Lazar Imre Orvosi Antropologia Cecil G Helman Konyvenek Roviditett Jegyzete PDF

Forrás: http://www.doksi.
hu
AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA 1
AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA
Cecil G. Helman
könyvének rövidített jegyzete
rövidítette, szerkesztette Lázár Imre
fordította
Buk Pál
Kovács Gábor
Lázár Imre
Nagy Emese
Újhelyi Mária
Szebik Imre
A bevezető idézet részlet Lázár Imre az Orvosi Emberkép 3.-ban megjelent Válogatott
fejezetek… írásából. (1-12)
Bevezető
Az orvosi antropológia az alkalmazott antropológiák körébe sorolható biokulturális diszciplina,

mely az emberi magatartás biológiai, és szociokulturális vonatkozásait vizsgálja és értelmezi,
különös tekintettel arra a kérdésre, hogy ezen aspektusok egymással kölcsönhatásban milyen
befolyást gyakorolnak az egészségre és a betegségre.
Az orvosi antropológia központi kérdése a biokulturális alkalmazkodás.
Az egészség és a betegség valójában az emberi csoportok biológiai és kulturális forrásokból táplálkozó
alkalmazkodásának hatékonyságát, a környezethez való adaptáció sikerét mérô jelenségek.
Az orvosi antropológiát egyszerre jellemzi az evolucionárius, ökológiai, történeti, strukturális-

funkcionális irányultság.
Betegség és az emberi evolúció között kölcsönös meghatározottság, tranzakciós viszony áll fenn. A
betegségek ugyanúgy nyomot hagytak, befolyásolták az ember biokulturális evolúcióját, miképpen a
fejlôdô biokulturális adaptáció a betegségek képét, lefolyását átalakította.
Az orvosi antropológia holisztikus irányultságú. A vizsgált mozzanatokat folyamatosan az adott

kultura kontextusába illeszti.
Az orvoslás az emberi kultúra térben és idôben egyetemesen jelenlévô eleme.

A betegségeket illetô elméletek, (legyenek azok tudományosak, vallásiak) etiológia, diagnózis,
prognózis, kezelés, gyógyítás, meg vannak minden kultúrában, részét képezik a kulturális
repertoárnak.
Az orvosi antropológia vizsgálja és értelmezi, hogy a különböző kultúrákhoz és társadalmi

csoportokhoz tartozó emberek hogyan magyarázzák a betegségek okait, azokat a kezelési módokat,
amelyekben hisznek, továbbá hogy kihez fordulnak megbetegedésük esetén.
Forrás: http://www.doksi.hu
Tárgyát képezi továbbá annak a vizsgálata, hogy ezeknek a hiteknek és gyakorlati

magatartásoknak mi a viszonya az emberi szervezetben - mind az egészséges, mind a beteg ember
esetében - végbemenő biológiai, pszichológiai és szociális változásokhoz.
Az adott társadalom orvoslása az értékrendszer, tradíciók, hiedelmek, és ökológiai

adaptáció közegébe ágyazott kulturális gyakorlat, módszer és technika, illetve eszköztár
összessége, mely biztosítja az egészséget illetve kiküszöböli a tagjait érintô betegséget,
sérüléseket.
Az adott társadalom orvosi rendszere az orvosláshoz kapcsoló szociális szervezôdése,

technológiák és személyi, ill. szerepkeretek totális szervezôdése, mely lehetôvé teszi az orvoslás
gyakorlását, fenntartását, illetve kulturán belüli és kívüli kíhívásoknak való megfelelését.
AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA HELYE AZ

ANTROPOLÓGIAI TUDOMÁNYOK KÖZÖTT
Az antropológia : - az emberiség eredetének, az ember egyedfejlődésének, szociális és

politikai szerveződéseinek, vallásainak, nyelveinek, művészetének és tárgyi készítményeinek -
holisztikus tanulmányozása.
AZ ANTROPOLÓGIA ÁGAI:
- A fizikai antropológia - amit humán biológiaként is ismerünk - az emberi faj fejlődését
tanulmányozza és az emberi populációk jelenlegi diverzitása okainak tisztázásával foglalkozik. Az
emberi előtörténet vizsgálata során felhasználja az archeológia, a paleontológia, a genetika és
szerológia, valamint a főemlősök magatartása és ökológiája kutatásának technikáit.
- Az anyagi kultúra kutatása az emberiség művészetével és tárgyi készítményeivel foglalkozik
- mind a jelenben, mind a múltban. Tanulmányozza a különböző populációk művészeti alkotásait,
hangszereit, fegyvereit, ruházatát, szerszámait és mezőgazdasági eszközeit, és annak a technológiának
minden egyéb vonatkozását, melyet az emberi lények annak érdekében használnak, hogy segítségével
ellenőrizzék, alakítsák, kiaknázzák és javítsák társadalmi és természeti környezetüket.
- A szociális és a kulturális antropológia egyaránt a ma létező emberi társadalmak és
kulturális rendszereik összehasonlító tanulmányozásával foglalkozik, miközben a két megközelítési
mód között fennáll egy bizonyos hangsúlybeli különbség.
Szociális antropológia az emberi élet szociális dimenzióira helyezi a hangsúlyt.
- Az ember társas lény, amely csoportokba szerveződik, melyek szabályozzák és fenntartják

magukat, és az embernek a társadalom tagjaként szerzett tapasztalata az, ami világszemléletét
kialakítja. Ebben a felfogásban a kultúrát azon módok egyikének tekintik, amelyekkel az ember
megszervezi és legitimálja társadalmát, és megalapozza annak szociális, politikai és gazdasági
szervezetét.
- A kulturális antropológia figyelmét inkább azokra a szimbólumokra, eszmékre és

jelentésekre összpontosítja, melyeket valamely kultúra tartalmaz, és amelyeknek a társas szerveződés
csupán kifejeződése. A kulturális antropológia szemléletmódjára a holisztikus, összevetô és
relativisztikus vizsgáló és értemezô módszer jellemzô.
- holisztikus megközelítés - a vuzsgált probléma része a szokások, értékek, hit és attitűdök
teljes rendszerének.
- összevetô szemléletmód - a különbözô viselkedésformák nem általánosak, értékelésükre
szükség van a kultúraközi összahasonlításra. Az emberiségrôl szóló elméleti feltevéseket sok
társadalmi-kulturális rendszerbôl szóló adat értékelésével kell alátámasztani.
- relativizmus - a más népek viselkedését nem a saját társadalmi-kulturális rendszerünk
szerint kell megítélni, és minden életmód egyedi és a saját fogalmain keresztül értelmezendô.
A társadalom olyan populáció, amelyet a környező populációktól való viszonylagos

elkülönülés és egy sajátos kultúra jellemez. A társadalmak közti határok gyakran bizonytalanok, de
általában mindegyik társadalomnak megvan a maga területi és politikai identitása.
Valamely társadalom tanulmányozása során az antropológusok azokat a módokat vizsgálják,
ahogyan az adott társadalom tagjai különböző csoportokba, hierarchiákba és szerepekbe szerveződnek.
Ez a szerveződés megmutatkozik a társadalom uralkodó ideológiájában és vallásában, politikai és
gazdasági rendszerében, azoknak a kapcsolatoknak a típusaiban, melyeket a rokonság vagy a lakóhelyi
közösség teremt az emberek között, valamint a különböző hátterű és nemi hovatartozású személyek
közötti munkamegosztásban.
Azok a szabályok, melyek egy társadalom szerveződését megalapozzák, továbbá azok a

módozatok, ahogyan ez szimbólumokban kifejeződik és átadódik, mind részei az adott társadalom
kultúrájának.
KULTÚRA FOGALMAK ÉS A KULTURÁLIS

ANTROPOLÓGIA IRÁNYZATAI
A kultúra az adott népesség által közösen birtokolt tudásrendszer.
E. B. Taylor (1871)
A kultúra komplex egész, amely magában foglal tudást, hitet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, szokást
és bármilyen más olyan képességet és viselkedésmódot, amit az ember a társadalom tagjaként sajátított
el.
L.H. Morgan
A kultúra egyenletes és progresszív módon fejlôdik, és minden társadalomnak a fejlôdés azonos
fázisain keresztül kell átjutnia.
Franz Boas
A történeti partikularizmus képvesőjeként a fenti állásponttal szemben fontosabbnak tartja az adott
vizsgált kultúra adatainak mind nagyobb tömegű átvételét, melyekbôl a kulturális variációt szabályozó
törvények kifejezôdnek.
Diffuzionizmus -
Az az irányzat, mely szerint a magas civilizáció, a kulturális sajátosságok (cultural traits) egy -egy
kulturális gócból terjed szét.
Funkcionalizmus (Bronislaw Malinowski)

A funkcionalizmus irányzata szerint a kultúraelemei a csoporthoz tartozó egyének szükségleteinek
kielégítését szolgáló jellemzôk.
Biopszichológiai funkcionalizmus -
A funkcionalizmus egy fajtaja, amely szerint a társadalmi-kulturális elemeknek az a funkciója, hogy az egyedek
anyagi és pszíchológiai szükségleteit kielégitse.
Strukturális- funkcionalizmus (Stuart Radcliffe-Brown)

Strukturális-funkcionális megközelítése szerint a kultura a csoportstruktura fenntartásának
szükséleteit szolgálja, s nem elsôsorban az egyedekét.
A pszichológiai antropológia
A kulturális gyakorlat hátterében meghúzódó pszichológiai tényezôk szerepét vizsgálja.
(Freud: Totem és tabu, Róheim Géza )
Evolucionárius kulturantropológia
A kultúrális antropológiai jelenségek evolucionárius értelmezése
(Leslie White, Julian Steward, Marshall Sahlins, Elman Service )
Kulturális materializmus
Elméleti megközelítés , melyszerint a természeti forrásoknak, az egész környezetnek, a
technológiának, a népcsoport méretének, a népsűrűségnek és más hasonló anyagi dolgoknak van a
legnagyobb hatása a társadalmi-kulturális rendszerekre és változásra. ( Marvin Harris)
Strukturalista kulturantropológia
A ritusokban, művészetekben, és a mindenapi életvilágban kifejezôdô kultura a tudat
mélystrukturájának felületi leképezôdése. (Claude Levi -Strauss )
Az etnografikus megközelítésmód
Az "ethnoscience" a közösség által elfogadott magatartást, viselkedésformákat, a mindennapi
életvilágot leíró bennszülött beszámolók tartalomelemzésével vizsgálja és állapítja meg annak
szabályait.
Történeti partikularizmus
Az elmélet szerint minden társadalmi-kulturális rendszer egy egyedülálló eredménye a múltban űt ért
hatásoknak.
Kulturális ökológia
Az adott kultúra és annak fizikai és szociális környezete közötti összefüggéseket vizsgálja. A
kulturális ökológia arra a kérdésre keres választ, hogy egy közösség adott körülmények között hogy
lehet adaptív.
(Marvin Harris )
Szociobiológia irányzat,
A biológiai evolúciós princípiumokat vizsgálja az állatok, közöttük az ember szociális magatartásának
hátterében.
Intrepretáló antropológia - a társadalmi-kulturális rendszer elemeinek jelentését az adott

emberekre vonatkozva vizsgálja és a helyi kontextusokban értelmezi.
Kognitív antropológia - vizsgálja, hogy az adott kultúra szereplôi a társadalmat és a

természeti világot milyen elvek szerint kategorizálják, és osztályozzák.
Az adott kulturantropológiai irányultságot fémjelezheti a szűkebben vizsgált terület is, :
gazdasági antropológia,
politikai antropológia,
filozófiai antropológia ,
pszichológiai antropológia
orvosi antropológia)
Az adott kulturantropológiai irányultságot az általa alkalmazott módszer is fémjelezheti

- etnohistóriai megközelítés - az írásos dokumentumok tanulmányozásán keresztül rekonstruálja a
kutató a Múltat
- etnográfiai módszer - egy mai vagy a mai korunktól nem messze álló társadalmi-kulturális rendszer
kutatása,
- etnológiai módszer - a társadalmi-kulturális jelenségek közötti kapcsolatokat vagy okokat
értelmezű elméletek tesztelését sok társadalomból vett példával végzi el.
A KULTÚRA ELSAJÁTÍTÁSA
Enkulturáció : A kultúra reprodukciója, a tudás nemzedékközi átadása a társadalmi

"belenevelés" eszközeivel.
Akkulturáció : társadalmi-kulturális változások, amelyek akkor történnek, amikor két kulturális

hagyomány képviselôi kapcsolatba kerülnek egymással. Ha ez a folyamat az adott csoport kulturális
önfeladásával társul, mely nyomán az egyik csoport a másikba olvad, asszimilációrol beszélünk.
Keesing: A kultúra közösen elfogadott eszmék rendszereit, olyan fogalmak, szabályok és

jelentések rendszereit foglalja magába, melyek az emberek életmódjának alapjául szolgálnak és
egyúttal ki is fejeződnek abban.
Felnőni bármely társadalomban az enkulturáció egy formáját jelenti, amelynek során az
egyén lassan elsajátítja az adott társadalom kulturális látásmódját.Egy ilyen közösen birtokolt
világlátás nélkül bármely emberi csoport kohéziója és kontinuitása lehetetlen volna.
Számos antropológus, így pl. Leach hangsúlyozta, hogy valójában minden társadalom
keretein belül több kultúra található. Így például a legtöbb társadalmat jellemzi az osztályok, kasztok
és rendek szerinti társadalmi rétegeződés valamilyen formája, és mindegyik réteget sajátos,
megkülönböztető kulturális jellegzetességek jelölnek, mint például meghatározott nyelvhasználat,
modor, öltözködési stílus, étkezési szokások, a lakás jellegzetességei, és így tovább.
E csoportok jó része keresztülmegy egy bizonyos fokú akkulturáción, melynek során magába
olvasztja a szélesebb társadalom kulturális sajátosságainak egy részét.
Számos antropológus, így pl. Leach hangsúlyozta, hogy valójában minden társadalom
keretein belül több kultúra található. Így például a legtöbb társadalmat jellemzi az osztályok, kasztok
és rendek szerinti társadalmi rétegeződés valamilyen formája, és mindegyik réteget sajátos,
megkülönböztető kulturális jellegzetességek jelölnek, mint például meghatározott nyelvhasználat,
modor, öltözködési stílus, étkezési szokások, a lakás jellegzetességei, és így tovább.
E csoportok jó része keresztülmegy egy bizonyos fokú akkulturáción, melynek során magába
olvasztja a szélesebb társadalom kulturális sajátosságainak egy részét.
A kultúra további alcsoportokra oszlását adják egy komplex társadalomban a különböző

meglévő szakmai szubkultúrák, mint az orvosi, ápolói, jogászi vagy katonai hivatás szubkultúrája.
Ezek a hivatások minden esetben elkülönülő, és saját fogalmakkal, szabályokkal és társadalmi
szervezettel rendelkező csoportot alkotnak. A diákok ezeken a szakterületeken választott pályájuk
fokozatos elsajátítása során egyfajta enkulturáción is keresztülmennek.
A kulturális háttér ezért jelentős befolyással bír az emberek életének számos vonatkozására:
hiteikre, magatartásukra, felfogóképességükre, érzelmeikre, nyelvükre, vallásukra, szertartásaikra,
családszerkezetükre, táplálkozásukra, ruházkodásukra, testképükre, tér- és időfogalmaikra,
betegséggel, fájdalommal és egyéb bajokkal szembeni attitűdjeikre - melyek mindegyike nagy
jelentőségű az egészség és az egészségügyi ellátás szempontjából.
Mindazonáltal a kultúra, amelybe az ember beleszületik, vagy amelyben él, korántsem az

egyedüli ilyen befolyást gyakorló tényező. Ez csak egyike annak a számos befolyásoló tényezőnek,
melyeknek vannak az egyénhez kötött összetevői (mint a kor, a nem, a testméret, a külső megjelenés, a
személyiség, az intelligencia és a tapasztalat), nevelési komponensei (mind a formális, mind az
informális nevelés, beleértve a vallási, etnikai vagy szakmai szubkultúrák irányába történő nevelést is),
valamint társadalmi-gazdasági elemei (mint a társadalmi osztály, a gazdasági státusz, az elfoglaltság és
a más emberektől kapott társadalmi támogatás hálózatai).
A KULTÚRA KONTEXTUSA
A kultúra kontextusát történelmi, gazdasági, szociális, politikai és földrajzi elemek alkotják.

Ez azt jelenti, hogy bármely embercsoport kultúráját bármely különös időpontban mindig számos más
tényező befolyásolja. Ezért bizonyul lehetetlennek a kulturális hiedelmek és magatartás elszigetelése
attól a szociális és gazdasági körülményrendszertől, amelyben ezek előfordulnak.
A BIOPSZICHOLÓGIAI FUNKCIONALIZMUS ÉS A KULTÚRA EVOLÚCIÓJA
A biológiai és a kulturális evolúció interakciója révén szelektálódnak, alakulnak ki a

különbözô kulturális minôségek, így az orvoslás, az orvosi rendszer illetve az adott kultura által
meghatározott betegségkép is. A kulturális jellemzôk utánzással, tanulással örökíthetôk. Bár a
kulturális evolúció ki van téve a tudatos ellenôrzésnek, szabályozásában a természetes (biológiai)

szelekciónak is jelentôs része van, mely az adott populációt jellemzô biokulturális folyamatok
ökológiai értelemben vett adaptív értékétôl, és az adott populáció egészségállapotától,
reproduktivitásától egyaránt függ.
A kultura a csoport tagjai által elfogadott tanult hiedelmek, technológiai tudás, értékek,
és viselkedések rendszere. Az adott kultura önmagába sűríti a viselkedés, gondolkodásmód,
érzésvilág, kommunikáció és technológia sajátos, és szelektív módjait, melyet az adott csoport
sajátként fogad el, és amelyek kulturájának sajátos szervezôdési logikáját is magukbanfoglalják.
Az ember széleskörű, minden biomot érintô elterjedését a komplex tanulási folyamatot
és beszédet lehetôvé tevô agyának neuranatomiai, neurofiziológiai fejlôdése, a manipuláció és
eszközkészítés, és a társas kötôdések rendszerének kialakítási képessége biztosította, melyek együtt
alkotják biokulturális alkalmazkodóképességének alapzatát.
Az alkalmazkodás reparatív, instrumentális, intézményes felépítménye, az orvoslás része a
kulturának, szoros kölcsönös kapcsolatban áll a kulturális, szociális, illetve gazdasági alrendszerekkel,
a társadalom, az adott egyén és népesség (populáció) biológiai jellemzôivel, és az adott kultura
ökológiai és történeti meghatározottságával, helyzetével.
AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA ELŐZMÉNYEI ÉS

IRÁNYZATAI
Foster and Anderson meghatározása szerint az orvosi antropológia biokulturális diszciplína, mely az
emberi magatartásnak mind biológiai, mind szociokulturális aspektusait vizsgálja, és különösképpen
azt a módot, ahogyan ez a kettő az emberi történelem folyamán egymással kölcsönhatásban állva
befolyást gyakorolt az egészségre és betegségre.
Az orvosi antropológia irányzatainak fejlôdése
A korai antropológiai munkákban is fellelhetô a figyelem az orvosi antropológiai jelenségek

irányában ( Sir James Frazer munkái), hasonló képpen a századforduló erôs archeológiai érdeklôdése
is a paleopathológia felé irányította a figyelmet.
W.H.R. Rivers
Az orvosi antropológia alapköveinek egyikét W.H.R. Rivers (1864-1922) helyezte el úttörô

munkájával az Orvoslás, mágia és vallás címmel, Rivers orvos, pszichológus és antropológus volt.
A nevéhez köthetô az orvosi gyakorlat kulturális alrendszerként kezelése. Munkájában a
természeti népek gyógyító hiedelmei, mint “betegségelméletek” szerepelnek, s nem bizarr,
ezoterikus, illogikus tévképzetek.
Megkülönbözteti a humán, spirituális és naturális tényezôket.

Rivers központi kategóriája a világ iránti attitűd, (ezt a fogalmat a kortárs kutatás
világképként használja ). Ezt három alapformára vezeti vissza:
- a mágikus attitűd- az embernek lehetôsége a világ befolyásolására mágikus eszközökkel, a
betegségek az ember mágikus manipulációjától függ ( rontás, szemmelverés) boszorkányság
- a vallásos tudatforma: a természetfölötti erôk kegyelmétôl, szándékától, akaratától függ a
betegségek alakulása . (áldozat, szertartások,)
- a racionális attitűd : a természet törvényei határozzák meg a folyamatok alakulását, és a
racionális tudás szerint befolyásolhatók ezek a történések.
Forrest Clements
(1932 Primitive Concepts of Diseases)
Az etiológiai koncepciókat, az orvoslás kultúrális jegyeit kultúraközi összevetésében, a
téri-idôi elterjedtség alapján tárgyalja.
A kulturális jellemzôk vizsgálataként Clements a betegségokozó kulturális tradícionális
jelenségek vizsgálatával foglalkozott, öt osztályba sorolva azokat :
1. boszorkányság, rontás, szemmelverés, 2. tabusértés, 3. megszállottság, 4. démonizáltság
5. lélekvesztés
Ezen jegyeket az elterjedtség területi és idôi jellemzôi mentén vizsgálta.
3oo törzset, csoportot vizsgált meg, és vetítette a kóroki tradícionális modelleket a térképre. A
téri eloszlásból idôiségre is következtetett Clements. A diffuzionista megközelítésmód érvényesül t
gondolkodásmódjában. A diffuzionizmus a társadalmi-kulturális jellegzetességek szétterjedését
tanulmányozza az egyik régióról a másikra, és feltételezi, hogy a legtöbb kulturális jellegzetesség
inkább kölcsönzött, mintsem független felfedezés eredménye.
Erwin H. Ackerknecht
Az orvosi antropológia által vizsgálható elemi egység nem egy egy kulturális jegy,
jellemzô, hanem maga az adott társadalom egészleges kulturális mintázata, illetve az orvoslás
mintázata az adott kulturában.
Nem egy általános, hanem számtalan tradícionális orvoslással kell számolnunk. Az

orvoslás elemei kölcsönös funkcionális meghatározottságban állanak. A természeti népek orvoslását
a kulturális hiedelmek terminusaiban kell leírni. Ackerknecht a mágikus orvoslásban csekély
jelentôséget tulajdonít az empirikuis, racionális mozzanatoknak, ezért a nyugati és a tradícionális
orvoslást nem tartja egy rendszeren belül diszkuzibilisnek. Rendszerén belül egyesül a kulturális
relativizmus, a funkcionalizmus, és a Ruth Benedict féle konfigurációs megközlítés
Benjamin D. Paul
A kultúra és az orvoslás közötti kapcsolat rendszerszerű:“ Az adott közösségben az emberek

szokásai és hiedelmei nem elkülönült egységek, hanem egy kulturális rendszer integrált elemei. Ezek
helyiértéke nem azonos, egyesek központi, mások perifériás helyzetűek.Egyes elemek könnyen
változtathatóak, mások nagy tehetetlenséget mutatnak., csak nagy erôvel módosíthatók,
helyettesíthetôk.” Benjamin D. Paul
Az adott szociokulturális rendszer változásai egy új tényezô megjelenésekor csak a

rendszer, a természetes környezet és az új elemek együttes elmezésével, komplex interakciójának
feltárásával magya-rázhatók meg. Reciprok illetve feedback folyamatok jellemzik ezeket a
kölcsönhatásokat.Az új biokulturális adaptív elemek megjelenése befolyásola a befogadó
szociokulturális rendszert, míg az adott rendszer is nyomot hagy az új elemeken (interpretáció,
módosulás).
Az ökológiai megközelítés
A rendszerszerűség legárnyaltabban az ökológiai megközelítésben fejezôdik ki.

Alland, Livingstone, Wiesenfeld, Dunn, McCracken, Harris )
Az ökológiai és az evolúciós megközelítés

Az evolucionárius irányultságot jellemzi a korábban elkülönült paradigmák, a természetes
szelekció, a mendeli genetika, és a mutacionista irányzat integrációja, és szintézise. E teoria lényegi
eleme, hogy nem a gének, egyedek, vagy fajok képezik az evolúciós folyamat elemi egységét, alanyát,
hanem a populációk. Ez a megállapítás egybecseng a populációdinamika statisztikai mutatóival, mint
az evoluciós folyamat elsôdleges vizsgáló eszközével.
Lieban szerint az egészség és betegség ökológiai modellje kifejezi a biológiai és kulturális

forrásokból táplálkozó, a környezet kihívásihoz való alkalmazkodás hatékonyságát.
Alexander Alland elméleteben központi helyet kap a biokulturális alkalmazkodás. Az ember

drasztikusan megváltoztatja környezetét a kultúra adaptív eszközeivel, és az így megváltozott
környezett szelektív hatást gyakorol az ember fizikális és viselkedési jellemzôire.
Általánosságban a betegségek elôfordulása genetikus és nem genetikus tényezôkhöz

kapcsolható. A viselkedésrendszer változásai orvosi vontatkozású következményekhez vezetnek,
melyek egy része a genetikus rendszerben is változásokhoz vezethet. Másfelôl a betegség kiváltotta
genetikus változások a viselkedés módosulását eredményezhetik.Ezek a hatások a populáció
újraszervezôdésének, illetve a környezettel való viszonyban is megjelenô immunológia eltérésekkel
járhatnak együtt. A környezetben elôálló változások aztán új szelektív befolyást gyakorolnak a
populáció egyedire, mely az egészség és betegség problematikájában fejezôdik ki.
Lieban szerint az egészség és betegség ökológiai modellje kifejezi a biológiai és kulturális

forrásokból táplálkozó, a környezet kihívásihoz való alkalmazkodás hatékonyságát.
Katz és Wallace
A biológiai és kulturális antropológia a viselkedés és a betegség-egészség kérdéseivel
egységes ökológiai keretben foglalkoznak, melyet a biológiai, szociokulturális rendszer, éz élô és
élettelen környezet, és a populáció szerkezete és méretei közötti folyamatos, és interaktív kapcsolat
viszonylagos függôsége és függetlensége jellemez.
AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA ÉS A
MAGATARTÁSTUDOMÁNY
Az orvosi antropológia iránti figyelmet praktikus okok is táplálják, hiszen a

magatartásorvostan megnövelte az odafigyelést az egészségmegörzést illetô viselkedéselemek, formák,
a betegséggel való megküzdés viselkedéses elemei iránt.
Mivel mindez mélyen beágyazott az adott kulturába, ezért maga az orvosi antropológiai is a
legszorosabban vett társadalomszemléleti forrást nyújtja számunkra. Bizonyos értelemben a
kulturában foglalt tudatformák és magatartásformák mélyebb logikáját vizsgálja.
A kultúra tanulmányozása mellett szükséges az egészség és betegség társadalmi
megszerveződésének (az adott társadalom egészségügyi rendszerének) a vizsgálata is - amely
tartalmazza azokat a módozatokat is, ahogyan az egyént betegnek ismerik el, azt, hogy milyen módon
mutatják be ezt a betegséget más embereknek, azoknak a jellemző jegyeit, akiknek bemutatják a
betegségüket, és azt, ahogyan a betegséggel foglalkoznak.
Az antropológusokat különösen érdeklik a minden társadalomban működô gyógyítók

jellegzetességei - kiválasztásuk, kiképzésük, fogalmaik, értékeik és belső szerveződésük.
Tanulmányozzák továbbá azt, hogy ezek az emberek hogyan illeszkednek be a társadalmi
rendszerbe mint egészbe - rangjukat a társadalmi hierarchiában, gazdasági vagy politikai hatalmukat,
valamint a köztük és a társadalom más tagjai között fennálló munkamegosztást.
Egyes embercsoportoknál a gyógyítók gyógyító feladatukon túlmenő szerepet töltenek be -
szerepet játszhatnak mint a társadalom integrátorai, akik ismételten megerősítik a társadalom
értékeit, vagy mint a társadalmi ellenőrzés meghatalmazott személyei, akik segítenek feltárni és
megbüntetni a társadalmilag deviáns magatartást. Figyelmük nem korlátozódhat kizárólag a beteg
egyénre, hanem ki kell hogy terjedjen annak beteg családjára, közösségére, falujára vagy törzsére.
Az orvosi antropológia vizsgálja, hogy társadalom egyénei hogyan észlelik a betegség vagy
egészség állapotát és hogyan reagálnak rá, valamint azokat a gyógyítási módokat, amelyeket igénybe
vesznek.
A spektrum biológiai sávjában az orvosi antropológia igénybe veszi az orvostudománynak és

különböző szakágazatainak - például a mikrobiológiának, biokémiának, genetikának, parazitológiának,
patológiának, táplálkozástudománynak és epidemiológiának - a technikáit és felfedezéseit. Számos
esetben lehetőség van rá, hogy azokat biológiai változásokat, melyeket e technikák segítségével
felismertünk, kapcsolatba hozzuk az adott társadalom szociális és kulturális tényezőivel.
Például egy recesszív gén által továbbadott örökletes betegség nagyobb gyakorisággal
fordulhat elő egy bizonyos populációban annak következtében, hogy a csoportban kulturálisan
preferált az endogámia - vagyis kizárólag a családon vagy a helyi rokon csoporton belüli házasodás az
elfogadott. E probléma kibogozásához egy sor megközelítésre van szükség: klinikai medicinára (hogy
felismerjük a betegség klinikai manifesztációját), patológiára (hogy igazoljuk a diagnózist sejt- vagy
biokémiai szinten), genetikára (hogy azonosítsuk és megjósoljuk a betegség örökletes alapját és ennek
kapcsolatát egy recesszív génnel), epidemiológiára (hogy megmutassuk magas előfordulását egy
meghatározott populációban - a recesszív gén poolingjával és meghatározott házasodási szokásokkal
összefüggésben), valamint szociális és kulturális antropológiára (hogy megmagyarázzuk az adott
társadalom házasodási mintázatait, és meg tudjuk határozni, hogy ki kivel házasodhat az adott
populációban).
Az orvosi antropológia az ilyen típusú klinikai problémák megoldására törekedve nem csupán
az antropológiai ismereteket használja fel, hanem a biológiai tudományokból származókat is - vagyis
biokulturális diszciplínaként jár el.
BETEGSÉGKÉP, MINT KULTURÁLISAN KONSTRUÁLT

VALÓSÁG
KOGNITÍV ANTROPOLÓGIAI SZEMPONTOK
Az orvosi antropológiai gondolkodásban a kultura a betegségképzetek, a

betegségképek számára befoglaló keretet (mátrix) kínál, melyben megnyilvánul a társadalom
szociális strukturáltsága, a valóságot megjelenítô, modellezô szimbólum-, illetve
hiedelemrendszere, mely közmegegyezésszerű valóságkép, világkép sajátos kulturális
rendszereként működik.
Ez a rendszerszerűség különösen fontos, ha a betegségekhez fűzôdô képzetek, és
élmények, érzelmek és pszichofiziológiai állapotok rejtett szociális szabályozó szerepére
gondolunk. (nocebo jelenség, kiközösítés, rontás, átok, mágikus halál, pszichoszomatikus
kórformák stb), vagy az adott kulturálisan meghatározott életformából adódó betegségek
(mezôgazdálkodás-fertôzô betegségek, urbanizáció-civilizációs betegségek stb) sorát
tekintjük.
Így akár a belsô kognitív-pszichofiziológiai közvetítésű pszichoszociális szabályozást,

akár a környezethez való ökológiai-kulturális alkalmazkodás rendszerszerű következményeit
vizsgáljuk, az adott kultúra betegségképét csak a kultúra világról alkotott feltevéseinek
szövetében láthatjuk meg hitelesen, illetve az adott kultúra ökokulturális adaptív
gyakorlatának ismeretében értelmezhetjük.
Farmer és Good szerint az antropológiai megközelítés számára az alapvetô pszichológai

folyamatok” nem függetlenek tartalomtól és” szövegkörnyezettôl (kontextus ), tehát a kultúra
nem pusztán egy változó a sok közül vagy valamiféle módosító behatás, hanem a szociális és
pszichológiai folyamatok sűrűn szövött közege, mely egyben az emberi tapasztalás és cselekvés
alapja.
Ezért a betegségképzetek, a betegségekrôl alkotott feltevések alapvetôen kulturális

képzôdmények. Másfelôl a betegségtörténés, mint folyamat szintén a kultura közegében
értelmezhetô jelenségkör. Ez a felismerés nem új, Rivers klasszikus, halála után publikált
művében írja (Rivers 1929)
'A természeti népek gyógyító gyakorlata logikusan következik a gyógyítást illetô hiedelem-
rendszerükbôl, így az nem esetleges, jelentés nélküli szokások keveréke... (hanem inkább)...
a betegségokot illetô elgondolások által ihletett cselekvési formák.'
Rivers az orvoslás hiedelmeit, gyakorlatát, szerepeit mint társadalmi intézményt

értelmezte.
Szerinte a természeti népek orvosi gyakorlata a hiedelmek rendszerébôl adódó következetes
gyakorlat, mely szerves része az adott kultúrának, és lényegében intézményesül is az adott
kultúrában.
Koncepciója szerint függô változónak kell tekintenünk a megfigyelhetô
magatartásformákat, viselkedési jellemzôket, és a független változónak tekintett alapokat
Rivers az adott közösségnek a világ irányába kialakított attitűdjének, illetve világképének
tekinti.
Természetesen mindez nemcsak a gyógyító gyakorlatot, hanem a jelenségek
értelmezését, minôsítését, a környezet percepcióját és értékelését, végsô soron a
betegségképzô distresszfolyamatok kognitív oldalát is érinti. A megkülönböztetett három

paradigmában Rivers részben Frazert követi, amikor “mágikus”, “vallásos”, és “naturális”
kategóriákat állít fel.
1. A mágikus világképben az egyén képes saját akaratával befolyásolni a kozmosz történéseit.
2. A vallásos világképben az egyén természetfeletti erôk hatalmától teszi függôvé az
események kimenetelét, ez határozza meg a betegség befolyásolásának viselkedéses formáit
is, a szerepek kiosztását.
3. A naturális világképben a természet erôi alá rendelôdik az egészség és a betegség világa,
mely erôket megismerhetônek, racionálisan befolyásolhatónak tart a gyógyító elmélet és
gyakorlat.
Tehát ahhoz hogy a betegségekkel kapcsolatos képzetekkel, betegségképekkel

foglalkozzunk, szük-ségünk van az adott kultura világképén belüli résztvevô-együttélô
megfigyelés alapján alkotott (emic), és a saját kultúránk világképének megfelelô
racionalizáló, a kultúrközi összevetést lehetôvé tevô (etic) értelmezés kettôs szempontjára.
BETEGSÉGELMÉLETEK,HIEDELMEK
Az adott kultúrákban a sajátos, racionális szempontból nehezen értelmezhetô, mégis a

maga rendszerében egynemű, vagy ahhoz szervesen illeszkedô kóroki hiedelmek határozzák
meg azt, hogy a beteg hogyan értelmezi a betegséget, hogyan viszonyul hozzá, és hogyan
helyezi el azt a saját sorsának értelmezésében. Ezt természetesen befolyásolja a távolabbi
információs környezetbôl, és az adott kultúrával érintkezô más kultúrájú orvosi gyakorlatból
származó ismeretek hatása.
A betegséget okozó hatások forrását az egyén keresheti a természetfölötti világában, a
társadalom közegében, a természet hatásaiban, sôt önmagában is.
A befoglaló világképek természete szerint könnyen kínálkozik a természeti népek,
tradícionális kulturák gyógyító gyakorlata és a modern világképhez kötött orvoslás
szembeállítása, ahol 'a primitív orvoslás elsôdlegesen mágikus-vallásos jellegű, melyben
kevés racionális elem található, míg a modern orvoslás túlnyomórészt racionális, mely kevés
mágikus elemet is tartalmaz.'(Ackerknecht 1946)
Ugyanakkor Ackerknecht a természeti kultúrák orvoslását a kortárs medicina
kategóriáiban ( szülészet, sebészet, pszichotherápia ) írja le, mely bár etic megközelítésben
talán érthetô, de az adott kulturán belüli értelmezéshez kevésbé járul hozzá. Az ilyen
megközelítésben lappangó értékítélet egyébként könnyen sérti a kulturális relativizmushoz
való következetes kutatói hűséget, és távoltarthat a látszólag csak mágikus-vallásos
jelenségek funkcionalitásának és bizonyos értelemben érvényesülô racionalitásának
megértésétôl.
A betegségkép (betegségreprezentáció, betegségfelfogás) értelmezésében több megközelítés

is adódik.
A gyakorlati élet szembesítette a harmadik világbeli közegészségügyi szakembereket azzal a
ténnyel, hogy a bevezetendô közegészségügyi gyakorlattal (oltási rendszer, szűrések,
fogamzásgátlás, stb) szemben jelentôs ellenérzés, illetve ellenállás alakult ki az adott
tradicionális kulturában, vagy pedig a racionális intézkedések a betegek tudatában
jelentésmódosuláson mentek át, és úgy illeszkedtek az adott hiedelemrendszerbe. A hiedelem
fogalma a racionális tudás kategóriájával állítható szembe, ahol a hiedelem mint valamiféle
“tudományelôtti” tudásforma, azaz nem ellenôrzött, bizonytalan vélekedés vezérli az egyén

magatartását.
A viselkedés kimenetelét illetô kockázatok és nyereségek becslése kulturális és
szociális kontextusban kiépült, illetve hagyományozott hiedelmeken alapul.
Az nyilvánvaló, hogy elégtelen a betegségképzeteket mint “protoszcientikus” tudásformát a
pusztán racionális, biomedikális tudásanyagra vonatkoztatni, mert a betegségképek
szociálisan, kulturálisan meghatározott valóságok.
Természetesen a kulturálisan meghatározott valóság fogalmában objektív és
szubjektív elemek sajátos vegyülete foglaltatik, melyet együttesen befolyásol a kulturális
hagyomány, a környezetrôl szerzett közvetlen és közvetett tapasztalatok, a környezettel való
kölcsönható kapcsolat, a társadalom szerep és státuszrendszere, és a személy lelki,
intellektuális, sôt pszichofiziológiai jellemzôi is.
A “jelentés-irányult” orvosi antropológiai irányzat megközelítése szerint a
betegségkép kulturálisan létrehozott “betegségvalóság”. (Kleinman 1980)
Komoly episztemológiai kritika éri azt a hiedelemfelfogást, melyben a kutató saját
tudás-rendszere tekintélyelvi alapon kerül a vizsgált kultúra adatközlôjének
tudásrendszere fölé.Kleinman az orvosi rendszert, mint kulturális rendszert vizsgálta
A betegségkép önmagában is (jelenség)magyarázó modell, olyan séma, mely érthetôvé

a megélt betegségfolyamatot a szenvedô beteg, a család, illetve a népi gyógyító, vagy
professzionális orvos számára.
A MAGYARÁZÓ MODELL
Kleiman egy hasznos, általa Magyarázó Modellnek (Explanatory Model) nevezett, módszert
ajánlott annak a folyamatnak a megértéséhez, amellyel a betegség kirajzolódik, értelmeződik és
kezelésre kerül. Meghatározása szerint ez “azokat az elképzeléseket jelenti, amelyeket az ápolásban
résztvevők alkotnak a betegség megjelenésével és kezelésével kapcsolatban”.
A betegek és az orvosok egyaránt rendelkeznek Magyarázó Modellekkel, és ezek “olyan
magyarázatokat ajánlanak a betegséggel és a kezeléssel kapcsolatban, amelyek segítséget nyújtanak a
rendelkezésre álló terápiás módok és terapeuták közti választásban, és egyéni és szociális jelentést
adnak a betegség élménynek”.
A BETEGSÉG ÖT ASPEKTUSÁNAK MAGYARÁZATA:
— 1. Az állapot etiológiája vagy oka.

— 2 A tünetek megjelenésének időpontja és módja.
— 3.A kialakulásában szerepet játszó kórélettani folyamatok.
— 4. A betegség lefolyása és súlyossága
— 5. Az állapot megfelelő kezelése
Kleinman szerint a laikus Magyarázó Modellek idioszinkráziára hajlamosak, változékonyak,
és az egyéni és kulturális tényezők erősen befolyásolják őket.
Ezek a modellek részben tudatosak, részben pedig a tudatosságon kívülesők, és “bizonytalansággal,
többszörös jelentésekkel, gyakori változásokkal valamint az elképzelések és a tapasztalatok közti éles
határvonalak hiányával jellemezhetők”.
A szerző ellentétbe állítja ezeket a modelleket az orvosi Magyarázó Modellekkel, amelyek
ugyancsak a adott betegségi epizódnak megfelelően alakulnak ki, azonban döntően a “tudományos
logika egyszerű okozati láncolatán” alapulnak.
A Magyarázó Modelleket, tehát, az emberek a megszűnt jóllét adott epizódjának
megmagyarázására, megértésére és kezelésére használják. Az orvossal való konzultációk valójában
tehát a betegség laikus és orvosi Magyarázó Modelljei közti tranzakciói.
A Magyarázó Modelleket azonban csak a speciális összefüggések figyelembe vételével lehet

pontosan megérteni, mivel ezek jelentős befolyást gyakorolnak rájuk.
A Magyarázó Modellel kapcsolatos összefüggések érinthetik annak a társadalomnak a szociális és
gazdasági szervezetét, a meghatározó ideológiáját (vallását), amelyben az egyén megbetegedett és
amelyben orvoshoz fordult.
A klinikai konzultáció során a laikus és az orvosi Magyarázó Modellek interakciói nemcsak
attól függnek, hogy milyen fizikai környezetben (pl. egy kórházi osztály, vagy orvosi rendelő)
zajlanak, hanem attól is, hogy az orvos és a beteg milyen szociális osztályhoz, nemi és korcsoporthoz
tartozik.
Az orvos szociális hátteréből származó és képzése során szerzett erejével módosíthatja a beteg
Magyarázó Modelljeit, és így azokat képes az orvosi beteg modellhez közelíteni, és ezzel
megakadályozni, hogy a beteg laikus betegség -elképzelése a maga teljességében kialakuljon.
Az egészség - betegség laikus magyarázatainak értelmezésére egy másik lehetőség azoknak a

kérdéseknek a vizsgálata, amelyeket az emberek feltesznek maguknak, amikor úgy érzik, hogy
“betegek”.
— 1. Mi történt?
Ez a tünetek és a jelek felismerhető mintává szervezését, megnevezését vagy kategorizálását
jelenti.
— 2. Miért történt?
Ez az állapot etiológiáját és az okát magyarázza meg.
— 3. Miért velem történt?
Ezzel a beteg megpróbál összefüggést keresni betegsége és saját tulajdonságai (pl. viselkedés,
diéta, testfelépítés, személyiség vagy származás) között.
— 4 Miért most?
Ez a betegség megjelenésének időpontjára, és kialakulásának tempójára (lassú vagy gyors)
vonatkozik.
— 5. Mi történne velem, ha semmit sem tennék a betegségemmel kapcsolatban?
Ez a betegség valószínű lefolyására, végeredményére, prognózisára és veszélyeire vonatkozik.
— 6. Mik a betegség valószínű hatásai a többi emberre (család, barátok, munkahelyi vezetők,
munkatársak), ha nem történik kezelés?
Ez magába foglalja a jövedelem vagy a munkahely elvesztését, és a családi kapcsolatok
próbára tételét.
— 7. Mit kell tennem ezzel kapcsolatban - vagy kihez forduljak további segítségért?
Ez az állapot kezelésének stratégiáira vonatkozik, mint pl. öngyógyítás, barátokkal,
családtagokkal való megbeszélés, vagy orvoshoz fordulás.
A betegek betegségképében tükrözôdik a szociális státusz, a kulturális hiedelmek,

neveltetés, foglalkozás, vallásosság, és a betegséggel, illetve a gyógyító rendszerrel
kapcsolatos elôzetes tapasztalatok, elképzelések.
Tehát a kognitív iskolával szemben itt a hangsúly nemcsak azon van, hogyan kezelik
és tárolják az adott kulturában a betegséggel kapcsolatos információt, hanem azon is, hogyan
értelmezi, és kezeli az adott kulturában élô a betegségben foglalt szomatikus, pszichológiai
és szociális tapasztalatokat.
Az irányzat a betegséget nem pusztán annak elkülönítô jegyei halmazának

tekinti, hanem betegséget illetô 'jelentések rendszerének', azaz sajátos élmények,
tapasztalatok, érzések rendszerszerű halmaza, (semantic network), mely sajátos
diszkurzív módon , mint a betegségkép, betegségfelfogás, illetve mint a betegségrôl való
beszéd nyilvánul meg.
Ez a szemantikus háló, mint fogalom eltér a kognitív pszichológián belül használttól,

ahol az elképzelések, memóriatartalmak asszociációs mintáit hívatott leírni a kognitív tárolás
során.
Kleinman, illetve Good használatában ez a szemantikus háló, mint kulturális

szimbolumrendszer jelenik meg a kultúra mélyebb rétegében olyan asszociációkként,
melyek a történeti tapasztalás és gyakorlat során alakulnak ki, és magyarázatul
szolgálnak az elszenvedett élmények magyarázatára.
A BETEGSÉG LAIKUS OKI TEÓRIÁI
Az előzőekben említetteknek megfelelően, a betegség laikus teóriái a szerencsétlenségek

okairól felállított általános elképzelések részét képezik, melyet a hagyomány és a média által
közvetített ismeretek egyaránt befolyásolnak.
Általánosságban, a betegség laikus modelljei az egészség-betegség etiológiáját vagy okát a következő

területek valamelyikére helyezik:
— 1. Az egyénen belülre.
— 2. A természet világába.
— 3. A szociális világba
— 4. A természetfeletti világába.
Számos esetben a betegséget két vagy több ok kombinációjából, vagy ezeknek a különböző
világoknak a kölcsönhatásából származtatják. Az öregedés folyamán a test szöveteinek és szerveinek
szerkezetében vagy működésében bekövetkező degenerációt.
Invázió, amely - ahogy az USA-ban gondolják “egyéni” és a “természeti” forrásokból
egyaránt indulhat, pl. a betegség “baktérium” vagy más kórokozók kívülről jövő támadása vagy egy
meglévő belső baj, pl. rák, belső terjeszkedésének következtében alakul ki.
Kiegyensúlyozatlanság, amit a test nyugalmi helyzetének felborulásának, valamilyen folyamat
túlzott fokozódásának vagy csökkenésének tartanak, pl. “vitaminhiány”, “vérvesztés” - és a
mechanikai okok sora is.
Az egyén egészségi állapotáról alkotott elképzeléseinek ismerete (hogy azok beteg-
centrikusak-e), fontos annak megítélésében, hogy az adott személy felelősséget vállal-e az
egészségéért, vagy betegségének eredetét, és kezelését saját hatáskörén kívül esőnek tartja.
A TERMÉSZETI VILÁG
A természeti világ azon élő és élettelen részei tartoznak ide, amelyekről azt tartják, hogy
szerepet játszanak az egészégi állapot kialakításában. Jól ismertek ebből a csoportból az időjárási
tényezők, pl. az erős hideg, meleg, szél, eső, hó és páratartalom. Nagy-Britanniában, például, a
környezeti hidegről azt tartják, hogy ha eléri a testfelszín egyes részeit, szerepet játszik a különböző
“megfázások” és “felfázások” kialakulásában; a derekat érintő hideg huzat “felfázáshoz”, a fejet érintő
hideg eső pedig “náthához, megfázáshoz” vezethet.
A “természeti” okok közé tartoznak az állatok és a madarak által okozott sérülések is, és
legalábbis a nyugati társadalmakban, a mikroorganizmusok által okozott fertőzések. Néhány esetben,
mint ahogy azt az előbbiekben leírtuk, a rákot is úgy tekintik, mintha a testet valami külső anyag
foglalná el, ami ezt követően nőni kezdene a testben és belülről “pusztítaná el” azt. A lapos- és a
gyűrűsférgek közé tartozó paraziták által okozott fertőzések szintén ehhez a csoporthoz tartoznak,
éppúgy, mint azok a balesetekből származó sérülések, amelyek a “természetből” származnak.
Chrisman osztályozása szerint - a környezeti irritáló tényezőket - pl. az allergéneket,
polleneket, mérgeket, élelmiszeradalékokat, füstöket, gázokat és a környezetszennyezés egyéb formáit

- az USA-ban gyakran tartották betegségek okozóinak.
A SZOCIÁLIS VILÁG
Az a jelenség, hogy valaki más embereket okol betegségért gyakori a kis lélekszámú
társadalmakban, amelyekben interperszonális problémák sűrűn előfordulnak. Számos nem iparosodott
országban a boszorkányság, a varázslat és az “szemmelverés” a leggyakoribb formája ezeknek a
jelenségeknek. Mindháromban, a betegséget (és a szerencsétlenségnek más formáit) az emberek
közötti tudatos vagy tudatalatti rosszakaratként értelmezik.
A boszorkányok általában “mások”, mint a többi ember, megjelenésükben vagy
viselkedésükben eltérnek a többiektől; gyakran undorítóak, mozgáskorlátozottak vagy szociálisan
izoláltak. Általában deviánsoknak számítanak és a társadalom kitaszítottjai, akikre a kultúra
valamennyi negatív, félelmet keltő aspektusát kivetítik. Rosszindulatú erejüket azonban, gyakran
akaratlanul gyakorolják, és nem minden “boszorkány” deviánssága nyilvánvaló.
Az antropológusok arra mutattak rá, hogy a boszorkányok vádolása az olyan időszakokban a

leggyakoribb, amikor szociális változások zajlanak, a bizonytalanság és szociális konfliktusok
fokozottak.
A varázslat, ami Landy meghatározása szerint40, “egy olyan erő, amely a megfelelő mágikus
tudással és a szükséges rituálék elvégzésével képes a természeti és természetfeletti eseményeket
befolyásolni és irányítani, különbözik a boszorkányságtól. Ez is nagyon gyakori a nem nyugati típusú
társadalmakban. A varázsló mágikus erejét tudatosan fejti ki, általában irigység vagy rosszindulat
miatt, és bizonyos varázsigék, bájitalok vagy rituálék segítségével betegséget idéz elő.
Más esetekben a varázslást mások viselkedésének az irányítására használták, például a feleség
bájitalt használt azért, hogy a férje ne hagyja el. A varázslás eredményének tartott betegségek nagyon
sokfélék voltak, idesoroltak például különböző gasztrointesztinális megbetegedéseket, valamint olyan
általános változásokat, mint az anorexia vagy a súlyvesztés. Az ilyen típusú varázslat hiedelmek
általában azokban a szociális csoportokban gyakoriak, amelyekre a szegénység, a bizonytalanság, a
veszély, az aggodalom, valamint az elégtelenség és az erőtlenség érzése jellemző.
Európa, a Közel-Kelet és Észak-Afrika számos területén sorolták a szemmelverést a
betegségek okai közé. Olaszországban erre a mal occhia, a spanyol kultúrákban a mal de ojo, az arab
világban az ayn, a zsidóknál az ayin ha-ra, Iránban pedig a casm-e sur kifejezést használták.
Az ilyen tekintetű ember akaratlanul okoz bajt, általában nincs tudatában képességének, és
nem is tudja irányítani azt. Underwood és mtsai Jemenben végzett tanulmányuk alapján azt állítják,
hogy az ilyen ember, “gyakran külföldi vagy olyan helyi lakos, akinek a szociális aktivitása,
viselkedése, hozzáállása bizonyos fokig szokatlan, a hagyományoktól eltérő, gyakran olyan ember,
akik “csak néz” szó nélkül.
Az ilyen típusú társadalmakban tehát, akár a turistákat, akár a tengerentúlról érkező
egészségügyi személyzetet - függetlenül azok jószándékától - okolhatják a betegségek kialakulásáért,
különösen akkor, ha a helyiek azt látják, hogy az idegenek “alaposan megnéznek” egy gyereket,
megdicsérik a formáját, és a gyerek ezt követően betegszik meg.
A nyugati társadalmakban a laikusok között gyakran a stressz (lásd a 11. fejezetben is) szó is
annak a kifejezésére szolgál, hogy az egyén betegségét más emberek - házastárs, gyerekek, család,
barátok, munkáltatók vagy munkatársak - okozták.
A TERMÉSZETFELETTI VILÁG
Ez esetben a betegséget a természetfeletti erők, pl. az istenek, szellemek, az ősök kísértetei,

közvetlen hatásának tartják. A kezeléshez a bűn beismerése, elkövetésének megbánása és a viselkedés
megváltoztatásának megígérése számított.
Egyes afrikai társadalmakban a “betegséget-hordozó szellemek” váratlanul rátörnek az
emberekre és áldozataikon a legváltozatosabb tüneteket váltják ki. Támadásuk független az egyén
viselkedésétől, ezért őt ártatlannak tartják, következésképpen a többiek együttérző segítségében

részesül.
Ahogy a “baktériumok” és a “vírusok” a nyugati társadalmakban, ezek a kórokozó szellemek
az általuk kiváltott speciális tünetek alapján ismerhetők fel, és a betegség csak a szellem testből való
kiűzésével gyógyítható.
A betegség közvetlen természetfeletti okokra történő visszavezetése és isteni büntetésként
vagy a gonosz szellemek hatásaként történő értékelése ugyan nem túl gyakori a nyugati
társadalmakban, van azonban megfelelője: ha a betegség okát a “balszerencsében”, a “sorsban”, a
“csillagokban” vagy “Isten kezében” látják. Számos vallásos nyugati országban azonban, a
betegségeket az erkölcstelenség és a hívőkhöz nem méltó gondolkodás és tevékenység
következményének tartják.
A legtöbb esetben, a betegségek etiológiájának laikus teóriái (az orvosiakhoz
hasonlóan) multifaktoriálisak(azaz azt állítják, hogy több tényező együtt fejti ki a hatását. Ez azt
jelenti, hogy az egyéni, természeti, szociális és természetfeletti okok nem zárják ki egymást, hanem
általában egymással kombinálódva hatnak. A gondatlan, erkölcstelen viselkedés, például,
hajlamosíthat természeti betegségekre, az istenek haragjára, vagy a szellemek megszállására, a
hivalkodó életmód pedig varázslást vagy szemmelverést válthat ki. A betegség bármelyik adott
előfordulásakor, ráadásul, a laikus Magyarázó Modellek eltérően értelmezik a betegség okát.
A BETEGSÉG ETIOLÓGIÁK OSZTÁLYOZÁSA
Foster és Anderson a betegség etiológiák osztályozásának egy új módját javasolta, amit főként
a nem-nyugati típusú társadalmakban tartott használhatónak. A szerzők különbséget tesznek egyéni és
természeti rendszerek között.
A előbbi esetben, a betegség egy ágens tudatos aktív beavatkozásának a következménye, ez
lehet természetfeletti erő (egy isten), egy nem emberi lény (szellem, az ősök kísértete, valamilyen
hóbortos lélek), vagy emberi lény (boszorkány vagy varázsló). A “baktériumok” is ebbe a kategóriába
sorolhatók, különösen azok, amelyek “lázat, fertőzést” okoznak.
A természeti rendszerekben, a betegséget személytől független, rendszerelvű kifejezésekkel
írják le; a betegség bizonyos természeti erők, mint hideg, szél, nyirkosság következtében vagy az
egyén és szociális környezeti közti egyensúly megbomlása miatt alakul ki.
EXTERNALIZÁLÓ- INTERNALIZÁLÓ FELOSZTÁS
Young az egészséggel kapcsolatos hiedelemrendszereket externalizáló és internalizáló

csoportokra osztotta.
Az externalizáló hiedelemrendszerek főként a betegségek etiológiájára koncentrálnak,
amelyekről azt tartják, hogy a beteg személy testén kívül találhatók, elsősorban az őt körülvevő
szociális világban. Ezek tehát, a betegség okának feltárásához a beteg környezetét és a betegséget
megelőző szociális eseményeket vizsgálják meg alaposan.
Az internalizáló hiedelemrendszerek kisebb figyelmet fordítanak az etiológiai magyarázatokra,
a figyelmet inkább annak szentelik, hogy mi történt az egyén testén belül - és ezek mindig a
pszichológiai és patológiai folyamatok jelentőségét hangsúlyozzák annak magyarázása során, hogy
bizonyos emberek hogyan és miért betegedtek meg.
A betegségtörténetek, személyes élmények ilyen történetei tehát nemcsak személyesek;

hanem magukon hordozzák az adott kultúra nyelvének, idiómáinak, metaforáinak, fantáziáinak,
mítoszainak és legendáinak a jellegzetességeit is. Számos történet kialakításában más emberek is
szerepet játszanak: például családtagok, gyógyító papok, vagy önsegélyező csoportok tagjai. A
gyógyításban részvevők is szerepet játszanak pácienseik betegségtörténetének kialakításában.
A BETEGSÉG MINT METAFÓRA

