Cornelius Nepos, Híres Férfiak 2 PDF

Cornelius Nepos
Híres férfiak
Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Havas László
(A digitalizálás az Európa könyvkiadó 1984-es, azonos című

kiadványa alapján készült.) ISBN 963 07 3608 X
2009
Cornelius Nepos könyve az idegen népek kiváló hadvezéreiről
Előszó
Nem kételkedem benne, Atticusom, hogy sokan akadnak majd, akik

lebecsülik és nem tartják méltónak ezt a műfajt a legkiemelkedőbb férfiakhoz,
mert előadásomban arról olvasnak, ki oktatta zenére Epaminondast, sőt,
Epaminondas kiváló tulajdonságai közt azt is megemlítem, hogy remekül
táncolt és mesterien játszott fuvolán. De ezek többnyire olyan emberek
lesznek, akik mit sem értenek a görög irodalomhoz, 1 s helytelennek tartják
mindazt, ami elüt saját erkölcsi felfogásuktól. Ha ezek megértenék, hogy nem
mindenki számára ugyanaz tiszteletre méltó vagy visszataszító, és hogy
mindent az ősök szokásaihoz kell mérni, nem csodálkoznának rajta, hogy a
görögök kiváló tulajdonságainak leírásakor az ő hagyományaikhoz igazodunk.
Nem vált ugyanis szégyenére Cimonnak, az egyik legtekintélyesebb athéni
államférfinak, hogy egy apától való húgát vette feleségül, hiszen polgártársai
maguk is éltek ezzel a lehetőséggel.
Márpedig a mi erkölcseink szerint ez gyalázat. Creta szigetén érdemnek tekintik,
ha az ifjaknak minél több fiúszeretőjük van. Nem akad olyan lacedaemoni
özvegyasszony, akármilyen előkelő is, hogy meghatározott pénzösszeg fejében el
ne látogatna egy nőcsábászhoz. Szinte egész Görögországban nagy becsben áll az,
akit olympiai győztesnek hirdetnek ki, s ezek közt a népek közt még az sem vált
senkinek gyalázatára, ha színpadon, a közönség szeme láttára ugrabugrált; nálunk
az ilyesmi rossz hírét kelti az embernek, meg aztán lealacsonyító és a tisztességtől
távol álló dolognak számít. Sok minden viszont, ami a mi erkölcseink szerint szép
az ő felfogásukban rút. Mert melyik római szégyellné lakomára vinni feleségét,
vagy melyik háziasszony ne tartózkodhatna a ház elülső szobáiban, s ne
foroghatna nyilvánosan az emberek között? Görög földön ez egészen másképp
járja: a nő csak hozzátartozói körében vehet részt lakomán, csak a ház belsejében -
ezt gynaeconitis-nek hívják - tartózkodhat, ahová a közvetlen rokonokon kívül
senki emberfia nem léphet be. De munkám terjedelme meggátol benne, hogy erről
itt többet szóljak, és sietek is elmondani mindazt, amihez hozzáfogtam. Ezért
tárgyamra térek, s könyvemben előadom a kiemelkedő hadvezérek életét.
1 a hely jelentőségét mutatja, hogy néha még Cicero is leplezni akarta görögös
műveltségét.
CorneliusNepos:Híresférfiak Oldal: 40
I. Miltiades
1. AZ ATHÉNI MILTIADES, CIMON FIA mindenki közül kitűnt ősi származásával,

elődei hírnevével és a maga szerénységével. Midőn abba a korba jutott, amikor már
nemcsak szépreményű ifjúnak számított, hanem abban is biztosak lehettek
polgártársai, hogy férfiúnak is olyan lesz, amilyennek megismerték s amilyennek
tartották, az történt, hogy az athéniak telepeseket kívántak a Chersonesusra küldeni.
Minthogy szép számmal voltak jelentkezők, s a vállalkozásban sokan részt akartak
venni, kiszemeltek közülük néhányat, akiket elküldtek Delphibe, hogy tanácsot
kérjenek, s megtudakolják Apollótól, ki is legyen a vezérük. Akkoriban ugyanis a
thrákok tartották hatalmukban azt a vidéket, s fegyverrel kellett megküzdeni velük.
A tanácsot kérőknek a Pythia név szerint megparancsolta hogy Miltiadest 2 tegyék
meg fővezérnek: ha így cselekszenek, vállalkozásuk szerencsésen üt majd ki. A
jóshely e válasza alapján Miltiades válogatott legénységgel elhajózott a
Chersonesus irányába. Amikor Lemnushoz ért, a sziget lakosságát az athéniak
hatalma alá akarta hajtani, s azt követelte, hogy a lemnusiak önszántukból adják
meg magukat.
Azok azonban kinevették, s így feleltek: akkor teljesítik csak kérését, ha
Miltiades úgy kel útra hazájából hajóival, hogy az északi széllel érkezik meg
Lemnusba. Ez a sarki területek irányából támadó szél ugyanis szembefúj
azoknak, akik Athén felől közelednek. Miltiadesnak nem lévén halasztani való
ideje, egyenesen folytatta útját oda, ahová elindult, és el is jutott a
Chersonesusra.
2 Nepos az 1. és 2. fejezetben összetéveszti Miltiadészt hasonló nevű

nagybátyjával.
2. Itt rövid idő alatt szétszórta a barbárok csapatait, s miután hatalmába kerítette
az egész vidéket, amelyre vágyott, erődítményeket állított fel az alkalmas
pontokon. A magával hozott tömeget pedig letelepítette a földeken, és sűrű
portyázással gyarapította gazdagságukat. Mindebben nem kisebb előrelátás, mint
szerencse kísérte. Miután pedig katonái vitézségével legyőzte az ellenséges
seregeket, és az állami ügyeket teljesen jogszerűen elrendezte, úgy határozott,
hogy maga is azon a helyen marad. Mert társai közt királyi tisztelet övezte — bár
magát a címet nem vette fel -, s ezt nem annyira hatalmával, hanem inkább
igazságosságával érdemelte ki. De az athéniaknak sem kisebb mértékben volt
hasznára, noha eltávozott közülük. Így történt, hogy egyrészt azok akaratából
tartotta meg huzamosan főhatalmát, akik útjára bocsátották, másrészt azok
beleegyezésével, akikkel együtt elindult. Ilyen módon megszervezve az állami
életet a Chersonesuson, visszatér Lemnusba, és a régebbi egyezség alapján
követeli, hogy adják át neki a várost, hiszen azt mondták: kiszolgáltatják
magukat, mihelyt az északi szél szárnyán érkezik meg hozzájuk hazájából; az ő
otthona ugyanis immár a Chersonesuson van. A károk, akik akkoriban Lemnuson
éltek (bár a dolog nem úgy fordult, ahogy gondolták), nem adott szavuk miatt,
hanem az ellenség sikerétől megijedve, nem tanúsítottak ellenállást, és
elköltöztek a szigetről. Miltiades más szigeteket is az athéniak hatalma alá hajtott,
így azokat, melyeket Cyclasoknak hívnak.
3. Ekkortájt a perzsák királya, Darius, átjött hadseregével Asiából Európába, és

elhatározta, hogy hadat indít a szkíták ellen. Hidat veretett a Hister folyón, hogy
átvezesse rajta csapatait. Távollétében a híd őrzését azokra az előkelő személyekre
bízta, akiket Ioniából és Aeolisból hozott magával, s akik mindegyikének örökös
főhatalmat adott egy-egy itteni város felett. Úgy gondolta, hogy leginkább akkor
tarthatja hatalmában Asia görög ajkú lakosait, ha a városok felügyeletét azokra a
barátaira ruházza, akiknek - ha egyszer ő kudarcot vallott - semmi reményük sem
lehet rá, hogy épségben maradjanak. Ezek közé tartozott Miltiades is, akinek
gondjaira bízta az őrséget. Amikor aztán már sűrűn keringtek azok a hírek, hogy
Dariusnak rosszul áll a dolga és szorongatják a szkíták, ez a Miltiades bujtogatni
kezdte a hídfelvigyázókat, hogy - ha már a szerencse így hozta - ne szalasszák el
az alkalmat Görögország felszabadítására. Ha ugyanis Darius azokkal a
seregekkel együtt, amelyekkel átkelt, elpusztul, nemcsak egész Európa menekül
meg, hanem azok a görögök is megszabadulnak a perzsa rémuralomtól, akik
Asiában élnek. Amit tervez, veszélytelenül és könnyűszerrel végrehajtható, mert
ha a hidat lerombolják, a királyt néhány napon belül vagy az ellenség fegyvere,
vagy az éhínség pusztítja el. Már-már többen ráálltak a tervre, amikor a miletusi
Histiaeus szembeszegült a dolgok megvalósításával: nem ugyanaz szolgálja -
úgymond - a tömeg érdekeit és azokét, akik a főhatalmat a kezükben tartják, mert
uralmuk Darius királyságán nyugszik, s ha az odavész, ők is elnyerik
büntetésüket, hiszen a polgárok megfosztják őket hatalmuktól. Egyszóval a maga
részéről egyenesen visszaborzad társai elképzelésétől, és úgy véli: mindennél
hasznosabb számukra, ha megszilárdítják a perzsák uralmát. A legtöbben hajlottak
erre a véleményre; Miltiades ekkor, nem kételkedve benne, hogy tervei -
melyeknek sok tanúja volt - eljutnak a király fülébe, elhagyta a Chersonesust, és
visszaköltözött Athénba. Bár elgondolása nem érvényesült, mégis nagyon
dicséretreméltó volt, hiszen mások szabadságát viselte a szívén és nem saját
hatalmát.
4. Darius pedig visszatért Európából Asiába, s minthogy barátai arra ösztökélték,

hogy hajtsa uralma alá Görögországot, ötszáz hajóból álló flottát szerelt fel,
melynek élére Datist és Artaphernest állította, s még kétszázezer gyalogost és
tízezer lovast is adott melléjük. Készülődés közben azt hajtogatta, hogy azért
ellensége az athéniaknak, mert az iónok az ő segítségükkel foglalták el Sardest, s
mészárolták le ott állomásozó őrcsapatait.3 A király által kiszemelt parancsnokok
a hajóhaddal Euboea partjaihoz vitorláztak, gyorsan bevették Eretriát, s a helyi
lakosságból az összes polgárt rabságba vetették és Asiába küldték a királyhoz.
Innen Attica irányában nyomultak, és csapataikat Marathon mezejére vezették. Ez
mintegy tízezer lépésnyi távolságra fekszik a várostól. Az athéniakat rémülettel
töltötte el az oly közeli, roppant háborús veszély, s mivel sehol másutt nem
kereshettek segítséget, csak a lacedaemoniaknál, Philippust afféle futárként, akit
hemerodromos-nak hívnak, Lacedaemonba küldték, hogy hírül adja: azonnali
segítségre van szükség. Otthon pedig a hadsereg élére tíz elöljárót választanak,
köztük Miltiadest. Nagy volt azonban soraikban a nézeteltérés, hogy a falak között
védjék-e meg magukat, vagy vágjanak elébe az ellenségnek, s csatában küzdjenek
meg vele. Egyedül Miltiades volt teljes erővel azon, hogy szálljanak nyomban
táborba, mert ha ezt teszik, egyrészt bátorságot öntenek a polgárokba, akik látják,
hogy tökéletesen megbíznak vitézségükben, másrészt elbizonytalanítják az
ellenséget, amikor észreveszi, hogy milyen kicsiny csapatokkal szállnak szembe
vele.
3 a kisázsiai görög városok felkelésekor (i.e. 500-494).
5. Ebben a nehéz időszakban az athéniaknak egyetlen állam sem nyújtott

segítséget a plataeaeiak kivételével. Ezek ezer katonát küldtek. Csatlakozásukkal
tízezerre rúgott immár a fegyveresek száma, s a csapat csodálatos harci vágytól
lángolt. Így történt, hogy Miltiades szava többet nyomott a latban társaiénál. Az ő
tekintélyére hallgatva tehát az athéniak kivezényelték a városból csapataikat, és
egy alkalmas helyen tábort ütöttek. Másnap aztán csatasorba állították seregüket a
hegy lábánál az ellenféllel szemben, s az egyik oldalról nem egészen nyílt terepen
- mert itt is, ott is ritkás facsoportok húzódtak - támadást indítottak, azzal a
meggondolással, hogy egyrészt elrejti őket a magas hegy, 4 másrészt pedig az erdő
vonulata feltartóztatja a lovasságot, s így az ellenség sokasága nem tudja
bekeríteni őket. Datis ugyan látta, hogy katonáinak nem megfelelő a hadszíntér,
de csapatai számában bízva mégis mindenáron meg akart ütközni, annál is inkább,
mert úgy találta hasznosnak, hogy addig mérkőzzön meg, amíg a lacedaemoni
segítség meg nem érkezik. Ezért csatasorba állította százezer gyalogosát és tízezer
lovasát, s elkezdte az ütközetet. Ennek során az athéniak vitézség dolgában
annyival különbnek bizonyultak, hogy szétzúzták a tízszeres létszámfölényben
lévő ellenséget, s úgy megrémítették őket, hogy a perzsák nem is táborukba,
hanem hajóikra rohantak vissza. A mai napig nem volt ennél híresebb csata, mert
még sohasem vert szét ilyen maroknyi csapat ekkora erőket.
4 a Pentelikonról van szó.
6. Nem látszik tárgyamtól idegennek, hogy előadjam: miféle jutalmat is kapott

ezért a győzelméért Miltiades, mert így könnyebben megérthetjük, hogy
valamennyi államnak ugyanaz a természete. Ahogy hajdan a római nép csak
ritka és szerény, de már csak ezért is nagy dicsőséget jelentő kitüntetéseket
adományozott - mára viszont a bőkezű osztogatás megkoptatta a
megtiszteltetések értékét -, ugyanez történt egykor az athéniaknál is. Annak a
Miltiadesnak ugyanis, aki megszabadította Athént és az egész görög földet, a
következőképp rótták le hálájukat: a Poecile nevű oszlopcsarnokban
felállították a marathoni csatát ábrázoló képet, és őt festették a tíz hadvezér
élére, amint éppen buzdítja katonáit és megindítja a támadást. Később, amikor
ugyanez a nép nagyobb hatalomra tett szert, és erkölcseit megrontotta az
államférfiak bőkezűsége,5 háromszáz szobrot állíttatott a phalerumi
Demetriusnak.
5 ez római szokás. Athénban az ilyesmi állami juttatás volt.
7. A csata után az athéniak hetven hajóból álló flottát bíztak Miltiadesra, hogy
támadja meg azokat a szigeteket, amelyek segítséget nyújtottak a barbároknak.
Hadjárata során több szigetet békés megadásra késztetett, némelyeket pedig
erőszakkal foglalt el. Parus szigetét, amely vakon bízott gazdagságában,
semmiképp sem tudta szép szóval megbékélésre bírni. Ezért partra szállította
csapatait, ostromművekkel körülzárta a várost, és elvágta mindenféle élelmiszer-
szállítmány útját, majd védő- és ostromtetőket emelve, a falak alá nyomult. Már
majdnem bevette a várost, amikor valamilyen okból az éjszaka óráiban messze a
szárazföldön kigyulladt egy liget, melyet a szigetről is látni lehetett. A lángot a
város lakói és az ostromlók is észrevették, s mindannyian azt hitték, hogy a királyi
flotta jeladása. Így esett, hogy a parusiak mégsem adták meg magukat, Miltiades
pedig, a királyi hajóhad megérkezésétől félve, fölperzselte a felállított
ostromműveket, s habár ugyanannyi hajóval tért vissza Athénba, mint amennyivel
útnak indult, polgártársai nagyon felháborodtak eljárásán. Bevádolták tehát
árulásért, mert bár módjában állt volna nem vette be Parust, s a királytól
megvesztegetve, dolgavégezetlen távozott el. Miltiades ekkor betegen feküdt a
város ostroma során szerzett sebeivel, s mivel saját maga nem mondhatta el
védőbeszédét, testvére, Stesagoras szólt az érdekében. A peres eljárás lefolytatása
után Miltiadest ugyan fölmentették a halálos ítélet alól, de pénzbírsággal sújtották,
amelynek összegét ötven talentumban állapították meg, minthogy a hajóhad
költségei ennyire rúgtak. Ezt a pénzt azonban akkor nem állt módjában
megfizetni, amiért börtönbe vetették,6 s ott érte halála napja.
6 az adatot Hérodotosz nem erősíti meg.
8. Bár a parusi ügy kapcsán emeltek ellene vádat, mégis más volt
elítéltetésének oka. Az athéniak ugyanis Pisistratusnak néhány évvel korábbi
zsarnoki uralma miatt reszkettek tőle, ha valamelyik polgártársuk kezébe túl
nagy hatalom került. Miltiades sokszor töltött be hadvezéri és polgári
tisztségeket, s ezért úgy látszott, hogy nem lehet már egyszerű magánember,
kiváltképp, mert szemmel láthatólag - már csak megszokásból is - uralomra
vágyott. Mert ahány évet a Chersonesuson töltött, azalatt mindvégig
megtartotta hatalmát, és tirannusnak nevezték, bár azt elismerték, hogy
igazságos. És ezt nem erőszakkal, hanem polgártársai akaratából érte el, és
méltóságát jóságával őrizte meg. De mindenkit zsarnoknak neveznek és
tartanak, aki egy olyan államban, mely előzőleg szabadságot élvezett, tartós
hatalomra tett szert. Miltiadesben viszont rendkívüli emberségesség és
csodálatos közvetlenség is lakozott, úgyhogy nem volt olyan alacsony sorú
ember, aki előtt ne állt volna tárva-nyitva kapuja. Nagy volt a tekintélye
minden államban, jól ismerték a nevét és roppant katonai hírnévnek örvendett.
Mindezt figyelembe véve, a nép inkább megbüntette őt ártatlanul, mintsem
hogy továbbra is rettegésben éljen miatta.
II. Themistocles
1. AZ ATHÉNI THEMISTOCLES, NEOCLES FIA fiatal korának sűrű

kicsapongásait nagyszerű erényeivel feledtette, olyannyira, hogy senkit sem
tartanak nála különbnek, s csak keveseket emlegetnek vele egy sorban. De az
elején kell kezdenünk az elbeszélést. Apja, Neocles, előkelő családból
származott, s acarnaniai polgárlányt vett feleségül. Tőle született Themistocles,
aki azonban nem sok örömet szerzett szüleinek, mert züllött életet élt, s nem
törődött vagyonával. Apja tehát kitagadta. Ez a megszégyenítés azonban nem
törte meg, sőt inkább megacélozta erejét. Amikor ugyanis ráébredt, hogy a rajta
esett foltot csak a legnagyobb igyekezettel moshatja le magáról, elhatározta,
hogy teljesen a közéletnek szenteli magát, és igen tevékenyen szolgálja mind
barátai, mind a maga jó hírét. Sokszor föllépett magánperekben, sűrűn eljárt a
népgyűlésre is: nélküle nem zajlott le nagyobb horderejű ügy; hamar átlátta,
mire van szükség, s azt világosan kifejtette beszédében. Legalább annyira ügyes
volt a dolgok végrehajtásában, mint kigondolásában, mert - ahogy Thucydides
mondja - a küszöbönálló eseményekről éppoly helyesen vélekedett, mint
amilyen rendkívüli bölcsességgel ítélte meg a későbbi fejleményeket. Így
történt, hogy hamarosan nevezetes ember lett.
2. Politikai pályafutásának első jelentősebb állomása a corcyrai háborúhoz

kapcsolódik. A nép ennek irányítására választotta meg hadvezérnek, ő
azonban nemcsak e háború idejére teremtette meg a város harckészségét,
hanem a későbbi időkre is. Az ércbányákból7 befolyó állami jövedelmeket a
hivatalnokok pénzosztása évről évre fölemésztette, ő azonban rábírta a népet,
hogy a bevételekből építsenek száz hajóból álló flottát. A gyorsan felállított
hajóhaddal előbb a corcyraiakat semmisítette meg, majd pedig üldözőbe vette
a kalózokat, és biztonságossá tette a tengert. Ez a hadjárat gazdagságot és a
tengeri csatákban való jártasságot szerzett az athéniaknak. Hogy ennek milyen
szerepe volt egész Görögország fennmaradásában, az a perzsa háború idején
derült ki. Xerxes ugyanis szárazon és vízen hadjáratot indított egész Európa
ellen, s olyan roppant sereggel tört rá, amilyent sem azelőtt, sem azóta nem
mondhatott senki a magáénak. Ezerkétszáz hadihajóból álló flottája volt,
melyet kétezer teherszállító vízi jármű követett, szárazföldi serege pedig
hétszázezer gyalogost és négyszázezer 8 lovast számlált. Amikor érkezésének
híre eljutott Görögországba, s azt kezdték rebesgetni, hogy a marathoni csata
miatt elsősorban az athéniakra akar lecsapni, küldöttséget menesztettek
Delphibe, hogy megtudják, mitévők is legyenek. A jóslatkérőknek a Pythia
azt válaszolta, hogy fabástyákkal erősítsék meg magukat. Senki sem értette,
mi a felelet értelme, de Themistocles igyekezett meggyőzni az embereket,
hogy azt tanácsolja Apollo: szálljanak hajóra vagyonukkal együtt, az isten
ugyanis erre utalt a fabástyával. Tetszett a terv, s a már előbb említett hajók
mellé ugyanannyi háromevezősoros bárkát készítenek, és mindenüket, amit
csak meg tudtak mozdítani, részint Salamisba, részint Troezenba szállítják. A
fellegvárat és az istenek tiszteletének ápolását papokra és néhány öregemberre
bízzák, egyébként pedig elhagyják a várost.
7 a laurioni (dél-attikai) ezüstbányákról van szó.

8 a különféle források adatai eltérnek egymástól.
3. A legtöbb város nem értett egyet Themistocles elképzelésével, s inkább a

szárazföldön akart harcba bocsátkozni. Ezért Leonidas, lacedaemoni király
vezetésével válogatott katonákat indítottak útnak, akik megszállták a thermopylaei
szorost, és hosszú időn keresztül feltartóztatták a barbárok előnyomulását. Az
ellenség rohamának azonban nem tudtak ellenállni, s valamennyien ott lelték
halálukat. A közös görög flotta pedig, amely háromszáz - köztük kétszáz athéni -
hajóból állt, először Artemisiumnál, Euboea és a szárazföld között csapott össze a
nagykirály tengerészeivel. Themistocles ugyanis a szorosokat kereste, nehogy
bekerítse az ellenség túlereje. Bár itt eldöntetlenül végződött a csata, a görögök
nem mertek azon a helyen maradni, mert az a veszély fenyegetett, hogy ha az
ellenséges hajók egy része megkerüli Euboeát, ők két tűz közé szorulnak. Így
történt, hogy elhajóztak Artemisiumból, s Athénnal átellenben, Salamisnál
sorakoztatták fel flottájukat.
4. Xerxes azonban, miután elfoglalta a thermopylaei szorost, azonnal a város alá

nyomult, s mivel senki sem állt ellen, legyilkoltatta a papokat, akiket a
fellegvárban talált, az épületeket pedig felgyújtatta. A felcsapó láng rémülettel
töltötte el a matrózokat, nem volt tovább maradásuk, s többen azt indítványozták,
hogy menjenek haza s a falak közt keressenek menedéket. Egyedül Themistocles
ellenezte a tervet, kijelentve, hogy ha összetartanak, méltók lehetnek
ellenfeleikhez, de váltig esküdözött, hogy ha szétszélednek, végük. Ezt
bizonygatta Eurybiadesnak, a lacedaemoniak királyának is, aki akkor a fővezér
volt. Nem tudta azonban annyira meggyőzni, amennyire szerette volna, s ezért az
éj folyamán leghűségesebb szolgáját küldte el a királyhoz, hogy saját szavaival
hozza tudomására: menekülőben az ellenség, s ha sikerül egérutat nyernie, a
királynak sok fáradságába kerül majd, amíg hosszú idő alatt befejezi a háborút.
Arra fog ugyanis kényszerülni, hogy külön-külön mérkőzzék meg ellenfeleivel,
pedig ha most nyomban megtámadná, gyorsan mind egy szálig legyőzhetné őket.
Themistocles azért folyamodott ehhez az eljáráshoz, mert így akarta
rákényszeríteni a görögöket, hogy noha nem így akarták, együtt szálljanak harcba.
Ahogy a király minderről értesült, másnap semmi cselvetésre nem gyanakodva,
megütközött, bár számára teljesen alkalmatlan, az ellenségnek viszont tökéletesen
megfelelő volt a terep. A tengerszorosban ugyanis a király óriási hajóhada szinte
mozdulni sem tudott. Xerxes tehát vereséget szenvedett, s nem annyira
Görögország fegyverei győzték le, mint inkább Themistocles fortélya.
5. Bár a nagykirály számára a csata balul ütött ki, még maradék csapatai is
olyan erősek voltak, hogy velük is meg tudta volna semmisíteni az ellenséget.
Egy ilyen lépéstől megint csak Themistocles tántorította el, aki, attól tartva,
hogy Xerxes kitart háborús tervei mellett, tudomására hozta, hogy annak a
hídnak a lerombolására készülnek, amelyet a Hellespontuson épített, és így
akarják elzárni Asiába való visszatérésének az útját. S ezt el is hitette vele.
Ezért a király úgy tért vissza Asiába, hogy nem egészen harminc nap alatt
tette meg azt az utat, amely korábban hat hónapot vett igénybe 9 Themistoclest
pedig nem legyőzőjének, hanem megmentőjének tartotta. Így egyetlen férfiú
bölcsessége óvta meg Görögország szabadságát és hódoltatta meg Asiát
Európának. Ez volt a görögök második diadala, mely összevethető a
marathoni győzelemmel. Salamisnál ugyanis néhány hajó diadalmaskodott
egy emberemlékezet óta nem látott hatalmas hajóhadon.
9 ezek az adatok Hérodotosz alapján túlzottaknak látszanak.
6. Nagy volt Themistocles ebben a háborúban, de béke idején sem volt alábbvaló.
Mivel az athéniak által használt phalerumi kikötő nem volt sem elég széles, sem
elég jó, tanácsára Piraeusban építettek ki egy három állomást magába foglaló
kikötőt, amelyet falakkal vettek körül. Ennek lenyűgöző szépsége egyenesen a
városéval vetekedett, haszna pedig még azénál is nagyobb volt. Ugyancsak ő
állította helyre Athén falait, súlyos veszélynek téve ki tulajdon életét. A
lacedaemoniaknak ugyanis a barbárok betörései jó ürügyet szolgáltattak, hogy a
Peloponnesuson kívüli városoknak megtiltsák falak építését, nehogy az ellenség
megerősített helyeket vehessen birtokába. Ezzel akarták megakadályozni az
athéniak munkálatait is. Lelkük mélyén azonban egészen más volt a szándékuk,
mint amit színleltek. A Marathonnál és Salamisnál aratott két győzelmükkel az
athéniak ugyanis olyan tekintélyre tettek szert az összes nép előtt, hogy a
lacedaemoniak belátták: velük kell majd megmérkőzniük az elsőségért. Ezért azt
akarták, hogy vetélytársaik minél gyengébbek legyenek. Miután pedig
meghallották, hogy az athéniak városfalakat emelnek, követeket indítottak a
városba, hogy ezt megtiltsák. Amíg a követek ott tartózkodtak, az athéniak abba is
hagyták a munkát, és megígérték, hogy ebben az ügyben elküldik hozzájuk
megbízottaikat. A követséget Themistocles vállalta el, s először egymagában
utazott el, meghagyva, hogy csak akkor indítsanak útra újabb küldötteket, ha már a
városfalak olyan magasan állnak, hogy képesek védelmet nyújtani. Közben
mindenki dolgozzék, rabszolga és szabad ember egyaránt, s ne kíméljenek meg
egyetlen helyet sem, legyen az szent hely, magán- vagy állami tulajdon, és a föld
alól is teremtsék elő az építkezéshez szükséges anyagokat. Így történt, hogy Athén
falait szentélyekből és sírokból emelték.
7. Amikor pedig Themistocles megérkezett Lacedaemonba, nem kívánt a

főhivatalnokok elé járulni, s azon fáradozott, hogy minél inkább húzza-halogassa
az időt. Ürügyként azt hozta fel, hogy társait várja. A lacedaemoniak azonban
nehezményezni kezdték, hogy a munkálatok a régi mederben folynak tovább, s
ő csak a bolondját járatja velük. Ekkor végre megérkezett a többi követ is.
Mihelyt tőlük megtudta, hogy az építkezésből már nincs sok hátra, a
lacedaemoniak ephorusai elé járult, akik ott a legfőbb hatalmat a kezükben
tartották. Igyekezett előttük hamisnak feltüntetni a híreket, és azt javasolta,
hogy küldjenek néhány megbízható, tekintélyes és előkelő származású férfit,
aki kipuhatolja a dolgot, ő maga pedig ezalatt túszként hátramarad. Hitelt is
adtak a szavának, és három olyan megbízottat küldtek Athénba, aki már
korábban igen magas tisztségeket töltött be. Velük együtt - Themistocles
felszólítására - elutaztak társai is, akiknek meghagyta, hogy ne eresszék haza
a lacedaemoni követeket addig, amíg ő maga is vissza nem tér. Amikor aztán
úgy gondolta, hogy a küldöttség már megérkezett Athénba, a legfőbb
lacedaemoni tisztségviselő és a tanács10 elé járulva, szókimondó nyíltsággal
megvallotta, hogy az athéniak az ő tanácsára és az összes népnek kijáró jog
értelmében övezik falakkal államuk és őseik isteneit, valamint a házaikat
oltalmazó szellemeket, hogy könnyebben megvédhessék őket az ellenségtől.
Nem is származik ebből Görögországnak semmi kára. Mert az athéniak
városa az a védőbástya a barbárok ellen, amely előtt a nagykirály flottái
immár kétszer szenvedtek hajótörést. A lacedaemoniak viszont helytelenül és
igazságtalanul járnak el, amikor önnön hatalmukat, nem pedig egész
Görögország boldogulását tartják szem előtt. Ezért ha viszont akarják látni
Athénba küldött megbízottaikat, bocsássák haza őt, mert másképp azok sem
térnek vissza soha többé szülőföldjükre.
10 a huszonnyolc, illetve a királyokkal harmincfős geruszia (= vének tanácsa).
8. Themistocles mégsem tudta elkerülni polgártársai irigységét. Ugyanattól a

félelemtől sarkallva, amely miatt Miltiadest elítélték, cserépszavazással 11
számkivetették a városból. Ekkor Argit választotta lakóhelyéül. Itt számos
erénye miatt nagy tiszteletben élt. A lacedaemoniak azonban távollétében
követeket küldtek Athénba,12 azzal vádolva meg őt, hogy szövetségre lépett a
perzsa királlyal Görögország elpusztítása céljából. E vád alapján távollétében
el is ítélték árulásért. Mihelyt ezt meghallotta, úgy látta, Argiban nem élhet
tovább biztonságban, s Corcyrában telepedett le. Itt azonban észrevette, hogy a
város vezetői attól tartanak, hogy miatta a lacedaemoniak és az athéniak
háborút indítanak ellenük, ezért Admetushoz, a molossusok királyához
menekült, akivel vendégbarátságban állt. Amikor megérkezett, a király épp
távol volt, ezért, hogy minél nagyobb vallási kegyelettel fogadtasson be és
védelmeztessen meg, elrabolta az uralkodó csöpp kislányát,13 és bevette
magát vele egy nagy tiszteletben álló szentélybe. Nem is távozott el onnan,
amíg a király kezét nyújtva oltalmába nem fogadta. Az uralkodó állta is a
szavát. Mert midőn a lacedaemoniak és az athéniak hivatalosan követelték
Themistocles kiadatását, nem szolgáltatta ki a menedékkérőt, hanem
figyelmeztette, hogy ügyeljen magára, hiszen nehéz olyan közeli helyen
biztonságban tartózkodnia. Ezért megparancsolta, hogy szállítsák Pydnába, és
megfelelő védelmet is adott melléje. Itt Themistocles hajóra szállt, úgy, hogy
egyetlen tengerész sem volt tisztában a kilétével. Rettenetes vihar tört ki,
amely hajóját Naxus felé sodorta, ahol akkoriban athéni sereg állomásozott.
Themistocles belátta, hogy ha oda kerül, el kell pusztulnia. Szorult
helyzetében feltárta a hajó tulajdonosának, ki is ő, s gazdag jutalmat ígért neki,
ha megmenti. Az megszánva a nagy hírű férfiút, egy nap és egy éjjel a nyílt
tengeren horgonyoztatta hajóját, és senkinek sem engedte meg, hogy
kiszálljon. Majd Ephesusba vitorlázott, s itt partra tette Themistoclest, aki jó
szolgálataiért később le is rótta neki háláját.
11 az osztrakiszmosz-t Kleiszthenész vezette be a türannisz

visszaállításának megakadályozására.
12 az időpont bizonytalan: i.e. 471 vagy 468-467.
13 Thuküdidész fiúról beszél.
9. Tudom, a legtöbben azt írják, hogy Themistocles Xerxes uralkodása idején

ment Asiába. Én azonban inkább Thucydidesnek hiszek, mert ő a legkorábbi
azok közül a történetírók közül, akik azoknak az időknek az emlékét
megörökítették, s ráadásul ugyanannak a városnak volt a szülötte, mint
Themistocles. Szerinte Artaxerxest14 kereste fel a száműzött, s egy ilyen
tartalmú
levelet küldött neki: „Én, Themistocles eljöttem hozzád. Én vagyok az a férfi, aki
a görögök közül a legtöbb bajt hoztam házadra, amíg hazámat védelmezve atyád
ellen kellett harcolnom. De én vagyok az is, aki a legtöbb jót tettem vele, miután
magam biztonságba kerültem, ő meg veszélyben forgott. Amikor ugyanis a
salamisi csata után vissza akart térni Asiába, levélben tudomására hoztam, hogy
az ellenség annak a hídnak a lerombolására készül, amelyet a Hellespontuson
épített, s így könnyen bekeríthetik. Ez a hír mentette meg a veszedelemtől.
Most viszont én menekültem hozzád, egész Görögországból számkivetve, s a
te barátságodért folyamodva. Ha ezt elnyerem, éppoly hű barátra találsz
bennem, mint amilyen ádáz ellenfele voltam atyádnak. Csak arra kérlek,
hogy adj nekem egy év haladékot azokra a dolgokra tekintettel, amelyekről el
akarok veled beszélgetni, s ha letelt ez az idő, akkor engedj színed elé."
14 a Makrokheirt (hosszú kéz).
10. A király megcsodálva ezt a lelki nagyságot, és azt kívánva, bárcsak meg
tudná nyerni magának ezt a kiváló férfiút, megadta neki a kért kegyet.
Themistocles pedig ezt az egész időt a perzsa irodalom és nyelv tanulásának
szentelte, s olyan tökéletességre tett szert bennük, hogy a király előtt sokkal
ügyesebben tudta fűzni a szót, mint azok, akik Perzsiában születtek. Sok
mindent megígért a királynak, s az volt a legkecsegtetőbb ajánlata, hogy az
uralkodó háborúval elfoglalhatja majd Görögországot, ha hallgat a tanácsaira.
Mindezért Artaxerxes gazdagon megjutalmazta, ő pedig visszatért Kisázsiába,
és Magnesiában rendezte be otthonát. A király azzal a megjegyzéssel adta át
neki ezt a várost, hogy majd az biztosítja a mindennapi kenyerét (be is folyt
arról a vidékről évente ötven talentuma), Lampsacus borral, Myus pedig
egyéb élelemmel látta el.
Themistoclesnak két emlékműve maradt fent korunkig: a város melletti sírja,

ahol elföldelték, és szobra Magnesia főterén.
Halálát sokan más-más módon adják elő, de mi leginkább Thucydidesnek
adunk igazat, aki szerint Magnesiában betegség ragadta el. Ugyanez a
történetíró nem hallgatja el azt a híresztelést sem, hogy saját maga vetett véget
életének méreggel, mert szertefoszlott az a reménye hogy valóra válthatja a
királynak tett ígéretét: Görögország elfoglalását. Thucydides azt is följegyezte,
hogy csontjait titokban hantolták el barátai Atticában, mert a törvények nem
engedték meg olyan ember eltemetését, akit hazaárulásért ítéltek el.
III. Aristides
1. AZ ATHÉNI ARISTIDES, LYSIMACHUS FIA nagyjából egyívású volt

Themistoclesszel. Vele kellett megmérkőznie tehát az elsőségért, mert
vetélytársai voltak egymásnak. Példájukból az derült ki, hogy mennyivel többre
képes az ékesszólás, mint a becsületesség. Bár Aristides annyira kitűnt
mértéktartásával, hogy emberemlékezet óta ő az egyetlen, akiről azt hallottuk:
elnyerte az Igazságos melléknevet, Themistocles mégis megbuktatta őt, és
cserépszavazással tízéves száműzetésre ítélték. Aristides belátta, hogy az ellene
felbőszített tömeget nem lehet lecsillapítani, és belenyugodott sorsába.
Megpillantott azonban valakit, aki épp akkor szavazott arra, hogy őt száműzzék
hazájából, és állítólag megkérdezte tőle: miért cselekedett így, avagy mit vétett
Aristides, hogy ilyen rettenetes büntetést róttak ki rá. Az ember ezt felelte neki:
nem ismeri Aristidest, de nem tetszett neki, hogy oly mohón törekedett rá, hogy
mindenki másnál igazságosabbnak mondják. A törvény által rá kiszabott tízéves
büntetést azonban nem töltötte ki. Mert száműzetésének körülbelül a hatodik
esztendejében, amikor Xerxes betört Görögországba, néphatározat alapján
visszatérhetett hazájába.
2. Részt vett a Salamis melletti tengeri ütközetben, de ez még azelőtt történt,

hogy fölmentették volna büntetése alól. Ő volt az athéniak fővezére a
plataeaei csatában, ahol Mardoniust tönkreverték és a barbárok seregét
lemészárolták. Katonai téren nem is akad más fényes tette, 15 mint e
fővezérségnek emléke, igazságosságának, egyenességének és
becsületességének azonban annál többször adta tanújelét. Ezek közül is
kiemelkedik, hogy amikor a Mardoniust megfutamító Pausaniasszal együtt
volt a közös görög flotta főparancsnoka, becsületességével elérte, hogy a
lacedaemoniakról az athéniakra ruházzák a tengeri főhatalmat. Addig ugyanis
szárazföldön és tengeren a lacedaemoniak kezében volt a vezetés, akkor
azonban Pausanias fennhéjázása és Aristides igazságossága következtében
úgy fordult a dolog, hogy csaknem az összes város az athéniakkal lépett
szövetségre, és az ő irányításukkal fordultak szembe a barbárokkal.
3. Hogy minél könnyebben visszaszoríthassák a perzsákat, ha ismét

megpróbálnának háborút kirobbantani, Aristidest jelölték ki, hogy állapítsa
meg: mekkora pénzösszeget fizessenek az egyes városállamok a hajóhad
építésére és a hadsereg felállítására. Döntése értelmében évenként
négyszázhatvan talentumot gyűjtöttek össze és szállítottak Delus szigetére. Azt
akarták ugyanis, hogy ez legyen a közös kincstár. Később azonban az egész
összeget Athénba vitték. Aristides mértékletességének mi sem lehet fényesebb
bizonyítéka, mint az, hogy ő, aki olyan magas tisztségeket töltött be, akkora
szegénységben halt meg, hogy alig hagyott maga után annyit, amennyiből el
tudták temetni. Így esett meg, hogy lányainak ellátásáról állami költségen
gondoskodtak, s a közös kincstárból adtak nekik hozományt. Körülbelül négy
évvel azután halt meg, hogy Themistoclest száműzték Athénból.
15 valójában már Marathónnál is parancsnok volt, és később is akadt

fontos vállalkozása.
IV. Pausanias
1. A LACEDAEMONI PAUSANIAS kiemelkedő államférfi volt, aki azonban minden

élethelyzetben köpönyegforgatónak bizonyult. Mert amilyen fényesen
ragyogtak erényei, olyan sötétek voltak bűnei. Legnagyszerűbb haditette a
Plataeaenál vívott ütközet volt. Fővezérsége alatt futamították meg ugyanis
Mardoniust, a perzsa király helytartóját, aki méd nemzetiségű16 volt és az
uralkodó veje: az összes perzsa alattvaló közül kiemelkedett harci
bátorságával és határtalan eszességével. Kétszázezer válogatott gyalogos és
húszezer lovas leste parancsait, mégis alulmaradt Görögország hadseregével
szemben, amely pedig nem is volt olyan nagy. Maga a hadvezér szintén elesett
az ütközetben. Pausaniast fennhéjázóvá tette a diadal, lépten-nyomon
mindenütt csak galibát csinált, és egyre többre vágyott. Először azt hányták a
szemére, hogy a hadizsákmányból egy háromlábú arany fogadalmi tárgyat
helyeztetett el Delphiben. A rávésett feliratnak az volt a tartalma, hogy
vezérletével semmisítették meg Plataeaenál a barbárokat, s e győzelméért
hálából küldött ajándékot Apollónak. A lacedaemoniak eltüntették ezeket a
verssorokat, és a helyükbe csak azoknak a városoknak a nevét írták, amelyek
segítségével térdre kényszerítették a perzsákat.
16 valóságban perzsa volt.
2. E csata után Pausaniast az összgörög hajóhaddal Cyprusra és a

Hellespontusra küldték, hogy kifüstölje ezekről a területekről a barbárok
helyőrségeit. Amikor ebben a vállalkozásában is ugyanúgy melléje szegődött a
szerencse, még fennhéjázóbban kezdett viselkedni, és mind vakmerőbb
dolgokra ragadtatta magát. Byzantium bevételekor számos perzsa előkelő
került a kezére, köztük a király egy-két rokona. Pausanias titokban
visszaküldte őket Xerxesnek, úgy tüntetve fel, mintha megszöktek volna az
állami börtönből. Velük együtt indította útnak az eretriai Gongylust is, aki egy
levelet nyújtott át az uralkodónak. Ebben a következők álltak, már ahogy
Thucydides megőrizte az utókor emlékezetének:
„Pausanias, spártai vezér fogta el ezeket az embereket Byzantiumban.
Amikor megtudta róluk, hogy hozzátartozóid, elküldte neked őket ajándékba,
mert rokoni kapcsolatra szeretne veled lépni. Ezért ha jónak látod, add hozzá
leányodat feleségül. Ha így cselekszel, megígéri, hogy segítségeddel Spártát
is és Görögország maradék részét is a hatalmad alá hajtja. Ha azt akarod,
hogy mindezekben a dolgokban lépéseket tegyen, bocsásd hozzá útra egyik
megbízható emberedet, hogy tárgyalhasson vele." Nagyon megörült a király,
hogy oly sok kedves rokona megmenekült, s ezért tüstént elküldte Artabazust
egy levéllel Pausaniashoz, égig magasztalva benne a hadvezért. Kérte, hogy
mozgasson meg minden követ, ha valóra akarja váltani ígéretét. Ha a spártai
parancsnok mindent végrehajt, ő sem fog semmit megtagadni tőle.
Amikor Pausanias értesült az uralkodó elhatározásáról, nagy serényen
munkához látott, de szinte azon nyomban gyanús lett a lacedaemoniak
szemében. Ezért hazarendelték, s bár a főbenjáró bűn vádja alól fölmentették,
pénzbüntetéssel sújtották. Így nem küldték vissza a flottához.
3. Ő azonban nem sokkal később saját elhatározásából visszatért a

hadsereghez, s olyan tervekkel hozakodott elő, melyeket nem agyafúrtan,
hanem megháborodott elmével gondolt ki. Nemcsak hazája erkölcseinek
fordított hátat, hanem megváltoztatta életmódját és ruházatát is. Kényúri
pompával vette magát körül, méd viseletet öltött, méd és egyiptomi testőrök
kísérték, és perzsa módra olyan fényűző lakomákat csapott, hogy ezeket a
tivornyákat még társai is megsokallták. Nem bocsátotta maga elé azokat, akik
hozzá folyamodtak; öntelten válaszolgatott, és kegyetlen parancsokat
osztogatott. Spártába nem volt hajlandó visszatérni, hanem Colonaeban ütötte
fel tanyáját. Ez a hely Troas határában fekszik, s itt szőtte terveit, amelyek
nemcsak hazáját fenyegették, hanem őrá magára is veszélyesek voltak. Amikor
ez a lacedaemoniak fülébe jutott, elküldték hozzá követeiket egy bottal,17
amelyre a szokásos módon följegyezték, hogy ha nem siet vissza hazájába,
halálra ítélik. Az üzenet megrendítette Pausaniast, s visszatért szülőföldjére,
mert még akkor is reménykedett benne, hogy pénzével és befolyásával el tudja
hárítani feje felől a veszedelmet. Mihelyt megérkezett, a főhivatalnokok
azonnal az állami börtönbe vetették. Az ottani törvények értelmében ugyanis
ezt bármelyik vezető tisztviselő megtehette a királlyal. 18 Erről a helyről még
ki tudott szabadulni, bár továbbra is gyanakodtak rá, mert makacsul
feltételezték róla, hogy egy követ fúj a nagykirállyal. Él itt egy embercsoport:
helótáknak hívják őket. Hatalmas tömegben művelik a lacedaemoniak földjeit,
s rabszolgamunkát végeznek. Pausanias úgy gondolta, hogy fel tudja lázítani
őket, ha megcsillantja előttük a szabadság reményét. De mivel mindez csak
terv maradt, és nyíltan semmiféle bűntettet sem követett el, nem lehetett vádat
emelni ellene, s a spártaiak úgy tartották helyesnek, hogy puszta gyanú alapján
nem szabad bíróság elé állítani egy ilyen kitűnő államférfit, hanem meg kell
várni, amíg a dolgok kiderülnek.
17 az ephoroszok botjával, a szkütalé-val. Az erre helyezett íróhártyára
feljegyzett szöveget csak az tudta elolvasni, akinek azonos vastagságú botja
volt.
18 Pauszaniasz valójában csak az egyik fiatal király helyett kormányzott.
4. Időközben egy Argilusból való fiatalember, Pausanias rabszolgája, akivel ura

parázna módon szokott szeretkezni, levelet kapott a hadvezértől, amelyet
Artabazushoz kellett volna továbbítania. Az ifjúnak azonban szöget ütött a fejébe,
hátha róla is szó van az írásban, hiszen teremtett lélek nem tért még vissza azok
közül, akiket korábban ilyen ügyben oda elküldtek. Ezért kioldotta a szalagot,
amely a levelet összefogta, feltörte a pecsétet, és megtudta, hogy halál fia, ha az
írást átadja. Olyasmi is volt abban a levélben, ami arra utalt, hogy a nagykirály és
Pausanias miben állapodtak meg. Ezért a fiatalember átadta az írást az állam
főhivatalnokainak. Hadd emeljük ki, hogy a lacedaemoniak milyen józan
megfontoltsággal viselkedtek ekkor. Mert még ennek az embernek a
följelentésére sem szánták rá magukat, hogy Pausaniast elfogják, és csak akkor
tartották helyénvalónak erőszak alkalmazását, amikor már saját maga is leleplezte
önmagát. Kioktatták hát a besúgót, hogy s mint kívánják elrendezni a dolgot. Áll
Taenarumban Neptunusnak egy temploma, amelyről a görögök azt tartják, hogy
szentségtörés meggyalázni. Idemenekült a följelentő és bevette magát az oltár
körzetébe. Ennek szomszédságában készítettek egy föld alatti rejtekhelyet,
ahonnan hallani lehetett, ha valaki szóba elegyedik az argilusival. Néhány
főtisztviselő alá is ereszkedett ebbe az üregbe. Pausanias pedig, mihelyt fülébe
jutott, hogy az argilusi az oltárhoz menekült, eszét vesztve odasietett. Amikor
meglátta, hogy a fiú ott ül az oltáron, s az isten segítségéért esedezik,
megkérdezte tőle, mi az oka, hogy nagy hirtelen ilyesmire adta a fejét. Az meg
tudomására hozta, amit a levélből megtudott. Pausanias erre még jobban
összezavarodott, rimánkodni kezdett neki, hogy el ne árulja és ki ne szolgáltassa
őt, hiszen mindig jóindulattal volt hozzá. Ha megteszi neki ezt a szívességet, és
kihúzza a szörnyű csávából, amelybe került, nagy jutalom üti majd a markát.
5. A főtisztviselők mindezt kihallgatták, de úgy gondolták, elég, ha a városban

tartóztatják le. Ezért abban az irányban távoztak. Pausanias pedig abban a
hiszemben, hogy sikerült kiengesztelnie az argilusit, szintén visszatért
Lacedaemonba. Útközben azonban már csaknem elfogták, de egy
főhivatalnoknak az arcáról aki figyelmeztetni akarta őt, leolvasta, hogy
kelepcébe került. Ezért, mivel néhány lépéssel megelőzte üldözőit, bemenekült
Minerva templomába, aki ott a Chalcioicos, vagyis az „ércház lakója"
melléknévre hallgat. A főtisztviselők tüstént befalaztatták a kapuszárnyakat,
hogy ki ne juthasson onnan, a tetőt pedig leverették, hogy az isten szabad ege
alatt minél hamarabb elpusztuljon. Mondják: ekkor élt még Pausanias
édesanyja, habár már igen hajlott korban volt. Amikor tudomására jutott a fia
bűne, elsőnek ő rakott követ a szentély bejáratához, hogy eltorlaszolja
gyermekét a külvilágtól. Ily módon Pausanias rút halálával foltot ejtett
nagyszerű katonai hírnevén. Amikor később félholtan19 kihurcolták a
templomból, nyomban kilehelte lelkét. Akadtak egyesek, akik azt mondták,
oda kell hajítani az ő holttestét is, ahova a kivégzettek kerülnek. Ez a
vélemény azonban a legtöbb emberben visszatetszést keltett, s jó messze
földelték el attól a helytől, ahol kiszenvedett. Ebből a sírból később a delphi
isten jósszavára hantolták ki, és pontosan ott temették el, ahol egykor
bevégezte életét.
19 Neposnál többször előfordul az időrend efféle felcserélése.
V. Cimon
1. AZ ATHÉNI CIMON, MILTIADES FIA ehéz körülmények közt töltötte kora

ifjúságát. Apja ugyanis nem tudta kifizetni a népnek a rá kivetett büntetést, s ezért
állami börtönben fejezte be életét. Cimont szintén fogságban tartották, s az athéni
törvények értelmében nem is lehetett szabadon bocsátani addig, amíg ki nem
fizeti azt a pénzösszeget, amelyre apját büntették. Elpinice nevű féltestvére volt a
felesége, aki nemcsak szenvedéllyel, hanem engedéllyel is az asszonya volt, az
athéniak ugyanis hitvesükké tehetik egy apától való fél testvérüket. Pályázott a nő
kezére egy Callias nevű férfi is, aki nem annyira előkelő, mint inkább dúsgazdag
volt, s ércbányái révén tömérdek pénzre tett szert. Az illető tárgyalt Cimonnal,
hogy engedje át neki feleségül az asszonyt, s ha ezt megteszi, kifizeti helyette a
kívánt összeget. Cimon azonban hallani sem akart erről a feltételről, Elpinice erre
kijelentette: nem tűri, hogy Miltiades sarja állami börtönben pusztuljon el, ha
egyszer ezt meg lehet akadályozni; ezért kész hozzámenni Calliashoz, ha az
megtartja ígéretét.
2. Cimon ily módon megszabadult a fogságból, s csakhamar az állam első

embere lett. Elég jó szónok volt, felettébb nagylelkű, s komoly jártasságra tett
szert mind a polgári jogban, mind a hadászatban, elvégre atyjával együtt
gyermekkora óta a seregek közt forgolódott. Ezzel meghódította a városi
népet, s nagy tekintélynek örvendett a katonaság körében is. Mint hadvezér
először a hatalmas thrák sereget futamította meg a Strylnon folyó mellett, s
megalapította Amphipolis városát, ahol tízezer athéni polgárt telepített le.
Majd Mycalénál20 diadalmaskodott a cyprusiak és a phoeniciaiak kétszáz
hajóból álló flottája fölött, és még ugyanazon a napon hasonló szerencse
kísérte a szárazföldön is. Mert miután az ellenséges hajókat elfogta, csapatait
nyomban partra szállította, és a barbárok roppant seregét egyetlen rohammal
megsemmisítette. Győzelmével nagy zsákmányra tett szert, majd hazafelé
indult, mert néhány sziget fellázadt Athén zsarnoki uralma ellen. Azokat,
amelyek hűek maradtak, megerősítette jó szándékukban, az elpártolókat
viszont meghódolásra kényszerítette. Scyrust, ahol ekkoriban dolopsok éltek,
kiürítette, mert lakosai nagyon nyakasnak bizonyultak. A bennszülötteket a
városból és a szigetről is kiűzte, a szántóföldeket pedig athéni polgároknak
osztotta szét. A gazdagságuktól felfuvalkodott thasusiakat már egyszerűen
megjelenésével térdre kényszerítette.21 Az így szerzett zsákmányból az
athéni fellegvár délre néző oldalát tette még ragyogóbbá.
20 itt valójában i.e. 479-ben volt csata, s a görögök vezérei Leótükhidész

és Xanthipposz voltak. Kimón csatája i.e. 468-ban az Eurümedón
folyónál volt.
21 az igazság az, hogy két évig ellenálltak.
3. E tettei révén egyedülálló szerepre tett szert polgártársai között, s mikor élete
csúcspontjára jutott, ugyanolyan irigység zúdult rá, mint atyjára s több más
kiváló athéni politikusra. Cserépszavazással, amit a görögök ostrakismos-nak
neveznek, tízévi számkivetéssel sújtották. Ennek a ténynek azonban előbb látták
kárát az athéniak, mint ő maga. Mert miközben ő erős lélekkel kitért hálátlan
polgártársai acsarkodása elől, a lacedaemoniak hadat üzentek az athéniaknak,
akik tüstént sóhajtozni kezdtek Cimon közismert vitézsége után. Ezért ötéves
számkivetés után visszahívták hazájába. Ő pedig, mivel vendégbarátságban állt a
lacedaemoniakkal, jobbnak találta, ha az athéniak engednek, mint ha az
ellenfelek egymásnak esnek. Saját elhatározásából Lacedaemonba utazott, s
létrehozta a békét22 a két roppant nagyhatalom között. Nem olyan sokkal
később egy kétszáz hajóból álló flotta parancsnokaként Cyprusba küldték, s
miután meghódította a sziget nagyobbik felét, betegségbe esett, s Citium
városában meghalt.
22 Kimón hazahívása és a Spártával megkötött béke közt két év telt el.
4. Az athéniak nemcsak a háborúban, hanem a békében is sokáig érezték

még a hiányát. Olyan bőkezű volt ugyanis, hogy - több helyen lévén birtokai
és kertjei - sohasem tartott a termés őrzésére csőszöket, s nem akadályozta
meg, hogy bárki elfogyassza, ami éppen jólesik neki. Mindig szolgák jártak
a nyomában, akiknél nem kevés pénz volt, hogy nyomban legyen mit adni a
nélkülözőknek, nehogy úgy tűnjék fel, hogy halogatással akarja megtagadni
kérésüket. Ha a véletlen épp egy rosszul öltözött embert hozott az útjába,
nemegyszer tulajdon köpenyét adta oda neki. Mindennap úgy főztek neki
ebédet, hogy vendégül láthassa mindazokat, akiket nem is hívott, csak a
főtéren talált;23 s ezt egyetlen nap sem mulasztotta el megtenni. Hűségével,
segítségével, anyagi támogatásával ott állt mindenki mellett. Sokakat
gazdaggá tett, néhány szegény embert pedig, aki halálakor annyit sem
hagyott maga után, amennyiből utolsó útjára kísérhették volna, saját
költségén temettetett el. Így nem lehet csodálni, ha élete eloszlatta a
gondokat, halála pedig gyászt okozott.
23 a vele egy démoszba tartozó parasztokról lehet szó.
VI. Lysander
1. A LACEDAEMONI LYSANDER nagy hírnevet hagyott hátra, amelyet inkább

szerencséjével, semmint vitézségével szerzett, hiszen ő már csak azokat az
athéniakat kényszerítette térdre, akik huszonhat éven át harcoltak a
peloponnesusiak ellen. Nem titok, hogyan érte el ezt: nem hadserege
bátorsága, hanem az ellenség fegyelmezetlensége folytán, mert az ellenség,
nem hallgatva vezérei szavára, szétszéledt a mezőkön, s odahagyva hajóit, a
szemben álló sereg hatalmába került. Amikor ez bekövetkezett, az athéniak
megadták magukat a lacedaemoniaknak. Győzelme felfuvalkodottá tette
Lysandert, aki korábban is mindig pártoskodó és vakmerő volt, s olyan sokat
megengedett magának, hogy tevékenysége miatt Görögország-szerte szörnyen
meg- gyűlölték a lacedaemoniakat. A lacedaemoniak ugyanis azt hangoztatták:
azért viselnek háborút, hogy megtörjék az athéniak féktelen önkényuralmát,
Lysander viszont, az Aegos folyónál elfoglalva az ellenség hajóhadát, pusztán
arra törekedett, hogy az összes várost saját hatalma alá kényszerítse, úgy
tüntetve fel, hogy ezt a lacedaemoniak érdekében teszi. Mindenkit száműzött,
aki rokonszenvezett az athéniakkal, s mindegyik városban kiválasztott tíz
férfit, akinek a kezébe adta a legfőbb katonai és polgári hatalmat. Nem
kerülhetett közéjük senki sem, aki ne lett volna vendégbarátja, vagy
hűségesküvel meg ne erősítette volna, hogy az ő embere.
2. Így az összes városban megteremtette a tízek uralmát, s minden Lysander

kénye-kedve szerint történt. Elég, ha kegyetlenségéről és hitszegéséről
példaképpen egyetlenegy történetet beszélek el, nehogy többet felsorolva
elfárasszam az olvasókat. Amikor győztesen hazatért Asiából, kitérőt tett
Thasus felé, mert ez a város kiváltképp hűséges volt az athéniakhoz. Ezért
Lysander el akarta pusztítani, elfeledve, hogy épp azokból lesz a sziklaszilárd
barát, aki korábban tántoríthatatlan ellenség volt. Belátta azonban, hogy ha
nem palástolja szándékát, megesik, hogy a thasusiak kereket oldanak, s
megpróbálják vagyonukat biztonságba helyezni... 24
24 itt valamennyi elveszett Nepos szövegéből.
3. Ezért polgártársai megszüntették a tízek uralmát, amelyet ő állított fel.

