GALAKTIKA

Tudományos-fantasztikus antológia

Kuczka Péter: Előszó 3

Bíró Lajos: A skarlát-kutya 6
Csáth Géza: A sebész 11
Beksics Gusztáv: Arany-vulkán
(Részlet a „Barna Arthur" című regényből) 14
Színi Gyula: Az üvegkirály két feje 34
Vajda János: Nyári éjjel 39
Herczeg Ferenc: A jövő század novellája 41
Cholnoky Viktor: A Szimplon 46
Jósika Miklós: Végnapok (Részlet) 50
Ifj. Hegedűs Sándor: A lélekbúvár 70
Szomaházy István: A glabella-elmélet 80
Leleszy Béla: A merénylet
(Részlet „Az opál-sziget" című regényből) 85
Laczkó Géza: Leukopolis utolsó órái 92
Babits Mihály: Két fantázia 98
Tábori Róbert: Az utolsó napsugár 103
Szabó József: Túlvilági kép 106
Pándi Pál: A magyar Science fiction ősei
(Részlet a „Kísértetjárás Magyarországon" című műből) 113
Illés Lajos: Jókai fantasztikus írásainak fogadtatása külföldön 117
Életrajzi jegyzetek 125
Kötetünk képeiről (K. P.) 126

35
Urbán László közreműködésével
összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia
Erdélyi János munkája

A fedélen Jaschik Álmos illusztrációja H. G. Wells Az időgép című regényéhez

Kuczka Péter editor, 1979

2
Elõszó

H
osszú és tartalmas címeket adtak a XVIII. században a könyveknek. Divat volt
akkoriban a regény rövidített, „zanzásított" történetét elmondani az első oldalon,
kiemelve a főbb kalandokat és a meglepő fordulatokat, nyilván az olvasók
kíváncsiságának felkeltésére, a kelendőség fokozása érdekében. Még arra is
vigyáztak a tipográfusok, hogy a fontosabb szavakat nagyobb betűkkel szedjék a
címben, majdnem úgy, mint manapság az újságoknál. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a
magyar tudományos-fantasztikus irodalom kezdetén egy regény áll, amelynek címe egyúttal
a mostani fülszöveget is tartalmazza. Így íródott a titulus: Klímius Miklósnak Főid alatt való
útja mellyben a' Földnek ujj tudománya, és históriája adattatik elől. B. Abelinus könyves
házában találtatott, és déákból magyar nyelvre fordittatott Györfi Jósef veszprémi prókátor
által. Po'sonban nyomtattatott, 's találtatik Patzko Ferentz Ágostonnál. 1783.
A regényt eredetileg Ludvig Holberg „norvég származású, latinul is alkotó dán író és
történész" írta, a norvég és a dán irodalom klasszikusa, érdekes versek, komédiák, erkölcsi és
filozófiai munkák szerzője, akit Jókai mint fontos hagyományt említ Morus és Swift mellett
A jövő század regénye előszavában. Eredetileg 1741-ben jelent meg a könyv, s viszonylag
rövid negyven év alatt eljutott a magyar olvasók kezébe. Akár tetszik nekünk, akár nem,
Holberget kell említenünk először, amikor a magyar tudományos-fantasztikus irodalom
hagyományairól, történetéről beszélünk. Lehet, hogy hosszú kutatás eredményeként találnánk
korábbi műveket, kéziratokat, a francia felvilágosodás hatását tükröző utópiákat magyar
szerzőktől is, mégis Holberggel kell kezdenünk, mert a hazai olvasó nála találkozott először a
fantasztikumnak azzal a változatával, amely tudományos érvekre hivatkozott, tehát a modern
science fiction előképének tekinthető. Nagy hatású könyv volt a maga idején a Klímius
Miklós, példányait ronggyá olvasták, kalandjait végigizgulták, furcsaságait megkacagták,
olyan sikere lehetett, mint manapság egy-egy jobb, tartalmasabb sci-fi regénynek.
Szeretettel emlékezünk rá, mégsem adunk belőle egyetlen oldalnyi részletet sem a
Galaktika jelen számában, amelyet pedig a magyar sci-fi hagyományainak szenteltünk. Ha
egy vaskos szöveggyűjteményben összeállítaná valaki a magyar tudományos-fantasztikus
irodalom történetét, akkor nem hiányozhatna belőle a Klímius Miklós néhány részlete,
csakhogy a Galaktika nem irodalomtörténeti kiadvány, nem törekedhet s nem is törekszik
elvégezni a szakértők feladatait, nem célja a ritka és becses szövegek új kiadása, a kutatók
munkájának megkönnyítése. De nem célunk az sem, hogy csekély 128 oldalon, a Galaktika
egyetlen számának terjedelmi korlátai között összefüggő és hiánytalan képét adjuk a magyar
sci-fi előzményeinek.
Mit akartunk hát, mire törekedtünk jelen számunk összeállításakor?
Elsősorban azt akartuk megmutatni, hogy a magyar irodalom „fő áramlata" mellett a
periférián vagy a határvidéken ugyanúgy élt és létezett a fantasztikus, illetve a tudományos-
fantasztikus irodalom, mint más nemzeteknél, és hogy nemcsak elfelejtett, obskurus szerzők,
olvasmányokat gyártó mesteremberek írásaiban jelent meg, hanem elismert, nagy alkotók is
kísérleteztek vagy szórakoztak, esetleg játszottak lehetőségeivel. Igaz ugyan, hogy a
fantasztikum nem elsősorban a kiemelkedő írók munkásságának része, igaz az is, hogy
szerzőinek többsége a második vagy harmadik vonalhoz tartozott, ennek azonban a magyar
társadalom és az irodalom sajátságos fejlődésében kell az okait keresnünk. Hazánk sohasem
3
járt a technikai vagy tudományos fejlődés élén, ritkán volt a társadalmi haladás zászlóvivője,
márpedig a külföldi példák azt mutatják, hogy a tudományos-fantasztikus irodalmat mindig
ezek a mozgások ihlették, mindig kapcsolódott a termelési viszonyok megváltoztatásának
szándékához vagy a termelési eszközök fejlődésében létrejött ugrásszerű változásokhoz.
Elmaradottságunk ellenére is azt látjuk, hogy a magyar sci-fi előzményei jól meghatározott
periódusokban bukkannak fel, így negyvennyolc előtt, a kiegyezés után, a századfordulón
vagy az első világháború és a forradalmak környékén.
Nem akarjuk azonban elmondani itt a magyar sci-fi történetét, nem akarjuk meghatározni
fejlődésének szakaszait, nem kívánjuk megnehezíteni olvasóink dolgát. Mert
válogatásunkban is elsősorban az olvasókat tartottuk szem előtt, persze azokat az olvasókat,
akik némileg járatosak már a sci-fi világában, ismerik az utóbbi évek kiadványait, a
Galaktikát és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatát, és akiket az egyszerű
olvasmánynál már valamivel több is érdekel.
Nem volt könnyű igazodnunk magunk szabta céljainkhoz, nem volt könnyű mindig
betartani az önmagunknak tett ígéreteket. A magyar sci-fi igazi történetét még nem írta meg
senki, nem támaszkodhattunk könyvek, tanulmányok sokaságára, néhány doktori
disszertáción - így Urbán László értékes dolgozatán - kívül jóformán csak a magyar sci-fi-
rajongók körében ismert úgynevezett „miskolci" bibliográfiára támaszkodhattunk, s tudjuk,
hogy ez a jó szándékkal és szeretettel készült kiadvány mennyire hézagos. De nehéz dolgunk
lett volna akkor is, ha könyvtárnyi szakirodalom és teljes bibliográfia volna kezünk ügyében.
Könyvek, folyóiratok, antológiák sokaságát kellett átlapoznunk, ismeretlen szerzők műveivel
kellett megismerkednünk, regények száz és száz oldalát kellett átböngésznünk, hogy a mai
olvasónak is élvezhető részleteket és novellákat találjunk, írásokat, amelyek egyértelműen a
Science fiction hazai elődeinek tekinthetők. Efféle munka nem végezhető el
kompromisszumok nélkül.
Találtunk jó ötletre épülő regényeket és novellákat, amelyek stiláris gyengeségeik miatt
élvezhetetlenek, s csak kuriózumértékűek, egyes műveket szemléletük avultsága vagy
reakciós jellege miatt kellett félretolnunk, jó írókat hagytunk el, mert csak regényeket írtak,
és regényeik részletei nem álltak meg önálló olvasmányként, elhagytunk korábban értékesnek
tartott írókat és műveket azért, mert második, új olvasásnál kiderült, hogy emlékezetünk
megszépítette, felnagyította a gyerekkori élményt, s a holdudvarral körülvett írás valójában
jelentéktelen.
Más meglepetések is értek bennünket a keresés és válogatás közben. Találtunk írásokat,
amelyekben - ismereteink szerint - a világban először jelent meg egy-egy jellegzetes sci-fi-
ötlet vagy -téma, elcsodálkoztunk akkor is, amikor egy poros szövegben eleven és friss
gondolattal találkoztunk, álmélkodva tapintottuk ki a magyar sci-fi-hagyományok humánus,
háborúellenes, a társadalmi haladásért állást foglaló vonulatát. Igazán sajnálatos, hogy ezek
az eszmék és gondolatok terjedelmi okok miatt elég gyakran nem kerülhettek kötetünkbe.
Meg kell említenünk ezzel kapcsolatban Tóvölgyi Titusznak Az új világ című, a szocializmus
és kommunizmus korszakában játszódó, nagyon érdekes regényét vagy - emlékezetünkre
támaszkodva - Godányi Zoltán Repülőgépen az Északi Sarkra című munkáját, amelyből
sajnálatunkra egyetlen példányt sem találtunk könyvtárainkban. Kihagytuk természetesen a
nyilvánvaló utánérzéseket, a Verne-, Wells-, Dominik- vagy Lasswitz-utánzatokat, de
sajnálkozva tettük félre az űrutazásokról, a Hold meghódításáról, a tenger alatti világ titkairól
írott, kifejezetten tudományos alapokra támaszkodó regényeket azért, mert ismeretanyaguk
elavult vagy nevetségessé vált.
Nem volt tehát könnyű dolgunk, s a Galaktika magyar hagyományokat felsorakoztató
száma végül mégis elkészült. Úgy érezzük, hogy a szereplő írások közül néhányhoz
megjegyzéseket kell fűznünk.
Régies, de szép és költői stílusa miatt több olvasói figyelmet és türelmet kíván Jósika
4
 Miklós elbeszélése, a Végnapok. Sokáig haboztunk, mielőtt felvettük volna
válogatásunkba, de végül egyes részleteinek meglepő képzeletgazdagsága, a távoli bolygó
tájainak és élőlényeinek néhol Lemre, máskor Bradburyre emlékeztető leírása határozottan a
közlés mellett szólt. Figyelembe vettük azt is, hogy hasonló „apokalyptikai" novellát csak
Jósika után harminc-negyven évvel írt például a francia Flammarion. Megjegyezzük, hogy az
elbeszélésből egyes elmélkedő részleteket elhagytunk, úgy azonban, hogy a történetet ne érje
károsodás.
Eredetileg nem akartunk regényrészleteket közölni, de erről az elhatározásról a válogatás
során le kellett mondanunk, s így került kötetünkbe egy-egy részlet Beksics Gusztáv Barna
Arthur és Leleszy Béla Az opál-sziget című regényéből. Beksics kalandokkal zsúfolt, ügyesen
szerkesztett, a kapitalizmus ellen romantikusan tiltakozó regényének fejezetében olyan
motívum - a mesterséges vulkánkitöréssel feltörő aranytömeg - jelenik meg, amely csak
századunk húszas-harmincas éveiben vált elterjedtté a külföldi science fictionben. Leleszy
Béla, akinek nevére és könyveire az idősebbek még biztosan emlékeznek, az örök élet
titkáról s egy rejtelmes, kék gázról írta könyvét, nagy fantáziával és ügyesen, filmszerűen
bonyolított cselekménnyel. Úgy éreztük, hogy nem hagyhatjuk ki válogatásunkból.
A Nyugat-nemzedék számos írója szerepel kötetünkben, bizonyítva, hogy a század első
évtizede ugyanúgy vonzódott nálunk is a fantasztikumhoz, mint Bécsben, Párizsban,
Londonban vagy Prágában. Örömmel vettük fel válogatásunkba Babits Mihály, Csáth Géza,
Heltai Jenő, Laczkó Géza, Cholnoky Viktor írásait, csak azon sajnálkozva, hogy Babits
kivételével, aki megírta az Elza pilóta és a Gólyakalifa című munkáit, a fent említett írók
nem foglalkoztak többet a fantasztikus irodalommal, mint ahogyan azt is sajnáljuk, hogy
Babits regényeihez csak régi kiadásokban juthatnak olvasóink.
Egyeseket talán meglep, hogy nem szerepelnek gyűjteményünkben a tudományos-
fantasztikus irodalom olyan alkotói, a magyar sci-fi olyan megalapítói, mint Jókai Mór vagy
Karinthy Frigyes. Ennek egyik oka az, hogy Jókai- és Karinthy-válogatás nemrégiben jelent
meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában, s műveik így aránylag könnyen
hozzáférhetők, másrészt viszont nem akartunk érdekes szerzőket, az olvasónak új neveket és
írásokat, ismert novellák ismételt közlésével kiszorítani.
Szólnunk kell néhány szót egy érdekes szövegről, Szabó József Túlvilági kép című
cikkéről. A Galaktika minden eddigi száma közölt néhány tudományos-ismeretterjesztő
cikket olyan témákról, amelyek valamiképpen érintkeznek a sci-fivel. Szabó József
felvilágosító írása nemcsak módszerével lepi meg az olvasót, hanem témájával is, hiszen a
Jamaicában leesett és ábrákkal meg jelekkel telerótt meteor története olyan, mintha Danikén
valamelyik áltudományos könyvéből vagy egy lelkes ufológus álmaiból lépett volna a múlt
századi újságok lapjaira. A novellák és regényrészletek kiegészítéséül aligha találhattunk
volna ennél megfelelőbb szöveget annak illusztrálására, hogy a tudomány tövében mindig
megtermett az áltudomány, a szenzációvadászat és a szélhámosság.
Befejezésül szeretnénk még egyszer leszögezni, hogy kötetünk nem ad teljes képet a
magyar sci-fi előzményeiről, nem is tesz kísérletet a rendszerezésre, s a célja pusztán annyi,
hogy végigpásztázza a múltat, rávilágítson egy-egy érdekesebb alkotásra, segítse a gyűjtőket,
és szórakoztassa az olvasókat.
KUCZKA PÉTER
BIRÓ LAJOS

A skarlát-kutya
Lucius tanár bejelentette magát az elnöknél. Az elnök rögtön fogadta.
- Huszonnégy óra alatt békét teremtek - mondta Lucius nyugodtan.
- Kedves mesterem - szólt az elnök felindultan megvan a találmány?
- Megvan.
Másnap délelőtt automobilon kimentek a frontra. Egy teherautomobil hozta mögöttük a
Lucius készülékeit. A fronton általában nyugalom volt. Egyes helyeken gázok hömpölyögtek
át az egyik árokból a másikba, más helyeken ágyúk, géppuskák és kézifegyverek szóltak, de
minthogy így csak a mindennapi két-háromszáz ember halt meg, és ez a két-háromszáz
körülbelül egyenletesen oszlott el a több száz kilométeres fronton, a nap eseménytelen és
nyugodt napnak volt nevezhető.
A jól kiépített árokba, ahová a fővezér is elkísérte őket, Lucius egy különös tárgyat
hurcoltatott maga után. Fél méter átmérőjű fémgömb volt, alumínium vagy talán acél. A
felszínén fillér nagyságú lyukak voltak. Belül a gömb üres volt, de a belső felületéről rezgő
fémszálak vezettek a gömb középpontja felé, és a középponton egy alma nagyságú, fekete
ércgolyót tartottak. Kívülről a gömb skarlátvörösre volt festve. Lucius szótlanul haladt előre
az árokban; egy helyen végre megállott, a mellvédet félretaszíttatta, és a nagy, vörös gömböt
az árok elé a földre tétette. Azután elindult visszafelé.
- De a drótakadályok? - kérdezte a fővezér szkeptikusan.
Lucius szótlan legyintéssel válaszolt. Azután odafordult egy sápadt, fiatal katonához, aki
félreállott, hogy utat adjon neki. Megsimogatta az arcát.
- Ha féltek - mondotta - menjetek el a közeléből. De nem robban.
Befordult a futóárokba, és az erdőn át kiment az automobilokhoz. A társaság vele együtt
automobilba ült. Felhajtattak egy dombra, ahonnan messze végig lehetett látni az egymással
szemben futó két árkot. A dombon már ott állottak a Lucius akkumulátorjai és az asztal a
kapcsolótáblával.
- Persze hogy észrevették - szólt a fővezér bosszúsan. - Már lőnek rá.
Látni lehetett a nagy, vörös gömböt az árok előtt. A golyók előbb körülötte csapták fel a
földet, azután hangos ércpendüléssel fúródtak át rajta. Lucius az asztalhoz lépett, megfogta a
középen lévő, fekvő elefántcsont fogantyút, és lassan elfordította. A bekapcsolódó villamos
áram sziszegő, hörgő lélegzetvétele hallatszott. Egy üvegcső ibolyaszínű izzással lett tele; két
előrefordított fémsarokból fél méteres szikrák pattantak ki. A társaság előbb az asztalt nézte;
de hirtelen mind előrefordultak. A vörös golyó megmozdult. Előbb simán forgott előre,
azután libbenve siklott fel egy földhullámra. Odaért a drótakadályokhoz. Lucius ekkor újabb
negyvenöt foknyit csavart a fehér fogantyún. A fémsarokból óriási szikrák pattantak ki, a
vörös gömb körül pedig bíbor izzás támadt. A fillér nagyságú lyukakon valami lila gőzölgés
áradt ki, a fénynél sokkal nehezebb, de a füstnél sokkal könnyebb, ettől a gőzölgéstől gyorsan
elhamvadó izzásba borult a fa is és a vas is. Ideát az izgalomnak egy felhördülése hallatszott:
a lila párázatú, vörös gömb úgy hömpölygött át a drótakadályokon, mintha papirosból lettek
volna. Odaát a hosszan elnyúló árok felordított. A lilán gőzölgő vörös gömböt
kétségbeesetten fortyogó géppuskatűz támadta meg. Izgatott ágyúzás is keletkezett. A vörös
gömb azonban gyorsan görgött előre, és lelibbent az ellenséges árokba. Lucius néhány
6
foknyira elforgatta a fehér fogantyút, és hozzányúlt a fekete fogantyúhoz. Az ellenséges
árokból halálordítás hangzott. Látni lehetett, amint a gömb ugrálva és libbenve zizeg előre az
árokban; mindabból, ami nem volt föld, szürkés hamu lett mögötte. Odaát a halál ordított.
Ideáiról sápadtan és megdöbbenve bámultak ki az árkokból a katonák.
A domb közelében gránát robbant fel.
- Természetes, hogy idetaláltak - mondta szemrehányóan a fővezér.
Lucius ránézett.
- Merre lehet az az ágyúüteg? - kérdezte komoran.
A fővezér megmutatta az irányt. Lucius mozgatta a fogantyút. A vörös gömb ekkor
kibillent az ellenséges árokból. Most szinte repült. Nagy libbenésekkel, lilán tajtékozva
száguldott a mezőn. Hosszú, szürke csík maradt mögötte, sok kilométeres hamumezsgye.
Felrohant egy dombra; az erdő fái a dombon inogni kezdtek; átrohant az erdőn, és belegázolt
az ütegbe. Hatalmas robbanások hallatszottak. Lucius figyelmesen hallgatta őket; még egy
utolsó gránát leesett a domb közelében, azután nem jött többé semmi; Lucius nyugodtan
hajolt a fogantyú fölé, és a vörös gömb újra megjelent a dombon. Lila gőzölgése most
szelídebb volt. Nagy ugrásokban jött visszafelé. Átlibbente az ellenséges árkot, hamuvá
változtatta maga előtt a drótakadályt. Az árokban ideát rémülten kiáltottak fel a katonák.
Lucius azonban visszacsavarta fehér fogantyúját, és a vörös gömb bágyadtan és ártalmatlanul
gördült bele az árokba ott, ahol kiindult belőle. A katonák előbb rémülten pattantak szét a
közeléből, azután lassan hozzámerészkedtek. A kihűlt gömbön azonban semmi különöset
nem lehetett látni. Lucius két embere felemelte és elvitte. A katonák megrendülve
beszélgettek róla. Milyen volt, amint a drótakadályokon átment; mintha papiroson menne át.
Amint groteszk szökkenésekkel egy dombra haladt fel. Amint lila tajtékot túrva, dühödten
végigvágtatott a mezőn. A skarlát-kutya. Azok a szegények, akik odaát a fogára jutottak. A
katonák sajnálták az ellenséget, és egész éjjel vigasztaló szavakat kiabáltak át a másik
árokba, és vigasztaló üzeneteket dobáltak át. „Legyetek nyugodtak, most már béke lesz!"
Az elnök megragadta Lucius tanár kezét, és magánkívül kiáltotta:
- Mesterem, ön az emberiséget váltja meg, amikor a zsarnokságot legyőzi! Mi ennek a
csodálatos találmánynak a titka?
- A titok - felelte Lucius - az én titkom.
- Nincs meg az a veszedelem, hogy odaát hatásos védekezést találnak ki ellene?
- Sem odaát. Sem ideát. Kollegáim hitetlenek, és az anyaghoz tapadnak; ezért az anyag
válik úrrá felettük, ahelyett hogy uraivá válnának az anyagnak.
- Nem közölne velünk részleteket? Hogy nemzetünk dicsősége... ?
Lucius megrázta a fejét, és elfordult. Szótlanul ment az automobil felé. Az elnök a
társaság többi tagjával lassan ment utána.
- A lángelme - mondta halkan az elnök - itt valóban az őrültség határát érte el. Kettős
türelemre van szükségünk vele szemben: a megváltónak és a betegnek kijáró türelemre.
Beültek az automobilba. Lucius magába süllyedve ült az egész úton, és hallgatott. Mikor
a fővárosba megérkeztek, kiszállott, lehajtotta a fejét, várt néhány másodpercig, azután így
szólt az elnökhöz:
- Csinálja meg a békét.
Megfordult és elment. A fővárosból ekkor lázas táviratok mentek szét a
szövetségesekhez, a táviratokra lázas válaszok érkeztek, azután újabb táviratok mentek szét
az ellenségnek szánt felszólításokkal, és nyolc nap múlva az elnök jelentette Luciusnak, hogy
az ellenség visszautasította a békeajánlatot. A jelentést személyesen akarta megtenni,
Luciusszal azonban nem lehetett beszélni. Titkárja - egy vak ember - átvette és átadta neki az
üzenetet. A vak titkár révén másnap értesült róla az elnök, hogy Lucius tanár az üzenet
átvétele után bezárkózott, egész éjjel sírt és imádkozott. Harmadnap a titkár közölte az

7
elnökkel, hány munkásra és milyen anyagokra van Lucius tanárnak szüksége, és egy hónap
múlva jelentette neki, hogy Lucius tanár a munkájával elkészült.
Május elsején a Virágos-hegyen ott volt valamennyi szövetkezett államfő. Az elnökön,
Róbert császáron, Vladimír királyon és Hasszán sahon kívül még négy király és egy
köztársasági elnök. Minisztereik és fővezéreik elkísérték őket. A Virágos-hegyen készen
állott az óriási gépház. Bent zúgtak a dinamógépek. Elöl, nyitott szín alatt, az óriási
kapcsolótábla. A középen egy fehér és egy fekete fogantyú. A kapcsolótábla alól óriási
kábelek futottak szét a fennsík széle felé. A fennsík szélén fémcsúcsok hajoltak előre, száz
meg száz fémcsúcs egymás mellett. A Virágos-hegyről messze el lehetett látni a napos
mezőn, az ujjongóan zöld földek felett. A zöld mezőn messze elöl két tüskés, sárgásbarna
kígyó feküdt egymással szemben. A két lövészárok. Az innenső lövészárkokban már ott várt
a Lucius tanár ezer vörös gömbje. A magas uraságok kényelmére a Virágos-hegyen egész sor
kitűnő messzelátó volt felállítva, amelyek az innenső lövészárkok életét egészen közel hozták
a nézőhöz, és amelyeken át a vörös gömbök munkáját odaát is gondos érdeklődéssel lehet
majd kísérni. A lövészárkokból telefondrótok is vezettek fel a Virágos-hegyre. Az elnök
magához intette egyik szárnysegédét, és telefonon megkérdeztette, mit szóltak a katonák a
döntő győzelem eszközeihez. A szárnysegéd nemsokára zavarodottan jött vissza a telefontól,
és halkan közölte az elnökkel, hogy a
katonák végig az árkokon mindenütt haragos mormogással fogadták a vörös gömböket. „Ki
innen a skarlát-kutyákkal! - mondták. - Nem vagyunk hóhérok! Hol vannak a skarlátkutyák
pecérjei?" A tisztek energikus fellépésére azonban mindenütt elhallgatott a zúgás, és
mindenütt visszafojtott lélegzettel várják a delet.
Az elnök bosszankodva csóválta a fejét, elbocsátotta szárnysegédét, és magas
szövetségeseinek elmondta, hogy a katonák lelkes „Éljen a köztársaság!" és „Éljen a
szabadság!" kiáltásokkal üdvözölték a győzelem eszközeit, amelyeket egyébként a fajukat
annyira jellemző elmésséggel - a vörös gömb különös ugrásaira és lila tajtékzására való
célzással - az emberi civilizáció házőrző ebeinek és a barbárfaló skarlát-kutyának neveztek
el. A társalgás azután Lucius tanár személye körül forgott. A vendég uralkodók
kérdezősködésére az elnök elmondta, hogy Lucius tanár azelőtt fékevesztett forradalmár volt
- az anarchista árnyalatú szocialisták közül - de a háború természetesen őt is megtérítette.
Most zsenijét és olyannyira nemzeti karakterű találékonyságát egész elszántsággal a
megtámadott kultúra és a kétségbe vont emberi jogok szolgálatába állítja.
Közeledett a dél, és megérkezett Lucius tanár. Halálsápadt volt, és amint lehajtott fejjel az
óriási kapcsolótábla elé ment, olyan volt, mintha az összegyűltek előtt egy halott vonult volna
el.
- Mesterem - szólt az elnök könnyed ékesszólással -, üdvözlöm önt a szuverén civilizáció
és a civilizáció szuverénjei nevében. Királyok nézőtere - un parterre de rois - vár rá, hogy ön
egyetlen kézmozdulattal megmenti az emberiséget attól a rabságtól, amely fenyegette.
Lucius tanár nem felelt. Hátul ekkor felszállott az óriás légiflotta. A legnagyobb
repülőflotta, amelyet a világ valaha látott. A repülőgépek egy része a Virágos-hegy körül
keringett, hogy ellenséges repülőt ne eresszen a közeibe. A flotta nagyobb része az ellenség
vonalai fölé indult, hogy a vörös golyók hatását megfigyelje, és pusztításukat, ha lehet,
teljesebbé tegye. Amerre a szem ellátott, nemsokára mindenütt ott volt egy-egy gyorsan úszó,
sárga pillangó a kék égen. A Virágos-hegyen mindenki a nagy villamos óra mutatóját nézte.
Hét perc múlva tizenkét óra. Hat perc múlva. Öt perc múlva. Négy perc múlva. Az elnök
közelebb lépett Luciushoz.
- Mesterem - szólt szeretetreméltóan -, itt az idő.
Lucius fehér arca megvonaglott. A szemét olyan nehezen emelte fel, mintha valóban
halott volna. És felemelt szemében a halál ült. Az elnök szeretetreméltóan mondta:
- Mesterem...
Lucius szétnézett az ujjongóan zöld mezőn, felemelte két karját, és hangos szóval
feljajdult.
- Miért nem kell nekik a béke?
Sírva kiáltotta még egyszer:
- Miért nem kell nekik a béke?
Az elnököt kínosan érintette ez a hangosság, és egész halkan és fanyarul mondta:
- Mesterem, hiszen ön tudja: békeajánlatunkat visszautasították. A szavak ideje tehát
elmúlt.
Luciusnak lehanyatlott a két karja. Az arca ismét olyanná lett, mint egy halotté.
- Mit válaszoltak? - kérdezte suttogva.
- Azt válaszolták - felelte az elnök kínos türelmetlenséggel -, hogy nem ismerik el
magukat legyőzötteknek.
Lucius felhördült.
- Ön azt kívánta tőlük, hogy legyőzötteknek ismerjék el magukat?
- De kedves mesterem - felelte az elnök most már nyílt bosszúsággal -, hát ez csak
természetes. Ilyen hadieszköz birtokában. Arra a jobbágyságra, amelyre ők akartak
bennünket vetni, nekik kell jutniok. És most valóban itt van a tettek ideje.

9
 Lucius szótlanul állott. Halálsápadt arcában szikrázva égett két nagy és fájdalmas szeme.
A fejét felemelte. Közelebb lépett a kapcsolótáblához. Fájdalmas szemét szikrázva hordta
körül a társaságon.
- Fél perc múlva - mondta fuldokolva megindítom az áramot. Fél óra alatt hamuvá
változtatom az ellenséges hadsereget. Másfél óra alatt hamuvá változtatom az ellenséges
ország negyedrészét: városokat, falvakat, állatokat és embereket. Három óra alatt hamuvá
változtatom az ellenséges ország felét. Változtassam-e hamuvá... az ellenséges ország... felét?
Körülnézett. Az elnök igent intett. A társaság többi tagjai szintén nyomatékosan igent
intettek. Az óramutató tizenkettőn állott. A vörös gömböket fél perccel ellőtt lent kirakták az
árkok szélére. Lucius egy megtört mozdulattal előbb eltakarta a szemét, azután rettentőt
kiáltott, egyik kezével a fehér fogantyút ragadta meg, a másikkal a feketét, egyetlen
rándítással végigrántotta őket a félkör egész száznyolcvan fokán, és mintha meg akarta volna
ölelni a szerkezetet: föléje hajolt. Ez volt az utolsó mozdulata, amelyet a többiek láttak.
A villamos áram sziszegve és hörögve indult meg. A fémcsúcsokból óriási szikrák
pattantak ki. Egy üvegcső elrepedt, és lilás gőzölgés gomolygott ki belőle. A kapcsoló-tábla
pattogva esett darabokra, és darabjai izzó és gyorsan elhamvadó zsarátnokká lettek. Lucius
keze még úgy látszott, mintha rajta volna a fehér és a fekete fogantyún, de aki megdermedve
nézte, az nem látott már se fogantyút, se kezet. Minden szürke hamu volt.
A társaság rémülten szökött hátra. Ott, ahol Lucius állott és a kapcsolótábla állott, most
hamu van. De a dinamógépek még dolgoznak. Mi történik odalent? Lent, a két sárgásbarna
árok között, lilán gőzölve ott voltak a vörös gömbök. Egy erőszakos taszítás kilódította őket a
két árok közé. Most ott voltak a középen. Mintha lihegnének és várakoznának. Szép egyenes
soruk azonban gyorsan felbomlott. Egy részük előre-hömpölygött az ellenség árkai felé,
másik részük visszafordult, és lassan vagy gyorsan, az innenső árkok felé görgött. Az
árkokon egy rémületordítás futott végig. A Virágoshegyen izgatott kiabálás támadt. Elállítani
az áramot! Előreirányítani a vörös golyókat! Az ellenség ellen kergetni a skarlát-kutyát! - A
dinamógépeket megállították. A golyók erre gyorsabban gördültek visszafelé. Átugrották az
árkokat, az erdőt és a mezőt hamuvá változtatták, és egy részük a Virágos-hegy felé tartott. A
Virágos-hegyen erre megpróbálták az áramot megindítani, de ez se használt semmit. A
Virágos-hegyről eszeveszett menekülés indult meg. Az automobilok egyelőre meg tudták
előzni a vörös gömböket, de a távíródrót meghozta azt a hírt, hogy a vörös gömbök jönnek a
menekülők után. Hömpölyögve, görögve, szabálytalan ugrásokkal ezer vörös gömb indult
neki Európát elpusztítani. Fegyver nem használt ellenük. A tengeren áthömpölyögtek
Angliába. Egypár gömb felemelkedett a levegőbe. Nem volt rá mód, hogy akárki megállítsa
őket. Önálló életet éltek. Az országok nyögve viselték a pusztítást.
És a tehetetlen országokon öldökölve és pusztítva, tajtékzó szájjal és véres foggal
dühöngött végig a skarlátkutya.
(1918)
A.
seBéSZ CSÁTH
GÉZA

A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy időben jártam - kezdettől fogva feltűnt
nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt
arcához különösen illett a kuszáit, őszbe vegyülő, gesztenyeszín bajsza és nagy, mély fekvésű
szemei. Ezekben a szemekben - mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás,
bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a
konzíliumokon. leglényegesebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi vendégekkel az
újságok tartalma felől folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha
nagyon érdekelte volna őt az illető. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes
mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott embernek
nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom bársonyszövetek,
amelyeket ódon főnemesi kastélyokban láttam.
Megkérdeztem a pincért:
- Ki az az úr?
- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.
Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított. Dicsérte az orvosi
foglalkozást, kérdezősködött az egyetemről. Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el.
Különösen feltűnt néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon
lebilincselt az az éles elméjű és fantáziára hajló aprólékossága, amellyel igen jelentéktelen
dolgokról is nagy érdeklődéssel beszélt. Bámultam, hogy mennyire számolni tud a
körülményekkel, mennyire megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne.
De hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávék után. (Én még siettem.)
Egyszer késő éjjel vetődtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál. Magában ült és ivott.
Az abszintespoharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan lassú, gazdaságos
élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész
iszákos volt. Mégpedig rendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton
halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos lett előttem a szemének különös
fénye, a vágy nélküli életkedve, kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem
volt ilyen, nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta át.
Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy előttem - a kolléga előtt - szégyenli
magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen
észrevettem, hogy ez az ember ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt
a mondanivalójában.
- ...Mert mi a fő, kolléga úr! Miért kínlódik az ember? És miért eszik? Miért szeret? És
miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek egyszerre vége van? Ami elmúlik. De miért
múlik el?... Mi az az ok, amely megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész
kidolgozza terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi! Végtelen
egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? - ez az első kérdés.
11
 Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem - mi. Ez régi dolog. Ezt már
Kant is tudta. Idő nincsen. De van nekünk egy tudási pontunk. Az a tudat, hogy a testünk
kopik, hogy az agyvelőnk sorvad, hogy a betegség megöl... hogy idő van. Pedig mondom, idő
nincsen.
Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.
Nos, ez az agyvelő fejlődésének egy ideiglenes maradványa.
Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár, amikor kilépett az
óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet. Az agyveleje erős fejlődésnek indult.
Ismeretlen módon olyan diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a
szemléletét egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelőtt. Talán ez az
új nézőpont rontotta meg az embernek a pszichikai boldogságát. Talán így került be az idő
képzete az ember agyvelejébe. Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte
magasabb, mindenesetre azonban ideiglenes szemléleti pont az, amelyből mi azt a természeti
ítéletet merítjük, hogy az idő múlik. Azt mondtam, hogy ideiglenes. Ezt nem kell
magyarázni: a fejlődési maradványok lassankint tűnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idő
ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség degenerációja, a baj, a
fájdalom.
Súlyos dolog ez. Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba, a művészetünkbe, a
napi beszédbe. Az embernek, amint kinőtt a gyermekkorból, társává válik az idő gondolata, s
el nem hagyja a halál percéig. Schopenhauer megírja a Welt als Wille und Vorstelfungot,
Shakespeare a „lenni vagy nem lenni"-t. Az időnek köszönjük az V. szimfóniát is, a
Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerű témájában a másodpercek
kérlelhetetlen, egymás után való lepergését halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet,
mint amikor az egész közönséges emberek felsóhajtanak: bizony, öregszünk I
S itt egy érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az időképzet csak a gyermekkor
után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így van. A kisgyereket egyáltalán
nem bántja az idő múlása. Nemcsak azért, mert teste ruganyos, erős, és gondolat-világát
egyéb dolgok foglalják el, hanem elsősorban azért, mert a szellemi fejlődésnek egy
alacsonyabb fokán áll. Ugye, a leendő embernek az embrionális életben egyszerű a
vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlődésének megelőző stádiumain átmegy. De
amikor a világra születik, már eltűnik nála mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj
szempontjából: tökéletlenség -, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlődés azon
relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van fejlődés. Lesz idő, amikor az
ember még az embrionális életben keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyben a mai
kisgyerek, sőt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az idővel nem
számoló gyermek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje kifejlődik: már az idő behálózza
agyvelejét. S többé nem tud tőle szabadulni. Ez a szellemi fejlődési stádium európai
embernél a tizennégy-húsz évek között kezdődik. Nem nehéz belátni, hogy lesz egy olyan idő
is, amikor ezen az időszakon még gyermekkorában, sőt az embrionális állapotban át fog esni
az ember. Akkor már jó lesz. De addig, addig... - s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány
hivatott arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi nemről elhárítsa.
S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris erővel; amikor az embereket az idő
gondolata jobban elfoglalja, mint valaha. A huszadik század fiát a kenyérkereset lázas lótás-
futása se tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági tébolyba.
Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra kárhoztatva, hogy
összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az
időőrület valamikor nem volt, és most van - akkor kétségtelenül helyének is kell lennie a
centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem. Mert itt t állok én. Én,
aki tudományosan bizonyítom ennek a lélekfejlődési szubsztrátum voltát.

12
 Bizonyítom. Megkeresem a helyét a velőben, az agyvelőben. Hangoztatom a sebészi
eljárás lehetőségét és szükségességét. Végre az eljárást magát nyilvánosságra hozom, azaz a
műtevést elvégzem, és vele a tudomány ítélőszéke elé állok.
Én megtaláltam az agyban az időt. Külsőleg nem különbözik a többi agysejttől, s mégis
ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás oktalan bánatának. Az egyik emberben
nagyobb tömegű, mint a másikban. Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a
friss, egészséges velőbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.
Persze a műtevő előtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerű. Csak azt kell tudni, hogy
mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani a találmányomat az embernek, aki mindenáron
szabadulni akar az időtől, akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.
Kibérelek egy óriási termet műtőteremnek. Tömve közönséggel. A közepén állítjuk fel a
műtőasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik az előkészületekkel. A teremben a tudomány
és a pénz előkelőségei szoronganak, vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj.
Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat.,Nyugodtan mosom a kezemet,
kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt, felhúzom a kesztyűket. - Alszik? - Jó! - Az
érverés rendben van? - Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól a
fültőig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek merednek felém. A vérzést
elállítom. Lefejtem a bőrt és izmokat egy fél-tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot*!
A csontnál vagyok. Kérem a vésőt! Megcsináltam a nyílást, kihajtom a csontléket. Az
agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztülvágom. Félrehajtom, és a kezemmel behatolok
az egyik hasadékba - hogy melyikbe, azt én tudom -, és kiszedem az időt.
Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két perc, és minden
készen van. Az idősejteket körül adatom egy tálcán. Azután bevarrom az agyburkot,
beillesztem a csontléket. Az ereket elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom-és
bőrvarratok. Bekötöm a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most
fölkelt a székről, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövő embere, az igazi új ember, aki friss,
tiszta agyvelejével megfejti a mának titkait, a holnap igazságait! Pontosan emlékezik
mindenre, mert a tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban mint egyenrangú erők
sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és szürke, mindennapi
ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága szól hozzám egy örömüvöltésben.
A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti, kolléga úr? Egyszerű
pedig ez is.
Hiszen nincs többé idő! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás csendes őrülete
elrabolt tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia alakjában.
S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a műtevést.
- Sajnálom, uraim, szegény emberek előbb jelentkeztek, s azokkal különben is előbb kell
végeznem, mert az esetük súlyosabb. A császárok, persze, várni fognak.
Egyszerű a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt rajta
gondolkodni.
De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló értékű belgyógyászati
szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a
sebészi eljárás radikális és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!
(1905)

* orvosi műszer, csonthártya-leválasztó reszelő

BEKSICS GUSZTÁV

ARANY VULK@N
RÉSZLET A .„BARNA ARTHUR" C. REGÉNYBŐL
-

Valóban szerelem támadt-e Arthurban Fatima iránt?

A kitörés előtt Ki tudná ezt megmondani!
A gyönyörű arab nő lázas szenvedélyének tüze szükségképp megégette, nemessége,
önfeláldozása kétségkívül mélyen érintette Arthur lelkét. Az érzékiség csábja, egy gyönyörű
asszony kéjes légköre szintén okvetlenül gyakorolta befolyását Arthurra, bármily eszményi
szerelmet érzett is Olga iránt, s bármily felületesen gyógyult be szívének sebe.
Fritz, aki Arthur kedélyének átalakulását figyelemmel kísérte, s boldog volt, hogy barátját
a közbejött események s Fatima befolyása felrázták halálos apátiájából, felettébb rossz
észlelő leendett, ha észre nem veszi, mily lázas örömmel veti magát Arthur a szenvedély
árjának hullámaiba, mint akar szándékosan elégni a szerelem gyönyöreinek izzó
kemencéjében. Arthur a szerelem gyönyörei által akart menekülni a szerelem gyötrelmeitől.
Tapasztalva, hogy Fatima önfeláldozó szerelme meghatja lelkét, bájai felgyújtják vérét, mint
vízbe fúló a mentő kezet, ragadta meg Fatima kezét, hogy a nemes lány kiragadja az
örvényből, hova alábukott. Ezt a benyomást tette Fritzre Arthur kedélyének gyors
átalakulása. S az olvasó ezúttal bizonyára hajlandó igazat adni Fritz barátunknak, bármily
kevés jelét adta is eddig éleslátásának s biztos tapintatának.
De habár Fritz eltalálta az igazat, felettébb tévedne, aki önzésről s arról vádolná Barna
Arthurt, hogy visszaélt egy nemes leány érzelmeivel, testi és lelki bájaival, csak azért, hogy
ennek szerelme által védje magát egy másik szerelem ellen, s hogy őt csak eszközül használta
fel.
Barna Arthur sokkal nemesebb, hogysem Fatimát puszta eszközül használja, s elvesse őt,
ha sikerült célt érnie. Jól ismerte Fatimát. Tudta, hogy e hővérű arab nő szenvedélye, ha tápot
nyer, óriássá fog növekedni, s olthatatlanul fog égni, míg csak önmagát fel nem emészti. A
szocialista telepen Arthurt pillanatra szintén megszédítették ugyan Fatima bájai, a varázs
azonban sokkal rövidebb ideig tartott, hogysem a szenvedélyes lány végleg jogot
formálhatott volna iránta. S már ekkor felébredt szívében a féltés szörnye, s csakis Olga
megnyerő bánásmódja bírhatta a természeténél fogva nemes lányt érzelmeinek hősi
feláldozására.
Most azonban, mikor Fatimában, ki azt hitte, hogy viszontszerettetik, kiirthatatlan
gyökereket vert Arthur iránt való szerelme, s midőn versenytárstól való félelem nélkül,
nyugodtan adta át magát a szenvedély őrjöngéseinek és kihágásainak, most, midőn Arthur
számtalanszor kijelentette neki, meleg ölelések, tüzes csókok s a szenvedély lázas, izzó
kitörései közepett, hogy szereti, s csak őt fogja mindig szeretni, Fatima nem áldozná többé fel
magát a szerelem oltárán. Hej, hogy védené ismét túlboldogságát, mint védi az afrikai
nőstény oroszlán kölykeit a rabló ellenében! Aki eddig csak önmagának tudott keserű
gyötrelmeket okozni, s csak önmagát tudta elítélni a reménytelen szerelem kétségbeesésének
békés, türelmes viselésére, hogy tudná megölni, gyöngéd s mégis acélos ujjaival megfojtani
vetélytársát!

14
 Ámde Fatimának nincs többé vetélytársa. Olga meghalt Arthurra nézve. A halottaktól
pedig nincs mit félniök az élőknek. Nem is félt Fatima. A szerelem boldogságát nyugodt
öntudattal, lankadatlan hévvel, betelni nem tudó vággyal élvezte, amire csak azok képesek,
kiknek szíve alkalmas nagy szenvedélyek befogadására, s kik, mielőtt boldogokká lettek,
érezték a szerelem gyilkos szenvedéseit, lemondtak, s csak mintegy a halál álma után
ébredtek fel a szerelem üdvösségére.
Az imádott nőnek csak emléke élt Arthur szívében, mint él egy kedves, felejthetetlen
halott emléke szívünkben. A lelkűnkkel összenőtt lélek elröppent, az imádott test porai
összevegyültek a föld porával. Átkozzuk sorsunkat, hogy meg nem haltunk vele, de mivel
élünk, bármennyire kitörülhetetlenül él is emlékünkben a szeretettnek képe, végre mégis
megkísértjük, hogy boldogok legyünk, a magunk módja szerint, így volt Arthur is.
Átadta magát a kínálkozó gyönyörök szédületes áradatának. Ha tán nem szerette is
eszményileg, azon nemes, magasztos szenvedéllyel Fatimát, melyet Olga iránt érzett, de
lelkében meg volt győződve, hogy Fatimát boldogíthatja. Afrikából sohasem tér többé vissza
az európai társadalomba; a félbarbár lány iránti szerelme nem lesz tehát soha próbára téve.
De különben is Fatima oly hasonlíthatatlan testi és lelki bájakkal bírt, hogy azok bármely
versenyben diadalmaskodhattak volna. Érezte, hogy lelke mindinkább összejő Fatima
lelkével. Tudta, hogy nincs messze az idő, mikor szíve egészen kigyógyul, s az csak Fatima
iránt érzett szerelmével telik be.
Koronként egy gondolat villámlott fel agyában: mi történnék akkor, ha Olga egyszerre
megjelennék sátrában, miután elmenekült Európából, lerázva lelkéről előítéleteit s testéről
Hohenhaus herceggel való házasságának bilincseit?
E gondolatra kezdetben nem nyomhatott el egy kéjes érzést; de azon mérvben, amint nőtt
Fatima iránti szerelme, megijedt és félt ez eshetőségtől.
Ámde mosolygott e bohó gondolaton. Miként kerülne Olga Afrikába, miként hagyná el
világát, melytől, mint a virág talajától, nem volt képes, a szerelem csábjai által vonatva sem,
elszakadni.
Megnyugodott. Boldog volt. Fatima a szerelem örök csodáival vette körül. Mindig
változtak, mindig megújultak azok. Nem unhatott rá azokra. Fatima mindig oly ingerlő,
szédítő bájainak mindig oly mérvű birtokában maradt, mint akkor, midőn először átadta
magát. Arthur boldog volt.
Boldogsága azonban nem akadályozta nagy munkájában. Szerelméből kétszeres erőt
merített. Fatima megosztotta vele fáradalmait. Együtt örült vele diadalainak. Embernél
magasabb lénynek, félistennek tartotta őt.
Így Fatimával karon fogva járta be Afrikát, s valósította meg céljait. A Szahara
átalakulása, a Csád-tónak az elsüllyedt tengerbe való lecsapolása után, befejezést nyert. A
Földközi-tengertől az Egyenlítőig terjedő rengeteg kontinens képessé lett Európa összes
lakosságának befogadására.
Arthur az emberiség sorsa iránt ekként megnyugtatva, hozzáláthatott arany-elméletének
megvalósításához. A vasutat levezette nem ugyan az arany-vulkán közelében, mely az
Egyenlítőn a keleti hosszúság 11-ik fokán volt-hanem az északi szélesség 5-ik fokáig. Ha
továbbvezeti, a vulkán erupciója esetleg lerombolhatta volna azt. Óriási vízvezető gépe már
fel volt állítva, mely egy folyam vizét hajtandja fel a tűzhányó tölcsérébe.
Elérkezett már az idő, hogy felgyújtsa azt a vulkánt, mely megnyitandja a Föld legbelső
részeit, hova eddig még ember sohasem hatolt le, és planétánk kihűléséig nem is fog lehatolni
senki.
Az arany-vulkán, mint az olvasó tudja, hat-hétezer láb magasra emelkedett a körüle
elterülő fennsíkon.
E tűzhányó tölcsére tízezer lábra nyúlt le, és majdnem egészen tele volt vízzel. Tízezer
láb mélységben volt a vulkáncsatornát eltorlaszoló szikla.
15
 Évezredek előtt alhatott ki, mert körülötte nyoma sem látszott a vulkanikus kitörésnek,
A lávakőzetek szétmorzsolódtak; csak a porondban s még a mellette elterülő nagyszerű
vegetáció humuszában is nagy mennyiségben található arany- és ezüstpor bizonyított Arthur
feltevése mellett, hogy ez a vulkán valaha működött, s nemesfémeket olvadt és légnemű
állapotban vetett ki az izzó kőzetekkel.
Arthur tudta, hogy a vulkán felgyújtása borzasztó katasztrófát fog előidézni. Épp azért
gondoskodott arról, hogy a földrengés és kitörés az afrikai bennszülöttek közt pusztítást ne
vigyen véghez. Bár e tájon csak igen gyéren laktak a bennszülöttek, Arthur mégis
felszólította őket, hogy költözzenek el a vulkántól messzebb fekvő tájakra, mert itt a
környéken rettenetes istenítélet lesz. A bennszülöttek nem foghatták fel, minő veszély
fenyegethetné őket. Nem szívesen engedtek a felszólításnak, sőt bosszút forraltak Arthur és
társai, a fehérek telepe ellen.
Ez a kis telep a vulkántól fél mérföldnyire, a fennsík egy kissé emelkedettebb pontján
volt. Innét fogja Arthur felgyújtani a föld alatti poklot. Több mázsányi dinamitot már
elsüllyesztett a vulkán tölcsérében, s hogy a víznyomás idő előtt fel ne robbanthassa, szilárd
acélszekrényben eresztette le azt a 10 000 láb mély kráter fenekére. A szekrényhez sodrony
volt erősítve, mely összeköttetésben állt a telepen felállított villanygéppel. Egy nyomás e gép
billentyűjére villanyfolyamatot fog vezetni a dinamitra. A tevőleges és tagadólagos villany
tűzcsókban fog egyesülni, a dinamit felrobban. És-ekkor fog kitűnni: jól vélekedett-e Arthur,
midőn azt hitte, hogy a sziklatorlasz szétrobbantása után levezetheti a kráter vizeit a Föld
izzó belsejébe.
Mindent előkészítve és minden eshetőséget kiszámítva, Arthur elhatározta, hogy
istenkísértő tervét másnap végrehajtja. A lenyugvó nap nyájasan búcsúzott el a szép, tropikus
vidéktől; bizonyára nem sejtette, hogy ahol ezek a piramisszerű baobabfák, karcsú pálmák
ingatják feléje magas levélkoronájukat, s ahol a mahagónierdők sűrűjében oly nyugodtan és
semmi vésztől sem tartva csevegnek a tarkabarka madarak, holnap borzasztó pusztulás s egy
merész ember által felidézett Föld-forradalom színtere lesz.
A végzetes nap előtti estét Arthur, Fritz és Fatima beszélgetve töltötték együtt. A telepet
magas vasfa kerítés vette körül, mely védelmül szolgált a vadállatok és emberi vadak
ellenében. A „védfalaknak" helyőrségük is volt. Azon munkások, kik Arthurt mindenüvé
követték, némileg értettek a fegyverforgatáshoz is, amire Afrika belső részeiben szükség is
volt; mert nemegyszer megtámadták őket munkájuk közben vagy orvul, az éj leple alatt, a
bennszülöttek.
A telep zárt kapujánál a közvetve Arthur s közvetlenül János úr felügyelete alatt álló
helyőrség felváltva őrködött. A sötétség leszállta után tiltva volt bárkit is bebocsátani, aki
nem tudta a jelszót.
Ez este haragos szóváltás folyt le a kapu őre és egy bebocsáttatást kérő egyén közt. A
késői vendég, bár nem tudta a jelszót, mindenáron be akart hatolni.
Ha a kapu nem a legszilárdabb vasfából készül, okvetlenül betörik vala a beeresztést
követelőnek ökölcsapásai alatt.
Az őr már fegyverzetét akarta használni, midőn Arthur a zajra oda érkezett.
Mielőtt megpillantotta volna, már sejtette, hogy ki a késői vendég. Azok a kapura intézett
csapások csak bizonyos brit ököltől származhattak. John Bull volt, ki midőn beeresztették,
nem tudott hova lenni a viszontlátás nagy öröme miatt.
Tripolisból Angliába tért vissza, hogy felolvasásokat tartson az elsüllyedt tengeren tett
utazásáról. Nagy sikereket aratott, a legnagyobb angol városokban valóságos ovációval
fogadták a híressé vált riportert. A Daily News szerkesztősége diadalt ült.
John Bull azonban csakhamar beleunt az ünnepeltetésbe. Nem akart megpihenni babérain,
melyeket mint az elsüllyedt tenger felfedezésének első köztudomásra hozója és a tenger
beutazója szerzett. Új tettekre s új babérokra vágyott. Rá nézve Afrika volt azon föld, mely
16
babérokat termett. Visszatért tehát Afrikába. Barna Arthur ekkor már szintén visszatért oda
Németországból; de hosszú kutatásba tellett, míg John Bull feltalálta őt. Ha biztos hírt kapott
is Arthur tartózkodási helye felől, mire odaért, Arthur már távozott onnét.
Végre sikerült rátalálnia Barna Arthurra. Azért erőszakoskodott, hogy az őr beeressze a
telepre.
Arthur saját sátrába vezette a derék riportert, kire ott azon meglepetés várt, hogy Fatimát,
ki a Csád-tó hullámaiban elmerült, életben s szebbnek találta, mint volt valaha. A boldog
szerelem nemcsak megnemesíti az érzelmeket, hanem szebbé teszi a testet is. A boldog nők
arca sajátságos fényben ragyog. Ez a fény, a szív boldogságának visszfénye ragyogott Fatima
arcán is.
John Bull azonban nem azért jött a telepre, hogy a szép Fatimát bámulja. Hírét vette, hogy
Barna Arthur ismét valamely nagy fontosságú felfedezésen fáradozik. A német forradalmi
kormány és Fritz sokkal inkább titokban tartották Arthur tervét, hogysem az idejekorán
kiszivároghatott volna. John Bull tehát csak a találgatásnál maradt.
Barna Arthur nem tartotta szükségesnek a további titkolózást. Képzelheti az olvasó John
Bull barátunk bámulatát, mikor Arthur beavatta tervébe, melynek megvalósítása küszöbön
állt.
Felugrott, hogy a csodás hírt megtávírja lapjának. Arthur azonban visszatartotta. A terv
megvalósulta előtt senkinek sem szabad arról értesülnie. Arthur biztosnak tartotta ugyan a
sikert, de végre is közbejöhet valamely tényező, mellyel nem számolt.
Megmutatta John Bulinak a villanytelepet, mely a dinamitot meggyújtandja, s egy másik
villanydelejes eszközt, mely a vízemelő gépet hozandja működésbe, hogy az egy egész folyó
vizét hajtsa a tűzhányó tölcsérébe, pótolva ekként a Föld mélyébe süllyedő vizeket. E
villámdelejes eszköz egyszersmind el fogja zárni a vízvezetőt, ha már kellő mennyiségű víz
jutott le a Föld belsejébe. Ekkor a lehatoló rengeteg víztömegek egyszerre gőzzé válnak, mire
következik a Föld-forradalom, az Isten ítélete.
John Bull bámult Arthur felfedezésén, hogy a vizet oly nagy mélységekbe lehet levinni, a
nyomás növelése mellett, anélkül hogy az gőzzé váljék. Arthur kifejtette előtte a víz azon
tulajdonságát, hogy nagy nyomás alatt nem válik gőzzé.
- Egy tízezer láb magas, öt láb átmérőjű vízoszlop pedig tizenhatmillió-hatszázezer
vámfont súllyal bír még tiszta állapotban is. Egy négyszöghüvelyk területre tehát ez oszlop
46 1 /6 atmoszféra nyomást gyakorol. S ugyanazon mérvben növekszik a nyomás, amint
magasabb lesz a vízoszlop. Ily nyomás alatt nem lehet gőzzé a víz.
John Bull belátta Arthur számításainak pontosságát. Égett a vágytól, hogy a rettenetes
kataklizma mielőbb bekövetkezzék. Mily látvány lesz ennek a tűzhányónak kitörése, mely a
Föld központjából ragadja ki a viharzó, romboló elemeket!
- Ezt a látványt csak távolból szemlélhetjük büntetlenül - jegyezte meg Arthur.
- E pontról, mely csak tél mérföldnyire van a teleptől, teljesen élvezhetjük a nagyszerű
látványt! - szólt John Bull.
- Veszély nélkül egyikünk sem maradhatna itt - veté ellen Arthur. - A telep korán reggel
ötmérföldnyi távolságra költözik; csak magam maradok itt, s miután a dinamitot
felrobbantottam, s a vízemelő gép működését megszüntettem, magam is sietve távozom.
- Hiszen a tűzhányók kitörését napokon át tartó földrengések előzik meg; így még
várhatunk.
- Itt gyorsan következik be az erupció, mert roppant mennyiségű víztömegek rohamosan
válnak gőzzé. S hogy mily romboló hatása lesz az erupciónak, azt előre megközelítőleg sem
lehet kiszámítani. Attól tartok, hogy öt-hat mérföldnyi távolságban sem leszünk
biztosságban.
- A földrengéstől ?

