Chuck Palahniuk

CIGÁNYÚT
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
CHUCK PALAHNIUK / CHOKE
London, 2001, Vintage

Fordította: Varró Attila

A fordítást az eredetivel
Lázár A. Péter vetette össze

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007

Felelős kiadó: Szász Zsolt

Copyright © Chuck Palahniuk, 2001

Hungarian translation © Varró Attila, 2007

ISBN 978-963-7448-78-2
LUMPNAK.
ÖRÖKKÉ.
 1. fejezet

Ha el akarnád olvasni ezt a könyvet, ne fáradj.

Néhány oldal után úgyis elmegy tőle a kedved.
Hagyd a francba. Menekülj. Tűnj el, amíg szépen
vagy. Kíméld meg magad.
Biztos akad valami jobb a tévében. Vagy ha már
ennyi szabad időd van, végezz el egy esti
tanfolyamot. Szerezz orvosi diplomát. Hozz ki
valamit magadból. Csapj egy görbe estét. Válts
hajszínt.
Te sem leszel már fiatalabb.
Ami itt vár rád, először piszkosul felbosszant majd.
Utána még rosszabb lesz. Meg még rosszabb.
Ez a könyv idióta történet egy idióta kiskölyökről.
Megtörtént eset, főszerepben egy érdektelen
senkivel. Képzelj magad elé egy nyeszlett
takonypócot, kábé a derekadig ér, maroknyi szőke
haja takarosan félrefésülve. Képzeld el a nyálas kis
seggdugaszt, ahogy rád vigyorog a régi
osztályképekről, kócos fogsorában tejfoghíjak.
 Képzeld rá az idióta kardigánját, a szülinapi
kedvencét, kék-sárga rombuszmintákkal. Alig múlt
tízéves, de máris tövig rágta az összes körmét
tömpe ujjain. Le se rohad a lábáról a szandál. A
szája folyton tele azzal a kurva pálcás hot doggal.
És most képzeld magad elé ezt a csenevész
kölyköt, amint biztonsági öv nélkül kuporog egy
lopott iskolabusz anyósülésén, amit az anyja vezet
hazafelé egy gyorséttermi vacsoráról, hogy aztán
százhússzal elhúzzon a motelszobájuk előtt parkoló
rendőrautó mellett.
Ez a történet erről a kis nyomoroncról szól, akinél
szánalmasabb fosadékot isten bizony sose hordott a
hátán a föld.
Egy kis pöcsről.
Anyu csak annyit mond:
– Sietnünk kell – és máris felfelé száguldanak egy
szűk hegyi úton, a hátsó kerekek ide-oda
csúszkálnak a vékony jégrétegen. A reflektorok
fényében kéknek tűnik a vastag hótakaró az út
menti rengeteg sötét fái közt.
Képzeld hozzá, hogy mindez az ő hibája. Ezé a kis
abortuszreklámé.
Anyu megállítja a buszt pár lépésre egy széles
sziklacsúcs talpától, a fényszórók beragyogják a
sápadt kőzetfalat, és ennyit mond:
– Végállomás. – A szavak terebélyes fehér
felhőkben üzennek tágas tüdejéről.
Behúzza a kéziféket és azt mondja:
– Most már kiszállhatsz, de a kabátod hagyd a
buszban.
Képzeld el ezt a kis ökörpalántát, ahogy anyukája
odaállítja az iskolabusz elé. Ezt a ványadt
zsebcserkészt, amint a fényszórókba pislogva
hagyja, hogy lehámozzák róla a kedvenc pulóverét.
Ott vacog félmeztelenül a hóban ez a szaros
mamakedvence, a motordübörgés visszhangzik a
kopár sziklafalról, miközben Anyu eltűnik a háta
mögött a jéghideg sötétben. Elvakítja a
reflektorfény, a busz fülsiketítő zaja elnyomja a
széltépte erdő összes hangját. A levegő olyan hideg,
hogy csak apránként lehet belélegezni, ezért a kis
nyáladék kénytelen kétszer olyan gyorsan kapkodni
belőle.
De nem szalad el. Nem csinál semmit.
A háta mögött megszólal Anyu hangja:
– Mostantól semmiképp sem szabad
megfordulnod. Azután mesél neki egy csodaszép
leányról, aki az ókori Görögországban élt,
fazekasmester volt a papája.
Valahányszor kiengedik az anyját a börtönből és
érte jön, minden éjjel más motelben alszanak.
Mindig gyorséttermekbe járnak, úton vannak
reggeltől estig a hét minden napján. Aznap ebéd
közben olyan forró volt a pálcás hot dog, hogy túl
gyorsan nyelte le, megakadt a torkán, se szóhoz, se
lélegzethez nem jutott, amíg Anyu a segítségére
nem sietett az asztal túloldaláról.
Két kar ölelte át hátulról, és talpra rántotta, Anyu a
fülébe súgta:
– Lélegezz! Gyerünk, a rohadt életbe!
Utána a kölyök elbőgte magát, és az egész
étterem köréjük sereglett.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fontos lenne a
világnak. Mindenki körbeölelgette, simogatta a fejét.
Egytől egyig kérdezték, hogy érzi magát.
Az a pillanat mintha örökké tartott volna. Úgy tűnt,
az életveszély a szeretet ára. Mintha a szakadék
legszéléig kellene merészkedni, hogy valaki
visszarántson.
– Jól van na, látod – mondta Anyu, miközben
megtörölte a száját. – Most megint életet adtam
neked.
Aztán a következő percben a pincérnő megismerte
a maszatos arcát egy régi tejesdobozról, s Anyu
máris száguldhatott a kis köcsöggel haza a
motelszobába, óránként százhúsz kilométerrel.
Útközben letértek a sztrádáról, hogy vegyenek egy
flakon fekete falfestéket.
Aztán a nagy rohanás végén kikötnek a semmi
szélén, az éjszaka közepén.
A kis húgyos hallja, ahogy anyukája rázza a
festékflakont a háta mögött, a golyó ide-oda koccan
a fémdobozban, miközben folytatódik a mese a
görög lányról, aki egyszer beleszeretett egy ifjúba.
– Ám az ifjú más országból jött, és haza kellett
térnie – meséli Anyu.
Aztán hosszú szisszenés következik, némi
festékszag kíséretében. A motor hangja felcsuklik,
felpörög, egyre hangosabb lesz, miközben a busz
megrándul az olvadó havon.
– Így hát az utolsó együtt töltött éjjelen – meséli
Anyu – a leány egy olajmécsest állított a szerelme
elé, hogy az árnyéka rávetüljön a falra.
A festékszóró fel-felszisszen, hol rövidebben, hol
hosszan.
Anyu elmeséli, hogy a lány körberajzolta szerelme
árnyképét a falon, hogy mindig emlékezzen rá, hogy
nézett ki, amikor elváltak, megörökítve a pillanatot,
az utolsó együttlét pillanatát.
A mi nyeszlett szarjankónk pedig csak bámul a
reflektorfénybe. A szeme könnybe lábad, hiába
hunyja be, még akkor is látja a fényköröket, vörösen
izzanak át a szemhéján, saját húsán és vérén át.
– Másnap a szeretett ifjú örökre elment, de az
árnyéka ott maradt – meséli Anyu.
A kölyök egy pillanatra hátranéz, és látja, ahogy
Anyu gondosan követi a sziklafalon a távolságtól
óriásra nőtt hülye árnyéka körvonalát. Ványadt
karjai megvastagodtak. Kurta lábai megnyúltak.
Csapott vállai kiszélesedtek.
– Ne nézz ide – szól rá Anyu. – Meg se moccanj,
mert tönkreteszed az egész munkámat.
Ez a süket kis júdás meg újra belemered a
fényszórókba.
A festékszóró nagyot szisszen, Anyu pedig
elmondja, hogy a görögök találták ki a művészetet.
Így született a festészet is. Elmeséli, hogy a leány
apja a test körvonalai alapján megmintázta
agyagból az ifjút, így született a szobrászat.
– A művészet sohasem boldogságból fakad –
jelenti ki Anyu az utókornak.
Így születtek a szimbólumok.
A kiskölyök egyre jobban vacog a fényárban, de
próbál mozdulatlan maradni, miközben Anyu tovább
alkot, és azt magyarázza a hatalmas árnyéknak,
hogy egyszer majd mindent megtaníthat az
embereknek, amit tőle tanult. Egy szép nap orvos
lesz belőle, életeket menthet. Visszaadhatja a
boldogságukat. Vagy valami még fontosabbat: a
békéjüket.
Tisztelni fogják.
Egy szép nap.
Mondja ezt, miután a húsvéti nyusziról kiderült,
hogy sohasem létezett. Miután kiderült, hogy
hazugság a Télapó és a Fogtündér és Szent Kristóf
és Newton összes törvénye és Niels Bohr
atommodellje, ez a mákszemagyú kölyök még
mindig hisz mindenben, ami Anyu.
Egy szép nap, mikor már nagy lesz – mondja Anyu
az árnyéknak –, majd visszatér ehhez a sziklafalhoz,
és meglátja, hogy pontosan beleillik a körvonalba,
amit ezen az éjjelen anyukája készített neki.
A kiskölyök csupasz karjai reszketnek a hidegtől.
Anyu rászól:
– Uralkodj magadon, a francba is. Ha sokat
mocorogsz, még tönkreteszed az egészet.
A szerencsétlen seggdugasz próbál felmelegedni,
de bármilyen vakítóan égnek a reflektorok, hideg a
fényük, akár a jég.
– Éles körvonalra van szükségem – figyelmezteti
Anyu, – ha folyton remegsz, teljesen elmosódott
leszel.
Csak évekkel később, mikor ez a hülye kis pancser
már kitüntetéssel elvégezte a főiskolát és kezét-
lábát törte, hogy bejusson a Dél-Kaliforniai
Orvostudományi Egyetemre, amikor huszonnégy
esztendősen, másodévesen megtudta, hogy anyja
gyógyíthatatlan, és kinevezték törvényes
gyámjának, csak akkor derengett fel ennek a kis
húgyagyúnak, hogy tudást, hatalmat és pénzt
szerezni csupán az első fele az élettörténetnek.
De most még ott áll a hóban, fülei lassan
lefagynak. Szédül, alig kap levegőt. Horpadt
mellkasát libabőr borítja. Mellbimbói kőkemény
vörös kiütésekké zsugorodtak a fagytól, és ez a kis
előváladék arra gondol: „Komolyan...
megérdemlem.”
– Legalább próbálj egyenesen állni – szól rá Anyu.
A kölyök hátrafeszíti vállait, és kivégzőosztagnak
képzeli a reflektorokat. Rászolgált a
tüdőgyulladásra. Kijár neki egy kiadós tuberkulózis.
Lásd még: hipotermia.
Lásd még: tífusz.
– Mától kezdve nem járok többet a nyakadra –
jelenti ki Anyu.
A busz motorja lefullad, hosszú, kék füstorkánt
ereszt ki magából.
– Szóval bírd ki még egy kicsit, különben
elfenekellek.
 Márpedig erre a kis fososra alaposan ráférne egy
fenekelés. Kapjon bármit, megérdemli. Ez a kis
mamlasz, aki tényleg azt hiszi, hogy a jövő jobbat
tartogat. Csak meg kell dolgozni érte. Sokat kell
tanulni érte. Küzdeni kell érte. A végén minden jóra
fordul, és kiderül, hogy volt miért élni.
A viharos szél kemény hópelyheket kavar fel a
fákról, arcába és fülébe marnak. Cipője lassan
megtelik hólével.
– Meglátod, megér egy kis szenvedést – ígéri Anyu.
Lesz mit mesélni erről az éjszakáról az unokáknak.
Ez ám a szép nap.
– A görög leány – folytatja Anyu – soha többé nem
látta a szerelmét.
A kiskölyök pedig épp elég idióta, hogy elhiggye:
egy festmény, szobor vagy történet pótolhatja, akit
szeretünk.
– Annyi minden vár még rád – ígéri Anyu.
Nehéz elhinni, de történetünk hőse éppen ez az
ostoba, röhejes kisköcsög, aki itt reszket és toporog
a reflektorfényben, a motorzajban, és azt hiszi,
ragyogó jövő vár rá. Képzeljünk el valakit, aki olyan
hülyén nő fel, hogy meg se fordul a fejében, a
remény is csak egy gyermekbetegség. Aki azt hiszi,
az életben akadnak soha el nem múló
teljesítmények.
Az egész élete akkora baromság, hogy még
felidézni se érdemes. Csoda, hogy idáig húzta.
Szóval: ha el akarnád olvasni ezt a könyvet, ne
tedd.
Nem valami bátor, kedves, lelkesedni tudó
pasasról szól. Akkor se szeretnél bele, ha az utolsó
ember lenne a Földön.
Csak hogy tudd: ez a könyv egy szenvedélybeteg
csonkítatlan és könyörtelen története. Azért
született, mert a tizenkét lépcsős kezelési
programok negyedik lépcsője legtöbbször
leltárkészítés az addigi életedről. Veszed az összes
béna, szánalmas eseményt, és szépen leírod egy
jegyzetfüzetbe. Elkészíted bűneid teljes lajstromát,
hogy mindig ott legyenek a kezed ügyében. Hogy
egyenként helyrehozhasd mindet. Így megy ez az
alkoholistáknál, a drogfüggőknél, a bulimiásoknál,
így megy a szex-mániásoknál.
Így aztán bármikor előveheted és visszajátszhatod
az összes mélypontodat.
Mert állítólag akik elfelejtik a múltat, arra
ítéltetnek, hogy megismételjék.
Szóval az igazat megvallva, nem neked készült.
Ez a kis balfasz, a havas éjszaka, az egész történet
csak arra lesz jó, hogy legyen mire gondolnod
kefélés közben, ha nem akarsz elsülni. Már ha férfi
vagy.
Hősöd ez a szerencsétlen nyamvadék, akit
anyukája épp arra kér, tartson ki még egy cseppet,
szedje össze magát, és minden a legnagyobb
rendben lesz.
Naná.
Akinek Anyu megígéri:
– Egy szép nap beérik a munkánk gyümölcse.
Ez a kis ondófolt, ez a tátott szájú vakarék meg
csak áll ott fogvacogva, félmeztelenül a hóban, és
tényleg elhiszi, hogy akár csak ígéretként is tehet
valaki egy ilyen valószínűtlen kijelentést.
Szóval, ha netán azt hiszed, ez a könyv
megmenthet bármitől...
Ha azt hiszed, bármi megmenthet...
Kérlek, tekintsd ezt utolsó figyelmeztetésnek.
 2. fejezet

Sötét éjszaka van, épp elered az eső, amikor a

templomhoz érek. Nico már ott várja, hogy valaki
kinyissa az ajtót, a hidegben szorosra húzza magán
a kabátját.
– Ugye vigyázol rá kicsit? – kérdezi, és a kezembe
nyom egy maroknyi meleg selymet. – Csak arra a
néhány órára, nekem nincs zsebem.
A kabátja valami narancsszínű szarvasbőrutánzat,
élénksárga prémgallérral. Kilóg alóla a virágmintás
nyári ruha. Alatta semmi. Felimbolyog a meredek
lépcsősoron a templomajtóig, fekete tűsarkú cipőbe
szorított lábait óvatosan oldalra fordítva lépked.
A kezembe nyomott ruhadarab forró és nyirkos.
A bugyija.
Rám mosolyog.
Az üvegajtón túl egy vénasszony a padlót mossa.
Nico megkopogtatja az üveget, aztán a karórájára
mutat. A takarítónő vödrébe csapja a
felmosórongyot. Alaposan kicsavarja. Aztán a
bejárat mellé támasztja a felmosófát, és előkotor
egy kulcscsomót a köpenyzsebéből. Miközben
kinyitja a zárat, átkiált az üvegtáblán:
– Maguk a 234-es teremben lesznek ma este –
harsogja lelkesen. – A vasárnapi iskola tantermében.
Időközben a többiek is összegyűltek a parkolóban.
Néhányan nekivágnak a lépcsőnek, rám köszönnek,
sietve begyömöszölöm Nico bugyiját a zsebembe.
Mögöttem többen nekilódulnak, hogy elérjék az
ajtót, mielőtt becsapódik. Talán nem hiszed el, de
egytől egyig ismered őket.
Ezek az emberek élő legendák. Valamennyi itteni
férfi és nő ismerős a napi társalgásból.
Az ötvenes években a vezető porszívógyártó cég
bevezetett egy aprócska újítást. Hozzátettek a
gépekhez egy borotvaéles propellert, néhány centi
mélyen a porszívócsőben. A beáramló levegő
forgásba hozza a pengéket, amelyek felaprítanak
bármilyen madzagot vagy szövetet vagy
macskaszőrt, ami eltömítené a csövet.
Vélte a műszaki leírás.
A gyakorlatban a kórházak baleseti osztályán
elszaporodtak a megcsonkított farkú férfiak. Tartják
a városi legendák.
Vagy ott a csinos háziasszonynak rendezett
meglepetésbuli esete: a barátok és rokonok
elrejtőznek a hálószobában, s mikor váratlanul
előugranak, hogy kórusban Isten éltessen-t
kiáltsanak, ott találják az ünnepeltet hanyatt fekve a
kanapén, miközben a család kutyusa
mogyorókrémet nyalogat a combjai közül...
A történet hősnője hús-vér.
Akárcsak a mesebeli barátnő, aki vezetés közben
szopta a pasit, míg az egyszercsak olyan hirtelen
lépett a fékbe, hogy a fél farka bánta. Mindkettőt
ismerem.
 Itt vannak mind, az összes férfi és nő.
Miattuk kötelező felszerelés valamennyi baleseti
sebészeten a gyémánthegyű fúró. Lyukat ütni a
pezsgős-, sörös-, kólásüvegek vastag alján. A
nyomást csökkenteni.
Ezek vonszolják be magukat az éjjeli ügyeletre
azzal, hogy megcsúsztak a konyhapadlón, és alájuk
került egy cukkini, teatojás, barbibaba, biliárdgolyó,
villanyégő, kóbor hörcsög.
Lásd még: biliárddákó.
Lásd még: tengerimalac.
Szappanra léptek a tusolóban, és pont telibe
találtak egy síkosított sampontubust. Rendre
összeakadnak egy vagy több ismeretlen tettessel,
akik gyertyát, biliárdgolyót, kemény tojást,
zseblámpát, csavarkulcsot felejtenek bennük,
amelyet aztán műtéti úton kell eltávolítani. Köztünk
van az egyszeri ember, aki beleszorult a masz-
százskád lefolyójába.
Félúton a 234-es terem felé Nico a falhoz szorít.
Megvárja, amíg a többiek elmennek mellettünk,
aztán a fülembe súgja:
– Tudok egy nyugodt helyet.
Mindenki ott van már a pasztellszínű tanteremben,
Nico utánuk küld egy mosolyt, mutatóujját
megforgatja a halántékán, ami a világ minden
nyelvén egyet jelent, annyit mond:
– Balfaszok.
Azzal beránt a női vécébe.
A 234-es teremben ott vár az ál-tisztiorvos is, aki
tizennégy éves lányokhoz kopogtat be, és arról
faggatja őket, hogyan néz ki a vaginájuk.
Itt van a pompomlány, akinek fél kiló ondót kellett
kimosni a gyomrából. A neve Lou-Ann.
Itt az a fickó a moziból, aki a farkára húzta a
popcornos zacskót, mielőtt megkínálta belőle a
mellette ülőket, a neve Steve, ma este a vasárnapi
iskola színes műanyag székeinek egyikébe
préselődve egy festékpöttyös asztalnál kuporog
megadóan.
Nem, ez nem vicc, ez mind komoly. Tessék,
basszus, itt az alkalom körülröhögni őket.
A nevük kóros szexuális megszállott.
Akikről azt hiszi mindenki, csupán városi legendák.
Nos, a legkevésbé sem. Van nevük és arcuk.
Munkájuk és családjuk. Diplomájuk és priuszuk.
A női mosdóban Nico leránt a hideg csempére, az
ölemre guggol, cibálni kezdi a nadrágomat. Másik
kezével a tarkómba markol, nyitott szájához nyomja
az arcomat, a számat. Nyelve az enyémnek feszül,
ujjbegyével megnedvesíti a makkomat. A farmerem
térdig letolva. Kicsiny pukedlivel megemeli
szoknyáját, szemei lehunyva, a feje finoman
hátrabillenve. Ágyékát keményen az enyémhez
nyomja, és valamit a nyakamba mormol.
– Istenem, de szép vagy – dicsérem, mivel az
elkövetkező öt percre így is lesz.
Nico hirtelen hátradől, és rám mered:
– Ezt meg hogy érted?
Mire én:
– Nem tudom. Sehogy. Felejtsd el.
A padló fertőtlenítőtől bűzlik, kidörzsöli a
seggemet. A falak zaj szigetelt mennyezetben érnek
véget, a szellőzőcsöveken vastagon áll a por és a
redva. A használt papírtörlők rozsdás fémládájából
ismerős vérszag árad.
– A kimenőpapír? – kérdezem csettintve az
ujjammal. – Magaddal hoztad?
Nico felemeli pár centire a csípőjét, majd
visszaereszkedik, újra felemeli és elhelyezkedik
rajtam. A feje még mindig hátrahajtva, szemei
szorosra zárva, beletúr a dekoltázsába, kihalász egy
négyrét hajtott halványkék papírt, és az ölembe ejti.
– Okos kislány – mondom, és előveszek egy tollat
az ingzsebemből.
Egyre magasabbra emelkedik, egyre erősebben
zuhan rám, miközben finoman előre-hátra tolja
csípőjét. Tenyerével combjára támaszkodva
kinyomja magát, majd visszahullik.
– Hátra arc – szólok rá. — Gyerünk, Nico, hátra arc.
Résnyire nyitja a szemét és lenéz rám, én pedig úgy
csinálok a tollammal, mintha megkevernék egy
csésze kávét. A csempe mintázata még ruhán
keresztül is a hátamba mélyed.
– Fordulj már meg – nógatom. – A kedvemért,
kicsikém.
Nico ismét lehunyja a szemét és a derekához gyűri
ruháját, teljes súlyával rám nehezedik, majd az
egyik lábát átemeli a hasam felett. Aztán a másik
lábát is áthelyezi, és máris háttal fordult anélkül,
hogy leszállt volna rólam.
– Remek – mormolom, majd széthajtom a
halványkék nyomtatványt. Kisimítom Nico
meggörnyedt hátán, és szignálom az alján, ahol a
„Pártfogó neve” áll. A ruháján keresztül érzem a
melltartó rugalmas pántját, az öt vagy hat apró
fémhurokkal. Érzem a bordáit a feszes izomréteg
alatt.
Ezalatt a 234-es teremben ott üldögél a legjobb
haverod unokaöccsének a barátnője: a lány, aki
majdnem halálra kefélte magát egy Ford Pinto
sebváltóján, miután kőrisbogárport kevertek az
italába. A neve Mandy.
Ott ül a fickó, aki besétált orvosi köpenyben egy
abortuszklinikára, és ott vizsgálatokba fogott.
Ott ül a fickó, aki rendszeresen addig hever
meztelenül, merevedésével alvást színlelve a
szállodai szobában, amíg reggel rá nem nyit egy
takarítónő.
A pletykákból ismert összes barátom barátjának a
barátja ott ül a csoportban.
A férfi, akit megnyomorított az automata fejőgép,
a neve Howard.
A lány, akit félholtan szedtek le a zuhanyfüggöny
nádjáról, ahová meztelenül felakasztotta magát egy
fulladós maszturbáció során. A neve Paula, és
szexmániás.
Jónapot, Paula.
Itt van a kedvenc metrós taperoló, itt a helyi
mutogatós.
A férfi, aki webkamerát szerelt a női vécék
csészéjébe.
A fickó, aki a pénzautomaták borítékjain ondót
dörzsölt a ragasztócsíkra.
Az összes leskelődő, nimfomán, szatír, vécéfalfúró,
köztéri zsebhokizó.
Valamennyi perverz mumus, akikkel a szüleid
ijesztgettek. Megannyi megelevenedett elrettentő
történet.
Mind itt vagyunk. Épen és betegesen.
Ez itt a szexuális szenvedélybetegek tizenkét
lépcsős világa. A kóros nemi megszállottaké. A hét
minden estéjén összegyűlünk valamelyik templom
hátsó helyiségében. Valami közösségi ház
kistermében. Minden este, minden városban. Még
virtuális gyűléseket is tartunk a világhálón.
Dennyt, a legjobb barátomat egy ilyen szexmániás
csoport gyűlésén ismertem meg. Eljutott arra a
pontra, amikor naponta 15-ször kellett
maszturbálnia, csak hogy az adagja meglegyen. Már
ökölbe sem tudta szorítani a kezét. Azon aggódott,
milyen káros mellékhatásokkal járhat a vazelin, ha
ipari mennyiségben használják.
Gondolta, átáll valami testápolóra, de minden, ami
puhította a bőrét, kontraproduktívnak bizonyult.
Denny és társai, az a sok annyira ijesztőnek,
röhejesnek vagy szánalmasnak tűnő férfi és nő itt
végre elengedheti magát. Azért járnak ide, hogy
megnyílhassanak.
Akadnak köztünk prostituáltak és szexuális
bűnözők háromórás eltávozáson a fogházakból, egy
asztalnál olyan nőkkel, akik nem érik be egyszerre
öt pasasnál kevesebbel, és olyan férfiakkal, akik
szexboltok padlóin szopnak. Egymás mellé kerül
kurva és állandó kuncsaftja, erőszakoskodó szembe
kerül áldozatával.
Nico már rendre lecsusszan a farkam hegyéről, de
mindig visszatalál rá. Fel és le. Tövig rám szorul,
úgy jár, akár a légkalapács. Combomra támaszkodó
karjain egyre jobban kidagadnak az izmok. A lábam
elgémberedik a tenyere alatt, kifut belőle az összes
vér.
– Most, hogy ismerjük egymást, igazán
mondhatnád, hogy bejövök neked – javaslom a
hátának.
A válla felett hátrasandít rám, és azt kérdezi:
– Ha majd orvos leszel, bármilyen gyógyszert
felírhatsz, igaz?
Már ha egyszer visszakeveredek az egyetemre.
Nincs is jobb egy orvosi diplománál, ha csajozni akar
az ember. Felfelé fordítom mindkét tenyeremet, és
hófehér combjai alá csúsztatom őket. Szeretnék
csökkenteni a terhén, de félreért, és hideg, selymes
ujjai közé fonja a kezemet.
Szorosan farkamra tapad, hátra sem néz, amikor
azt mondja:
– Fogadtam a haverokkal, szerintük nős vagy.
Fehér fenekébe markolok.
– Mennyi a tét? – kérdezem.
Aztán azt mondom neki, talán a haveroknak van
igazuk.
A helyzet az, hogy minden fiú, akit egyedülálló
anya nevelt, gyakorlatilag házasember. Amíg az
anya meg nem hal, az összes nő a fia életében
legfeljebb szerető lehet.
A modern Ödipusz-történetben az anya végez az
apával, hogy megkapja a fiát.
Ráadásul az anyjától még el sem válhat az ember.
Sőt meg sem ölheti.
Nico azt kérdi:
– Hogy érted azt, hogy az összes nő? Jézusom,
hány csajjal kavartál már? Még jó, hogy gumit
húztunk.
Szexpartnereim teljes listájához csak utána kell
néznem a negyedik lépcsőfokomon. Az erkölcsi
leltárjegyzékemben. Függőségem komplett és
könyörtelen kórtörténetében.
Már ha egyszer teljesítem azt a rohadt lépcsőfokot.
A 234-es terembelieknek ez a tizenkét lépcsős
program a szexfüggőségi terápia létfontosságú
eszköze ahhoz, hogy megértsék magukat, és
megszabaduljanak attól... na szóval érted.
Számomra viszont nem több kiváló önképző
kurzusnál. Tippek. Módszerek. Stratégiák olyan
szexuális élményekhez, amelyekről korábban
álmodni sem mertem. Személyes konzultációk.
Mikor ezek a megszállottak beszámolnak
betegségükről, őrületük mögül felragyog a
zsenialitás. Bónusznak pedig ott vannak azok a
börtön-cafkák a háromórás szexterápiás
eltávozáson.
Mint például Nico.
A szerda esték Nicóról szólnak. A péntek esték
Tanyáról. Vasárnap ott van Leeza, aki már sárgát
izzad a nikotintól. Két kézzel át tudom fogni a
derekát, hasizma kőkemény a rengeteg köhögéstől.
Tanya folyton becsempész valami szexjátékszert,
egy vibrátort vagy egy füzérnyi latex gyöngysort.
Olyanok, mintha valami perverz zabpehelymárka
meglepetésajándékai lennének a doboz aljáról.
A régi bölcsesség, miszerint a szépség öröme örök
időre szól, saját tapasztalataim szerint így hangzik:
a legnagyobb szépségnek is legjobb esetben három
órán át lehet örülni. Azután elkezd mesélni a
gyermekkori traumáiról. Ezekben a lányokban pont
az a legvonzóbb, hogy olyan jólesik az órára nézve
arra gondolni, bő fél óra múlva ismét rács mögött
lesznek.
Csupa Hamupipőke, csak épp éjfélkor szökött
rabbá változnak.
Nem mintha nem szeretném ezeket a nőket. Pont
annyira rajongok értük, akár egy poszterért a
férfimagazinokban, internetes pornófilmért vagy
felnőtt oldalért, pedig a szexmániások világában ez
nem csekély rajongás. Meg aztán Nico sem olvad el
tőlem, annyi szent.
Az egész csak egyszerű lehetőség, nem holmi
románc. Aki képes összezárni estéről estére egy
csapat szexmániást, számoljon a
következményekkel.
Meg aztán ott vannak azok a helyszínen kapható
szexterápiás kézikönyvek, bennük amit csak tudni
akartál a dugásról, de gőzöd se volt, hogy láss
hozzá. Természetesen csak azért írják le az összes
fogást, hogy kideríthesd, valóban szexmániás vagy-
e. Akár azok a kérdéssorok, amelyeknél „ha igazak
Önre az alábbi állítások, forduljon szakemberhez”. A
praktikus ötletek tárházai.
Kivágja Ön a bélést a fürdőnadrágjából, hogy
átlátsszon a pénisze?
Előfordul, hogy nyitott sliccel beszélgetést színlel
egy telefonfülkében, hogy szétnyíljon a ruhája, és
kiderüljön, nem visel alsóneműt?
Szokott Ön hiányos ruházatban nyilvános helyen
sportolni, hogy ezzel szexuális partnereket
szerezzen?
Válaszom ezekre a kérdésekre: Most már igen!
Ráadásul itt nem a te hibád, ha perverz vagy. A
kóros nemi megszállottság nem csupán annyi, hogy
minden nő szájába bepakolnád a farkad. Komoly
betegség. Fizikai függőség, már csak annyi hiányzik,
hogy megkapja az azonosító kódját a diagnosztikai
kézikönyvekben és a kezelésére kiterjedjen az
egészségbiztosítás.
Úgy tartják, hogy még Bill Wilson, az Anonim
Alkoholisták alapítója sem tudott megszabadulni a
szexuális függőségétől, ezért józan élete nagy
részét házasságtöréssel és bűntudatban töltötte.
Úgy tartják, a nemi megszállottságot egy
közösüléskor a szervezetben felszabaduló anyag
okozza. Az orgazmus endorfinnel árasztja el a
testet, ami nyugtató és fájdalomcsillapító hatású. A
szexmániások az endorfin rabjai, nem a szexé. A
szexmániásoknál alacsonyabb az oxidált monoamin
szintje. Valójában a peptid-feniletil-aminért
sóvárognak, amit elsősorban a veszélyérzet, az
eksztázis, a rettegés termel az agyban.
A szexmániásnak a dudák, farkak, csiklók, nyelvek,
popsilyukak olyanok, mint a heroin, csak mindig
kéznél vannak, készen állnak. Nicóval épp annyira
szeretjük egymást, akár egy drogos a napi adagját.
Nico egész mélyen magába szív, farkam hegyét a
hüvelyfalának nyomja, miközben nedves
ujjhegyével a csiklóján ügyködik.
– Mi lesz, ha ránk nyit a takarítónő? – faggatom.
Nico kavar egyet belül a farkamon és azt feleli:
– Attól aztán durván begerjednék.
Én bezzeg nem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy milyen szép fényes seggnyomot hagyunk a
frissen vikszelt padlócsempén. Egy sor mosdókagyló
figyel a képembe. Vibrál a neoncsövek fénye, a
falhoz szerelt krómacél vízvezetékekben tükröződik
Nico torka, mintha egyetlen hosszú cső lenne, a feje
hátrahajtva, szemei lehunyva, mellei mintha a
plafonig emelkednének. Virágmintás halmok. A
nyelve egyik oldalon kilóg. Hüvelyváladéka jó forró.
Újabb kérdést teszek fel, nehogy hamarabb elsüljek:
– Beszéltél rólunk a szüleidnek?
– Szeretnének megismerni – feleli Nico.
Eltűnődöm, mi lehetne a tökéletes mondat
ilyenkor, de gyorsan feladom. Nem számít, itt bármit
mondhatsz. Beszélhetsz beöntésről, orgiáról,
állatszexről, beismerhetsz bármilyen perverziót,
senki sem lepődik meg.
A 234-es teremben folyik az élménybeszámoló.
Egymást licitálják túl kalandjaikkal. Ez a gyűlések
felvezető része, a bemutatkozás.
Azután elolvassák az olvasnivalókat, lemennek az
imák, kitárgyalják a nap témáját. Mindannyian
megteszik a soros lépést a cél felé. Az első
lépcsőfokon be kell ismerni a gyengeséged. Függő
vagy, nem tudsz leállni. Be kell számolnod a
legsötétebb részekről, a legalantasabb titkokról.
A szexszel pont ugyanaz a gond, ami a többi
függőséggel. Folyton csak gyógyulóban vagy.
Folyton csak visszacsúszol. Megjátszod magad.
Amíg nem találsz valamit, amiért küzdhetsz, beéred
azzal, ami ellen küzdhetsz. Valahányszor azt hallom,
hogy meg akarnak szabadulni a nemi
megszállottságtól, csak megrántom a vállam. Ugyan
már, mi lehet jobb a szexnél?
Annyi szent, hogy a legpocsékabb furulyázás is
ezerszer jobb, mint beleszagolni a legszebb
rózsába... Végignézni a legcsodásabb naplementét...
Hallgatni a csilingelő gyermekkacajt.
Az tuti, hogy egyetlen verset sem találnék olyan
elragadónak, mint egy észvesztő, seggfeszítő,
faszrobbantó orgazmust.
Az ember csak addig festeget tájképeket,
komponál operát, amíg hozzá nem jut a következő
készséges testnyíláshoz.
Amint valaki talál jobb elfoglaltságot a szexnél,
hívjon fel. Vagy várom az emailt.
A 234-es teremben nem találni egyetlen Rómeót,
Casanovát vagy Don Juant. Sehol egy Mata Hari, egy
Salomé. Naponta kezet fogsz velük. Nem rondák,
nem szépek. Élő legendák mellett álldogálsz a
liftben. Kávét tesznek az asztalodra. Ezek a
mitológiai lények kezelik a vonaljegyed. Ők
számfejtik a fizetésed. Ők teszik nyelvedre az
ostyát.
A női mosdóban, tövig Nicóban, tarkóra tett kézzel
hátradőlök.
Az elkövetkező kis időre megszűnnek a gondjaim.
Nincs anyám. Nincs kórházi számla. Nincs szaros
meló a skanzenban. Nincs az a faszverő legjobb
barátod. Nincs semmi.
Semmit sem érzek.
Belekapaszkodom a pillanatba, próbálom
visszatartani az elsülést, úgyhogy beszélni kezdek
Nico virágmintás hátához, hogy milyen gyönyörű,
milyen édes, mennyire szükségem van rá. A bőrére
és a hajára. Bár tovább tartana, mert ez az egyetlen
perc, amikor őszintén ezt mondhatom. Mert amint
elmúlik, ismét utálni fogjuk egymást. Abban a
pillanatban, ahogy ott találjuk magunkat hideg
verejtékben a mosdó padlóján, túl a csúcson, többé
egymásra sem akarunk majd nézni.
A másiknál csupán magunkat gyűlöljük majd
jobban.
 Csak ebben a néhány percben érezhetem
embernek magam.
Csak ilyenkor nem vagyok végtelenül magányos.
Nico a farkamon lovagolva kérdi:
– Szóval mikor mutatsz be anyádnak?
– Soha – vágom rá. – Kizárt dolog.
Rám szorulva egész testével, forró, nedves
belsejével utolsókat préselve a farkamon, Nico
tovább kérdezget:
– Börtönben ül, diliházba csukták, vagy ilyesmi?
Igen, kábé ebben a sorrendben.
Faggass egy férfit az anyjáról szex közben, és
ítéletnapig késleltetheted az ősrobbanást.
– Vagy tán halott? – kérdezi Nico.
– Valahogy úgy.
 3. fejezet

Egy ideje már nem is próbálok úgy tenni,

mintha én lennék, amikor meglátogatom az
anyámat.
A pokolba is, már az se nagyon megy, hogy úgy
tegyek, mintha tudnám, ki vagyok.
Már nem megy.
Úgy néz ki, ezen a ponton anyám egyetlen
elfoglaltsága a sorvadás maradt. Sovány teste
annyira összement, hogy beállhatna
marionettbábunak. Mint valami speciális effektus.
Egyszerűen nem maradt annyi elsárgult bőréből,
hogy elférjen benne egy igazi ember. Vékony ág-
karjai a takarón hevernek, gézdarabkákat
tépdesnek. Össze-zsugorodott koponyája úgy tapad
a szájából lógó szívószálra, mintha bármelyik
pillanatban behorpadhatna a nyomáskülönbségtől.
Mikor még saját bőrömben jártam hozzá, mint Victor
Mancini, az ő egyszülött fiúgyermeke, tíz perc se telt
el, máris hívta a nővért, hogy nagyon fáradt és
pihenni szeretne.
Egy szép nap aztán anyám összetévesztett valami
hivatalosan kijelölt védőügyvéddel, aki néhányszor
képviselte a bíróságon, Fred Hastingsnek hívták.
Teljesen kivirult az arca, amikor meglátott, hátradőlt
a párnahegyre, és vidáman csóválta a fejét:
– Emlékszel, Fred. Tele voltak azok a hajfestékes
dobozok az ujjlenyomataimmal. Gondatlan
veszélyeztetésnek minősült, szimpla ügy... de azért
politikai tiltakozó akcióként is mesésen megállja a
helyét.
Azt feleltem, az üzlet biztonsági kameráján
távolról sem úgy festett a helyzet.
Plusz ott volt még az emberrablás vádja – a
videofelvétel nem hazudik.
Felnevetett, tiszta és csengő hangon:
– Fred, te mekkora hülye voltál, hogy megpróbáltál
kihúzni a pácból.
Majdnem fél órát bájcsevegett velem, főleg arról a
félresikerült esetről a hajfestékkel. Aztán arra kért,
hozzak neki egy napilapot a társalgóból.
A folyosón ott álldogált valami doktornő, fehér
köpenyben, mappával a kézben. Hosszú, sötét haját
szoros kontyba csavarta, mintha egy kis fekete briós
nőtt volna a tarkójára. Nem viselt sminket, az arca
sima bőr, semmi több. Egy összehajtott fekete
keretes szemüveg lógott ki a felső zsebéből.
Ön felügyel Mrs. Mancinire? – kérdezem tőle.
A doktornő a mappába mélyedt, feltette a
szemüvegét, újra átfutott a listán, miközben egyre
ismételgette anyám nevét.
– Mrs. Mancini, Mrs. Mancini, Mrs. Mancini...
Golyóstollát szünet nélkül csattogtatta.
– Miért fogy hetek óta egyre? – faggattam.
Bőre a hajában lévő választéknál, a füle körül
olyan fehér és tiszta, amilyen a teste legrejtettebb
hajlataiban lehet. Ha a nők tudnák, hogy néz ki a
fülkagylójuk, azok a húsos cimpák, a hegyes
csúcsok, a spirálvonal, ahogy beszippantana a sötét
mélységbe, azt hiszem, többen hordanák leengedve
a hajukat.
– Mrs. Mancini – felelte – mesterséges táplálásra
szorul. Még mindig érez éhséget, de nem tudja, mit
jelent. Következésképp nem eszik.
– Mennyibe kerülne a táplálás?
Egy nővér odakiáltott hozzánk a folyosó végéről:
– Paige!
A doktornő rám nézett, ahogy ott álltam
bricsesznad-rágban és mellényben, felül rizsporos
paróka, alul csatos cipő, és megkérdezte:
– Micsodának van beöltözve?
A nővér megint rákezdte:
– Miss Marshall?
Semmi kedvem nem volt a munkámról mesélni,
csak annyit mondtam:
– Én lennék a gyarmati Amerika fundamentuma.
– Pontosabban?
– Szerződéses ír szolga.
Bólogatva végigmért. Aztán újra a listáiba
mélyedt.
– Vagy tápláló szondát vezetünk a gyomrába –
jelentette ki —, vagy egyszerűen éhen hal.
Belebámultam éjsötét hallójáratába, és azt
kérdeztem tőle, nem beszélhetnénk-e meg valami
áthidaló megoldást.
A folyosó végén a nővér csípőre tett kézzel
elkiáltotta magát:
– Miss Marshall!
A doktornő összerezzent. Felemelt mutatóujjával
belém fojtotta a szót, és azt mondta:
– Nézze, most be kell fejeznem a vizitet. Beszéljük
meg a legközelebbi látogatásakor.
 Megfordult, és odasietett a pár lépésre álló
ápolónőhöz.
– Gilman nővér! – zsúfolódtak össze a szájában a
szavak. – Legalább annyi tiszteletet tanúsíthatna,
hogy doktor Marshallnak nevez. Kiváltképp
látogatók jelenlétében. És főleg akkor, ha végigüvölt
az egész folyosón. Apró udvariasság csupán, Gilman
nővér, azt hiszem, megérdemlem… Talán ha
hajlandó lesz szakmájához méltó módon viselkedni,
meglátja, eredményesebb együttműködést
tapasztal majd a kollégái részéről…
Mire visszaértem az újsággal, anyám már mélyen
aludt. Szörnyen elsárgult kezeit összefonta aszott
mellkasán, csuklóján műanyag kórházi karkötő
virított.
 4. fejezet

Alighogy Denny előrehajol, parókája

belepottyan a sárba meg a lószarba, és máris
kétszáz japán turista gyűlik körénk nevetgélve, hogy
videóra vegyék simára borotvált fejét.
– Elnézést – mormolom, és a paróka után nyúlok.
Fehérnek már nem nevezném, és a szaga sem a
legjobb, mivel legalább egymillió kutya és csirke
hugyozik ide naponta.
Denny kétrét görnyed, kravátlija az arcába lóg,
semmit se lát tőle.
– Haver – suttogja —, elmondanád, mi a fasz van?
Ez lennék én, a gyarmati Amerika fundamentuma.
Ez a szaros meló, amiből élünk.
A kisváros főterének szélén Charlie őlordsága, a
gyarmati kormányzó, le sem veszi rólunk a szemét,
karba tett kézzel, kétméteres terpeszben feszít.
Fejőlányok sürögnek körülöttünk teli csöbrökkel.
Suszterek kalapálják a cipőket. A kovács ugyanazt a
fémlemezt püföli, miközben a többiekkel együtt úgy
tesz, mintha nem a főtér közepén görnyedő, a héten
már harmadszor kalodába zárt Dennyt figyelné.
– Rajtakaptak, hogy ragozok – ismeri be Denny a
lábszáramnak.
A takony kezd az orrába gyűlni, nagyot szív rajta:
– Az tuti – szipogja –, hogy őlordsága ezúttal
bemószerol a városi tanácsnál.
A nyakára illesztem a kaloda súlyos felső lapját,
óvatosan, nehogy odacsípje a bőrt, és odasúgom
neki:
– Sajnálom haver, ez most hideg lesz.
Aztán rákattintom a lakatot, majd előhalászok egy
rongyot a mellényzsebemből.
Apró, áttetsző takonycsepp remeg az orra hegyén,
elé-tartom a zsebkendőt és azt mondom:
– Fújd bele, haver.
Denny megereszt egy kiadós, sűrű trutymót,
érzem, ahogy a kendőbe csapódik.
A rongy mocskos és rég elhasznált, de elég lenne
elővennem egy tiszta papír zsebkendőt, és máris én
lennék a következő a kalodában. Számtalan módon
elcseszheti itt az ember.
Denny tarkójára vörös filctollal ráírták: „Seggfej”.
Megrázom hát párszor azt a rohadt parókát, és
eltakarom vele a feliratot, noha a fürtök szivacsként
szívták magukba a piszkos barna pocsolyalét, ami
ettől kezdve apró patakokban fut végig a homlokán,
és az orrhegyéről a földre csöpög.
– Simán kirúgnak innen, az tuti – szipogja felém.
Denny reszket a hidegben, arra kér, gyűrjem
vissza az ingét a térdnadrágba, mert befúj alá a
szél.
Tényleg kilóg az inge, máris turisták gyűltek a
hátsó feléhez, hogy minden szögből
lefényképezhessék a segge vágatát. A gyarmati
kormányzó ránk mered, mialatt a videokamerák
előtt felrántom Denny övét, és visszagyűröm az
inget.
– Az a legjobb a kalodában, hogy már legalább
három heti absztinenciát felhalmoztam – újságolja
Denny. – Mivel nem járhatok ki félóránként a
klotyóra, ma még egyszer sem tudtam, érted,
kiverni.
– Azért csak óvatosan azzal az
önmegtartóztatással, haver – javaslom halkan. – A
végén még felrobbansz.
Fogom a bal kezét és a kalodába zárom, azután a
jobbat is. Denny idén nyáron annyi időt töltött
fenyítésben, hogy a csuklóin és a nyakán fehér csík
virít a naphiánytól.
– Hétfőn – meséli –, véletlenül magamon hagytam
a karórámat.
A paróka megint lecsúszik, a sárba toccsan.
Takonytól, verejtéktől foltos kravátlija az arcába
tapad. A japán turisták úgy nevetgélnek, mintha egy
előre begyakorolt magánszámmal szórakoztatnánk
őket.
A gyarmati kormányzó árgus szemmel figyel
bennünket, szeretne megint rajtakapni valami
anakronizmuson, hogy aztán addig járjon a tanács
nyakára, amíg mindkettőnket kirúgnak a városból,
aztán mehetünk a vadonba, ahol a vérszomjas
őslakosok szétlövik nyilaikkal a munkanélküli
valagunkat.
– Kedden – folytatja Denny –, őlordsága
lebuktatott: szőlőzsírt talált a számon.
Valahányszor felveszem a földről azt a hülye
parókát, egyre nehezebb lesz. Ezúttal néhányszor a
csizmaszáramhoz csapom, mielőtt ráterítem a
SEGGFEJ-re.
– Ma délelőtt – szipogja Denny, majd egy adag
barnás turhát köp a sárba –, Landson asszonyság
rajtakapott, ahogy rágyújtottam a tanácsterem
mögött. Aztán mialatt itt rohadtam, valami
húgyagyú iskolás kölök levette a parókámat, és a
fejemre írta ezt a szart.
Kitöröltem a mocskot a szeméből és a szájából,
már amennyire sikerült csurom húgy
zsebkendőmmel.
Egy csapat fekete-fehér csirke gyűlik körém,
vannak köztük vakok, féllábúak és más
torzszülöttek, hogy lecsipegessék a fényes
gombokat a csizmámról. A kovács még mindig
ugyanazt a fémlapot kalapálja, két gyors, majd
három lassú ütéssel, újra és újra, a kedvenc
Radiohead számának alapritmusára, csúcsra pörög
a napi bogyóadagjától.
Az egyik ismerős fejőlány, Ursula, elkapja a
pillantásomat, gyorsan megrángatom az öklömet az
ágyékom előtt, ami a világ minden nyelvén
kézimunkázást jelent. Ursula elpirul a kikeményített
fehér főkötő alatt, majd kivillantja tejszínfehér kezét
kötényzsebéból, és beint a középső ujjával. Majd
távozik, hogy egész délután valami szerencsés
tehénen kézimunkázzon. Tudom speciel, hogy a
királyi konstábler már megfordult a bugyijában,
mert egyszer hagyta, hogy megszagoljam az ujjait.
Hiába a trágyabűz, még a tér túloldaláról is érzem
a belőle áradó fűszagot.
Attól a rengeteg fejestől és vajköpüléstől ezek a
fejőlányok isteni csuklómunkával verhetik habosra a
farkad.
– Landson asszonyság egy büdös kurva – suttogom
Dennynek. – A lelkész faszi biztos benne, hogy tőle
kapta el azt a kiadós herpeszt.
Persze, a nagyságos asszony munkaidőben
kékvérű, tősgyökeres jenki, de a háta mögött
mindenki tudja róla, hogy a nyomornegyedben járt
középiskolába, és az egész futballcsapat megfordult
benne.
A mocskos paróka végre megtapad Denny fején. A
gyarmati kormányzó beleun a megfigyelésbe, és
vissza bújik a vámházba. A turisták új filmtémát
keresnek maguknak. Elered az eső.
– Minden rendben, haver – mondja Denny. – Nem
kell idekint álldogálnod velem.
Érzem, hogy ez is csak egy újabb szaros nap lesz a
18. században.
Elég egy fülbevaló, máris mehetsz a fogdába. Elég
egy hajfestés. Orrpiercing. Dezodor. Irány a fogda.
A kormányzó őméltósága hetente legalább kétszer
kalodába záratja Dennyt, mert bagózott, mert
illatszert használt, mert kopaszra borotválta a fejét.
– Az 1730-as években senki sem viselt
kecskeszakállt – oktatja ki Dennyt a méltóságos úr.
– Kivéve a leglazább fasza gyarmatosítókat –
felesel Denny.
És máris mehet a kalodába.
Közös kis viccünk szerint 1734 óta
elválaszthatatlan cimborák vagyunk Dennyvel. Ilyen
nagy múltú a barátságunk. Egy szexmániás
csoportgyűlésen ismerkedtünk össze. Denny
mutatott egy újsághirdetést, aztán mindketten
elmentünk az állásinterjúra.
Az állásinterjú alatt puszta kíváncsiságból
rákérdeztem, megvan-e már a falu kurvája.
A városi tanács rám meredt. A felvételi bizottság
hat öreg fószerből áll, akik akkor is rizsporos parókát
viselnek, ha senki sem látja őket. Mindent tintába
mártott, valódi lúdtollal írnak. A középen ülő
gyarmati kormányzó felsóhajt. Előre dől, és a
szemembe néz drótkeretes pápaszeme mögül.
– Dunsboro falunak – feleli halálos komolysággal –
nincs szüksége prostituáltra.
 – És mi van a falu bolondjával? – faggatom tovább.
A kormányzó megrázza a fejét.
– Zsebtolvaj?
Nincs.
– Hóhér?
Természetesen nincs.
Ez a legnagyobb baj ezekkel a skanzenekkel.
Mindig kihagyják a legjobb részeket. Mint a tífusz.
Az ópium. A skarlátbetű. Ördögűzés.
Boszorkányégetés.
– Figyelmeztetnünk kell – mondja a kormányzó –,
hogy külsejének és viselkedésének a legapróbb
részletig összhangban kell lennie a történelmi
korszakkal.
Munkaköri leírásom szerint szerződéses ír szolga
vagyok. Óránként hat dollárért, ennyit a történelmi
hitelességről.
Alig kezdődött el az első hetem, az egyik fejőlányt
máris fogdába zárták, mert egy Erasure-slágert
dúdolt köpülés közben. Na jó, az Erasure mára
történelem, de nem eléggé. Még egy olyan
őskövület, mint a Beach Boys is komoly bajba
sodorhat. Ezekben a vénemberekben fel sem merül,
hogy a paróka, bricsesz, csatos cipő sem más, csak
retró.
Őlordsága tiltja a tetoválást. Az orrkarikát az
öltözőszekrénybe száműzte. Tilos a rágógumi. Tilos
Beatlesnótákat fütyörészni.
– Aki kilép a szerepéből – jelenti ki a kormányzónk
–, számítson az azonnali büntetésre.
Miféle büntetésre?
– Vagy elbocsátjuk – feleli –, vagy két órára a
kalodába zárjuk.
Kalodába?
– A falu főterén.
Akár a kötözős szex. A szadizmus. Szerepjáték és
nyilvános megalázás. A kormányzó arra kényszerít,
hogy szúrós harisnyát viseljünk, és nem lehet
alsónadrág a szoros gyapjúbricsesz alatt, persze
pusztán a hitelesség kedvéért. Fiatal nőket zárat két
órára a kalodába egy kis körömlakk miatt. Vagy
akár ki is rúghat ajánlás, végkielégítés nélkül. Az
holtbiztos, hogy senki sem szeretné, ha bekerülne
az életrajzába, milyen pocsék volt gyertyaöntőnek.
Egyedülálló, huszonöt éves férfiemberként
viszonylag kevés lehetőség közül választhattunk a
18. században. Inas. Segéd. Sírásó. Csiszár, bármi is
legyen az. Pintér, akármi is az. Kéményseprő.
Gazda. Amint azt mondták, kisbíró, Denny rögtön
lecsapott rá:
— Rendben, azt hiszem ez menne. De tényleg,
higgyék el, én aztán elég kicsit bírok.
Őlordsága szigorúan Dennyre pillant, és azt kérdi:
— Szüksége van arra a szemüvegre?
— Csak a látáshoz – feleli Denny.
Elvállalom a melót, mert rosszabb dolgot is el
tudok képzelni annál, hogy a legjobb barátommal
dolgozom együtt.
Azaz a jobb híján barátommal.
Különben is eleinte úgy tűnt, remek móka lesz
együtt melózni egy csapat amatőr színjátszós,
drámakörös típusú fazonnal. Erre jöttek ezek a
közveszélyes retardáltak. Egy rakás puritán álszent.
Nem tudom, mit szólna a kedves borókaágas
városi tanács, ha tudná, hogy Plain kisasszony, a
varrónő, másféle tűkkel is szurkálja magát. A molnár
metadont főz a tűzhelyén. A fogadós fű alatt savat
árul az unatkozó iskolai csoportoknak, akiket
tanulmányi kirándulás címén hurcolnak ide
otthonaikból. Aztán a srácok tágra nyílt szemmel
bámulják, ahogy Halloway kisasszony gyapjút foszt
és rokkát hajt, miközben kiselőadást tart a
birkatenyésztésről, és kilóg a szájából a
hasissütemény. Ezek az emberek, a kokainista
fazekas, a ketaminos üvegfúvó, a bogyófaló ötvös,
mind megtalálták a helyüket. Vagy ott az a
szerencsétlen istállófiú a háromszögletű kalapja alá
rejtett fülhallgatókkal, ahogy a szalmabálák közt
vonaglik valami saját kis partizenére, az egész
gárda egy nagy rakás kiégett hippi, a szánalmas
„vissza a gyökerekhez” mániájukkal – persze az én
véleményem is csak egy a sok közül.
Még az idős Reldon gazdának is megvan a maga
kis minőségi marihuánaültetvénye, hátul a kukorica,
a futóbab és a szemétdomb között, csak éppen
gyógyfűnek nevezi.
Az a legmulatságosabb Dunsboro faluban, hogy
talán még hitelesebb is a kelleténél, csak nem úgy,
ahogy első látásra tűnik. Itt ez a csapat idióta és
balfék, akik a valódi világ, a rendes munka elől
rejtőztek el ide – hát nem épp ezért hagytuk el
annak idején Angliát? Létrehozni egy saját kis
alternatív valóságot. Alapító atyáink talán nem saját
koruk hippi seggfejei voltak? Az egyetlen különbség,
hogy azok a szerencsétlen hülyék, akikkel együtt
dolgozom, nem vallási nézetkülönbség miatt lógnak
ki a sorból, inkább különféle kényszeres
viselkedésmódokban keresik a megváltást.
Vagy épp különféle porokban és hatalmi
játszmákban. Charlie őlordsága a horgolt függönyök
mögött nem más, mint egy lecsúszott drámatanár.
Itt viszont minden szava törvény, fehér kesztyűs
kezével a farkát markolászva kéjesen nézi kalodába
zárt szabálysértőit. Biztosan nem tanítják a
történelemórán, hogy akiket egész éjjelre álló
kalodába zártak, szabad prédái lettek bármelyik
arra járónak. Legyen férfi vagy nő, ha ott görnyedt
előre leláncolt kezekkel, számíthatott egy kiadós
seggbekúrásra, s még azt sem tudta, kinek
köszönheti. Főként ezért számított súlyos
büntetésnek, hacsak nem akadt egy családtag vagy
barát, aki egész éjjel őrt állt a kalodánál, hogy védje
a támadásoktól. Hogy vigyázzon a seggére.
– Haver – szólít meg Denny. – Megint lecsúszott a
gatyám.
Visszahúzom rá.
Az esővíztől Denny inge rátapad sovány hátára,
átlátszanak a lapockái és minden egyes csigolyája,
fehérebbek a legtisztább gyapjúszövetnél. Facipője
bokáig elmerült, a sár minden oldalról belecsurog.
Hiába van kalap rajtam, a ruhám már teljesen
átázott, a nyirkos gyapjúnadrágba préselődött
csupasz farkam, összenyomott golyóim
iszonyatosan viszketni kezdenek. Még a torzszülött
csirkék is bemenekültek az eresz alá.
– Haver – szipogja Denny –, komolyan mondom,
megvagyok egyedül is.
Ha jól emlékszem a diagnosztikai tankönyvre,
Denny kóros sápadtsága májdaganatra utalhat.
Lásd még: Leukémia.
Lásd még: Tüdőödéma.
Az eső egyre erősebben zuhog, a felhők már olyan
sötétek, hogy odabent lámpát gyújtanak a többiek.
Kormos füst ereszkedik ránk a kéményeikből. A
turisták mind egy szálig a fogadóban ülnek, isszák
az osztrák árpasört az Indonéziában gyártott
ónkorsókból. Az asztalosműhelyben a ládaműves
egy papírzacskóból ragasztót szagolgat a kováccsal
és a bábaasszonnyal, aki énekes szeretne lenni a
régóta tervezgetett közös bandában, de persze
sohasem lesz belőle semmi.
Mindannyian csapdába estünk. Mindennap 1734
van. Beszorultunk egy időkapszulába, akár azokban
a népszerű tévéshow-kban, ahol egy csapat túlélő
reked egy lakatlan szigeten, és harminc évadon át
nem menekülnek, nem öregszenek, csak a smink
egyre több rajtuk. Talán azok a sorozatok is
hitelesebbek a kelleténél, de erre jobb nem is
gondolni.
Akárcsak arra, hogy életem végéig itt ragadhatok
ebben a sárban. Itt álldogálnánk ketten Dennyvel,
és ugyanarra a szarra panaszkodnánk örökre.
Gyógyulóban lennénk, örökre. Nem a legjobb itt
strázsálni, de ha igazán őszinte akarok lenni, még
mindig szívesebben látom Dennyt a kalodában, mint
hogy kirúgják, és magamra maradjak.
Nem nevezném magamat jó barátnak, inkább
orvos vagyok, aki hétről hétre örömmel rakja helyre
a csigolyáidat.
Vagy díler, akitől heroint veszel.
A „parazita” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
Denny parókája ismét a sárba csúszik. A SEGGFEJ
vérvörös betűi rózsaszín patakokban csordogálnak
végig elkékült füle mögött, belefolynak a szemébe,
az álláról a tócsákba csepegnek.
Csak az eső zuhogását hallani, az ezernyi vízcseppet,
ahogy belehullanak a pocsolyákba, verik a
zsúptetőket, elmos minket az erózió.
Nem nevezném magam jó barátnak, inkább
megváltó vagyok, aki elvárja, hogy örökké imádják.
Denny hatalmasat tüsszent, hosszú, sárgás trutyi
száll ki az orrából, és egyenesen a sárba süllyedt
parókán áll meg.
– Haver, inkább ne tedd vissza többet azt a redvás
szart a fejemre – szipog és köhög Denny, aztán a
szemüvege is lepottyan róla és a tócsában végzi.
Az erős orrfolyás jelenthet rubeolát.
Lásd még: szamárköhögés.
Lásd még: tüdőgyulladás.
 A szemüvegről eszembe jut dr. Marshall, és beszélni
kezdek arról, hogy új lány lépett az életembe, valódi
orvos, és tényleg megéri az erőfeszítést, hogy ágyba
vigyem.
– Te még mindig a negyedik lépcsőnél jársz? –
kérdezi Denny. – Segítsek összeszedni, mit írj fel a
listádra?
Szexuális függőségem hiánytalan és könyörtelen
krónikája. Pontosan. Az összes béna, szar, ciki
pillanattal.
– Semmit sem szabad elsietni, haver – válaszolom
neki. – Még a gyógyulást sem.
Nem nevezném magam jó barátnak, inkább az a
szülő vagyok, aki nem akarja, hogy felnőjön a gyereke.
Denny a földet nézi, és azt tanácsolja:
– Sokat segít, ha felidézed az első alkalmakat.
Amikor először kivertem a farkam, azt hittem, én
találtam ki a dolgot. Csak bámultam a markomba
ragadt gedvát, és arra gondoltam: ebből meg fogok
gazdagodni!
Az első alkalmak. Bűneim hézagos leltárjegyzéke.
Újabb hiány egy hiányokban bővelkedő életben.
Denny még mindig lefelé néz, az egész világból
csupán a sártengert látja, miközben szólongatni kezd:
– Haver, te, itt vagy még?
Mocskos kendőmet ismét az orrára nyomom, és
annyit mondok:
– Fújd, ne szívd.
 5. fejezet

