Európai polgárháború, 1917–1923
Békés Márton 1917 és 1923 között. Ha az, ami 1914 és 1918 között történt,
EURÓPAI POLGÁRHÁBORÚ, 1917–1923
„Semmi sem maradt a régiben.”
Karl Kraus
Bevezetés
Míg az 1815-ben lezárt bécsi kongresszuson hosszú távra
szánt békerendszer született, amely száz évig nyugalmat
teremtett a kontinensen, addig a Párizs környéki béke-
diktátum-sorozat még egy tartós tűzszünetet sem volt
képes biztosítani, és az előbbi korszak ötödéig maradt
csak fenn. Kiderült, hogy a háborúnál már csak a békét
nehezebb megnyerni. Az I. világháború hadműveleteinek
1918-as lezárása után ráadásul a háború nem ért véget:
kisebb intenzitású helyi háborúk, felkelések, forradalmak
és ellenforradalmak, valamint polgárháborúk törtek ki,
egészen 1923-ig; ennek minden tragikus következményé-
vel (vérontás, népirtás, menekülthullámok, gazdasági
működésképtelenség, társadalmi nyugtalanság).1 Az óriá­
sok háborúját a törpéké követte. Vagyis magánál az I. világ-
háborúnál is több ideig tartott a harcok hivatalos befejezését
követő világkrízis, amin a békeszerződések sem segítettek, sőt.2
Talán nem volt még Európának (avagy Eurázsia
nyugati felének) olyan időszaka, amikor az atlanti parttól
az Urálig és Skandináviától a Mediterráneumig annyira
sűrű lett volna a társadalmi konfliktusok szövedéke, mint
1 Robert Gerwarth: The Vanquished: Why the first world war fialed to the end, 1917–1923.
Allen Lane, London, 2016.
2 Schmidt Mária: Új világ született 1918–1923. Esszé. Szerk.: Békés Márton. Közép- és Kelet-
európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019.
172
„európai testvérháború” (Schmidt Mária) volt, akkor
a rákövetkező évtized minden joggal nevezhető európai
polgárháborúnak.
A ’20-as évek Európájában felerősödő filozófiai vál-
ságérzés – amelyet egy sor kiváló gondolkodó (köztük
Nyikoláj Bergyájev, Martin Heidegger, Németh László,
José Ortega y Gasset és Oswald Spengler) szólaltatott meg
– oka többek között a háborús kimerülés és a rákövetkező
béke törékenysége, valamint az európai világértelmezés
alkonyának előérzete volt. A krizeológiára nyitott kedé-
lyek nyugtalanságát csak fokozta a kontinens békéjét
garantálni képtelen győztesek arroganciája, a vesztesek
reménytelensége és az új világrend példátlan intellektuá-
lis szegényessége. Még egy olyan tántoríthatatlan pacifista,
mint Albert Einstein is azt mondta a háború után két
évvel, hogy „Németország békéjét az az állandó offenzíva
fenyegeti, amit az antant folytat ellene”.3 Kis túlzással
Németország válsága Európa válságává tágult, az pedig
egy újabb világháborúvá növekedett. Közép- és Kelet-
Európa és a Közel-Kelet olyan konfliktusok forrásává vált,
amelyek közül több a mai napig nem fejeződött be.4
1815 > 1918
Európa két nagy konfliktusát, a napóleoni háborúkat és az
I. világháborút eltérő módon zárták le. Míg az 1814–15-ös
bécsi kongresszus méltányos békét ajánlott Francia-
országnak és a békét garantálni tudó egységbe (Szent
Szövetség) tömörítette a győzteseket, addig az 1919 és
1923 közötti békeszerződések megalázták, feldarabolták
3 Közli Pesti Napló, 1921. november 16. 4.
4 Frank Furedi: First world war. Still no end in sight. Bloomsbury, London, 2014.
 173
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
és kifosztották a veszteseket, miközben a magukat győz-
tesnek nyilvánítók is elégedetlenek, ráadásul gyöngék
maradtak. Bebizonyosodott, hogy aki képtelen bölcs békét
kötni, arra ítéltetik, hogy ostoba háborúkat vívjon.
A dinasztikus alapon álló bécsi kongresszus a francia
forradalommal és Napóleon császárságával szemben
fogalmazódott meg, és a forradalmi ideológiák (1789 esz-
méi, liberalizmus, nacionalizmus, polgári forradalom)
terjedésének volt hivatott gátat vetni. Nagy-Britannia,
a Habsburg Birodalom, a cári Oroszország és a Porosz
Királyság korábbi határai közé kényszerítette vissza
Franciaországot, és restaurálta a Bourbon-trónt, de annak
ellenére nem alázta meg Franciaországot, hogy Párizs –
már a megelőző negyedszázadban is sokat látott – terein
1814-ben kozákok melegedtek tüzeik körül. A cél nem a
győzelem maximális kiaknázása, hanem az 1789/92 előtti
egyensúly helyreállítása volt. Nem a győztesekre szabott
új világot hoztak létre, hanem restaurálták a régi rendet.
Franciaországot meghívták a sorsáról döntő találkozóra,
a korábban is feudális széttagoltságban lévő német és
olasz területeket újraosztották egymás között, Napóleon
forradalmi államalakulatait megszüntették, és módosítá-
sokkal visszatagolták őket a régi–új rendbe; a győztesek
között komolyabb vitát egyedül az ismét részekre osztott
lengyel területek hovatartozása okozott. A területveszté-
seket más birtokok odacsatolásával kárpótolták, Francia-
ország pedig azt kapta, hogy nem vesztette el becsületét.
Minden fél úgy érezhette, hogy nyert, amennyiben pedig
nem, legalább azt, hogy nem veszített. Ez az ún. „érdekbe-
számításos béke” (Gerő András) nagyon is tekintettel volt
a hosszú háború kimenetelére, de még inkább a rákövet-
kező, még hosszabb távú béke érdekére.
Az egymással forradalomellenes egyezségre lépő
porosz, orosz és Habsburg uralkodó Szent Szövetsége
174
Európai polgárháború, 1917–1923
őrizte a kontinentális status quot. Ez annak ellenére
sikerült, hogy a rákövetkező száz évben Európa térképe
jelentősen átalakult: évtizedes harcok árán létrejött az
egységes Olaszország (benne, újabb harcok árán, a Szent-
székkel), az 1870–71-es francia–porosz háború a Német
Császárság Versailles-ban való kikiáltásával végződött,
helyi háborúk sokasága zajlott (ezek közül a legsúlyosabb
a krími háború volt), Franciaország száz év alatt több for-
radalmat és restaurációt, egy újabb császárságalapítást,
majd republikánus győzelmet élt meg, a nacionalizmus
1848–49-es forradalmait pedig a munkásmozgalom lázon-
gásai követték. Ezen kívül nemzeti felkelések sora tört
ki (például a görög szabadságharc, a lengyel, ír és albán
megmozdulások), Oroszország aspirációkkal lépett fel
a Balkánon, ahol a keresztény államok közvetlenül a világ-
háború előtt szakadtak el az Oszmán Birodalomtól; és
akkor a gyarmatosításból eredő konfliktusokról még
nem is beszéltünk! A békét mégis az bontotta meg, hogy
a fennálló (gazdasági, geopolitikai) rendet őrző London-
nak elfogyott az ereje a minden szempontból feltörekvő
Berlin megfékezéséhez.
1918 után a totális megsemmisítés ígéretével indított
háború totális békét követelt. Ebben jelentősen közre-
játszott, hogy az I. világháború győztesei, különösen
az Amerikai Egyesült Államok és Franciaország, nem
területvédő, hanem forradalmi háborút vívtak. (A feudális–
dinasztikus birodalmak által elkezdett háború – az ehhez
hasonló korábbi konfliktusokhoz képest – területileg és
időben is kiterjedt, és republikánus átalakulások sorát
eredményezte.) Márpedig a forradalmi háború sajátja,
hogy az ellenség megsemmisítéséig tart, az új rendszert
pedig úgy alakítják ki, hogy a megvert ellenfél soha többé
ne tudjon támadást indítani. A Párizs könyéki béke­
diktátumok összességében a wilsonizmusból fakadó
 175
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
agresszív pacifizmus, a győzedelmes francia naciona-
lizmus és a brit gazdasági expanzionizmus együttes
érvényesülését jelentették.
A kortársak véleménye egyértelműen elítélő volt, hi-
szen a négy évig tartó háború után végleges és hosszú távú
békét akartak, nem pedig egy újabb háború lehetőségének
megteremtését. Thomas Mann felháborodott naplójegy-
zetekben fakadt ki 1918 októberében: „Látom a győztesek
önteltségét és könnyelműségét, mindinkább örömüket lelik
az erőszakban”, és „elolvastam Wilson jegyzékét. Undort és
elkeseredést érzek. Az a felfogás, hogy ezért a háborúért min-
denekelőtt egyedül Németországnak kell vezekelnie, farizeus
képmutatás” – írta.5 A határ túloldalán, az idős Georges
Sorel ezzel kommentálta a fejleményeket 1920-ban:
„A német nép megbüntetésének gondolata a politikusok
gyerekessége, akik módot akarnak találni arra, hogy az
igazság nevében igazoljanak annexiókat és jóvátételeket.”6
A békeszerződéseket nem minden politikai számítás nél-
kül, de kétségkívül helyesen nevezte Lenin a vesztesekre
erőszakolt ukáznak. Mint mondta, ez nem más, mint
„uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje, […] rablóbéke,
amely az emberek tízmillióit, köztük a legcivilizáltabb embe­
reket is rabszolgasorba taszítja. Ez nem béke, ezek olyan
feltételek, amelyeket fegyveres útonállók diktálnak a védtelen
áldozatoknak.”7
Az I. világháborút lezáró békeszerződések azon
alapultak, hogy mindenekelőtt Németországot és szövet-
ségeseit (ezek: az Osztrák–Magyar Monarchia „eredendő
bűnének” örökébe lépő Ausztria s még inkább Magyar-
5 Thomas Mann: Naplók. Ford.: Soltész Gáspár. Európa, Bp. 1988, I. kötet, 21. és 23.
6 Idézi Szénási Éva: Konzervatív és/vagy forradalmár. Georges Sorel a politikai gondolkodó.
Osiris, Bp. 2000, 73.
7 V. I. Lenin: Beszéd a Moszkva kormányzósági kerületi, járási és falusi Végrehajtó Bizott-
ságok elnökeinek konferenciáján, 1920. október 15-én. V. I. Lenin művei. 31. kötet. Ford.
nélk. Szikra, Bp. 1951, 332.
176
Európai polgárháború, 1917–1923
ország, az Oszmán Birodalom, valamint Bulgária) el kell
ítélni, meg kell büntetni, egy újabb háború megindítására
képtelenné tenni, és a háborúért viselt összes felelősséget
rájuk testálni, mely utóbbi természetesen tetemes anyagi
jóvátételt is jelentett. Vagyis a győztesek maximálisan
kihasználták helyzetüket, mit sem törődve a jövővel –
egykori ígéretükkel szemben ezzel egy további háború-
nak nem, hogy elejét vették volna, hanem inkább alapot
vetettek neki, és a „demokrácia számára biztonságossá
tett világ” (Woodrow Wilson) feltételeit sem teremtették
meg, hanem éppen ellenkezőleg tettek. A Németországot
sújtó versailles-i és a többi hozzá hasonló békeszerződés
nem megállapodás eredménye volt, hanem olyan bírósági
ítélet, amely ellen fellebbezésnek helye nincs. A háborús
győzelmet utólag a vesztesekkel igazoltatták: az 1919-es
versailles-i béke szövegében megfogalmazottak szerint
például kizárólag a németek voltak „a veszteségek és károk
okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a vesz-
teségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult
Kormányok, valamint polgáraik a […] rájuk kényszerített
háború következményeképpen elszenvedtek” (így szólt a híres
231. szakasz).8 A győztesek narratívája szerint a nyugati
antantállamok csupán védekező áldozatok voltak.
Miután Oroszország „kiesett” a rendezésből, egykori
szövetségesei hatalmas véráldozatai ellenére nem számol-
tak többé vele. A győztesek mentális térképe egyébként
is igen egyszerűen alakult az imperializmus, az eugeni-
ka és az angolszász rasszizmus által jellemzett nyugati
miliőben. A Nyugat (pontosabban a nyugati antant)
háborús győzelme visszamenőleg igazolta ugyanezen
gyarmattartó országok orientalizmusát, amely az új
Európa térképére úgy tekintett, mint egy Franciaország
8 A békediktátum szövegét közli: Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban,
1918–1945. L’Harmattan, Bp. 2007, I. kötet, 192–207.
 177
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
határaitól keletre elterülő Barbaricum Germaniae-re,
amelytől keletre zavaros térség következik, attól délre
maga „a Balkán” helyezkedik el, még keletebbre pedig
Európa (kulturálisan is) befejeződik. A közép- és kelet-
európai régióra Londonból és Párizsból úgy néztek s dön-
töttek fölötte, amint tették a Közel-Kelettel. A győztesek
között egészen általános volt az a vélekedés, amellyel
a Dél-Afrikát kormányzó Jan Christian Smuts marsall is
közeledett a kérdéshez, mégpedig eképpen: „Az Orosz­
ország, Ausztria [értsd: Osztrák–Magyar Monarchia] és az
Oszmán Birodalom szétesése után megmaradt népek többsége
politikailag képzetlen, sok gondoskodásra lesz szükségük
a gazdasági és politikai függetlenség felé vezető úton.”9
A békeszerződések területektől és gazdasági lehe-
tőségeitől is megfosztották Németországot, amelynek
hadseregét az önvédelem képességére való alkalmatlan-
ságig csökkentették, és kolosszális jóvátételre kötelezték
(a jóvátétel fizetésére felvett kölcsönök kamatjainak utolsó
törlesztőrészletét 2010 októberében fizette ki az ország).10
Az Osztrák–Magyar Monarchiát felosztották, amelynek
két korábbi fő komponense a megnagyobbított és/vagy
újonnan létrehozott államok ellenséges gyűrűjével össze
nem illő mozaikot alkotott Közép-Európában. Ezenfelül
Magyarországot példátlanul igazságtalan és a hosszú távú
regionális békét sem szolgáló békediktátummal sújtották.