17
 - Nem. A földrengés ki fog terjedni egész Afrikára, sőt tán még más világrészekre is. De a
földrengésnél nagyobb veszélyt fog képezni a lávahamu; sőt attól is lehet félnünk, hogy a
tűzhányó környéke, mint valami Föld-forradalomban, rohamosan átalakul.
E pillanatban berohant valaki a sátorba.
Fritz volt, kinek arcán ijedtség tükröződött.
- A bennszülöttek meg akarják támadni a telepet! - kiáltott. - A telep körül van véve.
Arthur felugrott, s kirohant, hogy meggyőződést szerezzen Fritz állítása felől.
John Bull előrántotta revolverét, s Fatima mellé állt, hogy védje őt, ha megtámadják.
Fatima azonban mosolygott. Megszokta ő az ily veszélyeket. Félelmet sohasem ismert,
még akkor sem, midőn nem szeretett, és szerelme nem volt viszonozva. Miként félne most,
mikor Arthur mellett van I
Barna Arthur csakhamar visszatért. Megerősítette Fritz állítását. A bennszülöttek a telepre
amúgy is haragudtak, Arthur felhívása miatt pedig - melynek indokát nem értették meg -
bosszút forraltak. Vagy ezren vették körül a telepet. A védők (Arthur fehér munkásai) alig
voltak százan. Munkálatainak befejezte után a többit visszaküldte a szaharai telepekre. A
vasfa kerítés jó ideig ellen fog ugyan állni, s a védőknek jobb fegyverzetük volt - így a
védelem sikerre való reménnyel kísérthető meg. Ámde Arthur lehetőleg kerülni akarta a
vérontást. A vadakat távozásra szólította fel, midőn azonban ezek nyílás puskalövésekkel
válaszoltak, parancsot adott embereinek, hogy az erőszak ellen erőszakot szegezzenek, de
csak akkor lőjenek, ha a vadak a magas kerítésen át akarnak ugrani vagy rést akarnak törni.
Midőn Arthur sátrába visszatért, már hangzottak a belülről kifelé tett lövések s János úr
tüzet rendelő parancsszava, ki most valódi elemében, ütközetben volt.
A vadak, belátva, hogy nem egykönnyen boldogulnak, pokoli tervhez folyamodtak.
A telep körül roppant mennyiségű száraz gallyat, szalmát stb. kezdtek felhalmozni.
Ez a haditerv kétségbeejtő volt a védőkre nézve. Mielőtt a máglya meggyullad,
megkísérthetik a keresztültörést, habár az ellenfél túlsúlya előreláthatólag megsemmisíti őket.
De ha ez a máglya, mely az egész telepet körülvette, égni fog, lehetetlen lesz menekülniök.
Valamennyien el fognak égni.
Itt gyors határozatra volt szükség. John Bull kínálkozott, hogy Arthurral a kitörés élére
áll. Fatima természetesen szintén Arthur mellett lesz.
Ámde Arthur nem gondolt a kitörésre. Belátta, hogy a legvakmerőbb bátorság sem
mentheti meg őket. Mind el fognak hullani a vadak nyilai, golyói és lándzsái alatt.
Ö más eszközhöz folyamodott.
Midőn a vadak diadalordítása már jelezte, hogy a máglya építése be van fejezve, akkor
Arthur rendezett különb tűzijátékot a vadaknak, mint ezek akartak rendezni az ő számára.
A villanytelep billentyűjére Arthur egy nyomást tett.
Ugyanazon pillanatban mély, tompa, de mégis fülsiketítő és velőt rázkódtató csattanás
hallatszott fel a Föld gyomrából. A Föld megingott, úgyhogy mindenki elesett. A következő
pillanatban a tűzhányó kúpja, mely a telepről jól látható volt, kigyulladni látszott, alulról
élesen megvilágított víztömegek repültek a magasba, hol milliárdnyi cseppekre válva szét,
vörös, fehér, kék, zöld, a szivárvány minden színében tündöklő gyémánteső alakjában hulltak
alá.
Ez a nagyszerű tűzijáték alig tartott néhány másodpercig, s aztán ismét sötét lett.
De teljesen elég ideig tartott arra, hogy az ostromló vadakat megfélemlítse. Ezek a földre
vetették magukat, félelmükben ordítottak. Azt hitték, az istenség bosszúja készül sújtani őket,
ki a fehérek szövetségese. Midőn az éj fátyla ismét a láthatárra borult, a vadak,
kábultságukból magukhoz térve, elrohantak a vész eme színhelyéről.
Arthur most a körmáglya eltávolítására hítta fel embereit. Attól tartott, hogy a vadak még
visszatérnek, s végrehajtják tervüket.
Az olvasó könnyen kitalálja, mi volt azon tünemény, mely az ostromló vadakra ráijesztett.
18
 A vulkán még nem tört ki, hanem csak a dinamit robbant fel. A tízezer láb magas
vízoszlopot nem vethette ki a kráterből, hanem annak csak egy kis részét. Ereje tehát
kétségkívül lefelé, a kráter csatornáját záró sziklák ellen irányult. A dinamit lángja volt az,
mely a magasba lökött víztömeget megvilágította.
Most az volt a kérdés, vajon a dinamit ereje áttörte-e a sziklatorlaszt. Ha igen, úgy a
rengeteg vízoszlop gyorsan rohan a Föld mélyébe, s helyét pótolja az emelőgép által a
kráterbe vezetett folyó vize. Arthur a robbanás után rögtön működtette a vízemelő gépet. De
vajon szabályos lesz-e működése, s nem hatott-e rá kártékonyán a robbanás?
Azon körülmény, hogy a dinamit felrobbanása után csend állott be, Arthur tervének sikere
mellett bizonyított.
Ha ugyanis a sziklatorlaszt elhárította az explozió, s a vízoszlop lefelé rohant a kráter
csatornáján, az alsó víztömegek pár perc alatt szükségképp oly nagy mélységre jutottak, hogy
gőzzé kell vala - a magas hőfok miatt - válniok, ha a vízoszlop nyomása a beömlő új
víztömegek következtében nem növekszik arányosan.
A fő kérdés azonban az volt: a robbanás elhárította-e a sziklatorlaszt? Mert ha nem
hárította el, úgy a vulkán hallgatása szintén természetes.
Erről Arthur csak tapasztalat által győződhetett meg. Fel kellett mennie a vulkánra, hogy
lássa a tölcsért s a vízvezető működését. John Bull, Fatima, sőt Fritz is vele akartak menni.
Ez a kirándulás azonban a legnagyobb veszélyekkel járt. Ha ugyanis bármely ok, példának
okáért a vízvezető működésének megszűnte miatt akkor következik be vulkánikus erupció,
midőn a tűzhányó tetején vagy közelében vannak, a katasztrófa áldozataivá lehetnek. A
veszély azonban nem tarthatta vissza sem John Bulit, sem Fatimát.
Fatima azt válaszolta, hogyha veszély van, e veszély Arthurra nézve is fennforog, s ez
esetben az ő helye Arthur oldala mellett van.
E válasz döntő volt.
Arthur, John Bull és Fatima társaságában indult el a vulkánhoz, de Fritzet a telepen
hagyta, kire rábízta távollétének idejére a telep feletti parancsnokságot. Katonai tanácsadó
gyanánt János urat adta melléje. Figyelmeztette Fritzet, hogy a vadak visszatérte esetén
fegyveres erővel védje a telepet.
A tűzhányóra feljutva, örömmel konstatálta, hogy terve a legjobb úton haladt előre a siker
felé. A vízemelő másodpercenként 1000 köbméter vizet vetett a kráterbe, valamivel többet,
mint amennyi ugyanazon idő alatt lesüllyedt a Föld mélyébe; mert a tölcsér nemcsak teljesen
megtelt, hanem a beömlő víz egy kis része lefolyt a színig telt kráter külső oldalán.
- Mennyi víz hatolt eddig a kráterbe? - kérdé Arthurtól John Bull.
- A dinamitrobbanás esti 1/2 9 órakor történt, s így a víz ez időtől fogva egész éjfél utáni
1/2 4 óráig (amikor a vulkánra feljutottunk) folyton ömlött alá a mélybe. E. percig tehát 25
200 000 köbméter víz hatolt a Földbe, nem is számítva az eredetileg létezett 10 000 láb
magas vízoszlopot. Ez a rengeteg víztömeg, ha mindenütt akadály nélkül, egyenlő szélességű
csatornán hatol vala, már 225 mérföldnyire jutott volna le, mert a vulkáncsatorna szélessége a
fenéken, hol a dinamit felrobbant, átlag huszonöt négyszögméter volt. De mivel a Föld
mélyébe hatoló vulkáncsatorna lefelé valószínűleg tágul, s több csatornára oszlik, a
víztömegek sem hatolhattak ily rengeteg, a földgömb fél átmérőjének felét megközelítő
mélységbe, amire különben szükség sincsen.
- S ha a vízemelő gép megszűnik működni, a Föld mélyébe hatolt rengeteg víztömeg
gőzzé válik? - kérdé John Bull.
- Gőzzé, mert a nyomás nem növekszik a víz lefelé hatolásával egyenlő arányban.
- Ekkor borzasztó rázkódásnak kell bekövetkezni.
- Úgy van. A több mint 25 millió köbméter vízből rohamosan kifejlődő gőzök 2500 millió
köbméter tért akarván elfoglalni, borzasztó nyomást fognak gyakorolni a Föld kérgére,
úgyhogy a Föld belsejének reakcióját diadalra segítik a kéreg akciója ellenében. Épp ezért e
19
végzetes percben távol kell lennünk a tűzhányóiéi. Most pedig térjünk vissza, hogy a telep
lakosságát elvonulásra bírjam.
E pillanatban távoli lövések hangzottak. A sötét éjben látni lehetett a lőfegyverek
fellobbanását azon a tájon, ahol a telep volt. Kétségkívül ismét a vadak ostromolják a telepet,
kik, miután a tűzhányó elhallgatott, s nem adott több életjelt magáról, visszatértek, hogy
eredeti szándékukat megvalósítsák.
- A telepet megtámadták! Siessünk! Talán segítségökre lehetünk barátainknak! - kiáltott
Arthur.
Lehető gyorsan szálltak le a tűzhányóról, ebben azonban mégis egy óra telt. A hegy és a
telep közt, mint az olvasó tudja, fél mérföld távolság volt. Arthur, John Bull és Fatima, kik
fegyverüket magukkal hozták a telepről, óvatosan, de azon határozott szándékkal indultak
neki az elválasztó térnek, hogy ha megtámadtatnak, védni fogják magukat. Sőt - a bozótban,
hátulról támadva meg - remélték, hogy zavarba hozzák a vadakat.
Minél közelebb jutottak a telephez, a harci zaj annál jobban kivehetővé lett. Többé nem
volt kétséges, hogy a telepet ostromolják. Egyszerre földrengető ordítás hangját hozta a
lengedező szél.
- A vadak elfoglalták a telepet! - kiáltotta Arthur. - Gyorsan! Tán még megmenthetünk
valakit.
A kis csoport rendkívüli gyorsasággal hatolt előre.
Nem érték el a telepet.
Mikor vagy ezer lépésre lehettek attól, a Föld belsejéből rémes, a világegyetemet megrázó
csattanás hallatszott. Erre egy pillanatnyi nyugalom következett. A következő pillanatban
azonban a talaj oly lökést kapott, hogy minden tárgyat, így három ismerősünket is legalább
harminc láb magasságba vetette fel.
Arthur, Fatima és John Bull eszméletlen állapotban jutottak vissza a sarkaiból kivetett
földre. Nem látták, nem hallották, ami az első lökés után következett.

A kitörés - Aranyláva Arthur, John Bull és Fatima

A kitörés - Aranyláva nem láttak, nem éreztek. Ez tán szerencséjük volt.
Földi szem nem leendett képes szemlélni azt a
látványt, földi érzékek nem leendettek képesek elviselni azt a konvulziót, az elemek ama
szörnyű tusáját, mely a Föld mélyének első dördülésére s a talaj első megrázkódására
következett. Csak isteneknek való látvány, istenek számára kínálkozó élvezet lehetett az.
Nem volt távolság, ahonnét a földgömb szilárdságára és tartósságára vonatkozó hitet
megsemmisítő kataklizmát ember büntetlenül szemlélhette volna.
Az első pukkanásra és mindent felforgató rázkódásra következett egy második, harmadik
- századik. Az utolsó Föld-forradalom óta nem volt ehhez fogható rémületes hangzavar.
Ha a világűr léggel van tele, e pukkanások rettenetes dörejét meghallották volna a
Holdban és a közeli planétákban. Az egész földgömbön mindenütt hallották azokat,
mindenütt érezték az irtózatos földrengést. A földgömb szilárd kérge, ez a biztosnak hitt
alkotmány, melyre az emberek házakat, dómokat, piramisokat - büszke elbizakodásukban -
örök időre építettek, mint kártyavár ingott, reszketett.
Végre egy utolsó pukkanás, a világ építményének összedőltéhez méltó reccsenés
következett. A Föld mélyében létező rengeteg s Arthur által felidézett erők ebben a
pukkanásban akarták kifejezni iszonyú hatalmukat. Mintha a Föld rossz szelleme ordított
volna diadalt, hirdetve, hogy győzedelmeskedett a Föld jó szelleme felett. A Föld kérgét
valami világátalakító hatalom irtózatos erővel lökte felfelé.
Ha halandó nézheti vala az elemek e rettenetes tusáját, meglepő, vérfagyasztó dolgokat
látott volna. A vulkán, mely eddig alig emelkedett felül a 6000 lábon, szemlátomást
20
növekedett. Ember sohasem látta még a fű növését sem, s itt tanúja leendett, hogy a hegyek
nőnek. Azok a szirtcsúcsok, melyek alig voltak a vulkán lába felett pár ezer lábra.
Egyszerre szédületes magasságra szöktek fel. A kráter felső nyílását rejtő kúp pedig
messze felülemelkedett a felső vonalon. Vagy húszezer láb isteni magasságban veszett el. A
felkelő nap első sugara egy hegyóriás hókoronájára esett, ott, ahol tegnap még csak egy
szerény hegy emelkedett a fennsík fölé.
Ez a hegyóriás azonban ingott, reszketett, nyögött, százezer mázsás sziklái gurultak a
feneketlen mélybe, csattogva, dübörögve, mindent papirossá lapítva, pozdorjává törve.
Hókoronás kúpja egyik pillanatban beomlott, a másik pillanatban ismét még magasabbra
felemelkedve büszkélkedett. Minden pillanatban azt lehetett várni, hogy a természet erőinek
e csodálatos alkotmánya mint gyermekjáték összeomlik.
Nem omlott össze.
Sőt, csakhamar szilárdan látszott állni. Az elemek rémületes csatájában szünet állt be. A
felkelő nap nem látta többé ama fennsíkot, hol a tűzhányó állt, annál kevésbé látta Arthur és
társainak telepét. A fennsík helyét kör alakú hegycsoport foglalta el, s e kör közepén meredt
égre a hóval fedett hegyóriás.
Hogyan került a hó ama hegyóriás kúpjára?
A hóvonal a trópusok alatt 18 000 lábnál kezdődik. A kataklizma következtében támadt
hegy magasabbra emelvén kúpját a hóvonalnál, a légben rejlő fagyos vízpárák lerakódtak rá.
De vajon felülemelte-e kúpját a hóvonalon?
Egyszerre eltűnt a hókorona, a víz patakokban omlott le a megmérhetetlen magasságból.
A nap olvasztotta fel a rögtön támadt hótömegeket?
Nem a nap! Tehát mi?
A következő pillanatok válaszoltak e kérdésre.
A földépítményt megrázkódtató dörgés újra kezdődött. A hegyóriás ismét ingott,
reszketett, nyögött. Kúpjából, egy reccsenés és részleges beomlás után iszonyú zúgással
fekete füstoszlop tört elő, úgy emelkedve a légbe, mint egy fenyőfa, alul keskenyen s felfelé
mindinkább kiszélesítve.
A 6000 láb tűzhányó helyét elfoglalta egy húszezer láb magas vulkán! Ez a vulkán
működni kezdett. Ezért olvadt le kúpjának hókoronája.
A füstözönt nyomon követte a hamuözön. A magas hegy a kúpjából kiemelkedő füst-és
hamuoszloppal meglepő látványt képezett. Mintha a Föld forrongó, szétpukkadással
fenyegető kazán s e kazán kéménye a tűzhányó lett volna.
A hasonlat a jelen esetben fizikailag is találó; mert mióta a füst- és hamuoszlop kitört, a
Föld mélyének forrongása alábbhagyott. Szürke-fekete felleg borult az égre. Szürkefekete
anyag - vulkánhamu - töltötte be a léget. A felkelő nap dacára sötét éj borult a láthatárra.
A sötétség azonban csakhamar véget ért. A vulkán tölcséréből kivetett fekete tömegekre
éles világítást reflektált a Föld izzó belseje. Pár perc múlva, mintha máglya gyulladt volna ki
a szédítő magas hegyormon, a kráterből rettentő tűzoszlop emelkedett ki. Egy pokol
reflektálta veres tűzfényét a vulkánhamuval borított égre. Eközben a vulkán döreje és a
földrengés alábbhagyott, de koronkint pukkanás hallatszott, mintha valamely óriási
ostromágyúból történt volna lövés. Valóban, a vulkán lőtt. Ezermázsás, vörösen izzó
tűzgolyókat vetett megmérhetetlen sebességgel, megmérhetetlen magasságba. E tűzgolyók
áttörték az égre boruló hamufátyolt, s midőn azon túljutottak az éteri magasságba, még ekkor
is átragyogott intenzív fényük a rengeteg távolságon, a hamufátyolon, s végre, emberi szemre
nézve szinte elviselhetetlen színpompában váltakozva, szétpattantak, fehér, kék, sárga,
ibolya, zöld, vörös, összekeveredő, majd ismét szétváló fénytömböket képezve visszaestek a
földre. E golyók némelyike azonban mindig magasabbra emelkedve, végre - mint meteor
vagy hullócsillag - ragyogva eltűnt a kozmikus végtelenségben. Valóban tán meteorrá lett, s a
Föld viszonozta általa a világegyetem ajándokait, a gyakran planétánkra hulló lebköveket.
21
 Ez az isteneknek való tűzijáték több órán át, tán egész nap tartott - amennyiben nappalnak
volt nevezhető ez az időszak, mialatt csak a vulkán világította meg a hamufátyol által borított
láthatárt. Valóban, a nap leszállt, mikor a tünemény egyszerre rohamosan átalakult.
A hamufátyol szétfoszlott az égen. Megjelentek a csillagok. A vörös világítást intenzív
sárga, majd ezüstfehérbe játszó világítás váltotta fel. Az ég csillagai majd aranysárgán, majd
ezüstfehéren ragyogtak. Maga az ég sárga, majd fehéren izzó, reflektált fényben tündöklött.
A vulkán krátere okozta e világítást, melyből váltakozva sárga és fehér, majd a kettőnek
vegyülékéből származó sárgásfehér fény lövellt ki.
Az ég ismét elborult; de most nem fekete-szürke, hanem sárga és fehér hamufátyol
festette be, melyre a kráter alulról sárgásfehérben izzó fényt, mint fémkohóból reflektált.
Egyszerre vihar támadt a magasban. A vízpárák összevegyülve a sárga-fehér porral,
sajátságos színvegyületű fellegeket képeztek a kráter felett és a hegykúp körül. Ezek a
fellegek villámlottak, mennydörögtek, villámaik lecsaptak a kráterbe, s a kráter vissza-
villámlott, visszamennydörgött a felhőkre. A zápor zuhogott. Kövér, forró vízcseppek sűrűén
hullottak a földre. Ezek a cseppek sárgák és fehérek voltak. Talán a vulkán fénye kölcsönözte
nekik e színt? Nem! E cseppek valójában sárgák és fehérek voltak!
Az égből arany- és ezüsteső esett!
A tárgyak, melyekre ráhullott az eső, sárga és fehér színt kaptak. A vulkán környékén
levő fák levelei részint aranysárga, részint ezüstfehér színben tündököltek. S mind e
tüneményeken átragyogott a kráter intenzív fénye.
De csakhamar ismét a kráter lett a csodálatos látvány fő tárgyává. Az ágyúlövés gyanánt -
de sokkal fokozottabb mérvben - hangzó pukkanások ismétlődtek. A vulkán ismét lőtt. Lőtte,
ostromolta az eget. Az ezermázsás tűzgolyók ismét mint óriási rakéták felrepültek a
mérhetetlen magasságba, áttörtek a sárga-fehér fátyolon, s vagy ezer darabra pattanva
hullottak alá, vagy eltűntek a kozmikus végtelenségben. Csakhogy ezek a tűzgolyók többé
nem veresek voltak, hanem gyönyörű sárga vagy fehér fényben ragyogtak. Egy-egy sárga
tűzgömb, amint felröppent az éteri magasságba, nap gyanánt világította meg nemcsak a
láthatárt, hanem megvilágítani látszott a világűrt. Majd mikor pillanatra szünetelt a kráter
fényáradata, s egy-egy ezüstfehér gömb emelkedett a zenit felé, azt lehetett volna hinni, hogy
a tiszta, fehér fényű hold vonul át a látkörön.
Azok a sárga gömbök olvasztott színarany s ezek a fehér gömbök olvasztott színezüst
golyók voltak!
Az a sárga hamu, mely befedte az eget, rárakódott minden tárgyra: gáz alakban kivetett s
a hideg atmoszférában, a lehűlés következtében tömörült aranypor; az a fehér fátyol az égen
és földön: szintén gáz alakban kivetett s a lehűlés következtében tömörült ezüstpor volt. Az
eső cseppjeit ez a por festette sárgára és fehérre.
A kráterből roppant mennyiségben arany- és ezüstláva folyt. Ez a láva számtalan
meggyulladt patak alakjában szakadt a völgybe alá. Ezek a patakok sárga és fehér olvasztott
ércet, folyó állapotban levő aranyat és ezüstöt vittek a mélybe. Egy-egy szikláról zuhatagban
szakadt alá az olvasztott érc. Ez a zuhatag majd sárga, majd fehér, majd hamuszürke fényt
árasztott. Arany-, ezüst- és platinazuhatag volt.
Arthur istenkísértő terve tehát megvalósult. A Föld ismeretlen mélyei csakugyan
nemesfémeket tartalmaznak, s a mesterségesen felgyújtott vulkán kivetette e rengeteg
fémtömegeket. Vajon az istenkísértő terv megvalósítója, a vulkán felgyújtója, Arthur, látta-e
vakmerő terveinek megvalósultát?
Az olvasó kétségkívül sejti, miként következett be a kataklizma. Midőn a vadak ismét
megtámadták a telepet, Fritz csakhamar belátta, hogy bármily szívós ellenállás sem menti
meg őket. Társaiktól el vannak vágva, s ezek, ha segítségükre sietnek, a vadak hatalmába
jutnak. Tapasztalatból tudta, hogy a tűzhányó döreje megrémíti a vadakat. Tudta, melyik

22
csavart kell érintenie, hogy a kráterbe vizet vezető gép működését megszüntesse. Nem akarta
ő felidézni a katasztrófát, hanem csak egy kis földrengést akart a vadak megfélemlítése
céljából létrehozni. Feltette magában, hogy az első dördülés után azonnal működteti a
vízemelő gépet, hogy a víznyomás megakadályozza a Föld mélyébe jutott összes víztömegek
gőzzé válását. Persze ő nem tudta, hogy ha felszabadítja, többé nem lesz képes megfékezni a
természet hatalmas erőit.
Az első lövések kicserélése után, körülbelül azon pillanatban, mikor Arthur és társai a
vulkántól lefelé indultak, megszüntette a vízemelő működését.
Hosszú időn át aggódva, izgatottan várakozott, míg a védfalon borzasztó harc folyt, s a
puskalövések szakadatlanul ropogtak. Attól függött megmentésök, helyesnek bizonyul-e
Arthur számítása, bekövetkezik-e egyáltalán vagy kellő időben az explozió a Föld mélyében?
Elmúlt fél óra, elmúlt egy óra, s Fritz még nem érezte lábai alatt ingani a földet, nem
hallotta a Föld gyomrának fenyegető dörgését. Kétségbeesett. Lemondott. Azt hitte
mindnyájan elvesztek. Persze ő nem tudta, hogy a vízemelő gép működésének megszüntetése
után még sok időre van szükség, amíg a lefelé rohanó vízoszlop oly mélységbe jut, ahol a
növekvő hőmérsék legyőzi a víznyomás erejét, mely e rettentő mélységekben ezer és ezer
atmoszféra nyomással volt egyenlő.
Körülbelül másfél órára volt szükség, hogy a 25 millió 200 ezer köbméter víz által
képezett roppant oszlop alsó része lejutott a kellő mélységbe, hol a ránehezedő nyomást
legyőzte a minden földi képzeletet túlhaladó hőmérsék. A vízgőzök most rohamosan fejlődni
kezdtek. A lefelé törő vízoszlopot nem törhetvén át, nekifeszültek a Föld kérgének, s e
feszülés csakhamar iszonyú rázkódást idézett elő. Ami erre - a vízgőzök rohamos
fejlődéséhez képest - mindig fokozottabb mérvben történt, részint tudja, részint sejtheti az
olvasó.
A kataklizma kitört. Fritz ekkor már nem ért rá visszafordítani a vízemelő gép csavarát. A
vadak éppen diadalt ordítva törtek be a telepre, mikor a pukkanás és a romboló rázkódás
bekövetkezett. Az emberek harcának természetesen véget vetett ama rettenetes harc, melyet a
természet erői vívtak. Az egész telepet a sátrakkal, védfalakkal s a küszködő ellenfelekkel
együtt rémítő, ellenállhatatlan, világromboló erő kapta fel és ragadta a magasba.
Minden építmény romba dőlt. Mindenki eszméletét s a legtöbb ember - védő és támadó -
életét veszté. Széttépett, összelapított emberi hullák estek le a légből, hova a földrengés
iszonyú lökereje felhajította azokat. A telep a kataklizma előtt a tűzhányótól fél mérföldre, a
fennsík egy emelkedettebb pontján állt. Romjai most egy iszonyú magas hegy, a vulkánóriás
oldalán, legalább tízezer láb magasan voltak.
Arthurt, Fatimát és John Bulit szintén megfosztotta eszméletétől már az első lökés.
Magasra felhajítva visszaestek a gyorsan emelkedő talajra, mely a felhővonalon rohamosan
túlemelkedő vulkán oldalává lett.
Életüket vesztették-e? Nagyobb veszélyben bizonyára nem forogtak soha. A földrengés
iszonyú lökereje, a magasba való felhajítás és onnét való lezuhanás száz élet közül
kilencvenkilenc esetben halálos leendett minden élő szervezetre. Ámde ott, ahol ők álltak, a
földrengés nem volt intenzív, mint másutt, s a talaj több láb magas, dús fűvel volt borítva.
Midőn a földre visszahulltak, a vastag fűréteg megakadályozta, hogy összezúzzák tagjaikat.
Csak eszméletüket vesztették.
Meddig maradtak ez állapotban?
Az óriási s kezdetben ingadozó vulkán már rég szilárddá lett; a füstkitörésnek, a kő-, vas-
és rézláva ömlésének már rég vége lett, s ismerőseink még mindig önkívületben voltak. Az
arany- és ezüstláva már rég patakzott le a vulkán oldalain, a kráterből kitörő arany- és
ezüstgázak már vastag arany-, ezüstpor rétegekké sűrűsödtek a föld felszínén, mikor először
is Arthur megmozdult, életjelt adott magáról. Majdnem vele egyidejűleg ébredt fel, tért
vissza a halál küszöbéről Fatima is. Lelke, mely már a túlvilág előcsarnokában állott,
24
megsejtette, hogy Arthurja e világban maradt. Ő sem halhatott meg addig, míg Arthurja él.
Mihelyt az élet tudata megvilágította kábult agyát, s karjait képes volt mozgatni, Arthurját
kereste, s átölelte őt. Arthur teljes eszméletre Fatima karjai közt jutott.
Kezdetben nem emlékezett, hogy mi történt velük. Utóbb azonban elméje képes volt az
emlékezésre és reflektálásra. Csakhamar tájékozta magát, és tisztában volt helyzetükkel.
Mintha alatta ismét megrázkódott volna a föld, kipattant Fatima karjai közül. Őrjöngő
öröm fogta el szívét. Arca sugárzott a büszkeségtől, a diadal érzetétől. Terve megvalósult. Az
a vulkántorok, ott a szédítő magasságban, feje felett nemesfémeket vet ki magából, azok a
kráter felett támadó felhők ködpárák: arany- és ezüstgázok.
Az ő első világos érzelme az öröm érzete volt. Fatima a szerelem érzelmeivel ébredt fel,
valamint ez volt a kataklizma előtt utolsó érzelme is. Midőn azonban Arthurt felugrani s egy
közeli sziklára látta állam, a valóság, a természet nagy tünetei rá is benyomást gyakoroltak.
Szemei láttak. Látták azon nagy átalakulást, mely önkívületük alatt végbement. Látták a
fényes tömegeket kivető magas hegyormot, az alárohanó tűzfolyamokat, melyek egyike
egész közelükben zuhogott lefelé.
Fatima, ki mindezt nem értette, s bár tudta, hogy Arthur nagy dolgokat forgat elméjében,
e csodákat nem sejtette, megborzadt. Ijedtében felsikoltva rohant Arthur után, ki észrevéve a
közelükben levő tűzfolyamot, a szikláról lesietett, és a folyam felé tartott. Fatima elérte őt a
tűzfolyam partján, mely világolt, és perzselő forróságot árasztott ki magából. Karjai közé
vetette magát; ő, ki eddig nem ismerte a félelmet, reszketett, s Arthur mellén keresett a rémes
látományok ellen menedéket. Arthur átölelte. Édes, biztató, bátorító szavakkal megnyugtatta.
- Félelemre - mondá - nincs okod, hanem csak az örömre, büszkeségre. - Majd lelkesülten
folytatá: - Ez az átalakulás, ez a rengeteg hegy itt: az én kezem által vezetett természeti erők
műve. Az én művem. Az a fényes tömeg, mit ez a hegy kivet magából: arany és ezüst. Ez a
sárga tűzhullámokat hajtó folyó itt lábaink alatt: olvasztott arany. Az a másik, fehér fényben
izzó patak: olvasztott ezüst. Ezt a rettenetes katasztrófát én készítettem elő; mert át akartam
alakítani a világot. És átalakítom. Ebből a vulkánkráterből kilövellő fény egy új civilizáció
hajnala. Ebben a vulkántűzben égnek el az emberiség gonosz szenvedélyei. Az emberiség
ebben a tűzben tisztul meg.
Fatima ámulva hallgatta Arthur szavait. Nem értette azokat teljesen, de annál hatalmasabb
gyanánt jelent meg szemei előtt Arthur, ki ily csodás dolgokat hajtott végre. Vallásos
tisztelettel hajlott meg előtte. Barbár babonái nem vesztek ki teljesen szívéből. Arthurt
többnek tartotta egyszerű emberi lénynél, ki most elmerült a csodás látvány szemléletébe.
Arthur szemeiben túlvilági tűz ragyogott. Ajkai mintegy öntudatlanul folytatták:
- Ebben a sárga és fehér tűzben ég el a bírvágy, a korrupció fekélye. A meggyalázott,
eladott erényt, az áruba bocsátott becsületet ez a tűz égeti tisztára. Az emberiség megromlott
szíve ebben a tűzben lesz nemessé. Ez a tűz borítja lángba a társadalom korhadt épületét. Ez a
tűz irtja ki a társadalmi előítéleteket, a gazdagok dölyfét, a társadalmi rangkülönbséget. Ez a
tűz egyenlővé tesz minden embert. Ez a tűz az emberiség legnagyobb jótevője. Áldozat az
egy húszezer láb magas oltáron a mindenség urának. Ennek az áldozatnak tüzében ég el a
bűnnek mindazon szennye, amit az emberiség hat ezredéves történelmében felhalmozott.
Arthurt lelkesült elragadtatásából John Bull megjelenése rázta fel, ki szintén magához
tért, s a látottak felett bámulva, felvilágosítást kért.
Arthur megmondta neki, hogy Fritz, bizonyára a vadak támadása miatt, megszüntette a
vízemelő gép működését, s ennek következtében a kataklizma bekövetkezett, mielőtt messze
eltávozhattak volna a tűzhányótól.
Most tehát hol vagyunk? - kérdé John Bull.
- Több mint tízezer láb magasságban a megnövekedett vulkán oldalán - válaszolt Arthur.
John Bull szemeit meresztette bámulatában.
- Miként kerültünk ide? - kérdé aztán.
25
 - Az erupció felemelte a talajt s mi a talajjal jutottunk ily magasságba.
- S ez a rengeteg csúcs felettünk?
- Az arany-vulkán kúpja I
- Eszerint tehát a merész terv megvalósult! - kiáltott fel John Bull.
- Várakozásomon felül - szólt Arthur. - Ez a vulkán számításom szerint percenként 500
köbméter arany-, ezüst- és platinalávát vet ki.
- Goddaml* Ez nagyszerű, csodás! Ez a hír csinál ám csak szenzációt Európában, ha
megtávírom lapomnak! - John Bull ugrált örömében.
- Ezt én is hiszem - szólt Arthur. - Valóságos nemzetgazdasági forradalmat idéz elő. Ez a
rengeteg mennyiségű nemesfém megbuktatja a pénzt, az aranyat és ezüstöt, a jelenlegi
nemzetgazdaság két sarkkövét.
- De ha ebből a vulkánból mindig így ömlik a nemesfémláva, rövid idő alatt arannyal és
ezüsttel lesz borítva a földgömb egész felülete - mondá John Bull.
- Ennyire nem fog menni a dolog - szólt Arthur. - De előreláthatólag roppant területeket
fog elárasztani az aranyláva és aranypor. E vulkán kitörése sokkal hatalmasabb, mint volt
bármely más vulkáné. S pedig a Vezúv 1631-¡ki kitörése alkalmával hamuját egész
Konstantinápolyig szórta. A Tomboru 1815-iki erupciója után a beborított terület 46 000
négyszögmérföld volt. Ugyancsak a Vezúv említett kitörése alkalmával 50-60 láb vastag
réteget képezett a kivetett s nagy területeket elöntött láva.
- De így felettébb veszélyes helyzetben vagyunk! - kiáltott fel John Bull. - A leömlő láva
mérföldekre körül fogja venni a hegyet, s mi itt szorulunk. Olvasztott aranyba és ezüstbe
fúlunk!
- Ez megtörténhetik - erősíté meg Arthur.
- Úgy siessünk le a tűzhányóról!
- Annál is inkább - tette hozzá Arthur -, mert társainkat fel kell keresnünk, kiket
kétségtelenül szintén sújtott a katasztrófa.
Mindhárman indulni akartak.
John Bull azonban most felkiáltott:
- Goddam! Nem vagyok képes járni. Mintha ónsúly húzna le a földre. El vagyok fáradva.
Nyugodnom kell.
Leült, s midőn ismét fel akart kelni, erre nem volt képes.
Ezt a fáradságot Arthur és Fatima is érezték tagjaikban. Mintha mázsányi terhet vittek
volna vállaikon, mely lefelé nyomta őket. Szintén le kellett ülniök. S miután leültek, többé
nem voltak képesek felkelni.
Kezdetben azt hitték, hogy a fáradtság és a kiállt veszedelem törte meg őket, remélték
tehát, hogy a nyugalom helyreállítja erejöket. Ámde minél tovább nyugodtak, a zsibbadás
annál inkább fokozódott tagjaikban. A terhet mindig jobban növekedni érezték vállaikon.
John Bull türelmetlenkedett. Mindenáron fel akart állni, de csakhamar azon
meggyőződésre jutott, hogy tagjait nem képes mozdítani.
Megrémült.
Az ijedtségre volt is ok, mert egy új lávafolyam azon hely felé közeledett, hol
ismerőseink a földön hevertek. Ha ennek a folyamnak nem lesznek képesek útjából kitérni,
elvesznek. Megégnek az olvasztott ércben.
John Bull egyszerre felkiáltott:
- De hisz. Sir Arthur, ön sárga porkéreggel van beborítva!

* Teringettét!

26
 Arthur meglepetve vizsgálta magát. Majd John Bulira és Fatimára tekintett. Mindnyájukra
- öltönyükre, arcukra, szájukra - vastag rétegben rakódott le az aranypor.
- A rejtély meg van fejtve! - kiáltott fel most Arthur. - A vulkán által gáz alakban kivetett
arany por alakban verődik le minden tárgyra. Hisz ezt előbb is tudhattam! Ámde csak a
földfelületet vizsgáltam, s magunkat nem. Íme, ez a pázsit aranypázsit. Ez az erdő itt
közelünkben aranyerdő. Amott az a csalit, mely a talajjal szintén felemelkedett, ezüstberek.
Az a hatalmas fa, mely fehér-szürke leveleivel nyárfának látszik, cserfa, s a platinapor
nyárfává alakította át. Körülöttünk, felettünk, alattunk, mindenütt tán száz és száz mérföldnyi
területen minden arannyá és ezüstté változott.
- Aranyvilág! - kiáltott fel Fatima.
- Nagyszerű, bámulatos! Senki sem hiszi el, ha megtávírom lapomnak! - szólt John Bull.
- De mindenki elhinné, ha saját magán érezné, mint mi, a lerakódó aranypor súlyát -
mondá Arthur. - Ez az aranypor nehezedik ránk oly ellenállhatatlanul. Mindegyikünk több
mint egy hüvelyknyire van borítva aranyporral, s így több mázsa teher alatt roskadt le.
- Pedig mielőbb menekülnünk kell. A lávafolyam közeledik - szólt John Bull.
- Le kell rázni magunkról az aranyport - mondá Arthur.
Csakugyan sikerült lerázniok azt öltönyükről. A földet vastag rétegben borította az ezelőtt
oly becses s most értéktelen érc pora. A vulkán lávahamu helyett arany- és ezüstport szórt
szerteszét. Minél inkább lefelé haladtak ismerőseink, az aranypor annál vastagabb réteget
képezett. A legtöbb helyen teljesen elborította a vegetációt, mely éppúgy elperzselődött az
aranyláva és aranypor tüzében, mintha közönséges láva és vulkánhamu nyelte volna el. A
kezdetben meglepő, bámulatot keltő látvány szomorúvá és leverővé lett. Egyhangú sárga,
fehér és szürke szín borított füvet, fát, virágot. A büszke pálmák roskadoztak terhes arany- és
ezüstkoronájuk alatt. A kókuszdiófa valóságos aranygyümölcsöket termett. A
datolyapálmáról ezüst és arany gyümölcsfürtök függtek le. Mintha mindent Midász király
végzetes keze érintett volna! A patakok, tavak kiszáradtak. Helyüket elfoglalta az arany- és
ezüstföveny. A nemesfémekkel borított tájra az aranyvulkán vetette sárgában és fehérben
váltakozó világítását, aszerint, amint arany- vagy ezüstlávát vetett ki. A réz, vas stb. nemtelen
fém kezdetben ömlött ki a vulkánból, s így az alsó rétegeket képezte; felül voltak az arany- és
ezüstrétegek.
Ismerőseink eddig szerencsésen elkerülték a lávafolyamokat; de a föld színét mindenütt
borító nemesfémport nem kerülhették ki. Ez a por forróbb volt a Szahara homokjánál.
Lábaikat a cipőkön át égette. Felforralta a levegőt. Ismerőseink alig voltak képesek elviselni
a forróságot. A források és patakok mind kiszáradván, nem olthatták égető, halálos
szomjúságukat sem. Helyzetük rettentő volt.
- Goddam!* Szívesen odaadnók ezeket az arany- és ezüsterdőket valamely árnyas, zöld
ligetért, s ezeket az olvasztott aranyat vivő patakokat egyetlen üde vizű csermelyért!
- kiáltott fel John Bull.
Arthur helyeslőleg intett.
- A mi helyzetünkben - szólt - mindenki megértené, mily kevéssé boldogítanak a kincsek.
Soha embert nem környezett nagyobb mennyiségben arany és ezüst, mint minket, és soha
halandó nem volt elhagyatottabb nálunk. A mindenható érc, mely előtt mint bálvány előtt
leborul az emberi kapzsiság, nem képes bennünket megváltani az éhség és szomjúság
kínjaitól. Ide jöjjenek - folytatta emelt hangon - a hazaárulók, kik hazájukat, a férfiak, kik
becsületüket, a nők, kik erényöket bocsátották áruba; ide jöjjenek a fösvények, kik az élet
örömeitől fosztják meg magokat és másokat; a bírvágyók, tolvajok, sikkasztók, bujálkodók,
és szörnyülködjenek el, mily hitvány ércért áldozták fel nemesebb lényüket önzésük oltárán!
A föld porondja itt aranyból és ezüstből áll. Rajta tiprunk. Tiporjuk. Fejezzük ki ezáltal
megvetésünket. Nagyobb mennyiségben van és undokabb itt az arany a föld saránál.
- És főleg égetőbb - szólt John Bull. - Goddam! Egy lávafolyam zárja el utunkat!
27
 Arthur vizsgálta a fényes tömeget, mely előttük szélesen elterült. Aranyláva volt.
- E láva felső kérge már megszilárdult - szólt.
- Úgy tehát áthatolhatunk rajta - jegyezte meg Fatima.
- Ha kérge nem éget, és oly szilárd, hogy be nem szakad alattunk - mondá Arthur. - Ha
beszakadnánk, borzasztó halállal múlnánk ki. E kéreg alatt még folyik az olvasztott arany.
A lávára hajított kövek (aranykövek) által próbálták a láva kérgének szilárdságát. Elbírta
őket. De összefogóztak, hogy ha valamelyikük beszakadna, a másik kettő megragadja.
Túlhaladtak a lávafolyam közepén, anélkül hogy bajuk lett volna, csak a forró érc sütötte
talpaikat.
John Bull azonban elbizakodott. Felugrott, s testének egész súlyával lezuhanva akarta
megkísérteni az aranykéreg szilárdságát. A kéreg beszakadt. John Bull elmerült az olvasztott
aranyban.
De csak egy pillanatra. Arthur és Fatima kiragadták.
Mindenki azt hihetné, hogy John Bull barátunk csontig összeégve került ki az olvasztott
ércfolyamban vett fürdőből. Ámde a brit riporter kacagott. Ruhái le voltak perzselődve, de
bőrének mi baja sem lett.
- Hisz ez az olvadt érc nem éget! - kiáltott fel. - Talán nem is érc az! Csak a ruhát égeti
meg, míg az ember bőrét megkíméli.
Arthur mit sem szólt, hanem egy aranykövet beledobott a nyíláson kiömlő lávába. A kő
csakhamar olvadni kezdett. John Bull szemeit meresztette bámulatában. Arthur előadásaiból
tudta, hogy az arany 2900 hőfoknál olvad meg.
- Úgy én miért nem égtem meg ? - kérdezé.
- Mert csak egy pillanatra volt az olvasztott ércben. A test élő bőrének pedig az a
sajátsága, hogy egy pillanatra ellen tud állni a legnagyobb hőnek is; de csakis egy pillanatra.
Ha egy-két másodperccel ön tovább leendett az ércfolyamban, még csontjai is hamuvá égtek
volna.
John Bull megfogadta, hogy ezután jobban fog vigyázni.
Alig haladtak száz lépésre, John Bull ismét felkiáltott:
- A láva lángol! Magasra felcsapnak lángjai!
- A lávának nincs lángja - szólt Arthur. - Bizonyára éghető tárgyakat gyújtott fel.
A telep romjai égtek, melyeket egy leszakadó lávapatak érintett. Erről ismerőseink
csakhamar meggyőződtek.
- Hogy került ily magasságba a telep? - kérdé John Bull.
- Miként mi kerültünk - válaszolt Arthur. - A vulkanikus erő lökte fel a talajjal együtt. De
siessünk, hogy ha lehet, még megmentsük barátainkat.
A telepen nem volt egyetlen élő lény sem. Szétzúzott emberi tetemek és tagok hevertek
szerteszét a telep körül. A halottak közt azonban nem volt Hermán Fritz, sem János úr és még
mások.
- Ezeket bizonyára a felismerhetetlenségig eltorzította a katasztrófa - jegyezte meg John
Bull.
- Vagy elmenekültek a pusztulás színhelyéről - tette hozzá Arthur.
A halottak eltakarításáról nem kellett gondoskodniok. Az aranyláva lassanként elborította
s hamuvá égette azokat.
Ismerőseink folytatták útjokat.
Végre leértek a vulkán lábához. A talajt s a növényzetet itt is mindenütt elborította az
ércek pora. Az arany- és ezüsterdők itt egész impozáns nagyszerűségükben léptek fel. Ez
erdőkben, melyek nem adtak enyhe árnyat a nap és a vulkán által kivetett ércek forrósága
ellen, haladtak ismerőseink. Kétórai fáradságteljes út után egy szikláktól fedett, szűk völgybe
értek. Az aranypor itt még nem fedett el mindent. A sátorként a völgykatlanra boruló lombok

28
nem eresztették azt át, s így a talaj pázsitja még üde volt. A hőmérsék itt kevésbé volt forró.
Csakhamar megpillantottak egy csergedező patakot is.
Képzelhetjük, mily örömöt éreztek menekülőink, akik most megszabadultak az izzó
aranykemencéből és a szomjúság kínjaitól I A patak környékén üde gyümölcsöket termő fák
is akadtak. Az éhség rémei is egyszerre eltűntek.
Odarohantak.
Fritzet és János urat pillantották meg egy forrás partján. Ők tehát megmenekültek.
Arthur sietett kezet szorítani Fritzcel.
- Jó, hogy érkeztek - szólt ez -, egy ájult nőt nem vagyunk képesek magához téríteni. -
Fritz titokzatos arcot csinált. Nem mondta, ki az ájult nő.
- Ájult nőt? - kérdé Arthur bámulva. A telepen Fatimán kívül nem volt nő.
Fatima természetes ösztönét követve azonnal segítségére akart sietni a szerencsétlen
nőnek. Az ő ápoló keze magához fogja azt téríteni. Félrehajtotta a lombot, mely az ájult nő
arcát fedte. Meglepetésében felsikoltott.
Az ájult nő Olga volt!

John Bulinak az arany-vulkán erupciójára vonatkozó távirata, melyet a

Aranyvilág Daily News közölt, mint derült égből a villám csapott, le az európai
pénzpiacokra. Arthur titokban tartotta tervét. Csak a szocialista
forradalmi kormány tagjai előtt leplezte le azt. Ezek pedig óvakodtak azt dobra ütni, mert
mielőtt a szocialista forradalom kitört, Arthur tervének köztudomásra való jutása szakadást
idézett volna elő táborukban. Sokakat visszatartott volna az a forradalmi zászlóhoz való
csatlakozástól.
A hír tehát készületlenül találta s így meglepte a világot. Mint lavina járta be Európát,
majd a világ többi részét, útközben nőve, a modern nemzetgazdaság építményeit megrázva,
ledöntve. A londoni tőzsdén, mely legelőször értesült a hírről, valóságos forradalom ütött ki.
A fizetések egyszerre megszűntek, mert ki sem akart elfogadni akár ércpénzt, akár
értékpapírokat, melyek ára szoros összefüggésben áll az arany és ezüst árával. A történtekről
és a jövőről még senki sem tudott ugyan magának biztos képet alkotni, de mindenki érezte,
hogy az összes pénzügyi viszonyok gyökeres átalakuláson fognak átmenni, és így senki sem
állhatott jót érte, hogy aminek ma még értéke van, fog-e bírni legkisebb értékkel is holnap.
Leírhatatlan az a zűrzavar, mely a londoni után a világ valamennyi pénzpiacán támadt. A
pénzkirályok inogni érezték fejükön az aranykoronát s alattuk a Mammon kincseiből emelt
trónt. A legelső pénzdinasztiák buktak meg. Az volt a legszerencsétlenebb, akinek legtöbb
vagyona feküdt aranyban és ezüstben.
De miként történhetett, hogy egy hírlapi tudósítás ily rázkódást idézhetett elő az egész
világon ?
John Bull közleményeiben a közönség még sohasem csalatkozott. Az elsüllyedt tengerre
vonatkozó távirata is valónak bizonyult. Ez még élénk emlékezetében volt mindenkinek.
Barna Arthur iránt pedig az egész világ oly nagy bámulattal viseltetett, hogy minden, bármily
csodás dolog megvalósítását is feltette róla.
A legnagyobb zűrzavar közepett azonban mégis eszébe jutott egy tekintélyes angol
pénzügyi lapnak, hogy ez egyszer kétségbe vonja John Bulinak a Barna Arthur által felidézett
csodálatos eseményre vonatkozó tudósítását.
Most is megbizonyult, mily meglepő eredményt képes előidézni az általános ijedelem
közben kiejtett bátor szó. Az angol lap által kifejezett kétely a villany szárnyain repült szét a
világban, s minél nagyobb utat tett meg, annál inkább megerősödött. A pénzpiacok
fellélegzettek. A bankárok, a pénzkirályok felemelték fejüket. Az emberek egymás szeme
közé nevettek, amiért egy vaklárma így megijesztette őket.
29
 Afrikában, mint az olvasó tudja, az északi szélesség 5. fokáig vezetett vasút és távíró. Az
arany-vulkán innét még körülbelül 70 mérföldnyire volt. Közvetlen tapasztalat után tehát
nem lehetett azonnal meggyőződést szerezni az arany-vulkán működéséről.
A földrengést Európában is érezték ugyan, s így e körülmény John Bull tudósítása mellett
bizonyított. Ámde a földrengést a vulkanizmus előidézhette, habár a Föld mélyei egy uncia
aranyat sem vetettek felszínre.
A fő dolog most az volt, hogy Európa minden kételyt kizáró meggyőződést szerezzen a
történtekről. A kormányok és a legelső pénzpiacok megbízottakat küldöttek Afrikába. E
megbízottak közt a tudomány, a geológia és ásványtan legkiválóbb képviselői voltak. Ezek
biztos ítéletet fognak mondani. Ha e tudósok konstatálják, hogy az arany-vulkán valóban
nemesfémeket vet ki, éspedig végtelen mennyiségben, mint John Bull tudósítása mondta,
akkor csakugyan romba dől a nemes érceken alapuló pénzügyi viszonyok egész építménye.
A tudósokból, pénzügyi kapacitásokból álló nemzetközi bizottság útra kelt Tripolisz felé,
hogy a szaharai vasúton az északi szélesség 5. fokáig haladva, eljusson az aranyvulkánhoz.
Több heti időbe telik, míg a bizottság biztos jelentést küldhet Európába. Addig a népek
lélegzetfojtva várakoztak. Az összes ipar és kereskedelem szünetelt. A tudósok pedig nagy
vitába bocsátkoztak. A hírlapok nem tárgyaltak politikai kérdéseket, pedig Német-és
Oroszországban a győzedelmes forradalom leverésére nagy előkészületeket tett a ledöntött,
de ismét szervezkedni kezdő állami és társadalmi hatalom. Minden hírlap az arany-vulkánról
cikkezett. A geológusok soha nem tapasztalt népszerűségnek örvendettek. Huttontól, a
plutonizmus és Wernertől, a neptunizmus megalapítójától kezdve minden újabb geológus
munkája új kiadást ért. Az emberek csak geológiai tanulmányokat olvastak. A geológusok
nem voltak képesek ellátni elég közleménnyel a sajtót. Pedig hát ugyancsak dolgoztak. Két
táborra szakadtak. Egyik mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a Föld belsejében valóban
roppant mennyiségű nemesfémnek kell lennie. A vaselméletet ez a párt elejtette,
képtelenségnek mondta. S mintha Barna Arthur felfedezése egyszerre megnyitotta volna e
párt híveinek szemét, egyszerre napnál világosabbnak tartották, hogy a Föld fajsúlya, mely
eddig oly sok fejtörést okozott a tudósoknak, csak úgy magyarázható meg, ha feltesszük,
hogy a földgömb belseje fémekből és túlnyomóig nemesfémekből áll.
Az ellentábor hevesen küzdött a norvég tudósok vaselmélete mellett. Vállat vont azon
érvre - bár elismerték igazságát hogy a tűzhányók eddig is nagy mennyiségű aranygázt
szoktak kivetni, mely aranygáz impregnálja a kőzeteket. A tűzhányók által kivetett lávában -
mondták - még nem találtak olvadt aranyat. Grönlandban ellenben találtak a lávakőzetekben
termésvasat.
A nagyközönség csakhamar az aranyelmélet mellett nyilatkozott. Belátta, hogy ez elmélet
híveinek érvei nyomósabbak azon érveknél, melyeket a vaselmélet hívei hoztak fel. A
vaselmélet emberei azonban nem adták meg magukat. Hogy a merő tagadással szakítsanak,
és kedvezőbb téren fogadják el a csatát, megengedték, hogy az ellenfélnek elméletileg igaza
van.
- Feltesszük, habár kétségtelen gyanánt el nem fogadjuk - mondták -, hogy a Föld
belsejében roppant mennyiségű olvadt és gáz alakú nemesfém van. De annyi ez, mintha nem
léteznék az emberiségre nézve. Millió évek múlva, mikor a Föld kérge több mérföldnyire
kihűl, tán lehetséges lesz a folyó állapotból megszilárdulandó nemesfémekhez hozzáférni.
Addig azonban az emberiség csak a fáradságos és költséges bányászatra lesz utalva.
Bányászati úton pedig sohasem halmozódik fel annyi nemesfém, hogy ennek következtében
az arany és ezüst megszűnnék az érték mérőjének lenni. Maguk a vulkánok sem vethetnek ki
nagy mennyiségű nemesfémet, mert csatornáik nem vezetnek olyan mélyen az olvadási vonal
alá, hogy elérnék az arany-, ezüst- és platinarégiót. (Most persze már megfeledkeztek arról,
hogy a vaselmélet bizonyítására azt hozták fel, hogy a grönlandi vulkán vasat vetett ki,
melynek olvadási régiója mélyebben fekszik az arany és ezüst olvadási régiójánál!) Lehet -
30
folytatták -, hogy az Afrikában kitört vulkán arany- és ezüstrészeket avagy a rendesnél
nagyobb mennyiségű arany- és ezüstgázokat vetett ki, s ez vezette tévútra az angol lap
tudósítóját. De hogy bármely vulkán millió és millió mázsa nemesfémet vessen ki, ez
képtelenség. Ezt csak a tudatlanok vagy a költők hihetik el.
A vita, a pro és kontra érvelés így folyt heteken át. A bizonyítás így épített várakat a
levegőben. Pedig a kérdést csak a tapasztalat dönthette el.
És eldöntötte.
A szakemberekből álló bizottság eljutott az afrikai vasút végső pontjára. Ott Barna
Arthur, Fritz és John Bull fogadták őket, kik értesültek a bizottság céljáról.
Az afrikai égaljhoz nem szokott tudósok sokat szenvedtek a hosszú úton, melyet a vasút
végpontjától az arany-vulkánig tevéken kellett megtenniük. Útközben Arthur kifejtette
előttük, mint jutott azon gondolatra, hogy a Föld belseje nemesfémekből áll, miként sikerült
egy kialudt vulkán csatornáján át 25 millió köbméter vizet - fokozatosan növekvő nyomás
alatt - a Föld legnagyobb mélységeibe levezetni, hol, miután a nyomás megszűnt, e víz
rohamosan gőzzé lett, és előidézte a vulkanizmus történetében példátlan erupciót. A tudósok
meglepetve hallgatták Arthur fejtegetéseit. Elismerték, hogy Arthur zseniálisan alkalmazta a
tudomány által megállapított azon elvet, hogy a víz a nagy nyomás alatt nem lesz gőzzé.
Hutton kimutatta, hogy a kőzetek nagy nyomás alatt a legnagyobb hőnek kitéve is csak
nehezen vagy nem olvadnak meg.
A tenger vizének rengeteg nyomása megakadályozta a sziklák szétbomlását, míg a meleg
hatásának voltak kitéve. Ugyanezt a víznél (hogy ti. a víz nagy nyomás alatt nem forr meg)
az elméleti okoskodáson kívül a gyakorlati tények is bizonyították. A nemzetközi bizottság
tudós tagjai tehát teljesen lehetségesnek tartották, hogy Arthur a vizet rendkívüli mélységekre
vezette be. Így tehát már mielőtt az arany-vulkánhoz érkeztek, valószínűnek tartották, hogy
John Bull tudósítása csakugyan megfelel a valóságnak.
Mily nagy volt azonban meglepetésük, mikor az arany-vulkánt megpillantották! A
húszezer láb magas kúpot, melyen intenzív fénykorona ragyogott, már húsz mérföldnyi
távolságból látták. Olyan volt az éjjel a láthatár szegélyén, mint óriási világítótorony. A déli
ég sárgás tűzfényben égett. A vulkánkohó reflektálta rá hatalmas világítását. Ez a világítás
erősebb volt a Hold és a tropikus csillagok világításánál, melyet magába nyelt. A telehold
ennél a világításnál elvesztette szép fehér fényét; sárgás halaványon tekintett le a csodálatos
földi tüneményre.
A geológusok azt hitték, hogy azon több heti idő alatt, mely az első hír vétele és
megérkeztük közt lefolyt, a vulkán kitombolta magát. A legnagyobb tűzhányók is szoktak
mindig hosszabbodó szüneteket tartani, míg végre megszűnik, hogy évtizedek múlva
újrakezdődjék erupciójuk. Azt hívén, hogy a kitörés után érkeznek, rendkívüli meglepetést
szerzett nekik az arany-vulkán, melynek kúpja felett pompás fémoszlop emelkedett egész az
égig, s melyről fényes tömegek folytak alá, megvilágítva azon ismeretlen mélységeket, hova
leszakadtak.
A nemzetközi bizottság tagjainak bámulata ugyanazon mérvben fokozódott, amint az
arany-vulkánhoz közeledtek. A vulkántól tizenöt mérföldnyi távolságra a föld színe és a
vegetáció teljesen átalakult. Eddig az ekvátori Afrika buja vegetációja közt óriási
fapiramisok, gyönyörű pálmák, az irtó fejszét nem ismerő őserdők zöld sátra alatt utaztak az
európai nemzetek küldöttei. Most egyszerre mintha tündérvilág küszöbét lépték volna át, a
zöld vegetáció átalakult arany-, ezüstvegetációvá. Fű, fa, pázsit, erdő, liget arany- és
ezüstszínben ragyogott. A fák levelei átváltoztak arany-, ezüstlevelekké. A karcsú pálmák
aranykoronát viseltek. A fa-piramisok, az óriási baobabfák, melyek az egyenlítői Afrikában
igen gyakoriak, átváltoztak arany-, ezüstgúlákká.
A tudósok első meglepetésükben azt hitték, a mesék országába jutottak. Csaknem minden
népnek vannak meséi, melyekben arany- és ezüsterdőkben, arany-, ezüstpatakok partján
31
tündérkisasszonyok játszadoznak. A nép képzelete az arany és ezüst tömeges felléptében
találja a legbizarrabb dolgokat, az aranyban és ezüstben testesíti meg a fényt, gazdagságot és
boldogságot.
A tudósok a mesét, az álmot megvalósítva látták; az arany- és ezüsterdők bizarr látványa
feltárult előttük. Csak a tündéri lények hiányoztak. Sőt, hiányzott az erdőkből minden
élőlény. A tropikus madarak tarkabarka tollazata nem díszítette az erdőket, a majmok
falkáinak víg kiáltozása nem verte fel a vidék néma csendjét. Minden állat menekült ez
aranyvilágból, hol a nemesfémek elviselhetetlen súlya alatt minden élő szervezet
megsemmisül. Maguk a fák holt fákká, az erdők holt erdőkké lettek. A leveleikre és a talajra
lerakódott aranypor megfojtotta azokat. A fa levelein át lélegzik. Az aranypor megszüntette a
növényorganizmus működését. Csak kívülről volt fényes, ragyogó minden. A felszín alatt az
enyészet, a halál lappangott.
Íme, egy föld, melynek lakóit, az állat- és növényvilágot szerencsétlenné tette az emberi
kapzsiság által istenített, csillogó érc I A tudósok, miután első meglepetésük és bámulásuk
véget ért, szomorúan folytatták útjokat az aranyerdőkben, az arany- és ezüstlombok alatt.
Kezük nem nyúlt ki hírvágytól reszketve, hogy leszakítsa az aranylombokat. Csakhamar
érezték, hogy százszor szívesebben üdvözölnék a zöld erdőket, víg, boldog lakóikkal, a zöld
halmokat változatos, szemgyönyörködtető tájképeikkel, mint ezt az érccé változott világot
egyhangú, sárga és fehér színével.
Eddig nem szenvedtek fizikai szükséget sem, pedig száz és száz mérföldnyi utat tettek
meg félig művelt vagy egészen vad vidékeken. S az aranyvilágban, hol több kincs volt
felhalmozva, mint mennyit az emberiség hat ezredéves történetében gyűjtött, ismerkedtek
meg először az éhség és szomjúság kínjaival. Friss húskészletök csakhamar kifogyott. E
világot kerülte a zsákmányul ejthető vad; a fák gyümölcsei arannyá változtak; a patakok vagy
kiapadtak, vagy annyi aranyfövenyt tartalmaztak, hogy vizök élvezhetetlenné lett.
A lecsapódó aranypor nemsokára még több bajt okozott nekik. Rászállt öltönyeikre,
melyek most önsúllyal nehezedtek tagjaikra. Alig voltak képesek mozdulni, s csak úgy
folytathatták útjokat, hogy öltönyeiket minduntalan megtisztították az aranyportól. A lég
telítve volt e porral, úgyannyira, hogy veszélyessé vált a lélegzés, mert az aranyparányok a
tüdőbe hatolva, fojtogatták azt. Életük veszélyeztetése nélkül csak úgy maradhattak az
aranyvilágban, hogy a Barna Arthur által feltalált készüléket alkalmazták orrukra és szájukra,
mely készülék a levegőt megszűrte, s így az ércporoktól megtisztulva jutott az a belső
részekbe. Az ellen azonban már nem volt védelem, hogy az aranypor megtömte a bőr
likacsait, s így a pórusok működését megzavarta.
Mind e kellemetlenségek és veszélyek gyakran már majdnem visszafordulásra bírták a
nemzetközi bizottságot, s csakis feladatuk komoly érzete és Barna Arthur biztatása bírta rá
őket a kitartásra.
Végre egy emelkedett ponton feltárult előttük az arany-vulkán vidéke. Kiállott
szenvedéseik dacára is felkeltette bámulatukat ez a látvány. A tűzhányó még pár mérföldnyi
távolságban volt. Kör alakú hegycsoport közepéből emelkedett húszezer láb magasra az
aranykráter. A szó szoros értelmében arany. Az aranyláva egészen bevonta érckéreggel
külsejét. Most már nem füstölgött, csak intenzív fény áradt ki belőle mint rengeteg
fémkohóból. Koronként nagy tűzgolyókat vetett ezer és ezer láb magasba a kúp fölé. A
tölcsér három oldalán hatalmas patakokban szakadt alá az olvasztott érc. A kráter fényjátéka
nappal is észrevehető volt. Világítása nem tűnt el a nap fénye mellett sem. Éjjel azonban
minden képzelmet túlhaladott a vulkán pompája. A tudósok el voltak ragadtatva.
Mivel azonban ők nem azért jöttek Afrikába, hogy az arany-vulkánt bámulják, hanem
hogy a tényeket hitelesen megállapítsák, hozzáfogtak feladatuk teljesítéséhez, aminek gyors
befejeztét egyébiránt a velük hozott élelmiszerek és az ivóvíz nagy megfogyatkozása is
sürgette. Barna Arthurnak sikerült ugyan az aranyfelület alatt még élvezhető gyümölcsöket s
32
a még ki nem száradt pálmák törzséből szomjoltó italt szerezni. De elfogyott friss
húskészletüket nem egészíthették ki, mert az arany-vulkán vidékén a zoológia egyáltalán nem
volt képviselve.
Feladatuk különben könnyű volt. Csak konstatálniok kellett, mit szemeik láttak. A vulkán
környékét mérföldekre arany-, ezüst- és platinaláva borította, mely alatt vas, réz, ón stb.
nemtelen fémrétegek terültek el. A nemesfémek valódisága iránt legkisebb kétely sem
merülhetett fel. Nem volt nehéz hozzávetőleg kiszámítani azt sem, mekkora tömegekben
hevert máris a fölszínen a nemesfém; míg ellenben a por alakban lecsapódott arany, ezüst stb.
tömegének kiszámítása dacolt az aritmetika minden vívmányával. Csak maga a láva
alakjában kivetett nemesfém tömege meghaladta az ezermillió köbméter terjedelmet. S a
vulkán még mindig percenkint 500 köbméter fémlávát vetett ki. Mennyi nemesfém kerül
felszínre, ha a vulkán működése nem szűnik meg egy hó, egy év stb. alatt? Az arany- és
ezüstláva végre oly nagy tömegekben fog a vulkán mellett felhalmozódni, hogy felér a
tűzhányó kúpjáig. Pedig semmi jel nem mutatott arra, hogy a vulkán működése megszűnik.
A nemzetközi bizottság e tényeket megállapítva, igazságot szolgáltatott John Bulinak.
Miután a vasúti állomásra visszatért, oly távirati jelentést küldött Európába, mely nemcsak
megerősítette, de a csodás tények elbeszélésében túlhaladta az angol riporter tudósítását.
E jelentés eloszlatott minden kételyt. Akik remélték, hogy a nemesfémek uralma
fenntartható, lemondtak, és akik örvendettek a pénz bukásának, diadalt ültek.
A pénzügyi viszonyok építménye az Afrikából érkezett lökés következtében porba omlott.
Barna Arthur diadala teljessé lett.
De vajon hasznára vált-e az emberiségnek ez a diadal? Arthur műve áldást vagy átkot
hozott-e az emberiségre?
(1880)
 SZÍNI GYULA

Az üvegkirály két feje

A New York-i Evening Standard szerkesztőségében Mister Borchard, az editor, így szólt a
lap világhírű riporteréhez:
- Mister Bruce! ön három hónap óta ingyen húzza fejedelmi fizetését. Lapunk minden
szenzációról lemarad. Huszonöt kéjgyilkosság hírét halászták el előlünk más újságok. Nem is
szólok arról, hogy idegen lapokból kell mindig megtudnom, hogy egy-egy milliárdosunk
leányát már megint eljegyezte egy magyar gróf.
Bruce így felelt:
- Uram, még a falnak is van füle. Sőt, még önnek sem merem elárulni, hogy milyen
riportban fáradok már három hónap óta. Félek, hogy ön sem fogja megállni, hogy valakivel
ne közölje a dolgot, amely pedig még nem érett meg a közlésre. Csak annyit mondhatok,
hogy ezzel a készülő szenzációval az Evening Standard a legelső amerikai napilap rekordját
is le fogja győzni.
Az editor gúnyosan mosolygott.
- Ismerem már az efféle titokzatos riportokat. Ezekből soha nem lesz semmi. Alighanem
egy szó sem igaz belőle, Mister Bruce.
Bruce haragra lobbant.
- A konkurrens Manhattan Gazette már tízezer dollár előleget kínált érte. Pedig még azt
sem tudja, hogy miről van szó.
Az editor elgondolkozott.
- Nézze csak, Mister Bruce... ön még ma fölvehet húszezer dollárt, ha elárulja nekem,
hogy miben fő a maga feje.
- All right. Kérem a csekket - szólt Bruce.
Az editor megírta az utalványt, hanyagul a kezében tartotta, de nem eresztette ki.
- Előbb a titkot! - szólt a riporterhez.
Bruce megfogta a csekk másik csücskét, és beszélni kezdett.
- Arról van szó, uram, hogy Jay Astornak, a milliárdos üvegkirálynak két feje van.
Az editor mosolygott.
- Az egyiket jól ismerem - szólt -, de ha a másodikkal megismertet, akkor az öné a csekk.
- Igaza van - felelte Bruce -, a második feje körül forog épp a titok. A dolog úgy történt,
hogy Jay Astor, aki nemcsak New Yorknak, hanem egész Amerikának a leghígabb velejű
milliárdosa volt, körülbelül egy hónappal ezelőtt visszavonult a világtól. Pénzügyi körökben
azt beszélték, hogy az üvegkirály súlyosan beteg. Kitört rajta a paralízis. Később azt
suttogták, hogy nehéz operáción esett át. Két hét óta újra New Yorkban van Jay Astor.
Egyelőre csak bizalmasai veszik körül. De ezek azt mondják, hogy a régi Jay Astorra nem
lehet ráismerni. Az arca lesült, és olyan napbarnított, mint egy óceáni hajósé. Az arcvonásai
is egészen megváltoztak. És ami a legfeltűnőbb, az esze is mintha ki volna cserélve.
Szellemes társalgó, nagy tudású, művelt ember, mély bölcselkedő lett belőle. Irodalomról,
művészetről úgy beszél, mint aki benne született, és benne élt. Az üzleteit is maga vezeti.
Eddig kettőig nem tudott számolni, most pedig zseniális tervei vannak.
- Öné a csekk - mondta az editor -, de jaj magának, ha hazudik!

