SZAKDOLGOZAT

Bogara Péter
2013
Budapesti Corvinus Egyetem
Közgazdaságtudományi Kar

Hitelezők érdekérvényesítésének lehetősége és ennek

ellentmondásai a magyar fizetésképtelenségi eljárásokban.

Készítette: Bogara Péter

Felszámolási és vagyonfelügyeleti szak
2013

„Beadható”
Konzulens: dr. Papp József
Bevezető

Meggyőződésem, hogy a fizetésképtelenségi eljárások a gazdasági élet, a jogrend

jelentőségükhöz képest alábecsült intézményei mind a közfigyelem, mind a
törvényhozók részéről. A számtalan módosítással toldozgatott, agyonfoltozott
szabályozás mindmáig nem tudta maradéktalanul betölteni azt a szerepet, amelyre
hivatva lenne, nevezetesen, hogy a gazdasági élet tisztasága, átláthatósága és forgalmi
biztonsága érdekében, hatékony állami beavatkozással vezesse ki a működészavaros,
fizetésképtelen cégeket a gazdaságból.

Sokáig nem sikerült – legalábbis véleményem szerint nem érzékelhető szinten – annak
tudatosulnia az arra illetékes jogalkotók, de a joggyakorlatot folytató bíróságok
szempontjai között sem, hogy a fizetésképtelen társaságok megszüntetése, általában a
gazdasági szervezetek működésének megszűnésre vonatkozó, illetve ezzel
összefüggésben álló szabályozása a legfontosabb tényező a hitelező, mint gazdasági
kulcsszerep(lő) érdekei védelmében. Az adóssal szembeni bármely, a hitelezői cél
érvényesítésére irányuló eljárás hatékonyságának végső próbatétele az, hogy mit ér el az
adós fizetésképtelenné válását megelőzően, mennyit ér el az adós megszűnése, „halála”
tükrében.

Közhely, ugyanakkor a hitelező-adós viszony alapigazsága, hogy a hitelezőnek nem

érdeke az adós halála, mert a halott adós nem fizet. A korlátolt felelősségű jogi
személyiséget (el)ismerő gazdasági szabályozási környezetben – amely nélkül modern
piacgazdaság és ennek bázisán jóléti társadalom jelenleg nem elképzelhető – az adós
megszűnésbe, „halálba” menekülése potenciális és alapvető hitelezői kockázat a rendes
üzleti kockázaton felül. Ennek ellenére a közelmúltig sem átgondolt, e szemléletet
következetesen alkalmazó jogi szabályozás sem joggyakorlat nem alakult ki a
fizetésképtelenség e kérdéskörében. E körbe pedig nem kizárólag a fizetésképtelenségi
eljárások (vagyis szűken a fizetésképtelenség felismerésének, elkerülhetőségének,
megállapításának és bekövetkezése esetén a megszüntetés lebonyolítási módszerének
szabályozása) értendők, hanem az ehhez kapcsolódó háttérfelelősséget megállapító
polgári- és büntető anyagi jogi jogszabályok is beletartoznak. Tanulmányok, statisztikák
mutatják az utóbbi sok évben jellemző joggyakorlatot, amely szerint a
fizetésképtelenséggel visszaélő, csődbűntettet elkövető, vagy számviteli fegyelmet sértő

1
gazdasági szereplők egyrészt eleve az okozott kár tükrében a társadalmi érdek szerint
indokoltnál kevesebb esetben kerültek jogi szankciókkal fenyegetett helyzetbe és
másrészt az ilyen esetekben is jellemzően enyhe büntetéseket kaptak, jóvátételi
kötelezettségük pedig még ennél is ritkábban és csak csekély mértékben lett
megállapítva, végrehajtva.
Véleményem szerint az is jól érzékelhető, még a csak a sajtóhíreket figyelő közemberek
számára is, hogy a jogi szabályozás következetlensége számos hézagot hagyott nyitva,
amely alapján a felelősségre vonás jogszerűen volt elkerülhető, holott a gazdasági és
erkölcsi kár „közérthető” formában jelent meg, nyilvánvalóan felismerhető volt.

A jogalkotás a kérdéskör horderejéhez mérten súlyos, de még az egyéb szabályozási

területekkel összemérve is nagyon jelentős lemaradással, lényegében csak hatalmas
összegű és sok gazdasági szereplőt érintő káresemények, botrányok hatására követte a
társadalmi igények, társadalmi viszonyok változását.