Elkeseredett, majd annyira tűzbe jött, hogy ez a terv fogant meg benne:
eltávolítja a lacedaemoni királyokat. De belátta, hogy az istenek segítsége
nélkül nem lesz erre képes, mert a lacedaemoniak addig is minden dolgukban
jóshelyekhez fordultak. Először a delphi jósdát próbálta megvesztegetni.
Mikor ez nem sikerült, Dodonához fordult. De itt is visszautasításra talált, s
ezután azt híresztelte, hogy Iuppiter Hammon-nak tett fogadalmat, s ezt
kívánja teljesíteni; úgy gondolta ugyanis, hogy az afrikaiakat könnyebben
megvesztegetheti. E reménytől vezérelve utazott el Afrikába, ahol azonban
nagyot csalódott Iuppiter papjaiban. Mert nemcsak hogy
megvásárolhatatlannak bizonyultak, hanem azok még követeket is küldtek
Lacedaemonba, bevádolva Lysandert, hogy meg akarta vesztegetni a templom
papjait. Ebben a gyanúban felelősségre is vonták, de bírói ítélettel
fölmentették és elküldték az orchomenusiak megsegítésére. A thebaeiak ölték
meg Haliartusnál. Hogy az ellene felhozott vád mennyire megalapozott volt,
egyik beszéde bizonyítja, amelynek szövegét halála után találták meg
házában. Ebben azt tanácsolja a lacedaemoniaknak, hogy vessenek véget a
királyi hatalomnak, s az összes polgár közül szemeljenek ki maguknak olyan
vezért, aki a hadviselést irányítja. Mindez úgy volt leírva, mintha összhangban
állna az istenek akaratával, amelyet kétséget kizáróan megszerezni remélt
magának, mert bízott pénzében. Szónoklatát állítólag a halicarnassusi Cleon
írta.
4. Ezen a helyen nem mulaszthatom el megemlíteni Pharnabazus királyi

helytartó egyik cselfogását.25 Minthogy Lysander a hajóhad
főparancsnokaként a háború folyamán sokat kegyetlenkedett s kapzsi módon
cselekedett, gyanítani kezdte, hogy üzelmeinek híre eljutott polgártársai
fülébe. Ezért azt kérte Pharnabazustól: tanúsítsa az ephorusoknak, hogy
milyen feddhetetlenül viselkedett a hadjárat során és milyen kifogástalanul
bánt a szövetségesekkel, s mindezt pontosan írja is le, mert az ő tekintélye
sokat nyom majd a latban. Pharnabazus nyájasan meg is ígérte ezt neki, és
bőbeszédű, hosszú iratot készített, amelyben az egekig magasztalta
Lysandert. Tetszett a mű Lysandernak, amikor elolvasta, de a
lepecsételéskor a helytartó egy másik, előre lepecsételt, nagyságra és külsőre
megtévesztően hasonló irományt csempészett a helyébe, amelyben alaposan
bevádolta kapzsiságáért és álnokságáért. Amikor Lysander hazatért, és a
legfőbb tisztségviselő előtt saját szája íze szerint beszámolt tetteiről,
bizonyságképpen átnyújtotta neki a Pharnabazustól kapott irattekercset. Az
ephorusok távozásra szólították fel Lysandert, de mikor megtudták, hogy mi
van a levélben, átadták neki, hogy ő olvassa fel. Így lett elővigyázatlanul
önmaga vádlója.
25 ez i.e. 404-ben volt az aigoszpotamoi ütközetet követőleg.
VII. Alcibiades
1. AZ ATHÉNI ALCIBIADES, CLINIAS FIA olyan volt, mintha a természet rajta

próbálta volna ki erejét, hogy mivé képes formálni. Mert a róla megemlékező
történetírók egybehangzóan állítják, hogy nem volt ember, aki hibák vagy erények
dolgában felülmúlta volna. Egy roppant tekintélyes állam fia volt, rendkívül
előkelő családból született, s valamennyi kortársa közül neki volt a legvonzóbb
külseje, tehetségéből mindenre tellett, s bővében volt az okos elképzeléseknek
(hiszen nagyszerű hadvezér volt, szárazon és vízen egyaránt); ékesszólása
rendkívül sikeressé tette, mert szavának és előadásmódjának olyan meggyőző
ereje volt, hogy senki sem tudott neki ellenállni. Gazdag, bőkezű és fényűző volt,
nemcsak ahogy élt, de ahogy étkezett is; megnyerő, nyájas természetével agyafúrt
módon tudott alkalmazkodni a körülményekhez. Ha a helyzet úgy kívánta,
munkabíró volt és kitartó; de mihelyt kikapcsolódott, és semmi oka sem volt rá,
hogy elméjét fárassza, fényűzővé, rendszertelenné, szeszélyessé és féktelenné vált,
úgyhogy mindenki megütközött rajta, miként lakozhat egy és ugyanazon
emberben ekkora ellentmondás, miként lehetséges ilyen ellentétes természet.
2. Pericles házában nőtt fel (akinek - mint modják — mostohafia volt), 26

tanítómesteréül pedig Socratest választották. Olyan apóst mondhatott a
magáénak, mint Hipponicus, a leggazdagabb férfi mindazok között, akik görög
nyelven beszéltek. Ezért, még ha szabadjára engedte volna is képzeletét, akkor
sem tudott volna több jót kigondolni magának, sem pedig nagyobb dolgokra szert
tenni, mint amilyenekkel őt a természet és a szerencse elhalmozta. Zsenge
ifjúságában szép számmal akadtak fiúszeretői (görög szokás szerint), köztük
Socrates; ezt a tényt megemlíti Plato Lakoma című művében. A műben úgy
szerepel az ifjú, hogy felemlegeti: Socratesszal töltötte hajnalhasadtáig az
éjszakát, s úgy kelt fel ágyából, mint ahogy fiúnak illik az atyja mellől. Mikor
megemberesedett, ő maga is sok szeretőt tartott, s velük való viszonyában
gyakran adta bizonyságát kifinomultságának és enyelgő hajlamának. Elő is
adnánk mindezt - már ami összefér a tisztességgel —, de nagyobb és fontosabb
dolgokról kell megemlékeznünk.
26 a valóságban nem volt köztük ilyen szoros rokonság.
3. A peloponnesusi háború idején Alcibiades tanácsára és nyomására az athéniak

hadat üzentek a syracusaeiaknak, s ráruházták a harci események irányítását. Két
társat is adtak mellé: Niciast és Lamachust. Folytak az előkészületek, de a flotta
elindulása előtt az történt, hogy egy éjszaka Athén városában az összes Hermes-
szobrot ledöntötték, egyetlenegy kivételével, amely Andocides háza előtt állt, s
amelyet ezért később Andocides Mercuriusának neveztek. Amikor nyilvánvalóvá
lett, hogy ez csak többek teljes egyetértésével eshetett meg, és az összeesküvés
nem egyes személyeket, hanem magát az államot érinti, roppant félelem szállta
meg a tömeget, hogy hirtelenében olyan lázadás találja felütni a fejét a városban,
amely porba tiporja a nép szabadságát. Úgy látszott, hogy elsősorban Alcibiades
gyanúsítható, mert befolyásosabbnak és hatalmasabbnak mutatkozott, mint egy
közönséges magánember: sokakat megnyert bőkezűségével, többeket pedig
ügyvédi tevékenységével tett híveivé. Így történt, hogy valahányszor nyilvánosan.
megjelent, mindenki tekintetét magára vonta, és a városban mindenkinél
különbnek tartották. Ezért nem csupán ő volt a legfőbb reményük, hanem félni is
tőle féltek a leginkább, mert ártani és használni is ő tudott a legtöbbet. Jó hírét
gyalázattal is bemocskolták, mert azt híresztelték róla, hogy titkos szertartásokat
folytat házában,27 ez pedig tilos volt az athéniak erkölcse szerint, s úgy
gondolták, hogy nem vallásos célból gyűltek össze abban a házban, hanem
összeesküvésre készülődnek.
27 az eleusziszi misztériumok nagy titokban álltak, s csak az ősi
kultuszhelyen lehetett őket gyakorolni
4. A népgyűlésen tehát ellenségei ezt a vádat hozták fel ellene. De már küszöbön
állt a hadba vonulás ideje. Ezt figyelembe véve és jól ismerve polgártársai
szokásait, Alcibiades azt követelte, hogy ha tárgyalni kívánják az ügyét, addig
folytassanak ellene vizsgálatot, amíg Athénban tartózkodik, és ne távollétében
emeljenek ellene vádat bűnös rosszindulatból. Ellenségei azonban úgy gondolták,
hogy egy darabig aludni kell hagyni a dolgot, mert belátták, hogy amíg Athénban
van, nem árthatnak neki. Úgy döntöttek tehát, hogy megvárják, amíg eltávozik, s
majd távollétében támadnak rá. Így is cselekedtek. Mihelyt pedig azt hitték, hogy
Alcibiades megérkezett Szicíliába, mint távollevőt szentségtörés bűnében törvény
elé rendelték. A vádemelés ügyében az állam elöljárói hírnököt küldtek hozzá
Szicíliába, hogy térjen haza és védje magát.
Bár szép reményei voltak afelől, hogy szicíliai megbízatását sikerrel teljesíti,
nem akarta semmiképp sem megszegni a parancsot, ezért fölszállt arra a
háromevezősoros hajóra, amelyet azért küldtek, hogy hazaszállítsa. Ennek
fedélzetén megérkezvén az itáliai Thuriiba, jól meghányta-vetette magában,
hogy polgártársai milyen féktelenül vakmerőek és kegyetlenek az előkelőkkel
szemben. Ezért azt találta a leghasznosabbnak, ha kitér a fenyegető vihar elől,
s titkon kicsúszva őrzői markából, előbb Elisbe, majd Thebaeba szökött.
Amikor meghallotta, hogy halálra ítélték és vagyonát elkobozták, s az
Eumolpida-papokat - ahogy szokás volt - a nép az ő kiátkozására
kényszerítette, magának az átoknak a szövegét pedig (hogy emléke el ne
halványuljon) kőoszlopra vésték és nyilvánosan kiállították, Lacedaemonba
költözött.
Erről a helyről - mint maga mondogatta - nem hazája, hanem saját ellenségei
ellen viselt hadat, akik szerinte az államnak is ellenségei voltak, mert bár
felismerték, hogy ő tudna leginkább hasznára lenni a köztársaságnak, mégis
kivetették őt a polgárság soraiból, előbbre tartva a bosszúállást a közjó
szolgálatánál. Tanácsára tehát a lacedaemoniak barátságot kötöttek a perzsa
királlyal, majd megerősítve az atticai Deceleát, állandó helyőrséget helyeztek
el ott, s így Athént ostromzár alatt tudták tartani. Alcibiades segítségével Ioniát
is sikerült eltántorítani az athéni szövetségtől, s ezáltal a lacedaemoniak
kezdtek döntő fölényre szert tenni a háborúban.
5. Szolgálatai ellenére sem lettek azonban barátai Alcibiadesnak, sőt

félelmükben inkább elhidegültek tőle. Mert amikor felismerték, hogy ez a
különlegesen éles eszű férfi minden tettében milyen kiemelkedő ügyességről
tesz tanúságot, megrettentek tőle, hogy mi lesz, ha egyszer Alcibiades
hazaszeretetétől vezetve hátat fordít majd nekik és kibékül polgártársaival.
Eltökélték tehát, hogy alkalmat keresnek meggyilkolására. Szándékuk nem
sokáig kerülhette el Alcibiades figyelmét; olyan remek szimata volt ugyanis,
hogy nem lehetett túljárni az eszén, már csak azért sem, mert minden
idegszálával arra figyelt, hogy óvatos legyen. Ezért Darius nagykirály
helytartójánál, Tissaphernesnél keresett oltalmat. Amikor Alcibiades már
benső barátságba került vele. azt kellett látnia, hogy - miután a szicíliai
hadjárat kudarcba fúlt - az athéniak hatalma fölött kezd eljárni az idő, a
lacedaemoniak ereje viszont nőttön-nő. Ezért először közvetítők révén
Pisander parancsnokkal kezdett tárgyalni, aki akkor a Samus melletti hadsereg
élén állt, és megpendítette előtte, hogy kész visszatérni Athénba. Ez a tiszt
ugyanis ugyanolyan érzelmeket táplált, mint Alcibiades: nem volt barátja a
néphatalomnak, és a nemességnek fogta pártját. Pisander azonban
cserbenhagyta őt, s Alcibiades Thrasybulusnak, Lycius fiának köszönhette,
hogy a Samusnál állomásozó sereg szívesen fogadta és megtette vezérének.
Később Theramenes javaslatára néphatározattal ugyanolyan katonai
hatalommal ruházták fel távollétében, mint Thrasybulust és Theramenest. Az ő
fővezérségük idején olyan nagy változás következett be a katonai helyzetben,
hogy a lacedaemoniak, akik nem sokkal korábban diadalmuk delelőjén álltak,
pánikba esve béke után puhatolóztak. Öt szárazföldi ütközetben szenvedtek
ugyanis vereséget, de alulmaradtak három tengeri csatában is, s ennek során
elvesztették kétszáz háromevezősoros hajójukat, valamennyi az ellenség
kezére került. Alcibiades vezértársaival együtt visszafoglalta Ioniát, a
Hellespontust s ezenkívül sok kisázsiai görög várost is. Közülük többet
ostrommal kellett bevenniük, például Byzantiumot, de megfontolt
magatartásukkal nem kevés települést önkéntes szövetségre késztettek, mert
foglyaikkal kíméletesen bántak. Végrehajtva hát e ragyogó haditetteket,
zsákmánytól roskadozva tértek haza megtollasodott seregükkel Athénba.
6. Fogadásukra Piraeusba tódult az egész város, és a tömeg annyira vágyta

látni Alcibiadest, hogy mindenki az ő háromevezősoros hajójára sereglett,
mintha egyedül ő érkezett volna meg. A népet ugyanis áthatotta az a
meggyőződés, hogy a múltban elszenvedett csapásokat, csakúgy, mint a jelen
sikereit, Alcibiades tettei idézték elő. Ezért magukat hibáztatták, hogy az
athéniak elvesztették Szicília feletti uralmukat és a lacedaemoniak
győzelmeket arattak, hiszen ők maguk űzték el ezt a nagyszerű férfit
városukból. Úgy látszott, hogy nem is ok nélkül vélekednek így, mert ahogy
Alcibiades a hadsereg-élére állt, az ellenség azon nyomban megszűnt egyenlő
fél lenni szárazon is, vízen is. Amikor tehát Alcibiades partra szállt - bár
Theramenes és Thrasybulus is parancsnokként vett részt ugyanazokban a
harci eseményekben, s vele együtt érkezett meg Piraeusba —, mindenki csak
az ő nyomába szegődött, csak őt kísérte, és arany- meg bronzkoszorúval
ajándékozták meg, pedig az ilyesmi addig az olympiai győzteseket kivéve
nem volt szokásban. Sírva fogadta polgártársai jóindulatának ezt a tanújelét,
mert az előző idők keserűsége járt az eszében. Amikor aztán beért magába a
városba, az összehívott népgyűlésben olyan szónoklatot tartott, hogy nem
akadt ember, ha mégoly kőszívű volt is, aki könnyekre ne fakadt volna sorsa
hallatán, és haragra ne gerjedt volna azok ellen, akiknek része volt
száműzetésében. Úgy tűnt, mintha nem is ugyanaz a nép ítélte volna el őt
szentségtörésért, amelyik most ott zokogott miatta. Nyilvánosan
visszaszolgáltatták elkobzott javait, és ugyanazokat az Eumolpida-papokat,
akik kiátkozták őt, arra kényszerítették, hogy vonják vissza kiközösítését, a
tömeg pedig a tengerbe hajította azokat az oszlopokat, amelyekre az átok
szövegét fölvésték.
7. De Alcibiades öröme nem tartott sokáig. Mert bár minden kitüntetéssel

elhalmozták, és felruházták azzal a joggal, hogy minden közügyben -
háborúban és békében egyaránt - az övé legyen a döntő szó, s bár
követelésére, mert semmit sem tagadtak meg tőle, két társat adtak melléje:
Thrasybulust és Adimantust, mégis, amikor hajóhadával elindult Asia felé, és
Cyménél nem egészen a várakozásnak megfelelően hajtotta végre katonai
feladatát, újból gyűlölni kezdték. Azt gondolták, hogy nincs olyan dolog, amit
ő ne tudna végbevinni. Így történt, hogy az ő vétkéül rótták fel, ha egy hadi
vállalkozás kevésbé volt sikeres, mert azt hangoztatták, hogy hanyagul és
álnokul járt el, mint a jelen esetben is. Azzal vádolták, hogy azért nem akarta
elfoglalni Cymét, mert a nagykirály megvesztegette. Úgy gondoljuk tehát: az
ártott neki a legtöbbet, hogy túlságosan is jó véleménnyel voltak tehetségéről
és vitézségéről; s legalább annyira féltek tőle, mint amennyire szerették, mert
tartottak tőle, hogy szerencséjétől és hatalmas vagyonától felfuvalkodva
türanniszra sóvárog majd. Ennek lett a következménye, hogy távollétében
megfosztották tisztségétől, és mást28 állítottak a helyére. Amikor ezt
Alcibiades meghallotta, nem akart hazatérni, hanem Pactyébe távozott, ahol
három erősséget épített ki: Ornit, Bizanthét és Neontichost. Csapatot
toborzott, és ő volt az első görög polgár, aki betört Thraeciába, mert úgy
tartotta: nagyobb dicsőség a barbároktól, semmint a görögöktől szerzett
zsákmányból meggazdagodni. Ezáltal nőtt hírneve és vagyona, s néhány
thraeciai királlyal is sikerült szoros barátságba kerülnie.
28azaz Konónt.
8. A hazaszeretet érzését mégsem tudta kitépni kebléből. Ezt igazolják az

Aegos folyónál történtek: itt állomásozott flottájával az athéniak parancsnoka,
Philocles,29 s nem messze táborozott a lacedaemoniak vezére, Lysander sem,
aki azzal volt elfoglalva, hogy lehetőség szerint minél inkább elhúzza a
háborút, mert a nagykirály pénzzel segítette a spártaiakat, az athéniak viszont
teljesen kimerültek már, hiszen fegyveren és hajón kívül semmijük sem volt.
Alcibiades ekkor fölkereste az athéni sereget, és ott a katonaság jelenlétében a
következőképp kezdett beszélni: Ha akarják, ő rá tudja venni Lysandert, hogy
vagy harcba bocsátkozzék, vagy békét kérjen. A lacedaemoniak azért
vonakodnak a tengeri ütközettől, mert gyalogos csapataik sokkal erősebbek,
mint hajóik. Ami őt magát illeti, könnyűszerrel rá tudja venni a thrákok
királyát, Seuthest, hogy kiűzze a szárazföldről a spártai vezért, s így annak
szükségképpen vagy be kell vetnie flottáját, vagy véget kell vetnie a
háborúnak. Philocles belátta, hogy Alcibiades igazat szólt, mégsem akart
eleget tenni kérésének, mert tisztában volt vele, hogy ha Alcibiadest
visszafogadják, akkor neki semmi tekintélye sem lesz a hadsereg előtt, s ha
valami szerencsés kimenetelű dolog történik, nem neki tulajdonítják majd, ha
viszont valami rosszul sikerülne, azért egyedül és kizárólag őt hibáztatnák és
vonnák felelősségre. Amikor Alcibiades elvált tőle, búcsúzóul így szólt:
- Mivel útját állod hazád győzelmének, legalább arra figyelmeztetlek,
hogy ne táborozz hajóhadaddal az ellenség közelében. Az a veszély
fenyeget ugyanis, hogy katonáitok fegyelmezetlensége lehetőséget ad
majd Lysandernak seregünk megsemmisítésére.
És Alcibiadesnak igaza is lett. Amikor ugyanis Lysander megtudta
kémeitől, hogy az athéniak zsákmányszerzés céljából nagy tömegben a
szárazföld belsejébe nyomultak, s hajóik csaknem legénység nélkül
maradtak, egy percig sem vesztegette az időt, hanem megkezdte a harcot, és
ezzel a támadással végérvényesen befejezte a háborút.
29 a valóságban öt sztratégosz volt, de aznap épp Philoklész parancsnokolt.
9. Alcibiades pedig az athéniak veresége után nem érezte magát eléggé

biztonságban azon a vidéken, ezért mélyen bevette magát Thraeciába, egész a
Propontison túlra, azt remélte ugyanis, hogy ott rejtheti el a legkönynyebben
vagyonát. De csalatkozott. A thrákok ugyanis, mikor megtudták, hogy sok pénzzel
érkezett, tőrbe csalták. El is ragadták tőle a kincseit, őt magát azonban nem
sikerült elfogniuk. Amikor Alcibiades látta, hogy a lacedaemoniak befolyása miatt
nincs Görögországban számára egyetlen biztos zug sem, átkelt Kisázsiába és
Pharnabazushoz ment, akit megnyerő modorával anynyira lebilincselt, hogy nem
volt barátja, akit közelebb érzett volna magához. A helytartó odaadta neki
Grynium phrygiai erődjét, ahonnan évi ötven talentum adójövedelmet húzott.
Alcibiades azonban nem érte be ekkora vagyonnal, s abba sem nyugodott bele,
hogy a legyőzött Athén a lacedaemoniak rabszolgája legyen. Ezért minden
gondolata akörül forgott, miként szabadíthatná fel hazáját. Belátta azonban, hogy a
perzsa király nélkül ebből semmi sem lehet, s ezért az volt a vágya, hogy az ő
barátságát is elnyerje. Nem kételkedett benne, hogy könnyen megvalósíthatja
tervét, ha személyesen találkozhat vele. Tudomására jutott ugyanis, hogy a
nagykirály öccse, Cyrus, titkon háborút készít elő a lacedaemoniak segítségével az
uralkodó ellen. Tudta, hogy ha ezt feltárja, nagy kegyben lesz majd része.
10. Ezen fáradozott tehát, és azt kérte Pharnabazustól: küldje őt a királyhoz,

eközben azonban Critias és a többi athéni zsarnok megbízható embereket
menesztett Kisázsiába Lysanderhoz, azzal az üzenettel, hogy ha nem távolítja
el az útból Alcibiadest, biztosra veheti, hogy felbomlik az államrend, amelyet
ő vezetett be Athénban. Ezért ha azt akarja, hogy intézkedései megmaradjanak,
vegye üldözőbe Alcibiadest. A lacedaemoni parancsnokot megindították ezek
a riasztó hírek, s elhatározta, hogy határozottabb hangon kezd tárgyalni
Pharnabazusszal. Kijelentette hát, hogy érvényüket vesztik a nagykirály és a
lacedaemoniak közti megállapodások, ha a helytartó élve vagy halva ki nem
szolgáltatja neki Alcibiadest. A satrapa nem tudott ellenállni, és inkább eltűrte,
hogy az emberiességet tapossák sárba, mintsem hogy a királyi hatalom
szenvedjen csorbát. Ezért elküldte Susamithrest és Bagaeust, hogy végezzenek
Alcibiadesszal, aki Phrygiában tartózkodott és épp azon fáradozott, hogy
előkészítse útját a nagy királyhoz. A megbízottak titkon kapcsolatba léptek
azokkal, akik akkoriban Alcibiades közelében éltek, s rájuk bízták a
meggyilkolását. Azok azonban nem merészeltek fegyverrel rátörni, hanem
éjnek évadján fahasábokat hordtak össze a kunyhó köré, amelyben pihenni
szokott, majd pedig felgyújtották a viskót, hogy tűz eméssze el a férfiút, mert
nem remélték, hogy karddal a kezükben le tudják bírni. Alcibiades azonban
fölriadt a tűzropogásra, és mivel szablyáját ellopták mellőle, kísérőjének
hónalji dárdáját ragadta meg. Volt ugyanis egy arcadiai vendégbarátja, aki egy
pillanatra sem tágított mellőle. Ennek megparancsolta, hogy kövesse, ő maga
meg felragadott minden ruhaneműt, amit épp a keze ügyében lelt. Ezt
belehajigálta a tűzbe, s így sikerült keresztülhatolnia a lángokon. Amikor a
barbárok észrevették, hogy kimenekült a tűzből, távolról célba vették
kopjáikkal, s így mészárolták le, fejét pedig Pharnabazushoz vitték. Egy nő,
akivel huzamosabban együtt élt, asszonyi ruhával letakarta a holttestet. A
kunyhó lángjai így végül a tetemet hamvasztották el, holott azért támasztották
a tűzvészt, hogy az élő férfit eméssze el. Így érte el a halál Alcibiadest
körülbelül negyvenéves korában.30
30 valójában idősebb volt.
11. Habár sokan gyalázzák, van három rendkívül tekintélyes történetíró, aki igen
nagyra tartotta. Ezek: Thucydides, aki kortársa volt, Theopompus, aki valamivel
később született, és végül Timaeus; bár a két utóbbi szereti elvetni a sulykot a
rágalmazásban, ennek az egy államférfinak dicsőítésében valamiképpen mégis
egyetértenek. Mert mindazt elmondták róla, amit fentebb megírtunk, sőt még
ennél többet is: mivel athéni volt, vagyis a világ legtündökletesebb városában
született, mindenkit felülmúlt életmódjának fényével és méltóságteljességével;
amikor pedig számkivetetten Thebaeba ment, olyan jól be tudott illeszkedni az
ottani szokásokba, hogy nem akadt ember, aki fel tudta volna vele venni a
versenyt, sem a munkában, sem testi erőben (pedig a boeotiaiak sokkal inkább
kitűnnek hatalmas izomzatukkal, semmint éles elméjükkel). A lacedaemoniak
között, akiknek erkölcsi felfogása szerint a legfőbb erény a türelem, olyan
szigorú életmódra fogta magát, hogy étkezésének és öltözködésének
igénytelenségében minden Lacedaemonin túltett. De megfordult az iszákos és
a kicsapongásban elmerült thrákok közt is, akiket ugyancsak felülmúlt a
maguk területén. Aztán a perzsákat kereste fel, akik szemében az a legfőbb
dicsőség, ha valaki vakmerő vadász és fényűzően él.
Alcibiades úgy tudta szokásaikat utánozni, hogy még az ő szemük-szájuk is elállt
a csodálkozástól viselkedése láttán. Mindezzel elérte, hogy akárhol megfordult, ő
volt az első és a legkedveltebb. De róla már elég is ennyi, ideje, hogy a
többiekről szóljunk.
VIII. Thrasybulus
1. AZ ATHÉNI THRASYBULUS, LYCUS FIA – ha az erényt önmagában, a
szerencse figyelembevétele nélkül mérlegeljük - valószínűleg az első helyre
kerülne. Egy dolog kétségtelen: senkit sem tartok nála különbnek, ha a
hűségről, állhatatosságról, lelki nagyságról és hazaszeretetről van szó. Mert
ugyan azt is sokan akarták volna, de csak kevesen tudták megvalósítani, hogy
egyetlen zsarnok uralmától szabadítsák meg szülőföldjüket, neki azonban az
jutott osztályrészéül, hogy harminc zsarnoktól elnyomott hazájának adta vissza
a szolgaság után a szabadságot. Bár erény dolgában senki sem kerekedett
fölébe, hírnév tekintetében sokan megelőzték. A peloponnesusi háborúban
számos haditettet végrehajtott Alcibiades nélkül, amaz viszont nélküle egyet
sem, mégis a természet valamiféle kegye révén valamennyi sikerből Alcibiades
húzott hasznot. Valójában azonban az összes ilyen eredményben nemcsak a
hadvezéreknek, hanem a katonáknak és a szerencsének is része van, mert a
csaták kimenetele nem pusztán a vezér tervén múlik, hanem a harcolók erején
és a véletlenen is. Ezért van az, hogy a hadvezér érdemeiből a közkatonának is
jár, de még inkább a szerencsének, és méltán lehet állítani, hogy a sors többet
nyom a latban, mint a hadvezér bölcsessége. Az a különleges, nagyszerű
cselekedet viszont, amelyet említettünk, kizárólag Thrasybulus érdeme. Mert ő
volt nemcsak az első, hanem az egyetlen is, aki hadat üzent az önkényuraknak,
amikor a lacedaemoniak által megbízott harminc zsarnok rabigában tartotta
Athént; ezek számos polgárt, akit a sors a háborúban megkímélt, vagy
száműztek az országból, vagy kivégeztek, vagyonukat pedig felosztották
egymás közt.
2. Mikor Thrasybulus Phylébe, Atticának ebbe a jól megerősített várába

menekült, mindössze harminc híve volt vele. Csupán ennyi volt az actéiak
megmentésének kezdete, ennyi volt az az erő, amely a tündöklő várost
felszabadította. A zsarnokok lebecsülték Thrasybulust és parányi csapatát. De
ez pusztulást hozott a becsmérlők fejére, és üdvére vált a lenézetteknek, mert
az előbbieket lustává tette az üldözésben, az utóbbiaknak viszont fokozta
erejét, hiszen időt nyertek a felkészülésre. Ezért vésse mindenki emlékezetébe
az aranyszabályt: „Háborúban semmit se végy semmibe!", s azt sem mondják
ok nélkül: „Félénk fiú anyja nem hullajt könnyeket." Mégsem növekedtek
Thrasybulus csapatai úgy, ahogy várható lett volna; mert azokban az időkben a
tisztes polgárok már inkább beszéltek a szabadságról, mintsem hogy harcoltak
volna érte. Thrasybulus innen Piraeusba távozott és megerősítette Munychiát.
Ezt az erősséget kétszer támadták meg a zsarnokok, és nekifogtak, hogy
megostromolják, de szégyenszemre megverték őket, s fegyvereiket, málháikat
elveszítve, hanyatt-homlok visszamenekültek Athén városába. Ekkor
Thrasybulus fényes tanújelét adta tisztánlátásának csakúgy, mint bátorságának.
Kiadta a parancsot, hogy a megfutamodókat nem szabad bántalmazni, mert azt
tartotta tisztességesnek, ha a polgár kíméli polgártársát. Nem is sebesült meg
senki, csak azok, akik elsőként bocsátkoztak harcba. Az elesetteket sem
fosztotta meg ruhájától, és semmihez sem nyúlt hozzá, csak a fegyverekhez,
amelyekből hiányt szenvedett, továbbá azokhoz a holmikhoz, amelyekre
szüksége volt. A második ütközetben elesett az önkényurak vezére, Critias, aki
Thrasybulusszal szemtől szemben igen vitézül harcolt.
3. E politikus bukása után megérkezett Pausanias, a lacedaemoniak királya,
hogy segítséget nyújtson az atticaiaknak. Ilyen feltételekkel teremtett békét
Thrasybulus és azok közt, akik a várost hatalmukban tartották: a harminc
zsarnokon és azon a tíz személyen kívül, akiket később választottak meg
hadvezérnek, s akik hasonló kegyetlenséget tanúsítottak, senkit ne sújtsanak
száműzetéssel, senkinek a vagyonát ne kobozzák el, az állami ügyek intézését
pedig adják vissza a népnek. Volt Thrasybulusnak egy másik ragyogó tette is:
mikor a béke helyreállt, s neki volt a legnagyobb szava az államban, törvényt
hozott, hogy senki ellen ne emelhessenek vádat és ne büntethessék meg
korábbi tetteiért. Ezt nevezték az athéniak általános kegyelmi törvénynek. És
nem csupán arra volt gondja, hogy ezt az intézkedést meghozza, hanem arra
is, hogy érvényt szerezzen neki. Mert amikor a korábban vele együtt
számkivetettek közül néhányan le akarták gyilkoltatni azokat a személyeket,
akikkel hivatalosan már megbékéltek, felelősséggel közbelépett, és megtartotta,
amit egyszer megígért.
4. Ezekért a nagyszerű érdemeiért a nép két olajágból font díszkoszorúval

tüntette ki. Mivel az elismerést nem erőszak kényszerítette ki, hanem a
polgárok szeretete adományozta, nem gyűlölték meg miatta Thrasybulust,
hanem nagy tisztelettel övezték. Mert találóan mondta a hét bölcs közt számon
tartott Pittacus, amikor sok ezer holdnyi földet ajándékoztak neki a
mytilenaéiek: „Ne adjatok nekem olyasmit, ami miatt sokan irigyelnek majd, s
amire sokaknak fájni fog a foga. Nem is kérek többet száz holdnál.31 Ez
kifejezheti lelkem mértékletességét is és a ti jó szándékotokat is." A szerény
ajándékok szoktak ugyanis megmaradni, a gazdag jutalmak meg gyakran
idegen kézre kerülnek. Thrasybulus tehát beérte az említett koszorúval, nem
vágyott többre, s úgy tartotta, hogy senkinek sincs nála különb kitüntetése. Egy
idő múlva, amikor flottaparancsnokként kikötött hajóhadával Cilicia partjain,
és tábori őrsége nem látta el elég gondosan feladatát, a barbárok egy éjszaka
kitörtek városukból, és felkoncolták sátrában.
31 Nepos római mértékegységet (iugerum) ad meg, amely valójában 0,25

hektár. Vagyis összesen huszonöt hektárnyi területről van szó.
IX. Conon
1. AZ ATHÉNI CONON a peloponnesusi háború idején kezdett közhivatalt

viselni, és nagyon fontos szerepet játszott a harcokban. Mert egyszer a
szárazföldi csapatok élén állt mint hadvezér, másszor pedig a tengeren hajtott
végre nagy tetteket flottaparancsnokként. Mindezekért tekintélyes kitüntetésben
részesült. Megbízták ugyanis az összes sziget igazgatásával, s e kormányzói
tevékenysége folyamán foglalta el a lacedaemoniak gyarmatvárosát, Pheraet.
Hadvezéri tisztséget töltött be a peloponnesusi háború végén is, amikor
Lysander az Aegos folyónál döntő győzelmet aratott az athéniak csapatai fölött.
Conon akkor éppen távol volt, s ezért is mentek rosszabbul a dolgok, hiszen
tapasztalt katona volt, s mint parancsnok mindig körültekintően járt el. Senki
sem kételkedett tehát akkoriban benne, hogy ha ő jelen lett volna, nem kellett
volna elszenvedniük az athéniaknak ezt a szörnyű csapást.
2. E mostoha körülmények között aztán, amikor meghallotta, hogy az ellenség

megszállta szülőföldjét, nem azt kutatta, hol élhet saját maga biztonságban, hanem
hogy honnan lehet polgártársai védelmére. Ezért Pharnabazushoz, Ionia és Lydia
satrapájához, a nagykirály vejéhez és rokonához menekült, akinek sok-sok
fáradtsággal és sok-sok kockázattal a kegyeibe férkőzött, és ezáltal nagy
befolyásra tett szert. Az athéniak legyőzése után a lacedaemoniak nem tartottak ki
a mellett a szövetség mellett, amelyet Artaxerxesszel kötöttek, hanem elküldték
Agesilaust Kisázsiába, hogy ott hadat viseljen. A spártaiakat főképp az a
Tissaphernes bujtogatta, aki a nagykirály belső emberei közé tartozott, de aztán
megszegte a barátságot és a lacedaemoniakkal szűrte össze a levet. Az Agesilaus
ellen viselt hadjáratban névleg Pharnabazus volt a fővezér, valójában azonban
Conon állt a sereg élén, és elképzelése szerint történt minden. Megannyi akadályt
gördített a fővezér, Agesilaus útjába, és sűrűn keresztezte terveit. Napnál
világosabb volt, hogy ha Conon nem lett volna, Agesilaus egészen a Taurusig
előrenyomult volna, és elragadta volna Kisázsiát a nagykirálytól. Amikor aztán a
spártai parancsnokot polgártársai hazahívták, mert a boeotiaiak és az athéniak
hadat üzentek a lacedaemoniaknak,32 Conon már otthonosan forgott az uralkodó
hadvezérei körében, s mindannyiuknak nagy hasznára volt.
32 ez volt az i.e. 395-387-es korinthoszi háború.
3. Tissaphernes tehát elpártolt a királytól, de Artaxerxes szeme sokkal később

nyílt fel, mint másoké. Mert számtalan és nagy szolgálata miatt a helytartó
még akkor is nagy becsben állt a nagykirály előtt, amikor valójában már
hűtlenül elhagyta hivatalát. Az uralkodó nem egykönnyen adott hitelt a
híreknek, hiszen emlékezett rá, hogy az ő segítségével kerekedett fölül
fivérén, Cyruson. Pharnabazus Conont küldte el a nagykirályhoz, hogy vádolja
be Tissaphernest. Megérkezése után a követ perzsa szokás szerint először
Tithraustes nagyvezérhez ment, aki a birodalmi ranglétra második fokán állt, s
bejelentette neki, hogy beszélni óhajt az uralkodóval.
Enélkül ugyanis senkit sem engednek a felség színe elé járulni. A nagyvezér így
válaszolt:
- Semmi akadálya sincs a dolognak, de vedd fontolóra, hogy szóban vagy
írásban akarod-e előadni azt, amit az eszedben forgatsz. Mert ha a
nagykirály tekintete elé bocsátanak, isteni hódolatban kell részesítened az
uralkodót (ezt a szertartást nevezik az emberek proscynesis- nek). Ha ez
nehezedre esik, beadványoddal az én segítségem révén ugyanúgy eléred
szándékodat.
Cónon ezt felelte:
- Nekem ugyan csöppet sincs terhemre, hogy bármiféle tiszteletet megadjak a
nagykirálynak, de félek tőle, hogy ha a barbárok, és nem szülőföldem szokása
szerint járok el, ez majd arra az államra hoz szégyent, ahonnan ide jöttem, s amely
más népeknek szokott parancsolni.
Ezért kérelmét írásban nyújtotta be a nagyvezérnek.
4. Amikor az uralkodó megismerte az írás tartalmát, Conon tanúságtétele olyan

hatással volt rá, hogy Tissaphernest közellenséggé nyilvánította, és elrendelte:
háborúval álljanak bosszút a lacedaemoniakon. Ugyanakkor Cononra bízta, hogy
tetszése szerint szemeljen ki valakit a hadipénztár kezelésére. Conon azonban
kijelentette: nem az ő ítéletére tartozik ennek a kérdésnek az eldöntése, hanem a
nagykirályéra, mert neki kell a legjobban ismernie saját alattvalóit; a maga
részéről mégis azt tanácsolná, hogy Pharnabazusra bízzák ezt a feladatot. Ezután
elhalmozták rengeteg ajándékkal, s tengeri útra küldték, hogy állíttasson ki
hadihajókat33 a cyprusiakkal, a phoeniciaiakkal és a többi tengerparti állammal,
s aztán szereljen fel flottát, mellyel a következő nyáron hatalmába tudja keríteni
majd a tengert. Segítőül Pharnabazust adták melléje, úgy, ahogy kívánta. Mihelyt
ezek híre eljutott a lacedaemoniakhoz, nagy igyekezettel láttak hozzá a
hadikészületekhez, mert azt gondolták, hogy súlyosabb háború fenyegeti őket,
mintha pusztán a barbárral kellene megmérkőzniük. Tisztában voltak ugyanis
vele, hogy bátor és megfontolt vezér áll majd a királyi csapatok élén, s olyan
ember fog velük megküzdeni, akit sem haditervükkel, sem haderejükkel nem
képesek felülmúlni. Ezt megfontolva roppant hajóhadat állítanak ki, és Pisander
vezérlete alatt útra is kelnek. Conon Cnidusnál megtámadja és nagy csatában
megfutamítja őket, számos naszádot elfog és még többet elsüllyeszt. E diadal
következtében nemcsak Athén, hanem a lacedaemoniak igájában nyögő egész
Görögország is felszabadult az elnyomatás alól. Gonon a hajók egy részével
hazájába megy, és helyreállíttatja mindkét városfalat, a piraeusit és az athénit is,
amelyeket Lysander leromboltatott, a korábban Pharnabazustól kapott
ötventalentumnyi pénzből pedig polgártársait ajándékozza meg.
33 ezek könnyű hosszú hajók voltak.
5. Vele is megesett azonban, ami a többi halandóval, hogy elővigyázatlanabbnak

mutatkozott szerencséjében, mint balsorsában. Amikor ugyanis legyőzte a
peloponnesusiak flottáját, és úgy gondolta, hogy bosszút állt a hazáján elkövetett
sérelmekért, többre kezdett vágyni, mint amire képes volt. Mégsem lehet
mondani, hogy tervei ne lettek volna tisztességesek és helyeselhetők, mert hiszen
hazája és nem a nagykirály erejét kívánta növelni. A Cnidusnál lezajlott és
említett tengeri diadallal nemcsak a barbárok közt, hanem Görögország összes
városában is nagy tekintélyt szerzett magának, s ekkor titokban azon kezdett
fáradozni, hogy visszaszerezze az athéniaknak Ioniát és Aeoliát. Minthogy
azonban tervét nem titkolta elég óvatosan, Tiribazus, Sardes kormányzója,
magához idézte Conont azzal az ürüggyel, hogy valami fontos ügyben a
nagykirályhoz szeretné küldeni. Az engedelmeskedett is az utasításnak,
amikor azonban megjelent, börtönbe vetették, s egy ideig ott is tartották.
Egyes szerzők szerint e helyről a királyhoz vitték, és ott pusztult el. A
történetíró Dinon viszont, akinek perzsa ügyekben a leginkább hihetünk, azt
jegyezte fel, hogy Conon megszökött, csak abban bizonytalan, hogy vajon ez
Tiribazus tudtával történt-e vagy anélkül.
X. Dion
1. A SYRACUSAEI DION, HIPPARINUS FIA nemes családból származott, s

mindkét Dionysius zsarnoki rendszerével szoros kapcsolatban állt. Az idősebbnek
ugyanis Dion nővére, Aristomache volt a felesége, akitől két fia volt, Hipparinus és
Nisaeus, s ugyanannyi leánya, név szerint Sophrosyne és Arete. Az előbbit fiához,
Dionysiushoz adta nőül, akire uralmát is örökül hagyta, a másikat, Aretét pedig
Dionhoz.
Dionnak azonban előkelő rokonságán és ősei ragyogó hírnevén kívül sok más
nagyszerű vele született adottsága is volt: tanulékonysága, nyájassága s a
legmagasabb rendű művészetekre is fogékony tehetsége; rendkívül méltóságteljes
testalkata, amely igen megnyerővé tette; ezenkívül atyjától ráhagyott roppant
vagyona, amelyet azonban saját maga is gyarapított. Bizalmas viszonyban állt az
idősebb Dionysiusszal, s ezt a kitüntetést legalább annyira kiérdemelte
erkölcseivel, mint rokoni kapcsolatával. Mert bár nem tetszett neki Dionysius
kegyetlensége, mégis arra törekedett, hogy az uralkodónak ne essen bántódása, s
ebben a vágyában szoros barátságukon kívül elsősorban rokonainak érdeke
vezette. Részt vett a fontos államügyekben, és a zsarnok hajlott is tanácsára, ha
éppen nem öntötte el mindent elsöprő indulata. Az összes nagyobb jelentőségű
követséget Dion látta el, aki olyan pontosan végezte feladatát és olyan híven
teljesítette megbízatását, hogy emberségtudó magatartásával sikerült enyhítenie a
kegyetlen önkényúr rossz hírén. Amikor Dionysius Karthágóba küldte, a város
lakói olyan tisztelettel fogadták, ahogy egyetlen görög ajkú szónokot sem.
2. Nem is kerülte el mindez Dionysius figyelmét, hiszen tapasztalta, hogy

rokona az ő hírét öregbíti. Így történt, hogy Dion volt az egyetlen, akinek
sorsát valóban a szívén viselte, s nem kevésbé szerette őt, mint tulajdon fiát.
Ezért amikor bejárta Szicíliát a hír, hogy Plato megérkezett Tarentumba,
Dionysius nem tudta megtagadni az ifjúnak, hogy meghívja magukhoz a
bölcset, akiért Dión annyira lángolt, s akit mindenképp hallani szeretett volna.
Megadta tehát a zsarnok ezt a kegyet, és Platót hatalmas pompával
Syracusaeba vezette. Dión annyira bámulta a gondolkodót és annyira
megszerette, hogy teljességgel átadta magát egyénisége varázsának. De nem
kisebb gyönyörűségét lelte Plato sem Dionban. Ezzel magyarázható, hogy bár
a zsarnok kegyetlenül megsértette a bölcset, akit eladatott rabszolgának, Dion
könyörgésére Plato mégis visszatért Syracusaeba. Közben Dionysius
betegségbe esett. Amikor állapota súlyosabbra fordult, Dion megkérdezte az
orvosokat, hogy van az uralkodó, s egyszersmind azt is megtudakolta tőlük,
nem fenyegeti-e valami nagyobb veszély, mert ha igen, vallják be neki: ő
ugyanis az uralom felosztásáról szeretne vele beszélni, mert úgy tartja, hogy
nővérének a zsarnoktól született fiait megilleti a kormányzásban egy rész. Az
orvosok nem hallgatták el ezt a beszélgetést, és beszámoltak róla az ifjú
Dionysiusnak, akit ettől úgy elfutott a méreg, hogy ráparancsolt az orvosokra:
adjanak be altatót apjának, nehogy Dion beszélni tudjon vele. Amikor ezt
bevette a beteg, mintegy álomba szenderedve érte a halál.
3. Így kezdődött a Dion és Dionysius közti viszálykodás, amely aztán számos

körülmény miatt egyre nagyobb lett. Eleinte azonban egy ideig fennmaradt
kettejük közt valami színlelt barátságféle, és amikor Dion szüntelenül azért
rimánkodott Dionysiusnak, hogy hívja magához Athénból Platót és fogadja
meg tanácsait, az új zsarnok, aki némely dolgokban atyja példáját akarta
követni, igyekezett neki kedvében járni. De visszahívta Syracusaeba a
történetíró Philistust is, aki nem annyira ennek a zsarnoknak, mint inkább
általában az önkényuraknak volt a barátja. De erről abban a könyvben esik szó
bővebben, amelyet a görög történetírókról állítottam össze. 34 Plato pedig
olyan nagy tekintélyre tett szert Dionysius előtt, és ékesszólásával annyira
hatott rá, hogy csaknem rábeszélte: vessen véget az önkényuralomnak és adja
vissza a syracusaeiak szabadságát. Ettől a szándékától csak Philistus
sugallatára rettent vissza, ekkor kegyetlensége még fokozódott is valamit.
34 ezek az életrajzok nem maradtak fenn.
4. Mihelyt Dionysius fölmérte, hogy Dion felülmúlja őt tehetségben,