Fogalmam sincs, milyen világítást használt a

fényképész, de erős volt, és az árnyékokat mintha
szikével vésték volna a durva falra. Sima, seszínű
cementfal valami pincehelyiségben. A majom
fáradtnak látszott, rühes bundájából foltokban
hiányzott a szőr. A faszi hasonlóan leharcoltnak
tűnt, a bőre sápadt volt és hurkákba gyűrődött a
derekán, de mégis nyugalom ült az arcán, ahogy
négykézláb, lelógó sörhassal támaszkodott az
ágyon, és válla felett hátranézve a kamerába
vigyorgott.
Az „üdvözült” talán nem a legjobb szó, de elsőre
ez jut eszembe.
Hogy a kiskölyök olyan korán vonzódott a
pornográfiához, annak semmi köze nem volt a
szexhez. Semmi köze nem volt az egymáson
fetrengő gyönyörű testekhez, a hátrahajtott
fejekhez, az orgazmust színlelő fényes arcokhoz.
Eleinte még nem. Már akkor százával nézegette
ezeket a képeket az interneten, mikor még fogalma
sem volt a szexről. Ott volt a világháló minden
iskolában. Ott várta minden közkönyvtárban.
Akárcsak minden városban, ahová
nevelőszülőkhöz került, azonnal belebotlott egy
szóról szóra ugyanazzal a vasárnapi misével
szolgáló katolikus templomba, épp ilyen könnyen
talált internet-hozzáférést. Igazság szerint, ha
Krisztus a rómaiak szemébe nevet, arcába köp vagy
bármi mást csinál a kereszten a szenvedésen kívül,
a kölyök egészen megkedvelte volna az egyházat.
Szóval a kedvenc pornóoldala távolról sem volt
izgató, legalábbis számára. Elég volt belépni, máris
tucatnyi fénykép várta erről az ócska Tarzan-
kosztümbe öltözött köpcös pasasról meg arról a
hülye orangutánról, akit arra tanítottak be, hogy sült
gesztenyét dugdosson az előtte tátongó
segglyukba.
A pasas leopárdmintás ágyékkötője takarosan
oldalra hajtva, a gumiszalag belemélyed hájas
húsába.
Combjánál ott kuporog a majom, tettre készen a
következő gesztenyével.
Nem igazán nyújtottak izgató látványt. A számláló
mégis több mint félmillió látogatót jelzett.
A „zarándoklat” talán nem a legjobb szó, de elsőre
ez jut eszembe.
Az orangután és a sült gesztenye ugyan sokáig
rejtélyt jelentett a kiskölyöknek, de azonnal egyfajta
csodálatot érzett a fickó iránt. Nem volt túl sok esze,
mégis tudta, hogy valami különleges szemtanúja. Az
emberek nagy többsége még attól is irtózna, hogy
egy majom meztelenül lássa őket. Rettegnének
attól, hogyan festene a segglyukuk, nem látszana-e
túl vörösnek vagy ráncosnak. Kizárt dolog, hogy
lenne bennük elég vállalkozó kedv, hogy előre
hajoljanak egy majomnak, főként ha a majom
mellett ott egy kamera és néhány reflektor; de ha
mégis, hát előtte biztosan lenyomnának pár millió
felülést, beállnának egy turbószoláriumba, és
levágatnák a hajukat.
Azután egy hétig hajlonganának a tükör előtt,
hogy megtalálják a legelőnyösebb profiljukat.
Arról nem is beszélve, hogy hiába csak sült
gesztenyéről van szó, órákon át meg kellene
őrizniük, hogy is mondjam, a belső nyugalmi
állapotukat.
Már a puszta gondolata iszonyú, hogy egy majom
dönt arról, ki a legalkalmasabb. Milyen megalázó
lenne, ha egyik majom a másik után tagadná meg
az együttműködést. Elég a megfelelő összeget
fizetni, és akad ember, aki ezt-azt a seggedbe
dugdos vagy lefényképezi a műveletet. De egy
majom megvesztegethetetlen, egy majom őszinte
kritikus.
Az egyetlen reményed az lehet, hogy ugyanezzel
az orangutánnal hoz össze a jó sors, mivel nem tűnt
túl válogatósnak. Vagy pedig kivételesen jól
tanították be.
A lényeg az, hogy nincs mindebben semmi, ha
szép és szexi az ember.
A lényeg az, hogy egy olyan világban, ahol mindig
mindenki szép kell, hogy legyen, ez a pasas nem
volt az. A majom sem volt az. Amit műveltek sem
volt az.
A lényeg az, hogy nem a szex vonzotta ezt a süket
kis-kölyköt a pornográfiában. Hanem a
magabiztosság. A bátorság. A szégyenérzet teljes
hiánya. Az a keresetlenül otthonos őszinteség.
Kiállni a világ elé és nyíltan vállalni: Igen,
legszívesebben így töltöm a szabadidőmet, kamerák
előtt egy majommal, aki sült gesztenyét tömköd a
valagamba.
És leszarom, hogy nézek ki. Hogy mit gondoltok.
Szokjatok hozzá.
A világot alázza meg azzal, hogy magát így
megalázza.
Az is lehet, hogy a pofa cseppet sem élvezte
minden pillanatát, de képes volt mosolyogva úgy
tenni, amitől még nagyobb elismerést érdemel.
Akárcsak a pornófilmforgatásokon, ahol egy rakás
ember ácsorog a képen kívül szendvicset zabálva,
kötögetve, karórájukra pillantgatva, ásítozva,
miközben a pornószínészek meztelenül nyüstölik
egymást.
A kis idióta számára ez maga volt a
megvilágosodás. Ilyen magabiztosan és otthonosan
élni a világban olyan lehet, akár a nirvána.
A „szabadság” talán nem a legjobb szó, de elsőre
ez jut eszembe.
Ilyen büszkeségre és határozottságra szeretett
volna szert tenni a kölyök. Egyszer.
Ha ő lenne azokon a majmos fényképeken,
mindennap megnézné őket, és azt gondolná: Ha
erre képes voltam, bármire képes leszek. Nem
számít, mit tartogat számodra a sors, ha lelkesen
mosolyogni tudsz, miközben egy büdös majom sült
gesztenyét dugdos a fenekedbe valami dohos
pincében, ráadásul fényképeznek közben – nos,
ettől kezdve jöhet bármi.
Akár maga a pokol is.
Apránként az idióta kiskölyök arra jutott:
Hogy ha elég ember néz, nem lesz szükséged
mások figyelmére.
Hogy ha egyszer lelepleztek, megmutattak,
kipellengéreztek, nem kell elrejtőzni többet.
Megszűnik a különbség a nyilvános és magánélet
között.
 Hogy ha elég sok mindent megtettél és
megszereztél, többé nem vágysz semmire.
Hogy ha eleget alszol és eszel, nem lesz
szükséged többre.
Hogy ha elég sokan szeretnek, nem kell több
szeretet.
Hogy egyszer lehetsz elég okos.
Hogy egyszer betelhetsz a szexszel.
Ezeket az életcélokat tűzte maga elé a kölyök.
Ezek az illúziók, amiket hátralévő életében
kergethet. Ezeket az ígéreteket látta meg a kövér
pasas mosolyában.
Ettől kezdve bármikor megrémült, elszomorodott
vagy egyedül érezte magát, minden éjjel, mikor
pánikban riadt fel egy újabb nevelőszülőnél,
kalapáló szívvel, nedves lepedőn, valahányszor
újabb iskolába kezdett egy ismeretlen városban,
amikor csak Anyu megjelent és elrabolta, minden
nyirkos motelszobában, minden bérelt kocsiban, a
kiskölyök maga elé képzelte azt a négykézláb
vigyorgó dagadt pofát ábrázoló tizenkét fotót. A
majmot, a sült gesztenyét. És ez a szánalmas
szarjankó azonnal megnyugodott. Lám, milyen
bátor, erős és boldog lehet egy ember.
Látta, hogy a kínzás és megalázás csak akkor
kínzás és megalázás, ha a szenvedést választjuk.
A „megváltó” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
Különös, hogy ha megmentik az embert, nyomban
szeretne másokat megmenteni. Mindenki mást.
Mindenkit.
A kölyök sohasem tudta meg a fickó nevét, de
sose felejtette el azt a mosolyt.
A „hérosz” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
 6. fejezet

Amikor legközelebb meglátogatom anyámat,

ismét Fred Hastings vagyok, régi védőügyvédje, és
az egész délutánt átfecsegi velem. Amíg azt nem
mondom, hogy még mindig agglegény vagyok. Erre
elkeseredik: szégyen-gyalázat. Aztán bekapcsolja a
tévét valami szappanopera kedvéért, ahol valódi
emberek mímelik, hogy kitalált személyek kitalált
problémákkal, hogy valódi embereknek legyen mit
nézniük, és megfeledkezzenek valódi problémáikról.
Következő alkalommal még mindig Fred Hastings
vagyok, de ezúttal nős, három gyerekkel. Nem is
rossz, csak az a három gyerek... Túl sok a jóból.
Minden családban elég két gyerek, jelenti ki anyám.
Legközelebb két gyerekem van.
Minden alkalommal egyre kevesebb marad belőle
is a takaró alatt.
Akárcsak egyre kevesebb Victor Mancini ül az ágya
mellett, csak éppen más értelemben.
A következő nap ismét én vagyok, de elég néhány
perc, és anyám máris csenget a nővérnek, hogy
kikísérjen a társalgóba. Szótlanul ülünk a szobában,
amikor a kabátom után nyúlok, megszólal:
– Victor? Valamit mondanom kell neked.
Kicsiny gézgombolyagot görget az ujjai között
egyre kisebbre és szorosabbra, s mikor végre felnéz
rám, csak annyit mond:
– Fred Hastings meglátogatott. Emlékszel még
Fred-re, ugye?
Igen, hajszál pontosan.
Mostanában felesége van és két szép gyermeke.
Öröm hallani, mondja anyám, hogy ilyen jól alakult
az élete annak a rendes embernek.
– Mondtam is neki, hogy vásároljon földet –
tűnődik el. – Abból tudniillik nem csinálnak már
többet.
Megkérdeztem, mégis kikről beszél – mire
csengetett a nővérért.
Kifelé menet belefutottam dr. Marshallba a
társalgóban. Anyám szobája előtt várakozott, a
jegyzeteit lapozta a mappájában, aztán felnézett
rám – szemei óriásinak tűntek a vastag lencsék
mögött. Bal kezében a golyóstollat kapcsolgatta
villámgyorsan.
– Mr. Mancini? – kérdezte, majd levette a
szemüvegét és gondosan összehajtva a köpenye
felső zsebébe tette. – Mielőbb meg kell beszélnünk
az édesanyja ügyét.
A mesterséges táplálás.
– Kíváncsi volt, akadnak-e egyéb lehetőségek.
A nővérszoba ajtajából a folyosó legvégén három
ápolónő figyeli kettősünket, majd összedugják a
fejüket. Egyikük, akit Dinának hívnak, odaszól
nekünk:
– Ne hagyjuk édes kettesben az álompárt?
– Törődjön a saját dolgával, ha kérhetem – feleli dr.
Marshall.
Majd nekem odasúgja:
– Ezekben a magánintézményekben a személyzet
úgy viselkedik, mint egy csapat középiskolás.
Dina megvolt nekem.
Lásd még: Clare, főnővér.
Lásd még: Pearl, nővér-asszisztens.
Az alkalmi szex varázsa: a gyarapodás a birtoklás
terhe nélkül. Nem számít, hány nőt visz haza az
ember, sohasem lesznek raktározási gondjai.
Dr. Marshall formás fülének és ideges kezeinek
azonban csak annyit mondok:
– Nem egyezem bele az etetőcsőbe.
A nővérek még mindig figyelnek. Dr. Marshall
belém karol, távolabb sétálunk tőlük.
– Beszéltem az édesanyjával – közli velem –,
nagyszerű asszony. Azok a politikai demonstrációk.
Bizonyára nagyon ragaszkodik hozzá.
– Azt azért nem mondanám.
Megtorpanunk és dr. Marshall suttog valamit,
kénytelen vagyok közel hajolni hozzá, hogy halljam.
Talán közelebb a kelleténél. A nővérek még mindig
figyelnek. A doktornő szinte sóhajtja szavait,
egyenesen a nyakamba:
– Mit szólna, ha teljesen visszaadnánk az
édesanyja szellemi épségét? – Egyre gyorsabban
csattogtatja a tollát. – Mi lenne, ha újra az az
intelligens, erős, színes egyéniség lenne, amilyen
volt?
Anyám, amilyen volt.
– Van rá lehetőség – suttogja dr. Marshall.
Gondolkodás nélkül vágom rá:
– Isten ments.
Azután – még gyorsabban – azt mondom, talán
nem a legjobb ötlet.
A folyosó végén a nővérek összenevetnek, kezüket
szájuk elé kapják. Még ebből a távolságból is tisztán
hallható, ahogy Dina azt mondja:
– Megérdemelné a fickó.
Következő látogatásomon ismét Fred Hastings
vagyok, srácaim színötös tanulók. Az asszony épp
most festette ki halványzöldre az ebédlőt.
– A kék jobban megfelelne – tanácsolja anyám –
egy olyan helyiségnek, amiben ételek fordulnak
meg.
Attól kezdve ebédlőnk enciánkék. A kertvárosban
lakunk, közel a templomhoz. Katolikusok vagyunk. A
szövetségi bankban tartjuk a pénzünket. Chryslerrel
járunk.
Megfogadjuk anyám minden javaslatát.
A következő látogatás után jegyzetelni kezdek,
leírom a részleteket, nehogy elfelejtsem, ki is
vagyok a jövő héten. Hastingsék rendszeresen a
Robson-tóhoz járnak nyaralni, vésem a füzetembe.
Imádunk pisztrángosban pecázni. A Packersnek
szurkolunk. Soha nem eszünk osztrigát. Földet
vásárolunk. Minden szombaton előbb a társalgóban
átfutom a jegyzeteimet, mialatt az ápolónő
megnézi, ébren van-e anyám.
Valahányszor Fred Hastings bőrében belépek a
szobájába, azonnal a tévére szegezi távkapcsolóját
és elzárja.
A bukszus jó választás a sövénykerítésnek, de a
fagyal még jobb lenne.
Már írom is.
A jobb ízlésűek skót whiskyt isznak, jelenti ki. A
csatornát októberben kell kitisztíttatni, majd
novemberben még egyszer, tanácsolja. A kocsi
légszűrőjét érdemes vécépapírba csavarni, úgy
tovább tart. Az örökzöldeket csak az első fagy után
szabad megmetszeni. A kőrisből lesz a legjobb
tűzifa.
 Mindent leírok az utolsó szóig. Számba veszem, mi
maradt belőle, a májfoltokat, a ráncokat, petyhüdt
bőrét, a korpát és a kiütéseket, mialatt
emlékeztetőket írok magamnak.
Napi teendők:
Használj napvédőt.
Fesd be az ősz hajszálakat.
Ne őrülj meg.
Egyél kevesebb zsírt és cukrot.
Csinálj több felülést.
Ne felejtsd el a dolgaid.
Vágd ki a szőrt a füledből.
Szedj kalciumot.
Hidratálj. Naponta kétszer.
Állítsd meg az időt, egy helyen, örökre.
Kurvára ne öregedj meg.
– Nem hallott valamit Victorról, a fiamról? –
kérdezi. – Emlékszik még rá?
Feladom. Érzem, hogy megsajdul a szívem, de már
elfelejtettem, mit jelent ez az érzés.
Victor sohasem látogatja meg, panaszolja anyám,
ha mégis, egy szavára sem figyel. Victor elfoglalt,
zaklatott, nem érdekli semmi. Kimaradt az orvosi
egyetemről, és éppen tönkreteszi az életét.
Egy gézdarabot kapirgál a takaróján.
– Valami éhbéres munkája van, idegenvezető vagy
ilyesmi – közli velem, felsóhajt és a távkapcsoló
után nyúl.
– Talán a fia nem törődik magával? – kérdem. –
Nincs joga, hogy a saját életét élje? Talán Victor
azért olyan elfoglalt, mert esténként szó szerint öli
magát, hogy fizethesse a kórházi számlákat a
bentlakásért. Havi háromezer dollár épp hogy
fedezi. Lehet, hogy az egyetemet is ezért hagyta
ott. Talán feltéve, de meg nem engedve, Victor
kibaszottul kitesz magáért.
 Nem kizárt, hogy Victor sokkal többet tesz annál,
mint amennyit kinéznek belőle.
Miután befejezem, anyám rám mosolyog és azt
mondja:
– Lárifári, Fred, maga még mindig a reménytelen
esetek bajnoka.
Azután bekapcsolja a tévét, ahol egy flitteres
estélyi ruhás gyönyörű nő pezsgőspalackkal
halántékon vág egy másik gyönyörű fiatal nőt. Az
üveg érintetlenül hagyja az áldozat frizuráját, de
totális amnéziát okoz.
Előfordulhat, hogy Victornak is megvannak a maga
problémái, jelentem ki.
Az első gyönyörű nő ezek után elhiteti az amnéziás
gyönyörű nővel, hogy egy gyilkolásra programozott
robot, akinek végeznie kell közös ellenségeikkel. A
gyilkos robotnő olyan könnyedén fogadja új
személyazonosságát, hogy az emberben felmerül a
gyanú, talán csak színleli az egész amnézia-dolgot,
mert évek óta csak a lehetőségre vár, hogy
belevesse magát egy kiadós mészárlásba.
Addig magyarázok anyámnak, hogy végül a
dühöm és sértettségem valahogy elpárolog, s
mindketten belefeledkezünk a sorozatba.
Anyám rántottái folyton tele voltak a teflonborítás
apró, fekete felpattogzott pelyheivel.
Alumíniumedényekben főzött, és
alumíniumkulacsokból ittuk a limonádét.
Ezüstpapírból kapargattuk ki az olvadt csokoládét.
Legalább egymillió úton juthattunk volna idáig.
A reklámblokk alatt anyám arra kér, csupán
egyetlen jó dolgot mondjak Victor magánéletéből.
Hogyan szórakozik? Milyen életet jósol magának a
jövő évre? A jövő hónapra? A jövő hétre?
Már fogalmam sincs.
– Azt hogy a pokolba értette – kérdezi anyám –,
hogy Victor minden este szó szerint öli magát?
 7. fejezet

Miután a pincér távozik, a bélszín maradékát a

villámra tűzöm, és megpróbálom egészben a
számba tömni.
– Haver – szól rám Denny –, itt ne.
Körülöttünk csupa elegáns ember fogyasztja
vacsoráját. Gyertyafény és csilingelő kristály. Tízféle
villa. Mindenki gyanútlan.
A szám majdnem szétreped, ahogy próbálom
átgyömöszölni rajta a húsdarabot, úszik a zsíros,
fűszeres szaftban. Hátrahúzom a nyelvem, hogy
több helyet szorítsak a húsnak, körülötte
összegyűlik a nyál, majd a szafttal együtt
végigcsorog az államon.
Akik úgy tartják, a vörös hús halálos, nem is sejtik,
mennyire igazuk van.
Denny gyorsan körbesandít, majd összeszorított
fogai közt rám sziszeg:
– Kezdesz mohó lenni, cimbora. – Megrázza fejét. –
Haver, nem szép átveréssel barátokat szerezni
magadnak.
Mellettünk egy házaspár ül, jegygyűrű, őszülő haj,
lehajtott fejjel eszik az előételt valami színdarab
vagy koncert programfüzetébe mélyedve. Amikor az
asszony pohara kiürül, az üvegért nyúl és tölt
magának. Csak magának. A férfi csuklóján vastag
aranyóra.
Denny látja, hogy kiszúrtam az idős párt.
– Esküszöm, szólok nekik – figyelmeztet.
Ismerős arcok után kutat a pincérek között,
nehogy lebukjunk. Felső ajkába harap, és aggódva
rám néz.
Akkora a falat a számban, hogy nem tudom
összezárni az állkapcsomat. Kidagad a képem.
Ajkamba ráncokat mélyít az erőlködés, csak az
orromon kapok levegőt, mialatt rágni próbálok.
A pincérek talpig feketében, karjukon csinosan
összehajtott asztalkendő. Halk hegedűfutamok.
Ezüst és porcelán. Ilyen helyet ritkán választunk, de
lassan kezdünk kifogyni az éttermekből. A
legnagyobb városban is véges a készlet, ezt a
trükköt pedig nagyon nem tanácsos kétszer
ugyanott előadni.
Iszom egy kis bort.
Jobb oldalunkon fiatal pár ül, evés közben sem
engedik el egymás kezét.
Talán ma este ők a szerencsés nyertesek.
A sarokban öltönyös férfi vacsorázik a semmibe
bámulva.
Talán ő lesz a nap hőse.
Iszom egy újabb kortyot, és nyelni próbálok, de a
falat túl nagynak bizonyul. Megakad a torkomon.
Elakad a lélegzetem.
A következő pillanatban olyan gyorsan pattanok
talpra, hogy a szék messzire repül alólam. Két
kézzel a torkomhoz kapok. Kétségbeesetten tátogok
a festett mennyezet felé, a szemem fennakad.
Állam a terem végéig nyúlik.
Denny villájával átnyúl a tányéromba, és ellop egy
brokkolit.
– Haver, azért ne játszd túl – figyelmeztet.
Talán az a tizennyolc éves borfiú vagy a
kordbársony zakós fickó a magas nyakú
pulóverben... de valaki ebben a teremben élete
végéig dédelgetni fog.
A vendégek már mind engem figyelnek, a karfát
markolva.
Talán a hölgy a csuklócsokorral.
Talán az úriember a fémkeretes szemüvegben.
A hónapban már három születésnapi
üdvözlőkártyát kaptam, pedig még a felénél sem
járunk. Múlt hónapban négy jött. Előtte hat. A
legtöbb feladójára már nem is emlékeztem. Isten
áldja őket, nekik örök emlék maradok.
A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon.
Arcom lángvörös, tűzforró. Verejtékcseppek
gyöngyöznek a homlokomon. Izzadságfoltok ütnek
át az ingemen. Szorosan markolom a torkomat, ami
a világ minden nyelvén azt jelenti, fuldoklom. Még
olyan emberek is küldenek üdvözlőkártyát, akik nem
beszélnek angolul.
Az első néhány másodpercben mindenki a
másiktól várja, hogy hős legyen.
Denny ezalatt a köretemet dézsmálja.
Kezemet a torkomra fonva közelebb tántorgok
hozzá és bokán rúgom.
Lerántom a nyakkendőmet.
Feltépem a galléromat.
– Ez fájt, haver – panaszolja Denny.
A borfiú visszavonul. Nem kenyere a hősiesség. A
hegedűs és a főpincér felém tart, fej fej mellett. A
másik irányból egy fekete koktélruhás nő
átnyomakszik a tömegen. A megmentésemre siet.
Szemben egy férfi letépi a felöltőjét és nekilendül.
Valaki felsikolt.
Sohasem tart sokáig. Az egész kaland nem
hosszabb egy-két percnél. Ami nem is baj, mert
körülbelül eddig bírom ki levegő nélkül, teletömött
szájjal.
Ha választhatnék, az arany karórás fickót kérném,
aki értelmet adna az estének és nemcsak a
számlánkat állná. Ha a szívemre hallgatnék, a
koktélruhás kellene, mert formás mellei vannak.
Lehet, hogy végül mi fizetjük a számlát, de
életfilozófiám szerint költeni kell, ha keresni akarsz.
Denny két pofára zabál és azt mondja:
– Miért kell neked ez a gyerekes baromság...
Tántorgás közben megint bokán rúgom.
Azért kell, hogy visszacsempésszem a kalandot az
emberek életébe.
Azért kell, hogy hőst csináljak belőlük. Próbára
tegyem őket.
Anyja fia.
Azért kell, hogy pénzt keressek.
A megmentőd örökre szívébe zár. Egy régi kínai
szokás szerint, ha valaki megmenti az életedet,
halálodig felelős lesz érted. Mintha a gyerekévé
tenne. Élete végéig írni fog. Üdvözlőlapot küld az
ünnepekre. Születésnapi kártyát. Lehangoló, milyen
egyformán gondolkodik mindenki. Rendszeresen
felhív és megkérdezi, hogy érzed magad. Nincs-e
szükséged egy kis derűre. Vagy némi készpénzre.
Nem mintha százdolláros prostikra szórnám a
pénzt. Anyám kezelése a Szent Antal
szanatóriumban havi háromezerbe kerül. Ezek a jó
szamaritánusok tartanak életben, hogy életben
tarthassam anyámat. Ilyen egyszerű.
Erőt nyerek abból, hogy gyengének mutatom
magam. A kontraszttól mindenki erősebbnek érzi
magát. Megmentem őket azzal, hogy
megmenthetnek.
Elég csak törékenynek és hálásnak mutatkoznod.
Maradj alul.
Mindenki szereti jobbnak érezni magát a többinél.
Légy szerencsétlen.
Az embereknek kell valaki, akinek küldhetnek egy
csekket karácsonykor. Légy nincstelen.
A Jótékonyság talán nem a legjobb szó, de elsőre
ez jut eszembe.
Te leszel bátorságuk élő bizonyítéka. Tanú a
hősiességükre. Sikerük bizonysága. Azért játszom
ezt, mert mindenki szeretne száz ember szeme
láttára életmentő lenni.
Ezüstkése hegyével Denny vázlatot készít a fehér
abroszra, egy terem alaprajzát, párkányzattal és
padlóburkolattal, tört oromzattal az ajtók felett,
miközben állkapcsa megállás nélkül őröl. Tányérját
a szájához emeli, és csak lapátolja bele az ételt.
Az előírásos gégemetszéshez előbb meg kell
találnunk az ádámcsutka alatti mélyedést, rögtön a
gyűrűsporc felett. Éles késsel végezzünk egy másfél
centis, vízszintes irányú bemetszést, majd nyissuk
szét a sebet mutatóujjunkkal. Helyezzünk be egy
ideiglenes lélegeztető csövet: legjobb egy szívószál
vagy egy betét nélküli golyóstoll.
Ha már nem lehetek kiváló orvos, aki betegek
százait menti meg, így legalább kiváló beteg
lehetek, aki alkalmi orvosok százait teremti meg.
Úgy tűnik, egy szmokingos fickó is beszállt a
versenybe, egymás után löki félre a bámészkodókat,
kezében zsebkése és golyóstolla.
Fuldoklásom legendát varázsol megmentőim köré,
amit haláluk napjáig mesélnek majd büszkén és
rendszeresen. Úgy érzik, életet adtak. Te leszel a
nagy jócselekedet, ami a halálos ágyon értelmet ad
létüknek.
Légy agresszív áldozat, a nagy vesztes. A
hivatásos kudarc.
Az emberek akár egy karikán is átugranának, ha
ettől istennek érezhetik magukat.
Ez lenne Szent Én mártíromsága.
Denny átkaparja a vacsorámat saját tányérjára, és
falni kezdi.
Befut a főpincér. Fölém hajol a fekete koktélruha.
Felém nyúl az arany karóra.
Ekkor váratlanul erős karok ölelnek át hátulról. Egy
ismeretlen szorosan átkarol, ökleit a bordáim alá
szorítja és a fülembe suttog:
– Minden rendben.
Fülembe súgja:
– Mindjárt jobban lesz.
A két kar szorosan tart, kicsit talán meg is emel, az
ismeretlen azt suttogja:
– Nagy levegőt! Lélegezzen, az istenit neki!
Aztán valaki hátba vág, ahogy az orvosok az
újszülötteket, és a félig rágott falat nagy ívben
kirepül a torkodból. Mindketten a padlóra zuhantok.
Elbőgöd magad, mire valaki vigasztalni kezd.
Minden rendben. Életben vagy. Megmentettek.
Majdnem meghaltál. Istened erős mellkasára hajtod
a fejed, finoman ringatni kezd, és azt mondogatja:
– Üljenek vissza a helyükre. Egy kis helyet kérünk.
Nincs semmi látnivaló.
Máris a gyermekük lettél. Hozzájuk tartozol. Egy
pohár vizet emelnek a szádhoz, egy hang azt
mondja:
– Nyugodjon meg. Jól van... Túl van a dolgon.
Jól is van.
Éveken át leveleket és telefonokat kapsz majd
ettől az embertől. Üdvözlőlapokat, talán csekkeket
is.
Legyen akárki, mindig szeretni fog.
Büszke lesz rád. Még ha a szüleidnek sincs oka rá.
Ez az ember büszke lesz rád, mert neked
köszönheti, hogy büszke lehet magára.
Kortyolsz a vízből és felköhögöd, csak azért, hogy
a hősöd letörölhesse az álladról.
Kövess el mindent, hogy megszilárdítsd a friss
köteléket. Az örökbefogadásod. Ne feledkezz meg
az apró részletekről. Kend össze a gallérját
takonnyal, hogy nevetve elnézze neked.
Kapaszkodj, fogódzkodj belé. Bőgj, ahogy csak
tudsz, hogy felszáríthassa könnyeid.
Semmi baj a sírással, ha csupán színleled.
Ne fogd vissza magad. Ez lesz a fénypont valaki
életében.
Csak arra vigyázz, hogy ha nem akarsz egy ronda
sebhelyet a torkodra, jobb, ha láthatóan levegőhöz
jutsz, mielőtt odaér valaki egy éttermi késsel, svájci
bicskával, sniccerrel.
Arra is érdemes odafigyelni, hogy mikor
megszabadulsz végre a torkodba szorult falattól, a
nyálas trutymót egyenesen Denny arcába köpd.
Térdig gázol szülőkben, nagyszülőkben,
bácsikákban és nénikékben és unokafivérekben,
tengernyi rokon veszi körül, akiknek dolga, hogy
vigyázzanak rá. Ezért nem érthet meg sohasem.
A többi vendég az étteremben – a publikum –
rendszerint tapsviharban tör ki. Néhányan elsírják
magukat a megkönnyebbüléstől. Elősereglik a
konyhai személyzet. Perceken belül megindulnak az
élménybeszámolók. Mindenki meghívja a nap hősét
egy pohár italra. Elpárá-sodnak a tekintetek.
Egytől egyig kezet ráznak a hőssel. Sorban
megveregetik a vállát.
Noha sokkal inkább a megmentőd születik újjá
aznap, a közös évfordulótokon ő küld neked
születésnapi lapokat éveken át. Újabb taggal bővül
a tágabb, igen tág értelemben vett családod.
Denny pedig csak a fejét csóválja és kéri a
desszertlapot.
Hát ezért játszom ezt. Ezért a sok vesződség.
Sztárt csinálni egy újabb bátor ismeretlenből.
Megint megmenteni valakit az unalomtól. Nem csak
a pénz miatt. Nem csak a sikerélményért.
Na persze egyik sem árt.
Olyan könnyű az egész. Nem kell, hogy jól mutass,
legalábbis nem a felszínen – mégis nyerő vagy. Csak
legyél bátran megtört és megalázott. Csak
mondogasd életed végéig az embereknek:
Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom.
Sajnálom...
 8. fejezet

Eva végig a sarkamban liheg a hosszú

folyosón, zsebei megtömve pulykasülttel.
Cipőjében félig megrágott bécsi szelet. Zilált arcán
púderes törtbársony bőre ezernyi apró ráncban
gyűrődik szája köré, kitartóan kerekezik utánam, azt
kiabálja:
– Hé, te! Ne rohanj előlem!
Kézfején kidagadnak a kék vérerek, ahogy a
tolószékét hajtja, görnyedten, saját hatalmasra
dagadt lépétől viselősen. Nem tágít, tovább
kiáltozik:
– Nagyon fájt, amit csináltál. Ne is tagadd!
Nyakában ételfoltos partedli lóg.
– Nagyon fájt, és megmondalak anyának! –
fenyegetőzik.
Anyámnak jelenlegi helyén karkötőt kell viselnie.
Nem valami elegáns ékszert, egy vastag műanyag
csíkot, amit ráerősítenek a csuklójára, hogy soha ne
tudja leszedni. Még levágni sem lehet. Se
cigarettával leolvasztani. Sokan próbáltak már
megszabadulni tőle, de semmi sem használt.
Elég végigsétálni ebben a karkötőben az
előtérben, és minden kijárat zárja aprót kattan. A
karszalagba ültetett mágnescsík kiad valami
elektromos jelet. Bezáródik előtted a liftajtó. Egy
méter távolságból aktivál valamennyi ajtózárat.
Nem hagyhatod el a számodra kijelölt szintet. Nem
léphetsz ki az utcára. Kimehetsz a kertbe vagy a
társalgóba vagy a kápolnába vagy az ebédlőbe, de a
világon minden egyéb tiltott terület.
Ha netán valahogy mégis átjutsz egy kijáraton, a
karkötő beindítja a riasztót, arra mérget vehetsz.
Ez itt a Szent Antal szanatórium. A szőnyegek, a
függönyök, az ágyak és nagyjából minden más
tűzbiztos. Anyaguk folttaszító. Jóformán bármit
művelnek velük, elég letörölni őket. Az ilyen
helyeket hívják „otthon”-nak. Nagy kár, hogy
mindezt most el kell mondanom neked is, mert így
oda a meglepetés. Magad is meglátnád, elég hamar.
Csak túl soká kell élni.
Vagy idejekorán fel kell adni és megőrülni.
Anyám, Eva, te is, előbb-utóbb mindenki kap egy
karszalagot.
Ez a hely pedig nem valami rémes, koszos elfekvő.
Nem fogad húgyszag a bejáratnál. Ez a legkevesebb
havi háromezer dollárért. Száz évvel ezelőtt még
zárda volt, az apácák gyönyörű rózsakertet
rendeztek be az udvarban, csodaszép hely, magas
falakkal és szökésbiztos tetővel.
Minden sarokból biztonsági kamerák figyelnek.
Amint belépsz az előtérbe, azonnal megindul feléd
a bentlakók zombilassú vándorlása. Minden
tolószék, valamennyi járókeret megelevenedik,
élőhalottak sereglenek elő a látogató csodájára
járni.
 A magas, ragyogó tekintetű Mrs. Novak
meztelenkedő.
Anyám szobaszomszédja idült hörcsög.
A meztelenkedőknek az a mániájuk, hogy minden
lehetséges alkalommal ledobálják magukról az
öltözéküket. Könnyű megismerni őket csinos ing-
nadrág együttesnek álcázott kényszer
zubbonyukról, amit a nővérek húznak rájuk
reggelente. A nadrágba tűrt ing szegélyét sűrű
öltések rögzítik. A gombok, a slicc csak díszítőelem.
Az egyetlen kiút belőle egy hosszú cipzár a hát
közepén. Mivel ezeknek az öregeknek többnyire
elég behatárolt a mozgáslehetőségük, egy
meztelenkedő, még az igazán agresszív fajtából is,
háromszoros csapdába került. A ruháéba, a
karkötőébe, az otthonéba.
A hörcsög onnan kapta nevét, hogy állandóan
eszik, de rég elfelejtett nyelni. Megrágja az ételt,
aztán fogalma sincs, hogyan tovább. Így hát
gondosan elhelyezi a megrágott falatokat a
zsebeiben, a cipőjében vagy a retiküljében. A dolog
messze nem olyan aranyos, mint ahogy elsőre
hangzik.
Mrs. Novak anyám szobatársa. Eva, a hörcsög, a
közvetlen szomszédja.
A Szent Antal első szintje olyan ápoltaké, akik
elfelejtik a neveket, meztelenül rohangálnak,
zsebükbe köpik az ételt, de ettől eltekintve jobbára
egészségesek. Akad köztük néhány fiatal beteg is,
akik durván szétdrogozták az agyukat vagy csúnyán
beütötték a koponyájukat. Járkálnak is, beszélnek is,
bár mondataik csupán szósaláták, találomra
összeválogatott kirakós darabkák vég nélküli
sorozata ömlik belőlük.
– Füge testvér úton pirkad jó kis madzag dalos
bíbor fátyol vége – ilyesmiket mondanak.
 A második szinten kezelik az ágyhoz kötött
betegeket. A harmadik szintre csak halni járnak.
Anyám az első szinten lakik, de ez mindenkinél
csupán átmeneti állapot.
Eva úgy került ide, hogy akadnak emberek, akik
magatehetetlen szüleiket egyedül hagyják valami
nyilvános helyen egyetlen papír nélkül. Csupa öreg
Dorothy és Erna, akiknek fogalmuk sincs, kicsodák
és hol vannak. Egyesek úgy gondolják, az
önkormányzat, az állam vagy valami szervezet
dolga, hogy összeszedje őket. Valahogy úgy, mint a
háztartási hulladékot.
Valahogy úgy, mint amikor a régi verdáról leszedik
a rendszámtáblát, és a közterület-fenntartókra
bízzák, hogy elvontassák a roncstemetőbe.
Még nevet is kapott ez a szép szokás,
nagyselejtezésnek hívják. A Szent Antalban külön
szárnyban tartják a leselejtezett nagyikat, együtt az
ecstasy-károsult utca-kölykökkel és a szuicid
hajléktalanokkal. Csak éppen a hajléktalanokat nem
becézik zsákos embereknek sem a szétkokszolt
kamaszlányokat fruska-prostiknak.
Sejtésem szerint valaki egyszerűen lassított egy
útkereszteződésnél, és kilökte Evát a kocsiból,
egyetlen könnycsepp nélkül. Mint azokat a kutyákat,
akik makacsul a szoba sarkába szarnak.
Eva még mindig követ, anyám szobájához érek, de
nem találom bent. Anyám helyett csak egy nagy,
nedves mélyedést találok a vizeletszagú matracban.
Elvitték zuhanyozni, ha jól sejtem. Egy nővér betolta
egy tágas, csempézett falú helyiségbe és tisztára
mosta a slaggal.
A Szent Antalban minden péntek este levetítik a
Pizsama party című filmet, és minden péntek este
ugyanazok a bentlakók gyűlnek össze, hogy
életükben először megtekintsék.
 Van itt bingó, kézműves szakkör, kisállat simogató.
És itt van dr. Paige Marshall. Bárhová is tűnt el
jelenleg.
Van tűzbiztos partedli, ami az álltól a bokáig ér,
nehogy dohányzás közben a beteg felgyújtsa
magát. Van itt egy rakás hiperrealista
festményreprodukció. Hetente kétszer házhoz jön a
fodrász. Az pluszköltség. Akár a vizelet-visszatartási
zavar, a vegytisztítás, a veseellenőrzés. A
mesterséges táplálás.
Mindennap újra megtanítják, hogyan kell befűzni a
cipőfűzőt, begombolni a gombot, bekapcsolni a
kapcsot. Becsatolni a csatokat. Bemutatják, hogyan
tépjék fel a tépőzárat. Hogyan működik a cipzár.
Minden reggel bemagoltatják a neveket. Régi
barátok, akik hatvan éve ismerik egymást,
újraismerkednek. Minden reggel.
Akadnak itt orvosok, ügyvédek, cégvezetők,
akiken nap mint nap kifog a cipzárjuk. Napi
tananyaguk jobbára kárenyhítés. De nem ér többet,
mint kifesteni egy égő házat.
A Szent Antal szanatóriumban a kedd a
borsófőzelék napja. A szerda a gombás csirkehúsé.
A csütörtök a spagettié. A péntek a bécsi szeleté. A
szombat a marhahúsé. A vasárnap a pulykasülté.
Van itt ezerdarabos kirakójáték, amin életed
végéig eldolgozhatsz. Nincs az egész épületben
egyetlen betegágy, amelyikben legalább tíz ember
ne halt volna meg.
Eva végre odaért tolószékével anyám ajtajához,
ott gubbaszt sápadtan és fonnyadtan, mintha valaki
kicsomagolt volna egy múmiát, aztán bebodorította
volna a haját. Bólogató feje a halványkék, göndör
frizurával lassú, szűk köröket ír le, akár meccs
közben a bokszolóké.
– A közelembe ne gyere! – mondogatja,
valahányszor ránézek. – Dr. Marshall nem hagyja,
hogy bánts.
Anyám ágya szélén várom, hogy visszajöjjön az
ügyeletes nővér.
A faliórán minden kerek órát különböző madárdal
jelez. Felvételről. Egy óra: amerikai vörösbegy. Hat
óra: északi aranymálinkó.
A dél a házi pinty.
A horgas csőrű fenyőrigó nyolc órát jelent. A
mellényes kékharkály tizenegy órát jelent. Satöbbi.
Az egyetlen gond ezzel az órával, hogy ha egyes
időpontokhoz madárhangokat kötsz, esetenként
igen zavaró lehet. Főleg a természetben.
Megfordulhat a sorrend. Valahányszor meghallod
egy fehértorkú pacsirta trilláit, az jut eszedbe: Máris
tíz óra?
Eva közelebb merészkedik.
– Bántottál – motyogja. – De nem árultam el
anyának.
Ez a sok vénember. Ezek az emberi romhalmok.
Húsz perccel múlt füstifecske, nekem pedig el kell
érnem a buszom, hogy munkába lépjek, mielőtt
megszólal a kékszajkó.
Eva azt hiszi, én vagyok a bátyja, aki
megerőszakolta megközelítőleg egy évszázaddal
ezelőtt. Anyám szobatársa, Mrs. Novak,
természetellenesen hatalmas, lelógó mellével és
lapátfülével, azt hiszi rólam, a szélhámos üzlettársa
vagyok, aki kigolyózta valami szabadalmi jogból,
talán a szövőgépéből vagy a töltőtolléból, tudom is
én.
Itt én vagyok minden nő mindene.
– Bántottál – húzódik még közelebb Eva. – Egy
percre sem felejtettem el.
Valahányszor belépek a szanatóriumba, egy
mazsolaarcú vénasszony szúrósan rám néz kócos
szemöldöke alól, és Eichmannak nevez. Egy másik
öregasszony, köntöse alól kilógó katétercsövekkel,
amelyekben sárgán cirkulál a napi vizelete, folyton
azzal vádol, hogy elloptam az uszkárját, és
visszaköveteli. Bármikor elmegyek a rózsaszín
pulóverekbe csomagolt tolószékes banya mellett,
odasziszeg nekem:
– Láttalak jól – mondja, és végigmér hályogos
szemével. – A tűz éjszakáján ott voltál velük.
Kár vitatkozni. Minden egyes ember, akivel hosszú
élete során Évának dolga volt, valami módon a
bátyjára emlékeztette. Tudta vagy sem, egész
életében arra számított, hogy a férfiak majd
meggyalázzák. Aszott, ráncos múmia létére még
mindig nyolcesztendős. Úgy maradt. Akárcsak
Dunsboro település kiégett, szánalmas gárdája, St.
Anthony lakói is a múlt csapdájában ragadtak.
Én se vagyok kivétel, és szerintem te sem.
Akárcsak Denny a kalodában, Eva is benne maradt
a régiben.
– Hé te... – mutat rám reszkető ujjal. – Te
bántottad a nunimat.
Ezek a megrekedt vénségek.
– Azt mondtad, csak játszunk – folytatja Eva fejét
forgatva, a hangja egyre éneklősebb lesz. – Hogy
megint csak a titkos játékunkat játsszuk... de aztán
belém dugtad azt a nagy, felnőtt micsodádat. –
Csontos, meggörbült ujjával egyre az ágyékom felé
bökdös.
Komolyan mondom, a nagy, felnőtt micsodám Eva
gondolatától is sikítva rohanna ki a szobából.
Az a baj, hogy bárhová megyek ebben az
otthonban, ugyanez fogad. Újabb korhadt csontváz
követeli rajtam az ötszáz dollárját. Egy újabb vén
szatyor nevez sátánnak.
– Annyira fájt – motyogja Eva.
 Nehéz megállnom, hogy ne járjak ide magamra
vállalni a történelem összes rémtettét.
Legszívesebben bele-üvölteném fogatlan pofájukba:
Igen, én raboltam el a Lindbergh bébit!
A Titanic, az is az én hibám.
A Kennedy gyilkosság az én lelkemen szárad.
Az a második világháborús szerkentyű, az
atombomba, vagy mi. Képzeljék csak, nekem
köszönhetik.
Az AIDS-vírus? Bocs, azt én kezdtem.
A legjobb módszer ilyen helyzetekben a
figyelemelterelés. Zavarjuk meg a beteget a
vacsora említésével, kezdjünk el az időjárásról
beszélni, dicsérjük meg a frizuráját. Figyelme nem
terjed tovább néhány percnél, könnyen át lehet
terelni kellemesebb témákra.
Valószínűleg így szerelték le Eva támadásait egész
életében a férfiak. Elterelték a figyelmét.
Átlendítették a kritikus pillanaton. Elkerülték a
konfliktusokat. Szedték a sátorfájukat.
Nagyjából mindenki így boldogul az életben. Nézi a
tévét. Füvet szív. Meditál. Eltereli a figyelmét.
Önkielégít. Tagad.
Eva egész testével előredől, rám szegezett
vékonyka ujja remeg a levegőben. Csessze meg.
A Halál már úgyis eljegyezte magának.
– Igen, Eva – bólintok megadóan. – Megdugtalak. –
Arcába ásítok. – Az ám. Amikor csak lehetett, beléd
tömtem a slagomat és megöntöztelek.
Az ilyesmit hívják pszichodrámának. A szememben
ez is csak a nagyiselejtezés egyik formája.
Göcsörtös ujja lehervad, visszaereszkedik a
tolószékbe.
— Szóval beismered végre.
– Igen... a francba – folytatom. – Oltári jó numera
voltál, hugicám.
 Tekintetét egy üres foltra szegezi a linóleumon, és
halkan megismétli:
— Szóval beismered végre, annyi év után.
Csupán egy szerepjáték-terápia, Eva számára
azonban minden szava szent igaz.
A feje még mindig apró köröket ír le, de a szemét
le sem veszi rólam.
– És meg se bántad? – kérdezi.
Nos, ha Jézus hajlandó volt meghalni a bűneimért,
talán én is magamra vehetek párat mások válláról.
Előbb-utóbb mindenkiből lehet bűnbak. Vállalhatja
mások terhét.
Szent Én mártíromsága.
Az emberiség összes vétke egyenesen a
nyakamba szakad.
– Eva – felelem –, csillagom, tündér kishúgom,
szemem fénye, hát persze, hogy megbántam.
Bocsáss meg, egy féreg voltam. – Órámra nézek. –
De annyira dögös kis buksza voltál, hogy
elvesztettem a fejemet.
Mintha nem lenne elég bajom. Eva csak mereszti
rám bazedóvos szemeit, azután hatalmas
könnycsepp buggyan ki az egyik sarkából, és lassan
csíkot húz a púderbe ráncos arcán.
Felnézek a mennyezetre, és azt mondom:
– Rendben, bántottam a kis nunidat, de eltelt
azóta nyolcvan nyavalyás év, szóval tedd már túl
magad rajta. Lépj tovább.
Arcához emeli borzasztó kezét, olyan barázdált és
elkínzott, akár a gyökér vagy az öreg sárgarépa.
– Ó, Colin – motyogja a tenyerébe. – Ó, Colin...
Felemeli a fejét, arca könnyben úszik.
– Ó, Colin – suttogja –, megbocsátok neked. –
Azután ismét lekókad apró koponyája, nagyokat
bólint a zihálástól és szipogástól, iszonyatos
kezeivel felemeli partedlije alját, hogy
zsebkendőként használja
Üldögélünk egy darabig. Jézusom, legalább egy
rágó lenne nálam. Az órám fél egyet mutat.
Miután megtörölte a szemét, szipog még párat,
majd ismét rám néz.
– Colin... – kérdi tőlem. – Szeretsz még?
Ezek a nyavalyás vénemberek, uram jézus.
Mellesleg megjegyzem, nem vagyok szörnyeteg.
Mintha valami kurva könyvből olvasnám, azt
felelem:
– Igen, Eva. Azt hiszem, még mindig szeretlek. Így
igaz.
Eva ismét felzokog, arcát ölébe hajtva előre-hátra
dülöngél.
– Annyira boldog vagyok — szipogja, potyognak a
köny-nyei, orrából valami szürke váladék csöpög
egyenesen a tenyerébe.
– Annyira boldog vagyok – ismétli sírva, orromba
kúszik a cipőjébe rejtett disznóhús és a zsebében
rohadó tegnapi gombás csirke szaga. Az a
nyavalyás nővér sohasem hozza vissza anyámat a
zuhanyzóból, nekem pedig egy órára a 18.
században kell lennem.
Egyre nehezebb felidézni a múltamat, ideje lenne
elvégeznem azt a negyedik lépcsőfokot, mielőtt
végleg összekeveredik mások múltjával. Azt se
tudom már, melyik védőügyvéd vagyok ma. A
körmeimre nézek.
– Vajon bent van ma dr. Marshall? – kérdezem
Évát. – Nem tudja, férjnél van?
Tudni szeretném az igazságot magamról, ki
vagyok én, ki az apám, meg a többit, már ha
anyámat nem gyötri túlzottan a bűntudat, hogy
elmondja.
– Nem tenné meg, hogy valahol máshol sírja ki
magát?
 De túl késő már. A falon megszólal a kékszajkó.
De Eva az istennek sem hagyná abba, zokog és
imbolyog, partedliját az arcához nyomja, a műanyag
karkötő reszket a karján és azt mondogatja:
– Megbocsátok, Colin, megbocsátok, megbocsátok,
Colin, megbocsátok neked...
 9. fejezet

Az idióta kiskölyök és nevelőanyja egy

bevásárlóközpontban hallották meg a bejelentést
egy nyári délután. Közelgett a szünidő vége, éppen
iskolafelszerelést vásároltak, a kölyök abban az
évben lett ötödik osztályos. Abban az évben csíkos
inget kellett hordani az embernek, ha nem akart
kilógni a sorból. Sok éve történt. Akkor került első
nevelőszüleihez.
Függőleges csíkok kellenek, magyarázta éppen,
amikor meghallották.
A bejelentést.
– Kérjük, dr. Paul Wardot – közölte a hang minden
vásárlóval –, fáradjon a Woolworth
illatszerosztályához, a felesége várja.
Ez volt az első alkalom, amikor Anyu visszajött
érte.
— Dr. Ward, a felesége várja a Woolworth
illatszerosztályánál.
Ez volt a titkos jel.
 Így hát a kiskölyök azt hazudta, ki kell mennie a
mosdóba, de helyette a Woolworthhöz sietett, és ott
találta anyukáját, amint sorra nyitogatta a
hajfestékes dobozokat. Sárga parókát viselt, amiben
egész kicsinek tűnt a feje, cigarettaszagtól bűzlött.
Körmeivel feltépte a dobozok tetejét, kivette a
barna festéktégelyeket. Azután újabb dobozokat
nyitott fel és újabb tégelyeket vett ki belőlük. Majd
kicserélte az összest. Ezt követően újabb dobozokat
vett le a polcról.
– Ez egész csinos – mondta Anyu az egyik dobozon
mosolygó nőre. Majd egy másik tégelyt tett a
dobozba. Az összes üvegtégely egyforma barna
színben fénylett.
– Szerinted csinos? – kérdezte Anyu, miközben
tovább nyitogatta a hajfestékeket.
A kiskölyök pedig olyan ostoba volt, hogy
megkérdezte:
– Kicsoda?
– Tudod te azt jól – felelte Anyu. – És egész fiatal.
Láttam, ahogy a ruhákat nézegettétek. A kezét
szorongattad, úgyhogy ne hazudozz nekem.
És ez a kölyök olyan hülye volt, hogy eszébe sem
jutott elrohanni. Még csak fel sem merült benne,
hogy elgondolkozzon rajta, milyen feltételekkel
került Anyu szabadlábra, mire is vonatkozott a
bírósági tiltó végzés, vagy pontosan miért is került
három hónapra börtönbe.
Miközben szőkéknek való hajfestéket pakolt a
vörösök dobozaiba, és feketéknek valót tett a
szőkék helyére, Anyu feltette a nagy kérdést:
– Szóval szereted?
– Kicsodát, Mrs. Jenkinst? – kérdezett vissza a
nagyon hülye fiúcska.
Anyu kissé kapkodva visszapakolta az enyhén
megrongált dobozokat a polcra, és megismételte a
kérdést:
– Szereted azt a nőt?
Mintha megúszhatna egy kitérő válasszal, a kis
vajgerinc azt felelte:
– Ő csak a nevelőanyám.
Anyu le sem vette a szemét a dobozokon
mosolygó nőről, csak annyit mondott:
– Azt kérdeztem, szereted vagy sem.
Bevásárlókocsi fékezett mellettük, és egy szőke
hölgy levett egy hajszínéhez illő dobozt, amelyben
valami egész más hajszín várta. A kocsiba tette és
továbbállt.
– Ez a nő szőkének tekinti magát – mondta Anyu. –
A mai küldetésünk, hogy megzavarjuk kissé ezeknek
az identitástudatát.
Anyu annak idején úgy hívta: Szépségipari
Terrorizmus.
A kiskölyök addig nézett a szőke hölgy után, amíg
olyan messze nem ért, hogy a segítség szóba sem
jöhetett.
– Itt vagyok neked én – mondta Anyu. – Hogy
hívod ezt a pótmamát?
Mrs. Jenkins.
– És megkedvelted? – kérdezte ismét, de most
először nézett rá.
A kiskölyök pedig úgy tett, mintha elhatározásra
jutott volna, és annyit mondott:
– Nem.
– Szereted?
– Nem.
– Gyűlölöd?
Mire ez a gyáva kis féreg azt mondta:
– Igen?
– Azt jól is teszed – bólintott Anyu, és egész közel
hajolt hozzá. — És mennyire gyűlölöd Mrs. Jenkinst?
– Nagyon-nagyon? – suttogta a kis köcsög.
 – Nagyon-nagyon, és még annál is jobban –
mondta Anyu és odanyújtotta a kezét. – Most pedig
rohannunk kell, mert lekéssük a vonatunk.
Ahogy végigvezette a polcsorok között, puha kis
karjánál rángatva az üvegajtókon túl ragyogó
napfény felé, Anyu annyit mondott:
– Az enyém vagy. Csak az enyém. Most és
mindörökre, ezt sohase felejtsd el.
Majd az ajtó túloldalán még hozzátette:
– Arra az esetre pedig, ha a rendőrség vagy bárki
más később kikérdezne, most szépen elmesélem
neked, milyen mocskos ronda dolgokat művelt veled
az úgynevezett nevelőanyád, valahányszor
kettesben maradt veled.
 10. fejezet

Anyám házában, ahol jelenleg élek, átnéztem

az összes régi papírját, a főiskolai leckekönyvét, a
birtokleveleit, nyilatkozatokat, számlákat. Megőrizte
a periratokat. Naplója kulcsra zárva. Ott áll az egész
élete.
Következő héten már Mr. Benning vagyok, aki az
iskolabuszos ügy után az emberrablási vádban
képviselte. Rákövetkező héten Thomas Welton
ügyvéd vagyok, aki vádalkuval hat hónapra
csökkentette büntetését, miután anyám az
állatkertben kárt tett az állományban. Utána
polgárjogi képviselő vagyok, aki elsimította a
szándékos rongálás vádját abban a balettszínházi
botrányban.
A déja vu-nek van ellentéte, jamais vu-nek hívják.
Akkor történik, ha valaki rendszeresen
ugyanazokkal találkozik, ugyanoda jár, de mindig
úgy érzi, hogy első alkalommal. Mindenki mindenütt
idegen. Semmi sem ismerős.
 – Hogy van Victor? – kérdezi anyám minden
látogatáskor.
Legyek akárki, bármelyik védőügyvéd, á la carte.
Legszívesebben megkérdezném: melyik Victor?
– Jobb, ha nem tudja – mondom ilyenkor.
Összetörném a szívét. Inkább megkérdezem:
– Milyen volt gyereknek? Mit várt a jövőtől? Volt
valami nagy álma?
Mostanra kezdem úgy érezni, mintha egy
szappanoperában játszanék, ami egy
szappanoperában játszódik, amit egy
szappanoperában néznek, ami előtt valódi emberek
ülnek, valahol a világban. Valahányszor
meglátogatom az otthont, folyton a folyosókat
járom, hogy elcsípjem azt a doktornőt a szoros
fekete kontyával, lássam a füleit, a szemüvegét.
Dr. Paige Marshall, azzal a mappájával meg a
mentalitásával. Az ijesztő álmával, hogy hozzásegíti
anyámat még tíz-húsz évnyi élethez.
Dr. Paige Marshall, egy újabb adag szexuális
érzéstelenítés lehetősége.
Lásd még: Nico.
Lásd még: Tanya.
Lásd még: Leeza.
Egyre inkább saját harmadrangú paródiámnak
érzem magam.
Életemnek nincs több értelme, mint egy Zen
költeménynek.
Dalra fakad egy ökörszem, már nem is tudom,
vajon igazi vagy csak négy óra van.
– A memóriám nem a régi – panaszolja anyám,
ujjaival a halántékát masszírozva. — Lassan el
kellene mondanom Victornak az igazságot. –
Párnáira dől, és azt mondja:
– Joga van hozzá, hogy megtudja, kicsoda
valójában, mielőtt túl késő lesz.
 – Akkor beszéljen vele – javaslom. Egy doboz
csokoládépudingot tartok a kezemben, és
megpróbálom a szájába csempészni a kanalat. –
Kimehetek telefonálni, Victor perceken belül ideér.
A puding hideg, a sötét felszín alatt világosbarna,
és nem kifejezetten illatos.
– Képtelen lennék rá – feleli anyám. – Olyan
szörnyű bűntudatom van, a szemébe sem tudnék
nézni. Fogalmam sincs, hogy reagálna.
Majd azt mondja:
– Talán jobb, ha sohasem tudja meg.
– Akkor mondja el nekem. Szabaduljon meg a
tehertől. Megígérem, sohasem árulom el a fiának,
csak ha ön kér rá.
Rám sandít, fakó bőre apró ráncokba fut a szeme
körül. Csokoládépudingtól maszatos szájával kérdi:
– Már miért bíznék meg magában? Azt se tudom
pontosan, kicsoda.
– Ne aggódjon, megbízhat bennem – mosolygok rá.
Aztán a szájába nyomom a kanalat. A puding az
állára csorog. Még mindig jobb, mint a
kényszertáplálás. Na jó, olcsóbb.
Elveszem keze ügyéből a távkapcsolót és azt
mondom:
– Nyeljen.
Azt mondom:
– Figyeljen rám, bíznia kell bennem. Azt mondom:
– Én vagyok az. Victor apja.
Az egész arc egyetlen hatalmas, felhős szempárrá
válik. Szörnyű kezével keresztet vet, a szája tágra
nyílik.
– Hát visszajöttél hozzám – suttogja. – Ó, atyám,
mennybéli atyám. Kérlek, bocsáss meg nekem.
 11. fejezet

