BABES-BOLYAI TUDOMÁNYEGYETEM

RÓMAI KATOLIKUS TEOLÓGIA KAR

A LITURGIKUS MOZGALOM TÖRTÉNETE

A 19. SZÁZAD VÉGÉN – A 20. SZÁZAD ELEJÉN
Istoria reformei liturgice de la sfîrşitul sec.19. începutul sec.
20.

Kandidátus Témavezető
Dr. Nóda Mózes Dr. Marton József
docens egyetemi tanár

2010
 Tartalomjegyzék

1. Bevezetés és kérdésfelvetés..................................................................................3
2. A liturgikus mozgalom előzményei......................................................................6
3. A liturgikus mozgalom első lépései. A francia kezdeményezések kisugárzása. 11
4. A liturgikus mozgalom virágkora.......................................................................13
5. A liturgikus mozgalom Belgiumban...................................................................17
6. A liturgikus mozgalom Németországban...........................................................21
7. A liturgikus megújulás kiteljesedése..................................................................32
8. Ellentétek a reform hevében...............................................................................37
9. A pápák és a liturgikus mozgalom kora..............................................................40
10. A participatio actuosa kérdése.........................................................................49
10.1. Kitekintés. A tevékeny részvétel jelentése a II. vatikáni zsinaton és az azt
követő időben...................................................................................................54
10.2 A participatio actuosa és a világi hívek.....................................................57
11. A liturgikus mozgalom Magyarországon.........................................................59
12. A liturgikus mozgalom Erdélyben....................................................................69
12.1. Litugikus és egyházzenei rendelkezések..................................................70
12.2. Az eukarisztiával kapcsolatos rendelkezések...........................................72
12.3. Általános liturgikus rendelkezések...........................................................73
KÖNYVÉSZET......................................................................................................78

2
 A liturgikus mozgalom története a 19. század végén – a 20.
század elején

1. Bevezetés és kérdésfelvetés

A liturgia, mint az egyház hitének látható megnyilatkozása és az egyház nyilvános

istentisztelete a II. vatikáni zsinatot megelőző évtizedekben, különösen a francia, belga és
német bencés kolostorokban elindult reformtörekvések és a liturgikus kutatás nyomán a
figyelem középpontjába került.
A liturgikus mozgalom elnevezés először a 19. század második felében francia
szerzőknél jelenik meg, „mouvement liturgique” néven.1 A német liturgikus irodalomban a
„liturgische Bewegung” szakkifejezést használják.2 Mint irányzatnak és mozgalomnak az
volt a célja, hogy az egyház liturgiáját a kor elvárásainak megfelelően minden hívő
számára hozzáférhetővé tegye.3 A mozgalom a liturgiát nem a vallásos élet kezdetének
1
Abbé [Ésprit Gustave] JOUVE, Du mouvement liturgique en France durant le XIXe siècle, Paris,
1860.
2
Német nyelvterületen Ildefons Herwegen Maria Laach-i apát használta először a kifejezést; később a
liturgikus megújulás került be a szóhasználatba. A római dokumentumokban általában a liturgikus
apostolkodás elnevezés szerepel. BOGLER, Theodor, Erneuerung der Liturgie (Liturgie und Mönchtum
XIV), Limburg 1954, 8; von SEVERUS, Emmanuel, Die liturgische Erneuerung, in BOGLER, Theodor,
Liturgische Bewegung nach 50 Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg 1959, 7–13.A liturgiatörténészek
véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy mikor és kivel vette kezdetét a liturgikus mozgalom.
Egyesek ezt X. Piusz pápához, ill. Lambert Beauduinhez, a Mont César-i bencés kolostor szerzeteséhez
kötik. A francia liturgikusok szerint a mozgalom elindítója Prosper Guéranger Solesmes-i apát. M AAS–
EWERD, Theodor, Szócikk: Liturgische Bewegung, in 3LThK 6, 992–993.
3
GUARDINI, Romano, Papst Pius XII. und die Liturgie, LJ 6.3 (1956) 125–139; PARSCH, Pius,
liturgische Erneuerung, Klosterneuburg bei Wien 1931, 7–18; BOUYER, Louis, Erneuerte Liturgie,
Salzburg 1965, 7–9; VON SEVERUS, Die liturgische Erneuerung, 7–13; KIRCHGÄSSNER, Alfons,
Schwierigkeiten des heutiges Menschen gegenüber der Liturgie, in BOGLER, Theodor, Erneuerung der
Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg 1954, 25–31; EBEL, Basilius, Ausgangpunkte und
Anliegen der religiösen-liturgischen Erneuerung in ihren Anfängen, in BOGLER, Theodor, Liturgische
Bewegung nach 50 Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg 1959, 25–41; REETZ, Benedikt, Die
Zielsetzungen der liturgischen Erneuerung in der Gegenwart, in BOGLER, Theodor, Liturgische
Bewegung nach 50 Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg 1959, 25–41; KOLBE, Ferdinand, Die
liturgische Bewegung, Aschaffenburg 1964, 31–53; KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt,
Liturgiereformen - Historiche Studien zu einem bleibenden Grundzug des christlichen Gottesdienstes II
(LQF 88), Aschendorff Münster 2002, 1083–1108; NUSSBAUM, Otto, Geschichte und Reform des
Gottesdienstes (Liturgiewissenschaftliche Untersuchungen), Paderborn 1996, 19–48; JEGGLE-MERZ,
Birgit, Erneuerung der Kirche aus dem Geist der Liturgie (LQF 84), Aschendorff Münster 1998;
BEAUDUIN, Lambert, Das eigentliche Gebet der Kirche, LJ 9.4 (1959) 198–202; FISCHER, Balthasar, Das
Mechelner Ereignis, vom 23. September 1909., LJ 9.4 (1959) 203–219; MARTON József, A keresztény

3
vagy mélyebb lelkiség elindítójának tekinti, hanem a lelkiélet középpontjává tette. 4 Ilyen
értelemben a liturgikus mozgalom képviselőit nem is nevezhetjük reformereknek a szó
igazi értelmében. Nem reformot akartak önmagában, hanem a liturgiát, mint szent
cselekményt, actio sacra-t élővé és éltetővé tenni különösen a világi keresztények számára.
A liturgikus ünneplés szerezze vissza eredeti teológiai mélységét, és legyen teológiai
esemény.5 A liturgikus mozgalom képviselői éppen ezért nem a rítusok és szövegek
reformját látták fontosnak, hanem a liturgikus nevelést. A quaestio liturgica tehát minden
kor állandó kérdése marad, és a reform csak „egyike az erre a kérdésre adható
válaszoknak.”6
A témával foglalkozó szakirodalom különbséget tesz liturgikus mozgalom és
liturgikus megújulás között. A kettő közötti határvonalat XII. Pius pápaságával húzzák
meg. A 19. században elkezdődött liturgikus mozgalmat tehát, 1947-től a Mediator Dei7
enciklika megjelenésétől liturgikus megújulás jelzővel illetik.
A liturgikus megújulás egy nagyon összetett folyamat, amely a katolikus egyház
liturgiájának átfogó revízióját jelenti.8 A liturgia egy összetett történés szavak és ének,
amelyben jelek és szimbólumok, vallási és kulturális hagyományok együttesen jelen
vannak. A reform vagy megújítás, éppen összetett jellege miatt, sohasem mentes a
konfliktusoktól. Éppen ezért egy általános liturgikus reform, amely a katolikus egyház
istentiszteleti rendjét hívatott megújítani, mindig határozottságot feltételez az egyházi
hierarchia részéről. A liturgia reformja nem egyszerűen a szertartások megszokott
rendjének a megváltoztatását jelenti, ugyanis a liturgia, a liturgia értelmezése és
végzésének módja egy adott egyházképet is hordoz.
A 19–20. századi liturgikus mozgalomnak/megújulás célja visszatérni a gyökerekhez
(traditio), és a katolikus egyház liturgiáját aktualizálni a kor kihívásainak megfelelően. A
liturgia „az egyház szíve”, ezért volt és marad mindig érzékeny pont a változtatása és
megújítása.9 Ezért a helyesen értelmezett és alkalmazott reform mindig a katolikus lelkiség
és hitélet megújulását akarja szolgálni.
jelenkor, Marosvásárhely 2008, 219; REID, Alcuin, The Organic Development of the Liturgy, San
Francisco 2005.
4
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 10.2 (1935) 118–125 (32).
5
GRILLO, Andrea, A liturgia születése a 20. században, Pannonhalma 2006, 38.
6
GRILLO, A liturgia születése, 44.
7
AAS 14 (1947) 521–604.
8
KLÖCKENER, KRANEMANN, Liturgiereformen II, 1087.
9
KASPER, Walter, Die Liturgie der Kirche, in Walter Kasper Gesammelte Schriften 10, Freiburg,
Basel, Wien 2010, 15.

4
 A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója így foglalta egybe mindazt, amit a
liturgikus mozgalom kezdeményezett:

Az Egyház mint jóságos anya – hogy a keresztény nép a szent liturgiában biztonságosabban
elnyerhesse a kegyelmek bőségét – gondosan kívánja végrehajtani a liturgia általános
megújítását. A liturgia ugyanis részben az isteni alapítás folytán változhatatlan, részben
változásnak alávetett összetevőkből áll, melyek az idők folyamán változhatnak, s változniuk is
kell, ha netalán olyan elemek épültek be, melyek a liturgia benső természetének kevésbé
felelnek meg, vagy alkalmatlanokká váltak.10 (SC 21)

A liturgia semper reformanda elv az egyház liturgiájának emberi alkotó elemeit

érinti, amelyek a zsinat tanítása szerint változhatnak és változniuk is kell. A liturgikus
mozgalom elindítóit is ez az elgondolás vezette, ennek ellenére túlzások is fordultak elő,
amelyek miatt ma is sokan bírálják tevékenységűket, különösen a változások ellenzői.
Nem lehet azonban elvitatni érdemeiket: a liturgia iránti szeretetüket, a liturgikus,
patrisztikus és egyháztörténeti forráskutatásokat, a liturgia iránti érzék fejlesztését, a
liturgikus szakfolyóiratok elindítását, szakmai felkészültségüket. A legnagyobb érdeme
azonban minden törekvésüknek az, hogy az egyház liturgiáját, különösen a szentmisét, a
katolikus lelkiség középpontjába akarták állítani. 11 A kor hívő közösségének közkincsévé
és érthetővé tenni a liturgiát mai is tiszteletreméltó szándéka minden liturgikával
foglalkozó kutatónak.
A lex orandi, lex credendi12 sokat emlegetett elv szerint a liturgia a hit forrásai közé
tartozik, ahogyan a II. vatikáni zsinat és a Katolikus Egyház Katekizmusa is tanítja. 13
Romano Guardini, a Vom Geist der Liturgie című művében, amelyet a liturgikus
mozgalom chartájának is tartanak, ezt írta: „a liturgia valójában nem is más, mint
10
DIÓS István (szerk.), A II. vatikáni zsinat dokumentumai, Budapest 2000.
11
„A liturgikus mozgalom vezetőinek legfőbb mozgatüja a lelkipásztori buzgóság volt. Elő kívánták
segíteni a hívekben az isteni misztériumok megünneplésének megértését és megszeretését, s ilyenformán
vissz akarták nekik adni azt a tudatot, hogy a szent papsághoz tatoznak.” A népi jámborság és liturgia
direktóriuma 46, Budapest 2005.
12
Eredeti megfogalmazása: legem credendi lex statuat supplicandi – az imádság szabálya határozza
meg a köteles hit szabályát. Az alapelv eredetéről lásd DOLHAI Lajos, Lex credendi, lex orandi, Teológia
33 (1999) 97–107.
13
„A többi szaktárgy – főként a dogmatika, a szentírástudomány, a lelkiélet és a lelkipásztorkodás –
tanárai pedig törekedjenek arra, hogy tárgyuk sajátos szemszögéből úgy fejtsék ki Krisztus misztériumát
és az üdvösség történetét, hogy ezek összefüggése a liturgiával, illetve a papképzés egysége nyilvánvaló
legyen” (SC 16). „Az Egyház hite megelőzi a hívő hitét, aki meghívást kap, hogy csatlakozzék hozzá.
Amikor az egyház ünnepli a szentségeket, megvallja az apostoloktól kapott hitét. Ezért tartja az ősi
mondás »Lex orandi lex credendi« (vagy Aquitániai Prosper szerint: »Legem credendi lex statuat
supplicandi«). Az imádság szabálya a hit szabálya, ahogyan az Egyház hisz, úgy imádkozik. A liturgia az
élő szent hagyomány lényeges eleme.” (KEK 1124)

5
elimádkozott hitvallás”14, ezért a szentmise és a liturgia minden keresztény hitének forrása
és táplálója kell, hogy legyen.
A zsinat óhaját és rendelkezéseit figyelembe véve arra a kérdésre keresek választ,
hogy a liturgikus mozgalom elgondolásai mennyiben járultak hozzá a II. vatikáni zsinat
liturgikus reformjához. Az a munka, amelyet elkezdtek a liturgikus mozgalom
szorgalmazói mennyiben érte el a célját. A katolikus egyház világegyház és nem csupán
európai, a liturgikus mozgalom hívei ezt nagyon átérezték. Elsősorban a saját
környezetükben tapasztalt hiányosságokra kerestek megoldást, arra, hogy hogyan lehet a
híveket bekapcsolni a liturgiába. Melyek azok a korlátok, amelyek akadályozzák ezt a
részvételt. Hosszú utat tettek meg, és nem mindenki lelkesedett ezért a
kezdeményezéseikért. Javaslataik ma is időszerűek, és ezért érdemes ismét
áttanulmányozni a mozgalom történetét.

2. A liturgikus mozgalom előzményei

A liturgia reformja nem a 19–20. század találmánya, hiszen nem ez volt az

egyháztörténelem első liturgikus reformja, hogy csak Nagy Szent Gergely pápát (590–
604),15 a karoling liturgikus reformot vagy a trentói zsinatot (1545–1563) említsük
példaként.16 A liturgia reformjáról, illetve a liturgikus témák tárgyalásáról már az 5. század
elejéről vannak adataink észak-Afrikából Szent Ágoston hippói püspöksége idejéből.
Hasonló zsinati döntések és a liturgiát érintő határozatok születtek Hispániában és
Galliában.17
A Nagy Szent Gergely (590–604) korában kialakult római liturgia Róma városának
és környékének az istentiszteleti formája volt. Ennek ellenére elindult „hódító” útjára, és a
nyugati kereszténység istentiszteleti formájává vált. A nagy pápa figyelme a liturgikus
énekekre is kiterjedt, amelyet róla neveztek el gregoriánnak, gregorián éneklésnek.
Kis Pipin (751–768) 754-ben, birodalmában kötelezővé teszi a római liturgiát és
éneklési módot. Egységet akart a birodalomban és ennek egyik formáját az egységes
14
GUARDINI, Romano, Vom Geist der Liturgie (Ecclesia orans 1), Freiburg im Breisgau 1922, 9.
15
NÓDA Mózes, Liturgika, Kolozsvár 2009, 75.
16
A liturgia reformja többszintű lehet: 1. az egész egyházra kiterjedő reform, amely a világegyház
liturgikus életét akarja megújítani, ilyen volt a trentói és a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja. 2. egy
részegyház vagy a helyi egyház liturgikus reformja. 3. szerzetesrendek liturgikus reformja, amely egy
szerzetesi közösség közösségi és liturgikus életét érinti. KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt,
Liturgiereform – Grundzug des christlichen Gottesdienstes. Systematische Auswertung, in KLÖCKENER,
KRANEMANN, Liturgiereformen II, 1083–1108 (1083–1090).
17
A népi jámborság és liturgia direktóriuma, 26–27.

6
liturgia megteremtésében látta. Liturgikus téren ez a kezdeményezés rítuskeveredést
eredményezett. Nem voltak új liturgikus könyvek, és ezért a hiányzó szövegeket
bemásolták a régi könyvekbe. Fia, Nagy Károly (768–814) Rómából kért liturgikus
könyveket. 785-ben küldték el a Sacramentarium Gregorianumot. Ez a misekönyv a pápai
udvar miseszövegeit tartalmazta, és hiányoztak belőle az évközi idő vasárnapjai. Alkuin
(+804), Nagy Károly udvari papja külön függelékben pótolja a hiányokat a Kis Pipin óta
elterjedt „keverék” sacramentariumból. Az uralkodó elérte a célját, de a római liturgiába
nagyon sok gall liturgikus elem került be. A karoling liturgikus reformot két cél jellemezte:
a liturgia helyes ünneplése „libelli bene correcti” és a közösség Rómával, „secundum,
ordinem et morem Romanae ecclesiae”.18
VII. Gergely pápa (1073–1085) tevékenysége és liturgikus reformja különösen az
istentiszteleti rend egységesítését eredményezte, Róma városának liturgiája fokozatosan
kiszorította a helyi rítusokat.
A szerzetesrendeken belüli megújulási törekvesék a liturgikus és lelkiéletre egyaránt
nagy hatással voltak. A 13. században a ferences rend elterjedése az egységes római
liturgia terjedését is elősegítette. Hasonlóképpen a ciszterciek és karthauziak megjelenése
is az egyház liturgiájára terelte a figyelmet.19
A trentói zsinat hangulatát nagyon befolyásolta a nyugati egyházszakadás. A zsinatot
a vita, a védekezés jellemezte; a szentmisével kapcsolatban a reformátorok által támadott
pontokat igyekeztek megerősíteni. A mise tárgyalása nehézségekbe ütközött. A zsinat alatt
hiányzott egy összefoglaló teológiai mű az eukarisztiával kapcsolatban és a liturgia ősi
forrásai abban a korban nem voltak még feltárva. 1551-ben a zsinat a valóságos jelenlét
tanát erősíti meg: a kenyér és a bor átváltoztatása után, a szentségben Krisztus, igaz Isten
és igaz ember valóban, valóságosan és lényegileg jelen van a szentségi színek alatt,
testével és vérével, valamint lelkévelés istenségével.20 A jelenlét kihangsúlyozása mellett a
zsinat az eukarisztiáról, mint szellemi eledelről beszél, amivel elveti a durva realizmust, az

18
ANGENENDT, Arnold, Liturgie im Mittelalter, Münster 2005, 235–236.
19
KLÖCKENER, KRANEMANN, Liturgiereform, 1083–1085.
20
ZAMFIR Korina, A katolikus-protestáns egyháztani párbeszéd eredményei, Kolozsvár 2007, 163; DH
1636: „az Eucharisztia áldott szentségében a kenyér és a bor átváltozása után a mi Urunk Jézus Krisztus,
igaz Isten és igaz ember, igazánm valóságosan és lényegileg az említett érzékileg tapasztalható dolgok
színe alatt jelen van. Nem ellentmondás ugyanis, hogy Ő maga, a Megváltónk, mindig az Atya jobbján ül
a mennyben a természetets létrend szerint, és közben sok más helyen viszont szentségileg legyen jelen
számunkra az Ő lényegével, olyan létmódban, amelyet ugyan szavakban kifejezni alig bírunk, de hogy
Istennél az lehetséges, azt – a hittől megvilágosított gondolkozással – követni tudjuk, és állhatatosan hinni
tartozunk.”

7
anyagi értelemben vett vételt. Az eukarisztia a bűn ellenszere is, védelmet nyújt a bűnnel
szemben, elítéli azt a nézetet, hogy az eukarisztia hatása lenne a bűnbocsánat.21 1562-ben a
végső zsinati határozatban foglalták össze a katolikus egyház tanítását az eukarisztiával
kapcsolatban: Krisztus keresztáldozata a szentmisében jelenvalóvá válik, az áldozat
engesztelő jellegű, az áldozat nem vesz el semmit Krisztus keresztáldozatából, hanem
Krisztus önfelajánlásának szentségi megjelenítője, hozzáférhetővé teszi gyümölcseit. 22 A
szentmise több puszta megemlékezésnél (nuda commemoratio), és nem csak dicsérő vagy
hálaáldozat.23 A trentói zsinat érdeme, hogy az eukarisztiával, a szentmisével kapcsolatban
precízen megfogalmazott nagyon sok alapvető tanítást.
A zsinat határozatba foglalja, és a pápára bízza a liturgikus könyvek kiadását. Az új
zsolozsmáskönyv 1568-ban, a misekönyv pedig 1570-ben jelent meg. A martyrologium és
az új naptár 1582–84-ben, a Pontificale Romanum1595–96-ban, a Caeremoniale
Episcoporum 1600-ban, a Rituale Romanum 1614-ben került kiadásra. V. Sixtus pápa
pedig 1588-ban létrehozta a Rítuskongregációt.24
Az új misekönyv előnyeihez tartozik, hogy megszüntette a visszaéléseket,
csökkentette a votív misék és a szentek ünnepeinek a számát. Hátrányára írható, hogy noha
az egyetemes egyház misekönyve lett, eredetében és tartalmában Róma városának a
liturgiája. Nem az ősi római liturgiát állították vissza, hanem a frank hatásokkal
megváltoztatott római-frank liturgiát.
A barokk kor nem mondható igazán liturgikus érzékű kornak. A szentmise helyett a
különféle áhítatgyakorlatok, az eukarisztia szentmisén kívüli kultusza jelentette a hívek
lelki táplálékát. Ebben a korban a szentmise egyes elemei szinte önállósultak. A prédikáció
hol a mise elejére, hol a mise végére került. A szentbeszéd terjedelmében szétfeszítette a
mise kereteit, tartalmában is elszakadva az olvasmányoktól alkalmi moralizálásokká és

21
ZAMFIR, A katolikus-protestáns egyháztani párbeszéd eredményei, 165. DH 1638: „Úgy akarta,
hogy ezt a szentséget, mint a lélek sellemi eledelét vegyék, amellyel táplálkoznak DENZINGER, Heinrich,
HÜNERMANN, Peter (szerk.), Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Budapest
2004, Ezentúl rövidítve: DH.: „és megerősödnek annak életével élők. És mintegy ellenmérgül nyújtotta,
hogy ez megszabadítson a mindennapi bűnöktől, és előre megvédjen a halálos bűnnel szemben.” DH
1655: „Ha valaki azt állítaná, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségnél a bűnök bocsánata maga a
legfőbb gyümölcs, vagy más egyébb hatást nem is hoz létre: legyen kiközösítve.”
22
JUNGMANN, Josef Andreas, A szentmise, Eisenstadt 1977, 87–88. DH 1740.
23
DH 1753: „Ha valaki azt állítaná, hogy a szentmise áldozata csakis dicséret és hálaadás, vagy
csupán visszaemlékezés a kereszten történt áldozatra, és nem engesztelő áldozat, vagy hogy csak annak
használ, aki veszi; és sem élőkért, sem halottakért, sem azok bűneiért, bűntetéseikért, elégtetelükért és
más szükségleteikért nem szabad felajánlani: legyen kiközösítve.”
24
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 6–7.

8
tematikus beszédekké alakultak. Térben is messze került az oltártól: a szószék
magasságából hangzott el. A szentáldozás is függetlenedett a misétől, az oltáriszentséget a
mise után szolgáltatták ki. A zene a zsinat utáni győzelmi hangulatot idézi, a barokk kor
pompájába öltöztetve méreteiben és terjedelmében túlnőtte a liturgia kereteit. Az énekesek
az oltár mellől a kórus magasságába emelkedtek.
Ez a kor a szentmisében az átváltoztatást és az úrfelmutatást csodálta, a szentségi
jelenlét, a tisztelet és az imádás jelentette a szentmise lényegét. Ebben a korban készül
külön tartója az eukarisztiának, a szentségtartó, a körmenetekben ezzel osztják az áldást, az
úrnapi körmenetek az igaz vallás melletti demonstrációvá váltak.25
Az újkorban kezdődött el a liturgikus megújulás, és a liturgikus források egy egészen
más liturgiát mutattak, mint a jelen liturgikus gyakorlata.
A felvilágosodás kora az antik klasszikus művészetben találta meg az ideált. Az
egyházban az őskereszténykor és az őskeresztény életforma lett az eszménykép. A liturgia
szerepének felfogásában értékes változást hozott a felvilágosodás: a liturgia nem csak isten
dicsőítése eszerint, hanem az ember megszentelése is. Ebben a korban születtek meg a
népnyelvű miseénekek.
Olaszországban a Scipione de’ Ricci püspök és Pietro Leopoldo toszkániai
nagyherceg szorgalmazására került sor a pistoiai helyi zsinat összehívására, 1786-ban. 26 A
vasárnap kiemelt szerepet kapott a szentek ünnepeivel szemben. A zsinat előírta, hogy egy
templomban csak egy oltár legyen, a hívek áldozása a mise keretében történjék az aznapi
konszekrált ostyával. A zsinat kiemelte a szentáldozás fontosságát az úgynevezett
lelkiáldozással szemben, sürgette a miseszövegek népnyelvre fordítását, valamint azt, hogy
a papok magyarázzák meg a szentmise liturgiáját a híveknek. Az oltárszolgálatot nem
tekintette csak a gyermekek feladatának, hanem szorgalmazta, hogy fiatalemberek is
asszisztáljanak. A zsolozsmában az egész Szentírást fel kell olvasni. A zsinat tanításában
apap és a hívek együtt ajánlják fel az adományokat, a szentmise a pap és a hivők közös
cselekménye. A hivők tevékeny részvételét szorgalmazta a liturgikus cselekményekben,
elrendelte a liturgikus könyvek felülvizsgálását, a keresztség szertartásának átdolgozását és
a keresztség ünnepélyes kiszolgáltatását.27

25
VÁRNAGY Antal, Liturgika, Abaliget 1996, 508.
26
STELLA, Pietro, Il sinodo di Pistoia dai lavori preparatori ai decreti sinoda, in LAMIONI, Claudio
(szerk.), Il Sinodo di Pistoia del 1786. Atti del Convegno internazionale per il secondo centenario
Pistoia-Prato, 25-27 settembre 1986, Roma 1991, 204–219; KOLBE, Die liturgische Bewegung, 14–15.
27
GERHARDS, Albert, KRANEMANN, Benedikt, Einführung in die Liturgiewissenschaft, Münster 2006,
95–97.

9
 VI. Pius pápának 1794 augusztus 28-án kelt konstitúciója, az Auctorem fidei28 elítéli
a pistoiai zsinatnak a Febronius elveit kodifikáló 80 tételét, mint olyanokat, amelyek
Jansen, Bajus, Quesnel, Kalvin, Wiclef és Luther tanaival állnak rokonságban.
Megjegyzendő, hogy a zsinat rendelkezéseit elsősorban a janzenista háttér miatt ítélték el. 29
Liturgikus szempontból a zsinat javaslatainak elvetése ebben az összefüggésben szinte
természetes. „A zsinatnak azon kijelentése, mely szerint az istentisztelet rendjének és az
ősi szokásnak az felelne meg, hogy minden templomban csak egy oltár legyen, sőt, helyes
lenne ezt a szokást újból bevezetni: – meggondolatlan, az igen régi, jámbor, az Egyházban,
különösen a latinban, sok évszázad óta érvényben lévő és jóváhagyott szokást sértő” (DH
2631). A liturgikus rendelkezései mellett bulla a mai egyházjog egyik fontos forrása.
Legközvetlenebb eredménye az volt, hogy a püspöknek vissza kellett vonia a bulla által
elítélt rendelkezéseket.30 Néhány gondolata azonban a liturgikus megújulás későbbi
törekvéseiben, illetve a II. vatikáni zsinaton újból megjelenik. Reid szerint a szinódus
liturgikus rendelkezéseinek elítélése összefügg azzal, hogy ezek nem képezték egy
„szerves fejlődés” részét, hanem olyan hirtelen, látványos módosításokat vezettek be,
amelyek a hagyományban való diszkontinuitást okoztak.31
Erdélyi vonatkozásban említést érdemel Szepesy Ignác gyulafehérvári püspök
vezetésével megtartott helyi zsinat is. 1822-ben a a pozsonyi nemzeti zsinat
előkészítéseként az erdélyi egyházmegyei zsinat törvénykönyvében, a Statuban olyan
rendelkezéseket olvasunk, amelyek megelőzték korukat és ki is vivták Rudnay Sándor
esztergomi prímás, I. Ferenc király és a Szentszék ellenkezését. A Szentszék Anton
Kohlmann jezsuitát bízta meg a zsinati könyv áttanulmányozásával. A zsinaton a püskök
együtt misézett 59 pappal, a zsinati könyv előírta és kötelezővé tette a szertartássokban a
fontossági sorrend betartását, a szentmise a legfontosabb liturgikus cselekmény,
szabályozta az oltáriszentség kitételét, az áldoztatás a szentmise alatt történjen a napi
misében konszekrált eukarisztiával. A püspököt 1827-ben áthelyezték Pécsre
főpásztornak.32
28
DH 2631–2633.
29
A reform ideológiai hátteréről (janzenizmus, gallikanizmus, felvilágosodás): REID, Organic
Development, 54.
30
STELLA, Il sinodo di Pistoia dalla publicatione degli atta alla bolla di condanna (1788–1794), 221–
222.
31
REID, Organic Development, 54. A szinódus rendelkezéseinek ambivalens értékeléséről liturgikusok
körében, 52-53.
32
MARTON József, Szepesi Ignác püspök eucharisztikus beállítottsága, in Studia Theologica
Transsylvaniensia 13/1 (2010) 147–161 (150–158).

10
 Németországban Michael Sailer (1741–1832)33 azt tanította, hogy a liturgiának
központi szerepe kell nyernie katolikus lelkiségben.34 A német nyelv bevetését is
hangsúlyozta annak érdekében, hogy a hívő nép jobban bekapcsolódhasson a liturgiába. A
papokat arra buzdította, hogy a népet vezessék be a liturgia szépségeibe, hogy a
szentmisébe való bekapcsolódásuk teljesebb legyen. Egyike azon első teológusoknak, aki
kiemelte az egyházi év és a vasárnap ünneplésének értékét és fontosságát.
Johann Adam Möhler (1796–1838)35 az első három század keresztény irodalmát
kutatta. Tanítása újdonság-számba menő tételei a következők: az egyház közösség, a hívek
általános papsága, a hívek részvétele az egyház életében és feladataiban.

3. A liturgikus mozgalom első lépései. A francia kezdeményezések kisugárzása

A felvilágosodást követő romantika jelszava: vissza a tekintélyhez és a

hagyományhoz. E kor hallani sem akart semmiféle újításról, a latin imákért, a gregorián
énekekért lelkesedett. Ebben a korban kezdi meg tevékenységét a liturgikus mozgalom első
fontos szereplője, Prosper Guéranger (1805–1875).36 Guéranger világi pap volt, fiatalkora
a francia forradalmat követő zűrzavaros időre esett. Megvásárolta és társaival újraalapította
solesmesi bencés kolostort, és 1833-ban bevonult szerzetesnek. Kortársait a liturgia
szeretetére akarta nevelni, és ez által katolikussá tenni.37 Korának gyermeke ugyan, de
ennek ellenére ő lett a liturgikus mozgalom egyik elindítója, hiszen vele kezdődött az
eredethez, a gyökerekhez tartó visszatérés. Fő műve, Az egyházi év tizenhat kötetben jelent
meg.38 A Solesmes-i kolostor szelleme átívelt az országhatárokon, a belgiumi és
németországi bencés kolostorok lettek a liturgia ápolói, a liturgia iránti érzék kifejlesztői.
Francia nyelvterületen a liturgikus mozgalom fontos személyiségei Raoul Harscouët, Paul
Doncoeur, Aimé-Georges Martimort és Louis Bouyer.39

33
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 16–17.
34
WEITLAUFF, Manfred, Szócikk: Sailer, Johann Michael, in 3LThK 8, 1431–1433.
35
KLEIN, Alois, Szócikk: Möhler, Johann Adam, in 3LThK 7, 374–375.
36
SCHILSON, Arno, Szócikk: Guéranger, Prosper-Louis-Pascal, in 3LThK 4, 1091–1092.
37
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 22.
38
LEMAIRE, Jean-Philippe, Dom Guéranger et l’ Anneé Liturgique, in Mélanges Dom Guéranger,
Histoire, Liturgie, Spiritualité, Solesmes 2005, 527–546; PONSARD, Bertrand, Réforme et liturgie sous
Pie X. (1903-1914) in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen II, (LQF 88), 591–
605 (592).
39
WERNERT, François, Le mouvement liturgique en France du début du XXème siècle à la veille du
Concile Vatican II, in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen II (LQF 88),
Aschendorff Münster 2002, 677–700.