tekintélyben, népszerűségben, félni kezdett, hogy ha maga mellett tartja, még
alkalmat kínál vetélytársának, hogy a vesztére törjön, ezért adott neki egy
háromevezősoros hajót, hogy utazzék el Corinthusba. Ürügyként azt hozta fel,
hogy mindkettőjük érdekében cselekszik így, nehogy kölcsönös félelemből
valamelyikük ártson a másiknak. Ez az intézkedés közfelháborodást váltott ki,
és nagy haragot keltett a zsarnok ellen. Dionysius tehát hajókra rakatta Dion
minden ingóságát és utánaszállíttatta. Így akarta ugyanis elhitetni, hogy nem
Dion elleni haragjában, hanem saját épsége érdekében cselekedett. Amikor
pedig később azt hallotta, hogy vetélytársa sereget toboroz a Peloponnesuson,
és háborút készül ellene indítani, Aretét, Dion feleségét férjhez adta, gyermeke
nevelését pedig úgy igazította, hogy elkényeztette, és ezzel a legocsmányabb
gyönyörök mocskába taszította. Mert a fiú még föl sem serdült, már
örömlányokat hurcoltak hozzá, szüntelenül etették-itatták, s egy pillanatot sem
tölthetett el józanul. Az ifjú, mikor apja visszatért hazájába, nem tudta elviselni
életmódjának megváltozását (hiszen őröket adtak melléje, akiknek le kellett
volna őt szoktatniuk hajdani szokásairól), levetette magát házuk oromzatáról
és szörnyethalt. De visszatérek előadásom fonalához.
5. Dion megérkezett Corinthusba, s ugyanoda menekült a lovasság

főparancsnoka, Heraclides is, akit szintén Dionysius száműzött: a két férfi teljes
erővel hozzálátott a háború előkészítéséhez. De nem sokra mentek, mert az
önkényuralom már oly sok éve tartott, hogy az emberek azt gondolták, roppant
erő rejlik benne, ezért csak kevesen álltak rá, hogy osztozzanak a közös
veszélyben. Dion azonban - nem annyira saját csapataiban, mint inkább a zsarnok
elleni gyűlöletben bízva - roppant bátorsággal elindult két teherszállító hajóval,
hogy megostromolja azt az ötven éve fennálló hatalmat, amelyet ötszáz hadihajó,
tízezer lovas és százezer gyalogos védelmezett. Sikerével minden nép bámulatát
kivívta, mert olyan könnyen szétverte az ellenséget, hogy Szicíliába való
megérkezése után a harmadik napon már bevonult Syracusaeba. Ebből is látszik,
hogy egyetlen birodalom sem érezheti magát biztonságban, ha nem a szeretet
bástyái védik. Abban az időpontban Dionysius távol volt és Itáliában lesett az
ellenséges hajóhadra, úgy gondolva, hogy nagy katonai erők híján egyetlen
ellenfele sem törhet rá. De csalatkoznia kellett. Mert Dion épp azok segítségével
nyirbálta meg a király gőgjét, akik korábban ellenfelének voltak az alattvalói,
majd Szicíliának azt az egész részét hatalmába kerítette, amely előzőleg
Dionysius fennhatósága alatt állt, s hasonlóképp elfoglalta Syracusae városát is, a
fellegvár és a városhoz kapcsolódó sziget35 kivételével. Sikerével elérte, hogy a
zsarnok ilyen feltételekkel szeretett volna békét kötni: Dion tartsa meg Szicíliát,
Itáliát Dionysius, Syracusaet Apollocrates, akiben Dion vakon megbízott.
35 Ortügia szigetét móló kötötte össze a várossal.
6. Ezt a szerencsés és váratlan fordulatot hirtelen változás követte, mert Fortuna

olyan állhatatlan, hogy akit kevéssel korábban az égig emelt, azt utóbb
szakadékba taszítja. Először Dion fia esetében, akiről az imént tettem említést,
mutatta ki a foga fehérét. Mert amikor Dion visszavette maga mellé feleségét, akit
közben máshoz adtak, fiát is megpróbálta visszavezérelni az elvetemült
feslettségből az erény útjára, s a gyermek halála súlyos sebet ejtett az apai szíven.
Meghasonlás támadt továbbá közte és Heraclides között, aki, nem engedve át neki
az elsőséget, ellenpártot szervezett vele szemben. Nem is volt Heraclidesnek nála
kisebb szava az előkelők előtt, akiknek beleegyezésével a flotta élén állt, pedig
Dion a szárazföldi hadsereget tartotta a kezében. Dion nem tudta nyugodt lélekkel
elviselni ezt a helyzetet, s Homerus második énekéből azt a sort idézte, amely ezt
a gondolatot foglalja magában: nem folynak jól annak az államnak az ügyei,
amelyet sokan kormányoznak.36 E szavak nyomán nagy gyűlölség támadt, mert
úgy látszott, mintha azt a szándékát nyilvánította volna ki, hogy mindent a maga
hatalma alá akar gyűrni. Ezt a rossz hangulatot nem engedékenységgel igyekezett
mérsékelni, hanem arra törekedett, hogy keményen elfojtsa, és megparancsolta,
hogy öljék meg Heraclidest, amikor Syracusaeba jön.
36 Iliasz II 204: „Nem jó ám a sok úr kormányzata" (Devecseri Gábor

fordítása).
7. Ez az eljárás mindenkiben hatalmas rémületet keltett, mert ennek az

embernek az elpusztítása után senki sem gondolhatta, hogy
biztonságban van. Dion pedig, ellenfelét eltávolítván az útból, a maga
kénye-kedve szerint osztogatta szét katonái közt azoknak a vagyonát,
akikről tudta, hogy ellenséges érzelmeket táplálnak vele szemben.
Csakhamar szétosztotta e javakat, de változatlanul minden áldott nap
roppant költségekbe verte magát, hamarosan fogytán lett hát a pénze, és
már semmi sem akadt, amire rátehette volna a kezét, barátai birtokain
kívül. Ezzel a magatartásával ugyan magához tudta édesgetni a
katonákat, az előkelőket azonban elveszítette. Emiatt nagy gond
emésztette, mert nem volt hozzászokva, hogy megszólják, s nem
nyugodott bele könnyű szívvel, hogy rossz véleménnyel legyenek róla
azok, akik nem sokkal korábban szinte az egekig magasztalták. Amikor
aztán a katonák körében is ellene fordult a közhangulat, a tömeg
teljesen szabadon kezdett zúgolódni, lépten-nyomon hangoztatva, hogy
nem szabad tovább tűrni a zsarnokot.
8. Dion fontolóra vette a helyzetet, de el nem tudta képzelni, hogyan tudná

lecsendesíteni az elégedetlenséget, és megijedt, hogy hová is fejlődnek a
dolgok. Ekkor felkereste őt egy bizonyos athéni polgár, Callicrates, aki
vele együtt jött a Peloponnesusról Szicíliába.
Ez az éles eszű, álnokul furfangos, hitetlen és hitszegő ember a következőt mondta
neki: a népharag és a katonák gyűlölete következtében nagy veszélyben forog, s e
helyzetéből csak úgy tud kilábalni, ha megbízza valamelyik hívét, hogy színlelje
magát az ő ellenségének. Ha alkalmas embert talál, könnyen kiismerheti alattvalói
gondolatait s elteheti láb alól ellenfeleit, mert haragosai nyíltan kiteregetik
elképzeléseiket annak, aki neki hátat fordít. Tetszett a terv, s maga Callicrates
vállalta el a pártütő szerepét, aki Dion elővigyázatlanságából kovácsolt fegyvert
magának. Társakat keresett megölésére, találkozott ellenfeleivel, s szövetkezésüket
esküvel erősítette meg. Minthogy sokakat beavattak, kitudódott, hogy mi folyik, és
a hír eljutott Aristomachénak, Dion nővérének, és feleségének, Aretének a fülébe
is. Az asszonyok félelemtől riadtan futottak ahhoz a férfihoz, aki miatt mindig is
remegtek, hogy baj éri. Az azonban tagadta, hogy Callicrates cselt sző ellene, s azt
állította, hogy az események az ő utasítására történnek. A nők ennek ellenére
elvezették Callicratest Proserpina szentélyébe, és megeskették, hogy semmiféle
baljós tervet sem forral Dion ellen. Az összeesküvőt azonban nemcsak hogy nem
riasztotta el adott szava, hanem még inkább arra ösztökélte, hogy tervét valóra
váltsa, mert félt, hogy elképzelése napfényre kerül, még mielőtt vállalkozását
végrehajtaná.
9. Ezért a következő ünnepnapon,37 amikor Dion - nem akarva a tömeg közé

vegyülni - otthon maradt és emeleti szobájában pihent, Callicrates cinkostársainak
ellenőrzésére bízta a város legjobban megerősített pontjait, őrcsapatokkal vette
körül a palotát, némelyeket pedig a kapuk elé állított, hogy onnan el ne
távozzanak. Megrakott fegyveresekkel egy háromevezősoros hajót, amelyet
testvérére, Philostratusra bízott, és meghagyta, hogy a gálya ott körözzön a
kikötőben, mintha csak az evezősöket gyakoroltatnák. Így gondoskodott róla,
hogyha tervét elkerüli a szerencse, bőrét mentve legyen min elmenekülnie. Hívei
közül pedig kiválasztott néhány zacynthusi fiatalembert, méghozzá a
legvakmerőbbeket, a legizmosabbakat, s megbízta őket, hogy menjenek
fegyvertelenül Dionhoz, mintha csak azért jönnének, hogy elébe járuljanak.
Ismerték, így hát be is bocsátották őket. Ezek, mihelyt átlépték a küszöböt,
elreteszelvén a kapukat rárontottak az ágyában heverő Dionra, megkötözték, s
akkora zaj támadt, hogy kint is hallani lehetett. Hősünk azonban, ahogy már
előzőleg többször mondtuk ... 38 bárki könnyen megállapíthatta, mennyire
gyűlöletes az egyszemélyi uralom és mennyire szánandó azoknak az élete, akik
azt akarják, hogy inkább féljék, mintsem szeressék őket. Mert ha a testőrök
önszántukból teljesítették volna feladatukat, a kapukat betörve megmenthették
volna őt, hiszen a támadók fegyvertelenek voltak és sebtiben kértek kintről egy
gyilkot, addig csak úgy szorongatták élő foglyukat. De senki nem sietett Dion
megsegítésére, erre egy Lyco nevű syracusaei beadott az ablakon egy kardot, s
ezzel aztán megölték Diont.39
37 annak a Perszephonénak (Proserpina) az ünnepe, akinek nevére

Kallipposz (itt Callicrates) megesküdött.
38 itt a fennmaradt szöveg hiányos.
39 ez a rész elég homályos. Lehet, hogy a szöveg romlott. Mindenesetre
Nepos előadása nem egyezik Plutarkhoszéval.
10. Miután a merényletet végrehajtották, s nagy tömeg tódult be bámészkodni,

néhány embert tévedésből felkoncoltak a bűnösök helyett. Mert amikor gyorsan
híre futott, hogy erőszakkal rátörtek Dionra, sok olyan ember összecsődült,
akiknek nem szokott tetszeni az efféle gyilkos vérengzés. Ezek gyanakodásuktól
megtévesztve úgy mészárolnak le ártatlanokat, mintha bűnösök volnának.
Mihelyt hősünk halálának híre nyilvánosságra jutott, csodálatos módon
megváltozott a közhangulat. Mert azok, akik életében zsarnoknak nevezték,
most azt hirdették róla, hogy a haza felszabadítója és az önkényúr elűzője volt.
Így hirtelenében szánakozás lépett a gyűlölet helyébe, és - ha tehették volna -
legszívesebben saját vérükkel váltották volna meg az Acherontól. Ezért a
város leglátogatottabb helyén állami költségen temették el, és azzal tüntették
ki, hogy síremléket emeltek neki. Ötvenöt éves kora tájt hunyt el, négy évvel
azután, hogy a Peloponnesusról hazatért Szicíliába.
XI. Iphicrates
1. AZ ATHÉNI IPHICRATES nem annyira nagyszerű katonai tetteivel, hanem

inkább hadművészetével tette híressé a nevét. Olyan nagyszerű vezér volt
ugyanis, hogy nemcsak kora legkiválóbbjaival állja a versenyt, hanem az
elődök közt sem ismerünk nála nagyobbat. Bizony sokat forgott háborúban,
gyakran állt seregek élén, és a maga hibájából sohasem vallott kudarcot; mindig
ésszel nyert ütközetet, s olyan sokra vitte, hogy katonai téren sok újat hozott és
sok mindent korszerűsített.
Megváltoztatta például a gyalogság fegyverzetét. Az ő fővezérsége előtt
ugyanis a katonák hatalmas kerek pajzsot, rövid kopját és kis kardot
használtak. ö viszont a félhold alakú, pelta nevű pajzsot vezette be a kerek
helyébe, s később erről nevezték a gyalogosokat peltastáknak. Ez a könnyű
védőfegyver mozgékonyabbá és gyorsabbá tette a katonaságot. Iphicrates
egyidejűleg megkétszerezte a kopja méretét, s növelte a kard hosszúságát. A
bronzsodrony páncél helyett lenvászon vérttel látta el embereit. Ezzel elérte,
hogy a katonák könnyedébben tudták megoldani feladataikat; mert bár
csökkentette a hadi öltözet súlyát, gondoskodott róla, hogy a kevésbé nehéz
vért ugyanúgy védje a testet.
2. Háborút viselt a thrákokkal, és az athéniak szövetségesét, Seuthest

visszahelyezte királyságába. Corinthusnál olyan szigorú parancsnoka volt
hadseregének,40 hogy csapatait pompásan kiképezte, katonái pontosan
engedelmeskedtek a vezér parancsainak; seregéhez fogható még sosem volt
Görögországban. A harci fegyelem annyira beidegződött katonáiba, hogy
amikor a hadvezér megadta a csatajelet, az egységek a parancsnok irányítása
nélkül olyan szabályosan felsorakoztak, mintha a legtapasztaltabb hadvezér
állította volna mindegyik embert a helyére. Ezzel a hadsereggel semmisítette
meg a lacedaemoniak válogatott csapatát, és sikerét egész Görögországban
fennen ünnepelték. Ugyanebben a háborúban az ellenfél összes csapatát
megfutamította, s ezzel a tettével nagy dicsőséget szerzett. Amikor Artaxerxes
hadat akart indítani az egyiptomi király ellen, azt kérte az athéniaktól, hogy
Iphicrates legyen a vezér, és őt állíthassa a tizenkétezer főnyi
zsoldoshadserege élére. Ezt a katonaságot a hadművészet minden ágában
kiválóan kiképezte, és - ahogy egykor egyes római harcosokat Fabius
katonáinak neveztek - a görögöknél az számított a legnagyobb
megbecsülésnek, ha valakit Iphicrates vitézének mondtak. Amikor pedig a
lacedaemoniak megsegítésére sietett, meg tudta fékezni Epaminondas
vállalkozó kedvét. Mert ha nem fenyegetett volna Iphicrates megérkezése, a
thebaeiak addig nem hagyták volna ott Spártát, amíg el nem foglalják és fel
nem perzselik.
40 i.e. 393-391-ben.
3. Nagy lelki erő lakozott benne és testalkata is igazi hadvezérre vallott. Így
már pusztán megjelenésével bárkiben csodálatot ébresztett maga iránt. A
munkában azonban túlságosan is renyhe volt és kevéssé kitartó, már ahogy
erről Theopompus megemlékezik. Derék polgár volt viszont, aki mindig
megtartotta szavát. Sok esetben tett erről bizonyságot, de leginkább akkor,
amikor a macedon Amyntas gyermekeit kellett pártfogolnia. Mert minden
erejét latba vetette, hogy megvédelmezze Eurydicét, Perdiccas és Philippus
anyját, aki férjének, Amyntasnak a halála után két fiával őhozzá menekült.
Úgy élt ez a férfi késő öregségéig, hogy polgártársainak jóindulata vette körül.
Főbenjáró ügyben egyszer idézték perbe, méghozzá a szövetséges háború
idején,41 de Timotheusszal egyetemben az ítélőszék őt is fölmentette. Egy fiút
hagyott hátra, Menestheust, aki Thressától, Cotus király lányától született.
Ettől egyszer megkérdezték: atyját vagy anyját tartja-e többre, mire így
válaszolt:
- Anyámat!
Amikor ezen mindenki meghökkent, így folytatta:
- Van okom rá, mert apám nem tehetett másképp: thráknak nemzett, anyám
viszont athéninak szült meg.
41 i.e. 357-355.
XII. Chabrias
1. AZ ATHÉNI CHABRIAS is a legnagyobbak közt számon tartott hadvezér, és

sok emlékezetre méltó tettet hajtott végre. De valamennyi cselekedete között
az a legragyogóbb, amelyet a thebaei ütközet során vitt véghez, amikor
ötletesen segítségére sietett a boeotiaiaknak. Ebben a csatában ugyanis a
fővezér, Agesilaus, már biztos volt a győzelemben, minthogy megfutamította
a zsoldos csapatokat. Ekkor Chabrias megtiltotta a maradék csatarendnek,
hogy egy lépést is elmozduljon a helyéről, és megtanította rá, hogy a pajzsot a
térdnek fektetve, előreszegezett lándzsával miként kell felfogni az ellenség
rohamát. Amikor Agesilaus megpillantotta ezt az új katonai alakzatot, nem
mert továbbnyomulni, és a már támadásba lendült katonáit trombitaszóval
visszaparancsolta. Ezt a harci módot egész Görögországban szárnyára vette a
hír, úgyhogy Chabrias a föntebb leírt testtartásban kívánta felállíttatni azt a
szobrát, amelyet az athéniak közhatározatból emeltek neki a főtéren. Innen
eredt az a szokás, hogy a bajvívók és a különféle művészek abban a
testhelyezben kívánták elkészíttetni szobraikat, amelyet akkor foglaltak el,
midőn győzelmüket aratták.
2. Chabrias pedig sok háborút viselt Európában, amíg az athéniak vezére volt;
Egyiptomban saját elhatározásából háborúskodott, Nectenebis megsegítésére
ment ugyanis oda, és vissza is szerezte királyságát. Ugyanezt tette Cypruson
is, ahová azonban az athéniak hivatalosan küldték Euagoras megsegítésére.
Nem is tért addig haza, míg az egész szigetet harcban le nem igázta. Ez a
diadal nagy dicsőséget szerzett az athéniaknak. Közben háború robbant ki az
egyiptomiak és a perzsák közt. Az athéniak Artaxerxesszel léptek szövetségre,
a lacedaemoniak az egyiptomiakkal, akiktől királyuk, Agesilaus hatalmas
zsákmányt szerzett. Amikor Chabrias ezt látta, nehogy valamiben is
elmaradjon Agesilaustól, önként indult Egyiptom megsegítésére, s ő állt a
flotta élére, Agesilaus viszont a szárazföldi csapatokat irányította.
3. Ekkor a perzsa uralkodó helytartói követeket küldtek Athénba, hogy panaszt

tegyenek, amiért Chabrias az egyiptomiak oldalán harcol a nagykirály ellen. Az
athéniak egy meghatározott napra bíróság elé idézték Chabriast, és nyilvánosságra
hozták, hogy ha addig nem tér haza, főbenjáró bűnben elítélik. E hír hallatára
hazament Athénba, ahol azonban csak addig időzött, amíg szükséges volt. Nem
szívesen forgolódott ugyanis polgártársai szeme előtt, mert nagyvilági életet élt, és
a költekezésben többet megengedett magának, hogysem elkerülhette volna a
közfelháborodást. Közös hibája ugyanis a nagy és szabad államoknak, hogy a
dicsőségnek társául szegődik az irigység, és az emberek szívesen ártanak azoknak,
akikről látták, hogy fölébük emelkednek; ezért nézik ferde szemmel a szegények
mások, az előkelők vagyonát. Chabrias tehát, mivel megtehette, többnyire távol élt
hazájától. És nem ő volt az egyetlen, aki örömest élt messze szülőföldjétől, hanem
csaknem minden kiemelkedő államférfi ugyanezt tette, mert úgy gondolták, annál
jobban elkerülik az irigykedést, minél távolabb kerülnek polgártársaik tekintete
elől. Ezért Conon többnyire Cypruson lakott, Iphicrates Thraeciában, Timotheus
Lesbuson, Chares Sigeumban; bár Chares mindegyiküknél különb volt tetteiben és
erkölcseiben is, azért Athénban nagy tekintélye és befolyása volt.
4. Chabrias aztán a következőképp vesztette életét a szövetséges háborúban.

Az athéniak megkísérelték Chiust megostromolni. A flottánál
magánemberként42 ott tartózkodott Chabrias is, és tekintélyben felülmúlta
mindazokat, akik akkor épp tisztségeket töltöttek be. A katonák ezért inkább
őrá figyeltek, mint parancsnokaira. Végül is ez siettette halálát. Mert elsőnek
próbált behatolni a kikötőbe, és parancsot adott a kormányosnak, hogy
irányítsa oda a hajót, s ezzel maga okozta pusztulását; behajózott ugyanis a
kikötőbe, de a többi naszád nem tudta követni. Ezért az ellenség oda tódult,
körülözönlötte, s bár Chabrias rendkívül vitézül harcolt, hajója, amelyet egy
gálya fémorra meglékelt, süllyedni kezdett. Ebből a helyzetből még
kimenekülhetett volna, ha a tengerbe veti magát, mert az athéni flotta a
közelben állomásozott, és így ki tudták menteni az úszókat. Chabrias azonban
inkább életét áldozta, mint hogy fegyverét elhajítva odahagyja hajóját, amely
szállította. Mások viszont nem akartak osztozni a sorsában, és úszva
biztonságba jutottak. Ő azonban úgy tartotta, hogy a dicsőséges halál többet
ér, mint a megalázó élet: ezért az ellenség hajítódárdái közelharcban végeztek
vele.
42 valójában hajóparancsnok volt.
XIII. Timotheus
1. AZ ATHÉNI TIMOTHEUS, CONON FIA atyjától örökölt hírnevét számos

erényével tovább gyarapította; ékesszóló volt ugyanis, fáradhatatlan és tevékeny;
éppoly jártas a harcászatban, mint az államigazgatásban. Megannyi ragyogó tettet
hajtott végre, de közülük ezek a legeslegfényesebbek. Háborúban leigázta az
olynthusiakat és a byzantiumiakat, elfoglalta Samust; ez utóbbi város ostromára az
athéniak az előző háborúban43 ezerkétszáz talentumot fecséreltek el, ezt az
összeget most visszafizette a népnek, méghozzá úgy, hogy a kincstárnak semmibe
sem került. Háborút viselt Cotus ellen, s a tőle szerzett ezerkétszáz talentum
hadisarcot beszolgáltatta az államnak. Cyzicust fölmentette az ostrom alól.
Agesilausszal együtt segítségére sietett Ariobarzanesnak; a lacedaemoniai segítség
fejében készpénzt vett fel, ő azonban inkább saját polgártársait szerette volna
földdel meg városokkal gyarapítani, mintsem hogy elfogadjon egy összeget,
amelynek egy részét saját magának megtarthatja. Ezért elismerésül Crithotét és
Sestust kapta meg.
43 az Athéntól elszakadó Szamoszt (i.e. 444-439) Periklész vette vissza.
2. Amikor a hajóhad élére került, körülvitorlázta a Peloponnesust, fosztogatta

Laconicét, megfutamította a spártai flottát, Corcyrát az athéniak uralma alá
hajtotta, aztán az athéniak szövetségeseivé tette az epirusiakat, az
athamanokat, a chaoniaiakat és mindazokat a népeket, amelyek annak a
tengerszakasznak a közelében élnek. Ennek hatására a lacedaemoniak
abbahagyták az állandó hatalmi vetélkedést, és önként átengedték az elsőséget
a tengerek feletti uralomban az athéniaknak, és olyan feltétellel kötöttek békét,
hogy a vizek feletti parancsnokság az athéniakra száll. Ez a diadal akkora
örömmámorral töltötte el az atticaiakat, hogy hivatalosan ekkor állítottak
először oltárokat a Békének, s az istennő imádásához párnát44 is elhelyeztek.
És hogy e dicsőség emléke el ne enyésszen, közpénzen szobrot emeltek
Timotheusnak a főtéren. Addig az időpontig csakis neki jutott az a
megtiszteltetés, hogy a nép egy olyan fiúnak állított emlékművet, akinek már
az apját is szoborral tüntette ki. Így a fiúnak újonnan felállított szobra az
apjáénak szomszédságában megújította az apa halványuló emlékezetét is.
44 ezen volt az istennő képe, s az áldozatok elfogadására szolgált.
3. Amikor Timotheus már hajlott korba jutott, és nem vállalt vezető tisztséget,
az athéniakat mindenfelől háborúval kezdték szorongatni. Elpártolt Samus,
elszakadt a Hellespontus.45 A már akkor nagy hatalmú macedon Philippus is
különféle vállalkozásokba kezdett ellenük, s mikor Chares szembeszállt vele,
nem is remélték, hogy képes megvédeni őket. Menestheus, Iphicrates fia és
Timotheus veje lett a hadvezér, és eldöntötték, hogy ő induljon harcba.
Tanácsadóul két tapasztalt és igen bölcs férfiút adtak melléje, hogy az ő
tanácsukkal éljen, apját és apósát, mert akkora volt a tekintélyük, hogy nagy
reményeket fűztek hozzájuk: azt, hogy segítségükkel visszaszerezhetik
mindazt, amit elveszítettek. Ezek tehát elindultak Samusba, és értesülvén
közeledtükről, Chares is ugyanoda tartott csapataival, mert félt, hogy még
majd nélküle megy ott végbe valami. Már csaknem elérték a szigetet, amikor
hatalmas vihar támadt. Ezt a két régi hadvezér tanácsosabbnak tartotta
elkerülni, s hajóhadukkal horgonyt vetettek. Chares azonban, ragaszkodva
vakmerő elképzeléséhez, nem tartotta tiszteletben a nála idősebbek
elképzelését, mintha csakis nála volna letétbe helyezve a szerencse. El is
érkezett céljához, és követet küldött Timotheushoz és Iphicrateshez, hogy
jöjjenek utána. Vállalkozása azonban balul ütött ki, számos hajóját elvesztette,
és visszatért oda, ahonnan korábban útnak indult, majd hivatalos levelet
küldött Athénba, azt állítva, hogy könnyen elfoglalhatta volna Samust, ha
Timotheus és Iphicrates nem hagyják cserben. A heves, gyanakvó, és ezért a
vád alá helyezettekkel szemben közismerten rosszindulatú, a hatalom iránt
ellenséges athéni nép haza is rendelte őket, bíróság elé idézte az előkelő
férfiakat, akiket hazaárulásért vontak felelősségre. Az esküdtszék Timotheust
el is ítélte, és a rá kirótt bírságot száz talentumban állapította meg, ő pedig a
háládatlan polgárság gyűlöletétől kényszerítve Chalcisba menekült.
45 a 357-355-ös szövetséges háborúról van szó.
4. Halála után a népet bántani kezdte a lelkiismeret az ítélet miatt, a büntetés

kilenctized részét elengedték, és fiának, Cononnak, tíz talentumot kellett
fizetnie a városfal egy részének helyreállítására. Ebben a történetben
megfigyelhető a sors változandósága, mert ez a falszakasz volt az, amelyet a
nagyapa, Conon javíttatott ki az ellenségtől szerzett hadizsákmányból, s
ugyanezt a részt kellett rendbe hoznia tulajdon vagyonából az unokának,
családja rendkívüli szégyenére. Bár Timotheus kiegyensúlyozott és okos
életviteléről igen sok példát elmondhatnánk, most mégis beérjük eggyel, mert
abból is könnyen megállapíthatjuk, mennyire kedves volt barátainak. Amikor
Athénban még egészen fiatalon46 peres ügye támadt, nemcsak hívei és
magánvendégbarátai siettek megmentésére, hanem mellé állt Iason, Thessalia
önkényura is, aki abban az időben az összes zsarnok közt a leghatalmasabb
volt. Habár ez az ember saját hazájában kísérők nélkül nem gondolta magát
biztonságban, Athénba testőrség nélkül is eljött, mert olyan sokra tartotta
vendégbarátját, hogy inkább vállalta az életveszélyt, semhogy cserbenhagyja
Timotheust, akinek becsülete forgott kockán. Később Timotheus népének
utasítására mégis háborút viselt ellene, mert szentebb volt előtte a haza, mint
a vendégbarát iránti kötelesség.
46 valójában negyvenéves volt.
5. Ez volt a nagy athéni hadvezérek utolsó korszaka: Iphicratesé, Chabriasé és

Timotheusé; haláluk után nem is akadt több emlékezetre méltó kiváló parancsnok
abban a városban. Most pedig arra a férfiúra térek rá, aki az összes barbár közül a
legbátrabb és a legmegfontoltabb volt, kivéve kettőt: Hamilcart és Hannibalt. Róla
annál is részletesebben fogunk beszélni, mert legtöbb tettét a kelleténél sűrűbb
homály fedi, s mert sikereit nem annyira csapatai nagyságával, mint inkább
határtalan találékonyságával vívta ki, ebben ugyanis minden kortársát felülmúlta.
Mindezeket az eseményeket komolyan végig kell gondolni, mert különben nem
rajrajzolódik ki előttünk világosan a történet.
XIV. Datames
1. A KARIAI DATAMES APJA CAMISARES, anyja pedig szkíta nő47 volt.
Először Artaxerxesnél szolgált azoknak a katonáknak a sorában, akik a királyi
palotát őrizték. Apja, Camisares, erős öklű, kiváló katona volt, akinek hűségét a
király sok helyütt ki tudta próbálni; ezért Ciliciának azt a részét kapta tartományul,
amely Cappadocia szomszédságában fekszik, és ahol a leucosyrusok élnek.
Datames, hadi szolgálatát teljesítve, először abban a háborúban mutatta meg
képességeit, amelyet a nagykirály a cadusiusok ellen viselt, s itt nagyszerű
haditetteket vitt végbe. Ezért történt, hogy mikor Camisares e hadjáratban elesett,
őrá ruházták át apja tartományát. Rettenthetetlen bátorságának később is tanújelét
adta, amikor Autophrodates az uralkodó parancsára megtorló hadjáratot indított az
elpártolt népek ellen. A nagykirály sok ezer emberét legyilkolva az ellenség már-
már betört a táborba, de Datames segítségével aztán sikerült tönkreverni, és az
uralkodó seregének többi része megmenekült. Ettől kezdve nagyobb hadi
vállalkozások irányítását is kezdték rábízni.
47 a Jegyzetszótárban: Scythissa.
2. Ebben az időben az ősi nemzetségből eredt Thuys volt Paphlagonia fejedelme.

Attól a Pylaemenestől származtatta magát, akiről Homerus azt mondja, hogy
Patroclus ölte meg a trójai háborúban. Ez a férfi eleresztette a füle mellett a
nagykirály parancsait, ezért a nagy király elhatározta, hogy háborúval vesz tőle
elégtételt. Ennek vezetésével Datamest bízta meg, bár az rokonságban állt a
paphlagoniaival, mivel egyikük apja és a másikuk anyja testvérek voltak. Datames
tehát kezdetben azzal próbálkozott, hogy fegyver nélkül vegye rá hozzátartozóját
az újbóli engedelmességre. Felkereste tehát testőrsége nélkül, mert úgy gondolta
nem kell félnie tőle, hogy egy barát cselt szőne ellene, de csaknem odaveszett,
mert Thuys titokban ki akarta oltani az életét. Datamesszal ott volt anyja is, a
paphlagoniai nagynénje. Ez megneszelte, hogy mi készül, s figyelmeztette rá fiát.
Datames elmenekült, s így sikerült elkerülnie a veszélyt, majd pedig hadat indított
Thuys ellen. Bár a háborúban Ariobarzanes, Lydia, Ionia és egész Phrygia
kormányzója cserbenhagyta, Datames mégis elszántan folytatta tovább a harcot, és
sikerült is élve kézre kerítenie Thuyst, feleségével meg gyermekeivel együtt.
3. Gondoskodott róla, hogy sikeres fogásának híre ne jusson előbb a nagykirály

fülébe, mint ahogy ő maga megérkezik. Ezért teljes titokban az uralkodó
tartózkodási helyére utazott, s ott Thuyst, aki tagbaszakadt termetű és ijesztő
fekete arcú, hosszú hajú és bozontos szakállú ember volt, felöltöztette a királyi
helytartók díszruhájába, és arany nyaklánccal, karperecekkel és mindenféle királyi
ékszerrel ékesítette fel. Ő maga kettős fonatú paraszti köpenybe és durva szövésű
alsóruhába burkolózott, fejére vadászsisakot tett, jobbjában bunkót tartott,
baljában pórázt, azon vezette a megkötözött Thuyst, mintha foglyul ejtett
vadállatot terelne. Furcsa öltözete és sosem látott alakja miatt mindenki meg
akarta bámulni a különös személyt, így hát hatalmas csődület támadt, s a
tömegben akadt valaki, aki felismerte Thuyst és jelentette a dolgot a
nagykirálynak. Az uralkodó először nem hitt neki, s elküldte Pharnabazust, hogy
fürkéssze ki, mi történt. Mikor megtudta az igazat, nyomban megparancsolta,
hogy bocsássák elé a párt, s gyönyörködve kérdezgetni kezdte, mi történt,
megcsodálta, hogy milyen ruhába bújtak, kiváltképp pedig annak örült, hogy úgy
ejtett foglyul egy neves királyt, hogy közben mit sem sejtett róla. Datamest tehát
fejedelmi módon megjutalmazta, és elküldte ahhoz a hadsereghez, amelyet épp
akkor készültek felállítani Pharnabazus és Tithraustes parancsnoksága alatt az
Egyiptom elleni háború48 céljából, s hősünket a király az említettekkel azonos
hatáskörrel ruházta fel. Később, amikor az uralkodó visszarendelte Pharnabazust,
Datames kezébe került a főparancsnokság.
48 i.e. 378 körül.
4. Már a legnagyobb igyekezettel fáradozott a hadsereg felszerelésén, s éppen

arra készülődött, hogy Egyiptomba induljon, amikor váratlanul levelet kapott a
nagykirálytól, hogy támadja meg Aspist, aki Cataoniát tartotta a kezében. E
terület Cilicia fölött helyezkedik el és szomszédos Cappadociával. Aspis, mivel
hegyes terepen élt, melyet kisebb várakkal is megerősített, nemcsak hogy fittyet
hányt a királyi hatalomra, hanem még a határhoz közel eső területeket is zaklatta,
és elelrabolta az uralkodóhoz indított szállítmányokat. Datames, bár messze
állomásozott attól a vidéktől, s bár nagyobb vállalkozásról kellett lemondania,
úgy gondolta, hogy eleget kell tennie a király akaratának. Ezért nem sok, de vitéz
harcossal hajóra szállt, úgy gondolva - ahogy be is következett -, hogy a
gyanútlan ellenséget kis csapattal is könnyebben megsemmisítheti, mint ha
fölkészült ellenfélre tör rá nagy hadsereggel. Hajóján eljutott Ciliciába, partra
szállt, innen pedig éjjel-nappal egyfolytában menetelve átkelt a Tauruson, s meg
is érkezett oda, ahová törekedett. Érdeklődött felőle, hogy hol is tartózkodik
Aspis, s megtudta, hogy nincs messze, mert csak nemrég indult el vadászni.
Amikor mindezt kifürkészte, kitudódott, hogy mi az oka érkezésének. A
pisidiaiakból s az őt kísérő emberekből Aspis hadsereget szervezett az
ellenálláshoz. Mihelyt Datames ennek hírét vette, fegyvert ragadott, s
megparancsolta katonáinak, hogy kövessék, ő maga pedig vágtára ösztökélte
lovát, rárontott az ellenségre. Ahogy Aspis megpillantotta, amint feléje száguld,
inába szállt a bátorsága, rémületében lemondott ellenállási szándékáról, s
megadta magát. Datames átadta őt Mithridatesnak, hogy vigye el láncra verve a
nagykirályhoz.
5. Eközben Artaxerxes töprengeni kezdett, hogy egy hatalmas háború helyett

milyen apró-cseprő vállalkozásra küldte is ki legjobb vezérét, szemrehányást tett
önmagának, és mivel úgy gondolta, hogy Datames még nem indult el, követet
küldött a hadsereghez Acéba, azzal az üzenettel, hogyne hagyja el a csapatokat. A
hírnök, még mielőtt elérte volna célját, útközben találkozott azokkal az
emberekkel, akik Aspist szállították. E gyorsaságával elnyerte ugyan Datames a
nagykirály legmelegebb jóindulatát, de nem kis mértékben rázúdult az udvaroncok
haragja is, mert látniuk kellett, hogy ő egymagában többet ér, mint ők együttvéve.
Ezért megegyeztek benne, hogy el kell tenni láb alól. Pandantes, a királyi kincstár
felügyelője, Datames barátja, mindezt megírta és levélben elküldte neki, közölve,
hogy nagy veszély fenyegeti, ha parancsnoksága alatt valami baj lenne
Egyiptomban. A királyoknak ugyanis az a szokása, hogy a kudarcokat mások
nyakába varrják, a sikereket viszont saját szerencséjüknek tulajdonítják. Így aztán
könnyen rá lehet őket venni azoknak az elveszejtésére, akiknek vezérlete alatt a
hírek szerint rosszul mennek a dolgok. Datames nagy bajba kerülhet majd, mivel a
nagykirály főképp azok szavára hallgat, akik neki a legádázabb ellenségei.
Megismervén a levél tartalmát, Datames, aki addigra már megérkezett a sereghez
Acéba, rájött, hogy igazat írtak neki, és elhatározta, hogy elpártol a királytól.
Mégsem tett semmi olyat, ami méltatlan lett volna tisztességéhez. A magnesiai
Mandroclesra bízta ugyanis a sereg irányítását, maga pedig híveivel Cappadociába
távozott és elfoglalta az ehhez kapcsolódó Paphlagoniát, gondosan leplezve a
nagykirály iránti érzelmeit. Titokban szövetségre lépett Ariobarzanesszal, csapatot
szervezett, és a megerősített városok őrzését saját embereire bízta.
6. Az előkészületek azonban a téli időjárás következtében nem a

legszerencsésebben haladtak. Fülébe jutott, hogy a pisidiaiak csapatokat
állítanak fel ellene. Fiát Arsidaeust tehát odaküldte egy sereggel, de az ifjú
egy csatában elesett. Most az apa indult hát el arra a helyre, nem túlságosan
nagy csapattal. Igyekezett eltitkolni a fájdalmat, amelyet elszenvedett, mert az
volt a szándéka, hogy előbb férkőzik az ellenség közelébe, mint ahogy a
vereség híre eljut katonáihoz, nehogy - ha fia halála kitudódik - lelohadjon a
harcosok lelkesedése. Meg is érkezett céljához. Táborát ott állítja fel, és
mindenképpen el akarja kerülni, hogy a nagy létszámú ellenség bekerítse, és
megakadályozza, hogy szabadon bocsátkozzon harcba. Vele volt apósa,
Mithrobarzanes, a lovasság parancsnoka, aki mikor vejének helyzetét
reménytelennek látta, átszökött az ellenséghez. Hallva ezt Datames
megértette: ha híre megy a seregben, hogy egy oly közeli hozzátartozója
faképnél hagyta, mások is követni fogják ezt a példát. Kihirdettette tehát,
hogy Mithrobarzanes az ő utasítására távozott, szökevénynek adva ki magát,
hogy így könnyebben befogadják és végezhessen az ellenséggel. Ezért semmi
értelme nem lenne, ha elhagynák, hanem inkább kövessék valamennyien. Ha
bátor lélekkel így cselekszenek, az ellenség nem lesz képes ellenállni, és mind
egy szálig kardélre hányják a sáncon belül is, kívül is. Terve helyeslésre talált,
erre elővezette a táborból hadseregét és Mithrobarzanes nyomába indult, de
csak akkor adta meg a jelt a támadásra, amikor már egészen közel volt az
ellenséghez. A pisidiaiakat meglepte a váratlan fejlemény, s arra a
következtetésre jutottak, hogy a szökevények hitszegők és társaikkal
összejátszva cselekedtek, hogy - miután befogadták őket - kárt tudjanak
okozni. Ezért az ellenség először azokra támadt rá, akik hozzájuk
csatlakoztak. A szökevények, mivel fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik
és miért, kénytelenek voltak fegyvert fogni azok ellen, akikhez átálltak, s így
azok mellé sorakoztak fel, akiket cserbenhagytak. Őket azonban egyik fél sem
kímélte, s ezért nyomban felkoncolták őket. Ezután Datames rátört a maradék
ellenálló pisidiaira; az első rohammal megfutamította őket, üldözőbe vette a
menekülőket, sokukat lekaszabolta, s elfoglalta az ellenség táborát. Ezzel a
hadicsellel egyszerre számolt le az árulókkal és mért döntő csapást az
ellenségre. Így az, amit az ő megsemmisítésére eszeltek ki, a javára fordult.
Sehol sem olvashatunk hadvezérről, aki valaha is kieszelt volna ennél
furfangosabbat, és amit kieszelt, azt gyorsabban végrehajtotta volna.
7. Sysinas, a legidősebb fia mégis elpártolt tőle és átállt a nagykirály oldalára, 49

és ő adott hírt róla, hogy apja hűtlenné lett. Artaxerxes megrettent a hír hallatán,
mert tudta, hogy bátor és tettre kész férfival áll szemben, aki előbb szokta
használni az eszét, mint ahogy vállalkozásába belefog, és amikor már valamit
kigondolt, azt véghez is meri vinni; ezért Autophrodatest küldte ellene Ciliciába.
Hogy ne tudjon benyomulni, Datames megpróbálta előre megszállni a Cilicia
kapuját képező szorost. De nem tudta elég gyorsan összevonni csapatait, ezért
ettől el kellett állnia, összegyűjtött seregével viszont olyan helyet választott ki,
ahol az ellenség nem keríthette be, és ellenfele nem vonulhatott el úgy mellette,
hogy csapatával fenyegető terepre ne kerüljön. Itt az ellenség túlereje, ha mégis
ütközetbe bocsátkozik vele, nem sok kárt okozhatott Datames maroknyi
csapatának.
49 ez i.e. 368-367-ben történt.
8. Autophrodates figyelmét ugyan nem kerülte el mindez, mégis inkább úgy

döntött, hogy megütközik, mintsem hogy oly tekintélyes katonai egységekkel
meghátráljon, vagy pedig oly hosszú ideig egy helyben vesztegeljen. Húszezer
barbár lovasnak és százezer gyalogosnak parancsolt, akiket a perzsák
cardacáknak neveznek, seregében szolgált ugyanebből a népből még
háromezer parittyás, továbbá nyolcezer cappadociai, tízezer armeniai, ötezer
paphlagoniai, tízezer phryg, ötezer lyd, mintegy háromezer aspendosi és
pisidiai, kétezer ciliciai, ugyanennyi captianus, Görögországból háromezer
zsoldos, és óriási volt könnyűfegyverzetű katonaságának a létszáma. Ezekkel a
csapatokkal szemben Datames csak saját magában és a kedvező terepben
bízhatott, mert katonái a huszadát tették ki az ellenséges seregnek. Bízva
övéiben, mégis megütközött, sok ezer ellenséges katonát megölt, az ő
seregéből azonban nem estek el ezernél többen. Ezért a következő napon
diadalmi emlékművet helyezett el azon a helyen, ahol előző nap a küzdelem
lezajlott. Majd fölszedte táborát, és bár csapatainak létszámában mindig alatta
maradt ellenfelének, mégis minden csatában ő maradt felül, mert csak akkor
ütközött meg, ha ellenfeleit sikerült valamely szorosba bezárnia, ami elég
gyakran megesett, hiszen Datames ismerte a terepet és mindent agyafúrtan
kiszámított. Amikor Autophrodates látta, hogy a háború több bajt hoz a
nagykirályra, mint ellenfeleire, megpróbálta rávenni Datamest a békés
megegyezésre s arra, hogy térjen vissza az uralkodó hűségére. Az el is fogadta
e feltételt, habár kevéssé bízott a dologban, s megígérte, hogy követeket fog
küldeni Artaxerxeshez. Így ért véget Datames háborúja, amelyet a nagykirály
ellen indított. Autophrodates visszatért Phrygiába.
9. De az uralkodóban engesztelhetetlen harag égett Datames iránt, és mivel be

kellett látnia, hogy háborúban nem tudja megsemmisíteni, cselvetéssel próbált
az életére törni, Datamesnak azonban sikerült kikerülnie a csapdát. Egyszer
jelentették neki, hogy néhány olyan ember, akit barátjának tart, tőrbe akarja
csalni. Szeretett volna meggyőződni róla, hogy igaz-e vagy hamis a hír, mert
az árulkodók ellenségei voltak, tehát úgy gondolta, hogy nem kell feltétlenül
hitelt adni nekik, de azért elhanyagolni sem szabad a dolgot. Ezért elment arra
az útra; amelyen a csapdát jelezték. Kiszemelt azonban valakit, akinek
testalkata és termete tökéletesen hasonlított az övéhez. Ráadta a saját ruháját,
s megparancsolta neki, hogy sétáljon arrafelé, amerre ő szokott. Datames
ezalatt maga is megindult, testőrei közt elvegyülve, katonai díszben és
öltözékben. A lesben állókat megtévesztette a megszokott sorrend és a ruha,
és amikor a csapat megérkezett a mondott helyre, rátámadtak arra az emberre,
aki Datamest helyettesítette. Datames azonban jó előre megmondta azoknak,
akik vele együtt rótták az utat, hogy figyeljenek rá, és azt tegyék, amit tőle
látnak. Amikor meglátta, hogy a cselvetők rájuk rontanak, kopjákkal kezdte
hajigálni őket. Társai követték példáját, s a támadók lándzsáktól átszegezve
elestek, még mielőtt elérhették volna azt az embert, akire rá akartak törni.
10. Bármilyen ravasz is volt Datames, végül mégis áldozatául esett

Mithridates, Ariobarzanes fia mesterkedésének. Az ugyanis megígérte a
nagykirálynak, hogy elteszi Datamest láb alól, ha az uralkodó megígéri, hogy
bármit megtehet büntetlenül, és adott szavát perzsa szokás szerint jobbjával is
megpecsételi. Amikor közvetítő útján megkapta ezt a biztosítékot a
királytól,50 csapatokat szervezett, barátságot kötött a távollevő Datamesszal,
fosztogatni kezdte a nagykirály tartományait, bevett kisebb várakat, nagy
zsákmányokra tett szert, melyek egyik részét szétosztotta katonái között, a
másikat pedig elküldte Datamesnak; hasonlóképp több erősséget is átadott
neki. Hosszú időn keresztül így járt el, végül el is hitette Datamesszal, hogy
soha nem fogja abbahagyni a háborút a nagykirállyal. Ráadásul Mithridates,
hogy a cselvetésnek még a gyanúja se férjen hozzá, nem kereste az alkalmat,
hogy tárgyaljon vele, s azon sem iparkodott, hogy találkozzon vele. Így
távolból tartotta vele a barátságot, hogy úgy tűnjék, nem a kölcsönös
szívességek, hanem a király iránti gyűlölet tartja össze őket.
50 vitatott hely. Feltehetőleg a követ nyújtotta jobb kezét Mithridatésznak

jelképesen a nagykirály jobbja helyett.
11. Amikor aztán úgy gondolta, hogy végképp meggyőzte ellenfelét,

megüzente Datamesnak: itt az ideje, hogy nagyobb hadsereget állítsanak ki, és
magával az uralkodóval vegyék fel a küzdelmet. Ha neki is úgy tetszik,
jöjjenek össze, és tárgyalják meg ezt a dolgot azon a helyen, ahol csak jónak
látja. Datames elfogadta a tervet, s megállapodtak a tanácskozás idejében és
az összejövetel helyében. Mithridates néhány nappal korábban megérkezett a
helyszínre egyetlen, mindenkinél megbízhatóbb hívével, s különböző
pontokon kardokat ásott el, és gondosan megjelölte a helyeket. A tárgyalás
napján mindkét fél felderítőket küldött ki, hogy vizsgálják át a helyet és
magukat a vezéreket is motozzák meg, akik csak ezután találkoztak
egymással. Egy ideig tárgyaltak, majd két különböző irányban eltávoztak.
Datames már messzire járt, amikor Mithridates visszafordult (méghozzá, hogy
a gyanú árnyéka se essen rá, még előbb, mint hogy eljutott volna saját
embereihez), és mintha csak fáradtságát akarná kipihenni, leült oda, ahol egy
tőr volt elásva. Aztán visszahívta Datamest, és úgy tett, mintha a tárgyaláskor
elfelejtett volna valamit. Közben előhúzta az elrejtett tőrt, kivonta hüvelyéből
és ruhája alá rejtette, majd az odaérkező Datamesnak azt mondta, hogy
távoztában megpillantott egy közeli helyet, amely alkalmas lesz táborverésre.
Ujjával odamutatott, a társa arra fordult, s ekkor a háttal álló férfit
keresztüldöfte a tőrrel, s mielőtt bárki segítségére siethetett volna, végzett
vele. Így lett színlelt barátság áldozata az a férfi, aki sok emberen kifogott
okosságával, de álnoksággal senkin.
XV. Epaminondas
1. A THEBAEI EPAMINONDAS, POLYMNUS FIA hírét megörökítő írásunkba

addig nem kezdhetünk bele, amíg nem emlékeztetjük rá az olvasókat, hogy ne
mérjék az idegenek erkölcseit saját szokásaikhoz, s ne gondolják, hogy ami az ő
szemükben könnyűnek tűnik, azt mások is hasonlóképp ítélik meg. Tudjuk például,
hogy a mi hagyományaink szerint a zene idegen egy előkelő személy jellemétől, a
táncot pedig egyenesen hibájául róják fel, a görögök viszont mindezt kedves és
dicséretre méltó dolognak tartják.
Amikor tehát képet akarunk rajzolni Epaminondas erkölcseiről és életéről, úgy
hisszük, semmit sem szabad elhanyagolnunk, ami ennek körvonalazásával
összefügg. Ezért először családjáról szólunk majd, aztán arról, hogy milyen
tudományokban és kik pallérozták elméjét, majd szokásairól, természet adta
képességeiről és egyéb említésre méltó dolgairól beszélünk, végül pedig
hőstetteiről, melyek többek szerint fölötte állnak lelki tulajdonságainak.
2. Az említett apától született, tiszteletre méltó nemzetségből, de már ősei is

szegénységet hagytak rá. Ennek ellenére olyan neveltetésben részesült,
amilyennél különbben egyetlen thebaei sem. Dionysius tanította ugyanis
kitharán játszani és énekelni húros hangszer kíséretével. Ez a mester nem
kisebb hírnévre tett szert a zenészek közt, mint Damon vagy Lamprus,
akiknek neve széles körben ismert. A fuvolázásra Olympiodorus, a táncra
Calliphron oktatta. A bölcselet területén a tarentumi Lysis, Pythagoras híve
volt a tanítómestere, akit olyan odaadóan tisztelt, hogy ifjú létére jobban
kedvelte a komor és szigorú Öregembert, mint bármelyik vele egyívású
fiatalt. Nem is eresztette el maga mellől tanítóját mindaddig, amíg a bölcselet
egyes ágazataiban annyira felül nem múlta tanulótársait, hogy világossá vált:
ugyanilyen módon túlszárnyal majd más dolgokban is mindenkit. Ezek a
foglalatosságok ugyan haszontalanok, sőt elvetendők a mi életvitelünk
szerint, de Görögországban, kivált egykor, nagy dicséretére váltak az
embernek. Amikor serdülő ifjúvá érett és a testedző iskolában kezdett
gyakorlatozni, nem annyira izomerejének, mint inkább fürgeségének
növelésére fordított gondot, mert az volt a véleménye, hogy az előbbi inkább
a versenyzőknek van hasznára, az utóbbi viszont inkább a katonáskodás során
előnyös. Főleg futásban és birkózásban edzette tehát magát, mígnem eljutott
addig a fokig, hogy bármelyik ellenfelét át tudta karolni és képes volt
megmérkőzni vele. Legtöbbet mégis a fegyverforgatásban gyakorolt.
3. Edzett volt a teste, és számos kitűnő lelki tulajdonságot mondhatott magáénak.

