3.

Oktatáselméleti irányzatok

Az oktatás hétköznapi felfogása

A mindennapok gyakorlatában hétköznapi értelmezés szerint valamely információ, ismeret,
tudás megtanítását, kezelését, elsajátítását értjük oktatáson.
Az oktatás tudományos megközelítése
A hétköznapokban az oktatás és a tanítás szinonimaként használatos, a szaknyelv viszont
megkülönbözteti ezt a két fontos fogalmat. Finánczy Ernő és Imre Sándor a tanítást tartotta
szélesebb körűnek, Nagy Sándor szerint az oktatás a tanítás és a tanulás egysége. Báthory
Zoltán szerint az oktatás egyrészt a tanuló tudatos aktív tevékenységét jelenti, mellyel az
alapműveltségéhez tartozó kulturális javakat elsajátítja, másrészt pedig a tanár célirányos
tervező, szervező, szabályozó, értékelő eljárásait, amelyekkel a tanulók tanulási munkáját
ösztönzi, irányítja, segíti, azaz hatékonnyá teszi.
Bruner szerint az oktatás társadalmi találmány. Az oktatáselmélet magában foglalja mind a
tanítás, mind a tanítás által nyitott tanulás minden elméleti és gyakorlati problematikáját. A
tanítási-tanulási tevékenységet mint a személyiség egészére kiható, kölcsönhatásban lezajló
aktív folyamatot értelmezzük. Az oktatáselmélet magában foglalja az oktatás céljának,
tartalmának, folyamatában, szervezeti formáinak, kereteinek, módszereinek, eszközeinek
tudományos kifejtését.
A tudomány előtti elképzelések, filozófiai gyökerek és a gyakorlat
Amióta ember él a Földön, a világ megismerésére törekszik, s e törekvése szükségszerűen
előhívja e megismerés megkönnyítésének, irányításának, vezetésének módjáról való
gondolkodást. E megismerési törekvéseknek előbb a gyakorlata, majd később a filozófiája,
még később pedig a tudománya, a pedagógia alakult ki.
A természeti primitív népeknél kora gyermekkortól el kellett kezdeni a felkészülést a
felnőttkorra. Az ismereteket (gyűjtögetés, vadászat) a napi élet folyamatában, főképp utánzás,
próbálkozás útján tanulta meg a felnőttektől a gyermek, tehát közvetlenül a megtanulandó
viselkedést magában foglaló szituációban folyt a tanulás. A felnőttkor küszöbén pedig a
beavatás szertartásán keresztül vált a közösség teljes jogú tagjává a fiatal.
A következő szakaszban a gyermekek oktatása kettős változáson megy keresztül. A
megtanulandó ismeretek tömege messze meghaladta azt a mennyiséget, melyet bármely egyén
az adott szituációból megszerezhet. Így fokozatosan kialakult a tanítás, az oktatás olyan egyre
gazdaságosabb rendszere, módszere, intézményes formája, amely már nem a szituációban
való megmutatás, utánzás, hanem szituáción kívüli, közvetett módon, főként a verbalitásra
(elmondásra) támaszkodva folyt, s közvetítő személyeket igényelt. Ekkortól bizton állítható,
hogy a kultúra tanítása a tanítást önmagában értékes tevékenységgé avatja. Egyiptomban Kr.e.
3000 körül besulykolással, kórusban való ledaráltatással, másoltatással, náspángolással
kísérve folyt az írnokok tanítása. A görög Püthagorasz és a pitagoreusok kizárólag a mester
szavaira esküdtek. A szofisták vándortanítóként tudásukat örömmel állították közszemlére.
Szókratész a bábaművészet segítségével hívta elő a tanítványokban szerinte eleve meglévő
tudást. Platón alapján azt vallotta, hogy a tanulás újraemlékezés, s kérdve-kifejtő módon lehet
serkenteni. A középkorban kialakulnak a mai értelemben vett iskolák, s a nevelés
középpontjában a gyermek rosszra hajló természete elleni küzdelem áll. A skolasztika
módszerét alkalmazzák az egyetemeken (bizonyítandó tételek bemutatása, az ellenérvek,
a mellette szóló érvek felsorakoztatása, a tétel kifejtése, az ellenérvek megcáfolása).
A pedagógia tudománnyá válása előtt főképpen a filozófia keretei között foglalkoztatta a
megismerés elméleti kérdéseivel a gyakorlatot pedig a verbális, mechanikus, a gyermek
emlékezetére építő büntetéssel, veréssel kísért ismeretközlés jellemezte.