„Az antant lenyírta a szárnyunkat” – értékelte keserűn az
1918 és 1920 közötti éveket Kosztolányi Dezső. A magyar­
ellenes érzéseiről ismert brit diplomata, Sir Harold
Nicolson is így emlékezett vissza a trianoni szerződés
összeállításának körülményeire: „Öt disztingvált gentle­
9  
Idézi Margaret Macmillan: Béketeremtők. Az 1919-es párizsi békekonferencia. Ford.:
Barna Judit. Gabó, Bp. 2005, 139.
10 
Schmidt Mária: Európai testvérháború 1914–1918. In: Új világ született — Európai
testvérháború 1914–1918 [kiállításkatalógus]. XX. Század Int. Bp. 2015, 11–13.
178
Európai polgárháború, 1917–1923
man felosztotta Magyarországot […] hanyag nemtörődöm-
séggel, felelőtlenül, miközben kint az orgonákra spriccel a víz,
miközben a szakértők aggodalmasan figyelnek, miközben
A. J. Balfour a másodlagos kérdések vitatkozása alatt újra
elbóbiskol, miközben Lansing házi manókat rajzol az íróasz-
talán […] Erdéllyel kezdik és […] Magyarország elveszti déli
vidékét. Aztán Cseh-Szlovákiára kerül a sor, és miközben ki-be
röpködnek a legyek a nyitott ablakon át, Magyarország
elveszti északi és keleti részét. Aztán a jugoszláv határ jön,
ami marad, ahogy volt […] Utána tea és aprósütemény.”11
– Ez a fokú cinizmus és hozzá nem értés már nemcsak
a vesztesnek minősített népek megalázását szolgálta,
hanem az egész régió egymásra uszítását célozta, nem
minden rasszista előítélet (lásd „magyar hunok”, gyar-
mati attitűd, az elmaradottnak tartott balkáni népek
fölött gyakorolt nyugati paternalizmus) és bármiféle jövő-
re vonatkozó remény nélkül.
Miután az Oszmán Birodalomból a háborút követő
káoszból lassan kiemelkedett a szekuláris–nacionalista
Törökország, amely Musztafa Kemal vezetésével nem
fogadta el a rátestált békét, és háborút indított, ennek
eredményeképpen 1923-ban új döntés született. Ez, bár
kedvezőbb elbírálásban részesítette az új köztársaságot,
az elvett közel-keleti területeit nem adta vissza. Ez utóbbi-
akat Nagy-Britannia és Franciaország osztotta fel egymás
között. A francia gyarmatok és a brit protektorátus közöt-
ti határt a mai napig geometrikusan megállapító Sykes–
Picot-egyezményt a térség néprajzi, gazdasági és kul-
turális viszonyainak teljes figyelmen kívül hagyásával
állapították meg 1916-ban, és szereztek neki érvényt hét
évvel később. S hogy ez mennyire kortárs probléma, azt
kiválóan mutatja, hogy az Iszlám Állam 2014-es megala-
11 Idézi Molnár Miklós: Trianon felé. Századok, 1991, 4. szám, 846–847.
 179
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
kulásakor a fundamentalisták első dolga volt a két arab
ország közötti határt jelentő földsánc eldózerolása; amely
hitük szerint az oszmán kalifátus 1924-es megszűnése
után 2014-ben Moszulban általuk kikiáltott kalifátus
(khilāfa) s vele a szunniták közösségének (umma) restau-
rálását jelentette.
John Maynard Keynes Versailles-ban szakértőként
volt jelen, majd a Németország és ezáltal Európa gazda-
ságát tönkretevő békeszerződés ellen mintegy tiltakozva,
egyszerűen hazautazott. Tapasztalatairól írott könyvében
aggodalmának és keserűségének adott hangot – amitől
félt, az egy gazdasági recesszióba süllyedő, következés-
képpen háborúba sodródó Európa volt. „Aligha akadtak
a történelemben ennyire torz, nyomorúságos, egyetlen felet
sem kielégítő tárgyalások, mint a párizsiak. Nem hiszem,
hogy bárki, aki részt vett ebben a vitában, szégyenkezés nélkül
tekinthetne vissza szereplésére” – emlékezett, s hozzátette,
hogy bár a háborút állítólag a nemzetközi megállapodá-
sok sérthetetlensége érdekében vívták, a győztesek még-
is minden effélét áthágtak.12 Az I. világháború nem az
a háború volt, amely „véget vet minden háborúnak”,
amint azt H. G. Wells a korban nagy népszerűségnek
örvendő propagandakönyvében keretezte,13 amit legin-
kább az idézett elő, hogy a rákövetkező béke olyan volt,
ami minden további békének véget vetett.
Míg a bécsi békekongresszus döntéshozói évtizede-
kig vezették országaikat és intézték a kontinens ügyeit, ad-
dig a „négy nagy” közül fél évtizeden belül senki sem volt
már a kormányrúdnál. Előbb Woodrow Wilson szigetelő-
dött el otthon még a háború utolsó évében, majd Vittorio
Emanuele Orlando mondott le 1919-ben, aztán Georges
12 John M. Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei [1919]. Ford.: Félix Pál.
Európa, Bp. 2000, 150.
13 H. G. Wells: The war that will end war. Frank&Cecil Palmer, London, 1914.
180
Európai polgárháború, 1917–1923
Clemenceau szenvedett választási vereséget 1920-ban,
végül David Lloyd George bukott bele korrupciós ügyeibe
két évvel később. – Még nem tették le a Párizs környéki
békerendszer zárókövét (1923-ban Lausanne-ban), de már
a folyamat elindítóinak egyike sem volt hivatalban.
Amerikai idealizmus – európai realitás
Wilson amerikai elnök 14 pontja helyett – amelynek
idealizmusa valamiféle globális jószolgálati tervet körvo-
nalazott – Párizsban végül a pürrhoszi győztesek gátlás-
talansága érvényesült. Érdekes azonban a meg nem való­
sult amerikai tervekre is kitérni, hiszen ha a választási
lehetőség 1918 után az üres idealizmus és a csordultig telt
gyűlölet között volt, akkor annál jobban értjük a béke­
szerzők szellemi horizontjának alacsonyságát és a benne
résztvevők államférfiúi alkalmatlanságát – még akkor
is, ha nem a ragyogó elődökhöz (mint lord Castlereagh,
Metternich és Wellington hercegek vagy Talleyrand)
mérjük őket.
A brit és a francia főtárgyalónak érdekei voltak, az
amerikainak eszméi. Wilsonra már a párizsi tárgyalások
előtt sokan úgy tekintettek, mint aki képes az új világ
morális alapjait lerakni. Keynes találó megjegyzése sze-
rint azonban az amerikai elnök „valójában semmit sem
eszelt ki; mihelyt gyakorlati megoldásokra került sor, elgon-
dolásai ködösnek és csonkának bizonyultak. Semmiféle terve,
semmiféle elgondolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt
arra, miként lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba,
amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki menny-
dörögve. Bármelyikről tudott volna szentbeszédet tartani,
avagy méltóságteljes könyörgést intézni valóra váltásukért
a Mindenhatóhoz, de arra már képtelen volt, hogy megfogal-
 181
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
mazza konkrét alkalmazásuk mikéntjét Európa adott hely-
zetére.”14 Hasonló tapasztalatokra enged következtetni,
hogy H. G. Wells maliciózus, de találó megjegyzése szerint
a konferencián mindenki hamar rájött, hogy Wilson nem
az emberiség reménye, hanem egy Európába érkezett
elégedett amerikai turista. Ezen nem kell csodálkoznunk,
ha tekintetbe vesszük, hogy az elnök pályája kezdetétől
fogva erősen moralizáló, progresszív liberális-demokrata
politikus volt. Prédára leső nyugat-európai szövetsége-
seihez képest vegetáriánusként viselkedett, aki inkább
távozott a vacsoraasztaltól.
Az 1917 decemberében meghirdetett elnöki rende­
zési terv egy olyan világot körvonalazott, amelyben a népek
szabad önrendelkezését elismerik, a birodalmakat demok-
ratikus nemzetállamok váltják fel, a nemzetközi viszonyok
átláthatók, a létrejött új rend fölött pedig „a nemzetek
általános szövetsége” őrködik. Az univerzális elveken
nyugvó egyetemes béke ez utóbbi garantálója „gyakorolná
az elsődleges és legfontosabb hatalmat: a világ közvélemé-
nyének erkölcsi erejét, a nyilvánosságét, amely megtisztít,
megvilágít és hatékonyan befolyásol”, mégpedig azért,
„hogy mindazt, amit a fény eloszlat, a világ rosszallásának
egyetemlegesen megnyilvánuló fénye végérvényesen meg-
semmisítse.”15 Wilson új világrendjében a béke és a nem-
zetközi szerződések betartását a Nemzetek Szövetsége
(Népszövetség) – mint a világközvélemény megfogalma-
zója és érvényszerző ereje – garantálta volna, amely ennek
megszegése esetén gazdasági szankciókat rendelt volna
el. Az erőt és a háborút a wilsonizmus elméletileg zárta
ki. Wilson 14 pontjával kapcsolatban a párizsi körökben
korán elterjedt egy Clemenceau-nak tulajdonított cinikus
mondás, miszerint is a tízparancsolat mindegyikét meg-
14 Keynes, i. m. 65–66.
15 Idézi Henry Kissinger: Diplomácia. Ford.: Baik Éva és ts. Panem, Bp. 2008, 42. és 43.
182
Európai polgárháború, 1917–1923
szegték az emberek, hát kíváncsian várjuk, ebből a tizen-
négyből vajon mennyi marad sértetlenül. Az ebben foglalt
elveknek végül egyike sem valósult meg maradéktalanul,
kivéve a Népszövetséget, amelyet az amerikai elnök egész
elgondolása ékkövének, vagyis a világbéke őrének szánt.
A szervezet felállításának légköre nem volt kedvező, egy
kortárs külügyi szakértő szerint Clemenceau bizalmat-
lan volt vele szemben, Lloyd George szkeptikus, Orlando
közömbös, elnöke művének valóra váltásától pedig maga
az Egyesült Államok is vonakodott.16 A naiv amerikai idea-
lizmus és a diadalittas európai cinizmus közötti feszült-
séget jól demonstrálja Churchill kijelentése, mely szerint
„a Nemzetek Szövetsége nem helyettesíti a brit flottát” –
azt a hajóhadat, amelynek minisztere 1911 és 1915 között
ő maga volt. Ha valami nem gátolta meg az – amerikai se-
gítség nélkül katonailag győzni képtelen – európai antant
gátlástalanságának érvényesülését és az új világrend in­
stabillá válását, akkor az éppenséggel a Népszövetség volt.
A Genfben székelő szervezet 1919 januárjában alakult
meg, fő célja „a béke és biztonság előmozdítása” volt, amely
mellett aláírói kimondták, hogy „kötelezettséget vállal-
nak a háború elkerülésére és nyílt, becsületes nemzetközi
összeköttetéseket tartanak fenn”. Az új világrend fölött
őrködni hivatott testület elveinek megszegését gazdasági
szankciókkal és legvégső esetben katonai fellépéssel
tervezte megtorolni, bár saját hadserege nem volt. 1920 és
1923 között 49 ország csatlakozott hozzá, ám 1921 és 1944
között 37 állam tagsága szűnt meg kilépés, kizárás vagy
az adott tagállam függetlenségének megszűnése miatt.
A Népszövetség a II. világháború 1939-es kitörésekor
kómába esett, de aktív fennállásának húsz éve alatt is
inkább arról volt nevezetes, hogy milyen háborúkat nem
16 Radisics Elemér: A Népszövetség húsz esztendeje. Magyar Szemle, 1940, 1–4. szám, 235.
 183
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
akadályozott meg. Igaz, hogy marginális konfliktusokat el
tudott simítani (mint 1921-ben a svéd–finn határvitát vagy
a moszuli kérdést), de sem a török–görög háborút, sem az
orosz polgárháborút vagy Etiópia olasz és Mandzsúria
japán megszállását nem volt képes megakadályozni,
a spanyol polgárháború ellen sem tett semmit, Lengyel­
ország 1939-es német–szovjet lerohanásával szemben
pedig ismételten bénult tehetetlenséggel állt. Miután a
Szovjetunió 1939 végén megtámadta Finnországot, a Nép-
szövetség azzal szankcionálta az agressziót, hogy Moszk-
vát kizárta soraiból. Önmagát viszont sajtóbeszámolók
szerint azzal ünnepelte, hogy ezzel „Finnország megkapta
a maximumát annak, amit a Népszövetségtől joggal elvár-
hatott”. Mivel az Egyesült Államok ekkoriban még nem
volt kész a globális szerepre, és a nemzetközi biztonságot
garantáló szervezet mögül kihátrált, nem volt senki, aki
az ideáknak a valóság erejét kölcsönözte volna.
Az 1918. novemberi félidei választáson a republi-
kánusok győztek, akik sem a Népszövetségről, sem az
európai ügyekbe való további belebonyolódásról nem
akartak hallani, az antantállamoknak nyújtott kölcsönök
törlesztését viszont veszélyben érezték. A Kongresszus
leszavazta a Népszövetségbe való belépést és a Párizs kör-
nyéki békeszerződések ratifikálását. Az idős és nagybeteg
Wilsonnak 1921 elején egyébként is le kellett tennie hiva-
talát. A liberális intervencionalizmus és a demokratikus
univerzalizmus kudarca – mely utóbbit valóságidegensé-
gén túl szövetségeseinek szűklátókörűsége okozott – után
sorban három republikánus elnök (sorrendben: Harding,
Coolidge, Hoover) nyerte el a választók rokonszenvét, és
így az Egyesült Államok 1921 és 1933 között mindvégig
konzervatív izolacionista politikát folytatott. Az Egyesült
Államokban a belpolitikai progresszivizmussal együtt
évtizedekre véget ért a külpolitikai aktivizmus is.