11
 Guéranger eszményképe az ősi római liturgia volt; véleménye szerint minden más
liturgiát meg kellene szüntetni. Liturgia csak egy létezik, és ez a római. A szent latin nyelv
számára a misztérium kifejezője, ezért nincs szükség a népnyelv bevezetésére. Guéranger
tanításában, a szentmisében Jézus Krisztus jelenlétét ünnepljük, akit az eukarisztiában
imádni lehet. A katolikus liturgia klasszikus ünnepléséhez hozzátartozott a gregorián
éneklés. Az egyház ősi énekmódja a gregorián korális a Solesmes-i kolostor hatására ismét
a szentmise liturgiájának szerves részévé vált. Guéranger apát így lett liturgikus mozgalom
elindítása mellett a gregorián éneklés megújítója is. A Solesmes-i kolostorból került ki
Pitra bíboros (+1889) patrisztikus és archeológus, Jaques Paul Migne abbé (+1875) egyik
főmunkatársa, aki a Patrológia-sorozatot elindította. A Patrologia Latina (PL) és a
Patrologia Graeca (PG) máig is az ókeresztény és kora-középkori teológia irodalom
nélkülözhetetlen forrásai.
Németországban az 1868-ban alakult a Cecíliánus Mozgalom hatására, a liturgikus
zene és éneklés is kezdi visszanyerni az a méltóságot, amely a szentmise ünneplését
megilleti. A Franz Xaver Witt vezetésével Bambergben megalakult Allgemeine Deutscher
Cäcilienverein tagjai azon fáradoztak, hogy a katolikus egyházzene nyerje vissza a
liturgiához méltó szellemét.40
A nagy Solesmes-i apát érdemeit nem lehet elvitatni. F. Kolbe úgy látja Guérangert
nem lehet a liturgikus mozgalom atyja, elindítója névvel illetni. 41 De tagadhatatlan az a
szellemi hatás, amely a liturgiára, a liturgikus éneklésre, a források kutatására irányította a
figyelmet. A liturgikus mozgalom forrása a Solesmes-i kolostorból ered, és ennél a
forrásnál ott találjuk Prosper Guéranger apátot.42
Guéranger apát eszméi a belgiumi és németországi bencés kolostorokban találnak
visszhangra. A németországi Beuronban az 1077-ben alapított ágostonrendi kolostor
helyében a Wolter testvérek, Maurus és Placidus egy új bencés kolostort alapítanak 1863-
ban. A szerzetes testvérpár a római Szent Pál kolostorból tért vissza hazájába, és a
kolostoralapítás előtt néhány hónapot Solesmesben töltött Guéranger apát mellett. A
németországi beuroni kolostor így a Solesmes-i apát szellemi örökségének folytatója és
továbbfejlesztője. Az újonnan alapított kolostor első novíciusai Solesmesben nevelkedtek.
A beuroni kolostor túlszárnyalta hatásában franciaországi elődjét. A liturgia ünnepélyes
40
KATONÁNÉ SZABÓ Judit, A cecilianizmus Magyarországon a XX. század kezdetén, Magyar egyház-
zene 12.2–3 (2004-2005), 215–232, (213).
41
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 26.
42
OURY, Guy-Marie, La liturgie, l’ Esprit et l’ Église dans la pensée de Dom Guéranger, in Mélanges
Dom Guéranger, Histoire, Liturgie, Spiritualité, Solesmes 2005, 504–524.

12
végzése, az aszkétikus életforma, mint személyes részvétel Jézus Krisztus megváltó
áldozatában, amely a naponta ünnepelt szentmisében jelenvalóvá válik, az egész országból
vonzotta a jelöltetek. A kolostor első apátja Maurus, a keresztény üldözések korát állította
eszményképnek, amelyben a közösen ünnepelt szentmise adott erőt a hősies tanúságtételre.
A kolostorban elsődleges hangsúlyt fektetett a zsolozsma ünnepélyes végzésére, mint „a
keresztény élet forrására.”43 Maurus húsz évig dolgozott fő művén, a zsoltárkommentáron,
amely Psallite sapienter címen jelent meg. Róma 1884-ben hagyta jóvá a beuroni
kongregáció konstitúcióját, amely a szerzetesek elsőrendű feladataként a liturgia
ünnepélyes végzését jelölte meg.
A beuroni kolostor lett a liturgikus művészet otthona és megújítója is. Egy sajátos
művészeti irányzat született meg, a beuroni vallásos művészet, amely az ősi egyiptomi
művészet merev vonalait követte.44
A liturgikus mozgalom két fontos állomáshelye Belgiumban a maredsousi és leuveni
Mont César45 bencés kolostorok. A maredsousi kolostort a beuroni kolostor alapítja meg
1872-ben, majd innen alapítják meg 1899-ben a Mont César-i bencés kolostort. A beuroni
szellem az új kolostoralapításokkal terjed Angliában, Ausztriában, Brazíliában és
természetesen Németországban is. A liturgikus mozgalom szempontjából a leghatásosabb
német bencés kolostorrá az 1892-ben alapított Maria Laach-i alapítás vált.46
Guéranger és társai megtették az első lépéseket; – egy hasonlattal élve ez a kor az
ásatások kora. Az utódokra és követőkre várt a liturgia ősi kincseinek a feltárása és
közkinccsé tétele.

4. A liturgikus mozgalom virágkora

A liturgikus mozgalom kezdetben nagyrészt a bencés kolostorokban talált

visszhangra. A lendületet és a hivatalos római elismerést X. Pius (1903–1914) pápasága
jelentette.47 X. Piusnak az volt a célja, hogy visszaállítsa Krisztus uralmát az emberek
felett. Reformprogramjának főbb irányvonalait így lehet összegezni: a hitoktatás,
egyházzene reformja, a misekönyv és breviárium felülvizsgálása, a szemináriumok
újjászervezése, a kánonjog szabályozása, a pápai udvar átszervezése. 48 Giuseppe Sartro
43
Idézi KOLBE, Die liturgische Bewegung, 23.
44
VÁRNAGY, Liturgika, 513.
45
Az apátság flamand neve Abdij Keizersberg.
46
GERHARDS, KRANEMANN, Einführung in die Liturgiewissenschaft, 103.
47
MONDIN, Battista, Pápák enciklopédiája, Budapest 2001, 639–651.
48
MONDIN, Pápák enciklopédiája, 643.

13
velencei pátriárka lelkipásztori programjának „a hívek vallásos buzgóságának emelését és
a szegények istápolását tekintette.”49 Jelmondata, Instaurare omnia in Christo (Mindent
megújítani Krisztusban), liturgikus szempontból profetikusnak is értelmezhető, hiszen
nagyon sokan a Tra le sollecitudini motu proprio megjelenésétől datálják a liturgikus
mozgalom kezdetét. Gyakran úgy is emlegetik, mint a liturgikus mozgalom egyik
alapokmányát.50
A Tra le sollecitudini (1903. november 22.) az egyházi zene megreformálását
rendelte el (instructio de musica sacra),51 és megfogalmazza azokat az alapelveket,
melyeknek a szent zenét szabályozniuk kell. „Minthogy az ének fő feladata itt az, hogy a
liturgikus szöveget megfelelő dallamba öltöztesse, ennek a legmagasabb szinten
rendelkeznie kell azzal a három minőséggel, mely magát a liturgiát jellemzi, s ezek: 1. a
szentség, 2. a forma kiválósága, mely az igazi művészet pecsétjét üti rá, s 3. az
egyetemesség.”52 Az egyházi zenének, mint a liturgia kiegészítő részének ugyanaz a
hívatása, mint a szentmisének, Isten dicsőítése és hívek megszentelése, ezért szentnek és
egyetemesnek kell lennie, erre pedig a gregorián zene a legalkalmasabb. A pápa
szorgalmazza a gregorián éneklés visszavezetését és a régi énekkarok, a Schola
Cantorumok visszaállítását.53 Valójában a motu proprio többet jelent, mint az egyházi zene
megreformálása, az egyház egész benső életét megújító lelkipásztori szándékot jelez.
Ezt az akaratot jelzi előre a motu propio legtöbbet idézet mondata, amelyben
megjelenik a tevékeny részvétel fogalma.54 A kérédést elővételezve, az eredeti olasz
szövegben „partecipazione attiva”, azaz „tevékeny részvétel”, majd a később megjelent

49
MARTON, A keresztény jelenkor, 206.
50
JEFFERY, Peter, Liturgikus ének: megújulás a tradícióban, Magyar egyházzene 1.3 (1993/1994) 272.
51
„Az egyházi zene, mint az ünnepélyes egyházi szertartás (liturgia) kiegészítő része osztozik annak
általános céljában, mely nem egyéb, mint az Isten dicsősége és a hívek megszentelése és épülése. Az
egyházi zene rendeltetése közreműködni az egyházi szertartások díszének és fényének emelésére, és
mivel az ő főhivatása megfelelő dallamba öltöztetni a liturgiai szöveget, mely a hívek elméje elé kerül,
ennél fogva sajátos külön célja nagyobb hatásosságot adni a szövegnek, hogy így a hívek könnyebben
serkenjenek áhítatra, és jobban elkészüljenek befogadására a malaszt ama gyümölcseinek, melyek a
legszentebb szertartásoknak sajátjai.” Tra le sollecitudini 1. Az olasz szöveget és a latin fordítást közli
BRAGA, Carlo, BUGNINI, Annibale, Documenta ad instaurationem liturgicam spectantia 1903-1963,
Roma 2000, 12–27; vö. AAS 36 (1904) 325-329. Magyar fordítás in „Inter sollicitudines” X. Pius pápa
„Tra le solicitudini” kezdetű egyházzenei motu propriója megjelenésének 100. évfordulóján, DOBSZAY
Ágnes (szerk.), Budapest 2006, 461–470.
52
Tra le sollecitudini 2.
53
„Különösen pedig a nép használatába kell visszaállítani a gregorián éneket, hogy a hívek újra
cselekvő részt vegyenek az egyházi ténykedésben úgy, mint hajdan történt.” Tra le sollecitudini 3.
54
Tra le sollecitudini 3.

14
latin fordításban „participatio actuosa” szerepel. A magyar fordításban olvasható
„tényleges részvétel” tehát megváltoztatja az eredeti szöveget és annak mondanivalóját. (A
kérdésre a későbbiekben visszatérek.)
A szentmise, az eukarisztia legyen a keresztény élet elsődleges forrása. A pápa
gondolatai a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójában ismét megjelennek.55
X. Pius pápa liturgikus reform törekvéseit az egyházi belső életének megújítása
vezérli. A lelkiélet megújításának első lépése a napi szentáldozás szorgalmazása, Sacra
Tridentina Synodus rendelkezéssel: „Jézus Krisztusnak és az Egyháznak az az óhaja, hogy
minden krisztushívő naponta járuljon a szent vendégséghez”. 56 A napi áldozás feltételeit
pedig így határozta meg a rendelkezés: „A gyakori és mindennapi áldozás… minden rendű
és rangú krisztushívő számára legyen elérhető, és senkit, aki a kegyelem állapotában van,
és helyes és jámbor szándékkal járul a szent asztalhoz, attól visszatartani nem lehet”.57 A
szentmise és a szentáldozás szorosan összetartoznak, ezért a híveket a szentmise keretében
kell megáldoztatni.
Majd öt évvel később 1910-ben a Quam singulari Christus amore58 dekrétummal
szorgalmazza a gyermekek hét éves korban történő elsőáldozását. „Az ítélőképesség kora
mind a gyónást, mind a szentáldozást illetően arra az időszakra tehető, mikor a gyermek
logikusan kezd gondolkodni, azaz a hetedik életév körülre, vagy egy kicsit előbbre. Ettől
az időtől kezdődik abbeli kötelezettsége, hogy a gyónás és áldozás kettős parancsának
eleget tegyen”.59
A liturgikus megújulás történetében kiemelten fontos a pápa 1911-ben megjelent
bullája, a Divino Afflatu.60 X. Pius a szent zene reformja, a napi illetve a gyermekek korai
szentáldozását szorgalmazó rendeletei után, a zsolozsma és a missalé reformját is
elindította.61 A pápa a reformmal nem a szentek ünnepeit akarta eltörölni, hanem

55
SC 10. A hívek tevékeny részvételét a konstitúció ismételten szorgalmazza (SC 11).
56
„Communio frequens et quotidiana, utpote a Christus Domino et a Catholica Ecclesia optatissima,
omnibus Christifidelibus cuiusvis ordinis aut pateat; ita ut nemo, qui in statu gratiae sit et cum recta
piaque mente ad s. messam accedat, prohiberi ab ea possit.” Sacra Tridentina Synodus, ASS 38 (1905–
1906) 400–406 (itt 404). Magyar ford. A gyakori és naponkénti sz. áldozás a Sacra Tridentina Synodus
rendelet alapján, ford. Schermann Egyed, Győr, 1908; DH 3375.
57
DH 3379.
58
Quam singulari Christus amore, AAS 2 (1910) 582. Magyar ford. Quam singulari dekrétum az első
áldozók koráról, DH 3530–3536.
59
DH 3530.
60
Divino afflatu, AAS 17 (1911) 633–638.
61
LENGELING, Emil Joseph, Die neue Ordnung der Eucharistiefeier, Münster 1972, 17.

15
csökkenteni. A szentek ünnepei elszaporodásával vasárnapokon is az éppen esedékes
szentről történt megemlékezés. A nagyböjt szent idő napainak megtartására is alig maradt
lehetőség. Az apostoli rendelkezés értelmében a nagyböjt hétköznapjain a nagyböjti
miseszövegeket lehetett mondani.62 A Divino afflatu apostoli rendelkezés kezdő sorai a
dicséret áldozatának nevezik a zsolozsma imádkozását: „A Szentírásba bevett és isteni
sugallatra szerzett zsoltárok – mint köztudomású – már az ősegyházban is csodálatos
módon emelték azoknak a híveknek az áhítatát, akik szüntelenül bemutatták az Istennek a
dicséret áldozatát, azaz az ő nevében ajkukon fakadó magasztalást.” 63 A zsolozsmával
kapcsolatosan elrendeli a zsoltárok új beosztását.64 A zsoltár illetve a zsolozsma reform
jelentőségét Jungmann a lectio divina, mint lelki táplálék, és a zsoltározás közösségi
vonatkozásában szemlélte. A zsolozsma az egyház liturgiája, X. Piusz pápa reformja ezt a
liturgikus cselekményt tette ismét a lelkiség közkincsévé,mivel minden liturgikus
cselekménynek Isten a „terminusa”.65
A híveknek a liturgiába való részvételét elősegítő rendelkezését első lépésnek
nevezte. A pápa bátor lépései sokakban meg nem értést váltottak ki, hiszen a Tridentinum
óta a Missale és a breviárium szövege és szerkezete érintetlen és változatlan volt.
X. Pius pápa liturgikus reformtevékenységét összegezve elmondhatjuk, hogy az
egyház belső megújulását célzó rendelkezései bátor és hatásos lépések voltak célja
elérésnek érdekében. A szent zene és a zsolozsma megreformálása vele kezdődött el. Az
eukarisztiát ismét a keresztény élet középpontjába állította, mint a lelkiélet „legelső
forrását” a mindennapi áldozások szorgalmazásával. A Szentírás ismét elfoglalta méltó
helyét a liturgiában. A pápa Rómában 1909-ben megalapította a Biblikus Intézetet. A
vasárnap és az egyházi év elsőbbségét hangsúlyozta a szentek ünnepeivel szemben. 66 A
világi híveket apostolkodására, karitatív munkára ösztönözte, a papokat pedig a komoly és
lelkiismeretes lelkipásztori munkára. Liturgikus rendelkezéseivel az egész egyház belső
megújítását akarta elérni.

62
RADÓ Polikárp, A megújuló istentisztelet, Budapest 1973, 109.
63
„Divino afflatu compositos Psalmos, quorum est in sacris litteris collectio, inde ab Ecclesiae
exordiis non modo mirifice valuisse constat ad fovendam fidelium pietatem, qui offerebant hostiam laudis
semper Deo, id est, fructum labiorum confitentium nomini ejus.” Divino afflatu, AAS 17 (1911) 633,
magyar ford. in Magyar Katolikus Püspöki Kar, Imaórák Liturgiája IV, Budapest, 1991, 1155-1156.
64
„Revocaretur consuetudo vetus recitandi per hebdomadam totum Psalterium.” Divino afflatu AAS
17 (1911) 636.
65
PACIK, Rudolf, „Last der Tages” oder „geistliche Nahrung”, Regnsburg 1997, 45–49.
66
Divino afflatu, AAS 17 (1911) 637.

16
 A liturgikus megújulás szempontjából felbecsülhetetlen X. Pius azon felismerése,
hogy „[a] liturgia és a benne való tevékeny részvétel az igazi keresztény szellem első és
nélkülözhetetlen forrása.”67 A liturgikus mozgalom X. Pius pápa reform rendeleteivel már
nem csupán egyéni kezdeményezés, vagy a kolostorok zárt világát érintő tevékenység,
hanem Róma bekapcsolódását és támogatását is jelenti. Hirtelen halála azonban
megakadályozta, hogy elkezdett munkáját befejezhesse, de így is az egyik legnagyobb
reformátor pápáként tartja számon a szakirodalom.

5. A liturgikus mozgalom Belgiumban

Belgiumban a beuroni bencés kongregációhoz tartozó maredsousi és a leuveni Mont

César kolostor lett a liturgikus mozgalom elindítója. Már a 19. században a katolikus
Belgiumban élénk munka folyt az újonnan alapított bencés kolostorokban, hogy a híveket
bevezessék a liturgiába.68 A francia származású Dom Gerard van Caloen69 kiadja a missalét
francia nyelven, a szentmise állandó és részei kánonja azonban még latin nyelven jelentek
meg. Az 1883-ban tartott Liège-i eukarisztikus kongresszuson ő szorgalmazta, hogy a
híveket a szentmise keretében járuljanak szentáldozáshoz, és ne a végén. Dom Gerard
alapította az első liturgikus folyóiratot Revue bénédictine néven.70
Nem csupán a belga, hanem az egész liturgikus mozgalom történetének meghatározó
eseménye az 1909-ben megtartott mecheleni katolikus napok (Congrès National des
Oeuvres Catholiques).71 A rendezvény szervezője és elnöke Belgium prímása, Mercier
bíboros,72 az előadások témái közé a liturgiát is beiktatta. A liturgikus téma megtartására a
Mont César kolostor bencés szerzetesét, Dom Lambert Beauduint kérte fel.
67
„Essendo, infatti, Nostro vivissimo desiderio che il vero spirito cristiano rifiorisca per ogni modo e
si mantenga nei fedeli tutti, è necessario provvedere prima di ogni altra cosa alla santità e dignità del
tempio, dove appunto i fedeli si radunano per attingere tale spirito dalla sua prima ed indispensabile fonte,
che è la partecipazione attiva ai sacrosanti misteri e alla preghiera pubblica e solenne della Chiesa.” Tra
le sollecitudini, bevezető rész.
68
MICHIELS, Guibert, Le mouvement liturgique en Belgique depuis ses débuts jusqu’ á Vatican II., in
KLÖCKENER, KRANEMANN, Liturgiereformen II, 665–676.
69
Gerard van Caloen (1927–2008) 1950-ben belépett a franciaországi Madiran-i bencés kolostorba. A
II. vatikáni zsinat liturgikus reformja után szakított a subiacoi bencés kongregációval, és 1978-ban új
kolostort alapított Le Barrouxban, ahol a tridenti liturgiát tartották meg, és Lefebvre érsek mozgalmához
társultak. 1988-ban megtörtént a Rómával való kibékülés, a Le Barroux-i kolostort elismerték, mint
autonóm közösséget, és Dom Gerardot a kolostor apátjának.
70
KOLBE, Die Liturgische Bewegung, 33.
71
FISCHER, Balthasar, Das Mechelner Ereignis vom 23. September 1909., LJ 9.4 (1959) 203–219.
72
Désiré-Joseph Mercier (1958–1926) Mechelenben és Leuvenben tanított filozófiát, 1906-tól
mecheleni érsek, 1907-ben pedig kinevezik bíborosnak.

17
 Lambert Beauduin (1873–1960)73 világi pap volt, majd 1906-ban belépett a bencés
rendbe. A Mont César kolostorban Columba Marmion 74 az apátság egyik alapítója nagy
hatással volt rá. Itt élte át a nagy különbséget, ahogyan a liturgiát ünneplik a kolostori
közösségben és ahogyan azt kint a „világban végzik”: „Mi bencések a liturgia arisztokratái
vagyunk, az egész világnak ebből kell táplálkoznia, az egyszerű embereknek is.
Demokratizálni kell a liturgiát”!75 Ez a tapasztalat indította el azon az úton, amely az egész
életét meghatározta: a liturgiát minden keresztény közkincsévé kell tenni. „Naponta az
emberek millió vesznek részt a szentmisén, amely X. Pius pápa szavai szerint a keresztény
élet első és nélkülözhetetlen forrása. Vasárnapról vasárnapra ennek a kézzelfogható
ténynek a tanúi vagyunk. Tegyük ezt a hatás nélküli valóságot, azzá, amivé lennie kell, egy
élő magatartássá.”76
A kongresszus részvevőit, „Az egyház igazi imádsága” 77 című előadásával sikerült
ráébreszteni arra a valóságra, hogy a keresztény tömegek vallási tudatlansága, a liturgia
nemismeréséből fakad. A liturgia szerepét-szellemét Beauduin előadásában így foglalta
össze: a liturgia az egyház tulajdonképpeni-igazi imádásága, az egység erőteljes köteléke,
hitre és a vallásra neveli a híveket.78 A liturgia az imádság normája és az egyház az
imádság nagy iskolája. Az egyházközségek csak akkor válnak közösséggé, ha a liturgiában
a pap és a hívek együtt imádkoznak. Ma a hívek maguk keresik az utat Istenhez, és
hagyják, hogy a pap egyedül misézzen az oltárnál, mert nem tudnak bekapcsolódni a
szentmisébe. A szentmisében jelenvaló misztériummal meg kell ismertetni az embereket, a
missalét kezükbe kell adni, hogy az legyen az imakönyvük, és vallásoktatásban kell
részesíteni, hogy visszataláljanak a liturgia éltető forrásához. A magán imádságoknak nem
a szentmise keretében van a helyük, mert a liturgiába tevékenyen be kell kapcsolódni. A
híveket be kell kapcsolni a papi zsolozsma végzésébe is. Az egyház tanít meg arra, hogyan
beszéljünk az Istennel, a liturgiában pedig az isteni szó fenségével találkozunk. A liturgia a
csúcsa minden emberi gondolatnak és a liturgia a hívők igazi imádsága. A mecheleni
kongresszuson elhangzott előadás nem maradt hatástalan. A liturgia történetben ma is úgy
emlegetik, mint a „mecheleni esemény”. Mercier bíboros elhatározta, hogy a misekönyvet,

73
FISCHER, Balthasar, Szócikk: Beauduin, Dom Lambert, in 3LThK 2, 110.
74
Joseph Columba Marmion (1858-1923) ír származású lelkiíró és lelkivezető, világi pap, majd 1186-
ban belépett Maredsous-i bencés kolostorba. II. János Pál pápa 2000-ben boldoggá avatta.
75
Idézi KOLBE, Die liturgische Bewegung, 33.
76
BEAUDUIN, Lambert, La piété de l’Église, Leuven 1914, 47.
77
BEAUDUIN, Lambert, Das eigentliche Gebet der Kirche, LJ 9.4 (1959) 198–202.
78
BEAUDUIN, Das eigentliche Gebet der Kirche, 199.

18
mint imádságos könyvet az emberek kezébe kell adni. A vasárnapi miseszövegeket és a
vesperást népnyelvre kell fordítani. A plébániai kórusok tagjai minden évben valamelyik
liturgikus központban vegyenek részt lelkigyakorlaton. A Mont César kolostorban 1909
adventjére elkészült a La vie liturgique. A Revue Liturgique populaire, a népmisekönyv (a
vasárnapi miseszövegek) első része 150 000 példányban és három hét alatt el is fogyott.
Ebből a próbálkozásból született meg a későbbi liturgikus folyóirat, a Questions
liturgiques et paroissiales. Dom Beauduin a papok számára liturgikus heteket szervezett,
hogy a liturgikus ismereteiket bővítse, és cikkeket közölt liturgikus témákkal. Majd később
közösen szervezte a liturgikus kurzusokat papok és világiak számára, hogy együtt
vitathassák meg a felmerülő kérdéseket.79
A mecheleni Katolikus napok után Belgium egy nagyon látványos liturgikus
megújulást élt át. A brugesi Szent András apátság kiadta a Paroisse et Liturgie folyóiratot,
amellyel a plébániákat segíti a liturgikus megújulásban. A maredsousi kolostor
gondozásában jelent meg a Revue liturgique et monastique, az afflingemi kolostor
kiadásában a Liturgisch Tijdschrift liturgikus szakfolyóirat.
Dom Beauduin nagyon sok újító elgondolása meglepte kortársait, talán azért is, mert
ő mindezekkel megelőzte a korát: szorgalmazta a vasárnapi esti misék bevezetését, a
húsvéti misztérium kiemelését, a közös misézést, a koncelebrációt. Meggyőződése volt,
hogy aki meg akarja ismerni a keleti egyház lelkiségét, annak a keleti liturgiát kell
tanulmányoznia, mert ebben rejlik az ortodoxia éltető ereje. 1921-ben Beauduint
kinevezték a római San Anselmo bencés egyetem fundamentális teológia tanárának.
Rómában ismerkedett meg a keleti egyházak képviselőivel, különösen az orosz
kivándorlókkal. A Szentszék számára is az keresztény egyházak összefogása jelentette a
reményt az ateizmussal szembeni harcban.
Beauduin 1925-ben elhatározta, hogy a Liège melletti Amay-ban kolostort alapít,
ahol együtt élnek a keleti és a nyugati szerzetesek. Mint Mercier bíboros személyes barátja,
erre engedélyt is kapott. Az Amay-i kolostorban a szerzetesek életét a zsolozsma
imaóráinak végzése szerint alakítja, hogy a lectio divina és a Szentírás megismerésével az
elmélkedésben segítse szerzeteseit. A szerzetesek különös figyelemmel fordulnak az
egyházatyák korának tanulmányozására, hogy ezzel is jobban megismerjék egymást, kelet
és nyugat különböző hagyományait.

79
ROUSSEAU, Olivier, Dom Lambert Beauduin, die Liturgie und der Unionsgedanke. Zum ersten
Jubiläum der Liturgischen Bewegung (1909-1959), in BOGLER, Theodor, Liturgische Bewegung nach 50
Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg 1959, 13–25.

19
 1926-ban meghalt Mercier bíboros, és Beauduin életében is elkezdődtek a
nehézségek. Belgium sokan nem értettek egyet Mercier bíboros liturgikus újításaival,
Beauduinnak is el kellett hagyni a kolostort, és vándoréletet kezdett. Az uniós
próbálkozásai miatt el kellett hagynia Belgiumot, és közel huszonöt évig száműzetésben
élt. Gondolom. Életének ez az időszakát az úgynevezett uniós tevékenység jellemzi.
Beauduin ökumenikus módszere abban állt, hogy meg kell keresni azokat a közös lelki
értékeket, amelyek által az elszakadt keresztény egyházak közeledhetnek egymáshoz.
Minden egyház rendelkezik olyan lelki sajátosságokkal, amelyekből tanulni lehet, és
amelyek által egymást gazdagíthatják. Az ortodox egyházak liturgia iránti tiszteletéből, az
anglikán egyházak hagyományából, a protestáns egyházak Biblia iránti szeretetéből tanulni
lehet.80
1939-ben az Amay-i kolostor szűkösnek bizonyult, ezért a szerzetesek átköltöztek
Chevetogneba,81 és 1951-ben ide térhetett vissza a 80 éves Dom Beauduin szerzetestársai
közé. Életének utolsó évét itt töltötte, és a kolostor temetőjébe helyezték örök nyugalomba.
1959-ben a „mecheleni esemény” 50. évfordulója alkalmából rendezett kongresszusra
XXIII. János pápa üdvözlő levelet küldött, és ebben érdemei elismeréseként
„tiszteletreméltó úttörőnek” nevezte Dom Beauduint.82 A pápa 1930-ban meglátogatta az
amayi kolostort, és Beauduin tevékenységét nagyra értékelte.
1959-ben még megérte a II. vatikáni zsinat meghirdetését, amely a liturgikus
reformmal és az ökumenizmus melletti elkötelezettséggel igazolta azt a munkát és életet,
amely Dom Lambert Beauduint jellemezte. Gazdag liturgikus életművének leghatásosabb
eredménye az a felismerés, hogy a lelkipásztorkodás és az egyház liturgiája
elválaszthatatlanok egymástól. A liturgikus lelkipásztorkodás a keresztény lelkiség alapja
és forrása volt, és mindig is annak kell maradnia.83

80
ROUSSEAU, Dom Lambert Beauduin. Ein leben im Dienste des liturgischen Apostolates und
Wiedervereinigung der Christenheit, LJ 4 (1954) 35–36
81
Chevetogne Belgium déli részén, a namuri tartományban található. Ma huszonöt szerzetes él a
kolostorban. Két külön templomot használnak, az egyik a kolostor épületében lévő római katolikus rítusú,
a másik különálló templom a keleti ortodox. A szerzetesek mind katolikusok, és a kolostorba lépéskor
döntenek arról, hogy a bencés vagy a keleti regula szerint akarnak élni. A keleti liturgiát szláv és görög
nyelven végzik. Ma a kolostor Beauduin elképzelése szerint a jel szerepét tölti be, egymás lelkiségét,
liturgiáját, tanítását ismerve juthatnak el az egyházak az egységre.
82
A „verehrungswürdige Pioner” elismerő megnevezés XXIII. János pápa köszöntő levelében
olvasható, amelyet Tardini bíboros államtitkár írt alá, Joseph Ernst van Roey Mechelen bíborosának
címezve. LJ 9. 4 (1959), 197.
83
ROUSSEAU, Olivier, Dom Lambert Beauduin. Ein leben im Dienste des liturgischen Apostolates
und Wiedervereinigung der Christenheit, LJ 4 (1954) 89–93.

20
6. A liturgikus mozgalom Németországban

Németországban az 1892-ben alapított Maria Laach-i kolostor vált a liturgikus

mozgalom szellemi központjává.84 A német liturgikus mozgalomban azonban fontos
szerepet játszott a beuroni apátság és a kongregációhoz tartozó kolostorok. Anselm
Schott85 bencés szerzetes Beuronba lefordítja a misekönyvet és az első kiadás a Herder
kiadó gondozásában jelent meg 1884-ben.86 Maria Laach liturgiatörténeti kutatásai és a
kolostor adta lehetőségek által napjainkban is a liturgika tudományának egyik jelentős
központja. A liturgikus mozgalom Solesmes óta egyre inkább kiszélesedett. Belgiumban
különösen Beauduin munkásságának köszönhetően a mozgalom a lelkipásztori munka és a
liturgia összetartozását hangsúlyozza, Maria Laach szerzetesei a világiakat is bevonják a
mozgalomba. A német liturgikus mozgalom különösen két területen szólítja meg a világi
keresztényeket.
Ildefons Herwegen87 (1874–1946) a német értelmiséget, Romano Guardini pedig a
katolikus ifjúságot vezeti be a liturgia szépségeibe. Herwegen 1913-ban meghívja a német
értelmiségiek egy csoportját, hogy ünnepeljék együtt a szerzetesekkel a nagyhét
liturgiáját.88 Az apát meghívásának olyan személyiségek tettek eleget, mint Heinrich
Brüning a későbbi német kancellár, valamint Robert Schuman, aki francia miniszterelnök
lett és az európai unió egyik megálmodója. 1959-ben Schuman a liturgikus mozgalom 50.
évfordulójára rendezett konferenciát a következő szavakkal üdvözölte: „akkoriban
kezdtünk (Maria Laach-ban) arról gondolkodni, hogy mindennek, a megegyezésnek, az
egységnek, a barátságnak egy forrása van. Ebben az értelemben az eljövendő Európának
Maria Laach az egyik alapköve.”89
84
A kolostort II. Henrik őrgróf alapította 1093-ban. 1802-ben a szekularizáció megszünteti a kolostort.
1892-ben a beuroni főapátság bencés szerzetesi újraalapítják a kolostort.
85
Anselm (Friedrich August) Schott (1843–1896) 1868-ban lépett be a beuroni bencés kolostorba. Az
újonnan alapított Maredsous-i rendházba küldik, itt munkatársa lesz G. Caloennek a francia-latin
misekönyv (Missel des Fidèles) kiadásában. Maria Laachban halt meg 1896-ban.
86
EBEL, Basilius, Ausgangspunkte und Anliegen der religiösen-liturgischen Erneuerung in ihren
Anfängen, in BOGLER, Theodor, Liturgische Bewegung nach 50 Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg
1959, 25-40.
87
Ildefons (Peter) Herwegen, 1895-ben Maria Laachban lépett a bencés rendbe, Beuronban, Rómában,
Bonnban élt. 1907-ben bekapcsolódott a liturgikus megújulási mozgalomba. 1913-tól Maria Laach apátja.
1931-ba alapította a Bencés Akadémiát liturgikus kutatások céljára, melyet 1948-ban róla neveztek el.
Művei: Das Kunstprinzip in der Liturgie, Paderborn 1912; Alte Quellen neuer Kraft, Schwan, 1922;
SEVERUS, Emmanuel v., Szócikk: Herwegen, Ildefons, in 3LThK 5, 48.
88
KOLBE, Die Liturgische Bewegung, 36–37; EBEL, Ausgangspunkte und Anliegen, 27–28; VON
SEVERUS, Erneuerung der Liturgie, 8–9.
89
SCHUMAN, Robert, Ein Blatt Dankbarer Erinnerung, LJ 9.4 (1959) 194.