A fentiek tükrében örömteli változás, hogy a dolgozat tárgyát képező, a hitelezői

érdekérvényesítéssel összefüggő jogi környezet a fizetésképtelenségi eljárások
tekintetében 2012. március 01-től jelentősebben módosul(t), amely a kapcsolódó, vagy
kiegészítő területeken (így a cégjogi szabályozásban, a büntető jogban, polgári jogi
szabályokban és az adójogban) 2012-ben életbe lépő változásokkal a korábbinál
következetesebben próbál gátat vetni a rosszhiszemű gazdálkodásnak és minden
eddiginél nagyobb mértékben tágítja a gazdasági társaságok egyébként korlátolt
felelősségű irányítói és tulajdonosai felelősségét az ilyen magatartás esetén, különösen a
fizetésképtelenséggel történő megszűnéshez vezető esetekben. Amint az a dolgozatban
kifejtésre kerül, ezzel felértékelődik a fizetésképtelenségi eljárások hitelezői
érdekérvényesítésben betöltött tényleges szerepe.

Nem tárgya ennek a dolgozatnak a fizetésképtelenségi eljárások melletti, azzal

összefüggésben álló teljes szabályozási környezet ellenmondásainak keresése, a
szabályozási rendszer kritikája, de említés szintjén ide kívánkozik ugyanakkor annak a
kérdésköre is, hogy a joggyakorlat miként reagál majd arra, miként birkózik meg
azoknak a kérdéseknek a megválaszolásával, amelyet a jogalkotás a szabályozásban –
részben szükségszerűségből – rá hárított. Gondolok itt például a „fenyegető
fizetésképtelenség”, a „hitelezői érdekek” és a vezető személytől „elvárható valamennyi

2
intézkedés” fogalmak tartalmi feltöltésére. Ezek a példaként felhozott fogalmak jelenleg
nem tisztázottak, így fennáll a lehetősége mind a túlságosan kiüresedett alkalmazás
(amely az eddigi jogalkalmazói enyhe szankciókból valószínűsíthető), mind pedig
túlzottan szigorú és kiterjesztő értelmezés lehetőségének. Előbbi esetben a jogszabályok
továbbra sem érik el a kívánt hatást, míg utóbbi esetben a vállalkozások folytatásának,
megkezdésének kockázata olyan mértékben nőhet (a jóhiszemű vállalkozók
indokolatlan meghurcolásával), amely jelentősen foghatja vissza a gazdasági
teljesítményt.

A hitelezők érdekeik érvényesítése során ezért a jövőben akkor járnak el helyesen ha

kialakítandó jogviszonyaik során a fizetésképtelenséggel kapcsolatos szabályozások
ismeretét előtérbe helyezik és lehetőségeiket, a későbbi jog- és érdekérvényesítés
képességét előre kialakítják.

3
 Tartalom

I. Elvi alapok, definíciók, értelmezések ............................................................... 5.

1. Cél, érdek, érdekérvényesítés
A hitelezők érdeke és a hitelező érdeke ............................................................ 5.
2. Fizetésképtelenség, fizetésképtelenségi eljárások ............................................9.
3. Önálló érdekű résztvevők a fizetésképtelenségi
eljárásokban: adós, hitelező, vagyonfelügyelő, felszámoló ............................ 10.

II. Hitelezői érdekérvényesítés eszköztára,

lehetőségei és ellentmondásai a csődeljárásban .............................................. 17.
1. Hitelezői igény bejelentése, nyilvántartásba vétel ..........................................18.
2. Kifogás, fellebbezés ........................................................................................ 21.
3. Polgári jogi igény a vagyonfelügyelővel szemben .........................................24.
4. Hitelezői választmány, hitelezői képviselő ..................................................... 25.
5. Szavazati jog ...................................................................................................31.

III. Hitelezői érdekérvényesítés eszköztára,

lehetőségei és ellentmondásai a felszámolási eljárásban ................................ 34.
1. Felszámolási eljárás kezdeményezése ............................................................ 36.
2. Hitelezői igény bejelentése ............................................................................. 39.
3. Kifogás, észrevétel, fellebbezés,
keresetindítás a felszámoló ellen.....................................................................40.
4. Hitelezői választmány, hitelezői képviselő ..................................................... 43.
5. A felszámolási vagyon növelésének
lehetősége és a háttérfelelősség.......................................................................47.

IV. Érdekérvényesítési stratégiák kialakításának

egyes szempontjai a fizetésképtelenségi eljárások tükrében........................... 50.
1. „Eső után köpönyeg” ...................................................................................... 50.
2. Üzletpolitikai döntések ................................................................................... 52.
3. A korlátolt felelősség kiterjesztésének megalapozása ....................................53.

4
I. Elvi alapok, definíciók, értelmezések

1. Cél, érdek és érdekérvényesítés

Ahhoz, hogy az érdekérvényesítés lehetőségeit, ellentmondásait a fizetésképtelenségi

eljárásokban vizsgáljuk, szükséges legalább az érdek és fizetésképtelenségi eljárások
definiálása. A két fogalom közül gyakorlati vizsgálati célra az utóbbi a tisztázottabb, a
jogi szabályozás által körülírt fogalmi, tartalmi alapon rögzíthető.