184
Európai polgárháború, 1917–1923
Világkrízis
Amikor Nyugaton beköszöntött a béke, Keleten újrakez-
dődött a háború, mégpedig Nagy Háború helyett több
kisháború, front mögötti „szent egység” (Burgfrieden,
Union sacrée) helyett társadalmi békétlenség formájában.17
Mindez azonban nem 1918-ban kezdődött, hanem
már kicsivel korábban! Különösen ironikus helyzet állt elő,
amikor ugyanazon év (1916) húsvétján tört ki Dublinban
britellenes forradalom, mint amelyikben a londoni külügy
azzal a speciális feladattal küldte Szíriába a híres orien-
talistát, T. E. („Arábiai”) Lawrence-t, hogy robbantson ki
törökellenes arab felkelést. Ő maga erre így emlékezett:
„Egyes angolok abban a hiszemben voltak, hogy az arabok
lázadása a törökök ellen képessé teszi Nagy Britanniát, hogy
mialatt Németországgal harcol, egyidejűleg legyőzze annak
szövetségesét, Törökországot”.18 Minderre azért volt szükség
éppen 1916-ban, mert a brit erők képtelenek voltak elbírni
a gyengének és fejletlennek tartott Oszmán Birodalommal
– az év januárjában kénytelenek voltak elvonulni Gallipoli
(Çanakkale) alól, áprilisban pedig a mezopotámiai fronton
szenvedtek vereséget.19 Bár a brit katonai hírszerzés ere-
detileg csak a muszlim szent helyeket őrző hasemiták osz-
mánellenes aspirációit támogatta, a művelet nem szán-
dékolt következménye pánarab – a török- után immár
britellenes – felkelés lett. A katonai ellenfél hátországában
szított zendülés felidézte egy olyan polgárháborús modell
rémét, amelyet nem lehet békeszerződésekkel lezárni. Mai
tapasztalataink alapján már biztosan kijelenthetjük, hogy
17 Vö. À l’Est, la guerre sans fin (1918–1923). Éd. Emmanuel Ranvoisy–Carine Lachèvre–
François Lagrange–Christophe Bertrand [kiállításkatalógus]. Gallimard, Paris, 2018.
18 T. E. Lawrence: A bölcsesség hét pillére [1926]. II. kötet. Ford.: Schöpflin Aladár. Révai,
Bp. 1935: II. kötet, 2.
19 Bővebben lásd Eugene Rogan: The Fall of the Ottomans: The Great War in the Middle East,
1914–1920. Allen Lane, New York, 2015.
 185
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
a kortárs polgárháborús konfliktusok (Irak, Dél-Jemen,
Kelet-Ukrajna, Líbia, Szíria) hőfokának küszöb alatt tartásá-
val állandósulnak a proxy-háborúk, és már lezártnak gon-
dolt háborúk támadnak fel (zombi war) – ez száz évvel ezelőtt
sem volt másként, sőt sok esetben a helyszín is ugyanaz.
A világháború kataklizmáját tetéző válságsorozat
a kortársak számára a világvégével volt egyenlő. Az apo-
kaliptikus látásmódra egyébként is hajlamos Bergyájev
úgy értékelte a kontinens helyzetét 1919-ben, hogy „egész
Európa és az egész világ fejlődésének katasztrófákkal teli
periódusa felé közelít”.20 A háború után sokan gondoltak
vissza szeretettel a „boldog békeidőkre”, és vágyódtak
vissza nosztalgikusan a századforduló – vagyis a belle
époque, a Kaiserzeit, a Ferenc József-i kor – keretei közé.
A nosztalgia annál erősebb volt, minél távolabb került a
társadalom az egykor bár kritizált, de később mégis a biz-
tonságot jelentő „háború előtti világtól”. Szerb Antal húsz
évvel a háború után így foglalta össze azt, ami elveszett:
„A világháborút közvetlenül követő években én is úgy érez-
tem, hogy apokaliptikus idők következtek el, minden a feje
tetejére állt. Országok omlottak össze, az én drága országa-
im: hazám új és kísérteties alakot kapott Európa új térképén;
a monarchia, amelynek polgárává neveltek, egyik napról a
másikra eltűnt”.21
Amit 1919-ben Keynes megjósolt, rövidesen bekö-
vetkezett: „Gyönge termelékenységű, munkanélküliségtől
sújtott, belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, harcok,
éhezés, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomló-
félben levő Európa.”22 A Párizs környéki békék majdhogy-
nem többet ártottak a világnak, mint a háború – jegyezte
20 Nyikolaj Bergyajev: A történelem értelme [1919]. Ford.: Szűcs Olga. Aula, Bp. 1994, 9.
21 Szerb Antal: Könyvek és ifjúság elégiája [1938]. In: Uő: Gondolatok a könyvtárban.
Szerk.: Kardos József. Révai, Bp. 1946, 581.
22 Keynes, i. m. 226.
186
Európai polgárháború, 1917–1923
meg gróf Teleki Pál. Szervezettség, a természetes egy-
másrautaltságból fakadó együttműködés és a gazdasági
fejlődés minden lehetősége nélkül hagyott Európa jött
létre, amelybe kezdettől fogva belekódolták a francia–
német ellentét elmérgesedését, a német–szovjet/orosz
dacszövetséget, a ki nem elégített olasz igények miatti
Berlin–Róma-közeledést, a közép-európai tűzfészek lángra
lobbanását és a dekolonizációt. Ha a háború való­ban a „po-
litika folytatása más eszközökkel” (Carl von Clausewitz),
akkor az, ami 1918 után következett, a háború folytatása
volt más eszközökkel.
A világháború nem is távoli hatása általános ellátási
nehézségben, éhínségben, a testi legyengültség miatti
tömeges járványos megbetegedésekben és kiterjedt
társadalmi nyugtalanságban – forradalmak, felkelések,
polgárháborúk, államcsínyek és etnikai tisztogatások
képében – jelentkezett. Az 1917-es orosz forradalomtól és
a rákövetkező bolsevik puccstól számítható a nyugtalan-
ságnak az az időszaka, amely az I. világháború végétől
kezdve egyre csak mélyült. 1922 elején a washingto-
ni egyezmény, az év során aláírt német–szovjet rapallói
szerződés, az év végén pedig a Szovjetunió megszüle-
tése már az új világrend megszilárdulásának jele volt.
Végpontját 1923-ban határozhatjuk meg, amikorra az
ír polgárháború is véget ért, Hitler puccskísérletét lever-
ték, a franciák és belgák megszállták, majd kiürítették a
Ruhr-vidéket (Ruhrkampf), a litvánok elfoglalták a Memel-
vidéket (Klaipéda város és környéke), Olaszország végre-
hajtotta utolsó „háborús kárpótlásait” (Dodekanészosz,
Fiume), és a görög csapatok fölött 1922-re győzelmet arató
Törökország is aláírta a lausanne-i békét.23
23 Empires at War, 1911–1923. Ed. by Robert Gerwarth–Erez Manela. Oxford UP, Oxford,
2014. és Peter Gatrell: Wars after the War: Conflicts, 1919–1923. In: Blackwell Companion
to the First World War. Ed. by John Horne. Oxford UP, Oxford, 2010.
 187
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
Veszteségek, 1914–1923
„Az emberiség elsőosztályú temetést kapott” – írta monumen-
tális, apokaliptikus drámájában Karl Kraus 1918-ban.24
A veszteségeket nézve megállapíthatjuk, hogy 1914 és
1923 között kivérzett a világ. (A kritikus éveket egyes szak-
értők 1911-től, azaz Líbia olasz elfoglalásától vagy pedig
az 1912-ben kezdődő a Balkán-háborúktól számítják.)25
Az I. világháborúban közel 10 millióan vesztették
életüket (azaz naponta átlag hatezren), további 21 millióan
megsebesültek, a hadifoglyok száma majd’ 30 millióra
rúgott. Európa lakosságának 6 százaléka halt vagy sebesült
meg a háborúban. Franciaország részéről 1,3 millió volt
a halottak száma, a frontvonal másik oldalán majdnem
kétmillió német katona vesztette életét. Az Osztrák–
Magyar Monarchia vesztesége másfél millió ember volt
(összesen hat frontvonalon), ebből több mint 662 ezren
a Magyar Királyság területéről vonultak be, akik közül
350 ezer volt magyarajkú (Magyarország II. világháborús
katonai embervesztesége nagyjából ugyanennyi volt).
Közel kétmillió katona sebesült meg, és több mint ugyan-
ennyi esett fogságba a Monarchia egyenruhájában.
Az Alpokban és az Isonzónál Olaszország félmillió embert
vesztett (ugyanitt fele ennyi osztrák–magyar katona esett
el). A nyugatihoz képest két és félszer hosszabb keleti
fronton összesen 1,3 millió katona vesztette életét s több
mint hatmillióan kerültek hadifogságba. Nagy-Britannia
vesztesége közel egymillió fő volt, Oroszországé ennél
800 ezerrel több, az Egyesült Államoké 112 ezer. A közpon-
ti hatalmak és az antant – halottakban mért – veszteségi
aránya 1:1,3 volt.
24 Karl Kraus: Az emberiség végnapjai [1918]. Ford.: Tandori Dezső. Európa, Bp. 1977, 502.
25 Például: Richard C. Hall: The Balkan Wars, 1912–1913. Prelude to the First World War.
Routledge, London, 2000.
188
Európai polgárháború, 1917–1923
A háborús veszteségeket tetézte a spanyolnátha,
amely 1918 és 1922 között több hullámban dühöngött, és
a legóvatosabb becslések szerint is több mint 20 millióan
haltak bele, de az áldozatok fölső határát százmillióban
jelölik meg. A betegség mortalitását a háborúban legyen-
gült szervezetek ellenállóképességének hiánya, a táplál-
kozás elégtelensége és a hazaáramló katonákkal együtt
terjedő járvány virulenciája okozta. Amint egy korabeli
orvos és egyetemi tanár értékelte: „Az egész Európán
áthúzódott járványnak az emberéletben való pusztítása
idestova felér egy kis háborúval.”26 Franciaországban és
Nagy-Britanniában egyenként negyedmillióan vesztették
életüket, Németország és Olaszország vesztesége 400–400
ezer fő volt, az Egyesült Államokban 675 ezren haltak meg
az influenza következtében, Spanyolországban 257 ezren,
az indiai szubkontinensen pedig 17 millióan. Magyar­
országon legalább 50 ezren estek áldozatul a járványnak.
A spanyolnátha nem válogatott: ebben halt meg Ady Endre
és az utolsó magyar király, IV. Károly, valamint Guillaume
Apollinaire, Csontváry Kosztka Tivadar és Egon Schiele,
Gustav Klimt és Eötvös Loránd, Kaffka Margit és Max
Weber, Mark Sykes és Jakov Szverdlov.
Európa ellátása már 1916 második felében akadozni
kezdett, a harcok elhúzódása, a mezőgazdasági dolgozók
hadkötelezettség miatti létszámcsökkenése, a haditer­
melés kizárólagosságra törekvése és a szárazföldi, majd
a tengeri szállítmányozás ellehetetlenülése 1917-től
kezdve ellátási válságot okozott. 1918-tól kezdődően az
általános szén-, tüzelő-, élelmiszer- és nyersanyaghiány
inflációval, munkanélküliséggel és járványokkal páro-
sulva egymást gerjesztő folyamatként béklyózta meg
a háborúban kivérzett európai országokat, akadályozva
26 
Orvosi Hetilap, 1918. november 3. 1.
 189
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
ezzel a társadalmi és politikai nyugalom és a gazdasági
stabilitás helyreállását.
Az európai éhezők megsegítésére 1919 februárjá-
ban az Amerikai Egyesült Államok kormánya átalakította
az Amerikai Élelmiszer-ellenőrzési Hivatalt Amerikai
Segélyezési Hivatallá, amelynek elnöke Herbert Hoover
lett. A szervezet milliókat látott el élelemmel, főként
Németországban és az egykori Osztrák–Magyar Monarchia
területén. 1919 és 1923 között több mint 4 millió tonnányi
segélyszállítmány érkezett az Egyesült Államokból Euró-
pába. A britek által tengeri blokád alá vont Németország-
ban közel egymillióan haltak meg éhínség következtében
1917 és 1919 között, a tengerzárat ugyanis a német kapi-
tuláció után is fenntartották. A belga gyarmati hadsereg
által elfoglalt egykori német gyarmatok, Ruanda és Urundi
területén szintén az éhínség szedte áldozatait. A brit
fennhatóság alatt álló Perzsia északi részén 1917 és 1919
között tomboló járványok és az élelmiszerhiány becslések
szerint 8−10 millió ember halálát okozta itt.
Az 1918 és 1922 közötti orosz polgárháború (és követ-
kezményei: terror, pogrom, felkelések, éhínség, betegség)
halálos áldozatai összesen 8 millióan voltak, akik közül
a fegyveres harcokban másfél millióan vesztették életü-
ket. Utóbbiakat is beleértve 4 millióra teszik azok számát,
akik 1918 és 1923 között közvetlenül fegyveres konfliktus-
ban (forradalom–ellenforradalom, felkelés, polgárhábo-
rú, kisháború, etnikai tisztogatás közepette) vesztették
életüket, akikhez még hozzá kell adni az ezek által kivál-
tott menekültválságok, éhínség, betegség, kitelepítés stb.
áldozatait.