Megint nekem kell Dennyt a kalodába zárnom:

ezúttal egy pecsét maradt a kézfején valami
éjszakai klubból, s miközben előrehajol, annyit
mondok neki: – Haver, ez nagyon fura.
Denny már a félkörökbe tette kezét, és várja, hogy
rázárjam a kaloda tetejét. Az inge rendesen
begyűrve. Rájött, hogy ha kicsit behajlítja a térdét,
kevésbé fájdul meg a háta. Nem felejtett el vécére
menni előtte. A mi Dennynk igazi szakértője lett a
bűnhődésnek. A jó öreg Dunsboro településen a
mazochizmus értékes szakmai előnynek számít.
Akár az összes többi munkában.
Tegnap az otthonban, mesélem neki, pont olyan
volt, mint abban a régi filmben, amiben a pasas, a
főhős átmúlatja az életét vagy száz éven át, és
mégis ugyanúgy néz ki, a portréja meg közben
egyre öregebb, rondább, kiütköznek rajta az idült
alkoholizmus összes jegyei, még az orra is leesik a
szifilisztől vagy milyen nemi bajtól.
 A Szent Antal valamennyi lakója mostanában
behunyt szemmel dúdolgat magában. Mindenki
mosolygós, elnéző.
Engem kivéve. Én vagyok a hülye arcképük.
– Gratulálhatsz, haver – újságolja Denny. – A sok
kaloda miatt már négy hét lemondásnál tartok.
Esküszöm, ez majdnem négy héttel több, mint
ameddig legtovább bírtam az elmúlt húsz évben.
Anyám szobatársa, Mrs. Novak, azóta is
elégedetten bólogat, hogy beismertem neki, én
loptam el a fogkrémszabadalmát.
Egy másik öreglány boldogan fecseg, akár egy
papagáj, mióta rábólintottam, hogy én hugyozok az
ágyába minden éjjel.
Igen, én voltam, mondom mindenkinek. Én
égettem porig a házát. Én bombáztam szét a faluját.
Én deportáltam a húgát. Én adtam el azt a
szétrohadt kék színű törpeautót 1968-ban. Igen, én
mérgeztem meg a kutyáját.
Lépjünk hát tovább!
Tessék, zúdítsák rám az egészet. Hadd legyek
bűntudatbulijuk csoportos orgiáján nagy, passzív
köcsög. Verjék csak belém szemrehányásaikat, az
utolsó cseppig.
És miután már mindenki nyavalyája rajtam szárad,
megnyugodnak a kedélyek. Mindenki mosolyog,
dúdol, körém gyűlnek, hogy megveregessék a
karom, és nagy kegyesen megbocsássanak. Az
összes lakó rendesen eszik. Az egész baromfiudvar
hozzám sereglik, az a nyakigláb ápolónő odaszól,
amikor elmegy mellettem:
– Nahát, milyen népszerű fiú lett valaki.
Denny szipogni kezd.
– Kell egy zsebkendő, haver? – kérdem.
A legfurább az egészben, hogy anyám az egyetlen
kivétel. Nem számít, hányszor játszom el a kollektív
bűnbakot, könnyítve a többieken. Nem számít,
mennyi szemrehányást szívok magamba, anyám
már nem hiszi el, hogy a fia vagyok, Victor Mancini.
Így hát nem szabadulhat meg a szörnyű titkától. Így
hát hamarosan jöhet az etetőcső.
– Semmi bajom az önmegtartóztatással – szólal
meg Denny —, de szeretnék végre olyan életet élni,
ahol csupa jó dolgot csinálok, nem olyat, amiben
nem csinálok rossz dolgokat. Érted?
Ami még furább, folytatom, hogy napok óta azon
tűnődöm, hogyan segíthetne hozzá friss
népszerűségem egy gyors menethez azzal a magas
nővérrel a partvisok között, talán még a szájába is
be tudnám játszani a farkam. Ha egy ápolónő
kedves, törődő fickónak néz, aki türelmes a
rászoruló öregekkel, máris félúton vagy a bugyijába.
Lásd még: Caren, főnővér.
Lásd még: Nanette, kisegítő ápolónő.
Lásd még: Jolene, kisegítő ápolónő.
De bárkivel kefélek mostanában, a fejemben
mindig azt a másik lányt látom. Azt a dr. Paige
Hogyishívjákot. Marshallt.
Szóval mindegy, kit kefélek, folyton ronda,
fertőzött állatokra gondolok, elgázolt macskákra,
akik felfúvódva hevernek az autópálya szélén,
miután a tűző napon áthajtott rajtuk egy kamion.
Vagy erre koncentrálok, vagy azonnal elélvezek, hát
kábé ilyen dögösnek látom magamban ezt a dr.
Paige Marshallt.
Fura, hogy milyen ritkán gondol az ember azokra a
nőkre, akik megvoltak. Mindig azokra emlékszik,
akikkel nem jött össze.
– Sajnos a bennem lévő szenvedélybeteg olyan
erős — magyarázza Denny –, hogy félek szabadon
lenni. Azért másról is szólhatna az életem azon
kívül, hogy nem verem a farkam.
 Amikor más nőkre gondolok, mindegy melyikre,
csak azt látom magam előtt, hogyan verem beléjük.
Olyasmiket, hogy meglovagol egy kocsiban, mit tud
a G-pontja, milyen ívben hajlik a hüvelycsatornája,
mit szólna a vastag, forró farkamhoz. Vagy ahogy
meztelenül előrehajol a kádba, hogy kihúzza a
dugót. Tudod, kis életképek a magánéletéből.
De dr. Paige Marshall valahogy felette áll ezeknek
a kefélős fantáziáknak.
Valami keselyűfélék köröznek felettünk. Madár-
időszámítás szerint ez két órát jelent. Egy szélroham
hátulról Denny arcába fújja kabátszárnyait,
visszaigazítom őket.
– Néha – szipogja Denny – már szinte várom, hogy
megbüntessenek. Odáig rendben van, hogy nincs
Isten, meg ilyenek, de szükségem lenne valakire,
akit tisztelhetek. Nem akarok a saját világom
közepe lenni.
Mivel Denny egész délutánját a kalodában tölti,
egyedül kell felvágnom az összes tűzifát. Egyedül
kell ledarálnom a kukoricát. Besózni a disznóhúst.
Megnézni a tojásokat. Felverni a tejszínt. Felmosni
az ólat. Ki hinné, hogy ilyen macerás volt a 18.
század.
Tekintve, hogy kettőnk helyett gályázok, mondom
Denny görnyedt hátának: a legkevesebb az lenne,
hogy meglátogatja anyámat, és eljátssza a
szerepemet. Meghallgatja a gyónását.
Denny felsóhajt. Vagy harminc méter magasból az
egyik keselyűszerűség bűzös, fehér kupacot
pottyant a háta közepére.
– Haver, nekem igazi küldetésre van szükségem –
feleli.
– Tekintsd nemes cselekedetnek – javaslom. –
Segítesz egy idős hölgyön.
– Hogy haladsz a negyedik lépcsőfokkal? – kérdez
rá váratlanul. – Haver, piszkosul viszket a hátam itt
oldalt, megkérhetlek?
Ügyelve a madárszarra, vakarni kezdem.
 12. fejezet

A telefonkönyvemben egyre szaporodnak a

vörös jelek. Egyre több éttermet kell kihúznom
vastag vörös filctollal. Azokat, ahol kis híján
meghaltam. Olaszok. Mexikóiak. Kínai éttermek.
Esténként egyre kevesebb lehetőség közül
választhatok, ha a vacsora mellé szeretnék egy kis
mellékes keresetet is. Ha szeretnék átveréssel új
barátokat szerezni.
A kérdés mindig ugyanaz: Ma este mi akadjon a
torkomon?
Lehet francia konyha. Maláj étel. Karibi vacsora.
Anyám háza nagyjából úgy fest, akár egy koszlott
kis régiségüzlet. Az a fajta, ami olyan zsúfolt, hogy
folyton oldalazva kell járnod, mint azokon az
egyiptomi falfestményeken. Az összes bútor fából
faragott, a hosszú ebédlőasztal, a székek,
szekrények, komódok, ládák, mindegyikre arcokat
véstek, mindegyik vastagon politúrozva valami
szirupos lével, ami sok ezer éve megfeketedett és
felrepedezett. Az öblös foteleken golyóálló vastag a
kárpit, a világ minden kincséért nem ülnél rá
meztelen fenékkel.
Miután hazaértem, első dolgom átnézni a postám.
Számba venni az üdvözlőlapokat. Összesíteni a
csekkeket. Mindent szétterítek több hektáros
ebédlőasztalán, a főhadiszállásomon. A holnapi
letéti bizonylat kitöltésre vár. Ma csak egyetlen
lapot kaptam. Egyetlen rühes üdvözlőlap egy
ötvendolláros csekkel. Ez egy újabb köszönőlevelet
jelent. Plusz ott van még a következő adag
megalázkodó, seggnyaló levél, amit postára kell
adnom.
Nem vagyok hálátlan típus, de ha képes vagy
ötven dollárral kiszúrni a szemem, legközelebb
hagyj inkább meghalni. Rendben? Vagy még jobb,
ha félreállsz és hagyod, hogy egy milliomos
mentsen meg.
Az biztos, hogy ilyesmit nem írhatok le egy
köszönőlevélben, de akkor is.
Anyám háza olyan, mintha egy várkastély
berendezését begyömöszölték volna egy kétszobás
szerelmi fészekbe. A heverők, festmények, órák a
hozományát jelentették volna, az Óhazából.
Olaszországból. Anyám a főiskola miatt költözött
Amerikába, de miután közbejöttem, soha nem tért
haza.
Nincs benne semmi olaszos. Se fokhagymaszag, se
dús hónaljszőr. Orvosi iskolába jelentkezett. Egy
nyavalyás orvosi iskolába, Iowa államban. Őszintén
szólva a friss bevándorlók sokkal jobban kötődnek
Amerikához, mint akik itt születtek.
Az igazat megvallva, én voltam anyám
letelepedési engedélye.
A telefonkönyv fölött úgy döntök végül, ideje lenne
magánszámommal előkelőbb körökben megfordulni.
A pénzt kell követni, különben felkopik az állunk.
Nehogy már egy gyorsétkezdében fulladjak meg a
csirkefalatoktól.
A francia éttermek jómódú vendégei ugyanúgy
szeretnek hősök lenni.
A lényeg az előnyös megkülönböztetés.
Tanácsom: határozd meg a célközönséged.
Bőven akadnak még a telefonkönyvben halbüfék,
albán grillcsirkések.
A név a mai csekken valami nőé, aki tavaly
áprilisban megmentette az életemet egy
svédasztalnál. Egy olyan önkiszolgáló étteremben.
Mégis mire számítottam? Olcsó kifőzdékben
fuldokolni nem épp a legokosabb üzletpolitika. Van
egy nagy füzetem, amiben pontos nyilvántartást
vezetek mindenről. Benne van az összes adat, ki,
mikor és hol mentette meg az életem, és mennyit
költöttek rám azóta. Mai adományozónk Brenda
Munroe, aláírás az üdvözlőkártya alján, sok
szeretettel.
Remélem e kis segítségnek is hasznát veszi –
firkantotta a csekk szélére.
Brenda Munroe, Brenda Munroe. Hiába erőltetem
az agyam, nincs meg az arca. Semmi más sem.
Nem várhatják el az embertől, hogy emlékezzen
minden egyes halálközeli élményére. Talán
bővítenem kellene a nyilvántartást, kiterjeszteni
legalább a haj és szem színére, de az istenért,
nézzenek rám: így is nyakig ülök a papírmunkában.
A múlt havi köszönő leveleim megrázó beszámolók
voltak arról, hogy milyen nehezen fizetem a
tudomisénmit.
Talán a lakbért írtam vagy a fogorvosi számlát.
Netán a tejesembert vagy a pszichiátert. Néhány
száz levél megírása után már nincs sok kedvem
visszaolvasni őket.
 Tevékenységem egyfajta helyi megfelelője a
nemzetközi segélyakcióknak. Egy csésze kávé
áráért megmenthetsz egy bennszülött kisfiút.
Támogasd az éhezőket. A csapda az, hogy nem elég
valakit egyszer megóvni az éhhaláltól. Engem
például nap mint nap meg kell, hogy mentsenek.
Akárcsak a való világban, nincs happy end.
Ahogy az orvosin tanítják: olyan számtalanszor
van, hogy megmented valaki életét, de csak
egyszer, hogy nem. Ezt hívják az orvostudományban
Peter-elvnek.
Ezek az idegenek a csekkjeikkel valójában a
hősiesség árát törlesztik részletekben.
Akadhat torkomon marokkói kebab. Szicíliai
lasagna. Minden este.
Miután megszülettem, anyám az Egyesült
Államokban maradt. De még nem lakott ebben a
házban. Csupán az utolsó szabadulását követően
költözött ide, az autóbusz-eltérítés, kocsilopás és
emberrablás börtönbüntetése után. Nincsenek
gyermekkori emlékeim erről a házról, ezekről a
bútorokról. Az egész berendezést a szülei
küldhették utána Olaszországból. Bár akár egy
tévévetélkedőn is nyerhette őket.
Egyetlen alkalommal kérdeztem a családjáról,
olaszországi nagyszüleimről.
Máig emlékszem a válaszára:
– Ők semmit sem tudnak rólad... szóval ne keverj
bajba.
Márpedig ha nem tudnak a törvénytelen fiáról,
bizonyosan nem tudnak az obszcén viselkedés
vádjáról, az emberölési kísérlet vádjáról, a
gondatlan veszélyeztetésről, az állatok zaklatásáról.
Bizonyosan elmebetegek ők is. Elég ránézni ezekre
a bútorokra. Valószínűleg rég megőrültek és
meghaltak.
 Ide-oda lapozgatok a telefonkönyvben.
A szomorú helyzet az, hogy havonta három
lepedőbe kerül anyám ellátása a Szent Antal
Szanatóriumban, ahol egyetlen pelenkacsere ötven
dollárba kerül.
Isten tudja, hány halált kell halnom még, hogy
kifizethessem a mesterséges táplálást.
Számításaim szerint hőseim nagy füzetében eddig
úgy háromszáz név szerepel, és még így is ritkán
jön be háromezer havonta. Ráadásul ott van minden
este a vacsoraszámla. Plusz borravaló. A rohadt
rezsi, teljesen kikészít.
Akár minden épkézláb piramisjátéknál, nekem is
folyton új emberekre van szükségem az alapokhoz.
Olyan, mint a társadalombiztosítási rendszer, itt is
egy nagy adag életképes ember feladata eltartani
az életképteleneket. Lelejmolni ezeket a jó
szamaritánusokat, ez az én kis szociális védőhálóm.
A „pilótajáték” nem a legjobb kifejezés, de elsőre
ez jut eszembe.
A szomorú helyzet az, hogy továbbra is minden
éjjel át kell lapoznom a telefonkönyvet, hogy
másnap is legyen hol majdnem meghalnom.
Olyan az egész, mint egy nagy Victor Mancini
Tévé-maraton.
Ez sem rosszabb a fennálló rendszernél. Csak
éppen a Victor Manciniről elnevezett jóléti államban
egyetlen adófizető sem panaszkodik. Büszkén állják
a számlát. Sőt még dicsekednek is vele a
környezetüknek.
Ez egy adományozós piramisjáték, ahol én állok a
csúcson, és egyetlen Heimlich-manőverrel bárki
beléphet az aljára. Élősködöm a sok aranyszívű jótét
lelken.
Nem mintha kábítószerre vagy szerencsejátékra
menne el a pénz. Még egy vacsorát is ritkán tudok
befejezni. Többnyire a fő fogás elején munkához kell
látnom. Leadni a fuldoklós-csapkodós műsort.
Előfordul, hogy egyesek egy fillért sem küldenek
utána. Legtöbben letudják egyszeri
adományozással. Egy idő után pedig még a
legbőkezűbb idegen sem küld több csekket.
A könnyes rész viszont, amikor bőgve, zihálva
bújok megmentőm karjaiba, az egyre könnyebben
megy. Gyakran megesik mostanában, hogy
nehezebben tudom abbahagyni, mint elkezdeni.
A telefonkönyvemben jelöletlenül állnak még a
pizzé-riák. A thai éttermek. A görög tavernák. Etióp
büfék. Kubai falatozók. Bőven akad hely, ahol még
nem fordultam meg felfordulni.
A bevételek emeléséhez minden éjjel legalább két-
három friss hős kellene. Megesik, hogy egy este
négy helyen vacsorázom, mire egyszer jóllakom.
Performance-művész vagyok a vacsoraszínház
műfajában, esténként több fellépéssel. Hölgyeim és
uraim, egy önként jelentkezőre lenne szükségem a
nézőtérről.
– Nagyon köszönöm, de inkább nem – szeretném
mondani halott rokonságomnak. – Teremtek én
magamnak saját családot.
Halas vagy húsos vagy vega étterem. Ma este is a
bevált módszert választom, és behunyom a
szemem.
Ujjamat a telefonkönyv fölé tartom.
Lépjen elő és váljon hőssé, hölgyem, uram. Lépjen
elő, mentsen meg egy életet.
Aztán elengedem a kezem, és hagyom, hogy a
sors döntsön helyettem.
 13. fejezet

A hőség elviselhetetlen, Denny előbb a

kabátjától szabadul meg, majd a szvetterétól.
Anélkül, hogy kigombolná az ujjakat és a gallért,
sikerül áthúznia fején az ingét is, és ott áll kifordított
vörös flanelbe csomagolt fejjel. A póló egészen a
hónaljáig felgyűrődött az inggel folytatott
küzdelemben, beesett csupasz hasát kiütések
tarkítják. Hosszú, göndör szőrszálak libegnek
száraznak és pállottnak tűnő apró mellbimbói körül.
– Haver – hallom hangját az ing alól –, nem bírok
ezzel a sok réteggel. Miért kell itt ilyen melegnek
lennie?
Mert ez egy szanatórium. Otthon.
Olcsó alsónadrágja kilóg a farmeréből. A kilazult
gumin narancssárga foltok ékeskednek a kifakadt
sömör-hólyagoktól. Vastag szőrök rugói merednek ki
a pamut alól. Hónaljában sárgás izzadságfoltok.
Orrunk előtt ott ül a recepciós csaj, arca
öklömnyivé zsugorodik orra körül, ahogy végigmér
minket.
Mentem a menthetőt, és visszagyűröm az inget
nadrágjába, a köldökében ott virít a beszáradt,
sokszínű kosz. A munkahelyi öltözőben gyakran
látom, ahogy kifordítva lehúzza a nadrágját
alsógatyával együtt, pont, mint én, mikor még
nyolcéves voltam.
Ingével még mindig fejére szorulva, Denny kérlelni
kezd:
— Haver, nem segítenél? Kell itt lennie egy
gombnak valahol, de nem találom.
A recepciós csaj előveszi legszúrósabb pillantását,
miközben a telefon után nyúl.
Ahogy nő a levetett ruhák halma a padlón, Denny
egyre soványabb lesz, mígnem csak savanyú szagú
pólója és koszos térdű farmere marad rajta.
Teniszcipője dupla csomóra kötve, a fűzőlyukakban
egy életre megkötött a mocsok.
Azért van legalább 35 fok idebent, mert a legtöbb
ápoltnak már alig működik a vérkeringése,
magyarázom Dennynek. Ez a hely dugig van
öregekkel.
A folyosónak tiszta a szaga, ami azt jelenti, hogy
csak a tisztítószereket, fertőtlenítőt és illatszereket
érezni a levegőben. Nem árt tudni, hogy a fenyőillat
rendszerint székletszagot leplez. A citromillat
hányásra utal. A rózsaillat vizeletet rejt. Elég egy
délután a Szent Antalban, egy életre elmegy a
kedved a rózsakertektől.
Az előtér tele van párnázott bútorokkal meg
műnövényekkel meg plasztikbokrétákkal. Amint
viszont belépünk a zárt ajtók mögé, a lakberendezői
lelkesedésnek nyoma vész.
– Hozzápiszkálnak a cuccomhoz, ha itt hagyom? –
érdeklődik Denny a recepciós csajtól, mintha lenne
mit félteni ledobált ócska ruháin. – A nevem Victor
Mancini. – Rám pillant. – És az édesanyámat jöttem
meglátogatni...
Fejemhez kapok.
– Figyelj haver, nem neki van agykárosodása. – A
recepcióshoz fordulok. – Elnézést, én vagyok Victor
Mancini, rendszeresen járok az édesanyámhoz, Ida
Mancini, 158-as szoba.
A nő megnyomja a telefon gombját, és beleszól a
készülékbe:
– Remington nővért kérik a bejárati pulthoz –
hangja átdübörög a mennyezeten keresztül.
Felmerül bennem, vajon Remington nővér létező
személy-e.
Felmerül bennem, talán a recepciós azt hiszi
Dennyről, hogy a zárt osztály krónikus
meztelenkedőinek egyike.
Barátom ezalatt berugdalja a ruháit az egyik
karosszék alá.
Dagadt fickó kocog le a lépcsőn, egyik kezét
tollakkal teletömött ingzsebéhez szorítja, másikkal
már a riasztó spray után nyúl. Kulcscsomó csilingel
az oldalán.
– Mi a probléma? – érdeklődik a recepcióstól.
– Van itt egy mosdó? – kérdezi Denny. – Mármint
civileknek.
Denny a probléma.
Neki kell meghallgatnia anyám vallomását,
találkoznia kell azzal, ami megmaradt belőle. Azt
tervezem, hogy őt mutatom be Anyunak Victor
Manciniként.
Így Denny megtudhatja, ki vagyok valójában. Így
anyám végre megbékélhet magával. Felszedhet pár
kilót. Megspórolhatja nekem a kényszertáplálást.
Életben marad.
Miután Denny visszatér a mosdóból, az őr elvezet
minket a Szent Antal szívébe.
 – Itt nincs zár a mosdóajtón – meséli Denny. –
Alighogy leültem a klotyóra, egy vénasszony rám
nyitott.
– Dugni akart? – kérdem.
– Hogy mondod? – kérdez vissza.
Átmegyünk egy sor ajtón, amit az őr egyenként
kinyit előttünk, majd egy újabb adag következik.
Menet közben a vaskos kulcscsomó a csípőjét veri.
Még a tarkóján is vastagon áll a háj.
– A mutterod hasonlít rád? – kezdeményez Denny
újabb társalgást.
– Egy kicsit – felelem. – Eltekintve attól, hogy,
tudod...
– Hogy az éhhalál szélén áll és elszállt az agya?
– Állj már le – válaszolom. – Rendben, pocsék anya
volt, de nincs több belőle.
– Bocs, haver. És nem fog feltűnni neki a
különbség?
Ebben a szanatóriumban a függönyöket még
sötétedés előtt be kell húzni, mert ha valamelyik
ápolt meglátja a tükörképét az ablaküvegben,
leskelődőnek nézi. Úgy nevezik: „napnyugtázás”.
Amikor naplementekor megtébolyulnak az öregek.
Nyugodtan oda lehetne állítani őket egy tükör elé,
és azt mondani nekik, itt egy különleges tévéműsor
egy szánalmas haldoklóról, valószínűleg órákig
néznék.
Az a probléma, hogy anyám nem beszél velem,
amikor Victor vagyok, és nem velem beszél, amikor
valamelyik ügyvédje vagyok. Egyetlen reményem,
ha én ügyvédnek adom ki magam, Denny pedig
engem játszik el. Én megadom a kezdőlökést.
Denny figyel rá. Akkor talán megered anyám nyelve.
Olyan ez, mint valami Gestalt-kelepce.
Útközben az őr megkérdezi, nem én erőszakoltam
meg Mrs. Field kutyusát?
 Nem, válaszolom. De ez egy hosszú történet.
Legalább nyolcvan év hosszú.
A társalgóban találjuk anyámat, előtte egy kirakós
játék szerteszórt darabjai. Legalább ezer elemből
áll, és sehol egy doboz, amiről kiderülne, mit
ábrázol. Bármi lehet.
– Ő az? — kérdezi Denny. – Haver, cseppet sem
hasonlít rád.
Anyám a színes darabkákat tologatja, néhány
szürke felével felfelé fordítva hever előtte, próbálja
összeilleszteni őket.
– Haver... — Denny egy széket fordít az asztalhoz,
majd a háttámlájára dőlve a kirakós fölé hajol. –
Nekem az a módszerem, hogy először a keretet kell
összerakni a sima oldalúakból.
Anyám tekintete végigkúszik Denny borotvált
fején, az arcán, repedezett ajkain, a pólója varrásán
nyílt lyukakon.
– Jó reggelt, Mrs. Mancini – üdvözlöm. – A fia,
Victor, eljött meglátogatni önt. Látja? Nincs számára
valami fontos mondandója?
– Az ám – bólogat Denny. – Én vagyok az, Victor. –
Keresgélni kezd a kirakósban. – Ez a kék darab
vajon az ég vagy a tenger akar lenni?
Anyám megtört, halványkék szeme megtelik
könnyel.
– Victor? – kérdezi, majd megköszörüli a torkát.
Dennyre mered. – Hát eljöttél.
Denny meg csak tovább kotorász sima oldalú
elemek után, és takarosan oldalra gyűjti őket.
Borostás tarkóját vörös flanelszálacskák díszítik.
Anyám átnyúl az asztalon, és megmarkolja Denny
kezét.
– Annyira örülök, hogy látlak – suttogja. – Hogy
vagy? Régen láttalak.
Apró könnycsepp buggyan ki szeme sarkából és
végigfut az egyik ráncban, egészen a szájáig.
– Jesszusom – rántja vissza a kezét Denny. –
Jéghideg a keze, Mrs. Mancini.
Anyám elnézést kér tőle.
A teremben konyhaszag terjeng, teljesen péppé
főzött káposzta vagy bab. Én meg csak állok ott.
Denny ezalatt összerak pár centit a keretből, és
odaszól hozzám:
– Na és mikor találkozunk azzal a te
orvosistennőddel?
– Máris menni készülsz? — kérdezi anyám,
miközben a tekintete elfátyolosodik, bozontos
szemöldöke összefut az orra felett. – Annyira
hiányoztál.
– Haver! – kiált fel Denny –, mázlink van, találtam
egy sarkot.
– Elnézést, Mrs. Mancini – fordulok anyámhoz –, de
nem akart valamit elmondani a fiának?
Anyám előbb rám néz, azután Dennyre.
– Maradnál még egy kicsit, Victor? – kérdi. –
Beszélnünk kell. Magyarázattal tartozom neked.
– Lásson hozzá — bátorítom.
– Szerintem ez itt egy szem – jelenti ki Denny. –
Akkor ez az izé egy arc lenne?
Anyám felemeli reszkető kezét, és a szemembe
néz:
– Fred, ez csak rám és a fiamra tartozik. Fontos
családi ügy. Menjen és foglalja el magát. Keressen
egy tévét, hagyjon minket magunkra.
– De hát...
– Menjen.
– Itt van még egy sarok – szól közbe Denny, aki
időközben kiválogatta magának az összes kék
elemet. Csupa egyforma, cseppfolyós kereszt.
Olvadt szvasztika.
– Menjen és keressen magának másvalakit, akit
megmenthet – mondja anyám, miközben már rám
se néz, Dennyt figyeli. – Victor majd megkeresi, ha
végeztünk.
Figyeli, ahogy kihátrálok a folyosóra. Aztán mond
valamit Dennynek, amit már nem hallok. Remegő
kezével megérinti kékes fényű koponyáját az egyik
füle mögött. Pizsamaujja alól kibukkanó aszott
csuklója vékony, barna és inas, akár egy főtt
pulykanyak.
Denny rendíthetetlenül tologatja a kirakós
darabkáit, az érintéstől összerezzen.
Ázott pelenkaszag csap meg, és egy reszelős hang
támad hátba:
– Te dobtad az olvasókönyvemet a sárba!
Próbálom leolvasni anyám szájáról a mondatait,
épp csak odavetem:
– Aha, meglehet.
– Legalább őszinte vagy. – Kiszáradt, gombaforma
vénasszony karol belém csontváz kezével. – Gyere,
menjünk. Dr. Marshall nagyon szeretne beszélni
veled. Egy csendes helyen.
Csak most veszem észre, hogy Denny vörös
kockás ingét viseli.
 14. fejezet

Dr. Paige Marshall hátrahajtja a fejét, vele a kis

fekete brióst a tarkóján, majd felmutat a boltíves,
vajszínű mennyezetre:
– Ott régebben angyalok voltak. Állítólag káprázatos
látványt nyújtottak a kék szárnyaikkal és az arany
glóriákkal.
A vénasszony vezetett be a Szent Antal kápolnájába,
ami a zárda megszűnése óta kong az ürességtől. Egyik
fala egyetlen hatalmas mozaikablak az arany százféle
árnyalatával. A másik falat hatalmas faragott feszület
díszíti. A kettő között ott áll Paige Marshall, fehér
orvosi köpenyben, aranyfényben, haján a kis fekete
brióssal. Felnéz rám fekete keretes szemüvege mögül.
Az egész nő csupa aranyfény és éj sötét.
– A második vatikáni zsinat értelmében –
magyarázza – átfestették a templomi freskókat. Az
angyalokat és szenteket. Kiirtották a szobrokat.
Felszámolták a hit összes felséges misztériumát.
Minden eltűnt.
 Rám néz.
A vénasszony köddé vált. Mögöttem halk kattanással
bezárul a templomajtó.
– Szánalmas, mennyire nem tudunk együtt élni a
talányainkkal – sóhajt Paige. – Ha nincs valamire
magyarázatunk, inkább elutasítjuk.
– Megtaláltam a módját, hogyan menthetnénk meg
az édesanyját – folytatja rövid szünet után. – De lehet,
hogy önnek nem fog tetszeni.
Paige Marshall elkezdi kigombolni munkaköpenyét,
alatta egyre több látszik csupasz bőréből.
– Előfordulhat, hogy kifejezetten visszataszítónak
találja az ötletet.
Szétnyitja a köpenyt.
Alatta anyaszült meztelen. Csupasz bőre egész
testén olyan sápadtfehér, akár hajszálai tövénél. Ott
áll pőrén, tejfehéren, alig négy lépés távolságban.
Kézzelfoghatóan. Hátralöki válláról a köpenyt, lágy
hullámait már csupán könyöke tartja a testén. Alkarja
a ruhaujjakba rejtve.
Feltárulnak azok a szűk, bolyhos árnyak, ahová
mindennél jobban vágyakozunk.
– Csupán ez a keskeny ösvény vezethet a
megoldáshoz – bólint felém.
Majd odalép hozzám. Szemüvege még mindig rajta,
akárcsak aranysárgának látszó fehér kórházi
klumpája.
Igazam volt a fülével kapcsolatban: a hasonlóság
lenyűgöző. Ez is egy nyílás, amit képtelen összezárni.
Eldugott, finom bőrredők közt, selymes szőrzettel
szegélyezve.
– Ha szereti az édesanyját – mondja Paige –, ha
szeretné, hogy éljen, meg kell tennie velem.
Most?
– Nem is lehetne jobbkor – feleli. – Olyan vastag a
nyálkahártyám, hogy megállna benne a kiskanál.
 Itt?
– Máshol nem találkozhatunk.
Gyűrűsujja olyan csupasz, akár az egész teste. –
Férjnél van? – kérdezem.
– Miért, az gondot jelentene? — kérdez vissza.
Csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy
végigsimíthassam csípője csodás ívét. Karnyújtásnyira
két formás melle, csúcsán sötét, kerek bimbókkal. Egy
mozdulattal megérinthetném a combjai közt parázsló
máglyát.
– Nem, semmit az égvilágon – felelem gyorsan.
Kezei összetalálkoznak legfelső gombomon, majd a
következőn, a következőn. Szétnyitja ingemet és a
vállamról a földre löki.
– Gondoltam nem árt, ha tudja – hebegek –, mivel ön
orvos, meg minden. Szóval épp gyógyulófélben lévő
szexmániás vagyok, ha minden igaz.
Kikapcsolja az övemet, és azt mondja:
– Akkor csak tegyen mindent úgy, mint máskor. Illata
nem rózsa, nem citrom, sem fenyő, nem hasonlít
semmire, még a bőrére sem.
Egyszerűen csak nedves illata van.
– Azt hiszem, nem értett meg – folytatom. – Már
majdnem két napja megtartóztattam magam.
Melegnek és ragyogónak látom az aranyló fényben.
Mégis úgy érzem, ha megcsókolnám, olyan lenne,
mintha fagyos fémhez ragadnának az ajkaim. Hogy
lassítsak a tempón, rákos daganatokra gondolok.
Fertőző bőrbetegségek ótvarára. Szaruhártyafekélyre.
Arcomat a füléhez húzza, és azt súgja:
– Nemes elhatározás. De mi lenne, ha csak holnap
kezdené el a gyógyulását...
Letolja derekamról a nadrágot, és kér:
– Szeretném, ha belém helyezné a bizalmát. Azzal
körém fonja hűvös karjait.
 15. fejezet

Ha valaha megfordulsz egy luxushotelben és

megszólal a Kék Duna keringő, menekülj. Ne
gondolkozz. Rohanj.
Manapság már semmi sem az, aminek látszik.
Ha kórházban jársz és a hangosbemondón Láng
nővért hívják valamelyik osztályra, nagy ívben
kerüld el. Ha Feuer doktort keresik, távolról sem
orvosra van szükségük.
A hotelekben a keringők azt jelentik, azonnal
evakuálni kell az épületet.
Legtöbb kórházban Láng nővér neve tűzesetet
takar. Dr. Feuer neve beszédesebb, mint hinnéd. Dr.
Green az öngyilkosság kódneve. Dr. Blue azt jelenti,
valakinek leállt a légzése.
Ilyesmikkel tömte Anyu az idióta kiskölyök fejét a
kocsiban. Ennyire nem volt ki az összes kereke.
Egyik nap a kölyök ül az osztályteremben, amikor
az iskolatitkár belép és közli vele, hogy a fogorvosa
lemondta a mai kezelését. Egy perccel később
jelentkezik, kiké-redzkedik a mosdóba. Nem volt
semmiféle kezelés. Valóban kapott egy
telefonhívást, de nem a fogorvostól. Az üzenet titkos
jelszó. A büfé mögött kisétált az oldalbejáraton, ott
várta Anyu egy aranysárga szedánban.
Ez volt a második alkalom, amikor Anyu
elszöktette.
Letekerte az ablakot, és megkérdezte:
– Tudod, hogy Anyut ezúttal miért csukták le?
– Mert összecserélted a hajfestékeket?
Lásd még: szándékos károkozás.
Lásd még: rongálás.
Kinyitotta a kiskölyöknek az ajtót, és beszélni
kezdett. Napokig abba sem hagyta.
Ha egy Hard Rock Caféban azt hallod a
hangszórókból, hogy „Elvis elhagyta az épületet” –
mesélte –, nincs semmi gond, a pincéreket várják a
konyhába, hogy közöljék velük, mi fogyott el az
aznapi étlapról.
Az emberek ilyesmikkel tömik a fejedet, ha nem
akarják elmondani az igazságot.
A Broadway-n az „Elvis elhagyta az épületet”
mondat tűzriadót jelent.
Ha egy hipermarketben Mr. Casht kérik a
kasszához, fegyveres biztonsági őrt értenek alatta.
Ha fuvardíjszámlát kérnek a csemegepulthoz, bolti
szarkát fogtak. Egyes üzletekben női nevekkel
kódolnak. „Sheila jöjjön a bejárathoz” azt jelenti,
egy tolvaj készül távozni a boltból. Mr. Cash, Sheila
és Láng nővér mindig rossz hírek hozói.
Anyu leállította a motort, jobb kezével
megszorította a kormányt, fent „tizenkét óránál”,
bal kezével csettintett egyet a kiskölyöknek, hogy
ismételje el, amit hallott. Belül az orrlyukában
alvadt vér sötétlett. Összegyűrt papír zsebkendők
szerteszét a padlón, beléjük száradt vérrel.
 Műszerfalra tüsszentett apró rubincseppek. Vörös
pöttyök a szélvédőn.
– Az iskolában semmi fontosat nem tanulsz –
közölte Anyu. – Amit tőlem hallasz, megmentheti az
életed.
Újabb csettintés:
– Mr. Amond Silvestri? – kérdezte. – Mit teszel, ha
ezt a nevet hallod?
Egyes reptereken ez a név olyan terroristát jelez,
akinél bomba van. „Mr. Amond Silvestrit várják a D
szárnyon a tízes kapunál” azt jelenti, a terrorelhárító
egység itt találja a célpontját.
Mrs. Pamela Rank-Mensa neve ugyancsak
terroristára vonatkozik, de csupán lőfegyver van
nála.
A „Mr. Bemard Wellist várják az F szárnyon a
tizenhatos kapunál” jelentése: itt éppen valaki kést
szorít egy túsz nyakához.
Anyu behúzta a kéziféket és megint csettintett.
– Gyerünk, kapásból: Miss Terrilyn Mayfield?
– Ideggáz? – találgatott a kölyök. Anyu megrázta a
fejét.
– Ne mondd meg – próbálkozott tovább. – Veszett
kutya?
Anyu megrázta a fejét.
A szedán körül színes mozaikképbe sűrűsödött a
járműforgalom. Helikopterek gyűltek az autópálya
fölé. A kölyök halántékán dobolt, és újat tippelt:
– Lángszóró?
– Erőltesd már meg magad – felelte Anyu. – Kérsz
segítséget?
– Drogcsempész? – Nem. – Rendben, kérek.
Mire Anyu:
– Gondolj a tehenekre és lovakra...
– Anthrax! – kiáltotta boldogan a kis idióta, és
öklével a homlokára csapott. – Lépfene! Anthrax.
Anthrax... Hogy mehetett ki máris a fejemből!
Szabad kezével Anyu összekócolta a kiskölyök
haját, és azt mondta:
– Nagyon ügyes vagy. Még így is minden
másodikra emlékeztél: gondolj bele, hány embert
túlélsz majd ezzel a tudással.
Anyu mindenütt rátalált a legnagyobb forgalomra.
Hallgatta az útjelentésekben, mit jobb elkerülni,
aztán kerített magának egy közlekedési dugót. Egy
torlódást. Forgalmi akadályt. Kereste az
autótüzeket, a lezárt sorompókat. Nem szívesen
vezetett gyorsan, de szeretett elfoglaltnak látszani.
Egy megrekedt kocsisorban nem tehetett semmit és
nem tehetett róla. Csapdába szorult. Rejtve volt és
biztonságban.
– Most kapsz egy könnyűt – mondta Anyu,
behunyta szemét, elmosolyodott, majd hirtelen a
kölyökre nézett. – Mit jelent valamennyi üzletben,
ha „az ötös kasszánál kifogytak a húszcentesekből”?
Mindketten ugyanazt a ruhát viselték, amit a
szöktetés napján. Esténként, amikor a soros
motelben a kiskölyök bemászott az ágyba, Anyu
csettintett az ujjával, ő pedig egyenként kiadogatta
neki a nadrágját, ingét, zokniját és alsóneműjét a
takaró alól. Amikor reggel visszakapta őket,
előfordult, hogy ki voltak mosva.
Amikor a pénztáros húszcenteseket kér, felelte a
kölyök, azt üzeni, csinos nő áll a sorában, akit
mindenkinek látnia kell.
– Nos, ennél valamivel többet jelent – mondta
Anyu –, de helyes a válasz.
Anyu néha álomba merült a kocsiajtónak dőlve, és
a kocsik lassan elfogytak körülöttük. Ha járt a
motor, a műszerfalon sosem látott vörös fények
gyulladtak ki, olyan vészhelyzetekről tudósítva,
amelyekről a kiskölyöknek fogalma sem volt.
Ilyenkor néha füst tört fel a motorháztető alól, és a
kocsi lefulladt. Mögéjük szorult autók dudáltak
dühösen. Majd a rádióban beszámoltak egy újabb
dugóról, ahol egy középső sávban lerobbant autó
feltartja a forgalmat a körgyűrűn.
Emberek dudáltak mindenfelől, benéztek rájuk az
ablakon, a rádió róluk beszélt, a kis hülye pedig arra
a következésre jutott, hogy lám, híresek.
Egyfolytában integetett a kocsiból, amíg Anyu fel
nem riadt a hangzavarra. Visszagondolt a hájas
Tarzanra, a majomra és a sült gesztenyékre. Arra az
üdvözült mosolyra. Arra, hogy a megaláztatás csak
akkor megaláztatás, ha a szenvedést választjuk.
Így hát a kiskölyök belemosolygott az indulattól
eltorzult, fényes arcokba. Csókokat dobált.
Aztán egy kamion rájuk dudált, és Anyu felriadt.
Egy pillanattal később megszokott, nyugodt
mozdulatával kisimította arcából hajfürtjeit, fehér
műanyag tubust nyomott orrlyukához, és nagy
levegőt vett. Eltelt egy hosszú perc, azután kivette
orrából a tubust, előbb a mellette ülő kiskölyökre
sandított, majd a villogó vörös kijelzőkre a
műszerfalon.
A tubus kisebb volt, mint Anyu szájrúzsa, egyik
oldalán apró lyuk, belsejében valami büdös massza.
Minden szippantás után véres lett a teteje.
– Hányadikos vagy most? – kérdezte Anyu. – Elsős?
Másodikos?
Ötödikes, felelte a kölyök.
– És hány kiló ebben a korban az agyad? Másfél?
Kettő?
Színötös tanuló az iskolában.
– Akkor most mennyi idős is vagy? Hétéves?
Tíz lesz.
– Na akkor, okostojás, mindent felejts el
nyugodtan, amit azok a drágalátos nevelőszüleid
mondtak – dőlt hátra Anyu. – Fogalmuk sem lehet
arról, mi fontos igazán.
Elrepült felettük egy helikopter, a kiskölyök
előrehajolt, és a szélvédő kékre színezett szegélyén
keresztül utána nézett.
A rádióban ezalatt egy arany Plymouth szedánról
beszéltek, ami eltorlaszolja a középső sávot a déli
körgyűrűn. Az autó feltehetőleg túlhevült.
– Francba a történelemmel. Ezek a kitalált nevek
sokkal fontosabbak lesznek az életedben – mondta
Anyu.
Miss Pepper Haviland más néven az ebola vírus.
Mr. Turner Anderson fedőnév arra, ha valaki
elhányta magát.
A rádió szerint az autómentők már útnak indultak,
hogy elhárítsák a forgalmi akadályt.
– Felejtsd el, amit a matematika- meg
környezetismeret-órán tanítanak – javasolta Anyu. –
Áruld el nekem, mit érsz azzal, hogy gyököt vonsz
egy háromszögből, miközben egy terrorista
gépfegyvert nyom a fejedhez? Az égvilágon semmit!
Tőlem majd megkapod a megfelelő oktatást.
Autók kerülték meg szedánjukat, majd
szélsebesen elszáguldottak a lehető legmesszebb
tőlük.
– Csak azt tanítják meg neked, amiről úgy
gondolják, nyugodtan elmondhatják – mondta Anyu.
– Szeretném, ha ennél többet tudnál.
– Például mit? – kérdezte a kiskölyök.
– Például azt, hogy amikor életed hátralévő
részére gondolsz – mondta Anyu –, mindig csak
néhány évet jósolj magadnak.
Aztán még hozzátette:
– Harmincéves korára az ember önmaga
legnagyobb ellensége.
Végül azt is mondta:
 – A felvilágosodásnak vége. Amiben most élünk, az
a homályosodás kora.
A rádió szerint értesítették a rendőrséget a
lerobbant járműről.
Anyu felhangosította, és dühösen azt kiabálta:
– A rohadt életbe... mondd, hogy nem rólunk
beszél!
– Azt mondta, egy aranyszínű Plymouth – felelte a
kölyök. – A mi autónk.
– Ebből is látszik, hogy nem tudsz te semmit –
sóhajtott Anyu, kiszállt a kocsiból, majd rászólt a
kiskölyökre, hogy másszon ki utána. Egy ideig
figyelte a mellettük semmibe tűnő autókat, majd
annyit mondott:
– Ez nem a mi autónk.
A rádió azt üvöltötte, hogy az utasok állítólag az
imént elhagyták a járművet.
Anyu a kiskölyök keze után nyúlt.
– Én nem vagyok az anyád — mondta. – Messze
nem.
Körmei alá alvadt vér száradt.
A rádió utánuk kiabált: az aranyszínű Plymouth
vezetője és egy kisgyerek életveszélyes kísérletet
tesz arra, hogy a forgalom közepén átvágjon a
négysávos autópályán.
– Mindig úgy számoltam, hogy körülbelül harminc
nap boldogság áll rendelkezésünkre az életben –
mondta Anyu. – Azután lejár a hitelkeretünk.
– Harminc nap, ha el nem kapnak előbb.
Kocsik dudáltak és kanyarogtak körülöttük. A rádió
utánuk kiabált. Helikopterek ereszkedtek föléjük.
Anyu pedig annyit mondott:
– Most pedig tegyünk úgy, mint a Kék Duna
keringőnél: fogd szorosan a kezem, és ne
gondolkozz. Csak rohanj.
 16. fejezet

A következő páciens huszonkilenc éves nő, a

combja belső felén szemölcs, ami nem fest túl
biztatóan.-Elég rosszul látszik ebben a fényben, de
nagyobb a kelleténél, aszimmetrikus és
barnáskékben játszik. Széle szabálytalan. Körülötte
kisebesedett a bőr.
Megkérdezem, szokta-e vakargatni.
Előfordult már bőrrák a családjában?
Denny mellettem ül sárga írótömbbel az ölében, és
egy dugót forgat öngyújtója lángjában, amíg a vége
feketére nem perzselődik.
– Haver, most komolyan – panaszolja. – Olyan
furán ellenséges vagy velem ma este. Becsajoztál?
Kefélés után mindig gyűlölöd az egész világot.
A páciens négykézlábra ereszkedik, térdeit
szélesre tárja. Hátrahajtott fejjel lassan mozgatni
kezdi a testét, mintha csak felfújná magát nekünk.
Izmait megfeszíti, kitolja vállait, mellét,
szeméremdombját. Bőre alatt hullámokat vet
kőkemény húsa.
A melanóma tüneteit az ABCD betűsorról lehet
legegyszerűbben megjegyezni.
Aszimmetrikus forma.
Bőr elszíneződés.
Cikcakkos szélek.
Diaméter hat milliméter felett.
Betegünk simára borotvált. Fényesre olajozott,
napbarnított, olyan sima és tökéletes, mintha nem is
nő lenne, csupán olyan hely, ahová becsúsztathatod
a hitelkártyádat. Arcunkba tolja testét, a vörös és
fekete reflektorfények kavalkádjában sokkal jobban
néz ki a valóságosnál. A vörös fény láthatatlanná
teszi a sebeket, zúzódásokat, a pörsenéseket és
egyes tetoválásokat, a narancsbőr fajtáit. A fekete
fény fehérebbé varázsolja a fogakat és a szemet.
Különös, hogy a művészetben a szépségnek
mennyivel több köze van a kerethez, mint magához
a műalkotáshoz.
A trükkös világításban még Denny is
egészségesnek látszik, fehér pólójából kilógó
csirkecsont karjaival. Jegyzettömbje sárgán ragyog.
Alsó ajkát rágcsálja, miközben a betegről munkájára
néz, majd vissza a betegre.
Miközben a lány tovább pumpálja magát a
képünkbe, megpróbálja túlkiabálni a zenét:
– Tessék?
Úgy tűnik, természetes szőke, ami komoly
kockázati tényező, ezért megkérdem tőle, nem
veszített-e mostanában túl sokat a testsúlyából.
– Haver, tudod mennyibe kerülne egy rendes
modell? – szegezi nekem Denny a kérdést anélkül,
hogy felnézne.
– El ne felejtsd odarajzolni a benőtt szőrszálakat –
felelem.
Majd megkérdezem a betegtől, nem tapasztalt-e
változást a havi ciklusában vagy az emésztésében.
Elénk térdel, feketére lakkozott körmeit két oldalt
bőrébe mélyeszti, miközben hátrahajlik, és tekintete
végigsöpör ívben meghajló testén.
— Tessék? – üvölti ismét.
A bőrrák különféle fajtái — ordítom fel a színpadra
– a leggyakoribb rákos megbetegedésnek
számítanak a huszonkilenc és harmincnégy év
közötti nők körében.
– Szeretném megtapogatni a nyirokcsomóit! –
harsogom.
Denny közbeszól:
– Nem is vagy kíváncsi rá, mit tudtam meg a
mutte-rodtól?
— Szeretném kitapintani a lépet! — üvöltözöm a
nőnek.
Denny fekete dugója villámgyorsan cikázik a
jegyzetlapon, miközben odaveti nekem:
– Ez most valami bűntudatféle nálad?
A szőke lány hátrafeszített könyékkel a hátára
gördül, mellbimbóit hüvelyk- és mutatóujja között
csavargatva. Száját hatalmasra nyitja, és kidugja
begörbített nyelvét.
— Daiquiri — mondja. – A nevem Cherry Daiquiri,
és nem érhetsz hozzám. De hol van az a szemölcs,
amiről szövegelsz?
A rutinvizsgálatok menetét legegyszerűbben a KAP
EGY DACOST kifejezésről lehet megjegyezni. Az
orvosin ezt hívják betűkódnak. A rövidítés szavai:
Kórtörténet.
Allergiák.
Panaszok.
Előzmények.
Gyógyszerezés.
Drogok.
Alkohol.
 Cigaretta.
Otthoni körülmények.
Szociális/Társadalmi helyzet.
Csak a betűkódok segítségével vészelhető át az
orvosi egyetem.
Az előző lány szintén szőke volt, de azzal az
elavult, kőkemény mellimplantátummal, amire akár
rá is könyökölhetsz. A szám egy cigaretta
rendhagyó elszívására épült, ezért megkérdeztem
tőle, nem gyötri-e mostanában hát vagy hastáji
fájdalom. Tapasztal-e étvágytalanságot, általános
rosszullétet? Ha ebből a számból él, tanácsoltam,
jobb, ha a biztonság kedvéért rendszeresen vetet
hüvelykenetet.
– Főleg ha legalább napi egy csomaggal elszív –
mondtam. – Úgy értem, alul.
A konizáció sem lenne rossz ötlet, javaslom
hangosan, vagy legalább egy méhnyakszűrés.
Négykézlábra áll, széttárt fenekével előttem köröz,
ráncos rózsaszín csapóajtaja lassított mozgásban
hullámzik, majd válla felett hátranéz és azt kérdezi:
– Mi ez a konizációs trükk? Valami új perverzió,
fiúk? – Azzal egy füstfelhőt lehel arcomba.
Na nem a szájával.
Egy kúp alakú szövetmintát metszenek ki a
méhnyakból, magyarázom.
Rögtön elsápad, még a vastag smink alatt, a
vörösfekete hangulatvilágításban is jól láthatóan.
Gyorsan összezárja combjait, a sörömbe pottyantja
a cigarettáját, és annyit mond, mielőtt továbbáll a
következő kuncsafthoz:
– Tiszta beteg vagy, ha így vagy a nőkkel.
– Minden nő újabb probléma – kiáltom utána.
Kezében a dugóval Denny felemeli a sörömet, és
annyit mond:
– Haver, inkább pocsékba, mint kárba. Azzal az
egészet belezúdítja saját poharába, csak a csikk
marad az alján. – Anyád egy csomót dumált valami
dr. Marshall-ról, állítólag a pasas megígérte neki,
hogy megfiatalítja. De csak akkor, ha te is segítesz.
– Nem pasas. Paige Marshall doktornő.
Újabb páciens lép a színpadra, egy fürtös barna,
kora huszonöt körül, krónikus fólsavhiány tüneteit
mutatja, nyelve lángvörös és olyan, mintha
mázréteg fedné, hastájon enyhén puffadt, tekintete
üveges. Megkérdezem tőle, meghallgathatom-e a
szívét. Nincs-e ritmuszavara vagy heves
szívdobogása. Nem érzett mostanában hányingert,
nem szenved hasmenéstől?
– Haver? – kérdi Denny.
A fájdalommal kapcsolatos kérdéssor röviden IKER
EKE: Időtartam, Karakter, Elhelyezkedés,
Rohamszerűség, Enyhülés, Kiterjedés, Egyéb
tünetek.
– Haver? – szólongat Denny.
Az anyáról magzatra öröklődő betegségek
összefoglaló neve KACAT: Kanyaró, AIDS,
Cytomegalovirus, Altesti fertőzések, Toxoplazmózis.
Könnyen megjegyezhető arról a sok kacatról, ami
anyánktól marad ránk.
Nézd meg az anyát, vedd el a fiát.
Denny csettint egyet az arcom előtt:
– Mi ütött beléd? Valami baj van?
Csupán az igazság. Ilyen világban élünk. Én csak
tudom, elvégre felvételiztem az Orvostudományi
Karra. Elég hosszú ideig tanultam orvosnak a Dél-
Kaliforniai Egyetemen, hogy tudjam, egy szemölcs
sohasem csak egy szemölcs. Hogy egy hétköznapi
fejfájás utalhat tumorra, ami látási zavarral,
bénulással, hányással járhat, eredményezhet
agyvérzést, alvászavart, halált.
Egy apró izomrángás utalhat veszettségre, ami
jelenthet görcsöket, szomjúságot, idegzavart,
nyáladzást, követhetik rohamok, kóma, halál. Az
akné jelezhet petefészekcisztát. A fáradtság
tuberkulózist. A véres szemek meningitiszt. Az
álmosság a tífusz első jele. Azok a nyári napokon a
szemünk előtt elúszó színes foltok előjelei lehetnek
a retina leválásának. A megvakulásnak.
– Nézd csak a körmeit – mutatom Dennynek. –
Lehet, hogy tüdőrákos a csaj.
Ha zavartságot érzel, nem kizárt, hogy súlyos
veseproblémák elé nézel.
Mindez vizsgaanyag másodév végén,
diagnózistanból. Elég egyszer megtanulnod, nincs
visszaút.
A tudatlanság tényleg áldás.
Egy zúzódás utalhat májcirrózisra. A böfögések
jelezhetnek vastagbélrákot, nyelőcsőtumort vagy
legalábbis egyszerű gyomorfekélyt.
A lágy szellők pikkelyes övsömörről susognak
füledbe.
A madárkák heveny hisztoplazmózisról
csicseregnek az ágakon.
Bármikor meglátsz egy meztelen testet,
tulajdonosa azonnal pácienssé válik. Lehet egy
sztriptíztáncosnőnek ragyogó tiszta szeme és
kemény, barna mellbimbója, ha rossz a lehelete,
azonnal leukémiára gyanakszol. Lehet sötét, sűrű,
fenékig érő hajkoronája, ha többször megvakarja,
máris sejthető, hogy Hodgkin-kórban szenved.
Denny egymás után tölti meg az oldalakat akt-
tanulmányokkal, gyönyörű mosolygó nőkkel, karcsú
lányokkal, akik csókokat dobálnak, lehajtott fejű
szépségekkel, akik fürtjeik alól csábosan felnéznek
rá.
– Ha elveszíted az ízlelésedet – mondom neki –,
közel a szájrák.
 Denny tekintete ide-oda siklik az új táncosnő és
vázlata között, majd anélkül, hogy rám pillantana,
ennyit mond:
– Haver, neked már régóta az van.
Hiába halna meg anyám, akkor sem valószínű,
hogy visszamennék az egyetemre, mielőtt
érvényüket vesztik a tanegységeim. Így is jóval
többet tudok a kelleténél.
Miután már megtanultad, mi minden tönkremehet,
az élet élvezetét átveszi a várakozás a halálra. A
rákra. A szenilitásra. Elég egy pillantás a tükörbe, és
rögtön vörös kiütések után kutatsz arcodon, ami
jelezhet övsömört.
Lásd még: bélféreg.
Lásd még: rühösség.
Lásd még: Lyme-kór, agyhártyagyulladás, reuma,
szifilisz.
A következő beteg ismét csak szőke, karcsú, tán
vékonyabb is a kelleténél. Valószínűleg
gerincdaganat. Ha ráadásul gyakran fáj a feje, láza
van és gyulladt a torka, borítékolható a polió.
– Csinálj így – kiált fel Denny, és kezével eltakarja
szemüvegét.
A beteg engedelmeskedik.
– Csodás! – Denny keze szánkázik a papíron. – Mi
lenne, ha kicsit kinyitnád a szád?
Úgy tesz.
– Haver – áradozik Denny –, a modellek a
szakkörben fele ennyire sem dögösek.
Nekem csak annyi jön le az egészből, hogy a lány
csapnivaló táncos, és ezek a mozgáskoordinációs
zavarok hétszentség, hogy laterális agy-
érelmeszesedés eredményei.
Lásd még: Lou Gehrig-kór.
Lásd még: paralízis.
Lásd még: légzészavarok.
 Lásd még: görcsök, fáradtság, sírógörcs.
Lásd még: halál.
Denny tenyere élével elmaszatolja a sötét
vonalakat, árnyékokat, mélységet adva az
idomoknak. A jegyzetlapon megelevenedik a
táncosnő, kezei arca előtt, ajkai finoman szétnyílva,
a művész gyors mozdulatokkal tovább tökéletesíti,
szemei újabb részletek után kutatnak, köldök
születik, csípő domborul. Csak az a baj, hogy Denny
rajzai sokkal szebbek a valóságnál: a löttyedt
combok kőkeményen feszülnek, a zavaros szemek
alól eltűnnek a táskák, finom kontúrt kapnak, tiszta
fény költözik beléjük.
– Maradt még készpénz nálad, haver? – kérdezi
Denny. – Nem lenne jó, ha máris továbbállna.
Sajnos egy fillérem sem maradt, a lány máris egy
pasassal arrébb vonul a színpadon.
– Na mutasd, Picasso – nyúlok a rajzért.
Denny megvakarja az arcát, szeme alatt nagy
koromfolt marad. Oldalra fordítja a tömböt, feltűnik
a meztelen nő, karcsú testén acélsodronyokból az
izomzat, mintha sohasem árthatna neki a gravitáció,
az ibolyántúli sugárzás, a rossz táplálkozás.
Tükörsima, de porhanyós. Feszesen fesztelen. Maga
a teljes fizikai önellentmondás.
– Haver, sokkal fiatalabbnak rajzoltad.
A következő beteg ismét Cherry Daiquiri, ezúttal
azonban az öltözőben hagyta mosolyát, egyik oldalt
mélyen beszívja az arcát, és nekem szegezi a
kérdést:
– Az a szemölcs a combomon biztosan rák? Nekem
gőzöm sincs ezekről, de figyelj, mennyire kell
beszarnom?
Rá se pillantok, csak felemelem mutatóujjamat,
ami a világ minden nyelvén ugyanazt jelenti: Kérem
várjon, a doktor úr azonnal megnézi.
 – A bokái képtelenül vékonyak – mondom
Dennynek —, a segge pedig öt számmal nagyobb,
mint ezen a képen.
A rajztömb fölé hajolok, majd a színpadra nézek,
egyenesen az előző betegre.
– A térde is csupa dudor – mutatok rá.
A táncosnő rosszindulatúan rám mered.
Denny tovább firkál, felnagyítja a szempárt,
lekerekíti a vállakat. Mindent rosszul csinál.
– Haver, te aztán nem vagy egy nagy művész –
legyintek. – Most komolyan: te ezt látod?
– Mielőtt az egész világot elkezded fikázni, fel
kellene hívnod a pártfogódat – feleli Denny. – És ha
netán még érdekel, anyád azt mondta, nem ártana
megnézned a memóriáját...
Közelebb hajolok az előttem kuporgó Cherryhez:
– Ha komolyan meg szeretné menteni az életét,
minél előbb beszélnünk kell négyszemközt.
– A memoárját, nem a memóriáját – helyesbít
Denny. – Mindent megírt részletesen egy
naplófélében, memoárnak mondta, abból
megtudhatod, hogy honnan jöttél.
Cherry ezalatt átveti lábait a korláton, és elkezd
lemászni a színpadról.
Mi van abban a memoárban, kérdezem Dennyt.
Miközben tovább firkálgatja agyszüleményeit, csak
ennyit válaszol:
– Memoár, persze, napló. Megírta benne, hogy ki
az igazi apád.
 17. fejezet

