G.

SZABÓ JUDIT

Ez mindennek
a teteje!

Móra Könyvkiadó
 Sajdik Ferenc rajzaival

MÁSODIK KIADÁS

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének

vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli
sokszorosítása és másolása szigorúan tilos!

© G. Szabó Judit, 2003

© Móra Könyvkiadó

Alapítva 1950-ben
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

ISBN 963 11 7834X

A kiadásért felel Cs. Tóth János vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Balassa Anna
Képszerkesztő: Diósi Katalin
Műszaki vezető: Török Károlyné
Terjedelem: 9,13 (A/5) ív. IF 7430
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003.
e-mail: mora@mora.hu
Internet: www.morakiado.hu
Alföldi Nyomda Rt. (7691.4901), Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Letettem a nagyobbik táskát, és becsöngettem.
Hallottam, ahogy távolabbról a nagymama kiabál.
– Ki az? Ti vagytok? Végre hazataláltatok?!
Más különösebb nem történt. Hacsak az nem, hogy felordítottam, kirohantam a lépcsőházba
megnyomni a villanygombot, mielőtt minden fény kialszik. Ahogyan tette háromszor is, míg a
szundikáló lift mellett fellihegtünk csomagjainkkal a negyedikre. „Felvonó elromlot! Köszönjük
a megértésükett!”
– És vajon meleg víz miért nem lesz? – tűnődött anyánk. Kézitáskájának tartalmát precízen
sorba rakta a fal mellett. – Ide tettem a kis rekeszbe a kulcsot, hogy kéznél legyen… – dünnyögte
bizonytalanul.
Biztatóan rámosolyogtam. – Talán az jó lesz, amit a kezedben szorongatsz. Amíg más nem
akad…
– Hülyülök! – rázta a fejét.
– Csak fáradt vagy! Ilyenkor már aludni szoktunk.
Körülnéztem az ajtónk előtt, a függőfolyosóról. Macska óvakodott át alant az udvaron, jött a
hátsó lépcső felől, megállt a poroló alatt, futott a pince felé. A csukott előszobaajtók mögött a sok
família, néhol látszott a tévé villódzó tarka fénye.
Ásítottam.
– Minek a lakáskulcs? A nagymama sosem felejti el a zárban felejteni a kulcsot!
Nekidőltem a lakáscsengőnek.
A nagymama már közelebbről hallatszott.
– Már megint nem találják a kulcsot. – Felkiáltott. – Rögtön! Nem vagyok szöcske! És
nyolcvanegy leszek!
Anyánk megszokott-gépiesen motyogta. – Csak hetvenkilenc, mama, számoljon utána.
Nyílt az előszobaajtónk, hunyorogtam a hirtelen ránk vágódó sárga fényben.
Nagymama kilépett mellénk a folyosóra, érdeklődve nézte, hogyan szedi össze anyánk a
táskájából kulcskeresés miatt kirakott, sokféle bohókás holmit.
Gunyoros volt a hangja.
– Gondoltad, ma kint alszol?
Anyánk vörös arccal egyenesedett föl, hátrafújta a haját.
– A mama sose felejti el a zárban felejteni a kulcsot!
– Véletlenül – hazudta a nagymama, de nevetett, és egyáltalán nem titkolta, hogy remekül
szórakozik. – És órák óta melegítem a vacsorát.
Fölmarkoltam, amennyi csomagot elbírtam, nyomultam befelé.
– Szia, nagyi! – rikkantottam boldogan. – Véletlenül készakarva, hogy észrevedd, mikor
érkezünk haza.
Anyánk végzett a szedegetéssel.
– Nem akartam a mamát a legszebb álmából felébreszteni.
– Az én legszebb álmom! – Nagymama bezárt mögöttünk. – Ha te is nyolcvanegy leszel, majd
te se alszol. – Nagymama friss volt, és lelkes. – Milyen volt? Mesélj!
– Csak hetvenkilenc, mama, számoljon utána. – Anyánk álmosan dünnyögött. – Fáradt
vagyok, kialvatlan… Én ma nem vállalkozom esti mesére.
– Nem is vacsorázol, Babi?
Anyánk a szobája ajtajából hirtelen fordult hátra.
– Százszor kértem a mamát, ezerszer könyörögtem, hogy ne nevezzen Babinak! Az őszülő
hajammal, negyvenhét évesen, három gyerekkel…
Kedvesen ránevettem.
– Rajtad ragadt, Babi! Olyan aranyos név…
– Buta név – zárta le a vitát anyánk. – Nem nekem való, nem szeretem.
A nagymama gunyorosan nézte:

4
 – Vacsorázol, anyu? – Felkiáltott. – Negyedszer kérdezem!
– Másodszor kérdezi a mama, számoljon utána – mormolta anyánk, de nem igazán figyelt oda.
– Az egész társasutazáson mindig asztalhoz tereltek minket, folyton enni kellett… És amennyire
szeretem a kirándulást megtervezni, végigutazni, annyira utálok kinyúlt frizurával, három táska
koszos ruhával hazacipekedni. – Felsóhajtott, gyors, ügyes mozdulatokkal vetni kezdte az ágyát.
– Istenkém, ma vajon miért nincs meleg víz? Köszönöm, nem vacsorázom!
Nekiugrottam a nagymamának, háromszor megpörgettem. – Én viszont meghalok éhen, nagyi!
Te aranyos, kövér, borzas, öreg kotlós!
– Szépen titulálsz engemet! – Fekete mamuszaiban csoszogni kezdett a konyha felé. Kiabált. –
Krumplis tészta! Jól odapirítottam! Megfelel?
– Mmmmm! A konyhában, lábosból, fakanállal!
– Az eszed tokja. Kikapunk Babitól.
– Ssss! Babi lefeküdt, alszik minálunk az illem? – bohóckodtam.
Aztán már a lábos alját kapargattam.
– Úgy hiányoztál! – mondtam teli szájjal. – Zötyögött haza a busz, az ablakon túl ugrált
hátrafelé a sötétség, nekem meg annyi minden eszembe jutott! Szuszogott, horkolt mindenki…
Nagymama élvezte az előadást, remekül mulatott.
– Rágondoltál, hogyan horkol a nagyanyád a tévé előtt.
– Dehogy! Tündérkirálynőm… Amikor kiskoromban nagyon beteg voltam, te aggódtál az
ágyam mellett, és elárultad nekem, hogy valójában tündérkirálynő vagy!
Legyintett.
– Azóta kijöttem a gyakorlatból.
– Elmesélted, hogy három tündérkirálynői arany hajszál található a kontyodban – meg is
mutattad –, és egészen biztosan meg tudsz gyógyítani!
Felsóhajtott.
– Valami billentyűhiba, igen.
Láttam a nagymamán, hogy egy szóra odaadta volna nekem minden szívbillentyűjét.
– Szerencsére elmúlt a baj… Akkor hinni kellett a csodában!
Suttogva közöltem a maradék tésztával.
– A csodában mindig hinni kell!
– Az eszed tokja. Halljam! Miről hallgatsz, amíg összevissza jártatod a szád? Mi történt veled?
Halljam!
– Semmi! – hazudtam. – Csak… Az utolsó nap megegyeztünk anyuval, hogy átmegyünk még
Rénóba, ez egy iciri-piciri kis ország a francia határ mellett, olyan csöpp, hogy csak a rénói
térképeken szerepel. Már alkonyodott, amikor végigjártuk a királyi palota képtárát… Recsegtek a
lépteink az ócska parkettán… Néztük a sok aranykeretes képen a sok páncélos vitézt…
Betűzgettem a gyenge fénynél… Első, vagy Csalafinta Rénó, Második, vagy Pénztelen Rénó…
Anyu fölcsattant.
– Mind az ötvenvalahányat végig akarod silabizálni? Nincs itt senki más, csak mi ketten…
Olyan kényelmetlen érzés, Anikó! Gyerünk ki a szabadba, emberek közé… akik nem a túlvilágról
bámulnak ránk…
Felrikkantottam. – Olyan izgalmas, anyu! Azon se lepődnék meg, ha egy csuda jóképű királyfi
kilépne az aranyozott képkeretből…
Anyu elnyomta az ásítását.
– ...és nyomában az udvartartással meg a huszonhat főnyi lakossággal végiglejtene a termen.
Ekkor léptek reccsentek mögöttünk… Anyu halkan, de rémülten sikoltott.
– Nagy ég! Kik ezek?!
Én meg felordítottam hirtelen.
– A díszruhás királyfi!

5
 A nagymama ellágyultan nézett rám, kényelmesen elhelyezkedett a konyhaszéken, közelembe
tette a bögre forró kakaót.
– Most már tudom, mi hiányzott nekem, amíg nem voltatok itthon! Nekem pont a te
hülyeségeid hiányoztak!
– Az igazat mondom! – mosolyogtam rá. – Az udvarmester jött, meg a királyfi!
Anyu suttogott.
– Talán meghajolni illene?
Halkan szóltam én is.
– Fogalmam sincs! Izompacsirtával nem vettük tornaórán az udvari bókot… Talán így kell? –
Felugrottam, a konyha közepén mutattam a nagymamának.
– Csak bohóckodj, Anikó! – tetszett neki. – Mást úgyse tudsz. Aztán? A királyfi feleségül vett,
és most te vagy a királyné?
Megráztam a fejem.
– Elsiettek… Aztán a hátunk mögött három erős koppantás… – Mutattam a seprűnyéllel,
hogyan szólt.
Anyu elsápadt.
– Jézusom! Egy alabárdos!
– Tudod, mit mondott az alabárdos? – Elnézést, az udvarmester és a teremőr vagyok, madám,
mamzell! A királyfit volt szerencséjük láthatni, érkezett az udvari szabótól, távozott a
trónterembe, koronázást és esküvőt próbálni. Hamarosan dicső atyja helyett trónra lép majd mint
ötvenhanyadik Szőkeházy Szívtipró Rénó, és oltárhoz vezeti menyasszonyát, Lady miss…
hercegnőt.
– A nevére nem emlékszem… De azt megkérdeztem: „Az a Lédimissz hercegnő… gyönyörű?
A teremőr köhécselt. – Khm… ízlés dolga, mamzell. Egy trónörökös nem mindig a kedve
szerint választ.
– Kár… – mondtam csalódottan. – Akkor sem, ha… megpillant valakit?
– Fájdalom, akkor sem – felelte. – A hercegnő édesatyája többszörös milliárdos, Rénó kicsiny
ország, és… – Köhécselt újra. – És most sajnos, zárnom kell a képtárat! Előbb kérnék néhány sort
a vendégkönyvbe, rénói hagyomány…
Anyu igyekezett túlesni mindenen, és kívül kerülni.
– Persze, szívesen… – Motyogva betűzte: „Csodás minden, de nyúlfarknyi az idő! Kovácsné
és kislánya.” Tessék! – Már futott is: – Gyere, Anikó, itt hagy minket a buszunk!
– Azonnal! – kiáltottam. És írtam a könyvbe én is: „Boldog esküvőt… és életet kívánok,
mindenkit csókol Anikó, Magyarország, Budapest, Práter utca 5 per 10, negyedik emelet, a
felvonótól jobbra a harmadik ajtó, ilyenkor nyáron szép borostyán levegőzik kint a
függőfolyosón, télen bent lakik.” így! Tömörjohanna, az osztályfőnökünk az alaposságot szereti.

Na már most. Ha Tömörjohanna nem neveli pontosságra az aprónépet, akkor talán Anikó nem
írja a jókívánság után a teljes nevét és címét, akkor napokon belül nem ólálkodik, mászkál
körülöttük az egész díszes és dísztelen társaság, úgymint Szőkeházy Szívtipró Rénó, Fekete, vagy
Rabló Rénó… és főleg Rasid, akkor szegény kis Rasid is egészen másfele repked!
Nagymama feltápászkodott.
– Elteszem magamat holnapra. Holnap is lesz nap, nem? – Felnyögött. – Nem fiatalok a
csikók… Nyolcvanegy év, az nyolcvanegy év! – A konyhaajtóból visszafordult. – Nekem is
vannak híreim! A sarokba, az üres lakásba beköltöztek! Egy fiú is… helyes gyerek!
Kint voltunk már a nappaliban, és éppen nem érdekeltek a helyes gyerekek.
– Nagymama… Te szeretted a nagypapát?
– A te nagyapád igen fess ember volt!
– És ő… szeretett téged?
– Nagyon tetszettem neki! És neked ki tetszik?

6
 – Senki.
– Az eszed tokja! Nekem akar hazudni! Hazudj Babinak, mindig máson jár az esze, talán
elhiszi. – Nagymama ásított. – Szóval, az elegáns, de koldusszegény trónörökös oltárhoz vezeti a
dúsgazdag menyasszonyát, megesküsznek örökre, cseng-bong a sok harang…
– A katalógus szerint csak egy harangjuk van, nem szól, hatszáz éve elrepedt. Egyetlen
vagyonuk egy szikrázó, hatalmas drágakő, Tündérszívnek nevezik. Csak akkor érvényes az
esküvő, a koronázás, ha a királyfi a kebelén viseli. Ketten várományosai a trónnak, hivatalosan és
érvényesen Szőkeházy Szívtipró Rénó, őt láttuk a királyi képtárban, szíve fölött ott világított-
ragyogott a gyémánt… Láttam! És létezik egy Fekete Rénó, egy trónkövetelő…
– Majd elrabolja a brillt, menyasszonyostul, gonoszkodik mindenkivel, itt a vége, fuss el véle!
Nem a többszemélyes mesére figyeltem.
– Nagymama… Itt a falon a régi, esküvői képed…
Közelebb csoszogott a két fekete mamusz.
– Kiakasztottam vagy hatvan éve. Igaz is… – Nagymama felkiáltott. – Az üres lakásba
beköltözött egy apuka! Szimpatikus. Megjavította a fregolit, apád tíz éve ígéri. Meg egy Ferkó.
Helyes fiú. Mondtam már?
Bólogattam.
– Nyolcvanegy év, az nyolcvanegy év!
– Kaphatsz egy pofont!
Megráztam a fejem.
– Köszönöm, most nem tartok rá igényt. – Családi ragozás Kovácséknál! A mi mihaszna apánk
nem javítja meg tíz éve az elromlott ruhaszárítót, de a nagymama zseniális veje kap
kitüntetéseket a találmányaiért.
Benyitottam a mi szobánkba, a három Kovács kislány hálóterme! A tágra nyitott ablakon túl
ott szikrázott az augusztus végi égbolt minden csillaga, ott sárgállott az öreg Hold, a kis Molnár
Ferenc tér hatalmasra nőtt platánjainak lombja zöldes, reszketeg fényt vetett a falra, lustán
mozdult a függöny. Furcsa így, a testvéreim nélkül!
Nincs itt Mari nővérem, hogy váratlanul a nagypárnáját vágja hozzám, aztán vörösen a
nevetéstől, két tenyérrel a paplant csapkodva kiabáljon: Isten hozott, Szúnyog! Üdv, Gebe!
Szó ami szó, nem vagyok dundi, nem, azt nem lehet mondani. És nyurgulok, mint a
bolondgomba!
Nincs itt Éva húgom, hogy az ajtó mögül, orvul a hátamra ugorjon, nem tanult még az elsős
kisasszony az egyensúlyról, sikoltva landolok a rekamiéján, sziszegve nyálazom a beütött,
lehorzsolt sípcsontomat. Rémült-könnyes a búzavirág-szempár,
énnemakartambocsánatkéremszépen!
Mari momentán bébiszitter Amerikában, Kaliforniában, nagymama bátyjának négyéves
dédunokája mellett. Kicsit lassan jött a meghívólevél, de jött, meg az oda-vissza repülőjegy, olcsó
járat, turistaosztály. De az is ugyanoda ér!
– Le köll fogynod, Mari – mondta a nagymama. – Különben nem férsz az ülések közé.
Nagymama volt már kint, előbb meghívták, tüstént megismerte fényképről az egész
kompániát, csak egyvalakit nem.
– Ki az a tömzsi bivaly? – kérdezte szokott, messzi hangzó módján.
Amaz közelebb lépett.
– Én a bátyád vagyok.
Anyánknak más gondja akadt.
– Mi lesz, ha a kis Mony is ugyanúgy idegesít, mint a húgaid?
Mari vállat vont.
– Egyik tesóm hülyébb, mint a másik. Mony aranyosnak látszik a fotókon!
Bohóckodtam akkor is.

7
 – Fényképen minden gyerek aranyos! Minden kutyus, minden cicuska, az oroszlán, néha még
a krokodil is. És akkor is, ha a következő pillanatban bokán rúg, és a fejedre önti az ebédre tálalt
spenótot!
– Tükörtojással! – kacagott Éva.
Nagymama jött utánam, az ágyamra ült.
– Hogy lehet egy kislányt Harmonikának hívni? – kérdezte fura hangon.
Anyánk idegesen elmagyarázta anno, hogy Harmony a neve, nem harmonika. Nagyon szép
név!
Jelentettem a szótárból, hogy jelentése összhang, egyetértés, béke.
– Harmonika – ízlelgette a szót. – Ha kishúga születik, ő lesz majd a kis Klarinét. Klárika!
Leültem mellé a vetett ágyra, átkaroltam.
Lelökte a kezem.
– Ölelgesd a te fiúdat! A bátyját meg majd Nagybőgőnek keresztelik.
Belenéztem a zöldeskéken, okosan csillogó szempárba.
– Miért csinálod? – kérdeztem halkan. – Miért szekálod evvel Babit? Én tudom, hogy tudod!
Tökéletesen tisztában vagy avval, hogy a kislányt nem harmonikának nevezték. Akkor…?
– Mért szekálom? – A finoman pókhálós bőr kipirult. – Mert elhiszi. Az anyjáról… Elhiszi!
Sóhajtottam. A felnőttek elkezdtek egy mondatot, réges-régen, még a születésünk előtt.
Folytatják, meg-megszakítva... Figyelünk nagyon, és próbáljuk megérteni…
Nem mindig sikerül.
Nagymama a szokott esti toalettjét viselte. Kevéske ősz haja konty helyett hátközépig
leengedve, hálóinge nyilván valaha még a kelengyéje ékessége lehetett, lábán nyáron is
gyapjúzokni, nem fiatalok már a csikók. Karácsonyra anyánktól mindig kap szép, praktikus
hálóingeket. „Ezek értik, kidobni a pénzt!” köszöni meg. Beteszi a szekrényébe, rend a lelke
mindennek. „A régi még jó! Én jól vagyok így is!”
Anyánk belesápadna ebbe a nagymamába, én így imádom!
Nem úgy nézett rám, mint aki imád engem.
– Nincs mit mondanod?
– Nincs – leheltem a nyári takarómnak. Feltápászkodott, indult kifelé. Olyan esendő volt most!
Halkan beszélt, csak ő akarta hallani. – Tudom, hogy történt valami vele… nem mondja… jó-e,
rossz-e? Honnan tudhatnám? Én csak egy ostoba, oskolázatlan öregasszony vagyok! Az Anikóra
mindig vigyázni köllött! Az anyja gyerekeket tanít, és kitüntetik, az apja sose lesz felnőtt a csuda
találmányaival… Mind a kettő meghalna a gyerekeiért! Csakhogy a gyerekeknek az életük
kellene… – Ment, lehajtott fejjel, mamuszait elhagyva, az ajtó is nyitva maradt utána.
Alig vártam, hogy magamra maradhassak, hiszen…
Néztem a fekete mamuszokat, mozdultam, hogy utána vigyem. Aztán visszabújtam a nyakig
húzott takaróm alá. Anyánk szerint lusta vagyok. Apa szerint Anikó csak kényelmes.
Ha akkor nem vagyok kényelmes… talán ez az egészen különös történet is máshogyan alakul!
Vártam egy cseppet, amíg az egész lakásban csönd lesz.
– Szervusz, Hold! – nyújtóztam nagyot. – Látsz engem? Látod Szőkeházy Rénót is… –
Sóhajtottam. Miért nem tud egy kicsit várni? Amíg megnövök! Amíg tenger sok pénzem lesz!
Mari egyik régi lovagja, Gyuri, egyszer azt mondta rám: Te klasszabb csaj leszel a nővérednél!
Nem szebb, de klasszabb. Rénó, szépséges mindenem… miért nem várod meg, hátha igaza lesz?
Ehelyett kéz a kézben sétálsz a rozoga trónteremben Lédimisszel. Hazudod, hogy szereted őt…
tudom! Látom! Szinte hallom az ócska parkettát nyikorogni…
Hirtelen hajtom fel a takarót, ugrom hármat, kistáskám már kézben, nyúlok az apróbb
rekeszébe… zárva a markom…
Kinyitottam a tenyeremet, ott feküdt rajta, fehéren, tökéletesen, ragyogóan. Átlátszó
üveggolyó, talán egy rénói kisfiú veszítette el, golyózás közben…

8
 Nyeltem egyet izgatottságomban. A királyi képtárban nem szokás golyózni, igaz! De… lyukas
lehetett a zsebe! Velem is hányszor előfordult!
Fölemeltem, a szikrázó üveggolyón át néztem a Holdat. Látszott benne! És még valami
látszott. Valaki! Visszanézett rám!

Izgatottan fészkelődtem, megnéztem jobban. Nagy az orra, hosszú a szakálla… Talán a félhold
karéján ül?
– Te kis fura manó az üveggolyóban… látsz engem?
– Látlak, óh, kis úrnőm, és megcsókolom a földet a lábad előtt!
Most már tudom, hogy álmodom, kuncogtam hozzá.
– Majd holnap, ha a nagyival kiporszívóztunk!
– Ne ijedj meg Rasidtól! Már találkoztunk Rénóban! De te a szép királyfit bámultad, és nem a
csúf Rasidot nézted… „Ég kiveti, Föld kiveti, mindig a követ követi…”
Úgy tűnt föl, mégsem álmodom!
– Ki vagy te?
– Rasid ma már senki… – búsan lehajtotta a fejét. – De hatszáz éve én voltam a Tündérszív
szentély őrizője!
Próbáltam magamhoz térni, nem volt könnyű, fejemben zsongott minden, indulás-érkezés,
busszalutazással együtt… – Az egészből egy szót se értek. Te vagy a tévéből az új esti mese?
– Allahra, elmesélem neked a boldogtalan Rasid történetét! – Panaszossá vált a hangja. – Ott
kuporogtam a rénói vendégkönyv mellett, és amikor a mamád felnyitotta, megütötte vele a
fejemet! – Reménykedve tette hozzá. – Ha háromszor megfújod és megsimítod, már nem is fájna!
– Hogy kerülsz te ide?!
Rasid szavalni kezdett.
– „Ég kiveti, Föld kiveti, mindig a követ követi…”
– Kicsoda? Mit csinál mindig?
– Ég kiveti…
– Ezt most szavalod huszadszor.
Keservesen sóhajtott.

9
 – Éppen hatszáz éve, hogy ellenséges gályák támadtak szeretett hazámra, Patwarpindlire, és
elrabolták az aranyszobor kebléről a Tündérszív drágakövet! Az ügyemben ítélkező sakálillatú és
hiénakegyességű kádi szerint viszont a hatezer páncélos vitéz nem is Patwarpindliben szállott
partra, hogy kóbor kutyák kergessék fekete lelkét egy sárga lopótökben, körbe-körbe!
– Miért pont lopótökben?
Rasid ingerültté vált.
– Nem a tök a lényeg! Szerinte csak egyvalaki sétált ki a partra, aki a hollandus hadigályák
nyomában lopakodva lapátolt, egy kölcsönkért, lyukas családi mosóteknőben: Első, vagy
Csalafinta Rénó…
Tüstént felébredtem.
– Rénó?
– Bizony! Míg szegény éhes Rasid egy kis harapnivaló után nézett, ő bebokázott a Boldogság
szentélyébe… Gondoltam, fohászkodni kíván a hosszú út után… Még ki is jött hozzám, hogy
kölcsönkérje a bicskámat. Még örültem, hogy harapnivalót nem kér! Örültem, hogy több marad
nekem. Finom sült ürücombot falatoztam, fokhagymával…
– Rénóról mesélj!
Rasid elkomorult.
– Róla nem sok jót mondhatok… Az én tulajdon bicskámmal piszkálta az üres zsebébe a
Tündérszív drágakövet! A bicskámat köszönettel visszaadta, meghajoltam a kedves idegen előtt
háromszor, ahogy mifelénk illik… aztán egy csobbanás… A mi egyetlen kincsünk azóta a rénóiak
egyetlen kincse lett! Rasidot meg átok sújtja! Ég kiveti, Föld kiveti, mindig a követ követi!
– Rasid… Láttad a dúsgazdag menyasszonyt is? Azt mondják, nem valami szép!
– Mint károgó varjú a göcsörtös kóron, ha hiába vár mézfűillatra…
– Ő nem vár hiába! Hamarosan eljön a világraszóló esküvő napja!
– Nem jön el! Lédimissz most tépdesi miszlikbe ötvenvalahány dirhamos tüllfátylát, mert nem
lehet királyné, nem lehet feleség… Nincs meg a Tündérszív ékkő, amit hatszáz éve tőlem loptak!
– Dehogy nincs! – Újra láttam Rénót, magasan, egyenesen, izmosan, könnyed lépteivel átsiet a
termen, érződik rajta, hogy megszokta a hódolatot, de a mosolya barátságosan kedves… – Láttam
a díszruháján, a szíve fölött szikrázó…
– Amikor kivonult az udvari szabótól, még én is láttam! Le nem vettem a szemem róla! Aztán
egy villanás… és már nem volt a szokott helyén, üresen árválkodott az aranyozott foglalat.
– Ezt én nem láttam.
– Rasid mindent látott! A kissé türelmetlen anyut is, meg az elvarázsolt kisleánykát is,
bajadéros mozdulattal meghajolt a deli trónörökös előtt, egészen mélyen, és egy villámgyors
mozdulattal felkapott a kopott vörös szőnyegről valamit! Tenyerébe rejtette, és futott…
– Teljesen megzavarodtam! Csak egy átlátszó kis fehér üveggolyó! Amikor a rénói
képteremben meghajoltam, olyan hirtelen villant elém, olyan önkéntelenül nyúltam érte, zártam a
markomba. Találtam! Nem loptam…
Rasid zavartan krákogott.
– A talált tárgyakat le lehetett volna adni a teremőrnek.
– Egy ócska kis üveggolyó… Emléknek gondoltam, és rohanni kellett, a busz már éppen
indult…
– Úgy gondoltad, ócska kis üveggolyó. De nem mutattad meg anyunak. Nem mutattad meg a
nagymamának sem! Anikó, add vissza a boldogtalan Rasidnak. Hatszáz éve tőlem lopták el! Add
vissza Rasidnak és népének!
– Csak nem gondolod… – suttogtam sápadtan. A tenyeremre tettem, a sötét szobában az ablak
felé emeltem, megcsillant rajta a sárga Hold fénye, a csillagok fénye… Tündérszív ékkő! – Csak
nem… ez az?!
Rasid hangja megremegett.
– Bizony ez, hogy pálmalegyező lengjen holdábrázatod felett!

10
 – Az engem idegesítene.
Annyira remegett, hogy alig bírt megszólalni, sóváran mondta.
– Kérlek, dönts a javamra, porba hullva kérlek!
– Te reszketsz!
– Belebújhatnék ebbe a csodálatos mamuszba? Éppen az én méretem! Fázom, igen, és annyira
reszketek, de hatszáz év, az hatszáz év. Számolj utána, ahogy a dúsragyogású kegyelmes
nagymama mondaná.
– Talán éhes is lettél? A fokhagymás ürücomb már régen volt. Kérsz egy kis krumplis tésztát?
– Nincs egy fakanálnyi sem.
– Hagytam!
– De én nem. – Rasid elégedetten nevetett. – Áldott legyen a nagymama, dúsragyogású
kegyelmes fazéktündér! Holnap is van egy nap, mondaná. Majd tovább beszélgetünk. Kitalálunk
valamit!
– Mostanában annyi minden történik, de én még véletlenül se találom ki, hogy mi lesz!
– Lenyugszol nyoszolyádon, kis úrnőm! Az Álomtündér küldjön daloló bőgőmajomsereget
hálótermed köré!
Hirtelen fordult velem a világ, fordult körbe és körbe, a Hold, Rasid, a kő, minden olyan
távolinak tűnt, valami halkuló finom muzsika is szólt, és azt motyogtam:
– Felőlem akár egy egész gorillacsapat ordibálhat a fülembe! Iszonyúan álmos vagyok! El se
hiszem, meg se értem ezt az egészet! Holnapra kialszom magam, holnap… holnap…
Már csak félálomban láttam Rasidot az egyik fekete mamuszban, kicsit közelebb húzódott
hozzám, két kezét a feje alá téve szundított, ritkás, piszkos, szürke szakálla hosszan tekergett az
ágyam lába felé…

Másnap későn, de kipihenten, frissen ébredtem, hirtelen eszembe se jutott a sok éjszakai
gubanc.
Körülnéztem a hálótermünkben, üressége olyan fura volt, a kishúgom-Évára, a kisasszonyra
gondoltam.
Egy nappal előbb gördült el velünk a busz, egy nappal később ért rá apa a búzavirágszeműt
Óvárra, Eszti nénihez vinni.
Nézte anyánk az ablak mögött gyorsan tovasuhanó tájat, és felnyögött: – Apád fogja
öltöztetni!
Anyánk szerint apánk ebbe is beleviszi lánglelkű egyéniségét. A férje persze nem. A mi apánk
persze igen!
Láttam Évát, ahogy egyszer, a játszótéren kipotyogott hajszalagját apa felé nyújtja: –
Kéremszépenlégyszívesbocsánatköszönöm!
– Megkísérlem összehozni – motyogta apa, újságját leeresztette, borongós pillantását szalagra-
Évára-hajra vetette, majd munkához fogott. Éva dús fürtjeit a gyerek feje tetejére tíz ujjával
fölgereblyézte, na már most. Fele, csutakra fogott hajra szalagot tekert, megkötötte tizenhárom
bogra, és Éva máris pompásan elütött a többi hintázó átlaggyerektől. Leginkább egy öklelni
készülő kölyökkecskéhez hasonlított.
– Minden holmiját rendben odakészítettem… – suttogta anyánk, de tudta, hogy ez egyáltalán
nem fogja befolyásolni az eseményeket. Már a kis nyári kabátot is úgy adja majd Évára, hogy
mindenkitől megkülönböztethető legyen, ha más nem jut eszébe, legalább avval, hogy a
gombokat eggyel följebb-lejjebb gombolja.
Soha senki nem tudna annyi mindent kihozni egy csöpp kis gyereksálból, mint apa! Hátul-
nyaknál messze eláll, oldalt Éva nem lát tőle, elöl mégis marad annyi, hogy Éva, a vonat fele
futván, ordítva hasra essen benne.
A könnyű kis sapka is kell egy augusztusi reggelen! Már ahogy egy izmos apakéz
körbeforgatja! Ahogy nézi, már az is beszél, és azt mondja: úgyse jövök rá, melyik az eleje!