A megszülető pedagógiai diszciplína oktatáselméleti koncepciója
A 17. sz. a pedagógia önálló tudománnyá válásának nagy százada.
Comenius (1592-1670) – a didaktika terminológiáját a Didactica Magna c. művében
honosította meg. E fogalom alatt a mindenkit mindenre megtanítás művészetét értette.
Javasolja, hogy a dolgokat érzéki úton, tapasztalással, az értelem útján, saját gondolati
mérlegeléssel, ill. mások véleménye útján ismertessük meg. A tanítványnak nem tekintélyelv,
hanem mindenekelőtt saját tapasztalatai, belátása alapján kell az ismereteket megszereznie.
Műveiben a mit, mivel, hogy, hol tanítás-tanulás komplex kérdéseinek kifejtésével
találkozhatunk. Egy tág oktatáselméleti felfogást ismerhetünk meg munkáiból, melynek
jellemzője, hogy normatív, közvetlenül irányító s az intellektuális erők mellett az érzelmekre
is ható oktatáselméleti irányzatot képviseli.
Locke (1632-1704) – A 17. sz. végén, az angol polgári forradalom után fejti ki pedagógiai
koncepcióját. Értekezés az emberi értelemről 1690-ben megjelenő műve bevezetőjében az
emberi tudás eredetét kutatja, az emberi tudást a tapasztalatból eredezteti. Felfogása szerint a
születés pillanatában az emberi tudat egy fehér laphoz hasonlatos, amelyre a külső és a belső
tapasztalás írja rá a különböző tudattartalmakat. Nincsenek velünk született képzeteink,
ugyanakkor nem tagadja az egyéni adottságok meglétét. A műveltséget nem tartja önmagában
értékesnek, nézete szerint az ismeretek alkalmazásra valók. Nevelési eszménye a hasznos
ismeretekkel rendelkező gentleman. Az ismerethez vezető utat gyorssá és röviddé kívánja
tenni, hogy a gyermek ne érezze tehernek a tanulást. Igen érzékletesen ír a gyermeki
kíváncsiságról, mely nem szerinte nem másm, mint vágyódás a tudás után. Hangsúlyozza,
hogy a tanítás során igazodni kell a gyermek életkori szintjéhez adottságaihoz, képességeihez.
Locke tehát a mit, kiknek, hogyan tanítás kérdéseivel foglalkozott.
Rousseau (1712-1778) – a 18. sz. francia felvilágosodás gondolkodója, a gyermeki egyéniség
felfedezője. Felfedezi a gyermeket, a gyermekkor sajátos funkcióját, értékét. Az egyéniség
kibontakozását állította neveléselméletének középpontjába. A kultúra megrontotta szerinte az
emberiséget, ennélfogva vissza kell térni a természethez. A pedagógiai gondolkodás
középpontjába magát a gyermeket, a gyermeki természetet helyezte. A gyermek természetétől
fogva szabadságra vágyik, ez pedig az akarat és a képességek összhangját jelenti. A gyermek
tanulásának legfőbb mozgatója a gyermekben levő ösztönszerű kíváncsiság. Úgy véli, hogy ez
az ösztön minden emberben megvan, ezért így vélekedik: Adjátok keze ügyébe a kérdéseket,
és hagyjátok, hadd oldja meg ő maga. A gyermek ne tanulja a tudományt, hanem találja fel.
Rousseau hatása a reformpedagógiai mozgalmakban, a reformpedagógiákban és a
humanisztikus pedagógiai irányzatokban él tovább. Ismert műve az Emil.
Pestalozzi (1746-1827) – svájci pedagógus. Szerinte, az ember tanítása nem más, mint
segítséget nyújtani a természet önkibontakozására irányuló törekvésének. Az oktatásnak
szerinte azt a menetet kell követnie, amelyet a gyermeki természet is követ, amikor
ismereteket szerez. Az oktatás a gyermeki szellemben rejlő lappangó erőknek a
kibontakoztatása, eleven erőkké változtatása. Minden megértés feltétele az, hogy az új ismeret
az előzetesen megszerzett ismerethez fűződjék. Az oktatásnak lépésről lépésre, fokról fokra
hézagtalanul kell szerinte haladnia. Az emberi tudás elemeit kutatva a szemléletet tekintette a
tudás alapjának. Felmerül nála a hasznosság is mint indíték, növendékei számára ugyanis
egzisztenciális jelentősége is van a munkának, hiszen felnőtt életükben erre nélkülözhetetlen
szükségük lesz. Egyaránt kívánt hatni a fejre, a kézre és a szívre.