A Szent Antal recepciósa tenyere mögé rejti

hatalmas ásítását, kérdezem tőle, nem akar-e
meginni valahol egy csésze kávét, rám sandít a
szeme sarkából és annyit mond:
– Magával biztos nem.
Esküszöm, nem próbálom felszedni. Majd vigyázok
az asztalára, amíg elugrik valahová egy feketére.
Nem akarok ismerkedni.
De tényleg.
– Fáradtak a szemei – sajnálkozom.
Egész nap csak annyi a dolga, hogy bejelenti azt a
néhány látogatót. Figyeli monitorján a szanatórium
összes folyosóját, a társalgót, az ebédlőt, a kertet.
Tíz másodpercenként vált a kép, minden csatorna
szemcsés és fekete-fehér. Egyik pillanatban még a
kihalt ebédlőt látni, az asztalra pakolt székek
krómacél lábai a levegőbe merednek. Rá tíz
másodperccel már a hosszú főfolyosó látszik, egyik
padján valami ottfelejtett szerencsétlennel.
 Aztán az egyik hangyás, fekete-fehér adásban tíz
másodpercre feltűnik dr. Paige Marshall, amint egy
kerekes székben végigtolja anyámat az egyik
keresztfolyosón.
– Egy percre elugrom – szólal meg a recepciós.
A monitor mellett öreg hangszóró pihen. Kopott
bársonykárpitja régi típusú kihangosítót rejt, oldalán
számtárcsával. Minden szám a Szent Antal egy-egy
helyisége. Mögötte egy hosszú mikrofon, a
bejelentésekhez. Elég egy számra állítani a tárcsát,
és máris belehallgathatunk bármelyik szoba
életébe.
Pár pillanatra felhangzik anyám harsány
monológja a folyosóról:
– Egész életemet az határozta meg, ami ellen
harcoltam...
A recepciós a kilencesre állítja a tárcsát, az
előteret megtölti egy spanyol rádióadás és az
egymáshoz ütődő serpenyők hangja a konyhából,
ahol a kávé készül.
– Nem kell sietnie – biztatom a lányt. – Ne higgyen
annak a néhány megkeseredett vénembernek, nem
vagyok szörnyeteg.
Hiába minden kedvesség, a recepciós a fiókjába
zárja kézitáskáját, mielőtt elindul.
– Nem tart tovább pár percnél, rendben?
Rendben.
Már el is tűnt a biztonsági kapu mögött, én pedig
azonnal az asztalánál termek. Nyomon követem a
monitoron a kertet, a társalgót, a folyosókat, tíz
másodpercenként váltogatva. Keresem Paige
Marshallt. Bal kézzel számról számra tekerem a
tárcsát, és várom, hogy meghalljam a hangját.
Várom, hogy feltűnjön anyám. Feketén-fehéren,
szinte élőben.
Paige Marshall és az a gyönyörű bőre.
 Újabb kérdés a szexmániás kérdőívhez:
Kivágja-e Ön a nadrágzsebét, hogy nyilvános
helyen önkielégíthessen?
A társalgóban néhány szürke képdarabka pihen
arccal lefelé a kirakósban.
A hangszóróból csak a rádiózörej szól. A fehér zaj.
Tíz másodpercre feltűnik a szakköri szoba egy
csapat vénasszonnyal az asztal körül.
Öreglányokkal, akiknek elrontottam a kocsiját,
tönkretettem az életét. Saját bevallásom szerint.
Feltekerem a hangerőt, és a hangszóró szövetéhez
szorítom a fülem. Fogalmam sincs, melyik szám
mihez tartozik, egyenként ugrálok végig rajtuk,
feszülten hallgatózom.
Jobb kezem bedugva hajdani nadrágzsebem
helyére.
A hármas számon valaki hangosan zokog, bárhol is
van az. Az ötösön káromkodás. A nyolcason valaki
imádkozik, akárhol is legyen az. Jön a kilences,
megint a konyha, a spanyol zene.
A monitor előbb a könyvtárat mutatja, majd egy
folyosót, aztán engem szemcsés monokrómban,
amint a recepciós pulthoz kuporodva egy monitorra
meredek. Engem, egyik kézzel a tárcsát
markolászva. Másikkal könyékig térdnadrágomban
valami egész mást. Figyelem a képernyőt. A
mennyezeti kamera engem figyel.
Engem, amint Paige Marshallt figyelem.
Fülelek. Keresem, hol lehet.
A „kukkoló” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
A monitoron egyik vénasszony tűnik fel a másik
után. Majd tíz másodpercre ismét felbukkan Paige,
anyámat tolja az egyik folyosón. Dr. Paige Marshall.
Addig tekerem a tárcsát, míg rá nem találok az
odaillő hangra.
 – Igen – mondja anyám –, mindig valami ellen
küzdöttem, de egyre inkább érzem, hogy sajnos
egyszer sem valami mellett.
A képernyőn feltűnik a kert, öregek görnyednek
járókeretükre. Bokáig gázolnak a sóderben.
– Persze semmibe sem kerül kritizálni, elítélni,
kifogásolni mindent, de mit érek vele? – anyám
narrátorhangja végigkíséri a biztonsági kamerák
felvételeit.
A képernyőn az ebédlő, üresen.
A képernyőn a kert, egyre több öregemberrel.
Akár egy különösen nyomasztó weboldal.
HalálCam.
Valami fekete-fehér dokumentumfilm.
– Elégedetlenkedni nem ugyanaz, mint valami újat
létrehozni – folytatja anyám a képen kívül. –
Háborogni egyszerűbb, mint építeni. Leszólni
valamit könnyebb, mint jobbra cserélni... – lassan
elhalkul.
A képernyőn a társalgó, szürke kis nő, arccal a
kirakósban.
Tovább forgatom a tárcsát, folytatom a kutatást. A
hetesen visszakúszik anyám hangja:
– Az én nemzedékem beérte azzal, hogy
nevetségessé tett mindent, de nem tette jobbá a
világot. Túl sok időt pazaroltunk arra, hogy mások
eredményei felett ítélkezzünk, így szinte semmilyen
eredményt nem tudtunk felmutatni... A lázadás
egyfajta rejtőzés volt. A bírálat egyfajta látszólagos
közreműködés.
A narrátorhang folytatja:
– Csak első pillantásra tűnt úgy, véghez vittünk
valamit. .. Magam részéről semmivel sem
gyarapítottam a világot.
Tíz röpke másodpercre feltűnik a képernyőn Paige
és anyám, éppen a szakköri szoba előtt járnak. A
hangszóróból kiszűrődik a doktornő hangja,
recsegve és távolról:
– És mi van a fiával?
Orrom a monitorhoz nyomódik.
A képernyőn ekkor ismét magamat látom, fülem a
hangszórón, bal kezem hevesen mozog a
nadrágszáramban. Paige narrátorhangja megismétli:
– Mi van Victorral?
Hajszál választ el az elélvezéstől.
– Victor? – kérdi anyám. – Neki is megvan a saját
menekülési módja.
Azután rekedten felnevet:
– A szülőség a tömegek ópiuma!
Ekkor a monitoron feltűnik a recepciós kisasszony,
mögöttem áll egy csésze kávéval a kezében.
 18. fejezet

A következő látogatásomkor anyám még

soványabb, noha ez szinte már lehetetlen. A nyaka
olyan vékony, akár a csuklóm, sárgás bőre
horpadtan tapad a torkára. Arca már semmit sem
rejt a koponyájából. Oldalra fordítja a fejét, hogy
lásson, amikor belépek, szeme sarkába szürkés
váladék száradt.
Takarója petyhüdten lóg csípőcsontjai körül, ágya
domborzati térképén a másik tereptárgy két aszott
térde.
Szörnyűséges ág-karjai egyikét átdugja az ágy
rácsai közt, a felém nyúló borzalom vékony, akár
egy csirkeláb. Nagyot nyel. Állkapcsa már alig
mozdul, ajkain nyálhártya, erőlködve nyögi ki
szavait:
– Morty, esküszöm, nem stricheltem. – Kezei
ökölbe szorulnak, megrázza őket az ég felé. –
Meggyőződéses feministának tartom magam. Nem
lehet szó prostitúcióról, ha egyszer a nők már régen
nem élnek.
Ezúttal hoztam egy csokor virágot és egy
üdvözlőlapot. Egyenesen a munkából jöttem,
mellényben és bricseszben feszítek. Csatos cipőm
és vézna lábszáramra tapadt térdharisnyám sárral
fröcskölve.
– Morty, ezt az ügyet peren kívül kell elintéznie –
sóhajtja anyám, azzal visszadől párnáira.
Csordogáló nyála halványkékre színezte a fehér
pamuthuzatot arcánál.
Egy „jobbulást” kártya ide kevés lesz. A levegőbe
markol, és kérlelni kezd:
– Jaj, Morty, kérem, kerítse elő Victort.
A szobában ismerős szag terjeng, mint amikor
Denny szeptemberben leveti az egész nyáron zokni
nélkül hordott tornacsukáját.
Ezen egy csokor kardvirág leheletnyit sem segít.
Mellényzsebemben ott lapul a naplója. A
memoárban pedig egy kifizetetlen szanatóriumi
számla. Ágytálába tűzöm a csokrot, amíg körülnézek
egy váza után: remélem, akad valami útközben,
amit hajlandó megenni. Mondjuk akkora adag a
múltkori csokoládépudingból, amennyit csak elbírok.
Bármi, amit a szájába kanalazhatok, és rá tudom
venni, hogy lenyelje.
Olyan elkeserítően néz ki, hogy nem tudom
elviselni, ha itt vagyok, és nem tudom elviselni, ha
nem vagyok itt. Útban kifelé utánam szól:
– Vesse be minden erejét, és találja meg nekem
Victort. Rá kell vennie, hogy segítsen dr.
Marshallnak. Kérem. Segítség kell a doktornőnek,
hogy meg tudjon menteni.
Véletlenek pedig nincsenek.
Odakint a folyosón belefutok Paige Marshallba,
szemüvege az orrán, elmélyülten tanulmányoz
valamit mappájában.
 – Gondoltam, érdekli – mondja, miközben a
folyosót szegélyező korlátnak támaszkodik –, az
édesanyja negyvenegy kilóra fogyott a héten.
Mappáját a háta mögé rejti, szorosan a korláthoz
fogja mindkét kezével. Feszes testtartásától
maroknyi keblei előre merednek. Ágyékát felém
tolja. Paige Marshall végigfuttatja nyelvét alsó
fogsorán és azt kérdi:
– Hajlandó végre tenni valamit az ügy érdekében?
Életben tartó berendezések, mesterséges táplálás,
lélegeztető gép – az orvosszakmában ezeket hívják
heroikus erőfeszítéseknek.
Nem tudom, felelem.
Tovább álldogálunk, várjuk, hogy a másik tegye
meg az első lépést.
Két mosolygós vénasszony sétál el mellettünk,
egyikük rám mutat, és azt mondja:
– Nézd csak, erről a kedves fiatalemberről
meséltem. Ő fojtotta meg a kiscicámat.
Mire a másik, félregombolt kardigánjában
rátromfol:
– Na ne mondd, nekem a nővéremet verte félholtra
annak idején.
Tovább csoszognak.
– Kedves magától, hogy ilyen áldozatkész –
mondja dr. Marshall. – Segít ezeknek az embereknek
lezárni legnagyobb gondjaikat az életükben.
Olyan észbontóan néz ki, hogy minimum egy
tömegkarambolra kell gondolnom. Két frontálisan
ütköző rohammentőre. Elég egy pillantást vetni rá,
és máris egy élveboncolás részletes elképzelése
szükséges ahhoz, hogy legalább fél percig
nyeregben maradjak.
Éreznem kell nyelvemen a romlott
macskakonzervek, gyulladt fekélyek, hűtés nélkül
tárolt donorszervek ízét.
 Hát ilyen csodálatosan festett.
Bocsásson meg, de keresnem kell egy kis
pudingot.
– Az a gond, hogy van barátnője? – kérdezi Paige. –
Ez az oka?
Annak az oka, hogy pár napja nem szeretkeztünk a
templomban. Annak az oka, hogy hiába kínálkozott
fel anyaszült meztelen, csődöt mondtam. Annak az
oka, hogy elmenekültem.
Szimultán barátnőim listája ügyében kérem,
forduljon bizalommal negyedik lépcsőfokomhoz.
Lásd még: Nico.
Lásd még: Leeza.
Lásd még: Tanya.
Dr. Marshall előretolja ágyékát, és azt kérdezi:
– Tudja, hogyan halnak meg az édesanyjához
hasonló betegeink?
Éhen vesznek. Elfelejtik, hogyan kell nyelni, így
előfordul, hogy tévedésből belélegzik a
csokoládépudingot, az erőlevest. Tüdejük megtelik
romlásnak indult táplálékkal, tüdőgyulladás alakul
ki, és halált okoz.
Igen, tudom, felelem.
Talán rosszabb dolgokat is tehetünk annál, hogy
engedjük meghalni az ilyen idős embereket,
jegyzem meg.
– Itt nem egyszerűen egy idős emberről van szó –
szegezi rám átható tekintetét. – Hanem a maga
édesanyjáról.
Aki majdnem hetvenéves.
– Csak hatvankettő – helyesbít Paige. – Ha semmit
sem tesz a megmentéséért, pedig módjában állna,
az olyan, mintha gondatlanságból a halálát okozná.
– Ezzel most arra céloz – kérdezem tőle –, hogy
feküdjek le magával?
– Hallottam a maga rekord teljesítményéről
néhány itteni nővértől. Úgy sejtem, nincs ellenére
némi szabadidős szex. Vagy velem van baja? Nem
vagyok az esete, ennyi?
Hallgatunk egy ideig. Egy képesített segédápolónő
suhan el mellettünk nagy halom összegyűrt lepedőt
és nedves törülközőt tolva maga előtt. Cipőjén
gumitalp, kocsiján gumikerekek. A padló ősrégi
parafaburkolat, amelyet simára csiszolt a helyi
forgalom, némán surran végig rajta, csak az állott
vizeletszag kondenzcsíkja árulkodik ittlétéről.
– Ne értsen félre — mentegetőzöm —, nagyon
szívesen megdugnám magát. Ezer örömmel
megdöngetném.
A zöldfülű ápolónő megtorpan a folyosó végén, és
visszanéz.
– Hé, Rómeó, miért nem hagyod békén szegény dr.
Marshallt?
– Minden rendben, Miss Parks – kiált vissza Paige. –
Ez az ügy csak kettőnkre tartozik Mr. Mancinivel.
Addig bámulunk utána, amíg morogva el nem
tűnik a folyosó végén. A neve Irene, Irene Parks, és
igen, a kocsijában csináltuk tavaly ilyenkor, a
személyzeti parkolóban.
Lásd még: Caren, főnővér.
Lásd még: Jenine, helyettes ápolónő.
Akkortájt mindegyikükre úgy gondoltam, mintha
egyediek és különlegesek lennének, de ruhátlanul
teljesen felcserélhetővé váltak. Mostanra Irene
formás feneke körülbelül olyan hívogató számomra,
mint egy ceruzahegyező.
Dr. Paige Marshallnak csak ennyit mondtam:
– Fogalma sincs, milyen messze jár az igazságtól.
Annyira szeretném megdugni, hogy szinte a
számban érzem. És cseppet sem kívánom senki
halálát, csak éppen semmi kedvem ahhoz, hogy
anyám újra olyan legyen, mint rég.
 Paige Marshall nagyot sóhajt. Ajkait szoros kis
csomóba csücsöríti, és elmélyülten arcomba bámul.
Mappáját karba font kezével melléhez szorítja.
– Tehát ennek semmi köze a szexhez – vonja le a
következtetést. – Egyszerűen csak nem akarja, hogy
meggyógyuljon az édesanyja. Irtózik az erős nőktől,
s úgy véli, ha meghal az anyja, magával viszi az ön
problémáját is.
Anyám kiszól a szobájából:
– Morty, minek fizetem magát?
Paige Marshall folytatja:
– Hazudjon csak nyugodtan a betegeimnek és
oldja meg a konfliktusaikat, de magának legalább
ne hazudjon. És nekem se.
Majd azt mondja:
– Inkább látná holtan az édesanyját, mint
gyógyultan.
– Igen. Úgy értem, nem. Vagyis nem tudom.
Születésemtől kezdve inkább túsza, mint gyereke
voltam anyámnak. Társadalmi és politikai
kísérletezésének szenvedő alanya. Saját, személyes
tengerimalaca. De most a kezemben van, és nem
szökhet meg a halállal vagy holmi gyógyulással.
Nekem is kell valaki, akit megmenthetek. Akarok
valakit, aki rám szorul. Aki nem élhet nélkülem. Akár
azon az áron, hogy kripli marad, de én akarok lenni
állandó megmentője.
– Tudom, tudom, tudom, hogy milyen szörnyen
hangzik – folytatom. – De ha egyszer... Így érzek.
Itt az alkalom, hogy őszintén beszámoljak Paige
Marshallnak arról, hogyan gondolkodom.
Úgy értem, kezdek belefáradni, hogy soha sincs
igazam, csak azért, mert pasi vagyok.
Úgy értem, hányszor vághatják arcodba, hogy
elnyomó, előítéletes ellenség vagy, amíg feladod a
harcot, és tényleg az leszel. Úgy értem, a férfiak
nem születnek hímsoviniszta disznónak, valaki azzá
teszi őket, és az a valaki egyre gyakrabban nő.
Egy idő után behúzod a farkad, és inkább
elfogadod a tényt, hogy férfisoviniszta, bigott,
érzéketlen ördög vagy, a kretének kreténje. Igaza
van a nőknek. Tévedtél. Hozzászoksz a gondolathoz.
Megfelelsz az elvárásoknak.
Ha szorít a cipő, a lábadból faragsz.
Egy isten nélküli világban az anyák a
mindenhatók. Övék az utolsó felszentelt,
támadhatatlan piedesztál. Hát nem az anyaság az
utolsó mágikus csodánk? Egy csoda, ami
megtagadtatott a férfiaktól.
Lehet, hogy a férfiak örömmel lemondanak a
gyermekszülésről, a vérről és fájdalomról, de
valójában csak savanyú a szőlő. Az biztos, hogy
minden teljesítményük eltörpül emellett. Fizikai erő,
absztrakt gondolkodás, fallosz – a férfiak összes
előnye pusztán totem.
Még egy szöget sem lehet beverni a farkunkkal.
A nők természetes adottságok dolgában
születésüktől kezdve messze az élenjárnak.
Amint a férfiak is szülhetnek, majd elkezdhetünk
beszélni az egyenlő jogokról.
Ezt persze nem mondom el Paige-nek.
Inkább arról beszélek, mennyire fontos nekem,
hogy valaki őrangyala legyek.
A „bosszú” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
– Akkor mentse meg őt azzal, hogy szétkefél –
ajánlja fel dr. Marshall.
– De azt nem akarom, hogy teljesen
megmeneküljön – magyarázom. Félek, hogy
elveszítem, de ha nem teszem, talán magamat
fogom.
Anyám vörös naplója még mindig a
mellényzsebemben lapul. Még mindig nem
szereztem csokoládépudingot.
– Szóval nem akarja, hogy meghaljon, és nem
akarja, hogy ismét egészséges legyen – foglalja
össze a doktornő. – Ez kell magának?
– Sokkal inkább egy olasz fordító – felelem.
– Hogy mi?
– Tessék – rángatom elő a naplót. – Ez anyámé.
Olaszul van.
Paige kiveszi kezemből, és átpergeti a lapokat, a
füle vörösen lángol az izgatottságtól.
– Az egyetemen négy évig tanultam olaszul. Én
elolvashatom magának.
– Szeretném én kézben tartani a dolgokat —
jelentem ki. – A változatosság kedvéért most én
akarok lenni a felnőtt.
Dr. Paige Marshall még mindig a naplót lapozgatja,
miközben kijelenti:
– Szóval azért nem hagyja erőre kapni, hogy
gondoskodhasson róla. – A szemem közé néz. –
Nagyon úgy hangzik, mintha Isten szeretne lenni.
 19. fejezet

Fekete-fehér baromfihad kóvályog Dunsboro

település utcáin, deformált fejjel, fél szemmel,
szárnyatlanul. Vannak köztük lábatlan csirkék, rövid
szárnyaikkal eveznek előre az istálló sártengerében.
Vak tyúkok, nem találnak szemet. Csőr nélküli
jércék, születésüktől fogva. Fogyatékosok. Apró
csirkeagyuk azóta rántotta, hogy kibújtak a tojásból.
Az a láthatatlan határvonal tudomány és
szadizmus között nálunk láthatóvá válik.
Nem mintha az én agyam olyan sokáig húzná. Elég
ránézni anyámra.
Dr. Paige Marshall igazán vethetne egy pillantást
erre a csirke-létre. Nem mintha értene belőle.
Denny mellettem áll a sárban, farzsebéből elővesz
egy hirdetési oldalt, csinos kis négyzetbe hajtva. Ez
ám a tiltott portéka. Ha őfelsége, a Királyi
Főkormányzó meglátja nála, menten száműzik a
munkanélküliségbe. Erre ez az idióta fogja magát,
és a baromfiudvar kellős közepén, az itatóvályúnál
kezembe nyom egy újságoldalt.
Eltekintve az apróhirdetésektől, mindketten olyan
hitelesek vagyunk, hogy a rajtunk lévő ruhákat még
ki sem mosták ebben az évszázadban.
A látogatók szorgosan fényképeznek, hogy aztán
hazavigyenek belőlünk egy darabkát szuvenírnek.
Videokamerákat szegeznek ránk, hogy saját
nyaralásuk csapdájába ejtsenek. Lekapnak minket,
lekapják a nyomorék csirkéket. Mindenki azon fárad,
hogy a jelen minden percét megörökítse a
halhatatlanságnak. Konzerválja a pillanatot.
A marhaistállóból kihallatszik, ahogy valaki mélyet
szív egy spangliból. Lelki szemeim előtt látom,
ahogy néhány balfasz szótlanul körbeáll, és
próbálják visszatartani lélegzetüket. Egy lány
elkrákogja magát. Ursula, a fejőnő. Olyan sűrű füst
van odabent a fűtől, hogy még egy tehén is
felköhög.
Az erre a napszakra kijelölt munkánk a száraz
marhalepények begyűjtése, egyszóval kitrágyázunk,
Denny oldalba bök:
– Olvasd már el haver, amelyiket bekarikáztam.
Széthajtogatja az oldalt. – Ezt itt.
Középtájt vörössel kiemelt rövid hirdetés. Pár
lépésre a fejőnőtől. A turistáktól. Kábé egymilliárd
módon bukhatunk le. Komolyan mondom, Denny
akár a homlokára is tűzhetné.
A papír még meleg cimborám alfelétől, próbálom
visz-szaadni neki:
– Ne most, haver...
Denny azt mondja: – Ezer bocsánat, nem
akartalak, izé, téged is belesodorni, ha akarod, fel is
olvashatom.
Kisiskolások csapata szabadul ránk, nekik még
nagy élmény nézni, hogyan ülnek tojásaikon a
kotlósok egy tyúkszaros baromfiólban. Az már igaz,
hogy a rendes csirkék messze nem olyan érdekesek,
mint egy félszemű vagy egy nyaktalan vagy egy
elsatnyult lábú, ezért a kiskölykök minden egyes
tojást jól megráznak, mielőtt visszatennék.
És akkor mi van, ha nyomorék, agyhalott csibék
kelnek ki belőlük? Mindent az oktatásért.
Az igazán mázlisták halva születnek.
Kíváncsiságból vagy kíméletlenségből, nem is
tudom, de dr. Marshall-lal hosszasan elsétálgatnánk
itt.
Fellapátolok egy halom tehénlepényt, vigyázva,
nehogy kettétörjenek, mert akkor nedves
belsejükből feltör a szarszag. Könyékig trágyásan
kétszer is meggondolom a körömrágást.
Denny hangosan olvasni kezd mellettem:
– Huszonhárom éves, nehezen beilleszkedő, de
szobatiszta, önfertőző férfi gyógyulófélben,
minimálkeresettel új otthont keres. – A végén egy
telefonszám. Denny száma.
– Ezt a szüleim adták fel, haver, a mi
telefonszámunk áll itt – közli velem. – Ez olyan
célzásféleség.
Előző este találta a takarójára tűzve.
– Az én nevemben írták.
Igen, mondom neki, vágom a dolgot. Egy szálkás
nyelű lapáttal hányom a szart vég nélkül valami
fonott izébe. Egy olyan kosárszerűbe.
Esetleg hozzád költözhetnék, szegezi nekem a
kérdést.
– Persze csak ha minden kötél szakad. Úgy értem,
legvégső esetben mennék hozzád.
Azért, hogy ne legyen terhemre vagy mert
őrültség lenne velem lakni, már meg sem kérdezem.
Denny leheletén érzem a sajtos chipset. Újabb
szennyfolt a történelmi hitelességen. Vonzza a bajt.
Ursula, a fejőnő kijön az istállóból, teljesen betépve
ránk néz, szeme két véres pocsolya.
– Ha lenne egy lány, aki tetszik – kérdezem Dennyt
–, és szeretne lefeküdni veled, hogy teherbe essen,
te belemennél?
Ursula felmarkolja szoknyája szegélyét, és
átcsattog fapapucsában a tehénszaron, útközben
félrerúg egy vak csirkét a lába alól. Az egyik turista
megörökíti a pillanatot. Egy házaspár odalép hozzá,
hogy megkérjék egy közös fotóra a kisbabájukkal,
de talán meglátják zavaros szemtükrét.
– Nem is tudom – tűnődik Denny. – Egy kisgyerek
nem olyan, mint kutyát tartani. Egy gyerek sokkal
tovább él, haver...
– És mi van akkor, ha nem tervezi, hogy fel is
nevelje? Denny egy ideig tanácstalanul forgatja a
szemét, belebámul a büdös nagy semmibe, majd
megkérdezi:
– Nem értem, haver... Úgy érted eladná, vagy
ilyesmi?
– Úgy értem, feláldozná, vagy ilyesmi.
– Haver... – ettől leesik az álla.
– Tegyük fel – magyarázom halkan –, hogy
összetur-mixolja ennek a kis magzatnak az agyát,
felszívja egy nagy fecskendőbe, és beinjekciózza a
cuccot egy agykárosult fejébe, hogy meggyógyítsa.
Denny tátott szájjal hallgat:
– Haver, ugye most nem rám célzól? Anyámra
célzok.
Neurális transzplantációnak hívják. Egyesek
szívesen emlegetik agyátültetésként, pillanatnyilag
az egyetlen lehetséges megoldást jelenthetné arra,
hogy ebben az előrehaladott állapotban
helyreállítsák anyám szellemi épségét. Szélesebb
körben is alkalmazná az orvostudomány, ha nem
lenne ilyen komplikált beszerezni – hogy is mondjam
– a fő hozzávalót.
 – Úgy érted, a darált csecsemőt – mondja Denny.
– Magzatot – helyesbítek.
A magzatszövetet, ahogy Paige Marshall nevezte.
Dr. Marshall, azzal a gyönyörű szájával.
Ursula odaér hozzánk, és egyenesen rámutat az
újságra Denny mancsában.
– Remélem 1734-ben adták ki, különben nagy
szarban vagy. Megsérted a figura hitelességét.
Denny karja teljesen csupasz, eltekintve néhány
benőtt, vérvörös, gennyfehér pattanások
csapdájába szorult szőrszáltól.
Ursula folytatja útját, egy pillanatra visszafordul:
– Victor, ha kellenék, elmentem vajat köpülni.
Majd benézek, ígérem – mire elslattyog.
Denny újabb kérdéssel lep meg:
– Haver, akkor ez most olyan, hogy választanod
kell anyukád és elsőszülött kisbabád között?
Dr. Marshall nézőpontja szerint nem nagy ügy.
Naponta megtesszük. Végzel egy magzattal, hogy
megments egy öreget. A kápolna arany
fényözönében Paige fülembe suttogja észérveit.
Amikor elégetünk egy liter benzint vagy egy hektár
esőerdőt, nem pont a jövőt gyilkoljuk meg a
jelenért? – kérdezi.
A társadalombiztosítási rendszer piramisjátéka.
Kemény mellecskéi közénk ékelődnek, az
édesanyja javát akarom, súgja. Igazán betehetné a
maga kis részét a közösbe.
Majdnem megkérdeztem, mit ért pontosan kis rész
alatt.
Denny arra kér: – Áruld el, mi az igazság veled
kapcsolatban?
Nem sok. Azon kívül, hogy nem tudtam
végigcsinálni. A kefélést.
– Nem úgy, haver – szól közbe Denny –, azt
kérdem, elolvastad már a mutterod naplóját?
 Még nem tudtam. Cseppet leragadtam ennél a
necces kis magzatgyilkolós problémánál.
Denny keményen a szemembe néz és azt kérdi:
– Valld be őszintén, te valami android vagy? Ez a
mut-terod nagy titka?
– Hogy micsoda?
– Tudod, egy olyan műember, amit korlátozott
élettartammal gyártottak le, és hamis gyermekkori
emlékeket ültettek a memóriájába, szóval most azt
hiszed, valódi ember vagy, csak éppen nemsokára
meghalsz, vagy ilyesmi?
Keményen visszanézek rá és megkérdezem:
– Szóval anyám azt mondta, hogy robot vagyok,
haver?
– Ezt írja abban a naplóban?
Két nő lép oda hozzánk, lenne szíves, kérdezik.
– Mosolyt kérek – kiáltom, majd lefényképezem
őket, ahogy boldogan feszítenek az istálló előtt,
azután elsétálnak gépükben egy újabb futó
emlékképpel, ami ezúttal nem menekült. Még egy
kővé vált pillanat a vitrinbe.
– Nem, még nem olvastam a naplót – mondom
dühösen. – Még nem dugtam meg Paige Marshallt.
Lófaszt se tudok addig csinálni, amíg nem
döntöttem erről.
– Jól van, értem – mondja Denny, de mintha nem is
hozzám beszélne. – Akkor talán egy csupasz agy, az
vagy, valami tálcán, és árammal meg vegyi
anyagokkal elhitetik veled, hogy igazi életet élsz?
– Nem – felelem –, határozottan nem vagyok egy
csupasz agy. Nem talált.
– Oké – folytatja kitartóan –, akkor mesterséges
intelligencia vagy egy számítógépben, és
együttműködsz más programokkal valami virtuális
valóságban.
– És akkor mi vagy te? – kérdezek vissza.
 – Egy másik számítógép – feleli, majd rövid csend.
– Azt hiszem, értelek, haver. Én még a buszjegyem
árát sem tudom kiszámítani.
Hirtelen elszűkül a szeme, fejét félrehajtja és rám
mered, bal szemöldökét magasra húzva.
– Itt az utolsó tippem. Szóval valami kísérleti alany
lehetsz, az egész világ körülötted csupán egy
díszlet, tele színészekkel, akik eljátsszák az
ismerőseid szerepét, az időjárás egy rakás speciális
effekt, a kék égbolt meg a távoli tájak pedig csak
festve vannak. Na eltaláltam?
– Micsoda?
– Én pedig valójában egy kivételes tehetséggel
megáldott színész vagyok — folytatja —, és csak
megjátszom a szerencsétlen idióta barátodat, aki
folyton a pöcsét veri.
Valaki elkattint rólam egy képet, ahogy csikorgatni
kezdem a fogsoromat.
Mélyen Denny szemébe nézek, és azt mondom: .
– Haver, te nem játszol meg semmit.
Hátam mögül kilép egy turista, és rám vigyorog:
– Victor... szóval itt dolgozol!
Halvány gőzöm sincs, honnan ismer.
Orvosi kar. Főiskola. Másik meló. Vagy az is lehet,
hogy egy másik szexmániás a csoportból. Különös.
Nem látszik annak – de hát a többiek sem.
– Hé, Maude – könyökével megböki a mellette álló
nőt. — Ez az a pofa, akiről már annyit meséltem.
Megmentettem az életét.
Mire a nő:
– Atyavilág... tehát igaz? – Vállai közé húzza
madárfejét, szeme az ég felé fordul. – Reggie
egyfolytában magával hősködik. Tudja, mindig azt
hittem, csak vetít.
– Nem hazudott – bólogatok. – Ő mentett meg, a jó
öreg Reg.
 – Beállhat a sor végére — mormolja Denny.
– Jól megy a sora mostanában? – érdeklődik
Reggie. – Próbálok küldeni kis pénzt néhanapján, de
nem telik sokra. Elég volt legutóbb arra a begyulladt
bölcsességfogra?
– Ezt nem hiszem el – morogja Denny.
Egy vak, torz fejű, szárnyatlan csirke nyakig
tehénsza-rosan nekimegy a csizmámnak, s mikor
lehajolok megsimogatni, finoman megremeg a
tollréteg alatt. Apró, elcsukló bugás tör fel belőle,
mintha csak dorombolna.
Annyira jó látni valamit, ami e pillanatban még
nálam is szánalmasabb.
Aztán észreveszem, hogy egyik körmöm már a
számban jár. Vele a tehéntrágya. A csirkeszar.
Lásd még: hisztoplazmózis.
Lásd még: galandféreg.
– Ja, a pénz – vágom rá –, hát persze, nagyon
köszönöm. Majd a földre köpök. Kétszer. Reggie egy
apró kattanással megörökít. Még egy hülye pillanat,
aminek valaki szerint örökké kell tartania.
Denny az újságoldalt tanulmányozza, majd újra
hozzám fordul:
– Szóval haver, akkor beköltözhetek hozzád a
mutterod lakásába? Igen vagy nem?
 20. fejezet

Anyu háromórás kuncsaftja sárga

fürdőlepedőt szorongat, gyűrűsujján körben az
ismerős fehér bemélyedés. Amint becsukódik az
ajtó, máris előveszi a pénzt. Kezdené lehúzni a
nadrágját. Neve Jones. Keresztneve Mister.
Minden főszer ugyanúgy kezdi. Anyu felvilágosítja,
hogy csak a végén kell fizetni. Hogy kár kapkodni.
Nem kell levetkőzni. Nincs oka sietségre.
Elmondja neki, hogy az előjegyzési naptára tele
van Mr. Jones-zal, Mr. Smith-szel, John Doe-val és
Bob White-tal, ezért máskor próbáljon jobb
benyomást tenni egy kreatívabb álnévvel. Megkéri,
hogy feküdjön az ágyra. Húzza el a sötétítőt. Oltsa
el a lámpát.
Egy halom pénzt keres ezzel. Ráadásul a feltételes
szabadláb szabályait sem szegi meg, mivel a
próbaidő-bizottságnak szerencsére nem elég élénk
a fantáziája.
– Kezdhetjük? – kérdi az ágyon heverő pasast.
 Ha akad is olyan kuncsaft, aki azt állítja, nem
szexre vágyik, Anyu akkor is megkéri, hogy hozzon
magával törülközőt. Készpénzt, törülközőt. Hiába is
kérnék, hogy fogadjon el csekket vagy küldje a
számlát valami biztosítóhoz, mert meg sem hallaná.
Készpénzzel fizetsz, aztán benyújtod az igényedet.
Csupán ötven percet kapsz. Egy férfi tudja, hogy
mit akar.
Döntsd el, kit szeretnél, milyen pozícióban, hol és
milyen játékszerrel. Ne lepd meg az utolsó
pillanatban valami hóbortos ötlettel.
Anyu megkéri Mr. Jonest, hogy feküdjön a hátára.
Hunyja be a szemét.
Hagyja, hogy a feszültség elszálljon arcizmaiból.
Kezdje a homlokával, lazítsa el. Aztán engedje, hogy
csökkenjen a nyomás a két szeme közötti ponton.
Képzelje, hogy homloka kisimul és elernyed. Izmai a
szeme körül kisimulnak és elernyednek. Izmai a
szája körül kisimulnak és elernyednek. Minden sima
és ernyedt.
Hiába mondják, hogy csak fogyni szeretnének,
szexet akarnak. Hiába mondják, hogy a
dohányzásról próbálnak leszokni. Szabadulni
szeretnének a stressztől. Abbahagyni a
körömrágást. Kigyógyulni a csuklásból. Felhagyni az
ivással. Kitisztítani a pórusaikat. Bármilyen
problémával küzdenek, a gyökere mindig az
elégtelen nemi élet. Bármi ürüggyel jönnek, arra
számítanak, hogy egy kiadós dugás majd megoldja
a gondot.
Nehéz eldönteni, vajon Anyu érző szívű zseni vagy
közönséges kurva.
A szex nagyjából mindenre gyógyír.
Anyu volt a legjobb terapeuta a szakmában, vagy
a legjobb prostituált, aki gondolatokkal kéjelgett.
Tény, hogy nem szívesen csapta össze a munkáját,
de azt sem tervezte, hogy sokáig ezen a pályán
marad.
Ez a sajátos típusú kezelés, a szexuális
hipnoterápia, szinte véletlenül született meg. Az
egyik kuncsaft, aki le akart szokni a dohányzásról,
szeretett volna visszamenni a múltba, tizenegy éves
koráig, amikor elszívta az első cigijét. Hogy
felidézze, milyen rosszul esett. Hogy visszamenjen,
és tiszta lappal kezdjen. Körülbelül így szólt az
elképzelés.
A második alkalommal a kuncsaft találkozni akart
a tüdőrákban meghalt apjával, hogy elbeszélgessen
vele. Ez eddig rendjén is volt. Az emberek szívesen
találkoznak híres halottakkal, hogy tanácsot,
támogatást kérjenek. Ezért aztán nem is volt
meglepő, mikor a harmadik találkozón a vendég
találkozni akart Kleopátrával.
Anyu minden fickót arra kér, engedjék, hogy a
feszültség távozzon az arcukból a nyakukba, a
nyakukból a mellkasukba. Lazítsák el a vállaikat.
Ejtsék az ágyra, és érezzék a súlyát. Képzeljék, hogy
egy hatalmas nehezék nyomja testüket a matracba,
egyre mélyebbre merül a fejük, a karjuk.
Engedjék el felkarjukat, könyöküket, kézfejüket.
Érezzék, ahogy a feszültség ujjbegyig csordogál,
majd lazítsanak és képzeljék el, ahogy kicsepeg
belőlük.
Anyu nem tesz mást Mr. Jones-zal, csak transzba
ejti, hipnózist idéz elő, és irányítja a folyamatot.
Jones nem megy vissza az időben. Minden
képzeletben történik. És ami a legfontosabb, minden
az akarata szerint zajlik.
Anyu csupán a történetet adja, lépésről lépésre. A
pontos leírást szolgáltatja részletről részletre.
Csupán színes kísérőszöveg. Képzeljünk el egy
futballmeccset a rádióban. Képzeljük el, milyen
valóságosnak hangzik. Most helyezzük át ezt az
élményt egy olyan mély transzállapotba, ahol érezni
lehet a szagokat. Az ízeket, az érintéseket.
Képzeljük el, amint Kleopátra végighever a
szőnyegen, csupaszon és tökéletesen, mindent,
amire csak valaha vágytunk.
Képzeljük el Salomét. Marilyn Monroe-t.
Visszamehetünk bármelyik korba, és kipróbálhatunk
bármelyik nővel bármit, amit valaha elképzeltünk.
Káprázatos nőkkel. Világhírű nőkkel.
Az elme revüszínháza. A tudattalan kuplerája.
Hát így kezdődött.
Anyu vitathatatlanul hipnoterapeuta volt, de nem
a hagyományos regressziós értelemben.
Tevékenysége sokkal közelebb állt az irányított
meditációhoz. Azt kéri Mr. Jonestól, koncentráljon a
feszültségre a mellkasában, és engedje, hogy
visszahúzódjon. Hagyja végigfutni a derekán, a
csípőjén, a lábain. Képzelje tiszta víztölcsérnek egy
lefolyóban. Lazítsa el minden egyes tagját, hagyja a
feszültséget végigáramlani lábszárán, térdein,
vádliján, lábfején.
Képzelje szétosztó füstfelhőnek. Engedje
elpárologni. Figyelje, ahogy köddé válik. Eltűnik.
Felbomlik.
Előjegyzési naplójában Jones neve mellett az áll,
Marilyn Monroe, hasonlóan a legtöbb pasashoz az
első alkalmak egyikén. Egyedül Marilynből
megélhetne. Egyedül Diana hercegnőből
megélhetne.
Azt mondja Mr. Jonesnak, na most nézzen fel a
kobaltkék égre, és képzelje azt, hogy egy apró
repülőgép Z betűt rajzol rá. Aztán hagyja, hogy a
szél szétfújja a betűt. Azután a kisgép egy Y-t ír az
égre. Hagyja, hogy szétfújja a szél. Azután egy X-et.
Fújja el. Azután egy W-t.
 Hagyja, hogy elfújja a szél.
Csupán berendezi a színpadot. Bemutatja a
férfiaknak saját ábrándképüket. Randevút szervez
tudatalattijukkal, mivel nincs jobb a képzeletnél.
Senki sem olyan szép, ahogy lelki szemünkkel
látjuk. Semmi sem olyan izgalmas, mint a
fantáziánkban.
Itt olyan lehet a szex, amilyennek megálmodja az
ember. Anyu elrendezi a helyszínt és elvégzi a
bemutatást. A hátralévő időben csupán az órát
figyeli, talán olvasgat vagy keresztrejtvényt fejt.
Anyunál sohasem csalódhat az ember.
Mélyen a transzállapotba süllyedve a pasasok csak
hevernek az ágyon, néha megrándulnak vagy
homorítanak, akár a kutyák, amikor álmukban
nyúlra vadásznak. Egyik-másik hajlamos sikoltozni,
nyögdécselni vagy hörögni is. Érdekes lenne tudni,
mit gondolhatnak olyankor a szomszéd szobában.
Az előtérben várakozók mindenesetre teljesen
begerjednek tőle.
Mire végeznek, a pasik teljesen leizzadnak,
csatakos ingük hátukra tapad, nadrágjukon
verejtékfoltok. Néhánynak még a cipője is tocsog az
izzadságtól. A hajukról is folyik. Az ágy a rendelőben
impregnálva van, de az első nap óta így sem tud
rendesen megszáradni. Egy ideje műanyag
védőhuzat is fedi, bár inkább a kuncsaftokat óvja a
megviselt kárpittól.
Szóval minden pasasnak hoznia kell egy törülközőt
— az aktatáskában, egy papírzacskóban, netán egy
sportzsákban – a váltás ruhával együtt. Két kuncsaft
közt mindig előkerül a légfrissítő spray.
Szellőztetésre nyílnak az ablakok.
Gyűjtse össze minden feszültségét a lábujjaiba,
majd eressze ki magából, kéri Anyu Mr. Jonestól. Az
utolsó cseppig szabaduljon meg tőle. Képzelje el,
hogy egész teste ellazult. Elernyedt. Összeroskadt.
Elernyedt. Elnehezedett. Elernyedt. Kiürült.
Elernyedt.
Gyomorból vegye a levegőt, ne a tüdejéből.
Beszív, majd kienged.
Beszív és kienged. Belégzés.
Majd kilégzés. Simán és egyenletesen. Lábai
fáradtak és elnehezednek. Karjai fáradtak és
elnehezednek.
Amennyire az ostoba kiskölyök vissza tud
emlékezni, Anyu első munkája háztisztítás volt, de
nem a porszí-vózós-felmosós fajta, hanem
spirituálisan. Okkult értelemben. A munka
legnehezebb része az volt, hogy Anyu rábeszélje az
Arany Oldalakat, hogy leközöljék a hirdetését,
„Ördögűzés” címszó alatt. Házhoz ment, és
zsályalevelet égetett. Fennhangon imádkozott, és
körbejárta a házat. Néha magával vitt egy
agyagdobot. Végül tisztának nyilvánította a házat.
Az emberek még fizettek is érte.
Hideg zugok, szokatlan szagok, nyugtalanító
érzések – a legtöbb embernek nem kell ördögűző. Új
szobabútor, vízvezeték-szerelő, netán egy
belsőépítész, az kell nekik. A lényeg, hogy nem az a
fontos, mit gondolsz. Fontosabb, hogy a kuncsaftok
úgy érezzék, valami baj van. A legtöbb megbízás
ingatlanközvetítőkön keresztül érkezett. Ebben a
városban érvényben van egy ingatlan-bejelentési
törvény, s a tulajdonosok a legostobább problémát
sem merik eltitkolni, nemcsak az azbesztet vagy a
szivárgó fűtéscsöveket, de a szellemeket és
hazajáró lelkeket sem. Meg aztán mindenkinek jár
egy kis izgalom az életében. A vevőkre utolsó
pillanatban mindig ráfér egy kis biztatás, ilyenkor
jelentkezik az ügynökség, Anyu csap egy kis műsort,
éget némi zsályát, és mindenki jól jár.
 Megkapják, amit akartak, ráadásnak egy kis
felhajtást, egy jó sztorit az ismerősöknek. Életre
szóló élményt.
Azután jött a Feng Shui, a kiskölyök emlékei
szerint, a kuncsaftok nemcsak ördögűzést akartak,
de tanácsot is, hová tegyék a heverőt. Tudni
akarták, hova kerüljön a franciaágy, hogy ne legyen
az öltözőszekrény irányából áradó chi útjában. Hová
akasszák a tükröket, hogy a chi ki ne pattanjon
rajtuk az ajtókon. Anyu munkája alakot váltott.
Kiderült, mi mindenre jó egy bölcsészdiploma.
Már a szakmai önéletrajza is mutatta, hogy létezik
reinkarnáció.
Ez után Anyu elindul Mr. Jones-zal visszafelé az
ábécében. Arra kéri, képzelje magát egy füves
mezőre, a felhők ereszkedni kezdenek, egyre lejjebb
jönnek, amíg végül teljesen beborítják, mintha csak
ködben állna. Sűrű, fénylő ködtengerben.
Képzelje el magát ebben ragyogó, hűvös ködben.
A jövő a jobb oldalán. A múlt bal kézről. A köd hűs
cseppekben lecsapódik arcán.
Forduljon balra és induljon el.
Képzeljen el – mondja Mr. Jonesnak – egy alakot
maga előtt a ködben. Tartson felé. Érzi, ahogy a köd
kezd felszállni. Érzi a nap fényét és melegét a
vállain.
Az alak egyre közeledik. Minden egyes lépéssel
egyre tisztább lesz.
Az ember elméjénél nincs tökéletesebb intim
szféra. Nincs határvonal létező és elképzelhető
között. Nem kell nemi betegségektől tartani. Vagy
lapostetűtől. Vagy razziától. Vagy attól, hogy be kell
érnünk kevesebbel, mint legmerészebb álmaink.
Bármit megtehetünk, amire csak valaha vágytunk.
Anyu arra kéri vendégét, lélegezzen mélyeket.
Bárkit választhat. Bárhol.
 Belégzés. Majd kilégzés.
A Feng Shui után jött az üzenetközvetítés. Ősi
istenek, megvilágosodott harcosok, elgázolt
kiskedvencek, Anyu utánozni tudott bármit. A
közvetítést a regressziós hipnózis követte. A
regresszió vezetett ehhez a munkához, naponta
kilenc kuncsafttal, fejenként kétszáz dollárért. A
pasasok egymásnak adják a kilincset. A nejek a
telefonban üvöltöznek a kiskölyökkel:
– Tudom, hogy ott van. Fogalmam sincs, mit
mondott, de házasember!
Feleségek állnak lesben a ház előtt, és felhívják a
kocsijukból:
– Jól tudom, mi folyik odafent. Követtem a
férjemet.
Pedig nem is Anyu állt elő az ötlettel, hogy
felsorakoztassa a történelem leghatalmasabb
nőalakjait és kézimunkára fogja őket. Farkakat
nyomjon a szájukba. Alul-felül megtömje őket. Hátra
arcot vezényeljen nekik.
Egyszerű lavina-effektus. Az első kuncsaftnak
megeredt a nyelve. Jelentkezett egy barátja. Aztán
telefonált a barát barátja. Először mindig valami
legális kéréssel hozakodtak elő. Bagózás. Bolti
lopás. Nyilvános köpködés. Aztán gyorsan
kilyukadtak a szexre. Clara Bow-t akarták és Greta
Garbót és Tudor Erzsébetet és Sába királynőjét.
Anyu pedig fél napját a könyvtárban töltötte, hogy
minél többet megtudjon a vágy másnapi tárgyáról,
Eleanor Rooseveltről, Amelia Earhartról, Harriet
Beecher Stowe-ról.
Belégzés, majd kilégzés.
Jöttek, hogy megfarkalják Helen Hayest, Margaret
Sangert és Aimee Semple McPhersont. Tövig
nyomják Edith Piafba, Pallasz Athénébe, Theodóra
császárnőbe. Eleinte nagyon zavarta Anyut, hogy a
pasik csupa halott nővel akarták csinálni. Hogy soha
nem kérték ugyanazt a nőt kétszer. És nem
érdekelte őket, mennyi háttér-információt vitt egy-
egy találkozásba, nem akartak mást, csak tekerni és
tömni, dugni és kúrni, fűrészelni, kefélni, fúrni,
reszelni és alávágni. Néha szó szerint.
Néha egy szépítő kifejezés durvább annál, amit
takargat.
És az egész nem csupán a szexről szólt.
Ezek a pasasok komolyan gondolták, amit kértek.
Nem érdekelte őket a beszélgetés, a kosztümök, a
történelmi hitelesség. Emily Dickinsont akarták egy
szál tűsarkú cipőben egyik lábával íróasztalán, hogy
előredőlve egy lúdtollal cirógassa a segglyukát.
Kétszáz dollárt fizettek, hogy transzállapotban
rányissanak Mary Cassettre, amint felpróbál egy
push-up melltartót.
Mivel nem mindenki engedhette meg magának
szolgáltatásait, Anyu rendszerint ugyanazzal a
típussal találkozott. Hat tömbbel arrébb leparkolták
a családi furgont, majd a fal mentén a bejárathoz
osontak, sarkukban saját árnyékukkal. Megbotlottak
a lépcsőn az arcukat rejtő sötét napszemüveg miatt,
azután egy magazin mögé bújva várták, hogy
meghallják a nevüket. Az álnevüket. Ha Anyu vagy a
hülye kisköcsög összefutott velük az utcán, a fickók
átnéztek rajtuk. Az utcán velük volt a feleségük. A
szupermarketben fogták a gyerekeik kezét. A
parkban kutyával voltak. Nyilvános helyeken az
igazi nevüket viselték.
Fizetéskor nyirkos húszasokat és ötveneseket
kotortak elő átizzadt tárcáikból, amelyek duzzadtak
a csatakos családi fotóktól, könyvtárjegyektől,
hitelkártyáktól, klubtagságiktól, jogosítványoktól,
aprópénztől. A kötelezettségektől. A felelősségektől.
A realitásoktól.
 Képzelje el – kérte Anyu a kuncsaftot –, hogy a nap
melegíti a bőrét. Érezze, hogy a napsütés egyre
melegebb és melegebb és melegebb minden egyes
lélegzetvétellel. A forró sugarak beragyogják arcát,
mellkasát, vállait.
Belégzés, kilégzés.
Be és ki.
Visszatérő vendégei egy idő után leszbi-showkat
akartak, édeshármast Indira Gandhival és Carol
Lombarddal, Margaret Meaddel és Audrey
Hepburnnel és Dorothea Dixszel. Az állandó
kuncsaftok egy idő után már nem is önmaguk
akartak lenni. A kopaszodók dús hajkoronát kértek.
A dagadtak feszes izomzatot. A ványadtak
napbarnított vállakat. Néhány találkozó után
mindegyikük ragaszkodott a duzzadó, harminccentis
erekcióhoz.
A hangsúly nem az előző életek tapasztalatain
volt. Nem a szereteten. Nem a múlton és nem a
jelenen. Televíziózás lett belőle, csak éppen belső
képernyővel. Az adást pedig Anyu sugározta.
Prostitúcióról szó sem volt. Anyu csupán
idegenvezető volt az erotikus álomban. Hipno-
sztriptíztáncosnő.
A pasasok magukon hagyták a nadrágjukat,
kárenyhítés végett. Menteni, ami menthető. Senki
sem távozott vőlegénybetegséggel. És az üzlet egy
vagyont hozott.
Mr. Jones a szokásos Marilyn-élményt kapja.
Mereven fekszik az ágyon, dől róla a verejték, a
száján át veszi a levegőt. Szemei a plafonon. Ingén
sötét foltok ütnek ki a hóna alatt. Nadrágja árbocos
lesz.
És íme Marilyn, jelenti be Anyu Mr. Jonesnak.
A köd felszállt, ragyogó, meleg napunk van. Érezze
a szellőt csupasz karján, lábszárain. Érezze, ahogy
felmelegszik minden belégzéssel. Érezze, ahogy
megnő és megvastagszik. Máris kőkemény és
ólomnehéz, lilább és lüktetőbb, mint valaha.
Anyu órája szerint még negyven perce maradt a
következő vendégig.
A ködnek nyoma sincs, Mr. Jones, az árnyalak Ön
előtt maga Marilyn Monroe, szűk szaténruhában.
Aranybarnán és mosolygósan hátrahajtja fejét,
szemei félig lehunyva. Lábai körül apró vadvirágok,
felemeli karjait, és ahogy közelebb lép, ruhája a
földre csúszik.
Anyu mindig azt mondta a hülye kiskölyöknek,
hogy ez nem szex. Ezek a nők nem valódiak, csupán
jelképek. Kivetülések. Szexszimbólumok.
A szuggesztió hatalma.
Anyu annyit mond Mr. Jonesnak:
– Csak tessék.
Annyit mond:
– Teljesen az Öné.
 21. fejezet

Első éjszaka Denny megáll anyám ajtaja előtt,

kezében egy rózsaszín gyerekplédbe csavart
valamivel. A kémlelőlyukon át nézem: Denny
hatalmas kockás kabátjában, Denny valami
csecsemővel a karján, kidomborodik az orra és
kidomborodik a homloka a kukucskáló lencséjétől.
Minden vonása eltorzítva. Rejtélyes csomagját
szorongató kezei fehérek az erőlködéstől.
Hangosan üvöltözik: – Haver, engedj már be!
Ajtót nyitok, amennyire a biztonsági lánc engedi.
– Mi az ott nálad? – kérdezem.
Denny megigazítja a plédet kicsiny csomagján, és
visz-szakérdez:
– Miért, minek látszik?
– Egy csecsemőnek, haver – felelem.
– Az jó. – Megemeli a rózsaszín batyut. – Engedj
már be, leszakad a karom.
Kiakasztom a láncot. Denny beront mellettem,
egyenesen a nappali sarkába, ahol a műbőr borítású
heverőre ejti a kisbabát.
A rózsaszín pléd kibomlik, kigurul belőle egy szikla,
szürke gránitszerűség, tisztára sikált és simára
csiszolódott. Kisbaba sehol, csak ez a darab kő.
– Kösz a csecsemő-tippet, haver – fújtat Denny –,
ha az emberek meglátnak egy fiatalembert egy
kisbabával, rögtön kedvesek lesznek hozzá. Ha
viszont meglátnak egy szikladarabbal, mindenki
ideges lesz. Főleg, ha fel akarsz szállni vele egy
buszra.
A rózsaszín pléd egyik csücskét az álla alá szorítja,
és elkezdi összehajtani.
– Ráadásul ha gyerekkel vagy, rögtön átadják a
helyet. Ha meg nincs nálad pénz, nem dobnak le a
buszról. – A vállára dobja az összehajtott plédet. –
Ez lenne a mutterod kérója?
Az ebédlőasztalon szerteszét hevernek az aznapi
üdvözlőkártyák és csekkek, köszönőleveleim,
nagyalakú füzetem a nevekkel és helyszínekkel.
Mellettük anyám ósdi számológépe, azzal a hosszú
karral az oldalán, mint azoknál a nyerőgépeknél.
Visszaülök hozzá, és elkezdem beütni a mai
bevételeket.
– Még egyelőre igen, mielőtt az ingatlanadó
hátraléka miatt ki nem rúgnak innen pár hónapon
belül.
– Tök jó, hogy az egész ház a tied, mert a
fateromék velem együtt a kőzetgyűjteményemet is
kidobták.
– Hány darabból áll, haver? – kérdezem.
Pontosan annyi, ahány napja nem nyúlt magához,
feleli. Éjjelenként ezzel foglalja el magát, köveket
keres. Megmossa őket. Hazacipeli. Így aztán
gyógyulása többé nem arról szól, hogy nem csinál
jelentéktelen, káros dolgokat, hanem hogy valami
fontos és hasznos célt követ.
 – Nem kamuzok, haver – meséli. – Gőzöd sincs,
milyen nehéz jó köveket találni egy nagyvárosban.
Szóval nem csak betontörmeléket, meg nem azokat
a kerti plasztiksziklákat, amibe a pótkulcsot dugják
az emberek.
A mai csekkek összbevétele rongyos hetvenöt
dollár. Néhány idegentől, akik ezer éve valami
étteremben alighanem bemutatták rajtam a
Heimlich manővert. Ha így haladok, jövőre sem jön
össze a mesterséges táplálás költsége.
– Szóval hány napja már, hogy nem nyúltál
magadhoz?
– Százhuszonhét sziklával ezelőtt vertem ki
utoljára – jelenti ki büszkén.
Megkerüli az asztalt, mellém áll, a kártyákra néz, a
csekkekre, és így szól:
– Szóval megmutatod a mutterod híres naplóját?
Felvesz egy kártyát.
– Nem lehet elolvasni — mondom.
– Elnézést, haver – gyorsan visszaejti az asztalra.
Nem a kártyát nem lehet. A naplót. Nem angolul
van. Ezért nem lehet elolvasni. Énnekem sem lehet.
Anyám valószínű épp azért írta így, hogy ne
lapozhassak bele a háta mögött.
– Haver – folytatom –, szerintem olasz.
– Olasz?
– Igen. Tudod, mint a spagetti.
Denny még le sem vetette kockás kabátját.
– Ettél már? — kérdezi.
Még nem. Összesöpröm a csekkeket.
– Szerinted kirúgnak holnap? – kérdezi Denny.
Igen. Nem. Talán. Ursula meglátta nála az újságot.
A csekkek beváltásra készen. Az összes köszönő
levél, a hálálkodások leragasztva és megcímezve
várnak a feladásra. Felkapom a kabátom a
heverőről. Mellette Denny sziklája préseli az
ágyrugókat.
– Szóval mi van ezekkel a kövekkel? – kérdezem.
Kinyitja a bejárati ajtót, és várja, hogy leoltsam a
villanyokat. Majd azt feleli:
– Nem is tudom. Valahogy olyanok, szóval, mint a
föld. Mintha minden szikla egy készlet darabja
lenne. Föld, de olyan összerakható. Így neked is
lehet földed, és ki sem kell lépned a szobából.
– Bizonyosan – bólintok.
Kilépünk, bezárom mögöttünk az ajtót. Az éjjeli
égbolt csillagoktól bolyhos. Mindegyik elmosódott.
Sehol a hold.
Denny a járdáról felnéz a fényes zűrzavarra, és azt
mondja:
– Szerintem amikor Isten nekilátott, hogy
megteremtse a káoszból a Földet, először is kerített
magának egy rakás sziklát.
Útközben máris átragad rám az új kényszeres
viselkedés, tekintetem az üres telkeket pásztázza
begyűjthető kövekért.
Denny vállán ott az összehajtott rózsaszín takaró,
a buszmegállónál megszólal:
– Csak azokat a köveket viszem haza, amik
senkinek sem kellenek. Minden éjjel csak egyet.
Aztán majd kitalálom, hogy mi legyen, tudod, a
következő lépés.
Már a gondolata is hátborzongató. Édes kettesben
köveket viszünk haza. Földbirtokot gyűjtünk.
– Emlékszel, ott volt az a csaj, a Daiquiri? – kérdezi
Denny. — A táncosnő azzal a rákos szemölccsel.
Lefeküdtél vele, ugye?
Ingatlant lopkodunk össze apró részletekben.
Földbirtokot szerzünk.
– Honnan tudod? – kérdezem.
Mi leszünk a talajrabló Bonnie és Clyde.
– Igazából Beth-nek hívják – feleli Denny.
 Ahogy Denny észjárását ismerem, már saját
kisbolygóban gondolkodik.
 22. fejezet