190
Európai polgárháború, 1917–1923
Egyetemes nyugtalanság
Az 1917 és 1923 közötti több mint fél évtizedben több
államcsíny, forradalom és ellenforradalom, nacionalista
és kommunista felkelés, államközi és polgárháború, meg-
szállás és népirtás zajlott le Eurázsia nyugati felében,
mint a megelőző évtizedekben összesen. A nyugtalan-
sághoz jelentős részben hozzájárult, hogy míg a Szent
Szövetség rendszerét a győztesek legitimációja és békét
garantáló (fegyveres, gazdasági, diplomáciai, geopolitikai,
szellemi) súlya biztosította, addig a párizsi rendezés vég-
rehajtóinak nem maradt erejük szavatolni a nyugalmat.
A nyugati antantállamoknak stratégiai lehetősége sem
volt hosszú távú békét biztosítani, hiszen egyszerűen
nem voltak hegemón helyzetben (az erre egyedül képes
Egyesült Államok pedig idejekorán kiszállt). Bebizonyo-
sodott a régi diplomáciai bölcsesség érvénye: nem a béke
teremti a status quot, hanem a status quo olyan, hogy
békét eredményez.
Az I. világháborút követő, nemcsak Európa középső
és keleti felét, hanem hosszabb-rövidebb ideig szinte az
összes hadviselő államot és azok gyarmatait érintő nyug-
talanság jelentős részben a széthulló államkeretek és
a központi hatalom meggyengülése miatt következett
be. A Párizs környéki békediktátumok sem segítették az
államhatalom megszilárdulását, sőt olyan rendelkezéseket
hoztak, amelyek újabb konfliktusok magjait hintették el,
különösen a többnemzetiségű volt birodalmak törésvona-
lain (shatterzone).27 Lehet, hogy a világháborúba belepusz-
tult régi birodalmakat a „népek börtöneinek” tartották
27 
Bővebben lásd Robert Gerwarth–Ezer Manuel: The Great War as a Global War:
Imperial Conflict and the Reconfiguration of World Order, 1911–1923. In: Diplomatic
History, 2014, 4. szám, 790. és Shatterzone of Empire: Coexistence and Violence in the
German, Habsburg, Russian and Ottoman Borderlands. Ed. by Omer Bartov–Eric D.
Weitz. Indiana UP, Bloomington, 2013.
 191
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
a kortársak, de 1917–18 után az egész térség úgy festett,
mint egy fegyház, amelyből a börtönőröket elkergették,
és a fegyvert szerző elítéltek kinyitották a cellák ajtajait.
A világháború 1917 és 1923 között négy ősi trónt dön-
tött le: a Romanov-dinasztiát kiirtották, a Hohenzollern-
és Habsburg–Lotaringiai-házbéli uralkodóknak menekül-
niük kellett, majd detronizálták őket, az utolsó Oszmán
pedig 1923-ban elveszítette szultáni trónját, egy év múlva
pedig kalifa mivoltát is. Nem túlzás közel félévezredig
tartó állandóságot megtestesítő királyi házak megsemmi-
süléséről beszélni: a közép-európai Habsburg-birodalom
négyszáz évig (1526–1918) állt fenn, a szultanátus
majdnem ötszázig (1453–1922), a Romanovok uralma
háromszáz esztendőig tartott (1613–1917). A császárságok
eltörlése legitimációs kérdés is volt. Trockij egyenesen
kijelentette, hogy a döntés, hogy kivégzik az uralkodót és
családját, „nemcsak célszerű volt, hanem szükséges is”.
Musztafa Kemal azt mondta, hogy „a török nép minden
feltétel nélkül birtokolja a teljes szuverenitást. Nem fogadja
el a kalifátus részvételét az uralkodásban semmilyen
értelemben, semmilyen formában, semmilyen módon és
semmilyen eszközzel.”28 A trónfosztások és királydrámák
bővelkedtek szimbolikus jelenetekben: 1918. novem-
ber elején azon a berlini erkélyen is vörös zászló lengett,
ahonnan II. Vilmos kihirdette a háborúba lépést, a pár
nap múlva Schönbrunnt elhagyó Habsburg-családnak
távozása pilla­natában az őrség nem tisztelgett, és nem
vágta vigyázzba magát, az 1922 novemberében Isztam-
bult elhagyó VI. Mehmed pedig csak háremét vihette
magával egy brit hajóra.
1848 után hetven évvel Európa megtapasztalta
a nemzeti forradalmak második hullámát. A régi biro-
28 Idézi Stanford J. Shaw–Kural E. Shaw: History of the Ottoman Empire and Modern Tur-
key. Cambridge UP, New York, 1977, 365.
192
Európai polgárháború, 1917–1923
dalmak összeomlásával együtt megszaporodtak a függet-
lenségüket proklamáló államok: 1918-ban a Monarchia
romjain négy új ország alakult, Törökország 1922–23-
ra nyerte el végleges formáját, a brit koronától (egyelő-
re) nem, de Nagy-Britanniától 1922-ben szakadt el az Ír
Szabadállam, s ugyanekkor Egyiptom brit gyarmati
függése is véget ért. A változások súlyát jelzi, hogy Íror-
szág (ekkor még csak részleges) függetlensége nagyobb
területveszteséget jelentett Nagy-Britanniának, mint
Németországnak a versailles-i szerződés. Az 1917-es
orosz forradalom utóhatásaként Finnország kinyilatkoz-
tatta függetlenségét, 1918-ban a balti államok független-
ségének kikiáltásával egy időben jött létre az egységes
Lengyelország is. Az orosz polgárháború végén Belo-
russzia, Ukrajna és a kaukázusi államok is elvesztették
a háború után elnyert függetlenségüket, és 1922 végére
beolvasztották őket a Szovjetunióba.
A wilsoni „nemzeti önrendelkezésre” sokat hivatkoz-
tak, de csak a győztesek közé sorolt országok „államalkotó
népei” esetében tartották be – a Monarchia utódállamai
egytől-egyig ugyanolyan multietnikusak voltak, mint a
birodalom, amelynek helyén létrejöttek: Romániát Lucia
Boia szerint 1920 után valósággal el kellett románosítani,
hiszen minden harmadik állampolgára nem román
nemzetiségű volt; Csehszlovákia két névadó nemzete
a népesség kétharmadát tette csak ki; a Szerb–Horvát–
Szlovén Királyság pedig 17 különböző vallási, felekezeti
és etnikai csoportot foglalt magában; Lengyelország
népességének 40 százaléka sem lengyel (hanem ukrán,
belorusz, orosz, litván, német, rutén) volt.
A dinasztiák bukását a köztársaságok számának
növekedése kísérte: 1917 és 1923 között Közép-Európában
négy, Nyugat-Európában egy, az egykori orosz birodalom
területén pedig tucatnyi új köztársaság alakult, s erre
 193
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
az államformára tért át Törökország is. Miután Magyar-
ország 1919/20-ban visszatért a királyságra, a kelet-
európai és kaukázusi köztársaságok közül pedig hét 1922-re
a Szovjetunió része lett, a háború előtti három köztársa-
ságnál még így is háromszor több működött Európában
korszakunk végén. Az állami szuverenitás és a territoriá-
lis ellenőrzés krízisét mi sem mutatja jobban, mint hogy
az enklávék, a területenkívüliség, a „vadállamok”, az
önkényes függetlenedések és a szakadár kísérletek állan-
dóan napirenden voltak (Bajor és Szlovák Tanácsköz-
társaság, Baranyai Köztársaság, Danzig Szabadállam,
Lajtabánság, Reggenza Italiana del Carnaro [Fiume],
Távol-keleti Köztársaság).
A világ arculatán a gyarmati területek átalakulása is
sokat változtatott. A Párizs környéki békerendszer Német-
ország gyarmatait és az Oszmán Birodalom nem török-
lakta részeit is felosztotta, mégpedig – három Japánnak
adott szigeten kívül – mind a nyugati antant magorszá-
gainak javára. A Brit Birodalomhoz négy afrikai gyarmat
és három óceániai terület került, s ezen kívül mandátumte-
rületként megkapta a mai Izrael, Jordánia és Irak területét.
Franciaország a mai Libanon és Szíria területét kapta
mandátumként, s még két egykori német délnyugat-
afrikai gyarmattal is gazdagabb lett. Belgiumot a területé-
nél majdnem kétszer nagyobb volt német gyarmatokkal
kárpótolták.
Az állami stabilitás és a kormányzás legitimációjának
megingását Európa-szerte puccsok, szeparatizmus és
polgárháború kísérték. Az erőszak fölötti állami kontroll
elvesztése, a birodalmi integráció kereteinek meglazu-
lása és széthullása, valamint a háború által megnyitott
lehetőségek (függetlenség elnyerése, elszakadás, etnikai
homogenitás elérése, területhódítás) politikai kihasz-
nálása főként az Oderától keletre és az Uráltól nyugatra
194
Európai polgárháború, 1917–1923
eső térségre volt jellemző. Bár a századvég is bővelkedett
királygyilkosságokban, anarchista merényletekben és
palotaforradalmakban, a politikai életben fokozottan
előtérbe került az utca hangja és a hadsereg akarata.
Az államcsínyek és leverésük, a forradalmak és ellen-
forradalmak, valamint az állam birtoklásáért folytatott
polgárháborúk 1922–23-ig eltartottak. A terror a politikai
cselekvés bevett eszköze lett, a kollektív erőszakot első,
szertelen kitörései után strukturáltan gyakorolták.
„A szovjethatalom szervezett polgárháború” – ismerte el
Trockij, míg Mussolini 1921-ben azt kérte követőitől, hogy
„a fasiszta irányzatnál szükséges erőszak sebészi stílusát
őrizzék meg”.29
Németország a fejedelemségek korára jellemző ká-
oszba süllyedt: 1918 végén matrózlázadás, 1919 január-
jában spartakista felkelés s annak leverése, aztán az év
során a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása, majd sztráj-
kok és utcai összetűzések zajlottak, 1920-ban a sikertelen
Kapp-puccs, 1921–22-ben politikai gyilkosságok (Mathias
Erzberger, Walther Rathenau) borzolták a kedélyeket,
a megszállt területeken (Memel- és Ruhr-vidék) pedig
nemzeti felkelések ütötték fel fejüket, végül 1923-ban a
nemzetiszocialisták államcsínykísérlete bukott el. Német­
ország fegyelmezett társadalmi békéje a szabadcsapatok
martalékává vált. A háború utáni zavaros időszak han-
gulatát tükrözte, hogy a weimari kultúrában keveredett
egymással a nagyvárosi lokálok dekadens fülledtsége,
a szatirikus vizualitás (Otto Dix, Georg Grosz, A. Paul
Weber), a merészen kísérletező, modernista expresszi-
onizmus (Fritz Lang filmjei), a großdeutsch-mozgalom
és a vörösbarna nemzetibolsevizmus (Ernst Niekisch),
a szvasztikát egy ógermán mitológiát és árja fajelméletet
29 
Benito Mussolini gondolatai [1928]. Ford.: Miklósi Elemér. In: Benito Mussolini: A fasiz-
mus doktrínája és egyéb világnézeti munkája [reprint]. Gede Testv. Bp. 2000, 64.
 195
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
propagáló osztrák lapocskától kölcsönző Hitler-Bewegung,
meg a szervezett munkásság osztálytudatossága.
Magyarországon az „őszirózsás forradalmat” bolse-
vik puccs, azt folytatódó cseh, szerb és román megszállás,
francia intervenció, majd ellenforradalom követte, arra pe-
dig 1921-ben két restaurációs kísérlet (Budaörsnél polgár-
háborús vonásokkal) és a nyugat-magyarországi felkelés
következett. A természetesen együvé tartozó ország dara­
bokra bontása az egész régió s nem csak Magyarország
életét mérgezte meg. Hárommillió magyar került idegen
impérium alá, ebből 350 ezer menekült a trianoni Magyar-
ország területére (az utolsó „vagonlakókat” a ’30-as évek
elején helyezték el lakótelepeken). Hogy a ’20-as évek elejé-
re a Bethlen-féle konszolidációs politika megmentette az
országot a térséget jellemző általános káosztól – amelyben
a nyersanyaghiány, a politikai erőszak eszkalációja, az
irredentizmus és a szándékos nyugati feszültségkeltés
egyaránt szerepet játszott – talán inkább a csodák, mint-
sem a politikatörténet tudományának tárgya lehetne.
Nyugat-Európa életét az 1918. novemberi hollandiai
„vörös hét”, az 1919 és 1921 között zajló ír függetlenségi
háború, majd az azt nyomon követő 1922–23-as polgár-
háború, és az 1918 és 1922 között elhúzódó olaszországi
kvázi-polgárháború forgatta fel. A háborút a győztesek
oldalán befejező Londont meglepte a hátsó kertjében
kitörő lázadás, amely két és fél év alatt többezer áldozatot
szedett. A háború megváltozott természetére utalt egy brit
katona kijelentése, mely szerint „körülöttünk mindenütt
ott voltak az[ok az] emberek, akik aztán ellenségeinkké váltak
[…] hétköznapi ruhát hordtak, elrejtették a fegyvereiket és jól
beszéltek angolul”.30 Hiába jelentette ki Lloyd George, hogy
30 Idézi Anne Dolan: A katonai jellegű erőszak brit „kultúrája” az ír függetlenségi háborúban. In:
Háború béke idején – Paramilitáris erőszak Európában az első világháború után. Szerk.: Robert
Gerwarth–John Horne. Ford.: Váradi Péter–Schlakta Viktória. L’Harmattan, Bp. 2018, 243.
196
Európai polgárháború, 1917–1923
Írország pacifikálása pusztán rendőri feladat, valójában
a brit erők olyan „háború utáni háborút” vívtak, amely
a modern hadviselés első kiterjedt gerillaháborúja volt.