Az érdek meghatározása, anatómiája ennél kevésbé kitárgyalt, sem a jogi sem a köznapi
értelmezése nem elég szűk és megragadható ahhoz, hogy az általam tárgyalt körben
előzetes elemezés, leírás nélkül alkalmazható legyen.

Az érdek köznapi értelmezése gyakran összemosódik a céllal, valakinek, vagy valamely

szervezetnek az érdeke alatt annak célját, (egyenes vagy hátsó) szándékát értve. A jogi
alkalmazásban az érdek, a jogi érdek fogalma inkább az érintettséghez, áttételesen a
társadalmilag, jogilag elismert szükségletekhez kötődik1. A jogi érdek, jogos (jog által
védett) érdek lényegét az a kérdés adja, hogy az alany valamely igényét az egész
jogrendszerből levezethetőnek minősítheti-e. Erre az alábbi idézet úgy gondolom jól
világít rá (a kivonat a 2327/2011 Gazdasági Elvi Határozat indoklás részéből való):
„A jogi érdek fogalmát tételes jogi előírások nem határozzák meg, a
joggyakorlat alakította ki annak tartalmát. Jogi érdek fennállta akkor
állapítható meg, ha az ügyben hozott döntés a kezdeményező fél élet-
és jogviszonyaira kihat, jogokat vagy kötelezettségeket keletkeztethet
számára, vagy valamely kötelezettség alól szabadul, illetőleg
jogvédelmet nyerhet stb. A jogi érdek szempontjából a döntő kérdés az,
hogy az eljárás tárgyát képező határozat a fél jogát vagy törvényes
érdekét érintheti-e (BH 2005/270, BH 2001/388).”

Gazdasági területen az érdek fogalmára (sok, részterületenként is változó között) az

alábbi meghatározást találjuk2: az ember (közösség) céltudatos viszonya a szükséglet
kielégítés tárgyaihoz.

1
Szmodis Jenő – Jogelméleti szemle 2005/4
2
http://penzugysziget.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=1240:erdek-
fogalma&catid=246&Itemid=370

5
Álláspontom szerint az érdek tárgyalhatóságához a választott témakörben egyik
meghatározás sem megfelelő. A köznapi értelmezés túlzottan tág, parttalan és nem
tisztázza a szándékok és lehetőségek ütközéséből eredő ellentmondásokat. A jogi érdek
fogalma inkább a joggyakorlat során felmerülő eljárási kérdések tisztázásában segít (és
ezzel be is tölti az adott helyen szükséges szerepét), míg a gazdasági területről vett
érdek fogalom itt a szükségesnél részletesebb, hosszabb magyarázatra szorulna.

Abból kiindulva, hogy a fizetésképtelenségi eljárások kényszer eljárások, végső soron

mind a hitelező mind (főleg) az adós szempontjából a gazdasági életben megszokottnál
kötöttebb feltételeket biztosítanak, illetve kényszerítenek rájuk. Az érdek általam
történő meghatározásával elsősorban arra kerestem a megoldást, hogy megragadható
legyen ebben a leszűkített mozgástérben a korlátozott választási lehetőségekkel elő
résztvevők magatartása, választásaik oka.

Az érdek a cél megjelenési formája (vetülete, kifejeződése) valamilyen

viszonyrendszerben.

A meghatározásom az érdek és a cél közötti rész-egész viszonyt ad meg. A cél – a maga

összetettségével – továbbra is alkalmas marad arra, hogy a szokásos, a gazdasági, üzleti
életben elfogadott tartalommal alkalmazzam bármely hitelező esetében. A gazdálkodó
szervezetek célja továbbra is meghatározható a profit maximálásában, a
magánszemélyek (háztartások) célja a fennmaradásukat és gyarapodásukat biztosító
feltételek megőrzésében. A hatóságok, állami intézmények kettős célja rögzíthető az
állami bevételek beszedésében, valamint az ellenőrzési tevékenység teljesítésében.
(A cél egyébiránt magában foglalja a szükséglet kielégítésére irányuló szándékot is, így
a gazdasági tárgyú érdek fogalommal sem áll fenn lényeges ütközés, de ennek részletes
magyarázata úgy gondolom itt nem szükséges, a szükségletek szintjéig történő
visszavezetés és tisztázás a vizsgált témában nem indokolt.)