34
 - Nem hazudok, uram - felelte a riporter -, mert magam is beszéltem Jay Astorral. Én is
megállapítottam rajta a csodálatos változást. Azóta minden napomat és éjjelemet csak ennek
a titoknak a kiderítésére szenteltem. Teljes eredményre azonban nem jutottam. Már csaknem
megőrülök belé. Uram, adjon nekem egyhavi szabadságot, hogy mással ne kelljen törődnöm,
csak ezzel a dologgal I
- Menjen, Mister Bruce, valami faluba pihenni - szólt a kiadó -, bár inkább ajánlom a
tengerpartot. Erősödjék, gondolkodjék ott, és addig ne kerüljön a szemem elé, amíg erre a
dologra világosságot nem vetett.
Bruce a tengerpartra, Atlantic Citybe sietett. Naponta egy órát lubickolt a habokban,
három órán át sütkérezett ruhátlanul a napon. Nem evett mást, mint fekete retket és vajas
kenyeret. Lámpagyújtás után pedig Julius Caesar műveit olvasta, hogy élesítse az eszét. Mert
a modern újságírónak éppúgy szüksége van tréningre, mint például az aviatikusnak, aki le
akarna verni egy rekordot.
Két hét múlva Mister Bruce olyan barna volt, mint a bronz, olyan egészséges, mint egy
matrózgyerek, és olyan józan, okos, világos fejű, amilyen csak egy amerikai lehet, aki
kiszellőztette az agyából a nagyváros minden gondját és ártalmas gázait meg pletykáit.
És amikor egy este, alkonyatkor, a strandon sétált, egy fiatal nőt pillantott meg, aki
sötétkék aljban és világos matrózblúzban a tengerpart fövenyét kapargálta kis ásójával.
Egészen egyedül ült egy homokbuckán, és a szeme egy irányba révedezett.
Bruce-ban fölébredt hatodik érzéke, az újságírói szimatja. Megérezte, hogy ennek a fiatal
asszonynak titok terheli a lelkét, és azt el szeretné mondani valakinek. Bruce-nak egy ötlet
villant át az agyán. A következő pillanatban megemelte a kalapját, és köszönés helyett
artikulálatlan hangokat motyogott.
- Mit kíván, uram? - kérdezte meglepetve a nő.
- Üm... mü... mü... üm... - szólt Bruce.
- Önnek beszédhibája van? - kérdezte az asszony.
- Mü... ümmü - motyogta Bruce.
- Néma? - kérdezte a nő halkan.
Bruce igent intett a fejével.
- De hallja azt, amit mondok?
Bruce megint igent bólintott. A lady még mindig kíváncsian és kérdőleg nézett rá.
Bruce arra a pontra mutatott, ahová az asszony az imént szögezte a tekintetét.
- Értem, uram - szólt a nő bájos mosollyal -, ön azt kérdi, hogy mit néztem én az imént
olyan figyelmesen... Egy tengeri csiga van ott. Látja? Félénken elbújik a két pompás kagylója
közé. De ott a fövenyben már leselkedik rá a remeterák.
Bruce rokonszenvesen és megértően dünnyögött.
- A minap megfigyeltem egy ilyen rákot - folytatta az asszony. - Az ollós állat nem
röstellt órák hosszat lesni egy csigára, amíg az ki nem tárta a két kagylóját. Akkor a rák
hirtelen bedobott neki egy kavicsot, úgy, hogy a csiga nem tudta többé összecsukni a házát...
Lássa, ilyen az őszinte ember is. Nem szabad egy szó igazat mondania, nem szabad kinyílnia,
mert már ott leselkedik a rák, hogy bedobja a maga kavicsát, és megölje vele az áldozatát...
Leonardo da’ Vinci minden bölcsessége megvan az ilyen állatban!
Bruce sóhajtott, és az ajkára mutatott.
- Tudom, mit akar ön mondani - felelte az asszony -, hogy önt a természet is arra rendelte,
hogy titkokat őrizzen.
Bruce elvette az asszonyka kezéből az ásót, a fövenybe kis sírszerű gödröt ásott, és
megint betemette.
- Értem - mondta a nő -, azt akarja ezzel jelezni, hogy úgy tud hallgatni, mint a sír.
Mélyen Bruce szemébe nézett, de még habozott.
- Én vagyok a legszerencsétlenebb asszony a világon - sóhajtotta a tenger felé.
35
 Bruce csak a szürke, világos, őszinte szemét emelte vigasztalóan az asszonyra. Ennek a
lady már nem tudott ellentállni.
- Bostonból való vagyok - szólt halkan a nő -, Bostonban születtem, és nem is mozdultán
ki onnan mostanáig. Korán férjhez mentem, és a legboldogabb házaséletben éltem az
urammal, Mister Shorttal. ö volt a világ legokosabb embere. Nem volt nap, hogy ne
csodáltam volna mély és tündöklő szellemét, ami házasok közt, azt hiszem, ritkaság. Igaz,
hogy szegények voltunk, mint a concordi templom egere, de annál büszkébb voltam én, hogy
a férjemben félreismert lángészt tisztelhetek, aki egyedül csak értem él, és csupán rám
pazarolja szellemi kincseit. Férjem Concordból való, és szülei a nagy Emerson, az író
szomszédságában éltek. Emerson gyakran átjárt hozzájuk. És a férjem nagyon hasonlít
America legnagyobb írójának az arcképére. Ne következtessen ebből semmi rosszat, csak jót.
Olyan zseniből, mint Emerson, titokzatos sugarak áradhatnak egy nőre, aki az anyaság
örömei elé néz. A férjem legalább sokszor mondta, hogy édesanyjára az író szelleme mindig
titokzatos erővel hatott.
Bruce akaratlanul is elmosolyodott.
- Ne mosolyogjon I - tiltakozott az asszony. - A férjemnek csodálatosan mély gondolatai
voltak. Kár, hogy föl nem jegyeztem őket. De még feljegyzem majd azokat, amikre
emlékezem... Mert az ő nagy szellemének egyszer s mindenkorra vége. Nem tudom, csak
sejtem, hogyan történhetett a dolog. És ez a titok nyomja a szívemet. A férjem. Mister Short,
körülbelül egy hónappal ezelőtt levelet Irt nekem, hogy ne várjam haza, ne kerestessem őt a
rendőrségen, hanem tartsam titokban azt, hogy ő egy időre ismeretlen helyre utazik.
Bruce fülelni kezdett, mint a hiúz.
- Két héttel ezelőtt érkezett haza - szólt az asszony, és zokogva csuklott föl. - Alig
ismertem rá. Az arcvonásai egészen megváltoztak. Sápadt és csúnya lett, holott azelőtt barna,
szép és egészséges volt, mint egy fűtő valami óceáni hajón. A legcsodálatosabb azonban,
hogy a szellemi élete is egészen megváltozott. Együgyű, nem akarom mondani, hogy ostoba
dolgokat beszél. A szavajárása lassú, nehézkes. Bambán bámul a levegőbe. Néha nem érti
azt, amit mondok neki. És pénze is van, ami azelőtt sohasem esett meg vele. Idejöttünk most,
erre a fürdőhelyre, és nagyon szomorúak vagyunk.
A szépasszony lehajtotta a fejét, hogy elrejtse könnyeit.
Bruce megvárta, míg kisírja magát. Aztán az ásó nyelével a következőt írta a homokba:
„Szeretnék a férjével megismerkedni."
Az asszony nagyot sóhajtott, és ezt felelte:
- Ha vár egy kicsit, nemsokára itt lesz. Kérem, ne tegyen neki említést az egész dologról.
Már erősen esteledett, amikor egy fehér ruhás ember közeledett feléjük. Megemelte a
sipkáját, és aztán kezet csókolt az asszonynak.
- Engedd meg, szívem - szólt hozzá az asszony -, hogy bemutassam neked ezt az urat, aki
szeretne veled megismerkedni, és mostanáig várt rád.
A férj kezet nyújtott. Félénken, mint egy gyerek.
- Hová való? - kérdezte a férj, Mister Short.
- Mmu... ummu - felelte Bruce.
- Nem értem, hogy mit mond - szólt Short úr.
- Ez az úr néma - súgta halkan az asszony.
- Akkor hogyan beszéltél vele? - kérdezte a férj, és halkan vihogni kezdett, mint a
bambák.
Az asszonyt egyre kínosabban érintette a dolog.
- Menjünk a vendéglőbe - indítványozta. - A teraszról szép kilátás nyílik a tengerre. Ott
megvacsorázhatunk.

36
 Elindultak mindhárman. Középen ment az asszony. Az első lámpa fényénél Bruce
hirtelen szemügyre vette a férjet, örömében szeretett volna fölsikoltani. De magába fojtotta az
örömét.
„Nyomon vagyok - gondolta magában. - Most már sejtem, hogy hova lett az üvegkirály
feje. Bizonyos, hogy kicserélték a Short úr fejével. De hogyan ?"
A teraszon Short úr belehullott egy nagy karosszékbe, mint valami lomha test, amelyben
nincsenek csontok. A felesége a nyakába kötötte a szalvétát. Egyáltalában; úgy bánt vele,
mint egy gyerekkel. Vacsora közben a férj hirtelen feldünnyögött:
- El akarok menni a hutámba, ötszázezer üvegtáblám hever ott őrizet nélkül.
Az asszony arca elborult, és halkan szólt Bruce-hoz:
- Hallja, hogy miket mond? Valósággal félrebeszél.
Aztán mártírmosolyával a férjéhez fordult.
- Csak légy nyugodt, kicsikém. Szóltam az őröknek, hogy vigyázzanak az üvegtábláidra.
- Hol van doktor Moore? - kérdezte a férj.
Bruce kérdőleg nézett az asszonyra.
- Doktor Moore megígérte, hogy eljön - felelte az asszony a férjének, majd Bruce-hoz
fordult, és így szólt: - Doktor Moore a férjem jó barátja és orvosa. Azelőtt Bostonban lakott ő
is, de most New Yorkba tette át a lakását, mert Jay Astor, az üvegkirály háziorvosa lett. Ha
New Yorkban nincs elfoglalva, ki szokott ide jönni a tengerpartra, és velünk szokott
állandóan lenni. Ma is táviratozott, hogy várjuk meg a vacsoraasztalnál. Kissé elkésve
érkezik, de legkésőbb tíz órára itt lesz.
Tíz óra felé csakugyan megjelent doktor Moore. Útitáska volt a kezében. A vonatról jött
egyenesen. Barátságosan üdvözölte a házaspárt, aztán kérdőleg, gyanakvólag nézett Bruce-ra.
- Ez az úr egy néma jó barátunk - sietett az asszony a fölvilágosítással. - A neve...
Bruce gyorsan átadta a névjegyét, amelyen ez volt: „James Bruce".
- Rokona ön annak a híres újságírónak? - kérdezte doktor Moore.
Bruce nemet intett a fejével.
- ön tehát mindent jól hall - szól a doktor. - Születése óta néma?
- Nem - intett a fejével Bruce, és latinul felírta egy papirosra: „Ijedtségtől némultam
meg."
- Ön az én emberem! - kiáltott föl a doktor. - Ilyen embert keresek én már régóta. Aki
nem ijed meg többé semmitől, és úgy tud hallgatni, mint a sír. Akar az én titkárom lenni,
Bruce úr?
Bruce igent intett a fejével.
Másnap doktor Moore és Bruce együtt utaztak vissza New Yorkba. A doktoron nem volt
semmi különös. Legföljebb az, hogy roppant figyelemmel vizsgálta az emberek arcát. Amint
New Yorkba megérkeztek, kocsiba ültek. Tíz perc múlva megszólalt doktor Moore:
- Engedje meg, uram, hogy fekete kendővel lekössem a szemét. Olyan helyre fogom
elvezetni, ahol a világ egyik legnagyobb titkát fogja látni. Még nem ismerem önt annyira,
hogy bízhatnék a merő becsületszavában. Ha néhány hétig hűséges barátom lesz, és megállja
a próbát, akkor beavatom minden titkomba. Ne féljen tőlem semmit. Egy igaz, becsületes
tudóssal áll szemben.
Bruce tűrte, hogy bekössék a szemét. Doktor Moore nemsokára megállította a kocsit.
- Most leszállunk - szólt Bruce-hoz -, adja a kezét. A kocsishoz pedig odaszólt:
- Ennek az úrnak por ment mind a két szemébe. Most nem lát. Miért nem tartja tisztán
maga a kocsiját?
- Még a lovamnak sem tudok eleget enni adni - felelte a kocsis, és elhajtott.
A doktor karon fogta Bruce-t, és úgy vezette mindenféle ismeretlen utcán, sikátoron,
lépcsőn, emeleten keresztül. Végre megállította, levette a szeméről a kötést, és így szólt:
- Itthon vagyunk.
37
 Nyájas, világos szobában voltak. Ismeretlen háztetőkre nyílt kilátás. A doktor szíverősítő
pálinkával és szivarral kínálta meg Bruce-t, aztán mindjárt a dologra tért:
- Szükségem van egy megbízható barátra, aki famulusom és titkárom volna egy
személyben. Adja a kezét, hogy soha sem fog megcsalni.
Bruce nem nyújtotta a kezét, hanem fölírta: „Tudnom kell előbb, hogy milyen titkot
bíznak rám."
- Jöjjön velem - szólt a doktor, és elvezette Bruce-t egy laboratóriumba, hová csak úgy
sugárzott be a napfény nyalábja. Különböző ketrecek álltak a fal mentén. A ketrecekben apró
állatok, házinyúl, kutya, majom voltak fogva. A terem közepén egy operáló-asztal állt.
- Mi különöset lát ön itt? - kérdezte gúnyosan a doktor, akinek démoni mosolya most tűnt
fel először Bruce-nak.
„Megvallom, hogy semmi különöset" - írta fel az újságíró.
- Hasonlítsa például össze ezt a két majmot - mosolygott a doktor.
Bruce hiába erőltette a szemét, nem látott semmi feltűnőt.
- Látja, uram - szólt doktor Moore -, idáig fejlődött már az operatőr művészete. Hiába
nézi ezt a két majmot, semmi rendkívülit nem fog észrevenni rajtuk. Pedig ennek a két
majomnak a feje föl van cserélve. Mind a kettő azzal dicsekedhetik, hogy a másiknak a
fejével gondolkodik. Roppant nehéz operáció ez. Két fejet, amely különböző két törzsön ül,
egy pillanat alatt, ameddig az élet fonala el nem szakad, hirtelen átcserélni úgy, hogy
odanőjenek az új törzshöz, és éljenek tovább. Nálam száz eset közül kilencvenkilencben
sikerül ez. De a miatt az egy rossz eset miatt nem szabad nyilvánosságra hoznom a
fölfedezésemet.
Bruce egy papírszeletet vett elő, és felírta ezt a kérdést:
„Emberekkel is véghezvihető ez a műtét?"
- Nem - mondta doktor Moore, és ezer mosolyba futott szét titokzatos fakírarca.
Bruce nem árulta el, hogy most már mindent tud.
Ellenben az Evening Standard kiadója a következő sifrírozott levelet kapta:

Ezt a levelet sikerült kidobnom az utcára. A borítékján fölkérem azt az urat, aki
megtalálja, vigye el a Evening Standard szerkesztőségébe, és adja át személyesen
Mister Borchardnak, aki száz dollárral fogja megjutalmazni a levélért.

Igen tisztelt Borchard úr, ha ön ezt a levelet megkapja, a világért se engedje ki a

karmai közül azt az embert, aki a levelet elhozta. Az az ember el fogja Önt vezetni arra
a helyre, ahol a levelet találta. Vezettesse magát, Uram, oda. Nézzen körül, vizsgálja
meg az ablakokat mind. Ha nem lát semmit, várjon. Egy ablakon ott fogok én állni, és
jelt adok Önnek. Fogoly vagyok egy New York-i házban, de, nem tudom, melyikben. Ön
majd meg fejti a titkot, ahogy én már ismerem az üvegkirály két fejének pontos
történetét és magyarázatát. Legalább egymillió dollárt ér meg ez a szenzáció. Legyen
résen, és el ne ejtse azt a fonalat, amit ezzel a levéllel a kezébe adok.
Hű munkatársa:
James Bruce

Borchard úr, az Evening Standard kiadója, egész detektívhadat vitt magával az Ötödik
Avenue egy mellékutcájába, hová a levél nyomai elvezettek. Órák hosszat várakozott lesben.
De James Bruce nem jelent meg. Végre egy ember közeledett a kiadó felé:
- Mister Borchard - szólította meg. - Nem ismer meg engem?
- Nem - felelte a kiadó.
- Én James Bruce vagyok - felelte az idegen. - Az ön munkatársa. És mégsem. Mert csak
a feje vagyok James Bruce-nak. A testemet valahol hozzám ragasztották. Teljességgel nem

38
emlékszem rá, hogy mi történt voltaképp velem. Pedig homályosan dereng előttem, hogy
mindent el akartam önnek mondani...
A kiadó föl nevetett.
- Ön nem James Bruce, hanem a cinkostársa. Mondja meg James Bruce úrnak, hogy tartsa
meg a húszezer dolláromat, és máskor ne ültessen föl ilyen ostoba tréfával.

Innen föl a Szírius csillagáig,

VAJDA JÁNOS E képzelemfárasztó messzeség.
Mely már előttünk végtelennek látszik,
E napszögekkel kivert íves ég,

Nyári éjjel E szörnyű távol a nagy egyetemben -

Mi ez egyéb ? - egy kulcslyuk, melyen át
A mindenség titkát fürkésző lelkem
A megfoghatlan végtelenbe lát.

S mit látni ottan ? - Csillagok-, napoknak

Megszámlálhatlan tündöklő raját.
Amint az űrben forgva vándorolnak
Egymás körül s együtt, tovább, tovább...

Mennek, menetelnek, mint a fővezéri

Szemlére kivezényelt hadsereg.
Kisebb nagyobb közökben egymást éri
Dandár, hadosztály, zászlók, ezredek.

Mennek külön-külön, kimért ütemben,

Egy-egy vezér után minden csapat,
S mind valamennyi egyfelé, szünetlen.
Fagyasztó fegyelemben, hallgatag.

De hát hol a fő, mely vezényel itten?

Pásztortalan nyáj volna a világ?
Ki tartja fönn e szörnyű méretekben
A rendet, mely hajszálig összevág ?

E szakadatlan haladó gomolyban

A seregeknek ura, a király
Bizonnyal a középen, mozdulatlan
Nyugalma fönségében, ottan áll...

Keressük ottan, ott lesz ő, az Isten...!

Képzelhető-e bárhol egyebütt?
- De hát a térben, melynek széle nincsen.
Hol a közép? - Sehol, vagy mindenütt?...!
 A JÖVŐ SZÁZAD
NOVELLÁJA
HERCZEG FERENC

A vizsgálóbíró azt mondta a jegyzőnek:

- Küldje be a vádlottat, aztán hagyjon magunkra. Többre mehetek vele, ha négyszemközt
vallatom.
A vizsgálóbíró neve: Dr. BN 37. BN 37 különben vörös hajú, fehér bőrű, érdekes arcú nő.
Igen jó növésű, ami természetes is, mert hibás vagy gyenge szervezető emberek tenyésztését
az orvosi tanács nem engedélyezi.
Midőn egy pillanatra leteszi szemüvegét, hogy megpihentesse a sok olvasástól fáradt
szemét, kitűnik, hogy nemcsak a termete, de a szeme is szép.
A vizsgálati fogoly belép.
Fizikuma szempontjából igen sikerült emberpéldány. Azonban nyugtalan tekintetében, de
főleg kapkodó modorában van valami, ami arra enged következtetni, hogy szellemi nevelése
kevésbé sikerült.
Dr. BN 37 ismerte ezt a típust. Visszaütés a barbárkorba, egyike a kultúrképteleneknek,
akik semmiképpen sem tudnak beleilleszkedni a modern világrendbe, és azt hiszik, minden
kőfal arra való, hogy fejjel menjenek neki.
A vizsgálóbíró hivatalos arccal lapozgatott írásaiban.
- Ha nem csalódom, az ön neve 13 XX? - kérdezte.
A fogoly elmosolyodott.
- Valóban nem csalódik, édes szívem.
A bíró hidegen mérte végig.
- Az én intellektuális minősítésem különb, mint az öné, tehát hagyja ezt a hülye
megszólítást. Ön nem az édes szíve, hanem a bírája előtt áll.
- Rendben van - szólt békülékenyen a fogoly. - A fő az, hogy nem csalódik, tiszteletre
méltó BN 37, én ugyanaz az XX vagyok, aki magát tavaly megcsókolta a tárgyalóteremben,
és akit hatóság elleni erőszak címén három hónapra becsuktak.
- Reménylem, a három hónapot arra használta, hogy elmélkedjék azon, amit tett.
- Elmélkedtem, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy három hónap egyáltalában nem
sok a maga csókjáért. És ha most megint háromhónapi szabadságot vehetnék magamnak...
BN a csöngettyű gombja után nyúlt.
- Ha nem fogja nekem megadni azt a tiszteletet, amely megillet, akkor az őrség
jelenlétében folytatom a kihallgatást.
A fenyegetés hatással volt a fogolyra.
- Csak azt ne! Az őrök ronda vénasszonyok, némelyik bajuszos is.
A vizsgálóbíró vállat vont.
- Jellemző önre nézve a szertelen fontosság, melyet az emberek külsejének tulajdonít.
Hanem térjünk a tárgyra, 13 XX! A rendőrség jelentése szerint ön tegnapelőtt, azaz 1987. évi
május 5-én, előre megfontolt szándékkal elpusztította a Szépművészeti Múzeum egyik
remekművét, Leonardo da Vinci Antinous című festményét. Késsel kivágta a képet a
keretből, darabokra tépte, földre dobta, és lábbal tiporta.
- Szóról szóra így történt, édes BN 371
41
 - Midőn letartóztatták, ön több ízben azt kiáltotta: „Választójogot a férfiaknak!"
- Igenis, azt ordítottam. Hozzátehetem, hogy egy felsőbb leányiskola növendékei, akik
akkor éppen a képtárban jártak, megtámadtak, és meg akartak lincselni.
- Sajnálatos kihágás - mondta a vizsgálóbíró -, bár emberileg érthető. De menjünk tovább!
Önnek cinkostársai is voltak, akik meg akarták szöktetni a merénylet után. A rendőrség
jelentése szerint aeroplán keringett a múzeum körül. Csak akkor menekült el, midőn már
közeledtek a légi cirkálók.
A fogoly elmosolyodott.
- Maga most azt akarja, hogy eláruljam a barátaimat? - kérdezte.
A vizsgálóbíró legyintett a kezével.
- Ön az úgynevezett lovagi típus képviselője, és azt, amit ön barátságnak nevez, többre
becsüli a közérdeknél.
- Igaza van - szólt a fogoly. - A közérdek tőlem tótágast állhat, esetleg cigánykerekeket
hányhat.
- A merénylet mellékkörülményeiből arra kell következtetnem, hogy ön tagja annak a
politikai frakciónak, melyet a Férfi Liga harcias szárnyának szokás nevezni. Önök azt
reményük, hogy terrorisztikus föllépésükkel megfélemlítik a közvéleményt.
XX úr arcát elfutotta a pír. A szemében pedig fanatikus tűz lobogott. Az a tűz, amelyet dr.
BN jól ismert, hiszen máskor is akadt már dolga szüfrazsettekkel.
- Önök, tisztelt hölgyek - kiáltott a vizsgálati fogoly önök nagyon tévednek, ha azt
reményük, hogy börtönbüntetésekkel elnémíthatnak minket! Harcolni, rombolni és
gyújtogatni fogunk mindaddig, míg a férfinem mostani szégyenletes elnyomatása véget nem
ér!
Dr. BN 37 kicsinylően legyintett.
- Hogy beszélhet börtönről? Tudnia kell, a modern igazságszolgáltatás nem ismeri a
bűnös és a büntetés fogalmát. Aki föllázad a társadalmi rend ellen, nem bűnös, hanem
abnormis ember. A beteget nem börtönbe, hanem állami szanatóriumba küldjük, hogy kárt ne
tehessen magában és másokban.
- Ugyan, kérem - kiáltotta bosszúsan XX -, mintha nem mindegy volna, hogy a helyet,
ahol fogva tartanak, börtönnek vagy bolondokházának hívják-e? És hogy az a fickó, aki
velem szemtelenkedik, porkoláb-e vagy betegápoló?
Dr. BN nem válaszolt a laikus kifakadásra, hanem egy székre mutatott.
- Beszélgetni szeretnék önnel. Kötelességem, hogy tisztába jöjjek az ön lelkiállapotával.
- Szabad cigarettázni? - kérdezte 13 XX könnyedén.
- Nem szabad, ön különben is annyira izgága és fegyelmezetlen természet, hogy jól tenné,
ha tartózkodnék a narkotikumoktól.
A bíró egy ívet vett a kezébe.
- Egy-két kérdést fogok önhöz intézni.
- Halljuk!
- Honnan vette azt a rögeszméjét, hogy a férfiakat elnyomják az állami életben?
Tudhatná, a mi alkotmányunk csak egyenlő jogú embereket ismer, a nemek különbségével
azonban nem törődik.
- ön pedig tudhatná - válaszolt XX úr, és most már megint a szüfrazsett-düh keményítette
meg a hangját-, tudhatná, hogy a nők abszolút fölénye éppen ebből az egyenjogúságból
folyik. A születési statisztika szerint számbeli többségben vannak. Az átlagos nő
fanatikusabb, mint az átlagos férfi. Ahol szavazni és politizálni kell, ők ott vannak. Az
eredmény, hogy azt csinálnak velünk, amit akarnak.
Dr. BN széles, szép szája körül gúnyos mosoly játszadozott.

42
 - Szóval a politikai vezetés a kötelességtudó, lelkiismeretes emberek kezébe került. Hogy
ezek az emberek kövérek vagy soványak, szőkék vagy barnák, férfiak vagy nők, az végre is
mindegy. Nem gondolja?
A fogoly dühösen vállat vont.
- Nézze - mondta én magával, éppen magával nem akarok összeveszni, hát beszéljünk
másról!
A vizsgálóbíró az aktáiba pillantott.
- Nem látja be, hogy amióta a politikai vezetés egész Európában új kezekbe került, azóta
jobban folynak a dolgok? A hadseregeket föloszlattuk. Az óriási összegek, amelyeket azelőtt
a militarizmus elnyelt, a kultúra hasznára válnak. Az alkoholt eltiltottuk, és a szerelmet
szabaddá tettük. Kevesebb lett a bűn, és kevesebb a betegség. Az a vad, patriotikus izgalom,
amely azelőtt állandóan gyötörte a nemzeteket, elült; az emberiség dolgozik és gyarapszik.
Tagadhatja, hogy így van?
13 XX hirtelen fölpattant a székéről.
- Az emberiség dolgozik és gyarapszik! - kiáltotta. - Nincs többé vérengzés, de nincs is
emberi nagyság. Nincs bűn és jóság sincs. A nőkből férfiak lettek, a férfiakból vénasszonyok.
A világ gondosan dezinficiált akol. Mi nem harcolunk, nem szenvedünk, nem élünk, mi csak
táplálkozunk, szaporodunk és elrothadunk. De hát mire való ez? Mi célja ennek? Hol van az
az egy óra, az az egy perc, amely meg tudná velem értetni, hogy érdemes volt megszületnem?
Hát nekem ez nem kell! Inkább felrúgom, fölgyújtom, elpusztítom az egész ostoba életet!
A bíró néhány jegyzetet vetett papírra.
- Lássa - mondta hidegen -, ön eleven bizonysága annak, milyen veszedelem volna az
emberiségre nézve, ha újból uralomra jutnának az ősi, barbár férfiösztönök. Volna azonban
önhöz még egy utolsó kérdésem. Köztünk, modernek között, sokan vannak, akik tagadják a
művészet és a költészet jogosultságát. Azt állítják, hogy rendetlen és veszedelmes érzéseket
keltenek az emberekben. Az ön elavult ideológiájával azonban jól megfér a művészeti
rajongás. Miféle gondolatmenet vezette önt mégis odáig, hogy megsemmisítse az Antinous-
képet, amelyről ön is elismeri, hogy remekmű?
- Megmondhatom. Leonardo festménye fölháborító aktualitást nyert a mi időnkben.
Antinous a mai kor férfiideálja, és végső elasszonyodásában ábrázolja a világ egykori urát.
Az a hosszú pillájú, epedő szemű gazember, az a liliomos húsú és mocskos lelkű
semmirekellő, aki édes-tunyán nyújtózik selyemágyán, régóta kimondhatatlan utálattal tölt el.
Ezért téptem darabokra, és tapostam szót a cipőm sarkával, Óhajt még valamit, tiszteletre
méltó BN 37?
A vizsgálóbíró levette szemüvegét, fölkelt asztala mellől, és az erkélyajtóhoz lépett. Egy
ideig elgondolkodva nézte a párás eget az ötvenemeletes budapesti házak fölött, ahol sűrű
rajokban keringtek a légi taxik.
Hirtelen a fogoly felé fordult.
- Tudja, mi fog történni, ha mindazt, amit hallottam és láttam, az orvosi tanács elé
terjesztem ?
- Magát előléptetik, vagy legalább megdicsérik.
- Magát pedig gyógyíthatatlannak nyilvánítják, és valószínű, hogy a tanács elrendeli a
megszüntetését.
- Szóval: halállal fognak büntetni?
- A megszüntetés nem büntetés, hanem célszerűségi intézkedés.
- Ez nagyon megnyugtat - mondta XX úr.
BN megint a repülőket nézte. Az arca elborult.
- Mondja, tiszteletre méltó 37-es - élhetetlenkedett a fogoly -, csak nem sajnál engem?
Mert ez olyan romantikus gyöngeség volna, amely semmiképpen sem illenék az ön
intellektusához.
43
 A bíró csöndesen mondta:
- A halottakon nincs mit sajnálkoznunk. - Szünet után még hozzátette: - És az élőket nincs
miért irigyelnünk!
XX időközben kezébe vett egy acélpengét, amely az íróasztalon feküdt. Ezzel azonban
vétett a szabályok ellen.
- Tegye le azt a holmit! - rivallt rá a bíró.
- Mindjárt - mosolygott a fogoly.
Előbb azonban kettévágott néhány drótvezetéket. Azután rácsapta az ajtóra a tolózárat.
- Tízpercnyi beszédem van magával, és nem akarom, hogy az ajtó előtt ácsorgó állami
vénasszonyok megzavarjanak.
A bíró kicsinylően mosolygott.
- Egyet kell csak kiáltanom, és ránk törik az ajtót, azután vége lesz a romantikának, és
magára kényszerzubbonyt adnak.
- A régi időkben - mondta 13 XX - a leányokat nem kémiai formulákra, hanem nevekre
keresztelték. Nekem különösen tetszik a Klára név, és ezért magát Klárának fogom nevezni.
Ami pedig a kényszerzubbonyt illeti: ne kiabáljon, édes Klára, mert mielőtt még jöhetne
valaki, én magát a karomra veszem, és leugrom magával a negyvenedik emeletről. Erre
férfiszavamat adom.
Dr. BN 37-Klára vállat vont.
- Nincs az a bolondság, amit magáról el nem lehetne hinni. De mit akar tulajdonképpen ?
- Csak annyit, hallgasson meg azzal a türelemmel, amellyel a bölcs és erős nő a
gyógyíthatatlan őrültnek tartozik.
- Nos?
- Klára, föl kell magát valamiről világosítanom: én tudom ám, hogy maga szeret engem.
Ne szakítson félbe!... Ez a tíz perc legyen egészen a bolondságé... Te igazi nő vagy. Az
arcod, a hajad, a szemed más, mint a mai asszonyembereké. Forró, édes és babonás álmokat
rejtegetsz a szívedben... Hiába veszed föl a hivatalos pofácskádat, ón meglátom az álarc alatt
a szerelemre szomjas nőt. És hiába szorítod össze ajkadat, én meghallom sikoltásodat az igazi
férfi után.
- Hideg zuhanyt! - sziszegte haragosan a vizsgálóbíró.
A fogoly azonban rendületlen arcátlansággal beszélt tovább:
- Teszek egy ajánlatot. Én megszabadítlak önmagadtól, megszöktetlek a kultúrsivatagból,
és visszaviszlek az életbe, az együgyű, nyomorúságos, gyönyörű és szent életbe. Gyere
velem. Tíz perc múlva örökre elmegyek innen.
- El, az állami szanatóriumba! - mondta BN 37 ellenségesen.
- Tévedsz, drágám. Tíz perc múlva értem jön Európa leggyorsabb járású aeroplánja. Itt
fog kikötni a szoba erkélyén.
A vizsgálóbíró meghökkenve nézett az erkélyre.
- Ha ez igaz - mondta -, akkor húsz perc múlva elfogják az állami cirkálók.
- Nem fognak el! Diplomáciai zászló alatt repülünk, és a cirkálók szalutálni fognak
nekünk. Húsz perc múlva fönn leszünk a felhők között, és negyven perc múlva túl leszünk az
ország határán. És tudod, hová megyünk? Közép-Afrikába, az Élet Parkjába. Ott őserdők és
pusztaságok vannak, ahová - hál' Istennek! - nem juthat el a civilizáció. Az európai államok
megállapodtak benne, hogy azokat a szűzies vadonokat meghagyják az erő és az élet
ősforrásainak. Ott fogunk élni!
- Mint vadak? - kérdezte a bíró.
- Mint emberek, mint szabad emberek. Az erdőben, amely telve van rejtelmekkel és
szépséggel, veszedelemmel és élettel. Egy barlang lesz a házad. Aranyszínű oroszlánbőrökkel
fogom kipárnázni. A patakban fogsz fürödni, és új, idegen dalokat fogsz hallani. Én elhozom
neked az erdő legszebb virágait és legédesebb gyümölcseit. Az urad leszek.
44
 - Én pedig a maga cselédje, mi? És vajon mi lesz a bérem? - kérdezte keserű gúnnyal
Klára.
- A szerelem.
- Azt hiszi, egy férfi szerelme fölér az egész emberi kultúrával?
- Nem az én szerelmem fog megjutalmazni, hanem az, amit te fogsz érezni. Az ég és a
föld, az erdő, a barlang, a szíved és a véred teli lesz szerelemmel. Az asszonyi mivoltod fog
megjutalmazni és a visszahódított élet. A gyermekeid fognak megjutalmazni, akiket könnyek
és imádságok között fogsz szülni.
BN 37 csodálkozva nézte 13 XX-et.
- Mondja - kérdezte -, csakugyan nincs tudatában annak, hogy őrültségeket beszél?
- őrültségeket, igen, de a bölcsesség kedvéért nem érdemes élni!
Elhallgatott, és kinyitotta az erkély ajtaját. A háztetők fölött nagy utazógép közeledett,
amelyről hosszú, fecskefarkú zászló lengett.
- Értem jönnek! - kiáltotta a fogoly. Egy percig figyelmesen nézte BN 37 szomorú, szép
arcát, azután hirtelen magához karolta a vizsgálóbírót.
Az meghökkenve védekezett.
- Meg akarlak csókolni! - lihegte 13 XX. - A búcsú pillanatában ne lássam arcodon ezt a
vizsgálóbírói vonást.
- A csók mocskos és ostoba szokás, az orvosi tanács eltiltotta!
Hiába védekezett dr. BN 37, 13 XX erőszakosan a szájára tapasztotta ajkát.
A repülőgép időközben kikötött az erkélyen.
- Gyerünk, gyerünk! - kiáltotta kívül egy türelmetlen hang.
Igen, gyerünk... A fogoly hirtelen karjára kapta a vizsgálóbírót, és könnyen, mint a
gyermeket, vitte az erkélyre.
Két erős férfikar átvette tőle, és gondosan beültette a kajütbe. 13 XX úr melléje telepedett.
A motor zúgott, a gép szélsebesen hasította a levegőt.
Dr. Klára zavartan kapaszkodott az ülés karjába. Fölöttük arany hasú esti felhők vonultak,
alattuk vörös, meleg alkonyi fény remegett a háztetőkön.
A nagyváros világító páraköre hamar elmaradt alattuk. Légi útjukon óriás ezüsttányérként
világított a hold.
Magasan szállottak. A levegő hűvösödni kezdett, 13 XX puha, prémes takarót borított BN
37 térdeire.
Később megszólalt a fiatalember.
- Közel vagyunk a határhoz, Klára. Most már nem árulhat el minket. Ha kívánja,
leereszkedünk egy percre, és magát szabadon bocsátjuk.
Klára 13 XX felé fordította arcát.
- Azért hozott magával, hogy el ne árulhassam?
XX a fejét rázta.
- Szeretném, ha velem jönne. De ha nem akar...
Szünet után Klára halkan:
- Akarok.
A gép szélsebesen száll tovább, vissza az ősi barbárságba. A hold csodálkozva és
szomorúan bámul utána.
(1914)

45
CHOLNOKY VIKTOR
A SZIMPLON
Néhusztán, a bibliai bronzkígyó, megint meglátogatott, és ő mondta el nekem ezt a történetet.
A kígyó nem lehet meg sziszegés nélkül, a hallgatójának a feladata még az is, hogy a
szisszenő suttogását legalább zárójellel távolítsa el a maga nyelve mondanivalóitól. Tehát
Néhusztán beszél:
(- Akarod-e elmondani,
hogy ki volt az Alpesek első
hódítója, ki volt kietlenül
kezdő időkben Hannibálnak,
Napóleonnak, a Gotthard-
alagút megvívóinak, a Szimp-
lon nagy kősebe
diadalmasainak és Chaveznek
a legelső előde?)
- Akarom.
(- Akkor tehát figyelj,
Elsuttogom, de vigyázz, hogy
hideg és hűséges maradjál.
Majd a mit közben harapni
kell, azt belemarom én az
elbeszélésedbe. Kezdd csak
el.)
A hegy oldalán sivító
jókedvvel bukfencezett alá a
völgybe az északi szél.
Megcsúszott a lába a
glecseren, és hogy tartani ott
fenn többé úgy nem lett volna
képes magát, mint valami
nagyszerű ősródlis, átengedte
magát az alásikamlás
gyönyörűségének, maga előtt
rugdalt egy kisebbszerű
lavinát, és a mikor az
belecuppant a tóba, ő is utána
csapott le rá, a víz addig
nyugodt tükörére. A tó nagyot
nyelt, de aztán vize haragos
hullámmal akarta visszaokádni
gyomra mélyéből jéghideg
testvérét,
a hógomolyagot a partra. Ebből a testvérháborúból azután olyan hirtelen csata kelt, hogy
megrázta a tóra épített cölöpkunyhónak minden eresztékét. A tuskók, amikből a cölöpkastély
össze volt róva, csikorogtak, a cölöpök maguk alig bírták a hullám haragjának az erejét, az a
vékony, ingatag deszkapalló pedig, amelyik a partot kötötte össze az ősembernek ezzel a
másodsorbeli lakásával - az első a barlang volt rengett, nyikorgott, szinte táncolt a tó
hullámai felett.
De csak az elemek erejétől, nem pedig annak az asszonynak - az elkövetkezendő Tusz-
neldáknak és Gertrudiszoknak volt talán az ősanyja - a lába dobbanásától, aki most kilépett a
deszkájára. Pedig talán attól is megremeghetett volna. Mert annak a nőnek a vörösszőke,
hosszan lógó haját előrecsapta a szél, vállán a medvebőr, amit hirtelen magára vehetett, ha
védelmezett is, mégis szimbolizálta az ősasszony erejét. A lába dobbanása nem különbözött a
férfiláb recsegésétől, az a fekete szőrű, még csak drótszőrű, de majdan szentbernáthegyire
göndörödő bundájú kutya pedig, amelyet a nyakánál fogott, éppen olyan nyihogva
engedelmeskedett neki, mint a legerősebb férfi vadász keze szorításának.
(- Ez a nő volt tehát az ősapostola a feminizmusnak, aki bebizonyította, hogy a primitív
korban az asszony még egyenlő rangú küzdőtársa volt a férfinak, és csak a későbbi kultúra
differenciálta a nemeket munka szerint is. Nem?)
- Nem. Mert...
Ez az asszony ott a fütyülő szél kacérkodásában, amivel az a haját simogatta, a lavina
után hulló hópor őspúderében is csak azért állt ott, mert a testvérét várta. A bátyját, aki
egyúttal a férje is volt, mert a legközelebbi cölöpfaluhoz akkor még nehéz volt a közlekedés.
(... és akkor még nem volt anyakönyvvezető.)
Szóval a maga kunyhójának a hímjét várta, aki alkonyatra mindig hazatért a vadászatról,
zergét, medvét vagy farkast, de ha el, följebb kalandozott a hegyeket ölelte völgyek erdeiben,
az ősbölény borját is meghozta pecsenyének. És az asszony akkor már nagyon jól tudta, hogy
hogyan lehet ízesebbé, porhanyósabbá tenni a frissen gyilkolt vadnak is a húsát. Nem úgy
dobta rá többé a véres koncot a parázsra, hogy félig megszenesedjék, hanem babramunkával,
asszonyi formaérzékkel agyagból gyúrt edényeket, és bennük sütötte meg vagy főzte meg az
elejtett vad húsát. És lehet-e szépségszeretet, formaérzék nélkül az ősasszony is?
(- Nem. Hiszen a fügefa levelének is szépen stilizált öt szárnya van.)
- Igaz: tehát az ősasszony is az agyagedényeinek a falába, hogy ékesebbek legyenek,
belenyomkodta csigák, kagylók ragyogó hóját, és hasznavehetetlenül sok hasábú kristályait
azoknak a köveknek, amik a tóra épített cölöpkunyhót körülövezték. De azoknak a
kagylóhéjaknak olyan gyönyörűek voltak a vonalai, és azoknak a kristályoknak olyan hétszer
szép volt a színük törése, hogy...
(- hogy az asszony elkezdte velük a divatot, a cifrálkodást? Mi?)
- Nem. Hanem az iparművészetet, mert amint az asszony ott állt a deszkapalló vízi végén,
akkor egyszerre csak észrevette, hogy megroskad a föld felül való végén is a híd, és most már
az jön, más nem is jöhetne, akit ő vár. És akkor az első mozdulata nem az volt, hogy
szabadjára eressze kezéből a kutyát - azt már úgysem bírta volna tartani -, hanem az, hogy
szorosabbra húzza a derekán a medvebőrt, és azután megint az, hogy visszasimítsa az
elcsituló északi szélnek a rőt, hosszú haját. Mert a kunyhótársa jött, és az asszonyi divat,
Néhusztán, nem kezdődik el előbb, csak akkor, amikor a nő érzi, hogy férfi látja. De a kutyát
nem lehetett többé visszatartani, csaholás nélkül, de szédületesen biztos ugrásokkal rohant a
híd vékony deszkáján az érkező elé. És szelíd nyihogással simult oda lábához.
(- Mert a kutya sokkal hűségesebb, mint az asszony, ugye?)
- Nem; hanem azért, mert még nála is előbb érzi meg a préda szagát.
A férfi vállán súlyos teher volt, alig bírta cipelni. Nagyszerű vadat ejthetett el, azt hozza
most a hátán, gondolta az asszony. Lesz farkascsont, fenekedett a saját unokatestvére
exuviáira* a kutya. A vadász lába alatt pedig még egyet reccsent a deszkapalló, azután az
47
asszony kinyitotta előtte az ajtót, hogy ledobhassa a medvebőrből való fekvőhelyre a mai
zsákmányt. Csakhogy a vadász nem úgy dobta le, hanem valahogyan csendesen, faragatlan
ügyességgel úgy fektette rá a sokprémes nyugvóhelyre. Mert igazán különös zsákmány volt
ez a valami. Ha a haja nem volna olyan fekete, ha az az öltözet, amit magán viselt, nem volt
volna annyira más szálból fonott, mint a medvének vagy a farkasnak a bundája, akkor talán
még azok a kunyhólakók sem gondolták volna róla, hogy...
(- Hogy ez is ember, nem pedig vadállat, és hogy valamikor a Neander völgyében éppen
az ő fejét ássák ki majd őskoponyának.)
- Igaz. Csakugyan ember volt...
...az oldalán tarisznya is van, és abban nehéz, különös csörgésű dolgok csörömpölnek.
Bizonyos, hogy abban a tarisznyában őrizte a kincseit ez a valaki, akit ájultan, hideg - Vetten
hozott haza a hágó északi lejtőjéről az Alpesek ősvadásza.
Az asszony felélesztette a pislákoló tüzet, és az egyik agyagfazekat odatette melléje. Mert
hiszen bizonyos, hogy ennek a félig fagyott embernek majd kell a meleg leves, amint
felébred. Az agyagfazékba azután elkezdett nagy darab húskoncokat dobálni, közébük meg
petrezselyem zöldjét, csalán levelét és torma gyökerét. De még vad zsályát is tett hozzá, hogy
annál illatosabb, zamatosabb legyen az a lé. A férfi ezalatt ledobta magáról a hím bölény
rengeteg sörényéből készült bundát, úgyhogy csak a kurta, térdig érő bőrköntöse maradt rajta.
Azután a rövid nyelű dárdáját is - inkább kelevéz volt az csupa jókedvből megcsóválta
kétszer a feje fölött, és nekieresztette a falnak. A hegyes, éles kovakő szinte pengett, amint
nekiütődött az eltalált tuskó derekának, éppen a jövevény fekvőhelye fölött, és a nyele sokáig
remegett még a hajítás erejétől.
- Ne bántsd, hagyd aludni - mondta az asszony, de már későn, mert a jövevény a feje
felett való nagy dobbanásra felriadt, és felnyitotta a szemét.
Azután lassan felült a fekvőhelyén, és körülnézett, és...
(- és ha olvasott volna már Marlitt-regényt vagy Serao-novellát, akkor e pillanatban
bizonyára azt kérdezte volna: „hol vagyok!")
- Lehet. De ennek a történetnek az idején Marlitt is, Serao is bakfisok voltak, és nem
tértek még át az irodalomra, tehát az idegen körülnézvén azt mondta:
- Éhes vagyok.
Olyan állati becsületes, igazi természetességgel, aminél egyebet nem is várt tőle sem az
asszony, sem a férfi, akik talán inkább akkor lettek volna megütközve, ha a felébredő idegen
első szava nem ez lett volna.
- Éhes vagyok. - És az asszony már akkor le is vette a tűz mellől a fazekat, és odatette le a
földre, közel az idegen pihenőhelyéhez, hogy ne kelljen neki feltápászkodnia, amikor majd
eszik.
Azután ők maguk ketten is köréje telepedtek a fazéknak, és az asszony mind a hármójuk
kezébe odanyomta az otromba, kőöblű, agyagból sütött evőkanalat. A férfi pedig előhúzta az
öve mellől az obszidiánkőből hasított kést. Az idegen egy darabig némán, félig értetlenül
nézett rájuk, azután egyszerre parancsoló mozdulattal nyújtotta ki a jobb kezét az iszákja felé,
amelyik ott függött a fal valamelyik tuskójának egy alkalmas végén. Nyilván azt akarta, hogy
azt vigyék oda neki, és az asszony, aki mindig értőbb és néha engedelmesebb is, mint a férfi,
felkelt a helyéről, leakasztotta a tarisznyát, odavitte az idegenhez, s kinyitva, odaöntötte a
tartalmát a fekvőhely medvebőrére. És megkezdődött a bronzkor.
(- Hehehehe! No, ezt ugyancsak bolondul csináltad, édes öcsém!)
- Mit?
(- Hogy a bronzkort asszonnyal kezdetted meg. Hát nem volt elég az a minapi skandalum
a rádiumkorszak kezdete körül?)
* levedlett bőr

48
 Fényes, sárgásán csillogó, sajátságosán pengő holmi hullott ki a vándor tarisznyájából.
Kanál, kés, nyárs, tű, fibulák, azután egy sokszor tekergő, vékony bronzkígyó...
(- Hah! Ez én vagyok!)
- Igen. Az első karperec, az első ékszer, amit asszony magára vett. Mert...
Amint a két kunyhólakó meglátta ezeket az addig soha nem látott tárgyakat, mindegyikük
csak egy pillanatig habozott, azután mindketten egyszerre nyúltak a bronzhalom felé. És az
asszony felvette a karperecet, a férfi pedig a kést. És az idegen alig bírta érthetetlen hangon,
de érthető taglejtésekkel megmagyarázni nekik, hogy ő éhes, enni akar. Most már azután
igazán a férfi volt az új korszak kezdője, a kést belenyomta az agyagfazékba, és kiemelte vele
a legvaskosabb húskoncot. Az idegen már kanállal követte a példáját, és sajátságosképpen
nem annyira a húst válogatta, mint inkább a zöldségfélét. Az asszony biztatóan nézett rá, az
ujjával kínálva bökött a fazék felé:
- Hús.
- Tudom - felelte ekkor az idegen, fél könyökére támasztva a fejét. - Tudom, de nem
szeretem a húst. Azért jöttem el hazulról, jobb, gyengébb állatok húsa van otthon is... De más
ennivalót keresek...
- Azért jöttél keresztül a hegyen ? - kérdezte a férfi.
- Igen. Megtévedtem talán az erdőben, utat keresve, azután utolért a vihar, és így jutottam
ide közétek... odaátról a tavaszból, a gyümölcsösből ide közétek, a télbe...
- A télnek is vannak gyümölcsei - szólalt meg ekkor az asszony, és felugorva a helyéről,
kiszaladt.
A vihar kint már elült egészen, és az asszony odasietett a cölöpkunyhó hídjának az egyik
pillérjéhez. Ahhoz két erős háncskötéllel rostos zsákok voltak hozzákötve, és a vízben úsztak.
Az asszony felhúzta Őket, azután kötényre kapva a térde fölött a bőrtunikát, elkezdett az
egyikből kiszedni halakat, a másikból meg rákokat. És a kötényébe szedve őket, vitte be a
kunyhóba.
- Fényeset a fényesekért, éleset az élesekért - mondta, és odaürítette a köténye tartalmát
az idegen fekvőhelyére.
(- És az idegen nagyon megörült neki, mert most te azt a bolondot akarod velem elhitetni,
hogy odaát Olaszországban a kőkorszak végén még nem ismerték a halat meg a rákot.)
- Bolond vagy magad, öreg, fogatlan Néhusztán, mert százezer esztendős korodra sem
tudod még, hogy a tengeri hal íze nedves fűrészpor a svájci hegyi patak pisztrángjának meg
lazacának a zamatjához mérve, a Pó lomha vizében pedig csak a szintén lomha fehér rák
tesped, a fürge, telihúsú fekete rákot megint csak a hegyi patak vize termi..
- És mivel az idegen már olvasta Brillat-Savarint, tehát...
(- És mivel az idegen még nem tudta, de a szájában összefutó nyál ízéből már megérezte,
hogy minden cselekvésnek, minden kezdésnek oka a gyomor, tehát...)
- Fényeset a fényesért, éleset az élesért: elcserélem veletek a kincseimet. - Odakínálta az
asszonynak a fibulákat is, a kanalakat is, a férfinak pedig odanyújtotta az öve mellől a
bronzbaltáját.
A tűz kilobbant - lefeküdtek aludni. És az elalvó tűz felgomolygó füstjében félálmában
talán csak az asszony látott fantasztikus alakokat. Tornyos hátú elefántokat, amik ott kelnek
át az alpesi hágón, azután elefántnál hatalmasabb, nagyobb és erősebb gépeket, amelyek
megfúrják az őshegy kebelét. És azután végül - már talán egészen álmodott akkor-széles
szárnyú hófehér madarat, amely büszkén szegi át az Alpesek ormának jégnél hidegebb
levegőjét. És azután elaludt, és boldogan nem tudta, hogy követ, bronzot, elefántot, hegyfúró
acélt és szárnyaló madarat mind az ő nemzedéke mozgat, az a faj, amelyik most még ott
alszik a cölöpkalyibában: az ember.