11
Hunyt szemmel ráhúzza a kisasszonyra, sapkabojt az orrát verdesi, s attól fogva Évát vezetni kell,
mert nem lát semmit.
És a cipők! Ha a játszótéren kibomlottat apa kötötte újra, sántikálva tértünk haza, s Éva, Eszti
néniék elszánt kibontási kísérletei ellenére, az első éjszakán valószínűleg cipőben aludt.
Anyánk, a tájat nézve, nem tért el nagyon a tárgytól.
– Vajon miért piszkolódik Éva százszor jobban, ha apa viszi el?
Kint az ajtóm előtt hirtelen a nagymama hangját hallottam.
– Hadd aludni! Egész éjjel ébren volt.
– Én se aludtam! – csattant fel anyánk. – Mégis, a megbeszélt összeállítást, az igazgatómnak, a
megbeszélt időpontban…
– Ő még gyerek. Vakáció van!
– A vakáció ne jelentse azt… – Anyánk felkiáltott. – Mama, kérem! Mit jelentsen ez? Miféle
legújabb divat?! Rendesen megfésülve, tisztességesen felöltözve, és… mezítláb?
– Én cipőt még a királynak se húzok!
– Már belenyugodtam abba a rémes fekete mamuszba…
– Éjjel bent maradt az onokámnál, amikor traccsoltunk. Bocsánat!! Bemegyek, és fölhúzom!
Így megbocsátasz?
Nyílt az ajtó, mögötte a nagymama, szépen felöltözve, és mezítláb, a nagymama mögött
anyánk, csinosan, mint mindig, toalett egyszerű, de rendben, őszülő haj rendben, szemüvege
elszántan csillog.
De mi volt ez a fekete villanás, az ágyamtól a szekrényem mögé?
Nagymama mezítláb közelített.
– Neked minden reggel könyörögni kell? Gyere reggelizni, különben a fejedre öntöm a
tejeskávét!
A szekrény mögül halk tiltakozás szólt.
– Kárba ne vesszen! Szüntetője jajnak-bajnak, főzött finomakat!
– Ehhez minden áldott reggel imádkozni kell… – A nagymama felsikított. – Mi ez? Szalad,
Babi! Tiltsd meg! Ne engedd! A bal papucsom fölágaskodott, rám nézett, aztán befutott a
szekrény mögé!
Anyánk a füléhez emelte a kezét.
– Mama, kérem, fölveri az egész házat…
– Szaladt! Láttam! Rám nézett a papucsom, és huss…
– Ezentúl a mama nézzen kevesebb csillagközi folytatást a tévében, és kész!
– Evvel én nem vagyok kifizetve!
– Ülj le! – Odavittem nagymamának a két üres papucsot, igyekeztem nem hallani a szekrény
lába mögött a gyors lihegést. – Rád segítem.
– Nem köll! – Nagymama vörös volt a méregtől. – Még hogy én nézem azokat az
ostobaságokat! Három gyereked mellett köllött fejenkint ötvenszer végignézni a moziban!
Süvített az űrben az ellenséges gőzölgő teáskanna, utánarontott a hatlövetű kávéfőző, kiszállt a
snájdig főkapitány, talpig ezüstös csokoládépapírban, fején alamíniumtölcsérrel…
– Alumínium! – mondta önkéntelenül anyánk, majd rám tévedt a pillantása. – Szeretném, ha
ma egész nap a kötelező olvasmánnyal foglalkoznál! – Sietősen csukódott mögötte az ajtó.
– Azt én is szeretném – morogtam. Nagymama közelített. – És most nekem a kisasszony
mindent elmond!
Fejemre húztam a takarót, hogy csak a két lábam kalimpált ki, úgy ordítottam. – Én még nem
is vagyok ébren, én még alszom!
– Jössz te még az én utcámba! Mióta itthon vagy, nagyon furcsa dolgok történnek! –
Nagymama csoszogott az ajtó felé. – Mi van evvel a lánnyal? Mi történt a papucsommal?!
És az ajtó, bumm! hangosan becsapódott. Rasid szólalt meg, hangja frissen, üdén csengett.
– A Hajnal Illata kibontotta gyöngyhaját, kis úrnőm!

12
 – Lehet mondani – morogtam. – A nagymama szerint különös dolgok történnek…
– Mi tagadás, kis úrnőm! Sőt! Lehet mondani, hogy sok-sok dirhamra innét, a fényestekintetű
padisah összerogyni készülő rénói palotájában is különös dolgok történnek…
– Ha Allah akarja, a zárak lehullanak, a kapuk kinyílnak, Rasid bejut a királyi képtárba, és
mindent lát! – A kis manó egy szökkenéssel a vendégkönyv mögött termett. – Látom például a
szakadt függöny mögött leselkedő Fekete Rabló Rénót, hogy gatyás kuvikok huhogjanak a fülébe
ítéletnapig! – Lehúzta a fejét, úgy lesett az ajtó felé. – A trónörökös és kíséretében Rodrigo, a
ceremóniamester és teremőr!
– Recseg a parketta, jönnek! – suttogott Rabló Rénó. – Ez érdekes lehet! Szerencse, hogy a
függöny molyrágta, és három helyen lyukas, így éppen kilátok! Jönnek! Az én kese, vigyori
unokaöcsém, a kislányok álma, Szívtipró Rénó! Meg az ütődött, eszement Rodrigo!
– Fenség, milyen szerencse, hogy senki nem lát minket! – siránkozott éppen Rodrigo. – Végig
se merem gondolni! Az érdemrendből eltűnt a Tündérszív ékkő!
– Nocsak! – hökkent meg Rabló Rénó.
– Az udvari szabónál még megvolt, emlékszem!
Rodrigo szavalni kezdett.
– Hatszáz éve vívott érte hős harci csatát Első, vagy Csalafinta Rénó, és azóta hány dicső
király viselte, és…
– …és zálogosította el, ha üres volt a zsebe, mint mindig! Aztán kerestek egy dúsgazdag
menyasszonyt, mint most is…
– Kétségtelen, fenség, valóban. A milliárdos atya visszavásárolta nekünk a Tündérszív
ékkövet, de azzal a kikötéssel, hogy…
– ...hogy egyúttal engem is megvásárol.
A kopott függöny mintha felröhögött volna.
– Így igaz! Megvásárolták a randa menyasszonynak a szívdöglesztő királyfit!
– Kerestétek itt, a képteremben?
– Oui, fenség! Kitűzve a koronázás napja, és a világraszóló esküvőé, a televíziós jogdíjakat
már régen elköltöttük! Mit mondunk Lédimissznek, aki ötvenvalahány yardos tülluszályába
gabalyodva, éppen most gyönyörködik nem létező szépségében, mit az atyának, aki igen erélyes
módszereiről ismert, mit mondunk mindenkinek?!
Rabló Rénó boldogan röhögött.
– Fenség, micsoda botrány! Mindenki majd bennünket gúnyol, rajtunk nevet! Már nem
vagyok eszemnél! Szinte esküdni mernék, azt az ócska vörös brokátfüggönyt hallottam nevetni…
– Khm… Rabló Rénó, fékezd magad! –Amikor tegnap itt, a képtáron átvonultunk,
megpillantottam két kései látogatót. Nem rénóiak voltak.
Rabló Rénó gúnyos vigyorra húzta a száját.
– Világos, fenség! Melyik rénói adna pénzt azért, hogy ezeket a gyengén hamisított
mázolmányokat bámulja?
– A kisleányka kissé ügyetlenül, de igen bájosan bókolt, és mintha hirtelen megpillantott volna
valamit a lyukas futószőnyegen…
– Ezt már számtalanszor említette, fenség.
– Igen, tudom… mintha hirtelen fölkapott volna valamit a foszló szőnyegről… Előttem van
még a kislány bájos mozdulata…
– Fenség, könyörgök, csak most az egyszer ne egy kislány bájos mozdulatával törődjön!
Rabló Rénó fülelni kezdett.
– Ez a Rodrigo egy ökör! Hogyan is volt ez, a bájos mozdulattal?
– Különben is, távozásuk előtt beszélgettem velük. Semmiről sem tudnak! Sejtelmük nem volt
koronázásról, esküvőről, csak amennyit én említettem róla. Fogalmuk sincs a viselt ékkőről…
Kérésemre beírták nevüket a vendégkönyvbe, és sietősen távoztak.
– A vendégkönyv! – hökkent meg Rabló Rénó.

13
 – Nincs más megoldás, térdre hullok! – Rodrigo felnyögött. – És milliomodszor is
végigfürkészem a rozoga parketta minden repedését…
A foszló brokátfüggöny újra röhögni kezdett.
– Az udvarmester őexcellenciája térden kúszva? Ez a látvány minden pénzt megér!
– Várj, segítek én is…
– Ne tegye, fenség, könyörgök, ne tegye! Ez az egyetlen rendes utcai ruhája, és nincsen
másikra pénz…
Rabló Rénó türelmetlenkedett.
– Elmentek végre?! Akkor gyerünk a vendégkönyvhöz!
Rasidnak alig maradt ideje lehuppanni, és az asztalka lába mögé rejtezni…
– Lapozzunk csak bele… Anikó? Budapest? Majd Rabló Rénó tiszteletét teszi! Ez a Rodrigo
egy barom! Majd én kiszedem belőled, bájos Anikó, hogy találtál-e valamit! – Felröhögött. –
Máris váltom a jegyet a Rénó-Budapest légi járatra!
Rasid magára maradt, a vendégkönyvre kuporodott, és könnyezett.
– Mire titkon bejutok a rénói kincstárba, már titkon eladták a követ, amíg bolyongok a
nyomában, házassággal újra visszaszerzik, mire megtalálom Anikónál, Rabló Rénó huss, és
nyekk! – megtörölte könnyes szemét a szakállával. – Hogyan védjem meg tőle Anikót? Hogyan a
dús-ragyogású fazéktündért? Szegény kis úrnőm! Igaz, a nagymamának három arany
tündérhajszál van a kontyában, az annyi mint…

Lábujjhegyen végig az előszobán, nem trappolva a függőfolyosón, négy emelet lefelé, itt már
csattoghat a szandálom talpa! Végig a Práter utcán, ki a Körútra, aluljáró, föl a napfényre
megint…
És már láttam, hogy hiába jöttem. Szilvivel, az iskolai padtársammal, az osztály eszével
akartam megbeszélni, hogy mit tegyek, de már messziről láttam, hogy nem jön össze.
Régebben butikjuk volt, legjobban az esti tábla tetszett, amit Juli, Szilvi mamája akasztott a
rácsra: „Ne törjön be! Éjjel nem tartok itt árut, ön hiába tölti az idejét, én szaladgálhatok lakatos
után. Köszönöm!” Eddig még bejött, vont vállat akkor Juli. Aztán túl sokan árulták, túl kevesen
vették a ruhákat. Pedig Juli mindig nagyon elegáns volt! A nyúlánk alakjával, festett, dús
frizurájával, hibátlan sminkjével az osztály legszebb mamájának számított.
– A butikból való? – kérdeztem egyszer tőle, elismerően.
– Neeem! – húzta a szót Szilvi affektálva. – Juli nem öltözik olyan vacakokba, amilyeneket
árul! Azokból csak megél!
– Megélünk… – sziszegte Juli.
Imádja a lányát, és az is őt, csak Szilvi nem bocsátja meg, hogy nem örökölte a nyúlánk
figuráját, hosszú lábát. Szilvi igazi szőke, egészen különlegesen ibolyaszín szemekkel, hibátlan
bőrrel, de ugyanolyan helyre kis töltött galamb lesz belőle, mint Marinővéremnagylány.
Aztán nem éltek meg a ruhákból, és legközelebb már fagylaltot mértek. A környék elismerten
legkitűnőbb fagylaltját, ez bejött. Azért lassítottam csalódottan, mert láttam: nem jön össze a
sutyorgás. Hosszan húzódott a sor, beálltam utolsónak. Juli és Szilvi gyorsan, ügyesen,
gyakorlottan mérték, nyújtottam vigyorogva én is a pénzt.
– Te őrült dinka! – visított fel Szilvi. – Miért nem itt kezdted?! Tedd el a nyomorult
petákjaidat! Mizujs? Elfogyott mind a kastély? Mesélj! Tökjó buli volt, mi?
– Tökjó buli, mi tagadás – morogtam. Addigra már elsodortak, félrelöktek, és magam is
igyekeztem, mielőtt tejszínes áfonyával díszítik fel a fehér blúzomat.
– Majd hívlak a mobilomon! – ordított utánam. – Küldök SMS-t. Oké?
– Avval én nem vagyok kifizetve – mondaná a nagymama.
Azért a finom, dermedt csemegét nyalogatva megvidámodtam. Legutóbb Marival jöttünk érte,
a meredek röhögéstől a házfalaknak neki-nekiesve nyalakodtuk végig a hazafelé utat. Kezdetnek
ott volt a hugifagylalt. Anyánk lassan megszokta, hogy télennyáron nyavalygunk érte,

14
beletörődött, vígan fogyasztottuk. Aztán felfigyelt rá Éva is, és kivédhetetlenül vágtatott felénk:
Énnekemis! Kéremszépenbocsánatköszönöm!!!
Kapott ő is egy mérsékelt adagot, de mennyivel olvadékonyabbat! Nem győztünk guggolni
mellé: most itt edd! Most ott! Gyerünk, dinnye, már ragad a markod!
A nagyja összegyűlt a kabátka ujjában, és a kisasszony vígan ordított: – Nekem sokabbat
adtak!
Hamar önállósította magát, elsőként vágtatott be, mindenkit megelőzve futott ki, hogy a
küszöbben megbotolva akkorát zúgjon, mint egy szuperrakéta, kicsapva a fagyit az utca
közepére, hogy valamennyi arra szökellő eb boldog hörgésben törjön ki.
Van az anyufagylalt, ezt anyánk vásárolja, ha megígértük, hogy lassan esszük, nem fáj a
torkunk, és holnap se fog fájni, és matekórás napon se, habot is eszünk hozzá, tölcsért is eszünk
hozzá.
Mari ismeri már a szerelmesfagylaltot! Ez persze kétszemélyes, te rendelsz karamellt, én kérek
barackot, cserélünk minden nyalás után, hab helyett szerelmes pillantás és ragacsos puszi jár.
Nagysrácoké a főzőfagylalt, dupla kávéba teszik, így se hideg, se forró, se édes, kellemesen
szutyokszínű, és esküsznek, hogy a névnapjukra se kívánnak jobbat.
Tejszín ide, csokis oda, hiányoztak a tesóim, cudarul!
A kapu alatt, a krumplihéjas kukák megett, kikulcsoltam a negyedik emelet, Kovácsék
levelesládát. Üres! A bébiszitter Mari nem nagyon tesz ki magáért!
Kiléptem a felvonóból, három ugrás onnan a függőfolyosó, ott maradtam tátott szájjal,
gyökeret eresztve.
Velem szemben egy fiú könyökölt a rácson, nyúlánk, sok szőke hajában simogatni való
hullámok, szeme égszínkék, bőrére mondaná anyánk, hogy ezt nevezik Renoir-bőrnek: enyhe
barna zománc alatt fehér, és átüt rajta a friss pirosság… Rénó! Ugyanaz az elegáns, könnyed
tartás, az a barátságos, kedves mosoly…
Mire újra fel mertem pillantani, már senki nem volt ott.
Feltépve az ajtót, bevágtattam a nagymamához.
– Ha valaki sokat gondol valakire, akkor mindenkiben azt a valakit… – belezavarodtam.
– Itt mindenki megbolondít mindenkit, engem nem fog megbolondítani senki – felelte. –
Szerintem a szomszéd gyereket láttad, téged várt. Egy osztályba fogtok járni. Veled akart
beszélni! Minden reggel együtt mehettek az oskolába!
– Azt majd még meglátjuk! – feleltem hetykén.
Nagymama gúnyosan meghajolt előttem. – Tökfőzelék! Tejfölösen-kaprosan,
bundáskenyérrel! Megfelel?
– Mmmmmm! Lábosból, fakanállal!
Mellém könyökölt, amíg faltam.
– Nem köll bohóckodnod, se hazudnod. Beszéltem Rasiddal.
Köhögni kezdtem, majdnem a torkomon akadt a falat.
– Találkoztatok?!
– Lehet mondani! Kihalásztam a tökfőzelékből, kicsit visított, amikor tésztaszűrőben a zuhany
alá tartottam. Most a langyos sütőben szárad. Szerintem hamarosan újra enni kér. Megegyeztünk,
hogy Babi előtt nem mutatkozik, úgyis elég ideges a tisztelt lányom.
– Minden tanévkezdéskor ideges.
– Papperlapapp! – kemény tenyerével a konyhaasztalra csapott. – Ne beszélj mellé!
A sütő ajtaja kissé kinyílt, aztán újra becsukódott.
Közelebb hajolt hozzám, a szemembe nézett.
– Tessék visszaadni neki a Tündérszív smukkot!
Bánatosan sóhajtottam.
– A rénóiak legdrágább kincse…
– Lopták! – süvített a hangja.

15
 – De nem Szívtipró Rénó! Ő talpig becsületes! Soha nem tenne ilyet! Ha nincs kő, akkor
elmarad a koronázás, az esküvő…
– Soha nem tenne ilyet – ismételte sötéten. – De ha jól megfizetik, akárkit feleségül vesz!
– Egy trónörökös nem választhat a szíve szerint…
– Nem érdekel a trónörökösöd. A kő Rasidé, és kész!
Akkor vettem észre, hogy ott ül a legkisebb tányér előtt, fürgén kanalaz a legkisebbik
mokkáskanállal.
– Engem átok sújt – mormolta könnyesen. – Irgalmazz nekem, és add vissza népemnek az
ékkövet, kis úrnőm, hogy pálmalegyező lengjen holdábrázatod felett mindörökké!
– Én csak egy közönséges, olcsó üveggolyót találtam! – már majdnem bőgtem én is. – Nem
tudtam, hogy Szívtipró Rénóé volt! Ha tudtam volna, hogy a királyfié, azonnal visszaadom neki.

– Hogy egybekelhessen avval a bibircsókos boszorkával?! Add Rasidnak a követ! Rasid csak
akkor lehet boldog… – Vacogni kezdett. – A nyomorult kádi büntetése végre véget érne…
– Megint reszketsz…
– Mi tagadás… Hatszáz év, az hatszáz év, számolj csak utána…
– Most igazán nem tudom, mitévő legyek…
– Kérlek, dönts a javamra, Anikó, kis úrnőm! Hatszáz éve békétlen a népem! Hatszáz éve
egyre csak bokán rúgják és kupán vágják egymást! Átok sújt minket az ékkő nélkül! De te a szép
Szívtipró herceget szereted, nem a csúf, öreg Rasidot! – bőgni kezdett, mint egy kisgyerek.
– Nem így van! – mondtam bizonytalanul. – Csak… Annyira bonyolult minden! Még egy
napot hadd aludjak. Holnapra jól kialszom magam… holnap választ adok.
– Magasztaltassák Allah! Mi egy röpke nap a hatszáz esztendőhöz? És köszönöm az ebédet,
áldott legyen a nagymama, a dúsragyogású kegyelmes fazéktündér!
– Még valami, pálmalegyezős kis úrnőm – mondta gúnyosan a nagymama. – Gyött egy… –
cédulát kotort elő a köténye zsebéből, messzire eltartva olvasni kezdte. – Értesítmény?! Valami
postás küldemény, éppen vásárolni mentem, bedobták. Küldeménye érkezett! Tessék – nyújtotta.
– A te nevedet írták rá.
Maritól Kaliforniából. Nekem!! Máris futok érte!
Nagymama a fekete keretes pápaszem mögül figyelte a hátamat.

16
 – Mióta viselsz fehér blúzhoz áfonyafagylaltot?
– Összekentek?! – sikoltottam.
– Vedd le, rögtön beáztatom, akkor talán…
Friss pólóban szaporáztam a lépteimet lefele, legalább tízen kaptak rémülten a szívükhöz:
Rossz a lift? Elromlott a felvonó? Már megint miért nem jár?!
– Csak sportolok! – kiabáltam vissza.
Mari… gondoltam, és átmelegedett a szívem. Nyilván levél jött tőle, egy rakás fotó
Harmonikáról, meg valami bohókás csekélység, csekélységemnek.
Elkomolyodtam. Mari mit szólna a Tündérszívhez? Elvörösödne a pulykaméregtől, két
tenyerével maga mellé csapna, úgy süvöltené:
– Te pifok! Azonnal add oda Rasidnak, különben mekktépplekk!
Elmosolyodtam. Mit szólna a kisasszony? Óriás búzavirágszemét elfutná a könny, Félfülű
mackójának motyogná:
– Odaadja Rasidkának… Odaadja? –Aztán titkon maga mellett ágyazna a kis Rasidkának,
előbb persze fogmosás, ha hatszáz év az hatszáz év, akkor is!
Apa napokon belül hazatér Óvárról, csoda, hogy eddig kibírta az imádott gyára nélkül. Ő
végigülné a családi tanácsot, majd letenné az újságját, és őszinte érdeklődéssel kérdezné:
– Voltaképpen miről is van szó? – Aztán kihívná Rasidot egy parti sakkra. Lehet, hogy
kikapna! Hatszáz év, az hatszáz év! Apa egy kicsit mindig olyan a számomra, mintha egy másik
operából tévedt volna át, de igyekszik nagyon, hogy kiismerje magát.
Dudorászva húztam végig a Szigony utcán, tekertem körbe a fejemet, hol kelhetnék át az Üllői
úton, rendőri sípszó nélkül.
Anyánk? Belesápadna a tényekbe, elveszetten dadogná:
– Ebből baj lesz… – Őt kihagyjuk az egész kalamajkából, és kész!
Szilvi? Este felhívott, suttogva beszámoltan neki. – Bingó! – ordított elragadtatva. – Ha
királyné leszel, remélem, fogadsz audiencián!
– Nem tudom, mi az, de feltétlenül! – kacagtam.
Kis szünet után, más hangon mondta:
– Ha nem Rasidnak adod, szeptembertől kereshetsz magadnak más padtársat.
Nagyot nevettem.
– Ebben ne is reménykedj! Ugyanúgy, mint eddig, együtt nyomjuk majd a padot és a tanárok
agyát!
Benyitottam a postára, mit mondjak, nem voltam egyedül. Mindenkit végiggondoltam Rasid-
ügyben, azt hittem. Meredeken tévedtem!
Amíg a postán tolakodtam, amíg anyánk az évnyitó terveit ismertette az igazgatóval, amíg apa
azon töprengett, mikor indulhat haza Óvárról anélkül, hogy Eszti néniéket megsértené, azalatt
valaki becsöngetett a negyedik emeleten, a felvonótól számított harmadik ajtón, ott állt a cserép
nyaraló borostyán mellett.
Nagymama kikiabált.
– Ki az? Mit akar? Nem veszek cirokseprőt! Se ruhaakasztót. Nem kell kést élesíteni! Nem
adom el az öreg órámat! Tessék?!
A lábtörlőnkön Fekete Rabló Rénó állt, és igen udvariasan köszönt.
– Bonjour, Madame!
– Fekete szakállas, sötét képű, mint egy rabló a meséből… – morogta. Aztán rákiáltott. – Azt a
csomagot hoztad?
– Oui, madame! – felelte Rabló Rénó.
– Hála istennek! Összevissza csináljátok! Az onokám most ment le a postára ezért a
csomagért. Hol értesítést hattok, hol újra kihozzátok.
– Rénó… madame! Rénó! – magyarázta a feketeszakállas.

17
 – Rénó… – motyogott a nagymama. – Melyik Rénó? A túl kicsi ország? Monarchia? Vagy a
túl szőke herceg? Princ?!
– Oui! Oui!
– Vi-vi, ez csak vijjogni tud… olyan is, mint egy sötét karvaly… Nekem a Babi mindig azt
mondja, mama, kérem, senkinek ne nyisson ajtót, ha egyedül van… – Rákiáltott a férfira: – Mi
van benne? A kelekótya lányom meg az ugrabugra onokám ott felejtett valamit?
– Oui, madame!
– Milyen rendesek, hogy utánuk küldték. Most mit tegyek? – Rákiáltott az idegenre: – Nem
bomba van benne? No bummbumm?!
– Non, madame!
– Nahát akkor… gyere be. Én vagyok a nagymama! Ómama! Grósznyanya! Add ide, majd
átadom nekik.
– S' il vous plait, madame…
– Mit mutogatsz? Írjam alá? Adj egy tollat! Toll! Nincs?! Kereshetek én… – Fél lábán
zoknival, másikon mamusz, megindult a nappali felé. – Azonnal! Itt szokott a toll lenni, de az
onokám mindig elveszi… Itt nincs!
– És most futás befelé...Villámgyorsan ajtót nyitni-csukni… Ez lesz a kislány szobája!
Mesekönyvek a polcon… De hová rejthette az ékkövet?
Nagymama kiabált. – Hé! Te Madamszilvuplé! Itt a toll! Hol írjam alá?
– A pokolban! – röhögött Rabló Rénó. – Jó csel volt ez, a csomaggal! Mindenki szeret kapni
valamit… nem kell félteni Fekete Rénót! Meglesz az ékkő! Meglesz a trón! – Csendben, sorra,
kihúzogatta Anikó fiókjait. – Hess, te kiskutya! Vagy inkább macska vagy?
– Vénségemre hágy el a józan eszem?! – sápadt el a nagymama. – Itt állt a cserép
borostyánnál!
– Cicuka, gyere, cicicicc! Nem. Szaladgáló papucsállatka, á la Budapest. Morog, de legalább
nem harap. Lássuk csak a polcokat…
– Majd a lábikrádba harapok, hogy megemlegeted! – mérgelődött Rasid.
– Hagyd békén a bácsit! Valamit gyorsan megtalál, aztán huss, itt se volt!
Nagymama csoszogott befelé.
– Hová tűntél? Hé, möszjő Bummbumm?!
– Hová? Ide gyorsan, az ágyneműtartóba… – Kissé nyikorogva nyílt a fedele, voltaképpen
nem használjuk. – Ki látott már ilyen nyughatatlan vénasszonyt! Nem valami kényelmes itt… de
amíg tiszta nem lesz a levegő…
– Hiénák és keselyűk kergessenek egy ágyneműtartóban, hatszázszor hatszáz esztendeig!
– Így viszont egyiptomi sötétség. Nem látok semmit! Valami birizgálja az orrom… há… há…
há…
– Elszalad a papucsom, megnézi, mit főztem, ezt már kezdem megszokni. Anikó úgy bámul a
szomszédba költözött, helyes gyerekre, mintha kísértetet látna… most meg szőrén-szálán eltűnik
a rénói postás… Mit mond erre Babi? Mamakérem, ne nézzen annyi csillagos sorozatot!
Miszlikbe aprítsam a tévét?
– Há… há… hapci! – Rabló Rénó hatalmasat tüsszentett.
– Náthás lett Anikó ágyneműtartója! Más talán meglepődne rajta. Én már föl sem veszem!
– Há… hapci!
– Egészségedre. Hozzak zsebkendőt? Van a zsebemben. Meg a kisrádióm is. Ki se kapcsoltam!
Igaz is… nyolcvanegy év, az nyolcvanegy év!
És megszólalt a kisrádió.
– Külföldi hírek következnek. Hazánkba várják a rénói trónörököst. Megtekinti a hortobágyi
lepcses ajkú juhnyájat, részt vesz egy kora őszi szarvasbőgésen, majd felkeresi Kovácsékat a
budapesti Práter utcában, akik társasutazásuk során látogatást tettek a rénói királyi képtárban. A

18
koronaherceg tájékozódni kíván a magyar népesség viszonyairól, mielőtt atyja helyébe, a rénói
trónra lép.
– A kese szívtipró! – nyögte Rabló Rénó.
– Eljön Szőkeházy Szívtipró Rénó… – Rasid vacogni kezdett a papucsban. – Mi lesz, ha az én
szerelmes kis úrnőm újra megpillantja? Mi lesz a Tündérszívvel? Az árva népemmel? Mi lesz
szegény, nyomorult Rasiddal?
Nagymama sápadtan kapcsolta ki a rádiót.
– A rénói trónörökös. A Kovácsékat. Babi elájul, és megpróbál beleférni a fekete
bársonyruhájába. A kelekótya apjuk, ha addig hazaér, kihívja egy parti sakkra. Anikó meregeti rá
a szemét, és percenként kirohan a fürdőszobába, megnézni, elég vadul meregeti-e? A rénói
trónörökös. Ide már csak ő hiányzik!
– Mindenki megbolondult! – leült a konyhaszékre. – Mindenki megbolondít mindenkit!
Engem nem fog megbolondítani senki! – Megnyitotta a meleg vizet a mosogatáshoz. – Be kell
áztatnom Anikó blúzát is – motyogta. – Én nem vagyok olyan gyors! Rasidról azt se tudom,
kicsoda-micsoda, de a fazekamba pislog. – Tenyerén csorgatta a habos vizet. –Ez a lány, ez a
lány! Ezt mindig félteni kellett. Anikót most is félteni kell… érzem!
Rasid körülnézett a feldúlt szobában, és vacogni kezdett. Könyvek szertedobálva a földön,
fiókok kirángatva… Viszont az ágyneműtartó már nem tüsszögött. Lassan, óvatosan felnyílt a
teteje. Aztán Rabló Rénó feje is előbukkant, forgatta körbe-körbe. Fülelt. – A vénasszony a
konyhában mosogat… – Nyögve kászálódott elő. Körülnézett, vigyorgott, aztán elkomorult. –
Centiről centire átvizslattam mindent! Hová rejthette ez a kis pesti mamzell, a bájos
mozdulatával?
– Sose jössz rá! – suttogott Rasid a papucsban.
– Most egyelőre távozom. – Óvatos léptekkel indult az ajtó felé. Pillantása a tükörképére esett,
és igen illetlen szavakkal káromkodni kezdett. Aztán dühösen csapkodta magát. – Csupa toll és
pihe lettem! – Csukta maga után az ajtót, majd kint állt a lábtörlőn, a cserép borostyán mellett. –
Egyelőre kudarc, de nem végleges – dünnyögte. – Jövök még grósznyanya! Találkozunk még,
Anikó! Elbeszélgetek veled erről, arról… nem leszel tőle túl boldog!
Az ékkő ezalatt nagymama bal papucsában volt. Rasid rejtette oda. Bárhol is kereste Rabló
Rénó, a Tündérszív ide szaladt, oda szaladt.
– Visszateszem a helyére – motyogta. – Ellophatnám! De nem teszem. Kis úrnőm majd dönt.
Áldott legyen a tiszta, gyermeki lélek! Allah így akarta. – A kiforgatott, földre hajított táskát
húzta maga után. – Itt tartotta, a kis rekeszben. Rend a lelke mindennek, mondaná a dúsragyogású
fazéktündér nagymama. – Aztán egészen kicsire összehúzta magát a bal mamuszban, két sovány
karját összefonta elöl, úgy nem fázott már, és el is szunnyadt egy kicsit, álmában egy szép huri
bújt mellé, csókjától édesen elmosolyodott.
Nagymama kiáltására ébredt.
– Mi ez a tatárjárás itt?! Maguktól leugranak a könyvek a polcról, kinyílik minden fiók, az
ágyneműtartó is… Káprázik a szemem?!
– Rasid tudja! Nem árulja el senkinek… Nem ijeszt meg senkit. És nem veszem el a
Tündérszívet. Csak kérem… Nem vagyok király, mint Első, vagy Csalafinta Rénó, aki az én
kölcsönbicskámmal, titokban-zsebbe, csússz! Nem vagyok rabló… és Rabló Rénó!
Nevezett kint a folyosón dünnyögött.
– Meg kell találnom azt az átkozott ékkövet! Teljesen elzsibbadtam… Már négyszögletes
vagyok, mint egy ágyneműtartó!
– Anikó szekrénye is tárva-nyitva, a ruhák-cipők kiugráltak belőle! De én már semmin sem
csodálkozom!

Azelőtt apával jártunk a postára, mindig elkísért, ha akadt néhány félretenni való forintom.
Három veszélyes átkelő is akadt tőlünk odáig, mi tagadás.