21
 Egy évvel később a német Katolikus Akadémikusok szövetsége bejelenti, hogy a
liturgikus mozgalomban hivatalosan is részt akarnak venni. A kölni bíboros Herwegen
apátot bízta meg az akadémikusok pasztorációjával. 1919-ben az aacheni találkozón tartott
előadásának címe: A vallásos élet megújítása a liturgia szelleméből. Előadásának főbb
gondolatai: meghatározza az egyházat, a liturgiát, majd kiemeli a megújulás fontosságát, az
egyházi év szerepét és a missalet, mint imakönyvet vegye mindenki a kezébe. Herwegen
számára a liturgia istentisztelet, amelyet az egyház mutat be az Istennek. Az egyházat jogi
oldaláról szemlélve „juristische Person”-ként, societas perfectanak határozza meg, de az
egyház ennél több, mert Szent Pál tanításában az egyház misztikus személy („mystische
Person”). Az egyház misztikus testének lelke a Pneuma. A liturgiában az egész egyház
imádkozik, minden egyes tagja a misztikus testben betöltött tisztségének megfelelően. 90 Az
egyházat egy későbbi előadásában „isten gyermekeinek közösségeként” határozza meg.91
Fontosnak tartotta újra és újra hangsúlyozni, hogy Krisztus testének, az egyháznak élő
tagjaivá kell válni. A liturgia, a vallásos élet megújítása önmagunk megújításával
kezdődik.92 A második világháború kitörése sem akadályozta meg a munkájában,
előadásokat tart, prédikációiban a liturgikus megújulás szükségességét hirdetette. A Maria
Laach-i kolostorban komoly kutatómunka is folyt. A közösségét tudományos és gyakorlati
szinten is a liturgia megismertetésére és terjesztésére ösztönzi. Tanulmánykötetének a
címe, Alte Quellen neuer Kraft (Régi források új ereje) jellemzi azt a munkát, amelyet
Herwegen apát és társai felvállaltak. A „liturgikus mozgalom” névvel illetett törekvésnek
az ő tevékenysége adott új irányt. Írásaiban tudatosan „liturgikus apostolkodás” vagy
„liturgikus megújulás” jelzőket használja.93 Ha a liturgiát meg akarjuk ismerni, vissza kell
menni az első forrásokhoz, mert a liturgikus megújulás valójában újjászületés. 94 1918-ban a
liturgia népszerűsítése érdekében megindítja az Ecclesia orans sorozatot.
Az első kötetben Romano Guardini Vom Geist der Liturgie (A liturgia szelleme)
című könyve jelent meg. Ezt követően Herwegen sorra adja ki a liturgikus megújulás
történetének meghatározó műveit: Albert Hammenstede, Die Liturgie als Erlebnis; Joseph
Kramp, Messliturgie und Gottesreich; Anton Baumstark, Vom Geschichtlichen werden der

90
HERWEGEN, Ildefons, Die Erneuerung unseres religiösen Innenlebens aus dem Geist der Liturgie, in
uő, Alte Quellen neuer Kraft. Gesammelte Aufsätze, Düsseldorf 1920, 3-21 (4–5).
91
HERWEGEN, Ildefons, Der Verklärungsgedanke in der Liturgie, in uő, Alte Quellen neuer Kraft,
Düsseldorf 1920, 22-48 (22).
92
HERWEGEN, Erneuerung, 19.
93
EBEL, Ausgangpunkte und Anliegen, 28.
94
HERWEGEN, Alte Quellen neuer Kraft, VI.

22
Liturgie; Odo Casel, Die Liturgie als Mysterienfeier. 1918-ban a Maria Laach-i apátság
szerzetese, Kunibert Mohlberg, indítja el a Liturgiewissenschaftliche Quellen und
Forschungen sorozatot, amely a mai napig megjelenik.
A harmadik kötetben Albert Hammenstede Die Liturgie als Erlebnis (A liturgia,
mint élmény)95 könyve jelent meg. A szerző abban határozza meg a liturgikus élményt,
hogy a keresztény élet forrása a liturgia, amely a Krisztusból és Krisztusban való életre
akar nevelni. A keresztény közösség minden tagjának élő kapcsolatban kell lennie az Isten
Fiával, mert csak így tud együtt örvendeni, szenvedni az egyházzal. A liturgikus élmény
azt jelenti, hogy a keresztény ember, mint a misztikus test tagja bekapcsolódik Jézus
Krisztus belső életébe, és a Fő, Krisztus szerinti életet él.
A sorozat tizedik kötetében Anton Baumstark liturgiatörténeti művében a keleti és
nyugati hagyományokat vizsgálta. A liturgia történetét vizsgálódásai után a szentmise
alkotó elemeit magyarázza, hogy az olvasó ezeket megismerve jobban be tudjon
kapcsolódni az istendicséretbe és az áldozatba. A liturgiának a mindenkori célja Isten
dicsőítése.96
Romano Guardini97 (1885–1968) olasz származású, de német műveltségű teológus, a
német ifjúságot és fiatal papságot vonta be a liturgikus megújulásba. A nagyműveltségű és
jó tollú Guardini egyaránt járatos Platón és Ágoston, Dante és Pascal, Dosztojevszkij és
Kierkegaard műveiben. A liturgiát úgy szemléli, mint az emberi élet formálóját, alakítóját.
A liturgikus megújulás vezette el az életét és tanítását meghatározó másik nagy
felismeréshez, a Szentírás, mint Isten szavának megismertetéséhez. Az Úr című könyve
ennek bizonyítéka, amelyben Guardini személyes vallomása és hite tükröződik: írásai
„nem akarnak mást, mint képességünkhöz mérten teljesíteni azt a megbízatást, amelyet
maga az Úr adott: hirdetni őt, üzenetét és művét.”98

95
HAMMENSTEDE, Albert, Die Liturgie als Erlebnis (Ecclesia orans 3), Freiburg im Breisgau 1921,
41–43.
96
BAUMSTARK, Anton, Vom Geschichtlichen werden der Liturgie (Ecclesia orans 10), Freiburg im
Breisgau 1921, 115–136.
97
Szülei 1886-ben áttelepednek Németországba, Mainzba. Itt kezdi meg tanulmányait, majd
Freiburgban, Tübingenben, Mainzban teológiát tanul, 1908-ban szentelik pappá. Beuronban lép
kapcsolatba a liturgikus mozgalommal. Korának egyik leghatásosabb írója és teológusa. 1965-ben a VI.
Pál pápa által felkínált bíborosi kalapot nem fogadta el. Főbb művei: Vom Geist der Liturgie, (Ecclesia
orans 1), Freiburg im Breisgau 1922; Das Jahr des Herrn, Mainz 1949; Liturgische Bildung, Burg
Rothenfels am Main 1923; Versuche über die Gestaltung der heiligen Messe, Basel 1946; Besinnung vor
der Feier der heiligen Messe, Mainz 1947; Der Sonntag Gestern, Heute und immer, Würzburg 1957.
FABER, Eva-Maria, Szócikk: Guardini, Romano, in 3LThK 4, 1087–1088.
98
GUARDINI, Romano, Az Úr, Budapest 1986, 16–17.

23
 Guardinit úgy tartják számon, mint az német ifjúság vezérét, vezetőjét, lelkiatyját.
1920-ban kapcsolatba került a német ifjúsági Quickborn-mozgalommal, amelynek
vezéralakja és megújítója lett. A Quickborn-mozgalom hasonlít a cserkészethez, de teljesen
vallási alapon működött. Tagjai tartózkodtak az alkohol és nikotin fogyasztásától, és Szent
Ferenc szellemében hirdették a természet szeretetét. Guardini munkássága nyomán nagyon
sok fiatal papnövendék sajátította el ezt az életszemléletet, és miután a liturgikus
mozgalomba is bekapcsolódtak, a liturgikus megújulás lelkes támogatói lettek. A
mozgalom papjai számára liturgikus oratóriumokat alapított minden nagyobb városban,
amelyek a náci uralomra jutásáig nagyszerűen működtek.
1906 telén a beuroni bencés apátságban tapasztalta meg mit jelent a liturgia. 99 Első
nagysikerű könyve a Herwegen által szerkesztett Ecclesia orans sorozat legelső köteteként
jelent meg, a Vom Geist der Liturgie (A liturgia szelleme)100 címen. Guardini az egyházat
„Isten igaz imádóinak társaságának” „imádkozó egyháznak” tarja. A liturgiának, pedig
ahogyan a már régiek elnevezték a „nagy népkatekizmus”-nak kell lennie.101 A liturgia
alanya az egyház, és a liturgia az egyház hivatalos és nyilvános istentisztelete. Első tehát a
liturgia és csak utána következnek a liturgikus, vagy népi ájtatosságok. A liturgia tehát a
lex orandi, az imádkozás normája az egyház számára. A nemliturgikus imádkozásnak is
ehhez kell idomulnia, és ebből kell ihletődnie.102 A liturgia szellemének egyik legszebb
meghatározása Guardini szavaival: a liturgia „a hitigazságok összességét beleszövi az
imáiba. Valójában nem is más, mint elimádkozott hitvallás.” 103 A nagy műveltségű szerző
fontos megállapítása, hogy a nemes és gazdag kultúra hiánya a lelkiéletet merevvé teszi, az
egyház azt akarja, hogy a lelkiéletet a kultúra termékenyítse meg!
A liturgikus közösség jelentőségéről így ír:

A liturgia alanya nem az egyes ember, hanem a hívők közössége. Ez a közösség nem csupán a
templomban összegyűlt emberekből áll, nemcsak egy éppen összegyűlt egyházközség.
Túlszárnyalja az illető hely határait és felöleli a földkerekség minden hívőjét. Hasonlóképpen
átszakítja az idő korlátait is, és a földön imádkozó közösségét egynek tudja azokéval, akik már
hazataláltak az Örökkévalóságba.104

99
KOLBE, Die Liturgische Bewegung, 49.
100
A magyar kiadás a veszprémi kispapok fordításában jelent meg 1940-ben.
101
GUARDINI, Romano, A liturgia szelleme, Budapest 1940, 7–10.
102
GUARDINI, A liturgia szelleme,16–17.
103
GUARDINI, A liturgia szelleme, 21.
104
GUARDINI, A liturgia szelleme, 35.

24
 Guardini a liturgia egyik célját pedig abban látja, hogy „kegyelmet ad az embernek,
hogy a kegyelemtől hajtva egyéni létértelmét megvalósíthassa, hogy egészen olyan legyen,
amilyen isteni rendeltetéséből akar és kell lennie: hogy Isten gyermekévé legyen. A
liturgiában Isten előtt örüljön ifjúságának.”105 A liturgiának az a feladata, hogy az ember
Istenhez való viszonya helyes legyen, imája, istentisztelete, hite, szeretete és bánata igaz
legyen. A liturgia nem csupán egy szűk körnek, vagy a bencés apátságok a tulajdona,
hanem a minden egyes katolikus hívőé, minden katolikus közösségé.106
A liturgikus nevelés célja éppen ezért az, hogy a hívekben kialakítson egy liturgikus,
keresztény magatartást. A liturgikus magatartás az imádság, az áldozat nem csupán a
bensőt, a lelket akarja szolgálni, hanem az egész embert. Az igazi ember pedig
személyiség, aki „formába öntött lélek, lélekkel eltöltött test.”107 A plébániai közösség
közösséget a közösen ünnepelt liturgia forrassza eggyé. A közös ünneplés pedig kialakítja
az igazi keresztény viselkedési formákat. A liturgia az ember önkifejezése. A liturgia
először megtanít arra, itt van egy ember, aki még nem te vagy. Az én iskolámba kell
járnod, hogy azzá légy, akivé lenned kell.108
Romano Guardini sajátos gondolata a liturgia, mint játék, amelyben az ember „a
kegyelem szelétől hajtva, élő remekművé leszi Isten előtt.” Sokan bírálták és ma sem
fogadják el szemléletét, de érdemes elgondolkodni rajta. A liturgikus nevelésnek ma is arra
kell törekednie, hogy megtanítson imádkozni az Isten előtt való „időfecsérlésre”. Az
embernek

meg kell tanulnia, hogy nem kell mindig valamit elérni, valami hasznosat létrehozni, hanem
kedves dolog eljátszani Isten jelenlétében, szabadságában, szépségében és szent vidámságban a
liturgia Istentől rendelt játékát. Hiszen végeredményben az örökéletben is ebből fog állani a
beteljesülés. Aki pedig most nem érti meg, hogy a mennyei beteljesülés egy örökös dicsőítő
ének, az rájön-e majd akkor erre az igazságra? Nem tartozik-e majd akkor is azok közé a
fáradhatatlan emberek közé, akik ilyen örökkévalóságot céltalannak és unalmasnak találják? 109

A liturgikus reform elindítóit az a gondolat vezette, hogy a liturgiát a keresztény

lelkiélet középpontjába kell állítani. E szándékuk vezette, amikor az egyházi év
jelentőségét hangsúlyozták, és a hívek magánájtatosságait is az eukarisztia vonzáskörébe
akarták vonni. Guardini liturgikus nevelőmunkára vállalkozott és nem csupán az ifjúság,
105
GUARDINI, A liturgia szelleme, 75.
106
GUARDINI, Romano, Liturgische Bildung, Burg Rothenfels am Main 1923, 11.
107
GUARDINI, Liturgische Bildung, 20.
108
GUARDINI, Liturgische Bildung, 75.
109
GUARDINI, A liturgia szelleme, 78–79.

25
hanem a széles olvasóközönség szívesen olvasta műveit. Műveiben minden témával
foglalkozik, amelyeket a liturgikus mozgalom számára a megújulást elősegítik: egyházi év,
magánimádság, vasárnap, a szentmise. Az egyházi év fontosságát és annak a lelkiéletre
hatását így foglalta össze, az egyházi év „által egy imaéletnek kell kialakulnia, amelyen az
egyház istentiszteleti élete és az egyes ember magánimádsága egymást kiegészítik.”110
A vasárnap, mint az Úr Krisztus feltámadásának emléknapja, a hetenként ismétlődő
húsvét, a nyugalom és a remény ünnepe, hiszen arra utal, aminek a beteljesedését várjuk.
Ezért Úr napja, a vasárnap a keresztény ember számára, mint egy bepillantás az
örökkévalóságba.111 Meglepő, hogy 1957-ben a vasárnapról írt könyve megjelenésének
idején a vasárnap megünneplésével kapcsolatos mai problémák jelen vannak a
társadalomban. A szentmisén való részvétel elhanyagolása a szabadidős programok,
sportolás, természetjárás által. A szentmise nélküli vasárnapok a keresztény emberek
életében, „nem szabadidőt, hanem üres időt”, kiüresedést eredményeznek. Az állandó
aktivitással, a rohanó életmóddal az ember elveszíti a mélységek, a csend iránti érzékét.112
Odo Casel113 (1886–1948) a Maria Laach-i kolostor szerzetese, a liturgikus
mozgalom történetébe a misztérium114 teológiájával írta be a nevét. A misztérium teológia
a 20. századi teológia egyik „legtermékenyebb gondolata”, az egyházatyák kora óta nem
volt rá példa, hogy a szentségek teológiája ilyen virágzásnak induljon, és ezzel a
115
gondolattal Odo Casel ajándékozott meg állapította meg Ratzinger bíboros. Nem volt és

110
GUARDINI, Romano, Das Jahr des Herrn, Mainz 1949, 45.
111
GUARDINI, Romano, Der Sonntag gestern, heute und immer, Würzburg 1957, 19–21.
112
GUARDINI, Der Sonntag, 25.
113
Odo Casel 1905-ben lépett be a Maria Laach-i kolostorba, Rómában teológia tanulmányokat, majd
Bonnban klasszikus filológiát tanult. Fontosabb teológiai művei: Das christliche Kultmysterium, Pustet
1960; Das christliche Opfermysterium, Grünewald 1969; Das christliche Festmysterium, Schöningh
1941. HÄUSSLING, Angelus, Szócikk: Casel, Odo, in 3LThK 2, 966–967.
114
A müszterion valamilyen rejtett valóságot, titkot jelölt, kultikus értelemben olyan szent cselekményt,
amelyen csak a beavatottak vehettek részt, és a cselekménybe való bekapcsolódás az üdvöt jelentette. Az
ószövetségi Szentírás könyvei az áldozatokkal és a kultusszal kapcsolatban sem használták ezt a kifejezést.
Az apokaliptikus irodalomban olyan titkot jelentett, amely rejtve van az ember szeme elől. Szent Pálnál
valamilyen üdvtörténeti mozzanatot jelent. Az Újszövetségben a müsztérion a Jézus Krisztusban megjelent
üdvösséget fejezi ki. Ezt az üdvösséget olyan kultikus cselekmények közvetítik, mint a keresztség és az
eukarisztia. SCHEEBEN, Matthias Joseph, Die Mysterien des Christentums, Freiburg 1951, 1–6; Gánóczy
meglátása szerint: „az antikvitás embere hajlott arra, hogy a misztériumban valami egzisztenciálisan
döntő fontosságot lásson, amelyben a létezés alapjait személyesen érinthette meg, és láthatja az emberi
életszférának az istenibe való felemelkedését.” GÁNÓCZY Sándor, Bevezetés a katolikus szentségtanba,
Pannonhalma 2006, 16.
115
RATZINGER, Joseph, Theologie der Liturgie, Gesammelte Schriften 11, Freiburg, Basel, Wien 2008, 197–
214 (197).

26
nem akart reformer lenni, eszménye a „régi forrás, új erő”, de a római liturgiát úgy
szemlélte, mint a keresztény élet éltet tápláló forrását, és ehhez változásra volt szükség. 116
Odo Casel vallástörténeti és az egyházatyák kutatásai alapján állítja, hogy az eukarisztikus
ünneplés bizonyos mértékben hasonló az ősi misztérium kultuszokhoz. A témával
foglalkozó műveiben: Die Liturgie als Mysterienfeier (1922), Das christliche
Kultmysterium (1932), Das christliche Festmysterium (1941) fejti kiálláspontját a
mysteriummal kapcsolatosan. Isten maga a misztérium, mint végtelen távolság és szentség,
akit egyetlen ember sem közelíthet meg.117 A kereszténység legnagyobb és utolsó
misztériuma, amely alapja és forrása minden keresztény misztériumnak Isten
kinyilatkoztatása az emberré lett Logosban.118 Jézus Krisztus a „személyes misztérium”,
mert a láthatatlan istenséget megtestesülésével kinyilatkoztatta, ezért a megtestesülést
jogosan nevezzük misztériumnak vagy szentségnek.119 Hasonló módon Jézus áldozati
halála, feltámadása és megdicsőülése misztérium; Jézus a hitben és a misztériumban él
egyházában. Ez a misztérium a mysterium fidei, csak a hit szemével lehet belelátni ennek a
kegyelemnek a mélységeibe. Casel a szentmise áldozat titkát kutatva megállapítja, hogy az
áldozat a világtörténelem középpontja, mert az áldozat út az Istenhez. Isten Agape, és ahol
nincs jelen ott, minden meghal, úgy ahogyan a Nap nélkül a természet is megfagy. Az
áldozat lényege az önátadás, amely öröm, az élet túláradása és termékenység. Ezért
egyedül az áldozat vezet el az életre, az egyetlen út, amelyen Istenhez juthatunk.120 Casel
tanításában az áldozat lényege nem a megsemmisítés, a fájdalom, hanem öröm és
boldogság. „Az áldozat tehát nem megsemmisíteni akar, hanem egy magasabb állapotba
emelni. Minden áldozatnak az élet a végső értelme.”121 Ami nem tökéletes, annak van
szüksége áldozatra, hogy tökéletessé váljon. Az embernek azért van szüksége az áldozatra,
hogy eljusson a tökéletes életre. Ezért az ember számára az áldozat a legnagyobb tett,
amellyel élete kiteljesedhet.122
Casel nem csak a misztérium kifejezés pogány fogalmát használta, hanem a Szentírás
tanítását is tanulmányozta: „Pál számára a misztérium Isten csodálatos kinyilatkoztatása

116
NEUENHEUSER, Burkhard, Odo Casels Beitrag zur Theologischen Fundierung der Liturgischen
Erneuerung, in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen II, LQF 88, 649–650.
117
CASEL, Odo, Das christliche Kultmysterium, Regensburg 1948, 16.
118
CASEL, Das christliche Kultmysterium, 107.
119
CASEL Das christliche Kultmysterium, 18; 109.
120
CASEL, Odo, Das christliche Opfermysterium, Graz 1968, 4.
121
CASEL, Das christliche Opfermysterium, 15.
122
CASEL, Das christliche Opfermysterium, 13–14.

27
Krisztusban. Isten, aki az örök csendben rejtőzött, »aki megközelíthetetlen csendben lakik,
akit senki ember nem látott és nem láthat« (1Tim 6,16) testben kinyilatkoztatta önmagát, a
Logos, az ő Fia emberré lett és a kereszten Isten teljes szeretetét az ember számára
elképzelhetetlen módon megmutatta.”123
A szentmise, mint misztérium ünneplés című könyvében Odo Casel Jézus Krisztus és
az eukarisztia misztériumát vizsgálja.124 Az kereszténység első és legnagyobb misztériuma
Jézus Krisztus személye, akiben az Atya kinyilatkoztatta önmagát. Szent Pál tanítása
alapján Casel számára Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta azt a misztériumot/titkot
„amelyre az örök idők során hallgatás borult” (Róm 16,25). Jézus Krisztus maga a
misztérium, „ez a titok pedig nem más, mint a bennetek lévő Krisztus, a dicsőség
reménye” (Kol 1,27).
A kereszténység egyszerre misztérium és lelki vallás, és második nagy misztériuma
az eukarisztia. Az eukarisztia nem csupán az örökélet kenyere, hanem egy mélységes
misztérium is, életközösség Jézus Krisztussal. Az első keresztény közösségek ebben a
hitben vették magukhoz az eukarisztiát, amely „a halhatatlanság orvossága, ellenszer a
halál ellen, hogy ne haljunk meg, hanem mindörökké éljünk Jézus Krisztusban”. 125 A
vasárnap pedig Isten megváltó művének a beteljesedése, a „Kyriake az új keresztény
életforma szimbóluma.”126 A szentmisében nem csupán Krisztus jelenik meg, hanem
misztikusan (a szertartások fátyla alatt) teljes megváltói műve is, a kereszthalállal együtt. 127
Amikor az egyház bemutatja a szentmisét az üdvösség művében részesül. A szentmise
Krisztus áldozatának, halálának, feltámadásának, mennybemenetelének megjelenítése.128
Elméletét sok bírálat érte, de a megjelenítés elmélete a teológiában termékenynek
bizonyult. Ha minden szentmisében megjelenik a kereszthalál, akkor magától értetődik az
áldozat egysége, Krisztus és egyháza áldozatának egysége.129
Különösen nagy szolgálatot tett kutatásaival abban, hogy a húsvét ismét, vagy
ahogyan ő nevezte, a „Pascha-Mysterium” az egyházi év középpontjába kerüljön, és
123
CASEL, Das christliche Kultmysterium,18.
124
CASEL, Odo, Die Liturgie als Mysterienfeier (Ecclesia orans 9), Freiburg im Breisgau 1922, 45–
104.
125
ANTIOCHIAI Szent Ignác, Az Efezusiakhoz írt levél, in VANYÓ László (szerk.), Apostoli atyák
(Ókeresztény írók 3), Budapest 1980, 170.
126
CASEL, Odo, Art und Sinn der ältesten christlichen Osterfeier, Jahrbuch der Liturgiewissenschaft 14
(1934) 1-78 (56).
127
CASEL, Die Liturgie als Mysterienfeier, 62–63
128
CASEL, Das christliche Opfermysterium, 24.
129
JUNGMANN, A szentmise, 93–94.

28
ünneplése az ősegyház gyakorlatához visszatérjen, nem csupán a liturgikus ünneplésben,
hanem eszmeiségében is. Munkásságának további fontos területét jelentették az egyházi év
és az egyház misztériumával kapcsolatos kutatásai. Különösen német nyelvterületen fontos
szerepe volt abban, hogy a teológiai irodalomban visszakerültek olyan kifejezések, mint a
pneuma, ekkléssia, parúzia, pászka. Ellenfelei részéről sok bírálat érte a misztérium
kifejezés értelmezéséért, illetve, hogy a pogány misztériumvallások kifejezéseit átvette és
használta írásaiban.130
Munkásságának és életművének kutatói egyöntetűen kiemelik Odo Casel halálának
szimbolikus üzenetét, 1948 húsvét éjszakáját. A húsvéti misztérium ünneplése közben, a
húsvéti vigília alatt érte a halál, miután ünnepélyesen meghirdette Jézus Krisztus
feltámadásának örömhírét.
Johannes Pinsk (1881–1957) világi pap, főiskolai tanár. A nagy nevek mellett egy
kissé háttérbe szorult tevékenysége, de mint világi pap a berlini plébánián ahol szolgált a
liturgikus reform és megújulás eszmáit hirdette. Az Ecclesia orans sorozatban jelent meg a
Die Sakramentale Welt, liturgikus műve. Az egyházat szakramentális egyháznak nevezi, a
liturgiában Jézus Krisztis tevékenykedik az emberisgért, megmentett a léttől való
félelemtől és megajándékozott az isteni élettel. Az egyház liturgiája ezért mindig
személyes találkozás Jézus Krisztus és a hívő ember között. 131 Az egyház liturgiája a papok
és laikusol számára egyaránt az instrumentum vitae kell, hogy legyen.132
Pius Parsch133 (1884–1954) ágostonrendi szerzetes a világi híveket vonta be a
liturgikus megújulásba. Mint tábori lelkész részt vett az első világháborúban. Ez a
tapasztalat fordította érdeklődését a népliturgia és a Biblia felé. Pius Parsch fáradozásai
által a liturgikus megújulás fokozatosan elérte a világi híveket is, a liturgikus apostolkodás
által. 1922-ben bevezette az úgynevezett „liturgikus miséket”, ezáltal tudatosan a tevékeny
részvételre nevelte az embereket. Nyomdát és kiadót alapított, ahol a miseszövegeket és a
népliturgikus apostolkodás más kiadványait előkészítették és nyomtatták. A Szent Gertrúd
templomban a szentmise előtt elimádkozták a zsolozsmát, a szentmise részeit magyarázták,

130
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 39–40.
131
AMON, Eberhard, Lebesaustautsch zwischen Gott und Mensch, in Studien zur Pastoralliturgie 6.,
Regensburg 1988, 41–43.
132
AMON, Lebesaustautsch zwischen Gott und Mensch, 156.
133
Pius PARSCH főbb művei: Das Jahr des Heiles, Klosterneuburg 1923 (magyarul Üdvösség éve. Az
egyházi év liturgiájának magyarázata I-III, ford. Halamka Gyula, Bátky Miklós, Szamek József,
Budapest, 1936); Liturgische Erneuerung, Klosterneuburg bei Wien 1931; Kurze Messerklärung,
Klosterneuburg bei Wien 1930; Volksliturgie, Klosterneuburg bei Wien 1940. HÖSLINGER, , Norbert W.,
Szócikk: Parsch, Pius, 3LThK 7, 1392.

29
és a végén agapét ültek. Pius Parsch a szentmisén részvevőket liturgikus közösséggé
nevelte. X. Pius pápa szellemében a szentmisét és az eukarisztiát a hívek vallásos életének
központjába akarta állítani: „a szentáldozásban fejezzük ki a szent áldozatban való
legbensőbb részvételünket és Krisztus áldozatába való bekapcsolódásunkat.”134
Pius Parsch másik nagy érdeme, hogy a Bibliát a hívők kezébe adta. Az első
világháború háború befejezése után a Bécs melletti Klosterneuburgban rendszeres
bibliaórákat tartott. 1950-ben megalapította Bibliaapostolkodást és a Biblia és a Liturgia
című folyóiratot.
Az anyanyelv bevezetését szorgalmazta a liturgiába. Hetente misefüzeteket adtak az
ünneplő közösség kezébe a vasárnapi szentmise részeivel és azok magyarázataival. Pius
Parsch fő műve: Az üdvösség éve, ebben a nagy tömegekhez fordult, érthető nyelven
magyarázta és ismertette a liturgiát: „Az Egyház, – és minthogy az Egyház Krisztus
titokzatos teste, azért a misztikus Krisztus. Tehát Krisztus az ő tagjaival együtt, Krisztus az
ő Egyházával gyakorolja a liturgiát. Az egyes személy csak annyiban végezhet liturgiát,
amennyiben az Egyház tagja, és ennek is tudja magát.”135
A liturgia nem csupán „imádság” ahogyan sokan gondolják, hanem a „régi egyház”
gyakorlatát kell ismét feleleveníteni, a liturgia „cselekszik és művel is.” Pius Parsch a
szőlőtőről mondott jézusi példabeszéddel szemlélteti a liturgia szerepét az egyház életében,
ezért a liturgia: Krisztus titokzatos testének az egyháznak a lélegzése, a test vérkeringése, a
nedvkeringés a gyökerekből az ágakba, „a liturgia az egész Egyház szervezetének
életműködése.” A liturgiában misztériumot ünneplünk: a krisztusi megváltás folyósítása,
Krisztus megváltó tevékenységének a folytatása, az ő életével telünk el, „Krisztus isteni
életében való részvétel.”136 A szentmise „a legfőbb liturgia” az egyház istentisztelete,
amelyet bemutat az istennek Krisztus által. Minden szentmise Jézus Krisztus megváltó
művének megjelenítése, a vele való „meghalás és feltámadás”. Aki a liturgia szépségeiben
részesedni akar, annak ismerni kell a misekönyvet és az egyházi évet a „liturgiába mártott
időt.” A breviárium nem csupán a papok és szerzetesek, hanem minden keresztény ember
imádságoskönyve.137

134
PARSCH, Pius, A szentmise magyarázata, Budapest 1937, 15.
135
PARSCH, Üdvösség éve I., 9.
136
PARSCH, Üdvösség éve I., 12.
137
PARSCH, Üdvösség éve I., 11–14.

30
 Kitartóan hirdette: a Szentírást a nép kezébe kell adni, a liturgiát pedig mindenki
közkincsévé kell tenni. A liturgia a Szentírás szavait használja, ezért: „ha az Egyház a
liturgiában Istenhez imádkozik, Isten mindig a saját szavait hallja” benne.138
Pius Parsch szellemiségét és munkásságát a Biblia és a liturgia összetartozásának
kiemelésében lehet meghatározni, amelyek által a kor kereszténységét liturgikussá kell
alakítani, a vallásosságot és az egész életet. Életművét a hídépítő munkája szimbolizálja,
összekötni a mindennapi életet a liturgiával, a liturgiát a szentírással, a kolostorokban
szépen végzett liturgiát a népliturgiával.139
A liturgikus mozgalomba a bencés szerzetesek mellett a jezsuiták is bekapcsolódtak.
Josef Andreas Jungmann (1889–1975)140 munkássága és hatása a liturgikus megújulásban
kiemelten fontos. Az innsbrucki egyetemi tanár tudományos munkássága a II. vatikáni
zsinaton érte el tetőpontját. A zsinat Liturgikus Konstitúciójának egyik
megszerkesztőjeként tartja számon a szakirodalom. Az innsbrucki egyetemen szerzetes
társaival, Hugo és Karl Rahnerrel elindítják a kerügmatikus teológia irányzatot.
Fő műve a Missarum Sollemnia 1948-ban jelent meg, ebben a római szentmise eredét
és történetét kutatja a legújabb kutatások fényében. Szaktudásával és munkásságával a
liturgikus mozgalom egyik legfontosabb tudományos megalapozója lett. „A liturgiához
nem csupán a hívek Ámenje tartozik hozzá, hanem az anyanyelven végzett imádság és
ének is.”141 Jungmann a magyarul is megjelent könyvének utolsó mondataiban így foglalta
össze a szentmise misztériumát:

Krisztus személyében Isten lehajolt hozzánk és emberré lett. Földi tartózkodása végén az
Istenember eget-földet kiengesztelő művét ebbe az egyszerű jelbe foglalta össze, és átadta
egyházának, azzal a megbízatással: hordozza minden koron át, mint az ő jelenlétének örökös
zálogát, és mint saját életének középpontját. […] Sohasem fogjuk megtalálni a szentmise
bemutatásának eszményi formáját. Sem alulról jövő kezdeményezés, sem felülről származó
utasítás nem fejleszthet ki olyan formát, amely minden igénynek megfelel. Ennek a feladatnak
mindörökre megvalósítatlanul kell maradnia. Csak annyit remélhetünk, hogy elérjük azt az
állandó kompromisszumot, amely megsejteti, sőt megközelíti az elérhetetlen eszményt. […] A
szentmise csakugyan az, aminek Journet mondja: »a Kereszt ereje, amely átnyúlik a
nemzedékeken, hogy egész életünket magába zárja, minden hitünkkel és szeretetünkkel
bevonja a Passió drámájába, ahol meg van az eleve elrendelt helyük. «Az a folyamat ez,

138
PARSCH, Üdvösség éve I., 15.
139
MAAS-EWERD, Theodor, Laudatio auf Pius Parsch, Bibel und Liturgie 45.1 (1975) 67–75.
140
BITTER, Gottfried, Szócikk: Jungmann, Joseph, in 3LThK 5, 1099–1100.
141
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 61.