Az iparosodott világ legtöbb részében, még mindig léteznek népnyelvi betegségek, közülük
sokat még meg sem érintett az orvosi betegség modell, és még mindig tradicionális folklorisztikus
gyökereikből táplálkoznak .
A súlyos, és életveszélyes betegségek (mint például a rák, a szívbetegség, vagy az AIDS)
szintén “népi betegséggé” vált, azoknak egy különösen erőteljes formájává. A társadalom számára
ezek az állapotok gyakran az egészség, betegség és emberi szenvedés morális természetéről alkotott
tradicionális hiedelmekhez kötődnek.
Ezek a megbetegedések (különösen azok, amelyeket nehéz gyógyítani vagy egyensúlyban
tartani), olyan általánosabb okok miatti szorongások szimbólumává váltak, amit számos ember érez -
pl. a szerveződés társadalmi felbomlásától, inváziótól, vagy isteni büntetéstől való félelem. Sokak
számára ezek a betegségek jóval többet jelentenek egyszerű klinikai állapotoknál: a mindennapi élet
veszedelmeinek metafóráivá váltak.
A középkorban, a járványos betegségek, pl. a pestis, voltak a szociális problémák, és a
szociális, vallási és morális rend ledőlésének a metafórái. Az elmúlt két évszázadban, a szifilisz, a
tuberkulózis, és a rák vált “a rossz” modern metafórájává.
Különösen a huszadik században, a rák (a médiákban, az irodalomban és az ismeretterjesztő

előadásokban) került be a nyelvbe úgy, mint a korlátlan, kaotikus gonosz erők a modern világra
jellemző formája, és ami “gátlások nélkül” működő “primitív”, “atavisztikus”, “kaotikus” és
“energiával teli” sejtekből áll, amelyek lerombolják a test (és a társadalom) természetes rendjét.
A médiákban a bűnözés, a kábítószerfogyasztás, a sztrájkok, az immigráció, sőt még a
politikai nézeteltérés is úgy kerül bemutatásra, mint egy “rákfajta”, amely fokozatosan tönkreteszi a
társadalom finom szövetét.
Az egészség-betegség ilyen metafórái- különösen, ha olyan súlyos állapotokhoz társulnak,

mint a rák - szimbolikus asszociációk egész sorát rejtik magukban, és ez a jelenség erőteljesen
befolyásolhatja azt, ahogy az ilyen betegségben szenvedők megélik állapotukat és ahogy a többi ember
velük szemben viselkedik.
Peters-Golden, például, leírja, miként eredményezi a mellrákhoz kapcsolt stigma, hogy az
emberek elkerülik az ilyen beteget, és felfüggesztik a számukra nyújtandó szociális támogatást
AZ AIDS MINT METAFÓRA.
— 1. AIDS: mint pestis, dögvész (néha “a homoszexuálisok pestisének” nevezve) ——

láthatatlan, terjeszkedő, destruktív erőt jelent, ami káoszt, rendezetlenséget, a szervezett társadalom, a
családi élet és az emberek közti kapcsolatok összedőlését hozza magával.
— 2. AIDS mint a láthatatlan fertőzés - ebben a képben, amely valószínűleg a fertőző
betegségekről alkotott korábbi népi elképzeléseken alapszik, az AIDS-et úgy ábrázolják, mint egy
láthatatlan hatást, ami a fertőzött egyénnel való szinte bármilyen kontaktussal terjed.
Kimondatlanul az az elképzelés is benne van ebben a képben, hogy a betegségben szenvedők szexuális
életmódja szintén “veszélyes” lehet környezetük számára.
— 3. AIDS mint erkölcsi büntetés - ebben az elképzelésben, a betegség áldozatait általában
két csoportba osztják: az “ártatlanokra” (a vérátömlesztést kapó hemofíliásokra és gyermekekre, a
biszexuálisok vagy a házasságon kívüli szexuális életet folytatók házastársaira), és a “bűnösökre” (pl.
a homoszexuális férfiak, a promiszkuitásban élők, a prostituáltak és az intravénás kábítószert
fogyasztók).
Az AIDS-nek mint “ítéletként”, “isteni büntetésként”, vagy a deviáns életvitelért járó
“bosszúként” történő felfogása - az “áldozat-okolás” más formáihoz hasonlóan - még mindig
szembetűnő a közismert újságok címlapjain.
— 4. AIDS mint a behatoló - egy olyan kép, ami általában a xenofóbia és a “idegen invázió”
témákat juttatja eszünkbe, és mivel gyakran magába foglalja a külföldiekkel, immigránsokkal és
turistákkal, különösen az afrikaiakkal, a haitiekkel és másokkal szembeni előítéleteket, az “idegen
AIDS-hordozók” által történő “inváziótól” való félelemhez kapcsolódik.
— 5. AIDS mint harc - egy elképzelés, ami az előbbiekhez kapcsolódik, ebben az AIDS-et a
konvencionális társadalom ellen az “erkölcstelen” életstílusok, a promiszkuitás, a külföldi befolyások
és a stigmatizált kisebbségek (mint a homoszexuálisak, a prostituáltak, az immigránsok vagy a
kábítószer élvezők) által vívott harcként ábrázolják; és a betegség heteroszexuális áldozatait úgy
tekintik, mintha ők ártatlan civil lakossági áldozatok volnának, akik véletlenül a harcok kereszttüzébe
kerültek.
Az orvosi antropológia szempontjából nézve azonban, ezek a metafórák több ok miatt is

veszélyesek - főként azért, mert gátolhatják a betegség kockázatának, felismerésének,
kontrollálásának, megelőzésének és kezelésnek bármilyen racionális megítélését. Watney jegyezte
meg, hogy a legtöbb média AIDS-szel foglalkozó műsorában hallható “morális pánik” és előítélet a
betegség bármilyen racionális értékelését rendkívül megnehezíti, mivel ezek az előítéletek teljesen
“elvonják a figyelmet a vírussal kapcsolatos bármilyen megbeszélésről”.
Az AIDS terjedésének ilyen megakadályozása azonban nem lehetséges, ha az érintettek nem
akarják felfedni magukat a betegséghez kapcsolódó stigmák és metafórák miatt, és nem fordulnak
orvoshoz diagnózisért és kezelésért.
Az AIDS metafórák másik veszélye az, ahogy a médiák képeiben “morális büntetésként” ábrázolják,
és túl nagy hangsúlyt fektetnek a stigmatizált szubkultúrákra - így a homoszexuális férfiakra és a
kábítószerezőkre -, mivel ez gátolhatja, hogy az AIDS betegek olyan együttérző ápolást és orvosi
ellátást kapjanak, mint amire rászorulnak.
Például, Cassens írta le, hogy az AIDS betegnek diagnosztizált homoszexuális férfiaknak
gyakran nagyon súlyos szociális következményeket kell elszenvedniük, köztük a családjuk és mások
által történő kitaszítottságot.
Egy komoly pszichológiai stressz ideje alatt el kell viselniük az izoláció általam másutt
“szociális halálnak” nevezett állapotát és a szociális támogatás megszűnését
AZ ORVOSI RENDSZER
Az adott társadalom orvosi rendszere az orvosláshoz kapcsoló szociális szervezôdése,
technológiák és személyi, ill. szerepkeretek totális szervezôdése, mely lehetôvé teszi az orvoslás
gyakorlását, fenntartását, illetve kulturán belüli és kívüli kíhívásoknak való megfelelését.
Egyetlen társadalom egészségügyi ellátási rendszere sem tanulmányozható az adott

társadalom más vetületeitől, különösen annak szociális, vallási, politikai és gazdasági
rendszerétől, elkülönítve.
Landy véleménye szerint, az egészségügyi ellátási rendszernek két fő, egymással kapcsolatban
álló, vetülete van: a kulturális vetület, amely bizonyos alapelképzeléseket, teóriákat, gyakorlati
normákat, szemléleti módokat foglal magába; és a szociális vetület, amely az ellátás bizonyos speciális
szerepekbe (például “orvos” és “beteg”) történő szerveződésére vonatkozik, és azokra a szabályokra,
amelyek a szerepek közti kapcsolatokat irányítják bizonyos speciális helyzetekben (például kórházban,
vagy az orvosi rendelőben).
A legtöbb társadalomban, az egészségügyi ellátás valamelyik formája, mint például a
tudományos orvoslás a nyugati társadalmakban, a többi fölé kerül, és annak kulturális és szociális
vetületét jogilag is magasabbra emelik.
Ezen a “hivatalos” egészségügyi ellátási rendszeren kívül - amely az orvosi és ápolói szakmát
foglalja magába - általában vannak kisebb, alternatív rendszerek is, mint pl. a homeopátia, a
herbaterápia, és a spiritualizmus Nagy-Britanniában, amelyek egészségügyi szubkultúráknak is
nevezhetők. Az orvoslás szubkultúrái gyökerezhetnek az adott társadalomban, és importálódhatnak
máshonnét; gyakran az immigránsok magukkal hozzák anyaországuk hagyományos népi gyógyászait,
hogy legyen aki, egészségi állapotukkal kulturálisan megszokott módon foglalkozik.
a. Milyen terápiás lehetőségek állnak a betegek rendelkezésére a plurális társadalmakban.

b. A különböző lehetőségek között hogyan és mi alapján történik választás.
A komplex társadalmakban az egészségügyi ellátás három, egymást átfedő, egymással összefüggő

területét lehet elkülöníteni:
— a mindennapi,
— a hagyományos,
— a hivatásos részt..
Mindhárom terület a betegségek magyarázatának, és gyógyításának saját rendszerével

rendelkezik, mindegyik meghatározza, hogy ki a gyógyító és ki a beteg, és megadja a módját annak,
ahogy a gyógyítónak és a betegnek viselkednie kell a terápiás célú találkozások során.
A mindennapi terülert a társadalom laikus, nem-szakmai, nem-specializált része, amelyben az

egészségi állapot változását először észreveszik, megnevezik, és kezdeményezik az egészségügyi
ellátás igénybevételét. A lehetőségek közé tartozik: az öngyógyítás és öngyógyszerelés; a rokonok,
barátok, szomszédok és munkatársak által adott tanácsok és javasolt gyógymódok; az ápoló és
kölcsönösen egymást segítő templomi, kultikus, vagy önsegélyező csoportok tevékenysége; vagy egy
olyan laikussal való konzultáció, akinek saját tapasztalati vannak az adott betegséggel vagy kezelési
móddal kapcsolatban.
AZ ÖNGYÓGYÍTÁS ÉS A CSALÁD
Az egészségügyi ellátás fő helyszíne a család ebben a szektorban; amelyben a legtöbb
betegséget felismerik és kezelik. A család képezi az egészségügyi alapellátás igazi helyszínét
valamennyi társadalomban. A családban, Chrisman szerint, az egészségügyi ellátást főként nők
nyújtják, általában az anyák, és a nagymamák, akik a leggyakoribb betegségeket diagnosztizálják és a
kéznél levő eszközökkel kezelik.
A “megbetegedő” emberek tipikusan a “segélyforrások hierarchiáját” követik, ami az
öngyógyítással kezdődik és a másokkal való konzultációig tart.
A különböző betegségeket kísérő viselkedésváltozások a speciális imádságoktól, rituáléktól,
gyónástól és böjttől, a talizmánok és amulettek használatán keresztül a “meghűlés” vagy “felfázás”
esetén való meleg ágyban maradásig terjednek.
A mindennapi szektor rendszerint tartalmaz egy az egészség fenntartására vonatkozó
hiedelemrendszert. Ez általában azokat az “helyes” viselkedésre vonatkozó szabályokat foglalja össze,
amelyek jellemzőek az egyes kulturális csoportokra, és amelyek betartásával megelőzhető, hogy az
egyén és mások megbetegedjenek. Ez tartalmazza az egészséges étkezési, ivási, alvási, öltözködési,
munkavégzési, imádkozási és általános életvezetési módokat.
Vannak ebben a szektorban olyan egyének, akik a többieknél gyakrabban látják el az egészségügyi
tanácsadó szerepet.
— a. Azok az emberek, akiknek hosszú tapasztalatuk van egy adott betegséggel vagy
kezelésmóddal kapcsolatban.
— b. Azok, akik bizonyos életeseményekkel kapcsolatban kimerítő tapasztalatokat szereztek,
pl. több gyermeket felnevelő nők.
— c. A paramedicinális szakmák képviselői (pl. az ápolók, a gyógyszerészek, a
gyógytornászok, vagy az orvos asszisztensek), akiket informálisan megkérdeznek egyes
betegségekkel kapcsolatban.
— d. Orvos feleségek, és férjek, akik ismerik házastársuk tapasztalatainak, esetleg képzésének
egy részét.
— e. Olyan emberek, mint a fodrász, vagy eladó, sőt akár a bank tisztviselő, akik gyakran
kerülnek kapcsolatba emberekkel, és néha laikus gyóntató vagy pszichoterápeuta
szerepében is fellépnek.
— f. Az önsegélyező csoportok szervezői
— g. Bizonyos gyógyító kultuszok és templomokhoz tartozó tagok vagy vezetők.
Az ilyen emberekhez gyakran fordulnak tanácsért barátaik, családtagjaik egészségügyi

kérdéseikkel kapcsolatban. Megbízhatóságukat elsősorban tapasztalatuk, s nem pedig képzettségük,
szociális helyzetük vagy speciális varázserejük adja.
A mindennapi szektor aspektusai (a másik két területé úgyszintén), néha negatív hatásokat
fejtenek ki az emberek mentális és fizikális egészségére. A család, például egyaránt segítheti és
hátráltathatja az egészségügyi ellátást.
A NÉPI SZEKTOR
Ezek a vallási vagy világi alapon álló “gyógyítók” nem tartoznak a “hivatalos” egészségügyi
rendszerhez, és közbülső helyet foglalnak el a mindennapi és a hivatásos szektor között. A népi
gyógyászok számos fajtája fordul elő valamennyi társadalomban: a csontkovácsok, bábák, foghúzók
vagy gyógynövény szakértők, a spirituális gyógyítók, a varázslók és a sámánok
A népi gyógyászok heterogén csoportot képeznek, rengeteg egyéni stílusbeli és
megjelenésbeni különbséggel, de néha gyógyító egyesületeket alkotnak, amelyekben belépési
szabályok, gyógyítási kódexek vannak, és az információ átadás is szabályozott. A legtöbb
társadalomban vallási és világi népi gyógyászok egyaránt előfordulnak.
Azokban a társadalmakban, amelyekben az egészségi állapotért a szociális okokat tartják
felelősnek (a boszorkányokat, a varázslókat vagy a “szemmelverést”), vagy amelyekben
természetfeletti okokat keresnek (isteneket, szellemeket, ősök szellemeit, vagy a sorsot), a vallási
gyógyítók különösen gyakoriak.
Az ő megközelítési módjuk általában holisztikus, és a betegség valamennyi aspektusával
foglalkoznak, beleértve a többi emberrel, a természeti környezettel, és a természetfeletti erőkkel való
kapcsolatot csakúgy, mint bármilyen fizikai vagy emocionális tünetet.
Számos nem nyugati társadalomban, az élet valamennyi itt felsorolt aspektusa beletartozik az
“egészség” definíciójába, amit a népi gyógyítók az egyén és szociális, természeti és természetfeletti
környezete közti egyensúlyként értelmeznek. Ezek bármelyikének zavara (például az amorális
viselkedés, a családi konfliktusok, vagy a vallásgyakorlás szüneteltetése) fizikai tüneteket vagy
emocionális problémákat okozhat, és vallási népi gyógyász segítségét igényli.
Az ilyen típusú gyógyítók, a beteg vizsgálat során gyakran érdeklődnek arról, hogy hogyan viselkedett
a páciens megbetegedését megelőzően, és voltak-e konfliktusai más emberekkel. Kisebb közösségekben a
gyógyítók a helyi szóbeszédből szerzett információkkal is rendelkezhetnek a beteg családi problémáiról, ami
hasznos lehet a diagnózis felállítása során. A beteg életének aktuális eseményein és a szociális hátterének
kiderítésén kívül a gyógyító isteni segítségért is fordulhat valamilyen rituálé végzésével.
Az ilyen rituáléknak számos formája ismert világszerte, ilyenek például a kártyavetés, a csontból,
hamuból, speciális kövekből és tealevelekből történő jóslás, melynek során a gyógyító alaposan szemügyre veszi
ezeknek az anyagoknak a mintázatát, és speciális jeleket keres. Vannak olyan rituálék is, melyek során bizonyos
állatok vagy madarak ürülékét vizsgálják, vagy transzállapotban közvetlen kapcsolatot teremtenek az istenekkel
vagy más természetfeletti lényekkel. Valamennyi esetben a jóslás célja az, hogy a természetfeletti módszerek
segítségével kimutassa a betegség természetfeletti eredetét (például a varázslatot vagy az isteni megtorlást).
A transz állapotban történő jövendölés gyakori a nem iparosodott országokban (bár a nyugati társadalmakban
is megtalálhatók a “médiumok” a “jövendőmondók”, a “kapcsolatteremtők”, és bizonyos gyógyító templomok
képviselői).
A népi gyógyászat számos előnyt ajánl felhasználói számára a modern, tudományos

orvoslással szemben. Ezek egyike a család gyakori bevonása a diagnózis felállításába és a kezelés
megszabásába. A figyelem középpontjába nemcsak a beteg kerül (ahogy az a nyugati orvoslásban
szokott), hanem a családtagok és mások betegséggel kapcsolatos reakciója is. A gyógyító maga is
általában “segítőkkel” van körülvéve, akik részt vesznek a ceremóniában, magyarázatot adnak a
betegnek és családtagjainak, és válaszolnak azok kérdéseire.
Általánosságban, a népi gyógyászok kevés, a nyugati orvosegyetemeknek megfelelő, képzésen
mennek keresztül. Gyakorlatukat általában egy idősebb népi gyógyászhoz csatlakozva szerzik,
bizonyos technikák és állapotok elsajátításával, vagy a “gyógyító erő” veleszületett vagy szerzett
formája keríti őket hatalmába.
A GYÓGYÍTÓVÁ VÁLÁS
Népi gyógyítóvá az emberek számos módon válhatnak:
— 1. Örökség - egy “gyógyító családba” való születés által.

— 2. A családon belüli bizonyos helyzeten keresztül, például “a hetedik fiú hetedik fia”
Írországban.
— 3. A születéskor látott jelek vagy csodadolgok - mint az anyajegy, vagy a “méhen belüli
sírás”, vagy a burokban születés (“caul” Skóciában).
— 4. Kinyilatkoztatás - annak felfedezése, hogy valaki rendelkezik az “ajándékkal”, ami
történhet egy intenzív emocionális élmény formájában, például egy súlyos betegség, egy
álom vagy egy transzállapot során.
— 5. Egy másik gyógyítóhoz való csatlakozás: általános módszer a világ valamennyi részén, a
kapcsolat sok éven át tarthat.
— 6. Egyéni gyakorlat kialakítása öntevékeny módon, mint a jemeni sahi-k, a kenyai “bokor
orvosok” és más “injekcionalisták” esetében.
A gyakorlatban, a népi gyógyásszá válás fenti módjai gyakran átfedik egymást, például valaki
“gyógyító családba” születik, bizonyos jelek és csodák kíséretében jön világra, és lehet, hogy még így
is igényli, hogy “ajándékait” kifinomítsa egy idősebb népi gyógyász mellett végzett munka során.
Míg a legtöbb népi gyógyász egyénileg dolgozik, vannak informális hálózataik és
egyesületeik is, amelyek a módszerek és az információk cseréjének színteréül szolgálnak, és alkalmat
adnak egymás viselkedésének megfigyelésére.
Számos fejlődő országban a hagyományos népi gyógyászok beépülnek az egészségügyi
rendszer peremébe - néha akaratuk ellenére is. A kezdeményezés az ilyen esetekben általában a WHO-
tól vagy az adott ország kormányától indul, esetleg maguktól a gyógyítóktól. 1978-ban, a WHO
lefektette az “Egészség mindenkinek 2000-re” néven közismert Alma-Ata-i deklarációját. A
deklaráció a megfelelő szintű egészségügyi alapellátás világszerte történő (az angol kifejezéséből:
primary health care -PHC-nek rövidítve) biztosítását tűzte ki fő célként, amely elérhető áron
biztosítaná a preventív, a gyógyító és a rehabilitáló beavatkozásokat.
A cél megvalósítása azonban, a csekély anyagi források, a növekvő lakossági létszám, a
limitált számú egészségügyi személyzet miatt szinte lehetetlennek látszott (napjainkban pedig még
nehezebbé vált az olyan új betegségek megjelenése miatt, mint az AIDS). A program egyik eredménye
az volt, hogy a hagyományos népi gyógyítók munkáját új szempontok alapján ismét áttekintették, és
az egészségügyi ellátás egyik lehetőségeként - s nem pedig veszélyforrásként - újraértékelték
szerepüket.
1978-ban a WHO azt ajánlotta, hogy a hagyományos orvoslást támogatni, fejleszteni
kell, és ahol csak lehet, integrálni a modern, tudományos medicinába, de hangsúlyozta azt is,
hogy szükség van a különböző rendszerben dolgozó gyógyítók közti respektus, elismerés és
együttműködés kiépítésére, fenntartására.
A WHO azt remélte, hogy az egészségügyi ellátásba bekapcsolódhatnak a következő
gyógyítók: herbalisták, ayurvedikus, junani vagy jóga medicinával gyógyítók, a kínai hagyományos
gyógyítók, pl. az akupunktúrát végzők, és több más csoport is.
“ALTERNATÍV” ÉS “KIEGÉSZÍTŐ” MEDICINA

A legtöbb nyugati társadalomban az egészségügyi ellátás egy speciális formája - az u.n.
“alternatív” vagy “kiegészítő” medicina átfedi a népi és a hivatásos szektort. Az idetartozó gyógyítók
számos csoportot képviselnek, így van köztük akupunktúrát, homeopátiát végző, gerincmasszírozó,
csontkovács, herbalista, temészetgyógyász, spirituális gyógyító, hipnotizőr, masszázsterápiát végző és
meditáció szakértő.
Az egészségügyi ellátás egy részeként, ezek népszerűsége rohamosan növekszik. 1981-ben, pl.
Hollandiában a becslések szerint a lakosság 3,8 %-a fordult az alternatív medicinához, míg ez a szám 1987-ben
5,2 %-ra emelkedett.
Németországban több ezer Heilpraktiker- olyan természetgyógyász, aki “temészetkúrát” és
hidroterápiát végez - végez akupunktúrát, herbaterápiát és hátmasszázst is.
Az USA-ban, Eisenberg és mtsainak becslése szerint, 1990-ben a lakosságból majdnem minden
harmadik ember használt valamilyen “nem konvencionális” orvosi beavatkozást, legtöbbször hátfájdalom (36
%), fejfájás (27 %), krónikus fájdalom (26 %) és rák vagy más daganat (24) előfordulása esetén.
A leggyakrabban használt kezelési mód a relaxációs terápiák valamilyen formája, a chiropraxis és a
masszázs volt.
A legtöbb esetben (89 %-ban) a betegek orvosaik ajánlása nélkül fordultak az ilyen gyógyítókhoz, és 72 %-uk
soha nem mondta ezt meg az orvosnak.
A betegek kifizettek kb. 10,8 billió dollárt az ilyen terápiákért, míg a kórházi látogatásokért összesen
12,8 billiót fizettek. A legtöbb nem konvencionális ellátásért folyamodó beteg a 25 és 49 évesek közül került ki,
de valamennyi szocio-demográfiai csoportot képviselték.
A HIVATÁSOS SZEKTOR
Ez a szektor a szervezett, jogilag szabályozott gyógyító szakmákat foglalja magába, mint
modern nyugati tudományos orvoslást, ami allopátiaként vagy biomedicinaként is ismert. Ez nemcsak
a különböző típusú és szakképzettségű orvosokat jelenti, hanem a nyilvántartott para-medicinális
szakmákhoz tartozókat, így az ápolókat, szülészeket és gyógytornászokat is.
A legtöbb országban, a tudományos orvoslás képezi a hivatásos szektor alapját, de Kleinmann
megjegyzése szerint, a hagyományos orvosi rendszer is hivatásossá válhat bizonyos mértékben;
például ez történt Indiában az ayurvedikus és junani gyógyítást oktató orvosi iskolákkal, amelyek
állami támogatásban részesülnek.
Az idetartozó orvosok magasabb szociális helyzetet élveznek, nagyobb a jövedelmük, és

egyértelműebbek a jogaik és kötelességeik, mint a más típusú gyógyítók esetében. Megvan a felhatalmazásuk,
hogy kikérdezzék és megvizsgálják a betegeket, előírjanak erős hatású és néha veszélyes gyógymódokat vagy
gyógyszereket, megfosszanak egyes embereket a szabadságuktól - és kórházakba zárják őket - ha
pszichotikusnak vagy fertőző betegnek tartják őket. A kórházban, az orvosoknak joga van a szorosan
kontrollálni a betegek étrendjét, viselkedését, alvási szokását és gyógyszerelését, valamint különböző
vizsgálatokat kezdeményezni, például biopsziákat, röntgen vizsgálatokat, vagy vérvételt.
Az orvosok pácienseiket elláthatják különböző jelzőkkel (gyakran állandókkal), így tarthatják őket
betegnek, gyógyíthatatlannak, szimulánsnak, hypochondernek, vagy - “teljesen gyógyultnak” - de véleményük
gyakran eltér a beteg véleményétől. Ezek a jelzők lényeges hatásokat fejthetnek ki szociálisan (megerősítik a
beteget a beteg szerepben) és anyagilag (befolyásolják az egészségügyi biztosításból vagy a nyugdíjból
származó jövedelmet) egyaránt.
AZ ORVOSI RENDSZER
A különböző típusú társadalmak meghatározó ideológiájuktól függően - kapitalista, jóléti,

szocialista vagy kommunista - különböző típusú orvosi rendszereket, és az egészségről-betegségekről
alkotott különböző szemléletmódokat hoznak létre.
Az egyik társadalom például úgy vélheti, hogy az állampolgároknak joga van az ingyenes
(vagy legalábbis a relatíven olcsó) egészségügyi ellátáshoz, vagy ezt csak a szegények és az öregek
jogának tartja, míg egy másik az egészségügyi ellátást úgy tarthatja, mint egy árucikket, amelyet az,
akinek megvan a rávalója, megvásárolhat.
Az USÁ-ban és Nagy-Britanniában az egészségügyi rendszer kritikái arra mutattak rá, hogy a
hivatásos szektor belső szervezettsége tükrözi a társadalomban meglévő alapvető egyenlőtlenségeket,
különösen nem, szociális osztály és etnikai származás vonatkozásában.
A szektorban dolgozó személyek ugyanúgy hierarchiába rendeződnek, mint a szélesebb
társadalom szociális rétegei.
A nyugati egészségügyi rendszerek kritikái közé tartozik Illich véleménye is, aki úgy
gondolja, hogy a magas technikát használó modern medicina egyre veszélyesébbé válik a lakosság
egészségi állapotára nézve, mivel csökkenti a lakosok autonómiáját, az orvosi szakmától függővé teszi
őket, és rombolja egészségüket a gyógyszerek mellékhatásaival és a sebészi beavatkozásokkal.
Ráadásul, az egészségügyi rendszer szimbiotikus kapcsolatban van a gyógyszerek és az
egészségügyben használt műszerek gyártóival, és ez a kapcsolat nem feltétlenül szolgálja a betegek
érdekeit.
Illich-hez hasonlóan, az egészségügyi rendszer más kritizálói is fenntartják azt a véleményüket, hogy
a modern medicina, a mikroorganizmusok kontrollálásához hasonlóan, megpróbálja ellenőrzése alatt
tartani a lakosság viselkedését, különösen a deviáns viselkedések “medikalizációjával” (betegségként
való értékelésével), és az emberi életciklusnak számos normális szakaszát is.
Bármilyen egészségügyi rendszer megértéséhez, tehát, mindig figyelembe kell venni az adott
társadalom alapvető értékeit, ideológiáját, politikai szerkezetét és közgazdasági rendszerét. Ilyen
értelemben, az egészségügyi ellátás hivatásos szektora - a másik két szektorhoz hasonlóan - bizonyos
mértékig mindig “kultúrához-kötött”.
AZ EGÉSZSÉGÜGYI RENDSZEREK ÖSSZEHASONLÍTÁSA
A nyugati típusú orvoslás fent említett kultúrához-kötöttségét a különböző gazdasági

fejlettségű nyugati társadalmak egészségügyi rendszerének összehasonlításával lehet jól illusztrálni.
Bár a nyugati medicina egyetemesnek tartja magát, számos tanulmány igazolta, hogy jelentős
különbségek vannak a felállított diagnózisok, a javasolt kezelési módok típusában a különböző nyugati
országok egészségügyi rendszere között.
Ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket az észlelésben, diagnózis felállításban, a betegségek
elnevezésben és kezelésében tapasztalt országonkénti különbségeket, felismerhetünk néhány olyan
kulturális értéket, amelyek felelősek lehetnek ezekért a különbségekért.
Payer, például, megvizsgálta az USA, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia egészségügyi
rendszerét. Tanulmányában leírt néhány olyan diagnosztikai kategóriát, amelynek nem volt igazi megfelelője a
többi országban - ilyen volt pl.a franciáknál használt crise de foie és a spmaphylia, a németeknél ismert
Herzinsuffizienz és a Kreislaufkollaps, vagy az angoloknál használt chillblains vagy “hólyag problémák”.
A különbségek megértéséhez a szerző összehasonlított néhány orvosi hiedelmeket és gyakorlatokat az
adott országok alapvető kulturális értékeivel. Az USÁ-ban, például, kapcsolatot vélt felfedezni a coronaria
bypass műtétek magas száma és műtéti típusa és aközött az amerikai nézet között, hogy az emberi testet egy
javítható “masinának” tartják - amely rendszeres időközönként “szervizelésre” szorul, vagy “kimerül”. Az
amerikai orvosok szemléletét a szerző úgy írja le, hogy “agresszív” módon, és “meg tudom oldani”
alapgondolattal közelíti meg a betegségeket, és ez az uralkodó amerikai ideológia részét képezi: “Az amerikaiak
nemcsak akarnak valamit csinálni, hanem azt gyorsan akarják megcsinálni, és ha nem tudják, könnyen
frusztrálnak érzik magukat”. Eredményképpen, az amerikai orvosok több diagnosztikai tesztet végeznek el a
betegeiken, gyakrabban hajtanak végre sebészi beavatkozásokat, mint a három másik vizsgált ország orvosai.
Payer szerint, az amerikai orvosok sokszor tartózkodnak a gyógyszeres kezelésektől és agresszívebb kezelési
formákat részesítenek előnyben, és ha gyógyszereket használnak, általában nagyobb dózisokban alkalmazzák
őket, mint európai kollegáik. A pszichiátriában, például, az USÁ-ban néhány gyógyszerből a más országokban
használt adagok közel tízszeresét rendelik. Az amerikai orvosok ilyen szemléletének több oka is van, köztük a
szolgáltatásaikért kapott fizetés rendszere, és a szakmai műhibáktól való félelmük. A három európai országból
származó orvosokhoz hasonlóan, azonban, a társadalmuk alapértékei azok, amik döntően befolyásolják azt,
ahogyan az egészségről-betegségről és a betegségek kezeléséről vélekednek.
AZ ORVOSI HIVATÁS
Az egészségügyi rendszeren belül, az orvoslást gyakorlók egy elkülönült csoportot képeznek,

amelynek megvan a saját értékrendje, elképzelései, a betegségekről alkotott teóriája, és viselkedési
szabályai, valamint a gyógyító szerepekbe való hierarchikus szerveződése; ennek a csoportnak ezért
szociális és kulturális aspektusai egyaránt vannak. Ez úgy tekinthető ezért - a jogászok, az építészek és
a mérnökhöz csoportjához hasonlóan - mint hivatás.
Foster és Anderson úgy definiálja a hivatást, mint egy olyan valami, “ami speciális
tudásanyagon alapul vagy akörül szerveződik, a tudásanyag nehezen sajátítható el, és képzett
alkalmazók kezében találkozik a kliensek igényeivel, és azokat szolgálja”.
AZ ORVOSI HIVATÁS:
— 1. Orvos-centrikus: az orvos- és nem pedig a beteg- határozza meg a beteg problémájának

természetét és határait; a diagnosztikai és intellektuális képességeket a kommunikációs készségnél
többre értékelik; az egészségügyi ellátás egységei, mint pl. az orvosi rendelők, általában az orvosok
kényelme szerint helyezkednek el, gyakran távol a betegeik otthonától.
— 2. Szakorvos-orientált: a specialistáknak az általános orvosoknál magasabb a presztizsük és a
keresetük.
— 3. Bizonyítvány-orientált: azokat, akiknek magasabb a képzettségük (az erről szóló igazolások
alapján) előbbre léphetnek az orvosi hierarchiában, és azt tartják róluk, hogy nagyobb klinikai
gyakorlattal és tudással rendelkeznek.
— 4. Memórián-alapuló: az emlékezés bravúrjait (orvosi tényekkel, esetekkel, gyógyszerekkel és

felfedezésekkel, stb. kapcsolatban) előléptetéssel és a kollegák elismerésével jutalmazzák.
— 5. Egyedi eset-centrikus: az orvosi döntéseket a betegség egyedi esetére vonatkozóan hozzák, és
azok a korábbi klinikai esetek összegyűjtött leírásán alapulnak.
— 6. Eredmény-központú: az orvosok klinikai készségének értékelését úgy mérik, hogy milyen hatást
fejtenek ki a beteg mérhető biológiai folyamataira (pl. vérnyomásának a csökkentésére).
Számos nyugati országban a hivatásos szektorhoz általános orvosok és családorvosok is

tartoznak, akik - a kórházi orvosoktól eltérően - szoros kapcsolatban állnak a közösséggel. Van néhány
hasonlóság ezek között az orvosok (és ápolók) és a népi gyógyítók között, elsősorban az, hogy jól
ismerik a helyi viszonyokat, és az egészségi állapot szociális, családi és pszichológiai vonatkozásait,
mégha gyógyító tevékenységük eltérő alapelveken nyugszik is.
A KÓRHÁZ
A legtöbb országban, a tudományos orvoslás fő intézeti hálózatát a kórházak képezik. A

mindennapi és a népi szektortól eltérően, a beteg embert az egyéni krízisek alkalmával kimozdítják
családjából, elhatárolják barátaitól és a közösségétől. A kórházban a betegeket alávetik a
“deperszonalizáció” standardizált rituáléjának, és a betegeket az ismeretlenekből álló kórtermek
számozott eseteivé alakítják.
Fizikai betegségük kap hangsúlyt, és az otthoni körülményeiknek, vallásuknak, szociális
kapcsolataiknak, erkölcsi véleményüknek, vagy ezek egészségi állapotra gyakorolt hatásának csak
minimális figyelmet szentelnek. A kórházak specializációja biztosítja, hogy a betegeket osztályozzák,
és koruk (felnőttek, gyerekek, idősek), nemük (férfi, női), állapotuk (belgyógyászati, sebészi vagy más
beavatkozást igénylő), a betegség által érintett szerv (gasztroenterológia, szemészet, bőrgyógyászat),
és a betegség súlyossága (intenzív osztályok, baleseti és sürgősségi ellátás) szerint különböző
kórtermekbe csoportosítsák.
Az azonos nemű és korcsoportba tartozó betegek gyakran kerülnek azonos kórtermekbe. A
betegeket megfosztják szociális identitásuktól és egyéniségüktől, és egyforma pizsamákba, hálóingekbe
vagy szabadidőruhákba öltöztetik őket. Veszítenek a saját testük felett gyakorolt kontrolljukból,
személyes terükből, magánéletük intimitásából, viselkedésük, étrendjük és idejük beosztásának
függetlenségéből. A betegek távol vannak a család és a közösség folyamatos érzelmi támogatásától, és
olyan személyzet látja el őket, akiket korábban sohasem láttak.
A kórházakban az egészségügyi személyzet - orvosok, ápolók, és asszisztensek - és a betegek
közti kapcsolatot döntően a távolságtartás, a formalitás, a rövid beszélgetések, és gyakran a szakmai
zsargon használata jellemzi.
A KÓRHÁZ MINT MIKROKULTÚRA
A kórházakat az antropológusok, mint pl. Goffman, úgy írják le, mint “kis
közösségeket”, melyek mindegyike saját “kultúrával” rendelkezik: a viselkedésről, a
tradíciókról, a rituálékról, a hierarchiáról és még a nyelvhasználatról is kialakított hallgatólagos
vagy kimondott szabályokkal.
A kórházat, mint intézményt is jelentősen befolyásolják a kulturális, szociális és gazdasági tényezők

egyedi és országos szinten egyaránt.
A kórház , mint:
— 1. Menedékhely - “menedékház” azok számára (ahogy ez a középkorban is történt), akik
képtelenek a külvilággal kooperálni, mentális vagy fizikális megbetegedésük vagy idős koruk miatt.
— 2. Üzem - egy olyan ipari létesítmény, amely “gyógyult embereket” gyárt a bekerülő “beteg
emberekből” álló nyersanyagból.
— 3. Üzlet - , amelynek az a célja, hogy (elsősorban a magán és a egyesületi kézben van) az

egészségügyi ellátásból maximális haszonra tegyen szert.
— 4. Templom - , amelyet egy meghatározott kozmológiának (pl. az ayurvédának) vagy
gyógyító hagyománynak, vagy a Tudomány által a betegségek és a halál erőire gyakorolt
transzcendentális hatásnak szentelnek.
— 5. Egyetem - , amely nemcsak az orvos- és ápolóképzést célozza, hanem a betegek erkölcsi
eligazítását is.
— 6. Börtön - megvédi a társadalmat az “őrülteknek” tartottaktól, a disszidensektől, és a
nagyon extravagánsoktól, ez utóbbiak akarata ellenére.
— 7. Város - , egy miniatűr világváros, amelynek minden osztály egy “városnegyed”, és
amelynek önálló szervezeti rendszere, bürokráciája, munkásosztálya, biztonsági szervezete, templomai
és boltjai vannak, és amelynek lakóit az állandóan és akaratuktól függetlenül változó betegek alkotják.
A TERÁPIÁS HÁLÓZATOK
A beteggé váló emberek, akik már nem képesek magukon segíteni, eldöntik, hogy kihez
fordulnak további segítségért a mindennapi, a népi és a hivatásos egészségügyi ellátás szektorából.
Döntésüket befolyásolja az a környezet, amelyben élnek, így az is, hogy milyen típusú ellátás érhető
el, kell-e az ellátásért fizetni, a beteg képes-e fizetni, és hogy milyen Magyarázó Modellt használ a
beteg egészségi állapotának megértéséhez.
Ez a modell, magyarázatot ad a betegségek etiológiájára, tüneteire, az általa okozott fizikai
változásokra, a természetes lefolyására és a kezelésére. A fentiek alapján a beteg kiválasztja, hogy
állapotának javításához milyen forrásokból van szüksége tanácsra és kezelésre. A “megfázást” és az
ehhez hasonló betegségeket általában a hozzátartozók kezelik, a természetfeletti betegségeket (mint a
szellemek általi megszállottság”) a szent népi gyógyítók, és a “természeti” betegségeket - különösen,
ha azok nagyon súlyosak- az orvosok. Ha, például, a betegséget erkölcsi félrelépésekért kapott isteni
büntetésnek tartják, akkor, ahogy Snow leírja, “Az imádság és a bűnbánat és nem pedig a penicillin
gyógyítja a bűnt”, bár a kettőt lehet egyszerre is használni: orvoshoz fordulnak a fizikai tünetek miatt,
és egy hitgyógyítóhoz az okok kezeléséért. Így, a beteg emberek gyakran használják több
különböző típusú gyógyító segítségét egyszerre vagy egymás után.
A terápiás hálózatok középpontját a beteg emberek képezik az egészségügyi ellátás

mindhárom szektorában. A tanács és a kezelés ennek a hálózatnak a láncszemein keresztül jut el a
beteghez - a láncot a család, a barátok, a szomszédok, a barátok barátai kezdik, és a szent vagy világi
népi gyógyítókig és az orvosokig folytatódik. Még akkor is, ha a beteg kap tanácsot, ezt gyakran
megbeszéli vagy értékelteti terápiás hálózatának más tagjaival, a saját tudásának vagy tapasztalatának
fényében.
Így a beteg ember nemcsak a különböző típusú gyógyítók között (mindennapi, hivatásos vagy
népi) választ, hanem a diagnózisok és a tanácsok között is, aszerint, hogy számára melyiknek van
értelme és melyiknek nincs.
Az utóbbi esetben az eredmény a “nem-kooperáló” beteg lehet, vagy az, hogy a beteg a terápiás
hálózat más részéhez fordul.
A legtöbb önsegélyező csoport rendelkezik az alábbiak közül egy vagy több jellemzővel:
— 1. Információk és irányítás.
— 2. Konzultálás és tanácsadás.
— 3. Nyitott és szakmai képzés.
— 4. Politikai és szociális aktivitás.
— 5. Adománygyűjtés kutatásra vagy a szolgáltatásokra.
— 6. Szakmai irányítással történő gyógyító szolgálat.
— 7. Kis csoportokban zajló kölcsönös segítés.
A nem nyugati típusú társadalmakhoz hasonlóan az alternatív/kiegészítő gyógyítók a

betegeket holisztikus nézőpontból közelítik meg, amely magába foglalja az egészségi állapot
pszichológiai, szociális, erkölcsi és fizikai vetületét, és azt hangsúlyozzák, hogy az egészség egy
egyensúlyi állapot
A gyógynövények szakértői úgy értelmezik a betegségeket, mint az egészséget jellemző

pszichológiai és mentális/emocionális egyensúly zavarát, és a szervezet saját gyógyító ereinek
figyelembe vételével ennek az egyensúlynak a visszaállítására törkekszenek.
Az egészség több, mint a fájdalom vagy más panaszok hiánya. A jó egészség dinamikus
egyensúlyt jelent a körülöttünk élő egyénekkel, barátainkkal, családtagjainkkal és azzal a környezettel,
amelyben élünk és dolgozunk.
Orvos - beteg interakciók

Az orvosok és betegeik, még azonos szociális és kulturális háttér esetén is, nagyon
különbözően értelmezik az egészséget és a betegséget. Szemléletük rendkívül eltérő alapokon
nyugszik, eltér indoklási rendszereiben és a gyógykezelés hatékonyságának megítélésében is.
A modern tudományos orvoslás gyakorlói olyan elkülönült csoportot képeznek, amelynek
saját értékrendje, betegség teóriái és viselkedési szabályzata, valamint meghatározott szerepek
hierarchiájára épülő rendszere van. Az orvosi szakma sajátos világszemlélettel rendelkező gyógyító
“szubkultúrának” tekinthető.
Az orvosképzés során, a medikusok a “kultúrateremtés” egy formáján mennek keresztül,
melynek során az egészségi állapotról fokozatosan kialakítanak egy olyan szemléletet, amely egész
szakmai pályafutásukon végigkíséri őket.
Az orvosi szemlélet néhány alapelve a következőképpen fogalmazható meg:

— 1. Tudományos racionalitás
— 2. Az objektív, számszerű mérések előtérbe helyezése.
— 3. A fizikokémiai adatok hangsúlyozása
— 4. Test-lélek dualizmus.
— 5. A “betegségek” elkülönült entitásként való értékelése.
— 6. A problémák leszűkítése (redukciója)
— 7. Az individuális beteg előtérbe helyezése a családdal és a közösséggel szemben.
Az orvoslás, mint a nyugati tudományok általában, tudományos racionalitáson alapul: ami azt
jelenti, hogy minden feltételezésnek és hipotézisnek kipróbálhatónak és bizonyíthatónak kell lennie
objektív, empirikus és kísérleti körülmények között. A klinikai “tények” a vizsgálók közti konszenzus
alapján jönnek létre, és bizonyos közösen elfogadott szabályoknak megfelelően végzett mérések
eredményeit tükrözik. A szabályok alapjául szolgáló feltevéseket - amelyek meghatározzák, hogy
milyen jelenséget kell keresni, hogyan kell azt kimutatni és megmérni - konceptuális modellnek
nevezik.
Eisenberg megfogalmazása szerint, a modellek “a valóságalkotás eszközei, amelyekkel a
jelenségek világának káosza értelmezhető”, és “alkalmazásuk során a modellek úgy működnek, hogy
igazolják saját érvényességüket, mivel kizárják a használójuk által alkotott kereteken kívül eső
jelenségeket.”
A modern orvoslás “modellje” elsősorban a beteg fizikokémiai paramétereinek felderítésére és
megmérésére irányul, és sokkal kisebb figyelmet szentel a nehezebben mérhető szociális és
emocionális tényezőknek.
Kleinman és mtsai megfogalmazása szerint, a modern nyugati orvosok klinikai valóságról
alkotott szemlélete azon a feltevésen nyugszik, hogy “a biológiai szempontok alapvetőbbek,
“valósabbak”, érdekesebbek és klinikailag szignifikánsabbak, mint a pszichológiai és szociokulturális
vonatkozások”.
A tünetek jelentése az élettani folyamatokhoz való viszonyuk alapján alakul ki, ezeket a
folyamatokat tartják ugyanis a tünetek referenciájának.
Az orvos kulcsfeladatát a beteg panaszainak “dekódolása” jelenti, azaz a szimptómáknak a
biológiai megfelelőjükhöz történő kapcsolása, ami alapján a betegség entitása felismerhető.
VÁLTOZÁSOK A BIOMEDICÍNA GYAKORLATÁBAN
Tradicionálisan, az orvosok először kikérdezték a beteg panaszait és a panaszok

kialakulásának körülményeit (anamnézist vettek fel), majd megvizsgálták, hogy a betegen milyen
objektív fizikai elváltozások találhatók (fizikális vizsgálatot végeztek). A modern medicina, azonban,
a klinikai “tények” összegyűjtésére és mérésére egyre inkább a diagnosztikai technikákat használja. Ez
a változás azt jelenti, hogy a diagnózis felállítás szubjektív módját (a beteg szubjektív panaszai, az
orvos szubjektív értékelése a fizikai elváltozásokról) objektívnek tartott módszerek helyettesítik.
Napjainkban, a patológiai oki folyamatokat vérvizsgálatokkal, röntgenfelvételekkel, és más -

általában speciális laboratóriumokban és klinikákon végzett- vizsgálatokkal derítik fel. Az
átalakulásnak az az egyik következménye, hogy az egészségi állapotot egyre inkább numerikusan
mérik. Az egészséget vagy normalitást bizonyos fizikai és biokémiai paraméterek alapján határozzák
meg.
E szemlélet körében az orvos Engel szerint “a betegnek, mint személynek, mint emberi lénynek a
tulajdonságait” figyelmen kívül hagyja, és a beteget az abnormális élettani paraméterek együttesévé
redukálja. Ez a fogalmi dualizmus egészen Descartes-ig (XVII. század) visszavezethető, aki az embert
“testre” (a tudományok által tanulmányozandó részre) és “szellemre” vagy “lélekre” (a filozófia és a
vallás által tanulmányozandó részre) osztotta.
Napjainkban a “szellem” vizsgálata a pszichiáterek és viselkedéskutatók kezébe került, míg a
“test” - amit egyre inkább élő gépnek tekintenek - az orvosi kutatásra és annak diagnosztikai
eszközeire van bízva; azaz a modern orvoslásban az alapvető dualizmus továbbra is fennáll.
Az orvosi modell nagy mértékben kötődik a kultúrához, és a környezetétől függően

rendkívül változatos formában jelenik meg. Még ugyanabban a társadalomban is jelentős
szemléletbeni különbségek vannak a különböző orvosi szakágak képviselői között: így például a
sebészek, a pszichiáterek, a járványtan és a közegészségtan szakemberei között. A modern
tudományos orvoslást tanult orvos, ráadásul, a diagnózis felállítása során általában különböző
szemléletek és modellek egész sorát használja fel, amelyek mindegyike speciális szempontból
vizsgálja a problémát. Goods megállapítása szerint, “minden orvos vagy orvosi szakterület a
betegségek értelmezési modelljeinek egész repertoire-jával rendelkezik - biokémiai,
immunológiai, vírustani, genetikai, környezeti, pszichodinamikai, családi interakciókra
vonatkozó, stb. szemléletű modellekkel-”, és ezek mind jellegzetes szempontok alapján vizsgálják
a betegségeket.
Szakterületen belüli pszichiátriai modellek:
— 1. Az organikus modell, amely az agy fizikai és biokémiai elváltozásait hangsúlyozza.