A viszonyrendszer, amelyben a céljuk elérését a szereplők megkísérlik itt most az a

gazdasági és jogi környezet, amelyet a fizetésképtelenségi eljárások során a társadalmi
szabályozás meghatároz. A definíció alapján a viszonyrendszer tágabban is
értelmezhető lenne, tekinthető viszonyrendszernek a versenygazdaság egésze, vagy akár

6
egy társadalmi, kulturális közeg is. Az érdek alatt mindegyik esetben azt értem, amilyen
formában és módon a cél az adott viszonyrendszerben kifejezésre juthat. Az érdek a
viszonyrendszer által korlátozott cselekvési, döntési lehetőségekből a célnak leginkább
megfelelően adott lépések, válaszok halmaza, rendszere.

Szélsőséges példája a viszonyrendszereknek az igen/nem típusú választás, például egy

szavazás. Bármely téma esetén túlzás nélkül elmondható, hogy a választók, szavazók
bizonnyal számos különféle egyéni céllal bírnak, azonban ezt erősen korlátozott
formában kénytelenek kifejezni. Az adott kérdést saját céljaikkal összevető szavazók azt
a választ adják, amelyik céljukhoz legközelebb áll. A továbbiakban érdekük ennek a
válasznak a többségre jutása lesz. Könnyen belátható azonban, hogy a célok
kifejezésének ilyen szélsőséges polarizálása mellett az éppen csak az igen mellett
döntők és az éppen csak a nem mellett döntők egyéni céljai között sok esetben kevesebb
különbséget (vagy ha tetszik sokkal több egyezést, hasonlóságot) találnánk, mintha
ugyan ezen szavazók célját a velük azonosan, de határozottan szavazók céljaival
vetnénk össze.

A szavazás példájára azért is esett a választamásom, mert ilyen típusú kényszerítő

szabályozás visszatérően jellemző a fizetésképtelenségi eljárásokban. A hitelezők
érdeke több esetben is ebben a formában (és ilyenkor mindig meghatározó, akár
sorsdöntő módon) fejezhető ki.

Az érdekérvényesítés a fentiek alapján úgy fogalmazható meg, mint az érdek

elérésének folyamata, mikéntje. Az érdekérvényesítő képesség pedig azoknak az
eszközöknek és lehetőségeknek a halmaza, amelyek az érdekérvényesítő rendelkezésére
állnak az érdek érvényesítésére akár az adott viszonyrendszerben, akár azon kívül.
Figyelembe véve, hogy bármely viszonyrendszerben szükségszerűen több szereplő vesz
részt egymástól eltérő célokkal, az érdekek ütközhetnek. Az érdekérvényesítés így –
kevés kivételtől eltekintve – érdekütközéssel és érdek egyeztetéssel járhat együtt.

A fizetésképtelenségi eljárások viszonyrendszere jellemzően és elsődlegesen a jogi

szabályozási rendszer, környezet formájában jelenik meg, amelyet a mindenkori
gazdasági környezeti feltételek egészítenek ki. A fizetésképtelenségi eljárások
viszonyrendszerének alapja a jogszabályi háttér, elsősorban Cstv. Nem lehetséges

7
azonban kizárólag ezt tekinteni a viszonyok rendszerének ahhoz, hogy megérthető
legyen a szereplők magatartása.

A legáltalánosabb viszonyrendszer a jogállamok gazdaságában a gazdasági,

közgazdasági törvényszerűség, valamint maga a jogi környezet, a jogrend. A gazdasági
szereplők céljának ezek keretein belül kell érvényesülnie, így céljaik megjelenési
formája döntően a gazdasági és jogi érdek. Ellentmondások már a gazdasági
törvényszerűségek és a jogrend között is előfordulhatnak amennyiben utóbbi akarva
vagy akaratlanul – például mert a gazdasági törvényszerűség még nem felismert – az
előbbivel ütköző elvárásokat támaszt. Ekkor szükségképpen ütközni fognak ugyanazon
szereplő gazdasági és jogi érdekei. Értelmezhető az érdekek egymáshoz mért ereje is
ebben az összefüggésben, amennyiben a jogi érdek kockázatként értékelhető és a
gazdasági érdeket befolyásoló, számszerűsíthető tényezőként figyelembe vehető.

A jelen dolgozat tárgyát képező téma tekintetében a gazdasági, ezen belül is a

hitelező és adós viszonyban vizsgálandó az érdek és ennek érvényesítése.

A hitelezői cél az adós és hitelező viszonylatában változatos lehet. Más a profit és más a
non-profit alapon működő hitelezőnél, állami – pl környezetvédelmi, pályázati támogató
– szervnél.
A jogi eljárások, így maguk a fizetésképtelenségi eljárások is eszközei lehetnek a
hitelezői célok elérésének, azonban a komplex hitelezői célok ezek során az adott
szabályozás rendszerében sajátosan egyszerűsítve, mint hitelezői érdek jelennek meg.
Az érdek ebben a tekintetben is a cél redukált formája. Akár maradéktalan érvényesítése
sem jelenti feltétlenül a kívánt cél elérését. Az érdekérvényesítés mikéntje, lehetőségei
sem állnak szükségképpen összhangban a hitelező eredeti céljaival, ebben a tekintetben
is redukált, korlátozott a hitelező lehetősége.