A tapasztalati pszichológiai szálak
A pszichológia önálló diszciplínává szerveződése előtt a didaktikán belül találkozunk már a
tapasztalati pszichológiára építő tételekkel, elképzelésekkel is.
Herbart (1776-1841) – hatása szinte az egész 19. sz. polgári pedagógiát átjárta.
Szisztematikus keretekbe foglalta a pedagógiai s ezen belül a didaktikai gondolkodást. A
nevelés célját a gyakorlati filozófiából, eszközét pedig a pszichológiából vezeti le. Nevéhez
fűződik a megismerés folyamatának a vizsgálata, ahol két fokozat követi egymást: az
elmélyedés és az eszmélkedés. Mindkét fokozaton belül megkülönböztethető nyugvó, statikus
és haladó, dinamikus szakasz. A megismerés folyamatában a statikus elmélyedést felváltja a
dinamikus elmélyedés, ezt követi a statikus, majd dinamikus eszmélkedés. A pedagógus által
irányított megismerés, a világosság, a képzettérsítás, a rendszer és a módszer fokain halad
keresztül, jelentve a megértés, rögzítés, rendszerezés, alkalmazás különböző fázisait.
Didaktikai elméletének kulcsofalma az érdeklődéselmélet. Véleménye szerint akkor
beszélünk érdeklődésről, ha az ember tudása kiegészítésére vágyik, teljesebbé válására
törekszik. Az oktatás közvetlen célja szerinte nem más, mint a gyermek sokoldalú
érdeklődésének kialakítása. Az érdeklődés az egyetlen olyan eszköz, amellyel tartóssá
tehetjük az oktatás eredményét. A hogyan tanítás kérdését előtérbe helyezi, amikor még a
pszichológia nem válik önálló tudománnyá.
Diesterweg (1790-1866) – a pszichológiai törvényeken alapuló didaktikai szabályokat tárta
fel. Képzési alapelveit, elképzeléseit a gyermekben rejlő adottságának kifejlesztésére
alapozza. A gyermek élete nem osztható fel egymástól élesen elhatárolódó korszakokra. Az
életkori sajátosságok figyelembevétele mellett az azonos életkorú gyermekek
különbözőségére is felhívja a figyelmet. Nála a képesség lehetőséget jelent, ami a nevelési
hatások és az öntevékenység útján fejlődhet tovább. Fellépett a drill és a büntetés ellen. A kit,
hogyan tanítás kérdéseit pszichológiai alapon közelíti meg, és kiegészíti a kik tanítsanak
fontos kérdésével.

A társadalmi igényekhez igazodó irányzat

Kerschensteiner (1854-1932) – külön irányzatot képviselt állampolgári nevelési
koncepciójával. A termelésben magas szinte helytálló munkaerőket kell nevelni, a
könyvesiskola helyett a munkaiskolában. A munkásiskolák célja az ismeretanyag
minimumával a készségek, képességek és a munkaöröm maximumát. Az iskola legyen olyan
munkaközösség kicsiben, mint minden jól működő állam nagyban. Koncepciója normatív,
irányított, tevékenységre orientált, és a társadalmi partnerviszonyra való felkészítést is
hangsúlyozza.
Dewey (1859-1952) – a pragmatista alapú pedagógia vezéralakja, a cselekvést tekinti a létezés
lényegének. A nevelés célja a minden körülmények között cselekedni tudó ember kialakítása
lehet a cselekvés a tanulás legfőbb eszköze, a tanulás egyenlő a cselekvéssel. Az oktatás a
tapasztalat folyamatos újjászervezése, rekonstrukciója, transzformálása. Az iskolai tanulás és
az iskolán kívüli élet nem válik el egymástól, nála leomlik az iskola és az élet közötti
válaszfal.
Az oktatáselméleti integrálódáshoz kapcsolódó irányzatok
Az oktatás elmélete, a didaktika integrált multidiszciplínává válik. Az oktatáselmélet a
differenciáció megfelelő fázisain keresztülmenve, multidiszciplináris elméletté, a gyakorlattal
egyeztetett autonóm, folyamatosan fejlődő nyitott tudománnyá vált.
A tanítás-tanulás rendszerelméletű modellje
A tanítás és tanulás szabályozott rendszer, a szabályozó és szabályozott rendszer között a
visszacsatolás folyamatos. A bemenet funkciója a célképzés, az oktatás tartalmának
megválasztása, a folyamat a tanuló és a tanár együttes tevékenységét jelenti, a kimenet pedig
a tanulási tevékenység eredménye. A visszajelzés beépülve a modellbe lehetővé teszi a belső
irányítást, önirányítást és önszabályozást.