Mert szerény volt, bölcs, tiszteletet parancsoló, aki okosan tudott élni a
körülményekkel; értett a harchoz, karja izmos volt, a lelke roppant bátor; annyira
becsülte az igazságot, hogy még tréfából sem hazudott. Ura volt szenvedélyeinek,
jóindulatúnak és csodálatosan türelmesnek tartották, aki nemcsak a nép, hanem
barátai bántását is elviselte; különösképp meg tudta őrizni a rábízott titkokat; és
ami néha nem kevésbé hasznos, mint az ékesszólás: figyelmesen hallgatott
másokat, mert azt tartotta, hogy ebből lehet a legkönnyebben tanulni. Amikor
tehát olyan társaságba került, ahol vagy államügyekről vitatkoztak, vagy a
filozófiáról folyt a szó, sohasem távozott el, amíg a beszélgetés véget nem ért. A
szegénységet könnyedén tűrte, csak a dicsőség érdekelte, az államtól semmit nem
fogadott el, és saját érdekében sohasem vette igénybe barátai vagyonát, ha
azonban másokon kellett segítenie, annyira nem utasította vissza, hogy azt lehetett
volna gondolni: barátainak mindenében osztozik.51 Amikor valamelyik
polgártársa az ellenség kezére került, vagy valamelyik barátjának eladó lánya -
szegény lévén - nem mehetett férjhez, tanácskozásra hívta barátait, s
mindegyiküktől kért pénzt, vagyonuk arányában. Mikor együtt volt az összeg, azt
a személyt, akinek gyűjtött, az adakozók elé vezette, akik előtte számolták le a
pénzt, s ezzel elérte, hogy az illető, akinek szólt, tudta, kinek mennyivel tartozik.
51 a mondat szövege vitatott. A püthagoreus közösségek szokásáról van szó.
4. Epaminondas feddhetetlenségét a cyzicusi Diomedon tette próbára, aki a

nagykirály, Artaxerxes kérésére elvállalata, hogy pénzzel megvesztegeti. Ez
az ember egy rakás arannyal Thebaebe ment, és öt talentummal szolgájává
tette, kénye-kedve szerint ugráltatta azt a Micythus nevű ifjút, akit akkoriban
Epaminondas a leginkább kedvelt. Micythus találkozott Epaminondasszal, és
előadta neki Diomedon jövetelének célját. Epaminondas azonban kertelés nélkül
ezt mondta Diomedonnak:
- Semmi szükség a pénzedre. Mert ha a király olyasmit akar, ami hasznos a
thebaeiaknak, ingyen is kész vagyok megtenni; ha azonban a dolog nem szolgálja
népem javát, nincs az uralkodónak elég aranya, elég ezüstje. Nincs az egész
földkerekségen annyi kincs, amennyit elfogadnék a hazaszeretetemért cserébe.
Ami pedig téged illet, mivel úgy próbáltál megkísérteni, hogy nem ismertél, és
magadhoz hasonlónak gondoltál, nem csodálkozom és megbocsátok neked; de
szedd gyorsan a sátorfádat, nehogy másokat vesztegess meg, ha már velem nem
volt szerencséd. És te, Micythus, add vissza az ezüstöt ennek az embernek, mert
ha tüstént meg nem teszed, én bizony az állami tisztviselő kezére adlak.
Diomedon csak azt kérte tőle, hogy biztonságban távozhasson, és magával
vihesse a holmiját, amit hozott. Epaminondas erre így válaszolt neki:
- Megteszem, amit kérsz, de nem miattad, hanem magamért. Ne mondja
senki, ha elrabolnák a pénzedet, hogy nekem jutott a rablott kincs, melyet
amikor felkínáltál, nem voltam hajlandó elfogadni.
Megkérdezte Diomedontól, hogy mit akar, hová kísérjék, s amikor ő Athént
említette, őrséget adott melléje, hogy baj nélkül eljusson. De még ezzel sem
érte be, ezért az athéni Chabrias révén, akiről fentebb már beszéltem,
gondoskodott róla, hogy a perzsa követ sértetlenül hajóra szállhasson.
Ez kellőképp bizonyíthatja feddhetetlenségét. Több példát is említhetnénk még,
de mértéket kell tartanunk, mert úgy határoztunk, hogy egyetlen irattekercsben
foglaljuk össze annak a számos kiváló férfiúnak az életét, akiknek tetteit
előttünk megannyi szerző adta elő külön-külön sokezernyi sort kitevő műben.
5. (1) Jó szónok is volt Epaminondas, úgyhogy ékesszólásban egyetlen thebaei

sem vehette fel vele a versenyt: talpraesett válaszai rövidségükben is kerekdedek
voltak, összefüggő szónoklatai pompásak, gördülékenyek. (2) Akadt azonban egy
ócsárlója, egy bizonyos Meneclides, aki szintén thebaei születésű volt, s az
államügyekben vele ellentétes álláspontot foglalt el. Ez, ahhoz képest, hogy
thebaei volt, elég nagy gyakorlatra tett szert a beszédben; ebben a népben
egyébként több a testi, mint a szellemi erő. (3) Ez az ember látván, hogy
Epaminondas katonai téren felülmúlhatatlan, arra biztatta a thebaeiakat: becsüljék
többre a békét a háborúnál, nehogy rászoruljanak vetélytársa hadvezéri
szolgálatára. Erre Epaminondas e szavakat intézte hozzá:
- Félrevezeted beszédeddel polgártársaidat, ha eltántorítod őket a küzdelemtől. A
nyugalom ürügyén ugyanis a szolgaságot kedvelteted meg velük. (4) Hiszen
háború szüli a békét. Akik hosszan akarják élvezni a nyugalmat, azoknak sokat
kell háborúban forgolódniuk. Ezért ha elsők akartok lenni Görögországban,
szálljatok táborba, s ne a testedző iskolákat látogassátok.
(5) A már említett Meneclides azt vetette Epaminondas szemére, hogy
nincsenek gyermekei, és feleséget sem hozott a házhoz, s közben fennen
kérkedik, mert azt a látszatot kelti, mintha Agamemnon harci dicsőségére
pályáznék. Epaminondas azonban ekképp válaszolt:
- Ne tégy nekem, Meneclides, szemrehányást amiatt, hogy nincs feleségem! E
téren senkinek sem szándékozom kevésbé követni a tanácsát, mint éppen neked.
(Meneclides ugyanis házasságtörés gyanújába keveredett.) (6) Csalódsz azonban,
ha azt gondolod, hogy én Agamemnonnal kívánok versengeni. Ő egész
Görögországgal majd tíz év alatt egyetlen várost volt képes elfoglalni, én viszont
pusztán a mi városunk élén egyetlen nap alatt egész Görögországot szabaddá
tettem, amikor megfutamítottam a lacedaemoniakat.
6. Egyszer elment az arcadiaiak gyűlésébe, és azt kérte, hogy kössenek

szövetséget a thebaeiakkal és az argosiakkal, ezzel szemben az athéniak
követe, Callistratus, aki az ékesszólásban akkoriban mindenkit túlszárnyalt, azt
követelte, hogy inkább az atticaiakkal lépjenek frigyre, és szónoklatában
elkeseredetten támadta a thebaeiakat meg az argosiakat, s többek közt a
következőket adta elő. Az arcadiaiaknak fontolóra kell venniük, miféle
polgárokat is szült ama két város, mert általuk a többiekről is képet
alkothatnak maguknak. Argosi volt a két anyagyilkos: Orestes és Alcmaeon;
Thebaeban született Oedipus, aki megölte atyját, anyjával pedig gyermekeket
nemzett. Ennek a szónoknak Epaminondas válaszolt, s amikor minden
kérdésről részletesen beszélt már, rátért a két fent említett gyalázkodó vádra.
Azt mondta:
álmélkodik az atticai rétor ostobaságán, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a
szóban forgó személyek ártatlanul születtek, bűnük elkövetése után viszont
száműzték őket hazájukból, s épp az athéniak fogadták be a vétkeseket. De
Epaminondas ékesszólása Spártában ragyogott a legfényesebben, amikor a
leuctrai csata előtt oda küldték követségbe. Az összes szövetséges megbízottja
itt gyűlt össze, s a követek rendkívül népes összejövetelén olyan nyíltan
vádolta a lacedaemoniak zsarnoki önkényét, hogy beszédével legalább akkora
csapást mért, a spártaiak hatalmára, mint a leuctrai ütközettel. Ekkor érte el
ugyanis - mint később nyilvánvalóvá lett -, hogy megfosztotta a
lacedaemoniakat szövetségeseik támogatásától.
7. Az alábbiak tanúsítják, hogy béketűrő volt, s elviselte polgártársai hántásait,
mert szentségtörésnek tartotta volna, ha haragot táplál hazája ellen. A polgárok
irigységből nem akarták rábízni a hadsereg fővezérletét, és olyan parancsnokot
választottak, aki járatlan volt a harcászatban, s akinek hibájából odáig fajult a
dolog, hogy mindannyian életükért remegtek már, mert az ellenség bekerítette
őket egy szorosban.52 Ekkor fölébredt bennük a vágy, hogy Epaminondas
hozzáértéséhez folyamodjanak, aki szintén jelen volt, de rang nélkül, mint
közkatona. Amikor segítségét kérték, eszébe sem jutott az őt ért szégyen,
hanem kiszabadította a hadsereget szorongatott állásából és sértetlenül
hazavezette. És nem is egyszer, hanem többször cselekedett így. A
legragyogóbb ilyen tette mégis az volt, amikor a lacedaemoniak ellen a
Peloponnesusra vezetett sereget, két társával, akiknek egyike Pelopidas volt,
ez a bátor és harcrakész férfiú. Ellenségeik vádaskodásai miatt mindhárom
vezérre rázúdult a népharag, ezért megfosztották őket megbízatásuktól, s
helyükre másokat állítottak. Epaminondas nem engedelmeskedett a
néphatározatnak, s rábeszélte társait, hogy ők is ugyanúgy járjanak el, majd
folytatta a már megkezdett háborút. Megértette ugyanis, hogy ha nem így
cselekszik, a hadvezérek ostobasága és harcban való járatlansága
következtében az egész hadsereg odavész majd. Volt Thebaeban egy törvény,
amely halállal büntette, ha valaki tovább megtartotta hatalmát, mint ahogy a
rendelkezés előírta. Epaminondas szemében azonban világos volt, hogy ezt az
intézkedést az állam megmentése érdekében hozták, nem akarta tehát, hogy
épp tönkretételére használják fel. Ezért négy hónappal tovább élt a parancsnoki
megbízatással, mint ahogy a nép engedélyezte.
52 i.e. 368-ban.
8. Amikor mindannyian hazatértek, társait felelősségre vonták

engedetlenségük miatt. Epaminondas meghagyta nekik, hogy az egész ügyet
hárítsák rá, és szögezzék le, hogy az ő kényszerítésére nem fogadtak szót a
törvénynek. E védekezés alapján fel is mentették őket a perben, s mindenki
úgy gondolta, hogy Epaminondas nem tud majd magyarázatot adni eljárására,
mert semmi érve sincs, amit mentségére felhozhatna. Ő pedig megjelent a
bíróság előtt, semmit sem tagadott abból, amit ellenfelei bűnéül felróttak,
mindent beismert, amit társai állítottak, és nem tiltakozott ellene, hogy

alávesse magát a törvény szigorának. Egy dolgot kért csupán, hogy a
tárgyalás során a következő ítéletet jegyezzék le:
- A thebaeiak halállal büntették Epaminondast, mert arra kényszerítette őket, hogy
Leuctránál legyőzzék a lacedaemoniakat, akikkel az ő fővezérsége előtt egyetlen
boeotiai sem mert farkasszemet nézni a csatában. Az is bűne volt, hogy egyetlen
ütközettel nemcsak Thebaet mentette meg a pusztulástól, hanem egész
Görögországnak is visszaadta szabadságát, s a két szemben álló felet abba a
katonai helyzetbe juttatta, hogy a thebaeiak már Spártát ostromolták, a
lacedaemoniak pedig beérték annyival, hogy menthetik az irhájukat. Nem is
szüntette be addig a harcot Epaminondas, amíg újból szabaddá nem tette
Messenát, a lacedaemoniak városát pedig ostromgyűrűbe nem fogta. Amikor
ezeket mondta, általános derültség és kacagás támadt, és egyetlen bíró sem mert
elmarasztaló szavazatot adni ügyében. Így a legteljesebb dicsőségtől övezve
távozott a főbenjáró bűnben összeült ítélőszék elől.
9. (1) Élete végén Epaminondas Mantineánál volt fővezér, és seregét csatarendbe
állítva, a szokásosnál is vakmerőbben szorongatta az ellenséget. A lacedaemoniak
azonban felismerték, s mivel azt hitték, hogy hazájuk sorsa ennek az egyetlen
embernek a pusztulásán áll vagy bukik, valamennyien őrá vetették magukat, s
nem is hagyták el addig a csatamezőt, amig a roppant mészárlásban, a pusztító
gyilkolás közepette azt nem látták, hogy az addig példátlan vitézséggel küzdő
Epaminondas, egy távolról ráhajított gerelytől átütve, földre nem hanyatlik. (2)
Eleste némileg visszariasztotta ugyan a boeotiaiakat, mégsem hagyták abba addig
a harcot, amíg tönkre nem verték az ellenálló lacedaemoniakat. (3) Amikor pedig
Epaminondas felfogta, hogy halálos sebet kapott, s egyszersmind azt is
megértette, hogy ha a testében maradt dárdavasat kihúzná, azon nyomban
kilehelné lelkét, egészen addig magában szorította a gyilkos szerszámot, amíg
hírül nem hozták a boeotiaiak győzelmét. Mihelyt ezt meghallotta, így szólt:
(4) - Eleget éltem, mert úgy halok meg, hogy senki sem győzött le. Ekkor
kihúzta testéből a vasat, s tüstént kiadta lelkét.
10. (1) Epaminondas sohasem nősült meg. Amikor Pelopidas, akinek rossz
hírű fia volt, megrótta ezért és szemére vetette, hogy e tekintetben nem
törődik hazájával, mivel nem hagy maga után gyermeket, ekképp felelt:
- Vigyázz, nehogy te gondoskodj rosszabbul szülőföldedről, ha ilyen utódot
hagysz hátra. (2) Bizony, nem szakad nekem magvam, mert olyan leány marad
tőlem, mint a leuctrai diadal, amely nemcsak engem él majd túl, hanem
halhatatlanná lesz. (3) Abban az időben, amikor a száműzöttek Pelopidas
vezetésével elfoglalták Thebaet, és elűzték a fellegvárból a lacedaemoni
helyőrséget, Epaminondas mindaddig otthonában tartózkodott, amíg polgártársait
mészárolták, hiszen az elvetemülteket sem védelmezni, sem pusztítani nem volt
kedve, nehogy honfitársainak vérével, mocskolja be a kezét, mert úgy gondolta,
hogy a polgárháborúban minden győzelem csak gyászos lehet." Később viszont
az első sorokban harcolt, amikor Cadmeánál a lacedaemoniakkal kezdtek
küzdeni. (4) Eleget szóltam Epaminondas kiváló tulajdonságairól és életéről,
különösen ha még azt az egy tagadhatatlan tényt is hozzáfűzöm, hogy Thebae
Epamonindas születése előtt és halála után szüntelenül idegen hatalmaknak
engedelmeskedett, amikor viszont ő állt az állam élén, ez a város volt egész
Görögország feje. Ebből meg lehet érteni, hogy egy ember többet ér az összes
polgárnál.
XVI. Pelopidas
1. A THEBAEI PELOPIDAS ismertebb a történetírók, mint a nagyközönség

körében. Ezért nem is tudom, hogyan ecseteljem kiváló tulajdonságait, mert
félek: ha nekifogok tettei részletes előadásának, az lesz a látszat, hogy nem az
életrajzát beszélem el, hanem történelmet írok; ha viszont csak a lényeges
mozzanatokat érintem, a görög irodalomban járatlanok számára kevéssé lesz
világos, hogy milyen rendkívüli jelentősége is volt ennek a férfiúnak. Ezért
képességeimhez mérten megpróbálok mindkét körülményre tekintettel lenni, s
megkísérlem gyógyítani az olvasóknak mind szellemi csömörét, mind pedig
tájékozatlanságát.
A lacedaemoni Phoebidas, amikor hadseregével Olynthusba tartott, megállt
Thebaeban, és elfoglalta a város Cadmeának nevezett fellegvárát. 53 Önszántából,
nem állami megbízás alapján járt így el, pusztán azért, mert néhány thebaei
felbiztatta rá, azok, akik a lacedaemoniakhoz húztak, s úgy gondolták, hogy így
könnyebb dolguk lesz a szemben álló párttal. Ezért a cselekedetéért a
lacedaemoniak elmozdították Phoebidast a sereg éléről, és pénzbírsággal
sújtották. A fellegvárat azonban nem adták vissza a thebaeiaknak, hiszen a város
lakóit ellenségeiknek tekintették, ezért inkább folytatták ellenük az ostromot, mint
hogy visszaadják nekik a szabadságot. A peloponnesusi háború és Athén
legyőzése után ugyanis tisztában voltak vele a spártaiak, hogy csak a thebaeiakkal
gyűlhet meg a bajuk, s ők az egyetlenek, akik ellenállást mernek tanúsítani. E
megfontolás jegyében saját híveiknek juttatták Thebaeban a legfőbb tisztségeket,
az ellenpárt vezetőit pedig részint meggyilkolták, részint száműzetésbe küldték.
Köztük volt az a Pelopidas is, akiről írni kezdtünk; számkivetve ő is arra
kényszerült, hogy hazájától távol éljen.
53 i.e. 382-ben.
2. Ezek csaknem mindannyian Athénba menekültek, s nem azért, hogy ott

tétlenül töltsék napjaikat, hanem azért, hogy a sors által felkínált első
alkalommal megpróbáljanak visszatérni hazájukba. Mihelyt ütött tehát a
cselekvés órája, azokkal együtt, akik Thebaeban ugyanúgy gondolkodtak, mint
ők, kiválasztottak egy napot, amikor leszámolhatnak ellenségeikkel és
felszabadíthatják a várost. Az az időpont volt ez, amikor a legfőbb
tisztségviselők együtt szoktak lakomázni.54 Gyakran megesik, hogy nem is
olyan nagy csapatok jelentős haditetteket hajtanak végre, de az bizony még
sohasem fordult elő, hogy ilyen szerény vállalkozás zúzzon szét olyan roppant
erőket. Mert összesen sem voltak száznál többen a száműzöttek, és ezek közül
is csak tizenkét fiatalember esküdött össze, és merte ekkora veszélynek kitenni
magát. Ez a maroknyi csapat rázkódtatta meg alapjaiban a lacedaemoniak
hatalmát. Ök ugyanis nemcsak az ellenpártnak, hanem egyidejűleg a
spártaiaknak is hadat üzentek, méghozzá akkor, amikor a spártaiaké volt az
elsőség egész Görögországban. A lacedaemoniak tiszteletet parancsoló uralma,
melyet e vállalkozás alaposan megtépázott, hamarosan össze is omlott a
leuctrai csata következtében. Az a tizenkét ifjú pedig, akinek Pelopidas volt a
vezére, fényes nappal hagyta el Athént, hogy akkortájt érkezhessenek meg
Thebaeba, amikor leszáll az alkony. Vadászkutyákat és vadfogó hálókat vittek
magukkal, hogy ne keltsenek gyanút, parasztruhában tették meg útjukat.
Idejében megérkeztek, és annak a Charonnak a házában szálltak meg, aki a
napot és a napszakot kijelölte számukra.
54 az évenként megválasztott három polemarkhosz hivatalának lejártakor

került erre sor az Aphrodiszia ünnepén.
3. Ezen a ponton közbe kell szúrnunk, noha nem tartozik kitűzött tárgyunkhoz,
hogy a szertelen önbizalom milyen nagy kárt szokott okozni. A thebaei
elöljáróknak ugyanis tüstént a fülébe jutott a hír, hogy száműzöttek érkeztek a
városba. De ivásba-evésbe merülve annyira nem törődtek semmivel, hogy még
arra sem vették a fáradságot, hogy utánanézzenek egy ilyen fontos dolognak.
Történt még valami, ami még nyilvánvalóbbá tette elvakultságukat. Hoztak
ugyanis egy levelet Athénból, amelyet egyik társuk, Archinus küldött Archiasnak,
aki akkor Thebaeban a legfőbb tisztséget töltötte be. Ebben részletesen le volt írva
minden az összeesküvők elindulásáról. Minthogy azonban az írást lakoma közben
adták át, s Archias a kereveten feküdt, egyszerűen párnája alá csúsztatta a levelet,
anélkül, hogy feltörte volna a pecsétet.
- Holnapra halasztom - jegyezte meg - a komoly dolgokat.
Az éjszaka előrehaladtával aztán a száműzöttek Pelopidas vezetésével
leöldösték az összes lerészegedett elöljárót. Amikor mindezzel végeztek,
fegyverbe szólították a népet a szabadság védelmére, s nemcsak a
városlakók sereglettek köréjük, hanem mindenünnen, a mezőkről is tódultak
az emberek, a lacedaemoni helyőrséget kiűzték a fellegvárból,
szülőföldjüket felszabadították a megszállás alól, azokat pedig, akik a
spártaiakat a Cadmea elfoglalására felbújtották, vagy felkoncolták, vagy
számkivetésbe küldték.
4. Ebben a zavaros időszakban, ahogy előzőleg már ismertettük, Epaminondas

ölbe tett kézzel ült otthonában mindaddig, amíg polgártársai között folyt a harc.
Ezért Thebae felszabadítása kizárólag Pelopidas érdeme, csaknem valamennyi
többi tette viszont közös Epaminondasszal. Mert a leuctrai ütközetben, amelyben
Epaminondas volt a főparancsnok, ő vezette azt a válogatott csapatot, 55 amely
elsőként söpörte el a lacedaemoniak arcvonalát. Ezenkívül részt vett minden
veszélyes vállalkozásban (így Spárta ostromakor ő irányította az egyik szárnyat),
és hogy siettesse Messena újbóli felépítését, követként elutazott a perzsákhoz. 56

Végül is ő volt Thebaeban a második ember, de úgy volt második, hogy épp csak
egy csöppet maradt el Epaminondastól.
55 háromszáz ifjú, akik baráti párokban harcoltak.

56 ez valójában három évvel később történt, mint ahogy Messzéné visszanyerte
függetlenségét.
5. De meg kellett küzdenie a balszerencsével. Kezdetben ugyanis, ahogy

előadtuk, hazájától távol számkivetésben élt; majd pedig a pheraei Alexander
elfogatta és Isrneniasszal együtt börtönbe vetette. Ez akkor történt, amikor
Pelopidas megpróbálta a thebaeiak hatalmába hajtani Thessaliát, és úgy
gondolta, hogy kellő védelmet biztosít neki a követ joga, mely minden nép
előtt szent szokott lenni. Epaminondas azonban, kiváltotta őt, s háborúval vett
elégtételt Alexanderen. Ez után az esemény után Pelopidas sohasem tudott a
lelkében megbékélni azzal az emberrel, akitől ez a sérelem érte. Ezért
rábeszélte a thebaeiakat: siessenek Thessalia megsegítésére, és űzzék el onnan
a zsarnokokat. Amikor rábízták e háború fővezérséget, és hadseregével útnak
indult, csöppet sem habozott elkezdeni az ütközetet, mihelyt megpillantotta az
ellenséget. Amikor a csatában észrevette Alexandert, haragtól égve
megsarkantyúzta lovát, hogy lecsapjon rá, de messzire távolodott katonáitól,
és a nyílzáporban találat érte, egy nyíl keresztülfúrta, és elesett. Ez akkor
következett be, amikor már teljes volt a győzelem, s a zsarnokok csapatai
megfutamodtak. E tettéért Thessalia valamennyi városa aranykoszorúkkal és
bronzszobrokkal tüntette ki a hősi halált halt Pelopidast, gyermekeinek pedig
nagy darab földet adományoztak.
XVII. Agesilaus
1. A LACEDAEMONI AGESILAUS magasztalását több történetíró megírta

már, de kiváltképp Socrates tanítványa, Xenophon, akivel igen bensőséges
kapcsolatban állt. Először bátyja fiával, Leotychidesszel kellett
megmérkőznie azért, hogy melyikük örökli a királyi hatalmat. A régi
lacedaemoniaktól maradt fent ugyanis az a szokás, hogy mindig két királyuk
volt, bár inkább névleg, mint hatáskörük alapján. Ezek két családból kerültek
ki, Procles és Eurysthenes uralkodói házából, akik mint Hercules sarjának
utódai Spárta legelső királyai voltak. Közülük egyik dinasztia sem léphetett a
másik helyébe, így mindkét család megőrizte a rangját. Az örökösödés úgy
történt, hogy annak a legidősebb fiát illette az elsőség, aki uralkodás közben
távozott az élők sorából; ha pedig nem volt férfi utóda, azt a rokont
választották meg, aki vér szerint a legközelebb állt hozzá. Meghalt Agis
király Agesilaus fivére; s maradt utána egy fiú: Leotychides. Ezt a fiút
születésekor az uralkodó nem ismerte el a sajátjának, amikor azonban a

halálán volt, a magáénak mondta. A fiúnak tehát meg kellett mérkőznie
nagybátyjával, Agesilausszal, a királyi méltóságért, de nem sikerült elérnie,
amire pályázott. Agesilaus azért diadalmaskodhatott, mert Lysander
támogatta, akiről már korábban kimutattuk, hogy szerette a pártviszályt, és
abban az időben ő volt a legbefolyásosabb férfiú.
2. Agesilaus, mihelyt hatalomra került, rávette a lacedaemoniakat, hogy küldjék őt
hadsereg élén Asiába, és indítsanak háborút a nagykirály ellen. Arra hivatkozott,
hogy érdemesebb Asiában harcolni, mint Európában. Mert elterjedt a híre, hogy
Artaxerxes flottát és gyalogos hadsereget szervez, hogy Görögország ellen küldje.
Amikor Agesilaus lehetőséget kapott terve megvalósításához, olyan gyorsasággal
járt el, hogy csapataival előbb érkezett meg Asiába, 57 mint ahogy a perzsa király
satrapái tudomást szereztek elindulásáról. Így történt, hogy a perzsák még
készületlenek voltak, amikor váratlanul rájuk törtek. Midőn értesült a vereségről
Tissaphernes, akinek a királyi helytartók közül a legnagyobb hatalma volt,
fegyverszünetet kért a lacedaemoni hadvezértől, azzal az ürüggyel, hogy
megpróbálja kibékíteni a lacedaemoniakat a nagykirállyal, a valóságban azonban
csapatok kiállításához akart időt nyerni, s háromhónapi időtartamot sikerült is
elérnie. Mindketten megesküdtek rá, hogy a fegyvernyugvást minden fondorlat
nélkül megtartják. Agesilaus a leghívebb módon kitartott az egyezség mellett,
Tissaphernesnek viszont egyetlen igyekezete az volt, hogy fölkészüljön a
háborúra. Bár a lacedaemoni parancsnok sejtette ezt, megtartotta esküjét, és azt
mondta, hogy egyszer még hasznot fog húzni a dologból, mert esküszegésével
Tissaphernes elidegeníti magától az embereket, és az isteneket is magára haragítja,
ő viszont - vallásosan tiszteletben tartva adott szavát - megerősíti hadseregének
önbizalmát, s katonái belátják, hogy vele van az istenek jóindulata. Az emberek
barátságosabbak lesznek vele, hiszen mindig annak a pártját fogják, akiről látják,
hogy tántoríthatatlanul kitart a hűségben.
57 i.e. 396-ban.
3. Lejárt a fegyverszünet határideje, s a barbár, akinek legtöbb birtoka Cariában

volt, mert akkoriban azt a területet tartották a leggazdagabbnak58 nem
kételkedett benne, hogy az ellenség e körzet ellen irányítja majd a leghevesebb
támadást, s ezért teljes haderejét oda vonta össze. Agesilaus azonban Phrygia
ellen fordult, és úgy kifosztotta azt a vidéket, hogy Tissaphernes egy tapodtat sem
mozdulhatott a helyéből. A nagy zsákmányból katonáit bőségesen megjutalmazta,
és seregét téli szállásra Ephesusba vezette vissza, ahol fegyverműhelyeket
rendezett be, s nagy igyekezettel látott hozzá a hadjárat megszervezéséhez. Hogy
minél gondosabban és tökéletesebben fölfegyverkezhessenek, jutalmakat tűzött ki
azoknak, akik e téren kiemelkedő buzgalommal dolgoztak. Ugyanezt tette a
hadgyakorlatokon is, és gazdag ajándékokban részesítette azokat, akik a többiek
közül kitűntek. Mindezzel elérte, hogy pompásan fölszerelt és példásan kiképzett
katonaság állt a rendelkezésére. Amikor Agesilaus elérkezettnek látta az időt,
hogy csapataival kivonuljon a téli szállásokról, rájött, hogy ha nyilvánosan
kihirdeti, hová készül venni az útját, az ellenség nem hisz majd neki, és
szentül meg lesz győződve róla, hogy másképp cselekszik, mint ahogy
bejelentette; épp ezért nem kétséges, hogy a perzsa helytartó más területeket
száll majd meg helyőrségeivel. Amikor tehát Agesilaus azt mondta, hogy
Sardesba szándékozik vonulni, Tissaphernes úgy gondolta, hogy megint
Cariát kell megvédenie. De csalódott elképzelésében, és mire belátta, hogy
agyafúrtságban alulmaradt, már késő volt övéinek megsegítésére. Mert
amikor céljához ért, Agesilaus számos helyet megvívott már, és tekintélyes
zsákmány került a birtokába. A lacedaemoni parancsnok pedig, látva, hogy az
ellenség lovassága erősebb az övénél, kerülte nyílt mezőn az ütközetet, és
inkább olyan terepen bocsátkozott harcba, amelyen jobban érvényesülhettek a
gyalogos egységek. Ezért valahányszor összecsaptak, mindig ő
diadalmaskodott, még az ellenfél sokkal nagyobb csapatai fölött is, és úgy
tevékenykedett Asiában, hogy a közvélemény őt tartotta a győztesnek.
58 valójában Lűdia volt a leggazdagabb terület.
4. A hadvezér már azt forgatta a fejében, hogy betör Perzsiába és megtámadja

magát a nagykirályt, de ekkor megérkezett hozzá Spártából a főhivatalnokok
követe, és hírül adta, hogy az athéniak és a boeotiaiak hadat üzentek a
lacedaemoniaknak, ezért Agesilaus haladéktalanul térjen haza. Ezzel az esettel
kapcsolatban hazaszeretetét kell megcsodálnunk, ahogy korábban harci
vitézségét; hiába állt ugyanis egy diadalmas hadsereg élén, hiába volt meg
minden reménye rá, hogy hatalmába keríti a perzsa birodalmat, olyan
szerényen hallgatta meg az üzenetet s vetette magát alá a távollevő állami
tisztségviselők utasításainak, mintha csak magánemberként lett volna jelen egy
spártai népgyűlésen. Bárcsak a mi hadvezéreink is követték volna példáját!59
De térjünk vissza tárgyunkhoz. Agesilaus többre becsülte jó hírét a
leghatalmasabb királyságnál, s ezért sokkal dicséretre méltóbb dolognak
tartotta, ha hazája fennálló törvényeinek engedelmeskedik, mint ha háborúban
térdre kényszeríti Asiát. Ebben a meggyőződésben keresztülvezette csapatait a
Hellespontuson, és olyan sebesen haladt, hogy azt az utat, amelyet Xerxes egy
év leforgása alatt tett meg, harminc nap alatt járta meg. Már nem volt
túlságosan messze a Peloponnesustól, amikor az athéniak, a boeotiaiak és
többi szövetségeseik megpróbáltak szembeszállni vele Coroneánál; de
Agesilaus valamennyiüket legyőzte egy súlyos ütközetben. Ebben a diadalban
talán az vált leginkább a dicsőségére, hogy amikor menekülés közben többen
Minerva templomában húzták meg magukat, s emberei megkérdezték tőle, mit
akar tenni ezekkel a katonákkal, habár saját maga is több sebet kapott az
ütközetben, és szemmel láthatólag dühös volt mindazokra, akik fegyvert
ragadtak ellene, a vallásnak áldozott és nem önnön haragjának, s megtiltotta,
hogy bántalmazzák az oltalomkeresőket. És bizony nemcsak Görögországban
gondoskodott róla, hogy az istenek templomainak szentségét megőrizze,
hanem még a barbárok körében is a legnagyobb kegyelettel vigyázott
valamennyi szoborra és oltárra. Ezért nyíltan hangoztatta, hogy csodálkozik
rajta: miért nem számítanak szentségtörőnek azok, akik bántalmazzák az
istenek oltalmáért folyamodókat, és miért nem sújtják őket súlyosabb

büntetésekkel, mint azokat, akik a szentélyek kifosztásával foltot ejtenek a
valláson.
59 célzás a római polgárháborúkra.
5. Ez után a csata után a katonai események Corinthus körül összpontosultak, a

háborút ezért nevezik corinthusi háborúnak. A spártaiak Agesilaus vezetésével
egyetlen ütközetben tízezret hánytak kardélre az ellenség soraiból, s úgy látszott,
hogy ennek következtében az ellenfél katonai ereje megrendült. A spártai
parancsnokot azonban nem olyan fából faragták, hogy dicsőségétől
megmámorosodjon, s inkább Görögország balsorsán kesergett, s azon bánkódott,
hogy az ellenfél esztelensége mily sok ember halálát okozta. Ilyen sok harcossal
ugyanis Görögország, ha lett volna józan esze, bosszút állhatott volna a
perzsákon. Amikor pedig Agesilaus visszaszorította az ellenséget falai közé, és
sokan biztatták, hogy vegye ostrom alá Corinthust, kijelentette, hogy ez nem áll
összhangban erkölcsi felfogásával, mert - mint mondta
- neki az a rendeltetése, hogy az eltévelyedteket újból a kötelesség útjára
térítse, nem pedig az, hogy Görögország leghíresebb városait megostromolja.
Ezután még hozzátette:
- Ha ki akarnánk irtani azokat, akik a mi oldalunkon álltak a barbárok elleni
harcban, akkor mi magunk ostromoljuk meg egymást, s közben a közös
ellenség ölbe tett kézzel pihen. Így az ellenfél nehézség nélkül, tetszése
szerint tipor majd bennünket a porba.
6. Ekkor érte a lacedaemoniakat a már említett összeomlás Leuctránál. Agesilaus

nem volt hajlandó oda vonulni, habár sokan kérték rá, mintha valami
jóstehetséggel megsejtette volna a vereséget, nem akart elindulni. Később viszont,
mikor Epaminondas ostrom alá vette Spártát, s a város ott állt védőfalak nélkül,
Agesilaus olyan hadvezérnek mutatkozott, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá
lett: ha ő nem volna, Spárta sem volna többé. Ebben a veszélyhelyzetben gyors
észjárása az állam minden polgárának üdvére vált. Az ellenség megérkezésekor
ugyanis néhány pelyhes állú ifjúnak inába szállt a bátorsága, és át akartak szökni a
thebaeiakhoz, elfoglalva egy magaslati helyet. Agesilaus, aki tisztában volt vele,
mekkora veszéllyel jár, ha kiderül, hogy egyesek megpróbálnak átállni az ellenség
oldalára, odavonult csapataival arra a pontra, s mintha a fiatalok jó szándékúan
jártak volna el, megdicsérte elhatározásukat, amiért azt a harci állást elfoglalták,
és kijelentette: maga is rájött, hogy ennek így kell történnie. Ezzel a színlelt
dicsérettel vissza tudta szerezni az ifjak bizalmát, s katonái közül társakat adva
melléjük, teljes biztonságban hagyta hátra a helyet. Sokkal többen voltak ugyanis
azok az otthagyott katonák, akik nem voltak beavatva a szökési tervbe. Ezért a
fiatalemberek moccanni sem merészeltek, különösen, mert úgy hitték, hogy
szándékuk titokban maradt.
7. Kétségtelen, hogy a leuctrai csata után a lacedaemoniak már soha nem

tudtak talpra állni, és nem tudták visszaszerezni hajdani hatalmukat, bár
Agesilaus ekkor is minden eszközzel tovább segítette hazáját. A
lacedaemoniak ugyanis pénzszűkében voltak, ezért ő mindenkit oltalmába
fogadott, aki a nagykirálytól elpártolt, s a tőlük ajándékba kapott hatalmas
összeggel segítette szülőföldjét. De a legcsodálatosabb az volt, hogy bár az
egyes királyok, uralkodók és államok óriási adományokkal halmozták el, soha
semmit sem vitt belőlük haza, és semmit sem változtatott megszokott spártai
étkezésén és öltözködésén. Beérte azzal a házzal, amelyben eleinek ősapja,
Eurysthenes60 lakott. Aki ebbe a lakba belépett, semmi jelét sem láthatta sem
az elpuhultságnak, sem a fényűzésnek, annál több bizonysága volt ellenben az
edzettségnek és a mértékletességnek. Mert annak a háznak a berendezése
semmiben sem különbözött bármely szegény és magánember otthonától.
60 a valóságban a Proklésztól származó dinasztiához tartozott.
8. Amennyire bőkezű volt a természet, amikor Agesilaust lelki

tulajdonságaival felruházta, annyira mostohán bánt vele testének
megformálásakor. Mert alacsony termetű volt, gyenge testű és egyik lábára
sántított. Ez a fogyatékosság is tette, hogy meglehetősen torz volt, s aki
egyébként nem ismerte, megvetést érzett iránta, ha arcára pillantott; aki viszont
tudott erényeiről, nem győzte csodálni. Csakugyan megtörtént vele egy ilyen eset,
amikor nyolcvanéves korában Egyiptomba ment Tachus megsegítésére, 61 és egy
folyóparton kísérőivel együtt leheveredett. Feje felett nem volt tető, fekvőhelye
földre dobott szalma, amire csak egy darab bőrt terítettek. Társai is ugyanoda
heveredtek le, egyszerű, kopott öltözékben, s nemhogy királyra, de még jobb
módú emberre sem vallott ruhájuk. Mihelyt Agesilaus érkezésének híre eljutott a
király embereinek fülébe, gyorsan mindenféle ajándékokat vittek neki. Amikor a
spártai vezér után érdeklődtek, alig akarták elhinni, hogy ott van a földön heverők
között. A követek ezután az uralkodó szavainak kíséretében átnyújtották, amit
hoztak, de Agesilaus borjúhúson és más efféle élelmiszeren kívül, amire épp
szüksége volt, semmit sem fogadott el; az illatos kenőcsöket, a virágkoszorúkat és
a nyalánkságokat szétosztotta a szolgák között, s megparancsolta, hogy a többi
holmit pedig vigyék vissza. Emiatt a barbárok még inkább lenézték, mert úgy
gondolták, hogy tudatlanságból választotta ki a jó dolgok közül a
leghitványabbakat. Egyiptomból visszatérve Agesilaus kétszázhúsz talentumot -
Nectenebis király ajándékát - népének adományozott. A Cyrenae és Egyiptom
között fekvő, Menelausénak nevezett kikötőbe megérkezvén betegségbe esett, és
eltávozott az élők sorából. Itt barátai, hogy könnyebben hazavihessék Spártába,
körülöntötték viaszszal, mivel méz nem volt náluk,62 s így szállították aztán
vissza szülőföldjére.
61 i.e. 361-ben.
62 rendszerint így balzsamozták be a spártai királyokat.

XVIII. Eumenes
1. A CARDIAI EUMENES, ha szerencséje fölért volna erényével, nem lett volna

ugyan nagyobb ember, de sokkal nagyobb hír övezné, sőt mélyebb tisztelet
venné körül, hiszen a nagy embereket erkölcsük, nem pedig szerencséjük
szerint szokták megítélni. Eumenes élete a macedónok virágkorával esett egy
időbe. A macedónok közt lakó férfinak nem kevés hátrányt jelentett, hogy
más állam polgára volt, mert egy dolog hiányzott az életéből: az előkelő
családfa. Igaz ugyan, hogy hazája legnagyobb nemzetségéből származott, a
macedónok mégis méltatlannak tartották rá, hogy valaha is többre értékeljék
őnáluk; mégis bele kellett nyugodniuk, hogy így történt, mert mindannyiukat
túlszárnyalta szorgalmával, éberségével, türelmével, ravaszságával és gyors
észjárásával.
Még pelyhes állú legényke volt, de már beférkőzött Amyntas fia, Philippus
barátságába, s rövid idő alatt bensőséges kapcsolatba került vele; ugyanis már
ifjúkorában felragyogott benne a vele született erény. Ezért Philippus őt
tartotta kéznél írnoknak, ami a görögök körében sokkal megbecsültebb
megbízatás, mint a rómaiaknál. Nálunk ugyanis az írnokokat bérmunkásoknak
tekintik, ahogy valójában azok is; őnáluk viszont senki sem juthat ehhez a
tisztséghez, csak ha jó családból való, és bebizonyította hűségét és buzgalmát,
mert szükségképpen be kell őt avatni minden államtitokba. Eumenes hét éven
át töltötte be Philippus mellett ezt a bizalmi állást. Amikor aztán az uralkodót
meggyilkolták, tizenhárom éven keresztül Alexander mellett állt a ranglétra
ugyanezen fokán. A legutolsó időben a lovasság egyik szárnyának volt a
parancsnoka (ezt az osztagot nevezik egyébként hetaericé-nek, a „bajtársak"
csapatának). Állandóan részt vett mindkét macedón király tanácsában, és be
volt avatva minden ügybe.
2. Amikor Alexander Babylonban meghalt, barátai felosztották egymás közt

az egyes tartományokat, és a főhatalmat annak a kezébe adták, akinek
Alexander a halálos ágyán átnyújtotta gyűrűjét, ez pedig Perdiccas volt.
Ebből mindenki arra következtetett, hogy reá hagyta királyságát, arra az
időre, amíg gyermekei ki nem kerülnek a gyámság alól. Crateros és
Antipater ugyanis, akik egyesek szemében többnek látszottak Perdiccasnál,
távol voltak; Hephaestio meghalt, pedig Alexander őt becsülte - könnyen
észre lehetett ezt venni - a legtöbbre. Ebben az időben adták oda
Eumenesnek Cappadociát, vagy inkább kijelölték, hiszen akkor az ellenség
kezén volt. Perdiccas minden tőle telhetőt megtett, hogy Eumenest magához
láncolja, mert látta, mekkora hűség és tettrekészség lakozik ebben az
emberben, s egyáltalán nem volt kétsége afelől, hogy ha magához édesgeti,
nagy hasznára lesz azoknak a tetteinek a végrehajtásában, amelyekre készült.
Az volt ugyanis a terve - minden nagy hatalmú férfiú ilyen vágyálmokat
szokott szőni -, hogy a többieknek jutott részeket is magához ragadja és
egyetlen birodalomban fogja össze. És bizony - nem ő volt az egyetlen, aki
így járt el, hanem mindenki más is, aki Alexander barátja volt. Először
Leonnatus határozta el, hogy másokat megelőzve, ráteszi a kezét
Macedóniára. Meg is próbálta mindenféle nagy ígérgetéssel telebeszélni
Eumenes fejét, hogy hagyja faképnél Perdiccast, és vele lépjen szövetségre.
De mert nem tudta rávenni, megkísérelte eltenni láb alól, és véghez is vitte
volna tettét, ha Eumenesnek nem sikerül éjnek évadján titkon kisurrannia az
őrök markából.
3. Közben irtóztatóvá váltak azok a háborúk, amelyek Alexander halála után

törtek ki, szinte végromlással fenyegettek, és mindenki egy emberként végezni
akart Perdiccasszal. Bár Eumenes tudatában volt önnön gyengeségének, hiszen
egy szál magában kényszerült szembeszállni az egész világgal, mégsem hagyta
cserben barátját, és kevésbé törődött a maga életével, mint adott szavával.
Perdiccas annak a kisázsiai területnek a kormányzását bízta rá, amely a
Taurus-hegy és a Hellespontus között fekszik, s Eumenesnek egymagában
kellett farkasszemet néznie az európai ellenfelekkel. Maga Perdiccas viszont
Ptolemaeus ellen indult meg, hogy megszerezze Egyiptomot. Eumenesnek
nem voltak nagy, erős csapatai, s ami volt, az is gyakorlatlan, hiszen sietősen
állították fel őket; ráadásul elterjedt a híre, hogy közeledik Antipater és
Crateros, ez a két nagy hírű és harci tapasztalatokban gazdag férfiú, akik erős
macedón sereg élén máris átkeltek a Hellespontuson (abban az időben a
macedon katonáknak ugyanolyan volt a híre, mint ma a rómaiaknak, mert
mindig azokat tartják a legerősebbnek, akik a leghatalmasabb birodal mat
mondhatják a magukénak). Eumenes mindezt fölmérve belátta, hogy ha a
csapatai megtudják, ki ellen vezetik őket, nemhogy nem tartanak majd vele, de
már a puszta hír hallatára is elfutnak. Ezért az az agyafúrt ötlete támadt, hogy
katonáit olyan úttalan utakon vezeti végig, ahol nem tudhatják meg az
igazságot, és elhiteti velük, hogy holmi jelentéktelen barbárok ellen vonulnak.
Eumenes tartotta is magát tervéhez, és előbb állította csatasorba seregét és
bocsátkozott ütközetbe, mint ahogy katonái felfogták, kikkel is mérik össze
fegyvereiket. Azt is sikerült elérnie - kedvező terepet foglalva el jó előre -,
hogy inkább lovasságát vigye harcba, amiben ő volt az erősebb, mint
gyalogságát, amely gyengébb volt az ellenségénél.
4. Rendkívül heves volt a csata, egész álló nap harcoltak, amikor elesett
Crateros, a fővezér, majd Neoptolemus is, aki rangban a második volt. Az
utóbbival maga Eumenes csapott össze. A két férfi összekapaszkodva
lerántotta egymást a lóról a földre, látszott, hogy mennyire ellenséges
érzülettel rontottak egymásnak, és nem annyira testükkel, mint inkább
indulataikkal küzdöttek. Nem is lehetett volna szétválasztani a két felet, míg
egyikükből el nem szállt a lélek. Bár Eumenest is megsebezte Neoptolemus
néhány vágása, mégsem hagyta ott az ütközetet, hanem csak még ádázabbul
szorongatta az ellenséget. A lovasságot szétverték, Crateros fővezér
odaveszett, az előkelő személyek sorra fogságba estek, az ellenséges
gyalogság pedig beszorult egy olyan helyre, ahonnan csak Eumenes
engedhette volna ki, ezért ez a hadnem kénytelen volt békét kérni a győztestől.
Bár kívánsága meghallgatásra talált, a gyalogság nem tartott ki
hűségnyilatkozata mellet, hanem mihelyt tudott, visszaállt Antipaterhoz.
Eumenes kihozatta a csatamezőről a félholt Craterost és megkísérelte talpra
állítani, de nem lehetett már segíteni rajta, így hát az elesett férfiú
méltóságához és hajdani közös barátságukhoz illő (Alexander életében szoros
kapcsolatban álltak egymással) tiszteletadással kísérte utolsó útjára, csontjait
pedig hazaküldte Macedóniába feleségének és gyermekeinek.
5. Mialatt így folytak az események a Hellespontusnál, Perdiccast megölte a