Valamilyen mértékű korlátozottság köti a hitelezőt a jogi eljárásokban (perben,

végrehajtásban, stb.), befolyásolják céljának elérhetőségét és eszközeinek
megválasztását, azonban a fizetésképtelenségi eljárásokban az ilyen korlátozások
kiterjedtek. Ennek oka a fizetésképtelenségi eljárások azon sajátosságában áll, hogy
rendeltetésük szerint nem az adós és hitelező kétszereplős közvetlen viszonyát, hanem
az adós és minden más gazdasági szereplő viszonyát rendezni.

8
2. Fizetésképtelenség, fizetésképtelenségi eljárások

A fizetésképtelenségi eljárások alatt a gazdálkodóval szemben indított olyan eljárásokat

értjük amelyek célja a fizetésképtelenség (a fennálló fizetési kötelezettségek
teljesítésére való képesség megszűnése vagy ennek veszélye) elhárítása, vagy ennek
sikertelensége esetén a gazdálkodó megszüntetése. A fizetésképtelenségi eljárások
tartalmilag a gazdasági élet olyan szabályozását adják amelyben a szokásostól eltérően a
gazdálkodó önrendelkezési joga a társadalmi és hitelező célok védelme érdekében
állami beavatkozással korlátozásra kerül.

A dolgozat a fizetésképtelenségi eljárások közül a csődeljárással és a felszámolási

eljárással foglalkozik, amelyek alanya a gazdálkodók széles köre a Cstv. 2.§ (1) és 3.§
(1) bekezdések alapján. Nem alanya a Cstv-nek az önkormányzat és így nem tárgya a
dolgozatnak az egyébként jellegét tekintve fizetésképtelenségi eljárásnak minősülő
önkormányzati adósságrendezés. Szintén nem tárgya a dolgozatnak önálló témaként a
vagyonrendezés, sem a megszüntetési eljárások, így a végelszámolás, illetve a kényszer
törlés sem. A végelszámolás a fizetésképtelen helyzet hiánya folytán, a kényszer törlési
eljárás pedig adminisztratív, cégjog, cégnyilvántartási szabályozási jellegéből
következően nem fizetésképtelenségi eljárás. Mindkettő esetében vezethet azonban az
eljárás oda, hogy a fizetésképtelenség megállapítására kerül sor, amely esetben a
jelenleg hatályos szabályok szerint ezek az eljárások felszámolási eljárással
folytatódnak. A továbbiakban a fizetésképtelenségi eljárások alatt csak a csőd- és a
felszámolási eljárást értem.

A fizetésképtelenségi eljárásokban a hitelező pénzköveteléssel (vagy pénzben kifejezett

vagyoni követeléssel) jelenik meg Cstv 3.§ c). A hitelező bármely célja ezekben az
eljárásokban tehát a pénzkövetelésén és az ennek érvényesítésével kapcsolatos eljárási
lehetőségeken keresztül határozódik meg, válik érdekké.

A fizetésképtelenségi eljárásokban nem a hitelező (vagy egy hitelező, illetve kitüntetett

hitelező), hanem a társadalmi, illetve kormányzati gazdaságpolitikai érdekek érvényre
juttatása és csak ezen belül a hitelezők, mint érdekcsoport érdekérvényesítésének a
biztosítása a cél. Az eljárások célja a rendestől eltérően, rosszul működő és ezzel a

9
gazdaság egészének rendes működését is fenyegető adósnak a közjó érdekében történő
reorganizációja vagy megszüntetése és ennek a fő célnak a származéka az adós
hitelezőinek kielégítésére való törekvés. Az adós gazdasági viszonyrendszerében a
működési zavar elsődlegesen a hitelezői kapcsolatok zavarán keresztül érzékelhető és
mérhető ezért szükségszerű és megkerülhetetlen a szabályozás során a hitelezői érdekek
és érvényesítésük mikéntjének meghatározása (és a mindenkori társadalmi,
gazdaságpolitikai értékrend szerinti rangsorolása is).

A közösségi érdek és az egyedi, egyéni hitelezői érdek ütközése szükségképpen a

szabályozás gyakorlati alkalmazása során felmerülő kérdésekhez vezet és felveti a
szabályozás belső ellentmondásainak kérdését is.

A dolgozat azt vizsgálja, hogy milyen módon érvényesül a hitelező egyéni érdeke,
miként érvényesül a hitelezők együttes érdeke és milyen ellentmondások,
ütközések jellemzik a jelenlegi magyar fizetésképtelenségi eljárásokat.