31
 amellyel Krisztus az egész teremtést magához vonzza. És folytatódik mindaddig, amíg újra el
nem jön.142

A liturgikus kutatások terén végzett munkásságát a hagyományhoz való hűség és a

megújuláshoz szükséges bátorság jellemezte.143

7. A liturgikus megújulás kiteljesedése

A kolostorok, értelmiségiek és fiatalok után a liturgikus megújulás szelleme elérte

azokat is akikért keletkezett a világi híveket és a plébániákat. 1925-ben Georg Heinrich
Hörle plébános Frankfurtban új plébániát alapított. Az új közösség megszervezésének
középpontjába az oltárt és a szentmisét állította. A közösséget úgy nevelte az aktív
részvételre, hogy a szentmiséken kívül a vesperás és a kompletórium imádkozásába is
bevonta a híveket. Az ő közösségét nevezik az első „liturgikus” plébánia közösségnek.144
A lipcsei oratoriánus szerzetesek kezdeményezésére szinte minden nagyobb
németországi városban megalakultak az úgynevezett oratóriumok, ahol a világi híveket a
liturgia ismeretére és tevékeny részvételre nevelték.
A liturgikus megújulás a franciaországi solemesi kolostorból indult, útja átvezetett
Belgiumon, Németországon, Ausztrián és visszatért Franciaországba. A domonkos
szerzetesek 1943-ban létrehozták a liturgikus lelkipásztori központot (Centre de Pastorale
Liturgique, CPL), a liturgikus mozgalom történetének legjobban megszervezett
szervezetét. A liturgikus központban olyan híres személyiségek tevékenykedtek, mint az
alapító Paul Doncoeur, Luis Bouyer, A. G. Martimort és Dom Lambert Beauduin.
A liturgikus mozgalom Olaszországban is éreztette hatását, a bencés szerzetesek
jelentették meg 1914-ben a Rivista liturgica folyóiratot. Milanóban az Ambrosius,
Torinóban a Liturgia, majd Rómában az Ephemerides liturgicae liturgikus folyóiratok
jelentek meg. A Mediator Dei enciklika megjelenése után megalakult az első liturgikus
központ a Centro di Azione Liturgica, majd 1949-ben Pármában megszervezték a
liturgikus hetet.
Az észak-amerikai kontinensen az Egyesült Államokban a bencés Collegeville
apátságban jelent meg 1926-ban a liturgikus témákkal foglalkozó Orate fratres, későbbi
nevén a Worsip folyóirat. 1939-ben az angol nyelvű missalé hatalmas sikert aratott a hívők
körében. New Yorkban jelentették meg a negyedévenként megjelenő Liturgical Arts

142
JUNGMANN, A szentmise, 276–277.
143
MEYER, Hans Bernhard, Ein Leben für die Kirche, LJ 25.1 (1975) 68–71.
144
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 53–54.

32
színvonalas folyóiratot. Angol nyelvre fordították Romano Guardini, Odo Casel, Parsch
Pius és Josef A. Jungmann műveit. Az 1959-es liturgikus héten tizenkét püspök, 1100 pap,
900 szerzetesnővér és másfélezer világi hivő vett részt.
Dél-Amerikában különösen Brazíliában keltett nagy visszhangot a liturgikus
megújulási mozgalom. A beuroni bencés apátsághoz tartozó kolostorok munkálkodása által
a liturgia a figyelem középpontjába kerül, lefordították Parsch Pius és Romano Guardini
műveit, majd 1933-ban megjelent a latin-portugál Missálé. Rio de Janeiróban és Porto
Allegreben liturgikus kurzusokat szerveztek a világi híveknek.145
A liturgikus megújulás eszméinek terjedésében fontos szerepet játszottak jól
megszervezett tanulmányi napok. A Centre de Pastorale Liturgique és a Trieri Liturgikus
Központ közös szervezésében elindított kezdeményezés összefogta, és eszmecserére
ösztönözte a liturgikus szakembereket.146
Az első tanulmányi napot a Maria Laach-i kolostorban szervezték meg 1950-ben. A
megbeszélések Missale Romanum-ról folytak, francia, német és holland szakemberek
részvételével. A tanulmányi nap javaslatai a majdani II. vatikáni zsinat misekönyv
reformjának első lépéseit jelentették.
A második összejövetelt a kölcsönösség jegyében a Franciaországban az odilienbergi
kolostorban tartották 1952-ben. Amint a találkozó témája mutatja, A mai ember és a
szentmise ünneplése kérdésre kerestek választ. Erre a találkozóra nem csak szakembereket,
hanem lelkipásztorkodó és a missziókban szolgáló papokat is meghívtak.
A harmadik liturgikus napoknak Luganoban volt a házigazdája 1953-ban. Ennek a
találkozónak a sajátos jelentőségét az a tény jelentette, hogy nagyon aprólékos
előkészületek előzték meg. Meghívót küldtek a vatikáni hivatalokba, meghívták a
legismertebb olasz egyházi vezetőket. A főelőadást Lercano bíboros tartotta, A tevékeny
részvétel, mint X. Pius pápa pasztorálliturgikus reformjának az alapja címmel. Johannes
Hofinger jezsuita előadásának témája, A szentmisén való tevékeny részvétel és a
hitterjesztés a missziós országokban volt. Ezzel az előadással a liturgikus mozgalom a
világegyházat is bekapcsolta a reformba. A luganoi konferencián az előadások után
kiscsoportokban vitatatták meg az elhangzottakat, és a javaslatokat egy dokumentumban
rögzítették.
A negyedik tanulmányi napokat a leuveni Mont César bencés kolostorban rendezték
meg 1954-ben. Ezt a találkozót Rómában készítették elő és a pápa áldását adta rá. A

145
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 120–126.
146
WAGNER, Johannes, Mein Weg zur Liturgiereform 1936–1986, Freiburg, Basel, Wien 1993, 24–25.

33
találkozó két nagy témája, A szentmise perikópáinak felülvizsgálása szentírási teológiai és
katekétikai szempontból, illetve Az eukarisztia ünneplése és a koncelebráció. A második
kérdés dogmatikai megvitatására meghívást kapott Karl Rahner és Michael Schmaus is.
Távíratban Rómából értesítés érkezett, hogy a koncelebráció kényes téma, és csak röviden
kell tárgyalni róla. A megbeszéléseken a koncelebrálás szükségessége mellett foglaltak
állást, és a nagycsütörtöki olajszentelési mise formájában javasolták annak gyakorlását.147
Az ötödik liturgikus tanulmányi napokra ismét az Alpoktól délre, Assisiben került
sor 1956-ban. A római megbeszéléseken született meg a döntés, nem Rómában, hanem egy
Rómához közeli helység legyen a találkozó színhelye. A Szentszék részéről Cicognani és
Ottaviani bíborosok, Montini érsek és a pápa gyóntatója P. Augustin Bea SJ (a majdani
bíboros) vettek részt az előkészítő tárgyalásokon. A szervezők most már egy nemzetközi
pasztoráliturgikus kongresszus méretében gondolkodtak. A kongresszus témájaként A
liturgia megújítása a lelkipásztorkodás szellemében XII. Pius pápa uralkodása alatt címen.
A kongresszus elnökségének tagjai között foglaltak helyet: Cicognani bíboros, a
Rítus Kongregáció prefektusa, Gerlier, Frings, Ariba y Castro és Lercano bíborosok.148
A közel 1500 meghívott az egész világegyházat képviselte. Ausztráliát a melbourni
és maitlandi püspökök, Belgiumot a genti és brugesi püspökök és a Mont César-i főapát.
Kínából három püspök volt jelent. Németországot népes küldöttség képviselte a mainzi,
passaui, rottenburgi, trieri püspökök, a beuroni és Maria Laach-i főapátok.
Franciaországból két érsek egy püspök és három segédpüspök volt jelen. Indonéziát és
Írországot egy-egy püspök képviselte. Olaszország huszonegy püspöke jelent meg
Assisiben. Képviseltette magát az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Luxemburg,
Hollandia, Ausztria Spanyolország és a Fülöp-szigetek.
A központi szervezőbizottságot szerepét az olasz Centro di Azione Liturgica, a
francia Centre de Pastorale Liturgique, a német Liturgische Institut és a svájci Centro de
Liturgia e Pastorale képviselői töltötték be.
A kongresszus elhangzott legfontosabb két legfontosabb előadását Josef Jungmann,
A pasztoráció, mint a liturgiatörténet kulcsa, és Augustin Bea, Isten szavának szerepe a
liturgiában és a lelkipásztorkodásban tartotta. J. Jungmann előadásában a szentmise
liturgiájának közösségi jellegét emelte ki hogy: „a hívők ne mint néma tanúk vegyenek
részt” a szentmisén. A szentmisék könyörgései többes számban hangzanak el

147
WAGNER, Mein Weg zur Liturgiereform, 24–33.
148
WAGNER, Johannes, Die Erneuerung der Liturgie aus dem Geist der Seelsorge unter dem Pontifikat
Papst Pius XII., LJ 6.4 (1956) 189–190.

34
(„könyörögjünk”), a jelenlévők pedig a végén Ámennel válaszolnak rá, Ágoston szavaival,
mintegy aláírásukkal jóváhagyják az elhangzottakat. A latin nyelv sokáig a közösségek
nyelve volt, és a liturgiában a közösségi szellemet erősítette. A liturgia a hívőket
elsősorban az öntudatos keresztény életre akarta nevelni, hogy Jézus Krisztus húsvéti
győzelme az ő életükben is valósággá válik. A liturgia másodszor a helyes imádságra akar
tanítani, mert a szentmise az „imádság iskolája.” Most megváltozott a helyzet, a latin nyelv
mintegy „ködfelhő” áll a hívők és a liturgia között. XII. Pius pápasága ezt a „védő páncélt”
kezdte lebontani a liturgiáról.149
Augustin Bea előadásában Isten szavának a jelentőségét emelte ki. Miben áll Isten
szavának jelentősége a lelkipásztorkodásban tette fel a kérdést Bea. A feleletet először az
egyháztörténelem adja meg. Az apostoli és a vértanúság kora tanúsítja, hogy az
igeliturgiában olvasták a Szentírást. Másodszor a teológia válaszol, a Szentírás Isten szava,
általa a Szentlélek szól, innen van a hatása és ereje. Harmadszor az eukarisztia ünneplése
adja a választ, hiszen a szentmisében olvasták a Szentírást. A papok ezért az eukarisztia és
az Ige szolgái kell, hogy legyenek. A zsolozsma reformja, a szentmisék olvasmányos
rendjének a megújítása arra szolgál, hogy a papok az „Ige asztalának” adományait
továbbadják a hívő népnek.150
Fontos megemlíteni még a következő referátumokat is: Gerlier lyoni bíboros, Az új
kétnyelvű Rituálé hatása a lelkipásztorkodásra, Johannes Wagner, Liturgikus művészet és
a lelkipásztorkodás, P.M. Roguet OP, Liturgia és igehirdetés, Olivier Rousseau, A liturgia
és lelkipásztorkodás viszonya a keleti rítusokban, Lercano bíboros, A zsolozsma reformja,
Ferdinando Antonelli, Az Ordo Hebdomade Sanctae jelentősége.151
A kongresszus befejezése után Rómában XII. Pius pápa fogadta a résztvevőket és
áldását adta munkájukra. A pápa beszédében úgy értékelte a liturgikus megújulást, mint a
Szentlélek munkálkodást az egyházban.
A kongresszus szervezői egy szűk körű megbeszélésen hangot adtak egy egyetemes
zsinat összehívására, a vatikáni tisztviselők azonban a pápa előrehaladott életkorára
hivatkozva nem tartották időszerűnek a javaslatot. A szentmise reformjának kérdésével
kapcsolatban a Rítuskongregáció képviselői azon a véleményen voltak, hogy egyelőre csak
egy „kis” reformot lehet végrehajtani.152
149
JUNGMANN, Josef A., Seelsorge als Schlüssel der Liturgiegeschichte, LJ 6.4 (1956) 201–203.
150
BEA, Augustin, Die Seelsorgerliche Bedeutung des Wortes Gottes in der Liturgie, LJ 6.4 (1956)
208–209.
151
WAGNER, Die Erneuerung der Liturgie, 198–199.
152
WAGNER, Mein Weg zur Liturgiereform 1936–1986, 37.

35
 A hatodik nemzetközi liturgikus kongresszust Spanyolországban a Monserrati bencés
apátságban rendezték. Hosszas előkészületek és egyeztetések meg a találkozók. A
rendezők többször Rómába utaztak. Római körök ellenezték a püspökök részvételét, a
bencés apátok viszont Assisi példájára szükségesnek tartották a jelenlétüket. A
kongresszus témájáról is nehezen sikerült egyességre jutni. A szervezők a keresztség
szentségét javasolták, Bea bíboros azt kérte, hogy a témát egészítsék ki a bérmálás
szentségével is. Jungmann az eukarisztia témát is fontosnak tartotta, hiszen az initiáció a
keresztség, bérmálás és eukarisztia hármas egysége.
Végül a keresztség maradt a kongresszus fő témája. A részvevők egyöntetű
véleménye szerint a keresztélés rítusát meg kell reformálni: a gyermek- és
felnőttkeresztelés szertartását, az őskeresztény katekumenátusnak vissza kell állítani egy új
és modern formáját.
A hetedik liturgikus kongresszust 1960-ban rendezték meg Münchenben, a
megbeszélések fő témájaként az eukarisztiát választották. Az előadások a szentmisén való
részvételt, a nép részvételét, az anaphorat, az eukarisztia a nyugati és keleti egyházak
hagyományában témákat taglalták. A kongresszus záró előadását Bea bíboros tartotta az
Ige és szentség két asztaláról. A müncheni találkozót végig kísérte a feszültség, hiszen
XXIII. János pápa 1959. január 25-én bejelentette az egyetemes zsinat összehívását.
A liturgikus kongresszusok értékelésekor ki kell emelni azt az együttműködést,
amelyre a szervezők mindvégig nagy hangsúlyt fektettek. A helyszínek és a témák
megválasztása mindig a Szentszékkel együtt történt. A liturgikus mozgalom összefogta a
különböző nemzeteket, hiszen a német és francia liturgikus központok folyamatosan
együttműködtek. Az Assisiben megtartott ötödik nemzetközi kongresszuson a világegyház
nagy része képviseltette magát. Ilyen értelemben ezek a találkozók a II. vatikáni zsinatot is
előkészítették és a részvevőket a közös munkára és gondolkodásra nevelték. Oldották a
feszültségeket a különböző véleményt képviselő táborok között. Mindvégig a nyitottság és
együttműködés kísérte a tanulmányi napokat. Püspökök és világi papok, a szerzetesrendek
elöljárói együtt keresték a világegyházban felmerülő korkérdésekre a választ. X. Pius pápa
szelleme ösztönözte, hogy a szentmisét és az eukarisztiát a katolikus lelkiség
középpontjává és forrásává tegyék.

36
8. Ellentétek a reform hevében

Ma is viták folynak arról, hogy mennyiben voltak helytállóak a liturgikus mozgalom

törekvései, és az értékelések lényegében a liturgikus megújulást támogató vagy azt elvető
párthoz való tartozástól függnek.
A 19. század végén, illetve a 20. század első felében a világ, amelyben a keresz-
tények éltek, gyors változásokon ment át, amelyek a liturgiához való viszonyulást is be-
folyásolták. A liturgikus mozgalom vezetői a reformokban látták a megoldást, amely
kortársaikat segíthette abban, hogy a liturgiában találkozhassanak azzal, aki megjelenik
minden szentmisében, a szentségekben és megszólal a Szentírásban. Ezt a helyzetet
szemlélteti Theodor Bogler és Alfons Kirchgässner elemzése a 20. század közepén.
Theodor Bogler 1954-es, a Moderner Mensch und Liturgiereform című írásában a
liturgia teológiájával, az egyház egyetemes jellegével, illetve a modern ember megváltozott
helyzetével és gondolkodásmódjával hozta összefüggésbe a reform szükségességét.153 A
liturgiában Isten az emberrel akar találkozni, és őt az üdvösséggel megajándékozni. Ezért a
szentmise nem csupán „ima-istentisztelet”, hanem „áldozati istentisztelet”; csak így lehet a
közösségeket megszólítani és egybefogni, hogy a résztvevők az elbocsátáskor
küldetéstudattal távozzanak. A szentmise igeliturgiájának is tanító liturgiának kell lennie.
A liturgikus térnek az egyház tagjainak öszzetartozását kell kifejeznie: az oltár és a
templomtér összetartoznak, amint a papok és a hívek egy közösséget alkotnak. A szent-
misének továbbá az embereket szeretetszolgálatra kell ösztönöznie; az imádkozó közösség
az oltártól kapja a küldetését a szeretet szolgálatra. A szentmiséből kell erőt merítenie
minden kereszténynek a mindennapi életéhez. Bogler úgy értékelte, hogy a szentmise
korabeli formája elmélyíti a hitkrízist, mert a világi hivőket nem tudja megszólítani, közös
cselekvésre ösztönözni. A liturgikus reformnak, amennyiben az embert meg akarja
szólítani, nemcsak egyes országok elvárásaira, hanem ezekre a teológiai és lelkipásztori
szempontokra, illetve az egész világegyház helyzetére figyelnie kell.
Ugyanebben az időszakban, Alfons Kirchgässner a kor viszonyulását vizsgálva a
liturgiával kapcsolatos emberi és a liturgia szerkezetéből adódó nehézségeket vázolja. A
társadalmi és vallási helyzetről a következő képet nyújtja: az emberek, különösen a nagy-
városokban fáradtak és létbizonytalanságban élnek, személyi szabadságukban kor-
látozottak. A kor emberét a hitszegénység jellemzi, nem ismeri a Szentírást, idegenkedik a
dogmáktól, képtelen imádkozni. A vasárnapi szentmisemulasztást nem tartja súlyos
153
BOGLER, Theodor, Moderner Mensch und Liturgiereform, in BOGLER, Theodor, Erneuerung der
Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg 1954, 13–25.

37
bűnnek, hiányoznak az igazi keresztény közösségek, sokan a spiritualizmusban keresnek
vigasztalást. Ami a liturgiát magát illeti, szentmise liturgiája nagyon összetett, a latin nyelv
még nehezebbé teszi annak megértését. A liturgia megkövesedett, és nem változott a 16.
század óta, a hívőknek kevés lehetősége van a tevékeny bekapcsolódásra.154
A liturgia terén bevezetett változás és reform azonban sokakban ellenkezést és
félelmet váltott ki. A hosszú századok hagyománya begyakorlódott és szokássá vált, majd
sokan elvesztették a liturgia iránti érzéket. Ezért hosszú időre és türelemre volt szükség az
új szellem és gyakorlat elfogadására. A második világháború, súlyos következményeivel, a
liturgikus mozgalom tevékenységében is megtorpanást jelentett.
Theodor Maas-Ewerd az 1939–1944-es éveket a „liturgikus megújulás krízis
időszakának nevezte.”155 Max Kassiepe oblátus szerzetes 1939-ben megjelent írása az
Irrwege und Umwege in Frömmigkeitsleben der Gegenwart (Kerülőutak és tévutak a
jelenkori vallásos életben) valóságos hadüzenet a liturgikus mozgalomnak, és
„liturgizmussal” vádolja az eszméiket.156 Nem tisztelik a rubrikákat, mellőzik a nem
liturgikus ájtatossági formákat, nem viselik a birétumot misézéskor, prédikáció előtt nem
vetnek keresztet, az ambótól prédikálnak miseruhában, tiltják a rózsafüzér imádkozását a
szentmise alatt, mise közben áldoztatnak. Nem lehet fanatikus módon mindent a
liturgiának alárendelni, vélekedik Kassiepe.157
August Doerner plébános a Sentire cum Ecclesia könyvében a liturgikus mozgalom
szentmisével kapcsolatos javaslatait elutasítva a népnyelven végzett szentmiséket, a kon-
celebrálást, a szentmisében történő áldoztatást pedig „hyperliturgiának” bélyegzi.
Aprólékosan mindent megcáfol, amit az ellentábor javasol, a hagyományra és az
érvényben lévő liturgikus előírásokra hivatkozva. A liturgikus mozgalom „tévedéseit”
felsorolva a „liturgismus” jelzővel illeti javaslataikat.158

154
KIRCHGÄSSNER, Alfons, Schwierigkeiten des heutiges Menschen gegenüber der Liturgie, in
BOGLER, Theodor, Erneuerung der Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg 1954, 25–31.
155
MAAS-EWERD, Theodor, Die Krise der Liturgischen Bewegung in Deutschland und Österreich, in
KLEINHEYER, Bruno, MEYER, Hans Bernhard (szerk), Studien zur Pastoralliturgie 3., Regensburg 1981,
137; KOLBE, Die liturgische Bewegung, 63–65.
156
OMI – Oblati Mariae Immaculatae 1816-ban alapított missziós rend.
157
KASSIEPE, Max, Irrwege und Umwege, in Frömmigkeitsleben der Gegenwart, Kevelaer 1939, 15–
16.
158
DOERNER, August, Sentire cum Ecclesia, M. Gladbach 1941, 252–290.

38
 Guardini felelt a felsorolt vádakra.159 A korabeli vita a kezdete annak a két tábor
közötti hosszas polémiának, amely, megváltozott formában ugyan, de mind a mai napig
kimutatható. Guardini pontokba szedte a liturgia megújításának szükségességét:
1. Az egyház számára mindig fontos volt a liturgia, és a reform éppen azért
szükséges, mert a vallásos élet a magán és szubjektív élet területére szorult.
2. A liturgikus élet kibontakozására gondot kell fordítani, és a megújulásnak a
plébániai élet gondjaira kell választ keresnie.
3. A plébániai közösségek liturgikus életét nem lehet önkényesen, egyéni elkép-
zelések szerint megváltoztatni. Az egyházban a lex orandi és a lex credendi, az imádkozás
és a hit törvénye összekapcsolódik.
4. A különböző irányzatok az egyházban jogosultak és termékenyek.
5. A jelenkor az egyház benső életének a reformját igényli.
5. A liturgikus reform hosszas és időt igénylő munka.
6. A liturgikus és egyéni vallásos élet megfér egymás mellett.
7. A liturgikus nevelés a személyes imával, elmélkedéssel, a Szentírás olvasásával a
mindennapi életnek akar értelmet adni.
8. A népájtatosságok a liturgikus és személyes imaélet sajátos területén helyezkednek
el, sajátos törvényekkel és renddel. A népájtatosságok területén pedig még nagyon sok a
tennivaló.
Guardini, Jungmann, Landersdorfer passaui püspök és Heinrich von Meurers
dogmatikus megalapítják a „liturgikus munkacsoportot”, hogy magukra vállalják a
felelőséget a vitás ügyekben.160 A németországi helyzet elmérgesedése miatt 1940-ben
Fuldában összeült a német püspöki konferencia. Majd 1942-ben a püspöki kar liturgikus
komissziója megfogalmazta az irányelveket a liturgikus kérdéssel kapcsolatban. 161
Időközben Rómából is válasz érkezett, XII. Pius pápa a bíborosi kollégium meghallgatása
után levelet írt a német püspöki karnak.
A római rendelkezés főbb pontjai:
1. A Szentszék aggódik az egyházban a fegyelmi és hitbeli téren tapasztalható
bizonyos veszélyek miatt, amelyet a liturgikus mozgalom váltott ki.
2. A Szentszék elvárja a püspököktől, hogy a továbbiakban küldjenek jelentést a
liturgikus mozgalomról, annak veszélyeiről és eltévelyedéseiről.
159
GUARDINI, Romano, Ein Wort zur liturgischen Frage, in KIRCHGÄSSNER, Alfons, Unser
Gottesdienst, Freiburg, 1960, 3–10.
160
MAAS-EWERD, Die Krise der Liturgischen Bewegung, 283–285.
161
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 70.

39
 3. A Szentszék óhaja, hogy a püspökök gondosan járjanak utána annak is, ami jó a
liturgikus mozgalom törekvéseiben.
4. Erről a kérdésről még további tárgyalásokat kell folytatni.
5. A Szentszék biztosítja a püspököket, hogy kész a liturgikus kérdés tárgyalására,
ameddig az a hitet és az egyház egységét nem veszélyezteti.162
A római rendelkezés nem állítja le a roformot, inkább óvatosságra int, illetve
figyelmezteti a püspököket, kövessék figyelemmel a történéseket és jelentsék, ha
véleményük szerint tévedéseket észlelnek a mozgalom tevékenységében. A németországi
liturgikus mozgalom tevékenységét a II. világháború kitörése állítja le.

9. A 20. századi pápák és a liturgikus mozgalom

XV. Benedek pápasága (1914–1922)163 a 20. század egyik legsötétebb korszakában

kezdődött, az első világháború kitörése idején. Pápaságának egyik legnagyobb eseménye
az új egyházi törvénykönyv kihirdetése. 1917. május 20-án a Providentissima Mater
Ecclesia enciklikával tette közzé az új Kódexet. Az ökumenikus mozgalom támogatójaként
1916. februárjában az egységért végzett imanyolcad végzését kiterjesztette az egész
egyházra.164 1920-ban megjelent a Római Misekönyv új kiadása, és négyszáz év után két új
prefáció is megjelent benne (egy Szent Józsefről és egy a halottakért).
XI. Pius (1922–1939)165 különösen az Actio Catholica megszervezésével a világi
híveket kívánta tevékeny és példaadó keresztény életre sarkallni. Az Actio Catholica
tagjaiból nagyon sokan felkaroltak a liturgikus mozgalom eszméit is.166 A lelkiéletélet és a
liturgiatörténet szempontjából fontosak a XI. Pius pápa által meghirdetett szentévek. Az
1925-ös szentév alatt ezrek zarándokoltak Rómába, és a szentév Krisztus Király ünnepének
162
MAAS-EWERD, Die Krise der Liturgischen Bewegung, 289–290; KOLBE, Die liturgische Bewegung,
71.
163
Giacomo Della Chiesa 1854-ben született, bolognai érsekként érkezett a konklávéra, elődje
Lambertini bíboros iránti tiszteletből vette fel a Benedek nevet.
164
MONDIN, Pápák enciklopédiája, 655.
165
Achile Ratti 1857-ben született, Milánóban az Ambrosiana könyvtár, majd Rómában a Vatikáni
Könyvtár prefektusa. 1921-ben XV. Benedek pápa bíborossá kreálta.
166
Az Actio Catholica magyar vonatkozásban elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1933–34 a Katolikus
Akció megszalakulása és megszervezése. 1935-ben már eyéves munkaprogrammal jelentkeznek.
Meghirdetett programjai a Kalot, Kalász, Kioe besorolása a közös tevékenységbe. 1938-ban az
eukarisztikus világkongresszus szervezését vállalta fel. Éves prograiban a gyermek nevelés, a falu,
világiak Krisztus országáért stb. témákkal programszerűen és jól szervezetten folytattak sokrétű
tevékenységet. A liturgikus mozgalom és Jézus szíve-tisztelet is sokat köszönhet a tevékenységüknek. A
világiak szerepvállalásával és a társadalom kereszténnyé tételében tevékenykedtek. NYISZTOR Zoltán, Az
Actio Catholica tíz éve, Budapest 1943, 5–51.

40
kihirdetésével zárult. 1933-ban a pápa meghirdette a megváltás rendkívüli jubileumi évét.
Az eukarisztia tiszteletének fellendítésére világkongresszusokat szervezett: Róma,
Amszterdam, Chicago, Buenos Aires, Rio de Janeiro, Manila és 1938-ban Budapest
helyszínekkel. A Miserentissimus Redemptor enciklikával a Jézus szíve tisztelet teológiai
alapjait határozta meg.167
XI. Pius pápasága alatt kezdődtek el a „malinesi beszélgetések” (1921-1927), ezt
kicsit kiegészítettem Mercier bíboros kezdeményezésére, katolikusok és az anglikánok
között. A beszélgetéseken katolikus részről Mercier bíboros, Pierre Batiffol neves egyház-,
ill. dogmatörténész és biblikus, Fernand Portal lazarista szerzetes vett részt, az anglikán
egyház részéről pedig Lord Halifax  (Edward F. L. Wood), Walter Howard Frere és
Charles Gore püspökök. 1925-ben Lambert Beauduin figyelemre méltó előadást tartott az
anglikán egyháznak a katolikus egyházzal való egyesüléséről.168 A katolikus és anglikán
egyházak közeledést szolgáló kezdeményezések nagy pártfogóra leltek Mercier bíboros
személyében, azonban utóda, Josef-Ernest van Roey bíboros, már kevésbé támogatta a
párbeszédet. XI. Pius Mortalium animos (1928) enciklikája meghatározta a katolikus
egységtörekvés irányelveit, és tiltotta a katolikusok bekapcsolódását az ökumenikus
mozgalomba. XI. Pius pápa elismerte és támogatta Lambert Beauduin munkáját, különösen
a római katolikus és ortodox egyházak közeledését szolgáló kezdeményezéseiben.
XII. Pius (1939–1958)169 pápasága a második világháború sötét korszakára esett.
Liturgikus reformprogramjának első lépése a breviárium megreformálása jelentette.
Enyhítette a szentségi böjt századokra visszamenő rendjét, engedélyezte az előesti misét,
megreformálta a nagyhét és a húsvéti vigília liturgiáját. II. János Pál pápa, munkásságát
értékelve, a Vicesimus Quintus Annus pápai levelében, amelyet a Liturgikus Konstitúció
megjelenésének huszonöt éves évfordulójára írt, XII. Pius pápa liturgikus reformjának főbb
állomásait sorolja fel: első helyen a Mediator Dei enciklika áll, mint a nagy terv alap-
dokumentuma. További érdemei a zsoltárfordítás, a szentségi böjt megreformálása, a
nagyhét és a húsvéti vigília reformja, az anyanyelv használatának engedélyezése a
Rituáléban.170

167
AAS 6 (1928) 163–178.
168
HINTZEN, Georg, Szócikk: Mechelner Gespräche, in 3LThK 22–23.
169
Eugenio Pacelli 1876-ban született Rómában. XI. Pius halálakor ő volt az államtitkár, az egyetlen
napig tartó konklávé pápává választotta.
170
II. János Pál, Vicesimus quintus annus (1988), 3, AAS 81 (1989) 912–913. Magyarul II. János Pál,
Pápai dokumentumok 1978–2005, ford. Diós István, Budapest 2005.

41
 Az egyház liturgiája mindig az adott kor egyházképét is magán viseli. A liturgikus
reform szempontjából éppen ezért nagyon fontos XII. Pius pápa Mystici corporis171
enciklikája, mert egy új egyházképet hirdet meg172, és egyháztani szempontból
mérföldkőnek számít. A körlevél elhagyja az addig megszokott meghatározáts, miszerint
az egyház tökéletes társaság, és a szent páli tanítás alapján (1 Kor 12,12-27; Róm 12,4-5)
az egyházat Krisztus misztikus testeként határozza meg: „A Krisztus Test elnevezést nem
csupán abból kell magyarázni, hogy Krisztust a misztikus Test fejének kell tartanunk,
hanem abból is, hogy úgy tartja fenn az Egyházat, és valamiképpen úgy él az Egyházban,
hogy az a saját személyes mása” (DH 3806). A Szentlélek az egyház lelke: „Neki, az ő
életadó leheletének köszönhető minden életműködés a Test valamennyi részében, sőt maga
az üdvösség is” (DH 3808). Az eukarisztiát az enciklika úgy határozza meg, mint az
egyház egységének az alapját. Az eukarisztia a tiszta áldozat, amelyet a pap keze által a
hívek imádkozó közössége az örök Atyának felajánl. Az enciklika hangneme és tanítása a
liturgikus mozgalom törekvéseinek pápai jóváhagyását is jelentette.173
1945-ben elkészült az új zsoltárfordítás, és megjelent az új Zsoltároskönyv. A pápa
ezzel és a breviárium reformjával a zsolozsma végzését tette könnyebbé. Ettől kezdve a
magán- és közösségi zsolozsmázásban az új szövegeket lehetett használni. XII. Pius
pápasága alatt a liturgikus mozgalom azon igénye, amely az anyanyelv bevezetésének
szükségességét hirdette bizonyos engedményeket eredményezett. A missziókban
engedélyezte a kétnyelvű szertartáskönyv használatát. Majd a pápa a Rituálé egyes
részeinek anyanyelvre történő fordításait is engedélyezte. 1953-ban az olasz, 1954-ben az
Egyesült Államokban a latin-angol, majd az afrikai missziókban a kétnyelvű
szertartáskönyvek használatát hagyta jóvá.
A Mediator Dei174 enciklika 1947. november 20-án jelent meg, mint első hivatalos
római reagálás a liturgikus mozgalomra.175 A körlevél első alkalommal határozta meg a
liturgia lényegét, és mint a liturgikus megújulás Magna Chartája előkészítette az utat a II.
vatikáni zsinat liturgikus reformja számára.176 Guardini az enciklika megjelenését

171
AAS 35 (1943) 200–243. Magyar ford. Jézus Krisztus misztikus testéről, Budapest 1943.
172
RUSTER, Thomas, Szócikk: Mystici Corporis Christi, in 3LThK 7, 583.
173
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 80–81.
174
AAS 39 (1947) 528–580. Rövidítve: MD.
175
MAAS-EWERD, Theodor, Szócikk: Mediator Dei, in 3LThK 7, 31.
176
MAAS-EWERD, Theodor, Papst Pius und die Reform der Liturgie im 20 Jahrhundert, in KLÖCKENER,
Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen II, 606-628 (609).