— 2. A pszichodinamikai modell, amely fejlődésbeni és tapasztalati tényezőket helyez a
központba.
— 3. A viselkedési modell, amely szerint a pszichózist a környezeti tényezők véletlenszerű
kombinációja tartja fenn.
— 4. A szociális modell, amely a szerepjáték zavarait helyezi a középpontba.
AZ ORVOS-BETEG KONZULTÁCIÓ
Az orvos-beteg kapcsolatot mégis három szempontból lehet vizsgálni:

— 1. Miért fordulnak (vagy nem fordulnak) az emberek orvoshoz, ha megbetegszenek?
— 2. Mi történik az orvossal való találkozáskor?
— 3. Mi történik az orvoshoz fordulás után
Az orvos fordulásnak vagy nem fordulásnak az oka
— 1. Az orvosi ellátás elérhetősége.
— 2. A beteg fizetőképessége.
— 3. A betegség házi és népi gyógymódokkal való kezelésének sikere vagy kudarca.
— 4. A beteg véleménye az állapotáról.
— 5. A beteg állapotáról a környezete által alkotott vélemény
Zola rámutatott, hogy ez az “abnormálisnak” tartás függ attól, hogy milyen gyakori az állapot
az adott társadalomban, valamint attól, hogy mennyiben felel meg a társadalom vagy csoport
értékeinek. Másrészt, a tüneteknek és kórjeleknek meg kell egyezniük azokkal, amelyeket a
társadalom a betegségre jellemzőnek tart, hogy így a beteg együttérző figyelmet és megfelelő orvosi
ellátást kapjon.
RESTRIKTÍV ÉS GENERALIZÁLÓ TÍPUSOK
A testi panaszok felismerésének és elmondásának két módja fordult elő: a betegek “restriktív”
vagy “generalizáló” típushoz tartoztak. Az első típus az írek, a második pedig az olaszok között volt
jellemző.
Restriktív: Az írek a speciális fizikai funkciózavarra koncentráltak (például látási zavarra, vagy a
szemhéj ptosisára), és annak csak közvetlen fizikai hatására figyeltek.
Generalizáló: Az olaszok sokkal több tünetről panaszkodtak, és testük, megjelenésük, energiaszintjük,
érzelmeik, stb. számos aspektusának egy “általánosabb működészavaráról” számoltak be; az ő
felfogásuk szerint a fizikális tünetek (mint a látászavar) befolyásolták életmódjukat, szociális
kapcsolataikat és munkájukat.
Zola öt nem-fizikai okot határozott meg, amelyek résztvesznek az orvoshoz fordulás
“kiváltásában”:
— 1. Interperszonális krízis.
— 2. Az emberi kapcsolatokra gyakorolt hatás felismerése.
— 3. “Szankcionálás”: ami azt jelenti, hogy egy egyén elhatározza, hogy más (a beteg)
számára keres orvosi segítséget.
— 4. A munkaképességre vagy fizikai teljesítőképességre gyakorolt hatás felismerése.
— 5. Külső határidő felállítása (Ha három nap alatt nem leszek jobban..., akkor elmegyek
orvoshoz).
Az első két minta, ami a tünetekre irányítja a figyelmet, és azt jelzi, hogy “valami nincs
rendben a beteg mindennapi életében”, az olaszok között volt gyakori. A harmadik típus az írek között
fordult gyakran elő, és a betegség szociális dimenzióit fogalmazta meg (“Ugyan én inkább sorsukra
hagyom a dolgokat, de a feleségem nem, s a nyaralásunk első napján azt mondta: “Miért nem mész el,
és hozatod rendbe magad?” Így elmentem”); a funkcionális (4.) definíció az írek és az anglo-szaxon
csoportokban egyaránt gyakori volt (Blaxter és Peterson11 tanulmánya is hasonló eredményt adott).
Az 5. típus pedig egyforma gyakran fordult elő mindhárom csoportban.
Az orvoshoz fordulás inkább a szocio-kulturális tényezőktől függ, pl. a szélesebb értelemben
vett “egészség” definíciótól, mint magától a betegség súlyosságától.
Apple annak veszélyeire figyelmeztet, hogy bizonyos tüneteket csak akkor tartanak
“betegségnek”, ha azok már zavarják az egyén mindennapi életét, s nem azok megjelenésekor. Ez azt
jelenti, hogy az olyan alattomos állapotok, mint a szívbetegségek, a magas vérnyomás, a rák vagy a
HIV fertőzés, nem számítanak “abnormálisnak” addig míg a beteg képes mindennapi életének
zavartalan folytatására.
Az orvoshoz fordulás késlekedésének egyéb okaira egy a bostoni Massachusetts General
Hospital -ban végzett vizsgálat derített fényt:.
Hackett és mtsai 55 563 betegen vizsgálták, hogy a rákos megbetegedés első jeleinek
megjelenése és az orvoshoz fordulás között mennyi idő telt el. A betegeknek csak 33,7 %-a volt
“gyorsan reagáló”, aki az első négy héten belül orvoshoz fordult, kétharmada azonban egy hónapnál
többet várt; 8 %-uk nem fordult orvoshoz, egész addig, amikor már képtelen volt magát ellátni, csak
ekkor “engedtek családjuk vagy a közösség nyomásának, és fordultak orvoshoz”.
Az emocionális tényezők fontos szerepet játszottak: azok az emberek, akik jobban féltek a rák
diagnózistól, többet késlekedtek az orvoshoz fordulással, mint a kevésbé aggódóak, és a szerzők azt
feltételezték, hogy a késlekedés hátterében a fatális diagnózis megismerésétől való menekvési szándék
állhatott.
A betegségnek adott név szintén befolyásolta a késlekedés időtartamát: ha nyíltan “ráknak”
nevezték, a betegek hamarább mentek orvoshoz. Általában, a magasabb szocio-ekonómiai csoportba
tartozók rövidebb időt vártak, mint az alacsonyabb csoportokból származók, bár kevés bizonyíték van
arra, hogy “ez a különbség a rák ellenes kampányoknak köszönhető”.
A BETEGSÉG PREZENTÁCIÓJA
A különböző szociális és kulturális csoportok egymástól eltérő panasznyelvet használnak arra,

hogy szenvedésüket mások számára, így orvosaiknak is, kifejezzék.
Az az orvos, aki nem képes ezt a kifejezésrendszert - ami lehet verbális és non-verbális,
szomatikus és pszichológiai - dekódolni, annak a veszélynek van kitéve, hogy rossz diagnózist állít fel
és nem megfelelő terápiát alkalmaz. Zborowski hasonló eredményre jutott, amikor azt vizsgálta, hogy
hogyan reagálnak a fájdalomra a New York-ban élő ír, zsidó és olasz származású betegek; és azt
találta, hogy “a panasz nyelve” minél emocionálisabb volt, annál valószínűbben tartották a beteget
“neurotikusnak” vagy “túlzottan emocionálisnak”.
A betegség “előadását” az orvosoktól és a különböző médiákból is tanulni lehet, különösen, ha
krónikus betegségről van szó. A krónikus betegek megtanulják bemutatni azt a “jellemző” klinikai
képet, amit az orvos keres.
Az orvosképzés stresszhatásai számos átmeneti tünetet okozhatnak a medikusokban, és a
“korábban normálisnak tartott diffúz, bizonytalan panaszok egy újonnan tanult betegség
összefüggéseiben átértelmeződnek”. Ez az értelmezés pedig befolyásolhatja a tüneteik formálását és
előadását. Ez a jelenség az orvos szakma során tanult “panasznyelvnek” egy példája -egy olyan
szituáció, ami egyre gyakoribbá válik.
AZ ORVOS-BETEG KAPCSOLAT PROBLÉMÁI
A klinikai konzultáció, ahogy Kleinman írja, a laikus és az orvosi Magyarázó Modellek közti
tranzakció - bár úgy is értelmezhető, mint két olyan fél közti tranzakció, akik között erőbeni
különbségek vannak szociális és szimbolikus értelemben egyaránt. Ez az erőkülönség gyökerezhet
szociális osztálybeli, etnikai, kor és nembeli különbségekben, és erőteljesen Befolyásolja az orvosi
konzultáció kimenetelét.
A konzultációt rituális és szimbolikus elemek is jellemzik, a nyilvánvaló funkciói a

következők:
— 1. A beteg verbális és non-verbális eszközökkel előadja a “baját”.
— 2. Megtörténik ezeknek a diffúz tüneteknek és kórjeleknek az orvostudomány által ismert
patológiai jelenséggé való átalakítása, azaz a “bajnak” “kórfolyamattá” váltása.
— 3. Olyan kezelés előírása történik, amely a beteg és az orvos számára egyaránt elfogadható.
A konzultáció számos kevésbé nyilvánvaló funkciójával, különösen a szociális irányításhoz

kapcsolódókkal, az előző fejezetben már foglalkoztunk. Az orvossal való konzultáció
eredményességéhez az szükséges, hogy a két fél között egyetértés, konszenzus alakuljon ki az állapot
okát, diagnózisát, az érintett pszichológiai folyamatokat, a prognózist és az optimális kezelést illetően.
A MAGYARÁZÓ MODELLEK ÖSSZEFÉRHETETLENSÉGE
Az orvosi és laikus modellek jelentős mértékben különbözhetnek egymástól abban, ahogy egy
aktuális megbetegedést, főként annak okát, diagnózisát és megfelelő kezelését értelmezik.
A KEZELÉS PROBLÉMÁI
A betegek csak akkor fogadják el a kezelési tervet, ha annak értelme van saját Magyarázó
Modelljükben.
A kezelés módjával és céljával kapcsolatos konszenzus legalább annyira fontos, mint a diagnózissal
kapcsolatban elért egyetértés. Ez különösen akkor érvényes, ha a kezelés során kellemetlen fizikai
élmények vagy mellékhatások léphetnek fel - amikor a terápia egy átmeneti “betegséget” vált ki.
A “non-compliance” (együttműködési zavar) jelenségét Angliában 30 %-ra vagy még többre
becsülik. Waters és mtsai által végzett egyik felmérésben a betegek a családorvosok által felírt 1611
recept 7 %-át meg sem mutatták gyógyszerésznek.
A penicillint például “forró” gyógyszernek, és a reumatikus szívbetegségek (“hideg”

betegség) megelőzésére megfelelőnek tartották. Ha azonban, valakinek hasmenése vagy székrekedése
volt (amelyeket “forró” betegségeknek tartottak), azonnal abbahagyta a penicillin szedését. A
terhesség alatt is kerülték a “forró ételeket és gyógyszereket”, mert úgy gondolták, hogy ezek a
magzatban olyan “forró” betegségeket váltanak ki, mint a kiütések, vagy a bőrpír, és mivel a
vastartalmú tablettákat és a vitaminokat is “forrónak” tartották, gyakran megtagadták szedésüket. A
“forrónak” tartott ételek és gyógyszerek kerülése a világ más országaiban is ismert jelenség.
A kezelés vagy a gyógyszerelés hatékonyságát az orvos és a beteg gyakran eltérően értékeli.
AZ ÖSSZEFÜGGÉSEK (KONTEXTUS) SZEREPE
Az orvos-beteg megbeszélésének ,konzultációjának utolsónak említett, de nagyon fontos

területe a konzultációnak az összefüggéseivel kapcsolatos. Az ilyen összefüggéseknek két olyan
aspektusa van, amely lényeges szerepet játszik a konzultáció kimenetelének meghatározásában:
— 1. A korábbi tapasztalatok, elvárások, kulturális feltételezések, magyarázó modellek és
előítéletek (amelyek szociális, nemi, vallási és bőrszínbeli különbségeken alapulnak) belső kontextusa,
amit mindkét fél “magával hoz” a megbeszélésre.
— 2. A külső kontextus, ami a konzultáció aktuális helyére (kórház, klinika, magánrendelő),
és a két felet befolyásoló szélesebb értelemben vett szociális tényezőkre vonatkozik. Idetartozik a
társadalom meghatározó ideológiai, vallási és gazdasági rendszere, valamint osztály szerinti, nemi
vagy etnikai megoszlása - és valamennyi idetartozó tényező segít meghatározni, hogy kinek van
hatalma és kinek nincs a konzultáció során.
AZ ORVOS-BETEG KAPCSOLAT: A JAVÍTÁS STRATÉGIÁI
Ebben a fejezetben kiemeltem néhány potencionális különbséget az egészség-betegség laikus

és orvosi értelmezése között - a “betegség, baj” és a “betegség, mint szervi kórállapot” két modellje
között - és néhány olyan problémát, amihez ezek a különbségek vezetnek a konzultációk során.
Öt fő stratégia javasolható a problémák megoldására:
— 1. A beteg megbetegedésének megértése.
A szervi elváltozás, a kórfolyamat keresése mellett az orvosnak állandóan figyelnie kell arra,
hogy a beteg és a körülötte lévők mit gondolnak az állapot eredetéről, jelentőségéről és prognózisáról.
A betegek és családtagjaik Magyarázó Modelljeit fel kell tárni annak a hét kérdésnek a
segítségével, amelyeket korábban (. oldal) felsoroltunk. Információkat kell gyűjteni a beteg kulturális,
vallási és szociális hátteréről, anyagi helyzetéről, korábbi betegség élményeiről, reményeiről és
félelmeiről, és ha lehetséges a szerencsétlenségekről alkotott általános elképzeléséről is, azért, hogy az
egészségről-betegségről alkotott véleményét szélesebb összefüggéseiben is megérthessük.
— 2. A kommunikáció javítása.
Az orvosoknak meg kell tanulniuk, hogy betegeik hogyan fejezik ki problémáikat (milyen
“panasznyelvet” használnak), ami különösen fontos akkor, ha egy kulturálisan meghatározott népi
betegséget panaszolnak.
— 3. Az önismeret fokozása.
A diagnózis felállítása és a kezelés előírása során az orvosnak tudatában kell lennie, hogy saját
szociális és egyéni háttere - különösen kulturális, anyagi helyzete, neme, vallása, iskolázottsága,
tapasztalatai, előítéletei és szakmai kapacitásai - szerepet játszik munkájában, és ennek ismerete
befolyásolja (javítja vagy rontja) betegével való kapcsolatát és az orvosi ellátást eredményességét. Az
orvosok nemcsak az orvosi iskolák és az iskolák oktatott “betegség” szemlélet egyforma termékei,
hanem felfogásuk egyéni, idioszinkratikus és kulturális elemeket is tartalmaz.
— 4. A beteg bajának és szervi betegségének együttes kezelése.
Az orvosi gyógymódoknak nem szabad kizárólag a fizikai abnormalitásokkal és

működészavarokkal foglalkozniuk; a “megbetegedés” számos dimenziója - emocionális, szociális,
viselkedésbeni, vallási - is kezelendő olyan megfelelő magyarázatokkal és megerősítéssel, aminek
értelme van a beteg és hozzátartozói számára. Ha szükséges, a kezelésbe be lehet vonni a
pszichoterapeutát, konzultánsokat, papot, alternatív gyógymódot ajánló orvost, vagy szociális
gondozót, önsegélyező csoportot, társadalmi szervezeteket, lakás vagy munkaközvetítőket , sőt
bizonyos esetekben, a kulturálisan szentnek tartott népi gyógyítókat is. Ilyen módszerrel a beteg
“bajának” minden aspektusa és minden “szervi elváltozása” kezelésre kerül.
— 5. Az összefüggések szerepének figyelembe vétele
Különösen fontos, hogy az orvosok ismerjék és megértsék azokat a külső összefüggéseket,

amelyek a betegség kialakulásában, megjelenésében és prognózisában szerepet játszhatnak - mint
például a szociális és gazdasági tényezőket (köztük a szegénység, a diszkrimináció, a rasszizmus, a
munkanélküliség, túlnépesedés és a nemi szerepek), és a környezeti tényezőket (mint pl. a levegő, az
ivóvíz szennyezettsége). Az összefüggések értékelése segítséget nyújt az orvos számára annak
eldöntésében, hogy ki az igazi beteg, és hogy a diagnosztikus és terápiás tevékenységet a beteg
egyénre, annak családjára, más közösségére vagy arra a szélesebb értelemben vett társadalomra kell-e
koncentrálni, amelyben a beteg él.
A SZERTARTÁS
A szertartások minden emberi társadalom elengedhetetlen tartozékai - legyen e társadalom
akár nagy, akár kicsi. A szertartás fontos része annak a viselkedéskészletnek, amellyel bármely
szociális csoport felmagasztalja, fenntartja és megújítja azt a világot, amelyben él, s egyúttal része
annak az eszközrendszernek, amellyel kezelni tudja a veszélyeket, melyek e világot fenyegetik.
MI A SZERTARTÁS
Bármely szertartás kulcsjellegzetessége, hogy ez egyfajta repetitív (ismétléses) viselkedési

forma, amelynek nincs nyilvánvaló gyakorlati következménye.
Bizonyos esetekben egy repetitív viselkedési mintázatnak egyetlen eleme sem vezet
valamilyen gyakorlati eredményhez - ez a helyzet például a magányos ima, vagy valamely vallási
szabály követése esetében, vagy a monomániás kényszeres neurotikusok egyes cselekedeteinél.
A nyilvános szertartásokat úgy határozta meg, mint az előírt és repetitív ünnepélyes viselkedésnek
azokat az aspektusait - vagyis bizonyos szokásoknak azokat az aspektusait -, melyeknek nincsenek
közvetlen gyakorlati következményei, és amelyek szimbolikusak.
Egy szociális környezetben a szertartások kifejezik és egyben megerősítik az adott társadalom
bizonyos alapvető értékeit, mindenekelőtt azokat, amelyek az embernek az emberrel, az embernek a
természettel, és az embernek a természetfeletti világgal való kapcsolatát érintik, olyan kapcsolatokat
tehát, amelyek lényegiek bármely emberi csoport működése számára.
Turner: a szertartás azon viszonyok periodikusan ismételt megerősítése, melyeknek a keretei
között kell a meghatározott kultúrához tartozó egyének egymással összefüggő cselekvéseinek
végbemennie ahhoz, hogy egy koherens társadalmi létezésmód fennállásáról beszélhessünk.
A szertartás két funkciója: egy expresszív (kifejező) és egy kreatív (alkotó, teremtő) funkciót.
Expresszív aspektusában a szertartás bizonyos kulcsértékeket és kulturális orientációkat ábrázol
szimbolikus alakban és az alapvető értékeket drámai formában fejezi ki, és kommunikálja ezeket mind
a résztvevők, mind a nézők számára.
Leach : a szertartás rendelkezik bizonyos, a nyelvekre jellemző tulajdonságokkal, s azokhoz
hasonlóan csak egy meghatározott kulturális kontextusban érthető meg, és csak azok által, akik
képesek jelentését dekódolni.
Turner: a szertartás aktuálisan megalkotja, vagy újraalkotja azokat a kategóriákat, melyeknek
közvetítésével az ember felfogja a valóságot - a társadalmi szerkezet alapjául szolgáló axiómákat,
valamint a természeti és az erkölcsi rend törvényeit
A SZERTARTÁS SZIMBÓLUMAI
A szertartás említett két funkcióját szimbólumok alkalmazásával érik el.
Ezek bizonyos, a szertartásban használt szabványosított tárgyak, öltözékek, mozgások, gesztusok,
szavak, hangok, énekek, zene és illatok - továbbá az a meghatározott rend, amelyben ezek
megjelennek.
Az írásbeliséget megelőző társadalmakban, a szertartások fontos funkciója a társadalomra vonatkozó
információ tárolása és továbbadása; minden szertartás szimbólumok aggregátuma, mely a
tradicionális tudás tárházaként működik.
Turner minden szimbólumot egy tárolási egységnek tekint, amelybe maximális mennyiségű
információ van becsomagolva. Ez azért lehetséges, mert a rituális szimbólumok multi-vokálisak, azaz
egyidejűleg sok dolgot reprezentálnak.
Minden szimbólumot úgy tekinthetünk, mint egy sok-lapúra csiszolt emlékezetőrző eszközt,
melyben az egyes kristálylapok a szertartást végző közösség kulturális rendszerén belül az értékek,
normák, hitek, érzelmek, társadalmi szerepek és kapcsolatok meghatározott halmazának felelnek meg.
Az alapértékeknek a ritus általi újbóli megerősítése különösen fontos veszélyhelyzet vagy
elbizonytalanodás idején - amikor az emberek azt érzik, hogy világukat különféle bajok fenyegetik,
például baleset, éhínség, háború, halál, súlyos belső konfliktusok, vagy betegség.
Ahogy fentebb már említettük, a rituális szimbólumokat csak úgy lehet dekódolni, ha számításba
vesszük azt a kontextust, amelyben ezek megjelennek.
Egy fehér köpeny például, ha kórházi környezetben viselik, az asszociációknak egészen más
csoportját indítja el, mint a szupermarket eladójának fehér köpenye. Bár mindkettőt higiénés célzattal
viselik, az a körülményrendszer, amelyben hordják őket, egy sor egyéb asszociációval egészíti ki ezt
az összefüggést. A fehér köpeny, amelyet az orvos egy gyógyítási szituációban (kórházban vagy
orvosi rendelőben) visel, felfogható rituális szimbólumként. Miközben a fehér köpeny rendelkezik egy
technikai aspektussal - segít fenntartani a higiénét, valamint elkerülni a szennyeződést és a fertőzést -
ugyanakkor egy sor asszociációt hordoz. Az orvosi gyógyító tevékenységben részt vevők (az
orvosok, az ápolók és a betegek) számára a fehér köpeny szimbolizálja vagy reprezentálja az
orvosokhoz általánosságban asszociált jellegzetes tulajdonságok sorát.
Tekintettel azonban a fehér köpenynek az ápolók, a paramedikális személyzet és a technikai
munkatársak körében való általánosan elterjedt használatára, szükség van olyan egyéb, kiegészítő
szimbólumok alkalmazására, mint a sztetoszkóp, a személyi hívó, vagy a nevet feltüntető,
meghatározott színű függőcímke, hogy a gyógyítási kontextusba bevont többi személy számára így
váljék teljessé az üzenet.
Így tehát az egyes orvos a maga gyógyítási szertartásaiban ugyanúgy alkalmazza az
orvostudomány olyan, tekintélyt árasztó eszközeit, mint a fehér köpeny és a sztetoszkóp, ahogy a nem-
nyugati világban tevékenykedő gyógyító személy alkalmaz bizonyos vallásos szimbólumokat, vagy
különböző készítményeket (például bizonyos növényeket, talizmánokat, jövendöléshez használt
köveket, szent szövegeket, vagy szobrocskákat), melyek szintén hatalmas gyógyító erőket - isteneket,
szellemeket, vagy ősöket - szimbolizálnak.
A FEHÉR KÖPENY ÁLTAL SZIMBOLIZIÁLT TARTALMAK

— Orvosi képzettség
— Jogosult orvosi gyakorlat folytatására
— Tagja az orvosi testületnek
— Felelősséggel tartozik egy szakmai szervezetnek
— A kívülálló számára nem hozzáférhető szakismeret letéteményese
— Jogosult arra, hogy: anamnézist vegyen fel
tudomást szerezzen a beteg élete intim részleteiről
— megvizsgálja a beteg testét
— elrendelje egy sor vizsgálat elvégzését
— felírjon gyógyszereket, vagy elrendeljen egyéb kezeléseket
— az életre vagy halálra vonatkozó döntéseket hozzon
— egyes betegeket akaratuk ellenére is kórházba utaljon
— ellenőrizze a szakmai hierarchiában alatta állókat,
— például a pályakezdő orvosokat, az ápolókat, az orvostanhallgatókat
— A betegek gondozására és a szenvedés enyhítésére irányuló beállítottság
— Jól tájékozott a szakmai fogalmak és technika világában
— Megőrzi a rábízott titkokat
— Megbízhatóság és eredményesség
— Elfogulatlanság és szexuális tartózkodás
— Tisztaság
— Tekintély és magas társadalmi státus
— Magas jövedelem
— Otthonosan mozog betegséggel, szenvedéssel és halállal terhes helyzetekben
A rituális szimbólum olyan hídként működik, amelyik összeköti egymással az emberi élet
fiziológiai és szociális fejlődési pontjait. Ezek a pontok: a születés, a pubertás, a házasság és a
halál. A szimbólumok olyan integráló eszközök, amelyek - különösen a pubertásban -
összekapcsolják azokat a fiziológiai változásokat, amelyek mérséklés és szabályozás nélkül
potenciálisan a társadalmat bomlasztó erők lehetnének, azokkal a törvényekkel és értékekkel, melyek
segítenek a társadalmi együvé tartozás fenntartásában.
Ahogy Turner megfogalmazza,az ember fiziológiájával, különösen a reprodukció

fiziológiájával összefüggő hatalmas hajtóerők és érzelmi-indulati töltés a rituális folyamatban
elvesztik antiszociális minőségüket és hozzákapcsolódnak a normatív rend komponenseihez.
A nyugati világban eltűnt számos olyan szertartás, amely korábban arra szolgált, hogy
emlékezetessé tegye az élet olyan jelentős fordulópontjait, mint a születés, a pubertás, vagy a halál; ez
azt jelenti, hogy ma ezeket, az életfolyamatban bekövetkező döntő fordulópontokat nem övezi olyan
rituális szimbólumrendszer, amely az adott eseménynek a pusztán fiziológiai jelentőségén messze
túlmutató jelentést adna. Ugyanakkor sok nem-nyugati társadalomban a fiziológiai változásokhoz
társított szimbólumok e változásokat átfogóbb szociális, vagy kozmológiai eseményekkel kapcsolják
össze: a terhesség például nemcsak egy testi esemény, hanem egyúttal a “nőnek” az “anya” státusába
történő szociális átmenete is; a halál egy fizikai esemény, de egyes kultúrákban úgy tekintenek rá,
mint az ősök társadalmába történő egyidejű megszületésre.
.
A SZERTARTÁS TÍPUSAI
Miközben a privát szertartásoknak igen sok típusa létezik, a nyilvános szertartásoknak három
típusát különböztetik meg az antropológusok.
— 1. A KOZMIKUS KÖRFORGÁSHOZ FŰZŐDŐ VAGY NAPTÁRI SZERTARTÁSOK.
A naptári (meghatározott naptári időpontokhoz kötött) szertartások kiemelik és emlékezetessé

teszik a kozmikus körforgás fordulópontjait - például az évszakok váltakozását -, az évnek olyan
részekre való felosztottságát, mint a hónapok, a hetek vagy a napok, továbbá egyéb világi és vallási
ünnepeket. A csoport identitása és világképe szimbolikus kapcsolatban áll a kozmikus körforgás
eseményeivel, vagy e körforgás bizonyos kitüntetett pontjaival. Ezt példázzák az aratási ünnepek, a
nyárközépi Szent János napi ünnepségek, az olyan szent napok, mint a karácsony, vagy a húsvét, vagy
a megemlékezések olyan alkalmai, mint a hálaadás napja, vagy a háborús hősök emléknapja. Ezek a
társadalmi események általában az évszakok váltakozásához, vagy a hold, a nap, illetve az égitestek
állásához kötődnek. Számos ilyen szertartásban az alkalmazott szimbólumok kapcsolatot teremtenek a
szociális és a kozmológiai dimenzió között, és elősegítik a szociális szervezet és a társadalmi értékrend
megerősítését és megújítását.
— 2. A SZOCIÁLIS ÁTMENET RÍTUSAI (RITES DE PASSAGE).
A társadalmi átmenet szertartásai valamilyen formában minden társadalomban megtalálhatók.

E szertartások összefüggésbe hozzák az emberi életciklusban bekövetkező változásokat az egyén
társadalmi pozíciójának megváltozásával, azáltal, hogy az egyén életének fiziológiai aspektusait
összekapcsolják a szociális vonatkozásokkal. Ezt példázzák a terhességhez, a születéshez, a
serdüléshez, a menarche-hoz, a házasodáshoz, a temetéshez és a súlyos betegséghez fűződő
szertartások. A szertartás mindezeken a fordulópontokon a személy átmenetét jelzi az egyik
állapotból a másikba.
Leach az átmenet ezen szertartásainak eredetét abban az emberi hajlamban látja, amely szereti
a dolgokat vagy a cselekvéseket kategóriákba osztályozni, melyek mindegyikének megvan a saját
határa és elnevezése.
A résztvevőket az a hiedelem hatja át, hogy a szertartás nélkül a változás valamiképpen nem tudna
megvalósulni.
A TÁRSADALMI ÁTMENET ÁLLOMÁSAI: ELKÜLÖNÍTÉS, ÁTMENET ÉS BEFOGADÁS.
Az első szakaszban az egyén kimozdul normális társas életéből, és - különböző szokások és

tabuk által - egy bizonyos (különböző esetekben különböző) időre elkülönítik. Miután az elkülönítés
ideje alatt megvalósult a második állomás, vagyis az átalakulás, további szertartások hivatottak a
harmadik állomás, a befogadás megünneplésére, ami által a személy - most már új társadalmi
szerepben - visszatért a normális társadalomba. Gyakran ezt az utolsó állomást rituális fürdővel, vagy
a szimbolikus megtisztulás egyéb szertartásaival teszik emlékezetessé.
A BIOLÓGIAI ÉS A TÁRSADALMI HALÁL-
Azokról például, akiket életük hátralevő idejére intézményekbe - börtönbe, idősek otthonába,
kórházi elfekvő osztályba, végső stádiumban lévők szeretetházába, értelmi fogyatékosok intézetébe -
zártak el, mindről elmondható, hogy jóval biológiai haláluk óráját megelőzően átestek a társadalmi
halál egy formáján. Sok társadalomban a nyugdíjba vonulásnak, vagy a munkanélkülivé válásnak is
hasonló hatása lehet, és ugyanígy hathat egy olyan súlyos betegség diagnosztizálása is, amilyen az
AIDS, vagy a rák.
A KÓRHÁZI ELHELYEZÉS SZERTARTÁSAI
Sok gyógyítási szertartás egyidejűleg a társadalmi átmenet szertartása is, amely által a beteg
személy egészséges személlyé alakul át. Ennek gyakran részét képezi a páciensnek a mindennapi
életből való visszavonulása, miközben bizonyos kezeléseket végeznek rajta és meghatározott tabuk
betartására kötelezik. Ha a beteg meggyógyul, szertartásosan visszafogadják a normális társadalomba,
de az átmenet ideje alatt a lábadozót különösen sebezhetőnek, s egyúttal a többiekre nézve
veszélyesnek tekintik. A kórház bizonyos mértékig a társadalmi átmenet e szertartásai számára
szolgáló keretnek tekinthető. A kórházba felvett betegek maguk mögött hagyják normális életüket, s
egy limbo állapotba lépnek át, melyet a sebezhetőség és veszély érzete jellemez. Mint ahogy más
intézmények, például a hadsereg, vagy a börtön esetében is történik, az egyének itt is átesnek egy
standard belépési szertartáson, amelynek során megfosztják őket társadalmi identitásuk számos
kellékétől. Eredeti ruházatukat le kell venniük, és helyette uniformizáltan pizsamába, vagy más
hálóruhába öltöznek. A kórteremben egy számot kapnak, és diagnosztizálandó és kezelésben
részesítendő esetté alakulnak át.
Ha meggyógyultak, visszakapják ruhájukat, és egy új társadalmi identitással, mint gyógyult,
vagy egészségesebbé vált személyek, visszatérnek eredeti közösségükbe.
A kórházi kezelés megvalósítja az elkülönítés, átmenet és befogadás három stádiumát.
Fontos, hogy az orvosok ismerjék a kórházi ápolásnak ezeket a szociális aspektusait, és
különösképpen tudatában legyenek annak a nyugtalanságnak és szorongásnak, amit a betegekben
kétértelmű és a normálistól eltérő társadalmi státusuk kivált.
— 3. BALSZERENCSE ALKALMÁVAL VÉGZETT SZERTARTÁSOK.
Ezeket a szertartásokat általában baleset, súlyos betegség, vagy más váratlan kritikus helyzet,
vagy balszerencsés esemény alkalmával szokták elvégezni. Loudon szerint az ilyen típusú
szertartásnak két funkciója van:
- egy manifeszt, nyilvánvaló funkciója (meghatározott problémák megoldása)
- egy latens, rejtett funkciójaegyes személyek közti, zavart szenvedett kapcsolatok
helyreállítása.
Számos kis létszámú, nem-iparosodott társadalomban a fentiek mellé még az a funkció is járul,
hogy helyrehozzák az egész társadalmat és a természetfeletti világot érintő megzavart kapcsolatokat.
A csoport egyik tagjának betegsége, különösen ha interperszonális konfliktus által kiváltott
boszorkányságból vagy varázslatból származtatják, az egész csoport kohézióját és kontinuitását
fenyegeti. A csoport érdekelt abban, hogy a betegség okát megtalálják és kiküszöböljék, és mind a
betegségben szenvedő egyénnek (a varázslat áldozatának), mind az egész csoportnak helyreállítsák az
egészségét. Mindez azt eredményezi, hogy az ilyen gyógyító szertartások rendszerint nyilvánosság
előtt zajlanak le, éles ellentétben az orvos beteg konzultációkat Nyugaton jellemző négyszemközti és
bizalmas jelleggel. E publikus szertartások célja nyilvánvalóan az, hogy ember és ember között, ember
és az istenei között, valamint ember és természet között helyreálljon a harmonikus kapcsolat.
A balszerencsés események alkalmával végzett szertartásoknak rendszerint két, egymást

követő fázisa van: az első fázis a szerencsétlenség okának diagnózisa vagy divinációja (sugallat
általi felismerése), majd ezt követi a szerencsétlenség hatásainak kezelése és okának kiküszöbölése.
Betegség esetén az első fázis fontos eleme a beteg személy állapotának az adott kultúra
referenciakeretében mozgó megjelölése vagy azonosítása. Ez feltételezi, hogy a gyógyítónak, a
betegnek és a nézőknek legyen valamilyen közös elképzelése arról, hogy milyen okok és mi módon
idézték elő a kedvezőtlen állapotot, s annak mi a várható jellemző lefolyása és kimenetele.
Ezzel ellentétes a nyugati orvoslás privát diagnózisa, amelyik lényegében a beteg személy
testi és lelki rendellenességeinek megállapítására korlátozódik; többnyire sem a páciens misztikus és
vallásos hiteit, sem társadalmi kapcsolatait nem tekintik jelentősebb tényezőnek sem a diagnózis, sem
a kezelés szempontjából. Ugyanakkor mindkét esetben fennáll egy átfedés az ilyen, váratlan bajoknál
alkalmazott szertartások és a társadalmi átmenet rítusai között; legtöbbjük magával hozza a szenvedő
egyén társadalmi identitásának változásait: az átmenetet a beteg személy státusából a gyógyult
személy státusába - áthaladva a Van Gennep által leírt három szakaszon.
A SZERTARTÁS TECHNIKAI ASPEKTUSAI
Bármely formáját tekintjük is a gyógyító szertartásoknak, fontos hogy megkülönböztessük a

rituális aspektust a tőle létezésében gyakran elválaszthatatlan gyakorlati vagy technikai aspektustól.
A gyakorlatban a két aspektus elkülönítése nem abszolút: egy tisztán szent célzatú
szertartásnak például lehet olyan gyakorlati, technikai hatása, hogy maradandóan módosítja az
emberek magatartását vagy érzelmi állapotát.
A technikai aspektus gyakran összefonódik a rituálissal, és olyan gyakorlati technikákat ölel
fel, mint gyógyszerek alkalmazása, sebészeti beavatkozások, inhalálás, masszázs, köpölyözés,
injekciók beadása, csont-helyretétel, vagy pszichoterápia és bábáskodás.
Fel kell tételeznünk, hogy még a legprimitívebb társadalmakban is, ahol a gyógyítás tisztán
rituális aspektusa a legerősebb, a gyógyító tevékenységében annak is szerepe van, hogy éles szemű
megfigyelésekkel rendelkezik a betegségek okairól és módjairól, van valamelyes ismerete az emberi
természetről, és biztonságosan ural egyes színpadias eszközöket és gyakorlati technikákat.
Az orvosi diagnosztizálás és kezelés a nyugati társadalmakban is egy rituális időben és rituális
térben megy végbe - vagyis a mindennapi élettől gondosan elkülönített időben és környezetben
(például klinikai ambulancián, vagy orvosi rendelőben). Az ilyen színhelyen még a leginkább
technikai jellegű kezelésekre is befolyása van a szertartásos légkörnek, amit a placebo hatás esete
világosan szemléltet. Továbbá, amint azt Bálint is hangsúlyozta, ebben a környezetben a legfontosabb
adható gyógyszer az orvos személyisége.
A SZERTARTÁS FUNKCIÓI
Pszichológiai funkciók
Váratlanul bekövetkező bajok és betegségek esetén a szertartás standardizált eszközként

szolgál arra, hogy magyarázatot adjunk az ismeretlenre és uralmat nyerjünk fölötte.
A gyógyítási szertartás (és ugyanígy a kezelés) funkciójának része, hogy - a beteg
kulturális horizontjával összhangban lévő fogalmakban - magyarázatot kell adni a betegségre.
Vagyis a tünetek és jegyek kaotikus sokféleségét felismerhető, kulturálisan szentesített állapottá kell
átalakítani, ami lehet tüdőgyulladás vagy susto, aminek tehát meghatározott neve van, és ismertek az
okai, a kezelése és a prognózisa.
Pszichológiai értelemben ezért a diagnózis maga a kezelés egy formája: az ismeretlent ismertté
alakítja át, és enyhíti a betegnek és családjának a bizonytalanságát és szorongását.
Az előírt szertartások és tabuk követése legalább megnyugtat afelől, hogy minden lehetségest
megtettek e kockázat minimalizálása érdekében. Egyes diagnosztikai szertartásokat a balszerencse
vagy kudarc post hoc értelmezésére is használnak, ami által csökkentik a bűnösség vagy a felelősség
érzetét.
Például bizonyos közösségekben az olyan nőre, akinek nyomorék gyermeke született, azt
lehet mondani, hogy terhessége ideje alatt egy ismeretlen személy megrontotta, s ezért a gyermek testi
fogyatékossága nem az ő hibájából állt elő.
Az olyan szélsőséges krízishelyzetekben, mint amilyen a gyászeset, a szertartások standard
viselkedési mintával szolgálnak, ami segít enyhíteni a bizonytalanság és veszteség érzetét. Mindenki
tudja, mi a teendő, és hogyan kell viselkedni ilyen körülmények között, és ez helyreállítja az élet
rendjének és folytonosságának érzetét.
Skultans arra a feltételezésre jutott, hogy a hozzátartozójukat nemrég elveszítettek körében
megnövekedett halálozási kockázatért részben a protektív szertartások e típusának az eltűnése is
felelős lehet. Rámutat, hogy a modern angol középosztály körében, miközben egyes, közvetlenül a
halál és a temetés idejéhez kapcsolódó szertartások megőrződtek abban, hogy a család összegyűlik és
gyászruhát visel, szembetűnő a szertartások hiánya a gyász ezt követő szakaszában.
Ebben a társadalmi közegben a gyász időszakában csak kis mértékben változik meg a
viselkedés és a ruházat, a bánatot pedig gyakran patológiás állapotnak tekintik, amit
antidepresszánsokkal kell kezelni. A gyászszertartások, melyek ösztönzik a bánat emocionális
kifejezésre juttatását, és pontosan meghatározzák, hogy mikor ér véget a gyászidőszak, határt szabnak
a szélsőséges vagy patologikus gyászolás lehetőségének.
A szertartások emellett a kellemetlen érzelmek kifejezésének és enyhítésének az eszközéül is
szolgálnak; vagyis katartikus hatásuk van.
SZOCIÁLIS FUNKCIÓK
Különösen a kisméretű társadalmak esetében az interperszonális konfliktusok veszélyeztetik a

csoport kohézióját. Azáltal, hogy e konfliktusokat betegségként kezeli, a csoport a bekövetkezett bajt
felhasználhatja arra, hogy a konfliktust a nyilvánosság elé tárja, és nyilvánosan oldja meg.
Ez az olyan társadalmak jellemző vonása, ahol a betegséget és egyéb bekövetkezett bajokat
személyek közt érvényesülő rosszakarat - boszorkányság, varázslat - következményének tekintik. A
betegség egy időleges gyógyító közösséget is létrehoz a szenvedő körül, és a régi ellentétek, legalábbis
az adott pillanatban, feledésbe merülnek. Minthogy a betegség emlékezteti a közösséget a halállal és
hanyatlással szembeni saját sebezhetőségére, mind a balszerencséhez kapcsolódó szertartások, mind
pedig az átmenet szertartásai (például a gyászszertartások) segítenek abban, hogy a csoport - egyik
tagjának betegsége vagy halála után - újból megerősítse a maga folytonosságát és további
megmaradását.
A szertartások egy másik szociális funkciója azoknak az alapvető axiómáknak a megteremtése
vagy megújítása, amelyeken a társadalom nyugszik. Többjelentésű szimbólumok alkalmazásával a
szertartások dramatizálják ezeket az alapértékeket, és emlékeztetik rájuk az embereket.
Turner véleménye szerint azt a módot, ahogy a társadalom él, felfoghatjuk úgy, mint a
szertartás által ábrázolt és megelevenített modell megkísérelt utánzását. Modell-jellegük
következtében a szertartások a magatartást egy közösségibb forma irányába módosíthatják, és
oldhatják az önérdek és a csoportérdek közti feszültségeket.
PROTEKTÍV (VÉDELMEZŐ) FUNKCIÓK
A betegséggel kapcsolatos szertartások a résztvevőket két módon védelmezhetik:

pszichológiailag, vagy fizikailag. A rituális előírások megvédhetik a beteg vagy gyenge személyt az
olyan testi veszedelmektől, mint a fertőzés. A terhességet, szülést és gyermekágyi időszakot övező
szertartások némelyike például védelmezheti a nőt és az újszülöttet a fertőzési forrásoktól vagy
sérülésektől, különösen ha e szabályok részét képezi a szokásos társadalmi élettől való visszavonulás.
A beteg személy elkülönítése, mint a társadalmi átmenet szertartásának eleme, szintén
korlátozhatja a fertőző betegségek elterjedését a közösségben - míg a nyilvánosság előtt végzett
gyógyítási szertartásnak ezzel pontosan ellenkező hatása lehet.
Más protektív hatások adódnak a tisztító és megtisztulási szertartásokból, melyek, noha rituális
rendeltetéssel végzik őket, szintén eltávolítják a szennyet és a baktériumokat, és elősegítik a fizikai
tisztaságot.
Ha Douglasnak igaza van abban, hogy az iparosodott világ eltávolodik a szertartásoktól, és
széles körben tapasztalható a közös szimbólumokhoz való kötődés hiánya, akkor az egyén számára
nehezebbé válhat a balszerencsével, a betegséggel, a halállal és az emberi életciklus fordulópontjaival
való boldogulás.
AZ ORVOS -BETEG KAPCSOLAT KITERJESZTÉSE

MEDIKALIZÁCIÓ
A medikalizáció fogalmát az utóbbi időben vetették fel a modern medicina kritikusai, mint
például Illich, illetve orvosi szociológusok.
Gabe és Calnan a következőképpen definiálják a medikalizáció fogalmát: “az a mód, ahogy a
modern medicina kiterjesztette illetékességét az utóbbi években, és mostanra számos olyan problémát
ölel fel, amelyek korábban nem voltak az orvoslás körébe tartozó tárgyként definiálva”.
Az orvoslás hatásköre ma a jelenségek széles körét öleli fel a női életciklus normális
eseményeitől (mint a menstruáció, terhesség, gyermekszülés és a menopausa) az időskor, a
boldogtalanság, a magány és a szociális izoláció problémájáig, sőt orvosi problémaként jelentkezik a
nyomor vagy a munkanélküliség által előidézett egészségkárosodás is. Az orvosi szociológusok közül
többen úgy vélik, hogy a modern medicina a társadalmi kontroll (különösen a nők élete feletti
kontroll) egyik eszköze, amely függőséget teremt az orvosi tevékenységtől, és ezen keresztül a
gyógyszeripartól és más iparágaktól is.
A medikalizáció a szociálisan deviáns viselkedés kontrolljának eszközeként is felfogható.
Amíg például korábban azt a viselkedést, amely szembekerült a szociális normákkal, az ördögtől
valónak tekintették, ma betegnek vagy őrültnek minősítjük. De talán a legfontosabb az, hogy a
vallásos világnézet hanyatlása, amely az “egészséget” az univerzum morális modelljeként fogta fel, azt
eredményezte, hogy az orvosi magyarázat behatolt az élet olyan területeire, amelyekkel foglalkozni
korábban nem volt felhatalmazása.
Az isteni büntetéssel sújtott “bűnös viselkedés” korábbi vallásos koncepcióját a rossz
egészségi állapotot kiváltó “egészségtelen életmód” fogalma váltotta fel. Ezt a folyamatot
természetesen a technológia és a tudomány (beleértve az orvostudományt is) kétségbevonhatatlan
sikerei segítették elő, amelyek javították az élet kilátásait és minőségét. A medikalizáció összefügg a
testnek gépezetként való felfogásával, amely végül is megfosztja szociális és kulturális kontextusától.
A medikalizáció erősödésének egy további lehetséges hátterét jelenti, amennyiben a férfiak egy része
még mindig a”természet” reprezentánsának tekinti a nőt és fiziológiai folyamatait, olyasminek, ami
ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan és veszélyesen szennyező, az orvosi rituálék és az orvosi technika
alkalmas eszköz lesz megzabolázására és “kulturálissá” tételére.
MEDIKALIZÁCIÓ ÉS VALLÁSOS ÉRTÉKREND
Számos nyugati társadalomban a szervezett egyházak száma csökken, és napjaink erkölcsi

normáit a vallási fogalmak helyett orvosi fogalmakkal fejezik ki. Az orvoslás mindig több volt a
tudományos elméletek és gyakorlatok rendszerénél: olyan szimbólumrendszert is jelentett, amely a
szélesebb értelemben vett társadalom számos alapértékének, hiedelmének és erkölcsi szemléletének a
megfogalmazására szolgált. Napjaink profánabb korában, az olyan vallási kifejezéseket, mint a “bűn”
és az “erkölcstelenség”, az “egészség” és a “betegség” kifejezések váltják fel.
MEDIKALIZÁCIÓ ÉS A BIZTOSÍTÁS
A legiparosodottabb társadalmakban idetartozó jelenség a biztosítási ipar növekedése. A

biztosítók büntetik azokat az ügyfeleket, akik egészségtelen életmódot folytatnak (például
dohányoznak vagy alkoholt fogyasztanak), és kártalanítják azokat, akiket valamilyen váratlan
betegség, baleset vagy más szerencsétlenség ér, tehát átveszik az előző generációkban (és a világ más
tájain manapság is) az egyház által ellátott funkciókat.
Elképzelhető, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben a szervezett egyház gyenge, a
biztosítási rendszer (mint maga az egészségügyi rendszer is) egy racionális, profán reagálási módot
nyújt az embereknek a szerencsétlenségekkel szemben, és csökkenti azok hatását.
Az egészségügy szociális és szimbolikus szerepének a modern társadalmakban tapasztalható
változásai és az orvosi modellek számos fajtája ellenére, a klinikai gyakorlatban a jellemző
szemléletmódot a “betegség” vagy diszfunkció fizikai okának keresése és az okoknak fizikai
eszközökkel (pl. gyógyszerekkel, sebészi beavatkozásokkal vagy sugárterápiával) történő kezelése

jelenti.
Fisher meghatározásában a testkép kollektív attitűdök, érzések, és elképzelések a testről, az a mód,
ahogy az egyén megtanulta szervezni és integrálni testi élményeit.
ÉLELEM ÉS TÁPLÁLKOZÁS
Az emberek számára szimbolikus jelentéseket hordozhat, melyek kifejezik illetve
megalkotják
ember-ember közötti,
az ember-istenség közötti
és az ember és természetes környezete közötti kapcsolatokat.
Így az étel a társadalom ön-szerveződésének és világlátásának egy lényeges módja.
Minden kultúrának meg vannak a közmegegyezésen alapuló szabályai, melyek
meghatározzák, ki készíti el és szolgálja fel az ételt és kinek; kik vagy milyen csoportok esznek
együtt; hol és milyen alkalmakkor esznek az emberek; milyen a fogások rendje az étkezés során,
milyen módon fogyasztják el az ételt. A kultúra a táplálkozás minden összetevőjét eléggé pontosan
behatárolja és azt az adott közösség elfogadott életvezetésének részévé teszi.
Az ételnek a mindennapi életben és különösen a társadalmi relációkban elfoglalt központi
helye miatt még akkor is nehéz megváltoztatni az élelemmel kapcsolatos hiedelmeket és gyakorlatot,
ha ezek nem biztosítják a megfelelő táplálkozást.
Az ételek klasszifikációs rendszerének öt féle típusát lehet elkülöníteni:
1. ÉTEL-NEM ÉTEL.
Minden kultúra meghatározza, hogy milyen anyagok ehetők és milyenek nem.
2. SZENT ÉTEL-PROFÁN ÉTEL.

— A “szent” ételek elnevezés azokra az alapanyagokra utal, melyek fogyasz-
tását a vallásos hiedelem szentesíti, míg a hit által erősen tiltott ételek neve a “profán” étel.
— .teljes étel/ócska étel (ételfesték, tartósítószer, szennyezőanyagok),
— a természetes (teljes tápérték) /mesterséges anyag ellentétpárja (ételfesték, tartósítószer,
szennyezőanyagok).
3. ELLENPÓLUS RENDSZEREZÉSEK.
(hideg-forró ételek) A “hideg” betegségeket esetenként a túl sok “hideg” étel fogyasztása
okozza, melyek megdermesztik a gyomrot /frialdad del estomago/;hasonló eset, amikor a meghűléses
beteg nem issza az orvos által javasolt gyümölcsleveket, mivel azok is “hidegek”.
4. AZ ÉTEL, MINT ORVOSSÁG, AZ ORVOSSÁG, MINT ÉTEL.

