A Mesepoétika Boldizsár Ildikó mesekutató elmúlt két évtizedben

megjelent írásaiból válogat. A mese műfaja megengedi a kutatónak, hogy

olykor elrugaszkodjon a száraz tényektől és adatoktól, ezért nem meglepő,
ha „e könyv írásait átlengi a kutatás tárgyából, a mesevilágból áradó
poézis”. A szerző három nagy egységre osztja kötetét: A mesék élni
segítenek; A mese és a gyermek; Milyen a jó mesekönyv? Boldizsár Ildikó
írásai alapján megismerhetjük a mesék bonyolult világát, a tipikus női és
férfi szerepeket, a bit-agyú gyerekek gondolkodásmódját és a mesék
gyógyító erejét, valamint azt is megtudhatjuk, hogy mi kell valójában egy
jó mesekönyvhöz. A kötetet Horváth Andrea hangulatos illusztrációi
egészítik ki.

Boldizsár Ildikó

MESEPOÉTIKA

Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Balassa Péter emlékére

ELŐSZÓ

"Poétika" annyit tesz: költészettan. Következésképpen e kötet címe

valójában meseköltészettan. Ám ha lefordítanánk, a cím a kelleténél egy
árnyalattal túlmagyarázóbb lenne, és a kelleténél egy árnyalattal kevésbé
poétikus. Márpedig e könyv írásait - noha képzett és avatott kutató
tanulmányairól, elemzéseiről, kritikáiról van szó - átlengi a kutatás
tárgyából, a mesevilágból áradó poézis. Mindez persze csupán játék a
szavakkal. (Nota bene, mi egyéb az irodalom és benne a meseirodalom? -
Játék a szavakkal.)

Boldizsár Ildikó mesekutatónak vallja magát. A legősibb műfajjal

foglalkozik, melyre a magyar irodalom múltjának és jelenének elemzői
időt, energiát csak ritkán vesztegetnek. Mert hát a mese mifelénk a
"komoly" irodalomtudománynak tárgya nemigen lehet, a szakmai
közérzület szerint (bár fennen hangoztatni talán nem ildomos) mégiscsak
komolytalan dolog; gyermekeknek szól, tehát gyermeteg. A mese
eredendően természetesen nem gyermekeknek szól, csak a 19. század
hozta a nagy fordulatot, ezenkívül Nyugat- és Kelet-Európa-szerte igen sok
igen komoly kutató és intézmény foglalkozik az irodalom és a
kultúrtörténet ezen alapvető vonulatával. Mindez azonban nem elég
ahhoz, hogy megváltoztassa a honi beidegződéseket. Nálunk a mese
hozzáértő kutatója ritka, mint a fehér holló - itt mindenekelőtt Komáromi
Gabriellát kell említeni, akinek munkája ezen a területen valóban úttörő.
Nem baj, csak idő kérdése és a honi irodalomtudomány és kritika előbb-
utóbb felnő a meséhez. Boldizsár Ildikó Mesepoétikája fontos lépés a
felnövekedéshez vezető úton.

A szerző három nagy egységre bontja kötetét, s mind a háromban más-

más arcát mutatja felénk.

Az első részben az irodalomtudomány eszköztára mellett a néprajz és a

lélektan arzenálját is beveti, hogy bevilágítson a mesék legmélyén rejlő
misztikum ködébe, hogy feltárja, milyen magatartásmintákat képeznek le
az egyes mesealakok, mit üzennek a férfi és női szerepek, miféle
problémamegoldó képleteket olvashatunk ki a történetekből. Ezt sugallja
az első rész címe is: "A mesék élni tanítanak". Elemzései fokról fokra
világossá teszik az olvasó számára, miféle ősi tudás és tapasztalat
csapódik le a mesékben, milyen jelképrendszer keretében értelmezhetők a
hősök és az események. Boldizsár Ildikó értelmezései új fényben mutatják
az ismertnek vélt, ám végig nem gondolt mese-univerzumot.

A második és a harmadik rész az elméleti alapvetést követő "gyakorlati

elemzéseket" tartalmazza, többtucatnyi cikket, kritikát, recenziót, melyek
mintegy a gyakorlatba ültetik át az első részben végiggondoltakat. A
Mesepoétika olvasója rádöbben, mi minden történt itt az elmúlt egy-másfél
évtizedben, melynek meseirodalmi eseményeit Boldizsár Ildikó lankadatlan
szorgalommal végigszemlézte. Könyve ebből a szempontból akár
bedekker-nek is tekinthető, mely végigkalauzolja az érdeklődőt az
ezredforduló fontosabb könyvein és eseményein - nem hagy ki egyetlen
fontosabb állomást sem.
Szomorú, közhelyes tény: egyre kevesebbet olvasunk. Ám az általános
igazság mögött ott lappang egy másik. Noha a gyerekek is kevesebbet
olvasnak, mégis "kevésbé kevesebbet" szüleiknél - legalábbis amíg
iskolaköteles korban vannak, és el nem kapja őket a felnőtt lét gépszíja.
Más szóval az olvasó emberek zsugorodó táborán belül mind nagyobb a
még mindig könyvet - a leggyakrabban mégiscsak mesét - bújó gyerekek
aránya. Ezért olyan lehangoló, hogy a magyar szellemi élet mellékesnek
tekinti a kultúrának ezt a szeletét. Mintha nem fogná föl: ha nincs magas
színvonalú mese- és gyermekirodalom, akkor belátható időn belül a szó
gyakorlati értelmében elfogynak azok az érzékeny és értő olvasók, akik
majdan az úgynevezett magas kultúra alkotásainak befogadóivá lehetnek.
Így hát "kulturális létkérdés", hogy a gyermekeknek szóló művek
megkapják az őket megillető, mind fontosabb helyet a kultúra egészén
belül. Ehhez pedig elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy legyenek olyan
irodalmárok, esztéták, kritikusok, akik értő módon foglalkoznak a
meseirodalommal és ott-honosan mozognak a terepen. Boldizsár Ildikó
ilyen személyiség. Kritikusként nem átallja elméleti tudását gyakorlati
útmutatássá transzponálni. Mer állást foglalni egy-egy mű vagy jelenség
mellett vagy ellen. Igent mond vagy nemet és véleményét nem burkolja
misztikus zsargonba.

A Mesepoétika írásai érthetőek, élvezhetőek, sőt szórakoztatóak. Csupa

olyan erény, amivel a szakirodalom nem mindig dicsekedhet. A szerző nem
hurcolja mondatain a szakkritikára gyakran jellemző fűrészpor ízű,
teoretikus terminológia nyűgét, mely az érdeklődő nagyközönség számára
megközelíthetetlenül belterjessé teszi a szöveget. A stílus az ember -
Boldizsár Ildikó stílusa pedig eleven bizonyítéka annak, hogy a tudós és a
tudálékos nem azonos.

Békés Pál

A MESÉK ÉLNI SEGÍTENEK

Ahol a madár se jár

A mesékkel kapcsolatos általános vélekedések nemcsak a mese

legfontosabb jellemzőit hagyják figyelmen kívül, hanem valótlanságokat
állítanak a meséről magáról is. Az egyik ilyen vélekedés szerint például a
mese nem más, mint az idill és az illúzió világa, amelyben minden
tökéletes, de a legtökéletesebb maga a mesehős, akinek semmi más dolga
nincs a történetben, mint az, hogy kedves és szeretetre méltó segítőtársak
közreműködésével, hipp-hopp túlessen néhány próbán, aztán feleségül
vegye a világ legszebbik királykisasszonyát. A másik közkeletű tévedés
még ennél is súlyosabbat állít azzal, hogy a meséknek nincs semmi közük
a valósághoz; a mesehősök, a mesei helyszínek és a mesében megjelenő
konfliktusok pusztán a mesemondó képzeletének termékei. Ugyan ki
találkozott már hétfejű sárkánnyal, parazsat evő táltos paripával, s ugyan
ki látott már üveghegyet, egymást morzsoló kősziklákat, tollát hullató
aranymadarat, és indult-e már valaki azért el otthonról, hogy estére, de
legkésőbb három nap múlva megtalálja az élet vizét?

Mesekutatóként állíthatom, hogy mindenki találkozott már hétfejű

sárkánnyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima
felületén, volt foglya a verekedő kőszikláknak, sőt hallotta az aranymadár
énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az
ideje, hogy felkerekedjen. Igaz, a hétfejű sárkányt főnöknek, néha
anyósnak vagy önmagunk rosszabbik énjének hívják, a táltos paripát
Mesternek vagy intuíciónak, az üveghegyet legyőzhetetlen
problémahalmaznak, amelyen nehéz fogást találni, a kősziklákat Egót
felőrlő ellentétes irányú mozgásnak, az aranymadarat például ifjúságnak,
egészségnek, az élet vizét pedig egy vágyott élethelyzet esszenciájának.
Persze mindez sokkal szebben hangzik a mesék szimbolikus nyelvén,
hiszen a mesék mindig és minden időben az emberről, pontosabban az
ember lehetőségeiről, választásairól, tévedéseiről és a tévedések
korrekcióiról mondanak el valami nagyon fontosat. Azaz nem arról szólnak,
hogy minden rendben van, hanem arról, hogy minden rendbe hozható.

A mese a 19. század végéig a felnőttek műfaja volt, s a történetek ezrei

nem írásban, hanem szájhagyományozódás útján öröklődtek generációról
generációra. Nehéz volna elhinni, hogy a felnőtt mesemondók azért
őriztek és adtak tovább évszázadokon át annyi szépséges és
bölcsességgel átszőtt mesét a világ bármely táján, mert szórakoztatni
akarták volna hallgatóságukat. Azt is nehéz volna elhinni, hogy az
emberek azért gyűltek össze időről időre a mesemondók körül, hogy a
mesemondás idejére elfeledkezzenek mindennapos gondjaikról, és
belemeneküljenek egy vágyott világ illúziójába, ahol mindig a "legkisebbé"
a győzelem. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a mesemondás és a
mesehallgatás során átélhetővé váltak a személyiség legmélyebb rétegei,
és lehetőség teremtődött az egyik legnehezebb kérdés megválaszolására:
ki vagyok én? Ez a kérdés ugyanis a mesék segítségével is tisztázható.
Mindannyian hősök vagyunk a saját élettörténetünkben, és vannak
élethelyzetek, amelyekben pontosan ugyanaz történik velünk, mint az
évszázados mítoszok és mesék hőseivel és hősnőivel történt valamikor
régen. A történetekből meg lehetett tanulni mindazon szabályokat és
technikákat, amelyek segítségével az ember nemcsak az istenekkel, a
természetfölötti lényekkel, az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal vagy
a halottakkal teremthetett kapcsolatot, hanem legmélyebb önmagával is.
A mai felnőtt meseolvasók (ha vannak még egyáltalán) már nem
emlékeznek erre a tudásra. Pedig a mesékből többek között az is
megtanulható, hogy a tündérmesékben a nőknek egészen máshogy kell
viselkedniük, más életstratégiákat kell választaniuk, mint a férfiaknak:
nem a bátorságukról, hősiességükről kell elsősorban számot adniuk,
hanem például arról, hogy milyen eltűnt vagy rejtett értékeket kell
visszahozniuk és őrizniük a világban a harmónia megteremtése vagy
fenntartása érdekében, miként felelősek a világ működéséhez szükséges
rendért. De az is kiderül ezekből a régi mesékből, hogy miért kívánatos
olykor uralkodni a kíváncsiságon, vagy miért van szükség egy nő életében
oly gyakorta a különféle magvak szétválogatására, a búza és az ocsú
megkülönböztetésére, és milyen károkat okozhatnak a meggondolatlanul
kimondott mondatok.

A mesékben a férfiakra másfajta próbák várnak, mint a nőkre. A

legismertebb férfi mesehősök a sárkányölő hősök, akik úgy tesznek rendet
a világban, hogy megszabadítják az elrabolt égitesteket és az elrabolt
királykisasszonyokat a szörnyetegektől, azaz két nagyon fontos
cselekedetet hajtanak végre: egyrészt megtisztítják a világot attól, ami
nem odavaló, másrészt visszaszerzik azt, ami valaha odavaló volt, hogy ily
módon tegyék lakhatóvá a világot. A rettenthetetlen sárkányölő hős
szerepe azonban nem illik minden férfihoz. A mesékben is van olyan hős,
aki azért indul útnak, mert nem ismeri a félelmet, és addig nem lehet
boldog, amíg meg nem tanul félni. Egy másik férfi hős a halhatatlanságra
vágyik, és olyan országot keres, ahol a halálnak semmi hatalma nincs. A
férfiak mesebeli feladatai (próbái) közé tartozik az is, hogy meg kell
nevettetniük egy királykisasszonyt, azaz fel kell őt szabadítaniuk
érzelmileg, vagy meg kell őt érinteniük az üveg-hegy tetején, ott, ahol
minden oly törékeny... Ha valakinek túl sok ereje van, meg kell tanulnia
mértékkel használni azt. Ha pedig valamelyik férfi hősnek a lustaságból
jutott túl sok, az a feladata, hogy a sárkányok helyett saját gyöngeségével
birkózzon meg. Ez utóbbi mesehősöknek tehát nem a világ működésében
keletkezett egyensúlyzavart kell helyreállítaniuk, mint a sárkányölőknek,
hanem a saját személyiségükön belül megbomlott egyensúlyt kell
rendezniük: akinek a félelemből van kevés, annak meg kell tanulnia félni,
aki a haláltól retteg, annak az életet kell megtanulnia, szeretni és élvezni,
a túl erős és a túlságosan lusta szintén a mérték és az egyensúly
mibenlétéről kap leckét a mesei út bejárása során. Annak pedig, aki az
üveghegyi királykisasszonyt készül feleségül venni, meg kell tanulnia a
lélek finomabb rezdüléseivel, a női érzékenységgel kapcsolatba lépni.
Minden mesehős keményen megdolgozik a sikerért, s eközben gyanakvó
és bizalmatlan is lehet, megsebesülhet, vagy akár többször meghalhat, a
lényeg az, hogy túl kell haladnia, le kell győznie önmagát. Ez még a
mesékben sem sikerülhet első nekifutásra: a sikertelenül próbálkozó két
nagyobb testvér nem más, mint ugyanazon személyiségnek (a legkisebb
fiú) az éretlen változata. Harmadszorra azonban már senkinek sem szabad
hibázni, a helytelen választásokból okulni kell. A téves utak korrigálhatók,
a rossz jóra fordítható, de csak akkor, ha visszatérünk a kiindulópontra,
oda, ahonnan kétszer már sikertelenül elindultunk.

A női mesealakoknak nem a sárkánnyal kell megvívniuk, de az ő útjaik

legalább annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké.
Néhány nevesincs női mesealaknak kicsi, de jelentős szerep jut a
mesékben: az önzetlen segítő szerepe. Ők mutatják meg az eltévedt
hősnek a helyes utat, s ők látják el jó tanáccsal, ha bajba kerül. Csak egy
villanásnyi időre tűnnek föl a mesében, de mindig a legjobb pillanatban,
akkor, amikor valóban szükség van segítségre. Milyen veszélyek
leselkednek a nőkre a mesékben? Az egyik lányt saját apja akarja
feleségül venni, a másikat mostohaanyja készül meggyilkolni
féltékenységből, a harmadikat a nővérei ölik meg irigységből. A legtöbb
szerencsétlenség azonban az esküvő vagy a szülés körüli időkben éri a
mesehősnőket. Tapasztalataim szerint a mesék megkülönböztetett
figyelemben részesítik az élet fordulópontjait. Mintha egy másik létmódba
való emelkedés, a határok (olykor csupán saját határaink, korlátaink)
átlépése nem történhetne fájdalom vagy szenvedés nélkül. A nők
leggyakrabban azzal a hősnővel azonosulnak, aki rengeteg szenvedést
visel el azért, hogy megválthassa hollóvá változtatott hét fivérét. Ez a
hősnő azt mutatja meg nekünk, hogy mi, nők képesek vagyunk egy
nagyszerű dologra: vissza tudunk hozni a világba olyan szellemi és lelki
tartalmakat, amelyek valaha jelen voltak itt, aztán valaki elvarázsolta
(talán éppen hollóvá változtatta) őket. A nők képesek arra, hogy
felismerjék, és újra emberivé tegyék ezeket az átmenetileg "elvarázsolt"
(állativá tett) minőségeket. Ez persze még a mesében sem egyszerű. A hat
hattyú című mesében például ki kell állni a némaság próbáját, miközben
csillagvirágokból vagy csalánokból hét kis inget kell varrni. A
csillagvirágnak - ezt neve is jelzi - az éghez van köze, a csalán pedig a
legkiválóbb és leghatásosabb vértisztító növény. Ha tehát valóban vissza
akarunk változtatni, újra emberivé akarunk tenni valamit, aminek
közöttünk van a helye, az csakis úgy sikerülhet, ha ennek rendelünk alá
minden mást (némaság), és a természettel összhangban, a magasabb
minőségekkel is kapcsolatba lépve tevékenykedünk.
És aki mindezt nem hiszi, járjon utána! 2003

Kihez szólnak a tündérmesék?

Kezdő mesekutatóként gyakran kerültek a kezembe olyan szakkönyvek,

amelyek közvetíteni igyekeztek a mesék és a meseolvasók között, azaz
megpróbálták megmagyarázni vagy értelmezni, hogy miről is szólnak az
egyes szövegek. Én sokáig azt gondoltam, hogy meseelemzésekre semmi
szükség nincs, és Honti Jánossal értettem egyet, aki szerint "mesékről
szóló könyv helyett egyszerűen csak mesék minél gazdagabb
gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy maguk a
szövegek mondjanak el mindent". Később azonban rájöttem, hogy a
mesék manapság már nem tudnak "maguktól elmondani mindent", és
óriási szakadék tátong a mese és az olvasó között. Valamikor a
mesemondók megbecsült tagjai voltak a paraszti közösségeknek, a mesék
pedig nemcsak szórakoztatták a - többnyire - felnőtt mesehallgatókat,
hanem életvezetési tanácsokkal, sőt stratégiákkal is szolgáltak számukra.
A népmese, s ezen belül is a tündérmese (vagyis az a mese, amelyből nem
hiányozhat a csodás elem) ma már csak kevés ember számára jelenti a
bölcsesség forrását, és még kevesebben vannak azok, akik az egyes
történetekben saját egzisztenciális problémáikra és azok megoldási
lehetőségeire ismernek rá. Ez valószínűleg nemcsak azért van így, mert
korunkban általánossá vált a mesék iránti érzéketlenség, vagy, mert
végleg eltűntek volna a bölcs mesemondók, hanem azért is, mert egyre
nehezebb olyan mesékre bukkanni, melyet nem írtak át, nem kurtítottak
meg, vagyis nem változtatták meg szinte felismerhetetlenségig az eredeti
szöveget. Azt, amely évszázadokon át szájról szájra járt, majd a múlt
század közepétől megindult mesegyűjtés nyomán gyűjteménybe került, és
ott várja sorsa jobbra fordulását.

Mert a mesék jobb sorsra érdemesek. Nem kellene automatikusan a

gyerekszoba könyvespolcára helyezni és kizárólag a gyerekek számára
elérhetővé tenni a mesekönyveket. Ahhoz, hogy megértsük gyermekünk
kedvenc történeteit és azokon keresztül magát a gyermeket is, először
meg kell találnunk és értenünk "saját mesénket". Ki a legkedvesebb
mesehősünk és miért? - mindenekelőtt ezt a kérdést kell feltennünk
magunknak. Megrázott annak a tanítványomnak a vallomása, aki azt
mondta, hogy mindig gyűlölte a legkisebb gyerek győzelmét hirdető
meséket, mert otthon ő volt a legnagyobb. Ezért inkább A három kismalac
meséjét szerette, mert abban a legidősebb malac a legokosabb, neki
sikerül túljárnia a farkas eszén és erején. Egy másik diáklány a megalázott,
királylány szerepétől megfosztott nő sorsával azonosulva fedezte fel saját
gyengeségeit és párkapcsolatában elkövetett hibáit. Sokan azokat a
meséket nevezik meg "legkedvesebbként", amelyekben a mesehősnek
nem kívülről fenyegető ellenféllel kell megvívnia, hanem saját magával.
Miért szeretjük annyian például A kis hableány, A boldog herceg, a
Hamupipőke és A vadhattyúk történetét? Milyen belső késztetéseinkkel
vagy nyomorúságainkkal nézünk szembe az önfeláldozó szenvedés
megannyi mesei példáján keresztül? Meríthetünk-e erőt a mesékből ahhoz,
hogy elinduljunk egy félelmekkel teli, kockázatos úton, ahol
kiismerhetetlennek tűnő ellenfelek várnak ránk ezer alakban? Hogyan
kerülhetünk ki szorult helyzetekből, ha valamennyi ismert megoldási
technikánk csődöt mond? E kérdésekre a mesékből is kaphatunk
válaszokat.

A jó mesék nem életkorhoz kötöttek. Épp attól jók, hogy minden

életkorban más-más jelentésük válik nyilvánvalóvá. A tündérmese gazdag
árnyalataiból a gyerekek még nem értenek meg mindent, de kitartóan
ragaszkodnak azokhoz a mesékhez, amelyek pontosan leképezik a bennük
zajló lelki folyamatokat, s amelyekből ők is erőt meríthetnek. De a mese
nemcsak emiatt rendkívül fontos a gyerekek életében. Vekerdy Tamás
figyelemre méltó kutatási eredményről számol be Kicsikről nagyoknak 2.
című könyve egyik lábjegyzetében. Amerikai kutatók bebizonyították, hogy
az intellektuális képességek egyoldalú fejlesztése végzetessé válhatóan
téves döntésekhez vezet az emocionális intelligencia, a szociális és
művészi képességek kiművelése nélkül. A mese már kisgyermek kortól
képes mind a négy szinten hatást kifejteni, méghozzá indirekt módon.
Bruno Bettelheim szerint a mese intellektuális szinten gondolkodásra, a
képzelőerő fejlesztésére és önismeretre ösztönöz; emocionális szinten
nemcsak feszültségoldó, harmonizáló, hanem megtanít valakivel
azonosulni is, pl. átélhetők a mesehős megpróbáltatásai és a mese
valamely szereplőjén keresztül sokkal könnyebb önmagunkról is beszélni.
Szociális szinten a mese alkalmas a humán értékek, az erkölcsös
viselkedés kódjainak megtanítására, (pl. hogy a beteg, elesett embereken
és állatokon segíteni kell); valamint arra is, hogy a gyermek elsajátítsa azt
az elbeszélői nyelvet, kifejezési formát, amely egyéb irodalmi alkotások
létrehozására is ösztönözheti.

Mesemondásra az esti, elalvás előtti meseidőn kívül minden szituáció

alkalmas: csúcsforgalom, várakozás az orvosi rendelőben, türelmet igénylő
cipőpróba, testvérkonfliktus, betegség, lehangoltság, felfokozott jókedv
stb. Minden helyzethez lehet megfelelő mesét találni. Olykor nem is arra
van szükség, hogy a mese "szóljon" valamiről, hanem arra, hogy a
"mesehang" felidézzen valamilyen kellemes élményt, melynek hatására a
legelviselhetetlenebb helyzet is feloldhatóvá válik. A mesélésre
kiválasztott szövegekkel azonban - kivált az esti mesélésnél, amit például
gyertyagyújtással is el lehet választani a nap többi részétől - nem árt
elővigyázatosnak lenni: Hamupipőkéhez hasonlóan meg kell
különböztetnünk a jó választást a rossztól. Ha nem "fejből" mesélünk, ne
olvassunk olyan mesét, amelyet akkor látunk először - kellemetlen
meglepetésekben lehet részünk. Ne sajnáljuk az időt a hosszú
tündérmesékre, még akkor sem, ha több estét is igénybe vesz, amíg a
végére érünk. A gyerekek szinte szó szerint megmondják, hol hagytuk
abba előző este a szöveget. Különösen figyeljünk oda azokra a mesékre,
amelyeket ő kér, hiszen ezek valamilyen okból fontosak a számára. Akkor
is meséljük el neki, ha századszor kéri. Végső soron a mesélés egyik
jótékony hatása abból áll, hogy ha a mesélő és a mesehallgató egy
mesényi időre legalább egymásra találnak, hinni lehet más, világjobbító
csodákban is.

1996

A mese, mint gyógyító erő

Amikor először léptem a gyerekkórház kórtermébe azzal a szándékkal,

hogy mesélni fogok az ott lévő beteg gyerekeknek, még nem tudtam:
minden beteg gyereknek "megvan" a saját meséje, s ha a gyereket és a
mesét sikerül egymásra ismertetnem, megkönnyítem a gyógyulás
folyamatát. Hittem ugyan a mese erejében, de csak hónapok múlva
értettem meg, hogy a népmese életkortól függetlenül képes olyan rejtett
üzeneteket közvetíteni, amelyeket kizárólag az adott beteg ért és használ
fel gyógyulása érdekében. A gyerekkórházban tanultam meg, hogy lázas
gyereknek nem szabad sárkányos, sárkányölős meséket mondani, mert a
mese hatására feljebb mehet a láza; a műtétre várakozó gyerek viszont
épp az efféle mesékből kap bátorítást az előtte álló nehézségek
leküzdéséhez. Természetesen a mesék nem csupán a beteg vagy a lelkileg
megzavart emberek számára szolgálhatnak kapaszkodóként vagy segítő
erőként; mindannyian találhatunk bennük olyan életvezetési tanácsokat,
intelmeket és felszólításokat, amelyek "gyógyírként" hatnak az életünkben
előforduló problémákra vagy átmeneti, netán tartósnak ígérkező
kibillentségekre. Régen a mesének és a mesélésnek fontos szerepe volt az
emberek mindennapi életében, sőt a balti népek egyes csoportjainál a
meséknek mágikus erőt tulajdonítottak a növények és az állatok
fejlődésével kapcsolatban is: azt tartották, hogy a vetés gyorsabban nő, az
állatok szaporábbak, ha mesélnek nekik. Számos történetben szerepel az a
valóságból táplálkozó motívum is, hogy a vándorok mesemondással
hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut adományhoz, s egy jól
elmondott tanító mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet.

A régi mesemondók számára a mese mindig is megtörtént eseménynek

számított, amelyet meg kellett őrizniük és tovább kellett adniuk. A mesei
szerkezetben rejlő hasonlóságok ellenére nincs két egyforma mese:
ugyanazon problémát mindegyik történet másképpen dolgoz fel. A
probléma feldolgozás során azonban egy valamit nem lehet szem elől
téveszteni. Azt, hogy a történet elején megbomló egyensúlyt (pl. valaki
meghal vagy elrabolják; valamit ellopnak; a hősben ellenállhatatlan vágy
ébred valami vagy valaki iránt) helyre kell állítani. A mese egyik terápiás
értéke abban rejlik, hogy minden történet az egyensúlyhoz (egészséghez)
vezető utat mutatja meg, mégpedig azzal a felhívással, hogy nem
megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem - akár szenvedés
árán is - helyreállítani. A történetekben megtalálhatók a gyógyuláshoz és a
testi folyamatok egyensúlyának fenntartásához szükséges tanítások. A
"mesei utat" végigjáró mesehősök (és a gyógyulást keresők) legfontosabb
feladata épp az, hogy elpusztítsanak valamit a világból (a szervezetükből),
ami nem odavaló, vagy visszaszerezzék azt, ami valaha odavaló volt. Eme
küzdelem szimbolikus formája az égitestrabló (vagy nőket zsákmányoló)
sárkányok meséje: a hősnek vissza kell hoznia a Napot, a Holdat és a
csillagokat a helyükre, és ezzel egy időben el kell pusztítania az
égitesteket veszélyeztető sárkányokat. Vagyis a mese nem azt állítja, hogy
elég visszaszerezni azt, amit elveszítettünk, hanem azt, hogy
maradéktalanul le kell számolni azzal, ami veszélyezteti "egészségünket".
Ha megkegyelmezünk az utolsó feje épségéért könyörgő sárkánynak,
elveszítjük annak lehetőségét, hogy kezünkben tarthassuk életünk fonalát,
s úgy járhatunk, mint a próbák teljesítése közben hibát vétő két nagyobb
testvér, akiket a boszorkány kővé változtat, azaz cselekvőképtelennek
nyilvánít, megfosztva őket az "út" bejárásának lehetőségétől.

A mese gyógyító hatásmechanizmusában nagyon fontos szerepe van

annak az epizódfüzérnek, hogy mielőtt a hős megküzd a sárkánnyal,
végigjárja a föld, a víz, a levegő és a tűz elemhez kapcsolódó tanuló
utakat: megetet egy éhező állatot (föld), visszavisz a vízbe egy partra
vetődött halat (víz), szövetségre lép a levegőben "gondolatnál és
szélvésznél is sebesebben" mozgó táltossal (levegő) és a sárkányküzdelem
előtt kipuhatolja a sárkány erejének (tűz) titkát. Ha mindezen "próbákat"
sikerrel teljesíti, azaz megteremti az elemek közötti egyensúlyt, sor
kerülhet az utolsó harcra. Ez a harc azért figyelemre méltó, mert nem
egyértelmű fényes diadalmenet (miként a gyógyulás sem minden esetben
az), az első menetben nem egyszer a sárkány győz, s a hőst táltosa
ragasztja össze "élőhaló" füvekkel, vagy pedig csodás segítséggel dől el a
harc a hős javára.

Azonban a mese csodás motívumai is jól érzékelhető energiaforrásként

hatnak a betegekre. Ők ugyanis pontosan értik, hogy a mesét mozgató
csodák nem a természeti törvények megsértését jelentik, hanem a
tökéletlen tökéletesítését, azaz annak lehetőségét, hogy az ismert dolgok
ismeretlennel összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat
teremthetnek. A beteg erőt nyer abból a tudásból, hogy a megszokott ok-
okozati viszonyok, rutineljárások felfüggeszthetők (indifferens, hogy ki
vagy mi függeszti fel ezeket), és ezáltal "bármi megtörténhet".

Mivel valóban minden testi, lelki és szellemi betegségnek van egy (vagy
több) gyógyító vagy a gyógyulást segítő meséje, a "mesegyógyászat" célja
az lenne, hogy a megfelelő mesét eljuttassa a beteghez. Vízi Péter és Vízi
Pál meséje például egyfelől azoknak ajánlható, akik énük valamelyik részét
tartós elfojtás alatt tartják, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos
lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó
víz elem okoz.

Vízi Péter és Vízi Pál

"Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt
álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett
áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de
nem csak azt, elborította az egész világot."

A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a
király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti,
nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s
azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és
hogy megakadályozza annak beteljesedését, az ország bölcseinek
tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és
odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen
egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába
zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak
forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle,
másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a
bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és
gondoskodás érkezik válaszként, s íme: "Telt-múlt az idő, a
királykisasszonynak elmúlt a rosszkedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket,
s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak
nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már
mehettek, amerre szívüknek tetszett".

Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő

"gyógyerejét", mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat
keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a
víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy
ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a
két fiú "áradása", "víztermészete", amely aztán elborítja az egész világot?
Meddig tekinthetjük "gyógyítónak" ezt az áradást, s mikortól jelent
veszélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon
törekvésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges
a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a
mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya?
Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a
mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl
sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés.

A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul

tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp "a világ jósfája"
alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága
teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó
ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd - miként a
mellékágat fakasztó forrásnak - kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának,
beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés
kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a
másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti.

Vízi Péter először fekete gyászposztóval bevont városba érkezik, ahol

éppen "vízprobléma" van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban,
aki csak akkor ad vizet, ha mindennap egy tizennyolc esztendős leányt
kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös,
kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány
kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét
fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó
elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós
sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy "vízi" ember harcol. A harc
végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös
herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztó-fűvel
segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt,
valami még mindig hiányzik a teljességhez, azaz nem lehet még vége a
vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az "egész-
séghez"? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt
ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a
világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan
"kívánni". További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból
adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette
fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő "kőszikla" még
nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét
erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol "csak úgy
nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy
repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre
csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül,
fölkapta Pétert is." Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a
poklok országába jut, de - ahogyan a mese mondja - "nem idevaló" lévén a
forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a "levegős kaland"
és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt
egyensúlyt, még mindig nem tudja, "hová is való", ezért a mese újabb
leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt
arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé
nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de
amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán:
hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a
boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul
megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében
mindig kemény büntetés jár!

Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére
elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható,
hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget
jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová
bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott
lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi
Pál elindul, hogy megtalálja testvérét - és a testvér szimbolizálta másik
felét. Az ő "technikái", "stratégiái" mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív,
befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan
valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó
kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a
boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte.
Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán
esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel,
minden kibillentséget megszüntetve "országról országra jár és elfoglalja az
egész világot". Ebben a mesében tehát nem arról van szó, mint általában
a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női
princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott
gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal
kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit
ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a "vas" és a "víz" arányát
mindennapi életünkben.

1999

Jungiánus meseértelmezések

Amikor mesékkel kezdtem foglalkozni, feloldhatatlannak látszó

konfliktusba kerültem abban a kérdésben, hogy szükség van-e egyáltalán
meseelemzésekre, avagy sem. Egyrészt Honti János mesekutatóval
értettem egyet, aki szerint mesékről szóló könyvek helyett mesék minél
gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy
maguk a szövegek mondjanak el mindent, másrészt azt tapasztaltam,
hogy a mesék - önhibájukon kívül - egyre kevesebbet mondanak
manapság. A mesékbe szőtt bölcsesség és élettapasztalat megértése
ugyanis még akkor is aktív befogadói magatartást követel, ha egyébként
nem a mesékből kívánunk életvezetési tanácsokhoz jutni. A
meseelemzések szükségességéről végül a Jung-tanítvány Marie-Louise von
Franz Női mesealakok (1992) című könyve győzött meg. Műve elején a
szerző ezt írja: "Ahol általánossá válik a mesék iránti érzéketlenség, ott
elkerülhetetlen a meséket magyarázóan úgy fordítani, hogy tartalmuk
kinyilatkoztassa magát tudatunknak". Míg a Női mesealakok mintát adott
arra nézve, hogy "magyarázóan fordítás" közben miként lehet például
híres mesehősök cselekedeteiben jellegzetes női magatartásmintákra
ismerni, addig Az árnyék és a gonosz a mesében című könyvben az ember
és a gonosz legalapvetőbb struktúráit és viselkedési mintáit vehetjük
szemügyre különböző népek ősi népmeséin keresztül. E vizsgálódás addig
könnyen megy, amíg az egyes mesehősökben a szomszédot, a főnököt
meg anyánkat véljük felfedezni, de máris kellemetlenebbé válik az
összehasonlítás, ha a történetekben saját (személyiség) problémáinkra
ismerünk rá. Különösen nehéz ez akkor, ha a mesében megjelenő "árnyék"
és "gonosz" kapcsán kerül sor e megrendítő találkozásra. Ha belátjuk is,
hogy az elfojtott, meg nem tűrt vagy el nem fogadott tulajdonságainkból
árnyék fonódik körénk, az már nehezebben megy, hogy ezt az árnyékot
felismerjük, tudatosítsuk, és - ami a lényeg - az életünkbe integráljuk. Ez
nagy körültekintést igényel, és önmegfigyelést - állítja Franz, és nem tesz
mást, mint meseelemzésekkel próbálja megkönnyíteni a folyamatot.
Egymásra ismerteti a mesét és az embert, s ezzel óriási lehetőségeket nyit
meg mindkettőjük előtt: egyrészt megmenti a feledéstől a történetet,
miközben feltárja mélységeit, másrészt azonosulási modelleket kínál, hogy
könnyebb legyen megnevezni mindazt, amiről egyébként nem szívesen
veszünk tudomást. A meseelemzések révén nemcsak a jungi mélylélektan
fogalmai válnak mindenki számára érthetővé, hanem az önvizsgálat
gyötrelmei is enyhülnek. Megnyugtató például, hogy minden archetípusos
alaknak is megvan a maga árnyéka: a nagy Anya nemcsak bölcs
öregasszony, hanem pusztító boszorkány is egyben, a Szellem archetípusa
pedig nem csak romboló, démonikus erőkből áll.

A mesebeli gonosz alakját Marie-Louise von Franz nem azonosulási

modellekként mutatja be, hanem azt megtanulandó, hogyan viselkedjünk
vele szemben egy váratlan találkozás alkalmával. Összemérjük-e erőinket,
miként a mesebeli vitézek, vagy gyáván elfussunk, ahogy annyian? Ha
nem futunk el, és szembe sem szállunk velük, biztosak lehetünk: a gonosz
valamelyik aspektusa elpusztít bennünket vagy hasonlóvá tesz magához.
Franz szerint a gonosszal szembeni helyes magatartás nem feltétlenül az
aktív beavatkozás, még kevésbé titkainak firtatása: "Az, hogy mikor kell
cselekednünk, és mikor kell hagynunk, hogy a dolgok megtörténjenek,
mikor kell megvárnunk, míg megérnek és valamilyen lehetséges
fordulópont felé haladnak, olyan bölcsesség, amelyről a mesék igen sokat
mondhatnak." Addig is, amíg a könyvben idézett mesék kapcsán ki-ki
eldönti, hogy az ő életében garázdálkodó gonosszal szemben milyen
viselkedési stratégiát válasszon, íme két jó tanács Franztól: visszahúzódni
előle lelkünk legmélyebb magjába, és láthatatlanná válni a számára, vagy
mágikus cselt bevetve alaposan rászedni. (Európa Könyvkiadó, 1998)

Mielőtt azonban túlzott lehetőségeket vélnénk felfedezni a mesehősök

kínálta azonosulási mintákban és viselkedési stratégiákban, Marie-Louise
von Franz másik könyve, az Archetípusos minták a mesében a tragikus
végű népmesék oldaláról is megközelíti a kérdést. Az afrikai és a dél-
amerikai indián mesékben ugyanis igen ritka a "hét országra szóló
lakodalmat" ígérő happy end. A tragikus mesék kapcsán Franz azt állítja,
hogy a hősnek csupán annyi archetipikus funkciója van, hogy az élet
kritikus pillanataiban megjelenjen, és átsegítse az egyént a változásokon,
de el kell tűnnie, amint megtette a dolgát, mert alkalmatlan a mindennapi
használatra. Aki belekapaszkodik a heroikus szerepbe, az felfuvalkodott
lesz. Szerinte a tragikus végű mesék arra jók, hogy kizökkentsék a
hallgatót a hőssel való azonosulásból, felhívják a figyelmét az emberi
lehetőségek korlátaira és felébresszék benne a vágyat a túlélésre.
Ugyanakkor a mesék alkalmasak arra, hogy mindenféle betegségben
gyógyító vagy a gyógyulást segítő erőként legyenek jelen. A mesék
gyógyító hatását Franz abban látja, hogy a történetek megjelenítik az
életálmokat és a kollektív tudattalan azon ellensúlyozó folyamatait,
melyek kiegyenlítik az egyoldalúságot, a betegséget, az emberi tudat
állandó elhajlásait, miközben folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy a
földi rend elcsúszott a kozmikus rendhez képest. Ha azonban mesével
akarunk valakit "meggyógyítani", nem szabad elmagyarázni neki a mese
jelentését. A gyógyító dolga az, hogy felismerje a problémát és megtalálja
a problémára adekvát válaszokat adó mesét, de a többi a betegen múlik.
(Gyerekeknek végképp nem szabad a mesék rejtett értelmét nyilvánvalóvá
tenni!) Marie-Louise von Franz azért kivételes egyénisége a
mesekutatásnak, mert egy mesét több aspektusból is megvizsgál, a
kultúrtörténeti és a néprajzi vizsgálódást nem rendeli alá a
pszichoanalitikus meseelemzésnek. Hatalmas és lenyűgöző
tudásanyagával mindhárom területen kiválóan mozog, sőt hangsúlyozza,
hogy a különböző kultúrák ismerete nélkül semmiféle meseelemzés nem
lehet eredményes. Bármely ország népmeséjét elemezzük, tekintetbe kell
vennünk a térség mitológiai szimbólumait, s az összefüggéseket az adott
kultúrkörön belül kell értelmeznünk. Kínában például a sárkány pozitív
alak, a jangot, a férfiprincípiumot képviseli, azaz a kreativitást, a
dinamizmust, a változáshoz és a megvalósításhoz szükséges erőt, míg a
magyar népmesékben a sárkány a hős legnagyobb ellenfele, akit
könyörtelenül el kell pusztítani. (Édesvíz Kiadó, 1998)

A gyermek viszont olyan mesei motívum, amely minden nép

mesekincsében hasonló módon található meg. Számos mesében szerepel
az a motívum, hogy a királyné különleges gyermeknek ad életet, aki
csillaggal vagy nappal a homlokán születik. Ez a jel arra utal, hogy a
gyermek új megváltó, nagy gyógyító lesz, vagy, hogy ő lesz az új király,
esetleg, hogy ő az isteni gyermek, aki az élet megújulását jelképezi. Eugen
Drewermann A lényeg láthatatlan című könyve is "az isteni gyermek"
motívumára épül. Drewermann Antoine de Saint-Exupéry híres meséjét (A
kis herceg) értelmezi a jungi pszichoanalízis módszereivel, és a kis herceg
alakját tekinti archetípusos szimbólumnak, mondván, hogy ő az a messzi,
rejtett, ismeretlen tájról érkező megváltó idegen, aki mindent más
szemmel lát, mint azok, akikhez eljön. A messziről érkezők szavára pedig
minden mesében nagyon oda kell figyelni. De mit is mondhat ez a
messziről jött gyermek ma, a "biznisz", a "profit", a "marketing" világában?
- teszi fel a kérdést Drewermann, és a lehetséges válaszokban látja A kis
herceg kultúrkritikai aktualitását. A kis herceg már 1943-ban
meglehetősen furcsának találta a "fölnőttek" azon kényszeres buzgalmát,
hogy minden létezőt pénzre számítsanak és váltsanak át. Persze más "baj"
is van velük: egytől egyig magányosak, zsarnokok, önzőek, zárkózottak, és
képtelenek odafigyelni a másik emberre. Ha Drewermann kérdései
nyomán elgondolkodunk azon, hogy mitől váltak ilyenné, micsoda félelem,
szorongás és miféle szeretetlenség vezette őket idáig, eldönthetjük, hogy
megértjük-e őket, és megértésünk feloldozás lesz-e torzulásaik és pózaik
alól, vagy elfogadjuk, hogy ez a világ valahol végképp megromlott, ebből a
világból valami végképp kiveszett, ebben a világban valamit végképp
elfelejtettek az emberek, "pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben
megtalálhatnák, amit keresnek." Drewermann úgy véli, hogy A kis herceg
meséjében nem találunk utalást arra, hogy ha a felnőttek
megváltoznának, a világ szerethetőbb lenne, mintha maga Exupéry sem
hinne a felnőttek megváltoztathatóságában.

Drewermann Exupéry sivataghasonlatát is értékvesztésként értelmezi: e

szerint a sivatag nem térbeli meghatározás, hanem a lelki elszürkülést, az
embersivatagot jelenti. Meg kell értenünk a történetből, figyelmeztet
Drewermann, hogy a sivatagi víz értékét nem csak az adja, hogy
életmentő egy adott szituációban, éppoly fontos az út is, amely a kúthoz
vezet. Vagyis: a kis hercegnek meg kell tanulnia együttélni a rózsájával,
mert nem az a megoldás, ha megszökünk valaki elől, hanem az, ha
átlátjuk saját elhárító stratégiáinkat, és lassan belenövünk egy
kapcsolatba. Ilyen értelemben a rózsa Exupéry meséjében sokak számára
a nő szimbóluma, méghozzá a hiú, szeszélyes, gyönyörű, ugyanakkor
védtelen, védelemre szoruló és sebezhető nőé. Drewermann azonban
leszűkíti a rózsa jelentését az író és az anyja kapcsolatára. Miközben az
anyától való gyermeki függés rejtett magatartását látja a rózsához való
kötődésben, azt is elismeri, hogy ilyen "rózsa-mamával" meglehetősen
kibírhatatlan az élet. Marie-Louise von Franz meseelemzései azért
elfogadhatóbbak számomra, mert Drewermannal ellentétben nem
analizálandó betegekként kezeli a mesehősöket, hanem meghagyja annak
lehetőségét, hogy ki-ki ráismerjen saját sárkányaira vagy árnyékaira - és
természetesen saját "rózsáira" is. (Európa-Ré, 1998)

1999
Miért nincsenek kertek a mesékben?

A mesék nem kedvelik a kerteket. A népmesékben éppoly kevés kert

található, mint a műmesékben. A mesehősök sokkal szívesebben időznek
elvarázsolt helyszíneken vagy izgalmas terepeken, mint egy kertben. A rét,
a mező, a berek, a pagony, a láp, a völgy, a tópart, a dzsungel, a sziget, a
sivatag, a barlang gyakran előforduló mesei helyszínek, sűrű erdő vagy
félelmetes rengeteg nélkül pedig nem is mese egy tündérmese. Ha ritkán
mégis felbukkan egy-egy kert valamelyik tündérmesében, biztosak
lehetünk benne, hogy hamarosan valami szerencsétlenség történik ott:
ismeretlen tettesek ellopják belőle a legszebb virágot, megdézsmálják az
aranyalmafát vagy összetiporják a király ritka és féltett növényeit. A
"világszépnek" hitt kertről egy messziről jött idegen fitymáló megjegyzése
nyomán kiderül, hogy csak akkor lehetne világszépnek nevezni, ha nem
hiányozna belőle valami egészen különleges: például a világ zengő fája, a
zenélő szökőkút vagy az ifjító madár. Ezekben a kertproblémás mesékben
a hősnek az a feladata, hogy visszaszerezze azt, amit elloptak a kertből
vagy megszerezze azt, ami hiányzik onnan, netán legyőzze azt, aki
minden éjjel tönkreteszi a virágokat. Azt is mondhatnánk, hogy a
birodalom zavartalan működéséhez helyre kell állítania a kert egyensúlyát,
mert csak akkor lesz rend, ha mindaz sértetlenül ott lesz a kertben,
aminek ott kell lennie. A kert ezekben a mesékben egyrészt nem más,
mint egy dramaturgiailag szükséges helyszín, ahol a mesei bonyodalom
kibontakozhat, másrészt az "egészség", a teljesség, a tökéletesség
szimbóluma, az égi Paradicsom földi mása, ahol valóban "minden
megvan".

A kert mint a tökéletesség szimbóluma valószínűleg a középkori vallásos

irodalomból került a tündérmesékbe, mégpedig azokból a történetekből,
amelyek a túlvilágjáró hősök élményeit mondják el. A legismertebb
túlvilágjáró mesei történet szerint a hős eljut a Paradicsom (mennyország)
idilli kertjébe, ahol földöntúli gyönyörűségek közepette él, s míg a
"valóságban" több ezer esztendő telik el, ő csupán néhány órának érzékeli
az ott eltöltött időt. A kertről vajmi kevés szó esik ezekben a mesékben, de
annyi bizonyos, hogy a mennyországba jutott mesehősre már nem várnak
újabb próbák, sem megszereznie, sem legyőznie, sem helyreállítania nem
kell semmit. Talán épp ezért kívánkoznak el onnan mindannyian...

A klasszikus műmesékben is csupán két említésre méltó kert akad,

mégpedig mindkettő a múlt század végéről. Oscar Wilde önző óriásának
csodaszép kertjében gyerekek játszanak minden délután, egészen addig,
amíg az óriás ki nem tiltja őket a kertjéből. "Az én kertem az én kertem" -
mondja, és magas fallal, belépést tiltó táblával veszi körül tulajdonát. A
kertből pedig - élet híján - elköltözik a tavasz és a nyár. Csak a hó, a fagy
és a jégeső érzi jól magát ott, ahol az önzés uralkodik. És ez így is van
egészen addig, amíg az óriás le nem rombolja a falakat, és vissza nem
engedi a gyerekeket a kertbe. A kert tanítja meg arra, hogy "sok szép virág
van, de mégis a gyerek a legszebb virág," és ez a felismerés juttatja őt el a
mese végén egy másik kertbe, a Paradicsom kertjébe is.

Frances Hodgson Burnett csodálatos könyve A titkos kert az egyetlen olyan

gyerekkönyv, amelyben a kert nem csupán helyszínnek, hanem
főszereplőnek is tekinthető. Az elvadult, romantikus kert egy yorkshire-i
kastélyhoz tartozik, és évek óta gondozatlanul áll, amikor egy
szeretetlenségtől sebzett, magányos, árva kislány felfedezi, és szép lassan
barátságot köt vele. Barátságot kötni a kerttel azt jelenti, hogy megtanulni
kapcsolatba lépni a növényekkel, rájönni arra, mit szeret az egyik, és mit a
másik. A kislány azt is saját próbálkozásai alapján tapasztalja meg, hogy
miként változtatható élővé mindaz, ami halottnak látszik. A titkok kutatása
és átélése során nemcsak a kislány lelke gyógyul meg, hanem egy
tolószékbe kényszerült, meghalásra készülő kisfiú is, akit a kislány visz el a
szorgos kezek nyomán lassan újraéledő kertbe. A kert tehát ebben a
történetben sem más, mint az egészség forrása, az elveszett egyensúly
helyreállításának eszköze.

A magyar műmese-irodalomban Kaffka Margit, Balázs Béla, Lesznai Anna

és Gaál Mózes egy-egy szecessziós, szimbolista meséjében tűnik fel a kert
motívuma, mégpedig az olyan kerté, ahol minden csupa illat, fény, szín és
zene, ahol ritka növények nyílnak, kacskaringós ágak fonódnak egymásba,
kusza indák tekergőznek mindenfelé. A szecesszió túldíszített, burjánzó
metaforákkal és szimbólumokkal terhelt meséiben a hősök a valóság elől
menekülnek a szépség egzotikus kertjeibe, abba a vágyott világba,
amelyben a megélhető történetek hiánya miatt hamar elunja magát az
olvasó.

A mai, modern műmesékben viszont már alig találni kerteket: a hősök

farmokon, játszótereken, lakótelepeken, iskolákban, esetleg idegen
bolygókon keverednek hétköznapi vagy - egyre ritkábban - varázslatos
kalandokba. A mai mesehősök számára sem az erdő, sem a völgy, sem a
berek nem potenciális helyszín már, a mai gyerekek pedig legföljebb
annyit tudnak a kertekről, hogy zöldségek teremnek bennük.

Meglehetősen rosszul állunk tehát mesebeli kertekkel, holott

képzeletünkben a mesék talán tele vannak elvarázsolt kertekkel, ahol
csodálatos lények élnek minden növényben. Vajon miért nem szeretik a
mesék a kerteket? Elsősorban azért, mert a kert megművelt terület (vagy
előbb-utóbb az lesz), a mese viszont jobban kedveli a civilizációtól még
alig érintett tájakat, ahol titokzatos események, váratlan veszélyek,
ismeretlen lények felbukkanása várható. A kert a mesék számára unalmas
helyszín. Az idilli körülmények, az illatos füvek, a pompás virágok, a tiszta
vizű csermelyek és a mindig daloló madarak nem sok lehetőséget ad-nak
arra, hogy a hős kipróbálhassa erejét, tehessen valamit a világ jobbítása
érdekében. Márpedig a tündérmesék hősei mindig azért indulnak útnak,
hogy tökéletesítsék azt, ami tökéletlen - akár önmagukban, akár
környezetükben. A kert a boldogok lakóhelye, a mese hőse viszont nem a
boldogság állapotában leledzik, hanem folyamatosan útban van a
boldogság felé. Utjának lényege a keresés, nem pedig az egy helyben
tartózkodás. Ezért is van olyan kurtán-furcsán vége minden mesének: arról
sosincs szó, hogy mi történik a "Hencidától Boncidáig tartó nagy
lakodalom" után.

A mesékben azért sincsenek kertek, mert a kerthez idő kell. A

tündérmesékben a hősöket nem érdekli, hogy mi lesz holnap, egy hét vagy
két év múlva, a tündérmese hősei a pillanatnak él-nek. Eszükbe sem jut,
hogyha nyáron ribizlit akarnak enni, ősszel kell ribizlibokrot ültetniük, és a
bőven termő gyümölcsfák is csak több esztendő alatt hozzák meg első
gyümölcseiket. Még ha három napból áll egy év, akkor is túl sok
várakozást igényel egy kert, és e várakozás közben látszólag semmi
érdekes nem történik. A mesemondók (és a mesék) sohasem hazudnak,
így azt sem állítják, hogy egy kert képes magától fennmaradni. A kerthez
figyelem és türelem is kell, de nem olyan jellegű figyelem és türelem, mint
amilyen egy sárkány legyőzéséhez szükségeltetik. Hónapok telhetnek el,
amíg egy növényről kiderül, hogy milyen feltételek mellett marad életben:
az árnyékot szereti-e vagy a napot, a nedvesebb vagy a szárazabb földet
igényli-e. Lehet, hogy több helyet is ki kell próbálni, amíg megtaláljuk a
számára legmegfelelőbbet. Erre a pepecselésre aztán végképp nincs ideje
egy mese-hősnek. Mint ahogy az utógondozás, a kertművelés sem
mesehősökhöz illő feladat.

Be kell látnunk, hogy a kert és a mese kapcsolata éppen fordítva van, mint
ahogy eredetileg feltételeztük: nem a mesék vannak tele kertekkel, hanem
a kertek mesékkel. Mert a valóságban a kert éppen olyan, mint egy mese.
A növényekkel éppen úgy kell bánni, mint a mesebeli lényekkel: meg kell
találni a hozzájuk vezető utat, és meg kell tanulni a nyelvüket. A kert fái,
bokrai és virágai folyamatosan üzennek nekünk. Hol segítséget kérnek, hol
segítséget hoznak. Gyakori jelenség, hogy a kertben egyszer csak
megjelenik egy új gyógynövény, és hamarosan kiderül, hogy az ott lakók
valamelyikének éppen erre a növényre van szüksége a gyógyuláshoz. Ha
sok kövirózsát látunk egy kertben, jó okunk van azt gondolni, hogy a
kertben fülfájós ember lakik, a vérehulló fecskefű elszaporodása azt jelzi,
hogy a tulajdonosnak szemölcsei vannak. A növényekkel könnyű
kommunikálni, a "jótett helyébe jót várj" mesei törvénye sehol máshol
nem érvényesül olyan elemi erővel, mint egy kertben. Minden kertnek
megvan a saját energiamezője, a kertész dolga, hogy ezt folyamatosan
figyelje és tiszteletben tartsa, s ha valahol megbomlik az egyensúly,
igyekezzen helyreállítani azt. Ha kiszárad egy fa, újat kell ültetni helyette,
ha elburjánzik a gaz, korlátok közé kell szorítani. Nem kell kiirtani, mert a
gaz is hozzátartozik a kerthez, a kert maga is tud gazdálkodni a jó és a
rossz egyensúlyával. A jó kertész csak szükség esetén avatkozik közbe.

A kertnek láthatatlan lakói is vannak, akik a figyelmes szem számára

olykor láthatóvá válnak. A fűben, fában, kőben, virágban rejtőző törpék,
tündérek, manók, koboldok a természet intelligens teremtményei, akik
felelősek a kert harmonikus működéséért, az energiák zavartalan
áramlásáért, az erők mozgásáért. Ha belépünk egy kertbe, azonnal érezni
lehet jelenlétüket, ha nem is tudjuk mindjárt, hogy melyikük hol lakik.
Ezekkel a lélekkel bíró lényekkel szintén lehet párbeszédet folytatni, ha
odafigyelünk rájuk. Tízéves fiam szerint a jázminbokrunkban lakó tündér
elköltözött tőlünk, mert egy-egy rosszul megcsavart futball-labda túl
gyakran okozott sérülést neki. Az elköltözés a jázmin mellett álló fűzfát
viselte meg a legjobban. A fűzfa szomorúsága oly nagy volt, hogy nem volt
hajlandó táplálkozni, így hamarosan ki kellett vágni.

A diófánkban egy szellem lakik, akit nem szabad zavarni. Tiszteletben

tartjuk a magányát, és sohasem ülünk a fa alá. Arra azonban nagyon
vigyázunk, hogy az ősszel lehulló leveleket minél előbb fölszedjük, nehogy
az eső a talajba mossa a nemkívánatos nedveket, amelyek a földbe
kerülve elpusztítanák a fát körülvevő pázsitot, ahol a fa szelleme időnként
leheveredik.

Mielőtt a gyógynövénykertünket kialakítottam volna, hosszasan kerestem

a megfelelő helyet. Végül a kert nyugati végét választottam, mert ott
fedeztem fel a Föld gyógyító tündéreinek nyomát. A választás jónak
bizonyult, fél év múlva dúsan virágzott a bazsalikom, a kakukkfű, a
citromfű, a zsálya, a rozmaring, a menta és a borsikafű, újabb és újabb
illatokkal és ízekkel ajándékozva meg bennünket.

Nos, ezekhez hasonló mesékkel van tele minden kert. Tényleg csak idő kell
hozzá, hogy az orgonavirágzásból hirtelen előbukkanó koboldokat éppúgy
meglássuk, mint a gyógynövénykert apró tündéreit, akik valóban gyógyító
erővel töltik fel a rájuk bízott növények levelét, szárát vagy termését,
miközben több ezer éves történeteket suttognak alig-alig hallható hangon.
2001

Miért aludt Csipkerózsika száz évig?

Csipkerózsika meséje a meseirodalom egyik legkülönösebb meséje. Egy

nőről szól, akit az alvás tett híressé. Egy nőről, aki semmi mást nem csinál,
csak alszik. Még álmodni sem álmodik, pedig a mesékben az álmoknak -
különösen a jósló álmoknak - jelentős szerepük van. Sőt, ez a nő (leány)
még megszületni sem akar, a király és a királyné hosszú éveken keresztül
hiába vár gyermekáldásra. Amikor a gyönyörű kislány nagy nehézségek
árán mégis megszületik, azonnal óriási konfliktus támad körülötte. Már a
keresztelőjén szörnyű átkot mondanak rá. És itt álljunk is meg egy
pillanatra! A mesék szerint a legveszélyesebb nők a sértett nők, akik
kiszámíthatatlan reakciókra képesek. A király és a királyné elfelejtik
meghívni a keresztelőre a tizenharmadik tudós asszonyt (más változatban
nem akarják meghívni, "mivel a királynak csak tizenkét aranytányérja volt,
amelyekben tálalni akart nekik, ezért egyiküknek otthon kellett
maradnia"). Az elfelejtett vagy nemkívánatos nő kegyetlen bosszút áll
ezért. De ki az, akiről elfeledkeznek? Milyen értéket, tulajdonságot, erőt
képvisel az a tudós aszszony, akire nincs szükség a keresztelőn, vagy
akiről egy egész birodalom nem akar tudomást venni? Azok a tudós
asszonyok, akiket a király meghívott az ünnepségre, "megajándékozták
csodálatos adottságaikkal a gyermeket: egyiküktől erényt kapott, a
másiktól szépséget, a harmadiktól gazdagságot és így tovább, megkapta
tőlük mindazt, amit kívánni lehet e világon". Mit adhatott volna neki a
tizenharmadik tudós asszony, ha meghívták volna? Ezt már sosem
tudhatjuk meg, mert a sértett nő, aki "azért jött, hogy bosszút álljon,
amiért nem kapott meghívást, és anélkül, hogy bárkit is üdvözölt vagy
akár csak pillantásra méltatott volna, fennhangon így szólt: A királyleány
az ő éltének tizenötödik esztendejében ujját megszúrja egy orsóval, és
holtan rogyik össze." Ezt az átkot változtatta aztán százéves álomra a
tizenkettedik tudós asszony.

A király szeretné megóvni gyermekét a balszerencsétől, ezért elrendeli,

hogy minden orsót égessenek el a birodalmában. Vagyis újabb hibát követ
el: másodszor is azt hiszi, hogy ha nem lát valamit, az nem is létezik. De
az, amiről nem akarunk tudomást venni, addig követel magának figyelmet,
és addig tér vissza újra meg újra az életünkbe, amíg ki nem alakítjuk vele
szemben az álláspontunkat. Elhanyagolt képességeink, fel nem használt
tudásunk és elpocsékolt erőink éppúgy bosszút állnak, mint a
tizenharmadik tudós asszony: megbetegítenek, szélsőséges esetben
elpusztítanak bennünket. Csipkerózsikának szerencséje van. A megfelelő
pillanatban és a megfelelő helyen ott áll előtte a királyfi. Vagy ez nem is az
ő szerencséje, hanem a királyfié, aki tudta, hogy mikor kell érkeznie?
Hiszen érkezése előtt "számos királyfi jött már és próbált szerencsét,
hátha által tudnának törni a bozóton, de fennakadtak rajta, és így siralmas
halált haltak". A királyfi jókor érkezik. A mese szerint "éppen eltelt a száz
év, és ez volt az a nap, amikor Csipkerózsikának föl kellett ébrednie". A
csók elcsattan ugyan a mese végén, de tudjuk, Csipkerózsika e csók nélkül
is fölébredt volna, méghozzá pont ezen a napon. Vagyis hozzá a megfelelő
pillanatban jött el az, ami továbblendítette az életét. De nemcsak az övét,
hanem az egész birodalomét, mert ne felejtsünk el egy nagyon fontos
mozzanatot: nemcsak Csipkerózsika alszik, hanem az egész birodalom,
pedig az átok csak a lányra vonatkozott! Abban a birodalomban, ahol
valamiről meg akarnak feledkezni az emberek, vagy már meg is
feledkeztek, büntetésből kell mindenkinek aludnia, hogy összegyűljön a
változásokhoz szükséges erő. A hosszú évekig tartó terméketlenséget
valami nagyon jónak kell követnie.

De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen még nem is esett szó arról, hogy
olykor miért van szükség a százéves álomra, és hogy mit csinál
tulajdonképpen az a nő, aki látszólag nem csinál semmit, akivel látszólag
nem történik semmi, aki "csak" alszik. Az alvásnak legalább négy fontos
oka lehet. Az első ok a pihenés, az energiával való feltöltődés. Ha
elfáradtunk, elalszunk. A második ok kicsit több ennél: a változások előtt is
hasznos lehet az alvás, hogy fel tudjunk készülni a ránk váró
eseményekre, össze tudjuk rendezni magunkat és tovább tudjunk lépni. A
harmadik ok: aludni azért is lehet, hogy feldolgozzunk, megértsünk
valamit az életünkből. Ilyenkor az álmok nagyon hasznosak lehetnek. A
negyedik ok: ha nem akarunk valamiről tudomást venni, akkor is gyakran
menekülünk az alvásba, vagyis megoldások helyett inkább elfojtjuk
problémáinkat. Szerintem Csipkerózsika esetében csakis a második okról
lehet szó. Ő azért merül hosszú és mély álomba, hogy össze tudja gyűjteni
azt az erőt, amely szükséges ahhoz, hogy megváltoztassa, megújítsa az
addigi életformát. Az apjáét, aki hajlamos volt bizonyos dolgokról
megfeledkezni. Az anyjáét, aki oly hosszú időn keresztül terméketlennek
bizonyult. És a birodalomét, ahol az alattvalók tiltakozás nélkül elégették
az összes orsót. Mindannyiuknak meg kell változnia, és ez nem megy
máról holnapra: a változások bekövetkeztét olykor százéves álomnak kell
megelőznie. S láthatjuk: nemcsak a királyfi tudja, mikor kell érkezni,
Csipkerózsikának is tudnia kell, mikor kell felébredni.
S hogy mi vár ránk ébredéskor, csakis rajtunk múlik. Ha jól használtuk fel a
felkészülés hosszú idejét, remélhetőleg az áll majd előttünk királyfi
képében, amire oly sokáig vártunk. Minden a megfelelő pillanaton és a
megfelelő időn múlik.

2003

Hamupipőke és a rend

Mielőtt Hamupipőke történetét közelebbről megvizsgálnánk, emlékezzünk

meg néhány nevesincs női mesehősnőről is. Vannak ugyanis a mesékben
olyan nők is, akik még nevet sem kapnak, ám ennek ellenére óriási
jelentőségű szerephez jutnak a történet menetében. Azokra az idős
asszonyokra gondolok elsősorban, akik az önzetlen segítő szerepében
szinte "véletlenül" akadnak a hős útjába. Nélkülük a hős sohasem találná
meg a helyes utat vagy a cél eléréséhez szükséges varázstárgyat és táltos
csikót. Ezek a segítő nők csak egy villanásnyi időre tűnnek föl a mesében,
de mindig a legjobb pillanatban, akkor, amikor valóban szükség van rájuk.
Érdemes odafigyelni a tanácsaikra.

Azoknak a nőknek sincs nevük a mesékben, akik nem tesznek semmi mást
a mese folyamán, csak édesapjuk oldalán várakoznak valamire, leginkább
egy jóképű férjre. Ezek a passzív nők nem akarják kézbe venni életük
irányítását, inkább várnak valakit, aki majd megoldja helyettük a
problémákat. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ám ha bekopog az
ajtajukon a potenciális jelentkező, különféle próbák elé állítják az illetőt. Ha
szerencséjük van, a férjjelölt nem riad meg e kényelmetlen
megpróbáltatásoktól. A sikeres próbák után ezeknek a nőknek már csak
annyi dolguk akad, hogy elmenjenek a saját esküvőjükre, és boldogan
éljenek, amíg meg nem halnak.

Ha egy nő nem elégszik meg a jóképű és gazdag vőlegényre váró nők

passzív és talán nem is annyira boldogító szerepével, akkor legalább annyi
nehézség vár rá, mint egy sárkányölő férfira. Persze a mesebeli nőknek
nem a sárkánnyal kell megvívniuk, mint a férfiaknak, de az ő útjaik
legalább annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké. A női
megpróbáltatások azonban anynyiban különböznek a férfiak próbáitól,
hogy elsősorban a lélek megpróbáltatásai, és nem bátorság- vagy
erőpróbák.

Hamupipőke meséje éppúgy tele van váratlan fordulatokkal, miként az

életünk. A kislány korán elveszti édesanyját, apja új asszonyt hoz a
házhoz, a mostohaanya és a mostohatestvérek folyamatosan gyötrik és
megalázzák őt. Hogyan lehet ennyi megpróbáltatás közepette "egyben"
maradni, azaz nem megbolondulni, nem elkeseredni, nem feladni és
önmagunkba zuhanni? A mese szerint az "egyben maradásra" csak az a nő
képes, aki folyamatosan rendet tart önmagában és önmaga körül.
Hamupipőke helyzetét jól példázza az a jelenet, amelyben a mostohaanyja
a lány elé borítja a hamuval összevegyített magokat, s azzal bízza meg,
hogy válogassa szét ezeket. A nők életében nagyon gyakori ez a pillanat:
még reményt sem látunk arra, hogy eltakarítsuk az elénk öntött
"szemetet", rendbe hozzuk átmenetileg kisiklott életünket. Hamupipőke
megtanít bennünket arra, hogy mielőtt bármit elkezdenénk, vagy éppen
akkor, amikor kátyúba jutott az életünk, rendet kell tennünk magunk körül,
meg kell különböztetnünk az ocsút a hasznos magoktól. A szétválogatás
csak az első lépés a problémák megoldása felé, a második lépés a kupacok
megnevezése. Pontosan meg kell ismernünk a szétválogatott kupacokat:
ez például búza, ez árpa, ez lencse, ez mák, ez bab, ez köles, ez pedig
rozs. Természetesen az elnevezések szimbolikusak, minden kupac
behelyettesíthető azokkal a nehézségekkel, amelyekkel adott pillanatban
szembe kell néznünk. Hét magocska - hét kupac - a létezés vagy a
választás hét lehetősége. Nem lehet egyszerre mindent akarni, nem lehet
egyszerre mindenütt sikeresen teljesíteni. Ha valaki elmélyed a válogatás
és megnevezés (rendrakás) csöppet sem könnyű műveletében, meglepő
tapasztalatokkal gazdagodik.

A magok szétválogatása, azaz a jó megkülönböztetése a rossztól ugyanis

reménytelen vállalkozás lenne segítőtársak nélkül. Ezt Hamupipőke meséje
sem tagadja le, hiszen a válogatás közben, az elkeseredés mélypontján
hangyák vagy galambok sietnek Hamupipőke segítségére. Honnan jönnek
ezek a hangyák és galambok? A mélyből vagy a magasból, vagyis olyan
helyről, ahol a rejtett erőtartalékok és az ösztönök szunnyadnak. Aki jól
figyel, és nagyon szeretne valamit, az kapcsolatba tud kerülni saját
erőtartalékaival, s olyan helyeken is segítőtársakra talál, ahol nem is
gondolta volna. A férfi hősök nem sokat törődnek ilyen "apróságokkal", ők
bátran nekirontanak a sárkánynak, és levágják mind a hét fejét. A nőknek
óvatosabb magatartás ajánlott, hiszen nekik elsősorban teremteniük kell: a
levágott hét sárkányfej helyében az élet, a létezés csíráira kell gondosan
vigyázniuk.
Hamupipőkét megsebezték sorsának fordulópontjai, s hiába tanult meg
sok mindent a magok szétválogatása során, egy valamit nem tudott
megtanulni: bízni. Nem bízik abban, hogy a királyfi mellett békét és
megnyugvást talál, s ha nem lennének a királyfi követei oly
következetesek és kicsit erőszakosok a cipőpróbálási jelenetben, talán
még mindig ott üldögélne a hamuban. A mese azt üzeni hát minden
Hamupipőkének, hogy a döntő pillanatok előtt nem szabad megtorpanni, a
végére kell járni a dolgoknak. Minden lábra illik egy topánka.

2003

A megváltó-mesék

A mesékben gyakori motívum a megváltás: a büntetésből, bosszúból,

irigységből vagy féltékenységből állattá változtatott férfit vagy nőt
valakinek vissza kell változtatnia emberi alakjába. A legismertebb
megváltó-mese , A Szépség és a Szörnyeteg meséje, amelyben a
kereskedő legkisebb lánya önfeláldozó szerelmével váltja meg a haldokló
Szörnyeteget. De a mesékben nemcsak a nők válthatnak meg állati
alakban senyvedő férfiakat, olykor a férfiakat is kényszerítheti arra az élet,
hogy áldozatot hozzanak megváltásra szoruló kedvesükért. Mert
megváltás nincs áldozathozatal nélkül: csak az tud segíteni a bajba jutott
másikon, aki saját magából - erejéből, tudásából vagy éppen önmaga
korlátainak átlépéséből - ad valamit annak, aki átmeneti időre távozni
kényszerült az emberek világából. Fontos mesebeli körülmény azonban,
hogy a férfiakra a megváltó-mesékben is mindig másféle próbák várnak,
mint a nőkre.

A női megváltó-mesék között nemcsak olyan történeteket találunk,

amelyekben a nő a leendő férjéért, a kapcsolat sikeréért áll ki nehezebbnél
nehezebb próbákat, hanem olyanokat is, amelyekben testvérei megváltása
a tét. De ha egy nő nem a saját boldogsága érdekében vállalja a
megpróbáltatásokat és a kockázatokat, vajon mi készteti arra, hogy
önmagát föláldozva mások megmentésére szánja életét? Miért nem lehet
maradéktalanul boldog egy nő, amíg úgy érzi, hogy nincs rend körülötte,
nincs rend a világban? Erről szól A hét holló és A hat hattyú című Grimm-
mese.
Mindkét mesében az okozza a bonyodalmat, hogy a hat illetve a hét fivért
valaki madarakká változtatja. A hattyúk esetében a gonosz és féltékeny
mostohaanya a bűnös, a hollók esetében a fiúk édesapja, akinek
meggondolatlanul kimondott átka teljesül, amikor fiai holló képében
kirepülnek az ablakon. Mindkét mesében a fiúk lánytestvérei indulnak
útnak, hogy megkeressék és megváltsák a fiúkat. A hét holló meséjében
az Esthajnalcsillag segít a lány-nak, aki rá is bukkan fivéreire. A hollók
megváltásához elegendő megtenni az üveghegyig vezető égi utat, és
kinyitni az üveghegy kapuját. A feladat azonban csak látszólag egyszerű: a
lélek égi utazása, az üveghegy megmászása és a zár kinyitása csupa olyan
feladat, amelyet sem erővel, sem ésszel nem lehet megoldani. "Vannak
problémák, amelyek megoldásában nem a logikusan gondolkodó tudatra
lehet támaszkodni, hanem érzésünkre, hogy az vezessen bennünket; ez
döntően fontos lehet a nő személyiségfejlődési folyamatában" - írja Marie-
Louise von Franz svájci pszichiáter a mese pszichoanalitikus elemzésében.
A hollókat megváltó lánytestvér saját ujját vágja le, azaz testének egy
darabját áldozza fel azért, hogy kinyithassa az üveghegy belsejébe, a
hollók lakhelyéhez vezető ajtót.

A hat hattyú meséjében nehezebb próbákat kell kiállni a fivérek

visszaváltozása érdekében. A leánynak hat évig nem szabad megszólalnia,
nem szabad nevetnie, és ez idő alatt hat ingecskét kell varrnia
csillagvirágból. A lány felköltözik egy fára, és nekilát a munkának.
"Beszélni nem tudott senkivel, nevetni pedig nem volt kedve, ott ült a fán,
és csak a munkájára figyelt" - mondja a mese. Amikor a király vadászai
rátalálnak, mindenét odaadja nekik, csakhogy békén hagyják. Ledobja az
aranyláncát, az övecskéjét, a harisnyakötőjét, "majd sorjában mindenét,
amije csak volt és amitől csak megválhatott, míg végül semmi más nem
maradt rajta, csak egy szál ingecske".

Mindenünket odaadni és egy szál ingecskében maradni - a megváltáshoz

vezető út első állomása. Hallgatni, és elmélyült figyelemmel a feladatra
koncentrálni - ez a következő lépés. Amikor a mesében odáig fajul a
helyzet, hogy a nőt, mint boszorkányt hamis vádakkal máglyahalálra ítélik,
ő akkor sem tagadja meg vállalt feladatát, és rendületlenül varrja a
csillagvirág-ingeket. A mese a végletekig feszíti a helyzetet: már ég alatta
a máglya, amikor minden jóra fordul, a hattyúfiúk megjelennek,
visszakapják emberi alakjukat, és minden hazugságra fény derül.

A madarak minden mítoszban és mesében a tudattalan tartalmakkal

tartanak kapcsolatot, az intuícióval, a sejtésekkel, a hirtelen sugallatokkal
és az ebből fakadó felismerésekkel. Aki kapcsolatba tud lépni ezekkel a
"madarakkal", az vissza tud hozni a világba olyan lelki tartalmakat,
amelyek lassan kiveszni látszanak, vagy - jobb esetben - elvarázsolt
formában léteznek. Ez persze még a mesében sem egyszerű. Állhatatos,
tudatos fáradozás szükséges ahhoz, hogy ezeket a minduntalan elrepülni
akaró "lényeket" megragadjuk, és emberi alakokhoz segítsük.

Ha tehát valóban vissza akarunk változtatni, meg akarunk váltani valakit

vagy valamit, az csakis úgy sikerülhet, ha minden figyelmünket ennek
szenteljük. Mesénkben a hősnőnek addig nem szabad megszólalnia, amíg
vállalt feladatát nem teljesítette. A beszéd, a fecsegés, a sok felesleges
megszólalás elvonja a figyelmünket azokról a dolgokról, amelyekre
koncentrálunk. Aki némaságba burkolózva és kellő koncentráltsággal végzi
feladatát, az előbb-utóbb sikerrel jár. De a némasági fogadalom
önmagában még nem elég a győzelemhez, hiszen az sem mindegy, mivel
töltjük időnket a vállalt némaságban. A hat hattyú hősnője a természet és
az ég jeleit figyelve végtelennek tűnő, aprólékos munkával, a csillagvirág
ingecskék varrásával tölti el némán a kiszabott időt. Aki próbált már
legalább egyszer is három napig csöndben maradni, az tudja, mit jelent ez
az áldozat. És azt is tudhatja, hogy áldozatot vállalni, megváltó
cselekedeteket véghezvinni nemcsak a szerelmünkért érdemes. Világunk
tele van emberi szenvedéssel. A nők egyik életfeladata éppen az, hogy
enyhítsenek ezeken a kínokon.

2003

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok

A legtöbb olvasónak a mesék arról szólnak, hogy előbb-utóbb mindenki

megtalálja a magához illő párt, és ennek örömére akkora lakodalom
kerekedik, hogy Hencidától Boncidáig folyik a sok lé, s egymás nyakába
borulva mulatozik öreg és fiatal. Csakhogy a lakodalomig vezető út a
mesékben sem zökkenőmentes, noha a boldog befejezésen elandalodva
hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. Talán az sem véletlen, hogy a
párválasztó mesék között szép számmal akadnak olyanok is, amelyek nem
a hétországra szóló lakodalommal zárulnak, hanem betekintést engednek
a lakodalom utáni történésekbe, azaz újabb és újabb konfliktusok
keletkezésébe és azok megoldási kísérleteibe. A tündérmesék ugyanis
mindig életproblémákat jelenítenek meg a maguk szimbolikus nyelvén, és
azt mutatják meg nekünk, hogy minden nehézség legyőzhető, s minden
kátyúból van kiút.

A hét holló és A hat hattyú meséje kapcsán ejtettünk szót a megváltás és

az áldozathozatal mesebeli szerepéről, valamint arról, hogy a nők
életfeladatai közé tartozik mindazon értékek óvása, amelyek a
tudattalannal, az intuícióval és az ezekből fakadó felismerésekkel tartanak
kapcsolatot. A megváltás motívuma azonban más aspektusból is
megjelenik a mesékben, mégpedig azokban a történetekben, amelyek a
férfi-nő kapcsolatról, a szerelem megváltó erejéről mondanak el fontos
dolgokat. Ezeket a meséket a mesekutatók állatvőlegény- és
állatmenyasszony-mesékként tartják számon.

A tündérmesék állatmenyasszony-, illetve állatvőlegény-ciklusa olyan

nőkről és férfiakról szól, akiket anyjuk állatalakban szült, vagy akiket
életük egy pillanatában állattá változtatott valaki. Ezekben a típusokban a
mese nem részletezi az állattá változás módját és okát (ezt a megváltott
személy mindig utólag mondja el), az alaphelyzet viszont minden esetben
ugyanaz: egy ellenkező nemű személynek különböző nehézségű próbákat
kell kiállnia annak érdekében, hogy az állat visszanyerje emberi alakját. A
mesék szigorú rendje szerint más próbákat kell kiállnia egy férfinak, és
másmilyeneket egy nőnek.

A hattyú, őz, kecske vagy kígyó alakban élő nőt általában véletlenül
pillantja meg igazi alakjában egy férfi, aki azonnal beleszeret. Álmai vagy
egy segítőtárs közlése nyomán szerez tudomást arról, hogy miként
válthatja meg az átok vagyvarázslat alól szerelmét. Kiállja a
megpróbáltatásokat, a beszéd- vagy alvástilalmat, mert tudja, hogy az
elvarázsolt személy ezáltal visszanyeri azt az alakját, amelyet volt
szerencséje megpillantani. Megválthatja a nőt úgy is, hogy ellopja vagy
elégeti az állatbőrét. Ha ez nem sikerül elsőre, a mese még egy
lehetőséget ad neki: felkutathatja és az elsőnél semmivel sem könnyebb
próbatétellel megválthatja a nőt. A Macskamenyasszony-típusban a
Macskacicó nevű hősnő a meséktől szokatlan módon nem passzívan várja
megszabadítóját, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy
visszaszerezhesse régi alakját. A feleséget kereső királyfit addig nem
engedi haza, míg az meg nem ígéri, hogy őt veszi feleségül. A leendő
sógornők közötti versenyben a Macskacicó küldi az öreg királynak a
legszebb ajándékokat, és amikor arra kerül a sor, hogy a menyasszonynak
is meg kell mutatnia magát, a Macskacicó gyönyörű királykisasszonnyá
változik, s elmondja, hogy az őt sújtó átok szerint csak úgy kaphatta vissza
eredeti alakját, ha valaki megszereti és feleségül kéri macskacicó képében.
Ez a típus átmenetet képez az állatvőlegény-ciklus meséihez, melyekben
fő problémává lép elő a férfi állatalakban való elfogadása.
A nőknek mindenesetre nehezebb dolguk van a férfi megváltását illetően,
hiszen a legtöbb történetben még csak meg sem pillanthatják a férfit
valódi alakjában. A nők számára a tündérmese olyan próbákat ír elő,
melyek következménye nem ismert. Az állat-vőlegény-mesékben - A
békakirályfi; A sündisznó; A Szépség és a Szörny - meg kell csókolni vagy
falhoz kell csapni a békát, egy éjszakát az állattal kell tölteni, esetleg meg
is kell ölni, azaz ebben az esetben is be kell tartani egy teljesen
értelmetlennek tűnő vagy egyáltalán nem is ismert parancsot. Nem
véletlen, hogy a pszichoanalitikus mesemagyarázatok legkedveltebb
témája ez a típus. Az iskola követői szerint a mesékben szereplő nők nem
áldozatot hoznak a másikért, hanem legyőzve önmagukat, megtesznek
valami olyat, amitől eredendően irtóznak. Az állatvőlegények mintegy a
tett szimbólumaként, az elfogadás által válnak újra emberré. Bruno
Bettelheim e meséket egyenesen úgy értelmezi, mint amelyek arra
tanítanak, hogy a nőnek radikálisan meg kell változtatnia korábbi
viszonyát a szexualitáshoz. Szerinte a béka kiválóan alkalmas arra, hogy a
szexuális kapcsolat jelképe legyen, mivel tudatelőttes szinten a felfúvódott
béka az erekcióban lévő pénisz, nyirkossága, tapadóssága révén pedig a
nemi szervek érzetét kelti, az undorral együtt, ami a szexualitás
ébredésének kísérőjelensége. Megváltódhat az állatvőlegény úgy is, ha
könnyet ejtenek rá, megcsókolják, vagy különleges dolgokat kérnek tőle
(pl. szóló szőlőt, mosolygó almát, csengő barackot); de véget vethet az
állati létnek az is, ha az átokidő hirtelen lejár, és a megváltó személy még
mindig a közelben tartózkodik, azaz nem retten meg az emberinek
cseppet sem nevezhető körülményektől.

Ha egy nő próbálkozik az állatbőr ellopásával vagy elégetésével, akkor a

kívánttal épp ellentétes hatást ér el. Ámor és Psyché történetében a
nappal állat, éjjel férfi alakjában élő hős levetett bőrét a felesége anyja
tanácsára elégeti. A nő kétszeresen is hibázik: egyrészt a titok szentségét
sérti meg, amikor férje határozott tilalma ellenére kifecsegi a nászéjszakán
történteket (házassági tabut sért meg), másrészt a férje ellen vét, amikor
nem a megfelelő eszközökkel és nem a megfelelő időben akarja kideríteni
annak legszemélyesebb titkát. Nem kivár, hanem siettet. Emiatt három
vascipőt is elkoptató viszontagságos bolyongásra kényszerül, s csak a
másodszori próbatétel után lehet újra a férjéé.

Annyi mindenesetre ezekből a történetekből is világosan kiderül, hogy a

másik teljes elfogadása és a házastársi vétségek megbocsátása, valamint
a szerelem és a házasság konfliktusai, megpróbáltatásai még a mesékben
sem tartoznak az egyszerű ügyek közé.

2003
A nagyravágyó asszony

A világ mesekincsében sok olyan mese akad, amely nem az emberi

természet nemesebb, a jót elfogadni kész és erkölcsi, szellemi fejlődésre
mindig hajlandónak mutatkozó oldalát mutatja be, hanem "sötétebb"
oldalunk rejtett vagy rejtegetett tulajdonságait hozza felszínre és nevezi
néven. A mesékben nemcsak sikeres, feddhetetlen, győzelemre termett
mesehősök járnak-kelnek, hanem olyanok is, akiknek nem sikerül elérniük
kitűzött céljaikat, s elbuknak a vállalt feladatok teljesítése közben.
Megelégszenek a réz-, illetve ezüsthíd pallójával, vagy már az első
kocsmában elfelejtik, hogy miért indultak útnak; nem állják ki az
irgalmasság és szeretet próbáját, megszegnek szót, törvényt, erkölcsi
parancsot vagy egyszerűen csak rosszul választják meg a küzdelemhez
szükséges eszközeiket és stratégiáikat. A bukott mesehősöket
leggyakrabban kővé változtatja valaki: a mese nem engedi meg számukra,
hogy tovább haladjanak a rosszul választott úton. Ha megváltják őket,
újabb lehetőséget kapnak, visszamehetnek oda, ahonnan elindultak, hátha
a következő próbálkozás sikeresebbnek bizonyul majd. A mese tehát nem
azt ígéri nekünk, hogy mindig győzni fogunk, és hogy minden jótettünkért
jót kapunk, hanem azt, hogy ha kitartóan próbáljuk végigjárni saját
utunkat, amelytől sem a kudarcok, sem a figyelmünket más irányba terelő
"kísértők" nem tudnak eltántorítani, az út végén közelebb kerülhetünk
önmagunk legbenső lényegéhez, és lehetőségünk nyílik valamiféle
harmónia megélésére is. A mese nem állítja azt, hogy ez a harmónia tartós
és zavartalan lesz, hiszen hiába érünk el a mese végén a megoldáshoz és
ezzel együtt a megbomlott egyensúly helyreállításához, a következő
történetben kezdhetjük elölről az egészet.

A figyelmes meseolvasók jól tudják, hogy nincs két egyforma mese.