42
„kegyelmi órának” nevezte a katolikus egyház életében.177 Jogos a megállapítás, a
Mediator Dei pápai körlevél a mai napig az egyik legfontosabb liturgikus dokumentum.
XII. Pius pápának A szent liturgiáról írt enciklikája négy nagy fejezetben tárgyalja a témát:
I. A liturgia fogalma, eredete, fejlődése (13–63)
II. Az oltáriszentség kultusza (64–133)
III. A szent zsolozsma és az egyházi év (134–167)
IV. A lelkipásztori irányelvek (168–206).
A pápai az enciklika bevezetőjében az Isten és emberek közötti „közvetítő” Jézus
Krisztus személyét állítja az olvasó elé, aki életáldozatával lehetővé tette, hogy egyháza a
titokzatos test bemutassa a „tiszta áldozatot” az Atyának. Dicsérő szavakkal említi a
bencés rendet, a liturgikus kutatások terén elért eredményeikért (MD 1-4).
Az első fejezetben, amely a liturgia fogalmát, eredetét, fejlődését taglalja, a pápa így
határozza meg az ember hívatását: „az a legfőbb feladta, hogy önmagát és egész életét az
Isten felé állítsa be” (MD 13). Az egyház célja pedig ugyanaz: „mint magának a testté lett
Igének, nevezetesen: tanítani mindeneket az igazságra, kormányozni és vezetni az
emberiséget, és végül Istennek tetsző és kedves áldozatot bemutatni” (MD 20). A
keresztény liturgia kezdetét a pápa az egyház kezdetével azonosítja: „ahol csak az egyház
pásztorai a hívek közösségét létrehozzák, oltárt állítanak fel, amelyen a szent cselekményt
bemutatják” (MD 21). A liturgia folyamatosan alakult ki „a külső körülmények és a hívek
szükségleteinek megfelelően.” Az egyház liturgiáját egy kettősség jellemzi, van egy külső
és egy benső jellege. Az istentiszteletnek külsőnek kell lennie, mert így követeli meg az
emberi természet, mert közös vallási élményt nyújt és így jut „méltóképpen kifejezésre
Krisztus titokzatos Testének egysége” (MD 23). Az istentisztelet leglényegesebb elem a
benső jelleg: „mindig Krisztusban kell élnünk, neki magunkat átadnunk, hogy Őbenne,
Ővele és Őáltala adassék dicsőség a mennyei Atyának” (MD 24). A liturgia követelménye
az, hogy ez a két alkotóelem egybeolvadjon. A liturgia isteni és emberi elemekből tevődik
össze. Az isteni elem sohasem változhat meg. Az emberi elemek azonban „változhatnak
aszerint, amint a különböző idők és szükségletek kívánják, és amint az egyházi
tanítóhivatal a Szentlélek irányítása mellett jóváhagyja” (MD 49).
A szent liturgia nem csupán szertartás, a keresztény embernek segítséget nyújt a
tökéletesedésre: „mindenkinek tudnia kell tehát, hogy nem lehet az Istent méltóképpen
tisztelni, ha ugyanakkor lelkünk nem törekszik nagyobb tökéletességre; de tudnia kell

177
GUARDINI, Romano, Papst Pius XII. und die Liturgie, LJ 6.3 (1956) 125-138 (134).

43
továbbá azt is, hogy semmi sem szolgálja annyira a lelkek megszentelődését, mint éppen
az a tisztelet, amelyet az egyház, isteni fejével egyesülve, Istennek bemutat” (MD 26).
Az enciklika kihangsúlyozza, hogy az egyház liturgiája a hierarchia irányítása alatt
áll, és a titokzatos test minden tagjának nincs egyforma hatalma. A pápa egyedüli joga a
liturgikus törvényhozás, a püspökök kötelessége pedig őrködni az előírások betartása
fölött. Az enciklika kihangsúlyozza a latin nyelv elsőbbségét a liturgiában, egyéb
szertartásokban a népnyelv használata „nagyon hasznos lehet”, de a Szentszék engedélye
szükséges (MD 57-59).
A liturgikus mozgalom kezdeményezéseivel kapcsolatban, a régi és új gyakorlatokról
az enciklika megjegyzi: ami „régi és korai idők emlékét idézi, még nem biztos, hogy jobb”,
„az újabb idők liturgikus megnyilvánulásai ugyanolyan tiszteletet érdemelnek, mint a
régiek, mivel az egyházban ezek is a Szentlélek irányítása mellett keletkeztek, ki benne
munkálkodik a világ végezetéig” (MD 60). A liturgikus téren végzett kutatások ered-
ményeit értékelve az enciklika kifejti, hogy ezen eredmények hozzájárulnak ahhoz „hogy
jobban megértsük az ünnepek jelentőségét, vagy az imák és szertartások mélységeit” (MD
61).
A második fejezet az eukarisztia ünneplését és tiszteletét vizsgálja. A szentmis-
eáldozat nem egyszerű megemlékezés Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról „hanem
igazi és valóságos áldozat”, a bemutató pap is ugyanaz a Jézus Krisztus. A szentmisének
ugyanaz a célja, mint keresztáldozatnak: a mennyei Atya dicsőítése, hálaadás Istennek, a
megbékítés és engesztelés, illetve könyörgés. „A fenséges szentmiseáldozat az az eszköz,
amelynek révén a szent keresztfa érdemei eljutnak az egyes hívekhez” (MD 68-72; 77). A
hívek szentmisén való részvétele szükséges, „a szentmise szertartásai és imádságai
bizonyítják, hogy a hívek is résztvesznek a pappal együtt az áldozat bemutatásában.” A
krisztushívők méltóságát a keresztség szentsége ajándékozza: „a keresztség révén minden
keresztény hívő Krisztusnak, a Főpapnak tagja lesz a titokzatos Testbe, és eltörölhetetlen
szentségi jegyet kap a lelkébe, mely őt az igazi Isten-tiszteletre teszi képessé; a maguk
módja szerint tehát a keresztény hívek is részeseivé válnak Krisztus papságának” (MD 86).
De a szentmisét a pap „mutatja be”, mint Krisztus személyének megtestesítője.
A szentmise közösségi jellegét hangsúlyozva a pápa sürgeti „annak az egyházi
előírásnak a betartását, hogy a papok ne lépjenek az oltárhoz, ha nincs ministránsuk, aki
nekik segédkezik és felel” (MD 95). A hívek tevékeny részvételének elősegítése érdekében
a pápa szorgalmazza, hogy misszálét adják a hívő nép kezébe. A szentáldozással kapcso-
latban, a liturgia természetének megfelelően, a pápa előírja, hogy „a hívek is akkor

44
járuljanak szentáldozáshoz, amikor a pap megáldozott”, és „ugyanannak a szentmisének
konszekrált ostyáiból” áldozzanak (MD 118).
A nyugati egyházban az eukarisztia tiszteletének fontos ájtatossági gyakorlata a
szentségimádás, „az oltáriszentség ugyanis áldozat és szentség is.” A pápa kéri a papokat,
hogy a hívő nép közkedvelt ájtatossági gyakorlatait, a szentséglátogatást, szentségimádást,
szentségi áldást, nyilvános és ünnepélyes szentségimádások szokását tartsák meg.
A harmadik fejezet a zsolozsmának és az egyházi évnek van szentelve. A pápa ebben
a fejezetben ismételten kitér a keresztény életvitelre, amelynek lényege az állandó és
szoros kapcsolat Istennel (MD 134). Ennek az életstílusnak elengedhetetlen tartozéka az
imádság. Az imádságok között kiemelt helyet foglal el a „szent zsolozsma, azaz »isteni
szolgálat« (Divinum Officium) Jézus Krisztus titokzatos Testének imája” (MD 138),
amelyet az egyház minden keresztény hivő nevében végez.
Az egyházi év a hittitkok megünneplésének szent ideje és helye, „az istendicséret
fenséges himnusza, amellyel a keresztény világ nagy családja fordul a mennyei Atyához
Jézuson, az ő örökközvetítőjén keresztül. De tőlünk is megkívánja az egyház, hogy kitartó
és állandó törekvéssel igyekezzünk egyre jobban megismerni és áldani az Úr Jézust” (MD
157). Az egyházi év jelentésének és tartalmának talán a legszebb meghatározását
fogalmazza meg a pápa: „maga Krisztus az, aki az egyházban ugyanúgy járja
irgalmasságának útjait, mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén;
kegyességében azt akarja, hogy az emberek lelkébe belevésődjék az ő élete és
valamiképpen ők is általa éljenek” (MD 161).
A negyedik fejezet a lelkipásztori irányelveket foglalja egybe. A pápa ismét válaszol
a liturgikus mozgalom és ellenzői vádaskodásaira: a szent liturgia és az egyéb ájtatossági
gyakorlatok között semmiféle ellentét nem lehetséges. A lelkipásztorokat figyelmezteti és
kéri: a templomokat nem szabad zárva tartani, ne engedjék, hogy a szentségimádások és
szentségi látogatások szokása kivesszen, ne engedjék lehanyatlani a Mária tiszteletet,
tartsanak lelkinapokat a világi híveknek (MD 172). A lelkipásztorok vigyázzanak arra,
hogy a népi ájtatosságok (keresztút, Jézus szíve tisztelet, kilencedek, a Mária ájtatosságok)
megmaradjanak, mert „közelebb hozzák lelkünkhöz a megváltás titkát” (MD 178).
A pápa liturgikus szellemet és liturgikus apostolkodást kér a papoktól, X. Pius pápa
szavait idézve kéri, hogy minden liturgikus cselekménynek hármas dísszel kell ékeskednie:
„a szentség díszével, mely irtózik minden profán behatástól; a külső formák
előkelőségével, amelyben minden komoly és tiszta művészetnek részt kell vennie; végül az

45
egyetemesség ékességével, mely az egyes helyi szokások megőrzőse mellett is a
világegyház egységét jelképezi” (MD 183).
Az egyházi zenével kapcsolatban megerősíti, hogy „a gregorián ének a katolikus
egyház sajátja”, és „ez az énekforma a szent hittitkok megünneplését sokkal ékesebbé és
ünnepélyesebbé teszi” (MD 186). A krisztushívők azonban ne csupán „kívülállók és néma
szemlélők” legyenek az istentiszteleten, hanem a liturgia szépsége járja át a lelküket.
A modern zenével kapcsolatban a pápa az kívánja, hogy ne legyen benne olyasmi,
ami a szent helynek és a liturgia szellemének nem felel meg. Nem szabad a modern zenét
és éneket teljesen kiküszöbölni a katolikus istentiszteletből, „nem szabad előítéletből és
általánosságban megvetni, és lebecsülni a modernebb stílust és formákat” (MD 188–189).
Összefoglalva a lelkipásztori irányelveket, a pápa abban látja a liturgikus apos-
tolkodás célját, hogy „a keresztények liturgikus életet éljenek”, és tevékenyen bekapcso-
lódjanak a szentmise áldozatba. A szent liturgia kincsesházát fel kell tárni a hívek előtt,
alkalmi prédikációk, sorozatos szentbeszédek, tanulmányi hetek tartásával.
XII. Pius pápa Mediator Dei enciklikája a liturgiatörténet egyik határköve, a kor
liturgikus megújulásának jó irányt szabva egyaránt feletet ad a reformot óhajtó és az azt
ellenző tábornak. Az enciklika higgadt, komoly hangja, útmutatása a legmagasabb helyről
érkezve bátorítja a kutatókat, és elutasítja a magánkezdeményezéseket. Ezért mindkét tábor
tisztelettel fogadta.
1948. május 28-án a pápa létrehozta a Liturgikus komissziót, és vezetőjének a
Rítuskongregáció prefektusát, Clemente Micara bíborost nevezte ki. 178 A liturgikus
komisszió 1960-ig nyolcvankét alkalommal ülésezett, amikor a zsinati elkészítő bizottság
átvette a szerepét. Annibale Bugnini, mint a komisszió tagja a húsvéti vigília és a nagyhét
szertartásának megújítását a Liturgikus komisszió érdemének tekinti.179
A Mediator Dei enciklika megjelenése után négy évvel a Rítuskongregáció által
kibocsátott dekrétum, a De sollemni vigilia paschali instauranda180 elrendeli a húsvéti
vigília megreformálását. A dekrétum első mondata a feltámadás ünneplését, a húsvéti
vigília szertartását, Szent Ágostont idézve, a „mater omnium sanctarum vigiliarum”
jelzővel illeti. A kor szokásával ellentétben, az egyház ősi gyakorlatára hivatkozva, hétszáz

178
A Liturgikus komisszió tagjai: Alfonso Carinci, a Rítuskongregáció titkára, Ferdinand Antonelli
OFM, Josef Löw CSSR, Anselm Albareda OSB, a vatikáni könyvtár prefektusa, Augustin Bea SJ, a Pápai
Biblikus Intézet rektora, és Annibale Bugnini, az Ephemerides liturgica folyóirat szerkesztője. BUGNINI,
Annibale, Die Liturgiereform, Freiburg am Breisgau 1988, 29.
179
BUGNINI, Die Liturgiereform, 30.
180
AAS 3 (1951) 128–129.

46
év után elrendeli az éjszakai ünneplést. Először egy éves próbaidőre szól az előírás, és
bevezetése a püspökökre van bízva. Általános kérésre a Rítuskongregáció még egy évre
meghosszabbítja az ünneplés e gyakorlatát. A dekrétum előírása szerint a húsvéti gyertya
megáldását magyarázó szöveg kísérte, a tizenkét ószövetségi olvasmányból lehetett négyet
választani, a keresztelési szertartásnak a csúcspontját a keresztségi fogadalom megújítása
jelentette, amit anyanyelven lehetett végezni.
A húsvéti vigília ünneplése nagy hatással volt a keresztény világra, a köztudatban
nyilvánvalóvá vált, miért az „ünnepek ünnepe” a húsvét, Jézus Krisztus feltámadásának
ünneplése. A szertartások esti órákban történő végzése, a bekapcsolódás új lehetőségei, a
keresztségi fogadalom megújítása új döntést és lendületet adott Krisztus követésben.181
1953-ban a pápa a szentségi böjt szigorát enyhítette, majd 1955-ben a liturgikus
törvényeket, a rubrikákat is egyszerűsítette. Ugyanebben az évben, 1955-ben jelent meg az
Ordo Hebdomadae Sanctae182 rendelkezés, a nagyhét liturgiájának a reformja. A „Maxima
redemptionis nostrae mysteria” mondattal kezdődő dekrétum a XII. Pius pápa
kezdeményezte liturgikus reform egyik csúcspontját jelenti. A húsvéti vigília ünneplésének
reformja a feltámadás ünnepét az egyházi év középpontjává emelte. A nagyhét
liturgiájának a megújítása Krisztus megváltó tetteinek liturgikus ünneplését állította a
keresztény hit és lelkiség fókuszpontjába.
A Szent Rítuskongregáció dekrétuma nagyhét mise- és szertartásrendjének az
időpontjait is meghatározta: nagycsütörtökön a krizmaszentelési szentmisét a délelőtti
órákban, az utolsó vacsora miséjét legkorábban du. öt órakor, legkésőbb este nyolc órakor
kell végezni. A krisztushívők figyelmét fel kell hívni, hogy a szentmise után még marad-
janak a templomban, virrasszanak és imádkozzanak. A lábmosás szertartása korábban csak
kolostori gyakorlatként létezett, mostantól azonban a plébániatemplomokban is be lehetett
vezetni. A nagypénteki liturgiát délután három órakor kell elkezdeni, lelkipásztori
megfontolásból későbbi időpont is alkalmas lehet, de nem később, mint hat óra. A kereszt
előtti hódolatba és a szentáldozásba most a hivők is a pappal együtt részt vehettek. A
dekrétum ismét megerősítette, hogy a húsvéti vigília, Urunk feltámadásának ünneplése az
éjszakai órákban történjen.183 A nagyhét liturgiájának reformját megelőzően a húsvéti
misztérium ünneplésének reformja sokak számára meglepő lelki megújulást

181
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 91.
182
AAS 17 (1955) 837–847.
183
AAS 17 (1955) 841.

47
eredményezett. A nagyhét valódi „húsvéti hét” töltetet nyert, amelynek fénypontja „az
ünnepek ünnepe” húsvéti éjszakája Jézus Krisztus feltámadásának ünneplése.184
XII. Pius pápa liturgikus reformjának utolsó dokumentuma a Szent Rítuskongregáció
által 1958. szeptember 3-án kiadott De musica sacra et sacra liturgia.185 Az 1955-ben meg
jelent Musicæ sacræ disciplina186 enciklika is a liturgikus zenét tárgyalta. A Rítus-
kongregáció dokumentuma részletesen kifejti az egyház tanítását a szent zenéről és a
liturgiáról az előző enciklika és a Mediator Dei pápai dokumentumok alapján.
Az instrukció a szentmise meghatározását a második pontban fogalmazta meg: „A
szentmiseáldozat olyan istentiszteleti cselekmény, amelyet Istennek mutatunk be Krisztus
és az Egyház nevében. A szentmiseáldozat természeténél fogva nyilvános cselekmény,
tekintet nélkül arra, hogy hol és milyen módon mutatják azt be. Így a »magánmise«
kifejezést kerülni kell” (MSL 2). A szentmiséknek két változatát különbözteti meg a
dokumentum: az énekes (Missa in cantu) és az olvasott (Missa lecta) misét, amelyet
általában csendes misének neveznek. A szentmise ünnepélyes formája:

Az eucharisztikus ünneplés legnemesebb formája az ünnepélyes szentmise, mert benne a

szertartások, a szolgálattevők és a szent zene ünnepélyessége együttesen fejezik ki az isteni
misztériumok magasztosságát, és a hívek lelkébe vésik azt az ájtatosságot, amellyel ezeket az
isteni misztériumokat szemlélniük kell. Ezért törekednünk kell rá, hogy a hívekben kialakuljon
az ezen istentiszteleti formát megillető tisztelet, méghozzá a helyes részvétel által (MSL 24).

A szent zenét a következő kategóriák szerint osztályozta: „a. gregorián ének; b. szent
polifónia; c. modern szent zene; d. szent orgonazene; e. himnuszok (népénekek); f. vallásos
zene.” A gregorián ének a római egyház „legsajátosabb szent zenéje”, a polifónia pedig
ebből a zenei hagyományból született. A modern szent zene, amelyet hangszeres kíséret
kísér, ha „áhítat és az ájtatosság szelleme ihleti” a liturgiában lehet használni. Az
orgonazene amennyiben megfelel a szent zene kritériumainak, hozzájárul a liturgia
szépségének növeléséhez. A himnuszok vagy népénekek mivel hatással vannak a hívek
életére „használhatók bizonyos alkalmakkor a liturgikus szertartások alatt”
A vallásos zene „hatékony segítője a vallásnak”, de mivel nem istentiszteleti céllal
írták, nem használható a liturgiában, használata csak a magánájtatosságokban enge-
délyezett. A dokumentum fontos előírása, hogy vasár- és ünnepnapokon a plébániai vagy
nagymise énekelt mise legyen (MSL 26).

184
KOLBE, Die liturgische Bewegung, 106.
185
AAS 50 (1958) 630–663. Rövidítve: MSL.
186
AAS 48 (1956) 13–14.

48
 A liturgia nyelvét illetően az instrukció a latin nyelv használatát írja elő, de a
Szentszék által jóváhagyott felmentések érvényben maradnak; a magánájtatosságokban
bármilyen nyelv használható „amely jobban megfelel a híveknek.” „De ha a hívek, a
liturgiába való közvetlen bekapcsolódáson túl, egyéb imádságokat vagy énekeket is
szeretnének végezni a helyi szokásoknak megfelelően, ezeket az imádságokat és énekeket
végezhetik népnyelven.” (MSL 14)
A zsolozsma végzését és különösen a vesperás közös végzését szorgalmazza az
instrukció: „Ahol az ősi, tiszteletreméltó szokás, miszerint a Vesperást vasár- és
ünnepnapokon a rubrikáknak meglelően végzik, a néppel együtt, még életben van, ott ezt
tartsák is meg. Ahol ezt nem teszik, vezessék be minél előbb, és végezzék azt legalább
évente néhány alkalommal.” (MSL 45)
A hívek tevékeny részvételét is sürgeti a dokumentum: „van még egy módja a hívek
részvételének, ami a legtökéletesebb mód, amikor a hívek közössége együtt válaszol a pap
imádságaira, mintegy párbeszédet alakítva ki vele, hangosan végezve a hívekre tartozó
részeket” (MSL 31).
XII. Pius pápasága a liturgia történetének egyik meghatározó időszaka. A pápa és
munkatársai megfontoltan és folyamatosan dolgoztak, a liturgiával kapcsolatos
dokumentumokkal valójában előkészítették és megkönnyítették a II. vatikáni zsinat
munkáját. Nem véletlen, hogy a zsinat a Mediator Dei enciklikát idézte a legtöbb
alkalommal

10. A participatio actuosa kérdése

A liturgikus megújulás idején néhány teológiai és gyakorlati kérdés kerül előtérbe: új

egyházkép, a szentmise központi jellege, a magánájtatosságok kérdése. Az egyik igen
fontos és vitatott téma a krisztushívők tevékeny részvétele, a participatio actuosa.
A korábban tárgyalt Tra le sollecitudini motu proprio nemcsak az egyházi zene terén
hozott szabályozások miatt fontos. Itt jelenik meg a liturgiában való tevékeny részvételt
gondolata.
A motu propio legtöbbet idézett mondata a teljesebb részvételre utal:

Essendo, infatti, Nostro vivissimo desiderio che il vero spirito cristiano rifiorisca per ogni
modo e si mantenga nei fedeli tutti, è necessario provvedere prima di ogni altra cosa alla santità
e dignità del tempio, dove appunto i fedeli si radunano per attingere tale spirito dalla sua prima

49
 ed indispensabile fonte, che è la partecipazione attiva ai sacrosanti misteri e alla preghiera
pubblica e solenne della Chiesa.187

A latin fordításban már enyhén módosul a partecipazione attiva jelentése:

Cum enim vehementer Nobis cordi sit ut spiritus vere christianus in fidelibus omnibus
undequaque reflorescat inviolatusque servetur, ante omnia sacrum aedium sanctitati
dignitatique provideamus oportet, ubi scilicet fideles congregantur ad eudem spiritum ex primo
eoque necessario fonte hauriendum, hoc est ex actuosa cum sacrosanctis mysteriis, publicis
solemnibusque Ecclesiae precibus communicatione.188

A magyar fordításban az eredeti szövegtől való eltérés még kifejezettebb. A

következőket olvassuk:

Minthogy a mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen

fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és
méltóságára kell ügyet vetnünk, ahol a hívők éppen azért gyűlnek össze, hogy ezt a szellemet a
legelső és elkerülhetetlenül szükséges forrásból merítsék, amely nem más, mint a szent
titokban s az egyház nyilvános és ünnepélyes imáiban való tényleges részvétel.189

E „participatio actuosa” szópárnak külön irodalma született.190 A fogalmat attól

függően értelmezik és magyarázzák, illetve harcolnak az alkalmazásáért vagy a
megtiltásáért, hogy ki melyik táborhoz tartozik – a zsinati reformot támogatókhoz vagy az
azt ellenzőkhöz. Látható, hogy az eredeti olasz szövegben „partecipazione attiva” áll,
amelyet a később megjelent latin fordításban „actuosa communicatione” ad vissza. Az
olasz „partecipazione” kifejezés jelentése részvétel, közreműködés, hozzájárulás. Az
„attiva, attivo” jelentése: tevékeny.191 A latin participatio részvétel, részeszesedés
jelentéssel bír, a communicatio pedig közlés, híradás, részesítés, az actuosus jelentése
tevékeny.192 A liturgikus konstitúció, amely e helyre utal, már a „participatio actuosa”
187
Tra le sollecitudini, bevezető rész, BRAGA, BUGNINI, Documenta, 14.
188
AAS 36 (1904) 325-329; vö. BRAGA, BUGNINI, Documenta, 14.
189
X. Pius pápa „Tra le solicitudini” kezdetű egyházzenei motu propriója megjelenésének 100.
évfordulóján, bevezető rész, 462.
190
PASCHER, Josef, Das Wesen der tätigen Teilnahme. Ein Beitrag zur Theologie der Konstitution über
die Hl. Liturgie, in Miscellanea Liturgica in onore di SE Card. Giacomo Lercaro I., Roma 1966, 211–
229; LENGELING, Emil, Was Besagt aktive Teilnahme, LJ 11.3 (1961), 186–188; PACIK, Rudolf, „Aktive
Teilnahme” – zentraler Begriff in Pius Parschs Werk, in BACHLER, W., PACIK, R., REDTENBACHER A.
(szerk.), Pius Parsch in der Liturgiewissenschaftlichen Rezeption, Würzburg 2005, 31–52; DOBSZAY
Ágnes (szerk), „Inter Sollicitudines”. Tudományos ülésszak X. Pius pápa egyházzenei motu propriójának
100 éves évfordulóján, Budapest 2006; STUFLESSER, Martin, Actuosa participatio – zwischen hektischem
Aktionismus und neuer Innerlichkeit, LJ 59.3 (2009), 147–185.
191
CSIFFÁRY Tamás (szerk.), Olasz-magyar kéziszótár, Budapest 2002, 388; 70.
192
GYÖRKÖSY Alajos (szerk.), Latin-magyar szótár, Budapest 1986, 12; 115.

50
kifejezést használja.193 A magyar fordításban szereplő „tényleges részvétel” tehát nem
azonos az eredeti „tevékeny részvétel” jelentésű „partecipazione attiva”-val!
A fogalom szentírási és teológiai megalapozására több szerző az 1Kor 10,16-ra
hivatkozik („Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés
(koinwni,a, Vg. participatio)? És a kenyér, amelyet megtörünk, nem Krisztus testében való
részesedés?”). F. Kohlschein szerint a részesedés/koinonia páli fogalma pneumatikus
eggyé levést jelent Krisztus testében és vérében, közösséget a megdicsőült Krisztussal. 194 A
koinonianak van egy rituális és egy pneumatikus-lelki oldala: a rituális oldal a Krisztussal
való közösségét jelenti, a pneumatikus a krisztusi misztérium befogadását. A tevékeny
részvétel/részesedés a Krisztussal való közösségét. A 4. századtól ez a gondolkodásmód
háttérbe szorult. A nép szerepét átvette a klérus és a kórus, a páli gondolat pedig feledésbe
merült.
A liturgikus szövegekben a szópár, illetve a gondolat fellehető a szentmise első
kánonjában: „Könyörögve kérünk, mindenható Istenünk, szent angyalod vigye
áldozatunkat mennyei oltárodra isteni Fölséged színe elé, hogy mi, akik erről az oltárról
Fiad szentséges testében és vérében részesülünk, minden mennyei áldással és kegyelemmel
elteljünk.”195
A kifejezést megtaláljuk a szenvedés vasárnapja utáni pénteki szentmise
secretajában is: „Add meg, nekünk, irgalmas Isten hogy oltárodnak szolgálni mindig
méltók legyünk és a benne való állandó részvétel által elnyerhessük az üdvösséget.”196
Majd a pünkösd utáni keddi szentmise secretájában ismét előfordul: „Tisztítson meg
minket, kérünk Urunk az itt levő adományok felajánlása és tegyen méltókká a szent
áldozatban való részvételre.”197
A Tra le sollecitudini által elhíresült partecipazione attiva gyökereit a XIII. Leó
pápaságának idején a Rítuskongregáció által kibocsátott Musica Sacra rendeletben,198
illetve Giuseppe Sarto velencei pátriárka pásztorlevelében kell keresni. Giuseppe Sarto, a

193
Pl. SC 11. L. még a továbbiakban.
194
KOHLSCHEIN, Franz, Bewusste, tätige und fruchtbringende Teilnahme, in MAAS-EWERD, Theodor
(szerk.), Lebt unser Gottesdienst?, Freiburg, Basel, Wien 1988, 38–39.
195
Misekönyv, Budapest 1991, 444 (qui ex hac altaris participatione sacrosanctum Filii tui corpus et
sanguinem sumpserimus).
196
„Praesta nobis, misericors Deus: ut digne tuis servire semper altaribus mereamur; et eorum perpetua
participatione salvari.” Misszálé, (ford.) SZUNYOGH X. Ferenc, Budapest 1933, 378.
197
„Purifice nos, quaesumus, Domine, muneris praesentis oblatio: et dignos sacra participatione
efficiat.” Misszálé 667.
198
AAS 17 (1884) 341–349.

51
későbbi X. Pius pápa De cantu sacro restaurando199 pásztorlevele a liturgikus ének/zene
reformját rendelte el egyházmegyei szinten. A dokumentum a gregorián zene fontosságát
és elsőbbségét kiemelve akarja a hívek liturgiába való bekapcsolódását elősegíteni.
Mivel a szentmise, az eukarisztia a keresztény élet elsődleges forrása, a Tra le
sollecitudini alapgondolatai a vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójában ismét
megjelennek. A hívek tevékeny részvételét a konstitúció ismételten szorgalmazza: „a szent
pásztoroknak ügyelniük kell arra, hogy a liturgikus cselekmények végzésénél ne csak
érvényesség és megengedettség szabályait tartsák meg, hanem a hívek e szent
cselekményekben tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően vegyenek részt” (fideles
scienter, actuose et fructuose eandem participent, SC 11).200
A krisztushívők tevékeny részvételének előmozdításában nagy szerepet töltött be a
liturgikus mozgalom három nagy alakja: Lambert Beauduin, Romano Guardini és Pius
Parsch. Lambert Beauduin. A liturgiát, mint a keresztény élet központját akarták az
egyszerű hívek közkincsévé tenni. Gondolataikat összegezve megállapithatjuk a
következőket.
Az embereket meg kell ismertetni a szentmisében jelenvaló misztériummal, kezükbe
kell adni a missálét, hogy az legyen az imakönyvük, és vallásoktatásban kell részesíteni
őket, hogy visszataláljanak a liturgia éltető forrásához. A magánimádságoknak nem a
szentmise keretében van a helyük, mert a liturgiába tevékenyen be kell kapcsolódniuk. A
híveket be kell kapcsolni a zsolozsma végzésébe is. Az egyház tanít meg arra, hogyan
beszéljünk az Istennel, a liturgiában pedig az isteni szó fenségével találkozunk. A liturgia
minden emberi gondolat csúcsa, a hívők igazi imádsága kell, hogy legyen.
A liturgia az egyház hivatalos és nyilvános istentisztelet, a népi ájtatosságok
bámenyire is közkedveltek az egyház litrugiájához kell idomuljanak. 201 A liturgikus
közösség a szentmisére, a zsolozsmára összegyült papk és világi hívek gyülekezete.202

199
A pásztorlevél olasz nyelvű szövege: BRAGA, BUGNINI, Documenta, 3–10.
200
L. még SC 14 („Valde cupit Mater Ecclesia ut fideles universi ad plenam illam, consciam atque
actuosam liturgicarum celebrationum participationem ducantur”; a szöveg az egyetemes papság
gondolatával kapcsolja össze a teljes, tudatos és tevékeny részvételt); vö. 19, 21, 27, 30 (a hívek
bekapcsolódása az akklamációkba, válaszokba, zsoltárokba, éneklésbe, a liturgikus mozdulatokba és
gesztusokba), 48 (a hívek nemcsak néma szemlélők/nézők; „a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és
tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról,
adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt fölajánlván
[non tantum per sacerdotis manus, sed etiam una cum ipso offerentes] tanulják meg önmagukat
fölajánlani”), 50, 79, 113, 114, 121, 124.
201
GUARDINI, A liturgia szelleme, 16–17.
202
GUARDINI, A liturgia szelleme, 35.

52
 Pius Parsch, tevékenysége a participatio actuosa gyakorlati alkalmazásával
jellemezhető, szerinte a liturgia az ősegyház gyakorlatához hasonlóan „cselekszik és művel
is.” A misekönyv és a breviárium nem csupán a papok és szerzetesek, hanem minden
keresztény ember imádságoskönyve.203 A liturgikus mozgalom kiteljesedésének, illetve a
tevékeny részvétel kihangsúlyozásának kiemelt része a harmadik liturgikus konferencia,
amelynek Lugano volt a házigazdája 1953-ban.204
Jungmann A pasztoráció, mint a liturgiatörténet kulcsa című előadásában a
szentmise liturgiájának közösségi jellegét emelte ki. A szentmisét úgy kell megünnepelni,
hogy „a hívők ne, mint néma tanúk vegyenek részt” rajta. A szentmise közösségi
cselekmény, papok és hívek közös hálaáldozata. Helyesen akkor tanulnak meg a krisztus-
hívők imádkozni, ha értik az egyház hivatalos istentiszteletének, a szentmisének és a
zsolozsmának a nyelvét.205
Augustin Bea Isten szavának szerepe a liturgiában és a lelkipásztorkodásban című
előadásában Isten szavának a jelentőségét elemezte az egyháztörténelem, a teológia és az
eukarisztia ünneplése szemszögéből. Az ősegyház gyakorlata bátorít és utat mutat hogyan
kell Isten Igéjét a liturgikus cselekményekben és a mindennapi életben a hívők kezébe
adni.206
A liturgikus mozgalom X. Pius gondolatait először bevitte a köztudatba, majd
szorgalmazni kezdte annak gyakorlati megvalósítását. 1947-ben XII. Pius pápa Mediator
Dei enciklikája a tevékeny bekapcsolódás pontos módozatait fogalmazta meg:

Dicséretet érdemelnek tehát azok, akik a misszálét alkalmas kiadásban a hívek kezébe adják,
attól a szándéktól vezérelve, hogy könnyebben és több lelki haszonnal vegyenek részt a
szentmisén, és hogy a pappal együtt, az Egyház szavaival és gondolataival kapcsolódjanak a
szent áldozatba. Úgyszintén dicséretre méltó az a törekvés, hogy a liturgia külsőleg is olyan
szent cselekménnyé váljék, amelyben az összes jelenlévők tevékenyen résztvesznek. Különféle
úton-módon lehet ezt a részvételt elérni: vagy úgy, hogy a nép a szertartások előírásainak
megfelelően maga válaszol a papnak, vagy pedig a szentmise illető részéhez illő énekeket
énekel, vagy pedig ezt a két módot egybeköti; lehet oly módon is, hogy az ünnepélyes
szentmisében énekelve válaszol a papnak és a többi liturgikus éneket is közösen végzi. 207.