Nílus folyó mellett Seleucus és Antigenes, a főhatalom pedig Antipaterra
szállt. Akik az elesettet szolgálták, azokat a hadsereg szavazata alapján,
távollétükben fejvesztésre ítélték, köztük Eumenest is. De hiába érte Eumenest
ilyen csapás, nem rendült meg, sőt töretlen lendülettel folytatta tovább a harci
előkészületeket. Hadereje azonban oly csekély volt, hogy ha nem tört is meg
lelke bátorsága, mégsem érezhette magát erősnek. Antigonus vette őt
üldözőbe, akinek rengeteg katonája volt, mégis gyakran rátört az ellenfél
útközben, arra viszont sohasem nyílt lehetősége, hogy harcba bocsátkozzon,
csak az olyan helyeken, ahol kevés ember is ellenállhatott a sokaságnak.
Miután furfanggal nem lehetett Eumenest tőrbe csalni, végül az ellenség
számbeli fölénye szorította kelepcébe. Ebből is sikerült azonban kivágnia
magát, habár számos embere odaveszett, és Phrygiának Nora nevű erődjébe
menekült. Amikor itt ostromzárral körülvették, megijedt, hogy ha egy helyben
marad, elveszti majd csataménjeit, mivel nincs pálya, ahol megfuttathatná
őket. Végül okos ötlete támadt, miképp is tudná állomásozás közben jó erőben
tartani és gyakorlatoztatni ménesét, s elérni, hogy a lovak jobban is
táplálkozzanak és a testmozgásról se szokjanak le. Kantárszíjjal olyan magasra
felhúzatta a paripák fejét, hogy mellső lábukkal nem tudták egészen elérni a
földet, majd lovaglóostorral arra kényszerítette őket, hogy hátsó lábukon
szökdeljenek, és még meg is sarkantyúztatta az állatokat. Ez a mozgás
legalább annyira megizzasztotta a lovakat, mintha pályán futtatták volna meg
őket. Így történt, hogy mindenki legnagyobb csodálkozására paripáit oly
ragyogó állapotban vezette ki a várból, mintha nem egy ostromlott erődben
töltöttek volna el több hónapot, hanem sík mezőn tartották volna őket. Az
ostromzár közben újra meg újra felgyújtotta Antigonus harci eszközeit,
ostromműveit, és szétdúlta egyéb alkalmatosságait. Amíg azonban a tél tartott,
egy helyben tanyázott, mert képtelen volt rá, hogy szabad ég alatt üssön tábort.
Mihelyt a tavasz elközelgett, színleg megadta magát, s miközben a
feltételekről folytak a tárgyalások, túljárt Antigonus tisztjeinek az eszén, és
összes katonájával együtt sértetlenül kicsúszott az ellenség markából.
6. Olympias, Alexander anyja levelet és követeket küldött hozzá Asiába, hogy

megtudakolja, térjen-e vissza Macedóniába63 a trón és a hatalom
visszaszerzése céljából (abban az időben ugyanis Epirusban töltötte napjait).
Eumenes először azt a tanácsot adta neki, hogy maradjon a helyén, és várja
meg, amíg Alexander fia64 elnyeri a királyságot; de ha mégis valamiért
visszahúzza a szíve az országba, felejtse el minden sérelmét, senkivel se
bánjon keményen és ne éreztesse a hatalmát. Az asszony azonban mindebből
semmit sem fogadott meg, hanem elutazott Macedóniába, és ott különösen
kegyetlen módon lépett fel. A távollevő Eumenestől viszont azt kérte: ne tűrje,
hogy Philippus házának és családjának legádázabb ellenségei szabadon
garázdálkodjanak, hanem nyújtson segítséget Alexander utódainak. Ha a
hadvezér hajlana a kérésére, mielőbb szervezzen seregeket, amelyekkel
segítségére siethet. Hogy minél könnyebb legyen a dolga, levelet küldött az
összes tisztségében megmaradt parancsnoknak, hogy engedelmeskedjenek
neki és éljenek bölcs tanácsaival.
Eumenesre hatottak ezek az események, s azt gondolta, helyesebb - ha már a sors
így hozta -, hogy inkább szépen hősi halált hal, viszonozva az őt ért kegyet,
mintsem hálátlanul élje le további életét.
63 i.e. 319-ben.
64 a Rhóxanétól született ifjabb Alexandroszról van szó.
7. Csapatokat vont tehát össze, s hozzákezdett az Antigonus elleni háború

előkészítéséhez. Mivel megannyi macedón nemes volt vele, köztük Peucestes,
Alexander egykori testőre, aki akkor Perzsiát tartotta hatalmában, továbbá
Antigenes, akinek a parancsnoksága alatt állt a válogatott macedón hadtest,
Eumenes félt (hiszen az irigykedés elől még ő sem tudott elmenekülni), hogy
esetleg ő nyeri el a fő hatalmat, megelőzve az ott tartózkodó seregnyi macedónt.
Ezért a tábor főterén Alexander nevében sátort állíttatott fel, s megparancsolta,
hogy helyezzenek el benne egy aranyozott széket meg egy jogart, s mindennap
ott gyűljenek össze valamennyien, hogy azon a helyen tartsanak tanácskozást a
legfőbb ügyekről. Abban a reményben ringatta magát, hogy kisebb irigység veszi
majd körül, ha az a látszat, hogy Alexander hatalmának és nevének árnyékában
irányítja a hadműveleteket. Elképzelését keresztül is vitte. Nem Eumenes
főhadiszállásánál, hanem a királyénál jöttek hát össze a vezérek, s ott döntöttek a
katonai kérdésekben. Így valamelyest rejtve maradt, hogy voltaképp csakis az ő
akaratából történik minden.
8. A paraetacák földjén összecsapott Antigonusszal, nem szervezett csatarendben,

hanem csak úgy menetelés közben; jól elbánt vele, és arra kényszerítette, hogy
Mediába vonuljon vissza téli szállásra. Maga pedig a Perzsiával szomszédos
vidéken teleltette csapatait, csoportokra osztva őket, de nem a maga akarata
szerint, hanem ahogy a katonák akarata kikényszerítette. A nagy Alexandernek
ugyanis az a válogatott csapatteste, amely bejárta egész Asiát, és térdre
kényszerítette a perzsákat, teljesen megvénhedett már a dicsőség és a
fegyelmezetlenség súlya alatt, és nem volt hajlandó engedelmeskedni vezéreinek,
sőt inkább parancsolgatni akart, úgy, ahogy mostanában a mi kipróbált katonáink
is teszik. Az a veszély fenyeget tehát, hogy ha féktelenségükben és határtalan
fegyelmezetlenségükben ők is azt teszik, amit amazok egykor, mindent
tönkretesznek, és azoknak is vesztét okozzák, akik mellett elkötelezték magukat,
nemcsak azoknak, akik ellen felléptek. Ha valaki azoknak az egykori kiszolgált
katonáknak a tetteit olvassa, úgy fogja találni, hogy hasonlítanak a mi
kiérdemesült harcosaink cselekedeteihez, és úgy ítéli majd meg, hogy nem a
dolgok lényege változott meg, hanem csupán az időpont más. De térjünk vissza
ama régiekhez! Téli szálláshelyüket nem a háborús célnak megfelelően
választották ki, hanem úgy, hogy dorbézolhassanak, s egymástól elég nagy
távolságra ütöttek tanyát. Antigonus értesült minderről, és mert tisztában volt
vele, hogy a felkészült ellenféllel nem veheti fel egyenlő eséllyel a küzdelmet,
elhatározta, hogy valami új tervet kovácsol. Mediából, ahol a telet töltötte, két
úton lehetett elérni az ellenség téli szálláshelyét. A rövidebbik kietlen vidékeken
vezetett keresztül, ahol nem élt ember a vízhiány miatt, s egyébként mintegy
tíznapi járás volt; a másik útvonal viszont, amelyet mindenki választani szokott,
jóval hosszabb volt az előzőnél, mert nagy kanyart írt le, de sűrűn lakták, és
bővében volt mindennek, amire szükség volt. Antigonus rájött, hogyha ezen az
utóbbi úton indul el, az ellenfél előbb szerez tudomást érkezéséről, mint ahogy ő
az út egyharmadát megteszi; azt remélte viszont, hogy ha a pusztaságnak veszi
útját, váratlanul üthet rajta ellenfelén, és eltiporhatja. Elrendelte, hogy terve
megvalósításához szerezzenek be minél több tömlőt és bőrzsákot, továbbá
takarmányt és tíz napra elegendő, előre elkészített élelmet, hogy táborveréskor
minél kevesebb tüzet rakjanak. Mindenki előtt igyekezett titokban tartani, hogy
hová is szándékozik menni. Miután így fölkészült, elindult abban az irányban,
amerre eltervezte.
9. Már csaknem az út felét megtette, amikor a tábor füstjéből megneszelték

szándékát, s eljutott Eumenes fülébe az ellenség közeledésének a híre. A
parancsnokok egybegyűltek, s egymást kérdezgették, mitévők is legyenek.
Mindannyian belátták, hogy nem tudják olyan gyorsan összevonni csapataikat,
mint ahogy Antigonus érkezése fenyegetett. Ebben a helyzetben, amikor mindenki
tétovázott és reményvesztetten búsult, Eumenes kijelentette, hogy ha szélsebesen
munkához látnak és teljesítik a parancsokat, nem úgy, ahogy eddig tették, kihúzza
őket a csávából. Mert ha az ellenség öt nap alatt meg tudja tenni az utat, ő
keresztülviszi, hogy ugyananynyi nap késedelmet szenvedjen; a parancsnokok
csak járják körbe csapataikat, és mindenki gyűjtse össze a maga egységeit.
Antigonus előnyomulásának megfékezésére pedig a következő tervet eszelte ki.
Megbízható embereket küldött ki az ellenség útjába eső hegyek lábához, s
megparancsolta nekik, hogy amilyen széles körzetben csak lehet, rakjanak az éj
leszálltával hatalmas tüzeket, aztán a második őrségváltás idején fogják kisebb
lángra őket, s mire eljön a harmadik strázsa, már csak a parázs pislákoljon. A
tábori élet megszokott rendjét utánozva így aztán elhitetik, hogy eljutott már
hozzájuk a hír az ellenség érkezéséről. Meghagyta, hogy másnap is ugyanazt
tegyék emberei. A katonák hajszálpontosan teljesítették az előírt parancsot.
Antigonus sötétedéskor megpillantotta a tüzeket, s azt hitte, hogy ellenfelei
értesülést szereztek érkezéséről, és csapatokat vontak oda össze. Változtatott tehát
az elképzelésén: mivel már nem lephette meg észrevétlenül az ellenséget, letért
eredeti útvonaláról, s rákanyarodott arra a kacskaringós útra, amely mindennek
bővében volt. Itt egy napot azzal töltött, hogy megpihentesse katonáit és igavonó
barmait is felfrissítse, hogy minél jobb erőben levő hadsereggel bocsátkozhasson
ütközetbe.
10. Így tudta Eumenes megfontoltságával legyőzni a ravasz hadvezért, és

megakadályozni az ellenfél gyors előrenyomulását, sikeréből azonban nem sok
haszna lett. Diadalmasan távozott a csatamezőről, de az oldalán harcoló
hadvezérek féltékenysége és a veterán macedón katonák hitszegése miatt mégis
kiszolgáltatták Antigonusnak, noha a hadsereg három különböző időpontban
megesküdött neki előzőleg, hogy megvédi és sohasem hagyja el. De egyesek
annyira rossz szemmel nézték vitézségét, hogy inkább hűtlenek lettek adott
szavukhoz, csak hogy elveszejtsék. Legádázabb ellenfele, Antigonus (125) ennek
ellenére kész lett volna életben hagyni, ha katonái engedték volna, mert belátta,
hogy nem találhat nála komolyabb segítséget azok között a veszélyek között,
amelyek láthatóan ott tornyosultak már mindannyiuk feje fölött. Küszöbön állt
ugyanis Seleucus, Lysimachus, Ptolemaeus támadása, akik addigra
megerősödtek, s akikkel Antigonusnak meg kellett vívnia a főhatalomért.
Környezete azonban nem egyezett bele a parancsnok elképzelésébe, mert látták,
hogyha Eumenest visszafogadják, nyilvánvalóvá lesz, hogy hozzá képest egy
fabatkát sem érnek. Egyébként maga Antigonus is annyira haragudott Eumenesre,
hogy ő is csak a főhatalommal kapcsolatos szép reményei miatt enyhült volna
meg iránta.
11. Ezért, amikor börtönbe vetette, és az őrparancsnok megkérdezte tőle:

mit akar, hogyan vigyázzon a foglyára, ezt felelte neki:
- Ahogy a legvérengzőbb oroszlánra vagy a legvadabb elefántra!
Ekkor ugyanis még nem döntötte el Antigonus, hogy megmenti-e őt vagy sem.
Eumenest pedig két okból keresték fel az emberek: egyrészt gyűlölködve és
gyönyörűséggel legeltették szemüket balsorsán; másrészt régi barátságtól
vezetve beszélgetni szerettek volna vele, és vigasztalni próbálták. Sokan voltak
olyanok is, akik látni akarták, hogy milyen is annak az embernek a külseje,
akitől oly sokáig és oly irtóztatóan féltek, s akinek pusztulásától várták a
maguk győzelmét. Eumenes viszont, amikor már egy ideje börtönben volt,
Onomarchushoz, az őrség főparancsnokához fordult, és azt mondta:
csodálkozik, hogy már harmadik napja tartják vasra verve, mert nem illik
Antigonus okosságához, hogy ekképp bánjék a legyőzöttel, akit vagy meg kellene
öletnie, vagy pedig szabadon kellene bocsátania. Onomarchus túlságosan is
vakmerőnek találta e szavakat, s ezért megjegyezte:
- Hát ide figyelj! Ha olyan bátor voltál, miért nem estél el inkább a
csatamezőn, mint hogy ellenséged hatalmába kerülj?
Eumenes így válaszolt:
- Bárcsak úgy lett volna! De azért nem történhetett úgy, mert sohasem kerültem
össze nálam erősebbel. Senkivel sem mérhettem össze úgy a fegyveremet,
hogy ne bizonyult volna nálam gyengébbnek.
Nem is volt ez a kijelentés valótlan: mivel nem az ellenség vitézsége, hanem
barátainak hitszegése miatt bukott el.
Tiszteletet parancsoló férfias megjelenése volt, erőtől duzzadó izmai állták a
megpróbáltatást, teste nem volt különösebben hatalmas, de külseje megnyerő.
12. Mivel Antigonus nem mert egyedül dönteni róla, haditanács elé vitte az ügyét.
A megjelenteknek még a lélegzete is elállt a csodálkozástól, hogy még mindig
nem vettek elégtételt azon az emberen, aki annyi éven keresztül oly mostohán
bánt valamennyiükkel, aki gyakran kétségbeesésbe sodorta az embereket, és a
legnagyobb hadvezéreket is leölette. Végül is olyan emberről van szó, aki
egymagában annyira hatalmas, hogy amíg életben van, ők egy cseppet sem
érezhetik magukat biztonságban, ha viszont elteszik láb alól, minden gondjuk egy
csapásra megszűnik. Utoljára hozzátették, hogy ha Antigonus kegyelmet ad
Eumenesnek, lesheti, hogy milyen barátokra számíthat; ők ugyanis Eumenes
társaságában egy pillanatig sem hajlandók mellette maradni. Megismervén a
haditanács szándékát, Antigonus további hétnapi haladékot adott magának,
hogy megfontolja a dolgot. Akkor aztán megijedt, hogy a hadseregben
zendülés támad, megtiltotta, hogy bárkit is bebocsássanak Eumeneshez,
továbbá megvonatta tőle a napi ételfejadagját. Nem szívesen alkalmazott
ugyanis erőszakot azzal szemben, aki hajdanában a barátja volt. Három napnál
tovább mégsem kínozták koplaltatással a foglyot, mert amikor fölszedték a
tábort, Antigonus tudta nélkül az őrök megfojtották.
13. Így végezte be életét Eumenes negyvenöt éves fejjel. Mint fentebb elmondtuk,
húszéves korától hét éven át Philippus szolgálatában állt, tizenhárom éven
keresztül pedig Alexander oldalán töltötte be a korábbival azonos tisztét, közben
egy évig a lovasság egyik szárnyának volt a parancsnoka, majd pedig a nagy
Alexander halála után fővezérként hadseregeket irányított, és a legnagyszerűbb
parancsnokokat megfutamította vagy megölette. Nem Antigonus vitézsége, hanem
a macedónok álnoksága miatt esett tőrbe, s így ért aztán élete olyan véget, mint
ahogy előadtuk. Hogy milyen elismerő véleménnyel voltak róla azok, akik a nagy
Alexander után a királyi címet viselték, az könnyen megérthető abból, hogy amíg
Eumenes életben volt, senkit sem szólítottak uralkodónak, csak helytartónak.
Mihelyt azonban Eumenes meghalt, ezek az emberek nyomban magukra öltötték a
királyi öltözéket, fölvették az uralkodói címet, és korábbi nyilatkozataikkal
ellentétben eszük ágában sem volt a trónt Alexander gyermekeinek fenntartani és
átadni. Sőt, amikor e gondolat egyetlen bajnokát sikerült eltávolítani az útból,
azonnal kimutatták, mit is gondolnak magukban. E szószegésben Antigonus,
Ptolemaeus, Seleucus, Lysimachus és Cassandrus voltak a fő bűntársak.
Mindazonáltal Antigonus kiszolgáltatta Eumenes holttestét a rokonainak, hogy
eltemessék. Ezek katonai díszpompával és az egész hadsereg ünnepélyes
kíséretével adták meg neki a kegyeletet, csontjait pedig elszállíttatták
Cappadociába anyjához, feleségéhez és gyermekeihez.
XIX. Phocion
1. AZ ATHÉNI PHOCION sokszor állt ugyan hadseregek élén, s töltött be igen

magas tisztségeket, feddhetetlen élete mégis sokkal híresebb volt, mint katonai
tevékenysége. Katonai működésének el is enyészett tehát az emlékezete, az előbbi
érdemei viszont közismertek, úgyhogy el is nyerte a Derék melléknevet. Mert
egész életében megmaradt szegénynek, annak ellenére, hogy dúsgazdag lehetett
volna a gyakorta ráruházott tisztségek és azon rendkívüli megbízatások jóvoltából,
melyekkel a nép kitüntette. Visszautasította Philippus király hatalmas értékű
ajándékát, pedig a követek biztatták, hogy fogadja el, és arra is figyelmeztették,
hogy ha maga könnyedén lemond is a kincsekről, legyen tekintettel legalább a

fiaira, akiknek nem lesz könnyű dolga, ha oly nagy szegénység közepette kell
megőrizniük atyjuk óriási tekintélyét. Phocion ekképp válaszolt nekik:
- Ha rám fognak hasonlítani gyermekeim, őket is ellátja majd élelemmel az a
földecske, amely engem is elvezérelt erre a magas méltóságra: ha viszont nem
akarnak hozzám hasonlítani, eszem ágában sincs a saját pénzemmel jól tartani és
nagyra növelni élvhajhászásukat.
2. Csaknem nyolcvan évet ért meg töretlen jó szerencsétől kísérve, de élete

legvégső napjaiban utolérte polgártársainak engesztelhetetlen gyűlölete.
Először is azért, mert egyetértett Demadesszal, hogy át kell adni a várost
Antipaternak, s az ő javaslatára néphatározattal száműzetésbe küldték
Demosthenest több más férfival egyetemben, akikről pedig úgy tartották az
emberek, hogy az államérdek képviseletében nagy érdemeket szereztek
maguknak. De Phocion nemcsak azzal keltett megütközést, hogy rossz
tanácsokat adott hazájának, hanem azzal is, hogy nem állt ki a baráti hűség
mellett. Mert Demosthenes istápolásával és segítségével jutott el arra a magas
polcra, amelyet a magáénak mondhatott, hiszen Demosthenes fogta a pártját
Charesszal szemben; s ő volt az is, aki a bíróságokon főbenjáró perben
többször védelmébe vette Phociont és kivívta fölmentését. Phocion viszont
nemcsak hogy nem kelt Demosthenes védelmére a bajban, hanem épp
ellenkezőleg: elárulta. Elsősorban mégis a következő hibája okozta bukását:
amikor az ő kezében volt az athéni nép fölötti legfőbb hatalom, Dercylus
figyelmeztette rá, hogy Nicanor, Cassandrus helytartója titokban támadást
készít elő Piraeus ellen, amely nélkül Athén egyszerűen nem tud talpon
maradni; ez a Dercylus azt is követelte tőle: gondoskodjék róla, nehogy
elvágják a város utánpótlási vonalait, Phocion azonban a nép füle hallatára azt
válaszolta ennek a férfinak, hogy a várost nem fenyegeti veszély, s megígérte,
hogy ezt személyesen maga szavatolja. Nem is olyan sokkal később azonban
Nicanor megkaparintotta Piraeust. Amikor pedig a nép harcra készen
összesereglett, hogy visszaszerezze ezt a helyet, Phocion nemcsak hogy senkit
sem szólított fegyverbe, hanem még arra sem volt hajlandó, hogy élére álljon a
fölfegyverzett tömegnek.
3. Ebben az időben Athénban két párt volt, az egyik a nép, a másik az előkelők
ügyét képviselte. Az utóbbihoz tartozott Phocion és a phalerumi Demetrius.
Mindkét párt a macedónok támogatását élvezte: a nép hívei Polyperchonnal fújtak
egy követ, a jómódúak viszont Cassandrusszal értettek egyet. Időközben
Polyperchon kiverte Cassandrust Macedóniából. Így a nép kerekedett felül, az
ellenpárt vezetőit mint főbenjáró bűnösöket elítélte és száműzte az országból,
köztük Phociont és a phalerumi Demetriust, majd követeket küldtek ebben az
ügyben Polyperchonhoz, hogy erősítse meg határozataikat. Ugyanoda vette útját
Phocion is. Mihelyt megérkezett, felszólították, hogy bíróság előtt adjon számot
tevékenységéről, névlegesen Philippus király,65 valójában azonban Polyperchon
előtt (abban az időben ugyanis ő tartotta kezében a királyi ügyeket). Agnon azzal
vádolta Phociont, hogy Nicanor kezére játszotta Piraeust. Javaslatára börtönbe is
vetették őt, majd Athénba szállították, hogy ott ítélkezzenek fölötte a helyi
törvények alapján.
65 Philipposz Arrhidaiosz.
4. Amikor bevitték a városba - mert kora miatt nem volt jártányi ereje és kocsin
kellett szállítani -, mindenfelé nagy csődület támadt, egyesek ugyanis, emlékezve
hajdani dicsőségére, szánakoztak vénségén, a legtöbben azonban haragosan
fenekedtek rá Piraeus elárulásának gyanúja miatt, de leginkább azért, mert öreg
fejjel a nép érdekei ellen foglalt állást. Ezért még azt a jogot sem adták meg
neki, hogy a bíróság előtt szóban védhesse magát és képviselje ügyét.
Ezután, eleget téve bizonyos törvényes előírásoknak, elmarasztaló ítélettel
sújtották, és kiszolgáltatták annak a tizenegy férfiúnak, akiknek athéni szokás
szerint hivatalosan átadják az elítélteket a büntetés végrehajtására. Mikor
Phociont a vesztőhelyre vezették, szembejött vele Euphiletus, egykori barátja.
Amikor az sírva fakadva így szólt:
- Micsoda méltatlan bánásmódot kell elszenvedned, Phocion! - az öregember
ekképp válaszolt:
- De egyáltalán nem váratlanul, mert a legtöbb kiváló athéninak
ugyanez a vég jutott osztályrészül.
E szavakból olyan erővel szólt a tömegek gyűlölete, hogy egyetlen szabad
ember sem merte őt eltemetni. Ezért rabszolgák hantolták el.
XX. Timoleon
1. A CORINTHUSI TIMOLEON a közvélemény alapján kétségkívül nagy

emberként áll előttünk. Mert csak neki jutott osztályrészül, ami tudtommal
senki másnak sem, hogy sikerült felszabadítania a zsarnoki iga alatt nyögő
szülőhazáját, de még a syracusaeiakat is, akiknek megsegítésére küldték, meg
tudta menteni a régóta rájuk nehezedő szolgaságtól, és már puszta
megérkezésével képes volt rá, hogy visszajuttassa régebbi állapotába egész
Szicíliát, amelyet hosszú éveken át dúlt a háború, és sanyargattak a barbárok.
De ezeken a vállalkozásain sorscsapásokkal is meg kellett birkóznia, ráadásul
úgy - amit különösen nehéznek tartanak -, hogy sokkal megfontoltabb volt,
amikor a jó, mint amikor a balszerencse köszöntött rá. Mert mikor fivérét,
Timophanest a corinthusiak vezérükké választották, és zsoldosai zsarnoki
hatalomhoz juttatták, Timoleon, bár részt vállalhatott volna az
önkényuralomban, messzire elkerülte a bűnrészességet, mert többre becsülte
polgártársai szabadságát testvére jóléténél, és helyesebbnek tartotta, ha inkább
szót fogad a törvényeknek, mint ha parancsolgat hazájának. Ebben a
meggyőződésében megölette zsarnok fivérét egy madárjóssal és egy közös
rokonukkal, aki egy apától és egy anyától való nővérük férje volt. Ő maga
nemhogy nem emelt kezet fivérére, de még látni sem volt hajlandó testvérének
kiontott vérét. A merénylet végrehajtásakor ugyanis őrt állt, bár távolabb,
nehogy valamelyik testőr segítségére siethessen a zsarnoknak. De ezt a
káprázatos tettét nem mindenki helyeselte egyformán; voltak olyanok, akik

úgy gondolták, hogy megsértette a testvéri szeretet szentségét, és irigységből
megpróbálták csorbítani vitézi érdemét. Tette után anyja sem engedte be
házába, nem engedte, hogy elébe járuljon, és nem tudott úgy rápillantani, hogy
átkozódva istentelen testvérgyilkosnak ne nevezte volna.
Mindezt Timoleon annyira a lelkére vette, hogy néhanapján már az életének is
kedve lett volna véget vetni, és a hálátlan emberek tekintete elől inkább akart a
halál karjába rohanni.
2. Időközben Diont meggyilkolták Syracusaeban, és ismét Dionysius kerítette

hatalmába a várost. Ellenfelei a corinthusiaktól kértek segítséget és egy olyan
vezért, aki a háborúban hasznukra lesz. A corinthusiak Timoleont küldték el, aki
bámulatra méltó hadiszerencsével egész Szicíliából kiűzte Dionysiust. Meg is
ölethette volna, de nem akarta, sőt gondoskodott róla, hogy a számkivetett
biztonságban megérkezzen Corinthusba, mivel mindkét Dionysius gyakran
nyújtott hatékony támogatást e város lakóinak. Timoleon azt akarta, hogy
jótettének emléke fennmaradjon, egyfelől mert úgy tartotta, hogy az a
legragyogóbb diadal, amelyben a kegyelem győzedelmeskedik, és nem a
kegyetlenség, másfelől mert szerette volna, hogy ne csak hírből hallják, hanem
saját szemükkel lássák, hogy kit és a hatalom milyen magasságából taszított le
ebbe a sorsba. Dionysius távozása után Timoleon Hicetasszal háborúskodott, aki
Dionysius ellenlábasa volt ugyan, de nem a zsarnokság iránti gyűlöletből
különbözött össze vele, hanem hatalomvágyból, s erre az a bizonyíték, hogy
miután Dionysiust számkivetették, semmi áron sem akart leköszönni a
főhatalomról. Legyőzvén Hicetast, Timoleon a Crinissus folyónál a karthágóiak
óriási seregeit is megfutamította, és kényszerítette őket: örüljenek, ha Afrikát
megtarthatják, amely fölött már sok év óta hatalmat gyakoroltak. Elfogta az itáliai
hadvezért, Mamercust is, ezt a harcias és nagy hatalmú férfit, aki azért jött
Szicíliába, hogy segítséget nyújtson a zsarnokoknak.
3. Mikor mindezt véghezvitte, azt kellett látnia, hogy a hosszas háborúskodás

alatt nemcsak a vidék, hanem még a városok is elnéptelenedtek. Összeszedett
hát mindenkit, akit csak tudott, s előbb Szicíliából, majd pedig Corinthusból
hívott telepeseket, mivel egykor e város lakói alapították Syracusaet. A régi
polgároknak visszaadta vagyonát, az újak közt pedig szétosztotta a háborúban
gazdátlanná vált birtokokat, helyreállította a szétdúlt városfalakat és
templomokat, az egyes államoknak pedig ismét törvényeket és szabadságot
biztosított. A rendkívül kimerítő háború után olyan áldásos békét teremtett a
szigeten, hogy őt és nem a hajdani telepeseket tekintették az itteni városok
igazi alapítójának. Földig leromboltatta a syracusaei fellegvárat, amelyet
Dionysius azért erősített meg, hogy a várost a markában tartsa, de lerontotta a
zsarnokság többi bástyáját is, és azon fáradozott, hogy a szolgaságnak minél
kevesebb nyoma maradjon fenn. Volt olyan erős, hogy a szicíliaiakra akaratuk
ellenére is rákényszerítse uralmát, mégis mindenki nagy szeretettel vette őt
körül, és bár senki nem ellenezte volna, hogy Timoleon megtartsa hatalmát, ő
mégis inkább azt választotta, hogy kedves legyen a népnek, mintsem hogy
gyűlöljék. Ezért, mihelyt tehette, leköszönt uralmáról, és élete hátralevő éveit
magánemberként töltötte el Syracusaeban. És bizony nem is csinált dőreséget,
mert amit a többi király csupán parancsszóval tudott elérni, azt ő jóindulattal
vitte keresztül. Nem is szenvedett hiányt a kitüntetésekben, és később sem
történt Syracusaeban egyetlen olyan hivatalos dolog sem, amelyben ki ne
kérték volna a véleményét. Senkinek a szavára nem hallgattak jobban, sőt még
csak nem is volt ember, akit hozzá foghatónak tartottak volna. Ezt nemcsak jó
szándékával érte el, hanem bölcsességével is.
4. Amikor hajlott korba jutott, anélkül, hogy megbetegedett volna, elvesztette

szeme világát. Ezt a csapást olyan türelemmel viselte el, hogy senki sem hallotta
őt panaszkodni, sőt a régi igyekezettel vett részt a magán-és a közügyekben. Ha a
színházban tartottak népgyűlést, oda is elment, bár egészségi állapota miatt
fogaton kellett vinni, s ő a szekéren maradt, és onnan fejtette ki álláspontját. De
nem akadt ember, aki ezt felrótta volna neki, vagy gőgös magatartásnak mondta
volna, mert egyetlen fennhéjázó vagy dölyfös szó sem hagyta el az ajkát. Sőt,
amikor meghallotta, hogy fennen magasztalják, nem mondott egyebet, csak azt,
hogy nagy tisztelettel és hálával kell adóznia az isteneknek, amiért épp őt
választották fővezérnek akkor, amikor elhatározták, hogy újból felvirágoztatják
Szicíliát. Mert erősen hitt benne, hogy semmiféle emberi cselekedet nem mehet
végbe az istenek jóváhagyása nélkül. Ezért otthonában. szentélyt állíttatott
Automatiának, és nagy vallásos tiszteletben részesítette.
5. E férfiú kiváló tulajdonságaihoz csodálatos véletlenek társultak. Mert összes

hatalmas csatáját születésnapján vívta meg, s ezért ezt a napot egész Szicília
ünnepként tartotta számon. Amikor aztán egy bizonyos Laphystius, egy
követelőző és hálátlan ember, törvény elé akarta idézni, hogy perrel zaklassa, s
az eseményre rengetegen összesereglettek, hogy öklükkel próbálják
megfékezni ennek az alaknak a pökhendiségét, Timoleon megakadályozta az
erőszaktevést. Ő ugyanis éppen azért fáradozott a legtöbbet, vállalta a
legnagyobb veszélyeket, hogy Laphystius és bárki élhessen azzal, ami egy
polgárt megillet. Mert éppen az mutatja a szabadságot, ha mindenki
korlátlanul gyakorolhatja törvény adta jogát. Egy másik alkalommal pedig egy
Laphystius-féle jómadár, név szerint bizonyos Demaenetus, a népgyűlés előtt
ócsárolni kezdte Timoleon tetteit és heves kirohanást intézett ellene. Timoleon
erre azt mondta: végre-valahára teljesült az óhajtása, mert szüntelenül arra
kérte a halhatatlan isteneket: adják vissza a syracusaeiak szabadságát, legalább
annyira, hogy mindenki büntetlenül elmondhassa a véleményét, akiről csak
akarja.
Amikor Timoleon utolsó napja is leáldozott, a syracusaeiak - egész Szicília
díszkíséretével - közköltségen abban a gymnasiumban66 temették el, amelyet
mind a mai napig Timoleonteumnak neveznek.
66 valójában az agorán temették el, a gümnaszeion csak ezután épült.

XXI. A királyokról
1. Nagyjából ezek voltak a görög népnek azok a hadvezérei, akik méltónak

látszanak rá, hogy emléküket megörökítsék. Csak a királyokról nem szóltunk,
róluk most hallgatni akartunk, hiszen tetteikről külön esett szó. De nincsenek
is sokan. Hiszen a lacedaemoni Agesilaus névleg király volt ugyan, de
hatalmát tekintve nem, ugyanúgy, ahogy a többi spártai uralkodó. Azok közül
a fejedelmek közül viszont, akik teljhatalmat gyakoroltak, megítélésünk
szerint a következők voltak a legnagyszerűbbek: két perzsa uralkodó, Cyrus és
Darius, az utóbbi Hystaspes fia. A királyságot mindketten mint egyszerű
polgárok szerezték meg vitézségükkel. Az előbbi a massageták földjén a
csatamezőn esett el, a másikra öregkorában köszöntött rá a halál napja. Rajtuk
kívül még hárman vannak ebből a népből: Xerxes és a két Artaxerxes, az
utóbbiak mellékneve Macrochir, illetve Mnemon. Xerxes annak köszönheti
hírét, hogy emberemlékezet óta senki nem indított ilyen óriási seregekkel
háborút Görögország ellen szárazon és vízen. Macrochirnek viszont daliás
termete és vonzó külseje szerzett ragyogó hírnevet, melyet még hihetetlen
harci bátorságával is tetézett, mert ő volt a csatában a legvitézebb perzsa.
Mnemonnak igazságossága szerzett nem hervadó dicsőséget. Mert amikor
anyja álnoksága folytán elveszítette feleségét, csak kevéssé engedett
fájdalmának, és végül is a szülő iránti szeretet győzedelmeskedett benne.67 A
két azonos nevű uralkodó ugyanabban a betegségben halt meg, s így rótták le
adójukat a természetnek; a harmadikat Artabanus helytartó vasa pusztította el.
67 anyját Babülónba száműzte.
2. A macedónok népéből pedig ketten emelkedtek ki a többiek közül harci

dicsőség dolgában: Philippus, Amyntas fia, és a nagy Alexander. Az utóbbit
betegség emésztette el Babylonban; Philippust viszont, aki épp a játékok
megtekintésére indult, Pausanias ölte meg Aegiaeben a színház
szomszédságában. A római néppel egyetlen epirusi, Pyrrhus hadakozot. Őt a
peloponnesusi Argi városának ostromlása közben egy kő megsebesítette, s ebbe
halt bele.68 Szicíliai egy van híres, az idősebb Dionysius. Mert erőskezű és
harcban kipróbált férfiú volt, és ami ritkán fordul elő egy zsarnokkal, cseppet
sem volt kéjsóvár, sem pazarló, sem fösvény, és nem vágyott semmire, csak az
egyszemélyi és örökös hatalomra, s ezért aztán kegyetlen is volt. Miközben
ugyanis uralmának megszilárdítására törekedett, senkinek sem kímélte az életét,
akiről azt gondolta, hogy veszélyt hozhat rá. Vitézségével megszerezte magának
az egyeduralmat, és nagy szerencsével meg is tartotta; mert elmúlt már
hatvanéves, amikor, birodalma virágzásának teljében, elragadta a halál. Oly sok
év során nem kellett végignéznie nemzetsége egyetlen tagjának temetését sem,
habár három feleségtől voltak gyermekei, és számos unokája is született.

68 egy nő tetőcseréppel hajította agyon.
3. A nagy Alexander barátai közül egy sereg király került ki, akik az ő halála után
jutottak hatalomra, köztük Antigonus és fia, Demetrius; Lysimachus, Seleucus,
Ptolemaeus. Közülük Antigonust a Seleucus és Lysimachus elleni harcban a
csatamezőn ölték meg. Hasonló halál sújtott le Seleucus kezétől Lysimachusra is,
mert miután szövetségük felbomlott, hadat indítottak egymás ellen. Bár Demetrius
leányát Seleucushoz adta feleségül, mégsem maradtak hű barátok, úgyhogy
amikor az após veje fogságába került, házi őrizetben, betegségben kellett
meghalnia. Nem is olyan sokkal később Seleucus ama Ptolemaeus Ceraunus
cselének esett áldozatul, akit maga fogadott be, miután apja száműzte
Alexandreából, s a számkivetett mások segítségére szorult. Ami viszont
Ptolemaeust illeti, róla azt mondják, hogy még életében átengedte a trónt fiának,
de gyermeke megfosztotta életétől.
Úgy gondoljuk, hogy róluk már elég szó esett, ezért most helyénvalónak
látszik megemlékezni Hamilcarról és Hannibalról, akikről közismert, hogy lelki
nagyságukkal és okosságukkal Afrika valamennyi szülöttjét túlszárnyalták.
XXII. Hamilcar
1. A KARTHÁGÓI HAMILCAR, HANNIBAL FIA, MELLÉKNEVÉN BARCA az első

pun háborúban, de egészen a vége felé, még meglehetősen fiatalon Szicíliában
kezdte hadvezéri pályafutását. Megérkezése előtt a karthágóiak ügyei mind
szárazon, mind vízen rosszul álltak, mihelyt azonban ő megjelent, soha többé nem
hátráltak meg az ellenség elől. Hamilcar sohasem adott lehetőséget rá az
ellenségnek, hogy árthasson a punoknak, sőt épp ellenkezőleg, neki nyílt rá
többször is alkalma, hogy megszorongassa az ellenfelet, és az összecsapásokból
mindig ő kerekedett felül. Így történt, hogy amikor a punok már csaknem mindent
elvesztettek Szicíliában, ő olyan sikerrel megvédte Eryx hegyét, hogy azon a
ponton úgy tetszett, mintha nem is folyna háború. Közben a karthágóiak flottája
vereséget szenvedett az Aegatae-szigeteknél C. Lutatiustól, a rómaiak consulától,
s ezért elhatározták, hogy véget vetnek a háborúnak. Az egész dolog eldöntését
Hamilcar ítéletére bízták, aki bár lángolt a harci kedvtől, úgy gondolta, hogy a
békekötést kell szorgalmazni, mert tisztában volt vele, hogy a katonai kiadásoktól
kimerült hazája nem sokáig állja már a háborús csapásokat. De már ekkor azt
forgatta a fejében, hogy ha csak egy kicsit is kiheverik a bajokat, ismét fölveszi a
harcot, és fegyverrel csap le a rómaiakra, s addig küzd, amíg honfitársai vagy
diadalmaskodnak vitézségükkel, vagy pedig vereséget szenvednek, és leteszik a
fegyvert. Ez az elképzelés vezette őt a béketárgyalások során, de akkora konokság
volt benne, hogy amikor Catulus kijelentette: nem hajlandó megkötni addig a
békét, amíg Hamilcar le nem teszi a fegyvert, és az Eryx-hegyet megszálló
katonáival együtt ki nem takarodik Szicíliából, a pun parancsnok azt mondta:
inkább maga is elpusztul szorongatott helyzetben levő hazájával együtt, mintsem
hogy ilyen rettentő gyalázattal térjen haza, mert nem fér össze vitézségével, hogy
azokat a fegyvereket, amelyeket azért kapott hazájától, hogy az ellenség ellen
használja, végül is kiszolgáltassa az ellenfélnek. Catulus végül is meghátrált ez
előtt a makacsság előtt.
2. De amikor Hamilcar megérkezett Karthágóba, rádöbbent, hogy az állam

sokkal rosszabb helyzetben van, mint gondolta. A hosszan tartó külső
nyavalyák ugyanis hatalmas belháborút váltottak ki, és sohasem fenyegette
még Karthágót nagyobb veszély, ha nem számítjuk azt a pillanatot, amikor
lerombolták. Először azok a zsoldosok lázadtak fel, akiket a rómaiak ellen
vetettek be, s akiknek a száma húszezer főre rúgott. Ezek egész Afrikát
pártütésre késztették, és már magát Karthágót ostromolták. A punok annyira
megrettentek ezektől a bajoktól, hogy egyenesen a rómaiaktól kértek
segítséget, és meg is kapták a támogatást. Ennek ellenére kezdett
reménytelenné válni helyzetük, s ekkor végül Hamilcart tették meg
fővezérnek. Hamilcar nemcsak hogy elűzte Karthágó falai alól a több mint
százezer főnyi ellenséget, hanem még be is kerítette, és egy szűk helyen
többen pusztultak el az éhségtől, mint a fegyverektől. Az összes elpártolt
várost, beleértve egész Afrika legerőteljesebb központjait: Uticát és Hippót is,
újból hazája oldalára állította. De neki ez sem volt elég, még ki is terjesztette
országa határait, s egész Afrikában akkora békességet teremtett, hogy nem is
látszott meg rajta: hosszú éveken át milyen irtó háború pusztított végig a
földjén.
3. Mindezt tervei szerint végrehajtván, magabiztos és a rómaiak iránt

ellenséges lélekkel megpróbált valami egyszerű ürügyet találni a
háborúskodásra, ezért keresztülvitte, hogy mint fővezért hadsereg élén
Hispaniába küldjék, s magával vitte akkor kilencéves fiát, Hannibalt. Vele
volt ezenkívül egy másik kiváló és csinos ifjú is, Hasdrubal, akiről egyesek
azt fecsegték, hogy Hamilcar tisztességtelenebb módon neveli, mint ahogy
illendő; mert nem lehet meg egy ilyen nagy ember rágalmazók nélkül. Így
esett, hogy az erkölcsfelügyelő megtiltotta, hogy Hasdrubal együtt legyen a
vezérrel, aki ezért hozzáadta leányát a fiatalemberhez, a karthágói szokások
szerint ugyanis az apóst és vejét nem lehetett eltiltani egymástól. Erről azért
tettünk említést, mert Hamilcar meggyilkolása után Hasdrubal került a sereg
élére, nagy tetteket hajtott végre, és ő volt az első, aki költekezésével
fenekestül felforgatta Karthágó ősi erkölcseit. Az ő halála után Hannibal kapta
meg a hadseregtől a főhatalmat.
4. Hamilcar pedig, amikor átkelt a tengeren és megérkezett Hispaniába, a

szerencse oltalma alatt nagy tetteket vitt végbe, és leigázta a
leghatalmasabb és legharciasabb népeket; egész Afrikát bőven ellátta
lovakkal, fegyverekkel, hadifoglyokkal69 és pénzzel. Már azt forgatta a
fejében hogy hadat indít Itália ellen, kilenc évvel azután, hogy Hispaniába
érkezett, de a vettók elleni háborúban holtan maradt a harcmezőn. A rómaiak
iránti gyűlölete fölöttébb hozzájárult a második pun háború kirobbanásához.
Fiát, Hannibalt ugyanis atyja szüntelenül megeskette, hogy harcolni fog és
sikerült annyira fellelkesítenie, hogy az ifjú inkább kész volt elpusztulni, mint
hogy össze ne mérje erejét a rómaiakkal.
69 egyes magyarázók zsoldosokra gondolnak.
XXIII. Hannibal
1. A KARTHÁGÓI HANNIBAL, HAMILCAR FIA ha igaz, amiben senki nem

kételkedik, hogy a római nép vitézségben az összes nemzetet felülmúlta -
katonai hozzáértésben tagadhatatlanul annyira fölötte állt minden más
hadvezérnek, mint amennyire a római nép bátorság dolgában mindegyik
nemzetet maga mögé utasította. Mert valahányszor megütközött népünkkel
Itáliában, mindannyiszor ő hagyta el győztesen a csatamezőt. Úgy látszik,
hogy térdre is kényszeríthette volna a rómaiakat, ha otthon saját
polgártársainak gyűlölete meg nem gyöngítette volna helyzetét. Sokak
gáncsoskodása azonban végül is vereséget mért egyetlen ember vitézségére.
Hannibal, mint valami atyai örökséget, olyan híven őrizte a rómaiak elleni
elkeseredett dühét, hogy előbb vált volna meg életétől, mint a haragtól, s amikor
száműzték szülőhazájából, és mások segítségére szorult, lélekben még akkor sem
hagyott fel vele, hogy ismét harcba szálljon a rómaiakkal.
2. Nem beszélve Philippusról, akit távolból tett a rómaiak ellenségévé, 70 az

akkori idők valamennyi uralkodója közül Antiochus volt a leghatalmasabb
király. Őt olyan harci kedvre tüzelte, hogy egyenesen a Vörös-tenger 71
vidékéről kísérelt meg hadat indítani Itália ellen. Egyszer római követek
érkeztek a királyhoz, hogy kipuhatolják szándékát, és titkos mesterkedéseikkel
azon fáradoztak, hogy Hannibalt gyanúba keverjék az uralkodó előtt, úgy
tüntetve fel, mintha megvesztegették volna, s a pun egészen másképp érezne
már, mint korábban. Fortélyos törekvésük nem is bizonyult hiábavalónak, amit
Hannibal is észrevett, hiszen látnia kellett, hogy kirekesztik a bizalmasabb
tanácskozásokból. Ezért, mihelyt alkalma nyílt rá, a király elé járult, és
emlékezetébe idézte azt a sok mindent, ami bizonyíthatja iránta való hűségét
és a rómaiakkal szembeni gyűlöletét, majd hozzáfűzte:
- Atyám, Hamilcar - mondta -, amikor én még csak kilencéves apró gyermek
voltam, áldozatot mutatott be a legjobb és leghatalmasabb Iuppiternek,72
közvetlenül az előtt, hogy hadvezérként elindult Karthágóból Hispaniába. A
szent szertartás közben megkérdezte tőlem, nem mennék-e el vele együtt a
táborba. Én szíves örömest elfogadtam a hívását, sőt még kértem is, hogy ne
habozzon magával vinni. Atyám így válaszolt: „Megteszem, ha szavadat adod
rá, hogy megteszed, amit tőled követelek." Erre odavezetett az oltárhoz,
amelynél az áldozat bemutatását elrendelte, a többieket eltávolította, engem
pedig felszólított, hogy kezemet az oltárra téve esküdjem meg rá, hogy
sohasem fogok a rómaiakkal barátságra lépni. Én ezt az apámnak tett
fogadalmamat mind a mai napig megtartottam, és senkinek sem szabad
kételkednie benne, hogy életem hátra- levő részében hasonló lélekkel fogok
cselekedni. Ezért, ha azt forgatod az elmédben, hogy szívélyes leszel a
rómaiakhoz, igen bölcsen teszed, ha eltitkolod előlem; de ha háborúra
készülsz, önmagadnak ártasz, ha nem engem állítasz e hadjárat élére.
70 az első makedón háború i.e. 215-205-ben volt.

71 a Perzsa-öbölről van szó.
72 Baal római interpretációja.
3. Mint mondtuk, ilyen fiatalon elutazott hát apjával Hispaniába, s apja halála
után ő lett az egész lovasság parancsnoka - fővezérnek Hasdrubalt tették meg.
Amikor Hasdrubalt is meggyilkolták, a hadsereg reá ruházta a fővezérséget.
Ennek hírét megvitték Karthágóba, és a döntést hivatalosan is jóváhagyták. Így
Hannibal nem egészen huszonöt esztendős fejjel lett fővezér, s a következő
három évben Hispania valamennyi népét leigázta; megostromolta a Rómával
szövetséges várost, Saguntumot, és három óriási hadsereget szervezett.
Közülük az egyiket Afrikába küldte, a másikat testvére, Hasdrubal vezetésével
Hispaniában hagyta hátra, a harmadikat pedig magával vitte Itáliába. Átkelt a
Pyrenaeus meredélyén, s amerre csak útja vezetett, minden bennszülöttel
összecsapott, és csupa legyőzötteket hagyott maga mögött. Eljutva az Itáliát
Galliától elválasztó Alpokhoz, melyen őelőtte még senki sem kelt át
hadsereggel, kivéve a görög Herculest, amiért azt a hegyet mind a mai napig
görög bércnek nevezik, az Alpok lakói megkísérelték megakadályozni
átkelését, ő azonban mind egy szálig levágta őket, megtisztította a terepet,
utakat épített ki, s így elérte, hogy egy felszerelt elefánt is végig tudott haladni
azon a csapáson, amelyen korábban egy fegyvertelen ember is alig tudott
csúszva keresztüljutni. Errefelé vezette át csapatait Hannibal és megérkezett
Itáliába.
4. A Rhodanusnál megütközött P. Cornelius Scipio consullal és meghátrálásra

kényszerítette. Majd Clastidiumban ismét találkoztak, a Pónál csatába
bocsátkoztak, és Hannibal megsebesítette és megfutamította ellenfelét.
Harmadjára, Trebiánál megint csak Scipio vonult Hannibal ellen
consultársával, Ti. Longusszal együtt. Összecsapott velük, és mindkettőjüket
elsöpörte. Ezután a ligurok földjén és az Appennineken átkelve Etruria felé
nyomult. Az útja során olyan súlyos szembaja támadt, hogy jobb szemét soha
többé nem tudta olyan jól használni, mint azelőtt. Még kínozta ez a betegsége
és gyaloghintón hordozták, amikor a Trasumenus-tónál Flaminius consult
csellel bekerítette és végzett vele. Ugyanígy bánt el nem sokkal később G.
Centenius praetorral is, aki válogatott csapatával a hágókat tartotta kézben.
Hannibal innen Apuliába tört be. Ezen a helyen két consul, C. Terentius és L.
Aemilius szállt vele szembe. Mindegyikük hadseregét egyetlen ütközetben
megszalasztotta, megölte Paulus consult 73 és ráadásul több olyan személyt is,
aki korábban viselte ugyanezt a tisztséget, köztük Cn. Servilius Geminust, aki
az előző évben töltötte be a consulságot.
73 az előző mondatban említett L. Aemiliust.
5. Az ütközetet szerencsésen megvívta, majd megindult Róma felé, és senki

sem állta útját. A város közelében fekvő hegyekben ütötte fel táborát. Néhány
napig itt állomásozott seregével, aztán visszafordult Capua irányába, és ekkor
Róma dictatora, Q. Fabius Maximus elébe vágott a falernusi földeken. Bár
Hannibalt itt egy szorosban sikerült bekeríteni, ő éjnek idején mégis kiszökött
onnan, úgyhogy katonáinak a haja szála se görbült, sőt Fabiust, ezt a rendkívül
elmés hadvezért, még rá is tudta szedni. Mert amikor rájuk borult az éjszaka,
igavonó marhák szarvához kötözött rőzsét gyújtatott meg, és ezt a hatalmas
csordát széthajtatta. Ez a hirtelen feltáruló látvány akkora félelmet keltett a
római hadseregben, hogy senki nem merészkedett a sáncon túlra. Néhány
nappal e haditett után megfutamította a lovasság parancsnokát, M. Minucius
Rufust, akinek hatásköre csaknem azonos volt a dictatoréval, s akit csellel
sikerült rávennie a csatára. Hannibal, bár nem is tartózkodott a helyszínen, tőrt
vetett Lucaniában Tiberius Sempronius Gracchusnak, aki másodszor volt
consul, és megsemmisítette. Hasonlóképp végzett Venusia mellett az ötszörös
consullal, M. Claudius Marcellusszal is. Hosszadalmas volna előszámlálni
minden ütközetet. Ezért elég egy dolgot megemlíteni, amelyből könnyen
megérthető, hogy milyen nagy hadvezér is volt Hannibal: amíg Itáliában
tartózkodott, senki sem győzte le csatában, s a cannaei ütközet után senki sem
mert vele szemben nyílt mezőn tábort ütni.
6. A diadalmas hadvezért ezután visszaszólították Afrikába hazája védelmére,

s annak a Scipiónak P. Scipio nevű fia ellen viselt háborút, akit először a
Rhodanusnál, majd a Pónál, harmadjára pedig a Trebiánál futamított meg.
Mivel azonban ekkorra hazájának már minden erejét elvesztette, Hannibal
megpróbált ideiglenes fegyverszünetet kieszközölni az új római
parancsnoknál, hogy később annál keményebben szállhasson csatába. A
tárgyalás meg is történt, de a megállapodás nem született meg. Ezután néhány
nappal74 megütköztek Zamánál, Hannibal vereséget szenvedett, és (szinte
még elmondani is hihetetlen) két nap és két éjszaka leforgása alatt el tudott
jutni Hadrumetumba, amely Zamától mintegy háromszázezer kettős lépés
távolságra van. Menekülése közben a numidák, akik vele együtt hagyták el a
csatát, tőrt vetettek neki, amelyet azonban nemcsak hogy kikerült, hanem még
annyi ereje is volt, hogy szétverje a támadókat. A visszavonulás után
Hadrumetumban összegyűjtötte a sereg maradványait, sőt új sorozással
néhány nap alatt sok katonával kiegészítette a létszámot.
74 valójában másnap megütköztek.
7. Miközben Hannibal teljes elszántsággal belemerült a harci előkészületekbe, a

karthágóiak megkötötték a békét a rómaiakkal. Ő azonban változatlanul a
hadsereg élén maradt, s Afrikában háborúzott (akárcsak fivére, Mago) egészen
addig, amíg P. Sulpicius és G. Aurelius nem lettek a consulok. Ezeknek hivatali
éve alatt karthágói követek érkeztek Rómába, akik lerótták hálájukat a senatusnak
és a római népnek, amiért aláírták velük a békeszerződést, s ezért aranykoszorút
hoztak ajándékba. Egyszersmind kérték, hogy a karthágói túszok hadd
maradjanak továbbra is Fregellaeben, de a hadifoglyokat engedjék szabadon.
Senatusi határozat alapján a következő választ kapták: a karthágóiak ajándéka
kedves és ezért elfogadják; a túszok a kért helyen lesznek; a foglyokat azonban
nem adják vissza, mert az a Hannibal, aki miatt a római államnak a legádázabb
háborút kellett elszenvednie, még most is a hadsereg élén áll, mint főparancsnok,
akárcsak fivére, Mago. Amikor a karthágóiak értesültek erről, hazarendelték
Hannibalt és Magót. Hannibalt, amikor visszatért a városba, megtették
királynak75 - huszonkettedik éve volt akkor már hadvezér..., mert ahogy
Rómában minden esztendőben consulokat, úgy Karthágóban minden évre két-két
királyt szoktak választani. E tisztség viselése során Hannibal ugyanolyan tettre
késznek bizonyult, mint a háborúkban. Keresztülvitte ugyanis, hogy az új adókból
több pénz folyjon be, mint amennyit a békekötés értelmében a rómaiaknak kell
fizetni, s ezt a maradék összeget el lehessen helyezni a kincstárban. A praetura
után egy évvel később, M. Claudius és L. Furius consulsága idején, követek
érkeztek Rómából Karthágóba. Hannibal úgy gondolta, hogy ezek az ő kiadatását
akarják, s még mielőtt a megbízottakat a tanács elé engedték volna járulni, hajóra
szállt és Antiochushoz menekült Syriába. Mikor fény derült a dologra, a punok
két hajót küldtek elfogatására, hátha utol tudnák érni; vagyonát pedig elkobozták,
házát földig lerombolták és őt magát száműzöttnek nyilvánították.
75 a sémi megjelölés szufet volt, ami vezért jelent.
8. Hannibal három évvel azután, hogy hazájából elmenekült, L. Cornelius és

Q. Minucius consulsága idején öt hajóval partra szállt Afrikában, méghozzá
Cyrenae határában, hogy megpróbálja rábeszélni a karthágóiakat a háborúra,
Antiochus nevét használva fel rá, hogy reményt és hitet öntsön beléjük. Mert a
királyt addigra már rávette, hogy hadseregével útnak induljon Itália ellen.
Kérte fivérét, Magót, hogy ő is menjen oda. Amikor ez a punok fülébe jutott,
ugyanazzal a büntetéssel sújtották Magót, mint távollétében testvérét.
Mindketten belátták, hogy ügyük reménytelen, felszedték hát hajóik horgonyát
és a szelekre bízták vitorláikat. Hannibal el is jutott Antiochushoz, Mago
pusztulásáról viszont két történetet is megőrzött az emlékezet. Egyesek azt
írják, hogy hajótörést szenvedett, mások meg azt, hogy fiatal rabszolgái
végeztek vele. Ami pedig Antiochust illeti, ha a hadviselés során is odafigyelt
volna Hannibal tanácsaira, nemcsak akkor, amikor a háborút megindította,
akkor a Tiberis, és nem Thermopylae közelében ütközhetett volna meg a
világuralomért. Hannibal látta, hogy a király milyen balkezesen irányítja ezt a
háborút, mégsem hagyta cserben. Egy ízben néhány hajóból álló flottát kellett
parancsnoksága alatt Asiába vinnie, s a flotta a pamphyliai tengerszakaszon
összecsapott a rhodusiak hajóhadával. Bár az ütközetben a túlerőben levő
ellenség lebírta Hannibal tengerészeit, Hannibal, azon a szárnyon, amelyet
személyesen irányított, győzelmet aratott.