Minden történet egy kicsit másképp néz az emberre és az őt foglalkoztató
problémára. Ebből következően az egyes mesetípusokban sincs két
egyforma mesehős, hiszen mindegyiknek más próbát kell kiállnia, más
elvárásoknak kell megfelelnie. Az emberi létnek nincs olyan aspektusa,
amelyre ne világítana rá a mese a maga bölcsességével és erejével. Csak
rajtunk, mesehallgatókon és meseolvasókon múlik, hogy mit tudunk
kezdeni ezzel az évszázadok alatt kikristályosodott tudással.
Könnyű dolgunk van akkor, ha a világszép királykisasszonnyal, a
rettenthetetlen vitézzel, a jószívű és segítőkész leánnyal kell
azonosulnunk. Az viszont már nehezebben megy, ha a féltékeny, irigy,
bosszúálló, törtető, inkorrekt mesehősökben vagyunk kénytelenek
ráismerni egy-egy nemszeretem vagy mélyen elfojtott tulajdonságunkra.

A halász meg a felesége című mese azon történetek közé tartozik,

amelyeket nagyon sokan elutasítanak. Amikor ennek okát firtatom, rendre
azt a választ kapom, hogy "a halász felesége annyira kapzsi és olyan
csúnyán bánik a férjével, hogy azt még hallgatni is rossz". Ilyenkor arra
kérem a mesehallgatókat, hogy mese közben ne az asszonyra figyeljenek,
hanem a halászra: vajon mit kezd ez a férfi asszonya megveszekedett
birtoklási vágyával, mohóságával és agressziójával? Mi vezethet a mérték
és mértékletesség teljes hiányához? Mit jelent határt szabni
kívánságainknak, és kapcsolatba hozni őket reális lehetőségeinkkel?

A mese elején a halász egy csukát fog, aki arra kéri a halászt, hogy dobja
őt vissza a tengerbe. A halász így is tesz, majd hazamegy, és elmeséli
feleségének, mi történt vele. Az asszony korholni kezdi amiatt, hogy
mindenféle ellenszolgáltatás nélkül engedte útjára a halat, és visszaküldi
férjét a tengerpartra, ugyan kívánjon már legalább egy takaros kis házikót.
A halász vonakodva, de megteszi. A csuka teljesíti a kérést, ám a
beteljesült kívánságot csupán két hétig kíséri öröm és megnyugvás a
halász új otthonában. Akkor a feleség újabb kéréssel áll elő: most már
kőkastélyban akar lakni. De ezzel sem elégszik meg. Ezután királyné akar
lenni, majd császárnő, aztán pápa, végül maga az Úristen, hogy ő
engedhesse fel a Napot és a Holdat az égre. Vágyainak semmi sem szab
határt, és bizonyára még az Úristen státusával sem lenne elégedett, ha a
mese megengedné neki, hogy eljusson odáig. De a balsejtelmünk, hogy
ennek egyszer rossz vége lesz, beigazolódik: utóbbi kívánsága után az
asszony újra a régi halászkunyhóban találja magát.

Ha csak az asszony figurájára koncentrálunk, valóban könnyen

elintézhetjük a mesét azzal, hogy a kapzsiságról szól, és nem történik
benne más, minthogy a mérték fogalmát nem ismerő nő, aki ráadásul még
a férjét is terrorizálja, megkapja méltó büntetését. Verena Kast jungiánus
pszichiáter nagyszerű könyve (Férfi és nő a mesében, EuroAdrice, 2002)
hívta fel rá a figyelmemet, hogy az események ilyetén alakulásában a
halász éppoly ludas, mint a felesége. Kast szerint a kívánságok nagyon
fontos részei életünknek, mert amíg kívánságaink vannak, hiszünk abban,
hogy helyzetünk megváltozhat. Az, hogy a mesebeli halásznak nincsenek
kívánságai, ugyanolyan egyensúlyvesztés, mint a halászné túlzott,
mértékletességet nem ismerő kérései, majd parancsai. Talán lenne remény
a két ellentétes létszemlélet harmonikus összekapcsolódására, ha egyszer
a halász is kívánna valamit, az asszony pedig már nem kívánna többet,
vagy ha a halász "megálljt!" kiáltana legalább a harmadik kívánság
teljesítése után. A harmónia azonban ebben a mesében nem teremtődik
meg. A halász hiába ismételgeti önmagának az asszony viselkedését látva,
hogy "nincs ez rendjén így", nyíltan nem mer szembeszállni a feleségével.
Úgy tűnik, hogy a halásznak egy ideig még tetszik is az asszony
viselkedése, noha érzi a veszélyeit. Mégis ő az, aki újra és újra elmegy a
halhoz, és - kissé szégyenkezve ugyan - előáll a kívánságokkal.

Nagyot tévednénk, ha ezt a mesét úgy olvasnánk, hogy szétválasztanánk

a bennünk lévő férfit és nőt, és a másik nemre mutogatnánk csúfolódva. A
mesék értelmezésekor soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a mese
minden szereplője mi magunk vagyunk. Láthattuk, milyen tapasztalatokkal
gazdagodtunk azáltal, hogy a halász szemszögéből is végiggondoltuk a
történetet.

Nagy meglepetésben lesz részünk, ha a csuka oldaláról is megtesszük

ugyanezt.

2003

Mit nem lát a mindent látó királylány?

A meséken keresztül olykor megpillanthatjuk saját természetünk azon

vonásait is, amelyekről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. A
legtöbb nő örömmel azonosul Csipkerózsika, Hamupipőke vagy Hófehérke
alakjával és könnyen átéli a szerelméért mindent feláldozó hősnő
szenvedéseit, de ki az, aki az irigy, önző, féltékeny mostohaanyákban, a
gyermeküket hűtlenül elhagyó anyákban vagy az esküvőjére igyekvő
menyasszonyt elveszejtő ál-menyasszonyokban önmagára merne ismerni?

Pedig a meseirodalom tele van olyan történetekkel, amelyek abban

segítenek, hogy szembenézhessünk saját, kevésbé szeretett, sőt
önmagunk előtt is rejtegetett tulajdonságainkkal, és megértsünk valamit a
rosszul végződő történetekből is. Ne felejtsük el: a mesék mindig csak egy
hős számára végződnek jól, a többiek vereséget szenvednek a mese
folyamán. De nemcsak a küldetésüket maradéktalanul beteljesítő hősök
sorsából tanulhatunk valamit, hanem a bukott mesehősökéből is. Az
öntudatos olvasók persze épp az ő sorsukat intézik el a legkönnyebben,
mondván, hogy a hazugság, az önzés, a mohóság, a kegyetlenség és
gonoszság mindenképpen büntetést érdemel. Véleményem szerint
túlságosan leegyszerűsítjük a történetben rejlő lehetőségeket, ha csupán
erkölcsi igazságokat látunk vagy keresünk bennük. Sokkal többet
kaphatunk ezekből a mesékből, ha önmagunk meghaladására buzdító
felszólításokat is kihallunk belőlük!

Nem mindig egyszerű megítélni, hogy kit miért tartunk "bukott"

mesehősnek. Ha valaki félútról visszafordul, vagy ugyanott kővé
varázsoltatik, nyilvánvalóan nem teljesítette vállalt feladatát. S ugyanígy
sikertelen az is, aki csalással, sőt az igazi hős életének kioltásával
igyekszik az ünnepelt hősök pozíciójába emelkedni. Ám vannak olyan
történetek is, amelyek megengedik a hősnek, hogy rossz döntéseit
korrigálhassa, újrakezdhessen valamit, vagy pedig a történet további
menetében szembesülhessen azzal, hogy helytelen kiindulópontot
választott magának.

Ez utóbbi hősök közé tartozik az a királylány is, aki palotájából mindent lát,
ami az országában történik, s ez oly magabiztossá teszi, hogy senkivel
sem akarja megosztani a birodalmát, azaz nem akar férjhez menni. Amikor
alattvalói sürgetése ellenében már nem tudja tovább halogatni a férjhez
menést, olyan férjet kíván magának, aki többet tud, mint ő. Mivel a
királylány mindent lát, mindent tud, mindent ismerni vél, ezért nem
könnyű ilyen embert találni. Vajon ki lesz az, akin keresztül a lány
meghaladhatja a mindent látás tudományát? A királylány kihirdetteti, hogy
ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni előle, hogy még ő sem képes
megtalálni.

Jönnek is sorra a szebbnél szebb királyfiak, de egy sem tud elbújni előle.
Van, aki azt gondolja, hogy ha álarcot vesz fel vagy mésszel keni be
magát, máris "láthatatlanná" válik. Más királyfiak meg egyszerűen a
pincébe bújnak, azt gondolván, hogy ha nincsenek szem előtt, vagy ha ők
nem látják a királylányt, az sem fogja észrevenni őket. Magabiztossága és
önzése csúcsán a királykisasszony azt a kegyet adja a próbára jelentkező
századik legénynek, hogy az háromszor próbálhat szerencsét. A fiú először
egy holló tojásába rejtőzik, de a királylány hamar megtalálja őt. Ezután
egy hal gyomrába bújik, s a hal leereszkedik vele a tenger mélyére. De a
királylány a tenger mélyét is látja, és a fiúnak innen is elő kell jönnie.
Harmadszor egy róka segít a fiúnak. Elviszi őt egy forráshoz, ahol
mindketten megmerítkeznek, így a róka állatkereskedővé, a fiú helyes kis
tengerinyúllá változik. A fiú már tudja azt, amit a királylány még nem,
hogy a jól működő párkapcsolat érdekében mindkettőjüknek le kell
vetkezniük addigi életüket és meg kell újulniuk. A fiúnak be kell építenie
valamit saját személyiségébe, meg kell tanulnia valamit, amit még nem
tud. A királylánnyal viszont épp az a probléma, hogy túl sokat tud, így hát
neki le kell valamit építenie magából. A királylány ugyanis továbbra sem
akar férjhez menni, egyedül szeretné birtokolni az egész világot. De az a
világ, amely kizár valami nagyon fontosat önmagából (itt nevezetesen a
férfit), sem nem teljes, sem nem működőképes. Ráadásul a királylány
minden gondolata csak önmaga körül forog, ám annak ellenére, hogy
mindent lát, egyvalamire mégis képtelen - rátekinteni: saját magára.

Hogyan képezi le ezt a helyzetet a mese? Amikor a kereskedő megjelenik a

városban a kis tengeri nyúllal, rengeteg ember sereglik köréjük. Köztük
van a királylány is, akinek annyira megtetszik a kisnyúl, hogy rögvest
megvásárolja. Amikor elérkezik az idő, hogy a királylánynak harmadszor is
meg kell találnia a fiút, a tengerinyúl a lány hajfonata mögé bújik el.
Foroghat a királylány bármerre, nézhet kifelé a mindent látó ablaküvegein
bármely irányba, a fiút nem találja meg. Mérgében úgy becsapja az
ablakokat, hogy az üvegek millió szilánkra törnek. "Mikor pedig a
tizenkettedik ablakot is becsapta, abba beleremegett az egész kastély, és
az utolsó ablaküveg is ezer meg ezer darabra törött" - mondja a mese.

A királylánynak is rá kell jönnie, hogy nem élhet úgy, ahogy eddig élt. Ez a
fölismerés mindenki életében olyan horderejű, hogy abba az egész
személyiség "beleremeg", és összetörik minden, amit addig - meglehet
fáradságos munkával - fölépítettünk. Félelemmel, elragadtatással és
viszolygással teli állapot ez, kell hozzá egy kis idő, amíg az ablaküveg
okozta sérülések begyógyulnak.

Mesénkben a királylány emberére akadt, s most már nincs mit tenni, föl
kell adnia függetlenségét, oda kell állnia a méltó társ mellé. Annak
ellenére, hogy nem meghódították, hanem legyőzték, új lehetőségek
nyílnak meg a számára: most már őt is láthatja valaki, mint ahogy végre ő
is láthatja önmagát. A mindentlátáshoz ettől kezdve már nincs szüksége
eszközökre (tizenkét ablaküvegre), a két szeme is elegendőnek bizonyul
hozzá. Sőt, az is meglehet, hogy ettől kezdve már a mindentlátásra sem
lesz szüksége.

Kényes egyensúly ez: középpontra helyezkedni az elrejtőzés és a

birtoklásvágy között.
2004

Férfiak a mesékben

Marie-Louise von Franz svájci pszichiáter Női mesealakok című könyvében

abból a szempontból vizsgálta az európai mesék nőalakjait, hogy azok
milyen jellegzetes női magatartásmintákat testesítenek meg. Elemzéseivel
meggyőzően bizonyította, hogy valóban léteznek olyan mesék, amelyek
speciálisan a nő lélektanának problémáit dolgozzák föl (például az
elutasított és félreismert nő, a bosszúálló szerető, az ingerült, kötekedő
feleség, a keménységet nélkülöző vagy éppen túlságosan is férfias nő, az
apa zsarnoksága alól megszabadulni képtelen lány stb.). Könyvében "lelki
ősmintákat" mutat be olyan ismert női mesealakokon keresztül, mint
például Csipkerózsika és Hófehérke, s azt állítja, hogy az egyes
mesehősöket értelmezhetjük "ideálisan működő, példás énként",
történetüket pedig olyan fogódzóként, amely segít megbirkózni bizonyos
vissza-visszatérő problémáinkkal.

Marie-Louise von Franz könyve kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon

a férfitípusok is ilyen könnyen megragadható és leírható "ősmintákat",
archetipikus és szimbolikus formákat testesítenek-e meg a mesékben,
mint a nők? A mesék jelentése szempontjából igen fontos az a körülmény,
hogy a mese hőse férfi vagy nő. A hősnőkre általában nem ugyanazon
próbák várnak, mint a férfiakra, de ha mégis, a megoldási, megfelelési
módok gyökeresen különbözőek a két mesetípusban. A női és férfi
mesehősök közötti különbség legjellemzőbb példája a Hamupipőke
mesetípus, amelynek van egy férfi és egy női változata. A női
Hamupipőkét (Perrault és Grimm változatai alapján) az esküvő előtt éri a
megpróbáltatások sora: meghal az édesanyja, apja mostohaanyát,
mostohatestvéreket hoz a házhoz, akik folyamatosan megalázzák,
lehetetlen feladatokkal bízzák meg, s a lány még a királyfi előtt is leplezni
kénytelen valódi énjét. A táltosa tanácsára magát ügyefogyottnak tettető
férfi Hamupipőkét az esküvő után alázzák meg sógorai, s neki azt kell
inkognitóban bebizonyítania, hogy nem érdemtelenül nyerte el a
királykisasszony kezét. (A férfi Hamupipőke rongyos ruhában menekül
királyi otthonából, s nem hajlandó mást mondani, mint azt, hogy "nem
tudom". Egy királykisaszszony őt választja férjül, mire feldühödött apja a
disznóólba küldi őket lakni. "Nemtudomka" továbbra sem fedi fel kilétét,
de a történet további menetében a megalázott vő és sógor pozíciójából
apósa megmentésével az ünnepelt hősök közé kerül.) Mindkét mesetípus
Hamupipőkéje azt tanulja meg, hogy ki kell várni a megfelelő pillanatot
valódi énünk megmutatására, de amíg a női Hamupipőke a türelem
próbáját állja ki a fontos és nem fontos dolgok közötti különbségtétel
megtanulásával, azaz a magok szétválogatásával, addig a férfi
Hamupipőke az önfegyelem és az indulatok megzabolázásának próbáján
esik át.

Ha különbséget akarunk tenni a férfi és a női mesék között, rögtön

szembeötlik, hogy a férfi hősöket felvonultató mesék egyik jellegzetes
motívuma a három testvér szerepeltetése. (A női mesékben az egy főhős
+ két mostohatestvér a gyakoribb.) A mesék értelmezése szempontjából
valószínűleg akkor járunk el helyesen, ha a három testvért önmagunk
fejlődési fokaiként látjuk: az idősebb testvér a legéretlenebb énünk, aki
csak a rézhídig jut el, a középső testvér már egy fokkal érettebben az
ezüsthidat is meg-láthatja, a legkisebb pedig szinte korlátlan
lehetőségekkel rendelkezik, hiszen ha tanult korábbi hibáiból, messzire
juthat tévelygő önmagától, és elérheti azt, amivel korábban sikertelenül
próbálkozott. A mese kétszer elnézi a rossz döntéseket, elhibázott
lépéseket, és azzal, hogy az elbukott hősöket visszajuttatja a kiindulási
pontra, lehetőséget ad az újrakezdésre. Harmadszor azonban már
egyetlen hősnek sem szabad hibázni. Aki harmadszor sem képes eljutni az
aranyhídig, azt a mese kővé változtatja, azaz meg-fosztja a további
cselekvés lehetőségeitől. Kővé változtatva bőven van idő tetteink
átgondolására, újabb stratégiák kialakítására vagy egyszerűen csak arra,
hogy figyelmünket arra irányítsuk, amire addig a legkevésbé tettük. A
kővé változtatás motívuma arra int bennünket, hogy nézzünk körül, vajon
hol tévesztettük el az irányt, és a téves utak helyett merre is kellene
tartanunk.

A férfi hősök gyakran azért indulnak útnak, hogy egy jellegzetes

életszakaszt bejárva "szerencsét próbáljanak", míg a nőket - általában az
élet bizonyos fordulópontjain - a körülmények alakulása "löki ki" az életbe.
S míg a férfiak gyakrabban lépnek fel a megmentő hős szerepében, a nők
inkább amegmentésre váró, veszélyeztetett szereplő pozíciójából várják
sorsuk jobbra fordulását. (Természetesen a női mesék között is szép
számmal akadnak olyanok, amelyekben a nők mindent megtesznek
önmagukért és párjukért.)
Meglepő különbség a férfi és női mesék között az is, hogy a férfiaknak a
mese során általában egy fő ellenfelük van, és az jól kiismerhető:
mindazon szabályok és technikák megtanulhatók, amelyekkel az ellenség
(leggyakrabban sárkány) legyőzhető. A nőket sokkal kiismerhetetlenebb
formában veszélyezteti az ellenfél, ráadásul ez az ellenfél sokszor a nő
közvetlen közelében él, mi több, közvetlen hozzátartozója, családtagja. A
férfi mindig fel tud készülni az ellenféllel való szembenézésre, a nőket
váratlan támadások formájában éri a szerencsétlenség. Ugyanakkor az is
igaz, hogy a női mesékben a segítő erők is nem várt helyekről érkeznek,
míg a férfiak a segítőjükkel is úgy lépnek kapcsolatba, hogy meg-felelnek
annak az íratlan szabályrendszernek, amely például a táltos ló
megszerzéséhez szükségeltetik.

Hosszabban érdemes elidőzni azoknál a férfiaknál, akiknek a férfi-nő

viszonyról van mit tanulniuk a meséken keresztül. A tündérmesékben
általában a nőket fenyegeti veszély az esküvőjüket megelőző vagy követő
napokban, de a férfiak között is találni olyat (pl. Argirus királyfi), aki
óvatlansága miatt elveszíti kedvesét: a lány tilalma ellenére eldicsekszik
vele vagy a kiszabott idő előtt említést tesz róla. Van férfi, aki felesége
határozott parancsa ellenére belép a tiltott szobába, és kiszabadítja Az
abroncsba zárt szörnyeteget, aki magával ragadja az asszonyt. Egy
harmadik férfitípus az esküvője másnapján puszta kalandvágyból hagyja
magára az ifjú asszonyt, majd elvarázsolt erdőbe téved, ahol egy
boszorkány kővé változtatja. Ismerhetünk a mesékből olyan férfiakat, akik
az esküvő előtt elfelejtik szerelmüket, vagy átalusszák azt az időt, amikor
kapcsolatba léphetnének vele, és csak akkor "ébrednek föl", amikor a nő
éppen mással készül házasságot kötni. Az állatok nyelvét értő juhász című
mese férfi hősének is asszonyával gyűlik meg a baja, de kicsit másképp;
hiába rendelkezik ugyanis az állat-nyelv értésének csodás képességével,
kíváncsi feleségével nem tud bánni, és még az életét is odaadja, mintsem
hogy nemet mondjon neki. Az asszony ugyanis ki akarja szedni férjéből az
állatnyelv értésének a titkát; a juhász azonban tudja, hogyha elárulja,
meghal. Az asszony is tisztában van ezzel, mégis addig könyörög,
siránkozik, fenyegetőzik, hogy a juhász végül enged neki. Befekszik a
koporsóba, hogy ott várja a halált, amikor meghallja, mit beszélnek az
udvaron az állatok. Mindegyik sajnálkozását fejezi ki gazdája
tehetetlensége miatt, miközben kifejtik nem éppen hízelgő véleményüket
az asszonyról is. A kakas még egy egy kiadós verést is javasol neki, s a
juhász végül megfogadja a tanácsot.

Láthatjuk, hogy a férfi mesealakok legalább annyira tekinthetők "lelki

ősmintáknak", mint a női mesehősök. Még meggyőzőbb eredményre
jutunk azonban, ha végiggondoljuk néhány, Grimm-meséből ismert
férfihős történetét: Rigócsőr király, Kedves Roland, Szerencsefi János,
Fergyó, az aranyhegyi király, hűséges János vagy a hálátlan fiú meséjében
újabb figyelemre méltó hőstípusokra bukkanhatunk.

2004

A férfi, aki elfelejtette kedvesét

A férfiakról szóló tündérmesékben meglehetősen gyakori az a motívum,

hogy a házasságra készülődő király egyik pillanatról a másikra elfelejti
"igazi" mátkáját és az esküvőn másik nőt készül feleségül venni, vagy
belenyugszik abba a furcsa helyzetbe, hogy a menyasszony
"megcsúnyult", amíg ő távol járt, és a csúnya nőt is maga mellé veszi
feleségnek. Ez utóbbi mesékben valójában az történik, hogy amíg a férfi
hazamegy előkészíteni az esküvői ceremóniát, a rá hűségesen várakozó
leányt egy csúf vénasszony elpusztítja (kútba löki, megvakítja), és maga ül
a helyére. Amikor a férfi visszajön, az álmenyasszony "bemeséli" neki,
hogy a napon várakozva csúnyult így meg, a király pedig - ha nehéz
szívvel is - betartja ígéretét, és nagy lakodalmat csapnak.

A női mesehallgatók felháborítónak tartják ezt a viselkedést, és

mélységesen megvetik mindkét feledékeny férfiút. A nők nehezen értik
meg, hogy ez a két mesetípus nem a megbízhatatlan férfiakról szól, vagy
netalán arról, hogy a férfiak számára mindegy lenne a feleség személye,
hanem arról, hogy a férfiakat meg kell tanítani arra, amit a nők maguktól
is nagyon jól tudnak: a szívükkel látni. A mesék szerint ez a tanulási
folyamat egyáltalán nem könnyű, és mindkét fél részéről sok áldozatot
kíván.

Ha morális oldalról vesszük szemügyre az álmenyasszony személyét is

finom árnyalatokkal kidomborító mesetípust, azt mondhatjuk, hogy az a
király, aki a "megcsúnyult" menyasszonyt is feleségül veszi,
tulajdonképpen tisztességesen jár el, mert hitelt ad az általa választott
asszony szavainak, meg sem kérdőjelezi azokat, sőt arra is emlékszik,
hogy néhány órával azelőtt még szépnek látta menyasszonyát, ezért
elfogadja megváltozott formájában is. A férfiak általában másképp oldják
meg a konfliktusokat, mint a nők, és legtöbbször logikai úton jutnak el a
megoldásig. Ez éppúgy nem kecsegtet mindig sikerrel, mint ahogy a női
megoldási technikák között sincs kizárólagosan üdvözítő módszer.
Mesénkben a logikai úton hamis következtetésre jutó király a
továbbiakban fokozatosan megtanul a szívével is látni, így a mese végére
rájön tévedésére, sőt képes korrigálni is azt. Jutalmul visszatalál "igazi
mátkájához", és másodszor már vele üli meg a lakodalmat.

De mi történik azzal a férfival, aki nemcsak a szíve hangjaira süket, hanem

az emlékezetét is elveszíti egy időre? Erről szól a Kedves Roland című
Grimm-mese, amely úgy kezdődik, mintha a továbbiakban - a címével
ellentétben - egy lány lenne a hőse, akinek viszont neve sincs a
történetben. A mese elején egy szerencsétlen sorsú leányt ismerünk meg,
akit épp a mostohaanyja készül meggyilkolni. Nehéz pillanat következik:
saját életének megmentése érdekében a lány a mostohatestvérét áldozza
fel (a mesék szimbolikus nyelvét lefordítva azt mondhatnánk, hogy
meglehetősen drasztikus módon válik le az őt megkötő, akadályozó
élethelyzetről). A véres események után a lány kedves Rolandjához rohan,
és együtt menekülnek az őket üldöző mostoha elől. A mágikus menekülés
nagyon szép jelenetei következnek: az első menetben a fiú tóvá, a lány
kacsává változik, és a kacsa a víz közepén úszkálva marad távol a
mostohától. Utána a lány tüskebokor közepén lesz virág, Roland pedig
hegedűs, s amikor hegedűjével rázendít, a mostohát halálos táncba
taszítja. Tánc közben a tüskebokor tövisei leszaggatják róla a ruhát, és a
tüskék véres-sebesre szurkálják a boszorkány testét. Amikor sikerül a
gonosz asszonytól megszabadulniuk, a mesétől megszokott módon egy
mindent lezáró lakodalommal véget is érhetne a történet, de nem így lesz:
Roland hazaindul az apjához, hogy "szétkürtöltesse az esküvőt", a lány
pedig vörös kősziklává változik, "hogy senki ne ismerhesse fel", amíg
kedvese vissza nem tér hozzá. A folytatásban aztán kiderül, hogy miért
Kedves Roland a mese címe. "Roland, mikor hazaért, egy másik lány
hálójába került, ki addig-addig mesterkedett, míglen Roland
megfeledkezett a leányról. Szegény leány állt, állt nagysokáig, de hogy
csak nem jött meg kedvese, elbúsult, virággá változott, és azt gondolta
magában: Majd csak erre jön valaki, és eltapos." Egy pásztor leszakítja,
hazaviszi, ládikóba teszi, majd amikor egyre több csodálatos dolog történik
a házában, egy javasasszony útmutatása alapján leleplezi az éjszakánként
lánnyá visszaváltozó, a kunyhót kitakarító és finom ebédeket főző
"virágot". Hiába kéri azonban feleségül a lányt, a mese még ezen a ponton
sem javasol megoldást, hiszen tartania kell magát a címhez: az pedig
Kedves Rolandról szól, aki közben újabb esküvőre készül, immár
csábítójával. Kihirdetik a lakodalmat, ahová minden leánynak el kell
mennie, hogy énekeljen az ifjú pár tiszteletére. A virágból lett leány nem
akar elmenni, de a többiek magukkal viszik. Azonban "ahányszor reá került
a sor, hogy énekeljen, hátralépett, míglen már csak ő maradt - akkor nem
volt mit tennie", énekelni kezdett. Hangjának hallatán Kedves Roland
felismeri őt, mint igazi jegyesét. A mese szerint: "Amit elfeledett, és ami
kiveszett az emlékezetéből, az most hirtelen mind visszatért szívébe."
Nem a szerelméhez hű leány története tehát ez a mese, hanem Kedves
Rolandé, azé a férfié, aki a nők hálójába kerülve nem ura többé akaratának
és emlékezetének, elfelejti ígéreteit és saját szándékait. E mese szerint a
Kedves Rolandok számára nem az a megoldás, ha az elfelejtett leányok
eltaposott virágként a meg-semmisülést választják vagy más férfihoz
mennek feleségül, netán a háttérben maradnak - ez a könnyebb út lenne a
férfiak számára. A férfiaknak is meg kell tanulniuk a szívükkel "hallani", és
különbséget tenni az igazi és a hamis mátka között.

2004

Akik nem tudnak megbocsátani

A legtöbb tündérmese menyegzővel végződik, ezért elgondolkodtató

jelentést tulajdoníthatunk azoknak a történeteknek, amelyekben minden
ígéret ellenére nem jön létre a frigy a szerelmesek között, vagy
amelyekben az alapjaiban megrendült házasságot nem követi a
félreértések tisztázása, a megbocsátás és a házasság megerősítése. Az
aranyhegy királya című, a maga nemében páratlan, többszörösen
összetett és - a tündérmesék törvényszerűségeivel ellentétes módon -
nem lakodalommal végződő Grimm-mese arról a férfiról szól, aki szándék
nélkül, hirtelen felindulásból felesége tiltó parancsát megszegi, majd hiába
kér bocsánatot, "hitvese úgy tett, mint aki enged, de igazából bosszút
forralt". Mit tehet egy férfi abban az esetben, ha életében egyszer hibát
ejt, s bármennyire esedezik is bocsánatért, nem kapja azt meg? Vajon
vétkes-e az a nő, aki ennyire nem tud megbocsátani?

A mese elején megtudjuk erről a férfiról, hogy amikor még csecsemő volt,
édesapja a meggazdagodás reményében meggondolatlanul odaígérte őt
egy "fekete embernek" (magának a Főgonosznak), de amikor az eljött érte,
a fiún határozottsága és bátorsága okán nem fogott a Gonosz hatalma. Az
apa és a Gonosz ekkor újabb egyezséget köt: mivel a fiú így egyikőjüké
sem lehet, beleültetik egy lélekvesztőbe, melyet az apa a saját lábával
elrúg, hogy a fiúnak immár egyedül kelljen boldogulnia a vízen. S bár a
lélekvesztő azonnal felborul, az ifjú sértetlenül úszik egy darabig, "míg
végül egy ismeretlen parton megreked". Itt egy elvarázsolt palotára,
abban is egy elvarázsolt kígyóra bukkan, aki a fiúban látja megváltóját.
Elmondja neki, hogyan szabadíthatná meg, mire az ifjú azonnal igent
mond. A próbák során újra a "fekete emberekkel" kell szembenéznie, de
bárhogy kínozzák, verik, szurkálják őt a Gonoszok, szó nélkül elviseli a
fájdalmakat, így a kígyó a harmadik éjjelen visszaváltozhat gyönyörű
hajadonná. Megtartják az esküvőt, és az ifjú az aranyhegy királya lesz. Itt
akár vége is lehetne a mesének, hiszen a fiú - úgy tűnik - elért mindent,
amit mesehős elérhet: felesége, gyermeke van, leszámolt a Gonosz
erőkkel, és a legmagasabb minőségeket szimbolizáló aranyhegyen
uralkodik.

Csakhogy a mese nem ér véget, hanem azzal folytatódik, hogy a király

nyolc év elteltével hazamegy a szüleihez. Felesége egy varázsgyűrűt ad
neki, hogy könnyebben hazajuthasson, de arra kéri férjét, hogy semmilyen
körülmények között ne kívánja oda maga mellé őt és gyermeküket. A király
hazatérése azonban nem sikerül valami fényesen: szüleinek nem
akaródzik őt felismerniük, s csak akkor hiszik el, hogy a fiukat látják,
amikor a király megmutatja nekik a jobb karja alatti foltot. Apja
hitetlenkedve és kételkedve fogadja fia beszámolóját élete alakulásáról,
mire a fiút elönti a harag, és megfeledkezve felesége tiltó parancsáról és a
neki tett ígéretéről, varázsgyűrűje megforgatásával maga mellé kívánja az
asszonyt. "Szándék nélkül tettem, nem pedig rosszakaratból" - mondja a
férfi, amikor az asszony szemrehányásokkal illeti, de a felesége nem
bocsát meg neki, mi több, amikor a férfi az ölébe hajtja a fejét és elalszik,
egyetlen szó nélkül elhagyja férjét, és új férjet keres magának. A
menyegző kezdetére azonban az elhagyott férj visszatalál az aranyhegyre,
méghozzá láthatatlanná tévő köpenybe burkolózva, s féktelen haragra
gerjed az esküvői előkészületek láttán: "A galád, megcsalt és elhagyott,
amikor elaludtam." Köpönyegében a menyasszony mögé áll, és amikor a
nő, megrettenve a körülötte tapasztalt furcsa jelektől, azon sopánkodik,
hogy őérte talán sohasem jön el a megváltója, felfedi kilétét, és arcul üti
feleségét: "Ezt érdemeltem tőled?" - kérdezi. Ezután csodakardja
segítségével mindenkit lekaszabol maga körül. "Földre hullott valamennyi
fő, a fiú egymaga volt az úr, és újra az aranyhegy királya lett" - fejeződik
be a mese, és nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon a
hálátlanságra, a felejtésre, a megbocsátani nem tudásra, a hűtlenségre és
az oktalan siránkozásra - különösen ezek együttes előfordulására - valóban
a kegyetlen pusztítás-e az egyetlen lehetséges válasz? Valóban csak akkor
lehet valaki az aranyhegy királya, ha emlékezete ébren tartja az ellene
elkövetett gazságokat, és az első adandó alkalommal nem lágyul meg a
szíve, hanem kegyetlen bosszút áll? Miért csak ez a lehetősége maradt a
királynak élete újrakezdésére? És miféle párharc folyik a király és a
királyné között ebben a történetben? Ki áll bosszút kin, és vajon miért? És
lehet-e valaki az aranyhegy királya, ha nem tud uralkodni indulatain, nem
tudja megfékezni sem haragját, sem bosszúvágyát, miközben még a
feleségének tett ígéretét sem tartja be? És miért nem tud megbocsátani a
királyné a férjének a bűnbánó szavak után, amikor a férfi egyszer már az
életét is odaadta érte? Miért csúsznak el a mondatok és a jó szándékok oly
könnyen és oly végzetesen két ember között? Ki ért félre kit, és miért nem
tisztázhatók a félreértések ebben a történetben?

Szokatlan kérdések ezek a tündérmesékkel kapcsolatban. Aki sok mesét

ismer, tudhatja, hogy a mesékben a félreértések szinte mindig
tisztázódnak, és az, aki bocsánatot kérhet vagy megbocsáthat, rendre meg
is teszi. Ebben a mesében akkor kezdenek rossz irányt venni a dolgok,
amikor a királyné megtiltja a férjének, hogy "atyjához kívánja". Nem akar
kapcsolatba kerülni férje múltjával, nem akarja megismerni sem apósát,
sem anyósát, és nem akarja elhagyni otthonát. Azt szeretné, ha minden
úgy maradna, ahogy van, ha semmi nem veszélyeztetné boldogságát és
biztonságát. Csakhogy épp az ilyen kívánságok kapcsán szokott váratlan
fordulatot venni az életünk! Így történik a mesében is. A király megszegi a
szavát, mire a királyné csak sóhajtozik, zokog, és hiába kér többször is
bocsánatot tőle a férfi, ő egyre azt ismételgeti, hogy szószegésével az ura
boldogtalanná tette őket. Pedig úgy áll a dolog, hogy a királyné saját
magát tette boldogtalanná azzal, hogy nem fogadta el a férjét annak, aki,
és nem hallotta meg a bocsánatkérés mögötti megbánást sem.

A királyné ettől kezdve már csak a saját igazát akarja érvényre juttatni, és
úgy gondolja, hogy a legjobb megoldás az, ha elhagyja férjét, és új férjet
választ magának. De a rossz döntések nyomán a mesében sem
rendeződnek megnyugtatóan a problémák. Egyszer a királynénak is be kell
látnia, hogy tévedett. Erre akkor jön rá, amikor a menyegzőjén a volt férje
a háta mögé áll láthatatlanná tévő köpenyében, és "ha egy szelet húst
tettek hitvese tányérjára, azt elvette és megette; ha pedig bort töltöttek a
poharába, elvette és kiitta; adogatták a királynénak rendre az ételeket és
italokat, és mégsem jutott neki semmi sem, mert tányér is, pohár is eltűnt
egy szempillantás alatt". Megrémül és elszégyelli magát erre a királyné, de
azt hiszi, hogy az ördög játszik vele vagy még mindig átok ül rajta.
Képtelen belátni, hogy a "nem jutott neki semmi sem" állapotát ő maga
idézte elő konokságával és kérlelhetetlenségével.

Vannak helyzetek, amelyekben a megbocsátás későn - vagy éppen

sohasem - érkezik meg, vagy érkezzen bármikor is, már egyáltalán nem
segít. Ezt ismeri fel az aranyhegy királya, aki úgy ítéli meg, hogy csak
akkor vehet új irányt az élete, ha mindenkivel leszámol, azaz mindenkit
lekaszabol maga körül. A mesék nem szokták minősíteni a hősök
döntéseit, de hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy mi magunk
megtehessük ezt. Igaz, hogy az aranyhegy királya adott egy esélyt
magának, de egyedül maradt, "egymaga az úr" az aranyhegy tetején. És
ez azt is jelenti, hogy elvarázsolt kígyókkal sem fog többé találkozni...

2004

Az önfeláldozó férj

Az aranyhegy királya című mese után újabb leckét vehetünk

hálátlanságból és bosszúállásból, ha elolvassuk A kígyó három levele
címet viselő Grimm-mesét. Ebben a mesében egy királyleány csak ahhoz
hajlandó férjhez menni, aki megígéri, hogy ha ő, a király-leány hal meg
előbb, a férje élve eltemetteti magát vele. Különös kívánságát így
indokolja meg: "Ha valóban szívéből szeret, mit ér neki az élet nélkülem?"
Igaz, ő is megfogadja, hogy ugyanígy tesz: ha férje hal meg előbb, követi
őt a sírba. Ez a királylány tehát olyan férjet keres, akinek biztos lehet a
szerelmében és a hűségében. A mesékben gyakran áll elő az a szituáció,
hogy valamelyik hős épp arra vágyik a leginkább, aminek ő híján van, s ha
ezt a hiányosságot egy vágyott társban véli megtalálni, szerencsés
esetben létrejöhet a meséktől mindig is oly irigyelt harmonikus
kapcsolódás két ember között. (Vagy egy másik olvasat szerint:
amennyiben a mese minden szereplőjét önmagunkként képzeljük el, az
ilyen találkozások alkalmával saját hiányzó részünkkel egészülhetünk ki.) A
királylány kívánsága azonban meghaladja azt a mértéket, amelyet minden
valamirevaló mesehősnek szem előtt kell tartania. Aki túl sokat kér, túl
sokat ad, túl sokat hibázik vagy éppen túl tökéletesen teszi a dolgát, az
előbb-utóbb olyan helyzetben találja magát, amelyben meg kell tanulnia
féken tartania kívánságait vagy éppen túlzott adakozókedvét, és tanulnia
kell a hibáiból és a tökéletességéből adódó konfliktusokból is. Mesénkben a
királylány önmagáért kér túl sokat, s bár a mese elején még
elképzelhetőnek tarthatjuk azt is, hogy erre talán minden oka megvan, a
történet nem igazolja feltevésünket.

Mindenesetre egy szegény fiú annyira beleszeret az öntudatos

királylányba, hogy a megrettent kérők hadával ellentétben vállalja ezt a
nem mindennapi feltételt. Vagyis: ha valaki önmagáért túl sokat kér,
valakinek önmagából kell túl sokat adnia, hogy helyreálljon az egyensúly.
De helyreállhat-e abban az esetben, ha mindkét cselekedet - a kérés és a
tett is - már önmagában is mértéktelen? A mese határozott nemmel felel
erre a kérdésre. Amikor a királylány meghal, férje valóban követi őt a
sírba. A halottal együtt leviszik a királyi kriptába, adnak neki négy
mécsest, négy kenyeret és négy palack bort, majd rázárják és bereteszelik
a kaput. A kriptában tanúja lesz annak a jelenetnek, hogy az általa megölt
kígyót egy másik kígyó három zöld levéllel feltámasztja. A levelek
segítségével ő is életre kelti halott feleségét, és addig dörömbölnek a
kripta ajtaján, míg maga a király ajtót nem nyit nekik. A férj magával viszi
a kígyó három levelét is, és szolgája gondjaira bízza őket. Befejeződhetne
hát a mese a hűség és az adott szó erejéről szóló tanítással és boldog
ünnepléssel, de mégsem ez történik. Hiszen még szó sem esett arról a
bizonyos "mértékről", amely immár mindkét fél számára problémát jelent!

A halál torkából való kikerüléssel mindketten újabb lehetőséget kapnak

arra, hogy rendezzék a beállt egyensúlyzavart. De nem ez történik. A
mese úgy folytatódik, hogy "az asszonyban különös változás ment végbe,
mióta visszanyerte az életet: mintha férje iránt érzett minden szerelme
távozott volna szívéből... s elfeledte férjének nagy szerelmét és hűségét,
amivel az megmentette őt a haláltól, és gonosz vágy ébredt benne" egy
másik férfi iránt. Szeretőjével szövetkezik, és amikor a férje át akar kelni a
tengeren, hogy meglátogassa öreg édesapját, megvárják, amíg a férfi
álomba merül, és a tengerbe hajítják. Miután a gaztettet végbeviszik, az
asszony visszafordítja a hajót, és azt tervezi, hogy apjának férje váratlan
halálát hazudja majd. Csakhogy a férj hűséges szolgája, aki tanúja volt a
tengerbe dobásnak, megkeresi a holttestet és a kígyó három levelével
életre kelti a férfit. "Majd pedig evezni kezdtek, eveztek minden erejüket
megfeszítve éjjel-nappal; csónakjuk oly sebesen szállt, hogy hamarabb
érkeztek az öreg királyhoz, mint a többiek." A lány apja hitetlenkedve
fogadja veje szájából a történetet, de amikor "feledékeny" lánya a
szeretőjével hazaállít és volt férje hirtelen halálát hazudja, apja gyilkosnak
nevezi őt és kegyetlenül megbünteti: cinkosával együtt fölrakják egy
átlyuggatott hajóra, azt tengerre bocsátják, ahol mindketten elmerülnek a
habokban. "Nincs kegyelem" - mondja az öreg király, amikor leánya térdre
rogyva kegyelemért könyörög. "Nincs kegyelem; ő készen állt meghalni
veled, és visszaadta életedet, te pedig álmában meggyilkoltad őt, és el
fogod nyerni méltó büntetésedet." Érdekes módon nem a férj bünteti meg
a királykisasszonyt, hanem az apa, a király, aki nem más, mint a
mindenkiben ott élő bölcs uralkodó. A még mindig szerelmes férj
valószínűleg még most is megbocsátana feleségének, így a mese végképp
megrekedne a lerendezetlen problémák halmazán. És azért sem a férj
büntet, mert ebben a mesében nem pusztán hűtlenségről vagy
házasságtörésről van szó, hanem árulásról, hálátlanságról és hazugságról,
amelyekért a mesében mindig a legsúlyosabb büntetés jár. A mese azt is
nyíltan elárulja, hogy a meggondolatlanul kimondott nagy szavak és
kívánságok mögött olykor semmi más nincs, mint kisszerűség, csalás és
önámítás. A királylány lehetőséget kapott arra, hogy az önmagából
hiányzó vágyott minőségekkel - a hűség, az odaadás, a szeretni tudás -
kapcsolatba kerülhessen, de nem tudott mit kezdeni ezekkel. Az, aki oly
nagy árat kér önmagáért, csak üres zsebeit mutogatja, amikor egyszer
neki is fizetnie kellene.

2004

Ki a legszerencsésebb?

A mesék általában nem bíznak semmit a szerencsére. A hősnek mindenért

meg kell dolgoznia, és mindenért nagy árat kell fizetnie. Egyetlen
mesetípus van csupán, amelyben a szerencse köré rendeződik a történet:
a Szerencsének szerencséje-típusban a hősnek már születésekor gazdag
és boldog életet jövendölnek, és a jóslat beteljesedését megakadályozni
akaró irigyek hiába próbálnak meg az életére törni, a Szerencse fia
akadályok nélkül jut el a megjövendölt gazdagsághoz és boldogsághoz. Ez
a típus azt állítja, hogy Szerencse fiának születni kell, de aki annak
születik, azt olyan hatalom védi, amely feltételek nélkül egyengeti a hős
sorsát.

Ezért is keltette fel érdeklődésemet a Szerencsefi János című Grimm-mese.

János ugyanis nem a Szerencse fiának született. De akkor vajon miért
tartja azt róla mégis a mese, hogy a Szerencse fia? János hét évig szolgál a
gazdájánál, s amikor kitelik az ideje, a gazda egy akkora aranyrögöt ad
neki szolgálatai fejében, mint János feje. Szerencsefi János az első adandó
alkalommal elcseréli a fejenagyságú aranyrögöt egy lóért, azt egy
tehénért, azt egy süldő malacért, majd a malacot libáért, a libát pedig két
fenőkőért, amelyeket ráadásul azonnal beleejt a kútba. Mindezek után így
kiált fel a mese végén: "Ilyen boldog ember, mint én, nincs még egy a föld
kerekén!", majd "könnyű szívvel, minden tehertől szabadon szökkent neki,
s futott, míg anyjához haza nem ért".
Első olvasásra azt hihetnénk, hogy ezúttal valami tévedés történt a
címmel kapcsolatban, hiszen János a történet folyamán csupa rossznak
látszó cserét csinál, vagyis elherdálja azt a bizonyos aranyrögöt, amelyért
hét esztendőt szolgált. A végén aztán semmije se marad, mégis boldog.
Csak nem tréfás mesével van dolgunk? Talán helyesebb lett volna Bolond
János címet adni neki?

Előítéleteink szerint mindenképpen, hiszen a közvélekedés azonnal

bolondnak kiáltja ki azt, aki egyre értéktelenebb dolgokhoz jut ahelyett,
hogy vagyonát gyarapítaná. A figyelmes meseolvasó azonban észreveheti,
hogy ebben a mesében az értékek újragondolásáról, relatívvá válásáról
van szó, hiszen János minden szituációban pontosan arra cseréli az éppen
nála lévő tárgyat vagy állatot, amire szüksége van. Neki éppen az a
megfelelő, ami mások szerint butaság és nem helyénvaló: megbélyegzik
őt, még mielőtt végiggondolnák választása szempontjait. Az aranyrögöt
ugyanis azért cseréli lóra, mert "igaz, hogy arany, de a fejemet se
tarthatom egyenesen miatta, meg a vállamat is nyomja", míg a lóval
gyorsabban haladhat, és még a saját lábát sem kell használnia. Adott
pillanatban épp erre van szüksége, a csere tehát az ő szem-szögéből a
lehető legjobb megoldás. Ugyanígy jár a tehénnel: rájön, hogy sokkal
jobban tetszene neki, ha a lovon való közlekedés helyett szép nyugodtan
terelgethetné maga mellett a tehenét, miközben tejre, vajra, sajtra sem
lenne többé gondja. Amikor kiderül, hogy tehene nem ad tejet, ő pedig
tulajdonképpen nincs is oda a tehén húsáért, jóllakással kecsegtető
malacra cseréli a jószágot. "Mendegélt tovább János, és arra gondolt,
mégiscsak mennyire kívánsága szerint megy minden, ha valami balul üt ki
nála, azért egykettőre jóra fordul." Ugyanígy vélekedik, amikor a malacot
libára cseréli, a libát pedig fenőkövekre. Már közeledik szülőfalujához -
vagyis vándorútja végéhez - amikor attól kezd szenvedni, hogy a kövek
rettenetesen nyomják. Persze nem sokáig, mert egy kút fölé hajolva
véletlenül a vízbe löki mindkettőt. Ez után könnyes szemmel mond hálát
Istennek, "amiért még ezt a kegyet is megadta neki, és ily nagyszerűen
szabadította meg a nehéz kövektől, egyetlen maradék gondjától".

Ennyi öröm és elégedettség láttán nekünk is félre kell tennünk vagy

legalább felül kell bírálnunk azon vélekedésünket, amely alapján bolonddá
nyilvánítottuk volna Szerencsefi Jánost. Lássuk be, valóban szerencsés az,
akinek a sors tálcán kínálja "az éppen megfelelőt", mégpedig pontosan
abban a pillanatban, amikor szüksége van rá.

De nem csak erről van szó. Szerencsefi János ugyan mindig megkapja azt,
amire vágyik, de amikor kiderül számára, hogy a vágyott dolgok semmit
nem jelentenek neki, könnyű szívvel engedi el azokat. Nem gondolkozik
azon, hogy vajon rossz cseréket csinált-e, s azon sem töpreng, hogy
mennyi minden másra cserélhette volna kincseit. Minden tehertől
megszabadulva szeretne viszszatérni oda, ahonnan valamikor elindult: az
anyjához. János megtanul valamit az útja során: le tud mondani vágyairól,
és el tudja engedni ragaszkodásait. Valóban a Szerencse fia az, aki
"minden tehertől szabadon szökkenhet neki" a világnak!

2004

Lúdanyó meséi

Charles Perrault mesegyűjteményéről

Ha közvélemény-kutatást tartanánk a mesekedvelő olvasók körében, és

megkérdeznénk tőlük, hogy vajon kinek a meséje a Hüvelyk Matyi, a
Hamupipőke, a Csipkerózsika, valamint a Piroska és a farkas, valószínűleg
mindenki habozás nélkül rávágná, hogy ki másé lenne, mint a Grimm
testvéreké. Azt már kevesebben tudják, hogy a Csizmás Kandúr, a
Csimbók herceg, A gyémántszóló leány, a Szamárbőr és a Kékszakáll című
mesék Charles Perrault nevéhez fűződnek. Ezek a mesék az ő híres
mesegyűjteményében (Contes de ma Mére l'Oie, majd Histoires ou Contes
du Temps passé címmel) jelentek meg először, és egyes darabjai kalandos
úton jutottak el a Grimm fivérek dolgozószobájáig.

Grimmék a kasseli Jeanette Hassenpflugtól gyűjtötték a legtöbb mesét, ő

pedig francia származású édesanyjától tanulta a történeteket. Az
édesanya hugenotta családja XIV. Lajos üldözése elől menekült
Németországba, és szellemi útravalóként magával hozta Perrault
mesegyűjteményét is. Amikor eljött az ideje, az édesanya ezekkel a
mesékkel szórakoztatta a kis Jeanette-t, aki később továbbadta a
gyermekkorából őrzött meseanyagot Gramméknek, akik végül - a meséről
vallott nézeteikkel összhangban - kicsit átírták, "sajátos mesei stílussal
ruházták fel" Perrault meséit.

Perrault mesegyűjteménye 1697-ben jelent meg először Párizsban, és

azonnal híressé tette az írót. Tulajdonképpen őt tartják a prózai műmese
műfajteremtőjének. Perrault valóban egyszerű parasztoktól gyűjtötte a
meséket, igaz, nem "terepmunkát" végzett, hanem a városba dajkának
vagy szolgálónak szegődött asszonyok meséit jegyezte le (állítólag fia
dajkája volt a fő forrása). Később átdolgozta, szó szerint "szalonképessé
tette" a történeteket, hogy azok a kényes ízlésű francia udvarnak is
megfeleljenek. Az összegyűjtött eredeti mesék ugyanis annyi
hátborzongató és drasztikus elemet tartalmaztak, hogy még a
leghorrorisztikusabb Grimm-mese is csak szelíd tündérmesének tűnik
mellettük. Robert Darnton francia történész bebizonyította, hogy a
mesékben megjelenő nemi erőszak, szodómia, vérfertőzés és
kannibalizmus nem a fantázia termékeként van jelen a francia mesékben,
hanem valóságos élmények lenyomataként. Perrault a mesei motívumok
szintjén nem sokban tért el az eredeti meséktől, nem írta át azokat, így
rengeteg kegyetlen valóságelem is megtalálható a Lúdanyó meséiben,
mégpedig azért, mert az akkori mesehallgatók előtt ezek mindennapi
tényeknek számítottak, nem keltettek megrökönyödést. (Darnton
emlékeztet rá, hogy Perrault a 17. század legszörnyűbb demográfiai
válsága közepette írta a meséket, amikor járványok szedték áldozataikat
és éhínség tizedelte Észak-Franciaország lakosságát.)

Darnton szerint Perrault a maga környezete számára a mesemondó

őstehetség volt, "az amazóniai vagy új-guineai tűz mellett guggoló
mesemondók XIV. Lajos korabeli rokona", aki franciás könnyedséggel
igazította hallgatósága igényeihez a gyűjtött anyagot. Tette mindezt úgy,
hogy a stiláris javítások, cicomázások, "kellemkedések", verses
tanulságokkal való megtűzdelések közben is hű tudott maradni az eredeti
szöveghez. Meséiben nyoma sincs a német mesékben megszokott
komorságnak és fenyegetettségnek, Perrault a részletek finom és minden
apróságra kiterjedő kidolgozásával kerekedik a történet drámaisága fölé. A
száz-éves álomból ébredő Csipkerózsikát például ilyennek látja a királyfi:
"...gyönyörködve nézte pompás ruhájában, azt azonban bölcsen
elhallgatta, hogy a ruha kicsit régimódi, és csukott gallérja réges-régen
kiment a divatból."

Perrault valami egészen egyedülállót képvisel a francia

irodalomtörténetben: ő az, aki először kapcsolatot tudott teremteni a népi
kultúra és az elit kultúra világa között. Nyomtatásban megjelent meséivel
egyébként ugyanaz történt, mint nálunk Benedek Elek meséivel:
visszakerültek a népi kultúra áramlatába, és egy idő után az olvasni tudó
mesemondók "saját meseként" hagyományozták tovább a történeteket. Ez
az átdolgozók zsenialitását dicséri, hiszen a népi mesemondók csak olyan
anyagot voltak hajlandók továbbadni, amely nem áll ellentétben a
mesemondó és/vagy hallgatóság tapasztalataival.
2003

Felhasznált irodalom

Robert Darnton: Lúdanyó meséi - A nagy macskamészárlás. Akadémiai Ki-

adó, 1987. Fordította Merényi Ágnes.

A vándorútra való elindulásrú

Jakob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék

A Grimm-fivérek kétszáz meséje sokféleképpen tanulmányozható:

vizsgálható a kultikus-szakrális háttér, az archetipikus lelki jelenségekkel
való kapcsolat; összehasonlíthatók a motívumok, elemezhetők a
variánsok, blokkokba csoportosíthatók a szereplők funkciói, és oppozíciós-
paradigmatikus viszonyok írhatók le, vagy-is a mesék vallás- és
mitológiatörténeti kincsesbányaként, szokásokat és magatartásformákat
átörökítő történelmi dokumentumokként, tudományos értékű
forrásanyagként éppúgy értelmezhetők, mint egységes szemantikai
rendszerként vagy pszichoanalitikus fogalmak, szimbólumok
megfeleltetéseként. A különféle mesekutatói irányzatok reprezentatív
bizonyítékot szolgáltatnak a mesék történeti és lelki gyökereiről, más
műfajokkal való kapcsolatairól, társadalmi és történelmi szerepéről, sőt -
legutóbb, Bruno Bettelheim nyomán - szocializációs folyamatokkal való
összefüggéseiről is.

Ezek helyett legelőször is: micsoda szégyen, hogy az 1812-es első német
kiadás óta nem jelent meg magyarul teljes és szöveghű Grimm-fordítás!
Adamik Lajos és Márton László törte meg ezt az átkozott varázst:
Csipkerózsika-álmukból most ébredeznek a mesék, s nem is akármilyen
érintés nyomán. Úgy muzsikálnak a szavak, úgy burjánzik, gördül a
szöveg, ahogyan magyarul eddig még sosem, a "tiszta forráshoz" érkezett
szomjazó mohón issza az ilyetén szavakat: toportyán, flinta, prikulics,
bakacsin, kuncorkák, ellazsnakol - szinte mindegyik mesébe kerül egy-egy
telitalálat. Immár kiderül, hogy Piroskát igaziból Pirosbúbocskának hívják,
Jancsi és Juliska nem más, mint Jánoska és Margitka, Hófehérke Hófejírke,
Hüvelyk Matyi Hüvelyknőc, Hüvelyktyű, esetleg Hüvők, és Rumpelstilzchen
is végre önmagára lel Koppciherci névvel. Kicsit nehéz lesz talán
megszokni őket így, de a törekvés mindenesetre jogos: nevet elvenni
mesehőstől sem szabad.

Az emelkedett, komoly hangot jól visszaadó kiváló magyarítás, a

hangzásbéli sajátosságokat is megőrző archaizálások mellett a fordítók
legnagyobb érdeme az, hogy ellenálltak annak a kihívásnak, ami eddig
még senkinek sem sikerült (mesei küldetés lenne ez is?): nem törölték a
szövegből azokat a részeket, amelyek az évtizedek során értelmüket és
jelentésüket vesztették volna, vagy amelyeket saját tapasztalataik nem
igazoltak, és sem nyelvileg, sem tartalmilag nem helyettesítették ismert
magyar meseformulákkal, sztereotípiákkal a szöveget, azaz nem írták át
azt, amit Grimmék egyszer már úgyis átírtak. Mert miként a legtöbb
mesegyűjteményre, úgy erre is igaz, hogy szerkesztőik a gyűjtés után
alaposan átjavították az anyagot: a kontamináció jegyében változatokat
vontak össze, nyelvjárásokat egységesítettek, megformáltak, tovább
formáltak, szűrtek, toldottak és ékesítettek. Ám hiába minden: a
változatok létrehozása és a stilizálás ellenére mindegyik mesében ott az
érintetlenül hagyott állandó: a részletek cserélődése sosem kerekedik a
struktúra állandósága fölé.

A nemzetközi és a hazai népmese-katalógusok a mesék főbb szereplőit,

alakjait és a cselekmény magját szem előtt tartva határoztak meg és
határoltak el egymástól különféle mesecsoportokat. A Gyermek- és családi
mesékben valamennyi típus megtalálható: állatmese, tündérmese,
novellamese, trufa, anekdota, hazugság- és formulamese. A világirodalom
klasszikus darabjaiként vagy az újramesélés máig tartó folyamatában a
tündérmesék a legismertebbek, érdemes hosszabban elidőzni velük.

A tündérmesék - köztük a leghíresebbek: a Békakirály és Vashenrik, a

Hamupipőke, a Jánoska és Margitka (.), a Pirosbúbocska (.!), a Hófejírke (!),
a Csipkerózsika és a Rigócsőr király - mind hiánnyal vagy veszteséggel
kezdődnek: elárvult, elhagyott gyerekek, elrabolt királykisasszonyok,
gyermekért fohászkodó asszonyok, feleséget kereső vagy kárvallott férfiak
várják sorsuk jobbra fordulását teljes passzivitásban vagy útnak
indulással, szerencsepróbálással. Természetfölötti segítőtársak és
ellenfelek, álhősök és álmeny-asszonyok támogatják vagy hátráltatják
őket, de a próbatételek végén minden szereplő sorsa nyugvópontra jut.
Leggyakoribb végkifejlet a "lakodalom", a kezdeti hiány megszüntetése, a
veszteségből származó egyensúlybomlás helyreállítása. Alaptémák (a
gyengék és az erősek küzdelme, szerelem, nőrablás, gyilkosság,
vérfertőzés), alapkonfliktusok (féltékenység, hűtlenség, szerelmi
háromszög), egyértelműen megfogalmazott életvezetési dilemmák
("házasodni öröm, ugyanakkor gyötrelem is") variálódnak a mesékben, de
a gonoszságért, hűtlenségért, a tilalmak megszegéséért minden
körülmények között bűnhődni kell: elvarázsoltsággal vagy halállal. A
Gonosz esetében mindkét büntetési forma irreverzíbilis, a bűnbánó hősnél
azonban még visszafordítható a folyamat. Viszonylag könnyen
rekonstruálhatók, és néhány mondatos szentenciává laposíthatók azok a
gyakorlati tanácsok, élet-szabályok, amelyek a mesébe szőve erkölcsi és
viselkedési modellt jelenthettek valaha s egyfajta életérzés ébrentartását
szolgálták, például imigyen: "Légy jámbor és jó, akkor a Jóisten mindig
segíteni fog", vagy: "A bűnből nem sarjadhat semmi jó". A látszat ellenére
az értékrend kérdése mégsem problémamentes, mert erény és bűn
aszerint ítéltetik meg, hogy a tett a hős boldogulását szolgálja-e. A
kiválasztottak számára a hazugságon kívül minden eszköz megengedett:
lophatnak, csalhatnak, ölhetnek, ha ezzel a Gonoszt pusztítják. Végső
soron sohasem érzelmeik és szándékaik fontosak, hanem az, hogy milyen
tetteken (módszereken) keresztül jutnak el választott céljukig.

A mese azt ígéri, hogy jóra fordul minden, de bölcsen hallgat arról, mi
történik a menyegző után. A hős anyagi és társadalmi helyzete nagy
valószínűséggel megváltozik ugyan, de hogy mi játszódik le benne, az a
legszemélyesebb titok marad. Titok, amely a tudomásul nem venni akarás
ellenére is jól sejthető.

Hiába megannyi mesekutatói irány, hiába módszerek serege, a mesei

lényeg mindig megfoghatatlan marad: természetének és hatásának
gyökerei nem fejthetők meg; a varázsló pálcájához csak közelíteni lehet.

Mit üzen ez a gyűjtemény - "veszendőbe menő emlékek mentési kísérlete"

- azonkívül, hogy a legkisebb fiú és a legmegalázottabb egyszer úgyis
győzni fog?!

A mese magánszféra, minden lélek kedvére kalandozhat rejtelmeiben,

értelmezheti önkényesen. Újraolvasva - immár magyarul - mindet, engem
a felnövés szükségességéről győztek meg. Arról, hogy hiába a csodás
segítőtárs, aki beavat, és átváltozási képességgel ruház fel, a cselekvési
lehetőségek emberi korlátai jól körülírhatók. Az útnak indító csak
lehetőséget ad; az igazi metamorfózisnak nem lényege, hanem
következménye a csoda. A fizikai és az erkölcsi fenyegetettség, a sűrű
erdőn való átjutás és a zártságból való szabadulás közben az állandó
kísértés nem más, mint a felnövéshez szükséges megpróbáltatás, egy
másik létmód megtapasztalásának lehetősége, ami - a mesében is - csak
nagy áron következik be. Fel kell nőni és királylánynak kell maradni -
öndefiníció és méltóság együtt.

Egyszerű: "Látjátok, ez a világ sora". (Magvető, 1989)

1990

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka

Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145. éjszaka

Akit gond és bú gyötör, az arra vágyik, hogy történeteket halljon

emberekről, históriákat királyokról és a szerelem leigázott szolgáiról, hogy
megkönnyítse szívét a nehéz gondtól, eltávolodjon sírástól, panasztól.

(A százhatodik éjszaka)

Amióta Adamik Lajos és Márton László szöveghű Grimm-fordítása (1989)

nyomán kiderült, hogy Jancsi és Juliska tulajdonképpen nem más, mint
Jánoska és Margitka, Piroskát Pirosbúbocskának, Hófehérkét Hófejírkének
hívják, örülni lehet ugyan, hogy a híres mesehősök visszakapták "eredeti"
nevüket, gyaníthatóan mégsem akad senki e hazában, aki így szólítaná
őket. Az évtizedek óta használatban lévő nevek makacsul ellenállnak a
változtatási kísérletnek, de a név szerencsére csak ritkán befolyásolja egy
mese jelentését. Az viszont már nem mindegy, hogy egyes
mesemotívumok milyen tartalommal kerülnek a köztudatba: például a
hiteles Grimm-fordítás megjelenése óta a magyar gyerekek is azzal a
tudással nőhetnek fel, hogy az elvarázsolt békakirályfit alakja
viszszanyerése céljából nem megcsókolni kell, hanem - micsoda
különbség! - falhoz vágni. (Kis motívummagyarázat: ellenszenvünk tárgya
nem attól lesz "ember", hogy undorunkat leplezve csókolgatni kezdjük,
hanem azáltal, hogy egyértelműen kifejezzük negatív érzelmeinket. Hogy
ezek után mi válik belőle - béka marad vagy királyfi lesz -, már rajta
múlik.)

Egy mese átírása, stilizálása, átdolgozása, egyes motívumainak kiemelése

és feldolgozása mérhetetlen károkat okoz a szövegnek és a szöveget
érteni akaró hallgatónak, olvasónak. Minden nép mesekincse tekinthető
történelmi dokumentumok, vallás- és mitológiatörténeti, sőt antropológiai
ismeretek tárházának, ha mesekutatói szemmel tekintünk rá. Persze ha
nem tudományos értékű forrásanyagként akarjuk vizsgálni a szövegeket,
akkor is tisztában kell lennünk azzal, hogy a mesék alapvető információkat
hordoznak arról a korról, amelyben keletkeztek, és rengeteg hasznosítható
ismeretet őriznek az emberi életről és az egzisztenciális problémák
megoldási lehetőségeiről. Szimbolikus formában vagy nyíltan kimondva
minden mesében megtalálható az a szabály-rendszer, amelyet erkölcsi
útmutatóként használhatunk a próba-tételekkel nehezített életúton. Ezért
sem mindegy hát, hogy milyen mesét olvasunk, s milyen forrásból.

Az Ezeregyéjszaka meséivel magyar nyelven most találkozhatunk először -

mindaz, amit eddig annak véltünk, nem az volt. Ismerhettük - többek
között - a gyűjtemény tizenhat nagyobb meséjét és néhány anekdotáját
Honti Rezső fordításában, de ezek a remek fordítások nem a hitelesnek
tartott eredeti kézirat alapján készültek. Prileszky Csilla fordításában is
olvashattunk már négy mesét a Chagall-albumban (1990), és a gyerekek
számára is készült egy változat Rónay György feldolgozásában. Ez utóbbi
(a béka királyfihoz hasonlóan) okozhat némi zavart az ifjúság körében,
ugyanis aki gyerekként találkozik először az Ezeregyéjszaka meséivel, úgy
ismeri meg a kerettörténetet, hogy az álmatlanságban szenvedő Sahrijár
király éjszakai bolyongásai során beleszeret egy lantot pengető lányba,
feleségül akarja venni, de a lány a kedvesével együtt megszökik a nem
kívánt házasság elől. Sahrijár a város összes szűzlányán bosszút áll,
mondván: "Az az egy lány kellett volna, és azért az egy lányért bűnhődjék
városom valamennyi lánya!" Aki már zsenge gyermekkorában fejlett
morális érzékkel rendelkezik, legkevesebb, hogy igazságtalannak tartja a
király bosszúját, és azt gondolja, hogy bezzeg a magyar (és európai)
népmesékben mindenki azé lehet, akit szeret, épp ez a mese lényege. De
Sahrijár bosszúja felett csakis akkor mondhatunk jogos ítéletet, ha
ismerjük valódi okát: a király csalódott a női hűségben (felesége fekete
rabszolgákkal csalja őt, és sógornője is hasonlót tesz férjével szemben) és
ebből következően az egész női nemben. Hogy csalódás többé ne érhesse,
minden éjjel szűz lánnyal hál, másnap pedig sorra megöleti őket. A
szöveghűen fordított mesét hallgató gyerekek elcsodálkoznak ugyan e
királyi intézkedésen, de legalább érzik, hogy nem akarják őket becsapni. A
mese egyik funkciója épp az, hogy szembesítsen az élet
kegyetlenségeivel, miközben fogódzókat kínál azok elviseléséhez.

Ilyen fogódzó Sahrijár királynak az az ezeregy éjszaka, melyek

mindegyikén mesét hall Sahrazádtól (nem Sehrezád vagy Seherezádé
többé!), aki "sok-sok könyvet elolvasott, történelmet, hajdani királyok
életét, régi nemzetségek viszontagságait". Nem írható le elégszer, milyen
rendkívüli irodalmi és kultúrtörténeti teljesítmény Prileszky Csilla munkája,
mennyi köszönet és hála jár(na) azért, hogy a szöveghűség
követelményeinek maximálisan megfelelő teljes és autentikus arab nyelvű
szöveg fordítását - mezopotámiai, görög, perzsa, arab, héber, indiai mesék
hömpölyögnek tíz-ezer kéziratoldalon - olvashatjuk csonkítások és
hozzátoldások nélkül, rendkívül élvezetes, lenyűgöző és párja nincs
nyelvezeten. (A fordító teljesítménye talán csak Enno Littmann mindmáig
legjobbnak tartott német Ezeregyéjszaka fordításával rokonítható.)
Hosszan idézhetnénk a zengő és szívmelengető mondatokat, mint például
az európai meséktől idegen, a férfihős szépséges külsejét magasztaló
leírást: "ifjúsága édes, öltözéke ékes, a termete sudár, arcán fénylő sugár,
a szépsége tökély, csábereje gyöngéd, szemöldöke párja kettős ív csodája,
a szeme bűvölő, szíveket megejtő", vagy a vasorrú bába keleti rokonának,
a bajkeverő rút boszorkánynak a bemutatását: "orcája horpadt, szemöldje
borzas, szeme levet ereszt, ínye csonkot mereszt, az arca ragyás, a szeme
csipás, feje piszkos-deres, minden tagja rühes, a háta cipó, a színe fakó,
orrlika folyó".

A pontos, minden apróságra kiterjedő, versekkel is megerősített

jellemrajzok (Tótfalusi István versfordításai miniatűr remekművek), a
pompás és részletgazdag leírások, valamint a szerkezetbeli különbségek
mellett számos motívum kínálkozik a keleti és az európai mesék további
összevetésére (nagy segítségre vannak ebben a szöveghűséget ellenőrző
és a bevezető tanulmányt író Simon Róbert jegyzetei is): alapvető
különbségek vannak ugyanis a hősök, az elbeszélők, a sors, a véletlen,
valamint a csoda ábrázolásában.

Az európai népmesék legjellemzőbb szereplői a sorsuk jobbra fordulását

remélő névtelen szegénylegények és birodalmuk elrabolt javait
visszaszerezni induló királyfiak, akik az "egyszer volt, hol nem volt"
idejében és terében elvárásokkal, parancsokkal és tiltásokkal jól
körülírható útvonalat járnak be. Ha a szabályok betartásában nem
vétkeznek, útjuk váratlan események nélkül ér véget, s a történetet
lakodalom zárja. Ezzel szemben Az Ezeregyéjszaka meséiben minden
csupa meglepetés: váratlan fordulatok, kiszámíthatatlan események
követik egymást lenyűgöző, olykor már-már kibogozhatatlan kavargásban.
Egyik történet átszövi a másikat, a szereplők (akik között kereskedőből és
koldusból van a legtöbb) úgy járnak át egymás történeteibe, ahogy a
karavánutak keresztezik egymást. A folytonos egymásba játszásból
következően a keleti mese szerkezete is más, mint az európai
tündérmeséké: nem egyetlen mag köré épül, hanem keretelbeszélés fűzi
össze a kalandok sorát. (A most megjelent első kötet az alap-
kerettörténeten túl kilenc történetfüzért ötvöz, amelyhez harminchárom
mese tartozik, ezeket Sahrazád száznegyvenöt éjszakán keresztül meséli.)
Gyakran előfordul, hogy egy-egy mesébe többször is új történet ékelődik,
majd visszatér a fő elbeszélés vonala. Regények, állatmesék, hadi, úti és
szerelmi kalandok, rémhistóriák, példabeszédek, novellamesék,
anekdoták, humoros történetek, csillagászati, orvosi leírások,
bölcselkedések, himnuszok és versek követik egymást ezeregy éjszakán
át, történetmondók licitálnak egymásra, hogy egy pillanatra se lankadjon
Sahrijár király figyelme.

A keleti mesékben a beszédnek, a szónak - az adott szónak különösen -

mindennél nagyobb hatalma és becsülete van, míg az európai
tündérmesékben a hős beszéd helyett folyamatosan cselekszik. A
sárkányölő ifjú az erejével, bátorságával, jóságával és tettrekészségével
éri el a célját, azaz rátermettségének bizonyításával keres megoldást a
konfliktusra. Az Ezeregyéjszaka meséiben a jó és nemes tulajdonságok
egyáltalán nem befolyásolják a hős életének alakulását. Az Ezeregyéjszaka
hősei nem tudják, milyen sors vár rájuk, nem maguk küzdik ki céljaikat,
hanem a végzet kiszámíthatatlan szeszélye sodorja őket váratlan
kalandokba. A történetek mozgatója a sors és a véletlen, a mesék legfőbb
tanítása szerint "Allah betölti azt, ami elrendeltetett", "Allah végzése ellen
nincs fellebbezés". Aki szembe akar szállni sorsával, úgy jár, mint A
harmadik koldusbarát történetében (tizenötödik éjszaka) az öreg sejk, aki
hiába zárja földalatti barlangba fiát, hogy megmentse napra pontosan
megjósolt halálától, s megjövendölt gyilkosa is hiába óvja őt mindentől -
legfőképpen magától -, a kijelölt napon bekövetkezik a tragédia: a fiú
szívébe egy véletlen mozdulat következtében kés szalad. A keleti
mesékben a halál az egyetlen irreverzíbilis állapot, itt nincs élő-haló fű,
csodalevél, életvíz, életet adó táltoscsikó-lehelet. Az élet folytonossága
nem a feltámadásban, hanem az újjászületésben mutatkozik meg. Az
Ezeregyéjszaka meséi a sorssal és a halállal való megbékélésre tanítanak:
"A sors olyan, amilyen! Csak tűrjed, amíg lehet!" Máshol pedig: "Tűrj
derekasan, hisz a jutalom a szenvedés mértéke szerint adatik!" Az első
kötetben található egyébként az a regénybe ágyazott erkölcsi kódex is,
amely szorosan kapcsolódik ehhez a világnézethez, s amelyet a
hetvenkilencedik éjszakától kezdve hat éjszakán át öt rablány ismertet
"eleink s a hajdanvolt népek történetei, a közösség szentesítette
hagyományok" alapján. A lányok ősi életvezetési tanácsokat közvetítenek
a jellem nemesítéséről, az igaz életre való törekvésről, az önnevelés
szükségességéről, az igazságos ítélet természetéről, a tisztességről,
szívbéli jóságról és jámborságról.

A különbözőségek ellenére sok olyan motívum is fellelhető a kötetben,

amelyek az európai népmesékben is megtalálhatók. Archetípusos motívum
az igazságos uralkodó megrajzolása (Hárún ar-Rasíd kalifa időnként
lemegy palotájából a városba kikérdezni népét a tisztségviselő hatalmasok
felől, s azt, aki ellen panaszszót hall, elbocsátja, s akiről hálával
emlékeznek meg, kinevezi magasabb méltóságba), a tiltott szobára, a
tiltott kérdésekre és az állatok nyelvének értésére vonatkozó szabályok
megszegése ("ne ejts szót arról, amihez nincs közöd, nehogy olyat hallj,
amiben nincs örömöd").

Az Ezeregyéjszaka varázsa a csodás és a valós világ közötti határok

megszüntetéséből adódik. Egyrészt létező földrajzi helyek, városok és
folyók adják a mese helyszíneit, és pontos leírást kapunk a szereplők
társadalmi és vagyoni helyzetéről, mindennapi életéről is, másrészt
bármikor történhet valami rendkívüli. Ebben a világban nem számít
természetfölöttinek, ha egy állatról kiderül, hogy elvarázsolt emberi alakot
rejt, és nem számít meglepőnek egy rejtett világ lelkeinek megjelenése
sem: bárhova, bármikor betoppanhat egy dzsinn, démon vagy ifrít. A
csoda nem a hétköznapiból kiemelkedő vagy a természet rendjét sértő
esemény, hanem a mindennapok része, mintegy az emberi létezés
tartozéka. A csodás dolgok megtörténte önmagában még nem számít
rendkívülinek, attól válik azzá, hogy elbeszélik, közkinccsé teszik. Olyan
történetet kell tehát elmondani, hogy "ha azt szembe karcolnánk, intő
tanúságként szolgálna minden arra figyelmezőnek". A saját történetét
ismerő és továbbadó ember halálos veszedelemben a maga és mások
életét is megmentheti története elmondásával.

Külön tanulmányt érdemelnek az Ezeregyéjszaka nőalakjai, akik egészen

más tudással rendelkeznek, mint európai "meserokonaik". Sahrazád a
legbölcsebb mesemondók egyike, a mesemondók ősasszonya, aki maga is
jól tudja, hogy a mese és a mesélés az életben maradás eszköze.
Kétszeresen is használja ezt a tudást: egyrészt az általa elmondott
történeteket építi erre a dramaturgiára, másrészt így remél feloldást a
halálos ítélet alól. Tudja, hogy a mese gyógyír: Sahrijár uralkodót a
csalódottságából és bosszúszomjából kell kigyógyítani. Ha sok mesét hall,
az ezeregyedik éjszaka után a mesék gyógyító hatása talán nála is
megmutatkozik. Ez az első száznegyvenöt éjszaka legbiztatóbb ígérete. Az
ezeregyedik éjszaka eljöttéig pedig már csak nyolcszázötvenhatot kell
aludni. (Atlantisz, 2000)

2000

A félegyházi mesekirály
Egy sok évszázados hagyomány utolsó dokumentuma

Seres József félegyházi parasztgazda népmeséi

Valamikor régen a mesék rengeteg információt tároltak a körülöttünk lévő

világról, valamint a benne élő emberről, és dédapáink még értették a
történetek szimbólumokba sűrített üzenetét. Az ősrégi tündérmesékben
nemcsak egy-egy életszakasz ismerhető fel a maga jellegzetes női és
férfiproblémáival, hanem a mesélők valósághoz való viszonya, világról
való gondolkodásának iránya is. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen a
földkerekség vala-mennyi meséje hasonlatos egymáshoz, jól
megragadhatók egy-egy ország, népcsoport vagy tájegység jellegzetes
meséi: más mesék születnek a havasokban, a Balaton partján, az Alföldön,
és mások a tanyavilágban.

Vannak-e még gyűjthető népmesék, van-e még értő közönség, vagy lassan
feledésbe merül a mesékből leszűrhető tudás? Mit kezdhetünk azokkal a
történetekkel manapság, amelyeket egy-egy ritkán megjelenő
kuriózumgyűjtemény ad közre?

A nemzetközi szaktudományos mesekutatás megannyi irányzata között

nagy elismerés övezi az Ortutay Gyula által létrehozott ún.
egyéniségkutató iskolát (a nemzetközi szakirodalom "budapesti iskolaként"
ismeri el), amely a folklórtudományban megnyitotta az utat az
egyéniségkutató vizsgálatok felé. Ortutay Gyula volt az első, aki arra
irányította a folkloristák figyelmét, hogy az összehasonlító történeti
kutatások helyett a mesemondás körülményeit, a hallgatóság összetételét,
viselkedését, és - főképp - a mesemondó személyiségét vizsgálják. Az
iskola követői a népmesékben nem valami személytelen alkotóerő
megnyilvánulását látták, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek
tudatos tevékenységét. Ortutay szerint a népmese úgy ismerhető meg
igazán, ha a mesemondás körülményeit is megismerjük, szerinte a mese
szövegét nem lehet különálló, lezárt egésznek tartani, hanem olyan
formának, amelynek alakulásába minden apró, pillanatnyi körülmény
beleszól. Azt, hogy egy összejövetelen melyik mese hangzik el, a
mesemondás alkalmai és helyei, a hallgatóság összetétele és a
mesemondó személyisége is meghatározzák.

Fedics Mihály meséinek összegyűjtésével (1940) Ortutay Gyula

kezdeményezte, hogy kiemelkedő mesemondók vagy mesélő közösségek
teljes mesekészletét (repertoárját) bemutató kötetek szülessenek és
jelenjenek meg hazánkban. Így váltak közkinccsé többek között Pandúr
Péter (Dégh Linda gyűjtése), Ami Lajos (Erdész Sándor), Tombácz János
(Bálint Sándor), valamint a kalotaszegi mesemondók (Kovács Ágnes)
meséi. Az egyéniségkutatás gyakorlata tehát forradalmasította és
meghatározta a mesegyűjtést és publikálást. A "budapesti iskola"
bebizonyította, hogy minden mesemondónak saját, egyéni stílusa van, s
minden egyénileg elmondott mese más, mint a többi. Ezek nyomán
néhány évtizedig valóban sok értékes mesegyűjtemény látott napvilágot,
de az utóbbi években már alig találni olyan mesemondót, akinek
emlékezete éppúgy megőrizte volna az ősi tündérmeséket, mint például a
manapság sokkal népszerűbb tréfás történeteket.

Ezért is nagy öröm, hogy 1999-ben megjelent az a mesegyűjtemény,

amely nem kevesebbet állít, minthogy egy valóságos "mesekirály" meséit
tartalmazza, méghozzá arról a területről, a Kiskunságról, ahonnan mind ez
idáig nem ismertünk kimagaslóan értékes anyagot hagyományozó
mesemondót. A mesék gyűjtője és a kötet szerkesztője, Bereznai
Zsuzsanna joggal tartja kivételes képességű, rendkívüli memóriával
rendelkező mesemondónak Seres József (1924-1995) félegyházi
parasztgazdát, aki minden mesei műfajban otthonosan mozgott, s aki
önmagát büszkén mesekirálynak hívta. A gyűjtő másfél év alatt 143
mesét, több mint 18 órányi meseanyagot gyűjtött tőle, s az összegyűlt
anyag láttán igazat adhatunk az öntudatos mesélőnek: valóban a
mesekirályok egyikének tekinthetjük őt.

De mit jelent mesekirálynak lenni? Nem egyszerűen azt, hogy sok mesét
kell ismerni és alkalomadtán elmondani, továbbadni. A mesekirálynak meg
kell őriznie egy immár több száz éve hagyományozódó meseanyagot,
amely az évszázadok során olyan sűrű tudásanyaggá állt össze, hogy
minden szónak jelentősége van. Tovább kell adnia valamit őseink
tudásából, s mindezt úgy kell tennie, hogy a hallgatóság egy pillanatra se
veszítse el érdeklődését a hallottak iránt. S egy királynak nemcsak
kivételes memóriával, jó előadókészséggel kell rendelkeznie, hanem azzal
is, hogy szükség (a hallgatóság határozott igénye) esetén új mesékkel is
előálljon. Seres József, büszkén jelentette ki: "Ha mesélni köllene, én egy
egész napot tudnék mesélni - hiba nélkül!"

A mondott és az írott mese nagyon sokban különbözik egymástól. Éppen

ezért a folklóralkotások elemzésénél nem megkerülhető az a tény, hogy a
kutatók a folklóralkotásokat viszonyfogalomként kezelik, s valamihez
képest határozzák meg azokat. Vagy szétválasztják a folklór és a nem
folklóralkotásokat (hivatásos és nem hivatásos művészetek), vagy
megkülönböztetik egymástól a szóbeli és az írásbeli alkotásmód
jellegzetességeit. A "szájhagyományozás", azaz egy pillanatnyi
ihletettségből táplálkozó, jórészt alkalmakhoz kötött, szokásokhoz
alkalmazkodó művészettípus legjellemzőbb vonása pedig a változatok
nagyszámú létrehozása. A folklóralkotásokra az a legjellemzőbb, hogy
változatokban élnek tovább, és e változatokra nemcsak a típusok és a
motívumok nagy száma, a formulák és a sztereotípiák uralma jellemző,
hanem a variánsok létrehozásában döntő szerepet játszó szociológiai és
etnográfiai tényezők is, valamint az, hogy az egyes szövegek erősen
kötődnek bizonyos közösségi alkalmakhoz, rítusokhoz és hiedelmekhez. Ez
a kötődés nagymértékben befolyásolhatja azt, hogy az alkotó milyen
történetet és hogyan mond el, de a fő kérdés minden egyes alkotásnál az,
hogy végső soron mi az az "állandó elem", amelyet minden alkotó
változatlanul ad tovább, s mi az, ami minden egyes alkotói aktusban
újonnan születik meg.

Ha a különböző mesemondók különböző meseváltozatait (variánsait)

vizsgáljuk, a helyzet tovább bonyolódik. A mesék ugyanis egyrészt rögzült
formákként adottak a mesélők számára, az egyén "kulturális örökségként"
kapja, és nem egyszeri alkotói aktusban hozza létre őket, másrészt "nyitott
művek", amennyiben végtelen lehetőséget kínálnak a folyamatos
újrafelhasználásra, a szigorú szerkezeti szabályok betartása melletti
alkotói szabadságra. A mesehallgató közönség úgy van jelen a
meséléseken, hogy olykor beleszól a történetbe: elfogadja, szentesíti vagy
elutasítja azt. A "cenzúra" hatására a mesélőnek bizonyos sémákat be kell
tartania, a motívumokat a hagyományozott anyag stílusához kell
igazítania. Ez az erős formai és tartalmi meghatározottság bizonyos
korlátok közé szorítja ugyan az egyén alkotói jelentőségét, de a
motívumok, témák variálásával, továbbépítésével, a stílus-elemek szabad
használatával kapcsolatban mégis kimutatható egy-egy mesélő egyéni
stílusa. A mesélő ugyanis szabadon válogathat egy meghatározott
motívumkészletből, a sajátos mesei építőkövek rendszeréből, és saját
alkotói módszere szerint használhatja azt. Ha szóról szóra mondja el a
valamikor hallott történetet, reprodukáló mesemondónak tartjuk, ha
változtat rajta (hozzátold vagy elvesz belőle) alkotó típusú mesemondóról
beszélünk. Egy-egy falu meséit összegyűjtő folkloristák megjegyzéseiből
kiderül, hogy mindkét típus gyakori a mesemondók között, de az alkotó
típusú mesemondót a falu népe is megkülönbözteti a többiektől: valamely
jól sikerült, érdekes meseváltozathoz a történetmondó neve is
hozzákapcsolódik, és azt az illető meséjeként emlegetik.