203
PARSCH, Üdvösség éve I., 11–14.
204
WAGNER, Mein Weg zur Liturgiereform, 24–25.
205
JUNGMANN, Seelsorge als Schlüssel der Liturgiegeschichte, 201–203.
206
BEA, Die Seelsorgerliche Bedeutung des Wortes Gottes in der Liturgie, 208–209.
207
Mediator Dei 103, AAS 39 (1947) 521. Magyar fordítás: Mediator Dei et hominum, XII. Pius
pápának a Szent liturgiáról szóló apostoli körlevele, Budapest 1947.

53
10.1. Kitekintés. A tevékeny részvétel jelentése a II. vatikáni zsinaton és az azt követő
időben
A tevékeny részvétellel szembeni fenntartások nagyon sok esetben annak téves
értelmezéséből és alkalmazásából fakadtak. Ma is a szigorúan hierarchikus-klerikális
egyházképet szorgalmazók részéről folyamatos az elutasítás. A participatio actuosa
azonban nem a szolgálati papság szerepének a megnyirbálását jelentette. Nem a „szerepek”
megosztásáról van szó. A szolgálati papság jogai és feladatai a papszentelésből erednek, a
krisztushívők jogai és feladatai pedig a keresztségből (SC 14).
A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a tevékeny részvételről így tanít:
„a hívek e szent cselekményekben tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően
vegyenek részt” (fideles scienter, actuose et fructuose eandem participent) (SC 11);
A zsinat a Lumen gentiumban208 új szentségtani-egyháztani alapokra helyezte a hívek
egyetemespapságát, joguk és kötelességük a tevékeny részvétel (a hívek bekapcsolódása az
akklamációkba, válaszokba, zsoltárokba, éneklésbe, a liturgikus mozdulatokba és
gesztusokba): „az összes híveket vezessék rá a liturgikus ünneplésen való teljes, tudatos és
tevékeny részvételre, melyet magának a liturgiának a természete követel, s melyre a
keresztény nép mint »választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul
kiválasztott nép« (1Pt 2,9) a keresztségből eredően jogosult és kötelezett” (actuosam
liturgicarum celebrationum participationem ducantur) (SC 14).
A bekapcsolódás és részvétel feltétele, „hogy a hívek necsak mint kívülállók vagy
mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a
szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan,
áhítattal és tevékenyen vegyenek részt” (sacram actionem conscie, pie et actuose
participent) tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról,
adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt
fölajánlván [non tantum per sacerdotis manus, sed etiam una cum ipso offerentes] tanulják
meg önmagukat fölajánlani”), (SC 48);

208
„Amikor részt vesznek az eucharisztikus áldozatban, az egész keresztény élet forrásában és
csúcspontjában, isteni Áldozatot ajánlanak föl Istennek, s vele együtt önmagukat; mind a fölajánlással,
mind a szentáldozással mindenki részt vesz a liturgikus cselekményben, de nem egyformán, hanem a
különbözőségek megtartásával.” (LG 11).

54
 A zsinatnak ésaz egyháznak ez az óhaja csak akkor valósulhat meg ha felülvizsgálják
a szertartáskönyveket,209 a püspökök, mint a liturgia őrei gondoskodnak a liturgikus
rendelkezések gyakolatba ültetéséről,210 a papok a liturgiát szívügyüknek tekintik.211
A liturgikus konstitúció meghatározásában az egyház liturgiája Krisztus-esemény,
középpontjában a húsvéti misztérium áll, és liturgiában a tulajdonképpeni cselekvő Jézus
Krisztus. A szolgálati papságnak a liturgikus ünneplésben megvan a jól meghatározott
szerepe és feladata. A liturgikus közösség részvételének az alapja a keresztségből fakadó
általános papság. Mivel Krisztus a főpap, a mindenkori cselekvő, az eukarisztikus ünneplés
tulajdonképpeni alanya, a participatio mindenki számára elsősorban befogadást jelent,
részesedést a Krisztus-misztériumból, továbbá magában foglalja az egybegyűlt közösség
tevékeny részvételtét a liturgiában. A participatio actuosa mint a liturgikus közösség
cselekvése, az a csodálatos csere, amely Isten és ember között megvalósul. 212 Elfogadás és
befogadás cseréje ez, közösségbe kerülünk Krisztussal, betagozódunk a misztikus testbe. A
liturgikus konstitúció hiányossága, hogy mellőzi a pneumatologikus dimenziót, a papot
egyedül Istenhez kapcsolja, és így elszigeteli a közösségtől.213 Ebben az értelemben, mivel
a liturgikus konstitúció a pap szerepére összpontosít, a tevékeny részvétel teológiai
megalapozása és meghatározása még kellőképpen nem tisztázott. Azonban a tevékeny
részvétel értelmezéséhez eligazítást nyújthat VI. Pál pápa megállapítása, amely szerint a
tevékeny részvétel „megértéssel telibb, gyakorlatibb, örömtelibb megszentelőbb részvétel a
liturgia misztériumában.”214

209
„Felül kell vizsgálni a szentelmények szertartását is, mégpedig annak a legfőbb alapelvnek értelmében,
hogy a hívek tudatos, tevékeny és könnyen megvalósítható részvétele biztosított legyen, figyelemmel
korunk igényeire is” (actuosa et facili participatione fidelium) (SC 79).
210
„A püspökök és a lelkipásztorok pedig komolyan gondoskodjanak arról, hogy minden énekes szent
cselekményben a hívők egész közösségének módja legyen az őt megillető tevékeny részvételre”
(universus fidelium coetus actuosam participationem” (SC 114).
211
„Ennek megvalósulására azonban semmi remény sincs addig, amíg először magukat a lelkipásztorokat
teljesen át nem hatja a liturgia szelleme és ereje, és benne tanítómesterekké nem lesznek. Elengedhetetlen
tehát, hogy mindenekelőtt a papság alapos liturgikus képzéséről gondoskodjunk” (SC 14).

212
KOHLSCHEIN, Bewusste, tätige und fruchtbringende Teilnahme, 57.
213
KOHLSCHEIN, Bewusste, tätige und fruchtbringende Teilnahme, 42.
214
RENNINGS, Heinrich, KLÖCKNER, Martin (szerk.), Dokumente zur Erneuerung der Liturgie I,
Dokumente des Apostolischen Stuhl 1963–1967, Kevelaer 1983, 2000–2003.

55
 A szolgálati papság szerepének215 és krisztushívők tevékeny részvételének
félreértelmezése nagyon sok vita forrásává vált. Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi
kongregáció 1980-ban kiadott Inaestimabile Donum instrukciója a liturgikus reform
gyümölcsének nevezi „a hívek aktívabb és tudatosabb részvételét a liturgikus
misztériumban.”216 Negatívumként jellemzi azokat a nem helyes gyakorlatokat,
amelyekben felcserélődik a papok és laikusok szerepe a liturgiában.
A liturgia „opus Dei”, Isten műve, amelyben „az Ige szólal meg az Atyát dicsőítve a
Szentlélekben.”217 A tevékeny részvétel éppen ebbe az istendicséretbe akarja bevonni az
egész liturgikus közösséget.
A tevékeny részvétel üzenete a papoknak. Idézzük fel újból a II. vatikáni zsinat
felszólítását: a közösség teljes, tudatos és tevékeny részvételének „megvalósulására […]
semmi remény sincs addig, amíg először magukat a lelkipásztorokat teljesen át nem hatja a
liturgia szelleme és ereje, és benne tanítómesterekké nem lesznek. Elengedhetetlen tehát,
hogy mindenekelőtt a papság alapos liturgikus képzéséről gondoskodjunk” (SC 14).
A liturgia „szelleme és ereje” a pasztorálliturgiában, a papi szolgálatban a szentmise,
szentségek, zsolozsma és a szentelmények ünneplésének és imádkozásának istentiszteleti
cselekvését jelenti. Az istentisztelet méltósága minden egyes alkalommal megkívánja a
tevékeny felkészülést az adott cselekményre. De feltételezi a tevékeny részvételt a
cselekmény ideje alatt is. Minden papi cselekmény lényege, ahogy már a rómaiak is
megfogalmazták, „age quod facis!”, „tedd, amit csinálsz!” „Tehát nem elég csak ott lenni,
jelen is kell lenni.”218 XVI. Benedek pápa a papság évét meghirdető levelében VI. Pál pápát
idézi: „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a
tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is”219 Az Istentiszteleti és Szentségi fegyelemi
kongregáció Redemptionis sacramentum kezdetű instrukciója figyelmeztet arra, hogy a
liturgia az egyház liturgiája, és senkinek nincs joga önkényesen változtatni rajta.220 Minden
215
„Krisztus, az Egyház Feje és az egész teremtés Ura üdvözítő szándékkal működik továbbra is az
emberek között, és éppen ennek a működésnek a keretében találja meg az igazi helyét a szolgálati
papság.” Tanítja a Papi Kongregáció dokumentuma: A pap, az ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója
és a közösség vezetője a harmadik évezredben, Budapest 1999, 12.
216
Inaestimabile Donum, AAS 72 (1980) 331.
217
BALOGH Piusz, Mi a liturgia a liturgiában, avagy: A jelenlét kérdése az istendicséretben, in
DOBSZAY, „Inter Sollicitudines”, 11.
218
BALOGH, Mi a liturgia a liturgiában, 9.
219
Evangelii nuntiandi, 41.
220
„Az Eucharisztia misztériuma túlságosan nagy ahhoz, »hogy bárki megengedhesse magának, hogy
olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes természetére«. Aki,
még ha pap is, ennek ellenére saját ötleteit követve így cselekszik, sérti a római szertartás lényegi

56
istentiszteleti cselekmény feltételezi a belső és külső tevékeny részvételt, és ennek a
lehetőségét a papnak kell megteremtenie, azzal, hogy a liturgiát a liturgia szellemében
végzi és értelmezi.
Ratzinger bíboros a Liturgia szelleme című könyvében írta: a „részvétel olyan
főcselekmény, amelyben mindenkinek részesednie kell.”221 A liturgia oratio, az a nagy
imádság, amely az eukarisztikus ünneplés lényegét képezi. Ebben az emberi cselekvés
„hátralép és helyet enged az actio divina, Isten cselekvése számára.” 222 Ahhoz, hogy az
áldozat a mi áldozatunk legyen, „ezt ki kell könyörögni.”223 A liturgia mindenekelőtt és
mindig az Isten actiója az ember megszentelése céljából.224 A liturgia helyes végzése az
egyházat (helyi egyházat és közösséget) építi és tartja életben. Ezért a „liturgiában nem
csak cselekszik az egyház, hanem ki is fejeződik benne, belőle meríti életerejét.”225

10.2 A participatio actuosa és a világi hívek

A mindennapi szóhasználatban leggyakrabban elhangzó kifejezések a krisztus-
hívőkkel kapcsolatosan: a hívek, a laikusok, a világiak. Ezek általában fentről lefele
irányzott megnevezések. A II. vatikáni zsinat pedig ilyen kifejezéseket használ: Isten népe
(amely minden megkereszteltet magában foglal), világi hívők, testvérek. A szolgálati
papság és a krisztushívők kapcsolatát pedig az együttműködés, párbeszéd, partneri
viszony, kollegialitás jelzőkkel illeti.226
A Lumen gentiumban az általános papság kapcsán ez olvasható a világi
krisztushívőkről: „a keresztség Krisztus testébe építette be őket, Isten népének tagjaivá, és
Krisztusnak papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette” (LG 31). „A világiak
apostoli tevékenysége részesedés magának az egyháznak üdvözítő tevékenységében. Az
apostolkodásra maga az Úr rendeli őket a keresztséggel és a bérmálással” (LG 33). „A
egységét, amit nagyon gondosan őrizni kell, és olyan cselekményeket hajt végre, melyek semmiképpen
nincsenek összhangban az emberek részéről ma tapasztalható Isten utáni éhséggel és szomjúsággal,
hiteles lelkipásztori tevékenységet sem végez és igazi liturgikus megújulást sem valósít meg, hanem
inkább megfosztja a hívőket hagyományuktól és örökségüktől.” Redemptionis sacramentum, Budapest
2004, 11.
221
RATZINGER, Joseph, A liturgia szelleme, Budapest 2002, 154.
222
RATZINGER, A liturgia szelleme, 155.
223
RATZINGER, A liturgia szelleme, 156.
224
RICHTER, Klemens, Mi mindent jelez a liturgikus konstitúció?, Mérleg 39.3 (2003), 259–278 (262).
225
„Ecclesia non solum agit sed et ipsa se exprimit in liturgia, ex liturgia vivit deque liturgia
consentaneas vitae suae vires haurit” II. János Pál, Vicesimus quintus annus, 3.
226
SOMFAI Béla, Egyenleg a II. vatikáni zsinatról, in NÓDA Mózes, ZAMFIR Korinna, DIÓSI Dávid,
BODÓ Márta (szerk.), Ideje az emlékezésnek. Liber amicorum: A 60 éves Marton József köszöntése,
Budapest-Kolozsvár 2010, 221–228 (217).

57
hívők általános papsága és a szolgálati, azaz hierarchikus papság […] egymásra vannak
rendelve; mert mindegyik a maga sajátos módján Krisztus egy papságából részesedik” (LG
10).
Mindenki ugyanabban a keresztségben részesült, és az egyházban a zsinati
egyházkép alapján mindenki Isten népének a tagja. Ennek az új népnek a jellemző vonása,
hogy tagjai mindannyian papok, az egyház pedig papi közösség (1Pét 2,9). Ezért a papság,
a szolgálati és az általános papság is szolgálatot jelent: Isten ügyének és a szeretetnek a
szolgálatát a mai világban. A participatio actuosat, a tevékeny résvételt így is lehet
szemlélni. Ez nem jelenti valaki szerepének a kisajátítását, hanem annak a szerepnek az
elismerését, amely az általános papságot megilleti, az ennek megfelelő liturgikus
ténykedések végzését.227
A liturgia „forrás”, és mindenkinek merítenie kell belőle. Az egyház liturgiája, így a
helyi egyház, a plébániai liturgia is az egyház megnyilatkozása, kinyilatkoztatása. 228 A pap
és a közösség istentisztelete, a közösségi szentmise a „csúcs és forrás” ebből kell
mindenkinek erőt meríteni, és ez a legtöbb, amit Istennek adhatunk.
A tevékeny részvétel, különösen a krisztushívők tevékeny részvétele a szent
cselekményben X. Pius pápa kezdeményezésével a liturgikus mozgalom egyik jelszava
lett. A Mediator Dei enciklika, majd különösen Pius Parsch tevékenysége a mindennapi
liturgikus gyakorlatokban is kereste a módját az alkalmazásnak.
A II. vatikáni zsinat tanítása a krisztushívők tevékeny részvételét a keresztségben
elnyert jognak nevezi. Az általános papság minden keresztényt feljogosít és kötelez az
apostolkodásra és a tanúságtételre. A liturgia ismerete kötelesség, a közösség liturgikus
nevelése és képzése szintén az. A liturgikus reform nem a szentmise struktúráját akarta
megváltoztatni, hanem a „liturgia szellemét” a „legtökéletesebb imádságot” a hívő néphez
közelebb vinni, és ebbe az istenimádásba a közösség minden tagját bekapcsolni.
Az általános papság gyakorlása nem jelenthet konkurenciát a papság számára. 229 A
krisztushívők tevékeny részvétele a liturgiában, a keresztségben megszerzett jog és
kötelesség, a zsinati kifejezésseivel élve. A II. vatikáni zsinat egyháztani és liturgikus
rendelkezései világosan megfogalmazták az egyház óhaját és szándékát. A tevékeny

227
CIC 230. kánon; Misekönyv: Általános rendelkezések, 97, 109; Redemptionis sacramentum, 43.
228
KRAWCZYK, Boleslaw J., Der neue Laientyp, in BACHLER, W., PACIK, R., REDTENBACHER A.
(szerk.), Pius Parsch in der liturgiewissenschaftlichen Rezeption, 153.
229
A krisztushívők szolgálatának szabályait és kereteit lásd. Instruzione su alcune questioni circa la
collaborazione dei laici al ministero dei sacerdoti. Magyar fordítás, Rendelkezés világi hívőknek a
lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, Budapest 1998.

58
részvétel, a szent cselekeményekbe való bekapcsolódás tehát nem kegy, hanem jog
éskötelesség.

11. A liturgikus mozgalom Magyarországon

A 19. században Magyarországon is jelentek meg cikkek és kiadványok, amelyek a

liturgiával foglalkoztak. Prosper Guéranger hatására íródott Lonovics József egri majd
kalocsai érsek Népszerű Egyházi Archeológiája, vagyis Katolikus ünnepek, Szentségek,
Ünnepélyek és Szertartások értelmezése 1857-ben, Dallos József: A katolikus kultusz
szelleme 1886-ban. Horváth István a magyar liturgikus kéziratok és nyomtatványok
jegyzékét készítette el Libri Rituales Ecclesiae Hungaricae címmel. Knautz Nándor
liturgia történész, A magyar egyház régi szokásai cikksorozata a Magyar Sionban jelent
meg 1865-1869 között.
A magyarországi liturgikus reform kezdetei X. Pius pápa motu propriojának
megjelenéséhez kapcsolódnak. A magyar egyházzenészek elsőként karolták fel a pápa
javaslatait, céljuk eléréséhez külföldi gregorián szakértőket hívtak meg. Kamillo
Grünewald Győrött, Otto Drinkwälder Pozsonyban és Gyulafehérvárott tartott előadást a
gregorián éneklésről.230 A teológiai tanárok közül többen Rómában tanultak egyházzenét,
Werner Alajos, Szigeti Kilián, Teller Frigyes, Naszály Emil.
1871-ben Szatmáron megalakult az első Cecília Egyesület Nitsch József vezetésével,
majd 1897-ben az Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) is megalakult. Az OMCE
a magyar egyházi zenét valóságosan megújította. Harmat Artúr, Bárdos Lajos, Werner
Alajos tevékenysége nem csak az egyházi zene és éneklés reformját indította el, hanem a
kántoroknak szervezett tanfolyamokkal a gyakorlatban is érezhetővé vált a zenei
megújulás. 1931-ben alakult meg a Magyar Kórus Könyv- és Zeneműkiadó, és a kiadó
hasonló nevű lapja. Az egyházzenészek tevékenységének leghatásosabb eredménye az
egységes magyar templomi népének megvalósítása a Szent vagy Uram népénektár kiadása
által.231 A Cecília Egyesület és a Kántorszövetség közös megbízása alapján elkészült
népénektár létrejöttén egy egész munkaközösség fáradozott, ennek a megszervezése
Harmat Artúr és Sík Sándor érdeme. Felkutatták a régi kódexek zenei kincsét, a feledésbe
ment régi dallamokat, átjavították a használatban lévő énekek szövegeit és dallamait. A
dallamok revízióját Kodály Zoltán végezte, az énekek új kíséretet kaptak. Kodály érdeme a

230
GALAMBOS Ferenc Ireneus, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, in SZENNAY
András (szerk.), Régi és új a liturgia világából, Budapest 1975, 62–65.
231
HARMAT Artúr, SÍK Sándor (szerk.), Szent vagy Uram, Budapest 1931.

59
magyar egyházi zene színvonalának a felemelése is. Megkomponálta a Magyar Misét,
támogatta, és tanácsaival irányította a Magyar Kórus egyházzenei folyóirat munkáját. A
szakszerű igényes munka meghozta az eredményt is, a magyar egyházi éneklés egységes
lett, az egyházi kórus kultúra pedig általános fellendült.
A magyar liturgikus mozgalom kezdeteit a bencések által szerkesztett Szent Gellért
ifjúsági folyóiratban megjelent cikksorozattól számíthatjuk. A cikksorozat elindítója
Várkonyi Hildebrand, aki a szentmisén való részvételt tárgyalja. Várkonyi felvette a
kapcsolatot Lambert Beauduinnal és engedélyt kapott művei lefordítására.
A magyar liturgikus mozgalom „atyjának” nevezett Szunyogh Xavér Ferenc 1895-
ben született a Nógrád megyei Tereskén. Budapesten nevelkedett és nagy hatással volt rá a
Regnum Mariannum lelkisége. 1913-ban belépett a bencés rendbe, a teológiát és a
tanárképzőt párhuzamosan végezte Pannonhalmán. Magyar-latin szakos tanárként
dolgozott és Pozsonyban doktori fokozatot szerzett a Szent Benedek és Cassiodorus című
disszertációjával. Már teológusként társaival fordítani kezdték a bencés klasszikusokat, így
került kapcsolatba a nagy liturgikusokkal. Levelezést folytatott Lambert Beauduinnal,
majd később Ildefons Herwegennel és Odo Casellal. 1922-ben Maria Laachba látogatott és
találkozott Odo Casellal és Romano Guardinivel. Guardini átengedi műveinek fordítói
jogát, Casel pedig bevonja a Jahrbuch für Liturgiewissenschaft munkaközösségébe.
Ildefons Herwegen példájára megindítja az Ecclesia Orans magyar változatát, A lelkiélet
könyvei sorozatot. A sorozatot Beauduin, Az egyház lelkiélet című könyvével nyitotta meg.
A Regnum Mariannumból a volt nevelői (Prohászka Ottokár, Majláth Gyula, Shvoy Lajos)
a későbbi püspökök támogatták elkezdett munkáját. De nem mindenki értett egyet
tevékenységével, Bangha Béla „ultraliturgikusnak” nevezte, mert szorgalmazta, hogy a
híveket ne mise előtt vagy után áldoztassák, hanem a szentmise keretében. Mihályfi Ákos
ciszterci egyetemi tanár helyesli a liturgikus mozgalom célját, hogy a világi hívek
tevékenyen bekapcsolódhassanak a szentmisébe, de nem ért egyet például a magyar nyelv
liturgikus használatával, a szentmisén történő áldoztatással és a párbeszédes misékkel. 232 A
katolikus újjászületés egyik eszközét látta a liturgikus apostolkodásban, hogy „az
egyénekben öntudatos” élet alakuljon ki.233

232
MIHÁLYFI Ákos, A nyilvános istentisztelet, Budapest 1933, 678–684.
233
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A katholikus újjászületés és a liturgia, Pannonhalmi Szemle 3.1. (1928),
4–14 (5).

60
 Az 1920-as évek elején Szunyogh X. Ferenc 234 magányos harcosként egymaga
képviselte a magyarországi liturgikus mozgalmat. Mihályfi Ákos a liturgikus mozgalom
„lelkes terjesztőjének” nevezte.235 A változást a liturgikus hetek megszervezése indította el,
amellyel a nagyközönség is megismerkedhetett a liturgikus mozgalom eszméivel. Első
alkalommal a budapesti Központi Szemináriumban a papság számára, majd Csernoch
János bíboros püspöki jubileuma alkalmából az egyetemi templomban szervezték a
liturgikus hetet a világi hívők számára. Az 1924. január 24–27.-én megrendezett
előadássorozatot a legismertebb egyházi írók tartották: Szunyogh X. Ferenc, Mihályfi
Ákos, Sík Sándor, Kühár Flóris, Radó Polikárp. Az egyetemi templomban tartott liturgikus
héten ismertté váltak a liturgikus mozgalom eszméi. 1923-ban a Lelkiélet könyvei
sorozatban jelent meg A közös szentmiseáldozat című könyve, amely eligazítást nyújt,
hogyan végezzék a „párbeszédes szentmiséket”, melyek azok a részek, amikor közösen
felelhetnek a hívek a pap imádságára.236 Erre azért volt szükség, mert a Rítuskongregáció a
visszaélések miatt szabályozta a párbeszédes misék rendjét.237 1926-ban kiadta kis
füzetekben a vasár- és ünnepnapi változó miseszövegeket A szentmiseáldozat címen.238
Legmaradandóbb érdeme a teljes magyar-latin misszálé kiadása,239 amely öt kiadást
ért meg és több mint 100.000 példányban kelt el. A misszálé bevezetőjében arra
figyelmezteti az olvasót: „legalább két-három éven át rendszeresen kell használnunk, hogy
igazán megszeressük. De akkor nem tudnánk nála nélkül élni és akkor érezzük, hogy egyre
mélyebben hatolunk a szellemébe és egyre jobban gazdagodunk kincseivel.” 240 A
234
Szunyog X. Ferenc legismertebb művei: A szentmiseáldozat, Pannonhalma 1926–1927; Liturgikus
élet, Budapest 1924–1927 (sorozat a hét szentségről); Magyar-latin misszálé az év minden napjára a
római misekönyv szerint, Budapest 1933; A katolikus istentiszteletek rendje a IV. világjamboreen,
Gödöllő 1933; Oltár és élet, Liturgikus és biblikus folyóirat, Rákospalota 1936–38; A latin himnuszköltők
remekei, Budapest 1924; Az igazi katholikus élet forrásánál, Pannonhalma 1926; Liturgikus konferenciák
a szentmiséről, Budapest 1930; A szentmise kialakulása, Budapest 1936; A szentmise lelke, Pannonhalma
1936; Az ősegyház imádságos élet, Budapest 1943; A dicséret áldozat, A szent zsolozsma nappali horái,
Budapest 1949; Az új nagyheti szertartások, Michigan 1956; A katolikus liturgia, Kísérleti tankönyv,
Budapest 1944.
235
MIHÁLYFI, A nyilvános istentisztelet, 679.
236
SZUNYOGH, A közös szentmiseáldozat, Pannonhalma 1923, 7.
237
AAS 14 (1922) 505.
238
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, 66–67.
239
A misszálé iránti igényt jól érzékelteti, hogy Balázs Benedikta a Nőszövetséggel is kiadatott egy
misszálét, amely három kiadást ért meg, Misekönyv, Budapest 1926 (1929, 1943). Szabó Vilma
hitoktatónő franciából fordította le a misekönyvet, amely Párizsban jelent meg, Misekönyv a Missale
Romanum szerint latin-magyar szöveggel, liturgikus magyarázatokkal és imákkal, Párizs 1932.
240
SZUNYOGH Xavér Ferenc, Magyar-latin misszálé az év minden napjára a római misekönyv szerint,
Budapest 1933, 7.

61
vasárnapok, ünnepek és szentidők előtt rövid történeti és liturgikus bevezetőkkel a jobb
megértés akarta elősegíteni. Ezek a rövid és tartalmas jegyzetek a mai napig megbízható
eligazítások a liturgikus idő és nap tartalmáról és jelentéséről. A magyar-latin misszálé
jelentősége abban állt, hogy a világi hívők felkészülhettek, és a magyar fordítás által
bekapcsolódhattak a szent cselekményekbe. 1936-ban kiadja A szentmise kialakulása című
kis könyvét, hogy a szentmise magyarázatával „sok lelket közelebb vigyen a Misszálé
megértéséhez és ezzel a szentmise igazi, gyümölcsöző átéléséhez.” 241 A második
világháború után az Actio Catholica megbízásából Endrey Mihály vezetésével ismét
lefordítják és kiadják a misekönyvet, amely 1958-ban jelet meg.242
Szunyogh X. Ferenc liturgiával kapcsolatos cikkei a Pannonhalmi Szemlében
jelentek meg. 1934-ben itt jelent meg: A liturgikus apostolkodás munkaprogramja, amelyet
a budapesti papság konferenciáján olvasott fel és az Actio Catholica megbízásából
hivatalos munkaprogrammá lett.243 Az Actio Catholica a liturgikus apostolkodást
hivatalosan is felveszi munkaprogramjába. Szunyogh X. Ferenc a munkaprogram
kidolgozásával célt és irányt akart adni a liturgikus apostolkodásnak. Ugyanakkor
szükséges volt, hogy egy szakszerű leírása is legyen a mozgalomnak. A liturgikus
mozgalom célját tekintve „lelki mozgalom”, és kerülnie kell minden hirtelen újítást. A
nagy kérdés az volt, ahogy a magyar liturgikus mozgalom melyik utat választja. Az egyik a
belga és német vonal, a papi és monasztikus irányzat, a másik Pius Parsch kezdeményezte
népliturgikus mozgalom. Az első az oltárszolgálatát akarta tökéletessé tenni és utána a
népliturgikus apostolkodás nyomán a világi híveket közelebb vinni a liturgiához. A
második irányzat a liturgiával kezdte, azt akarta közelebb vinni a hívekhez. Szunyogh
kezdetben a belga-német irányzat mellett döntött, de a magyarországi viszonyokat
felmérve a két irányzat egyesítését látta a legmegfelelőbbnek. 244 A liturgikus
apostolkodásnak először „élő liturgiát” kell teremtenie, „a szentmisét ismét a közösség
áldozatává és áldozati lakomává kel tenni.” A szentmise a közösség istentisztelet a
legmegfelelőbb modell a német „Betsing-Messe” az imádkozott és énekelt mise. A
szentmise áldozat, az áldozatba a jelenlévők a felajánlásban kapcsolódnak be, majd a
szentséges cserében (sacrosanctum commercium) az áldozáskor, amikor adományukat
visszakapják átváltoztatva Krisztus testként. Ezért a szentmise áldozati lakoma, a világi
241
SZUNYOGH, A szentmise kialakulása, Budapest 1936, 5.
242
Magyar Misekönyv, Fordította és összeállította az Actio Catholica liturgikus munkaközössége.
Budapest 1958.
243
SZUNYOGH, A liturgikus apostolkodás munkaprogramja, Pannonhalmi Szemle 9.4 (1934), 259–269.
244
SZUNYOGH, A liturgikus apostolkodás munkaprogramja, 260.

62
híveket éppen ezért a szentmisén kell megáldoztatni. A szentségek liturgiáját is élővé kell
tenni. A keresztelés kiszolgáltatása történjen ünnepélyesen és nyilvánosan. A bérmálás
elvilágiasodott, tudatosítani kell, hogy ez a szentség a keresztény ember életében a
„felkenésünk Krisztus királyi papságába.” A munkaprogramban szorgalmazza a betegek
szentségének, a temetésnek és a házasság szentségének is ünnepélyes végzését. Az
igehirdetést is ki kell használni a liturgikus oktatásra.
A munkaprogram második része a liturgikus életet tárgyalja: „az élő liturgiából
fakadhat azután az igazi liturgikus élet.” A liturgiának „teste” van: a forma, aszó és
cselekedet. A „lelke” a liturgia szelleme, amit el kell sajátítani. Ennek a tanulásnak
állomásai a következők:
a. Az Én-es imádságból át kell térni a Mi-imdáságokra.
b. Ne a vallásosság periférikus gyakorlataI részesüljenek előnybe, hanem a szent
liturgia és a szent áldozat.
c. Az imádság és élet központja Krisztus és Isten legyen, az imádság pedig legyen
christocentrikus és theocentrikus. A lelkiéletet Istentől kiindulva kell szemlélni, és nem az
embertől.
d. A bűntudat mellett ápolni kell a megváltottság boldogító tudatát is.
A munkaprogram gyakorlati tanácsokkal fejeződik be: „a lelkipásztornak a
szétszaggató egyesületi élet és a mechanikussá váló szervezkedés helyett a plébánia-család
szerves kiépítésén kellene dolgoznia.” „Ma azonban joggal mondhatjuk, hogy a
lelkipásztorkodás királyi problémája az élő egyházközség, az élő plébániai közösség.”
Legalább egy termet kellene kialakítani erre a célra minden plébánián, ahol nem
színdarabokat adnak elő, hanem bibliaórákat, énekpróbákat, liturgia magyarázatokat
tartana, és ápolják az igazi testvéri szeretetet. 245
1935–1936-ban a Pannonhalmi Szemlében sorozat közölt A szentmise lelke címen,
Beauduin, Herwegen és Guardini írásainak szellemében magyarázta a szentmisét. Az
egyház életközösség és ezért a liturgia nem csupán a „kiválasztott embereké”, hanem
mindenkié. A liturgia tartalma: „ami Krisztus volt és amit Krisztus tett, az él benne tovább
titokkal teljesen, misztériumos valóságban.”246 A sorozat harmadik cikkében Odo Casel
misztérium elméletét ismerteti és alkalmazza a szentmisére, „az eucharisztikus Krisztus a
misztikus Krisztus jelképe, szimbóluma. Az Egyház Krisztus misztikus teste és ebben a
testben él, mint a lélek elrejtőzve az Eukarisztia. A misztikus és eucharisztikus Krisztus

245
SZUNYOGH, A liturgikus apostolkodás munkaprogramja, 268.
246
SZUNYOGH, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 10.2 (1935) 118–125 (123).