A tápláléknak gyógyító erőt tulajdonítanak és bizonyos betegségekben illetve fiziológiai
állapotokban fogyasztanak. Az előző fejezetben már hoztunk erre példákat, mint mondjuk “egyél
hideg ételt, tűnik a lázad” a közönséges virális vagy bakteriális infekciók esetében. Ilyenek a meghűlés
prevenciójára fogyasztott bizonyos ételek vagy vitaminok is.
A Hausák sok növényt népi gyógynövényként és táplálékként is fogyasztanak. Kesudiót
rágnak a bélféreg ellen, hasmenés és emésztési zavarok esetén, de levesekhez is adják, továbbá a
zöldséges ételek fűszere is.
A megfelelő hatással rendelkező gyógyszerek, akár az orvos rendelte, akár az ön-gyógyítás
része, előfordulhat, hogy úgy beépülnek az életünkbe, hogy egyfajta étel illetve tápanyag formát
öltenek. Példaként felhozhatók bizonyos szívre ható vagy hipotenzív szerek, az inzulin terápia, a
thyroid és egyéb hormonok pótlása.
Ha a gyógyszert rendre az étkezésekkor veszi be a páciens, akkor az egy idő után az étkezés szerves
részévé, az étel egy szimbolikus formájává válik.
5. “SZOCIÁLIS” ÉTELEK
(melyek a kapcsolatokat, a státuszt, a foglalkozást, a nemet vagy a csoport-identitást jelzik).
Társas ételt általában mások jelenlétében fogyasztunk és tápértékén kívül szimbolikus
jelentősége is van, így az összes jelenlévőnek valamilyen üzenetet hordoz. Az étel minden emberi
társadalomban a kapcsolatteremtés és a kapcsolatok kifejezésének egy módja.
Így mind az étkezés eseménye, mind az étrend egy bonyolult kommunikációs rendszernek,
nyelvnek tekinthető, melynek megfejtésével sokkal többet megtudhatunk az ételt fogyasztók
kapcsolatairól és értékeiről.
Minden étkezés ezeknek az értékeknek és kapcsolatoknak a megerősítését és rekreációját szolgálja.
Az étel az egyén státusz-szimbólumához hasonlóan lehet a csoportidentitás jelképe is. Az étel
jelezheti azt, hogy milyen /regionális, familiáris, etnikai vagy vallási/ alapon szerveződött a csoport.
Minden országnak meg van a maga nemzeti eledele, az országon belüli régiók pedig a helyi
különlegességeikről híresek. A helyileg készített és fogyasztott ételek szoros összefüggésben vannak a
közösség kontinuitásával és kohéziójával.
A KULTÚRA ÉS A HELYTELEN TÁPLÁLKOZÁS
Orvosi szempontból nézve, a kultúrális tényezők kétféle módon befolyásolhatják a

táplálkozást:
— 1. Előfordul, hogy kizárják az étrendből a legszükségesebb tápanyagokat azáltal, hogy a

“nem-étel”, “profán” kategóriákba zárják azokat, idegennek, alacsonyrendű illetve a forró/hideg
ellentétpár szerint oda nem illő ételnek tekintik őket.
— 2. Egészségre ártalmas ételek és italok fogyasztására biztatnak azáltal, hogy az “étel”,
“szent”, “orvosság” kategóriába helyezik el, illetve a társadalmi, vallási vagy etnikai identitás jeleként
fogadják el.
Ha egyidejűleg mindkét hatás jelen van, valószínűleg gyakrabban fordul elő helytelen
táplálkozás - mely alultápláltság /a vitaminok, fehérjék, energiaforrások vagy a nyomelemek hiánya/
vagy túltápláltság /obezitás és annak következménye/ lehet.
A test struktúrájával, működésével, optimális méretével és alakjával, a táplálkozásnak az
egészségben, betegségben játszott szerepével kapcsolatos nézetek hatása a táplálkozásra.
Az elégtelen táplálkozás és a kiterjedtebb társadalmi, politikai, gazdasági és környezeti

összefüggések:
— az elérhető élelmiszer illetve az ehető anyagokról való tudás hiánya.
— az anyagi források társadalmon belüli egyenlőtlen eloszlása miatt kialakuló szegénység;
— a természeti katasztrófák,
— az áradás, a szökőár, az aszály; háborúk, polgárháborúk,
— mezőgazdasági katasztrófák.
ÉLELEMZÉS ÉS GAZDASÁG
Keesing részletesen foglalkozott az élelmiszer termelésének és fogyasztásának nemzetközi

politikai gazdaságtanával. Feljegyezte, hogy a harmadik világ sok országában a gyarmatosítók uralma
alatt és utána is az embereket exportáruk, pl. dohány, cukornád, kávé, gyapot termelésére serkentették,
még akkor is, ha a belső fogyasztásra való fő termék visszaszorult ezáltal - ennek érdekében néha
erőszakot is alkalmaztak.
A malnutríció súlyos eseteiben a szegénység mellett számos biológiai, szociális és kultúrális
tényező együttes hatása vezetett a gyermek elmaradt növekedéséhez, így a szerző a jelenséget
“szociokulturális malnutríciónak” nevezte el. Malnutríció esetén tehát meg kell vizsgálni a következő
tényezőket: az anyák kora, a gyermekneveléssel kapcsolatos anyai tapasztalat, rátermettség és attitűd;
a gyermeknevelést segítő hálózat; a nagycsalád egységének feloszlása a bérmunkát hasznosító
gazdasági rendszer esetén; anyai betegségek, mint például a malária és a rubeóla; házassági problémák
és családi konfliktusok; a nő nehéz helyzete többnejűség esetén; a háztartás bevételeinek elosztása;
hagyományos csecsemőtáplálási szokások - mint például az újra teherbe eső nő elválasztja gyermekét,
hagyja, hogy a kicsi maga döntse el, hogy akar-e és mennyit akar enni.
A “NYUGATI CIVILIZÁCIÓ BETEGSÉGEI”:
TÁPLÁLKOZÁSI VÁLTOZÁSOK ÉS BETEGSÉGEK
Burkitt vizsgálta a nyugati világban, főleg Európában és az USA-ban a múlt században

általánossá váló betegségeket. Ezek a betegségek ritkák vagy ismeretlenek a tradicionális, nem-
nyugati társadalmakban, de egyre gyakoribbá válnak a hagyományok kihalásával, vagyis amikor a
közösség előtérbe helyezi a nyugati szokásokat és életmódot. Ilyen “új betegségek” az appendicitis, a
diverticuláris betegségek, a benignus colon tumorok, a bélrákok, az ulceratív colitisek, a
visszértágulat, a mélyvénás trombózis,a pulmonáris embolizáció, az aranyér, a koronáriabetegség, az
epekő, a hiatus hernia, az obezitás és a diabetes.
Bizonyos betegséggyakoriságok ilyen mértékű emelkedését a szerző a múlt században

elkezdődő táplálkozási változásokkal kapcsolja össze. Az 1860 és 1960 közötti időszakban a
zsírfogyasztás 50%-kal emelkedett, a cukorfogyasztás megduplázódott. Az elmúlt száz év alatt a
táplálék rosttartalma igen jelentősen csökkent. 1860-ban a fehérliszt rosttartalma 0.2-0.5% volt és a
naponta a kenyérrel elfogyasztott rost mennyisége 1.1 és 2.8 gramm között volt. Azóta fele annyi
kenyeret fogyasztunk és a fehérliszt rosttartalma 0.1-0.01%-ra csökkent, a kenyérrel naponta felvett
rost mennyisége 10%-a az 1860-as mennyiségnek. Ráadásul a magas rosttartalmú zabkása is kiment a
divatból, helyette alacsony rosttartalmú előrecsomagolt cereáliákat fogyasztanak.
RÁK ÉS A TÁPLÁLKOZÁS:
Számos vizsgálat felvetette már, hogy az étrend és táplálkozás illetve a rák bizonyos formái
között összefüggés lehet. Feltételezések szerint az összes rákos eset egyharmada vagy még ennél is
több eset kapcsolatban állhat az étrendi és a táplálkozási tényezőkkel /41/. Lowenfels és Anderson /42/
ennek a feltevésnek a bizonyítását átnézve azt találták, hogy az élelmiszerfogyasztási szokások
eltérései az egész világon korrelálnak bizonyos rákos betegségek incidenciájával. Különösen igaz ez a
vastagbél és a gyomor rosszindulatú folyamataira. Az elfogyasztott étel fajtáján kívül a rák rizikóját
emelheti még a túlzott kalóriabevitel, a túlzott vagy alacsony tápérték, a karcinogének jelenléte, és az
alkoholfogyasztás.
Ezekre a tényezőkre hatással vannak a kultúrális hiedelmek és szokások. Newberne /43/
hasonló témájú közleménye is bizonyítékokkal szolgál arra nézve, hogy a táplálkozási szokások
hatással vannak számos rák előfordulására, ilyen pl. a gyomor, vastagbél, a nyelőcső, a mell rákja /ez
utóbbit a táplálék nagyobb zsírtartalmával hozzák összefüggésbe/. Rámutatott, hogy az USA-ban az
elmúlt 40 évben igen megváltoztak a étkezési szokások és ugyanezen időszak alatt egyes csoportokon
belül gyakoribbá váltak a rákos betegségek. Kolonel és mts /44/ 4 populáción belül vizsgálták a
gyomorrák előfordulását: az otthon élő japánok, a Hawaiiban élő japánok, a Hawaiiban élő
kaukázusiak és az USA-ban élő fehérek csoportjában. A legnagyobb gyakoriságot az otthon élő
japánoknál találták, ezután következtek a Hawaiiban élő japánok, majd a legalacsonyabb rátát mutatott
a fehér populáció. Összefüggést találtak a rák magas előfordulása és az élelmiszerfogyasztás között
már az élet korai szakaszában, a következő japán tradicionális ételeknél: a rizs, a pácolt zöldségek és a
szárított/sózott halak. Feltételezések szerint a gyomorrákot a táplálék előanyagaiból a szervezetben
képződő nitrózaminok okozzák, azok a nitrátok, nitritek és másodlagos aminok, melyeket nagy
mennyiségben tartalmaznak a japán ételek /45/.
Más táplálékok ezzel ellentétben protektív hatásúak a rákok bizonyos formáival szemben. A
nagymennyiségű friss gyümölcs és zöldség fogyasztása a kutatások szerint csökkenti a szájüregi-, a
nyelőcső-, a gyomor- és a tüdőrák gyakoriságát, míg az alacsony zsírtartalmú és magas rosttartalmú
táplálék véd a mell és a vastagbél rákja ellen /41/.
“BETEGSÉG” - A BETEG SZEMPONTJÁBÓL
A magyar nyelv “betegség” kifejezésének az angolban két megfelelője van: “illness” és

“disease”. Cassell az “illness” szót annak kifejezésére használta, “amit a beteg érez, amikor orvoshoz
megy” és a “disease” szót arra a bajra, “ami az orvostól hazafelé van neki”. Véleménye szerint, a
“disease” egy szervnek a baja, az “illness” pedig az egész emberé. Magyarul e két kifejezés mint
kórfolyamat (disease) és betegség (illness) állítható párba.
A betegség az érintett személy és hozzátartozói szubjektív reakciója arra, hogy az egyén
rosszul érzi magát; másképp fogalmazva, a betegség a beteg és környezetének véleménye állapotának
eredetéről és jelentőségéről; az állapot hatása a beteg viselkedésére és többiekhez való viszonyára; és
azok a lépések, amelyeket az érintett személy állapotának javítására tesz. Nemcsak az egészség-
betegség állapot megélését jelenti ez egyén számára, hanem azt is, hogy ő hogyan értelmezi ezt az
élményt.
Más szavakkal, ugyanaz a kórfolyamat (például a tuberkulózis) vagy tünet (például a
fájdalom) két különböző kultúrából, környezetből származó egyén által, vagy különböző
összefüggésben teljesen eltérő jelentést kaphat. Ez pedig befolyásolja az emberek betegséggel
kapcsolatos viselkedését és az általuk választott kezelésfajtát.
A hagyományos kultúrákban a betegségnek és a többi szerencsétlenségfajtának gyakran
azonosak a pszichológiai, erkölcsi és szociális vonatkozásai. Ez egy szélesebb, gyakran sokkal
szerteágazóbb elképzelés, mint csak “a konkrét betegség”, és gondolni kell rá, mert csak ezáltal válik
érthetővé, hogyan értelmezi a beteg az egészségét-betegségét, és hogyan reagál állapotára.
BETEGGÉ VÁLÁS
Az “egészségnek” és a “betegségnek” a definíciója egyénektől, családoktól, kulturális
csoportoktól és szociális osztályoktól függően egyaránt változik. WHO (1946) “a teljes fizikális,
mentális és szociális jóllét állapota, és nemcsak betegségek vagy fogyatékosságok hiánya”.
Számos nem iparosított országban az egészséget az ember másik emberhez, a természethez és
a földöntúli világhoz fűződő kiegyensúlyozott kapcsolatának tekintik.
Az egészség laikus definíciója nagymértékben eltér az orvosi meghatározásától.

Az a folyamat, melynek eredményeként valaki betegnek gondolja magát, alapulhat saját véleményen,
mások véleményén és e kettőn együttesen.
Általában olyan szubjektív élmények alapján tartják az emberek betegnek magukat, mint a
következők:
— 1. A külső megjelenésben észlelt változások, például súlycsökkenés, a bőr színváltozása, a

haj hullása.
— 2. A rendszeres testműködések megváltozása, gyakoribb vizelés, erős menstruációs vérzés,
a szívritmus rendszertelenné válása.
— 3. Szokatlan testváladékok, például véres vizelet, köpet vagy széklet
— 4. A végtagok működésének megváltozása, például paralízis, ügyetlenség vagy remegés.
— 5. Az öt fő érzékszerv működésének megváltozása, például süketség, vakság, a
szaglóképesség megszűnése, zsibbadás vagy az ízérzés megszűnése.
— 6. Kellemetlen fizikális tünetek, például fájdalom, fejfájás, hasi panaszok, láz vagy
hidegrázás.
— 7. Fokozott vagy szokatlan érzelmi állapotok, például feszültség, depresszió, rémálmok
vagy túlzott szorongás.
— 8. A másokkal való viselkedés megváltozása, például házassági vagy munkahelyi
problémák, feszültségek megjelenése.
A mindennapi életben a legtöbb ember tapasztal hasonló elváltozásokat, de általában csak
enyhe formában.
Egy vagy több tünet megjelenése tehát nem elég ahhoz, hogy valaki “betegnek” tartsa magát.
Apple vizsgálata szerint, a középosztályhoz tartozó amerikaiak csak akkor tartották a tüneteket
“betegségnek”, ha azok zavarták megszokott mindennapi életüket, újkeletűek és “bizonytalanok”,
vagyis laikus által nehezen diagnosztizálhatók voltak.
A környezet együttműködése szükséges ahhoz is, hogy a beteg elfogadja a “beteg szereppel”
járó jogokat és előnyöket, azaz “a beteg személy” szociálisan elfogadott szerepét. Ezzel egyidejűleg a
csoport tagjai kötelességüknek tartják, hogy a beteg embert ápolják, ellássák. A beteg szerep Fox
fogalmazása szerint “ félig-meddig legitimált módja annak, hogy az egyén felmentést kapjon a
kötelezettségei alól és jogot szerezzen mások gondoskodására”. A legtöbb esetben, ez a szerep akkor a
leghatékonyabb, ha orvos vagy más egészségügyi szakember igazolja az állapot valósságát.
Lewis megfogalmazása szerint: “minden társadalomban megvannak azok a szabályok, ahogy

a beteg embernek viselkednie kell... és a legtöbb betegség esetén a megbetegedés expressziójának
akaratlagos és akaratlan kifejezési módjai között kölcsönhatás áll fenn. A beteg bizonyos mértékben
képes betegségének kimutatását és a megbetegedésével kapcsolatban tett lépéseit szabályozni.”
A kulturális tényezők meghatározzák, hogy milyen tünetek és jelek számítanak

abnormálisnak; és segítséget nyújtanak abban is, hogy ezek a diffúz érzelmi és fizikai változások
olyan mintákká formálódjanak, amelyek a szenvedő alany és környezete által egyaránt felismerhetőek.
A tünetek és kórjelek így kialakuló mintázata “betegség entitásnak” nevezhető, és a “beteggé válás”
első lépcsőjét jelenti.
NÉPI BETEGSÉGEK, KULTÚRÁHOZ KÖTÖTT BETEGSÉGEK

A kultúrához kötött betegségek Rubel meghatározása szerint “olyan szindrómák, amelyektől
egy adott csoport tagjai szenvednek, és amelyekhez kultúrájuk etiológiát, diagnózist, prevenciót
és gyógymódot nyújt”.
Az antropológusok számos ilyen betegséget leírtak a világ különböző országaiban, és ezek
mindegyikét a tünetek, testi jelek és viselkedési változások sajátos egyedi konfigurációja jellemzi
Néhány példa: a susto Latin-Amerikában, az amok Maláyziában, a windigo észak-kelet Amerikában, a
narahatiye galb (“szívbaj”) Iránban, a dil ghirda hai (elszoruló szív) India Pundjab tartományában, a
koro Kínában, az agykimerülés Afrika egyes részein, a tabanka Trinidadban, a nervios Latin-Amerika
több területén, a vapid unmada Sri Lankán, a crise de foie Franciaországban, a high blood az U.S.A-
ban, a cold és a chill a legtöbb angol nyelvű országban ismert, és számos egyéb is előfordul.
Kultúrához-kötött betegségrôl beszélünk, ha “ egy meghatározott populációban a

tünetek rendszeresen összetartoznak, és ennek a populációnak a tagjai a tünetekre hasonló
mintázatú válasszal reagálnak”.
A kultúrához kötött betegségek többet jelentenek, mint a tünetek és a fizikális jelek jellegzetes
együttes előfordulását. Egész sor szimbolikus jelentésük - erkölcsi, szociális vagy pszichológiai - is
van azok számára, akik ilyenekben szenvednek.
Előfordul, hogy az egyén szenvedését a természeti környezet megváltozásához vagy
természetfeletti erők befolyásához kapcsolják.
Máskor, a betegség klinikai képe egy olyan kulturálisan elfogadott mód, amellyel a beteg
kifejezi, hogy szociális konfliktusai vannak, például elromlott a kapcsolata a családtagjaival, a
barátaival vagy a szomszédokkal.
Az iráni Maragheh-ben ismert narahatiye galb-ot vagy “szívszorítást” írta le. Ez egy bonyolult
köznyelvi kórkép, amely általában fizikai tünetekben manifesztálódik - például a szív “remegése”, “lebegése”
vagy “kalapálása” - és feszültség vagy boldogtalanság érzéssel jár, amelyeket ugyancsak a szívhez kapcsolnak
(“Olyan nehéz a szívem”). Ez tehát “komplex betegség, amely magába foglalja és összekapcsolja a szívverés
abnormalitásának fizikai érzését a feszültség, szomorúság vagy düh érzésével”. Az abnormális szívverés a
kellemetlen érzelmi állapotokhoz és a szociális stresszhelyzetekhez egyaránt kapcsolódhat.
A népi betegségek “tanulhatók”, abban az értelemben, hogy az adott kultúrában felnövő

gyermek megtanulja számos különböző fizikai és emocionális tünet vagy szociális stresszhelyzet
kulturálisan meghatározott módon történő kifejezését és megválaszolását. A szélesebb kulturális,
szociális tényezők, pl. televízió, újságok, és regények, valamint az adott társadalom vezető ideológiája
és szerkezete is befolyásolja azt az élményt, ahogy az emberek az egészség-betegség egy adott
állapotát megélik.
A STRESSZ KULTURÁLIS VONATKOZÁSAI
Stresszornak az aktuális - fizikai, lélektani vagy szocio-kulturális stresszt okozó környezeti

hatást nevezzük. Selye a szervezet stresszorra adott válaszát, az általános adaptációs szindrómát
alkotó történések sorozatát írta le.
Ez általában három szakaszra bontható:
— 1. A vészreakció, mely az ártalmas behatás tudatosulását kíséri.
— 2. Az ellenállás, vagy adaptáció szakasza, mely során a stressz előtti állapothoz képest
magasabb funkcionális szintre emelkedik a szervezet működése.
— 3. A kimerülés szakasza, melyben a stresszor folyamatos hatása közepette a szervezet
képtelen a további megküzdésre, és a homeosztázis fenntartására.
Ebben az utolsó szakaszban a szervezetben zajló változások kórképzővé válnak, és betegség
vagy halál fenyeget.
Pszichológusok, mint például Weinman a lélektani válaszmód, a megküzdési stratégiák

jelentőségét hangsúlyozta a stresszor legyőzésében. Ezeknek a skálája a kezdeti a szorongással és
fenyegetettség érzettel járó “alarm és shock “ állapot, illetve a kellemetlen helyzet leküzdésére
irányuló kísérletektől a súlyosabb lélektani helyzetekig, a depresszió, visszahúzódás, öngyilkosság,
vagy a gyógyszerszedés, drogfogyasztás torzult megküzdésformájáig terjedhet. Ezek a válaszok-
ahogy a stresszhatásoknak tulajdonított jelentés is- a személyiség, neveltetés, a szociális környezet és a
kultúrális háttér hatása alatt állnak. Ezért tarthat nagyobb érdeklődésre számot a
társadalomtudományok részéről, mintha azt tisztán élettani stresszfolyamatként tartanánk számon.
A Selye modell, és általánosságban a stresszkutatás meggondolandó bírálata az antropológus

Allan Young nevéhez fűződik. Érvelése szerint a “stresszorokat” elvont “dolgokként” írják le, az
adott szociális és politikai közegből, a konkrét térből és időből kiragadva. Mint az egyes embereknek
betegséget vagy boldogtalanságot okozó láthatatlan “erők”, “kórokozók” jelennek meg a stresszorok.
Mindebből fakadóan a kontextusukat vesztett “stresszorokra”, és élettani hatásaikra összpontosított
figyelem az egyént érintő tágabb gazdasági és társadalmi erőkről hajlamos megfeledkezni, melyeknek
szintén lehetnek az egészséget érintő káros hatásai.
Olyan elemző eszköz, melyet mindig az adott lélektani, társadalmi, kultúrális és gazdasági
kontextusban alkalmazva, és korlátait ismerve használhatunk , hogy megértsük miért jelent egyes
egyének, csoportok számára az adott helyzet stresszhatást, míg mások számára nem.
A STRESSZOROK ÉS A STRESSZVÁLASZ KÖZÖTTI KAPCSOLAT
Selye meghatározása szerint a stresszor olyan környezeti hatás vagy tényező, mely a
szervezet stresszválaszát váltja ki. A lehetséges stresszorok skálája ezért különösen széles, és a
lista olyan eseményeket foglal magába: mint a súlyos betegség, trauma, természeti katasztrófák,
özvegység, válás, házassági konfliktusok, munkanélküliség, nyugdíjazás, munkahelyi konfliktusok,
vallási vagy egyéb üldöztetés, anyagi nehézségek, a foglalkozás változása, migráció, háborús
események, szélsőséges hő vagy hideghatás, nyirkosság, zaj.
A WHO meghatározása szerint a stressz és a következtében kialakuló betegségek “a
szervezet a környezet kedvezőtlen hatásaira adott eredménytelen válaszkísérleteknek” tekinthetők.
Így a testi betegségek nemcsak a kórokozók hatásaiból következnek, hanem e kóros hatásokra adott
alkalmazkodási válasz elégtelenségéből”.
Selye elmélete szerint a különböző stresszorok és az általuk kiváltott válasz közötti kapcsolat
nem-specifikus. Eszerint a specifikus stresszorhatás (mint a házassági konfliktus, munkahelyi
akadályozottság, háborús kimerülés, vagy égési sérülés) ismeretében sem lehet megjósolni milyen
stressz-kórképek alakulnak ki (peptikus fekély, pszichiátriai megbetegedés, hipertónia, vagy
miokardiális infarktus). Egy házassági konfliktus az egyik személyben gyomorfekélyt , egy másikban
hörgő asztmát válthat ki. A pszichoszomatikus kutatás ezt, mint a “szervválasztás” jelenségét ismeri,
és számos elmélet kísérelt meg választ adni, hogy miért épp az egyik szerv a “választott”, s nem egy
másik.
Gyakorlatiasabban szólva a stresszor és hatása közötti kapcsolatot tehát post hoc állapítjuk
meg, még ha e kapcsolat létezését, természetét illetően mind több kísérletes bizonyíték is gyűlik
össze.
A stressz tehát egyaránt tekinthető kóroki és - amint azt a vírusos fertőzésekkel szembeni ellenállás
csökkentésekor, vagy a rheumatoid arthritis fellángolásában látjuk - közrejátszó tényezőnek a
betegségek kialakulásában. A pszichoneuroimmunológia (PNI) viszonylag új tudományterülete a
lélektani állapot, az endokrin rendszer és az immunvédekezés közötti kölcsönhatásokat vizsgálja. Bár
továbbra is jellemző a nem specifikus jelleg, a szorongás és a depresszió egyes bizonyító adatok
alapján kedvezőtlenül hat az immunrendszerre, és fokozza a fertőzések és más betegségek iránti
fogékonyságot.
Végül, a testi betegség önmagában is stresszteli tapasztalat, mely a felépülést tovább
nyújthatja, vagy más panaszokat is okozhat- különösen ha jövedelemvesztéssel, vagy a munkahely
bizonytalanná válásával jár együtt.
STRESSZ ÉS AZ ÉLETESEMÉNYEK
A fent említett stresszorok többsége - mint a gyász, migráció, vagy a gyermek születése-
hosszútávú, komoly változásokkal jár az emberek életében. Az utóbbi időben mind több figyelmet
szenteltek ezen változásoknak a testi, lelki kihatásaira. Ebből a szempontból nézve a stressz a
változáshoz való alkalmazkodás képtelenségét jelenti, amikor a munkahelyi előmenetel vagy az
özvegység nyomán kialakult magány során megváltozott életkörülményekkel az egyén nem tud
megküzdeni.
A pszichoszociális átmenetek elnyújtott hatásukkal, vagy rövid de a világról alkotott kép
annál több irányú változásával járó esetekben okozhat stresszhatást. Ebben az értelemben az élettárs
vagy a munkahely hirtelen, váratlan elvesztése nagyobb stresszt jelenthet, mint a természetes
változások lassúbb ütemű eseményei.
Az olyan változások, mint a gyász, a munkahely elvesztése, vagy az elvándorlás a személy
“életterének” számos vonatkozását érintik, így a társas kapcsolatokat, a foglalkozási viszonyokat, a
gazdasági biztonságot, az életkörülményeket és ezért váltanak ki gyakrabban stresszválaszt.
Az életesemények és a megbetegedések közötti pontos oki kapcsolat nem tisztázott, bár
számos feltevés körvonalazódott magyarázatként. Arra a kérdésre, hogy “a stresszteli helyzetek
okozhatnak e szövetekben, szervezetben illetve a testrészekben kóros, szerkezeti elváltozásokkal járó
betegségeket” Murphy és Brown15 azt a választ adja, hogy a betegségek nem a stresszhatás nyomán
lépnek fel, hanem a pszichiátriai zavarok képeznek közvetítő láncszemet.
Azonban a pontos élettani mechanizmus - melyben az életesemények, a pszichiátriai kórkép,
és a szervi betegség összekapcsolódik- továbbra is homályos. Engel is kimutatta e folyamat során,
hogy a pszichológiai zavar, “ a megküzdésre képtelen lelki állapot megelőzi a megbetegedést, sőt
néha magát a halált is, és ezt “ giving-up - given-up” komplexusnak nevezte el. Szerinte ez az állapot
“a kórkeltő tényezőkkel szembeni védekező készséget jelentősen és kedvezőtlenül befolyásolja”.
Jellemzői: lélektani tehetetlenség és segítségnélküliség érzete, (föladottság): a mindennapi
élethelyzetek feletti ellenőrzés elveszítésének képzete, kompetenciáját elveszített csökkent
önbecsülésű ember énképe, aki már társadalmi szerepeiben, emberi kapcsolataiban sem számíthat
elismerésre; a múlt, jelen, jövő folytonossága megszakadt, és jellemző a múlt segítségnélküli feladott
állapotainak, emlékeinek a mozgósítása.
Ebben az állapotban az egyén a kóros folyamatokkal sem tud megfelelő módon szembeszállni, bár a
komplex nem okoz közvetlenül betegséget, de súlyosbodásához hozzájárul.
Mégegyszer jelezzük a pontos élettani mechanizmus, mely révén mindez végbemegy, nem
tisztázott. Azonban a fent említett nézőpontok-”pszichoszociális átmenetek”, “életesemények”, és a
“giving-up- given-up komplex” - egyaránt hasznosíthatók a személyes “élettérben” drámai változást
hozó migráció, urbanizáció, honfoglalás, gyors társadalmi és technológiai változások, vagy a “voodoo
halál” esetében.(az alábbiakban részletezzük).
A STRESSZVÁLASZT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK
Selye eredeti modelljében a stressz a környezeti kihívásokra adott kóros testi válaszként
jelenik meg. Azonban, ahogy azt már korábban jeleztük, ezt a válasz közvetítésében számos más
tényező is szerepet játszik:
— 1. Az egyén jellemzői
— 2.A fizikai környezete
— 3. Az egyén számára hozzáférhető társas támogatás.
— 4. Az egyén gazdasági helyzete
— 5. Az egyén kultúrális háttere
A csecsemőkori és gyermekkori tapasztalatok szintén szerepet játszanak, ahogy fontos a

személy ítélete is arról, hogy tudja-e ellenőrizni élethelyzeteit, vagy sem.
A személyes kontroll alacsony voltának érzetét Karasek és munkatársai a stressz magas szintjével
kapcsolták össze. A személynek a saját életére, reményeire, félelmeire, ambícióira való rálátását eltérő
mértékben a korai neveltetés, és a szocio-kultúrális háttér alakítja ki. A kultúrális tényezők komplex
szerepet játszanak a stresszre adott válaszban, mely egyaránt lehet védő vagy kórképző szerepű. A
kultúra a stresszválaszt a “distressz nyelvezetébe” illeszkedő formába önti.
Hasonló stresszoroknak kitett különböző kultúrájú csoportok eltérő stresszválaszt adhatnak.,
ahogy ez a különbség az adott csoport férfiai és asszonyai között is megjelenhet.
Francia, amerikai, Fülöp-szigeti és haiti kollégiumi hallgatók között Guthrie és munkatársai a
stresszválaszok csoportonként eltérő halmozódását észlelte. Az amerikaiak gasztrointesztinális
panaszokról számoltak be, míg a franciák főként hangulati változásokat, és a gondolatok tartalmi
eltérését jeleztek. A filippinók, különösen a női hallgatók kardiovaszkuláris tüneteket említettek, mint
a szapora szívverés, vagy légszomj. A szédülés, fejfájás, rémálmok, és izomrángások többnyire női
panaszoknak tűntek mind a négy csoportban, és a szerzők szerint” egyes társadalmakban a férfiak
részéről az ilyen tünetek észlelése, és elpanaszolása társadalmilag elfogadhatatlan”.
Az adott csoport kultúrális értékei szintén védhetnek a stressztől: így a társadalmi, és családi
összetartozás erősítése, és a kölcsönös támogatás segíti az élet nehézségeivel küszködőt. A kultúrából
fakadó világkép szintén ilyen hatással lehet, mely az egyéni szenvedést az általános szenvedés
szintjére emelheti.
Azok a műveltségek, melyek az elmélkedésnek és a kontemplációnak nagyobb teret
szentelnek szemben az anyagiassággal és a versengés hajszájával, tagjaik számára stresszmentesebb
életet kínálnak. A gyermeknevelés (és a vele együttjáró stressz) is fontos további tényező, melynek
terhe egy kiterjedt nagycsaládban megoszlik a szülők és a rokon felnőttek között, ami a stressztől
védő tényező lehet.
KULTURÁLIS STRESSZ : A NOCEBO HATÁS
A kultúra nemcsak véd a stressztől, gyakran ki is válthatja azt. Így egyes kultúrális
hiedelmek, értékek, szokások növelhetik az egyént fenyegető stresszorok számát. Így például minden
kultúra megalkotja maga számára a “siker” fogalmát (szemben a “kudarccal”), a “presztízst”
(szemben az “elvesztett arccal”, a megbecsülés elvesztésével), a “jó viselkedést” szemben a rosszal, és
azt, hogy mik a “jó hírek” szemben a rosszakkal és ezek közösségenként számottevő
változékonyságot mutatnak.
Új Guineában például komoly stresszt, a megbecsülés elvesztését jelenti ha valaki nem tud
elég disznót, vagy yamgumót cserélni más törzstagokkal; a nyugati világban a fogyasztási cikkek
vásárlásában “elmaradni a Jones-éktól” jelenthet hasonló komoly szubjektív stresszélményt.
Mindegyik társadalomban az egyéneket meghatározott célok elérése, a presztízs, és az adott csoport
részéről elvárt magatartás bizonyos standardjai sarkallják.
Ezen célok elérésében megélt kudarc frusztráltságot, szorongást, depressziót vagy akár a fent
leírt giving up-given up” komplexus kialakulását eredményezhetik, még akkor is, ha azokat a célokat
egy másik társadalom tagjai abszurdnak látják.
Egyes hiedelmek közvetlenül stresszorként hathatnak, mint amikor valaki úgy éli meg, hogy
“ráolvastak”, vagy “megrontották” olyan nagyhatú személyek, kikkel szemben védtelen. Egyes
esetekben, mint amilyen a “voodoo halál” , ez akár az áldozat halálához vezethet rövid idő alatt.
Más kultúrális stresszkiváltó értékrendek között említhetjük a háborúzó magatartásformák
felértékelését, a házastársjelölt kezéért, pénzért, egyéb javakért, vagy a presztízsért magáért folyó
intenzív versengést.
A hiedelmeknek az egyén egészségére kifejtett hatására negatív és pozitív példák egyaránt

hozhatók; ahogy Hahn és Kleinman írja; “ a hiedelmek ölnek is, meg gyógyítanak is” A stresszkeltő
hiedelmek és magatartások, melyeket az adott társadalomban nevelődő személy sajátít el, mint
kulturálisan kiváltott, vagy kultúrális stressz határozhatók meg.
A stressz ezen neme az ún. nocebo jelenség példája (a latin noceo, “én ártok” igealakból)
mely tökéletes fordítottja a placebo fogalmának, és az egészségre való ártalmas hatások levárásával
társuló hiedelmeket jelenti.
A VOODOO HALÁL
A kultúrális stressz, és az antropológusok által leírt nocebo hatás legszélsőségesebb formája a

“voodoo halál”, mely “boszorkány halál”, vagy “mágikus halál” , illetve Landy szóhasználata szerint
mint “szocio-kultúrális halál” is ismert. Erről a jelenségről a világ számos részén beszámoltak már,
így Latin Amerikában, Afrikában, a Karibi -térségben és Ausztráliában is, és általában a
preindusztriális hagyományos társadalmakból érkeztek ezek a leírások. A mágikus halál során a magát
boszorkányság, varázslás áldozatának tartó személy megbetegszik, és rövid idő alatt látszólag
természetes okból meghal.
Ha egyszer az áldozatok, és környezetük elfogadja, hogy halálos ítélet alatt állnak, úgy is bánnak
velük. Ahogy azt Landy írja, a “történés rákövetkező események folyamata, a feltételezett vallási vagy
szociális vétség nyomán a bűnös személyt a varázsló az adott csoport érdekében és támogatásával
kiátkozza , pusztulásra ítéli; a halál rövid idő alatt 24-48 óra alatt beáll.”
A “KULTURÁLIS” HIRTELEN HALÁL ELMÉLETEI.
— Cannon a szimpatikus idegrendszer túlműködésével hozta azt kapcsolatba - “a támadás

vagy menekülés” válasszal, egy olyan helyzetben, amikor az áldozat (kultúrális tekintetben)
immobilizált, mozgásában gátolt helyzetben volt választási lehetőség nélkül.
— Engel szerint a vazovagális szívleállás és a szívritmuszavarok érzelmi felfokozottság, és
lélektani bizonytalanság állapotában jelentkeznek a koszorúérbetegségben szenvedők esetében,
melyek hátterében a szimpatikus aktiváltság (küzdelem-menekülés) és a paraszimpatikus rendszer
fokozott működésének (konzerváció-visszahúzódás) egyidejűsége áll.
— Lex nézete szerint ez az egyidejű aktiváció a mágikus halál jellemzője, mely állapotban az
idegrendszer túlhangolódása, vagy túlérzékennyé válása alakul ki, és az egyén fokozottan érzékeny a
mágikus eredetű halálát hirdető sugallatok, szuggeszciók, és a heveny paraszimpatikus
hyperreaktivitás vagy a vágusz eredetű halál iránt.
A “mágikus halál” a kulturális stressz válasz szélsőséges és drámai alakja. Mintegy fordítottja
a Hertz féle gyász modellnek, mert itt a “szociális halál” előzi meg a biológiai halált bizonyos, változó
idővel.
A nyugati körülmények között a hosszabb pszichiátriai kezelés, szociális otthoni tartózkodás,
vagy börtönidőszak szintén magán viseli a szociokulturális halál egyes jegyeit, ideértve az “élettér”
jelentős megváltozását, a befogadó intézményekhez kötődő új stresszorok hatását, ahogy ezt Goffman
munkájában olvashattuk.
A szociális halál jelenkori példáját mindinkább az AIDS áldozatok körében kell keresnünk.
Cassens írja le a diagnózis nyomán a megbetegedett homoszexuálisokat sújtó stresszteli szociális
következményeket. Nemcsak a testi betegséggel kell megküzdeniük, hanem a bűntudattal, a
szorongással, a feltartóztathatatlan halál tudatával, és mások előítéletével is. Ezt súlyosbítja a szexuális
intimitás elvesztése, a család és a barátok részéről elszenvedett visszautasítás, az elvesztett
munkahely, és a média szenzációhajhász cikkeinek folytonos irritáló hatása “ a bűn és büntetés
hangoztatásával”, mely csak szociális elszigeteltségüket, és számkivetettségüket erősíti.
A DIAGNOSZTIKAI CÍMKÉZÉS
A kultúrális stressz másik, bár kevésbé szélsőséges példáját kínálják egyes diagnosztikus
címkék egészséget és magatartást romboló hatásukkal: mint például az olyan tömör orvosi közlések,
mint a “Önnek rákos megbetegedése van.”, “Gyenge a szíve.” vagy “Ön hipertóniás.”
Waxler szerint ezek a diagnosztikus ítéletek mélyrehatóan befolyásolják a beteg tüneteit,
magatartását, szociális kapcsolat-rendszerét, betegségkilátását és énképét, továbbá mások felé
irányuló attitűdjét. Ebben az esetben a “gyenge szív”, vagy a “ magasvérnyomás” eredetét,
jelentőségét, súlyosságát, és kimenetelét illető képzetek vezetnek a “nocebo hatáshoz”, és az adott

diagnózisokhoz illő betegségmagatartáshoz. Az egyén önmagát betegnek, vagy rokkantnak minősíti,
családja és barátai is ennek megfelelően kezdenek viszonyulni hozzá - az étrendi szokásai, vagy
magatartása megváltoztatására bátorítják, vagy más előírások betartására késztetik. Ahogy a betegnél
láttuk, úgy környezetére is igaz, hogy a betegség jelentőségét illető kultúrális képzetek alakítják ki
attitűdjeiket.
Egyes diagnosztikai címkék, mint a “rák” is önmaguk is stresszorként hatnak fokozva a
szorongást, és a rossz előérzetet, különösen ha a személy egyébként is beteg. Hasonlóképpen maga a
kórház, vagy az orvosi rendelő is olyan közeg, mely élettani változást okozó szorongást válthat ki,
melyet tévesen betegségnek ítélhetnek. A “fehér köpeny-hipertónia” illetve a “fehérköpeny
hyperglycaemia” egyaránt ezt a jelenséget példázza.
Az előző esetben a rendelőben észlelt magasabb vérnyomásértékek otthoni környezetben
nem ismétlődnek, míg az utóbbi esetben a vércukorszint klinikai körülmények között magasabb
összevetve az otthoni vércukor tesztcsíkos ellenőrzésének értékeivel. A koszorúér-elmeszesedés
(ISZB) kínálja az utolsó példánkat arra, hogyan játszik közre a társadalom kultúrális hiedelem és
szokás rendszere a tagjait érintő stressz és betegségek kialakulásában. Ide sorolhatjuk a magas telített
zsírsavtartalmú étkezési szokásokat, a dohányzást, a mozgásszegénységet, az emelkedett vérzsírszint
és a hipertónia hátterében szerepet játszó tényezőket.
AZ A TÍPUSÚ SZEMÉLYISÉGMINTÁZAT, MINT KULTURÁHOZ KÖTÖTT ÁLLAPOT
Friedman és Rosenman munkája alapján feltehető, hogy pszicho-szociális tényezők,

bizonyos viselkedés és személyiségmintázatok főként a fogékonyabb személyekben szintén kóroki
szerepet játszhatnak. Type A Behaviour Pattern-nek (TABP) azaz A típusú magatartásmintázatnak
nevezték el azt a viselkedést, azt a krónikus küzdelmet, mely során az egyén a lehetséges legrövidebb
idő alatt próbálja elérni céljainak szinte vég nélküli sorát. A TABP-t példázó egyéneket agresszivitás,
ambiciózusság, és versengés jellemzi, munkaszomjuk sajátos “munkaholizmushoz” vezet, a határidők
szorításában élnek, türelmetlenek.Személyes életük érzelmileg sivár és tökéletlen, és a munka és a
hívatás fontosabb számukra, mint a család vagy a szórakozás.
Tartós követéses vizsgálatok tanúsága szerint az ilyen magatartásmintázatú személyeknél az
ISZB kétszer gyakoribb, mint az ilyen jegyek nélküli, harmonikusabb B típusú (TBBP) személyiségű
egyéneknél.37 Friedman és Rosenman szerint a nyugati ipari társadalom az A típus kialakulását segíti
és jutalmazza.
Ezen jegyek “képviselői” gyakran eredményes üzletemberek, politikusok, technokraták,
szakemberek, kereskedők. Ugyanakkor ennek az elismerésnek az ára a bukástól, visszaminősítéstől és
a helyzet feletti uralom elvesztésétől való folyamatos félelem. Appels arra hívja fel a figyelmet, hogy
ezek az emberek a sodró ritmusú, teljesítmény orientált, indusztrializált társadalom nyomását nem
tudják kezelni, és éppen ezért kudarcuk kapcsán még élesebben rajzolják ki a társadalom arculatát.
Az általa megvizsgált 22 társadalomban az ISZB mortalitása a hangsúlyozott “teljesítmény
orientáltsággal” mutatott korrelációt. Az Egyesült Államokban vizsgálta az ATBP és a nemek közötti
összefüggéseket Waldron , ahol az ISZB kockázatát a férfiaknál kétszeresnek találta. Véleménye
szerint a férfiak esetében a fokozott sérülékenységet a hormonális hatások mellett kultúrális tényezők
is elősegíthetik. Különösen a hagyományos férfias foglalkozásokban és szerepekben lehet az A típusú
viselkedésmintázatoknak megerősítő szerepe, míg a hagyományos női szerepekben nem.
Ezért a TABP-t, az A típusú személyiségmintázatot akár a nyugati “kultúrához kötött
szindrómának” is nevezhetjük, mely a tőkés, ipari társadalmak kultúrális értékrendjét tükrözi, ahol a
versengés, ambíció, anyagiasság, időzavar, határidők átszövik a mindennapi életet. Továbbá a
stresszteli magatartás e modellje rámutat a nyugati társadalom értékrendszerének számos
ellentmondására, és az A típusú egyén ezen ellentmondások élő megtestesülése.
Egyik oldalon társadalmának értékrendjével azonosul - Weber szavaival “a kapzsiság és a
bírvágy filozófiájával” , melyet a társadalom jutalmaz, másrészről azonban ellenséges, versengő
magatartása antiszociális, és romboló mind saját maga, mind családja, barátai és munkatársai felé . Az
értékek ezen ellentmondása - az antiszociális magatartás bizonyos formáit a társadalom állandóan
elismeri- akkor oldódik fel jelképesen, amikor “büntetését” , a szívrohamot elszenvedve, és a

kórházból elbocsátva törékeny, megszeppent és kevésbé agresszív B típusú személyiséggé válik.
A KULTURÁLIS GYÁSZ
Eisenbruch a kultúrális gyász fogalmát vezette be azon egyének szenvedéseinek leírására, akik
nem tudták feldolgozni szülőhazájuk és anyakultúrájuk folytonos és traumatizáló elvesztését.
Ez különösen a kényszerűségből elszakadt emberekre, menekültekre, száműzöttekre
vonatkozik, akik gyökereit háború vagy üldöztetés szaggatta fel. A változások, melyen az ilyen
csoportok kollektív gyászukban keresztül mennek hasonlítanak a személyes gyászra, ideértve annak
kóros, illetve atípusos formáit is.
USA és angliai bevándorlók mind fizikai, mind lélektani értelemben vett stressz válaszait számos
vizsgálat elemezte- de az egzakt mechanizmus, mely révén ezek jelenségek a migrációhoz
kapcsolódnak igen összetettek és nem értjük még teljesen.
A STRESSZ LAIKUS MODELLJEI
Az elmúlt néhány évtizedben a “stressz” fogalma a közgondolkodás részévé vált, és a

könyvek, magazinok, rádió és tévéprogramok közkedvelt témája lett. A laikus képzetek szerint a
stressz foglalja magába azt a rejtett és diffúz erőt, mely összeköti az egyént (mentális és testi
értelemben is) az őt környező társadalmi közeggel.
A stressz a boszorkányság, varázslás, rontás, igézés és más személyközi ártalmas praktikák,
vagy a “sors”, “isteni büntetés” illetve az ártó szellemektől való “megszállottság” természetfölötti
betegségokok szekularizált, evilágiasodott változatává vált.
A stressz jelenkori képzetei jól illusztrálják azt, hogy Selye eredeti elképzelése hogyan járta át
a populáris kultúrát, és ötvöződött a balsorshoz kapcsolódó hagyományos hiedelmekkel - hogyan
fedte le egymást az emberi szenvedés népi, orvosi és vallásos magyarázata e nézőpontból.
Massachusettsi tanulmányomban a pszichoszomatikus betegségben szenvedők 95 %-a a
stresszel magyarázta állapotát, bár ezalatt a fogalom alatt igen változatos elképzelések szerepeltek.
A STRESSZ LEGGYAKORIBB METAFÓRÁI:
— 1. Stressz mint nehéz súly

- ebben a képben a nehéz , láthatatlan súly, teher, vagy erő, mely az egyénre felülről
nehezedik- különösen az egyén mellére, fejére, vagy vállára- , amit igen nehéz
“viselni”. Példaként “ túl sok stressz alatt lenni”, “ nyomás alatt állni”, “ feszültségben
lenni”, “ a dolgok rám nehezednek” felhalmozódik”, “túl sok dolog feszíti a fejét” , vagy
(“nyomja a hátát.)”
— 2. Stressz mint drót vagy huzal
-ebben a képben az “idegek” mint drótok, huzalok, vonalak, gumiszalagok, vagy húrok
jelennek meg (hasonlóképpen a gitár vagy hegedűhúrokhoz). Így egyes emberek “ fel
vannak húzva”, “feszültek”, túlfeszítettek”, vagy “ki vannak pányvázva”, míg másoknál
az idegek “csattannak”, vagy “felborzolódnak”, vagy “disszonánssá” válnak.
— 3 .A stressz mint belső káosz
- a belső ellenőrizhetetlen rendellenesség, káosz, változás vagy a testben zajló folyamat.
Példaként “tajtékzik”,
“minden összezavarodott”, “minden felkavarodott” vagy “összeszorul a gyomrom”.
— 4. Stressz mint széttöredezés
- itt a stressz úgy jelenik meg, mint egy tárgyat széttörő erő, mintha egy sócserépedény, vagy
tányér törne el. Példák: “idegileg összetörni”, “ darabokra szakadni” “ megtörni”,
“összezúzott”
— 5. A stressz mint egy gép működészavara
- ebben a képben a test és az Én gép, vagy motor, amely működésképtelenné vált. Például “
idegösszeomlás”, “kiégett”, “csikorogva leáll”, “ lemerült” vagy “fel kell töltődnie”.
— 6. Stressz mint az életnedvek kiszáradása
- itt a kép az életnedvek, mint a vér, vagy az anyatej, vagy - ezekkel közös jelentéssel - benzin,
vagy gőz. Például: “ le vagyok eresztve”, vagy “üres vagyok”, “ kiszáradtam”, “
kifogyott a szufla”, “kiürülni”, “elfogyott a gőz”, “ elfogyott az energia”.
— 7. Stressz mint belső robbanás
- ez a kép, mint a termodinamikai gondolkodás terméke, a belső erők, vagy belső
nyomás biztonsági szelep nélkül hirtelen és drámaian robbanáshoz
vezethet. Például “ kirobbant a melléből”, “ felrobbanok”,
— 8. Stressz mint személyközi erő
- az első példánkhoz kapcsolódó kép, azzal a különbséggel, hogy itt az egyik személy
valahogy (tudatosan vagy tudattalanl) egy másik emberben a stresszt, vagy betegséget vált
ki. Például: “ a főnököm rengeteg stresszt okoz”, “ Vele élni rengeteg stresszel jár
együtt”, “ idegösszeroppanást kaptam tőle”, vagy “összetörte édesanyja szívét”.
A stressz érzékeltetésére gyakran használt mechanikus, vagy gépi metafórák korunk másik
gyakori képzetével is összekapcsolódnak a mindennapos szóhasználatban és a stressz irodalomban
egyaránt: és ez a modernitás veszélyes, betegségkeltő természete.
Ahogy ezek a példák jelzik, a “stressz” és az “idegesség” népi képzetei igen változóak. Az
adott szövegkörnyezet és közeg ismerete nélkül ezek aligha érthetők meg teljesen. Ennek a
kontextusnak részét képezik azok balszerencsét illető hagyományos magyarázatok, melyek a “stressz”
illetve az “idegesség” modern képzetébe épültek be. környezetére.
A NATURE/NURTURE KÉRDÉS
A természet-nevelés vita arra a kérdésre koncentrált, hogy vajon az emberi viselkedés és az
emberi lélek (beleértve az intelligenciát és a személyiséget is), valamint az embercsoportok (etnikai,
vallási csoportok, társadalmi osztályok, nemek) közt észlelt különbségek természeti adottságok vagy a
nevelés következményei-e.
A “természet” a biológikumban gyökerező, univerzális és változtathatatlan adottságként
konceptualizálódott, míg a “nevelést” mint a szociális és kulturális környezet hatását értelmezték, ami
következésképp változó és nagymértékben a helyi feltételektől függő.
A legtöbb antropológus mind a szélsőséges biológiai determinizmust, mind a szélsőséges
környezeti determinizmust visszautasítja. Az emberi viselkedés értelmezésében arra törekszenek, hogy
a kultúra, a szociális struktúra, az ökológiai feltételek, valamint az ember pszicho-biológiai természete
közti komplex kölcsönhatást ragadják meg - egy specifikus környezetben.
Ha kizárjuk a nemek közti fiziológiai különbségek szerepét, láthatjuk hogy a nemileg
differenciált két kultúra hogyan lehet - kontextustól függően - vagy protektív vagy patogén az
egészségre nézve.
Magyarul, a kulturálisan elkülönült hiedelmek és viselkedésmódok hozzájárulhatnak az
egészség-betegség különböző formáinak előidézéséhez, sajátos prezentációjához, illetve
felismeréséhez.
A NEMHEZ KÖTÖTT KULTÚRÁK ÉS A SZEXUÁLIS VISELKEDÉS
Bár a nemhez kötött kultúrák mindkét nem számára megszabják a szexuális viselkedés
normáit, a különböző kultúrákban számos variáció lehetséges a tekintetben, hogy miben is állnak ezek
a normák. Néprajzi leírásokból tudjuk például, hogy eltérések vannak a különböző társadalmak között
a házasság előtti, a házasságon kívüli, vagy éppenséggel a házasságon belüli heteroszexuális aktivitás
megengedett mértékét illetően.
A szexuális viselkedés mintázatai néhány betegség átvitele szempontjából fontosak. Ahol a
promiszkuitás és a házasságon kívüli szexuális élet általános, ott nagyobb a valószínűsége a szexuális
úton terjedő betegségek (mint a gonorrhoea, szifilisz, herpes genitalis és az AIDS), valamint a hepatitis
B és valószínűleg a méhnyak rák előfordulásának. A házasságon kívüli szexuális
viselkedés kettős standardja, különösen a prostituáltakkal való gyakori kapcsolat szintén hozzájárulhat
ezeknek a betegségeknek a fennmaradásához és terjedéséhez. A prostituáltak ebben az esetben
fertőzési gócként funkcionálnak. Az utóbbi időben fellépett AIDS járvány arra ösztönözte az
egészségneveléssel foglalkozó szervezeteket, hogy egyre inkább hangsúlyozzák a promiszkuus
szexuális viselkedés korlátozásának fontosságát mind a hetero- mind a homoszexuálisok körében. Az
anális közösülés gyakorlata, amit néhány társadalomban a serdülők a szüzesség megőrzése érdekében
folytatnak11,szintén hozzájárul e betegség terjedéséhez.
Valamely nemhez kötött kultúrába tartozás nem mindig esik egybe a szexuális viselkedéssel.
Például, világszerte meglehetősen nagy változatosság van a tekintetben, hogy a társadalom toleráns-e a
szexuális viselkedés valamely formájával szemben - mint például a férfi vagy női homoszexualitás -
amelyek a nemhez kötött kultúra megszokott normáit áthágják. Bizonyos társadalmakban a
homoszexualitás teljesen tiltott, másokban elfogadott, vagy meghatározott időszakokra vagy bizonyos
személyekre korlátozott.
Caplan úgy véli, hogy ahol nagy a termékenység és a gyermekáldás iránti igény, a szexualitás
és a termékenység konceptuálisan alig válnak el egymástól, és - mint ahogy erről fentebb már szó volt
- a biológiai nem a nem meghatározásában a fontos, bármilyen is legyen a szexuális viselkedés.
Ahol nincs akkora igény sok gyermekre (mint a modern, urbanizált nyugati világban), és ahol
a fogamzásgátló szerek könnyen hozzáférhetők, a szexualitás fokozatosan elválik a termékenységtől,
és inkább megtűrtek azok a szexuális tevékenységek, amelyek nem vezetnek terhességhez; a modern
társadalmakban ezért a nemet nem annyira a biológiai kritériumok határozzák meg, inkább a szociális
és szexuális viselkedés.
Keesing felveti azt a lehetőséget is, hogy azokban a társadalmakban nagyobb a tolerancia a
homoszexualitás iránt, ahol túlnépesedés van, ezért a népesség növekedése kevésbé kívánatos.
NEMHEZ KÖTÖTT KULTÚRÁK ÉS EGÉSZSÉGVÉDELEM
Ahogy ezt már korábban írtuk, majdnem minden kultúrában a primer egészségvédelem a
családon belüli funkció, a népi szektorban többnyire az asszonyok az egészségvédelem főszereplői - az
anyák és nagymamák. Ugyancsak a populáris szektorban az asszonyok gyakran tömörülnek gyógyító
körökbe vagy gyülekezetbe, amelyek önsegítő csoportokként működnek a tagjaik számára, mint a
Dertlesmek vagy “bánatmegosztó” csoportok a Belgiumba bevándorolt törökök körében, amelyekről
Devish és Gailly írnak, vagy olyan csoportokként, amelyek kombinálják az önsegítést a kívülről jövő
gyógyítással, mint amilyenek például a Lewis14 által leírt zar megszállottság kultuszok Afrikában,
vagy a gyülekezetek és rituális gyógyítást folytató kultuszhelyek a külvárosi közép-osztályoknál
Amerikában. A nép körében az asszonyok mindig központi szerepet játszottak, a falusi
“bölcs asszonytól” és az angliai női médium vagy spirituális gyógyító néhány vállfajától kezdve a
nem-indusztrializált világ számos női népi gyógyítójáig és a Hagyományos Szülést Kísérők-ig, amely
még mindig a szülészeti gondozás nagyját alkotja ezekben az országokban.
A modern medicina professzionális szektorán belül, bár az egészség-gondozók nagy része még
mindig nő (ápolónők, szülésznők), a jobban fizetett és magasabb presztízzsel rendelkező
foglalkozásokat általában a férfi orvosok tartják kézben.
Az orvosi hivatás valamilyen mértékben mindig az adott társadalom domináns szociális
ideológiájának és gazdasági rendszerének - beleértve a rétegtagozódást és a munka szexuális
megosztását -kifejezője. A medicina egészen a legutóbbi időkig túlnyomóan férfi foglalkozás volt a
legtöbb nyugati országban. Nagy-Britanniában, például, 19o1-ben mindössze 212 női orvos volt a
36ooo regisztrált orvosi gyakorlatot folytató közül. A medicina egészen 197o-ig dominánsan férfi
foglalkozás maradt, attól kezdve már több nő került be az orvosi egyetemekre, így 1985-re a regisztrált
orvosoknak már 23%-a lett nő. A Társadalombiztosításon (National Health Service) belül a
személyzetnek mintegy 75%-a nő az Egyesült Királyságban, bár többnyire annak alsóbb fokain, mint
az ápolónők, segédszemélyzet, konyhai dolgozók, takarítónők.
A legtöbb adminisztrátor és a legtöbb orvos férfi. Egy 1981-es statisztika azt mutatja, hogy
Angliában az általános orvosok 83%-a férfi 17%-a nő (akik közül többen csak részidőben dolgoztak),
kórházi szakorvosok 89%-a, a beosztott kórházi orvosok 75%-a férfi18. 1991-re a női általános
orvosok száma 6430-ra, azaz 25%-ra emelkedett.
A legtöbb ápolónő a kórházakban dolgozik, ahol a nemi munkamegosztás kulturális
hagyományai (más nyugati intézményekhez hasonlóan) újratermelődnek. Gamarnikow úgy véli, hogy
az orvosok és az ápolónők viszonya még ma is a viktoriánus család nemi viszonyait tükrözi, amikor
Florence Nightingale kialakította ápolási modelljét. Ez azt jelenti, hogy a kórházi struktúrában az
orvos egyenlő az apával, az ápolónő az anyával és a páciens a gyermekkel. Hatalmi viszonyokkal
kifejezve, bár az ápolónői szféra elkülönült, de még mindig alá van rendelve a férfi orvosokénak. Ezt a
véleményt jól alátámasztja, hogy az angol kórházi struktúrában egészen a legutóbbi időkig a családi
viszonyokat megtestesítő kategóriákat alkalmaztak az ápolónők közti hierarchia-viszonyok leírására,
például “dada” (nurses), “nővér” (sisters) vagy “matróna” (matrons).
Az ápolónői foglalkozás, egy csecsemő anyjához hasonlóan, intim kontaktust igényel a
páciens testével (a testfelszínnel) és ürülékeivel. Ezzel szemben az orvosok, akik viszonylag kevés időt
töltenek a páciens társaságában, és gyakorlatilag semmilyen kapcsolatba nem kerülnek a test
kiválasztási termékeivel, főként a belső biológiai folyamatokról és a test működéséről vannak speciális
ismereteik.
A NŐK ÉS A PSZICHOTROP DROGOK
Jelen kontextusban azt a szempontot vizsgáljuk, hogy mi az oka annak, hogy durván számítva
legalább kétszer annyi nőnek írnak fel az orvosok pszichotrop drogokat, mint a férfiaknak.
Az okok sokrétűek, de mindenképpen szerepet játszik a gyógyszeripar reklámhadjáratának a
befolyása. Ezeket a drogokat ugyanis a női élet feszültségeinek, szerepkonfliktusainak megoldására
szolgáló szerekként reklámozzák. A férfiak a pszichotrop drogok helyett inkább az alkoholhoz és a

dohányhoz folyamodnak.
Stimson elemzésében azt találta, hogy a hirdetésekben a nők képe 15-szöröse a férfiakénak. A
nők társadalmi helyzetét túlnyomórészt úgy mutatják be, mint ami stresszt, szorongást és emocionális
problémákat idéz elő. Gyakoriak a felfordult konyhában üvöltő gyerekek által körülvett, fáradt,
elgyötört “gondterhelt háziasszonyt” ábrázoló képek. Stimson szerint a hirdetések azt sugallják, hogy a
női szerepkonfliktusok egyre inkább már csak orvosi terminusokban definiálhatók, és hogy “bizonyos
életesemények olyan helyzetbe hozzák az embereket, amelyekben valamely drog javallata a
legmegfelelőbb”. A hirdetések a helyzethez orvosi segítséggel alkalmazkodott egyéneket ábrázolnak,
nem pedig a magának a helyzetnek a megváltoztatására irányuló törekvést.
Az asszonyi élet feszültségeinek és szorongásainak medikalizációja a szociális és személyes
problémák szélesebbkörű medikalizációjának része. Olyan problémák is az orvosi tevékenység
tárgyává válnak, mint a gyász, magány, válás, politikai megrázkódtatás, nyomor és munkanélküliség.
Része ugyanakkor a “kémiai megküzdés” irányába mutató trendnek, a stressznélküli és
fájdalomnélküli utópia keresésének.
MENOPAUZA
Ahogy a szabályos és gyakori menstruációs periódusok, a menopauza is gyakoribb tapasztalat

a modern ipari társadalmakban élő asszonyok számára, ahol hosszabb a várható élettartam, s a legtöbb
nő jóval túléli a menstruáció lezárulását.
Az elmúlt évszázad során lényeges változások következtek be a menopauza értelmezésében.
Lock36 megállapítja, hogy míg a XIX. században az orvosok azt gondolták, hogy a menopauza
betegségeket okoz, a XX. század közepe óta a menopauzát magát tartják betegségnek. Ily módon a női
életnek ez a normális szakasza is medikalizálódott, bár gyakran lényeges különbségek vannak a laikus
és az orvosi megközelítésmód között.
Kaufert és Gilber szerint a menopauza endokrin zavarként (ösztrogén-hiányként) történő
meghatározása ahhoz vezet, hogy csak azokat a szimptómákat veszik komolyan, amelyek ösztrogén-
hiánynak tulajdoníthatók (hőhullámokat, éjszakai verejtékezést, csontritkulást,vagy a sorvadásos
hüvelygyulladást), míg azokat a szimptómákat, amelyeket hormonkezeléssel nem egykönnyen lehet
korrigálni (mint a szociális vagy pszichés problémákat), ignorálják. Egy további probléma eredményez
az, hogy ha egyszer a menopauzát mint “hormon-hiány betegséget” definiáljuk, ezt már csak egy
orvos diagnosztizálhatja laboratóriumi leletek alapján, a kezelést csak az orvos írhatja elő, a nő ezzel
az orvosi rendszer foglyává válik.
A NEMHEZ KÖTÖTT KULTÚRÁK ÉS AZ EGÉSZSÉG
Egy partikuláris “nemi kultúra” által előírt nemi szerep - bármely más hiedelemhez vagy
viselkedésmódhoz hasonlóan - a kontextustól függően lehet egészségvédő vagy patogén hatású.
Amikor a nemi kultúrához kapcsolódó hiedelmek, elvárások, viselkedésformák
egészségromláshoz vezetnek, a szociális nem betegségeiről beszélhetünk.
A FÉRFI SZOCIÁLIS NEM BETEGSÉGEI
A férfikultúra jónéhány összetevőjéről elmondható, hogy hozzájárul a férfiak rossz egészségi