Az egész világon megfigyelhető, hogy évtizedek óta egyre kevesebb

tündérmese lelhető fel a mesemondók (ha egyáltalán vannak még)
repertoárjában: csodás tündérmesék helyett inkább rövidebb, tréfás,
csattanóval záruló történetek forognak, melyek nem vesznek el sok időt a
hallgatóság életéből. Ma már lassan a gyerekeknek sincs idejük (sőt,
türelmük) arra, hogy leüljenek és végighallgassanak egy nyugodtan,
szépen, lassan kibontakozó tündérmesét. Seres József ismeri ugyan a
magyar népmesekincs legarchaikusabb rétegét, meséinek jelentős része
magyar és nemzetközi vándortéma, de az ő repertoárjában is a tréfás
mesék szerepelnek túlsúlyban. Bereznai Zsuzsannának 1994-1995-ben
mesélt. Fel-tűnő, hogy a tündérmeséknek csak a vázát ismerte, előadni
csupán hármat tudott. A gyűjtő közlése alapján Seres repertoárja a
következőkből állt össze: 3 állatmese, 3 tündérmese, 4 legenda-mese, 6
novellamese, 1 rászedettördög-mese, 9 falucsúfoló, 63 tréfás mese (köztük
rendőr- és zsidó viccek, politikai viccek, erotikus, pikáns trufák), 2
hazugságmese, 1 formulamese, 7 találós mese, 10 találós kérdés, 9
Móricka- és Arisztid-Tasziló-vicc, 4 hiedelemtörténet, valamint 20 igaz
történet. Ez utóbbiak között találunk téeszmesét, téeszelnökmesét,
pásztortörténetet, bugaci gazdatörténetet, kulákmesét és drótos cigány
történetet.

Seres az előadás során fogalmazza meg meséit, de nem alkot új

történeteket. Kivételt csak egyszer tesz, amikor az unokája kérésére mond
mesét. Sajnos, épp ez a mese a legsikerületlenebb története, s talán épp
azért, mert itt szeretett volna leginkább elszakadni a hagyománytól, de
nem tudott helyette egyéni hangot találni. Ő maga ezt állítja saját
alkotómódszeréről és stílusáról: "Olyan volt, hogy esetleg én magam
kiegészítettem valamivel a mesét, de hogy én költöttem volna, azt nem..."
Mesealakítási módszere az Aladdin című mesénél követhető nyomon:
megfigyelhetjük, hogy egy több mint 40 éve nem mesélt mesét hogyan
alakít a magyar népmesei hagyományokhoz, motívumokhoz, valamint
saját mindennapi életéhez: pl. Aladdin meggyón, amikor hazajön a
barlangból, majd az újságban olvas arról, hogy férjhez akarják adni a
királyleányt. Szívesen alkalmaz rendhagyó mese-kezdő- és záróformulákat,
párbeszédeket, helyszínrajzokat a Kecskemét környéki pusztákról, és
hosszan ecseteli egy-egy mesehős szépségét.

Bereznai Zsuzsanna, a gyűjtő, szakszerű munkát végzett: nemcsak Seres

József életrajzát mutatja be részletesen, hanem a félegyházi mesélési
alkalmakat is. Ezek nem térnek el más tájegységek szokásaitól: az
emberek meséltek pásztorkodás, legeltetés, kapálás, kaszálás,
szőlőkötözés, kukoricaszedés, szénagyűjtés közben. ("Jóska kapált legelöl,
oszt mesélt. Így aztán a többieknek is igyekezni kellett a kapálással, hogy
ne maradjanak le, mert akkor nem hallják a mesét" - meséli az egyik
parasztasszony.) És meséltek benti munkák közben is: kukoricamorzsolás,
babfejtés, krumpliválogatás, mákpucolás, diótörés, dohányválogatás
idején a történetmondás és -hallgatás segítette a munkát. De csak egy
ideig, hiszen "később lett morzsológép, aztán megszűnt a mesevilág: a
gép zörgött, annál nem lehetett mesélni." Ma már a televízió váltja fel a
meseszót meg a morzsológépet is, a tévé mellett végképp nem lehet
mesélni. Számomra igen meglepő adat, hogy Félegyházán általános
szokás volt mesemondót fogadni a gyerekek mellé, legalábbis a jobb módú
családok ezt tették. (Móra Ferencnek is volt egy saját mesemondója, akit
Messzi Gyurkának hívtak, úgy ahogyan későbbi hősét...)

Bereznai, a gondos gyűjtő mesebiológiai adatokkal is szolgál: pontosan

lejegyzi azt is, hogy kitől tanulta a mesekirály az egyes meséket, és milyen
alkalommal, hogyan mesélte ezeket: "ha mesélni kezdett, arca
hamiskásan felragyogott, s megszűnt körülötte az idő. Derűs kedvvel,
ráérős, szelíd nyugalommal mesélgetett akár egy fél napon át is - nem
fáradt el, és alig akarta elengedni a vendéget." Igazi csemege a kötet
végén található és élvezettel forgatható szómagyarázat is.

Mint mondtam, nagy öröm egy ilyen gyűjtemény megjelenése, de nem

kerülhetjük meg a mese és a mesélés jövőjének kérdését. Voigt Vilmos az
ELTE Folklore Tanszékének vezetője a kötet előszavában felteszi a kérdést:
"Vajon van-e, aki tovább is viszi a meséket?" Ő maga nem nagyon hisz
ebben a lehetőségben, egy sok évszázados hagyomány utolsó
dokumentumának tartja Seres mesegyűjteményét. Pedig van némi
remény: ha - mint hallom - Amerikában az egyetemeken tanítani kezdték a
mesemondást, talán még a mesék kihalása előtt ezt mi is követendő
példának tarthatjuk.

Csak legyen, aki hallgatja és érti még akkor a történeteket! (A félegyházi

mesekirály. A Kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei, 9.
Kecskemét, 1999)

2000

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány

népmesében

A magyar és a cigány népmesék összevetése reménytelen vállalkozásnak

tűnik abban az esetben, ha az összevetést minden részletre kiterjedően
képzeljük el. Ennek egyik oka, hogy a cigány mesék hihetetlenül gazdag
motívumkészlettel, illetve motívumkombinációkkal rendelkeznek. Az
összevetést megnehezítő másik ok a cigány mesék ama alapvető
sajátosságában keresendő, amely a mesék gyors változékonyságával függ
össze. Vekerdi József szerint a cigány meseanyag állandóan változik,
állandóan újrateremtődik, mert a cigányok rendkívül gyorsan befogadnak
minden új benyomást, és az sem zavarja őket, ha az új meseelemek
esetleg nem állnak összhangban a régiekkel.

Nehezíti az összevetést az is, hogy a cigány mesék jelentős hányada

nehezen vagy egyáltalán nem tipologizálható, s ezért gyakorlatilag csak
ritkán van módunk azonos típusokról vagy egy-máshoz közel álló
típuskombinációkról beszélni. Ez sok problémát okoz mind a
szövegközlések, mind az elemzések terén, de a nehézségek ellenére
mégis megragadható néhány markáns különbség, illetve hasonlatosság a
magyar és a cigány népmese között. Ezeket Vekerdi József és Görög
Veronika tanulmányai nyomán a következőkben foglalnám össze:

1. A mesék közötti hasonlóság egyik oka, hogy a cigány mesék a

mindenkori befogadó ország (illetve egy ideig az előző tartózkodási hely)
mesekincséből merítenek. (V. J.)

2. A cigány mesék másik jellemzője, hogy gondolatviláguk és

szerkesztésmódjuk nem ritkán rendkívül archaikus jellegű. Mesekultúrájuk
archaikus vonásai azonban nem azt jelentik, hogy régi anyagot őriznek,
hanem azt, hogy mesei gondolkozásmódjuk archaikus szinten áll, s ezen a
szinten szül minden pillanatban új meséket. (V. J.)

3 A cigány mesemondás sohasem szolgálta a közös munka

egyhangúságának csökkentését, mint a paraszti kultúrában. A funkciótól
megfosztás tünetét és a pusztán szórakoztató, kalandos jelleg előtérbe
nyomulását a cigány meseszerkesztésben is megfigyelhetjük, mint a
cigány és európai népmesék közötti eltérés egyik fő pontját. A cigány
mese az érdekességre, a történet kalandosságára összpontosítja a
figyelmet, a kalandosság gyakran a meselogikai szempontokat is háttérbe
szorítja. (V. J.) Görög Veronika szerint "a cigány meseszövésre jellemző a
motívumok szokatlan, szabad kompozíciója. Előfordul, hogy a mesemondó
- valószínűleg a közönség igényeihez igazodva - az egymást követő
kalandokat, mesei epizódokat oly módon halmozza, hogy a történet nem
zárul le ott, ahol a mese szerkezeti felépítése megkövetelné. A logikai
kapcsolat az epizódok között néha laza."

4. A cigány mesék jelentős része nemcsak témában, hanem felépítésében

is megegyezik a magyar népmesékkel, a másik része azonban csak
alkotóelemeiben (mesemotívumokban) rokon velük. A cigány
mesemondók gyakran kiragadják a motívumokat megszokott
összefüggésükből, más mesébe helyezik át, más szerepkörrel ruházzák fel.
Közben a kiragadott motívumoknak egyes lényeges részeit elhagyják, így
a motívum megcsonkul, kellő indoklás nélkül ágyazódik a mesébe. Ez az
oka annak, hogy "az európai meseérzék a cigány mesék jellegzetes
vonásának könyveli el a logikai összefüggés hiányát a cselekményben".
Nem ritkák az érthetetlen fordulattal végződő, tartalmilag befejezetlen
mesék, valamint az egyes szereplők sorsáról vagy egyes kalandok
folytatódásáról való megfeledkezés. (V. J.) Görög Veronika szerint "a
tündérmesék zárószakasza is szokatlanul módosulhat a cigány mesékben.
A hős nem mindig nyeri el megérdemelt jutalmát, hanem esetenként ő
maga mond le önként róla, és az is előfordul, hogy a bűnösök nem
bűnhődnek meg."

5. A cigány mese nem követi mindenben a magyar mintákat, hanem

olykor önálló mesehőstípusokkal is dolgozik. A mesék egyrészt megőrzik a
mesehős alakját, másrészt megváltoztatják vagy elbizonytalanítják eredeti
szerepét. (V. J.) Görög Veronika szerint a cigány mesékben "a hősöket
gyakrabban ábrázolják emberi gyengeségeikkel, tétovázásaikkal együtt az
emberfelettien nehéz feladatok előtt, mint a nekik megfelelő magyar
mesékben. Az érzelmesség és az impulzív viselkedés is jellemzőbb rájuk,
mint a magyar mesei hősökre. A cigány mese főszereplője kevésbé
heroikus, kevésbé elszánt és céltudatos. Nem törekszik arra, hogy életét
irányítsa, könnyebben elfogadja a sors által számára kiszabott utat."

6. A cigány mesék abban is eltérnek a magyar meséktől, hogy nem

mutatható ki bennük sem a magyar mesékhez hasonló erkölcsi világrend
érvényesülése, sem a mesei igazságszolgáltatás követelménye. A
szereplők viselkedését olykor csak cigány gondolkodásmóddal lehet
megérteni, pl.a főszereplő vándorútra kelése és a cél elérése utáni újabb
elkalandozása gyakran ugyanolyan határozatlan jellegű, mint a vándor
cigányok örökös helyváltoztatása. (V. J.)

7. Ugyanakkor a hétköznapi valóság jelentéktelen részleteinek és a

modern technika fogalmainak beemelése a tündérmesei csodavilágba
sokkal erőteljesebben van jelen, mint bármely európai népmesében. (V. J.)

1.Csenki Sándor: A cigány meg a sárkány. Püspökladányi cigány mesék.

Európa Kiadó, Bp., 1974. 312. p.

2 Lásd Vekerdi József: A cigány népmese. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 87.,
26., 23., 99., 82., 100., 108., 80., 152. p.; Görög Veronika: A cigány folklór.
In: Cigány néprajzi tanulmányok. Mikszáth Kiadó, Bp., 1994. 122-134. p.
Általánosságban ennyi mondható el a cigány és a magyar mese
különbségeiről és hasonlóságairól. Ám ha összevetjük az egyes
meseszövegeket, további - bár korántsem általánosítható - érdekességekre
bukkanunk. Szinte mindegyik cigány mese tartogat valamilyen - az
európai mesékhez szokott fülnek olykor egészen meghökkentő - váratlan
fordulatot, szokatlan motívum-összefűzést vagy logikailag nehezen
követhető összekapcsolást az egyes szerkezeti elemek között. Én most két
olyan különleges mese-alakról szeretnék szót ejteni, amelyek eltérő
módon szerepelnek a két nép meseanyagában: az egyik az ólomfejű barát,
a másik pedig egy meglehetősen szokatlan női hős: a sárkányölő nő, akire
egy cigány mesében bukkantam.

Az ólomfejű barát alakja

A magyar tündérmesékben a természetfölötti lények meglehetősen

ambivalens jellemmel rendelkeznek. Sem a tündérekről, sem a
boszorkányokról, sem a vasorrú bábákról, de még a sárkányokról,
varázslókról és óriásokról sem mondható el minden esetben, hogy
elsődleges céljuk a hős elveszejtése volna, vagy hogy abszolút gonoszként
szerepelnének a történetben. Adományozó, károkozó avagy segítő
funkciójuk a hős magatartásának függvénye: ha a hős szót ért velük, akár
még maga mellé is állíthatja őket. A tündérmesékben végső soron
egyetlen olyan alak létezik, akiből semmilyen körülmények között nem
lesz segítőtárs, hanem mindig ellenfélként van jelen: ez pedig az ólomfejű
barát, ólombarát vagy vasfejű farkas, kanbarát néven ismert szereplő, aki
emberfeletti erejű mesealak, A testen kívül elrejtett erő (AaTh 302)
motívum egyik redakciójának negatív hőse. Arról nevezetes, hogy
párharcban legyőzhetetlen, mert erejét különféle állatokban rejtegeti, és
elrejtett erejének titkát gondosan őrzi. A titkot végül a felesége szedi ki
belőle, és hozza a hős tudomására, aki így le tudja győzni őt. Ereje
leggyakrabban a következő helyeken található: az erdőben van egy nagy
fa, a fában egy fészek, a fészekben galamb, a galambban tojás, a tojásban
darázs, ha a darázs elpusztul, az ólomfejű barát élete is megszakad. Az
ólomfejű barát rejtelmes és más európai mesében nem található mitikus
alakja miatt a mese a magyar tündérmesék típusmutatójában külön
számot is kapott: MNK *302A* típusszámon szerepel.
Honnan kerülhetett meséinkbe ez a különleges alak, és ki lehet ő
valójában? Solymossy Sándor a vasorrú bába eredetét kutatva figyelt fel
az ólomfejű barát alakjában megtestesülő lény nevére. 1927-ben ezt írta
róla: "Ennek az embereket üldöző, de földi nők után áhítozó szellemnek a
magyar mesékben többféle különös, szinte érthetetlen neve van. Hívják
ólomfejű barátnak, ólombarátnak, majd vasfejű embernek, vassógornak,
nagyorrú barátnak, kanbarátnak, vasfejű farkasnak vagy rézfarkasnak.
Minde változatok, melyek kétségkívül egy azonos alakra vonatkoznak,
szemmel láthatóan két alapjelentésre, mint eredetire mennek vissza, az
egyik az ólomfejű barát, a másik a vasfejű farkas... Bennünket most e
különös szellemalak névjelzői érdekelnek közelebbről: ólomfejű, vasfejű!
Ezeknek valamiképp össze kell függniük a mitikus banya vasorrú
jelzőjével. Amazok férfialak jelzői, emez nőé, mindketten öregek. Nem kell
merész kombináció hozzá, hogy a kettőt egy párnak tekintsük."
Hozzáteszi, hogy "a két alak abban is közös, hogy előfordulásuk szerint is
megfelelnek egymásnak. A férfialakot tőlünk nyugatra sem hasonló néven,
sem jellemileg nem ismerik; megerősíti ezt az a körülmény is, hogy a mi
hazai meséink közül azokban, amelyek nyugatról származtak át hozzánk,
sem a látszólag összevissza használt neve, sem az alak maga nem fordul
elő. Míg kelet felé találkozunk a nevével: vashomlokú, vasfejű, vasfarkas,
vashős."3

Solymossy leírja, hogy az északi osztjákok és vogulok vidékén mindenfelé

találhatók sárgarézből, cinből, ólomból, bádogból vagy ezüstből készült
kisebb-nagyobb bálványok, akikhez ügyes-bajos dolgokkal lehetett
fordulni: sikeres vadászatot vagy kedvező idő-járást kérni, betegséget
elháríttatni stb. "Azt hiszem, hogy az előző fejtegetések alapján nem lesz
merész az a következtetés, hogy a hazai vasorrú s az ázsiai türk-tatár
rézorrú anyó ősét itt kell keresnünk."4

Az elemzésre választott mesénk szempontjából igen figyelemreméltó

Solymossy azon kijelentése is, mely szerint "sok még a közbül
kiderítenivaló erről az alakról. Az már azonban most sem kétséges, hogy
szellemalakunk jelleme, viselkedése az idők évezredes folyamata alatt
gyökeres átalakuláson ment keresztül. Ott, az ősi végponton, még teljes
érvényű mitikus lény, akit eleven hit-béli meggyőződés környez, nálunk
elmosódott mesealak; ott inkább jó, mint rossz, nálunk ijesztő emberevő
szörny."5

E mesealak különös népszerűségnek örvend a cigányok körében. Az

ólomfejű barát című cigány mese, amelyet Vekerdi József Hajdu Andrással
közösen gyűjtött Kispesten 1955-ben,' megőrzött valamennyit az ólomfejű
barát jó oldalából is. Vekerdi József egyik legtehetségesebb adatközlője
Németh János (Mireg) volt, aki szenvedélyesen olvasott. Meséinek gondos,
irodalmi igényű megformálása - értve ezen mind a történetek jól átgondolt
vonal-vezetését, mind a stílus gördülékenységét - nyilvánvalóan nagy
olvasottságának eredménye. Ugyanakkor tárgyválasztás szempontjából
sem Mireg, sem öccse meséin nem látszik a nyomtatásban olvasott
meseszövegek hatása, tehát mesetémáikat ők is első-sorban az élőszóbeli
cigány hagyományozásból merítették. Az ólomfejű barát alakja
valószínűsíthetően a magyar népmesékből került a cigány folklórba, de ott
önálló életet kezdett élni.

Solymossy Sándor: A "vasorrú bába" és mitikus rokonai. Akadémiai Kiadó,

Bp., 1991. 54-55. p.

' Uo. 59. p.

Uo. 60. p.

Vekerdi József: A cigány népmese. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 199. p.

' Az ólomfejű barát alakja megtalálható: Kálmány: Hagyományok I. 1. sz.,

1-13. p. "Köles"; Pintér Sándor: A palócokról. Bp., 1880. 35-43. p. "Kis
Miklós"; Kálmány: Szeged népe III. 1. sz. "Nap, Hold, Csillagok
kiszabadítása"; Merényi László: Sajóvölgyi eredeti népmesék. I. Pest, 1862.
1. sz., 3-62. p. "Az ólombarát"; Ipolyi Arnold: MNGY XIII: 22. sz., 163. p. "A
király és a fogadott fiú"; Mailand, MNGY VII. 12. sz., 534. p. "Világ két
szépje"; Népélet, 1925. 65. "Hamu Jankó."

8 Hasonló mese 1912-ből, Jászalsószentgyörgyből: Ethn.-Népélet, 1925.

Hamu Jankó.

Vekerdi József: uo. 83. p.

Mire meséjében az ólomfejű barát elrabolja a király leányát, akiért Argyelis

kis Miklóska indul el. Huszonnégy szárnyú táltos paripája azt mondja neki,
hogy küldetésük sikere azon múlik, megtetszenek-e az ólomfejű barátnak,
aki mindenkit kővé változtat, aki a határát átlépi. Az ólomfejű barátnak
megtetszik a kővé változtatott fiú, ezért visszaváltoztatja élővé, és
megteszi udvari bolondjának. Kiderül, hogy a keresett lányt tőle is ellopta
a negyvennyolc fejű sárkány. Argyelis Miklóska megígéri, hogy visszahozza
neki. Csináltat egy repülő hajót, és sikerrel jár. Az ólomfejű barát azt
mondja Miklóskának: "Argyelis kis Miklós, jó anyatejet szoptál. Én nem
mertem volna megtenni, amit te megtettél. Nekem is van eszem, de te
már túlteszel rajta." A megmentett királylány kiszedi az ólomfejű barátból
erejének titkát: "A palotámban van egy arany halastó. Abban a halastóban
van egy fehér kacsa. Abban van három tojás. Aki azt megöli, és a tojásokat
feltöri, akkor már nem lesz erőm. De aki megeszi, még a tollát is, az olyan
erős lesz, mint én." Így is történik. Miklós letépi a kacsa fejét, és azonmód
megeszi, az ólomfejű barát elpusztul, Argyelis kis Miklóska pedig király
lesz.

Ebben a cigány mesében az ólomfejű barát korántsem olyan veszedelmes,

mint a magyar változatokban. Szolgálatába fogadja a hőst, sőt belátja,
hogy az még nála is okosabb. Ez a kevésbé félelmetes cigány ólomfejű
barát nem lenne számunkra annyira érdekes, ha a magyar változatokban
is akadna párja. De a magyar meseanyagban épp ennek az egyetlen
alaknak nincs "jó oldala". A cigány mesében sem válik belőle pozitív
szereplő, de a mese első menetében úgy tűnik, hogy az ólombaráttal is
szót lehet előbb-utóbb érteni. Mi következik ebből? Egyet kell értenünk
Vekerdi Józseffel abban, hogy a cigány átvevők valószínűleg régiesebb
alakban őrzik az átvett elemeket, mint átadóik, akiknek kultúrájában
időközben megváltozhatott az anyag. Vagyis a cigányok még az eredeti
(ma már ismeretlen) szerepkörben találkozhattak az ólomfejű baráttal, s
ennek az egykori szerepnek az emlékét őriz-heti jelenlegi különös funkciója
a cigány mesében.

Ámi Lajos Az ólombarát, aki az erdőt ólomba öntötte és a vénasszony című

meséje is megerősítheti mindezen feltevésünket. Ez a mese azért is
érdemel figyelmet, mert együtt szerepel benne az ólomfejű barát és a
táltos anyja, akit a vasorrú bábával azonosíthatunk. "Nem kell merész
kombináció hozzá, hogy a kettőt egy párnak tekintsük" - idéztem fentebb
Solymossy Sándort, aki - mivel nem ismerhette Ami Lajos meséit -
meseszöveggel nem tudta alátámasztani ezt a kijelentését, de a két alak
eredetéről meggyőzően állította, hogy az egy valamikor közös urál-altaji
ősvallási rítusra vezethető vissza. Ami meséjében az ólombarát olyan
hatalmas, hogy az egész világot ólomba tudja borítani. Egy boszorkányos
vénasszony, aki nem más, mint "a táltos anyja" meg akarja tőle tudakolni,
hogy miben áll az ereje. Az ólombarát elárulja neki, hogy "az én két
karomba két ér van, amelyet az én anyám meghúzott, hogy abba legyen
nekem a világ ereje."10 A vénasszony elveszi az ólombarát erejét, majd
földhöz vágja ellenfelét. "Ólombarát porrá vált, és a porából lett a
műtrágya", meséli Ami Lajos. A táltos anyját az ólombarát fiai hasítják
ketté a mese további menetében.

1° Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi I-III. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968. I. k.
13. sz. mese. 240. p.

A női sárkányölő alakja

A magyar tündérmesék hősei között különbséget tehetünk abból a
szempontból is, hogy a mese hőse férfi, avagy nő. A férfiakra ugyanis
egészen másféle próbatételek várnak a mesékben, mint a nőkre teljesen
függetlenül attól, hogy férfi vagy női mesemondó mesélte-e a mesét.

Tény, hogy a női mesemondók nem ugyanazokat a meséket mesélik, mint

a férfi mesemondók, és a mesélés módját, a kiválasztott motívumok
összefűzését is meghatározza az a körülmény, hogy férfi vagy női
mesemondó szövegéről van-e szó. A mesék jelentése szempontjából is
igen fontos az a körülmény, hogy a mese hőse férfi vagy nő. Ez leginkább
a próbák tartalmi részeit érinti. (Jó példa erre a Hamupipőke típus,
amelynek van egy férfi és egy női változata, s mindkettőnek két további fő
vonala.)

Ugyanígy lényeges különbség van a férfi táltos és a női táltos mesehősök

között is. A táltos tulajdonságú hősök abban különböznek más
mesehősöktől, hogy őket nem hálás állatok vagy természetfölötti lények
segítik meg, hanem egyedül viszik véghez hőstetteiket. A néphit szerint a
táltosoknak változatos típusai vannak mind tevékenységük, mind
hiedelemkontextusuk alapján: lehetnek gyógyítók, kincsnézők, jósok,
elveszett tárgyak megtalálói; egy személyben viaskodhatnak a mennyben
és lehetnek alvilági "látók”; a női táltosok pedig betölthetik az "általános
őrzőszellem" szerepét." (Ez utóbbi mesei megfelelője a Rózsa és Ibolya
típusból az Ibolya nevű nő, aki menekülés közben nemcsak önmagát,
hanem a Rózsa nevű fiút is a levegőbe emeli, állattá változtatja és sikerre
viszi.) A magyar népmeseanyagban az állatok (Veres tehén) és az emberek
között is akad nőnemű táltos, de feltűnő a női táltos "kisebbszerűsége" a
férfihőssel szemben. A Táltosfiú típus női párja Incula: mindkettőjüknek
természetfölötti lényekkel kell megbirkózniuk, de úgy, hogy még azelőtt
tudomást kell szerezniük az óriás, illetve a boszorkány rosszindulatú
szándékáról, mielőtt az nyilvánvalóvá válna. Erre a jövőbe látásra csak a
táltosok képesek, de amíg a magyar tündérmesékben a férfi táltosok
nagyszabású hőstettként hajtják végre a feladatot, a női változat
"rövidebb, szerkezete egyszerűbb, a hőstettek kevésbé jelentékenyek", és
erő helyett a furfangosság dominál bennük.

Általában elmondható, hogy az erő- és bátorságpróbák férfiakhoz

kapcsolódnak. S habár női táltosok fel-feltűnnek a magyar mesékben, női
sárkányölő hősökről nemigen hallani. Ha elvétve akad is egy-egy ilyen (pl.
az Aranyhajú Ilona hétlábú paripája című mese Albert András
meseanyagában), egészen bizonyos, hogy a mesében leírt/elmondott
sárkányküzdelem menete különbözik azoktól a küzdelmektől, amelyeket a
férfi hősöket felvonultató sárkányölő mesékből ismerünk. Egyébként talán
épp a női sárkányölők magyar mesebeli hiánya okozta azt a tévedést is,
hogy az egyik cigány sárkányölő mesében felbukkanó női hős miatt a
tipologizáló Dömötör Ákos a mesét A nagy erejű asszony (AaTh 519)
típusával azonosította," holott a hős születése, a mese menete, az
ellenféllel való küzdelem formája mindenben megegyezik a sárkányölő
mesékből ismertekkel. Egyetlen különbség adódik csupán: a mese
sárkányölő hőse nem férfi, hanem nő. A női sárkányölő, mint hős valóban
annyira példa nélküli, hogy Dömötör Ákosban joggal merülhetett fel a nagy
erejű asszony archetípusa, ugyanakkor az a mesetípus egészen más
motívumkészletből építkezik, mint a sárkányölő vitézről szóló mesék.

1 Pócs Éva: Viaskodó táltosok. In. Élők és holtak, látók és boszorkányok.

Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. 163-175. p.

12 Kovács Ágnes: Táltos mesehősnők. In. Folklór, életrend,

tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára.
Szerkesztette Balázs Géza és Hála József. MTA Néprajzi Kutató Csoport,
Bp., 1984. 132-141. p.

13 Nagy Olga: Villási, a táltosfiú. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Bp., 1996.

332. p.

A cigányok körében egyébként a sárkányölő-királylányszabadító mesék

örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, s általában a sárkány, a
királyfi, a királylány igen fontos motívumai a cigány tündérmesének. A
Sárból gyúrt leány meg a világhíres vitéz című mesét Nagy Olga gyűjtötte
a mérai cigányoknál az 1960-as évek végén. A hosszú időn át
gyermektelenül maradó pár férfi tagja elhatározza, hogy sárból gyúr
gyermeket maguknak. Így is tesz. A leány megelevenedik és nevet is kap:
Földgyengéje. Hamar kiderül, hogy mágikus képességekkel, táltostudással
rendelkezik: három hófehér kőből ételt varázsol, s amire gondol, az rögtön
teljesül. Megirigyli a király a szomszédságában gyarapodó portát, és meg-
parancsolja a sárból gyúrt leánynak, hogy hozza el a Fekete Tanyákról a
Világhíres Vitézt. A leány cserebogárból táltos paripát varázsol magának, s
eljut a Fekete Tanyára. Karddal és birokkal csapnak össze a Fekete Vitézzel,
de egy álló hét alatt sem tudják egymást legyőzni. Akkor a leány felfedi
kilétét, és a Vitéz elismeri vereségét. Megjelenik a harminckét fejű
sárkány, az elszenvedett vereség miatt büntetésből zöld békává
változtatja a vitézt, majd eltűnik a hetvenkettedik tenger közepében. A
lány a nyomába ered. Újabb táltoslovat szerez magának, és a "lovam
táltos, én is táltos vagyok" mondattal biztatgatva magát, megérkezik a
sárkányhoz. Először hét éjjel és hét nap párbajoznak, majd birokra
mennek, de újabb hét éjjel és hét nap sem győzik le egymást. Akkor
papírkerékké és vaskerékké változnak, és a lány végül legyőzi a sárkányt.
Mielőtt a sárkány meghal, visszaváltoztatja a zöld békát Fekete Vitézzé. De
a mese - szokatlan módon - nem lakodalommal zárul, hanem azzal, hogy a
Fekete Vitéz visszatér a Tanyára, Földgyengéje pedig hazamegy apjához és
anyjához.

Nagy Olga ezt írjaA havasi sátoros című könyv előszavában: "Cigánymesék
elemzése során alakult ki bennem az a felismerés, hogy ezek a mesék a
mesei hősnek is egy ősi állapotát mutatják. Ezekben a mesékben maga a
hős varázserejű. Hogy ez valóban egy ősibb állapotot jelez, az akkor tűnik
ki, ha összehasonlítjuk az európai mesék hőseivel, akiknek maguknak már
nincs varázserejük, ezek egyszerű szegénylegények vagy királyfiak, akik
csakis mesei lények vagy az ezektől kapott eszközök segítségével végzik
el csodálatos kalandjaikat."14 Valóban létezik olyan ősi meseállapot,
amelyben a hősök saját erejükre (és ne feledjük el: táltoslovuk
segítségére) támaszkodva visznek véghez nagy tetteket. Ha a női
sárkányölő hős is ennek az ősi meseállapotnak volt szerves része, mint
ahogy azt joggal feltételezhetjük, csak sajnálkozhatunk azon, hogy alakja a
magyar meseanyagból - a többi archaikus mesemotívummal együtt -
szinte teljesen kiveszett.

2003

14 Nagy Olga: A havasi sátoros. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1988.
20. p.

A MESE ÉS A GYERMEK

A mesemondó és a gyermek, avagy kik lakhatnak a Meselényi utcában

A Meselényi utcában százkét éve nem süt ki a Nap.

De még csak az eső sem esik.

A Meselényi utcában százkét éve egyfolytában havazik.

De nem akármilyen hó esik ám! Délelőtt kék, délután zöld, este meg sötét-
lila. És vannak napok, amikor sárga hó hullik az égből. Ilyenkor a Meselényi
utca lakói kifutnak az utcára és azt kiabálják: Kisütött a Nap! Kisütött a
Nap!

Nem a gyerekek miatt kezdtem el mesékkel foglalkozni. Tulajdonképpen

eszembe sem jutott, hogy a mesét "gyerekműfajnak" tekintsem, olyan
irodalmi alkotásnak, amely kizárólag a gyerekekhez szól. Lenyűgöztek a
néprajzkutatók beszámolói a kukoricafosztás, tollfosztás, halottvirrasztás,
szüreti vacsora vagy disznótor idején mondott mesékről, a meséket értő
figyelemmel hallgató felnőtt férfiakról és asszonyokról, főként pedig a
mesemondókról és a mesemondókat övező megkülönböztetett tiszteletről.
A legjobb mesélőket ugyanis különleges hely illette meg az
összejöveteleken, ők ehettek elsőként a frissen sült kenyérből, kalácsból,
övék volt az első pohár bor, és a közös munkák idején ugyanúgy
megkapták a kosár szőlőt, a véka kukoricát, a pint bort, mintha egész nap
szüreteltek, dolgoztak volna. A mesemondás a megbecsült munkák közé
tartozott: a mesemondó tudott valamit, amit rajta kívül nem tudott senki
más. A folkloristák szerint ennek a tudásnak a "szórakoztatás", a
"gyönyörködtetés" volt a lényege, de egy pusztán szórakoztató egyént
miért vett volna körül ekkora tisztelet? A vásári komédiások sem ültek le
vacsorázni a szépen terített asztalhoz.

Cifra János, koronkai mesemondó azt mondta önmagáról: "Én indítottam el

a fiatalságot a világba. A világ történelmére születtem....Hatvankét
esztendeje mondom a mesét. Egyéb örömöm nem volt az életben."

Számomra az önvallomás utolsó mondata nem szomorú, és nem is a

hiányról szól: a mesemondó éppúgy megbecsülte a meséket, ahogyan őt
megbecsülte mesehallgató közönsége.

A Meselényi utca lakói nem ismerik egymást. Senki nem tudja a másikról,
honnan jött, és miért pont ezt az utcát választotta otthonául, mint ahogy
azt sem tudja senki, miért havazik örökké ebben az utcában. Nem is sejtik,
hogy ha néhány utcával arrébb költöznének, nem kellene többé térdig
hóban járniuk. Tulajdonképpen már az is elég lenne, ha az utca végén
balra fordulnának, és elindulnának egyenesen előre, csakhogy az utca
végét is hatalmas hókupacok borítják, így nem látszanak a másfelé vezető
utak.

A jó mesemondó számára a mese nem fikció, hanem megtörtént esemény,

amely nem maradhat titokban és nem mehet feledésbe. A mesemondó
kötelessége, hogy megőrizze és továbbadja a rábízott történeteket, de ne
fejtse meg a titkukat. Elmondhatja szóról szóra úgy, ahogy hallotta, vagy
hozzáteheti saját tapasztalatait, megváltoztathat néhány jelentéktelennek
tűnő motívumot, bővítheti vagy szűkítheti a mese kereteit, valamit
azonban nem tehet: nem leplezheti le a mese titkát, nem kufárkodhat a
mese bölcsességével és nem hallgathatja el azt, amit - s ez is a
mesemondó kötelessége - minden egyes újrameséléskor változatlan
formában kell továbbadnia. Ahhoz, hogy jó mesélő legyen, meg kell tehát
őriznie valamit abból, amit gyermekként olyan jól tudott: nem csak a szó
és a tett mágikus erejében kell hinnie, hanem mindabban, amit elmesél. A
mesemondó számára létezik a farkasbőrbe bújt ember, a sellő, az ördög, a
tündér és a boszorkány.

A mese szilárd hitbéli alapja és a kozmikus világrend igazságos, minden

egyensúlytalanságot is helyreállító működőképessége csak akkor tartható
fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. Egy rendszert -
legyen az emberi test, fa vagy egy egész erdő - akkor érzünk betegnek, ha
tudjuk, milyen akkor, amikor egészséges. A mesemondó arra hivatott,
hogy ezt az "egészséget" őrizze meg, és hagyományozza tovább. Azok a
felnőtt mesehallgatók, akik nem értik már a mesét, előbb-utóbb
megváltoztathatatlannak tekintik és elfogadják a világot olyannak,
amilyen. A mese és a világ addig nincs végveszélyben, amíg vannak
közöttünk olyanok, akikfelfogják a messziről jövő üzeneteket, és nem
tekintik azt a világot elfogadhatónak, amely a diszharmóniára épül, és
amelyben büntetlenül uralkodik a gonosz.

Ezt mintha már csak a gyerekek tudnák. A gondolat és a tett a mesében

éppúgy nem választható szét, mint a gyermeki gondolkodásban: "Azért
forgok itt a fű körül, hogy ma ne legyen rossz íze a levesnek" - mondja a
gyermek. "Azért toppantok a lábammal, hogy előttem teremjen a táltos
paripa" - mondja a mesehős. És mindkettőjüknek igaza van: a két igazság
a mesemondó ajkán ötvöződik továbbörökíthető tapasztalattá: nem
megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem helyreállítani: ha
toppantok a lábammal vagy forgok a fű körül, előbb-utóbb nemcsak a
rossz ízű leves lesz finom, hanem a táltos paripa is eljön értem, és még az
is megtörténhet, hogy nem lesz egyedül.
Az első házban Csigacsillag Asszonya lakik, aki az égből szánkózott le egy
szikrázó hajnalon. Vele szemben az Időhordozó Öreg él, mellette
Hidegvette Vén Anyó. Az Időhordozó Öreg senkinek nem árulja el a nevét,
nehogy őt okolják az örökös havazásért, pedig Hidegvette Vén Anyónak
például eszébe sem jut, hogy a télen kívül más évszak is létezik, és talán
nem kellene folyton-folyvást fáznia. Anyó mellett van a háza
Utazókirálynak is, aki egyszer csak - nem tudni, miért - beleunt az
utazgatásba, elege lett abból, hogy minden éjszaka más városban hajtja
álomra a fejét, és a Meselényi utcában maradt. Csicsurinka Forgószél sem
akart több forgószelet kavarni, lecsillapodott és a hókupacok mögé
rejtőzött, hogy ne találjon rá a többi szél. Bazsalikussárkány volt a
szomszédja, de nem beszélgettek egymással, bár Csicsurinka egyszer
átdobott egy hógolyót Bazsalikussárkánynak, aki ezt észre sem vette.
Ennyi hó között egy hógolyó ide vagy oda igazán nem számít!

Az utca közepén a Kavicsos Lány lakik, a legutolsó házban pedig Döndics,

a tüske nélküli sündisznó. Ők ketten minden délutánt együtt töltenek,
kibontogatják a Kavicsos Lány dobozait, és elbeszélgetnek a kavicsokkal.
Régen a kavicsok rengeteg mesét tudtak, de mostanában arról
panaszkodnak, hogy az állandó havazás teljesen belepi az emlékezetüket.

Azzal, hogy a felnőtt mesehallgatók egyszer csak "valótlanságoknak"

kezdték tartani a tündérmeséket, és nem akartak többé "csodákról"
hallani, a tündérmese vagy teljesen eltűnt a régi mesemondók
repertoárjából, vagy kizárólagosan a gyermekeké lett. A mesemondókat
manapság már csak azok a "gyerekek" (és itt nem a fejlődéslélektani
kategóriára gondolok elsősorban) értik, akik nem az "igaz - nem igaz"
relációjában hallgatják a mesét, ők fel sem teszik azt a kérdést, hogy a
mesében zajló események valósak-e vagy sem. Sokkal fontosabb ennél,
hogy a mesemotívumokban az ember legmélyebb érzései, reményei és
szorongásai jelennek meg úgy, hogy a mese nyelvére lefordított, tömören
és egyértelműen megfogalmazott egzisztenciális problémák és az ezekre
adható válaszok mindenki számára érthetőek. Egy kisgyermek azért érti
meg ezeket könnyen, mert a világról alkotott képe a mesék világképével
rokon: a gonosz feletti győzelemben való hit, a tökéletlen tökéletesítése,
vagyis a világ megtisztítása mindattól, ami nem odavaló, és a
visszaszerzése mindannak, ami valaha oda-való volt, a mesehősnek és a
gyermeknek is elérendő cél, megvalósulásra váró állapot. A harmónia a
gyerekeknek éppúgy nem üres ígéret, hanem reménység, mint a régi és
bölcs mesemondóknak volt egykoron.
A Meselényi utca házait nem lehet egymástól megkülönböztetni, olyan
egyformára púpozta mindet a hó. Azt sem tudni, meddig tart a ház, s hol
kezdődik a hótakaró, de az ott lakókat ez nem zavarja, hiszen egyetlen
idegennek sem kellett még elmagyarázni, hogy hol lakik az Utazókirály
vagy melyik a Kavicsos Lány háza. Éppen ezért Csicsurinka Forgószél
igencsak meglepődött, amikor egyik reggel kacagást hallott a kertjéből. -
Megtaláltam! Megtaláltam! - kiabálta egy ismeretlen hang. Csicsurinkának
még a lélegzete is elállt - ami egy szél esetében nem tréfadolog! -, azt
hitte, érte jött el valamelyik társa. De amikor kikukucskált az ablakon, egy
embert látott a kertje közepén. Nem volt rajta se sapka, se sál, se
nagykabát, se bélelt csizma, feltűrt ingben és nadrágban állt az egyik
hókupac tetején. Csicsurinka kinyitotta az ablakot. - Mit találtál meg? -
kérdezte kíváncsian. - A kerekítő követ - felelte az ember. - Itt van a
hókupac alatt.

A mesemondó (és a gyermek) számára a mesét mozgató csoda nem

hihetetlen vagy a természet rendjét megsértő esemény, hanem annak
lehetősége, hogy az ismert dolgok ismeretlennel öszszekapcsolódva
bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A bátor és vakmerő hős
kiérdemli, hogy a világ a maga valójában feltáruljon előtte, és azt az
oldalát is megmutassa neki, amely csak a kiválasztottaké lehet. A
kiválasztottság azonban nem válogatás és választás eredménye, hanem
"válasz" - annak, aki nem retten meg az új formák kipróbálásától,
jutalomként jár: például egy gyümölcsről, egy kukoricaszálról vagy egy
háromágú tölgyfáról az arra érdemesnek kiderülhet, hogy gyönyörű
leányokat rejteget, az égig érő fáról pedig az, hogy fiatalító, gyógyító
almát terem. A gyermek (és a mesemondó) számára magától értetődő,
hogy a megszokott ok-okozati viszonyok felfüggeszthetők, és semmi
csodálkoznivaló nincs azon, hogy ezáltal olyan dolgok történnek meg,
amire addig nem volt még példa. A gyermek metafizikai kíváncsisága
létállapot. A gyermeknek nem kell misztikussá válnia ahhoz, hogy
csodálatos dolgokat éljen át, neki a titokzatos éppoly természetes és
érthető, mint annak a mesehősnek, aki nem lepődik meg, ha egy beszélő
állattal találkozik. A racionális világmagyarázatok nemcsak a mesét
fosztják meg egyik éltető elemétől, hanem az embert is eltávolítják
múltjának egy nagyon fontos darabjától. Mesemondókra azért van minden
korban szükség, mert - ahogy Walter Benjamin írja - "a mesemondó az az
alak, akiben az igaz ember önmagával találkozik".
- A kerekítő követ? - kérdezett vissza Csicsurinka. - Hát az meg miféle kő?
És miért pont az én kertemben keresed? - Az ember azonban nem
válaszolt, hanem ásni kezdte a hókupacot. A Forgószél egy ideig nézte,
aztán átlibegett Bazsalikussárkányhoz, de az csak a fejét vakargatta,
amikor meghallotta, mi történt. Átmentek az Utazókirályhoz, de a kerekítő
kőről a világot járt király sem tudott. Csigacsillag Asszonya és Hidegvette
Vén Anyó is csak hümmögött, Anyó végül azt tanácsolta, hogy kérdezzék
meg az Időhordozó Öreget. Az Öreg szeme felcsillant, amikor meghallotta
a kő nevét. - A kerekítő kő valamikor az enyém volt - mondta -, de
elveszítettem. Lehet, hogy mindvégig itt lapult a közelemben, csak én nem
találtam meg?

- Már hogyan találhattad is volna meg - vigasztalta Anyóka -, amikor

teljesen elborította a hó? - Az Időhordozó Öreg erre sírni kezdett, és
elmesélte, hogy a kerekítő kővel ő járta hosszú évekig a világot, és ahol
sötétség volt, oda világosságot vitt, ahol világosság, oda sötétséget; a
nyarat télre, a telet tavaszra változtatta, a sírást nevetésre, a nevetést
pedig sírásra, hogy mindenkinek mindenből egyformán jusson. Hanem
egyszer, amikor épp a Meselényi utcában járt, elejtette a követ, még
mielőtt kivirágoztatta volna a hóborította fákat, és a kő olyan gyorsan
eltűnt a hóban, hogy azóta sem találta meg.

- Hát ezért havazik örökké ebben az utcában - morogta Bazsalikussárkány

-, kész csoda, hogy ez a kőásó ember idetalált.

Richard Viidalepp észt néprajzkutató számol be arról, hogy a balti népek

egyes csoportjainál a mesélés nemcsak az emberek mindennapi életében
kapott jelentős, (személyiségformáló, megtartó) szerepet, a mesének
mágikus erőt tulajdonítottak a termékenység szempontjából is. Azt
tartották, hogy ha az alkonyi pihenő idején vagy karácsony előtt sokat
mesélnek, ez kedvező hatással van a fiatal állatok fejlődésére, a "halottak
emlékezetének idején" mondott találós mesék pedig elősegítik, hogy tarka
bárányok és borjak szülessenek. "Tartsatok alkonyati pihenőt,
beszélgessetek a szürkületben, akkor majd nagy tejelő tehén nő, jó
eladásra való borjú" - tartja egy észt közmondás. A mesék mágikus ereje a
növényekre is éppúgy hat, mint az emberi kapcsolatok alakulására: a
vetés gyorsabban nő, a vándorok mesemondással hamarabb kapnak
szállást, a koldus könnyebben jut napi betevőjéhez, a boltos mesékkel
édesgetheti magához a vevőket, s egy mese a vitás kérdéseknél is
perdöntő lehet. A mese megerősítheti a kételkedőket és a növények
gyökerét, szárát; hozzásegíthet egy teljes világ-képhez és a bőséges
szaporulathoz; megtaníthat eligazodni önmagunkban és a körülöttünk lévő
zűrzavarban. Mivel a mesemondók tudása és kincse immár egyértelműen
a gyerekekre (a gyermekségre mint létállapotra) bízatott, minden
igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy az ő emlékezetükkel feltöltsük a
magunkét is.

- Oda nézzetek! - kiáltotta ekkor Utazókirály -, a Kavicsos Lány házáról

elolvadt a hó!

Mindnyájan futni kezdtek az utca közepe felé. Ámulva látták, hogy a ház
kéményén délceg szélkakas álldogál, és tétován pislongat rájuk. - Már
majdnem megfulladtam - krákogott -, azt hittem, sose lesz tavasz!

Csicsurinka Forgószél kíváncsian nézegette a szélkakast. - Tudsz forogni? -

kérdezte tőle izgatottan. - Forogni? - kérdezett vissza a szélkakas. -
Százkét éve láttam utoljára szelet, az is inkább valami szellőcske lehetett,
mert egy fél fordulatot sem tudott megtenni velem.

Csicsurinka elszégyellte magát. - Na, majd én megmutatom - sziszegte -,

hogy mit tud egy igazi forgószél! - Azzal nekirugaszkodott, fölsüvített a
kémény tetejére és pörgetni kezdte a szélkakast. Az csikorgott, nyekergett
egy darabig, de néhány bizonytalan mozdulat után sebesen forogni
kezdett, és hamarosan úgy begyorsult, hogy azt hitték, sohasem fog meg-
állni. A szélkakasnál csak Csicsurinka Forgószél volt boldogabb, aki a
magasból jól látta, hogy a Meselényi utca minden házának tetején olvadni
kezd a hó, és a hókupacok alól rozsdásabbnál rozsdásabb szélkakasok
kandikálnak elő.

Bazsalikussárkány zavartan köszörülte a torkát: - Tulajdonképpen nekem is

ezt kellene tennem - mutatott a házak fölé. - Legénykoromban mindenki
úgy emlegetett, hogy Bazsalikus, a Levegő Ura.

- Nem lenne kedved hazavinni engem? - kérdezte tőle halkan Csigacsillag

Asszonya. - Mióta elállt a hóesés, sokkal jobban látom az égi játszótereket.

Időhordozó Öreg mondani akart valamit, de éppen akkor lépett ki a házból

a Kavicsos Lány, nyomában Döndiccsel, aki mintha már nem is lett volna
annyira tüske nélküli, és az Emberrel, aki megtalálta a kerekítő követ. A
Kavicsos Lány kezében tartotta a legnagyobb kavicsos dobozát, s ahogy
közelebb ért, mindnyájan jól látták, hogy a kavicsok nagy fényességgel
vesznek körül egy egészen aprócska követ, ami olyan kerek volt, hogy
csiszolni sem lehetne kerekebbet. Az Időhordozó Öreg odament, kezébe
vette a követ, melengette egy darabig, aztán átnyújtotta az Embernek: -
Mától fogva ez a kő a tiéd. Vigyázz rá jobban, mint ahogy én tettem!

De az Ember nem nyúlt a kőért. - Tedd csak vissza oda - mutatott a

kavicsok közé. - Ott lesz a legjobb helyen.
Az Időhordozó Öreg megint mondani akart valamit, de Utazókirály
messziről jövő kiabálása elnyomta a hangját:

- Nyugodtan visszateheted! Itt is elolvadt a hó!- hallatszott az utca

végéről. - Én most... én most meg is nézem, hogy mi van arrafelé...

- Hát ez meg hová megy? - kiabált le Csicsurinka a szélkakasok közül.

- Biztosan újabb hómezőket keres - morogta Bazsalikussárkány, de jól

látták, hogy mosolyog, és egyszerre kezd integetni Utazókirály felé mind a
huszonnégy repülőpikkelyével.

1997

A kis herceg

Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944) francia regényíró és esszéista,

polgári és hadi pilóta volt, aki hivatásának tekintette a repülést.
Regényeiben (A déli futárgép; Éjszakai repülés; Az ember földje; Egyedül a
felhők felett; A hadirepülő) költészetté emelte a repülést, mint az
emberiséget szolgáló áldozatot, de nem csupán a természetet fentről
csodáló ember elragadottságával beszélt róla, ha-nem úgy is, mint a
természet félelmetes erőivel való küzdelemről. A pilóták hősiességét az író
nem rendkívüli adottságként kezelte, hanem a cselekvő ember
természetes tulajdonságaként, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy jól
végezze a rábízott feladatot. Exupéry minden művében van valami
látomásszerű: művészetét egyfajta küldetésnek tekintette, végső soron az
emberiesség nevében. Ennek legtisztább és legköltőibb megfogalmazása
A kis herceg (1943) varázslatos szépségű meséje, amelyből nem csak azt
tudhatjuk meg, hogy milyen tapasztalatok és felismerések, milyen
személyes és korhoz kötött élmények, benyomások formálták Exupéry
egész művészetét, hanem azt is, hogy a 21. század küszöbén milyen
emberi értékek kezdenek kihullani felgyorsult élet tempójú világunkból.

"Századunkban sokak számára Antoine de Saint-Exupéry legszebb műve, a

kis hercegről szóló költői mese életük kulcstörténetévé vált. Menedéket
nyújtott a magányosság óráiban, vigaszt a csalódás perceiben, reményt az
elhagyatottság pillanataiban, a keresés és vágyakozás gyakran oly hosszú
útján nélkülözhetetlen társsá vált a kis herceg: az egyre fagyosabb
világban az ő tartózkodó szomorúsága megértő melegséget jelentett" - írja
Eugen Drewermann. Hasonlóan a könyv többi interpretátorához, ő is arra a
végkövetkeztetésre jut, hogy A kis herceghez azért vonzódnak olyan sokan
az első megjelenése óta, mert elembertelenedett, hideg, érzelemmentes,
cinikus világunkban visszaállít valamit a feltétlen, hűséges szeretetbe
vetett bizalmunkból, miközben az egymásért való felelősség és
gondoskodás tükrében megmutatja a szeretet s a barátság összetartó
erejét. Exupéry szerint a 20. század emberei e zűrzavaros század
hozadékaként egy végtelenbe nyúló sivatag közepén élnek, s ebben a
sivatagban mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt a kutat,
amelyből éltető vizet - reményt - meríthet.

Itt vannak mindenekelőtt a gyermekek. Ritkán figyelünk oda rájuk azzal a

figyelemmel, amit megérdemelnének, nem vesszük őket elég komolyan,
miközben komoly tudás birtokosai. Exupéry meséje már a legelején azt
beszéli el, hogy mi mindent pusztíthat el a felnőtt a gyermekben, mielőtt
még az emberpalánta igazából élni kezdett volna, racionalitásával hogyan
teszi tönkre a gyermek belső látását, hogyan kényszeríti arra, hogy ne a
képzeletével, hanem a gyakorlatias érzékével lásson. A "nyitott" és a
"csukott kalap" története nem csak egy, gyermekkorunkban
mindannyiunkkal megtörtént eseményt elevenít fel, hanem annak
metaforája, hogy a körülöttünk lévő világ többféleképpen is
megfogalmazható, ábrázolható, az effajta "kalapoknak" éppoly
létjogosultságuk van, mint a szabályosnak mondott formáknak, de ahhoz,
hogy az újszerű, számunkra szokatlan dolgokat értelmezni is tudjuk, nem a
jól bevált rutinnal kell közeledni a megértésükhöz. A gyermekek mindig
másképp látnak, mást és máshogyan vesznek észre a világból, mint a
felnőttek, s ha nem figyelünk oda a jelzéseikre, a racionalitás és a
megszokás börtönébe zárjuk magunkat, és elfelejtünk valami nagyon
fontosat a minden újra nyitott, játékos énünkből. Exupérynek nincsenek jó
tapasztalatai a "fölnőttekről", akik csak akkor tudnak elképzelni egy szép
házat, ha meg-hallják az árát, vagy pontos műszaki leírást kapnak róla. A
kis hercegről ugyan egyetlenegyszer sem hangzik el a történetben, hogy ő
gyermek lenne, de alakjában van valami az "örök gyermekből". Ez mintha
biztatás lenne arra nézve, hogy a gyermekség megőrizhető, és szükség is
lenne a megőrzésére, hiszen azok a felnőttek, akik nem ezt teszik, előbb-
utóbb megváltoztathatatlannak tekintik és elfogadják a világot olyannak,
amilyen. "Csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek" - mondja a kis
herceg a váltóőrnek.

Ha a kis herceg világról alkotott véleményét és rövid földi útján szerzett

tapasztalatait alaposan megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy nem csak a
gyermekség létállapotát megőrző lényként jelenik meg a Földön. Alakja
archetípusos szimbólumnak tekinthető: ő az a messzi, rejtett, ismeretlen
tájról érkező megváltó idegen, aki mindent más szemmel lát, mint azok,
akikhez eljön. Érdemes hát odafigyelni szavaira. Exupéry egyébként is
olyan szituációba helyezi a történetet, amelyik kiválóan alkalmas arra,
hogy az ember eltöprengjen az élet értelméről: a pilóta ezermérföldnyire
van minden lakott helytől, alig egy hétre elegendő ivóvízzel, a halál
közvetlen közelében - az ilyen végleges helyzetben olyan kérdésekkel
szembesül az ember, amelyek bármilyen más helyzetben közhelyesek,
banálisak, patetikusak. Egyszerűen fogalmazva: Mennyit ér valakinek a
személyes élete, s mik azok az értékek, amelyekért valóban érdemes élni?
A kis herceg különféle életmodellekkel találkozik, és minthogy a
tapasztalatokkal együtt az elő-ítéletek is hiányoznak belőle, a puszta józan
ész alapján veti el ezeket a modelleket.

De kik is valójában ezek a " fölöttébb furcsa fölnőttek", és milyennek írja le

őket Exupéry? A kép csöppet sem vonzó: a kis herceg bolygók közti
utazása közben elsivárodott, üres emberekre lel: a hatalom bűvöletében
élő, magányos, öreg király mindenkinek csak parancsolgatni szeretne; az
öntetszelgő hiú azt képzeli magáról, hogy különb mindenkinél; az
önsajnálatba menekülő szánalmas iszákos előtt poharak sorakoznak; az
üzletembert csak az érdekli, hány csillagot vehet meg a pénzén, bár ő
maga még egyet sem látott; az első pillanatban még hasznosnak is tűnő
lámpagyújtogató végül is az értelmetlen kötelességteljesítés rabszolgája; a
geográfus gépiesen-mechanikusan gyűjti az adatokat domborzatról,
éghajlatról, vizekről, ő maga nem tudja, hogy milyen egy virág vagy egy
hegy; a váltóőr a céltalanul ide-oda utazgató embereket irányítja,
miközben megfogalmazza a kegyetlen igazságot: "Az ember sosem érzi jól
magát ott, ahol éppen van"; a kereskedők szomjúságoltó labdaccsal
kísérleteznek, hogy az emberektől a vízivás se vegyen el időt. Ezekkel
szemben a kis hercegnek a rózsa, a róka, a bárány, a kút a fontos, és az a
létállapot, melyben napi 43 naplementét is meg lehet nézni.

A történetben felbukkanó felnőttek tehát magányosak, zsarnokok, önzőek,

zárkózottak, akik képtelenek odafigyelni a másik emberre. De mitől váltak
ilyenné és megváltoztathatóak-e egyáltalán? A kis herceg meséje még a
reményt sem csillantja fel azzal kapcsolatban, hogy az emberek képesek
lennének változtatni megrögzött szokásaikon, torzulásaikon vagy
pózaikon. Sajnos a kis herceg sem itt, a Földön próbálja meg hasznosítani
a tanultakat, hanem vissza akar térni saját bolygójára, holott a felnőttekkel
szemben éppen ő testesíti meg azokat a tulajdonságokat, amelyek
"kihalófélben" vannak, vagy lejjebb kerültek azon az értéklistán, amelyen
valamikor az elsők között szerepeltek.
A kis herceg hisz abban, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az
ember valami számára pótolhatatlanul szép és értékes dologért él, ami
örömöt okoz neki és bizalommal tölti el. Valami nagyon fontosat azonban
nem tud, s ezt egy rókától tanulja meg. Az állatoknak minden népmesében
kitüntetett szerepük van. A tündérmesékben állatok segítenek a hősnek,
amikor határvonalhoz ér, s nem tud megoldani valamit, nem tud átjutni
egy próbán. Az állatok mágikus tudásukkal beavatják a mesehőst abba a
világba, amelyben saját létének tökéletlenségeit korrigálhatja,
megmutatják, hogyan lehet megoldani egy kilátástalannak tűnő helyzetet,
vagyis tekinthetjük őket a tudattalanunkat szimbolizáló erőnek, amely
akkor kezd működni, amikor már semmi más nem segít. Exupéry rókájának
még távolról sincs köze az állatmesék róka-alakjához: nem a furfangos
kópé bőrében tetszeleg, hanem a szív, a barátság titkait értő bölcsként
van jelen, aki megtanítja a kis herceget a szívvel való látásra. A hangsúly a
cselekvésről a szemlélődésre, az érzelmekkel, kapcsolatokkal való bánásra
helyeződik át: az állat nem önmagát, nem is mágikus tudását
adományozza a hősnek, hanem olyan tanácsokkal látja el, melyek az
emberek közötti viszonyaiban segítik. A kis herceg számára ugyanis
megoldhatatlan, ugyanakkor életbevágóan fontos kérdés, hogy vajon
"párjanincs virágot" hagyott-e hátra a bolygóján, vagy csak egy
"közönséges rózsát". A róka nem azzal segít neki, hogy elvégez helyette
valamit, vagy megajándékozza egy bűvös tárggyal, hanem azzal, hogy
kimondja a "kimondhatatlant". Átviszi az őt megszelídítő barátját egy
határvonalon, amikor beavatja a szeretet misztériumába: "Az idő, amit a
rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat." És persze a
szállóigévé lett "titkot" is megosztja vele: "Jól csak a szívével lát az ember.
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Íme az emberi
kapcsolatok Exupéry meséjében ábrázolt titka: megszelídítés, felelősség,
szertartás, törődés, bizalom és szeretet.

Ha a róka a világok közti határok tudatosítója és a titkok tudója, a kígyót a

világok közötti átjáró őreként tisztelhetjük. Ő visszakapja mitikus szerepét
a történetben: az a dolga, hogy átsegítse a kis herceget abba a világba,
ahová a testét - mondván, hogy az túl nehéz volna ott - nem viheti
magával. A kígyó nem képes megnyitni az utat ahhoz, hogy a hős számára
saját testi mivoltában is lehetővé váljon az átjárás a különféle világok
között, még csak meg sem teheti helyette vagy vele az első lépéseket - ez
a kígyó már csak egyet tehet: a kígyóméreggel véget vethet a kis herceg
életének. Exupéry finoman és sejtelmesen beszél a halálról, "hazatérést a
bolygóra" emleget, s meghagyja olvasóinak azt a lehetőséget, hogy
maguk fejezzék be a mesét. Éppen a valóságtól való sejtelmes eloldódás
miatt - amely az egész könyvre jellemző - sokan gondolják és tapasztalják
úgy, hogy A kis herceg nem gyerekeknek való mű. Való igaz, hogy a
könyvvel szembeni helyes olvasói stratégiát csak azok a gyermekek tudják
kialakítani, akikben már megvannak a természettudományos gondolkodás
alapjai, s akiknek kellő érzékük van a szimbólumok és absztrakciók iránt,
képzeletük ismeri a lehetetlen fogalmát. A meseregény egyes részleteit a
legtöbb gyerek könnyen megérti ugyan, de az egész történet, az "üzenet"
csak akkor áll össze számukra, ha nem kalandokat, mesei történeteket
keresnek a műben, hanem el tudják különíteni a fikció, a valóság és a
szimbólumok határait. Ez nem könnyű olvasói magatartást kíván, éppen
ezért szükség lehet egy olyan "fölnőtt" segítségére, aki a rókához
hasonlóan beavatja a gyerekeket a reális és irreális világok közötti átjárás
olvasás közben megélhető lehetőségeibe.

Olvasatunk akkor jár talán legközelebb Exupéry szándékához, ha

megértjük és elfogadjuk: "Nem változott ugyan meg a világ, mióta itt járt a
kis herceg, de már az ő szemével láthatjuk, és sok minden, ami idáig
komolynak tűnt, hirtelen nevetségessé válik, vagy fordítva: amit eddig
megmosolyogtunk, jelentőségre tesz szert, nagy dolgok
összezsugorodnak, apróságok pedig egyszerre csak fontosak lesznek - újra
felfedezzük ember voltunk némely szinte elfeledett szavát, legfőképp az
álmot, a várakozást, a szeretetet."

1999

Felhasznált irodalom

Eugen Drewermann: A lényeg láthatatlan. A kis herceg mélylélektani

elemzése. Európa,1998.

Kappanyos András: A kis herceg. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon

fontos "gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996.

"...és boldogan éltek,

míg meg nem haltak..."

Családmodellek a nép- és műmesékben

Népmesében vagy újabb keletű műmesében olykor mellékesnek tűnik a
családok szerepe. A család vagy annak hiánya ugyanakkor befolyásolja a
mese kimenetelét, irányt szab a hős életútjának, és meghatározza
szerencséjét is, ám az ezzel kapcsolatos mesekép korántsem
ellentmondásmentes. A tréfás mesék például a házasság buktatóira
helyezik a hangsúlyt, a hűtlenség, a csapodárság, az erotika szélsőségeire
játszva rá, míg a tündérmesék egy rendkívül zárt, hagyományos
családképet rögzítenek. A tündérmesékben szereplő hős leggyakrabban
saját családi környezetében jelenik meg először, és különböző
próbatételek, hőstettek végrehajtása után legtöbbször ide tér vissza, sőt
ezzel egy időben házasságot is köt. Ám a családi kapcsolatokat a
tündérmese nem részletezi, a család tagjai csupán egy fedél alatt laknak,
és "élnek, éldegélnek", pontosan megfelelve társadalmi pozíciójuknak. A
király uralkodik, a szegény ember keservesen küzd a napi betevőért, míg
vala-mi szokatlan esemény meg nem zavarja a "rendet". A szerencse
kimenetelét azonban soha nem befolyásolja a hovatartozás, a szegény
legényből gyakran válik király a mese végére.

Az apa-anya-testvérek alkotta teljes család nem túl gyakori a mesék

kezdetén, s ha előfordul is, csak rövid ideig tart ez az ideális állapot. A
család valamely tagja (legtöbbször a szülők egyike) meghal, vagy a
testvérek egyikét fenyegeti veszély. Az özvegy szülő nem mindig
házasodik újra, a félárva gyerekek azonban éppúgy útnak indulnak, mint
azok a hősök, akik egy másik mesetípusban az új házastárs miatt
kénytelenek elhagyni otthonukat. Azokban a tündérmesékben ugyanis,
amelyekben az özvegy szülő új házastársat visz a házhoz (gyakrabban új
anyát, mint apát), a mostoha okozta szenvedés és az attól való szabadulás
lesz a fő konfliktusforrás. A mostohaanya általában saját gyermekeivel
együtt kerül oda, ahol a mese hőse is lakik. A mostoha gonosz, rút és önző
asszony, aki fogva tartja, féltékenyen őrzi nála sokkalta szebb
mostohalányát, így az elérhetetlen a kérők számára. A konfliktus
gyermekes mostohák esetén kiterjed a gyerekekre is, a mostoha lányai
tiszta szívükből gyűlölik féltestvérüket, s ott ártanak neki, ahol tudnak.
Ilyenkor a mesei törvények azt kívánják, hogy a fogva tartott, elüldözött
lány kiszabaduljon, "felemelkedjen", míg a mostohatestvérek
tönkremenjenek, és a gonosz anyát is büntetés sújtsa (Hamupipőke). Van
azonban olyan mostoha is, aki gyermekek nélkül kerül az új házasságba. Ő
az, aki szintén féltékenységből üldözi el vagy próbálja meggyilkoltatni
mostohalányát (Hófehérke). A mesekutatói irányzatok közül egyébként a
pszichoanalitikus iskola foglalkozott a legtöbbet a mostoha alakjával.
Bruno Bettelheim például a boszorkányt, a mostohát és az anyát ugyan-
azon személy - a gyermek valódi, igazi anyja - két különböző
magatartásformát reprezentáló részének tartja, és azt állítja, hogy a
mostohához hasonló meseszereplők nagyon jó szolgálatot tesznek a
gyereknek abban az esetben, amikor dühös az anyjára, ugyanis a mostoha
alakjában bűntudat nélkül lehet haragudni az igazi anyára.

Ha a mese elején teljes a család, a szülők nem halnak meg, akkor a

gyerekek bontják meg a családi egyensúlyt. Elindulnak szerencsét
próbálni: szegény családoknál a meggazdagodás reményében, királyi
családoknál általában a kaland kedvéért, egy másik birodalomban pusztító
veszedelem megszüntetéséért vagy azért, hogy társat találjanak
maguknak. Ezek a motivációk össze is kapcsolódhatnak, sőt maguk a
szülők is elküldhetik őket, szerencsét próbálni, világot látni. A legrosszabb
helyzetbe azok a gyerekek kerülnek, akiket kitaszítanak otthonról (Jancsi
és Juliska). A főhős csak nagyon ritkán hagyja el családját amiatt, hogy
összeveszett volna szüleivel. A nemzedéki ellentét nem jellemző a
mesékre, sőt a testvérharcok is inkább a kalandok közepette kerülnek
felszínre, a mesék elején az édestestvérek között általában még béke van.

Van a tündérmeséknek egy különleges "családtípusa", amelybe az évekig

gyermektelenül élő szülők és csodás születéssel világra jött gyermekeik
tartoznak. A feleségek gyakorta férjük távolléte alatt szülnek, és a
gyanútlanul hazatérő férj útközben egy természetfölötti lénynek "elígéri"
gyermekét, mint olyant, "amiről nem tud saját birodalmában". A későn
született gyerekek további életútja csak abban különbözik más
mesehősökétől, hogy gyakrabban fenyegeti őket (általában előre
megjósolt) veszély: ha az apa nem ígérte oda valakinek, sárkány,
boszorkány rabolja vagy varázsolja el őket. Vagyis a teljes család ez
esetben is rövid ideig marad együtt. Akár kár éri a gyermeket, akár
önszántából hagyja el szüleit azért, hogy nem mindennapi tetteit
véghezvigye, a kalandos út bejárása után sohasem egyedül tér vissza,
hanem leendő házastársával, aki megmentette, vagy akit ő mentett meg.

A népmesék tehát helyreállítják a kezdeti - csonka családból származó -

egyensúlyhiányt. A történet végén "hét országra szóló lakodalmat"
csapnak, amelyet egyben generációváltás is követ. Ezen a ponton azonban
vége is szakad a mesének! És mi történik a lakodalom után? Erről csak
annyit tudunk meg, hogy az ifjú pár "boldogan élt, míg meg nem halt".
Úgy tűnik, mintha a mese eleji "elszakadás", a szülői házból való
kitaszíttatás a független élet ki-alakítása érdekében történne. Meletyinszkij
- a mesék társadalmi és történeti hátterének kutatója - a mesék
szimbólumrendszerét az ősi, avatási típusú szertartásokkal rokonítja, az új
család alapítását pedig lakodalmi szertartások formájaként kezeli. Szerinte
a mesei cselekmény egyetlen célja épp a végén megkötendő frigy, amely
megemeli a hős társadalmi rangját, s egyszersmind kiutat jelenthet a
családon belüli ellentétekből is.
Mai mesehősök, új közösségeszmény

Ilyen formában hagyományozódtak hát a klasszikus tündérmesék, ám az

életforma változása, a paraszti közösségek felbomlása új típusú meséket
hozott létre, melyekben a családról alkotott kép is megváltozott. A
szorosan zárt nagycsaládi kapcsolatokat a műmesékben fokozatosan
felváltották a kevésbé zárt családmodellek. Izolált házastársi szerepek
helyett a polgári családok sémájára épített, biológiai és pszichikai
adottságok alapján megkülönböztetett apa-anya-gyerek szerepek kerültek
előtérbe, míg meg nem jelentek a mesékben is a gyereküket egyedül
nevelő anyák. A vándorlás- és közösségközpontú létet otthonközpontúra
cserélték a szerzők. A mai mesehős autonóm lény lett, aki fantasztikus
kalandok helyett nagyon is reális földi dolgokba bonyolódik. A legújabban
megjelenő mesekönyvekben a hősök életét ritkán fenyegeti veszély, ritkán
kerülnek olyan problematikus helyzetbe, amelyben próbára tehetnék
fizikai vagy erkölcsi erejüket, bátorságukat. Nem találkoznak ellenséges
erőkkel, nem kell küzdeniük, csodálatos segítőtársakat igénybe venniük.
Ezek a történetek a gyerek valóságos életéből indulnak ki, a
gyerekszobában vagy a gyerek közvetlen környezetében játszódnak, a
szereplők a gyerekre és annak szüleire hasonlítanak, s élik saját
hétköznapi életüket. Az egykor apáról fiúra szálló értékek, életformák és
normák eltűntek, a műmese hőse az iskolában szerez tapasztalatokat. Így
kerül ki a mesékből a családi egyensúlyra való törekvés is, a házasság, a
"frigy" nem eszmény többé, nem cél, ha-nem állapot, amely vagy
megvalósul, vagy nem.

Persze a műmeséken belül nem csupán ez az egyetlen típus létezik.

Sajátos csoportot alkotnak azok a mesék, amelyekben szintén feltűnő a
családok hiánya, s amelyekben új elemként megjelenik a magány is, ám
mégis van valami remény... Remény az össze-tartozásra, a családot pótolni
akaró közösségek kialakítására. Klasszikus példánál maradva: Saint-
Exupéry Kis hercegének nem ismerjük családi kötelékeit, őt épp a tartozni,
kötődni akarás hajtja újabb és újabb égitestek felé. Milne Micimackójában s
Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdő történeteiben a szereplőket a közös
tevékenységforma, a világ azonos szemléléséből fakadó magatartás köti
össze a vérszerintiség helyett. Mégis: "családnál is családabb"
közösségnek érezzük mindkét társaságot, s ennek oka épp az a
hiányérzet, amit az előbbi műmesék és valóságos családtapasztalataink
keltenek bennünk. Hiánya révén értékeljük újból nagyra a szeretet, a
jóság, az összetartozás és a hűség jeleit ezekben a mikroközösségekben,
elgondolkodva azon, hova tűnnek egyre inkább a családok a mesékből és
a valóságból egyaránt...

1988

A gyermekirodalom nagykorúsodása

Még az irodalomtudományban jártas szakemberek közül is csak kevesen

tudják, hogy saját tudományágukon belül évtizedek óta létezik egy olyan
szakterület - nevezetesen a gyermek- és ifjúsági irodalom -, amely
nemzetközileg elismert eredményei ellenére sem képes kellő figyelmet
kivívni magának hazánkban. Míg Nyugat-Európában egyetemi tanszékeket
és intézeteket tartanak számon a gyermekirodalom első számú
műhelyeiként, a gyermek- és ifjúsági irodalom kutatása és oktatása
Magyarországon sajnos nem tartozik az irodalomtudomány elismert,
egyenrangú tartományai közé. A frankfurti egyetemen - ahol az egyetemi
tanszékként is nyilvántartott Gyermekkönyvkutató Intézet működik - a
kötelező gyermekirodalmi alapképzésen kívül olyan szemináriumokat is
hallgathat az irodalomtanár-jelölt, mint a gyermekirodalom elmélete,
műfajai, története; összehasonlító gyermekirodalom; irodalmi szocializáció;
a gyermekirodalom recepciója; gyermekkönyv- és olvasáskutatás; a
képregény és az illusztráció; a gyermekirodalom és a média; a
gyermekkönyv-kritika; korunk gyermekszínháza; gyermekirodalom és
pedagógia; a lányregények apaképe; kortárs szerzők vagy a romantika és
a biedermeier gyermek-irodalma, fantasztikum a gyermekirodalomban, a
posztmodern lányirodalom, gyerekeknek szóló irodalmi utópiák, a japán
képregény, a Harry Potter-jelenség (a felsorolás csupán egy félév
kínálatából származik). Zürichben Gyermekkönyv Intézet, Bécsben
Nemzetközi Gyermekirodalmi és Olvasáskutatási Intézet van, s
Münchenben található a világ egyetlen könyvtára, amely a nemzetközi
gyermek- és ifjúsági irodalmat gyűjti. Nálunk az óvó-, tanító- és
tanárképzésben szerepel ugyan a "gyermekirodalom" elnevezésű tantárgy,
de intézményenként változó, hogy kik és mit tanítanak e tantárgy
ürügyén. Mindenesetre a képzőkből kikerülő hallgatókban ritkán hagy
maradandó nyomot mindaz, amit a gyermekirodalomról tanultak.
Ha a gyermekirodalom hazai kutatásának elméleti, történeti kérdéseit
összehasonlítjuk a nyugati határainkon túl folyó vizsgálatokkal, legelőször
is azt állapíthatjuk meg, hogy a kutatás területén évtizedekben mérhető a
lemaradásunk. Nemcsak azért, mert Nyugat-Európában más a
gyermekkultúra rangja, helyzete, hanem azért is, mert nálunk csak most
vette kezdetét a gyermekirodalom emancipálódásának folyamata.

Az ehhez vezető első lépést Komáromi Gabriella tette meg, akit méltán
nevezhetünk a hazai gyermekirodalom legnagyobb szaktekintélyének.
Komáromi Gabriella az első kutató, akinek történeti, elméleti kutatásai,
kritikai írásai nemcsak egy tudományág fejlesztéséhez járultak hozzá,
hanem magyar nyelven a megteremtéséhez is. Amikor a nyolcvanas évek
elején első tanulmányait írta, e tudományágnak még alig volt
szakirodalma magyar nyelven, ma már egy közepes méretű könyvespolc
megtelne vele. A május közepén lefolytatott sikeres habilitációja nyomán
végre egyetemi rangra emelkedett, mondhatni végre nagykorú lett a
gyermek- és ifjúsági irodalom is.

Az idáig vezető út meglehetősen nehéz volt. Célirányosan haladni a

gyerekkönyvek dzsungelében ugyanis heroikus vállalkozás.
Gyerekkönyvek titkos kertje (Pannonica, 1998) című könyvében Komáromi
Gabriella azt írja, hogy azért oly nehéz a gyerekirodalom történetét
megírni, "mert irodalomtudós olyan ritkán teszi be ide a lábát, mintha
elásták volna a kulcsot, a bejáratot pedig befutotta volna a borostyán".
Nos, Komáromi Gabriella nemcsak a borostyánt lebbentette el gyöngéd
kézzel a bejárat elől, s nem is csak a kulcsot találta meg a valóban
berozsdásodott zárhoz, hanem biztos kézzel "kertészkedett", azaz
összefogta a gyerekirodalom szanaszét futó ágait. Miután az Elfelejtett
irodalom (Móra, 1990) című könyvében megírta századunk első felének
magyar gyermekirodalom-történetét, a Gyerekkönyvek titkos kertjében
pedig összegyűjtötte elméleti, kritikai és újabb történeti írásait mű-
elemzésekkel kiegészítve, megszerkesztette az oly régóta hiányzó
Gyermekirodalom című tankönyvet is. A gyermekirodalom oly elhanyagolt
területén, ahol a fél oldalas recenziók megjelenése is eseménynek számít,
minden szakkönyv igazi ünnepet jelent. Kicsit szomorúak azonban ezek az
ünnepek, hiszen - ahogy Komáromi Gabriella is mondja - a
gyermekkönyvkultúra harmadik válsága van kibontakozóban napjainkban.
Immár nem az a kérdés, hogy rangos fordító és neves illusztrátor
jegyezzen-e egy-egy könyvet, hanem az, lesz-e a gyerekkönyveknek
olvasójuk egyáltalán. Mert nemcsak az irodalomtudósok, hanem a
gyerekek is elhagyták ezt a bizonyos "kertet", hamburgerre meg
számítógépes programokra cserélték a csodát. Komáromi Gabriella
azonban megmenti egy "mesésebb kor" számára mindazokat a könyveket,
amelyeket száz év múlva is érdemes lesz majd elolvasni: a klasszikusok
(Mark Twain, Verne, Jókai, Gárdonyi, Móricz, Karinthy, Molnár Ferenc)
halhatatlan gyerekkönyveit, a nagyvilág modern gyerekirodalmát (Astrid
Lindgren és Michael Ende életművének elemzését és értékelését első
ízben ő végezte el Magyarországon!), és figyelmet fordít a kortárs magyar
gyermekirodalomra is. Mándy Iván, Szabó Magda, Fekete István műveinek
elemzése mellett Janikovszky Éva, Lázár Ervin, Csukás István, Békés Pál
meséi is az őket megillető helyre kerülnek.

Komáromi Gabriella az egyetlen irodalomtudós hazánkban, aki

összefüggéseiben látja mindazt, ami a gyermekirodalomban első
gyermekkönyvünk (1840) megjelenése óta történik. A
gyermekirodalomban mérföldkőnek tekinthető habilitációján két
figyelemre méltó előadást tartott. Tudományos előadásában (A
gyermekirodalom kutatásának elméleti, történeti kérdései nálunk és a
nagyvilágban) emlékeztetett arra, hogy a gyermeki olvasáskultúra félezer
éves, a gyermekkönyv háromszáz, az esztétikai mértékkel meg-ítélhető
gyermekirodalom alig több mint százötven, a gyermekirodalom-tudomány
pedig csupán ötven. Véleménye szerint a gyermekirodalom-tudomány
struktúrája ugyanazt mutatja "kicsiben", mint az irodalomtudomány
"nagyban", azaz van gyermek-irodalom-történet, gyermekirodalom-elmélet
és létezik a gyermekirodalom interpretációja. A gyermekirodalom-kutatás
legerőteljesebb interdiszciplináris területe az irodalomszociológia, mely a
gyermekirodalommal kapcsolatban az ifjúsági regény műfajára fókuszál.
Az utóbbi években ezen belül is szinte önállósult a
"Mödchenliteraturforschung", amely elsősorban családképeket vizsgál: a
megváltozott anyafigurákat, az apa-fiú ellentét helyébe lépő anya-lány
konfliktusokat, a mellékszereplővé vált férfi hősöket, az "ifjú" szülőket és a
"felnőtt" gyerekeket stb. Azok a kutatások is fellendültek, amelyek a
rasszizmus vagy a tolerancia szerepét vizsgálják a gyermekirodalmi
művekben.

Tantárgyi előadásában (Mesék és meseszerű művek szövegvilága a

modern gyermekirodalomban) Komáromi Gabriella olyan történéseket
mutatott be, amelyek a posztmodern mesék és meseszerű művek
szövegvilágában játszódtak le. Kiemelte a nagy hősök, a nagy célok és a
heroizmus hiányát, ugyanakkor rámutatott arra, hogy felerősödtek a mese
és különösen a meseszerű művek mitikus, mágikus vonásai, és fontosabbá
lettek a szavak mögötti szavak, a parabolikus, többértelmű történetek, és
felerősödött a szövegekben a játékosság. Szerinte azt is joggal
feltételezhetjük, hogy abban a világban, amelyből eltűntek az abszolút
igazságok, az egyértelműség helyett a mesében is teret nyert a
bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, még a "jótett helyébe jót várj"
morálja is meginog néha, és nincs garantálva a boldog végkifejlet. Nem
egyszer eljátsszák a mesehősök, hogy a tradíció szerint mit kellene
tenniük. Szuromberek királyfi visszadobja a halacskát a Peri-pác-tengerbe,
a hal mondaná is a sztereotip szöveget: "És mi lesz a három kív..." De a
királyfi már nem figyel rá, a hal elmerül.

Korunk meséi többrétegű, többszólamú történetek, tele meglepetésekkel,

kiszámíthatatlan fordulatokkal, állította Komáromi Gabriella. Erre több
példát is hozott a modern magyar meseirodalom vitathatatlanul
legnagyobb teljesítményének, a Lázár Ervin-i életműnek az elemzésével, a
tündéri és a mindennapi keverésének bemutatásával, majd rátért az
ezredforduló gyerekprózájára. Imponáló ismeretanyaggal győzte meg a
hallgatóságot arról, hogy a gyerekprózában az ezredfordulóra újra a
meseszerűség a legfontosabb műfajképző elem, a regénymotívumok a
mítoszokkal és a mágiával tartanak kapcsolatot. Még a kamaszregények
világában is felértékelődött mindaz, ami csodálatos, meseszerű, s a
minden-napi életből indító történetekben is megjelenik valami álomszerű,
tündéries, transzcendens. Sárkányok, orgok, trollok, elfek, tündék, törpök,
koboldok, dzsinnek népesítik be a könyvek lapjait. Ugyanakkor Komáromi
Gabriella szerint a modern mese elkerülhetetlenül ki van téve a média- és
komputerhatásoknak, már a leírt szövegek is számítanak a percepció
gyorsaságára. A klipeken, japán animációs filmeken felnőtt nemzedék
számára a könyvek-ben is természetesek a hirtelen vágások.
Kamaszkörökben talán épp ezért akkora siker a "minden bekezdés egy
akció" elvén íródott Harry Potter-sorozat.

A habilitációs pályázat és a két előadás meggyőzte a Bizottságot arról,

hogy a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom kutatásának (és egyik
szaktekintélyének) helye van az irodalomtudományban. Ahogy az egyik
opponens fogalmazott: "Legfőbb ideje, hogy a magyar
irodalomtudománynak és irodalmi felsőoktatásnak ez a szelete is
megkapja megérdemelt rangját a tudományos élet egészében."

Reménykedhetünk.

2003

Mi lesz veled, Hamupipőke?

A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései

Végiggondolva a magyar gyermekirodalom időszerű kérdéseit, aktuális

trendjeit és az elmúlt tíz esztendő történéseit, arra a megállapításra
juthatunk, hogy - főképp az utóbbi három év eseményeit figyelembe véve -
van némi okunk az örömre, ugyanakkor mégsem lehetünk felhőtlenül
boldogok. 18 éve foglalkozom mesekutatással, és elmondhatom, hogy
ezen időszak alatt a mese, mint műfaj sohasem kapott akkora figyelmet,
mint napjainkban. Ez a figyelem nemcsak szakmai figyelem, hanem az
értő és egyre érdeklődőbb olvasók figyelme is. A népmesével kapcsolatos
előadásokra rengetegen kíváncsiak, egyre nagyobb kör igényli, hogy
meseelemző szemináriumokon vehessen részt, s bármely kutatói irányzat
rendez konferenciát vagy tart csupán egy-egy előadást, óriási érdeklődés
mutatkozik iránta. A műmesék is kezdenek végre méltó helyükre kerülni, s
noha még mindig nincsenek ott, nagyon sok figyelemre méltó esemény
jelzi azt, hogy talán hamarosan eljutnak majd oda. Az örömre okot adó
történések a következők:

1. 1997-től a gyermekkönyvek kiadásában pozitív tendencia indult meg,

2001-ben az előző évihez képest megduplázódott (4,3 milliárd forintra
nőtt) a gyermekkönyvek forgalma. Igényes kiadók jelentek meg igényes
kiadványokkal, óriási választékkal a gyerekkönyvek piacán, s noha a gyors
meggazdagodásra áhítozó, a minőséggel mit sem törődő kiadók sem
tűntek el onnan, mára már nem ezek uralják a terepet. A mai
gyerekkönyvpiacot az angolszász területen sikernek számító könyvek
kiadása jellemzi elsősorban (kivéve a Móra Kiadót, amely kínálatának 60
százalékát régi - elsősorban magyar - művek utánnyomására építi, és
kortárs magyar szerzőket is kiad, valamint a Cicero Könyvstúdiót, amely
szintén meri vállalni első kötetes meseírók könyveinek kiadását).

2. Megjelent, és talán a címében jelzett csoda folytán ma is életben van a

Csodaceruza című gyermekirodalmi folyóirat, amely óriási hiányt igyekszik
pótolni a gyerekkultúra területén. Lelkes csapat és lelkes főszerkesztő
tartja életben a szakmailag kiváló folyóiratot, amely pedagógusokat,
szülőket és könyvtárosokat tájékoztat a frissen megjelent könyvekről,
tematikus számaiban (eddig olasz, skandináv jelent meg, s készül a francia
és a német) pedig egy-egy nyelvterület gyermekirodalmát mutatja be.
Talán ugyanilyen csoda folytán van még életben a Kincskereső című
folyóirat is, amelynek szintén fontos szerepe van a kortárs
gyermekirodalomban. Itt említeném meg az egyszervolt.hu internetes
portált is, amely magas színvonalon mutatja be a gyerekkultúrával
kapcsolatos híreket, eseményeket. Könyvajánlója és válogatott meséi is
figyelemre méltóak.