3. Önálló érdekű résztvevők a fizetésképtelenségi eljárásokban: adós, hitelező,

vagyonfelügyelő, felszámoló

A fizetésképtelenségi eljárások adós-hitelező, illetve -hitelezők viszonyára épülő

rendszerében az eljárási szabályok, az eljárás szabályossága különös hangsúlyt kap.

A fizetésképtelenségi eljárások a fentiekben leírtak szerinti társadalmi elvárásokat

tükröző módon a hitelezők között különbséget tesznek, így a gazdasági életben
egyébként a versenysemlegesség alapján a jog előtt elvileg azonos helyzetben lévő
szereplők között is megváltozik a prioritás, hierarchia alakul ki. Ezzel önmagában is
kérdésessé válik, hogy a hitelezők egyéni érdekei mellett milyen közös, úgynevezett
hitelezők érdeke állapítható meg. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a hitelezők
mindegyikének érdeke az adós vagyontömegének növelése, megőrzése, így a hitelezők
érdeke kategóriába tartozik mindaz, ami ennek a vagyontömegnek a védelmében
történhet. Tekintettel arra, hogy kényszer eljárásokról, állami, bírósági felügyelet alatt
álló eseményekről van szó, a vagyontömeg védelmének szabályozása, eljárásrendjének
biztonsága tekinthető közös hitelezői érdeknek. Így elsősorban a hitelezők érdeke a

10
vagyonkimentés, gondatlan vagy hűtlen vagyonkezelés, rosszhiszemű gazdálkodási
döntések megakadályozásában, helyreállításában és magának a csőd-, illetve
felszámolási eljárásnak a jogszerűsége iránti igényben fogalmazható meg.

Ebből következően az eljárás lefolytatására, gyakorlati kivitelezésére és a vagyontömeg

feletti ellenőrzésre kijelölt személy ellenőrzésének alapvető szerepe van a hitelezői
érdekérvényesítésben és ugyancsak ebből az okból a végrehajtással megbízott személy
önálló érdeke sem hagyható figyelmen kívül.

A vagyonfelügyelő, felszámoló profitorientált gazdálkodó szervezet. Ez alól csak az

állami felszámoló cég (hamarosan kettő) jelent kivételt a maga non-profit jellegével.
Piaci szereplőként a céljuk tehát elsősorban az önmaguk fenntartásához, nyereséges
működtetéséhez kapcsolódik. Tevékenységük végzéséhez külön engedélyre, hatósági
névjegyzékbe vételre van szükségük, amely szakmai és gazdasági kötöttségeket is
meghatároz, előír. Érdekeltségük a fizetésképtelenségi eljárásokban legalább a
következő szempontok szerint jelenik meg.
- A jogszabályi feltételek alapján működésükhöz meg kell feleljenek, fenn kell tartaniuk
a névjegyzékbe vételi státuszt, ami önmagában két jelentős elvárást is magában foglal.
Egyrészt egy minimális fenntartandó üzemméretet, költségállandót határoz meg az
elvárt, előírt emberi és tárgyi feltételeken keresztül. Másrészt az eljárások
lefolytatásának szabályosságához, a szakszerű eljáráshoz gazdasági szankciót köz azzal,
hogy a mulasztásokat, hibákat végső soron a névjegyzékből történő törléssel és ezzel az
engedélyköteles tevékenység megszüntetésével fenyegeti. Ezt egészíti ki a felszámolói
tevékenység mellett folytatható egyéb tevékenységek leszűkítésének,
összeférhetetlenségi körének megállapítása. Összességében a névjegyzéki státusz
megőrzése a hosszú távú piacon maradásra és tevékenységének fókuszálására ösztönzi a
vagyonfelügyelőt, felszámolót. A szakmailag, jogilag kifogásolható munkát végző,
vagy munkájukat nem a kellő hatékonysággal végző és ezért költségeik fedezetét meg
nem teremtő, vagy azt bírságokra kifizető felszámoló szervezetek közép- vagy hosszú
távon kiesnek a rendszerből. A felszámolók, vagyonfelügyelők egyik legfontosabb
szempontja, célja tehát névjegyzéki státuszuk megőrzéséhez fűződik, ez biztosítja
hosszú távon vállalkozásuk folytatásának lehetőségét.
- A felszámoló, vagyonfelügyelő kötött díjazási rendszerben működik, szintén kötött
költség elszámolási lehetőségek mellett. A fizetésképtelenségi eljárások nem ismerik a