49
 JÓSKA MIKLÓS

VÉGNAPOK

50
APOKALYPTIKAI NOVELLA,
AJÁNLVA
GRÓF LATOUR GUSZTÁV BARÁTOMNAK

Részlet

II. Évezredek folytak le: nemcsak az emberi nem, de a Föld maga elérte az aggkort.
Évezredeken át nemzetek szülemlettek, s nemzetek haltak el. Nyugalmat véres harcok,
ezeket ideig tartó béke követett. Európa századok múltával nagy országgá olvadt. De összébb
szorult, mert miképp észrevétlenül apadt a Nap ereje, az éjszaki tartományok hidegebbekké s
lakhatlanabbakká lőnek. Egy új népvándorlás özöne öntötte el a déliebb tartományokat, s
hosszú vércsaták után egy merész foglaló egész Európát meghódította.
Idő s utak megrövidültek; vaspályák, csatornák hálózata körülabroncsolá a szárazföldet, s
a tengerek viharországát tökélyre vitt hajózás fosztá meg minden irtózataitól. Léghajózás rég
divatban volt, s az egész vámrendszernek más alakot adott. Századok múltak újra: a panamai
s szuezi szoros át volt metszve; a tenger részint ezáltal, részint az éjszaki jég szaporodtával
másként súlyegyenzé magát. Sok földet nyelt el, míg egykori tengerek szárazon maradtak.
Mindenben, ami utazás, közlekedés, annyi célszerű javítás történt, miképp az egész világ más
színt öltött magára. Az emberek közelebb jöttek egymáshoz: béke, mint hadviselés
alkalmával egészen más rendszer, csudás gyorsasággal pótolták ki az egykori lassúságot.
Amerikában roppant indián birodalom keletkezett; Afrikában művelt országok
emelkedtek. A zsidó nép Messiása rég megjelent: egy a világ minden pénzét magához ragadó
gazdag ház ivadéka, merész, s a mi több: becsületes. Szellemben, mint polgárilag
újjáteremtette ez a zsidóságot, mely századok óta bírta már Szíriát, Palesztinát s egész Kis-
Ázsiát.
Teltek el századok újra: s miképp az emberek, úgy a Föld is új változásokat szenvedett;
tengerek mozdultak ki helyeikből, roppant tűzhányó hegyek keletkeztek: milliók lőnek a Föld
változatainak áldozatai, s költöztek el messzi határokra.
Lassanként Európa s Ázsia nagy része lakhatlanná lön: a Nap ereje mindinkább apadott, a
Hold majdnem fénytelen úszott az égen, s számtalan csillagképletek eltűntek. Néha egy-egy
rémítő üstökös tűnt fel, elfogva az eget lángsörényével, s a sötét hideg vidékeket világra
gyújtván.
Mikor e történet mámoros visszaemlékezései vagy a kétes jövő sejtelmének e vázlata
kezdetét veszi: akkor a Föld már teljes aggságát érte el, s a bibliai ezer évből nyolc századot
leélt.
A forró égöv volt egyedül lakható, s ez égalj is csak annyi meleget nyújtott, mint most
Svéd- és Norvégországok.
A többi része a Földnek több mint ezer év óta örök jégben dermedett, s a Föld lakója előtt
ismeretlenné lön. Csak néha adta egy merész vándor magát e jégvilág beutazására, honnan
aztán, ha visszatérhetett, kincseit a régi emlékeknek hozá. De ez ritkán történhetett, s csak az
utóbbi századokban, mikor csudás égi tünemények s üstökösök melegítették fel ama holt
vidékeket.
A gőz- és léghajózás, vaspályák mind avult dolgok voltak már; s mindezek hódoltak a
villany, a delej s a lég erejének, melyek, csudás gépekre alkalmazva, rég feledtették már
régibb századok elévült, szánalmat gerjesztő, egykor büszke találmányait.
A Földnek lakható része legfeljebb nyolcmillió emberrel bírt. A faj nem szaporodott úgy,
mint egykor; századról századra gyérült ez. Az utóbbi időkben egy gyermeknek születése az
események közé tartozott, s közvigalmak s ünnepélyek által dicsőítetett.
51
 Az emberek régóta már nem országokat többé, hanem nagy családokat képeztek. A
városok halkkal romokba dűltek, vagy eltűntek a Föld színéről, s az emberek roppant, a
legfelcsigázottabb kényelemmel s fénnyel ellátott, nagyszerű épületekben tanyáztak.
Az egyéni érdekek eszméje megszűnt; ezt csak régi hagyományokból ismerték; s fogalma
szánakozást s kellemetlen érzést idézett elő.
Az emberek meg nem foghatták, hogy volt idő, mikor a szép, gazdag Föld, melynek most
csak egy abroncsára szorultak, annyi nyomort és szegénységet látott. Az emberek
hihetetlennek találták, hogy a vallás és az erkölcs parancsai oly kevés erővel bírtak, miképp
ember embert gyűlölt és üldözött, s ember kincseket halmozott össze, míg mások éhen haltak
meg. Ekkor már kevés élő foghatta meg, hogy a Föld vándor lakója meg nem elégedett a
halállal, mely a kunyhóban s palotában lakót egyaránt utoléri: hanem maga is ölt és gyilkolt.
Hihetetlennek látszott e késő századokban a vakság, a lelki szegénység, mely évezredekig
nem használta az összes erő hatalmát s erejét, s mely érdekeit szétdarabolta, mint ki tagjait
metszené le s szórná el magától.
Mesének látszott, hogy az emberek birtokért néha fél századig s tovább pörlekedtek és
civakodtak.
Meg nem foghatták, hogy volt idő, mikor az emberi nemnek nagy része, a polgáriasodás
közepette, baromi tudatlanságban, szükségben, szennyben és piszokban tengette életét.
E késő században az emberi nem egy családot képezett. De mivel tökély e Földön
nincsen, ez két élesen megkülönböztetett fajra oszlott.
E megkülönböztetés, ezen elváltság jelentősebb, gyökeresebb volt mindazon várnák,
műveltségi, vagyoni s születési fokozatok osztályainál, melyek az egykori vadságnál s a
későbbi hűbéri rendszernél sokkal szelídebb, de talán jóval betegesebb polgáriasodás
kinövései.
Alig hisszük, hogy valakinek sejtelme is lenne azon fajkülönbségről, melyet itt rövid
rajzban adandunk.
Az emberi nem, a Föld s a faj ez aggkorában két részre oszlott: a delejes, tisztán látó s
felsőbb lényekhez közelített emberekre s azokra, kik a régi korlátolt állapotban maradtak.
Azon jelenségei a delejes állapotnak, melyek már most sokkal gyakrabban jönnek elő,
mint csak néhány századdal ezelőtt, idők folytával századról századra szaporodtak. Míg e
neme a kórnak, e felmagasztaltsága az emberi természetnek s a lélek e felszabadulása az
érzékek bilincseitől csak egyes személyekben tűnt fel: addig az emberi nemnek viszonyaira
vagy semmi, vagy csekély s csak közvetett befolyással volt. Igaz, hogy a delej bővebb
ismerete s azon nyilvánosság, mely szaporodott tények s jelenségek természetes következése
lön, nagyon kifejtette, megérlelte s gyakorlati használatra vonta a delejesség tanát.
Most álorvosoknak, csalóknak, legjobb esetben ábrándozóknak nevezi a világ azokat, kik
az állati delejt gyógyításra használják; s ez természetes, míg az úgynevezett álomjárók
annyira ritkák, miképp létezésök a csudák osztályába esik, s míg oly gyéren mutatkoznak
azon egyéniségek, kik ily állapotban a tisztánlátásnak egész csudás hatalmával bírnak; már
azon érdek, melyet maguk iránt gerjesztenek, természetessé teszi, hogy sok visszaélés, sok
csalás és ámítás történik. Később az ily delejes állapotban levők száma annyira szaporodott,
miképp ritka város és falu volt, melyben egy-kettő, néha tíz s több ily delejes egyéniség ne
léteznék. Végre a leghitetlenebb s legmegbörhönyödöttebb kétkedés kénytelen lön tényeknek
hódolni. Természetes, hogy a tudomány, mely századok folytában mindig mélyebben s
mélyebben beleokult e csudás, de természetes állapot ismeretébe, azzal egészen meg is
barátkozott. Minő érdekesek, de gyakorlatilag haszonvehetetlenek most ezen úgynevezett
tisztánlátók, kiktől még mindeddig oly keveset tanulhatunk: annyira növekedett s mindig
terjedt az orvosok eszélye s tudománya, kimeríteni s gyakorlati haszonra alkalmazni az ily
mindentudók nyilvánításait.

52
 Ennek azután természetesen a tudományokra, főleg a gyógytanra s azokra, melyek az
embert túlviszik a Földön, nagy s nevezetes befolyásuk volt.
Ha most valaki azt merné állítani, hogy ez századok múlva annyira menend, vagy mi
állítjuk, kik e századokat álmainkban már túléltük, hogy annyira ment, miképp az emberi
fajnak élethosszúsága háromszorta továbbra nyúlik, mint most: hihetetlent szólna emberi
fogalmaink szerint; de nem hihetetlent elméletben. Mert ha most is vannak hosszú életű s
romlatlan példányai a fajnak, nem kábaság gondolni, miképp azoktól, kik az embernek
vétőjéig láttak, kik ereit, idegeit, izmait képesek valának megszámlálni, sok oly orvosi szerek
juthattak az emberek tudására, melyekről most alig álmodnak. A közepes elmék sajátja a
természet kifogyhatlan teremtő, ifjító s megtartó erejében kétkedni, annak kimeríthetlen
tárházát saját elméjük s tudásuk szűk határihoz mérni; azért ütközik minden nagy találmány,
minden felsőbb rendű felfödözés az emberi butaságba s szánandó tudatlanságba, annyi
hitetlenre s kétkedőkre, míg az ellenkező irányban azon fájdalmas tapasztalás áll elő, hogy az
ember ritkán tud a határ- s körvonalaknál bellebb hatni a megismerés aknáiba. Innen van,
hogy végleteken fűzi odább árva életét. Innen van, hogy míg oktalanság itt kétkedik: amott
újra oktalanság az, mely feltétlen elhisz mindent. Minő makacs az első, s kártékony az ész
diadalmára: annyira van csalódásnak s a visszahatás által vakhitnek kitéve a másik véglet.
Galileus, Newton, Fulton, Fáust, Hanemann, Mesmer, Prisnicz, küzdöttek az emberek
közepes eszével. Éppen mivel ezekben a haladás s az eszmék magva kelt ki, s csak akkor
győzhettek, ha megérhették azon időt, mikor az élet maga s a folytonos gyakorlat tényekben
cáfolta meg a tudatlanság s gyávaság ellenkezését.

Jóval előbb még azon kornál, melyet itt festenünk engedtetik, az emberek sokban csudásan
előhaladtak. Azon tudományok közöl, melyek a tökélynek alig sejthető fokára emelkedtek: a
delej, villany, lég, gőz, a csillagászat, gyógytan s optika valának.
Rég elévült mindaz, mi most csudaként lepi meg az embert; s ha volt, a mi fennmaradott a
gyakorlat mezején: minden oly mindennapivá vált, miképp lehámlott róla a csudálat azon
dicsöve, mely az újdon feltalálás érdekét felfokozza.
A gépek, idők folytával, különösen két tekintetben nyertek: erőben és egyszerűségben. A
találékony emberi elme később mindinkább s inkább nélkülözte a nehéz s bonyolódott
szerkezetű gépeket, s ahelyett hogy gépek szerkezetét elmesterkélné, ügyekezett azokat
egyszerű elvekre visszavezetni, s inkább a mozdítóerő felfokozására fordította figyelmét.
E késő korban, mostani gőzgépeink közöl, sok alkatrészeikkel s veszélyes szerkezetök-
kel, egy sem volt többé gyakorlatban. Csak itt-ott lehete azokat mint régiség emlékeit látni, s
a nézőre oly benyomást tőnek, mint például most lőszereink egyszerű csattantói,
összehasonlítva a csak negyven évvel ezelőtt használtakkal vagy azon nehéz szerkezetűekkel,
melyeket, mint órát, fel kellett húzni.
Akkor, s ez egy példa legyen elég, a művész a gép szerkezetére fordította egész elméjét,
míg most a mozdítóerő, a finomabb tűzanyag ezt nélkülözhetővé teszi.
Ha roppant építményeket látsz, a kényelem minden élveivel ellátva, tágas tengeren vész-
és hullámhegyek közt játszva haladni s majdnem észrevétlen egyszerű géptől hajtatva:
bámulsz, mi kevés készület kell nagy siker eszközlésére, ha az ész a valódi eszközt feltalálta.
Ha azt, amit most gyorsaságnak nevezünk, akkor a lehető legnagyobb lassúságnak hitték,
ha a lég egyike lön azon olcsó erőknek, melyek óriási gépeket s egész gyárakat játszva és
veszély nélkül hoztak mozgásba, s az emberi kéz működésének szükségét ezerből egyre
szállították le: csak egyetlen tekintet mindezen csudák egyszerű szerkezetéré, meggyőzött
arról, miképp az emberi nem évezredeken át erejét s tehetségét semmire sem vesztegette
inkább, mint feleslegesre.
A villany nagyobbrészt szükségtelenné tette a levelezést, s rövid, biztos, egyszerű módot
nyújtott mérföldnyi távolságra közleni a gondolatokat. Ha levelekre volt szükség, azok nem
53
mentek, nem siettek, nem repültek; hanem nyelvünkben a szó hiányzik azon rohanó
gyorsaságra, mely azokat egy helyről a másikra szállítá.
Idővel az emberek annyira elvesztették a nagy távolság eszméjét és fogalmát, miképp
vizen, szárazon, légben egy világ részéből a másikba teremni szokásos dolog volt.
A léghajózásban oly tökély állt elő, miképp egészen a madarak röptének elméletén, s
összecsatolva a lég s gőz mozdítóerejével, a roppant légteremek a legbiztosabban haladtak
egy helyről a másikra. Az utazás, légben, vízen, szárazon, annyira különbözött annak mostani
terheitől s bonyolataitól, mint például egy séta az utcán egy úttól Pestről Bécsig.
A tengeren oly ritka lön a veszély, az emberek oly keveset gondoltak hullám s fellegek
dühével, miképp egy fönséges tengervihar s az elemek dühöngő harca az út érdekéhez,
kelleméhez, nem bajaihoz tartoztak.
A hajók, melyeknek kényelméről hiában kívánnánk fogalmat adni, ruganyos kéreggel
bírtak, s oly szilárd alkatúak voltak, miképp egy szirthez csapódni vagy napokig hányattatni
majdnem nyomot sem hagyott rajtok: efölött léggel bélelt bordáik az elsüllyedést lehetetlenné
tevék.
Később a hajózás vízen mindig ritkább és ritkább lön, s többnyire a léggépek foglalták el
annak helyét.
Hegyek az utas irányában nem léteztek többé: mert évezredek után alig volt a Földön
hegy, melyet emberi szorgalom át nem fúrt, s melyen egészen más biztosabb s tartósb
szerkezetű ércpályák ne vezetnének át.
Ezer, most ismeretlen titkai az érc és állati delejnek, a gálván- s villanyfolyamnak, a
ritkított és sűrített lóg- és gőznek lőnek felfödözve; az üveg hajlékonysága s ruganyossága
régen feltaláltatott, s ennek számtalan alkalmazása lön födelekre s utcák borókára, sőt
hajókra, ruházatra s több más szükségekre.
De az építési rendszer is megváltozott, mindenhol több tartósság, több
ízlés,többváltozatosság tűnt fel. Midőn végre, ezer és ezer évek lefolyta után, az emberek
összébb szorultak, érdekeik a közérdekbe olvadtak át, s nem bírtak fogalmával azon
elváltságnak, mely az önzés-, kárvágy- s irigységnek oly tág mezőt nyújt; mikor az emberi
nem községei egyetlen családot képeztek: akkor azon óriási menetű építmények álltak elő,
melyeknek nagyszerű méltóságát hiában igyekeznők leírni.
De semmi sem növekedett annyira, jelen korlátolt erőnkhöz s hiányos találmányainkhoz
mérve, mint az optika tana, s ennek következtében a roppant mindenség titkaiba vezető
csillagászat.
Az ember a Holdban s a közelebbi bujdosókban* minden helyet ismert; ezeknek a Földön
külön hírlapjaik voltak, hol azok, kik ezen égi vándorok folytonos fürkészetére szánták
magukat, minden nevezetességet feljegyzettek.
Számtalan csudák nyíltak itt fel; s az ember kevesebbé volt büszke, mint most, s buzgóbb
lön; mert szemeivel látta, miképp nálánál sokkal fönségesebb lények léteznek, s hogy minél
fönségesebbek s nemesebbek azok, annál nagyobb a buzgóság bennök azon fővalóság iránt,
kinek létöket köszönhetik.

III. De ne fogyasszuk erőnket előzményekre, s adjuk a világnak vagy inkább a Földnek

azon végnapokban, melyekben azt itt, álmainkban vagy látói tehetségünkben
megközelítettük, egy lehetőségig hű rajzát.
Ott, hol most Afrikán, Ázsián és Amerikán át a forró égöv vonul körben, volt az egyedüli
lakható része a Földnek. A Nap világa annyira elgyengült, miként már mondva volt, hogy itt
is csak oly légmérséklettel találkozunk, mint jelenben Európa éjszaki tartományaiban.
A Nap világának lassankénti kiapadása a Föld többi részét századok óta már
lakhatatlanná, az utóbbi századokban pedig jégtömeggé s majdnem látogathatatlanná tévé.
* bolygókban
54
 A Hold fénye elsápadt, s az égről számtalan csillagképletek eltűntek.
A nyarak rövidek voltak. Nap és éj e lakható részen egyenlők mindig, de a naplemente
után gyakran pompás égi jelenetek tűntek fel. Az éjszaki fény, mely most a Föld ama részén
sohasem látható, nemegyszer lángsátorával vonta be az eget, s néha roppant üstökösök
jelentek meg, oly nagyok, miképp az emberek, míg századokon át szemeik e jeleneteket meg
nem szokták, nemegyszer rettegtek, hogy a Föld velők összeütközik.
A növényvilág is más alakot vön: a büszke pálmák, a deli őserdők eltűntek. Fenyvesek és
kénerdők pótolták ki helyeiket, s a forró ég oly gazdag növényvilága s óriási alakzatai
lassanként észrevétlenül átváltoztak, s új növényeknek adtak helyet.
Nem volt a természet oly nagyszerű: az erdők megkevesedtek, s ős sziklaöntetek léptek
elő egykori zöld lepleik alól; de mégis a Föld e beteg szakában, e közelítésében
végfeloldásához s halálához, a Teremtő kezének remeksége meg nem cáfolta magát.
Itt-ott még lehetett sűrű fenyveseket látni; de sokkal világosb színöntetekben, s korántsem
oly magasakat s erőteljeseket, mint most. Egyáltalában: minden élet a Földön valami
gyöngédebb, választékosabb, mondhatnék, nemesebb alakzatot vön. Azon ezreiben a most
nem ismert növényeknek valami csipke alakú, gyöngéden bársonyos, lenge és reszketeg
képezet tűnt fel. A virágok is gyöngédebbek, kisebbek voltak; illatjuk észrevétlenebb, de
sokkal bájosabb a mostaninál, s ami a Földet szebbé teendé, vagy hogy elbeszélői állásunkat
el ne hagyjuk, szebbé tette: az a gyepnek finomsága volt, melyet lehetetlen leírni, s jóval
felülmúlta a leggyöngédebb bársonyszőnyeget. Mint lenge köd-felleg, átlátszó szálakból
borultak arra a legszebb virágok s csudás csipkékhez hasonlító virágos bokrok, s a fák, mint a
babilóniai fűz, többnyire lefüggő lombjaikkal, áttört, zöld fátylakhoz hasonlítottak.
Mindenütt a legkényelmesebb pályák nyíltak; minden megvolt, mit élvre, kényelemre,
fényűzésre a legkikeresettebb finnyásság felgondolhat. Az emberek maguk gyöngédebbek, de
szebbek s nemesebb alakúak voltak, s látszott rajtuk, miképp közelednek azon fokhoz, hol
nemesebb átalakulás körmenete nyílik meg előttök.
Századok előtt az orvosi tudomány az életet meghosszabbította; most ugyan e tudomány
nem volt többé erre képes, de igenis arra, hogy a rövidebbé vált életet szenvedhetővé tegye;
mert az emberek jobbkor kifejlettek, főleg a delejesek, de hamarább is megöregedtek.

Afrika azon táján, hol most még ritkán fordul meg utas, s hol vad és vándor népek élnek,
ekkor egy terjedt nagy ország állt. Nem csuda, ha mi, kik halhatlannak szeretjük hinni a
magyart, azt hisszük, miképp hosszú századok folytában fajunk, mindig tovább és tovább
szoríttatván dél felé, végre ott telepedett le, s nevét, nyelvét megtartotta, bár az utóbbi annyira
meggazdagodott, miképp arra alig ismernénk.
Nem lakott városokban s falukban: egyes roppant épületeket lehetett, messzi távolban
egymástól, művelt virányok, mint annyi kertek közepében, látni.
Ezen emberek együtt éltek; minden földeiket együtt munkálták; termékeiket együtt adták
el; minden jövedelem közös volt, s egy-egy ily épületnek lakói egy családot képeztek. A
kormányban egység s erély volt; kit arra, minden harmadik évben, a bizodalom felszólított,
az, nem a maga, hanem mindnyájok nevében uralkodván, több erővel is bírt, s azok, kik
kormányától függöttek, némi büszkeséget helyzettek a pontos végrehajtás és teljesítés
eszméjében; mert abban, ki a jól rendezett, egyszerű gépet a társaságnak vagy családnak
kormányozta, ki-ki önmagát tekintette; a főben saját akarata és személye volt képviselve, s ő
a kormányra jutva, ugyanazon elvek szerint kormányozanda. Nem bámulhatunk, hogy akkor
az embereknek egészen más eszméi voltak az érdekről. Most magas hivatalok vágy s
büszkeség tárgyai, mindenki sóvárog ilyenekre, s néha nem a legbecsületesebb úttól sem
idegen azok megnyerhetésére; akkor másképp volt: magas hivatalok s ügyvivőségek
felvállalása sok munkával és fáradsággal járt, s azért mint kötelesség s engedékenység a
társaság iránt, tekintetett. Az ily hivatalviselő szolgálatsorozatban volt, s a közállományért
55
fáradoznia kellett; s ez, bár magában jelentőséget foglalt, bár neme a kitüntetésnek volt, tehát
részben a magánérdekek határiba vágott; mégis annyira ki volt már ekkor, sőt évezredekkel
ezelőtt a közérdek, az erők egyesítése fejtve, a nevelés oly közel vezette az embert közvetlen
érdekeihez, s a faj végre annyi századok alatt mindig a közérdekben neveltetvén, valami oly
összeforrást, oly kimondhatlan bensőséggel párult eggyé olvadást mutatott, milyenről most
alig van legtávolabb eszménk.
Mostani intézvényeinkben s társadalmi viszonyainkban semmi sincs, mit az akkori
emberek eggyé vált érdekeivel a legtávolabbról is összehasonlítani bírnánk, aligha
előadásunk egészen világos leend, de szükségképp folytatnunk kell azt.
Mondva volt, miképp az emberi nem akkor két élesen elvált fajra oszlott.
Ha a nem delejes, akkor földieknek nevezett faj közt egyes példányai a delejeseknek
mutatkoztak, azonnal átmentek a delejesek osztályába, kik éppen ezen állapotuk
következtében nem élhettek meg a többi emberekkel. Részint: mert azon erkölcsi nemesség,
mely a delejes állapotban levők sajátos tulajdona, meg nem férhetett mindazon sok rosszal és
aljassal, mi a korlátolt emberi természetnek kíséretében van; részint: mivel sok okoz
szenvedéseket ezen állapotban, s néha halált is, mit a közönséges ember természetes
állapotban megszokott, s mi neki legkisebb terhére sincsen. így például az ércek közelléte,
megromlott emberekkel való érintkezés, rossz gondolkozású, alja természetű lényekkel való
társalgás, szóval: minden, ami aljas és helytelen, delejes állapotban levőnek szenvedést,
fájdalmat, rángásokat okoz, s néha veszedelmesen hat idegeikre. Természetes, hogy e felsőbb
fokozatú lények, miután ezen állapot a Földön annyira elterjedt, hogy minden élő népek
majdnem kétharmadát tévé, összevonultak, más szellemű életet éltek, s végre nagy
társaságokat, egyesületeket képeztek, s elkülönözve a többi emberektől, azok által annyi
századok során át már felsőbb lényeknek tartatván, nemét a félistenségnek gyakorolták.
A közönséges emberek, bajaikban, betegségeikben hozzájok folyamodtak; anyagi szükség
akkor nem volt: mert hol az érdek egy, ott bárminő csapásai az időjárásnak nem idézhetnek
komoly szükséget elő. A Föld eleget terem lakói számára: csak az osztályban van most a
hiba. Egyébiránt, miképp már mondva volt, akkor az emberek távol sem úgy szaporodtak,
mint most: a föld s a faj beteg volt, s végfeloszlása felé sietett.
Később, s jóval előbb azon kornál, melyet itt, fájdalom, igenis gyönge ecsettel rajzolunk,
a delejes állapotban nemzett ivadék valami fönséges teremtményekké nemesedett. Már ezen
állapot természetéből s minden érzelem felfokozottságából megfejthető, miképp egy delejes
párnak szülötte mind testben, mind lélekben valami egészen mássá lön, mint a mostani faj.
Valami oly finomság volt az alkatban, valami oly báj és nemesség a vonásokban, miképp azt
hinnéd, hogy a kerubok s szeráfok faja költözött le a Földre.
Minden e magasztos lények közt higgadt érzelemre s higgadt ízlésre mutatott; valami oly
angyali jóság derűjét lehete e gyöngéd átlátszó vonásokon olvasni, miképp lehetetlen volt
őket nem felsőbb fokú, a Földön nem honos lényeknek nem ismerni.
De mivel úgyis hiában kísértjük meg ily istenien fönséges teremtések leírását, jobb, ha
további előzmények nélkül a történet elbeszéléséhez fogunk, mely a vissza-, vagy elő-
emlékezés olthatatlan vésőjével van elménkbe edzve.

IV. Egy szeptemberi nap volt; a Föld e lakható vidékén az égmérséklet mindig IV. ugyanaz
maradott; de a Nap sem közelebb nem jött, sem messzi nem távozott. Bágyadtabb
fénye okozá, miképp e boldog s még mindig istenien fönséges vidéken örök tavasz
uralkodott. Nem volt ez meleg, forró soha; de mindig hasonló magához: s azért itt a növényi
élet meg nem szakadt. A természet egészen más növényekkel gazdagította önalkotta kertjét, s
a fákon virágot, éretlen s ért gyümölcsöt lehetett együtt látni. Nem volt itt elég meleg a Dél
gyümölcsei megérlelésére; s hol most ananász, narancs és füge díszlenek, akkor csak az
éjszak gyümölcsei kínálkoztak, de azok gyöngédebbek, nemesebbek voltak, mint most. A
56
beteg, tömegében lágyuló s nedveiben oszladozó Föld mintha a tenyészet utólángjaiban
lobbangana föl, s legízletesb csemegéit utolsó lakomájára takarandaná meg, számtalan
vegyületben nyújtá azokat.
Az emberek rég elszoktak a bortól: mert a lángnedvű szőlő kihalt a természetben, mely
nem bírt annyi erővel többé azt megérlelni. De e nemes gyümölcsöt azért ismerték az
emberek, mert a melegházakat az emberi találékonyság leírhatlan tökélyre vitte: úgyhogy sok
neme a gyümölcsöknek s növényeknek, melyek egészen eltűntek a Föld színéről, még
fennmaradtak e roppant kiterjedésű s könnyen fűthető növénypalotákban. Ezeknek boltozatai
néha csudás, roppant kerteket képeztek, törhetlen, ruganyos, kristálytiszta üveggel födve, s a
legzivatarosb időben kedves sétahelyekül szolgáltak.
De e déli gyümölcsök, ezen óriási példányai az egykor ifjú s erélyes természetnek,
gyöngéd és elkényeztetett alakot és ízt nyertek. A szőlő, ananász, narancs valami ambróziai
zamatot nyert, de csak mint ritkán használt csemege jött az asztalokra.
A szeptemberi nap, melynek esti óráiban visznek a képzelet szivárványszárnyai e vidékre,
semmiben sem különbözött az év bármelyik napjától; de a légnek most alig ismeretes
jelenetei mégis némi változatosságot idéztek elő.
Midőn lépteink ide vezetnek, fönséges panoráma kerete övedzi a vidéket.
Magas, sziklatéit bércek emelkednek a fellegekig; a hegyek kék színöntetét itt-ott széles
erdőszigetek szakítják félbe, s úgy tetszik, mintha a távolban egyes sötét szőnyegek lennének
elterítve.
Közvetlen egy sziklahegység alatt nagyszerű alakzataival, melyek csudás ékezetben s
kúpokban emelkednek előtted, széles folyó, mint tengerkar lejt, háta rakva van roppant
épületekkel, mint úszó palotákkal. Oh! minő csendesen, nesztelenül, mint színi díszítmények,
vonulnak el ezek előtted I A szép, fönséges folyó partjain hűs ligeteket látsz, s a szép, dicső
képnek közepét egy azon bámulatos építmények közül foglalta el, melyekben együtt, testvéri
s rokoni viszonyban élt az akkori fajnak kiválasztott nemesebb osztálya. Lehetetlen valami
nagyobbszerűt gondolni, mint e végtelen négyszeg, a legfönségesb gót építéshez hasonló, de
annál szebb és higgadtabb ízlésű. Csudás kert övezte ezt, oly tiszta, oly dicső, miképp hinnéd,
hogy mérföldekre terjedő paradicsomba vezettek lépteid.
A Nap lehaladott, s az éj, itt az Egyenlítő alatt, a megváltozott légmérsék dacára, esthajnal
nélkül követte a Napot. Ne feledjük, hogy az isten-kormány utolsó századaiban vagyunk:
azon szakában a faj életének, hol a jósok hirdette egy akol és egy őr ideje bekövetkezett, s az
emberi nem régen, századok óta már úgyszólván egyetlen családot képezett.
Az égi jelek, a jósok hirdette negyven csuda kora itt volt, s már sok történt, mi az akkor
élőket csudálkozással s rettegéssel töltötte el.
Ilyenkor a faj azon része, mely korlátolt emberi érzékekkel bírt, s melyet a delej
közszelleme fel nem fokozott, vigaszt, megnyugtatást, megfejtését a csudáknak azon
osztályban kérésé, melynek delejes tisztánlátása engedé, hogy tág tekintetben időtől nem
korlátoztatva múltat és jövőt ismerhessen. E felsőbb, e nemesb osztály csak örök jelenben élt,
s emberi érzékek rövidlátása helyett tudással bírt; szóval: óriási fokozattal fellebb állt az
emberi fajnál.
Azon estve, midőn a pompás palotával szemközt állunk, leírhatlan látvány nyílik előttünk.
Mondva volt, miképp már a negyven ígért előjelek nóhányai az utóbbi századokban láttattak;
de ami most történt, mindent meghaladott, mit eddig emberi szem látott, s mit eddig a
legkifejlettebb delej észrevett.
A Hold halványan úszott a magas, sötét boltozatokon, alig fele a mostani
csillagképleteknek tündöklött körűle; de ezeknek fénye halvány volt, s az éj korántsem oly
világos, mint most, mikor a Hold teljében, azt majdnem nappalian árasztja el fényével.
Egyszerre, mintha ige parancsolna, egy másodperc alatt az eget vak sötétség borította el;
azok, kik a holdéjben még a tágas, pompás folyosókon vagy erkélyekben mulattak, nem
57
mozdultak helyeikből: delejes előérzetök megjósolta nekik, miképp valami nagyszerű csuda
vár reájuk. Azok pedig, kik az épület körében jártak, s a nem delejes fajhoz, vagy miként
akkor nevezték, hogy a jövőt múltnak tegyük, az értők fajához nem tartoztak,
megfélemlettek, s rettegés fogta el őket. Nem volt ez a bűntudat kínos rettegése, mert akkor
az emberek többet hittek, mivel Isten közellétét érezték, többet reméllettek, mivel oly
osztálya a nemnek élt velők s közelökben, mely az angyalokat látszott tökélyben meg-
közelítni, s a kevésbé kiváltságos embert is közelebb vitte az éghez; és az emberek többet
szerettek; mert közös lévén minden birtok, s jobb nevelés következtében hívebbek s
állandóbbak a házassági viszonyok, s Isten közel lévén csudáiban az emberekhez, kevesebb
okuk volt gyűlöletre, s a szívek készebbek valának szeretetre. Félelmök tehát a gyenge
ingatható érzékek s izmok félelme s görcsszerű rángása volt.
Az éj koromsötét, vak feketeségében egy óriási karaj nyílt: színek, melyekről emberi
szemnek fogalma nem volt, s oly fény, mi látásukat vakította el, özönlött ki e nyílásból;
azután rögtön eltűnt a fény, s egy hófehér kerub lebegett a mérhetetlen magasságban, s mégis
látható minden vonásaiban s egész alkatában. A fönséges églakos kiröpült amaz égnyilatból,
mely összefolyt az éjjel utána.
Liliomfehér fénylő szárnyait terjesztette ki, s csöndes, pompás örvényben jött lejjebb és
lejjebb. Miképp a Földhöz közeledett: egyszerre az ég hollófekete boréka ketté vált, a kerub
szárnyain a szivárvány arany színvegyülete csillogott, s arca dicső, istenien fönséges
kifejezést nyert.
De oh! csuda: a Föld sarkainak jege felolvadott; a Nap dicsőn, ifjú teljében és erejében
ragyogott. Mint varázsvesszőtől illetve, a forró égalj visszanyerte óriási növényéletét: magas
pálmák, kókuszok s számtalan nemei azon fáknak, bokroknak s virágoknak, melyek a Föld
szűz ifjúsága első századiban éltek, teremtek elő.
Ott a gerinceken s be a széles völgyekbe nyúltak el az őserdők, s a rétek bársonyán a Dél
pompás virágai nyiladoztak illatárasztó kelyheikkel, s az első tavasz virágpompájába, úgy
tetszett, mintha az éjből léptek volna ki; mindent üde zománc borított, s a leveleken a harmat
gyöngyei csillogtak; s merre a dicső kerub haladott, útján új virágok sarjadoztak, s szárnyai
körül ámbralehelet terjedett.
A nép kigyűlt az erkélyekre, a roppant épület számos diadalívei alól, mint hosszú menetet
lehete a delejes népnek majd átlátszóan nemes alakjait, higgadt ízlésű öltönyeikben s
vállaikon habzó hajzatukkal elözönleni látni.
S íme, ama zarándokok, kiket egykor szebb álmaink mámorában pillantottunk meg, a
szép ifjú s agg alakok, a kedves, ismerős arcok szelíd, jámbor vonásaikkal, ihletett
szemeikkel s néma ajkaikkal előttünk vonulnak el újra. Mint felsőbb ösztöntől kiszólíttatva
tündérlakjaikból, mennyire a szem lát, egy tág, ihletett, néma kört képeznek. Ott állnak ők a
büszke pálmák árnyaiban, mint túlvilági kép, míg ezer nemei az indanövényeknek, felkúszva
a magas sudarakra, mennyezetként virágkelyhekben függenek felettük.
S tovább, e dicső körén túl az értőknek, mérhetlen sokaság terjeng, megfélemlett
némaságban bámulván a csudás jelt, mely mindazokat meghaladta, melyek eddig az emberi
nemet a századok berekesztésére s a bíróra emlékeztették, ki magas fellegtrónján, tartatva
fénylő napoktól, eljövend ítélni elevenek és holtak fölött.
Isten kormánya volt már nyolc század óta az emberek között. De közellétét az Úrnak, ki
teremtményeiben dicsőült, csak annak kiáradása s a szeretet szelleme éreztette az élőkkel.
Mert hadak és háborúk rég megszűntek már, s az emberek együtt és békességben éltek, s
mindnyájan azon egy istenben hittek, s mindnyájan azon egy hitet vallották, melyről az
Idvezítő mondá: A pokol kapui sem győzedelmeskedendnek fölötte. De az Isten az
embereket hitökben megkísértette, s nem jelent meg angyalai által közöttök. Gábriel, a dicső
kerub, volt az első ég küldöttje, ki a Földre jött, s az embernek kikísértett s igaznak talált hitét
megerősítette.
58
 Ott a fénylő légben lebegett a szent éghírnök; arca minden vonásait a legtávolabbi is oly
tisztán kivehette, mintha mellette állna, s szavait oly világosan értheté, mintha azokat füleibe
mondaná.
S a kerub intette a népet, hogy kitűrjön, s tisztelje Istent, s szeresse egymást, mert mind
egy atya gyermekei, s egy isten teremtményei I
S a fönséges békeangyal mennyszavai s istenien szelíd, békítő vigasza elűzé azon
búskomoly színezetet az arcokról, melyet e késő századokban a mindenek végének elő-érzete
varázsolt azokra.
Az emberek lelke tágult, szíveik feldobogtak, kimondhatatlan szeretet érzete rokon-
szenvvé olvadt át kebleiken. Ölelve tárták egymást, csoportról csoportra s párról párra.
Az értők látása megélesedett: csudák világába merült elméjök, s szent nyilvánítások
boldogsága vitte őket szét a mindenség végtelen országába.
A kerub, kísértetve a nép véneitől, feljárta az épületeket; szelíd szavakkal beszélt az Isten
jóságáról s az emberek egyetértéséről a Földön s a végnapokról, melyek eljövendnek.
Azután világító szárnyai, mint napszőtte vitorlák, szétterültek, s áldva nyújtott kezekkel
fellebb és mindig fellebb örvényeit; de bár mérhetlen magasra emelkedett, egész alakja s
minden vonása látható volt. Az ég elborult újra, a szem vaksötétbe halt el, az ég újra
világkarajba nyílt fel, s a dicső kerub hónába tűnt el. A sötétség eloszlott, a Dél paradicsoma
eltűnt, s a Föld régi alakját nyerte vissza.

V. A fiatal szüzek közt egy bájos alak tűnik fel előttünk, Aila, a nép atyjának unokája,
tizennégy éves, de tökéletesen kiképzett; karcsú, nyúlánk hölgy, mint a liliom. Tagjai oly
szobrászian tiszta képzetűek, miképp lehetetlen őt e sok dicső alakok közt is észre nem
venni.
Aila szelíd, jámbor teremtés volt: az értők sorában, s lelke birtokában a legtisztább
látásnak.
Hozzá járultak legtöbbször a földiek (mert így nevezték az alsóbb fokozatú osztályt) jó
tanácsért, s Aila mindig jóra vezette őket.
Mondva volt, miképp akkortájban már a csillagászat s az e tanhoz szükséges eszközök a
lehető legnagyobb tökélyt érték el.
Aila szenvedélyes bámulója volt az Isten fönséges műveinek; mikor a csillagok tiszta
égen mint gyöngyök csillámlottak, Aila szobája kapunyi ablakaiból remek, óriási látcsövön
körutat tett az ég vándorai pályáján. Látcsöve nem volt a delejesnek ellenszenves ércből
készítve, hanem csont- és ruganyos üvegből. Lehetetlen volt valami dicsőbbet látni, mint e
kedves alakot hófehér lepleiben, majdnem világító vonásaival, átsugározva a látás szent
ihletétől.
De darab idő óta látcsöve az égnek mindig egy s ugyanazon tája felé volt irányozva.
Az ég mérhetlen tavában, elrejtve, mint gyöngycsiga a tenger homokjában, egy
csudacsillag, egy tündérien dicső s a többitől mindenben különböző égi vándort födözött fel,
más, a miénknél dicsőbb napnak bércsillagát, mely fölött három nap világított s három hold
vont liliomléhet éjjeleire.
Sajátszerű világ volt ez: bujdosó vagy merevény csillag? - nem tudjuk megmondani; de
léteznie kell a nagy mindenségben, mert emberi elme nem gondolt még olyat, mi nem
léteznék, sőt lehetetlen ilyet gondolnia. Szeszélye képleteinek összessége talán nincsen úgy
szerkezve, mint az elméjében összeszövődik, de az alkatrészek megvannak, mert a
legtalálékonyabb elme sem tud olyat összetenni, mit részben érzékei nem tapasztaltak;
valamint hatalmán kívül esik, sőt lehetetlenség hét főszínnél többet képzelnie; pedig ily
sárgömbön, mint a mienk, igen hihető, miképp a természet csudás színei tárházából csak a
selejtesebbeket adományozta.

60
 Ha mondom, hogy nem Ailával együtt láttam egyedül e csudás világot, hanem éltem,
jártam benne; ha mondom, hogy annak oly elevenen, oly világos képe áll előttem, miképp a
legapróbb részleteire élénken visszaemlékezem: sokak előtt hihetetlent mondandok; de a
költő lelke s kedélye érteni fog engemet: mert a költő lelke magasból szállt alá, s mert a költő
kedélye egy szentély, hová a profanum vulgus* lábai be nem térnek soha.
Igen, egy világban éltem, mely most Aila delejes látása előtt fejledezett, s mint változó
panoráma vonult el látcsöve roppant karaján. E bájos csillagzat nem képezett tömeget, hanem
minden oldalon, mint valami remekül metszett mű, át volt törve. Ezer öblözet s kanyarulat
vezetett annak mélyein s magván át. Az egész csudás bonyolódású téveget képezett, melynek
völgyedésein s berovásain át mindenütt láthattad az eget más és szebb és fönségesebb
csillagképletekkel, melyeknek legkisebbike ezerszer meghaladta a Nap átmérőjét, mint mi azt
itt látjuk. Oly mesterileg, oly istenien remekül volt, vagy szeretem kimondani, van e világ
alkotva, miképp a legbensőbb közepében s mindig mindenhol nappalian világíttatva van; de
ezen általános, nem szemkápráztató, nem alkalmatlan, hanem kedves világítás nem
mindenhol egyenlő. E nagyszerű öntetek öbleiben számtalan kisebb-nagyobb teremek és
szobák, boltozott utcák s átlátszó érc nemével födött, természetes egyházak nyúlnak be.
Lehetetlen a bájos, enyhet adó hüvet s jóltevő derűt s homályt leírni, mely e hűvös ürekben s
hézagokban terjed.
E messzi világban az anyag is nemesb e földénél: a szemnek jóltevő, előttünk ismeretlen
színű, tömöttebb s finomabb anyag képezi annak fő tömegét. Mint a mi Földünk: úgy e
gyönyörű csillag is sziklákkal, tavakkal, hegyekkel, tengerekkel váltakozik; de mindez
másképp van, mint itt. Ami tömörebb, mi ősalkatú s ősképezetű: az ott ércneművé válik.
Látsz óriási boltozatokat, melyek mint magas hidak emelkednek fölötted; néha roppant
termekké szélesülnek, a legcsudásabb átlátszó mennyezetté szövődve. Hol mint kristály
tündökölnek ezek, hol kedves Földünkön képzelhetlen színiéhe a csillámnak olvad azokon
keresztül.
De a növény s állati világ is felsőbb fokozatú. A növények mérete nagyobb; gyönyörű,
viasz alakú leveleiket szőnyegeknek mondanád, melyek bájos hajlásokban hevernek
egymáson, míg hosszú virágfűzésekből a legszebb harangok és kelyhek ömlenek azokon el,
lehelve illatukat, melyekről földi érzékeinknek fogalmuk nincsen. Ha e bűvös tévegek
tömkelegem haladsz át, fejed fölött ezer ölnyire merész, néha üvegfényű boltozatokat látsz
emelkedni, s azoknak oszlopain, hídján, oldalain ezer színben, ezer vegyületben dús, gazdag,
nedű- és erőteljes természet, millióm indákban s fűzésekben felkúszni negyven-ötven ölre, a
magasból virágfüzéreket hajlongni s csudás, néha a legszebb tengeri csigákhoz, máskor egy
emberfőhöz vagy tarka kígyóhoz s kiszámíthatlan más képzeletekhez hasonlító gyümölcsöket
függni, mint annyi óriás labdákat s szörnyeket. Nem lehet pillanatig kétkedned, minő
alárendelt s a teremtés végtelen országában szegényes szerepet játszó világ az, melyben
büszkeséged s hiúságod pályáját futod végig.
Igaz, ezen áttört égi vándor, e mérhetlen nap vagy csillag, nem bír rengetegekkel s
erdőkkel; a növényvilág itt nem szállt ki alapból, itt az csak tapad, kúszik, függ, ah, de
mennyi változatban, minő meglepő új alakzatokban s minő színpompában, ott, hol három
dicső napnak hét színe helyett hetven fő színe van, s ezek legbágyadtabbika is szebb a mi hét
színeinknél!
E völgyedésekben, e pompás, néha ezer s több ölnyire fejed fölött ékesen és merészen
boltozó barlangokban, melyeken nappali világ szövődik át, s belső hézagaiban díszes,
fönséges növényi élet terjeszti fűzéseit és szőnyegeit, e magas hajlásokban, melyek fölött
szebb ég, szebb napok, szebb csillagok fénylenek: a látkör nem olyan természetű, mint e
földön. Néha szent félelem s áhítat fog el: egy zöld űrben állsz, melynek boltozata él; távol
bordái ezer színben ragyognak, s hézagain át állatokat, teremtményeket látsz otthonosan
* a műveletlenek (lat.)
61
fejteni, mintha megannyi megszelídített lények köröznének.
Azután ha e mélyedéseket, e fönséges öblözeteket elhagyod, s lépteid a magasakra
vezetnek, azon örök hidak, merész tornyok s magas öblökre: tekinteted oly világba mélyed el,
melyről a legmerészebb képzeletnek alig lehet eszméje. Messzi, mérhetlenül s végtelen
távolban, szemednek úgy tetszik, mintha e boltozatok eggyé olvadnának, s elláthatlan tért
képeznének, melyekből Bábel-tornyok s roppant győzedelmi ívek emelkednek ki. Ajkad
elnémul, szemed nem bírja meg a látást, s térdeid megtörnek, s imádkoznod kell. Ha
mindezen csudákhoz egy fűszertelt, nem forró, nem hideg szeptemberi léget képzelünk,
mindig felhőtlen eget, s oly tisztát, miképp a szem százszor messzibbre lát, mint gőztelt
légövünkben: nem csudálkozhatunk, hogy akinek lelki szeme szebb álmaiban ezen isteni
vidék malasztiban részesült, halhatatlan honvággyal sóvárog oda vissza.
Mi e tündérvilágot mindattól különbözteti, mit emberi fogalmunk nagyszerűt és sajátost
fel bír gondolni: az a víz és tűz gazdagsága. E szép égi vándorban a víz más természetű; az
örök tiszta ég, a finomabb lég fellegek helyett a föld párolgásait óriási szappanbuborékhoz
hasonló labdákba gyűjté, melyek a bámuló szem előtt szárazon és vízen, ezer színben
felhólyagozva, mint léghalmok emelkednek égnek; néha tíz-húsz eggyé válik a magasban, s
azután mintha valami más napba olvadnának, eltűnnek szem elől. A tűz sok növényekben
kipótolá e bűvös csillagban a vizet, s a tűz lön a lángnedv, mely a növényi élet egyik
osztályában szivárgott,s okozá, hogy e tűzvirágok világítottak s szikráztak,s néha lángléhtől
övedzve, égni látszottak. Miként a mi legalárendeltebb nemű csillagunkban csak víz és nedv
képezi a folyókat s tengereket: úgy itt pompás víztömegek mellett tűztengereket s - folyókat
lehetett látni: de a melyeknek a földöntetek s képzetek minősége nem engedett szakadatlan
békés utat. Mint az ember, kit sorsa az élet gerinces utain kerget át, örvényekkel s mélyekkel
küzd, úgy itt is a folyók menetét annyi ellenek akaszták és törték meg, miképp az egész
hosszában küzdés és csata volt. Ám de ki írja le ama vízfátyolt, mely amott egy óriási
szirtöböl párkányáról foly alá, mint mérhetlen szélességű üveglap, s melyen át ezer tündéri
üregek dús növénypompája tükrözik át ? Néha, mikor a barlangoknak másik oldalán is tág
nyílásuk volt, a kép felülmúlta, mit képzelet álmodhat; mert e vízfátylakon át az üreg túlsó
nyílásán beható világítás mindent tündéries színben fürösztött. Fájdalom, barlangoknak
neveztük ezen istenlakokat, e természetes szentélyeit egy szebb világnak, mert e szegény
földi nyelv nem tud szót találni méltó megnevezésökre. Minő felséges ama robajjal lecsörtető
zuhatag, mely itt hegyről hegyre, természetes győzedelmi ívről óriási hidakra s innen mély
örvényekbe rohan le, s itt-ott mérhetlen tavakká szűrődve, lapján mint tükörben égnek szebb
napok és csillagok!
De képzeljünk egy tűzzuhatagot kristálytisztán és füst nélkül, lerohanva ezerölnyi
természetes lépcsőzeteken, felcsapva az ormok- s ékezetekről, elterjedve s újra lecsattogva
mérhetlen örvényekbe, oromról oromra, ércnemű sziklákon, magas természetes hidakon s
boltozatokon - tovább, mindig tovább - mérhetlen mélységbe, itt és ott, száz oldalon, ezer
alakban, öbölből öbölbe, s megkerülve az át-meg átfúrt tekét, mely ezerszer nagyobb a
Földnél, s örökös körmenetben, mint a vér az erekben, életet adva, életet hordva
lángszárnyakon mindenhova.
Nagy az Úr keze munkáiban I S mi mindaz, mit a költő képzete teremt ahhoz, mi az Isten
számtalan világaiban soha nem álmodott valóban létezik! Volna-e ember elég hiú, elég gyáva
gondolni, hogy mindaz, mit legmerészebb képzete teremtett szebb álmaiban, az szebben,
nagyobbszerűen és dicsőbben meg nem volna valóságban? - Hol? - ki tudjál
E bájos világban nem ismerték a mi érceinket: a tolvajkulcsú aranyat, a sápadt ezüstöt s a
rőt rezet, nem volt vas, ólom; mert hiszen ami e sárlabdán az érc, az volt ott a szirtek tömege,
s ami ott nemesebb készítményekre nyújtott anyagot, az tömörben, fényben s tartósságban
gyémántjainkat haladta meg, színben pedig kiszámithatlan változásokban tűnt fel.

62
VI. Mennyire csekély tehetségünk engedé, bágyadt tollrajzát adtuk a csudák egy részének,
melyek Aila szemei előtt fejledeztek. Földnek neveztük e csillag tömegét, szikláknak
ama dicső ércönteteket, mert a szegény földi nyelv e csillag nemes tömegét nem bírja
másnak nevezni, s azon nagyszerű pompás önteteknek, melyek ott tömörebb anyagot
képviseltek, nem tud egyéb nevet adni, mint ha azokat szikláknak nevezi.
Oh! minő csudás, változatos itt a növényi élet; a mohák millióm nemei, az itt legszebb
növénnyé vált penész, bűvösen szép virágaival eleven szőnyegek ezüst csillagokkal, s ama
füzérek, melyek mint szűzöv kerítik e tündér földönteteket: e szikrázó, fénytadó s láng-
párázatokat lehelő virágok, melyekben tűz a víz, s láng az életnedű. De nem kevésbé különös
s egészen sajátszerű az állati élet is. Könyveket kellene írnunk, ha ezeket rendre
emlékezetünkbe akarnók vésni; egy futó, általános rajzát adjuk mégis, s aztán a legcsudá-
sabbak néhányait kiemeljük.
Ha igaz, hogy ember Isten képét viseli: úgy természetes, miképp nemesb csillagok és
napok felsőbb fokozatú lakói még inkább közelítnek ezen isteni alakhoz, s így nem mondunk
hihetlent, sem csudást, ha állítjuk, miképp e távol világnak lakói emberi alakokkal bírtak, bár
részletekben attól sokkép eltértek. E világnak, melyet lakói Ehoimnak neveztek, egyetlen
ösztönszerű nyelve volt, mely ott e felfokozott magasb rendű lényekkel született. E világnak
lakói jóval meghaladták legkisebb példányainkban az emberi magasságot. Hét láb volt a
szokott nagyság, a hölgyeké hat. Testök tömöttebb anyagból készült: finomabb, kiválólag
nemesebb volt, még legselejtesebb példányaiban is, mint a miénk, s több ruganyossággal, a
szenvedély s magasztosság élénkebb kinyomásával bírt. De mi Ehoim embereit sajátosan
megkülönbözteté tőlünk, az szárnyaik voltak. A válltól kezdve hátközéptájig nőttek ezek ki, s
nincs toll, mely a pompás színvegyületet s azon örökös változékonyságot visszaadhatná,
mely e kerubszárnyakat díszesíté. Bársony, arany, gyémánt mind üres hangok, s elnémulnak
itt. Talán ha ragyogó napsugarakkal hasonlítjuk össze azokat, melyek a legdicsőbb színekben
égnek, némileg megközelítettük az eszmét.
Tollak, de más, finomabb s mégis tömörebb, tartósb alakúak, mint e földön, képezék e
szárnyakat. A férfiaknál, a szép, tömött, fürtökön felül, természetes festői és lengő toll -
korona emelkedett, mely ezen szobrászi alakoknak valami dicső kinézést adott.
Minden öltönyük térdig érő tunika volt, a nőké bokáig érő. Gyönyörű, festőileg vállt és
derekat kerítő öv szorítá azokat a karcsú termetekhez: míg lábaikat szandálok födték, melyek
a por- és sártalan tájakon megfeleltek a szükségnek.
Minő felsőbb természetű, minő bájos volt e világ királya, az ember, oly csudás volt az
állati világ alábbrendelt végtelen sorozata, örök gyűrűben, a Föld görén kezdve sziklákon,
vizeken át, a növényi világba észrevétlen átalakulva, s újra millióm módosítások s ezer
változatokon át- meg átolvadva az állati életbe, s végre fölnemesedve emberig, attól pedig
más irányban, új változatok s lefokozások körmenetén vissza a földtömeg sivár alkatára.
Ki győzné e szelíd állatokat leírni, melyek a régi griffekre s szárnyas sárkányokra
emlékeztetnek; melyek alakban, színben, erőben fönségesebbek a délceg ménnél, a pompás
arszlánynál, a szelíd lámánál, s melyeket emberi felsőség szintúgy szolgálatra kénytetett,
mint mi a háziállatokat I
Csak néhány sajátos állati alkat leírását adjuk, hogy fogalmat ébresszünk a természet
csudás játékáról, mely itt szabad kényét sokkal hatalmasabban űzi, mint e sárlabdán.
Egy szárnyas volt az első, mi Ailának feltűnt: nagyobb a lónál, s tollai fényesebbek a
paradicsommadárénál; szárnyai oly csudásan függtek oldalain, miképp ott emberek szint-
azon hasznukat vehették, mint mi itt a lovaknak. Lehetetlen a pompás teremtés szelídségét s
ragaszkodását az emberhez leírni. Miképp nálunk az eb a hűség példaképe, úgy ott a hero,
mert ez az állat neve, szolgált közmondásul a hűségre. Alakja hasonlít a saséhoz, csakhogy
nyaka magasabb, s fejét ékes tolikorona díszesíti, e fölött színeiben változatos annyira,
miképp néhány hófényes-fehér példányt kivéve, melyek szerfelett ritkák, s igen nagy árúak,
63
alig lehet két egészen hasonló színű herót találni. Hám és nyereg alá használják őket. Azon
légi kocsik, melyeket itt széles léglabdák tartanak, a legkényelmesebb mozdító eszközük:
mert a léglabdák ércből készültek, s a kerekeket pótolják ki; ezenkívül egyszerű gép emeli föl
őket, s tartja a kívánt magasságban, míg négy e herók közül egyenként fogva, kiterjesztett
tündöklő szárnyaival ragadja oda. Lovaglásra a fiatalság egy más állatot is használ, melynek
eleje némileg hasonlít lovainkhoz, csakhogy finomabb, tisztább alkatú hátulsó része azonban
szöcske alakú, aránylag is nagyobbakat ugrik, s mint a gondolat röpíti a bátor lovagokat a
szédítő örvényeken át: neve itta, s bár hihetetlennek látszik, egészben szebb a lónál.
A harmadik állat csudásabb ezeknél, s az összesített kis erők hatását s erélyét képviseli.
Gondolj egy kis, fél diónyi, pajzsos állatkát, minek alakzata Földünkön is ismeretes. Egy
szép tágas rónán valami sötét pontokat látsz elterjedve s szétoszolva, mint hangyákat vagy
szárnyatlan sáskákat. Közeledel: a kis állatkák egy része fekete, mint a szén; vannak fehérek,
amelyek mint gyémánt csillognak; mások átlátszók, mint üveg, míg végre olyanokat is
vehetsz észre, melyeket elefántcsontból metszettnek hinnél. Békésen legelnek: nem sejtesz
semmit. - Egyszerre éles, sivító fütyülés rövid, hasító csengését hallod, azután másodpercről
másodpercre növekedő sivítást; a hang torkodon reked, s a rémület iszonyai, mint a boa
nézése, legyökereztetik lábaidat.
A sivítás sípolássá, ez harsány sikoltássá, ez dörgéssé s végre minden idegeidet eljegesztő
ordítássá növekszik.
Gyorsan, mint villám, s mielőtt észre térsz, mielőtt menekülhetnél, látod a kis állatkákat
összébb s összébb gyűrűzni. A tágas rónán elterjedt pontok most sötét karajt képeznek,
melynek háta feldagad, hajlik, hullámzik, átalakul, tagokká nyúlik, s egyszerre rémítő szörny,
nagyobb az elefántnál, dühösebb a hiénánál, áll előtted. Alakja leginkább a nő arszlányét
közelíti meg, csakhogy nyakán éles, rovátkos taraj emelkedik s farka mint eleven kígyó
korbácsol maga körül. A csudás, fönséges, de rémítő állat így eggyé alakulva, büszke tagjait
nyújtja, dereka megfeszül, szemei szikrát szórnak, s torka feltátong. Azután mintha
újraszületendne, tág körben átszaladja a tért; nincs menekülés: szeme, mint a hiúzé,
megpillantott, lába utolér, ha mérföldre vagy előre. Légy gyémántból vagy ércből, foga
összeőröl, mint a lisztet, s nyomod nem marad.
A dühös állat kielégítvén éhségét s dühét, valami belső világtól átgyúlva, fénylik, mint
érc. Leheveredik, földhez lapul, teste szétterjed, mint valami híg tömeg: a dombor, melyet
képez, mind kisebb is lesz, míg újra csak a kis diónyi bogárkák szállongnak a gyep
bársonyán, s minden néma, mintha tündérzet volt volna az egész, s a képzet szeszélye játszta
volna ki érzékeidet.
A lakók ezen állatot Tárának nevezik; s egyetlen védelmi szer van ellene: mielőtt
összefuthatna, legalább harmincat befogni alkatrészeiből; de a mi lehetetlenséggel határos,
bár vannak, kik gyakorlottak ebben; sőt, a Tára szembogarait tudják kikeresni, mi aztán a
szörnyet az ember hatalmába adja, ki azt csak tűzzel pusztíthatja el.
De Aila rettenetesebbnek tartá a Báalt: egy más veszedelmes s a Táránál nem kevésbé
csudás teremtményét a kimeríthetlen természetnek.
A sima gyepen jársz; minden egy színben úszik: nem látsz fűszálat, virágot, mely a gyep
egyik részét a másiktól megkülönböztetné. Egyszerre egy pázsitlap elválik a többitől, szélei
felkanyarodnak, s míg a gyors átalakulást szemmel kísérhetnéd, fönséges, földi szivárvány
változatosságában, de leírhatatlanul szebb és több színben ragyogó, óriási labdát látsz a légbe
felemelkedni; Néha oly magasra száll ez, miképp egy pontocskának hiszed. Most a pompás
tünemény valami sziklabálvány fölött függve marad a légben, azután a villám rohamával
zuhan a szirtre alá: azt hinnéd, hogy léggé oszlik,mint a szappan-buborék, vagy ezer darabra
szakad. Tévedsz! Mély sikoltás hangzik; a roppant labda, ívet képezve, egy más sziklaoromra
zuhan le, s így látod szirtről szirtre esni, mint ruganyos léggömböt fellöketni s esni újra. Jaj

64
neked, ha a gyep szőnyegén álltái, mely így labdává alakult; mert a Báal volt az, a rémítő
Báal, mely martalékát fogta meg, s dühös esésében szikláról sziklára összemorzsolta azt.
Ha e szörny éhét kielégítette: folyamok hátán látod gördülni és úszni, míg kiemelkedik
újra, magasra felszáll, s pompás kanyarulatokban örvényei a földre alá, hol néhány perc
múlva nyomát sem látod. Elterült újra; sima pázsitteret képez. Kit megragadott, az veszve
van, s e dühös állat ellen egyetlen védelem, ha az valami dzsidával a földhöz szegeztetik.
A Tára legnagyobb ellensége a Báalnak. Ha a véletlen szőnyegére vezeti, az első
másodpercben megérzi a veszélyt, összefut, de nem alakul át, s a Báal szikláról sziklára hull
vele. Haszontalan! A Tára gyémánttömör bogarai át- meg átfúrják, míg leírhatlan síráshoz
hasonló süvöltéssel lezuhan és szétterjed: s a Tára, e pillanatot használva, átalakul, s ízre-
porrá tépi.
Az emberek e tündérvilágban a művészet minden nemeiben ezer fokkal föllebb állnak a
Föld lakóinál.
Amerre utad vezet, hol a természet nem tette, ott az emberi kéz kötötte hidakkal össze
ezen örvényeket és barlangokat. Mindenhol a legszebb utak vonultak, s azokon a szél
gyorsaságával látod a legcsudásabb gépeket haladni.
A gőz, víz, lég, tűz e népnek szolgálatában van. Vannak útjaik, hol minden mozdító erő
szükségtelen, mert a terem alakú szekér saját terhétől vitetik. Egy magas fokról leereszkedve,
saját ereje viszi fel egy másikra, s a magasodások mindig kisebbedvén, fel- és lehalad, s
célnál van anélkül, hogy más erőre lenne szüksége.
Tengerek is vannak itt, melyek völgyeket töltenek be, s csudás, mérhetlen csatornákba
oszolva, néha roppant víztükrökké terjednek. Tengereken látsz hajókat, melyek felületén
úsznak, míg mások magában a víz tömegében búvárként haladnak.
Nincs felleg itt, nincsenek viharok; minden úszás biztosabb, s a gyönyörű csillag azzal
bizonyítja felsőbb fokozatát a világnak rendszerében, mivel számtalan bajok hiányoznak ott,
melyek ezen alárendelt tekének árnyoldalait képezik.