3. Van már a gyerekkönyveknek könyvesboltja is, másfél évvel ezelőtt

megnyílt Budapesten a Pozsonyi Pagony, ahol nagyszerűen áttekinthető a
gyerekirodalom aktuális trendje, hiszen minden könyv egyszerre kapható,
ráadásul mind a szülők, mind a gyerekek megbecsült vendégnek
számítanak itt.

4. A mesékről szóló szakirodalom is örvendetes növekedést mutat. 1999-

ben a Helikon Kiadó gondozásában és Komáromi Gabriella
szerkesztésében megjelent a gyermek- és ifjúsági irodalom első
kézikönyve (Gyermekirodalom), amely alapmű lehet minden, a
gyerekkönyvek világára kíváncsi olvasónak. 2003 februárjában Bálint Péter
szerkesztésében egy mesével foglalkozó hajdúböszörményi konferencia
anyagát összegyűjtő könyv jelent meg Közelítések a meséhez címmel.
Komoly kutatói munkáról tanúbizonyságot tévő bibliográfiák (legutóbb a
tatabányai József Attila Megyei Könyvtár jelentetett meg egy fontos művet
Mesegyűjtemények analitikus bibliográfiája 1945-1995 címmel), lexikonok,
segédkönyvek, "olvasásra vezérlő kalauzok", szöveggyűjtemények
születtek az elmúlt néhány esztendőben. A szakkönyveken kívül
örvendetesen megnőtt azon folyóiratok száma (Tiszatáj, Eső, Új Forrás,
Műhely, Vigília, Korunk, Fordulópont, Könyv és Nevelés), amelyek
tematikus összeállítást szenteltek a gyermekirodalomnak vagy adnak
helyet folyamatosan egy-egy, a témával foglalkozó tanulmánynak,
kritikának, recenziónak.

5. Úgy tűnik, hogy nem számít ma már "rangon alulinak" gyermekeknek

írni Magyarországon sem. A kultúrpolitika magas állami kitüntetéseket
adott a gyermekirodalom jeles íróinak is.

1996-ban Kossuth-díjat kapott Lázár Ervin, őt Csukás István, Méhes

György, Varga Domokos, Janikovszky Éva követte, József Attila-díjban
részesült Békés Pál. A díj átadásakor mindnyájuk esetében szerepelt
indoklásul gyermekirodalmi munkásságuk is. Óriási elismerés, hogy 2002-
ben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa a világ legjobb gyerekkönyvei
(Honor List) közé választotta Nógrádi Gábor Pete Pite című könyvét.
6. Az 1990-es évek elején alig lehetett olyan mesekönyvet találni, amelyet
hazai grafikus illusztrált volna. (Ha voltak is ilyenek, az illusztrációk nem
tartoztak a maradandó és megemlítendő alkotások közé.) Manapság újra
nagyon sok, bár még mindig nem elég olyan gyönyörű könyv található a
piacon, amelyet kortárs magyar grafikus illusztrált. Kilenc éve Sárkány
Győző létrehozta a Magyar Illusztrátorok Társaságát, amely nagyon sokat
tesz itthon és külföldön egyaránt a kortárs magyar illusztráció
megismertetéséért. A Társaság munkájának köszönhetően 2000-ben
Magyarország készíthette el az International Children's Book Day 80
országba eljutott plakátját Janikovszky Éva üzenetével és Rényi Krisztina
illusztrációjával.

7. Az ezredforduló meghozta végre a várva várt kortárs meseregényt is,

méghozzá mindjárt kettőt is. Szijj Ferenc Szuromberek királyfi és Darvasi
László Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború című műve egymást
követően jelent meg, és vetett fel olyan kérdéseket, amelyek
megválaszolása talán gazdagíthatja, tágíthatja a gyermekirodalomról való
tudásunkat.

Az új évezred mesehősei

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Darvasi László: Trapiti

A magyar gyermekirodalom hű olvasói és avatott szakemberei több mint

egy évtizede várnak egy olyan meseregényre, amelynek írója a műfaj
legjobb hagyományait követve éppúgy figyelemre méltó tisztelettel és
szeretettel fordul választott tárgya, a mesék felé, mint a gyerekek és a
mesét szerető felnőttek felé. Azaz egyiküket sem becsüli le: a mesét nem
tartja ostoba csacskaságnak, amelyben bármi és bárhogy megtörténhet, a
gyereket nem tekinti hülyének, akit mese címszó alatt bármivel meg lehet
etetni, s a felnőttel sem kacsint össze cinkosan, hogy na ugye, milyen
könynyű ez. Nem ironikusan, hanem a nagy várakozásba kissé belefáradva
mondom: tulajdonképpen jó évtizedet tudhat maga mögött a kortárs
magyar gyermekirodalom: Lázár Ervin, Csukás István, Janikovszky Éva,
Szabó Magda és Békés Pál méltán klasszikussá emelkedett meseregényei
után két újabb remekmű is született ezen időszakban. Szijj Ferenc
Szuromberek királyfi című regénye 2001-ben, Darvasi László Trapiti avagy
a Nagy Tökfőzelékháború című műve pedig egy évvel később, 2002-ben
jelent meg.

Vajon mi kell ahhoz, hogy egy kortárs író meseírásra adja a fejét? Noha a
meseírás sine qua nonjai közé nem feltétlenül sorolandó egy gyerek léte,
írói vallomásokból, ajánlásokból és a meseszövegekben felbukkanó
utalásokból tudhatjuk, hogy a legnagyobb inspirációt attól a gyerek(é)től
kaphatja az író, aki egyszer csak nem elégszik meg a népmesék "boldogan
éltek, míg meg nem haltak" világszemléletével, és valami "más mesét" kér
magának. Vagy éppen a gyerek félrecsúszott mondatai, zseniális
szóalkotásai és kiapadhatatlan fantáziájának termékei késztetik arra az
írót, hogy mesét kerekítsen a szinte készen kapott anyagból. Szijj és
Darvasi gyermekei most értek abba a korba (és milyen jó, hogy végre
odaértek!), amikor egy magára valamit adó apa a saját (írói) tapasztalatai
alapján lát neki a mesélésnek.

A két új meseregény sok tekintetben különbözik a gyermekirodalom eddigi

irányaitól, miközben erősen kapcsolódik is hozzájuk. A legszembetűnőbb
különbség a klasszikus értelemben vett hősök és ellenfelek, valamint a
nagy célok és nagy tettek hiánya, amely abból a bizonytalanságból,
elbizonytalanodásból fakad, amely lépten-nyomon elfogja a hősöket, ha
tenniük kellene vala-mit. Ez az elbizonytalanodás még erősebben
érvényesül abban az esetben, ha a hősnek egy népmeséből ismert séma
szerint kellene cselekednie, pl. hármat kellene kívánnia, szolgálatba kéne
állnia vagy varázseszközzel megfelelően bánnia, elrabolt leányt
kiszabadítania, Nagymamát bekebeleznie. A fel nem ismert, rosszul
értelmezett vagy tudatosan megtagadott helyzetből kerekedhet
fergeteges helyzetkomikum (Trapiti), de a cselekvésképtelenség tragikussá
is színezheti a mese eredendő optimizmusát (Szuromberek királyfi). Szijj
Ferenc abszurdba hajló meseregényéből például az derül ki, hogy a 21.
század mesehőseinek sem eligazodni, sem boldogulni nem olyan egyszerű
abban a világban, amelyben élnek, holott néhány évtizeddel korábban
teremtett mesekollégáiknak ez még könnyen ment. De már mesehősnek
lenni sem kitüntetett létállapot többé, tulajdonképpen bárki azzá
avanzsálhat. Szijj hősei között van paradicsomkaró, árva paradicsom,
kertkapu, káposzta-házaspár, futórózsa, három nőnemű uborka, valamint
kopasznyakú tyúk. (Apafi Tivadar, Veszelinovics Árvácska, Eisenhuber
Dávid, Káposzta Benő és Benőné, Serilla Géza, Uborka Szilvia, Ibolya és
Tünde, valamint Vaxler Katalin.) Ezek a hősök abban különböznek
sikeresnek mondható nép- és műmesei elődeiktől, hogy mindig rossz
helyen vannak, majdnem mindig rosszkor szólalnak meg, szószátyárok
vagy folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, és inkább hátráltatják,
mintsem segítik a főhőst, Szuromberek királyfit, aki szintén nem a
tökéletes hős mintaképe. Bár tisztában van vele, hogy az ő szabad
országának a mesék törvényszerűségei szerint senki nem parancsolhat, és
mindenféle fenyegetőzést diplomáciai úton illik rendezni, baj esetén ő sem
képes úrrá lenni a helyzeten. Szuromberek mesei világa már nem olyan
könnyen kiismerhető, mint a tradicionális mesevilág. Nem
törvényszerűségek, hanem véletlenek irányítják az eseményeket. A
kommunikációs zavarok mellett a cselekvésképtelenség (vagy, ahogy
Szuromberek mondja a regény vége felé: vacakolás) hátráltatja leginkább
a mesehősöket abban, hogy a megoldás - Sziromka Mária kiszabadítása -
akárcsak körvonalazódni kezdjen. Esze Ottó óriás például azt mondja,
amikor azonnali hathatós segítséget kérnek tőle: "Jaj, hát ez lehetetlen, én
így nem tudok. Egyik pillanatról a másikra elindulni. Nekem ezt meg kell
gondolnom néhány évig." Szuromberek királyfi végül a véletlenek
segítségével viszi sikerre az akciót, bebizonyítva, hogy képes a maga
módján, csöndesen, bizonytalankodva, olykor a különleges tudakozót is
feltárcsázva az egész cselekvésképtelen társaságot összetartani és
végigvezetni a művillámokkal, műmennydörgéssel, műesővel tarkított
viszontagságok sorozatán, hogy végül megmentse Sziromka Mária
királykisasszonyt a nem annyira gonosz, mint inkább diktátori ambíciókkal
terhelt lidérckirály és a mókusfarkas mocskos kezétől és visszaszerezze
tőlük a békadínó ellopott koronáját. (Jelenkor, 2001)

Darvasi meseregényében kétségkívül sokkal több a derű, noha az ő

meséjében sem önbizalomtól és győzelemre termettségtől duzzadó hősök
járnak-kelnek, de a vidámságra nemcsak ez okból kifolyólag nincs okuk.
Egy részük nem más, mint lélekvesztett, elvarázsolt mesehős, aki nem
emlékszik semmire, legfőképpen arra, hogy ki is ő valójában, és miért
került bele a történetbe. De nemcsak önmagukat nem tudják énként
értelmezni, hanem egy-mást is nehezen ismerik fel. Bánatos Olivér például
egy reggel jóleső szuszogást hall maga mellett az ágyban, s amikor
kinyitja szemét, egy borzas kis manót lát maga mellett. Megdörzsöli a
szemét, és azt mondja: "Nahát, ez biztosan egy Trapiti!" Ám megijedvén
saját fölismerésétől rögtön hozzáteszi: "De hiszen fogalmam sincsen, mi
az, hogy Trapiti!"

És így vannak ezzel a többiek is: az igazi Trapiti fölbukkanásáig Kavicsvár

minden lakójának mást jelent ez a bizonyos trapiti szó. Van, aki a színes
kacsatollal díszített kalapját, más a kislánykori szoknyácskáját vagy egy
bonyolult matematikai képletet érti alatta. A trapiti pontos jelentése csak
akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Bánatos Olivér házában megjelenik a
fent említett vörös és borzas hajú, szeplős kisfiú, félregombolt ingben,
foltos nadrágban, és azt állítja magáról, hogy tud trapitizni. A trapitizésnél
pedig - derül ki a regényből - nincs a világon fontosabb. Trapitizni az én
olvasatomban annyit jelent, mint észrevenni, vigasztalni, segítséget kérni,
életet menteni, bajból kikászálódni, és - főképpen! - szabadnak lenni. Ha
úgy adódik, a trapitizés nem más, mint csákóhajtogatás, csipcsipcsókázás
vagy szerelmi vallomás. A meseregény legszebb mondata is a trapitizés
szerelmi jelentésével kapcsolatos. Amikor Trapiti észreveszi Bánatos Olivér
szerelmes pillantását Virág Viola felé, így kiált föl: "Látom, trapitizik a
szíved, Olivér." Ebben a kontextusban idéződik meg Lázár Ervin
leghíresebb szava, a dömdödöm, s nem nehéz észrevenni, hogy a
Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak értékrendje Kavicsvár lakóiban is él
tovább. Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani
dömdödöm, remekül elboldogult abban a világban, ahol a szeretet, a
szolidaritás és az egymásra figyelés volt a legfontosabb érték és az
összetartó erő. És Trapitinek sincs oka az aggodalomra, őt is befogadja az
a világ, amely ezekre az értékekre építi a maga világát. A dömdödöm és a
trapiti jelentése egy harmadik mesehőst, A kis herceg rókáját is eszünkbe
juttathatja: annak, aki a szívével lát (a szívével trapitizik vagy
dömdödömözik), nem okoz gondot a láthatatlan világból kiemelni azt, ami
abban lényeges.

Darvasi László regényében minden megvan, ami egy jó meséhez kell: jó

mesei helyszínek, lelassultságukban is érdekes szereplők,
meglepetésekkel teli mesei fordulatok és néhány csoda. Darvasi született
mesemondó, s még akkor is annak kell őt tartanunk, ha a túlbonyolító
mesemondók közé tartozik: ha nem írná, hanem mondaná a történetet,
talán még lélegzetet sem venne, miközben föltárja egy mesebeli nép
mesebeli múltját a pusztán egy napig uralkodott Kétszázötvenharmadik
Nagyságos Emiltől kezdve Első Legfontosabb Pityukán mint forradalmi
királyon át az utolsó előtti királyig, Harmadik Alfréd Bökkelökiig, aki
egyszer csak se szó, se beszéd eltűnt az esőben. A meseregény egyik
rejtélye épp az, hogy hová tűnt és hol lehet Harmadik Alfréd Bökkelöki
király? A Trapiti egyik mozgatórugója a megoldatlan rejtélyek megfejtése:
nyomozás eltűnt, valamint előkerült, de nem azonosított (identitás nélküli)
mesehősök után. Szijj és Darvasi meseregénye nem tartozik a könnyű
olvasmányok közé, mindkét könyv komoly szellemi erőfeszítést kíván a
gyerek- s olykor még a felnőtt olvasótól is: a Szuromberek királyfiban
nehézséget okoz a mesei és a valóságos elemek nem mindig szerencsés
keveredése, a tettek helyetti mellébeszélés, méghozzá hosszú kör- vagy
többszörösen alárendelt mondatokban, a Trapitiben pedig a szálak
összekuszálódása, a bonyolult cselekményszövés nehezíti a - nem is
annyira az olvasást -, mint a történet menetének összekapcsolását,
megértését.

Darvasi regényének másik mozgatórugója az ellenség készülődése

Kavicsvár leigázására. Merthogy egy harmóniára épülő élettér még a
mesében is szemet szúr valakinek, itt nevezetesen az ellenséges
Főfőváros Főfőtanácsosának, aki lehetne akár az egyetlen népmesei
hagyományokkal rendelkező gonosz mesehős is, ha világuralmi törekvései
nem lennének erősebbek gonoszságánál. (Érdekes, hogy Szijj lidérckirálya
sem annyira gonosz, mint amennyire diktátor.) Kukta Gerozán nemcsak a
világ leghatalmasabb, legokosabb, legszebb és legerősebb ura akar lenni,
hanem a "legnagyobb kavaró" is. Pedig tulajdonképpen nem más, mint
egy szerencsétlen, szánalomra méltó figura, aki meghasonlott önmagával,
és a jobbik énjét egy tükörbe zárta, hogy csak akkor nézzen farkasszemet
vele, ha éppen úgy tartja kedve. Céljai eléréséhez azonban neki is
varázseszközre van szüksége: a Szent Varázs Fakanál egyetlen
kavarintással a mindentfelejtésbe küldi a nemkívánatos szereplőket, akik
öntudatlan bolyongásra és feltétlen engedelmességre kárhoztatnak ezáltal
a Nagyon Szigorúan örzött Területen.

A könyv szétdarabolt cselekményszálakból álló szerkezete abból a

szempontból is érdekes, hogy bár a hősök tisztában vannak a rejtélyek
kibogozásának szükségességével és a leigázó háború veszélyével,
látszólag mégsem tesznek semmit, pontosabban minden lényeges tettük a
háttérben történik csupán. "Nem történt semmi különös, hullt egy kis hó,
és kellemes hideg volt. Senki sem került bajba, senkit sem ért
szerencsétlenség. S hogy miért meséltük el ezt a napot? Hát azért, mert
az ilyen napok vannak többen. ... Telt-múlt az idő, kitavaszodott. Még
mindig nem történt semmi." Epizódokat olvashatunk Kavicsvár
mindennapjairól, ahol minden lelassul (ez lenne talán a népmesei
késleltetés Darvasi-féle formája?), tulajdonképpen meseszempontból kissé
unalmassá is válik: a szerelmesek nem vallanak egymásnak szerelmet,
Picike Ferike fölmászik a legmagasabb fára és nem hajlandó lejönni onnan,
Babéros Néró verseket ír és elismerésre szomjaz, Holle mama szőnyeget
ráz (no de nem akármilyet, beszélőt!) és tökfőzeléket főz (no de nem
akármilyet, Nemzetközi Tökfőzelék Bizottság díjasat!), a város
tisztaságáért felelős Pepe testvérek összevesznek, lezajlik a Nagy
Sálkereső Ünnep, melynek keretében Kavicsvár lakói sálat ajándékoznak
egymásnak, ezt követi a Titkos Vágyak Ünnepe és a Nagy Hangosbemondó
Ünnep. Kavicsvár lakói úgy élnek, mintha semmi sem veszélyeztetné
életüket, szabadságukat, miközben Főfőváros alkalmazottai már ott
vannak mindenütt, és mindent megszámolnak, rendszereznek, iktatnak, és
egyre nyíltabban avatkoznak bele a városka életébe. A fő-fővárosiak úgy
lepik el Kavicsvárat, mint Michael Ende szürke urai teszik azt egy másik
nagyvárossal a Momo című meseregényben.

De mielőtt végleg elmerülnénk a kavicsvári életképekben, hirtelen történik

valami, ami nemcsak megszakítja, hanem fel is gyorsítja a cselekmény
menetét. Egy klasszikus népmesehős fellázad, és nem hajlandó többé a
tőle elvárt sztereotip szerepnek megfelelni. Darvasi meseregényének
csúcspontja, s megkockáztatom: az egész magyar gyermekirodalom egyik
kiemelkedő teljesítménye. A nagymamát nem eszi meg a farkas! És
Piroskát se! című fejezet, amelyben a lelkileg összetört farkas bevallja,
hogy utálja mindkét befalandó nőszemély ízét, és nem akarja őket többé
magába tömködni. A helyzet- és jellemkomikum, a paródia és a
sorstragédia, a sziporkázó humor és a legkomolyabb beszédmód
váltakozása olyan páratlanul izgalmas feszültséget teremt, amely
sokadszori (fel)olvasásra sem tompul. Darvasi könnyedén és mégis
meggyőzően köt össze két egymástól olyan távol eső fogalmat, mint a
nagymamazabáló mesebeli farkas és a nagyon is reális tökfőzelék. A siker
nem marad el: ettől kezdve mindent elhiszünk neki.

A féktelen tobzódás oldalai után a történet felgyorsulva és pillanatnyi

szünet (lassulás, késleltetés) nélkül halad a végkifejlet felé. Amikor
elérkezik Kavicsvár leigázásának napja, turistának álcázott főfővárosiak
szállják meg a várost, és részletesen számba vesznek mindent,
megszámolnak, leltároznak, hogy "véget vessenek az érzelgős
kilengéseknek, a szentimentális szabálytalanságoknak, a felesleges
érzéseknek". A végveszélybe került Kavicsvár lakói válaszul megalakítják a
tökfőzelék szuper kommandót és megkötik a tökfőzelék-szerződést,
melynek lényege, hogy minden erejükkel és gondolatukkal egymást
segítik. Ez azonban kevésnek bizonyul, s amikor már minden veszni
látszik, és a főfővárosiak éppen szürkére kezdik festeni a várost, a
kétségbeesés legmélyén Trapiti azt javasolja a csüggedt városlakóknak:
Trapitizzünk! És igaza van! Kiderül, hogy az elszürkítés, leigázás, leltárba
vevés egyetlen hatásos ellenszere, ha valamennyi városlakó azt teszi,
amihez a legnagyobb kedvet érez, vagy amit a legjobban szeret. Ezzel
lehet zavarba hozni, megszégyeníteni a pusztán a számok birodalmában
otthonosan mozgó ellenfeleket, és elvenni önbizalmukat. A végső
összecsapás Trapiti és Kukta Gerozán között zajlik, de Trapiti
ellenfakanalával szemben a Varázsfakanál is tehetetlennek bizonyul. A
népmesékben a varázseszközöket, mit sem érdekli a felhasználó morális
énje, mindent megtesznek, bárki legyen is a gazdájuk. A Varázsfakanállal
szemben Trapiti "trapitiszemélyisége" arat győzelmet, jelezve, hogy a
diktatúrával szemben a jóság is eredményes lehet. Az identitás-, hely-,
emlék- és egymáskereséses krimi lezárásával végül mindenki az őt
megillető helyre kerül, és Trapiti is bevonulhat a gyermekirodalom
halhatatlan gyermekmegváltói közé a kis herceg és Momo mellé.

Darvasi és Szijj esetében meg kell említeni még egy figyelemre méltó
körülményt. Mindkét meseregény megtalálta a maga illusztrátorát. A
Trapitit Németh György, a Szuromberek királyfit Roskó Gábor illusztrálta, s
mindketten a legnagyobb odafigyeléssel helyezkedtek bele a mesék
világába. Nagy bátorság manapság fekete-fehér illusztrációkkal
mesekönyvet kiadni, pedig ezeknek az illusztrációknak legalább olyan
fontos szerepük van a gyerekek életében, mint a jól megírt, didaxis nélküli
meséknek.

Darvasi kitűnő meseregényt írt. Ez talán azért is sikerült neki, mert ő maga
is nagyon komolyan veszi a mese műfaját. Trapiti meseelméleti
fejtegetéseit az Egyik meséből a másikba is át lehet menni című
fejezetben én amolyan ars poeticaként is olvastam: "Trapitinek nem okoz
különösebb gondot egy mese határának az átlépése. ... Minden mese egy
birodalom. ... A mesék világa sokkal tágasabb és gazdagabb, mint az a
világ, amelyben kitalálják őket.... Én a mesékben otthon vagyok. ... Nem
lehet egy mesébe csak úgy berontani, hogy kérem, itt vagyok, és helló....
Én a lelkem mélyén tisztelem a meséket."

Az, aki ilyen tisztelettel tud beszélni a mesékről, predesztinálva van arra,
hogy helye a legjobb meseírók között legyen. Darvasi László a történet
folytatását ígéri meseregénye utolsó mondatában. Ha sikerül megúsznia
Szakács király felejtő főzetét, és a folytatás írása közben is emlékezni fog
imént idézett mondataira, ezt a helyet semmi nem fogja veszélyeztetni.
(Magvető, 2002)

Tennivalók, problémák

A bevezetőmben említettem, hogy a magyar gyermekirodalom sok

örvendetes történése mellett mégsincs okunk a felhőtlen örömre. Most,
hogy felpezsdülni látszik a magyar gyermekirodalom (az imént felsoroltak
legalábbis ezt jelzik), még fájdalmasabb egy olyan intézmény hiánya,
amelyet hívhatnánk Gyermekirodalmi Intézetnek vagy a Mesék Házának.
Ez az intézmény alapvető feladatának tekinthetné a hazai és nemzetközi
gyermekkönyvek és szakirányú művek gyűjtését és rendszerezését, s
méltó helye lehetne a gyerekkultúra megannyi területének.
Az intézmény mellett időszerű lenne egy egyetemi tanszék létrehozása és
egy olyan elméleti lap megindítása is, amely összefogná, összehangolná a
ma még egymástól elszigetelten dolgozó kutatók munkáját, és lehetőséget
adna a komoly párbeszédre.

Elhangzott az Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtár konferenciáján,

2003. április 7.

A felnőttszemmel való olvasásról

Nagy érdeklődéssel olvastam Fischer Eszter tanulmányát a Holmi 2001.

májusi számában. Nemcsak azért, mert gyermekkorom kedvenc könyveit
választotta elemzése tárgyául, hanem azért is, mert a gyermekirodalom
fontos és máig kitüntetett figyelemben részesített műveit olvasta újra
"felnőttszemmel".

A felnőttszemmel való újraolvasás kockázatos vállalkozás annak, aki

gyerekkori illúzióval kénytelen leszámolni olvasás közben. Sok újraolvasott
mű váltott már ki csalódást abból a felnőtt olvasóból, aki nem érti, miért
rajongott annyira egy-egy olvasmányért gyermekkorában. Pedig rendjén
való, hogy nem érti, hiszen a gyerekkori rajongás egyik oka a hősökkel
való feltétlen azonosulás vagy az ábrázolt élethelyzetekben való
önmagunkra ismerés. Minden életkorban azok a könyvek a legfontosabbak
a számunkra, amelyek megszólítanak bennünket, amelyek rólunk szólnak,
amelyeket "értünk és nekünk írtak". Ha az egykori kedvenc történet már
nem úgy érint bennünket, mint régen, az azt jelenti, hogy túlhaladtuk
önmagunkat, és az, ami az adott könyvben izgatott bennünket, nem
probléma többé a számunkra. Fischer Eszter szerint "ifjúkori kedvenceink
felnőtt ízlésünkkel, felnőtt értékítéleteinkkel nem egyszer
összeegyeztethetetlenek, és csodálkozva tapasztaljuk, hogy miféle
történetek, miféle értékek és elvek ejtettek rabul annak idején". Annak
idején egészen más miatt szerettük azt a könyvet, amelyre, felnőttként
esetleg rácsodálkozunk, vagy amelyen fanyalgunk. Én folyamatosan - már
csak szakmai tisztességből is - újra és újra elolvasom a gyermekirodalom
klaszszikusait, és már elöljáróban szeretném leszögezni, hogy Fekete
István, Kipling és Verne idézett - és "mai szemmel" olykor valóban
visszatetsző - passzusaiból még sokadik újraolvasásra sem tudom levonni
azokat a következtetéseket, amelyeket Fischer Eszter. Különösen akkor
nem, amikor a kifogásolt "értékeket" és "elveket" sommásan olyan
"világképbe" rendezi, amelyet szerinte "rasszista vonások" jellemeznek,
amelyben "jelen van a rasszizmus", mégpedig úgy, hogy ezt a szerzők
nem pusztán ábrázolják, hanem ezzel azonosulva sugallják is.
Amikor mesekutató lettem, és a népmesék után a klasszikus
gyerekirodalommal is foglalkozni kezdtem, egyetlen szempontot tartottam
szem előtt: úgy gondoltam, nem fogom különválasztani a
gyermekirodalmat a "felnőtt irodalomtól", s nem úgy tekintek az utóbbira,
mint egy nagy fára, amelynek árnyékában csenevész fácska bontogatja
levélkéit (ez lenne az úgynevezett gyermekirodalom), hanem kizárólag a
műveket fogom szemlélni, s az elemzéseknél nem teszek engedményeket
vélt vagy valós pedagógiai és pszichológia szempontoknak.

Néhány év és sok műelemzés után be kellett látnom, hogy a

gyerekkönyvek egy kicsit mégis mások, mint a felnőtteknek szóló művek.
S ha a gyermekkönyveknek nincsenek is külön poétikai sajátosságaik,
azért jól elkülöníthetők azok a műfajok és tematikai motívumok, amelyek
elsősorban a gyermek- és ifjúsági irodalomra jellemzők (meseregény,
lányregény, robinzonád, állatregény, indiánregény stb.). De a
gyermekirodalmat a befogadói oldalról szemlélve máig nem kötöttem
kompromisszumokat, s úgy vélem, hogy a jó gyerekirodalmi alkotások
azok, amelyek a felnőttek számára is élvezetes és hasznos olvasmányok,
és sem első olvasásra, sem pedig újraolvasva nem okoznak csalódást. A jó
gyerekkönyvek több rétegűek ("dupla fedelűek"), ami azt jelenti, hogy a
gyerekek és a felnőttek is találnak bennük valami fontosat. Csakhogy más
fontos a gyerekeknek, és más a felnőtteknek.

Sokféleképpen lehet egy gyerekkori kedvenc olvasmányt újraolvasni. Isaac

Bashevis Singer írja egy tanulmányában: "A felnőttet elkápráztatják a nagy
nevek, az eltúlzott idézetek, az erőszakos reklám. ... A gyerek nem ül fel az
efféle győzködésnek. Ő még szereti a tisztaságot, a logikát, sőt, uram
bocsá' még az olyan elavult dolgot is, mint a központozás. Mi több, az ifjú
olvasó igazi történetet követel, aminek eleje, közepe és vége van - már
ahogy ezer meg ezer esztendeje mesélik a történeteket. A mi
századunkban a mesemondás elfeledett mesterség lett, a helyébe
műkedvelő szociológia és elcsépelt pszichológia lépett, de a gyermek még
ma is független olvasó, aki semmi egyébre nem hagyatkozik, csak tulajdon
ízlésére. Nevek, tekintélyek neki semmit nem jelentenek." Az újraolvasó
felnőtt is megőrizheti ezt az "ártatlan olvasói magatartást", elmerülhet a
történetben, a kalandban, izgulhat a jóért és megvetheti a gonoszt.
Olvashat továbbá úgy is, hogy gyönyörködik a szerkezetben, a
mondatokban, a jellemek kidolgozásában, vagyis mindabban, amit
gyerekként még nem tartott fontosnak, sőt valószínűleg észre sem vett.
Olvashat úgy is, hogy közben rácsodálkozik egy-egy motívum addig fel
nem fedezett jelentésére (s ez lehet akár pozitív, akár negatív érzelmi
töltésű rácsodálkozás!). Végül olvashat úgy is, ahogy Fischer Eszter tette:
azok köré a mondatok köré, amelyek felnőtt fejjel megütközést váltanak ki
belőle, olyan koncepciókat épít, s ezek alapján olyan megállapításokat
tesz, amelyek nem a szóban forgó regényekből következnek (legföljebb
egyes szereplők szájából kerekíthetők ki), s így a művek világképére
vonatkozóan téves következtetésekhez vezetnek. Ha pedig ezek a
következtetések mégis igaznak bizonyulnának, akkor be kellene látnunk,
hogy a Tüskevár, A dzsungel könyve és a Rejtelmes sziget rossz művek, és
nincs helyük a gyermekirodalom klasszikusai között.

Fischer Eszter szerint "különös élményben" lehet részünk, ha

"elfogulatlanul" olvassuk újra régi kedvenceinket. Nos, ez az, ami
véleményem szerint neki nem sikerült: az elfogulatlan újraolvasás.
Tanulmányának megjelenése után rémülten gondoltam további kedvenc
történeteimre. Az ő módszerével és elfogultságának irányaival bármikor
bebizonyítható lenne például, hogy a Csipkerózsika című mesében a
keresztelőre meg nem hívott javas-asszony diszkrimináció áldozata; a
Békakirály meséje ellen az állatvédők tiltakozhatnának, hiszen a
királykisasszony nemcsak hogy undorodik a békától, hanem még a falhoz
is csapja szegény párát, Lewis Carroll pedig éppen a békát szemeli ki a
Lakáj szerepére Csodaországában. Rigócsőr királyról kiderülhetne, hogy a
legnagyobb macho, aki a meseirodalomban valaha létezett, és valamennyi
gonosz mostohát megtámadhatnánk modernnek éppen nem nevezhető
pedagógiai elvei miatt. (Egyszer sajnos már eljutott oda a világ, hogy a
Grimm-meséket tették felelőssé a holokausztért.) De Fischer Eszter
prekoncepciói mentén a klasszikus gyermekirodalmi alkotások között is
jócskán akadhatna néhány tisztázandó kérdés: ha valaki fönnakad azon,
hogy a Rejtelmes sziget című könyvben öt évig éltek nő nélkül a férfiak,
akkor mi a helyzet szegény Robinsonnal, akinek 28,5 évig kellett elviselnie
ugyanezt? Vagy ne szóljon semmit, hiszen ott volt vele Péntek? És L. Frank
Baum vajon milyen elvek és előítéletek alapján osztotta el a jóságot és a
gonoszságot az Északi, a Déli, a Keleti és a Nyugati Boszorkány között? Oz
sem valami Grál-lovag a szegény mumpicokkal szemben, de mi ez ahhoz
képest, ahogy Mary Poppins bánik a Banks-gyerekekkel: "gúnyolódik",
"ripakodik", "letorkol", "nem vesztegeti idejét kedveskedésre", állandóan
zsémbel, olykor goromba, ráadásul a zabkásája is mindig csomósra sikerül.
A legszörnyűbb, és ki tudja milyen következtetésekhez vezető jelenetekre
azonban Pinokkió történetében bukkanhatunk: a fabábuból életre kelt
kisfiú száját a rablók késsel feszegetik, majd ugyanezzel az eszközzel
véknyát döfködik, alágyújtanak és felakasztják, majd pedig láncra verik és
kutyaként őriztetnek vele egy baromfiudvart. Amikor pedig szamárrá
változik, a gazdája dobra akarja húzni a bőrét.

Fischer Eszter kitűnő tanulmányt írt nemrégiben a Harry Patter-könyvekről

a Fordulópont 9. számában. Rowling könyveivel kapcsolatban nem
zavarták őt világképi problémák, holott ezekkel is bőven akadhattak volna
hasonló gondjai. A varázslóiskolában jól elkülöníthető kasztok vannak (de
még mennyi!), van gonosz (Voldemort alakját Rowling Hitlerről mintázta),
van erőszak, és bizony van előítélet, diszkrimináció, intolerancia és
érdekellentét, de Fischerben szerencsére föl sem merült, hogy ezek
Rowling saját értékei lennének. Vagy ezt majd csak 44, 108 illetve 127 év
múlva látja így valaki? (Sajnos nem kell ennyi időt várni, a könyv ellen
ádáz támadások indultak, amelyek épp a Fischer Eszteréhez hasonló
olvasatokból táplálkoznak.)

44, 108 és 127 év telt el a Tüskevár, A dzsungel könyve és a Rejtelmes

sziget első megjelenése óta. Vegyük sorra a műveket.

A Tüskevár (1957) és a Téli berek (1959) nem remekművek. Magam sem

értem, hogy miért pont a Tüskevár volt évtizedeken keresztül a 4.
osztályosok kötelező olvasmánya (ma már nem kötelező!), mint ahogy azt
sem értem, hogy manapság miért nem használják a könyvet arra, amire
leginkább való lenne: a környezeti nevelésben hasznos útmutatót
jelenthetne a pedagógusok és a diákok számára. Aktualitása ugyanis
vitathatatlan: a gyerekeknek nem természettudományos módszerek
segítségével kellene elsajátítaniuk azt a tudást, hogy a természettel "nem
lehet okoskodni, nem lehet vitatkozni, nem lehet tőle bocsánatot kérni, és
nem lehet semmit jóvátenni. ... A természet nem ismer pótvizsgát. ... A
természet bölcs, de könyörtelen." Nem azt állítom, hogy e tudás
elsajátításához a szépirodalom a legjobb eszköz, de ha már
terepgyakorlatra nem visszük a gyerekeket (sajnos az egykori Kis-
Balatonhoz már nem is vihetjük), legalább a Tüskevár alapján (is!)
megértethetjük velük, hogyan lehet összhangban élni a természettel.

Fischer Eszer kifogásai a Tüskevárral szemben a következők: hagyományos

férfiszerepek megléte; ósdi nevelési elvek (a beszéd lenézése a közvetlen
tapasztalással szemben); nőellenesség; a természetes kiválasztódással
való egyetértés; a csavargókkal, vándorokkal, hazátlanokkal szembeni
előítélet; a természethez való disszonáns viszony (a vízimadár lelövése a
cinegék etetése miatt vagy a kígyó elpusztítása); az emberi kultúra
lebecsülése; az értelmiségi gőg a parasztokkal szemben; az evés-ivás,
alvás, zsákmányszerzés, az erő, a kompetencia és a hatalom mindennél
többre becsülése; a fajfenntartást szolgáló szerelem. Szerintem a mű
alapvető problémája nem a kifogásolt mondatokban vagy bekezdésekben
rejlik. Van ugyan igazság a nőellenességben (ebből következik, hogy a
szerelmes kamaszok ábrázolása sem hiteles), a konzervatív
férfiábrázolásban és az emberi kultúra lebecsülésé-ben (hozzáteszem: a
természettel összevetve), de szó sincs róla, hogy ez a regény helyeslendő
tanulságát vagy szerzői sugallatát jelentené. Matula nevelési elveivel
szemben pedig én végképp nem lennék ilyen szigorú. Engem például
határozottan a keleti Mester-Tanítvány viszonyra emlékeztet, amelyben
szintén nagy szerep jut a közvetlen tapasztalásnak a szavak ellenében. A
nagybácsihoz, az örökké rohanó és gyermekükkel semmit nem törődő
pesti szülőkhöz és az ötvenes évekbeli iskolarendszerhez képest Matula
nevelési elvei még mindig messze a legjobbak! A szandálos jelenetben
például nem azt kell megtanulni, hogy "az öreg szava szent", hanem azt,
hogy szandálban nem tanácsos kimenni a lápra. Egyébként
gyerekkoromban is, majd később néprajzkutatóként is sok, Matulához
hasonló öregemberrel találkoztam, akiket mindig megkülönböztetett
figyelem és tisztelet vett körül. A "véreshurkává-verés" - ez a jogosan
elítélhető fenyegetés és cselekedet - sajnos valóság volt abban a korban
és közegben, ahol a regény játszódik, de attól tartok, hogy még ma is több
"István bácsi" van körülöttünk, mint amennyi Matula.

A Tüskevár mindenkori olvasóinak vonzó lehet, ahogyan idegen, másfajta

világok tárulnak föl előttük: a városiak a láp világát, a bőbeszédűek a
kevés szót, a vidékiek a "fővárosi értelmiség gondolkodásmódját"
tanulmányozhatják kíváncsisággal - vagy éppen növekvő ellenszenvvel.
Azonosulhatnak egy sajátos, az övéktől esetleg különböző világképpel, s
ha ebben a világképben valami nem tetszik nekik vagy ismeretlen a
számukra, jó esetben az "ilyen is van, így is lehet élni" élményével
gazdagodhatnak. De a horgászás, evezés, vadászás, tűzrakás és főzés
nem "Fekete István valóságának értékei", ahogy Fischer Eszter gondolja,
hanem valóban kalandok és jellemformáló leckék egy elkényeztetett,
gyönge, városi fiú számára.

A Tüskevár mezőgazdász nagybácsijáról azonban nemcsak a

"véreshurkává-verés" juthat eszünkbe, hanem az is, hogy ő menekíti ki
nyámnyila unokaöccsét a városból. Tutajos azt kapja nagybátyjától, ami
minden kamasz legnagyobb vágya: a szabadságot. István ugyanis azt
mondja Tutajosnak: "Jól figyelj ide, fiam. Azért hoztalak el, hogy erősödj, és
örülj a szabadságnak. Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet,
hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha
bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod... Annyira vállalkozz, amennyit
elbírsz." Azt hiszem, hogy ez 1957-ben sem számított konzervatív
pedagógiai elvnek! Egyébként a nagybácsi alakját nem szerencsés
összekeverni az íróval: a fiktív személy véleménye és tette nem feltétlenül
az elbeszélő véleményét és tettét tükrözik. Fischer Eszter írja a Harry
Potter-tanulmányában: "Ha egy szereplő nem kitalált személyiségének
megfelelően cselekszik, hanem önkényesen, akkor az olvasó a történetből
nem kap semmit. Ugyanígy fontos, hogy a közeg hiteles legyen. Ha a
közeg a valóságból merít, akkor biztos, hogy hiteles lesz." Ez a
megállapítás nem csak J. K. Rowling művére igaz!
Tutajos szabadságának határait a természet, a berek törvényei szabják
meg. Ezeket kell alaposan kiismernie, megtanulnia, s ezekhez kell
megfelelően alkalmazkodni, ha nem akar folytonosan veszélybe kerülni.
Sajátos nevelődési regény ez: Tutajos egy-részt - ahogy Bodor Béla írja:
anti Huckleberry Finnként - hagyja, hogy agyonneveljék, másrészt saját
tapasztalatai alapján nevelődik. Ez a tapasztalatszerzés olyan kockázatos,
hogy egyszer Tutajos élete is veszélybe kerül közben, a jégeső után
tüdőgyulladást kap, és majdnem "eltutajozik" egy másik világba. Viszont a
nyár végén egy egészen más fiú érkezik vissza Budapestre: erős,
kiegyensúlyozott, megfontolt, határozott, nyugodt és addigi
szószátyárkodásához képest megfontolt, szűkszavú lesz (de nem azért,
mert lenézné a beszédet, vagy ezt akarná sugallni nekünk), vagyis sokat
tanult Matulától, az öreg csősztől.

A természetes kiválasztódás a természetben ősi törvény, Fekete István is

naponta tanúja volt az általa leírt jeleneteknek, és ha valaki csupán két
hetet tölt el hasonló környezetben, a saját bőrén fogja érezni, hogy mit
jelent valójában a létért való küzdelem. A regényben soha nem "élvezetből
pusztítanak el" egy állatot! Olykor valóban szükség lehet arra, hogy az
egyik élőlényt elpusztítsuk azért, hogy legyen mivel táplálni egy másikat,
mint ahogy tette azt Tutajos a vízimadárral és a cinegékkel. Nem a
"közömbös, idegen vándorok/ csavargók, vándorlók, hazátlanok"
analógiája szerint választotta a vízimadarat táplálékul, hanem "a tudás és
a mérlegelés nevében", ahogy ő mondja. (Tegnap hatalmas vihar volt, és a
szél madárfiókákat sodort le a magas fenyőkről, én pedig, a véres kezű
mesekutató saját magam daraboltam fel nekik a saját gyűjtésű földi
gilisztákat, hogy el ne pusztuljanak. És azt is el tudom képzelni magamról,
hogy ha váratlanul elém csusszanna egy kígyó, és elindulna a gyerekeim
felé, én is elfeledkeznék az ökológiai szempontokról.) Hosszan lehetne pro
és kontra vitatkozni a Fischer Eszter által idézett mondatok és bekezdések
jelentéséről - főképp a regény történelmi idejének és a regényírás idejének
a mentén -, egyvalamit azonban határozottan szeretnék visszautasítani:
Az erő- és erőszakkultuszhoz, a fasiszta fajelmélethez sem Fekete
Istvánnak, sem a Tüskevárnak nincs és soha nem is volt köze! Hogy "a
könyv a nácizmus után tíz évvel született, tehát szerzőjének lehetett
fogalma arról: ez a fajta szemlélet hova vezetett" - ez méltatlanul sugall
valamiféle rokonságot olyan "ordas eszmékkel", amelyeket Fekete István
sohasem igazolt, sosem fogadott el, és nem épített be regényei
világképébe. Az állatvilág természetes kiválasztódásának darwini tétele és
a Természeti Erő korabeli felfogása sem az ő világképében, sem pedig leírt
soraiban nem kapcsolódott össze a társadalom világháborús
erőkultuszának fasiszta tanaival. Fekete István mélyen vallásos, békés
ember volt, aki panteisztikusan élte meg a természetet, idill és romantika
jellemezte a hozzá való viszonyát, és nagyon komolyan gondolta a
Tüskevár záró sorait: "...az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az
igazság nem múlik el..." Hitelesen ábrázolta, hogy a természet törvényei a
berekben is kegyetlenek, de az embernek meg kell tanulnia együtt
lélegezni, együttműködni a természettel.

A Tüskevárral nekem egészen más bajaim vannak, mint Fischer Eszternek.

Gondom van a regényidővel, a kamaszábrázolással, a jellemek
kidolgozásával és a pedagógiai és ismeretterjesztő beszédmódok
keveredésével. Fekete István ugyanis "eltévesztette" regényében az időt:
1957-ben nem ilyenek voltak a kamaszok. A Tüskevárral egy időben jelent
meg Mándy Iván Csutakja is, aki Tutajossal ellentétben valóságos
kiskamasz: öntörvényű, lázadó és szorongó gyerek. Vele szemben Tutajos
engedelmes, konzervatív és mindenbe beletörődő - pont olyan, amilyen
egy kamasz biztosan nem. Egyébként a Téli berekben már sokkal
árnyaltabb Tutajos jelleme, mintha Fekete Istvánra is hatott volna Csutak.
Tutajos kamaszosabb és ezáltal életszerűbb figura lesz. Sőt, a Téli
berekben a falu sem idill már, és a város sem a megvetés tárgya többé.

Külön elemzést érdemelne Fekete István állatábrázolása, de mivel sok

hasonló vonás fedezhető fel Kipling és az ő állatalakjai között, térjünk át a
következő "kedvencre", A dzsungel könyvére, valamint az állatmese és az
állatregény műfajára. Ezek ismerete nélkül ugyanis nehéz a maguk helyén
értékelni a műveket.

A 19. század első feléig az állatmese moralizáló fabulát jelentett (ezópusi

mese, tanítómese), és bizonyos életbölcsességeket, erkölcsi igazságokat
fogalmazott meg. Ezekben a mesékben az állatok egy-egy jellegzetes
embertípust vagy emberi tulajdonságot képviseltek, miközben megfeleltek
állati minőségeiknek is. Minden népnek, nemzetségnek megvannak a
saját, állatmítoszokban gyökerező állatmeséi és a kedvelt állatai. (A
magyar állatmesék legkedveltebb állatai például a róka, a farkas, a medve,
a kakas, a sün, a macska, a kutya, a ló, a nyúl, az egér és a béka.) Az
állatmesékben az állatok közötti viszony alapja a rivalizálás, az, hogy ki
tudja becsapni a másikat, ki tud hamarabb a szorult helyzetből szabadulni,
ki tud több élelemre szert tenni, s nem utolsósorban, ki tudja a másikat
felfalni.

Az állatmesében az állatok rendkívül határozott és változatlan karakterrel

rendelkeznek, ismert cselekvési és viselkedési módot teljesítenek be.
Életvitelük sajátosságai ötvöződnek a róluk általánosan elterjedt, a
viselkedésük megfigyelésén alapuló sztereotípiával. A műmese-irodalom
mesés állatregényei is ebből az alapállásból indítanak. Az állatregény
műfaja a 19. század végén jelent meg, s az első világsiker éppen Kipling
nevéhez fűződik (1893). Az állatregénynek hat típusa ismert a
gyermekirodalomban: 1. A történet központi szereplői állatok, akiket
emberi érzelmekkel, indulatokkal ábrázol a szerző. 2. Az ábrázolt állatvilág
az emberi társadalom szatirikus tükörképe 3. Az állatok világa egészen
más, mint az emberi társadalom. 4. Az emberek és az állatok törvényeket,
szabályokat betartva eszményi módon élnek együtt.

5. Az ábrázolt állatvilágnak nincs semmiféle emberi vonatkozása.

6. A szerző tudományos ismereteket közöl az állatokról.

Joseph Rudyard Kipling: A dzsungel könyve, Felix Salten: Bambi, Móra

Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér, valamint Fekete István állatregényei
(Vuk, Kele, Csí, Hú, Bogáncs, Lutra), megtartanak valamennyit az állatok
biológiailag determinált "jelleméből" és természetrajzi hűségű leírást
adnak, de az állatok közötti viszonyrendszernek már az emberi világ a
mintája. Kétségtelen, hogy A dzsungel könyvében a Vadon Törvénye úgy
szabályozza az állatok életét, mint a Magna Charta az angol polgárokét, de
ahogy a polgárok világában is akadnak engedelmes hívek és olyanok, akik
a törvényt megszegik vagy nem is ismerik, az állatok között is vannak
ilyenek. Ha nem lennének törvényszegők, nem lenne értelme a
törvénynek sem. Minden mesében kell lennie jónak és gonosznak, a
törvényt ismerőnek és a törvényt megszegőnek. Fekete István és Kipling
állatalakjai nem szimbolikus állatalakok. Kiplingnek különben sem volt
szüksége szimbólumokra, ő nagyon is nyíltan képviselte a gyarmatosító
angolok felsőbbrendűségét, ha rasszizmussal vádolható, akkor éppen nem
ott, ahol Fischer Eszter írja, hanem könyvének azon mondataiban,
amelyekben nyíltan hirdeti a fehér ember felsőbbrendűségének eszméit.

A dzsungel könyve 1893-ban jelent meg, Kiplinget már akkor az angol

gyarmatbirodalom koszorús költőjeként ünnepelték, tudjuk róla, hogy
később az I. világháború lelkes és elvakult híve lett. 1926-ban koszorút
küldött az Indiában vérfürdőt rendező Dyer tábornok sírjára, s köszöntő
szöveggel ünnepelte őt. Azért elevenítem föl az életrajz e kínos epizódjait,
mert valóban érintik A dzsungel könyvének egyes részeit. De korántsem
azokat, és korántsem úgy, ahogy azt Fischer Eszter gondolja.

Ha Kiplingnek fel lehet róni valamit, az nem az állatok ábrázolásában

felsejlő rasszizmus, hanem az emberiségről alkotott véleménye. Ebből
ugyanis az derül ki, hogy kizárólag az indiai bennszülöttek a rosszak, a
felsőbbrendű angolok azért jöttek Indiába és gyarmatosítottak ott, hogy
példát mutassanak nekik. Kipling eszménye a gyarmatokon feladatot
teljesítő brit katona, de eszményített hőseit vagy azok "ellenfeleit" nem
állatalakban ábrázolta. Nem szimbólumokat használt annak kifejezésére,
hogy a fehér embert felsőbbrendűnek tartja a bennszülötteknél. Még csak
arra sem volt szüksége, hogy elrejtse ezeket a gondolatait. Már az akkori
felnőttek, a könyv első olvasói kiolvashatták Maugli történetéből azt, hogy
Kipling a gyarmatbirodalom dicsőítésének hátsó gondolatával írta könyvét.
Kihallhatta belőle a felsőbbrendű fehér ember legendáját is. Kipling nyíltan
kimondja: "a bennszülöttek bolondok, neveletlenek, akkor is ölnek, ha nem
vadásznak, lusták, esztelenek, kegyetlenek", a fehér angolok viszont "nem
engedik, hogy az emberek elégessék vagy tanúskodás nélkül verjék
egymást". Az angolok azok, akik megmenthetik Maugli szüleit a
bennszülöttek gyilkos kezeitől, vagyis a hős megszabadító szerepében
tetszeleghetnek. Véleményem szerint ezek valóban problematikus részek a
műben, amelyeket nem eltitkolni kell a gyerekek elől, hanem elmagyarázni
nekik, hová vezethet (vezetett) az efféle gondolkodás. Már ha lesz
türelmük végighallgatni, mert őket valóban csak a történet és az őserdő
mítosza érdekli.

Az állatok közötti érdekellentétek valódi, biológiailag determinált

érdekellentétek, az állatvilágban nem kell ideológiai indok ahhoz, hogy az
egyik állat megegye a másikat. Az erőszak törvénye, a létért folytatott
küzdelem az állatok világában természetes, mint ahogy az emberek és
állatok közötti küzdelemnek is értelme és jelentése van Kipling
regényében. Az állatvilág ábrázolásával Kiplingnek nem az a célja, hogy az
emberi társadalmat szimbolizálja. A dzsungel állatai az emberi társadalom
utánzása nélkül is élethalálharcban állnak egymással. Vannak közöttük
gyöngék és erősek, és életmódjuk is biológiai adottságokból következően
tér el egymástól. A Vörös Kutyák nem azért megvetendők, mert másféle a
szaguk és mert szőr van a lábujjaik között, s így vagy úgy szaporodnak,
hanem azért, mert a vad és vérengző horda puszta ölésvágyból öl, amerre
jár. (A Vadon Törvénye szerint ölni csak akkor szabad, ha az élelem
megszerzésének nincs más módja.) És ne feledjük: a legeslegkedvesebb
állatszereplőt, Akelát is a Vörös Kutyák marják halálra! A mesék erkölcsi
rendje szerint mindezekért büntetés jár. Mint mondtam, Kipling
gyarmatosító ideológiájának nyomai valóban problémás részei a
regénynek, de az állatvilág ábrázolását kár volna hamis olvasatokkal
terhelni.

S hogy miért szeretjük annyian - gyerekek és felnőttek -A dzsungel

könyvét? Egyrészt vonzó mindannyiunknak egzotikus és irigylésre méltóan
szabad világa, másrészt Maugli "határhelyzetében" magunkra
ismerhetünk. Fejlődésének egy pontján Maugli nem tartozik sem az
állatokhoz, sem az emberekhez, keresi önmagát. Épp ilyen bizonytalan az
a kamasz is, aki kifelé tart a gyerekkorból, de nem tudja még, hogy mifelé
tart, miféle "kalandok" várnak rá élete folyamán.

Fischer Eszter kedvencei közül a Rejtelmes sziget az egyetlen könyv,

amely nem tartozott gyermekkori kedvenceim közé. Vernét felnőttként
szerettem meg (annak ellenére, hogy egyik irodalomtörténészünk szerint
"Vernét nem felnőttként kell olvasni, felnőttként méricskélve mondatok és
bekezdések arányait vagy értékvilágok ilyen-olyan dimenzióit, bizony
könnyen eltévedhetünk a magunk kreálta erőltetett mondanivaló-
keresésben"). Kis-lányként hihetetlenül fárasztónak találtam a hosszú
leírásokat és a tudományos fejtegetéseket, a bő lére eresztett földrajzi,
biológiai, antropológiai leírásokat, s fogalmam sem volt róla, hogy a
helikopter, a telefon, a hangosfilm, a búvárharang, az autó, a repülőgép, a
telefon, a villany és a holdra szállás még nem volt akkoriban, amikor Verne
ezeket kitalálta. Pedig milyen jó lett volna, ha valaki ezt elmondja nekem!

"Ha van író, akit nem műveinek esztétikuma felől kellene

megközelítenünk, akkor Verne ilyen író. Ha van író, akiről vajmi keveset
lehet elmondani műveinek poétikáját, kompozícióját, ízlésirányát illetően,
akkor az Verne. S ha van író, akit mégis egy egész korszak vett körül addig
sosem látott tisztelettel, akinek munkáit a Biblia és Shakespeare után ma
is a legtöbb nyelvre fordítják le minden évben, s akiről Tolsztoj, Turgenyev,
Proust, Zola, az ifjabb Dumas szólt nagy elismeréssel - akkor ez az író Jules
Verne, vagy ahogy a magyar közönség csak emlegetni szokta Verne Gyula.
Az a megszállott lélek, akit minden mondatában elsősorban az emberiség
iránti jó szándék vezérelt, és aki az emberiségről is azt feltételezte, hogy
megérdemli ezt a jó szándékot" - írja fenti gondolatait folytatva Fűzfa
Balázs.

Verne világa a játszó, fantáziáló gyerek belső világára emlékezteti Fischer

Esztert. Nem véletlenül. A tudományos-fantasztikus regények - a műfaj
egyik alapítója épp Verne - sajátossága az ismeretlen térbe vagy időbe
való hatolás. Valóban olyan ez, mint amikor a gyerek ismeretlen, általa
elképzelt világokról fantáziál. Verne azonban túllép a fantázia szintjén:
olyan részletességgel, lelkesedéssel és hitelességgel számol be az
ismeretlen vidékekről, emberekről és eszközökről, mintha valóban
léteznének. A sci-fi műfajának nem követelménye a hitelesség és a
realitás, a tudományos és a fantasztikus elemek változó arányban
keveredhetnek benne. Verne sok gondot fordított arra, hogy műveibe a
tudományos kutatások élmény- és tapasztalatanyagát is beépítse, korának
híresen művelt olvasójaként, a természet és a tudomány titkainak nagy
búvárolójaként mindig utánanézett a szigetek flórájának és faunájának és
a természettudományi-technológiai kérdéseknek. (A Grant kapitány
gyermekei című regényét például Darwin Egy természettudós utazásai a
Föld körül című művének alapján írta.) De azt hiszem, hitelességet soha
egyetlen olvasó sem kért még számon tudományos-fantasztikus műtől
vagy robinzonádtól!

A gyerekek azért szeretik Vernét, mert hősei lelkesek, bátrak, bizakodóak,

zseniálisak és különcök, olyanok, akiket sok ifjú választott és választ
példaképül magának. (Még akkor is, ha Verne csak sztereotípiákkal
ábrázolta őket: a rabszolga valóban csupán "értelmes és hűséges", a tudós
meg "okos és szórakozott".) Felnőttként azért szerettem meg, mert
lenyűgözött és szintén példát adott az a tudásszomj, az emberi
megismerésvágy határtalansága, amellyel hősei keresik a helyüket a
világban.

Verne nem vádolható rasszizmussal, egyáltalán nem volt "tudományos

alapon meggyőződve a fekete fajta alacsonyabbrendűségéről", miként azt
Fischer Eszter véli. A rabszolgasághoz való viszonya a kor liberális
gondolkodóié. Velük együtt megveti, elítéli. Szerintem inkább örülni lehet
annak, hogy 1874-ben megjelent egy mű, amelyben az író a rabszolga-
felszabadítás pártjára állt, és hősének néger szolgáját ugyanúgy embernek
tekinti a szigeten, mint a többieket. A regény írásának idején nevetséges
lett volna kommunisztikus köztársaságot vizionálni a szigetre, vagy olyat,
ahol megfordul az úr-szolga viszony. Az, ami Verne korában haladó
gondolkodásnak számított, 127 év múlva, egy mai regényben
elfogadhatatlan paternalizmus, joggal fölháborító gyámkodás lenne. S ha
Fischer Eszter elfogadja Mark Twain tollából a rabszolgákhoz való viszony
ábrázolását, miért oly szigorú a kortárs Vernével? Komáromi Gabriella
hívta fel rá a figyelmemet, hogy Mark Twain önéletrajzában ez a mondat
olvasható: "Gyerekkoromban a rabszolgák úgyszólván a barátaink voltak."
Az "úgyszólván" fokozatot fejezett ki. Verne is ezen az "úgyszólván"
szinten gondolkodhatott. Nagy baj volna, hogy ha e "jó szándéktól
vezérelt" zseniális írót az utókor rasszistaként emlegetné!

Az írásom elején idézett Singer-tanulmány címe: A gyermek, mint az

irodalom igaz kritikusa. Az állítás nem feltétlenül igaz minden helyzetben,
de úgy vélem, hogy Fischer Eszter esetében a gyermek kritikus "igazabb"
volt a felnőttszemmel olvasó kritikusnál. Kár lenne, ha nem ajánlaná
régenvolt kedvenceit gyerekismerőseinek. Nem kell őket félteni ezektől a
könyvektől, a gyerekek nagyon jól tudják, hogy mi fikció, s mi nem egy
műben, és nagyon is érzékenyek a világ igazságtalanságaival szemben.
Olvastassa hát el velük nyugodtan Fekete István, Kipling és Verne
könyveit, s aztán beszélgessen velük a regényekről. Meg fog lepődni.

2001

Felhasznált irodalom

Komáromi Gabriella: Tutajos "tanulóévei". Iskolakultúra, 2000/9. 82-89. p.

Bodor Béla: A szabállyal összemért törvény. Fekete István irodalmi
munkássága. Somogy, 1996. 5. sz. 470-476. p., 6. sz. 586- 593. p.
Tarbay Ede: A dzsungel könyve. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon
fontos "gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996. 116-123. p.

Bognár Tas: A dzsungel könyve és a Tüskevár című fejezet. In Elemzések a

gyermek- és ifjúsági irodalom köréből. Tankönyvkiadó, 1983. 78-83. p.,
195-201. p.

Komáromi Gabriella: Az ifjúsági regény klasszikusai. In: Komáromi Gabriella

(szerk): Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, 1999. 137-158. p. Fűzfa Balázs:
Kétévi vakáció. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon fontos
"gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996. 49-54. p.

A rejtélyes Verne Gyula (szerk. és vál. Kuczka Péter). Kozmosz könyvek,

1978.

Singer, Isaac Bashevis: A gyermek, mint az irodalom igaz kritikusa. In A

félelmetes fogadó. Park Kiadó, 1995.

A bit-agyú gyerekek és a mese

Egy tudományos konferencián hallottam a kifejezést: "bit-agyú gyerekek".

Azokat a gyerekeket nevezték így, akik idejük nagy részét számítógép
előtt töltik, és a számítógépes játékok hatására speciális viselkedési
formákat vesznek fel, mintegy adaptálódnak a virtuális környezethez: más
viszonyt alakítanak ki a valósághoz, mint azon társaik, akik például
meséken nőnek fel vagy gyakran vesznek részt közösségi játékokban. Az
előadót hallgatva értettem meg, hogy pár nappal a konferencia előtt miért
fulladt majdnem kudarcba az a játszóházi program, amelyet a magyar
népmesék motívumvilágára építve szerettem volna megtartani. Akkor még
nem tudtam, hogy a játszósátorba betévedt nyolc-tízéves gyerekekkel
nem azért van olyan nehéz dolgom, mert kamaszéveik elején állnak,
hanem azért, mert "bit-agyuk" van: másként látnak, mint én vagy azok a
gyerekek, akikkel addig együtt játszottam... Engem például nem
potenciális társukként kezeltek, hanem a számítógép "egerével" vagy
"enter" gombjával azonosítottak, és azt várták tőlem, hogy legalább olyan
sebességgel elégítsem ki információéhségüket, ahogyan azt a gép teszi.
Körülbelül tizenöt percig álltam is a sarat a rám zúduló kérdések és
kérések kereszttüzében, aztán rájöttem, hogy ha nem akarok néhány
percen belül megbolondulni és a játszóházat azonnali hatállyal bezárni, le
kell lassítanom őket. Ha már akkor tisztában vagyok azzal, hogy "bit-
agyakkal" kell versenyeznem, valószínűleg könnyebben ment volna ez a
"lelassítás", mindenesetre újra bebizonyosodott számomra, hogy alig van
olyan szituáció, amelyben a népmesék ne sietnének a bajba jutott
segítségére. A népmeséket ugyanis még a bit-agyakkal szemben is
nagyszerűen lehet alkalmazni.
Azt már régóta tudom, hogy a mondott mesének - akár felnőttnek vagy
gyereknek, akár betegnek vagy egészségesnek szól is - egyfajta terápiás
értéke van. A mese a mindennapi életben mentálhigiénés szerepet töltött
be mindig is, a régi paraszti mesemondók által hagyományozott mesékben
egyértelmű kérdések és egyértelmű válaszok találhatók minden
élethelyzetre, egzisztenciális problémára vonatkozóan. Köztudott talán az
is, hogy a meséken nevelkedett vagy nem pusztán ismeretelméleti
képzésben része-sült gyerekek kevésbé agresszívak, mint a meséktől
elzárt társaik, és jobb döntéseket hoznak olyan helyzetekben, amelyekben
a racionalitás csődöt mond. A gyógyításban sem pusztán vigasz a mese,
hanem olyan "energiaforrás", amelyből a gyógyuláshoz szükséges erő is
megszerezhető. A hindu orvoslásban elfogadott dolog, hogy mesét adnak
a lelkileg megzavart emberek kezébe, hogy abból okulva találjanak
megoldást saját problémájukra, a meséből ismerjenek önmagukra. De
nemcsak pszichés eredetű betegségek gyógyíthatók mesével, hanem
minden olyan betegség is, amelynek a felépülési ideje különösen hosszú.
Amikor gyerekkórházba jártam mesélni, magam is tapasztaltam a mesék
fájdalommal, félelemmel és egyedülléttel szembeni bátorító erejét, azóta
tudom, hogy minden kis és nagy beteget mesével feltarisznyázva kellene
a műtőbe bocsátani...

Ahhoz azonban, hogy "használni" tudjuk a magyar népmeséket,

mindenekelőtt magunknak is ismernünk kell őket, tudnunk kell, hogy miről
is szólnak az egyes mesék: mi az üzenete Rigócsőr királyfinak, Kedves
Rolandnak vagy Szerencsés Jánosnak, hogy csak a lassan feledésbe
merülő "férfimeséket" említsem. Az, ami az egyik embernek rendkívül
izgalmas és sokatmondó, a másiknak unalmas és üres, ezért nagyon
fontos, hogy mese és ember egy-másra találjon, mert csak akkor lesz
gyógyító hatású a történet. A megfelelő pillanatban elmondott megfelelő
mese nem pusztán azáltal gyógyít, hogy feloldja a feszültségeket,
kiegyensúlyoz és harmonizál, hanem azzal, hogy egyszerre több szinten
fejti ki hatását.

De mi köze van mindennek a bit-agyú gyerekekhez?

Több mint gondolnánk. Hasonlítsuk össze, hogy a személyiségfejlődés

szempontjából miféle hatások érik azt a gyereket, aki a cybertérben
szörfözve újabb és újabb kalandokban aktivizálja magát, és milyen
hatások azt, aki egy népmese akár sokadik változatának meghallgatásával
látszólag passzívan próbál eligazodni magában és a világban. Ne felejtsük
el, hogy a számítógépes játékokban és a mesékben is választásokról van
szó: utak és küzdési formák között kell jól elhatárolhatóan különbséget
tenni annak érdekében, hogy győztesen kerüljünk ki egy szorult
helyzetből. Ennek ellenére vajon miért tartjuk az egyik választási formát
károsnak, a másikat jótékony hatásúnak akkor is, ha világosan
kirajzolódnak a mese és a virtuális valóság közös jellemzői? Léteznek
persze olyan kiváló interaktív számítógépes játékok is, amelyek
nagyszerűen fejlesztik az intellektuális képességeket - a továbbiakban
nem ezekről, hanem a gyerekek körében sokkal népszerűbb és sokat
használt "lövöldözős" játékokról lesz szó. Ez utóbbiak között sok olyan
létezik, amelyet az internet segítségével akár kettő vagy négy játékos is
játszhat egyszerre, de ezek még társas formájukban is inkább párbaj
jellegűek, s nem a társadalmi érintkezés sajátos fórumai.

Mind a mesében, mind a virtuális valóságban kitüntetett szerep jut az

életre keltett, megszemélyesített tárgyaknak, a saját testtől való
megszabadulás és egy másik testbe való, átmeneti költözés motívumának,
valamint annak a vágynak, hogy a test fizikai határai kiterjeszthetők
legyenek. A mese hőse átjárhat a különböző világok között, de "köteles"
elidőzni ott, feltérképezni az egyes világok kínálta lehetőségeket. A
virtuális térbe való belépés nincs feltételekhez kötve, mint ahogy az ott
tartózkodásnak sincsenek különösebb feltételei, kénye-kedve szerint
közlekedhet benne bárki, és akkor hagyhatja el a helyszínt, amikor akarja.
A mesehősnek szembe kell néznie a rá váró veszedelmekkel, nem térhet ki
előlük (ezt az utat a mesehallgató gyerek is végigjárja a hőssel együtt!),
míg a virtuális valóságban közlekedők a legelső kellemetlen élmény után
büntetlenül továbbállhatnak, újabb és újabb impulzusokra vadászhatnak,
hogy aztán maguk döntsék el, milyen ellenfelet választanak maguknak. A
mesékben nem lehet "meglógni" a megpróbáltatások elől: a harcoknak
tétje van, s ez a tét nem kevesebb, mint az, hogy képesek vagyunk-e
barátokra, szövetségesekre, s aztán - a mese legvégén - társra lelni?

A számítógép előtt ülő gyerek magányosan bolyong a virtuális térben,

amelyet valóságos térként érzékel, holott annak jellegzetességei erősen
különböznek a valóságos környezettől. A virtuális térben - egyik
meghatározása szerint "megegyezéses képzeletbeli interakciós térben" - a
fizikai dimenziók elvesztik eredeti jelentésüket, hiszen nincsenek is jelen
fizikai testek, mindenki a választott alakjában próbálhat ki szerepeket. Az
ebbe a világba csöppenő gyerek számára sem az életnek, sem a halálnak
nincs különösebb jelentősége, hiszen a virtuális világban mindenkinek
több élete lehet, a fizikai halált legfeljebb a hálózattal való kapcsolat el-
vesztése jelenti. A sárkányölő mesehősöket is fenyegeti ama veszély, hogy
egyszer-kétszer áldozatul esnek a sárkánynak, de ha a sárkányküzdelem
előtt kiálltak néhány próbát, biztosak lehetnek abban, hogy adott
pillanatban megérkezik a segítség. A számító-gépes játékokban annak van
nagyobb esélye a győzelemre, aki nagyobb technikai tudással rendelkezik
- döntési helyzetekben az emócióknak kevés szerep jut. A "lövöldözős
játékokban" kevés meglepetés éri a gyereket: mindegyik harcnak azonos
logikája van és a megoldási technikák is nagyon hasonlítanak egymáshoz.
Igaz, a mesében is csak egyféleképpen lehet legyőzni a sárkányt vagy a
gonosz ellenfelet, de a mese lényege nem ez a harc, hanem annak
eldöntése, hogy miért is került sor erre a bizonyos küzdelemre, és kivel
azonosulunk a harc során? Mi a tétje a győzelemnek? Mi történik velünk,
ha legyőzzük a sárkányokat, legyenek azok akár saját sárkányaink? A
mesét hallgató gyerek és a billentyűket nyomkodó gyerek közötti lényeges
különbség, hogy míg a sorsát egérrel irányító gyerek a szemével és az
agyával lát, a mesehősökkel azonosuló gyerek a képzeletével és a
szívével. Az előbbi megtanulja, hogy a világban milyen sokféle pusztító
fegyver létezik, s hogy ezekkel hogyan irthat ki minden útjába kerülőt
(destruktív), az utóbbi megtanulja, hogy a világ milyen sokféle tudásból
(pl. eszközökkel, növényekkel, állatokkal való bánni tudás) építhető föl, s
hogyan szerezhetők vissza azok a dolgok, amelyek valamikor "idevalók"
voltak (konstruktív). A gátlástalanul lövöldöző azonban soha nem lehet
biztos abban, hogy a játékból győztesként kerül ki, hiszen a virtuális
térben őt is bármikor lelőhetik, s ilyenkor nagyobb agresszivitással támad
föl, hogy egy újabb menetben még több ellenfelet semmisítsen meg, s
aztán ezt ismételgesse a kifulladásig, vagy ameddig a szülei pénze tart.

Merthogy a virtuális valóságot - a mesével ellentétben - nem ingyen adják!

A pénzért vehető és számítógépes vírussal bármikor tönkretehető
kalandokban csak azok a kiválasztottak vehetnek részt, akik megfelelő
felszereléssel és programokkal rendelkeznek. Ok aztán a függőség
veszélyével mit sem törődve, egyre inkább felgyorsulva száguldoznak
abban a térben, amelynek semmi köze nincs a valósághoz. Nem véletlenül
alakul ki sokukban függőség, hiszen valóságos létüket háttérbe
helyezhetik, és személyiségüket - akár több változatban is - a virtuális
közösségek-ben teljesíthetik ki. Ezrek olvashatták nemrégiben egy
kétségbeesett szörföző segélykiáltását: "Segítség, emberek, hogyan jutok
vissza a valóságba?". Erre mondta a konferencia egyik résztvevője, hogy
"aki lemond a saját fantáziájáról, az csapható be leginkább".

Szerencsémre az én játszóházi bit-agyú gyerekeim még nem mondtak le a

fantáziájukról, s amikor elkezdtem nekik a sárkányölő hősökről mesélni,
érdeklődéssel fordultak felém. Mintha megnyugtatta volna őket a mese
ritmusa, a tempó, ahogyan lassú mondatokban folyt a szó, és annak
lehetősége, hogy a fülükkel is "láthatnak" csodákat. Gyurmát és színes
krétát nyomtam a kezükbe, kértem őket, hogy mesehallgatás közben
formázzák meg, rajzolják le a mesehősöket. Ők azzal a feltétellel álltak
kötélnek, hogy én közben addig mesélek, amíg el nem készülnek. Másfél
órát töltöttünk együtt Szépmezőszárnyával, Fehérlófiával, Világszép
Nádszálkisasszonnyal, Veres vitézzel, az aranyat hullajtó szamárral, a
vasfűvel és a terülj asztalkámmal. Beszélgettünk. Kérdeztem őket, és ők
válaszoltak nekem, aztán ők kérdeztek engem, és én válaszoltam nekik.
Azt hiszem, jól érezték magukat, mert a másnapi programon újra ott volt
az egész csapat.

Legközelebb már a mákgubó tündéreket is a kezükbe adtam.

1999

Apának lenni

Békés Pál: BÁLDOR

A gyereknevelésben gyakoriak a nehezen kezelhető vagy

feloldhatatlannak látszó helyzetek. Az egyik ilyen helyzet az, amikor
minden diplomáciai érzékünket latba vetve azt kell megoldanunk, hogy
miként engedhetünk szülői tekintélyünkből a nevetségessé válás látszata
nélkül, illetve miként őrizhetjük meg azt gyermekünk megtisztelő
bizalmával együtt. Mindennapos egyensúlygyakorlat ez a kamaszkor
idegőrlő éveiben, amikor a kamasz órán-ként (percenként) változó
lelkivilágát próbáljuk meg - többnyire reménytelenül - megérteni.

Válságos pillanatokban pofonok, pszichológiai szakkönyvek és nevelési

tanácsadók helyett legjobb azon könyvekhez fordulni, melyekben gyerekek
naplói, fogalmazásai, jobbnál jobb mondásai és rajzai találhatók.
Veszekedés helyett olvassunk bele például az olasz kisiskolások
dolgozataiba (Marcello D'Orta könyvei) vagy David Heller kötetébe, amely
Istenhez írt gyerekleveleket ad közre, esetleg próbáljunk meg a 13 és fél
éves Adrian Mole kínszenvedéseinek a végére járni és beleélni magunkat
R. D. Laing gyerekbeszélgetéseibe. Nem biztos, hogy ezzel megoldjuk a
családi konfliktust (a más gyereke mindig más), de legalább megértünk
valamit abból a különös logikából, amellyel a gyerekek látják és
összerendezik a világot. No, és persze lehet röhögni a suta nyelvtani
szerkezeteken, ha más miatt nem, már csak kínunkban is. A megértő és
nevetéstől megnyugodott lélek pedig jó pedagógiai alapot jelent a további
béketárgyalásokhoz. (Ez esetben természetesen el kell fogadnunk azt a
látszólag igazságtalan tényt, hogy mi hiába adnánk hasonló
irodalomjegyzéket gyermekeink kezébe a felnőttek fölöttébb furcsa
logikájáról, már a könyvcímek láttán fölcsattanna néhány epés
megjegyzés.)

Békés Pál könyvét is mindenképpen tegyük elérhető közelségbe arra a

polcra, melyen a nehéz pillanatokban kiválóan használható szépirodalom
sorakozik. A BÁLDOR mozaikszó ugyanis két névből született: Bálint és
Dorka rejtőzik mögötte, az író két gyermeke, de a könyv abban különbözik
a fent említett kötetektől, hogy nem a gyerekek nyelvi és világnézeti
leleményeit tartalmazza (noha természetesen minden történet ezekre
épül), hanem az (elvált) apa és gyermekei közötti kapcsolatot mutatja be.
Ez a kapcsolat azért lehet mindenki számára tanulságos, mert egyrészt
Békés jól tudja, hogy neki is van mit tanulnia a gyerekektől, másrészt
olyan dolgokra figyel fel, amilyeneket a legtöbb szülő már csak
önvédelemből sem vesz észre, holott alapvető kommunikációs zavarok
oldódnának meg, ha reagálna rájuk. Ebből a könyvből ráismerhetünk
ezekre a zavarokra, és elleshetünk néhány megoldási technikát. Békés Pál
elsősorban "apai bőrét" viszi vásárra, s a tét valóban komoly: mint író nem
írhatja át a történeteket, mert a kamasz gyerekek szigorú cenzorok.
Ellentétben a kisgyerekek "mesélj rólam" vágyaival, ők a róluk szóló
történeteket csak akkor fogadják el, ha azok - különösen a konfliktusok
megoldása - nem fikcióként jelennek meg. És hát nem könnyű olyan
kritikusok előtt megfelelni, akik szerint "a Petőfi tökhülye, mert szereti az
őszt", "a Tamino meg úgy csinál, mint egy tökoké hapi, pedig csak
stréber". A gyerekek az apjukat sem kímélik: "úgy nézel ki, mint egy
lerobbant negyvenes, téged renoválni kell, majd én rendbe hozlak, hogy
úgy nézz ki, mint egy rendes negyvenes". Az apát (írót) érintő szigorú
kritikák és az ebből következő figyelemre méltó önkritikák azonban rendre
nevetésbe torkollanak a humor, az irónia és a végtelen sok szeretet
mentén.

A BÁLDOR egyfajta "apakalauz", s nem csak elvált apák számára. Békés

Pál tudja, hogy "egy atya arra való, hogy tapasztalatait kamatoztassa, és
előre lásson", ugyanakkor hihetetlenül nyitott a gyermekei felé. Megtanulja
tőlük az összefüggések másfajta rendszerét, a fontos és nem fontos dolgok
közötti különbségtételt (ez teljesen máshogy működik gyerek- és
felnőttkorban), rájön, hogy mennyire fontos mindaz, ami a gyerekeket a
dolgok rejtett értelme utáni kutatásra sarkallja. "A fiam tud valamit, amit
egyszer régen én is tudtam, csak elfelejtettem. Hátha ellesem tőle. Hátha
újra meg tanulok győzni önmagam ellen" - foglalja össze a gyerek-szülő
kapcsolat egyik valóban elfeledett vagy fel sem ismert tételét. A közte és
gyerekei között zajló párbeszédek arról győznek meg, hogy minden
veszekedésnek induló konfliktus átfordítható beszélgetésbe, a lényeg a
megszólítás és a hangsúly minőségén van. Sosem késő megtanulni, hogy
mit tegyünk, ha arra ébredünk, hogy a négyéves gyerek halk berregéssel
rajtunk tologatja az autóit, s a könyvből elleshetjük, hogyan bánjunk
kamaszodó leánygyermekünkkel (mi a teendő például, ha magas talpú
cipő gyanánt üres C-vitaminos hengereket ragaszt a cipője talpára). A
történetekből összeálló apakép szerint a jó apa megpróbálja követni az
amerikai kosárbajnokság szezonvégi átigazolásainak menetrendjét, lépést
tart a futó tévésorozatok főbb eseményeivel és nem hanyagolja el a
könnyűzene azon szeletét sem, amely gyermekeit éppen foglalkoztatja,
hiszen "nem járathatja le magát az ember azzal, hogy üveges szemmel
bámul a semmibe az együttesek, énekesek nevének hallatán". A jó apa
alkalomadtán vállalja a virtuális nagypapa szerepét, és hajlandó vigyázni
lánya tamagocsijára (bocs, DOR, ha ez az utalás manapság már "tökégő"),
valamint nem esik hanyatt, ha fia felteszi a következő kérdést: "mondd, ki
az erősebb, Akhilleusz vagy a Power Rangerek?", hanem megadja rá az
adekvát választ. A jó apa büszke arra, hogy bizonyos dolgokat ő, és csakis
ő tanított a gyerekeinek: pl. megkülönböztetni a hangyabolyt a
vakondtúrástól, papírból indián álarcot kivágni, az erdőn fa tövébe pisilni,
fára mászni stb. A jó apa megpróbál egyensúlyt találni modernitás és
"maraditás" között, és megadóan tűri, ha a társasjátékokban porig alázzák.
Ezenkívül tud memorizni, sakkozni, ország-városozni, barkochbázni, s
mindezeket gyakorolja is.

Az ilyen apa megérdemli, hogy azokban a bizonyos válságos,

tenyérbizsergető helyzetekben, mielőtt elszabadulna a pokol, a lánya csak
ennyit mondjon: "Nyugi, Papa, majd kinövöm."

Ennél többet kamasztól ritkán kaphatunk.

2000

Kamasznapló

Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval

13-14 éves korában a kamaszok többsége megrögzött naplóíró, és ha

éppen nem ír, akkor szenvedélyesen keresi azokat az eszközöket, amelyek
segítségére lehetnének kuszált élete kibogozgatásában. A kamaszoknak
olykor már az is nagy segítséget jelent, ha rábukkannak egy olyan
könyvre, amelyben hasonló gondokkal küszködő kortársuk panaszkodik,
nyafog, vagy éppen elindul megváltani a világot. A hatvanas-hetvenes
években voltak is ilyen könyvsorozatok, külön a lányok és külön a fiúk
számára, de az úgynevezett "pöttyös" és "csíkos" könyvek már akkor sem
igazán voltak naprakészek kamaszlélektanból, a fiúk indiános és delfines
könyvei pedig még messzebb voltak a valóságtól, noha a lányregényeknél
kétségkívül sokkal szórakoztatóbbaknak bizonyultak. A gyerekirodalomban
a "svéd gyerekversekkel" vette kezdetét az az irányzat, amely a gyerekek
érzéseit, titkolt és titkos gondolatait szólaltatta meg. A verseket híres
kamasznaplók követték, Adrian Mole kínszenvedéseivel az élen. De
ezekben a könyvekben is inkább csak a felnőttek képzelték el vagy találták
ki, hogy mit is gondolhat egy kamasz a világról, és mitől is szenvedhet oly
nagyon. Stéphanie könyvéről azonban azt állítja a francia kiadó, hogy a
napló valóban egy 13-14 éves kislány saját műve, az iskolai füzetlapokra
írt szöveget a kislány juttatta el hozzájuk. Sokan csupán üzleti fogást és
rejtőzködő felnőtt írót látnak a napló mögött, azonban tapasztalataim
szerint a kamaszok valóban képesek kavargó érzéseik, félelmeik és
vágyaik zseniális megfogalmazására. Stéphanie magányos, önmagával és
környezetével folyamatosan elégedetlen kamaszlány, aki névtelen
leveleket küldözget saját magának, tejjel issza a kólát, kedvenc étele a
savanyú uborka csokoládéval, s állandóan úgy tesz, mintha megsebesült
volna, hogy folyamatos odafigyelést csikarjon ki a szüleitől, akikről úgy
véli, nem is vér szerinti szülei, őt csak örökbe fogadták. Extravagánsnak
tűnik, pedig csak szeretetre vágyik. Naplójából kiderül, hogy a tinédzser
lányoknak valószínűleg évszázadok óta ugyanaz jelenti a legfőbb
problémát, nevezetesen, hogy "mikor jön már meg végre nekem is"?
Stéphanie mindennapjait is ez a kérdés határozza meg, listát készít
"Lányok, Akiknek Megvan" címmel, és remegve várja, hogy mikor kerül
oda az ő neve is. Ugyanilyen intenzitással foglalkoztatja az is, hogy a
többiekre hasonlítson, vagy inkább szuverén egyéniség legyen? Egy olyan
világban szeretne otthonra találni, amelyben mindenki hülye sznobnak
nevezi azért, amiért nem akar rockénekesnő, filmszínész, tévésztár vagy
manöken lenni, hanem csak egy farmot szeretne vezetni Amerikában. A
másik fő gondja az, hogy milyen nő is legyen? Az anyjára semmiképpen
nem akar hasonlítani, őt rémesnek és rondának tartja - a szexualitásról
való nyílt beszéd mellett a szülőkről megfogalmazott kemény kritika is
újdonsága ennek a könyvnek. A naplóban lehet először nyíltan olvasni a
kislányokat fenyegető szexuális zaklatásokról is. Megrázó, ahogy a négy
tizenéves lány "mutogatós élményeiről" mesél egymásnak, megállapítva,
hogy "minden nyolc és tizennégy év közötti lánynak számolni kell ezzel a
lehetőséggel".

Stéphanie nagyon izgalmas életkort ír le minden felnőtt számára

tanulságokkal szolgálóan. A nőiség és a gyerekkor határán egyensúlyozva
hol filozofikusan, hol brutális őszinteséggel hívja fel a figyelmet az önzésre,
érzéketlenségre, sivárságra. "Szerintem mindenki vérzik valamilyen
módon" - mondja a végre nagylánnyá vált Stéphanie a napló végén. A
könyv a francia iskolákban a kötelező olvasmányok között szerepel, jó
lenne kötelezővé tenni a fel-nőttek számára is. (Cicero, 2000)

2000
Lóci óriás lett

Nógrádi Gábor: Pete Pite

Amikor a tizedik kamasz fiú kérdezte meg tőlem, hogy olvastam-e a Pete
Pite című gyerekregényt, "merazegytökjókönyv", megadtam magam, és
elolvastam az ajánlott művet. Tényleg "tök jó könyv", mégpedig több okból
is.

A gyermekirodalomban időről időre születnek olyan művek, amelyeket a

felnőttek lelkiismeret furdalása hív életre amiatt, hogy egyesek (persze
mindig mások) milyen rosszul bánnak a gyerekekkel. Nem figyelnek rájuk,
észre sem veszik, hogy mennyi igazságtalansággal és nehézséggel kell
megbirkózniuk. A felnőtteknek csak ritkán jut eszükbe, hogy milyen ijesztő
tud lenni odalentről a világ, s hogy milyen félelmetesek benne a nagyok.
Szabó Lőrinc egyik Lóci-verse szól erről a legszebben, s bár a vers azt
ajánlja, hogy emeljük magasra fiunkat, "hogy nagy, hogy óriás legyen",
nincs az az erős édesapa, aki tíz percnél tovább bírná tartani átmenetileg
óriásnak titulált gyermekét.