Keleten az I. világháborúval szinte azonos ideig,
1917/18 fordulójától 1922 végéig húzódott az orosz polgár­
háború (szmuta = kb. „brutális káosz”).31 A bolsevikok
győzelmével és számos terület (Ukrajna, Belorusszia,
Kaukázus, Közép-Ázsia) bekebelezésével végződő –
nemzeti és parasztfelkelésekkel, pogromokkal, antant­
intervencióval súlyosbított – belháború kegyetlensége
a világháborúét is felülmúlta. A népirtás, az éhezés
fegyverként való bevetése, a koncentrációs táborok fel-
állítása, a kollektív büntetésként alkalmazott politikai
terror vértengerébe torkolló konfliktus alaphangját
Lenin adta meg, amikor azt kérdezte, mintegy önmagá-
tól, hogy „lehet-e forradalmat csinálni főbelövés nélkül?”
A szovjet rendszer védelmére „az osztályellenségek kon-
centrációs táborban való elkülönítését” javasolta Trockij
1918-ban, nem is eredmény nélkül.32 A politikai hatalomát-
vételre és a megtartásáért vívott harcra egyaránt jellemző
volt a tömegterror, amelyet csak fokozott az államosítást és
az egyház elleni kampányt kísérő erőszak és a politikai
ellenfelekkel való fizikai leszámolások sorozata. „Kíméletlen
tömegterrort kell alkalmazni a kulákok, papok és fehérgár-
disták ellen; a kétes elemeket a városon kívüli koncentrá-
ciós táborba kell zárni” – jelentette ki egy alkalommal
Lenin. Máskor azt mondta, hogy „a reakciós burzsoázia és
a reakciós papság minél több képviselőjét le kell tartóztatni,
31 Bővebben lásd Vladimir R. Brovkin: Behind the Front Lines of Civil War: Political Parties
and Social Movements in Russia, 1918–1922. Princeton UP, Princeton, 1994.; Niall Fergu-
son: A világ háborúja. A gyűlölet évszázadának története. Ford.: Gebula Judit. Scolar, Bp.
2012, 142–158.; Richard Pipes: Az orosz forradalom története. Ford.: Szappanos Gábor.
Európa, Bp. 1997. és William Rosenberg: Paramilitáris erőszak az orosz polgárhábo-
rúkban, 1918–1920. In: Háború béke idején, i. m.
32 Idézi Pipes, 326.
 197
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
kirakatpereket kell rendezni, nagyon nagy számú főbelövést
kell végrehajtani.” Lenin szerint „a dolgozó népnek alá kell
vetnie magát egy fegyveres élcsapatnak mindaddig, amíg el
nem sajátítja az erőszak és alárendeltség nélküli együttélés
elemi követelményeit” – amelyhez, természetesen, erősza-
kot kell igénybe venni.33
1918-tól kezdően egységes válságövezet alakult ki
az összeomló birodalmak határterületein: a Baltitól
a Fekete-tengerig és az Oderától a Dnyeszterig.34 A háború
elhúzódása és a nyugati döntések nyomán Kelet-Európára
rászakadt a pokol: Lengyelország nemzeti felkelések
sorával bizonyította függetlenedési vágyát, amelyet végül
a Szovjet-Oroszországgal vívott 1919–20-as háborúban
védett meg; a balti nemzetek 1920-ig folytattak függet-
lenségi háborút, amellyel párhuzamosan országonként
polgárháború is zajlott, 1918-ban Finnországban is – közel
40 ezer életet követelő – polgárháború dúlt. A régi birodal-
mak helyén, pontosabban azok metszéspontjain kisebb
határháborúk, kölcsönös területfoglalások, incidensek
sora alakult ki (lengyel–ukrán, lengyel–litván, lengyel–
csehszlovák, magyar–román, osztrák–szlovén relációban).
Az antanthoz tartozó Görögország a vesztesekhez sorolt
Törökországgal háborúzott 1919 és 1922 között, amely
csúfos vereségével, az anatóliai görögök likvidálásával
és másfél millió embert megmozgató kölcsönös lakosság-
cserével járt. Az Oszmán Birodalomhoz tartozó térség-
ben 1915 és 1923 között etnikai tisztogatások zajlottak,
amelyek közül a legsúlyosabb az örményeket, a kisázsiai
33 Idézi Mihail Heller–Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem. Ford.: Kiss Ilona. Osiris, Bp.
1996, II. kötet, 52., 114. és 39.
34 Julia Eichenberg–John P. Newman: Introduction: Aftershocks: Violence in Dissolving
Empires after the First World War. In: Contemporary European History, 2010, 3. szám;
Ferguson, i.m. XII–XIII.; Alexander V. Prustin: The Lands Between: Conflict in the East
European Borderlands, 1870–1992. Oxford UP, Oxford, 2010, 72–97. és Aviel Roshwald:
Ethnic Nationalism and the Fall of Empires: Central Europe, Russia and the Middle East,
1914–1923. Routledge, London, 2001.
198
Európai polgárháború, 1917–1923
görögöket és a kurdokat érő genocídium volt. A (sorrend-
ben: németbarát, nacionalista és anarchista) független-
ségi háborút folytató Ukrajna a polgárháború martaléka
lett, s végül beolvasztották a Szovjetunióba – Bulgakov
regénye, A fehér gárda dokumentarista hitelességű képet
fest erről a pokoli időszakról.
A teljesen felforgatott és lelkiismeretlenül új határok
közé kényszerített Közel-Kelet úgyszólván napjainkig
olyan etnikai, vallási–felekezeti és gazdasági eredőjű
komplex problémák forrása, mint az izraeli–palesztin
konfliktus, a megoldatlan kurdkérdés, a szunnita arabok
megosztottsága és a nyugatellenesség táplálta fundamen-
talizmus. Nagy-Britannia 1916-ban elindította ugyan az
arab nemzeti mozgalmat, de gátat vetni már nem tudott
neki, így mindkét antantországnak meggyűlt a baja a tér-
séggel: a franciák alavita és szír nacionalista felkelésekkel,
a britek palesztin megmozdulásokkal, iraki arab és kurd
lázadásokkal néztek szembe, de olyan súlyosakkal, hogy
az utóbbit csak kegyetlen légibombázással tudták lever-
ni (a had- és légügyi miniszter ekkoriban Churchill volt).
A Brit Világbirodalom az ír függetlenségi háború kitöré-
sének évében nézett szembe az egyiptomi „1919-es forra-
dalommal”, amelynek végén az arab nacionalisták meg-
alakították a Wafd-pártot, a punjabi megmozdulásokkal,
melynek során Amritszárban fegyvertelen tüntetők száza-
ival végeztek sortüzek, s az év közepén vívták a harmadik
afgán háborút is. Kínában 1919-ben diákfelkelés tört ki
a Versailles-ban eladományozott koncessziós területek mi-
att, Japán uralma ellen pedig a koreaiak lázadtak fel.
Az I. világháborút lezáró békeszerződések nem
járultak hozzá a politikai konfliktusok intenzitásának
csökkenéséhez, sőt az 1914 előtti problémák megoldat-
lanságához újabbakat társítottak. Ha puszta geopolitikai
perspektívából indulnánk ki (s miért ne tennénk), akkor
 199
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
minden kétséget kizáróan azt kellene megállapítanunk,
hogy az I. világháborút lezáró békéket diktáló nyugati
nagyhatalmak a vesztesnek nyilvánított országokat mega-
lázták, gazdaságilag kizsákmányolták, védtelenné tették,
sőt mi több, Közép- és Kelet-Európa nemzeteit egymásra
uszították; mindezzel pedig megteremtették Európában
egy újabb háború minden esélyét.35
Paramilitáris erőszak
A világháborús hadműveletek kiterjedése és a haditechni-
kai fejlesztések a háború brutalizálásához vezettek, amely
rövidesen áthullámzott a hátországra is. Kraus érzékle-
tes megjegyzést tett erről, amikor azt írta, hogy „a front
belenőtt a hátországba”. A birodalmi struktúrák szétesése,
a központi irányítás erejének csökkenése hozzájárult
az állami erőszakmonopólium széthullásához, amelyet
automatikusan szilánkjainak széthordása követett.
A hazatérő katonák tömegeinek fronttapasztalata, az
egész kontinensre kiterjedő nélkülözés, a spanyolnátha
dühöngése és a forradalmi megoldások népszerűsége oda
vezetett, hogy az erőszak a politikai konfliktusok „elinté-
zésének” magától értetődő eszközévé vált. A frontvonalak
a csataterekről a hátországok szívéig húzódtak vissza, csak
most az egyes államok hadseregei helyett az államok polgá-
rai fogtak fegyvert egymásra. A külpolitikai okokból vívott
egyenruhás háborúzás átadta helyét a belpolitikai konflik-
tusok – sokkal nehezebben kontrollálható, pacifikálható és
lezárható – irreguláris, „paramilitáris erőszakának”.36
35 Vö.: Klaus Wiegrefe: A második harminc éves háború. In: Az első világháború – A XX. század
őskatasztrófája. Szerk.: Stephan Burgdoff–Klaus Wiegrefe. Ford.: Pruzsinszky Sándor.
Napvilág, Bp. 2010, 23–36.
36 Háború béke idején, i. m. Különösen a szerkesztők kötettel azonos című bevezetője: 13–32.
200
Európai polgárháború, 1917–1923
Az I. világháborúra következő évtizedek megha-
tározó tényezői voltak a hadviseltek társadalmi gondjai
(deklasszálódás, hadirokkantság, munkanélküliség, feles-
legesség-érzés, visszailleszkedési problémák) és az általuk
életre hívott politikai szerveződések, amely helyzet egyfajta
„veterán internacionáléra” hasonlított.37 A ’20-as évek
társadalmi, politikai nyugtalansága mögött – legyen szó
utcai harcokról, polgárháborúról, területfoglalásról vagy
államcsínyről, felkelésről, forradalomról–ellenforrada-
lomról, irredentizmusról – minduntalan megtalálhatjuk
a háborúból visszatért férfiakat: „háborús rutinjukkal”,
szorongásaikkal, bosszúvágyukkal és kalandkeresésükkel.
A háború után főleg a vesztes és/vagy válság sújtot-
ta országokban szaporodtak meg az olyan alakok, akik
a háborús fegyelem keretei közül kikerülve „nem tudtak
mit kezdeni magukkal”, és önkényeskedésbe, fantasztikus
vállalkozásokba menekültek (Ostenburg-Moravek Gyula,
Prónay Pál, báró Roman Fjodorovics Ungern-Sternberg,
Windisch-Graetz Lajos herceg, Gabriele D’Annunzio). Az
1917 és 1923 közötti krízis fő aktorai azok a háborúból
visszatérő katonák voltak, akik – nem csak képletesen szól-
va – továbbhordták az egyenruhát. Egyikük, az 1916-os
évet végigharcoló, később Szardínia baloldali antifasiszta
képviselőjévé váló – s ilyen minőségében egy rátámadó
fasisztát meglövő – Emilio Lussu így foglalta össze front-
ról hazatérő nemzedéktársai érzéseit: „Amikor leszereltek,
rosszul érezték magukat az új békés életben. […] A nomádok
fajtájába tartoztak, nem a letelepedőkébe, nyugtalanul egyre
csak azt nézték, milyen akcióba foghatnának. […] Aki egy
századot vezényelt, hogyan ülhetne vissza, csak úgy, az
iskolapadba? […] rendeljék alá magukat olyanoknak, akik
37 
T he Great War and Veteran’s Internationalism. Ed. by Julia Eichenberg–John P. Newman.
Palgrawe, New York, 2013. különösen: bevezető: 1–15. és John Horne: Beyond Cultures
of Victory and Cultures of Defeat? 207–222.
 201
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
a hátországban lapítva csináltak karriert? […] akkor inkább
a háború. Az arditisták [rohamcsapattagok] és a tisztek hoz-
zájárultak a politikai válság elmélyüléséhez.”38
A háború négy évét tehát általános „társadalmi bru-
talizálódás” követte.39 A fronton alkalmazott iparosított
erőszak a katonákkal együtt tért haza, és hozzájárult az
erőszak eszkalációjához. Italo Balbo, az egyik területi kü-
lönítmény vezetője (ras), 1922-ben quadrumvir, későbbi
olasz légügyi miniszter és pártmilícia-vezér önéletrajzá-
ban a fasiszta politikai cselekvés lényegének – akárcsak
a Fasizmus doktrínájában Mussolini – magát az erőszakot
tekintette, mondván: „Ha valaki megkérdezi, hogy mi volt
a mi önkéntesekből álló, tökéletes szervezetünk titka, azt vá-
laszolom: az erőszak fokozása.”40 A fasizmus első éveit már
a korban is a „különítményes-erőszak” nevével (squad­
rismo) illették. Azaz a harctér mentalitása és a hátország
közéleti szokásrendje többé nem vált el egymástól – a gyil-
kolásra kiképzett, vezényelt és kitüntetett katonák töme-
gei hazatérésük után képtelenek voltak visszailleszkedni
a polgári életbe. Ráadásul, ha a vesztes országok egyenru-
háját viselték, akkor otthonaikban is felfordulással, nyugta-
lansággal és megalázással szembesültek. „Égő vágyat érzek,
hogy a lehető leggyorsabban visszanyerjem katonai létformá-
mat és megvédjem megszégyenített hazámat” – jegyezte fel
Ernst Rüdiger Starhemberg, az osztrák Heimwehr későbbi
alapítója.41 A politikai vendetta a világháborút követő évek-
ben mindennapos gyakorlattá vált. „Budapest számára én
leszek az istennyila” – jelentette ki például Héjjas Iván.42
38 Emilio Lussu: A Marcia su Roma – és a háttere [1945]. Ford.: Székely Éva. Magvető, Bp.
1977, 14–15.
39 George L. Mosse: Fallen Soldiers: Reshaping the Memory of the Memory of World Wars.
Oxford UP, Oxford, 1990.