Dr. Paige Marshall valami fehér szálat feszít ki

sebészkesztyűs kezével. Az orvosi székben ülő
összement öreglány fölé hajol, és azt mondja:
– Mrs. Wintower? Kérem, nyissa ki a száját,
amekkorára csak tudja.
A latexkesztyűkben olyan sárga az ember keze,
akár a holttestek bőre. A bonctermi hulláké az
elsőéves anatómiagyakorlaton, simára borotvált
fejükkel, ágyékukkal. Az apró sörtékkel. Bőrük, akár
a csirkebőr, az olcsó bontott csirkék bőre, elsárgult
és szőrtüszőktől érdes. Tollak vagy haj, mindkettő
keratin. A combizmok akár a sötét pulykahús. Az
első szemeszterben elég volt ránéznem egy tál
csirke- vagy pulykahúsra, máris úgy éreztem, hullát
eszem.
Az öregasszony hátrahajtja fejét, és kivillantja
megbarnult ínyébe ékelt fogsorát. Nyelvén tejfehér
lepedék. Szemei lecsukva. Így néznek ki a
vénasszonyok áldozáskor a misén, amikor
ministránsfiúként az ember végigmegy a pap
mögött, és minden öreg nyelvre egy ostyát helyez.
Az egyház szerint saját kézzel is bevehető a szent
ostya, de ezeknél a múmiáknál szó sem lehet róla.
Mise végén lenézel az áldozósorra, és kétszáz éhes
szájat látsz, kétszáz vénasszonyt, amint nyelvüket
nyújtják az üdvözülés felé.
Paige Marshall előrehajol, és az öreg nő fogai közé
erőlteti a fogselymet. Megrántja, és mikor a
selyemszál kipattan, szürke darabkákat repít
szerteszét. Újabb két fog következik, a selyem
vörösen pattan ki közülük.
Fogínyvérzés, lásd még: szájrák.
Lásd még: előrehaladott daganatos ínygyulladás.
A ministrálásban egyedül az a jó, hogy te tartod a
kehelytányért mindenki álla alá az áldozáskor. Rövid
nyelű aranytányér, amibe az ostya hullik, ha netán
lepottyanna. Mivel akkor is meg kell enni, ha
véletlenül a földre esik. Addigra megszentelt lett.
Krisztus testévé vált. Az Ő Húsává lényegült.
Hátulról figyelem, ahogy Paige Marshall újra és
újra visszatér a véres fogselyemmel az öreglány
szájába. Szürke és fehér pöttyök gyűlnek orvosi
köpenyére. Aprócska vörös foltok.
Egy nővér benéz az ajtón és megkérdezi:
– Minden rendben idebent? — Az öregasszonyra
néz. — Paige nem bántja magát, ugye?
A nő valami választ hörög.
– Mit mondott? – kérdi a nővér.
Az öreglány nyel egyet, és azt feleli:
– Dr. Marshallnak aranykeze van. Sokkal
ügyesebben csinálja, mint maga.
– Mindjárt kész is – szól közbe dr. Marshall. –
Nagyon rendesen viselkedett, Mrs. Wintower.
A nővér megrántja a vállát és távozik. Az is remek
még a ministrálásban, amikor valakit véletlenül
torkon vágsz a tállal. Az emberek imára kulcsolt
kézzel térdelnek, aztán a szemük kidülled egy
pillanatra, miközben épp olyan átszellemültek.
Imádtam.
Ahogy a pap a nyelvükre helyezi az ostyát, azt
mondja:
– Krisztus teste.
Az áldozó pedig annyit válaszol:
– Ámen.
Ha elég jó pillanatban ütöd meg a torkukat, ebből
az ámenből sok minden lehet. Rövidke csecsemő
gügyögés. Kacsahápogás. Csirkekotyogás. Csak arra
kell vigyázni, hogy ne tűnjön szándékosnak. Nem
szabad elnevetni.
– Kész is – jelenti ki dr. Marshall, felegyenesedik, s
mikor a szemétbe ejti a fogselymet, tekintetünk
összetalálkozik.
– Remélem, nem zavarom – mondom köszönés
helyett.
Kisegíti a vénasszonyt az orvosi székből, és arra
kéri:
– Mrs. Wintower, beküldené hozzám Mrs.
Tsunimitsut?
Mrs. Wintower bólint. Arcbőrén keresztül látszik,
ahogy nyelvével végigtapogatja fogsorát, ajkait
időnként beszívja. Mielőtt kilép a folyosóra, odaszól
nekem:
– Howard, megbocsátom, hogy megcsaltál. Nem
kell többet meglátogatnod.
– Ne feledkezzen meg Mrs. Tsunimitsuról – kiált
utána dr. Marshall.
– Szóval? – kérdezem.
– Egész nap dentálhigiéniai kezelések várnak rám
– mondja Paige Marshall. – Miben segíthetek?
Abban, hogy kiderüljön, mit írt anyám a
naplójában.
 – Vagy úgy – mondja. Lerántja ujjairól a
latexkesztyűt, és egy VESZÉLYES HULLADÉK feliratú
dobozba ejti.
– Abból a naplóból csupán az derül ki, hogy az
édesanyja már a maga születése előtt
hallucinációktól szenvedett.
Miféle hallucinációktól?
Paige Marshall a faliórára pillant. Majd a szék felé
int, a műbőr borítású orvosi szék felé, amiben még
ki sem hűlt Mrs. Wintower helye.
– Foglaljon helyet. — Elővesz egy újabb kesztyűt.
Nekem is megtisztítja a fogsorom?
– Jobb lesz tőle a lehelete – feleli. Legömbölyít egy
újabb fogselymet. – Dőljön hátra és elmesélem
magának, mit ír az a napló.
Beülök a székbe, fenekem alól apró bűzfelhő száll
fel.
– Nem én voltam — mentegetőzöm. — Mármint ez
a szag. Nem tőlem van.
Paige Marshall azt kérdi:
– Mielőtt megszületett, az édesanyja
Olaszországban élt, igaz?
– Ez lenne a nagy titok?
– Micsoda? – kérdezi Paige.
– Hogy olasz vagyok?
– Nem – válaszolja. – Az édesanyja ugye hívő
katolikus?
A fogselyem az ínyembe vág.
– Mondja, hogy csak viccel – hörgöm ujjai közt. –
Nem lehetek olasz is, meg katolikus is! Ez már túl
sok.
Ezzel sem mondott semmi újat.
– Hallgasson már — szakít félbe, majd
felegyenesedik.
– Szóval ki az apám? — kérdezem.
Újra a nyitott szám fölé hajol, a selyemszál hátsó
fogaim közé mélyed. Vér ízét érzem a nyelvem
tövén. Paige ferdén a szemembe néz, hosszan és
mélyen, majd annyit mond:
– Na, hogyha hisz a Szentháromságban, akkor
maga a saját apja.
A saját apám?
– Úgy gondolom, édesanyja betegsége
visszanyúlik az ön születése előttre. A napló szerint
harmincas évei végén kezdődtek hallucinációi.
Kirántja a szálat, apró ételdarabka pattan a
köpenyére.
De mi az, hogy Szentháromság, kérdezem.
– Tudja: Atya, Fiú, Szentlélek. Három és egy. Szent
Patrick és a lóhere – sorolja, majd arra kér, nyissam
nagyobbra a számat.
Nézzen nyugodtan valami nyavalyás idiótának, és
árulja el szépen, világosan, mi áll abban a naplóban.
A számból kilógó véres selyemre néz, aztán a
köpenyét pettyező vérre és ételmaradékra, majd így
szól:
– Anyáknál meglehetősen gyakori ez a tévképzet –
azzal ismét megrántja a fogselymet.
Nyomában apró, félig emésztett ételdarabkák
szabadulnak ki, amelyekről fogalmam sem volt,
hogy ott vannak. Ahogy a számat rángatja a
fogselyemmel, akár fel-szerszámozott igásló is
lehetnék Dunsboro településen.
– Szegény anyja – néz rám Paige Marshall vérrel
pety-tyezett szemüvege mögül – olyan súlyos
elmebeteg, hogy magát véli Krisztus második
eljövetelének.
 23. fejezet

Valahányszor egy új kocsi fékezett mellettük,

Anyu csak annyit mondott a vezetőnek:
– Nem.
Ott álltak az út szélén, és nézték, ahogy elhúz az
új Cadillac vagy Buick vagy Toyota, és Anyu azt
mondta:
– Az új kocsi szaga a halál szaga.
Ez a harmadik vagy negyedik gyerekrablási
kísérlet idején történt.
Az új kocsiknak az a bűzös ragasztószaga, az
formaldehid, magyarázta az ostoba kiskölyöknek,
ezt az anyagot használják a holttestek
konzerválására is. Érezni lehet az új házakban, a
frissen vett bútorokon. Ezt hívják kipárolgásnak.
Még egy új kiskosztümből is beszívhatunk egy adag
formaldehidet. Elég pár szippantás és jön a
gyomorgörcs, hányinger, hasmenés.
Lásd még: májbaj.
Lásd még: sokk.
 Lásd még: halál.
Ha a megvilágosodást keresed, mondta Anyu, egy
új kocsi nem jelent megoldást.
Az autóút szélén gyűszűvirágok nyílnak, lila-fehér
kelyhek hosszú szárakon.
– A digitálisz sem válik be – teszi hozzá.
A gyűszűvirág-mérgezés tünetei: émelygés,
delírium, homályos látás.
Felettük égbe nyúló hegycsúcs akad a felhőkbe,
oldala fenyőborítású, teteje hóval porozva. Olyan
hatalmas, hogy több órás gyaloglás után sem
mozdul a helyéről.
Anyu kivette fehér tubusát a táskájából.
Rátámaszkodott az idióta kiskölyök vállára, hogy
megtartsa egyensúlyát, és egyik orrlyukán keresztül
kiadósat szippantott belőle. Azután a kiürült tubust
az útszéli sóderre ejtette, majd percekig csak nézte
a hegyet, földbe gyökerezett lábbal.
Akkora hegy volt, mintha lehetetlen lenne elmenni
mellette.
Amikor Anyu továbbindult, a hülye kölyök felvette
a tubust. Ingujjával letörölte a vért, és visszaadta
Anyunak.
– Metil-kloroform – mondta Anyu, szeme elé tartva
a tubust. — Vizsgálataim szerint ez a szer a lehető
leghatásosabb a túlzott emberi tudás kezelésére.
Visszadugta a táskájába.
– Ott van az a hegy például – folytatta, és ujjai
közé fogta a kiskölyök állát, hogy a szemébe
nézhessen. – Az a hatalmas, diadalmas hegy. Egy
múló pillanatra majdnem azt hittem, hogy talán
tényleg látom.
Újabb kocsi lassított, négyajtós barna, valami idei
modell, Anyu elhessentette.
Egy röpke pillanatra Anyu meglátta a hegyet,
anélkül hogy bevillantak volna a sípályák, a
fakitermelők, a lavinák, a tájvédelmi körzet, a
rétegtan, a mikroklímák, az esőárnyék vagy a yin-
yang harmónia. Meglátta a hegyet kiszakítva a
nyelv kontextusából. Az asszociációk ketrecén kívül.
Anélkül látta, hogy átnézett volna a hegyekről
igaznak tartott valamennyi tudás lencséjén.
Amit abban a tizedmásodpercben látott, még csak
nem is hegy volt. Nem egy természeti képződmény.
Még neve sem volt.
– Ez a szent cél – mondta Anyu. – Ellenszert találni
a tudásra.
A tanulásra. Koponyánk otthonos csapdájára.
Kocsik húztak el a sztrádán, Anyu és kicsi hülye
kölyke pedig csak gyalogoltak a hegy végtelen
kíséretében.
Ádám és Éva bibliai története óta az emberiség
egyfolytában okosabb kicsit a kelleténél, mondta
Anyu. Amióta megették azt a rohadt almát. Anyu
életcélja arról szólt, hogy ha ellenszert nem is, de
legalább kezelést találjon, ami visszaadja az
emberiség ártatlanságát.
A formaldehid nem vált be. A gyűszűvirág nem
vált be.
A természetes drogok sem váltották be reményeit,
sem ha szerecsendiót, jósmentát vagy
mogyoróhéjat szívott. Nem segített sem a kapor,
sem a hortenzialevél, sem a fejessalátalé.
Éjjelenként Anyu becsempészte a kiskölyköt
vadidegenek hátsó kertjébe. Megitta a sörüket, amit
a csigacsapdákban hagytak, megrágcsálta a kerítés
mellett nőtt maszlagot, ebszőlőt, macskamentát.
Odaosont a leparkolt autókhoz, és beleszagolt a
benzintankokba. Lecsavarta a fűnyírók tetejét, és
szippantott párat az olajból.
– Meggyőződésem, hogy ha Éva ekkora bajba
tudott keverni minket, én segíthetek kimászni belőle
– mondta Anyu. – Isten értékeli az elhivatottságot.
Újabb kocsik lassítottak, megtömve családokkal,
bőröndökkel, kis kedvencekkel, de Anyu mindet
elküldte.
– Az agykéregben és a kisagyban rejtőzik a baj
gyökere – jelentette ki.
Ha valahogy elboldogulna pusztán az
agytörzsével, megszűnne minden problémája.
Átjutna valahová, a bánaton és boldogságon túlra.
Sose látni hangulatváltozásoktól gyötört halat.
A szivacsoknak soha sincs rossz napjuk.
A sóder kifordult a talpuk alól. A kocsik
elszáguldottak, forró széllökéseket hagyva maguk
után.
– A célom – mondta Anyu – nem az, hogy
leegyszerűsítsem az életemet. Magamat szeretném
leegyszerűsíteni.
A hajnalka magjai sem váltak be, mondta Anyu az
idióta kiskölyöknek. Próbálta őket, de a hatás nem
tartott sokáig. Az édesburgonya levelei sem
segítettek. Kudarcot vallott a krizantémokból nyert
piretrinnel. Hiába szívott propángázt. Semmit sem
értek a rebarbara és azálea levelei.
Amerre megfordultak, reggelre minden kerti
növényből hiányzott egy harapásnyi.
Azok a gyógykozmetikumok, a kedélyjavítók és
antidepresszánsok csupán egy nagyobb probléma
tüneteit kezelik.
A szenvedélybetegségek, mondta Anyu, ugyanezt
a gondot próbálják enyhíteni. A kábítószer vagy az
alkohol vagy a falánkság vagy a szex mind arra
irányul, hogy békére leljünk. Hogy elmeneküljünk
mindattól, amit tudunk. A tudásunktól. Hogy
beleharaptunk az almába.
A nyelv csupán arra való, hogy megpróbáljuk
magyarázni a világ dicsőségét és csodáit. Célja a
dekonstrukció és elutasítás. Az emberek nem
képesek mit kezdeni a világ valódi szépségével.
Hogy mindez megmagyarázhatatlan és
felfoghatatlan.
Feltűnt előttük egy étterem, amit kétakkora
kamionok vettek körül. Néhány új kocsi is parkolt
mellette, azok közül, amelyek Anyunak nem
kellettek. Orrukban érezték az ugyanabban az
olajban sülő különféle ételek illatát. A járó
kamionmotorok bűzét.
– Régóta nem a valódi világban élünk – mondta
Anyu. – A jelképek világába száműzettünk.
Hirtelen megállt, és a táskájába nyúlt. Ismét
megragadta a kiskölyök vállát, állt, és a hegyet
nézte.
– Még egy röpke kis pillantás a valóságra —
mondta –, azután ebédelünk.
Azzal orrába nyomta a fehér tubust, és mélyen
megszívta.
 24. fejezet

Paige Marshall elmondása szerint anyám már

terhesen érkezett Olaszországból. Abban az évben,
amikor valaki betört egy észak-olasz templomba.
Így szerepelt anyám naplójában. Paige Marshall
szerint.
Anyám valami újfajta megtermékenyítési
módszerrel próbálkozott. Közel járt már a
negyvenhez. Hajadon volt, nem akart férjet, aztán
valaki megígérte, hogy csodát tesz vele.
Ugyanez az egy vagy több ember ismert valakit,
aki ellopott egy cipősdobozt egy pap ágya alól.
Abban a dobozban egy férfiember utolsó földi
maradványát őrizték. Egy híres emberét.
Konkrétan az előbőrét.
Szent ereklyét, ami csalétekként szolgált, hogy
tömegeket vonzzon a templomba a sötét
középkorban. Egyike azoknak a máig meglévő híres
péniszeknek. 1977-ben egy amerikai urológus több
mint négyezer dollárért vásárolta meg Bonaparte
Napóleon pár centis szárított fütykösét. Raszputyin
alkarnyi farka állítólag bársonnyal bélelt fadobozban
pihen valahol Párizsban. John Diliinger negyed
méteres monstrumát egy üveg formaldehidben őrzik
a Walter Reed Katonai Kutatóintézetben.
Paige Marshall elmondása szerint anyám naplója
azt állítja, hat nőnek felajánlották, hogy
megszülhetnek egy embriót, amit ebből a
génkészletből klónoztak. Öt magzat nem jutott el a
születésig.
A hatodik én vagyok. Jézus Krisztus előbőréből
bújtam ki.
Ennyire meghibbant szegény anyám. Már huszonöt
évvel ezelőtt ilyen beteg volt.
Paige nevetve ráhajolt a következő öreglány
fogsorára.
– El kell ismernem, édesanyjának eredeti
fantáziája van – mondta.
A katolikus anyaszentegyház szerint Jézus
újraegyesült előbőrével feltámadása és
mennybemenetele alkalmával. Avilai Szent Teréz
története szerint amikor Jézus megjelent előtte és
eljegyezte, az előbőrét használta jegygyűrűként.
Paige újabb adagnyi vért és ételmaradékot
fröccsent saját fekete keretes szemüvegére.
Kontyának kis fekete briósa ide-oda billeg tarkóján,
ahogy felderíti a vénasszony felső fogsorát.
– Még ha igaz is lenne az édesanyja meséje,
semmi bizonyíték arra, hogy a génkészlet valóban a
konkrét történelmi alaktól származik. Sokkal
valószínűbb, hogy maga egyszerűen valami zsidó
fűszeres utóda.
Az öreglány az orvosi székben, szájában könyékig
dr. Marshall kezével, szeme sarkából rám bámul.
– Remélem, most már beleegyezik a
közreműködésbe – mondta Paige Marshall.
 Miféle közreműködés?
– Az édesanyja gyógykezeléséről beszélek –
emlékeztet.
Megölni egy meg nem született gyermeket. Lehet,
hogy nem vagyok Jézus, de biztos vagyok benne,
hogy ő sem helyeselné, mondtam.
– Dehogynem – felelte Paige. A fogselyem
megfeszült, és egy darabka lepedék pattant rám. –
Isten is feláldozta egyszülött fiát, hogy megmentse
az emberiséget. Nem így szól a történet?
Megint itt tartunk, a vékony határvonalnál
tudomány és szadizmus között. Bűntett és áldozat
között. A különbségnél saját gyermeked
meggyilkolása és Ábrahám elhatározása között.
Az öreglány elfordította arcát dr. Marshalltól,
nyelvével kipiszkálta a selymet és néhány véres
ételmaradékot a foga közül, majd azt mondta
nekem: – Ismerem magát.
Automatikusan, mintha csak tüsszentenék, azt
mondtam, bocsánat. Bocsásson meg, hogy
megdugtam a macskáját. Bocsásson meg, hogy
áthajtottam a virágágyásán. Bocsásson meg, hogy
lelőttem a férje vadászgépét. Bocsásson meg, hogy
lehúztam a vécén a hörcsögét. A lista végén
felsóhajtottam:
– Nem hagytam ki semmit?
Paige közbeszólt:
– Mrs. Tsunimitsu, nyissa nagyra a száját.
– A fiam családjával vacsoráztunk egy étteremben,
és magának a torkán akadt a falat. A fiam
megmentette az életét. Annyira büszke voltam rá.
Azóta is mindenkinek elmeséli.
Paige Marshall felnézett rám.
– Azt hiszem, a lelke mélyén – folytatta az
öreglány – Paul fiam mindig gyávának tartotta
magát. Egészen addig az estéig
 Paige leült, hol a vénasszonyra, hol rám nézett.
Mrs. Tsunimitsu a tenyerébe könyökölt, behunyta
szemét, és elmosolyodott.
– A felesége már készült beadni a válópert, de
miután látta, ahogy Paul megmenti önt, ismét
beleszeretett.
Rövid szünet.
– Tudtam, hogy maga csak játszik. Mindenki más
azt látta, amit látni akart.
Rövid szünet.
– Ön rettentően igényli a szeretetet. — Az öreglány
rám mosolygott az orvosi székből. – Higgye el
nekem, önnek hatalmas, önzetlen szíve van.
Reflexből, mintha tüsszentenék, azt feleltem:
– Maga meg egy kibaszott, ráncos seggű
agyalágyult.
Paige arca megrándult.
Elegem van abból, hogy mindenki rángat,
kiabálom. Értik? Ne játsszuk meg magunkat. Egy
faszt van nekem szívem. Hiába erőlködnek, nem
tudnak érzéseket kicsalni belőlem. Sohasem jutnak
a közelembe.
Csak egy ostoba, érzéketlen, kétszínű szemétláda
vagyok. Ennyi.
Itt ez az ezeréves Mrs. Tsunimitsu. Paige Marshall,
Ursula, Nico, Tanya, Leeza. Anyám. Néhanapján úgy
érzem, egyedül harcolok a rohadt világ összes
eszetlen picsája ellen.
Megragadom Paige Marshall karját, és az ajtóhoz
repítem.
Senki nem mézesmázoskodhat krisztusivá.
– Figyeljen rám — üvöltöm az arcába —, ha érezni
akarok valamit, beülök egy szaros moziba!
Mrs. Tsunimitsu arcáról le sem fagy a mosoly,
annyit mond:
– Az ön természete eredendően tele van jósággal,
le se tagadhatja.
Pofa be, kiáltok rá, Paige Marshallnak azt mondom:
– Gyerünk.
Majd én bebizonyítom neki, hogy nem vagyok
Jézus Krisztus. Az eredendője természet baromság.
Az embernek nincs lelke. Az érzelmek idiótáknak
valók. A szerelem csak duma.
Végigrángatom Paige-et a folyosón.
Ma élünk, holnap meghalunk, minden más csak
hallucináció. Az érzelmek, az érzékenység csupa
baromság a sok gyenge, kiszolgáltatott, alárendelt
nőnek. Jól kitalált, szaros önáltatás. A lélek nem
létezik. Isten nem létezik. Csak döntések vannak,
betegségek és halál.
Én pedig nem vagyok más, mint egy mocskos,
aljas, reménytelen szexmániás, nem tudok
megváltozni, nem tudok leállni, és ez már így is
marad.
Mindjárt bebizonyítom.
– Hová visz? – kérdezi Paige, mellettem botladozva
a köpenyére és szemüvegére száradt véres
ételmaradékokkal.
Máris elkezdtem a szokásos óvintézkedést,
gondolatban benzinbe mártott kisnyuszik közé égő
gyufát dobok. Magam elé képzelem a hájas Tarzant
és idomított majmát. Arra gondolok, tessék, megint
egy tétellel bővül az a rohadt negyedik lépcsőfok.
Próbálom megállítani az időt. Kimerevíteni a
pillanatot. Örökkévalóvá tenni.
A kápolnába viszem – válaszolom Paige-nek. Egy
elmebeteg fia vagyok. Nem a Mindenhatóé.
Bizonyítsa be Isten az ellenkezőjét. Sújtson le rám
mennydörgő villámaival.
Egyenesen ahhoz a kurva oltárhoz viszem.
 25. fejezet

Talán gondatlan veszélyeztetés volt, vagy

felelőtlen elhagyás, netán bűnös mulasztás. Az
ostoba kiskölyök képtelen volt eligazodni a
számtalan törvény között.
Talán gondatlan zaklatás vagy előre megfontolt
semmibevétel vagy szándékos háborgatás, annyi
volt belőlük, hogy a rettegő kiskölyök nem mert
semmi mást csinálni, csak amit a többi ember. Ami
csak új, szokatlan vagy eredeti, az nagy
valószínűséggel törvénybe ütköző.
Bármi, ami kockázatos vagy izgalmas, bizonyára
rács mögé juttat.
Ezért is lelkesedett mindenki azért, hogy Anyuval
beszélhessen.
Ez alkalommal alig pár hete jött ki a börtönből,
máris beindultak az események.
Rengeteg a törvény, és számtalan módon
megszeghetőek, az holtbiztos.
A rendőrség először kihallgatta a kuponok miatt.
 Valaki egy belvárosi nyomtatószalonban
számítógépen megtervezett, majd sokszorosított
egy éttermi kupont, amely beváltható egy
kétszemélyes étkezésre, hetvenöt dollár értékben,
korlátlan lejárati idővel. Minden kuponhoz egy
köszönőlevelet hajtogattak, mely szerint a hűséges
vásárló a mellékelt szelvény birtokában részese
lehet egy speciális reklámakciónak.
Beváltható kizárólag a Clover Inn étteremben.
Elég, ha jól megvacsorázik, majd a végén átadja a
kupont a fizetőpincérnek. A kupon tartalmazza a
borravalót is.
Valaki több száz kupont küldött szét a városban.
Az akció pontosan beleillett Ida Mancini profiljába.
Anyu próbaideje első hetében felszolgáló volt a
Clover Innben, de aztán kirúgták, mert olyasmiket
mesélt a vendégeknek az ételekről, amit nem
szívesen hallottak.
Azután nyoma veszett. Pár nappal később egy
ismeretlen nő rohant ki sikoltozva egy földszinti
széksorból, valami díszes balettgála legunalmasabb
részének áhítatos csendjében.
Ennek köszönhetően az idióta kiskölyköt az
osztályteremből vitte be a rendőrség egy belvárosi
őrszobára. Kikérdezni arról, hogy mikor hallott
utoljára róla. Az anyukájáról. Arra voltak kíváncsiak,
nem tud-e a rejtekhelyéről.
Körülbelül ezzel egy időben több száz indulatos
vásárló tódult be egy szőrmeüzletbe, postán kapott
ötvenszázalékos bonokat lobogtatva.
Körülbelül ezzel egy időben majd ezer riadt
állampolgár özönlött be a helyi nemibeteg-
gondozóba, és azt követelték, hogy vizsgálják meg
őket, mivel figyelmeztető levelet kaptak a
közegészségügyi szolgálat fejlécével, amely szerint
egy volt szexuális partnerüknél halálos fertőzést
diagnosztizáltak.
A rendőrök a belvárosba vitték a kis besúgót egy
civil járőrkocsiban, felkísérték az emeletre egy civil
épületben, majd leültek vele és nevelőanyjával,
hogy megtudják tőle, mikor lépett vele kapcsolatba
utoljára Ida Mancini.
Van elképzelése arról, miből finanszírozza az
akcióit?
Van valami ötlete arról, miért műveli ezeket a
szörnyűségeket?
A kisfiú pedig csak várt.
Tudta, hogy közel a segítség.
Anyu gyakran mondogatta, hogy ne haragudjon rá.
Az emberek olyan régóta dolgoznak azon, hogy a
világ biztonságos, jól szervezett hely legyen. A
végén már észre sem vették, hogy milyen unalmas
lett. Az egész világ immár termékellenőrzött és
sebességkorlátozott és zónákra osztott és
megadóztatott és beszabályozott, minden lakója
minősítve és nyilvántartva és címmel ellátva. Sehol
nem maradt hely a kalandra, kivéve a
megvásárolhatóakat. A hullámvasúton. A moziban.
De ezek csak amolyan hamis izgalmak. Mindenki
tudja, hogy a dinoszauruszok nem eszik meg a
kisiskolásokat. A tesztközönség csírájában elfojt
minden eshetőséget egy valamirevaló tragédiára.
Még a látszatára is. És mivel nincs lehetőség igazi
bukásra, valódi kockázatra, esélyünk sem maradt
egy valamirevaló megváltásra. Igazi diadalmámorra.
Valódi lelkesültségre. Élvezetre. Felfedezésre.
Újdonságra.
A biztonságunkat óvó törvények örök unalomra
kárhoztatnak.
Ha nincs módunk megtapasztalni a valódi káoszt,
soha nem nyerünk valódi békét.
Anyu ilyesmiket mondogatott neki állandóan.
 Folyton azt mondta: – Egyetlen ismeretlen vidék
maradt nekünk, a kézzelfoghatatlan dolgok világa.
Minden más simára vasalva és élére hajtva.
A törvények rács-erdejébe zárva.
Anyu „kézzelfoghatatlan” alatt olyasmiket értett,
mint az internet, filmek, zene, mesék, művészet,
szóbeszéd, számítógépes programok – mindent, ami
nem valóságos. A virtuális világokat. A kitalációkat.
A kultúrát.
A képzeletbeli sokkal hatalmasabb, mint az anyagi
világ.
Mert semmi sem lehet jobb annál, ahogy
elképzeled.
Mert csupán a megfoghatatlan ötletek,
elgondolások, hitek, fantáziák elég tartósak. A kövek
elporladnak. A fa elkorhad. Az emberek, mint tudjuk,
meghalnak.
De az olyan törékeny dolgok, mint egy gondolat,
egy álom, egy legenda, sohasem múlnak el.
Bár megváltoztathatnád az emberek
gondolkodását, mondta Anyu. Az önképüket. A
világlátásukat. Ha ez sikerülne, megváltozna velük
az életük is. És ez az egyetlen maradandó
teljesítmény.
Különben is, mondogatta rendszeresen Anyu,
egyedül az emléked, meséid és kalandjaid
maradnak meg utánad.
Az utolsó tárgyalásán, mielőtt utoljára börtönbe
küldték volna, Anyu kihúzta magát a vádlottak
padján, és annyit mondott:
– Célom, hogy én legyek az izgalom motorja az
emberek életében.
Mélyen a hülye kis szaros szemébe nézett, és azt
mondta neki:
– Rendeltetésem, hogy káprázatos történetekkel
szolgáljak az emberiségnek.
 Mielőtt az őrök megbilincselve kivezették, azt
kiáltotta:
– Elítélésem értelmetlen és felesleges.
Törvényeink és rendszerünk a világot már így is jól
működő és biztonságos munkatáborrá tették.
Azt kiabálta:
– Rabszolgák nemzedékeit neveljük ki!
Így került vissza Ida Mancini ismét a börtönbe. A
„javíthatatlan” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
Az azonosítatlan nő, aki sikoltozva végigrohant a
színháztermen a balettgála alatt, azt sikította:
– Védtelen áldozatokat nevelünk gyermekeinkből!
Útban a vészkijárat felé azt üvöltötte:
– Olyan beszabályozottak és jól strukturáltak
lettünk, hogy ez már nem is élet, csupán egy
nyomorult szervezett hajóút!
A nyomozók között várakozva az a kis szaros képű
bajkeverő megkérdezte, vajon nem lehetne-e jelen
Fred Hastings, a védőügyvédjük is.
Mire az egyik nyomozó elmormolt egy
káromkodást a bajsza alatt.
Abban a pillanatban megszólalt a tűzjelző sziréna.
A nyomozók azonban nem is zavartatták magukat,
és folytatták a kérdezősködést:
– NEM TUDOD, HOGYAN LÉPHETNÉL KAPCSOLATBA
ÉDESANYÁDDAL?
Túlkiabálták a szirénát:
– NEM IS SEJTED, KI LEHET A KÖVETKEZŐ
CÉLPONTJA?
Nevelőanyja is bekapcsolódott a hangzavarba:
– NEM SZERETNÉL SEGÍTENI, HOGY SEGÍTHESSÜNK
RAJTA?
A tűzjelző elhallgatott.
Egy nő dugta be fejét az ajtón, és azt mondta:
– Csak semmi pánik, fiúk, megint téves riasztás
volt. Már a tűzjelzők sem tüzet jeleznek.
Így hát a kis hülyegyerek illedelmesen
megkérdezte:
– Elmehetek a mosdóba, kérem szépen?
 26. fejezet

A félhold felnéz ránk, egyenesen egy sörrel

töltött ezüstszínű bádogtálcából. Valami vadidegen
hátsó kertben térdelünk, Denny félrepöcköl
mutatóujjával néhány csigát. Felemeli a tálcát, a sör
egészen a pereméig ér, tükörképe és valódi arca
egyre közelebb kerül, míg hamis és igazi ajkai
egymáshoz érnek.
Denny félig kiissza a csaléteknek kitett sört, majd
így szól:
– Haver, Európában így isszák a sört...
Csigacsapdából?
– Dehogy, haver. – Átnyújtja a tálcát. – Állottan és
melegen.
Szájon csókolom tükörképemet, és szürcsölni
kezdek, a Hold átkukucskál a vállam felett.
Odakint a járdán egy babakocsi vár ránk, kerekei
hátul szélesebbre állítva. Alja egészen a földig
dudorodik, benne egy rózsaszín plédbe csavart
homokkő monstrum, amit egyikünk sem bírt
megemelni. Rózsaszín babafej billeg odabent a pléd
tetején.
– Az a kefélés a templomban, haver — szólal meg
Denny –, mondd, hogy nem csináltad.
Csináltam volna. De nem tudtam.
Nem tudtam dugni, kamatyolni, beverni. A sok
szalonképes szinonima közül pontosan ezekre nem
voltam képes.
Denny meg én, két rendes, hétköznapi fickó, épp
lehoztuk a babát egy kicsit levegőzni az éjszaka
közepén. Két jóravaló pasas sétál ezen a remek
környéken, csupa nagy ház a rendezett pázsit
közepén. A sok összkomfortos, klímaberendezéses
ház között, amelyekből csak úgy árad a biztonság
önelégült illúziója.
Dennyvel oly ártatlanok vagyunk, mint két ma
született tumor.
Ártalmatlanok, mint két légyölő galóca.
Olyan finom környék, hogy még a csigacsapdának
kitett sör is német import. Átlendülünk a kerítésen a
szomszéd kertbe, és körülszaglászunk a fák alatt a
következő körért.
Benézek minden bokor és levél alá.
– Hé, haver – mondom –, te ugye nem tartasz
arany-szívűnek?
– Kurvára nem, haver – feleli.
Annyi birtokháborítás, a sok lopott kerti sör után,
biztos vagyok benne, hogy Denny őszinte hozzám.
– Ugye nem hiszed, hogy a tökéletes Szeretet
krisztusi megnyilvánulása vagyok, csak titokban
tartom az érzékeny oldalamat?
– Isten ments, haver – feleli. – Igazi seggfej vagy.
– Kösz szépen, csak rutinellenőrzés volt.
Denny lassan feltápászkodik, kezeit nem
használja, mivel az éjjeli égbolt újabb tükörképét
tartja köztük. Azt súgja:
 – Telitalálat, haver...
Visszatérve a templomi ügyre, mondom Dennynek,
sokkal nagyobbat csalódtam Istenben, mint
magamban. Le kellett volna sújtania rám egy tüzes
mennykővel. Elvégre Isten mégiscsak Isten. Én meg
csak seggfej. Le sem vettem Paige Marshall ruháit.
Ott lógott a sztetoszkóp a nyakában, mellei közt
táncolt, miközben hanyatt döntöttem az oltáron.
Még a nyavalyás köpenyéből sem hámoztam ki.
A sztetoszkóp saját melléhez nyomódott, Paige azt
lihegte:
– Csináld gyorsan. Szeretném, ha egy ritmusban
maradnál a szívemmel.
Nem tisztességes, hogy egy nőnek sohasem kell
híg fosra gondolnia, hogy ne élvezzen el.
Én meg egyszerűen csődöt mondtam. Az a Jézus-
dolog kinyírta az erekciómat.
Denny átnyújtja a sört, hogy belekortyoljak,
miközben kiköp egy döglött csigát, és azt javasolja:
– Jobb, ha összeszorítod a fogad közben, haver.
Hiába a templomi helyszín, hiába oltár az ágyunk,
hiába a gyönyörű teste alattam, Paige Marshall, dr.
Paige Marshall, nem akarom, hogy belőle is csak
egy kóbor numera legyen.
Mert semmi sem olyan tökéletes, ahogy
elképzeljük.
Mert semmi sem olyan izgató, mint a fantáziánk.
Belégzés. Kilégzés.
– Haver – dünnyög Denny –, legyen ez az utolsó
piánk mára. Fogjuk a sziklát, és húzzunk haza.
Csak még egy háztömböt, rendben? Csak még egy
pár hátsó kertet. Rám férne egy kiadós
lerészegedés, hogy megfeledkezzek a mai
napomról.
Igazán remek ez a környék. Átlendülök a kerítésen,
és fejjel belezuhanok egy rózsabokorba. Valahol
felcsahol egy kutya.
Miközben próbáltam felállítani a zászlót azon az
oltáron, a kifakult, simára csiszolt feszület végig
ránk bámult. Nem volt rajta szenvedő emberalak.
Nem volt töviskoszorú. Sehol verejték meg
döglegyek. Semmi bűz. Se vér, se kín, ebben a
kápolnában ugyan nem. Sehol egy véreső. Sehol
egy sáskajárás.
Paige fülében végig ott a sztetoszkóp, saját
szívverését hallgatta.
A mennyezeti angyalokat lefestették. A
mozaikablakon átsütő fény sűrű és arany és
porszemek táncoltak benne. A nap vastag, tömör
sugárban áradt be, meleg, súlyos sugárban ömlött
szét rajtunk.
Figyelem, figyelem, dr. Freud, kérjük, vegye fel a
fehér házitelefont.
Ez a jelképek világa, nem a valóságé.
Denny végigmér, ahogy a tövisektől véresen,
szakadt ingben ott heverek a rózsabokor
csapdájában, aztán annyit mond:
– Oké, nincs vita. Ez az utolsó kör.
A rózsák illata az ágybavizelés illata a Szent
Antalban.
A kutya hangosan ugat, a hátsó ajtót kaparja, hogy
kijusson a házból. Fény gyullad a konyhában, egy
alak körvonalát vetíti az ablakra. Bentről felgyújtják
a veranda lámpáját, engem is meglep, milyen
sebesen ugrom ki a rózsabokorból, s már az utcán is
vagyunk.
A járdán szembetalálkozunk egy szerelmespárral,
összebújva sétálnak, karjuk egymás körül. A lány
arcát a fiú hajtókájához dörzsöli, a fiú csókot lehel a
lány feje búbjára.
Denny olyan erővel indítja útnak a babakocsit,
hogy az első kerék megbillen egy repedésben, a
műanyag babafej nagy ívben kirepül. A rózsaszín
kobak tágra nyílt üvegszemeivel elpattog a boldog
pár mellett, és egy csatornában végzi.
– Haver, visszahoznád nekem? – kérdezi Denny.
Ruhám cafatokban lóg, ragacsos a vértől, tüskék
fúródtak arcomba, elügetek a pár mellett, és
előkotrom a fejet a levelek és szemét közül.
A fiú felnyikkan és hátralép.
A lány azt mondja:
– Victor? Victor Mancini... Úristen...
Bizonyosan megmentette az életemet, mert
halvány fogalmam sincs, ki a franc lehet.
Miután feladtam a próbálkozást a kápolnában, és
állig begomboltuk a ruhánkat, azt mondtam Paige-
nek:
– Hagyjuk a magzatszövetet. Hagyjuk, hogy
irtózom az erős nőktől. Akarja tudni, valójában miért
nem tudtam megkefélni?
Térdnadrágom sliccével bajlódok. – Talán az az
igazság, hogy szeretném inkább megkedvelni.
Két kezét tarkójához emelte, hogy újra apró brióst
formáljon sötét hajából, és azt felelte:
– Elképzelhető, hogy a szex és az érzelmi
ragaszkodás nem zárják ki egymást.
Felnevetek, ujjaim a nyakkendőmön, de még
mennyire, hogy kizárják, mondom.
Dennyvel a 700-as számhoz érünk, egy táblán az
áll, Nyírfa utca.
– Rossz irányba indultunk el, haver – szólok rá a
babakocsival elfoglalt Dennyre, és ujjammal
hátrafelé bökök. – Anyám háza visszafelé van.
Denny csak lohol tovább, a kocsi alja csikorgó
hangokat ad ki a járdán. A boldog pár leesett állal
figyel minket, két tömbnyi távolságból.
Sarkában lihegek, kézről kézre dobálva a rózsaszín
babafejet.
 – Haver, fordulj már meg.
– Előbb látnunk kell a 800-as házszámot – mondja.
Miért, mi van ott?
– Ha minden igaz, semmi – feleli Denny. – De
valaha Don bácsikám telke volt.
A házak elfogynak, a 800-as szám foghíjtelek,
utána újabb házak sorakoznak. A telken derékig érő
fű, körben öreg almafák, kérgük ráncos és felfelé
pödörödött a sötétségbe. Néhány cserje szederág,
szúrós bozót, ágain töviserdő, a telek közepe
megtisztítva.
A telek sarkában hirdetőtábla fehérre festett
furnérle-mezekből, rajta vöröstéglás házakat és
virágládás ablakokból integető embereket ábrázoló
kép. A házak alatt fekete betűkkel az áll: Hamarosan
itt épül a Menningtown Lakópark. A tábla alatt
lepergett festék pikkelyei. A felső sarka
megvetemedett, a téglaházak repedezettek,
rózsaszínre fakultak rajta.
Denny kiborítja a sziklát a járda melletti magas
fűbe. Kirázza a plédet, a két sarkát kezembe
nyomja. Közösen összehajtjuk, Denny megszólal:
– Ha van olyan, hogy antipéldakép, az csakis Don
bácsikám lehet.
Azzal bedobja a plédet a babakocsiba, és elindul
hazafelé.
– Haver, a sziklád nem kell? – kiáltom utána.
Meg sem hallja.
– Az „Anyák az ittas vezetés ellen” mozgalom helyi
tagjai biztos nagy bulit csaptak, amikor az öreg Don
Menning feldobta a talpát – mondja.
Szél borzolja fel a magas füvet. Már csak növények
élnek a telken, sötét vákuumán keresztül látni a
túloldali házsor verandafényeit. Közöttük az öreg
almafák fekete ákombákomjai.
– Akkor ez most egy park? – kérdezem.
 – Nem igazán. – Denny már messze jár. – Az
enyém.
Hozzávágom a babafejet:
– Nem hülyülsz?
– Amióta a szüleim felhívtak pár napja – feleli,
miután elkapja a fejet és a kocsiba ejti.
Lassan sétálunk az utcai lámpák alatt, végig az
emberek sötét házai előtt.
Csatos cipőm megcsillan, kezemet zsebre dugom.
– Haver... – kezdem újra. – Ugye szerinted se
vagyok olyan Jézus Krisztus-féle?
Azt kérdem: – Ugye nem?
Tovább sétálunk. Majd Denny a babakocsi rúdját
markolva így szól:
– Nézz szembe a tényekkel, haver. Majdnem
szeretkeztél Isten asztalán. Durván merülsz az
örvénybe, annyi szent.
Útközben kezdünk kijózanodni. Meglepő, milyen
hűvös az éjjeli levegő.
– Kérlek, haver, mondd meg az igazat – mondom.
Nem vagyok jóravaló és kedves és gondoskodó vagy
bármi efféle boldog baromság.
Nem vagyok más, csak egy felelőtlen, agyhalott,
örök vesztes. Ezzel együtt tudok élni. Ezzel
azonosulni tudok. Egy reménytelen puncifaló,
seggdöngető szexmániás seggfej vagyok, és ezt
soha, de soha nem szabad elfelejtenem.
Azt mondom:
– Kérlek, mondd megint, hogy egy érzéketlen
seggfej vagyok.
 27. fejezet

Úgy tervezem a mai estét, hogy először is

elrejtőzöm a hálószoba gardróbban, amíg a csaj
zuhanyozik. Aztán belép, fénylik rajta a verejték, a
levegő párás és nehéz a parfümtől vagy hajspraytől,
szóval teljesen meztelen lesz, eltekintve egy csipkés
köntöstől. Akkor előugrom harisnyával a fejemen,
napszemüvegben. Az ágyra dobom a csajt, kést
szorítok a torkához. Végül megerőszakolom.
Ilyen egyszerű. Az örvény még mélyebbre húz.
Folyton az jár az eszemben: Mit NEM tenne Jézus?
Csak arra kell vigyáznom, hogy nem csinálhatom
az ágyon, mert a selyempaplan sápadt rózsaszín és
könnyen szennyeződik. Azt is mondta, hogy a földön
meg utálja, mert a szőnyeg kidörzsöli a bőrét.
Megállapodtunk a padlóban, de egy törülközőn.
Persze nem a vendégeknek fenntartott törülközőn,
majd hagy egy ócskát az öltözőasztalon, csak
terítsem előre a padlóra, hogy menet közben
nehogy megtörjük a varázst.
 Nyitva hagyja nekem a hálószoba ablakát, mielőtt
elmegy zuhanyozni.
Szóval elrejtőzöm a gardróbban, a csupasz
bőrömhöz tapad a sok vegytisztított holmi, harisnyát
és napszemüveget viselek a fejemen és a
legéletlenebb kést szorongatom, amit találtam.
Várok. A törülköző a padlóra terítve. Majd
megfulladok a harisnya forró szorításában, arcomról
patakzik a verejték. Fejbőröm viszketni kezd.
Ne az ablak mellett, és nehogy a kandallónál,
kérte. Arra kért, a szekreternél erőszakoljam meg,
de ne túl közel hozzá. Azt is kikötötte, hogy
lehetőleg ne a szőnyeg legkopottabb részén.
A lányt Gwennek hívják és az EGÉSZSÉG,
ÉLETMÓD osztályon ismerkedtünk meg egy
könyvesboltban. Nehéz megmondani, ki szedett fel
kit, mindenesetre ő úgy tett, mintha egy tizenkét
lépéses szakkönyvet olvasgatna a szexuális
függőségről, én pedig a terepszín nadrágomat
viseltem, és követni kezdtem egy ugyanolyan
könyvvel a kezemben, s éreztem, itt jön az újabb
veszedelmes viszony.
A madarak is. A méhek is.
Nagyon kell az a nagy löket endorfin. Nyugalomra
vágyom. Megőrülök egy kis peptid feniletilaminért.
Ilyen vagyok. Szenvedélybeteg. De tényleg, most ki
számolja?
A könyvesház kávézójában Gwen azt mondta,
szerezzek egy darab kötelet, de nehogy nejlont,
mert az nagyon tud fájni. A kendertől sajnos
kiütéseket kap. Fekete ragasztószalagról lehet szó,
de a szájára nem tehetek, és véletlenül se
szigetelőszalagot vigyek.
– Letépni a bőrről egy szigetelőszalagot – mondta –
pont annyira erotikus élmény, mint legyantázni a
lábamat.
 Időpontot egyeztettünk, a kedd rögtön kiesett.
Péntekenként tartják a szexmániás csoportgyűlést.
Ezen a héten vad csajok nélkül. A szombatot a Szent
Antalban töltöm. Vasárnaponként Gwen besegít a
templomi bingó-ban, szóval végül kiegyeztünk a
jövő hétfőben. Hétfőn kilenckor, nem nyolckor, mert
aznap túlórázni fog és nem tízkor, mert másnap
korán reggel kezdek a skanzenben.
Eljön a hétfő. A ragasztószalag készen áll. A
törülköző a padlóra terítve. Amikor előugrom a
szekrényből a késsel, azt kérdezi:
– Ugye nem az én harisnyámat húztad fel?
Hátracsavarom a karját és a fagyos pengét a
torkához szorítom.
– Az ég áldjon meg – panaszkodik —, ezt jól
elszúrtad. Abban állapodtunk meg, hogy
megerőszakolsz. Nem abban, hogy szétcseszed a
harisnyámat.
Kezemben a késsel megragadom a csipkés
köntöst, és megpróbálom lecibálni a válláról.
– Állj, állj, állj – Gwen félreüti a kezemet. – Hagyd,
majd én, mielőtt tönkreteszed.
Kitépi magát a szorításomból. Megkérdem,
levehetem-e a napszemüveget.
– Nem – feleli, és kibújik köntöséből. Azután a
gardróbhoz lép és beakasztja egy párnás fogasra.
Nem sokat látok belőle.
– Ne légy olyan önző – mondja Gwen. Teljesen
meztelen, megragadja a csuklómat és csípőjéhez
húzza. Azután két karját háta mögé téve megfordul,
a farkam egyre keményebb, hozzádörzsöli meleg,
síkos fenekét. – Azt akarom, hogy arctalan támadó
legyél.
Kínos lett volna vennem egy női harisnyát,
magyarázom neki. Egy harisnyát vásárló férfi vagy
bűnöző vagy aberrált: egyik esetben sem túl
valószínű, hogy kiszolgálják.
– Jézusom, de puhány vagy – jelenti ki. – Aki eddig
megerőszakolt, mind saját harisnyát hozott
magával.
Arról nem beszélve, folytatom, hogy az üzletek
polcai tele vannak ezekkel a harisnyákkal, minden
színben és mintában, szénfekete, bézs, kakaóbarna,
kobalt, bőrszínű, de egyiket sem árulják „fej
méretű” címkével.
Elfintorodik és felnyög:
– Mondhatok valamit? Csak egy dolgot.
Mit, kérdezem.
– Nagyon büdös a szád.
Mialatt a könyvesház kávézójában a részleteket
terveztük, Gwen arra kért:
– Mindenképp tedd be a kést előtte a fagyasztóba,
azt akarom, hogy kegyetlenül hideg legyen.
Talán használhatnánk gumikést, javaslom.
– A kés nagyon fontos része az illúziónak – feleli. –
Nem árt, ha minél hamarabb a torkomhoz szorítod,
még mielőtt átveszi a szoba hőmérsékletét.
– Csak arra vigyázz, nehogy véletlenül megvágj –
folytatja, majd áthajol az asztalon, állát nekem
szegezi. – Ha csak egy karcolás esik rajtam,
esküszöm, börtönben találod magad, mielőtt
lekókad a pöcsöd.
Aprót kortyol kínai gyógyfüves teájából, majd
gondosan leteszi a csészét.
– Testnyílásaim hálásan megköszönnék, ha nem
használnál semmiféle arcszeszt vagy kölnit, ugyanis
érzékeny vagyok az ilyesmikre – mondja.
Azt bírom a szexmániás csajokban, hogy az
égvilágon mindent elviselnek. Egyszerűen nem lehet
elvenni a kedvüket a dugástól. Képtelenek
abbahagyni, bármilyen megalázóvá fajulnak a
dolgok.
 Istenem, hogy imádom a kölcsönös függőséget.
A kávézóban Gwen ölébe veszi a retiküljét, és
kotorászni kezd benne.
– Tessék – nyújt át egy fénymásolt listát a
legfontosabb tudnivalókról. A lista így kezdődik:
A nemi erőszak lényege az erőszak. Nincs benne
semmi romantikus. Nem szabad belém szeretned.
Nem csókolhatsz szájon. Ne is számíts arra, hogy
utána nálam alhatsz. Nem használhatod a
fürdőszobámat.
Hétfő este a hálójában a farkamhoz dörzsöli
meztelen seggét és így szól:
– Azt akarom, hogy üss meg. Ne túl erősen, de
azért érezzem. Csak üss meg elég keményen, hogy
begerjedjek.
Fél kézzel hátrafeszítem a karját. Segge körbejár
rajtam, feszes kis teste oltári jó napbarnított, kivéve
az arcát, ami sápadt és viaszos a túl sok
hidratálótól. A tükrös szobaszekrényben szemből is
látom, arcom kikandikál a válla fölött. Haja, meleg
verejtéke felgyűlik a háta és mellkasom közt
kialakult keskeny völgyben. Bőrén érzem a
napozóágyak forró műanyag szagát. Másik
kezemben a kést szorítom, úgyhogy kénytelen
vagyok megkérdezni tőle, azzal megüthetem-e.
– Dehogy – feleli. – Az már késelés lenne. Késsel
megütni valakit késelésnek számít. Tedd le azt a
szart, és használd a tenyered.
Körülnézek, hova dobhatnám.
– Csak ne az ágyra — közli.
Az öltözőasztalra ejtem a kést, és felemelem a
kezem, hogy pofon csapjam. Nem lesz könnyű a
háta mögül.
– Ne az arcomat – figyelmeztet.
Lejjebb eresztem a kezem.
– És nehogy megüsd a mellemet, hacsak nem
akarsz csomókat hagyni benne.
Lásd még: cisztás emlőgyulladás.
– Mi lenne, ha csak a fenekemre csapnál?
És mi lenne, ha befogná végre a száját és hagyná,
hogy a magam módján erőszakoljam meg.
– Ilyen hozzáállással jobb, ha máris behúzod a
farkincád, és hazatépsz.
Mivel az imént lépett ki a zuhany alól, bukszusa
puha és tömött, nem olyan lelapult, mint mikor
lehúzod a bugyit a csajról. Szabad kezem
becsúsztatom a combjai közé, tapintása hamis,
gumiszerű és műanyag. Túl sima. Furán csúszós.
– Mi van a vagináddal? – kérdezem.
– Tessék? – Gwen lenéz magára, majd azt mondja:
– Ja értem, a Femidom. Olyan, mint a koton, de
nőknek. Egy kicsit kilóg a széle. Nem szívesen
kapnék el bármit tőled.
Lehet, hogy velem van baj, mondom, de azt
hittem, a nemi erőszak rendszerint spontánabb
dolog, amolyan indulatos fellángolás.
– Ebből is látszik, neked fingod sincs arról, hogyan
kell megerőszakolni valakit – feleli. – Az igazi profi
aprólékosan kitervel minden részletet. Szinte rituális
részletességgel. Olyannak kell lennie, mint egy
vallási ceremóniának.
Ami itt történik, mondja Gwen, az szent dolog. A
könyvesházban átadta nekem a listát és
megkérdezte:
– Beleegyezel ezekbe a feltételekbe? A papíron ez
állt:
Nem kérdezheted meg, hol dolgozom.
Nem kérdezheted meg, fáj-e.
Nem gyújthatsz rá az otthonomban.
Nem töltheted nálam az éjszakát.
A biztonsági jelszó: Pudli.
Kérdezem tőle, mi az a biztonsági jelszó.
 – Ha eldurvul a játék, vagy valamitől nem működik
egyikünknek – magyarázza –, elég annyit mondani,
„pudli”, és leállunk a dologgal.
Elélvezhetek-e a végén, kérdem.
– Ha neked olyan fontos – feleli.
Rendben, hol írhatom alá, bólintok.
Ezek a szánalmas szexőrült tyúkok. Mindenük csak
az a nyavalyás bráner.
Ruha nélkül kicsit véznának tűnik. A bőre meleg és
nyirkos, mintha langyos szappanos vizet
csavarhatnál ki belőle. Lábai olyan vékonyak, hogy
csak a seggénél érnek egymáshoz. Kis, zacskós
mellei bordáira lógnak. Karjait még mindig
egymáshoz szorítja a háta mögött, és ránk néz a
földig érő tükörben, hosszú nyaka és csapott vállai
láttán egy borosüveg jut az eszembe.
– Kérem, ne – könyörgi –, ne bántson. Kérem,
vegye el a pénzem, csak hagyjon békén.
Mennyi van nála, kérdezem.
– Ne tegye – folytatja –, különben sikítok.
Gyorsan elengedem a karját és hátra lépek.
– Ne sikíts, csak azt ne.
Gwen nagyot sóhajt, megfordul és beleüt a
mellkasomba.
– Te féleszű, mondtam, hogy „pudli”? Visszabújik a
szorításomba. Odaaraszolunk a törülközőhöz.
– Várj egy kicsit – mondja, és az öltözőasztal
fiókjából kihúz egy rózsaszín vibrátort.
– Na várj csak, azt belém nem dugod.
– Eszemben sincs – feleli —, ez az enyém.
– És mi van velem? – kérdezem méltatlankodva.
– Bocs, de legközelebb hozz magadnak egyet –
javasolja.
– Úgy értem, mi van a farkammal?
– Mi lenne a farkaddal?
– Hogy kerül a képbe?
 Miközben elhelyezkedik a törülközőn, Gwen a fejét
rázva morog:
– Miért kell ez nekem? Hogyan tudom ezerből is
kifogni ezeket a rendes, sablonos pasikat?
Esküszöm, még öt perc, és megkéri a kezem. –
Felnyög. – Csak egyszer az életben,
egyetlenegyszer, ne élne velem vissza valaki.
Majd ismét hozzám fordul:
– Önkielégíthetsz, miközben megerőszakolsz, de
csak a törülközőn, és egy csepp sem mehet rám. –
Feszesre húzogatja segge alatt a törülközőt, és
tenyerével megpaskol egy darabka frottírt maga
mellett. – Ha itt az ideje, ide facsarhatod a farkad.
Keze alól tompa puffanások szállnak fel. Jó,
rendben, mondom, most hogyan tovább? Gwen
felsóhajt, és az arcomba tolja a vibrátort:
– Használj! – kiáltja – Alázz meg, te tompa agyú
pöcs! Aljasíts le, balfasz! Vegyél semmibe végre!
Sehol nem találom a kapcsolóját, Gwen kénytelen
megmutatni. Felzümmög, olyan erővel, hogy
elejtem. Körbeugrál a szőnyegpadlón, alig tudom
elkapni a kis rohadékot.
Gwen felhúzott térddel széthajtja combjait, nyitott
könyv előttem, a törülköző szélére térdelek, és a
zümmögő szerszám hegyét beleillesztem puha,
műanyag nyílásába. Másik kezemmel a farkamat
gyúrom. Vádlija simára borotválva, domború lábfeje
kékre lakkozott körmökben ér véget. Kisimult
mindene, behunyt szemmel, széttárt lábakkal hever
előttem. Két kezét összefonja tarkóján, mellei
maroknyi dombocskává formálódnak, és így szól:
– Ne, Dennis, ne tedd. Nem akarom, Dennis, ne.
Nem kaphatsz meg.
– A nevem Victor – helyesbítek.
Hallgassak és ne zökkentsem ki folyton, szól rám.
Igyekszem szerezni mindkettőnknek egy jó estét,
de olyan az egész, mintha megpróbálnád
körbesimogatni a hasadat, miközben a fejedet
ütögeted – csak éppen szexverzióban. Vagy rá
koncentrálok, vagy magamra, de mindkét esetben
olyan, akár egy félresikerült édeshármas. Valaki
mindig háttérbe szorul. Ráadásul a vibrátor annyira
nyálkás, hogy folyton kicsúszik a markomból. Kezd
túlmelegedni, és olyan kozmás füstszagot áraszt,
mintha valami odaégett volna a belsejében.
Gwen résnyire nyitja a szemét, Marok Marcsára
sandít, és annyit mond:
– Előbb engem!
Fényesítem a farkam, pumpálom Gwent.
Pumpálom rendületlenül. A helyzet inkább
emlékeztet vízvezetékszerelésre, mint erőszakos
nemi közösülésre. A Femidom széle kezd becsúszni,
szünetet tartok, hogy két ujjal kipiszkáljam és
helyreigazítsam.
– Dennis ne, hagyd abba, Dennis – nyögdécsel
Gwen torka mélyéről, saját haját tépi és zihál. A
Femidom megint becsúszik, hagyom a francba. A
vibrátor egyre mélyebbre döngöli. Gwen arra kér,
hogy tekergessem a mellbimbóit.
Amint lesz harmadik kezem, felelem. Farkam
szétfeszül, robbanásra készen, csak azt ismételgeti:
– Igen, jaj, igen, igen, igen, jaj, igen.
– Meg ne próbáld – sziszegi Gwen, és megnyálazza
két ujját. Tekintetét szemembe fúrja, ujjaival lába
közt maszatol, hogy megelőzzön.
Nekem azonban elég Paige Marshallra gondolnom,
a titkos fegyveremre, és gond nélkül nyerem a
versenyt.
Egy másodperccel azelőtt, hogy elsülnék, alighogy
ökölbe szorul a segglyukam, a törülközőn kijelölt
célpont felé fordulok. Úgy érzem magam, mintha
puskáznék egy vizsgán, fehér csapataim támadásba
lendülnek, de véletlenül elvétik a helyes irányt, és a
barackszín lepedőre támadnak. Gwen tágas és puha
és bolyhos barackszín harcmezejére. Magasba
röppennek az ívek, forró görcsös sugarak minden
méretben, telefröcskölik az ágytakarót, a
párnahuzatot és a selyemlepedőt.
Mit NEM tenne Jézus?
Spermagraffiti.
A „vandalizmus” talán nem a legjobb szó, de
elsőre ez jut eszembe.
Gwen lihegve, csukott szemmel visszahanyatlik a
törülközőre, zümmögés szűrődik ki belőle.
Fennakadt tekintettel nyögdécsel ujjai közé:
– Én nyertem – suttogja. – Te szemétláda,
megvertelek.
Magamra rángatom a nadrágomat és felmarkolom
a kabátom. Fehér seregem benépesíti az ágyat,
tábort üt a függönyön, a tapétán, Gwen pedig csak
zihál a padlón, a vibrátor ferdén kilóg belőle. A
következő pillanatban kicsúszik, és verdesni kezd a
padlón, akár egy csillogó, nedves halacska. Gwen
ekkor nyitja ki a szemét. Felkönyököl, arcát az ágy
felé fordítja...
Útban kifelé az ablakon még hátraszólok:
– Majd elfelejtettem... „Pudli”!
Még épp meghallom hátam mögött az első
velőtrázó sikolyt.
 28. fejezet