Nógrádi Gábor valószínűleg saját tapasztalatai alapján jött rá arra, hogy a

magasba emelés csak csecsemőkorban szünteti meg a kamaszkorban
drasztikusan kiéleződő kicsi-nagy ellentétét. Írt hát egy könyvet, amely
azzal kezdődik, hogy a tizenegy és fél éves Pete Péter egyetlen éjszaka
alatt saját apjává változik, miközben a harmincnyolc éves, pszichológus
végzettségű, televíziós szerkesztőként dolgozó özvegy apjából kiskamasz
fiú lesz. Az agyuk és a szívük persze nem cserélődik ki - mi lenne akkor a
bonyodalommal? -, így alkalmuk nyílik arra, hogy bepillantsanak egymás
életébe. A metamorfózis nyertese látszólag a gyerek, aki boldogan küldi
maga helyett iskolába az apját, és kezét dörzsölgetve készül arra, hogy
amint "fia" hazaér, leszidja saját, mind az idáig eltitkolt rossz jegyeiért.

De szerencsére nem így történik, s ettől igazán figyelemre méltó a könyv.

Ebben a történetben ugyanis nem csak a felnőttnek kell szégyenkeznie
amiatt, hogy nem foglalkozik eleget gyermekével, nem tud róla szinte
semmit, a kamasznak is szembesülnie kell azzal, hogy milyen nehéz
felnőttnek lenni. Pete Pitének rá kell jönnie arra, hogy a feltételezettekkel
ellentétben csöppet sem egyszerű dolgozni, pénzt keresni, családot
eltartani, számlákat befizetni, főzni és bevásárolni. És egyáltalán nem
boldogító erőszakos nők hálójába keveredni, merthogy új alakjában Pite
apja munkahelyi románcát is kénytelen folytatni. Fergeteges jelenetek sora
kerekedik azokból a helyzetekből, amelyekben a felnőtt testű, gyerek agyú
Pite hárítani igyekszik apja szeretőjének csábítási kísérleteit. Groteszk és
mulatságos egyszerre, ahogy elmegy a saját szülői értekezletére, vagy
megpróbál kiigazodni a televíziós munkahely zavaros viszonyai között.
Persze az apának sem könynyű. Az iskolában tanári megaláztatások sorát
kénytelen elviselni, verekedésbe keveredik az osztály nagymenőjével,
lerontja gyermeke biológia- és irodalomjegyeit - bár az is igaz, hogy
cserébe feljavítja matekból és történelemből, sőt meghódítja számára a
legszebb kislányt. Pszichológusként azonban mélyreható felfedezéseket
tesz a tanárok viselkedésével kapcsolatban, és az iskolai élet annyira
megviseli, hogy megbetegszik. Eközben Pite a DéDé TV elnökségi ülésén
botrányt kavar azzal a követelésével, hogy töröljék a gyerekműsorokból a
reklámokat. Mivel álláspontjából nem enged, sőt további, nem éppen
hízelgő kritikákkal illeti a gyerekműsorokat, kirúgják állásából. De az író
gondoskodik igazságszolgáltatásról: ha az apa ötösöket és barátnőt
szerzett a fiának, a gyerek sem adhatja alább. A regény végén az apa
adásfőszerkesztő és boldog férj lesz egy Pite által választott nő oldalán.

A történet akár didaktikus is lehetne, de nem az. A gyerekek olyan

történeteket szeretnek olvasni, amelyek tele vannak izgalommal, váratlan
fordulatokkal és humorral. A Pete Pite mindhárom kívánalomnak eleget
tesz. Tessék kipróbálni: gyereket olvasás közben ennyit röhögni még soha
nem hallottam! (Presskontakt Bt., 2000)

2000

Családi könyvek

Jacqueline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma

Kamasz koromban gyakran dühöngtem amiatt, hogy a szüleim nem

hajlandók elolvasni kedvenc könyveimet, pedig azokból, gondoltam én,
rájöhetnének, hogy én csupán életkori sajátosságaim folytán vagyok olyan
undok, nehezen kezelhető, szemtelen kölyök, mint ahogy ők azt gyakorta
a szememre hányják. Szerettem volna, ha legalább tudnak róla, hogy a
többi kamasz lány is pont olyan undok, nehezen kezelhető és szemtelen,
mint én, legalábbis a könyvekből ez derült ki számomra. Pedig az
akkoriban oly divatos "pöttyös" és "csíkos" könyvek pszichológiai
mélységei hol voltak még a későbbi piknik-sorozat vagy a napjainkban
megjelenő ifjúsági könyvek kamaszábrázolásaitól! En egyébként undok
serdülőként annak is megpróbáltam utánajárni, hogy milyenek lehetnek a
korombéli fiúk, de "fiús" olvasmányaimban csupa harcedzett, bátor,
elrabolt nőket kiszabadító indián férfit találtam, akik csöppet sem
hasonlítottak a körülöttem lebzselő pattanásos, undok stb. fiúkhoz.

Mára az ifjúsági irodalomban szép számmal akadnak olyan könyvek,

amelyeket a szülőknek is feltétlenül érdemes elolvasniuk, de nem csupán
azért, hogy megértő türelemmel vegyék körül fenti tulajdonságokkal
jellemezhető gyermekeiket vagy segítséget kapjanak bizonyos
konfliktushelyzetek feldolgozásához. Ezekről a mai könyvekről
nagyszerűen lehet beszélgetni (már ha az első öt perc nem torkollik parázs
veszekedésbe), mert nem egyoldalúan mutatják be a családok életében
nap mint nap előforduló konfliktusokat.

A Harry Potter-könyvek kiadásával ismertté vált Animus Kiadó ifjúsági

könyvsorozatai messze kiemelkednek a hazai könyvkiadásból. A kiadó
vezetői gondosan megválogatják, hogy milyen olvasmányokat ajánlanak a
8-14 éves korosztálynak, és a sikerlisták jelzése szerint könyveik valóban
közkedveltek a fiatalok körében. Ugyan kiadói programjukhoz nem találtak
ki hangzatos szlogeneket, én a könyveiket "családi könyveknek" hívom.
Egy részüket azért, mert valóban a mai kamaszok és szülők problémáival
foglalkoznak, más részüket azért, mert témájuknál fogva nagyon jó
lehetőséget kínálnak arra a ritkaságszámba menő eseményre, amelyet
úgy hívnak: családi beszélgetés. E beszélgetős könyvek között találhatunk
történelmi témájú regényt, sőt gyerek-utópiát is.

Az Animus Kiadó új kínálatából először Louis Sachar "fiús könyvei"

keltettek feltűnést (Bradley, az osztály réme, valamint Stanley, a
szerencse fia), majd ezeket követték az angol Jacqueline Wilson "lányos"
történetei. A sorozatban az első A kofferes kislány című kötet, amelyben a
tízéves Andy mondja el, hogy mi mindenhez kellett alkalmazkodnia szülei
válását követően. A klasszikusnak tűnő képlet a következő: "Amikor a
szüleim elváltak, egyszerűen nem tudták, hogy mihez kezdjenek velem.
Anyu azt akarta, hogy költözzem hozzá. Apu azt akarta, hogy költözzem
őhozzá. Én meg se az anyu, se az apu új lakásába nem akartam költözni,
hanem ott akartam maradni hármasban a régi házunkban..." A bírósági
döntést követően Andy felváltva tölti az egyik hetet az édesanyjánál, a
másikat pedig az édesapjánál, ami talán elviselhető is lenne, ha Andynek
nem kellene a szülők új házastársával és a hozzájuk tartozó öt és fél
gyerekkel is megbirkóznia. A könyv nem egyszerűen arról szól, hogy
milyen sok buktatót rejt az efféle birkózás, és hogyan sikerül végül az
egymás elfogadása. A történetet Andy meséli el egyes szám első
személyben, azaz Wilson a gyerek szemszögéből láttatja a konfliktusokat,
de ez nem azt jelenti, hogy csakis a gyerek szempontjai vezetnék a
történetet, csakis az ő vélt vagy valós igaza "győzedelmeskedne" a végén.
Vagyis az író úgy gyerekpárti, hogy közben a gyerekkel konfliktusba
keveredő felnőttel szemben sem elfogult. Andy érzelmei, indulatai éppoly
végletesek, mint szülei viselkedése: az ellenszenv, a gyűlölet, a túláradó
szeretet, a kilátástalannak tűnő magány, a veszekedés, a nagy
összeborulás mindnyájukat érinti és mindnyájukat megviseli. Wilson nem
didaktikus vagy sematikus mesét írt, amely a kislány által remélt
megoldással, azaz szülei kibékülésével végződik, hanem egy ízig-vérig mai
történetet, amelyben a konfliktusok csak nagyon nehezen oldódnak meg.
Ez a megoldás ráadásul csak akkor remélhető, ha a felnőttek is legalább
annyit megtanulnak önmagukról és a többiekről, mint a gyerekek.

A sorozat második darabja, amely a Kettős játszma címet viseli, annyiban

hasonlít az előző történethez, hogy itt is feltűnik egy új feleségjelölt az
özvegy édesapa oldalán, és ezt a szituációt nehezen tűri Ruby és Garnet, a
tízéves ikerpár. Mindent megtesznek, hogy elüldözzék apjuk mellől
választottját, Emmát, de a címben szereplő kettős játszma nem bűnügyi
történetet sugall (bár Wilson ilyeneket is szép számmal írt), hanem utalás
a két kislány eltérő viselkedésére. Ruby és Garnet ugyanis egypetéjű ikrek,
de nem egyformák. Ruby a legszívesebben mindig a középpontban lenne,
Garnet visszahúzódó, csendes gyerek. Jól kiegészítik egymást, Garnet
szívesen részt vesz azokban az akciókban, amelyeket Ruby tervel ki. A
naplószerű könyvet is ketten írják, de amíg Rubyból ömlik a szó, Garnet
csak ritkán jelentkezik kurzívval jelölt mondataival. Egy napon azonban
minden megváltozik. Édesapjuk feleségül veszi a gyűlölt Emmát, és
mindnyájan egy poros kis faluba költöznek, hogy új életet kezdjenek. A két
kislány fellázad az új életkörülmények ellen, és mindent megtesznek, hogy
megkeserítsék apjuk és Emma életét. Garnet ugyan hajlana rá, hogy
megkeresse a "minden rosszban valami jót", de ilyenkor Ruby gyáva
megalkuvónak nevezi őt, és nem hajlandó szóba állni vele. Zsarolással
rángatja bele testvérét egy londoni szökés tervébe is. Londonban iker
gyerekszereplőket keresnek egy filmhez, és Ruby úgy érzi, eljött az ő
idejük. Am hiába minden, Garnet nem tud kibújni bőréből, így az áhított
főszerep másé lesz. Ruby ezt nem tudja megbocsátani neki, sőt a két
testvér konfliktusa tovább fokozódik, amikor Garnet felvételt nyer egy
előkelő bentlakásos lányiskolába, Rubyt viszont elutasítják. Ettől kezdve
Ruby nem akar többé iker lenni, nem akar többé a testvéréhez szólni, nem
talál ki több ikertrükköt. Ruby teljesen más akar lenni, mint Garnet, de
csak nehezen találja meg új személyiségét. Mindenesetre mindkettőjüknek
jót tesz, hogy végül megtanulják az ÉN szó jelentését, és rájönnek, hogy
nem élhetnek örökké egyforma életet. (Animus, 2001)

2001

A franciák Steinmannja

Sempé-Goscinny: A kis Nicolas

Óriási csalódásoktól óvjuk meg gyermekeinket, ha nem a könyvek hátsó
borítóján található szöveg alapján választunk számukra olvasmányt, de ha
egy gyerekkönyvet azzal ajánlanak a figyelmünkbe, hogy "ami nekünk,
magyaroknak a Tanár úr kérem, az a franciáknak A kis Nicolas", bizony
nagyot dobban felnőttszívünk, és bennünk is azonnal csillapíthatatlan
kíváncsiság ébred a történet iránt. Naná, hogy szeretnénk megtudni,
miként lógnak a franciák a szeren, ragasztanak-e cédulákat egymás hátára
és képesek-e olyan frappánsan kimagyarázni a bizonyítványukat, ahogyan
teszi azt az ifjú Karinthy Frigyes. És persze az is érdekel bennünket, hogy
mily módon felel az osztály legjobb tanulója, a franciák Steinmannja: tud-e
titokzatos szavakat, dolgozik-e matematikai lapokba, milyen viszonyban
van a csonka gúlákkal és mit jelent számára a differenciálegyenletek éteri
légköre. Azt reméljük, hogy az ígéretes fülszöveg után végre alkalmunk
nyílik összehasonlítani a különböző nemzeti alaptanterveket és az
összevetésből világosan kiderül számunkra: minden
boldogtalanságunknak a magyar oktatási rendszer az oka.

Ha a hátsó borító igazat állít, hálát adok a sorsnak, hogy nem francia
gyereknek születtem. Már annak gondolata is rettenettel tölt el, hogy a
francia tanerők bevált büntetési módszere az ilyetén mondatok
elragoztatása minden időben, módban, számban és személyben (és
természetesen írásban): "Nem utasítom vissza, hogy átadjam a helyemet
egy pajtásomnak, aki lekváros kenyeret ejtett az ingére". Brrr... Ha pedig a
tanítók éppen nem ragoztatnak, akkor habozás nélkül sarokba
parancsolják a gyerekeket: a könyv alapján bizton állíthatom, hogy a
francia iskolákban minden sarok foglalt. Ezek után igazán nincs mit
csodálkozni azon, hogy a történetben szereplő elemisták folyton-folyvást
sírnak vagy verekszenek, sőt olykor ragyogóan ötvözik a kettőt: sírva
verekszenek. Míg Karinthynál "röhög az egész osztály", Goscinnynél (és a
felejthetetlenül mókás rajzokat készítő Sempé-nél) vigasztalanul zokog. A
legtöbbet épp az emlegetett Steinmann-nál nyolc évvel fiatalabb jó tanuló
bőg, akit ez esetben Agnannak hívnak, és nemcsak stréber, hanem
módfölött inkorrekt is: ha véletlenül nem sír, akkor árulkodik. Vagy ennyit
romlott az alatt a negyven év alatt a világ, amennyi a két könyv első
megjelenése között eltelt, vagy tényleg lehet valami azokkal az
alaptantervekkel.

Persze ha a francia kisdiákok jól kisírták magukat, éppen olyanok, mint

más gyerekek: titokban elszívják életük első szivarját, olykor kerülik az
iskolát, bosszantják a felnőtteket, cowboyosdit játszanak, fociznak, és ha
megbántják őket, világgá indulnak, majd a harmadik utcasarkon
visszafordulnak. És azért lehet őket a legjobban szeretni, mert közben
mindenről különvéleményük van, és úgy látják a világot, ahogyan egyetlen
felnőtt sem képes.

Azt ajánlom tehát a pedagógusoknak és a gyerekeknek, hogyha a tanév

folyamán bárkivel konfliktusba keverednének, ragozzák el hangosan
minden számban, személyben, módban és időben (természetesen
magyarul) a következő kis Nicolas-mondatot: "Az a rossz az egészben,
hogy ha egyedül játszik az ember, az tök unalmas, ha meg többen
vagyunk, akkor a többiek folyton leállnak vitatkozni." Vannak számok és
személyek, amelyekben e mondat egészen vigasztalóan hangzik. (Sík
Kiadó, 1999)

1999

Kedves Isten!

Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez

Ha nyolcéves lennék, és a tanító néni egy napon arra szólítana föl, hogy
írjak levelet az Istennek, először is hülyének nézném őt, majd
megkérdezném tőle, miként is címezzem meg a borítékot. Persze
életkoromból adódóan elhinném a szupertitkos postafiókról meg a
hipermodern csőpostáról szóló mesét, és még föl is írnám a papírra a
megszólítást: "Kedves Isten!", de aztán újabb kérdés merülne föl bennem.
Mit írjak, amikor - ezt már tavaly is tanultuk - az Úr pontosan tudja, milyen
gondolatok és kívánságok lakoznak a szívemben?

Nem tudom, hány bostoni kisdiákban merültek fel hasonló kételyek,

amikor a valláskutató David Heller megbízta őket a levélírással, az
azonban bizonyos, hogy az Istennek írt leveleket csak elkezdeni nehéz.
Végül is nem mindennapi dolog kérdéseket feltenni a létezés legmélyebb
titkairól vagy kritikát, kérést megfogalmazni a "legilletékesebbnek". A
gyerekektől (és a gyerekkönyvekből) sok minden megtanulható, ha
odafigyelünk rájuk. Ezekből a levelekből például azt érdemes ellesni,
hogyan lehet egyetlen mondattal pontosan kérdezni és két mondatban
lényeges dolgokat megfogalmazni. A levélíró gyerekeknek ugyanis
eszükbe sem jut azt firtatni, hogyan teremtődött a világ és igaz-e mindaz,
ami a Bibliában írva vagyon, inkább azt kérdezik, hogy van-e telefon a
mennyekben; szokott-e a Teremtő tévét nézni, unatkozni, lábtengózni; szót
fogadott-e a mamájának kiskorában; mennyi a fizetése, mi a kedvenc
sportja és újságja, és hogy a gyerekei nézik-e a szombati rajzfilmeket
"vagy inkább segítenek felkészülni a vasárnapi istentiszteletre"? A
lehetséges és persze soha meg nem érkező válaszok talán alapjaiban
változtatnák meg az életüket, mint ahogy a világ folyását érintő
észrevételeiktől is változást remélnek, mondván, hogy "az nagyon nyerő
lenne". Dicséretek, bírálatok, kétségek és kívánságok íródtak e levelekbe:
valaki szerint a pizza volt mai napig a legjobb ötlet; egy kislány a Grand
Canyont minősíti úgy, hogy "szép munka volt, gratulálok"; egy kisfiú
szerint "az égő csipkebokros trükk jobb, minta David Copperfieldé". A
gyermeki szorongás megannyi formája is megjelenik a levelekben a
sötétségtől való félelemtől kezdve az iskola okozta traumákig, sőt egy
kislány arra kéri a címzettet, hogy mielőtt legközelebb özönvizet csinálna,
feltétlenül küldjön neki táviratot.

"Csak így tovább! Nagyon klassz vagy" - biztatják Istent a legkisebbek, de

a nagyobbak már kellemetlen kérdéseket is föltesznek neki: "Még soha
nem vetődött fel benned, hogy valamit esetleg rosszul csináltál?" "A
bomba nem volt valami jó ötlet. Talán vissza kéne szívnod". "Szerintem
jobb lett volna kicsit hamarabb kivezetni az embereket a sivatagból."
"Miért nem javítod ki az összes rosszat a Földön?" "Te csak sakkozol
velünk? " Isten legyen a talpán, aki válaszolni tud.

Szóval, ha nyolcéves lennék, valószínűleg én is megírnám a levelemet,

aztán amikor kiderülne, hogy ezt az egész levélírás ügyet csak azért
találta ki dr. Heller, hogy a gyerekek istenképét vizsgálja és összefoglaló
tanulmányában spirituális humornak titulálja mindazt, amit én és a többiek
nagyon is komolyan leírtunk, csalódott lennék, sőt dühös. És utóiratot
írnék az Istennek: "Ui.: Mégiscsak jól gondoltam azt a dolgot a
borítékcímzéssel meg a szív-ben lakozással, nem?" (Szukits, 1999)

1999

Ennyi elég lesz?

Marcello D'Orta könyveiről

Esküszöm, hogy a tanítónk nem normális! Minden órára kitalál valami

hülye dolgozatcímet. Én, őszintén szólva, el sem tudom képzelni, hogy
mennyi idejébe kerül, amíg eszébe jutnak ezek a kacifántos kérdések. A
múltkor már akkor eldobtam magam, amikor felírta a táblára a dolgozat
címét: "Miért teremtett bennünket Isten?" Fogadjunk, hogy ő sem tudja,
mert ha tudná, biztosan nem kérdezne tízévesektől ilyet! Én persze
megpróbálok minden kérdésére válaszolni, de tövig lerágom a tollamat,
mire eszembe jut valami vicces, mert mégsem járathatom le magamat az
osztályban azzal, hogy komolyan válaszolok. Különben is, a nápolyi
gyerekek már mindent megírtak előlünk, arzanóiak elől, s így egyáltalán
nem olyan könnyű kitalálni valami elképesztőt, amivel összefoglalhatnám
a világról alkotott véleményemet. Vincenzo mindig letakarja előlem a
dolgozatát, de a múltkor láttam, hogy olyanokat ír, hogy "a világ undorító,
a Föld undorító, az emberi lény undorító, s az ember nem a majomtól,
hanem a vámpírtól származik". Biztos azért ír ilyeneket, mert folyton a
tévé előtt ül, abban meg nem nyomatnak semmi olyat, amitől
felvidulhatna az ember!

Azt kifejezetten szeretem, amikor a tanítónk olyanokat kérdez, hogy

"milyen a te iskolád?", meg hogy "mi a kedvenc állatod?", mert arra
egyenesen megírhatom, hogy "az én iskolámban a pedellusok reggeltől
estig lopják a napot, az igazgató egy nagy nulla, nem tud parancsolni. Fél
az anyukáktól, mert házsártos népség és a pedellusoktól, mert egytől
egyig zsiványok", és azt is, hogy "nekem azért a disznó a kedvenc állatom,
mert mindenfélét lehet belőle csinálni". De azt egyáltalán nem szeretem,
amikor olyanokat kérdez, hogy "mi szeretnél lenni, ha felnősz?", mert
láttam, hogy az Esposito engemet írt bele a füzetébe: "Amikor Giovanni
buzerál, hóhér szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy a hóhérság jól
menne nekem".

Azt elég jól el tudom képzelni, hogy a tanítónk, aki "látszólag harmincéves,
de egy kicsit öttel több", milyen jókat röhög otthon a feleségével a mi
fogalmazásainkon, pedig mindenért a felnőttek a hibásak, mert
mellébeszélnek vagy mindent túlkomplikálnak. Nem is értem, miért
nevetséges az a kérdés, hogy "ha nem kilenc hónapra születik a gyerek,
hány hónapra születhet? Tízre, tizenegyre, tizenkettőre? Mennyi a rekord?"

Az sem jó, ha elmondom a magánvéleményemet, meg az se, ha érdeklődő

vagyok, ezért aztán nem is lehet azon csodálkozni, hogy a legszívesebben
felnőtt szeretnék lenni. Ha végre felnövök, akkor én is tanító leszek, és
olyan kérdésekkel fogom üldözni a gyerekeket, mint Marcello D'Orta tanító
úr. Kérdeznék tőlük én is az örömeikről, bánataikról, a kábítószerről, az
őrangyalokról és a szentekről, az AIDS-ről és a szexről, és megtudhatnám
végre, hogy mennyi idő alatt lehet kitalálni százhetvenöt kérdést, és
hogyan lehet megírni a kérdésekre adott válaszokból három könyvet:
egyet a nápolyi iskolások hétköznapjairól, egyet arról, hogyan keverednek
össze a gyerekekben a bibliai történetek és az akciófilmek, egyet pedig a
szerelemről és a szexualitásról, úgy, ahogyan az elemisták látják. És akkor
majd én hahotáznék otthon a feleségemmel nagyokat a fergeteges
aranyköpéseken, feltéve, ha Concetta addigra megváltozik, mert én őt
akarom elvenni feleségül, de ő azt írta: "Ha férjhez megyek és a férjem
dirigálni akar, fejbe vágom a tésztaszűrővel, aztán majd meglátjuk, ki az úr
a házban!"
Ha felnövök, akkor végre elolvashatom az osztálytársaim dolgozatait is, és
megtudhatom belőlük, hogy ki milyennek látta magát (és engem, mert az
Esposito biztosan csak tréfált azzal a hóhérdologgal) tízéves korában, mit
gondolt a felnőttekről, hogyan tudott rendet teremteni a tévéreklámok, a
tankönyv-paragrafusok és a kulcslyukon át szerzett tapasztalatok között.
Csak abban nem vagyok biztos, hogy a harmincéves osztálytalálkozónkon
többet fogunk tudni arról, hogy miért is teremtett bennünket az Isten.
Leszünk-e bölcsebbek annál, mint amikor Gerardo azt írta: "Rengeteg
ötletem volna, hogyan segítsünk a világon, csak az Úr figyeljen ide. Azt
mondanám az Urnak: Légy szíves, nézd meg, milyen ramatyul állunk,
csinálj már valamit."

Ha a harmincéves osztálytalálkozón a tanító úr újra megíratná ezeket a

dolgozatokat, nem az lenne a legszomorúbb, hogy csupa unalmas választ
olvashatna, csupa hibátlan alany-állítmányokkal, hanem az, hogy a
kérdések többségére válasz sem érkezne. Még ha tövig rágjuk a tollunkat,
akkor se.

Akkor meg tulajdonképpen minek is iskolába járni? Azt hiszem, holnaptól

nem is jövök többet, inkább elolvasom a tanító úr könyveit, abból úgyis
minden lényegeset megtudok, és közben még jól is szórakozom.

"Tanító úr, ennyi elég lesz fogalmazásnak?"

(Marcello D'Orta: En, reméljük, megúszom; Isten ingyér teremtett

bennünket; Rómeó alulról jegyezte el Júliát. Európa Kiadó, 1994.)

1994

Lippiti-klippiti

Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi

Akkor, ott, 1967-ben Rémusz bácsi egy képzett szó volt nekem: az usz az
egy valami, gondoltam, a rém meg az az ijesztő öreg, akit besuvickoltak jó
feketére, hogy féljenek tőle a gyerekek. Mert néger bizonyosan nem lehet,
azt egyszer már láttam, az nem ilyen. De nem értettem, miért akarják,
hogy féljek tőle, amikor csodaszép meséket mond.
Mert mesélni azt tudott. A Kékes televízióból jött a mese, fekete-fehérben.
Már alig vártam, hogy megérkezzen a Kisfiú és azt mondja: "Lémusz bácsi,
mesélj a lókáról". A szavak bűvöletében éltem, a lóka különösen tetszett,
minden pónit így kicsinyítettem ezután.

Rémusz bácsiban az volt a legjobb, hogy mindig ráért. Úgy tett persze,
mintha iszonyatosan sok dolga lenne, de abból, ahogy kalapált, ahogy
befűzte a tűbe a cérnát, foltozgatta a szakadt ruhát, látni lehetett, hogy
nagyon is ráér, és egész nap csak arra a pillanatra vár, amikor megérkezik
a Kisfiú és ő komótosan nekikezdhet a mesének. Nem kell úgy sietni,
legyen idő egymásba ölteni a szót, alakítani a mondatot, közbeszólni és
továbbmesélni, legyen idő leülni, odafigyelni. Nemcsak a történet a fontos,
hanem az is, aki hallgatja, az is, aki meséli. Az ezermester mesemondó,
aki mesébe szövi a bölcsességeket - nem tudhattam még akkor, mily nagy
ebből is, abból is a hiány.

A Kisfiú beleül a mesehallgató székbe, Rémusz bácsi elfoglalja a

mesemondó padot, és hömpölyög, hömpölyög a történet. Persze mindig
ugyanarról: a furfangos Nyúlról, aki szó szerint is lóvá teszi a Rókát
(mégiscsak jó szó az a lóka), a hetvenkedő Farkasról, Mezeiné
asszonyságról, az öreg Teknősről, a szurokbabáról, a mogyorócsőszről, Liba
anyóról és Mezei Benjáminról, a muzsikus kosról - tulajdonképpen nem a
mese szereplői számítanak, hanem az a tapasztalat, amit minden
mesélőnek érintetlenül kell továbbadnia. A mesébe szőtt jó tanács
nemcsak arról győz meg, hogy a legkisebb egyszer úgyis győzni fog,
hanem arról is, hogy e győzelem kiharcolható: ésszel, furfanggal, szeretni
tudással. Lassan, kapkodás nélkül, kivárva a jutalmat, mint a mesei
mondatot. A mai mesékben erre már nincs idő, egymást követő, gyors
akciók vannak vándorútra kelés helyett, a hősök nem "mennek-
mendegélnek", hanem harminc másodpercenként pofont osztogatnak. De
nem szidhatom Walt Disney-t, Rémusz bácsi nem engedi meg nekem:
"Ilyen mese is van, meg olyan mese is van" - figyelmeztet. Mint ahogy van
igazi liba és meseliba. Az igazi libának nincs keze és nincs szemüvege, a
meselibának keze is van, meg szemüvege is. A legnagyobb különbség
kettejük között azonban az, hogy amíg a valódi liba legfeljebb csak
gágogni tud, a meselibának mindent szabad.

Ha nagy leszek, meseliba leszek, döntöttem el azonnal. Mostanában

minden gyerek Oroszlánkirályságról álmodik, pedig - lippiti-klippiti -
királynak lenni fele annyira sem jó.

1995
A színház, mint ünnep

Az ideális az lenne, ha nem kellene külön gyerekszínházról és

felnőttszínházról beszélni, s az előbbi csak annyiban különbözne az
utóbbitól, hogy számolna bizonyos életkori sajátosságokkal. A gyerekeknek
szánt darabok rendezői nagyjából tisztában is vannak ezzel, ám az
előadások többsége mégis mintafoglalkozássá, tornaórává vagy végletes
együttjátszássá válik, s a gyerek benne jól manipulálható bábbá, aki
lelkesen bekiabálja a tőle elvárt válaszokat, a hangos igeneket és
nemeket. Szerencsés esetben a gyerekek még jól is érzik magukat
eközben, de ez nem jelenti azt, hogy abból is megértenének valamit, miért
nevezhetünk ünnepnek olykor-olykor egy színházi előadást.

A Mikroszkóp színpadon ez most kiderülhet számukra. A zsupszfalvi

tűzoltók című előadás olyan színház létrehozására tesz kísérletet,
amelyben valamennyi résztvevő cselekvővé válik, és ezáltal
megmérettetik: a nézőtéren helyet foglaló gyerekeknek megadatik az
események menetébe való beavatkozás lehetősége. A gyermeki lélek
érdekes sajátossága az, hogy egyfelől roppant sematikus, konzervatív,
retteg mindenféle újítástól, másfelől képes újra-rendezni a világot, s e két
véglet között otthonosan mozog, másodpercek alatt eljut egyikből a
másikba. A zsupszfalvi tűzoltók sikere ezért mindvégig kétséges, hiszen
becsapás lenne nem meghallani és nem észrevenni a megjegyzéseket, s
csak azokra a mondatokra figyelni, amelyek jól illeszkednek a cselekmény
menetébe. A színész tehát rendkívüli feladat előtt áll: másfél órán
keresztül hatvan irányból hatvanféle impulzus éri, melyek közül egyet sem
hagyhat válasz nélkül, s ha hiteles akar maradni, még az előadás végén is
emlékeznie kell legalább kétosztálynyi kereszt- és vezetéknévre,
ugyanakkor kézben kell tartania az előadást, hogy ne uralkodjon el a
zűrzavar, s mindvégig világos maradjon a cél, és követhető a mese.

Levente Péter képes minderre. Engem először Móka Mikiként nyűgözött le

gyerekkoromban, és azóta már azt is meg tudom mondani, miért: a
képzelet szabadságára tanított meg ötévesen, arra, hogy minden
megtörténhet, ha nagyon akarom, de azt sem titkolta el előlem, hogy a
mellettem ülő angyalarcúból bármikor válhat boszorkány is. Azóta még
kifinomultabb eszközökkel üzeni ezt a mostani gyerekeknek, de a hatás a
régi: az odafigyelés, a "fontos vagy nekem" hangsúlyozása ma is
felszabadító erővel hat. Gryllus Vilmos személyében olyan társa is akadt,
aki dalban és hangszereken tudja mindazt, amit Levente Péter a
tekintetével vagy egyetlen mozdulatával. A közöttük lévő összhang teljes,
s ez annak is köszönhető, hogy egy-egy előadás forgatókönyve személyre
szabottan készül el Döbrentey Ildikó keze nyomán. Ambár gyanítom, hogy
A zsupszfalvi tűzoltóknak nincs is előre megírt forgatókönyve, csak laza
cselekményváza, eleje, közepe és vége; mindaz, ami eközben történik,
megismételhetetlen, egyszeri. S persze nem is mindig sikeres, mert a már
említett veszélyek miatt kiszámíthatatlan az egymásra hangolódás esélye.
A módszer azonban jó: Levente Péterék színháza már az előcsarnokban
elkezdődik egy bevezető játékkal. ("A színház egy ünnep" tételmondata
előző darabjuk legfontosabb tanítása volt, a dallam emlékeztetőül most is
felcsendül.) A "beavatás" színpadon kívüli kezdetének az a funkciója, hogy
egyértelműen kijelölje a játék és valóság későbbiekben is pontosan
érzékelhető határait. E határ jelen esetben nagyon is konkrét: a szerethető
és szerető otthont kereső vándorok Zsupszfalvára érkeznek. S hogy hol
van ez a Zsupszfalva? A hagyományos színházi tér a vándorok
megérkezésének pillanatában átrendeződik, s ettől kezdve minden
lényeges dolog a nézőtéren történik, a színpad pedig háttér lesz. "Ahány
ház, annyi szék, ahány szék, annyi ház" - mutat az egyik vándor a
gyerekekre, s ezzel az egyszerű mondattal máris tisztázódott a helyszín:
Zsupszfalva nem más, mint a nézőtér, lakói nem mások, mint a gyerekek.
Közülük kerülnek ki a mesteremberek, a hentes, a kocsmáros, a pék, a
harangozó, a zöldséges, s akinek nem jut mesterség, az a paprikás krumpli
főzése közben keletkezett tűz eloltásában segédkezhet. A sikeres tűzoltást
tűzoltóbál követi, ahol mindenki táncolhat mindenkivel, az otthon még
veszekedő anyuka apukával, a zsémbes nagymama a nagypapával, a
kiscsoportos a nagycsoportossal, az "á" osztályos a "bé" osztályossal.
Elmosódik minden rang és viszony közötti határ, és épp ez az "együttes
élmény" az előadás katarzisának titka.

A színészek és a gyerekek viszonya meglepően újszerű, s ez tükröződik a

nyelvhasználatban és a beszédmódban is. Levente Péterék nem
leereszkednek a gyerekekhez, hanem az ő valós igényeikből kiindulva
magukhoz emelik és befogadják őket. Társszerzőként tisztelik egymást,
magázódnak, végighallgatják a másik gondolatait, és felszínre hozzák
egymás rejtett képességeit.

Persze azért e tárgyak nélküli, empátiára és figyelemre építő, bensőséges

színházban sem tökéletes még minden, vannak olyan mellékvágányok,
amelyek csak Levente Péter személyisége és figyelme miatt nem viszik
félre az előadást. Szerepel ugyanis a darabban egy valódi tűzoltózenekar
néhány zenésze, s az ő megjelenésük sokszor teljesen indokolatlanul
szakítja meg a játékot. Az előadás szellemétől azonban a tamburmajor
cirkuszba illő bű-vészmutatványai a legidegenebbek, hiszen az események
addigi menete nem olcsó szórakoztatást és szemfényvesztést ígért.
Érezheti ezt Levente Péter is, mert hirtelen váltással sötétedést és
elfáradást jelent be. Elül a zsivaj, ki-ki hazafelé indul. Az immár ott-honra
lelt vándorok kifogástalan udvariassággal búcsúznak el a bejáratnál, s
mindenkivel kezet fognak. "Legyen máskor is szerencsénk" - mondják, s az
ő szájukból nem puszta szófordulat, üres formula ez, hanem személyes
megnyilatkozás, újabb "ünnepi találkozások" ígérete.

1990

Nyugtalanító mesék

A szignál és a képsor régi ismerős: tévémaci helyére teszi a játékait, fogat

mos, leül a tévé elé, a mese végén pedig kedélyesen nyugovóra tér. Nem
tudom, hogy ő mit lát, minden esetre, amit én látok, attól nem tudnék
ilyen könnyedén álomba merülni. A televíziós mesék engem inkább
nyugtalanítanak, mintsem megnyugtatnának. A gyerekek sincsenek ezzel
másképp; ők a mesékben is ugyanazt kapják, mint amiben egész nap
részük volt: rohanást, kapkodást, fegyelmezést. Így az esti mese inkább
csak jelzi a nap végét, és nem lezárja azt.

Tavaly év eleje óta az MTV2 is sugároz esténként a gyerekeknek műsort,

ezzel együtt napi félórára emelkedett a meseidő. Ez nemcsak a
meseválasztékot gazdagítja, hanem lehetőséget ad Amerika, az NSZK,
Hollandia, Franciaország mesekincsének bemutatására is. Persze a bővebb
választék nem jelent egyben színvonal-emelkedést is, mert főképp azok a
termékek áramlanak be, melyeken már a készítő ország is rég túljutott,
azóta netán el is utasított. Ennek ellenére a rendelkezésre álló húsz perc
lehetővé tette olyan kiváló mesesorozatok bemutatását is, mint a Nils
Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal vagy a Csip-csup csodák.
Mindkettő páratlan teljesítmény: arról szólnak, hogyan lehet az élet
rejtelmeiről, a kimondhatatlan titkokról, az emberi összetartozásról, a
szomorúságról és az örömről a gyerekeknek szólni, hogyan lehet
természetes módon közlekedni a mindennapi és nem mindennapi
események, tárgyak és lények között. Nagy kár, hogy az efféle mesék csak
ritka kivételként kerülnek műsorra. A két program heti húsz-huszonöt
meséjéből csupán négy-öt olyan található, amely a mesei
követelményeknek nemcsak minimálisan tesz eleget. Az esti mesék két
csoportba oszthatók: az egyikbe tartoznak a klasszikus Walt Disney-
törvény szerint készült mesék, melyeknek lényege a hat másodpercenként
indított gyors akció, a másikba a gyerek közvetlen környezetében játszódó
történetek, melyek üzenete szerint az élet nem más, mint kellemes
kalandok gyűjteménye. Az előzőt a TV2 propagálja az olyan sorozatokkal,
mint pl. a Tom és Jerry vagy a Superman-parafrázis Atomhangya.
Mindkettő amerikai produkció, s ez már önmagában is sajátos stílust
jelent: látványban, zajban, rikító effektusokban, harsányságban nincs
hiány, annál inkább gondolatokban, érzelmekben, egyéniségekben; a
rajzfilmfigurák ütnek, lőnek, robbantanak és pofozkodnak, aztán kezdik az
egészet elölről. Az érzelmi központ ilyen irányú célbavétele biztos siker,
lehet mereven bámulni a képernyőt, amíg a mozgás tart. A rajzfilmkészítők
úgy manipulálják a gyerekeket, hogy az agresszió ösztönét játsszák ki, a
genetikus tartományokon át megközelített nézőnek a meséből a
pillanatnyi kikapcsolódáson túl nem sok haszna van.

Az egyes csatorna esti meséi több héten keresztül jelentkező, általában 3-

4 évenként megismételt rajz- és bábfilmsorozatokból állnak. Az újravetítés
kényelmessége és gazdaságossága alól csak a fekete-fehér produkciók
kapnak felmentést. Ezen a csatornán sokkal rosszabb a helyzet: a nyolc-tíz
percbe a bárgyúság határait súroló történetecskék férnek csak be. Mintha
a gyerekek testi és szellemi korlátai azt jelentenék, hogy a nekik készült
műveknek is e korlátok között kell mozogni! A hősiesség látszatától is
megfosztott, pihe-puha szereplők kizárólag olyan helyzetekbe kerülnek,
amelyekben nem tehetik próbára sem erkölcsi, sem fizikai erejüket;
életüket, biztonságukat nem fenyegetik ellenséges erők (bár nem
mindegyik mese erőszak nélküli), de még annak sincsenek kitéve, hogy
választaniuk kelljen a jó és a rossz között. Sima és egyértelmű világukban
nincs min gondolkodni. Ezek a mesék a gyerekek közvetlen tárgyi
környezetében játszódva azt a naiv kedélyességet árasztják magukból,
amit a mesekészítő felnőttek a gyerekek számára "jónak" és
"szórakoztatónak" vélnek. Vagy ami még rosszabb, "erkölcsösnek", s akkor
már különösen messze kerülünk az esti mesélés eredeti funkciójától.
Szerencsére az erős didaktikai szándékkal fűszerezett mesék még a
legjobb érzésű gyerekben is azt erősítik meg, hogy "rossznak kell lenni
mindenestül"! A didaktikus mesék sem a fantáziát nem mozgatják meg,
sem a meseéhséget nem csillapítják, érdemük legfeljebb egy-egy
jellegzetes rajz-vagy bábfigura megteremtésében van. Sajnos, az esti
mesék többsége a rajz- és bábfilm műfajából kerül ki, holott jól
használhatók lennének e célra a színészekkel, gyerekszereplőkkel előadott
kosztümös jelenetek, az agyagplasztikás kisfilmek, a nem tudni hova
süllyesztett klasszikus magyar rajzfilmek, sőt a rövid természetfilmek is.
Akkor talán nem sikkadna el a szöveg sem, mert jelenleg a tévémesék
ijesztő sivárságának és gondolati szegénységének oka éppen az, hogy a
szöveg a látványnak rendelődik alá; a rajz- és bábfilmek dramaturgiai
követelményei bugyuta párbeszédekké silányítják a kísérőszövegben
esetleg még rejlő lehetőségeket is.

Formai újítást ez idő tájt két mesénél vezettek be, de egyik sem igazán
szerencsés. A Linda mesél sorozat egyetlen érdeme a technikai újítás: a
szöveget illusztráló rajzok a képernyőn, a néző szeme láttára készülnek el.
Sajnos, még ez az ötlet sem tudja azonban ellensúlyozni Görbe Nóra
mesemondási hibáit és a rosszul megválasztott, gyerekpróbáló meséket.
Ennek a jelenségnek a fordítottja a Benedek apó meséi, de hiába a
csodaszép, jól elmondott mese, ritka az a gyerek, aki képes a
mesemondás tizenegy percét a televízió előtt úgy eltölteni, hogy a vizuális
élményt csupán a mesélő Bánffy György arca jelenti különböző szögekből.
(A hiba nem az arcban van.) A befogadás szempontjából ez a legkevésbé
hatásos tévémese, szemben azzal a típussal, amelyben a szöveg és a kép
is dramatizált formában jelenik meg a képernyőn.

Az esti meséket - felmérések szerint - 90 százalékban az iskolába még

nem járó gyerekek nézik, pedig ezek nyelvükben, tempójukban és
összefüggéseikben inkább az iskolás gyerekekhez szólnának, őket viszont
épp a mesék tartalma riasztja el a mesenézéstől. Vagy azért, mert
túlságosan is kiagyaltak, mesterkéltek, vagy azért, mert egyértelmű
jelzések nélkül csúszkálnak a mese és a valóság határán, s ezzel a
felemássággal még a nagyobbak sem igen könnyen birkóznak meg. A mai
esti mese például felért egy krimivel: gyerekrablás zajlott, gyilok és
bűnüldözés. A "mese" végén a szobában kuporgó seregnyi gyereket én
voltam kénytelen hazakísérni.

Az ajtóból még láttam, hogy tévémaci most is ugyanazzal a nyugalommal

indul aludni, mint rendesen. Ő tehát nem fél. Ambár ki tudja? Ő is a
babájával bújik az ágyába...

1990

Sárkányvér és vérfarkasharapás

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Új őrület tombol az angolszász gyerekkultúrában: kitört a Harry Potter-láz.

A "betegség" sajátos ismertetőjegye az ellenállhatatlan olvasási kényszer.
Szinte hihetetlen, de több millió gyerek cserélte föl néhány hétre a
számítógépet és a televíziót könyvre, hogy megtudja, mi történik a
tizenegy éves Harryvel, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakkollégium elsőéves tanulójával, akinek szembe kell szállnia a világban
garázdálkodó sötét és gonosz erőkkel. Az 1997-ben megjelent első kiadás
elnyerte a gyermekkönyveknek járó legtekintélyesebb brit kitüntetést, egy
év alatt 160 ezer példány kelt el belőle Angliában. Amerikában 5 millióan
olvasták, és hosszú hetekig vezette a New York Times bestseller listáját.
Szerte a világon sorra alakulnak a Harry Potter-klubok, és aki nem tudja
kivárni az immár hétkötetes sorozattá avanzsált sztori folytatását,
internetes honlapon követheti nyomon Harry és ellenfelei harcának
aktuális állását.

Vajon mi lehet e példátlan siker titka?

Joanne Rowling nem bonyolódik megerőltető lélek- vagy

jellemábrázolásokba. A tündérmesék egyszerűségével először is két részre
osztja a világot: muglikra és különcökre, de nem a két tábor között szítja a
jó és a rossz mesei konfliktusát. A muglik mágia-mentes, szürke
hétköznapjaikat élő, unalmas emberek, a különcök pedig potenciális
varázslók. Persze nem minden különcből lesz varázsló - a szakképesítés a
Mágiaügyi Minisztérium döntése alapján meghívásos alapon zajlik.
Főhősünk, Harry Potter a Főgonosz által meggyilkolt mágusházaspár
gyermeke, akit mugli nevelőszülők szeretnének ezotériahiányos világukba
szocializálni, de hiába... A sanyarú körülmények között tengődő fiúért eljön
a varázslóiskola gondnoka, talárt, süveget, munkakesztyűt, baglyot vesz
neki, majd elviszi a szakkollégiumba, ahol mágiatörténetet (ez a
legunalmasabb), átváltozástant, bűbájkodást (pl. a sárkányvér tizenkét
felhasználási módja), sötét varázslatok kivédését (pl. vérfarkasharapás
kezelése), és seprűnyélen való repülést tanítanak neki. Kétségkívül
izgalmasabb tantárgyak, mint a matek meg a fizika, de sajnos a
varázslóiskolában tilos az órák közötti szünetben a folyosókon varázsolni...
Ráadásul a vizsgateszteket is puskázásgátló átokkal megbűvölt lúdtollal
kell írni, úgyhogy a történet elméleti háttere nem kínál túl sok
hasznosítható ötletet. Konfliktus azonban adódik, mégpedig abból, hogy a
varázslók már kisiskolás korukban két csoportba oszthatók: jók és rosszak
is vannak közöttük. A fekete és a fehér mágia leegyszerűsített
változatában egy elsőéves varázslótanonc is legyőzheti az ellentábor
képviselőjét, bár nem biztos, hogy varázslással: "És mi lesz, ha suhintok a
varázspálcámmal, és nem történik semmi? - Akkor dobd el, és húzz be
egyet neki..." Lám-lám, a régi módszerek mégiscsak fel-érnek egy
varázsigével.

Harry Potter története azonban túlnő az unalmas iskolai kereteken, ő

ugyanis az a kiválasztott, aki egyszer végérvényesen legyőzheti a jók
világát folyamatosan veszélyeztető varázslót, Voldemortot. Vélhetőleg
kettejük csatározásáról szól majd a további hat kötet, ugyanis az első
részben Potter csak az életelixírt tartalmazó bölcsek kövét menti meg a
Főgonosztól.

A siker titka tehát ennyi: kis mitológia, kis ezotéria, félbehagyott sztori,
humor és hókuszpókusz - imigyen megy végbe az értékvesztés a mágia és
a mese világában is. De ne keseredjünk el, az a fő, hogy megint olvas a
gyerek! (Animus, 1999)
2000

Miért olvas a gyermek?

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Olvasáskutatók évek óta beszélnek az olvasás alkonyáról, és nagy gonddal

kutatják annak okait, hogy vajon miért nem olvasnak a mai gyerekek? A
szakemberek egy része bűnösnek tartja ebben a televíziót, a videót és a
számítógépet, mások egyszerűen csak annyit mondanak, hogy a gyerekek
azért nem olvasnak, mert nem tudnak olvasni, a hosszabb szövegek
halálos fáradtságot váltanak ki belőlük. Ezeknek a feltevéseknek mond
ellent a Harry Potterkönyvek töretlen sikere: a hétkötetesre tervezett
sorozat harmadik részét is több millió gyermek olvasta szerte a világon.
Magyarországon már a megjelenés napján elfogyott belőle tizenötezer
példány, a nyári kötelező olvasmányokon átvergődött gyerekek
elismerésre méltó életösztönnel Harry Potter kalandjaival vigasztalták
magukat szeptember első napjaiban, és többen felajánlották
magyartanáruknak, hogy A kőszívű ember fiai helyett inkább az új Harry
Potter-kötet szerepeljen a kötelező olvasmányok között. (Egyébként volt
tanerő, akinek ez magától is eszébe jutott, mások a minisztériumra -
jellemző módon nem a könyvben kulcsfontosságú szerepet játszó
Mágiaügyire - hivatkozva megtagadták ezt.) Pedig a kötelező - némi
gyerekbecsapó csúsztatással "házi" - olvasmányokat alaposan felül kellene
bírálni már, ugyanis a lista három-négy évtizede változatlan, s annak
ellenére van ez így, hogy a mai gyerekek egyre kevesebbet értenek meg, s
így egyre kevesebbet olvasnak el az elolvasásra ajánlott könyvekből.

A Harry Potter-őrület ürügyén, az eladott példányszámok láttán és a

rajongók lelkesedését hallgatva ideje feltenni azt a kérdést is: vajon miért
olvasnak a gyerekek? A válasz nem új, csak elfelejtődött a hosszú
évtizedek alatt: azért, mert a jó könyv róluk, értük szól, nekik írták, az ő
kérdéseiket válaszolja meg, méghozzá mellébeszélés nélkül. J. K. Rowling
sikerének titka is ilyen egyszerű: az írónő egyensúlyt teremt a gyerek
ismerős, hétköznapi és ismeretlen, vágyott világa között, méghozzá úgy,
hogy az egyensúly egyben rendet is jelent. A könyv eligazít mindabban,
amit a televízió, a filmek és az ál-ezoterikus kiadványok nap, mint nap a
gyerekekre zúdítanak. Ami ezekből komolyan vehető, azt Rowling is
komolyan veszi, s megtanítja a gyerekeknek, hogy nekik is közük van a
körülöttük zajló eseményekhez.
Rowling írja a gyerekirodalom első akciókönyvét: minden bekezdésben
történik valami, felbukkan egy titokzatos ember, elhangzik egy érdekes
vagy humoros szó, és a történetbe újabb és újabb szálak kapcsolódnak a
folytatás ígéretével. Ez ébren tartja a figyelmet, a könyv letehetetlenné
válik. A gyerekbarát hosszúságú mondatok és fejezetek, az abszurd,
zseniális vagy éppen szerethetően ostoba megoldási kísérletek pedig
igazán felszabadító erejűek. A szupermenek világában helyét szorongva
kereső gyermeket Harry Potter története arról győzi meg, hogy ő is lehet
kiválasztott, ehhez nem különleges képesség, hanem folyamatos
fantáziatréning szükségeltetik, s olyan elavultnak látszó fogalmak életre
keltése, mint a barátság, szolidaritás, őszinteség és a gonosz elleni ádáz
küzdelem. Mert hiába tanul valaki bűbáj- és bájitaltant, jóslást és sötét
varázslatok kivédését, ha a döntő pillanatban nem tiszta a szíve, és hiába
tudja vörös fülű ékszerteknőssé változtatni a teáskannát, ha utána meg
elárulja a barátait.

Tóth Tamás Boldizsár, a kötetek fordítója, eddigi legjobb teljesítményét

nyújtja kiváló szójátékaival, s lám, mit tesz egy varázslókönyv: a gyerekek
meg vannak győződve róla, hogy a roszszul fűzött példányokat (egy ív
fordítva került a könyvbe) is az egyik Varázslóképzős bűbájtanár állította
elő varázspálcája kanyarintásával.

Ebből is látszik, hogy hálás dolog varázslókönyvek kiadásával foglalkozni,

de még hálásabb gyerekolvasókkal jó könyvekről társalogni. Erről jut
eszembe, nem tudja valaki, hol kapható a levitációs pezsgőcukor? (Animus
Kiadó, 2000)

2000

A gyermekirodalom első akciókönyve

J. K. Rowling Harry Potter-könyveiről

1997 óta soha nem tapasztalt világsiker vesz körül egy gyerek-
könyvsorozatot. Az évenként megjelenő Harry Potter-könyvek nemcsak a
gyerekekből váltanak ki példátlan érdeklődést, hanem a felnőttekből is. A
hétkötetesre tervezett sorozat első három kötetét kétszáz nyelvre
fordították le, három év alatt 35 millió példány t ugyott el belőlük szerte a
világon, a negyedik kötetből a megjelenés napján óránkánt 150 példányt
adtak el Nagy-Britanniában (éjféltől kezdve sorban álltak érte az emberek),
és ugyan-ezen a napon 357 ezer internetes megrendelés érkezett a
kiadóhoz. 2001 januárjáig a négy kötet eladott példányszáma meghaladta
a 41 milliót. Magyarországon az első három kötetből százezret adtak el a
2000. év végéig. Angliában a felnőtt olvasók számára a Bloomsbury Kiadó
"felnőtt borítós" változatot is tervezett, hogy a tömegközlekedési
eszközökön Harry Pottert olvasó felnőttek se kerüljenek furcsa pillantások
kereszttüzébe. Az 1997-ben megjelent első kötet elnyerte a
gyermekkönyveknek járó legtekintélyesebb brit kitüntetést, és még
számos "Év Könyve" díjat, a nemzetközi bestseller listákon pedig minden
frissen megjelenő Rowling-kötet hosszú hetekig az első helyen áll a felnőtt-
és a gyerekkönyvek kategóriájában egyaránt. A világon mindenütt
tucatszám alakulnak a Harry Potter-klubok (Magyarországon is van már jó
néhány), az interneten Harry Potter-rajongók fóruma működik, ahol az
olvasók eszmecserét folytatnak a szereplők jellemétől kezdve a nevek
helyes ejtésén át a mű esztétikai megítéléséig. Az ötödik és a hatodik
kötet megjelenése között az írónő pótkötetek kiadását is tervezi: az egyik
A kviddics évszázadai címet viseli majd (a kviddicsről később még lesz
szó), a másikA fantasztikus lények élőhelyeit mutatja be. Egyébként
mindkét könyvcím felbukkan a történetben, mint a varázslótanoncok
számára ajánlott vagy kötelező olvasmány, és az olvasmánylistán szereplő
könyvek alapján nem lenne meglepő további pótkötetek kiadása sem. (Pl.
A láthatatlanság láthatatlan könyve, Halálos ómenek, avagy: mi a teendő,
ha sorsunk megpecsételődött, Szörnyek szörnyű könyve, Átváltoztatásról
haladóknak, Varázslás alapfokon III. stb.)

Olvasáskutatók, kritikusok, írók az első kötet megjelenése óta próbálnak

magyarázatot találni arra, hogy vajon mi lehet e példátlan siker titka.
Ügyes marketingmunka az induláskor még biztosan nem állt a háttérben
(azóta természetesen ez is hozzátartozik a sikerhez), Joanne Rowling
története tulajdonképpen szintén mesébe illő: a gyermekét egyedül
nevelő, elvált, munkanélküli nő egy füstös edinburghi kávéházban írogatta
történeteit, kéziratát több tucat kiadó utasította el, és a Bloomsbury is
csak azzal a feltétellel vállalta a kiadást, ha az írónő nem ragaszkodik
teljes nevének kiírásához a címlapon, a kiadó szerint ugyanis a női név
csökkentené a potenciális fiúvásárlók körét. J. K. Rowling beleegyezett, ám
a kiadó ez esetben tévedett, a könyvek példányszáma azóta sem csökken,
amióta írójukról kiderült: nő.

A kötetekről megjelent külföldi és hazai kritikák, de még az internetes

olvasói magánvélemények is főleg a gazdag, számos újítást tartalmazó
nyelvezetet, a várakozást, feszültséget állandóan ébren tartó, fordulatos,
sodró lendületű cselekményt, a varázslatos írói találékonyságot, a humort,
a misztikus bájt, a fantázia, a kaland és a mulatság összjátékát dicsérik, de
mivel a valóban letehetetlen könyv új fejezetet nyit a gyerekirodalom
történeté-ben, sikerének titkait érdemes alaposabban körüljárni.
Az utóbbi húsz-harminc évben a gyerekirodalomból tematikai motívumok
és műfajok tűntek el nyomtalanul, és tabuk törtek össze. Megváltozott a
gyerekekről alkotott kép, és más lett a gyermekkorhoz fűződő viszony. A
legfontosabb változás az, hogy eltűnt a felnőtt és a gyerek régi
hierarchiája, ami egyrészt abból következik, hogy elveszett a felnőttek
tekintélye, semmivé foszlottak a makulátlan felnőttekről szóló legendák,
másrészt a gyerekekről is kiderült, hogy nemcsak vásott kölykök,
mintagyerekek vagy a felnőttek védelmét áhítozó fiúk és lányok vannak
közöttük, hanem e zűrzavaros világban a helyüket kereső, tépelődő, az
élet-ről sajátos nézeteket valló, önálló véleményükre büszke kamaszok is,
akik nem elégszenek meg a lányregények rózsaszín világával vagy a
történelmi hősök világraszóló hőstetteit bemutató történetekkel.
Ertelmüket és célcsoportjukat veszítették a megjavulásokról,
bűnbánatokról szóló didaktikus históriák, a bezzeg-történetek, és
föltárultak olyan titkok, amelyekről sosem beszéltek még gyerekeknek.
Lehetett írni a halálról (igaz, erről a legóvatosabban, s inkább még mindig
csak rejtjelezve), a születésről, a szexualitásról, a válás kínjairól és
dilemmáiról, a drogról, a börtönbe csukott szülőről, valamint a másság és
az idegenség gyötrelmeiről (külföldön jelenleg az "idegennek lenni"
problémája a legdivatosabb gyerekkönyvtéma). E tabutémák eltűnésével
párhuzamosan azonban újabb hiány merült fel a gyerekirodalomban: a
kaland, az élmény és a megélhető történetek hiánya. Az interaktív
multimédia korában a bit-agyú gyerekeknek (azokat nevezik így, akik a
számítógépes játékokon és a televízió képernyőjén felnőve egészen
másképp viszonyulnak a valósághoz, mint társaik; számuk rohamosan
emelkedik) minden lassúnak tűnik, ami nem változik kb. hat
másodpercenként, a rajzfilmekben ugyanis ennyi idő telik el két akció
között. Ebből következően a képi kultúrán felnőtt gyerekeknek már nem
lehet ugyanúgy írni, mint régen, a televízió épp a gyors kielégülés
ígéretével csábította el a gyerekeket az olvasástól. A megváltozott,
filmnyelvhez szokott gyerekekhez nemigen szóltak eddig könyvek. J. K.
Rowling sikerének egyik titka, hogy felismerte ezt, és megírta a
gyerekirodalom első akciókönyvét, amely valóban hasonlít az
akciófilmekhez, de a "vágás- rúgás-robbantás" hármasa helyett minden
bekezdésben történik valami, ami ébren tartja a figyelmet, s így a könyv
szinte letehetetlen.

A gyerekirodalom immár klasszikusnak számító történetei mindig is a

valóság és a képzelet határán játszódtak, az ősi meséknek a modern
meseregények világában is van létjogosultságuk. Igaz, a legtöbb
meseregényben a mítoszokhoz, mesékhez való kötődés inkább egy-egy ősi
motívum felhasználását, esetleg átlényegítését jelenti (pl. hétfejű sárkány
helyett hétfejű tündér szerepel a történetben). Rowling sikerének másik
titka az, hogy neki sikerült egy, a mi világunkkal párhuzamosan létező, ám
mégis teljesen önálló, saját szabályrendszerrel és sajátos használati
tárgyakkal működő világot létrehoznia, melynek lakói varázslók és
boszorkányok. Ennek a világnak saját pénzneme (knút, sarló, galleon),
koboldok által őrzött bankrendszere van, amelyet bűbáj és varázslat véd a
bankrablóktól, önálló bolthálózattal, sőt kocsmával rendelkezik, térképre
rajzolhatók a közlekedési útvonalai, és ámulatba ejtők a speciális járművei,
amelyek tetszés szerint továbbfejleszthetők (a Nimbusz Kétezer
márkanevet viselő státus-szimbólum seprűt a harmadik kötetben a
Tűzvillám nevű új prototípus váltja fel). E jól felépített infrastruktúrával és
intézmény-rendszerrel (a Mágiaügyi Minisztériumot azért hozták létre,
hogy titokban tartsa a mágiamentes, szürke hétköznapjaikat élő, unalmas
emberek, azaz muglik előtt a boszorkányok és a varázslók létezését,
különben a muglik mindent varázslattal akarnának meg-oldani) működő
világnak a leglényegesebb alkotóeleme a varázsló- és boszorkánytanoncok
képzését szolgáló iskolarendszer, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskola, valamint a kviddics elnevezésű nagyszerű nemzeti sportjáték.

Rowling világa sokban hasonlít J. R. R. Tolkien világára, de míg A Gyűrűk

Ura, A babó és A szilmarilok hősei, csodalényei, állatai és növényei nem
mind a fantázia szülöttei, Rowling könyveiben minden a fantázia terméke.
Tolkien a saját kutatásaiból (angolszász, skandináv és kelta eposzok és
mítoszok, nyelvemlékek) merítette ötleteit, s mielőtt a fikciót
megteremtette volna, tudományos "előtanulmányban" írta le művének
világát. Az egzakt magyarázat, a kötetnyi méretű függelék és a
varázslatos mesevilág így, együtt hiteles események látszatát keltik, a
hősök majdhogynem történelmi alakoknak tűnnek. Tolkien komor világa,
amelyben a Sátán és az elpusztíthatatlan gonosz is folyamatosan jelen
van, bizonyára alapmű volt Rowling számára is, de nála a tudományos
apparátus helyett áltudományos és ezoterikus tanok kritikáját és
paródiáját olvashatjuk, noha kétségtelen, hogy Rowling is az ezotéria
bizonyos tanaiból merít a folyamatos figyelem-fenntartás érdekében. Míg
az összes föllelhető természetfölötti lényt kiemeli a hagyományos mítosz-
és meseanyagból és új szerepkörrel ruházza fel őket, nem hagyja
figyelmen kívül a horror-történetekből ismert figurákban és jelenetekben
rejlő lehetőségeket sem: a kentaur, unikornis, troli, főnixmadár, táltos,
vasorrú bába, házimanó, törpe, óriás, sárkány alakja mellett egyenrangú-
ként vannak jelen a kopogószellemek, kísértetek, vérfarkasok, vámpírok,
feltűnik egy jeti, egy vértől csöpögő csuklyás alak, a kimúlásnapi partyn
pedig Véres Báró, az ezüstös vérfoltokkal borított, ösztövér, meredt szemű
kísértet arat osztatlan sikert. A hétköznapi életből ismert tárgyak,
reklámok, fogalmak és jelenségek sajátosan keverednek a
varázslóvilággal, mintegy profanizálva azt, ugyanakkor egyensúlyt
teremtve a gyerek ismerős és ismeretlen, képzeletbeli világa között.
Milyen vicces is az, hogy a varázslóknak is Mrs. Skower Univerzális
Varázskosz-Eltávolítót kell használniuk nemkívánatos foltok esetén!

Rowling egyébként roppant következetlen a varázslatok lényegét illetően,

nem sokat törődik vele, hogy mi logikus, mi nem, mikor lehet varázsolni és
mikor nem, miért nem használja a főhős a láthatatlanná tévő köpönyegét,
amikor használhatná is, és miért van az, hogy ha vannak kiválasztott
varázslók, akik mindenről tudhatnak, akkor miért nem tudnak mindenről
akkor, amikor erre nagyon nagy szükség volna? Lehetne sorolni a
következetlenségeket, de fölösleges: az angolszász gyerekirodalmi
hagyományoktól nem idegenek az illogikus, abszurd, groteszk vagy
nonszensz elemeket is felvonultató művek, amióta Lewis Carroll, a
"nonszensz atyja" megteremtette Alice Csodaországát (1865). Ugyanakkor
az is fontos, hogy kiderül: vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet
varázspálcával vagy néhány varázsigével megoldani.

A siker harmadik oka maga a főszereplő, Harry Potter alakja. A legtöbb

szakember annak örül, hogy a Harry Potter-könyvek megcáfolják azt a
közhelyet, amely szerint a gyerekek manapság nem szeretnek olvasni.
Rowling könyveinek ismeretében ez a közhely úgy módosulhat, hogy a
gyerekek csak azt szeretik olvasni, amihez közük van, ami róluk szól,
amiben saját magukra ismerhetnek. Márpedig a tizenegy éves esetlen,
szemüveges, csúnyácska kisfiú - Harry Potter - nagyszerű azonosulási
modell a korai serdülőkorban járó 11-14 éves gyerekek számára, akik
legviharosabb éveiket élik. Harry szülei halála után, alig egyéves korában
kerül anyai nagynénjéékhez, akik sanyarú körülmények között tartják,
például a lépcső alatti gardróbot utalják ki neki hálószoba gyanánt, és úgy
beszélnek róla, mintha undok parazita volna, pedig csak egy baj van vele:
feltűnően gyakran történnek körülötte furcsa dolgok. Az árva Harry nem
rendelkezik a szupermenek külsejével: a korához képest kicsi és alulfejlett,
roppant sovány, a mostohatestvére kinőtt és meglehetősen borzalmas
ruháit hordja, kerek szemüvegét szigetelőszalag tartja egyben, folyton fél
és szorong, de van egy különös ismertetőjele: a homlokát vékony, villám
alakú sebhely szeli át. A jel annak nyomát őrzi, hogy Harry túlélt egy
halálos átkot, amelyet minden idők leghatalmasabb fekete mágusa,
Voldemort szórt rá. Voldemorttól az egyszerű boszorkányok és varázslók
annyira félnek, hogy még a nevét sem merik kimondani, Tudodkiként
emlegetik. Harry szüleit Voldemort gyilkolta meg, de a varázslók úgy
tartják, hogy a gyilkosság után a kis Harry törte meg Tudodki hatalmát,
ugyanis az ellene irányuló sikertelen merényletet követően Voldemort
hatalma látszólag semmivé foszlott. De csak látszólag, mert igazából arra
vár, hogy újra eljöjjön az ő ideje, és ahhoz gyűjti az erejét, hogy a Sötét
Oldal legyen hatalmon. Harry tehát anyai nagynénjéékhez kerül, akik azzal
áltatják, hogy szüleit autóbalesetben veszítette el, s ő is akkor szerezte a
sebet a homlokán. Így nem csoda, hogy Harry nem érti, miért okoz
akaratán kívül furcsa és természetellenes jelenségeket maga körül. Élete
első tíz éve megaláztatások sorozatából áll, mígnem a 11. születésnapján
megtudja, hogy varázsló vér csörgedezik ereiben, és felvételt nyer a
Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába 7 éves képzésre. A
tervezett hét kötet tehát nem más, mint az iskolaévek, ezen belül pedig
Harry fejlődésének a nyomon követése 17 éves koráig. A hét esztendő
alatt feltehetően többször is megküzd majd Voldemorttal, de Rowling úgy
bonyolítja az eseményeket, hogy még a mesék boldog kimenetelének
ismeretében sem lehetünk meggyőződve róla, hogy Potteré lesz a végső
győzelem. E didaxisok nélküli modern nevelődési regény nem azt ígéri,
hogy Harry "valaki" lesz, ennél fontosabb az, hogy megtudja, ki is ő
valójában. Családtörténete fokozatosan bontakozik ki, és a fiú lassan
ráébred arra, hogy mit jelentenek számára az ősök, a meghalt szülők, mit
jelent a barátság, a szövetség, valamint a jó és a rossz örök küzdelme a
személyiség legmélyebb rétegeiben is. De nemcsak nevelődési vagy
családregény ötvöződik e meseregényben, benne vannak a bandaregény,
az iskolaregény, a kémtörténet, a rémregény, a krimi és a horror elemei is.
Az önismeret és az öntudatra ébredés nagy kalandja mellett ugyanis
mindennél fontosabbak a könyveket behálózó rejtélyek és azok megoldási
kísérletei.

Az első kötetben a bölcsek kövét kell megmenteni avatatlan kezektől, a

másodikban a halálos veszélyt jelentő Titkok kamrája körül támadnak
bonyodalmak, a harmadik kötet pedig a köré az esemény köré
szerveződik, hogy az azkabani varázslóbörtön leghírhedtebb foglya, a
veszélyes fekete mágusnak és őrültnek tartott Sirius Black, Harry szüleinek
gyilkosa, megszökött a börtönből, s kiszabadulása gyilkosságsorozattal
fenyeget. (A kötet végén kiderül, hogy Sirius ártatlan, sőt ő Harry
keresztapja.) A negyedik kötetben elszabadul a pokol, a Kviddics
Világkupán baljós előjelek mutatkoznak, a fekete mágia képviselői
kerülnek a hatalom közelébe, intrikák, durva, már-már brutális események
követik egymást sorozatban. Csak bizakodni lehet, hogy a hátralévő három
kötet elég lesz arra, hogy helyreálljon a rend, vagy legalábbis javuljon
kissé a Jó és a Rossz arányának jelenlegi állása.

A könyvek alapjául szolgáló szüzsé pár mondattal összefoglalható, mégis

300-700 oldalt tesz ki egy-egy kötet. Rowling nagyszerűen bonyolítja az
alaptörténetet, és érdekfeszítő mellékszálakkal veszi körül. Az
"akcióbekezdések" bombasztikus sorozata mellett van érzéke ahhoz, hogy
a történet fő szálát csak nagyon lassan bontakoztassa ki, és inkább a
"késleltető elemek" részletezésére koncentráljon. Legnagyobb lehetősége
a varázslóvilág ábrázolásában van. A népmesékben általában homály fedi,
hogy miként lesz valakiből varázsló. Ha mégis szó esik róla, akkor kiderül,
hogy a varázslóvá válást szigorú beavatás előzi meg, amely testi és lelki
szenvedésekkel teli. A varázslójelöltet feldarabolják, megfőzik,
összerakják, és többféle próbának vetik alá, hogy azután a megszenvedett
tudás árán varázslóvá avassák, de életéről, mesterségeinek titkairól
semmit nem tudhatunk meg. A gyerekirodalom híres varázslói közül
Michael Ende varázslótanoncai (A varázslóiskola) is iskolába járnak, ahol
megtanulják, hogy csak az lehet varázsló, "aki megismeri saját valódi
kívánságait, és uralkodni tud vágyerején, továbbá tiszteletben tartja a
másik ember szabad akaratát". Egy másik híres varázslóról, Ozról, kiderül,
hogy csupán illuzionista, mondhatni szélhámos, aki kihasználja a
mumpicok butaságát. A leghíresebb magyar varázsló - akivel e kötetben
külön tanulmány foglalkozik - kétbalkezes (Békés Pál: A kétbalkezes
varázsló), minden varázslata fordítva sikerül, s kudarcaiból okulva tanulja
meg, hogy mit is kell tennie egy "rendes" varázslónak.

Rowling varázslóvilága egészen más. Működésének alapelvei közé tartozik

a jók és a rosszak párharca a varázslóvilágon belül, de az írónő nem húz
éles határt a sötét és a jó erők között. A leggonoszabbnak gondolt
mágusról bármikor kiderülhet, hogy ő a legfőbb jó, és fordítva is
megtörténhet. A jó és a rossz kérdésében egyébként sokszoros ellentét
feszíti a könyvet: egyrészt a muglik és a varázslók közötti ellentét,
másrészt a varázslóvilágon belül a sárvérű (félvér) és az aranyvérű
varázslók közötti ellentét, harmadrészt a fekete és a fehér mágia
képviselői közötti párviadal. (Egyébként a második kötetből kiderül, hogy
vannak kviblik is, akik a mugli származású varázslók ellentétei, olyan
emberek, akik varázslócsaládban születtek, még sincsenek mágikus
képességeik.) A Roxfort varázslói nagyon is emberiek, esendőek, titkaik és
titkolt vágyaik vannak (az egyik varázsló leghőbb vágya, hogy kiirtsa a
gonoszt a világból, s ezzel egy időben piacra dobja saját fejlesztésű
hajápoló főzetét), olykor nyűgösek, betegek, irigyek, féltékenyek, és nem
bírják, ha nem az ő csapatuk nyeri meg a kviddicskupát. Rowling nem
hiteles lélek- vagy jellemábrázolás alapján mutatja be hőseit, még arra
sem ad magyarázatot, hogy ki miért lesz jó vagy rossz. Könyveiben a
varázslótanoncok közötti különbségeket sem a cselekedetek határozzák
meg. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy jónak és rossznak eleve születik
valaki, a Szakiskola Teszlek Süvege az egyetlen, "aki" belelát a jelöltek
fejébe és szívébe, és így határozza meg, hogy ki melyik kollégiumba
kerüljön. A jó és a rossz kapcsolatát egyébként az egyik varázsló
professzor intézi el a legrövidebben: "Nincs jó és rossz, csak hatalom van,
és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék." Ilyet sem írtak még
gyerekeknek...
A siker negyedik oka a Rowling nyújtotta folyamatos, humorral átitatott
képzelet- és fantáziatréning, ez teszi lebilincselően izgalmassá az egész
történetet. A varázslóiskolai élet (amelynek ábrázolásában sok olvasó a
brit iskolarendszer kritikáját véli felfedezni) legfeljebb tantárgyaiban tér el
a hagyományos iskolai modelltől. Egy varázslójelöltnek kemény tanulási
feltételek mellett, dolgozatok, vizsgák és többnyire rosszindulatú, szigorú
tanárok között kell helytállnia. A varázstudását dolgozatírás közben sajnos
senki nem használhatja, hiszen a vizsgateszteket is puskázás gátló átokkal
megbűvölt lúdtollal kell írni. A tantárgyak nagyon érdekesek, bár akad
közöttük néhány rendkívül unalmas is, mint pl. a mágiatörténet. De a
Roxfortban tanítanak átváltozástant, bűbájkodást (pl. a sárkányvér
tizenkét felhasználási módja), sötét varázslatok kivédését (pl.
vérfarkasharapás kezelése), seprűnyélen való repülést, jóslástant ("a
mágiatan legmegbízhatatlanabb ága"), legendás lények gondozását,
gyógynövénytant és mugliismeretet (!). Harry Potter diákként nem tartozik
a legjobbak közé, nem sztár a maga világában, sőt attól szorong, hogy
talán ő a legbutább az osztályban. Nem is igazán törődik a tanulással,
viszont kimagasló képességű kviddicsjátékos.

A köteteket Tóth Tamás Boldizsár fordította. A harmincas éveinek elején

járó fiatalember teljesítménye több szempontból is bravúrosnak
tekinthető. Ez volt az első nagyobb munkája (bár rövid humoros könyveket
fordított már, s van egyetem, ahol szakszöveg-fordítás órán ezek alapján
tanítanak), és a fordítás sikere talán annak is köszönhető, hogy Tóth Tamás
elsősorban szórakoztató amerikai filmek fordításával foglalkozik, és
kiválóan ismeri az angol és amerikai szlenget. Mivel az Animus Kiadó
nagyon rövid idő alatt szerette volna megjelentetni a Potter-köteteket, a
fordítónak gyors munkát kellett végeznie. Ez egyrészt nem volt nehéz,
mert a könyvek nyelvezete nem bonyolult, a szöveg éppoly könnyen
olvasható angolul, mint magyarul; másrészt a rengeteg nyelvi lelemény,
szójáték fordítása körültekintést és nagy óvatosságot igényelt. A
gyerekkönyvek esetében ugyanis még annak is nagy jelentősége van,
hogy mi kerül tükörfordításra, mi marad meg az eredeti nyelven, s mely
szavak kapnak az eredetitől teljesen eltérő jelentést. Tóth Tamás Boldizsár
számára valószínűleg ennek az aránynak a megtalálása okozhatta a
legtöbb gondot, de még az interneten fordítóihűség-vitát folytató és a
nevek toldalékolására is kritikai megjegyzéseket tévő igényes olvasók is
egyetértenek abban, hogy kitűnően oldotta meg a feladatot. Nagyon jól
tette például, hogy a varázslóképző iskola nevét - Hogwart School of
Witchcraft and Wizardry - Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző
Szakiskolának fordította, ugyanakkor azt is bölcsen tette, hogy a két
legfontosabb fogalom, a "mugli" (muggle) és a "kviddics" (quidditch)
szavaknál meghagyta az eredeti hangalakot. A főszereplők neveit sem
változtatta meg (kivéve McGonagall professzorasszony nevét, aki a
gyönyörű McGalagony nevet viseli magyarul), viszont kifogyhatatlan
leleménnyel adott jobbnál jobb neveket a tanóráknak, tantárgyaknak és a
természetfölötti lényeknek (két zseniális telitalálat: Blast-Ended-Skrewts -
Durrfarkú Szurcsók, valamint Knight Bus - Kóbor Grimbusz). Az angol
mellett a latin nyelvet is ismernie és használnia kellett, s ez könnyen ment
olyan varázsigék esetében, mint pl. "Exmemoriam!" (felejtésátok), vagy
"Visualicus!" (láthatatlan szöveg láthatóvá tétele), ugyanakkor újabb
szóalkotásra adott lehetőséget olyan varázslatnál, amely például egy
szemüveg víztaszítóvá tételére irányul: "Leperex!" Egyébként néhány új
szót feltétlenül érdemes megjegyezni a fordító nyelvújító repertoárjából:
pl. zsebgyanuszkóp, levitációs pezsgőcukor, bűzpatron, böffentő-por,
trágyagránát, fülbemászóvirág, bicegóc, hippogriff, kákalag, kappa,
lunaszkóp, vajsör, varangy alakú mentolkrémes minyon, amely élethűen
ugrál az ember gyomrában, Varázsbűnüldözési Kommandó, hoppanálás és
dehoppanálás, csuklasztócukor, orr-rágó teáscsésze, békanyálkás szappan,
köpkő-készlet (a köpkőjáték a golyózás mágikus változata: pontvesztés
esetén a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcskölnek az ellenfél
arcába). Az egyik "szellemes" varázsige így hangzik: "Esküszöm, hogy
rosszban sántikálok". Aki ezt kimondja, annak a Tekergők Térképe mozgó
tintapöttyökkel megmutatja, hogy kik és hol tartózkodnak a térkép által
jelzett területeken. Az iskolában száznegyvenkét lépcső van, és
mindegyiken máshogy kell járni: pl. vannak olyanok, amelyek pénteki
napokon máshová vezetnek, s az ajtók nyitásával sem könnyebb
boldogulni (az egyiket csiklandozni kell, a másikat szépen kérni), a
folyosókon függő képeken ábrázolt emberek átjárnak egymáshoz
látogatóba, baglyok hozzák a napi postát. A párbajszakkörön az ellenfelek
átkokat szórnak egymásra, de halálos átokkal nem dolgozhat egyik fél
sem, helyette a lefegyverző és a csiklandozó bűbáj ajánlott. Egy látszólag
üres napló a következőképpen kel életre, hogy több évtizeddel azelőtti
eseményeket tegyen láthatóvá: "A napló lapjai peregni kezdtek, mintha
viharos szél kapott volna beléjük. A könyvecske június közepéhez lapozta
magát. Harry tátott szájjal nézte, ahogy a június tizenharmadikához
tartozó kis négyzet miniatűr képernyővé változott." Rowling kifogyhatatlan
az ötletekből, s minden jel szerint leleményei kitartanak a hetedik kötetig.

Az írónőnek három kötetet kell még megírnia, de az eddig megjelent négy

kötet fogadtatása fölveti a továbbírás felelősségét. Ifjúsági írót ekkora
felelősség még soha nem terhelt: annak, akinek ilyen hatalmas
olvasótábora van, vigyáznia kell arra, hogy milyen irányba vezeti a
történet fonalát, s mire tanítja a gyerekek millióit. Csak bízni lehet abban,
hogy Rowling is megszívleli a Harry Potternek adott tanácsot: "A
döntéseinkben és nem a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is
vagyunk valójában."
Tanítóknak és tanároknak mindenekelőtt azért ajánlhatók a kötetek, mert a
világon mindenütt az történt, hogy még a soha vagy csak ritkán olvasó
gyerekek is kézbe vették és végigolvasták a könyveket. Több tanár is
beszámolt róla, hogy felső tagozatban kötelező olvasmányként választotta
a Harry Potter-könyveket, sőt feladatlapokat is készített hozzá, és soha
nem tapasztalt siker koronázta az erőfeszítést. A gyerekek újságcikkeket
írtak a könyv-ről, továbbírták a történeteket, látványosan javult olvasás- és
íráskészségük. Ha a gyerekek olyan történeteket olvasnak, amelyek róluk
szólnak, érdeklik őket, valóban sokkal könnyebben értik meg a nyelvtani
szabályokat és a fogalmazási alapismereteket is!

(Harry Potter és a bölcsek köve. Animus, 1999; Harry Potter és a titkok

kamrája. 2000; Harry Potter és az azkabani fogoly. 2000; Harry Potter és a
Tűz Serlege. 2000.)

2001

MILYEN A JÓ MESEKÖNYV?

Néhány csoda

Kaláka: Nálatok laknak-e állatok?

A bohóc köszöntője

Végh György: Muzsika Zsuzsika meséi

Michael Ende: Momo

Mai napig nem tisztázódott még, hogy mi is az a gyerekirodalom: az, amit

a gyerekek olvasnak, vagy az, amit a gyerekeknek írnak. Normatív
fogalom-e, avagy életkorok, személyiségjegyek függvénye? Folyóiratok
hasábjain időnként fellángolnak a viták (1960 és 1973 Élet és Irodalom,
1965 Jelenkor, 1986 Kortárs), de amin a vitatkozók vitatkoznak, az
valójában a hiány: a gyerekirodalomnak nincs megfelelő kritikai
fogadtatása, nincs "elmélete", nincs "esztétikája", nincs "mérce", amihez a
műveket mérni lehetne. Rend-szeres kritikai rovatra lenne szükség, állandó
"visszajelentésre", a pedagógiai és pszichologizáló elvek kiiktatására a
műelemzések-ben, valamint a mesei műforma általános vizsgálatára és a
gyerek-irodalom műfajainak elhatárolására. Lássuk hát az 1986-os
gyermekkönyvhét néhány újdonságát a hiányolt szempontok szerint, szem
előtt tartva azt, amit Mándy Iván mondott, amikor megkérdezték tőle,
hogy milyen indítékból ír a gyerekeknek: "Amiért a felnőtteknek. Nincs
külön gyermek- és külön felnőttirodalom. Irodalom van." (Élet és Irodalom
1973/17. 5.)

Úgy látszik, a Móra Ifjúsági Kiadónál egy ideje már nem a pedagógiai elvek
rendező ereje dönt a művek kiválasztásánál, bár igényes szelekcióra
igénytelen művek között ritkán van lehetőség. Ezért is ünnep ez a
könyvhét: újdonságai között van néhány csoda. A kilenc ismeretterjesztő,
hat mesés-, három verses- és két történelmi tárgyú új könyv között négy
kiemelkedő mű található.

Két új verseskönyv - amellett, hogy mindkettő beteljesíti vers és

illusztráció szerencsés találkozását -, két újdonságot hoz az irodalomba.

A Kaláka együttes Nálatok laknak-e állatok? zenés könyvének újszerűsége

a vers, zene, kép együttes alkalmazásában rejlik. A Kaláka műsora
nemcsak a versek kinyomtatásával és a versekhez készített illusztrációkkal
jelenik meg, hanem kazettával együtt: a mondandót olvasni, látni, hallani
lehet egyszerre. A versek érdeme, hogy nem követik a megszokott
állatábrázolásokat (emberi módon éldegélő állatok kalandjainak
bemutatása vagy erkölcsi tételeket hordozó tanmese), ehelyett az
állatfajban rejlő vonásokat domborítják ki, s olyannak tüntetik föl az
állatokat, amilyenek azok valójában (Tandori Dezső, Nagy László, Fazekas
László versei). S még ha emberi vonásokkal látják is el egyiküket-
másikukat (Börcsök Mária, Pinczési Judit, Jean-Luc Moreau versei), ez
mindenképpen összhangban van az állat eredeti természetével és
szokásaival. Az állatok külsejében vagy viselkedésében rejlő humoros
vonásokat nagyítják föl Tamkó Sirató Károly, Csukás István, Weöres
Sándor, Kányádi Sándor és Veress Miklós versei.

Leírás, emberiesítés, humor, mindez a kazettán. Becze Gábor, Gryllus

Dániel, Huzella Péter, Radványi Balázs nemcsak az állatok hangjait
utánozzák és jelenítik meg hangszereikkel, hanem az alapul szolgáló
versek hangulatát is jellemzik. Annak ellenére, hogy a versek alapdallama,
kötött ritmusa nagyrészt behatárolja a zenei variációk sorát, a Kaláka a
hangszerek sokféleségével újabb és újabb zenei lehetőségeket mutat be.
Megzenésített gyerekverseink gyakran modorosak, gügyögősek; a Kaláka -
saját hangszerelésére oly jellemző - disszonáns, dzsesszes elemeket is
beépít ezekbe. A rövid etűdök egy egész "állati" darabot adnak ki, a
játékos, tiszta dallamversek (Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc) meg-
zenésítése éppoly sikeres, mint a rímtelen, filozofikus Ágai Ágnes versé.