19
 – Marco Polo is említi utazási könyvében, hogy óvatosan inkább az emberevők felé került –
tréfált apa, erősen fogva a kezemet.
Az Üllői út lármás sávjain, valóban, mintha belevaló kaszkadőrök edzenének a legközelebbi
üldözős filmhez!
Apával hajdanán a postán módszeresen kiolvastunk mindent, a legapróbb betűkig. Megtudtuk,
mi lenne a kötelességünk, ha hízott pulykát kívánnánk Puerto de Jesusmariába küldeni, és ha
ellenszenves módon, egyszerre két pénzesutalványt hozunk. Gondosan végiggusztáltuk a
dísztáviratokat, de végül nem választottuk egyiket sem. Tüzetesen megnéztük a lottóládát, rajta a
dühös kéz által papírra vetett sorok. „A postai küldeményeket ne ide!”
Furakodtam az ablakok felé, a telefonon ordibáló srác mellett, előkotortam a cédulámat. Vajon
mi lesz a baj? Előbb kellett volna jönnöm vagy később vagy holnapután, kiskedden?
Minden klappolt! Birtokába jutottam egy levélcsomagnak, Mari-nagylány jól ismert verébfejű
betűi láttán mafla-meghatottan elvigyorodtam.
Lecsaptam egy felszabaduló székre egy tintafoltos asztal mellett, félresöpörtem a
legalacsonyabb hitelkamat, megbízható és azonnal és kezes nélkül és szinte ingyen
prospektusokat, aztán bontogatni kezdtem. A csuda se bír a kíváncsiságával hazáig!
Levél, elég hosszúnak látszik. Fotók! A ház, igazán szép, a kert, mit kert, inkább park,
mekkora! Nálunk már régen plázát építettek volna rá.
Amikor nagymama hazatért Kaliforniából, megkérdeztem tőle, mi van Amerikában?
– Hely! – vágta rá rögtön. – Hely!
Fotók a kis Harmonikáról, elég morcos, de szép a ruhája, Mari, új frizurával! Aztán a família,
különböző csoportosulásban, némelyik képen mindnek a feje is rajta van. És valami ajándék…
Egy fehér póló! Pont a méretem! Használt, nem baj. Az aljáról a pecsétet nagymama talán
kiszedi. Elöl színes kép rajta, jópofa, vicces, két sárga kakas, a szöveg: „Don't Do Mornings”. A
dühösebbnek füstölgő hatlövetű a szárnyas-kezében, a másik már hunyt szemmel sréhen hanyatt,
kakaspörköltnek előkészítve. Hátul óra: hatot mutat. Összevesztek azon, hogy melyikük
kukorékolása ébreszti a napot… Megesik ez mifelénk is.
– Ideadná a tollat? – egy fekete kabátos néni verte le az ellenzős sapkámat.
– Milyen tollat?
– Itt mindig szokott toll lenni! – gyanakodva méregetett.
Körülnéztem.
– Nem látok semmiféle tollat.
Epésen bólogatott, majd megkérdezte:
– Tud adni kölcsön?
– Nem. Sajnos, nem.
– A mai fiatalság! – megvetően végigmért. – Ilyen a mai ifjúság!
Mint ilyenmaiifjúság megnéztem még a Kis Harmonikát görkorcsolyával, pálmák alatt, egy
jachton, Marit az úszómedencénél, mellette vállas fiú integet, hoppá! És még a kinti nagymama,
műkutyussal, és az itthon Jóskának indult, de kint Jimmy bácsivá alakult, magyarul már furcsán
beszélő rokon, emeletes tortával. Nagyon örültek a hímzett szegedi papucsoknak, amelyeket Mari
ajándékba vitt, részint kérték, részint anyánk nem volt hajlandó máson törni a fejét. Leginkább
nyilván Jimmy bácsi örült a gavallérsarkú, pomponos szegedi papucsnak…
Milyen város Los Angeles? – tette föl a költői kérdést Mari. – Ezt rendkívül egyszerű elmesélni
– válaszolt rá. A belvárosi felhőkarcolókat meg az előkelő negyedek luxusvilláit leszámítva,
csupa-csupa földszintes faház, kerítés nincs, a kertekben pálma, dúsan burjánzó, virágzó
növények, a házak előtt autók parkolnak, néha motorcsónak is, és ez ismétlődik órákon át. Az
utcán narancsfák kínálják aranyló gyümölcseiket, az ágak végén friss virágok nyílnak, édes
illatuk szétárad a napfényben.
– Milyen költői! – bámulattal adóztam Marinak.
Vajon mitől ilyen emelkedett? Az izmos fiútól, ott az úszómedence mellett?

20
 – Sokat írsz és hosszan – nyomtam el érdeklődve az ásításomat. A többi majd este, az ágyban.
Itt pezseg az élet, remélem, érdekes kastélyokat láttál, de szerintem egyik kastély nagyjából olyan,
mint a másik. Sajnálom, Anikó, hogy Te otthon olyan unalmasan és egyhangúan élsz!
– Mari, ne bomolj! Ezt igazán nem lehet mondani.
Összeszedtem a dolgaimat, a zacskót is, ami mindezen kincseket rejtette. Kapnék is
nagymamától, ha eldobnám! Hiszen mindenki gyűjt valamit, nagymama például staneclikat,
kisimítja szépen valamennyit, a konyhaasztalt már alig lehet kinyitni, annyit gyömöszölt a
fiókjába.
– Majd jó lesz! – védi a portékáját. Elhatároztam, hogy hazafelé a Szigony utcán narancsot
szedek a fákról, de nem leltem egyet se.
– Legközelebb! – kuncogtam.
„Egyik kastély olyan, mint a másik…” Az ember hinné, hogy van igazság benne. Aztán
előbukkan egy másik, utolsónak, kopott és roskatag, de…
Lehajtott fejjel ugráltam hazafelé, a járda vonalait figyeltem, ha nem lépek vonalra egyszer
sem hazáig, akkor minden sikerül!
A kis téren Amolnár gubbasztott egy padon. Felderült, futott felém.
– Anikó! Hány óra?
– Felcsúszott! – mutattam nevetve a csupasz, vékony, barnára sült karomat. – Minek a
vakációban óra?
Valamikor gúnyoltuk szegényt, kinevettük a háta mögött az örökös óramániájával, hogy
mindenkitől remegve csak ezt tudakolja, aztán rájöttem, hogy apukája nagyon szigorú, ha pár
percet késik Amolnár a kimenőről… elmondani is borzasztó. Elbőgtem a dolgot anyánknak, ő
szólt az osztályfőnök Tömörjohannának, aki családlátogatott, és beszélt a verekedő apukával…
hogy milyen eredménnyel? Amolnár félénken rám mosolygott. Azelőtt nem láttam soha
mosolyogni. Hát ez is eredmény…

Otthon már javában állt a bál.

Anyánk szemüvege csillogott, igazán fel volt dobva. Nagymama nyugodtnak tűnt, csendben
üldögélt, félpapucsos, kétzoknis lába a szék alá húzva.
– Apa telefonált, holnapra itthon lesz – mondta boldogan anyánk.
– Nem vagyok meglepve – feleltem. – Sőt! Elég soká bírta az imádott gyára nélkül.
Anyánk csodálkozva nézett. – Ez még nem tud semmit… Nekem Tömörjohanna szólt,
berohant hozzánk, úgy hadarta el, hallotta a tévében, a híradóban…
Nagymama vállat vont.
– Közölte a rádió is. – Rám nézett. – Köll egy kis kakaó?
Mintha halk választ hallottam volna, holott ki se nyitottam a számat.
– Felséges lenne, szüntetője jajnak-bajnak, felséges fazéktündér!
– Nem téged kérdeztelek, hanem az onokámat. Neked is jut, ne félj! – nagymama nehézkesen
feltápászkodott.
– Anyánk hökkenten nézett körül. – Hogyhogy nem Anikót kérdezted? Nem is válaszolt! –
Pillantása a fél pár mamuszra esett, és elsápadt.
– Énrám panaszotok nem lehet! – kezdte a nagymama, meglehetősen hangosan. A fél
papucsom folyton elszalad, megnézi, mit főzök, kihalászhatom a tökfőzelékből! Anikó fiókjai
maguktól kinyílnak, a könyvek leugrálnak a polcról, de egy rossz szavam sincs! A ruhái
kimásznak a szőnyegre, szekrénye kinyílik, zokszó nélkül tűröm! Elkezd tüsszenteni az
ágyneműtartó, akarok neki zsebkendőt adni, de nem kér! A rénói postás csomagot hoz, valamit a
kelekótya lányom meg az ugrabugra onokám ottfelejtettek, de eltűnik, a ronda fekete szakállával
meg a csomaggal együtt.
Anyánk lassan, de igen sápadtan leült.

21
 – Nem kár érte! Csak vijjogni tud! Vi-vi! Mint egy karvaly az Ufóleányka, légy a párom című
filmben. Ha! – Felém fordult, jól megnézett, tagoltan mondta. – A kese királyfi ide jön!
Magyarországra! Megtekinti a kurta farkú, lepcses ajkú marhákat a Hortobágyon…
Elakadt a lélegzetem.
– Juhokat, mama kérem, de nem az a lényeg.
– Elmegy szarvasbőgni, aztán irány Budapest? – Már kiabált. – Felkeresi a Kovácsokat a
Práter utcában!
– Rénó… – túláradt bennem a szinte kibírhatatlan boldogság.
– Rénó, a szép, szőke királyfi… – sírdogált egy vékony hang a szekrény lába mögött.
Nagymama fél mamuszában közelebb csoszogott hozzám.
– Te kedves leszöl hozzá, de Rasidnak adod a Tündérszívet!
Figyelmeztetően köhögtem. Anyánknak ennyi is túl sok, Rasid már elviselhetetlen lenne…
– Mindenki megbolondulhat, engem nem bolondít meg senki! – mondta diadallal. – Az
ágyneműtartó tüsszent, Anikó hirtelen köhögni kezd, holott egyiknek sincs semmi baja…
Anyánk alig hallhatóan suttogta.
– Ez valami amnézia lehet! Emlékezetvesztés, a korral járó, módosult tudatállapot…
– Módosult tudatállapot – ízlelgette a fogalmat nagymama, tetszett neki. – Van itt mindenféle
módosult tudatállapot, igen. – Elindult a szobája felé. – Majd fölmelegítem a princnek a
tökfőzeléket. Tíz ujját megnyalhatja utána! Rasidnak annyira ízlett, hogy meg is fürdött benne!
Anyánk elveszetten nyögött.
– Ki az a Rasid?
Nem mertem felelni.
– Hatszáz év, az hatszáz év! – mondta dacosan anyánknak. – Számolj csak utána, Babi!
Anyánk csak nézett maga elé, de nem hiszem, hogy utánaszámolt. – Holnap… holnap jönnek!
Holnapra legalább apa is itt lesz…
Visszafordult.
– Nem vennék rá mérget, Babi! A te szórakozott férjed! Ha nem kési le a vonatot, szerintem az
ellenkező irányba száll fel!
Érdekes, de a nagymamák néha a jövőbe látnak!

Este hárman háromfele voltunk.

Anyánk térült-fordult a szekrény és a nyoszolya között, egyenként kiterítette szépen a ruháit,
nincsen túl sok. Elsimította, megnézte szemüveggel meg anélkül, sóhajtott, megrázta a fejét.
Ezalatt hanyatt feküdtem, élveztem a késő augusztusi nyár kellemes fuvallatát, néztem a
csillagokat, a kövéredő Holdat, karéján nem ült senki.
– Holnap jön Rénó!
Felveszem tiszteletére a kétkakasos pólót! Nagymama majd nevet rajta, elöl összekulcsolva
két csontos öklét, még a kis pocakja is remeg bele. Anyánk bal fülére akasztott pápaszemmel,
őszinte borzadállyal nézi majd.
– Ezt a tömény ízléstelenséget képes vagy viselni?! Miért?
Anikó tudja, de nem mondja! A két sárga kakas alatt, ha lesimítom őket a két tenyeremmel, két
valami nagyon szépen domborodik!
– Min gondolkodol? – Anyánk nyitott be, leült mellém.
Éppen Operabálon voltam, hófehér csupa tüllben, hajam nagylányos kontyban, keringőt
játszott a szalonzenekar, anyánk próbálta tanítani nekem:
– Egy-két-hár, egy-két-hár, nem a cipőd orrát, hanem az én orromat bámulod!
– Akkor eltévesztem!
Tényleg eltévesztettem.
– Nem megoldás palacsintává taposni a lábam, és utána azt dadogni: bocsánat…
Valóban, ahogy nagymama mondaná: evvel én nem vagyok kifizetve!

22
 Szerettem volna még elképzelni, ahogy Rénóval előkelően kilovagolunk, majd tó partján
hattyúkat etetünk, közben hull reánk a rózsaszirom, ő időnként fél térdre ereszkedve szerelmet
vall.
– Amikor kiszálltunk a buszból a királyi képtár előtt, nem gondoltam, hogy ez következik!
Bólintottam anyánk szavaira. Újra láttam a napfényben fürdő tér hepehupás macskaköveit,
boltíveket, ódon erkélyeket, passzázs, mondta anyánk, és a lebukó nap elől árnyékba húzódtunk.
Fiatal lány szaladt át a téren, népviseletben, nyakában tálca, a tálcán sok csokor apró virág,
maslival átkötve, felirattal: „Welcomes You to Reno!” Volt francia nyelvű is, de anyánk megrázta
a fejét:
– Elfogyott a költőpénzünk.
Éjfekete hajú, tengerkék szemű, szép kislány, nagylány inkább, olyan bájos volt, olyan
kedvesen mosolygott! Ismerte a buszvezetőnk, mondta:
– A helyi egyetlen általános iskola egyetlen tanító nénije!
Anyánk kritikus szemmel méregetett. – Szeretném, ha holnap hajat mosnál.
Nekem jobb jutott eszembe!
– Vörösre szeretném befestetni!
Válaszra se méltatott. Aztán mégis:
– Azt Tömörjohanna nagyra értékelné. – Más témába fogott. – Emlékszel? Odaszaladt
hozzánk egy fiatal lány, kedvesen invitált befelé, emlékvirágot is árult…
– Nekem is eszembe jutott!
Csukta az ajtót maga után, csak úgy dünnyögte, hogy a gyerek ne hallja:
– A sofőr azt mondta, a trónörökös babája… Az ilyen férfira ragadnak a nők! Mind a tíz ujjára
akad, mind abban reménykedik… Ebben igaza van a mamának, az ilyen csak arra jó, hogy
sírjanak miatta a lányok!
Mari fitymáló véleménye ellenében, nem teltek unalmasan az óráink, anyánknak is ez volt a
meggyőződése, pedig az események felétől gyöngéden megkíméltük.
Amíg nálunk nagy volt az izgalom, nem volt ez másként a rénói palotában sem!
Rodrigo siránkozott. – Ha fenséged mégis téved, és nincs az ékkő a budapesti kisleánynál? Mit
mondunk a huszonhat főnyi népnek? Ők adták össze a pénzt a repülőjegyre!
– Turistaszakasz. Háromszori átszállás.
– Talán jobb lett volna, ha mégis elkísérem…
– Egy jeggyel! Egyetlen jegyet kaptunk. Nem vagyok hajlandó egész úton az öledben ülni.
Az udvarmester elérzékenyült.
– Nem olyan régen még pelenkáztam fenségedet…
– Kegyesen köszönöm! Már nem tartok rá igényt.
– Ha nem, hát nem…
– Pontosan tudom, hogy mit akarok! És el is intézem!

A hajnal illata kibontotta gyöngyhaját, ahogy Rasid mondaná, ha nem szunnyadna.

Aznap nem aludt mindenki minálunk! Aki ébren volt, ezermester álkulcsot viselt, fekete
szakállat, és a nagymama szerint néha vijjog. Olyan csöndben mozdult, mint egy ártó szellem.
– Hová tette Anikó az ékszert? A kis mamzell szobáját tegnap már töviről hegyire átkutattam,
semmi sem kerülte el a figyelmemet! Most pedig végeztem az egész lakással, és semmi! Csak
nem jár túl az eszemen egy gyermekleány? Meg kell találnom azt az átkozott ékkövet! Holnap
már itt lesz a kese nyakigláb, neki minden fehérnép mindent önként odaad… Itt nem maradhatok
tovább! A nyughatatlan vénasszony már mocorog, felneszelhet a harapós papucsállatka is… A
környéken kell maradnom, és figyelemmel kísérni a történéseket!
Nagymama valóban, elsőként, megindult a fürdőszoba felé.

23
 – Most még nem zavarok senkit. – Haja a háta közepéig eresztve, kelengyéből visszamaradt,
avítt hálóing, zokni nyáron is a fázós lábakon, nyolcvanegy év az nyolcvanegy év! Jobb lábán a
fél pár mamuszt már megszokta.
– Megszokom azt is, hogy megint minden szekrényajtó kinyitva – nézett körül. – Akár a
tegnap esti film a tévében, a kísértetkastélyba éjfélkor bemászott a Rém a tűzoltólétrán…
Szobájába érve, Rasidot az éjjeliszekrény égve felejtett kislámpája alatt találta, sovány karját
mellén összefonva, ott melegedett.
– Hatszáz év, az hatszáz év…Visszaadtam a mamuszt. Nappal legyen csak a kegyes ragyogású
fazéktündér nagymamáé.
Dühösen nézett rá.
– Nem kértem! Bújj csak bele – Nehézkesen leült mellé az ágyra. – És ne félj a szőke princ
miatt! Anikó szerelmes… Lesz még szerelmes százszor is! Jön, és elmúlik. – Közelebb hajolt
hozzá. –Nem adja oda neki a követ! Tudom. Biztos! Ő az én fajtám!
A famíliánkban nem számít bóknak, hogy valaki a nagymama fajtája. Engem nem zavar.
Vállalom. Büszke vagyok rá!

Padlógázzal jöttem! – nevettem Szilvire.

Mókás mozdulattal invitált a nagy tükrök elé.
– Foglaljon helyet, hölgyem! Milyen frizurát parancsol?
– Nagylányosat.
Kaptam a vállamra törülközőt is.
– Hogyhogy nem fagylaltot csorgatsz?
– Ilyenkor bírja a muter egyedül is a tempót – felelte. – Elvállaltam inkább, hogy vigyázok az
öcsémre. Kicsit tanulgatunk, közeleg a tanév, így tervezte a muter.
Meglepetten néztem körül.
– És hol az öcséd?
– Valószínűleg moziban, Cilikével, óvodáskoruk óta dúl a szerelem! Öcsi kelepelő gólyát
rajzolt az elsőfokú egyenlet fölé, az aligátor rajza alá odaírta, hogy „Ezajóska foxabájozás előt!”,
mert féltékeny a kis hapsira, aztán kimerülten hátrahanyatlott. Majd holnap tovább tanul! – Szilvi
hozta a hajcsavarókat. – Öcsit nem lehet erőltetni! Amit akar, megteszi, amit nem, azt nem.
Kérheted, prédikálhatsz, üvöltözhetsz, csépelheted, mint a répát, a kétfenekű dobot, nem és nem.
A franc se fog vele fölöslegesen vesződni! Kapott tőlem kétórás kimenőt. Némi anyagi
támogatásban részesítettem, elvégre egy lovagnak kötelességei vannak egy lánnyal szemben!
Nyilván most nézik meg tizenkilencedszer a Zöldszemű űrgumisárkány víz alatti vára című film-
remeket.
Nevettem.
– Mi se voltunk különbek, igaz? Ha beszabadult a mi osztályunk a moziba…
– Az volt a „Vadállatok a fedélzeten”.
– Hogyan telt a vakáció? Úgy tudom, a tengerparton voltatok… Milyen volt az ellátás?
Azt hiszem, így kell csevegni a fodrásznál.
– Szuper! – Szilvi sört hozott, kistányérba öntött belőle, belémártott vattával pacsmagolta a
hajamat. – Így jobban tart. – Kicsit elgondolkozott. – Egyébként a szokott tengerpart, a kicsit
félreeső és csöndes falu, a bajszos Elena néni már sikoltós cvikipuszival borul a nyakunkba,
családtagnak számítunk. Az ellátás príma! Idén főleg időjárással voltunk ellátva meg csapadékkal
meg légáramlattal. A faterom boldogan horkolt egész nap, nem lehetett, nem kellett sehová
menni. Hajnalban mennydörgés keltegetett, aztán öt perc csepergés…
– Utána elállt?
– El! Kezdődött helyette a zuhogás. Mintha cseberből öntenek. Orkán, tornyos fellegek…
kellemes séta a tengerparton, élvezni az elemek fenséges tombolását, két kézzel kapaszkodtunk
egymásba, szalmakalapba, mindenbe. A muternek kivételesen nem kellett dilibogyó,

24
megnyugtatta az esti hideg zuhany. Öcsi nagyon élvezte! Nincs avval a kölökkel addig baj, amíg
nem akarod, hogy ezt csinálja, vagyis hagyod, hogy azt csinálja. És érvei egy gyereknek is
vannak. És hogy melyik számára a megfelelő nevelés, ezt a muter majd akkor tudja, ha Öcsi
elmúlt hetvennyolc!
Felkacagtunk. Ezt Tömörjohanna mondta!
– És ha édesanyád váratlanul feljön a boltból?
– Ha egyedül van, még pipilni se mehet. Nem bukunk le… Ha mégis, odaadtam Öcsinek a
mobiltelefonomat, riaszthatom. Csak kölcsön! Tisztáztam. Nagyon vigyáz rá! Ígérte. Ezt persze
nem kell készpénznek venni.
– Juli majd megoldja, ő nagyon okos.
– Juli muter szerint a családnak nem okos spiné kell, hanem ingyencseléd.
Rásandítottam.
– Megint összevesztetek? Annyira szeret téged! Te is imádod, miért nem tudod megmondani?
– Nem fogok nyalizni! – kiáltott fel. – Szeret… a maga álmos, kicsit közömbös módján. A
faterba szerelmes, arra féltékeny, az az első szám! A fater meg… jobb, ha nem mondok semmit.
Egyszer a te faterod is meglógott.
Kicsit elsápadtam.
– Erről nem szívesen beszélek.
Nem nagyon zavarta.
– Egy nő miatt… mi?
– Egy nő miatt – suttogtam.
– Tudod, hogy hívták azt a rohadék spinét, aki miatt apátok elment?
– Tudom – feleltem. – Azt a rohadék spinét nagymamának hívják.
– Bocs és ezer anyamedve! – Szilvi igazán sajnálta. Inkább más mesébe fogott, amíg a
fürtjeimet vastag csavaróra szedte. – A rossz idő miatt diszkóba jártunk. Szuper volt. Tudod, a
lemezlovason sok múlik. Rajta áll minden… Sergio…
– Szőke? Barna? Fekete? Borostás? Szakállas?
– Szőke, olasz és kék szemű, úgy látszik, mi erre bukunk! Kettesben mentünk a muterral, ha
nem nagyon csikorog a mjuzik, tűrhetően bírja. Bevágódtunk Sergiónál, akárhány helybéli
ragazza csápolt körülötte, csak minket figyelt. Következtek sorra a kedvenc számaink, villogtatta
a fényeket, ha beléptünk, pukkadt a méregtől a sok Donna Dunna! Olyan megveszekedetten
boldog voltam! Marha állat… Addig voltam boldog, amíg rá nem jöttem a marék eszemmel, hogy
a Sergio hapsi a mutert stíröli. Tudod, milyen mutatós nő! Tíz évet nyugodtan letagadhatna.
Nehéz ezt megmagyarázni… Együtt vagyunk a műtérrel, gyönyörűen, mint a mesében. Amíg
ketten vagyunk. De ha odakeveredik egy hímnemű, tüstént más a helyzet. Nincs már anya és
lánya, hanem egy kicsit dagadt kamaszlány meg egy ragyogó asszony… – Hozta a kendőt, rám
borította, ügyesen megkötötte a fejemen. – Anyu mindent tud, amit egy nőnek tudni érdemes!
Finoman keresztbe tenni a lábát, hogy attól az én lábam idétlen hurkává válik… Diszkréten
kikészíteni magát… Elszedtem tőle, használtam én is, szép akartam lenni én is…
– Hiszen szép vagy!
– Láttad volna akkor… – Szilvi bekapcsolta a hajszárítót. – Egy idétlenre festett bohóc nézett
vissza rám a tükörből. Amikor meglátott, még csak nem is szidott. Sajnált…
– Minek? – csodálkozott. – A te bőröd még hibátlan!
– Ez az igazság…
– Legközelebb elszedtem tőle azt a csillogó topot, amire egész este rátapadt Sergio szeme.
Első szóra ideadta, bár habozott.
„Az a baj, hogy te olyan akarsz lenni, mint én! Pedig te az apád fajtája vagy…”
Apám fajtája egyre többet bőgött este a paplan alatt. Az ő haja festett szőke, az enyém valódi!
Ő Sergióhoz képest már marha öreg! Hát akkor?!
Hallgattuk a hajszárító halk zümmögését.

25
 – A muter észrevette, hogy mi van velem, hogy kiakadtam. Elengedett egyedül… De olaszul
társalogni én még nem tudok, ha Sergio az asztalomhoz jött, csak egymásra vigyorogtunk,
idétlenül. Nyeltem a könnyeimet, legszívesebben belerúgtam volna, így nehéz aranyosan
csevegni… Azt hiszem, megszáradt. Kontyba fésüljem? Fejtetőre? Így? – Szilvi félrehajtott fejjel
nézte a tükörképemet. – Egy ilyen hajművésznek, mint én, el kéne neveznie a remekművét! Mit
szólnál a… megbolondult vécékefe fantázia hajkölteményhez?
Nevettünk.
– Még néhány esős séta Sergióval a háborgó tengerparton… jött velünk Öcsi is,
levakarhatatlanul, hiába ígértem neki bármit. Kagylót szedtek a kölökkel, szerelmes mosoly
helyett inkább az ülepét láttam… Jött velünk a nagypapim, perfekt olasz, csak tudod, hogy
töksüket… Haláli duett alakult, szétvetett a méreg!
Zajt hallottunk, kivágódott az ajtó, megjelent Öcsi, személyesen.
– Sziasztok! Ani, te is itt vagy?
– Nem, ő nincs itt. Egyéb kérdés?
– Szuper volt a film! Elmeséljem a tartalmát?
– Nem! – egyszerre vágtuk rá.
– Kilukad a gyomrom, már körülnéztem a konyhában. Majd eszem kelkáposzta-főzeléket.
Kitálalok, csak maradj.
Szilvi gyanakodva kapta föl a fejét.
– Főzeléket? Önként?! Nem engem gyötör, hogy kiszolgáljam?! Mi van emögött?!
Öcsi kedvesen ránk mosolygott, csukódott az ajtó.
– A mobilom! – ordított fel észbe kapva. – Te gazember, hol a… – kivágta az ajtót, és rohant.
Messzebbről hallatszott:
– Délután visszahozza! Együtt tanulunk! Naaaü! –, a többi kétszólamú sikításba fúlt.
– Mennem kell – mentegetőztem, de nem hallotta senki.
A Baross utca felől nyári záporfelhők tornyosultak, sietősre fogtam a lépteimet, éppen beestem
a ház kapuján, amikor megdördült az ég.
Ezt a szerencsét! Odalett volna az őrült vécékefém!
Gyalog futottam föl a négyet, a felvonó előtt megálltam, lihegni. És kit láttam a sarokban a
rácsra könyökölni. De hogy ennyire emlékeztessen Rénóra! Bolond lettem már én is, mint Szilvi
Sergióval?
Lesimítottam a két sárga kakast a mellemen, beharaptam a számat, hogy pirosabb legyen,
megnedvesítettem a nyelvemmel, és irány a folyosó.

26
 Rám nézett a helyes fiú, aztán lefelé. – Valami tévések készülődnek az udvaron.
– Szervusz – feleltem. – Én is üdvözöllek, és én is örülök, hogy találkoztunk!
Kicsit elvörösödött.
Most láttam, hogy a haja kicsit vöröses, mint a nagymamáé volt hajdanán, és néhány szeplőt
hintettek az orra tövére. De jól áll a zsiványnak…
– Szia – nyögte.
– Engem meg Anikónak! – Olyan kedves voltam hozzá, mint a legaranyosabb
tévébemondónő.
Most már lángolt az arca.
– Bocsánat… oltári barom vagyok.
– Örvendek, ahogy jobb kosztümös filmben mondják. Az én nevem viszont Kovács Anikó.
Nyelt egyet, mosolygott. – Apám Ferkónak hív. Az iskolában Szálai Ferenc. Egy osztályba
járunk.
– Tényleg? Oda már mindenkit beengednek?!
Vigyorogva bólogatott, tetszett neki minden.
– Reggelenként együtt mehetünk.
– Majd még meggondolom – feleltem hetykén. – Viszed majd a táskám? Megírod a
matekleckémet?
– Ez az Anikó most egy ennivaló kiscica, aki kíváncsian nézeget körbe, és próbálgatja a
körmöcskéit. De a gubóból hamarosan kibújik egy gyönyörű pillangó, ott lóg majd a
konyhakilincsen a kismacska volt bundája…
Kuncogtam.
– Ezt magnóra kellett volna venni. Nem tudnád, még egyszer, ugyanígy elmondani,
lefogadom!
– Megnyernéd – felelte sötéten. – Igaz! Ekkora baromságot még sohasem mondtam lánynak.
Valami elvette az eszemet…
– Tömörjohanna, az osztályfőnökünk örülni fog, ha rájön. Majd lassan alaposabban is
megismerkedünk, ugye? Például érdekelne, mi a kedvenc állatod? – Kicsit kihúztam magam.
Azonnal kapcsolt, pedig elment az esze.
– A kakas – felelte merészen. – A sárga kakas!
Elbillegtem mellette a mi ajtónk felé, a borostyántól visszanéztem.

27
 – Hány sárga kakas?
– Kettő – felelte áhítattal.
Elő a kulcsot, zörgött a zárban.
– Szép esküvőnk lehetne, kár, hogy királynőnek kell lennem… – és huss, már vörösre gyúlva
bent is voltam nálunk.
Nyílt a konyha ajtaja, nagymama majdnem a falba passzírozott vele.
– Kijöttek a tévétől! – kiabálta.
– Elromlott?! – hökkentem meg.
– Nem olyan… – türelmetlenül intett. – Az igazi! Jön a princ hozzánk, és ők közvetítik! –
nézett rám várakozóan, hogy kívánságra felháborodjon, vagy büszke legyen.
– Kereskedelmi? Vagy melyik?
– Tudom is én! Ha valami köll, sose vagytok itthon! Mondom, a lányom tanárnő, fodrászhoz
ment a princ miatt, mondták, jól van. Azt mondták, minden rendben lesz. – Megnézett magának.
– A te hajaddal meg mi történt? Ekkora szél fúj?!
Rántottam a vállamon. – Ez a divat!
– Ha! Mindenféle ostobaságot kitalálnak…
Hirtelen borult be, már nagyon közelről dörgött az ég.
– Szerencse, hogy időben hazaértem! Pocsékká ázott volna az új frizurám!
Nem szólt, csak végigmért. Beszédes pillantása szerint ez kész szerencse lenne.
Már hallatszott az eső gyorsuló dobolása.
– Anyánk viszont megázik… – igazán sajnáltam.
– Nincsen cukorból.
Nem sokkal utánam ő is hazaért, rázogatta az esőkabátjáról az esőcseppeket, megforgatta-
kifeszítette az esernyőjét. Nevetett.
– Ne tegye! – kiáltotta. – Ezt ordította az egész fodrászat, amikor a friss fürtjeimre
ráborítottam a kendőt.
– Most fejeztem be! Összelapítja az egészet! Ezért vesződtem?! – siránkozott Irénke.
– De hát zuhog! – Más hangon folytatta. – Láttátok a cédulát a kapu alatt?
Megráztam a fejem.
– Valami Lakás Bété, amelyik a közös költséget szedi… Engedélyezték a tévéfelvételt. Nem is
tudtam, hogy engedély kell hozzá. „Értesítjük, hogy engedélyezzük…”. Valaki tollal eléírta, hogy
„A kedves lakótársakat…”. Úgy látszik, nem találta elég udvariasnak. Valami tévéjáték készül, és
éppen a mi házunkban?
– Rosszabb – vártam, hogy óvatosan lefejtse a kendőjét, és az ő friss frizuráját is meg lehessen
csodálni.
Felém fordult, várakozóan, még mindig kendősen. Elképedt.
– A te hajaddal meg mi történt?!
– Szilvi nagylányosabbra fésülte – feleltem könnyedén. – A tévéjáték meg Kovácséknál készül
– tereltem másfele a beszélgetést. – Közvetítik a princet…
– Tőlünk?! Ez nem igaz… – suttogta elhalóan. Lassan mégis lekerült fejéről a kendő, és végre
megértettem a tétovaság okát. Anyánk haja nem a megszokottan kedves, mákosan ősz, hanem…
vörös! Nem feltűnően, nem lángolóan, de…
Nem nézett ránk, úgy jött befelé, mint aki bűnt követett el.
– Csak bemosták… Próbaképpen, hogy milyen lenne… Nem is került pénzbe! Irénkének
maradt ennyi, az én kevés, rövid hajamra, az előző vendégéből…
– Vörös kutya, vörös ló… – kezdte a nagymama. Ránéztem, félbehagyta.
És éreztem, tudtam, most kellene felkapni, összecsókolni az én pici, törékeny anyukámat,
elfutni vele a világ végére, megvédeni mindentől, az örökös spórolástól, attól, hogy „Bocsánat,
hogy élek…”, most kellene ujjongani, hogy szuper, hogy remekül áll, hogy mennyire fiatal, hogy
a nővéremnek fogják nézni, és a többi baromságot…

28
 – Egy kicsit még… furcsa – nyögtem.
Szilvit már szidtam volna: miért nem tudsz egy kicsit kedves lenni, csak egy kis melegségre
vágyik… és én?! Mennyivel vagyok különb?!
– Meg fogom szokni – ígértem. Olyan idegen lett, mintha más anyukája lenne! Más
anyukájánál ez nem gond, összevissza változtatják a hajszínüket. Mi miért nem engedjük meg
neki?!
Kimondta végül.
– Kíváncsi vagyok, apád mit szól hozzá…
– A drágalátos, szórakozott apja! Lefogadom, hogy észre se veszi!
A nagymamáknak gyakran van igazuk!
Anyánk besietett a szobájába, már hallottam a megszokottan kedves hangját, telefonált,
Tömörjohannát hívta, szapora szóval ecsetelte az eseményeket, aztán buzgón hallgatta a
tanácsokat a praktikus, de tapasztalatlan kolleginától. Majd túl leszünk ezen is! Az osztály el lesz
ragadtatva! Róka Gizi megpukkad!

