Ady Endre szerelmi költészete

Ady Endre a XX. század eleji magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb

alakja, a mai modern magyar líra megteremtője. Az ekkoriban induló
„Nyugat”című folyóirat egyik vezéregyénisége lett, és korának meghatározó
reformerévé vált. A Nyugat szellemében több író és költőtársával együtt új
látásmódot képviseltek. Ez az új stílus és új szellemiség jelenik meg verseiben
is. Műveit szimbolista stílusban írta, amelynek célja, a mű témájától függetlenül,
és pont azok által a szépség, a magasrendű értékek világának bemutatása és
kifejezése. Új motívumként tűnik fel Ady költészetében az elidegenedés érzése,
az Én központba állítása, és az ország erős bírálata. De különösen újszerűen és
modern módon jelenik meg verseiben a szerelem is, ami már korántsem olyan
idillikus, csodálatos és elérhetetlen, mint korábban volt más költőknél.
Adynak élete során sok futó szerelmi kalandban volt része bohém
életmódjának köszönhetően. Egyszer még fiatal korában beleszeretett egy
táncosnőbe. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de ez nem érdekelte.
Csak a nő szerelme volt fontos a számára, még a társadalmi hovatartozása sem
számított. Erről a szerelemről írta „Az én mennyasszonyom” című művét,
amelyben így fogalmaz: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen
egész a síromba”. Ez a hangnem eddig szokatlan volt a magyar költészetben, bár
a „perdita” témával, azaz az erkölcstelen kéjnő iránti vágyak versbe foglalásával
már Vajda János is megpróbálkozott. Ady egész szerelmi életét beárnyékolta
egy veszélyes kór, a vérbaj, más néven a szifilisz. A fertőzést még ifjú korában,
Nagyváradon kapta el egy bártáncosnőtől, akibe szintén belehabarodott, és a
betegségéből soha életében nem sikerült meggyógyulnia.
A fontos változás akkor következett be Ady életében, amikor 1903-ban
megismerkedett a nála öt évvel idősebb férjezett asszonnyal, Diósy Ödönné
Brüll Adéllal. Korábbi felszínes kalandjai után végre rátalált az igazi szerelemre.
Ez a kapcsolat a költői pályafutásában is fordulatot jelentett, hiszen a Párizsban
élő asszonyt érdekelte a költészet és az irodalom, és felfigyelt Ady cikkeire és
verseire. Szellemileg is kiegészítették egymást. A nő magával szerette volna
vinni Adyt a francia fővárosba, így az addig-addig gyűjtögette a pénzt, míg
össze nem gyűlt az útra. Léda ugyan férjes asszony volt, de bátran vállalta a
botránkozást kiváltó kapcsolatot. Szerelmük elválások és egymásra találások
sorozata, izgalom és feszültség, keserűség és gyönyör. Párizsban aztán
felszabadult a költő gátlásai alól, és a Lédával itt eltöltött idő hatására születtek
meg a Léda-versek. Ezen alkotások jellegzetessége a szenvedélyes hangnem,
amely szinte ima formájában szól a szeretett hölgyről, ugyanakkor megjelenik e
vonzalom másik oldala is. Néhány versében a szerelmet már harchoz hasonlítja,
mint például a Héja-nász az avaron című versében is. Ebben kettejük kapcsolatát
a magasban viaskodó héjapárhoz hasonlítja. A vers tartalma szöges ellentétben
áll a jól megszokott tipikus szerelmes versek hangulatával. Borongós hangulatú
ez a mű, tele negatív jelzőkkel: „lankadt, sírva, vijjogva, fölborzolt” stb. Ez a
különös érzés már a címben jól megfigyelhető: a szerelmespárt itt nem galamb,
hanem héjapár jelképezi. Aztán ez a melankolikus hangulat a versben tovább
folytatódik, hiszen a romantikus tavaszi képek helyett a versben ősz van, ami az
elmúlás évszaka. A vers ritmusa is egyre gyorsul, ahogy a szerelem a végzete
felé rohan, majd végül megáll, és a művet halálhangulat zárja le, az
elkerülhetetlen pusztulás. „ …útra kelünk, szállunk, űzve szállunk, és lehullunk
az őszi avaron.”