Jól illeszkednek a versek és a zene világához P. Horváth Mária rajzai, a

szürkével, feketével satírozott állatok, tárgyak. Jók ezek az illusztrációk,
mert nem a verseket "másolják" le, hanem szintén hangulatok: szavak és
hangok teremtették őket. (Mára, 1986)

Költőnek nagyobb elismerés ritkán juthat, mint amikor egy gyerek a

kedvencének nevezi. A Móra pályázatának nyomán háromezer gyerek
nemcsak hogy kiválasztotta legkedvesebb versét, hanem festékkel,
zsírkrétával, színes ceruzával és filctollal képet is készített hozzá. Ezekből
a művekből készült A bohóc köszöntője kilencven képpel, negyvenhárom
verssel. Kritikát írni a könyvről azért nehéz, mert a versválogatás már
maga is egy kritikai válogatás eredménye: a gyerekek tették meg a
verseket a "legjobbaknak". Nem véletlen azonban, hogy még mindig
Weöres Sándor versei a legnépszerűbbek, a legkedveltebbek, az ő
verseiről készült a legtöbb kép. A válogatás, összeállítás, a versek és a
rajzok sorrendje (Borbíró Zsóka, T. Aszódi Éva, Zigány Edit munkája)
meglehetősen önkényes, de bizonyos logikai sorrendet követ: tavasztól
télig, reggeltől estélig, állattól állatig terjed: bohóc, füsti lány, bálna, tarka
ló, paripa, pejkó, törpe, tündér, hóember színesedik a képeken. A
gyermekrajzokról sem lehet kritikát írni, legfeljebb rögzíteni lehet, hogy
mit emel ki egy-egy versből a gyerek, mi az, amit szeret, mi az ami
számára lényeges: tél, nyár, ősz, tavasz, zene, ritmus, szín - s ami a
legfontosabb: a NAP. Mert a felnőtt gyakran szomorú szívvel áll, aztán
kinyitja a könyvet, és már mosolyog: mindegyik gyerekrajzról rásüt a NAP.
Ha rajtam múlna, én minden gyerekkönyvet gyerekekkel illusztráltatnék.
(Móra, 1986)

Két új meseregény, egy kérdés: teremthet-e műfajt egy-egy gyerekkönyv

ma? Végh György Muzsika Zsuzsika meséi egy kislány furcsa álmait fűzi
egybe. A húsz álom akár mese is lehetne, mégsem az, mégpedig a
befejezés miatt. A mesékben egy tragikus vagy kalandos cselekmény után
a szereplők sorsa nyugvópontra jut, a feszültségek feloldódnak. Muzsika
Zsuzsika álombéli konfliktusai sohasem a történetből következnek, a
legnehezebb és leglidércesebb pillanatokban a segítség kívülről, az álmon
kívülről érkezik, az édesanya közbelépése segít: "Muzsika Zsuzsika, ébredj!
Kész a kakaód! De siess, mert még elkésel az iskolából!" A feloldás tehát
az ébredés, ami azonban nem old meg semmit, még Zsuzsika is tudja,
hogy másnap újra különöseket fog álmodni, talán még különösebbeket,
mint előző nap. Anya, kakaó, iskola - ezek az ébrenlét bizonyítékai, bár az
álomban is jelen vannak a mindennapi élet intézményei és eseményei:
Gelka, Keravill, Rákóczi út, metró keveredik felhő tetején zöldre festett
vasbeton erdővel, Tél Nagyapó birodalmával, Hencidával és Boncidával. A
nappal átélt dolgok az álmokban átalakulva újra megtörténnek: a
pulóverkötés után Zsuzsika az álmában pulóverminta lesz, a
környezetszenynyeződés miatt az álomban fekete hó hull. Vannak
visszatérő álommotívumok is: egy víziló okozza az álmokban a legtöbb
galibát, Zsuzsika gyakran zuhan, repül, lebeg, átfordul álmaiban. Kellemes
álmait még az ébredéskor is érezhető ízek kísérik: szamóca, ribizli, tökmag
és krémes ködpaplan íze. Végh átértelmezi a mese fogalmát: azzal, hogy
az álomba helyezi a történteket, legitimizálja a valótlant, mesést,
képtelent. Ugyanis az, ami egy mesében fikció, álomként már sokkal
valóságosabban hat, hiszen álmodni mindent lehet, egy álomban minden
megtörténhet. Álommesének nevezhetjük így a könyvet; kacsintás ez a
világra, és egy kicsit mentegetőzés is: "csak egy álom volt, semmi más".
(Mára, 1986)

A másik műfaji probléma Michael Ende Momo című könyvét érinti. A kiadói
utószó szerint a mű meseregény; mese, mert "mindennapiság és álom
játszanak át költői módon egymásba", regény, mert "mai és jövőbeli
valóságunk kérdései is benne tükröződnek". Mégis úgy érzem, hogy "nem
mese ez, gyermek". Aki olvasta Ende előző könyvét, A végtelen történetet,
az ismerős problémára talál: hogyan válik semmivé az élet, hogyan lesz
egy ember egyre sivárabb, hidegebb, idegen önmaga számára is. Momo
regényében szürke urak veszik birtokba az emberek idejét, szürke urak,
akik "mindenkit ismertek, akit céljaik eszközének szántak, s a kiszemelt
minderről nem is sejtett semmit". Az Időtakarék szürke társasága ráveszi
kiszemeltjeit arra, hogy takarékoskodjanak az idővel, nézzenek mindent
tárgyilagosan és reálisan. Saint-Exupéry kis hercege olyan kereskedővel
találkozik, aki szomjúságoltó labdacsokat árul, hogy az emberek heti 53
percet megtakarítsanak, olyan üzletemberrel és geográfussal, aki szintén a
számok bűvöletében él. Itt még veszélytelenek ezek a csupa
haszontalanságot művelő felnőttek. Ende könyvében már támadásra
indulnak: létükben veszélyeztetik az embereket. Könnyen felismerhetők:
jobban öltözöttek, több pénzt keresnek, mint mások, de kedvetlenek,
keserű képet vágnak, barátságtalan és fáradt a tekintetük. A gyerekek is
megsínylik ezt, de az Időtakarék az ő elszürkítésükről is gondoskodik:
távirányítású tankot, űrrakétát, robotokat, beszélő babát talál ki, "melyek a
legapróbb alkatrészükig olyan tökéletesek voltak, hogy semmi képzelőerő
nem kellett hozzájuk". Gyereklerakatok épülnek, ahol "el lehet felejteni,
örülni, lelkesedni, álmodozni". Momo Secundus Minutius Hora mester
segítségével (ő juttatja minden embernek a számára elrendelt időt)
elpusztítja a szürke urakat, és visszaadja az időt az embereknek. Nem
mesebeli varázslattal pusztít, hanem zenével és színnel, mindazzal, amit
egyszer saját szívében hallott és látott, megtapasztalt. Hoffmann és
Andersen is csináltak ilyet: a legköznapibb események, tárgyak, szituációk
között csodás, fantasztikus erőkre leltek, amelyek azonnal konfrontálódtak
a civilizáció elemeivel. Mindhárom író megfordítja az értékrendet: a
valóságos lesz torz, hamis, a vágyott "valótlan" pedig igaz. Olyan
szükséglet ez, mellyel manapság csak hiánya révén találkozhatunk. Pedig
"ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a
hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt meg-érezzétek. S
minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a
szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek" - mondta Hora
mester Momónak.

Így lenne rendjén. De elszaporodtak az időtakarékosok, akik azt

hangoztatják: "akié az emberek ideje, azé a korlátlan hatalom." (Mára,
1986)

...volt...

Mese-figyelő

Sün Balázstól Bab Berciig

A mese mint műfaj és műforma a századelő új magyar irodalmának

mesedivatja óta sohasem kapott kellő figyelmet sem az értő közönség,
sem az általános esztétikai vizsgálódás részéről. Míg Európa nyugati
részén számos kutatóhely, intézet, egyetemi tanszék foglalkozik a
témával, nálunk a mese státusa, jelentősége és kritikai visszhangja írók és
ítészek, sőt mára a valamikori meseírók között is "rangon alulinak" számít.
A megszaporodott mesekönyvek ellenére is csak nagyon ritkán megjelenő,
legfeljebb reflexiókra szorítkozó recenziók bár már nem pedagógiai
nézetek vagy pszichologizáló megfontolások szerint elemeznek, arra még-
sem vállalkoznak, hogy kiváló irodalmi művek mércéje és kritériumai
szerint "ítélkezzenek". Mindezen hiányok egyik legsúlyosabb
következménye, hogy manapság bárki szabadon garázdálkodhat a
gyermekkönyvek hazai piacán. A Walter Benjamin-i "mesei haszon" - a
gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás, életszabály - helyett egy egészen
másfajta haszon dominál, amely immár nem az olvasóé, hanem azé,
akinek emez "üzleti haszon" megszerzéséhez még a könyvet sem kell
elolvasnia.

A Móra Kiadó monopóliumának megszűnte után a kezdeti jótékony hatású,

az elfelejtett klasszikusokat újra felfedező, a könyvtervezésben és
kivitelezésben is ígéretes mesekönyvkiadás igen rövid idő alatt az üzleti
érdekek, a "tömegfogyasztás" alárendeltje lett. A mesekönyvek
káoszában, jól jövedelmező iparággá alakulásában a "mi a mese" kérdése
fel sem vetődik.

A mesekönyvek értékelésének alapfeltétele, hogy a kritikus ne degradálja

pusztán gyerekműfajjá a mesét, és ne is egy feltételezett
"gyerekesztétika" szerint vizsgálja azt. A jó meséknek saját világképük
van, amely életkoroktól függetlenül dekódolható, noha természetesen
más-más jelentés válik belőle fontossá a gyermek és a felnőtt számára is

A mennyiségében többszörösére növekedett mesekönyvek a könyvkiadás

sokszínűségét sejtetik, az illusztráció- és szövegvizsgálat azonban
egységes tendenciát mutat: a hivalkodóan túldíszített, a vizuális
asszociációktól teljességgel megfosztó, gyakorta az ízléstelenség határait
súroló, még gyakrabban át is lépő képek mellett a silány szövegek
legtöbbször a mesei alapkövetelmények minimumától is távol állnak. A
kínálat népmesékből és azok adaptációiból, régi mesekönyvek
felújításából, reprintjéből vagy újrakiadásából, valamint rajzfilmekből
készített képeskönyvekből és leporellókból áll. Feltűnő az eredeti -
terminológiai tisztázatlanság folytán ma is - "műmesének" nevezett új
könyvek hiánya: nincs olyan mesekönyv, amely akár klasszikus
gyerekregények nyomán, akár ősi meseelemek megújításával, egyéni
hanggal emelkedne ki a bőség ellenére is szegényes kínálatból.

A még a pillanatnyi élvezet szintjét is ritkán elérő, általában a tavaszi és a

téli ünnepek idején dömpingszerűen megjelenő leporellók, stancolt
lapozgatók legfeljebb egyszeri olvasásra alkalmasak. Az inkább
képaláírásoknak, mint írói szövegeknek tekinthető pár soros mondatok
utólag kerülnek a rajzokhoz, hogy megmagyarázzák azt, ami a képeken
szerencsés esetben még szöveg nélkül is látható. A történetek
fantáziátlanok, közhelyesek és hétköznapiak: a Mackó-túra például
Mackóék tipikus átlagcsalád-mintára formált hétvégi kirándulását beszéli
el a horgászó családfő, a víztől félő mama és a csintalan gyerekek
sablonjaival. Ha a "kommentárok" rímben készülnek, a baj nagyobb: a
keservesen kikínlódott rímek szinte az értelmetlenségig összezavarják a
szöveget. (Ifjúsági Lapkiadó, 1989) Csukás István-Dargay Attila Sün
Balázsa azért emelkedik ki e műfajból, mert a könyvben a kép és a verses
szöveg megfelelő arányra törekszik, bár a rímekkel és a ritmussal ez
esetben sincs minden rendben: a "költői elv" olykor csupán a könyv
méreteihez igazítja a sorokat. (Polygon, 1990)

A rajzfilmekből készült mesekönyvek - az adaptációk adaptációi - a

dramatizálás, "filmre írás" ellentétes módszerével képeket fordítanak
vissza szövegre, azaz a filmen vizuális eszközökkel láttatott eseményeket
és lelkiállapotokat verbalizálják, miközben létrehozzák az alapmű második
változatát. A rajzfilmek népszerűségét kihasználandó, figyelmet alig
érdemlő képregényesített változatoktól, színezőkönyvektől és értelmetlen
lerövidítésektől a Walt Disney-könyvek annyiban különböznek, hogy a
közkedvelt illusztrációkkal telezsúfolt képi világukhoz megpróbálják a
feldolgozás alapjául szolgáló művek vázát is megtartani. A
"másodadaptálás" azonban szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatja
az alapmű jelentését. Felix Salten Bambi című állatregényének Disney-féle
változata a mese lényegét alkotó halálelemeket iktatta ki elsősorban.
Salten az erdő farkastörvényeit tanuló Bambin keresztül szembesítette az
olvasót a halálfélelemből, veszélyérzetből fakadó szorongással, a közeli
hozzátartozók halálával, a megalázás és az alázat közötti különbséggel. A
"meg kell tanulni az életet" üzenetét Disney kedélyes életpillanatokra
cserélte fel, és a regényből az erdőlakók önfeledt világát bemutató
rajzfilmet csinált. A könyv-változat a további lerövidítésekből adódóan már
csak családi idillek képeiből áll az újszülött Bambi, a csetlő-botló Bambi, az
apává érett Bambi negédes rajzaival. S mert a képek kihívása nagy, kellő
önfegyelem híján az átvezető szövegek is negédesek, s ennek
következtében az együttes hatás gyakorta kimeríti a bájolgás és a giccs
fogalmát. (Egmont-Pannónia Film és Kiadó Kft., 1990)

A nem narratív, pusztán zenei aláfestésű, szüntelen akciókra építkező

rajzfilmek "megkönyvesítése" úgy történik, hogy a mozgás hiányát a
szöveg agresszivitása pótolja. A Tom és Jerry-könyvek cseppet sem "bájos"
képeihez csatolt szövegek jellemző igéi és szóösszetételei a következők:
"gyűlöl", "csal", "felgyújt", "verekszik" üt" vág" kényszerít" "ellátja a baját",
benzint itat", "ágyúzik", "szegekkel szurkál", "golyózápor", "véres csata",
"kísértethajó". Az, ami a filmen esetleg még mulatságos és könnyen
felejthető, leírva abszolút gonoszságnak tűnik, így a mese fogalmától
nemcsak a történet kalandregény elemei, hanem az erőszak, a rosszat
akarás kizárólagos hirdetése miatt is távol vagyunk. (Tünde Kiadó Kft.,
1990)

A nosztalgia és nem a valós értékek miatt vált divattá a régi mesekönyvek

újrakiadása. Sebők Zsigmond Mackó Úr-könyveit Schöpflin Aladár a
legnagyobb irodalmi sikerek között emlegette. A korabeli kritikát, a hajdani
sikert azonban maga a mű nem igazolja. Nem azért, mert tele van a
századforduló eseményeire való, ma már többnyire érthetetlen
utalásokkal, a kort idéző hangulatokkal, életérzésekkel, hanem azért, mert
hiányoznak belőle a "halhatatlan mese" elengedhetetlen összetevői.
Mackó Muki kalandjai valóságos, a megírásuk idején még szenzációsnak
számító életkalandok, amelyek valaha humorosságuk révén hatottak. De a
valóság valóságossal ütköztetve egy kifejezetten korjelenségekre építkező
könyvben nem időállóan komikus, pontosabban bizonyos történelmi
előismeretek híján nem az. "Mackó tekintetes úr" konfliktusai pedig éppen
abból adódnak, hogy nem tud alkalmazkodni a megváltozott világ
követelményeihez, és esetlenül csetlik-botlik a "modern" találmányok -
autó, mozi, földalatti - között. Körülményesen, nehézkesen megírt
kalandjaiban nincs semmi csodálatos, fantáziát is megmozgató elem, nincs
megfejtendő titok. Sebők ezzel a módszerrel a "gyerekkönyv" ama
típusának adott máig élő példát, amely a gyermek valóságos életéből és
környezetéből kiindulva nem tesz mást, mint dokumentál. A Mackó Ur
értékcsökkenése jó előhírnöke annak a folyamatnak, amely ezekre a
manapság nagy számban megjelenő "álkalandos" könyvekre vár.

A tartalmi részek befogadási nehézségei mellett hatás nélkül maradnak az

ironikus, szatirikus, patetikus elemek is: a kispolgári szemléletmód és
zsugoriság, a régimódiság, műveletlenség Mackó úr világába transzponált
változata, a "negyvennyolcasok" hazafiságának pátosza a századfordulón
még lehetett lelkesen fogadott, újszerű mesei elem, mára ez is inkább
kordokumentum. Az értékváltás mellett ezért funkcióváltásról is
beszélhetünk: az egykori meseregény a bemutatott tájakra, városokra ma
is jellemző, ismeretterjesztő szándékú, bár meglehetősen közhelyszerű
leírásai miatt útirajzzá, korrajzzá válik, és nem gyerekkönyvként
gyerekeknek, hanem történelmi tényként felnőtteknek lehet érdekes.
(Bembo Kiadó, 1990)

Az elemzés szempontjából a legnehezebb problémát a népmesei

szövegekkel élő és visszaélő könyvtípusok jelentik. A
gyermekkönyvkiadásban sosem volt szokás, hogy egy-egy
mesegyűjtemény teljes és szöveghű fordításban jelenjen meg. Kezdetben
a hagyományok rosszul értelmezett tisztelete, az irracionális és félelmetes
elemek kiszűrése, később az életkori sajátosságokhoz való tartalmi és
formai igazodás volt az oka annak, hogy csak válogatás és átdolgozás
jelent meg a legősibb mesegyűjteményekből éppúgy, mint a klasszikus
meseírók életművéből. (Régóta vagy egyáltalán nem jelentek meg
Andersen, Wilde, Hauff, Hoffmann, Maeterlinck összes meséi, sőt az eddig
megjelentek többsége is csak átdolgozásban ismert; a Grimm testvérek
gyűjteménye százhuszonnyolc évet várt az első teljes és szöveghű
kiadásra.)

Az eredeti - az előadás körülményessége miatt sokszor valóban

használhatatlan - népmesei szövegek átírása abban az esetben válik
problematikussá, ha avatatlan kezek egy elképzelt átlagolvasó
feltételezett elvárásai szerint igazítanak a mesén, figyelmen kívül hagyva
annak lényegét. Grimmék, Illyés Gyula, Benedek Elek, Mészöly Miklós át-
vagy feldolgozott meséi, melyek az eredeti - a szájhagyományozódás egy
adott pillanatában rögzített - népmeséket adaptálták különféle formában,
felfoghatók szövegváltozatoknak, "variánsoknak", amennyiben a
transzformáció nem érintette azt az "állandót", amit minden mesélőnek
változatlanul kell továbbadnia. A szövegmódosítás lényege náluk egyes
népmesei elemeknek és motívumoknak a valóságviszonyok
megváltoztatásával indokolható kiemelése vagy elhagyása a szerkezet
érintetlenül hagyásával.

A mai népmese-adaptációk szövegváltozatait a dilettantizmus hozza létre,

valamint az a külső, kiadói-szerkesztői elv, amely az illusztráció
hangsúlyozásával, a mesék képregényesítésével a szavakat csak
mennyiségük szerint veszi számba. Igaz ugyan, hogy a meseformák
lehetősége végtelen, de a mesemotívumokról ez korántsem mondható el:
vannak közöttük olyanok, melyek a mesébe kerülve, vagy onnan kikerülve
nemcsak eredeti jelentésétől fosztják meg teljességgel a szöveget, hanem
mesejellegétől, sőt olykor az értelmétől is. A libapásztorlányka és még 1
híres mesegyűjteménye azoknak a hibáknak, amelyek a klasszikusokat
tucat-számra átdolgozó könyveket manapság jellemzik. A címadó
mesében a népmesei standardként ismert rőzsehordó anyóka azt mondja
a neki "mérgelődve" segítő fiúnak: "Ne dühöngj, a gazdagoknak jót tesz
egy kis edzés!" Később így figyelmezteti: "Nehogy beleszeress a
lányomba!" "A fiatalok olyan könnyen lángra lobbannak, s nem
hagyhatom, hogy a lányom egy ismeretlenbe legyen szerelmes!" A hol
"kislányként", hol "királykisasszonyként" szereplő csúf lányról a végén
kiderül, hogy az elvarázsoltság motívumát helyettesítendő csak "álarcot"
visel. A grófnak - akinek már nagyon "mehetnékje" van - semmit nem kell
tennie a lányért, az még az álarcát is maga veszi le, minden indok és ok
nélkül. Egy másik mesében a legkisebb fiú "humán tanulmányokat folytat",
majd "jogi doktorátust szerez", míg a tőle eltiltott, "részeges", csakis
rendszeres "pálinkázással" talpon maradni tudó mosónővé züllött szerelme
"tele van illúziókkal" (A mosónő, a fia meg Bodorka). A beteg királynőhöz
"orvosi konzíliumot" hívnak, mely "általános gyengeséget",
"vérszegénységet" állapít meg; a megözvegyült király saját unokahúgát
készül feleségül venni, aki viszont "nem képes szerelem nélkül vállalni a
házasságot" (Szőrmók). A repülő ló "gombnyomásra repül"; a beteg
hercegnőt pedig gyógyulása érdekében "rá kell ébreszteni, hogy a ló
csupán egy műalkotás". A Csizmás Kandúr története egy "közép-európai
országban" játszódik, s a Kandúr már az első mondatban megmagyarázza
a mese lényegét: "A te örökséged vagyok, és hasznodra kell lennem."
Tengerjáró Szindbád egy temetőszakadékba kerül, s kifosztja a
holttesteket, mondván: "Mire jók a halottaknak ezek az értékes díszek, ha
el se tudnak mozdulni onnan, ahol vannak?" Az aranytojást tojó tyúk
tojásait eladni igyekvő Hanzi "magával visz egy levelet arról, hogy
gazdasági nehézségek miatt kényszerülnek eladni az aranytojást".
A legdurvább beavatkozás Hoffmann Diótörő című meséjébe történt. Míg
az eredeti mesében "Marika mai napig királynője annak az országnak, ahol
csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a
legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra
szeme van", addig itt minden "valójában csak egy álom volt, amit az
ünnepi érzések, az ajándékok és Drosselmeier úr magyarázatai váltottak
ki. A kislánynak viszont lehetőséget adott arra, hogy kialakítsa magában a
jó és a rossz képzetét, hogy azokat saját viselkedésébe is be tudja építeni.
Álmodni nem rossz dolog, sőt éppen ellenkezőleg. A tudatalatti pedig - a
valóság kötöttségeitől megszabadulva - felruházza a tárgyat, állatokat
vagy dolgokat a jóság, vagy ellentéte, a rosszaság jellegzetességeivel."
"Marfa gyakran gondolt vissza gyermekkori álmára. Már tudta, [...] hogy
mindez a fantázia terméke volt." "Álom volt csupán, de hozzájárult Maria
erkölcsi fejlődéséhez."

A jelentéktelennek tűnő betoldásoktól vagy elhagyásoktól kezdve a

megmagyarázásig minden eljárás változtat a mese jelentésén. A
meseelemek már a hagyományozódó formákban is többféleképpen
variálódhatnak, de gyakori - ha nem is törvényszerű - jelenség, hogy egyes
meseelemek erős affinitást mutatnak egy kifejezett másik iránt. Az idézett
beavatkozások azért ellenkeznek minden mesei tapasztalattal, mert az
érintetlenül hagyott cselekményváz megköveteli bizonyos motívumok
logikus egymáshoz rendelését. Egy-egy motívum megváltozása egész
"láncreakciót" indít el, s ha a beavatkozó ellenáll ennek, akkor
értelmezhetetlen zagyvalék lesz a végeredmény. A tér- és időbeli
konkretizálás, a nem feltétlenül oksági összefüggések arra való cserélése,
a fantasztikus elemek valóságos mozzanatokkal való elegyítése, a
racionalizálás, a tudatosítás, a nyíltan való kimondás és a direkt motiválás
nemcsak összezavarja az olvasót, hanem elveszi a mese varázsát és
annak lehetőségét is, amit a pszichoanalitikus mesemagyarázók a mesék
egyik lényegi jegyeként emelnek ki: az élet alapvető problémáival
szimbolikus formában való azonosulást. (Tipegő Kiadó Kft., 1990)

A népmesei szerkezet megbontása kétféle mesetípust hozott létre.

Egyfelől létrejött az a ritka "irodalmi mese", amely az állandósult
kapcsolatokat alkalmiakkal helyettesítve átkódolta a jelentést (Andersen,
Wilde, Pilinszky meséi), másrészt létrejöttek a szerkezeti elemek funkcióját
megváltoztató "műmesék". Utóbbiak a tündérmeséket és - ma már szinte
kizárólagosan - az állatmeséket dolgozzák át oly módon, hogy jórészt
megőrzik a népmese gondolat- és formakincsét, de a szereplők
cselekedeteinek módját újrateremtik, és kiiktatják a népmese
természetfölötti, csodás elemeit. A legújabb mesék a demitizált hősöket és
helyszíneket is "redukálják": a hétköznapi emberekkel, gyerekekkel vagy a
gyerekek képére és személyiségére formált, kedvenc játéktárggyá, jó
pajtássá, háziállattá szelídített állatokkal a hétköznapi helyszíneken már
nem is kalandok, hanem mindennapos és kellemes események történnek
meg. Az egyedi módon megszerkesztett történeteket felváltják a
sztereotipizált cselekmények, az életproblémákban való gondolkodást a
vélt életkori sajátosságokhoz való igazodás. Ez az általános tendencia
lassan a műmesét is alkalmassá teszi tipologizálásra és katalógusokban
való rendszerezésre.

A néhány éve még kitűnőnek számító meseíróink legújabb kötetei

egyértelműen a mese válságát jelzik. Csukás István termékeny iparosként,
rutinügyességgel gyártja a Mirr-Murr, Pom-pom, Süsü szellemességétől, a
"téli tücsök", a "Pintyőke cirkusz" eredetiségétől távol álló tucatkönyveket,
Lázár Ervin pedig már önmaga ismétlésével sem tud eljutni a mesék
gyógyító erejében való hitig, a mindennapok nyomasztó realitásán való
felülemelkedésig, hogy ezúttal is megmutassa: a csoda a
kiválasztottaknak még ma is létezik.

Csukás legújabb meséi - Tappancs játszani szeretne, Cillancs felfedezi a

világot és A kelekótya kiskakas - egyetlen ötlet háromszori megismétlése.
Az alaphelyzet már-már a közönségességig egyszerű: az állatok
körülnéznek szűkebb környezetükben, a baromfiudvarban, s ezen rövid
séta közben megismerkednek az ott lakó háziállatokkal. (Tipikus
leporellótéma, kissé feldúsítva.) A három könyv eredetisége annyi, hogy
mindegyikben más-más állatcsoport kerül bemutatásra, bár az átfedések a
terület szűkössége miatt elkerülhetetlenek. Sem az írói fantázia, sem az
alapvető biológiai ismeretek továbbadásának kísérlete nem lelhető fel
azonban abban a módszerben, amely a legismertebb állatok
legáltalánosabb alaptulajdonságait emeli ki. (A kecske és a szamár rúg, a
kiscsikó szaladgál, a hal cikázik, a sün összegömbölyödik, a nyúl
ugrándozik, a boci legel.) Csukás stílusára mindig is jellemző volt egy
hétköznapi dologgal való indítás, de ezúttal hiába várjuk a mesei
fordulatot: az író nem tesz mást, mint végigkíséri útján a kutyát és a
macskát, és rögzíti úti élményeiket. Ám attól, hogy a megtett út az illető
kölyökállatnak esetleg kaland, a történet még nem lesz "kalandos"; attól,
hogy az állatok egyszerre rendelkeznek a fajukra jellemző jegyekkel, és
még beszélni is tudnak, még nem lesz "mese"; a mozgásformák
bemutatása pedig nem elég az "ismeretterjesztés" szándékához. (Juventus
Kiadó, 1989) A kelekótya kiskakas annyiban közelít a meséhez, hogy a
beszélni akaró kiskakas tizenkét idegen állathang végigpróbálása után
találja meg a sajátját, s ekkor már képes lesz arra is, hogy felébressze a
napot. Történetnek, ötletnek ez sem eredeti, de ebben a mesében az író
legalább a tényleírásoknál többet ad. (Új Idő Kft., 1990)

Az írói mélypontot azonban a másik "trilógia", a Brum Brum Brúnó

kalandjai jelenti. A Tony Wolf rajzaihoz valószínűleg utólag készített
szövegeket a kívülről közreműködő szándék erőltetettsége jellemzi. A Tom
és Jerry világát idéző Brum Brum Brúnó és a kalózok a rajzfilmhez
hasonlatos, bár kissé szelídebb eszközökkel meséli el Cirmi Cica leopárdok
általi elrablását. Az illusztrációk Tony Wolfnál is mélypontnak tekinthetők,
ugyanis nyoma sincs a tőle megszokott, részletekre is ügyelő
kidolgozásnak és a humornak. Csukás a bájolgás és az akciózás között
egyensúlyozva inkább a figyelem fenntartását jobban szolgáló utóbbival
próbálkozik. A vízibiciklivel és fakarddal a "gaz", "bitang", "vacak" kalózok
nyomába eredő "tányértalpú bársonybocs" így hadakozik: "Kettéváglak, te
pettyes macskautánzat!" "Várjatok csak, várjatok, nyavalyás vízi
patkányok. Vacak lesipuskások! Kicserzem a bőrötöket." "Megállj, te
vízihörcsög, kicakkozom a füledet! Fasírtot csinálok belőled!"

Ezek a felkiáltások a rövid terjedelem és a szöveg, kép aránya - egy oldal

képhez féloldalnyi szöveg tartozik - miatt különösen feltűnőek, s mintha
azt jeleznék, hogy a sztori indulatokkal, a mesei hőstett pedig a valóságból
merített pillanatokkal lenne csak helyettesíthető. A Brum Brum Brúnó, a
nagy vadász és a Brum Brum Brúnó, a lovaglóművész is indokolatlanul
harsány színekkel mond el érdektelen történeteket: hogyan vadászik
Brúnó "elöltöltős dugós puskával" Afrikában, s tanít móresre egy őt
megtréfáló majmot, valamint hogyan tör be "Mesepréri" tájain egy
vadlovat. A kalóz-, vadász- és indiánregények, sőt burleszkfilmek egyes
elemeinek összekeverése és felhasználása a játék mackók világában a
"legmeseszerűtlenebb" eljárások egyike, mely ez esetben a rémmese
egyik változatát hozta létre. (Bembo Kiadó, 1989)

Míg Csukás István a mesei kalandok megújításával és kiválóan egyénített

figurák megteremtésével remekelt egykor, Lázár Ervin műfajtörténeti
érdeme a tündérmesék értékszemléletének "műmesei" újrarendezése.
Meséiben bizonyos emberi feltételek beteljesítése mellett engedte hatni a
természetfeletti hatalmakat: a Hétfejű Tündér csak azokon segített, akik
kiállták a jóság és szeretet próbáját, és maguk is "nagyon-nagyon akarták"
a beteljesülést. Uj mesei értékeket képviseltek a Négyszögletű Kerek Erdő
"deviáns" lakói a szabadság, a barátság, a meg nem alkuvás
deklarálásával, Szegény Dzsoni a kincset, hatalmat megtagadó
viselkedésével, Berzsián költő a depressziója legyőzésével. Ezeket a
mesehősöket mindig kívülről fenyegette a gonosz: a Kisfejű Nagyfejű
Zordonbordon, a Százarcú Boszorka, Attentő Redáz, ha nem is létükben,
de féltve őrzött értékeikben, autonómiájukban veszélyeztette őket.

A Bab Berci kalandjai haloványan még felvillantja mindezen értékeket, de

már nem állítja oly meggyőző erővel fontosságukat, nem hangsúlyozza,
hogy a fenyegetettség ellen a szeretet, a jóság megtartó erő, mindenkor
érvényes védelem lehet. Bab Bercit és társait már nem is külső veszély
fenyegeti, hanem belső: egyikük sem tud túlemelkedni lelki vagy testi
bajain, hogy - mint a korábbi mesekönyvekben - legalább az együvé
tartozás tudata megvédje őket a támadásoktól. Az új hősök magányosak,
hajléktalanok, csalódottak, és szívesen kortyolgatnak a mindig maguknál
tartott pálinkásüvegből, sőt még a gyerekét a kocsmázás kedvéért
elhanyagoló alkoholista anya képe is feltűnik ("Nem érdekel a fiam, kérek
még egy féldecit!"). Néhány epizódban jelen van ugyan a
meseteremtéshez elengedhetetlen líra (a kő, aki virág akar lenni, majd
kővirágként el is akar hervadni, miként a kerti virágok), de a Lázárra oly
jellemző mesei vigasz helyett ezúttal a meséből való kiábrándulás és
kiábrándítás az üzenet. Bab Berci egy tóba hajítja a tündértől kapott
aranyszelencét, mert már nem bízik a "nyisd ki, segít rajtad!"
feltételekhez nem kötött mesei törvényében, s mikor később egy
emberkétől azt a természetfölötti képességet kapja, hogy másnap reggel
nyolc és este hat óra között mindenki-nek szerencsét fog hozni, a jelzett
időt börtönben tölti, s így csak egyetlen embernek, a "rossz" poroszlónak
lesz egész nap szerencséje. Rimapénteki Rimai Péntekh a jó emberré
változtató csoda-nektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, "világméretű
hasmenés" kap el mindenkit. Lapázi Lopez ellentolvajnagy nem ellop,
hanem belop, azaz rendre teljesíti az emberek titkos kívánságait, de egy
ilyen alkalommal elkapják, és rablás vádjával börtönbe csukják. "Én
mondtam neki, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni" -
összegzi véleményét Bab Berci, s ez a világszemlélet tükrözi Lázár Ervin
megváltozott álláspontját is: már nemcsak azt nem engedi, hogy a csoda
létezzen, hanem azt sem, hogy a jók győzzenek, a gonoszok pedig
bűnhődjenek. Az író saját csapdájába esett: míg eddig minden
mesekönyvében legyőzte a szomorúságot, a világfájdalmat, most ezek
győzik le őt; de a reménytelenség állapota, a kiábrándultság, bánat és
fásultság mesei elemeken való eluralkodása csalódást kelt azokban, akik a
mese segítségével talán még képesek lennének mindennapi gyötrelmeiket
egy rövid időre elfelejteni. (Mára, 1989)

Szini Gyula a Nyugat első évfolyamának első számában teszi fel a kérdést:
"Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett? Vége a mesének? Seherezádé ajka
pihen és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját?"
Nyolcvanhárom év múltán, a mesét jelen esetben epikai műfajcsoportként
értelmezve, saját "mesei tapasztalataimat" összegezve erre így
válaszolhatok: Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett. Vége a mesének.
Seherezádé ajka pihen, és az emberek hiába várják a jövő nagy
mesemondóját.

1991

Csutak

Csutak nem a megfelelő időben jött el hozzám. Amikor neki kellett volna
érkeznie, Boka és Nemecsek ültek az ágyam szélére, hogy a grundról és a
gittről meséljenek, no meg arról, hogyan lehet győzni, ha többen van az
ember. Egy szál magamban örökké Pál utcai fiú akartam lenni, nem sejtve,
hogy néhány utcával arrébb, valahol a Vay Ádám utca, Knézits utca,
Dobozy utca, Hunyadi tér és az Ér utca által határolt vonal kettős
udvaraiban és sötét kapualjaiban mászkál egy fiú nyakas pulóverban,
mackóban, agyonmosott vászonruhában, és szalmaszállal Bambit iszik
vagy hevederes ródlit húz maga után, csapágyas rolleron gurul, rágógumi
híján egy dugót rág vagy a kristályvizes üveg gumiját, és azt tudja, amit
én is tudok: kerítésekkel társalog. Ráadásul azt látja, amit én: "Van olyan
lépcsőház, ahol oroszlán kushad az ablakmélyedésben, beteg strucc az
udvaron, krokodil belefúródva a játszótér homokjába." A fiú neve Csutak,
és egyáltalán nem szégyelli, hogy mások kétbalkezesnek meg
penészpofának tartják, ide-oda küldözgetik, mint ahogy az is természetes
a számára, hogy a kerítésen kívül egy szürke lóval szeret a leginkább
beszélgetni, s ezért a lóért még az ócskavastelepre is bemászik, hogy
megmentse a vágóhídtól, mi több eldugja egy pincében, majd egy
kiszuperált vasúti kocsiban. Csutak nem fél attól, hogy egyedül van, s
noha részt vesz az Er utcai fiúk minden megmozdulásában - ródliolimpiász,
színielőadás, uszodai heccek, lómentés, később eperfalevél-gyűjtés a
selyemhernyóknak a rádiójáték sikeréért -, a fontos és meghatározó
élményeket nem a bandázás vagy a "grundromantika" jelenti neki, hanem
az, ahogyan minden apró részletre figyelve felfedezi, értelmezi a világot és
megpróbálja elhelyezni magát benne.

Mándy Iván a Csutak-tetralógiában (Csutak színre lép 1957; Csutak és a

szürke ló 1959; Csutak a mikrofon előtt 1961; Csutak és Gyáva Dezső
1968) egyedülálló gyermekfigurát teremtett meg, aki saját és környezete
útvesztőiben pusztán önmagára, saját szívére és ösztöneire támaszkodva
igazodik el, és képes arra, amire a legtöbb kiskamasz nem: a vágyak és a
valóság, a képzelet és az emlékezés különbségéből adódó feszültségek
feloldására. Képes rá, mert számára ez a különbség és feszültség
tulajdonképpen nem is létezik. Az, ami a Mándy-novellákban víziónak,
hallucinációnak, montázsnak, szürreális vagy álomszerű narrációnak tűnik,
az a Csutak-regényekben realitás, alaphelyzet. (S miért ne lenne az a
novellákban is?) Csutak mindent valóságként él meg: a kerítéssel való
társalkodás lehetőségét éppúgy, mint a tér sarkán, a csúszda mellett
üresen szálló hinták látványát. Nem áll meg, hogy elgondolkodjon azon a
fizikai képtelenségen, hogy vajon miként szólalhat meg egy kerítés, és
mitől emelkedhetnek és süllyedhetnek a hinták lassú ringással. Számára
ez a hinták és kerítések viselkedésének egyetlen lehetséges módja. S nem
azért, mert Csutak még a mesevilágban élő kisfiú (ötödikes lehet, hiszen
dolgozatot ír "Kukoricza Jancsi Iluska sírjánál" címmel), aki nem ismer
különbséget mese és valóság között, hanem azért, mert valami nagyon
lényegeset tud a tárgyak és emberek lelkéről. Csutak nem burkolt és
szimbolikus formában találkozik az alapvető egzisztenciális problémákkal,
hanem nyíltan szembesül velük, hogy végül minden kínzó kérdésére
megoldást találjon.

Mándy elolvastatja Csutakkal a Copperfield Dávidot, Huckleberry Finnt,

meg Tom Sawyert, de rábízza a választást, kire akar hasonlítani. És Csutak
nem az azonosulás legkényelmesebb formáját választja, nem olyan lesz,
mint a gyermekirodalom klasszikus alakjai. (Vigyázat! A gyerekirodalom
fogalma pusztán fejlődés-lélektani vagy pedagógiai szempontból írható
körül, esztétikai kategóriákkal semmiképp! Épp Mándy Ivántól lehetett
megtanulni, hogy "Nincs külön gyermek- és külön felnőttirodalom.
Irodalom van."). Tom Sawyer harsány, kérkedő, mindig valami új kalandot
kereső nagyhangú vezér, lázadásaival kitűnni akaró fiú, aki végül mégis jól
öltözött ficsúrrá válik, és beilleszkedik abba a rendbe, ami ellen lázadt.
Huck mindent tagadó különc ifjú, aki saját szabadságáért a képzelet
szabadságát áldozza fel. Nemecsek - a magyar gyermekirodalom hősei
közül talán vele rokonítható leginkább Csutak, már ami a
gyerekközösségben elfoglalt helyét, a "közlegénységet" illeti - önfeláldozó
fiú, olyan "akinek öröm az: szépen engedelmeskedni" (Molnár Ferenc).
Csutak azt tudja, amit egyikőjük sem: azonosulni és különbözni, érettnek
és érzékenynek lenni egyszerre; engedelmeskedni és szuverén maradni;
rendelkezni a gyermeki elméletképzés sajátosságaival és "megszüntetve
megőrizni" azokat. A Kincskereső kisködmön Gergőjét egy ködmön
formálja át, s tanítja meg arra, hogy "a kincset a szívében hordozza az
ember", Nyilas Misit arra inti az édesanyja, hogy "légy jó mindhalálig",
Csutak pedig ezt a mondatot kapja az apjától: "De te soha ne felejtsd el az
álmaidat." Ez a mondat jelöli ki Csutak helyét a gyermekirodalomban, ez
teszi személyét mindenki mástól különbözővé. Annak ugyanis, akit az apja
ezzel a mondattal bocsát útjára, nem kell többé a magánytól félnie, nem
kell többé kalandokat keresnie, azok megtalálják őt, s nem kell kisködmönt
se viselnie ahhoz, hogy különbséget tegyen lényeges és lényegtelen
között.

Csutak úgy közlekedik a világban, hogy mindig éppen összeakad valakivel

(nem ritkán elefántokkal egy kapualjban, de sohasem azokkal, akikkel
éppen összeakadni vágyna), mindig benéz valahová, mindig éppen
belekeveredik valamibe. Mindenre figyelve és mindentől szorongva
megmutatja nekünk, hogyan figyelhetünk mi is, és hogyan lehetünk úrrá
szorongásainkon. Mit tehetünk Gyáva Dezső (aki "mindenhol ott van, és
sehol se") emberei - a gáncsvetők, lökdösődők, orrba verők, fricskások és
fülmeghúzók ellen. Mit a Kalocsai Tiborok ellen, akik az utca mindkét
oldalán szembejönnek velünk, s ugyanakkor hátulról is követnek
bennünket? No és mit tehetünk a Baranyai Mártákkal, akik semmibe veszik
irántuk érzett szerelmünket, megaláznak minket, és a végén mégis ők
sértődnek meg?

Mándy nem tesz ellenük semmit: alakok, mondatok, képek, tárgyak és

hangok, hangok, hangok úsznak Csutak körül, mondatokból mondatokba
(akár az üresen szálló hinták a Hunyadi téren), s mindegyik hagy benne
valami nyomot, melyik-melyik érdeme szerint. Az alakok nevet is kapnak, s
Mándynak már a remek névadás is elég ahhoz, hogy élő figurákat
teremtsen: Színes Géza, Drugics Ági, Pazár Micu, Szecsei Csuli,
Fridmanszky Frici, Peterdi Lajkó, Szóbel Evi, Kinlovits, Kamocsa Jenő,
Barborik, Szibinyák, Jendrolovics, özvegy Reha Józsefné, Sikuta Guszti,
Hagara Öcsi, Márk Skugó, doktor Jakusch Béla, Nagyvilági Főcső (polgári
nevén Bodrogi Bandi), Táncoló Szemöldök, Belapított Orrú, Richter Kamilla,
Porgesz Vilma, Enyedi Sárika, Füzy Ica, no és persze Ronyec Mari.
Elirigyelhetnénk a névadás technikáját, de Színes Géza leleplezi Mándyt:
"Á, már az ötödik hangjátékban kapom ugyanazt a szerepet. Legalább az
ötödik hangjátékban. Tudod, egy fiút játszom, akinek nagy a szája, és a
végén leég. Valami Mándy írta, mindig ugyanazt írja. Fura pók. A
szünetben közöttünk ténfereg. Múltkor egy fiú azt mondta: Virulok, mint a
rohadt tök. Ő meg rögtön följegyezte. Ha láttad volna, milyen boldog volt.
A neveket is följegyzi. [...] Fura pók."

E "fura pók" több, mint hétszáz oldalon írta meg Csutak történetét.
Gyerekkoromban senki nem adta a kezembe a regényeket, így húsz év
késéssel kaptam önigazolást minden oroszlánért, struccért, krokodilfejért
és kerítésért. Mindazoknak, akiknek a mai napig kétségeik vannak afelől,
hogy vajon kamaszkorukban ők voltak bolondok, vagy a többiek, álljon itt
egy oldalba sűrítve Csutak lényének (és Mándy művészetének) egyik titka.
Amennyi-ben az utolsó mondatban egyetértenek velem,
megnyugodhatnak: minden rendben van velük.
"Másnap délután Csutak megállt egy ablak előtt.

Egy fiú hajolt ki az ablakból. De úgy, mintha víz fölé hajolna. A kezével
pedig olyasfajta mozdulatot tett, mintha horgászbotot tartana. [...]

- Mit halászol?

A fiú kezében mintha megrándult volna a láthatatlan horgászbot.

- Kincset.

Csutak odalent állt a járdán. [...] Elolvasta az utcatáblát: Práter utca. 'No,
hát ez is egy csodapofa ott az ablakban. Miféle kincsekről beszél itt a
Práter utcában?'

- Persze, kincset. Mindjárt gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó. De ha

elárulnád, hogy milyen kincset.

- Hallgass! - mondta a fiú. - A halak nem beszélnek.

Csutak megnémult. Mintha csakugyan a tenger mélyére került volna. De

most már maga a fiú beszélt volna ott fent:

- Elsüllyedt egy hajó az egész rakományával együtt. Mágneses botom van,

magához rántja az aranyat. De nemcsak az aranyat. Tegnap kifogtam a
kormányost.

- Az is valami - bólintott Csutak. Egy pillanatig arra gondolt, talán

mégis jobb lenne továbbmenni, de egyszerűen nem tudott elmozdulni. - És
mondd, kérlek szépen, mit csinál most a kormányos?

- Már magához tért - mondta a fiú. - Holnap már ő megy le

bevásárolni.

- Az nagyon okos lesz - helyeselt Csutak. - Ha már egyszer

megszáradt, akkor igazán lemehet a piacra.

- Azt hiszem, ki tudom fogni az egész legénységet - hallatszott

odafentről.

- Semmi kétség - hallatszott idelentről.

Egy pillanatra összenéztek. A fiú, aki halászott, és Csutak, aki hal volt a
tenger fenekén. Csutak valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy
'kezeltesd magad, öregem', de aztán mégis azt mondta, hogy...

- ...legalább egy hétig vízszaga lesz a legénységnek. [...] Csutak ellépett az

ablak alól. De alig ért a sarokig, maga sem tudta, miért, visszafordult. -
Mondd csak - szólt fel az ablaknak.
- Mindent kihalászol, ami elveszett?

- Mindent.

- Ha véletlenül az utadba akad egy ló, egy szürke ló... Nem kellett
folytatnia a fiú rábólintott.

- Kihalászom."

Én is kihalásznám.

1996

Egyszer bolt, hol nem bolt...

Mosonyi Aliz: Boltosmesék

Mesekutatói ismereteim szerint Mosonyi Aliz írja a világon a legrövidebb

meséket. Meséi annyira különlegesek, és oly nagymértékben különböznek
minden eddig ismert mesétől, hogy egy pillanatra magam is
elbizonytalanodtam a műfaji meghatározás kapcsán. Honnan tudható,
hogy az, amit olvasunk, valóban mese? És ha nem mese, akkor vajon
micsoda? Helyzetkép vagy életkép? Anekdota? Vicc? Mondás, netán
montázs? Ahhoz tehát, hogy a legelső állításom elnyerje igazságtartalmát
(s ezzel párhuzamosan a Boltosmesék is elnyerjék méltó jutalmukat),
először azt vizsgáljuk meg, hogy a boltosmesék valóban mesék-e!

Hetvenkilenc remekbe szabott cím szerepel a könyv borítóján fülszöveg

helyett, amit azért tartok megemlítendőnek, mert - mindent összevetve -
Mosonyi Aliz szövegeiben a címek a legmeseszerűbbek. Elsősorban azáltal
teremtenek mesei atmoszférát, hogy csupa olyan bolt szerepel a
felsorolásban, amilyen a valóságban sehol nincsen. Jártunk már
fazékboltban, kályhaboltban, könyvesboltban, de a Csütörtöki Fazék
Boltjába, az Öreg Kályhák Boltjába és a Kis Képeskönyvek Boltjába most
térhetünk be először. Hetvenkilenc boltból már felépülhetne valamely
kisebbfajta város és egy mesei világ is, de a valóságtól való elrugaszkodás
önmagában még nem feltétele egy mese létrejöttének. A címek vizuális
ereje egyrészt téren és időn kívül helyezi az olvasót, másrészt felkelti
kíváncsiságát és azonnal működésbe hozza a meseolvasáshoz és értéshez
(is) nélkülözhetetlen fantáziát. Ráadásul Mosonyi boltjaiban nem csak
tárgyakat lehet kapni, hanem például édes beszélgetéseket, intő jeleket,
meglepetéseket, hamarkodásokat és vad veszedelmeket is. Ezek egyrészt
a népmesékből ismert hangulatokat és érzéseket idézik fel, másrészt
mégsem igazán mesei motívumok, mert a népmesék a történeten
keresztül beszélnek félelmekről, bátorságról, szerelemről stb., és soha nem
definiálják a sárkányküzdelmet "vad veszedelemként", a szerelmesek
találkozását "édes beszélgetésekként" vagy a két nagyobb fivér sikertelen
próbatételét "hamarkodásként", noha természetesen pontosan erről van
szó bennük. Mosonyi Aliz mesecímei pusztán önmagukban képesek
felidézni és elmondani egy mesei történetet, azaz még inkább
összesűríteni azt, amit a népmesék se igazán bőbeszédűen tárgyalnak. A
sűrítés magasiskolája, hogy egy-egy címet látva egész mesék peregnek le
előttünk anélkül, hogy szélesen hömpölygő epikumot olvasnánk. Az Élet
Vize Boltja, A Rózsaujjú Tündér Boltja, Az Ordító Sárkány Boltja, a
Gyémántos Gyűrűk Boltja, a Komoly Tanácsok Boltja és a Hűséges János
Boltja még akkor is ismerősen csengő címek, ha soha nem olvastuk
népmesei párjukat. Pedig ha összehasonlítjuk a "mosonyimesét" a
címekkel hivatkozott mesei motívumokkal, máris kiderül, hogy miben áll a
Boltosmesék sajátossága.

A mesékben mindig történik valami rendkívüli. A Boltosmesékben sincs ez

másképp, csakhogy itt a rendkívüli nem kalandozás közben éri a hősöket
(akiket nem is hősöknek, hanem "vevőknek" kellene inkább neveznünk),
hanem akkor, amikor betévedve egy boltba saját életükkel, örömeikkel és
tévedéseikkel szembesülnek. (Pintér József remek ötlete, hogy arctalan
sakkfigurákat választott illusztrációknak, mintegy megerősítve a mesék
"örök emberire" vonatkozó problémafelvetését és az "élet mint játszma"
alapgondolatát.) Az Élet Vize Boltjában például azt a kérdést szegezik a
betérőknek, hogy mi lenne, ha nem innák örökkön-örökké azt a bizonyos
élet vizét, hanem "meghagynának egy-két kortyocskát, mégiscsak"? A
Rózsaujjú Tündér Boltjában egy vándor hat tányér rózsát lakmározik be,
hat liter harmatot iszik rá, majd köszönet és köszönés nélkül távozik -
vajon szabad-e egy tündérnek utánavágnia a tányért és a poharat? Van-e
(mesei) igazsága ennek a csapkodásnak a másik oldalról - a tündér
oldaláról - szemlélve? Egy másik mesében az Ordító Sárkány kap
jómodorból leckét, ám fölöslegesen ("De örülök! Tessék csak! Felfallak,
szőröstül, bőröstül!") - udvariasan is fel lehet falni valakit. A Gyémántos
Gyűrűk Boltjába három kopasz (parókás) rabló ront be, akiket hajnövesztő
szerrel kergetnek világgá, a Komoly Tanácsok Boltjában föl-alá sétálgató
doktor Sétamárta pedig akár Kierkegaard mesei alteregója is lehetne,
amikor "vagy-vagyok" helyett mesésebb megoldást: "lehet-leheteket"
kínál. Hűséges János csak félig marad az, aki a népmesékben mindig is
volt, azaz mindentudó és titkokat őrző jótét lélek. Tragédiája, hogy hiába
várja a vevőket, senki nincs, aki rábízná a titkát. Mosonyi Aliz meséiben az
optimizmus is új értelmet nyer: nem abban kell bízni, hogy úgyis jóra
fordul minden, hanem abban, hogy ha titkok nincsenek is már, titokőrzők
mindig akadnak... Nem az élet egészében, hanem annak rejtett
részleteiben kell otthonra találni - a királyi palotákat nem árt boltokra
cserélni.

A Boltosmesék szereplői ugyanis nem királyok, királynők, táltosok, hanem

boltok, boltosok - és vevők. Ezekben a boltokban azonban új vásárlási
szokásokat kell felvennünk, tudomást sem véve érzékszerveink
megszokott üzeneteiről és jelzéseiről. Itt valami egészen másra kell
figyelnünk. Mindennapos vásárlásainkhoz szükségünk van a szemünkre, a
fülünkre, az orrunkra, az ízlelőbimbóinkra és az ujjainkra, hogy
eldönthessük, a kiszemelt vagy felkínált áru vajon nekünk való-e. A
Boltosmesékben felbukkanó boltokban azonban hiába szagolunk, ízlelünk,
fülelünk, tapogatunk, nézdegélünk - semmire sem megyünk. Hát akkor
minek alapján igazodhatunk el Mosonyi Aliz portékái között? Halljuk ugyan,
amit a boltosok mondanak nekünk, de ezek nem olyan
"jónapotkívánokmibensegíthetek"-féle boltosmondatok, amire nem is lehet
mást válaszolni, mint azt, hogy "semmit, köszönöm, csak nézelődöm". Itt
nem elég nézelődni, a Boltosmesék boltosai valami meghökkentőt
kínálnak vevőiknek. Például azt, hogy ismerjenek magukra A Kalahári Átok
Boltjában, ahol az átkokat szóró, gyönyörű boltoskisasszony a vevők
szeme láttára fakad sírva, amikor rájön, hogy az átokszórás végén úgyis
neki kell maga után rendet raknia, összesöprögetnie. A Hulló Könnyek
Boltjában pedig be kell látni, hogy szívig ható könnyeket talán mégsem
egy boltos dolga előállítani, másutt meg azzal kell szembesülni, hogy
mézes cukorkákat nem lehet csak úgy, akármikor venni és enni! Van itt
minden: jellemrajz-bolt, kívánság-bolt, mindegy-bolt, életprobléma-bolt,
szívfájdító-bolt, szívjavító-bolt, humor-bolt, de még szatíra-bolt is. Ebbe az
utolsóba, a Menyasszonyok, Vőlegények Boltjába menyasszonyok és
vőlegények térnek be rabláncokat próbálgatni, és próba közben azt
kérdezgetik egymástól: "Kis tubicám, ez itt jó lesz? Vagy inkább tetszene
ez a másik?" De van itt bolt, ahová csak be lehet sóhajtani, bolt, ahol egy
kicsit meg lehet pihenni, bolt, ahol "kerek perec mindenkinek megmondják
az igazat", bolt, ahol a hibátlanok egy kis hibát kérhetnek, egy másikba
meg a lopósok lopni járhatnak. Két titka van valamennyinek: először
pontosan fel kell ismerni és meg kell nevezni, hogy mi hiányzik nekünk,
majd pedig a tévedés kockázata nélkül kell benyitni a megfelelő boltba. (A
sakkfiguráknak sem mindig sikerül, van is a rajzokon néhány kiütött bábu.)
E mesék tanítása szerint ugyanis a tévedés semmi jóra nem vezet; csupán
azért lehet egy boltba bemenni, ami ott, és csakis ott kapható. A
pöttyösben csíkosat nem lehet kérni, a csíkosban pöttyöset; a Kijáratok
Boltjában a Bejáratok Boltjára nem szabad gondolni; a Felejtők Boltjában
az emlékezésre, az Emlékek Boltjában a felejtésre, olyat kérni pedig, ami
nincs, igazán veszedelmes, mert a végén minden, de minden odaveszhet,
és azon már Mosonyi Aliz boltjai sem segíthetnek! Akkor legfeljebb a Volt
Boltban vigasztalódhatunk: "A Volt Bolt egyszer volt, és már nincs. De
egyszer volt!"

Most már bizton állíthatom, hogy ez a két sor a világirodalom legrövidebb

meséje. Szerettem volna többet is írni róla, de még idejekorán betévedtem
a saját boltomba. Ebben a boltban ül az ifjú Armányka, és szövi az
ármányt. "Hatalmas ármányt szövök -gondolja - lesz benne minden:
utazás, bűnbánat, zseblámpa, félmosoly, italok, levelek, lépcsők, folyosók -
gyönyörű szép lesz! - Jön az öreg Armány, ránéz a színes ábrákra,
megcsóválja a fejét: - Csak egyszerűen, fiacskám! Csak
egyszerűen!"

Egyszerűen pedig csak annyit mondhatok, hogy a Boltosmesék-kel új

mesei műfaj született: a meseminiatűr. Vagy még egyszerűbben: Mosonyi
Aliz meseminiatűrjei igazi gyöngyszemek a világon eddig összegyűlt több
százezernyi mese között. (Magvető, 1998)

1998

A szentek humorérzéke

Angyalbárányok. Magyar legendamesék

A legendameséket évszázadokon keresztül úgy mesélték az emberek, mint

a tündérmeséket: hittek abban, hogy mindaz, ami elmesélődik, valamikor
régen megtörtént a világban. Én a népmeséket ma is a "valamikor
megtörtént" izgalmával olvasom és mesélem tovább, okuljon belőlük, aki
érti. Ebben a gyűjteményben olyan mesékre bukkantam, amelyek sok
mindent elárulnak arról, hogy miért volt nagyobb rend abban a világban,
ahol e mesék életre keltek, mint ebben a mostaniban, ahol a gyerekek
még az iskolában sem tanulják a legendamese műfaját.

Az egyik legendameséből megtudtam például, hogy amikor Krisztus urunk

egyszer Szent Péterrel a földön járt, Péternek eszébe jutott, hogy milyen jó
dolog lehet Istennek lenni, arany karosszékben terpeszkedni, szemlélődni,
segíteni az özvegyeken és az árvákon, megjutalmazni a jókat, és
megbüntetni a gonoszokat. Addig-addig könyörgött, amíg egy napon
megszerezte a jogot a világ kormányzására. De alighogy elterpeszkedett a
kényelmes karosszékben, egy szegény asszony máris "a Jóisten gondjaira
bízta" egyetlen bocikáját, így Szent Péter kénytelen volt egész nap a bocit
hajkurászni. Másra nem is maradt ideje, ráadásul ez a boci-ügy úgy
kifárasztotta, hogy tevékeny napja után soha többé nem akart az aranyos
karosszékbe ülni. (A mesei igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem is
engedték volna neki.)

A legendamese nem a tréfák és trufák vaskosságával, a tündérmesék

hömpölygésével vagy az állatmesék didaxisával mond el fontos
eseményeket, hanem finom humorral, iróniával, könnyed filozofálgatással
fűszerezve. A legendamesék nem az isteni világrend bizonyítására jöttek
létre (arra ott vannak többek között a legendák), hanem azért, hogy
elsősorban Krisztus és Szent Péter személyével kapcsolatos komoly és
tréfás eseményeket őrizzenek meg. Ezek a történetek általában úgy
kezdődnek, hogy Krisztus Szent Péterrel jár-kel a világban, és figyeli, mi
történik benne. Ha szívének kedveset lát, hall vagy tapasztal, akkor
jutalmaz, ha valami felháborítja, akkor leckéztet és büntet. De az
igazságszolgáltatás nem az égben, hanem a földön történik, hogy még
hihetőbb legyen a csoda és még keményebbnek tűnjön a büntetés. A
legendamesék Krisztusa azonban jó humorérzékkel rendelkezik, az
erkölcsében feddhetetlen csattanóig mindig tréfás - olykor már-már
groteszk - jelenetek vezetnek.

Az Angyalbárányok valóságos kincsesbánya lehet azon szülők számára is,

akik halálosan belefáradtak az örökös és kifogyhatatlannak tűnő "miértek"
megválaszolásába. A legendamesék közé ugyanis azok az
eredetmagyarázó mesék is beletartoznak, amelyek megpróbálnak hihető
magyarázattal szolgálni néhány furcsa jelenségre. Ha tehát gyermekünk
az iránt érdeklődik, hogy miért nem forrad össze a ló lába, ha eltörik, miért
nem tud járni a kisbaba egyéves koráig, miből lett a gomba, mióta vannak
teknősbékák, hány lába van a libának, miért kopasz Szent Péter, miért
nincs huszár a mennyországban, hogyan lett a Pénz a világ fejedelme, és
mit tanult az a királyfi, aki azért indult útnak, hogy megtudja, mi a
boldogság, lapozzuk föl a könyv idevágó fejezeteit, és a kérdések
megválaszolásához merítsünk ötleteket a mesemagyarázatokból.

Aztán pedig olvassuk el A bajt keverő öregasszony című mesét

magunknak. E szerint élt egyszer egy fiatal házaspár, soha semmi
perpatvar nem volt a házukban. Megirigyelte boldogságukat az ördög, és
mindennap uszította őket egymás ellen. De hiába, a fiatalok igen szerették
egymást, és mindig megbocsátottak egymásnak. Keresett hát az ördög
egy öregasszonyt, aki egy pár piros bársonypapucsért cserébe úgy
egymásra haragította a fiatalokat, hogy azok máig veszekednek.

Ha humorérzéke nem is, emberismerete az ördögnek is volt. (Mára, 2000)

2000
Betyár volt-e Cigány Jóska?

Cigány népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Népek meséi sorozat,
amelyben a tibeti legendáktól kezdve a kambodzsai meséken át egészen a
kubai joruba mítoszokig sok mindent megtudhattunk egy országról és a
benne élőkről. Pontosabban: mindazt megtudtuk, ami a távoli vidékek égi
és földi halandóiról és halhatatlanairól - beleértve az összes démont,
sárkányt, ördögöt, varázslót és boszorkányt - a népmeséken keresztül
megtudható. A figyelmes meseolvasókat talán döbbenettel töltötte el az a
felismerés, hogy a földkerekség meséi mennyire hasonlatosak egymáshoz,
a még figyelmesebbek azonban jól körülírható kulturális különbségekre
bukkanhattak a megannyi azonos mesemotívum mögött. Ha rajtam múlna,
e sorozat köteteinek segítségével tanítanám az általános iskolai nebulókat
a másság elfogadására: nota bene nemcsak az afrikai (mese) víziló
szerethető, hanem az az ember is, aki a folyóparton áll.

A néprajztudomány régóta különös becsben tartja a cigány meséket,

ugyanis ezek a mai napig megőrizték egy archaikus hiedelemvilág azon
csodás elemeit és varázslatait, amelyek az európai mesékből már régen
eltűntek. A cigány mesemondók gyönyörű meséket tudnak: fantázia- és
érzelemviláguk, improvizációs készségük és kontaktusteremtő képességük
messze földön híressé teszi őket. De ami ennél is fontosabb: cigány
népmeséink megőriztek sok olyan, legősibb mesekincsünkhöz tartozó
pogány mesemotívumot is, amelyek sajnos már a magyar népmesékben
sem találhatók meg.

A Noran Könyvkiadó halmozottan hátrányos mesekönyvcímet viselő kötete

(Betyár volt-e Cigány Jóska? Cigány mesék) kultúrtörténeti esemény: nem
felnőtteknek szóló, tudományos jegyzetekkel ellátott kuriózumgyűjtemény,
hanem kifejezetten gyerekeknek készült mesekönyv, amelyben tizenegy
lenyűgöző cigány mese található. A meséket Sáfár Sándor gyűjtötte
Szarvason 1955 és 1958 között. Ebben a nem éppen "mesés korban" a
szarvasi cigányok Fellegemberről, Hincsek Szakállúról, Szögkirályról, Cigno
királyfiról, Hét Falu Hét Legényéről, Erős Zogáról és Zöld Marciról meséltek,
mintha nem lett volna körülöttük más, mint az a mitikus világ, amelyben
aranyhajú lányok énekelnek, aranyszínű paripák nyerítenek és aranytollú
madarak fütyörésznek. Itt a világ középpontja Alsó-India, itt a
mestergerendáról származó nádvessző vagy az emberi lehelet élővé
varázsolja a holtakat, s ha a vasorrú bába lenyeli a világszép hőst, gyorsan
kiköpi, mert rájön, hogy kár megenni az ilyen szép fiatal vitézt, amikor az
lehetne az ura is.
A mesék gyűjtője, Sáfár Sándor néptanító nem volt cigány, de szó szerint a
cigányok között élt, ruhákat, cipőket szerzett nekik, olvasni, írni tanította
őket. A cigányok szerették őt, s annak, akit a cigányok szeretnek,
elmondják legféltettebb, legtitkosabb történeteiket is. Szombath Arpád
elsőkönyves illusztrátor nem hallhatta élőben ezeket a meséket, mégis
"mesehűen" teremti meg a varázslatos alakokat.

A Népek meséi sorozatot annak idején elsősorban felnőttek olvasták - nem

is lett szerethetőbb a világ. Most a gyerekeken a sor. Ha a mesékből
megértik, hogy milyen félelmek, vágyak, remények, csalódások és
kétségbeesések között vergődnek Alsó-India mesebeli és késői
leszármazottai, miért kell a cigány mesehősök-nek 38, 48 és 66 fejű
sárkányokkal viaskodniuk, s miért házhelyet, vándor-iparengedélyt és a
rajkóknak meleg ruhát kérnek a "jótett helyébe", talán megértik a másság
természetrajzát, és a mesék megőrzésével megőrizhetnek valamit a
kipusztulni látszó emberi méltóságból is. (Noran, 2000)

2000

Ki az az Ámi Lajos?

Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi

Akárhogy nézzük is, az Osiris Kiadó becsapta azokat a gyerekeket és

felnőtteket, akik rajonganak Lázár Ervin meséiért. A meseíró neve alatt
megjelentette egy nyírségi cigány mesemondó, Ámi Lajos meséit, ami
önmagában még nem volna baj (az Illyés Gyula neve alatt ismert mesék
sem Illyés Gyula meséi), ha a könyv formája nem azt sugallná, hogy
ezúttal egy újabb, méghozzá régóta várt Lázár Ervin mesekönyvet vehet
kezébe az olvasó. Az Arany-ifjítószóló madár című könyv méretével és
tipográfiájával is igazodik a kiadó Lázár-sorozatához, az illusztrátor ez
esetben is a Lázár-életműhöz szorosan kapcsolódó Réber László, és a
borítón nagy betűkkel olvasható az író neve. Igaz, legalul kurzívval az is
szerepel, hogy "Ámi Lajos meséi", ez a név azonban a néprajzkutatókon
kívül sajnos senkinek nem mond semmit, a legtöbb szülő és gyerek azt
hiszi, hogy mesebeli alak rejtőzik mögötte. Kissé menti a dolgot, hogy a
hátsó borítón Lázár Ervin hét mondatban elmondja, ki az az Ámi Lajos, sőt
a kötet meséiről szólva azt is hozzáteszi, hogy "átdolgozásaimban
igyekeztem a lehető leghívebben megőrizni az eredetiket", ennek ellenére
a könyv mélységes csalódást okoz.

Csalódnak azok, akik a hamisítatlan Lázár Ervin-hangot és értékvilágot

keresik a mesékben, és csalódnak azok is, akik a fülszöveg alapján a
népmesék motívum- vagy szókincsét sejtik a szövegekben. Számomra
szimpatikus az író azon törekvése, hogy a néprajztudományban is
rendkívüliként számon tartott, Ámi Lajos mesemondó 262 meséjéből
(amelyek 1968-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában három kötetben
jelentek meg) kilencet ismertté tegyen a gyerekek előtt, de nem véletlen,
hogy ezek a mesék már akkor is kizárólag a felnőtt olvasókhoz szóltak. A
folklorisztikában alapkövetelménynek számít, hogy a gyűjtött meséket a
nyelvjárásnak és az elmondásnak megfelelően kell publikálni, még akkor
is, ha a szövegek olykor illogikusak vagy redundánsak. Az ily módon
közzétett mesegyűjtemények kétségkívül kevés élvezetet okoznak a
nagyközönségnek, így annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben
rengeteg kuriózumgyűjtemény jelent meg Magyarországon, legkiválóbb
mesemondóinkat máig csak a kutatók ismerik. Mindenképpen szükség
volna tehát arra, hogy ezek a szövegek szélesebb körben is ismertté és
használhatóvá váljanak, de az átírások vagy átdolgozások nagy figyelmet
és körültekintést igényelnek. Ha "a lehető leghívebben ragaszkodunk az
eredeti mesékhez" és csupán nyelvileg tesszük élvezhetővé a szövegeket,
mint ahogy tette ezt Lázár Ervin is, a mesék többsége akkor is alkalmatlan
marad arra, hogy gyerekek kezébe kerüljön. Ha meg átírjuk az eredeti
szöveget, akkor fennáll annak a veszélye, hogy meghamisítunk egy olyan
mesemondói repertoárt, amely nemcsak a mesekutatók számára valódi
kincsesbánya, hanem azok számára is, akik meséinkben például egy
archaikus, mitikus világkép elemeit keresik.

Ámi Lajost méltán tarthatjuk az egyik legkülönösebb, a mesei

hagyományoktól bátran elrugaszkodó, ám alapjaiban azokat mégis
megtartó mesemondónak. Az öreg, analfabéta szamosszegi cigány ember
olyan zárt világképet alkotott meséin keresztül, amelyben sajátosan
keverednek a közösség által őrzött és hagyományozott elemek, hiedelmek,
valamint a saját képzelete által teremtett lények, mesemotívumok, sőt
életének valóságos elemei is. Nem véletlen, hogy meséinek gyűjtője,
Erdész Sándor néprajzkutató vaskos és a mesék megértését jócskán segítő
jegyzetanyaggal egészítette ki a háromkötetnyi mesét, és kiegészítésül
kiváló tanulmányt írt hozzájuk Ámi Lajos világképéről.

Lázár Ervin kötetéhez is jól jött volna egy kis eligazító elő- vagy utószó. A
gyerekeknek is el lehet magyarázni, hogy Ámi Lajos meséiben nem azért
szerepel olyan sokszor a telefon, az újság, a mozi, a fénykép, a kórház,
mert egy modern meseíró "átdolgozta" a meséket, és beleépítette a
szövegekbe saját korának rekvizitumait, hanem azért, mert a mesék
gyűjtésének idején Ámi számára ezek épp annyira csodás tárgyaknak és
intézményeknek számítottak, mint nekünk a varázspálca, a repülő
szőnyeg, az Üveghegy vagy az Óperenciás tenger. A "lakberendezés" szót
sem Lázár Ervin írta a mesébe, az öreg mesemondónak ez a fogalom
jelentette a királyi palota gazdagságát és a finom úri ízlést. És a
népmeséktől eltérő motívumok sem Lázár Ervin találmányai: a vasgyárba
való betelefonálás, a telefonvonal kivezettetése a határba, a front, a
notesz használata vagy a király vályúból való etetése kenyérhajjal
összegyúrt kolompérral Ámi Lajos mindennapi életéből vagy képzeletéből
kerültek a mesékbe. Ezeket a motívumokat a mai gyerekek és felnőttek
viccesnek tartják, és biztosak benne, hogy Lázár Ervin írta őket a
mesékhez, holott például a fent említett kuriózumgyűjteményeink is
hemzsegnek a hasonló mesei elemektől. Ezek között azonban számos
olyan motívum is megtalálható, amely ma már alig érthető. Ámi Lajos
meséiben is jócskán akadnak ilyenek. Az aranygerlice című mese például
így ér véget: "A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi
párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A
mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották." Lehet, hogy ezt a
mesebefejezést már a gyerekének mesélő ifjú anyuka vagy apuka sem
érti, nemhogy a gyerek! Bár a meséléssel egyébként is legyünk óvatosak,
a felolvasás akár órákig is eltarthat (Ámi Lajos is órákig mondott egy-egy
mesét), olyan hosszúak a szövegek.

A kötet megjelenése után Lázár Ervin azt nyilatkozta, hogy szeretné

folytatni Ámi Lajos meséinek közkinccsé tételét, mégpedig egy
felnőtteknek szóló válogatás formájában. Úgy vélem, hogy Ámi Lajos
meséi ebben a felnőtteknek szóló kötetben fogják megtalálni az őket
megillető helyet, és ily módon kapnak majd olyan figyelmet és
fogadtatást, amelyet méltán megérdemelnek. (Osiris, 2001)

2001

Peches mesehősök

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

Mesehősöket még soha senki nem vizsgált abból a szempontból, hogy mit
idézett elő életükben a rendszerváltozás. Romlottak-e az
életkörülményeik, változott-e társadalmi státusuk, javult-e vagyoni
helyzetük, jövedelmük hányszorosa vagy hányada lett a lét-minimumnak,
és mi jellemzi iskolázottságukat. A népszámlálás jó alkalom lehetne arra,
hogy a több kiadást megért mesehősöket is górcső alá vegyük. Persze
királyokat nem igazán érdemes vizsgálni, ők évszázadok óta változatlan
mesei körülmények között élnek, és utódaik előnyös házasságkötésénél
több nem is igen érdekli őket. A modern mesehősökkel azonban egészen
más a helyzet.
Kortárs írók meseregényei aligha kaphatnak nagyobb elismerést annál,
mint hogy újra és újra kiadásra kerülnek. Az a mese, amely évek alatt sem
veszít aktualitásából, sőt folyamatos érdeklődést és figyelmet vált ki az
olvasókból, bizonyára tele van a mindennapokat érintő fontos
eseményekkel. Márpedig A kétbalkezes varázsló története az 1999. évi
második megjelenéskor sokkal időszerűbbnek tűnt, mint 1983-ban, amikor
először jelent meg. Ennek egyik oka talán épp a társadalomban
bekövetkezett változásokban keresendő: a két megjelenés között eltelt
időszakban az emberek életkörülményei, sőt társadalmi státusa is hasonló
átalakuláson ment át, mint ahogy az Békés Pál meseregényében is történt
a mesehősökkel, sőt az egyes szerepek megváltozásán túl sajnos az
izolálódás, elmagányosodás is egyre jellemzőbbé vált.

Az, hogy Békés hőseit és történeteit oly könnyű megfeleltetni valóságos

személyeknek és eseményeknek, annak köszönhető, hogy az író a
valóságos világot választja színhelyül, ahol szeretetre méltó, esendő és
csetlő-boltló, különféle mesékből ismert hősei nagyon is időszerű,
mindennapi problémákkal küzdenek. A történet azonban attól lesz minden
más mesétől különböző, hogy az író a meseszövés valamennyi
hagyományos eszközét egyéni módon dolgozza át. Gazdag fantáziával és
leleménnyel megírt történeteiben az egyéni hang mellett a humor a
legfontosabb író eszköz.

A modern meseírók gyakran élnek azzal a módszerrel, hogy a

népmesékből ismert jellegzetes mesehősöket - leggyakrabban a
természetfölötti lényeket - kiemelik "eredeti" szerepeikből, és új
szerepkörrel ruházzák fel őket. Lázár Ervin gonosz Százarcú Boszorkájából
például dada lesz a mese végére (Szegény Dzsoni és Árnika), Csukás
István pedig a gonosz, kincsrabló sárkányok ellenében "műmesésítette"
Süsüt, a szeretettől és kedvességtől sugárzó sárkányt. A műmesékben
többek között ezek a szerepcserék hordozzák magukban a
helyzetkomikum lehetőségét, de a jellemkomikumra is bőven akad példa
hasonló írói fogások eredményeként. Békés Pál regényében mindkettőből -
a helyzetkomikumból és a jellemkomikumból is - rengeteg akad.

A kétbalkezes varázsló főhőse egy varázsló, akinek - s ez már a címből is

kiderül - vajmi kevés köze van a népmesékből ismert teljhatalmú
varázslókhoz. Fitzhuber Dongó, a varázslóiskola végzős hallgatója, már
megjelenését tekintve is más, mint előkelő ősei, az arany félholdakkal és
csillagokkal kivarrt palástot, csúcsos süveget viselő varázslók. Krumpliorrú,
kajla fülű, csálé, ráadásul közismerten kétbalkezes: minden varázslata
balul sikerül, és világ csúfjára évfolyamutolsóként végez a
varázslóiskolában. Miután megkapja műsárkánybőrbe kötött oklevelét,
amely igazolja, hogy a piros-, fehér-, zöld- és fekete mágia szakavatott
ismerője, reménykedve várja az álláselosztás nevű ceremóniát, amely
eldönti további sorsát.

Hogyan zajlik ez a modern varázslóknál? A Varázsdarázs állítólag

találomra, a jövendőt kizárólag a szerencsére bízva párosítja össze a
neveket és az álláshelyeket. A valóság az - és ez már mai világunkról is
hordoz némi ironikus véleményt -, hogy amit a korrupt darázs művel, az
kimeríti a jogtalan előnyhöz juttatás kategóriáját. Mivel főhősünk nem
tartozik a Varázsdarázs kedvencei közé, ő kapja a legeslegrosszabb
varázslóállást, amely mesében valaha létezett. A Nimbusz Endre Bertalan
utcai lakótelep Körzeti Varázslóhivatalának vezetője lesz. De mielőtt
bánatában felhagyna szakmájával, a lakótelepen további deklasszálódott
elemekre bukkan. Először is egy királyra, aki OTP-s bankhivatalnokként
tengeti életét miután szanálták a kacsalábon forgó kastélyát, hogy egy új
vegyiüzem épülhessen a helyén. Ez a király nemcsak foglalkozást, hanem
szlogent is változtatott, hiszen nem azt mondja a hősnek, amit a
népmesékből ismerünk, nevezetesen: "Nem tudsz olyat kérni, amit ne
teljesítenék!" hanem azt, hogy "Kérj bármit, amit teljesíteni tudok!" Ennek
a királynak az a legnagyobb bánata, hogy a szanálás után nemcsak a fele
királyságát és a leányát veszítette el, hanem valamennyi alattvalóját is.

A király alattvalói és a mese többi szereplői a lakótelep foglyaiként új

szerepkörben mutatkoznak be. Az egykor szebb napokat látott hoppmester
házasságkötő teremben ajtókat nyitogat, az étekfogó egy üzemi konyhán
robotol, az udvari bölcsből gyerekkönyvtáros, az udvari bolondból
díszletező lett. A nyugdíjba vonult boszorkány pedig a házmester
jobbkezeként, és egyszerű Irma néniként lépcsőházat söpröget, hogy be
ne rozsdásodjon a seprűje.

A megváltozott szerepkörökből fergeteges helyzetkomikumok adódnak.

Csak két nagyszerű példát idéznénk a történetből. Az egyik a
varázslóvizsga legmulatságosabb jelenete, amelyben a lángot fúvó,
nyugdíjas tansárkányt kell a jelölteknek ártalmatlanná tenniük. Az egykor
félelmetes hétfejű sárkány a nyugdíjazása után tansárkányként tengeti
életét, hogy a varázslótanoncok rajta gyakorolhassák az alapvarázslatokat.
Az egyik varázsló hét szál virágot varázsol a sárkány fejeiből, a másik hét
szilvás gombócot. Egy gyakorlatias tanonc úgy intézi el a feladatot, hogy a
sárkány nem tüzet, hanem vizet fúj a varázslat után, s így a fenevad
"népgazdaságilag hasznosítható" sárkány lesz. Csak szegény Fitzhuber
Dongóval esik meg az a szégyen, hogy a sárkány átveszi felette a
hatalmat a vizsgán, és a vizsgabizottság szeme láttára hétfejű varázslót
varázsol belőle!

Paródiaként is felfogható az a mesei jelenet, amelyben a varázslótanoncok

az Alapvarázslatok tantárgy keretében tanulják, hogyan kell békából
hercegnőt varázsolni, s ehhez a kertben gyűjtenek békákat. A mese
kiválóan bemutatja az antivarázslás mechanizmusát, amely a modern
műmese irodalom kedvelt fogása.

A kétbalkezes varázsló története minden lényeges elemet és motívumot

(béka, csók, pálca, hercegnő, "legkisebb") megtart a varázsmesékből; ezek
kombinálása nem érinti a mese lényegét, még ha az elemek eklektikusan
keverednek is benne. A varázslás menete a mágikus varázslatok
modelljére épül (varázsige, varázspálca), csupán a végeredmény nem
azonos vele. Épp ezáltal fordul a varázslás önmaga ellentétévé,
antivarázslássá. A kétbalkezes varázsló elfelejti a varázsigét, ezért amíg a
béka hercegnő lesz, ő békává változik. A tündérmesék varázslói nem
tanulják mesterségüket, a mese adottnak veszi a mágikus tudást. A
tanítványok beavatása úgy történik, hogy a mester megjáratja velük a
poklokat: fejüket veszi, megfőzi, tűzbe veti őket, de a mese sosem
konkretizálja tudásuk lényegét.

Békés meséjében a Nagy Rododendron nevű varázslómester diktálás útján

közvetíti a tudást a tanoncok felé. A mese feltételezése szerint a kertben
ugráló békák bármelyikéből lehet hercegnő, csak csók és mondóka
szükségeltetik hozzá. A varázsmesékben a csókkal történő megváltás a
bonyodalmak megoldása, s nem újabbak forrása. A varázsmese hőse nem
ismeri előre a csókja következményét, nem azért csókolja meg a békát,
hogy előtte teremjen a világszép herceg. A varázsmesékben nincsenek
félig sikerült dolgok, a hősök nem varázsolhatnak "elpuskázott
hercegnőcskéket" sorozatban, csak az elsőt, az egyetlenegyet, aki viszont
ab ovo az övék. Békés Pál meséjében is egymáshoz rendelt párokról van
szó, de az író olyan ponton konkretizálja a történetet, amelyet a
varázsmese mindig kimondatlanul, titokban hagy. Békés Pál a külső vagy a
jellem hasonlósága alapján rendeli egymáshoz a szereplőket: a
szemüveges, szeplős, stréber, dundi, savanyú, bamba, apró varázslókhoz
hasonló "békamenyasszony" kerül.

De a varázstudomány előzetes begyakorlása, a közös varázslás, a

próbálkozások végteleníthető, és mindig újra kezdhető sora új mesei
mechanizmust indít el, amely nem tud másban nyugvópontot találni, mint
a "deus ex machina" műmesei változatában; ebben a mesében a Nagy
Rododendron pálcájának kanyarintásában, ami ugyan nem old meg
semmit, de egy ponton megszakítja a sikertelen akciót.

Mi köze mindennek az Olvasóhoz, a gyerekekhez? Békés Pál átlényegített

mesei szereplői azáltal válnak kitüntetett figurákká, hogy egy ízig-vérig
mai kisfiú életébe csöppennek bele. Éliás Tóbiás a lakótelepen lakik, és
semmi más kívánsága nincs, minthogy olyan mesét kapjon, amely valóban
megtörténik. Azt mondja Fitzhuber Dongónak: "Igazi mese az, ami velem
történik. Saját mesét akarok. Olyat, amiben benne lehet lakni." Dongó - a
mundér becsületét védendő - elindul a kisfiúval, hogy mesére bukkanjanak
a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelepen. Már az első lépcsőfordulóban
kiderül, hogy a legszürkébb, legrusnyább lakótelep is tele lehet csodaszép
mesékkel, csak meg kell találni a történet elejét és a történet egymástól
elszigetelten élő szereplőit, legyenek azok lakótelepi dzsinnek vagy a
tizedik emelet fogságában sínylődő királykisasszonyok. A hős, aki a valódi
hősökhöz hasonlóan mindezt véghezviszi, ráadásul a király elveszett
leányát is megtalálja, nem más, mint Éliás Tóbiás, a kisfiú.

A mindvégig izgalmas és humoros mese végére aztán a lakótelepen is lesz

helye és létjogosultsága a valamikor szebb napokat látott királyi
udvartartásnak. A nyugdíjasok klubjának és a modellező szakkörnek helyet
adó "alagsori mozgalmi helyiség" éppen alkalmas arra, hogy keddenként a
király összehívja alattvalóit, és megbeszéljék, kivel mi történt az elmúlt
héten.

Nagyon érdekes lehet a felnőtt olvasók számára, hogy a gyerekek az olyan

szavakat, mint például a szakszervezeti bizalmi, az üzemi konyha, a
szanálás és az alagsori mozgalmi helyiség épp oly hihetetlennek tartják,
mint a kacsalábon forgó kastélyt, a terülj-asztalkát és a láthatatlanná tévő
köpönyeget. (Osiris, 1999)

2000

A szörnyeké a világ?

Békés Pál: A Félőlény

Igen. Legalábis ezt állítja Békés Pál a tíz évvel ezelőtt íródott, nemrégiben
pedig új kiadásban is megjelent meseregényében, A Félőlényben.
Pontosabban nem is Békés Pál állítja ezt, hanem maguk a szörnyek, akik
rémröpcédulákon tudatják országgal-világgal, hogy a hatalom immár
végérvényesen és visszavonhatatlanul az ő kezükbe került. Persze nem
hirtelen-váratlan, hanem egyre-másra, fokozatosan. Kezdetben csak itt-ott
tűnt föl néhány hernyótalpas, savószínű köcsögfej, egy-két rusmány vagy
triplatokájú vahordály, később azonban egyre több lett belőlük mindenütt.
Még a rádióban is elszaporodtak a szörnybemondók, s végül a szörnyeké
lett valamennyi hullámhossz, övék az egész éter. Elrémesült a világ -
mondják az Utolsó Kiserdő lakói, amikor rájönnek, hogy az ő erdejükön
kívül nincs több rémmentes hely sehol a világon. Ezt persze a szörnyek is
tudják, és úgy döntenek, felszámolják az utolsó mentsvárat is.
Jó kis meseindítás, hős legyen a talpán, aki kikecmereg belőle. Ráadásul a
főhősnek szánt Félőlény nem tűnik valami híres problémamegoldó
vitéznek, kivont kard és emelt fő helyett bezárkózik az odújába a
könyveivel, lakatokat, láncokat, biztonsági zárakat szerel az ajtajára, s
reszketve kucorog komódja legalján. De hiába dugja könyvek közé a fejét,
hamarosan szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy kizárólag akkor
maradhat életben s akkor szabadul-hat meg félelmétől, ha bekapcsolódik a
világ rémkeringésébe, azaz szörnnyé válik maga is.