Estére kelve kiderült az ég, és megszaporodtak a telefonok.

Eszti néni kezdte a sort, Óvárról, anyánk húga.
– Hallottuk a híradóban! – újságolta. – Ezt a meglepetést! Majdnem királyi vizit! Karcsival
hazaküldjük a lányát is?
– Nem! – ordította anyánk. – Áll a bál itt nélküle is.
– Menne pedig, királyfinézőbe! Majd lebeszélem. A játszóházban maskaraversenyt tartanak, az
is érdekli. Helyes, lesétálunk az állomásra, Karcsinak helyjegyért. A legkisebbik Kovács tündér
pedig még nálunk marad!
A következő hívó, nagy meglepetésemre Éva volt. Általában nem szabad a telefonhoz nyúlnia,
általában ez nem zavarja. A legkisebbik Kovács lány is belenőtt a telefonálásba!
– Éppen nincsen itthon senki – fontoskodott. – Csak a Lordi kutya meg a cicus.
Azokat hidegen hagyja a magas telefonszámla.
– Örülök neked, de fogd rövidre, pénzért mérik!
– Tudom! – csicseregte. – Kovboj akarok lenni, Eszti néni még csizmát is varrna, de nem tud
kalapot szerezni!
Aha, a maszkabál!
– Legyek kelkáposzta, levelenként rávarrná a fehér ruhámra, de ilyen melegben rögtön
elhervadnék!
Éva korában ez megengedhetetlen!
– Szívkirálynő, ez nekem nem tetszik, rongybaba, az se jó, hóember, csak egy lepedőbe
kellene lyukat vágni, meg egy régi kalap, nem akarom, kenguru se, egész este ugrálnom kellene!
– Figyelj, Éva… – az órára sandítottam.
– Robotember már voltam, nem akarok dobozban totyogni, alig látok, a múltkor is
megbotlottam, és elterültem!
Hárman támogattuk talpra, szent igaz.
– Cukorka se! Egész idő alatt engem kergetnének, amíg csak teljesen el nem szopogatnak!
Szakácsnő, ez egyszerű lenne, csak egy kötény, fejkendő, habüst, benne tejszínhab, de bele
akarnának nyúlkálni, ellöknének, amíg csak van…
– Figyelj! Szakácsnő, de a habüstbe borotvahabot kérsz a Tóni bácsitól! Nem kínálod
senkinek, de ha erőszakosak veled, képzeld, milyen pofát vágnak!
Döbbent csönd. Aztán elragadtatott!
– Igeeen!!? –És a vonal megszakadt.
Szilvi következett.
– Fenség? – kuncogott. – Mit szóltak a hajkölteményhez? Ne is meséld, képzelem. Figyuzz…
Ne mondd senkinek ezt a Sergio-dolgot… Tudod, hogy a muterral meg minden…

29
 Jesszum Pepi! Már el is felejtettem! Ezt persze nem valljuk be, finomítunk rajta.
– Vedd úgy, hogy elfelejtettem.
– Kösz, szuper vagy!
Sóhajtottam. Bár elhinném!
Utolsó esti telefon Margitka nénitől, negyedik emelet, velünk sréhen szemben. – Hallom,
Anikó, milyen magas vendég érkezik hozzátok! De hiszen már itt is van napok óta, nem? Fekete
szakállas, csak franciául beszél, a kapu előtt, a jegyzetéből lapozta föl a neveteket, én engedtem
be, kísértem föl a negyedikre, láttam, ahogy a nagymamáddal beszélt...
Nem értettem semmit! A trónörökös egyébként szőke és borotvált arcú…
– Nem vagyok bolond! Többször is járt nálatok! Annyira odavagytok, hogy letagadjátok?! –
lecsapta a hallgatót.
– A rénói postás! – kiabálta válaszul a nagymama. – Hozott nektek csomagot! Valamit
Rénóban felejtettetek!
– Nem felejtettünk ott semmit! – sápadtam el.
– Mit tudom én… Eltűnt! Mire alá akartam írni, nem volt sehol! – Méltatlankodva
elcsoszogott lefeküdni. – Sose vagytok itthon! Aztán, ahogy én intézem, nem tetszik nektek!
Elment a möszjő Bummbumm, nem látjuk többé…! – méltatlankodva tette hozzá: – Én csak egy
ostoba, tanulatlan vénasszony vagyok! Nyolcvanegy év az nyolcvanegy év!
Mamakérem, csak hetvenkilenc, számoljon utána, gondoltam önkéntelenül.
Bár biztos lehettem volna benne, hogy a gonosz, fekete szakállas Rabló Rénó nem kerül többé
elő!
Holnap lesz a nagy nap!
Rénó… a magas férfiak kicsit suta, de ruganyos, hajlékony járásával… Ha akarná, felkapna,
mint a pelyhet, úgy vinne!
Anyánk már mondaná: – Ilyesmiről álmodoztak a tizenkilencedik századbeli angol árva
lányok.
A lányok azóta sem sokat változtak, ha árvák, ha famíliájuk van, akkor sem.
Ahogy ágyba bújtam, a nagymama bal mamusza közelebb jött. Rákiáltottam.
– Semmi nyavalygást nem akarok hallani!
– Holnap itt lesz Szőkeházy Szívtipró Rénó… – panaszolta.
– Itt lesz! – kiáltottam. – Elmondom neki, hogy a néped azóta boldogtalan, hogy Első, vagy
Csalafinta Rénó az ékkövet ellopta! Azóta te büntetésben vagy. Most a sors úgy hozta, hogy
véletlenül hozzám került…
– Allah akarata… – suttogta áhítattal.
– Én pedig visszaadom a jogos tulajdonosának!
– Balga Rasid úgy gondolja, hogy a fényes tekintetű, magasságos fenségnek ez nem fog
tetszeni… Holdábrázatú kis úrnőm viszont szerelmes…
– Nem úgy van az! – két tenyeremmel a lepedőre csaptam. – Megígértem, betartom. Én a
nagymama fajtája vagyok. Ő is megígérte neked! Tündérkirálynő! Három arany tündérhajszál
van a kontyában! Soha életében még nem hazudott senkinek! Lehet, hogy néha egy kicsit
hangosan mondja, nem is a legjobbkor mindig, nem is olyan kacifántos udvariasan, mint te, de
mindenkinek mindig a szemébe néz, és még sose hagyott cserben!
Öreg Rasid édesen elmosolyodott, ha vele kapcsolatban lehet ilyet mondani. Kényelmesen
elfészkelődött a mamuszban, arcára terítette hosszú szakállát, és már szundikált is.
Nyitott ablakomon túl a kövéredő Hold, mellette a fényességes Vénusz, körülöttük számtalan
más csillag…
Nem tudtam elaludni.
Megkerestem Mari levelét, úgysem végeztem vele. Anyánk nem is tud róla! Anyánk elég sok
mindenről nem tud.
Az anyák általában elég sok mindenről nem tudnak.

30
 Olvasni kezdtem. Monynak két kis egérfoga hiányzik elöl. Kapott érte Fogtündértől két
dollárt!! Bizony, ezt a vidéket Fogtündérek is lakják, akik éjjelenként pénzre váltják a gyerekek
kipotyogott, párna alá rejtett tejfogait.
Felnéztem. Azt hiszed, Mari, ezen én meglepődöm? Arrafele tündérek, errefele kis manók!
A reggelt itt az újság kezdi. Végiggurul az első autó a pálmafás Jamieson utcán, vakációs diák
hajigálja ki, jobbra-balra a lapokat. Némelyik az úttestre buffan, zöme a járdán köt ki. Príma
dobásnak számít, ha a kiskertben, a hervadó levelek halmán landol. Elutazott a lakó? Gyűlik a
ház előtt a sok, derékon madzagolt újság. Minden járókelő gyakorlottan átlépi.
A nappali étkezősarkában reggelizünk, hatalmas üvegablakán át csodálhatjuk a pálmafákon
hancúrozó mókusokat. Ők bennünket lesnek, furcsán hullámzó futás után mozdulatlanná
merevedve, némi potya dió reményében. Az ablakon semmi függöny, szabályos kirakatban ülünk,
szomszéd és gyerek barátságosan beinteget. Itt azt tartják, becsületes embernek nincs
takargatnivalója. Utca-szerte mindenki mindenkit ismer, ha idegen jön, rögtön észreveszik. Nem
kell senkitől félni, itt tudják, hogy a szomszédok vigyáznak egymás otthonára.
Nem rossz szokás.
Majd máskor olvasok, ne haragudj, Mari, most nincs türelmem hozzá…
Rénó, szerelmem! Holnap találkozunk!

A nagy nap reggelén furcsa nyüzsgésre ébredtem. Kifutottam a folyosóra, lenéztem. A tévések
pakolásztak, reflektorok, ládák… Két srác ült a ládák tetején, trécseltek a poroló két oldalán, a
házi macskák, felgörbített farokkal, hozzájuk dörgölőzve hízelegtek nekik.
Tévéfelvétel lesz, Kovácséknál! Majdnem királyi vizit!
Nyűtt zekéjű férfi kerülgette a ház harminckét macskáját, az udvaron tanyázó társaihoz
igyekezett, észre se vette, hogy Mici néni kisseprűről hajszálakat ráz rá.
– Meghozták a szenemet! – örvendezett amaz, fürgén bújt a rosszabbik pincekabátjába,
tapogatott papír-ceruza után. – Nem hagyom, hogy becsapjanak! Akkor semmi borravaló…
A másodikon ketten könyököltek a rácsra.
– A macskák miatt küldte őket a Köjál – vélte Amál néni. – Lemegyek, és megmondom, ki
eteti őket!
– Meg a galambokat is, ugyebár! – hajolt utána Dönci bácsi. – Fent burukkú, ugyebár, miránk
meg hullik is az áldás, ugyebár!
Vastag kötegek érkeztek, s a kábeleseket is tüstént szívébe zárta a mi házunk.
– Nálunk történt a csőrepedés! – kiabált le Mariskáné. – Már harmadszor. Mit képzelnek?!
Kétszer kifestettünk, hiába!
– Hibafelvételi jegyzőkönyv készül – tudta Nyuszy Aranka. – Két évvel a tatarozás után!
Szólok nekik, hogy koszos a hátsó lépcső is, és folyton ellopják az égőket a felvonóból.
Más rájött, hogy patkányirtás lesz.
– A fiam is ezt csinálja, miért nem őt hívták? – méltatlankodott.
– Tévézés lesz! – rikkantott végre valaki. – Nem tetszettek elolvasni a hirdetményt?
Próbaképpen felragyogott az első reflektor.
– Emberek, lakógyűlés! – Dönci bácsi kiabált. – Ne felejtsük el, hogy Négyzetmeierék
kéménye folyton oldalvást füstöl.
– Koszorúra gyűjtenek! – kiáltotta egy reszketeg hang. – Papi, hozzál egy százast!
Már a nagymama is kint állt mellettem, biggyesztett.
– Én, fiam, láttam még Gréta Garbót! Marlene Dittrik! Az igen!
Akkor már izgatottan kint könyökölt mind a négy emelet, mindenki tudott mindent,
érdeklődve néztük, hogyan mászik föl a tetőre Sanyi bácsi, őrizni a ki tudja, miféle emberektől a
most fölszerelt antennáját.
Sokáig aludtam, káprázott minden, alig bírtam a szemem kinyitni.
A nagy nap! Jön Rénó!

31
 Kinyújtóztattam a derekam, magamra gyötörtem a legszűkebb, ökörszáj szárú farmeremet,
hozzá a két sárga kakast.
A nappaliból a nagymama hallatszott.
– Én jó leszek így is!
Azonnal jött anyánk válasza.
– Nem lesz jó a mama! Felvesz valami normális ruhát!
– Az eszed tokja… De cipőt az angol királynak se húzok! Fájnak a bütykeim… Nyolcvanegy
év… Megmelegítem a princnek a rakott káposztát!
– Mama, kérem…! Tegnapi rakott káposzta egy trónörökösnek?!
– Mind a tíz ujját megnyalhatja utána. Te tudod, Babi. De miért nem eszik káposztát a princ,
csupa vitamin!
A csupa vitamin princ hamarosan itt lesz!
–Fekete bársonyruhát? Augusztusban?! Babi, neked elmentek otthonról!
– Mama, kérem, rövid ujjú… – Anyánk hangja tompán hallatszott. – Segítsen egy kicsit
lejjebb rángatni…
– Ha! Fölszedtél pár kilót. Főleg a hasadra!
– Nagyon kedves a mama. Nagymama fölnevetett.
– Ez az igazság!
– A mamának miért mindig csak kellemetlen igazságai vannak?!
Megnéztem pompás Szilvi-frizurámat az előszoba tükrében, ferdére aludtam, mint a pisai
torony, kócosabb lett az őrült vécékefe a fejem tetején, még gubancosabbra kócoltam, mutatta a
tévé, hogy ez a divat.
Benyitottam a nappaliba.
– Sziasztok! – Kikukkantottam a Molnár Ferenc térre, hatalmas platánjainak lombján túl a
cukrászda, betonteraszán már kint voltak a fehér, kerek, billegő asztalkák, még terítő nélkül, a
mozdíthatatlanul ügyetlen székek.
Két korai vendég kavargatta a kávéját, a két fiatal tévés, műsorra vártak.
Ma nálunk lesz a műsor!
Nagymama tagoltan, hangosan magyarázott, két öreg kezével ütemezett hozzá.
– Majd fölveszem az egyik papucsomat. A másik hadd szaladgáljon! Megnézi, mit főztem.
Most már nem nyílnak ki a fiókok, és nem ugrálnak a szőnyegre Anikó könyvei, a rénói postás
elment, csomaggal együtt, és nem náthás az ágyneműtartó sem…
Anyánk felnyögött.
– Egy majdnem királyi vizitet kell lebonyolítanom egy őrült nagymamával!
– Az eszed tokja őrült, Babi, nem én!
–Anikó! Hogy nézel ki! Mit műveltél a hajaddal?! Mi ez a töményen ízléstelen póló?!
Anyánk rájött, hogy ma még nem nevelt.
– Szilvi fésülte nagylányosabbra, Mari meg ilyen pólót küldött! Nem kell eldobni.
Nagymama elégedetten nézett.
– Ez az én fajtám! Ti bezzeg értitek, kidobni a pénzt!
– Azt hiszed, hülye vagyok, és nem jövök rá, mi van a mögött. Ha fölvennél egy tisztességes
fehér blúzt, az is kiadná a…
– Kiadná, kiadná – mondtam hetykén. – De nem lenne ilyen szép!
– Ráérsz még…
Sose tudjuk már meg, anyánk szerint mire érek még rá, nyilván felsorolni is sok lenne.
Felharsant az előszoba csengője, valaki nekihasalt, pulykavörösen a méregtől futottam a
merénylő felé, leharapni a fejét.
Felrántottam az ajtót.
A borostyán mellett ott ácsorgott a szomszéd fiú, jöttömre elengedte a csengőt.
– Beragadt?! Ha nem tudsz értelmes magyarázatot adni…

32
 Lefelé tekingetett, lihegett egy kicsit.
– Rohantam, mint a gyorsforgalmi villám… hátha érdekel, hogy lent egy colos hapsi a lakók
elavult, poros névjegyzékét lapozgatja. Tőlem kérdezte, franciás kiejtéssel: madám Kovaksz?
Mamzell Annie?!
Elsápadtam, mint a fal.
– Későbbre vártuk! És a kísérete?
– Nem láttam mást – vont vállat. – Talán beszorultak a liftbe.
Hallottuk, ahogy a felvonó zúg.
– Szerintem ez a fenség lesz, személyesen! Jelzem, elég öreg.
– Szűnj meg! – sziszegtem.
A lift nyögve megállt, szokása szerint töprengeni kezdett, munkaszüneti napja van-e, vagy ki
kell nyitnia az ajtót.
Nyílt az ajtaja, és kilépett…
– Mamzell Annie? – mosolyogva intett felém.
– Embert még ilyen hülyén vigyorogni nem láttam – féltékenykedett a szeplős.
– Szűnj meg! – sziszegtem, nyögtem egy halk bonzsúrt, és kinyitottam a Kovács família ajtaját
Rénó hercege és trónörököse előtt.
Az előszoba felől nyitva volt a nappali ajtaja, bent a helyzet változatlannak tűnt. Anyánk lefelé
rángatott ruhája már térdközépnél tartott, sürgős fésülés a vízbe fúlt vörös frizurának, aztán már
csak egy kedves mondat a hölgyeknek: aki éppen ráér, csukja be a száját!
A felséget villámgyorsan betereltem termeimbe.
– Csüccs! – nevettem rá.
Úgy tűnt, a csüccs franciául is csüccsöt jelent, mert leült. Mosolygott, mutatta a papírlapokat a
kezében.
Nagymama persze behallatszott.
– Érkezett a princ! Ez egy bolondokháza. Majd mondom neki, bonzsúr, én vagyok a
grósznyanya!
A princ a papírjait böngészte.
– Drága Annie! Én van öröm, látás megint ismét, újra!
Gondoltam, a nagymamáék lassan gatyába rázódtak.
– Talán fáradjunk beljebb…
– Áááhhh! És mamán is egyaránt!
Nagymama kicsit lámpalázasnak tűnt.
– Én vagyok a bonzsúr nagymama grószmuter!
Rénó értette. – Én van öröm! Nádzsmámán!
Némi bizonytalankodás után szerteszét letelepedtünk.
Rénó kezdte a társalgást. – Ez papír összeállítás magyar! Utaz minden ország monarchia
állam, beszél minden nyelv, beszéd!
– Minden országban az ottani nép nyelvét gyakorolja – tolmácsoltam.
Lelkesen bólintott.
– Én kérdés óhajt akar Annie: nem elvesztés megtalálás meglelés?
Nagymama körülnézett.
– Ez a királyfi most három kérdést fog föltenni, mint a mesében?
– Mama, kérem… – nyögte figyelmeztetően anyánk.
Az előszoba felől halk zaj hallatszott.
Ha a szomszéd szeplős fia osont be, megtépem!
A lopakodó nem viselt szeplőket, annál inkább szakállat, feketét. Suttogott.
– Micsoda zsivaj a szomszéd szobában! Talán látok valamit a kulcslyukon át…
Rénó folytatta.

33
 – Én sajnálatos tűnés elveszés miatt után korona én fejemen elmarad! Mennyegző semmi,
menyasszony val vel.
Rabló Rénó szeme felcsillant.
– Én lát alkonyat este kettő vendég látogató, kis mamzell Annie és mamán, kép festmény
mázolmány nézni, látni, tak-tek.
– Még ketyeg is.
– Tudom magyar! – Rénó elragadtatva felkiáltott. – Mamzell hajlás bók pukedli, mamzell
meglel talál szőnyeg parkett elgurul lepotyog Tündérszív?
– Ez az… Most surrant a bal papucsom a karszék mögé hallgatózni. De én már semmiért se
szólok…
– Én gondol, mamzell meglel talál parketta repedés, nyílás rajta gurulás nagybecses ékszer…
Nagymama kezdte magát remekül érezni.
– Mi lenne, ha behoznám a seprőt, és a bal papucsomra puff! – Váratlanul felkacagott.
– Én jönni kérdés faggat föltesz, gondol vélekedik Annie van jóságos Rénó nak nek.
– Nak-nek… – Anyánk zúgó fejjel igyekezett követni. – Ma talán valami erős frontátvonulás
lehet…
– Engem nem zavarsz, Rasid, ne félj, nincs puff.
– Fenség, három felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezem…
– Akkor hozd be a tányérokat meg a tegnapi csokoládés lepényt. Vendégnek még jó lesz.
– Mama, kérem…
Valahogy nekifoghatnék már, Rénónak elmagyarázni a… – Annie van jóságos, Rénó! Csak az
a helyzet, hogy…
– Miért?! – csattant fel nagymama. – A királyi udvarban nem esznek? Nem is mosogatnak,
csak tisztára nyalják a kanalat?! Majd a bársonyruhádra azt mondom, hogy mindig ebben
mosogatsz. Úgy elég előkelő lesz?! – Nehézkesen föltápászkodott. Két lábán zokni, egyiken
mamusz is, megindult a konyha felé.
Ajtó bumm!
– Úgy hallottam, mintha az ajtóval valakit a falhoz passzíroztam volna. De én már semmin
nem csodálkozom, és semmiért nem szólok.
Rabló Rénó felnyögött.
– Ez a nyughatatlan vénasszony laposra présel!
Anyánk felugrott.
– Fenség, elnézést, édesanyám után kell sietnem…
– Annie… – suttogott Rénó.
– Rénó… – suttogott Anikó.
– Mi ez a hirtelen csönd? – suttogott Rabló Rénó. – Hadd lássam! A szívtipró Rénó csak
vigyorog… Sebaj, ha ő itt van, azt jelenti, jó volt a szimatom! Meglesz a smukk!
– Annie van igen bájos mamzell…
– Merszi… – suttogtam az asztalterítőnek.
– Én már tudom, hol nincs a smukk! Most majd megtudom, hol van!
– Volt találás meglelés?
– Volt, oui, volt, de…
Rénó izgatottá vált.
– Rénó kér rimánkodni Annie… nem volt találás meglelés ékkő csecsebecse... Volt találás… –
a papírjaival zörgött. – Csukta!
– Mit karattyolnak ezek?!
Kezdtem kicsit szédülni én is.
– Ki csukta, és mit?!
– Non, non! Csutka! Alma csutka!
– Almacsutka?

34
 Bólintott.
– Alma csutka… Rénó nem óhajt akar szeretné kéz adni-venni ara menyasszony… csúf
randa…
Felkiáltottam.
– Értem! A Tündérszív ékkő nélkül nem lehet esküvő! De koronázás se…
– Semmi nem kell szükséges! Rénó szív csupa tele van szerelem. Szerelem más! Szépséges
mamzell… más!
Nagymama tért vissza.
– Hé, princ! Kávét főztem! Café! Finom! Mmmm!
Rénó ráragyogott.
– Annie talál lel csak csupán király palota szőnyeg parkett alma csutka! Káprázat!
Nagymama letette a tálcát, arcán teljes értetlenség.
– Mi egy almacsutkán a káprázatos?!
Elmagyaráztam.
– Rénó tulajdonképpen azért jött Magyarországra, hogy megkérjen, mondjam azt, hogy a
királyi képteremben egy almacsutkát találtam.
Rénó boldogan tapsolt.
– Oui!
– És ezért idejön Rénóból. Repülőn!
Anyánk is visszatért körünkbe.
– Talán egy kis csokoládés lepényt a kávé mellé…
– Köszönöm, Babi, kérek. – Nagyot harapott belőle. – Az emberek már nem tudják a pénzüket
mire szórni!
– Én is kérek! Ugyan, nagymama! Hiszen nincs egy garasa sem.
Anyánk figyelmeztetően köhécselt.
– Elsőnek a felséget kívántam volna megkínálni…
– Marad neki is. Princ, sokolád! Mmmm?
– Merszi! Enyém drága nádzsmámán mit nem érteni tudni?
– Ha! Én napok óta leginkább ezt az egészet nem, princ, édes fiam.
– Merszi! Még egy hamm! És még egy, hamm!
– Ez három napja nem evett.
Rénó felállt.
– És még egy, hamm, sajnálatos, nekem csinálni tenni kell szükséges sietés!
– Semmi vész, princ, a maradékot becsomagolom neked az útra.
– Mama, kérem…!
– Tenni rakni bele táska szatyor tartó bele enyém. – Az ajtóból Rénó még visszaintett. Mintha
nehezen nyitotta volna, mintha tartózkodna mögötte valaki… Ha valami szomszéd, megtépem!
Anyánk felállt, tétován kezet nyújtott, de Rénó már a külső ajtót csukta.
– Almacsutka? – kiáltottam boldogan.
– Ez botrányos volt…
– Azt hiszem, leengedheted a kezedet. Hamar elfutott!
Kinéztem az ablakon, a platánokon túlra. A cukrászda asztalaira már terítőt borítottak, a két
tévés krémest evett a kávé után. Vajon mikor és kicsoda szól majd nekik, hogy vége az
előadásnak, lehet a ruhatárba csoszogni a kabátokért?
Kifutottam a hálótermeimbe, tapsoltam:
– Rasid! Kicsi Rasid!
Fürgén, boldogan futott felém a bal mamusz, vékony két karjával feltornázta magát, és már a
párnámon ült. Öreg, barázdált arca ragyogott az örömtől.
–Holdszépségű, boldogságos kis úrnőm, hogy királyi pávatoll legyező lengjen feletted!

35
 Ugráltam, tapsoltam.
– Megígértem neked! Rénó nem veszi el a másét! – Forogtam-pörögtem. – És szeret! Szeret
engem!
– Valóban, kis úrnőm! Igazán kedvel… a maga módján.
– Királyfi módra! – Lecsillapodtam, mellé ültem. – Összedughatnánk a fejünket, rájönni,
hogyan legyen tovább.
– Bölcsesség zeng szavaidból, kis úrnőm! Szeretném, ha jelen lehetne dúsragyogású
fazéktündér nagymama is. Mindig magam intézem a dolgaimat, botor módon néha, de most talán
segítség kell. És nála mégiscsak ott a három arany tündérhajszál!
– Szólok neki! – máris futottam.
Anyánk a szobájában ült, telefonált, nyilván Tömörjohannának ecsetelte a helyzetet. És ahogy
szokott lenni, ahányszor elmesélünk valamit, minden egy kicsivel szebb és jobb lesz, végül
minden rendbe jön.
Nagymama az ablaknál állt, nézett kifele a térre.
Mögéosontam, megnézni: mit lát?
A cukrászda teraszát látta, gyerekeket, fagylalttal, idősebb néni kerülgette őket seprűvel,
takarítani próbált. A szélső asztalnál szakállas férfi ült, kehelyből fagylaltot kanalazott.
– Szilviéké százszor jobb! –biggyesztettem.
Nem látszott engem észrevenni. Tapintatosan köhécseltem, és amikor hátrafordult, termeimbe
invitáltam.
Jött, kicsit szomorúan, de engedelmesen, még mindig, és alig érthetően motyogott.
– A cukrászdában a rénói postás ül, és eperfagylaltot eszik vagy málnát? Nem hozza már a
csomagot. Babiék nem felejtettek ott semmit. Mégsem megy vissza Rénó-

ba… De én már nem szólok senkinek, és semmin nem csodálkozom…

Ahogy beléptünk a nagymamával, Rasid mentegetőzve rám nézett.
– Ezermillió alázatos bocsánatért esedezem, kis úrnőm, de lenne még egy kívánságom! Ha a
szomszédék kedves fiacskája is jelen lehetne…
Mi a csuda! Ezek így összebarátkoztak? Végtére is, semmi kifogásom ellene.

36
 Nyitott tenyérrel megcsapkodtam a falat, odaát van a szeplős szobája.
Hamarabb lihegett át hozzánk, mint ahogyan az egyáltalán lehetséges volt.
– Láttam, a királyfi elvonult. Boldogan és nagyon hamisan fütyörészett, és olyan hülyén
vigyorgott, amilyet ritkán látni…
– Nézz gyakrabban a tükörbe, és meglesz!
Sóhajtott, Rasidra nézett.
– Ez a lány az őrületbe visz!
Amaz vigyorgott.
– Minden ifjú leány életveszélyes, mint egy kölyökboszorkány, és érzékeny, mint egy szűzi
szeráf.
– Rettentően elkényeztettük! Beteg volt, súlyos beteg. Úgy született, akár az apja… Valami
szívbillentyű… Aggódni kellett érte, félteni, nehogy elveszítsük...
– Allah óvjon tőle, szüntetője jajnak-bajnak!
– Régen volt az. Szerencsére, elmúlt a baj.
– Áldassék érte a Magasságos! Ez a kedves, szép gyermek arra született, hogy szeressék, és
hogy szeressen.
– Szeretni szeretném én is, de mindig összezavar! – szólt közbe a szeplős. Csak nem kell
komolyan vennem, hogy ezt a nyurga éhenkórászt szereti?
– Királyné leszek – feleltem előkelően. – Az osztály csodálkozik majd, és a Róka Gizi
megpukkad!
– Most mire várunk?
– Aki szerelmes, soha nem beszámítható, te kedves, okos fiúcska, akár férfiú, akár
asszonynép! És hogy magasságos fazéktündérnek is feleljek: dzsinn-társaimra várakozom. A
segítségüket kértem.
– „Pajkos dzsinnek bohókás játékot űztek vele!” Tavaly tanultuk. „Néma dzsinn ült büszke
torkomon, agyamat a Téboly ütötte.” Vettétek már Adyt?
Rábámultam. Idézi a verselményeket?
– Vettük, de nem túl jó a magyartanárnőnk… Tétova Margitnak hívjuk.
Bólintott.
– Nem is kell többet mondani. De hát hozzáolvas az ember.
Rasid kissé megsértődött.
– Tagadhatatlan, kedves és okos fiúcska, léteznek gonosz dzsinnek és koboldok is. De a
legtöbb segítőkész, és legföljebb egy kissé pajkos.
Nagymama a térdére csapott. – Én azt kérdeztem, mire várunk?!
– Valóban, magasságos fazéktündér és bocsánatáért esedezem! Most, hogy népem visszakapja
a Tündérszívet, ellenőriznem kell, hogy valódi-e? Már sokszor csalódtam! Hamisítják,
kicserélik… Repkedtem vele haza, és csak gúnykacaj volt a válasz, hiábavaló igyekezetemért!
Azóta megkérek egy ráérő dzsinnt, hozza el nekem a Tündérszív foglalatát az aranyszobor
kebléről. Belepróbálom, és ha tökéletesen illeszkedik, többé soha nem fog az átok: „Föld kiveti,
Ég kiveti, mindig a követ követi!”
– Akkor most várunk. Mennyit várunk? Nekem ebédet is kell főznöm! Négy és fél személyre.
Ma már itthon lesz a kelekótya apjuk is. – Nagymama jóízűen felkacagott. – Már itt kéne lennie!
Kérdezem a Babit: lekéste a vonatot? Ugyan, mamakérem… Tévedésből az ellenvonatra szállt?
Nem, dehogy! Az átszállásnál tévedett? Egyáltalán nem! Csak az ülés mellett megigazította a
kabátját, kényelmesen nekidőlt, és elszunnyadt.
– Záhonynál ébredt fel? – kérdezte a szeplős.
– Nem. Hegyeshalomnál. Ha köllök, a konyhában megtaláltok. – Indul kifelé, zokni, kötény,
kötényzsebben halkan zümmög a kisrádió. Lábán fél pár mamusz.
– Áldassék a magasságos szívjóságos fazéktündér! – Rasid meghatottan nézett utána. –
Alázattal leborulok, amiért ennyi bajt okozok! De remélem, hamarosan vége…

37
 – Megszerettünk, kicsi Rasid. Szomorú vagyok, hogy elmész.
– Magam is nemkülönben. De fárad egy dzsinn is, évszázadok múltán… Jó lesz megpihenni.
Elszorult a szívem. – De… ugye, nem halsz meg?
– Ez nálunk másként megy. De egyébként, kicsi úrnőm, az álom a halál kistestvére. Mindig
mindenki meghal egy kicsit… Aztán jön a…
– Nem akarom! Nem akarom, hogy vége legyen…
– Soha nincs vége semminek – felelte titokzatosan. – Az idő… Most várunk. Egy óra múlva itt
lehet! Vagy egy nap múlva… De nem kell semmiképpen se több egy hétnél! Csak behussan
hozzánk az ablakon…
A szeplős felugrott.
– Akkor talán helyes lesz kinyitni előtte. – Megtette, rám nézett, dicséretet várva.
Megérdemli! Ami jár, az jár.
– Vak tyúk is talál szemet – mondtam elismerően.