11
megállapodáson alapuló díjazást, a vagyonfelügyelő, felszámoló a díjától még a
hitelezőkkel kötött megállapodásokkal sem térhet el (sem felfelé sem lefelé).
Elméletben valamivel rugalmasabb a helyzet a költségek esetén, mivel a Cstv-ben
nevesített egyes költségtételeken belül a hitelezők – hallgatólagos, támadással nem
fenyegető – beleegyezésével, vagy bírósági jóváhagyással számos költségtétel
elszámolható. (Gyakorlatban ez ritkán működik, a kialakult – álláspontom szerint
leegyszerűsítő és szűk látókörű – hitelezői gyakorlat az ellenkező irányba hat és a
felszámoló, vagyonfelügyelő eleve rosszhiszemű hozzáállását feltételezve még az
indokolt költségek is hitelezői támadások tárgyát képezik. Ennek történeti, a korábbi
felszámolási szabályozásra és felszámolói gyakorlatra visszavezethető okai is vannak,
amelyre itt most hely és a választott téma szempontjából parciális jelleg miatt
részletesen nem térek ki.)
A felszámolók, vagyonfelügyelők gazdasági célja a törvényes határokon belüli
lehető legmagasabb költség megtérülés és díjalap megállapítás az adott eljárásban.

A két eljárás végrehajtói itt két különböző szabályozással szembesülnek.

A vagyonfelügyelő díjazása nagyobb részben az adós cég vagyonának könyv szerinti
értékétől, további része (az előbbi 15%) pedig a sikeres egyezségkötéstől függ <16.§>.
A vagyonfelügyelő ezért a könyv szerint érték kritikus, csökkentő jellegű tételeket
feltáró felülvizsgálatában gazdaságilag nem érdekelt (a szakmai érdek az előbb tárgyalt
célból következik, ennek ellensúlyaként hat, de a nyers gazdasági érdek rögzítése az
érdekrendszer megértéséhez mindenképpen szükséges, ez a további megállapításokra is
vonatkozik). Mivel a vagyonfelügyelő a működése során az ez alapján a beszámoló
alapján az adóshoz befolyó pénzáramokban közvetlenül nem érdekelt, ezért a
beszámoló esetlegesen „túlértékelt” eszközállománya az ő díjára csak közvetetten, az
egyezség létrejöttének csökkent esélyén keresztül hat. A vagyonfelügyelő díjazása a
Cstv. 16.§ (5) alapján a bíróság által csökkenthető az eljárás időtartamától, a
vagyonfelügyelő munkaterhétől és tevékenységétől függően (de vagyoni értékhatártól
függetlenül, ellentétben a felszámolási eljárásra vonatkozó szabálytól), így a
vagyonfelügyelő a tevékenységének szakszerűségének és munkaterhelésének
igazolásában érdekelt. A vagyonfelügyelő elszámolható költségeinek köre nem kötött,
azokat számlával igazolnia és a hitelezői választmánnyal, vagy bírósággal
jóváhagyatnia kell, de egyébként nem köti a felszámolásokra vonatkozó szabály, az
adós, illetve saját munkaszervezete igénybevételének elsőbbségéről. Miután a

12
vagyonfelügyelő költségeinek fedezetét elsősorban a hitelezők által befizetett díjak
fedezik, azok esedékességkor fizetendők és ellenőrzésük utólagos, ezért a
vagyonfelügyelő költségelszámolása tekintetében közvetlen gazdasági érdek a
költséghatékonyságra nem irányul. Érdekeltségét itt is a szakmai elvárások, a helytelen,
pazarló költségelszámolás hitelezői, vagy bírósági kifogások, marasztalások útján
történő szankcionálása befolyásolja.
A felszámoló díjazása ezzel szemben a vagyonértékesítéshez, pénzbefolyások eléréshez
kötött. A jelenlegi díjazási rendszer önmagában nem ösztönzi az időben korábbi
megtérüléseket, a díj az elért befolyások, értékesítések időpontjától függetlenül állandó
arányú. A felszámoló, vagyonfelügyelő munkáját adminisztratív előírások, törvényi
határidők kötik időben, de ezek a díj mértékére nem hatnak vissza közvetlenül.
Végül pedig a felszámoló <59.§ (1)-(2)> díjának alapja az elért befolyás, mint bevétel
és nem pedig a bevétel és az elérése érdekében felmerült (közvetlen) költségek
különbözete, eredménye (holott ténylegesen ez az összeg lesz a hitelezők kielégítési
alapja). Ebből következően a jelenlegi jogszabályi környezetben a felszámoló közvetlen
gazdasági érdekeltsége nem hat az időben hosszú lefutású, magas költségű megtérülések
ellenében.

Mind a felszámoló, mind a vagyonfelügyelő költségeinek minél nagyobb részben az

adott eljárásban történő elismertetésében és ezen elismert költségtételek megtérülését
fedező eljárásban, valamint díjának biztosításában, növelésében érdekelt úgy, hogy
eközben az őt felügyelő bíróság negatív véleményét, szankcióit elkerülje.