63
ezen egyesülésében és egymásba olvadásában áll a keresztény misztérium.”247 Herwegen
gondolatát a magyar egyházra alkalmazva a katolikusok feladatának nevezi a „consecratio
mundi”-t, a világ megszentelését a liturgia szellemének megélése által. A sorozat befejező
cikkében Szunyogh X. Ferenc a liturgikus apostolkodás célját fogalmazta meg, „az
Egyháznak szüksége van arra, hogy újra és újra visszatérjen ősi mintájához és
alapeszméjéhez, mely az alapító eszméje és gondolata az Egyházról.248”
Tanári és irodalmi tevékenysége mellett a nyugati liturgikus mozgalom példájára a
liturgikus apostolkodásnak egy látható központot is létre akart hozni. Talán Guérange, és a
Wolter testvérek példája ösztönözte, amikor a kávai apátságot fel akarta újítani, ahol a
hagyomány szerint Szent Gellért az utolsó éjszakáját töltötte. Terve nem sikerült, de a
szemközti dombon található kis kápolna mellé felépítette Szent Szabina celláját. A
fővárosban tartott liturgikus hetek után idezarándokoltak ki a résztvevők. Liturgikus
napokat szervezett, laudessel kezdték a napot, majd a szentmise és elmélkedés következett
és a zsolozsma liturgikus imaórái. A liturgikus előadások résztvevői így a gyakorlatban és
átélhették, amit az előadásokon hallottak.249 Az Élő Rózsafüzér mintájára megszervezte a
Magnificat Szövetséget, ennek célja az volt, hogy egy nyolc tagból álló „kis konvent”
mindenki a maga részét imádkozva naponta imádkozza el a teljes zsolozsmát. A zsolozsma
imádkozásában és annak megszerettetésében fontos megemlíteni A szent zsolozsma
története című kétkötetes művét, amelyben történeti és liturgikus magyarázatokkal látta a
különböző imaórák kialakulását. A zsolozsma imádkozásának népszerűsítésében nagy
szerepet játszott Sík Sándor és Babits Mihály, himnuszfordításaik szépsége és igényessége
általános elismerést aratott.250
Szunyogh X. Ferenc liturgikus, biblikus és lelki irodalmi munkássága mellett,
előadásaiban, a lelkigyakorlatokon és missziók tartásával terjesztette a liturgia szeretetét és
annak fontosságát. Fordítói munkásságával a kor nagy liturgikusainak műveit tolmácsolta
251
magyar nyelven. Rádió beszédeiben magyarázta a Szentírást, és a biblikus
apostolkodásnak is egyik elindítója lett. A protestáns egyházak felé is nyitott volt, ezért a
magyar ökumenikus mozgalomnak előfutára lett. Nagy álma, hogy Magyarországon is

247
SZUNYOGH, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 10.3. (1935) 201–211 (204).
248
SZUNYOGH, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 11.4. (1936) 253–265 (265).
249
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, 68–69.
250
SZUNYOGH, A szent zsolozsma története I-II, Budapest 1942; BABITS Mihály, Amor sanctus,
Budapest 1933; SÍK Sándor, Himnuszok könyve, Budapest 1943.
251
Lefordította Lambert Beauduin La piété de l’Église (Az egyház lelkiélete) című híres könyvét, majd
Gaspar Lefebvre, Liturgie, Ses Principes Fondamentaux (A liturgia alapvető gondolatai) könyvét.

64
létesüljön egy liturgikus központ csak a II. vatikáni zsinat hatására jött létre. 252 Magyar
nyelvterületen ő képviselte és valósította meg leginkább Lambert Beauduin eszméit.
A liturgikus mozgalom lassan híveket szerzett magának a bencés rend tagjain kívül
is. Korompai József (1894–1934), 1916-tól a bécsi Pazmaneum spirituálisa, a gregorián
zenéért rajongott, és neki köszönhetően a papnövendékek is lelkesedtek a gregorián zene
kincseiért. Ausztria nagy liturgikusa, Pius Parsch hatására a népliturgikus apostolkodást
népszerűsítette. Kiadta az Együtt az egyházzal, (később Filléres Misekönyv) magyar
misefüzeteket. Korompai korai halála után tanítványa Klinda Pál (1903–1945) folytatta a
misefüzetek szerkesztését és kiadását. Ő fordította le magyarra Pius Parsch Liturgikus
beszédek című könyvét. Pantol Márton (1904–1960) a budapesti Központi szeminárium
énektanára liturgikus kurzusokat szervezett a kántoroknak, és 1930-ban szertartáskönyvet
adott ki, Szertartástan a kántorképzők számára címmel. Körmendy Béla (1916–1967) „a
magyar liturgikus mozgalom trubadurja”253 a cisztercitáknál nevelkedett. A széles látókörű
zenét és a képzőművészeteket kedvelő diák a székesfehérvári, szegedi majd a bécsi
Pazmaneumban tanul. Itt ismerkedik meg a liturgikus mozgalommal, ő szervezte meg a
Pazmaneum kispapjainak a klosterneuburgi látogatást. Pius Parschal való találkozása után
a liturgikus mozgalom lelkes híve lett. A húsvéti vakációra nem ment haza, hanem
diakónusként Klosterneuburgban ünnepelte a nagyhetet és a húsvétot. Vendégelőadónak
meghívta a Pazmaneumba Josef A. Jungmannt, a liturgikus mozgalom ismert nagyhírű
képviselőjét. Hazatérve a Nyírségben tevékenykedik, amikor püspöke a Zeneakadémiára
küldi, a kelenföldi kis kápolnában lelkipásztori szolgálatát vállalja el és felállítja az ország
első szembemiséző oltár. Az Ausztriában tanultak alapján a kis kápolnában teljes liturgikus
programot szervezett: szentmise, vesperás, kompletórium, bibliaóra, ministránsképzéssel.
Az ősegyház gyakorlatát felújítva a szentmise után agapéra gyűltek össze. 19957-ben
rábízták a margitszigeti Szent Mihály kápolna vezetését. Itt is folytatta az elkezdett munkát
és a szigeten eleven liturgikus élet kezdődött. Munkássága alapján joggal nevezhető a
magyar Pius Parschnak. Zalán Mennyhért (1892–1928) Kühár Flóris (1893–1943) ígéretes
elindulását korai haláluk szakította meg. Kühár Flóris Innsbruckban tanult teológiát,
tanárkodott a római Anselmianumon, szerkesztette a Pannonhalmi Szemlét és a Katolikus
Szemlét. Radó Polikárppal együtt szerkesztették a Magyar Szentek kiadását. Szunyogh V.

252
A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1964. február 25. ülésén hozta létre az Országos Liturgikus
Tanácsot és felkérte a megyéspüspököket, hogy állítsák fel az egyházmegyei liturgikus bizottságokat.
Majd 2002-ben Püspöki Konferencia elnökének, Konkoly István a javaslatára megalakult a Magyar
Liturgikus és Egyházzenei Intézet.
253
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez ,71.

65
Ferenccel közreműködve adták ki A keresztény remekírók sorozatot, fordított és
magyarázatokat írt a könyvekhez. A liturgikus apostolkodás munkájába tudományos
tevékenységével kapcsolódott be. Az eukarisztia szimbolizmusa cikkében az
egyházatyákat szólaltatta meg, hogy az egyház ősi tanításával nevelje a híveket az
eukarisztia vételére és tiszteletére.254
Radó Polikárpot Galambos Ireneus a magyar liturgia „tanítómesterének” nevezte. 255
Radó Polikárp (1899–1974)256 tizenhatéves korában belépett a bencés rendbe.
Innsbruckban tanult J. Jungmannal egy időben. Biblikus tanulmányokat végzett Rómában
és a Szentföldön. Korának egyik legtekintélyesebb tudósa. Végigkutatta a magyarországi
könyvtárakat a középkori liturgikus kéziratokat keresve. A kéziratok bejegyzéseit kutatta
és vette jegyzékbe. Tudományos szempontból éppen ezért a liturgikus kéziratok felkutatása
és tudományos feldolgozása tekinthető élete főművének. Egyetemi előadásait a latin
nyelvű Enchiridion Liturgicum művében tette közzé. Az egyetemi szemináriumok anyagát
Az egyházi év című könyve tartalmazza. A II. vatikáni zsinat liturgikus reformját A
megújuló istentisztelet kötetében ismertette. Kühár Flóris halála után a Katolikus Szemlét
szerkesztette, majd 1967-től a Teológiát. Szunyogh X. ferenccel és Kühár Flórissal együtt
szerkesztették a szentek életét, és közreműködött a magyar patrológiai sorozat, Keresztény
Remekírók kiadásában is.
Munkásságának elismeréseként a zsinati előkészítő bizottságban a latin nyelvvel
foglalkozó albizottság egyik konzultora volt.257 A II. vatikáni zsinat egyik ülésén is jelen
lehetett, mint a magyar zsinati küldöttség teológus szakértője. 258 Szennay András a Radó
Polikárp tiszteletére szerkesztett emlékkönyv előszavában jellemezte életművét:
„munkássága nem restaurációt (visszaállítást), hanem a renovációt (megújítást) szolgálta” a
254
KÜHÁR Flóris, Az Eucharisztia szimbolizmusa, Pannonhalmi Szemle 12.3 (1937) 172–179 (179).
255
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, 74.
256
Radó Polikárp főbb művei: Esztergomi könyvtárak liturgikus kéziratai, Budapest 1941; Index
codicum manuscriptorum liturgicorum RegniHungariae, Budapest 1941; Reperoire hymnologique des
manuscrits liturgiques dans les biblioteques publiques de Hongrie, Budapest 1945; Libri liturgici
manuscripti bibliothecarum Hungariae et limitropharum regionum, Budapest 1947; Enchiridion
Liturgicum, Róma 1961; A II. vatikáni zsinat után Supplementummal kiegészítve jelent meg a második
kiadás 1966-ban; Az egyházi év, Budapest 1957; Kis misekönyv a hívek használatára (Kurzweil Gézával
együtt) Komárom 1932; Liturgikus lexikon (Kühár Flórissal együtt szerkesztve) Komárom 1933;
Rajeczky Benjaminnal szerkesztették Az ószövetségi kinyilatkoztatás történetét, Budapest 1930; és Az
újszövetségi kinyilatkoztatás történetét, Budapest 1931; A katolikus liturgia, Budapest 1936; Az Egyház
szentjei (Szunyogh X. Ferenccel és Kühár Flórissal együtt szerkesztve), Budapest 1941; A vértanúság
emlékei, Budapest 1944; A megújuló istentisztelet, Budapest 1973.
257
BUGNINI, Die Liturgiereform, 36.
258
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, 77.

66
„régi fundamentumon állva, a megújulást kell szolgálni. ”259 A bencés szerzetesek érdeme,
végiglátogatták a liturgikus mozgalom nagy központjait és a legfontosabb liturgikus
műveket lefordították magyar nyelvre. Erről tanúskodik Solymoss Vendel: „a liturgikus
mozgalom néhány lelkes magyar képviselője végigjárta a külföldnek azokat a helyeit,
templomait és kolostorait, ahol az istentisztelet szertartásai a liturgikus tudomány
fáklyáitól ragyogóvá megvilágított úton haladnak.” 260 A belga kolostorokban szerzett
tapasztalatok az őskeresztény liturgia szellemét idézete, hogy az igazi istentisztelet „valódi
isteni fényűzés”. A bencés szerzetesek tevékenysége a liturgikus apostolkodás terén
elvitathatatlan, és példájuk lelkesítőleg hatott a többi szerzetesi közösségre is. A
bencésekhez közelálló Szociális Misszióstársulat és a Szociális Testvérek is tevékenyen
bekapcsolódtak a liturgikus apostolkodásba. A Szociális Misszióstársulat liturgikus
könyvesboltot nyitott kegytárgyakat és liturgikus ruhákat készítettek és árusítottak.
Kiadóvállalatuk pedig terjesztette a liturgikus és vallásos irodalmat.261
A magyarországi liturgikus apostolkodás kiemelkedő munkatársa a ciszterci
Rajeczky Benjamin (1901–1989), aki a középkori magyar gregoriánt illetve a gregorián és
a népzene kapcsolatát tanulmányozta.262 Ugyancsak a ciszterci rend tagja volt Mihályfi
Ákos egyetemi tanár, aki generációkat tanított a liturgia szeretetére. 263 Az 1940-es évek
elején a zirci apátság vált a liturgikus élet „magániskolájává” 264, ezt a liturgikus életet
terjesztette műveiben Halász Piusz (1908–1994)265, majd a gyakorlati életben is próbálta a
rend ősi hagyománya szerinti életrendet megvalósítani: fizikai munka, szemlélődés és
liturgia hármasságában. A liturgia szerepét abban látta, hogy a hívő közösségeket
liturgikus közösséggé alakítja át: „amikor tevékenyen bekapcsolódunk az egyház nyilvános
imádságába, akkor Krisztus nemcsak bennünk, hanem általunk is imádkozik. Ez a végső

259
SZENNAY András (szerk.), Régi és új a liturgia világából, Budapest 1975, 13–14.
260
LANG, Hugo, Rövid liturgika világiak részére, ford. Solymoss Vendel, Budapest 1937, 7 (Solymoss
bevezetője).
261
Misenaptárokat adtak ki, valamint Szunyogh X. Ferenc, Parsch Pius, Wimmer Anzelm műveit.
262
RAJECZKY Benjamin, Mi a gregorián?, Gyulafehérvár é.n.
263
Mihályfi Ákos főbb művei: A nyilvános istentisztelet, Budapest 1933; Az emberek megszentelése,
Budapest 1921.
264
GALAMBOS, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, 79.
265
„Az emberi közösségeket végső fokon nem a kenyérgond és nem az ösztön, hanem a nagy eszmék
építik egybe. A liturgikus cselekmény közösségi jellege föltétlen szükségszerűséggel a közösség
értékjellegéből következi.” HALÁSZ Piusz, Örök liturgia, Budapest 1942, 110.

67
értelme a liturgikus közösségnek.”266 Az apostoli munka lényegét így fogalmazta meg:
„megnyerni, kihalászni az embereket Krisztusnak.”267
A piaristák közül Sík Sándor zsoltárfordító tevékenységével és a Szent vagy Uram
énekeskönyv népénekeinek az átjavításával egységesítette az énekeket. A Schütz Antallal
közösen szerkesztett imádságos könyvvel különösen a katolikus ifjúságnak tettek nagy
szolgálatot, mert egyszerre volt imakönyv és lelki kalauz. Ugyancsak a piaristák tanárok
érdeme, hogy Pius Parsch, a Das Jahr des Heiles (Üdvösség éve) című könyvét
lefordították magyarra.268
A ferencesek közül Unghváry Antal liturgika könyvet szerkesztett, a ferences
növendékek és a nagyközönség számára is. Könyvében ismerteti a különböző rítusokat, a
római liturgia legfontosabb forrásai, a szentmise és a zsolozsma szerkezetét.269
A jezsuita Cséfalvay Nándor a „katolikus közönség használatára” misemagyarázatot
szerkesztett, hogy a szentmise szertartásait megértsék és abba be is kapcsolódjanak. 270 A
szerviták közül Wimmer Antal írt a liturgia átalakító hatásáról A liturgia tüzében címen:
„aki bármi módon a liturgia bűvkörébe jutott és vele megismerkedett, az hamar feltalálja
magát benne, mert lehetetlen annak a gondolatgazdagságnak ellenállni, amely a sacrális
cselekmény által közvetített isteni élet mélységéből árad felénk.”271
A szerzetesrendek mellett a világi papság körében a liturgikusmozgalom eszméi és a
liturgia a figyelem középpontjába került. Gigler Károly esztergomi kanonok a Szentmisénk
lelke című könyvében, a szentmisét „napunk legnagyobb értéke”, „napunk megszentelője”
és „napunk legnagyobb teljesítménye” jelzőkkel illette.272 A budapesti szeminárium
hallgatói az Egyházirodalmi iskola szerkesztésében kiadták Az ezerkilencszáz éves
szentmise című könyvet, amelyben a szentmise lényegét és rendeltetését vizsgálták.273
A világi keresztények közül meg kell említeni Bálint Sándor néprajzkutató
tevékenységét. A népi liturgikus, a paraliturgikus szokások kutatójaként, a vallásos néprajz

266
HALÁSZ Piusz, Örök liturgia, 137.
267
HALÁSZ Piusz, Hirdessétek az evangéliumot, Budapest é.n., 1.
268
Halamka Gyula, Bátky Miklós és Szamek József a fordító munka elvégzői, a Szociális
Missziótársulat kiadásában megjelenő mű 1936–1937-ben jelent meg.
269
UNGHVÁRY Antal, A római Egyház liturgiája, Budapest 1934, 4–10.
270
CSÉFALVAY Nándor, A szentmise, Budapest 1912, 1–8.
271
WIMMER M. Anzelm, A liturgia tüzében, Budapest 1939, 12.
272
GIGLER Károly, Szentmisénk lelke, Budapest 1944, 5–9.
273
A budapesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolája, Az ezerkilencszáz éves szentmise,
Budapest 1934, 51–61.

68
és annak liturgikus vonatkozásait feltáró műveivel nagy szolgálatot tett a magyar liturgikus
kutatásnak.274

12. A liturgikus mozgalom Erdélyben

A liturgikus mozgalom erdélyi vonatkozásairól abban az értelemben lehet külön

tárgyalni, amennyiben megvizsgáljuk a helyi püspök által kibocsátott rendelkezéseket. Az
erdélyi egyházmegye a liturgikus mozgalom idején Magyarországhoz tartozott, és 1920
után is részese volt a magyarországi egyházi eseményeknek. Amint a püspöki körlevelek
és a gyulafehérvári szeminárium könyvállománya tanúsítja, a liturgikus reformmal
kapcsolatosan megjelent külföldi és magyar nyelvű könyvek egyaránt megtalálhatók a
könyvtárban. Mailáth G. Károly erdélyi püspök mindenre kiterjedő figyelmét tanúsítják a
körlevelei, újévi és nagyböjti szózatai, amelyekkel a főpásztor irányítja és neveli híveit. A
liturgikus reform egyházzenei javaslatait, X. Pius pápa szentáldozással kapcsolatosan
elindított reformját a püspök mind gondosan végrehajtja, és próbálja orvosolni a felmerülő
nehézségeket.

12.1. Litugikus és egyházzenei rendelkezések

Mailáth G. Károly erdélyi püspök a liturgikus mozgalom és X. Pius pápa akaratának
megfelelően a római előírások szerint felügyelte és rendelkezéseivel próbálta megújítani.
1903-ban a szokásos csiksomlyói lelkigyakorlat alkalmával tartották az első egyházzenei
kurzust. A püspök megrója papjait, hogy nagyon kevesen vettek részt ezen. A püspök
megemlíti, hogy az istentisztelettel kapcsolatos előírásokat nem tartják be úgy „amint az
ügy szentsége és magasztossága” megköveteli, ezért elrendeli azok pontos megtartását. A
pap, aki „csak a Főpap helyettese és eszköze”, sajátos módon felelős, hogy a liturgiát az
egyház előírásai szerint végezzék. A Tra le sollecitudine rendelkezése alapján a papok és a
kántorok (rector ecclesiae regens chori) liturgikus továbbképzése kötelező. Mivel az
egyházmegyében is az „érzelgős és öntelt” dallamokkal cserélték fel a liturgikus énekeket,
a püspök elrendeli a latin chorális énekek betanítását.
1901-ben Mailáth püspök részt vett a regensburgi Német Cecília-egyesület
nagygyűlésén, és lelkesen támogatta az 1897-ben megalakult Országos Magyar Cecília
Egyesület (OMCE) tevékenységét. 1903-ban a Csíksomlyón megalakult egyházmegyei

274
Főbb művei: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza, Budapest 1938; Karácsony, húsvét, pünkösd,
Budapest 1973; Ünnepi kalendárium I-II., Budapest 1977.

69
Cecília-egyesület, fővédnökéve Mailáth püspököt választotta. 275 A püspök elrendeli
papjainak: „szentbeszédekben és a katekézisekben magyarázzátok meg behatóan a szent
szertartásokat a népnek, tanítsátok őket ismerni kivált a liturgikus istentisztelet
magasztosságát; fektessetek nagyobb súlyt az ifjúság énektanítására.”276 Hasonlóképpen
felszólítja a kántorokat, hogy vegyenek részt a továbbképzőkön, és egyházi énekkarokat
létesítsenek. A püspöki rendelkezés értelmében egyházmegyei szinten a Cecília-egyesület
ajánlásai lesznek a mérvadóak. Az országos egyesület által elfogadott Sursum corda
énekeskönyvet kell használni, mise alatt más énekeket nem szabad énekelni. Az OMCE
hivatalos közlönyét, a Katholikus Egyházi Zeneközlönyt pedig tanulmányozzák a papok és
kántorok egyaránt. X. Pius motu propriója után folyamatosan jelentek az egyházi zenével
foglalkozó kiadványok: Kováts Sándor: A módszeres énekoktatás rövid vezérfonala, bő
gyakorló könyvvel, papnevelő intézetek használatára, Járosy Dezső: Az Eukarisztia zenéje.
A püspök minden alkalommal az új kiadványok megjelenésekor értesíti a papokat, hogy
vásárolják meg a könyveket.277 1912-ben a solesmesi bencések kiadványait is már meg
lehet vásárolni: Graduale, Kyriale, Ordinarium Missae.278 Majd sorra jelennek meg a
liturgikus és egyházzenei könyvek, amelyeket a püspök mindenegyes alkalommal a papok
és kántorok figyelmébe ajánlja. 1912-ben Járosy Dezső, Az egyházi zene és a papság című
könyve. 1913-ban, Egerben egyházzenei szaklap indult, a Katholikus Kántor címen. 1915-
ben a Szent István Társulat sorozatot indított Egyházzenei Kiadványok címen, hogy az
egyházi népénekek egységesek legyenek.279
Különösen Járosy Dezső, a temesvári székesegyház karnagya buzgólkodása nyomán
rendszeresen megszervezik a korális kurzusokat. 1911. december 27–30. között
Máriaradnán a ferences rendházban szervezték meg papok részére az egyházzenei kurzust.
Az előadások témái a gregorián korális elmélete és gyakorlata, az egyházi zene liturgiája a
motu proprio kapcsán, egyházi harmóniumjáték. Az előadók Grünewald Kamill győri és
Járosy Dezső temesvári tanárok.280 1913-ban Temesváron szervezték a továbbképzőt az
OMCE rendezésében karnagyok, kántorok és orgonisták részére. Az előadások a
gregorián, zeneelméleti, egyházzenei reform, énektanítás pedagógiája témákat dolgoztak
fel. A püspök az egyházközségek pénzbeli támogatást kéri a résztvevő kántorok
275
Gyulafehérvári Érseki Levéltár, (GYÉL), 2360/1903.
276
GYÉL, 2360/1903.
277
GYÉL, 6548/1910.
278
GYÉL, 600/1912.
279
GYÉL, 2916/1915.
280
GYÉL, 7492/1911.

70
megsegítésére. Máriaradnán papok, szerzetesek és papnövendékek részére rendeztek
továbbképzőt.281 1913-ban Budapesten és Szegeden került sor a tanfolyamok
megszervezésére. Mailáth püspök ismételten buzdította a papokat és egyházzenészeket a
tanfolyamokon való részvételre.282
1925-ben a Szociális Missziós Társulat segítségével Kolozsváron szerveztek
egyhónapos tanfolyamot kántorok részére. A továbbképző tananyaga: liturgika,
zeneelmélet, összhangzattan, formatan, zenetörténet, zeneesztétika, énektanítási
módszertan, magánének, zongora, orgona, karének és gyakorlati képzés, összesen 140 óra
előadásban. A tanfolyam hallgatói kántori teendőket végeztek a Szent Mihály templomban,
együtt énekeltek az énekkarral és részt vettek társas zenei gyakorlatokon.283
1927 szeptemberében tartott csíkszereda Katolikus Nagygyűlés kimondja, hogy
dalárdákat kell alakítani és a népénekeket gyakorolotatni kell. Az egyházmegyében
kötelező egységes, hangjegyes egyházi énekeskönyvet kiadni. A szerkesztő bizottság
elnökéül Járossy Dezsőt jelölik. Elrendelik az iskolai énekoktatás refomját és az énekórák
rendes főtantárgyá tételét. Hirschler kolozsvári főeseperes ezen rendelkezésekről értesíti a
kerület papságát.284

12.2. Az eukarisztiával kapcsolatos rendelkezések

Mailáth G. Károly püspök már 1901-ben szorgalmazta az Oltáregyesületek
megalapítását: „A papi buzgóságnak és a hívek lelki életének alapja, forrása az
oltáriszentség. Ha ezt a nagy titkot megértettük és megszeretettük a hívekkel, egész
lelkipásztori működésünket biztos alapra fektettük.”285
Amint korábban szó volt róla, X. Pius pápa liturgikus reformja a lelkiélet
megújításának első lépéseként, a Sacra Tridentina Synodus rendelkezéssel, a napi
szentáldozást szorgalmazta.286 A szentmise és a szentáldozás szorosan összetartoznak, ezért
a híveket a szentmise keretében kell megáldoztatni. Mailáth püspök 1906-ban rendelkezik
a gyakori és mindennapi áldozással kapcsolatosan, a Rítus Kongregáció előírásai szerint. A

281
GYÉL, 3553/1913.
282
GYÉL, 3176/1914.
283
GYÉL, 1723/1925.
284
Kolozsmonostori Plébániai Levéltár, 118/1927. Rövidítve: KMPL.
285
GYÉL, 802/1901.
286
Sacra Tridentina Synodus, ASS 38 (1905–1906) 400–406 (itt 404); DH 3375.

71
mindennapi áldozással a papok „a hivő népet gyakran, sőt naponként édesgessék a
szentáldozáshoz és annak mennyei gyümölcseiben részesüljenek.”287
A pápa 1910-ben, a Quam singulari Christus amore288 dekrétummal szorgalmazza a
gyermekek hét éves korban történő elsőáldozását. Ezt követően a püspöki rendelet előírja,
hogy minden évben nagyböjt első vasárnapján a Quam singulari decretumot a szószékről
fel kell olvasni. A gyermekek elsőáldozásának időpontját és feltételeit a püspöki
tanácskozás határozza meg, és a Tanításterv és utasítások rendelkezéssel kötelezővé teszi a
korai szentáldozást. A gyermekek, „midőn értelmük elegendő használatára jutottak és a hit
legszükségesebb elemi ismereteit megszerezték, tehát az elemi népiskola harmadik
osztályában bocsáttassanak az első szent gyónáshoz és egyszersmind az első szent
áldozáshoz.”289 A püspök azt is elrendeli, hogy a főesperesek és azok, akik a vallástanítás
ellenőrzésére megbízást kaptak, évenként jelentést küldjenek arról, hogy az
egyházmegyében miként tartják be az erre vonatkozó rendelkezéseket. 1911-ben a püspök
külön főpásztori intelemmel fordul egyházmegyéjéhez, amelyben buzdít a gyakori
szentáldozásra, és szorgalmazza a gyermekek korai elsőáldozását: „ha gyakran, vagy
naponként táplálkozik bennük az isteni lélek a szent eledellel, akkor egy már bizonyosan el
van érve: ez a szabadság a bűnös tettek nyugtalanító, idegesítő rabságától. Ezen fölül a
szentáldozás áhítatának gyümölcse a szelíd jóság környezetük iránt; a derült bizalom,
mellyel az égre tekintünk, a jókedvű munka és a jókedvű türelem.” 290 A püspök az 1911-
ben kiadott II. körlevelében közli Vaszary Kolos Ferenc bíboros-hercegprímás szózatát is a
két pápai decretummal kapcsolatban.291
1912-ben Mailáth püspök a Budapesten alakult Eukarisztikus Gyermekszövetségbe
való belépésre buzdítja a gyermekeket. A szövetség tagjai kötelezik magukat arra, hogy
287
GYÉL, 1402/1906.
288
Quam singulari, AAS 2 (1910) 582.
289
GYÉL, 815/1911.
290
GYÉL, 815/1911.
291
1911. szeptember 15-én keltezett egyházmegyei statisztika alapján 9946 gyermek volt elsőáldozó,
4931 fiú és 5015 lány. Alcsík–kászoni esperesi kerületből: 283 fiú és 308 lány; barcza–sepsimiklósvári
esperesi kerületből: 304 fiú és 273 lány; bányavidéki esperesi kerületből: 122 fiú és 84 lány;
belsőszolnoki esperesi kerületből: 227 fiú és 254 lány; erzsébetvárosi esperesi kerületből: 57 fiú és 51
lány; felcsíki esperesi kerületből: 706 fiú és 743 lány; gyergyói esperesi kerületből: 545 fiú és 601 lány;
hegyaljai esperesi kerületből: 109 fiú és 164 lány; hunyadi esperesi kerületből: 481 fiú és 441 lány;
küküllői esperesi kerületből: 148 fiú és 170 lány; marosi esperesi kerületből: 291 fiú és 383 lány; szeben-
fogarasi esperesi kerületből: 155 fiú és 76 lány; torda-aranyos esperesi kerületből: 114 fiú és 97 lány;
udvarhelyi esperesi kerületből: 659 fiú és 644 lány. Parajdon járvány miatt elmaradt az elsőáldozás.
Hiányoznak a kolozsvári Szent Mihály plébánia, valamint a kézdivásárhelyi és a környékbeli plébániák
adatai. GYÉL, 5510/1911.

72
hetenként legalább egyszer szentáldozáshoz járulnak, törekszenek arra, hogy minél
gyakrabban áldozzanak, és tagokat toboroznak a szövetségnek.292

12.3. Általános liturgikus rendelkezések

A Róma által kibocsátott liturgikus rendeleteket Mailáth püspök minden egyes
alkalommal szinte azonnali hatállyal kötelezővé tette egyházmegyéjében. 1907-ben június
hónap a Jézus Szíve-tiszteletére lett szentelve. Szintén ebben az évben a püspök a magyar
püspöki karral együtt elrendeli a Római Kis Katekizmus használatát az egyházmegye
minden iskolájában.293
A búcsúk ünneplésével kapcsolatban kiadott 1907-es rendelkezése nagyon fontos,
mert a háborús időkben ismét hasonlóképpen rendelkezik, és a bérmálások alkalmával is a
túlzásoktól való tartózkodást kér ételben és italban, a plébániai ebédeken is. A búcsú célja
az, hogy a hívek szentségekhez járulhassanak, és búcsút nyerjenek. Nagyon sok helyen „a
kicsapongások révén megszentségtelenítik ezt a szent napot”, ezért „ha a templomi
búcsúünnepek a régi tisztes jó hírüket vissza nem nyerik, ha buzgó ájtatosság helyett
népünk ezen napokat ezután is botrányos tivornyára fordítaná: a kijelölt öt esztendő múlva
a templomok búcsúünnepeit az erdélyi püspöki megyében be fogjuk minden időre tiltani.”
Ennek értelmében minden helységben csak egy búcsút szabad tartani, és ahol nem volt
szokásban a búcsú, ott nem is kell szorgalmazni. Hétköznapokon és vásárnapokon tilos
búcsút tartani. A papoknak el kell érniük azt, hogy a búcsú napján a délelőtti szentmisétől a
délutáni istentisztelet befejezéséig a kocsmák zárva legyenek. A szomszéd faluk hívei csak
plébánosuk vezetésével jöjjenek a búcsúra. A keresztény vendégszeretet jegyében lássák
vendégül ismerőseiket, de ne rendezzenek úgynevezett „drága napot”, vagyis költséges
lakmározást. Az ünnepet megelőző estén vecsernyét rendel el, amely keretében oktató
beszédet kell tartani. A búcsúnap délután a jelenlévő papok és hívek félórás
szentségimádást tartanak, majd a litánia után körmenetben haza mennek. A helybeli
lelkésznek a katolikus népszövetséggel együttműködve érdekes felolvasást vagy előadást
kell tartania, a korcsmázás kiküszöbölésére. A búcsúval kapcsolatos rendelkezéseket
minden templom bejáratánál ki kell függeszteni, és a búcsút követő tíz napon belül a
plébánosnak írásban jelentést kell tennie az ünnep lefolyásáról.294

292
GYÉL, 2450/1912.
293
GYÉL, 2966/1907.
294
GYÉL, IV. 1907.

73
 1909-ben a püspök a Szent József litániát engedélyezi. 295 1912-ben kimondja, hogy a
karácsony, húsvét és pünkösd másodnapján, valamint Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, és
Kisboldogasszony ünnepén nem kötelező a bűn terhe alatti misehallgatás. 296 E napok
ünnepnapok maradnak továbbra is, de a megváltozott életviszonyokra való tekintettel
Róma könnyíteni akar a hívek helyzetén. A liturgia egységes végzésének érdekében 1911-
ben a püspök elrendeli az Esztergomban kiadott Preorator használatát az egyház-
megyében.297
A húsvéti idő az 1917-es új törvénykönyv értelmében virágvasárnaptól fehér-
vasárnapig tartott. Majláth püspök egyházmegyéjében elrendelte, hogy a húsvéti idő
hamvazószerdával kezdődjék és szentháromság vasárnapjával érjen véget. 298 A
körmenetekkel kapcsolatos rendelkezések a bizonytalanságot kívánták eloszlatni. 1938-tól
a katonai hatóságokat is értesíteni kellett a körmenetekről. 1917-ben szintén a magyar
püspöki karral egyetértésben XV. Benedek pápa Humani generis redemptio enciklikájának
értelmében az igehirdetéssel kapcsolatban rendelkezik a püspök: a papság „ ismételten
gondosan elolvassa és az előírásokat lelkiismeretesen betartsa.” A papnövendékek
képzésére, az igehirdetésre való felkészítésére, és alkalmasságuk megvizsgálására szólítja
fel a teológia tanárait. A zsinati vizsgálatokon az írásban beadott prédikációk mellett egy
háromtagú bizottság előtt egy szentbeszédet is elő kell adni.299
XI. Pius 1925. december 11-én kiadott Quas primas enciklikával bevezette Krisztus
Király ünnepét.300 A pápa megújította a világ felajánlását Jézus Szívének, és a második
világháború fenyegetését érezve a Szent Szív tiszteletére buzdította a kereszténységet,
hogy Krisztus királysága megvalósulhasson a társadalomban. Az erdélyi egyházmegyében
1926. január 25-én a püspök elrendeli Krisztus Király ünnepének megünneplését október
hó utolsó vasárnapján.301
Mailáth G. Károly püspök lelkipásztori érzékenysége a böjttel kapcsolatos ren-
deleteiben is érzékelhető. A múlt század elején a böjti fegyelem még nagyon szigorú volt, a
böjtös napok, amikor egyszer lehetett jóllakni és tilos volt a hús fogyasztása: advent
295
GYÉL, 400/1909.
296
GYÉL, 6710/1912.
297
GYÉL, 1303/1901
298
TAMÁSI Zsolt, Az esperesi kerületek a püspöki rendelkezések tükrében, in BARABÁS Kisanna,
TAMÁSI Zsolt (szerk.), A maros-küküllői főesperesi kerület plébániáinak története 1900-tól 1989-ig,
Kolozsvár 2009, 79.
299
GYÉL, 7572/1917.
300
Quas primas, AAS 17 (1925) 595.
301
GYÉL, 417/1926.