9. Amikor Antiochust megfutamították, Hannibal attól való féltében, hogy
kiszolgáltatják az ellenségnek (ami bizonyára meg is történt volna, ha sikerül
őt kézre keríteni), Creta szigetére ment, Gortyn város lakóihoz, hogy ott
döntse el, merre is vegye tovább az útját. Ez a mindenkinél furfangosabb férfiú
rájött, hogy ha ki nem talál valamit, nagy bajba kerül majd a cretaiak
kapzsisága miatt. Rengeteg pénzt vitt ugyanis magával, s megtudta, hogy
ennek híre ment. A következőt eszelte tehát ki. Amforákat töltött meg
ólommal, úgy, hogy felülre aranyat és ezüstöt rakott. Ezeket az edényeket az
előkelőségek jelenlétében elhelyezte Diana templomában, és színleg úgy tett,
mintha vagyonát az ő védelmük alá helyezné. Alaposan félrevezetvén őket,
minden pénzét beletömte a magával hozott ércszobrokba, melyeket házának
udvarán csak úgy szanaszét hagyott. A gortyniak aztán nagy gonddal őrizték a
templomot, nem annyira másoktól, mint inkább magától Hannibaltól, nehogy
tudtuk nélkül kihordhassa és magával vigye kincseit.
10. Így megmentve vagyonát és túljárva az összes cretai eszén, a pun Pontusba
ment Prusiashoz, s az ő oldalán is megmaradtak régi érzései Itália iránt,
úgyhogy nem is volt más törekvése, mint hogy fölfegyverezze és felbőszítse a
királyt a rómaiak ellen. Amikor azonban rájött, hogy az uralkodó egymagában
nem elég megbízható szövetséges, megkísérelte megnyerni a többi királyt is,
és csatlakozásra késztetni más harcias népeket. Prusiasszal harcban állt a
pergamumi király, Eumenes, aki a rómaiak feltétlen híve volt; s mindkét fél
hadat viselt egymás ellen szárazon és vízen.76 De itt is, ott is Eumenes volt az
erősebb a rómaiakkal való szövetség jóvoltából, ezért Hannibal nagyon szeretett
volna leszámolni vele, mert úgy gondolta, hogy ha eltávolítja az útból, a többi
dolog is simábban fog menni. Meggyilkolására a következő tervet eszelte ki. A két
fél néhány napon belül flottájával meg akart ütközni. Hannibalnak kevesebb
hajója volt; így a harcban cselhez kellett folyamodnia, mivel erőik nem voltak
egyformák.
Hannibal megparancsolta hát, hogy minél több eleven mérges kígyót
gyűjtsenek össze, s zárják be őket cserépkorsókba. Össze is szedtek jó sok
kígyót, s aznap, amikor a tengeri ütközetet meg akarták indítani, összehívta a
tengerészeket, és meghagyta nekik, hogy csakis Eumenes király hajójára
rontsanak rá, a többi naszáddal szemben elég, ha csak védekeznek. Nem lesz
nehéz dolguk, olyan sok kígyójuk van. Ő majd gondoskodik róla, hogy
megtudják, melyik hajó szállítja a királyt. Nagy jutalmat ígért annak, aki
elfogja vagy megöli az uralkodót.
76 mindez i.e. 184-ben volt.
11. Miután így felbiztatta katonáit, a flotta mindkét oldalról felsorakozott a

csatára. Hadrendbe állván, de még az ütközet jelének megadása előtt,
Hannibal, hogy tudassa tengerészeivel, hol is tartózkodik Eumenes, csónakon
egy követpálcás levélvivőt küldött hozzá. Amikor a hírnök az ellenség
hajóihoz ért, felmutatta a levelet és kijelentette, hogy a királyt keresi, erre
nyomban Eumenes elé vezették, mert senki sem kételkedett benne, hogy a
béketárgyalásról van szó abban a levélben. A küldönc pedig, miután
megmutatta társainak az ellenfél vezérhajóját, viszatért oda, ahonnan útjára
indult. Eumenes pedig felbontván a levelet, nem talált benne semmi mást, csak
olyasmit, aminek az volt a célja, hogy őt nevetségessé tegye. Bár meglepte a
dolog, nem találta okát, és nem tudta megfejteni a talányt, mégis habozás
nélkül megkezdte az ütközetet. Amikor az ellenfelek összecsaptak, Hannibal
utasítására az összes bithyniai Eumenes hajójára csapott le. Rohamukat a
király nem tudta feltartóztatni, s megfutamodott, hogy mentse magát. Csak
úgy sikerült megszabadulnia az ellenség elől, hogy azoknál az őrcsapatoknál
húzta meg magát, amelyeket korábban a közeli partokon helyezett el. A többi
pergamumi hajó nagy hevességgel szorongatta az ellenfelet, de hirtelen
záporozni kezdtek rájuk azok a cserépedények, melyekről fentebb már említést
tettünk. A dolog először hahotát váltott ki a harcosokból, akiknek fogalmuk
sem volt róla, hogy mire való az egész. Amikor azonban meglátták, hogy
hajóikat elárasztják a kígyók, a váratlan eseménytől inukba szállt a bátorság,
és mivel nem látták világosan, mitől mentsék magukat először, az ellenség felé
fordították naszádjaik tatját, és visszatértek tengeri támaszpontjukra. Így
diadalmaskodott elmésségével Hannibal a pergamumiak fegyverei fölött, és
nem csupán ekkor, hanem máskor is gyalogos egységeivel is gyakran
győzedelmeskedett az ellenségen ugyanilyen agyafúrt módon.
12. Miközben ez történt Asiában, véletlenül úgy esett, hogy Prusias követei
Rómában egy consulviselt férfiúnál, T. Quinctius Flamininusnál lakomáztak,
amikor szó esett Hannibalról, az egyik küldött elszólta magát, hogy a hadvezér épp
Prusias országában tartózkodik. Másnap aztán Flamininus előadta a senatusban,
hogy mit hallott. A tanácsatyák, akik úgy vélték, hogy amíg Hannibal él, rájuk
szüntelenül veszély leselkedik, követeket küldtek Bithyniába, köztük Flamininust,
hogy megkérjék a királyt: ne tartsa udvarában legádázabb ellenségüket, hanem
szolgáltassa ki nekik. Prusias nem mert nemet mondani, de vonakodott is a
követelés teljesítésétől, hiszen azzal megsértette volna a vendégbaráti jogot.
Fogják el tehát maguk a követek
- ha tudják - a keresett személyt; tartózkodási helyét könnyen föllelhetik.
Hannibal ugyanis egy zugban húzta meg magát, egy erődben, amelyet a
királytól kapott ajándékba, s ezt úgy alakította ki, hogy az épület minden
részén legyen kijárat, mert félt tőle, hogy egyszer bekövetkezik az, ami aztán
valóban bekövetkezett. Amikor a római követek megérkeztek, és kíséretükkel
körülvették a házat, az ajtónálló szolga kitekintve jelentette Hannibalnak, hogy
a szokásosnál több fegyveres mutatkozik odakint. Az megparancsolta a
legénynek, hogy járja körbe valamennyi kaput, és tüstént közölje vele, hogy
minden oldalról egyformán körülkerítették-e a házat. A szolga gyorsan
beszámolt a helyzetről, és jelentette, hogy minden kijárat el van zárva, a
karthágói megértette, hogy ez nem véletlenül történt, hanem őt keresik, és nem
hagyják tovább életben. De hogy ne más kénye-kedve szerint kelljen
megválnia életétől, emlékezve hajdani vitéz tetteire, bevette a mérget, amelyet
mindig magánál hordott.
13. Így pihent el hetvenedik évében77 ez a rendkívül bátor férfiú, aki oly sok
különféle feladatot véghezvitt. Nem egyeznek meg a vélemények, hogy halála
kiknek a consulsága idején is történt. Atticus azt írta évkönyvében, hogy
Hannibal M. Claudius Marcellus és Q. Fabius Labeo consulok idején halt meg,
Polybius L. Aemilius Paulus és Cn. Baebius Tamphilus, Sulpicius Blitho pedig P.
Cornelius Cethegus és M. Baebius Tamphilus consulok évét említi. Ráadásul
ez a nagyszerű ember, aki oly hatalmas háborúkban forgolódott, idejének egy
részét az irodalomnak szentelte. Fennmaradt néhány görög nyelven írt
könyve, köztük az, amely Cn. Manlius Volso asiai tetteit adja elő a rhodusiak
számára. Hannibal háborúinak emlékét sokan megörökítették, sőt van két
olyan szerző, akik vele együtt katonáskodtak, s mindvégig mellette is éltek,
amíg a szerencse engedte: Silenus és a lacedaemoni Sosylus. Ugyanez a
Sosylus volt Hannibal tanítómestere a görög nyelvben.
De ideje már, hogy lezárjam ezt a könyvet, és előadjam a római hadvezérek
tetteit, mert így, mindkét fél cselekedeteit egymás mellé állítva, könnyebben
eldönthető, hogy kiket is kell előbbre valónak tartanunk.
77 valójában hatvannégy éves volt.
Kivonat Cornelius Nepos latin örténetírókról

szóló könyvéből
XXIV. Cato
1. M. Cato Tusculum városkában született, és kora ifjúságát — mielőtt még

hivatali tevékenységét elkezdte volna — Sabinumban töltötte, itt voltak ugyanis
atyjától örökölt birtokai. Innen L. Valerius Flaccus biztatására, aki consulsága és
censorsága idején is társa volt - ahogy M. Perpenna, az egykori censor mesélte -,
Rómába költözött, és szerepet kezdett vállalni a közügyekben. Tizenhét éves
korában látott hozzá katonai szolgálatának teljesítéséhez. Q. Fabius és M.
Claudius consulsága alatt Szicíliában lett katonai tribunus. Amikor innen
visszatért, C. Claudius Neróhoz csatlakozott, és becsülettel helytállt a Sena
melletti ütközetben, ahol Hasdrubal, Hannibal öccse is elesett. Quaestorként P.
Cornelius Scipio Africanus consul mellé került, de nem úgy viselkedett vele,
ahogy egy beosztotthoz illett volna, mert egész életében nézeteltérésben volt vele.
Népi aedilisszé C. Helviusszal együtt választották meg. Praetor korában Szardíniát
kapta tartományul, ahonnan még előzőleg, mint Afrikából távozó quaestor,
magával hozta Q. Ennius költőt, s ezt a tettét nem becsülhetjük kevesebbre
akármely szardíniai győzelemért tartott nagyszabású diadalmenetnél.

2. A consulatust L. Valeriusszal együtt töltötte be, és sorshúzás útján az
innenső Hispaniát nyerte provinciául. Itteni megbízatásával diadalmenetet
érdemelt ki. Már hosszabb ideje tartózkodott ezen a földön, amikor az ismét
consullá választott P. Scipio Africanus, akinek első consulsága idején Cato
quaestor volt, megkísérelte őt eltávolítani tartományából, mert maga akart a
helyére állni. A senatusban azonban nem sikerült keresztülvinnie tervét, noha
ő volt az állam legtekintélyesebb embere; akkor ugyanis még nem az erőszak,
hanem a jog kormányozta az államot. Scipio annyira megneheztelt ezért a
senatusra, hogy consulsága betöltése után a városban maradt egyszerű
magánemberként. Cato, amikor a már föntebb említett Flaccusszal együtt
censorrá választották, nagy szigorral látta el tisztségét. Több nemesi
származású férfit megbüntetett, és sok rendeletet hozott, hogy elfojtsa a
fényűzést, amely mindenfelé kezdett elburjánzani. Ifjúságától kezdve egészen
agg napjaiig, mintegy nyolcvan éven keresztül, nem félt kiállni az ellenséges
indulatok elé a köztársaság ügyének védelmében. Sokan perbe idézték, de
foltot nem ejthettek nevén; amíg élt, férfiúi becsülete mind nagyobb
elismerésben részesült.
3. Minden cselekedetében páratlan igyekezetről tett tanúbizonyságot. Szorgos

földműves volt, jártas a közügyekben és a jogot is kitűnően ismerte; számon
tartották mint nagy hadvezért és elsőrendű szónokot, de az irodalmat is nagyon
kedvelte. Bár ez az érdeklődése csak öregkorában lángolt fel, olyan komolyan
megismerte az irodalmat, hogy nem egykönnyen lehetett olyan történelmi
eseményt találni - akár görögöt, akár itáliait -, amelyet ő ne ismert volna.
Ifjúkorától kezdve írt beszédeket. Idős fejjel megalkotott egy történeti művet,
amely hét könyvből áll. Az első a római nép királyainak tetteit foglalja magába, a
második és a harmadik az egyes itáliai városok születését beszéli el (valószínűleg
innen a mű címe is: Kezdetek). A negyedik könyvben az első, az ötödik könyvben
a második pun háborúról van szó. Mindezeket az eseményeket csak rövidre fogva
mondja el a szerző. Ugyanúgy adta elő a többi háború történetét is egészen Servius
Galba praetorig, aki kifosztotta Lusitaniát. E hadjáratok vezéreit nem nevezte meg,
de tetteiket nevek nélkül is rendre ismertette. Ezekben a könyvekben Itália és a
hispaniai tartományok különös vagy csodálatosnak látszó eseményeit is
feljegyezte. Mindezek elbeszélésekor nagy igyekezetről és szorgalomról tesz
tanúságot, de a tudományosság hiányzik belőle.
Cato életéről és erkölcseiről abban a könyvünkben írtunk részletesebben,
amelyet - mint különálló munkát - Atticus kívánságára készítettünk róla. Az
iránta érdeklődőknek tehát ezt az írásunkat ajánljuk a figyelmébe.

XXV. Atticus
1. T. Pomponius Atticus tősgyökeres római nemzetségből78 származott, és

mindvégig hű maradt az őseitől örökölt lovagi méltósághoz. Apja takarékos
ember volt, s az akkori időkhöz képest meglehetősen gazdag is; az irodalom
pedig fölöttébb érdekelte. Ezért, minthogy kedvelte a tudományokat, fiából is
igyekezett művelt embert faragni, járatosat mindazokban az ismeretekben,
amelyeket még gyermekkorunkban el kell sajátítanunk. Atticusnak éles eszén
kívül már fiatalabb éveiben is kellemes beszéde és hangja volt, úgyhogy a
tananyagot nemcsak villámgyorsan megértette, hanem kitűnően elő is tudta
adni. Nem csoda, ha kortársai közül már gyermekfővel kitűnt, de minél jobban
csillogtatta képességeit, előkelő származású tanulótársai annál kevésbé voltak
képesek ezt nyugodt lélekkel elviselni. Igyekezetével mindenkit versenyre
késztetett, köztük L. Torquatust, az ifjú G. Mariust, M. Cicerót, s annyira
megnyerte őket modorával, hogy egész élete folyamán mindenki másnál
jobban kedvelték.
78 a nemzetség Numa Pompilius római királytól eredeztette magát.
2. Apja korán eltávozott az élők sorából. Ő maga pedig - habár még pelyhes
állú ifjú volt - a megölt Sulpicius néptribunusszal való rokonsága miatt
életveszélyes helyzetbe került. Anicia, Pomponius unokanővére ugyanis M.
Serviusnak, Sulpicius fivérének volt a felesége. Amikor Sulpiciust
felkoncolták, Atticus rájött, hogy a Cinna-féle zavargás következtében az
államban minden a feje tetejére állt, saját maga pedig képtelen rangjához
illően élni. Tudta: előbb-utóbb szembe kell kerülnie valamelyik párt
érdekeivel, minthogy meghasonlás költözött a polgárok közé, s egyesek Sulla,
mások Cinna mellé szegődtek. Ezért azt gondolta: itt az idő, hogy elmélyítse
tanulmányait, és Athénba távozott. Mindez azonban nem gátolta meg benne,
hogy anyagilag támogassa az ifjú Mariust, amikor a haza ellenségévé
nyilvánították, s menekülését pénzküldeménnyel könnyítette meg. Hogy
elköltözéséből ne származzon semmi anyagi kára, Atticus magával vitte
vagyonának legnagyobb részét, s aztán úgy élt Görögországban, hogy méltán
zárta szívébe az összes athéni. Nemcsak népszerűségéért, amellyel már zsenge
ifjúként kitűnt, hanem azért is, mert vagyonával mindig igyekezett enyhíteni a
lakosság általános szegénységét. Így amikor az emberek kénytelenek voltak
kamatra pénzt venni kölcsön, s méltányos feltételekkel nem kaphattak, ő volt
az, aki mindig segítségükre sietett, úgy, hogy nem szedett tőlük embertelen
kamatot, de azt sem tűrte, hogy adósságaikat a határidő letelte után fizessék
meg. Mindkét intézkedése hasznos volt, mert nem engedte, hogy egyesek
tartozásai elévüljenek, mások pedig a kamat megsokszorozódásával nyakig
merüljenek adósságaikba. Jótékonyságát bőkezűsége egyéb
megnyilvánulásaival még tovább gyarapította. Az egész várost
megajándékozta gabonával, úgyhogy mindenki hat mérő búzát kapott. Ezt a
mértékegységet Athénban medimnusnak hívják.

3. A város lakói minden állami ügyük intézése során Atticusban tanácsadóra is
találtak, és cselekvő személyre is. Úgy viselkedett, hogy bár a legalacsonyabb
rendűek előtt sem volt gőgös, a város legelőkelőbbjeivel tekintették
egyenrangúnak. Ezáltal elérte, hogy a közmegbecsülésnek szinte minden lehető
jelével elhalmozták, s polgártársukká akarták tenni. Ezt a megtiszteltetést azonban
vonakodott elfogadni, amit némelyek azzal magyaráznak, hogy nem akarta
elveszíteni római polgárjogát. Ott-tartózkodása idején sikerült megakadályoznia,
hogy szobrot emeljenek neki, eltávozása után azonban nem állt módjában
meggátolnia. Phidiasszal79 együtt neki állítottak a legszentebb helyeken emléket.
A sors korai ajándéka volt, hogy abban a hatalmas városban született, amely az
egész földkerekséget leigázó birodalom székhelye, neki pedig hazája és otthona
volt, az viszont már az ő bölcsessége mellett tanúskodik, hogy épp abban a
városban telepedett le, s lett a legkedveltebb személy, amely dicső múltjával,
szellemiségével és tudományával mindeneket felülmúlt.
79 nem a szobrász Pheidiasz. Ezen ismeretlen személy helyett egyesek Pilliára

gondolnak, l. a Jegyzetszótárban: Pilia.
4. Sulla maga mögött hagyva Asiát, Athénba ment, és ameddig ott

tartózkodott, állandóan maga mellett tartotta Pomponiust, mert a fiatalember
ragyogó szellemével és tudományával lebilincselte őt. Úgy beszélt ugyanis
görögül, mintha csak Athénban látta volna meg a napvilágot. Latin nyelvű
csevegése pedig olyan kellemes volt, hogy bárki észrevehette, beszédének bája
nem könyvből tanult, hanem vele született képesség. Verseket görögül és
latinul egyaránt úgy adott elő, hogy nem lehetett felülmúlni. Így történt, hogy
Sulla nem akarta maga mellől elbocsátani, azt kívánta: tartson vele. Amikor
azonban megpróbálta erre rávenni, Pomponius így szólt:
- Kérlek, ne vigyél harcba azok ellen, akik miatt elhagytam Itáliát, azért, hogy ne
kelljen fegyvert fognom ellened ővelük.
Ennek ellenére Sulla megdicsérte az ifjút hűségéért, és amikor eltávozott,
meghagyta, hogy mindazt az ajándékot, amelyet Athénban kapott, neki adják oda.
Atticus még sok évet töltött el görög földön, nagy igyekezettel fáradozva
vagyona kezelésében, olyan iparkodással, amilyen egy szorgos gazdához illik.
Ami szabad ideje ezenfölül maradt, azt egyrészt a tudományoknak, másrészt
pedig Athén közügyeinek szentelte; nem feledkezve el arról sem, hogy római
barátainak érdekeiért is síkraszálljon. Eljárt a népgyűlésekre, és ha valamilyen
fontosabb ügyről kellett dönteni, mindig számítani lehetett rá. Példátlan
hűséggel kitartott Cicero mellett, akármilyen rosszul álltak is annak ügyei. Így
amikor Cicero kénytelen volt elmenekülni hazájából, kétszázötvenezer
sestertiust ajándékozott neki. Miután a Rómában dúló villongások elcsitultak,
visszaköltözött a városba, véleményem szerint L. Cotta és L. Torquatus
consulsága idején. Eltávozásakor az egész athéni polgárság könnyek között
kísérte ki, úgyhogy bárki megfigyelhette, mekkora fájdalmat okoz nekik
elutazása.

5. Anyai ágról volt egy nagybátyja, Q. Caecilius római lovag, L. Lucullus
bizalmasa; gazdag, de nehéz természetű férfi. Atticus oly jól alkalmazkodott
ennek a embernek a durvaságához - pedig mindenki elviselhetetlennek tartotta
-, hogy az aggkoráig megtartotta jóindulatában. Ezért a simulékonyságáért el is
nyerte jutalmát. Caecilius ugyanis halálos ágyán végrendeletileg örökbe
fogadta, és vagyona háromnegyed részének örökösévé tette. Ez a hagyaték
körülbelül tízmillió sestertiusra rúgott. Atticus nővére Q. Tullius Cicerónak
lett a felesége. A házasság közvetítője M. Cicero volt, akivel Atticus már
diákkora óta bizalmas viszonyban állt, méghozzá jóval meghittebb
kapcsolatban, mint Quintusszal. Ez is igazolja: a barátság sokkal inkább a lelki
hasonlóságon, mintsem a rokoni köteléken múlik. Mindamellett szoros szálak
fűzték Q. Hortensiushoz is, aki ezekben az időkben az ékesszólás fejedelme
volt, és senki sem tudta volna eldönteni, melyikük, kedvelte őt jobban: Cicero
avagy Hortensius. Még azt a különlegesen nehéz feladatot is megoldotta, hogy
azok, akik hiúságukban állandóan egymással versenyeztek,80 most nem
áskálódtak egymás ellen. E két oly kiváló férfiú között ő lett az összekötő
kapocs.
80 hogy melyikük a jobb szónok
6. A közügyekben úgy forgolódott, hogy mindig a fennálló rend híveinek

pártján legyen, s azt a látszatot keltse, mintha hozzájuk tartozna. Mégsem
hagyta, hogy a polgárháború hullámai elsodorják, mert úgy gondolta, hogy
akik átadják magukat a viharoknak, azok éppoly tehetetlenek, mint akik a
tenger árján hánykolódnak. Hivatalokra nem vadászott, noha kedves modora
és rangja minden ajtót megnyitott volna neki. De a tisztségeket nem lehetett az
ősök módjára megpályázni, s a törvények megtartásával sem lehetett elnyerni
őket - annyira elharapózott a megvesztegetés -, s a közösséget szolgálva nem
viselhetett hivatalt az ember élete kockáztatása nélkül, mivel a város erkölcsei
teljesen elfajultak. Atticus hivatalos árverésen sohasem jelent meg. Nyilvános
ügyben kezes vagy jótálló81 sohasem volt. Senki ellen nem emelt panaszt,
sem egyedül, sem pedig társvádlóként. A maga ügyében nem pereskedett,
senki fölött sem hozatott bírói ítéletet. Megannyi consul és praetor ajánlott föl
neki praefecturát,82 de ő csak úgy fogadta el az ajánlatot, hogy a provinciákba
senkit sem követett, megelégedett a puszta megtiszteltetéssel, a
vagyongyarapítást megvetette. Még magával Q. Ciceróval sem akart Asiába
menni,83 amikor legatusi tisztséget tölthetett volna be mellette. Nem tartotta
ugyanis helyénvalónak, hogy ő, aki akart praetor lenni, egy praetor kísérője
legyen. Ezzel nemcsak méltóságát, hanem nyugalmát is szolgálta, mert a bűnnek
még a gyanúja sem férkőzhetett hozzá. Ezért volt az, hogy figyelmességét
mindenki nagyra becsülte, mert látták, hogy az szolgálatkészségből, nem pedig
félelemből és számításból fakad.
81 ez a nagy haszonnal járó (adó) bérleti ügyekre vonatkozik.

82 a helytartóság és a legátusság után a legmagasabb rang. A provinciákba
való kiküldetés nagy anyagi előnyökkel járt.
83 i.e. 61-ben.
7. A Caesar-féle polgárháború kitörésekor körülbelül hatvanéves volt. Élve a

korával járó katonai fölmentéssel, sehova sem mozdult ki a városból. Saját
vagyonából teremtette elő azt, amire a Pompeiushoz elutazó barátainak szüksége
volt. Így Pompeiust sem sértette meg semlegességével. Ettől az államférfitól
egyébként nem kapott semmiféle olyan elismerést, mint mások, akik az ő
támogatásával tettek szert kincsre és hatalomra; ezek azonban később kénytelen-
kelletlen követték csak táborába, vagy pedig otthon maradásukkal okoztak neki
bosszúságot. Atticus semlegessége annyira megtetszett Caesarnak, hogy amikor -
mint győztes hadvezér - magánemberektől levélben közölt utasításaival pénzt
csikart ki, csak nála nem alkalmatlankodott, sőt nővére fiának és Q. Cicerónak is
megbocsátott, noha azok Pompeius táborához csatlakoztak. Így mentette meg
Atticust régóta követett életmódja az újonnan tornyosuló veszedelmektől.
8. És elérkezett a nevezetes idő (megölték Caesart), amikor úgy látszott: a

köztársaság a Brutusok84 és Cassius kezébe került. Az egész állam tekintete
feléjük fordult, Atticus nagyon jó viszonyban volt Brutusszal, és a fiatalember
még a vele egyívású társai közül sem tartott fent senkivel olyan bizalmas
kapcsolatot, mint ezzel a már megőszült férfiúval. Nemcsak tanácsát kérte ki,
hanem lakomáira is mindig elvárta. Valakiknek az az ötlete támadt, hogy Caesar
gyilkosai számára a római lovagok megvámolásával állítanak fel egy
magánpénztárt. Úgy gondolták, könnyű lesz keresztülvinni tervüket, ha egyszer a
lovagrend legtekintélyesebbjei vállalkoznak a pénz előteremtésére. C. Flavius,
Brutus bizalmasa tehát fölszólította Atticust: járjon elő jó példával. De ő mindig is
úgy tartotta, hogy a baráti áldozatoknak függetlennek kell lenniük a pártállástól, és
az efféle tervektől különben is irtózott, ezért azt felelte: ha Brutusnak szüksége
van valamire, rendelkezésére bocsátja saját vagyonát, már amennyire futja belőle;
de az említett ügyben sem szószólója, sem szövetségese nem lesz. Így szakadt szét
egyetértésük köteléke ezen az egyetlen nézeteltérésen. Nem sokkal később
Antonius kezdett felülkerekedni, úgyhogy Brutus és Cassius - miután ügyük
rosszra fordult -száműzetésbe vonultak provinciájukba, amelyeket a látszat
kedvéért védelmük biztosítására kaptak a consultól. 85 Atticus ekkor nem próbált
hízelegni a hatalmon levő Antoniusnak, de kétségbeesett barátait sem hagyta
cserben. Ő, aki több társával együtt vonakodott támogatni Brutus pártját, amikor
még erős volt, a sorsüldözött és Itáliából távozni készülő Brutusnak százezer
sestertiust küldött; Epirusban pedig - ahol ő maga nem is volt ott - további
háromszázezret juttatott el hozzá.
84 M. és Decimus Brutus.
85 valójában még Caesar jelölte ki nekik tartományul Makedóniát és
Szíriát, tehát a merénylet előtti intézkedésről van szó.

9. Eljött a mutinai háború. Ha az ezután következő események során pusztán
előrelátónak mondanám, kevésbé dicsérném, mintsem megilletné, mert inkább azt
kellene állítanom, hogy istentől ihletve cselekedett, ha ugyan isteni sugallatnak
lehet tulajdonítani azt a természetes jóságot, amely semmiféle vész idején sem
törik meg és nem szenved csorbát. Antoniust a haza ellenségévé nyilvánították,
eltávozott Itáliából, és hazatérésének még a reménye is szertefoszlott. Rengeteg
ellensége, akik ekkor jutottak fel hatalmuk csúcsára, és azok, akik ellenfeleihez
csatlakoztak, és az ő gyalázásával remélték megalapozni jobb sorsukat, üldözőbe
vették Antonius meghitt embereit; Fulviát, a feleségét mindenétől meg akarták
fosztani, és még gyermekeit is megölték. Atticus, bár Cicero legbensőbb bizalmát
élvezte és Brutus legkedvesebb barátja volt, nemcsak hogy nem járult hozzá az
Antonius ellen irányuló megtorló intézkedésekhez, hanem épp ellenkezőleg, a
városból távozni készülő híveit erejéhez mérten védelmébe vette, s ha valamiben
szükséget szenvedtek, megsegítette őket. P. Volumniusnak annyi mindent adott,
hogy többet még az apjától sem kívánhatna senki sem. Magának Fulviának is,
amikor állandóan perekkel zaklatták, folyton háborgatták és rémítgették, olyan
hathatósan iparkodott segítségére lenni, hogy az asszony még a bíróság elé sem
járult volna Atticus nélkül - mert Atticus volt minden ügyében a kezese. Sőt,
mikor elérkezett az a nap, amelyen Fulviának egy jobb időkben vásárolt
telkéért ki kellett volna fizetnie a pénzt, de szorult helyzetében ezt nem
tehette, Atticus közbelépett, s mindenféle kamat és szerződés mellőzésével
kölcsönt adott neki. Azt tartotta ugyanis a legnagyobb nyereségnek, ha
mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz, milyen hálás, és mennyire nem felejti el a
jótéteményeket, mert nem a szerencséseknek, hanem az embereknek volt
barátja. Amikor így járt el, senki sem hihette róla, hogy a körülményekhez
alkalmazkodva cselekszik. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Antonius még
egyszer elnyerheti a főhatalmat. Néhány személy, aki a fennálló rend híve
volt, meg is rótta, hogy szemmel láthatólag nem gyűlöli eléggé gonosz
polgártársait. Ő azonban - mivel önálló véleménye volt - inkább maga
döntötte el, mit kell tennie, mintsem hogy mások dicséretére pályázott volna.
10. Hirtelen megfordult a szerencse. Amikor Antonius visszatért Itáliába,

mindenki azt gondolhatta volna, hogy Atticus, Cicero és Brutus legbensőbb
embere, nagy veszélybe került. Ezért a három szövetséges vezér bevonulása
előtt visszahúzódott a nyilvánosságtól, mert félt, hogy őt is törvényen kívül
helyezik. P. Volumniusnál talált menedéket, akinek - mint már szóltunk róla -
nem sokkal előbb ő maga nyújtott segítséget. (Ilyen szeszélyes volt azokban
az időkben a sors: ma ennek, holnap amannak tündökölt a szerencséje vagy
forgott kockán az élete.) Atticus magával vitte Cn. Gellius Canust is, aki vele
egykorú és hasonló lelkületű ember volt. És ez is Atticus igaz emberségét
példázza, hiszen azzal, akivel még gyermekkorában ismerkedett meg az
iskolában, olyan szoros kapcsolatban maradt, hogy késő öregségükig egyre
csak növekedett barátságuk. Antonius azonban, noha annyira gyűlölte Cicerót,
hogy nemcsak neki, hanem minden egyes barátjának ádáz ellensége volt, s
proskribálni akarta őket, nem feledkezett meg - sokak uszítása ellenére sem -
Atticus iránta tanúsított figyelmességéről; és mihelyt megtudta, hol
tartózkodik, saját kezűleg írt neki, hogy félelmét eloszlassa és magához
kéresse. Közölte, hogy őt és kedvéért Canust is törölte a törvényen kívül
helyezettek soraiból. Őrséget is adott mellé, nehogy valami baja essék, mert
éjjel ilyesmi megtörténhet. Ily módon Atticus nemcsak saját magát, hanem
legkedvesebb barátját is kimentette a nagy szorongattatásból. Nemcsak saját
épségéért folyamodott más ember oltalmához, hanem társáért is, hogy
mindenki lássa: mindenben közösséget kíván vállalni vele. Ha magasztaljuk a
kormányost, aki hajóját a viharos és szirtekkel fenyegető árból megmenti, és
méltán, hogyne kellene dicsérnünk annak a bölcs előrelátását, aki a
polgárháború oly sok és oly súlyos viharát sértetlenül kiállva érkezett a révbe?
11. Mihelyt a bajokból kilábalt, semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy
erejéhez mérten minél több embernek segítséget nyújtson. És amikor a nép a
triumvirek által kitűzött vérdíjak fejében hozzáfogott a törvényen kívül
helyezettek üldözéséhez, mindazoknak, akik Epirusba szöktek, biztosította a
legszükségesebbeket, és lehetővé tette számukra, hogy ott huzamos ideig
elrejtőzzenek. Még a philippi csata, még C. Cassius és M. Brutus halála után is
azon fáradozott, hogy az egykori praetort, L. Iulius Mocillát és fiát, valamint
Aulus Torquatust és más szerencsétleneket, akiket szintén megvert a balsors,
oltalmába vegye, s a nélkülözhetetlen dolgokat Epirusból küldette meg nekik
Samothraciába. Nehéz lenne minden jótéteményét előszámlálni, de nem is
szükséges. Azt az egyet szeretném megértetni, hogy adakozókészsége sohasem
csak a körülményekhez igazodott, és nem is a számítás vezette tetteiben. Maguk
az események és a helyzet igazolják, hogy sohasem azoknak adta el magát,
akiknek virágjában volt a hatalma, hanem mindig az elesetteket igyekezett
fölemelni. Nem kevesebb tisztelettel közeledett például Serviliához, Brutus
anyjához, fiának halála után, mint akkor, amikor Brutus még hatalma tetó'fokán
állt. Így jóságával sohasem szerzett magának ellenséget, mivel senkit sem sértett
meg, ha pedig valami méltánytalanságot követtek el ellene, inkább igyekezett
elfelejteni, mint bosszút állni érte. Ha valamilyen jótéteményben részesült, élete
utolsó percéig emlékezett rá, ha pedig maga cselekedett valami derék dolgot,
addig tartotta észben, amíg az is hálás volt, akit jó cselekedetével
megörvendeztetett. Egyszóval úgy tevékenykedett, hogy igazolja a mondást:
Erkölcsünk dönti el: milyen sors vár reánk.86
Mindig magát igyekezett jobbá tenni, nem pedig szerencséjét, és vigyázott rá,
hogy ne tegyen olyat, amiért joggal rónák meg.
86 az ismeretlen költő jambikus senariusát Cicero is idézi
12. Így érte el, hogy M. Vipsanius Agrippa, akit bizalmas kötelékek fűztek az
ifjú Caesarhoz, és aki mind kedves modora, mind pedig Caesar hatalma
folytán bármilyen előkelő házasságot köthetett volna, leginkább Atticusszal
kívánt rokonságba kerülni, és egy római lovag leánya kedvesebb volt a
szívének bármely nemes származású hajadonnal kötendő házasságnál. E
házasság közvetítője - minek is titkoljuk - M. Antonius, az állam ügyeinek
megszilárdításával megbízott egyik triumvir volt. Iránta tanúsított
jóindulatával Atticus megsokszorozhatta volna vagyonát; de távol állt tőle a
pénzsóvárság, s így sohasem élt gazdagságával, hacsak azért nem, hogy
elhárítsa barátai feje felől a veszedelmet vagy a bajt. Ez a legfényesebben az
úgynevezett proskripciók idején mutatkozott meg. A vele egyidős L. Saufeius
római lovagnak ugyanis, aki a filozófiai tanulmányok céljából több évet töltött
Athénban, Itáliában jól jövedelmező birtokai voltak, s a triumvirek az akkori
uralkodó szokásokhoz híven áruba akarták bocsátani javait. Atticus fáradságot
és igyekezetet nem kímélve keresztülvitte, hogy Saufeius egyazon hírnöktől
tudta meg atyai örökségének elvesztését és azonnali visszaszerzését. L. Iulius
Calidus volt véleményem szerint Lucretius és Catullus halála után korunk
legkiválóbbb költője és nem kevésbé derék férfia, akit a legszebb
művészetekben is igen pallérozottnak tartottak. A lovagrendiek proskripciója
alkalmával Afrikában fekvő hatalmas birtokai miatt P. Volumnius, Antonius
hadiszer-mestere, a törvényen kívül helyezettek sorába juttatta. Atticus
azonban még távollétében fölmentette őt. Nehéz volna ma már eldönteni, hogy
fáradságot okozott-e avagy dicsőséget szerzett-e többet Atticusnak, de
közismert, hogy bajba jutott barátaiért, akár a városban tartózkodtak, akár távol
voltak, minden áldozatot meghozott.
13. És ez a férfi nemcsak derék polgár, hanem kitűnő gazda is volt. Mert
amikor már kezdett megtollasodni, akkor sem vásárolt össze mindenfélét, s
nem is építkezett nyakra-főre. Ennek ellenére lakályos otthona volt, és
semmiben sem szűkölködött, ami kényelmére szolgált. Tamphilus építette
háza a Quirinalis-dombon állott. Ezt még anyai nagybátyjától örökölte;
hangulatosságát nem megépítése módjának, hanem a körülötte fekvő ligetnek
köszönhette. A ház ódon alakjával ugyanis inkább ízléses, mintsem költséges
volt. Lakásában semmit sem változtatott meg, csak ha az idő eljárt valami
fölött. Rabszolgái, ha használhatóságuk alapján mondunk róluk ítéletet, a
legjobbak; ha külsejüket tekintjük, akkor alig középszerűek voltak. Akadtak
köztük ugyanis igen művelt személyek: kiváló felolvasók és nagyon sok
könyvmásoló. Egyetlen háziszolgája sem volt, aki ne értett volna megfelelően
e foglalkozások valamelyikéhez. Nem volt híjával továbbá az egyéb kiváló
mesterembereknek, akikre egy háztartásban szükség van. Mindegyikük Atticus
otthonában született és ott nyerte el képzettségét, ami nemcsak
mértékletességének, hanem körültekintésének is bizonyítéka. Mert azt az
embert, aki nem sóvárog mindenre - mint ahogy sokaknál látni lehet -, joggal
nevezhetjük mértékletesnek; s ha inkább takarékosságával, mintsem
vagyonával vágyik bármit is elérni ez egyáltalán nem közepes gazdára vall.
Választékos volt és nem nagyzoló, előkelő és nem költekező; minden
igyekezetével az egyszerű finomságra, és nem a túldíszítettségre törekedett.
Bútorai szerények voltak, semmiféle lomot sem tartott, úgyhogy az ő házában
nem találhatott a tekintet megbotránkoztató holmit. Azt sem fogom elhallgatni
- habár egyesek szemében bizonyára jelentéktelen dolognak tűnik majd -, hogy
tisztes római létére, és annak ellenére, hogy mindenféle rendű és rangú
embereket szívesen meg-meghívott otthonába, tudomásunk szerint egy
hónapban nem költött többet háromezer asnál, mint arról naplója tanúskodik.
Mindezt pedig nem hallomásból, hanem teljes bizonyossággal tudjuk, hiszen
bizalmas viszonyunknál fogva nemegyszer kerestük fel otthonában.
14. Vendéglátásain nem holmi tréfálkozásokat kellett végighallgatnia az

embernek, hanem a felolvasóra figyelhetett, amit a magunk részéről a
legkellemesebb időtöltésnek tartunk. Felolvasás nélkül el sem lehetett
képzelni nála egy lakomát, úgyhogy vendégei nemcsak a hasukat tarthatták
jól, hanem a szellemiekben is gyönyörűségüket lelhették. Mert csak azokat
hívta meg, akiknek az életfelfogása nem tért el az övétől. És amikor vagyona
már meglehetősen tekintélyes volt, akkor sem változtatott mindennapos
szórakozásain, sem pedig életmódján; olyan mértéktartó volt, hogy bár
apjától kétmillió sestertiust örökölt, mégsem kápráztatott el senkit sem, és
mikor tízmillió sestertius tulajdonosa lett, akkor sem vált pazarlóbbá, mint
azelőtt. Akármilyen szerencse köszöntött rá, ugyanúgy élt, mint azelőtt. Nem
voltak díszes kertjei, s a város és a tengerpart közelében sem tartott fenn
költséges villákat; Arretiumot meg Nomentumot kivéve nem voltak Itáliában
falusi jószágai. Pénzbevétele epirusi és városi birtokaiból származott. Ebből
is kitűnik, hogy a pénz felhasználásakor nem a tőke nagyságát, hanem jó
befektetését mérlegelte.
15. Hazugságot sohasem szólt, de mástól sem tűrt el. Így nyájassága nem
nélkülözte a szigort, de tekintélyéből nem hiányzott a kedvesség sem. Ezért nehéz
volna eldönteni: vajon tisztelték-e vagy inkább szerették-e barátai. Ha kértek tőle
valamit, lelkiismeretére hallgatva tett ígéretet, mert nem jótékonynak, csupán
könnyelműnek tartotta azt, aki olyasmire is vállalkozott, aminek nem tehetett
eleget. Ha pedig egyszer valamire igent mondott, abban olyan buzgalommal járt
el, mintha nem is a más rábízott dolgában tevékenykedne, hanem a magáéban. Az
elvállalt munkára sohasem unt rá. Úgy gondolta, az ügy végrehajtása közben
becsülete forog kockán: ez pedig mindennél kedvesebb volt számára. Így történt,
hogy a Cicerók, Cato, Hortensius, Aulus Torquatus s rajtuk kívül több római lovag
ügyes-bajos dolgát is ő intézte. Ebből szintén látható, hogy nem renyheségből,
hanem komoly megfontolás alapján nem vállalt részt a közügyekből.
16. Nyájas modoráról szerintem mi sem tanúskodhat inkább, mint hogy egészen
ifjan a vén Sullának, maga is megvénülvén az ifjú M. Brutusnak lett legkedvesebb
embere. Egykorú társaival, Q. Hortensiusszal és M. Ciceróval pedig olyan meghitt
barátságban élt, hogy bajos lett volna eldönteni: melyik korosztály szerette a
leginkább. Bár legjobban Cicero rajongott érte, olyannyira, hogy saját testvére,
Quintus sem volt meghittebb, féltettebb társa. Nemcsak azok a közzétett könyvei
bizonyíthatják ezt, amelyekben megemlíti a nevét, hanem tizenhat kötetnyi levele
is erről tanúskodik, amelyeket Atticushoz intézett consulságától egészen haláláig.
Ezekben az olvasó nemigen fogja hiányolni a kor történelmének összefüggő
előadását. Mert Cicero feltárta az államférfiak viszálykodásait, leleplezte a
vezérek hibáit, s írásaiban megelevenedik előttünk a köztársaság sorsának
változása. E levelek alapján bárki könnyen megítélheti, hogy szerzőjük gondolatai
a dolgok mélyére hatolnak, és bölcsessége szinte a jóslás határán áll. Cicero

ugyanis nemcsak azt jövendölte meg, ami még életében megtörtént, hanem mint
látnok azt is előre látta, ami napjainkban megy teljesedésbe.
17. Családtagjai iránti kegyeletéről minek fecsegnék sokat? Magam is

hallottam, amikor anyja temetésén, aki kilencvenedik évében halt meg,
hatvanhét éves fejjel azzal dicsekedett, hogy sohasem kellett anyját
kiengesztelnie; nővérével pedig, aki majdnem egykorú volt vele, egyszer sem
zördült össze. Nem volt egymásra egy rossz szavuk sem; és ő maga mindig
azon fáradozott, hogy akiket a szeretet mindenképpen megillet, azok iránt
sohase lobbanjon haragra. Ezt nem csupán a természet szavára cselekedte,
amelyet mindannyiunknak követnünk kell, hanem a bölcsesség útmutatása
alapján is. A legkiválóbb gondolkodók tanításait ugyanis alaposan
elsajátította, és nem hivalkodott velük, hanem életelvévé' tette őket.
18. Az ősök erkölcseit igyekezett pontosan követni, és rajongott a letűnt

korokért. Olyan tökéletesen ismerte a múltat, hogy az egészet előadta abban a
munkájában, amelyet a legfontosabb tisztségviselők sorrendjéről írt. Nem volt
egyetlen olyan törvény, békekötés, háború vagy a római népnek egyetlen
olyan nevezetes tette sem, amelyet abban a kötetben a maga helyén meg ne
említett volna. Sőt - ami a legnehezebb - a különféle családok eredetét is
beleszőtte az események menetébe, úgyhogy megismerhetjük belőle a jeles
férfiak származását is. Ugyanezt más műveiben egyes családokkal
kapcsolatban külön-külön is megtette. M. Brutus kérésére például a Iuniusok
családjának történetét a kezdetektől egészen napjainkig rendben elbeszélte,
ismertetve, hogy ki kitől származott, miféle tisztségeket milyen időpontban
viselt. Hasonlóképp Marcellus Claudius kívánságára a Marcellusok, Scipio
Cornelius és Fabius Maximus fölszólítására pedig a Fabiusok és Aemiliusok
tetteit is írásba foglalta. Ezek a könyvei a legkedvesebb olvasmányai azoknak,
akik arra törekednek, hogy megismerjék a jeles férfiakat. A költészettel is
megpróbálkozott: gondoljuk, azért, hogy ennek édességét is megízlelje.
Versekben emlékezett meg azokról, akik méltóságukkal és nagy tetteikkel
fölülmúlták a többi rómait. Úgy járt el, hogy e férfiak képe alá alig négy-öt
soros versikékben leírta tetteiket és hivatalaikat. Szinte hihetelen, hogy olyan
nagy tetteket ily röviden is lehet méltón megörökíteni. Van egy görögül írott
könyve is Cicero consulságáról.
19. Az eddig elmondottakat még Atticus életében adtuk ki. Most, hogy a sors
végzése folytán túléltük őt, egyéb dolgait is töviről hegyire elmondjuk; és
amennyire tőlünk telik, példákkal igyekszünk igazolni azt a már föntebb idézett
mondást, hogy erkölcsünk dönti el, milyen sors vár reánk. Ő is rokoni kapcsolatba
került - noha a lovagrendtől, amelyhez születésétől fogva tartozott, sohasem vált
volna meg87 - az isteni Caesar fiával, azzal az emberrel, aki már korábban is a
bizalmába fogadta. És nem másért, hanem azért a kifinomult életmódjáért,
amellyel az állam több hasonló méltósággal bíró, de kevésbé szerencsés vezetőjét
is elbűvölte. Caesar ugyanis a szerencse gyermeke volt, hisz a sors mindent
megadott neki, ami korábban egyáltalán osztályrészül jutott bárkinek, s mindent
megszerzett, amit addig egy római polgár sem érhetett el. Atticusnak Agrippa
révén, akihez hozzáadta hajadon leányát, egy unokája született. Az alig egyéves
kislányt Caesar eljegyezte Drusillától való mostohafiával, Ti. Claudius Neróval.
Ez a kötelék szoros és meghitt kapcsolatukat még inkább elmélyítette.
87 törvényesen a senatori rend tagjai nem foglalkozhattak kereskedelmi és

pénzügyletekkel, a lovagok viszont igen.
20. De Caesar már az eljegyzés előtt sem feledkezett meg róla, hogy ha távol volt
a várostól és levelet írt barátainak, Atticust is fölkeresse soraival. Megkérdezte,
mit csinál, főleg mit olvas, hol tartózkodik, s meddig időzik ott. És amikor a
városban intézte ügyeit, és bokros teendői miatt nem élvezhette Atticus társaságát,
pedig szerette volna, akkor sem mulasztott el egyetlen napot sem, hogy ne írt
volna neki. Az ő véleményét hallgatta meg a letűnt időkkel kapcsolatban, hozzá
fordult irodalmi kérdéseivel is, nemegyszer kényszerítve ki tőle tréfálkozásával jó
hosszú leveleket. Így történt, hogy amikor Iuppiter Feretrius templomának - amit
még Romulus emelt a Capitoliumon - a régi és elhanyagolt tetőzete
megrongálódott és beomlott, Caesar Atticus, útmutatása alapján állíttatta helyre.
De a távollévő M. Antonius sem bánt vele mostohán a levelekkel, olyannyira,
hogy még a föld legtávolabbi csücskén időzve sem mulasztotta el, hogy
tevékenységéről tájékoztassa Atticust. Hogy ez mit jelent, azt könnyen eldöntheti,
aki tudja, mekkora bölcsességgel lehet csak egyszerre megtartani azoknak a
kegyét és jóindulatát, akiket a legfőbb hatalom elnyeréséért nem pusztán a
versengés, hanem a legádázabb torzsalkodás állított egymással szembe. Mert nagy
volt Caesar és Antonius közt az ellentét, hiszen nemcsak azt akarták mind a
ketten, hogy Róma városának, hanem hogy az egész földkerekségnek urai
legyenek.
21. Amikor betöltötte a hetvenhetedik életévét, a késő öregség úgy talált rá,
hogy nem kevesebb méltóságnak örvendett, mint amennyi hálának és
vagyonnak (számos örökséget ugyanis pusztán jószívűségével érdemelt ki.)
Majd kicsattant az egészségtől, úgyhogy harminc éven keresztül sosem szorult
orvosságra. Ekkor azonban betegségbe esett. Először sem maga, sem orvosai
nem vették komolyan, mert egyszerű székrekedésnek gondolták, és csak
gyorsan és könnyen ható gyógyszereket rendeltek neki. Ebben a betegségben
fájdalom nélkül vészelt át három hónapot - kivéve a kezeléssel járó
bántalmakat -, de ekkor hirtelen olyan erővel tört ki végbelén a baj, hogy az
utolsó napokban ágyékán gennyes kelések fakadtak. Mielőtt ez bekövetkezett
volna, már érezte, hogy fájdalma napról napra nő, láza pedig felszökik, ezért
magához kérette vejét, Agrippát L. Cornelius Balbusszal és Sextus
Peducaeusszal együtt. Amikor eljöttek, felkönyökölt, és így szólt:
- Ti lehettek a tanúim, mennyire megtettem ezekben a napokban mindent, hogy
megóvjam egészségemet; nem is kell erre sok szót vesztegetnem. Remélem,
megnyugtattalak benneteket, hogy egészségem visszanyerése céljából semmit
sem mulasztottam el. Most már magammal is törődnöm kell. Eltökélt
szándékom tudomásotokra hozni, hogy betegségemet nem növesztem tovább.
Mert bármi ételt vettem is magamhoz ezekben a napokban, habár életemet
meghosszabbítottam, fájdalmamat növeltem csak, egészségem
visszaszerzésének reménye nélkül. Ezért azt kérem tőletek, hagyjátok helyben
elhatározásomat, és ne fáradjatok vele, hogy lebeszéljetek róla.
22. E szavak közben hangja nem remegett, egy arcizma sem rándult, mintha
nem is az életből, hanem csak egyik házból a másikba készülne távozni.
Agrippa sírt, csókolgatta, és úgy kérte, úgy könyörgött neki: ne siettesse azt,
amit a természet szükségképpen úgyis végre fog hajtani, s mivel még
felülkerekedhet a válságon, ne hagyja el magát, ne hagyja el övéit.
Könyörgését azonban Atticus néma elszántsággal fogadta. Mikor már
második napja megtartóztatta magát az ételtől, hirtelen enyhült a láza,
betegsége is elviselhetőbbé vált. Szándékán azonban így sem változtatott.
Elhatározásától számítva az ötödik napon, március 31-én, Cn. Domitius és C.
Sosius consulsága idején halt meg. Gyaloghintón vitték ki utolsó útjára, amint
meghagyta. Nem kísérte temetési pompa, de annál több derék polgártársa és a
nép tömege. A Via Appia mellett temették el, az ötödik mérföldkőnél, anyai
nagybátyjának, Q. Caeciliusnak a sírboltjában.
Töredékek
1. Részlet Corneliának, a Gracchusok anyjának leveléből, mely