VII. Ez volt ama tündérvilág, hol Aila élt, hová vágyai vitték, hol inkább honos lön, mint
talán ama beteges földtekén, mely óriási léptekkel közeledett feloszlásához.
Egy napon Aila angyali arca szelíd rózsák pírjában égett, szemei a látcsőre
tapadtak, s úgy tetszett, mintha szívébe, hol egy szemerje sem volt a salaknak, új istenség
költöznék be. Oh, ti, kik öt érzékkel birtok csak, a görhöz bilincselve is szeretni tudtok; ti,
kiknek lelke magasb röptekben gyönyörködik, földnek fiai, árva emberek, alig sejtitek, mi a
szerelem érzete a lélekben, mely elválva az anyag kötelékeitől, nem ismerve múltat s jövőt, a
szerelem örök pillanatát éli! - Igen, Aila szeretett. - Az Isten mindenségében annyi a csuda,
annyi a megfejthetlen, miképp a lélek, Isten erejének e kiáradása s teremtése a legszebb
istenszeretet órájának, mérhetlen pályákon bír haladni, betéved a csudák határiba, s szentebb
élveinek tárgyat túl s magasan minden földi fölött keres f
S van-e csuda a Mindenható előtt ? S mondjuk ki újra: képes-e ember valamit gondolni,
valamit képzelni, mi Isten millió s milliárd világában szebben és dicsőbben ne léteznék, mint
a legmerészebb képzelőtehetség alkotta tündérálmak?!
Nem ellentmondás-e a mindenség eszméjével, nem emberien gyáva hiúság s hiánya
minden mélységnek a földi elmében azt hinni, hogy ember képes valamit kigondolni, mi
nincsen ?
Ne bámuljuk Ailát, ha lelke világos látásában s tág tudásában szűknek érzé a föld határait;
ha végre e tisztánlátás segedelmével csillagászati eszközei annyira felfokozottakká lőnek,
hogy ama csuda világokban egyes tárgyakat tudott észrevenni I Ne bámuljuk, hogy az Isten
alkotta lélek rokonszenvének túl a földön és életen a világok pályái közt keres és talál tárgyat.

65
 Aila a beteg csillag lakója volt; a Föld feloszlásához sietett: bámulhatunk-e, ha szive,
mielőtt azt e Földön valami bensőbben érinthetné, véletlenül messzi túl a Földön talált egy
lényt, kihez szerelme szent áhítatban s az örök vágy óhajával vonzatott?
Aila a dicső csillagnak bársonymoh födött domborán fönséges alakot pillantott meg. Ádur
volt ez, egy roppant ország királyának - vagy miként ott nevezték, atyjának - fia.
Ott állt a szédítő magasságú, természetes diadalív előtt, melynek tetejéből fénylő
vízzuhatag robogott le. Atyja kertje volt ez; a természetes diadalív egyik talapzatát virágok
ernyőzték: füzérek hosszú lombszalagokban függöttek alá, vagy csudásan összefonódtak. Ott
állt a szép Ádur fiatalsága teljében: mert alig ért még száz évet, s ott az emberek ötszáz évnél
tovább éltek. Fején leírhatatlan színű habokban lengett a természetes tolikorona, szárnyai
hátához lapultak, s pompás palástot képeztek mögötte, míg a szobrászi tagokat egyszerű,
könnyű tunika födte, csillámló kövekkel szegélyezve.
Ádur volt az első lakó, ki e tündéres csillagban Ailának szemeibe tűnt.
Nem látott soha szebbet nálánál. Fogalma alig volt vonásokról, melyekben a jóság, a lelki
nemesség annyi erővel, annyi jellemmel párosulna.
Aila szíve hallhatólag dobogott. Társnői, kik a királyi fénnyel bútorozott szobában egy
kereveten ültek, felkeltek most, és hozzá közeledtek.
A szoba, melyben Aila ezen éjféli órában ült, maga oly sajátszerű volt, miképp a szelíd
kép kiegészítésére, mely itt szemeinkbe tűnik, lehetetlen azt le nem írnunk.
Tág, kerek boltozat volt ez: felül mint kúppal, ruganyos, halványvörös üveggel födve,
melyen át az ég csendes világa mint rózsaléh derengett át.
Falain üvegszövet borult, csudás redőkbe fektetve, míg gyémántokhoz hasonló, zománc-
öntetű boglárok tartották a szép redőfekteket össze, melyekből aranycsillámú üvegkötelek
tömött bojtokkal csüggöttek le. A kényelmes bútorokat szőrbársony födte, halvány
citromsárga, s oly gyapjas, oly fényes, mint a legszebb selyem.
Csigahéjból, kagylóból, csont-, üveg- és zománcból bámulatosan összealakított anyagból
készültek az állványok s a legszebb márványszobrokat tartó falpolcok, melyek itt-ott a
csillámló, halvány violaszín üvegredőzetekből kiálltak.
A tágas hézagot kristálytiszta, roppant üvegoszlopok emelték, melyeknek hézagai
kivilágíttatva, derűjöket oszták a szobával: s mint ércesen fényelő sudarak emelkedtek
aranyszínű főtéikkel a magasba. Látjuk, miképp a delejeseknek ellenszenves érc és selyem ki
voltak egészen kerülve.
A hölgyek Aila mellett álltak meg; érezték, hogy barátnőjük el van ragadtatva, hogy
valami mélyen hatott kedélyére, ezt a tisztánlátás s lélek-összeköttetés sugallá nekik.
De messzi, a Föld határin túl emelkedvén Aila gondolatai, s lelke látásaiban kiképzettebb
lévén másokénál, nem tudták voltaképp, mi az, ami őt megragadta.
- Mit látsz, Aila? - kérdé a szüzek egyike.
- Hagyjatok magamra - felelt a hölgy -, majd ha elrendeztem, amit látok, odavezetem
lelkeiteket. - Aila szemei folytonosan a látcsőhöz tapadtak, s a hölgyek egymás karjaiba
fonódva kiléptek a tág, külső folyosóra, honnan szelíd, bájos kilátás nyílt a lakot övedző
végtelen ültetvényekre, melyek felett most a csillagok őrködtek.
Aila néhány perc múlva elemelte szemeit a látcsőről; azután mély fohásszal szólt:
- Ki vagy te, dicső alak ? S mi az, mi itt keblemben életre gyúlt ? Igen, ez szerelem I
Értem ezen érzést, melynek csudás erejét oly sokszor kísértem társnéim gondolatiban.
Szerencsétlen Aila! Világok hevernek közted és közte! Ő nem ismer, nem sejti, hogy élek,
nem gyanítja, hogy millióm mérföldek ástnak közte s a szív közt, mely az övé örökre!
Figyelemmel kísértem őt! Szive tiszta, de lelke nagyravágyói Ö dicsőbb, fönségesebb
lény, mint a mi Földünk lakói, de lelke nem szabad még, le van ő az idő s a térbe kötve. Oh!
Ha mellette állhatnék: ha utaiban vezethetném!

66
E nap óta Aila gondolkozó lett: arca nem volt többé oly vidám, oly nyugodt, mint egykor, de
midőn az éjféli óra közelgett, ha az ég tiszta volt, órákig látták őt barátnői a látcső előtt állani.
S ilyenkor valami mennyei elragadtatás tükrözé magát vissza e szép vonásokon.
Egy éjen egyedül volt; s miután hosszasan tekintett látcsövén át, a padló szőnyegére
ereszkedett.
Ott látjuk őt térdein; úgy tetszik, mintha ezüstköd, mint tiszta léh, övedzné tagjait, s
mintha a szűz fejecske szőke fürtjei fölött a szentség fénygyűrűje lebegne.
Gyönyörű kezeit fogta össze, és szólt:
- Úr a magasban! Te, kinek látásától elhal a szem, s kinek dicsősége sugári lehatnak
teremtményedig: engedd a remény egy sugarát, mely enyhet hozzon szívembe! Szeretem őt!
Én uram, én istenem! Lelkem kíséri lépteit; mindenhol vele vagyok! Gondolatit olvasom,
nemes szívébe látok. Oh, irgalom ura! Engedd, hogy ama dicső teremtményed szerelmem
sejtelmével bírjon!
Azon állapot, melyben Aila volt, megfejti e kérés merészségét. A mérhetetlen hézagon át,
a bilincseitől szabad lélek távol csillagba tévé őt gondolatiban át; ott látta ő Ádurt naponként;
mert a pompás ívek- és boltozatokon áthatott a lélek tisztánlátása, s ő Ádurt mindenhova
kísérhette.
Látta őt a népgyűlésekben, magas helyről törvényt tartani; látta szülői körében, kiknek
kegyence volt; borzadva látta őt menekülni a dühös Tárától, megfoghatlan ügyességgel
elfogván annak apró szembogarait, s a félig alakult szörnyet valami irtózatos hatású
tűfegyver segedelmével legyőzni. Látta őt reggeli órákban valami diadalív tetején, láng-
zuhatag előtt, kristálytiszta jegedések szédítő boltozati alatt; kísérte imáját, s mint őrangyala,
mindenhol mellette volt. - Szellemajkaival érinté Ádur márványhomlokát, s ha komolynak
látta, úgy tetszett, mintha kezeivel simítaná el a redőket homlokáról.
Lelke annyira eggyé vált látásával, oly szoros viszonyba lépett tisztánlátása előszeretete e
tárgyával, miképp halkkal közte és Ádur közt a hézag eltűnt, nem vala távcsőre szüksége,
irány volt már adva a szerető léleknek, s mihelyt Ádurt látni óhajtotta, lelke megtalálta őt.

Aila bús volt, mert Ádur szellemi közellétét nem sejtette, s olykor, midőn szive túláradt édes
vágyakban, s túlözönlött a tiszta lelkek higgadt szerelmében, nem látta a gyönyörű vonásokat
felvidulni, nem olvasta Ádur lelkében a feleletet édes szavaira a szerelemnek.
Egyetlen módja volt, úgyszólván, életet adni szerelmének, azt lekötni valamihez, s
szellemének szárnyakat és tagokat teremteni.
Azon naptól óta, mikor egész hatalommal kezdé érezni, hogy Ádur, az Isten dicső
teremtménye, a természet körfokozatán magasban helyzett lény szerelmét bírja, s
megérdemli: azon naptól óta, magányos óráiban, nemét a naplónak kezdé írni.
Levelek voltak ezek, melyekben Ádurhoz szólt: visszhangja lelkének, szavai egy
átszellemült, magasb fokozatra kiérlelt s félig mennyben létező szeráfnak. És versek, mint
szívvirágok kifakadva, felnövekedve a szerelem illatárjában s szívét összekötve az Áduréval.
Társnői látták e leveleket lelki szemeikkel: mert e delejes állapotban ablak van a szíven, s
az emberi lélek átsugárzik földlemezén; de olvasták azt is Aila szívében, hogy ő e tárgyról
örömest hallgat, s ezért nőm említették azt soha. Aila, ki szintúgy olvasta barátnéi s jó
emberei gondolatit, hálásan vette e kíméletet.
Egy napon a kedves hölgy a következő sorokat írta remek mívű emlékkönyvébe:
„Lelked bús, oh, Ádur! Szíved nem ismeri a szerelmet; de érzi, vagy inkább sejti, hogy
valami nagy boldogság híjával van. Te jó vagy és nemes! Szíved a részvét, a szánalom szép
erényeit ismeri. Lelked nem lát tisztán, mint az enyim, mégis jó vagy, vétkes emberek
közepette! Oh, Ádur! Nem sejted-é, minő közel vagyok hozzád, miképp érintik ajkaim szép
homlokodat, miként tükrözi magát lelkem szemeid egébe? Karom körülölel, szívem szíveden
ver; nem hallod-e dobogását? Ott ülsz gyönyörű világod egy fönséges pontján: ah, minő
67
dicső vagy, minő nemes, fönséges egész tartásod I Minő összhangban van az a nagyszerű
természettel, mely téged körülölel! Mi bánt, Ádur? Szívem lelke, istene szép álmaimnak,
miért e bú? Szívedbe kell szállnom, redőit kell gyöngéd ujjakkal szétfejtenem, mint a rózsa
leveleit. - Ah, te egy kedves halottat siratsz! - atyád halt meg, s amott fönséges látvány
varázsolja el szemeimet.
Tűzzuhatag robog le, lángjai szirtről szirtre esve felcsapnak, s azután tűzcsillagok
záporává válva, látom, miképp ereszkednek csuda alkatú világod örvényeibe, miképp
világítják fel azokat pillanatokra, azután elhalnak mélyeibe. Ott jobbra tág üreg nyílik,
természetes kapuja atyád lakásának; párkányaira füzérek tapadnak ezer színben függő
kelyhekkel, melyek közöl néhánynak üvegcsengése van; s mikor egymást érintik a szellő
csendes fuvalmiban, úgy tetszik, mintha égi zene szűrődnék a légen át. Ah, minő pompás
diadalív; e lakás, alkotva Isten kezétől; e boltozatok növény bársonyával borítva, e tiszta,
esőtlen, mindig hűs meleg tavaszi lég, melynek nincs épületekre szüksége, mert itt a
természet maga dicsőén és fönségesen épített az ember számára!
Oh, Ádur! Melletted állok, kerubszárnyaid födnek; hallom szavaidat, szíved verését
számítom. Légy erős, kedves, kedves! Légy erős, mert reád nehéz tiszt vár: országkormány
dicső atya után, kit országa tisztelt és szeretett.
Ott ama fönségesen hajló úton, szemközt a tűzzuhataggal, jobbra a szédítő palotától,
amott a bércen vagy sziklaöntelen - mert ki találna nevet e sajátos, fönséges képzetekre! ? -,
hah, ott jőnek az ország vénei! Minő szép, magasztos alakok! Utánuk az erőteljes fiatalság.
Amott minden ormon, minden fokon, a lombernyők, a természetes sátrak alatt, a vízzuhatag
köreiében s mélyen s mindig mélyebben az öblözetek s örvények tévegeiben embereket látok
fönséges csoportozatokban. A mérhetetlen tér, mely szemközt a zuhataggal terül eleven
bársonyával s virágszigeteivel, tágas táborhoz hasonlít. Most ama dicső teremtmények a
szirtnek széles ormához értek, szárnyaik terülnek, s mint kerub-sereget látom őket
leörvényelni a magasból.
Te, oh, Ádur! Nem állsz egyedül: nővéreid, szelíd anyád állnak körüled; fejeiket nem
díszesíti a természetes korona, mint a tiedet, de gyönyörű selyemhullámok haboznak
vállaikon, s hinném: liliom s rózsák leveleibe öltöztek, vagy a paradicsommadár s a kis
kolibri aranyló tollait vették tagjaikra. Minő szépek ők; minő gyönyörű anyádnak magas,
szobrászi alakja I
Most a nép vénei s a fiatalság virága leereszkedtek az ég magasaiból a rónára, s hozzád
közelednek. Egy virág alakú, ismeretlen ércből készült kormányjelt visznek
bársonyvánkoson.

- Üdvözöllek, Ádur, te a király vagy! Oh, de inkább szeretlek én hűs ernyők alatt látni,
tükrözve a víz kristályaiban vagy szép légien merész üvegboltjai alatt atyád lakjainak! - Jer!
Odákísérlek, szívem embere! - Veled vagyok mindenhol, minden órában! Oh, ha szíved
sejtené közellétemet! Ha látnám szép vonásaidat az ismeretlen boldogság üdvében
felragyogni!
- Oh, Ádur! Oly közel van lelkem hozzád; annyira átszőttem azt valódon! Íme, egy
vagyok veled - te vagyok!"

Aila kiejtette a tollat kezéből, s felkiáltott: - Istenem, mi ez? Ádur! Szíved átrezzen, lelkedbe
ismeretlen világ árad. Igen, te a világszellem delejes erejét fogadtad be szívedbe.
Te tisztán látsz. Lelked lerázta a tér s az idő bilincseit; arcodon átsugárzani látom a
menny üdvének dicsőségét I Ádur, Ádur I Lelked vonatik, érzem jöttödet a hézagok hézagain
át I Minden csudái Isten míveinek feléd tolongnak. Nem tudja lelked felfogni az irtózatosan
fönséges képet. Nem tudja, hová térjen be, hol mulasson, hová röpüljön merész röptében.

68
 Így valék én is; így bolyongott szabad lelkem a mindenség világ pályái közt, míg feltalált
tégedet!
Oh, jer, jer felém! Ailád hű szive repes utánad I Ádur, istenem, uram, bírám,
szerelmesem! Lelkem kitárul előtted, vágy és óhaj szakadoznak át szívemen! Jer! Itt vagyok,
e beteg Földön. Nem érzed-e feloszlásának ámbraleheletét? Nem von-e lelked ide az
értőkhöz, kik félig az égben vannak már?
Most, hah! Igen, lelked röptében a Napot érte el I Erre, erre! Ide, ide! Hagyd Mercurt el!
Erre, nézd eme sápadt csillagzatot zöldes sugárival! Akaratom, lelkem, gyűljön erélyed
lángpontba! Oszolj meg vele! Válj eggyé, lelkem, Ádurral; ide, ide, ide!
Jő! hah, lelke itt; most reám pillant; mi történik velem ? Minő ismeretlen kéj ragad meg ?
Hol vagyok!?

Aila fölébredt elragadtatásából, s ki írja le örömét és boldogságát?!

Ott látta magát Ádur mellett: nem gondolatiban, hanem valóságban. Ott mellette a dicső
ponton, mérhetetlen kilátással, ormok-, öblök-, diadalívek-, tűz- és víz-, tavak-, folyók- és
zuhatagokkal szemközt, ülve mohos kövén, Ádur szeme elhalt a kedves, angyalian tiszta
szűznek tekintetében - s mellettök Gábriel állt, a dicső kerub, fehér liliommal kezében, és
szelíden szólt:
- Aila! Az Úr a magasban olvasta tiszta szíved óhajtásit: s íme, itt vagy Ádur közelében,
kivel te ismertetéd meg a szerelmet, s ki reád érdemes.
Egy királyi szűz, szomszéd országból, ki vonásaiban hozzád hasonlított, kit Ádur
sohasem látott, itt e helyen adta ki lelkét; rokonai nincsenek, ő utolsó sarja volt
nemzetségének. Én Isten akaratából a halott testét eltemettem, s lelkét felvezettem a
mennyekbe, s téged állítottalak helyébe.
Ádurt tisztánlátással ajándékozta meg Isten: ő feltalált tégedet; s most, miután őt
idevezettem e helyre, hol életre ébredtél, az ég áldását mondom reátok.
Ezzel a dicső kerub szárnyait terjeszté, s az egek magasaiban tűnt el előlük.
(1847)
 A LéLEK
IFJ. HEGEDŰS SÁNDOR

A LÉLEKBÚVÁR LÁTCSÖVE
Búvár
A városban sétáltam, mikor Gassyval találkoztam. Egy gyönyörű, alumíniumból készült
látcső volt a nyakába akasztva, és azzal nézegette a házakat. Nagyon megörült, mikor
meglátott, és boldogan újságolta, hogy van egy új meglepetése számomra. Azonnal a látcsőre
irányult figyelmem, és meg is kérdeztem, hogy nem az-e az, amit meg akar nekem mutatni. A
lélekbúvár helyeslőleg intett fejével.
- Ügy van, barátom, ez a kis látcső az, amely nagy meglepetést fog szerezni még az
embereknek I
Ezzel karon fogott, és sétálni kezdett velem, majd elmagyarázta találmánya lényegét:
- Ön bizonyára ismeri a Görtz-féle úgynevezett triader gukkert, amely oly csodálatos
nagyítással hozza közelebb a tárgyakat. Az emberek rajongva beszélnek erről a dologról,
pedig az lényegében nem más, mint egy régi fajta látcső, amelynek valamivel erősebbek a
lencséi, és így élesebb nagyításra alkalmas. De semmi új dolgot, új elvet nem mutat be.
 Az én célom ezért az volt, hogy szerkesszek egy oly látcsövet, amely amellett, hogy a
tárgyakat megnagyítva közelebb hozza, képes legyen a tömör tárgyakon is áthatolni, és a
kíváncsi szem előtt feltárni azt, ami a tömör tárgy mögött áll. Ez tulajdonképpen az X-sugár
munkája. A fő nehézség tehát abban állott, hogy sikerül-e nekem a Crooks-féle cső segélye
nélkül az X-sugarat előállítanom, és azt a látcsövem részére felhasználni olyképpen, hogy a
lencsék dacára az X-sugarak semmit ne veszítsenek erejükből. Ezért, sok kísérlet után,
köszörültettem magamnak olyan lencséket, amelyek az összetett szemű állatok szemlencséje
mintájára készültek, aztán ezeket helyeztem el a nagyításhoz szükséges távolban egymástól,
és így vezettem át rajtuk az X-sugarat. És most sok vesződség után ez az ördöngös kis dolog
itt van nálam, ebbe a két alumínium csőbe beszorítva. Amit itt középen lát, ez a kis cső itt a
regulátor mellett, ez egy kis elektromos szerkezet, amelyre az X-sugár előállítása miatt
szükség van. És dacára ennek, az egész nem nehezebb, mint egy kilogramm. Ami nem
számba vehető súly ilyen összetett készüléknél. Sőt, előállítása sem költséges, mert hiszen
pár száz koronánál többe nem kerül, mikor a Görtz-féle látcső is, az ő nagy tökéletlensége
dacára, ugyanennyibe kerül!
Közbevágtam:
- Jó, jó, de mire fogja ezt használni?
- Mire? - szólt a lélekbúvár, és erősen rám nézett. - Hát először is a detektívek szerepét
veszem át, mert hisz ón ezzel a látcsövemmel átlátok a falon, és hűen elmondok mindent, ami
a fal mögött, a szobákban történik! Tudja, barátocskám, az én szemem elől nem lehet
elrejtőzni, mert az én szemem ennek segélyével a legrejtettebb zugokba is belát, és én oly
bizonyosan tudom megmondani, hogy mi történik a zárt falak mögött, mintha csak
személyesen ott lettem volna I
A lélekbúvár beszédével annyira felcsigázta érdeklődésemet, hogy hirtelen elkaptam a
látcsövet, és izgatottságomban letéptem ezt a nyakáról.
Gassy megfogta kezemet.
- Csak lassan, az első dolog az életben a nyugalom. Lássa, most megrántotta a kis
gépezetet, és a villanygép már működésbe jött a rándulásra!
Ezzel elvette tőlem a műszerét, igazított rajta valamit, majd az egyik házra irányítva,
rendbe hozta azt. Aztán átadta nekem.
- Na, nézze meg azt a családi ebédet, ott, a szemközti ház első emeletén.
Szememhez illesztettem a látcsövet, és a jelzett helyre irányoztam. Nagyszerű volt, amit
láttam. Mintha a falak tényleg eltűntek volna. Én beláttam a szobába csakúgy, mintha egy
nyitott ablakon át, közelről tekintettem volna be oda.
Az asztal gazdagon volt megterítve, és a dús terítéket körülülte a bankár és családja. Az
inas éppen a gyümölcsöt hordta körül. Aztán pedig feketekávét és szivart hozott. Pompás
volt, amint a gyufa felvillant, és a szivar első füstje felszállt a levegőbe. Lekaptam szememről
a gukkert, és akkor láttam csak, hogy minő rendkívüli találmány van a kezemben. A ház,
amelynek falán át benéztem, legalább ötven méter távol volt tőlem - légvonalat véve - az
emelet szintjével. És én innét a földről egészen kényelmesen láthattam, hogy mi történik ott a
falak mögött. Oly örömben voltam a látottakon, hogy szinte megfeledkeztem Gassyról, és
újra belebámultam az előbbeni lakásba, a falon át. Ott éppen akkor bontottak asztalt. A
családtagok sorra odajárultak a kövér bankárhoz, és az mindeniknek odanyújtotta gyűrűs
kezét, mire azt sorra megcsókolták a családtagok. A legkisebb gyerek pedig pajkosságból
ráöltötte nyelvét a kövér családfőre, mire az húsos kezével arcul legyintette a gyereket.
Elnevettem magamat a mulatságos jeleneten. A lélekbúvár pedig megfogta kezemet, és
továbbcipelt, azzal biztatva, hogy majd érdekesebb dolgot mutat nekem, mint az a békés
családi otthon.
Azzal elvezetett egy távoli utcába, ahol egy leeresztett redős, rejtélyes ház állott, aztán
intett, hogy irányítsam a magános házra a látcsövet.
71
 Szememhez emeltem a rejtélyes találmányt, és íme, egy új rejtély tárult elém. Egy magas,
hosszú szakállú ember járt-kelt fel s alá a titokzatos ház szobáiban. A szobák tele voltak
állatokkal, és azok a fal mellett ültek, vagy kis ketrecekben elzárva húzódtak meg a
szobákban. Voltak madarak is, amelyek röpködtek a termekben, míg a papagájok leláncolva
ültek a fafogantyús ágakon. A szobák díszét virágok és pálmák képezték, amelyekkel
gazdagon volt ékesítve a lakás, úgy, hogy az egész olyan volt, mint egy szép télikert vagy
egy indiai dzsungel, amely, idevarázsolva a messzi északra, ott lapult meg az elzárt ház
téglafalai között.
A nagy szakállú ember kis fapálcát tartott kezében, olyat, amilyent a bűvészek használnak
varázsbot gyanánt. Ezzel intett szolgáinak, akik rohanva engedelmeskedtek parancsainak.
Ekkor egy bekötözött szemű nőt vezettek be. A nő kezei is össze voltak kötve, és a szegény
remegve állott meg a terem közepén. A rejtélyes ember intett, mire a szolgák eltávoztak.
Ekkor ő egy ketrechez lépett, és felnyitotta annak ajtaját. Örült szökéssel ugrott elő onnét a
vad oroszlán. Kitátott szájjal ugrott a megkötözött nőre, és annak, szegénynek, lábai
megrogytak, és térdre rogyott. Ebben a pillanatban fent termett az oroszlán az áldozat hátán...
Nem bírtam tovább nézni a rettenetes jelenetet. Ijedten szóltam Gassyhoz:
- Uram, az istenért, siessünk rendőrért! Hisz ebben a szörnyű házban egy borzasztó
gonosztevő lakik, aki élő embereket áldoz fel vadállatoknak!
Sebesen, szinte fuldokolva beszéltem, hogy Gassyben is felkeltsem az irgalmat az áldozat
iránt, de nagy csodálkozásomra a lélekbúvár, ahelyett hogy izgatott lett volna beszédem
hatásán, szívből elkezdett nevetni, és oly jóízűen nevetett, hogy a könnyei hullottak. Aztán
vállamra csapott izmos kezével.
- Na, barátom, magának ugyan élénkebb fantáziája van, mint bármely regényírónak, és
élénkebben tudja kiszínezni, amiket elgondol, mint maga az élet, ahogy beállítja a dolgokat.
Nézze, a dolog nagyon egyszerű. Maga az én látcsövem segélyével benézett ebbe a zárt
házba, és ott látott egy állatszelídítőt, aki cirkuszok számára idomít fenevadakat. Persze
ezeknek kiképzése nem megy minden nehézség nélkül, és néha bizony izgalmas jeleneteknek
vannak kitéve, amelyeket azonban nagy akaraterővel képesek leküzdeni, és le is küzdenek.
Minthogy ezekhez a vérfagyasztó jelenetekhez a közönség izgatott jelenléte egyáltalában
nem szükséges, ezért az az ember nagyon okosan, a nyilvánosságtól teljesen elvonulva hajtja
végre az állatidomítást.
Az a nő, akit ott megkötözve látott, az a felesége és hű hitestársa, aki szívesen van
segítségére ebben a dologban; csakhogy mivel kissé ideges, azért, hogy ne lássa a támadó
fenevadat, bekötteti a szemét, a kezét meg azért kötözteti meg, hogy még önkéntelen
mozdulattal se kapjon az állatok felé. Ezért van aztán az, hogy idegességében térdei nem
bírják néha az idegizgató jeleneteket, és ő térdre rogy.
Bámulva néztem Gassyra. Honnét tudja ezt?
A lélekbúvár nevetett.
- Hisz maga jól tudja: én mindent tudok!
Nem szóltam semmit. Szó nélkül visszaadtam a látcsövet a lélekbúvárnak, és az ámulattól
elkábulva álltam ott mellette, ö mosolyogva veregette vállamat, és tréfásan évődött velem,
mikor hirtelen felnyílt a szemközt elzárt ház ajtaja, és azon kilépett a nagy szakállú ember,
karon fogva vezette szép, erőteljes feleségét! Amikor meglátták a lélekbúvárt, mély
köszönéssel üdvözölték, aztán nagy boldogan továbbmentek mellettünk.
Gassy is hazakészült, és én némán követtem őt. Hazakísértem lakásáig, s mikor elváltunk,
ő szólított meg, így búcsúzva el tőlem:
- Egy ideig azon gondolkodtam, hogy ezt a látcsövet magának adom ajándékba, hadd
mulasson vele. De úgy találom jobbnak, ha megtartom magamnak! Tudja, maga még nem
eléggé nyugodt ahhoz, hogy ilyen szerszámmal járjon a városban. Fantáziája túl heves, és
hamar felverné a várost riasztó hírekkel, mihelyst olyasvalamit látna, amit nem volna képes
72
megmagyarázni magának. Ezért megtartom magamnak. De ha lesz valami érdekes látnivaló,
akkor majd mindég elhívom magát, és így része lesz abban a nagy mulatságban, amelyet a
tökéletesedő műszerek nyújtanak a küzdő embernek.
Kezet fogott, és magamra hagyott. És míg én hazamentem, elfelejtettem a rejtélyes
látcsövet is, és nem láttam magam előtt mást, csak Gassyt, a lélekbúvárt, az ő nagy alakját, a
küzdő ember tökéletes szimbólumát.

A LÉLEKBÚVÁR LÁDIKÁJA

Gassy lelke nem nyugodott, ha egy találmányt megalkotott, gyorsan termelte gondolatait, és
gyorsan váltotta őket valóra. Alig egy hét leforgása alatt másodszor hívatott, ami azt
jelentette, hogy van valami mutatnivalója a számomra. Nem várakoztattam, hanem még
aznap este felkerestem. A lélekbúvár nagyon jót nevetett, mikor napnyugta után beállítottam
hozzá, és mosolyogva mondta:
- Maga persze megvárta, míg a nap lemegy, hogy aztán az alkony homályában
kényelmesen szivarozgasson laboratóriumomban, míg én csevegek magával!
Udvariasan válaszoltam:
- Nekem egyformán öröm az, akár fényes nappal, akár az est leszálltával lehetek önnel,
mert mindég érdekes, amit mond, sőt még ha egy szót sem szól, akkor is érzem, hogy egy
nagy egyéniség közelében vagyok.
Megveregette a vállamat.
- Jó, jó, fiú, hagyjuk ezt, hiszen kölcsönösen meg vagyunk elégedve egymással, és azért
ezt nem kell felhánynunk egymásnak. Hanem ahelyett inkább azon legyünk, hogy mint
fürkésszük ki a természet rejtett dolgait, kis és nagy titkait, utolérhetetlen trükkjeit, melyeket
az oly nagy méretben csinál. Tehát üljünk le.
Letelepedtünk, és ekkor Gassy magyarázni kezdte:
- Ugye, különös az, ha a Nap lemegy, akkor egypár perc alatt teljesen kimaradnak a
fénysugarak a levegőből, és az egész Földön semmi sem emlékeztet arra, hogy a napkirály
fent járt volna az égen. A kövek, a-fák közül egy, de egy sem tart vissza egy fénysugarat sem,
amellyel aztán, ha kedve jönne, az éj közepén legalább egypár pillanatra és az ő
környezetében képes volna felidézni, visszavarázsolni a Nap ragyogó fényét.
Ez, ami engem ingerel, mondhatom bosszant, hogy a Napnak oly hatalma legyen
mifölöttünk és az egész Föld fölött, hogyha egyszer kedve jön arra, hogy lemenjen a láthatár
mögé, akkor azontúl semmiféle fénysugárnak nem szabad a mi számunkra fennmaradni,
legfeljebb annyinak, amennyit ő a Holdról kegyesen ránk hullat, vagy amennyit egy-egy
pislogó csillag előállítani képes. Engem tehát annak a kérdésnek megoldása izgatott, hogy
lehetne olyan készüléket szerkeszteni, amellyel a Nap fényét, annak hő- és fénysugarait fel
tudjuk fogni, olyképpen, hogy azt a mi készülékünk segélyével, legalábbis egyelőre,
környezetünkben mindég magunk köré tudjuk varázsolni.
Közbeszóltam:
- Egyszóval leláncolni a tűnő Nap sugarát!
- Úgy van! - szólt a lélekbúvár. - Leláncolni, börtönbe zárni, de oly börtönbe, amelynek
kulcsa az én zsebemben van, és így én parancsolok neki. Eddig akkor sütött a Nap, amikor
neki jólesett, most majd akkor fog sütni, mikor én ráparancsolok, hogy süssön!
Ne higgye, hogy fantaszta vagyok, nagyon jól tudom azt én, hogy a természeti erőket, a
természeti jelenségeket mi más munkára nem tudjuk kényszeríteni, mint amilyet az ő saját
törvénye reá szab, csakhogy azt is tudom, hogy vannak utak, vannak módok, amelyeknek
segélyével, ha megfelelő eszközt szerkesztünk, akkor a megfelelő természeti erőt
hatalmunkba tudjuk hajtani. Hisz azt hiszem, nem kell banális példákra hivatkoznom, itt volt
a gőz, a villany, a hang megfékezése és elraktározása, amely ma már mind szolgálja az
73
embert. Ha sikerült a gramofonba az emberi és zenei hangot úgy elraktározni, hogy az akkor
szólal meg, mikor azt én akarom, akkor kell, hogy sikerüljön a fényt is és speciálisan a Nap
fényét is úgy elraktározni, hogy az akkor süssön, mikor azt ón tőle megkövetelem. és ehhez
nem kell más, mint egy olyan készülék, amely a Nap fényét és hősugarait felfogja, és egy
másik, amely azt megőrzi, és azt visszaadja. A pozitív és a negatív készülék.
Már régen bajlódtam ezzel, míg végre a múlt héten rájöttem a helyes nyomra. Elsőbben is
egy oly anyagot kellett szerkesztenem, amely képes az előbb említett feltételeknek
megfelelni. Tehát magába szívni és magában megtartani a hősugarakat. Mikor ez az anyag
megvolt, akkor már csak egy volt hátra, a készülék, amelybe beillesztve, ez az anyag akkor
lövelli ki magából az oda elraktározott napsugarakat, mikor azt ón jónak látom, mikor azt én
akarom I Na és most azt hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hogy mindez készen áll I
Ezalatt teljesen besötétedett, és a laboratóriumban éjhomály volt. A lélekbúvár az asztalon
meggyújtott egy kis villanylámpát, aztán előszedett kisebb-nagyobb alakú ládikákat.
Mindenik ládika kulcsra járt. A lélekbúvár ezt is megmagyarázta:
- Nézze, mindenik doboz kulcsra jár, ennek nemcsak az az oka, hogy ok nélkül nem lehet
felnyitogatni, hanem az is, hogy a kulcs fordulatával felhúzom a készüléket, amely mozgásba
jön, és az anyag a mechanikai hatás folytán kiváltja, vagy hogy úgy mondjam, leadja a
sugarakat.
Ezzel elővette a legnagyobb ládikát, a kulcsot beleillesztette, és egyszer megfordította
benne, erre kis, zúgó zaj hallatszott, valami olyanféle nesz, mint mikor a felhúzott zenélő óra
szöges hengere megindulna. Mikor ez megvolt, a kezembe adta a ládikát, és rám szólt
- Na, nyissa fel!
Nagy mohósággal ragadtam meg a ládikát, sietve felnyitottam, de a következő pillanatban
becsaptam, mert azt hittem, hogy a szememet megperzselték, oly erős, intenzív fény lövellt ki
a ládikából! A lélekbúvár nevetni kezdett és megkérdezte:
- Mi baj?
Szégyenkezve dörzsöltem szememet, és megjegyeztem:
- Uram, azt hittem, a Nap a szemembe sütött, és kissé könnyes lett a szemem I
Gassy igen jókedvű lett szavaimra.
- A Nap a szemébe sütött, hát persze hogy a szemébe sütött, hiszen a Nap ravasz portéka,
az be szokott bújni az ilyen ládikákba, aztán onnét küldi sugarait az embereknek! Hanem
tudja, mit, menjen szépen az ablakhoz, fordítsa a ládikát a kert felé, hogy maga védve legyen,
aztán úgy helyezkedve el, nyissa ki lassan a ládika fedelét.
Megfogadtam Gassy tanácsát, és az ablakhoz állva, lassan felnyitottam a ládika tetejét. De
mily nagy volt a csodálkozásom, mikor a kertet, amint én mind jobban és jobban kinyitottam
a ládika födelét, nappali, verőfényes világítás árasztotta el. Sőt, messze, egészen a hegyek
lábáig nappali világításban fürdött a vidék, és oly tökéletes volt ez a csalódás, hogy a
madarak is fölébredtek, és röpdösni kezdtek a fák között. Erre hirtelen becsaptam a dobozt,
mire újra koromsötét lett a vidéken. Ámulva néztem a különös jelenséget, de megmagyarázni
nem tudtam magamnak a csuda láda titkát. Gassy vállamra tette kezét, és így szólt:
- Ugye, hogy elcsíptem a napkirály ő szent fenségét, és ezentúl ő szolgál majd engem ?
Sőt, továbbmentem, még el is osztottam a sugarait, ha azokat a kis ládikákat megnézi, akkor
azt fogja látni, hogy azokban hol öt, hol tíz, hol meg huszonöt napsugár van elraktározva !.
Az asztalhoz mentem aztán, sorra felnyitottam a ládikákat, és mindenikből elém sütött a
Nap, hol erősebb, hol gyengébb fénnyel kandikálva elő kis börtönéből. Az ámulattól
elkábulva szorítottam meg Gassy kezét.
- Nagy mester ön, és nagy az ön hatalma az anyag és erők birodalmában!
Gassy szívélyesen rázta meg a kezemet, és csak ennyit mondott:
- Örülök, hogy ezt a kis találmányomat megmutathattam önnek, és örülök, ha ezáltal az
emberiségnek valamiképpen a szolgálatára lehetek. Most majd mindenki tart a zsebében egy
74
ilyen kis ládikát, ás aztán amikor akarja, majd feljön számára a Nap, mégpedig olyan
tömegben, amilyenben azt akarja. Mert a fő az, és az embereknek arra kell törekedni, hogy
fel tudják szabadítani magukat az erők hatalma alól, és az erőket pedig, melyek nagy
tömegben élnek a természetben, a saját hasznuk, a saját jólétük és előhaladásuk céljaira
felhasználják. Most egy kis lépéssel újra előrejutottunk. Ez most megvan. Ezzel nem is
törődöm már, hanem egy új eszme foglalkoztat, amelyet meg kell oldanom. Na, arról majd
máskori Most már későre jár. Tehát a viszontlátásra I
Ezzel elváltunk, és én hazamentem. Mikor az utcán hazaigyekeztem, egy nagy csoport
embert láttam az utcán, akik azon vitatkoztak, hogy egy fél óra előtt a Nap hirtelen felkelt, és
újra lenyugodott. Mosolyogva mentem el a vitatkozó csoport mellett, csak mikor hazaértem,
adtam igazat az utcán vitázó embereknek magamban:
- Tényleg, a Nap felkelt, de ez a Nap nem más, mint Gassy, a lélekbúvár, nagy, hatalmas
lelke, mely koronként csodatételével beragyogja az emberek lelkét.

A LÉLEKBÚVÁR REPÜLŐGÉPE

Szép tavaszi idő volt, mikor felkerestem Gassyt. A kertben találtam. Egy nagy vászonsátor
előtt állott. Mikor meglátott, nagy örömmel üdvözölt. Tréfásan megjegyeztem:
- Ügy látom, valami csoda történt, hogy ön kimozdult szobájából. Én eddig nem tudtam
még elképzelni sem másként önt, mint szobájában ülve, különös laboratóriumában!
Gassy mosolygott.
- Tudja, vannak változások az ember életében, és ki tudja, talán egy ilyen változáson
mentem én is keresztül.
- Hogyan - kérdeztem -, nem érdeklik önt többé az emberlelkek? Felhagy a lélektani
kísérletekkel ? I
Gassy szavamba vágott:
- Azt nem mondtam, sőt tudtommal semmit sem mondtam, amiből ezt következtethette
volna I
Mentegetni akartam magamat, ha talán túl agresszív voltam, de ő nagy hamar
megnyugtatott:
- Nézze, a dolog úgy áll, maga kitalált valamit, amit tulajdonképpen én önmagamnak sem
vallottam meg. Én jelenleg valóban nem az emberi lélek kutatásával foglalkozom, hanem az
emberi lélek egy érdekes produktuma volt az, amely engem megragadott, és felizgatott oly
módon, hogy abbahagyva minden további kísérleteimet, az ember bensőjében meghúzódva
élő lélekkel, tisztán materiális alapon, folytassam kísérleteimet. Igaz ugyan, hogy az emberi
lélek is bizonyos tekintetben gépszerkezet, de azért mégsem az, bár remek gépeket konstruál.
És éppen ezek az újabban megszületett gépek ragadták meg figyelmemet. Az újabb kor
legszebb, legérdekesebb problémája kétségtelenül a repülőgép. Az emberi akaratnak, az
emberi energiának legfényesebb megnyilvánulása. De a mai formájában annyira gyermekes,
annyira naiv, hogy azon, be kell vallanom, csak mosolyogni tudtam. Kerestem tehát azt az
utat, amelyen a repülőgép igazi mivoltát meg lehessen találni, és azt hiszem, ez sikerült is. A
fő elvem abból állott, hogy egy repülőgépnek éppen úgy, mint az ember akaratának, nem
szabad akadályt ismernie. Nem elég tehát az, hogy a levegő különböző rétegeiben, a szél
különböző sebességével szemben is egyenlő gyorsasággal tudjon haladni, de fontos az, hogy
ha a levegőből lecsap a vízre vagy a víz alá, ott is oly sebességgel tudjon haladni, mint
magában a levegőben, sőt kőfalon vagy sziklatömbön is keresztül tudjon hatolni, anélkül
hogy megsemmisülne, vagy összerongálná a szilárd anyagot.
- Lehetséges ez? I - kiáltottam fel.
- Minden a sebességtől függ - felelt Gassy. - Ha én egy szilárd test részecsein oly
sebességgel tudok keresztülhatolni, hogy annak részecsei nem nyernek időt
75
alakmegváltoztatásra, akkor én győztem. Csak az a fő, hogy bírjam ezt sebességgel, azaz
energiával. Mert az egész élet titka a természet összes törvénye, ebben az egy szóban
rejtőzik, hogy „energia". Ennek az eszmének a megvalósítására szerkesztettem ezt a gépet,
mely ebben a sátorban áll, és amelyet most ki fogok próbálni!
Ezzel karon fogott, és bevezetett a vászonsátorba.
Egy különös látvány tárult elém. A sátor bensejében ott állott a lélekbúvár repülőgépe, de
az valami egészen más valami volt, mint amilyennek eddig a repülőgépet elképzeltem.
Majdnem tű alakú, s hogy az anyaga miből lehetett, azt el sem tudom képzelni. Szárnynak
vagy keréknek nyoma sem látszott. Az mind el volt rejtve a kíváncsi szem elől. Az egésznek
a hossza két embermagasságnyi volt csak, és amellett keskeny. A színe teljesen olyan volt,
mint a ködös levegőé. Soha ilyen furcsa alkotmányt nemcsak hogy nem láttam, de elképzelni
sem tudtam.
Gassy ezalatt rendeleteket adott ki, és sürgősen intézkedett, hogy útra kelhessen. Aztán
odajött hozzám, és azt mondta, hogy útra fog kelni, és nagyon örülne, ha tanúja lennék az ő
elutazásának. Mégpedig az ő repülőgépét nem fogják kivontatni a sátorból, csak annak
fedelét nyitják ki, és ő onnét repül fel. Pár pillanat múlva Gassy beült a repülőgépbe, és eltűnt
annak csapóajtaja mögött.
Hirtelen nagy zúgást hallottam, mintha ezer meg ezer apró kerék jött volna forgásba. A
sátor tetejét szétnyitották. Én felnéztem az égre, ott éppen egy bárányfelhő úszott, s mikor
visszapillantottam a sátorba, nagy megdöbbenésemre a repülőgépet már nem láttam ott.
Kiléptem a sátorból, de a levegőégen nem láttam mást, mint apró, tovasiető felhőket.
Egyszerre nagy zúgást, szélviharféle zajt hallottam, majd, mintha a falkerítés megrezdült
volna, de látni nem láttam semmit. Csodálkozásomban nem tudtam, mit mondjak, csak
ámulva álltam ott. Mikor egyszerre megszólalt Gassy hangja a sátorban:
- Hé, barátom, hol van ön?
Besiettem a sátor alá; Gassy abban a pillanatban lépett ki a repülőgépből. Nagyon
jókedvű volt.
- Mondhatom, fényesen sikerült a dolog; mit szól, átkeltem a szomszéd kőfalon, anélkül
hogy arról egy parányi vakolat lehullott volna. Bejártam hihetetlen távolságot, kétszer
buktam gépemmel a víz alá, áthatoltam egy kis hegy oldalán, és íme, most újra itt vagyok!
Én nem tudtam szólni, annyira meg voltam lepetve, hogy azt hittem, a föld forog
körülöttem. Gassy vállamra tette kezét, és csak ennyit mondott:
- Nos, jöjjön fel szobámba, ott majd kicsodálkozhatja magát, és elbeszélgetünk, úgyis van
egy történetem a maga számára, amely bizonyára érdekelni fogja. A történet a tömeg-
szuggesztióra van alapítva, és sokan kételkednek valódiságában!
Ezzel felvezetett szobájába, megkínált szivarral és egy pohár édes Marsala-borral, aztán
így mondta el meséjét:
- Volt itt a városban egy Soréi nevű ember, aki roppant fényűzéssel élt, elegáns életmódot
folytatott, a legszebb ruhákban járt, fogatot tartott, a koncerteket, színházakat kultiválta, és
amellett nagy pénzt költött egyéb mulatságaira is. Híre az volt, hogy nagy pénzösszegekkel
rendelkezik, amelyek különböző bankoknál vannak elhelyezve. Hitele korlátlan volt, és meg
kell adni, hogy ezt ő ki is használta.
Egy szép napon aztán kisült, hogy mindez csak svindli volt, és a jó öreg Söreinek egy
árva fitying pénze sincsen, sem a helybeli, de még kevésbé a külföldi bankoknál elhelyezve.
Nagy lett erre a riadalom, a megkárosított emberek valóságos forradalmat rendeztek Soréi
ellen, és végül gyűlést hívtak össze, amelyben megvitatták sérelmeiket. A dolog vége az lett,
hogy választottak egy négytagú küldöttséget, akik elmentek Soréi lakására, és a nagy
férfiúval tárgyalásba bocsátkoztak.

76
 Soréi természetesen mindent megígért, csak türelmet kért, és szavával fogadta, hogy
minden dolgát rendezni fogja. Erre az egyik kiküldött, aki egy nagyon eszes, sok vihart
megért kereskedő volt, azt kérdezte Söreitől:
- Minő garanciát tud ön nekünk adni, hogy kifizeti adósságait?
Ekkor Soréi felállott, és nagyon komoly arcot vágva, így szólt az egybegyűltekhez:
- Az én garanciám az önök számára az én isteni eredetem.
- Az ön isteni eredete? Hogy érti ön ezt? - kérdezte tőle az öreg kereskedő. - Önnek talán
még most is valami tréfán vagy furfangon jár az esze; figyelmeztetem, hogy ezzel nagyon
pórul járna, ha ezt forgatná fejében I
Soréi a következőképpen válaszolt:
- Soha komolyabb nem voltam, mint e pillanatban, azért azt mondhatom csak, amit az
imént mondottam: az én isteni eredetem feljogosít engem arra, hogy amikor akarom,
letegyem test alakomat, és a levegőéggel összefolyva, megsemmisüljek!
Az öreg kereskedő dühösen felugrott.
- Nahát, ezt már kikérem magamnak! Én nem azért jöttem ide, hogy egy gazember
bolondságait hallgassam, hanem sajnos egy rám nézve sokkal komolyabb dolog rendezésére I
Soréi lecsillapította a dühöngő öreget, és azt állította, hogy ő azonnal be fogja bizonyítani
igazát, csak azt kéri, hogy a szoba egyetlen ajtaját csukják be, mégpedig kulccsal csukják be.
Az egyik kiküldött hajlott a szóra, az ajtóhoz sietett, és azt bezárta. Mikor hátrafordult,
felkiáltott, mert Soréi nem volt többé közöttük. A küldöttség tagjai felugráltak, mint akiknek
valami erős villanyos áram járja át tagjait. Mert be kellett vallaniok, hogy az alatt a
szempillantás alatt, míg ők az ajtóra néztek, melyet társuk bezárt, azalatt Soréi eltűnt
mellőlük, anélkül hogy csak egy mozdulatát vagy lebbenését látták volna.
A kiküldöttek elképedve néztek körül, keresték emberüket mindenütt, még a falakat is
megtapogatták, de hiába volt minden, az eltűnt vágyó szemeik elől. Ekkor elmentek a
lakásról, és elmondták az esetet mindenkinek. Egy óra múlva azonban a házbeliek látták
Soréit, amint lakásából kilépve, egy bőrönddel kezében eltávozott, azóta aztán nyoma
veszett.
A dologban tulajdonképpen csak az a lényeges, hogy Soréi, aki úgy látszik, a szuggerálás
mestere volt, el tudta hitetni azzal a négy emberrel, hogy eltűnt előlük, holott ő közöttük volt,
csak akarata által tette magát előttük láthatatlanná, a tömegszuggesztió nehezebbik formája
révén, amely a térben létező alakot a gyöngébb akaratúak előtt nem létezővé elvarázsolja.
Gassy ezzel elhallgatott, és én, aki eddig nagy figyelemmel hallgattam elbeszélését,
elbúcsúztam tőle, de mielőtt elmentem volna, azt kérdeztem még:
- Mondja meg igazán, van-e repülőgépe, igen vagy nem!
A lélekbúvár csak ennyit felelt:
- Erre nem válaszolok. Ha látta, akkor látta, ha nem látta, akkor meg mért kérdezősködik
róla I
Ezzel kezet fogott velem, és elbocsátott.
Én nem tudtam pihenőre térni, olyannyira felkavartak ezek a rejtélyes dolgok, hanem
kimentem a szigetre, és ott a nagy fák alatt járkálva, a holdvilágos éjszakán elgondolkoztam
az egész dolgon.
A repülőgépen és Gassy meséjén. Aztán minél többet gondolkodtam az egészen, annál
világosabb lett előttem, hogy a lélekbúvár agy érdekes lélektani tréfát űzött velem, és egy
helyes miliőbe állította be a dolgot.
Sohasem volt neki repülőgépe, talán nem is lesz soha, de a Sorel-féle mesének ő a főhőse,
aki azt bámulatos ügyességgel játszotta el, hogy az ő nagy akaraterejének új tanúságát tegye
előttem, és be kell vallanom, hogy a lélekbúvár ötlete teljesen sikerült, és én teljes hódolattal
hajolok meg előtte.

77
AZ ŐSERDŐ KÉPE

Egy vasárnap reggel felkerestem Gassy barátomat, a híres geológust, aki egész életét
tudományos kutatásainak szentelte. Laboratóriumában volt, és nagy munkával volt
elfoglalva, úgyannyira, hogy alig akart velem szóba állani. A dolgozóterem tele volt
széndarabokkal, és ő egy különös fűrésszel hasogatta azokat. Nagyon türelmetlen volt, és
nem is tűrt meg maga mellett. Kérdéseimre semminemű felvilágosítást nem adott, hanem azt
felelte, hogy ha készen lesz munkájával, izén utánam, addig azonban ne zavarjam.
Magára hagytam, és dolgom után néztem. Vagy két hét múlt el, mikor levelet kaptam
tőle, amelyben magához kéretett. Sietve felkerestem. Nagyon jókedvű volt. Leültetett, és így
szólt hozzám:
- Ugye, csodálkozol, hogy milyen mosolygó arccal látsz engemet, aki mindig ideges,
borús és komor szoktam lenni? Megmondom őszintén, a dolog várakozásomon felül sikerült!
Körülnéztem a laboratóriumban, példás rend volt mindenütt, és a széndarabokat nem
láttam sehol. Észrevette, hogy mit keresek, mert azt mondta, hogy a széndarabokat most már
hiába keresem, azokra nincs többé szükség... És mégis megvan az, amit nem hittem, hogy
sikerül feltámasztanom, életre keltenem.
Türelmetlenkedni kezdtem:
- De hát mi az?
Csendre intett.
- Csak lassan, barátocskám, csak lassan I Sorrendet kell tartanunk. Bizonyára emlékszel
arra, hogy mikor utoljára itt jártál, én nagy széndarabokat hasogattam szét egy üvegfűrésszel,
majd meg egy hajszálvékony metszővel finom lemezekké. Ezt azért tettem, mert kerestem a
szénkövek között növény- és állatkövületeket. Ahol egyet megtaláltam, azt azonnal
kifűrészeltem onnét, és egy hajszálvékony lemezt készítettem belőle az állat vagy a
növénykövülettel. Több száz ilyen finom, hártyaszerű lemezt vágtam ki magamnak, és mikor
ezek készen voltak, akkor mind valamennyit emelkedő sorrendben elhelyeztem egy nagy
camera obscurában, melynek megvilágítására egy újfajta lámpát alkalmaztam. A kamara
nyílására egy több lencséből készült nagyítót szerkesztettem, amelynek rendeltetése nemcsak
a lemezek megnagyítása, de a perspektíva mélyítése és a méretek növelése. Ennyi az, amit
tettem, s most ezek után jer, nézz bele a készülékbe, és mondd el, hogy mit látsz ottan.
Izgatottan léptem a géphez, és belepillantottam. Az ámulattól felvillanyozva,
felkiáltottam:
- Hatalmas látvány, a szénerdő! Az egész szénkorszak megelevenedve itt áll előttem!...
Buja gazdagságú, mocsaras tájék, a posványos vizet virágok borítják, a part körül pedig egy
gazdag flóra tenyészik, soha nem látott növényekből, cserjékből, fákból. Mely gazdag
fantázia az, mely ezt megalkotta!
Barátom mosolygott.
- A természet volt a mester. Az egyetlen, az igazi, az örök mester, mely mérhetetlen idő
óta él, és mérhetetlen ideig fog élni. Az a kép, amely előtted most megjelent, a Föld
évezredekkel ezelőtt élt képének hű mása. Ezekből a növényekből alakult ki, rakódott le a
szén, a mi fűtőanyagunk. Azok az állatok, amelyek ott tenyésznek, e korszaknak voltak
tipikus lakói.
Közbeszóltam:
- Egyet sem ismerek közülök, de még a növények is ismeretlenek!
Barátom tovább magyarázta:
- Ha figyelmesen nézed, akkor itt legelöl szemedbe fog tűnni az a hatalmas
páfránycsoport, amelyek a mi fáinkkal vetekednek magasságban. Buja gazdagságban
tenyésztek ezek akkor, és egymásra hullva rothadtak el.

78
 - Mily hatalmas levelek, mily gigászi levéltörzsek, mily gazdag talaj volt, amely ezeket
termelte, fölnevelte, táplálta I
Tudós barátom helybenhagyólag bólintott.
- Az anyaföld ősereje hatalmas erővel él ezekben. Mögöttük egy nagy facsoportot látsz,
ezek a Sigillariák; nézd meg jól, milyen óriások ezek, törzsökük meg pikkelyes
lenyomatokban gazdag, mintha ennek a kornak egy gigászi erejű pecsétnyomója jelölte volna
meg e fáknak törzseit, körös-körül lebélyegezve őket. Az a másik facsoport ott balra, az a
Lepidodendronok csoportja. Nézd, milyen karcsú fák ezek, koronájuk van csak és törzsük,
hatalmas törzsük, koronájuk ágas-bogas és kócos, mint egy szarvasagancs baszkban lévő
szaruképződménye. ősfák ezek, épp olyanok, mint a Gymnospermák fái.
Csodálkozva néztem a háttérben álló Gymnospermákat, mikor hirtelen megdöbbent a
szívem, és felkiáltottam:
- Hisz ilyen fát én láttam Kaliforniában! A jenkik mammutfáknak nevezik őket, és ezek
oly hatalmasak, hogy csaknem égig érnek, amint fölemelkednek a földről. Vérvörös a
belsejük, és nagy kapukat vágtak törzsökükön az élelmes vállalkozók, úgy, hogy kocsival is
át lehet hajtani alattuk.
- Igen - szólt barátom -, ezek a csenevész utódai ezeknek az ősfáknak.
Elragadtatva néztem a bámulatos vidéket, és a szívem hangosan dobogott a
gyönyörűségtől. Az őstermészet e hatalmas képe magával ragadta lelkemet:
- Mennyi zsurló, mennyi gazdag erejű növény és a növényeken, a parton és a mocsaras
vízben mily különös, ma nem élő állatok!
Barátom közbeszólt:
- Az egyik állat ott, amely a partra kúszik, az a Trilobita, ma már nem élő rák, ott a
vízparton a karlábúak nyújtogatják héjas házukból láb-karjaikat. Azok a különös legyek,
amelyek ellepik a növényeket, azok mindegyike hasonlatos a mai szitakötőhöz, csakhogy
ezek fél méter nagyokká is megnőttek, és rémes dongással repkedték be azt a különös világot
I
Egy gerinces négylábú ragadta meg figyelmemet, mely éppen akkor tápászkodott ki a
vízpartra. Az egy Ceratodus volt. Furcsa alakú szörny. Halpikkelyes a teste, de azért
piócaszerű. Négy könyök-lábra támaszkodik, és döcögve sétál a parton. Utálatos állat
lehetett. Már a páfrányok között lappangó Archegosaurus jobb megjelenésű. Ez ennek a
kornak legtökéletesebb kétéltű lénye. Gerinces, ujjas lábai vannak, és hegyes orra, akár egy
borznak vagy inkább egy hosszú csőrű madárnak, de a hosszú csőrorr ráspolyfogakkal van
ellátva, és erős harapásra képes. A vízen és a vízparton nyüzsögtek az Amphibiák különböző
korcs alakjai, de az Archegosaurust sem megjelenésében, sem nagyságban egy sem tudta
utolérni vagy fölülmúlni. Ez megmaradt e dicső kor legelső és legtökéletesebb állatjának.
Minő csodás kor, minő csodás világ, és hol van még ide az - ember!
Barátom eloltotta a kamara világítókészülékét, és erre rémsötét lett a készülékben, és az
egész csodalátvány eltűnt előlem.
Elmélyedve távoztam a laboratóriumból, egész bensőm fel volt izgatva a rég elmúlt
ezredévek óta elhalt mesekor életre kelt hatalmas képe által, és az a hatalmas, imponáló erő,
melyet a természet ősereje produkált, mindent semmivé, értéktelenné tett előttem, amit
ember-művész alkotott világ kezdetétől fogva.
Nevetséges és meddő munka minden, amit az ember művel, hisz a természet erejének egy
dobbanása több, mint millió és millió emberagy összes gondolata!