74
szerdái és péntekjei; nagyböjt szerdái, péntekjei és szombatjai, valamint a nagyhét
utolsónapja szerdától kezdve; a kántorböjtök és karácsony, pünkösd, Péter és Pál,
Nagyboldogasszony, Mindenszentek vigília böjtjei. A Szentszék felhatalmazása alapján a
megyés püspök felmentéseket adhatott. Nagyböjtben engedélyezte hétfőn, kedden és
szerdán az egyszeri húsfogyasztást, de tilos volt az esti étkezésnél hús enni, valamit, a halat
és a húst egyszerre fogyasztani. Vasárnap többször is szabad húst fogyasztani. Fel-
mentésben részesültek az utasok, akik vendéglőben étkeznek, a szolgák és szolgálók,
kivétel azonban nagypéntek.302 A nagyböjti körleveleiben a püspök állandóan önmeg-
tagadásra bíztatja a híveit „Senki se higgye, hogy Jézus szenvedése felment minket minden
vezekléstől. Jézus keresztje által történt megváltásunk ki nem zárja, sőt megkívánja, hogy
üdvünkhöz magunk is közreműködjünk.”303 A papokat, egyházi személyeket, a
szeminárium növendékeit és a szerzetesházakat felszólítja, hogy a böjtöt a maga teljes
szigorával tartsák meg. A felmentések valójában engedmények, ezért ajánlja a püspök:
„Bárki a felsorolt felmentvényeket igénybe veszi, az Apostoli Szentszék ezen elnéző
kegyességét az irgalmasság lelki és testi cselekedeteinek gyakorlásával, buzgóbb imádság,
a szentségekhez való járulás, valamint az alamizsna osztogatás által igyekezzék pótolni.” 304
A rendelkezés utolsó mondata már a mai böjti fegyelem gondolatát fogalmazza meg,
amikor nem csupán az evésben való önmegtagadáson van a hangsúly, hanem a
jócselekedetek és az egyéni buzgóság személyes cselekedetein. Az 1915. évre a püspök
meg is határozta, hogy támogassák a hadsegélyző egyesületeket, a szegény
házasulandókat, a Katolikus Népszövetséget, az oltáregyesületeket és a sajtó egyesületeket.
Majláth G. Károly püspökségének egyik csúcspontja az 1913-ban megtartott
egyházmegyei zsinat. 1907-ben jelenti be a püspök, hogy a Szentszék kívánságának
megfelelően egyházmegyei zsinatot szándékszik összehívni.305 A főpásztor 1913. július 7-
re hívta össze a zsinatot Gyulafehérvárra, 153-an vettek részt a munkálatokban, a szervezés
feladatait Forster János szentszéki tanácsos látta el.306 A zsinat témái között az aktuális
problémák kerültek megvitatásra. A püspök szerint nem „sekrestyés papokra” van szükség,
hanem olyanokra, akik a népért élnek. A zsinaton szabályozták a vegyes házasságokat,
megtárgyalták a felekezeti iskolák és a hitoktatás kérdéseit, és az egyházközségi

302
GYÉL, 601/1901.
303
GYÉL, 600/1903.
304
GYÉL, 600/1907.
305
GYÉL, XIV/1907.
306
GYÉL, 158/1913.

75
búcsúünnepekkel felmerülő problémákat. 1918-ban egy újabb zsinatot terveztek, de a
megváltozott történelmi helyzet miatt ez elmaradt.307
A témával kapcsolatosan Márton püspök egyik legjelentősebb rendelkezése az 1958.
április 13-án keltezett levele a Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet Főtisztelendő
Igazgatóságának címezve.308 A püspök XII. Piusz pápa Mediator Dei apostoli körlevelét
ismerteti, és annak szellemében rendelkezik a liturgikus nevelésről. Nem engedhető meg –
írja a püspök –,hogy a „hívek az istentisztelet alatt némaságra legyenek ítélve” kkülönösen
akkor, ha a hívek többségét a papnövendékek és a kántoriskolások alkotják. Utalásként a
gyulafehérvári helyzetre. Az lesz a hivatásuk, hogy a híveket a tevékeny bekapcsolódásra
neveljék. A püspök elvárja, hogy a liturgikus cselekményeéneles és recitatív részei
mintaszerűen ki legyenek dolgozva. Ezért: 1. minden növendéknek tudnia kell
szabályszerűen és szépen énekelni. 2. Minden növendéknek tudnia kell énekelni az egyházi
énekeket. 3. Minden növendéknek tudnia kell a közös imák – latin és magyar – szövegét.
4. A liturgiában való jártasságot mindenkinek meg kell szerezenie, hogy majd a
hitoktatásban a reszponzóriumokat, a legismertebb imákat és énekeket tanítani tudja, a
híveket az istetiszteleten aktív részvételre tanítsa, a kántort ellenőrizze és irányitsa. 5.
Szükséges, hogy minél több növendék megtanulja az énekkarok, gyermekkóusok
szervezését és vezetését. 6. Minden növendéknek meg kell tanulnia szabályszerűen
ministrálni. Végezetül a püspök mindkét intéménytől felülvizsgálatra bekérte az ének és
zene tananyag beosztását. A püspök 1958 novemberében kiegészíti az áprilisi
rendelkezéseket. Megbízza Faragó Ferencet, hogy szervezze meg és vezesse a gregorián
scholát. A szaktanárok a Magyar Kórus kiadótól szerezzék be a legújabb egyházzenei
írásokat és az intézetek kottatárát fejlesszék. A növendékek az istententiszteleten való
részvétele és tevékeny bekapcsolódása érdekében a szentmiséket és délutáni ájtatosságokat
az egyik paptanár végezze. A rubrikákat pedig pontosan tartsák be. A csendes miséken a
szentmise egyes részeit recitálják, és népéneket énekeljenek.309

Összefoglalás

Az európai liturgikus mozgalom és megujúlás eredményei a II. vatikáni zsinat

dokumentumaiban és az azt követő litugikus reformban teljesedtek ki. A liturgikus

307
MARTON, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900-1990), Kolozsvár 2008, 16–17.
308
GYÉL, 1183/1958.
309
GYÉL, 2697/1958.

76
mozgalom kiemelkedő képviselő, valamint X. Pius és XII. Pius pápák tevékenysége az
egyház liturgiáját a lelkiélet forrásáva tették. A liturgia semper reformanda, azt tanúsítja,
hogy az egyház az egy élő közösség. Ami a liturgiában állandó az maradandó, de liturgia
változásoknak is alá van vetve. A liturgikus mozgalom talán legfontosabb eredménye az,
hogy minden hívő közkincsévé akarta tenni a litrugiát. Mert a liturgia központi szerepének
kiemelése, a Szentírás szerepének kihangsúlyozása, a tevékeny bekapcsolódás kérdése és
problematikája, az érthetőség, az anyanyelv használatának szorgalmazása, a kutatások
mind egy célt szolgáltak. A liturgia a közösségek, plébániák központi cselekménye legyen
ismét. A liturgikus mozgalom nem válaszható el és nem tárgyalható csupán önmagában. A
19-20. századi biblikus-patrisztikus kutatások, valamint az egyháztani fejlődés a liturgikus
megújulással kölcsönösen a kor emberének elvárásai szerint akarták a katolikus egyházban
a változást. Az egyház közösség, Isten népe és a liturgikus ünneplés közösségi cselekmény.
A liturgikus mozgalom erdélyi recepcióját kiértékelni nem egyszerű feladat. A
könyvtárak és levéltárak tanúsága szerint különösen a pannonhalmi bencések és a Szent
István társulat kiadványai olvashatóak voltak az adott korban. A római rendelkezéseket
Mailáth G. Károly és Márton Áron végrehajtották. Mailáth püspök különösen az egyház
zenét érintő kérdéseket felkarolta és szívén viselte a megujúlást célzó törekvéseket. 1901-
résztvett a regensburgi Német Cecília-Egyesület nagygyűlésén, és lelkesen támogatta az
1897-ben megalakult Országos Magyar Cecília Egyesület (OMCE) tevékenységét. 1903-
ban a Csíksomlyón megalakult egyházmegyei Cecília-Egyesület fővédnökéve a püspököt
választotta. A nagy liturgikus konferenciákon nem találunk erdélyi résztvevőt. A liturgikus
reform eszméit Szunyogh X. Ferenchez hasonló lelkes támogatóról nem beszélhetünk. A
Pannonhalmi Szemlében közölt írásait azonban olvashatták a papi szeminárium
növendékei. Talán a bencés szerzetesek hiánya is magyarázza ezt a fajta szegénységét.
Európa szerte elsősorban ők voltak a liturgikus megújulás lelkes támogatói. A liturgikus
mozgalom célkitűzései a II. vatikáni zsinat után valósultak meg a gyulafehérvári
egyházmegyében.

77
 KÖNYVÉSZET

LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMOK
Gyulafehérvári Érseki Levéltár: Litterae Circulares ad venerabilem Clerum almae
Dioecesis Transsylvaniensis Anno Domini 1897–1934, Gyulafehérvár.

KORA-KERESZTÉNY FORRÁSOK
BIBLIA, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest 1997.
ANTIOCHIAI Szent Ignác, Az Efezusiakhoz írt levél, in VANYÓ László (szerk.), Ókeresztény
Írók 3, Budapest 1980.

EGYHÁZI DOKUMENTUMOK

Zsinati, dogmatikai és egyházjogi dokumentumok

A II. vatikáni zsinat dokumentumai (DIÓS ISTVÁN szerk.), Budapest, 2000.
A katolikus egyház katekizmusa, Budapest, 1994.
Az egyházi törvénykönyv (szerk. ERDŐ Péter), Budapest, 1983.
Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai (szerk. DENZINGER,
Heinrich, HÜNERMANN, Peter), Budapest 2004.

Pápai megnyilatkozások
Joannes Paulus II, Vicesimus quintus annus, AAS 81 (1989) 912–913. Magyarul II. János
Pál megnyilatkozásai, Pápai dokumentumok 1978–2005, ford. Diós István, Budapest
2005.
Joannes Paulus II, Inaestimabile Donum, AAS 72 (1980) 331-343. Magyarul II. János Pál
megnyilatkozásai, Pápai dokumentumok 1978–2005, ford. Diós István, Budapest 2005.
Paulus VI, Evangelii nuntiandi (1975), AAS 68 (1976) 8-76. Magyar fordítás: VI. Pál, A
II. vatikáni zsinat tanítása, ford. Várnai Jakab, Budapest 1975, 511–546.
Pius X, Divino afflatu, AAS 17 (1911) 633–638; magyar ford. in Magyar Katolikus
Püspöki Kar, Imaórák Liturgiája IV, Budapest, 1991, 1155–1156, online:
http://www.katolikus.hu/malezi/imaorakliturgiaja/oldalak/4kotet/35.htm.
Pius X, Quam singulari Christus amore, AAS 2 (1910) 577–583.
Pius X, Sacra Tridentina Synodus, ASS 38 (1905–1906) 400–406.

78
Pius X, Tra le sollecitudini, AAS 36 (1904) 325-329; BRAGA, Carlo, BUGNINI, Annibale,
Documenta ad instaurationem liturgicam spectantia 1903-1963, Roma 2000, 12–27.
Magyar fordítás in „Inter sollicitudines” X. Pius pápa „Tra le solicitudini” kezdetű
egyházzenei motu propriója megjelenésének 100. évfordulóján, DOBSZAY Ágnes
(szerk.), Budapest 2006, 461–470.
Pius XII, Mediator Dei, AAS 39 (1947) 521–595. Magyar fordítás: Mediator Dei et
hominum, XII. Pius pápának a Szent liturgiáról szóló apostoli körlevele, Budapest
1947.
Pius XII, Musicæ sacræ disciplina, AAS 48 (1956) 13–14.

Kongregációk és pápai tanácsok megnyilatkozásai, körlevelek

Congregazione per il Clero, Instruzione su alcune questioni circa la collaborazione dei

laici al ministero dei sacerdoti. Magyar fordítás: Papi Kongregáció, Rendelkezés világi
hívőknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködéséről, Budapest 1998.
Istentiszteleti és Szentségi kongregáció, A népi jámborság és liturgia direktóriuma,
Budapest 2005.
Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció, Redemptionis sacramentum, Budapest
2004.
Papi Kongregáció, A pap, az ige hirdetője, a szentségek kiszolgáltatója és a közösség
vezetője a harmadik évezredben, Budapest 1999.
Szent Rítuskongregáció, De sollemni vigilia paschali instauranda, AAS 3 (1951) 128–129.
Szent Rítuskongregáció, Ordo Hebdomadae Sanctae, AAS 17 (1955) 837–847.
Szent Rítuskongregáció, De musica sacra et sacra liturgia, AAS 50 (1958) 630–663.

LITURGIKUS DOKUMENTUMGYŰJTEMÉNYEK
BRAGA, Carlo, BUGNINI, Annibale, Documenta ad instaurationem liturgicam spectantia
1903-1963, Roma 2000.
RENNINGS, Heinrich, KLÖCKNER, Martin (szerk.), Dokumente zur Erneuerung der Liturgie
I, Dokumente des Apostolischen Stuhl 1963–1967, Kevelaer 1983, 2000–2003.

MISEKÖNYVEK
Magyar Misekönyv, Fordította és összeállította az Actio Catholica liturgikus
munkaközössége. Budapest 1958.

79
SZUNYOGH Xavér Ferenc, Magyar-latin misszálé az év minden napjára a római misekönyv
szerint, Budapest 1933.
Misekönyv, A Magyar Katolikus Püspöki Kar megbízásából összeállította az Országos
Liturgikus Tanács, Budapest 1991.

HIMNUSZOK, EGYHÁZI ÉNEK GYŰJTEMÉNYEK

BABITS Mihály, Amor sanctus, Budapest 1933.
SÍK Sándor, Himnuszok könyve, Budapest 1943.
HARMAT Artúr, SÍK Sándor (szerk.), Szent vagy Uram, Budapest 1931.

LEXIKONOK, SZÓTÁRAK
CSIFFÁRY Tamás (szerk.), Olasz-magyar kéziszótár, Budapest 2002, 388.
GYÖRKÖSY Alajos (szerk.), Latin-magyar szótár, Budapest 1986.
MONDIN, Battista, Pápák enciklopédiája, Budapest 2001.
Lexikon für Theologie und Kirche, KASPER, WALTER et al. (szerk.), Freiburg, Basel, Wien
3
2006.

LITURGIKUS KÖNYVEK

AMON, Eberhard, Lebesaustautsch zwischen Gott und Mensch, in Studien zur

Pastoralliturgie 6., Regensburg 1988.
ANGENENDT, Arnold, Liturgie im Mittelalter, Münster 2005
Az ezerkilencszáz éves szentmise, A budapesti növendékpapság magyar egyházirodalmi
iskolája, Budapest 1934.
BAUMSTARK, Anton, Vom Geschichtlichen werden der Liturgie (Ecclesia orans 10),
Freiburg im Breisgau 1921.
BEAUDUIN, Lambert, La piété de l’Église, Leuven 1914.
BOGLER, Theodor, Erneuerung der Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg 1954.
BOGLER, Theodor, Moderner Mensch und Liturgiereform, in BOGLER, Theodor,
Erneuerung der Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg 1954.
BUGNINI, Annibale, Die Liturgiereform, Freiburg am Breisgau 1988.
CASEL, Odo, Die Liturgie als Mysterienfeier (Ecclesia orans 9), Freiburg im Breisgau
1922.

80
CASEL, Odo, Das christliche Kultmysterium, Regensburg 1948.
CASEL, Odo, Das christliche Opfermysterium, Graz 1968.
CSÉFALVAY Nándor, A szentmise, Budapest 1912.
DOBSZAY Ágnes (szerk), „Inter Sollicitudines”. Tudományos ülésszak X. Pius pápa
egyházzenei motu propriójának 100 éves évfordulóján, Budapest 2006.
DOERNER, August, Sentire cum Ecclesia, M. Gladbach 1941.
GÁNÓCZY Sándor, Bevezetés a katolikus szentségtanba, Pannonhalma 2006.
GERHARDS, Albert, KRANEMANN, Benedikt, Einführung in die Liturgiewissenschaft,
Münster 2006.
GIGLER Károly, Szentmisénk lelke, Budapest 1944.
GRILLO, Andrea, A liturgia születése a 20. században, Pannonhalma 2006.
GUARDINI, Romano, A liturgia szelleme, Budapest 1940.
GUARDINI, Romano, Az Úr, Budapest 1986.
GUARDINI, Romano, Das Jahr des Herrn, Mainz 1949.
GUARDINI, Romano, Der Sonntag Gestern, Heute und immer, Würzburg 1957.
GUARDINI, Romano, Liturgische Bildung, Burg Rothenfels am Main 1923.
GUARDINI, Romano, Vom Geist der Liturgie (Ecclesia orans 1), Freiburg im Breisgau
1922.
HALÁSZ Piusz, Hirdessétek az evangéliumot, Budapest é.n.
HALÁSZ Piusz, Örök liturgia, Budapest 1942.
HAMMENSTEDE, Albert, Die Liturgie als Erlebnis (Ecclesia orans 3), Freiburg im Breisgau
1921.
HERWEGEN, Ildefons, Alte Quellen neuer Kraft, Düsseldorf 1920.
JUNGMANN, Josef Andreas, A szentmise, Eisenstadt 1977.
KASSIEPE, Max, Irrwege und Umwege, in Frömmigkeitsleben der Gegenwart, Kevelaer
1939.
KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt (szerk.), Liturgiereformen - Historiche
Studien zu einem bleibenden Grundzug des christlichen Gottesdienstes II.
Liturgiereformen seit der Mitte des 19. Jahrhunderts bis zur Gegenwart (LQF 88),
Aschendorff Münster 2002.
KOLBE, Ferdinand, Die liturgische Bewegung, Aschaffenburg 1964.
LAMIONI, Claudio (szerk.), Il Sinodo di Pistoia del 1786, Roma 1991.
LANG, Hugo, Rövid liturgika világiak részére (ford. Solymoss Vendel), Budapest 1937.
LENGELING, Emil Joseph, Die neue Ordnung der Eucharistiefeier, Münster 1972.

81
MAAS-EWERD, Theodor, Die Krise der Liturgischen Bewegung in Deutschland und
Österreich. Zu den Auseinandersetzungen um die „liturgische Frage“ in den Jahren
1939 bis 1944 (Studien zur Pastoralliturgie 3), Regensburg 1981.
MARTON József, A keresztény jelenkor, Marosvásárhely 2008.
MARTON József, Az erdélyi katolicizmus 90 éve (1900-1990), Kolozsvár 2008.
MIHÁLYFI Ákos, A nyilvános istentisztelet, Budapest 1933.
NÓDA Mózes, Liturgika, Kolozsvár 2009.
NUSSBAUM, Otto, Geschichte und Reform des Gottesdienstes (Liturgiewissenschaftliche
Untersuchungen), Paderborn 1996.
NYISZTOR Zoltán, Az Actio Catholica tíz éve, Budapest 1943.
PACIK, Rudolf, „Last der Tages” oder „geistliche Nahrung”, Regnsburg 1997.
PARSCH, Pius, A szentmise magyarázata, Budapest 1937.
PARSCH, Pius, Üdvösség éve I., (ford. Halamka Gyula, Bátky Miklós, Szamek József),
Budapest 1936.
RADÓ Polikárp, A megújuló istentisztelet, Budapest 1973.
RAJECZKY Benjamin, Mi a gregorián?, Gyulafehérvár é.n.
RATZINGER, Joseph, A liturgia szelleme, Budapest 2002.
SCHEEBEN, Matthias Joseph, Die Mysterien des Christentums, Freiburg 1951.
SZENNAY András (szerk.), Régi és új a liturgia világából, Budapest 1975.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A közös szentmiseáldozat, Pannonhalma 1923.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szent zsolozsma története I-II, Budapest 1942;
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szentmise kialakulása, Budapest 1936..
UNGHVÁRY Antal, A római Egyház liturgiája, Budapest 1934.
VÁRNAGY Antal, Liturgika, Abaliget 1996.
ZAMFIR Korinna, A katolikus-protestáns egyháztani párbeszéd eredményei, Kolozsvár
2007.
WAGNER, Johannes, Mein Weg zur Liturgiereform 1936–1986, Freiburg, Basel, Wien
1993.
WIMMER M. Anzelm, A liturgia tüzében, Budapest 1939.

Tanulmányok

82
BALOGH Piusz, Mi a liturgia a liturgiában, avagy: A jelenlét kérdése az istendicséretben, in
DOBSZAY Ágnes (szerk.), „Inter sollicitudines”. Tudományos ülésszak X. Pius pápa
egyházzenei motu propriójának 100 éves évfordulóján, Budapest 2006, 9–13.
BEA, Augustin, Die Seelsorgerliche Bedeutung des Wortes Gottes in der Liturgie,
Liturgisches Jahrbuch 6.4 (1956) 208–209.
BEAUDUIN, Lambert, Das eigentliche Gebet der Kirche, Liturgisches Jahrbuch 9.4 (1959)
198–202.
BITTER, Gottfried, Szócikk: Jungmann, Joseph, in 3LThK 5, 1099–1100.
CASEL, Odo, Art und Sinn der ältesten christlichen Osterfeier, Jahrbuch der
Liturgiewiessenschaft 14 (1934) 1–78.
DOLHAI Lajos, Lex credendi, lex orandi, Teológia 33 (1999) 97–107.
EBEL, Basilius, Ausgangspunkte und Anliegen der religiösen-liturgischen Erneuerung in
ihren Anfängen, in BOGLER, Theodor, Liturgische Bewegung nach 50 Jahre, (Laacher
Hefte XXIV), Limburg 1959, 25–40.
FABER, Eva-Maria, Szócikk: Guardini, Romano, in 3LThK 4, 1087–1088.
FISCHER, Balthasar, Das Mechelner Ereignis vom 23. September 1909., Liturgisches
Jahrbuch 9.4 (1959) 203–219.
FISCHER, Balthasar, Szócikk: Beauduin, Dom Lambert, in 3LThK 2, 110.
GALAMBOS Ferenc Ireneus, Adalékok a magyar liturgikus mozgalom történetéhez, in
SZENNAY András (szerk.), Régi és új a liturgia világából, Budapest 1975, 62–65.
GUARDINI, Romano, Papst Pius XII. und die Liturgie, Liturgisches Jahrbuch 6.3 (1956)
125–139.
GUARDINI, Romano, Ein Wort zur liturgischen Frage, in KIRCHGÄSSNER, Alfons, Unser
Gottesdienst, Freiburg, 1960, 3–10.
HÄUSSLING, Angelus, Szócikk: Casel, Odo, in 3LThK 2, 966–967.
HERWEGEN, Ildefons, Der Verklärungsgedanke in der Liturgie, in uő, Alte Quellen neuer
Kraft, Düsseldorf 1920, 22–48.
HINTZEN, Georg, Szócikk: Mechelner Gespräche, in 3LThK 22–23.
HÖSLINGER, , Norbert W., Szócikk: Parsch, Pius, 3LThK 7, 1392.
JEFFERY, Peter, Liturgikus ének: megújulás a tradícióban, Magyar egyházzene 1.3 (1993-
1994), 271–280.
JUNGMANN, Josef A., Seelsorge als Schlüssel der Liturgiegeschichte, Liturgisches
Jahrbuch 6.4 (1956) 201–203.

83
KATONÁNÉ SZABÓ Judit, A cecilianizmus Magyarországon a XX. Század kezdetén, in
Magyar egyházzene 12. 2–3 (2004/2005), 215–232.
KIRCHGÄSSNER, Alfons, Schwierigkeiten des heutiges Menschen gegenüber der Liturgie,
in BOGLER, Theodor, Erneuerung der Liturgie (Liturgie und Mönchtum XIV), Limburg
1954, 25–31.
KLEIN, Alois, Szócikk: Möhler, Johann Adam, in 3LThK 7, 374–375.
KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereform – Grundzug des christlichen
Gottesdienstes. Systematische Auswertung, in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN,
Benedikt (szerk.), Liturgiereformen - Historiche Studien zu einem bleibenden
Grundzug des christlichen Gottesdienstes II (LQF 88), Aschendorff Münster 2002,
1083–1108.
KOHLSCHEIN, Franz, Bewusste, tätige und fruchtbringende Teilnahme, in MAAS-EWERD,
Theodor (szerk.), Lebt unser Gottesdienst?, Freiburg, Basel, Wien 1988, 38–62.
KÜHÁR Flóris, Az Eucharisztia szimbolizmusa, Pannonhalmi Szemle 12.3 (1937) 172–179.
KRAWCZYK, Boleslaw J., „Der neue Laientyp”. Christologische und ekklesiologische
Grundlagen der aktiven Teilnahme der Laien an der Liturgie nach Pius Parsch, in
BACHLER, W., PACIK, R., REDTENBACHER A. (szerk.), Pius Parsch in der liturgie-
wissenschaftlichen Rezeption, Würzburg 2005, 168–188.
LEMAIRE, Jean-Philippe, Dom Guéranger et l’Anneé Liturgique, in Mélanges Dom
Guéranger, Histoire, Liturgie, Spiritualité, Solesmes 2005, 527–546.
LENGELING, Emil, Was Besagt aktive Teilnahme, Liturgisches Jahrbuch 11.3 (1961) 186–
188.
MAAS-EWERD, Theodor, Laudatio auf Pius Parsch, Bibel und Liturgie 45.1 (1975) 67–75.
MAAS–EWERD, Theodor, Szócikk: Liturgische Bewegung, in 3LThK 6, 992–993.
MAAS-EWERD, Theodor, Szócikk: Mediator Dei, in 3LThK 7, 31.
MAAS-EWERD, Theodor, Papst Pius und die Reform der Liturgie im 20 Jahrhundert, in
KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt (szerk.), Liturgiereformen - Historiche
Studien zu einem bleibenden Grundzug des christlichen Gottesdienstes II (LQF 88),
Aschendorff Münster 2002, 606–628.
MARTON József, Szepesi Ignác püspök eucharisztikus beállítottsága, in Studia Theologica
Transsylvaniensia 13/1 (2010) 147–161.
MEYER, Hans Bernhard, Ein Leben für die Kirche, Liturgisches Jahrbuch 25.1 (1975) 68–
71.

84
MICHIELS, Guibert, Le mouvement liturgique en Belgique depuis ses débuts jusqu’ à
Vatican II., in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen -
Historiche Studien zu einem bleibenden Grundzug des christlichen Gottesdienstes II
(LQF 88), Aschendorff Münster 2002, 665–676.
NEUENHEUSER, Burkhard, Odo Casels Beitrag zur Theologischen Fundierung der
Liturgischen Erneuerung, in KLÖCKENER, Martin, KRANEMANN, Benedikt,
Liturgiereformen - Historiche Studien zu einem bleibenden Grundzug des christlichen
Gottesdienstes II (LQF 88), Aschendorff Münster 2002, 288–290.
OURY, Guy-Marie, La liturgie, l’Ésprit et l’Église dans la pensée de Dom Guéranger, in
Mélanges Dom Guéranger, Histoire, Liturgie, Spiritualité, Solesmes 2005, 504–524.
PACIK, Rudolf, „Aktive Teilnahme” – zentraler Begriff in Pius Parsch Werk, in BACHLER,
W., PACIK, R., REDTENBACHER A. (szerk.), Pius Parsch in der
Liturgiewissenschaftlichen Rezeption, Würzburg 2005, 31–52.
PASCHER, Josef, Das Wesen der tätigen Teilnahme Ein Beitrag zur Theologie der
Konstitution über die Hl. Liturgie, in Miscellanea Liturgica in onore di SE Card.
Giacomo Lercaro I., Roma 1966, 211–229.
PONSARD, Bertrand, Réforme et liturgie sous Pie X. (1903-1914) in KLÖCKENER, Martin,
KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen - Historiche Studien zu einem bleibenden
Grundzug des christlichen Gottesdienstes II (LQF 88), Aschendorff Münster 2002,
591–605.
RATZINGER, Joseph, Theologie der Liturgie, Gesammelte Schriften 11, Freiburg, Basel,
Wien 2008, 197–214.
ROUSSEAU, Olivier, Dom Lambert Beauduin. Ein leben im Dienste des liturgisches
Apostolates und Wiedervereinigung der Christenheit, Liturgisches Jahrbuch 4 (1954)
89–93.
ROUSSEAU, Olivier, Dom Lambert Beauduin, die Liturgie und der Unionsgedanke. Zum
ersten Jubiläum der Liturgischen Bewegung (1909-1959), in BOGLER, Theodor,
Liturgische Bewegung nach 50 Jahre. Gesammelte Aufsätze (Laacher Hefte XXIV),
Limburg 1959, 13–25.
RUSTER, Thomas, Szócikk: Mystici Corporis Christi, in 3LThK 7, 583.
SCHILSON, Arno, Szócikk: Guéranger, Prosper-Louis-Pascal, in 3LThK 4, 1091–1092.
SCHUMAN, Robert, Ein Blatt Dankbarer Erinnerung, Liturgisches Jahrbuch 9.4 (1959) 194.
SEVERUS, Emmanuel von, Die Liturgische Erneuerung, in BOGLER, Theodor, Liturgische
Bewegung nach 50 Jahre (Laacher Hefte XXIV), Limburg 1959, 7–13.

85
SEVERUS, Emmanuel v., Szócikk: Herwegen, Ildefons, in 3LThK 5, 48.
STELLA, Pietro, Il sinodo di Pistoia dai lavori preparatori ai decreti sinoda, in LAMIONI,
Claudio (szerk.), Il Sinodo di Pistoia del 1786. Atti del Convegno internazionale per il
secondo centenario Pistoia-Prato, 25-27 settembre 1986, Roma 1991, 204–219.
STELLA, Pietro, Il sinodo di Pistoia dalla publicatione degli atta alla bolla di condanna
(1788–1794), in LAMIONI, Claudio (szerk.), Il Sinodo di Pistoia del 1786. Atti del
Convegno internazionale per il secondo centenario Pistoia-Prato, 25-27 settembre
1986, Roma 1991, 221–244.
STUFLESSER, Martin, Actuosa participatio – zwischen hektischem Aktionismus und neuer
Innerlichkeit, Liturgisches Jahrbuch 59.3 (2009) 147–185.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A katholikus újjászületés és a liturgia, Pannonhalmi Szemle 3.1
(1928) 4–14.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A liturgikus apostolkodás munkaprogramja, Pannonhalmi
Szemle 9.4. (1934) 259–269.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 10.2 (1935) 118–125.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 10.3 (1935) 201–211.
SZUNYOGH Xavér Ferenc, A szentmise lelke, Pannonhalmi Szemle 11.4 (1936) 253–265.
TAMÁSI Zsolt, Az esperesi kerületek a püspöki rendelkezések tükrében, in BARABÁS
Kisanna, TAMÁSI Zsolt (szerk.), A maros-küküllői főesperesi kerület plébániáinak
története 1900-tól 1989-ig, Kolozsvár 2009, 11–106.
WAGNER, Johannes, Die Erneuerung der Liturgie aus dem Geist der Seelsorge unter dem
Pontifikat Papst Pius XII., Liturgisches Jahrbuch 4 (1956) 189–190.
WEITLAUFF, Manfred, Szócikk: Sailer, Johann Michael, in 3LThK 8, 1431–1433.
WERNERT, François, Le mouvement liturgique en France, in KLÖCKENER, Martin,
KRANEMANN, Benedikt, Liturgiereformen - Historiche Studien zu einem bleibenden
Grundzug des christlichen Gottesdienstes II (LQF 88), Aschendorff Münster 2002,
677–700.

86