Az oktatás hatékonyságát, a megtanítás optimális elsajátítását (mastery learning)
stratégiai iránya
Carrol és Bloom a sikeres tanulás a tanulásra fordított idő és a tanuláshoz szükséges idő
hányadosával fejezhető ki. A tanuláshoz szükséges időt a tanulási képességtől, a tanítás
megértésének szintjétől s a tanítás minőségétől tette függővé, a tanulásra fordított időt a
tanulási alkalom és a tanuló szorgalma, kitartása határozta meg. A tanulás eredményességét a
tanulási feladatok megtanulásához szükséges előzetes tudás, motiváció, valamint a tanítás
minősége befolyásolja. A tanulás hatékonyságát pedig a tanulási teljesítményben, a tanulás
ütemében és a további tanulás motivációjában lehet mérni. Az optimális elsajátítást garantáló
tanítási stratégiával a tanulók 80%-ának megtanítható a kitűzött tanítási anyag. Kit, hogyan,
mivel, hová komplex kérdésegyüttest fejtik ki szisztematikusan.
Képesség-módszer interakciós modell (ATI modell)
Komplex pedagógiai, pszichológiai kutatási irány, először angolszász, majd német
nyelvterületen megalkotott modell. Feltárja a tanulók közötti egyéni különbségeket, s
igazodni is kíván hozzájuk a módszerek, eljárások megválasztásakor. E koncepció alapján az
egyes tanulók személyiségváltozóihoz pl. intelligencia, tudásszint stb. igazodó, azzal
egyeztetett pedagógiai programok, eljárások, tanítási feltételek, módok, pedagógiai szituációk
pl. segítés mértéke, az útmutatás részletezettsége, az oktatás stílusa stb. optimális tanulási
teljesítményt eredményeznek.
A fejlesztő tréningkurzusok világa
A hatékonyság növelését tűzte ki célul. A mikrotanítás elméletét és gyakorlatát mint a
gyakorlatát mint a gyakorlatra orientált, hatékony tanárképzés új módszerét, technikáját kell
megemlíteni. Alkalmazásához elsősorban a pedagógiai tevékenységek széles területének
konkrét és korrekt feltérképezésére. A másik kezdeményezés a már kiképzett tanárok körében
szervezett hosszabb-rövidebb tréningek a mindennapos pedagógiai munka hatékonyabbá
tétele érdekében. Ilyen speciális tréningkurzuson kaptak felkészítést pl. a tanárok a tanulók
individuális értékeléséhez. A tanulók számára is szerveztek speciális fejlesztő kurzusokat a
reális önértékelés kialakítására, a gátlások és egyéb pszichés problémák leküzdésére. Ehhez az
irányzathoz sorolható továbbá a napjainkban hazánkban is oly elterjedt a tanári és a szülői
hatékonyság növelését célzó T.E.T., P.E.T. Gordon-féle módszer, amely elsősorban az
eredményes konfliktusmegoldást, ill. a hatékony kommunikációt szolgálja. A hogyan, jobban,
hatékonyabban kérdéseit állította vizsgálódásának középpontjába.
Adaptív tanítási-tanulási irányzat
Akkor hatékony az oktatás, ha az általa megszerzett ismeretek, tudás jól adaptálható a
különböző élethelyzetekben. A tanuló kompetenciájának, önbizalmának, motivációjának
fejlesztését tartja fontosnak. E folyamatban igen nagy szerepe van a metakogníciónak, a saját
gondolkodásról való gondolkodásnak. A megoldási stratégiák keresése (emlékezeti előhívás, a
feladat analízise), saját kompetenció felállítása (a feladat énesítése, a probléma egyeztetése
a gondolkodási műveletekkel) s eközben emocionális (a stressz kikerülése, egyéni
interpretációk, a váratlan új szituációkra való felkészülés) és tevékenysôgi (személyes cél,
önreguláció, aktivitás, mentális folyamatok összekapcsolása, kezdeményezés, kitartás,
felszabadulás, hatékonyság megélése, erőfeszítés) kontrollmechanizmusok kifejlesztése,
felhasználása kap fontos pedagógiai szerepet. Az irányzat meghatározóak a mentálhigiénés
szempontok is. A kit, honnan, hová, hogyan, mivel, jobban, többre kérdések komplex sora
állítható fel az oktatás hatékonyságát segítő sokszínű irányzat koncepcióinak vizsgálata
kapcsán.