(1917)

79
 A GLABELLA-
ELMÉLET
SZOMAHÁZY ISTVÁN

Dömjén doktor, az egyetem világhírű anatómus-tanára, egy téli estén különös dolgot művelt:
fütyörészve, táncoló lépésekben távozott a klinikai boncolóteremből. A folyosó végén elővett
egyet az ő közmondásos szénfekete szivarjai közül, s derült, szinte ravasz arckifejezéssel
gyújtott meg egy kénes gyújtót a klinika falán. Aztán átsétált a tanársegédek pavilonjába, s
hangosan megkopogtatta a nagy, dióbarna szárnyas ajtót.
- Szabad! - kiáltozták az asszisztensek, akik szenvedélyesen kalábriáztak odabenn.
- Itt van. Szénás? - kiáltotta be az öreg professzor jókedvűen.
- Igenis, tanár úr, szolgálatára! - szólott ki egy fiatal férfihang.
Dömjén doktor vidám bonomiával nézte végig a megzavarodott játékosokat, de pár
pillanat múlva mosolyogva intett.
- Ne zavartassák magukat, uraim, hanem folytassák a kontráikat és a rekontráikat. Szénás
- fordult aztán egy szőke, pápaszemes fiatalemberhez -, ha estére nem akad jobb dolga,
nézzen föl hozzánk egy szivarra és egy csésze feketekávéra...
- A legnagyobb örömmel, tanár úr - szólott a tanársegéd hajlongva.
A vén anatómus ezzel távozott az asszisztensek szobájából, de az ajtóban még egyszer
megfordult.
- Olyat fog hallani ma este - mondta a kezét dörzsölve -, hogy a szeme-szája is eláll bele.
De most már szervusztok, gyerekek... Dömjén doktor fölült egy villamosra, és régi jénai
nótákat dúdolgatva ment el az Erzsébet tér sarkáig. Innen csak pár lépés volt a lakásához, és a
híres anatómus már néhány pillanat múlva az előszobája villamos csöngetőjén motorászott.
80
 Az ajtót egy menyecskés fejkendőjű, olajbarna fiatalasszony nyitotta föl, aki kezében
nagy poroló seprűvel nézett ki előbb a sárgarézzel díszített leselkedőlyukon. Dömjén doktor
hízelkedve simogatta meg a buzgólkodó háziasszonyt.
- Teringettét, itt még mindig a reggeli tisztogatás járja! Pedig jó lesz végezni a szobákkal,
mert estére vendéget hívtam.
- Ugyan kit ? - kérdezte a fiatalasszony durcásan.
- Szénást, az asszisztensemet... Itt fogja meginni a feketekávéját, mert szenzációs
dolgokat akarok közölni vele...
Dömjén doktorné neheztelve vállat vont.
- Vendéget, mikor azt sem tudom, hogy a trumeau-t* és az ebédlőasztalt hová állítsam I
Minden szék az asztal tetején van odabenn, a könyves szekrényt pedig most súrolja a
szobaleány. Szeretném tudni, hova fogja leültetni a vendégét ebben a bibliai káoszban...
- Le fogja rakni a székeket az asztal tetejéről, és csinál majd annyi helyet, amennyire
három feketekávés csésze elfér... Szénás elvégre nem valami idegen, aki előtt
szégyenkeznünk kellene...
Dömjén doktor ezzel bemenekült a laboratóriumába, ahol néhány őskori állat és néhány
emberi csontváz különös toalettben fogadta. Egy kőkorszakbeli masztodon bordacsontjára
hímzett partedli volt akasztva, ezzel a furcsa fölírással: A papa kedvence. Egy XVI.
századbeli harcos vállpercéről kék pargetrongyok csüngtek le, az íróasztal félelmetes
csontkoponyája pedig tele volt smirglivel és ezüstszappannal. Dömjén doktor borzadva állt
meg e sajátságos látnivalók előtt, s mély meggyőződéssel dörmögte:
- Nincs rosszabb a tisztogató fehérnépnél...
Az anatómia híres tanára utóbb szenvedélyesen udvarolni kezdett egy fekete szemű, pisze
orrú teremtésnek: Dömjén Erzsiké kisasszonynak, aki a szomszédos gyermekszobában éppen
zsúrt tartott a szőke hajú és beszélő babáival. Innen vonult be később szepegve az ebédlőbe,
ahol Dömjénné már csinos pongyolaruhában várta a hófehér ebédlőasztalnál...

- Gyerekek - mondta a világhírű anatómus, amikor Szénás doktor már serényen kanalazta az
ebédlőben a feketekávéját-, gyerekek, most nyissátok föl a fületeket: a vén Európa összes
anatómusai meg fognak pukkadni irigységükben. Ma délután megtaláltam azt, amit tizenöt év
óta hasztalanul kerestem: az átöröklés csalhatatlan törvényét, amelyhez képest a Darwin
fejtegetései még egyszerű, ábrándos gyermekálmok. Én az abszolút bizonyosság vagyok,
Darwin a ködös, bizonytalan találgatás. Tizenöt hosszú éve keresem az emberi testen azt a
pontot, amelyen a leszármazást pozitíve konstatálni lehessen. Mit tudtatok eddig, mi volt az a
pontos törvény, amely ítélkezésteket vezette?Csupa teória, csupa üres, légbe menő
semmiség. Végigolvashattátok az egész orvosi irodalmat, s mégsem tudjátok megtalálni azt a
közös külső vonást, amely az apát és gyermekét láthatólag egybekapcsolja. Ma még így van,
holnaptól kezdve tízezer főnyi sokaság közül is könnyűszerrel kiválasztom azt a gyermeket,
aki a neveteket a természet jogán fenntartja. Mily perspektívája a társadalmi élet
változásainak, romba dőlése a csalás, a hazugság, a házassági cselszövések ezer bonyodalmas
furfangjának és színeskedésének! A megcsalt férjeket csak a Sardou drámáiból fogja ismerni
a szerencsés utókor, és az utolsó hűtelen asszony akár holnap reggel bevonulhat a kolostor
cellájába...
Dömjén tanár lelkes mámorban emelte ajkához a feketekávés csészéjét, Szénás doktor
pedig kissé megilletődve kérdezte:
- És melyik az a pont?
- A glabella, tisztelt barátom, a glabella, vagyis a homlokcsont sajátságos dudorrendszere.
A glabella kétség nélkül való bizonyossággal elárulja előttem a törvényes le származást.

* álló tükör

81
 Néhány ügyes mérés a glabellán, és tízezer idegen poronty közül kiválasztom nektek azt a
gyermeket, aki a véreteket és az idegrendszereteket örökölte...
- Maga ismét álmodik! - szólott Dömjén tanárné kissé fázósan.
- Álmodom? Tizenöt éves lankadatlan kutatás bizonyítja a teóriám helyességét. A glabella
nem csal, tisztelt barátom, a glabella bizonyos, mint a halál. Nyolcszáztíz pozitív eset közül
nem volt eddig egyetlenegy, amely átöröklési elméletemet nem igazolta volna...
- És kiken próbálta ki az elméletét? - kérdezte a szépasszony kíváncsian.
- Kiken? - Tengerinyulakon, tisztelt asszonyom, becsületes, önfeláldozó tengeri-
nyulakon. És elhiheti, hogy a tengerinyulak büszkék lehetnek a házaséletükre, mert a glabella
himnuszokat zeng a nyúlasszonyok moráljáról.
Szénás doktor zavart mosollyal babrált a szőke bajusza körül.
- Ha a tanár úr nem venné arroganciának, azt mondanám, hogy egy tudományos mesével
mulatott tizenöt éven keresztül...
- Mesével ? - kiáltott föl Dömjén tanár jókedvűen. - A tudományban nincsenek mesék,
barátom, mert az igazi tudósnak csak egy komoly jeligéje lehet, ez: Bizonyíts vagy retirálj I
Én a magam részéről szívesen bizonyítok, és ezzel büszkén tűzöm ki a glabella-elméletre a
győzelem lobogóját. Egyébként hagyjuk a fölösleges szóbeszédet: most szívjon el egy jó
szivart a tudomány haladásának örömére...

Mikor a Dömjén tanár szenzációs elméletét az orvosi lapok világgá bocsátották, az öreg
Háutler, az orvosok másik pártjának fanatikus és kikiáltott feje, magához hívatta azt a fiatal
riportert, akivel a veszedelmesebb pillanatokban konferálni szokott. Hogy a tudós és az
újságíró mit beszéltek egymással, az valószínűleg örökös titok marad, de bizonyos, hogy a
Budapesti Hírmondó következő újdonságot adta ki egyik legközelebbi számában:

Dömjén tanárt, a híres anatómust, dicséret illeti meg amaz új irodalmi műfaj
megalkotásáért, amelyről-különösen orvosi szakkörökben - most igen sokat beszélnek. Az
európai tudós ugyanis a minap megteremtette az úgynevezett tudományos virágregét, mert
hogy a glabella-elméletnek aligha van több tudományos értéke, mint a Tompa Mihály Virág -
regélnek, azt tudós és laikus egyaránt jól tudja. Azt mondják, hogy a tisztes öreg úr nyolcszáz
tengeri nyúlon próbálta ki szenzációs elméletét. De vajon jutott-e már eszébe, hogy emberen
kipróbálja ? Mi a magunk részéről aligha hisszük. Hiszen a nagy tudósoknak ősidők óta van
arra joguk, hogy a reális életről megfeledkezzenek.

Az újdonság nagy szenzációt keltett a klinika termeiben, és az orvosnövendékek izgatottan

várták híres tanárukat, élénken tűnődve afölött, vajon az abcúg vagy éljen lenne-e helyesebb
formája az egyetemi ifjúság magatartásának. Dömjén tanár, aki rendes időben kopogott végig
a folyosó kőkockáin, előadása előtt magához intette a vászonzubbonyban lézengő Szénás
doktort.
- Ha estére eljön - mondta neki, kezében az újságlapot lobogtatva -, a való értékére fogom
redukálni ezt a horribilis ostobaságot...
- Tehát figyeljen ide - szólott a vén professzor, amikor ismét együtt voltak az ebédlőben. -
Ki fogom mérni a saját magam glabelláit, s aztán Dömjén Erzsiké kisasszonyról készítek
hiteles méreteket. És hogy a leszármazás különbsége szembetűnő legyen, a kegyed idegen
glabelláit is bevonom a vizsgálat keretébe...
Dömjén doktornő, aki mindeddig figyelmesen hallgatott, most idegesen felugrott.
- Csak nem nézed tengerinyúlnak a saját gyermekedet?! - kiáltotta izgatottan.
- Teringettét - szólott Dömjén tanár közömbösen -, csak nem gondolod, hogy a méréssel
fájdalmat szerzek neki!

82
 A szépasszony durcásan kiszaladt, a professzor pedig ügyesen kimérte a három
különböző glabellát. Erzsiké pompásan mulatott a műtét alatt, de Szénás doktor kínosan
fölszisszent.
- Csak nem szúrtam meg a homlokát? - szólott a tanár aggódva.
- De igen... beleszúrt a körzővel...
Dömjén tanár aztán számítani kezdte az eredményeket, és úgy látszik, különös dologra
akadt, mert a homlokán nehéz verejtékcsöppek gyöngyöztek. Több mint fél óráig számolt,
míg végre nehéz sóhajtás tört ki egyszerre a kebléből.
- Nos? - kérdezte Szénás doktor megdöbbenve.
A vén tanár nagyot káromkodott.
- Az a fráter - mondta aztán komoran az a skribler többet tud, mint én. A glabella-elmélet
a kétlábú embereknél nem válik be... Az Erzsiké glabellája inkább hasonlít az önére, mint az
enyémre... Teringettét, úgy látszik, újra kell kezdenem megint a hosszú tizenöt év munkáját!
Pedig az oltár előtt is meg mertem volna esküdni arra, hogy a teóriám helyes.
Pár percnyi kínos csönd állott be. Szénás doktor gyors tempóban lovagoltatta a térdein
Erzsiké kisasszonyt, Dömjén tanár pedig hirtelen vállat vont:
- Utóvégre - mondta azután rezignáltan -, utóvégre nem ez volt az első eset, hogy a
tudomány férfia is tévedett...

83
84
LELESZY BÉLA - A MERÉNYLET

RÉSZLET ,,AZ OPÁL-SZIGET" CÍMŰ REGÉNYBŐL

Woimer Mihály altiszt nevétől sokáig visszhangzott a világ akkoriban. Én megrendülve

figyeltem és olvastam a történteket, és igazán nem volt kedvem kiáltani az orosz bíróságok
vagy a rendőrhatóság elé a közlésemmel, hogy Woimer Mihályt én eresztettem be a jerszki
erkélyszobába. És most sem érzek érte nyomasztó felelősséget a lelkemben.
Amikor kiértem a kapun, nagy megütközéssel láttam, hogy a nagy térség zászlókkal,
virágokkal díszes, és hogy teljesen megszállottá a katonaság. Az út el volt zárva előttem, alig
tudtam átvergődni egy nem messze levő, nyitott kapus másik ódon palotához. Itt meg-
állottam, és lepakoltam a bőröndjeimet, kocsiról szó sem lehetett egy darabig.
A kormányzó négylovas, pompás hintóban közeledett a virágos szobor felé, ulánusok és
kozákok ügettek előtte, mögötte, körülötte. Valami orosz ünnep lehetett, mindenütt a téren
emelvényekről integettek feléje a díszbe öltözött hivatalnokok és a polgárosztályok szép női,
gyermekei.
Egykedvűen néztem a nagy fölvonulást.
Reméltem, hogy a zűrzavarban sokáig észrevétlen marad az eltűnésem. Nem aggódtam
amiatt sem, hogy bőröndjeim miatt gyanús leszek az őrt álló rendőrség előtt, mert nagyon
távol voltam a fölvonulás útjából. Elképzelhető hát a riadalmam, amikor egy óriás váll
nyomakodik elém a tömegből, teljesen eltakar a homályos kapualjban, és egy rettentő tenyér
a szájamra szorul.
- Szökünk, testvér? Szökünk? És éppen most, amikor itt volna az alkalom? Régtől gyanús
vagy nekem, de ne gondold, hogy kijátszottál bennünket!
Csak az orromon át vehettem lélegzetet, kiáltanom, mozdulnom nem lehetett.
„Borzalmas dolog! - gondoltam. - Most megfizetek azért, mert elmulasztottam a
pokolgépek szerkesztését, és másra fordítottam a titokzatos pénzeket."
Künn harsogott a himnusz, énekeltek, ujjongtak, én meg éreztem a torkomon az óriás
támadó késének a hegyét. Nyöszörögni se bírtam, a jótékony ájulás környékezett.
Most hirtelen megszakadt a csengő himnuszmuzsika a téren.
Éles trombitajel rikkant föl, patkók csattogtak, ordítások harsogtak, zúgás, recsegés,
riadalom mindenfelé. És a kiáltásokat jól kivehettük:
- Megölték a kormányzót!
- Mindenki a házakba! Senki se merje elhagyni a helyét!
- A katonaság! A kozákok rohamoznak!
Üvegek csörömpöltek, emelvények dőlhettek össze odakinn. De engem főképpen az
érdekelt, hogy egyszerre elengedett az ismeretlen, zihált a lélegzete, aztán megkapta a kezem.
- Bocsáss meg, testvér! Megérted, miről volt szó, és nem haragszol? Én igazán nem
tudhattam, hogy minden kész volt! Most jöjj, meneküljünk. Megszabadítalak! Bocsáss meg!
Befelé futott a sötét udvaron a pincék felé. Lelkendezve követtem, az agyvelőmben
tompán kavargott a csodálkozás, a halálfélelem meg a váratlan szabadulás öröme. Az öröm
azért, hogy majd tovább dolgozhatom!
85
 Mindazokat összegezve, amiket később is megtudhattam a jerszki eseményekből, ki kell
jelentenem, hogy Woimer Mihály nem volt forradalmár. Esze ágában sem volt megölni a
kormányzót, sem pedig huszonnégy órán keresztül a katonák százait lelövöldözve harcolni a
teljes 74. cári hadosztály ellen. Woimer Mihály egyszerű latwiai származású katona volt,
részeges és lusta, akit le kellett fokozni, súlyosan megbüntetni és kivetni a hadseregből.
Legalább ezt olvastam róla a fölháborodott orosz lapokban.
Mindenesetre már napok óta kóborolt nyomorogva és éhesen Jerszk utcáin és
búvóhelyein, mikor velem találkozott, és én nagy sietségemben egyenesen beküldöttem őt a
szobáimba.
A kis vörös ember betopogott és körülnézett. Éhes volt, de bizonyára tolvaj is és kapzsi,
mert nem az üvegszekrény felé tartott, amely éppen szemben állott neki, hanem a többi
szekrényeket kezdte feszegetni, és mindenütt kutatott arany és ezüst után, esetleg még
könnyen értékesíthető holmi után.
Ez volt a szerencsétlensége.
Peter Pavlinov alrevizor ugyanis hosszas belső tusakodás után legyőzte ellenem érzett
fölháborodását a levegőben úszó kék kocka fölött, és elhatározta, hogy megint meglátogat,
mielőtt komolyabb lépéseket tenne pontosan fizető lakója ellen.
„Végre is - gondolta - akárhogy is bűvészkedik az az átkozott szuomi, de pénze van, és
bajokat nem csinál. Ezenkívül pedig az ő ablakai alatt, a Sándor-szobornál lesz most a díszes
ünnepség, amelyet kár volna elszalasztani egy összeveszés miatt."
Úgy hiszem, föl akart szólítani a kék kocka eltávolítására, amikor kívülről kerülve
egyszerűen és méltóságosan benyitott az előszobából. Az első szobában kifeszített
szekrények között egy serényen kutató vörös ismeretlent talált, akire harsány hangon
rákiáltott:
- Mit keresel itt, csirkefogó?!
Woimer Mihály talpra ugrott.
Talán azt hitte, eltévesztette a szobát, vagy hogy nekem nem is volt jogom őt oda
beküldeni. Az is lehet, érezte, hogy szekrényfölfeszítésre és tolvajlásra nem kapott
megbízatást. Ugrott egyet, és menekülni kezdett, de Peter Pavlinov gyorsabb és erélyesebb
volt nála.
Pompás kétcsövű vadászfegyver lógott a belső falon, lekapta, és a vörös ember elől
elzárta a kifelé vivő utat.
- Állj, vagy lelőlek!
Woimer azonban nem állott meg.
Befelé szökött, és fölrántva a torony-erkélyszoba ajtaját, nagy ugrással benn termett a kék
ködben, amely az egész szobát elfoglalva tartotta már akkorra. Peter Pavlinov utánarohant.
És amíg Woimer baj nélkül ugrálta át a bútorokat a kék derengésben, Peter Pavlinovnak elég
volt oda belépnie, hogy azonnal elterüljön a földön.
Az alrevizor jól táplált ember volt, a vörös csavargó üres gyomrú és kiéhezett. Az élet kék
ködében a jóllakott tisztviselőnek ájultan kellett összeesnie a vérében bomló szerves anyagok
miatt, az emésztése miatt, míg Woimert megmentette hosszan tartó és önkéntelen éhezése.
A vörös ember bámulva látta, hogy fegyveres üldözője összerogy a küszöbön túl. De
kívülről asszonyi visításokat hallott!
- Gyilkos! Segítség! Rendőr! Rendőr!
Hirtelen becsapta és belülről magára zárta az ajtót. Rémült volt és elkeseredett. Félig
eszméletlenül tépte ki az ájult alrevizor kezéből a puskát, és az ablakhoz rohant, hogy ott
keressen menekülést. Azonnal látta, hogy az lehetetlen.
A nagy tér zsúfolva rendőrséggel, katonasággal és vele ellenséges érzésű, jól gondozott
polgári népekkel. A szobor alatt éppen megállóit a kormányzó hintója, és Chuthow Vladimír
aranyos ruhájában, harsogó muzsikaszó mellett készült a koszorú elhelyezésére a talapzatnál.
86
Ekkor kapta el Woimert a vörös düh és az eszeveszett gondolat az ellen, akinek a parancsára
őt lefokozták, és kivetették a hadseregből.
Kitűnő céllövő volt. Ki se nyitotta az ablakot, a fegyver dörrent, és a kormányzó odalenn
megingott. Szétcsapta a karjait, elejtette a koszorút, és egészen furcsán az arcára bukott. Mire
szárnysegéde fölemelte, halott volt.
Woimer megütődve bámult le a megriasztott térségre, ahol fékevesztett, őrjöngő jelenetek
kezdődtek meg egyszerre.
Kardok villantak, lándzsák meredtek a tisztes polgároknak, szép asszonyoknak, visongató
gyermekeknek. Katonalovak ütemes robogása söpört végig a kövezeten tépett, véres és
elhagyott ruhadarabok tarka tengere fölött. De a vörös ember azt is látta, hogy észrevették,
mert szuronyos gyalogság rohant a ház ajtajába, és a befelé ömlés egyre tartott.
A kettős üvegtábla két pontos, csinos lyukacskáján áramlott befelé a hideg Woimer
arcába. Woimer tisztában volt azzal, hogy nincs tagadás, és nincs menekülés.

Furcsa küzdelem

Csakhamar szekrényekből és egyéb bútorokból egész torlasz támasztotta meg a lezárt ajtót.
Az altiszt köhentett egyet-kettőt a gyors munka közben,aztán fölszaggatta a fiókokat. Meg
kellett találnia a töltények ládáját is, mert különben nem bírta volna ki olyan sokáig az
ostromot.
Durva ütések zuhogtak föl az ajtón, mongol és tatár szitkok. A jerszki gyalogság félig
mongol vidékről került ide, Woimer ismerte és gyűlölte őket.
Csöndesen fogta a puskát, és kilőtt vele találomra az ajtón keresztül.
Valaki fölordított, aztán hirtelen elhallgatott.
Az ajtó döngetése, feszegetése megszűnt. Csönd lett, és ez nagyon nyugtalanította
Woimert. De hamarosan hallotta egy asszony kitörő kiáltását.
- Peter Petrovics, uracskám, lelkem! Élsz-e még? Vigyázz!
A figyelmeztetés nyilván Peter Pavlinovnak szólt. Ö azonban ájultan feküdt a földön, a
merénylő nagyon tiszteletlenül bánt vele, ráült, majd többször igen dühösen megrúgta. Az
alrevizor nem mozdult.
Woimer éppen fölegyenesedett, amikor az ajtó előtt valóságos sortüzet adott le a
katonaság befelé a szobába. Lehetetlen, hogy legalább négy golyó keresztül ne röpült volna
rajta, érezte az ütéseket, a meleget, meg is ingott, és a melléhez kapott. Nagyon meglepte a
tüzelés.
De a másik percben már a falszöglet mögött volt, és ő is leadott néhány gyors lövést.
Hallotta a káromkodást, kiáltásokat, és fölordított örömében. Csak azután tapogatta végig
magát.
Gyorsan betapadóban levő bemélyedéseket érzett a golyók helyén a testében, és úgy
érezte, semmi baja. Tetszett neki a különös tapasztalat, meg az, hogy a vére nem csorog
sehol.
Az éhség láza is dolgozhatott benne.
Újra kilőtt a tanakodó katonák közé, és megfigyelte, hogy azok elrohannak golyóinak az
útjából.
Az ablakhoz ugrott.
Odalenn fölvonulóban volt a rendőrség és a katonaság. A nagy távolságban levő házak
szembenéző ablakain leeresztett redőnyök mindenfelé, a rendőrség villámgyorsan
intézkedett.
Mialatt így nézelődött, megzörrent előtte az ablaküveg két helyen is. A nyakán és az
arcán érezte az ismerős, kellemetlenül csípő ütést.
87
 - Eltaláltak! Rám lőttek az ablakokból! - hördült föl.
De megint csak nem esett össze, pedig az agyvelejét is végighasította valami. Kicsi,
meleg nedvességet leszámítva semmit se érzett a fején. Nem csodálkozott, hanem egy
gombnyomással ő is leeresztette az ablakredőnyt, és mögüle végiglövöldözte a szemben levő
ablakokat.
Most új sortüzet kapott a háta mögül, az ajtó felől. Vígan nevetett föl, és egyetlen ugrással
a torlasznál termett.
- Őrültek! Kutyák! - ordította. - Hát nem látjátok, hogy én sérthetetlen vagyok! Hamarább
lelövöldözöm az egész jerszki brigádot, mielőtt engem eltehetnétek láb alól!
Öt lövés csapott ki az ajtón, s a katonák megint megfutottak. Woimer szinte elfelejtette
kínzó éhségét is, homályos sejtelmek támadtak benne, hogy ő - halhatatlan, íme: hiába üti át a
golyó! Nagyot szívott a kék ködből - egészen önkéntelenül, bár fölöslegesen is, mert hiszen ő
úgyis benne volt, és az érintkezett a legbelsőbb részecskéivel is.
Ráért arra, hogy a téren táborozó csapatok közül is szedegessen áldozatokat. Puskája
egyre szólt, néha vizes rongyot borított a csövekre, hogy át ne tüzesedjenek, de később
fölfedezett egy másik Winchestert is egy orosz ládából, és ekkor fölváltva használta őket.
Alkudozni próbáltak vele.
- Ne lőj! Add meg magad, akárki vagy, ördög fia! Úgyis elpusztítanak!
A vörös fickó tombolt odabenn.
- Gyertek be értem!
Megismerte Dauendorf alhadnagy hangját.
- Üzenetet hozok a városparancsnokságtól! Megígéri, hogy a rendes bíróságnak adnak át,
ha leteszed a fegyvert!
- Mit tervezel, Dauendorf? Tudom, hogy ravaszkodol, ha valamit ígérsz. De hiába
minden!
Találomra lőtt a hang felé. Jajgatás és szitkozódás felelt, majd újabb sortűz, de ő megint
nevetett.
Odakinn is gyanítani kezdték, ki dolgozik olyan szörnyű pontossággal a rostává
lyuggatott ajtó mögött. Kiabáltak rá, fenyegették.
- Péppé törjük a csontod, Woimer! Bújj elő, hisz egyedül vagy! Egy porcikád nem marad
épségben!
Újabb golyók szitáltak kifelé. Az egyenes, kopasz folyosón nem volt megállás előttük, és
mire golyófogókat hoztak, tizenhat halottja és huszonegy sebesültje volt a különös
háborúnak.
De Dauendorf csakugyan nem hiába akart időt nyerni.
Kézigránátokért küldött, és azok megérkezését harsogó ordítás üdvözölte. A katonák
borzasztóan dühöngtek a vörös merénylő ellen, aki miatt már ki kellett üríteni az egész
térséget, és a szemben levő ablakok fegyvereseit is sorra elnémította.
Mikor hirtelen elcsöndesült az ordítás kinn, Woimer az ablakhoz állott, és két puskájával
az ajtó felé fordult. Figyelt és várt.
Vezényszó kurjantott bele a csöndbe. A merénylő nevetett.
Most irtóztató dördüléssel ezer szilánkká röppent szét az ajtó meg a mögéje fölhalmozott
bútortorlasz. Három kézigránát zuhant le, és tisztára vágott mindent. Olyan alapos munkát
végzett, hogy fölszakította a folyosót is, megrázta a vén ház emeletét, és még percek múlva is
hallani lehetett omlásokat, kövek robaját, eszeveszett sikoltozást.
Mindenki menekült az ódon házból, csak a katonák adtak le a folyosó végéről még egy
sortüzet az ördögi ellenségre. Woimer tántorogva viszonozta két golyóval a támadást, és ez
két halottat jelentett. Azután vad menekülés kezdődött, a katonaság most már igazán a saját
szemével látta, hogy Woimert nem fogja a golyó. A ház kiürült.

88
 Ha Jerszk városában kívülem akárki tudta volna, hogy Woimer éhezik, és a legkétségbe-
ejtőbb állapotban van, bizonyos, hogy a teljes és biztos kiéheztetés taktikáját használták
volna ellene. De így azt hitték, hogy akár hetekre is el van látva élelemmel és itallal.
Föltételezték, hogy előre készült a kormányzó elleni merényletre és annak a
következményeire. így az összes számottevő parancsnokok és vezetők a gyors elintézést
sürgették, bárminő áldozatok árán is.
- Föl kell gyújtani alatta a házat I
De Vormszkij, a kövér tűzoltóparancsnok elszörnyedve emelte föl rövid kezeit az ég felé.
- Leég az egész város! Az a ház a legveszedelmesebb helyen van, és a régi építkezési mód
az összeépített tömbökkel, végzetesek lesznek!
Kurilov lovassági tábornok két ágyút akart a térre dirigálni.
- öt lövés az egész. Egyetlen romhalmaz lesz annak a háznak a helyén!
Ezt már aztán mindenki ellenezte. Ajerszkiek nem nagy véleménnyel voltak
tüzérségüknek a célzóképességei iránt, bizonyosra vették, hogy kő kövön nem marad a téren,
ha egyszer megszólalnak az ágyúk.
Estefelé szétszórt csatárláncban ismét gyalogság próbálta megközelíteni Woimer rettentő
várát, de nyolc halott hátrahagyásával a támadóknak menekülniük kellett. Kihirdették
Jerszkben az ostromállapotot, a szomszéd házak tetőit fedezett helyeken megszállottá a
katonaság, és folyton lövöldözték a titokzatos merénylő ablakait.
Két fényszóró a távoli templomkupolából világította meg állandóan a toronyszobát és a
gyilkoló házat. Jerszk házaiban azon az éjszakán tilos volt minden világosság. Holdfény se
volt, és minden figyelmet Woimer vont magára.
Akkor már teljes biztonsággal elmenekülhettem volna, de képtelen voltam, hogy
elszánjam rá magam. Borzasztó tanulságokat adott számomra a véres kaland, megrázott, és
nagyon megriasztott.
 „Woimer sérthetetlen az élet kék ködében - gondoltam végig a dolgot. - És ez a
hatalmának a titka. Az élet egyik ködgomolyában állva akár az egész emberiséget
elpusztíthatná, ha az a golyói elé kerülne. Szörnyű kilátások ezek a kék köd
fölhasználására!’’
Már akkor éreztem, hogy hiába találtam meg a kék ködöt, az örök élet anyagát, nem
adhatom át azt fenntartás nélkül az embereknek, mert jóvátehetetlen borzalmak támadnak
majd belőle.
Az emberiség egy részét, bizonyosan a legnagyobb részét, a legszörnyűbb
rabszolgaságban fogja tartani a másik, amelyik a kék köd ura lesz. Érdekcsoportok, talán
államok vagy államszövetségek fogják kihasználni a dolgot a világ uralmának a
megszerzésére. A kék köd, ha méltatlan kezekbe kerül, a legnagyobb és örök csapása lesz az
emberiségnek.
Ekkor láttam át először, igaz, hogy csak igen homályosan, annak a kényszerítő
szükségességét, hogy a kék köd ura örökre én maradjak és tán egy-két megbízható
segítőtársam. A jerszki szörnyűségek döntő hatással voltak rám. Woimer kezében a kék köd
egy őrjöngő tömeggyilkosnak az örök biztonsági köpenyege volna, példátlan zsarolóeszköze,
semmi más!
Vaszilij testvér, az óriás forradalmár, aki megmentett, mindig unszolt a menekülésre, bár
bevallotta, nagyon tetszik neki, hogy annyira leköt a merénylő barátom sorsa. Csörögtek,
rezegtek körülöttünk, fölöttünk a kék meg fehér bádogedények a búvóhelyünkön a harc alatt,
és Vaszilij ujjongott, hogy olyan sokáig folyik.
- Új világot! - mormogtam a sarokban kuporogva. - Új világot kell építenem a kék köd
számára. Az ember mostani társadalmi és világrendszere a halál fogalmán alapult meg. Most
már nemcsak biológiai az a probléma, ami elém került! Sokkal, sokkal nagyobb.
Úgy éreztem, hogy képtelen leszek megbirkózni a feladattal. De mi, szuomiak, bízunk a
szükségszerűségek önmaguktól való adottságában - mindig és mindenkor.
„A kék köd biztosan magában hordja a teljes megoldást!" - gondoltam.
Igazam volt, de akkor még nem is sejtettem, hogyan.
Egész éjszaka rázkódott a padló az idegeskedő Woimer lábai alatt. Éhezett, és lassankint
elült benne a véres győzedelmi mámor.
Csákányok dolgoztak alatta, lazították az épületet mérnökök vezetésével. A szomszédos
házak mellett részben teljesen eltávolították a falakat, részben megtámasztották őket, hogy az
összeomlás ne rántsa majd le azokat is. Woimer ablakaiból néha-néha megszólalt a puska,
jelentve, hogy ő virraszt, és nem mutat semmi megbánást.
Röviddel egymás után két robbanás rázta meg a teret. Több ház fala megrepedt, ablakok
csörögtek, bútorok kimozdultak, és ingaórák elakadtak, más baj nem történt. A kelő nap
azonban a harcban álló régi ház helyén nagyon furcsa romot világított meg.
A ház teljesen ellapult, üszkösen, mállósan. De az első falszöglet két emelet
magasságában még mindig az ég felé meredt, a tetején hordva Woimer toronyszobáját, annak
a hátsó falai nélkül, de összeálló, opálkék füstfelhőben.
Woimer még mindig élt, átkozódott, és lövöldözött minden tájék felé, teljesen fedezetlen
volt két oldalon, ahol hiányoztak a falak. Ugrált, mint az őrült, hosszú, nyurga alakja
árnyékot vetett mögötte a falakra a kegyetlen naptűzésben.
És kopogni kezdett fölötte, körötte, mögötte a fal és alatta a padlózat. Zuhogott a golyó
feléje, mint a zápor. A padlóra dobta magát, és hevesen lövöldözött vissza ő is, csakhogy
hiába, mert az ellenségei most már láthatatlanok voltak.
A képtelen harc lassan, de észrevehetőleg a végéhez közeledett.
Woimert teljesen elfoglalta a harc, de ha figyelt volna, akkor se igen tehetett volna
semmit a szomszéd házakból átlopózó újabb robbantok ellen. Egyszerre szétfutottak a
katonák a házrom közeléből, és a hasító kürtszó mindenütt megszüntette a tüzelést.
90
 Woimer a mélység fölé hajolt, és a szája szélét nyalogatta. Már alig mozgott az éhségtől,
s a kék köd külön is megviselte.
Szinte hallottuk a feje koppanását a padlón, ahogy leroskadt, halálra fáradtan és ájultan.
A fegyver kiesett a kezéből, legurult a padlózat szélére, és leesett két emelet
magasságából. Most már élve szerették volna elfogni őt a parancsnokok, de már késő volt.
Barna-fekete, vörös sávos füst és porfelhő csapott föl a toronyszoba körül. A sarokrom
több darabba váltan omlott össze a törmelék fölé, magával rántva Woimer testét is. Véresen,
összezúzottan ásták ki, és én hitetlenkedve nézegettem.
- Hát mégis meghalhatott? Hiszen akkor...
Velőt rázó ordítás riasztott meg.
Vormszkij tűzoltóparancsnok halottfehéren, fogvacogva mutatott föl két emelet
magasságába, amint a füst és porfelleg eltisztult onnan. Kurilov tábornok szeme is fönnakadt,
a keze megrándult.
Mindenki elakadó lélegzettel bámult fölfelé, s amikor odanéztem, én is felordítottam.
A teljes szoba négyszögletű alakjában, de hengeresre tompult szögletekkel ott lebegett a
magasságban a kék köd! Sértetlenül, érintetlenül és megzavarhatatlanul, bár semmi sem
támasztotta, és semmi sem volt körülötte.
Opálkék színe élesen elvált a levegő átlátszó színtelenségétől, pedig éppúgy átnézett rajta
a szem, mint a levegőn. Nagyon jól kivehettem túl rajta a felhőket és néhány átszálló
madarat.
Most már megértettem Woimer halálát is.
Egyszerűen kihullott, kiesett az élet kék ködgomolyából, mert ellőtték alóla a házat. A
kék köd megmaradt az eredeti helyén, de Woimer lezuhant a földre, és meghalt.
Továbbosontam.
Jerszk város külön csodája és borzasztó különlegessége lett aztán az a kis kék felhő. Egy
ideig figyeltem, mi mindent nem próbálnak meg az elkergetésére. Gázkiömlésnek tartották,
mégpedig mérgezőnek, mert a létrákon fölküldött tűzoltók és a repülőgépesek mind elájultak
benne - természetesen: teli gyomorral.
Most egy nagy kaszárnya áll a titokzatos ház helyén. Beleépítették ezt a kék felhőt is,
mert eltávolíthatatlannak bizonyult. A Sándor-kaszárnya 413-as szobája rejtegeti a kék
anyagot, erős zár alatt, rettegnek tőle, őrzik, és vad mondák kavarognak körülötte.
- Woimer lelke! Az ő gonoszsága kísért ott! - mondják az áhítatosak.
De én tudom, hogy az a szoba az élet csodálatos, örök anyagával van teli. És tudom, hogy
egyszer majd az is beolvad az óriás, kék hullámba, amelynek az lesz a sorsa, hogy
körülcsapjon a Földön!
(1927)
 LEUKOPOLIS
UTOLSo
.
LACZKÓ GÉZA

oR@I
I.
Abban az időben Európa már nem volt. Ó, nem háborúk, nem éhínség, nem emberi
dac és emberi erőszak pusztította el, hanem egész egyszerűen az történt, mégpedig •
az Úr kétezer-egynéhányszázadik esztendejében, hogy az Atlanti-óceán és az Északi
Jeges-tenger vizei rászakadtak Európára s Ázsiára! A kis Európa teljesen eltűnt, az északi
vizek a Kaukázus lábait locsolták, és Tibet partjainál állt csak meg a jeges áradat. Indiából
zord tundraföld lett, a perzsák a Kirgiz-tengerre jártak fókát vadászni, Kínában volt még
némi sátorkultúra, de az élet átköltözött Afrikába.
Voltak hírek még két régi földrészről, név szerint Amerikáról és Ausztráliáról, hogy
állítólag lakhatók, de a kutya se törődött velük.
Afrika két részre volt osztva az Egyenlítővel. Északon laktak a narancsszínű emberek, a
sárga és fekete faj valami remek keveréke, a világ urai; délen az európai fehér faj maradéka
vergődött. A narancsszínűek két egyesült országban laktak, a nyugati Lamproniában s a keleti
Pahidroniában. Fővárosuk a Szahara nevű dús erdőség mélyén feküdt egy nagy-nagy tó
partján, s Leukopolisnak hívták. A fehérek fővárosa, Melanopolis, a Kalahári óriásdzsungel
sűrűjében bújt meg, s innen kormányozták Dél-Afrika két szövetséges országát, Glaukoniát
és Amauroniát.
A fehérek nagyon kezdetleges, mondhatni, barbár körülmények között éltek. Melano-
polisban például körutak, sugárutak, zsúfolt belváros, villanegyed, külvárosok, munkás-
negyedek, emeletes házak, villamosok, autóbuszok, villanyvilágítás, csak hidegvízvezeték,
aszfalt, közlekedési rendőr s egyéb ilyen, csak a vadaknál található kőkorszakbeli fejletlen
berendezések voltak. A narancsszínűek sokat szenvedtek ettől a turbulens népségtől
évszázadokon keresztül. Hiába kötöttek örök békét, hiába építették fel az Egyenlítőn, az ősz
hajú néger hegy, a Ruvenzori lábánál a négy állam közös fővárosát, Diaphanopolist, modern
bungalórendszerben, a fehérekkel nem lehetett bírni, egy éjjel felgyújtották Diaphanopolist, s
a Ruvenzorira kitűzték fekete zászlójukat. A narancsszínűek csak nagyon nehezen tudták
őket az Egyenlítő mögé szorítani. No de ez aztán egyszer s mindenkorra történt.
Gyémántbetonból és platinaacélból, mélységből és magasságból, vízből és láthatatlan
sugarakból megalkották a bevehetetlen Phaidro-Lampron-vonalat, a fehérek forduljanak föl
mögötte. Ez a vonal nyugatról keletre pontosan az Egyenlítőt követte odáig, ahol a Kongó
átvágja, innen a Kongó középső folyásának kanyarulatát addig a pontig, míg újra el nem éri
az Egyenlítőt, innen megint a Viktoria Nyanzáig szaladt, északi partján megkerülte, s futott
ismét az Egyenlítőn a tengerig.
Ezen nem lehetett átmenni se gyalog, se gépen.
De a repülők?
Leukopolisban felsőbbségesen nevettek.
Tessék egy repülőgépről letekinteni a városra, látszik belőle valami? Semmi. A házak szét
vannak szórva, alacsonyak, és tökéletesen vannak álcázva a melléjük ültetett s föléjük
növesztett kúszó tölgyfával. Lát valami fényt? Pedig a város ki van világítva. Tessék,
gyerünk le a városba. Lépjünk be. Este van. No, hol állunk, kérem, sötét mezőn vagy egy
nagyváros főutcáján? Fogas kérdés. Persze, a nagyváros szívében. Induljunk el. A gyalogjáró
enyhe lila színű, szaggatott házsortól a másik házsorig, kocsiút nincs, az autók a föld alatt
szaladnak, csakúgy, mint a villamos, ott aztán vakító fényben. Egyébként ugyancsak a föld
alá kerültek a pályaudvarok, repülőterek, villamostelep, élelmiszergyárak, vízmű, minden
sebezhető pontja egy város szervezetének. Nézzen meg, kérem, egy házat. Alacsony kocka,
lapos tetején terasz, amely fölött a kúszó tölgy ernyője feszül ki. Ablaka kifelé fekete és
fénynyelő, befelé fehér és fényárasztó. A ház gyalogbejárata az utca szintje alá mélyítve egy
fél méter széles acélajtó; a gépkocsibejárat a föld alatt van, az csak természetes.
Melanopolisban a házak alatt még óvópincék vannak, ócska, barbár, kényelmetlen odúk.
Nálunk, Leukopolisban, a ház két méter széles gyémántbeton tetején nem üt át a világ
egyetlen bombája se. Dobjon rá akárhány tonnást, tudja, hogy jár? Mint a tojás, amit
93
acéllaphoz csapnak: szétfröccsen. A házak ablakait úgy védjük, hogy mélyesztett tokjából
platinaacél lapot csavarunk fel eléjük, ami úgy működik, mint jó párszáz évvel ezelőtt a
gépkocsik ablaka működött. Hogy a járókelőket ne érje ilyen tojás-fröccsenet, az út két
oldalán felül szűk, alul tágas, tehát felülről aláfelé ferdülő falú gyémántbeton árok húzódik,
ahova minden húsz méterre épített lépcsőn levonulhatnak; ugyanitt van a házak
gyalogbejárata. A betontetőn kívül persze eshet a bomba az útra is. Az utat harminc
centiméter magas héj borítja, alatta porhanyós, vegyi úton kezelt, homokos föld van. A
bomba átüti ezt a héjat, amelyen járunk, s alatta a porhanyós föld megfojtja a bombát.
Egyáltalában: óriási a haladás, ha visszatekintünk az 1940-es évekbe. Mennyi ostobaságot
fecsegtek akkor a jövő századok regényéről I Nyilvánvaló, hogy semmi sem úgy lett, ahogy
jósolták. A főzés terén nagy volt a forradalom. Mi csak konzervet eszünk, mert megtaláltuk a
titkát az íz eltevésének. A konzervdoboz villamos melegítőre kerül, amely fel is nyitja, az
ételbe egy hőmérőszerű tárgyat dugunk, amely mutatja, hogy szénhidrátból, fehérjéből,
vitaminokból, ízekből több vagy kevesebb van-e benne, mint ami szükséges. A többletet
vagy hiányt az ételbe dobott vegyi pilulákkal eltüntetjük. Levestől kenyéren keresztül friss
gyümölcsig minden konzerv. Ebédre ma is friss, öt évvel ezelőtt szedett őszibarackot ettem.
Autóink és repülőgépeink maguk termelik hajtóanyagukat, benzinnel nem vacakolunk.
Gépkocsijaink hernyótalpszerűen még az utat is maguk rakják maguk alá.
Melanopolisban hülyék laknak...
Ilyenformán dicsekednek a szaharai hűvösségben vidáman és biztonságosan élő
narancsszínűek, a természet s a világ urai.
De van sok minden, amit nem kötnek senkinek az orrára. Arról mélyen hallgatnak, hogy
földön járó embert, állatot és gépet tudta nélkül arra terelnek, amerre akarják. A főváros felé
vezet két teljesen egyforma út, az egyik csakugyan odafut, a másik valahol eltér, és
műmocsárban végződik. A nem kívánatos elemet láthatatlan sugarakkal a második útra
terelik. Most folynak a kísérletek, hogy a vízen és levegőben haladókat is tetszésük szerint
irányíthassák. A leukopolisiak azt sem ütik dobra, hogy függőlegesen tüzelő és forgatható
úgynevezett csóvaágyúik minden ellenséges repülőt biztosan lelőnek. Azt pedig, hogy
levegőből ellenséges leszállást terek házai fölé, közé és leszállásra alkalmas területek fölé
feszített és magasfeszültségű gyújtó és romboló árammal bármikor telíthető platinaacél óriás
rostélyok hiúsítanak meg, a benfentesek közül is kevesen tudják.
Szó, ami szó, gyönyörű két ország volt Lampronia és Phaidronia. Alig itt-ott látható
rózsaszínű, kénsárga, koromfekete földje fölött csupa zöld s ebben a zöld fű- és
lombtengerben a szeszélyesen narancs- és zöld terepszínű kockaházak apró tanyai
csoportosulásokként bújtak meg, egyenlő távolságokra osztva a pontosan kiszámított,
kirajzolt és kihasított legelők és termőföldek között. Nagyváros csak egy volt, a csodás
főváros, Leukopolis, amely úgyszólván csak a fejét dugta ki a földből, s minden fontos
életszervét a föld alá bújtatta. A vidéken a föld színén szaladtak az utak, csak a tanyák
három-négy s a nagyváros számtalan ki- és bejáratánál lejtőztek a föld alá.

II. Ragyogó nyárközépi nap ontotta híg, vörös aranyát északi Afrika zöld és
narancsszín tündér-paradicsomára. Periandros, a főváros s így a két egyesült ®
ország legfőbb vezetője, arkhónja, épp most érkezett haza együléses
kirándulógépén leukopolisi székpalotájába. Elővette z*sebéből lapos, óra alakú felvevő és
adó beszédsugárzóját, amelyet némelyek ósdi szóval még most is rádiónak neveztek,
összeállította rajta élettársa, Aiolé asszony egyéni számát - mindenkinek megvolt a maga
száma, mint a múzeumokban látható telefonok idején a telefonkönyvben -, és hívta:
- Periandros Aiolét!
Az asszony nyomban jelentkezett:
94
 - Aiolé észak hideg tengerében fürdik a Nílus-deltánál. Megyek. S te?
- A ruvenzori elhárító állomást ellenőriztem. Otthon vagyok.
Egy óra múlva már együtt ebédeltek.
- Álmosítót vagy álmatlanítót akarsz ebéd után? - kérdezte az asszony.
- Egyiket se - felelt Períandros sem elbizakodottság nem csiklandoz, sem aggodalom nem
rág.
Palotájuk álcázott tetején hevertek és beszélgettek.
- Pompás érzés - szólt Periandros - a teljes biztonság. Mindenféle támadás mindenféle
formája ellen védve van kettős országunk, s csodák kétezer-egynehányszázban nincsenek.
Melanopolis tehetetlen.
- Olvasni akarsz? - kérdezte Aiolé.
- Igen, valami megnyugtatót. Platónt, a nagyon öreg fiút talán, de mai fordításban.
Aiolé a férfi mellé helyezett egy dobozt, a hozzácsatolt zsinóros fejhallgatót fülére
illesztette Periandros, s a gép elkezdte mondani csak neki hallhatóan a platóni finom
mondatokat, egyik legkitűnőbb színészük felolvasásában.
Az asszony léhaságot olvasott. Kant bájos meseelméletét a világ keletkezéséről. Alattuk
mélyen a földben, mint a méh, zümmögött a főváros vadul lüktető élete.
Így múlt el a délután.
Az alkonyat leszállt, s Leukopolis mint szaggatott, narancsszínű köd derengett a kúszó
tölgyek roppant kiterjedésű, zöld lugasában.
Egyszer csak percegni kezdett Periandros zsebében a beszédsugárzó, a vészjelet kopogta.
Az arkhón eleinte oda se figyelt, de most az asszonyának beszédsugárzója is felkattogott
Aiolé heverője mellett a kis asztalkán.
Mi ez?
A házak teraszai megcsikordultak, s a csóvaágyúk kidugták rajtuk kígyónyakukat.
- Periandros Ruvenzorit! - szólt bele az arkhón beszédsugárzójába.
Az elhárító állomás pillanatok múltán jelentkezett:
- Ruvenzori jelenti, Glaukonia és Amauronia mélyéről, Melanopolis felől repülőrajok
közelednek.
Periandros elnevette magát.
- No, ha a komák gépei nem tudnak a levegőben egy helyben megállni vagy földön,
vízen, levegőben egyformán járni, hacsak alulról nem robbantanak fel bennünket, egy déli
fickó sem tér vissza a vackába.
A titkos elhárító rostélyt a terasz fölé húzatta, s a mindenfelé látó messzenézője mellé ült
figyelni a valószínűen rövid, megsemmisítő csatát.
- Nem jönnél le inkább az alsó házba? - kérdezte Aiolé. - Biztonságosabb.
- Dehogy - mondta Periandros maradj te is, legalább látni fogod a titkos rostélyt
működésben, úgy megfog minden bombát és repülőgépet, mint pókháló a legyet, fehérre
izzítja, s röpülő hamuját szétszórja.
A déli égen mintha óriási, fekete gerenda úszott volna feléjük.
- Hm, sokan vannak, és sűrű alakulatban jönnek - mondta Periandros -, sok lesz a
hamujuk, no, de nem pompeji méretű, nem fog eltemetni.
A fekete, égi gerenda hangtalanul közeledett, s fekete pontokká kezdett ritkulni. A
gerenda két vége behajlott, közepe előreugrott... most már mindenütt némán úszó ragya
borította a néma eget. A csóvaágyúk hangtalanul köpték az égre golyóikat, egynéhány
ragyaszem lehullott, a többi belepte az eget. Óriási korongot alkottak, majd a korong szélei
leszakadtak, s szétrajzottak a szélrózsa minden irányában. Leukopolis fölött csak egy marék,
vagy ötven ellenséges gép maradt ide-oda keringve.
És ekkor megtörtént a csoda!
Periandros rémületében felüvöltött.
95
 Igen! Tisztán látta: a falkányi gép megállt a levegőben.
Mint prédára leső óriási sasok lebegtek egy helyben, nem, nem, ez nem lebegés,
mozdulatlanul állnak a magasban, mintha repülőtér szilárd talaján állnának! Némelyikük
jobbra-balra fordul, mint aki körülnéz, s amikor már szinte idehallani a csóvaágyúk
golyóinak haszontalan kopogását a gépek páncélzatán, a melanopolisi sasok elvijjogják
magukat, orrukkal túrva a magasságot, felnyilallnak az egekbe, széjjelrajzanak, s amikor
körülbelül a város föld alatti útjainak bejárati torkai fölé érnek, megvillan a második csoda: a
gépek rézsútosan lefelé siklásuk közben testükre csapják behajtott szárnyaikat, s óriási
pondrókként fúrják magukat az alagutakba.
De amott - ó, istenem, Melanopolis harmadik csodája! - a lebegő repülőgépek a nagy tóra
csapnak le, mint száguldó naszádok robognak a vízen a túlsó part felé, amelyre felmásznak, s
mint harci kocsik suhannak tovább. Mindez halálos csendben, csak a víz csobog, fröcsköl
üvöltve, a levegő bőg iszonyún, az ő hangjukat még nem tudták megfékezni, ha a vasat és a
tüzet némává is tették az újkor boszorkány-mérnökei.
Most egy melanopolisi fekete sas az arkhón palotájának teraszára csap le, beleragad az
elhárító rostélyba, fehérré izzik egy pillanat alatt, s forró, fekete hamuja az arkhónra és
asszonyára záporoz alá.
Periandros felugrik, tógáját vagy burnuszát, hisz a kettő ugyanaz, fejére borítja
védelemül, és másfelé tekint...
Kiáltana, de az iszonyat torkára fagyasztja a szót, a tó felől jövő harckocsik csak úgy
sodorják magukkal a házak falát, sikoltva cseng az ablaküveg, sziszeg, fütyül a pattanó
platinaacél, és vonítva durrog a szétpattanó gyémántbeton.
- Aiolé! - ragadja meg az arkhón asszonya kezét, mert valamit hall, amit nem tud
semmivel azonosítani, valami bömbölő robbanást, ami mintha a századok mélyéből bőgne
fel, aztán hirtelen emlékezik, történelmi könyvekben olvasta, hogy 1940-tájt bömböltek,
ordítottak, üvöltöttek, zúgtak és dobogtak így a bombák...
- De hol robbannak az ugató golyók, Aiolé? - kérdezte esze nélkül az asszonyt.
Feleletre már nem is volt szükség: előttük az utca háta felemelkedett, kicsit porzott és
besüppedt, mint az előbb még duzzadt arc, amelyből egy csapással kiütötték mind a fogakat.
Dörrenés hallatszott, újabb dörrenés a föld alól, másutt emelkedett és süppedt az utca, mintha
lávává lett volna hirtelen Leukopolis, s a pokol tüzén fortyogna.
Az idegen harckocsik, amelyek egyformán tudnak járni vízen, szárazon és levegőben,
kettesével közrefogtak egy házat, párhuzamos menettel kiütötték két oldalsó falát, fordultak,
kiborotválták a másik kettőt, s a súlyos gyémántbeton tető ráomlott az alsó házra, a föld alatti
lakás mélyén pihent csak meg, egy folt nedvességgé nyomva embert, pár gyújtószálszilánkká
a pompás bútorokat.
Leukopolis narancsszín-zöld Paradicsomkertje a pokol lávájaként fortyogott, búgtak a
robbanások, s a föld alatti méhzsongás lassan-lassan elült, elnémult, teljesen megszűnt.
Újabb fekete sasok jöttek, megálltak Leukopolis fölött, körülnézve figyeltek, leszálltak a
rostélyokra, amelyekből valaki vagy valakik már rég kikapcsolták a pusztító áramot, s falták
a dróthálót, mint selyemhernyó az eperfalevelet.
A házdöntögető harckocsik egy-egy folt elpusztítása után kibontották szárnyaikat, némán
fölemelkedtek a levegőbe, s elsuhantak dél felé.
A háztetőkről is fölszálltak a rostélyevő sasok.
Az alagutakból fekete, óriás acélpondrók húztak ki, szárnyat bontottak s elrepültek.
Leukopolis zihált, mint az oldalára dőlt, sebzett Leviathán. Minden kincse, minden
csodája, minden lakosa ott pusztult a mélyben. Micsoda tűz tombolhatott a föld alatt! Még
egyre hallatszottak robbanások. Az izzó föld remegett, világítani kezdtek az átforrósodott
gyémántbeton tömbök, a kúszó tölgy lugaserdeje lángra lobbant és elpernyedt, mint az ókori
vasút mentén a domboldal száraz füve.
96
 És most újra megjelent a gigászi, fekete gerenda a déli égen, csatarendben jöttek a
melanopolisi acélsasok, hogy befejezzék a pusztítás művét.
Leszálltak Leukopolis határában, bevonták szárnyaikat, s a földdel egyenlővé tiprás
mindent elsöprő mozdulatában megindult a roppant harci gerenda, hogy leborotválja
Leukopolisnak még a maradványait is a föld színéről.
A föld gyomra azonban morogni kezdett, a harckocsik adott jelre megálltak, gyorsan
hátrálni kezdtek, kibontották szárnyaikat, levegőbe emelkedtek, fent a magasban megálltak,
körben a narancsszínű emberek fővárosa fölött.
Figyeltek.
Az arkhón székpalotájának tetejéről egy parányi fehér repülőgép emelkedett fel, felfelé...
Lent mélyet sóhajtott - és sóhaja úgy hangzott, mint milliók halálordítása - a letiport
Leukopolis, s rettentő robajjal beszakadt a felszíne, forró láva és forró víz tört fel a roppant
medencében...
A fehér repülőgép ekkor ért a melanopolisi álló sasok vonalába, ott bukfencet vetett, s
míg orral zuhant Leukopolis poklába, visszhangzott róla a narancsszínűek arkhónjának utolsó
üdvözlete:
- Hahó, melanopolisiak, Periandros és Aiolé köszönt benneteket! A halál köszönti az
életet, az örök élet köszönti az örök halált.
BABITS MIHÁLY