40 Bővebben lásd Italo Balbo: Diario 1922. Mondadori, Milano, 1932.
41 Idézi Robert Gerwarth: Harc a Vörös Szörnyeteggel: ellenforradalmi erőszak Közép-
Európa vereséget szenvedett államaiban. In: Háború béke idején, i. m. 76.
42 Közli Az Est, 1922. július 30. 3.
202
Európai polgárháború, 1917–1923
A háború elvesztése csak fokozta a haragot és az
elkeseredést; a német, osztrák és magyar tisztek sokasága
szenvedett el sérelmeket a háború után kitört forradal-
mak során (leszaggatott sapkarózsák, letépett vállapok,
megvetés és utcai szitkozódás formájában), de a front-
ról vagy a hadifogolytáborokból tömegesen hazatérő
bakák sem voltak jobb helyzetben náluk, az utcákon kol-
duló hadirokkantakról, a háborús sokkszindróma miatt
munkanélkülivé váló veteránokról és a hirtelenjében
a társadalom számára feleslegessé lett hadviseltekről
már nem is beszélve. Ernst von Salomon, aki maga is
Freikorps-tag volt, 1930-ban írott életrajzi regényében
azzal foglalta össze a szabadcsapattagok lelkialkatát,
hogy „a háború megragadta és sosem eresztette őket. Soha
többé nem tartoztak már otthonaikhoz. Bár a háború véget
ért, hadseregek még mindig voltak.”43 Akadt persze olyan is,
aki csak erre a pillanatra várt, hiszen a polgári nyugalom
sohasem vonzotta. Ilyen volt az SA vezére is, Ernst Röhm,
aki így vallott: „Amióta az eszemet tudom, a háború és
a nyugtalanság jobban tetszett, mint a régi jó polgári világ.
[…] Az emberek tisztelik a brutalitást.”44 A rohamosztagok-
ban való részvétel egyesek számára egy új élet kezdetét
jelentette. „Le akarjuk győzni az ősz szakállúak régi világát
és az ázsiai téboly új világát! Szilárdan kézben kell tartanunk
a város utcáit és tereit” – írta naplójában a feketeinges
Mario Piazzesi 1919-ben, majd két évvel később azt
jegyezte fel, hogy ekkoriban „még azok is elcsodálkoztak
az erőszak tobzódásán, akik láttak igazi csatát a háború-
ban.”45
43 Bővebben lásd Ernst von Salomon: The Outlaws [1930]. (3. kiad.) Ford. nélk. Arktos,
London, 2013.
44 Idézi Joachim C. Fest: The Face of the Third Reich: Portraits of the Nazi Leadership.
Da Capo Press, New York, 1999, 139.
45 Idézi Christopher Duggan: A bódult nemzet. A Mussolini-imádat anatómiája. Ford.:
Tábori Zoltán. Park, Bp. 2016, 65. és 73.
 203
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
Sajátos háború utáni erőszakkultúra alakult ki,
amely magával ragadta a háborún keresztülment vagy
legalábbis abba belekóstolt nemzedéket (Generation 1914,
Eiserne Jugend). Külön(ös) politikai kategóriát alkotva
jelent meg a volt bajtársak politikai érdekképviseletének
igénye, Olaszországban trincerocrazia (kb. „lövészárkot jár-
tak uralma”), másutt az ún. „frontszocializmus” képében;
az államok mindegyike ezt veteránszövetségek segítségé-
vel igyekezett formalizálni és kanalizálni, vagyis pacifikál-
ni (Magyarországon például a rendszer fontos részévé tett
Frontharcos Szövetséggel). Jellemző, hogy az olasz fekete­
inges rohamosztagosok magját egykori világháborús
rohamcsapattagok alkották (arditi), akik jelszavukat
(Me ne frego = köpök rá) is a lövészárkokból hozták, de a
német barnaingesek neve (Sturmabteilung) is őrzi a kato-
nai alakulatok szókészletét. A hadierények (bajtársiasság,
bátorság, önfeláldozás) és a katonai fegyelem igenlése
sajátos kultuszokkal párosult, amelyek középpontjában az
erőszak, az ifjúság és a halál állt. A vitalitás és a halálvágy
nem zárta ki egymást, sőt a bátorság és a tettrekészség
egymással is felcserélhető szinonimáiként szolgáltak
(Viva la morte! – szólt a fasiszta jelszó). Egy Mussolininak
tulajdonított mondás szerint „inkább egy életerős külö-
nítményes cselekedjen, mint egy impotens professzor”,
a futurizmus alapítója, Filippo Tomasso Marinetti pedig
azt mondta egy squadrista gyűlésen, hogy „a rohamoszta-
gos arculcsapást jelent a gyáváknak, korcsoknak és árulók-
nak a béke idején”.46 A győztes vagy a vesztes országokban
élők, az antanthoz vagy a központi hatalmakhoz tartozó
hadseregekben harcolók, a kelet- vagy a nyugat-európai
paramilitáris szervezetekhez csatlakozók, a kommunista
46 A fasiszta erőszak rendszeralapító jellegére lásd Emilio Gentile: Paramilitáris erőszak
Olaszországban: a fasizmus alapja és a totalitarizmus eredete. In: Háború béke idején,
i. m. Lásd még Uő Fascismo. Storia e interpretazione. Laterza, Roma, 2002, 10–15.
204
Európai polgárháború, 1917–1923
vagy antikommunista, a nacionalista vagy anarchista
különítményesek kultúrája, frazeológiája, stílusa nagyon
hasonló volt.
A világháborút követő általános felbomlás idején
a határok és az államok átjárhatók voltak, a helyettesítő-
kön keresztül vívott háború pedig éppolyan általánossá
vált, mint a segédcsapatok alkalmazása vagy a parami-
litáris alakulatok – ideológia és nemzeti hovatartozás
mentén való – nemzetközi együttműködése. Kun Béla
kint járt Moszkvában Leninnél, ugyanis Szovjet-Oroszor-
szág a magyarországi Tanácsköztársaság román és cseh
„burzsoá–imperialista” csapatok alóli felmentését tervez-
te; a Csehszlovák Légió a „fehérek” mellett sorakozott fel,
a finn és észt csapatok szovjetellenes harcait pedig brit
intervenciós erők, de megszálló német alakulatok is
segítették; Prónay Pál kapcsolatot keresett bajor ellenfor-
radalmi és nagynémet körökkel; a Freikorps fegyverese-
inek tizede a balti térség polgárháborújában és az otta-
ni németek önvédelmi megmozdulásaiban is részt vett.
A konfliktusok internacionalizálására jó példa, hogy
Eamon DeValera egyik gyújtó hangú, britellenes beszédét
az amerikai indiaiak kongresszusán mondta el.47
Az irreguláris, nem állami erőszakszervezetek, vala­
mint a milíciák, (fél)állami hadseregek és speciális alaku-
latok elszaporodása oda vezetett, hogy a világháború végét
követő néhány évben Európa-szerte félszáz nagyobb
paramilitáris szervezet működött. Közülük csak a német
Freikorpsnak körülbelül 400 ezer tagja volt. A paramili-
táris–irreguláris alakulatok leginkább az olyan, polgár­
háború közelbe került vagy nyílt polgárháborúba sül�-
lyedt országokban polarizálódtak, mint amilyenek
Ausztria (Heimwehr, Schutzbund, Volkswehr), Finnország
47 Eamon DeValera: India and Ireland. Friends of Freedom for India, New York, 1920.
 205
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
(Punakaartit – Vörös Gárda, Suojeluskunta – Civil Gárda,
Työväen Järjestyskaartit – Munkásőrség, Valkokaartit –
Fehér Gárda), Magyarország (ÉME – Ébredő Magyarok
Egyesülete, MOVE – Magyar Országos Véderő Egylet, Nem-
zeti Hadsereg, Lenin-fiúk, Cserny- és Prónay-különítmény),
Németország (Einwohnerwehren, Freikorps, Reichbanner,
Rot Front, Spartacusbund, Stahlhelm, Sturmabteilung),
Olaszország (Arditi del Popolo, squadristi) és Oroszor-
szág (Csehszlovák Légió, Dél-oroszországi Fegyveres Erők,
Fehér Gárda, Önkéntes Hadsereg, Ukrán Hadsereg, Szabad
Kozákok, Vörös Hadsereg) voltak. A függetlenségi harcok,
irredenta törekvések, önvédelmi küzdelmek és nemzeti
felkelések nacionalista félkatonai szervezetek sorát ered-
ményezték, például a Baltikumban (Litvánia: Lietuvos
šaulių sąjunga – Litván Puskások Szövetsége, Lettor-
szág: Latvijas Aizsargu organizācija – Honi Gárda, Észtor-
szág: Eesti Kaitseliit – Észt Védelmi Liga, balti németek:
Baltische Landeswehr), Lengyelországban (Obywatelska
– Polgári Gárda, Polska Organizacja Wojskowa – Lengyel
Katonai Szervezet, Straż Ludowa – Népi Gárda) és a Balká-
non (csetnikek, Horvát Légió, a Kaçak albán gerillamoz-
galom, Vratešna Makedonska Revolucionara Organizacija
– Belső Macedón Forradalmi Szervezet, „zöld káderek”),
valamint Írországban (IRA, Ulster Volunteers).
Az államilag szervezett politikai rendőrség (Cseka),
a politikai terrorcsoport (Lenin-fiúk, Flying Squad) és a
megtorlást, ellenterrort gyakorló egyenruhás különleges
erők (Auxiliaries, Black and Tans, Royal Irish Constabulary,
Héjjas- és Prónay-különítmény) jelenléte arra utalt, hogy
a háborút követő fél évtizedben a válságövezetekben az
állam is (para)militarizálódott.48
48 
Vö. Dolan, i. m. Az 1918–20 közötti magyarországi erőszakhullámra lásd Terror
1918–1919. Forradalmárok, ellenforradalmárok, megszállók. Szerk.: Müller Rolf–Takács
Tibor–Tulipán Éva. Jaffa, Bp. 2019.
206
Európai polgárháború, 1917–1923
Forradalmak százada
A világháború hosszú-hosszú korszakának (1914–1991)
megnyitása közepette Európa egyúttal belépett a forradal­
mak korába is. Nem véletlenül állapította meg már 1917-
ben Sorel, hogy „ez a háború nem fegyverekkel, hanem
forradalmakkal fog befejeződni”, sem Thomas Mann
másfél év múlva, hogy „a háború a forradalom kezdete”.
Curzio Malaparte egyenesen a következőt írta a ’30-as
évek legelején: „A forradalmi korszak 1917 februárjában
kezdődött Oroszországban és láthatóan Európában még
mindig nem ért véget.”49 A forradalmi hullám és az azt auto­
matikusan követő ellenforradalmi lépések főként Európa
középső és keleti felében voltak napirenden, s ezek okoz-
ták a politikai erőszak többségét.50
Minden eszme, amely 1917/18 után a siker remé-
nyében akart fellépni, forradalminak állította be magát –
a szocializmus és a nacionalizmus (akár egyszerre is!)
egyaránt tudott kapcsolódni hozzá, akárcsak az anarchiz-
mus vagy a parasztok és katonák elégedetlensége. A még
szocialista Benito Mussolini 1914-ben mintha megérezte
volna a háború szükségszerű kimenetelét, amikor kije-
lentette: „Ma háború van, holnap forradalom lesz.” Öt évvel
később, az olasz fasizmus élén mozgalmát 1789 egyetlen
jogos örökösének nevezte. Újabb öt év múlva pedig, még
mindig őrizve a fasizmus eredeti forradalmi energiáit,
e szavakkal foglalta össze stílusát: „A fasizmusnak életmóddá
kell válnia. Olyan életmóddá, amelyet a bátorság, a rettenthe-
49 Sorrendben idézi Szénási, i. m. 76.; Mann, i. m. 82. és Curzio Malaparte: Technik des
Staatsstreichs [1931]. Übersetz. von Hellmut Ludwig. Tiamat, Berlin, 1988, 23.
50 A régió forradalmaira lásd bővebben: Bödők Gergely: Politikai erőszak az első világ-
háború után: forradalmak és ellenforradalmak Magyarországon és Közép-Európában.
In: Az első világháború következményei Magyarországon. Szerk.: Tomka Béla. Ország­
gyűlés Hiv. Bp. 2015. és Francis L. Carsten: Revolution in Central Europe, 1918–1919.
Temple Smith Ltd. London, 1972.
 207
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
tetlenség és a kockázat szeretete jellemez, valamint az irtózás
a kényelemtől és a mindenáron való békétől.” 51
„A háború azt jelenti, hogy itt a forradalom” – kiáltott
fel állítólag Lenin, Mussolinihoz nagyon hasonlóan, 1914
őszén. Mintha a háborút követő időszak politikai forgató-
könyvét általánosságban fogalmazta volna meg, amikor
két évvel később azt írta, hogy a katonai konfliktust poli-
tikai konfliktussá kell transzformálni, mégpedig a világ-
háborúból szított világméretű osztályharc formájában.52
Világháború nélkül nincs bolsevizmus – ezt a kortársak
pontosan tudták, amint például Babits is írta: „a kommu-
nizmus a veszett háború gyermeke volt”.53 A világháború
tragédiájából s mindabból, amit magával hozott, sokak
számára a kiutat egy teljesen új világ létrehozása jelentette,
s a kommunizmus pontosan ezt ígérte. A bolsevik „for-
radalmat” és Lenint egyaránt melegen üdvözölte Rosa
Luxemburg és Bertrand Russel, Sorel és Antonio Gramsci,
G. B. Shaw és Jászi Oszkár. A „vörös paradicsomot” fel-
kereső újságírók közül az Amerikából érkező Lincoln
Steffens azt írta 1920-ban (tehát a polgárháború kellős
közepén!), hogy „láttam a jövőt, és működik”.54
A bolsevizmus iránti szimpátiát nem kis részben
növelte Szovjet-Oroszországnak a versailles-i rendszerrel
szembeni ellenségessége, ráadásul a kapitalista, gyarmat-
tartó Nyugat polgári politikusai által diktált „imperialista
rablóbéke” narratívája egyáltalán nem állt távol a való-
ságtól. „Ha antantellenes, majdnem szeretem a kommuniz-
must” – olvashatjuk 1919 tavaszán az akkor még távol-
51 Idézi Georgio Pini: Mussolini. Ford.: Widmar Antonio. Athenaeum, Bp. 1940, 70. és 142.
52 V. I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka [1916]. Ford. nélk.
Kossuth, Bp. 1981.