A Lédával a bálban című versben is  baljós, szomorú hangulat uralkodik,
a szerelem elmúlásának tragikuma. Két különböző szerelem áll egymással
szemben: a vidám, fiatal báli forgatag, akik még csak most kezdik élni a
szerelmet, és boldogok, és velük szemben a fekete pár, Ady és Léda, akiknek
tánca a boldogtalanságot, a szerelem végét mutatja meg. Beléptükkor még a
zene is „elhal”, és bús csönd kíséri táncukat. A fiatal párok sírva szétrebbennek,
örömüket a téli szél űzi el. A költő szerint nincs megváltást jelentő szerelem, a
boldogság mögött mindig ott húzódik a boldogtalanság is.
A nagy szerelem Lédával egy utolsó nagy verssel zárul. A végén már csak
gyötrődés az egész, elmúltak az érzelmek. Erről szól az 1912-ben íródott
Elbocsátó, szép üzenet című vers. Ady ebben kíméletlenül leírja, hogy szerelme
már rég nem igaz, sőt az egész szerelmet és az asszonyt is letagadja. Több
régebbi versében is említi, hogy minden nőben önmagát szerette, ám ebben a
költeményben nyíltan ki is mondja ezt. Ady és Léda szerelmének igazi epilógusa
voltaképpen nem az indulatok óráiban fogalmazódott Elbocsátó, szép üzenet,
hanem az éppen egy hónappal korábbi keletű Valaki útravált belőlünk. E vers
képei a magányt, az elhagyottságot, az egyedül maradást sugallják. Így zárult le
végül a hol boldog, hol boldogtalan, hol kedves, hol szerelmes, hol egymás
húsába tépő, de mindenképpen nagy szenvedélyekkel teli Léda-korszak.
A kapcsolat vége után a költő örömmel vetette bele magát a szabad életbe.
Nagy számmal kapott rajongói leveleket, felajánlkozó szerelmi vallomásokat.
A levélírók közül feltűnt neki egy 16 éves lány, aki más hangon közeledett
hozzá, mint a többi levélíró. Megírta a költőnek, hogy ők távoli rokonok, ezért
Ady néha-néha még válaszolt is neki. A lányt Boncza Bertának hívták. Éveken
át kitartóan leveleztek, és írásaik egyre bensőségesebbek lettek. 1914-ben aztán
személyesen is találkoztak Csucsán, a lány családjának birtokán, ahol egymásba
is szerettek. Egy évvel később a fiatal lány szülei tiltakozása ellenére már az
esküvőt is megtartották. Szerelmük nem volt felhőtlenül boldog, de a háborúban
a költőnek menedéket jelentett ez a kései szerelem. Erről vallanak a Csinszka-
versek, ugyanis így becézte Ady a kislányt. E versekben a szépség és az idill
őrzése jelenik meg, itt már nem Léda féle parázs szenvedély van jelen. Az
Őrizem a szemed című alkotás az idősödő költő szerelmi vallomása, amelyben
nem a szenvedély kap helyt, hanem az egymásra találás vigasza. Az egymást
fogó kéz és az egymásba néző szemek biztonságérzetet jelentenek az odakinn
dübörgő háború és a vad világ elől. Az idill mögött ott lapul azonban halál
közelsége, amely mindenkinek sorsa. Olyan hatalmas érzelmekről, indulatokról
szól nagyon egyszerű hétköznapi szavakkal ez a vers, mely minden embert
magával ragad és meghat. Annyira emberi és szívbe markoló minden sora, hogy
bárki bármelyik korban képes teljes mértékben átélni és megérteni: „ Már
vénülő kezemmel/ Fogom meg a kezedet, /Már vénülő szememmel /Őrizem a
szemedet.” Ady nagyon félt attól, hogy Csinszka elhagyja őt, és magában kell
meghalnia, ezért szinte minden hozzá írt versében kéri, könyörög neki, hogy
maradjon vele. Célját el is éri, hiszen Csinszka egészen a haláláig 1919. január
27-ig kitart mellette, amikor tüdőgyulladásban elhunyt.
Adyt egész élete során ellenséges figyelem vette körül, hiszen nyelv, ízlés
és észjárás terén egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Így volt
ez a két korszakból álló szerelmi lírájában is. A szerelmi költészetét mások is
ihlették, de az igazán meghatározó Léda és Csinszka volt. A szimbolikus képek,
a mással össze nem téveszthető szókészlet hűen tükrözi Ady lelkivilágát a Léda-
szerelem édes gyötrelmétől a Csinszkánál megtalált békéig. Költőink szerelmi
élete szinte sorsszerűen kegyetlen tapasztalatok sorozata. Adyról is ezt
állapíthatjuk meg, de ezek a felkavaró érzelmek szülték a költő legnagyszerűbb
alkotásait.