KÉT
F ANTÁZIA
1 A KRISTÓF-DARAZSAK

Meglehetősen járatlan vagyok a természet tudományaiban, s habozva mondom el ezt a

különös történetet: de talán hozzáértők kiokosodhatnak belőle. Szemlátomy Kristóf egyike
volt azoknak a furcsa magántudósoknak, akiknek a faja nem ritka nálunk a vidéken. M.
városban lakott, gazdag embernek látszott, s egyedül rejtelmes kísérleteivel foglalkozott.
Olykor megjelent Hermán Ottónál, s fél napokig eldisputált vele; de lényegesebb kutatásairól
csak nekem beszélt, talán restellve azoknak fantasztikus karakterét a józan magyar tudós
előtt. Én máig se tudom, mennyiben lehettek komolyak. Egyszer voltam a kertjében, melyet
magas fal védett s azon is túlnövő sűrű növények tüskés szövedéke. Szinte megszédültem a
fojtó illattól, s káprázott a szemem, mert a levegőben ezer meg ezer növénypehely, virág, a
buja vegetációnak zöld, fehér és tarka rongyai, s majd úgy rémlett, hogy egész kis palánták,
gyökerestül keringtek, cikáztak a könnyű széllel összevissza, mintha maga a kert is forogna
valami titkos örvényben. Erről már régebben is hallottam valamit; mert bár az egész keringés
meglehetős alacsonyan maradt, mégis gyakran hulltak a falon kívül is a szomszéd telkekre a
Szemlátomy kertjéből szabadult növények s virágok, hulltó helyükben sokszor megfoganva,
majd ismét eltűnve. S rege volt, hogy a Szemlátomy virágai élnek, és repülni tudnak, mint a
madarak. Meg is kérdeztem tőle: - Hogy áll ez? - s ő azt erősgette, hogy van a dologban némi
igazság; mert a virágok érzőképességét mesterségesen fejlesztve, primitív idegzetükben a
szabad mozgás valamely csírái gerjedtek: gyökerük könnyen és magától földbe tapadt, ahol
leestek, valósággal talpra állítva magukat; s viszont könnyen ki is rántották azt, valami
embrionális vágyakozásban, hogy a legkisebb szellőt felhasználva, unott helyüket
megváltoztassák. Úgy mondom el, ahogy laikus eszemmel értettem.
De a rovarokkal is kísérletezett Szemlátomy, továbbfolytatva a népszerű Fabre némely
kutatását. Elsősorban itt is az érzőképességet nyomozta. Ha pillangó nőstényét viszed
magadhoz, és kitárod kerti ablakodat, szobád órák alatt megtelik ugyanazon pillangófaj
pompás hímeinek százaival, még akkor is, ha az egész környéken ritka faj az, vagy elő se
fordul mérföldeken belül. Mi viszi ezeket a messze udvarlókat határokon és falvakon
keresztül megérzett párjukhoz? Mi adja tudtul számukra annak létezését? Micsoda érzékszerv
vagy ösztön csodája ez? Ki tudja? Emberi szaglás, sőt a legkitűnőbb vadászeb szimata
közvetlen közelből nem képes a parányi pille jelenlétét konstatálni. Vagy tömött üvegfallal
zárhatod el az állatkát, mely leheletnyi illatot sem bocsát keresztül: az eredmény mégis
ugyanaz lesz.
Szemlátomy többször állította, hogy nyomában van annak a hatodik érzéknek, mely e
kicsi s mégis oly tökéletes lényekben működik. Igaz-e? Nem tudom; csak azt mondhatom el,
amit tapasztaltam. Egy nap alkonyatfelé váratlan léptem be kapuján, s különös zúgás és
búgás állított meg. A zaj a laboratórium ablakából jött, s odanézve, a tárt ablakon át valami
óriás köpűfélét láttam, egész felületében sűrűn befedve rátapadt, darázshoz hasonló bogarak

98
nyüzsgő ezreivel, úgyhogy nem maradt egy centiméternyi helye csupaszon. Riasztó látvány
volt, mert maga a nagy köpű is mintha mozgott volna, s a bogarak kábulatos zúgásának
gazdag árnyalataiból nem hiányzott az emberi kétségbeesés sikoltásához hasonló akkord sem.
Észrevehettem volna - utólag rágondolva jól látom -, hogy a rejtelmes köpű, távolról, ahogy
az ablakból látszott, egy kövér emberi alak felsőtestére és fejére emlékeztet; fantáziámban
úgy áll, mint valami hemzsegő, eleven szobor. De akkor nem tudtam gondolkozni, a tolongó
darazsak s folyvást röpködő virágok ámulatában; s annál kevésbé, mert egyszerre a kert felől
és egész felhővel valami ismeretlen, nagy, fehér virág csillagzó tömérdeke szállt egyenest
felém, oly illattal csapva meg orromat, melyet alig tudtam elviselni. Különös összetartásban
közeledtek, mint egy fehérlő galambraj - vad virághadsereg -, s amint megjelentek, az óriás
köpűt ellepő darazsak hirtelen és nagy csapatokban leváltak onnan, s feléjük csapódtak, mint
egy új vágy forgatagában, még és még egy csapat, s a virágok hirtelen visszaverődve
megkavarodtak, s egy szélfordulatra egyetlen fellegben átcsaptak a falon, maguk után vonva
a darazsak zsongó tömegét fejem fölött, úgyhogy egy-egy nedves szirom, egy-egy bizsergő
darázstest, hidegen s zendülve arcomnak ütődött.
Rémülten tántorodtam hátra, s becsapva az ajtót magam után, elfutottam az eleven
kertből, anélkül hogy gazdájához bekopogtam volna. Este azonban, megszokott
vendéglőmben, fölkeresett Szemlátomy Kristóf. Rendkívül sápadt volt, borotválatlan és
sömörjés; mintha dagadt is lett volna az arca. Nagy teste lihegve csuklott le a székbe, s
tikkadtan öntötte magába a sört.
- A Kristóf-darazsak! - hörögte. - Szenzációs kísérletek! Zúgnak a büdösök - tette hozzá, s
hessegető mozdulatot csinált a fülei mellett mind a két kezével.
Hirtelen elmondtam, amit láttam.
Új hörgés felelt.
- A Kristóf-darazsak! - így fogják hívni az én nevemről. Fehér hasú fullánktalanok. Maga
úgyse jegyezné meg a latin nevüket. De ezentúl: Kristóf-darazsak. Fene egye őket!
S ismét a hessegető mozdulat.
- A nőstény ivarváladékával experimentáltam*. Azt megérzik a kutyák hat mérföldről
- de nem a szagáról. Egész bizonyos. Látta azt a büdös virágot, azt a nagy, fehér virágot -
ami egyfajta Datura. Azt erős szaga dacára csak egész közelről konstatálják. Hanem - falánk
dögök.
Homlokát fölhúzta, ujját fölemelte; de egyszerre megint a füléhez kapott, szinte valami
rémület kifejezésével. Majd, kissé megnyugodva, folytatta:
- Falánk dögök! Ez volt a szerencsém. Az evés, úgy látszik, fontosabb nekik a
szerelemnél. Amint megérzik a nagy, büdös virágot, nem keresik tovább a nőstényt, akiért
mérföldekre jöttek... Otthagyják Helénát, és uzsgyé, mézet zabálni! Ez volt a szerencsém.
Kérdő tekintetemre hirtelen fölnevetett.
- No persze! Az, amit maga óriás köpűnek nézett, az én voltam. Én voltam - a nőstény, én
voltam Heléna, én a nagy szerelem. Mindennek az a nyomorult mosdóvíz az oka. Egész
félfürdőket csináltam, ebben a hőségben, ott a laboratóriumban: és a vízbe, úgy látszik,
belecsöppent valami abból az oldatból, ami imperceptibilis** mennyiségben a nőstény
ivarváladékát tartalmazta. Ezeknek a dögöknek nem volt az imperceptibilis. Óh, micsoda
zúgás! Nem akar vége lenni. Az ember megsüketül.
Idegesen fölugrott, s látszott rajta, hogy kétségbeesett önuralommal tud csak visszaülni.
- Nem ijedtem meg - folytatta mert tudtam, hogy csípni nem tudnak. De borzasztó volt -
rettenetes volt. S a legrosszabb ez a bizsergés, ami a testemben maradt. Viszket, a lelkemig
viszket. Azok a virágok mentettek meg!
* kísérleteztem
** észlelhetetlen

99
 S közelebb hajolt hozzám.
- Tudja, úgy rémlik, néha, hogy készakarva jöttek - segítségül jöttek. Valami titok van itt -
az egészben. Azok a darazsak is - hogy érezhetik meg? És, tudja...
Itt fölhajtotta a sört, és megint legyintett a füle mellett.
- Valami különös érzés - amit nem merek elmondani. Az a sok darázs mind szerelmes
volt - a vágy hajtotta mind. Én megcsaltam őket - úgy jöttek rám. A rovarok vágya ömlött
körül engem; ez a titokzatos, nyüzsgő, vak szenvedély. Minden porcikám - a szemem - az
orrom - Ó! A karom zsibbadt volt, mintha meg lett volna kötve. Hálóban I és ez mind a
Rovarok Szerelme. Az bizsereg bennem, az zúg a fülemben. Bennem maradt!
- Megértem - nyugtattam, s ő kezemre tette a kezét.
- Rettenetes dolgokat érzek - vágyakat -, nem merem elmondani. A pórusaim ugrálnak: a
sejtjeim hemzsegnek - párzanak. Nem érzi? Tudom, hogy rögeszme; megszabadulok-e valaha
tőle? Adjon legalább szállást ma éjjelre, nem alhatom otthon...
A keze valóban ugrált a tenyerem alatt, s én hazavezettem. Reggel elvált tőlem, s azóta
csak egyszer láttam még - az uszodában. Lesoványodott, ideges volt, folyton hessegetett a
kezével, üdvözlésemet idegen módjára viszonozta, s az öngyilkos mohóságával ugrott be a
vízbe. De nem lett öngyilkos - noha nem sokáig élt azután. Haláláról nem tudok közelebbit.
Az m...i temetőben egyszer rábukkantam a felírásra:

Dr. Szemlátomy Kristóf, élt 55 évet

A sír csupa virág volt és csupa illat: rögtön megismertem az óriás Daturát. És darazsak
rajzották körül, kábító zsongással: Kristóf-darazsak!

2 A „KUTYA"

A „kutyával" először még a háború alatt találkoztam. Iszonyú fejfájásról panaszkodott: a

szagok bántották. A vendéglők ajtajain kitóduló ételszagok, az automobilok bűze az utcán,
sőt a város csatornákba rejtett szennyének alattomosan mindent átható, de senkitől sem érzett
illata minden idegét fölzaklatták, s hálószobája legbensőbb rejtekéig üldözték. Keservesen
átkozta a háború kényszerét, mely fogva tartotta Budapesten.
- Higgye el, már az öngyilkosság környékez.
- De hát mi baja voltaképp?
- Tudom én? Már gyermekkoromban kezdődött... Úgy érzem a szagokat, mint egy kutya!
Ha kiütöttük a labdát a bokrok közé, én rátaláltam a szag után, mert éreztem rajta a kezek
szagát.
- Beteges fejlettsége az érzékszervnek?
- Több. Valami ősi van benne, valami állati...
- Atavizmus?
- Olyasmi. Soha senkinek a famíliámból nem volt ilyen baja - énrajtam ütött ki. De van
egy hagyományunk, hogy egyik dédapám farkasember lett volna - tudja, mi az?
Ránéztem a különös emberre, s megfigyeltem orra ampáinak feltűnő duzzadtságát s egész
arcának ideges feszültségét.
- S azelőtt is így szenvedett miatta?
- Képzelheti. Éreztem az ételen a szakácsnő izzatag bőrének szagát és a kiterített halotton
a kezdődő hullaszagot. És még az eleveneken miket éreztem - a saját anyámon! Rémes!

100
 Tétova mozdulattal simította végig homlokát.
- De néha földöntúli kéjeket is adott ez - tette hozzá, ahogy valami szégyellett igazságot
vall meg az ember.
Majd játszani kezdett, egy zsebkendőt adott, hogy rejtsem el a szobában. Csalhatatlanul
megtalálta.
- Mért nem megy detektívnek? - kérdeztem tréfásan.
- Tán rendőrkutyának? - felelte keserűen. - Vagy mutogathatnám is magamat. Meg tudnék
élni az orromból. Ha ugyan érdemes lenne nekem élni egyáltalán.
- Hátha még meggyógyul - vigasztaltam.
- Gondolja? Például valami nagyfokú huruttól elveszteném a szaglóérzékemet... Egyetlen
megoldás. Ha már nem lehet „szagmentesíteni" az egész világot, sem az orrot behunyni, mint
a szemet. Óh! Nekem még az alvás sem pihenés: még álmomban is szagokat álmodok...
Később mégis hallottam, hogy különös szaglásának hasznát vette a harctéren, ahova maga
kérezkedett, bizonnyal kétségbeesett nyugtalanságtól hajtva; azt mondják, számos nagy
értékű földerítő szolgálatot teljesített. Kilométerekről megérezte az elrejtett ütegek
puskaporszagát vagy a bozótban bujkáló kémet. Én csak a háború után jöttem megint össze
vele, s akkor egészen megváltozottnak látszott: arca csupa ragyogás, tágult orrcimpái
remegtek, mint szárnyak vagy vitorlák friss szélben, s nem is tagadta, hogy boldog.
- Egy illat tölt be, barátom, egy illat; egy asszony illata, természetesen, aki a feleségem.
Óh, milyen édes, tiszta, sugaras illat! Behunyt szemmel megismerném zordon távolokból, és
követném, mint nyomot a kutya, utakon és úttalanokon át - aminthogy követtem is, mert úgy
találtam őt, az illata nyomán, és beleszerettem, mielőtt képét láttam vagy a hangját hallottam
volna. Óh, milyen megnyugtató, szent, balzsamos illat! Nem mint ezeké a lihegő, szennyes
nőstényeké! - s az előkelő, déli utcán nyüzsgő nőkre mutatott.
- De olyan az ő illata, barátom, hogy a világ minden bűzét és parfőmét megbocsátom érte.
Azóta ebben az illatban élek, és senki sem fog többet engem látni, mert elzárkózom ezzel az
illattal; veszek egy birtokot, építek egy kastélyt - mondta, nem üres ábrándot beszélve, mert
hiszen gazdag volt.
Annyira ment nagy boldogságában, hogy meghívott engem ebbe a kastélyba, az illat
kastélyába. Körülményeim nem engedték, hogy meghívásának hamarosan eleget tegyek, s
legnagyobb meglepetésemre egy este és alig néhány hónap múlva ő állított be hozzám, de
úgy, hogy megint alig ismertem rá. Lihegve és hevülten rogyott le egy székre; riadtan
tiltakozott, mikor konyakot akartam tölteni neki, mert nem állhatta az alkohol szagát, melyet
a zárt szekrényből kiérzett.
- Rettenetes dolog történt velem - mondta. S aztán a konyakra célozva: - Ez, ez a szag volt
az, ugyanaz a szag! - Cimpái ijesztően dagadtak, mint a vadállaté, s a szeme vérben forgott. -
Embert öltem! - kiáltotta.
Rémülve kértem magyarázatot, mintegy megborzadva ziháló orrlyukaitól, melyek mintha
a vér illatát lehelték volna.
- Egy szag - nyögte -, egy idegen szag a szobájában... az ő szobájában... idegen férfi
szaga, egészen gyönge konyaklehelettel: amit ön meg se érzett volna,de én éreztem, éreztem!
„Ki járt nálad?" „Oh, a kis féltékeny!" „Érzem a leheletét." „És mi köze hozzá?" Tudhattam
volna, hogy csak ingerkedik; sőt talán tudtam is: de nem voltam én már a magamé! Nekem a
szag parancsolt, és elindultam a szag után, mint a kutya követi a szimatot, át az ajtón, a
kerten, az úton, az erdő felé; és amint beértem az erdőbe, iszonyú ösztönök riadoztak
bennem, a véreb ösztönei, aki a vadat kergeti. A lombok eltakarták a napot, s ez olyan volt,
mintha valami ősállapotba hulltam volna vissza, valami rettenetes ősállapotba! A szag
vonzott, égett előttem, vakon mentem, nem is tudtam, mit csinálok. Semmi sem létezett
számomra, csak ez a szag! Nem voltam féltékeny, nem is gondoltam a feleségemre, csak a
szagra gondoltam s vadászatomra. Mert vadásztam! S ezer más szag között az a szag
101
világított, mint az eb előtt futó rőtvad szőre. Végre elértem az embert. Egyik vadászom volt,
akit magam rendeltem reggel a feleségemhez, mert hallottam, hogy szelídített mókusai
vannak, s tudtam, hogy az asszonynak örömet szerezne... Minderről tökéletesen
elfeledkeztem, s a szimat sem emlékeztetett a lényegre, kit alig ismertem: mert hiszen én
nemigen vettem részt hajtásban, s csak fényűzésből tartottam a parkot... Mégis rögtön
tudhattam volna, ki az, s miben áll a dolog, de már nem gondoltam akkor másra, csak a
szagra, a rettenetes, lázító szimatra, melyet idáig követtem, s mely minden idegemet
korbácsolta... A legény ijedt haptákba vágta magát, s attól fogva nem emlékszem semmire.
Egy kés markolatát éreztem kezemben, talán az ő saját vadászkését, s csak akkor tértem
magamhoz, mikor már az élettelen testet haraptam, téptem, martam, szaggattam, mint a kutya
a vérszagú zsákmányt, vagy a barlang vadja az idegen hímet.
 Százezer évvel Krisztus születése után be-
TÁBORI RÓBERT teljesedett az, amit a tudósok rég megjósol-
tak: a Föld kihűlt. De az emberek nem haltak ki,
mivel néhány ezer esztendővel előbb egy híres
tudós fölfedezte annak a módját, hogyan lehet
minden anyagot átalakítani s így az emberi test

Az utolsó anyagát is. Aki félt a hidegtől, bement néhány

napra az országos vegyi intézetbe, és vagyoni
helyzetéhez mérten faembert, szénembert,

napsugár acélembert vagy vasembert csináltatott magából.

így aztán már elbírta a hideget. Akadtak
milliomosok, akik igazi arany- és
gyémántemberekké változtak át.
A tudomány minden ágában óriási volt már
abban az időben a haladás. Repülő gépek, ezer
mérföldre látó csövek és ehhez hasonló
találmányok mindennaposak voltak. Természetes,
hogy a Föld kihűlésével a gabona is megszűnt, és
mesterségesen készült táplálékkal kellett pótolni.
Ezt pedig a megsűrített levegő szolgáltatta.
Tudvalevő, hogy millió meg millió csodálatosan
apró és szabad szemmel észre sem vehető
organizmus van a levegő minden részecskéjében,
mely a mi időnkben sokszor betegséget is okoz. De
a százezredik esztendőben a tudomány jobb szerepet szánt ezeknek az apró lényeknek, és
tízezer légnyomással egyetlen köbkilométer levegőből kisajtoltak annyi táplálékot,
amennyiből egy napig megélt egy város.
A föld kihűlésével megszűnt a költészet is, mert ennek éltetője a meleg és a napfény. A
Föld nem látott többé ragyogó napsugárt.
Az igaz, hogy megvolt neki a saját fénye, a villamosság, amely elég a megélhetésre, de
nem a költészetre. Amint a Nap elpártolt a Földtől, megszűntek a színkülönbségek is.
Minthogy a villamosság éjjel-nappal egyenlően világított, megszűnt a sötétség fogalma,
vagyis a fekete szín. Átlátszó fehér volt minden: ember és jéghegy, szikla és látóhatár. A
fehér színen kívül még a narancssárga maradt meg, a többi pedig elenyészett a madarakkal és
a pillangókkal együtt, amelyeket megölt a fagy, mielőtt még föltalálták volna az
anyagátalakítást.
Megtörtént az is, hogy a régi világ jéghegyei óriási módon megnőttek az újabb meg újabb
jéglerakódások folytán. A Mont Cenis 1000 kilométer magas volt már, a Davalagiri 25 000
kilométer. De valamennyin túltett a Mount Everest, amelyet most Gigas-csúcsnak neveztek.
Ennek csúcsa olyan magasra nyúlt az éterbe, hogy még a legerősebb repülőgép sebességével
sem lehetett elérni. A Föld villamossága megtagadta a szolgálatot, a légsűrítő gép nem talált
már sűrítenivalót, és az ember tudvágya nem talált már ott megtudnivalót.
...Pedig az a legenda tartotta magát, hogy a Mount-Gigas csúcsáról meg lehet még látni az
elpártolt Napot.
Abban az időben nem nevezték már az embereket szentek, virágok és más kedves lények
után, hanem a százezredik esztendő gyakorlati észjárásának megfelelően ki-ki olyan nevet
kapott, amely szülei foglalkozásának leginkább megfelelt. A gépész „Küllő", „Csavar",
„Kerék" névre keresztelte gyermekét, a matematikus „Sinus", „Tangens" névvel vagy pedig a
sorrend szerint 1, 2, 3, 4 számokkal különböztette meg egymástól kicsinyeit, a patikárius

103
gyógyszerek nevéről. A család föl- és lemenő ágát pedig egyszerűen hatvány- és
gyökjelekkel különböztették meg.
25
Tangens híres matematikusnak vagy két évtizeddel az ezredik saeculum előtt egy napon
fia és leánya született. Ikerszülöttek abban az időben olyan ritka és kiváltságos lények voltak,
hogy Tangens neje anyai büszkeségében eltért a szokástól, és a régi, homályba borult ősidő
tradíciója szerint adott az újszülötteknek nevet.
A leányt Violának, a fiút Jenőnek nevezte.
Az igaz, hogy rátámadtak most az állam bölcsei, és azt mondták, hogy veszedelmes
példaadásával megzavarja a nagy világegyenletet (mert akkoriban még a kormányzás is a
matematika szerint történt), ismeretlen és a közfelfogással ellenkező fogalmat hozván belé.
De 25Tangensné asszonyság nem engedett jussából, és az anyai szeretet még akkor is elég
erős volt, hogy kijátssza a számításon alapuló államhatalmat.
De azért ne tessék azt hinni, hogy Viola és Jenő másféle nevelést kaptak volna, mint az
ezredik század többi lényei. Őket is alávetették az anyagátalakításnak: Viola márványlány
lett, Jenő pedig opálember. De csak külsőleg. Mert a vegyészt megdöbbentette a szokatlan
név, nem készítette el elég intenzív módon a vegyi fürdőt, és a két szív nem kövesült meg,
hanem megmaradt emberi szívnek.
Jenőt hatodik évében bevitték a feltalálói iskolába, mert csodálatos tehetsége volt
meglepő, soha nem látott dolgok fölfedezésére. Hanem ami atyját, a nagy hírű tudóst
roppantul aggasztotta, az volt, hogy mindenben, amit mívelt, valami fantasztikus is volt. Ha
egy új hegyfúró gépet konstruált, bizonyos, hogy gyakorlati hasznavehetősége mellett
különcködés is volt formájában, amit ő „a szépnek" nevezett. Rajongott a szépért, holott az
ezredik saeculum emberei erre már mit sem adtak. S osztozott ebben a rajongásban testvére
is, a kis Viola, aki nem csekélyebb dolgot tervezett, mint hogy ő feltalálja majd újból az
elveszett színeket.
(Körülbelül így rajongtak a második évezred emberei az elveszett Paradicsomért.)
Tizenöt éves volt a két testvér, mikor fölszabadult az iskola nyűge alól. S ekkor Jenő így
szólt Violához:
- Van egy találmányom, amelyet eddig gondosan rejtegettem mindenki előtt. Csak neked
mondom el, hogy kettőnk titka maradjon.
- Micsoda az? - kérdezte kíváncsian Viola.
- A villamos korcsolya. i
- Mondd el, miben áll!
- Olyan, mint a közönséges korcsolya, csakhogy nem vasból, nem acélból készült, hanem
egy új, eddig ismeretlen fémből, mely azonos az ősanyaggal. Hosszas volna elmondani,
hogyan bukkantam rá, és miként fedeztem fel azt a sajátságát, hogy ez az anyag alkotja ma is
a Föld lelkét, a villamosságot. Évezredek óta tudtuk és éreztük, hogy van villamosság, de
nem láttuk magát az erőt, hacsak nem hatásaiban. Én vagyok az első, aki megrögzítettem,
hogy test alakjában állott elő. S kovácsoltam belőle két korcsolyapárt. Az egyiket neked, a
másikat magamnak.
- De vajon illik-e ezt a nagy találmányt elsősorban játékra fordítani? - kérdezte
aggodalmas arckifejezéssel Viola.
- Az én korcsolyám nem tiszta játék, nem mulatság eszköze, hanem több ennél. Ahova
lépsz vele, fölkelted a Föld színt adó lelkét, a villamosságot. Gyorsabban haladsz oda, mint a
repülőgéppel, hegynek föl éppúgy, mint hegynek le, és oda is, ahova eddig nem mehetett az
ember, elmehetsz vele.
Viola lélegzete megakadt e szavak hallatára. Vakmerő sejtelem támadt fel benne.
- Tán csak nem akbrsz... ? - hebegett, és nem mert tovább kérdezni.
- Azt akarom, amit te ki sem mersz mondani. Fölmegyek az Everest csúcsára, ahova
ember még nem jutott el. Első fogok lenni, aki ott megáll, és...
104
 Mély lélegzetet vett, aztán halkan, mintha féltett titkot, rejtegetett vágyat szólaltatna meg,
mondá:
- Látni fogom a Napot. Azt a csodás világtestet, amely már csak meséinkben fordul elő,
de egykor éltetője volt planétánknak. Látni akarom I
- Én veled megyek! - mondá Viola.

Magukkal vitték azbesztből készült utazóöltözéküket, mely egy hegyi jegecből formált
álcában végződött. Ez arra való volt, hogy távol tartsa tőlük villamos korcsolyázás közben a
hegyek kietlenül hideg levegőjét, mely olyan metszően éles volt, hogy még a márvány-és
opállények sem bírták volna el.
Aztán elindultak. Könnyed szökéssel, gyors szárnyalással futottak neki a hegyoldalnak, és
hasítottak finom barázdát a végtelen jégmezőben. Mintha a korcsolya vasa maga is élő és
velük együtt érző lény volna, úgy engedelmeskedett szívük legtitkosabb óhajtásának. Ahol a
természet a szépnek és fenségesnek hódolván, csodálatos oszlopsorokat, dómokat és átlátszó
szobrokat alkotott jégből, ott lassan vitte őket előre a korcsolya. Hadd nézzék jól meg, hadd
bámulják, hisz ők az utolsó emberek, kiknek a szép még szép. De ahol egyforma volt a sík
pálya, ott egyetlen nekiiramodással mérföldeket futott be. Madárkönnyűséggel,
szélgyorsasággal győzte le a távolság és a magasság fogalmait a Föld lelkétől, a
villamosságtól megihletett keskeny vas.
Viola fokozott mértékben érezte azt a gyönyört, amelyet a Föld leányai egykor éreztek,
mikor a sík jégpályán végigvitte őket a korcsolya. Márványarca kipirult, márványtagjai
átmelegedtek, szeme villámokat szórt: Jenő bámulva látta a hegyijegecálcán keresztül, hogy
testvére arca színesedik, és hogy szeme a csillagok fényével vetekedik ragyogásban.
...Egyszerre csak felértek a Mount Everest csúcsára. S bámulva látták, hogy ott megszűnt
a jégország. Egy végtelen lapály terült el szemük előtt, amelyen élt és virított a fa, a virág,
madár, pillangó, szóval a Föld egész költészete. Viola és Jenő csak édesanyjok meseszavából
tudták, hogy volt valaha ilyesmi, de most megtestesülve, megvalósulva látták az igét.
Az elveszett Paradicsom megkerült.
Vajon mi okozta ezt a csodát?
Semmi más, mint az elpártolt, más égitesthez szegődött Napnak egy sugara, mely hű
maradt a Földhöz, és annak legmagasabb csúcsát, a Mount Everest fennsíkját beragyogta. Ez
az egy csók elegendő volt, hogy életet csaljon ki a jégmezőből.
Viola és Jenő bejárták a viruló erdőket, magukba szívták a virágok illatát, megittasultak a
napfénytől, ettek a zamatos gyümölcsből, ittak a hegyi forrásból. Aztán így szóltak
egymáshoz:
- Mily szép ez, mily csodálatos!
- De hiányzik belőle az ember...
- Nem térnénk vissza oda, ahonnan jöttünk?
- A mi ködös, napfényt nem látó hideg világunkba, ahol azonban él az ember...
S hátra sem nézve a minden széppel és jóval kínálkozó Paradicsomban, megkettőzött
gyorsasággal szánkáztak alá a hegyoldalon, mély barázdát hasítva a jégben. Csak három
napja nem láttak embert, de máris úgy vágyódtak utána, mint még soha az elveszett
Paradicsom után.
(1900)

105
 SZABÓ JÓZSEF
TÚLVILÁGI
KÉP
Egy új küldött a túlvilágból, s egy új Colombus - e cím alatt olvastunk az Indépendance Belge
f. é. april 10-i számában egy cikket, egy Jamaicában leesett aerolitról, melynek esése
észleltetett, s melyet egy lakott bujdosóból származottnak vélnek. Ezen, ismeretünk körét
annyira tágító eseménynek a kozmológiai tekintetben a legnagyobb fontosságú ténynek
leírása a legtöbb napilapban csakhamar ismételtetett, minélfogva a dolog olvasóink előtt sem
lehet ismeretlen.
Dr. Hopkins, a tudományos egylet tagja Kingstownban, Jamaica fővárosában, közli
az eseményt az említett tudományos egylet 1862-i évkönyvében, melyből, amint Európába
érkezett, az Indépendance minden más lapnál bővebb kivonatot adott.
A dolognak megvan a maga fontossága, s ez kellőleg kiemelendő; de megvan gyöngéje is,
mely szintén kimutatható. Csak az a kár, hogy ez eredeti értekezés nincs birtokunkban, s így
kizárólag arra kell szorítkoznunk, amit az Indépedance Variétés írója közöl, ki az eredeti
munkát végigolvasta, s akinek jegyzeteiből kitűnik, hogy maga is szakember.
Egy meteorkőnek - vagy ha vissza akarnók állítani a valódi értelmet a nép száján forgó,
de az irodalom által csak átvitt értelműnek tartott mennykőnek - leesése, midőn arról 19
ember tanúskodik, kik közül némelyek az esés tüneményét látták, mások azt Hopkins
házához vinni segítették, ismét mások végre azt részletesen vizsgálták, a dolgot kétségtelenné
teszi; valamint fontos az is, amire a tárgy közvetlen tanulása vezette a vegyészeket, s ezáltal
Hopkins neve az aerolitok történetében örökítve van. - A természet komoly tanulmányozója
ezen részből szeretne minél bővebben meríteni, de éppen ez az, ami legvékonyabban
szivárgott át a napilapokba.
Az esési körülményekről ez mondatik: 1862. aug. 10-én éjjeli fél tizenkettőkor
visszatérőben volt dr. Hopkins Port Royal felé, Ergail lelkész s ennek sógora kíséretében, a
Sixtien-Mile-Walk nevű folyócska mentén. Az ég tiszta volt, mondja ő, s dacára a Hold teljes
világának, mely nyugat felé tündökölt, a negyedrangú csillagokat tisztán kivettem.
Figyelmemet egy pompás futó csillag vonta magára a zenit felé, mely a Kassziope
csillagzaton hatott keresztül, midőn egy világító gömböt látok a mi irányunkban roppant
sebességgel leszállaní, melynek nagysága tán a Hold átmérőjének kétharmada volt. Eleinte
füstös veres, majd utóbb csillogó fehér lett; aztán mintha megállóit volna vagy fél
másodpercig, darabokra tört, fénysugarakat lövellvén három fő irányban. E tünemény után 7-
8 másodperc múlva vagy 50 lépésnyire faágak törését vettük ki, valamint egy súlyos test
zuhanását a feldúlt földre. Csaknem ugyanekkor erős explozió csattanása is hatott füleinkre,
mely fejünk felett vagy másfél mérföldnyire (2,5 kilométer) keletkezett.
Itt a sebességet számítja ki, mellyel a mennykő a Föld felé lódíttatott a szétpattanás
pillanatában, s azt hozza ki, hogy indulása percében erős hajtóerővel kellett annak löketnie.
Azt azonban, hogy a futó csillag és az ő tüzes meteorja között fizikai összefüggés lett volna,
kétségbe vonja.
A tényleges fejlődés ekként haladott előre: két társa s Hopkins a hely színére mentek, hol
a meteorkövet leesni gondolták, s csakhamar szemökbe ötlött egy hatalmas indigócserje a
földre sújtva s a szó teljes értelmében darabokra vagdalva. Egészen mellette, egy laza és
nedves talajba valami fekete anyag volt bemélyedve, melynek kiálló része egyenetlen felületű
s vagy egy négyszegrőfnyi volt, magassága egy láb.
A lenyugvó Hold végsugarainál akarták közelebbről vizsgálni, de egyikök megjegyzése
következtében, hogy jobb lesz majd nappal nézni, abbanhagyták. Annyit azonban Hopkins
mégsem mulasztott el, hogy a hőfokáról meggyőződött, de ezt korántsem találta oly
magasnak, mint gondolta, figyelembe vevén az anyag tüzes állapotát kevés idő előtt; az igaz,
hogy annyira meleg volt, hogy kezét rajta nem tarthatta, de mindamellett a föld nedvessége
csak kis fokban változott párává, s azt csak a Hold felé nézve lehetett kivenni. E hőfokot az
esés után 5 perc múlva vagy 105°C-ra becsüli.
Egy ily mennyei kincs persze arra bírta dr. Hopkinst és sógorát, Ergail lelkészt, hogy az
éjt mellette töltötték, míg a társaság harmadik tagja Linguania-Side-ban visszatért, onnét
reggel értelmes munkásokat szerszámokkal s mindennel hozandó, ami a kő kivevéséhez s
hazaviteléhez megkívántatik.
Elérkezvén a várva várt reggel, sikerült délig dolgozva úgy a fő darabot, mely vagy 6000
fontot nyomott, mint 15 kisebbet, melyek körülötte voltak találhatók, fölvenni; a fő darab
csak harmadfél lábnyira volt a földbe süllyedve, a mélyedés e csekély volta részben a sújtott

107
indigócserje okozta ellenállásnak tulajdonítható. Ennyi az esés körülményeit illetőleg. Most
következik a vizsgálat.
Az anyag felületén a fekete színt tapinthatlan finomságú poranyag okozta, melyet
Hopkins gonddal összegyűjtött, s mely mikroszkóp alatt meg a vegyteremben amorf szénnek
bizonyodott be. - Hasonlóképpen feltűnt a kő bizonyos mélyedéseiben egy barna, könnyű s
inkább képlékeny, mint morzsolódó anyag, melyről azonban nem bírt mondani valamit, de
amelyben a Port Royal-i vegytanár, Servais és segédje, Snelesse, bitumentartalmú szerves
testet találtak. Ezt Hopkins úr megelőzés nélküli s így a maga nemében első ténynek lenni
állítja, miben dr. Hopkins nagyon téved, s ezért ezt alább szó nélkül nem is hagyhatjuk; de
egyelőre menjünk át a vizsgálat további részleteire.
A meteorkő szilárd részének alakja szabálytalan kocka; felső lapja kissé domború, s
valamennyire trapéz alakú; az alsó tisztán kivehető része egy hengerded teknőnek. A négy
oldallap közül kettő kagylós, s látni való, hogy törlapok; a harmadik sima és csiszolt,
amelyen tájképet vél kivehetni; a negyedik végre róna és érdes, de nem természeti
képződmény, hanem mesterséges burok; vastagsága 2, igen tömött, egynemű és feltűnő
keménységű szürkészöld színével bizonyos palákra emlékeztet. Vegyi összetétele:

Mész 62,1
Kovasav 21,2
Timföld 6,5
Vasoxid 4,9
Kobaltoxid 1,0
Nikkel nyoma
Kálinátron semmi
Szénsav és veszteség: 4,3
100,0

Ezen vegyelemzésben sok volt a kovasav ún. kocsonyás állapotban; míg a többi rész igen
finom por volt, finomabb, mint amit az iparban képesek volnánk előállítani. Egy szemet
azonban találtak, mely nagyító üveg alatt kvarckristálynak tűnt fel.
Ez összetétel bizonyára valamely kőragaszé, mond dr. Hopkins, és sokkal tökéletesebb,
mint amelyet a mi építészeink készítenek. Ha még valaki kételkednék, meggyőződhetik a
valóságról a következő sajátság által: a kőragasz egész magasságában félhengerded vájás
van, melybe világos, hogy egy a folyadék levezetésére szolgáló cső volt illesztve, íme tehát,
egy műkészítmény azoktól, kik a hozzánk jutott kőnek hónában lakoznak stb.
Most a fönn említett harmadik oldalt írja le Hopkins úr. Ez mindnyája közt a
legérdekesebb. Felülete valamivel kisebb egy négyszögrőfnél (yard). „Első pillanatra, mond
H„ úgy tetszett, mintha csíkok vagy szabálytalan sugarak volnának rajta, de a bitumenes
anyagot, mely a mélyedéseket kitöltötte, alkohollal eltávolítván, s aztán párolt vízzel
megmosván, álmélkodás fogott el, mert a kőbe vésett tájképet láttam magam előtt, a más
világ valamely művészének munkáját átküldve kiállításra a Földre. Az eredeti értekezésben
ennek másolata is közöltetik. A rajz a fölület vagy háromnegyedén kivehető. Fölül a Napot
véli Hopkins felismerhetni, mely kerek és sugaros. A szögletben hullámos földterület áll,
némely helyen a növényzet saját nemével borítva; a kép ezen része azonban meg lévén
rongálva, nem tisztán kivehető. Balra az előtéren egy sor ház vagy inkább tunnelek vannak,
egy meredek lejtő földtömegébe mélyítve. A perspektív jó, s kivenni, hogy az alagnyílások
kapui egy vonalban állanak, s a nyílás félkörű. Ezekhez közel három különös alak van,
egyformák, és olyanok, mint egy ágyúcső, mely négy kerékre van téve, az ágyú hossza
108
körülbelül felét teszi a kapu magasságának. A jobb oldali előtér legtöbbet szenvedett; a háttér
felismerhetőbb, az tágas amfiteátert mutat. Közepén, a háttér különböző távjaiban, még hét
alakot látni, hasonlót az előbbiekhez; úgy látszik, hogy nagy sebességgel henteregnek,
porfelleget idézvén elő. Az előtérben ismét két alak, mely különbözni látszik ugyan első
pillanatra, de jobban megfontolva, ugyanazon jellegűnek találhatni, mint az eddigieket. Ezek
úgy néznek ki, mint nagy hernyók, melyek alsó két lábukon állnak, a testök fölfelé van
irányozva, s a felső végen más két végtagukkal hadonáznak." Ezek, azt látja dr. H., hogy
viaskodnak.
Még a nagyságukat is meghatározza, s kihozza, hogy vagy 11/4 láb magasak. Az
embernél tehát legalább négyszer kisebbek, de ha az ő meg a csillagjok közti nagyság
ugyanaz, mint az ember és a Föld között, úgy az ő csillaguk legalábbis négyszer kisebb a mi
Földünknél stb.
Ezután csupán a képzelődés terén mozogván, oda nem követjük Hopkins urat. Legjobb
lesz azt annak idején, ha majd a nyerészkedő könyvkereskedés az általános érdekeltséget
kilesve, Hopkins úr műve külön kinyomatását eszközli, az eredetiben követni figyelemmel.
Szorítkozzunk itt röviden a Hopkins által formulázott eredményekre. Szerinte az 1862. aug.
10-én Jamaicában esett mennykő a következőkre tanít:
a. Ezen meteorit olyan égitestről jő, melyen növényi élet van, amelyből szén és gyantaféle
test állhat elő.
b. Azon égitesten értelmes és polgárisodon lények vannak, kik értenek az építéshez,
rajzoláshoz, perspektívához, s így természetesen a fensőbb mértanhoz.
c. Azon lények föld alatti lakokat készítenek, s olykor társaságban gyűlnek össze a szabad
légen saját, e célra való helyeken.
d. Ők a gerincesek saját jellegű válfajában látszanak lenni, s testök két fő sík irányában
részarányos: egy hossz- és egy keresztirányban. Dr. Hopkins azt teszi fel rólok, hogy két
fejők van a cső mindegyik végén (tán még Platón kettős embereire akadunk), a cső közepét a
has képezné. Egyaránt mozoghatnak előre és hátra, egyaránt képesek lévén az egyik vagy a
másik pár végtagukon állani, tehát röviden kétfejű-kerékforgásos, ugyan-együtt váltakozva
kétlábú-kétkezű lények.
e. Magasságuk valószínűleg nem haladja meg az ember magasságának negyedét.
Ezek volnának di. Hopkins kidolgozott közlésének fő pontjai, melyek kétségkívül nagy
fokban költötték fel a figyelmet mindenütt, ahová csak a napi sajtó számos csatornáján
eljuthattak. A közönség egy része, mint az ilyen rendkívüli dologban lenni szokott, szóról
szóra hiszi, míg a másik része semmit sem hisz az egészből. A természetbúvárnak
kötelessége fontolóra venni minden körülményt, s távol azon varázskörtől, melybe egy ily
túlvilági, a szokottaktól eltérőbb vendég még a szakembert is helyezné, elő kell adni, mi való
s így fontos a dologban, hol vannak némi hiányok dr. Hopkins eljárásában, s végre micsoda
alapra fekteti azt, ami a tényeken túlmegy, s ahol képzeletét látjuk csaknem féktelenül
szárnyra kelni. így keletkezhetnek pontok, melyek figyelmébe ajánltatnak azoknak, kik
Jamaicába fognak vándorolni azon jövevény látogatására, s a támadt kételyek és kimutatott
mulasztások majdan tekintetbe vétetvén, hirdethet ki a tudomány egy dogmát, mely eddig is
bír ugyan már pozitív alappal, de amelyre ennyire in flagranti kapott bizonyíték még
megközelítőleg sem volt.
Mi fontos a dologban?
Fontos az, hogy egy meteorkő esése észleltetett, s az esési körülmények föl jegyeztettek.
Ez annál fontosabb, minthogy ezen meteorkő azon kevesek sorába tartozik, melyek szenet és
szerves anyagot tartalmaznak. Fontos továbbá, hogy ilyen meteorkövek eddig csak kis
darabban ismeretesek, míg a jamaicai mintegy 6000 fontnak mondatik, s hogy az nem
egynemű anyagból áll, hanem különféle összetételű anyag van benne. Ezen különféle
anyagból három van már megvizsgálva: a por alakú szén, a bitumentartalmú anyag és egy
109
vékony réteg a fő anyagon. Eddig terjed az Indépendance ismertetése; de az, hogy a fő anyag
van-e vizsgálva, amit a tudomány szintén megkíván arra, hogy ezen aerolitot kellően
tárgyalhassa s osztályozhassa, abból nem tűnik ki, itt tehát még várnunk kell a jövendő
tudósításokra. Ennyi pozitív s a csak biztos lépteken haladó tudomány az ismeretek
gyűjteményébe ennyit, mint becses gyarapodást, be is fogad, de többet nem.
Mi gyenge a dologban?
1. Legelső, ami dr. Hopkins iránt megingatja a bizodalmat, az, hogy ő az aerolitok
történetében és természetrajzában járatlan. Azt mondja, páratlan, előzmény nélküli eset, hogy
meteorkőben szén- vagy szerves testről tudomásunk volna. Látni való ebből, hogy neki s
barátjainak, kikkel a tanulmányt tette, nincs tudomások arról, amire az emberi faj gondolkodó
részét az 1857-ben Kábán (Debrecen mellett) leesett meteorkő a meteoritek elemzői Nestora,
Wöhler göttingai tanár kimutatása után valódi bámulatra ragadta, mely bámulatot pedig
minden tudományos akadémia, minden szaklap visszhangzott volt. És méltán, mert ebben
találtatott fel legelőször, amiről az emberiség előttünk élt része semmit sem jegyzett fel, hogy
a mi Földünkön kívül más világokban is léteznek szerves testek, mert azokból a meteorkőbe
zárt anyag jutott hozzánk, melyet kézzel foghatunk, tanulmányozhatunk, s látjuk, hogy nem e
Földről való ugyan, mert Földünkön olyan test, ha egészben s a külső rendeződést tekintjük,
nincs, de a részleteket s az anyag minőségét tekintve csak olyanféle tárgy az, mint amely
bennünket környez, s amelyhez születésünk óta szoktunk. A természetfilozófiára nézve alig
van nyomósságra nézve valami, ami ezen más világi küldöttekkel felérne. Ezek
visszautasíthatatlanul tanítanak arra, hogy az ő hónukban is ugyanazon anyagi vegyelemek
fordulnak elő, egymással egyesülve, ugyanazon törvénynek engedelmeskednek, de a vegyület
eredményei némileg eltérnek, mi éppen a legfőbb bizonyíték arra, hogy az ott uralkodó
körülmények a nálunk uralkodóktól különböznek. Nálunk sohasem ta paszta Itatott, hogy a
vas nagyobb tömegben jőne elő fém állapotban, s még kevésbé, hogy nikkellel volna
egyesülve; onnét roppant vastömegek hullanak le nikkellel vegyülve, sőt ami még eltérőbbé
teszi, olivinnal is megrakva a tömeg ágas-bogas felületén. A természet örök törvénye szerint
sok vegyület lehetséges, amit a Föld hátán vagy mélyében nem találunk. Hány összetett test
van, melyet a vegyész előállít, s készítményei gyűjteményébe tesz anélkül, hogy azt a
természetben valaha feltalálta volna; a törvény, mely szerint előállította, ugyanaz, mint amely
szerint a természet dolgozott! Igen, de ennek az ő saját céljaira a lehető vegyek közül csak
némelyekre van szüksége, s csakis ezeket találjuk abban készen, míg azok, melyek
képződésére a körülmények a természet egyik országában sincsenek együtt, nem képződnek,
noha általában véve szintúgy lehetségesek. Eddig még új elemet sem találtunk a
meteoritekben, ámbár nem volna rendkívüli, ha valamely elemző vegyész egyszer azzal lepne
meg, hogy ebben vagy abban a mennykőben egy eddig nem ismert elemet talált, de új
alaptörvényt a vegyülés módjára bizonyára nem fog felfedezni; hasonlót mondhatni a
meteoritekben található kristályos testekre nézve, hasonlót a nehézségi és láttani
tüneményekre nézve is, úgyhogy amint egy amerikai természetbúvár megjegyzi: „Egy a mi
nyomdáinkból kikerült Krisztallográfia, Fizika vagy Égi gépezettan egyaránt érvénnyel bírna
a Földön és a mindenségben.
A mindenség, ha hozzáférhetnénk vizsgálódásainkkal, tetemesen bővítené ismereteinket,
de a természet alaptörvényei ugyanazok maradnának." A meteorvasak, a vulkáni
sziklafajokhoz hasonlító meteorkövek s az egy darab hanthoz hasonlító meteorkövek, milyen
eddig kettő volt ismeretes: a kaba-debreceni, és a Cape Land-i, s amelyhez jő most a
jamaicai, oly körülmények közt jöttek létre, melyeknek eredményét az általunk lakott Földön
eddig nem tapasztaltuk, de amelyek ott, ahonnan hozzánk érkeztek, mindennapiak.
Míg az eddig vegyelemzett meteorkövekben csupán a növénytestek fő elemei találtattak,
Magyarország egy másik meteoritjében, a Sáros megyében Lenártó határában talált, s
legnagyobbrészt a Nemzeti Múzeumban meglevő meteorvasban Boussingault 1860-ban
110
nitrogént is fedezett fel, mi tehát a negyedik szervképző fő elem, melynek jelenléte addig
nem árulta volt el magát az aerolitok anyagában. Ezt figyelembe véve, biztosan állíthatni,
hogy ahonnan a meteoritek származnak, ott szerves testek általában létezhetnek: különösen a
növényiek valósággal léteznek is, míg az állatiakra nézve eddig csak azt tudtuk, hogy az
anyagi elemek megvannak.
Ennyit kimondottunk már a jamaicai fölfödözés előtt, ez utóbbiaknak tehát oda kellene
bővíteni ismeretünket, hogy állatok léteznek is valóban.
2. Midőn a természetbúvár valamely új tárgyat vagy tüneményt vizsgál, legelső dolog azt
a már ismerttel hozni kapcsolatba, s megemlíteni, hogy ehhez-amahhoz közel áll, de mégsem
az. Ez dr. Hopkins eljárásában éppen nem tűnik ki. Ő ugyanis azt mondja az alakról, hogy az
egy szabálytalan kocka, melynek lapja domború, az alsó homorú; az oldallapok közül kettőn
kagylós törés mutatkozik, a harmadik róna- s tájképféle rajzzal, végre a negyediken egy
idegen anyag képezte réteg van.
Az alak szabályosságából azt következteti, hogy épületkő, az oldallapok homorú- s
domború voltából, hogy faragott kő, a két törlapból, hogy ezen darab elszakadt valami
nagyobb tömegéből az épületnek, végre hogy egy oldalon értelmes lény csinálta kőrag, a
másikon ugyanazáltal készített rajz van.
E következtetések helyessége iránt éppen nem lehetünk megnyugodva, mert a kellő
tanulmányozást merőben hiányozni látjuk, ugyanis ami az itt elősoroltakat illeti, egészen
prózailag így is üthetne ki a közelebbi vizsgálat eredménye: hogy a jamaicai meteorkő egy
vulkáni kőzetből szakadt darab, mely olyféle oszlopos elválást mutat úgy hosszirányban,
mint ízletben, mint a bazalt vagy olykor egyéb vulkáni kőzet is, az oszlop négyoldalú, kissé
trapéz alakú lévén, ami bazaltnál gyakori. A kérdéses meteorit egy vulkáni kőzet oszlopának
nem töredéke, hanem ízülete, s éppen úgy, mint a bazalt ízeinél megvan a felső lapon a
homorúság meg az alsón a domborúság. Két oldallapja nem róna, hanem egyenetlenségek
vannak azokon, melyek kagylós törésre emlékeztetnek. A harmadikon valamely
hasadéktöltelék van mintegy 2 vastagságban, végre a negyediken déndrit féle rajz, valóságos
tájkép alakban. Ezen vulkáni kőzet közelében szerves anyag, valószínűleg valamely széntelep
lehetett, s abból egy rész hozzá lévén tapadva, szintén hozzánk érkezett.
Nem mondom, hogy így van, mert ahhoz a tárgy megtekintése vagy bővebb leírás
kellene, de körülbelül ezt képzeli az ember a leírás után, ha magának oly képet akar készíteni,
mely eddigi ismereteinkhez csatlakozik. Azt megítélni, való-e e kép: a tanulmánynak
nyomról nyomra kell ellenőriznie, s vagy megerősíteni vagy módosítani, sőt elvetnie.
Legelőször is hiányzik a kő fő tömegének úgy ásványtani, mint geológiai, mint vegytani
megismertetése. Négy hónapig tanulmányozták e tárgyat, s a fő kőről, legalább az eddigi
megismertetésben, semmi sincs mondva. Ha a tanulmány eredménye azt mutatja, hogy e kő
vulkáni természetű, úgy az általam vázolt kép első része nincs megingatva. Ellenben ha nem
vulkáni, akkor igenis meg van ingatva, mert az oly kövek, minőket rendesen használunk
építéshez, kocka alakban homorú s domború ellenlapokkal nem szoktak előjönni. A bazaltnál
e szabályosság oly feltűnő, hogy ha annak ezen szabályosságával szakismeretileg nem
vagyunk megbarátkozva, elhinni is nehéz, hogy nem mesterségesen van faragva. A
bazaltoszlopok között vannak 3, 4, 5, 6 egész hét oldalúak; az oszlopok sokszor ízekre
oszlanak, s egy-egy íznél az elvált darab felső része homorú, az alsó domború.
Ha tehát csak ezt az egy tulajdonságot említette volt dr. Hopkins, hogy a kérdéses kő nem
vulkáni eredetű, a szakemberre nézve egy lényeges pontnak felelt volna meg.
Másodszor: ami a két oldallap felületi idomát illeti, itt az dönt, hogy mélyen vagy
sekélyen kagylós-e, a bazaltoszlopoknál olyféle egyenetlenségek, melyeket sekélyen
kagylósnak mondhatni, nem hiányoznak, tehát itt is élesebben kellene kifejezni s ásványtani
pontossággal jelezni a kagylós felület közelebbi minőségét.