állapotához, vagy legalábbis növeli az egészség romlásának kockázatát. A férfiakat például arra
bíztatják, hogy igyanak több alkoholt, cigarettázzanak többet, mint a nők, legyen bennük több
versenyszellem, és vállaljanak több kockázatot a mindennapi életben.
Majd minden társadalomban a háborúskodást és a vadászatot kizárólag férfiak űzik. A férfiak -
elsősorban fiatalabb férfiak - egészségét gyakran teszik kockára a veszélyes és vetélkedő sportok,
testcsonkítás, a beavatási rítusok vagy a férfiasság nyilvános próbatételei során. Sérülés és fájdalom
esetén azt várják el a férfiaktól, hogy lehetőleg ne nyilvánítsák ki érzelmeiket, legyenek sztoikusok és
nem panaszkodjanak, s igen jó oka legyen annak, ha már orvoshoz fordulnak (különösen, ha az is
férfi).
Sok esetben ez a sztoicizmus ártalmas lehet az egészségre, mert gyakran ahhoz vezet, hogy ne
vegyék figyelembe valamely komoly betegség korai szimptómáit, vagy hogy az orvos alábecsülje a
betegség súlyosságát.
A férfi-kultúra egy másik egészségrongáló példája az A típusú viselkedés. Ezzel a
terminussal a versengő, ambiciózus, megszállott viselkedést jelöljük, s ma már tudjuk, hogy ez a
viselkedésmód nagymértékben növeli a szívkoszorú megbetegedések kockázatát. Az USA-ban
szívkoszorú megbetegedés által okozott halál kétszer annyi férfit érint, mint nőt. Waldron ezt a tényt
nagymértékben a kulturális tényezőknek, s ezen belül elsősorban a gyermeknevelési szokásoknak
tulajdonítja.
A versenyszellemet, az ambiciózusságot és az A típusú viselkedés más formáit inkább a
férfiaknál bíztatják és jutalmazzák, nem a nőknél. A férfiaktól azt várják, hogy sikeresek legyenek a
munkájukban, a nőktől azt, hogy a háztartásban legyenek sikereik. E két életszféra különböző
viselkedéseket igényel a siker eléréséhez. A szocializációnak ezek az eltérő típusai a nők számára
védelmet nyújthatnak a későbbi életben, a férfiaknak azonban nem.
A NŐI SZOCIÁLIS NEM BETEGSÉGEI
A nők, hogy megfeleljenek a kurrens női szépségideálnak, különböző “rafinált diéták”

segítségével az alakjukat is igyekeznek megváltoztatni, ez pedig igen veszélyes lehet. A túlkarcsúsítás
hozzájárul az anorexia nervosa kialakulásához.
Mindez depresszióhoz és negatív önképhez vezethet a kövér vagy a kurrens szépségideáltól
eltérő alakú nők körében. A férfiakkal ellentétben, a nők arra szocializálódnak, hogy már kis
problémák esetén is orvoshoz forduljanak, rossz közérzetüket nagyobb emocionális töltettel, például
nagy “idegfeszültségben” mutassák ki, ahogy az antropológusok a világ különböző részein egyaránt
leírják . Ez helyzet viszont ahhoz vezethet, hogy a férfi orvosok tévesen “hisztéria” vagy a
“hipochondria” gyanánt diagnosztizálják az esetet, medikalizálják az életeseményeket és a fiziológiai
változásokat, és fölöslegesen drogterápiához folyamodjanak (esetleg éppen pszichotrop drogokhoz).
Másrészt azonban az orvossal történő gyakori konzultáció lehetővé teszi, hogy bizonyos betegségeket
korán felismerjenek.
Végül, a modern ipari társadalmakban a nők fokozottan ki vannak téve a női kultúra ellentmondásos
hatásának. Egyrészt hangsúlyozva van háziasszonyi szerepük, és azt várják tőlük, hogy otthon
maradjanak a családjukkal, egyszersmind azt is elvárják tőlük, hogy válasszanak valami hivatást,
vegyenek részt a gazdasági életben. Ezek a szerepkonfliktusok sok mai nő életében növelik a stresszt.
REPRODUKCIÓ ÉS GYERMEKSZÜLÉS
A különböző kulturális csoportok között nagy különbségek találhatók a fogamzás, a terhesség

és a szülés felfogásában. Hahn és Muecke egy adott társadalom szülési kultúrájának nevezi azt az
áthagyományozott hiedelemrendszert, amely “informálja a társadalom tagjait a fogamzás
természetéről, a nemzés és gyermekáldás megfelelő feltételeiről, a terhesség alatti és a vajúdás során
szükséges teendőkről, a szülés előtti és a szülés utáni viselkedés szabályairól és értelméről.”
Számos szülési kultúrát írtak le az antropológusok mind az ipari mind a preindusztriális
társadalmak körében. A modern európai és amerikai középosztály számára például a terhesség és a
szülés - a menstruációhoz és a menopauzához hasonlóan - egyre növekvő mértékben orvosi
problémaként jelenik meg, amely orvosi diagnózis és kezelés tárgyát képezi.
Az utóbbi fél évszázad során a modern szülészet jelentős sikereket ért el az anyák és
újszülöttek mortalitásának és morbiditásának lecsökkentésében. Sok koraszülött életét sikerül
megmenteni, méhen belül diagnosztizálni lehet a veleszületett rendellenességeket, sikeresen lehet
kezelni a terméketlenséget in vitro megtermékenyítéssel, vagy más technikákkal.
Mindezen technikai sikerek ellenére a nyugati társadalmak “szülési kultúráját” - a modern
medicina más vonatkozásaihoz hasonlóan - sok nő kritizálja , számos okból . Ezek közé tartozik az,
hogy:
— 1. A mai orvosi szemlélet túlhangsúlyozza a terhesség és a szülés fiziológiai aspektusát, a
pszicho-szociális összefüggések rovására.
— 2. Arra törekszik, hogy normális biológiai eseményeket “medikalizáljon”, “orvosi

problémává” tegyen, a ezáltal a terhes nőt a passzív és függő “páciens” helyzetébe kényszerítse.
A modern szülészet filozófiai bázisát a bába-tevékenység kisajátítása és a női test tökéletlen

gépezet metaforája alkotja. A kórház egy jól felszerelt üzem, ahol tökéletes újszülötteket termelnek -
ez a beállítottság különösen Amerikára jellemző - “a szülési folyamat legkívánatosabb végterméke a
társadalom egy új tagjának létrehozása, az új anya csak másodlagos melléktermék”.
Az anya és a csecsemő konceptuális szétválasztása képezi az alapját a szülés technológiai
modelljének. Az újszülöttet elveszik az anyától, egy ápolónő veszi szemügyre, teszteli érettségét,
megfürdeti, lepedőbe bugyolálja, K vitamin injekciót ad és szemcseppet csepegtet a szemébe, s miután
megfelelően be lett vezetve (“belekeresztelve”) a technológia világába, rövid időre visszaadják az
anyának.
Ezután 4 órás megfigyelésre egy műanyag bölcsőbe helyezik. Davis-Floyd
megfogalmazásával élve, “az anyaméhet nem az anyai karok váltják fel, hanem a kultúra műanyag
méhe”. A szeparáció tovább folytatódik azzal, hogy egy újabb orvos, a neonatológus lép be az
újszülött életébe.
Davis-Floyd leírja, hogy hogy néz ki maga a szülés. Az anya orvosi technológiával körülvéve
vajúdik: külső és belső magzati monitorok, intravénás infúziók, kórlapok és egyéb eszközök a
kellékek. “Mindez kultúránk legmélyebb értékeiről és hiedelmeiről szóló üzenetet közvetíti: azt
nevezetesen, hogy a technika egy felsőbb hatalom, amelynek teljes mértékben ki vagyunk
szolgáltatva, s ezzel egyszersmind ki vagyunk szolgáltatva azoknak, akik ezt a technikát kezükben
tartják, s mintegy kegyet gyakorolva működtetik.”
A SZÜLÉS MEDIKALIZÁCIÓJA
Az orvostudomány (beleértve a szülészetet is) az egészséget, illetve a leromlott egészségi

állapotot fiziológiai funkciók, illetve diszfunkciók fogalmaival definiálja.
Az orvosi szemlélet kiemeli a terhességet a nő teljes élettapasztalatából, izolált orvosi esetként
kezelve azt. A páciens a terhesség kezdetén belép az orvosi rendszerbe, s a szülés után elhagyja azt.
Az anya számára azonban a terhesség egész életének szerves része, amelynek során új szociális
szerephez jut, s amely egyszersmind megváltoztatja anyagi helyzetét, családi státuszát, háztartási
feltételeit és személyes kapcsolatait.
A terhesség tapasztalatainak megítélésében, a sikeres kimenetel értékelésében is különbségek
mutatkoznak, sőt abban is, hogy melyiküknek kell a szülés folyamatának módszerét és ritmusát
szabályozni. Tehát alapvető ütközési pontok vannak a - rendszerint férfi - szülészorvos és az anya
között. Míg az egyik speciális ismeretekkel rendelkezik a szülésről, a másik szakértelme a saját testi
folyamatok érzékeléséből származik. Ez a folyamat egyben a nő szociális státuszának megváltozását, a
“női” státuszból az “anyai” státuszba való átlépésének fontos állomását is jelenti.
Ugyanakkor, ahogy Davis-Floyd megállapítja, a szülészet számos szertartása a társadalom
alapvető értékeinek közvetítését képezi a szülő nő felé. Véleménye szerint ezek az értékek a
következőket tartalmazzák: “a nő alávetettségét a patriarchális viszonyok között, a női test
“tökéletlenségét”, a természetes folyamatok orvosi felügyeletének szükségességét, a tudománytól és a
technikától való függőséget, az intézmények és a gépek előbbrevalóságát az egyéni hiedelmekkel és
jelentésekkel szemben.” Ezek az üzenetek nagyobb valószínűséggel közvetíthetők egy kórház
szülészeti osztályának személytelen légkörében, mint családias otthoni légkörben.
Kitzinger is megállapítja, hogy “ egy, a családtól elválasztott, hatalmas, centralizált és
hierarchikus intézményben igen nagy valószínűsége van annak, hogy a felhasznált rítusok megerősítik
a meglévő rendszert, és fenntartják a hatalmi struktúrát.”
NEM-NYUGATI TÍPUSÚ SZÜLÉSI KULTÚRÁK
Hahn és Mueck megállapítja, hogy az amerikai középosztály és más, ugyancsak amerikai

szociális és etnikai csoport (például fekete munkások, mexikóiak, kínaiak és a Laoszból származó
hmongok) “szülési kultúrája” között igen nagy eltérések találhatók.
A fehér közép-osztálybeli szülész-orvosok néhány igen alapvető elvárása teljesen idegen más
csoportok tagjai számára. Ezek közé tartozik például az, hogy a férjnek jelen kellene lennie a
szülésnél. A hagyományos gondolkodású kínaiak például azt tartják, hogy a nő és a női test termékei
veszélyesek és rontó hatásúak a férfiakra nézve, ezért elkerülik a szülés színhelyét, s még a szülést
követően egy hónapig mindenféle kontaktust kerülnek a nővel. Továbbá más tradicionális
csoportokhoz hasonlóan, jobban szeretik a női szülészeket és a női asszisztenciát.
Az a szülési technika, amit a nyugati szülészek favorizálnak, hogy tudniillik szülés közben
hanyatt kell feküdni, a nem-indusztrializált világban szinte ismeretlen. MacCormack47 - áttekintve az
e kérdésről szóló irodalmat - megállapítja, hogy “az asszonyok világszerte (Latin-Amerikától
Thaiföldön, Indián, és Sri Lankán át Nyugat-Afrikáig) a vajúdás előrehaladottabb fázisában inkább
állnak, guggolnak, vagy valamihez támaszkodva ülnek.” A bába maga is többnyire a vajúdó asszony
előtt a fölön ül. A szülés körül segédkezők gyakran igen nagy ügyességgel tudják külső manipuláció
segítségével a rendellenes fekvésű babát a megfelelő, fejjel előrenéző pozícióba fordítani. A nyugati
szülészeti gyakorlattal ellentétben a köldökzsinórt általában a placenta megszülése után vágják el. Ezt
az eljárást MacCormack szerint világszerte alkalmazzák, Vietnamban, Thaiföldön, Burmában,
Indiában, Kelet- és Nyugat-Afrikában, Jamaicában, Guatemalában és Brazíliában.
A szülést követően a legtöbb kultúrában az asszonyok számára speciális, úgynevezett
postpartum pihenési periódust írnak elő. Ez alatt az idő alatt meghatározott étrendet kell követni, és be
kell tartani bizonyos tabukat. A gyermekágyas nő ellátásáról általában más asszonyok gondoskodnak.
A pihenés és az elkülönítés időszaka általában 20-tól 4o napig tart.
A szülés utáni periódus egy további fontos jellemzője, hogy számos kultúra a szülés után
meghatározott időre tiltja a szexuális érintkezést a házastársak között. Ez a tilalom néhány hónapra is
kiterjedhet. Az USA-ban élő hagyományőrző kínaiak körében ez a tilalmi időszak 1oo napig tart.
FOGAMZÁSGÁTLÁS, ABORTUSZ, CSECSEMŐGYILKOSSÁG
A fogamzásgátlással, az abortusszal és a csecsemőgyilkossággal szemben kultúránként igen

eltérő attitűdöket találunk - bár ezek mindegyikét a népességszabályozás speciális formájának
tarthatjuk.
A csecsemőgyilkosságot gyakorló társadalmakban például a populáció mérete, az
élelemkészlet, illetve az általuk elfoglalt niche (élettér) jellege indokolhatja a csecsemők megölését.
Némely esetben csak az egyik vagy a másik nemű gyermeket ölik meg, mint Brazília egyik indián
törzsében, a teneteharáknál.
Keesing megállapítja, “nincs kétség afelől, hogy a múltban a véges térrel és véges forrásokkal
rendelkező emberek szerte a világon gyakorolták a csecsemőgyilkosság módszerét - mindkét nemű
vagy csak a nőnemű csecsemők megölésével -, hogy ily módon korlátozzák a népesség létszámát. Egy
kultúra “népességpolitikája” megnyilvánul az abortuszhoz való viszonyban is.
Lehetséges igen széleskörű tolerancia, bizonyos körülményekre korlátozott elfogadás, de
lehetséges nagyon szigorú tilalom is, amit nem befolyásol a magzat életkora, vagy bármely más ok
sem. A nyugati világban két téma körül sűrűsödnek az abortusz körüli viták.
Az egyik azt a kérdést érinti, hogy vajon a nőnek joga van-e a saját teste és a saját
termékenysége fölött rendelkezni, a másik a magzat státuszára vonatkozik, azaz a kérdés az, hogy
tekinthető-e a magzat a társadalom bármely más tagjával azonos jogállású “személynek”, vagy pedig
csupán sejtek halmazának.
FÁJDALOM ÉS KULTÚRA
A fájdalom valamilyen formában a mindennapi élet elválaszthatatlan része. A fájdalom több,
mint pusztán egy neurofiziológiai esemény; mindig társulnak hozzá szociális, pszichológiai és
kulturális tényezők, melyeket szintén számításba kell venni.
— 1. Nem minden szociális vagy kulturális csoport reagál a fájdalomra teljesen azonos
módon.
— 2. Azt, hogy az ember a fájdalmat - mind a sajátját, mind másokét - hogyan érzékeli és
hogyan reagál rá, a kulturális és szociális háttér is befolyásolja.
— 3. Arra, hogy az emberek hogyan közlik fájdalmukat az egészségügyi szakemberrel vagy
másokkal, illetve, hogy adnak-e róla közlést egyáltalán, szintén befolyást gyakorolnak szociális és
kulturális tényezők.
FÁJDALOMMAGATARTÁS
Fiziológiai szempontból a fájdalomegyfajta jelzés, amely egy testszövet sérülésére vagy

valamely fiziológiai működési zavarra hívja fel a figyelmet. Fájdalom akkor keletkezik, ha az ideget
vagy az idegvégződést a szervezet belsejéből vagy a környezetből ártalmas inger éri. A fájdalom ezért
egy potenciális veszélyekkel teli környezetben létfontosságú a szervezet védelme és túlélése
szempontjából.
PRIVÁT FÁJDALOM
A fájdalom, Engel megfogalmazása szerint, privát adat azaz, amikor tudni szeretnénk, hogy
egy adott személynek vannak-e fájdalmai, attól a személytől függünk, aki e tényt számunkra -
verbálisan vagy nem-verbálisan - jelzi. Amikor ez megtörténik, a fájdalom privát megtapasztalása és
érzékelése egy szociális, nyilvános eseménnyé változik; a privát fájdalom nyilvános fájdalommá válik.
Egyes kultúrákban a képesség arra, hogy a fájdalmat arcizom rándulás - vagyis
fájdalommagatartás produkálása - nélkül viseljék el, a férfi státusz egyik ismertetőjegye, és az ilyen
próba a gyermekkorból a férfikorba történő átmenetet megjelölő beavatási szertartások része.
A Nagy Síkságon élő cheyenne indiánok körében például fiatal férfiak, hogy bizonyságot
tegyenek igazi férfi mivoltukról és társadalmi presztízst nyerjenek, a Naptánc szertartás keretében
rituális önkínzásnak vetik alá magukat - például oly módon, hogy a mellkasi bőrükön átszúrt horgok
segítségével egy póznára függesztik fel magukat, és panaszszó nélkül viselik el a fájdalmat.
NYILVÁNOS FÁJDALOM
A fájdalommagatartás - s mindenekelőtt ennek akaratlagos oldala - szociális, kulturális és

pszichológiai tényezők befolyása alatt áll. Ezek meghatározzák, hogy a privát fájdalom egyáltalán
lefordítódik-e fájdalommagatartásra, továbbá azt, hogy ez a magatartás milyen formát ölt, és milyen
szociális keretben jelenik meg.
Az egyén döntése arról, hogy a privát fájdalmat lefordítja-e nyilvánosra, részben a fájdalom
jelentőségének értelmezésétől függ; hogy például ezt normális, vagy abnormális fájdalomnak tekinti-
e - az utóbbira nyilván nagyobb valószínűséggel célszerű mások figyelmét felhívni.
Az emberek ezeket a fájdalommal szembeni attitűdöket a korai életszakaszban sajátítják el,
annak részeként, ahogy egy meghatározott családban és közösségben felnőnek, és ez lényeges részét
képezi az adott kultúra gyermeknevelési gyakorlatának.Noha a fizikai fájdalom rendkívül erőteljes és a
pszichét súlyosan terhelő tünet, megértése mégis csak kulturális kontextusban lehetséges, úgy, hogy a
bajok szélesebb spektrumának részeként értelmezzük.
Ahol a fájdalmat egy magatartási botlásért kapott isteni büntetésként értelmezik, a szenvedők
esetleg nem fognak erőfeszítéseket tenni enyhítése érdekében. A fájdalom panasz nélküli elviselése
már önmagában a vezeklés egy formájává válik.
Ugyanezért az orvostól fájdalmasabb kezelési mód, például sebészeti beavatkozás vagy
injekció alkalmazását kérhetik. Hasonlóképpen, ha a fájdalmat morális vétkek
következményének tekintik, erre megfelelőbb válasz lehet a szenvedő által önmagára kimért vezeklés,
böjt vagy imádság, mint az egészségügyi szakemberrel való konzultáció.
Ha pedig más személy rosszindulata - például varázslat, boszorkányság, rontás - a fájdalom
feltételezett oka, a fájdalom enyhítésének olyan indirekt stratégiája lehet megfelelő, mint például az
ördögűzés szertartása.
Az egyén akkor számíthat maximális figyelemre és együttérzésre, ha fájdalommagatartása
megegyezik a társadalom arra vonatkozó véleményével, hogy a fájdalmat átélő embernek hogyan kell
szenvedésére felhívnia a figyelmet - vajon emócióinak túlzó kimutatásával-e, vagy viselkedésének
csendes megváltoztatásával. Ahogy Zola6 megfogalmazza: Az, hogy bizonyos jelek milyen fokú
figyelmet váltanak ki, attól függ, hogy milyen mérvű az “illeszkedésük” a társadalom alapértékeihez.
Ily módon tehát az egyén és a társadalom között egyfajta dinamikus kapcsolat áll fenn (ezt
illusztrálja a 7.1 ábra), melyben a fájdalommagatartás és a rá adott válaszok időbeli
kibontakozásukban kölcsönösen befolyást gyakorolnak egymásra.
Noha szükséges, hogy a fájdalmat elszenvedő ember állapotát értékelő orvos tisztában legyen
a kulturális befolyás szerepével, mégis minden esetet mindig egyedileg kell értékelnie - és feltétlenül
kerülendő, hogy általánosításokat vagy sztereotípiákat alkalmazva próbáljuk megjósolni, hogy egy
adott szociális, kulturális vagy vallási háttérrel rendelkező egyén hogyan fog a fájdalomra reagálni.
KULTÚRA ÉS FARMAKOLÓGIA
Az orvosságok hatása az ember fiziológiai és érzelmi állapotára sokszor nemcsak a
farmakológiai sajátosságoktól függ. Számos egyéb faktor, mint a személyiség, a szociális és kultúrális
háttér növelheti vagy éppen csökkentheti ezt a hatást, és egyben felelős az emberek változatos
reakciójáért a gyógyszerekre.
A “teljes gyógyszer hatás
Claridge (1) kimutatta, hogy bármely gyógyszer hatása számos tényezőtől a függ a
farmakológiai hatás mellett.
— 1. Maga a gyógyszer sajátosságai (mint az íze, alakja, színe, neve)
— 2. A gyógyszerszedő tulajdonságai (kora, előzetes tapasztalatai, műveltségi szintje,
személyisége, szocio-kulturális háttere)
— 3. A gyógyszert felíró, vagy javasoló tulajdonságai (személyisége, kora, attitűdje,
foglalkozási státusza, tekintélye)
— 4. Az a helyzet, ahol a gyógyszert felírták- a “drog-helyzet” (mint az orvos rendelője, a
kórházi osztály, laboratórium, vagy szociális esemény)
Mikrokontextus: a gyógyszerhasználat fizikai környezete.
Makro-kontextus a gyógyszerszedés szociális, kultúrális, gazdasági, és politikai háttere.

Magában foglalja a hozzákapcsolódó morális és kultúrális értékeket, amik bátoríthatják vagy
gátolhatják a használatát, az érvényes szocio-ökonómiai környezetet, a szegénységi szintet vagy
munkanélküliséget, a gyógyszergyártás mögötti gazdasági erőket, a gyógyszerek reklámozását és
eladását, a szociális hátteret, amiben a gyógyszerszedés folyik - mint a család, barátok, gyógyítók vagy
éppen a kábítószer élvezők szubkultúráját.
Minden gyógyszerszedésnél (függetlenül attól, hogy milyen gyógyszerről van szó) a makro-
kontextus kultúrális értékei és a gazdasági helyzet bizonyos mértékben mindig hatást gyakorol a
mikro-kontextusra. Például megerősíthetik a gyógyszernek egy típusát, megjelenési formáját,
használatának meghatározott módját, illetve befolyásolják azok tulajdonságait, akik ajánlják a
gyógyszert (pl. orvosok, nővérek).
A PLACEBO HATÁS
A placebo effektus tulajdonképpen a teljes gyógyszerhatáson alapul maga a gyógyszer farmakológiai

hatásának jelenlétén kívül. Az utóbbi években számos kutatás vizsgálta a jelenséget. Ez az elsősorban
orvosi környezetben végzett kutatás más jelenségekre is rávilágít, mint a gyógyszerhez való addikció,
habituáció, alkoholizmus, és számos kultúra gyógyítási rituáléjának terápiás hatása.
Wolf : “bármely olyan hatás, ami tulajdonítható a gyógyszernek, az italnak, vagy a

gyógyszerszedés szituációjának, de nem a farmakodinámiás vagy speciális tulajdonságának.”
Shapiro : bármely terápiás célból történő gyógyszerszedés pszichológiai, fiziológiai vagy

pszichofiziológiai hatása, ami független vagy csak minimális mértékben kapcsolódik a gyógyszer
farmakológiai hatásához, vagy a folyamat speciális tényezőihez, és ami pszichológiai
mechanizmusokon keresztül hat.”
Benson és Epstein irodalmi összefoglalójukban rámutattak, hogy a placébók gyakorlatilag a

szervezet bármely szervére hatással lehetnek. Számos esetben segíthetnek a placébók, mint az angina
pectoris, reumatoid és degeneratív artritis, fájdalom, szénanátha, fejfájás, köhögés, peptikus fekély, és
esszenciális hypertenzió. Pszichológiai hatásként segíthetnek a szorongásos kórképekben,
depresszióban sőt még a schizofréniában is.
Levine és mtsai posztoperatív fogfájást váltottak ki placébóval, ami naloxonra elmúlt.

Feltételezik, hogy a placébo analgéziát endogén opiátok vagy endorfinok okozzák, amit a naloxon
ellensúlyoz.
A placébók egyéb fizikai hatásait még mindig kutatják.
A placébók, legyenek azok gyógyszerek vagy egyéb kezelési módok, általában kultúrához kötöttek,
meghatározott szociális és kultúrális környezet irányítja és hitelesíti mind a placebót, mint a placebót
nyújtó személyt.
A placebo működhet egy kultúrális csoportban, míg teljesen hatástalan lehet egy másikban. Adler és
Hammet (7) szerint a placébo hatás minden gyógyítási folyamat alapeleme, és tágabb értelemben véve
a mindennapi életnek is fontos komponense.
— 1.: A gyógyítási folyamatban résztvevők. (beteg, gyógyító, megfigyelő) egy megosztott
kognitív rendszer részesei.
— 2.: Kapcsolat teremtése egy kulturálisan meghatározott szülő figurával (a gyógyító)
A megosztott kognitív rendszer a csoport kultúrális hátterére, világnézetére vonatkozik, arra,
hogyan érzékelik, magyarázzák és értik meg az emberek a valóságot, különösen az egészség-betegség
és a “balsors”, a szerencsétlenségek előfordulását.
A placébo hatás másik komponense a társadalom tagjaitól vagy kiemelkedő embereitől mint a
gyógyítóktól való függőség, ami legyen bármilyen, egyházi vagy világi formájú, a gyógyítók olyan
mértékű szociális tekintéllyel és tisztelettel és hatással rendelkeznek, ami a szülői szerephez
hasonlítható. A kapcsolat terápiás hatása valószínűleg az eredeti anya-gyermek kapcsolathoz kötődő
ősbizalom felelevenítésén alapul.
Adler és Hammett szemszögéből mindezek a szempontok szükséges és elégséges
komponensei a placébo hatásnak, amit az embereknek a placébo nyújt, az, amit az élettől várnak, a
jelentés érzése, a hasonló világnézetű csoport tagjai nyújtotta biztonság, a gondoskodó, szülői típusú
felettes figurával való kapcsolat. Mindezek a szempontok a nyugati gyógyítási rituálék részét, az
orvos-beteg kapcsolat részét alkotják.
Bármilyen gyógyszernek, amit ebben a specializálódott rendszerben felírnak, van valamelyes placebo
hatása is.
Joyce szerint, minden orvos által felírt gyógyszernek van placébo vagy szimbolikus
komponense is, legyen az farmakológiailag aktív vagy sem.
Például Shapira és mtsai a szorongás kezelésére használt gyógyszereket színük szerint
vizsgálta 48 pszichiátriai ambulancián kezelt betegen. Eredményei szerint a szorongásos és fóbiás
tünetek legjobban a zöld, míg a depressziós tünetek legjobban a sárga tablettára reagáltak. A sárga
tablettákat kevésbé szívesen vették be a betegek szorongásuk kezelése érdekében. Az is fontos, a
felíróhoz képest mennyire része a közös kognitív rendszernek, és milyen személyiségvonásokkal
rendelkezik. Többször megkísérelték az úgynevezett placébo típusú személyiséget leírni, kik azok,
akik hajlamosabbak placébo válaszra. A fent említetteken kívül a szorongás, az érzelmi függőség, az
éretlenség, szegényes személyes kapcsolathálózat, és alacsony önértékelés hajlamosít placébóra.
Ahogy Adler és Hammett-től idéztük korábban, a placébo pótol valamit, ami hiányzik a beteg
életéből: az értelem, biztonság, valakihez tartozás, a felíró szülői gondoskodása. Valójában minden
beteg ember többé-kevésbé mutatja ezeket a jellegzetességeket, különösen a súlyos betegek. Ez a fajta
szorongás, változékonyság, függőség növeli a gyógyítási rituálék placébo hatását.
A placébo hatás éppúgy sajátja a nem hagyományos drogoknak, mint a dohány, alkohol,
kemény drogok (később tárgyaljuk). A “felíró” tulajdonságai, legyen az a pincér, mixernő,
drogelosztó, valószínűleg hozzájárulnak a teljes gyógyszerhatáshoz: éppúgy, mint az atmoszféra, ahol
a “bevétel” történik, legyen az étterem, bár, vagy a drogosok “céllövöldéje”.
Összefoglalva, a placébo hatás mind a farmakológiailag aktív, mind az inaktív
gyógyszereknek a sajátja, bár ez utóbbi sokkal színesebben leírható, mint az előbbi.
Jelen van az új gyógyszerek kettős vak próbájánál is, ahol rendszeresen a kipróbáló páciensek 1/3-a
placébo választ ad. Az olyan orvosok, akik hajlamosak csak a fiziológiai adatokra figyelni, és minden
fizikai változás okát megmagyarázni, hajlamosak lebecsülni ezt a hatást, hogy ez csak placébo, tehát
nem valódi gyógyszer.
Ezenfelül meg kell jegyezni, hogy a beteg elvárását, hitét, a jó orvos-beteg kapcsolatot a világ minden
táján, minden emberi kultúrában végig a történelem folyamán felhasználják a gyógyítók.
GYÓGYSZERFÜGGŐSÉG ÉS ADDIKCIÓ
Gyógyszerfüggőség Lader a gyógyszerfüggőséget a következőképp definiálta:

“A gyógyszer pszichológiai hatásának megélésének szükséglete.
Két típusa van ennek a szükségletnek.
— a: beteg vágyakozhat a gyógyszer kiváltotta tünetek vagy hangulatváltozás után, mint
eufória, feszültség csökkenés,
— b: a beteg szedheti a gyógyszert azért is, hogy elkerülje a megvonásos tüneteket.
A személyiség és a szocio-kultúrális faktorok éppolyan fontosak, mint a használt gyógyszer
farmakológiai hatása mind a pszichológiai, mind a fizikai addikcióban. Hogy megérthessük
mindezeket a jelenségeket, és azt a szociális és kultúrális kontextust, amiben a gyógyszerfogyasztás,
felírás folyik, és mindazokat az összetevőket, amik a teljes gyógyszerhatáshoz hozzájárulnak,
mindezeket számba kell vennünk.
A gyógyszerszedés szimbolikus jelentése nagyon fontos komponense a pszichológiai
függőségnek.
Mind maguk a pszichotróp szerek, mind a felírásuk felfogható több jelentésű szimbólumnak (ld. 9.
fejezet), aminek az ereje a felírás rituáléjában rejlik, és ami nagyon különböző dolgokat jelent a beteg
és a körülötte lévők számára.
Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy a gyógyszer magában foglalja a felíró orvos
gyógyító tulajdonságait.
A pszichotróp szerek használata beágyazódik a szociális értékek és elvárások hálójába, a makro
kontextus kiemelkedően fontos része. Ebben az elrendezésben, a gyógyszert a kapcsolatok
megerősítésére lehet használni, hogy a beteg viselkedését és érzelmeit a konformitás felé vigye, a
normál viselkedés idealizált modelljével.
DROG ADDIKCIÓ
A fizikai dependenciában vagy addikcióban szociális és kultúrális hatások is szerepelnek.

Claridge kimutatta, hogy a fizikai és pszichológiai dependencia közötti különbségtétel inkább
elméleti, mint reális:
“A kimutatott addikció csak végstádiuma a gyógyszerszedés azon kontinuumának, ami
mindannyiunkat érint. A legtöbb, még a legelőkelőbb városlakó is használ kémiai komfort fokozó
anyagokat, a legtöbb közülük pszichológiailag káros, akár kis mennyiségben is fogyasztva.” Ilyen
kémiai komforterek a tea, kávé, dohány, pszichotróp szerek, és természetesen az alkohol. A kultúrák
különböznek abban, hogy milyen körülmények és milyen szabályok befolyásolják használatukat.
ALKOHOLFÜGGÔSÉG
O”Connor rámutatott, hogy “ha valaki egy adott társadalom ivási attitűdjeit és szokásait
vizsgálja, megért valamit megért az ivás patológiájából vagy az alkoholizmusból.” Érdemes
megfigyelni egy csoport kulturálisan meghatározott normál ivási szokásait, hogy megértsük az ivás
abnormális formáit is, ami benne foglaltatik.
Ezen az alapon O”Connor a különböző kultúrákat 4 csoportba osztotta az ivással kapcsolatban:
— 1. absztinens
— 2. ambivalens
— 3. megengedő
— 4. engedékeny kultúrák
Ez a csoportosítás azokra az ivással kapcsolatos attitűdökre utal, ami normális mindennapi
életre és a részegségre irányul. Öt változó befolyásolhatja a felnövekvéstől egész a jelen helyzetig az
ivási viselkedést, mint a normális mind a kontrollálatlant.
— 1. A családi ivás.
Isznak-e és milyen gyakran a szülők, van-e ivási probléma a családban, és szülői helytelenítés a
gyermek ivása irányában
— 2. Családi szerkezet
Különösen a döntéshozási stílus, vajon a gyerekre vonatkozó döntéseket egy szülő hozza, vagy
mindkettő közösen, és milyen a kifejezett szeretet mértéke, és a kölcsönös támogatás a családban.
— 3. Egyéni változók.
Különösen a teljesítmény orientáció, hatékonyság és autoritás -. Úgy vélik, az autoritárius családforma
olyan embereket teremt, akik speciális személyiségszerkezettel rendelkeznek, kialakul egy kifejezett
igényük arra, hogy ők legyenek az egyedüli döntéshozók, és ez az attitűd megalapozza az ivási
problémákat.
— 4. A hitves ivási viselkedése.
Az alkoholizmus sokkal gyakoribb, ha a jegyes vagy házastárs szintén keményen iszik.
— 5. Iszákos környezet.
Amiben az egyén él megnöveli az ivás prevalenciáját, az ital hozzáférhetőségét a szocio-kultúrális
környezetben, magába foglalva a szociális, rituális vagy ünnepi alkalmakat.
A változók ezen öt csoportja együtt felelős számos ivási minta különbségért, ami a különböző
etnikai és kultúrális csoportban előfordul, és segít megérteni vajon egy meghatározott csoportban
miért valószínűbb, hogy valaki problémás ivóvá válik. Mindemellett magába kell, hogy foglalja a
különböző csoportok szocio-kultúrális környezetét, kezdve a szegénység, munkanélküliség,
tehetetlenség érzésétől amik mind az alkohol túlfogyasztásának prediszpozíciója lehet:
O’Connor hasonló modellt fejlesztett ki, hogy megmutassa, hogy különböző csoportoknál,
amelyek különböző mértékben fogyasztanak alkoholt az alkoholizmus alacsonyabb incidenciája
milyen szokássokkal és attitűdökkel párosul.
Ezek a következők:
— 1. Találkozás az alkohollal már a korai életszakaszban egy erős családi vagy vallásos
csoportban.
— 2. Alkohol használata nagyon hígított formában (ami alacsony véralkohol szintet
eredményez)
— 3. Az alkoholt ételnek tartják és általában étkezésekkor fogyasztják
— 4. A szülők is mérsékelt ivó példát mutatnak.
— 5. Az ivásnak semmiféle morális fontossága nincs, sem virtus sem a bűn irányában.
— 6. Az ivást nem tartják a felnőttség vagy a férfiasság bizonyítékának.
— 7. Az absztinencia szociálisan elfogadott.
— 8. Az italosság szociálisan nem elfogadott, és nem gondolják, hogy stílusos, komikus vagy
tolerálható.
— 9. A csoport tagjai között széles egyetértés mutatkozik az ivási szabályok tekintetében,
hogy ezek a normák vezetik az ivási viselkedést.
További, ivást befolyásoló tényező az a környezet (mikrokontextus), ahol az ivás történik,
(mint kocsma, klub, bár, étterem, vagy otthon) és hogy milyen szociális funkciót töltenek be ezek a
helyzetek. Mindegyik kontextusnak megvan a maga felhívó szabálya ami az ivási viselkedést
befolyásolja, beleértve, hogy hogyan és mit lehet inni, és ki iszik kivel.
DOHÁNYZÁS
A dohányzás, mint a tea, kávé, alkohol és pszichotrop drogok sokszor használt kémiai
komfortokozó. És ugyanúgy, mint más komforter esetében a dohányzásnál sem magyarázható a
pszichológiai függőség csak a nikotin farmakológiai hatásával.
Szociokulturális hatások szintén fontos szerepet játszanak annak meghatározásában, ki
dohányzik, milyen körülmények között, és miért. Éppúgy, mint az alkoholfogyasztásnál, fontos
megérteni a dohányzás szimbolikus jelentését, mind a dohányzó egyén, mind a körülötte lévők
szempontjából. Néhány esetben a kultúrális háttér megvédhet a dohányzással és hatásaival szemben.
Az USA-ban, úgy tartják, hogy a dohányzás az egyik legfőbb oka a betegségeknek és a

halálnak, és kb. 400.000. halálért felelős évente, (47) a dohányzással összefüggő betegségek költségei
becslés szerint 27 billió dollárt jelentenek.
Reeder kimutatta, hogy az USA-ban és Európában a cigaretta fogyasztás 1930 óta emelkedik,
a dohányzás elleni propaganda ellenére. Míg a felnőtt dohányzók száma az USA-ban csökkent, a
tizenéveseké nő. A dohányzók megoszlása is változik, a férfiaknál csökken, míg nők között emelkedik
a dohányzás aránya. Azok a nők és férfiak, akik 21 évesek voltak a felmérés idején, még ma is
dohányoznak, bár az 50 éves férfiak egy része abbahagyja. A dohányzási arányok alacsonyabbak az
iskolázottabb csoportokban, bár ez az állítás kevésbé igaz a nőkre. Általában a dohányzás
prevalenciája nagyobb azok a nők között, akik dolgoznak, mint akik otthon vannak.
A felsőbb társadalmi osztályokban a férfiak, kevésbé valószínű, hogy dohányozni fognak, míg
ugyanabból a nőknél sokkal gyakrabban. Reeder ezeket az ellentmondásos statisztikai adatokat a nők
társadalmi szerepváltásával hozta kapcsolatba. A szociális és gazdasági élet minden részletében,
észlelhető általános tendencia az egyenlővé válás igénye és a dohányzási adatok ezt a tendenciát
követik. A szocio- ökonómiai státus minták késnek, a dohányzási viselkedés egyúttal mintegy a
megnövekedett szociális erő indikátoraként szerepel.
A kemény dohányzással kapcsolatos egyéb tanulmányok vizsgálatai a cigarettázó erőtlenségét,
és az anómia és a mindennapok hiábavalóságának érzését mutatják. Más vizsgálatok alapján a magas
felnőtt dohányzási adatokkal, a szocioökonómiai státus csökkenése, (férfiakban) és az elválasztás és
szeparáció érzése korrelál. Tizenévesek közül általában a kevésbé sikeresek, csonka családból
származóak dohányoznak. Mint az alkoholnál, itt is igaz, hogy a tizenévesek nagyobb valószínűséggel
fognak dohányozni, ha a szüleik, testvéreik, barátaik is, és valószínű, hogy ennek a viselkedésnek az
alapja az imitáció és a szereptanulás, szerepmodellálás.
Számos ember azon túl is dohányzik, hogy állandóan hallja a kormányok egészségmegőrző és
egyéb szervezetek a veszélyre óvó figyelmeztetéseit. Például Marsh és Matheson (50) a dohányzással
kapcsolatos elképzeléseket tanulmányozták 2700 angol dohányzó, 1200 nem dohányzó, 16-66 éves
között. A dohányzók 45 százaléka visszautasította azt a feltételezést, hogy ők jobban ki vannak téve
szívbetegségeknek, ami a dohányzás következménye, csak 14 százalék fogadta el ezt teljesen, és 11
százalékuk, hogy tüdőrákot okozhat.
Doberthy és Whitehead szerint a cigarettázás azért is marad fenn széles körben, mert rengeteg
szociális üzenetet kommunikál a család és a barátok között. Jelezheti a többi ember felé, hogy:
“beszélgessünk, nyugodjunk meg együtt”, “egyedül akarok lenni”, “nem akarom Neked elmondani,
hogyan érzek”. A dohányzás éppúgy mint az alkohol számos szociális szerepet tölt be, segít a szociális
kohézió létrehozásában vagy éppen a szociális visszahúzódásban.
A dohányzás azonban nemcsak addig tart, amíg az anomia, ignorancia, vagy a cigaretta szociális
üzenetként való felhasználása. A dohányzás általános képe magába foglalja a cigaretta termékek,
használat és reklámok iránti figyelmet. Nichter és Cartwright megbecsülte, hogy (52) 12,5 billiót
költenek évente hirdetésekre és megelőzésre.
A fő dohánygyártók Kína, USA, USSR, India és Brazília. A világ összes cigarettájának 37

százalékát állami monopóliumban lévő üzemekben gyártják, a dohányipar ezrével kínál állásokat,
kiterjedt hirdetőipara van és adót fizet a kormánynak és valutát jelent az országoknak. A többi piacot a
nemzetközi hét nagy csomópont uralja. A Bulletin a gazdasági háttérrel szemben felhozza a
kormányok idegenkedését, hogy közreműködjön a dohánygyártásban, aminek okát demonstrálja az
elkerülhető betegségek és halálok olyan skálája, amit nem lehet összehasonlítani egyetlen jelenleg
elérhető termékével az emberi fogyasztóiparnak.
GYÓGYSZERÉSZET A FEJLŐDŐ ORSZÁGOKBAN
Az antropológusok kimutatták, hogy különböző kultúrák és különböző csoportok ugyanazon

kultúrán belül ugyanazt a gyógyszernek másképp használják. Visszahelyezve a helyi kultúrális és
szociális kontextusba használatuk gyakrabban alapul öröklött tradíciókon és hiteken, mint modern
orvosi kritériumokon.
A gyógyszerhasználatot nagy informális szektorát írták le a Harmadik Világ sok

társadalmában, megkülönböztetve az orvostudomány által használt “formális” használattól, bár sok
átfedés tapasztalható a kettő között.
Sok fejlődő országban az a gyógyszer, ami csak felírás útján kapható a nyugati világban,
számolatlanul vehető (bár gyakran igen magas árért) a helyi patikákban, terjesztőknél, utcai árusoknál,
vagy gyakorló orvosoknál vagy gyakorlatlan népi gyógyásznál (injekciózók).
Sok nyugati gyógyszernek nagyon hasznos szerepe van a fejlődő országokban, különösen az
egészségügyiek vagy a gyakorlott szociális munkások kezében.
Ahogy az egyéb kémiai komfortereknél, a pszichotróp drogoknál korábban leírtuk, a

tablettában vagy az injekciós tűben való hit nem biztosít megfelelő megoldást a szociális és
pszichológiai stresszre, amivel a harmadik világnak szembe kell néznie. Bár ezeknek az
orvosságoknak a gyógyításban, megelőzésben szerepük van, ezeknek a szegény országok egészségi
problémáinak zöme nem oldható meg csupán drága antibiotikumokkal és egyéb gyógyszerekkel.
Általában megnőtt a veszélye a gyógyszeres kezelés túlhangsúlyozásának, különösen a tüneti
kezelésnek az oki kezelés helyett, “erőltetni azt a gondolatot, hogy betegségek megoldása a
gyógyszerfogyasztásban van, inkább mintsem az életfeltételek változtatásában.”
Nem lenne praktikus eltüntetni az informális szektort, mivel ez a népességet nagyon
depriválná azáltal, hogy megfosztaná a modern gyógyszerektől. Ezért a legfontosabb csökkenteni a
gyógyszerek fontosságát, kizárni a veszélyes és haszontalan gyógyszereket ebből a szektorból, és
megalapozni az eladók és a kliensek tudását is a gyógyszer helyes használatáról.
SZENT GYÓGYSZEREK
Sok kultúrában a gyógyszereket mint szent anyagokat is használják, vallási rituálék,

ördögűzések, gyógyítások részeként, és néhány szociális interakció során.
A szociális ételek, fogyasztásuk egy speciális embercsoport összetartozását és folyamatosságát
szimbolizálja. Az alkohol a legáltalánosabb rituális drog az egész világon, aminek néhány szociális és
vallásos alkalmazásáról már szóltunk. Egyéb ilyen általánosan használt anyagok, amik fontos rituális
és szociális szerepet töltenek be, a kémiai komforterek, a dohány a tea és a kávé.
Néhány közösségben a hallucinogéneket használják, hogy transzcendens állapotba jussanak,

és ebben a transzállapotban a drog erejével rendelkeznek. Ilyen rituálék órákon, néha napokon át
tartanak. Néha a drogot csak a sámán vagy rituális gyógyító használja, akinek a víziója felfedi az
egyéni vagy kollektív szerencsétlenség forrását. Dobkin de Rios például leírja ayahuasha hallucinogén
használatát népi gyógyítók által, (ayahuasqueros) Iquitos nyomornegyedében, Peruban. A rituális
gyógyítás részeként a gyógyító megissza az ayahuascat, és a drog keltette látomások és élmények
segítenek meghatározni a betegségeket (mint rontás, ördög tekintete, susto) és azt is, hogy hogyan
lehet kezelni.
A középkori Európában néhány hallucinogént boszorkányosság céljából italokban használtak,
vagy kenőcsként dörzsölték a bőrbe. Ilyen volt a belladonna (Atropa Belladonna), a hiosciamus niger,
a nadragulya (mandragora officcinarum) és a muszkarin (amanita muscaria).
Bár a legtöbb hallucinogénnek igen erős hatású, használatuk kultúrális kontextusa szintén
befolyásolja az élményt. A rituálé során például befolyásolja a hatást a rituálé szerkezete és ideje, a
résztvevők elvárásai és viselkedése éppúgy mint a sámán víziójának formáló ereje, és az, hogy hogyan
kommunikálnak a többiek.
A jól ismert hallucinogén drogok között amit ma rituális kontextusban használnak, a marihuána
(Cannabis Sativa, Cannabis Indica), hasisként vagy kif-ként ismert Közép Keleten és Észak Afrikában,
és mint ganja a Rastafarianok között a kariboknál használatos. (63) A psilocybin, (psilocybe
mexicana) (heim) a mexikói indiánoknál, a peyote kaktusz (Lophophore williamsii) a bennszülött
amerikaiaknál és délnyugat USA-ban a Bennszülött Amerikaiak templomában (kb. 250.000. tagja van)
Az utóbbi években ezek közül a hallucinogén növények közül számosnak a használata
elterjedt, túl a csoporteredeten és rituális kontextuson. Az iparosodott társadalmunkban mint
kreativitást fokozó drogokat használják, mind az eredeti mind szintetikus formáit. Néhány arra
érzékeny emberben addikciót, hozzászokást, akut pszichózist, szuicidiumot, és más egyéb

rendellenességet okoznak.
ÖSSZEHASONLÍTÓ PSZICHIÁTRIA
Az összehasonlító pszichiátria a mentális betegségek leírását és összehasonlítását végzi
különböző kultúrákban. Az orvosi antropológia egyik legnagyobb vonulata, és jelentős forrása a világ
különböző területein az egészség, a betegség-egészség természetéről alkotott elképzelések feltárásából
ered.
TERÜLETEI:
ismeretlen és némileg bizarrnak tűnő pszichológiai zavarokkal, betegségekkel találják szembe

magukat a világ számos részén, és saját fogalmaik, kategóriáik segítségével próbálják megérteni
ezeket a betegségeket, olyan fogalmakkal dolgoznak, mint a schizofrénia, vagy mániás depresszív
pszichózis.
A kutatók másik csoportját, a kultúrális antropológusokat az érdekel, hogy mit jelent a
normalitás és abnormalitás a különböző kultúrákban, mi a kultúra szerepe a személyiség formálásában,
és mik a pszichés betegségek okainak, megjelenési formáinak és kezelésének kultúrális tényezői.
— 1. Hogyan alakul a pszichés betegségek diagnózisa és kezelése akkor, amikor az
egészségügyiek és a betegek is különböző kultúrális háttérrel rendelkeznek
— 2. A migráció, urbanizáció és a különböző szociális változások milyen hatással vannak a
pszichés egészségre?
Az összehasonlító pszichiátria figyelme elsősorban a pszichológiai tünetekre irányul, mint a pszichés

betegségekre.
KULTÚRA ÉS A PSZICHÉS BETEGSÉGEK
Általánosságban a kultúra és a pszichés betegségek kapcsolata a következőkben foglalható össze:

— 1. A kultúra meghatározza az adott társadalom normalitás és abnormalitás definícióit.
— 2. Kultúrális tényezők néhány betegség keletkezésének etiológiai faktoraként

szerepelhetnek.
— 3. A kultúra befolyásolhatja a pszichés betegségek klinikai megjelenését és megoszlását.
— 4. Meghatározza a pszichés betegségek felismerésének módját, a “címkét”, a diagnózist,
keletkezésének magyarázatát és kezelését.
NORMALITÁS ÉS ABNORMALITÁS
A normalitás, éppúgy mint az egészség definíciója, az egész világon változik, és sok

kultúrában ez a két fogalom átfedi egymást.A normalitás egy igen komplex fogalom. Nemcsak az
egyén viselkedésének minősítésében fontos, hanem az öltözködés, hajviselet, személyes illat, higiéné,
testtartás, gesztusok, érzelmi állapot, arckifejezések, hangtónus, nyelvhasználat - ezek mind
összetevői, mennyire megfelelőek bizonyos kontextusokban, és szociális kapcsolatokban.
Minden emberi csoport számára vannak olyan időszakok, helyek, amikor az emberek
abnormális módon is viselkedhetnek, láthatóan alkalmazkodva azokhoz a szigorú explicit vagy
implicit szabályokhoz, amit a kultúra ír elő ezekben a helyzetekben. Így még ha a viselkedés bizarr és
nem konvencionális, akkor is bizonyos mértékig a szociális normák által irányított. Ezzel ellentétben a
legtöbb kultúra visszavonul azoktól a nyilvános viselkedési módoktól, amik nyilvánvalóan nem állnak
a társadalom szabályainak ellenőrzése alatt és amit őrültnek vagy rossznak minősít.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a zónák és a hozzájuk tartozó viselkedési formák nem
állandóak. Kategóriái az idővel, a körülményekkel és a megfigyelő szemszöge szerint változnak. Így
egy viselkedés lehet rossz egy generációban, őrült a következőben, normális egy kisebb csoportban és
abnormális egy másikban.
A kontrollált normalitás (A), a kontrollálatlan normalitás (D), a kontrollált abnormalitás (B)

dimenziók mind feltételezik, hogy az egyén tudatában van annak, milyenek a szociális normák,
függetlenül attól, hogy alkalmazkodik-e hozzájuk vagy sem.
A normalitás szociális definíciója (A) nem ugyanaz az egész társadalmon belül. A legtöbb
kultúra a szociális normák igen széles körét tartja elfogadhatónak különböző korokban, a nemeknek
megfelelően, foglalkozások szerint, a hierarchia különböző szintjein és a kisebbségi kultúrákban.
Az idegenek és a kisebbségi csoportok felé megnyilvánuló attitűdök például a csoport
“normális” viselkedésének sztereotípiái, és bizarrak, komikusak vagy éppen fenyegetőek is lehetnek.
Sőt, a legtöbb társadalom, különösen amelyek a normális viselkedés szigorú szabályait dolgozták ki,
gyakran meghatároz néhány speciális alkalmat, amikor ezek a szabályok megtörhetőek vagy éppen
megfordíthatóak, és időlegesen az abnormális viselkedés válik normává (B).
Az antropológusok sok ilyen megfordítási szimbolikus rituálét leírtak, ezeket Babcock úgy
definiálja, hogy “bármilyen expresszív viselkedési aktus, ami megfordul, ellentétes vagy más módon
jelenít meg vagy éppen eltöröl egy általánosan érvényes kultúrális szabályt, értéket vagy normát,
legyenek azok nyelvi, irodalmi, művészeti vallási, szociális vagy politikai természetűek.
Ilyen alkalmak a fesztiválok, bachanáliák, parádék, és karneválok (mint a Brazil, a Karib, és a
Londoni Notting Hill Gate) amik néha magukban foglalják a normál viselkedés megfordulását.
Nyugaton ilyen abnormális viselkedés jellemzi az újév napját, április elsejét, a jelmezbálokat, az
egyetemi napokat Halloweenben, és az üdüléseket is, messze az otthontól.
Az egyén szintjén a mindennapi standard szerint abnormálisnak tartott viselkedés megítélése
csak azzal a kultúrháttérrel szemben lehetséges, amiben megjelent, ugyanúgy, mint ahogy a fordított
rítus tömeges megjelenése is különböző mértékben rejtett kultúrális normák irányítása alatt áll, amik
meghatározzák lefolyásának módját és idejét.
Igen sok kultúrában, különösen a nem iparosodott világ társadalmaiban az emberek az
interperszonális konfliktusban megtapasztalt boldogtalanság, harag, reménytelenség, bűnösség érzését
képesek a disztressz kulturálisan standardizált nyelvén kifejezni (lásd 5. fejezet). Ezt történhet akár
verbálisan, akár csak az öltözködés, viselkedés vagy testtartás megváltoztatásával. A nyugaton képzett
megfigyelő számára ez a disztressz nyelv néhány kifejezése emlékeztethet a nyugati pszichiátriai
modell néhány elemére. Például az olyan állítások, hogy “engem figyelnek” “szellemek szálltak meg
(vagy Isten)” “az ősök hangját hallom, akik beszélnek hozzám”. Nyugaton ilyen kijelentések alapján
az embereket pszichotikusnak, valószínűleg schizofrénnek diagnosztizálnák.
Azonban világ sok részén az emberek úgy vélik, hogy természetfeletti erők uralma alatt állnak,
szellemük van, aki beszél hozzájuk, és általuk cselekszik, és álmaik és látomásaik fontos üzeneteket
hordoznak számukra. A legtöbb esetben a közösség mindezeket nem tekinti elmebetegségnek. Afrika
bizonyos részein széles körben elterjedt elképzelés, hogy a lélekmegszállás a mentális vagy fizikai
egészség-betegség jele. Különösen a nők az áldozatai a gonosz patogén szellemeknek amelyek
identitását azok a speciális tünetek és viselkedésváltozások vetik fel, amiket okoznak. Ezekben a
társadalmakban mint Lewis (3) megjegyzi, a lélekmegszállás egy normális jelenség, és az emberek
akár transzban akár anélkül, csak akkor vannak megszállás alatt, mikor ők úgy gondolják, és egyben
mások és a társadalom helyesli ezt az állítást.
A szellemmegszállás így egy olyan normális egyén abnormális viselkedési formája, aki azonosul a
kultúrális értékekkel, és akinek a viselkedése szigorú kultúrális normák által kontrollált.
A kontrollált abnormális viselkedés egy másik formája a glossolalia, a nyelveken való beszéd.
A benne hívők úgy gondolják, hogy természetfeletti erő mint a Szentlélek költözik az egyénbe, és
irányítja a beszéd szerveit, és az egyénen keresztül mennyei nyelven imádkozik Ez egy transz-szerű
disszociatív állapot, a résztvevők szeme csukva kell hogy legyen, rángatózó mozgásokat végeznek
elesnek, kipirulnak, izzadnak, és tépdesik a ruhájukat. A jelenség Indiában, Karib szigeteken,
Afrikában, Dél Európában, Észak Amerikában, és sok pünkösdista templomban Nagy Britanniában,
(beleértve a nyugat indiai egyházközségeket is) a vallásos szertartások része. A glossolaliának mintegy
2 millió gyakorlója több valláshoz tartozik, beleértve lutheránus, anglikán, és presbiteriánus
templomokat. A glossolalia gyakran meghatározott körülmények között történik, (templomban) és a
szertartás meghatározott idejében. A kontrollált abnormalitás egy formájának lehet
tekinteni, ami a nyugati pszichiátria szemében elmebetegségnek tűnhet. Mindemellett; mint a
glossolalia, a szellem megszállás vagy karneválok szokásai mutatják, az abnormális viselkedésnek is
változatai, széles spektruma van, az abnormalitás kontrollált formájától egészen a kontrollálatlan

formáig.
Foster és Anderson szerint: nincs olyan társadalom, amiben az emberek elhanyagolnák és
eltűrnék a kiszámíthatatlan zavaró, fenyegető vagy bizarr viselkedést maguk között, bármilyen
kulturálisan meghatározott kontextusa is van annak a viselkedésnek.
Kiev szerint a mentális betegséget jelző tünetek magukba foglalják a kontrollálhatatlan
szorongást, depressziót és nyugtalanságot, delíriumot és más durva kontaktusvesztést a realitással,
valamint az erőszakot (mind a közösség mind önmaga felé.).
Ezekben a kultúrákban éppúgy mint bárhol a világon, őrültnek tekintik a viselkedést (C), ha
az abnormális volt, szociális normák által nem kontrollált és nem tulajdonítható külső okoknak vagy
céloknak.
Jónéhány olyan viselkedést, amik nem állnak szociális normák irányítása alatt normálisnak
tart a társadalom, még akkor is, ha ezek társadalmilag nem kívánatosak, gyakran tilosak. Ezeket a
viselkedésformákat kriminálisnak vagy rossznak bélyegzik (D) és ebben az esetben a bűn miatt
elítéltet bűnösnek ugyan de normálisnak tartják.
A sámán igen sok kultúrában a szent népi gyógyítók egy fajtája, és ebben a könyvben máshol
részletesebben írunk róla. A sámán, akit a “szellemek mesterének” is hívnak, akaratlagosan és
meghatározott körülmények között a szeánsz során adja át magát a szellemeknek, a közösség
szerencsétlenségének és betegségének kezelése és diagnosztizálása során.
Egy nyugati pszichiáter szemszögéből a sámán viselkedése a transzállapotban igen közel áll a
schizofrén viselkedéshez.
Mindemellett, mint Lewis (3) megfigyelte, a sámánok a rituális előadásaik során
alkalmazkodnak a kultúrális hiedelmekhez, gyakorlathoz, valamint hogy a sámánok szelekciója során
a nyíltan schizofrén vagy pszichotikus egyének kiszóródnak, mivel túl öntörvényű és bizarr a
viselkedésük a sámáni szerep szigorúságához képest.
A kontrollált abnormális viselkedések széles spektrumában (B) az úgynevezett kultúrához
kötött elmebetegségek különböző pontokon elhelyezhetőek.
Ezek olyan állapotok, amik különböző mértékben a szociális normák kontrollja alatt állnak.
Például fellépésük ideje és helyzete megjósolhatatlan de a tüneteik klinikai lefolyása és a viselkedési
változások nem kaotikusak hanem a kultúra irányítja, amiben megjelennek.
A súlyosan kontrollálatlan jellegű pszichózistól eltérően Kelet Afrikában például (C)
kulturálisan megmagyarázható okokat lehet találni: mint a susto oka váratlan baleset vagy ijedtség, a
“gonosz tekintete” nevű betegség például abból ered, hogy a szertelen életstílust valaki megirigyelte.
Ezek az állapotok nem fordulnak elő vallásos szertartások és rituálék során de megjelenésüket,
felismerésüket és kezelésüket kultúrális faktorok befolyásolják.
Landy mindezt két, a témát vizsgáló orvosi antropológusoknak és összehasonlító
pszichiátereknek feltett kérdésben foglalta össze.
— 1. Lehet-e az egész emberiséget átfogóan, az emberi fajra speciálisan normális és
abnormális viselkedésről beszélni?
— 2. Vajon a nyugati pszichiátriában tapasztalt és osztályozott pszichózisok univerzálisak és
transzkulturálisak vagy kultúrális nyomások kondicionálják?
A BIOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS
Ez a megközelítés szerint a nyugati pszichiátriai modell diagnosztikai kategóriái egyetemesen

alkalmazhatóak az emberiségre, eltekintve a kultúrális faktorok előidézte helyi változatoktól, mivel
közös biológiai alapjuk van.
Kiev szerint, a pszicihátriai betegségek megjelenése lényegében állandó az egész világon,
függetlenül attól a kultúrális környezettől, amiben megjelennek. Például, a schizofrénia és a mániás
depresszív pszichózis biológiai alapjuknál fogva állandóak, míg az elmebetegségek másodlagos
megjelenései mint az érzékcsalódások és a hallucinációk tartalma, ezzel ellentétben kultúrális faktorok
befolyása alatt áll.
Ezen az alapon osztályozta Kiev a kultúrához kötött betegségeket a nyugati világ diagnosztikai
kategóriáin belül. Például a koro, susto, és a megbabonázás a szorongás fajtái, a Japán shinkeishitsu
obszcesszív-kompulzív neurózis, az ördög tekintete és a voodoo halál fóbiás állapotok, a

lélekbirtoklás, az amok Maléziában és a Hiesh Ping Kínában disszociatív állapotok.
Kiev véleménye szerint ezek nem külön diagnosztikai kategóriák, inkább hasonlóak a
nyugaton már ismertekhez.Ez a megközelítés rokon a betegségek univerzalitásának elméletével, de
hátránya, hogy a nyugati diagnosztikai és osztályozási rendszert részesíti elsőbbségben.
Emellett az elmebetegségek nyugati típusú osztályozása szintén kultúra függő, mivel speciális
szociális és történelmi körülmények alakították ki és ezért alkalmazható-ságukban nem egyetemesen
jellemzőek az emberre. A kategóriai tévedés veszélye ezért kifejezetten nagy a biológiai megközelítés
esetében, mivel egzotikus betegségeket próbál meg diagnosztikus keretek közé szorítani.
A biológiai megközelítésnek egy későbbi kritikája, az a megfigyelés, hogy ugyanaz az

elmebetegség különböző szociális szerepet játszhat a különböző kultúrákban.
Hogy teljesebben megérthessünk egy másik kultúrában előforduló elmebetegséget, mindig jól kell
ismerni a kontextust, a szociális, kultúrális, gazdasági, és politikai hátteret, amiben az lezajlik.
A SZOCIÁLIS MEGKÖZELÍTÉS
Ez a szociológusok nézőpontja, akik az elmebetegségeket olyan mítoszoknak tekintik, amik

elsősorban szociális mint biológiai természetűek, megjelenhetnek biológiai komponenssel és anélkül
is. A társadalom határozza meg, hogy milyen tüneteket és viselkedési mintákat tekint deviánsnak,
vagy milyen fajta devianciát tart elmebetegségnek. Az elmebetegség mindaddig nem tűnik fel, amíg
nem nevezik meg, ezt megelőzően nem létezik.
A szociális megközelítés előnye, hogy rávilágít az elmebetegségek szociális szerkezetére, és
tünettanára. Mivel ezek az elmebetegségek csak azon társadalom virtuális kontextusában léteznek, ami
definiálja őket, az elmebetegség mégis egy relatív fogalom, amit nehezen lehet kultúrák között
összehasonlítani. A szemléletet a biológiai tényezők teljes mértékű figyelmen kívül hagyása miatt éri
kritika, különösen azokban az esetekben, ahol a biológiai alap elkerülhetetlenül fontos. (például
agydaganat, delirium tremens, vagy demenciák). Figyelmen kívül hagyja ezen kívül az extrém
pszichózist is, ami megoszlásában a világon egyetemesnek tűnik.
A KOMBINÁLT MEGKÖZELÍTÉS
A kombinált megközelítés mind a szociális mind a biológiai megközelítés elemeit is

felhasználja, és a legtöbb orvosi antropológus osztja.
A kombinált megközelítés nézőpontja szerint van néhány egyetemes abnormális viselkedés
típus, különösen a kapcsolatteremtés és a gondolkodás extrém zavarai. Bár forma és megoszlás szerint
nagyfokú változatosságot mutatnak, a nagy pszichózisok nyugati kategóriái mint schizofrénia, mániás
depressziós pszichózis az egész világon megtalálhatóak, annak ellenére, hogy különbözőképpen
nevezik más más kultúrában.
Erre példa, hogy mennyire hasonló a már említett négy Kelet-Afrikai törzs őrült viselkedés
kategóriái a nyugati pszichózis definícióra. A nagy pszichózisokat, éppúgy, mint az organikus
pszichoszindrómákat minden társadalom felismeri, annak ellenére, hogy klinikai képét általában a
helyi kultúra befolyásolja. Például egy törzsi kultúrában elő pszichotikus mondhatja, hogy
viselkedését boszorkányok és varázslók irányítják, míg a nyugati pszichotikus úgy gondolja, hogy
űrhajósok, vagy repülő csészealjak avatkozna az életébe.
A társadalom általában észreveszi az extrém pszichológiai rendellenességben szenvedőknél,
hogy szociális viselkedésük kontrollálatlan abnormális formájú .
A klinikai kép különböző mértékben hasonlítható össze a kultúrák között.
KULTURÁLIS HATÁSOK A PSZICHIÁTRIAI DIAGNÓZISALKOTÁSBA
A diagnózist a személyes látásmód, a tanár befolyása, a mindenkori terápiás divat, az

etiológiai szemléletváltások és más egyéb kevésbé kézzelfogható hatások alakítják.
Ezek között a hatások között említi Kendell a pszichiáter személyiségét és tapasztalatait, a
diagnosztikus interjú hosszúságát, az információszerzés és döntéshozás módját. Néhányan hozzáteszik
még ehhez a felsoroláshoz a társadalmi osztályt, etnikai és kultúrális hátteret, (különösen a normalitás
és abnormalitás definíciójának különbségeit) előítéleteket, vallást, politikai hovatartozást, és a
környezetet, amiben a diagnózisalkotás folyamata történik.
Eisenberg (23) szerint a nyugati pszichiátria nem egységes és konzisztens ismeretanyag,
hanem egyidejűleg foglalja magába az elmebetegségek különböző szemléletmódjait.
Például a pszichózisokat egyszerre több és jellegzetesen különböző modellekkel magyarázza,
mint
az orvosi, (biológiai)
a pszichodinamikus,
viselkedési
szociális modell.
Mindegyik megközelítés a klinikai kép különböző aspektusait hangsúlyozza, és ennek
megfelelően különböző kezeléseket ajánl. Szasz kétségbe vonja, hogy miért kell a
törvényszegőket a pszichiátriai osztályra korlátozni, kezelésre kötelezni, csak azért, mert inkább
őrültnek bélyegezték őket mint bűnösnek, mivel ez csak egy másik formája a büntetésnek csak a
megfelelő védelem és a fellebbezés esélye nélkül.
A pszichiáterek ezeket a döntéseket szociális és politikai erők nyomására hozzák, kollégáik
véleménye, saját maguk morális állásfoglalása és előítéleteik alapján. Némely társadalomban a
politikai véleményeltérés már elmebetegségnek tekintendő. Az államnak és támogatóinak kezében az
igazság monopóliuma, így az eltérő vélemény a pszichózis tiszta bizonyítéka.
Wring különböző országokban számos olyan esetet írt le, ahol a pszichiáterek a politikai
nézetkülönbséget elmebetegségnek bélyegezték, különösen a korábbi Szovjetunióban, ahol Merkey és
Shafran (18) szerint az eltérő politikai vélemény miatt gyakran diagnosztizáltak lusta vagy passzív
schizofréniát.
Littlewood és Lipsedge angliai bevándorlók között folytattak vizsgálatokat, és

megállapították, hogy a pszichiátria sokszor mint szociális kontroll működik, félreértve néhány
afrikai-karib beteg vallásos és egyéb viselkedését, mint ahogy az etnikai megkülönböztetésre adott
válaszukat is schizofrénnek tekintik.
Eisenberg más példákat említ, arra vonatkozóan, hogy hogyan kap egy deviáns viselkedés
morális (rossz) vagy orvosi diagnózist (őrült). Ugyanazok a szimptómák, tünetek (gyengeség, izzadás,
palpitáció, erőfeszítésre mellkasi fájdalom) fizikai elváltozások hiányában neuraszténia, vagy DaCosta
szindróma, (és így orvosi probléma) de lehetnek gyávaság jelei is például egy katonánál csata közben.
Szépen illusztrálja ez azt az átmenetet, ami a század eleje óta ment végbe, a katonák közötti gyávaság,
gyengeség morális fogalmaitól az olyan mai orvosi fogalmakig, mint ágyú sokk, csatagyengeség,
poszttraumás stressz betegség.
Blackburn szerint azonban a pszichopátiás személyiség pszichiátriai diagnózisa kicsit több

klinikai diagnózisként, mint a komédiázás morális ítélete.
Távlatokban gondolkodva, tehát számos tényező befolyásolja a pszicihátriai diagnosztikai

fogalmak standardizálását a különböző társadalmakban, többek között a fiziológiai adatok hiánya, a
diagnosztikai kategóriák gyengesége, a számtalan elérhető magyarázó modellek sora, és a
diagnózisalkotás szubjektív aspektusa, amit szociális, kultúrális és politikai erők befolyásolnak.
Foster és Anderson kimutatták, hogy az elmebetegségeknek ilyen személyes magyarázatai

sokkal gyakoribbak a nem nyugati világban, ezzel ellentétben az elmebetegségek nyugati szemlélete a
pszichológiai faktorokat, életeseményeket, és fő etiológiai tényezőként a stresszt hangsúlyozza.
Ugyanúgy, mint a fizikai betegségeknél, a kultúra befolyásolja a distressz nyelvét, hogyan

kommunikálhatjuk másokkal. A nyelv az abnormalitás sok kulturálisan meghatározott definícióit
tartalmazza, mint nagyobb viselkedésváltozások, beszéd, öltözködés és személyi higiéné.
Magában foglalja a distressz szóbeli kifejezését is, például a hallucinációk és érzékcsalódások
leírását, és gyakran a szimbólumokat, motívumokat és képzeteket a beteg saját kultúrális miliőjéből
hozza.
SZOMATIZÁCIÓ
A szomatizáció minden kultúrában gyakran előforduló probléma a diagnózis alkotás során,

vagyis a pszichológiai betegségek lefordítása a distressz nyelvére, elsősorban fizikai tünetekre.
Világszerte nagyon sok kultúrában (39) és a nyugati világ alacsonyabb szociális gazdasági helyzetű
csoportjaiban is megtalálható. Ez különösen a depresszió klinikai jelentkezésére vonatkozik. A
depressziós betegek gyakran panaszkodnak változatos és diffúz fizikai tünetekre, fáradtság, fejfájás,
palpitáció, súlyvesztés, szédülés, bizonytalan fájdalmak, és így tovább. Gyakran tagadják, hogy
lehangoltak vagy bármilyen személyes problémájuk lenne.
Mind a hokki és a kínai nyelven, amit a szigeten beszélnek, egyre szegényesebbek azok a
kifejezések, amik a pszichológiai állapotra vonatkoznak, és az érzelmeket gyakran a szervek
nyugtalanságának vagy idegességének a kifejezéseivel jelölik. Az önvizsgálat nem általános, és mint
az amerikai pszichiáterek mondják a taivani betegekről, nagyon nehéz személyes gondolatokat és
érzéseket kiváltani belőlük. A szomatizáció a zavar nyelve, kifejez pszichológiai betegségeket, és a
pszichológiai, fizikai, és szociális állapot komplex összefonódását., ahogy két kínai példa illusztrálja,
az egyik Hong Kong-ból, a másik Kínából.
Bár a kínai gyógyítási rendszer látszólag speciális és meghatározott szervi rendellenességekre
koncentrál, mint máj vagy szív vagy vese, de ezeket a diagnózisok legtöbb esetben nem az aktuális
fizikai betegségre vonatkoznak, hanem érzelmi állapotok metaforái.
Minden diagnózis (például májbetegség) valójában metafora, és nem elsősorban a
meghatározott szervre, hanem inkább érzelmekre vonatkoznak, szomatikus tünetek mintázatában. îgy
bár a hagyományos kínai gyógyítás a szomatikus tüneteket (és kezelést) hangsúlyozza, a
pszichológiaival szemben, a gyakorló orvosok képesek ezeket a szomatikus tüneteket mint érzelmi
állapotok üzeneteit olvasni, és így meghatározni a mögöttes pszichológiai problémát.
A hagyományos kínai orvoslás nozológiája szerint a máj a harag metaforája, a szív a szorongásé, a lép
a depresszióé, a vese a szexuális zavaroké. A májjal kapcsolatos diagnózisok 80 százaléka valójában
nem a máj aktuális fizikai betegségére vonatkozik (mint például hepatitis) inkább a haragra.
Ots kimutatta, hogy bár a hagyományos kínai orvoslás elsősorban a szomatikus tünetekre
koncentrál, nem hagyja figyelmen kívül az érzelmi állapotot, bármit is okoznak: az érzelmeket
leginkább patogén tényezőkként fogják fel, amik szervi és működési zavarokat okozhatnak. A kezelés
pedig nem pszichoterápia és katarzis, (amit a kultúrális normák nem is engednének meg) hanem a testi
funkciók harmonizálása révén az érzelmek harmonizálását célozza meg.
KULTÚRÁLIS SZOMATIZÁCIÓ
A szomatizáció gyakran olyan bizonytalan általános tünetekből indul, mint a fáradtság,

gyengeség, láz, és diffúz fájdalom. Néhány kultúrában vagy szociális csoportban a szomatizáció
speciális formája fordul elő, kiválasztva egy meghatározott szervet, mint az összes tünet és szorongás
középpontját. A jelenséget kultúrális szomatizációnak nevezzük, a kiválasztott szervnek szimbolikus,
metaforikus jelentősége van a csoport számára, mint a máj, lép, szív, vese Ots Kínai tanulmányában.
Más példái a kultúrális szomatizációnak a szív Iránban (szívdistressz) és Pandzsábban (elszoruló szív),
a máj Franciaországban (crise de foie), a belek Nagy Britanniában (48) (és más országokban), a pénisz
számos Kínai kultúrában (koro).
KULTÚRÁHOZ KÖTÖTT PSZICHOLÓGIAI BETEGSÉGEK
A kultúrához kötött betegségek a népi betegségek egy csoportja, ami egyedülálló egy
meghatározott kultúrában vagy földrajzi területen. Mindegyik speciális tünet, tünetcsoport, olyan jelek
és viselkedési változások, amit a csoport valamennyi tagja felismer és amire meghatározott módon
válaszol.(ld. 5. fejezet) Általában számos szimbolikus jelentése van, morális, szociális vagy
pszichológiai, mind a célszemély mind az őt körülvevők számára. Gyakran az egyén betegségét
szélesebb értelemben vizsgálják, hozzákötik a társadalommal való kapcsolatához, természetfeletti
erőkhöz, és a természetes környezethez. Sokszor fontos szerepet játszanak mind az antiszociális
érzelmek és a szociális konfliktusok kifejezésében, és megoldásában kulturálisan meghatározott
módon.
- amok: hirtelen erőszakos támadás embereken, állatokon és élettelen dolgokon, amik
veszélyeztetik a férfiakat Maléziában.
-Hsieh ping átmeneti állapot Kínában, amikor a beteg úgy érzi, meghalt rokonai és barátai,
akiket megbántott, birtokolják őt.
- a koro kínai férfiak érzékcsalódása, hogy a pénisz visszahúzódik a hasüregükbe, és végül a
halálát okozzák.
- a mal ojo vagy “a gonosz tekintete” Latin Amerikában (és más népcsoportokban) a
betegséget egy ellenséges ember tekintete okozza.
- a latah észak-kelet Ázsiában a túlságos szuggesztibilitás és utánzás szindrómája,
- a voodoo halál a Karib-szigeteken és máshol egy erős varázsló átka következtében alakul ki,
-a shinkeishitsu a szorongás és kényszeres neurózis egy formája a fiatal japánok között,
- a windigo kényszeres vágy, emberhúst evésére az algonkiumi indiánok között közép és
észak-kelet Kanadában
- a susto (vagy rémület) a lélekvesztéstől való félelem Latin Amerika legtöbb részén.
Számos általános viselkedés, a distressz nyelve, a testi állapotok percepciója és néhány
diagnosztikai kategória bizonyos kontextusokban nyugati kultúrához kötött betegségnek fogható fel.
Ezek közé tartoznak a kövérség, anorexia nervosa, premenstruális szindróma, A típusú
viselkedés. Littlewood és Lipsedge (52) számos egyéb ilyen állapotot összegyűjtött, ami a mai
Angliában általános: a paraszuicidium (orvos által felírt gyógyszerek túladagolása), agorafóbia
(háziasszonyok betegsége), bolti lopás (jólszituált középkorú nők betegsége), exhibicionizmus (vagy
mutogatás), házi ostrom (elvált férfi, akit nem engednek a gyerekei közelébe, ostrom alatt tartja a
lakásukban).
A háziasszonyok agorafóbia rituális megjelenése a kultúrális nyomás és parancs ellen és
ellenkezés különösen azokkal az állításokkal szemben, amik szerint a nő helye otthon van.
Túlságosan alkalmazkodva ehhez a sztereotípiához a nők képesek drámaian mobilizálni a családot
maguk körül, ugyanakkor korlátozni a férj mozgását azzal, hogy otthon kell maradnia és vigyázni rá.
Ezek a speciális szindrómák mellett mind a nyugati mind az egyéb kultúrákban sokkal diffúzabb
kultúrális minták határozzák meg a distressz nyelvét néhány pszichológiai és szociális betegség
kifejezésében. Ilyenkor a megjelenítés módja kultúrához kötött bár nem a szimptomatológia pontos
mintája.
SZIMBOLIKUS GYÓGYÍTÁS
A kultúrális gyógyítás elsősorban a gyógyítás szociális aspektusaira vonatkozik, valóban egy

speciális formája annak, amit az antropológusok szimbolikus gyógyításnak neveznek, hogy a
gyógyítás nem számít bármilyen fizikai vagy farmakológiai kezelésre, inkább a nyelv, az erős
kultúrális szimbólumokkal való manipuláció és rituálé a hatékony.
Mint a fentebb leírt sokkal hagyományosabb népi vagy vallásos gyógyászat magába foglalja a
beszélgetésterápia több fajtáját, ami nyugaton általános mint a pszichoanalízis, pszichoterápia és
counselling.
A SZIMBOLIKUS GYÓGYÍTÁS FELTÉTELEI:
— 1. A gyógyítónak koherens magyarázat és vonatkozási rendszerrel kell rendelkeznie a

probléma eredetére és természetére és arra vonatkozóan, hogy hogyan és mivel lehet kezelni.
Dow (57) mitikus világnak nevezi ezt, az élményvalóság modellje és a modell elemei
személyes emberi problémák megoldását jelentik, és kulturálisan meghatározott hiedelmekből,
fogalmakból és metaforákból állnak. Tartalmazhatja a rossz szellemekben való (vagy intrapszichés
konfliktusokban) hiedelmet, hogy ezek a felelősek minden elmebetegségért vagy feldúlt érzelmi
állapotért. Sokszor, különösen a kis létszámú társadalmakban a mitikus világ a csoport minden tagja
számára nyilvánvaló, azonban de novo is elő lehet állítani néhány karizmatikus gyógyító vagy
kultúrális vezető vagy egy kicsi csoporthoz tartozók által, mint új kultúra, új hit, életstílus,
“beszélgetésterápia” és az egész gyógyító rendszer, ami ma egyre terjeszkedik Európában és az USA-
ban.
A mitikus világ létezhet csak szóbelileg, vagy standardizált szövegek formájában
(tankönyvek) . Sok formát vehet fel, egyházi és világit, például mint vallásos kozmológia (ayurveda)
népi hagyomány (lélek megszállás) személyiség elmélet (freudi pszichoanalízis) vagy a test
tudományos modellje (biomedicina).
— 2. A mitikus világ szimbolikus hidat kell hogy alkosson a személyes élmény, szociális
kapcsolatok és kultúrális jelentések között.
Ezen az úton kell az adott társadalomban szenvedő egyénnek megértenie saját helyzetét, a
megoldási lehetőségeket képzetek és szimbólumok segítségével (mint lélekmegszállás vagy
intrapszichés konfliktus).
Sokszor ezek a szimbólumok már ismerősek az illető számára, mint Finkler megjegyzi a
kultúrális élmény mélyéből származnak és elérik a kultúra hordozóját létezésük legmélyebb szintjén.
Olyan mély kultúrális nyelvtan, ami megszabja, hogyan helyezze el az egyén magát a környező és
saját belső és esetleg a természetfeletti világban.
— 3. Mikor a beteg felkeresi a gyógyítót, az segít aktiválni számára ezt a szimbolikus hidat,
azzal, hogy meggyőzi (ha igényli a meggyőzést). hogy saját problémája megmagyarázható a mitikus
világ szimbólumainak kifejezéseivel.
Ez az, amivel a betegeket meg kell győzni, hogy szenvedésük meghatározható, behatárolható
mint például szellemmegszállás, neurózis, a gonosz szeme betegség. Így a gyógyító hozzásegíti a
beteget, hogy elfogadja, hogy részese az általános mitológiának és ez érvényes modellt nyújt a beteg
élményeihez (57), és ezt elérve különböző színészi retorikai technikákat használhatnak.
— 4. Amint a beteg és a gyógyító elérte ezt a tudatosságot, a gyógyító megpróbálja a beteget
érzelmileg és intellektuálisan hozzákapcsolni ennek a mitikus világnak a szimbólumaihoz. Ez terápiás
változást okoz, a betegnek először sokkal tudatosabbnak kell lenni, érzelmileg involváltnak érezni
magát a gyógyítási folyamatba, és látnia kell, hogy ezek a szimbólumok (legyenek azok szellemek
vagy intrapszichés konfliktusok) kapcsolatban vannak vele és a helyzetével. Például a beteg
mértéktelen dühöngését azzal magyarázható, hogy egy haragos gonosz szellem szállta meg, vagy
súlyos belső konfliktusai a gyerekkorból erednek, vagy depressziója lélekvesztés eredménye (susto).
A segítség egyik esetben sem csak azt jelenti, hogy a beteg érzelmei (különösen a félelem és a remény)
hozzákapcsolódik a gyógyító mitikus világának szimbólumaihoz, hanem az egyén ezáltal kapcsolódik
a szélesebb szociális kultúrális és kozmológiai vonatkozásban is.
— 5. A gyógyító elkezdi a terápiás változást irányítani a mitikus világ szimbólumainak
manipulálásával. Például, a gyógyító szellemmegszállást diagnosztizált, akkor a betegnek keresztül
kell mennie egy komplex rituális exorcizáláson aminek a végén a szorongó beteget megnyugtatja,
hogy a szellem elhagyta, és visszatérhet a normális életbe. Vagy biztosítja a pszichoterapeuta, hogy
feldolgoztak néhány belső ősi konfliktust. Vagy susto esetében azt mondják a betegnek, hogy a lelke
végül biztosan visszatért a testébe. Minden esetben, mint Kleinman kimutatta, a gyógyítás mint
egyházi vagy világi rituálé az élménytranszformáción keresztül éri el a hatását. A beteg megtanulja
újraértékelni és újra behatárolni a múlt és a jelen élményeit.
Mindamellett Kleinman ezt a folyamatot és ezen belül a szimbólumok használatát úgy látja,
mint a beteg énjét (mind pszichológiai és fizikai értelemben) hozzákapcsolni a társadalom szociális és
kultúrális életébe.
Ez a sikeres transzformáció nemcsak az érzelmi állapotára hat, hanem a fiziológiára, más
emberekkel való kapcsolatára, és tágabb értelemben a kultúrához való kapcsolatára.
Sok esetben az ezt teljesítő szimbólumok, nem egyszerűen fogalmi szimbólumai a mitikus világnak,
hanem sokkal kézzelfoghatóbb rituális szimbólumok, amit a 9. fejezetben leírtunk.
— 6. A meggyógyított betegek az élményeiknek olyan új szimbolikus úton történő
megfogalmazását és a létezésnek egy új módját tanulták meg, és mindkettőt megerősítette a gyógyító.
A folyamatban a múlt a jelen és valószínűleg a jövő új látásmódját sajátította el. Akár rövid ez. (mint
az exorcizálás) akár hosszú (mint a pszichoanalízis) összefoglalja mi történt velük és miért és hogyan
volt képes a gyógyító visszavezetni őt a boldogságba és az életbe.
A szimbolikus gyógyítás szimultán több szinten zajlik: pszichológiai fizikai szociális és
kultúrális szinten. Mint a placébo hatás hatásnal pontos mechanizmusa fiziológiailag (például
izomfeszültség csökkenése, fájdalomérzékenység csökkentése, vérnyomás csökkentés) nem ismert, és
az sem, hogy vajon az autonóm idegrendszer, immunrendszer, endokrin rendszer vagy neuropeptidek
(endorfinok) mediálják.
VILÁGI SZIMBOLIKUS GYÓGYÍTÁS: A BESZÉLGETÉSTERÁPIA
Nyugaton a beszélgetésterápiák legelterjedtebb formája a családterápia kivételével és az

egyénre koncentrál elsősorban mint ahogy teszi ezt más alternatív/ kiegészítő terápia.
Bármi is az ideológiájuk, a beszélgetésterápiák többsége az egyént látja fő problémának, és érzelmi
állapotára, viselkedésére látásmódjára és érzékelésére érzékcsalódásaira koncentrál. A legtöbb kezelés
speciális körülmények között zajlik, mint a pszichoterapeuta rendelője, messze elmozdítva a szociális
miliőből, és a személyesség és a bizalom jellemzi.
Amikor a beteg és a terapeuta hasonló környezetből származik, nagyon sok közös
előfeltevésük lesz a pszichológiai betegségek eredetéről, természetéről, és kezeléséről. Mindamellett
az új beszélgetésterápiák terjedése azt jelenti, hogy a betegnek sokszor meg kell tanulnia, hogy lássa a
világot, miközben minden alkalommal többet megért a fogalmakból, szimbólumokból és a kifejező
szavakból amiből áll.
Ez az akultúráció egy formájának tekinthető, mivel egy új világmagyarázatot szerez meg,
például freudi, jungi kleini a laingi modelleket. Ezt a világlátást osztja a beteg és a terapeuta bár ez
gyakran elfogadhatatlan a beteg családja vagy közössége részéről, mivel ők ki vannak zárva ezekről a
beszélgetésekről.
PSZICHOANALÍZIS
A pszichoanalízis a szimbolikus gyógyításnak egy speciális és befolyásos módja, majdnem

kizárólag csak a nyugati világban található meg, és sok más beszélgetésterápiának az alapját alkotja.
Mint terápia, speciális jellegzetességei vannak, amik eltérnek a kultúrális gyógyítástól. Csak
az egyénre összpontosít, függetlenül környezetétől, szociális és kultúrális hátterétől és a gyógyítás
elszigetelt analízise egy egyedüli betegnek. Meghatározott helyen folyik, (a terapeuta rendelőjében) és
meghatározott időben, a legtöbb esetben pontosan 50 percig tart. A beteg a rendelőben egy díványon
fekszik, az analizáló a látóterén kívül esik, csendesen mögötte ül, a beteget szabad asszociációra
bátorítja, mondjon bármit, ami az eszébe jut. Mint gyógyítási forma azokra a jelenségekre helyezi a
hangsúlyt amiről úgy véli hogy az egyén pszichéjében találhatóak és felmerülnek, az analitikus ülés
alatt különös jelentőséget tulajdonítva a beteg múltbeli eseményeire. Az ülésen, mint Dow (57) állítja,
tranzakcionális szimbólumokat fejleszt ki az analizáló a beteg mitikus világának tartalmából, és ezek
adják a későbbi terápiás állomások alapját. Mindenekelőtt a pszichoanalízis az egyén gyógyítását
hangsúlyozza, inkább mint a szociális egységét.
A szimbolikus gyógyítások - legyenek azok világiak vagy egyháziak - helye, ahol történik és a
rituális szimbólumok, amiket használ, mindkettő a gyógyítási folyamat központi része és alapvető bár
nonverbális szerepet játszanak a mitikus világban, amit alkottak, azokon a fogalmakon keresztül,
amikkel a gyógyítás történik.
A SZIMBOLIKUS GYÓGYÍTÁS HATÉKONYSÁGA
Nagyon nehéz a szimbolikus gyógyítás különböző formáinak a hatékonyságát értékelni, mivel

a terápiás siker fogalma változik közöttük. Egyesek feloldanak néhány pszichológiai betegségeket,
míg másokat nem.
Nagyon hatékonyan illeszti a betegség folyamatát egy szélesebb kontextusba ismerős
fogalmakkal elmagyarázva és mozgósítva a szociális támogatást körülötte, megerősíti az alapértékeket
és a csoportkohéziót így mind az áldozat mind a családja szorongása csökken. A legtöbb antropológus
ezért egyetért, hogy bármi is az ok, a szimbolikus gyógyítás sok emberen segít, legyen az világi vagy
egyházi.
A gyógyítás mindamellett nem ugyanaz, mint a kezelés, különösen a súlyos pszichózisok és fizikai
rokkantság esetén. Az egyén és a családja egyaránt úgy érezheti, hogy gyógyítják, annak ellenére,
hogy nem kezelik őket, a hagyományos pszichiátriai vagy orvosi értelemben. A megkülönböztetés
világosabb az egyházi gyógyítás néhány formájában, különösen a hit-gyógyítás esetén.
Csordás szerint alapvető a különbség a világi gyógyítás (a test-lélek dualizmusával) mint az
orvostudomány és pszichoterápia, és a vallásos gyógyítás (az elme test lélek hármas felosztásával)
között.
A nyugati orvoslás és pszichiátria mind szimbolikus rendszerek, mind technikaiak.
Az elméletek és technikák között világszerte lejátszódó folyamatos diffúziójával megnő a
valószínűsége egy komplex interakciónak, vagy a konfliktusoknak a különböző mitikus világok és az
elmebetegségek hagyományos és pszichiátriai megközelítése között.
ANTROPOLÓGIA ÉS CSALÁDTERÁPIA
Az antropológia elsősorban csoportokat képes vizsgálni, mint egyéneket, bár néha az egyént is
tanulmányozzák bizonyos csoport kontextusában.
A család, minden emberi társadalom elsődleges szociális csoportja.
Az utóbbi években egyre növekvő mértékben fedi át egymást az antropológus a családterapeuta és
pszichiáter szakemberek érdeklődése.
Mindhárman azt vizsgálják, hogyan lehet a “beteg” definíciót kiszélesíteni, hogy túlmutasson
az egyénen a családot, vagy ahol lényeges, a közösséget magában foglalóan. Nagyon sok klinikus, és
népi gyógyító számára is a család és nem az egyén vált a diagnózis és a kezelés fő középpontjává.
Szembeszökő probléma, hogy a család definíció nem egyetemes. A rokonságnak széles
kultúrális változatai vannak, és az antropológusok sok különböző családszerkezetet írtak le. A világ
különböző részein a gyerekek különböző fajta házasságokból származnak: monogámia (egy feleség és
férj) többnejűség (egy férfi több nő) többférjűség (egy nő több férfi). A kiterjesztett családokban
éppúgy, mint a nukleáris családban vannak a családhoz kapcsolódó családok (a háztartáshoz tartozó
testvérek házastársaik és gyerekeik) és vannak a csonka családok (általában anya és gyerek). Az
utóbbi években számos új típusú család szerkezet jelent meg, különösen a nyugati országokban.
Ilyenek az örökbefogadó családok, szándékosan gyerek nélküli családok, kommunák (olyan
szervezetek, amik hasonlítanak a kiterjesztett családhoz) leszbikus és homoszexuális párok, és a
mostohagyerek, mostohaszülők és unokatestvérek és családjuk kombinációi, ami a válás és
újraházasodás nagy számából adódik.
A családoknak éppúgy, mint a nagyobb kultúrális csoportoknak, meghatározott világlátásuk,
saját viselkedés kultúrájuk, saját nemi szabályaik, idő és tér fogalmuk, saját privát szleng és
nyelvezetük, történetük, mítoszaik és rituáléik vannak.
Meghatározott módon fejezik ki a pszichológiai distresszt, egymás és a világ felé.
A családi kultúra lehet védelmező, de lehet patogén is, az egészségre a körülményektől függően
ártalmas. Például bizonyos típusú családszerkezet alkoholabúzust fejleszthet ki a gyerekekben a
későbbi életük során, míg más családszerkezet megvédi tőle.
A család egy rendszer, amiben az egymás közötti viszonyok mintáinak fontos befolyása van
mind az egészségre mind a betegségre . A rendszerelméleti vagy kibernetikai modell azt jelenti, hogy a
családi dinamika gyakran segít a különböző típusú kapcsolatok fenntartásában, egyensúlyban
tartásában, akár még azon az áron is, hogy egyik tagját pszichológiai bűnbakként kezeli. Például
Minuchin ésm tsai kimutatták, hogy hogyan képes különböző családi szerkezet pszichoszomatikus
betegségeket okozni - mint az anorexia nervosa - egyes tagjain.
Ezek a pszichoszomatikus családok egyensúlyérzésüket, folyamatosságukat összetartozásukat
nemcsak azáltal tartják fenn, hogy beteggé teszik egyik vagy másik tagjukat, hanem hogy ezt a
betegséget fenn is tartják.
A beteg tag felgyógyulása (anorexia nervosánál fiatal lányok) törést okozhatnak ilyen
patológiás családokban. Ebben az esetben, mint máskor is csak az egyénre és nem a családra
koncentrálás nehézzé teszi a probléma teljes megértését. A forgatókönyv a viselkedés, világlátás és az
arra való érzelmi reagálás módját jelenti.
Mint a kultúrában általában, ezek a forgatókönyvek is a tudatosság határán kívül esnek. A szerepük,
hogy biztosítsák a stabilitás és folyamatosság érzését, és vezérfonalat nyújtsanak hogyan is folyjon a
családi “dráma” a mindennapi életben. Gyakran segítenek elkerülni a potenciális veszélyes családi
konfliktusokat. Minden generáció tudja a szerepét ebben a folytatásos drámában, és néha a szerep
meghatározza, mikor és hogyan legyen beteg vagy haljon meg. A forgatókönyv meghatároz számos
tünetcsoportot a családon belül, és azt is, hogyan mennek át ezek a tünetek a szülőkről a gyerekekre.
A családi forgatókönyv fenntartja a család saját mítoszát és folklórját ami generációról generációra
továbbadódik, néhány esetben ezek a mítoszok évszázadokkal a mai tag születése előtt keletkeztek.
Sok évvel később ezek a családi mítoszok negatív hatást gyakorolhatnak tagjainak mentális és fizikai
egészségére.
A kultúra kapcsolata a családdinamikával komplex, és sok esetben ellentmondásos.
McGoldrick és mtsai különböző népcsoportok családi kultúrájának, mini néprajzának
értelmező válogatását készítette el az USA-ban, mint az ír család, olasz család, brit-amerikai család, és
a problémák, amivel a családterapeuta szembetalálja magát a kezelés közben.
Mindamellett a különböző népek családjainak felételezett kultúrális jellegzetességeinek
felsorolása figyelmen kívül hagyja a családok között lévő fontos különbségeket, (ami regionális,
gazdasági, helyzeti, szociális műveltségi különbségeket jelenti) még ha ugyanabból a népcsoportból is
származnak.
Maranhao McGoldrick könyvének kritikájában azt állította, hogy a családorientált etnikai
csoportokat gyakran úgy írják le, hogy a különbségük az angolszász családi mintától (inkább az egyéni
mint családi célokon van a nyomaték) való eltérés patológiás lenne definíció szerint.
A kultúrális szokás egy meghatározott módja azoknak a recepteknek, ahogy az egyén vagy
család értelmet nyer egy közösségben, és segít megformálni az élményeiket és közös rituálék és
szimbólumok révén ezeket kommunikálni. Ezért mindezek a család kultúrális hiedelmeinek és
viselkedés repertoárjának meghatározott és néha egyedülálló kifejezésmódja. A kultúrális szokások
kultúrális álcákká válnak, mikor a kultúrát azért hívják segítségül, hogy mint ködfüggöny tegye
zavarossá az egyén állapotát, elméjét vagy a családi interakció mintáit. Ez az, amikor a család igényli
hogy a patológiás viselkedés minták legyenek a normális kifejezései a kultúrális háttérnek.
Kimutatta, hogy a nyugaton kívüli kultúrákban a generációk közötti szakadás nem várható el,
és a csoport folytonossága a három generáció jelenlététől függ.
Az autonómiának és egyéni különbözőségnek ezért különböző jelentése van ezekben a csoportokban
mint a nyugati nukleáris családmodellben. Az etnikai kisebbségek családjainak kezelésekor Barot (86)
javaslatára ha a kultúrára fókuszálás nem elég, akkor a szervezeti és szerkezeti tényezők mint a
munkanélküliség, etnikai megkülönböztetés, szegényes szállás, nem megfelelő szociális és
egészségügyi gondozási lehetőségek, a vándorlás. hatásait is figyelembe kell venni, mindezek
kedvezőtlenül befolyásolhatják az életüket.
Nemzetközi szemszögből néhány részletes tanulmány kimutatta az alapvető különbségeket a
világ különböző részinek családi kultúrájában mint fent említettük, ezek a széles általánosítások nem
veszik számba a minden országon és közösségen belüli variációkat. Tamura és Lau például
szembeállították a nyugati (brit) és a japán családi kultúrát. Japánban a kultúra az egymáshoz kötött
kapcsolatokat hangsúlyozza elsősorban a családban.
Nagy értéke van a csoport egységének és jól létének, és a családi én az alap belső
pszichológiai szervezete a japánoknak, intenzív érzelmi intim kapcsolatokat tartalmaz, nagyfokú
érzékenységet a másik iránt, erős identifikációt a család és mások becsületére és hírnevére. Az egyén
így egy összekapcsolt háló részese inkább mint egy egyszerű bőrrel bevont geo. A japán család magja
az anya-gyerek egység, inkább mint a férj-feleség diád, mint az nyugaton általános, mivel a gyerekek
elsődlegesen a nő tulajdonai, sok japán férfi ezért vonakodik elkísérni a feleségét a terapeutához, ha a
gyerekkel probléma van.
Ezzel ellentétben a családi szerkezet Nagy Britanniában (és az USA-ban is) az elkülönült
egyénre helyezi a hangsúlyt, az autonómia fokára, és az egyén elkülönülésére a másiktól, inkább mint
annak a másikhoz kapcsolódására. A nyugatiak úgy tekintik magukat, mint autonóm független, egyedi
egységek, éles határral önnön maguk és a többiek között. Az emberi növekedés és érzelmi fejlődés a
családi életciklusban, az individualizácó folyamata, míg Japánban csak egyik forma átmenete egy
másikba.
Tamura és Lau így felhívják a figyelmet, hogy nem lehet a nyugati hyperindividualizmust alkalmazni
a Japán családokra, vagy félreérteni az egymáshoz kapcsoltságot mint behálózást vagy
individualizációs zavart. A Japán terapeuták hajlamosak úgy látni a családi problémákat mint a túl
gyenge kapcsolódás eredményét, inkább mint a túl erős kapcsolódásét, és abban segítenek, hogy
erősítsék a családi egységbe való integrációt. Miközben ez történik, a páciens úgy tekint rájuk, mint
vezetőre tekintélyre a kapcsolódás részesére mintha egy vezető családtag lenne.
TRANSZKULTURÁLIS PSZICHIÁTRIAI DIAGNÓZIS
Ez a fejezet bemutatott néhány problémát a transzkulturális pszichiátriai diagnózis

komplexitásából, elsősorban a normalitás és abnormalitás definíciójának kérdését, különböző kultúrák
között.
A következő probléma, hogy a klinikusok túlhangsúlyozva tartják felelősnek a kultúrát a beteg
viselkedéséért, és így figyelmen kívül hagyják a mögöttes pszichopatológiát). A transzkulturális
diagnózisalkotás során a klinikusnak ezért tudatában kell lennie a következőknek:
— 1. Hogy egyes kultúrális tényezők milyen mértékben hatnak a különböző diagnosztikai
kategóriákra és a diagnózisalkotásra a nyugati pszichiátriában.
— 2. A beteg kultúrájának ismerete szerepe segít megérteni és kommunikálni a beteg
pszichológiai problémáját.
— 3. A beteg gondolkodását és viselkedését hogy látja a csoportjának egy másik tagja, vajon
az abnormalitás előnyös-e a csoport számára vagy nem.
— 4. Vajon a tünetek és viselkedési változások meghatározott csoportja amit a beteg mutat,
úgy értelmezi-e a csoport, mint kultúrához kötött betegség.
— 5. Vajon a beteg állapota jelez-e mentális betegséget vagy nem, vagy inkább a szociális,
politikai és gazdasági nyomás jelei nehezednek rájuk.
AZ EPIDEMIOLÓGIA KULTURÁLIS SZEMPONTJAI