Rodrigo nyugtalanul tekintett körbe.

– Excellenciás uram… Már minden utas leszállt, már távozott a személyzet, és utolsónak a
kapitány is elhagyta a pilótafülkét… Kizártnak tartom, hogy érdemes lenne várnunk. Bizonyos
vagyok benne, hogy a fenség nincs a gépen…
– Valóban… Nekem Budapestről telefonozott, indulása előtt…
– Tértijegyet vásároltunk a számára! Turistaosztály, háromszori átszállás…
– Másodszori átszállás előtt szintén jelentkezett. Közölte, hogy siet haza!
– Mondott valami egyebet is?
– Mindent elintézett úgy, ahogyan eltervezte. Igen jókedvűnek tűnt…
– Ez biztatóan hangzik! De most hol lehet? Csalódottan indultak kifelé.
– Barátom! Arra kérem, szóljon egyetlen kórházunk egyetlen betegszállító helikopterének,
hogy nem érdemes tovább várnia. Nem jött meg Szőkeházy Szívtipró Rénó, a fenség, hogy
visszaszerzett kincsével biztonságban Rénóba szállítsuk.
– Megteszem készséggel, excellenciás uram. De mit mondunk a betegágyát őrző, agg
atyjának? Mit az arának, a leendő fenséges apósnak? Mit a népnek?!
Rodrigo széttárta a kezét, és az égre tekintett.
Harmadik átszállás helyett Rénó az autóstopot választotta, ott zötykölődött egy tőkehalmáj-
szállító kamion sofőrülése mellett; hamisan, de földöntúli boldogan fütyörészett.
A sofőr oldalvást kíváncsian méregette, majd megszólalt: – Mondták már, hogy hasonlít a
trónörökösünkre?
– Valóban úgy találja?
– Ühm! Csak persze, jóval öregebb.
– Úgy véli, möszjő?
– Úgy vélem. És amaz azért sokkal jóképűbb.
– Lehetséges lenne, möszjő?
– Sőt! Biztos. Ugye, nem baj, hogy megmondtam az őszintét?
Nem volt baj.
Rénó az elágazásig vitette magát, aztán köszönetet intve, könnyedén leugrott.
A sofőr felbőgette a motort. – Ahogy így, egészben elnézem, már egyáltalán nem hasonlít!
Hamarosan csak az eloszló füst maradt a nyomán.
Sehol egy lélek, kihalt, nyugodtnak tűnt a táj, a széles zöld rét két oldalát árnyas fák kísérték.
Jobbra egy kopott kis sportkocsi bújt meg a lombok alatt. Lámpája kétszer felvillant.
– Clementine! – Rénó futni kezdett a fény felé. Nyílt a kocsi ajtaja, igen csinos fiatal lány
szállt ki, éjfekete hajú, égszínkék szemű, kinyújtóztatta karcsú derekát. Mosolygott. – Már azt
hittem, nem jössz…
– Ha te vársz, szerelmem…

38
 Visszabújtak a kocsiba.
– Mindent elintéztem! – kezdte Rénó. – Annie-val megbeszéltem, ha valaki netán kérdené,
nem lelt semmit. Legföljebb egy almacsutkát!
A lány izgatottan nevetett.
– Rendben lesz ez így, Rénó?
– Tökéletesen. Nem először esik meg, hogy egy királyi herceg rangon alul nősül. Lesz, ami
lesz! A Tündérszív ékkövet el se hoztam, nehogy Rodrigo vagy agg atyám kísértésbe essen.
– Mit kezd majd vele az a gyermek?
– Nem olyan nagyon gyermek már… Meghívtam az esküvőnkre! És még ma fölkeresem agg
atyám betegágyát. Mindent megtárgyalunk. Ő dönt… Ha úgy látja helyesnek, lemondok érted a
trónról… De kétlem, hogy ebben kedvét lelné. Minden kialakul, monami! Az ékkövet pedig
visszaszolgáltatjuk a patwarpindli népnek.
– Ez nagylelkű gondolat. Ünnepélyes keretek közt…
– Inkább csendben gondolnám. Nem ünnepélyes keretek közt hoztuk el… Történelmi
igazságot teszek, mert így tartom helyesnek.
– Ez a nagy emberek sajátja, Rénó. – Elragadtatva nézett a férfira. – Mondd nekem:
királyném!
– Királyném! – kiáltotta vígan amaz.
Megindultan mosolygott rá.
– Mondd nekem: asszonyom…
– Asszonyom – súgta Rénó.
– Mondd nekem…
Olyan hirtelen kapta át a derekát, olyan vadul csókolta meg a száját, hogy semmiféle további
szövegre nem nyílt lehetőség.

Az egyenes Práter utca huzatosnak mondható, kap egy kis friss levegőt a Dunáról,
ablakainkból majd végig lehet nézni az augusztusi tűzijátékot. Csupa jobbkéz-szabály, le a
Körútig, minden autós inkább a Baross utca vagy Üllői út felé menekül, így nálunk kisebb a
szmog.
A nyárvégi friss levegő aznapra is kellemes időt ígért, Rabló Rénó kért még egy fagylaltot a
kis cukrászda teraszán.
Nem tudhatta, hogy mennyivel finomabbat kapna Szilviéknél!
Nem is érdekelte volna. Már régen volt ilyen boldog, ilyen elégedett!
Kovakszéknál ugyan hiába fülelt, nem emberi nyelven beszéltek szerinte, bikkfanyelvükből
nem értett egy kukkot se.
– Már kulcslyuk alakú lett a szemem a sok leskelődéstől!
Törte a fejét, újabb sötét terveken, amikor a véletlen a segítségére sietett.
– A Szívtipró nyakigláb! – lepődött meg. – Csak egymaga? Nem várta meg a szokott, neki és
rangjának járó kíséretet? Ez bizonyára tilosban jár!
Szőkeségét és kedves mosolyát bevetve, Rénó kézzel-lábbal telefont kért, és a dundi
cukrászlány fontoskodó elragadtatással vezette egy készülékhez.
Ez az otthoni tájon hallható, rövid, ám annál jelentősebb beszélgetés már Rabló Rénó szerint is
emberi nyelven szólt, nevezetesen franciául.
Minden különösebb cselvetés nélkül sikerült végighallgatnia az egészet.
Nem volt hosszú egyébként.
Rabló megértően elvigyorodott, a megszólítás nem királyi felséges atyám, hanem Clementine
szerelmem volt.
És a lényeg: a nők szőke bálványa nem viszi el a Tündérszívet. Nem tart igényt a trónra, nem
tart igényt a csúf, korosodó, de igen tehetős menyasszonyra sem.

39
 Ott a mérhetetlenül értékes, és ráadásul rangot, trónt ígérő Tündérszív egy ostoba, érzelgős,
romantikus kiskorúnál! Eszményi áldozat! Ki tudná megvédeni? Ugyan! Talán az elfoglaltan
sietős mamán, aki soha semmire nem figyel? Talán az ostoba, tanulatlan öregasszony? Ugyan!
Rabló Rénó kért egy dupla konyakot, a legfinomabb fajtából, és egy nyeletre felhajtotta,
boldogan megrázkódott, az üres pohárkát üdvözlésre emelte. Vivelöroá! Nem is figyeltek egy
leendő királyra, barbár népség? Majd meglátjátok… Majd meglátjátok!

Izgatottan vártunk az égi jelre, a másik kis dzsinn, kobold érkezésére. Beszélgettünk
nagymamával, Rasiddal, a szeplőssel. Anyánk éppen csak bekukkantott, csinos volt, izgatott.
– Kimegyek Karcsi elé az állomásra! Csak hogy mozogjak egy kicsit, sétaképp…
– Legalább hazatalál.
Máris csukódott utána az ajtó. Indítottam az üdítő csevegést.
– Szőkeházy Szívtipró Rénó nagyon jóképű.
– Ez az a fickó, aki miatt sírnak a lányok!
Nem hagytam magam.
– A mosolya olyan kedves…
– Avval majd sokra megy a felesége.
Valaki féltékenykedett.
– Én még ilyen bárgyún vigyorogni senkit nem láttam!
– Pedig nagyon hasonlít rád! – Végre a szemébe mondtam. – Nagyon! Tudod?!
– Ugyan, te ostoba! Hogyan hasonlítana?
– Ha a Magasságos akarja, minden megtörténhet.
– Ahhoz rokonnak köll lenni!
– Allah vigyázza lépteinket, magasságos fazéktündér, bajnak oszlatója, hogy kiterjesztett
pávalegyező lengjen jóságos kontyod fölött ítéletnapig!
– Nekem már csak pont az hiányzik. –Összekevered a dolgokat, kicsi Rasid. Ő egy pesti fiú, a
nyolcadik kerületből, nem valami előkelő környék a mi vidékünk. Egyáltalán nem, cseppet sem.
Szőkeházy Szívtipró Rénó viszont egy ősi királyi család sarja…
– Hatszáz év, az hatszáz év, számolj csak utána, holdfényességes, szeráfszépségű, mézfűillatú,
kicsi úrnőm! De Rasid mégsem kever össze semmit.
– Ha! Királyi család… Mit tudsz te? Semmit sem tudsz! Jóvágású fiatalember, fess! Ki tudja,
hány inas és szobalány, komorna és udvarhölgy vére csorog az ereiben? Meg egy snájdig ulánus
kapitány? Ezt nem tanuljátok az oskolában, történelemből, mi?
– Az ulánusnak van az a derékig érő lakkcsizmája?
És abban a pillanatban…
Csak egy alig észlelhető fény villant, csak egy szinte nem is hallható suhanás, kicsit
meglibbentek Mari levelének oldalai az éjjeliszekrényemen… semmi egyéb.
Már nem tudtuk meg a nagymamától, meddig ér az ulánusok csizmája, mert tátott szájjal
Rasidra figyeltünk.
– Az eszed tokja ér derékig.
Körülnézett.
– Rasid először válaszra vár…
Olyan ünnepélyes volt az egész! Odasétáltam a kis táskámhoz, a kisebbik rekeszében…
Kivettem az ékkövet, felmutattam.
Vágni lehetett a csöndet!
Ha valaki megkérdezi akkor tőlem, hányan vagyunk, nevetve válaszolom: még tudok négyig
számlálni! Nagymama, Rasid, a szeplős, jómagam.
És még valaki…
– Ez egy jól sikerült tolvajkulcs! – örült az ötödik, majd szeme a kulcslyukra tapadt. – Már
kulcslyuk alakú mind a két szemem!

40
 Rabló Rénó izgatottan, halkan felkiáltott.
– Ott a smukk a lánynál! Végre! És most csak kevesen vannak! Rajta Rabló Rénó! Kikapni
Annie mancsából, a nádzsmámánt falhoz nyekkenteni, míg a szeplős tátott szájjal bámul, mint a
moziban! Jöhet a koronázás, felőlem az esküvő is, menyasszony, és főleg a hozomány!
– Fényességes kis tündér úrnőm, hogy örök pálmalegyező lengjen holdábrázatod fölött…
– Akkor Anikót kinevetnék az iskolában.
Rabló Rénó bosszúsan morgott.
– Előkerült ez a csúfság is? Örökké a nyomomban szaglászott! Jó lesz vele vigyázni!
Nagymama komolyan szólt.
– Ez az én lakásom. Akárhogy történik, akármi lesz is, te itt maradhatsz. Babinak nem is kell
szólni. Az én lányom egy kicsit ideges. Év elején minden tanár ideges! Meg utána is. Három
felsőfokú nyelvvizsgája van! Most foglalkozik a német módbeli segédigékkel – élvezettel
ropogtatta a szavakat. – Módbeli segédigék! – ízlett neki. – Itt maradhatsz örökre.
– Csak egy kis fehér üveggolyó! – mutattam a tenyeremen. – Nem tehetek róla, a számomra
még mindig csak egy egyszerű, értéktelen üveggolyónak tűnik!
– Ez a szomszéd fiú helyes gyerek! – jelentette ki nagymama egy kicsit váratlanul.
– Észre se vette a ház, hogy ide költöztünk… Bezzeg a magas vendég! Az egész ház róla
beszél!
– Ha! Magas vendég volt. Akár egy égimeszelő.
– És milyen édes…
– És milyen éhes! Tudod, hány csokoládés lepényt evett?
Rasid is kissé kiesett a szerepéből. Sóváran kérdezte:
– Nem maradt belőle?
– Ha! Egy morzsát se hagyott! A maradékot mind belepakolta a táskájába! Szerintem három
napja nem evett.
– Megbeszéltem a nagymamával, és Rénó is itt hagyta nekem, tehát tiétek a drágakő.
– Magasztaltassák Allah! De Rasid becsületes, és elárulja kis úrnőmnek, hogy ha megtartaná,
megvehetné az árából egész Rénó miniállamot…
– Bárgyún vigyorgó királyfival… – tette hozzá a szeplős. – Szívtipró Rénó úgyis megszokta
már, hogy időnként megvásárolják.
– Te pontosan ugyanúgy mosolyogsz!
– Fényességes fazéktündérnek vásárolhatnál milliom papucsot, puhát, hogy soha többé ne
fájjon a bütyke, lángeszű nyughatatlanul tanuló Babinak luxus repülőgépet, hogy mindenhová
elmehessetek, kis úrnőmmel minden érdekes országba eljuthasson…
– Például az óóóriási Rénó Birodalomba, hét tenger mossa határait…
– Köszönöm, Rasid, hogy megmondtad – feleltem komolyan. – De legyen újra a népedé.
– Ha! Igaz is.
– Népem nevében is megköszönöm! A magam nevében is… „Ég kiveti, Föld kiveti, mindig a
követ követi…” Véget ér hosszú büntetésem… Szőkeházy Szívtipró Rénó is boldog lehet! A
csalódott gazdag ara széttépi sok száz dirhamos, igazgyöngyös menyasszonyi csipkefátyolát,
elhagyja őt örökre, így ő trónörökösi kezét nyújthatja végre eltitkolt igazi szívszerelmének…
– Rasid, az a helyzet, hogy erre egy kicsit még várni kell. Nálatok a kislányok hamar mennek
férjhez, de itt máshogyan van…
– Ha a Magasságos úgy akarja, eltűnik a távolság, Rasid úgy láthatja a fényességes
trónörököst, mintha itt tartózkodna közöttünk. Pedig ő most éppen a rénói elágazás előtt
tartózkodik, fehér vadliliomos szép mezőn, lágy szellő mozgatja fölötte a fák lombjait, s űzi tova
egy kis öreg sportkocsi benzinbűzét.
– Ha! – Nagymama kényelmesen elhelyezkedett. – Ez most az esti mese.
– Nem mese, fényességes fazéktündér, szüntetője jajnak-bajnak! Való igazság. Vele van
szépséges szívszerelme, a rénói egyetlen iskola egyetlen kis tanító nénije, holdábrázatú úrnőm

41
találkozott már vele, akkor Clementine, tálcával hattyúnyakán és hattyúkeble előtt, szalagos kis
virágcsokrokat árult. Az éjfekete hajkorona alól égkéken pillantó, szemérmetesen szelíd
Clementine…
Kicsit elpirultam.
– Tudom! – hazudtam. – Rénó elsőnek velem közölte, és kedvesen meghívott az esküvőjükre
is.
– Lakodalom lesz? Akkor legalább jóllakik.
– Engem úgyis csak a Tündérszív érdekel… – mondtam vékony hangon.
– Ott a smukk! Látom! Ezek csak karattyolnak barbár nyelvükön, megállás nélkül! Már
egészen elzsibbadok a leskelődéstől!
– Rasid most kibogozza ezt az ősi, tiszta selyemkendőt… Nagymama közelebb hajolt hozzá.
– Ez neked tiszta? Mondhatom… Majd beleteszem a következő mosás szennyesei közé. Még
jobban megnézte. – És előtte beáztatom!
– Hatszáz év, az hatszáz év, számoljon csak utána. Kibontom belőle ezt a…
– Közönséges rézkarika.
– Tévedsz, kedves kisfiúcska! Színarany, kicsiny igazgyöngyökkel körbedíszítve.
– Ha! Szép. Ilyet még sose láttam!
– A Tündérszív ékköves foglalata. Hatszáz év óta erre vártam!
– Újabb smukk? – lepődött meg Rabló Rénó. Felröhögött. – Jöhet! Megszerzem azt is!
Rasid nagyon izgatottá vált, minden ízében reszketett.
– Beleillesztem a követ a foglalatába, hogy lássam, ez az igazi…
– Minden nagyon érdekes, az is, hogy Anikó ajtaja nevetgél! De én már semmin nem
csodálkozom, és semmiért nem szólok, és többé nem nézek krimit a tévében.
– Aztán végtelen gyengédséggel belecsavarom a selyembe, belebugyolálom, hogy mindentől
megóvjam, úgy viszem vissza a Boldog Szerelem Szentélyébe...
– Mit látok? A kislány odaadja a marék rondaságnak? Ebből nem esztek!
– Milyen szép… Mintha halkan muzsikálna, úgy hallom. Sajnálom, hogy egy szépséggel
kevesebb lesz az életemben. Ti is halljátok a muzsikáját?
– Aha! Szuper! Valami keleties izé.
– Mint egy öreg zenélő masina. Nekem volt ilyen gyerekkoromban, csak elrontotta valamelyik
testvérem a nyolc közül.
– Rasid nem hallja. Aki öreg, csúf, és nem szereti senki, az nem hallja. Csak a gyermek
hallhatja, meg a nagymamák is; aki még szeretni tud, és akit még szeretnek.
– Rasid… Mi megszerettünk téged! A füledhez tartom…
Ujjongott.
– Hallom! Egészen kicsikét, de hallom! Rasid ilyen boldog még soha életében nem volt!
Könnyes hangon kérdeztem.
– Rasid… Viszontlátunk még téged?
– Bármikor, ha Babi fényességes úrnőmmel Patwarpindli felé kirándultok! Csak beléptek a
Boldogság Szentélyébe, és az illatos füstön át földereng szemetek előtt a csodálatos aranyszobor,
egy gyönyörű és szent asszonyalak, keblén ott világít, muzsikál majd a…
– Tündérszív!
– Csodálatos lesz!
Rasid édesen elmosolyodott, ha lehet vele kapcsolatban ezt a kifejezést használni.
– Csodálatos minden leány és minden asszony! Mennyi különleges teremtménye van a
Magasságosnak, ám valamennyi közt az asszonynép a legkülönlegesebb! Vegyük csak az én
őzikepillantású és vadgalambbúgású kis úrnőmet.
– Az hol van, és kicsoda? Csak nem az onokám?!
– Az én kis úrnőm, bizony! Amikor a szomszéd fiúcska botor fejjel úgy gondolta, hogy kis
úrnőm szerelmes a fényességes trónörökösbe…

42
 – Magam is meglepődtem rajta. – Igyekeztem szavaimnak legalább némi őszinte hangsúlyt
adni.
– Ilyen barom voltam! – a szeplős elvörösödött. Nem akartam vitatkozni vele.
– Ilyen ökörséget… fenékbe bírnám rúgni magam.
Gondoltam, ezt még megnézem.
– Őzikebúgású, vadgalambpillantású – ismételte nagymama, epésen nézett rám, aprókat
bólogatott. –Látnátok csak a három vadgalamb őzikét, amikor éppen tépik egymást. Egybeomlik
mind a négy emelet!

Rodrigo mély meghajlással közelített az agg király hatalmas, baldachinos, mennyezetes,

függönyös betegágyához. – Felség… megsemmisülten kell közölnöm, hogy rossz híreket hozok!
Amaz letette a könyvet, amit olvasott. – Régi szép idők! A rossz hírek hozóinak hajdanán
levágták a…
– Felség!
– Ugyan, öreg barátom! Csak tréfáltam. De minek ez a nagy grandezza, ceremónia? Mi lenne,
ha nem ilyen hétrét hajolva bókolnál előttem?
– Csoda, felség. – Rodrigo igyekezett legalább valamennyire kiegyenesíteni sajgó derekát. –
Tudja, felség, a reumám…
– Ülj le, és mesélj! Rég megszoktam már a rossz híreket. Mit művelt megint az én egyetlen,
szerelmetes fiam?
– Nem tudom, felség! Egy bizonyos, a repülőgéppel nem érkezett meg. Sejtelmem sincs róla,
hol tartózkodik!
– Marhaság! Öreg barátom, csak ketten vagyunk. Végre beszélhetünk őszintén. Hogy a
kisfiam hol tartózkodik, azt nem tudom, de hogy ott Clementine-nel tartózkodik, azt tudom.
– Talán kár volt az egyetlen rénói iskola egyetlen tanító nénijét a fogadásokra meghívni? Ott
ismerkedtek meg a fiatalok.
– Marhaság! Rém unalmas fogadások voltak, az egyetlen okot, ami miatt érdemes volt ott
lenni, Clementine-nek hívták. Nézd, öregem, pénzünk sose volt, de ízlésünk igen, főleg hölgyek
terén.
– Valóban, felség! És Clementine igazán szép. A mosolya is bájos, és tanult nőszemély, a
formája pedig…
– Irigylem a fiamat.
– Felség, neki mást kellett volna nőül venni! Az előzékeny apósjelölt visszavásárolta
számunkra a Tündérszívet, így minden akadály elhárult az esküvő és a koronázás elől… oh,
bocsánat!
– Marhaság! Rég belefáradtam már én az uralkodásba! Csak csinálja helyettem a fiam. De
megértem húzódozását a királyi esküvőtől… Az a tengersok pénz olyan hamar elfogy! De az a
kellemetlen ara sose fogy el.
– Felséged mégis engedelmesen nőül vette Brünhilde Rundherum auf und zu Jungfrau német
hercegnőt!
– Képzelheted, éppen milyen csórók voltunk, öreg barátom!
– Brünhilde hercegnőt nem lehetett éppen szépnek nevezni.
– Semmiképpen nem, Rodrigo!
– Voltak azért erényei is…
– Kétségtelenül! Például, csak drága, jó szivarokat szívott.
– Főleg ifjabb korában! Később már alig bírtam a rozoga palota termeiből kiszellőztetni a
rossz karcos szivarbűzt.
– Csak a jó konyakot vedelte…
– És Isten gyermekkel nem ajándékozta meg.
– Isten kegyes volt hozzám és népemhez!

43
 – Bár mindenki úgy tudja, hogy Rénó felséged és a felséges asszony gyermeke…
– Elég, ha mi tudjuk, hogy ez szerencsére nincs így…
– És eljött az igaz szerelem felséged életében is…
– Mint a villámcsapás! Odile…
– Ő akkor már más asszonya volt!
– Főtábornokom neje, valóban. De nem volt képes megbecsülni.
– Beszélték akkortájt, hogy voltaképpen cseréltek…
– Az igazat mondták. Semmi egyebem nem volt, csak a Tündérszív. Gondolkodás nélkül
felajánlottam a főtábornoknak Odile-ért!
– És ő gondolkodás nélkül elfogadta. Azonnal eltűnt, a Tündérszívvel együtt! Vajon hová?
– Sose töprengtünk rajta. Miénk lett Odile-lel a toronyszoba, és a mennyei boldogság!
– Nem tudott róla senki!
– Nem bizony! Megérkezett a trónörökös, és mivel a királyné ritkán volt józan, általában
elhitte, hogy Rénó az ő gyermeke. Szívesen vette azonban, hogy bébiszitter foglalkozik vele,
akinek Odile a neve.
– Minden elrendeződött.
– Ahogy mondod. Csináltattam az elajándékozott helyett egy üvegszívet, inkább golyó
sikerült, de mit számított egyáltalán? Mi valódinak ismertük el, más meg nem látta.
– Mennyit kerestem most, amikor kipotyogva a foglalatból, elveszett! Remélem, Rénó
megtalálta, és hazahozza.
– Ez múlhatatlanul fontos, öreg barátom! Ha más kezébe kerül, és kiderül a turpisság…
– Miként vélekednek majd országunkról?! Rágondolni is rossz!
– Érzem, hogy minden rendbe jön. Olyankor sajognak így a csontjaim…
– Vajon, ha a főtábornokot megkeresnénk, nem ajánlaná fel országának a Tündérszívet?
– Bolond is lenne! Egyezséget kötöttünk, és ő becsülettel tartotta. Különben is, hős katona
volt. Nem rettent volna meg semmilyen csatában, ha lett volna csata.
– Nem rettentették az ágyúk sem!
– Bátran lovagolt elébük! Igaz, akkor már hatszáz éve nem lehetett elsütni egyet se.
– Mindegy, felség. Ez semmit nem von le a… Nincs már felségednek a köhögős orvosságból?
– Akad még. Háromszor naponta egy evőkanállal… Tölthetek egy pohárkával?
– Megtisztelne felséged, teljesen kiszáradt a torkom.
– Ez elbír a vírusokkal! De utána ablakot nyitsz, és alaposan kiszellőztetünk.
– Állok alázatos rendelkezésére felségednek. A fenséget pedig hol keressem?
– Marhaság! Hazatalál majd magától is. De beszélnünk kell vele, szent igaz. Be kell avatnunk
a titkainkba. Meg kell tudnia, miért olyan értékes az értéktelen üveg Tündérszív, miért nem
kerülhet illetéktelen kezekbe!
– Ez lesz a legjobb, felség.
– Vissza kell kapnom. Aztán majd én elveszítem! Alaposan és véglegesen.
– És a rénói legenda, felség?
– Marhaság, Rodrigo! Majd csak kitalálunk egy másikat.

– Mi van vele?! Sehogy se akar…

– Várj, Rasid, segítek! Az a gubanc, hogy nagyobb a kő, mint…
– Nem illik bele, Allah, irgalmazz!
– Mindjárt megigazítom. Légy egy kicsit türelmes, Rasid!
– Már hatszáz éve türelmes vagyok!
– Nagymama is segíthet! Az ő kontyában három arany hajszál található, tudod! Vagy talán
nem hiszed a tündérek hatalmát?

44
 – Dehogynem hiszi Rasid, ha egyszer létezik! De egy tündér se mindenható… némelyik
parancsol a szélnek, más kővé változtat, megint más le tud vinni a tenger habja alá…
– És három tündérhajszál?
– Várj, kis úrnőm, Rasid pontosan kiszámolja. Az annyi mint, szorozva háromszázhatvanöttel,
osztva a Holddal, csillagokkal, az pontosan annyi varázserő, amennyi a függőfolyosótól
szemközt, az ablakpárkányig terjed. Számolj csak utána!
– Az nagyon sok!
– Rasidnak nem elég! – Keservesen sírva fakadt. – Ez pontosan a tizenvalahányadik utánzat!
Eredj a pokolba!
Az üveggolyó koppanva gurult a szekrény lába felé.
– Eldobtad?!
– Rasid! Ne sírj!
– Ha! Nem köll sírni. Csinálok neked valami finomat. Olyan vacsorát kaptok…
– Jajnak-bajnak szüntetője, fényességes fazéktündér olyan vacsorát főz, hogy nagyméltóságú
kádi sem fogyaszt különbet… De Rasidnak ez most kevés… Most nem élő, és nem is holt… „Ég
kiveti, Föld kiveti, mindig a követ követi…”
Az ablaküvegem csörömpölve tört százfelé.
– Rasid! Mit művelsz?! Mindig nyitva szoktam neki hagyni az ablakot…
– Ha! Majd kifizeti a biztosító, elég pénzt elszednek. Hozom a seprűt meg a lapátot. Ez az én
lakásom! Ha visszajön, nem köll megszidni.
– Most a csukott ablakon át repült ki! – nézett utána a szeplős felhős szemmel.
Már bőgtem.
– Mi lesz vele? Nem lát semmit a könnyeitől!
– Lerohanunk, és megkeressük! Menj előre, én hozom a lepkehálómat!
– Mintha az ajtóval valakit a falhoz nyomtam volna – nagymama zokniban, fél pár mamusszal
a lábán, a konyha felé tartott. – Mintha az ajtó felnyögött volna! De én nem csodálkozom, nem
kérdezek, nem szólok!
Rabló Rénó sziszegve a csontjait tapogatta. – Engem itt laposra préselnek, mint egy hervadt
rózsaszálat… – Beugrott a szobába. – Végre! Ez az… végre kezemben a smukk! – Diadallal
nézte, aztán megrázta, a miéhez tartotta. – Ezek a buta gyerekek hallgatták… meg a csúfság is.
Az ostobák! Néma ez a smukk, mint a kő!
Csukta óvatosan maga után az ajtót. – Néma, mint a hal. De kit érdekel?! Enyém a gazdag
hozomány meg a trón!
Falhoz lapulva nézte, hogyan közeledik a nagymama, lapáttal, seprűvel.
– Bonzsúr, madám! Nádzsmámá! Agyő, madám! – becsapta maga után az előszobánk ajtaját,
néhány ugrás, és már csak a felvonó zúgása hallatszott.
Nagymama elhűlten nézett utána.
– A rénói postás! Az aláírásra várt? Az ember öregkorára egyre szórakozottabb!
Holtfáradtan rogytunk le a szeplőssel.
– Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!
– Ha! Mindig jön a baj… De mindig elmúlik. Hallod?!
– Anikó, ne sírj… Ha sírsz, szét tudnám csapni a világot!
– Főzök kakaót. Hozzá kalács…
– Köszönöm! Nem menne le egy falat se a torkomon.
– Te ostoba! Enni mindig köll!
– Megkeresem az üveggolyót, emlékbe. Itt akadt meg valahol, a szekrényem lábánál… –
fölegyenesedtem. – Én mindig mondtam, hogy csak egy egyszerű, közönséges, értéktelen
üveggolyó. Mindig így éreztem!
– Ha! Igaz, ami igaz, Anikó így mondta. Kakaó! Ha nem jöttök, a fejetekre öntöm.
– Nincs sehol.

45
 – Talán Rasid elvitte?
– Rasid nem olyan! Ha elvisz valamit, akkor szól.
– Nagymama talán kisöpörte?
– Nem vagyok olyan ostoba! Ha! Valamit nem találnak, rögtön tudják, hogy én biztos
eltakarítottam…
– Nincs meg az az aranykarika sem, a kis igazgyöngyökkel.
– A dzsinn, amelyik hozta, nyilván visszavitte Patwarpindlibe, a szentély aranyszobrának a
mellére… vagy kobold.
– A rénói postás! Amikor hoztam a partvist, itt állt az előszobában. – Gúnyosan hajlongva
utánozta. – Bonzsúr, madám! Ágyő, nádzsmámán!
– Elsápadtam. – Fekete Rabló Rénó!
– Anikó, ne bőgj, mert akkor fel tudnám pofozni a világot!
– Möszjő Bummbumm?!
– Túl van árkon-bokron. Viszi a hamis smukkot. Legyen boldog vele! Legalább nem látjuk
többé.
– Igaz… Tudom, nem látjuk többé.