111
 Harmadszor: ami kőragasznak mondatik, mégpedig olyannak, minőt a mi mérnökeink
megközelítőleg sem bírnak készíteni, elemezve van, s éppen ez elemzés nyomán állíthatni,
hogy az a mi mérnökeink s építészeink által készített s nagyban használt kőragaszaink
egyikével sem állítható párhuzamba, mert ezek ha kovasavtartalmúak, egyszersmind
víztartalmúak is, holott abban az elemzés ezt nem mutatja ki. Az valamely földpát, mészkő
meg finom kvarchomok keveréke is lehet, mely a vulkáni kőzet valamely hasadékát tölté ki, s
tán beszürelmett kovasav mint kötszer által szilárdan tartatik össze. Itt ismét az dönt, hogy
miből áll a fő tömeg, kovasavtartalmú-e vagy nem? - Ha vulkáni természetű, úgy ezen
magyarázat nincs még megdöntve, ha nem, akkor igenis meg van döntve.
Negyedszer: a rajz, mint fő pontja dr. Hopkins értekezésének, vajon nem dendrit-e,
hasonlít-e azon szép rajzokhoz, melyek kövek sima tábláin olykor láthatók márgákon,
kvarcon s egyéb kőzeteken, s amelyeken sok a valószínűség, de semmi igazság, nem azok
lévén, aminek az ember első pillanatban tarthatná. Néha távol várat vél látni az ember,
bástyákkal, tornyokkal, házakkal; máskor kikötőt sejdít annak árbocerdejével; ismét máskor
egyes növényt, növénycsoportot vagy egész tájképet vél felrajzolva.
Nem akarom azt állítani, hogy a dr. Hopkins közölte rajz idetartozik, de a dr. H. részéről
annak kellett volna a kiinduláspontnak lenni, hogy ezen tájkép nem azon tájképek
kategóriájába tartozik, melyeket kőzetek sima felületén ismerünk. S viszont ennek
bebizonyítására a vegyelemzést kellett volna igénybe venni. Bármily parányi mennyiség
elegendő lett volna minőleges vegybontásra, s csak azt kellett volna kimutatni, hogy azon
festékanyaga az-e vagy nem az-e, mint amely dendriteket szokott a természetben képezni. Az
alakokra átmenni s magyarázatba bocsátkozni anélkül, hogy ezen a hídon haladunk keresztül,
mindenesetre elhamarkodás, pedig az Indépendance cikkéből, mely a leíró részt szóról szóra
közli az eredeti szerint, ez iránt szintén nem kapunk felvilágosítást.
Mindezeknél fogva azt, amit mint tényt vagy vegyészi vizsgálatot közöl dr. Hopkins,
valónak s igen becsesnek tartom: de a vizsgálás még nem elegendő, olyanoknak kell azt
folytatniok, kik a meteoritek tudományában jártasak, kiknek az ásvány- és földtanban alapos
ismeretök van, mert e részről úgy dr. Hopkins, mint társai legkevésbé sem látszanak
szakembereknek; hogy aztán egy elszigetelt s a nagyobb tudományos központoktól távol eső,
specialistákban és segédforrásokban egyaránt szűkölködő helyek az elégtelen alapra oly
valamit építettek, mit, azt itt-ott reá pazarlott tudós máz dacára is, mesénél egyébnek nem
mondhatni, könnyen kimagyarázható.
PÁNDI PÁL

A magyar science fiction

ősei
RÉSZLET A ..KÍSÉRTETJÁRÁS MAGYARORSZÁGON” CÍMŰ MŰBŐL

Az új szociális eszmék erősebb-halványabb hatásait nemcsak a mezőgazdasági példatelepek

és a pedagógiai regények jelzik az 1830-as-40-es évek magyar szépirodalmában, hanem a
különféle fantasztikus utópiák, köztük a mai science fiction ősei is. A Rajzolatok 1836-os
évfolyamában amolyan tudományos ismertető cikk jelenik meg, Felfödözések a holdban
címmel. (I. 20. sz.) Ezt követően, ugyanebben az évfolyamban lát napvilágot Ney Ferenc
írása (Utazás a Holdba, II. 94-98.), melynek alcíme: Agyrém - ironikus utalás az elbeszélés
kettős jellegére. A Holdra repülés fantasztikuma és a holdbéli állapotnak mint a hazai
viszonyok félreérthetetlen ellentétének a bemutatása: ezek jellemzik a tematikusán érdekes,
de az írói megformálást tekintve igénytelen elbeszélést. Az utazókat, Kalandit és Regényit, a
Holdon magyar szó fogadja; az itt lakó emberek közboldogságban élnek áldott napokat;
könyvtárak, közintézetek s a közügy háza ragadják meg a látogatók figyelmét. A Holdban
megtalálják mindazt, ami hiányzik a földi hazából, legfőképpen; a boldogság lehetőségét, az
egyenlőség boldogságát. (Ney Ferenc akkoriban nevelősködött, s megismerkedett az új
szociális eszmék klasszikusaival. Nemcsak az elbeszélés fogalmaiból következtethetünk erre,
hanem más - időrendben az elbeszélés megjelenését követő - adatokból is. Családi
feljegyzéseiből tudjuk, hogy báró Lányiéknál volt házi-tanító, majd 1837-ben Martonvásárra
ment, gróf Brunszvik Ferencékhez. „Eckslein orvos rákapatott Voltaire olvasására, a grófné
Lamennais Paroles d'un croyant című munkáját nyomta markomba. Victor Hugót, Béranger-
t önmagam kerestem fel" - írja Ney. Egy másik - 1851-ből tudósító - jegyzete arról tájékoztat,
hogy „a híres napfogyatkozás napján (júl. 28.) újabb kutatás (most második) történt
szállásomon, még pedig Fourier tana miatt - melyet mint tudományt én is tanulmányoztam."
Nemcsak Neyre, a reformkori magyar értelmiségre jellemző beszámolók ezek. De hiteles
pillanatfelvételt kapunk a martonvásári gróf kultúratelepéről is: a pontos naplójegyzet
nyomán szinte megelevenedik előttünk a jelenet, amint a grófné (Brunszvik Teréz sógornője)
a házitanító „markába nyomja" Lamennais könyvét. A felülről jövő felvilágosításnak ez a
megörökített gesztusa korántsem jellemzi olyan általánosan a reformkori magyar
arisztokráciát, mint Ney jegyzetei a korabeli értelmiséget. Ellenkezőleg, Brunszvikné tette az
értékes kivételeket reprezentálja. Azokat a kivételeket, amelyekkel a Brunszvikok és
Dessewffy Marcell, Gyulay Lajos s a hozzájuk hasonló felvilágosultak körében
találkozhatunk. (Egyébként Lamennais és Fourier ismerete nem jelenti azt, hogy Ney
magáévá tette az új szociális eszmerendszer egyik vagy másik változatát. Hatottak rá ezek a
korszerű gondolatok, de sem szépírói, sem pedagógiai tevékenységében nem foglaltak el
központi helyet.)
Domján álnéven Munkácsy János, a Rajzolatok könnyű tollú humoristája és szerkesztője
arra a kérdésre igyekszik ironikus-fantasztikus választ adni: Hogy áll a világ a jövő
században? (Rajzolatok, 1838. II. 11. sz.) A fellegjáró eszmefuttatásból megtudjuk, hogy a
jövő században csak „meglett eszű emberek születnek a világra", az emberek repülőn és
vasúton közlekednek, „még csak a paraszt ember sem jár gyalog, hanem egy kis tüzet rak
gőzlovába, s ez a vas utakon minden abrak nélkül úgy elfut, hogy rázását sem érzi" az utas.
113
Az ember legyőző ura lesz a távolságnak, ha ki akar, „ebédre Constantinápolyba, délután
teára Londonba, estére színházba Amerikába, reggel a természetet bámulni Olaszországba"
repülhet. Munkácsynál nem esik szó az átalakuló közlekedéshez fűződő társadalmi
várakozásokról, de semmi kétség benne, hogy képzeletét ugyanazok a lehetőségek
mozgatják, amelyek a kortársi gondolkodókat merész elképzelésekre indították. De ehhez
még visszatérünk. Jelentősebb Domján-Munkácsy fantáziaképei között a „jövő század"
háborújának fantasztikus-humoros rajza: „Ha egy ország a másiknak háborút indít, s az
ellenségek a csata téren megjelennek, nem lát az ember semmi öldöklő fegyvert, nem lőnek,
nem verekednek, vért nem ontanak, mert ez a nemzetet lealacsonyítaná, de hát hogy győzik
meg egymást? Verseket szavalnak, s amely részrül szebb verseket mondtak, ez a
győzedelmes." Nagy Károly Pest című karcolatéban (a Daguerrotyp című kötetben, 1841)
nem a „jövő század"-ba, hanem a századvégi Pestre kalauzolja el olvasóit. Ekkor - azaz 1891-
ben -: „A számtalan gyárak körülveszik az egész várost erdején egészen a Dunáig." A
Ferencvárosban erős munkások laknak, s tíz-tizenöt éves, köpcös gyermekek tízezrei
dolgoznak a gyárakban, „legjobb egészségben és erőben". Az eljövendő kapitalizmus
apológiája ez a fantasztikusnak aligha nevezhető pesti látkép; polgári utópia feudális
viszonyok között. Jegyezzük meg, hogy egy tudós csillagász, közgazda és matematikus
tollából, aki beutazta Nyugat-Európát és Amerikát, barátai között tartotta számon Lenaut, őt
pedig tagjai közt a Magyar Tudományos Akadémia.
A fantáziával meghódítható tartományok közé nemcsak a Hold, a „jövő század" és a
századvég tartozott a reformkorban, hanem annak rendje és módja szerint az álomvilág is. A
képzeletnek ezt a hagyományos kalandozási területét figyelmen kívül hagyhatnánk, ha nem
tűnnének fel a reformkorban olyan álomképek, amelyek félreismerhetetlenül magukon viselik
a kor bélyegét a korbélyegen - hol Kuthy Lajos Vörösmartytól is méltányolt elbeszélése, A
Divatkép (Nemzeti Almanach, 1841), egy tragikus sorsú nő, gróf Vértesy Piroska regényes
élettörténete. A szerencsétlen asszony megtiportan, becsapottan, álomképeiben keres
menekvést a mostoha élet ellenében. Jó és rossz, szívderítő és nyomasztó képek váltakoznak
álmaiban. A jó itt: a társadalmi jó, s a rossz: a társadalmi rossz. A romantikus novella
keretében klasszicizáló berendezésű szentélybe enged bepillantást az álom: hősnőnk itt „Látá
az avatott szellemnépet, melynek levegője: közszeretet, tápláléka: drága szabadság, joga:
egyenlőség, mulatsága: akadálytalan haladás... Látá a boldogok hajlékát, melyet az ó világi
próféták ígértenek. Sugár, átlátszó oszlopú kristálytornácokat, melyeknek közein örökké égő
rubin faragványokba vésettek a mártírok és népi emberek történetei". Az Isten közelében ott
áll a nemzet felébredt angyala, aki éppen Széchenyi nevét írja bele a mennyei „érdem és
feltámadás jegyző-könyvei"-be. Itt teljes egyenlőség uralkodik, a mennyei bölcsesség tanárai
„ifjú társaiktól nem követelnek bókot, címet és vélemény tagadást, mint sok földi tudósok,
kik magokat keresztényeknek nevezik". Tulajdonképpen allegorikus képződményekkel
terhelt liberális eredetre vall; csakhogy ez inkább az egyenlőség és közboldogság földi
lehetőségének álomba átjátszott tagadása, a szocialisztikus elképzeléseket körülvevő
előítéletek felsorakoztatása. Ekképpen folytatódik az álom: „Egyszerre végetlen tömeg jelent
meg előttem, mindenféle színű, szívű és szavú nemeiből az embereknek, kik egy házat
akarának építeni sötétben. De egyik összehordott köveket lopkoda, másik dologtalanul aludt,
harmadik a munkást beszélte le szándékáról, negyedik elrontá, mit az ötödik épített. Azonban
mindenek felett fő baj volt a sötétség. Láta ott valami küldöttséget - legundokabb faját a
többinek -, kik a közbizodalommal visszaéltek; kikre tudniillik megtévedt tömeg pénzt bíza,
hogy lámpaőröket válasszanak, kik illő fizetéssel minden idejöket világításra fordíthassák. És
ők, erőnek erejével, egy aluszékony kegyencet hurcoltak a fénytoronyba, kit nehéz feje
minden lépten lehúzott, kinek lámpája az itt-ott összeszedett olajtól is erőtlenül pislákolt..."
(stb. stb.) Az új szociális eszmék mint eszmék itt még nincsenek jelen. De közelségükre vall

114
a boldogságnak és az egyenlőségnek ez a klasszicizálóan biblikus (és a földi egyházak ellen
forduló) felfogása.
A Kuthy rajzolta álomvilággal némi rokonságot mutat Jósika Miklós fantázia szülte
földállapota a Végnapok című „apokalyptikai novellá"-ban. Az elbeszélés 1847-ben jelent
meg a Regényes képletek című gyűjteményes kötetben, nem egyedüli képviselőjeként Jósika
életművében a fantasztikus-biblikus elbeszélésnek. A Helioné (1841) és a Vizözöni kép
(1844) után a Végnapokban Jósika eltávolodik a Bibliától, s átlép a képzeletnek és a
gondolatnak abba a szférájába, ahol a társadalmi jellegű utópiák születnek. Jósika „a jövőt
múltnak téve", melyet „álmainkban már" túléltünk, az emberiség holnapjának társadalmi és
technikai fantáziaképét írta itt meg, tragikus ellentmondásba ágyazva az elképzelt jövő
képeit. Az ellentmondás lényege abban foglalható össze, hogy míg a társadalom az optimális
berendezkedés harmóniáját teremti meg a technika fantasztikus fejlődése közepette, a Föld
maga egyre jobban kihűl, az emberiség létszáma egyre csökken, az északi sarkövek
fagyhidege egyre nagyobb tért hódít meg a világból. A borzalmas perspektívát az isteni kerub
és Aila szerelme töri meg. Bennünket ennél jobban érdekel most a Jósika által felvázolt
társadalmi és technikai utópia. Az író - anélkül hogy elméleti fejtegetésekbe bocsátkozna - a
fantasztikus Földkorszakot és emberi berendezkedést az „egykori vadság", a „későbbi hűbéri
rendszer" s az ennél „sokkal szelídebb, de talán jóval betegesebb polgáriasodás" ellenében,
mint azokra következőt építi fel gondolatilag. A közlekedés s általában a technika fejlődése
szédületes eredményekhez vezetett. Az első fejlődési szakaszban: „Idő s utak megrövidültek;
vaspályák, csatornák hálózata körülabroncsolá a száraz földet, s a tengerek viharországát
tökélyre vitt hajózás fosztá meg minden irtózataitól.” Megjelenik a léghajó, majd újabb
századok múltán „a panamai s suizi szoros át volt metszve", s „az egész világ más színt öltött
magára". A technikai fejlődés második nagy korszakában „A gőz- és léghajózás, vaspályák
mind avult dolgok voltak már; s mindezek hódoltak a villany, a delej s a lég erejének".
Később eltűntek a hajók, helyüket „a léggépek foglalták el". A forradalmasító felfedezések
egymást követik, s „Az ember a Holdban s a közelebbi bujdosókban minden helyet ismert",
sőt a bolygóknak „a Földön külön hírlapjaik voltak, hol azok, kik ezen égi vándorok
folytonos fürkészetére szánták magukat, minden nevezetességek feljegyzettek".
Ebben az utópikus világban az „egyéni érdekek eszméje megszűnt; ezt csak régi
hagyományokból ismerték: s fogalma szánakozást s kellemetlen érzést idézett elő". A
gazdagság és a nyomor egykor volt akkumulációja, a gyűlölködés, üldözés, a vadság, a lelki
szegénység „hihetetlen" volt e társadalom tagjai számára. Az emberek közelebb kerültek
egymáshoz; közös, nagy és szép épületekben laktak, „minden földeiket együtt munkálták;
termékeiket együtt adták el; minden jövedelem közös volt, s egy-egy ily épületnek lakói egy
családot képeztek". Ilyen körülmények között „az emberek többet szerettek: mert közös lévén
minden birtok, s jobb nevelés következtében hívebbek s állandóbbak a házassági
viszonyok..A „hadak és háborúk rég megszűntek már", az emberek egy istenben hittek, egy
hitet vallottak, melyről „az Idvezítő mondá: A pokol kapui sem győzedelmeskednek fölötte".
Jósika újra és újra a saját korának viszonyaihoz hasonlítja az elképzelt társadalmat. „A föld
eleget terem lakói számára: csak az osztályban van most a hiba" - jegyzi meg. S más helyen:
„Most magas hivatalok vágy s büszkeség tárgyai, mindenki sóvárog ilyenekre, s néha nem a
legbecsületesebb úttól sem idegen azok meg-nyerhetése." Az elképzelt társadalomban: a
közhivatal a köz javát szolgálja, s ezért annak elvállalása „kötelesség s engedékenység a
társaság iránt", jóllehet, a funkcióvállalás „részben a magánérdekek határiba vágott". Ez
azonban nem jelentett gondot, mivel „annyira ki volt már ekkor, sőt évezredekkel ezelőtt a
közérdek, az erők egyesítése fejtve
- a nevelés oly közel vezette az embert közvetlen érdekeihez-, s a faj végre, annyi
századok alatt mindig a közérdekben neveltetvén, valami oly összeforrást, oly
kimondhatatlan bensőséggel párult eggyé olvadást mutatott, milyenről most alig van
115
legtávolabb eszménk". Itt újra átüt az utópián az aktuálpolitikai közvetlenség: „Mostani
intézvényeinkben semmi sincs, mit az akkori emberek eggyé vált érdekeivel a legtávolabbról is
összehasonlítani bírnánk..."
A világ képe is megváltozott. Európa először egyetlen nagy országgá egyesült, később az
emberiség már nem országokat, hanem „nagy családokat" alkotott. S még ehhez képest is volt
fejlődés: az Aila vágyaiban élő tündérvilágban egyetlen nyelv kapcsolta össze az embereket, akik
„a művészet minden nemeiben ezer fokkal föllebb állnak a Föld lakóinál”. Ez a tündérvilág kívül
esik a föld jégbe dermedésének ijesztő perspektíváján, itt gazdag a gyermekáldás, itt nem
szorongat a kihűlés veszedelme. De még ebben a múló tündérvilágban is érzékelteti az író azt a
különbséget az emberek között, amelyet az igazság győzelmének és a Föld redukálódásának
stádiumában észlelt. Ebben a Földállapotban az emberi nem két részre oszlott: „a delejes
tisztánlátó, a felsőbb lényekhez közelített emberekre - s azokra, kik a régi, korlátolt állapotban
maradtak". A delejesek, az „értők", tudásukkal emelkedtek a nem értők tömege fölé: ez a
megoszlás, ha fantasztikus formában is, de az utópista szocialisták elképzeléseire, a fourier-i
társadalomfelosztásra emlékeztet. S úgy lehet, hatott Jósika elbeszélésére Fourier fantasztikus
kozmogonikus elképzelése is.
Ebben az elbeszélésben már az új szociális eszmék és elképzelések közvetlen hatására
figyelhetünk fel, természetesen nem utalások és jegyzetek nyomán - a szépirodalom nem
lábjegyzetekkel köszönti gondolatforrásait! -, hanem a fantasztikus látomások irányzatosságában,
Ennek a novellának is plasztikusabb a történeti értéke, tématörténeti érdeme, mint az esztétikai
minősége. Azért ismertettük részletesen, mivel 1848 előtt ebben az elbeszélésben mutatkozik meg
a legnyilvánvalóbban az új szociális áramlatok hatását jelző technikai és társadalmi utópia. Az
apokaliptikus fantasztikum itt az Európa-szerte hódító társadalmi-technikai tervek és álmok
romantikus tükröződése.
ILLÉS LAJOS Jókai fantasztikus
írásainak fogadtatása
külföldön
1954 augusztusában ellátogattam a szófiai
Nemzeti Könyvtárba, ahol egy hajlott korú,
rokonszenves könyvtáros egymás után vette
elő a magyar vonatkozású régi bolgár
iratokat, könyveket. Kedveskedni akart
ezzel a Bulgáriában vendégeskedő magyar
íróknak. Nyilvánvalóan fel akarta kelteni
figyelmünket és érdeklődésünket a bolgár
és a magyar irodalmi, művelődési,
történelmi kapcsolatok még feltáratlan
területei iránt. Meghatottan néztük többek
között Kossuth Lajos aláírását egy
megsárgult papírlapon. Nyugtázta az
emigráns honvédeknek kiutalt ruhaneműt.
Betűzgettük boldogan a Csitalistében, a
múlt századi Isztambulban megjelent
folyóiratban Petőfi nevét egy rövid vers
alatt. Lapozgattuk a kis könyvecskét,
amelyről azt mondta szíves vendéglátónk,
hogy Jókai művének fordítása. Janicsárok -
Enicserete - volt a címe, szintén
Isztambulban jelent meg, azaz Carigradban,
ahogyan akkoriban a török birodalom
fővárosát nevezték a bolgárok.
Meghökkentett az évszám: 1849.
Elképzelhető - tűnődtem -, hogy már ekkor
fordítottak Jókaitól? A cím nem nyújtott
biztos támpontot, hiszen a Janicsárok
végnapjai című regényét és számos más
török tárgyú munkáját Jókai később írta
meg... Aligha sejtettem még akkor, hogy e
rövid könyvtári látogatás emlékei (és
problémái) évtizedeken át kísérnek, újra és
újra fellobbantva a kíváncsiságot bennem,
és elindítanak azoknak az íróknak és
műveiknek útjain, melyek különböző
irodalmakon keresztül Bulgáriába és más
országokba vezettek.
Kanyargós utak voltak ezek I Petőfi
verse - mint ahogyan a kutatások során
kiderült - első ízben Jan Neruda, a nagy
cseh író prágai környezetéből jutott el a
konstantinápolyi bolgár irodalmi folyóirat
lapjaira. Vörösmarty Szózaténak első két
strófáját pedig egy pánszláv érzelmű,
nemzetünk pusztulását Herder módjára
megjövendölő, ismeretlen író cikkében
találtam meg ugyanebben a folyóiratban.
Mikszáth Kálmán elbeszéléseire pedig Iván
Vazov, a kiemelkedő bolgár klasszikus
költő és író lapjában, a Dennicában
bukkantam... Egymás után derült fény -
nemegyszer hosszadalmas, szinte a
nyomozással felérő vizsgálódás s kutatás
után - a különböző magyar írók és műveik
(Móricz Zsigmond, Madách Imre, Molnár
Ferenc és mások) bulgáriai sorsára, s az ezt
alakítóformáló erőkre. Világossá váltak
fokozatosan azok az összefüggések,
amelyek e fordításokat a különböző európai
irodalmak szellemi áramlataihoz fűzték.
Jókait idevezető útjain követni talán sokkal
nehezebb volt, mint sok más magyar írót,
de végül is a kutatás olyan eredményre
vezetett, amely nemcsak az
irodalomtörténetet, hanem Jókai szélesebb
olvasótáborát, sőt a tudományos-
fantasztikus irodalom híveit is felettébb
érdekelheti. Hiszen méltán tarthatják Jókait
a modern tudományos-fantasztikus
irodalom nagy elődjének, akinek munkáiból
- ahogy életének és művének kiváló
kutatója: Nagy Miklós találóan megállapítja
- „nem hiányzik a modern olvasókra is ható
mágneses térerősség. Mindössze
elfogulatlanul kell megközelítenünk, s a
szellemi hatás nem marad el". Amiként
regényeiben nem ritkák a váratlan,
meghökkentő helyzetek, s a cselekmény
szeszélyesen, szinte kiszámíthatatlanul
kanyarog, éppúgy meglepetések vártak,
amikor bejártam néhányat művei külföldi
útjaiból.
Mindjárt nagy és egyre növekvő gondot
okozott a már említett, 1849-es keltezésű érdekes fejezeteket olvashatunk Sztojan
kis könyvecske, amit annak idején Radev
Szófiában láttam. Kiderült, hogy szövege Bolgárok és magyarok című könyvében.
folytatásokban is megjelent a Carigradszki Fordítások azonban ekkor még e
Vesztnikben (1849. március 26-tól 1850. művelődési hatások sodrában nem
március 28-ig). Jókai nevét-hiába kerestem születtek, ez nyilvánvalóan összefüggött a
- nem találtam meg sem a könyvön, sem az korabeli nagyon mostoha bolgár sajtó- és
újságban. Pedig a bolgár bibliográfiai irodalmi viszonyokkal.
kutatók e művet Jókainak tulajdonítják. A valóság mindig más, és sokkal
Fordítója (szerzője?) Iván Andreev prózaibb, vagy éppenséggel
Bogorov, a bolgár nemzeti újjászületés meghökkentőbb, mint amilyennek
kiemelkedő, sokoldalú egyénisége, ö volt a előzetesen sejtjük és gondoljuk. Ezúttal is
Carigradszki Vesztnik egyik szerkesztője. ezt tapasztaltuk. A felszínre került -
Bogorovnak lehettek, sőt voltak magyar- filológiailag igazolható és hitelesíthető -
országi kapcsolatai. Pest-Budán jelentette adatok ugyanis arról tanúskodnak, hogy egy
meg 1842-ben az első bolgár népköltési nemzetközi politikai tartalmú beszélgetés
gyűjteményt, a bolgár művelődés egyik hatására írták le először Jókai nevét a
fontos, úttörő alkotását. Lapjában bolgár sajtóban. Ez a Vek című lapban
rendszeresen közölt híreket, tudósításokat történt, s már a közlemény elme is jelzi az
az 1848-49-i magyar szabadságharcról. érdeklődés külpolitikai - korántsem
Minden valószínűsítő körülmény ellenére a irodalmi I - kiindulópontját: Ausztria-
szövegegybevetések nem vezettek Magyarország. (Vek, 1874. március 9., 19.
elfogadható eredményre. Bogorov a könyv sz.) Mikszáth Kálmán Jókai élete és kora
belső címlapján „eredetiből átalakított című művében elbeszéli, hogy Jókai
történetet" ígért. Ha esetleg fel is használta egészsége ez idő tájt megromlott, s az
Jókai vagy más írók korabeli szövegeit, orvosok utazást ajánlottak neki. így szánta
akkor annyira átformálta őket, hogy roppant rá magát külföldi utakra, s ekkor járt többek
nehéz az alapszövegre visszakövetkeztetni. közt Németországban is. Már ismert íróként
Még most sem zárhatjuk le megnyugtatóan fogadták külföldön, s találkozott vele
ezt a kérdést, annyi azonban bizonyos, hogy
nem tekinthetjük ezt a művet az első bolgár
nyelven kiadott Jókai-műnek. Ha egyebet
nem is említünk, elég, ha arra hivatkozunk,
hogy a fordító - saját vallomása szerint is -
átalakította az eredeti művet. Nem titkolom,
hogy nehéz elbúcsúzni attól a feltevéstől,
illetve ténytől, hogy akárcsak Petőfit,
éppúgy Jókait is az 1848-49-i forradalom és
szabadság-harc hírének nemzetközi
hullámai vitték el a bolgár néphez.
Thuróczy-Trostler József, aki több
tanulmányban foglalkozott Petőfi
világhírének kialakulásával, kiemeli
mindenütt az 1849-es emigráció irodalmi
kapcsolatokat létrehozó, fordításokat
ösztönző-segítő szerepét. Ismeretes, hogy
Kossuthtal és Bemmel az élen nagy
emigráció alakult ki bolgár földön, s
számos vonatkozásban emlékezetes és
értékes művelődési szerepet töltött be. Erről
Bismarck is, aki - Mikszáth jellemzése
szerint - „éppen beszélő kedvében volt" a
kihallgatáson. A legújabb biográfiák -
például Nagy Miklósé - Jókai berlini
látogatásának nemcsak egészségi-üdülési
okaira, hanem irodalmi ős politikai
hátterére is rámutatnak: „...személyes
ismeretségek kötése képviselői és irodalmi
körökben"... „művei németországi
elterjesztésének elősegítése..." - olvassuk
Nagy Miklós Jókai Mór című könyvében.
Jókai minderről lapjában, a Honban,
útirajzot írt, s innen vették át a külföldi
sajtóorgánumok a Bismarckkal történt
beszélgetéséről adott tájékoztatóját.
A bolgár sajtó figyelme kiváltképpen
érthető, hiszen olyan politikai kérdésekről
esett szó, amelyek érintették és
foglalkoztatták a szabadságért, a
függetlenségért küzdő, a négy és fél
évszázados török iga lerázására készülődő
bolgár népet. A Vek közleményének írója
mint forrásra hivatkozik a magyar
újságokra, s Jókai Mórt - erre figyeljünk
fel! - már „neves magyar íróként" említi
meg. Nyilvánvalóan ismerték őt mint írót is,
hiszen műveit különböző nyelveken már ez
idő tájt olvashatták. A bolgár írók -
kiváltképpen a haladó, forradalmi
szellemiségűek - széles körben
tájékozódtak, és élénk kapcsolatokat
létesítettek az orosz, a cseh, a szerb s a
német irodalommal. Az egyik
legkiemelkedőbb bolgár költő
könyvtárában, aki a századfordulón
Petőfinek első jelentős fordítója és
életrajzírója volt - Pencso Szlavejkov -,
fennmaradt többek közt a sok német nyelvű
Petőfi-fordításgyűjteménnyel együtt egy
Jókai-regény is (Erdély aranykora).
Bizonyos, hogy Jókai Európa-szerte
növekvő népszerűségének hullámai már a
60-as években és a 70-es évek elején
átcsaptak a bolgár irodalomba is, és
megalapozták az első önálló Jókai-kötet
megjelenését a török iga lerázása után.
Csak jellemző példaképpen említjük
Jókai népszerűségéről, mely a 80-as évek
elején már olyan nagy volt, hogy Csehov
Oroszországban egyik barátjával fogadást
kötött utánzására. Radó György így idézi
fel Csehov pályakezdésének ezt az érdekes
epizódját: „A fogadás tárgya az volt, hogy
tud-e vajon az akkor első, rövid lélegzetű és
humoros életképeivel bemutatkozó fiatal író
az Oroszországban akkoriban divatos
külföldi írók stílusában, azoknak népszerű,
szórakoztató regényeivel versenyre kelni.
Csehov állta a fogadást, és Jókait
választotta." Számos tényt és adatot lehet
felsorolni más országok irodalmából és
irodalmi életéből is. Németországban -
írónk említett látogatásának hatásától
függetlenül is - rendkívül nagy volt az
érdeklődés művei iránt. A fordítói munka
folyamatos, a termés nagyarányú. Hasonló
jelenségről írnak a cseh és a lengyel
irodalom kutatói is. Tehát sokfelől jövő-
érkező ösztönzésekkel kell számot vetni, s
ezek feleleveníthették Kossuth Lajos és
emigránsai emlékeit is, amelyek -
memoárok, cikkek tanúsítják - még nem
merültek feledésbe. A 80-as évek elején
már a felszabadult Bulgáriában - ez
rendkívül lényeges! - megerősödtek olyan
olvasói igények is, továbbá létrejöttek
megfelelő kiadói, nyomdai feltételek,
amelyek régebben hiányoztak.
 Ezek elősegítették és meg is határozták
Jókai személye és művei iránti érdeklődés
jellegét és irányát. Ahogy Petőfi esetében
az érdeklődés kialakulását a költő szláv
származása is gyorsította (ezt kiemelik a
korabeli, Petőfiről szóló első írások),
szintúgy a Jókai-fordítások létrejöttében
közreműködhettek más, nem irodalmi
mozgatóerők is. A Vek tudósítója például
hivatkozik arra, hogy „a magyar" lapok
írnak Jókai beszélgetéséről Bismarckkal",
ez pedig közvetlen kapcsolatokra is utal a
korabeli magyar sajtóval. Jókai lapja, a
Hon, például - ezt Bödey József és Sztojan
Radev kutatásaiból tudjuk - részletesen és
rokonszenvvel tudósított Botev forradalmi
felkeléséről és ennek tragikus sorsáról.
Emellett a legteljesebb fordításban közölte
Botev egyik forradalmi felhívásának
szövegét. Ez egyébként csak orosz és
magyar fordításban maradt fenn. Méltán
kérdezhetjük meg, hogy milyen Jókai-
művek kiválasztására és fordítására került
sor. Éppen az erre adható válasz az, ami
különösképpen érdekelheti a tudományos-
fantasztikus irodalom olvasóit és magyar
hagyományai tisztelőit.
Az a kis Jókai-kötet, melyet T. M.
Nesov adott ki (fordított) 1884-ben,
Szófiában, négy elbeszélést tartalmaz. A
könyv bolgár címe: Kartini iz zsivota
(Életképek). A négy elbeszélés közül az
egyik a cseh irodalomból származik.
Szerzője: Léon Grelpois, akit mint írót nem
tart számon a jelentősek közt a cseh
irodalomtörténet. Annyit megjegyzünk róla,
hogy 1834-ben született Prágában, s a
Műegyetemen kémiát tanult. Egy
elbeszéléskötetet adott ki, egyébként
értékes nyelvészeti, pedagógiai, kutatói
munkásságot fejtett ki, és többek között a
cseh-francia kapcsolatokat tárta fel. A
Műegyetemen, a Kereskedelmi Akadémián
és saját magániskolájában francia nyelvet
tanított. 1889-ben halt meg. A lényeges
számunkra az, hogy Jókai esetében is a
kiadó (és a fordító) cseh irodalmi, szellemi
élettel való kapcsolataira
következtethetünk, akárcsak az első
bolgárra fordított Petőfi-vers vizsgálatakor.
A Szállnak reményink című Petőfi-vers
együtt jelent meg ugyanis Karéi Hynek
Mácha nagy cseh költő Nép a lokd
visszhangja című versével. A fordító
mindkét vers esetében azonos: A. T. Iliev.
Akarva-akaratlan e tények felidézhetik
bennünk Mikszáth Kálmán találó
megjegyzését. Ő úgy látta, hogy mielőtt
Jókai rálépett volna műveivel a külföldre
vezető utakra, ezek szinte „feltöretlenek"
voltak. Rajtuk „még nem mutatkozott, csak
egy lábnyom: a Petőfié. Jókai utána ment itt
is, együtt voltak megint". Igaz, ez a
felismerés azért is, mert kétségkívül tény,
hogy Petőfi növekvő bulgáriai népszerűsége
később is elősegítette az érdeklődést Jókai
iránt. (Például a századfordulón Szilveszter
éjszakái című, Petőfiről szóló elbeszélést
fordítanak le Jókaitól.) Léon Grelpois cseh
szerzőről, aki az első bolgár Jókai-kötetben
helyet kapott, érdemes tudnunk, hogy
természettudományos műveltsége is volt.
Jókai e kötetében A láthatatlan seb, az /
lőve you és a Faustina című elbeszélései
szerepelnek. Mindhárom a Dekameron
című háromkötetes gyűjteményből való,
mely akkortájt nagy népszerűségnek örvend
külföldön, és sokat, sokszor fordítanak
belőle a legkülönbözőbb nyelvekre. E
rendkívül vegyes hangvételű és tematikájú,
valóban sokszínű gyűjteményből azokat
választotta ki a fordító, amelyekben a bűn
és a bűnhődés, a bosszú, az ¡gazságtevés
fantasztikus (A láthatatlan seb
c.), vagy legalábbis romantikus módon
(I love you c.), illetve a távoli múltban, a
valóságos történelmet átértelmezve, a
történések fantasztikus, romantikus elemeit
felnagyítva valósul meg. (Faustina c.) Ezt
egyértelműen megállapíthatjuk a lefordított
művek összehasonlító elemzése során.
Ezzel összefüggésben érdemes felidéznünk
az 1972 decemberében tartott Jókai-
emlékülésszakot, melyet a Magyar írók
Szövetsége Tudományos-Fantasztikus
Munkabizottsága rendezett. Nagy Miklós itt
jellemezte és elemezte Jókai
fantasztikumának különböző főbb típusait,
melyek történetileg jöttek létre, és később
részben összeolvadtak műveiben a
120
természettudományos fantasztikummal.
Külön szólt a lelki élethez, ennek
rejtélyeihez, az erkölcsiséghez kapcsolódó
fantasztikumról, mely fontos szerepet
játszott az író számos korai s természetesen
későbbi műveiben is, előfutárává vált a
modern pszichológiai sci-fi-nek. A bolgár
kiadót (fordítót) T. M. Nesovot, elsősorban
ez a fantasztikum ragadta meg. A
láthatatlan seb főhősének, a gazdag vidéki
földbirtokosnak bűnhődése, aki eszeveszett
féltékenységében ártatlanul gyilkolta meg
hozzá hűséges feleségét. A keze fejére hulló
vércsepp a koporsóból felemelkedő holt
feleségének ajkáról olyan elviselhetetlen
fájdalmat okoz (hiába az orvos, az
operáció), hogy végül is öngyilkosságba
kergeti, pedig nem látszik a férj testén
semmi. Az I love you című elbeszélés
hősnője pedig legnagyobb jótevőjét, fel-
nevelőjét, az őt szenvedélyesen szerető
fiatal férfit öli meg, aki saját maga idézi fel
- különösképpen bizalmatlan és makacs
magatartásával, titkolódzásával - a végzetes
helyzetet. A Faustinában pedig a felesége
kicsapongásait eltűrő Marcus Aurelius
filozófus-császár jelenik meg. Életében
menti és elnézi a császárnő parázna tetteit,
jóllehet, egész Róma megszólja ezért, s
titokban kineveti és gyalázza őt. A császár
bosszút áll a rómaiakon,felesége halála után
istennővé emeli és imádtatja azt, akit
életében gyaláztak. A kiválasztott novellák
hőseinek, konfliktusainak, cselekményének
már rövid jelzése is felidézi és sejteti
sajátos légkörüket, jellegüket s világukat. A
kiválasztásukban tükröződő érdeklődés
éppúgy szól a pszichológiai
fantasztikumnak, mint a francia ihletésű,
szélsőséges romantikának, s a bosszú, a
bűnhődés mitikussá növesztett, fantasztikus
formáinak.
Érdemes mindezen eltűnődnünk, mert
olyan érdeklődés és igény alakult ki
előttünk, melyet nemcsak Jókai, hanem más
írók esetében is megfigyelhetünk. Például
Petőfi életművéből Az őrült című verset
fordítja le Ivan Vazov, s átültetésében olyan
nagy hatású bolgár költemény születik meg,
mely megalapozza Petőfi mindmáig tartó
121
nagyarányú népszerűségét Bulgáriában.
Már a századfordulón lefordítják Petőfi A
hóhér kötele című regényét is, mely később
számos fordítót vonz, és egyre újabb és
újabb kiadásokat ér meg. Az egyetlen olyan
magyar mű,, amely olvasottságban és
népszerűségben vetekszik a XX. századi
bestsellerekkel és kommersz-regényekkel.
Nyilvánvalóan e sajátos „vonzás és
választás" hátterében nemcsak ízlésbeli,
hanem fontos társadalmi igények és
motívumok jelenlétét is felfedezhetjük.
Ezek létrehozói végső soron a korabeli
bolgár társadalmi fejlődésben találhatók
meg. Hiszen e művek Petőfi
„válságkorszakának termékei" - ahogy Tóth
Dezső megállapítja -, „...a válságkorszak
dinamikus, indulati, aktív elemeit
hordozzák, amelyek bizonyos értelemben
leginkább zálogai a kibontakozásnak,
leginkább vallanak a lázadás és tiltakozás
politikai értelemben még lappangó, belső
tartalmairól - emellett A hóhér kötele
különösen kitűnik motívumainak szociális
színezetével .. .ha nem is egészének, de
egyes részleteinek kifejezett társadalmi
állásfoglalásával" s az emberi magatartás
erkölcsiségének osztálymegalapozottságú
bírálatával. Ez a fajta érdeklődés, igény a
korabeli bolgár társadalom helyzetéből,
fejlődéséből merítette erejét, s
kiindulópontjává vált nemcsak Petőfi,
hanem Jókai iránti írói, fordítói és olvasói
figyelemnek is. Ez a későbbiek során
tovább szélesedett, s jóllehet, más
törekvések szintén kifejeződtek, mégis ez
vált uralkodóvá.
T. M. Nesov vállalkozását és
teljesítményét s az ebben tükröződő
igényeket a korabeli kritika üdvözölte.
Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy
éppen az az író, illetve lapja értékeli és
bírálja, aki Petőfi rendkívül bonyolult
válságkorszakának termése iránt
érdeklődött: Iván Vazov. E nagy bolgár
klasszikus író folyóiratában, a Zorában
(1885) köszönti e kiadói kezdeményezést,
de elégedetlenségét sem titkolja el. A cikk
nincs aláírva, ily módon szerkesztőségi
állásfoglalásnak is tekinthető. Lehetséges,
hogy Iván Vazov írta. Erről tanúskodik a
szerző világirodalmi tájékozottsága és
bírálatának iránya, tartalma. Jókait a kor
leghíresebb írói közt tartja számon, akinek a
regényeit a fontosabb európai nyelvekre
már lefordították.
„Nagyobb fordítások hiányában -
állapítja meg - hálásan fogadunk kisebbeket
is, ha jók." Ez utóbbiak közé sorolja T. M.
Nesov kötetét. „Először jelenik meg -
legalábbis tudtunkkal - irodalmunkban egy
ismert magyar regényíró" - olvassuk a
cikkben, majd a szerző ehhez hozzáfűzi,
hogy a kötetben szereplő három elbeszélés
nem adhat „teljes képet Jókai tehetségéről".
Határozottan kijelenti, hogy „...szeretnénk
(Jókai) főbb műveinek fordítását látni,
különösen ajánlanánk hazafias regényeit".
Iván Vazov (illetve folyóirata) tehát arra
gondolhatott, hogy az írónak a magyar
nemzeti, társadalmi fejlődést ábrázoló
művei - eszméivel, eszményeivel, hőseivel -
felettébb szükségesek és hasznosak
lehetnének a felszabadult, a polgári
társadalmat építő Bulgáriában.
Mindenesetre figyeljünk fel arra is, hogy a
Jókai fantasztikuma iránti érdeklődést nem
tekinti helytelennek.
Elgondolkoztató jelenségnek lehetünk
tanúi. Jókai fordítása ígéretesen kezdődött,
és olyan fogadtatásra talált, amely a teljes
addigi életmű megismerésének
szükségességét tükrözte. E fordítói
munkához egyébként - megvizsgálva a
korabeli bolgár szellemi, irodalmi életet, a
külföldi irodalmakkal kialakult
kapcsolatokat - számos feltétel létrejött.
Mégis csak akadozva folytatódik a
megkezdett munka, s egészen a
századfordulóig Jókainak csak néhány
kisebb írását ültetik át bolgár nyelvre. Akad
köztük kétségkívül olyan is, amely „a
hazafias", társadalmi regények, művek
megismerésére irányuló törekvéseket mutat.
(Mit beszélnek rólunk az emberek? c. -
Rabotnicseszki Vesztnik
- Munkásújság, 1898). Ebben az
orgánumban többek között Zolától is
publikálnak. Jókai ötvenéves írói
jubileumát a bolgár lapok is megünneplik.
Ismertetik, méltatják nemcsak írói
munkásságát, hanem ennek társadalmi,
nemzeti jelentőségét is. A Bálgarszka
Szbirka c. lapban többek közt ezeket
olvassuk: Jókai „nemzeti tényező és a
nemzeti mozgalom hőse, költő barátjával,
Petőfivel együtt egyike volt a nemzeti
ébredés előidézőinek és a magyar
függetlenség nagy alakjainak".
Igény és tájékozottság tehát kialakult, de
ilyen jellegű fordítások mégsem születtek.
Ez a helyzet később sem változott meg.
Szórványosan megjelentek ugyan nem
fantasztikus elbeszélések is, de Jókai
társadalmi, nemzeti tartalmú regényeinek
lefordítására nem akadt kiadó és vállalkozó.
Oroszországban, Németországban,
Lengyelországban és másutt Jókai egész
életműve iránt széles körű érdeklődés
bontakozott ki.
Bulgáriában Jókai romantikájára és
fantasztikumára figyelnek elsősorban. Ilyen
irányú érdeklődés él tovább a
századfordulón, s erősödik meg a XX.
század első évtizedében. 1895-ben újra
lefordítják A láthatatlan sebet, ezúttal orosz
nyelvből. (Neizcelimata rana c.) Hriszto
Valcsev Koseto vállalkozik erre. Fordítását
önálló könyv alakban Várnában adták ki.
Ezt követi az Egy az isten (Edinát szamo
ljubjam) című regény, melyet a Bolgár
Kereskedelmi Újság (Bálgarszki Tár-
govszki Vesztnik) publikál folytatásokban
1903. május 1-től 1903. október 24-ig.
(Ebben az újságban Balzac, Zola, Gorkij és
más írók művei jelennek meg, itt közük
először Petőfi említett regényét is.) Ez a
Jókai-mű egészében ugyan nem tekinthető
fantasztikus írásnak, de részleteiben olyan
elemeket hordoz, melyek az utópiákhoz, a
tudományos fantasztikumhoz, a korszerű
ipari fejlődéshez és technikához kapcsolják.
Gondoljunk például a „rousseauista
menekülésvágyra", a magasabb rendű
szigetcivilizáció felépítésének igényére, a
korszerű termelési módszerek iránti
vonzalomra a főhős; Adorján Manassé
tevékenységében. A fordítás bolgár címe
nem azonos a magyarral, a német kiadásra
utal: Azok, akik egyet szeretnek. Jókainak ez
122
a regénye már 1878-ban megjelent németül.
Több új kiadás követte. Más nyelveken is
napvilágot látott. Az a tény, hogy a Bolgár
Kereskedelmi Újság publikálta, szintén
elgondolkoztató, és feltételezhetően
összefügg a korabeli ipari fejlődés
igényeivel, illetve a bolgár pénzügyi,
kereskedelmi, ipari burzsoázia egyik fontos
rétegének magatartásával, vágyaival,
elképzeléseivel. E kapcsolat további
részletes vizsgálatot kíván, a hatóerők és
tényezők szélesebb terében szemlélve és
értékelve, a korabeli fordítói munka más
területeinek törekvéseivel szembesítve. Azt
azonban már az eddigi ismereteink alapján
is határozottan megállapíthatjuk, hogy a
polgári olvasóközönség, mely másutt
(Németországban, Lengyelországban,
Csehországban) Jókai sokoldalú
megismerését segítette elő, Bulgáriában
mindezektől eltérő érdeklődést tanúsított.
Jókai fantasztikumának különböző formái
másutt is vonzották az olvasókat, de - s ez a
megfontolandó! - nem hozta létre a fordítói
munka fő vonulatát, mint ahogy
Bulgáriában történt.
1904-ben D. G. Tujkov lefordítja és
1906-ban megjelenteti Jókai: Előre az
északi pólusig (20 000 godini pod ledovet)
című regényét. E mű, mely
elválaszthatatlan Verne Gyula
munkásságának ösztönzéseitől, már a
tudományos fantasztikumot hordozza. A
Tegethof hajó fiatal matrózát, Galiba Petit,
aki részt vesz az északi-sarki expedícióban,
otthagyják jégbe fagyva. Életben marad, és
bebolyongja a jégvilágot, leszáll a Föld
mélyébe, és csodálatos geológiai, állattani,
őslénytani stb. felfedezéseket tesz, életre
kelt húszezer esztendeje megfagyasztott
(hibernált?) embereket... Mindezt titkos
nyelven írt naplójából tudjuk meg, amit
madárral juttat el hazájába. A főhős, Galiba
Peti, túltesz Jókainak szinte minden
romantikus hősén - képességben, tudásban,
ügyességben, találékonyságban,
sokoldalúságban, olyannyira, hogy - Radó
György szerint - igazi superman, a regény
pedig valójában a tudományos fantasztikum
paródiája, a vernei tudomány-népszerűsítés
123
karikatúrája. Valóban, a regénynek vannak
humoros vonásai, de úgy vélem, hogy
megírása idején az író aligha paródiának
szánta, s az olvasóra sem úgy hathatott,
mint esetleg a mai olvasóra. Kétségkívül
humoros, parodisztikus, karikaturisztikus
hatású a mi korunkban ez a Jókai-mű.
Mikszáth Kálmán azonban nem tekinti
paródiának, csak annyit jegyez meg, hogy
az ismereteket kiforgatja Jókai „csapongó
fantáziájával komolyságukból".
Legfőképpen amiatt bírálja, mert Vernét
utánozza, és szerinte „alatta marad
mintájának". A mai olvasó szemében
azonban Jókainak nemcsak ez a regénye,
hanem sok más komolynak szánt műve is
egyes vonásait tekintve humorosnak tűnhet.
Egyébként tényleges gyengeségei ellenére
is Jókainak ez a tudományos-fantasztikus
regénye rendkívül sok kiadást ért meg.
Ferenczy Zoltán Jókai-bibliográfiája
például négy német (1875, 1891, 1909,
1915) és két orosz nyelvű kiadását (1895,
1925) említi meg. Jan Slaski Jókai
lengyelül című tanulmányához
(Világirodalmi Figyelő, 1958, 1. sz. 38. I.)
fűzött bibliográfiájában ez a regény
szerepel olyan műként, amely először jelent
meg önálló könyv alakban Jókaitól
lengyelül. 1875-ben németből fordították le,
és még ebben az esztendőben újra
megjelentették. A művet számos más Jókai-
regény követte Lengyelországban, köztük a
Szegény gazdagok, a Kárpáthy Zoltán, Az
aranyember, a Fekete gyémántok, A kőszívű
ember fiai és sok más. Ugyanakkor
Csehországban a magyar irodalom két
legnagyobb XIX. századi fordítója (Fran-
tisek Brábek és Gustav N. Mayerhoffer) sok
Jókai-művet ültetett át, de ez és más
fantasztikus írások nem találhatók meg
köztük. Bulgáriában D. G. Tujkov fordítása
a Jókai fantasztikuma iránti érdeklődés
jelenlétét és növekvő erejét jelzi az olvasók
körében.
A fordító Budapesten keltezi előszavát,
ebben még Jókai bulgáriai szemléletének
más országokétól eltérő jellegéről is
vallomást tesz. Határozottan azt állítja,
hogy Jókai regényei „nemzeti tartalmú
művek..." köztük „egyébként általánosabb
jellegű is van, mint például a 20 000 év a
jég alatt című regénye". (Ezen a címen
jelent meg az Előre az északi pólusig,
jelezve a német, illetve az orosz közvetítő
kiadás szövege címének átvételét.) D. G.
Tujkov már nem Jókai egyénisége és műve
nemzeti szerepét hangsúlyozza, mint a 90-
es években írt cikkek, s nem érdeklődik,
mint a 80-as években Iván Vazov, a
hazafias, társadalmi regények iránt sem.
Jókai műveiből - Budapesten járt (vagy
élt), tehát volt alkalma tájékozódni - az
„általános jellegű"-nek tartott írások
vonzzák, s ezek közt is a tudományos
fantasztikumot hordozók. Figyeljünk fel az
írói, olvasói igény s ízlés változásaira,
melynek eredménye D. G. Tujkov fordítása.
Ezzel a mai magyar tudományos-
fantasztikus irodalom hagyományainak -
egyik ma már jórészt irodalomtörténeti
jelentőségű művének - tört utat. Megkésve
ugyan, de Tujkov még más országok
fordítói tevékenységével szinkronban
végezte munkáját. Folytatása azonban már
nem volt. Jókainak számos elbeszélése -
köztük romantikusak, fantasztikusak is -
még itt-ott fel-feltűnnek, főként újságokban,
cikkeket is publikálnak róla, de regényeit a
felszabadulás előtt már többé nem adják ki.
A bulgáriai polgári olvasóközönség egyre
inkább a XX. századi magyar polgári
irodalom és dráma (Molnár Ferenc, Zilahy
Lajos), a bestseller és a kommersz-regény
(Vaszary János, Harsányi Zsolt, Indig Ottó
stb.) felé fordul. A haladó és forradalmi
mozgalmak sodrában pedig mind teljesebbé
formálódik Petőfi képe. Egymás után
jelennek meg - főként a 20-as évek végén és
a 30-as évek elején - a magyar emigráns
kommunista költők, írók és esztéták művei
(Illés Béla, Lukács György, Hidas Antal,
Barta Lajos, Karikás Frigyes, Gábor Andor
és mások), nemegyszer évtizedekkel
megelőzve a magyar könyvkiadást. (Illés
Béla: Ég a Tisza; Lukács György:
tanulmányai Balzacról, Zoláról, stb.)
Feltűnnek nagy klasszikus íróink (Madách
Imre) és korabeli kiemelkedő prózaíróink
(Móricz Zsigmond) munkái is.
Kutatásaink azt mutatják, hogy a
magyar irodalom külföldi fogadtatásának
folyamatában Bulgária - Jókai
megismerésében és megismertetésében -
sajátos helyet tölt be. A fantasztikum
(pszichológiai és tudományos) iránti
érdeklődés fontos szerepet játszik a XIX.
század utolsó és a XX. század első
évtizedeiben, és elősegíti nagy klasszikus
írónknak, a modern sci-fi előfutárának
megismerését. E jelenséget számos
országban, irodalomban is megfigyelhetjük,
de mindig más törekvésekkel társulva és
összefonódva. Oroszországban például a
nemzeti, történelmi, haladó mozgalmi
témáktól eltekintve, Jókait elsősorban a
romantika és a realizmus sajátos szintézise,
a szatirikus, társadalomkritikai törekvései
tették népszerűvé. Lengyelországban pedig
a romantika, a hazafias, a nemzeti érzület, a
magyar szabadságharc s nem utolsósorban
lengyel hősök ábrázolása vonzotta.
Csehországban - mint már említettük - a
korabeli polgári olvasóközönség egyik
külföldi kedvence volt. Román nyelven
Bukarestben ugyan már 1856-ban kiadtak
egy önálló Jókai-kötetet, feltehetően
külpolitikai okok (a krími háború) hatására.
(Jókai M.: Proscrisul de la Sevastopolu c.)
Fordítanak a Dekameronból is, pl. A
láthatatlan sebnek itt is sikere van, még
1908-ban is napvilágot lát, s egyéb
fantasztikus, romantikus Jókai-történetek is
vonzók (köztük az / lőve you című is), de itt
más jellegű érdeklődési irányok szintén
szerepet kapnak. (Lefordítják többek között
a Szegény gazdagokat.) Még
folytathatnánk... Más országokban és
irodalmakban is hasonló vonások, tények
tűnnek a vizsgáló és a kutató szemébe.
Jókai fantasztikuma mindenütt vonzó és
kedvelt, de sehol sem válik ennyire
uralkodóvá, az érdeklődést és a fordítói
munkát szinte teljesen meghatározó erővé,
mint a bolgár olvasóközönség körében a
XIX. század utolsó és a XX. század első
évtizedében nemcsak Jókai, hanem más
magyar írók, költők esetében is.
124
ÉLETRAJZI JEGYZETEK
Kötetünkben a magyar tudományos-fantasztikus irodalom elődeinek írásaiból válogattunk,
olyan íróktól, akiknek életművében nem játszott főszerepet a Science fiction. Éppen ezért
szükségesnek tartjuk, hogy rövid életrajzukkal és munkásságukkal megismertessük
olvasóinkat. A legszükségesebb adatokra szorítkozunk, az életrajzokat a tartalomjegyzék
sorrendjében közöljük.
BÍRÓ LAJOS (1880-1948) - író és publicista, Ady és
Nagy Endre barátja, erőteljes, férfias hangú
novellista, dráma- és regényíró. Baloldali
publicista, részt vesz a forradalmak
előkészítésében. A Tanácsköztársaság után
emigrációba kényszerül. Főbb művei: Sárga
liliom; A rablólovag; A császár és más férfiak; A
haldokló ország
CSÁTH GÉZA (1888-1919) - író, kritikus,
zeneesztéta, orvos, Kosztolányi Dezső
unokaöccse. Rendkívül eredeti novellista, írásai
lélektani ismereteiről, elemzőkészségről, formai
változatosságról tanúskodnak. Főbb művei:
Délutáni álom; A varázsló kertje; Schmith mézes-
kalácsos
BEKSICS GUSZTÁV (1847-1906) - Újságíró, író.
Kemény Zsigmond titkára volt, cikkeket,
tanulmányokat írt. Főbb munkái: A magyar
doctrinairek. Kemény Zsigmond, a forradalom és
a kiegyezés. Barna Arthur című szocialisztikus
eszméket tartalmazó regényének részletét
közöljük
SZÍNI GYULA (1876-1932) - író, újságíró. A Nyugat
köréhez tartozott, irodalmi tanulmányokat,
elbeszéléseket, regényeket írt, kitűnő műfordító.
Számos könyve közül megemlítjük a Homo doktor
kísérlete, a Rózsaszínű hó;A fehér fakír; Spinét és
szakszofon; Profán szerelem, és a Napóleon
szerelmei című köteteket
HERCZEG FERENC (1863-1954) - író, az irodalmi
konzervativizmus vezéralakja, az úri osztály
szellemiségének képviselője, a két háború közötti
idők „írófejedelme". Novelláiban, regényeiben,
drámáiban a dzsentrit helyezte középpontba,
történelmi drámáiban és regényeiben is a
középosztály nézeteit képviselte. Összes műveit
gyűjteményes díszkiadásban jelentették meg
1925-ben, a felszabadulás után visszavonultan élt
CHOLNOKY VIKTOR (1868-1912) - író, újságíró.
Kitűnő novellista, romantikus, színes, gyakran
fantasztikus elbeszélései leginkább E. A. Poe
műveivel tartanak rokonságot. Főbb kötetei:
Tammuz; Kaleidoszkóp; Nékusztán meséiből; Az
alerionmadár vére
VAJDA JÁNOS (1827-1897) - Költő, író, publicista, a
XIX. század második felének kiemelkedő lírikusa,
a márciusi ifjak csoportjának tagja. Politikailag is
jelentős személyiség volt, a kiegyezéskori
Magyarország társadalmi rendjének tagadója,
következetes hirdetője annak, hogy a nemzet
125
legértékesebb része a nép. Összes műveit és
válogatott verseit több kiadásban jelentették meg
JÓSIKA MIKLÓS (1794-1865) - A magyar
regényirodalom egyik első jelentős képviselője,
számos történelmi elbeszélés és regény alkotója.
Történeteit kalandos, fordulatos cselekmény, a
történelmi háttér pontos és színes ábrázolása,
valamint a reformkor írányzatossága, a nemzeti
öntudat erősítésének vágya jellemzi. Főbb művei:
Abafi; A csehek Magyarországon; Akarat és
hajlam; A szegedi boszorkányok; A zöld vadász
IFJ. HEGEDŰS SÁNDOR (1875- ? ). - író, mérnök,
számtalan elbeszélést és színművet írt, írásai
külföldön is sikert arattak. Főbb művei: A
réztornyú kastély; A lélekbúvár; A pézsma-szagú
ember; A játékos
SZOMAHÁZY ISTVÁN (1864-1925) - író, újságíró.
A maga korában nagyon népszerű író volt, állandó
munkatársa A Hétnek. Elsősorban könnyed,
szórakoztató műveket írt, társadalmi kérdések nem
nagyon érdekelték. Számos munkája közül
említsük meg a Mesék az írógépről; A méltóságos
asszony; A Sas-utca; A csipkeverő lány című
regényeit
LELESZY BÉLA (1887- ? ) - író, újságíró. Rendkívül
termékeny, fantáziadús kalandregényíró, a
szórakoztatás két háború közti mestere. Főbb
művei: Az opálsziget; A Cardigan-sugár; A
Zürzüm-légió; Farkaskölyök
LACZKÓ GÉZA (1884-1953) - író, a Nyugat első
nemzedékének jeles elbeszélője, tudós stilisztája.
Elbeszéléseit intellektualitás, lélektani
érzékenység és elegáns, franciás stílus jellemzi.
Jelentőset alkotott a regény műfajában is. Főbb
művei: Sátán Trismegistos olvasója; A Noémi fia;
Német maszlag, török áfium; Rákóczi
BABITS MIHÁLY (1883-1941) - Költő, író, esszéista,
műfordító, a Nyugat első nemzedékének Ady és
Móricz után legkiemelkedőbb alakja, a
Baumgarten-díj kurátora, 1933-tól a Nyugat
főszerkesztője. Kiterjedt munkásságát mély
humanizmus, az emberi értékek megbecsülése és
védelme hatja át. Főbb munkái: Kányavár; Tímár
Virgil fia; A gólyakalifa; Halálfiai; Az európai
irodalom története; Összegyűjtött versei
TÁBORI RÓBERT (1855-1906) - (ró, újságíró,
műfordító, művei többnyire ifjúsági regények és
könnyű fajsúlyú szórakoztató olvasmányok. Főbb
kötetei: A szobor titka; A negyvenéves férfiú;
Beszédes Klára
SZABÓ JÓZSEF (1789-1885) - (ró, tanár, nyelvész. A
„délíbábos nyelvészet" egyik jellegzetes képviselője
volt. Főbb művei: A magyar nyelv keleti emlékei; A
dicső magyar szó s nyelv őskorú régisége

Magyar rajzolóművészek

KÖTETÜNK KÉPEIRÕL alkotásaival akartuk illusztrálni

kötetünket, amely a
tudományos-fantasztikus
irodalom hazai hagyományaiból
ad ízelítőt, s azt hittük, hogy
könnyű dolgunk lesz, hiszen
gyermekkori vagy ifjúkori
emlékeinkben ott éltek ezek a
rajzok és grafikák,
megsokasítva és felnagyítva az
emlékezet tükrében. Úgy tűnt,
hogy semmi más dolgunk nem
lesz, csak ki kell emelnünk a
könyvtárak polcairól a
megfelelő köteteket, és
anyagunk máris együtt áll. Nem
egészen így történt.
Mert hiába lapozgattuk
izgatottan, csak a memóriánkra
támaszkodva a Zászlónk, az
Érdekes Újság vagy a Tolnai
Világlapja vaskos és poros
köteteit, nem nagyon találtuk
meg azt, amit kerestünk, vagy
amikor megtaláltuk, alig hittünk
a szemünknek. Ezek a naiv
rajzok gyújtották fel a
képzeletünket néhány
évtizeddel ezelőtt? Ezek az
elnagyolt ábrázolások hitették
el velünk, hogy a jövő és a
fantasztikum világában
kalandozunk repülőgépeken,
autókon, űrhajókon,
tengeralattjárókon vagy más
csodálatos járműveken?
Ez a néhány vonás hitette el
velünk, hogy ilyenek lesznek a
jövő gyárai, városai,
felhőkarcolói, gépei, háborúi?
Ezek a tenyérnyi rajzocskák
látszottak szélesvásznú,
monumentális képeknek?
Első érzésünk csalódás volt.
Aztán, ahogy elmerültünk a múltban, lassan-
lassan eloszlott a becsapottság érzése,
megszólaltak a régi olvasmányok és a régi
illusztrációk, sok-sok réteg alól egyszerre csak
előtűnt az egykori parázs élmény, a gyermeki
izgalom, s úgy éreztük, hogy megilletődésünket
mégsem pazaroltuk méltatlanra, mert a maguk
idejében ezek a művészek kimondták,
megrajzolták azt, amire érzékeny agyunknak
szüksége volt. Ruganyos ugródeszkát tettek
képzeletünk alá, s mi, ellendülve, érezhettük a
repülés örömét, a mese és a képzelgés mámorát. S
átéltük a régi mesterek, művészek vagy iparosok
igyekezetét, a titokzatos és kifürkészhetetlen jövő
megragadására irányuló törekvésüket. Éreztük
ihletüket, és láttuk távolba - esetleg éppen a mi
korunkba - meredő szemüket. így azután a
kezdeti elutasításból elfogadás és megértés lett. A
csalódottságot felváltotta az öröm. És
összeszedtük ezeket a rajzokat és illusztrációkat,
elfelejtett, sokszor névtelenségbe süllyedt
művészek munkáit a könyvekből és
folyóiratokból, hogy bemutassuk Olvasóinknak a
magyar tudományos-fantasztikus képzőművészet
első, gyakran botladozó és naiv, de néha erőteljes
és szuggesztív próbálkozásait.
Nem sikerült megtudnunk minden művész nevét,
a folyóiratok olykor aláírás nélkül
127
kibetűzni az aláírásokat. De volt két művész,
akiknek munkáira külön felhívjuk a figyelmet.
Egyikük, Jaschik Álmos, a maga idején ismert és
elismert rajzoló és illusztrátor, akinek Wells
Időgép című regényéhez készült expresszív és
hatásos grafikáját kötetünk címlapján közöljük.
A másik Leidenfrost Sándor, akinek
Lasswitz-illusztrációit kerestük elő. Leidenfrost
munkássága azért is fontos számunkra, mert
meglepő helyen, angol, francia és amerikai
albumokban is találkoztunk velük. A művész
ugyanis
- ahogy hosszú kutatás és levelezés után
kiderült - a második világháború előtt Amerikába
emigrált, New Yorkban dolgozott, és haláláig
igen jelentős science fiction-rajzolóként is
működött. Műveit a szakértők
a nagy hagyományok sorában tartják számon,
s azt írják róla, hogy többek között neki
- a magyar rajzolónak! - köszönhető a
sajátságos amerikai science fiction-illusztráció
kialakítása, megteremtése.
Úgy véljük, nem kell szégyellnünk a magyar
sci-fi-képzőművészet hagyományait, csak arra
kell vigyáznunk, hogy visszahelyezzük ezeket a
rajzokat a maguk korába, s akkor, kissé
ellágyultan, felfedezhetjük és megérthetjük
értékeiket.
K. P.
Galaktika tudományos-fantasztikus antológia
Szerkesztőség: Kozmosz Könyvek szerkesztősége
Bp„ VII., Lenin krt. 9-11. Levélcím: 1428 Bp„ Postafiók 43.

HU ISSN 0133-2430
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Zrínyi Nyomda (79.1018/1), Budapest, 1979

Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Fazekas László
Szakmailag ellenőrizte: Fűnk Miklós
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Szecskó Tamás
Műszaki szerkesztő: Maczó Péterné
60 000 példány
Terjedelem: 11,2 (A/5) ív. IF 3608
„A Science fiction híveinek egyik kongresszusán, amelyen hat Nobel-díjas
és ötven egyetemi tanár volt jelen, elhangzott az a kijelentés, hogy a
tudományos-fantasztikus irodalom nagyobb erő, mint az atomenergia."
Jacques Bergier

„A Science fiction hibrid termék, amely gyakran se nem tudomány, se nem

irodalom a szó igazi értelmében."
Fred L. Polak

„Úgy látszik, a science fiction korunk mitológiájának megszokott formája:

olyan forma, amely nemcsak arra képes, hogy egészen új témákat vessen
fel, hanem arra is, hogy magába gyűjtse a régi irodalom témáinak
összességét."
Michel Bútor

„A science fiction (művészi szempontból) nagyon különböző szférákban

helyezkedik el, a jelentős alkotói fegyverténytől a tisztes átlagon keresztül,
egészen a már olvasott motívumok reménytelen egymásbafűzéséig."
Dr. Otakar Chaloupka

„A tudományos-fantasztikus irodalom valamennyi humán terület közül a

legközelebb áll a tudományhoz; e tekintetben csak a filozófia versenyezhet
vele. De - ismétlem - humán terület marad, és mentes a tudomány betű
szerinti értelmezésétől."
Julij Kagarlickij

„A science fiction sem a túlzó dicséretekre, sem a szertelen rágalmakra

nem szolgált rá, megérdemli viszont, hogy tanulmányunk tárgya legyen."
Jacques Bergier

Szocialista országok SF íróinak II. Konferenciája, Poznan, 1973. október: a

Móra Könyvkiadó díjat kapott a GALAKTIKA kiadásáért.

II. Európai Science Fiction Kongresszus. Grenoble, 1974. július: A

GALAKTIKA „A legjobb európai science fiction magazin" díjat kapta.

Ára 12, - Ft