53 Babits Mihály: Magyar költő ezerkilencszáztizenkilencben [1919]. Uő: Élet és irodalom.
Athenaeum, Bp. 1929, 53.
54 Idézi Schmidt Mária: A jövő végérvényesen megbukott. In: Kommunista világ született.
Szerk.: Schmidt Mária. XX. Század Int. Bp. 2008, 9.
208
Európai polgárháború, 1917–1923
ról sem baloldali–pacifista Thomas Mann naplójában.55
A német konzervatív forradalom alapító-teoretikusa,
Arthur Moeller van den Bruck viszont egyenesen azt ja-
vasolta, hogy a megalázott Németország és a forradalmi
Oroszország mint „fiatal népek”, lépjenek szövetségre
a fennálló rendet diktáló, elaggott antantnemzetek ellen.56
Az új nemzetközi rendszer megalapításából kihagyott két
ország, azaz az összeomlás szélén álló Németország (failed
state) és a polgárháborúból kikerülő szovjet páriaállam
(rough state) végül 1922-ben Rapallóban szövetséget is
kötött egymással. Sőt: 1939-ben, az 1941-ig tartó Hitler–
Sztálin-szövetség (más néven Molotov–Ribbentrop-
paktum) keretében együtt pusztították el Lengyelországot,
amelynek területi épségéért a két „győztes”: Francia­
ország és Nagy-Britannia vállalt garanciát.
Amerikán a háború utáni években valóságos „vörös
ijedelem” (Red Scare) lett úrrá, harminc évvel megelőzve
a II. világháborút követő McCarthy-féle „boszorkány­
üldözést”. 1918–19-től kezdve a szovjet kémektől való
félelem váltotta fel a korábbi, mindenütt német ügynökö-
ket sejtő paranoiát. A nyugati antantállamoknak persze
jó oka volt tartani az 1919–20-ban területi terjeszkedésbe
is kezdő leninizmustól, amelyről ekkor még nem lehe-
tett tudni, hogy a cári birodalom nagyorosz restauráci-
ója lesz-e (ez majd a sztálinizmus programja lesz) vagy
pedig a világforradalom ágense, amint Trockij óhajtotta.
Lloyd George egyenesen kijelentette, hogy „a legna-
gyobb fenyegetés többé nem Németország, hanem a bolseviz-
mus, amely Oroszország meghódítása után meghódítaná
Európát.”57 Hozzá hasonlóan vélekedett a polgári radi-
55 Mann, i. m. 76.
56 Arthur Moeller van den Bruck: Recht den jungen Völker. R. Piper&Co. Verl. München, 1919.
57 Idézi Robert Gewart–John Horne: A bolsevizmus, mint fantazma: félelem a forrada-
lomtól és ellenforradalmi erőszak, 1917–1923. In: Háború béke idején, i. m. 60.
 209
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
kális Clemenceau és a demokrata párti amerikai elnök
is. Az eredendően antikommunista Churchill a brit tár-
sadalom nyugalmát, Európa háború utáni megbékélé-
sét és a gyarmati területeken gyakorolt brit felügyelet
zavartalanságát egyaránt féltette a bolsevizmustól –
1918 novemberében így írt: „A bolsevikok vérengző fe-
nevadakként tombolnak és táncolnak a városok romjai és
áldozataik tetemei között.”58 Európa akkor rémült csak
meg igazán, amikor a szovjetek 1920 tavaszán Varsó alá
értek. Mihail Tuhacsevszkij, a nyugat felé rohamozó forra-
dalmi Vörös Hadsereg hadsereg­parancsnoka, népbiztos­
helyettes tudta, mit beszél, amikor kijelentette: „Nyuga-
ton dől el a világforradalom sorsa! Lengyelország holttestén
át vezet az út a világégéshez! Előre Minszkbe, Vilniusba,
Varsóba!”59
Az antant geopolitikai és ideológiai megfontolásból
intervenciót hajtott végre Szovjet-Oroszországban 1918 és
1922 között. A hatalmas ország perifériáján partraszálló,
kikötőket elfoglaló, közlekedési vonalakat biztosító brit,
francia, olasz, görög és japán csapatok mellett ameri-
kaiak is részt vettek az expedícióban, méghozzá nem
kevesebb, mint tízezer fővel (Arhangelszk, Murmanszk
és Vlagyivosztok környékén). Az antant törekvése, hogy
Szovjet-Oroszországot cordon sanitaire-rel vegye körbe,
és megakadályozza a „vörös vírus” közép-európai, majd
nyugati elterjedését, sokak számára annak látszott, ami
részben volt is: geopolitikai küzdelmen túl ideológiai
háborúnak. Sorel például így fohászkodott a hazáját is
tömörítő szovjetellenes intervenciós erők vereségéért:
„Átok a plutokrata demokráciákra, amelyek kiéheztetik
58 
Idézi Paul Johnson: A modern kor. A 20. század igazi arca. Ford.: Berényi Gábor.
XX. Század Int. Bp. 2016, 85.
59 
Idézi Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció diadala. Ford.: Pálfalvi Lajos.
Attraktor, Gödöllő, 2007, 69.
210
Európai polgárháború, 1917–1923
Oroszországot. Bárcsak láthatnám, hogyan alázzák meg
a gőgös polgári demokráciákat!”60
De az öreg kontinens számára az Újvilág is forra-
dalommal ért fel. Az I. világháborúba való belépéssel
„Amerika nagykorú lett” (André Siegfried), és egyre
többen kezdtek – az USA katonai, gazdasági ereje és
technológiai fejlettsége miatt – „amerikai évszázadról”
beszélni. Amerika, akárcsak Szovjet-Oroszország, ugyanis
eszme is volt! Az „amerikanizmus” a szabadság korlátlan-
ságát, az individualizmust, a modern gépesítést, valamint
a kimeríthetetlen nyersanyag- és pénzbőséget jelentette
a kivérzett, fáradt és elszegényedett európaiak számára.
Nem mindenki csodálta azonban kritikátlanul az ame-
rikai „nyomulást” – Sorel 1918-ban kijelentette, hogy
„minden eddigi hanyatlás leggyűlöletesebb periódusába
léptünk: az amerikai típusú tiszta plutokrácia korába.”61
Mások, mint például a későbbiek során Hamvas Béla és
Szerb Antal, a klasszikus európai műveltséget és a huma­
nizmust féltették az amerikai kapitalizmustól és a ten-
gerentúli gépesítéstől. A korban a technológiai haladást
övező szkepszis egyszersmind Amerika-kritika is volt.
A keleti (szovjet, kommunista) és a nyugati (amerikai,
kapitalista) társadalommodell merőben más volt, mint
az európai: a rétegekre tagolódás helyett a maga módján
mindkettő osztálynélküli társadalmat ígért. A bolsevizmus
és az amerikai expanzió egyaránt egy Európa nélküli
vagy inkább Európa-ellenes közös forradalom képét idézte
fel a kortársak számára, amely érzést csak fokozott
a gyarmatokon és mandátumterületeken fel-fellángoló
dekolonizációs küzdelmek és nemzeti felkelések sorozata
(Gandhi mozgalma az indiai szubkontinensen, nemzeti
60 Georges Sorel: Lenin mellett [1919 – Függelék a Gondolatok az erőszakról 4. kiadásához].
In: Uő. i. m. 287.
61 Idézi Szénási, i. m. 72.
 211
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
ébredés Közép-Ázsiában, pánarab törekvések, kínai
nacio­nalizmus).62 A wilsoni elvek legtöbbet hivatkozott
pontja, vagyis a „nemzeti önrendelkezés jogának” széles­
körű elismerése és a lenini antiimperialista program63
egyaránt az európai birodalmak végét ígérte, legyen szó
a közép-európai nemzetek függetlenedéséről, az Egyesült
Királysághoz tartozó domíniumok, mandátumok és gyar-
matok elszakadásáról vagy a cári és oszmán birodalmak
felbomlásáról. (Wilson egyedül az amerikai megszállás/
protektorátus alatt álló területek [Dominikai Köztára-
ság, Fülöp-szigetek, Haiti, Kuba, Nicaragua, Puerto Rico]
számára nem hirdette ki azokat az elveket, amelyeket
egyébként univerzálisnak szánt.) Wilson elnök önrendel-
kezési elve befolyásolta Ho Chi Minh-t és Blaise Diagne-t,
akik a francia gyarmatrendszerből kívántak szabadulni.
Mindössze tíz évvel a 14 pont meghirdetése előtt a bolse-
vik puccs után alakult meg a nemzetközi antikolonializ-
mus szervezete (Ligue contre l’impérialisme et l’oppression
coloniale). Az a forradalom, amely 1917-től kezdve majd’
minden kontinensen végigsöpört, bármilyen színezetű
is volt, mind az európai hegemónia elleni ugyanazon
forradalom részének tekinthető.
62 Például lásd Dékány István: Az amerikanizmustól a bolsevizmusig. Társadalomtudo-
mány, 1929, 5–6.
63 V. I. Lenin: A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek első vázlata [1920]. In: V. I.
Lenin válogatott művei. Magyar Helikon, Bp. 1967, III. kötet.
212
Európai polgárháború, 1917–1923
Diktátorok kora
1918 után egész Európa megmentőjét kereste: ki a kom-
munizmusban, ki a wilsoni elvekben, ki a tábornokok-
ban vélte megtalálni. Az ősi trónok ledőlése, a háborús
körülmények között az állami irányítás előtérbe kerülése,
a forradalmi megoldások iránti szimpátia növekedése,
valamint a militarizmus és a katonai logika civil életbe
szivárgása közösen okozta, hogy „a királyok földönfu-
tókká váltak, s ismeretlen férfiak császároknál hatalma-
sabbakká” (Babits Mihály). A dinasztiák korára jellemző
államvezetési metódus, diplomáciai stílus és kormányzás-
tudás örökre elveszett, Wells érzékletes megfogalmazása
szerint 1918 után „olyanok jutottak hatalomra, akiket
1914 előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna”.64
A 19. század nagy ígéretei, azaz a liberalizmus és
a demokrácia a 20. század első felében nem csengtek már
olyan jól – a diktatúra módszertanáról könyvet író Carl
Schmitt meg is fogalmazta, hogy „a diktatúra kivételes
állapot, kivétel a demokrácia és a liberalizmus alól”.65
A háborúból születő új világ kormányzási filozófiát
keresett magának, részben magyarázatként a háborúra,
részben pedig sorvezetőként az elkövetkezendőkre. A pol-
gári korszak értékei, mint az egyéni szabadságjogok és
az állam semlegessége átadta helyét a kollektívum jogai-
nak és az etatizmusnak.
Az első modern diktatúrát Lenin hozta létre – a század
későbbi diktátorai csak azt csinálták, amit tőle ellestek.
„A diktatúra közvetlenül az erőszakra támaszkodó hatalom,
amelyet semmiféle törvény nem köt” – írta 1918-ban a nyugati
64 H. G. Wells: A nagy katasztrófa, 1914–1920 [1922]. Ford.: Tonelli Sándor. Franklin,
Bp. 1922, 94.
65 Carl Schmitt: Die Diktatur (2. Aufl.) Duncker&Humblot, München–Leipzig, 1928, VI–VII.
 213
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
szociáldemokratákkal vitatkozva.66 A párt és az állam
egymásnak való megfeleltetése azt jelentette, hogy az
államot a pártközpontból – és nem egy trónteremből vagy
a törvényhozás ülésterméből, az annak felelős kabinet
épületéből – irányítják, amely ily módon szó szerint is
egyetlen társadalmi részérdek akadálytalan (osztály)-
uralma alá kerül. Trockij a szovjet kommunizmust ki-
fejezetten egyetlen osztály által gyakorolt diktatúrának
nevezte, és úgy fogalmazott a terrort védelmébe vevő
röpiratában, hogy „a diktatúra elengedhetetlen, mivel a bur-
zsoázia létéről van szó – csak az erő dönthet.”67 A diktatúrában
„pártosítják” az államot és államosítják a pártot. „Egyetlen
párt diktatúráját akarjuk! Számunkra ez az alap, s nem
mondhatunk le róla!” – tette világossá Lenin is a bolsevik
hatalomátvétel után.68 A kommunista államtanról szóló
alapművében a végcélt az állam mint olyan „elhalásában”
jelölte meg, de hozzátette, hogy „a burzsoá államot a pro-
letárdiktatúra csak erőszakos forradalom útján” szüntet-
heti meg.69
Ha a régi világot nem, a rendet még vissza lehetett
állítani. A proletárdiktatúra bukása után Magyarországon
naponta hívtak fel a lapok a rendteremtésre, és fejezték
ki a stabilitás iránti vágyat. Még a körúti bulvárlapok is
erős embert követeltek. Az Estben például napról-napra
ilyesmit lehetett olvasni 1919 őszén: „Most dolgozni kell,
munka kell, rend, megbékélés és egy tucat férfi, aki ezt
elősegíti” vagy „Idegeink már megelégelték az izgalmakat, a
szélsőségek vad romantikájából elég volt, vezessenek minket
vissza az egyszerű, alkotó életbe, a gépekhez, a szerszámok-
hoz, az ekéhez és az iskola padjához”, és: „Egyik szélsőség sem
66 V. I. Lenin: A proletárforradalom és a renegát Kautsky [1918]. Ford. nélk. In: V. I. Lenin
válogatott művei. i. m. II. kötet, 394.