Cornelius Nepos latin történetírókról szóló munkájában található:
Azt mondod majd, hogy szép dolog bosszút állni ellenségeinken. Senkinek a
szemében nem látszik ez sem nagyobb, sem dicsőbb tettnek, mint az enyémben,
de csak akkor, ha úgy lehet véghezvinni a bosszút, hogy közben az állam
épségben maradjon. Mivel azonban ez nem valósítható meg, inkább ne vesszenek
oda ellenségeink, teljen bár el sok idő, és kövesse egymást sok párt. Tartsák meg
inkább mostani rangjukat ellenfeleink, mintsem, hogy baj és pusztulás sújtsa az
államot.
Ugyanezen levél részlete egy másik helyről:
Hadd esküdjem meg ünnepélyesen, hogy Tiberius Gracchus gyilkosait kivéve

egyetlen ellenség sem okozott nekem akkora szomorúságot és akkora szenvedést,
mint amekkorát te ezekkel a cselekedetekkel. Éppen te, akinek az lett volna a
kötelessége, hogy idősebb gyermekeim helyére lépj, s azon fáradozz, hogy
öregségemben minél kevesebb megpróbáltatás nehezedjen rám. Azon kellett volna
lenned, hogy bármit teszel, teljesen elnyerd vele tetszésemet, és istentelenségnek
kellett volna tartanod, hogy bármiféle nagy dolgot akaratom ellenére cselekedj,
kiváltképp azért, mert életemből már csak egy arasznyi van hátra. Hát még ez a
rövid idő sem óvhat meg tőle, hogy ellenem fordulj, és az állam romlására törj?
Lesz-e hát végül is megállás? Megszűnik-e valaha is a családunkat kínzó őrület?
Lesz-e valamikor határa ennek az irtózatnak? Mikor hagyunk fel már vele, hogy
ártsunk magunknak és másoknak? Mikor kezdünk már el restelkedni, hogy bajba
kevertük és feldúltuk államunkat? De ha ez már soha nem fog bekövetkezni,
legalább akkor pályázz a néptribunusságra, amikor én már halott leszek; szavamra:
cselekedj kedved szerint, mihelyt elszáll belőlem az érzés! Ha majd meghalok,
mutass be nekem halotti áldozatot és idézd meg családi isteneinket. Nem
szégyelled akkor könyörgéseiddel ostromolni azokat az isteneket, akiket
életükben, amikor még melletted álltak, elhagytál és nem követtél? Ne engedje
meg neked Iuppiter, hogy makacsul kitarts elhatározásod mellett, és ekkora
őrültséget végy a fejedbe! De ha mégis megmakacsolnád magadat, félek, hogy
önnön hibádból egész életedre akkora szenvedést vállalsz magadra, hogy sohasem
tudsz majd megbékélni önmagaddal.
2. Cicero dicsérete Cornelius Neposnak a latin történetírókról szóló

könyvében:
Tudomásul kell venned, hogy a latin irodalomnak ez a műfaja az egyetlen, amely

mind a mai napig nem veszi fel a versenyt Görögország teljesítményével, sőt
Cicero halálával újból nyers és kezdetleges állapotba került. Mert egyedül ez a
férfi lett volna rá képes - és bizony, meg is kellett volna tennie -, hogy méltón
adja elő a történelmet, hiszen ő volt az, aki finoman csiszolttá tette a szónoki
beszédet, amelyet durva formában örökölt elődeinktől, és ő volt az, aki az előtte
kiműveletlen latin bölcseletet az ékesszólás ruhájába öltöztette. Ezért nem tudom,
hogy halálát a köztársaság vagy a történetírás bánja-e inkább.
Ugyanarról:
A bőkezű és isteni erejű természet, hogy minél nagyobb csodálatot keltsen

maga iránt, és hogy minél nagyobb legyen jótéteményeinek súlya, egyetlen
embernek sem adott meg mindent, de senkitől sem tagadott meg minden
adományt.
3. Nepos Cornelius. . . a következőket írja Cicerónak:
Távol áll tőlem, hogy a filozófiát tekintsem az élet tanítómesterének és a boldog

élet megvalósítójának, sőt az a véleményem, hogy senkinek sincs olyannyira
szüksége a helyes életmód megtanulására, mint a legtöbb olyan embernek, akik
a bölcseleti kérdések vizsgálatán munkálkodnak. Úgy látom ugyanis, hogy akik
az iskolában nagy elmeéllel értekeznek a tisztességről és a mértékletességről,
azok úgy élnek, hogy kiszolgáltatják magukat mindenféle káros szenvedélynek.
Utószó
ÍRTA HAVAS LÁSZLÓ
Cornelius Neposról meglehetősen keveset tudunk. Nagyjából egykorú volt

Catulusszal és túlélte azt az Atticust, akinek életrajzát megírta. Körülbelül i.e. 100
és 25 között élt tehát. Munkásságát nem értékelte egyértelműen az utókor. A
középkortól egész a múlt századig egyike volt a legnépszerűbb olvasmányoknak -
ezért is büszkélkedhet a régi magyar irodalom Balog György fordításával,
amelyet aztán több más tolmácsolás is követett, köztük a jeles költő-tudósé:
Czuczor Gergelyé. A múlt századi filológia azonban — főleg a német tudomány -
erősen kikezdte Nepos tekintélyét, s csak újabban kezdik ismét felfedezni
bizonyos érdemeit, főképp egyetemességét. Ezt jelzi Újlaky István kéziratos
dolgozata is.
Nepos nem lehetett hétköznapi személyiség. Olyanok tartottak vele kapcsolatot,
mint Cicero, Catullus és Atticus, akik igazán nem vádolhatók szellemi
igénytelenséggel. Igaz, Cicerónak voltak fenntartásai Neposszal szemben, de
Nepos is fenntartotta magának azt a jogot, hogy ne értsen mindenben egyet
Ciceróval. Az eszményítő cicerói felfogással szemben leszögezte például, hogy a
filozófia önmagában még nem teszi jóvá az embert, hisz tapasztalatai szerint épp a
műveltek képesek a legnagyobb gazságok elkövetésére. Vagyis szuverén
gondolkodónak tetszik azzal a Ciceróval szemben, aki szintén nem tartja
feleslegesnek, hogy kifejezésre juttassa írótársától eltérő véleményét. Ilyenforma
kapcsolatban áll Catullus is Neposszal. Neki ajánlotta verseinek gyűjteményét, és
bár Nepost aposztrofáló költeményéből némi iróniát is ki lehet hallani, egészében
mégiscsak jó viszonyra vall a gesztus. S az ajánlás annak az írónak szól, aki nem
könnyed kis verseket írt, hanem más műfajban alkotott: összefoglalta az egész
világtörténelmet Chronica című művében. Lehet, hogy Nepos vállalkozása nem
volt minden tekintetben sikeres, de az biztos, hogy szokatlan és igényes
próbálkozás volt, hiszen őelőtte a római történelemírásban az annalista típusú
feldolgozás volt az uralkodó, és nemigen fordult elő ilyen jellegű kísérlet. Bár
Catullustól távol állhatott a Nepos-féle világtörténet grandiozitása, némi tiszteletet
mégiscsak érzett írótársa „tudós és fáradságos" műve iránt. Mindezek az adatok
arra figyelmeztetnek, hogy Cornelius Nepost mindenképp úgy tekinthetjük, mint a
köztársaságkor végi Róma kulturális életének egyik nem elhanyagolható alakját.
A Chronicá-hoz hasonlóan a Híres férfiak sem volt kisszerű vállalkozás. A
teljes munka tizenhat könyvből állt, párhuzamosan mutatva be a jeles görög
(elsősorban ez a rész maradt ránk) és római hadvezérek, az idegen és római
királyok, a görög és római jogtudósok, szónokok, költők, filozófusok,
történetírók és grammaticusok életét. Rómában voltak ugyan az életrajzírásnak
bizonyos hagyományai - mint a nemesi családokat magasztaló sírfeliratok, a
gyászbeszédek vagy az önmentegető emlékiratok -, az életrajz mégsem
tartozott a római irodalom jól bevált, meggyökeresedett és elismert műfajai
közé, s igazi tekintélyt majd csak a császárkorban tudott magának szerezni.
Nepos idején még elsősorban görög műformának számított, úgyhogy a szerző
voltaképp egy új műnem meghonosítására vállalkozott Rómában. Az előszóban
meg is említi, hogy olyan műfajjal próbálkozik, amely a római irodalom
értékrendjében nem foglal el előkelő helyet. Valójában persze arról van szó, hogy
Nepos az arisztokratikus történetírás helyett egy olyan rokon műformát próbált
meg átplántálni a görög irodalomból a rómaiba, amely iránt szélesebb olvasóréteg
érdeklődhetett, hiszen feltűnő, hogy az addig szinte egyöntetűen Róma-centrikus
történetírás helyett olyan módszert honosított meg, amely nemcsak a római
értékeket veszi figyelembe, hanem idegen népekéit is. Nepos tisztában volt vele,
hogy a görögöket görög és nem római mércével kell mérni, s ezt az elvet nemcsak
az előszóban fogalmazta meg, hanem magukban az életrajzokban is eszerint
igyekezett eljárni, és nem azért, mintha szolgaian lemásolta volna görög mintáit,
hiszen tudatosan élt az összehasonlító módszerrel, s nemegyszer tett olyan
megjegyzést, amelyet aligha vehetett görög forrásból. Jó példája ennek, mondjuk,
az Eumenész-életrajz, amelyben a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy másképp
néznek az írnokra a görögök, mint a rómaiak. Az előbbiek ugyanis rangos
tevékenységnek, az utóbbiak puszta bérmunkának tartják az írnoki mesterséget.
A Pelopidasz-életrajzban közvetlenül is kifejezi Nepos, hogy miként kezeli
műfaját: nem tekinti igazi történetírásnak, mert a biográfiának csupán a
lényeges mozzanatokra kell szorítkoznia, de azért megfelelő információt is kell
adnia. Ugyanitt azt is megvallja, hogy az életrajz megszerkesztésének
megvannak a maga előírásai és szempontjai. Először az illető családjáról kell
szólni, majd arról, hogy milyen tudományokban, művészetekben volt jártas.
Ezután be kell mutatni a főhős szokásait, természet adta képességeit, említésre
méltó tulajdonságait és hőstetteit. Bár Nepos nem ragaszkodott mindig ehhez a
sablonhoz, kétségkívül tudatos alkotó volt, aki a római igényekhez
alkalmazkodva megpróbálta minél célratörőbben és eredményesebben beépíteni
művébe azokat a szempontokat, amelyeket a görög életrajzirodalom az i.e. 4.
sz.-ra kialakított.
Hogy módszeres alkotó volt, azt kritikus forráskezelése is bizonyítja. Az
Alkibiadész-életrajzban például először utal a főhősét elmarasztaló szerzőkre,
majd néven nevezi magasztalóit, Thuküdidészt, Theopomposzt és Timai-oszt,
s meg is indokolja, hogy miért hajlik az ő véleményükre: az első kortársa volt
Alkibiadésznek, a második valamivel később született, a harmadik pedig
szigorú erkölcsbíró volt. A tárgyi tévedések ellenére is a forráskritika jellemzi
tehát Nepos munkásságát, és célja nem a mindenáron való eszményítés, mint
később Plutarkhosznak, aki a Párhuzamos életrajzok valamennyi hőséről
idealizált képet rajzol. Cornelius Nepos jellemzései meglehetősen sötétek (l.
például a Pauszaniasz-életrajzot).
Az arcképekből nem hiányoznak tehát olyan értékek, amelyek nem annyira a
moralizáló műfajhoz, mint inkább magához a történetíráshoz illenek. Ezért nem
indokolatlan, ha a szerző a történetírás követelményei alapján is megméretik
előttünk. Nepos ugyanis a római historiográfiát is föl akarta emelni a görög
csúcsokra. Ezért kesergett amiatt, hogy Cicero elkerülte ezt a műfajt, hiszen
elsősorban ő lett volna képes jelentős művek alkotására, a retorikai normák
alkalmazásával. De ha már Cicero távol maradt, legalább maga Nepos próbái
meg helytállni, ha a történetírásnak csak egy speciális, addig viszonylag
kevéssé értékelt válfajában, az életrajzban is. Nem fér hozzá ugyanis kétség,
hogy Cornelius Nepos jól körvonalazható történelemfelfogása míves retorikus
előadásmóddal párosul.
Történelemkoncepciójának - akárcsak más antik történetíróénak - két tényező
áll a középpontjában: a szerencse és az erény. Nepos - eltérően például a
sztoikusoktól - nem látta elválaszthatatlan egységben e két történelemformáló
erőt, inkább egyik vagy másik tényező előbbre valóságát hangoztatta, ha nem
is tökéletesen átgondoltan. Az Eumenész-vitában például azt hangoztatja,
hogy a nagy emberek igazi értékmérője az erény, nem pedig a szerencse, a
Thraszübulosz-életrajzban viszont azt, hogy a szerencse és a véletlen nyom a
legtöbbet a latban. Különösen a hírnév megszerzésében számít sokat a sors.
Az Alkibiadész-biográfiának is ugyanez a tanulsága. Augustus fényes
pályájáról szólva is a forgandó szerencse szerepét helyezi előtérbe Nepos.
A szerencse és az erény mint történelemalakító mozzanat összefüggésben áll
egy harmadik tényezővel is: a természettel. Mert maga az erény is annak a
természetnek az ajándéka, amely különféle módon alakítja ki a történelmi
személyiségeket: ilyen vagy olyan lelki és testi adottságokkal ruházza fel őket,
arra azonban képtelen, hogy mindenkit minden képességgel ellásson. A
természet mint élő és teremtő erő mégis fölötte áll az erénynek, hatékonyabban
alakítja a történelmet, szinte azonos vagy hasonló értékű fogalom tehát, mint a
szerencse.
Ezért kell az embernek mindennél - még a bölcsességnél is - inkább a természet
szavát követnie. Ebben a naturalista történelemszemléletben Nepos
természetesen fontos szerepet tulajdonít a körülményeknek, éspedig az időnek.
Nem közömbös az életrajzíró számára a földrajzi környezet sem, amelynek
például Pauszaniasz egyre hitványabb politikai magatartásának kialakításában
van szerepe, hiszen a zordon Spárta után az enyhe éghajlatú Kisázsiában fekvő
Kolónaiba kerül, márpedig a kellemes klíma eltorzítja a jellemet, ahogy
Arisztotelész és más ókori gondolkodók és történetírók is hitték.
Nepos állam- és történelemfelfogása tehát - akárcsak sok más antik szerzőé -
erősen naturalista elvű, de fellelhető benne bizonyos moralizáló tendencia.
Azt vallja ugyanis, hogy „valamennyi államnak egy és ugyanaz a természete".
Vagyis: a fölemelkedést előmozdító hajdani egyszerűség mindenütt
fokozatosan elenyészik, s az egyes népek hatalmának növekedése együtt jár az
erkölcsök megromlásával. Persze a hanyatlás csak a növekedés egy meghatározott
pontján következik be, akkor viszont törvényszerűen. A történelem efféle
mechanizmusának feltételezése egyfajta organikus társadalomfelfogással jár
együtt, ahogy az Nepos életrajzaiból vagy épp a Cornelia-levélből elénk tárul.
Eszerint a legmagasabb rendű érték az állam egészsége, amelyet egyre erősödő
betegségek ásnak alá: a fényűzés, az irigység. Magának a történelemnek olyan a
menete, hogy amikor az egyik nép elérte fejlődése csúcsát, akkor mintegy
törvényszerűen valamely más nép indul virágzásnak, ahogy erre Alibiadész is
rájött az athéniak szicíliai expedíciójának kudarcából, hiszen abból azt olvasta ki,
hogy az athéniak hatalma fölött kezd eljárni az idő, a lakedaimoniak, azaz a
spártaiak ereje viszont nőttön-nő. De az ő szerencséjük sem tart örökké, hiszen
alig jutottak el hatalmuk delelőjére, a katonai helyzetben bekövetkező változások
miatt máris rákényszerültek, hogy az athéniakkal való békekötés felől
puhatolózzanak. Ezután pedig Epameinondasz kora jött el, és Théba lett „egész
Görögország feje". Miután pedig Théba is lehanyatlott, Makedónia virágzott fel,
és határozta meg a következő történelmi szakasz arculatát. Ezzel azonban a
birodalmak élő szervezetként való fejlődése és elsorvadása, illetve a translatio
imperii még nem ért véget. Mert a makedón birodalom, amely Alexandrosszal
jutott el csúcspontjára, szintén lehanyatlott, mivel a hatalom fő támasza, a
hadsereg „megvénhedett" a dicsőség súlya alatt, illetve a fegyelmezetlenség miatt.
Nepos idejére a makedónoktól átvették már a stafétabotot a rómaiak: ők a
legerősebbek, hiszen ők mondhatják magukénak a legnagyszerűbb birodalmat. De
rájuk is olyan veszélyek leselkednek, mint egykor a makedónokra, még akkor is,
ha a római nép eleddig képes volt minden más népnek, sőt a legnagyobb
hadvezérnek, Hannibalnak is fölébe kerekedni. Ennek ellenére Rómán is
kiütköztek a pusztulás jegyei: az erkölcsök elfajulása, a fényűzés elburjánzása.
Nepos ezt az organikus történelemértelmezést nemcsak az egyes államokra,
népekre és birodalmakra alkalmazza, nála élő szervezetként viselkednek a
legkülönfélébb társadalmi és kulturális jelenségek is: a kül- és belháborúk, a
hódítások, valamint a hírnév, a dicsőség és a barátság, de a luxus és az
élvhajhászás, sőt maga a történetírás is, amely a lényegre törő életrajzokkal
képes gyógyítani azt a szellemi túltápláltságot, amelyet az aprólékos
annalisztika okoz az olvasónak.
Az egymást váltó - és csúcspontjukat Rómában elérő - birodalmi szervezetek
előrehaladó történelmi mozgás képzetét keltik, még akkor is, ha az egyes
birodalmak születése, növekedése, majd elkorcsosulása hasonló biológiai
mechanizmust mutat. Van azonban Nepos szerint olyan mozgásforma is, amely
nem jelent előrelépést, hanem csak a kiindulási formához való visszatérést. Ez
figyelhető meg például az athéni nép körében, amely oly könnyen cserélgeti
meggyőződését, rokon- és ellenszenvét.
Mint már utaltam rá: Nepos történ elemfelfogása moralizáló szemlélettel
társul. A szerző nagy fontosságot tulajdonít némely pozitív és negatív előjelű
erkölcsi kategóriának: ezek részben segítik a növekedést, részben
hozzájárulnak a pusztuláshoz. A fejlődés menetét előnyösen befolyásoló
elemek: a nyugodt élettel párosuló méltóság (ilyenről álmodott Cicero is), a
feddhetetlen élet, a dicső katonai tettek, a szorgalom, az éberség, a türelem, a
gyors gondolkodás, a vallás, a hűség, a barátság megőrzése, az előrelátás, a
körültekintés, a vitézség, az állhatatosság, a lelki nagyság, a hazaszeretet, a
szabadság, a jó szándék, a megbocsátás és a tehetség; az utóbbihoz
kapcsolódik a tanulékonyság, a nyájasság, a művészetek iránti fogékonyság, a
tiszteletet parancsoló testalkat, valamint néhány szociális jellegű tényező: az
előkelő származás, a vagyon, az életmód és a neveltetés, illetve a régi
eszményekhez való ragaszkodás, amit nem utolsósorban a jó gazda testesít
meg. A pozitív erények között is megkülönböztetett szerepe van a mértéknek
és a mértékletességnek, amelynek áthágása szükségszerűen bukáshoz vezet,
még akkor is, ha az erényekben válik mértéktelenné valaki, mint Alkibiadész,
akinek tehetségét és vitézségét túlságosan is nagyra tartotta a közvélemény,
úgyhogy az irigység okozta tragédiáját. Kétes tényező a dicsőség is: egy
ponton túl romboló erővé válhat - s itt jutunk el azokhoz a negatív erkölcsi
jelenségekhez, amelyek Nepos szerint a társadalmi organizmusok és az egyes
emberek kudarcát okozhatják. Ilyenek a gyűlölet, az irigység, a baráti hűség
megszegése, a féktelenség, a fegyelmezetlenség, a hatalomra törés és a
kegyetlenség, amelyek betegségek gyanánt nehezednek rá az önmagán túlnőtt
társadalomra. Az erkölcsi mételyt a gonoszok testesítik meg, akik az állam létét
közvetlenül veszélyeztetik. A neposi organikus-morális társadalomfelfogás
azonban nem vált egységes politikai elméletté, filozófiává, hanem az
arisztokratikus római hagyományoknak megfelelően olyan erkölcsi-politikai
jelszavak és társadalmi igények formájában szólalt meg, amelyek érvényesülésére
Nepos a görög történelemben is megtalálja a megfelelő példákat.
Az erkölcsi-politikai megközelítésről szólván nem térhetünk ki annak
megvizsgálása elől: hogyan is körvonalazható Nepos állásfoglalása a
polgárháborús időszak végén és a principatus hajnalán, hiszen életrajzainak első
kiadását még i.e. 32 előtt készítette el, az újabb, átdolgozott változatot pedig
Atticus halála után, feltehetőleg 28-27-ben vagy még később adta ki. Éppen a
nagy lélegzetű Atticus-biográfiából derül ki, hogy Nepos egyértelműen
idegenkedett a pártviszályokkal terhes és gyászos polgárháborús kortól, még ha
rádöbbent is, hogy a régi res publica tovább nem tartható fenn, hiszen az előkelők
inkább csak beszélnek a szabadságról, de nem tesznek érte semmit. S különben is,
a történetíró úgy látja, hogy „a nagy és szabad államokban" (mint amilyen Athén
vagy a köztársaság végi Róma) elkerülhetetlenül feltámad az irigység, amely
sárba rántja az állam egyik fő erejét, az arisztokráciát. Ha azonban a szabad
köztársaság régi eszménye nem védhető is tovább, Nepos félreérthetetlenül
elutasítja a monarchikus államformát, nyíltan kimondva a Dión-életrajzban, hogy
az egyszemélyi uralom gyűlöletes. Az ő eszménye valamely pártoktól mentes, az
állami ügyek jogszerű elrendezésén, az ősök erkölcsein alapuló kormányzás,
amely ha nem felel is meg egészen az augustusi principatusnak, végeredményben
mégis összhangban áll a jogállam igényével föllépő új rendszer propagandájával.
Nepos tehát végső soron hasonló álláspontra helyezkedett, mint eszményképe,
Atticus, aki önállóságának megőrzésével igyekezett beilleszkedni a kibontakozó
augustusi rezsim mindennapjaiba.
A béke tehát fontos értékkategória Nepos számára. Ezért még a hadvezérekről
szóló életrajzokban - történetesen ezek maradtak ránk - sem csak a katonai
tetteknek szenteli figyelmét, hanem ahol csak lehet, kiemeli a művelődéstörténeti
mozzanatokat is. Elismeréssel adózik a jelentős irodalmi-művészeti
eseményeknek, s fennen magasztalja Cato-életrajzában az enkükliosz paideiá-
nak, a humanitas eszményének megfelelő sokoldalúságot, amelyet főhőse testesít
meg, aki nemcsak szorgalmas földműves volt, hanem jártas a közügyekben, a
jogban, a hadászatban, az irodalomban és a szónoklás művészetében is.
Mint említettem, Nepos különösen hiányolta az irodalmi értékű, retorikusan megírt
latin nyelvű történeti műveket, épp ezért a Híres férfiak-ban maga próbált meg jó
példával elöljárni a szónoki fogások históriai alkalmazásában. Igaz ugyan, hogy a
szerző többnyire rövid életrajzai viszonylag nagy időszakokat fognak át, és
jelentős tettekkel büszkélkedő egyének személyiségét jelenítik meg, amikből eleve
adódik egyfajta vázlatosság, némi szárazság, s az olvasó talán hajlamos is rá, hogy
első pillantásra mindenekelőtt ezt vegye tudomásul. Mégis Neposnak vannak
nagyon színesen megírt történetei, ilyen például a thébai események
megelevenítése a Pelopidasz- életrajzban, ahol a szerző arra is ügyel, hogy az
előadás folyamán - miként a retorika előírja - egyfajta drámai fokozás
érvényesüljön. Nem hiányzik az írói ábrázolásból az ötletes, novellisztikus
megjelenítés sem, ha erre akár forrása, akár más egyéb körülmény lehetőséget
kínál. Valószínűleg azonban Nepos ezeken a helyeken nem egy-egy görög
életrajzot másolt le, hanem egyéni elképzelésének megfelelően járt el. Erre utal az
a tény, hogy a szerző nem mindig a kronológiailag megfelelő ponton illeszti be az
efféle hatásos epizódokat, ahogy például Pharnabazosz furfangos eljárásának
elbeszélésekor sem, aki a Lüszandroszt magasztaló írás helyett ötletesen egy
Lüszandroszt elmarasztaló dokumentumot juttatott el a spártai elöljárókhoz.
Gyakoriak Neposnál a retorikusan kihegyezett megfogalmazások, mint amilyen
például a Datamész-életrajz lezárása: „Így lett színlelt barátság áldozata az a férfi,
aki sok emberen kifogott okosságával, de álnoksággal senkin." S ezzel el is
jutottunk az életrajzíró művészetének egyik lényeges szónoklattani eleméhez: a
szentenciózus megfogalmazáshoz. Az életrajzok ugyanis tele vannak frappánsan
megírt bölcs mondásokkal. Hogy csak néhányat idézzek. „A szerény ajándékok
szoktak ugyanis megmaradni, a gazdag jutalmak meg gyakran idegen kézre
kerülnek", vagy ,,. . . egyetlen birodalom sem érezheti magát biztonságban, ha nem
a szeretet bástyái védik", illetve " ...egy ember többet ér az összes polgárnál." Ezek
a szentenciák gyakran a mű alapeszméjét öntik jól hangzó formába, még ha
esetenként számunkra ma már közhelyszerűen is. Így olvashatunk efféle
megfogalmazásokat: " ...olyan állhatatlan a szerencse, hogy akit kevéssel korábban
az égig emelt, azt utóbb szakadékba taszítja." Vagy más alkalommal:
„...a szertelen önbizalom milyen nagy kárt szokott okozni."
E vázlatos áttekintés megpróbálta érzékeltetni, hogy Cornelius Nepos nem
tartozik az érdektelen antik szerzők közé: mind a módosabb itáliai körök
közízlését kielégítő írásművészete, mind a köztársaságkor végi
közgondolkodáshoz közel álló történelemfelfogása megérdemli a figyelmet.
Szövegmagyarázatok
A szövegben és a jegyzetekben a római előneveket (praenomen) többnyire

rövidítettük, ezek feloldása:
A. = Aulus P. = Publius
C. = Caius Q. = Quintus
Cn. = Cnaeus Sex. = Sextus
L. = Lucius Sp. = Spurius
M. = Marcus T. = Titus
M.' = Manius Ti. = Tiberius
A jegyzetcímszavakban a görög és egyéb szavak latinos formában

szerepelnek, ahogy Nepos szövegében találjuk őket, a magyarázatokban,
illetve az utószóban görögös formában.
A szövegben egyes f-fel, s-sel, c-vel és i-vel előforduló szavakat a jegyzetekben
ph-val, sz-szel, k- val és y-nal, illetve ü-vel kell keresni vagy esetleg megfordítva.

7. old. a görög irodalomhoz - a hely jelentőségét mutatja, hogy néha még
Cicero is leplezni akarta görögös műveltségét.
9. old. Miltiadest - Nepos az 1. és 2. fejezetben összetéveszti Miltiadészt
hasonló nevű nagybátyjával.
12. old. őrcsapatait - a kisázsiai görög városok felkelésekor (i.e. 500-494).
13. old. a magas hegy - a Pentelikonról van szó.
14. old. az államférfiak bőkezűsége - ez római szokás. Athénban az ilyesmi
állami juttatás volt.
15. old. börtönbe vetették - az adatot Hérodotosz nem erősíti meg.
18. old. ércbányákból - a laurioni (dél-attikai) ezüstbányákról van szó.
hétszázezer.. . négyszázezer - a különféle források adatai eltérnek
egymástól.
21. old. vett igénybe - ezek az adatok Hérodotosz alapján túlzottaknak
látszanak.
23. old. tanács - a huszonnyolc, illetve a királyokkal harmincfős geruszia (=
vének tanácsa). cserépszavazással - az osztrakiszmosz-t Kleiszthenész
vezette be a türannisz visszaállításának megakadályozására.
követeket küldtek Athénba - az időpont bizonytalan: i.e. 471 vagy 468-467.
24. old. kislányát - Thuküdidész fiúról beszél.
Artaxerxest - a Makrokheirt (hosszú kéz).
28. old. más fényes tette - valójában már Marathónnál is parancsnok
volt, és később is akadt fontos vállalkozása.
29. old. méd nemzetiségű - valóságban perzsa volt.
31. old. egy bottal - az ephoroszok botjával, a szkütalé-val. Az erre
helyezett íróhártyára feljegyzett szöveget csak az tudta elolvasni,
akinek azonos vastagságú botja volt.
a királlyal - Pauszaniasz valójában csak az egyik fiatal király helyett
kormányzott.
34. old. félholtan - Neposnál többször előfordul az időrend efféle felcserélése.
36. old. Mycalénál - itt valójában i.e. 479-ben volt csata, s a görögök
vezérei Leótükhidész és Xanthipposz voltak. Kimón csatája i.e. 468-
ban az Eurümedón folyónál volt.
térdre kényszerítette - az igazság az, hogy két évig ellenálltak.
37. old. létrehozta a békét - Kimón hazahívása és a Spártával
megkötött béke közt két év telt el.
akiket. . . a főtéren talált - a vele egy démoszba tartozó parasztokról lehet
szó.
39. old. biztonságba helyezni.. . - itt valamennyi elveszett Nepos szövegéből.
40. old. egyik cselfogását - ez i.e. 404-ben volt az aigoszpotamoi ütközetet
követőleg.
42. old. mostohafia volt - a valóságban nem volt köztük ilyen szoros rokonság.

44. old. titkos szertartásokat folytat házában — az eleusziszi
misztériumok nagy titokban álltak, s csak az ősi kultuszhelyen
lehetett őket gyakorolni.
48. old. mást - azaz Konónt.
49. old. Philocles - a valóságban öt sztratégosz volt, de aznap épp
Philoklész parancsnokolt.
52. old. negyvenéves korában - valójában idősebb volt.
57. old. száz holdnál - Nepos római mértékegységet (iugerum) ad meg,
amely valójában 0,25 hek- tár. Vagyis összesen huszonöt hektárnyi
területről van szó.
59. old. az athéniak hadat üzentek a lacedaemoniaknak – ez volt az
i.e. 395-387-es korinthoszi háború.
60. old. hadihajókat - ezek könnyű hosszú hajók voltak.
65. old. állítottam össze - ezek az életrajzok nem maradtak fenn.
67. old. a városhoz kapcsolódó sziget - Ortügia szigetét móló kötötte össze a
várossal.
sokan kormányoznak - Iliasz II 204: „Nem jó ám a sok úr kormányzata"
(Devecseri Gábor for- dítása).
69. old. a következő ünnepnapon - annak a Perszephonénak
(Proserpina) az ünnepe, akinek nevére Kallipposz (itt Callicrates)
megesküdött.
70. old. többször mondtuk. . . - itt a fennmaradt szöveg hiányos.
megölték Diont - ez a rész elég homályos. Lehet, hogy a szöveg
romlott. Mindenesetre Nepos előadása nem egyezik Plutarkhoszéval.
72. old. hadseregének - i.e. 393-391-ben.
74. old. a szövetséges háború idején - i.e. 357-355.
77. old. magánemberként - valójában hajóparancsnok volt.
78. old. az előző háborúban - az Athéntól elszakadó Szamoszt (i.e. 444-439)
Periklész vette vissza.
79. old. párnát - ezen volt az istennő képe, s az áldozatok elfogadására szolgált.
. . .elszakadt a Hellespontus - a 357-355-ös szövetséges háborúról van szó.
81. old. egészen fiatalon - valójában negyvenéves volt.
82. old. szkíta nő - a Jegyzetszótárban: Scythissa.
84. old. az Egyiptom elleni háború - i.e. 378 körül.
88. old. átállt a nagykirály oldalára - ez i.e. 368-367-ben történt.
90. old. megkapta. .. a királytól - vitatott hely. Feltehetőleg a követ nyújtotta
jobb kezét Mithridatésznak jelképesen a nagykirály jobbja helyett.
95. old. barátainak mindenében osztozik - a mondat szövege vitatott. A
püthagoreus közösségek szokásáról van szó.
99. old. . . . egy szorosban - i.e. 368-ban.
103. old. elfoglalta a város. .. fellegvárát - i.e. 382-ben.

104. old. együtt szoktak lakomázni - az évenként megválasztott
három polemarkhosz hivatalának lejártakor került erre sor az
Aphrodiszia ünnepén.
106. old. válogatott csapatot - háromszáz ifjú, akik baráti párokban
harcoltak.
elutazott a perzsákhoz - ez valójában három évvel később történt, mint
ahogy Messzéné visszanyerte függetlenségét.
109. old. előbb érkezett meg Asiába - i.e. 396-ban.
110. old. a leggazdagabbnak - valójában Lűdia volt a leggazdagabb terület.
111. old. követték volna példáját- célzás a római polgárháborúkra.
114. old. ősapja, Eurysthenes - a valóságban a Proklésztól származó
dinasztiához tartozott.
115. old. Tachus megsegítésére - i.e. 361-ben.
méz nem volt náluk - rendszerint így balzsamozták be a spártai
királyokat.
121. old. térjen-e vissza Macedóniába - i.e. 319-ben.
Alexander fia - a Rhóxanétól született ifjabb Alexandroszról van szó.
132. old. Philippus király - Philipposz Arrhidaiosz.
138. old. a gymnasiumban - valójában az agorán temették el, a gümnaszeion
csak ezután épült.
140. old. a szülő iránti szeretet győzedelmeskedett benne - anyját Babülónba
száműzte.
ebbe halt bele - egy nő tetőcseréppel hajította agyon.
144. old. hadifoglyokkal - egyes magyarázók zsoldosokra gondolnak.
146. old. a rómaiak ellenségévé - az első makedón háború i.e. 215-205-ben
volt.
Vörös-tenger - a Perzsa-öbölről van szó.
147. old. Iuppiternek - Baal római interpretációja.
149. old. Paulus consult - az előző mondatban említett L. Aemiliust.
150. old. Ezután néhány nappal - valójában másnap megütköztek.
151. old. megtették királynak - a sémi megjelölés szufet volt, ami vezért jelent.
154. old. szárazon és vízen - mindez i.e. 184-ben volt.
157. old. hetvenedik évében - valójában hatvannégy éves volt.
164. old. tősgyökeres római nemzetségből - a nemzetség Numa Pompilius
római királytól eredeztette magát.
166. old. Phidiasszal - nem a szobrász Pheidiasz. Ezen ismeretlen személy
helyett egyesek Pilliára gondolnak, l. a Jegyzetszótárban: Pilia.
168. old. egymással versenyeztek - hogy melyikük a jobb szónok.
kezes vagy jótálló - ez a nagy haszonnal járó (adó) bérleti ügyekre
vonatkozik.

169. old. praefecturát - a helytartóság és a legátusság után a legmagasabb
rang. A provinciákba való kiküldetés nagy anyagi előnyökkel járt.
Asiába menni - i.e. 61-ben.
170. old. a Brutusok - M. és Decimus Brutus.
kaptak a consultól - valójában még Caesar jelölte ki nekik
tartományul Makedóniát és Szíriát, tehát a merénylet előtti
intézkedésről van szó.
174. old. . . .milyen sors vár reánk - az ismeretlen költő jambikus senariusát
Cicero is idézi.
180. old. .. .sohasem vált volna meg - törvényesen a senatori rend tagjai nem
foglalkozhattak kereskedelmi és pénzügyletekkel, a lovagok viszont igen.
Jegyzetszótár
Acarnania (Akarnania) — történelmi terület Görögország középső részén

Épeirosz, Aitólia és az Ión-tenger közt. Makedón, majd római fennhatóság alatt
állt.
Ace (Aké) - föníciai kikötő, későbbi nevén Akka, illetve Ptolemaisz.
Acheron (Akherón) - a mitológia szerint alvilági folyó, ezen át jutottak a halottak
Kharón ladikján Hadész birodalmába.
actaeus (aktaiosz) - attikai, mert Akté volt a neve Attika partvidékének.
Adimantus (Adeimantosz) - athéni sztratégosz i.e. 407-405-ben, akinek a
hadifoglyokkal tanúsított korábbi emberséges magatartásáért Lüszandrosz az
aigosz-potamoi ütközet után megkegyelmezett.
Admetus (Admétosz) - a molosszoszok törzsszövetségének királya, akik
eredetileg a Pindosz északi részén éltek s onnan terjeszkedtek délnek. Később
az épeiroszi szövetséghez tartoztak.
Aegatae-szigetek (Aigatai) - Nyugat-Szicília partvidékénél, Lilybaeum közelében
fekvő három sziget.
Aegiae (Aigiai) — makedóniai város, más néven: Edessza.
Aegos folyó - görögül: (Aigoszpotamoi), "kecskefolyók". A thrák Kherszonészosz
keleti partján fekvő város. Itt zajlott le i.e. 405-ben a peloponnészoszi háborút
eldöntő csata.
Aemilius, Lucius Paul(l)us - i.e. 216-ban volt consul, s ekkor szenvedett vereséget
Hannibaltól Cannaenál. Már 219-ben is consul volt.
Aemilius, Lucius Paulus - az előbbi fia (i.e. 230-160). A Perszeusz felett 168-ban
Püdnánál aratott győzelméért elnyerte a Macedonicus melléknevet. Ő volt az
ifjabb Scipio Africanus apja.

Aeolia, Aeolis (Aiolisz) - aiolok lakta terület Kisázsia északnyugati részén.
Africanus - 1. Cornelius.
Agamemnon (Agamemnón) -Mükéné és Argosz mondabeli királya, a Tróját
ostromló görög sereg fővezére.
Agesilaus (Agészüaosz) - i.e. 444-360.
(II.) Agis (Agisz) - spártai király (kb. i.e. 427-399), Arkhidamosz fia, Agészilaosz
testvére. Sikereket ért el a peloponnészoszi háborúban, bár politikusként nem volt
jelentékeny.
Agnon (Agnón vagy más szerzőknél: Hagnónidész) - athéni szónok, aki i.e. 318-
ban emelt vádat Phókión ellen. Később halálra ítélték.
Agrippa — 1. Vipsanius.
Alcibiades (Alkibiadész) - kb. i.e. 450-404.
Alcmaeo(n) (Alkmaión) - apjának, Amphiaraosznak parancsára megölte
tulajdon anyját, Eriphülét, aki rávette férjét a Thébai elleni háborúban való
részvételre, s ezzel annak tudatosan halálát okozta.
Alexander Magnus (Alexandrosz, Nagy Sándor) - i.e. 356-323. Makedón király
336-tól. Ázsiai hadjárata során (334-től) megdöntötte a perzsa birodalmat.
Indiában 327-325-ben viselt hadjáratot. Halála után hatalmas, belső
ellentmondásokkal teli birodalma felbomlott.
Alexander - Pherai türannosza (i.e. 369-358), aki ellen Pelopidasz
kezdeményezésére a makedónok és a boiótiaiak is szövetkeztek. 364-ben
vereséget szenvedett, majd megölték. Alakját a Pelopidasz-barát források túl
sötétre színezték.
Alexandrea - a Nílus torkolatánál fekvő Alexandria.
Amphipolis (Amphipolisz) - a Sztrümón folyó által három oldalról határolt,

eredetileg thrák település, ahol i.e. 437-436-ban létesült többszöri eredménytelen
kísérlet után athéni kolónia. Fontos szerepet játszott a peloponnészoszi
háborúban.
Amyntas (Amüntasz) - Nagy Sándor nagyapja, makedón király (kb. i.e. 393-370),
akinek tevékenysége megalapozta II. Philipposz hódító politikájának
eredményességét.
Andocides (Andokidész) - kb. i.e. 440-390. Előkelő származású athéni
hadvezér, akinek a Hermész-szobrok állítólagos megcsonkításáért
száműzetésbe kellett mennie Ciprusba. Kora neves szónoka volt.
Anicia - Atticus unokatestvére, Cicero barátjának a lánya.
Antigenes (Antigenész) - részt vett Perdikkasz egyiptomi hadjáratában. Olümpiasz
utasítására csatlakozott Eumenészhez, akihez hasonlóan maga is Antigonosz
fogságába került. I.e. 316-ban megölték.
Antigonus (Antigonosz) - Monophthalmosz, „a félszemű" (kb. i.e. 382-301). Nagy
Sándor leghíresebb hadvezérei közé tartozott. Megszerezte magának Szíriát,
melynek királya lett. Az ipszoszi csatában elesett.

Antiochus (III. vagy Nagy Antiokhosz) - i.e. 243/42-187 Szíria uralkodója 223-tól.
Megpróbálta helyreállítani Nagy Sándor birodalmát, de a magnésziai csatában
(190-189) végleg vereséget szenvedett Rómától. Antipater (Antipatrosz) -kb. i.e.
397-319. II. Philipposz, majd Nagy Sándor makedón hadvezére, az utóbbi halála
után megszerezte magának a királyi hatalmat Makedóniában.
Antonius, Marcus - kb. i.e. 83-30. Jelentős római politikus, Caesar párthíve,
később tagja lett a második triumvirátusnak, majd pedig Kleopátrával
együttműködve vereséget szenvedett Octavianustól.
Apollo (Apollón) - a görögöknél a művészetek, a költészet, a fény és a jóslás
istene. Az utóbbi minőségében Del-phoiban Püthiosz melléknéven tisztelték.
Később Itáliában is voltak kultuszhelyei (Cumae).
Apollocrates (Apollokratész) - Szürakuszai türannoszának, az ifjabb
Dionüsziosznak legidősebb fia.
Apulia - történelmi terület Itália délkeleti részén.
Arcadia (Arkadia) - történelmi terület az antik Görögország és a Peloponnészosz
középső részén. Lakossága különféle eredetű elemekből ötvöződött. A pásztorok
lakta vidék később a költészet jelképe lett.
Archias (Arkhiasz) - i.e. 379-ben az egyik athéni "boiótarkhész" Thébaiban,
aki korábban ott hatalomra segítette a spártaiakat. Később ezért életével
fizetett.
Archinus (Arkhinosz) - demokrata athéni politikus az i.e. 5-4. sz.-ban.
Arete (Areté) - I. Dionüsziosz leánya, Dión felesége.
Argi - I. Argos.
Argilus (Argilosz) - a Sztrümón folyó torkolatánál fekvő thrák település.
Argos (Argosz) ~ Argolisz fővárosa, a Peloponnészosz északkeleti körzetében. Az
egyik legrégibb görög település, később Spárta riválisa volt.
Ariobarzanes (Ariobarzanész) - Pharnabazosz utódaként II. Artaxerxész perzsa
uralkodó alatt Phrügia, Iónia és Lűdia satrapája, aki i.e. 367-ben fellázadt királya
ellen s az athéniakkal működött együtt.
Aristides (Ariszteidész) - meghalt i.e. 467.
Aristomache (Arisztomakhé) - Dión idősebb nővére, I. Dionüsziosz felesége. E
házasságból született Dión későbbi felesége, Areté. Dión halála után szabadságát,
majd életét vesztette.
Armenia - történelmi terület a Fekete- és a Kaspi-tenger közt.
Arretium - kelet-etruriai város, a mai Arezzo.
Arsidaeus (Arszidaiosz) - Datamész fia.

Artabanus (Artabanosz) - Hüsztaszpész fia, I. Dareiosz testvére. Görögországi
hadjárata alkalmával Xerxész ezt a nagybátyját bízta meg a birodalom
kormányzásával.
Artabazus (Artabazosz) - Xerxész egyik satrapája, aki részt vett a 480-as
Görögország elleni támadásban, majd flottaparancsnokként harcolt Kimón
ellen.
Artaphernes (Artaphernész) - I. Dareiosz unokaöccse, aki Datisszal együtt vezette
a perzsák 490- es görögellenes támadását.
(I.) Artaxerxes (Artaxerxész) - Macrochir, „hosszú kéz"-Xerxész fia, perzsa király
(i. é. 465-424). Alatta született meg a görögökkel kötött Kalliasz-féle béke.
(II.) Artaxerxes (Artaxerxész) - Mnémón, „Bölcs". Perzsia királya (i.e. 404-358).
A 401-es kunaxai csatával véget vetett öcse trónkövetelésének. Sikertelenül
harcolt az egyiptomiak ellen.
Artemisium (Artemiszion) - Euboia északkeleti részén fekvő félsziget. 480-ban itt
ütközött meg a görög és a perzsa hajóhad.
Asia (Aszia) - 1. Kisázsia; 2. Európától megkülönböztetett terület; 3. római
provincia Pergamon helyén.
Aspendos (Aszpendosz) - pamphüliai görög város, mely Argosztól eredeztette
magát.
Aspis (Aszpisz) - a dél-kappadokiai Kataonia satrapája.
athamanok (athamanesz) - Akarnania és Aitólia határvidékén élő épeiroszi
nép, amelynek törzsszövetsége a hellénizmus idején virágzott.
Attica (Attika) - Athén fennhatósága alatt álló félsziget, főleg alacsony, kopár
sziklákkal és néhány termékeny-völggyel (szőlő, olajfa).
Atticus - 1. Pomponius.
Augustus - i e. 63-i. sz. 14. Teljes nevén: C. Octavi(an)us Iulius Caesar Augustus,
Caesar örökbefogadottja, a polgárháborúk végső győztese. A principátus
megalapítója (i.e. 27-től).
Aurelius, C. Cotta - i.e. 200-ban volt consul, s őt bízták meg, hogy Észak-
Itáliában végezzen a fellázadt keltákkal s a Hamilcar által vezetett, még
megmaradt pun csapatokkal.
(Aurelius) Cotta, L. - i.e. 65-ben volt consul.
Automatia — a véletlen istennőként történő megszemélyesítése, a latin
BonaFortuna, „Jó Szerencse" megfelője, aki az emberi cselekedetektől
függetlenül határozta meg az események kimenetelét.
Autophrodates (Autophrodatész) - II. Artaxerxész idején Lűdia satrapája.
Babylon (Babülón) - az ókori Babülóniának az Euphra-tész partján fekvő

fővárosa, a mai Bagdadtól kb. százhatvan kilométerre.
Baebius Tamphilus, Cn. - i.e. 182-ben volt consul, 181-ben proconsul.
Baebius Tamphilus, M. - többször tárgyalásokat folytatott V. Philipposszal, illetve
Eumenésszel. I.
e. 181-ben consul volt s a ligurok ellen harcolt.
Balbus - 1. Comelius.
Barca - Hamilcar mellékneve.
Bithynia (Bithünia) - történelmi terület Kisázsia észak-nyugati részén. I.e. 75-74-
től római provincia.

Bizanthe (Bisanthe, Biszanthé) - thrák település a Propontiszon. Később görög
kolónia létesült itt. Helyén áll Rodostó.
Blitho - 1. Sulpicius.
Boeotia (Boiótia) - történelmi terület Görögország középső részén. Az i.e. 5. sz.-
tól szövetségbe tömörült Athén és Spárta ellen. Szövetséges volt a perzsákkal.
Brutus - l. Iunius.
Byzantium (Büzantion) - az i.e. 7. sz.-ban a thrák Bosphoroszon létesült görög
város, a későbbi Constantinopolis s a mai Isztambul.
Cadmea (Kadmeia) - a thébai fellegvár, melyet a hagyomány szerint a föníciai

Kadmosz alapított.
cadusiusok (kaduszioszok) - a Kaspi-tengertől délnyugatra élő hegyi törzs. Caecilius,
Q. - meghalt i.e. 58. Vagyonos római lovag, Lucullus és Cicero barátja. Caesar - l.
Iulius.
Calidus - l. Iulius.
Callias (Kalliasz) - született i.e. 511 körül. A nagy vagyonú politikusnak szerepe
volt mind a 449- ben a perzsákkal megkötött békében, mind az Athén és Spárta
közti 446-os harminc évre szóló fegyvernyugvásban.
Callicrates (Kallikratész) - athéni filozófus, valójában Kallipposznak hívták és
Platón tanítványa volt. Később saját zsoldosai megölték.
Calliphron (Kalliphrón) - tánctanár, közelebbit nem tudunk róla.
Callistratus (Kallisztratosz ) - i.e. 371 és 361 között Athénban fontos szerepet
játszó politikus, szónok, pénzember és hadvezér.
Camisares (Kamiszarész) - Datamész apja.
Cannae - apuliai település az Aufidus déli partján. Hannibal i.e. 216-ban itt
verte meg a rómaiakat.
Canus - 1. Gellius.
Capitolium - a hét római domb egyike. Itt állt Iuppiter, Iuno és Minerva ősi közös
temploma, s itt volt az állami élet egyik központja.
Cappadocia (Kappadokia) — történelmi terület Kisázsia keleti partján.
captianusok - ismeretlen ázsiai nép.
Capua - Campania fővárosa. I.e. 215-ben Hannibal elfoglalta s itt rendezte be téli
táborát. A rómaiak 21 l-ben foglalták vissza.
cardacák - feltehetőleg: „a bátrak". A perzsa birodalom barbár lakosaiból
toborzott zsoldosok, akik rendőri feladatot láttak el, de nem riadtak vissza a
fosztogatástól sem.
Cardia (Kardia) - város a thrák Kherszonészoszon.
Caria (Karia) - történelmi terület Kisázsiában az Égei-tenger partján.
Carthago - 1. Karthágó.

Cassandrus (Kasszandrosz) - kb. i.e. 354-297. Antipatrosz fia, Makedónia
királya, aki megalopoliszi győzelmével (318) Görögországot is fennhatósága alá
vonta. Felesége Nagy Sándor nővére volt.
Cassius, Caius Longinus - meghalt i.e. 42. A Caesar elleni i.e. 44-es merénylet egyik
szervezője. Philippi-nél öngyilkos lett.
Cataonia (Kataonia) - történelmi terület Kappadokia déli részén.
Cato - l. Porcius. Catullus - l. Valerius. Catulus - l. Lutatius.
Centenius, Caius — római praetor, aki i.e. 216-ban vereséget szenvedett
Hannibaltól.
Ceraunus - l. Ptolemaeus. Cethegus - l. Cornelius.
Chabrias (Khabriasz) — kb. i.e. 420—357/6.
Chalcioicos (Khalkioikosz) - Artemisz, illetve Minerva mellékneve: „a réz- vagy

bronzház (templom) lakója".
Chalcis (Khalkisz) - Euboia szigetének fővárosa.
Chaonia (Khaonia) - Épeirosz északnyugati körzete a mai Albánia
tengerpartján.
Chares (Kharész) - kb. i.e. 400-325. Athéni zsoldosvezér és flottaparancsnok. A 338-
as khairóneiai csata után III. Dareiosz szolgálatába állt.
Charon (Kharón) - i.e. 4. sz.-i thébai előkelő.
Chersonesus (Kherszonészosz) — a görögök négy félszigetet is hívtak ezen a
néven. Itt a thrák Kherszonészoszról (ma: Galibolu) van szó, melyet az
athéniak (i.e. 561-től), majd a perzsák és a makedónok birtokoltak.
Chius (Khiosz) - az ión part közelében fekvő égei-tengeri sziget.
Cicero -l. Tullius.
Cilicia (Kilikia) - Kisázsia délkeleti része, később római provincia. Keleti feléből
indult ki az a hágó, amelyet Kilikia kapuinak neveztek, s mely a Tauruson át
vezetett Kappadokiába.
Cimon (Kimón) - Miltiadész apja, aki nem tévesztendő össze az előszóban is
szereplő azonos nevű unokájával.
Cimon (Kimón) - kb. i.e. 510-449.
Cinna, Lucius Cornelius - meghalt i.e. 84. Marius híve, Sulla ellenfele, 87-től
diktatórikus rendszert vezetett be Rómában. Megölték.
Citium (Kition) - kikötőváros Ciprus délkeleti részén.
Clastidium - város Észak-Itáliában, az ókori Gallia Cisalpinában.
Claudius, Caius Marcellus - i.e. 50-ben consul, a polgárháborúban Pompeius
oldalán állt.
Claudius, Caius Nero - i.e. 207-ben volt consul, s ekkor verte meg Hasdrubalt a
Metaurus folyónál.
Claudius, Marcus Marcellus - kb. i.e. 268-208. Hadvezér, „Róma kardja". Ötször
volt consul. 212- ben elfoglalta Szürakuszait. Amikor elesett, Hannibal dísz-
pompával temettette el.