Az epidemiológia tudománya az emberiség betegségeinek meghatározásával és a különböző
betegségformák eloszlásának vizsgálatával foglalkozik. A leggyakrabban vizsgált tényezők: a kor, a
nem, a családi állapot, a foglalkozás, a szocio-ökonómiai helyzet, a táplálkozás, a környezet /mind a
természetes, mind az ember-alkotta környezet / és a betegek viselkedése. Arra törekednek, hogy
okozati összefüggéseket fedezzenek fel egy vagy több vizsgált tényező és a betegség kialakulása
között.
Az epidemiológiai kutatás két fő megközelítési módszert alkalmaz, a legtöbb tudós ezek

egyikét, vagy a kettő kombinációját alkalmazza. Az esetkövetéses vizsgálat (case control)
módszere a vizsgált betegségben szenvedő betegek csoportjának egy részét tanulmányozza. Ha egyes
tényezők és a betegség előfordulása - például a régóta tartó dohányzás és a tüdőrák - között ki lehet
mutatni a statisztikailag szignifikáns összefüggést, fel lehet vetni az ok-okozati kapcsolatot.
A csoportvizsgálat (cohort study) esetén a kutató egy olyan egészséges populációt kezd el
vizsgálni, melynek egyes tagjai kapcsolatban állnak a feltételezett rizikótényezőkkel, ilyen például a
dohányzás.
A csoportot hosszú időn át követi és vizsgálja a meghatározott betegség előfordulását. Ha úgy találja,
hogy a kockázati tényezővel rendelkező betegeknek nagyobb esélye van a betegség kialakulására,
felvetheti a kockázati tényező és a betegség közötti etiológiai összefüggést.
Nagyon sok olyan epidemiológiai kutatás van azonban, mely nem tudja feltárni ezeknek az
összefüggéseknek a mélyebb természetét, így, amíg nincsenek további bizonyítékok, ezek csak
feltételezések maradnak. Más esetekben, ilyen a tüdőrák és a dohányzás, vagy a veleszületett fejlődési
rendellenességek és a terhesség alatt szedett thalidomid, sokkal világosabb az ok-okozati összefüggés,
sőt fiziológiai folyamatokkal lehet magyarázni a betegség létrejöttét.
Ha individuálisan nézzük, a “kockázati tényező” fogalmának csak korlátozott prediktív értéke van.
Az egészség-betegség ilyen multifaktoriális értelmezése gyakran hasznosabb, mint a kockázati

tényező és a betegség közötti ok-okozati összefüggés egyszerű posztulálása.
“A medicinában ugyanúgy, mint a fizikában, speciális okok vezetnek egy bonyolult eseménysorhoz,
miközben az események állandóan kölcsönhatásban állnak egymással. Az események sorozatába
intervenciós lépésekkel lehet beleavatkozni. Ha az eseménysor lényegét nézzük, ennek jellemzésére
nem megfelelő a “kauzalitás-elmélet”, ez ilyen módon értelmét vesztette.”
Mind az antropológusok, mind a szociológusok hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsük,
miképpen viszonyulnak ezek az összetett faktorok a betegségekhez. A különböző változókat
körüljárva - társadalmi réteg, gazdasági helyzet, nem, “életesemények”, kulturális eszmék és szokások
- rámutattak, hogy miképpen vonatkoztathatók ezek a változók bizonyos betegségek incidenciájára és
eloszlására.
Azok a tanulmányok, melyek tekintetbe veszik ezeket a kulturális dimenziókat, kiemelik, hogy
több tényező együttes hatása vezet a betegséghez és ezeknek a tényezőknek csak egy része a kulturális
nézetek és szokások összessége. A kuru esetében például, a vírus, a nemek társadalmi elkülönülése és
a kannibalizmus gyakorlata mind hozzájárulnak a betegség létrejöttéhez és együttesen magyarázzák
meg a kór eloszlását.
Az iparilag fejlett országokban működő Community Oriented Primary Care /COPC / is

fontosnak tartja az antropológiai szemléletmódot. Ez a szervezet az egyének és a családok elsődleges
ellátására koncentrál, de a helyi társadalmak egészségügyi igényei és problémái sem kerülik el
figyelmét.
Nincsenek olyan egyértelmű, mérhető inger-válasz kapcsolatok az egyes kulturális tényezők

és meghatározott betegségek között, mint ami lehetséges például a patogén szervezetek (vagy
kemikáliák) és az általuk okozott betegségek között. Mégis, annak ellenére, hogy igen nehéz
számokba foglalni a kulturális tényezőket, nyomós érvek szólnak amellett, hogy szerepet játszanak a
betegségek kifejlődésében, esetleg nem önállóan, hanem más tényezőkkel együtt.
A KULTÚRA ÉS A BETEGSÉG FELISMERÉSE
Az epidemiológus kulturális és társadalmi háttere illetve az általa vizsgált populáció

befolyásolhatja az epidemiológiai adatainak érvényességét.
Először is, a különböző országok epidemiológusai nem használnak egységes diagnosztikus
kritériumokat az egyes betegségek meghatározásakor.
A kutatók szerint az incidenciáknak ilyen mértékű eltérése nem lehet reális és nagyrészt a
“diagnosztikus kétértelműségeknek” köszönhető.
Zola azt vizsgálta meg, hogy egy bizonyos közösségben miképpen függ egy betegség észlelt
incidenciája a tényleges incidenciától és a betegség felismerésének a szintjétől.
A betegség felismerésének megtörténte függ attól a társadalmi környezettől, ahol az eltérés jelentkezik
és attól is, hogy “összeegyeztethetők-e” a tünetek egy kóros állapottal illetve abnormálisnak ítéli-e
meg a közösség a jelenséget.
Rubel szerint a sustonak ugyanúgy, mint más, kultúrához kapcsolódó rendellenességnek
multifaktoriális oka van, azaz a betegséget a következő tényezők bonyolult kölcsönhatása
eredményezi:
— az érintett egyén egészségi állapota, személyisége /a társadalmi elvárásoknak való sikeres
vagy sikertelen megfelelés ön-értelmezése /,
— és a társadalmi rendszer /szerepelvárások /.
A susto feszültségterhes szociális helyzetekben jelentkezik, például amikor valaki nem tud
megfelelni a család, a barátok, a munkaadó elvárásainak.
Ezzel az “eszközzel” reagál a latin-amerikai paraszti vagy városi közösség a számára
szorongattató élethelyzetekre. Mivel az elváltozást nagyrészt csak maga az érintett közösség illetve az
antropológusok kutatásai ismerik fel, használható epidemiológiai technikákat kell alkotni, hogy
felismerjük az eltérést illetve az ahhoz vezető szociális, kulturális, pszichológiai sajátosságokat.
A BETEGSÉG EPIDEMIOLÓGIÁJÁNAK KULTURÁLIS SAJÁTOSSÁGAI
Ahogy már említettük, a kulturális tényezők hozzájárulhatnak a kóros állapot kialakulásához,

illetve maguk is okozhatják ezeket, mindamellett egészségvédő szerepük is lehet. Ebben a részben
számos, az előzőekben már részletezett kulturális faktort sorolunk fel. A felsorolás nem teljes, inkább
azoknak a tényezőknek a szelekciója, melyet az antropológusok és az epidemiológusok általában
vizsgálnak. Jelentőségüket majd a később részletezendő esettanulmányok fogják megvilágítani.
GAZDASÁGI HELYZET
A gazdasági helyzet vizsgálatakor a következő kérdések merülnek fel: mennyire egyenletes a
javak eloszlása a társadalomban, a vizsgált csoport a társadalom más tagjaihoz viszonyítva jobb vagy
rosszabb körülmények között él, jövedelme elég-e a megfelelő lakásra, táplálkozásra, ruházkodásra;
milyen az egészséggel, a szegénységgel, a munkavégzéssel vagy a munkanélküliséggel kapcsolatos
értékrend és mi az a alapvető gazdasági egység, amely a jövedelemszerzést, a felhalmozást és
szétosztást végzi, az egyén, a család vagy egy nagyobb közösség.
A CSALÁD SZERKEZETE
Meg lehet vizsgálni, milyen családmodell vált a társadalomban elfogadottá: nukleáris család,
nagycsalád, laza kapcsolatban élő családok vagy az egyszülős család; milyen hangsúlyos a
kölcsönhatás, az összetartás és az egymás kölcsönös segítése a családon belül; mi a domináns, a
családi vagy az egyéni teljesítmény; hogy oszlik meg a felelősség a család tagjai között a
gyermeknevelés, a táplálás és az öregek, betegek, haldoklók gondozását tekintve.
NEMI SZEREPEK
Idetartozik a nemek közötti munkamegosztás, ezen belül is az, hogy ki dolgozik, ki marad otthon, ki
készíti el a ételt, ki foglalkozik a gyermekekkel, milyenek a nemi szerepekkel kapcsolatos társadalmi
jogok, kötelezettségek és elvárások; a nemek magatartásával kapcsolatos kulturális szokások /ilyen
például amikor az alkoholfogyasztást, a dohányzást és a versengő magatartásmódot csak a férfiak
esetében tartjuk természetesnek /; az orvoshoz fordulás panaszküszöbe a nemek esetében; és a nők
életszakaszainak “medikalizációs” szintje /milyen mértékben függnek az egészségügyi ellátástól
CSALÁDMODELLEK
Tisztázni lehet, hogy a monogámia, a poligámia, vagy a poliandria-e az elfogadott
családmodell; elfogadott-e a levirátus vagy a szororátus, avagy az endogám házasodás-e a gyakorlat
/itt az egyénnek családtagjai, vérrokonai, a nemzetség tagjai, vagy a törzs tagjai közül kell párt
választania /, vagy az exogám párválasztás kötelező /ebben az esetben a fent említett csoportokon
kívül kell párt választani /. Az endogámia esetében nagyobb valószínűsége van a recesszív gének
felhalmozódásának és így nagyobb az ilyen módon öröklődő betegségek (betegség pl. a hemofília, a
thalasszémia major, a cystikus fibrózis és a Tay Sachs kór) incidenciája.
A SZEXUÁLIS MAGATARTÁS
Célszerű megvizsgálni, hogy megengedett vagy tiltott-e a promiszkuitás, a házasság előtti
vagy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat. Ezek a normák a férfire, a nőre vagy mindkettőjükre
vonatkoznak? A speciális normák /mint pl. a cölibátus vagy a promiszkuitás/ a társadalmon belül csak
egy korlátozott csoportra vonatkoznak-e? Elfogadott-e a prostitúció? Tolerancia vagy tiltás
tapasztalható a férfi és a női homoszexualitás terén? Elfogadottak-e sajátos szexuális technikák /mint
pl. az anális érintkezés/? Tabuként kezelik-e a terhesség, a menstruáció, a szoptatás és a gyermekágy
időszaka alatti szexuális együttlétet?
A FOGAMZÁSGÁTLÁS MODELLJE
Ez a modell magában foglalja a fogamzásgátlással és az abortusszal kapcsolatos hozzáállást.
Amennyiben mindkét formát tabuként kezelik, nagyobb születésszámot tapasztalunk és ez bizonyos
esetekben negatív hatással lehet az anya egészségére. A fogamzásgátlás bizonyos formái illetve az
abortusz szintén egészségromboló lehet az anya számára. A kondom használatához való hozzáállás
befolyásolhatja a szexuális úton terjedő betegségek, így a hepatitis B és az AIDS terjedését.
NÉPESEDÉSPOLITIKA
Ide tartoznak a család optimális méretéről szóló nézetek /példa erre az egy gyermeket
preferáló Kína/ illetve a gyermekek kívánatos nemi összetétele - ezekkel az elvárásokkal szorosan
összefügg a gyermekgyilkosság és az illegális abortuszok illetve a terhes nő által végzett abortuszok
incidenciája. Wagley /16/ számolt be egy brazil indián törzsről, a Tenetehara törzsről, akik úgy tartják,
hogy a nőnek nem lehet háromnál több gyermeke és nem lehet mind a három gyermeke azonos nemű.
Ha egy nőnek a két leánya mellé megszületett a harmadik, ezt a gyermeket megölték. Egy idő után az
ilyen nézetek befolyásolhatják a közösség méretét és összetételét.
A TERHESSÉGHEZ ÉS A SZÜLÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ SZOKÁSOK

Idetartozik a terhesség alatti megváltozott táplálkozás, öltözködés és magatartás; a szüléskor
alkalmazott technikák, a szülést vezető személy kiléte, a vajúdó nő pozíciója, a köldökzsinór ellátása
/egyes kultúrákban a frissen elvágott köldökzsinórt trágyával borítják be, így igen megnövekszik az
újszülöttkori tetanus veszélye/; a gyermekágyhoz kapcsolódó szokások, ilyen a szociális izoláció vagy
a különös tabuk betartása; milyen táplálási mód preferált, a szoptatás vagy a mesterséges
csecsemőételek /mint például a tejalapú tápszer/.
GYERMEKNEVELÉSI SZOKÁSOK
Ide tartozik a gyermeknevelés érzelmi légköre, annak megengedő vagy autoriter volta; az,
hogy milyen szintű versengésre bátorítják a gyermekeket /ezzel szorosan összefüggő kérdések a
később kialakuló mentális betegségek, suicid kísérletek és az A típusú, coronária betegségre
hajlamosító személyiség/; a társadalom által “normálisnak” tekintett testi vagy érzelmi visszaélések
/18/, születés utáni és pubertáskori beavató szertartások /circumcisio és skarifikáció/.
MÓDOSÍTOTT TESTKÉPEK
Ide tartoznak a kulturálisan elfogadott testi csonkítások vagy a test alakítása, ilyen a férfi vagy
a nő circumcisiója, a skarifikáció, a tetoválás, a fül és az ajak kilyukasztása, a lábzsugorítás és a
kozmetikai sebészet formái /például ilyen a mellnagyobbító műtét is/. A kultúrák előnyben
részesíthetnek, vagy hátrányosnak tarthatnak bizonyos testi felépítéseket, mint pl. a karcsúságot, a
magas termetet vagy a kövérséget, főleg a nők esetében.
TÁPLÁLKOZÁS
A táplálkozás elemzésekor meg kell vizsgálnunk, hogyan készítik el, hogyan tárolják és
hogyan tartósítják az ételeket; milyen eszközöket használnak a főzéshez és az ételraktározáshoz;
tartalmaznak-e általában szennyezőanyagokat az ételek /pl. aflatoxinokat/; van-e az ételeknek
tápértéküktől független szimbolikus felosztásuk, pl. “étel” és “nem-étel”, “szent” és “profán”, “meleg”
és “hideg”; mi az elfogadott, a vegetarianizmus vagy a húsevés; megváltozik-e a táplálkozás a
terhesség, a szoptatás, a menstruáció és a betegség alatt; léteznek-e táplálkozási hóbortok és divatok; a
modernizálódó országokba megérkeztek-e a nyugati ételalapanyagok /magas só-, zsír- és finomított
szénhidráttartalom/, mint a modernizáció hírnökei.
ÖLTÖZKÖDÉS
Idetartoznak a férfiak, a nők számára és a különleges alkalmak esetén megfelelő öltözködési
formák; az öltözködési divatok, mint mondjuk a szűk ruhák vagy a fűző, a magas sarkú vagy az emelt
talpú cipők - ezek az áramlatok hatással lehetnek bizonyos betegségek vagy sérülések incidenciájára; a
test díszei, ilyen a kozmetika, az ékszerek, a parfüm, a hajfestés, ezek mind bőrbetegséget okozhatnak.
A test nagy részét beborító hosszú ruházat bizonyos elváltozásokra hajlamosíthat: például az
Underwoods csoport /19/ összefüggést talált a jemeni nők hosszú ruházata, fátyolviselete, hárembe
zárása és bizonyos betegségek /osteomalacia, tbc, anémia/ magasabb incidenciája között. Nagy-
Britanniában kevés a napsütés, az ázsiai nők általában otthon tartózkodnak és hosszú ruhát viselnek,
úgy gondoljuk, mindezek hozzájárulnak gyakori osteomalaciás betegségükhöz.
SZEMÉLYI HIGIÉNIA
Idetartozik az a kérdés, hogy mellőzhető vagy bátorított cselekedet-e a tisztálkodás; történik-e, s ha
igen, milyen gyakran hajmosás, hajvágás, milyen gyakori a ruházat cseréje, vajon a mosás és a dolgok
megtisztításának a rituáléja rendszeren alapul-e vagy sem; a fürdés egyénileg vagy közösségben
végzett tevékenység.
A LAKÓTÉR KIALAKÍTÁSA
Ide tartozik a lakótér szerkezete, fekvése, beosztása; ki lakik ezen a helyen, a családtagok, a
nemzetség vagy a törzs; az egy szobában, házban, építményben lakók száma /ez a körülmény hatással
lehet a fertőző betegségek terjedésére/; milyen módon fűtik vagy hűtik a lakóteret a különböző
évszakokban.
KÖZEGÉSZSÉGÜGYI ÁLLAPOTOK
Idetartozik az, hogy mit csinálnak a szennyvízzel, kinek a dolga azt eltávolítani; el szokás-e
temetni a halottat vagy sem; odafigyelnek-e a sűrűn lakott területekre, az élelmiszerellátásra, a fürdési
lehetőségre vagy a vízkészletekre.
FOGLALKOZÁSOK
Ehhez a témakörhöz kapcsolódik az, hogy a férfiak és a nők hasonló vagy eltérő munkát
kapnak-e; bizonyos munkákat csak meghatározott emberek, családok vagy csoportok végezhetnek-e -
ilyen pl. az indiai kasztrendszer vagy a dél-afrikai apartheid rendszere; vannak-e olyan foglalkozások,
melyeknek nagyobb a presztízse és nagyobb jövedelmet eredményeznek /ilyen az “A” típusú vezető a
nyugati társadalmakban/; végeznek-e olyan munkákat, mint pl. a vadászat, halászat, a mezőgazdasági
munkák és a bányászat tradicionális gyakorlata, melyek gyakran okoznak halálos vagy súlyos sérülést,
fertőző betegségeket; léteznek-e olyan modernizált iparágak, melyek szintén bizonyos betegségek
gyakoribb előfordulását okozzák /ilyen a szénbányászok pneumoconiosisa, a festékgyártó munkások
hólyagrákja, a fémmegmunkálók silicosisa vagy az azbeszttel dolgozók mesotheliomája/.
VALLÁS
Ennek a kérdéskörnek a tisztázása érdekében meg kell vizsgálni, hogy a vallás ad-e egy
koherens, biztató világképet; vannak-e olyan vallási előírások, mint a böjt, tabu-ételek, rituális
alámerítés, közösségi ünnepek, körülmetélés, öncsonkítás, vagy korbácsolás, tűzönjárás, tömeges
zarándoklat, ezek a tényezők mind kapcsolatban állhatnak bizonyos betegségek gyakoriságával.
TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK
Ezek közé tartozik, hogy hogyan, mikor és kinek a segítségével temetik el a halottat, azonnal
eltemetik-e a holttestet, elégetik-e a holttestet vagy egy bizonyos ideig felravatalozzák, hogy az
érintettek elbúcsúztassák /ez elősegítheti a fertőző betegségek terjedését/; a ravatalozás, a hamvasztás
és a temetés helyszíne és ezek távolsága a lakóhelytől, az élelemtől és a vízkészletektől.
A KULTÚRA ÁLTAL OKOZOTT STRESSZ

Tisztázandó, hogy a kultúra értékrendje, céljai, tekintélyi berendezkedése, normái, tabui vagy
elvárásai indukálnak-e, súlyosbítják vagy fenntartják-e a kultúrából eredő stresszt - és a nocepo
effektust; mi a kultúra által preferált attitűd a mindennapi élet tekintetében, a workaholizmus (a
problémák elől a munkába való menekülés - az alkoholizmushoz hasonlóan), vagy valami kötetlenebb,
lazább elfoglaltság; vannak-e konfliktusok az egymást követő generációk elvárásai között.
MIGRÁCIÓS HELYZET
A bevándorlás lehet önkéntes (motívuma a vonzódás) vagy kényszerű (motívuma az
eltaszítottság) - az utóbbié pl. a menekült helyzete; kérdés, hogy a bevándorló alkalmazkodott-e az új
kultúrához viselkedésben, táplálkozásban, magatartásban vagy öltözködésben, van-e bevándorlót
érintő diszkrimináció, faji megkülönböztetés, üldöztetés a befogadó közösség részéről; megváltozott-e
a bevándorló családi szerkezete, vallásos világnézete a bevándorlást követően; milyen a befogadó
közösség kultúrája, a bevándorlókhoz való hozzáállása.
SZEZONÁLIS HELYVÁLTOZTATÁSOK
Ide tartozik az embercsoportok rendszeres, szezonális helyváltoztatása - pl. turizmus,
zarándoklat, nomád életmód, és bevándorlás munkavégzés miatt. Addig, amíg a nomádok általában
közösségben vándorolnak, a turisták és a bevándorló munkások egyénileg vagy kisebb csoportokban
utaznak: mindkét csoportra jellemző, hogy a közösség, a család és az otthon hiánya kapcsolatban lehet
az alkoholizmus és/vagy a szexuális úton terjedő betegségek /AIDS, hepatitis B/ magasabb arányával.
MESTERSÉGES ÉLVEZETI SZEREK HASZNÁLATA

Lényeges szempont, hogy miként ítéli meg az adott kultúra a dohányzást, az
alkoholfogyasztást, a teázást, a kávézást, az anyagok felszippantását, az előírt és a szabadon
vásárolható gyógyszerek fogyasztását, a vallásos rituálé tartalmazza-e a hallucinogén anyagok
élvezetét; van-e keménydrog-fogyasztás, kialakult-e a szenvedélybetegek szubkultúrája, milyen
gyakran használnak közös tűt ezekben a csoportokban /lényeges tényező a hepatitis B és az AIDS
terjedésében/.
A SZABADIDŐS TEVÉKENYSÉGEK
Idetartoznak a sport, a rekreáció, a turizmus különböző formái, melyeknél tisztázni kell, hogy
mennyi testmozgást igényelnek; mennyire dominál ezekben a versenyszellem, milyen kockázata van a
sérülésnek vagy betegségnek.
HÁZIÁLLATOK ÉS MADARAK
Meg kell vizsgálni, milyen, és hány darab kedvenc- és egyéb háziállat van a lakóhelyek
közelében, a házban vagy a házon kívül; milyen mértékű közvetlen fizikai kontaktus van az emberek
és ezen állatok között. A háziasított kedvencek számos vírusbetegséget terjeszthetnek, ilyen a
benignus lymphoreticulosis /macskakarmolás betegség/, psittacosis /papagáj-kór/ és protozoonokkal is
megfertőzhetik az embert, mint pl. a macskaürülékkel terjedő toxoplasmosis.
AZ ÖNGYÓGYÍTÁS STRATÉGIÁI ÉS LAIKUS GYÓGYMÓDOK

Vizsgáljuk meg, milyen népi gyógymódokat alkalmaznak az emberek, ilyenek mondjuk a
gyógyfüvek, az engedélyezett gyógyhatású termékek, speciális diéták, testi masszázsok,
befecskendezések, köpölyözés. A laikusok által végzett gyógyítás általában a nyilvánosság előtt
történik, ritkább esetben személyes konzultáció formájában, így prediszponáló tényező lehet a fertőző
betegségek terjedésére. Bizonyos alternatív gyógymódok, mint pl. az akupunktúra befolyással lehet a
hepatitis B és más fertőzések terjedésére. A téma többek között magában foglalja az orvosi
kezelésekkel és a preventív stratégiákkal /antibiotikumok, orális rehidrációs kezelés és immunizáció/
kapcsolatos attitűdöt is.
A lista azokból a kulturális tényezőkből válogat, melyek fontosak az epidemiológusok számára.
AZ EGÉSZSÉGÜGY GLOBÁLIS KÉRDÉSEI ÉS AZ ORVOSI

ANTROPOLÓGIA
A globális egészségügyi kérdések tanulmányozásához az orvosi antropológia- mint
biokultúrális tudomány- átfogó perspektívát kínál, mely szervesíti az orvostudományt és a biológiát a
társadalom- és magatartástudományokkal.
Összevető, kultúraközi megközelítésmódja - a fizikális és lélektani adatok gyűjtésével
párosulva- lehetővé teszi hogy az egészséggel és a betegséggel kapcsolatos magatartásformák és
hiedelmek, képzetek szerteágazó világáról áttekintést adjon. Hasonlóképpen segítséget nyújt a
globális problémák okainak és hatásainak helyi szintű magyarázatához.
A huszadik század végére az emberi egészséget érintő fenyegetések - mint a túlnépesedés,
környezetszennyezés, globális fölmelegedés, gyógyszertúlfogyasztás, kábítószer, és az AIDS -
már nem értelmezhető, és nem is kezelhető helyi, nemzeti korlátok közé szorítottan. Mindinkább
mobilis, és kölcsönös függések által jellemezhető világunkban ezek a jelenségek mind eredetükben
mind, következményeikben globálisnak tekintendők.
Továbbá a fenti problémákat közvetítő információk is globálisak a világ mind több részét
összekötő távközlés, rádió, televízió, a légiközlekedés és a tömeges turizmus révén.
Ilyen megfontolások alapján valószínűleg az orvosi antropológia további érdeklődési körébe nemcsak
az egyén egészségét érintő kulturális és szociális hatások kutatása tartozik majd, hanem az emberi nem
egészségének, mint egésznek a vizsgálata is. Az orvosi antropológia és a globális egészségügyi
kérdések kapcsolatát illusztrálják az alábbi kiválasztott területek:
— 1. Túlnépesedés
— 2. Urbanizáció
— 3. AIDS
— 4. Megelőző egészségügyi ellátás
— 5. Környezetszennyezés és globális felmelegedés
— 6. Erdőpusztítás és a fajok kiveszése
TÚLNÉPESEDÉS
A túlnépesedés korunk egyik legsúlyosabb globális gondja, és a helyzet évről évre

súlyosbodik.
A népességnövekedést korlátozó intézkedések ellenére a világ népessége exponenciálisan nő. A
becslések szerint 2025-re a mai 5,5 milliárdról legkevesebb 8 milliárdra, vagy még többre nőhet.
Ezzel az erőteljes (és lényegében a szegény országokra korlátozódó) népesség-növekedéssel
egyidőben a gazdagabb országok energia-fogyasztása talán még gyorsabban nő. A világ energia-
fogyasztása az 1890 -ben becsült 1 terawatt értékről 1950-ben 3,3, és 1990-ben 13,7 terawattra nőtt-
átlagban azonban a szegények a gazdagabb népesség energiafogyasztásának mintegy tizedével
jellemezhetők.
— 1. A túlnépesedés és a főként fosszilis energiahordozóból álló energiaforrások kimerítése
olyan veszedelmes együttes, mely halálos fenyegetést jelent a globális egészségre. Ide kell értenünk az
egyre terjedő éhínséget betegségeket, szegénységet, vagy az társadalmi elégedetlenség tüneteit, a
hasznosítható fosszilis energiahordozók kimerülését, a klimatikus változásokat, és az
“üvegházhatásból” következő globális felmelegedés környezeti veszélyeit, vagy a parti területek
elöntésével fenyegető tengervíz szintemelkedéseit, a mind gyakoribb hőhullámokat, és szárazságokat,
és a hurrikánok, ciklonok elterjedését is.
— 2 Családtervezési programok
A túlnépesedés növekvő gondját uralni számos stratégiát alakítottak ki- ideértve a nemzetközi
tervezeteket (mint a WHO, vagy az IPPF, a Tervezett Szülőség Nemzetközi Szövetsége példáit), vagy
a nemzeti programokat (mint a Kínai Népköztársaság “egyke” politikája). Ezek a családtervezési
programok a nőket célozzák meg érdekeltté téve őket a kisebb családokban, a terhességek közötti
időszak megnyújtásával, és a mind változatosabb mesterséges fogamzásgátló módszerek révén.
Jelenleg a világ házaspárainak mintegy 43 %-a él a fogamzásgátlás valamilyen eszközével. Ez a

gazdagabb, fejlettebb országokban 52 %-ra becsülhető, míg a fejlődő világban 27 % a becsült érték
(bár ez az arány Kínában 73 %.)
— 3. A fogamzásgátlók használatával egyidőben körülbelül 30 millió legális abortuszt
hajtottak végre 1987-ben világszerte, és az illegális méhkaparások száma 10-22 millióra tehető. A
népességszabályozás és családtervezés eszközeként használt abortusz számos veszélyt jelent az
egészségre - mint a méh átfúródása, vérzés, és fertőzés,- főként gyakorlatlan kezekben. A becslések
szerint évente 100 000 és 200 000 közé tehető a fejlődő országokban a tiltott kaparások miatt meghalt
nők száma.
A jószándék ellenére a családtervező programok gyakran kudarccal végződnek a
népességnövekedés korlátozását illetően. A világ számos részén a termékenység korlátozásának
gondolatát elutasítás vagy komoly fenntartás fogadja.
Látnunk kell, ahogy azt Warwick4 ki is mutatja, hogy a családtervezés szokása nem
egyetemes jellemzője a kultúráknak, és sok műveltség azt vissza is utasítja - számos érthető
megfontolás alapján.
A legtöbb esetben a családtervezés összekapcsolódik a gyermek jelentőségével, értekével.
Sok kultúrában a gyermek léte egyben a felnőttség látható jele is, és sok férfi számára a fiú születése
férfiasságuk legdöntőbb bizonyítéka.
Azokban a társadalmakban ahol az éhínség, szegénység, létbizonytalanság, és a magas
csecsemőhalandóság gyakori, ott a termékenységnek magas társadalmi értéke van. A sok gyermek
vállalása egyben a későbbi gazdasági és szociális biztonság megteremtésének, és a szociális státusz
fenntartásának eszköze is lehet.
Az ínséges állapotokban a hagyományos nagycsalád sajátos mikrotársadalmat biztosít-
különösen ott igaz ez, ahol a források szűkössége miatt a gyenge állam ezt az átfogó, támogató
biztonságot polgárainak nem tudja szavatolni. A nagycsalád mint társadalmi és gazdasági egység a
források kitermelésének és a javak elosztásának közös gyakorlásával biztosít szociális biztonságot,
segítve a gyermekek és öregek, illetve a betegeskedők biztonságos ellátását.
A családtervezés elutasítását illető további lényeges szempont, hogy a világvallások nagy

része nem fogadja el a mesterséges fogamzásgátlás módszereit, és inkább a születésszabályozás
természetes, a biológiai ritmuson alapuló eljárásait szentesíti. Azonban mind helyi, mind nemzeti
szinten még számos más szemponttal is magyarázhatjuk a programok kudarcát.
Warwick megjegyzi: hogy “minden országban létezik legalább egy társadalmi csoport, amely
ellenzi a családtervezést a maga sajátos szempontjai szerint”- és ellenállásuk alapja lehet vallási,
kultúrális, gazdasági, vagy politikai természetű.
A fejlődő országok egy részében a Nyugat családtervezési programjait a gyarmatosítás új
formáinak tekintik, mely a helyi kultúrára és populációra gyakorol nyomást, gyengíti fejlődését.
Hasonlóképpen az interetnikus konfliktusokkal jellemezhető többnemzetiségű államokban, mint Sri
Lanka, Libanon, Malaysia, Fiji, Dél-Afrika vagy India ezek a konfliktusok “azt az érzést kelthetik,
hogy a nagy népességszám létfontosságú a közös túlélés tekintetében, és a családtervezés az adott
csoport ellenségeinek kedvez.”
Nemcsak kultúrális hiedelmek, hanem gyakorlati megfontolások is gátolhatják a

családtervezési módszerek bevezetését, ilyen lehet a költségesség vagy a hozzáférhetőség. Az adott
közösségben megtapasztalt, és ismertté lett kockázatok, mellékhatások, melyektől teljesen mentes
módszert nem találunk, különösen, ha a sterilizációt is ide vesszük, szintén hatással lehetnek a
döntésre, akár akarja azt az asszony, akár nem. A “szaporodást illető döntések” meghozatala azonban
nem korlátozható az asszonyok világára. A “termékenységet befolyásoló döntések” a helyi kultúrális
viszonyoktól, a házassági mintázatoktól, lakásviszonyoktól, és a nők családi és rokonsági
beágyazottságától egyaránt függ.
A családtervezési programok a férfiakat is célba veszik. Jelenleg a programok nagy
része a gumióvszer használatát főként az AIDS megelőzésének eszközeként népszerűsíti, és nem mint
a házastársi kapcsolaton belüli fogamzásgátlás eszközét. A termékenységben az asszonyoknak
tulajdonított elsődleges szerepre utal sok férfi érvelése, mely szerint az asszonyoké a felelősség a
terméketlenség eseteiben is.
A populációk sokrétűsége miatt sok antropológus jutott arra a meggyőződésre, hogy nem
lehet egységes fogamzásgátló módszert alkalmazni a világon. Az egyes országok, régiók, vallások,
etnikai csoportok és helyi közösségek eltérő magatartást tanúsíthatnak a fogamzásgátlás kérdésében -
és így mindegyik más módszert részesíthet előnyben. Néhány esetben, főként kulturálisan, etnikailag,
és szociálisan eltérő népességekben ez még a nemzeti családtervezési stratégiát is megnehezítheti, ha
nem is teszi azt teljesen lehetetlenné.
Ahogy azt Warwick javasolja, a nemzetközi és nemzeti szint mellett a helyi közösségeket is be kell
vonni a családtervezési programok kialakításába. Ez az adott közösséggel való rendszeres
konzultációt, sajátos kultúrális szükségleteik figyelembe vételét igényli elvárásaik,
gondolkodásmódjuk szerint /így a beszélgetéseket, és vizsgálatokat lehetőleg női munkatársakkal
célszerű végezni/ és ugyanilyen fontos a vélemények feltárása és az együttműködés a helyi vallási és
politikai vezetőkkel.
Ez egyben annak a felismerését is jelenti, hogy” egyes régiókban a szociokulturális feltételek
nem érettek bármilyen családszabályozási program befogadására. Az élet túl bizonytalan, a gyermek
értéke túl nagy, a politika túlságosan polarizált, és a populációszabályozás szándéka túl távoli ahhoz,
hogy a szükséges erőfeszítések megérjék.”
Végül a megelőzéshez, és más egészségügyi programokhoz hasonlóan a családtervezési

programok sem tervezhetők magukban, légüres térben. Általában szociális és gazdasági fejlődést is
elősegítő átfogó programok részeként kell őket javasolni, ilyen intézkedések a szegénység
csökkentése, az egészségügyi ellátás, a táplálkozás javítása, de az írástudás, foglalkoztatás fejlesztése,
a csecsemő és anyai mortalitás csökkentése is mind ilyen lépésnek tekinthetők. Globális
szemszögből mindez a források egyenlőbb elosztását jelenti Dél és Észak, azaz a világ szegény és
gazdag fele között, mely egyben a fejlettebb világ energia-fogyasztásának csökkentését is igényli.
Urbanizáció
A túlnépesedéssel párhuzamos erőteljes jelenségnek tekinthető az urbanizáció. A

tizenkilencedik század elején a világ városlakó népessége még együttvéve sem érte el az 50 milliót, a
2000. évben ez a szám a becsült 3,1 milliárdot is elérheti. A világ számos részén hatalmas
városóriások növekednek- mint Cairo, Calcutta, Mexico City, Sao Paolo, Bombay, Dzsakarta és
Manila- mely egyaránt következménye a természetes szaporulatnak, és a vidékről a jobb élet
reményében városba vándorlók mind nagyobb számának. 2000-re az 5 milliónál nagyobb lélekszámú
városok száma meghaladja a 60-at- ennek 61 %-át a természetes növekedés teszi ki, míg a többi a
bevándorlásból adódik. Ezen városok zöme a fejlődő világban található, ahol a becslések szerint az
össznépesség 44 %-a lakik ezekben az óriás városokban.
Az urbanizációt árnyékként kísérő jelenségként gyorsan nőtt a városi szegények száma, akik
nyomortelepeken, a “városok árnyékában” növekvő bádogvárosokban élnek tömegesen, nagy
nyomorúságban. A nyomortelepek, bádogvárosok lakóinak aránya változó, Adis Abebában 79%,
Calcuttában 67 %, Kinshasában 60%-ot tesz ki, Rio de Janeiroban ez az arány 30 %-os, Karachiban
23 %, és Bangkokban 20 %.11
A városi szegények számos egészségügyi problémával kerülnek szembe, gyakran

súlyosabbakkal, mint falusi sorstársaik. Ezek egy része “alulfejlettségből” adódik, (mint a fertőző
betegségek, alultápláltság), más részük ellenkezőleg, épp a fejlődés hátrányaiból adódnak
(környezetszennyezés, zaj, közlekedési balesetek).
Harpham és munkatársai szerint ezek a problémák három forrásból erednek.:
— 1.A szegénységből egyenesen kővetkező problémák: - munkanélküliség, alacsony

jövedelem, iskolázatlanság, írástudatlanság, alultápláltság, a szoptatás hiánya, prostitúció.
— 2.Környezeti problémák -
rossz lakáskörülmények, zsúfoltság, ivóvízforrások elégtelensége, és rossz hygienés körülmények, a
szennyvízelvezetés hiánya, légszennyezés, közlekedési balesetek, a veszélyes ipari létesítmények
közelsége, az élelemtermelésre alkalmas földterület hiánya.
— 3. Pszichoszociális problémák
stressz, létbizonytalanság, családi válságok, depresszió, alkoholizmus, dohányzás, családon belüli
erőszak, és drogfüggőség.
A Szerzett Immunhiányos Szindróma /AIDS
Az AIDS egyike jelenkorunk rettegett halálos veszedelmeinek, mely nagy fenyegetés a

globális egészségre. Mann15 összefoglalója alapján a WHO-nak 1992-ben 164 ország jelentett AIDS
megbetegedéseket. A közel 2,5 millió AIDS halálesetből 550 000 gyermekeket érintett, a halálesetek
75%-a Afrikában történt, míg a gyermekhalálok 90%-a esett erre a földrészre. Az amerikai
kontinensen 268477 esetet jelentettek be, 80%-át az USA-ban (a globális összérték 44 %-a), a
maradékon Kanada, Brazília, és Mexikó osztozott.
A jelenlegi helyzetet elemezve 1992-re 12 875 450 ember fertőződött HIV vírussal, és a
becslések szerint ez a szám 1995-re elérheti a 20 000 000-t (melyből 2,3 millió gyermek.).A fertőzések
90 %-át a fejlődő világból jelzik. 1985 óta a vírus átvitelének jellege némi változást mutatott, a
homoszexuális közvetítés aránya csökkent, míg a heteroszexuális fertőzés és az injekciós
kábítószerélvezet révén adódó fertőzések aránya nőtt. Összességében a becslések szerint 2000-re az
AIDS-ben elhaltak száma 5,9 és 20,4 millió között várható.
Az AIDS egyszerre biológiai és szociokulturális jelenség. Az ellenőrzésében figyelembe kell

vennünk a környezet társadalmi, kultúrális és gazdasági összetevőit, melynek szövetébe ágyazódva
fokozódhat, vagy feltartóztatható kórkép terjedése.
AZ AIDS METAFÓRÁI A NYUGATI VILÁGBA
Az AIDS-el kapcsolatos előítéletek és a velük együttjáró félelmek, alááshatják a betegség

azonosítására, kezelésére, ellenőrzésére irányuló törekvéseket, és következtükben a betegek
gondozása, együttérző támogatása ellehetetlenülhet. Így az AIDS iránt tanúsított erkölcsi, ideológiai
beállítódás a betegség ellenőrzésében hasonló fontos lehet, mint a hatékony vakcina utáni kutatás.
AZ AIDS KULTÚRÁLIS MEGJELENÍTÉSE
Bár az AIDS globális betegség, mégis embercsoportonként eltérő módon értelmezik eredetét,
jelentőségét és terjedésének módjait- és eltérő az AIDS-nek tulajdonított jelentések értelmezése is.
Főként a nyugati országokban a kiterjedt hírverés egy sajátos, “folk AIDS”-nek nevezett
jelenség kialakulásához vezetett, melynek szenvedő alanyai depressziós, szorongó emberek. Az a
“betegség nélküli kórkép”, melyet a “pszeudoAIDS” elnevezés talán még hívebben fejez ki, olyan
betegekben fejlődik ki, akik meg vannak győződve AIDS-es voltukról, jóllehet ennek semmiféle
bizonyítéka nincs.
Ennek egyik oka Miller és munkatársai szerint az lehet, hogy az AIDS korai tünetei, mint a
letargia, étvágytalanság, súlyvesztés, és az erős verejtékezés- megegyeznek a szorongás és a
depresszió tüneteivel és így könnyen félreértelmezhetők. Más vonatkozásban az AIDS kultúrális
megjelenítésében ötvöződhet az orvosi tudás és a helyi hiedelmek szövete. Lehet a z AIDS egyszerre
testi betegség és büntetés a vétkes viselkedésért. Például Ingstad Botswana-i megfigyelése szerint a
hagyományos gyógyítók tudtak az AIDS-ről, csak azt a szexuális tabutörés miatt fellépő hagyományos
betegség fogalom, a meila egy új változatának tartották.
Az Egyesült Államokban Afro-Amerikaiak körében lelt Flakerud és Rush hasonló

értelmezésre, ahol a betegség szintén a főként a homoszexualitást, és a házasságon kívüli nemi életet
tiltó vallásos és morális törvények megsértése nyomán elszenvedett büntetésként volt számontartva.
Ez a kulturálisan meghatározott betegségkép azonban egyáltalán nem merev jelenség. Az
antropológiai kutatások szerint idővel változást mutathat, ahogy gyakran az egészségnevelési hatások
nyomán megszerzett új információk beépülnek, és ötvöződnek a korábbi hagyományosabb
képzetekkel, mint azt az alábbi esetismertetésben látni fogjuk.
Bár az AIDS-t illető hiedelmek tanulmányozása hasznos lehet a további egészségnevelői
munka megtervezésében, az antropológusok gyakran figyelmeztetnek arra, hogy a hiedelmek és a
magatartásformák korántsem azonosak: amit a viselkedésükről az emberek mondanak, sokszor nem
egyezik azzal, amit a valóságban tesznek. A kutatások jelzik, hogy a kockázatok ismerete önmagában
nem mindig elég a magatartás megváltoztatásához, - ahogy azt a szenvedélybetegségekben, a
dohányzás, alkoholizmus, ittas vezetés esetén látjuk.
AZ AIDS TÁRSADALMI VETÜLETEI

Az AIDS-től sújtott (vagy HIV pozitív) emberek gyakran válnak megkülönböztetés,
előítéletek, sőt akár erőszak áldozataivá. Extrém esetben a társadalom kirekesztő magatartása
“szociális halálhoz” vezethet, amint arról a 9. fejezetben már írtunk. Az AIDS kapcsán a nem- beteg
társadalomban kialakuló attitűdök, előítéletek és sztereotípiák, a stigmatizálás mértékének
vonatkozásában alapvető adatokat kínál az antropológiai kutatás.
Az antropológusok segíthetnek a társadalmi kapcsolathálózatok, segítő csoportok
azonosításában, és más az AIDS betegeket támogató közösségi források mozgósításában is, mely
segítség a betegek hosszú távú kezelésének részé szervesíthető. Ez különösen fontos a városokban,
mivel - a nyugati országokban különösen - az AIDS nagyvárosi betegség. 1991 végére az USA-ban
azonosított esetek közel 20 %-a (37 436 fő) New York City lakosa— és ezzel San Francisco mögött
a második a 10000 főre jutó betegszám szaporodását illetően.
Az anomiás társadalmi jelenségek ellenére a városi környezet az AIDS betegek számára a
falusi miliővel szemben számos előnyt kínál: az egészségügyi ellátás intenzívebb volta, közelsége, az
önsegítő csoportok léte, a szociális támogatás szervezettebb volta, és az eltérő életvitel iránti türelem
mind ilyen kedvező adottság. Az egészségnevelő programoknak figyelembe kell venni a városi
népesség társadalmi, és kultúrális sokrétűségét, és a hozzáférhető sokféle közösségi támogatási forma
kínálta lehetőségeket.
SZEXUÁLIS SZOKÁSOK ÉS MAGATARTÁSFORMÁK
Az AIDS szorosan kötődik a szexuális magatartásformákhoz, de az emberi viszonyok ezen

intim övezetéhez a kutatás nagyon nehezen fér hozzá. Az elmúlt időszakban azonban számos
antropológiai vizsgálat keresett megoldást erre a helyzetre, hasznos adatok tömegét kínálva a
közegészségügyi programok tervezőinek. Ezen kutatások feltárták a kultúraközi eltéréseket a normális
és abnormális (heteroszexuális, homoszexuális) szexuális magatartás mintázatait illetően.
A megelőzés szempontjait figyelembe véve javasolható- mivel a biszexuális és homoszexuális
férfiak többsége családban él- a nemzeti egészségnevelési kampányoknak a családokra kell
összpontosítaniuk inkább, szemben az egyénekre korlátozódó felvilágosítással, hangsúlyozva a
biztonságos szex követelményeit.
Egy másik fontos stratégia -tekintettel a szegénységre- az ingyenes, vagy olcsó gumióvszerek
hozzáférhetővé tétele, vagy főként a “passivo” homoszexuálisok esetében a spermaölő óvszerek
forgalmazása.
A NŐI ÉS FÉRFI PROSTITÚCIÓ JELLEMZŐI
A világ számos részén a HIV fertőzés fő forrása a női és férfi prostitúció - ahogy ez más nemi
betegségek esetében ismert. Mint az emberi viselkedés más vonatkozásaiban is, a prostitúciót is csak a
befoglaló környezet sajátos kultúrális és társadalmi közegében, kontextusában értelmezhetjük
megfelelően. Így például a szakmaszerűen végzett “teljes idős” üzletszerű kéjelgést a “vörös lámpás”
negyedekben a hivatalosságok eltűrik, azonban ez másutt nem megtűrt jelenség.
Szegényebb országokban a prostitúció összetettebb jelenség. Előfordulhat az epizodikus
prostitúciónak hívott jelenség, amikor anyagi kényszerűségből asszonyok, ritkábban férfiak testüket
árulják házasság előtt, alatt vagy megözvegyülésüket, válásukat követően.
A prostitúciós időszak néha néhány hónapig, vagy néhány év, melyet a házasság vagy a
gyermekvállalás szakít meg. A fentiek alapján a prostituáltak korántsem alkotnak egységes kategóriát,
és sokszor egy adott városban vagy régióban különböző típusú prostitúcióval találkozhatunk.
Carrierutal egy tanulmányra mely szerint Mexikóban kilenc eltérő típusra oszthatók a
prostituáltak : “utcai örömlányokra, utazó (kóbor utcalányokra, táncos konzumnőre, taxiskurvákra,
bordélyban dolgozó hivatásosokra, félhivatásos örömlányokra, call-girl-ökre, hivatásos szeretőkre, és
partira, vakációra szerződtethető lányokra”. Az üzletszerű kéjelgés eme típusai eltérő fenyegetést
jelentenek az AIDS tekintetében, és a megelőzés más-más módozatait is igénylik.
Mivel a “kondom- használat a szexpartnerek számára talán a legfontosabb megelőzési
lehetőség”, az AIDS prevenciós programoknak nemcsak a prostituáltakat, hanem ügyfeleiket is célba
kell venni.
A prostitúció révén fenyegető HIV fertőződés kockázatát csökkentő lépéseknek tekintettel kell
lenni mindazon gazdasági, szociális és kultúrális összetevő közegére, melybe ez a magatartás
ágyazódik.
Intravénás kábítószerélvezet és a közös tű

Az Egyesült Államokban az intravénás kábítószerfogyasztók (a továbbiakban IVKF) alkotják
a második legnagyobb AIDS kockázati csoportot . Más fejlett, ipari társadalmakban a helyzet igen
hasonló: a skóciai Edinburgh-ben az intravénás kábítószerélvezők 60 %-a HIV pozitív vírushordozó.
Az IVKF csoport mind veszélyesebb forrása a heteroszexuális népesség HIV fenyegetettségének.
Alapos etnográfiai vizsgálatok jelzik, hogy az IVKF réteg- és az általuk alkotott drogfüggő
szubkultúrák - nem egyöntetűek : különböznek indítékaikban, attitűdjeikben, szexuális magatartásuk-
ban, társadalmi kapcsolatrendszerükben, a használt kábítószer fajtájában, és az alkalmazott injekció
technikája szerint is. A legtöbb esetben a tű megosztása a HIV fertőzés fő forrása, azonban ezzel más
rizikómozzanatok, kockázati magatartások is átfedést mutatnak.
Page és munkatársai 36 230 intravénás kábítószer-élvezőt vizsgáltak meg, zömmel afro-
amerikaiakat, akik a floridai Miami szegénynegyedeiben élnek. Közülük 104 bizonyult HIV
pozitívnak, és ez szoros összefüggést mutatott a közös injekciós tű használatának gyakorlatával. Az
injekció elkészítésékor a közös tűhasználaton túl még a fecskendőt is ugyanabban a vízben öblítették
ki, és ugyanabból az üvegcséből szívták fel a saját adagjukat. Továbbá a vizsgált személyek közül 136
időszakosan, akkor vagy egy korábbi időben már áruba bocsátotta a testét, közülük 45 (33 nő és 12
férfi) prostituáltként dolgozott a vizsgálatot megelőzően néhány hónapja illetve több éve már.
A tűmegosztás magyarázatát abban kell keresnünk, hogy egy időben (1985-86) nehéz volt
tűhöz hozzájutni a hatósági tilalom miatt, mely orvosi alkalmazáshoz kötötte a tűk vásárlását.
Newmeyer és munkatársai ezért javasolják, hogy az IVKF személyek esetében az AIDS terjedését
négy úton lehet feltartóztatni: a kábítószerfogyasztás teljes abbahagyásával, ha ez nem sikerül, az
intravénás szerek szájon át szedhető készítménnyel való helyettesítésével, a közös tűhasználattal való
felhagyással, s végül - ha más út nincs- a közös tű sterilizálásával.
Kutatásaik alapján kimondhatjuk, hogy a legtöbb IVKF magatartása alapján csak az utolsó változat
tűnik megvalósíthatónak, és talán otthoni viszonyok között is ki lehet főzni a tűt. Ugyanakkor azt is
megállapították, hogy a vizsgált személyek szexuális magatartása jóval nehezebben változtatható, mint
a tűhasználati szokásaik, ezért a megelőzés erőfeszítéseinek az utóbbiakra kell összpontosítaniuk.
A 161 megkérdezett kábítószerfogyasztó közül a nagy többség rendszeresen nem használ
óvszert (58 százalékuk a HIV fertőzés veszélyét elhanyagolhatónak, vagy éppen zérusnak tartotta.) A
kondomhasználat kapcsolatfüggőnek tekinthető. Minél nagyobb az érzelmi és szociális távolság a
partnerek között, mint a prostituált és ügyfele között, annál valószínűbb az óvszer használata.
AZ AIDS ÉS A HAGYOMÁNYOS ÉS ALTERNATÍV GYÓGYÍTÓK
Az AIDS kutatás számára is fontos üzenettel szolgálnak a gyógyítás pluralizmusát illető

vizsgálatok, a világ gazdagabb és szegényebb felén egyaránt. Mint más súlyosabb betegségekben,
melyekre az orvostudománynak nincs gyors és hatásos válasza -ilyen a rák, a tartós fájdalom, és
mozgásképtelenség -, az AIDS betegek is gyakran keresnek fel hagyományos, vallásos gyógyítókat,
természetgyógyászokat. Nem egy esetben a közösségek elsősorban ilyen hagyományos gyógyítókkal
beszélik meg a betegség megelőzésének módját, ezért a betegség terjedésének feltartóztatásában
hasznos szerepet játszhatnak.
Egyesek azt “modern betegségnek” látják, melyben a hagyományos orvosságok, gyógyító
tevékenység kudarcra van ítélve.Míg mások az AIDS-t “Tswana” betegségnek tartják, a meila népi
betegségfogalom egy változatának, mellyel a hagyományos gyógyítás meg tud küzdeni.
Ebben az értelmezésben a betegség, és balszerencse okozója a szexuális tabuk megtörése,
mely tabuk az élet bizonyos időszakaiban- mint a menstruáció, vagy a gyermekszületést követő
időszak- tiltják a nemi életet.
A gumióvszer alkalmazásának javaslata a meila megelőzésében sokkal nagyobb elfogadásra
találna, mint mondjuk a terhességszabályozásban vagy más nemi betegségek megelőzésében.
A különböző kultúrákban az AIDS természetgyógyász illetve hagyományos orvosi
kezelésének hatásosságát, vagy hatástalanságát felmérő kutatásokra sürgős szükség van. Azonban
látnunk kell, hogy a hatásosság fogalma a népi gyógyászatban eltér a nyugati orvoslás hatékonyság
fogalmától. Például a “szimbolikus gyógyítás” vallásos és világias formái egyaránt nagy segítséget
nyújthatnak a szenvedőknek és családjaiknak, mivel akkor is segítenek a betegnek, és “gyógyítják”, ha
meggyógyítani nem tudják.
Másrészről a népi és alternatív gyógyászat az egészségre káros hatással is lehet. Az injekciós
kezelés, az akupunktúra, a rituális “skarifikálás”, a véreztetés, akár a betegség terjedését is
elősegítheti. A hagyományos gyógyítás eljárásain (gyógyfüvek, masszázs, moxibuszció) kívül a
szimbolikus gyógyítás világszerte elterjedt változatainak szociális, lélektani és fizikai (például az
immunrendszerre kifejtett) hatásának megértéséhez is hozzájárulhat az antropológia.
A TESTCSONKÍTÁS ÉS VÁLTOZATAI
Ahogy azt a második fejezetben leírtuk, a test csonkításának, megsértésének világszerte
változatosan gyakorolt nemei az egészségre veszélyt jelenthetnek. Ezek között a HIV vírus
terjesztésének kockázatát hordozza a tetoválás, skarifikálás, a körülmetélés, a fül és ajakperec
beültetés, vagy a kultuszszerűen művelt vérszerződés, mely a közös edénybe csorgatott vér ívásával jár
együtt. Hasonlóképpen idesorolhatók az ön-ostorozással, vagy a bőr átfúrásával járó véres rítusok.
Az AIDS megelőző programoknak ezeket a test mutilálásával kapcsolatos rítusokat,
gyakorlatokat is figyelembe kell venni. Ha az adott közösség ezekhez a gyakorlatokhoz, szokásokhoz
ragaszkodik, akkor a megelőzés során meg kell őket győzni a steril tűk, eszközök, és
fertőtlenítőszerek használatáról (például a körülmetélés, vagy a skarifikálás esetében), és biztosítani
kell -akár ingyenesen is,- ezek hozzáférhetőségét.
A MIGRÁCIÓ JELLEMZŐI ÉS AZ AIDS TERJEDÉSE