1642 nyarán egy kamaszfiút megvádoltak

azzal, hogy meggyalázott egy kancát, egy tehenet,
két kecskét, öt birkát, két borjút és egy pulykát.
Megtörtént eset, benne van a krónikákban. Híven
Leviticus bibliai törvényeihez, a fiút vallomása után
arra kényszerítették, hogy végignézze barmai
lemészárlását. Azután kivégezték, és testét az
állattetemekkel együtt jeltelen sírba temették.
Manapság itt a szexuális szenvedélybetegek
csoportterápiája.
Ennek a kamaszfiúnak a negyedik lépcsőfoknál
aztán rendes méretű füzete lenne teleírva.
– Van kérdés? – pillantok körbe.
A negyedikesek rám merednek. Egy kislány a
második sorban felteszi a kezét:
– Mi az, hogy meggyalázni?
Kérdezd meg a tanár nénit, felelem. Félóránként
kiselőadást kell tartanom egy rakás kisiskolásnak,
akik nagy ívben tojnak a témáimra. Hogy kell tüzet
rakni. Hogy kell csuhébabát készíteni. Hogy
nyerhető fekete tinta a szerecsendióból. Ilyesmikkel
nem igazán lehet bejutni egy jó egyetemre.
Túl azon, hogy a kiskölykök szándékosan
deformálják a csirkéket, behoznak magukkal egy
csomó kórokozót. Nem csoda, hogy Denny folyton
köhög és az orrát fújja. Hajtetű, bélféreg, klamídia,
ótvar – nem vicc, ezek az osztálykirándulós
kiskölykök az apokalipszis pónijai.
Így hát ősatyáink ezernyi hasznos tapasztalata
helyett inkább arról mesélek nekik, hogy kedvenc
„körbe-körbe-rózsa” játékuk az 1665-ös
pestisjárványról szól. A fekete haláltól kemény,
duzzadt csomók nőttek a betegeken, amit a
köznyelv rózsáknak, régies néven búboknak hívott,
és rendszerint a bőr sápadtfehérré vált körülöttük.
Innen a bubópestis elnevezés. A fertőzötteket saját
házukba zárták elpusztulni. Fél év alatt százezer
embert temettek tömegsírba.
A körjáték dalocskájában emlegetett „bokréta
zsebemben” azokról a csokrokról szól, amiket a
londoniak hordtak a borzasztó bűz miatt.
A tűzrakáshoz nem kell más, mint néhány
vastagabb ág és egy maroknyi száraz fű. Egy tűzkő,
szikrát csiholni. Egy fújtató, lángra lobbantani. Nem
mintha az egész tűzgyújtó akciótól akár csak egy
pillanatra felcsillanna a szemük. A kiskölykök a
földön kuporogva nyomogatják video-játékaikat.
Egyenesen a képembe ásítanak. Vihorásznak és
bökdösik egymást, pofákat vágnak rám mocskos
ingemben és térdnadrágomban.
Jobb híján elmesélem nekik, hogy a Fekete Halál
1672-ben több mint négyszázezer emberrel végzett
az itáliai Nápolyban.
1711-ben pestisben félmillió ember halt meg
Rómában. 1781-ben milliók pusztultak el világszerte
egy influenzajárványtól. 1792-ben a Fekete Halál
Egyiptomra csapott le, és nyolcszázezer áldozatot
szedett. 1793-ban a szúnyogok elterjesztették a
sárgalázat Philadelphiában, amibe emberek ezrei
haltak bele.
– Ez még a szövőszéknél is rosszabb – suttogja az
egyik kiskölyök hátul.
Néhányan előkotorják uzsonnásdobozaikat, és
belenéznek a szendvicseikbe.
Az ablak előtt Denny görnyed a kalodában. Ezúttal
pusztán megszokásból. A városi tanács kihirdette,
hogy ebéd után száműzni fogják a faluból. A
kalodában legalább biztonságban lehet önmagától.
Ajtaja tárva-nyitva, Denny mégis engedelmesen
hajtja fejét a hónapok óta megszokott mélyedésbe.
Útban idefelé a szövőnőtől az egyik kölyök ceruzát
dugott Denny orrába, aztán megpróbálta a szájába
nyomni. Egy másik megdörzsölte borotvált fejét,
hogy szerencsét hozzon neki.
A tűzrakás legfeljebb negyed órát tölt ki, ezért
kénytelen vagyok egyenként megmutogatni a
csapatnyi kiskö-csögnek a nagy főzőüstöt meg a
cirokseprűt meg az ágymelegítőt meg a többi szart.
A kölykök óriásoknak tűnnek az alacsony plafontól,
egyikük felmordul hátul:
– Megint ezt a kibaszott tojássalátát csomagolták.
Itt ülök a 18. században egy nyitott családi tűzhely
peremén, lábamnál a szokásos antik
kínzószerszámok, nyársak és piszkavasak, kampók
és billogvasak. Lobog takarosan megrakott
máglyám. A legmegfelelőbb pillanat, hogy kivegyem
a hosszú fogót a parázsló széndarabok közül, és
elmélyülten tanulmányozni kezdjem fehéren izzó
hegyét. A kölykök egy emberként hátrébb lépnek.
Mire megkérdezem tőlük, hé, srácok, tudja-e valaki
közületek, hogyan kínozták halálra a 18. században
a csupaszra vetkőztetett kisfiúkat.
Ettől mindig kikerekedik a szemük.
Senki sem jelentkezik.
– Na, valaki? – kérdezem és le sem veszem
szemem a fogó hegyéről.
Nincs jelentkező.
– Ugyan már – mondom, miközben nyitogatni
kezdem a felhevített fogót. – A tanár néni biztosan
mesélt nektek arról, hogyan végeztek akkoriban a
rossz kisfiúkkal.
A tanár néni odakint álldogál, mit sem sejtve. A
helyzet az, hogy mialatt a csoport gyapjút kártolt
néhány órával ezelőtt, a füstölőbe rejtőztünk, és
ejtettünk néhány ondófoltot a becsületén, most meg
bizonyára valami románcról álmodozik... na ne már.
A fejem nyakig a porhanyós combok közt, kicsúszik
a számon egy szeretlek, ezek meg máris azt hiszik,
hogy most fogadtam nekik örök hűséget.
Ha egy faszi azt mondja, „szeretlek”, tízből tíz
alkalommal úgy érti, „szeretem veled”.
Az ember felvesz egy puha gyolcsinget, bricseszt
és kravátlit, máris az egész világ az arcára akar ülni.
Megosztoztok derék, forró léceden, és máris a
borítón vagytok valami múlt századi puhafedelű
leányregényen.
– Hadd szeljem fényes tajtékod, kincsem – hörgöm
a fülébe —, ez az, tárd fel nekem, serényen.
Trágár szöveg a romantika korából.
A tanár néni neve Amanda vagy Allison vagy Amy.
Valami, nagy Á-val az elején.
Folyton az jár az eszemben: Mit NEM tenne Jézus?
Az osztály előtt állok, kezem immár kérges és
kormos, visszatolom a fogót a tűzbe, majd két ujjal
integetni kezdek magam felé, ami a világ összes
nyelvén annyit tesz: gyere közelebb.
A hátul álló kölykök lökdösni kezdik az első sort. Az
elöl álló kölykök hátraforognak, tekingetnek, valaki
felkiált:
– Miss Lacey?
Az árnyék az ablakban minden bizonnyal a
kíváncsi Miss Lacey, de amint odanézek, gyorsan
hátralép.
Tovább hívogatom a kiskölyköket. Az a régi
mondóka a kedves Georgie Porgie-ról, mesélem
nekik, valójában IV. György királyról szól, akinek
sohasem volt elég.
– Miből? – kérdezi egyikük.
– Kérdezd meg a tanár nénit – felelem.
Miss Lacey az ablakból figyel.
– Mit szóltok ehhez a jó kis tűzhöz? — kérdezem a
csoporttól. – Tudjátok, akkoriban gyakran kellett
tisztítani a kéményt, de ezek a fránya kémények
igen szűkösek és kanyargósak ám odabent, ezért
kisfiúkat zavartak be, hogy tisztára kapargassák a
belsejüket.
Ám a kürtők olyan kicsik voltak, hogy a kisfiúknak
csupaszra kellett vetkőzniük, ha nem akartak
csúnyán beszorulni.
– Így hát, akár a jó öreg Télapó – folytatom –, ezek
a kisfiúk szépen felmásztak a kéménybe... –
megmarkolom az egyik piszkavasat – ...meztelenül.
Vörös hegyére köpök, a nyál hangosan sistereg a
néma csendben.
– És tudjátok, hogyan végezte? – kérdezem. – Na,
valaki?
Nincs jelentkező.
– Ki tudja, mi az a herezacskó?
Senki nem felel, egy bólintást sem látok, ezért
nyájasan annyit mondok:
– Majd kérdezzétek meg a tanár nénit.
Meghitt reggeli légyottunkon Miss Lacey fényesre
kente farkam hegyét gömbölyű ujjbegyével.
Egymásba nyomtuk a nyelvünk, egymásra csorgott
belőlünk a nyál és a verejték. Aztán hátratolt egy
pillanatra és az arcomba nézett. Méteres műanyag
sonkák lógtak körülöttünk a füstös, halvány
fényben. Combja közé húzta tenyerem, és szánkázni
kezdett rajta, teljes súllyal, szavakat zihálva.
Megtörli száját és azt kérdi, van-e nálam óvszer.
– Semmi pánik – nyugtatom meg –, 1734-ben
vagyunk, ne felejtsd el. A gyerekek fele meghal
születéskor.
Kisimít egy arcába hulló fürtöt, és annyit mond:
– Nem is attól tartok.
Végignyalom a mellét, a torkát, aztán fülére
tapasztom a számat. Ujjaim még mindig tövig
merülnek benne, azt kérdem:
– Netán valami gonosz kórság rág, amiről tudnom
illene?
Széthúzza a farpofáimat és benyálazza néhány
ujját.
– Nem szeretnék összeszedni valamit – feleli.
– Nagyon helyes – bólintok. – Csak hogy tudd,
engem ezért kirúghatnak – mondom, miközben
gumit húzok a farkamra.
Mutatóujját apránként belém tolja, másik kezével
nagyot csap seggemre.
– Szerinted én nem kockáztatok? – kérdezi.
A mélyből megindul a robbanás, döglött
patkányokra gondolok, rohadt káposztára, nyári
pöcegödrökre.
– Úgy értem, a latexet csak egy évszázaddal
később találják fel — magyarázom.
A piszkavassal a negyedikesekre mutatok, és azt
mondom:
– Szegény kisfiúk nyakig kormosan másztak elő a
kéményekből. A korom beletapadt a tenyerükbe, a
térdükbe, a könyökükbe és akkoriban még nem volt
szappan, ezért örökre feketék maradtak.
Erről szólt egész életük. Mindennap bezavarták
őket a kürtőkbe, estig mászkáltak a sötétben, korom
ragadt a szemükbe és szájukba, sohasem mehettek
iskolába, nem volt se tévéjük, se videojátékaik, se
multivitamin ivólevük, nem volt semmi zenéjük, se
cipőjük, se bármi, amihez távirányítót adnak, és
minden egyes nap ugyanúgy telt.
– Ezek a kisfiúk – mutatok végig a csoporton forró
piszkavasammal – éppen olyan kisfiúk voltak,
akárcsak ti. Pontosan olyanok.
Minden egyes szempárba egyenként belenézek
pár pillanatra.
– És egy szép nap mindegyik kisfiú arra ébredt,
hogy valami nagyon fáj a combjaik között. Éget és
viszket és sohasem múlik el. Sőt aztán tovább
terjed, fel egészen az ondóhólyagig, szétárad az
összes kis kéményseprő alhasá-ban, és akkorra már
nem lehet semmit sem tenni ellene.
Íme orvosi tanulmányaim megmaradt párlata.
Tudásom morzsái.
Elmesélem nekik, hogy néha úgy próbálták
meggyógyítani a kisfiúkat, hogy lemetszették a
herezacskójukat – de akkoriban még nem voltak
kórházak és gyógyszerek. A 18. században úgy
hívták az ilyen kicsiny daganatokat, hogy
„koromszemölcs”.
– Ezek a szemölcsök jelentették a rák első
felfedezett fajtáját – mosolygok.
Aztán megkérdezem tőlük, ki tudja, miért hívják
ráknak.
Nincs jelentkező.
– Ne kelljen nekem felszólítanom valakit! – nézek
körül.
A füstölőben Miss Lacey nyirkos hajcsomóiba túr,
és azt kérdi:
 – Szóval? – mintha csak ártatlanul érdeklődne. –
Mit csinálsz, amikor nem itt dolgozol?
– Hagyjuk a felesleges köröket, rendben?
Rizsporos parókámmal szárazra törlöm a
hónaljamat. Combjait belegyömöszöli a harisnyába,
és azt mondja:
– Az ilyesfajta személytelen, alkalmi szex
szenvedélybetegségre utal.
Szívesebben tekintem magam amolyan James
Bond-féle gondtalan playboynak.
– Nem kizárt, hogy James Bond is szexmániás volt
– jelenti ki Miss Lacey.
Itt kellene beismernem neki, hogy oda vagyok a
szenvedélybetegekért. Egy olyan világban, ahol
mindenki attól retteg, hogy lesújt rá valami váratlan
sorscsapás, egy katasztrófa vagy végzetes
nyavalya, a szenvedély-betegeknek legalább
megvan az az előnyük, hogy tudják, nagy
valószínűséggel mi vár rájuk az út végén. Némiképp
kezükben van a saját sorsuk, a szenvedélyük
megóvja őket attól, hogy csupán az utolsó
pillanatban nézzenek szembe halálukkal.
Bizonyos tekintetben a szenvedélybetegség igen
hasznos lehet.
Egy jó kis mánia megkímél a találgatástól. Segít,
hogy előre lássuk a menekülési útvonalat.
Most komolyan, micsoda ostobaság abban bízni,
hogy az emberi élet a végtelenségig nyújtható.
Lásd még: dr. Paige Marshall.
Lásd még: Ida Mancini.
Az igazság az, hogy a szex csak akkor működik, ha
nem csináljuk kétszer ugyanazzal. Csak első
alkalommal vagyunk jelen testben és lélekben. Sőt,
ha túl hosszúra nyúlik, már akkor elkalandozik az
ember. Nincs jobb érzéstelenítő egy igazi, névtelen
egyéjszakás kalandnál.
 Mit NEM tenne Jézus”?
De magyarázkodás helyett inkább hazudok Miss
Lacey-nek, és megkérdem tőle:
– Hogy érhetlek el?
A rák azért kapta ezt a nevet, mesélem a
negyedikeseknek, mert amikor növekedni kezd a
testetekben, amikor megduzzad a bőrötök alatt, úgy
fest, mint egy vörös kis rák. Azután felhasad, és
belülről csupa vér és genny.
– Bármivel próbálkoztak az orvosok — mesélem a
síri csendben álldogáló kölyköknek —, az összes
kisfiú mocskosan, betegen és a fájdalomtól üvöltve
szenvedett. És ki olyan okos, hogy megmondja, mi
történt utána?
Nincs jelentkező.
– Hát meghaltak – mondom –, nyilvánvalóan.
Visszaejtem a piszkavasat a tűzbe.
– Van kérdés? – nézek körül.
Nincs jelentkező, így hát mesélek még nekik
azokról a kuruzslókról, akik lótúrót kentek csupaszra
borotvált egerekre, hogy bebizonyítsák, az előbőr
rákot okoz.
Kezek erdeje lendül magasba, csak annyit
mondok:
– Kérdezzétek meg a tanár nénit.
Micsoda kibaszott meló lehetett egereket
borotválni. Keríteni egy csomó körülmetéletlen
lófaszt.
A kandallópárkányon álló óra szerint lejárt a
harminc percünk. Denny még mindig kalodájába
görnyed az ablak előtt. Nincs már sok ideje egy
óráig. Az egyik kóbor kutya megáll mellette, felemeli
a lábát, és máris gőzölgő sárga sugár zúdul a
klumpájába.
– Még annyit tudnotok kell – fejezem be –, hogy
példaképetek, a derék George Washington
rabszolgákat tartott, soha nem vágta ki azt a híres
cseresznyefát, és valójában nő volt.
Mialatt az ajtó felé tolakodnak, még utánuk szólok:
– Senki se szórakozzon többé azzal a kalodás
pasassal. És a csirketojásokat se merjétek rázogatni.
Hogy kicsit keverjem még a szart, emlékeztetem
őket, hogy mindenképp kérdezzék meg a
sajtkészítőt, miért olyan véresek és dülledtek a
szemei. Kérdezzék meg a kovácsot azokról a
gusztustalan sebekről, amik végigfutnak a karján.
Utána kiáltom a sok kis fertőző görénynek, hogy
minden szeplőjük és szemölcsük szunnyadó rákos
daganat. Utánuk üvöltöm:
– A napfény az ellenségetek. Maradjatok mindig az
árnyékos oldalon!
 29. fejezet

Alighogy Denny beköltözik hozzám, egy

hamuszínű gránitsziklát találok a
hűtőszekrényemben. Denny bazaltdarabokat hurcol
haza, tenyerét vörösre fogja a vasoxid. Rózsaszín
gyerektakarójába csavarva fekete gránitkockák, sima,
gömbölyű folyami kövek, szikrázó csillám-kvarcitlapok,
ölébe rejti őket a buszon.
Denny örökbefogadott kisbabái. Egy egész
nemzedék gyűlik körénk.
Denny a karjaiban cipeli haza a homokköveket és
mészköveket, rózsaszín csomagba bugyolálva őket. A
kocsifelhajtón slaggal tisztára mossa, a nappaliban a
dívány mögé tornyozza, a konyha sarkába halmozza
őket.
Arra érek haza egy nehéz nap után a 18. századból,
hogy egy tízkilós lávakövet találok a tálalón, a
mosogató mellett. Kis szürke szikla pihen a hűtőm
második polcán.
– Haver – kérdezem –, mit keres egy kődarab a
frigóban?
Denny a konyhában sürög, tisztára mosott langyos
sziklákat vesz ki a mosogatóból, és egy konyharuhával
szárazra törli mindet.
– Megegyeztünk, hogy az az én polcom – feleli. – És
az nem egy kődarab, hanem igazi gránit.
– De mért van a hűtőben? – kötöm az ebet a
karóhoz.
– Mert a sütő már tele van – válaszolja.
A sütő színültig tele sziklákkal. A hűtőt megtöltik a
kőzetek. A konyhaszekrény rogyásig megrakva
bazalttal és gránittal.
A terv úgy szólt, hogy csak naponta egy kőről lehet
szó, de Denny függősége reménytelen. Már naponta
fél tucat sziklát kell hazahordania, ha nem akar
elvonási tüneteket. Mindennap megy a mosogatógép,
a tálalón anyám régi törülközői szétterítve, rajtuk
kőzetminták száradnak. Gömbölyű szürke sziklák.
Szögletes fekete sziklák. Törött barnák és erezett
sárgák. Forrásvízi mészkövek. Amint Denny hazahoz
egy újabb halmot, a mosogatógépbe tömi
rakományát, az előző napi száraz, patyolattiszta
köveket pedig lehordja a pincébe.
Először csak a pincepadlót nem látni a kőszőnyegtől.
Aztán sziklák népesítik be a lépcsőfokokat. Ez után a
helyiség félig megtelik kövekkel. Mostanra elég
kinyitni az alagsori ajtót, és kövek gurulnak szerteszét
a konyhában. Pincém megszűnt létezni.
– Haver, lassan már mozdulni sem tudunk ezektől –
mondom. – Mintha egy homokóra alján élnénk.
Mintha lassan kifogynánk az időből.
Mintha elevenen eltemettek volna.
Mocskos ruhában, foszladozó mellényben és rojtos
kravátliban Denny egész nap megállókban álldogál,
rózsaszín csomagokat szorítva mellkasához. Kifáradt,
erőtlen karjaiból a földre potyognak és szétgurulnak
szikla-fiai.
Összemaszatolt arccal horkol a buszkorlátokhoz
dőlve, gyermekeit makacsul magához szorítja.
Reggelinél emlékeztetem:
– Haver, napi egy kőről volt szó!
– Így igaz – bólogat. – Csak egyet hozok haza.
– Haver, te tisztára rákattantál – mondom –, ne
hazudj nekem, tudom, hogy már napi tíz szikla az
adagod.
Denny már köveket rak a zuhanytálcába, a
fürdőszobaszekrénybe, de csak annyit mond erre:
– Jól van, talán egy kicsit előreszaladtam.
Köveket találtam a vécétartályban, sóhajtom.
– Attól még, hogy csak kövek, fennáll a túladagolás
veszélye — figyelmeztetem.
Köhögve támasztja a megállókat, csöpögő orral és
kopaszra borotvált fejjel öleli magához esőáztatta
gyerekplédjét. Egyik karjáról a másikra helyezi kő-
csecsemőjét. Egészen közel hajol hozzá, megigazítja
rajta a takaró rózsaszín szaténszélét. Messziről úgy
tűnik, a széltől óvja kisbabáját, valójában próbálja
eltitkolni, hogy csupán vulkáni tufa.
Az eső patakokban csorog háromszögletű kalapjáról.
Kavicsok szakítják ki a mellényzsebét.
A napi nehéz cipeléstől Denny egyre inasabbra
szikkad izzadt ruhái alatt.
Egész nap az utcán mászkál azzal a gyerekforma
plédcsomaggal, csupán idő kérdése, hogy valaki a
szomszédból feljelentse gondatlan veszélyeztetés
vagy gyermekkínzás miatt. Az emberek örömest
nyilvánítanak bárkit alkalmatlan szülőnek, hogy aztán
szegény gyermekét nevelőotthonokba küldjék, de
hagyjuk ezt a témát, talán én kicsit elfogult vagyok.
Esténként egy újabb kiadós fuldoklás után
hazajövök, és ott találom Dennyt a napi adag
kőzetével. Kvarccal vagy acháttal vagy márvánnyal.
Földpáttal vagy obszidiánnal vagy agyagpalával.
Esténként dolgos hátam mögött újabb hamisított
hőssel hazaérek, és zúg a mosogatógép. Nekiülnék,
hogy átnézzem a napi bevételt, összesítsem a
csekkeket, megírjam a köszönőleveleket. A székemen
egy szikla gubbaszt. Papírjaim az ebédlőasztalon
kövek alá szorultak.
Először kikötöm Dennynek, hogy a szobámban
egyetlen kődarabot sem akarok látni. A többi helyiség
szabad préda. Tegye őket a folyosóra. Tegye a
szekrényekbe. Végül már csupán annyit kérek:
– Legalább az ágyamba ne tedd be őket.
– De hát soha sem alszol a bal oldalon – feleli.
– Nem ez a lényeg – erősködök –, a lényeg az, hogy
nem alszom egy ágyban ásványokkal.
Hazajövök egy Nicóval vagy Leezával vagy Tanyával
töltött mozgalmas csoportterápia után, és egy követ
találok a mikróban. Sziklák hevernek a szárítóban.
Ásványok a mosógépben.
Előfordul, hogy Denny hajnali négykor áll neki
slaggal lemosni az új szerzeményeit, máskor hatalmas
kődarab riaszt fel álmomból, amint végiggurul a
felhajtón. Kő-piramisok tornyosulnak a
fürdőszobámban, alagsoromban, anyám szobájában.
Ez lett Denny napi elfoglaltsága, teljes munkaidőben:
hegyeket mozgat.
Denny utolsó munkanapján, mielőtt száműzték a
településről, a Kormányzó őlordsága kiállt a vámház
elé és felolvasott egy kis bőrkötésű könyvből.
Majdnem elveszett a tenyerében az a fekete
könyvecske, a lapok széle aranyozott, színes szalagok
libegtek gerincéről, egy zöld, egy vörös és egy fekete.
– A mint a füst elszéled, úgy széleszted el őket; a
mint elolvad a viasz a tűz előtt, úgy vesznek el a
gonoszok Isten elől — olvasta fennhangon.
– Ez a szöveg a füstről és a viaszról – hajolt közelebb
Denny – szerintem nekem szól.
Déli egy órakor a település főterén Charlie őlordsága,
a gyarmati kormányzó könyvébe mélyedve hangosan
ítéletet hirdet. A hideg szél kiszívja az összes füstöt a
kéményekből. Minden fejőnő jelen. Minden cipőfoltozó
jelen. Minden kovács jelen. Ott állnak mind a főtéren,
ruháik és hajuk, leheletük és parókájuk hasistól bűzlik.
Tömény fűszagú. Szemük vörös és ködpárás.
Landson asszonyság és Plain kisasszony a
kötényükbe zokognak, mivel a siratás munkaköri
kötelességük. Őrök sorfala áll, két kézzel szorongatott
muskétákkal, hogy sorsára hagyják Dennyt a parkoló
vadonjában. A gyarmati lobogó félárbocra eresztve
csapkod a vámház felett. Turisták figyelnek kíváncsian
videokameráik mögül. Két pofára tömik a zacskós
popcornt, a mutáns csirkék a lábuknál kapirgálnak.
Vattacukrot nyalogatnak le ragadós ujjaikról.
– Száműzetés helyett választhatnánk a megkövezést
– kiáltja Denny. – Mi lenne, ha mindenki dobna egyet?
Legalább eltehetném a köveket búcsúajándéknak.
A dobna egyet hallatán a sok betépett gyarmatosító
felkapta a fejét, a kormányzóra néztek, aztán
tanulmányozni kezdték a cipőjük orrát, amíg a pír ki
nem futott arcukból.
– Ezennel átadjuk a földnek e testet, mely a bűn
útjára lépett... – olvassa a kormányzó, de egy túl
alacsonyan szálló repülőgép elnyomja a hangját.
Az őrök Dunsboro falu kapujához kísérik Dennyt, két
sorban körülveszik, előre szegezett puskával. Át a
kapun, át a parkolón, egészen a buszmegállóig, a
huszonegyedik század határáig.
– Hé haver! – kiáltom utána –, most hogy halott
vagy, mihez kezdesz majd azzal a rengeteg szabad
időddel?
– Az a lényeg, hogy mit nem csinálok – kiált vissza. –
És hogy többé nem játszom magam, az százas.
 Ami annyit tesz, hogy farokverés helyett inkább
köveket gyűjt. Olyan fáradt, éhes, elfoglalt és szegény
próbál maradni, hogy semmi energiája ne maradjon
pornófilmekre, rejszolásra.
Száműzetését követő éjszakán Denny egy sziklával a
karján és egy rendőrrel a sarkában jelenik meg az
ajtómban. Ingujjával törölgeti csöpögő orrát.
– Elnézést kérek, ismeri ezt az úriembert? – kérdi a
rendőr. Majd így folytatja:
– Victor? Victor Mancini? Jézus! Victor, hogy megy a
sorod? – nyitott tenyerét felém fordítva magasra
emeli.
Időbe telik, míg feldereng, hogy azt akarja, csapjak
bele, de olyan magas, hogy fel kell ugranom hozzá.
Még így is elvétem.
– Igen, Denny a haverom, velem lakik – felelem.
– Képzelje, megmentettem ennek az úrnak az életét,
és még csak nem is emlékszik rám – újságolja a
rendőr Dennynek.
Még szép.
– Majdnem megfulladtam – inkább mondom, mint
kérdezem.
– Szóval emlékszik! – lelkesedik a rendőr.
– Hát, ezer hála, hogy hazahozta Dennyt teljes
épségben – behúzom lehasznált barátomat a házba,
és a kilincs után nyúlok.
– Minden rendben veled, Victor? – kérdi a rendőr. –
Nincs szükséged semmire?
Az ebédlőasztalhoz sietek és felírok egy nevet egy
cetlire, majd átnyújtom a rendőrnek:
– Pokollá tudnád tenni ennek a faszingernek az
életét? Talán elintézhetnéd, hogy bevigyék egy kiadós
testüregmotozásra.
A papíron a gyarmati főkormányzó, Charlie őlordsága
neve áll.
Mit NEM tenne Jézus?
 A rendőr elmosolyodik:
– Meglátom, mit tehetek. A képébe csapom az ajtót.
Denny a padlóra ejti a sziklát, és kér néhány dollárt.
Látott egy darab szép gránitkockát. Kiváló, nagy
nyomószilárdságú építőanyag, tonnája egy vagyon, de
Denny úgy számolta, ekkora darab nem kerülhet
többe egy tízesnél.
– A kő csak kő – mondja –, de a faragott kockakő
ritka kincs.
A nappali már lavina sújtotta terület. A sziklák
először a heverőt vették körül. Aztán beborították a
kisasztalokat, csak az állólámpák csúcsa látszik ki
alóluk. Gránit és homokkő. Szürke és kék és fekete és
barna kövek. Van olyan szoba, ahol már a mennyezet
alá görnyedve közlekedünk.
Mégis mit akar építeni, kérdezem.
– Adj egy tízest, haver – feleli –, és beszállhatsz.
– Mégis, mi a célod ezzel a sok hülye kődarabbal?
– Itt nem a cél számít – válaszol –, ez a cselekvésről
szól, érted, az út a lényeg.
– Rendben, de mit csinálsz ezzel a nagy halom
kővel?
– Majd megtudom, ha már elég sok összegyűlt –
mondja.
– És mennyi lesz az elég? – faggatom.
– Nem tudom, haver – Denny hajthatatlan. – Csak azt
szeretném, ha a napjaim nem telnének feleslegesen.
Napjaink nyomtalanul szállnak el, semmivé válnak a
tévé előtt, Denny minden napot egy kővel akar
megörökíteni. A sziklák kézzelfoghatók. Dolgok. Apró
emlékművei minden felélt napnak. Ami farokverés
nélkül telt el.
A „síremlék” talán nem a legjobb szó, de elsőre ez
jut eszembe.
– Így talán nem múlnak feleslegesen a napjaim –
ismétli Denny –, hagyok valamit magam után, ami
időtálló.
Kellene egy tizenkét lépcsős program a
kőzetfüggőségre is, mondom.
– Mintha az olyan sokat érne – feleli Denny. – Apropó
haver, mikor jutott eszedbe legutóbb a negyedik
lépcsőfokod?
 30. fejezet

Anyu és a porbafingó kiskölyök egy szép nap

betértek az állatkertbe. Ez az állatkert olyan híres volt,
hogy több hektárnyi parkoló vette körül. Valami
nagyvárosban állt, valami autósztráda mentén, sok
ezer anyuka és kiskölyök várt a kapujában, hogy
elkölthesse pénzét.
Nem sokkal a hamis rendőrségi riadó után történt,
amikor a nyomozók egyedül kiengedték a kölyköt a
mosdóba, anyukája pedig odalent várta egy parkoló
autóban, és azt kérdezte tőle:
– Szeretnéd megszabadítani az állatokat?
Ekkor jött el érte negyedszer vagy ötödször.
Ezt az esetet nevezték később a bíróságon a „városi
köztulajdon szándékos megrongálásának”.
Aznap Anyu arca olyan volt, mint azoknak az álmos
képű kutyáknak a kifordult alsó szemhéjukkal meg a
pofájukon ráncokba gyűrődött bőrrel.
– Akár egy rohadt bernáthegyi – mutatott magára
Anyu a visszapillantó tükörben.
 Fehér pólót viselt, amit nemrég szerzett valahonnan,
mellén kövér betűkkel az állt: bajkeverő. Vadonatúj
darab volt, de máris elcsúfította az ujját az orrából
szivárgó vér.
A többi anyu és gyerek lelkesen társalgott
egymással. A sor a végtelenbe nyúlt. Rendőrnek
nyomát sem lehetett látni.
Miközben lassan araszoltak előre, Anyu elmesélte
neki, hogy szállhat fel elsőként a repülőgépre, és mit
kell tennie, ha a kis kedvencével együtt szeretne
utazni. Mindkét problémára ugyanaz a megoldás, és
pofonegyszerű. A légijáratokon a személyzetnek meg
kell engednie, hogy az elmebeteg utas felvigye a
kisállatait. Az ölében tarthatja, törvény van rá.
Újabb létfontosságú információ a jövőre nézve.
A sorban állva Anyu a kezébe nyomott egy adag
kupont és gépelt levelet, amiket bele kellett
hajtogatnia néhány előre megcímzett borítékba.
– Csak szólnod kell a beszállás előtt – okította Anyu
–, hogy mindenképpen szükséged van a stresszoldó
állatodra.
Így nevezik a légitársaságok kódnyelvén. Lehet
kutya, majom, házinyúl, de macska semmiképpen
sem. A törvény kizártnak tartja, hogy egy macska
alkalmas lenne stresszoldásra.
A légiszemélyzet nem kérheti, hogy igazoljuk az
elmebetegséget, meséli Anyu. Óvakodnak a hátrányos
megkülönböztetés vádjától. Vakon hinniük kell minden
világtalannak.
– Ha őrült az ember – folytatta Anyu –, bármit
mondhat vagy tehet, nem lehet felelős érte.
A kuponokon annyi állt: Vendégünk egy
ingyenebédre a Clover Innben.
Anyu elmesélte, hogy a dilinyósok és nyomorékok
elsőbbséget élveznek az ülésválasztásnál, így aztán
egy majommal a nyakadban bátran végigsétálhatsz a
várakozók sora mellett, és először léphetsz be az
utastérbe. Ezalatt oldalra húzva a száját nagyot szívott
kitágult orrlyukán, majd a másik oldalon megismételte
a mutatványt. Egyik keze folyton az orrán babrált,
húzgálta, dörzsölgette vele. A hegyét csavargatta.
Fényesre lakkozott körmei alól beleszimatolt a
levegőbe. Az ég felé fordította arcát és visz-
szaszippantott egy kicsordulni készülő vércseppet. Az
elmebetegek, mondta, komoly hatalom birtokában
vannak.
Zacskónyi bélyeget adott a kiskölyöknek, hogy
felragassza őket a borítékokra.
A sor megint megmozdult pár lépést előre, Anyu
beszólt a pénztárablakon:
– Kaphatnék egy papír zsebkendőt? – Majd betolta a
pénztárosnőnek a felbélyegzett borítékokat. – Feladná
őket, ha szépen megkérjük?
Az állatkert tele volt acélrácsok és vastag plexifalak
mögé zárt állatokkal, vizesárkokkal csapdába ejtett
állatokkal, akik elterülve hevertek a földön vagy hátsó
lábaikra ereszkedve kókadoztak.
– Az ég szerelmére – kiáltott fel jól hallhatóan Anyu –,
itt ez a sok vadállat egy szép, tiszta és biztonságos
lakóhelyen, finom tápláló ételekkel tömik őket és
tessék, így hálálják meg.
A többi anyuka lehajolt és súgott valamit gyereke
fülébe, azután sürgősen továbbálltak a madárház felé.
Előttük majmok markolászták magukat és sűrű fehér
sugarakat eregettek a szélbe. Fehér patakok
csordogáltak az átlátszó plasztikfalakon. Régi fehér
csíkok tapadtak a belső oldalra, átlátszó vékonyra
száradva a nyári hőségben.
– Amint nem kell többé megküzdeniük az életben
maradásért – méltatlankodott Anyu –, ennyi marad
belőlük.
A tarajos sülök is szoktak rejszolni, mesélte Anyu,
ahogy benéztek a ketrecükbe, csak kell nekik egy
faág, amit meglovagolhatnak. A lábaik közé veszik,
ahogy a boszorkányok a seprűnyelet, és az alfelükhöz
dörzsölik, amíg büdös és ragacsos nem lesz a
vizelettől és a többi testváladéktól. Ha elég büdösnek
találják, többé meg nem válnak tőle.
– Ezt akár metaforának is tekinthetjük – mondta
Anyu, tekintetét a fa ágán lovagló tarajos sülre
szegezve.
A kiskölyök ezalatt elképzelte, milyen lenne
szabadon engedni az összes állatot. A tigriseket és
pingvineket, ahogy egymásnak esnek. A párducokat
és orrszarvúkat egymásba marva. A nyamvadt öcsisajt
egészen mámoros lett az ötlettől.
– Egyetlen dologban különbözünk az állatoktól –
mondta Anyu –, és az a pornográfia.
Csak még több szimbólum, folytatta. Csak azt tudná,
vajon ettől jobbak lettünk az állatoknál vagy
rosszabbak.
Az elefántok, sorolta Anyu, az ormányukkal csinálják.
A pókmajmoknak ott van rá a farkuk.
A kiskölyök csak arra vágyott, hogy végre
elszabaduljon valami veszély.
– Az önkielégítés – mondta Anyu – az egyetlen kiút
számukra.
De most eljöttünk hozzájuk, gondolta a kiskölyök.
Mindenütt szomorú állatok egy végtelen after-partin,
zavaros tekintetű medvék és gorillák és vidrák
kuporogtak a napon, apró, üveges szemük félig
lehunyva, szinte már nem is lélegeznek. Fáradt kis
mancsuk olvadófélben. Alig látnak a csipájuktól.
A delfinek és cetek a víztartályuk sima falához
dörzsölik magukat, mondta Anyu.
A szarvasok a harmatos fűvel simogatják az
agancsukat, mondta, amíg el nem élveznek.
Az orruk előtt egy maláj napmedve kerek fenekét
egy meleg sziklához nyomta, majd csukott szemmel
hátratolatott rajta. Nyomában apró tócsa maradt,
halálra ítélve a tűző napon.
– Most szomorú? – kérdezte a kiskölyök suttogva.
– Rosszabb – válaszolta Anyu.
Majd mesélt egy híres gyilkos cetről, aki egy filmben
is szerepelt, aztán beköltöztették valami szép új
akváriumba, de folyton az üvegfalhoz dörgölte magát.
Az ápolói kínosan érezték magukat. Annyira eldurvult
a helyzet, hogy azóta megpróbálják visszaszoktatni a
tengerbe.
– Maszturbálás mint szabadságharc – mondta Anyu.
– Michel Foucault imádna ezért.
Amikor két kutyus közösül, mesélte Anyu, a fiúkutya
péniszének megdagad a vége, a lánykutya vaginája
pedig összehúzódik. Még a szex után is egymáshoz
tapadnak, nyomorultul és kiszolgáltatottan, hosszú
percekig.
Anyu szerint dióhéjban pontosan ilyen a legtöbb
házasság.
Addigra már egyetlen anyuka sem maradt a
közelükben, minden kisgyerek messze járt. Kettesben
maradtak, és a kiskölyök suttogva megkérdezte,
honnan szereznek kulcsot, hogy kiszabadítsák az
állatokat.
– Arra nem lesz szükség – felelte Anyu.
A majomház ketrecei előtt Anyu a táskájába kotort,
és kivett egy marék tablettát, kis lila pirulákat. A
rácsok közé hajította őket, a bogyók szétgurultak a
húgyfoltos padlón. Néhány majom lejjebb mászott a
kötelekről.
Egy bénító pillanatig a kiskölyök még a suttogásról is
megfeledkezett:
– Az méreg? – kérdezte hangosan.
– Micsoda merész ötlet – nevetett Anyu –, nem,
kicsikém, annyira azért nem szeretnénk
megszabadítani a majmokat.
A majmok összegyűltek a padlón, és rágcsálni
kezdték a pirulákat.
– Csak nyugi, kölyök – mondta Anyu, majd kihalászta
az ismerős fehér tubust a táskájából, a metil-
kloroformot. – Az ott – folytatta – csupán a jó öreg
szivárványos LSD.
Azzal a triklóretán csövét mélyen az orrába nyomta.
Vagy talán nem. Lehet, hogy egészen másképp
történt.
 31. fejezet

Denny már a színpad szélénél ül a sötétben,

ölében sárga rajztömbje, asztalán három és fél üres
sörösüveg. Fel sem néz a táncosnőre, a
csokoládébarna lány négykézláb pózol előtte. Ide-
oda rángatja a fejét, a színpadot csapkodva
hollószín hajával, ami a vörös reflektorfényben lilán
fénylik. Tenyerével arrébb simítja arcába hulló
tincseit, egészen a színpad széléig mászik.
A zene valami fülsüketítő ipari techno,
kutyaugatás, autóriasztó, neonáci üvöltözés
keveredik benne nagyjából egyenlő arányban.
Helyenként üvegcsörömpölés és pisztolylövések
vegyülnek bele, női sikolyok és tűzoltószirénák
tarkítják.
– Hé, Picasso – szól le a lány Dennynek, arca előtt
megbillegeti a lábfejét. Denny fel sem néz a
papírról, csak farzsebéből előkotor egy dollárt, és a
lábujjak közé tűzi. A mellette álló széken friss
szikladarab hever rózsaszín plédbe csavarva.
 Komolyan mondom, fenekestül felfordult ez a
világ, ha már tűzoltószirénákra táncolunk. A tűzriadó
hangja már nem tűzesetet jelent.
Ha valóban tűz ütne ki, csupán egy kedves tenort
hallanánk, amint azt búgja a hangszórókból: – A
BRK-773 rendszámú Buick furgon fényszórói égve
maradtak.
Ha valódi atomcsapásra kerülne sor, a hangszórók
azt harsognák: – Austin Lettermant telefonon
keresik, fáradjon a bárhoz. Austin Lettermant
telefonon hívják.
A világ nem halálsikolyokkal vagy egyetlen
robbanással ér véget, csupán egy illedelmes és
választékos bejelentéssel: – Bill Rivervale-t keresik a
kettes melléken. – A többi néma csend.
A táncosnő egy mozdulattal kikapja a bankjegyet
lábujjai közül. Hasára fordul, két könyökére
támaszkodik a színpad peremén, és melleit
összenyomva annyit kérdez:
– Mutasd, hogy sikerült?
Denny néhány gyors vonás után feléje fordítja a
rajztömböt.
– Ez én lennék? – kérdezi a lány.
– Nem – feleli Denny, és tanulmányozni kezdi saját
rajzát. – Ez egy kompozit oszlop lenne, ahogy az
ókori Rómában építették. Nézd csak – maszatos
ujjával a kép közepére mutat –, a rómaiak ötvözték
a ión oszlopfők csigavonalait a korinthoszi
akantuszlevelekkel, de pontosan megtartották
mindkettő arányait.
A táncosnő Cherry Daiquiri, akivel legutóbb
megismerkedtünk, csak azóta fakószőke haja
koromfeketébe váltott. A combja belső felén apró,
kerek ragtapasz virít.
Időközben odaértem Denny háta mögé, válla felett
a rajztömbre nézek.
 – Hello, haver.
– Haver... – köszön vissza.
– Úgy hallom, megint a könyvtárban töltötted a
napot – mondom neki, Cherrynek pedig csak annyit:
– Jól tetted, hogy leszedetted azt a szemölcsöt.
Cherry Daiquiri szétteríti hajkoronáját, akár egy
legyezőt. Előre dobja fejét, a fekete zuhatag vállaira
ömlik.
– És a hajamat is befestettem – mondja. Bal kézzel
hátranyúl néhány tincsért, előrehúzza nekem és
morzsolgatni kezdi az ujjai között. – Látod, most
fekete. Csak a biztonság kedvéért, tudod, te
mondtad, hogy a szőkék közül többen kapnak
bőrrákot.
Ezalatt sorra rázom az asztalon álló
sörösüvegeket, hátha maradt pár korty, miközben
tekintetemet Denny-re szegezem.
Denny csak tovább rajzol, mintha nem is hallana,
mintha itt se lenne.
A korinthoszi toszkán oszloppárkányzat
gerendázat-díszítése...
Esküszöm egyeseket csak orvosi receptre
szabadna könyvtárba engedni. Denny jobban
rágerjedt az építészeti albumokra, mint régen a
pornómagazinokra. Persze az elején még csak
néhány kődarab. Aztán nyakig ülünk a
legyezőboltozatokban. Azt hiszem, pont erről szól
Amerika. Elég egy kicsivel több kézimunkázás,
másnap már párcserés orgiákon találja magát az
ember. Szakítunk egy kis füvet, aztán nem győzzük
pénzzel a hernyót. Az egész kultúránk alapja, legyél
nagyobb, jobb, erősebb, gyorsabb. Kulcsszó a
haladás.
Amerikában ha nem elég fejlett és korszerű a
függőséged, reménytelen vesztesnek néznek.
Megütögetem a homlokomat Cherry felé fordulva,
aztán a combjára mutatok.
– Okos kislány – kacsintok rá.
Megpróbálja egyik lábát a tarkója mögé hajlítani,
miközben azt mondja:
– Az ember nem lehet elég óvatos.
Ágyéka változatlanul tükörsimára borotvált, bőrén
halványvörös pörsenések. Lábkörmei ezüstre festve.
A háttérzene gépfegyverdübörgésbe megy át,
azután zuhanó bombák sivítására vált, míg Cherry
megszólal:
– Szünet – azzal egy pillanat alatt eltűnik a
függönynyílásban.
– Mi sem vagyunk épek, haver — fordulok
Dennyhez –, elég, ha a nők leveszik a ruhájukat, és
mi nekik adjuk az összes pénzünket. Mégis, bassza
meg, miféle rabszolgák vagyunk?
Denny áthajtja a rajztömbjét, és újabb műbe fog.
A földre teszem a szikláját, és a helyére ülök.
Belefáradtam, mondom neki. Úgy látom, minden
nő csak engem ugráltat. Előbb anyám, aztán dr.
Marshall. A kettő között Nico és Leeza és Tanya
várja, hogy boldoggá tegyem. Gwen, aki még azt se
hagyta, hogy rendesen megerőszakoljam. Mindegyik
csak önmagára gondol. Úgy vélik, a férfiak ideje
lejárt. Semmi hasznuk. Csak valami szexuális
eszközök.
Egyszerű létfenntartó eszközök, amíg a
merevedésük kitart. Amíg a pénztárcájuk bírja.
Mostantól – mondom Dennynek – rajtam nem
élősködnek többet.
Sztrájkba lépek.
Mostantól nyissák ki a nők maguknak az ajtót.
Húzzák ki maguknak a széket a vacsoraasztalnál.
Többé nem tologatom senki dögnehéz heverőjét,
nem én.
Nem csavarom le a megszorult kupakokat.
 És soha ebben a büdös életben nem hajtok le még
egy vécéülőkét.
A pokolba is, ezentúl folyton a deszkára hugyozok.
Felemelem két ujjamat a pincérnőnek, ami a világ
minden nyelvén kettőt jelent. Még két sört, legyen
szíves.
– Meglátom, hogy boldogul nélkülem a tisztelt
gyengébb nem – folytatom. – Elvezettel figyelem
majd, hogyan csikordul utolsót a szép kis női
világuk.
A meleg sörön érzem Denny szájízét, fogfehérítőjét
és szőlőzsírját, mégis tovább iszom, mert nagyon
rám fér már egy kis pia.
– Megesküszöm neked – mondom –, ha egyszer
egy süllyedő hajón találom magam, elsőként szállok
be a mentőcsónakba.
Semmi szükségünk a nőkre. A világon egy csomó
más dologgal lehet kefélni, elég néhányszor beülni
egy szexmániás terápiára és szorgosan jegyzetelni.
Ott van például a mikróban melegített dinnye. Ott
van a motoros fűnyíró remegő fogantyúja, éppen
ölmagasságban. Ott vannak a porszívók és a
babzsákfotelek. Ott az internet, azzal a temérdek
kiéhezett vén szatírral, akik tizenhat éves
szűzlánynak hazudják magukat a chatszobákban. A
kiöregedett FBI-zsaruk a legdögösebb cyberszex-
macák, nem viccelek.
Mutasson valaki akár egyetlen dolgot ezen a
világon, ami az, aminek hinnéd.
Elég a süket dumákból, mondom Dennynek, a nők
soha nem akartak egyenlő jogokat, sokkal több
hatalmuk van, amíg elnyomottak. Úgy kell nekik az
a rengeteg férfi ellenségképnek, akár egy falat
kenyér. Ezen alapszik az önazonosságuk.
Denny erre felém fordítja fejét, akár egy nagyra
nőtt kuvik, rám mered összehúzott szemöldöke alól,
és azt mondja:
– Haver, kezded elveszíteni a fejed.
– Dehogy, komolyan beszélek – felelem.
Legszívesebben kinyírnám azt a fószert, aki
kitalálta a vibrátort, mondom neki, saját kezemmel
fojtanám meg.
A háttérzenében légiriadó szirénái harsannak. Új
táncosnő pattan a színpadra, rózsaszínen virít
babydoll fehérneműjéből apró bozótja, mellbimbói
kikandikálnak.
Lerántja válláról az egyik pántját. Mutatóujját tövig
szájába szívja. Lehull a másik pánt, csupán égnek
meredő dudái tartják a helyén a melltartóját.
Meredten nézzük Dennyvel, a melltartó hirtelen a
földre hullik.
 32. fejezet

Amint megérkezik a vontató az autóklubtól, a

recepciós nőnek ki kell mennie elé, megnyugtatom,
hogy addig vigyázok a pultra.
Amikor ma délután leszálltam a buszról a Szent
Antal előtt, észrevettem, hogy két kerék is lapos a
kocsiján. Nem tréfálok. A két hátsó abroncs a
keréktalpig le van eresztve, mondtam neki, és
igyekeztem közben végig a szemébe nézni.
A biztonsági kamerák képernyőjén az ebédlő tűnik
fel, vénasszonyok nyamnyognak a szürke minden
árnyalatában pompázó pép-ebédjükön.
A hangszóró tárcsája az egyes számon áll, liftzene
szól belőle és vízcsobogás.
A kamera végigsiklik a szakköri szobán, sehol egy
lélek. Eltelik tíz másodperc. Következik a társalgó, a
tévéképernyő koromsötét. Tíz másodperc múlva
feltűnik a könyvtár, Paige tolószékben gurítja
anyámat a poros könyvekkel telezsúfolt polcok
között.
 Addig tekerem a tárcsát, amíg a hatos számhoz
érve meghallom őket.
– Bárcsak lenne elég bátorságom, hogy feladjam
az állandó harcot, és ne kételkedjek mindenben –
mondja anyám, és kinyújtott kezével megérinti az
egyik könyv gerincét. — Bárcsak egyetlenegyszer
azt mondhatnám: ez az, ez most elég jó, helyesen
választottam.
Leveszi a könyvet, elolvassa a borítóját, majd a
fejét rázva visszateszi a polcra.
A hangszóróból tompán és reszelősen szűrődik elő
anyám hangja:
– Miért döntött az orvosi pálya mellett?
– Valamire be kell cserélnie az embernek az
ifjúságát – rántja meg a vállát dr. Marshall.
A monitoron feltűnik az üres parkoló az intézet
mögött.
Anyám narrátorhangja tovább szól:
– De mi alapján választotta a gyógyítást?
– Nem tudom – feleli Paige narrátorhangja. – Egy
szép nap egyszer csak orvos akartam lenni... – majd
lassan elhalkul.
A képernyőn megjelenik a bejárat előtti parkoló,
ahol egy vontató áll, és egy overallos férfi térdel egy
kék autó mögé. A recepciós nő ott feszít mellette,
karba tett kézzel.
Egyenként továbbfordítom a tárcsát, fülelek a
kiszűrődő hangokra.
A képernyőn magamat látom, ahogy fülemet a
hangszóróra tapasztom.
Az ötös csatornán írógép kalapálása hallatszik. A
nyolcason egy hajszárító süvít, akár az északi szél. A
kettesen anyám csacsog: – Ismeri azt a mondást,
hogy aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy
megismételje? Hát szerintem, akik nem felejtik el,
azoknak még rosszabb.
 – Szerintem akik nem felejtik el a múltat,
hajlamosak alaposan elszúrni mindent – feleli Paige
narrátorhangja.
A képernyőn az egyik folyosó végén tűnnek fel,
anyám ölében nyitott könyvecske. Még fekete-
fehérben is azonnal kivehető, hogy a naplója van
nála. Mosolyogva olvassa.
Hirtelen felkapja a fejét, és hátracsavarja a nyakát,
hogy Paige-re nézzen.
– Szerintem pedig – bólogat –, akik nem felejtik el
a múltat, azokat megbénítja.
– És ahhoz mit szól – javasolja Paige, miközben
lassan kitolja a képből –, hogy akik képesek
elfelejteni a múltat, egy fejhosszal előttünk járnak.
Azután elhalkul a hangjuk.
A hármas csatornán valaki horkol. A tízesen egy
hintaszék nyikorog.
A képernyőn ismét a bejárati parkoló látszik, a
recepciós éppen aláír egy ívet.
Mielőtt újra ráakadnék Paige-re, visszaérne a
pulthoz, és beszámolna róla, hogy a kerekei teljesen
rendben vannak. Aztán megint szúrósan méregetni
kezdene.
Mit NEM tenne Jézus?
Csak annyi történt, hogy valami rohadék
kicsavarta a szelepeket.
 33. fejezet

A szerda Nico napja.

A péntek Tanya napja.
A vasárnap Leezáé, a parkolóban találkozunk a
közösségi ház előtt. Két ajtóval arrébb a
szexterápiás gyűléstől gerincre vágom a
takarítószerek között, mellettünk partvis ágaskodik
egy koszos vízzel teli felmosóvödörből. Leeza a
vécépapír kartondobozaira támaszkodik, miközben
olyan erővel döfködöm farba, hogy minden
mozdulatnál beveri a fejét a törlőrongyos polcba.
Lenyalom a hátáról az izzadságot, némi nikotin
reményében.
Ilyen az élet nekem a Földön. Durva szex egy
vaksötét helyen, ahol legszívesebben
újságpapírokat terítenél előbb a padlóra. Így
próbálok visszajutni a régi szép időkbe, mikor még
nem ismertem dr. Paige Marshallt. Ez az én
skanzenem. Elszánt kísérlet, hogy helyreállítsam az
életem a néhány héttel korábbi állapotába. Amikor
még működési zavarom olyan zavartalanul
működött.
– Ugye szólsz, ha túl kedvesnek találsz? –
kérdezem Leeza bozontos tarkójától.
Farkamra rántom csípőjét.
– Most őszintén... – Egyenletes ütemben kefélem a
seggét, és tovább faggatom. – Ugye nem érzed úgy,
hogy elpuhultam?
Fejemben légi katasztrófák zajlanak, gondolatban
százszor is szarba lépek, nehogy túl korán ellőjem
napi adagomat.
A farkam lángol, szemem előtt tömeges
karambolok és lőtt sebek rendőrségi felvételei
peregnek. Keményen dugom a csajt, nehogy bármit
is érezzek.
Ledugom a farkam, eldugom az érzelmeimet. A
szexmániásoknál a dugás mindkét értelemben
létszükséglet.
Tövig Leezában előrenyúlok a hóna alatt, és
mindkét kezemmel megmarkolom peckes
mellbimbóit.
Sötét árnyéka beleizzad a világos kartonfedelekbe,
minek úgy erőlködni, kérdezi, mit akarsz
bebizonyítani.
Azt, hogy egy érzéketlen barom vagyok.
Hogy nagy ívben leszarok mindent.
Mit NEM tenne Jézus?
Leeza, a háromórás eltávozásra kiengedett lány,
belemarkol a klozettpapírokba és köhög és krákog,
tenyerem alatt hullámokat vet kőkemény hasizma.
Hüvelye görcsösen farkamra záródik, szorítása
bénító.
Lásd még: Grafenberg-pont
Lásd még: Istennő-pont.
Lásd még: a tantra szent pontja.
Lásd még: a tao feketegyöngy-pontja.
 Leeza szétterpeszti tenyerét a falon, és keményen
magába szív.
Számtalan néven nevezik ugyanazt a helyet, csupa
szimbólum utal egyazon dologra. A Feminista
Egészséggondozó Intézetek Szövetsége
húgycsőfalnak hívja. Regnier de Graaf, a 17. századi
holland anatómus ugyanezt a könnyen izgatható
szövet-, ideg- és mirigycsoportot női prosztatának
nevezte. Mennyi név egyetlen pár centis
vezetékdarabnak a nemi szerv elülső falánál. Egy
darabka hüvelyfalnak. Ritkább elnevezéssel:
hólyagnyaknak.
Az egész egy babszemnyi terület, mégis mindenki
saját nevet szeretne adni neki.
Kitűzni rá a saját lobogóját. A saját jelképét.
Próbálom visszatartani az orgazmusom, ezért
felidézem az elsőéves anatómiaórákat, gondolatban
felnyitom a hüvelyt, a csikló tövénél szétválasztom
a V alakú szárakat, amelyek egyenként néhány
centisek. Fejemben felboncolom a barlangos testek
érrendszerét, a pénisz merevedésért felelős
izomkötegeket. Kiemelem a petefészkeket.
Eltávolítom a heréket. Megtanultam, hogyan kell
kimetszeni az idegeket, és szépen oldalt elhelyezni.
A tetemek formalintól, formaldehidtől bűzlenek.
Akár a frissen vett autók.
Az ilyen boncolós fantáziákkal órákig is eltart a
menet, és mégsem jutsz el sehová.
Egy életet elüthetsz azzal, hogy semmit nem érzel
a másik bőrén kívül. Ebben rejlik a szexmániás
csajok varázsa.
Szenvedélybetegként semmi mást nem kell
érezned, csak a részegséget, drogmámort,
ehetnéket. Elég összehasonlítani ezeket a többi
érzelemmel, a bánattal, haraggal, félelemmel,
szorongással, kétségbeeséssel, depresszióval, máris
nem tűnik olyan utolsó dolognak egy kis függőség.
Sőt, kifejezetten életképes választásnak bizonyul.
Hétfőn otthon maradtam munka után, és átnéztem
anyám régi magnófelvételeit a terápiás kezeléseiről.
Kétezer évnyi nősereg egyetlen polcon. Anyám
előadásában, mély, egyenletes hangján, amilyen
még taknyos koromban volt.
A tudatalatti bordélyháza. Esti mesék, lefekvéshez.
Képzeld el, hogy mázsás súly nehezedik a
testedre, fejedet és karjaidat egyre mélyebben a
heverő párnáiba nyomja. A szalag egy fejhallgatóból
szól, eszedbe jut, ahogy álomba merültél egy
törülközőn fekve.
Az egyik szalagon a Mary Todd Lincoln név áll.
Kizárt. Túl ronda.
Lásd még: Wallis Simpson.
Lásd még: Martha Ray.
Itt van a három Brontë-nővér. Nem igazából,
mindösz-sze jelképes értelemben, a nevük csupán
üres vászon, amire tetszés szerint vetíthetsz,
megtöltheted ósdi klisékkel és sztereotípiákkal,
tejfehér bőrrel és turnűrrel, gombos cipőkkel és
krinolinszoknyákkal. Meztelenül állnak, ha akarod.
Egy szál halcsont fűzőben és horgolt hajpántban,
Emily és Anne és Charlotte Brontë unottan hanyatt
fekve a lószőr pamlagon egy pállott szagú nyári
délutánon a szalonban. Szexszimbólumok. Bármit
hozzájuk tehetsz, a kellékeket és pózokat, az oboát,
az arcpakolást. Bújj Heathcliff vagy Mr. Rochester
bőrébe. Csak tedd be a kazettát, és engedd el
magad.
Mintha csak halvány elképzelésünk is lenne a
múltról. A múlt, a jövő, a távoli bolygók, minden
csak saját életünk kiterjesztése, vetített tükörkép
önmagunkról.
A szoba ajtaját magamra zártam, Denny odakint
jön-megy egész nap.
Mintha csak véletlenül történt volna, azon kapom
magam, hogy a telefonkönyvben keresgélek a
Marshallok között. Paige nincs köztük. Néhanap este
a munka után a Szent Antal felé kerülök a buszon.
Paige-et egyetlen ablakban sem látom. A buszról
lehetetlen kitalálni, melyik lehet a kocsija. Soha nem
szállok le.
Nem tudom eldönteni, hogy szétvágjam a kerekeit
vagy hagyjak egy szerelmes levelet a szélvédőjén.
Denny egész nap ki-be mászkál a lakásban, és a
sziklák egyre fogyatkoznak. Minél ritkábban látsz
valakit, annál jobban észreveszed rajta a
változásokat. Az emeleti ablakból figyelem, hogy
Denny egyre nagyobb kődarabokat tologat
bevásárlókocsijában, miközben napról napra
nagyobbnak tűnik elnyűtt kockás ingeiben. Arca
barnább, mellkasa lassanként kitölti ingeit, már nem
lógnak gyűrötten a vállairól. Nem lett egy kolosszus,
de magához képest Denny határozottan
gyarapodott.
Az ablakból figyelem, akár egy kőszikla. Egy szikla,
egy sziget, á la Simon és Garfunkel.
Lekiáltok neki, nincs szüksége segítségre?
Denny tanácstalanul körülnéz a járdán, egy
szikladarabot szorít melléhez.
– Itt vagyok, fent – kiáltom neki. – Ne segítsek?
Denny a bevásárlókocsiba ejti a sziklát, és
megrántja a vállát. Felnéz rám, megrázza a fejét,
egyik kezével árnyékot tartva a szeme előtt.
– Egyedül is elboldogulok – szól fel. – De gyere
csak, ha van kedved.
Inkább hagyjuk.
Nekem az kell, hogy rám szoruljanak.
Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek
valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad
időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki
az én szenvedélybetegem. Kölcsönös függőségem.
Lásd még: Paige Marshall.
Akár a kábítószer, egyszerre áldás és átok.
Nem eszel. Nem alszol. Ha kinyalom Leezát, attól
nem lakom jól. Ha lefekszem Sarah Bernhardt-tal,
attól nem alszom ki magam.
A szexuális függőség varázsa abban rejlik, hogy az
ember nem érez éhséget, se fáradtságot, se
unalmat, se magányt.
Az ebédlőasztalon magasra tornyosulnak az
üdvözlőkártyák. A csekkek és jókívánságok egy
rakás idegentől, akik szeretnék hősnek érezni
magukat. Akik azt hiszik, szükség van rájuk. Néhány
nő azt írta, hogy imaláncot indítottak értem.
Spirituális piramisjátékot. Azt hiszik, sok liba
meggyőzi Istent. Hogy zsarolható a Mindenható.
Vékony vonal választja el a könyörgést a
nyüstöléstől.
Kedd este üzenet várt a telefonomon, azt kérdezte
egy hang a Szent Antalból, hogy felköltöztethetik-e
anyámat a harmadik szintre. Oda, ahová csak halni
járnak a lelkek. Elsőként arra gondolok, miért nem
dr. Marshall hív fel.
Még szép, üvöltöm az üzenetrögzítőnek. Vigyék
csak fel a hülye vén ribancot. Helyezzék
kényelembe, de én nem fizetek egyetlen hősies
erőfeszítésért sem, legyen az etetőcső vagy
lélegeztetőgép. Kedvesebben is reagálhatnék, de az
ügyintézőnő hangja olyan lágy, olyan megnyugtató.
Mintha biztosra venné, hogy egy kedves pasassal
van dolga.
Azt felelem negédes hangfelvételének,
legközelebb csak akkor hívjon, ha Mrs. Mancini már
mindkét lábbal a sírban van.
Amikor nem pénzért gürcölök esténként jobban
szeretem, ha inkább gyűlölnek sajnálat helyett.
Az üzenet hallatán nem érzek sem dühöt, sem
bánatot. Mostanában csak és kizárólag kanos
vagyok.
Márpedig minden szerda Nico napja.
A női mosdóban párnás vénuszdombjába verem az
orromat, Nico feltörli és összekeni arcommal a
combjai közt nyílt kifutót. Két órán keresztül
összefonja ujjait tarkóm mögött, és magához
szorítja a szám, amíg fulladozni nem kezdek a
szeméremszőrben.
Nyelvemmel kisajkai között dr. Marshall
fülkagylójába képzelem magam. Az orromon
veszem a levegőt, és egyre beljebb tolom
nyelvemet az üdvözülés felé.
A csütörtök Virginia Woolf, kezdetnek. Aztán jön
Anais Nin. Utána még pont elég idő marad
Pocahontasra, mielőtt felvirrad a reggel és munkába
kell indulnom 1734-be.
Két légyott közt megörökítem múltamat a
jegyzetfüzetemben. Munkálkodom a negyedik
lépcsőfokomon, bátor és mindenre kiterjedő erkölcsi
leltárjegyzékemen.
A péntek Tanya napja.
Péntekre egyetlen kő sem marad anyám házában.
Tanya házhoz jön, számomra ő a heti anális
élvezet.
A seggbedugás varázsa abban rejlik, hogy minden
héten olyan szűk a nyílás, mintha szűz lenne.
Ráadásul Tanya a játékszereit is hozza. Gyöngyöket,
pálcikákat és rudakat, mindnek fertőtlenítőszaga
van, kocsija csomagtartójában fekete bőrtáskában
csempészi őket át a városon. Tanya fél kézzel és
ajkaival a farkamat masszírozza, miközben másik
kezével belenyomja egy hosszú, csúszós latex
gyöngysor első vörös golyóbisát a végbelembe.
 Behunyt szemmel próbálom ellazítani magam.
Belégzés. Kilégzés.
Eszembe jut a majom és a sült gesztenye. Lassan
és egyenletesen: belégzés, majd kilégzés. Tanya
elfordítja bennem a nyálkás golyót, és azt kérdezi:
– Ugye szólsz, ha túl követelőző vagyok? Az első
golyó teljesen eltűnik bennem.
– Miért nem hiszi el senki – válaszolom –, amikor
azt mondom, hogy nem érdekel?
A második golyónak is nyoma vész bennem.
– Toronymagasról leszarok mindent, de tényleg –
mondom.
Újabb golyó merül belém.
– Mondom, semmi bajom sem lesz — bizonygatom.
Valami más csúszik be a segglyukamba.
Tanya tövig nyeli a farkam, keze ökölbe szorul a
gyöngysoron és meglódul befelé.
Képzeld el, amint egy nőtől még a beled is kilóg.
Lásd még: haldokló anyám. Lásd még: dr. Paige
Marshall.
Tanya még egy golyót belém nyom, és elsül a
farkam, fehér csapataim beterítik a tapétát az arca
felett. Újabb golyó, és a farkam már csak
szaggatottan, szárazan köhög.
– A francba, ezt tényleg éreztem – nyögöm két
száraz élvezés közt.
Mit NEM tenne Jézus?
Nyitott tenyérrel a falnak támaszkodom, térdem
enyhén behajtva.
– Csak finoman – nézek le Tanyára —, nem egy
csónakmotort kell berántanod.
Tanya alám térdel, szemét le sem veszi a padlóra
poty-tyant nyálkás, bűzlő gyöngysorról.
– Hűha – mondja, és arcomhoz emeli a zsinóron
himbálózó golyóbisokat, hogy jól lássam. – Nincs
meg mind a tíz.
 Mindössze nyolc golyót látok, és egy gyanúsan
hosszú zsinórt alattuk.
Majd szétreped a seggem, óvatosan hátranyúlok,
majd megnézem, hogy nem véresek-e az ujjaim. A
pokoli fájdalomból ítélve azon sem lepődnék meg,
ha mindketten vérben úsznánk.
– Jó buli volt, nem? – kérdezem fogcsikorgatva.
– Alá kell írnod a kimenőpapíromat, hogy idejében
visszaérjek a sittre – feleli Tanya, miközben
beleengedi a gyöngysort fekete lakktáskájába. –
Neked meg mielőbb be kéne menned egy ügyeletre.
Lásd még: vastagbél-elzáródás.
Lásd még: szorulás.
Lásd még: görcsök, gyulladás, vérmérgezés,
szívbénulás.
Öt napja nem éheztem meg. Nem voltam fáradt.
Sem ideges vagy ijedt vagy szomjas. Nem törődtem
a bűzzel, a rossz levegővel. Csak Tanyáról tudom,
hogy péntek van.
Paige és a fogselyem. Tanya és játékszerei. Gwen
a biztonsági jelszavával. Az összes nő zsinóron
rángat, mint egy végbélgolyót.
– Ugyan már – mondom Tanyának, miközben
aláírom a PÁRTFOGÓ felett. – Tényleg semmi baj az
ég világon. Nem érzem, hogy maradt volna bennem
bármi.
– Azt kötve hiszem – feleli Tanya, és elteszi a
papírt.
Különös, de valahogy én sem vagyok olyan biztos
benne.
 34. fejezet