Claudius, Marcus Marcellus - az előbbi fia, 196-ban és 183-ban consul.
Claudius Nero - Tiberius császár (i. sz. 14-37).
Cleon (Kleón) - i.e. 5-4. sz.-i nem különösebben jelentős rétor a kariai
Halikarnasszoszból. -
Clinias (Kleiniasz) - meghalt i.e. 446. Alkibiadész apja, Deinomakhé férje.
Koróneiánál esett el.
Cnidus (Knidosz) - város a kisázsiai Kariában Aphrodité templomával.
Colonae (Kolónai) - város Kisázsia északnyugati részén. A perzsák elfoglalták az
i.e. 5. sz. végén.
Conon (Konón) - kb. i.e. 444-390.
Conon (Konón) - az előbbi unokája, Timotheosz fia.
Corcyra (Korküra, Kerküra, Korfu) - fontos sziget az Adriai-tenger bejáratánál,
amelyet i.e. 734- ben Korinthosz gyarmatosított. Athén beavatkozása a korkürai
eseményekbe a peloponnészoszi háború előjátéka volt.
Corinthus (Korinthosz) - az egyik leggazdagabb görög város az iszthmoszi
szorosnál, több kolónia alapítója, Athén és Spárta vetélytársa. I.e. 146-ban a
rómaiak lerombolták, de Caesar helyreállíttatta.
Cornelia - i.e. 2. sz. Scipio Africanus lánya. A művelt asszony tizenkét gyermeke
közül három érte meg a felnőttkort, de közülük is két fiának, Ti. és C.
Gracchusnak az élete tragédiába torkollott.
Cornelius, Lucius Balbus - bár a hispaniai Gadesből származott s csak
Pompeiustól kapta meg a római polgárjogot, Caesarnak tett szolgálati révén i.e.
40-ben még a consulatust is elnyerte.
Cornelius, Lucius (Merula) - az i.e. 193-as év római consula. -
(Cornelius) Lucius Sulla - i.e. 138-78. Arisztokrata római politikus és hadvezér.
82 és 79 közt Róma rettegett dictatora.
Cornelius, Publius Cethegus - i.e. 181-ben volt consul.

Cornelius, Publius Scipio - i.e. 212-ben volt consul, s a Ticinus folyónál
vereséget szenvedett Hannibaltól.
(Cornelius) Publius Scipio Africanus - kb. 235-183. Kiemelkedő római hadvezér,
aki i.e. 202-ben Hannibalt legyőzte Zamánál. Ellenségei irigysége miatt később
arra kényszerült, hogy visszavonuljon.
Cornelius, Publius Scipio Nasica (örökbe fogadva: Q. Caecilius Metellus Pius) -
Pompeius apósa s
i.e. 52-ben consultársa. A thapszoszi csata után öngyilkos lett (i.e. 46).
Coronea (Koróneia) - város Boiótia középső részén. I.e. 447-ben a boiótiaiak itt
verték meg az athéniakat, i.e. 394-ben pedig az Agészilaosz vezette spártaiak az
athéniakat és a boiótiaiakat.
Cotta - l. Aurelius.
Cotus (Kotüsz) - thrák uralkodó. Iphikratész apósa, aki az athéni polgárjogot is
elnyerte. Magánbosszú áldozata lett.

Crateros (Kraterosz) -kb. i.e. 370-321. Egyike volt Nagy-Sándor
legtehetségesebb makedón vezéreinek.
Creta (Krété) - az Égei-tenger legnagyobb szigete Görögországtól délkeletre.
Crinissus - folyó Szicília nyugati részén, Segesta közelében.
Crithote (Krithóté) - város a thrák Kherszonészosz keleti partján.
Critias (Kritiasz) - meghalt i.e. 403. Az athéni oligarchikus rendszer, a harminc
zsarnok vezetője. Szókratész tanítványa volt.
Cyclasok (Kükladesz) - Délosz közelében fekvő szigetcsoport.
Cyme (Cumae, Kümé) - Szmürna közelében fekvő város Kisázsia nyugati partján.
Cyprus (Küprosz) - nagy sziget Kisázsia déli partjánál.
Cyrenae (Kürénai, Kiiréné) - Afrika északkeleti részén fekvő város, melyet a
hagyomány szerint i.e. 631-ben dór telepesek alapítottak.
(II. vagy Nagy) Cyrus (Kürosz) - a perzsa birodalom megteremtője (i.e. 559-529),
legyőzve a médeket, Lűdiát és Babülónt.
Cyrus (Kürosz) (az ifjabb) - mint perzsa királyi herceg, megpróbálta
letaszítani a trónról bátyját, II. Arta-xerxészt, de a kunaxai csatában i.e. 401-ben
életét vesztette.
Cyzicus (Küzikosz) - város a propontiszi Müszia északi partján.
Damon (Damón) - i.e. 5. sz. Az egyik legnevesebb görög zenei szakíró, akit
Szókratész és Platón is sokra tartott. Támogatta Periklészt.
Darius (Dareiosz, I.) - a Kürosz tevékenysége nyomán kialakuló perzsa
birodalom megszervezője (kb. i.e. 522-486).
Darius (Dareiosz, II.) - meghalt i.e. 404. Súlyos trónviszályok után lett Perzsia
uralkodója, melynek hanyatlása alatta erősen érződött.
Datames (Datamész) - meghalt i.e. 362 körül.
Datis (Datisz) - az i.e. 490-es perzsa támadás egyik hadvezére.
Decelea (Dekeleia) - Attika északi részén fekvő démosz, melyet a spártaiak i.e.
413-ban megszálltak, onnan támadva Athént.
Delphi (Delphoi) - város a közép-görögországi Phókisz-ban Apollón híres
jóstemplomával, melynek főleg az i.e. 7-4. sz.-ban volt nagy szerepe.
Delus (Délosz) - a Küklaszok legkisebb, de egyben legjelentősebb szigete.
Demades (Démadész) - kb. i.e. 384-320. Kitűnő athéni szónok, Démoszthenész
ellenfele, a makedónbarát párt vezére. A makedónok kivégezték.
Demaenetus (Démainetosz) - Szürakuszaiban bevádolta Timoleónt.
Demetrius {Démétriosz Poliorkétész, "a városostromló") - i.e. 336-282.

Makedónia királya (294- 287). Legyőzte Kasszandroszt, de vereséget szenvedett
Szeleukosztól.
Demetrius Phalereus (phaléroni Démétriosz) - i.e. 345-283 körül. Neves
politikus, szónok, filozófus és történetíró. Athént a makedón Kasszandrosz
nevében kormányozta (317-307).
Demosthenes (Démoszthenész) - a legnagyobb görög szónok (i.e. 384-322).
Athénban a makedónellenes párt feje. II. Philipposz ellen mondta el híres
philippicáit. Kudarca láttán öngyilkos lett.
Dercylus (Derkülosz) - i.e. 346-ban Démoszthenésszel és Aiszkhinésszel együtt
járt követségben
II. Philipposz-nál. 319-ben Phókiónnal együtt volt hadvezér.
Diana - a görög Artemisz latin megnevezése.
Dinon (Dinón) — i.e. 4. sz. Görög történetíró, aki a perzsák történetét i.e. 343-
342-ig megírta. Műve elveszett.
Diomedon (Diomedón) — a küzikoszi férfi próbálkozása i.e. 368-ban volt.
Dion (Dión) - i.e. 408-354.
Dionysius (Dionüsziosz, I. vagy az Idősebb) - kb. i.e. 430-367. Szürakuszai
zsarnoka (405-367), kiűzte a karthágóiakat. Támogatta Platónt.
Dionysius (Dionüsziosz, II. vagy az Ifjabb) - meghalt i.e. 344. Az előbbi fia és utóda
(367-től). 356- ban és 344-ben száműzték.
Dionysius (Dionüsziosz) - Damón és Lamprosz mellett a legjelentősebb ógörög
szaktekintély a zene területén.
Dodona (Dódóna) - épeiroszi város Zeusz híres jóshelyével.
dolopsok (dolopesz) - a thesszaloszokkal rokon és szomszédos néptörzs, mely
Szkürosz szigetén is megtelepedett.
Domitius, Cnaeus Ahenobarbus - i.e. 32-ben volt consul. Az actiumi csata során
átállt Antoniustól Octavianus-hoz.
Drusilla - i.e. 55-i. sz. 29. Livia mellékneve, aki i.e. 38-ban lett a későbbi
Augustus felesége. Előző házasságából született Tiberius császár.
Elis (Élisz) - görög terület a Peloponnészosz észak-nyugati részén.

Elpinice (Elpiniké) - Miltiadész lánya, Periklészt is befolyásolta.
Ennius, Quintus - a római költészet atyja (i.e. 239-169). Elbeszélő- és
tragédiaköltő.
Epaminondas (Epameinondasz) - kb. i.e. 418-362.
Ephesus (Epheszosz) -jelentős ión város Kisázsia nyugati partján. Nagy híre volt
Artemisz itteni templomának.
Epirus (Épeirosz) - balkáni terület az Ión-tenger partján.
Eretria (Eretreia) - euboiai város.
Eryx (ma: Monte Erice) — stratégiailag fontos hegy Szicília északnyugati
szegletében. Híres volt mint kultuszhely (Astarté, Aphrodité).
Etruria - a mai Toscana, bár annál az etruszkok virágzása idején nagyobb
volt. Rómától északnyugatra helyezkedik el.
Euagoras (Euagorasz) - kb. i.e. 435-374. Athéni segítséggel visszaszerezte a
trónbitorlóktól a ciprusi Szala-misz feletti királyságot. Spárta-ellenes politikát
folytatott.
Euboea (Euboia) - iónok lakta nagy sziget Boiótia és Lokrisz keleti partjainál.
Eumenes (Eumenész, II.) - Pergamon királya (i.e. 197-160/59).
Eumenes (kardiai Eumenész) - kb. i.e. 362-316.
Eumolpidák - a legjelentősebb athéni papcsalád, amely az eleusziszi
misztériumokért felelt, minthogy a hagyomány szerint azokat ősük, Eumolposz
alapította.
Eurybiades (Eurübiadész) - i.e. 5. sz. Bár az Artemiszion-foknál 480-ban

legyőzte a perzsa flottát, Szalamisznál meghátrált.
Eurydice (Eurüdiké) - i.e. 4. sz. Három makedón király, köztük II. Philipposz
anyja. -
Eurysthenes (Eurüszthenész) - az Agiadák spártai királyi házát megalapító
Arisztomédésznek a fia (i.e. 12-11. sz.).
Fabius, Quintus Labeo - i.e. 183-ban volt consul.

Fabius, Quintus Maximus - i.e. 45-ben volt consul.
Fabius, Quintus Maximus Verrucosus Cunctator - meghalt i.e. 203. A 217-es
trasimennusi vereség után gerillaharccal igyekezett felőrölni Hannibal erejét.
falernusi föld — boráról híres terület Latium délkeleti és Campania
északnyugati részén.
Feretrius ("a zsákmányhordozó") - Iuppiter mellékneve. Kultusza a
trop(h)aeummal állt összefüggésben.
Flaccus - 1. Valerius. Flamininus - 1. Quinctius.
Flaminius, Caius - consul i.e. 223, 217. Korábban ő foglalta el a Pó völgyét, de
Hannibaltól vereséget szenvedett s öngyilkos lett.
Flavius, Caius - Brutus barátja, Philippinél i.e. 42-ben elesett.
Fregellae - eredetileg volscus város Latium délkeleti részén a Lirisz mellett.
Fulvia - meghalt i.e. 40. I.e. 45-től Antoniusnak, a későbbi triumvirnek a
felesége, akinek testvérét ő vitte bele a sikertelen perusiai háborúba (41). Ezután
Görögországba menekült s ott halt meg.
Furius, Lucius - i.e. 196-ban volt consul.
Galba - 1. Sulpicius.
Gallia - 1. az Alpokon túli Gallia (kb. a mai Franciaország); 2. az Alpokon inneni
Gallia (Észak- Itália).
Gellius, Cnaeus Canus - az i.e. 109-ben született Atticus kortársa.
Geminus - l. Servilius.
Gortyn - város Kréta szigetének déli részén.
Gracchus - l. Sempronius.
Grynium (Grüneion, Grüneia) - város Aiólisz déli körzetében, híres volt Apollón-
templomáról.

Hadrumetum - észak-afrikai kikötőváros, Karthágótól délkeletre. A föníciaiak
alapították.
Haliartus (Haliartosz) - a Kópaisz-tó partján fekvő boiótiai város.
Halicarnassus (Halikarnasszosz) fontos város a kisázsiai Kariában.
Hamilcar (Hamilkar Barka) - kb. i.e. 290-229/28.
Hammon (Amon, Amun) —. egyiptomi istenség, melynek alakja csak később
hasonult Ré napistenéhez. A görögök Zeusszal, a rómaiak Iuppiterrel
azonosították, s így lett Hammon Iuppiter egyik mellékneve.
Hannibal - i.e. 247-183.
Hasdrubal — kb. i.e. 270-221. Hamilcar veje és utóda Hispaniában.
Megalapította Carthagenát, 226-ban szerződést kötött Rómával.
Hasdrubal - kb. i.e. 245-207. Hannibal öccse, aki távollétében rábízta Hispania
kormányzását. Kezdetben sikereket ért el a rómaiak ellen.
Hellespontus (Hellészpontosz) - a mai Dardanellák.
Helvius, Caius - i.e. 199-ben volt Cato aedilistársa.

Hephaestio (Héphaisztión) - meghalt i.e. 324. Nagy Sándor ifjúkori barátja, s bár
nagy intrikus volt, bizalmasa, illetve hadvezére.
Heraclides (Hérakleidész) - meghalt i.e. 354. I. Dionüszi-osz alatt befolyásos
ember volt, de II. Dionüsziosz elől menekülni kényszerült. Dión végül
meggyilkoltatta.
Hercules (Héraklész) - mitológiai alak, Zeusz és Alkméné fia, akinek tizenkét
nehéz munkát kellett teljesítenie. Mintegy megváltó szerepe volt.
Hermes (Hermész) - a kereskedők és a tolvajok istene a görögöknél.
Hicetas (Hiketasz) - meghalt i.e. 339. Dión barátja volt, aki Leontinoi
hadvezéreként harcolt II. Dionüsziosz ellen. Timoleón elfogatta és megölette.
hiloták (heilóták) - Spártában a legalsó függőségi helyzetben levők.
Hipparinus (Hipparinosz) - Dión apja, támogatta I. Dionüsziosz államcsínyét.
Platón elismeréssel adózott neki.
Hipparinus (Hipparinosz) - Dión fia, aki túlélte apját.
Hippo - város Észak-Afrika partvidékén, Karthágótól nyugatra.
Hipponicus (Hipponikosz) - meghalt i.e. 423 körül. Kalliasz fia, akit az egykorú
vígjáték erősen kicsúfolt. Lánya, Hippareté volt Alkibiadész felesége.
Hispania - Cato idejében már két tartomány: az északi, azaz innenső Hispania; a
déli, azaz túlsó Hispania.
Hister - a Duna görög neve, melyet a rómaiak is megtartottak. Ők az alsó
szakaszt hívták inkább így, a felsőt Danubius-nak mondták.
Histiaeus (Hisztiaiosz) - meghalt i.e. 493. Milétosz türannosza, aki később
elvesztette Dareiosz bizalmát, s talán az ión felkeléssel is kapcsolatban állt.
Keresztre feszítették.
Homerus (Homérosz) - i.e. 9. sz. Az Aliasz és az Odüsszeia feltételezett költője.

Hortensius, Quintus Hortalus - i.e. 114-50. Cicerót megelőzőleg Róma
legünnepeltebb szónoka. Cicerónak előbb ellenfele, később barátja.
Hystaspes (Hüsztaszpész) - i.e. 6. sz. Dareiosz apja, előbb Parthia helytarója,
később Perzsiában satrapa.
Iason (Iaszón) - meghalt i.e. 370. A thesszaliai Pherai város türannosza (kb.
385/80-370). Bekapcsolódott a Spárta és Théba közti háborúba, de megölték.
Törekvésében II. Philipposz előfutára volt.
iónok — a görögök egyik csoportja, akik előbb Boiótiában és Attikában
telepedtek le, majd a dór bevándorláskor Kisázsiába költöztek.
Ionia (Iónia) - Kisázsia nyugati partjának közepén fekvő terület.
Iphicrates (Iphikratész) - kb. i.e. 415-353.
Ismenias (Iszméniasz) — 368-ban járt Pelopidasszal követségben Makedóniában
és Thesszaliában, ekkor esett fogságba. Tárgyalt később a perzsákkal is.
(Iulius) Caesar — a polgárháborúk főalakja, Róma diktátora (i.e. 49-44) (Att., 7;
8.) (Iulius) Caesar (Octavianus), Caius - i.e. 63-i. sz. 14. Lásd Augustus (Att., 12;
19; 20).
Iulius, L. Calidus — költő és vagyonos római lovag.
Iulius Mocilla, Lucius Brutus seregében szolgált, nem tudjuk, mikor volt praetor.
(Iunius) Brutus (Albinus), Decimus — részt vett a Caesar elleni összeesküvésben.
(Iunius) Brutus, Marcus -kb. i.e. 85-42. Caesar örökbefogadottja. Bár Pompeius
oldalán harcolt, később Caesar fontos tisztségekhez juttatta. Cassiusszal együtt ő
szervezte a diktátor ellen a merényletet. Philippinél öngyilkos lett.
Karthágó (Carthago ) - föníciai alapítású észak-afrikai város. A Földközi-tenger

nyugati medencéje e nagyhatalmának erejét Róma a három pun háborúban törte
meg, s i.e. 146-ban a földdel tette egyenlővé.
Labeo - 1. Fabius.
Lacedaemon (Lakedaimón) — ismertebb nevén Spárta. Lakónia fővárosa a
Peloponnészosz délkeleti részén.
Laconice (Lakónia) - Spárta.
Lamachus (Lamakhosz) — meghalt i.e. 414. Athéni hadvezér, aki a szicíliai
expedíció során vesztette életét.
Lamprus (Lamprosz) - i.e. 5. sz. Kiemelkedő görög muzsikus, a régi stílus
képviselője, aki Szophoklészt is tanította.
Lampsacus (Lampszakosz) — müsziai város a Hellészpon-toszon. Laphystius
(Laphüsztiosz, „Falánk") - a kéziratokban Lamistius áll.
Lemnus (Lémnosz) - sziget az Égei-tenger északi körzetében.
Leonidas (Leónidasz, I.) - spártai király (i.e. 490 vagy 488-480), a
thermopülai hős: e szorost védte a perzsák ellen háromszáz spártaival.
Leonnatus (Leonnatosz) - kb. i.e. 358-322. Nagy Sándor testőrségének tagja,
majd hadvezére. A lamiai háborúban vereséget szenvedett.
Leotychides (Leótükhidész) - II. Agisz spártai király fia, Agészilaosz
unokatestvére.
Lesbus (Leszbosz) - Müszia északi partja közelében fekvő égei-tengeri sziget.
leucosyrusok (leukoszüroi, „fehér szírek") - Kisázsia északi pontjának középső
részén éltek.
Leuctra (Leuktra) - boiótiai város, ahol Epameinondasz i.e. 371-ben legyőzte
a spártaiakat.
(Licinius) Lucullus, Lucius - kb. i.e. 117-56. Kitűnő hadvezér, a harmadik
mithridatészi háború főparancsnoka (74-67).
ligurok - Nyugat-Európa, így Északnyugat-Itália elő-indoeurópai őslakossága,
római leigázásuk i.
e. 238-tól Augustusig tartott.
Longus - 1. Sempronius.
Lucania - dél-itáliai terület Apulia és Bruttium között.
Lucretius, Titus Carus - kb. i.e. 94-55. A „Természetről" c. epikureista latin
tanítóköltemény szerzője.
Lucullus - I. Licinius.
lusitánok (lusitani) - Nyugat-Hispania ibero-kelta őslakói.
Lutatius Catulus, Caius - i.e. 242-ben consul, 241-ben flottagyőzelmet aratott a
karthágóiak fölött az Aega-tae-szigeteknél.
Lydia (Lűdia) - történelmi terület Kisázsia nyugati partjának közepén.
Lysander (Lüszandrosz) - meghalt i.e. 395.
Lysimachus (Lüszimakhosz) -i.e. 361-281. Makedón hadvezér. Nagy Sándor
halála után Thrákiát kapta meg. Csatában vesztette életét.
Lysis (Lüszisz) - tarentumi püthagoreus, aki Krotón katasztrófája után menekült
Thébába. Epameinon-dasszal való találkozását novellaszerűen kiszínezték.
Macedonia (Makedónia) - történelmi terület a Balkánon,. a királyság II.

Philipposz alatt kiterjesztette uralmát Görögországra, Nagy Sándor pedig
világbirodalommá növelte. Az ezután újból megkisebbedett királyságot a rómaiak
kebelezték be.
Macrochir (Makrokheir, „hosszú kéz") - I. Artaxerxész mellékneve.
Magnesia (Magnészia) - kariai város a Maiandrosz folyó mellett.
Mago - meghalt i.e. 203. Hannibal testvére, akit segített itáliai hadjárata során.
Hispaniában is harcolt. 206-ban Scipio legyőzte, később Liguriában is vereséget
szenvedett.
Mamercus (Mamarkhosz) - i.e. 4. sz. Katané Itáliából származó türannosza a 4.
sz. közepén.
Mandrocles (Mandroklész) -szamoszi építész, aki pontonhidat készített Dareiosz
számára a Boszporoszon (i.e. 513-512). Nem azonos II. Artaxerxész
hadvezérével.

(Manlius) Torquatus, Aulus - Pompeiust támogatta. Philippi után
Szamothrakéba menekült (i.e. 42).
(Manlius) Torquatus, Lucius - i.e. 65-ben volt consul.
Manlius Volso, Cnaeus - i.e. 189-ben consul. Békét kötött III. Antiokhosszal és
rendezte a kisázsiai viszonyokat.
Mantinea (Mantineia) -város a Peloponnészoszon Arkadiában. A mantineiai csata
i.e. 362-ben volt.
Marathon (Marathón) - Attika keleti partján fekvő síkság. A marathóni csata i.e.
490-ben volt.í
Marcellus - 1. Claudius.
Mardonius (Mardóniosz) - meghalt i.e. 479. Dareiosz veje, aki 492-ben, majd
479-ben is a görögellenes hadjárat élén állt. A plataiai vereségnél életét vesztette.
Marius, Caius - a híres Marius (kb. i.e. 156-86) fia (meghalt 82), aki egész
fiatalon lett consul, de Sullával szemben alulmaradt.
massageták (masszagetai) - a Kaspi-tengertől északkeletre eső pusztákat lakó
nomádok.
Maximus — 1. Fabius.
Media (Média) - történelmi terület a Kaspi-tengertől délre, a perzsa birodalom
része.
Meneclides (Menekleidasz) - a Thébát i.e. 379-ben felszabadítók egyike, aki
azonban később szónoki tehetségét Epameinondasz és Pelopidasz ellen használta
fel, az utóbbi azonban elítéltette őt.
Menelaus (Menelaosz) - a Tróját ostromló sereg egyik vezére, aki
hazatérőben állítólag a róla elnevezett kikötőben szállt partra.
Menestheus (Menesztheusz) - meghalt i.e. 325 körül. Iphikratész fia, aki 356-ban
a szövetséges háborúban nem bocsátkozott ütközetbe, s ezért felelősségre vonták.
Mercurius — a görög Hermész (l. ott) latin megfelelője.
Messena (Messzéné) — a Peloponnészosz délnyugati részén fekvő Messzénia
fővárosa. A spártaiak lerombolták, Epameinondasz 369-ben helyreállíttatta.
Miletus (Milétosz) - fontos görög város Kisázsia nyugati partján.
Miltiades (Miltiadész) - i.e. 540-489.
Minerva - a görög Artemisz latin megfelelője.
Minucius Rufus, Marcus - meghalt i.e. 216. 217-ben a lovasság parancsnokaként
ellenezte Fabius Maximus gerillataktikáját. A cannaei csatában elesett.
Minucius Thermus, Quintus - i.e. 193-ban volt consul.
Mithridates (Mithridatész) - Datamész egyik tisztje.
Mnemon (Mnémón, „gondolkodó, bölcs") — II. Artaxer-xész mellékneve.
Mocilla - 1. Iulius.
molossusok (molosszoi) — épeiroszi nép az ókorban. Munychia (Munükhia) -
félsziget és kikötő Athén közelében. Mutina - város Gallia Cisalpinában, ma:
Modena.

Mycale (Mükalé) — ión hegyfok Szamosszal átellenben.
Mytilenae (Mütiléné) — Leszbosz szigetének fővárosa.
Myus (Müusz) - kariai kikötőváros a Maiandrosz torkolatánál.
Naxus (Naxosz) - a Küklaszok legnagyobb szigete.

Nectenebis (Nectanabis, Nektanebosz) — egyiptomi uralkodó (i.e. 380-363).
Alatta kísérelte meg
II. Artaxerxész elfoglalni Egyiptomot, miután az athéniakkal visszahívatta
Khabriaszt, s ő maga megkapta Iphikratészt.
Neocles (Neoklész) — Themisztoklész apja.
Neontichos (Neon Teikhosz, „új fal, erőd") - thrák város a Propontiszon görög
telepesekkel.
Neptunus - a görög Poszeidón tengeristen latin megfelelője.
Nero - l. Claudius.
Nicanor (Nikanór) - Nagy Sándor flottaparancsnoka.
Nicias (Nikiasz) - kb. i.e. 470-413. Athéni hadvezér. 421-ben ő kötött békét
Spártával, de politikája megbukott, s ő maga életét vesztette a szicíliai expedíció
során.
Momentum - szabinumi város Rómától északkeletre.
Nora (Nóra) - erőd Kappadokia és Lükaónia határán. numidák - az észak-afrikai
Numidiát lakó nomádok.
Oedipus (Oidipusz) - mondai alak, aki meggyilkolta apját, Laioszt és feleségül

vette saját anyját, Iokasztét, s Théba királyaként romlást hozott a városra.
Olympia (Olümpia) — Zeusz kultuszhelye a Peloponnészosz északnyugati
részén, itt rendezték meg az olümpiai játékokat.
Olympias (Olümpiasz) - kb. i.e. 375-316. II. Philipposz felesége, aki azonban
elvált tőle. Nagy Sándor anyja. Annak távollétében ő kormányzott. Merénylet
áldozata lett.
Olynthus (Olünthosz) - Makedóniához tartozó város a Khalkidiké-félszigeten.
Orchomenus (Orkhomenosz) - boiótiai város.
Orestes (Oresztész) - Agememnón és Klütaimnésztra fia, aki bosszút állva
apja haláláért, megölte anyját.
Orni - megerősített thrákiai hely.
Pactye (Paktüé) - kis thrákiai város a Propontisznál.

Padus - ma: Pó.
Pamphylia (Pamphülia) - történelmi terület Kisázsia déli részén.
Paphlagonia - történelmi terület Kisázsia északi partja mentén.
paraetacák (paraitakai) - az ókori Perzsia északi hegyes vidékén élő nép.
Parus (Parosz) — a Küklaszok márványáról híres szigete.
Patroclus (Patroklosz) - Akhilleusz rokona és barátja, akit Homérosz szerint
Hektór ölt meg. A költő szerint Pülaimenésszel nem Patroklosz, hanem
Menelaosz végzett.
Paulus - 1. Aemilius.
Pausanias (Pauszaniasz) - meghalt i.e. 470 körül.
Pausanias (Pauszaniasz) - meghalt i.e. 336. Makedón férfi, aki II. Philipposzt
lánya menyegzőjén meggyilkolta. Vele is végeztek.
Peducaeus, Sextus - meghalt i.e. 49 körül. 75-ben Szicília helytartója volt, s
mellette tevékenykedett Cicero.
Pelopidas (Pelopidasz) - meghalt i.e. 364.
Peloponnesus (Peloponnészosz) — Görögország déli része. A peloponnészoszi
háború két szakaszban i.e. 431-től 404-ig tartott.
Perdiccas (Perdikkasz, III.) - II. Philipposz bátyja, makedón király (i.e. 365-359).
Csatában esett el.
Perdiccas (Perdikkasz) - meghalt i.e. 321. Nagy Sándor hadvezére, akit a
föllázadt makedón katonák öltek meg.
Pergamum (Pergamon) - Kisázsia északnyugati részén fekvő ókori város, mely a
hellénizmus idején igen fontos szerepet játszott.
Pericles (Periklész) - kb. i.e. 495-429. Másfél évtizeden át haláláig ő irányította
az athéni demokráciát, mely ekkor élte virágkorát.
Perpenna (Perperna), Marcus - kb. i.e. 147-49. I.e. 86-ban volt censor.
perzsák - indoeurópai nép. Hatalmas birodalmukat Nagy Sándor döntötte
meg.
Persis (Perszisz) - Perzsia.
Peucestes (Peukesztasz) - i.e. 4. sz. Nagy Sándor testőre, aki az indusi flottában is
tevékenykedett. Később Eumenészt támogatta.
Phalerum (Phaléron) - attikai kikötőváros.
Pharnabazus (Pharnabazosz) - a perzsa Daszkülion satra-pája (kb. i.e. 413-370).
Előbb Spártát támogatta Athénnal szemben, később az athéniakat is felhasználta a
perzsa tengeri hatalom felélesztéséhez.
Pherae (Pherai) - a Conon-életrajzban nem a thesszaliai, hanem a messzéniai
város.
Phidippus (Phidipposz) - híres athéni futár.
Philippi (Philippoi) - ennél a nyugat-thrákiai városnál szenvedett vereséget i.e.
42-ben Cassius és Brutus Antoniustól és Octavianustól.
Philippus (Arrhidaeus) (Philipposz Arrhidaiosz) -II. Philipposz törvénytelen fia,
aki Nagy Sándor halála után III. Philipposz néven Makedónia királya lett. 317-
ben Olümpiasz megölette.
Philippus (Philipposz, II.) - makedón király (i.e. 359-336), Nagy Sándor apja.
Létrehozta a makedón hegemóniát Görögország felett.

Philistus (Philisztosz) - szürakuszai görög történetíró (kb. i.e. 430-356). Részt
vett a politikai és a katonai életben is. Amikor Diónnal szemben alulmaradt,
öngyilkos lett.
Philocles (Philoklész) - i.e. 406-405. Athéni sztratégosz, akit a hadifoglyokkal
szemben tanúsított kegyetlensége miatt Lüszandrosz kivégeztetett.
Philostratus (Philosztratosz) - i.e. 4. sz. Ennél az athéninál szállt meg Dión
Athénban, s 357-ben testvérével, Kallipposszal együtt magával vitte
Szürákuszaiba. Később a két fivér készítette elő a Dión elleni merényletet.
Phocion (Phókión) - kb. i.e. 402-318.
Phoebidas (Phoibidasz) - meghalt i.e. 378. Spártai hadvezér, aki béke idején
elfoglalta Thébát. Ezért egy időre megfosztották tisztétől. Később a thébaiak
elleni harcban esett el Boiótiában.
Phoenicia (Phoinikia) - közel-keleti terület a Földközi-tenger partján, melyet az
i.e. 3. ezredtől sémi lakosság népesített be. Egy időben nagy volt jelentősége a
hajózásban.
Phrygia (Phrügia) - közép-kisázsiai terület, melynek lakossága thrák és egyéb
elemekből alakult ki.
Phyle (Phülé) - attikai démosz. Az itteni elszigetelt sziklafennsíkon az i.e. 4-3.
sz.-ban jól védhető erőd volt a tanagrai út biztosítására.
Pilia - i.e. 56-tól volt Atticus felesége, akinek egy lányt szült.
Piraeus (Peiraieusz) - Athén fő kikötője.
Pisander (Peiszandrosz) - Akharnaiból való athéni hadvezér, az i.e. 411-es
arisztokratikus államcsíny vezetője. A spártaiakhoz menekült.
Pisander (Peiszandrosz) - meghalt i.e. 394. Agészilaosz feleségének fivére. A
knidoszi csatában esett el.
Pisidia (Piszidia) - hegyes terület Kisázsia déli körzetében.

Pisistratus (Peiszisztratosz) - Athén türannosza (i.e. 560—527). Megszilárdította
az állam gazdaságát, demokratikus fejlődését.
Pittacus (Pittakosz) - kb. i.e. 650-569. Elűzte a zsarnokokat Mütilénéből, melyet
ő kormányzott 595-585-ben. A hét görög bölcs egyike.
Plataeae (Plataiai) - boiótiai város, a 479-cs görög győzelem színhelye.
Plato (Platón) - az objektív idealista filozófia megteremtője (i.e. 429-347).
Poecile (Poikilé) - a Polügnótosz és más festők által díszített „színes
oszlopcsarnok", ahol a sztoikusok összejövetelei voltak.
Polybius (Polübiosz) - kb. i.e. 200-125/20. Görög történetíró, a világtörténet
műfajának kezdeményezője. Túszként tizenhat évet töltött Rómában, s barátja lett
Scipio Aemilianusnak.
Polyperchon (Polüperkhón) - kb. i.e. 380-316 után. Nagy Sándor egyik
hadvezére, a nagy ütközetekben a gyalogság parancsnoka. Fontos szerepet
játszott a Nagy Sándor halála utáni hatalmi harcokban, de végül eltűnt a
történelem süllyesztőjében.

Pompeius, Cnaeus Magnus - i.e. 106-48. A római polgárháborúk egyik főalakja.
Caesarnak előbb szövetségese, majd ellenfele.
Pomponius, Titus Atticus - i.e. 110-32.
Pontus (Pontost) - történelmi terület Kisázsia észak-keleti partján.
Porcius, Marcus Cato Censorius - i.e. 234-149.
Porcius, Marcus Cato Uticensis - i.e. 95-46. A censor dédunokája. Pompeius
halála után a Caesar- ellenes erők egyik vezetője Afrikában. Vereséget
szenvedve, Uticában öngyilkos lett.
Procles (Proklész) - spártai király, Arisztodémosz fia, az Eurüpontidák
nemzetségalapítójának, Eurüpónnak az apja.
Propontis (Propontisz) - a mai Márvány-tenger.
Proserpina (Perszephoné) - görög-római termékenységi istennő, az Alvilág
királynője, Démétér vagy Ceres lánya.
Prusias (Prusia, Prusziasz) - Bithünia királya (kb. i.e. 230-182), aki megpróbálta
felségterületeit kiterjeszteni. Barátja volt Makedóniának, ellensége Pergamon-
nak. Előbb Róma ellen lépett fel, később megpróbált semlegesnek látszani.
Ptolemaeus, I. (Ptolemaiosz Szótér) - kb. i.e. 360-283, Nagy Sándor halála után
az egyiptomi Lagida-dinasztia megalapítója. Király (305-283).
Ptolemaeus (Ptolemaiosz Keraunosz, a „villám") - meghalt i.e. 279. Makedónia
királya lett 280- ban, de elesett a kelták elleni harcban.
punok - Észak-Afrika föníciai (innen nevük) eredetű lakosságának latin
megjelölése.
Pydna (Püdna) - makedón város, ahol Aemilius Paulus i.e. 168-ban legyőzte
Perszeuszt.
Pylaemenes (Pülaimenész) - Trójával szövetséges paphla-goniai király, akit más
hagyomány szerint Menelaosz vagy Akhilleusz ölt meg.
Pyrenaeus - a mai Pireneusok.
Pyrrhus (Pürrhosz) - épeiroszi király (i.e. 319-272), aki 307-től
társuralkodóként, később egyedül volt király. Nagy birodalmat kívánt
kiépíteni, de itáliai támadása eredménytelen maradt. A makedónokkal
folytatott háborúban vesztette életét.
Pythagoras (Püthagorasz) - szamoszi görög filozófus (kb. i.e. 571-497), aki az
itáliai Krotónban alapította meg a mennyiségi viszonyokat a dolgok lényegének
tekintő idealista iskoláját.
Pythia (Püthia) — Apollón delphoi jóspapnője, akinek önkívületben előadott
szavait a papok értelmezték.
Quinctius Flamininus, Titus - i.e. 198-ban consul, s 197-ben V. Philipposz

legyőzésével befejezte a második makedón háborút.
Quirinalis - a hét római domb egyike a fórumtól északra.
Rhodanus a mai Rhône.

Rhodus (Rhodosz) Kisázsia nyugati partjától délre fekvő sziget.
Romulus - Róma mondabeli alapítója, Mars és Rhea Sylvia fia, Remus
ikertestvére. Quirinus néven istenként tisztelték.
Rufus 1. Minucius.
Sabini (szabinok) - ókori indoeurópai nép Rómától északkeletre.

Saguntum (Szaguntosz) - görög vagy ibér eredetű település Hispania keleti
partján. Hannibal 219-ben nyolc-hónapi ostrommal vette be.
Salamis (Szalamisz ) — sziget Attika és Megara közelében. A görögök itt 480-
ban győzték le Xerxész flottáját.
Samothracia (Szamothraké) - thrákok és görögök lakta sziget a thrák partnál.
Samus (Szamosz) - égei-tengeri város és sziget Kisázsia partjai közelében.
Sardes (Sardis, Szardeisz) - a kisázsiai Lűdia gazdagságáról híres fővárosa a
Tmolosz-hegy lábánál.
Saufeius, Lucius — epikureista elveket valló római lovag és üzletember.
Scipio 1. Cornelius.
Scyrus (Szkürosz) - Euboiától északkeletre fekvő égei-tengeri sziget.
Scythae (szkíták, szküthai) - iráni nyelvet beszélő, a szarmatákkal rokon nép a
Fekete-tengertől északra eső sztyeppén.
Scythissa — mivel másutt Datamész anyja paphlagoniai-nak látszik, lehet, hogy
ez valójában tulajdonnév.
Seleucus, I. (Szeleukosz Nikatór, „a győztes") - kb. i.e. 355-280. Nagy Sándor
makedón hadvezére, Babülónia satrapája, a Szíria felett 305-től uralkodó
Szeleukida-dinasztia megalapítója.
Sempronius Gracchus, Tiberius - i.e. 215-ben és 213-ban consul. Részben
sikerrel harcolt a punok ellen, de 212-ten rajtaütöttek s elesett.
(Sempronius) Gracchus, Tiberius - i.e. 163-133. Néptri-bunusként 133-ban
nagyszabású agrárreformot tervezett, de meggyilkolták.
(Sempronius) Longus, Tiberius - i.e. 218-ban volt consul, s Hannibál a Trebiánál
legyőzte.
Sena - umbriai város Itália északkeleti részén.
Servilia - született i.e. 100 körül. Caesar szeretője, első férje révén a Caesar-
gyilkos M. Brutus anyja, akinek politikáját erősen befolyásolta.
Servilius Geminus, Cnaeus - i.e. 217-ben consul, 216-ban elesett a cannaei
csatában.
Sestus (Szésztosz) - város Abüdosszal átellenben a thrák Kherszonészosz
keleti partján. Seuthes (Szeuthész) - a thrák Odrüszai törzsszövetségének
királya (i.e. 5. sz. második fele).
Sigeum (Szigeion) — félsziget és város Kisázsia északnyugati részén.
Silenus (Szilénosz) - i.e. 3-2. sz. Számunkra elveszett műveiben megírta Hannibal
és Szicília történetét.

Socrates (Szókratész) - i.e. 469-399. Görög filozófus és pedagógus, akit
istentelenség és az ifjúság megrontásának vádjával halálra ítéltek.
Sophrosyne (Szóphroszüné, "a megfontoltság") - a szürakuszai I. Dionüsziosz e
kultikus tiszteletben álló nevet adta egyik lányának.
Sosius, Caius - i.e. 32-ben volt consul, majd részt vett az actiumi csatában.
Sosylus (Szószülosz) - i.e. 3-2. sz. Spártai történetíró, aki hét könyvben írta meg
Hannibal tetteit. A művet Polübiosz még használta.
Spárta - az egyik legfontosabb görög városállam, az ókori Lakónia fővárosa a
Peloponnészoszon.
Spinther -l. Cornelius.
Stesagoras (Sztészagorasz) -i.e. 6-5. sz. Miltiadész testvére.
Strymon (Sztrümón) - Thrákia egyik fő folyója.
Sulla - 1. Cornelius.
Sulpicius Blitho — i.e. 1. sz.-i római történetíró, Nepos forrása. (Sulpicius)
Galba, Servius - i.e. 151-150-ben a túlsó Hispania helytartója. Sulpicius, Publius
- i.e. 200-ban volt consul.
Sulpicius (Rufus), Publius - i.e. 88-ban néptribunus, Sulla első hatalomátvételekor
meggyilkolták.
(Sulpicius Rufus), Servius - az előbbi fivére.
Syracusae (Szürakuszai, Szirakúza) - Korinthosz gyarmata, majd Szicília vezető
görög városa.
Syria (Szüria, Szíria) - az ókorban a Földközi-tenger és az Euphratész közti
terület, a Szeleukida- birodalom magja.
szabinok — 1. Sabini. szkíták - 1. Scythae.
Tachus (Takhósz) - i.e. 4. sz. 365-től Egyiptom társ-, 362-től egyeduralkodója.

Agészilaosz és Khabriasz támogatásával támadást intézett a perzsa birodalom
ellen, de amikor fia királlyá kiáltotta ki magát, kénytelen volt a perzsa királyhoz
menekülni.
Taenarum (Tainaron) — a Peloponnészosz délkeleti részén fekvő hegyfok.
Tamphilus — 1. Baebius.
Tarentum (Tarasz) - Dél-Itáliában, Calabriában fekvő görög gyarmatváros.
Taurus (Taurosz) — hegylánc Kisázsia délkeleti részén.
Terentius (Varro), Caius - i.e. 216-ban volt consul. Szerepe volt a cannaei
vereségben.
Thasus (Thaszosz) - a thrák part közeléten fekvő égei-tengeri sziget.
Thebae (Thébai, Théba) — Boiótia legnagyobb városa.
Themistocles (Themisztoklész) - kb. i.e. 528-462.
Theopompus (Theopomposz) - i.e. 4. sz. Khioszi rétor és történetíró, akinek
műveiből csak töredékeket ismerünk.

Theramenes (Théramenész) - kb. i.e. 450-404. Mérsékelt athéni arisztokrata. Bár
egyike volt a
„harminc zsarnoknak", szembekerült Kritiasszal, aki árulás vádjával kivégeztette.
Thermopylae (Thermopülai) - stratégiai fontosságú hegyszoros Közép-
Görögországban. Tkessalia (Thesszalia) - történelmi terület Görögország
északkeleti részén.
Thraecia (Threcia, Thracia, Thraké) - az Égei-tenger északi, európai partvidéke.
Thrasybulus (Thraszübulosz) - meghalt i.e. 388.
Thucydides (Thuküdidész) - kb. i.e. 460/55-400/395. A legnagyobb ókori görög
történetíró. Hadvezérként részt vett a peloponnészoszi háborúban, melynek
történetét 411-ig írta meg.
Thurii (Thurioi) - város az itáliai Lucania délnyugati részén.
Thuys - Paphlagonia fejedelme.
Tiberis - ma: Tevere.
Timaeus (Timaiosz) - kb. i.e. 356-260. Szicíliai görög történetíró.

Timoleon (Timoleón) - meghalt kb. i.e. 334.
Timophanes (Timophanész) - i.e. 4. sz. I.e. 365. körül hozta létre zsoldosokra
épülő türanniszát Korinthosz-ban.
Timotheus (Timotheosz) - meghalt i.e. 354.
Tiribazus (Tiribazosz) i.e. 5-4. sz. Perzsa satrapa. Többször nagy szolgálatot tett
II. Artaxerxésznek, de végül belekeveredett egy ellene szőtt összeesküvésbe és
megölték.
Tissaphernes (Tisszaphernész) - meghalt i.e. 395 körül. Perzsa satrapa, aki
igyekezett egymás ellen kijátszani Athént és Spártát. Miután vereséget szenvedett
a spártai II. Agészilaosztól, kivégezték.
Tithraustes (Tithrausztész) - II. Artaxerxész hadvezére, aki i.e. 395-ben
legyőzte Tisszaphernészt, s a nagykirály nevében autonómiát ajánlott fel a
tengerparti görög városoknak.
Torquatus - 1. Manlius.
Thrasumen(n)us-tó - Kelet-Etruria legnagyobb tava, északi partján győzött
Hannibal i.e. 217-ben.
Trebia - a Pó mellékfolyója. Hannibal itt i.e. 218-ban győzött.
Troas - a Trója körüli terület.
Troezen (Troizén) - város Argolisz délkeleti részén.
Tullius Cicero, Marcus - i.e. 106-43. Római politikus, szónok, retorikai és
filozófiai író, aki a második triumviratus proscriptióinak esett áldozatul.
Tusculum - latiumi város Rómától délkeletre.
Utica - a legrégibb észak-afrikai föníciai gyarmat Karthágótól északnyugatra.

(Valerius) Catullus - kb. i.e. 87-54. Az alexandriai iskolát követő nagy római
lírikus.
Valerius Flaccus, Lucius - Cato consul- (i.e. 199), majd censortársa (184).
Venusia - város a dél-itáliai Apuliában.
vettók (vettones) - ókori nép a hispaniai Lusitaniában.
Vipsanius Agrippa, Marcus - i.e. 63-12. Római hadvezér, Augustus veje és vezető
politikusa. Nagy szerepe volt az actiumi győzelemben (31).
Volso - l. Manlius.
Volumnius, Publius Eutrapelus - i.e. 1. sz. Római lovag. Cicero levelező partnere.
Caesar halála után Antoniust támogatta.
Xenophón - kb. i.e. 428/27-355. Athéni születésű görög történetíró.

Beavatkozott a perzsa trónviszályba, majd Spárta szolgálatába állt. Legnagyobb
műve i.e. 411-től 362-ig adja elő a görög történelmet.
Xerxes (Xerxész) - kb. i.e. 519-465. Perzsa király (486-465), I. Dareiosz fia. A
fellázadt Egyiptom leverése után fordult Görögország ellen, apja tervét kívánva
valóra váltani. Meggyilkolták.
Zacynthus (Zakünthosz) - a mai olasz: Zante, az Ión-szigetek legdélibb tagja.

Zama - numidiai város a karthágói határ közelében. I.e. 202-ben itt szenvedett
döntő vereséget Hannibal.

Cornelius Nepos, Híres Férfiak 2 PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Cornelius Nepos, Híres Férfiak 2 PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Cornelius Nepos

Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Havas László

(A digitalizálás az Európa könyvkiadó 1984-es, azonos című

Nem kételkedem benne, Atticusom, hogy sokan akadnak majd, akik

1. AZ ATHÉNI MILTIADES, CIMON FIA mindenki közül kitűnt ősi származásával,

2 Nepos az 1. és 2. fejezetben összetéveszti Miltiadészt hasonló nevű

3. Ekkortájt a perzsák királya, Darius, átjött hadseregével Asiából Európába, és

4. Darius pedig visszatért Európából Asiába, s minthogy barátai arra ösztökélték,

3 a kisázsiai görög városok felkelésekor (i.e. 500-494).

5. Ebben a nehéz időszakban az athéniaknak egyetlen állam sem nyújtott

4 a Pentelikonról van szó.

6. Nem látszik tárgyamtól idegennek, hogy előadjam: miféle jutalmat is kapott

6 az adatot Hérodotosz nem erősíti meg.

1. AZ ATHÉNI THEMISTOCLES, NEOCLES FIA fiatal korának sűrű

2. Politikai pályafutásának első jelentősebb állomása a corcyrai háborúhoz

7 a laurioni (dél-attikai) ezüstbányákról van szó.

3. A legtöbb város nem értett egyet Themistocles elképzelésével, s inkább a

4. Xerxes azonban, miután elfoglalta a thermopylaei szorost, azonnal a város alá

9 ezek az adatok Hérodotosz alapján túlzottaknak látszanak.

7. Amikor pedig Themistocles megérkezett Lacedaemonba, nem kívánt a

10 a huszonnyolc, illetve a királyokkal harmincfős geruszia (= vének tanácsa).

8. Themistocles mégsem tudta elkerülni polgártársai irigységét. Ugyanattól a

11 az osztrakiszmosz-t Kleiszthenész vezette be a türannisz

9. Tudom, a legtöbben azt írják, hogy Themistocles Xerxes uralkodása idején

14 a Makrokheirt (hosszú kéz).

Themistoclesnak két emlékműve maradt fent korunkig: a város melletti sírja,

1. AZ ATHÉNI ARISTIDES, LYSIMACHUS FIA nagyjából egyívású volt

2. Részt vett a Salamis melletti tengeri ütközetben, de ez még azelőtt történt,

3. Hogy minél könnyebben visszaszoríthassák a perzsákat, ha ismét

15 valójában már Marathónnál is parancsnok volt, és később is akadt

1. A LACEDAEMONI PAUSANIAS kiemelkedő államférfi volt, aki azonban minden

16 valóságban perzsa volt.

2. E csata után Pausaniast az összgörög hajóhaddal Cyprusra és a

3. Ő azonban nem sokkal később saját elhatározásából visszatért a

4. Időközben egy Argilusból való fiatalember, Pausanias rabszolgája, akivel ura

5. A főtisztviselők mindezt kihallgatták, de úgy gondolták, elég, ha a városban

19 Neposnál többször előfordul az időrend efféle felcserélése.

1. AZ ATHÉNI CIMON, MILTIADES FIA ehéz körülmények közt töltötte kora

2. Cimon ily módon megszabadult a fogságból, s csakhamar az állam első

20 itt valójában i.e. 479-ben volt csata, s a görögök vezérei Leótükhidész

22 Kimón hazahívása és a Spártával megkötött béke közt két év telt el.

4. Az athéniak nemcsak a háborúban, hanem a békében is sokáig érezték

23 a vele egy démoszba tartozó parasztokról lehet szó.

1. A LACEDAEMONI LYSANDER nagy hírnevet hagyott hátra, amelyet inkább

2. Így az összes városban megteremtette a tízek uralmát, s minden Lysander

24 itt valamennyi elveszett Nepos szövegéből.

3. Ezért polgártársai megszüntették a tízek uralmát, amelyet ő állított fel.

4. Ezen a helyen nem mulaszthatom el megemlíteni Pharnabazus királyi

25 ez i.e. 404-ben volt az aigoszpotamoi ütközetet követőleg.

1. AZ ATHÉNI ALCIBIADES, CLINIAS FIA olyan volt, mintha a természet rajta

2. Pericles házában nőtt fel (akinek - mint modják — mostohafia volt), 26

26 a valóságban nem volt köztük ilyen szoros rokonság.

3. A peloponnesusi háború idején Alcibiades tanácsára és nyomására az athéniak

5. Szolgálatai ellenére sem lettek azonban barátai Alcibiadesnak, sőt

6. Fogadásukra Piraeusba tódult az egész város, és a tömeg annyira vágyta

7. De Alcibiades öröme nem tartott sokáig. Mert bár minden kitüntetéssel

8. A hazaszeretet érzését mégsem tudta kitépni kebléből. Ezt igazolják az

29 a valóságban öt sztratégosz volt, de aznap épp Philoklész parancsnokolt.

9. Alcibiades pedig az athéniak veresége után nem érezte magát eléggé

10. Ezen fáradozott tehát, és azt kérte Pharnabazustól: küldje őt a királyhoz,

30 valójában idősebb volt.

2. Mikor Thrasybulus Phylébe, Atticának ebbe a jól megerősített várába

4. Ezekért a nagyszerű érdemeiért a nép két olajágból font díszkoszorúval