A népesség egy részének rendszeres vándorlási jellemzőit (lásd vendégmunkások,
idénymunkások, kamionsofőrök, utazó üzletemberek, vagy turisták mozgását) vizsgáló kutatások
hozzájárulhatnak az AIDS országok közötti terjedésének megértéséhez. Ahol az emberek (főként a
férfiak) nem családjukkal, hanem egyedül utaznak, nagyobb kockázata van a nemi betegségeknek, így
az AIDS-nek is.
A városokba irányuló népvándorlás is fontos, mivel itt az emberi magatartás társadalmi
ellenőrzése fellazul, szemben a kis falusi közösségekkel. A túlzsúfoltság, a különböző szociokulturális
hátterű emberekkel való érintkezés, és a média, a szórakoztatóipar mind ehhez a társadalmi
kényszereket fellazító hatáshoz járul hozzá a városi közegben, megnövelve az alkoholizmus,
drogfogyasztás, a tizenévesek teherbeesésének és a nemi betegségeknek - így az AIDS fertőzés

lehetőségének a gyakoriságát.
Más esetekben a városba vándorlás az otthoni kapcsolatok megtartásával, visszakötődés
köreinek kialakításával jár együtt, az elsőgenerációs városi lakosság szoros kapcsolatot tart fenn falusi
rokonságával, kötődve gyökereihez, és hagyományos értékrendjéhez a rendszeres és kölcsönös családi
látogatások révén.
HÁZASSÁGI ÉS ROKONSÁGI VISZONYOK

A HIV fertőződés valószínűségét egy közösségben a különböző kultúrákra jellemző
rokonsági, és házassági viszonyok is növelhetik. Ki kell emelnünk a többnejűség és többférjűség
intézményét, és említenünk kell a “szellem-házasság” és a az “asszony-házasság” fogalmát is.
A többnejűség különösen fontos, mert Ember és Ember becslése szerint a létező társadalmak
mintegy 70 %-ban valamilyen formában gyakorolják. Ebben a helyzetben a fertőződött férfi
feleségeinek, és gyermekeinek egyaránt átadja a vírust. Hasonlóképpen a levirátus szokását gyakorló
társadalmakban a “megörökölt özvegy”-gyel együtt a fertőzést is megörökölheti az elhalt férj testvére,-
hasonlóan a szororátus szokásához- ahol az elhalt lánytestvér férjével köteles az asszony házasságot
kötni. Az ipari társadalmakban, ahol a válási , és újraházasodási arányok nőttek meg hatalmasan a
végeredmény sokszor hasonló.
A MEGELŐZŐ STRATÉGIÁK ÉRTÉKELÉSE

A megelőző stratégiák követésében és értékelésében az antropológia hasznos segítséget kínál.
A kockázati csoportok sokrétűsége miatt a nemzeti és nemzetközi közegészségügyi programok helyi
alkalmazása és módosítása szükséges lehet. Sok közösségben az AIDS megelőzés “beépült”
programjai eredményesen közvetítik prevenció alapvető módozatait (a gumióvszer használatát, és
más elemeket) a különböző közösségek, és a bennük foglalt saját csoportok tagjai számára.
Daly és Horton szerint “a legjobb felvilágosító munkát végzők, maguk is a célcsoportból
kerülnek ki”. Így a megelőző programok során prostituáltakat is mozgósítottak, bátorítva őket az
AIDS-t illető ismeretterjesztésre, a gumióvszer népszerűsítésére, és arra, hogy utasítsák vissza, ha
klienseik megsértenék a “biztonságos szex” szabályait
San Franciscóban a Community Health Outreach Workers (CHOW) révén az IVKF csoportokat rá
lehetett venni a tű otthoni sterilizálására megfelelő készülék segítségével, és megfelelő felvilágosító
irodalom kíséretében kifőző üvegek ezreit osztották szét közöttük.Londonban és más nyugat-európai
városokban “tűcserélő állomásokat” állítottak fel ahol a kábítószer-függőségben élők kérdés nélkül és
ingyen cserélheti a tőket és a fecskendőket.
Lyttelton thaiföldi leírása szerint az átfogó Nemzeti AIDS program 1989 óta fejti hatásos
lakossági felvilágosító munkát a média, az iskolák, klinikák, és kórházat segítségével. A falusi
környezetben a helyi szokások és hiedelmek az információk viselkedésmódosító hatékonyságát
fékezik.
A KUDARC OKAI
Egyes AIDS megelőzési programok kudarcát okozhatja, ha -tévesen- a célnépesség írástudó
voltát túlzottan jónak ítélik meg, vagy abban bíznak, hogy ez a népesség gyakran hallgat rádiót vagy
néz tévét. Mások a magatartás gazdasági meghatározottságának figyelmen kívül hagyásával
követhetnek el hibát- ezt példázza azoknak a megözvegyült, elvált vagy elhagyott asszonyoknak a
sora, akik családjuk fenntartására, vagy azok a fiatal thai lányok , akik évekig dolgoznak jövőjük
anyagi megalapozása végett örömlányként a városokban
Az orvosi ellátás, a gyógyszerek, tesztek, a kórházi kezelés, és a rehabilitáció költségeit
nélkülöző szegénység is fokozza a kockázatot; és rossz hatással lehet a gumióvszer, vagy az IVKF
esetében a kifőző edény megvételét akadályozó, vagy a klinikához való utazást ellehetetlenítő
pénzhiány is.
A szegényebb országokban az AIDS gazdasági vonatkozásai alapvetőek, különösen az
egészségügyi ellátás költségeit illetően, vagy az elveszített munkaerő tekintetében, mely kérdéseket
minden programnak figyelembe kell venni.
A programértékelés másik szempontja a nevelés, kutatás és az ellátás terén folyó munkában a

nemzeti és nemzetközi hivatalok szerepének megítélése. (lásd alább). Ahogy ezen intézményes
szubkultúrák (segítő vagy a hatékonyságot csökkentő) befolyását ellenőriznünk kell, úgy az AIDS
megelőzési programot érintő gazdasági, politikai és vallási hatásokat is fel kell mérni, de figyelni kell
az érintett betegek emberi jogaira is.
Az egészségügyi dolgozók hozzáállása kedvezőtlenül is befolyásolhatja az AIDS betegek
felkutatását és kezelését. Néhány vizsgálat kimutatta, hogy az AIDS betegek jelentős része még
mindig nem bízik az egészségügyi ellátásban, sokan nem hiszik hogy az hatékony és ítéletmentes.
Ősszegezve, az orvosi rendszerre jellemző gyógyító, s nem gondozó beállítódás, és a
lélektani, szociális és kultúrális szempontok helyett a betegség testi vonatkozásaira szűkült figyelem
sürgeti, hogy az antropológusok, és más társadalomtudományok művelői mind az AIDS megelőzési
programok tervezésénél, és ellenőrzésénél helyet kapjanak. Továbbá a program sikerét nemcsak az
orvosi tekintélyek szemszögéből, hanem a veszélyeztetett csoportok nézőpontjából is követni kell- és
ha szükséges, még hatékonyabb beavatkozási utakat kell keresni.
ELSŐDLEGES EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS

Alma-Atában adta ki a WHO 1978-ban a híres nyilatkozatát, mely az “Egészséget mindenkinek
2000-re” címet viselte. Ez az ambiciózus terv egy, az egész világra kiterjesztett, átfogó elsődleges
egészségügyi ellátási rendszer, az EEE (primary health care PHC), kifejlesztését célozta.
A program- ahogy arról Mull ír - az egyének és közösségeik, országaik által előteremthető
anyagi alapokból építkező minden személy és család számára elfogadott és hozzáférhető alapvető
egészségügyi ellátás megteremtését célozza.
Az egészségügyi ellátáshoz az átfogó megközelítés részeként az egészségnevelés fejlesztése, a
táplálkozási, hygienés viszonyok javítása, a családtervezés, anya és csecsemővédelem, a védőoltások
kötelezővé tétele és a legfontosabb gyógyszerek hozzáférhetősége kapcsolódott.
Mindenekelőtt ez a gyógyítás centralizált és “tűzoltó” munkája helyett egy inkább megelőző.
decentralizált és közösség-alapú stratégiát hangsúlyozott ki.
Ez az átfogó megközelítésmód - különösen a harmadik világ országaiban- a globális egészségügyi
kérdések kezelésében kulcsfontosságú.
Ezekben a szegényebb államokban a csecsemő és gyermekmortalitás az ipari világban

észlelttel szemben nagyságrenddel nagyobb. A becslések szerint 12 millió gyermek hal meg
szegénység miatt évente, sokuk megelőzhető vagy kezelhető betegségben. Ezen halálokok hátterében
általában fertőző betegségek állnak, melyek között a légúti betegségek, újszülöttkori tetanusz,
hasmenéses betegségek, polip, diphtéria, szamárköhögés, kanyaró, rubeóla, TBC, kolera, typhus és
sárgaláz említhetők. Sokan halnak meg parazitás betegségek következtében, mint a malária,
bilharzia, leishmaniazis és egyre többek életét követeli az AIDS és a hepatitis B. Ezen korai halálok
közvetlen vagy közvetett összefüggést mutatnak a szegénységgel, és ahogy azt a fejlettebb
országokban láttuk, megelőzhetők és kezelhetők.
A globális, átfogó egészségügyi ellátás tervét illető kritikák a költségek nagyságát, az
egészségügyi személyzet szűkösségét, és a közösségek részvételének gyakorlati akadályait emelték ki.
Egyes egészségügyi tervezők ehelyett egy jóval célirányosabb, válogatott feladatokra összpontosító
elsődleges ellátási koncepciót javasoltak, mely főként olyan megoldható egészségügyi problémák
terén, mint a hasmenéses betegségek, (főként a csecsemők és a gyermekek esetében.) lehet
eredményes.
A “gyermekek túlélési programjának” politikája kiemelkedő jelentőségű, melyet a

nemzetközi egészségügyi szervezetek többsége magáévá tett. Az UNICEF egy betűszóban foglalta
össze ezt a projektet.
A GOBI-FF 47-49 a következő fogalmak rövidítése:

Growth monitoring A növekedés ellenőrzése
Orális rehydration Szájon keresztüli folyadékpótlás
Breast feeding Anyatejes táplálás
Immunizáció Védőoltások
Family planning Családtervezés
Food supplements Táplálékkiegészítés
Egy további F-fel kell kiegészíteni a sort, a “female literacy” azaz a nők írástudásának
kérdésével, mivel az írni-olvasni tudó anyák esetében mind a terhességek száma, mind a
csecsemőhalandóság aránya alacsonyabb. Egyebek mellett ez annak is betudható, hogy ezek az
asszonyok el tudják olvasni az egészségükkel kapcsolatos információkat, pamfleteket, és a tápszerek,
gyógyszerek és egyéb készítmények dobozának feliratát.
A védőoltások
A becslések szerint közel 5 millió gyermek hal meg évente védő-oltásokkal megelőzhető
betegségekben.
Heggenhougen és Clements szerint a világméretű oltási programoknak két kulcskérdéssel kell
szembenézniük.
- Az első az elkészített oltóanyagok hozzáférhetőségének biztosítása a rászorultak számára (az
úgynevezett “hideg lánc”-hoz kötött, azaz a vakcina előállításának helyétől a felhasználásig
folyamatos alacsony hőmérsékletű tárolásra van szükség), másik szempont szerint a fokozott
szükséglet esetén is biztosítható legyen az oltóanyag.
-Technikai szempontból figyelembe kell venni a vakcina előállítását, az árat, és az oltóanyag
hatékonyságát, és elosztásának módját. A szervezési kérdések között említhető, hogy hol és hogyan
kell az immunizációs kampányt lebonyolítani; az egész népességet veszi-e az célba, vagy inkább egy
veszélyeztetett csoportot, az EEE programjával együtt vagy attól elválasztva szervezik e az oltást; az
adott közösséggel folyó kommunikációt milyen hatékonysággal szervezik, és vajon a helyi gyógyítók,
segítők, mint például a bábaasszonyok bevonhatók-e a kampányba.
- A szerzők azt is kimutatták, hogy önmagában az oltási gyakorlat nem csökkenti a halálozási
mutatókat, ha nem jár együtt más egészségügyi kérdésekkel való foglalkozással, így például az
alultápláltság javításával. Mindezek alapján látnunk kell, hogy a védőoltások nem jelentenek mágikus,
vagy általános védelmet minden betegséggel szemben.
A védőoltások elfogadása számos tényezővel mutat összefüggést, ilyenek az alacsony
gazdasági-társadalmi státusz, nagy családok, az anyák alacsony iskolázottsága, szociális izoláció, és a
migráns helyzet (például a nomád életforma). A sérült vagy más hátrányos helyzetű gyermekek
esetében is rosszabb oltási arányokat látunk, és hasonlóan gyengébb a lányok ellátottsága fiúkhoz
képest. Kontrasztképpen az immunizációnak kitett személyek gyakran hiszik hogy a betegség iránti
fogékonyságuk magas, a betegség következményei súlyosak lehetnek, a védőoltás a leghatásosabb
megelőzési módszer, és nincs komolyabb akadálya az immunizációnak.
Egyes helyi hiedelmek segíthetik az oltási kampányt: általánosságban ennek az a feltétele, hogy az
emberek betegségfelfogásának fogalmaival értelmezhető legyen az immunizáció.
HASMENÉSES BETEGSÉGEK
Évente közel 5-7 millió ember haláláért felelős betegségek hátterében a szegénység áll az
alultápláltság, a vízellátás elégtelen minősége, rossz lakásviszonyok, elégtelen hygiené, és a
hulladékok felhalmozódása miatt: a hasmenéses betegségek eredményes folyamatos leküzdéséhez,
megszűntetéséhez ezeket a szocioökonómiai kérdéseket meg kell oldani.
Weiss számos kultúrális magyarázatot sorol fel a világ különböző tájairól a hasmenéses
betegségek eredetével, jelentőségével, és kezelésével kapcsolatban. Sok kultúrában (főképpen Latin-
Amerikában és Dél-Ázsiában) a környezet illetve a testen belüli hideg és a meleg egyensúlyának
felborulásával hozzák kapcsolatba a hasmenéses betegségeket. Más közösségekben az okok között a
“romlott anyatej”, nehéz ételek, mocsok, és szenny szerepel.
A hasmenéses betegségek természet-fölötti, irracionális okai között szerepel a szemmelverés,
boszorkányság, varázslás, rosszindulatú szellemek, isteni büntetés, illetve a tabutörő magatartásként
menstruáló asszonnyal folytatott nemi kapcsolat, a szülők szexuális hűtlensége, vagy a terhesség vagy
szoptatás alatti szex.
A helyi népi gyógymódok között ott találjuk a gyógyfüveket, vallásos rituálékat, a diéta
vagy az anyatejes táplálás megváltoztatását, és a “béltraktus beöntésekkel, hashajtókkal való tisztítása”
is előfordul.
A közösségi egészségügyi munkások és a népi gyógyítók egyaránt részt vesznek az orális
rehidrációs kezelés népszerűsítésében. Azonban a gyógyítók korántsem képeznek egyöntetű
csoportot, és gyakran eltérnek az orális rehidrációs terápiát illető tájékozottság tekintetében, illetve az
alkalmazás szándékát illetően is.
A bábák és az “injekciózók” többet tudtak az ORT-ről, és alkalmazták is azt, szemben a
füvesemberekkel, és a sámánokkal. A hagyományos gyógyítók közül a bábák- tekintettel a szülésben
és a csecsemők ellátásában játszott fontos szerepükre- vannak a legjobb helyzetben az anyák ORT
alkalmazását célzó tájékoztatását illetően.
HEVENY ÉS IDÜLT LÉGÚTI FERTŐZÉSEK
A Harmadik Világ jelentős részében az 5 év alatti gyermekek halálozásában a heveny légúti

fertőzések a korai halálozás egyik fontos okát képezik; Indiában minden évben a becslések szerint
500 000 és 750 000 között lehet az így meghalt gyermekek száma.58 Ide sorolható a tüdőgyulladás,
hörghurut, a bronchiolitis és a TBC.
Az antropológiai kutatás a légúti fertőzésekhez kapcsolódó hiedelmeket, gyógyító szokásokat,
és a kezeléshez kapcsolódó beállítódást ugyanúgy vizsgálta, mint azt a hasmenéses betegségekben
tette.58 Az ilyen helyzetek észlelése perdöntő lehet, hiszen meghatározza azt a pillanatot, amitől a
szülők veszélyt érezve már orvoshoz fordulnak, illetve amely magatartás még megelőzheti a fertőzés
családra vagy a közösségre továbbterjedésének szakaszát.
Ezek a hiedelmek magukba foglalhatják a légzés “normális” vagy “rendellenes” voltát, a
köhögés, fulladás, a köpet és a láz különböző formái között különbségtételt- és így tovább.
Másik fontos kérdéskör a helyi patikákból vagy gyógyszer-kereskedőktől vásárolt nyugati
gyógyszerek (antibiotikumok) túlzó, nem előírásszerű használata, mely a légúti fertőzésekért felelős
rezisztens baktérium törzsek kialakulásában közrejátszhatnak.
A WHO felismerte az antropológiai kutatások által feltárt jelenségek fontosságát, melyet a
légúti betegségek megelőzési és kezelési stratégiáját tartalmazó programjába be is épített.
A TBC KEZELÉSÉNEK KUDARCA ÉS HÁTTÉRTÉNYEZÔI
Mivel a betegség eredményes kezelése a jó családi szociális támogatástól is függ, a

betegséggel járó stigma magyarázhatja, miért eredménytelenek a betegség ellenőrzésére tett
kísérletek. A kudarc további okai az egészségügyi ellátáshoz, illetve a TBC szanatóriumok
szerveződéséhez kapcsolódnak.
Így például a megbeszélések alkalmatlan időzítése, a betegek ismételt regisztrációja minden
vizit alkalmával, várakozás a túlzsúfolt, rosszul szellőzött helységekben, a betegekkel való hivatalos,
merev bánásmód, a sajátos körülmények iránti érzéketlenség, és az orvos által alkalmazott
szakzsargon egyaránt közrejátszhat abban, ha a betegek elmaradnak a kezeléstől, vagy nem járnak
kontrollra.
Így sok oka lehet a TBC elhúzódásának, illetve a kezelés kudarcának, persze a költségeket és
a hozzáférhetőséget is ideértve. A hatékonyabb beavatkozás megtervezésekor Rubel és Garrow
javaslata szerint fontos meghatározni hogy a betegek milyen tudás alapján értékelik ezen idült,
leromláshoz vezető betegség tüneteit, és emellett milyen gazdasági. közlekedési és egyéb szempontok
befolyásolják segítségkereső magatartásukat.
Az EEE közösségi forrásai
Az Alma-Ata-i nyilatkozat az EEE-t illető közösségi részvételt hangsúlyozta, ami számos közösségi
forrás igénybevételét jelenti az EEE helyi megszervezésében.
Ezek között említhető:

1. Közösségi egészségvédő munkások
A közösségi egészségvédő munkásoknak (KEM) az adott közösség tagjaiként a hivatalos

egészségügyi ellátással, és a nemzeti és nemzetközi segélymozgalmakkal együttműködve az adott
közösség egészségállapotának javítása a célja.
A megelőző stratégiákban, a gyermekgondozási tanácsadásban, az egészséges táplálkozásban, a
védőoltások és a hygiené terén egészségügyi tanácsadással szolgálnak, ahogy résztvesznek az
elsősegélynyújtás és bizonyos fokig a kezelésben is: sokuk a közösség életében bekövetkező
változások motorjává válnak gyakran az egészségügyi kérdések körén túli hatásukkal.
Alma-Ata óta sok országban választottak és képeztek ki ezreket, akik tevékenységüket mind a
falusi, mind a városi közegben sikerrel végzik.Ide sorolhatók a kínai “mezítlábas orvosok”, a
botswanai “családi jóléti nevelők”, a “falusi egészségvédő munkások” Indonéziában, a thaiföldi “falusi
egészségügyi önkéntesek” és a “közösségi egészségvédő megbízottak” Egyiptomban.
2. Közösségi egészségvédő csoportok
A közösségi egészségvédő csoportok /KECS/ a helyi segítség másik forrását jelentik.

Szervezésüket egyebek mellett a családtervezés, anyatejes táplálás, vagy a védőoltások kérdésit illető
egészségügyi felvilágosítás igénye -és a csoport tagjainak való segítségnyújtás szándéka indokolta.
Jelentős részük a terhesgondozásban részt vállaló, és a kismamaklubokban szerveződő
asszonycsoport, melynek munkáját a KEM-ok segítik.
3. Hagyományos gyógyítók
A hagyományos gyógyítók részvételét az EEE-ben annak ellenére támogatják, hogy a 4.

Fejezetben összegzett módon emellett és ez ellen számos érv sorolható fel. Egyes esetekben a KEM
és a hagyományos gyógyító szerepe átfedést mutat, sokszor közvetlenül, vagy a családi kapcsolatok
révén közvetve. Brazília déli részén, Porto Alegrében végzett vizsgálataim szerint a bádogvárosokban
(favelas) végzett munkára toborzott 150 közösségi egészségvédő munkás (agente de saúde)
többségének a családfáján legalább egy hagyományos gyógyító szerepel. A WHO szándéka szerint
való a hagyományos gyógyítók bevonása az EEE programokba, - amit például az Alapvető
Gyógyszerek Program is tükröz (lásd 8. fejezet)- ha ez nem okoz túlságos átrendeződést, zavart a helyi
kultúrák szerveződésében.
Így szól:
az elsődleges egészségügyi ellátás szolgálatainak megszervezése nem vezethet a fejlődő országok
helyi közösségeinek kultúrális széteséséhez. A hagyományos gyógyítók munkáját úgy kell
alkalmaznia, és kiegészíteni, hogy az új elemek eredményesen illeszkedjenek a már létező gyógyító
rendszerekbe.
4. Közösségi vezetők.
Végül nagyon fontos szerepet játszanak az EEE szervezésében és működtetésében a helyi

közösségi vezetők, vagy a befolyásos személyek: tanítók, vallási, és/vagy politikai vezetők
együttműködési készsége perdöntő lehet minden egészségügyi kezdeményezés sikerét illetően.
AZ ANTROPOLÓGUSOK SZEREPE AZ ELSŐDLEGES

EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSBAN
Alma-Ata óta sok antropológust vontak be az EEE programok tervezésébe, alkalmazásába és
értékelésébe, továbbá az egészségügyi ellátásban szélesedő közösségi részvétel kialakításába.
Tekintettel a helyi kultúra, az egészséget érintő hiedelmek és szokások, és a hagyományos gyógyítás
terén való jártasságra Donahue az antropológusokat “kultúrális brókereknek” tartja, akik a helyi
közösségek szükségletei és az egészségügyi ellátás rendszerének kínálata között közvetít:
Az antropológus közvetlen visszajelzést kínálhat annak a közösségnek, amelyet tanulmányoz.
A hagyományos és a modern orvoslás strukturális-kognitív rendszereinek együttes ismerete lehetővé
teszi számára a találkozási pontok meghatározását.”
Mars javaslata szerint az egészségügyi segélyprogramoknak a “mezítlábas antropológusok”
hálózatát kellene kifejleszteni “ társadalmi valóság és a társadalmi tervezés közötti kapcsolat
létesítéséhez”, mert egy képzett antropológus a helyi, mozgósított segítők révén akár tíz kisközösség
követését is meg tudja oldani, és elősegítheti a centralizált politikai döntéshozás és a helyi valóság
közötti kétirányú kommunikációt.
Számos más kontextus szerint azokat az antropológusokat, és más társadalomtudományok

művelőit értjük e szó alatt, akik származásuk, helyismeretük révén mind kutatóként, mind
konzultánsként a legalkalmasabbak. Ezek az emberek a helyi szokások és hiedelmek árnyalt
ismeretével, és a nyelv anyanyelvi tudásával alkalmasabbak az EEE programok körül megjelenő
kultúrális gyarmatosítás gyanúját eloszlatni.
AZ EEE ÉS AZ IDŐ KULTÚRÁHOZ KÖTÖTT FOGALMA
Az egészségnevelés és a megelőző stratégiák kudarca az EEE és más programok körében

sokszor magyarázható a helyi közösség és az egészségügyi tervezők időfelfogásának eltérésével.
E programok zömét középosztálybeli egyének írják náluk jóval szegényebb közösségeknek- és
az egészségnevelés az ún. ”középosztálybeli befektetési racionalitás modelljén” vagyis előrelátáson
alapul.
Ez annyit tesz, hogy amit az ember befektet most (oktatás, megtakarítás, megfelelő
táplálkozás, a dohányzás elkerülése, gumióvszer használata, és “későbbi jutalom” reménye) akkor ez
a magatartás meghozza a nyereségét a jövőben. Az egészség fogalmaival élve ez a profit a jobb testi
egészségben, jobb életminőségben és megnőtt várható élettartamban fejezhető ki. Azonban ez a
megközelítésmód nem veszi figyelembe a szegénység kényszerei közepette élő emberek mindennapi
valóságát. A nyomornegyedekben, bádogvárosokban élők napi, gyakran csak órákra tervezhető
küzdelme a túlélésért -a táplálékért, szállásért, pénzért, biztonságért, különösen ott , ahol nem
működik a szociális védőháló-, egyben rövidtávú szemléletmóddal és életvitellel jár.
Ahogy fontos az őket körülvevő társadalmi-gazdasági valóság megváltoztatása, ugyanolyan
hasznos, ha magatartásváltozásuk rövidtávú nyereségeit hangsúlyozzuk. A hosszú távú egészségügyi
programokat le kell bontani -szemléletmódjukhoz illeszkedően - rövid tartamú egységekre (mint
amilyen a Névtelen Alkoholisták esetében a “day at a time” megközelítés), annak függvényében, hogy
a különböző emberek hogyan érzékelik az időt mindennapi életükben.
EEE ÉS A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI VONATKOZÁSOK
Az egészség javítására, és a betegségek megelőzésére irányuló mindennemű erőfeszítés

hiábavaló, amíg a nagyobb társadalmi, gazdasági és ökológiai kérdéseket nem érintik. Idesorolható a
túlnépesedés, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés kérdésköre is, de a “kémiai élvezeti
szerek”, mint a dohányzás, a gyógyszerek(lásd 8. fejezet) és a hozzászokáshoz vezető drogok
nemzetközi piaca is idetartozik.
Másik alapkérdés a gazdagság és a források egyenlőtlen megoszlása a világ különböző részei

között; a világ gazdagabb 20%-a 150-szer gazdagabb, mint a világ szegényebb 20 %-a, és ez a rés
folyamatosan szélesedik. Végül annak sincs sok értelme, ha a gyermekeket megvédjük a fertőző
betegségektől, de elpusztulnak háború, bűncselekmények, vagy az erőszak más formái következtében.
A British Medical Journal becslése szerint a fejlődő országok személyenként 38 dollárt
költenek fegyverkezésre és ennek csak mintegy harmadát, 12 dollárt egészségügyre, és a WHO teljes
évi költségvetése a világ összfegyverkezésének 3 órai költségvetésének felel meg. A fogyatkozó
források felélése miatt is súlyos fenyegetést jelent a fegyverkezés az emberi életre. A New York Times
becslése szerint a világ 60 államában, mintegy 100 millió taposóakna fenyegeti a civil lakosság testi
épségét, és tízezres nagyságrendben követel életet, vagy okoz súlyos testi károsodást- főként
Afganisztánban és Dél-Kelet - Ázsiában. (Kambodzsában 30 000 ember veszítette el végtagját főként
az aknák miatt.)
Ugyanakkor ezen aknák piaca évente közel 200 millió dolláros forgalmat bonyolít, és közel
száz társaság és kormányzati ügynökség érdekelt az ügyletekben a világ 48 államában.
Ehhez kapcsolódó kérdéskör, hogy a háborúk, polgárháborúk, forradalmak és ökológiai
katasztrófák következtében 15 és 50 millió közötti becsült tömeg kényszerül menekülésre világszerte,
de főként a szegényebb országokban.
Mindezek alapján bizonyított, hogy az EEE bármilyen rendszerét meg-szervezőknek-
függetlenül annak eredetétől, ideológiájától- figyelembe kell venni ezeket a szélesebb társadalmi,
gazdasági, és ökológiai összefüggéseket. A valódi hatékonyság érdekében valóban “átfogó” elemekre
kell azt építeni.
AZ EGÉSZSÉGÜGYI HIVATALI RENDSZER ÉS AZ EEE
Az EEE bármelyik változatának teljes megértéséhez meg kell vizsgálni az orvoslás “kultúrája”
által, és a különböző intézmények, kórházak, orvosegyetemek, kormányzati hivatalok, és a
nemzetközi segélyszervezetek bürokráciája által játszott szerepeket is.
Ezek mindegyike sajátos intézményi szubkultúrával, hierarchiával, ideológiával (lett légyen az
politikai, vallásos, vagy világi eszmeiség) és az egészségről, betegségről és a gyógyító ellátásról
alkotott képpel jellemezhető.
Ha tehát az EEE-t vizsgáljuk, az antropológia nem pusztán a különböző kultúrák és
közösségek egészséggel-betegséggel kapcsolatos hiedelmeinek rendszeréről és viselkedésformáiról
szól, az antropológiai érdeklődés látóhatárán az intézményes tényezők segítő vagy az eredményes
egészségügyi ellátást hátráltató szerepének is meg kell jelennie.
Mit segíthetnek az antropológusok a tervezést és a lehető legjobb egészségügyi rendszer
kialakítását gátló hivatalnoki magatartás megváltoztatásában?”
Három alapfeltevést ír le Foster, mely sok nemzetközi segélyprogram alapját képezi:
— 1. “a fejlett világ rendelkezik az elmaradott országok fejlődésének elősegítéséhez

szükséges tőkével és tehetséggel.”
— 2. “ha egyes emberek rendelkeznek a “know-how-val, míg mások nem, a “know how”
tulajdonosok hívatottak annak megtervezésére és közvetítésére.”
— 3. ” a fejlett világ szükségleteit kielégítő sajátos intézmények, és végrehajtási módozatok
alkalmazhatók megfelelő mintaként a harmadik világ számára”, ami nem jelent mást, mint azt, hogy “
a Nyugat esetében bevált egészségügyi stratégiák egyetemesek, és ugyanolyan jól alkalmazhatók
Bostonban mint Bombayben”.
Ez a fejezet azonban gazdagon illusztrálta, hogy a helyi - társadalmi, kultúrális és gazdasági-

valóság és a helyi közösségek szükségletei és kívánságai szintén figyelmet érdemelnek az EEE
bármely formájának kialakításakor. Éppen ezért az orvosi antropológia számos- a helyi
közösségekben végzett árnyalt “mikro”vizsgálatainak- eredménye hasznosítható az elsődleges
egészségügyi ellátás programjának kialakításában, megszervezésében és értékelésében is.
Segítséget jelenthetnek az EEE rendszerek helyi, nemzeti és nemzetközi szinteken történő

tervezésében, hogy azok humánus, kulturálisan illeszkedő, vagy éppen költség-hatékony, és az orvosi
hivatalnokréteg érdekein túl a helyi közösségek és tagjaik érdekeit szolgáló programok lehessenek.
KÖRNYEZETSZENNYEZÉS ÉS A GLOBÁLIS FELMELEGEDÉS
1944-ben az antropológus Malinowski a biológiai túléléshez szükséges “alapvető” emberi

szükségleteket (mint az anyagcsere, a mozgás szabadsága, növekedés, egészség, reprodukció) és
“másodlagos” (vagy származtatott) a szociális élethez tartozó szükségleteket különböztetett meg.
Ilyen kultúrális emberi szükségletekhez sorolható a jogrendszer, az értékek rendszere, a vallás,
művészet, nyelv és a jelképvilág,- de ide kell sorolni az anyagi javakat, a technológiát, és a
termékeket is.
A társadalmi-gazdasági fejlődés során “új szükségletek jelennek meg, és a viselkedést új
kényszerek és ösztönzők határozzák meg.” A probléma ott kezdődik, hogy ezek a viszonylag új keletű
kultúrális szükségletek, mint amilyen a nyugati társadalomban az ételt késsel, villával enni, vagy
autót, hűtőszekrényt birtokolni- gyakran olyan alapvetőnek tűnnek, mintha biológiai szükségletek
lennének, melyek nélkül létezni se lehetne.
Az ökológiai kérdések vizsgálatánál ezen kultúrális eredetű kultúrális gyökérzetű, kvázi-
alapvető szükségletek antropológiai értelmezése fontos, mert ezen szükségletek “bővített
újratermelése” és terjesztése kimerítheti a bolygónk forrásait, folyamatos egyenlőtlenséget, és
kielégítetlenséget teremtve a környezetre komoly veszélyt jelent.
Csak egy apró példa: a klorofluorokarbonok (CFC) széleskörű alkalmazása a
hűtőszekrényekben, és az aeroszolokban jelentősen hozzájárult az ózonréteg elvékonyodásához, és
mint “üvegházhatás gáz” a globális felmelegéshez is; mindkét környezeti következmény súlyosan
veszélyezteti az emberi egészséget. Bár ezen cikkek népszerűsítésében a gazdasági tényezők
kétségtelenül érdekeltek voltak (elsősorban a termelésükben, terjesztésükben és a kereskedelmükben
rejlő profit révén), azonban a kulturálisan meghatározott hiedelmek és magatartásformák szerepe is
fontos. A dezodor, légfrissítő, hajlakk vagy bútorfényező aeroszolok használata szorosan
összekapcsolódik bizonyos kultúrális értékekkel, melyeket a reklám folyamatosan megerősít. A
nyugati országokban a reklám felerősíti a szagtalan környezetben való élet fontosságának képzetét,
mely kizárja a testszagot és a külvilágból származó szagokat is az otthoni környezetben; elősegítik
bizonyos, hajlakkot igénylő frizurák, és hajszínek divatban tartását, (különösen ha az fiatalos külsőt
biztosít), hasonlóan a bútorzat fényes, tükröző felszínéhez, mely rendet, bőséget és társadalmi
elismertséget sugall..
Jóval átütőbb példa az autó birtoklása, azé az emberi életvitelre alapvető befolyást gyakorló
találmányé, mely átalakította a társadalmak, kultúrák, gazdaságok sőt a tájak és emberi viszonylatok
szerkezetét szerte a világon.
Azonban ennek a találmánynak az ára is igen magas. Az autók századeleji megjelenése óta az utakon
milliók haltak vagy rokkantak meg közlekedési balesetben, és emellett az autók mind az emberi
egészség, mind a környezet súlyos megrongálásáért is felelőssé tehetők.
A kipufogógáz légszennyező hatása kínálja a legkézenfekvőbb példáját ennek a környezeti
ártalomnak, mely veszélyességét jelzi a kibocsátott CO, ózon, nitrogéndioxid, hydrocarbon gázok
ártalmas volta. A túlzsúfolt városokban szinte állandósult csúcsforgalom révén a levegő-szennyezés
folyamatos és súlyos egészségkárosító tényező, mely a légutakat támadja meg elsősorban. Az ólmozott
benzin (melyet az USA-ban betiltottak, de más országokban még elterjedt) ólomoxid tartalma a por
vagy szmog szennyeződése révén az élelem, a termőtalaj, a gabona és más élelem-alapanyagok
közvetítésével - főként a gyermekek körében okozhat komoly egészségügyi problémákat.
Az autó azonban nem pusztán közlekedési eszköz. Szimbolikus tárgy, mely az emberek
számára az adott személy kultúrája, társadalmi-gazdasági háttere, neme és korosztálya szerint más és
más jelentést hordoz. Gyakran jelképezi a presztízst, erőt, autonómiát, individualitást és a
mozgékonyságot is (mind társadalmi, mind földrajzi tekintetben), mindezeket a képzeteket gyakran
éppen az autóipar teremti vagy erősíti meg, és tartja fenn.
Ahogy azt a népességszabályozás kapcsán láttuk, az autók környezetszennyezésének
csökkentéséhez is szükséges bizonyos szocio-kultúrális szempontok figyelbevétele. A nemzeti
közlekedés-politikák (mint például a sebességkorlátozás, az ólommentes benzin szubvenciója, a zöld

kártya bevezetése, az autók súly és lökettérfogat arányos adójának emelése, és a gépkocsik kitiltása a
városköz-pontokból) nem jelentenek kizárólagos megoldást.
A fiatal férfiak számára az autó saját fantáziáik megtestesülését- a családtól való
függetlenséget, a szexuális attraktivitást jelenti (ahogy azt az utcai bölcsesség is tükrözi, “a nők azt a
férfit meg se nézik, akinek nincs kocsija”.) Az individualitás nyilvános kifejezésének eszközeként az
autókat az egyén karakterének és társadalmi rangjának megfelelő díszítményekkel dekorálják ki.
Mindennek egyik következménye, hogy ha már autója van valakinek, nem hajlandó gyalogolni;
gyakoriak a hatalmas közlekedési dugók, amikor a nemegyszer közeli munkahelyre vagy az iskolába
tartanak autójukkal. Így az autó nem csak közlekedési járműként, de az önkifejezés “közlekedési”
eszközeként is szolgál Trinidadban és másutt is A levegőszennyezést korlátozó közegészségügyi
szándéknak ezeket a kultúrális mozzanatokat is figyelembe kell vennie. Ahogy a dohány és
alkoholhirdetésekkel, úgy a másodlagos szükségleteket folyamatosan előállító, és a tárgyi javak
fogyasztására összpontosító reklámmal is foglalkoznunk kell- mielőtt az így okozott környezeti
ártalmak visszafordíthatalanná válnak.
Ahogy fejezetünkben röviden érintettük, gyakran találunk összefüggést - akár közvetlen akár
közvetett formában- a bolygó ökológiája, lakóinak egészsége, sajátos kultúrális hiedelmei és
magatartása között. Nemcsak a környezetszennyezés sorolható ide, említenünk kell a nukleáris
energia használatát, a nukleáris fegyverzetet, az erdők kiirtását, állatfajok sorának kiveszését, és az
emberiség hosszú távú érdekei elé helyezett rövidtávú profitérdeket. Mindezeket a jövő orvosi
antropológusának figyelembe kell vennie- mivel az emberi kultúra befolyásolja e problémák
létrejöttét, felismerését és azt is, hogy az emberiség mit tud velük kezdeni.
Az erdőirtás és a fajok kipusztulása
A globális egészséget fenyegető veszélyek egyik legsúlyosabbika az erdőirtás - különösen az

esőerdők kipusztítása. A történelem előtti idők esőerdőállományának kevesebb mint fele maradt fenn,
és az erdőpusztítás jelenleg is folyamatos, évente mintegy 142 000 négyzetkilométert tesz ki a
kivágott vagy felégetett erdők alapterülete (mely a fennmaradónak mintegy 1,8 %-a).
Az erdők a “Föld tüdejét “ képezik és a globális gázforgalom stabilizálásában kulcsszerepet
játszanak (csökkentve az “üvegházhatást”), és elősegítik a globális esőzési viszonyok állandóságát.
Kipusztításuk csökkent esőzéshez, és a termőtalaj visszafordíthatalan eróziójához vezet- mely a
terméshozam és az élelemtermelés csökkenését vonja maga után.
A bolygónk ökológiai károsításán túl az erdőirtással még három más problémakör is
összefüggést mutat:
— 1. Az esőerdőket lakó bennszülött népesség erőszakos elűzése, vagy kiirtása mind fizikai,
mind kultúrális értelemben, mely a birtokosok, aranybányászok, vagy a kormányzati hivatalnokok
lelkiismeretét terheli, és ehhez vezet a közvetett erőszak is, élőhelyük , vadászterületük elpusztítása.
— 2. Az esőerdőket benépesítő állatfajok, növények, és az esetleges gyógyszerként is

hasznosítható mikroorganizmusok kipusztítása.
— 3. Az egyes vírusok és vektoraik ökológiai élőhelyeinek, és niche-nek elpusztítása

nyomán az emberi populációra való átvitel nyomán fellépő fertőző betegségek.
A fajok kipusztítása -legyen az növény, madár, egyéb állat, vagy mikróba- a globális egészséget
fenyegető sajátos veszedelem. A következő 50 évben az összes élőlény mintegy negyede ki fog
pusztulni, különösen azok, akik a gyors trópusi esőerdőirtásnak esnek áldozatul.A jelenlegi ütemben
évenként ez 27 000 faj kiveszését jelenti a becslések szerint- ami több mint 74 faj kipusztulását jelenti
naponta.
Fontos következménye mindennek az, hogy a lehetséges orvosságok ezreit veszítjük el,
melyek sok betegségben szenvedő számára hozhatnának enyhülést.
Chivian becslése szerint jelenleg a harmadik világ népességének 80 %-a, és az emberiség
mintegy kétharmada hagyományos módon gyógyfüvekkel kezeli betegségeit; még az USA-ban is
1959 és 1980 között a felírt patikaszerek 25%-a gyógynövények főzeteiből, kivonataiból adódott
össze.
Ezen gyógynövények zömét a modern gyógyszerek kifejlesztését megelőzően évszázadokig a
hagyományos gyógyítók alkalmazták, és alkalmazzák ma is. A közismertebb növényi eredetű
gyógyszerek között említhetjük a kinineket és kinidint (chincona alkaloidák), a D-tubocurarine-t (a
chondrodendron kivonata), az aszpirint (fűzfa), digitális (a gyűszűvirág alkaloidája), morphine
(mákgubóból), vagy a daganatos betegségek gyógyszerei: taxol (tiszafából), a vinblasztin és a
vincristin (Vinca alkaloida, télizöld, vagy meténg növényből vinca rosa).
A hagyományos gyógyítást, és gyógynövényeket, népi füves ismeretet illető antropológiai
kutatások számos információval szolgáltak más gyógynövényekről, a javallatokról és
ellenjavallatokról, és arról, hogy a világ különböző helyein mindezt a különböző kultúrák hogyan
alkalmazzák.
Az esőerdők kiirtásából fakadó másik veszedelem az újabb fertőző betegségek
rászabadítása az emberiségre- melynek hátterében a természetes élőhelyek elpusztulása, a helyi
ökoszisztémák felbomlása áll.
Például a trópusi esőerdők kivágása (ahogy azt az Amazonas mentén láttuk) nyomán egy
sajátos Leishmaniásis-féle protozoát vektorként hordozó bársonylégy természetes gazdaállatai, az
erdei rágcsálók is elvesztették az élőhelyüket. Ennek következtében a bársonylegyek időszakosan az
embereket támadják meg a gazdaállatok helyett és növelik a Leishmaniasis gyakoriságát - mely
világszerte 12 millió embert érintő súlyos betegség.
Számos vírusos kórkép az utóbbi időben “hagyta el” az erdőirtás nyomán az erdőségeket.
Közöttük említendő például a Haemophysalis spinigera, egy a Dél-India trópusi erdőségeiben élő
kistestű erdei állatokon élősködő kullancsféle által hordozott betegség, a Kyasanur Forest Disease
(KFD). A kiirtott esőerdők helyén legeltetett juhok és szarvasmarhák a betegség rezervoárjává váltak,
és ez a tendencia kíséri az ott élő embereket is.
Cortes szerint a környezetpusztító tevékenységek közös eleme a világ antropocentrikus
felfogásán alapuló hiedelmek rendszere, miszerint “ az emberi faj a többi faj fölött áll, és uralkodnia
kell a természet fölött”, és a világ forrásai “szabadon hozzáférhetők és kimeríthetetlenek”.
Ennek a hiedelemnek és a ráépülő gazdasági és politikai rendszereknek szomorú következménye
jelenkorunk ökológiai válsága és a globális egészséget illető növekvő fenyegetettség.
Az erdőirtás mellett a világ vadállományának sok fajtáját kipusztították a vadászok, sokszor

nem is táplálkozás végett, sokkal inkább más “kultúrális” megfontolásokból. Ilyen példa a bálnák
századelejei vadászata, melynek piacot a bálnacsonttal készített női fűzők iránti igény teremtett; az
afrikai szafárikon állatok ezrei esnek áldozatul gazdag vadászok trófeamutogató kivagyiságának; a
Távol-Keleten kedvelt cápauszony leves miatt pusztítják a cápákat, a divatkövető hölgyek számára
készített női bundák a rókák, vidramenyétek és nyulak számára jelent veszedelmet, Afrikában a
rinocérosz szarvát afrodiziákumnak használják porított formában, ami ezeknek az állatoknak a
vadászatával jár együtt, hasonló a helyzet kézművesség elefántcsont igénye miatt, a tigriseket a belső
szerveikből készített népi orvosságok készítése miatt irtják Indiában és Kínában, és szintén orvosi
céllal használják fel az elejtett medvék epehólyagját Ázsia egyes részein

Lazar Imre Orvosi Antropologia Cecil G Helman Konyvenek Roviditett Jegyzete PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Lazar Imre Orvosi Antropologia Cecil G Helman Konyvenek Roviditett Jegyzete PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Forrás: http://www.doksi.

rövidítette, szerkesztette Lázár Imre

Az orvosi antropológia az alkalmazott antropológiák körébe sorolható biokulturális diszciplina,

Az orvosi antropológiát egyszerre jellemzi az evolucionárius, ökológiai, történeti, strukturális-

Az orvosi antropológia holisztikus irányultságú. A vizsgált mozzanatokat folyamatosan az adott

Az orvoslás az emberi kultúra térben és idôben egyetemesen jelenlévô eleme.

Az orvosi antropológia vizsgálja és értelmezi, hogy a különböző kultúrákhoz és társadalmi

Tárgyát képezi továbbá annak a vizsgálata, hogy ezeknek a hiteknek és gyakorlati

Az adott társadalom orvoslása az értékrendszer, tradíciók, hiedelmek, és ökológiai

Az adott társadalom orvosi rendszere az orvosláshoz kapcsoló szociális szervezôdése,

AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA HELYE AZ

Az antropológia : - az emberiség eredetének, az ember egyedfejlődésének, szociális és

Szociális antropológia az emberi élet szociális dimenzióira helyezi a hangsúlyt.

- Az ember társas lény, amely csoportokba szerveződik, melyek szabályozzák és fenntartják

- A kulturális antropológia figyelmét inkább azokra a szimbólumokra, eszmékre és

A társadalom olyan populáció, amelyet a környező populációktól való viszonylagos

Azok a szabályok, melyek egy társadalom szerveződését megalapozzák, továbbá azok a

KULTÚRA FOGALMAK ÉS A KULTURÁLIS

A kultúra az adott népesség által közösen birtokolt tudásrendszer.

Funkcionalizmus (Bronislaw Malinowski)

Strukturális- funkcionalizmus (Stuart Radcliffe-Brown)

Intrepretáló antropológia - a társadalmi-kulturális rendszer elemeinek jelentését az adott

Kognitív antropológia - vizsgálja, hogy az adott kultúra szereplôi a társadalmat és a

Az adott kulturantropológiai irányultságot fémjelezheti a szűkebben vizsgált terület is, :

Az adott kulturantropológiai irányultságot az általa alkalmazott módszer is fémjelezheti

Enkulturáció : A kultúra reprodukciója, a tudás nemzedékközi átadása a társadalmi

Akkulturáció : társadalmi-kulturális változások, amelyek akkor történnek, amikor két kulturális

Keesing: A kultúra közösen elfogadott eszmék rendszereit, olyan fogalmak, szabályok és

A kultúra további alcsoportokra oszlását adják egy komplex társadalomban a különböző

Mindazonáltal a kultúra, amelybe az ember beleszületik, vagy amelyben él, korántsem az

A kultúra kontextusát történelmi, gazdasági, szociális, politikai és földrajzi elemek alkotják.

A BIOPSZICHOLÓGIAI FUNKCIONALIZMUS ÉS A KULTÚRA EVOLÚCIÓJA

A biológiai és a kulturális evolúció interakciója révén szelektálódnak, alakulnak ki a

kulturális evolúció ki van téve a tudatos ellenôrzésnek, szabályozásában a természetes (biológiai)

AZ ORVOSI ANTROPOLÓGIA ELŐZMÉNYEI ÉS

Az orvosi antropológia irányzatainak fejlôdése

A korai antropológiai munkákban is fellelhetô a figyelem az orvosi antropológiai jelenségek

Az orvosi antropológia alapköveinek egyikét W.H.R. Rivers (1864-1922) helyezte el úttörô

Megkülönbözteti a humán, spirituális és naturális tényezôket.

Nem egy általános, hanem számtalan tradícionális orvoslással kell számolnunk. Az

A kultúra és az orvoslás közötti kapcsolat rendszerszerű:“ Az adott közösségben az emberek

Az adott szociokulturális rendszer változásai egy új tényezô megjelenésekor csak a

A rendszerszerűség legárnyaltabban az ökológiai megközelítésben fejezôdik ki.

Az ökológiai és az evolúciós megközelítés

Lieban szerint az egészség és betegség ökológiai modellje kifejezi a biológiai és kulturális

Alexander Alland elméleteben központi helyet kap a biokulturális alkalmazkodás. Az ember

Általánosságban a betegségek elôfordulása genetikus és nem genetikus tényezôkhöz

Lieban szerint az egészség és betegség ökológiai modellje kifejezi a biológiai és kulturális

Az orvosi antropológia iránti figyelmet praktikus okok is táplálják, hiszen a

Az antropológusokat különösen érdeklik a minden társadalomban működô gyógyítók

A spektrum biológiai sávjában az orvosi antropológia igénybe veszi az orvostudománynak és

BETEGSÉGKÉP, MINT KULTURÁLISAN KONSTRUÁLT

Az orvosi antropológiai gondolkodásban a kultura a betegségképzetek, a

Így akár a belsô kognitív-pszichofiziológiai közvetítésű pszichoszociális szabályozást,

Farmer és Good szerint az antropológiai megközelítés számára az alapvetô pszichológai

Ezért a betegségképzetek, a betegségekrôl alkotott feltevések alapvetôen kulturális

Rivers az orvoslás hiedelmeit, gyakorlatát, szerepeit mint társadalmi intézményt

betegségképzô distresszfolyamatok kognitív oldalát is érinti. A megkülönböztetett három

Tehát ahhoz hogy a betegségekkel kapcsolatos képzetekkel, betegségképekkel

Az adott kultúrákban a sajátos, racionális szempontból nehezen értelmezhetô, mégis a

A betegségkép (betegségreprezentáció, betegségfelfogás) értelmezésében több megközelítés

“tudományelôtti” tudásforma, azaz nem ellenôrzött, bizonytalan vélekedés vezérli az egyén

A betegségkép önmagában is (jelenség)magyarázó modell, olyan séma, mely érthetôvé