Se biztosításom, se jogosítványom nincs, egy

taxit hívok, hogy segítsen beindítani anyám régi
tragacsát. A rádióban a forgalmi dugókat sorolják,
frontális ütközés egy bekötőúton, lerobbant nyerges
vontató a reptéri sztrádán. Miután feltankolok, keresek
magamnak egy karambolt, és beállok a sorba. Érezni
szeretném, hogy tartozom valahová.
Forgalmi dugóban üldögélve a szívem újra normális
ritmusban verhet. Nem vagyok egyedül. Lakályos
csapdám-ban lehetnék akár valami egyszerű
családapa, útban hazafelé az asszonyhoz, a
srácokhoz. Úgy tehetek, mintha többről szólna az
életem, nem csak a következő kudarcot várnám.
Mintha tudnám, hogyan kell működnöm. A óvodások
papás-mamást játszanak, én ingázóst.
Meló után benézek Dennyhez az üres telekre, ahol a
szikláit tartja, a romos Menningtown Lakópark
épületsora mögött, ahol a felhalmozott kövekből
hosszú sorokat rak egymásra, mintha csak falat
emelne maga köré.
– Hé, haver – üdvözlöm.
– Haver – köszön vissza. – Hogy van a mutterod?
Kit érdekel, válaszolom.
Denny egy réteg szürke sarat pakol a legfelső sorra.
Vakoló-kanala hegyével addig ütögeti a maltert, amíg
teljesen egyenletes lesz. Egy léccel lesimítja a frissen
felrakott sziklasor oldalát.
Egy lány ül az egyik almafa alatt, elég közel ahhoz,
hogy ráismerjek Cherry Daiquirire a sztriptízbárból.
Alatta kockás pléd, ölében barna papírzacskó, amiből
egymás után szedi ki és egyenként kibontja a hófehér
ételdobozokat.
Denny újabb köveket helyez a friss malterba.
– Mit építesz? – kérdezem tőle.
Csak megrántja a vállát. Egy szögletes barna
homokkövet présel mélyen a sárhabarcsba. A
vakolókanállal betöm egy apró rést két szikla közt. Sok
nemzedéknyi kisgyermekéből valami nagyot rak
össze.
– Nem kellett volna előbb papíron megtervezni? –
kíváncsiskodok. – Nem kell ehhez valami alaprajz?
Engedélyek, jóváhagyások? Illetékdíjak? Egy rakás
építési előírás, amit be kell tartani?
– Mégis minek? – kérdez vissza.
Lábával válogat a sziklák közül, amíg megtalálja a
követ-kező jelöltet, és helyére illeszti. Egy
festményhez sem kell hivatalos engedély, mondja. Egy
regényhez sem kell terv. Pedig akadnak könyvek,
amelyek több kárt okoznak, mint amire ő valaha
képes lenne. Egy vershez sem kell kivitelezési
engedély. Erről szól az alkotói szabadság.
– Gyereket szülni is engedély nélkül szokás – sorolja
Denny –, miért kellene akkor jóváhagyás a
házépítéshez?
– Mi van akkor, ha egy ocsmány és életveszélyes
házat építesz? – kérdezem.
– És mi van akkor, ha egy visszataszító, veszélyes
seggfejet nevelsz fel? – kérdez vissza.
– Remélem ezt most nem rám értetted — mondom,
és arcához emelem az öklöm.
Denny a fűben megtelepedett Cherry Daiqurire néz,
és annyit mond:
– Beth-nek hívják.
– Egy percig se hidd, hogy a városi tanácsnál vevők
lesznek az amatőr alkotmányértelmezésedre –
folytatom. – Cseppet sem olyan szép lány, amilyennek
látod.
Ingaljával letörli arcáról az izzadságot, hasfalán
hullámos páncéllá keményedtek az izmok.
– Menj és nézd meg végre – mondja.
Innen is elég jól látom.
– Nem őt, az édesanyádat.
Már azt se tudja, ki vagyok. Hogy is hiányoznék neki.
– Nem is miatta – mondja Denny. – Magadért kellene
végigcsinálnod.
Denny megfeszülő karizmain táncot járnak az
árnyak. Bicepszére, hátára rátapad savanykás pólója.
Vézna felkarja megtelt. Csapott vállai kiszélesedtek.
Minden egyes sorral egyre magasabbra kell felemelnie
a szikláit. Minden egyes sorhoz erősebbnek kell lennie.
– Nem eszel velünk egy kis kínai kaját? – kérdezi
Denny. – Le vagy pusztulva.
– Együtt élsz ezzel a Beth csajjal? – kérdezem.
Talán felcsinálta vagy ilyesmi.
Denny derekáig emel egy félmázsás szürke
mészkövet, és vállat von. Emlékszem erre a kőre, egy
hónapja ketten is alig tudtuk megmozdítani.
Itt áll anyám régi kocsija, ha netán szüksége lenne
valamire, javaslom neki.
– Látogasd meg a mutterod – feleli –, aztán
visszajöhetsz segíteni.
 Dunsboro üdvözletét küldi, mondom neki.
Mire csak annyit válaszol:
– Ne hazudj nekem, haver. Inkább magadat próbáld
felvidítani.
 35. fejezet

Gyorsítva áttekerek anyám üzenetrögzítőjén,

ugyanazt a puha hangot hallom, nyugtató és
megértő duruzsolás, „egészségügyi állapota
romlik”...azután „kritikus”... azután „édesanyja” ...
azután „beavatkozni”.
Csak nyomogatom tovább az „előre” gombot.
Ma este a polcon Colleen Moore vár, legyen az
bárki. Ott vár Constance Lloyd, csak tudnám,
kicsoda. És ott vár Judy Garland. Eva Braun. Csupa
maradék, a másodvonalból.
A rögzítő elhallgat, majd újra kezdi.
– ...felhívtam néhány termékenységi klinikát,
amelyek szerepeltek édesanyja naplójában...
Ez Paige Marshall. Visszatekerek.
– Halló, itt dr. Marshall – csendül fel. – Victor
Mancinivel szeretnék beszélni. Kérem, mondják meg
neki, hogy felhívtam néhány termékenységi klinikát,
amelyek szerepeltek az édesanyja naplójában, és
mindegyik teljesen törvényes keretek közt működik.
Valódi orvosokkal. Ami nagyon különös, az az, hogy
mindenütt azonnal idegesek lettek, amint kiejtettem
Ida Mancini nevét. – Pillanatnyi csend.
– Úgy tűnik, mégis többről van szó egy idős
asszony tévképzeteinél.
– Paige? – hallatszik egy hang a háttérből. Egy
férfihang.
– Kérem – folytatja Paige –, megjött a férjem,
szóval szóljanak Victor Mancininek, hogy keressen
fel a Szent Antal Szanatóriumban, amint lehetséges.
A férfihang már közelebbről szól: – Paige? Mi ez a
suttogás, és miért idekint ... Majd megszakad a
hívás.
 36. fejezet

Így hát szombaton meglátogatom Anyut. A

Szent Antal előterében azt mondom a recepciós
kisasszonynak, hogy Victor Mancininek hívnak és az
édesanyámhoz jöttem, Ida Mancinihez.
– Hacsak – teszem hozzá –, meg nem halt
időközben.
A kis hölgy előveszi ismerős tekintetét, azt a
leszegett állal történő végigmérést, amitől olyan
nagyon szánalmasnak kellene éreznem magamat.
Elég lehajtani az arcod, és alulról felnézni az illetőre.
Mintha tudomást sem vennél róla. Majd felhúzni a
szemöldököd, egészen a homlokod tetejéig. Mintha
magasról lesajnálnád a szerencsétlent. Végül
szorítsd össze a szádat fagyos arccal, és máris
megkapod a recepciós teljes műsorszámát.
– Talán mondanom sem kell, de édesanyja
természetesen még nem távozott körünkből – feleli.
– Kérem, ne értsen félre – magyarázom de
nagyjából én is ebben reménykedem.
 Az arca megfeledkezik egy pillanatra a
lesajnálásról, ajkai apró mosolyra húzódnak. Ha meg
akarod szakítani egy nővel a szemkontaktust, elég
körbenyalnod a szádat. Ha ettől sem kapja le rólad a
tekintetét, én mondom, nyert ügyed van.
Csak menjek a szokott helyre, tanácsolja a kis
hölgy. Mrs. Mancini még mindig az első emeleten
tartózkodik.
Csak Miss Mancini, javítom ki, anyám sohasem volt
házas, hacsak nem abban a kínos ödipuszi
értelemben.
Megkérdezem, Paige Marshall itt van-e ma.
– Már hogyne lenne – feleli a recepciós, tekintetét
régen levette rólam, s inkább a szeme sarkából
méreget. Mintha nem bízna bennem.
A biztonsági kapun túl az összes vén agyalágyult
Irma és Laverne és Violet és Olive megkezdi lassú
vándorlását, mankókra támaszkodva és
tolószékekbe szorulva áradnak felém. Az összes
krónikus meztelenkedő. Valamennyi leselejtezett
nagyi és valamennyi tömött zsebű hörcsög, akik
már elfelejtettek nyelni, és a tüdejük lassan
megtelik étellel, itallal.
Mindegyik vigyorog rám. Sugárzik a mosolyuk.
Csuklójukon a szökésgátló karkötő műanyag
szalagjával még mindig jobban festenek, mint ahogy
én érzem magam.
A társalgót belengi a rózsa-, citrom- és fenyőillat.
Egy zajos apró világ próbálja felhívni magára a
figyelmet a tévékészülékből. Szétszórt
kirakósdarabkák. Még nem költöztették fel Anyut a
harmadik emeletre, a halálszintre, megszokott
szobájában fekszik, mellette Paige Marshall egy
szövetborítású forgószékben mappájába mélyed
szemüvege mögül, amint meglát, rám támad:
– Látnia kellene magát. Azt hiszem, nem csak az
édesanyjára férne rá egy gyomorszonda.
Megkaptam az üzenetét, felelem.
Íme anyám. Az ágyban hever, mély álomban, a
hasa puffadt kis halom a takarók alatt. Karja már
csupán csont és bőr. Feje a párnába süllyedt,
szemei szorosra zárva. Állkapcsa kidagad, mikor
egy-egy pillanatra összeszorítja fogsorát, mintha
minden erejét összeszedve nyelni próbálna.
Aztán hirtelen felpattan a szeme, és szürkészöld
ujjait felém nyújtja, kísérteties lassúsággal, mintha
víz alatt mozogna, a keze finoman remeg, akár a
fény, amikor megtörik az úszómedencék alján,
valami ócska útszéli motelben, ahol gyerekfejjel
annyi éjszakát átvirrasztottam. A műanyag karkötő
hátracsúszik csuklóján, reszelős hangon annyit
mond:
– Fred.
Majd ismét nyelni próbál, arca megfeszül az
erőkifejtéstől, és megismétli:
– Fred Hastings. – Szemgolyói oldalra siklanak,
rámosolyog Paige-re. – Tammy – bólint. – Hát
persze, Fred és Tammy Hastings.
Régi védőügyvédje és becses neje.
Fred Hastingsről készített jegyzeteim otthon
lapulnak. Arra sem emlékszem, Fordom vagy
Dodge-om van. Sem arra, hány gyerekünk. Milyen
színűre festettük végül az étkezőt. Egyetlen apró
részletére sem emlékszem állítólagos életemnek.
Paige meg sem mozdul a forgószéken, mellé
lépek, és orvosi köpenye vállára ejtem a kezemet.
– Hogy érzi magát, Mrs. Mancini? — kérdezem.
Borzasztó szürkészöld keze megáll a levegőben és
billegni kezd, ami a világ minden nyelvén azt jelenti,
megvagyok. Behunyt szemmel elmosolyodik és
annyit mond.
– Azt reméltem, Victor látogat meg.
 Paige lerázza válláról a kezemet.
– Azt hittem, engem jobban kedvel — felelem
nyájasan. – Victorért senki sincs túlzottan oda.
Anyám ujjai Paige-re szegeződnek.
– Szereti ezt a férfit? – kérdezi tőle.
Paige rám néz.
– Ezt itt – folytatja anyám –, szereti Fredet?
Paige csattogtatni kezdi golyóstollat, egyre
gyorsabban. Mappájába mélyed, és csak annyit
mond:
– Igen.
Anyám elmosolyodik. Ujjai átvándorolnak rám.
– És maga szereti ezt a nőt?
Nagyjából úgy, akár a tarajos sül a bűzös kis
lovaglópálcikáját, már ha ezt szerelemnek lehet
nevezni.
Nagyjából úgy, ahogy a delfin rajong a medence
oldaláért.
Annyit mondok: – Azt hiszem.
Anyám a párnára szorítja az állát, és szúrósan rám
mered:
– De Fred.
– Rendben, igen — válaszolom —, szeretem.
Iszonyú szürkészöld keze végre megpihen
felpuffadt hasán, és azt mondja:
– Maguk ketten olyan szerencsések – szemei
lezáródnak. – Victor nehezen boldogul az
emberekkel. Attól félek a legjobban, hogy miután
meghalok, senki sem marad a világon, aki szeretni
fogja a fiamat.
Ezek a nyavalyás vénemberek. A sok emberi
roncs.
A szerelem nagy baromság. Az érzelmek szart se
érnek. Kőszikla vagyok. Faszkalap. Érdektelen
seggfej vagyok és büszkén vállalom.
Mit NEM tenne Jézus?
 Ha választanom kellene, hogy soha ne
szeressenek, vagy legyek örökké sebezhető és
érzékeny és túlcsorduló – tudod, hová mehetnétek a
szerelmetekkel.
Nem tudom, hogy amit az imént mondtam Paige-
ról és a szerelemről, vajon hazugság vagy ígéret
volt. Az biztos, hogy csúnyán csőbe húztak. Most
aztán sugárban dől rám a sok lelkizős női baromság.
Nincs emberi lélek, és kurvára halálbiztosan a
leghalványabb esély sincs arra, hogy elbőgjem
magam.
Anyám szemei lehunyva, mellkasa felemelkedik és
lesüllyed, hosszú, kitartó körökben.
Belégzés. Kilégzés. Képzeljük el, hogy mázsás súly
nyomja a szívünket, ránehezedik homlokunkra,
karunkra, egyre mélyebbre süllyedünk.
Anyám elaludt.
Paige felpattan a székből, fejével az ajtó felé int,
követem gyors lépteit a folyosóra.
– Bemenjünk a kápolnába? – kérdezi, miközben
körülpillant.
Most nem vagyok abban a hangulatban.
– Úgy értem, beszélni – igazít ki.
Rendben, bólintok, majd elindulunk a folyosón.
– Köszönet az előbbiekért – lihegem a sarkába. –
Úgy értem, a hazugságért.
– Ki mondta, hogy hazudtam? — kérdezi.
Ezek szerint szerelmes belém? Micsoda
képtelenség.
– Rendben – helyesbít –, talán egy kicsit túloztam.
De kedvelem magát. Néha.
Kilégzés. Belégzés.
A kápolnában Paige magunkra zárja az ajtót és
azzal kezdi:
– Tapintsa meg – kezem lapos hasához szorítja. –
Ellenőriztem a testhőmérsékletem, leállt a
menstruációm.
Hasamban napok óta gyűlik az akadályok mögé
kényszerült széklet. – Valóban? – kérdezem Paige-
től. Nos, lehet, hogy bennem is érik már valami.
Tanya és a rohadt kisjátékszerei.
Paige megfordul, és elsétál tőlem, hátra sem néz,
amikor azt mondja:
– Fogalmam sincs, hogy beszéljek erről magával.
A festett ablakokon beszűrődő napfényben az
egész helyiség az aranysárga árnyalataiban fürdik.
A feszület mézszőke. Minden csupa jelkép. Az oltár
és az áldozóasztal. Paige letelepszik az egyik padra,
és felsóhajt. Jobb kezével a mappát markolja, bal
kezével felhajt benne néhány papírt, hogy
kivillanjon egy vörös borító.
Anyám naplója.
A kezembe nyomja és arra kér: – Nézze meg saját
szemével a tényeket. Szívből ajánlom. Ha másért
nem is, legalább a lelki békéje érdekében.
Szétnyitom a könyvecskét, lapjain ugyanaz az
ákombákom. Azóta legalább tudom, hogy olaszul
van.
– Az egyetlen pozitívum, hogy nincs meggyőző
bizonyíték a genetikai anyag eredetére, talán nem is
attól a bizonyos történelmi személytől származik.
Mindent leellenőrzött, folytatja. A dátumokat, a
klinikákat, a szakorvosokat. Még a megkérdezett
egyházi személyek is azt állították, hogy az ellopott
anyag, amelyből a klinikán a szövettenyészetet
nevelték, az egyetlen eredeti előbőr volt. Paige
szerint az eset hatalmas politikai botránysorozatot
indított a Vatikánban.
– A másik pozitívum pedig az – folytatja Paige –,
hogy senkinek sem beszéltem arról, ki maga.
Jézus Krisztus — sóhajtom.
– Úgy értem, jelenleg kicsoda...
 Én pedig csak fohászkodtam.
Úgy érzem magam, mintha most kaptam volna
meg a negatív leleteimet egy biopszián.
– És mégis mit jelent ez az egész? – kérdezem
Paige-től.
– Jobban belegondolva, semmit az égvilágon –
feleli vállat vonva. – Ha nem akarja tönkretenni az
életét, legjobb, ha elégeti az egész naplót.
És mivel jár a dolog kettőnkre nézve? – faggatom
tovább.
– Többé nincs miért találkoznunk, ha erre kíváncsi.
Ugye egy szót sem hisz az egész baromságból,
kérdezem.
– Láttam a betegeim között, mintha béke szállt
volna rájuk, miután beszéltek magával.
Könyökét a térdére támasztva előre dől, állát a
tenyerébe ejti.
– Egyszerűen nem hagyhatom figyelmen kívül a
lehetőségét, hogy igaza van az édesanyjának. Nem
lehet minden olasz, akivel beszéltem, egyazon
téveszme megszállottja. Úgy értem, mi van, ha
maga mégis a Mindenható gyönyörűséges
egyszülött fia?
Isten áldott és tökéletes emberi manifesztációja.
Öklendezés tör fel elzáródott beleimből, a szám
megtelik savas ízzel.
A „reggeli rosszullét” nem a legjobb kifejezés, de
elsőre ez jut az eszembe.
– Ezzel most arra céloz, hogy kizárólag
halandókkal hajlandó ágyba bújni? – kérdezem tőle.
Paige előrehajol, arcán azzal a sajnálattal, amit a
recepciós kis hölgy olyan tökélyre fejlesztett
leszorított állával és homlokig húzott
szemöldökével, majd annyit felel:
– Sajnálom, hogy betolakodtam az életébe.
Ígérem, senkinek sem beszélek erről.
 És mi van az anyámmal?
– Mi sem egyszerűbb – ránt egyet a vállán –,
rögeszmés az öreglány, egy árva lélek sem hisz
neki.
Úgy értem, mennyi van hátra az életéből.
– Nem sok – feleli Paige. – Már csak egy csoda
segíthet.
 37. fejezet

Ursula megáll egy percre, hogy kifújja magát,

és felnéz rám. Jobb kezén megrázogatja az ujjait,
miközben bal kezével a csuklóját markolja, és azt
mondja:
– Ha most köpülnék, már fél órája kész lenne a vaj.
Elnézést kérek.
Tenyerébe köp és megmarkolja a farkam.
– Ez aztán nem vall rád – panaszkodik. Sejtelmem
sincs arról, milyen vagyok, és többé nem is próbálok
úgy tenni, mintha tudnám.
Ami biztos, hogy ez is csak egy tetű lassú nap
1734-ben, ezért összebújtunk egy halom szénán az
istálló sarkában. Én tarkóra tett kézzel hanyatt
fekszem, Ursula pedig mellém kuporodik. Nem sokat
mozgolódunk, különben a száraz szálak belénk
fúródnak a ruhán keresztül. Mindketten a
tetőgerendákat bámuljuk, a zsúpfedél alatt futó
széles tartófákat. Pókok libegnek tenyérnyi
hálóikban.
 Ursula ismét verni kezdi a farkam és azt kérdi:
– Láttad Dennyt a tévében?
Mikor?
– Tegnap este.
Mit csinált?
– Épít valamit.
Ursula tanácstalanul a fejét rázza. – Állítólag
bepanaszolták, azt hiszik, valami templomot emel,
de nem hajlandó megmondani, mifélét.
Szánalmas, mennyire képtelenek vagyunk együtt
élni azzal, amit nem értünk meg. Elkeserítő, milyen
égető szükségünk van arra, hogy mindent
felcímkézzünk és tisztázzunk és részekre szedjünk.
Akkor is, ha nyilvánvalóan megmagyarázhatatlan.
Mint mondjuk Isten.
A „hatástalanítás” talán nem a legjobb szó, de
elsőre ez jut eszembe.
Szó sincs templomról, mondom Ursulának.
Kravátlimat oldalt a vállamra hajítom, és ingemet
kihúzom a térdnadrágból.
– A tévében tutira templomnak mondták –
ellenkezik Ursula.
Ujjam hegyét a hasamra nyomom, középtájt a
köldökömnél, de a kézi kitapintás
eredménytelennek bizonyul. Finoman megütögetem
a hasfalam, és azt fülelem, nem jelez-e valahol a
hang tömör testet odabent, de a hallás utáni
diagnózis szintén eredménytelennek bizonyul.
A nagy záróizom, ami bent tartja az ürüléket – a
belgyógyászok „rektális polcnak” nevezik –, egyfajta
kapu: ha egyszer valamit áttolnak rajta, attól utána
nem szabadulnak meg egykönnyen. A baleseti
ügyeleteken az ilyesfajta beavatkozást
„végbélidegen tárgy eltávolítása” kódnéven ismerik.
Megkérem Ursulát, szorítsa a fülét csupasz
hasamra, és szóljon, ha valami szokatlant hall.
 – Denny azért sose volt olyan nagyon rendben —
bólogat, és hozzám szorítja meleg fülkagylóját,
egyenesen a köldökömre. A púpomra. Az
umbilicusra, ahogy az orvosok hívják.
A végbélidegen tárgyakat eltávolító műtétek
leggyakoribb alanyai negyven és ötven év közötti
férfiak. Az idegen tárgy leggyakrabban önkezűleg
került a végbélbe, orvosi szakkifejezéssel élve.
– Mit kellene hallanom? – kérdezi Ursula.
A szokásos bélhangokat.
– Korgást, gurgulázást, bugyogást, ilyesmiket –
felelem. Bármit, ami egészséges bélműködést jelez,
amitől megnyugodhatok, hogy nem gyűlik fel a
székletem egyre mélyebben valami torlasz mögött.
A klinikai statisztikák szerint a „végbélidegen tárgy
eltávolítása” évről évre egyre gyakoribb
beavatkozásnak számít. Egyes esetekben az idegen
test évekig a bélben marad anélkül, hogy
perforációt okozna vagy bármilyen károsodással
járna. Hiába hallaná Ursula a szokásos hangokat, az
sem lenne meggyőző érv. Minimum egy al-hasi
röntgen kellene, netán egy végbéltükrözés.
Képzeld csak el, ahogy a vizsgálóasztalon fekszel
hanyatt, térdeid a mellkasodhoz felhúzva,
szakzsargonnal „bicska-pozícióban”. Farpofáid
szétnyitva és ragasztószalaggal rögzítve. Valaki
hastáji nyomást alkalmaz, miközben társa egy
fogóval megpróbálja transzanálisan eltávolítani a
végbélbe ékelődött idegen testet. Természetesen
számíthatsz helyi érzéstelenítésre. Természetesen
senki sem készít kuncogva fényképeket rólad. De
akkor is.
Mégiscsak rólam beszélek.
Képzeld el a végbélszonda képét a monitoron,
fényes pontocska halad előre az összeszorult
bélcsatorna nyálkás, rózsaszín falai között,
benyomakszik a sötétség mélyére, mígnem feltárul
a kíváncsi tekintetek előtt: egy halott hörcsög.
Lásd még: a görkoris barbi kobakja.
Lásd még: egy vörös gumigolyó.
Ursula abbahagyja a dögönyözést, és azt mondja:
– Hallom, ahogy ver a szíved. Elég ijedten
kalimpál.
Nem, dehogy, felelem, istenien érzem magam.
– Látom, hogy nem élvezed túlzottan – hallom a
hangját, forró lehelete gyomorszájamat perzseli. –
Én meg közben ínhüvelyt kapok.
– Mármint ínhüvelygyulladást — helyesbítek. – De
attól ne félj, csak az ipari forradalom után fedezték
fel.
Ha meg akarjuk akadályozni, hogy egy idegen
tárgy felkerüljön egészen a vastagbélbe,
választhatjuk a Foley-katétert is, amikor
felhelyezünk egy ballont a tárgy mögé, majd levegőt
fújunk bele. Gyakran előfordul, hogy légüres tér
keletkezik a tárgy mögött – rendszerint ez történik
az önkezűleg felhelyezett üvegpalackok esetében.
Ursula ismét a hasamra szorítja fülét, ezúttal azt
kérdezi:
– És tudod már, ki a szerencsés apa?
Ez nem olyan vicces, válaszolom.
Amennyiben a palack szájával befelé került a
bélcsatornába, egy Robinson-katéteren keresztül
levegőt kell juttatni mögé, hogy megszűnjön a
vákuum. Ha a száj kifelé néz, egyszerűen
helyezzünk el benne egy sebészhorgot, töltsük meg
az üveget folyékony gipsszel, majd amint a gipsz
megköt a horog körül, húzzuk ki vele a palackot.
A beöntés sem rossz megoldás, bár kevésbé
megbízható.
Mialatt Ursulával az istállóban fekszünk, odakint
megered a zápor. Esőcseppek koppannak a
zsindelyen, a víz patakokban csorog az utcára. Az
ablakok mögött egyre halványabban pislákolnak a
fények, lassan elszürkülnek, apró, ütemes
loccsanások hallatszanak be, ahogy valaki éppen az
eresz alá igyekszik. A fekete-fehér csirkeszörnyek
egy törött deszka résén át az istállóba tolakodnak és
lerázzák fóliáikról az esővizet.
– Mit mondtak még Dennyről a tévében? –
kérdezem.
Denny és Beth.
– Szerinted Jézus automatikusan tudta magáról
kezdettől fogva, hogy ő a megváltó, vagy csak a
mamája vagy valaki más közölte vele, és fel kellett
nőnie a feladathoz? – teszem fel a következő
kérdést.
Halk moraj hangzik fel hastájékról, de sajnos nem
belülről.
Ursula újabb levegőt vesz és tovább horkol. Keze
ernyedten lecsúszik rólam. Én is elernyedek. Haja
beborítja combjaimat. Meleg, selymes füle hasamra
tapad.
A szalmaszálaktól egyre jobban viszket a hátam.
A csirkék kapirgálnak a porban. A pókok hálójukat
szövik.
 38. fejezet

A legegyszerűbb fülgyertyához elég egy

vékony csővé összesodort papírlap. Nem csalás,
nem ámítás. Legjobb mindent az ismerős alapokról
kezdeni.
Ez is csak amolyan kósza ismeret, ami az orvosi
karról megmaradt. Tudásom párlata, amit most
tovább adhatok a Dunsboro faluba látogató
kisiskolásoknak.
Lehet, hogy a vérbeli csodákig csak lépésről
lépésre lehet eljutni.
Denny felkeres az egyik este, miután egész álló
nap sziklákat pakolt egymásra a zuhogó esőben, és
elpanaszolja: annyi zsír gyűlt össze a fülében, hogy
lassan egy hangot sem hall. Anyám konyhájában
kuporog egy összecsukható széken, mögötte Beth
álldogál a hátsó ajtó mellett, fenekével finoman a
mosogatóra támaszkodva. Denny oldalt fordítja a
székét, jobb kezével a konyhaasztalra könyökölve
elhelyezkedik rajta.
 Arra kérem, hogy maradjon egy kicsit veszteg.
– Tegyük fel – mondom, miközben az újságpapírt
vékony csövecskévé sodrom –, hogy Jézus
Krisztusnak is bele kellett tanulnia a megváltóságba,
ha nem akarta elbaltázni.
Megkérem Beth-t, kapcsolja le a villanyt, miközben
a papírcső végét belecsavarom Denny szűk, sötét
hallójáratába. A haja hosszabbra nőtt a szokásosnál,
de ez a műtét még így is kisebb tűzveszélynek teszi
ki, mint a nagy többséget. A csövet apránként addig
nyomom a fülébe, amíg úgy érzem, szilárdan a
helyén marad, ha elengedem.
A koncentrálás kedvéért agyamból megpróbálom
kizárni dr. Paige Marshall ingerlő fülkagylóinak a
képét.
– Mi van, ha Jézusnak fel kellett nőnie a feladathoz
– beszélek tovább a süket fülekhez –, és hibát hibára
halmozott, mire sikerült végrehajtania az első
rendes csodát?
Denny csak kuporog a széken, a sötétben világít a
füléből kilógó fehér papírcső.
– Vajon miért nem írtak sehol Jézus kudarcba
fulladt kísérleteiről? – folytatom. – Hogy lehet az,
hogy egyetlen épkézláb csodával sem tudott előállni
harmincéves koráig?
Beth felém nyomja farmerbe bújtatott ágyékát,
gyufát gyújtok a cipzárján, és az apró tűznyelvet
Denny fejéig egyensúlyozom. Aztán az égő
gyufaszállal lángra lobbantom a papírcső végét.
A fellobbant gyufától a konyhában kénszag
terjeng, Füst kígyózik elő az égő papírcsőből, Denny
csak annyit kérdez:
– Ugye vigyázol rá, hogy ne fájjon?
A láng egyre közelebb araszol a füléhez. Az elégett
papír felkunkorodik és szétnyílik, elfeketedett
széléből narancsszín szikrák szabadulnak el, forró
pernye száll a mennyezet felé. Elhamvadt
újságpapír-maradványok hullnak a padlóra.
Pontosan az, aminek nevezik. Fülgyertya.
– Mi van akkor, ha Jézus kezdetben csupa jó
cselekedettel kezdte: tudod, átkísérte az öreg
hölgyeket a zebrán, figyelmeztette az autósokat, ha
égve maradt egy reflektor – tűnődök tovább
hangosan. – Persze nem pont ilyesmiket, de érted a
lényeget.
A tűz egészen közel jár Denny füléhez, bűvölten
figyelem.
– Szerintem éveken át kellett dolgoznia ahhoz a
kenyeres-halas csodatételhez – folytatom. – Például
az is kizárt dolog, hogy rögtön csak úgy feltámassza
azt a Lázárt. Nem igaz?
Denny riadtan sandít oldalra, hogy lássa, milyen
közel jár hozzá a lángnyelv.
– Beth, ugye nem éget meg ez az izé? – kérdezi.
Beth kérdőn rám néz:
– Victor?
– Semmi gond – bólintok felé.
Beth szinte belenyomja magát a
konyhaszekrénybe, fejét oldalra fordítja és annyit
motyog:
– Olyan, mint valami fura kínzás.
– Talán előfordulhat – folytatom –, hogy eleinte
még Jézus sem hitt magában.
Azzal Denny arcához hajolok, és egy szuszra
elfújom a lángot. Szorosan megmarkolom az állát,
hogy ne mozogjon, a másik kezemmel kihúzom a
papírcső maradékát a füléből. Szétnyitom neki, a
papír ragad belül a nyúlós, sötét fülzsírtól, amit a tűz
kiszívott a hallójáratból.
Beth felkapcsolja a villanyt.
Denny megmutatja neki az égett csövet, röviden
megszagolja, és annyit mond, elég büdös.
 – Talán a csodatevés is olyan, mint a többi
adottság, fokozatosan kell kifejleszteni.
Denny tenyerével letakarja kitisztított fülét, majd
elengedi. Néhány ismétlés után azt feleli:
– Határozottan jobb.
– Nem azt mondom, hogy Jézus is kártyatrükkökkel
kezdte – mondom tovább a falnak. – De talán
kezdetnek annyi is elég, ha nem okozok többet
fájdalmat az embereknek.
Beth odalép Dennyhez, haját tenyerével felfogva
lehajol hozzá és belekukkant a fülébe. Ide-oda
tekergeti a fejét, hogy minden szögből jól
megfigyelhesse.
Újabb vékony papírcsövet sodrok és azt mondom:
– Hallom haver, a múltkor voltál a tévében. Majd
hozzáteszem: – Szívből sajnálom.
A cső egyre vékonyabb és vékonyabb lesz ujjaim
között – Az én hibám volt.
Beth felegyenesedik és az arcomba néz. Haját
kirázza a szeméből. Denny kisujját a tiszta fülébe
dugja, mélyen beletúr, majd megszagolja a hegyét.
– Mostantól megpróbálok jobb emberré válni –
jelentem ki a papírcsővel a markomban.
Nem fuldoklom többet azokban a kurva
éttermekben, nem verem át embertársaimat,
felhagyok ezzel. Nem hentergek minden jöttmenttel,
azt is hagyom a francba.
– Felhívtam a városi tanácsot és bepanaszoltalak.
Felhívtam a televíziót, és mindenfélét összehordtam
rólad.
Görcsöl a hasam, de fogalmam sincs, vajon a
bűntudattól vagy a felgyűlt széklettől.
Egyre megy, mindenképp nyakig ülök a szarban.
A legkönnyebb megoldást választom, és kibámulok
a mosogató fölött ásító konyhaablakon, bele a
vaksötét éjszakába. Az ablaküvegben ott áll a
tükörképem, olyan nyúzott és csontsovány vagyok,
akár az anyám. Az újdonsült, erkölcsös kvázi-
megváltó Szent Én. Beth karba tett kézzel figyel. És
ott ül Denny a konyhaasztalnál, könyékig a fülébe
nyúl, majd vizsgálni kezdi, mi gyűlt a körme alá.
– Szóval szükségem volt rá, hogy szükséged
legyen rám – mondom neki. – Azt akartam, hogy a
segítségem kelljen kérned.
Beth és Denny végre csak rám figyel, én pedig
hármunkra a konyhaablak tükrében.
– Naná, még szép – mondja Denny —, persze, hogy
segítened kell.
Azután Beth-hez fordul. – Hogy volt ezzel a
televízióval?
Beth megrántja a vállát: – Azt hiszem, kedden
volt... Vagy várj csak, milyen nap van ma?
– Szóval kell a segítségem? – szólok közbe.
Denny a székben kuporogva a papírcső felé bólint,
ami készen vár a bevetésre. Koszos fülét felém
fordítva annyit mond:
– Haver, ez tök jó volt. Csináld meg a másikkal is.
 39. fejezet

Sötét volt és eleredt az eső. Amikor a

templomhoz értem, Nico már ott várt a
parkolóban. Elkeseredetten küszködik valamivel a
kabátja alatt, egyik percben még üresen lóg az
egyik ujja, majd visszatalál bele a karja, belenyúl a
másik ujjba, végül kihalászik belőle valami fehéret
és csipkéset.
– Vigyázol rá egy percet... – mondja, és máris
kezembe nyom egy maroknyi csipkét és rugalmas
pántot.
A melltartóját.
– Csak pár órát – folytatja. – Egyetlen zsebem
sincs. Mosolya féloldalas, felső fogsora egy
leheletnyire alsó ajkába mélyed. Szemében
csillognak az esőcseppek és az utcai lámpák.
Hagyjon békén a cuccaival, mondom neki,
keressen mást magának.
Nico vállat von, és visszagyömöszöli melltartóját a
kabátujjba. Minden szexmániás odabent ül már a
234-es teremben. A folyosók üresen állnak, padlójuk
frissen fényezve, a falakon zsúfolt hirdetőtáblák.
Templomi hírek meg gyerekszakkörök poszterei.
Zsírkrétarajzok Jézusról és az apostolokról. Jézusról
és Mária Magdolnáról.
Útban a 234-es felé egy lépéssel Nico előtt loholok,
hirtelen megragadja az övemet és félreránt egy
hirdetőtáblához.
A görcs szinte elviselhetetlen, felfúvódtam a
szorulástól, a hasamba mélyedő övtől kegyetlen
fájdalmat érzek, a szám megtelik a felöklendezett
gyomorsavval. Nico háttal a falnak lök, lábát
combjaim közé erőszakolja, karjával tarkóm mögé
nyúl. Mellei melegen és puhán közénk ékelődnek, a
szája rám tapad, mindketten parfümfelhőjében
úszunk. Nyelvéből máris több van az én számban,
mint a sajátjában. Combját erekcióm helyett puffadt
al-hasamhoz dörzsöli.
Görcseim végbélrákot jelenthetnek. Akut
vakbélgyulladást. Hyperparathyreoidizmust.
Mellékvese-elégtelenséget.
Lásd még: bélelzáródás.
Lásd még: végbélidegen tárgy.
Láncdohányzás. Körömrágás. Valaha minden
bajomra a szex volt a gyógyír, de most hiába
tempózik rajtam Nico, az istennek se megy.
– Rendben, keressünk egy jobb helyet — javasolja.
Hátralép, én pedig kétrét görnyedek a fájdalomtól,
és bebotorkálok a 234-es terembe, hátam mögött
Nico dühödten pisszeg.
– Észnél vagy? – sziszegi.
A 234-es terem ajtajában a csoportvezető azzal
fogad:
– Ma este a negyedik lépcsőfokkal foglalkozunk.
– Nehogy bemenj – suttogja Nico, mialatt az
ajtóban állunk, a többiek egy hatalmas asztal köré
telepedve figyelnek minket, festékfolt-tavak és
beszáradt gyurma-dombok mögül. A műanyag
gyerekszékek olyan alacsonyak, hogy mindenkinek
a nyakában a térde. Tekintetük kereszttüzében
állunk. Arcunkba bámul az összes férfi és nő, a sok-
sok városi legenda, seregnyi szexmániás.
– Akad még valaki, aki nem jutott túl a negyedik
lépcsőfokon? – teszi fel a csoportvezető a beugró
kérdést.
Nico hozzám simul, fülembe suttog, ha most
beülsz ezek közé a balfaszok közé, sistergi, örökre
búcsút mondhatsz nekem.
Lásd még: Leeza.
Lásd még: Tanya.
Én pedig megkerülöm az asztalt, és
beleereszkedem az egyik műanyag székbe.
Mindenki engem figyel, üdvözletem, a nevem
Victor, mutatkozom be.
Mélyen Nico szemébe nézek, és azt mondom:
– A nevem Victor Mancini, szexuális
szenvedélybeteg vagyok.
Majd elmesélem, hogyan rekedtem meg a
negyedik lépcsőfokon, már magam sem tudom,
mióta.
Nem úgy érzem, mintha valami véget érne, inkább
mintha elkezdődött volna.
Nico még mindig az ajtófélfának támaszkodik,
szeméből valódi könnycseppek folynak, patakokban
ömlenek feketén a szemfestéktől, szétmázolja őket
az arcán, miközben azt üvölti:
– Én viszont nem!
Mire kabátujjából a padlóra pottyan a melltartója.
– Ő pedig Nico – bólintok felé.
– Mind baszódjatok meg! – kiabál Nico, és felkapott
melltartójával elviharzik.
Hello, Victor, üdvözöl a csoport.
 – Rendben – folytatja a csoportvezető. – Mint
mondtam, ahhoz, hogy függőségünk mélyébe
lássunk, idézzük fel azt a helyet, ahol elvesztettük a
szüzességünket...
 40. fejezet

Valahol odafent, Los Angelestől észak-

északkeletre, elkezdtem sajogni, meg kellett kérnem
Tracy-t, engedjen el egy percre. Mintha egy egész élet
telt volna el azóta.
Vaskos, tejfehér nyálhíd köti össze makkomat alsó
ajkával, arca forró és kipirult a légszomjtól, görcsösen
markolja kidörzsölt farkam, Tracy visszaereszkedik a
sarkára, és mesélni kezd a Káma-Szútrából, arról a
részről, ami szerint az ajkak tűzvörössé válnak, ha egy
fehér csődör heréiről vett tajtékkal dörzsölik be őket.
– De tényleg – erősködik.
Furcsa íz gyűlik a nyelvemen, szemem az ajkaira
szegezem, épp olyan érdes bíborban fénylenek, akár a
farkam.
– Ugye te nem szoktál ilyesmiket? – kérdezem.
Valaki megrázza a kilincset, mindketten gyorsan
odapillantunk, hogy biztosan bezártuk-e.
Ez az a legendás első alkalom, ahová minden
függőség visszanyúlik. Az első alkalom, amivel többé
soha nem ér fel semmi.
Az a legrosszabb, ha egy kiskölyök nyitja ránk az
ajtót. A második legrosszabb, ha ránk tör egy pofa, és
nem áll össze a kép benne. Hiába vagy egyedül, ha
benyit egy kölyök, azonnal össze kell rántanod a
combod. Úgy kell tenned, mintha véletlen lenne. Ha
felnőtt férfiről van szó, hiába csapja rád az ajtót, hiába
üvölti be, legközelebb zárd magadra, féleszű barom,
kettőtök közül akkor is ő vörösödik fülig.
Az is majdnem ilyen rossz, folytatja Tracy, ha a
Káma-Szútra szakkifejezésével élve elefánt nőnek
bizonyulsz. Főleg, ha a partnered ugyanezen a skálán
nyúl férfinek minősül.
Ez az állatzsargon a nemi szervek méretét jelöli.
– Esküszöm, ezt nem célzásként értettem –
mentegetőzik Tracy.
Ha ránk nyit egy idegen, legalább egy hétig ott
leszünk lidérces álmaiban.
A legjobb mentséget ilyenkor az jelenti, hogy bárki
legyen az illető, akinek arcába tolod magad a
mellékhelyiségben, ha nem szándékosan tette,
önmagát hibáztatja majd. Saját hülyeségét okolja.
Akárcsak én. Valaha rendszeresen nyitottam rá a
vécében ülő nőkre és férfiakra, repülőgépen, vonaton,
távolsági autóbuszokon vagy akár azokban az
egyszemélyes uniszex éttermi mellékhelyiségekben.
Felrántottam az ajtót, és elém tárult valami
vadidegen, észbontó szőke égszínkék szemekkel és
vakító fogsorral, köldökékszerrel és tűsarkú cipőben,
falatnyi tangája térdei közt feszül, a többi ruhája a
melltartóval együtt takarosan összehajtva a kézmosó
melletti pulton. Valahányszor ez megesett, folyton
azon tűnődtem, mi a francért nem képesek magukra
zárni a vécéajtót?
Mintha csak szándékosan tennék.
Semmi sem történik véletlenül.
 Előfordul, hogy munkából hazafelé az elővárosi
vonaton benyitsz egy mosdóba, és ott találsz egy
fekete hajú szépséget, hosszú fülbevalói hattyúnyakát
verdesik feltűzött fürtjei alatt, letolt szoknyával,
harisnyával, bugyival üldögél odabent, kigombolt
blúza alatt semmi, kivéve tenyerében tartott mellei, a
körme, az ajka, a mellbimbói egyazon színárnyalaton
osztoznak valahol a borvörös és mélybarna közt,
combjai selymes-sápadtak, akár a nyaka, és olyan
simák, mint azok a sportkocsik, amikkel háromszázzal
döngethetsz. A lány alul-felül gesztenyebarna, rád
néz, és a száját nyalogatja.
– Sajnálom – nyögöd, és rácsapod az ajtót.
– Ne sajnáld – mintha ez hallatszana odabentről a
mélyből.
És továbbra sem zárja magára az ajtót, a kis táblán
az áll: Szabad.
A dolog úgy indult, hogy Los Angeles és a keleti part
között ingáztam, amikor még a Dél-Kaliforniai
Egyetem orvosi karára jártam. Minden tanítási
szünetben megtettem az utat oda-vissza. Hat
alkalommal nyitottam rá ugyanarra a pipaszárlábú
vörös bukszára, amint deréktól lefelé anyaszült
meztelenül lótuszülésben kuporgott a vécédeszkán, a
körmeit reszelgette egy gyufásdoboz oldalán, mintha
csak megpróbálná lángra lobbantani magát,
selyemblúzát csomóra kötötte mellei alatt, s mind a
hatszor lenézett vörös pöttyökkel borított ágyékára,
hátterében a köztisztasági-narancssárga
gumiszőnyeggel, aztán ólomszürke szemeivel lassan
felpillantott rám, minden alkalommal ugyanazzal a
mondattal fogadva:
– Ha nem zavarja, még nem végeztem. Hatszor
csaptam rá az ajtót.
Mindig ugyanaz a kérdés járt az eszemben: nem ért
angolul?
 Mind a hatszor.
Az egész egy percig sem tart. Nincs idő gondolkodni.
De egyre gyakrabban fordul elő.
Egy másik repülés alkalmával, utazómagasságban
valahol Los Angeles és Seattle között, nyitom a
vécéajtót, erre ott találok mögötte egy szőke
szörfkirályt, aki két napbarnított markába fogja térdig
érő lila lomposát, aztán a Hullámok Hercege kirázza
arcából izzadt hajtincseit, a kotonba préselt dorongot
rám szegezi, hogy farkasszemet nézzek vele, még
hallom, ahogy belekezd:
– Hé pajtás, esetleg kivárnád...
Lassan minden alkalommal, amikor a vécére mész,
az ajtózár szabadot jelez, mégis bent találsz valakit.
Egy újabb nőt, ujjai tövig merülve magába.
Egy másik pasast, slagja hüvelyk- és mutatóujja közt
bólogat, beélesítve, készen, hogy apró fehér sereget
fröcsköljön szerteszét.
Eltűnődsz rajta, ezek vajon mit értenek azon a
feliraton, hogy szabad?
Ha netán üresen áll a mellékhelyiség, akkor is
megtölti a spermaölő szaga. Az összes papírtörülközőt
elhasználták. Meztelen lábnyomot találsz a
mosdótükör felső szélén, egy méter nyolcvan centi
magasan, egy női talp keskeny ívének lenyomatát a
lábujjak után maradt öt apró folttal, felteszed
magadban a kérdést: itt meg mi történt?
Akár a rejtjeles nyilvános bejelentéseknél, a Kék
Duna keringőnél és Láng nővérnél, ezúttal is tudni
szeretnéd: mi folyik itt?
Azon jár az eszed, vajon mi lehet a háttérben?
Találsz egy rúzsnyomot a falon, szinte a padló
magasságában, és csak találgathatsz, mi zajlott
idebent előtted. A műanyag falon ott szárad egy fehér
felszálló sáv, kijelölve a legutóbbi égnek álló farokból
útnak indított légiflotta röppályáját.
 Néhány járaton a fülkék falai örökké nedves
tapintásúak, tükreiket folyton pára borítja. Ragad a
padlóborítás. A lefolyók eltömődtek a százféle göndör
szőrszáltól. A kisszekrényen, a mosdókagyló mellett,
szabályos karikalenyomat fénylik fogamzásgátló
gélből és hüvelyváladékból, amit pesszárium hagy
maga után. Van olyan légijárat, ahol több különböző
méretű ilyen karika számolható össze egyetlen úton.
Ezek sokórás repülőutak, transzatlanti vagy sarkkört
átszelő utak, tíz-tizenhat órás utak. A Los Angeles-
Párizs közvetlen járatok. A Sydneybe tartó repülések a
világ bármely pontjáról.
Hetes számú Los Angeles-i utamon a jógázó vörös
felkapja szoknyáját a padlóról, és utánam siet. A
cipzárat rángatja hátul a ruháján, sarkamban liheg
egészen a helyemig, majd leül mellém, és azt mondja:
– Ha az a célja, hogy a lelkembe gázoljon, piszkosul
jól csinálja.
Frizurája merev és csillogó, akár a
szappanoperákban, a blúzát nagy, laza masni tartja
össze elöl, egy közepére tűzött ékköves brossal.
– Bocsánatot kérek — ismétlem meg.
A gép nyugatnak tart, valahol észak-északnyugat
irányban Atlanta felett.
– Idehallgasson – folytatja –, túl keményen dolgozom
én ahhoz, hogy eltűrjem az ilyen szemétkedést. Ért
engem?
– Bocsásson meg — válaszolom.
– Havonta három hetet úton vagyok. Törlesztek egy
házat, amit jóformán sohasem látok... fizetem a fiam
futballtáborait... alig bírom fedezni apám
gondozásának a költségeit. Hát még ennyit sem
érdemlek meg? Elég jól nézek ki. A legkevesebb, amit
tehet, hogy nem csapja az arcomra az ajtót.
Komolyan ezt mondta.
Előrehajol, hogy bedughassa fejét a magazin elé,
amit a látszat kedvéért olvasok.
– Ne tegyen úgy, mintha nem értené – mondja a nő.
– Nincs mit titkolni a szexen.
– Miféle szexen? – kérdezem.
Tenyerét szájára tapasztja és hátradől.
– Te jó ég, annyira sajnálom. Csak azt hittem... –
azzal a magasba nyúl, egyenesen a légi kísérő vörös
gombja után.
Amint felbukkan a stewardess, a vörös nő két dupla
bourbont rendel.
– Remélem, mindkettővel elboldogul –
figyelmeztetem.
– Igazság szerint magának szántam őket – feleli.
Ez lett az első eset. Az a bizonyos első alkalom,
amivel többé nem ér fel semmi.
– Hagyjuk a civakodást – hűvös, fehér kezét felém
nyújtja. – A nevem Tracy.
Jobban járunk, ha mindez egy Lockheed TriStar 500-
ason történik, ahol egész kis bordélyt alkot a
turistaosztály végén, az utastértől távol rejtőző öt
tágas mellékhelyiség. Nagyok és kényelmesek.
Hangszigeteltek. Mindenki háta mögött, nincs szem
előtt az állandó forgalom.
Ezzel ellentétben nehéz elképzelni, miféle szerzet
tervezhette a Boeing 747-400-as belső elrendezését,
ahol minden vécéfülke egyenesen egy ülésre nyílik.
Ha magányra vágyik az ember, hátra kell vándorolnia
a turistaosztály kijáratánál lévő fülkéig. Jobb, ha
messziről elkerüli a business osztály luxusfülkéjét az
alsó szinten, hacsak nem szeretné az összes utas
tudomására hozni, mit művel odabent.
Pofonegyszerű a stratégia.
Amennyiben a férfi nemhez tartozunk, elég beülni a
vécére, és elővenni a furkósbotot, addig simogatni a
nagy vörös kandúrt, amíg kézhez nem szokik, és ha
már elég magasan áll a zászló, várhatjuk az apró
műanyag szentélyünkbe toppanó látogatókat, bízva a
legjobbakban.
Mintha csak pecáznánk.
Ha katolikus az ember, olyan lesz, mintha egy
gyónta-tófülkében ülne. A várakozás, a
megkönnyebbülés, a megváltás.
Mintha csak visszadobálnánk a kifogott halakat. Ezt
hívják a szakzsargonban „sporthorgászatnak”.
A másik módszer lényege, hogy addig nyitogatjuk a
fülkeajtókat, amíg valami kedvünkre valót nem
találunk. Mint azokban a régi tévés vetélkedőkben,
ahol választani kellett egy ajtót, és a nyertes
hazavihette a mögötte talált díjat. Olyan, akár a nő
meg a tigris egy bűvész-showban.
Akadhat az ajtó mögött akár egy elegáns hátsó is az
első osztályról, akinek a szegénynegyedben támadt
kedve körülnézni, megmerítkezni a turistavécék
fülledt fertőjében. Ráadásul itt ismerősökre sem kell
számítania. Egy másik ajtó mögött keménykötésű
öregfiú fogad, barna nyakkendője vállára hajítva,
szőrös térdei a fülke falának feszülnek, ernyedt
kobráját masszírozgatva annyit mond:
– Ne haragudj, nem neked szól...
Ilyenkor annyira elfog az undor, hogy annyit sem
tudok mondani, még szép.
Vagy legalább annyit, álmodban, tata.
Ugyanakkor a nyeremény olyan csábító, hogy
folytatni kell a hazárdjátékot.
A szűk helyiség, a vécé, a karnyújtásnyira ülő
kétszáz utas, az egész olyan izgalmas. Alig van hely a
manőverezésre, sokat segít, ha hajlékony vagy.
Használd a képzelőerődet. Elég egy kis fantázia és
néhány nyújtó-lazító gyakorlat, máris ott kop-kop-
kopogtatsz a mennyország ajtaján. Magad sem hiszed
majd, milyen gyorsan elszáll az idő.
Az élvezet felét a kihívás adja. A veszély és kockázat.
 Jó, ez nem a Vadnyugat meghódítása, nem az
Északi-sark felfedezése, nem olyan, mint első
emberként a Holdra lépni.
A feltárandó tér ezúttal tenyérnyi.
Másfajta vidék vár feltérképezésre. Önmagad
határtalan belső tartománya.
Ez az utolsó feltáratlan vidék, a többiek, mások,
idegen karjaik és lábaik dzsungele, hajuk és bőrük
vadonja, illatuk és sóhajaik őserdeje. Mindenki fehér
folt, akit még nem mocskoltál be. Ők a nagy
ismeretlenek. Az utolsó elpazarolható kincsek. Itt
megtalálsz mindent, amiről korábban csak álmodoztál.
Kolumbusz Kristóf lettél és vitorlát bontasz a
látóhatár felett.
Te vagy az első ősember, aki a szájába mer venni
egy osztrigát. Talán ebben akonkrét osztrigában nincs
semmi új, de neked újat jelent.
A semmi közepén, félúton a Heathrow és
Johannesburg közötti tizennégy órában akár tíz valódi
kalandot is átélhetsz. Tizenkettőt, ha rossz filmet
vetítenek. Többet, ha tele van a gép, kevesebbet, ha
gyakoriak a légörvények. Többet, ha férfiszájakkal is
beéred, kevesebbet, ha nem hagyod ki az
étkezéseket.
Az egyetlen zavar az első alkalom élményében,
amikor tökrészegen összejöttem a vörös Tracyvel, egy
légtölcsér volt, amibe belekerült a gépünk. Riadtan
markoltam a vécéülőkét, együtt zuhantam a géppel,
Tracy viszont lerobbant rólam, akár egy pezsgősdugó
a belsejébe szorult gumióvszerrel, fejét a műanyag
mennyezetbe ütötte. Ugyanabban a pillanatban
élveztem el én is, spermapászmám egy pillanatra a
levegőbe dermedt, a fehér sereg súlytalanul lebegett
köztünk félúton, ő még mindig a mennyezethez
szorult, én továbbra is görcsösen kapaszkodtam a
vécébe. Aztán ismét egymásnak csapódtunk, a nő és
az óvszer, én és az ondóm, mind a hatvan-valahány
kilójával visszatalált a farkamra, úgy összeillünk, akár
egy kirakós darabkái.
Azóta akadt pár ilyen élményem, csak azt csodálom,
hogy máig nem kell sérvkötőt viselnem.
Tracy nevetve azt mondja: – Imádom, amikor ez
történik.
Ez után már csak a szokásos turbulenciák kavarják
arcomba haját, lódítják mellét a számba. Lengetik
gyöngysorát a nyakában. Az aranyláncot a
nyakamban. Golyóimat az üres csésze felett lüktető
herezacskómban.
Utazásaim során apránként bővítem
tapasztalataimat, hogy javítsak magánszámom
színvonalán. Ott vannak például azok az ósdi francia
Super Caravelles gépek, háromszögletű ablakaikat
rendes függöny takarja, de egyetlen vécéfülke sincs
az első osztályon, csak kettő a turistaosztály mögött,
szóval ezeken nem érdemes sokat cifrázni a dolgot. A
jól bevált indiai tantra-pozitúra épp megfelel. Szemben
álltok egymással, a nő egyik lábát a csípődig emeli,
egyfajta ollópozitúra, akár a klasszikus flanquette. Írd
meg a saját Káma-Szútrád. Használd a fantáziád.
Gyerünk. Tudod, hogy te is akarod.
Ehhez a pózhoz persze nem árt a nagyjából azonos
magasság. Egyébként magára vessen a partner.
Ilyen helyzetben nem számíthatunk túl sok
megértésre, jobb, ha mindenki tisztában van az
alapokkal.
Még egy Boeing 757-200-as elképesztően szűk
mellékhelyiségében is megvalósítható egy némiképp
módosított kínai pozíció, ahol a vécére ülsz és a nő
háttal fordulva elhelyezkedik rajtad.
Valahol Little Rock felett észak-északkeletre Tracy
azt mondja:
– A szivattyúzást mintha egyenesen erre találták
volna ki. Így hívják, amikor az albán nők egyszerűen
megfejnek a hüvelyizomzatukkal.
Kiverik belülről a farkam?
– Valahogy úgy – feleli Tracy.
Az albán nők?
– Igen.
– Van az albánoknak légitársaságuk? – kérdezem.
Azt sem árt tudni, mihez kezdj, ha például a
stewardess kopogtatni kezd az ajtón, a firenzei
módszerrel például felgyorsíthatod az ügymenetet,
elég, ha a nő szorosan megmarkol alul, és erősen
hátrahúzza a bőrt, ettől sokkal érzékenyebb lesz a
farkad. Határozottan rövidebb időre lesz szükség az
orgazmushoz.
Ha lassabban szeretnél a csúcsra jutni, elég nagyobb
nyomást gyakorolni a pénisz alsó oldalára, egészen a
tövénél. Ha nem is tart ettől örökké, legalább
visszaömlik a hólyagba a kisfröccs, és megkímél
mindkettőtöket a kényelmetlen tisztálkodástól. A
szakértők ezt hívják szász módszernek.
A vörös nővel együtt kuporgunk egy McDonnell
Douglas DC-10-es tágas mellékhelyiségében, és
megmutatja nekem a négerasszony-pozíciót, feltérdel
a mosdókagylóra, én pedig nyitott tenyérrel sápadt
lapockáira támaszkodom.
Leheletétől bepárásodik a tükör, a hosszú
guggolástól vöröslő arccal Tracy azt mondja:
– A Káma-Szútra szerint, ha egy férfi gránátalma,
sütőtök és uborkamag levével alaposan bedörzsöli a
szerszámát, a duplájára dagad és fél évig úgy is
marad.
Nyomasztanak az ilyen Hamupipőke-féle határidős
varázslatok.
Észreveszi a tükörben arckifejezésemet, és
felcsattan:
– Ugyan már, nem kell mindent azonnal magadra
értened.
Valahol Dallas felett próbálok összegyűjteni egy kis
nyálat, miközben vörös tanárnőm elmondja annak a
titkát, hogyan lehet örök életre megtartani egy nőt:
takarjuk be a fejét csalánlevéllel és majomganéval.
Én meg: ez most komoly?
Ha pedig bivalytejben és marhaepében fürdeted
meg az asszonyod, egyetlen férfinak sem áll fel majd
tőle a farka.
Ezen egy percig sem csodálkozom.
Ha egy nő tevecsontot áztat körömvirág-kivonatban,
majd a folyadékot szempilláira csepegteti, minden
férfit megbabonáz a tekintetével. Jobb híján
használhat páva-, kerecsen- vagy keselyűcsontot is.
– Nézd csak meg — bólogat —, mind benne van a
nagykönyvben.
Valahol dél-délkeletre Albuquerque felett arcom már
dagadt és zsibbadt a sok nyalástól, ajkamat sebesre
dörzsölte borostás ágyéka, Tracy pedig éppen arról
mesél, hogy a cukrozott tejben főtt koshere
helyreállítja a férfiasságot.
– Ezt sem célzásnak szántam – teszi hozzá.
Meglátásom szerint derekasan állom a sarat,
tekintve, hogy két dupla bourbon után már három
órája talpon vagyok.
Valahol dél-délnyugatra Las Vegas felett már
mindkettőnk lába remeg a fáradtságtól, mintha láz
gyötörne, Tracy megmutatja, mit nevez a Káma-Szútra
pillangószárnynak, mangószívásnak, külső
szorításnak.
Egymásba gabalyodva vállszélességű, tisztára nyalt
műanyag fülkénkben, felfüggesztve térben és időben,
korlátok nélkül, nos talán nem ezt hívják kötözős
szexnek, de nem állunk távol tőle.
Hol vannak már azok a régi szép Lockheed Super
Constellation-ok, ahol a géptörzs mindkét oldalán
tágas, két helyiségből álló mosdók sorakoztak, a
vécéfülke különálló öltözőre nyílt, zárható ajtóval.
A vörös nő puha testén patakokban csorog a
verejték. Kitartóan közösülünk, mintha két tökéletes
gépezet végezné feladatát. Néha percekig csak
egymáson csúszkáló felületeinknél érintkezünk, Tracy
szélei lassanként kiroj-tosodnak, vállam a műanyag
falhoz szorul, csípőtől lefelé vad lökésekben érek
véget. Tracy egyik elfáradt lábát feltornássza a
mosdókagylóra és térdére támaszkodik.
Egyszerűbb a tükörben figyelni magunkat, üveg
mögött és két dimenzióban, akár egy filmet,
magazinképet, letöltést, valaki mást, nem minket, két
tökéletes lényt, akiknek sem élete, sem jövője nincs
ezeken a pillanatokon túl.
A Boeing 767-esen a legjobb választás a
turistaosztály végében elhelyezett vécésor egy
számmal nagyobb középső fülkéje. A Concorde igazi
szívás, mellékhelyiségei mikroszkopikus méretűek,
persze csak a magam nevében beszélek. Aki
mindössze vizelni megy be, kontaktlencsét cserélni
vagy fogat mosni, annak bizonyára épp elég tágas.
De ha szívesen kipróbálnád a Káma-Szútrából
megismert holló-egyesülést vagy a hagyományos olló-
pozíciót vagy bármi mást, amihez nem elég hatcentis
mozgástér, reménykedj benne, hogy egy European
Airbus 300/310-esre vet a jó sors, ahol a
turistavécékben akár orgiát is tarthatsz. Ha a
választott testhelyzethez nagyobb pult kell vagy több
hely lábmagasságban, nincs is jobb, mint a British
Aerospace 1-11-esének két hátsó mellékhelyisége.
Valahol Los Angeles felett észak-északkeletre már
irtózatosan sajog a farkam, ezért arra kérem Tracy-t
most már engedjen el.
– Ezt meg miért kellett? – kérdezem.
– Mit? – kérdez vissza.
 Ezt.
Tracy elmosolyodik.
Akikkel nyitva hagyott vécéajtók mögött ismerkedsz
össze, belefáradtak már a felesleges csevegésbe.
Elegük van a biztonságból. Túl sok házat alakítottak
már át maguknak. Napbarnítottak, régen lemondtak a
dohányzásról és répacukorról és sóról, zsírról, húsról.
Látták, ahogy szüleik és nagyszüleik végigtanulják és
átdolgozzák az életüket, csak hogy a végén semmijük
se maradjon. Feláldoztak mindent egy csendes
vegetálásért a lélegeztető gépen. Azt sem tudják már,
hogyan kell rágni és nyelni.
– Apám orvos volt – meséli Tracy –, most egy
kórházban fekszik és a saját nevére sem emlékszik.
Ezek a nők és férfiak a nyitott ajtók mögött jól
tudják, hogy a nagyobb lakás nem megoldás. Sem a
jobb élettárs, több pénz, feszesebb bór.
– Amit csak megszerzel magadnak – mondja Tracy –,
mind eggyel több, amit elveszíthetsz.
A válasz az, hogy nincs válasz. Ez aztán igazán
kritikus pillanat.
– Nem úgy értettem – mondom, és végigsimítok
combja között. – Erre gondoltam. Miért borotválod
csupaszra magad?
– Vagy úgy? – Mosolyogva körbeforgatja szemeit.–
Hogy tangát hordhassak.
Miközben elhelyezkedek a vécékagylón, Tracy a
tükörben vizsgálja arcát, pontosabban sminkje
maradványait, majd megnedvesített ujjával
megigazítja elkenődött rúzsát. Eldörzsöli az apró
harapásnyomokat mellbimbói körül. Ezt hívják a
Káma-Szútrában „szétfoszló felhőknek”.
– Azért választottam az ingázást – mondja
tükörképének –, mert jobban belegondolva mást sem
érdemes csinálni.
Semminek nincs értelme.
 Ezeknek az embereknek csupán arra kell egy
orgazmus, hogy felejthessenek. Bármit. Elfelejtsék
magukat, két percre, tíz percre, húszra, netán egy fél
órára.
Talán ha nem kezelnek embernek, nem is kell úgy
viselkedned. Talán az egész csak kifogás. Lehet, hogy
csupán unatkoznak. Talán senki sem azért él, hogy
egész nap emberekkel tömött rekeszekben üljön, és
egyetlen izmát se mozdítsa.
– Egészséges, fiatal, eleven emberek vagyunk –
mondja Tracy –, ha jobban megnézzük, melyik a
természetellenesebb?
Magára igazítja blúzát, felhúzza harisnyáját.
– Miért csinálnék bármit? – kérdezi. – Elég tanult
vagyok ahhoz, hogy lebeszéljem magam bármilyen
életcélról. Hogy ízekre szedjek bármilyen vágyat.
Értelmét vegyem bármilyen tervnek. Elég okos vagyok
ahhoz, hogy megtagadjak minden álmot.
Meztelenül és meggyötörten ülök a vécén, a
kapitány bejelenti a leszállást, beléptünk Los Angeles
légterébe, felolvassa a repülési adatokat, majd jönnek
a csatlakozásokra vonatkozó tudnivalók.
Egyszer csak ott állok ezzel a nővel, és pár pillanatra
az égvilágon semmivel sem törődünk.
– Azért csinálom ezt, mert egyszerűen jó érzés –
mondja Tracy, miközben begombolkozik. – Talán
magam sem tudom a valódi okát. Valószínűleg
pontosan ezért végzik ki a gyilkosokat. Mert ha
egyszer már átléptél egy határt, máskor is megteszed.
A háta mögé nyúl és felhúzza a cipzárt szoknyáján.
– Igazság szerint cseppet sem érdekel, miért
vonzódom az alkalmi szexhez – jelenti ki. – Csak
csinálom és kész, mert amint jó okot találsz valamire,
máris elrontod az örömét.
Belelép a cipőjébe, megigazítja a frizuráját, és azt
mondja:
 – Ne hidd, kérlek, hogy ez valami kivételes alkalom
volt – azzal kinyitja a fülke ajtaját. – Csak engedd el
magad, és hamarosan minden, amit az imént
műveltünk, elveszti fontosságát.
Miközben kioldalaz a folyosóra, még hátraszól: – Ma
lépted át először azt a bizonyos határt.
Meztelenül magamra hagy, és csak annyit mond: –
Ne felejtsd el bezárni mögöttem az ajtót.
Nevetve azzal búcsúzik: – Mármint ha magadra
akarod zárni.
 41. fejezet