Csakhogy én még keveset tudok, az én megérzéseim nem mindig érvényesek. Nem is olyan
sokára, újra találkoztam Fekete Rabló Rénóval… És az nagyon borzasztó volt… nagyon!
Ahogy kiléptem a szeméttel körbehintett, sokkukás kapunk alól, a szél szinte fölkapott. A
Práter utca mindig huzatos, mindig kapunk egy kis frissnek nevezhető levegőt a Duna felől, de
most… – Talán nyári vihar készülődik – gondoltam.
Éppen illik a hangulatomhoz.
Éreztem, hogy valakivel beszélnem kell, elmondani részletesen mindent, különben
megbolondulok. Anyánk? Halálra rémülne! Apa? A rossz szívével?!
A csúcsforgalom szerencsére már elcsöndesedett, néhány járókelő feszült neki a szélnek.
Szilvi! Osztályunk legjobb tanulója, több esze van, mint tíz másik lánynak, nem fél semmitől,
védelmezőm és padtársam, szembefordulna értem az egész világgal… Neki kell az egészet
elmondanom.
Végigsiettem a Szigony utcán, beláttam a fodrászhoz, ahol Irénke, maradék festékkel és
díjtalanul, anyánk haját vörösre mosta. Vajon apa mit szólt hozzá?
Nem láttam Irénkét a boltban, éppen nem volt vendég, egy festett szőke, kócos lány ásított.
Elhúztam a fagylaltozó előtt, a szokott sorban állók, még egyáltalán nem volt sötét, de a kis
butik fölött már eszelősen villogtak a tarka neonfények.
Befordultam a sötét kapu alá, és hívtam a felvonót. Aztán a folyosó, szélesebb, elegánsabb,
mint a miénk, ujjam a csengőn végigzongorázta a Szilvivel megbeszélt jelet.
Hallottam bentről Juli könnyed, gyors lépteit. Ma más csorgatja lent a fagylaltot?
Az üveghez hajoltam, láttam a közeledő magas, karcsú alakot, az ablak csipkefüggönyén
átsejlett a szőke hajkorona, és meglepetten láttam rajta az estélyi ruhát.
– Szcsóklom! Elnézést, Szilvihez jöttem…
Juli ajtót nyitott, arcán halvány mosoly suhant át.
– Gyere! Minden rendben?
Vigyorogtam.
– Lehet mondani.
Magához ölelt, beszívtam könnyű, finom kölnijének illatát. Arca mellett a levegőbe
cuppantottam.
– Nem szeretném elkenni Juli néni harci színeit…
Alig észrevehetően, finoman festette magát.
– Az én harci színeim már senkit sem érdekelnek. Még engem sem, de azért kösz! –
Megnézett magának. – Nyúzott vagy!

46
 – Talán a szél… – hazudtam. – Lehet, hogy vihar készülődik. Bolond egy augusztus! Olyan
szél süvített az utcánkon, hogy majdnem elvitt.
– Mi meg éppen operába megyünk – nevetett. – Akkor ma ráfázunk, mi?
Szilvi vágtatott elő, már estére öltözve, igazán megörült nekem.
– Gyere velünk! A páholyban te is elférsz. Meghalok az unalomtól, ha nem jössz!
Megráztam a fejem. – Anyánknak nem is szóltam…
– Feltalálták a telefont! Nem hallottad?
– Rámosolyogtam. – Nem vagyok úgy öltözve. – Adok neked! Annyi a cuccom, mint a nyű!
Naaa…!
– Majd máskor. De te nagyon csinos vagy. Tényleg!
– Mást akart fölvenni – Juli a tükörbe nézett, a haját igazgatta.
– Kicsit ordítottunk, aztán hallgattam rád! Más anya örülne!
– Hát még én mennyire örülnék, ha más anya lennék!
Szilvi durcásan felrántotta a vállát.
– Ma már barátkoztam a Juli muterral.
– Rögtön sejtettem… – Néhány szelet almát vettem ki az asztalra tett tálból. Azt is sejtettem,
hogy ma nem lesz mesedélután.
– Igen, mára már megkaptam a beosztásomat a lányomtól.
– Máskor mondd azt, hogy dicsérjelek! – ordított fel Szilvi. – De te, ha jól emlékszem,
véleményt kértél, és nem hozsannát! Anikó! Tudod, mennyibe került ez a rémes rongy, amit a
muter visel?!
– Párizsi – mondta vékony hangon Juli.
– Állítólag pááárizsi – Szilvi affektálva húzta a szót.
Juli hátul kontyba fogta dús haját, majd szorosan, ügyesen megtűzte. – Megkérdeztem a
lányomtól, hogy áll a ruhám, mire azt mondta: pontosan úgy, mint amikor a takarítónő kilopja
titokban az úrnő toalettjét.
– És nincs igazam?! A muter közönséges típus, neki nem áll jól a dámás ruha. Ez a döglött szín
meg egyszerűen senkinek nem áll jól.
– Az ember egy kis gyöngédségre vágyik. – Juli virágmintás arany fülbevalót próbált. –
Valami csekély tapintatra!
Szilvi vigyorgott.
– Emlékezz, muter, milyen aranyos kisbaba voltam!
Juli a tükörhöz hajolva rúzsozni kezdte a száját.
– Egyszer úgyis elmegyek – mondta. – Nem hallom többé apádtól, hogy valami tárgyalás jött
közbe, nem vesződöm a makacs öcséddel, nem hallom többé, hogyan nevez ásatag dilinósnak
százhúsz kelekótya barátja, nem hallgatom tőled a szemtelenségeidet, és ha fáradtan feljövök a
butikból, nem hallom, hogy vágj hozzám valamit, muter. Az asztalról utoljára letörlöm a rengeteg
morzsát, a mosogatószivacsot még egyszer kicsavarom, aztán… nem leszek sehol.
– Nem bírnád ki nélkülünk! – kiáltotta Szilvi, hangjában szorongás csengett.
– Lehet – felelte Juli, és az arca nyugodtnak tűnt. – De minden más volna, ha egyszer már
megpróbáltam volna. – Nyitotta a szobája ajtaját. – Nekem lesz még néhány telefonom… –
kedvesen rám mosolygott. – Érezzétek jól magatokat. Szilvia, ne szemtelenkedj Helennel! –
Csukódott utána az ajtó.
Kaptam a lehetőségen.
– Szilvi, feltétlenül beszélni szeretnék veled!
– Szavad ne feledd! – suttogta. – Már én is alig vártam, hogy dumáljunk!
Lenyomott egy székre, mellém telepedett.
– Te még nem ismered Helent! Övé az operapáholy. Ő a fater nagynénje. Irtó gazdag,
kőgazdag! Ház Párizsban, ház, mit ház, palota Bécsben, de szeret Pesten is. Egyedül él, mi

47
vagyunk a családja. Egy hétre jött, de szövegel, hogy milyen magányos, lehet, hogy tovább
marad. A papát nem komálja, Juliba szerelmes. Lehet, hogy hozzánk költözik…
– Édesanyád örülne neki?
– A muter azt mondta, ha így lesz, ő kiugrik az ablakon. Gondolod, hogy örömében? – Szilvi
grimaszolt. – Egyébként az öreglány ékszermániás. Bokáját verdesi az igazgyöngysor a nyakán!
Anyu szerint nélküle porszívózni se lenne hajlandó, ha egyáltalán porszívózott volna életében. A
csuklóján meg karperec, mogyorónyi brillekkel. Folyton ezekről beszél! Már kívülről fújom,
hogy az igazgyöngy nagyszemű legyen, selymes fényű, egyforma nagyságú és színű. Az övé
marhára különleges, mert barna. Vagy szürke? Baromi randa, ez a lényeg. A smukk hagyján. Az is
úgy jó, ha nagy, fehér, tiszta, szép csiszolás, mit tudom én. Még mosogatáskor se venné le…
– ...ha egyáltalán mosogatna.
– Neked tetszeni fog Helen.
Nem akartam megkérdezni, de nem értettem, ez jót vagy rosszat jelent?
– Minden reggel pont tízre kéri a pont langymeleg fürdőjét. Egy hétig magyarázza a muternek,
hogyan kell gyereket nevelni, holott neki sose volt. Egy hétig kíséri a lakásban, mutatja, mit
hogyan kell, holott sose csinálta. Pedig tudom, a muter azért ment férjhez, hogy végre önálló
lehessen. Szabadon, a maga ura!
Kis csönd támadt.
– Azt hiszem, ilyen nem létezik, Szilvi – mondtam halkan. – Valakihez mindig alkalmazkodni
kell…
– Szuper! – kiáltotta. – Ráhímezhetem egy díszpárnára?
Mosolyogtam. – Tudsz te hímezni?
Nyílt az ajtó, és elhallgattunk.
Helen jött, fekete-virágos pongyolában, a fürdés párájával és friss színével az arcán.
Öregasszony, de nagyon ápolt, nagyon öntudatos. Barátságosan nézett ránk.
– Ugye, hamar elkészültem? – kérdezte. – De hát egy volt színésznő ne tudna hamar
elkészülni? – felelt magának. – Egy volt vidéki és közepes színésznő, ahogy a családban
mondták. A kis barátnőd?
– Sőt! Osztály- és padtárs!
Felálltam.
– Kovács Anikó… – kicsit sután visszaültem.
Bólintott, aztán Szilvire nézett.
– Hozz be nekem is ugyanolyan üdítőt, mint amilyent Anikó kért.
Szilvi határtalan meglepetéssel bámult rá.
– Nálunk a muter az ingyencseléd – mondta, de azért feltápászkodott. – Különben is, Anikó
sose kért még semmit.
– Akkor hozz neki is ugyanazt, amit én szoktam inni.
Szilvi maga is csodálkozott, de megindult kifelé.
– Tetszel nekem, Anikó – nézett rám Helen. – Mégis kellett volna, hogy gyerekem legyen…
most nem irigyelném a más gyerekét.
Kicsit elpirultam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy engem érdemes irigyelni.
– Érdemes – mosolygott. Aztán fordított a témán. – Szereted az ékszereket?
– Inkább csak szeretném – nevettem.
– Jól teszed! Az ékszer igaz barát. Míg a tiéd, megszépít, ha eladod, gazdaggá tesz. Mit szólsz
a gyöngyömhöz?
Eszembe jutott Szilvi szövege.
– Igazán szép! Tökéletes nagyságú és egyforma gyöngyök, gyönyörű a hamvas fényük…
Meglepetten felkiáltott.
– Kislány, te értesz hozzá!

48
 – És a briliáns karperecem? – mutatta.
Közelebb hajoltam, megcsapott a finom, kellemes kölni illata.
– Csodálatos! Óriási kövek, hófehérek, átlátszóan tiszták, és gyönyörű csiszolás…
– Pontosan így van, Anikó!
Szilvi csörömpölt be tálcával, poharakkal, üdítővel, letette.
– Önkiszolgálás! – kiáltott.
Helen ránézett.
– Tölts nekünk, kérlek. Légy szíves… Az értelmes kis barátnőddel éppen az ékszerekről
beszélgettünk.
– Meredek meglepetés! – Szilvi látható undorral pincérkedett.
– Anikó, megvan nektek a Nagy Ékszerkönyv?
– Minden este azt olvassa! Aztán a párnája alá teszi, csak úgy tud elaludni.
Helen elmosolyodott.
– Nem csodálom! Minden híres ékszernek külön meséje van. Bonyolult, izgalmas története!
Most készülök megvenni egy egészen különleges ékszert… Ha összejön, mindenemet el kell
adnom. De nem bánom! Tudod, több ékszerészem is van, ez éppen Amerikában. Az ékszerészeim
tudják, mit gyűjtök, és szólnak, ha egy különlegesség akad horogra. Engem csak a gyöngy és a
briliáns vonz. Ez egy hatalmas, ősrégi, különlegesen csiszolt brill, nem kör alakú. Szívformára
készítették, talán ezer éve is ennek, valahol egy hátsó-indiai kis maharadzsánál, egy aranyszobor
számára. Általában nem érdekelnek az aranyszobrok, mert a drágakövet kasztjelként a homlokuk
közepére illesztik, és az mindig rubin. Piros, mint a vér! De ezt az aranyszobor a mellén viselte,
szív alakú. Ez is a neve, neked tetszeni fog: Tündérszív. Anikó… Anikó? Anikó! Anikó?!
Minden kellemes szürkeségbe fordult, puha, halk, szürke, nincsenek hangok, nincs semmi más
sem… Nagyon kellemes!
Aztán arra eszmélek, hogy fekszem a pamlagon, oszlik a köd, lassabban forog minden, aztán
egy kicsit visszafelé, és megállapodik. Fejem a rémült Szilvi ölében, előttem Helen ül, kezem a
kezében, erősen paskolja.
– Anikó! Hallasz engem?
– Már rendben vagyok – motyogom, mosolyogni próbálok, felülni próbálok.
– Maradj csak nyugton még! Szilvia, nyújtsd ide a pohár üdítőt! Csak lassú kortyokban… Ez
jót tesz. Cukros is, ha alacsony a vércukorszinted… vagy a vérnyomásod?
– Azelőtt úgy kezdődött az évnyitó, hogy az igazgató néni két cserép muskátli között beszédet
mondott, és a Kovács Anikó elájult. De ez már régen volt…
– Rossz a szíved?
– Billentyű – feleltem. – Az egyik rövidebb lett a kelleténél. De a doktor bácsi megígérte, hogy
kinövöm. Én is megígértem, hogy kinövöm!
Nem volt köze a szürke szédüléshez se vércukornak, se billentyűnek… Helen megvásárolni
készül Rasid népének legdrágább kincsét! A Tündérszívet!
– Hazaviszlek kocsival.
– Köszönöm a kedvességét, de fölösleges. Megígérem, hogy épségben hazaérek. Helen nénit
meg bizonyára érdekli az opera nyitánya is.
Gondterhelten felállt, megmozdult rajta a hosszú, sápadt mogyorófüzér.
– Ritkán látni ennyi tökéletesen gömbölyű és szabályos valódi gyöngyöt… – suttogtam.
Visszaintegettem, mert még az erkélyről is aggódva néztek.
Összeszorult a szívem. Most mi lesz? Mi lesz Rasiddal? Helennel? A Tündérszívvel? Most mi
lesz mindennel?

Óvatosan, háromszor is körbekémlelt, mielőtt belépett volna az apró, homályos boltba.

Az ékszerész izgatottan felugrott.
– Elhoztad, haver? Szerencsével jártál?

49
 Fekete Rabló Rénónak fülig szaladt a szája.
– Azt meghiszem!
Az ékszerész körbefutott, kikémlelt az üres utcára, majd kulcsra zárta az ékszerüzletet, és
függönyt húzott az ajtó elé. A pultra tett egy kis, sötét bársonnyal fedett tálcát, mohón felnézett.
– Mutasd, végre! Hadd gyönyörködjek benne…
Rénó óvatosan, fontoskodva bontogatta elő. Előbb büszkén a tenyerén mutatta, aztán féltőn a
tálcára helyezte. – Íme!
Amaz csak egy pillantást vetett rá, majd gúnyosan felkacagott.
– Haver! Ugye, most viccelsz? Csak ugratsz! – Csúfolódva két ujja közé csippentette a követ.
– Feeelség! – nyávogott. – Ritkán látni ilyen dilettáns, amatőr, csúf munkát! De igaza volt a
fusernak, kár lett volna több időt pazarolni egy ócska üvegdarabra.
Rabló Rénó elhűlten a zugékszerészre, majd a golyóra bámult.
– Nem akarom eladni, ne félj, hogy nincs ennyi pénzed – dadogta. – Csak megbecsülni hoztam
ide. Evvel én király leszek! Mi, Fekete Rabló Rénó! Mi, a király!
Az ékszerész széthúzta a függönyt, kinyitotta újra a boltot. Mosolygott, bólogatott.
– Nézz körül jobban a nagyvilágban! Annyi az értékes ékszer! Néha nem is nagyon ügyelnek
rá. És akkor, haver, szívesen látlak!
Rénó csalódottan lépdelt kifelé.
Amaz utánakiáltott.
– Haver, itt ne felejtsd! Vidd innen ezt a szemetet, mert rontja a boltom tekintélyét!
Meg sem hallotta. Mint komor bika, dühösen fújtatott. Ezzel töltött el ennyi fölösleges időt?
Utazgatott, repült, leselkedett, lapult? Semmiért?!
Mérgében az utca kavicsait rugdosta.
– Hol hibáztam el?! – Végiggondolta újra az egészet. – Láttam, hogy a kese nyurga
érdemrendjéből pottyant ki… láttam! Tehát a senkiházi hamis követ viselt… De hol lehet az
igazi?
Vad indulattal rázta a fejét.
– Valamire nem figyeltem… Hirtelen megtorpant. Újra látta Annie szobáját a kulcslyukon át,
az izgatott gyerekeket, meg a csúfságot, az antik arany foglalatot az igazgyöngyökkel, ahogy a
papucsállat abba próbálgatja, de nem illeszkedik, a szeplős fiúcska próbál segíteni, de nem
mennek semmire… Akkor a csúfság nem leejtette, hanem eldobta, igen, eldobta a követ! Ő is az
igazit keresi valamiért, és rájött, hogy ez nem az!
Kezdett lecsillapodni.
– Csak nyugalom, Fekete Rabló Rénó… Nem adod fel te ilyen könnyen! Először is…
Érdemes lenne megszerezni az értékes foglalatot, lehet, hogy most éppen senki nem ügyel rá.
Aztán meg… Kovakszék sarkában maradni. A csúfság is ott kóvályog! Talán legközelebb több
szerencséje lesz, és akkor… nyekk!
Rábólintott az elhatározására.
– Irány Budapest!

Nálunk otthon is éppen zajlott az előadás, kétszereplős, úgymint nagymama és anyánk. Téma:
a betörött ablakom.
Éppen a nagymama kiabált.
– Rasid törte be! Nem tehet róla! Nagyon sietett! Nagyon sírt! Ez az én lakásom! Az töri be az
ablakát, akinek megengedem!
Anyánk epésen bólogatott.
– A mamának több unokája is van, de Anikó a kedvenc. Mindig Anikót védi!
Nagymama pulykapiros lett, felszegte a fejét, dacos álla a levegőbe szúrt.
– Mindig a gyengét védem! A beteget! Azt védem, aki rászorul! Akin segíteni kell! Rasid volt,
és punktum.

50
 Apa lépett be, arcán az általam annyira imádott kifejezéssel; mindig úgy képes körülnézni a
színpadon, mint aki egy másik előadásról tévedt át.
– Apa! – kiáltottam boldogan.
– Ha! Egyétek meg egymást.
Futottam felé. A két egyformán magas, vékony alak, egyforma barna, egyenes szálú haj,
egyformán barna szempár…
A szertartásunk következett. Apa megfogja a két vállamat, messze tart magától, megindult,
könnyes mosollyal, alaposan megnéz. Összeköt minket a két, egyformán hibás szív…
Aztán erős tenyerébe fogja az arcomat, a homlokomra kapok egy atyai puszit, majd újra
megnéz.
– Eszti néni küldött nagyon finom szőlőt. Körtét is, puhát meg télit.
– Ha! Biztosan a vonaton felejtette. – Harcra készen nézett körül, fájlalta volna, ha az
izgalmasnak ígérkező csata ilyen hamar véget ér.
– Levelet is írt. Éva is írt. Mindenkit csókoltatnak.
Elérzékenyültem. A búzavirágszemű kisasszony! Nemsokára megint mellettem alszik,
elhadarja előbb a napi eseményeket a tőlünk örökölt, félfülű mackójának, aztán
összegömbölyödve alszik, álmában néha picit csikorgatja a fogát.
– Nem akart még hazajönni?
– Nem! Valami jelmezbálra készült. Szakácsnő lesz!
Ismerős a szitu.
– Tónitól borotvahabot kért a habüstbe, de Eszti nem találta jónak az ötletet. A gyerekek hátha
belenyalnak... Ráhagyta Évára, de titokban majd édes tejszínre cseréli. Azt egész este
nyalogathatják a srácok.
Puff!

Rodrigo behajlongott az agg királyhoz. – Felség, itt van, megjött, hazatért…

– A fenséges fiam? Kéretem!
A fáradt öreg szempár szeretettel időzött a besiető alakon.
– Kegyelmes és felséges atyám…
A kézcsók az eres kézre nem akart sikerülni, az inkább jóindulattal buffant Rénó hátán.
– Elhanyagolsz, fiam… Merre jártál?
–Bocsánatáért esedezem, felséges atyám! De az elveszett Tündérszív után siettem, aztán…
Rásomolygott.
– Útba ejtettél egy másik tündérszívet...
Rénó féltérdre ereszkedett a baldachinos ágynál.
– Felséges atyám! Ha igazán ismerné a tündökletesen szép Clementine-t…
– Hányszor csodáltam már azt az egyszerű és kedves polgárlányt a fogadásainkon! Mit
gondolsz, mitől sárgul atyád ennyire? Az irigységtől!
– De Clementine-től azonnal agg atyámhoz rohantam!
– Tudod, mit? – nevetett amaz. – Én a helyedben nem siettem volna annyira.
– Remélhetek? – kiáltott fel Rénó. – Remélhetem, hogy felséges atyám nem gördít akadályt
frigyünk elé?
– Nem gördítek, gyermekem, nem nagyon gördítek én már semmit. – Felé nyújtotta tenyerét. –
Nosza ide a Tündérszívet, és magas beleegyezésemet adom a királyi esküvőhöz!
Rénó elsápadt.
– Más a megmásíthatatlan szándékom, kegyelmes és felséges atyám! Vissza kívánom juttatni a
patwarpindli népnek a jogos tulajdonát!
– Nemes gesztus lenne – sóhajtott az agg király. – Őket illeti!
– Nem tagadom. De ugyan mit kezdhetnének evvel az ügyetlenül hamisított, amatőr módon
csiszolt üvegdarabbal? Ez a Tündérszív hamis!

51
 Döbbenten meredt apjára.
– Az a megfizethetetlen értékű drágakő, amelyet botor módon az érdemrendkeretből
kipottyantottam… Nem ér semmit?!
– Dehogynem, gyermekem. Végtelenül sokat ér! Add szépen és sürgősen a markomba!
Megrázta a fejét.
– Most már végképp semmit nem értek!
– Olyan egyszerű! – sóhajtott amaz. – Volt egy valódi Tündérszív a Rénó-dinasztia birtokában,
ami már nincs a birtokunkban. Van helyette egy értéktelen, rosszul hamisított Tündérszív a
birtokunkban, ez mindaddig értékes, amíg annak mondjuk. Lehet vele esküvőre, koronázásra
vonulni, senki nem kiált ellenőrző ékszerészért. És a dinasztiának mégis végtelenül értékes, mert
ha gonosz kezekbe kerül, s felmutatja a világnak: íme a csaló Rénó király! – azt a
megszégyenülést agg atyád nem kívánja megélni! Addsza, gyorsan!
– Nem tehetem… én botor, nem tehetem! Otthagytam Budapesten, egy Annie nevű
gyermeknél, gondolván hogy felséges atyámmal s a nagykövet úr excellenciájával megbeszélve,
úgyis visszakerül Indiába.
– Már előbb be kellett volna avassalak a kormányzás bonyolult szövevényeibe!
– Restelkedem kegyelmes atyám miatt… – suttogta konokul. – Tehát pénzzé tette egyetlen
kincsünket! Tudom, bizonyára, huszonhat főnyi népünkre költötte…
– Nem így esett! – kiáltott amaz indulattal. – Mindenem, az utolsó csepp véremig, szeretett és
dicső népemé, csak pénzt ne kérjen tőlem. Nem adtam el az ékszert. Más a története… Szebb is,
meghatóbb is, szomorúbb is. Azt mondja a francia: keresd a nőt! De ennél többet nem közölhetek
veled. – Fáradtan a párnájára hanyatlott, alig érthető volt a suttogás: – Odile… Odile!
– Odile… – ismerős nekem e név! Kit takar valójában?
Az agg király dühösen a paplanra csapott.
– A termetes ápolónőt, aki beöntést ad! Tűnj el a szemem elől, amíg a követ vissza nem
hoztad! Ne tedd nevetségessé nagybeteg atyádat a világ és dicsőséges saját népe előtt! Ha itt a kő,
áldásomat adom! Ha nincs… hát nem. Vége az audienciának! Kifelé menet kapcsold le a csillárt,
már három hónapja nem tudtunk villanyszámlát fizetni!

Az ablakbetörést, apának köszönhetően, gond nélkül megúsztam. Anyánk tíz évvel fiatalabb
lett, belekarolt apába, nekitörleszkedett.
– Moziba megyünk!
Rájuk mosolyogtam.
– Remélem, jó a film!
– Ha! Egyétek meg egymást! Jó utat, ahol sár nincs!
Örültem, hogy örülnek, a szívem mégis sajgott.
Nagymama szipogott.
– Hol lehet Rasid?
Ott állt, kontyát csüggetegen igazgatva, szokott sötét otthoni ruhájában, tiszta kartonkötény
előtte, zsebében zümmög a kikapcsolni mindig elfelejtett kisrádió, lábán nyáron is zokni…
mindkét zoknin egy-egy mamusz.
Leborultam az ágyra, és hangos zokogással elsirattam a kis Rasidot. Elsirattam Rasidot,
mindörökre!
A könnyeimen át láttam, hogy nagymama a konyha felé csoszog.
– Rakott káposzta, tejfölösen… Ha! Minek is főzök…
Nem tudtam aludni, nem jött álom a szememre, talán, mert nem dalolt bőgőmajom-sereglet a
holdábrázatom fölött.
Előszedtem Mari levelét, úgyis felhúzná az orrát, ha tudná, hogy ilyen kevéssé érdekel. Hol is
tartottam?

52
 Reggeli után kiolvasom, inkább átböngészem a Los Angeles Times-t, Jimmy bácsiék ezt
járatják. Hogy gyakoroljam az angolt. Európáról alig írnak. Magyarország nincs is a világon.
Egy kis honvágy, tubicám?
Az újságoskocsi után Tom indul útnak, Jimmy bácsi veje, mechanikus egy közeli gyárban. Azt,
hogy közeli, nem úgy kell érteni. Olyan közel, mint például Budapesthez Cegléd. A szomszéd is ott
dolgozik, melegíti minden reggel a hatalmas Dodge kocsiját.
– Egyszer megkérdeztem, mondtam, kár a gazolinért, járhatnánk egymás kocsiján, felváltva,
fele költség, dupla élvezet!
– Napokig nem köszönt nekem! – mesélte nevetve Tom. – Aztán végre odajött hozzám,
végigmért, és megkérdezte: ha lovon járnánk, azt is megfeleznénk?
Végig a datolyapálmás Sherman Streeten négyes sorokban tart reggel, este a csúcsforgalom,
óriási gépkocsikban egy-egy ember, centinként araszolnak, szidják a kormányt, az örökös
drágulást, szívják a szmogot.

És nem felezik meg a lovukat. Hm! mondtam.

Tegnap Nancy, aki Jimmy bácsi lánya, elvitt a belváros legelőkelőbb utcájába. Rodeo Bulvár.
Kulcsos üzletek. Nem is tudod, mi az. Én se tudtam. Olyan, mint a többi elegáns bolt, de
állandóan zárva tart. Aki venni akar, odatelefonál. Kikulcsolják, beengedik, bezárják utána. Hogy
a dúsgazdagok nyugodtan tudjanak turkálni. Persze, nem doboz tejet vesznek. Régiségek, kincsek,
párizsi ruhák, ékszerek. Az egyik ékszerbolt fölött, emlékszem a névre: Rhein és Taler. A kis
kirakat éjkék bársonnyal volt bélelve, rajta csak egyetlen ékszer csillogott, szikrázott.
Elnyomtam az ásításomat. Kicsit sok már nekem az ékszerekből!
A drágakő mellett aranyozott, merített papíron, a leírása a Nagy Ékszerkönyvből kimásolva.
Már sok száz éves, és egy hátsó-indiai szentélyből való aranyozott asszonyszobor viselte, és az az
érdekes, hogy nem a homlokán, mint a többi, vörös rubin kasztjelként, hanem szív alakúra
csiszolt, hófehér briliáns…
Leengedtem a levelet, már nem ásítottam. Ez nem lehet igaz!
Csak egyetlen napig látható! – ezt írták fölé.
Nancy félrehúzott.

53
 – Vigyázz, hozzá ne érj az üveghez! Nem lehet tudni, hogyan biztosítják. Ha megfogod, talán
vijjogni kezd, vagy nem, de rögtön körbevesznek a szekrényhátúak, és nem viccelnek.
Gyönyörű, egyébként elfogadnám, hazavinném szívesen, szuvenírnak.
Vannak így néhányan rajtad kívül is, Mari! Neked tetszene a neve is a kőnek, úgy keresztelték
el, hogy Tündérszív.
Meredek meglepetés! Mari, ne bomolj… Helen ékszerésze, jöttem rá. Rhein és Taler.
– Amerikában is van valakim, aki figyeli a kínálatot, és tudja, mi érdekel… – mondta Helen.
– Te értesz az ékszerekhez! – vélte tévesen.
Én ne értenék? Tudom a címet is, Amerika, Los Angeles, Rodeo Bulvár.
Elhatároztam, hogy végiggondolom ezt az egészet, de olyan hirtelen aludtam el, hogy nem
maradt rá időm.

Rodrigo az etikettnek és a reumájának megfelelően hajlongott, midőn a király hálószobájába

ért.
– Mélységes elnézésért esedezem, felség…
– Matt! – mondta amaz elégedetten, és gyermekére tekintett. – Sakkban még én vagyok a
jobb!
Rénó, a sakktábla állását látva, megadóan és elismerően magasba emelte két kezét.
Majd mindketten Rodrigóra pillantottak.
– Mi történt, hogy ily késői órában háborgatsz?
– Ő történt – mutatott az előlépő ékszerészre – közöltem, hogy felséged ilyenkor…
Amaz nem szólt, nem hajlongott, egyenletes léptekkel megindult befelé, előre nyújtott jobb
tenyerén csillogott-fehérlett valami…
– A Tündérszív! – kiáltott fel egyszerre atya és gyermeke.
Rodrigo nem is várt külön utasításra, úgy csukta kívülről az ajtót.
– Addsza ide… – a király mohón megragadta. – Köszönöm önnek, tisztelt alattvalóm.
Távozhat!
Az ékszerész hálásan rámosolygott.
– Jól hallottam, ugye? Felséged hellyel kínált?
Kelletlenül bólintott.
– Olyan hosszú a magyarázat?
– Hosszú, de érdekes és fontos!
– Kitől jutott a birtokodba? – kérdezte izgatottan Rénó.
– Fekete Rabló Rénó hozta be az üzletembe, ahol, mint köztudott, nagyon mutatós ékszerek
kaphatók, igen jutányos áron! Végtelenül dús választék jegygyűrűkből…
– A reklám nem érdekel! – intett a király türelmetlenül. – A lényegre térj!
– Arra tértem, felség, de beszélhetek a Tündérszívről is. – Kényelmesen hátradőlt, lábát
keresztbe tette, majd nem tette keresztbe. – Mint megtudtam, Fekete Rabló Rénó kezdettől fogva
élénk figyelemmel kísérte az esküvői és koronázási előkészületeket. Elhatározta, hogy ő lesz a
vőlegény és a király!
– Marhaság!
– Ő másként vélekedett. Gondolta, ha megszerzi az ékkövet, megszerzi a trónt, arával együtt.
– Nem is gondolta rosszul.
– Leselkedés közben észrevette, hogy kiesett és elgurult az ékszer. Azt is, hogy két kései
külföldi látogató van jelen, egy Annie nevezetű kislány kíváncsian felvette az „üveggolyót”.
Nevüket-címüket beírták a vendégkönyvbe. Követte őket!
– Hogyan lehetséges, hogy én nem láttam Rabló Rénót? – kérdezte Rénó.
– Megbújt a kárpit mögött.
– Boszorkány netán? Hogyan lehetséges, hogy átlát a kárpitokon?
– Marhaság! Kirágta a moly! Ne szólj közbe, fiam, és folytasd, fiam.

54
 – Attól fogva Annie-éknál leselkedett, és végül a kő a birtokába került. Már látta magát
koronával a fején…
– Rémes látvány lehetett – borzadt össze az öreg király.
– Elhozta hozzám, mert érdekelte, mennyit érhet. Megmondtam neki… Még nem említettem,
hogy csodálatos kísérő gyűrűket is árulok… Készíttetek arannyal hímzett szalagokat, a koronázás
és esküvő emlékére. Esetleg majd a vendégek között, tálcával szépséges nyakában, mamzell
Clementine árusíthatná…
Az agg király kisebb köhögőrohamot kapott.
– Khm… ez bizonyos akadályokba ütközik.
– Esetleg piros lakkcsizmácskával a lábamon, bokorugró tarka selyemviganóban, gyöngyös-
árvalányhajas-szalagos pártában, magam is kínálhatnám! Minden esetben számlát adok, felség!
Rénó nyájasan tekintett rá.
– Természetesen, minden ékszert a szertartásokhoz nálad vásárolunk!
Az agg király dühösen mentegetőzött.
– Még zöldfülű, foglalkoznom kell vele! Természetesen megköszönjük az ünnepekre nekünk
díjtalanul felajánlott ékszereket. Cserébe új cégtáblát tehetsz a bolt fölé: Udvari és királyi
szállító…
Az aggódó Rodrigo sietett be.
– Köhécselni méltóztatott? Adjak felségednek egy evőkanál köhögős orvosságot?
– Ma két kanállal kérek, barátom! Kértek ti is egy kupicával? Utána majd jól kiszellőztetsz,
barátom, távoztuk után lekapcsolod a csillárt. – Majd a jövevényhez fordult. – Az új cégtáblát
természetesen te fizeted!