67 Lev Trockij: A terror védelmében [1920]. Ford. nélk. Kiadó és hely nélk. 1920, 55.
68 Idézi Heller–Nyekrics, i. m. 49.
69 V. I. Lenin: Állam és forradalom [1917]. Ford. nélk. Kossuth, Bp. 1973, 31.
214
Európai polgárháború, 1917–1923
teremthet nyugalmat, mert minden szélsőség forradalmat
jelent. A forradalmak pedig csak rombolni tudnak. Az ország
már nyugalomra vágyik.”70 A vesztesek közé sorolt orszá-
gokra – mint amilyen Magyarország is volt – vált jellem-
zővé, hogy az egyetlen egységes, stabil és fegyelmezett
erőben, azaz a hadseregben és annak vezetőjében keres­
ték a megoldást. Németország elhúzódó belpolitikai
válságát a szélsőjobboldali szervezkedések jó része mögött
ott álló Erich von Ludendorff tábornagy akarta megoldani,
a szekuláris Törökország köztársasági elnöke Musztafa Ke-
mal tábornok, a gallipoli csata győztese lett, az 1920-ban
kormányzóvá választott Horthy Miklós a Monarchia utolsó
flottaparancsnoka volt (altengernagyi rendfokozatban).
De Lengyelország elnöke is tábornok, mégpedig a „visz-
tulai csoda” végrehajtója, Józef Piłsudski lett, a többször
sebesült, a frontra önként jelentkező Mussolini a háború
alatt a bersaglieriknél szolgált.
Noha a háborút a győztesek oldalán befejező
Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, az Egyesült
Államok, valamint az antantszövetséges Szerb–Horvát–
Szlovén Királyság, Csehszlovákia és Románia nem élt
át a vesztesekéhez mérhető társadalmi felfordulást,
azért a párizsi rendezésben való tevőleges részvétel sem
garantálta a belpolitikai nyugalmat. Az elvileg győztes
Olaszországban, amelynek az antant ígéretet tett területi
ambíciói kielégítésére, szintén kettészakadt a társadalom.
A Mussolini vezette fasiszták a „gyávák békéjét” megkötő
liberálisokkal és a fenyegető kommunista forradalom-
mal (Biennio Rosso, 1919–20) együtt vették fel a harcot,
a háborús hős D’Annunzio pedig elfoglalta Fiumét. Végül
a fasiszták államcsíny végrehajtásával teremtettek új hely-
zetet. Az 1922. októberi Marcia su Roma, majd a diktatúra
70 
A z Est, 1919. október 7. 1. és uo. 1919. november 27. 1.
 215
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
bevezetése a rákövetkező fél évtizedben Európa-szerte
követőkre talált. Míg 1917-ben és 1919-ben egy-egy dikta-
tórikus állam létezett csak (Szovjet-Oroszország és a 133
napig tartó magyarországi Tanácsköztársaság), ill. néhány
sikertelenül maradó kísérlet történt proletárdiktatúra
bevezetésére, addig 1922-től 1939-ig egyre-másra vették át
a kormányrudat a koronás főktől és/vagy polgári politiku-
soktól a tányérsapkás alakok. Az 1920-as években kilenc
államban vezettek be diktatúrát (1923-ban három helyen
is: Bulgáriában, Spanyolországban és Törökországban,
aztán 1926-ban még ugyanennyi országban: Lengyelor-
szágban, Litvániában, valamint Portugáliában); majd
a ’30-as évek végéig még nyolc alkalommal. 1938-ra már
csak tíz demokrácia maradt Európában.71
Ahány diktátor, annyi diktatúra: a Mussolini-féle
vezérelvű (duce) tekintélyuralom mellett létezett tech-
nokratikus autokrácia (Salazar Estado Novo-ja Portugáli-
ában), modernizációs reformdiktatúra (Musztafa Kemal
Atatürké Törökországában), katolikus hivatásrendi kí-
sérlet (Engelbert Dolfuß „ausztrofasizmusa”), katona ál-
tal vezetett, de nem katonai diktatúra (Primo de Rivera
Spanyolországban és Piłsudski Lengyelországban);
királyokból éppen úgy lettek diktátorok (1929-ben
Bulgáriában és Jugoszláviában), mint diktátorokból ki-
rályok (mint 1928-ban I. Zog Albániában); a három balti
állam pedig rendeleti kormányzást vezetett be. A felso-
rolt változatok mindegyikétől eltérő totalitárius rendszer
működött Hitler Németországában és a Lenin, majd
Sztálin vezette Szovjetunióban.
A háborút követő diktatúrák mindegyike az állam
újjászervezésében és megerősítésében hitt. Ennek a tö-
rekvésnek kétségkívül legeredetibb megfogalmazója
71 Ferguson, i. m. 228.
216
Európai polgárháború, 1917–1923
Mussolini volt. Hatalomátvételének szükségességét ezek-
kel a szavakkal magyarázta: „A fasizmus teljes cselekvési
szabadságot követel, és ha az állam tehetetlennek bizonyul,
a fasizmus a helyébe lép.”72 A képviselőházban tartott híres,
1928-as beszédében pedig azt mondta, hogy kormányzati
filozófiája röviden a következő: „Minden az államban,
semmi az államon kívül, semmi az állam ellen.”73
Az 1920-as évek tehát minden túlzás nélkül a „dik-
tátorok kora” (Jacques Bainville) volt, az emberek a világ-
háborús megpróbáltatások, a nélkülözés, a felfordulás és
a működésképtelen liberális demokrácia helyett haté-
konyságot, erélyes kormányzást, egyszóval: stabilitást
vártak a Spengler által „cézárizmusnak” nevezett újfajta
kormányzástól.74 Éppen ezért a ’20-as évek elejétől a ’30-as
évek közepéig a diktatúra modern, korszerű megoldásnak
számított a kortársak szemében.
Magyarországon a királyság visszaállítása, a külö-
nítményesek leszerelése, az önkényeskedések hatósági
megakadályozása és a stabil államfői hatalom („ki-
rály nélküli királyság”) megszilárdítása vezetett oda,
hogy meg sem kíséreltek diktatúrát létrehozni, és al-
kotmányjogi értelemben az ország az 1944. március
19-ei német megszállásig – szűkített – parlamentáris
demokráciaként működött. A régi, stabilitást garantáló in-
tézmények és a tekintély ezekhez képest kissé más formában
való visszatérése Magyarországon szükségtelenné tette
a modern diktatúra létrehozását. „Ha a hadsereg Buda-
pestre bevonul, katonai diktatúra nem lesz” – szólt Horthy
1919. novemberi nyilatkozata, majd hozzátette, hogy „ut-
cai puccsokat” nem fog eltűrni, amit kétségtelenül be is
72 Idézi Jacques Bainville: Diktátorok [1935]. Ford.: Havas József. Dante, Bp. 1936, 211.
73 Idézi Ernst Nolte: A fasizmus korszaka. Ford.: Tallai Gábor. Kairosz–XX. Század Int.
Bp. 2003, 344.
74 Vö.: Oswald Spengler: A Nyugat alkonya [1918–22]. Ford.: Simon Ferenc. Európa, Bp.
1995, II. kötet, 621–628.
 217
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS
tartott.75 Amint pedig gróf Bethlen István, a róla elnevezett
évtizedes korszak (1921–1931) későbbi miniszterelnöke
ugyanekkor mondta: „az ellenforradalom a forradalom
ikertestvére az erőszakban”, elődje, Huszár Károly pedig
azt, hogy „nem akarok ellen-Szamuelyket látni”. Bethlen
legfontosabb feladatának a nyugalom helyreállítását és
a belpolitikai konszolidációt nevezte.76
Az európai világrend vége
Henry Kissinger, aki első könyvét a bécsi kongresszus-
ról írta (A World Restorted: Metternich, Castlereagh and
the Problems of Peace. 1957), úgy értékelte a párizsi dön-
téssorozatot, hogy „az európai nemzetek meggyőzték ma-
gukat, hogy a kompromisszum nem hozhat igazi békét,
az ellenséget teljesen el kell pusztítani”, ám „végül egyet-
len ország sem érte el a célját: Németországot nem békítet-
ték meg, Franciaország biztonságát nem garantálták, és az
Amerikai Egyesült Államok visszahúzódott a rendezéstől”.77
Az I. világháborút lezáró mohó békének ez a kényelmetlen
konstrukciója a mai napig meghatározza sorsunkat.
„Ez a háború: Európa öngyilkossága” – írta 1917-ben
Gorkij.78 Az I. világháborúban Európa ereje elapadt,
a világ dolgát, de többé a saját kontinenséét sem tudta
a korábbiakhoz hasonló magabiztossággal igazgatni.79
Carl Schmitt plasztikus megfogalmazása szerint „Európa
75 Közli Budapesti Hírlap, 1919. november 6. 3. és uo. 1919. november 20. 3.
76 Bethlen István: A Nemzeti Egyesülés Pártja alakulásának szükségességéről [1919].
In: Bethlen István gróf beszédei és írásai. Genius, Bp. 1933, I. kötet, 153.
77 Kissinger, i. m. 214. és 225.
78 Maxim Gorkij: Időszerűtlen gondolatok [1917]. In: Apokalipszis – 1917, Írások az orosz
forradalomról. Szerk.: Szőke Katalin. Ford.: Rajka Ágnes és ts. Európa, Bp. 1997, 171.
79 Alain de Benoist: Hogyan vesztette el a háborút Európa? Ford.: Varga Emese. In: Európai
testvérháború 1914–1918. Szerk.: Markó György–Schmidt Mária. Közép- és Kelet-európai
Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2014, 98.
218
Európai polgárháború, 1917–1923
trónfosztásához a legnagyobb lépést Versailles-ban tették
meg”.80 A párizsi rendezés úgy tette le az új világot
Nagy-Britannia és Franciaország gyenge kezeibe, hogy
a kontinens éppen egy drámai történelmi változás kellős
közepén járt, amely 1945-ben fejeződött be. Véget érő-
ben volt ugyanis az a Római Birodalom óta uralkodó
állapot, amely szerint a Föld gravitációs pontja Euró-
pa. 1918 után lezárulni látszott az a két és fél évezredes
korszak, amelyben a világ katonai, gazdasági és kulturális
irányítója Európa volt (benne az éppen hegemón
államok valamelyikével). A válságkorszak végén az új – bár
nem sokáig fennmaradó – nemzetközi struktúra alapvona-
lai is kialakultak, amelyeket a tengereken és a Távol-Keleten
az 1922-es washingtoni konferencia, a Közel-Keleten pedig
az 1923-as lausanne-i béke körvonalazott.
A visszafordíthatatlan változás tulajdonképpen
1917-ben kezdődött, amikor nyáron világháborúvá
szélesítve az európai államok konfliktusát, az ameri-
kai csapatok európai földre léptek (az Egyesült Államok
történetében először, de nem utoljára!), ősszel pedig
megszületett Szovjet-Oroszország kommunista ígérete.
A háború végén Max Weber mintha előre érezte volna,
mi következik, igaz, azt nem tudhatta, hogy majd csak
egy újabb világháború után: „Amerika világuralma éppoly
elkerülhetetlenné vált, mint Rómáé a pun háborúk után.
Remélem, a folytatás nem az lesz, hogy megosztozik rajta
Oroszországgal.”81 A nyugati (döntően óceáni) és keleti
(eurázsiai, szárazföldi) periféria ezzel satuba fogta a kon-
tinentális centrumot, és a világ addigi európai (földrajzi,
nyelvi, tudományos, művelődési) értelmezésének véget
80 Idézi G. L. Ulmen: Introduction. In: Carl Schmitt: The Nomos of the Earth [1950].
Ford.: G. L. Ulmen. Telos, New York, 2006, 13.
81 Idézi François Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista diktatúrájáról.
Ford.: Mihancsik Zsófia. Európa, Bp. 2000, 213.
 219
 NEMZETI ÖNRENDELKEZÉS

vetettek a maguk imperiális univerzalizmusaival: a wilso- Rétvári Bence

nizmussal és a leninizmussal. E két egyetemes misszió
aztán a hidegháborúban mérte össze erejét. ZÁRSZÓ

Az I. világháborús megemlékezések egyik zárása volt,

amikor európai és amerikai állam- és kormányfők össze-
gyűltek, és fejet hajtottak azon hősi halottak előtt, akik az
életüket adták hazájukért a háborúban. Sajnos nagyon
hosszú azok listája, akikre emlékeznünk kell!
A legnagyobb szenvedés, a legnagyobb csapás
minden családnak az, amikor elveszít egy családtagot.
Lehet, hogy sokan beszélnek, akár történészek közül is,
győztes és vesztes nemzetekről. Úgy gondolom azonban,
hogy egy olyan édesanya, aki elveszíti a gyermekét, egy
olyan feleség, aki elveszíti a férjét, egy olyan gyermek,
aki sohasem ismeri meg felnőtt vagy akár csak serdü-
lő fejjel az édesapját, bármelyik nemzethez is tarto-
zott, 1918-ban nem érezhette úgy, a háborúnak bárki is
győztese lenne. Sok-sok százezer magyar és sok-sok millió
olyan európai család volt, amely vesztesévé vált a világ­
háborúnak.
Mindenki, aki a magyar hazáért halt meg – és
nyilván ezt minden más országban minden más hazafi
is így gondolja –, az hős. Háborús hős, aki tett a hazáért.
Mi, magyarok nem lennénk a honfoglalás után 1100
évvel itt, Európa közepén, hogyha nem lettek volna
mindig olyan hősök, akik néha a harci bátorságukkal,
néha más, intellektuális képességek csatasorba állításával
hősként tudták védeni ezt a nemzetet. Északról, délről,
keletről és nyugatról, minden irányból jöttek olyanok,
akik szerették volna kiradírozni vagy saját rabigájukba
hajtani nemzetünket. Velük szemben mindig voltak olyan

220  221