Ott áll hát a Félőlény a szörnyfelvételi irodában a teleszkópos kezű

Irodaszörny előtt, aki a legújabb kiadású Kis rémhatározóból különféle
szörnytípusokat ajánl behódolni kész ügyfele figyelmébe. A választási
lehetőségek korlátlanok a kaszaboló, daraboló, saraboló, préselő, réselő és
késelő, valamint az árkoltfarkú, burkoltfarkú, hurkoltfarkú, szegletesfejű,
szegesfejű, szegfejű, bunkó, bárgyú, gárgyú, nyomott, csökött és lökött
rémek között. Persze ha valaki nem képes rögtön dönteni, áthidaló
megoldásként jelentkezhet általános szörnynek is, és későbbre
halaszthatja a szakosodást.

Szegény Félőlény ekkor még nem tudja azt, amit az Utolsó Kiserdőben
hagyott barátai már sejtenek: az igazi főrangú rémek nem a küllemükről
ismerszenek meg. Az igazi szörnyek attól igaziak, hogy épp olyanok, mint
bárki más. Egyikük, miközben a Félőlény messze földön híres könyvtárát
égeti el hatalmas máglyán, leckét is ad az erdőlakóknak szörnyológiából:
"Senki sem születik szörnynek. Viszont előbb-utóbb mindenki azzá válik.
Elszegődik. Felcsap. Beáll. És higgyétek el, az lesz a leghithűbb, aki
korábban egészen másféle volt, mert feledtetni akarja, hogy másféle volt"
- üvölti a kiképző főrém, és Terror térre kereszteli az addig Tündér téren
ismert közterületet.

És ekkor végre történik valami. A Félőlény ráébred arra, hogy azért van
tele a világ szörnyekkel, mert szörnnyé válni könnyű, mondhatni
pofonegyszerű. Eltolja maga elől a belépési nyilatkozatot, felemeli a fejét,
és kimondja azt a végtelenül egyszerű és tiszta mondatot, amely képes a
történet mélypontját is a végtelenül egyszerű és tiszta megoldás felé
fordítani: "Nem lenni szörnnyé: az a nehéz." Még a szörnyek lélegzete is
elakad e sorsfordító, világrengető szavak hallatán.

Ugy tűnik, hogy a mesékben is csak az első mondatig nehéz elvergődni.

Amikor a Félőlény hazatér, az erdőt rémuralom alatt tartó szörnyek láttán
másodszor is mond valami nagyon fontosat: "NA DE MOST MÁR ELÉG!" És
sorra kipenderíti az erdőből a rémeket, visszaállítja a régi útjelzőket, és
mesélni kezd. Megtanulta, hogy a szörnyek, ha nem legyőzhetők is,
mesékkel és történetekkel távol tarthatók. Békés Pál szerint az a
teremtmény, aki tudott szörnnyé nem lenni, megérdemli, hogy új nevet
kapjon. Igaz, nem is annyira új ez a név, legföljebb elfelejtettük, hogy ilyen
is létezik.

Úgy hívják: Élőlény. (Mára, 2001)

2001

Vadrózsából tündérsíp

Petőcz András: Bojtorján

Nem könnyű gyerekverset írni abban a hazában, amely arról híres, hogy itt
az óvodások is egy filozófus-költő szürrealista képekkel és szexuális
szimbólumokkal átitatott költeményeit szeretik a legjobban énekelni vagy
mondogatni. Generációk nőttek föl ezeken a messze földön híres verseken,
amelyekről Weöres Sándor, a versek írója azt állította, hogy nem is
gyerekeknek szánta őket. A nagyobb nyomaték kedvéért azt sem felejtette
el hozzátenni, hogy ő nem is szereti a gyerekeket.

Még szerencse, hogy a jó versek megszületéséhez elsősorban nem

gyerekekre, hanem ritmusra, dallamra és - mindenekelőtt - játékos kedvre
van szükség. Weöres Sándor sem tett mást, mint nekiállt játszani a
szavakkal, a hangokkal és a képekkel, megmutatva, hogyan is kell
"vadrózsából tündérsípot csinálni". Azt tartotta, hogy az igazi gyerekvers
nem más, mint elsődleges rácsodálkozás valamilyen látványra, élményre,
hangra, méghozzá nemcsak tartalmilag, zeneileg vagy képileg, hanem
"ösztönileg" is. Számára ez azt jelentette, hogy a verseken keresztül
kapcsolatot teremteni a lélek ősrétegeivel, a regölések, varázslások,
ráolvasások, népi mondókák és rigmusok világával. Igazi varázsló volt ő,
aki nemcsak mindent tudott a világmindenségről, hanem már a
legkisebbeknek is továbbadta ezt a tudást.

Nem véletlen, hogy Petőcz András új verseskötetében is lépten-nyomon

Weöres Sándorra bukkannunk. Már a kötet címe is őt idézi: Bojtorján. Ha
egy társaságban kimondjuk ezt a szót, tízből hét felnőtt (és tízből tíz
gyerek) rögtön rávágja a rímpárt: "lajtorján", és megnevezi a Csiribiri című
verset, amely a legvarázslatosabb Weöres-versek egyike. Petőcz azonban
úgy tiszteleg a Mester előtt, hogy nem lemásolja, hanem továbbgondolja a
Weöres-etűdök rímképleteit. Verseiben olykor felismerni vélünk egy-egy
régi, talán még óvodás korunkból ismert ritmust vagy hangzást, de mielőtt
biztosak lehetnénk a felismerésben és a vers címében, Petőcz csavarint
egyet a versen, és máris egy új versformában, új versben találjuk
magunkat. Lehet, hogy csak egy szótaggal került több a versbe, lehet,
hogy fél sorral növekedett a vers hossza, de az is lehet, hogy valamelyik
rím bicsaklott meg félúton. A lényeg a játék határtalan öröme, ami Petőcz
verseit is életre hívta. És a költő nemcsak a rímekkel és a ritmussal játszik,
hanem a képekkel is: a kővirág és a műegér éppúgy belefér a verseibe,
mint egy eszpresszó vagy az internet.

Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a rímtelen, a gyerek gondolatait, érzéseit
megszólaltató "svéd gyerekvers-típus" népszerűbb lesz a gyerekek
körében, mint a magyar gyereklírára oly jellemző játékos versek. A
gyerekek azért kedvelik a beszélgetős verseket, mert magukra ismernek
azokban a szituációkban, amelyek széthulló családokról, titkos
szerelmekről, megkopott vagy éppen vágyott barátságokról szólnak.
Petőcz András előző kötetében is a "lelkizős" versek voltak túlsúlyban.
Szerencsére az új kötet versei arról győzik meg az olvasót, hogy játékos
kedvvel is lehet komoly dolgokról beszélni. Sőt, a Micimackó-féle rövid
halandzsaversekben legalább annyi mély értelmű utalás rejlik, mint a
kamaszlélek rejtelmeit boncolgató hosszú költeményekben. Petőcz ugyanis
nagyon jól ismeri a mindenféle logikát, ok-okozati összefüggéseket
nélkülözni látszó gyerekhalandzsa-szövegeket, és verseiben fel is
használja ezeket. A derűs pillanatokon túl érdemes utánagondolni annak,
hogy a gyermeki halandzsázások mögött milyen fontos megfigyelések
bújnak meg!

Nagy bátorság a Móra Kiadótól, hogy évente legalább egy kortárs költő
gyerekverseit megjelenteti, méghozzá kortárs grafikus illusztrációival.
Petőcz András kötetét Tóth István illusztrálta, s a fekete-fehér rajzok a
versek varázslás-jellegét hangsúlyozzák. Ködös, csúnya, hideg téli
napokon mindenkinek nagy segítség lehet a kötet verseit és rajzait
behálózó napsütés. (Móra, 2001)

2001

Mesebőrönd

Tóth Krisztina: A londoni mackók

Mesekutatónak lenni azért jó, mert lépten-nyomon mesés történetekbe

botlik az ember. Foglalkozási ártalom, mondhatná bárki, pedig nem erről
van szó. És tulajdonképpen a lépten-nyomon nem is igaz, mert a mesés
történetekre egy mesekutatónak is épp annyit kell várni, mint bármilyen
más történetre. A mesék ugyanis nem tolakodóak, nem ugrálnak folyton
az ember orra előtt, hogy "na helló, itt vagyok, mit szólsz hozzám?", s nem
mutogatják magukat hivalkodón. A mesék egyszerűen csak arra várnak,
hogy valaki észrevegye őket.

Tóth Krisztina bőröndnyi gyerekversének is mesébe illő története van. A

történet azzal a mesei motívummal kezdődik, hogy egyszer csak három
lány gondolt egy nagyot (a mesékben a gondolatoknak mindig kiemelkedő
jelentőségük van), és megalapította a Csimota Kiadót, mégpedig azzal a
céllal, hogy a gyerekkönyv-kiadók által meglehetősen elhanyagolt vagy
könyvnek nem is nevezhető ízléstelen kiadványokkal bombázott 0-7 éves
korosztály számára adjon ki tartalmát és küllemét tekintve is igényes
könyveket.

Nem hagyományos mesekönyv, lapozgatni való leporelló vagy a

mostanság oly divatos interaktív játszókönyv lett az első "termékük",
hanem egy kék kartonból hajtogatott kis bőrönd, amely igazi meglepetést
rejteget, s amelyet öröm kézbe venni, forgatni, ki-nyitogatni, felfedezni,
aztán újra bezárni. Tíz gyönyörűen illusztrált színes füzet van benne, s
mindegyik füzetben Tóth Krisztina Marci fiához írott gyerekversei, amelyek
párosával jelennek meg a remekbe szabott füzetekben (kivétel ez alól A
londoni mackók és A tigris című vers, amelyek önmagukban állnak). A
füzetek minden oldala színes, és minden versszakot teljes oldalas
illusztráció követ. A sokféle technikával - van közöttük kollázs, fotó,
akvarell - készült és a versek hangulatát is jól tükröző illusztrációkat fiatal
képző- és iparművészek készítették: Pap Kata, Magyar Gergő, Rutkai Bori,
Simon Hilda, Csáki István, Szentesi Csaba és Catherine Burki. Az egész
oldalas illusztrációk alkalmassá teszik a könyvet arra is, hogy a
versolvasási időt kevésnek találó és az ágyba bújást "még mesélj!"
nyafogással halogató gyereknek mesét lehessen kerekíteni a képek
alapján.

A kis füzeteken található fülszöveg szerint: "A Marcihoz/ról szóló versek a

magyar gyerekköltészet legjobb hagyományait követik,
megformáltságukban a Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes-iskolát
idézik." Tóth Krisztina versei valóban a magyar gyerekköltészet
legnemesebb vonalához tartoznak, ugyanakkor emlékeztetnek a "svéd
gyerekversek" néven elhíresült szerepversekre is (Marci és a vonat, Marci
a fürdőszobában, Alagút), amelyekben a gyerek félelmei, szorongásai,
sajátos véleményei szólalnak meg. Weöres Sándor hangját idézi az Este
lett, Arnyjáték, Altató című vers, Kormos Istvánét a Marci szerel című
helyzetdal, Nemes Nagy Agnesét a Virágevő Zsiráf Dezső-versek, Tandori
Dezsőét pedig A londoni mackók című vers.

Számomra az igazi meglepetés ezekben a versekben Tóth Krisztina hangja.

Finom, kedves, vigasztaló, megértő, átölelő és bátorító hang ez: egyszerre
a gyerek és a felnőtt hangja. Nőként nagyon sokszor azonosultam már a
verseivel (mondhatni ő a kedvenc költőm), anyaként most először.
Ráadásul a Marci-versek ráirányították a figyelmemet olyan apróságokra,
amelyeket még sokat próbált, háromgyerekes anyaként sem gondoltam
eddig végig. Meglepett, hogy milyen egyszerűen és mégis milyen
hitelesen legyőzhető a félelem és a szorongás egy pár soros versben,
verssel, méghozzá azzal az egyszerű technikával, hogy a vers végére
Krisztina semmissé, nem létezővé teszi a szorongás tárgyát. A "nincs is
ott, akitől félni lehetne!" felismerése valóban terápiás értékű (A tigris,
Alagút). De ugyanilyen felszabadítóak azok a versek, amelyekben a
négyéves kisfiú birkózik a mindennapok megpróbáltatásaival: cipővel,
ruhával, pulóverrel, gatyával, mosogatással. Az önironikusra színezett
versek szintén fölszabadító, s ezáltal gyógyító hatásúak: fölszabadítanak, a
mindig tökéletesnek kellene lenni kellemetlen nyomása alól.

Az a kisgyerek, aki sikeresen próbálkozik ezekkel a nehézségekkel,

megérdemli, hogy a nap végén meseverseket, altatódalokat kapjon. Tóth
Krisztina mindkettőt nagyon jól tud írni: Virágevő Zsiráf Dezső történetei
viccesek, szellemesek és poétikailag is miniatűr remekművek, az
altatóknak pedig minden esélyük megvan arra, hogy a magyar
gyerekköltészet gyöngyszemei közé kerüljenek.

Nemrégen hallottam, hogy Amerikában az újszülöttek nem ilyen-olyan

cégek termékmintáit, pelenkacsomagjait kapják ajándékba a kórházból
való hazatérésük napján, hanem egy könyvet, és a könyv mellé ajánlólistát
azzal kapcsolatban, hogy mely könyveket érdemes beszerezni a
kisbabának. Mozgalom indult azért, hogy a szülők minden hónapban
vegyenek egy könyvet a kicsinek, hogy ötéves korára legalább 60 darab
saját könyve legyen.

Most itt a nagyszerű alkalom, Amerikában az első tíz hónapot máris le

lehetne tudni ezzel a remekbe szabott bőrönddel. S ha netán nálunk is
elindul majd egy hasonló mozgalom, én azt fogom javasolni, hogy ezentúl
minden újszülött A londoni mackók fedőnevet viselő mesebőrönddel kezdje
meg földi életét. (Csimota, 2003)

2004

Az emlékezés gyűrűje

Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben

Kortárs meseíróink ritkán kalandoznak a múltban. Miért tennék, amikor

annyi mesébe illő dolog történik körülöttünk napjainkban is, hogy meseíró
legyen a talpán, aki mindezt észreveszi, és hű krónikásként továbbadja.
Mesébe illő lehet egy lakótelepi varázsló kétbalkezessége, egy újkori
sárkány nem éppen újkori gondolkodása, egy csiga Makovecz Imre által
támogatott házépítési törekvése vagy egy királykisasszony
emancipálódása avítt udvartartásának tiltakozása ellenére, hogy csak az
utóbbi évek legsikeresebb meseregényeire gondoljunk. Nagyszerű mesei
helyzetek teremthetők két különböző világ találkozásából - talán a mese az
egyetlen műfaj, amelyben az összeegyeztethetetlen dolgok szisztematikus
összeegyeztetési kísérlete nem vezet szükségszerűen kudarchoz.

Kálnay Adél napjaikban játszódó meseregényében is két világ találkozik

egymással, de ezt a találkozást nem követik mulatságos vagy tragikus
események. Egy kisvárosi bérházban élő nyolcéves kislány meghívást kap
vidéki rokonától, hogy barátnőjével együtt töltse nála a vakációt. Ez a
vidéki rokon nem más, mint Teréz néni, egy valamikori grófkisasszony, aki
öregkorában jött vissza szülőfőldjére, és felújíttatta családja régi
udvarházát. Ide utazik a két kislány, és már az érkezésük napján megannyi
csodára lelnek az öreg házban és a még öregebb kertben. Izgalmuk
fokozódik, amikor a falu legidősebb lakója elmeséli nekik, hogy volt idő,
amikor titokzatos dolgok történtek a Teréz néni kertjében álló hatalmas
tölgyfa körül. Éjszakánként fények gyúltak alatta, és az emberek
tündéreket (vagy boszorkányokat?) láttak táncolni körülötte, sőt egy
napon a kertész arannyal átszőtt sálat is talált a titokzatos lábnyomok
között. A falu tudós asszonya száz éve úgy magyarázta meg ezt a
jelenséget az embereknek, hogy a múltat láthatatlan vastag fal választja
el a jelentől, de olykor megtörténik, hogy a fal elvékonyodik, s ilyenkor
láthatóvá lesznek azok, akik valamikor a fal innenső oldalán éltek. Ez az
azóta is szájról szájra járó magyarázat annyira felcsigázza a két kislány
fantáziáját, hogy már a második éjjel mindketten ugyanazt álmodják: egy
gyönyörű tündérlánnyal találkoznak, aki kétszáz éve keresi elvesztett
gyűrűjét a kertben. A tündérlány elmondja nekik, hogy az emlékezés
gyűrűje nélkül nem tud hazatalálni, nem tudja, hol a helye, és addig fog
bolyongani a fa körül, amíg a gyűrű meg nem lesz. No, csak ez az álom
hiányzik a két meglehetősen élénk fantáziájú és csodákra éhes kislánynak,
képzeletük máris valóságot teremt az álomból, és elhatározzák, hogy
megkeresik a gyűrűt. A legtöbb meseregény ezen a ponton szokott
végtelenül hiteltelenné válni, s Kálnay Adél könyvében is felrémlik egy
pillanatra ez a veszély, de aztán szerencsére sikerül megtartani a mese és
valóság kényes egyensúlyát, és elhitetni az olvasóval a csodák
létjogosultságát. Hogy ez így történt, abban nagy szerepük van az
illusztrációknak is.

A kötetben ugyanis az illusztrációk a legszebbek. Várnai Gyula színes

fotókat "akvarellesített" számítógép segítségével, így a képek is olyanok,
mintha a rajta lévő alakokat és tárgyakat is éppen az álom és az ébrenlét
határán örökítette volna meg a grafikus. A varázslatos képek önmagukban
is külön mesévé állnak össze, miközben nagyszerűen illeszkednek a
regény hangulatához is.

Sajnos úgy tűnik, hogy a nyelvi lektor (vagy felelős szerkesztő) és a

korrektor is belefeledkezett ebbe az álomvilágba, legalábbis egyikük sem
volt ébren, amikor a szöveget javította. Gyerekkönyvekben fokozottan
ügyelni kell a nyelvi tisztaságra, és már egyetlen hibás elválasztás is
megengedhetetlen. Még fájdalmasabb a hibák sokasága, ha pusztán a
figyelmes szem hiányzott volna ahhoz, hogy egy valóban szép könyv
születhessen. (Dunatáj Kiadói Kft., 2001)

2001

Hősök és álhősök

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Azt olvastam a Jelenkor Kiadó könyvismertetőjében, hogy Szijj Ferenc

kötete "műfajfrissítő jellegű meseregény". Jó szó ez a műfajfrissítő, rögtön
megtetszett, neki is álltam nyomban olvasni, gondoltam egy
mesekutatónak mégiscsak illik naprakésznek lennie műfajfrissítésből. A
tizedik oldalnál járhattam, amikor hirtelen határtalan izgalom fogott el, az
a fajta, amely remekművek olvasásakor jelentkezik az emberen.

Hosszú évek óta várok egy olyan mesekönyvre, amelyet kortárs magyar
író jegyez. A magyar meseirodalomban immár több mint egy évtizede nem
született figyelemre méltó új mű, neves meseíróink is csupán
újrakiadásokkal vannak jelen a könyvpiacon. Az amúgy szűkszavú költő-író
- Szijj Ferenc - épp jókor érkezett 18 és fél ív terjedelmű meseregényével, s
azonnal kivételeset alkotott a számára új terepen.

Szijj nagyon komolyan veszi a mesemondás miértjét és mikéntjét. Mesélni

ugyanis minden időben főképp azért kellett, hogy a mesehallgatók
képesek legyenek eligazodni, cselekedni, stratégiákat választani a változó
világban. Ahogy változott a világ, természetükből fakadóan változtak a
mesék is, de volt egy határ, amelyen túl a történetek nem merték követni
a katasztrófákat és a pusztulást, ezért inkább visszamenekültek a
csodákhoz. Arról, hogy mi történt körülöttünk az elmúlt 60-70 évben, nem
születtek mesék. A felnőttek talán ekkor fordultak el végleg a meséktől.
Szijj Ferenc most változtat ezen a helyzeten. Meseregényét olvasva
folyamatosan azzal szembesülünk, hogy mi vesz bennünket körül
évtizedek óta, és milyen körülmények között kell(ene) a 21. század
mesehőseinek boldogulniuk. De egyáltalán kikből lehetnek manapság
hősök? Szijj a következőket ajánlja: egy paradicsomkaró (becsületes neve
Apafi Tivadar), egy kertkapu (úgy is mint Eisenhuber Dávid), egy káposzta-
házaspár (Káposzta Benő és Káposzta Benőné), egy futórózsa (Serilla Géza
nevű), nőnemű uborkák (nevezetesen Uborka Ibolya, Tünde és Szilvia), egy
érésben lévő paradicsom (Veszelinovics Arvácska), valamint egy
kopasznyakú tyúk (Vaxler Katalin nevű). Ezek a hősök arról nevezetesek,
hogy mindig rossz helyen vannak, majdnem mindig rosszkor szólalnak
meg, és inkább hátráltatják, mintsem segítik a főhőst, Szuromberek
királyfit, aki... Nos, aki csak úgy a maga módján, csöndesen,
bizonytalankodva, a különleges tudakozót is feltárcsázva, alig-alig, de
azért valahogy mégis, képes az egész társaságot összetartani,
végigvezetni a művillámokkal, műmennydörgéssel, műesővel tarkított
viszontagságok sorozatán, és aki előbb-utóbb (inkább utóbb) rájön arra is,
hogy miként működik egy csodák nélküli világban a csodafogpiszkáló, a
csodagyűszű, mire jó a hajsütővas és a káposztagyalu, (nem lebecsülendő
ez a "rájövés" abban a mesei világban, amelyben az ellenfél varázsgyűrűje
PIN kóddal működik!), hogy aztán végül megmentsék Sziromka Mária
királykisasszonyt a lidérckirály és a mókusfarkas mocskos kezétől és
visszaszerezzék tőlük a békadínó ellopott koronáját. A gyanútlan olvasó
első pillanatra úgy vélheti, hogy csupa devalválódott mesehős került a
regénybe, pedig nem erről van szó. Ezek a hősök csupán azt tették, ami a
dolguk: alkalmazkodtak ahhoz a zűrzavarhoz, amelyben mindannyian
élünk.

Van néhány klasszikus mese, amelynél szerző és grafikus neve

elválaszthatatlanul összefonódik. Most egy új szerzőpárost köszönthetünk:
Roskó Gábor illusztrációi nagyon szorosan hozzátartoznak Szijj Ferenc
meséihez. Minden rajza telitalálat - ha ezeket nézzük meg mielőtt
elolvasnánk a könyvet, belehelyezkedhetünk abba az abszurd, egyszerre
félelmetes és nevetséges, vonzó és taszító, Hencida és Boncida nélküli
világba, amelyben külön-külön és egyszerre, segítőkkel és segítők nélkül,
kénytelenek vagyunk a magunk módján, csöndesen, bizonytalankodva,
alig-alig, s ha úgy adódik a különleges tudakozót is feltárcsázva -
boldogulni. (Jelenkor, 2001)

2001

Helyet csinálni a jónak

Kamarás István: Csigamese

A jó gyerekirodalmi alkotások mindig adnak valamilyen képet arról a

korról, amelyben maguk a művek megszülettek. Ez akkor is így van, ha az
írónak tulajdonképpen eszébe sem jutott bemutatnia, hogy például milyen
társadalmi viszonyok között íródott meseregénye. A kíváncsi olvasó
azonban fontos háttérinformációkra bukkanhat egy-egy műben: kiderülhet
számára, hogy milyen volt a gyerekek és a felnőttek viszonya az adott
korban, mit gondoltak és mit tudtak a felnőttek a gyerekekről, a gyerekek
milyen körülmények között nőttek fel, mit játszottak, min gondolkodtak, s
miről álmodoztak.

Régebbi művek esetében ez a kutakodás sok értékes és érdekes

információval szolgál, kortárs művek esetében azonban nem mindig
vagyunk képesek kellő távolságból szemlélni a történetet. Pedig kortárs
alkotásaink is tele vannak jelzésekkel, felkiáltásokkal, s milyen jó volna is,
ha nem csak vájt fülű kutatók kapnák föl a fejüket ötven év múlva egy-egy
motívum láttán a mese olvasásakor! Sajnálatos tény, hogy az általános
iskolai kötelező olvasmányok közül hiányoznak a kortárs írók művei, így a
gyerekek ritkán találkoznak a "rólad szól, neked és érted írták"
élményével, holott épp ez a találkozás lenne az olvasás egyik megrendítő
élménye.

Kamarás István Csigamese című családi - felnőtteknek és gyerekeknek

egyaránt élvezetes - mesekönyve igazi kortárs alkotás a meseregény
műfajában. Szemlélete, tematikai motívumai, játékossága és iróniája a 20.
század végét idézik. Sokat elárul a körülöttünk lévő világról, ha a
köztudatban devalválódott fogalmaink - mielőtt végképp kipusztulnának -
a mesékbe kerülnek, mégpedig nem értékvesztett jelentésükben. Mintha a
mese lenne az utolsó lehetőség arra, hogy ezek a fogalmak
megmentődjenek, vagy legalábbis megőrizzék valamikori jelentésüket. A
nyolcvanas évek közepén Lázár Ervin építette a meséit olyan "hiányokra",
amelyek valós problémaként voltak jelen a mesén kívüli világban is. Ő
mesenyelven beszélt olyasmiről, ami "lefordítva" már az idő tájt is
meglehetősen közhelyesen hangzott volna: eltűnőben vannak a
közösségek, kihalófélben az egymás iránti szolidaritás és szeretet,
elfeledett fogalom a jóság, az irgalmasság, s immár nem érdemel jutalmat
a hűség, az összetartozás sem. Lázár Ervin egyetlen szóba sűrítette
mindezen tapasztalatait: abban az időben a "dömdödöm" afféle
nemzedéki jelszó volt, s ugyanilyen közös titok volt a Négyszögletű Kerek
Erdő és Micimackó Elvarázsolt Völgye, valamint a mackóvers végén
visszhangzó "zik-zik-zik".

Kamarás István nem kínál titkos jelszavakat. Ó már tudja, hogy a baj
sokkal nagyobb annál, mintsem hogy összekacsintó nyelvi leleménnyel
vagy azonos létállapotból, közös tudásból fakadó "hívószavakkal"
orvosolható lenne. Az ő könyvében az "illem, tapintat, úri becsületszó"
hármas egysége (vagy éppen e hármas egység hiánya) nagyon is
komolyan húzódik végig a történeten. Persze a Tücsök is megkérdezi, hogy
ezek meg micsodák, de a Keresztes Pók (aki egyébként Kamarás
meséjében "nemzeti liberális keresztesdemokrata") epés válasza nyomban
életforma váltásra készteti. "Ezek azok, ami nélkül lehet ugyan, de nem
érdemes élni" - mondja ugyanis Keresztes Pók.

Mese általában bármiből lehet: elég ránézni egy kőre, felhőre, játék
mackóra vagy fabábura - minden további a fantasztikumhoz való
viszonyon múlik. A Csigamesében valós, természettudományos, vallásos
és fiktív elemek keverednek, melyek azáltal olvadnak harmonikus egésszé,
hogy Kamarás István ugyanazzal a végtelen szeretettel beszél a
hozzátartozóiról, mint a csigákról vagy a Jóistenről. Szociológus
nagypapaként a történetben is szereplő író abból a sajnálatos eseményből
kanyarított mesét, hogy Eszter nevű unokája véletlenül rálépett egy
csigaházra, s a csigaház darabokra tört. Ez egy kislány szempontjából sem
könnyen kiheverhető csapás, csigaperspektívából azonban kész
katasztrófa. Ráadásul az áldozat épp házasodni készült volna, ami ház
nélkül elég bajos egy csiga számára. (Nyelvészeti szempontból viszont
rendkívül izgalmas, hogy ha az új házat növesztő csiga háznövesztés
közben is házasodik, akkor mit csinál ez után? Csigabigámiázik?)

Kamarás István nem tud tündérmesei megoldást javasolni a háza törött

csigának, meséjében nincs varázspálcás jótevő, aki egyetlen csiribával új
házat építene neki. A Jóisten ugyan felbukkan a katasztrófa helyszínén, de
ő is csak arra képes, hogy csigaházépítő pályázatot hirdessen a Földön és
a mennyben egyaránt. A magasságos zsűri tagjai: Leonardo da Vinci, Le
Corbusier és Makovecz Imre. A díjnyertes művek között van fából faragott
ház hét kapuval, hegyikristály palota, páncélos lovagvár és egy olyasféle
is, mint a csigaház, csak az balról jobbra csavarodik. Végül is ez az utolsó
lesz a díjnyertes mű, melyet a Csigának egyedül kell kiviteleznie,
méghozzá "sok-sok izzadsággal, erőlködéssel, türelemmel és hittel". A
Jóisten csak annyival tud segíteni, hogy eközben - háttal az
örökmozgásnak - egy sámlin ülve szájharmonikázik Q. S. Bach szerint
kicsit hamisan) és gondvisel. Magyar műmesében első ízben jelenik meg a
profán mindenható, aki időnként "belefárad a nagy ragyogásba, a boldog
jövésmenésbe és a határtalan dicsőségbe", de azért semmi nem kerüli el a
figyelmét. Makro- és mikrokozmosz játszik folytonosan egymásba a
bölcsességgel, humorral és iróniával, olykor még politikával is átszőtt
történetben, amelyhez Klemm Gabriella és Kamarás Bálint készítettek
finoman kidolgozott, csodaszép rajzokat. A ház végül elkészül, Csiga
szerelmes lesz, s így kiderül számára, hogy nőnemű (ez nem mese! a
nyelesszemű tüdős csigák hímnős egyedek és csak szerelmeskedés
közben tudják meg, hogy kicsodák is egyáltalán), s ez máris újabb
megoldandó feladat elé állítja: biztonságos helyet kell szereznie leendő
utódjainak. A szájharmonika és a gondviselés ehhez nem elég, de barátai
megannyi nehézség és komikus helyzetek sora után végül elvezetik Csigát
ahhoz a gödörhöz, ahol lerakhatja tojásait. S amíg a kiscsigák
megszületnek, Kamarás megtanítja nekünk másképp - közelebbről,
mélyebb összefüggéseiben, szeretettel és eddig nem ismert szemszögből -
látni a világot. Nem mindegy például, hogy a radírozást hibák, butaságok,
tévedések eltüntetéseként definiáljuk vagy így: helyet csinálni a jónak.
Mint ahogy az sem mindegy, milyen útravalóval engedünk ki nyolcvanegy
újszülött csigát az életbe. Keresztes Pók így engedi útjukra őket: "Ez pedig,
látjátok, a világ. Ebbe van beleszőve a hazátok, Magyarország. Ez pedig a
mi rétünk." És nem felejti el hozzátenni a legfontosabb életvezetési
tanácsot sem, amit - helyet csinálva a jónak - nem árt többször is
elismételni: Illem, tapintat és úri becsületszó. (Cicero, 1998)

1999

Távolugrás lábak nélkül

Kamarás István: Világverseny a berekben

Az nagyon jó, hogy az idei könyvhétre megjelent egy tucat új gyerekkönyv.

Ami ebből következik, az még jobb: vannak tehát írók, akik a gyerekeknek
is írnak néhanap. De a legeslegjobb talán mégis az, hogy azok, akik
vállalják a "csak egy meseíró" már-már meg-bélyegző, de mindenképpen
kézlegyintéssel járó státusát, éppoly komolyan veszik a gyerekeket, mint
magát a mese műfaját. E komolyság nélkül jó gyerekkönyvről beszélni
eleve botorság.

En úgy vagyok azonban ezzel a sok jóval, minta mesebeli király: az egyik
szemem sír, a másik meg nevet. Mert miközben egyre több jó gyerekkönyv
tűnik fel mostanában a könyvpiacon, a kritikának sem jó, sem rossz szava
nincsen róluk. Már ez a "gyerekkönyv" kifejezés is amolyan fából
vaskarika, hiszen a mesét nem lehet életkorhoz kötni. A jó
"gyerekkönyvet" a felnőtt is élvezi, a rosszat a gyerek is félreteszi. Miért ne
lehetne hát egy mesekönyvet is a többi irodalmi műfaj mércéi szerint
megítélni? Talán új fejezet nyílhatna végre a "gyerekirodalom"
történetében, ha Mándy Ivánnak igaza lehetne: nincs külön felnőtt- és
gyerekirodalom - irodalom van. Az volna csak az igazi ünnep: az őket
megillető módon diskurzust folytatni az irodalom legkisebbjeiről!
Kezdhetnénk mindjárt egy újszülöttel, Kamarás István könyvheti
könyvével. Kamarás épphogy csak átvette a Nemzetközi Gyermekkönyvek
Tanácsának (IBBY) "Az Év Gyerekkönyve" díját Csigamese című könyvéért,
már a polcokon is volt az új mű. Világverseny a berekben - áll az utóbbi
évek legszebben illusztrált könyvének címlapján. A díjnyertes könyvben
egy csiga keveredett közelebbi kapcsolatba a szájharmonikázó Jóistennel,
most a földigilisztának adatik meg e sorsdöntő találkozás. Kamarás
könyveiből mindenekelőtt az tanulható meg, hogy életünk valamennyi
mozzanatát érdemes több szempontból is szemügyre venni: például innen
nézve egy kiszolgált súrolókefe csupán hasznavehetetlen jószág, onnan
nézve viszont antennának használhatja meggyötört súrológyökereit. Kész
szerencse, mert különben a földigiliszta sosem venné hírét a
távolugróversenynek, és nem indulna el mesebeli hőshöz illő
magabiztossággal versenyt nyerni. Egy kívülálló szemszögéből eléggé
reménytelen vállalkozásnak tűnik a kenguruval, a békával és a nyúllal
fölvennie a versenyt, de amikor kiderül, hogy a tizedik ugrósorozat után is
verhetetlennek bizonyuló kengurut minden szurkoló szívből utálja, már
csillogni látszik a remény. Ám Kamarás nem jól bevált mesei fordulatokkal
kanyarítja meséjét a boldog vég felé, hanem azzal az újszerű mesei
megoldással, hogy morálfilozófiai problémává lépteti elő a győzelem és az
igazság kérdését. Nem kis teljesítmény negyven rövid oldalon közhelyek
nélkül bebizonyítani, hogy az igazság izgalmas, fáradságos, az igazság
nem szövegel, nem hablatyol, csak van, és lesz és volt. De tessék csak
azzal a rutinszerű "ez csak egy mese" legyintéssel vigyázni! A mesei
történet a távolugróverseny végére már több lesz egyszerű mesénél: el
lehet töprengeni azon a jóistenes beavatkozáson, miszerint nem az az
igazság, ha az nyer, aki a legnagyobbat ugorja, hanem az, ha előbb-utóbb
mindenki túlugorja - értsd: legyőzi - önmagát.

Ahogyan Kamarás mondja: "Mit csodálkoztok? Ugorjatok! Próbálkozzatok!

Figyeljétek a jeleteket, és ugorjátok túl!" (Cicero, 1999)

1999

Kirgyola és bergyola

Lázár Ervin: Hapci király

Meséje válogatja, hogy a mesehős milyen bonyodalomba keveredik,

légyen ez a bizonyos kiválasztott király, szegény legény vagy világszép
nádszálkisasszony. A mese azért mese, hogy könnyűnek látszó
megoldásokat javasoljon a történetben fölbukkanó konfliktusokra. Ebből
következően a mesehősnek olykor sárkányfejeket kell aprítania, máskor
meg elég egy hangos "jó estét, öreganyám"-mal köszönnie. Első hallásra
elég igazságtalan leosztás - naná, hogy mindenki inkább csak köszönni
akarna.

Hapci király című új mesekönyvében Lázár Ervin jó nagyot koppint

mindazok orrára, akik a könnyebb megoldások felé húznának. Még a
náthától betegesen irtózó, hipochonder Hapci királynak sem engedi meg,
hogy náthás alattvalói törvényesített kilakoltatásával védekezzen a
rettegett betegség ellen. Mindjárt másképp látszódik ugyanis egy törvény,
ha a törvényhozó is érintett lesz benne, vagyis egyszer csak ő maga
tüsszent egy jó nagyot. Országa jövőjét befolyásolja, hogy e váratlan
helyzetben miféle taktikát választ: megengedi-e, hogy ezután önfeledt
tüsszögéssé változzon az egész birodalom, vagy önmagát is átzsuppoltatja
a határon? Hapci király választása mélységesen lehangoló: a királyi
tüsszentés után poroszlók által ellenőrzött rendelet teszi mindenki
számára kötelezővé az egyentüsszögést, így a probléma - a meséktől
szokatlan módon - nem a megoldás felé tart, hanem új oldaláról
mutatkozik meg.

Lázár Ervin legújabb meséiben nem születnek biztató vagy vigasztaló

megoldások, a kötet valamennyi meséjét váratlan, a "hét országra szóló
lakodalom" ígéretét meg sem közelítő befejezés jellemzi. Az író mindig is
élt azzal a mesemondói szabadsággal, hogy egy ismert népmesei
szöveget saját élettapasztalatai szerint formáljon újjá, vagy mesenyelvre
fordítsa le mindazt, amit maga körül lát. Új kötetében ez utóbbi nézelődés
mesei lenyomata a folyton-folyvást száját jártató Bőbeszédű Anasztázról
szóló parabola ("piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzős
szerkezetek, sánta állítások, vaksi kérdések"), a trónja
megingathatatlanságában hívő, ám arról mégis letaszíttatott December
tábornok és a tekintélye hatalmától megittasult Vérengző Alfréd története
- tessék, tessék, lehet találgatni, párhuzamokat vonni...

De nemcsak közéleti események kaptak itt új, mesei formát, hanem a

szerelem is. Már az is szép történet, amelyben a 336-os metrószerelvény
utolsó kocsija reménytelenül beleszeret az egyik hölgyutasába. Egy másik
mesében ugyanilyen reménytelen szerelem fűzi a legkisebb boszorkányt a
világ legszebb lányáért elinduló királyfihoz. Ugyan mi lenne egy
boszorkánynak néhány ármánykodó és elcsábító varázsige, nevezetesen
egy "kirgyola, bergyola, belzebubbancs"? A kisujjából kirázhatná. Nem, a
mi kis boszorkányunk inkább a hőn áhított "legszebbhez" vezeti
imádottját, s aztán rábízza a választást. Király Kis Miklós csak a lakodalom
kellős közepén jön rá, hogy mesehőshöz méltatlanul elszalasztott egy
nagyszerű pillanatot, és éppen a szeme előtt engedi szétperegni az életét.
Tulajdonképpen sajnálom, hogy ezen a ponton Lázár Ervin lemondott a
tévedéseket mindig helyrehozó varázslatokról. Jó, tudom, igaza van, de
azért meg lehetett volna próbálni.

Ugyhogy, aki teheti, naponta kétszer mégiscsak mondja el azt a bizonyos

kirgyola-bergyolát. És persze ne felejtse el hozzátenni: belzebubbancs.
(Osiris, 1999)

1999

.4.

A malaclét örömei

Bálint Ágnes: Mazsola

Tapasztalataim szerint általában jobban jár az a felnőtt, aki újraolvasás

céljából nem keresgéli elő gyermekkora kedvenc olvasmányait, az a szülő
pedig egyenesen kínos pillanatoktól és súlyos csalódásoktól óvja meg
magát, aki nem kísérletezik azzal, hogy gyermekeivel olvastassa el
ugyanezeket a régi műveket.

Persze vannak meghökkentő kivételek, és akkor lehet ámulni és bámulni.

En például nem olvastam gyerekkoromban a Mazsolát, mert Mazsola
nekünk nem könyvben létezett, hanem az Esti mesében. Ott röfögött a
televízióban, és mivel nem állt mögötte jól működő menedzsment,
senkinek nem volt az oviban mini tök-háza, Manócskás pólója, Fülöpkés
sapkája, Varjú bácsis kitűzője, de még Mazsolás bögréje sem, és a piacot
sem árasztották el a Mazsolás színezők, leporellók és képregényváltozatok.
Viszont az egyik Mazsola-könyvben volt egy kislemez-melléklet, én később
is inkább azt hallgattam, mintsem hogy a könyvet olvastam volna: Mazsola
ugyanis egyenlő volt Havas Gertrúd hangjával, Manócska pedig B. Kiss
Istvánéval, és gyerekkorában az ember még nem tud a fülével olvasni.

Húsz évvel később viszont már igen. Amint kinyitjuk a könyvet, és

elolvassuk az első párbeszédet, tisztán halljuk, miként hangzottak a
dialógusok annak idején a televízióban. Aki nem hall ilyen gyorsan, annak
ott vannak segítségül a képek: a Bródy Vera bábfiguráiról készült fotók
harminc jelenetben kísérik végig a könyvet. Méghozzá fekete-fehérben,
ami azért lényeges, mert aki ezeken a tévémeséken nőtt föl, az kizárólag
ebben a színösszeállításban is-merheti a szereplőket.
A 34 évvel ezelőtt született Mazsola mostani újrakiadása valószínűleg nem
a nosztalgiázó felnőtteknek készült, ezért felmerül a kérdés, hogy van-e
közük a mai gyerekeknek a bűnbánó pofájú, halhatatlan kismalachoz?
Utólag már nem ítélhetem meg, hogy gyerekként mit szóltam volna a
könyvváltozathoz, mesekutatóként viszont feltétlen hívéül szegődöm, és
ajánlom annak a korosztálynak, amelyiknek a legnehezebb manapság jó
mesét találni: a három-négyéveseknek. A Mazsola ugyanis átmenetet
képez az énmesék (a gyerekről és mindennapjairól szóló első mesék) és a
klasszikus népmesék között: mielőtt a sárkányölő hősökkel és a világszép
királylányokkal azonosul valaki, meg kell tanulnia ráismernie egyszerűbb
történetekben is a saját érzéseire. Egy nyűgös, inkorrekt, hazudós,
csutkababáját szorongató, kályhalyukban dagonyázó piszkos kismalac, aki
tele van jóindulattal, szeretettel és azzal a vággyal, hogy körülötte
forogjon az egész világ, éppen alkalmas erre az azonosulásra. A Mazsola-
történet már nem a kisgyerekről szól, de még nem is a tökéletes ifjúról:
mielőtt felnőtt lesz belőlünk, ki kell élveznünk a malaclét primer örömeit. A
fiúk és a lányok esélye egyenlő: szerencsére sem Manócskáról, sem
Mazsoláról nem derül ki egyértelműen, hogy melyik nemhez tartozik. A
boldog malaclétben az sem baj, ha játék közben megeszegetjük a répából,
karalábéból, burgonyából faragott állatkertet, bömbölünk, ha valami fáj,
nyafogunk, ha nem foglalkoznak velünk eleget ("Öledbe, Manócska,
öledbe!"), és azt gondoljuk, hogy a fagyott földbe ültetett tökmag az első
tavaszi napsugárral kihajt...

Akárhogy lesz is azonban a kismalacokból nagymalac, végül úgyis

mindannyian azt a régi malacnótát fújjuk majd, amely Mazsola átiratában
imigyen hangzik: "Hogyha én ezt tudtam volna, / Köpönyeget hoztam
volna, / Ui, ui röf-röf-röfi" (Holnap, 2000)

2000

Első kötetes meseírók

Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék

Lajta Erika: Királylány a talpán!

Alig van ma olyan kiadóvezető Magyarországon, aki meg merné

kockáztatni kortárs szerzők által írt gyerek- és ifjúsági könyvek
megjelentetését. Ebben a műfajban különösen nehéz első kötetre szert
tenni. A piac működése teljesen kiszámíthatatlan, s az még a vállalkozó
kedvű kiadók kedvét is elveszi, hogy a gyerekek olvasási - pontosabban
nem olvasási - szokásairól folyamatosan érkeznek a riasztóbbnál riasztóbb
adatok.

Tulajdonképpen csak találgatni lehet, hogy miről is olvasnának szívesen a

legifjabbak, milyen könyvekkel lehetne olvasásra buzdítani őket. Erre
nézve talán "eligazító" lehet a Harry Potter-kötetek példátlan sikere: több
millió gyerek vette kézbe és olvasta el szerte a világon. J. K. Rowling
sikerének okait kutatva néztem körül a könyvesboltokban: vajon a mi első
kötetes meseíróink milyen meséket írnak a gyerekeknek?

Túlzás nélkül állíthatom, hogy jelenleg a tízéves születésnapjára készülő

Cicero Kiadó teszi a legtöbbet az igényes gyermek- és ifjúsági irodalom
terjesztése érdekében. A Klasszikusok fiataloknak sorozat szebbnél szebb
kötetei mellett a kiadó időnként azt is megengedi magának, hogy
kísérletezzen, felfedezzen egy-egy új meseírót. Így bukkantak az
agrármérnök Tarcsai Szabó Tiborra, aki saját fiai szórakoztatására találta ki
azokat a meséket, amelyeket végül a kiadó szerkesztői rendeztek kötetbe.

Tarcsai Szabó Tibor a mesei hagyományok tiszteletben tartásával tesz

kísérletet a mese műfajának megújítására. Teszi ezt olyan mesterek
nyomán, mint a kortárs gyerekirodalom legnevesebb képviselője, Lázár
Ervin, aki nemcsak új mesenyelvet teremtett, hanem feledhetetlen
mesealakokat is. Tarcsai Szabó Tibor furcsa nevű szerzetei - többek között
Pamuhihőke, Sámsemék, Pöntyöröszi Nyoszó, Teringette Pukladár -
legalább olyan szerethető lények, mint Mikkamakka, Vacskamati és
Maminti. Az összevetés a nagy előddel nem holmi képzelgés csupán,
Tarcsai Szabó Tibor még a mesék helyszínét is a Négyszögletű Kerek Erdő
(no és persze a Százholdas Pagony) mintájára választotta ki: az ő hősei az
Össze-Vissza Erdő lakói. Tudható, hogy az ilyen mesebeli helyeken az
összetartozás, a szolidaritás és a másság szeretetteljes elfogadása a
legfőbb érték, s így történik ez Tarcsai Szabó meséiben is.

Igazi mesélővel van dolgunk, aki a könnyed történetmondás mellett nagy

gondot fordít a nyelvi tisztaságra is. Meséit átszövik a szójátékok, valamint
az eredeti jelentésükből kiemelt és új jelentéssel felruházott szavak. Így
öltenek testet a micsergek, a szoborkányok és a halandzsárok, így lesz az
esernyőből esernyő-madár, a repülőgép és helikopter keverékéből
repülőkopter. Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek,
mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek
kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul
megfelelnek a "jó mese" kritériumainak. Az igazi mesélők attól válnak igazi
mesélővé, hogy más szemmel tudnak nézni a világra, és olyan apró
titkokat fedeznek fel és tesznek láthatóvá, amilyeneket más észre sem
vesz. Tarcsai Szabó Tibor is ilyen mesélő. (Cicero, 2000)
A másik első kötetes szerző Lajta Erika. Az ő meséiben egy egészen
másfajta világ tárul elénk: a középkori spanyol királyi udvar Madridban. A
mesék hősnőjét Amelita infánsnőnek hívják, és arról nevezetes, hogy
meglehetősen viszontagságos körülmények között él.

Először is a spanyol király fiú trónörököst vár, s tombol dühében, amikor

ennek ellenére kislánya születik. Másodszor: a királyi udvar szigorú
etikettje szerint kislányok számára tilos a tánc, sőt a királyi sarjak nem
mehetnek se homokozni, se hintázni, se focizni, éjjel-nappal a négy fal
között őrzik őket, de ott is csak egyetlenegy viselkedést tartanak
illendőnek: az egy helyben állást. Harmadszor: az abroncsos szoknya
(el)viselhetetlen a királylány számára.

Nem csoda, hogy Amelita fellázad: elgáncsolja a francia követet,

kandallóba dobálja a gyémántokat, játékszernek használja az országalmát.
Nagyon furcsa, olykor már-már ijesztő világ tárul elénk ezekből a
mesékből: itt olvashatunk először mesét koldusok között dúló
konkurenciaharcról, a királylány lassú halálát tervezgető, kegyetlen
gyerekrablókról és a felesége szeme láttára hűtlenkedő férjről. A valós
történelmi és mindennapi események mesei elemekkel való keverése
azonban nem mindig szerencsés: a királylázadás, felségsértés, hazaárulás,
államérdekre hivatkozás, spanyol-baszk ellentét és egy szentté avatás
története, valamint Don Quijote és Don Juan szerepeltetése, a hűtlenség
valósághű ábrázolása elbizonytalanítja az olvasót a történet kereteit
illetően. A kötetben azok a mesék a legsikerültebbek, amelyekben Amelita
valóban "királylány a talpán!", vagyis megváltoztatja mindazt, ami őt a
királyi létben zavarja: reformkonyhát vezet be, sztrájkolni kezd, betegeket
gyógyít, s nem megy hozzá szíve választottjához, amikor rájön, hogy a
magyar királyfi csak a hatalmáért szeretné feleségül venni. Sajnos a
történelmi utalásokban rejlő humor sokszor érthetetlen a kisgyerekek
számára, s nagy kár, hogy a szójátékokat kurzívval emelték ki a
szerkesztés során, a didaxis ugyanis elveszi az olvasótól a felfedezés
örömét! (Mára, 2000)

2000

A meseirodalom leghelyesebb macskái

Csíkszentmihályi Berta - Schiffer Erzsébet: Mesekönyv

Volt idő - nem is olyan régen -, amikor óriási veszély fenyegette a

népmeséket. Gátlástalan átírók garázdálkodtak közöttük, és kényük-
kedvük szerint kurtították, húzták és kivonatolták a szövegeket. Néhány
mondatba sűrítették a történeteket, és alaposan összekeverték a
mesemotívumokat. Szekrénybe zárták a Nagymamát, nehogy a farkas
megegye, házőrző állattá szelídítették a nőrabló sárkányt, a mézeskalács
házáról elhíresült gyerekfaló boszorkányból pedig zsúrokat rendező
nagyanyó lett. A mélypontot az a könyvsorozat jelentette, amelyben
állatok helyettesítették a klasszikus mesehősöket: rózsaszín masnis
macska játszotta Csipkerózsikát, az üvegkoporsóban fehér bundájú kutya
feküdt, Hamupipőke pedig piros szemű nyusziként várta elveszett
cipellőjét. Piroskából gyaníthatóan azért nem lett állat, mert mind ez idáig
senki nem bírta kitalálni, hogy vajon a farkas melyik állatot fogyasztaná el
merő szexuális indíttatásból, hiszen mégiscsak idétlen lenne, ha a vadász
a mese végén egy mókust emelne ki a fenevad hasából. A legborzasztóbb
az volt ezekben a mesét és meseolvasót semmibe vevő mesekönyvekben,
hogy a változtatások nem a tréfa vagy a vicc, hanem az illusztrációkban
felfedezni vélt lehetőségek kedvéért történtek. Rossz papírra nyomott,
zanzásított szövegeket tartalmazó, ízléstelen színkombinációkkal
harsánykodó könyvek dömpingje zúdult a gyerekekre, s mivel olcsóbb volt
a külföldi kiadások jogát megvenni, mint hazai grafikusokkal bármit
megrajzoltatni, kiváló illusztrátoraink munka és remény nélkül figyelték
valaha virágzó szakmájuk totális megalázását. A silányság diadalt ült a
gyerekkultúrában is.

Mára lassan változni látszik a helyzet, de az elszenvedett károk miatt a

gyerekeket sajnos újra meg kell tanítani, látni. Az idei év egyik legszebben
illusztrált mesekönyve - amely nemes egyszerűséggel a Mesekönyv címet
viseli - nagyszerűen alkalmas erre.

A Schiffer Erzsébet által gondosan válogatott mesékhez ugyanis olyan

illusztrációkat készített Csíkszentmihályi Berta, amelyek a szövegek nélkül
is képesek mesélni. Noha sokan úgy tartják, hogy könyvillusztrációkra
egyáltalán nincs is szükség, ma már nem lehet eladni a mesekönyveket
rajzok nélkül. Az illusztrátorok felelőssége tehát óriási: nem mindegy, mit
és hogyan akarnak a gyerekek elé tárni. Csíkszentmihályi Berta
illusztrációi azért érdemelnek figyelmet, mert ő a mesék legmélyebb
rétegeit emeli látvánnyá, s nem a mese valamely sorából bontja ki a
képet. Rajzain minden részletnek jelentősége van, pedig nem volt könnyű
dolga, hiszen a sokféle mesekincsből merített történetek sokféle miliő
ábrázolását követelték meg tőle, s neki úgy kellett harmonikus kötetet
terveznie, hogy jól megférjen egymással a madárrá változott indiai
szerelmespár, az aranyozott trónuson szundikáló kozmopolita Jóisten, a
csillagot kereső dél-amerikai indián, a bakfülű görög király és a magyar
búbos kemence. Az egységet úgy sikerült megteremtenie, hogy a
történeteket gyönyörű illusztrációkkal és gondosan kidolgozott
záródíszekkel fogta össze, s kitalálta, hogy a mesecímeket nem a több
száz típust tartalmazó betűminta alapján készíti el, hanem minden egyes
betűt maga rajzol meg.

Így született meg a különleges Mesekönyv, amelyből az is kiderül, hogy

Csíkszentmihályi Berta macskarajzolásban egyenesen utolérhetetlen, ő
rajzolja ugyanis a meseirodalom legegyénibb és leghelyesebb macskáit.
(Cartafilus, 1999)

2000

Az utolsó budapesti sárkány

Mosonyi Aliz - Háy Ágnes: Budapesti mesék

Szerepeltek már Önök mesekönyvben? Nos, bizonyára igen, bár

előfordulhat, hogy nem is tudnak róla. Mosonyi Aliz és Háy Agnes
könyvében például egészen könnyen magára ismerhet mindenki. Ez a
"ráismerés" nem képzavar és nem is túlzás, ugyanis valóban megtörténik
a csoda: az ismerős helyszíneken ismerősként mi is, a rajzfigurák egyike
vagyunk. A könyv titka marad, hogy Háy Ágnes rajzolt-e le bennünket egy
óvatlan pillanatban, amikor épp a HÜJERÁDAI falrafirkát betűzgettük, netán
sorban álltunk léghajóért a Városligetben, vagy úgy jártunk, mint a hajó és
a hajótörött: egyszerűen (véletlenül? vagy készakarva?) beúsztunk a
könyvbe. Én mindenesetre csupa ismerőssel találkoztam itt: van rendes
ember, tolvaj, lidérc, sárkány, füttyművész, nyomozó, mozdony, léghajó s
vannak törökök, óriások és metrósok. Ettől persze még nem volna mese a
mese, mert az, hogy az utolsó budapesti sárkány az Alagútban lakik, az
óriások meg a Gellért-hegy belsejében egy háromszobás lakásban élnek,
legfeljebb egy szabálysértési feljelentéshez elégséges adat. Mosonyi Aliz
meséjébe lépve azonban a sárkány, az óriás meg a hajótörött (a többiekről
nem is beszélve) úgy érezheti, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna:
eseményekkel teli élete lesz, s - ami még ennél is fontosabb - megértésre
és szeretetre lel. Ebben a mesei világban nem kérdéses, hogy valami vajon
megtörtént-e vagy sem; evidencia, hogy igen. Ismert tárgyak és lények
keverednek szokatlan helyzetekbe, de nem a helyzet érdekes igazán,
hanem az, hogyan talál magára az új helyzetben tárgy és lény. A kivénhedt
tárgyak például nosztalgiába fojtják bánatukat, az óriások meg csúszdázni
szeretnek (mi mást is csinálhatna egy óriás a Gellérthegyen?), a sárkány
az Alagúton áthaladó autókat számolgatja színek és évjáratok szerint, a
budai Várban évszázadokkal ezelőtt ott ragadt és most előbújt törökök
fagylaltot és krémest tömnek magukba hónapszám, a zenerajongó Kovács
úr ellopja az Operát és kolbászos bablevessel eteti a zenészeket, vagyis
mindnyájan azt teszik, amihez kedvük van, de eddig vagy nem merték
megtenni, vagy mesei szerepeik korlátozták őket. De mit tennénk mi,
kérdezi Mosonyi Aliz a történetein keresztül, ha azt vennénk észre, hogy a
metrón világméretű mozgólépcsőzés veszi kezdetét, a Városligetben pedig
felfújható léghajókat árul egy szájharmonikázó öregúr? Kinek lenne mersze
megtapasztalni a csodát? Ugrálni egyik mozgólépcsőről a másikra vagy
utánajárni a hangyányi betűknek: "léghajó kapható"? Mert a csodához nem
csak figyelem kell, hanem bátorság is. Nem elég észrevenni, hogy mi
történik valójában körülöttünk, cselekedni kell, mielőtt a dolgok végleg
eltűnnének a szemünk elől. De ezt mára már mintha csak a mesehősök
tudnák. (Magvető, 1996)

1997

Menekülő mesék

Price-izbjeglice

Különleges mesegyűjteményre bukkantam nemrégiben. Ez a könyv

címével és a hátsó borító szövegével nem kevesebbet ígér, mint-hogy
bosnyák menekültektől alig egy esztendővel ezelőtt gyűjtött meséket
tartalmaz, méghozzá három nyelven: a menekültek nyelvén kívül
magyarul és angolul. E meseszegény világban, fogyatkozó mesék és
mesemondók között a folklórkutató képzelete meglendül: vajon miről
mesélnek a háború elől menekülő, hazátlan, otthontalan emberek?
Vigasznak használják a meséket, vagy mindennapjaikat dokumentálják,
netán egy vágyott világot festenek le bennük, miként tették ezt
évszázadokon keresztül a paraszti mesemondók? Hogyan gondolják és
értelmezik a világot, hogyan töltik meg érzelemmel azok, akik ma
mesélésre nyitják a szájukat? És a mesegyűjtők, akik estéről estére tanúi
lehetnek a mesemondás manapság igencsak ritka pillanatainak, vajon
hogyan tudják szóra bírni a század végi mesemondókat? Hiszen nemcsak
a mesemondás, hanem a mesegyűjtés művészete is kihalóban van már!

A huszonnégy gyönyörű történet azonban ellenállt mindenfajta

tudományos előfeltevésnek, romantikus képzelgésnek, és nem akart más
lenni, mint ami: mese. S mivel végső soron a földkerekség valamennyi
meséje egyforma, könnyű felismerni a bosnyákok Naszrudin hodzsájában a
mi igazságos Mátyásunkat, vagy csavaros eszű székely mesehőseinket,
akik mindig túljárnak az őket sarokba szorítani akarók eszén. És nem
ismeretlenek a leleményesség mesei formái, a fösvény és a jószívű
kibékíthetetlen ellentétei vagy a férfiak és a nők harcai.

A gyűjteményben alig találni klasszikus népmesét: a tündérmeséket

minden nép mesekincséből kiszorítják lassan a tréfás mesék vagy a
moralizáló, realisztikus mesék. Hogyan tűnt el az igazság a földről? -
kérdezi például az egyik bosnyák mese, és arra a következtetésre jut, hogy
amióta az igazság égből csüngő lánca visszahúzódott az égbe, minden a
visszájára fordult, elsatnyult idelent. Azóta "a jóságból is egyre kevesebb
terem, elhatalmasodott viszont a gonosz, elterjedt a csalás, megnőtt a
gyűlölet, az igazságtalanság ideje jött el. A boldogságból is egyre
kevesebb jut" - mondja a mese, s alig kínál feloldódást a keserű
szavakhoz. Az uralkodó megparancsolja ugyan, hogy országának lakói
évente kétszer vagyonuknak egy negyvened részét osszák szét a
szegények között, de a mese vége nem ígéri azt, hogy ezzel megoldód hat
az igazságosság kérdése a világban. Nincs realitásoktól való
elrugaszkodás, tündéri képzelet: úgy tűnik, a tényeken már a meséknek
sincs mit változtatniuk.

Azazhogy mégis. A kötetet záró rövid mese nemcsak azt mutatja meg,
hogyan lesz egy meséből történelmi dokumentum, hogyan igazítja egy-
egy mesemondó az öröklött témát a hallgatóságához és az aktuális
élethelyzetekhez, hanem azt is, hogyan kezelődik egy, a valóságban
sokszor megoldhatatlan konfliktus a mesében: "Élt a Száva folyó partján
két vízimolnár. Az egyik muzulmán volt, a másik pedig keresztyén.
Nemigen barátkoztak egy-mással. Egyszer aztán elterjedt a hír az egész
Száva-parton, hogy háború készül"- így kezdődik a történet, majd miután
mindkét molnár túléli a háborús viszontagságokat, egymásban jó
barátokra lelnek, és "számukra ez a meglelt vagyonnál is fontosabb".

Sajnálom, hogy a kötet végén nem olvasható néhány szó a mesemondók

személyéről, a mesélés körülményeiről, a mesehallgatók reagálásairól, s
arról, milyen nyelvi változtatáson ment át a szöveg. A hat mesemondó
ugyanis meglehetősen egyforma, választékos nyelvet használ, ami talán
inkább a gondos szerkesztői munka (Balázs Attila) eredménye, mintsem az
élő beszéd természetessége. Köszönet azonban az effajta, nem
magyarosított szavakért: pilav, cimbur, okka, csársi, citap, hán, szába,
oszpora, csauz, kaszaba, saz, feredzse. Mint ahogy köszönet a
gyerekeknek a rajzokért, a mesemondóknak és fordítóknak a mesékért:
Selimovic Lejla, Fehim Sabic, Mehmed Sreckovic, Husein Micijevic, Sabina
Durakovic, Velic Dzeneta meséit magyarra Turi Tibor, angolra Mohorovic
Denis fordította. Azoknak pedig, akik megveszik a könyvet, köszönet a
segítségért, mert - ahogy a fülszöveg mondja - "A kötet bevételeit a
Magyarországon élő menekültek megsegítésére fordítják". (MASZK
Egyesület, Szeged, 1996)

1996

Állati bölcsességek

Alberto Moravia: Történelem előtti történetek

Nem csak a mesék vannak tele meglepetésekkel - a világirodalomban is

léteznek még csodák. Itt van egy könyv, amelyről mind ez idáig csak a
kiválasztottak tudhattak, majd az ünnepi könyvhéten megtörtént a csoda:
magyarul is megjelentek Alberto Moravia meséi.

A történetek további meglepetéssel szolgálnak, ugyanis Moravia

teljességgel megújította az állatmese műfaját, mondhatni végre igazságot
szolgáltatott valamennyi, Aiszóposz, Phaedrus és La Fontaine által
meghurcolt és csúful megbélyegzett állatnak. Moravia nem társadalmi
igazságtalanságokról, emberi jellemtelenségről és erkölcstelenségről
beszél az állattörténetekben, mint a fabulák fenti "nagymesterei", hanem
arról, hogy az élet nehézségei társadalmi hovatartozástól függetlenek,
jellemről és erkölcsről pedig immár nincs mit mesélni. Moravia szerint az
elégedetlenség, a nyugtalanság és a boldogtalanság, a megannyi nyűg,
bánat és kétely már a teremtés hajnalát, az ember előtti időket is
jellemezte, az állatok éppúgy szenvedtek ezektől, mint később az
emberek.

Talán épp ezért oly ismerős Moravia teremtés előtti világában minden. Ping
Vin (foglalkozására nézve földrajztanár) például még akkor is tudományos
dolgozatát írja a jég olvadhatatlanságáról, amikor már rég elolvadt alóla a
szék, az asztal, no meg a tudományos dolgozat, mert nem érez magában
elég erőt ahhoz, hogy beismerje: tévedett. Roz Már abban az időben élt,
amikor olyan hideg volt, hogy a gondolatok megfagytak a levegőben, így
mindig tudhatta, mit gondolnak róla a többiek. Meglepő-e, ha melegebb
vidékre költözve csupa hazugságnak véli azokat a szavakat, amelyeket
nem kísérnek szavahihetőséget igazoló jégbetűk? Ismerősnek tűnik a
hárommilliárd évvel ezelőtti történet a bálnáról is, aki egykor kis halacska
volt, de amikor végre-valahára nagy vízben lubickolhatott, egyből kétszer
akkorának érezte magát, és minél tovább úszkált a nagy vízben, annál
nagyobb lett, s egészen addig nőtt, amíg a zsír ki nem szorította fejéből a
józan észt. Arra még rájön ugyan, hogy "jobb, ha kicsi és okos bálna egy
tóban, mint ha nagy és buta egy tengerben", de megoldást már nem talál
elfuserált életére. És nem volt másképp a történelem előtti szerelmekkel
sem, mint most. Moravia kinyomozza, hogyan jelentek meg a hazugságok
abban a világban, amelyben a szerelem uralkodott mindenek felett: az
elefánt udvarolhatott a bolhának és a vaddisznó szerelmes lehetett a
sügérbe. A történetekből kikövetkeztethetjük (noha okosabbak
valószínűleg nem leszünk e tudással), hogy miért reménytelen egy gólya
és egy gyöngybagoly szerelme, s vajon miért maradt el egykoron a sakál
és a zsiráf násza. Az a jó ebben a mesevilágban, hogy az időnek semmi
jelentősége nincs, néhány százmillió év ide vagy oda igazán nem számít.

A Moravia-mesék cinikus, ironikus és fanyar humorú világában a

teremtéstörténet is újraíródik. Nem Ádám és Éva cuccol ki a
Paradicsomból, hanem az Úr, miközben azt morogja:,,Vagy ők, vagy én".
Amikor pedig végképp elege lesz a saját maga alkotta világból, és
elhatározza, hogy földig rombolja azt, fej vagy írás alapon dönti el, miként
is cselekedjék. A tűz az írás, a víz a fej - tulajdonképpen örülhetünk, hogy a
teremtés első érmedobása "fejjel" végződött. A keserű teremtéskritika
mögött azonban fölsejlik az életért, az élőlényekért és a bolygóért érzett
aggodalom. Végső soron tehát figyelmeztető erejű történeteket
olvashatnak azok a 12-16 éves gyerekek, akik felelősséggel gondolkodnak
a világ dolgairól, valamint azok a felnőttek, akik azt szeretnék tudni, vajon
miért nem a lehető legjobb világok egyikébe csöppentek annak idején. A
válasz természetesen lehangoló, hiszen a Moravia-mesékből világosan
kiderül: a történelem előtti időkben sem mentek jobban a dolgok, mint ma.
(Mára, 2000)

2000

Boszorkányveszély

Roald Dahl: Boszorkányok

Edzett mesekutató létemre mélységes megdöbbenéssel olvastam Roald

Dahl könyvét. A döbbenet nem az írói teljesítménynek szólt, hanem a
történetnek, pontosabban a történetben megjelenő személyeknek. Az
1983-ban íródott, magyarul most először megjelenő könyv ugyanis a
boszorkányokról szól, azokból pedig, mint tudjuk, sokféle van. Én
legalábbis ismerni vélek néhány banyát a gonosz vasorrútól kezdve a
szomorúsággal megverten át a jóságos Északiig vagy Déliig. Roald Dahl
azonban minden mesei hagyománnyal ellentétben azt állítja, hogy
kizárólag ő (pontosabban a nagymamája) ismeri az igazi boszorkányokat,
akiknek semmi közük holmi seprűnyelekhez, fekete köpönyegekhez és
kalapokhoz, a vasorrokról nem is beszélve. Az igazi boszorkányok -
legalábbis Dahl szerint - ugyanis nem a mesékben élnek, hanem
közöttünk. Hétköznapi ruhákat hordanak, hétköznapi házakban laknak és
hétköznapi állásuk van. Csupán az különbözteti meg őket a többi
hétköznapi nőtől, hogy sistergő, lángoló gyűlölettel gyűlölik a gyerekeket.
Méghozzá igen aktívan: minden idejüket olyan cselszövéseknek szentelik,
amelyek révén megszabadulhatnak a kerületükben lakó összes gyerektől.
A hideg futkározott a hátamon, amikor már a könyv második oldalán arról
olvastam, hogy milyen vérszomjas és gyilkos gondolatok járnak a
boszorkányok fejében a gyerekek elpusztításával kapcsolatban. Semmiből
nem áll nekik fehér tyúkká, gránitsziklává, delfinné, fácánná, köddé vagy
hot doggá változtatni egyet-egyet. Dahl boszorkányaihoz képest a
mézeskalácsházban gyerekeket hizlaló, ám legyőzhető Grimm-banya a
gyerekek táplálkozási szokásait rossz irányba befolyásoló dietetikus
csupán.

Annyira letaglózott Dahl boszorkánytipológiája, hogy kötelességemnek

érzem tájékoztatni a magyar lakosságot a boszorkány-veszélyről, mielőtt
nálunk is megtörténne a baj. (Ki tudja milyen gyorsan szaporodnak ezek a
megátalkodottak?) Nos, miről is lehet felismerni egy rendkívül veszélyes,
igazi boszorkányt? Először is arról, hogy mindig kesztyűt visel, ugyanis
nincsenek körmei. Másodszor: egy igazi boszorkány mindig kopasz, de
sajnos ez nem látszik rajta, mert első osztályú parókát visel. Harmadszor:
ki nem állhatja a tiszta gyerekeket, számára a frissen fürdött gyerekek a
legbüdösebbek a világon. Negyedszer: lábujjaik sin-csenek, ezért
sántikálhatnak is néha magas sarkú cipőjükben. Ötödször: a boszorkány
szembogarában tűz és jég táncol, s ettől hideglelést kap az, akire a banya
ránéz. És végül: az igazi boszorkányok olyan kéket köpnek, mint az áfonya,
de sajnos ez sem látható, ugyanis sosem köpnek. De mindenesetre
legyünk résen! Ha köpnének, az biztosan kék lenne.

Belátom, ez nem túl nagy segítség a boszorkányok felismeréséhez.

Ugyanakkor arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy csak annak a
gyereknek adjuk kezébe a könyvet, akinek van érzéke a finom iróniához,
mert a kissé hátborzongató, ám fölöttébb mulatságos jelenetek csak némi
távolítással lesznek elviselhetők egy gyerek számára. A továbbiakban
ugyanis az történik, hogy a Boszorkányok Éves Közgyűlésén, ahol a Föld
összes boszorkánya jelen van, a boszorkányok összeesküvést szőnek "a
világ valamennyi kölkének elpusztítására", pontosabban egérré
változtatására, majd látványosan rágcsálóvá is változtatnak két kisfiút,
köztük az elbeszélőt magát. És hiába vesz revánsot az egérkisfiú, hiába
szerzi meg a 86-os Késleltetett Hatású Egércsinálószert a boszorkányoktól,
s önti a levesükbe, ő már örökre egér marad, s egérként él tovább a
Nagymamája mellett. Csak a nagyon optimista olvasók fognak megbékélni
a történet végével, amely szerint a kisfiú egérként veszi föl a harcot a
boszorkányok ellen, méghozzá azzal a céllal, hogy végleg kipusztítsa őket
a világból.

De mi lesz akkor, ha összekeveri az igazi boszorkányokat a mesebeliekkel?

(Magus Design Studio, 2001)

2001

Ki a jó boszorkány?

Otfried Preussler: A kis boszorkány

Időnként bizony előfordul, hogy a meselények között is kommunikációs

zavar támad. Ha ilyenkor egy vájt fülű meseíró épp a közelben tartózkodik
és felismeri a pillanat nagyszerűségét, remek történet kerekedik a
zavarodott helyzetből. Halhatatlan mesék születtek már félresikerült
varázslatokból, meg nem értett, lelkileg sérült sárkányokból,
szabadságjogaikért küzdő törpékből és identitásukat vesztett
boszorkányokból.

Ez utóbbi, az úgynevezett boszorkánykérdés igen nagy népszerűségnek

örvend a meseirodalomban. Amíg a boszorkányok létezése meseírók
között evidenciának számít, addig a felől igencsak megoszlanak a
vélemények, hogy milyenek is valójában ezek a lények. Történetek sora
azt próbálja bizonyítani, hogy ab ovo gonoszak, más mesében az égtájak
szerinti eloszlás határozza meg minősítésüket - még szerencse, hogy az
Ozban a Keleti és a Nyugati Boszorkány egyformán gonosz (bár azért a
Nyugati egy kicsit talán mégis gonoszabb...). Vannak továbbá szomorú
meg szép, no és féltékeny boszorkányok, babysitterré avanzsált banyák,
és egy Lázár Ervin-mesében feltűnik a boszordér (más néven tünkány)
alakja is: tündér és boszorkány titokzatos keveréke, akiről aztán végképp
nem lehet eldönteni, hogy a jókat avagy a rosszakat pártolja-e.

Ebből is látszik, hogy meseboszorkánynak lenni igazán nem könnyű. Még

bonyolultabbá válik azonban e mesebeli identitás-kérdés, ha egyszer csak
a Boszorkányok Tanácsa a következő feladat elvégzésére szólít fel egy
százhuszonhét éves, még igencsak kezdőnek számító kis boszorkányt:
"Légy jó boszorkány!" Aki nem jártas a boszorkányirodalomban, az is
beláthatja: a boszorkányok csapdája ez. Feloldhatatlannak látszó ellentét.
Mert ki is a jó boszorkány? Aki mindig rosszat cselekszik? És akkor az a
rossz, aki csupa jóra használja a tudományát? Tessék mondani: most jó
legyek vagy boszorkány legyek?
Otfried Preussler boszorkánya mindenesetre nem csinál filozófiai vagy
nyelvészeti (egyebekről ne is beszéljünk) problémát a felszólításból,
hanem úgy dönt, hogy jó boszorkány lesz. Az ő értelmezésében ez nem
jelent mást, mint azt: jót cselekedni. Segíteni a rőzsehordó anyókáknak,
kigyógyítani a gonoszságból az erdészt, megmenteni a Bimbó nevű ökröt a
nyársra húzástól, észre téríteni a fizetését nap mint nap elkuglizó
tetőfedőt, illatot varázsolni a papírvirágra, megvédeni egy fészekalja
madárfiókát. A kis boszorkány mindvégig abban a hitben cselekszi
mindezt, hogy ez az egyetlen módja a jó boszorkánnyá válásnak.

Csak akkor derül ki számára a szavak értelmezésének hiábavalósága,

amikor kidüllesztett mellel a Vizsgabizottság elé áll. Jótetteiért cserébe
ugyanis bukásra és szálankénti hajkitépésre ítélik. Csakhogy aki jósággal
fertőződik meg, az előbb-utóbb képes elpusztítani a világból a
gonoszságot, bár ehhez - hasonlóan a kis boszorkány történetéhez - némi
varázsigére is szüksége lehet. A kis boszorkány kíméletlenül kivarázsolja
feljebbvalóiból a gonoszságot, a Boszorkánytanács vénasszonnyá
lefokozott tagjai reszketeg fejüket ingatva próbálnak immár eligazodni a
morálfilozófiai kérdésekben.

A mesékkel sajnos az a baj, hogy pont a lényeges dolgokat hallgatják el, és

véletlenül sem adnak használati utasítást egyetlen varázsigéhez sem. De
ennek a "kivarázslásnak" feltétlenül utánajárok, vagy tépjék ki szálanként
az én hajamat is. (Cicero, 1999)

1999

Milyen a jó mesekönyv?

Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony

A látszólagos bőség ellenére a gyerekek nincsenek elárasztva szépen

illusztrált és "igazi" meséket tartalmazó könyvekkel. A szülőket harsány
rózsaszínekkel és műszempillás, bociszemű királykisasszonyokkal
telerajzolt könyvek csábítják vásárlásra, a dilettantizmus és a kommersz
évek óta diadalt ül a honi gyerek-könyvkultúrában. A kifejezetten giccses
rajzok kifejezetten rossz szövegeket illusztrálnak, így a zanzásított, átírt,
mondhatni meghamisított mesék sajnos önmaguk totális ellentétévé
válnak. Nem élni segítenek, mint azt kellene, hanem hatalmas zűrzavart
okoznak a mesét felolvasó felnőttben és a mesét hallgató gyerek-ben
egyaránt. A sok egyforma virág, pillangó, szívecske és a sok zagyva mese
annyira elárasztotta mára a piacot, hogy nagy öröm olyan mesekönyvre
bukkanni, amely a gyerekkönyvkiadás legszebb éveire emlékeztet.

Ludwig Bechstein Szegedi Katalin által illusztrált mesekönyve igazi kincs. A

méltatlanul elfeledett Bechstein meséi 1910-ben, 1961-ben és 1984-ben
jelentek meg magyarul, de ilyen szép ki-adásban még sosem láthattuk és
olvashattuk őket. Pedig megérdemelték volna, hiszen Bechsteint a 19.
század egyik jelentős és népszerű mesemondójaként tartjuk számon.
Tizenegy éves volt, amikor Jakob és Wilhelm Grimm kiadták híres
mesegyűjteményük első darabjait. Bechstein később levéltárosként és
könyvtárosként Grimmékhez hasonlóan német népmeséket és mondákat
gyűjtött, de a Grimm testvérektől eltérően nem ragaszkodott ah-hoz, hogy
a lehető legpontosabban őrizze meg és adja ki az összegyűjtött
szövegeket. Inkább arra törekedett, hogy enyhítse a német mesék sötét,
már-már horrorisztikus motívumait, és árnyalja a meseszereplők jellemét.
Így lehet az, hogy az ő meséi derűsebbek, mint a német mesék általában,
a mesehősök barátságosabbak, az egyes részletek humorosabbak, olykor
részletesebben kidolgozottak, ám ennek ellenére rövidebbek, éppen
megfelelnek a "rövid esti mese" kívánalmának. Egyébként azok a Ludwig
Richter fametszetek, amelyek elválaszthatatlanul hozzátartoznak a
Grimm-mesékhez, eredetileg éppen Bechstein meséinek 1853-as
kiadásához készültek, s csak később kerültek a Grimm-féle gyűjteménybe.

Bechstein a morális kérdésekre helyezi a hangsúlyt meséiben, de nemcsak

az érdekli, hogyan működik a "jótett helyébe jót várj!" mesei törvénye
vagy miként lehet bátorsággal és szeretettel feloldani valakit az átok alól,
hanem az is, hogy köthető-e paktum a Gonosszal a varázshatalom
birtoklásáért, és hogy egy szív nélküli öregember vagy a Lélektelen nevű
hős visszakaphatja-e valaha is a lelkét. Azok a meseírók, akik tiszteletben
tartják az eredeti meséket, képesek úgy változtatni a szövegeken, hogy az
ne legyen kárára a mesének. Bechstein az átírással nem csorbította,
hanem nagyon is nyilvánvalóvá tette a mesék jelentését. A fordítók is
nagyszerű munkát végeztek: Rab Zsuzsa és Lengyel Balázs gyönyörű
"mesemondatokkal" hömpölyögtetik a történeteket.

De a jó mesekönyvhöz nem elég pontos mondatokat írni és jó fordítókat

találni, sok múlik az illusztrátoron is. Volt idő, amikor sokat vitatkoztak
azon, hogy szükség van-e egyáltalán illusztrációkra, de manapság már
nehéz elképzelni mesekönyvet képek nélkül. A fiatal Szegedi Katalin
akvarelljei harmonikusan illeszkednek Bechstein mesevilágához: légies
tündérek, kecses királykisasszonyok, lágyan omló kelmék, ragyogó
hajzuhatagok, mezítlábas vándorok, eltorzult arcú gonoszok, titokzatos
kőszobrok elevenednek meg a zöld, a sárga és a kék megannyi
árnyalatában. Széppé teszik a könyvet az iniciálé mintájára kiemelt betűk,
a kézírással megjelenített mesecímek - olyan mintha egy ősi krónikás
kanyarította volna ezeket a könyv lapjaira. Szegedi Katalin ezért a
munkájáért első díjat kapott a Szép Magyar Könyv versenyen.

Eljött hát az idő, hogy lecseréljük végre a bociszemű királylányokat!

(General Press, 2001) 2001

Farokcsont és véres hurka

Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő

Ha egy gyerekkönyvben a szerző mindjárt az első lapon hosszas

köszönetnyilvánításba kezd, annak fölöttébb komoly oka lehet. Ráadásul
Kevin Crossley-Holland köszönő sorai fantasztikus olvasnivalót sejtetnek,
ugyanis olyan szakembereknek hálás, akik a középkori halastavak, a
fegyver és a páncél, a gyermekszülés és a bábáskodás, az íjászat,
valamint a véreshurka-készítés kérdéseiben nyújtottak neki segítséget
könyve megírása közben. Külön kiemeli nevelőanyját, a neves
középkortörténészt, aki szakértő szemmel olvasta el a kézirat első
változatát, és tanácsaival segítette őt. Ha belelapozunk a könyvbe,
gyönyörű, középkori forrásművekből származó fametszetes illusztrációkra
bukkanunk - minden készen áll tehát arra, hogy valami egészen különleges
olvasmánnyal találkozzunk.

És nem is csalódunk. Az egy évezrede ismert Arthur-mondakör számos

írót, festőt, zeneszerzőt és filmrendezőt ihletett már meg. Crossley-Holland
műve (Arthur király-A látókő) az arthuriánus irodalom legújabb remeke. A
szerző tudása lenyűgöző: az 1199-ben játszódó történetben úgy
elevenednek meg egy angol uradalom mindennapjai, mintha a szerző is
részese lett volna a titkokkal és kalandokkal átszőtt középkori világnak, jól
ismerné az akkor élt emberek gondolkodásmódját. A könyv érdekessége,
hogy egy tizenhárom éves fiú, Arthur de Caldicot szemszögéből látjuk az
eseményeket. Az ifjú Arthur babonák, félelmek és mágikus praktikák
között él, hosszú ideig azt hiszi például, hogy fájó farokcsontja az ördöggé
válás egyik állomását jelzi számára, és szorong attól, hogy hamarosan
igazi ördögfarka nő. Az Anglia és Wales határán élő fiú legfőbb vágya,
hogy fegyverhordozó, majd pedig lovag lehessen, és miközben az
öntudatra ébredő kamaszok türelmetlenségével reméli sorsa jobbra
fordulását, váratlanul szembe találja magát egy szörnyű családi titokkal. A
család barátja, Merlin egy napon ugyanis fényes, fekete obszidiánkővel
ajándékozza meg, amely nem más, mint egy varázserővel bíró látókő. A
látókő megmutat néhány dolgot abból, ami történni fog, és ami már
megtörtént, és csodálatos utazásokra hívja tulajdonosát. Harcoló
sárkányokat, lángoló szenvedélyeket, varázslatokat és vitákat, bölcs
szavakat és gonosz ármánykodást, kedvességet és kegyetlenséget mutat,
mint ahogy azt is, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és a helytelen az
életben. Beletekintve az ifjú Arthur de Caldicot előtt megelevenedik egy
vele egyidős fiú gyermek- és ifjúkora. A két Arthur élettörténete oly sok
hasonlóságot mutat, hogy az elbeszélővel együtt mi is sokáig úgy hisszük,
hogy a látókő a naplóíró kisfiú élettörténetét meséli el. Csak izgalmas
történések, megrázó felismerések és a szövevényes szálak kibogozása
után derül ki, hogy a látókőben felbukkanó fiú valószínűleg maga a
legendás Arthur király. A fiúk csupán névrokonok, noha életük valóban sok
szálon kapcsolódik egymáshoz. Hogy pontosan miként, az ebből a
könyvből még nem tudható meg, hiszen Crossley-Holland trilógiában
szeretné feldolgozni a történetet, és a folytatást most írja.

Az mindenesetre kiderül a száz rövid fejezetből álló történetből, hogy a

lovagi erkölcsnek és erénynek nagy szerep jut mindkét fiú életében. Meg
kell tanulniuk, hogy kik is ők valójában és méltóvá kell válniuk a saját
nevükre. A lovagi kötelesség lényege, hogy az ember a kalandok,
akadályok és veszélyek közepette se felejtse el, hogy úton van valami felé,
és hogy "a fontos dolgokra megéri várakozni".

A szép könyv gondos kiadói munkát dicsérne, ha nem kellene oly sokat
bosszankodni a hibás elválasztások miatt, és amiatt, hogy a fordító olykor
elfelejti, hogy a népes szereplőgárdából kit ajándékozott meg magyar
névvel, és kinek hagyta meg az eredeti angol nevét. Szegény kutyák így
hol Roham és Iram, hol pedig Storm és Tempest néven szerepelnek.

De az is lehet, hogy a harmadik kötetből majd kiderül, miért. (Passage,

2001)

2001

Baglyok és angyalok

David'Almond: Szárnyak titka

A megannyi kínos gyerekkérdés közül kettő minden bizonnyal mindig

megnyugtató válasz nélkül marad. Az első így hangzik: Hol voltam, mielőtt
megszülettem? A második ebből következik: Hol leszek, ha már nem
leszek? A két kérdés elhangzása között persze évek telnek el, de a
felnőttek mindkét kérdéssel kapcsolatban tehetetlenek: vagy elengedik a
fülük mellett, vagy természettudományos magyarázkodásba, esetleg lírai
mellébeszélésbe kezdenek. De akárhogy történik is, a gyerekek előbb-
utóbb rájönnek, hogy becsapják őket. A racionális magyarázatok félelmet,
szorongást keltenek bennük, és ha a mesék ideig-óráig meg-nyugtatják is
őket, érzik, hogy valami mégsincs rendben az égről, a Holdról és a
csillagokról szóló mesékkel.