És a következő nap volt életem legszörnyűbb napja…

Pedig milyen jól kezdődött!
Nagymama hívogatott, mutogatta, hogy telefonom van, lustán tápászkodtam az ágyból,
biztosan a hülye Szilvi, ő se hallgatott meg, én miért tegyem?
Kellemes, mély felnőtthang. Helen!
– Gyere át hozzám! Meghívlak egy kis beszélgetésre. Meglepetés is lesz!
Örültem neki.
– Nagyon szívesen! Csak nem a Tündérszív érkezett meg a Rodeo Bulvárról, Rhein és Taler-
tól?
Kis csend támadt. Nagyon élveztem!
– Számon tartod az ékszereket? – kérdezte döbbenten. – Ez a smukk, az a smukk?
– Ez a smukk, az a smukk! – kacagtam. – Majd elmesélem a történetet!
Öltöztem, fésülködtem, elköszöntem a nagymamától.
Úgy gondoltam, hogy mi ketten voltunk otthon.
Utólag viszont lehetségesnek tartom, hogy jelen volt valaki más is. Valaki idegen…
A telefonbeszélgetésünket nem érthette, hiába fülelt, hisz nem beszél magyarul. De annyit,
hogy smukk… megérthetett.
– Smukk! – mondta talán, és fölcsillant a szeme. Vígan futottam a Rákóczi út felé, Helen,
percek alatt ott leszek!
– Smukk! – lihegte talán, és követni igyekezett. – Smukk… – motyoghatta eszelősen. És
megmarkolta zsebében a revolverét.
– A kis barátnődet ma nélkülözni leszel kénytelen! – kiáltotta felém Helen. – Öcsit hozzák
vissza valami balatoni karatetáborból.
– Értesültem róla.
Útra volt öltözve, nagyon elegánsan.
– Segítenél felvenni a cipőmet?
Tényleg szívesen tettem! Öröm volt kézbe fogni ilyen finom holmit.

55
 – Ha nagy leszek, olyan szeretnék lenni, mint te!
– Nagy nő! Nagy nő szeretnél lenni, mint én? Erre inkább Szilviának van esélye, ő
keményebb. Te kismacska vagy… Arra születtél, hogy szeress, és szeressenek.
Abban is kiegyezem.
– És a smukk? Egyébként bébiszitter odaát, rokonoknál a Mari nővérem, és véletlenül látták a
kirakatban. Egyetlen napig mutatták!
– Valóban? – Órájára nézett. – Nemsokára megérkezik. Ferihegyet már elhagyta… Biztonsági
őr kíséri, engem is majd ő kísér haza. Az értékeket meg kell óvni… De majd visszajövök, ha
mindent elrendeztem. Jössz velem operába?
– Nagyon szívesen!
Telefon csöngött.
– Rendben. – mondta Helen. – Így nekem is megfelel. – Ment ajtót nyitni.
Széles vállú fiatalembert látott a folyosón. Vajon nem volt ott senki más? Mondjuk a homályos
sarokban, a széles fikuszlevelek mögött, meglapulva? Valaki, akinek gyakorlata van a lapulásban,
a félhomályban, a leskelődésben-hallgatózásban? Aki álkulcsot hord magánál, és fegyvert is?
– Ennyi az egész? – nevetett rám Helen, amikor átvette a kis fekete táskát. – Lenn, a kocsiban
várjon meg! Csak néhány perc.
Amaz bólintott, majd megkérdezte:
– Körülnézhetnék a lakásban?
Természetesen körülnézhetett. Természetesen nem talált senkit.
– Minden rendben! Kérem, legyen szíves kikísérni, és utánam bezárni az ajtót!
Megtörtént az is.
– Teljes biztonság! – nevetett Helen.
Olyan nincs.
– A felnőttek csak saját dolgaik után loholnak, igaz? De neked van még szíved…
Kinyitotta az ékszertokot, tenyerén dédelgette a Tündérszívet.
– Ideteszem, a tükör elé. Hozom a szobámból a könnyű nyári köpenyemet… Hűvösödnek az
esték, még soká lesz, hogy hazaérek.
Ott szikrázott, csillogott az annyira vágyott, üldözött, kívánt, ellopott és megtalált, végtelenül
értékes Tündérszív!
– Kézbe veheted! Nem harap! Te se harapsz le belőle…
Néhány lépést tett, és akkor történt. Csörömpölés az ablakon, öklömnyi rés rajta… Helen
megállt.
– Mi volt ez? Megpattant az ablaküveg… Tolvaj ezen a résen nem fér be…
Nem biztos, Helen! Kilépett az erkélyre, körülnézett.
– Rasid… – szólongattam, de nem láttam sehol. – Rasid, te jöttél? – Éreztem, hogy reszketni
kezdek.
– Csak néhány perc! Összeszedem a szobámban a holmimat!
A csillogó ékszerre néztem, és elsápadtam. Mellette ott volt az óarany, kis igazgyöngyökkel
kirakott foglalat.
– Ne menj ki, Helen! – sikoltottam. – Maradj velem!
Nem hallotta már.
Könyörgőre fogtam a dolgot.
– Rasid, édes kis Rasid, ugye, szeretsz engem! Visszaadtam neked a Tündérszívet, és nem
tehettem róla, hogy hamis! Ha ezt most elviszed, mindenki engem vádol. Ne tedd ezt velem,
kérlek, kérlek, kérlek!
Markomba zártam a hűvös gyönyörűt.
– Ölj meg akkor engem…

56
 Nem felelt senki, nem moccant semmi. Legalábbis az én fülem nem hallotta. De azt az ember
megérzi, ha nincs egyedül. És elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy az ékszer foglalata
eltűnt.
Nyílt Helen szobájának ajtaja, jókedvűen, elegánsan megjelent, néhány csomaggal a kezében.
– Sajnálom, de vissza kell kérnem a smukkot.
Reszketve, de boldogan nyújtottam.
Szinte félálomban láttam, amint elmegy, kopogtak a gyors léptek a folyosón. Kiszaladtam az
erkélyre, lentről még egyszer intett. Beszállt egy fekete, elsötétített ablakú autóba, és már nem
volt sehol.
Megkönnyebbült sóhajjal rogytam le a pamlagra.
– Ez nem volt szép az én holdábrázatú kis úrnőmtől. – Rasid a tükör előtt ült, és szomorkodott.
– Rasid soha nem bántaná!
– Ne haragudj, tudom, kérlek, ne haragudj…
– Rasid nem haragszik a kis úrnőre. Nem fog haragudni rá, és nem tudna haragudni rá. Boldog
volt a kis úrnőm, hogy kezébe vehette a felbecsülhetetlen értékű…
– Nem volt boldog, Rasid. Nem az én mancsomba való…
Mintha nem rám figyelt volna.
– Az izzó drágakő halványan világítja meg az aranyszobor szép arcát, az illatos homályban
gyermekáldásért imádkoznak az asszonyok, libben a vörös-lila selyemfüggöny, idegen férfi lép
be, a nevem Rénó, mondja, szőke, magas, hajlékony, csupa erő…
– Olvastam róla a Nagy Ékszerkönyvben. „A legenda szerint először egy arannyal borított
istennő szobrát díszítette. A táncoló női alakot a szerelem istennőjeként tisztelték. A drágakövet
az istennő szíve fölé mélyesztették, így nyerte el későbbi nevét: Tündérszív. Később koronázási
ékszer… minden királyi esküvőn és koronázáson viselték… eredeti és igen régi az apró
igazgyöngyökkel kirakott foglalat is…”
– Bizonyára értékes, kis úrnőm. A tanulatlan és ostoba Rasid nem ért hozzá. Belepróbáltam a
keretbe… nem illenek össze. – Hajlongani kezdett előre-hátra, úgy mondta: – Ég kiveti, Föld
kiveti, mindig a követ követi…
Felsikoltottam. A tükörben egy férfiarcot pillantottam meg… Fekete Rabló Rénó! Nem zártam
be az ajtót Helen után? Talán nyitva felejtettem! De mit számít Rabló Rénónak egy átlagos
kulcs…
– Smukk! – mondta nemzetközi nyelven, hogy nehézség nélkül társaloghassunk. – Smukk!
– A fürdőszobába… – suttogta Rasid, és már nem volt sehol.
Villámgyorsan suhantam, beugrottam a fürdőszobába, megbotlottam valamiben, a falnak
zuhantam.
Feltápászkodtam, láttam, hogy Rasid az ablakpárkányon ül.
– Rácsapni a reteszt!
Az ajtóhoz ugrottam, megtettem, és reszketve vártam.
– Smukk! – fuvolázta kintről, az ajtóhoz hajolva, Rabló Rénó.
Rémülten néztem körül.
– Az ablak – mondta Rasid.
Az ablakhoz léptem, és lenéztem. Két emelet! Nem vagyok kaszkadőr! Nem vagyok Róka
Gizi, az osztály legjobb tornásza.
Szemben, a másik lakásban is nyitva volt az ablak. Nyilván az is fürdőszoba.
– Át kell jutnod, kis úrnőm… Itt a vasalóállvány…
Nyögve emeltem, megpróbáltam keresztbe áttenni. Nagyon keskeny palló, nagyon
veszélyes…
A kád peremére léptem, és véletlenül a csapra, zuhogni kezdett a víz, pillanatok alatt
csuromvizes lettem. Iszonyodva lenéztem a mélybe… Csak fölfelé, jutott eszembe. De magasam
fölöttem még több emelet volt, és attól is ugyanolyan reszketve szédültem.

57
 – Kis úrnőmnek indulnia kell…
Felléptem az ablakpárkányra. A vasalóállvány megbillent, felsikoltottam. Talán hiába minden,
ha át is jutok, talán lezárták a lakást, talán nyaralni mentek, talán soha többé nem jutok ki…
vinnyogtam.
– Smukk! – Reccsent a könnyű ajtó, aztán engedett…
Már odaát voltam. Megmarkoltam az állványt, hogy magam után húzzam, nehogy a Rabló
Rénó kövessen. Bár nem hiszem, hogy a súlyos férfit elbírná…
Ahogy megmozgattam, betörtem vele az ablakot, hullottak le az üvegcserepek.
Szinte azonnal felcsattant valahol egy női hang.
– Zsolti! Hallottam, hogy összetörted! Mit művelsz már megint?!
Emberek közé kerültem, gondoltam vacogva, térdig vizesen állva egy idegen fürdőszobában.
Mit mondok Zsolti anyukájának?
Az ajtóban egy tízéves forma kisfiú jelent meg, tejfölösen szőke.
– Szia, Zsolti… – szólítottam meg vékony hangon. – Ne haragudj, én törtem be az ablakot…
Majd megmondom a mamádnak. Nem akarom, hogy miattam kikapj!
– Nekem már mindegy. Van elég a rovásomon. Miattad szívesen kikapok. Filmre veszitek?
Vagy csak próba? Hol a kamera?
– Odaát – nyögtem rekedten.
– A szakállas bácsi is átjön? – kérdezte lelkesen Zsolti.
– Nem! – sikoltottam.
Ebben a pillanatban lépett be az anyuka, fiatal, fekete hajú, kicsit rendetlenül öltözött,
kövérkés. – Betörted az ablakot, te haszontalan, mit mondok majd…
Ekkor látott meg. Emberi arcon én még ilyen megrökönyödést nem láttam.
– Maga hogy kerül ide? – kérdezte suttogva, és holtsápadtan.
– Az ablakot szeretném megfizetni, ugyanis én törtem be… – igyekeztem kijutni a
fürdőszobából. Megkönnyebbülten jöttem rá, hogy ez az idegen lakás Szilviékének tükörképe.
Akkor jobbra nyílik az ajtó a szabadság, menekülés felé…
– Maga mit keres itt?!
Igyekeztem úgy tenni, mint aki nem hagy vizes lábnyomokat maga után. – Ha azt mondanám,
hogy a gázórát leolvasni jöttem, úgyse hinné el…
– Magát ki engedte be a lakásba?!
– Én! – hazudta lovagiasan Zsolti. – És lehet, hogy majd feleségül veszem.
– Szép esküvőt tartunk – mosolyogtam remegő szájszéllel, és a bejárati ajtó kilincsét
rázogatva.
– Már régebben elromlott – mondta Zsolti. – Mi a konyhaajtót használjuk. Gyere!
Végre kinn voltam!
És ha Rabló Rénó most is követ?
– Ismerlek! – kiabált utánam a kisfiú. – A Szilvihez szoktál jönni. Az Öcsivel egy osztályba
járunk…
Hívtam a felvonót, nekitámaszkodtam a falának, tükrébe néztem… Rémes!
Szédülve, két kézzel támasztottam magam.
– A földszinten majd kiugrom! Ha elesem, majd fölkelek…
Jobban sikerült a lépés, mint reméltem. Nekitámaszkodtam a kapualj falának, vártam, hogy
lassabban lélegezzek.
– És ha Rabló Rénó lejön?! Nem!
– Fázom – mondtam.
– Nem csoda, kis úrnőm, vizes lettél.
Rasid a lépcső korlátján ült, a homályos kapu alatt alig láttam.
– Haza… – vinnyogtam. – Haza!
– Nagyon sápadt az én holdábrázatú kis úrnőm…

58
 – Iszonyú volt ez az egész… Rabló Rénó az ékszert akarta… Félek – mondtam ki hangosan. –
Félek! Nem szoktam félni… nem szoktak ilyen dolgok megesni velem.
– Kis úrnőjét Rasid az élete árán is megvédené. Kiszakadt belőlem a sóhaj. – Rasid, úgy nem
lehetne, hogy mind a ketten életben maradjunk?
Imbolygott körülöttem minden, óvatosan kinyújtóztattam a derekam. A korlátba kapaszkodva,
lassan lépegettem lefelé.
Hogy történhetett ez velem?
Szédülni kezdtem az utcán nyüzsgő tömegben. De mégis jobb az emberek között! Senki nem
vett észre semmit, semmit. Olyan gyorsan történt minden… Pár perce még ott ültem Helen
mellett… – Végignéztem magamon.
– Vizes vagyok!
Senki nem vette észre.
A hazatértemet sem, szerencsére. Sikerült száraz ruhába bújnom, mikor megcsörrent a telefon.
Összerándultam a hangjára. Engem hív? Rabló Rénó szól bele, hogy:
– Smukk!
Helyette és szerencsére Szilvi ordibált, rettentő izgatottan a kagylóból.
– Anikó, betörő volt nálunk! Képzeld, megérkeztünk Öcsivel meg a cuccaival, nyitva az
ajtónk. A muter rémülten előrefut, a fater utána, következem én… Ott áll egy förtelmes szakállas
pasas, és revolvert fog ránk. Pisztolyt, mondja a fater, tökmindegy! Most elkezdi nekem
magyarázni, mi a különbség… Szűnj meg! Halló! Itt vagy?! Te találkoztál a rablóval, vagy előbb
meguntad a banánt, és elhúztál?
– Tessék? – Most mit mondjak?
– Az volt a mázlink, hogy az öcskös gyorsan kapcsolt. Kiugrott az ajtón, hívta mobilon a
zsernyákokat. Elég hamar jöttek! De öregem! Ahogy a lakás kinéz! Minden holmink kidobálva,
az a rengeteg ruha, könyv, fiókok kihúzgálva, szekrények nyitva… de úgy látszik, nem tűnt el
semmi. Az ürgepásztor a Tündérszívet akarta, de azzal már Helen árkon-bokron túl volt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Ne haragudj, hogy nem vártalak meg…
– Mááázli! Mit csinálhat egy gyerek, egyedül, ha ráront egy ilyen ördög?!
Egyéni megoldásai vannak.
– Jó volt látni a mocskos pofáját, amikor földre teperték! A zsernyákok, ennyit Anikó is tud! A
fater a mobilján felhívta Helen mobilját… minden rendben. Békésen autókázik hazafelé, gőze
sincs, milyen rumlit hozott ránk!
– Szerencse…
– Nézd meg este a híradót! Szerintem mutatják. Külföldi a pasas, francia. A fater váltott vele
pár szót, az meg csak hajtogatta: Smukk! A francba is, azért tökjó buli volt!
Este együtt ült a família, és megnéztük a híradót. Más is volt persze, de ezt is mutatták. Rabló
Rénót, feje körül homályos karika ugrált, de azért föl lehetett ismerni.
– A rénói postás! Ő hozta a csomagot, amit elvitt?
– Mama, kérem…
– Nekem is ismerős! – szólalt meg váratlanul apa. – Emlékezz vissza, jöttünk a moziból, és ő
állt a kapunk előtt. Franciául szólalt meg, és te beszélgettél vele.
– Ő lenne az? – anyánk a szemüvege után tapogatott. – Elmondta, hogy a Szabóéknál bérelt
szobát…
Onnan éppen a mi ajtónkra lehet látni.
Nézte a tévét Margitka néni is, szemben a sarokból.
– Ez az a fekete szakállas férfi, aki bejárt a Kovácsokhoz! – ismerte fel. – Anikó letagadta.
Azelőtt nem hazudott… Fejükbe szállt a királyi látogatás. Azt mondták erre, hogy királyfi!
Nem őrá mondtuk, mindegy.
Nézték a tévét a Szabóék is.

59
 – Mi a csuda! Anyu, bezárhatsz, ez az ember már nem jön vissza. Ha mégis, nem adjuk oda az
előleget! Anyu, nézd meg, nem hiányzik valami?

Az agg király hálószobájában is a tévé előtt ültek, a rénói egyetlen csatorna híradóját nézték.
– Fekete Rabló Rénó… – mondta elégedetten a király. – Szép akció! Majd szólok a követnek,
hogy küldjön köszönőlevelet.
– Haza fogják toloncolni.
– Nem kérjük ki, gyermekem! Csak etesse más.

A szokott társaság ült együtt a konyhaasztalnál, a finom ebéd után. Nagymama, a szomszéd
szeplős, Rasid, jómagam.
– Fegyveres rablás? Ezért Fekete Rabló Rénó jó pár évet kaphat.
Rasid vette át a szót, és tért el a témától.
– A szomszéd kisfiúcska kíván valami mást is mondani.
Kicsit elpirult.
– Rasid! Nem tudom, miről beszélsz.
– A kisfiúcska pontosan tudja, miről beszélek.
Még vörösebb lett.
– Most költöztünk ide, majd megismerkedünk…
– Honnan?
–Végül is…
– Végül is, honnan?
Szemrehányóan pislogott Rasidra.
– Végül is… mi tagadás… Dédapám Rénóból költözött Magyarországra.
Meredek meglepetés!
– Apu még jól beszél franciául, én már alig.
– A szomszéd kisfiúcska nevét is megtudhatjuk? Most már lángolt az arca. – Bemutatkoztam!
– Teljes névvel?
– Nem… – Lehajtotta a fejét. – Rénói szokás, hogy minden fiú két keresztnevet kap, az elsőt a
szülők szabadon választják, de a második mindig… Rénó. Pici ország, tulajdonképpen rokonok
vagyunk valamennyien.
Szeplős Rénó! Innen a feltűnő hasonlóság Szőkeházy Szívtipró Rénóval! Hiszen majdnem
királyfi a leendő osztálytársam!
Egy imádni való kis dzsinn a vendégem, tündérkirálynő a nagymamám, talán fenségnek is
szólítható a szomszédom… nem kerültem rossz társaságba!
Nagymama elégedetten hátradőlt, maga alá húzta a fél pár papucsos lábát. Szereti a meséket!
– Anya hol van? A te anyád!
– Elment tőlünk. – Szeplős Rénó most inkább sápadtnak tűnt. – Ő nagyon szép… és néha
rossz az arcmemóriája. Aput sokszor összetévesztette mással. És tintázik is… Jobb így nekünk!
Majd megszokjuk. Együtt mosunk apuval például, és néha már tisztább lesz a szennyes, mint
volt.
– Tegyetek bele mosóport is – tanácsolta a nagymama.
– Néha már mást is tudunk főzni, mint rántottát, keménytojást krumplival.
Nagymama az asztalra csapott, hogy a tányérok ugrálni kezdtek.
– Ez az én lakásom! Rénó akkor jön be hozzánk, velünk ebédelni, ahányszor csak akar.
Megengedem! Én engedem meg neki. Itt mindig lesz a számára egy tányér meleg étel!
– Jajnak-bajnak a szüntetője, jóságos szívű fazéktündér! – Rasid elégedetten nyalogatta a
száját. – Külön tróntermet érdemelne, sok-sok gyönyörű, faragott, intarziás…
– Faragott, intarziás… – ízlelgette a szavakat. – Ha! Az eszed tokja! Még azt is kellene
törülgetni!

60
 – Csak egy kérésem lenne. – Szeplős Rénó könyörgően nézett körül. – Maradjon köztünk a
Rénó nevem! Soha nem félek, nem futamodom meg a kihívástól, de hogy egy ilyen hülye név
miatt végig kelljen vernem a csúfolódó fél osztályt…
– Ha! Rénó… Szép név! Akinek meg nem tetszik… – Fölvetette a fejét, makacs álla a
levegőbe szúrt. – … Az velem vitatkozzon!
Csakhogy az az igazság, hogy a nagymamával nemigen szokás mifelénk vitatkozni.

A kis kopott sportkocsiban ültek, az árnyas fák rejtett ölén, tulajdonképpen a nyurga Szívtipró
nem is fért bele, de már megszokták, kényszerűségből, így mégis belefértek. És az illatozó,
vadliliomos mezőn éppen végigvert a gyors, bugyit-gatyát is eláztató nyári zápor.
– A vasárnapi labdarúgó-kupadöntőn, a királyi páholyban már mellettem ülsz!
Clementine boldogan felsikoltott, próbált szorosabban Rénó mellé bújni, de ez már nem volt
lehetséges.
– Mit szól majd a huszonhat főnyi lakosság? Nem lenne helyesebb, ha tálcával a nyakamban
inkább futballjegyeket árusítanék?
– Nem, szerelmem! Soha többé nem lesz erre szükség! Úgyis mindenki a lyukas kerítésen
mászik át.
– Valóban… Egy kis mozgás mindenkinek kell.
– Atyám mindenbe beleegyezett, csak pénzt ne kérjünk.
– Mennyit álmodtam erről! Világraszóló esküvő és koronázás… tó partján etetjük a
galambokat, szomorúfűz lombjáról hull ránk a rózsaszirom, szimfonikus nagyzenekar húzza a
nászindulót.
– Drágám, gyönyörűm! Mindenem!
– Esetleg madárdalos erdők rejtekén számláljuk, hányat szól a kakukk…
– Kakukk… kakukk… – ismételte Rénó ábrándosan.
– Vagy egy bálteremben bukkansz rám, nagyhercegi hófehér díszegyenruhát viselsz, derékig
fekete ulánus lakkcsizmával…
– Kezemben égő rózsaszál… Ha hátrahúznánk az ülést, és te feltérdelnél, akkor nem törődve
az oldalamba nyomuló kesztyűtartóval, csókot tudnánk váltani, szerelmem!
Mindig mondták a régi rómaiak is, hogy a szerelem mindent legyőz!

61
 Most jártam először szeplős Rénóék lakásában.
– Elnézést, még nagy a rendetlenség… Inkább a tágasság. Van hely bőven.
Beszédes pillantásomat látva, magyarázattal szolgált. – Anyu és apu megfelezték a
bútorokat…
– És nektek ennyi jutott.
– Apu azt mondta, anyu mindent tartson meg, amit csak akar!
Akaratos nőszemély.
– Te kérted magad apádhoz?
– Anyunak nem kellettem. Apuval mindig jól megvoltunk, jó fej, majd meglátod! És nekünk
ennyi is elég.
Világos. Lehet akár görkorcsolyázni is, figurázva akár, terpesztett tripla elszúrt Rittberger.
– Fölvittünk a padlásra egy ládát, tele régi kacattal. Őszintén sajnáltam. Imádom!
Elsárgult fotók? Félmeztelen nagymama, mózeskosárban és csörgővel, most jön a kis
fogacskája?
– Nem tudom, mi van benne. A költözéskor került elő. Sose láttam, engem nem érdekel. Azt
hiszem, még rénói dolgok, és senkinek nem volt kedve kiselejtezni.
– Nagyon szeretném látni – ujjongtam. – Egyszer megmutatod?
– Nem mutatom meg. Neked adom az egészet.
– Azt nem fogadhatom el! – igyekeztem úgy tiltakozni, hogy mégis megtegye.
– Apu biztosan beleegyezik! Tudod, eddig megbeszéltük, hogy nem nősülünk meg. Jobb
nekünk nőtlenül… Aztán beszámoltam rólad…
– Rólam?!
– Azt mondta, még ne döntsek véglegesen a házasságról. És hogy férfiak vagyunk, anyagi és
erkölcsi támogatásban részesít. Ami kell a ládából, a tiéd! Fölmegyünk most?
– Igen!
Nehogy még meggondolja.
Kifutottunk az előszobába, nyúlt a padláskulcs után. Szandálos lábam már a folyosón trappolt.

62
 Kinézett a zajra Margitka néni, lehajtott fejjel figyelt, a szemüvege fölött.
– Láttuk a tévéhíradóban a hercegedet! Éppen letartóztatták! – éles hangon nevetett.
Mit magyarázkodjak?
– Rénó! – kiáltottam a szeplős után, aki a lakásukat zárta.
– Ez egyre bolondabb. Még hogy Rénó… – dohogott Margitka néni.
Felfutottunk a mérhetetlenül koszos hátsó lépcsőn, egyre sötétebb lett, kerülgettük az
újságpapírra borított macskakaját, és följebb már csak a macskák zöld szeme világított.
Nyugtalanító látvány, ha nem látsz semmit!
A rücskös falon koszosra húzva a kezem, vaksin tapogattam.
– Vagy megállok, vagy elesem – susogtam elveszetten.
– Létezik áthidaló megoldás is – állította szeplős Rénó. – Ha megengeded… – átölelt,
könnyedén fölkapott, és megindult velem fölfelé. A magas fiúk kicsit suta, de hajlékony,
ruganyos járásával… vitt, mint a pelyhet.
– Akár a filmekben – motyogtam, kicsit elpirulva.
– Mindig sajnálom a moziszínészeket, ha szerepük szerint nehéz nőket kell cipelniök.
– Te nem vagy nehéz… – Túljutottunk a lépcsőfordulón. – Engem most ne sajnáljon senki. –
Éreztem a hangján, hogy mosolyog.
A szemtelen!
– Általában iszonyúan feldühít, ha bárki hozzám ér anélkül, hogy megengedtem volna…
– Pontosan így vagyok én is. – A vasajtó előtt gyengéden talpra állított. – Csak szamaritánus
érzelmeim vittek rá. – Tapogatott a kulcs után. – Le kellett küzdenem súlyos ellenérzéseimet…
Kuncogtam.
Csönd, por, billegő deszkák, senki.
Csak a galambok burukkoltak fölöttünk, miközben megpróbálták egymást lelökdösni.
A galamb a békesség jelképe.
És megvolt a láda is, letelepedtünk a két szélére.
– Rénó… Nekem az az érzésem, hogy mi már valamikor találkoztunk…
– Az lehetetlen! Biztos, hogy emlékeznék rád. Egy ilyen kislányt nem lehet elfelejteni…
– Indiában! – kiáltottam. – Egy illatos szentélyben… Aranyszobor voltam, szívem fölött ott
szikrázott a Tündérszív, valaki félrehúzta a selyemfüggönyt, és belépett…
Közelebb hajolt hozzám.
– És mit csináltam?
– Semmit – feleltem ártatlanul. Megrázta a fejét.
– Akkor nem én voltam. A szomszédék pimasz szeplős Rénója!
– Az Idők Királya, ki ránk is kegyeit árasztja, nem ad több… vagyis a nagymama megtép, és
fellármázza az egész házat, ha…
– Nézd át, és mehetünk. Nem olyan sok… néhány fénykép, levél, katonai kitüntetés…
Kivettem a legfelsőt, a világítóablak fényébe tartottam.
– Nézd, milyen szép nő! Gyönyörű! – Ábrándos szempár, szépen ívelt száj, sok hullámos
barna haj… – Ő kicsoda?
– Fogalmam sincs.
Megfordítottam.
– Csak egy név… Odile! Szép név… – Sürgetően néztem rá. – Odile!
Tehetetlenül széttárta a kezét.
Újabb fénykép, Odile-t már fölismertem, szigorú arcú férfi pózolt mellette, Odile ölében
kisgyerek.
– Nézd, mennyire nem illenek össze…
– Igaz! Látod, én ilyeneket nem tudok. – Elismerően nézett rám.
Belemarkoltam a ládába, szállt fel belőle a por.

63
 – Csupa piszok leszel!
– Már nem leszek.
Vagy fél tucat katonai kitüntetés. Ami megfeketedhetett, megsárgulhatott, bekoszolódhatott…
– némelyiken írás is van, de… Francia!
– Megfürdetem mind, és apád lefordítja, lehet?
– Persze!
– Ennek doboza is van… – szétesett, ahogy hozzányúltam. Külön a színehagyott papír, külön a
foszlott selyembélés. – Ezt jobban megbecsülték…
– Rémlik, hogy volt valami főtábornok a felmenők között…
– Ez értékes lehet!
Nagyobb a többinél… de az idő vasfoga… középen valami kő…
Buffanva törött be a fejünk fölött a világítóablak üvege, rémülten felsikoltottam.
– Ne félj, Anikó, csak egy lökött galamb… Vagy mégsem?
Rasid kucorgott a láda szélén, egész testében remegett, szemében eszelős fény. – Ég kiveti,
föld kiveti, mindig a követ követi… Hatszáz év, az hatszáz év, szegény árva Rasid végre
megpihenhet…
– Figyelj, sajnálom, de tévedsz! Csupa katonai kitüntetés, valaki Hősök hőse volt meg
nagykövet, amikor a mellükön-hátukon átvetik a világoskék szalagot, és oldalt megtűzik a
feneküknél…
– Akarom! – sikoltotta. – Holdábrázatú kis úrnőm nekem ígérte!
– Helyes, nem bírok a bolond eszeddel. Levisszük, megfürdetjük, és ha tényleg neked van
igazad...
– Hatszáz év az hatszáz év… – azt se tudta, mit motyog.
– Hagyd, majd én – hárítottam el szeplős Rénó segítségét. – Már úgyis ragadok.
– Gyorsabban, gyorsabban! – hajszolt Rasid, futott mellettem a rács tetején.
Rénó nagyot sikoltott, amikor egy adag csirkeakármibe lépett, sikerült két kézzel elkapnia
valami támaszt, a macskák nyervákolva menekültek.

– Hát ti? – nagymama élvezettel nézte az érkezésünket.

– Hosszú! – Már a fürdőszobában voltunk, zubogott a mosdóba a forró víz, szappan után
nyúltam. – Kérem a körömkefét is.
– Nem baj – mondta a nagymama.
Rasid csuromvizesen ült a mosdó szélén, kezében ott reszketett az aranyfoglalat, a kis
igazgyöngyökkel kirakott.
– Mit művelsz! Nagymama megint szárogathat a langyos sütőben.
– Bekapcsolom! – kiabált vissza a konyhából.
Lassan ázott is a sok évtizednyi piszok a kitüntetésről. Már látszott a foglalatán, hogy sugaras,
mint a nap, hogy zománcosan díszített. Közrefog egy…
Szinte felragyogott a sötét fürdőszobánk, mintha a kőből áradna a fény, más ez, egészen más,
mint a többi volt…
– Törlöm már szárazra, és megkapod!
Mintha a régi, fűszeres illatot is éreztük volna, mintha a régi szitármuzsikát is hozzá,
gyönyörűen csiszolt, hófehéren izzó, hibátlan szív alakú…
Alig tudta kinyögni.
– Pontosan beleillik!
– Lehetséges lenne? A Tündérszív?
A Tündérszív volt, igen.