A recepciós nőnek épp semmi szüksége

kávéra. Nem kíváncsi a parkolóban álló kocsijára. –
Ha bármilyen baja esik az autómnak – sziszegi –,
pontosan tudom, kinek a műve.
Lepisszegem.
Majd figyelmeztetem, hogy valami szokatlan zajt
hallok, talán a gáz szivárog vagy valahol egy
csecsemő sír.
Csak anyám hangja szűrődik ki tompán és
elgyötörten a hangszóróból, valami távoli szobából.
A Szent Antal recepciós pultjánál egy pillanatra
mindketten fülelni kezdünk, anyám azt mormolja:
– Amerikában az a jelszó, hogy „Semmi sem elég
jó”. Minden lehetne gyorsabb. Minden lehetne
hatalmasabb. Semmivel sem vagyunk elégedettek.
Mindig csak fejlődni akarunk...
A recepciós felcsattan: – Nem hallok semmiféle
gázszivárgást.
– Egész életemben csak támadtam – folytatja a
fáradt, távoli hang –, csupán azért, mert nem volt
elég bátorságom teremteni...
A recepciós elzárja a hangszórót, és megnyomja a
mikrofon gombját:
– Remington nővért kérik a bejárathoz – mondja,
majd megismétli: – Remington nővér fáradjon
azonnal a bejárathoz.
A dagadt biztonsági őr a mellényzsebébe tűzött
toll-készlettel.
De amint a recepciós befejezi a közleményt, újra
felhangzik a távoli suttogás:
– Nekem semmi sem volt elég jó – mondja anyám
–, ezért maradtam életem végére üres kézzel.
Azután elhal a hangja.
Nem marad semmi. Csak a fehér zaj. Rádiózörej.
És most meg fog halni. Hacsak csoda nem történik.
A biztonsági őr beront a folyosó ajtaján, a
recepciós hölgyre néz, és azt kérdi:
– Na... mi a probléma?
A monitor szemcsés, fekete-fehér képén látni,
ahogy a nő rám mutat — én kétrét görnyedek a
fájdalomtól, és kezem feldagadt hasamra szorítom
–, és annyit mond: – Az ott.
Majd így folytatja: – Azt az urat azonnali hatállyal
ki kell utasítanunk az intézmény területéről.
 42. fejezet

Az előző esti híradóból ítélve torkom

szakadtából üvöltöztem és integettem a
tévékamerának. Denny valamivel mögöttem állt, és
egy újabb kődarabot illesztett a falba, Beth pedig
egy kicsit hátrébb egy sziklatömböt kalapált
elszántan, hogy szobrot faragjon belőle.
A tévében olyan volt, mintha sápkóros lennék,
púpos háttal rohangálok a puffadástól és a gyötrő
kíntól, amit lassacskán darabokra szakadó beleim
okoznak. Előregörnyedve belenézek a kamerába,
már alig karvastagságú kitekert nyakam a gallérom
alá kunkorodik, kiálló ádámcsutkám mintha egy
könyök lenne. Tegnap munka után történt, ezért
van rajtam lenvászon ing meg térdnadrág. Hozzá
csatos cipő és kravátli, nem túl előnyös az összkép.
– Haver – Danny a fejét csóválja, ahogy ott ül Beth
mellett a lány lakásában, és mindhárman a tévét
figyeljük –, elég leprán nézel ki.
Úgy festek, mint az a tömzsi Tarzan a negyedik
lépcső-fokomról, aki négykézláb görnyedve várta,
hogy a majom gesztenyét dugjon a segglyukába.
Pocakos megváltóm, sugárzó mosolyával. Hősöm,
akinek már nem maradt titkolnivalója.
A tévében csak azt próbáltam megmagyarázni az
embereknek, hogy nincs semmiféle
közfelháborodás. Meg akartam győzni a nézőket,
hogy én kezdtem az egészet, amikor felhívtam a
városi tanácsot, és azt mondtam nekik, valami
idióta engedély nélkül építkezni kezdett a
szomszédságomban, és a jó ég tudja, miféle épület
lesz. Azt mondtam, ez az illegális építési terület
veszélyt jelent a környékbeli gyermekekre. Ráadásul
az építkező pasas sem tűnik túl
bizalomgerjesztőnek. A nyakamat rá, hogy valami
sátánista templomot emel.
Azután felhívtam a tévécsatornát is, és ugyanezt
meséltem el nekik.
Így kezdődött az egész.
Arról a részről, hogy csak ki akartam Dennyből
húzni, mennyire kellek neki, nos arról mélyen
hallgatok. A televíziós adásban.
Az a rész ugyanis a stúdió vágószobájában
végezte, mivel a tévé számára én csak egy izzadó,
felpuffadt eszelős vagyok, aki mindenáron el akarja
takarni a kamera lencséjét, ordibálva próbálja
elzavarni a riportert, és a folyton a képbe belógó
mikrofonrúd felé kapkod.
– Haver... – ismételgeti Denny.
Beth videoszalagra vette pár percnyi örök életű
hírnevemet, újra és újra végignézzük.
– Úgy nézel ki, mint akit megszállt az ördög, vagy
mi.
Valójában egy egészen más földöntúli hatalom
költözött belém. Éppen megpróbáltam jót
cselekedni. Próbálok végrehajtani valami apró
csodát, hogy legyen honnan elindulnom.
A heverőn ülök egy lázmérővel a számban,
jelenleg 39 fokot mutat. Patakzik rólam az izzadság,
azt mondogatom Beth-nek:
– Sajnálom, hogy tönkreteszem a kárpitot.
Beth vet egy pillantást a lázmérőre, hűvös kezét a
homlokomra teszi.
– Ne haragudj, hogy üresfejű lotyónak tartottalak –
mondom neki.
Ha az ember Jézus, mindig őszintének kell lennie.
– Semmi baj – feleli Beth –, sohasem érdekelt, mit
gondolsz rólam. Nem úgy, mint Denny.
Lerázza a lázmérőt, és visszadugja a nyelvem alá.
Denny visszatekeri a szalagot, és íme, itt jövök
megint.
Ma este a karom is fáj, kezeimen sebek és
hólyagok, mert egész nap a meszet kevertem a
habarcsba.
Nos Denny, kérdezem, milyen érzés híresnek
lenni?
Mögöttem a képernyőn a kőfal egyre magasabb,
és lassan kezd toronyformát ölteni. Helyenként
rések maradnak az ablakoknak. A széles kapun
keresztül belátni a spirálban emelkedő lépcsősorra.
A falak minden irányban szertefutnak,
épületszárnyakat sejtetnek, újabb tornyokat,
udvarokat és oszlopsorokat, teraszos
úszómedencéket, süllyesztett hátsó kerteket.
A riporter éppen azt kérdezi: – Lakóházat
építenek?
Fogalmunk sincs, felelem.
– Valami templomot?
Nem tudjuk.
A riporter belép a képbe, barna haja takaros
hullámba fésülve a homlokán. Mikrofonját a
számhoz tolja és azt kérdi: – Akkor mégis mit
építenek?
Majd megtudjuk, ha az utolsó kő is a helyére kerül.
– És az mikor lesz?
Honnan tudjuk.
Annyi egyedül töltött év után olyan jólesik többes
számot használni.
Amint ezt mondom, Denny a készülékre mutat és
kijelenti:
– Tökéletes.
Denny szerint minél tovább építünk, minél tovább
tart ez a teremtő folyamat, annál több lehetőségünk
lesz. Minél tovább elviseljük tökéletlen mivoltunk,
késleltetjük a kielégülést.
Olyan ez, mintha egyfajta tantra-építészet lenne.
A tévében éppen azt magyarázom a riporternek:
– Az egész a folyamatról szól. Nem a végeredmény
a lényeg.
Ami a legfurcsább, tényleg azt hiszem, hogy ezzel
segítek Dennyn.
Minden egyes kő egy hasznosan töltött nap Denny-
nek. Simára kopott folyami gránit. Szögletes sötét
bazalt. Minden szikladarab egy apró sírkő, kicsiny
emlékmű a dolgos napoknak, amikor az emberek
munkája semmivé lesz, feleslegessé válik, vagy
abban a pillanatban elavul, amint eredményt hoz.
Erről nem beszélek a riporternek, s azt sem
kérdezem tőle, szerinte mi lesz a munkájával,
miután lement az adás. Leadják. Elszáll az éterbe.
Letörlik. Egy olyan világban, ahol a legtöbb ember
papírmunkát végez, ahol gépeken végezzük
feladatainkat, ahol befektetett időnk és energiánk
és pénzünk olyan ritkán hoz kézzelfogható
eredményt, Denny egymáshoz illesztett
szikladarabjaiban semmi kifogásolható sincs.
De ezt se mondom el a riporternek.
Ott állok a kamera előtt, integetek, és azt
kiabálom, még több kőre van szükségünk. Hálásak
lennénk, ha minél több követ hoznának. Örömmel
vennénk, ha segítenének. A hajam csatakos és sötét
az izzadságtól, a hasam kidudorodik a nadrágomból,
azt mondogatom a kamerának, hogy mindössze azt
nem tudjuk, mi fog kisülni az egészből. Sőt mi több,
nem is vagyunk rá kíváncsiak.
Beth kimegy a konyhába, hogy pattogtasson egy
kis kukoricát.
Majdnem éhen halok, de nem merek többet enni.
A tévé a záróképet mutatja a falról, egy hosszú
oszlopsor alapjairól, amelyek egy szép napon
tetőben érnek majd véget. Talapzatok várnak
szobraikra. Majdan. Medencékből szökőkutak
sarjadnak. A falakból támpillérek, oromzatok,
csigalépcsők, kupolák nőnek majd. Ívek hajolnak
össze bolthajtásokká. Vártorony szökik az égbe. Egy
napon. A bokrok és fák már készen állnak, hogy
benőjék a repedéseket. Ágak bújnak majd át az
ablaknyílásokon. Gyomok és vadvirágok érnek majd
derékig termeiben. Minden itt kezdődik, ebben a
sziklaalapzatban, a végeredmény talán még
emberöltők távolában.
Erről sem beszélek a riporternek.
A kép széléről behallatszik az operatőr hangja:
– Victor, halló, emlékszik még rám? – kiabálja. – Én
vagyok az, a Chez Buffetból. Amikor majdnem
megfulladt...
Megszólal a telefon, Beth kisétál, hogy felvegye.
– Haver – mondja Denny, és újra visszatekeri a
szalagot –, amit most mondtál a tévében, attól
néhányan biztos bekattannak.
Beth bekiált a szobába: – Victor, édesanyád
kórházából hívnak. Mindenütt keresnek.
– Egy pillanat! – kiáltom vissza.
Azután megkérem Dennyt, hogy nézzük meg újra
a felvételt. Már majdnem készen állok arra, hogy
szembenézzek anyám problémájával.
 43. fejezet

A következő csodámhoz pudingot vásárolok.

Van itt csokoládé-, vanília-, pisztáciapuding,
karamella, mindegyik tele zsírral és cukorral és
tartósítószerekkel, szorosan lezárt műanyag
dobozkákban. Elég letépni a tetejüket és kikanalazni
őket.
Anyámnak tartósítószerekre van szüksége. Úgy
érzem, minél többet kap belőlük, annál tovább
húzza.
Egész reklámszatyornyi pudinggal a karomban
meg sem állok a Szent Antal szanatórium kapujáig.
Olyan korán van még, hogy üresen áll a recepciós
pult.
Mélyen a párnájába süllyedve anyám felnéz rám a
szeme legmélyéről, és azt kérdezi:
– Ki az?
Én vagyok, felelem.
– Victor, te vagy?
– Igen, azt hiszem.
 Paige-nek nyomát sem találom. Egy nővér sincs a
szárnyban szombaton kora hajnalban. A nap épp
most kezd besütni a redőnyökön. Még a társalgóban
álló tévé is hallgat. Anyám szobatársa, a
meztelenkedő Mrs. Novak összegömbölyödve alszik
a másik ágyon, suttogni kezdek, nehogy
felébresszem.
Lehúzom az első pudingos doboz tetejét, és
előhalászok a szatyorból egy műanyag kanálkát.
Széket húzok az ágy mellé, leülök rá, kezemben egy
kanál csokipudinggal azt mondom édesanyámnak: –
Azért jöttem, hogy megmentselek.
Elárulom neki, hogy végre megtudtam magamról
az igazat. Hogy eredendően jó embernek születtem.
A tökéletes szeretet megtestesüléseként. Hogy
megjavulhatok, de apránként kell hozzálátnom. A
kanál becsúszik ajkai közé, és ötven kalóriától
könnyebben távozik.
A következő kanálnál azt mondom anyámnak: –
Tudom, hogy mit kellett megtenned értem.
A puding nem mozdul, barnán csillog kiszáradt
nyelvén. Sebesen pislogni kezd, majd lenyeli a
második falatot, hogy megszólalhasson: – Óh,
Victor, tényleg tudod?
Szájába kanalazom a következő ötven kalóriát, és
arra kérem: – Ne érezd magad kínosan, csak nyelj
egy nagyot.
Átbugyborékol hangja a csokoládémasszán: –
Folyton az jár a fejemben, milyen szörnyűséget
műveltem.
– Életet adtál nekem – felelem.
Fejét elfordítja az újabb kanál pudingtól, hogy ne
kelljen a szemembe néznie, amikor azt mondja: –
Szükségem volt az amerikai állampolgárságra.
A lopott előbőr. Az ereklye.
Nem számít, vigasztalom.
 Odahajolok hozzá, és a szájába dugom a kanalat.
Denny szerint lehet, hogy nem Isten dönt arról,
mikor kerül sor Krisztus második eljövetelére. Talán
az emberekre hagyta a feladatot, hogy önerejükből
visszahozzák Jézust az életükbe. Az is lehet, Isten
ránk bízta, hogy megtaláljuk saját megváltónkat,
amint készen állunk rá. Amikor a legnagyobb
szükségünk van a segítségére. Denny szerint lehet,
hogy ránk vár, hogy saját messiást teremtsünk
magunknak.
Hogy megváltsuk magunk.
Újabb ötven kalória csúszik le anyám torkán.
Talán a sok apró erőfeszítésből a végén
megszületnek az igazi csodáink.
Újabb adag barna massza tűnik el anyám
szájában.
Felém fordul, ráncai keskeny csíkká préselik a
szemét. Nyeli a csokoládépudingot, barna patak
csordogál a szája sarkából.
– Miféle hülyeséget hordasz itt össze? – kérdezi.
– Tudom, hogy én vagyok Jézus Krisztus – felelem.
Elkerekedik a szeme, gyorsan újabb adag pudingot
tömök belé.
– Tudom, hogy Olaszországból a szent előbőrtől
megtermékenyítve jöttél vissza.
Még egy kanál puding.
– Tudom, hogy azért írtad olaszul a naplódat, hogy
sohase tudjam elolvasni.
Még egy kanál puding.
– De most felismertem a valódi természetem.
Tudom, hogy szerető és érzékeny ember vagyok.
Még egy kanál puding lecsúszik.
– És tudom, hogy megmenthetlek — fejezem be.
Anyám döbbenten mered rám. Azután tekintete
megtelik végtelen megértéssel és együttérzéssel.
– Hová a pokolba akarsz kilyukadni ezzel? –
kérdezi, majd így folytatja: – Egy babakocsiból
loptalak el az Iowa állambeli Waterlooban. Meg
akartalak menteni az ott rád váró élettől.
A szülőség a tömegek ópiuma.
Lásd még: Denny és a babakocsija tele lopott
homokkövekkel.
– Elraboltalak – közli velem.
Szegény zavaros, bomlott agyú pára, már azt sem
tudja, mit beszél.
Szájába kanalazok újabb ötven kalóriát.
– Ne aggódj – nyugtatgatom —, dr. Marshall
elolvasta a naplódat, és elmondta a teljes igazságot.
Szájába kanalazok egy újabb adag barna masszát.
Szétnyitja ajkait, hogy megszólaljon, mire kap egy
újabb kanállal.
Szemei kidüllednek, könnyek csorognak végig
arcán.
– Semmi baj, megbocsátok – vigasztalom. –
Szeretlek, és azért jöttem, hogy megmentselek.
Félúton a következő kanál pudinggal arra kérem:
– Csak annyit tegyél meg nekem, hogy nyeld le
szépen.
Zihálni kezd, orrában barna buborék pukkan.
Szemei felakadnak. Bőre elkékül. Egyre erősebben
kapkodja a levegőt.
– Anya?
Keze-lába remegni kezd, a nyaka hátrafeszül,
egyre mélyebbre nyomódik a feje a párnába.
Hevesen zihál, barna massza bugyborékol a
torkában.
Az arca és keze már szederjes színű. Szeméből
csupán a fehérje látszik. Minden átható
csokoládészagot áraszt.
Megnyomom a hívógombot.
– Ne ess pánikba! – figyelmeztetem.
Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom –
ismételgetem.
Csapkodni kezd karjaival, majd megmarkolja a
torkát. Pont így csinálom én is, amikor fuldokolni
kezdek az éttermekben.
Hirtelen dr. Marshall tűnik fel az ágy túloldalán,
hátraszorítja anyám fejét és ujjaival pudingot
kanalaz ki a szájából.
– Mi történt? – kérdezi tőlem.
Csak meg akartam menteni. Félrebeszélt. Nem
emlékezett rá, hogy én vagyok a messiás. Hogy a
megmentésére jöttem.
Paige előrehajol, és anyám szájába fújja a
levegőjét. Felegyenesedik, majd újból hozzálát a
mesterséges lélegeztetéshez. Minden
lélegzetvételénél egyre több pudingot maszatol szét
az arcán. Mindene csokoládés. Kaparja torkunkat az
émelyítő illat.
Kezemben még ott szorongatom a pudingos
dobozt meg a kiskanalat.
– Ne aggódjon, bízza csak rám – indítványozom. –
Csináltam már ilyesmit Lázárral, most is menni fog.
Tenyeremet anyám ziháló mellkasára helyezem.
– Ida Mancini – mondom tagoltan –, hatalmammal
életre keltelek.
Paige egy lélegzetvételnyi szünet alatt rám néz és
maszatos arccal azt mondja: – Van itt egy kis
félreértés.
Ismét nekilátok: – Ida Mancini, kelj fel és járj.
Paige áthajol az ágyon és mellém tenyerel anyám
mellkasára, majd minden erejével nyomkodni kezdi,
újra meg újra meg újra meg újra. Szívmasszázs.
– Erre igazán semmi szükség – szólok rá. – Bízza
csak rám, Isten fiára.
Paige kétségbeesetten suttog: – Lélegezzen!
Gyerünk, a rohadt életbe!
És akkor valahonnan Paige felkarjáról, a fehér
köpeny felgyűrt ujja alól egy műanyag karkötő
csúszik le a csuklójáig.
És aztán az összes zihálás és csapkodás és hörgés
és markolászás, minden egyszerre abbamarad.
A „megözvegyülés” talán nem a legjobb szó, de
elsőre ez jut eszembe.
 44. fejezet

Anyám halott. Anya meghalt, Paige Marshall

pedig közönséges elmebeteg.
Minden mondata hazugság volt, maga találta ki az
egészet. Beleértve azt is, hogy én lennék, szóval...
hogy mondjam ki... a Megváltó. Beleértve azt is,
hogy szeret.
Azaz hogy megkedvelt.
Meg hogy eredendően kedves embernek
születtem. Óriási tévedés.
Ha pedig az egyetlen megmaradt szentség, az új
Istenünk, az édesanyánk, nos akkor ráadásul
istengyilkos vagyok.
Az a bizonyos jamais vu. A déja vu ellentéte,
amikor mindenki idegen, nem számít, milyen rég
ismered.
Számomra semmi más nem maradt, csak a
munkám. Dunsboro utcáin ténfergek, agyamban
újraélem a múltat szakadatlan. Ujjaimon érzem a
ragacsos csokoládé-pudingot. Beszorulok a
pillanatba, amikor anyám szíve leállt és Paige-et
elárulta a karkötője. Paige, nem pedig anyám
vesztette el az eszét. Engem tévesztettek meg.
Az igazság pillanatában Paige felnézett a
csokoládéval összemaszatolt ágyról, egyenesen a
szemembe, és annyit mondott: – Fuss. Rohanj. El
innen.
Lásd még: Kék Duna keringő.
De én csak bámultam a karkötőjét.
Paige megkerüli az ágyat, és a karomba markol:
– Hadd higgyék, hogy én tettem – suttogja, és az
ajtó felé rángat. – Vagy csak higgyék azt, hogy
magától halt meg.
Végignézett a folyosón. — Letörlöm az
ujjlenyomataidat a kanálról, és a kezébe teszem. Azt
mondom majd, hogy még tegnap hagytad itt neki a
pudingot.
Ahogy elszáguldunk az ajtók mellett, hallom a
zárak kattanását. Paige karkötője okozza.
A kijárati ajtóra mutat, és azt mondja, nem mehet
tovább, különben nem fog kinyílni nekem.
– Ma nem is jártál nálunk, érted? – mondja.
Számtalan egyéb dolgot is mond, de az most nem
számít.
Nem szeretnek. A lelkem nem szépséges. Nem
vagyok eredendően jóságos, önzetlen természet.
Nem vagyok senki megmentője.
Az egész csak kamu, és az a lényeg, hogy Paige
elmebeteg.
– Én öltem meg az anyádat – mondja.
A nő, aki az imént meghalt, a csokoládépudingba
fulladt, még csak nem is az anyám volt.
– Baleset volt – mondja Paige.
– Ezt sohasem fogjuk megtudni – mondom.
Időközben rátaláltak a holttestre, mert amint
kilépek az előtérbe, felcsendül a hangszórókból:
 – Remington nővér azonnal a 158-as szobába.
Remington nővért várják a 158-as szobában.
Még csak olasz sem vagyok. Csupán egy árva.
Dunsboro utcáin csatangolok, körülöttem születési
rendellenességektől eltorzult baromfik,
kábítószerfüggő telepesek meg tanulmányi
kirándulásra ítélt kisiskolások, akik még elhiszik,
hogy ennek a trágyadombnak köze van a történelmi
múlthoz. A múltat sehogy sem lehet rekonstruálni.
Csak a látszatát. Csupán az illúzióját teremthetjük
meg – ami elmúlt, örökre eltűnik.
A főtéren üresen áll a kaloda. Ursula egy
fejőstehenet hajt az istállóba, amikor elmennek
mellettem, érzem a belőlük áradó fűszagot. Még a
tehén szemei is véreresek, pupillája kitágult.
Ezen a helyen mindennap ugyanaz a nap, s ebben
azért van valami megnyugtató. Olyan, mint azokban
a tévésorozatokban, ahol ugyanazok az emberek
tengődnek ugyanazon a lakatlan szigeten évadról
évadra, nem öregszenek, nem menekülnek, csak a
smink egyre vastagabb rajtuk.
Erről szól életünk hátralévő része.
Egy falka negyedikes rohan el mellettem
sikoltozva. Mögöttük egy férfi és egy nő. A férfinél
sárga jegyzetfüzet, azt kérdezi: – Maga Victor
Mancini?
– Igen, ő az – feleli helyettem a nő.
A férfi feltartja a jegyzetfüzetet, és felteszi a nyerő
kérdést: – Ez a magáé?
A negyedik lépcsőfokom a szexmániások terápiás
csoportjából, életem könyörtelen és minden
részletre kiterjedő erkölcsi leltárjegyzéke. Nemi
életem krónikája. Valamennyi bűnöm időrendbe
szedve.
– Szóval? – kérdi a nő, majd a férfihez fordul. –
Azonnal tartóztassa le.
 De csak újabb keresztkérdést kapok: – Ismeri a
Szent Antal Otthon Eva Muehler nevű lakóját?
Eva, a hörcsög. Minden bizonnyal meglátott ma
reggel, és beszámolt róla, mit tettem. Hogy
megöltem az anyámat. Na jó, nem az anyámat. Egy
öregasszonyt.
– Victor Mancini, letartóztatom nemi erőszak
vádjával – jelenti ki a férfi.
Az a szerepjátékos lány. Úgy látszik, feljelentett.
Az a lány, akinek tönkretettük a rózsaszín
selyemlepedőjét. Gwen.
– Na várjunk csak – tiltakozom. – Ő akarta, hogy
megerőszakoljam. Nem az én ötletem volt.
– Hazug disznó – szól közbe a nő. – Van pofája
bemocskolni édesanyámat.
A férfi hozzálát, hogy felolvassa a jogaimat.
– Maga Gwen lánya ? – kérdezem elképedve.
Elég a bőrére néznem, máris nyilvánvaló, hogy ez
a nő legalább tíz évvel idősebb Gwennél. Ma az
egész világnak elment az esze.
– Az én anyám Eva Muehler! – sikítozza a nő. –
Elmondta, hogy maga lefogta, és valami titkos
játékról hazudozott neki.
Vagy úgy.
– Ja, róla van szó – mondom megkönnyebbülten. –
Már azt hittem arról a másik erőszakról beszél.
A férfi félbeszakítja a felolvasást, és azt kérdezi: –
Figyel maga egyáltalán a jogaira?
Minden benne van a sárga jegyzetfüzetben,
mondom nekik. Hogy mit tettem. Hogy magamra
vállaltam a világ minden bűnét.
– Tudják – sóhajtok fel –, egy darabig komolyan azt
hittem, hogy én vagyok Jézus Krisztus.
A férfi előrángat a háta mögül egy bilincset.
– Aki képes megerőszakolni egy kilencvenéves
asszonyt, biztos hogy nem normális – mondja a nő.
 – Nekem mondja... – kontrázok gonosz fintorral
arcomon.
– Ezzel most arra céloz, hogy édesanyám nem elég
vonzó nő? – kérdezi.
A férfi rákattintja a karperecet az egyik csuklómra,
majd megfordít és a hátam mögé bilincseli a
kezemet.
– Mi lenne, ha egy nyugodt helyen tisztáznánk ezt
az egészet? – javasolja.
Dunsboro teljes balfasz lakossága előtt, a
drogosok, a csonka csirkék és a félrevezetett
kisiskolások meg Charlie őméltósága, a gyarmati
kormányzó szeme láttára letartóztatnak. Mint
amikor Dennyt kalodába zárták, csak ez most
véresen komoly.
Szeretném felvilágosítani őket, hogy alapvetően
semmiben nem különböznek tőlem.
Hogy ezen a helyen bizonyos értelemben mindenki
le van tartóztatva.
 45. fejezet

A Szent Antalban töltött utolsó percben, egy

perccel azelőtt, hogy a bejáraton kilépve rohanni
kezdtem, Paige megpróbál mindent
megmagyarázni.
Valóban orvos. A hadarástól szavai összetorlódnak
szájában. Valóban egyike a zárt osztály lakóinak.
Villámgyorsan kattintgatja golyóstollát. Egy
genetikai intézet kutatóorvosa, akit azért zártak az
őrültek közé, mert elmondta az igazságot. Nem
akart fájdalmat okozni nekem. A szája még mindig
maszatos a pudingtól. Csupán szerette volna a
munkáját végezni.
Az előtérben eltöltött utolsó közös percünkben
Paige szorosan megmarkolja a ruhám ujját, hogy
odafigyeljek rá, majd azt mondja: – Hinned kell
nekem.
Szeme kidülled, az írisz kerek sziget a zavaros
fehér tükörben, tarkóján az apró fekete briós
szétzilálódott.
 Orvos volt, magyarázza, öröklődéstan-specialista.
Az Úr 2556-os esztendejében. Azért utazott vissza
az időben, hogy egy tipikus 21. századi férfi teherbe
ejtse. Hogy megőrizzen és dokumentáljon egy ebből
a korból származó genetikai mintát. Égető
szükségük volt egy ilyen mintára a pestis
gyógyításához. A 2556-os pestisjárványhoz.
Méregdrága és veszélyes utazásról van szó. Az
időutazás a jövőben körülbelül olyan procedúra,
mint manapság egy űrutazás. Költséges és
kockázatos hazárdjáték, ezért amennyiben nem
sikerül egy sértetlen magzattal a méhében
visszatérnie, minden jövőbeli küldetést törölnek.
Ott állok 1734-es jelmezemben, kétrét görnyedve
a szorulástól, és még mindig nem tudok napirendre
térni Paige elképzelése fölött a tipikus férfiről.
– Azért kerültem ide, mert mindenkinek
elmondtam az igazat a küldetésemről – folytatja
egyre sebesebben. – Te voltál idebent az egyetlen
nemzőképes hím.
Vagy úgy, sóhajtok fel, így máris sokkal jobb. Így
minden a napnál is világosabb.
Azért vallott be mindent, mert ma este vissza kell
térnie 2556-ba. Most látjuk egymást utoljára, ezért
szerette volna elmondani, mennyire hálás.
– Végtelenül hálás vagyok – mondja. – És teljes
szívemből szeretlek.
Ott állunk az előtérben, besüt az ablakokon a
felkelő nap ragyogása, köpenyzsebéhez nyúlok és
kihúzok belőle egy fekete filctollat.
Árnyéka még egyszer utoljára rávetül a hófehér
falra, hozzálátok, hogy megörökítsem a körvonalát.
– Ez meg mire kell? – kérdezi Paige Marshall.
Így született a művészet. – Sose lehet tudni. Arra
az esetre, ha mégsem vagy őrült – felelem.
 46. fejezet

A legtöbb tizenkét lépcsős kezelési program

negyedik lépcsőfoka teljes és könyörtelen leltár
készítése a függőségről. Veszed az életed összes
béna, vérciki, szánalmas eseményét, és szépen
leírod egy jegyzetfüzetbe. Elkészíted bűneid teljes
listáját, hogy mindig ott legyenek a kezed ügyében.
Majd hozzálátsz helyrehozni mindet. Így megy ez az
alkoholistáknál, a drogfüggőknél, a bulimiásoknál,
és így megy a szexmániásoknál.
Így aztán bármikor előveheted és visszajátszhatod
az összes mélypontodat.
De azért akik nem felejtik el a múltat, nem járnak
szükségszerűen jobban.
Sárga jegyzetfüzetem, lapjain valamennyi
tudnivalóval rólam, a hatóság kezébe került a
házkutatáskor. Benne van Paige és Denny és Beth.
Nico és Leeza és Tanya. A nyomozók a nagy
keményfa asztal túloldalán ülve egy hangszigetelt
helyiség zárt ajtaja mögött gondosan átolvassák. Az
egyik fal hatalmas tükör, bizonyára egy
videokamerával a túloldalon.
Aztán megkérdezik, hogy mire volt jó magamra
vállalni vadidegenek bűneit.
Azt kérdik, mit akartam elérni?
Le akartam zárni a múltat, válaszolom.
Egész éjjel a leltárjegyzékemet olvassák, és
folyton arról faggatnak, mit jelentsen mindez.
Láng nővér. Feuer doktor. A Kék Duna keringő.
Amit akkor mondunk, ha nem mondhatjuk el az
igazat. Többé semmiről sem tudom eldönteni, mit
jelent.
A nyomozók megkérdezik, tudom-e, hol
tartózkodik egy Paige Marshall nevű beteg. Ki kell
kérdezniük egy Ida Mancini nevű páciens állítólagos
fulladásos haláláról.
Állítólagos anyám haláláról.
Miss Marshall múlt éjjel eltűnt a zárt osztályról.
Szökésnek semmi látható jele. Szemtanúk
nincsenek. Sehol egy nyom. Egyszerűen köddé vált.
A Szent Antal személyzete tréfából belement a
játékába, meséli a rendőrség, és úgy tettek, mintha
valódi orvos lenne. Hagyták, hogy felvegyen egy
elhasznált kórházi köpenyt. Ettől könnyebben
kezelhetővé vált.
A személyzet szerint nagyon összemelegedtünk.
– Nem igazán – magyarázom –, néha
elbeszélgettünk, de szinte semmit nem tudtam róla.
A nyomozók szerint nem örvendek túlzott
népszerűségnek a nővérek körében.
Lásd még: Clare, főnővér.
Lásd még: Pearl, nővér-asszisztens.
Lásd még: Dunsboro.
Lásd még: Szexmániás csoportok.
Meg sem kérdem, utánanéztek-e Paige
Marshallnak 2556-ban.
 A zsebemben turkálva kezembe akad egy
tízcentes. Lenyelem, de simán lecsúszik a torkomon.
Azután egy gémkapcsot találok a zsebemben. Az is
simán lecsúszik.
Mialatt a nyomozók belefeledkeznek anyám vörös
kötésű naplójába, körülnézek valami nagyobb tárgy
után. Legyen akkora, hogy megakadjon a torkomon.
Évek óta gyakorlom a fulladásos halált. Ma már
megy, mint a karikacsapás.
Kurta kopogás után behoznak a helyiségbe egy
ebédlőtálcát. A tányéron hamburger. Mellette
szalvéta. Egy üveg ketchup. A szorulásom, a
puffadás és a fájdalom miatt az éhhalál szélén járok,
még sincs étvágyam.
– Mi van ebben a naplóban? – kérdezik.
Szétnyitom a hamburgert. Kinyitom a ketchupot.
Ennem kell az életben maradáshoz, de torkig
vagyok a saját szarommal.
Olaszul van, felelem.
A nyomozók a naplót lapozgatják, és arra
kíváncsiak:
– Mi ez a sok térképféleség benne? Ezek a
vázlatrajzok?
Különös, hogy megfeledkeztem róluk. Valóban
térképek, én rajzoltam őket porbafingó, hiszékeny
kisköcsög koromban. Tudják, a mamám mindig azt
mondta, hogy újrateremthetem a világot, ha
akarom. Hogy hatalmamban áll. Hogy nem kell
olyannak elfogadnom, ahogy most működik,
felparcellázva és kézi vezérelve. A saját
igényeimhez formálhatom.
Ilyen eszelős volt szegény anyám. Én meg hittem
neki.
Azzal lekapom a ketchuposüveg kupakját, és a
számba tömöm. Aztán lenyelem.
A következő pillanatban olyan gyorsan pattanok
talpra, hogy a szék messzire repül alólam. Két
kézzel a torkomhoz kapok. Kétségbeesetten tátogok
a festett mennyezet felé, a szemem fennakad.
Állam a terem végéig nyúlik.
A nyomozók rögtön egy emberként ugranak talpra.
A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon.
Arcom lángvörös, tűzforró. Verejtékcseppek
gyöngyöznek a homlokomon. Izzadságfoltok ütnek
át az ingemen. Mindkét kezemmel szorosan
markolom a torkom.
Mivel nem tudok senkit se megmenteni, sem
orvosként, sem szerető fiúként. Ha pedig másokat
nem tudok megmenteni, magamat se tudom.
Mivel mostantól árva lettem. Se munkám, se
szeretteim. Mivel gyötör a görcs, és egyébként is
haldoklom, kívül-belül.
Mivel kell egy menekülési útvonal.
Mivel ha átléptél egy határt, újra és újra meg kell
tenned.
Márpedig a folytonos meneküléstől nem
menekülhetsz. Az önámítástól. A
konfliktuskerüléstől. Az érdektelenségtől és
felületességtől. A farokveréstől. A televíziótól. Az
állandó tagadástól.
Az egyik nyomozó felnéz a naplóból és így szól:
– Ne izguljatok. Benne van a sárga
jegyzetfüzetben. Csak megjátssza, hogy fuldoklik.
Szótlanul figyelnek.
A torkomat szorongatom, egyáltalán nem kapok
levegőt. A hülye kisfiú, aki mindig farkast kiáltott,
aztán mikor tényleg jött, nem hitték.
Mint az a vénasszony, a félrenyelt
csokoládépudinggal. Aki soha nem volt az anyja.
Már az idejét se tudom, mikor történt utoljára, de
most hirtelen eltölt a nyugalom. Nem vagyok
boldog. Nem vagyok szomorú. Nem aggódom. Nem
vágyom szexre. Egyszerűen csak az agyközpontom
bezárja a boltot. A nagy agykérgem. A kisagyam.
Ahonnan a gondjaim fakadnak. Leegyszerűsítem
magam.
Rátalálok a tökéletes egyensúlyra a boldogság és
bánat között.
Elvégre a szivacsoknak soha sincs rossz napjuk.
 47. fejezet

Mint minden reggel, az iskolabusz megállt a

ház előtt, az ostoba kiskölyök felszállt, miközben
nevelőanyja az út széléről integetett neki. Aznap
azonban ő volt az egyetlen utas, a busz pedig
százhússzal elhúzott az iskola előtt. A vezetőülésben
Anyu ült.
Ez volt az utolsó alkalom, amikor visszajött érte.
A malomkeréknyi kormány mögül felnézett a
visszapillantó tükörbe, és hátraszólt neki: – El se
hinné az ember, milyen könnyű egy ilyen
iskolabuszt szerezni.
Nekivágott egy autópálya-felhajtónak, és így
folytatta: – Legalább hatórányi előnyünk lesz, mire a
busztársaság jelenti, hogy ellopták ezt a
pléhkasznit.
A busz már az autópályán száguldott, a város
elmaradt mögöttük, és miután az épületek is
elfogytak az út mentén, Anyu maga mellé ültette.
Elővette vörös naplóját egy málhazsákból, majd egy
összehajtogatott térképet halászott ki belőle.
Mialatt Anyu fél kézzel szétterítette a kormányon,
másik kezével letekerte az ablakot. A buszt térdeivel
kormányozta. Feje mozdulatlan, csupán a tekintete
cikázott a beton és a színes vonalak között.
Kis idő múltán összegyűrte a térképet, és kidobta
az ablakon.
Az idióta kiskölyök le sem vette a szemét róla.
– Hol az a vörös füzet? – kérdezte tőle Anyu, de
mikor oda akarta adni, megrázta a fejét. – Nem
nekem kell. Nyisd ki a következő üres oldalnál.
Hogy keressen egy tollat a kesztyűtartóban, de
gyorsan, mert mindjárt egy folyóhoz érnek.
Az autópálya átszelte a tanyákat, az erdőket, a
házcsoportokat, s máris egy hídon suhantak, széles
folyó nyúlt a busz mindkét oldalán a végtelenbe.
– Siess – mondta Anyu. – Rajzold le a folyót.
Tegyen úgy, mintha most fedezte volna fel ezt a
folyót, az egész világot maga körül, javasolta Anyu,
és rajzoljon egy új térképet az egészről, készítsen
saját világatlaszt. Rajzolja meg saját, személyes
világát.
– Azt akarom, hogy ne fogadd el késznek ezt a
világot – mondta Anyu. – Találd ki magadnak.
Tanuld meg, hogyan kell megteremteni saját
valóságodat. A saját szabályaiddal. Szeretnélek erre
megtanítani.
A kiskölyök kezében már ott a toll, Anyu arra kéri,
rajzolja bele a folyót a vörös füzetbe. Rajzolja meg a
folyót, aztán a hegyeket előttük. Adjon nevet nekik.
Ne az ismert szavakból válasszon, találjon ki újakat,
amelyek még nem jelentenek ezerféle ócska dolgot.
Hozza létre saját szimbólumrendszerét.
A kiskölyök eltűnődött a toll végét rágcsálva,
ölében a nyitott füzettel, majd kis idő múlva rajzolni
kezdett.
 De amilyen ostoba volt, a kiskölyök hamarosan
megfeledkezett az egészről. Csak sok évvel később,
mikor a nyomozók megtalálták a térképet, akkor
jutott eszébe, mit csinált annak idején. Hogy mire
volt képes. Mi állt hatalmában.
Anyu ránézett a térképére a visszapillantó
tükörben, és annyit mondott:
– Tökéletes.
Aztán az órájára pillantott, és erősen a gázra
lépett, a busz nekilendült.
– Most pedig írd be a füzetbe – mondta. – Rajzold
be a folyót a térképedre. És készülj fel rá, hogy
rengeteg új dolognak kell majd nevet adnod.
– Mivel az egyetlen megmaradt feltérképezetlen
vidék a megfoghatatlan dolgok világa, az ötleteké,
meséké, muzsikáé és művészeté – mondta.
– Mivel semmi sem olyan tökéletes, mint
amilyennek elképzeled.
– Mivel nem lógok majd örökké a nyakadon.
De az igazat megvallva, a kiskölyöknek nem sok
kedve volt felelősnek lenni magáért, egy saját
világért. Igazság szerint a kis szaros idióta folyton
terveket szövögetett, hogy a következő étteremben
jelenetet rendez, hogy a rendőrség elkapja Anyut,
és akkor örökre megszabadul tőle. Mivel már
belefáradt a sok kalandba, szerette volna drágalátos
ostoba és dögunalmas életét háborítatlanul leélni.
Már régen választott anyukája és a biztonság,
védettség, elégedettség között.
Térdével kormányozva az iskolabuszt, Anyu
átnyúlt az anyósülésre, és megszorította a kiskölyök
vállát.
– Mit szeretnél ebédre? – kérdezte.
A kiskölyök pedig a világ legártatlanabb hangján
felelte:
– Pálcás hot dogot.
 48. fejezet

A következő percben két kar szorít hátulról. Az

egyik nyomozó szorosan átkarol, ökleit a bordám alá
szorítja, a fülembe suttog: – Lélegezzen, gyerünk, a
rohadt életbe!
Majd azt súgja: – Minden rendben...
Két kar ölel át és emel a magasba, talpra állít, egy
idegen azt suttogja: – Mindjárt rendbe jön.
A hastájéki nyomás.
Aztán valaki hátba vág, ahogy az orvosok az
újszülötteket, és a műanyag kupak nagy ívben
kirepül a torkomból. A beleim teljes tartalma a
nadrágszáramba robban, élen a két vörös
golyóbissal, mögöttük a napok óta halmozódó
szartömeggel.
Magánéletem nyilvánossá vált.
Nincs több rejtegetni valóm.
A majom és a sült gesztenye.
A következő pillanatban a padlóra zuhanok.
Hangosan bömbölök, valaki vigasztalni próbál.
Életben vagyok.
Megmentettek. Majdnem elpatkoltam. A fejemet
magukhoz szorítják, ringatnak és azt mondják: –
Engedje el magát.
Egy pohár vizet emelnek ajkamhoz. – Jól van, na.
Azt mondják, már vége.
 49. fejezet

Legalább ezer ember gyűlt össze Denny vára

körül, egyikükre sem emlékszem, de én mindegyikük
számára örök emlék vagyok.
Mindjárt éjfél. Bűzhödten és elárvulva – se munka, se
szeretet – átfurakszom a tömegen, egyenesen a
közepén álló Dennyig: – Haver.
– Haver – köszön vissza, miközben le sem veszi
szemét az emberekről, mindegyik egy követ ölel
magához.
– Határozottan rossz ötlet volt ma este idejönnöd –
rázza a fejét.
Hála a tévéadásnak, meséli, egész álló nap
özönlenek a mosolygó emberek, kezükben egy-egy
kődarabbal. Gyönyörű, hihetetlen sziklákkal.
Gránittömbökkel és bazaltkockákkal. Faragott
mészkövekkel és homokkövekkel. Egymás után
jönnek, habarccsal és lapáttal és vakolókanállal.
– Hol van Victor? – kérdezi mind kivétel nélkül.
Annyian vannak, hogy teljesen megtöltik a telket,
mozdulni sem lehet, nemhogy építkezni. Mindegyik
személyesen szeretné átadni kődarabját. Az összes nő
és férfi végig azt kérdezgeti Dennytől meg Beth-től,
hogy mi van velem.
Azt mondják, szörnyen néztem ki a televízióban.
Már csak az hiányzik, hogy valamelyik eldicsekedjen
hőstettével, és elmesélje, hogyan mentette meg egy
étteremben Victor életét.
Hogy mentette meg az életemet – aha.
A „puskaporos hordó” tökéletesen illik a helyzetre.
A tömeg szélén néhány hős máris szikrát pattintott.
Még a sötétben is tisztán követhető, ahogy az
embereken végighullámzik a felismerés. Láthatatlan
határvonal a még mosolygók és a már nem mosolygók
között.
Akik még hősök, és akik már tudják az igazságot.
Megfosztva életük legnagyobb büszkeségétől, az
emberek tanácstalanul tekingetni kezdenek. Miután
egyetlen pillanat alatt hősből bolonddá zsugorodtak,
mindegyikük kicsit megtébolyul.
– Most aztán szedd a lábad – suttogja Denny.
Olyan sűrű a tömeg, hogy semmit sem látni Denny
művéből, a falakból és oszlopokból, szobrokból és
lépcsőkből. Aztán valaki elkiáltja magát: – Hol van
Victor?
– Victor Mancinit akarjuk – csatlakozik hozzá egy
másik hang.
Megérdemlem, annyi szent. A kivégzőosztagot. Az én
nagy családomat.
Valaki felkapcsol egy autóreflektort, ragyogó fénykör
csapdájába szorulok a kőfal előtt.
Árnyékom fenyegetően magasodik a tömeg fölé.
Ott áll ez az önáltató kis suttyó, aki azt hitte,
lehetséges elég sokat keresni, elég sokat tanulni, elég
sokat birtokolni, elég gyorsan futni, elég jól elbújni.
Eleget dugni.
 A reflektor ellenfényében ezernyi arctalan árnyalak
szorít a falhoz. Olyanok, akik azt hitték, szeretnek.
Akik azt hitték, visszaadták az életem. Legendás
hőstettük semmivé foszlott. Egyikük magasra emel
egy kődarabot, összeszorítom a szememet.
A légszomjtól kidagadnak az erek a nyakamon.
Arcom lángvörös és tűzforró.
Tompa puffanást érzek a lábamnál. Egy kő. Újabb
szikla puffan a földre. Azután egy tucat. Még száz
puffanás. Kőeső hullik, megremeg alattuk a föld.
Kőhalom emelkedik körém, mindenki hangosan üvölt.
A Szent Én mártíromsága.
Behunyt szemem egyre nedvesebb, a reflektorok
fénye átsüt a szemhéjamon, saját húsomon és
véremen. Köny-nyeimen.
Egyre több puffanást hallok. Reng a föld, emberek
kiabálnak torkuk szakadtából. Lavina zúdul rám.
Szitok-özön. Aztán hirtelen minden elnémul.
– Haver – szólok oda Dennynek. Csukott szemmel,
szipogva kérem. – Mondd el, mi történik.
Aztán valami puha, gyapjúszerű, mocskos szagú
anyagot érzek az orromon, Denny annyit mond: – Fújd,
haver, ne szívd.
Azután mindenki eltűnik. Majdnem mindenki.
Denny várának falai ledöntve, a kövek széttörtek
vagy szétgurultak a zuhanástól. Az oszlopok
lerombolva. A folyosók romokban. A szobrok
összetörve, talapzatuk szétzúzva. Törmelék, habarcs,
kődarabok borítják az udvart, töltik meg a szökőkút
medencéit. Még a fákat is ledöntötte, széthasogatta a
kőzápor. A leomlott lépcsők a semmibe vezetnek.
Beth nagyobbacska sziklán ül, egy összezúzott
szobrot néz, amit Denny faragott róla. Nem ahogy
tényleg kinéz, inkább arról, ahogy ő látja. Hogy milyen
gyönyörű az ő szemében. Tökéletes. Jelenleg csupán
torzó.
 Földrengés volt? – kérdezem.
– Majdnem eltaláltad – feleli Denny. – De másfajta
isteni beavatkozás tanúi voltunk.
A telken kő kövön nem maradt.
– Szarszagod van, haver – szimatol Denny a
levegőbe.
További értesítésig nem hagyhatom el a várost,
újságolom. A rendőrség kérésére.
A reflektorfényben egyetlen sziluett maradt. Fekete
árnyék görnyed a telek szélén, míg a távozó autó
magával nem viszi napsárga fénykörét.
Denny, Beth és én próbáljuk megállapítani a sápadt
holdfényben, ki lehet az.
Paige Marshall. Fehér orvosi köpenyén szennyfoltok,
ujjai könyékig felgyűrve. A műanyag karkötő a
csuklóján táncol. Klumpájából víz csordogál.
– Sajnálom, de szörnyű félreértés történt – kiabálja
Denny biztos távolból.
Nem, hagyd csak, nyugtatom meg, semmi baj.
Másról van szó.
Paige közelebb lép, és azt mondja: – Még mindig itt
vagyok.
Fekete haja rendezetlen, sehol apró, briósra
emlékeztető kontya. Szemei vörösek és duzzadtak,
szipogva vonogatja a vállát, és így folytatja: – Ezek
szerint tényleg csak megőrültem.
Lenézünk a szétszóródott kövekre, csak egy rakás
szikladarab, egy halom barna, jelentéktelen semmi.
Az egyik nadrágszáram teljesen átázott a szartól,
most is szorosan a combomra tapad.
– Hát – válaszolom Paige-nek –, én sem vagyok egy
megváltó.
– Az igaz.
Felemeli a jobb kezét, és azt kérdezi:
– Nem tudnád leszedni rólam valahogy ezt a
vacakot?
 Dehogynem, mondom, megpróbálhatjuk.
Denny elrugdossa a köveket az útjából, lábával szét-
gurítja őket, amíg az egyiken megakad a szeme és
lehajol érte. Beth a segítségére siet.
Egymásra nézünk Paige-dzsel, végre tisztán látjuk a
másikat. Most először.
Úgy is eltölthetjük az életünket, hogy a világ mondja
meg nekünk, kik is vagyunk. Épeszűek vagy őrültek.
Szentek vagy szexmániások. Hősök vagy áldozatok.
Rábízhatjuk a történelemre, hogy eldöntse helyettünk,
jók voltunk vagy rosszak.
Engedhetjük, hogy a múltunk határozza meg
jövőnket.
Vagy akár magunk is dönthetünk.
Talán épp az a dolgunk, hogy valami jobbat találjunk.
A fák között megszólal egy vadgalamb. Ezek szerint
éjfél van.
– Figyelj! Jól jönne egy kis segítség – kiáltja Denny.
Paige nekiindul, én követem. Mind a négyen
megmarkoljuk a szikladarab szélét, a sötétségben
érdes és hűvös a tapintása, mintha örökké tartana ez
az érzés, ahogy közös erővel nekiveselkedünk, hogy
építsünk valamit.
– Emlékszel még arra az ókori görög lányra? –
kérdezi Paige.
Aki körülrajzolta távozó kedvesét. Hát hogyne,
válaszolom.
– És azt tudtad – folytatja –, hogy idővel elfelejtette a
hapsit, és inkább feltalálta a tapétát?
Riasztó gondolat, de itt állunk négyen, zarándokok
egy őshazából, korunk zakkantjai, és megpróbáljuk
létrehozni saját alternatív valóságunkat. Világot
építünk kövekből és káoszból.
Fogalmam sincs, mi lesz belőle.
A nagy rohanás végén az éjszaka közepén
kikötöttünk a semmi szélén.
 Talán nem is fontos mindent előre tudnunk.
Ahol most állunk, a romok között a vaksötétben,
bármit felépíthetünk.
 Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Szász Zsolt
A borítót tervezte: Bányász Éva
Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.
A nyomdai munkálatokat a debreceni
Kinizsi Nyomda Kft. végezte
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Megjelent 19,5 A/5 ív terjedelemben
ISBN 978-963-7448-78-2