David Almond könyvének hátsó borítóján az áll, hogy a regény Nagy-

Britanniában 1998-ban elnyerte az év legjobb gyermekregényének járó
Whitbread-díjat. Rossz tapasztalataink birtokában azt gondolhatnánk, hogy
akkor bizonyára tele van mindenféle trükkös megoldással, vagy pedig
szívbemarkoló gyerekromantika az egész, de már az első tíz mondatból
kiderül, hogy másról van szó. Egy tabu látszik megdőlni a
gyerekirodalomban: a halálról való beszéd. A kiskamasz Michaelnek
kishúga születik, aki szívbetegen jön a világra, élete komoly veszélyben
forog. Amíg a kórházban az orvosok a kisbaba gyógyulásáért küzdenek,
Michael egy omladozó garázsban furcsa alakra bukkan: a pókháló arcú,
koszos, büdös férfit a saját bevallása szerint Senkinek (pontosabban Senki
úrnak, Mindenből Elege Van úrnak) hívják, sehonnan jött, semmit nem
csinál és semmit nem akar, csak azt, hogy hagyják őt békén. Ápolatlan
haját döglött dongók lepik el, őt magát baglyok etetik. A kisfiú nem tudja
eldönteni, hogy halott vagy élő emberrel van-e dolga, mint ahogy sokáig
azt sem, álmodik-e vagy ez a megdöbbentő, rejtélyes és hátborzongató
történet a valóságban is létezik. Lassan összebarátkoznak, és a férfinak
látszó különös lényről kiderül, hogy szárnyakat visel a lapockája a helyén,
és ő is halálos beteg. Megannyi haláljel a könyvben: a garázsban baglyok
huhognak, az orvost Halál doktornak hívják, szó esik Perszephónéról és az
Alvilágról, s ott a két halálos beteg: a kisbaba a kórházban és az angyal a
lepusztult garázsban. Ki gyógyít meg kit, s hogyan - erről szól a történet.
Nem az élet vagy a halál birodalmában járunk, hanem pontosan a kettő
határán. Azon a helyen, ahol "a legmélyebb sötétség legmélyebb
mélységéből" szólal meg bennünk valaki, azon a helyen, ahol a
halálfélelem lakik. Amikor Michael kishúga a műtőasztalon fekszik, egy
pillanatra megáll a baba szíve. És ebben a dermedt pillanatban csodálatos
dolgok történnek. Nem mesebeli csodák, amelyekhez varázsige vagy
varázspálca szükségeltetik, hanem az élet és az élők csodái, az, hogy a
szeretet is meggyógyíthat valakit. Az ételekkel és gyógyszerekkel
felerősített angyal összerendezi beteg ízületeit, megjelenik a kórházban,
átsegíti a kisbabát a válságos pillanaton, majd elrepül a város fölött.
"Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk
megmagyarázni... A többi a képzeletünkre van bízva."

Bátorság kellett a könyv megírásához, és bátorság a magyar nyelvű,

gondos kiadáshoz. A szövegben nincsenek hibák, a borító, a tipográfia és a
papír is szép - méltó mindahhoz, amiről szó esik.
Bátorság kell a könyv elolvasásához is. Néztem egy kisfiút, aki a könyvet
olvasta. Arcán feszült figyelem és kétségbeesés, homlokán az első
mélységes mély ránc.

Úgy tűnt, megértett valamit. És neheztel a felnőttekre a csillagos

mendemondákért. (Egmont, 2000)

2000

Aki utálta az ünnepet

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt

Három nappal karácsony előtt nem ünneprontásnak számít, hanem az élet

gazdagságát illusztrálja, ha egy rövid esti mese keretében bemutatót
tartunk csemetéinknek arról, hogy bizony, lám-lám, nem mindenki szereti
a karácsonyt. Annyira nem, hogy egyes megátalkodott szörnyetegek még
attól sem riadnak vissza, hogy ellopják a... Mit is?

Mielőtt erre válaszolnánk, ünnepeljünk mi magunk egy kicsit, ugyanis a

könyv megjelentetésével rendkívüli dolog történt a hazai
gyerekkönyvkultúrában. Az Arktisz Kiadó vezetője Amerikában járva figyelt
fel arra, hogy Dr. Seuss 44 könyvét valóságos kultusz övezi az ottani
kisgyermekes családok körében, a sorozat nem hiányozhat egyetlen
újszülött polcáról sem. A kiadó munkatársai elhatározták, hogy a magyar
gyerekekkel is megismertetik az egész világon népszerű szerzőt, akinek
1936-ban jelent meg az első kötete Amerikában. Evekig készültek Dr.
Seuss (1904-1991) könyveinek megjelentetésére, két évvel ezelőtt végre
összegyűlt annyi pénzük, hogy megvegyék az első kötet jogdíját, Tandori
Dezső személyében kerestek egy kitűnő műfordítót, s gyűjtötték tovább a
kiadáshoz szükséges összeget. Amikor már a nyomdaszámla is
kifizethetőnek látszott, kiderült, hogy a könyvből film készült, sőt mi több:
Magyarországon mindkettő egy időben, ám egymástól teljesen függetlenül
jelenik meg a piacon karácsony előtt.

Hogy mi ebben a rendkívüli? A lelkesedés és a kitartás után, a véletlenek

összjátéka mellett a pech és a mázli sajátos keveréke. Itt van mindjárt a
történet főhősének, a kelleténél két számmal kisebb szívet viselő Görcsnek
a neve, akit a filmben egyszerűen Grinchnek hívnak. Egy kis kiadó nem
kockáztathatta meg, hogy ilyen címmel jelentesse meg az ismeretlen
szerző ismeretlen művét, pedig most micsoda haszna lehetne ebből! De
kár lenne sajnálkozni, hiszen az Arktisz Kiadó mégiscsak jelentős és a
felnőttek számára is figyelemre méltó könyvet adott a kezünkbe. Tudjuk,
hogy Hollywood semmit nem bíz a véletlenre, a filmbemutatókkal
párhuzamosan dobja piacra a film alapján készült könyveket és kütyüket.
Dr. Seuss esetében ez épp fordítva van: ő 1957-ben írta és rajzolta azt a
könyvet, amely előtt a filmipar is fejet hajtott. A szerző rajzai ugyanis
olyan eredetiek, humorosak és üdítőek, hogy a filmbéli figurák, állatok,
lakóházak, sőt még a tárgyak is a réges-régi könyvből kerültek a
filmvászonra. (Hogy mi lett a kétszínnyomású könyvcsodából, az már más
kérdés.)

Szóval ez a Görcs nagyon szenved attól, hogy a tőle nem messze lévő Kik-
falva lakói imádnak karácsonykor ünnepelni, miközben ő ki nem állhatja a
meleg karácsonyi fényeket, a fenyőkoszorúkat, a boldog gyerekek lármáját
hajnalok hajnalán, és az éneklő felnőtteket a hatalmas, közös fenyőfa
alatt. Annyira undorodik mindettől, hogy elhatározza, ellopja a karácsonyt.
Annak, aki utálja az ünnepet, a karácsony nem jelent mást, mint
ajándékot, karácsonyfát és fejedelmi étkeket, s ebből más nem is
következhet, mint az, hogy a lelki nyugalma érdekében épp ezeket kell
ellopnia. Görcs álmikulásnak öltözik, kutyája fejére rénszarvasagancsot
akaszt ("rénszarvast hamisít"), s véghezviszi szörnyű tettét. A jól látható
jelek szerint Kik-falva lakóinak semmijük sem marad. A gaz undorodó már
éppen elégedetten dörzsölné össze a tenyerét, amikor az oly áhított
zokogás helyett mégis öröméneket hall a faluból. Három óra hosszat
gondolkodik a hóban, mire rájön, hogy "talán a karácsony mégsem annyi,
amit a boltban kapni - valami több a karácsony!"

A jó mesék ősrégi igazságokat közvetítenek konokul, újra meg újra,

nehogy elfeledjünk emlékezni rájuk. Ebben a könyvben sem történik
másképp - s három napunk még nekünk is van a gondolkodásra. (Arktisz,
2000)

2000

Az éltetőmunkások

Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt

A gazdagok a mesékben is sok mindent megengedhetnek maguknak. A

kilencvenhárom éves dúsgazdag Lamberto bárót például huszonnégyféle
betegség gyötri. Főkomornyikja csinos kis jegyzetfüzetben vezeti a
betegségek listáját az asztmától a köszvényen át a nyombélfekélyig, és
gondosan följegyzi a gyógyszerszedés pontos menetrendjét is. Mit ér tehát
a dollármilliókkal teli huszonnégy saját tulajdonú Lamberto-bank szerte a
világon, mit érnek az egyiptomi, kaliforniai, katalóniai, smaragdparti
kastélyok, a jól fűtött lakások Rómában, Zürichben és Koppenhágában, ha
oda az egészség?

Sokat, nagyon is sokat. A báró ugyanis megteheti, hogy telente

Egyiptomban melengesse öreg csontjait, s ez - mint kiderül - olykor nagy
előnyt jelent. Az egyik ilyen "vérképzős" pihenése során ugyanis beszédbe
elegyedik egy szent emberrel, akitől megtudja a hosszú élet titkát. Csapot-
papot hátrahagyva azonnal hazautazik, hogy kipróbálja a titkos praktikát.
Először is alkalmazásba vesz hat embert, akiknek attól kezdve az lesz a
dolguk, hogy kosztért, kvártélyért, no és egy köztársasági elnök fizetéséért
cserébe éjjel-nappal a báró nevét ismételgessék. A főkomornyik
félóránként ellenőrzi, hogy pontosan ejtik-e a báró nevét, megfelelő
hangsúlyt kap-e minden szótag, és nem áll-e be nemkívánatos szünet a
vég nélküli lamentálásban. Ettől kezdve a báró nemcsak biztonságban érzi
magát, hanem egy napon arra lesz figyelmes, hogy kopasz fején új
hajszálak meredeznek, a ráncai kisimultak, csontjai és izmai újra
működőképesek, sőt ideg-, emésztő-, keringési és immunrendszere,
valamint az összes nyirokedénye és belső elválasztású mirigye is
kifogástalanul működik.

Vajon mit mondott az egyiptomi szent ember a betegségtől gyötört

bárónak a Nílus partján? Csak annyit: "Akinek a nevét sokszor emlegetik,
az nem hal meg." A szó szerint értelmezett mondat a gyakorlatban a
vártnál jobban működik, s ennek következtében Lamberto báró napról
napra fiatalabb és fürgébb lesz. Csupán a vagyonára áhítozó, önmagát
egyetlen lehetséges örökösnek tartó unokaöcsnek nem tetszik ez a
látványos revitalizáció, ezért dühödt nyomozásba kezd, hogy
megakadályozza a számára nem túl kedvező folyamatot. Amikor a kastély
manzárd-szobájában rábukkan a hat - nevezzük őket így - éltetőmunkásra,
nem sokat teketóriázik. Altatót kever a vacsorájukba, hogy egy időre
felfüggessze a mágikus mantrázást, s gyanúja beigazolódik: a báró
másnap reggelre jobblétre is szenderül. Igen ám, de a temetésére
összegyűlt százötvenezer ember mindegyike őriz valami emléket róla, s
ezek felelevenítése közben a Lamberto név újra megsokszorozott erővel
zeng a légben. Nem csoda hát, ha egyszer csak felpattan a koporsó fedele,
kilép belőle a báró, aki azonban hamarosan mégis csúfos véget ér. Amikor
egy-egy zacskó kamillateával akarja elbocsátani azokat, akiknek
fiatalságát köszönheti, az éltetőmunkások bosszúból tizenhárom éves
önmagáig fiatalítják vissza kenyéradójukat.

Gianni Rodari nem szereti befejezni a meséket. Szerinte a legjobb

történetek és bejezések a gyerekekkel való közös fantáziálások során
születnek meg. Az író nagyon sokat játszott gyerekekkel, és hagyta, hogy
a legkisebbek is beleszóljanak a mesék menetébe. De a kíváncsi és
mindenkit meghallgató játszótárs mellett Rodari közvetítő is akart lenni a
felnőttek és gyerekek között, rá akarta venni őket arra, hogy
beszélgessenek mindazon problémákról, amelyeket írásaiban mesévé
alakított. Arra buzdította olvasóit, hogy amennyiben elégedetlenek egy-
egy történet befejezésével, kedvükre változtassanak rajta vagy írjanak a
könyvhöz még néhány fejezetet. "Soha ne ijesszen meg benneteket az a
szó, hogy vége" - figyelmezteti a gyerekeket ebben a könyvében is.

És biztos, ami biztos alapon azt is hozzáteszi, hogy ne feledjük: bizonyos

dolgok csak egyszer esnek meg a világon. Igazat szólva, azok is csak a
mesékben. (Ponte Alapítvány, 2001)

2002

Kérek egy lovat!

C. N. Parkinson: Póni-parádé

Nincs olyan gyerek, aki egyszer az életében ne próbálkozott volna meg

azzal a kéréssel, hogy legkésőbb karácsonyra, de a születésnapjára
mindenképp, szeretne valamilyen állatot. A gyerekek rugalmasságát és
felnőttismeretét jelzi, hogy az óhajtott állatok listája meglehetősen tág
keretek között mozog: az extrém kívánságoktól eltekintve a szülők kutya,
macska, aranyhal, papagáj, hörcsög, tengerimalac vagy nyuszi közül
választhatnak leggyakrabban. Meglehetősen sok szülői ellenérvet lehet
felhozni az állattartás ellen, de makacs gyerekek esetében egyszer csak
elfogynak az érvek, és következnek a vég nélküli alkudozások és
kompromisszumos javaslatok.

Ezekhez az alkukhoz nyújthat segítséget szülőknek és gyerekeknek

egyaránt C. N. Parkinson könyve, a Póni-parádé. A magyar szülők például
megkönnyebbülhetnek, hogy nem Angliában kell élniük, merthogy az
angol csemeték magától értetődő természetességgel pónit kérnek a
leggyakrabban ajándékba. A pónihoz képest nem is hangzik olyan rosszul
egy aranyhal vagy egy papagáj. Mindenesetre adják 8-10 éves gyermekeik
kezébe a könyvet, hátha elmegy a kedvük a sok-sok kötelezettséggel és
felelősséggel járó állattartástól. Nem az szegné kedvüket, hogy az író
megpróbálja őket lebeszélni erről (ilyenről szó sincs), hanem az, hogy a
könyvben maguk a pónik mesélik el, hogy a gyerekek mennyi szenvedést
képesek okozni akaratlanul is az állatoknak. Parkinson csavart egyet a
szokványos állattörténetek menetén, és nem a pónikról írt történetet a
gyerekeknek, hanem a gyerekekről a póniknak. (A könyv 1965-ben jelent
meg először Angliában.) Az átlagos pónikönyvekben rendszerint egy
kislány a főszereplő, aki szeretné, ha lenne egy pónija, majd kalandos
körülmények között hozzá is jut egyhez (megszökteti a vándorcirkuszból,
ahol szegény állat sanyarú körülmények között tengődik), megtanul rajta
lovagolni, és élete első versenyén elnyeri a legrangosabb díjat. Egy póni
szemszögéből ez a történet úgy néz ki, hogy van egy póni, akivel nagyon
rosszul bánnak, arról álmodozik, hogy bárcsak lenne egy külön gyereke, ki
is néz magának egyet, legyőzi a szülők vonakodását (mondjuk kimenti a
fuldokló kislányt a patakból), és megnyeri a legrangosabb díjat élete első
versenyén. Minden gyerek át fogja érezni a két történet közötti
különbséget, pláne akkor, ha olykor - némi szülői segítséggel - magára
ismer a pónik gyerekkritizáló mondataiban.

Milyen életkörülményekről álmodozik egy póni? Tágas istálló, rengeteg

széna, védett udvar, jóízű rét folyóvízzel és lombos fákkal, jómódú
szülőkkel rendelkező, megbízható kislánygazda, aki nem nyom többet
harminc kilónál, és aki testvéreivel együtt szívesen vesz részt az istálló
körüli munkákban... Arra már az angol pónik is rájöttek, hogy ilyen ideális
körülmények sehol sincsenek. A mese azonban azért mese, hogy legalább
a Parkinson úr könyvében szereplő nyolc póni megtalálja a vágyott gazdát
és körülményeket. Ha gyermekeink túlságosan is a mesés elemek
irányában próbálnák meg értelmezni a történetet, óvatosan hívjuk fel a
figyelmüket a harmadik fejezetre, amelyben a legöregebb póni arról tart
kiselőadást, hogyan fékezhetők meg és nevelhetők át az állatgondozásban
pusztán kezdeti lelkesedést mutató, később azonban egyre inkább
ellustuló, kedvenceiket elhanyagoló, olykor még az etetésről is
megfeledkező kölykök. Olykor a pónik szempontjai elfogadhatóbbak a
gyerekek számára, mint a szülői okoskodás.

Egy veszélye kétségkívül van a könyvnek. A gyerekek olyan jártasak

lesznek állattartási ügyekben, hogy a meggondolatlan vagy be nem tartott
ígéretekről (etetés, gondozás, sétáltatás stb.) szóló fejtegetéseinket
könnyedén utasítják vissza, mondván, hogy ők sohasem tennének ilyet.

Ne higgyünk nekik! De azért karácsonyra vehetünk valami ici-pici

élőlényt... Mondjuk egy sosem megnövő teknősbékát. (Hol-nap, 2000)

2000

Ökomacskák

Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni

Évek óta őrzök egy újsághírt azokról az északi-tengeri sirályokról, akik

azért pusztultak el, mert élelemért buktak a víz alá, de az olajfoltos tenger
úgy tönkretette a tollaikat, hogy a madarak ezrével hullottak vissza a
tengerbe, és sirálytetemek borították a vizet több száz kilométeren át.
Bizonyára a chilei származású, Spanyolországban élő Luis Sepúlveda, a
nagyra becsült környezetvédő nemcsak olvasta a hírt, hanem többször is
szemtanúja volt e borzalmas madárhalálnak, mert könyvében "fekete
pestisnek" hívja az olajszennyeződés okozta katasztrófát. S hogy mesévé
oldja a kegyetlen tényt, egy sirállyal mondatja el az igazságot, miszerint a
madarak gyakran látják a magasból azokat a hatalmas tartályhajókat,
amelyek a parti ködöt kihasználva a nyílt tengeren öblítik át tartályaikat, s
közben ezer- meg ezerliternyi sűrű, bűzös folyadékot bocsátanak a vízbe.

Sepúlveda jól gondolja, hogy csak a gyerekekben remélhet segítőtársat a

helyzet megváltoztatásához, s azt is jól gondolja, hogy a mese többet
érhet el minden természettudományos magyarázatnál. Ezért is sajnálatos,
hogy könyve mégis a lehetőségek könyve marad csak: mindezt meg
lehetne írni egyszer jobban, le lehetne fordítani szebben (a kutya jellemző
hangja nem a tutulás, a patkány nem cincog, a sirály sem csak rikoltoz, s
vigyázni kéne azzal a gyakran elhangzó macskamájogással), meg lehetne
szerkeszteni figyelmesebben és gondosabban (különös tekintettel a
műszaki szerkesztésre) és az illusztrátor is kaphatna egy újabb
lehetőséget...

A történetben az olajáztatta szárnyú sirály utolsó erejét összeszedve egy

hamburgi ház erkélyén landol, ahol Zorbász, a kövér fekete kandúr
napozik. Mielőtt a sirály meghal, megígérteti a macskával, hogy kikölti a
lerakott tojását és megtanítja repülni a tojásból előbújt fiókát. Ettől kezdve
a mesei elemek hol szerencsésen, hol kevésbé szerencsésen ötvöződnek a
valóságos elemekkel. Mesébe illő, ahogy egy macska képes legyőzni a
madarak zsákmányolására irányuló elemi ösztöneit, sőt még el is temeti a
halott sirályt, de egy kandúrról még a mesében is nehéz elhinni, hogy
napokig képes melengetni és kikölteni egy sirálytojást. No, de ne akadjunk
fenn ilyesmin, a hamburgi kikötői macskák véleménye szerint az emberek
úgyis eléggé rosszak és kiszámíthatatlanok, a legjobb szándékkal sokszor
a legnagyobb kárt okozzák. Nem elég, hogy szeméttelepet csinálnak a
tengerből, több tartályra való rovarirtót, gumiabroncsot, többtonnányi
műanyag flakont dobálnak a vízbe, alkalomadtán minden olyan állatot
megalázó helyzetbe hoznak, aki okosnak és fogékonynak mutatkozik
valami újra.

A környezetvédő és sirálymentő mesekandúrok azért érdemelnek

leginkább figyelmet, mert nem csak elméletben és kritikai véleményükkel
védik a környezetet, hanem példát mutatnak azzal kapcsolatban is, hogy
miként lehet egy idegen faj, egy másfajta élőlény szokásait a
legmesszebbmenőkig tiszteletben tartani, értékelni és elfogadni, mi több
lebeszélni asszimilációs törekvései-ről. A sirályfióka ugyanis kerek perec
kijelenti, hogy ő nem sirály akar lenni, hanem macska, s ebből
következően repülni sem akar megtanulni.

"A repülni akarás a legszemélyesebb döntések közé tartozik" - tartják a

bölcs macskák, de a haldokló sirálynak tett ígéretet be kell tartani.
Aerodinamikai törvényszerűségeket tanulmányoznak, átültetik Leonardo
da Vinci repülő gépezetének használati utasítását sirálynyelvre, s kivárják
azt a pillanatot, amikor a fióka végre sirályként kezd érezni és viselkedni.

Az ökomese tündérmesébe illő véget ér: a sirályfióka elrepül. S ha mi,

emberek megértettük a mese üzenetét, tartsunk felolvasást a
macskáinknak is, hátha felhagynak végre kedvenc madaraink üldözésével.
(Európa, 2000)

2000

A családi átok

Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia

A Harry Potter-sorozattal népes olvasótáborra lelt Animus Kiadó olyan

könyvet jelentetett meg a napokban, amely a kalandokban és izgalmakban
bővelkedő "potteriáda" totális ellentéte. Akit fárasztottak a varázslótanonc
mozgalmas napjai és akciófilmekbe illő küzdelmei, az most kezébe veheti
azt a könyvet, amelyben a folyamatos kalandok helyét belső történések
veszik át, s amelyben a leggyakoribb szó így hangzik: ásni. A szép nevű
Zöldtó tábor a történet helyszíne, ide száműzik javító-nevelő munkára
azokat a fiatalokat, akik bűnösnek találtattak valamiben. Ha nem Texasban
lenne ez a gyereknyomorító büntetőtábor, amelyet jóindulatúan
Fiatalkorúak Javítóintézetének hívnak, azt gondolhatnánk, hogy a történet
Azsia legeldugodtabb részén játszódik, ugyanis nyoma sincs az amerikai
tini-jópofáskodásnak, igazságért és elismerésért küzdő
kamaszmentalitásnak vagy a vergődő, önmarcangoló identitáskeresésnek.
Rideg, sivár, kemény, kegyetlen és szavak nélküli világ ez, ahová mindenki
egy, a múltjában lappangó titokkal érkezik, mégpedig azzal a céllal, hogy
túlélje a rá szabott jogos vagy jogtalan büntetést. A túlélés nem könnyű,
mert a tábor lakóinak mindennap egy jókora gödröt kell ásniuk a kiszáradt
Zöldtó medrében, ahol csörgőkígyók, skorpiók és halálos mérgű
sárgafoltos gyíkok tanyáznak. A folyamatos megaláztatásnak kitett
táborlakók enni, inni alig kapnak, a zuhanyozás napi négy percnél nem
lehet több. Ásniuk pedig nem azért kell, mert az ásás lenne a
jellemformálás legújabb eszköze, hanem azért, mert a tábor rettegett
igazgatónője kincseket kerestet velük a valamikori tó medrében.

Ide csöppen az ártatlanul elítélt Stanley, akinél pechesebb gyerek aligha

létezik. Mindig rossz helyen van, és mindig rossz időben, éppen úgy, ahogy
litván ükapjáig visszamenőleg valamennyi őse. Átok ül a családon, mert ez
a bizonyos ükapa ifjú korában csereüzletet kötött egy jósnővel, de aztán
nem tartotta meg a szavát. A becsapott jósnő átka szerint nemcsak az
ükapa, hanem valamennyi leszármazottja átkozott lesz a világ végeztéig.
A fiatal-embernek (a hajdani ükapának) "a világ végeztéig" nem sokkal
tűnt hosszabb időnek, mint mondjuk a "keddhez egy hétre", ezért eszébe
sem jutott, hogy tetteivel az utódainak is felelősséggel tartozik. Hajóra ült,
és áthajózott Amerikába szerencsét próbálni, de attól a pillanattól kezdve,
hogy hajóra szállt, kezdetét vette az apáról fiúra szálló
szerencsétlenségsorozat. A "semmirekellőnyomorult-hitvány-malactolvaj"
ükapa legendájába a táborlakók életének bemutatásával párhuzamosan
más családtörténetek is bekapcsolódnak, és a sokféle, mindig balul
végződő esemény végül a Zöldtó meder egyik frissen kiásott gödrében
vesz új irányt. Stanley azért "a szerencse fia", mert ő töri meg az
évszázados átkot. Megmenti a jósnő ükunokájának az életét, s ezzel
megfordítja megátkozott családja sorsát: a szerencsétlenségek másfél
évszázados korszaka után új időszámítás kezdődik. A fiú megtalálja a
gödörben a keresett kincseket, amelyeket ráadásul az ő (szintén peches)
dédapjától raboltak el anno, s ezzel egy időben ártatlansága is kiderül, sőt
az apjából is híres feltaláló lesz.

Louis Sachar az egyik legnépszerűbb ifjúsági író az Egyesült Államokban,

ahol jelenleg több mint húsz műve kapható. Magyarul most jelenik meg
először, s a könyv hazai fogadtatásának nem kevés tétje van. Véget érhet
az a hosszú évek óta tartó vita, hogy van-e gyerekolvasója a kevésbé
mozgalmas, ám rendkívül erős képi világgal rendelkező, moralizáló,
elgondolkodtató könyveknek. Most a 12-16 éveseken a sor, hogy mindezt
eldöntsék. (Animus, 2000)

2000

Fiú a lányvécében

Louis Sachar: Bradley, az osztály réme

Az ötödikes Bradley szerint osztályrémnek lenni kifejezetten jó. Nyugodt

szívvel utálhat mindenkit, és őt is nyugodt szívvel utálhatják a többiek.
Sem elé, se mellé nem akar ülni senki, így az osztályterem végében, a
leghátsó sor legszélső padjában, egyedül ülhet. Ennél kényelmesebb már
nem is lehetne számára az iskola. Senki nem törődik vele, így azt csinál,
amit akar: az órákon kedvére firkál, padján tucatszám hevernek az
összecelluxozott papírgalacsinokból (elégtelen dolgozatainak apróra
szabdalt maradékaiból), a ceruzahegyekből és a megrágott radírokból álló
gombócok. Ha éppen nem firkál, akkor köpköd (ebben a legjobb), vagy
hazudik. Azt állítja például, hogy otthon kutyaeledelt kap reggelire,
időnként telefonon beszélget az Egyesült Allamok elnökével, és nincs
olyan, amit ne merne megtenni. Igaz, a lányvécében még nem járt, pedig
régóta készül rá, hogy egyszer bemegy, ugyanis rettentően kíváncsi,
hogyan fest belülről. Ugy képzeli, hogy a lányvécében aranysárga
szőnyegpadló és rózsaszín tapéta van, a vécédeszkákat vörös
bársonyhuzat borítja, a vécécsészék szökőkútra emlékeztetnek, és színes
víz folyik bennük.

Bradley otthon a szüleinek is hazudik, de amikor egyedül marad a

szobájában, játék állatainak önti ki a szívét. Ez a húszdarabos kis
állatgyűjtemény jelenti számára a barátságot, a védelmet, a megértést és
a szeretetet. Leggyakrabban azt játssza velük, hogy az egyik kis állat
bajba kerül, s ő megmenti. Ilyenkor az állatok éljenzik, dicsőítik őt, és
megköszönik, hogy jót tett velük.

Ez a kívülállásra és a "rossznak lenni jó" életfilozófiájára épített világ

azonban egy napon darabokra hullik. Új nevelőtanár (a magyar iskolákban
fejlesztő pedagógusnak hívják, de ez még a nevelőtanárnál is rosszabbul
hangzik) érkezik az iskolába, és amikor a tantestület tagjai Bradley
"komoly viselkedési zavaraival" ijesztgetik, Carla csak ennyit mond:
"Fantasztikus kisfiú lehet!"

És ezt nem csak mondja, így is gondolja. Végtelen türelemmel fordul

Bradley felé, de - és ettől jó a könyv - ez nem elég egy "rém"
megszelídítéséhez. Nem elég azt állítani, hogy mi is régóta szeretnénk
kipróbálni, hogy milyen íze van a kutyakajának, és nem elég érdeklődni az
államelnök kalapviselési szokásairól, sőt a kéznyújtás, a kedves szó, az
odafigyelés és a dicséret sem ér semmit, ha egy gyerek egyedül van
kortársaival szemben, ráadásul a szülei sem törődnek vele. Ebben a
helyzetben nem vigasztaló, ha a gyerek maga jön rá arra, hogy
tulajdonképpen ő tehet minderről, és nem a többieknek kell
megváltozniuk, hanem neki. Bradley e felismerés nyomán még jobban
megvadul, a Carlával való beszélgetéseket szörnyűnek, a nőt dilisnek
tartja, s úgy érzi, csapdába került.

Van-e kiút egy kisfiú számára az ilyen csapdából? Képes-e egy tízéves
gyerek arra, hogy ő tegye meg az első lépést a többiek felé? És hogyan
kell az ilyesmit elkezdeni?
Hát ebben segíthet olykor egy lányvécé. Bradley ugyanis ide bújik el
osztálytársai verése elől, és csalódottan látja, hogy itt is minden pontosan
olyan, mint a fiúknál. Az őt felfedező lány sikoltozása azonban már neki is
sok: rémülten rohan Carlához, és bevallja: "Jó akarok lenni!" Innentől
kezdve már van létjogosultsága minden segítségnek. A fiúk beveszik a
kosárcsapatba, a szülők leckét írnak vele, a lányok születésnapi zsúrra
hívják. Bradley sorsa lassan és sok-sok "visszaeséssel" rendeződni látszik.

A könyv Amerikában tizenkilenc díjat kapott a gyerekektől. Én nagyon

komolyan veszem a gyerekek díjait, és azt gondolom, hogy a könyv azért
tetszik ennyire nekik, mert van benne egy felnőtt, aki szót tud érteni a
kiskamaszokkal, és akkor sem veszíti el a türelmét és a humorérzékét,
amikor minden oka meglenne rá.

Az lenne hát a jó, ha - miután a gyerekek aludni tértek - okulásul a szülők

is elolvasnák Bradley történetét.

A kutyakaja kipróbálásától azonban mindenkit óva intenék. Nagyon pocsék

íze van. (Animus, 2001)

2001

Egy klasszikus babysitter

P. M. Travers: A csudálatos Mary és A csudálatos Mary visszatér

Régóta tűnődöm azon a fölöttébb egyszerűnek látszó kérdésen, hogy vajon

mitől lesz mese egy mese, s végső soron miben hasonlít egymásra a
földkerekség valamennyi meséje. A lehtséges válaszok egyike szerint a jó
mesében feltétlenül lennie kell egy természetfölötti lénynek, és nem
hiányozhat belőle a csoda motívuma sem. A dolog attól válik érdekessé,
hogy e csodahiányos világban minden szokatlan - még a dolgok
természete szerint működő is - mesebeli csodának minősülhet, ráadásul
manapság a természetfölötti lények a mesékben sem a jól ismert
alakjukban grasszálnak közöttünk. Mert kicsoda például Mary Poppins?

Mary a keleti széllel érkezik a Banks család otthonába, ahol

bemutatkozásképp a lépcsőkorláton fölfelé csúszva közelíti meg a
gyerekszobát, majd egy "tökéletesen üres táskából" olyan
orvosságosüveget vesz elő, amelyből kortyolva mindenki a kedvenc ízét
érezheti a szájában. Babysitterré lefokozott tündér vagy boszorkány
(úgymond babyszipirtyó) áll-e előttünk, aki "mindent tud, de semmit nem
mond meg", s aki "az egyik percben itt van, a másikban elmegy, s még
bocsánatot sem kér"? Mary azért "csudálatos", mert nem felejtette el azt
az egyszerű dolgot, hogy mindenkinek szüksége van "személyre szabott
csodákra", vagy ahogy ő szebben mondja: "mindenkinek megvan a maga
tündérországa". A táncosnő-színésznő-meseíró Travers 1934-ben írt
történetének máig ható kulcsmondata ez a bölcsesség, amely
autonómiájának megőrzésére biztatja az olvasót egy olyan világban, ahol
erre már csak egy (rövid) mesényi idő jut. Mary tudása abban áll, hogy
tiszteletben tartja a körülötte élők személyiségét: senkit nem akar
megváltoztatni, de a járatlanokat beavatja saját tündérországukba, majd -
és ettől lesz inkább boszorkány, mint tündér - magukra hagyja őket,
boldoguljon most már ki-ki egymaga. Ő inkább hárít, és azt mondja, neki
semmi köze ehhez az egészhez. Nem válaszol a csodás események
igazságtartalmát firtató kérdésekre, ehelyett gúnyolódik a kíváncsiskodó
gyerekekkel, rájuk ripakodik, letorkolja őket, vagyis "nem vesztegeti az
idejét kedveskedésre", nem engedi, hogy az intimitás hamis illúziókkal
itassa át a történeteket. Szerepjátszásával arra tanít, hogy a csodákban
való hit magányos dolog, de még akkor is hinnünk kell bennük, ha egy
goromba babyszipirtyó kinevet bennünket ezért, és sértődötten azt
mondja: "Nagyon szeretném, ha nem beszélnél szamárságokat!" Az
elbizonytalanításra való törekvés Travers meséiben semmi mást nem
szolgál, mint azt, hogy Mary Poppins kiválasztottjai megtanulják: legalább
saját tündérországukban bizonyosak legyenek. Az írónő azt is jól tudja,
hogy ehhez el kell szakítania egymástól a csodatévőt és a csodavárókat,
megtanítva utóbbiakat a veszteség elviselésére is. Mary Poppins még
eltűnésében is csudálatos: úgy tud nemet mondani, hogy abban mindig
benne van az igen is, elhintve a reményt, hogy az érkezését befolyásoló
szél-irányok bármikor megváltozhatnak. (Falukönyv-Cicero, 1996)

Sajnos meg is változnak, és egy újabb könyvben A csudálatos Mary

visszatér, hogy elvegye tőlünk mindazt, amire előzőleg oly jól megtanított.
Travers nem tud újabb csodákra lelni, ezért fantáziálni kezd, és létrehozza
a már ismert történetek pontos megfeleltetéseit, a Poppins-sémákat. A
különbség legfeljebb annyi, hogy Mary kutya helyett pacsirtával társalog;
Michael helyett Jane ébred (kedd helyett szerdán) azzal az érzéssel, hogy
egész nap rossz akar lenni; nevetőgáz helyett hengerbucska-leckét
kapunk; személyre szabott ízek helyett pedig személyre szabott
léggömböket. De az ismétlődés révén a titok már nem titok többé, s a
csoda is inkább trükk, hiszen bármikor megismételhető. Ami ott lenyűgöző
volt, itt hétköznapivá válik. Maryről azt hittük, hogy tényleg csudálatos,
nem pedig csudálatoskodó; sem határai, sem korlátai nincsenek, szabadon
közlekedik valós és valótlan között. A reális és irreális egyensúlyának
megbomlását Travers is érzi, de írói szempontból a kényelmesebb, más
szempontból pedig a veszélytelenebb megoldást választja: Mary
köznapibb arcát helyezi a csudálatos fölé. Ebből az következik, hogy egy -
modorát tekintve jócskán kifogásolható - nevelőnő áll előttünk, aki folyton-
folyvást zsémbelődik, rendkívül hiú, ráadásul a zabkása is mindig
csomósra sikerül neki. Míg az előző könyvben egy röpke félmondattal
képes volt hárítani, most oldalakon keresztül játssza a sértődöttet, amiért
egy-egy kaland után a gyerekek szembesíteni "merészelik" néhány órával
azelőtti viselkedésével.

De ha már megszoktuk ezt a "csudálatlan Mary-t", a hétköznapi arcában

fedezhetünk fel valami egészen különlegeset. Most érteni meg igazán,
hogy miben is áll az ő tudása: nem hazudik, nem ígérget és nem áltat.
Amikor megkérdezik tőle, hogy "ugye nem megy el soha többé", ő
mérgesen csak ennyit jegyez meg: "Szép kis élet lenne, ha az egészet
veletek tölteném!" Ha dühös a gyerekekre, utat enged haragjának, s nem
válogatja meg a szavait, de azt is pontosan tudja, hogy mi a teendő a
rakoncátlankodó gyerekekkel. Nem büntetni kell őket, ahogy azt például
Banks mama teszi; egy jól elhelyezett mondat felér háromórányi kukoricán
térdepeléssel: "Nézd csak, ott valami fényes dolog csillog előttünk az úton.
Légy szíves, menj oda, vedd föl, s hozd ide nekem. Úgy látszik, valaki
elveszítette a koronáját" - mondja. Nincs az a vásott kölyök, aki erre le
nem csillapodik, s meg nem kérdezi, hogy vajon ez a korona kié lehetett.
Amikor Mary Poppins újra elmenni készül, szárazon csak annyit mond:
"Minden jó dolog véget ér." Nem akkor kerülnek tehát a helyükre a dolgok
a Banks család otthonában, amikor Mary visszajön, ahogyan ezt Travers
állítja, hanem akkor, amikor újra elmegy. Ettől lesznek a Mary
Poppinstörténetek igazán hitelesek, hiszen aki soha, semmilyen
körülmények között nem hazudik a gyerekeknek, attól végképp elhihető az
a bizonyos, különbejáratú tündérország. (Falukönyv-Cicero, 1997) 1997

Kotta vagy bankszámla?

Yehudi Menuhin és Christopher Hope:

A király, a macska és a hegedű

Az angol-magyar nyelven megjelentetett, gyönyörűen illusztrált könyv

azon kérdés körül próbál meg igazságot tenni, hogy mi a fontosabb:
hegedülni vagy pénzt számolni, vagyis az élvezeteknek avagy az
élvezetekről lemondó gyűjtögetésnek élni. A tücsök és a hangya életvitele
közötti problémát feszegető moralizáló mese egyik változatával van tehát
dolgunk, gyanakodhatnánk, s ebből csak ritkán kerekedik ki tömény
didaxis nélkül bármiféle igazság. Szerencsére Yehudi Menuhin meséje
végre igazságot szolgáltat - még szép! - a tücsöknek, s nem próbálja meg
elhitetni, hogy a hangyáknak áll a világ. Igaz, itt egy Joachim nevű bölcs
macska működik közre az igazság kiderítésében - ebből látszik, hogy La
Fontaine is jobban tette volna, ha inkább macskákkal ereszti össze a
tücsköket. "Egy király, akinek az udvarában hegedülnek, többet ér, mint
egy király, akinek a bankban sok pénze van" - ezzel a szólásmondással
kezdődik a mese, no meg azzal a képpel, amelyen megnyittatnak a lyukas
tetejű palota kapui, hogy minden alattvaló élvezhesse a király nyolc
hegedűsének muzsikáját. Mindenki boldog, kivéve a Király számtartóit,
akik reggeltől estig a Király fogyatkozó pénzét számolgatják, majd pedig
takarékoskodásra szólítják fel uralkodójukat. "Számtartó-csomagjuk" első
lépéseként kirúgatják a hegedűsöket, mondván, az a baj velük, "hogyha
dolgoznak, akkor is csak játszanak". Az összeadógépek, számológépek,
szorzógépek kontra hegedűk vitájában tehát az utóbbiak lennének a
vesztesek (hangya-effektus), ha... Ha a mese másodszor is teret engedne
az efféle igazságtalanságnak. A zene nélkül maradt királyságot
szomorúság üli meg, az ország hanyatlásnak indul, kitör a belviszály, a
széthúzás, s végül eluralkodik a teljes zűrzavar. A Király is kedélybeteggé
válik, ám egy napon Joachim kandúr megoldást kínál neki: ha azt akarja,
hogy palotájába visszaköltözzék az ének és tánc, tanuljon meg hegedülni,
s adja törvénybe, hogy ezentúl minden királyi számtartó köteles
valamilyen hangszeren játszani. És ebben a mesében is megtörténik a
csoda: a számtartók megtanulják, hogy számolni az ütemeket is lehet
(persze mindig akad valaki, aki a kelleténél egy kicsit hangosabban
számol), a Király pedig koncertkörútra indul birodalmában, hogy visszaadja
népének a zenét. Végül a számtartókból megalakul a Királyi
Hangversenyzenekar, amelyben a Főszámtartó lesz a második hegedűs, és
új szólásmondás járja be a világot: "Boldog az az ország, amelyben a Király
oldalán a Főszámtartó a másodhegedűs." Yehudi Menuhin meséje
igazságos megoldást kínál a régi ellentét megoldására - mától kezdve
tehát senki ne lepődjék meg, ha hegedülő hangyával találkozik az úton.

A könyvet Göncz Árpád fordította - a boldogság fele legalább már megvan

-, attól tartok viszont, hogy a másik felére nagyon sokat kell várni nekünk,
alattvalóknak... Mert az ilyen gyönyörű és bölcs mesével csupán egy a baj:
soha nem azok olvassák, akik valóban okulhatnának belőle. (Al) Ovo,
1997)

1997

Holocaust és ifjúsági irodalom

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat

A történet, 1943-ban játszódik Dániában. Lois Lowry dán barátnője
elbeszélése alapján írta, aki a náci megszállás idején volt gyermek
Dániában. Két kislány mindennapjain keresztül nemcsak a dán ellenállási
mozgalom tetteit ismerjük meg, hanem azt is, hogy mit tettek az egyszerű
polgárok a zsidó lakosok megmentése érdekében Dániában. Nem keveset,
ugyanis a dánok csaknem a teljes zsidó lakosságot (mintegy 7000 embert)
csónakokon, kis hajókon átmenekítették Svédországba. Természetes volt,
hogy amikor a német megszállók elkezdték a dániai zsidók összegyűjtését,
a történetben szereplő Johansenék befogadták Annamarie legjobb
barátnőjét, Ellen Rosent, akit ettől kezdve családtagként mutattak be.
Egyik éjjel náci tisztek törtek be a házba, és elbújtatott zsidók után
kutattak. A család minden tagjának - különösen a két kislánynak - nagy
lélekjelenlétre volt szüksége, amikor az egyik tiszt az iránt érdeklődött,
miért nem szőke Ellen is, mint a testvérei.

Lowry nem történelmi regényt írt, mégis az olvasmányosan előadott

történelmi tények a legérdekesebbek a könyvében: Dánia 1940-es
behódolása Németországnak, az akkor uralkodó Christian király
viselkedésének leírása, valamint annak a történetnek a felelevenítése,
amikor a dánok elsüllyesztették teljes flottájukat, nehogy az a németek
kezébe kerüljön.

Történelmi tény az is, hogy 1943-ban, a zsidó újév ünnepén a

zsinagógában összegyűlteket a rabbi figyelmeztette, hogy a németek el
fogják hurcolni őket. A rabbit a dán kormány értesítette, a kormány tagjait
viszont egy magas rangú német tisztviselő, G. F. Duckwitz tájékoztatta a
veszélyről. A kormány tagjai azonnal továbbadták az értesülést a zsidó
közösség vezetőinek, így a zsidók már az első rajtaütések előtt
elmenekülhettek. A dánok befogadták, etették, ruházták, elbújtatták őket.
A történetben kulcsfontosságú szerepe van egy kis, kézzel hímzett fehér
zsebkendőnek, mondhatni ezen a zsebkendőn múlik több ezer ember
élete. Ezt a zsebkendőt a tízéves Annamarie juttatja el a hajón várakozó
nagy-bácsikájához. Az írónő állítása szerint a zsebkendő nélkül a zsidókat
nem sikerült volna Svédországba juttatni. Fikciónak tűnik, pedig ez is igaz,
hogy miután a nácik rendőrkutyákat kezdtek bevetni, hogy azok
kiszimatolják a halászhajókon elrejtett utasokat, svéd tudósok kidolgozták
a kiszimatoltatás ellenszerét. Szárított nyúlvérből és kokainból álló port
kevertek ki, a vér vonzotta a kutyákat, ám amikor beleszagoltak, a kokain
egy kis időre tönkretette a szaglóérzéküket. Lowry szerint minden
hajóskapitány használt ilyen zsebkendőt, és ez sok életet mentett meg.
Könyvében Lowry emléket állít a hajóskapitányoknak, a dán ellenállás
fiatal embereinek és az egész dán nemzetnek. (Animus, 2001)
2001

Utópia gyermekeknek

Lois Lowry: Az emlékek őre

Bizonyára az ifjúsági irodalom egyik legkülönösebb, legtalányosabb

könyve lesz Lois Lowry kötete, amelynek véleményem szerint feltétlenül
helye lenne a 12-14 évesek ajánlott olvasmányai között. Műfaját tekintve
gyerek-utópiának nevezném és előtanulmánynak ajánlanám Orwell
művéhez. A tizenkét éves Jonas olyan világban él, amelyben nincs
igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok
életében is teljes a harmónia. Csak lassan derül ki, hogy ez a világ csak
látszólag ideális, hiszen nincsenek benne színek, érzelmek sem, nincs
napfény, hóesés, zene, hiányzik a szeretet és a melegség. A családok sem
vér szerinti családok, hanem mesterségesen létrehozott családegységek,
ugyanis ebben a világban mindenkinek előre megszabott szerepe és
életideje van. Szülni csak az arra kijelölt szülőanyáknak szabad, a
csecsemőket szétosztják a jelentkezők között. Ha pedig valaki már nem
tud a közösség hasznára lenni többé, azt elbocsátják. Az elbocsátási
ceremóniáról mindenki úgy beszél, mint valami csodálatos eseményről,
amelynek végén a Másholba lehet kerülni, pedig valójában arról van szó,
hogy egy injekciós tű segítségével megszakítják az életüket. De erről
persze senki sem tud.

Ezt a mesterségesen létrehozott, tökéletesnek hitt társadalmat a bölcsek

tanácsa vezeti. A Döntéshozók Bizottsága határoz mindenben, hogy
megvédje az embereket esetleges rossz döntéseik következményeitől. Ők
mondják meg, hogy melyik életkorban mi a teendő, ők jelölik ki például a
tizenkettedik életévüket betöltött gyerekek egész életre szóló pályáját is.
Jonast valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Ő lesz az
emlékek őrzője, az az ember, aki a múlt fájdalmas és örömteli emlékeit
őrzi. Az emlékekből azért nem részesülhet mindenki, mert akkor a
fájdalom is újra mindennapossá válna, ezt pedig senki nem akarja. Az
emlékek átadásának fájdalmas és hosszan tartó beavató ceremóniáján.

Jonas tudomást szerez elődjétől az emberiség valamennyi emlékéről, a

jóról és a rosszról egyaránt. Megtudja, mi a fájdalom, az éhezés, a háború,
a szenvedés, de azt is, hogy mi a melegség, a fény és a szeretet. Jonas
nem akar többé olyan világban élni, ahol mindent szabályok és rendeletek
határoznak meg, s ahol nincs helye az immár megismert és legáhítottabb
emberi érzésnek, a szeretetnek. Rájön, hogy milyen iszonyatos titkok
lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött, és megszökik innen. Csak a
kapott emlékek alapján reménykedik abban, hogy megtalálja azt a helyet,
ahol mindaz megvan, amire vágyik, s azt is tudja, hogy az ő szökése
nyomán, addigi lakóhelyén is elszabadulnak az emlékek, és talán az ott
maradók is rájönnek végre arra, hogy milyen embertelen világban éltek
addig. (Animus, 2001)

2001

Vigasz Potter-rajongóknak

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

és Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük

Harry Potter-rajongók milliói várják izgatottan a híreket kedvencük újabb

és újabb kalandjairól, de sajnos az ötödik kötet megjelenéséig még nagyon
sokat kell aludniuk: J. K. Rowling - ha már nem is egy füstös edinburghi
kávézóban, hanem saját londoni lakásában - most írja a sorozat következő
darabját. Igaz, hamarosan bemutatják a Hollywoodban forgatott Harry
Potter-filmet, és a hazai papírboltok már egy hónapja tele vannak
"potteres" füzetekkel, dossziékkal, órarendekkel és tolltartókkal - csak
remélni lehet, hogy ennyi varázslótanonc és varázslóbagoly láttán a
tanárok is megadják magukat és elolvassák (elfogadják) végre
tanítványaik "legkedvesebbnek" tartott könyveit.

Azoknak a gyereknek és felnőtteknek, akik nem elégszenek meg a filmmel

kapcsolatos hírekkel, valamint a filmbemutatót jóval megelőző
marketingakciókkal, és továbbra is inkább olvasni szeretnék Harry
történetét, sovány vigasz, hogy megjelent az a két beígért kis füzetecske,
amelyeket Rowling a Roxforti Boszorkány-képző növendékeinek kötelező
olvasmányaiként tüntetett föl az egyik kötetében. A vigasz szó szerint
sovány, hiszen a 600-700 oldalas Potter-könyvekhez szokott gyerekek kb.
másfél óra alatt felfalják a 60-80 oldalas füzeteket, és talán kicsit
becsapottnak érzik magukat emiatt, bár szerencsés esetben az is
előfordulhat, hogy a kötelező olvasmány terjedelme miatti irigység
felülkerekedik e csalódáson. Mindenesetre próbáljuk meg a lehetetlent, és
a csalódott gyerekeknek magyarázzuk el, mi történt. Az írónő ugyanis az
1985-ben brit színészek által alapított Comic Relief felkérésére írta e
füzeteket, és a szervezet javára lemondott minden jogdíjról. A Comic Relief
azzal a céllal jött létre, hogy szociális igazságosságot szolgáló és
szegénység elleni küzdelmet elősegítő akciókat támogasson, a Rowling-
füzetek megjelenéséből befolyó összeget például a világ legszegényebb
országaiban élő, leginkább rászoruló közösségek megsegítésére fordítják.
Az okos gyerekek erre persze rögtön azt mondják, hogy ha hosszabb lenne
a könyv, több pénzért lehetne eladni, s ebben kétségkívül igazuk is van, de
a további magyarázkodást megelőzendő, inkább kérdezzük meg tőlük,
hogy mit jelent az egyik hátsó borítón olvasható szöveg, amely szerint a
könyvet megvásárló kedves olvasó olyan akció részese lehet, "amely még
a cikeszt három és fél perc után elkapó Roderick Plumton 1921-es
teljesítményénél is bámulatra méltóbb".

Rowling ötlete egyébként most is kitűnő. A játékos álneveken publikáló

írónő a tudományos művek mintájára, s egyben azok paródiájaként
gondosan felépített, áltudományos apparátussal megtűzdelt
"kézikönyveket" írt, és még arra is kiterjedt a figyelme, hogy különböző
kézírásokkal olvasói megjegyzéseket, széljegyzeteket hamisítson az
oldalakra. Az eddig megjelent Potter-könyvekhez szorosan kapcsolódó
füzetekből minden háttér-információ megtudható a repülő seprű
fejlődéstörténetéről, Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatairól, az
elrejtett mágikus bestiákról és a Varázslény-felügyeleti Főosztály
rendszertanáról. Én csak azt sajnálom, hogy a jogtulajdonos nem járult
hozzá a Harry Potter sorozatban még elő nem fordult nevek lefordításához,
s így egyrészt nem adott lehetőséget a fordítónak eddigi sziporkái
folytatására, másrészt a "Romanian Longhorn", a "Peruvian Vipertooth"
vagy az "Ukrainian Ironbelly" kifejezést az angolul még nem tudó
kisiskolások nem értik.

Amikor Rowling lemondott a jogdíjról, kikötötte, hogy a Comic Relief

számára írt füzetek csak másfél évig forgalmazhatók. Nem árt tehát
gyorsan beszerezni néhány példányt, jól jöhet még a dédunokáknak is. A
pénztárnál pedig gondoljunk összeszorított szájjal Roderick Plumtonra!
(Animus, 2001)

2001

Borzalom három kötetben

Darren Shan: Rémségek cirkusza,

A vámpír inasa, A vérszipoly

J. K. Rowling és az ő Harry Pottere nagy kihívást jelent azoknak az íróknak,

akiknek feltett szándékuk, hogy túlszárnyalják a roxforti varázslófiú és
társai sikerét. Sejteni lehetett, hogy a "potteriádát" rengetegen utánozzák
majd, s a gyerekirodalmat hamarosan Rowling-epigonok hada lepi el. Az
utánzók azonban nincsenek könnyű helyzetben, hiszen mindazt, ami a
Potter-könyvek körül mára kialakult, szinte lehetetlen túlszárnyalni.
Rowling sikerének egyik titka, hogy nagyszerűen ötvözte a klasszikus
meséket az ifjúsági irodalom kedvelt műfajaival, jól egyensúlyozva a
valóság és a képzelet határain. Ő meghagyta a lehetőséget arra, hogy
mindenki maga dönthessen: akar-e egy csodás világ részese lenni vagy
sem. Egyik követője, Darren Shan azonban úgy gondolta, hogy nem
fantáziatréningre és mesebeli helyszínekre invitálja olvasóit, hanem egy
borzalmas, minden elemében hátborzongató horrortörténetbe löki őket,
mondván: nincs választásod, veled is bármikor megtörténhet mindez.
Többkötetesre tervezett sorozatának - amelynek a Vámpír könyvek
sorozatcímet adta - első három kötete egyszerre jelent meg magyarul, s
hamarosan a boltokba kerül a negyedik és az ötödik kötet is. A termékeny
író azonban itt nem áll meg, tovább folytatja a valóban hajmeresztő és
félelmetesnél félelmetesebb epizódokkal teli történetet.

Darren Shan hőse egy tízéves kisfiú, aki szörnyűséges tortúrák után
vámpírrá, egy vámpír kisinasává változik. A Drakula-irodalomban és
horrorfilmekben jártas író nem fukarkodik a borzalmak naturalisztikus
taglalásával, miközben többször is felhívja a figyelmet arra, hogy
kegyetlen és veszedelmes története szóról szóra igaz. Sem humor, sem
irónia, de még egy cinkos félrekacsintás sem oldja a rémségeket: a
farkasember, a csontvázember, a kétgyomrú ember, a kígyófiú, a vasfogú
nő, a vámpír és a tarantella leírása éppoly félelmetes és hitelesnek tetsző,
mint a vámpírok életmódjának bemutatása, különös tekintettel az
átváltozás fizikai és pszichikai jellemzőire, valamint az ellenállhatatlan
vérszívási kényszerre és a durva gyilkolási hajlamra. A három kötet még az
edzett ifjak számára is garantált rettegést és néhány nyugtalan éjszakát
jelent.

A sorozatot a Móra Kiadó adta ki, némiképp rácáfolva eddigi

üzletpolitikájára, amely színvonalas gyerekkönyvek kiadását tűzte ki célul.
A magam részéről én továbbra is inkább ezek közül (szerencsére sok ilyen
van) válogatok. (Mára, 2001)

2002

Minden rossz, ha rossz a vége?

Lemony Snicket: A baljós kezdet és A hüllők terme

Találó és sokatmondó sorozatcíme van az Egmont Kiadó új sorozatának,
amelyet az eddig megjelent két könyv borítója nagy betűkkel hirdet: A
balszerencse áradása. A sötéten és fenyegetően hangzó cím mögött
ezúttal nem jól kimódolt marketingfogás húzódik meg. Lemony Snicket
könyvei - A baljós kezdet és A hüllők terme - valóban nem szólnak másról,
mint a mindig és mindenütt megtapasztalható balszerencséről. Még az
optimistának csak né-mi csúsztatással nevezhető Andersen-meséken és a
horrorisztikus Grimm-meséken edzett mesekedvelőket is meglepheti, hogy
miként lehet olyan gyerekregényt írni, amelyben egy pillanatra sem csillan
fel a "jó" ígérete, ami a két könyv esetében nem jelentene mást, mint a
történetben szereplő gyerekek sorsának megnyugtató rendeződését vagy
legalább jobbra fordulását.

De miről is van szó? A szerző már az első mondatban fölhívja az olvasó

figyelmét arra, hogy amennyiben olyan történetek iránt vonzódik, amelyek
jól végződnek, szerencsésebb, ha most mind-járt más olvasnivaló után
néz, mert az ő története nemcsak hogy nem végződik jól, de a kezdete és
a közepe sem vidám. A főszereplő három Baudelaire gyermek életében
ugyanis kevés örömteli esemény akad, és hiába oly szépek, leleményesek,
bájosak, minden, ami velük történik, bővelkedik bajban, szenvedésben,
kétségbeesésben és reménytelenségben. Persze az olvasó ekkor még
hajlamos azt hinni, hogy mindez csak jól kitervelt írói fogás, de a második
kötet végén már kénytelen belátni, hogy Lemony Snicket nem tréfált:
semmi esélyt nem ad arra, hogy a gyerekek megpróbáltatásai véget
érjenek vagy legalább enyhüljenek. Nagy empátiás készségre és
tűrőképességre van tehát szüksége annak az olvasónak, aki nem hagyja
abba az olvasást, és a szereplőkkel együtt kibírja a tengernyi szenvedést.

A történet azzal kezdődik, hogy a három Baudelaire gyerek egy, a házukat

porig romboló és szüleik halálát okozó tűzvész miatt árván marad. Violet
14 esztendős, Klaus 12, Sunny pedig még csecsemő, "alig nagyobb egy
csizmánál". Szüleik végrendeletének intézője talál a rokonságban egy
harmad-ági negyedik unokatestvért, bizonyos Olaf grófot, akit a gyerekek
hamarosan törvényes gyámjuknak kénytelenek tekinteni. S ezzel kezdődik
a tulajdonképpeni megpróbáltatások sora. Még egy népmesei mostoha is
kedvesebb a nevelt gyerekeihez, mint Olaf gróf. Ez a gyám ugyanis
elviselhetetlen, velejéig züllött ember, amolyan utazó művész, aki
színtársulatával járja a világot. A háza szörnyű disznóól, s a gyerekek a
dickensi nyomor legsötétebb bugyraiba csöppennek bele, amikor hozzá
kerülnek. Olaf gróf és barátai számára magától értetődő és mindennapi
dolog a gyerekek sanyargatása, kizsákmányolása, megalázása,
megfélemlítése, sőt verése. És ha a könyv elején a gyanútlan olvasó a
felsorolt tárgyak (például mikroszkóp, számítógép) és gépek (autók) miatt
még azt hiszi, hogy egy napjainkban játszódó történetet olvas, hamarosan
be kell látnia (és aggódó gyermekét is meg kell nyugtatnia), hogy nem ő
került idő-és eseményzavarba, hanem az író. Napokba tellett, mire a
gyerekeim elhitték nekem, hogy manapság nem eshetnek meg hasonló
történetek, mert a törvények ma már nem engedik meg, hogy árván
maradt gyerekek ilyen borzalmas örökbe fogadó szülőkhöz kerüljenek, és
ennyi szenvedésen menjenek keresztül. Olaf gróf ugyanis a gyerekek
vagyonának megszerzése érdekében még attól sem riad vissza, hogy egy
színielőadás keretében feleségül vegye a 14 éves Violetet, és az előadás
közben aláíratott, törvényesnek hitt papírt lobogtatva rendelkezni akarjon
"felesége" javai fölött. Förtelmes terve az utolsó pillanatban meghiúsul
ugyan, de a következő kötetben újabb gaztettekkel nehezíti az újabb
gyámhoz került gyerekek életét. Hogy csak a legszörnyűbbet említsem:
meggyilkolja a jóra való nagybácsit, hogy elrabolhassa tőle a gyerekeket.

Nos, hát jelenleg itt tart a többkötetesre tervezett sorozat. Mindez azért
érdemel leginkább figyelmet, mert A baljós kezdet az első könyv, amely
hosszú évek óta először lekörözte a Harry Potter-köteteket a The New York
Times bestseller listáján. Erre 1998 óta nem volt példa! S ha kritikusok,
pedagógusok, pszichológusok évek óta keresik a Potter-könyvek sikerének
titkát, most nagy talánnyal nézhetnek farkasszemet, Snicket szereplői, írói
eszközei ugyanis teljesen ellentétesek Rowlingéival.

Vagy talán épp ezért lettek a történetei olyan hirtelen és egy csapásra
sikeresek? (Egmont, 2002)

2002

Hihetetlen

Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen kalandja a hipnózissal

Miután elolvastam a könyvet, meg sem kellett néznem az impresszumban

a megjelenés évét, biztos voltam abban, hogy Georgia Byng műve a Harry
Potter-könyvek után íródott. Olvasás közben ugyanis végig úgy éreztem,
hogy az írónő J. K. Rowling művei nyomán próbál gyermekregényt írni, és a
hasonló siker reményében felhasználja mindazon eszközöket és
motívumokat, amelyek Rowling könyveit vélhetően világhíressé tették.
Legalábbis a két angol könyvsorozat közötti hasonlóságok erre engednek
következtetni. Byng könyvének főszereplője ugyan nem kisfiú, hanem
kislány, de ugyanannyi esztendős, mint Harry, és ugyanolyan sanyarú
sorsa van, mint neki. Az árva, csúnya, közkedveltnek éppen nem
mondható Molly Moont éppúgy utálja az árvaház vezetője, mint Harryt a
nevelőszülei. A kislány azonban nem egy varázslóiskolába való meghívás
útján kerül ki a kilátástalan helyzetből (ez azért túl átlátszó volna), hanem
úgy, hogy kezébe kerül e$y könyv, amelynek címe: A hipnózis ősi
művészete magyarázatokkal. És láss csodát: Mollyról is hamar kiderül,
hogy nem mindennapi képességekkel rendelkezik. Igaz, ő nem varázsolni
tud, hanem hipnotizálni. De nem ám úgy, hogy iskolába jár, és keményen
megdolgozik a tudásért, neki elég annyi, hogy elolvassa a kezébe akadt
könyvet, és máris világklasszis hipnotizőr válik belőle. Hipnotizálja az
árvaházi kutyát és a szakácsnőt, hipnózisba ejti az árvaház vezetőjét, majd
egy tehetségkutató verseny közönségét és zsűri tagjait veszi rá arra, hogy
őt lássák a legjobb versenyzőnek. Miután ilyen formán kétes győzelemre
tesz szert, az elnyert pénzzel New Yorkba indul, nemcsak szerencsét
próbálni, hanem árvaházi barátját is megtalálni. Hipnotikus képességeivel
minden nehézség nélkül jut egyre magasabbra: repülőtéri alkalmazottak,
taxisok, szállodai recepciósok, menedzserek, színházi rendezők állnak
vigyázban előtte, és teljesítik mindazt, amire a kislány kéri őket. Molly
pedig gátlástalanul manipulál maga körül mindenkit annak érdekében,
hogy New York legünnepeltebb sztárja legyen. Mottója a következő: "Eddig
örökké ő húzta a rövidebbet. Most viszont megszerzi, amit neki szánt az
élet. Úgy fog élni, mint kedvenc reklámjaiban a szereplők." Új élete a
következőkből áll: testőrök kíséretében sétálgat, napi több órán keresztül
vásárolgat, vagyonokat költ el játéktermekben, fényűző éttermekben
ismerkedik a világ különböző ételeivel, Rolls-Royce-szal közlekedik,
exkluzív fodrászszalonban vágatja a haját, kozmetikába jár és a körmét
tökéletes, csillogó félholdakká ráspolyoztatja. "...és minél jobban
belevetette magát ebbe az életstílusba, annál jobban meg volt győződve
róla, hogy megérdemli."

Molly ténykedésére egy nyomában lihegő, kisstílű gazember is felfigyel, és

zsarolással saját céljai szolgálatába állítja a lányt: nevezetesen kiraboltatja
vele New York legbiztonságosabb bankját. Félelmetes, ahogyan a kislány
bábuként mozgat több száz embert, köztük a biztonsági őröket és a
határozott bankigazgatót is, de a véres verejtékkel összetákolt könyv
szerkezete kártyavárként omlik össze azon írói baklövésen, amely szerint
Molly még az íriszleolvasó masinát is sikerrel hipnotizálja, s ennek nyomán
a bankban "négyszáz fiók nyílt ki egyszerre. És ezzel egy időben csattanva
kioldódott az öt páncélterem acélajtajának a retesze is." A kislány saját
műve láttán cinikusan csak ennyit mond: "Ezt nevezem stílusnak."

Az írónő is érzi, hogy itt elvetette a sulykot, és hirtelen mindent megpróbál

jóra, vagy legalábbis a visszájára fordítani. Csakhogy ettől kezdve ő is,
műve is végképp hitelét veszíti, már annyit sem hiszünk el neki, mint
eddig. Hamisnak találjuk a kerti törpékbe bújtatott drágakövek
visszajuttatását, a gyerekek hazatérését az árvaházba, az árvaházi
helyzetképet, a véletlenül talált gyémántot, a teliholdnál magnetikus
képességeit próbálgató könyvtáros-nő vallomását - egyszóval: mindent.
Georgia Byngnek sikerül odáig eljuttatni az olvasót, hogy hiába ígéri
könyve végén a folytatást, az már nem érdekel bennünket.

A nem túl nagy írói tehetséggel megalkotott mondatok (melye-ken a

fordító olykor még ront is), a túlságosan is elnagyolt szerkezet, az
ellenszenves szereplők miatt legfeljebb rossznak tarthatunk egy könyvet,
de sajnos itt többről van szó: a könyv nemcsak rossz, hanem kifejezetten
veszélyes is. Egyrészt azért, mert Molly enyhén szólva is kétes célokra
használja képességeit, azt sugallva, hogy a vágyott dolgok eléréséhez
bármilyen eszköz megengedhető. ("Molly nem azt parancsolta az
embereknek, hogy szeressék. Erre már semmi szüksége. Egyszerűen meg
akart győződni arról, hogy képes kezelni egy egész tömeget, és mint
kiderült, képes.") Másrészt azért, mert a jó és a rossz nincs
megkülönböztetve, minden gonoszságra van magyarázat, felmentés (lásd
a gonosz mostoha gyerekkora, a részeges szülők stb...). Harmadrészt
pedig azért, mert a könyv erkölcsi oldala is megkérdőjelezhető: egy kutya
életéért ugyanis nem fair dolog bankot kiraboltatni egy tízéves kislánnyal.

Még ezer szerencse, hogy a címet komolyan véve valóban HIHETETLEN ez

az egész. (Egmont, 2002)

2002

Csak ezt ne!

A mesék védelmében

Amikor a kilencvenes évek elején a könyvesboltokat elárasztották a

klasszikus népmeséket néhány mondatos tanulsággá rövidítő
szörnyűséges mesekönyvek, amelyekben a híres szereplők nevén kívül
más nemigen emlékeztetett az eredeti történetre, úgy véltem, elérkeztünk
a gyerekkönyvkiadás mélypontjához. Szerencsére a zanzamesék néhány
évig tartó uralma után akadt olyan könyves szakember, aki fontosnak
tartotta az igényes mesekönyvek újra megjelentetését, így lehetett abban
bízni, hogy lassan véget ér a gyerekkönyvborzalmak kora. Igaz, serdülővé
érett egy nemzedék, amelynek jó néhány tagja most már örökre azt hiszi,
hogy a Nagymama a szekrénybe bújik a farkas elől, és hogy Piroska
meséje egy kiadós futóversennyel ér véget, de reménykedjünk, hogy
ebből még nem származik komolyabb baj.

Az viszont már igen nagy baj, hogy a könyvesboltokban újra feltűntek

olyan mesekönyvek, amelyek könnyen lépre csalják a gyanútlanul vásárló
szülőket, hogy aztán odahaza hülyét csináljanak gyerekből, felnőttből
egyaránt. Az Aranyhal Könyvkiadó Klasszikusok sorozata például 6 kis
mesét ígér Mesekönyvtár 1 című kötetének borítóján. Piroska és a farkas, A
kismalac és a farkasok, A farkas és a hét kecskegida, A róka és a gólya,
Hófehérke és a hét törpe, Jancsi és Juliska - igazán vonzó mesecímek egy
ötven oldalas, kicsi kötetben, amelyet ráadásul egész oldalas színes
illusztrációk díszítenek.

Az első meglepetés akkor éri a szülőt, amikor mesélni kezd csemetéjének,

ugyanis a felsorolt meséket kínrímekkel tűzdelt versbe szedte a
leleményes szerző, akinek igazán nem lehetett könnyű dolga a hosszú
történetek verssé alakítgatásával, hiszen bizonyára előre megszabott
terjedelemhez kellett alkalmazkodnia. Így történhetett meg, hogy a mesék
olykor váratlan fordulattal érnek véget: a hét kecskegida például nem
engedi be a farkast a kecskelakba, hanem a következő történik: " Kiles
mind a padláson, éhes farkast hadd lásson./ Gidahúsra fáj a fogad? Ordas
farkas, hordd el magad!/A vadásznak odaszólunk telefonon: szállj le
rólunk!". Az erélyes gidafenyegetésre farkasunk imigyen reagál: "El is
kullog lógó orral: Lecsót eszem forralt borral!"

Szegény Hófehérke sem jár jobban e rímkényszerhelyzetben, mert az

otthonról való elüldözése a következőképpen nyer indoklást mostohája
szájából: "S mert a lányka szebb volt nála/szegény el is
zavarta/Bosszantott, hogy kakaóját/balról jobbra kavarta!" A mérgezett
almás híres jelenet pedig így zajlik le: "Hófehérke jóízűen/az almába
harapott./Nem mosta meg evés előtt./ S lenyelte a falatot!/ Bájos arca
csalános lett/a permetes almától!/A mostoha örvendezett:/Hófehérke csúf
mától!" De a törpék áldozatos ápolása révén hamar kigyógyul a
csalánkiütésből, és mivel hétszer szebb lesz, mint volt, egy arra járó
királyfi menten feleségül veszi. Hogy mi lesz a mostohával, s hogyan
oldódik meg a "ki a legszebb?" rendkívül fontos kérdése, arról nem szól a
versike.

A kismalac és a farkasok meséjében új szempontok gazdagítják a

történetet. Megtudhatjuk, hogy a kismalac a tegező megszólítás miatt fog
gyanút ("Nem jöhetsz be, ordas farkas,/ mert véletlen megeszel./ Énnekem
már az is gyanús,/hogy engemet tegezel."), és hogy a leforrázott, kopasz
farkasnak nem kell többet fodrászra költenie. Jancsi és Juliska egy dajka
néninek ábrázolt anyóka házába tévednek, ahol a dajka néni vasketrecbe
zárja Jancsit, majd a macskájára bízza a ketrec kulcsát. "Julcsi" csellel
elveszi a kulcsot a macskától, és a nénit tuszkolja be abba a ketrecbe,
amelynek méretei - az illusztráció tanúsága szerint - abszolút
alkalmatlanok a terebélyes néni befogadására. Így lesz a híres
történetekből bugyuta, érthetetlen, zavaros kotyvalék.
A mesékben úgy szokás, hogy a kifogott aranyhal teljesít három
kívánságot. Ha már nekem is sikerült kifognom egy Aranyhalat, egyetlen
kívánságra szorítkoznék: Kérem a kiadót, ne bántsa többet a
(nép)meséket! (Aranyhal, 2001)

2001

Forrásjegyzék

Ahol a madár se jár. Interpress Magazin, 2003. július

Kihez szólnak a tündérmesék? Családvédelem, 1996/2.

A mese mint gyógyító erő. Új Forrás, 1999. szeptember

Jungiánus meseértelmezések. Elet és Irodalom, 1999. augusztus 6.

Miért nincsenek kertek a mesékben? Alibi, Kert száma, 2001.

Miért aludt Csipkerózsika száz évig? Anyák Lapja, 2003. augusztus

Hamupipőke és a rend. Anyák Lapja, 2003. szeptember

A megváltó-mesék. Anyák Lapja, 2003. október

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok. Anyák Lapja, 2003. december.

Előzmény: Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra. JAK-Kijárat, 1997.

A nagyravágyó asszony. Anyák Lapja, 2003. november

Mit nem lát a mindent látó királylány? Anyák Lapja, 2004. január

Férfiak a mesében. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény:

Napút, 2000. március, Anyák Lapja, 2004. február

A férfi, aki elfelejtette kedvesét. Ebben a formában itt jelenik meg először.
Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint
Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Akik nem tudnak megbocsátani. Ebben a formában itt jelenik meg először.
Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint
Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Az önfeláldozó férj. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: A

Grimm- mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint Bálint Péter
(szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.
Ki a legszerencsésebb? Ebben a formában itt jelenik meg először.
Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint
Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Lúdanyó meséi. Charles Perrault mesegyűjteményéről. Csodaceruza, 10.

szám. 2003.

A vándor-útra való el-indulásrú. A Grimm testvérek gyűjteményéről.

Magyar Napló, 1990. március 1.

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka. Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145.

éj-szaka. Elet és Irodalom, 2000. február 18.

A félegyházi mesekirály. Forrás, 2000. november

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány

népmesében. In Bálint Péter (szerk.): A meseszövés változatai. Didakt,
2003. 110. p.

A mesemondó és a gyermek. Pannonhalmi Szemle, 1997/4.

A kis herceg. In Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon,

1999. 120. p.

"...és boldogan éltek, míg meg nem haltak..." Családmodellek a nép- és

mű-mesékben. Háttér a gyerekkultúrához. Háttér Kiadói 988

A gyermekirodalom nagykorúsodása. Beszélő, 2003. június

Mi lesz veled, Hamupipőke? A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései.

Könyv és Nevelés, 2003/2.

Darvasi László: Trapiti című könyvéről: Dömdödöm, akarom mondani:

trapiti. Holmi, 2003. május

A felnőttszemmel való olvasásról. Holmi, 2001. augusztus

A bit-agyú gyerekek és a mese. Iskolakultúra, 1999. január

Apának lenni. Békés Pál: Báldor. Elet és Irodalom, 2000. március 31.
Kamasznapló. Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval. Elet és Irodalom,
2000. november 18.

Lóci óriás lett. Nógrádi Gábor: Pete Pite. Népszabadság, 2001. március 29.
Családi könyvek. Jacquline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma. Elet
és Irodalom, 2001. november 30.

A franciák Steinmannja. Sempé-Goscinny: A kis Nicolas. Népszabadság,

1999. szeptember 9.
Kedves Isten! Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez. Népszabadság,
1999. augusztus 12.

Ennyi elég lesz? Marcello D'Orta könyvei. Népszabadság, 1994. december

23. Lippiti-klippiti. Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi.
Népszabadság 1995. február 3.

A színház mint ünnep. Magyar Napló, 1990. május 17.

Nyugtalanító mesék. Magyar Napló, 1990. július 5.

Sárkányvér és vérfarkasharapás. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek

köve. Népszabadság, 2000. január 27.

Miért olvasnak a gyerekek? J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani

fogoly. Népszabadság, 2000. október 5.

A gyermekirodalom első akciókönyve. A Harry Potter-könyvekről. Holmi,

2001. május

Néhány csoda. Elet és Irodalom, 1986. december 12.

...Volt... Mese-figyelő. Sün Balázstól Bab Berciig. Holmi, 1991. június. Az

írás egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című kötetben.
JAK-Kijárat Kiadó, 1997.

Csutak. Holmi, 1996. április

Egyszer bolt, hol nem bolt... Mosonyi Aliz: Boltosmesék. Holmi, 1998.
május

A szentek humorérzéke. Angyalbárányok. Magyar legendamesék.

Népszabadság, 2001. augusztus 2.

Betyár volt-e Cigány Jóska? Cigány népmesék. Népszabadság, 2000.

március 23.

Ki az az Ami Lajos? Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Elet és Irodalom,

2001. október 26.

Peches mesehősök. Békés Pál: A kétbalkezes varázsló. In Borbély Sándor -

Komáromi Gabriella (szerk.): Kortárs gyerekkönyvek. Cicero, 2001. 183. p.
Az írás egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című
kötetben. JAK-Kijárat Kiadó, 1997.

A szörnyeké a világ? Békés Pál: A Félőlény. Népszabadság, 2001. december

20.
Vadrózsából tündérsíp. Petőcz András: Bojtorján. Népszabadság, 2001.
november 22.

Mesebőrönd. Tóth Krisztina: A londoni mackók. Új Forrás, 2004/2.

Az emlékezés gyűrűje. Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben.

Népszabadság, 2001. november 8.

Hősök és álhősök. Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi. Népszabadság, 2001.

december 6.

Helyet csinálni a jónak. Kamarás István: Csigamese. Élet és Irodalom,

1999. február 5.

Távolugrás lábak nélkül. Kamarás István: Világverseny a berekben.

Népszabadság, 1999. június 17.

Kirgyola és Bergyola. Lázár Ervin: Hapci király. Népszabadság, 1999. július

29.

A malaclét örömei. Bálint Agnes: Mazsola. Népszabadság, 2000. augusztus

17.

Első kötetes meseírók. Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék.

Lajta Erika: Királylány a talpán. Élet és Irodalom, 2000. november 10.

A meseirodalom leghelyesebb macskái. Csíkszentmihályi-Scháffer:

Mesekönyv. Élet és Irodalom, 2000. november 10.

Az utolsó budapesti sárkány. Mosonyi Alíz-Háy Ágnes: Budapesti mesék.

Élet és Irodalom, 1997. november 28.

Menekülő mesék. Price-izbjeglice. Élet és Irodalom, 1996. november 22.

Állati bölcsességek. Alberto Moravia: Történelem előtti történetek.

Népszabadság, 2000. július 20.

Boszorkány-veszély. Roald Dahl: Boszorkányok. Népszabadság, 2001.

október 4.

Ki a jó boszorkány? Otfried Preussler: A kis boszorkány. Népszabadság,

1999. október 28.

Milyen a jó mesekönyv? Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony.

Népszabadság, 2001. szeptember 6.

Farokcsont és véres hurka. Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő.

Népszabadság, 2002. február 7.
Baglyok és angyalok. David Almond: Szárnyak titka. Népszabadság, 2000.
november 9.

Aki utálta az ünnepet. Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt.

Népszabadság, 2000. december 21.

Az éltetőmunkások. Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt.

Népszabadság, 2002. április 11.

Kérek egy lovat! C. N. Parkinson: Póni-parádé. Népszabadság, 2001.

október 18. Ökomacskák. Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával,
aki megtanította repülni. Népszabadság, 2001. január 25.

A családi átok. Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia. Népszabadság,

2000. december 7.

Fiú a lányvécében. Louis Sachar: Bradley, az osztály réme. Népszabadság,

2001. július 19.

Egy klasszikus babysitter. Pamela Lyndon Travers: A csudálatos Mary. A

csudálatos Mary visszatér. Élet és Irodalom, 1997. november 28. Az írás
egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című kötetben. JAK-
Kijárat Kiadó, 1997.

Kotta vagy bankszámla? Yehudi Menuhin-Christopher Hope: A király, a

macska és a hegedű. Élet és Irodalom, 1997. november 28.

Holocaust és ifjúsági irodalom. Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat. Élet

és Irodalom, 2001. november 30.

Utópia gyermekeknek. Lois Lowry: Az emlékek őre. Élet és Irodalom, 2001.

november 30.

Vigasz Potter-rajongóknak. Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai, Göthe

Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük. Népszabadság, 2001.
augusztus 16.

Borzalom három kötetben. Darren Shan: Rémségek cirkusza, A vámpír

inasa, A vérszipoly. Népszabadság, 2002. január 5.

Minden rossz, ha rossz a vége? Lemony Snicket: A baljós kezdet, A hüllők

terme. Csodaceruza, 5. szám. 2002.

Hihetetlen. Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen kalandjai a hipnózissal.

Csodaceruza, 7-8. szám. 2002.

Csak ezt ne! A mesék védelmében. Népszabadság, 2001. szeptember 21.

Tartalom

Előszó (Békés Pál) 7

A MESÉK ÉLNI SEGÍTENEK

Ahol a madár se jár 13

Kihez szólnak a tündérmesék? 17

A mese mint gyógyító erő 20

Jungiánus meseértelmezések26

Miért nincsenek kertek a mesékben? 31

Miért aludt Csipkerózsika száz évig? 36

Hamupipőke és a rend 39

A megváltó-mesék 42

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok 45

A nagyravágyó asszony 48

Mit nem lát a mindent látó királylány? 51

Férfiak a mesékben 54

A férfi, aki elfelejtette kedvesét 58

Akik nem tudnak megbocsátani 61

Az önfeláldozó férj 65

Ki a legszerencsésebb? 68

Lúdanyó meséi 71

Charles Perrault mesegyűjteményéről

A vándor-útra való el-indulásrú 74

Jakob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka 78

Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145. éjszaka

A félegyházi mesekirály 84

Egy sok évszázados hagyomány utolsó dokumentuma

Seres József félegyházi parasztgazda népmeséi

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány

népmesében

A MESE ÉS A GYERMEK

A mesemondó és a gyermek,

avagy kik lakhatnak a Meselényi utcában

A kis herceg

103

110

115

119

124

134

147

152

155

157

159

162

164

166

169

171

174
177

179

181

"...és boldogan éltek, míg meg nem haltak..." Családmodellek a nép- és

műmesékben

A gyermekirodalom nagykorúsodása

Mi lesz veled, Hamupipőke?

A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései

A felnőttszemmel való olvasásról

A bit-agyú gyerekek és a mese

Apának lenni

Békés Pál: BÁLDOR

Kamasznapló

Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval

Lóci óriás lett

Nógrádi Gábor: Pete Pite

Családi könyvek

Jacqueline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma

A franciák Steinmannja

Sempé-Goscinny: A kis Nicolas

Kedves Isten!

Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez

Ennyi elég lesz?

Marcello D'Orta könyveiről

Lippiti-klippiti

Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi

A színház mint ünnep

Nyugtalanító mesék

Sárkányvér és vérfarkasharapás

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Miért olvas a gyermek?

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

A gyermekirodalom első akciókönyve

J. K. Rowling Harry Potter-könyveiről

MILYEN A JÓ MESEKÖNYV?

Néhány csoda

Kaláka: Nálatok laknak-e állatok? A bohóc köszöntője

Végh György: Muzsika Zsuzsika meséi

Michael Ende: Momo ...volt...

200

210

215

219

221

223

226

231

233

235

238

240

242

245

247
249

251

Mese-figyelő Sün Balázstól Bab Berciig

Csutak

Egyszer bolt, hol nem bolt...

Mosonyi Aliz: Boltosmesék

A szentek humorérzéke

Angyalbárányok. Magyar legendamesék

Betyár volt-e Cigány Jóska?

Cigány népmesék

Ki az az Ami Lajos?

Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi

Peches mesehősök

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

A szörnyeké a világ?

Békés Pál: A Félőlény

Vadrózsából tündérsíp

Petőcz András: Bojtorján

Mesebőrönd

Tóth Krisztina: A londoni mackók

Az emlékezés gyűrűje

Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben

Hősök és álhősök

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Helyet csinálni a jónak

Kamarás István: Csigamese

 Távolugrás lábak nélkül

Kamarás István: Világverseny a berekben

Kirgyola és bergyola

Lázár Ervin: Hapci király

A malaclét örömei

Bálint Ágnes: Mazsola

Első kötetes meseírók

Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék

Lajta Erika: Királylány a talpán!

A meseirodalom leghelyesebb macskái

Csíkszentmihályi Berta - Schüffer Erzsébet: Mesekönyv

Az utolsó budapesti sárkány

Mosonyi Aliz - Háy Agnes: Budapesti mesék

Menekülő mesék

Price-izbjeglice

Állati bölcsességek

Alberto Moravia: Történelem előtti történetek 260

Boszorkányveszély

Roald Dahl: Boszorkányok 262

Ki a jó boszorkány?

Otfried Preussler: A kis boszorkány 264

Milyen a jó mesekönyv?

Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony 266

Farokcsont és véres hurka

Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő 268

Baglyok és angyalok

David Almond: Szárnyak titka 270

Aki utálta az ünnepet

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt 272

Az éltetőmunkások

Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt 274

Kérek egy lovat!

C. N. Parkinson: Póni-parádé 276

Ökomacskák

Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni

278

A családi átok

Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia 280

Fiú a lányvécében

Louis Sachar: Bradley, az osztály réme 282

Egy klasszikus babysitter

P. M. Travers: A csudálatos Mary

és A csudálatos Mary visszatér 284

Kotta vagy bankszámla?

Yehudi Menuhin és Christopher Hope:

A király, a macska és a hegedű 287

Holocaust és ifjúsági irodalom

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat 289

Utópia gyermekeknek

Lois Lowry: Az emlékek őre 291

Vigasz Potter-rajongóknak

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

és Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük 293

Borzalom három kötetben

Darren Shan: Rémségek cirkusza,

A vámpír inasa, A vérszipoly 295

Minden rossz, ha rossz a vége?

Lemony Snicket: A baljós kezdet és A hüllők terme 297

Hihetetlen

Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen

kalandja a hipnózissal 300

Csak ezt ne!

A mesék védelmében 303

Forrásjegyzék 305

A kiadásért felelős

az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója

Felelős szerkesztő Szabó Zsuzsa

Termékmenedzser Hesz Margit

Borítóterv: Kállai Nagy Krisztina

Tördelés: Sörfőző Zsuzsa

A nyomdai munkálatokat a Dürer Nyomda Kft. végezte

Felelős vezető: Megyik András ügyvezető igazgató

Gyula, 2004

Kiadványszám: KMA4-090

Megjelent 19,75 (A/5) ív terjedelemben