Hanyatt fekve az ágyamon, kezem a fejem alá téve, hunyt szemmel vártam, hogy a szívem egy
kicsit kevésbé veszettül doboljon.

64
 Micsoda nap!
Hallgattam a műsort: délután Kovácséknál.
Odaát, a vékony falon túl, szeplős Rénó Kalaf áriáját hallgatta az operából. A nehezebb
részeknél maga is besegített, hol eltalálta a hangot, hol nemigen.
Egyszer sikerül, másszor nem, ilyen a nagybetűs Élet!
– Mi ez? – Anyánk közeledő hangja. – Nincs bezárva az ajtó?!
Behúztam a nyakam. A nagy izgalomban, nyilván…
– Babi? Babi! Megjött Babi – közölte magával a nagymama. Kiabált. – Melegítsem a
vacsorádat?
– Mama, kérem, ma volt egy olyan napom…
– Ma volt egy olyan napja.
Anyánk rám nyitott.
– Remélem, nemcsak heverészéssel telik az egész napod?
Nem, azt igazán nem lehet mondani.
Rájött, hogy ma még nem nevelt engem, és a betört ablakom mindenkinek kiesett az eszéből.
Nyakunkon a tél!
– Ki törte be az ablakot?
Nagymama közeledett.
– Az nem olyan egyszerű.
– Mama, kérem… Mára nekem mindenből elegem volt. Nem vágyom másra, csak egy forró
fürdőre… Ma vajon miért nincs meleg víz?
– Ma neki mindenből elege van.
Anyánk a gyerekével még elbírt volna, de a nagymamától megfutamodott.
Nagymama őszintén sajnálta.
– Mára neki mindenből elege volt. Három felsőfokú nyelvvizsgával. Német módbeli
segédigék… Most megmelegítsem a vacsorát?! Az eszed tokja… Várj, megvetem az ágyad…
Főzök finom teát!
Elmosolyodtam. Éljen a család! Nem vagyok egyedül.
A szekrényláb takarásában egy fél pár fekete mamusz, benne Rasid, oldalt fordulva, két apró
kezét a feje alá téve, édesen aludt. Feje rajta nyugodott a Tündérszíven, őszes, vékony szakálla
hosszan csavarodott. „Az Idők Királya tudni fogja, a homokóra mikor üti a távozás percét…”
Jön a Főkobold, minden seregével. Nem semmi a Tündérszív! A Főmeteorológus kiszámítja,
melyik éjjel a legmegfelelőbb a kirajzásra…
Rasid inkább Főidőjósnak mondta. „Van grafikonja, műszere?” – kérdeztem. „Főként
levelibékákkal dolgozik” – magyarázta Rasid. „így sokkal pontosabb eredményt kap.”
Később összeverődtünk a tévé előtt. A híradóban Rabló Rénó már alig szerepelt, csak hogy itt
tárgyalják az ügyét, nemzetközi egyezmények alapján itt tölti a büntetését. Hosszú börtönévekre
számíthat!
Mindig új szenzáció kell!
Azt hiszem, ezekben a napokban lett tele minden képeslap a világszép lány fényképeivel.
Szalagcímek: „Clementine lábai előtt hever a világ! Clementine mosolya mindenkit megigézett!”
Szép is, mi tagadás, koromfekete sok hajával, égszín szemével, kedves mosolyával, na, és a
formája…!
Mindenütt Rénóval mutatták, jól álltak egymásnak, sugárzott róluk a beteljesült, boldog
szerelem.
Még az esküvő előtt, Clementine-t kinevezték Rénó hercegnőjének.
– Nem kerül pénzbe – magyarázta az agg király Rodrigónak.
– Igaz – érzékenyült el amaz. – Felség, semmit nem lehet tenni ekkora szerelem ellenében!
Aztán nagymama szólt be hozzánk.
– Vacsora! Anikó, neked mindig kérvényt kell benyújtani?! Spenót, tükörtojással!

65
 Szeretem, ahogy a nagymama csinálja, mi tagadás.
– Hé, te papucslovag! Rasid! Vacsora nélkül tovarepkednél?!
Felült, sóváran szimatolt.
– Fenséges fazéktündér, szüntetője jajnak-bajnak…
– Sipirc a helyedre! Különben megint megfürdesz a főzelékben, és mehetsz a sütőbe, száradni.
Kész a vacsora, most mondom tizenkilencedszer! Ha nem jöttök ebben a szempillantásban,
beviszem, és a fejetekre borítom az egészet!
A fekete mamusz döbbentem megállt, visszafordult.
– Tükörtojással? Valóban megtenné?!
– Nagymama? Gondolkodás nélkül! Na hallod…!
Késő este váratlanul megcsörrent a telefon, rémülten futottam, mielőtt még felriasztja az egész
házat. Biztosan tévedés…
– Halló… ? – suttogtam.
– Anikó?
A búzavirágszemű kisasszony könnyes hangja! Elég volt a magánnyaralásból? Beszaladt a
madzag? Eddig hősleg működék…
– Nem sírsz, ugye?
– Nem – szipogott.
– És a Félfülű? – próbáltam tájékozódni. – Ő sír?
– Nagyon! – felzokogott a hangja.
– Mi történt vele?
– Akarsz-e segíteni Eszti néninek – hüppögött a Hugi. – Ezt kérdezte, és mondtam, hogy igen!
És boldogan örültem… Kaptam a karomra szatyrot, benne a Félfülű. Hozol kiflit a reggelihez,
mondta, de nagyon siess, mert Tóni bácsinak mennie kell! Ne játszd el az időt, mondta, és
mondtam, hogy nem játszom…
Láttam a könnyben ázó arcot, az óriási kék szemeket, hosszú, nedves pillákat…
– Feljebb húzta a zoknimat, és mentem a kisboltba. A pult itt borzasztóan magas, de
nyújtózkodtam és elértem, kérek tíz kiflit, kiabáltam jó hangosan, és egy kicsit szipogtam, mert
zsebkendőt elfelejtett adni.
Fel tudtam volna kapni, magamhoz szorítani, elfutni vele a világ végére, hogy senki ne
bánthassa!
– Ami a cédulára van írva, azt mind kérem! – mondta egy néni, aki utánam jött be a boltba, és
nagyon kedves néni volt, még meg is simogatott, hogy utánam mindjárt ezt a kis angyalt
szolgálják ki, nézzék, milyen tündér, az elöl hiányzó kis egérfogaival!
Tündéri kis Éva! – gondoltam meghatottam.
– Nagyon szépen mosolygott rám! Utána még nagyon sok nénik jöttek, sok érdekes mindent
vettek, és azok is mind nagyon kedvesek voltak, és nagyon szépen mosolyogtak, és azt mondták,
mi sietünk, te meg legföljebb kevesebbet játszol.
Sejtettem már a végkifejletet…
– És akkor jött az Eszti néni, és nem mosolygott, és nem volt kedves, hanem haragudott, és azt
mondta, miattad a Tóni bácsi elkésik a munkahelyéről, és nagyon szorította a kezemet, és nagyon
sietett, még ennyit se lehet rábízni egy ilyen nagy gyerekre, és a sok kedves néni mind mondta,
hogy sajnos, ilyenek a mai gyerekek.
Nagymamának kellett volna ott lenni!
– És akkor az Eszti néni rácsapott a praclimra, és azt mondta, nesze, majd máskor nem leszel
ilyen rossz, és akkor a többi nénik bólogattak, hogy csak ne kímélje, szomszédasszony, mert
inkább maga verje, mint az élet.
Érte kell menni, jöttem rá.
– És akkor olyan gyorsan sietett, hogy mindig meg kellett botlani, és semmit nem lehetett jól
látni a sírástól…

66
 – Éva! – suttogtam. – Érted megyünk! Senkinek ne szólj erről a telefonról! Hamarosan ott lesz
valaki, lemegy… Félfülűért!
– Akkor jó, mert nagyon sír – szipogta, majd letette a kagylót.
Apának nincs több szabadsága, anyánk évnyitó előtt nem használható…
Óvatosan lopakodtam a nagymama szobája felé. Sokáig ébren szokott lenni… Halkan
nyomtam le a kilincset…
Azonnal fölkapcsolta a kisvillanyt, felült. Derékig érő, vékony, ősz haj, a szokott estélyi
toalett.
– Rasid? – kérdezte rögtön, és félrehajtotta a takarót, bújt volna a fél pár mamuszba, hogy
jöjjön.
– Éva – feleltem. – Telefonált titkon, nagyon bőg, más nem ér rá…
– Te veszed meg előre a jegyemet. Oda-vissza!
Tisztelegtem.
– Ablak mellé, nemdohányzó, helyjegy!
– Bolond vagy! Majd beszélek a tisztelt lányommal is!
Eszti néni továbbképzést kap gyereknevelésből. Rávigyorogtam, utánoztam:
– Cipőt nem húzok! Még az angol királynak sem! Nyolcvankilenc év, az nyolcvankét év!
Számolj csak utána! Fájnak a bütykeim!
Olyan vad dühvel szikrázott rám a zöld szempár, hogy azonnal elhallgattam.
– Az onokámért megyek!!!
Most anyánk is kaphatna egy kis továbbképzést. Anikó a kedvenc? Mindig, aki bajban van…
Aki a legelesettebb.
Máris nyitotta a szekrényét, hogy holnap hamar indulhasson.
– Rasidnak meg mondd meg…
– Igen?
Vártam a folytatást, de elmaradt.
– Feltétlenül megmondom neki.
Visszatértem a szobámba, ásítottam. Ideje lesz aludni is.
Az Idők Királya, aki tudja, hogy a homokóra mikor üti a megfelelő percet, másként gondolta.
Tárva volt az ablakom, hársfaillat érződött, vagy valami más? Mintha szitár hangja szólna,
valami indiai melódia, a szomszéd szeplős még nem alszik?
Rasid izgatottan motyogott.
– Itt a Tündérszív igazgyöngyös foglalata… itt a tiszta selyem bíborkendőm…
Nagyot ásítottam.
– Nem adtad mosásba?
– Már nem lehet, holdvilág ábrázatú, kegyes kis úrnőm! Nincs idő rá! Tekints ki az ablakon…
– suttogta.
Kitekintettem. Micsoda éjszaka! Különös éjszaka...
Ragyogóan tiszta ég, szikrázó milliom csillag, pont szemben velem a Hold, kerek és sárga és
elégedett, és mintha mondani akarna valamit.
– Látod, kis úrnőm, a fák lombján a koboldokat?
Kicsit megborzongtam, hűvösödik a kései augusztus. A fák levelei sem mozdultak, teljes
csönd, és mintha az égbolt tükröződne, halványabban, de… világítanak!
– Lefelé nem látni, kis úrnőm – nyugtatott meg. Valami nagyon összeszorította a torkom.
– Csak egy napot maradj még! Csak egy órácskát…
– Ha megtenném, nem tudnék elmenni többé. Magasztaltassék a Magasságos…
– Hatszáz év, az hatszáz év, kis Rasid. Utánaszámoltam. Megszerettelek… Nem mehetsz el!
– Holdábrázatú kegyes kis úrnőm… akit szeretnek, arra emlékeznek, akire emlékeznek, az
sose megy el.
– Örökké emlékezni fogok rád…

67
 Mosolygott.
– És bármilyen csúf vagyok, megszépülök a te emlékezetedben.
– A nagymama már mondaná: az eszed tokja. Ezzel én nem vagyok kifizetve! Itt hagyod a
puha mamuszát?
Az ablakpárkányról még visszanézett. A bíbor tiszta selyemkendőbe belekötve a Tündérszív, a
vállára vetette, elöl kilencszeres bogra kötötte, hogy kitartson Patwarpindliig. Mint egy hátizsák!
– Béke veletek…
– Béke… Nagyon messzire repülsz, kis Rasid?
– Hatszáz éve várok rá, holdábrázatú úrnőm… – Összehúzta magát, kissé mintha reszketett
volna. – Egyenesen Delhinek megyünk, onnan fordulunk Pakisztán felé. – Felnézett, az eget
kémlelte. – Nem olyan sok az, ha valaki hazamegy… ha a népéhez siet… – Halkan beszélt, talán
nekem, talán magának. – India és Pakisztán között… kicsi, de gyönyörű, aranyragyogású ország,
tündöklő aranyváros… el kell jönnötök Babianyu úrnővel. Olyan csodálatosan szépet még nem
láttatok! Aranysárga megkövült homok, száz és száz esztendők óta művészek faragják, csupa
fénylő kőcsipke… Ha a pirkadó hajnal sugara rávetül, vagy búcsút vesz tőlünk a lehanyatló
alkonyi nap… – Elmosolyodott. – Hazamegyek! Újra látom az erődünket, kilencvenkilenc
bástyájával a város közepén…
– A citadellák hegyen szoktak lenni.
– Ha támadni akarsz. Ha messzire akarod repíteni az ágyúgolyóbist… De az én áldott népem
békés fajta. Ha gaz ellen ránk támadott, bemenekültünk, megbújtunk a védelmező, vastag falak
mögött, három kövér effendi kitárt karjánál is vastagabbra építették! Aztán elmúlt a baj, minthogy
a baj mindig elmúlik, ahogy a dúsragyogású, jóságos fazéktündér bölcsen tudja. – Kicsit
megvidámodott. – Eljöttök hozzánk! Megtekintitek a kilencemeletes maharadzsapalotát…
– A maharadzsának számtalan szolgája van?
–Jól tudja az én bölcs kis úrnőm! Más nyitja a kétszárnyú ajtót és más csukja, más lengeti az
ékkőként csillogó pávatoll legyezőt és más a… – ...pálmaleveleset.
– Okosan szólasz, mint mindig! Ha hazaviszem a Tündérszívet, megint béke lesz mifelénk.
Majd meglátod! Mindenki mosolyog rád, meghajol előtted, és kedvesen szól! De addig is…
Hálásan köszönök mindent, holdragyogású kis úrnőm… legyetek boldogok. Béke veled…
– Béke mindenkivel.
– Szia! Szuper kis dzsinn vagy!
Halk suhogás hallatszott, és mintha láttam volna, hogy tesznek egy tiszteletkört fölöttem, aztán
mindig magasabban, egyre feljebb.
Aztán csönd és semmi.
Jó utat, ahol sár sincs, mondaná a nagymama.
Bizonyára remek útjuk lesz, mondta a Főidőjós, kiszámolták neki a levelibékák.
Mire a hajnal bíbor illata kibontja aranyhaját, már Patwarpindliben lesz a repkedő
koboldcsapat, fáradtan, de boldogan. Visszakerül az arannyal borított szoborra a foglalat, benne a
Tündérszív…
És a Rénók, sem az agg király, sem Szőkeházy Szívtipró, sem a szomszéd szeplős Rénó, soha
többé nem kérnek kölcsön bicskát Rasidtól, hogy a zsebükbe piszkálják… soha többé!
És Rasid se adja kölcsön, soha senkinek.
És az illatos félhomályban, halk szitárszó mellett asszonyok imádkoznak majd, sok szép,
egészséges fiúgyermekért.
És ezentúl mindig így lesz.
Mindörökké!
Mit mondhatnék még a dolgokról?

Mire anyánk észrevette volna, hogy a nagymama nincs sehol, addigra már itthon is voltak. Éva
mekkorát nőtt! Félfülű már nem sír, éjszakára szomszédot kapok újra a szobámban, valaki

68
hadarva-suttogva elmeséli Félfülűnek az egész napot. Némelyik éjjel valaki majd egy kicsit
csikorgatja a fogát…
Ugyan ki lehetne más, mint a Félfülű?
Megtörtént a nagy találkozás Szilvi és a szeplős között, tartottam tőle. Az osztálytársaim
szerint legszebb lány Róka Gizi, de utána rögtön Szilvit emlegetik.
Mit szól majd hozzá a szeplős? Észreveszi, hogy drágább, szebb, több a ruhája? Hogy nekik
két autójuk van és két nyaralójuk?
Úgy tűnt, hogy nem veszi észre.
Csak az a baj, hogy a fiúknál sose lehet tudni! Mind, mint a földre szállott bárány… aztán jön
a gubanc.
Úgy tűnt, mindketten inkább velem akarnak lenni. Ettől megvidámodtam.
– Egy parti sakk, fiatalember?
Szilvi azért szerintem oda-odapislogott szeplős Rénó felé. De amikor apa harmadszor ajánlotta
döntetlenre a partit, és még egy játszmát javasolt, akkor felugrott.
– Ez tökjó buli volt, annyi szent! – szólt, és elviharzott.
Este a tévéhíradó szinte csakis Clementine-ről szólt. Alig vártam, hogy valaki kérdezze: láttam
a róla forgatott filmet?
– Film? – biggyesztek majd. – Személyesen is ismerem!
Mutatták a pórul járt másikat, az exarát is.
– Érdekes arca van – vélte anyánk. – És lehet, hogy értelmes is.
– Randa – fogalmazott tömören a nagymama, de hozzátette. – Lehet, hogy szépen takarít.
Anyánk apához törleszkedett.
– Neked hogy tetszik?
Apa készségesen felelt.
– Én is azt keresem! Nem látta valaki a sportműsort?
Mari nővérkémnek is nagyon hazafelé áll a szekér-rúdja. Félig olvasott sorait anyánk
íróasztalára csempésztem, nekem nincs türelmem hozzá!
Erre írt még egyet.
Mi ez a lány? Mikes Kelemen?!
Egészen megszoktam itt. Hiányozni fog az ajtó fölött a szélhárfa.
Még kiakaszthat egyet. Margitka néni megnézi a szemüvege fölött, és szól: a nagy hencegéstől
ezek már nem is látnak!
Hiányozni fog Clio, a cicus, mindig a legpuhább helyet foglalja el, az utolsó pillanatban ugrik
mindenki, velőtrázó sikoltással, amikor már félig ráült.
Ez Amerika! Már csak ezért is érdemes volt kimenni Marinak, hogy macskán üljön.
Majd ha otthon ebédelek, nem tesznek mellém gólyalábú széket, hogy Mony beleülhessen.
Mire harmincadszor dobja le az üres pléhtányérját (Mony elragadtatva hunyja le a szemét, és
várja a csattanást), egy kicsit kivörösödöm. Nancy: – Ne szólj rá, csak így tanulja meg érzékelni
a mélységet! – Itt a gyerekre semmiért nem szólnak rá, hogy kreatív legyen, és ne törjék össze az
egyéniségét.
Nem a nagymamának való hely.
Nem szólhatok, ha Mony az ebédlőasztalra mászik, és kis keze könyökig merül el az
almamártásban. Aztán édesen rám mosolyog, huncutul készül valamire… és beleül!
Jó lesz Marinak egy kis spenót, tükörtojással, Harmonika nélkül.
Még utoljára Nancy elvitt Samantháékhoz, ő Mony barátnője. Egy hatalmas birkahodályban
laknak.
Istenkém, valahol mindenkinek laknia kell.
Úgy képzeld, csak mint egy óriási doboz, és belső falak nincsenek. Itt egy ágy, ott egy ágy, az
számít a hálószobájának. Hosszú spárgák a falon, vállfán, azon lógnak a ruhák. Nagy

69
kalapdobozba a cipők beledobálva. Nem szegények! Az apuka festőművész. Nem szereti a Walt
Disney-figurákat, pólókra is felrobbanó atombombát fest.
Élvezet lehet viselni. Maradok a két sárga kakasnál!
Roberta, a mama, felterítette az egészet csomagolópapírral, lavórokban festék, a kölykök
meztelen talpacskákkal belegyalogoltak, aztán végig a hodályon. Hihihi! A hodály közepén a
ligeti körhintából ismert, tarkabarka, ágaskodó hátasparipa.
– Mindig az használja, akinek szüksége van rá – mondta Roberta.
– Relaxál, kikapcsol – magyarázta Nancy.
El tudom képzelni a mi nagymamánkat ezen a hátaslovon, amint éppen relaxál.
Vagy anyánkat, szemüvegesen, kijavítandó dolgozatfüzetekkel a hóna alatt.
Bólogattam, mint aki a saját lakásában is rendszeresen lovagol. – Leküzdi a szorongásokat is
– mondta Nancy. A padlón két fekete husáng hevert.
Roberta követte a pillantásomat.
– Fontos, hogy a gyermek időnként alaposan összeverje a szüleit – szólalt meg. – A férjemmel
mi is rendszeresen megverjük egymást. Természetesen a nagymamát és a nagypapát is beleértve.
– Természetesen – feleltem. Naturally, ofcourse. Felkapta a nagyobbik botot, hogy hatalmasat
húzzon rám.
Rémült ordítással ugrottam félre, Nancy arcáról láttam, hogy megint szégyenkeznie kell
primitív európai unokahúga miatt.
– Habszivacs – nevetett rajtam Roberta. – Aki üt, úgy érzi, alaposan odacsap, aki állja, nem
érez semmit.

Korszakos találmány! Minden családba habszivacs dorongot! A háború is egyszerűbb lenne.

Minden országnak habszivacs rakéta, és kész. Éppen ideje, hogy Mari végre hazajöjjön. Akár
szélhárfával, akár anélkül.
Üres cipődobozt kerestem, és a szeplőssel még egyszer felmentünk a padlásra.
Ha a ládával hazacsörömpölnék, kizavarna. Kacatunk minekünk is van! mondaná a
nagymama. De ennyit eltűr, vagy nem is veszi észre.
A fenti félhomályban két munkaruhás szakegyén tekergette a nyakát a betört ablak felé.
– Ráugrott egy lökött galamb – kezdett a szeplős társalogni, amíg én a képek-holmik között
válogattam.

70
 Megnézték maguknak.
– Kettős ablak, a legvastagabb üvegből. Ha egy tucat galamb összekarol, és úgy ugrálnak…
– Láttuk! Úgy ugráltak.
Gyanakodva méregettek.
– Ti már jártatok itt fönt?
– Még soha életünkben.
– Mert hülyegyerek például beverheti innen, kővel is.
– Akár be is verhetné – ismerte el a szeplős. Körülmutatott. – Csakhogy akkor nem ide potyog
a sok üvegcserép, hanem a tetőre. Galambok voltak, ez az igazság. Összekarolva burukkoltak, és
ugráltak.
Sebesen húztuk a csíkot lefelé.
Csak dőltünk a hihetetlenül koszos falnak, a röhögéstől!
– Tényleg úgy hullik az üvegcserép?
– Mit tudómén!
Belevaló kölyök ez a szomszéd szeplős.

Este anyánkkal nekikönyököltünk a fényképeknek.

Kíváncsian nézte.
– Csinos lány. Vagy fiatalasszony? – Megfordította. – Odile. Szép neve van!
– Itt a családi kép – mutattam. – Evvel a szigorú katonával mennyire nem illenek össze!
– De ott a gyerek…
A kitüntetéseket mind megfürösztöttem, nem érdekelték.
Egy szikár napló, csak pár oldalas.
– Furcsa! – kiáltott fel. – Itt az első lapján a felirat: Testamentum. Végrendelet! Valakinek az
utolsó akarata… Elolvasom az egészet, és aztán fordítom le, úgy érthetőbb lesz.
Izgatottan bólogattam.
– Szóval… igen. Valami magas rangú katona. Odile a felesége. És még egy férfi…. Odile és a
másik közt nagy szerelem gyúl. Annak van valami… hihetetlenül nagy értéke, valami ékszer, úgy
nevezik: Tündérszív. És ezt ajánlja: lemondok javadra Odile-ról, ha nekem ajándékozod a
Tündérszívet…
– A Tündérszív!
– A férj így akarta bebizonyítani a feleségének, hogy a széptevő csak könnyű kalandot remél.
De tévedett, a másik, felségnek szólítja… azonnal átadta neki az ékszert. Vagy valami
érdemrend… és egy katona nem vonhatja vissza a szavát. De nem adta oda a fiát!
– Olyan, mint egy romantikus…
– Igen. Odile boldogan elment a másikhoz… de hű maradt a fiához is. Azt írja… jó anyja lett
mindkettőnek. Ez nyilván azt jelenti…
Azt jelenti… Rénó! Igen…
– És soha nem adta el az ékszert, pedig gazdaggá tehette volna, mert várta, hogy Odile
visszatérjen hozzá… és visszavághassa, odadobhassa a másiknak…
Könnyesen meghatónak találtam.
– Már rájött, hogy rossz vásárt csinált. Odile többet ért… a másik járt jól!
– Írja… most, hogy már öreg és beteg vagyok, igen magányos, és nemsokára megvált az örök
álom, a Tündérszívet arra hagyom…
– Kire hagyja?
– Arra hagyom, aki megtalálja. Furcsa végakarat!
A felnőttek sokszor kevernek ködöt maguk köré…
– Nem szabad megtartanod, Anikó. Hiába adta neked a szomszéd fiú. Ezek régi, családi
dolgok, ereklyék. Náluk a helyük.
– Tudom! Ő is tudja. Próbáltam visszaadni, de szerinte nálam jobb helyen van.

71
 Anyánk sóhajtott, rám hagyta.
– Ti tudjátok. Itt a végén a szálkás, szigorú írás már alig olvasható, valami: „Szerettem Odile-t.
Szerettem a magam módján.”
Szerette, a maga módján… az kevés. Úgy kellett volna szeretned, úgy…
De te csak a magad módján. Az kevés, katona. Az kevés.

Éééévnyitóóóó!
Ott nyüzsög, zsinatol megint az iskolaudvaron minden Violás. Az udvaron meszesgödrök,
homokkupacok, megint nem volt elég a vakáció a tatarozásra! Tornaórán hármasugrás az oltott
mészbe?!
Nézzük a pici elsősöket, felkapni mind, összepuszilni! Teljesen kizárt, hogy mi valaha is ilyen
aprók voltunk.
Mindenki a saját osztályához, kérném szépen, és legyetek szívesek!
Mindenki fenemód kicsinosította magát.
Van a díszletkonty. Elöl csillogó fürtök, selymes hullámok, apró maslik. Hátul aládúcolás
kócból, csipeszből, befőzőgumiból.
Van a vízbe fúlt frizura. Zuhany alatt állva készül. A csaj, táplálkozás és tájékozódás céljából,
néha elöl, pár centire széjjelvonja.
Hajszínek: színehagyott, melírozott, satírozott, a mitőlpirosazeleje, meg a
céklamártásbafejeltem.
Fiúk haja: a szélborzolta, vihartépte, a minekmenjekaborbélyhoz, a zapámvágtaszabóollóval, a
fejbevertekzselésüveggel.
Napszemüveg lánynál csak hajban. Napszemüvegként csak esőben. Fülklipszként legjobb egy
pár ógermán buzogány, vállat verdeső.
Sötétkék szoknyához, nadrághoz öv, kovácsoltvas csatja ritkán nagyobb, mint a Bécsi kapu.
Ékszer iskolába nem való, legföljebb nyakban kicsi encsem-bencsem, tehénkolomp,
hajóláncon vasmacska.
Körömlakk csak szolidan! Kékeslila, lilásfekete, mikiegérmintás nyolc körmön, kettőt
beleejtett a szemetesvödörbe.
Smink csak titkolhatóan! Szemhéjra parasztrózsaszín, bágyadtorgona, fáradtgyöngyház.
Harisnyaként legdivatosabb a piros mintás csalánbamásztam, a mutertólcsentem meg a
vimedli pettyes.
És végre: mindenkinek irány az osztááály! Senki nem lökdösődik! Nem fontos mindenkinek
elsőként felérni!
Nem fontos, de azért megpróbáljuk. Szilvi már felért, bevágódott a padba, maga mellett
megütögette a helyemet: stipi-stopi Anikó! Rám nevetett: Tökjó buli volt! Mizujs? Akadt ez is, az
is.
Egy emberként, vígan pattant talpra az osztály!
– Leülhettek.
Tömörjohanna végigtekint a népén, devígan-vagytok, nemfogtoktimindigígyröhögni! Nem
baj, kezdetnek jó.
– Nem volt kötelező, de meghirdettem a Nyári Mese pályázatot. Eleinte szinte mind
jelentkeztetek, aztán sajnos, végül kevesen írták meg, abból is párnak otthon felejtődött. Kovács
Anikóéra emlékszem, tudtam, hogy megírja, mert nem kötelező.
– Tényleg beadtad?
– Ühm!
– Szuper!
– Várd ki a végét.
Egy kis erélyes katedracsapkodás és:

72
 – Eredményt hirdetek! Nem sokan csipkedtétek magatokat. Akadt azért néhány szép
fogalmazás. Majd meghallgathatjátok a magyar önképzőkörön. Kovács Anikó egy kis kedves
dzsinnről ír, meg egy érdekes ékszerről. Övé a legjobb. Ő nyerte az első díjat!
Tapsolt az osztály, kedvelnek, általában. Meg hadd legyen egy kis cécó!
Róka Gizi dühösen ugrott talpra.
– Nem igazság! Nem is volt sehol! Én osztrákban voltam, és szépen megírtam mindent!
– Osztrááákban – Szilvi gúnyosan húzta a szót. – Kééépzelem! Csupaésakkor, ésakkor…
Piros képpel fordult felé.
– Igenis! És mi az, hogy dzsinn?! Nem is létezik! Csak az olyan kis hülyék hisznek benne,
mint Kovács Anikó!
– Mese! – ordított Szilvi. – Magyarázza el valaki ennek a stikkes dinnyének, hogy mi a mese!
– Tudod, mit? Ezentúl nem is ülök mögötted? – csapkodva csomagolni kezdte a dolgait.
– Ez a lökött! Eddig se mögöttem ültél!
– Vagyis az Anikó mögött. Egyforma hülyék vagytok! – Felkapta a táskáját, körülnézett.
A fiúknál sikere lehet, a legszebb lány az osztályban…
Valaki nyilván kopogott, nem hallottuk. Valaki benyitott… ott állt, kicsit sután, kicsit pirosan,
de nagyon csinosan a nyúlánk, szeplős Rénó.
– Szcsóklom!
– Tudok rólad, gyere, fiam, keress magadnak helyet valahol.
– Hanna néni, mögöttem éppen üres!
Már nem volt üres.
Hátrafordultam, a hajam végigsöpörte a padját.
–Ha bekened valami ragasztóval…
– Egy aranyszobor haját? Szinte csönd lett.
Elvörösödtem.
Holnapra ott virít a táblán kettőnk neve, fölötte: SZERELMESEK! Csupa nagybetűvel! Ilyen
még soha nem volt velem!
Végül is, persze… valamikor el kell kezdeni.
Este kimentem az erkélyre, csendes szellő kószált felénk, ezt leszámítva minden olyan volt,
mint a koboldok idején. Jobbra néztem, ott is erkély. Ott is kint hűsölt valaki.
– Jó éjt, aranyszobor! Emlékszem, már találkoztunk.
Csak vörösödtem, és nem tudtam mit felelni. Ez is ritkán esik meg velem!
Éppen szemben velem a Hold, ugyanolyan sárga, ugyanolyan kerek, nyugodt, időtlen.
Körülötte ugyanannyi csillag, mint…
Nem! Éppen most szaladt le az égről…
– Kívántál valamit? – kérdezte a szeplős.
– Kívántam.
Közelebb mentem hozzá.
– Tudsz hallgatni?
– Tudok!
– Én is. – Szerva megint az én térfelemen!
– Nézd csak a Holdat! – a szeplős hangja izgatott. Már láttam. Vagyis… A Hold tetején…
valami fura kis figura kapaszkodik rá, két kurta lába beletakar a sárga fénybe, támaszkodik,
nézeget mindenfelé.
– Rasid! Kis Rasid… – suttogom. – Itt vagyunk! Hallja, persze, édesen elmosolyodik, ha
szabad vele kapcsolatban ezt így említeni. Integet!
– Holdábrázatú kis úrnőm! – ez viszont mellettem a szeplős halkan búgó, kedves hangja.
– Szeretlek, Rasid! – üzenem messze.
– Én is szeretlek.

73
Ezt ki mondta? Kinek mondta?
Nem látni már a remegő meleg augusztusi éjszakában semmit.
De majd, majd… Egyszer majd az Idők Királyának homokórája elüti a percet…
És akkor minden kiderül.

Vége

74