Az adós, mint szereplő meghatározása a látszólagosnál összetettebb feladat. Egyrészt a

fizetésképtelenségi eljárások adósa jogilag jól meghatározottan az eljárás alá vont
gazdasági szereplő, gazdálkodó. Önálló céllal, érdekkel ez alapján azonban legfeljebb a
csődeljárás során ruházhatjuk fel az adóst, ahol a gazdasági értelemben vett túlélés és
erre irányuló érdeke még fennáll. A felszámolási eljárásban ugyanez már nem
mondható el, hiszen az eljárás éppen az adós megszűntetésére irányul, így gyakorlatilag
az egyezségkötés esetét leszámítva az adós önállóságának minden gyakorlati eleme
megszűnik már az eljárás kezdetén.
Az adós, mint önálló céllal bíró érdekérvényesítő, a tényleges, valós tapasztalatok és a
hatályos jogi szabályozás mögött tetten érhető szándék alapján sem csak az adott
fizetésképtelenségi eljárás alá vont gazdasági társaság, hanem mindazon szereplők

13
(természetes személyeket is értve ez alatt) közössége, akik az adós társasággal annak
korábbi, működési időszaka alatt érdekközösségben álltak. Elsősorban az adós cég
tulajdonosai, vezető tisztségviselői és másodsorban éppen a fizetésképtelenséghez
vezető működésnek - esetleg meg nem engedett módon történő - haszonélvezői.
Az adós érdekeltségét a fizetésképtelenségi eljárásokban akkor láthatjuk jól, ha az adóst
korábbi, az ezen eljárásokhoz vezető működésben érintettek közös célján, érdekén
keresztül vizsgáljuk.
A hatályos szabályozás, még inkább, mint az eddigiek ennek belátásán alapul és ennek
megfelelően magában a Cstv-ben, de a megszűnéssel, annak következményeivel
összefüggésben rendelkezéseket tartalmazó más jogszabályokban is (Gt., Ctv, Ptk) az
adós érintettjeire vonatkozó szankciórendszert határoz meg. Mindezen szabályozások
középpontjában a rosszhiszemű üzletvitel áll. A fizetésképtelenségi eljárások során a
korábbi rosszhiszemű ügyletkötés, gazdálkodás felismerése, a további ilyen
tevékenység folytatásának megakadályozása, megelőzése is kifejezésre jutó társadalmi
cél.
A gyakorlati tapasztalatok alapján az adós esetében az adatszolgáltatásra köteles volt
vezető(k) a jogszabályok adta lehetőségeken belül a lehető legkevesebb érdemi
információval szolgáltak az eljárásokhoz és inkább vállalták az ehhez kapcsolódó
biztos, de enyhébb szankciókat, mint a rosszhiszemű gazdálkodás esetleges
bizonyítottságából eredő komolyabbakat. Minél inkább volt ilyen gyakorlat az adós
társaság gazdálkodásában, annál inkább érvényesült ez. Több tanulmány anyagát teszi,
tehetné ki ennek a témakörnek a feldolgozása, az adós cégek és érdekeltjeik
motivációját, a gazdasági környezet által nyújtott lehetőségeiket és kényszereiket, a
társadalmi célok, a szankcionáló jogalkotási szándék, a jogalkotás megvalósított
minősége és a joggyakorlat közötti összefüggések és ezek kölcsönhatásának és a
mindezekből következő gyakorlati jelenségek elemezése. A jelen dolgozat ennek
feldolgozására nem alkalmas, témájához mindezekből a fenti egyszerűsítő
megállapításban összefoglalt tapasztalat, következtetés tartozik.
Adós alatt a célok és érdekek tárgyalása során a fentiek szerint azokat az érdekelteket,
érintetteket fogom érteni, akik a gazdálkodó fizetésképtelenségi eljárás alá kerülését
megelőző tevékenysége során e tevékenység alakítására hatáskörrel vagy felelősséggel
bírtak. Megkülönböztetésül a fizetésképtelenségi eljárás alá vont gazdálkodót adós
cégként fogom hivatkozni. A megkülönböztetést az is indokolja, hogy az általam

14
adósként meghatározott személyi körrel szemben a felszámoló az általam adós cégként
meghatározott gazdálkodó nevében indíthat például megállapítási, marasztalási pereket.

Az így alkalmazott meghatározás az adós esetén egy több (jogi- vagy természetes-)
személyből álló csoportot jelöl. Egyéni céljaik és érdekeik jellemezően a korábbi
tevékenységben betöltött tényleges hatáskörüktől, a fizetésképtelenségi, megszüntetési
eljárások tágan vett jogi szabályozásában őket terhelő esetleges anyagi- és nem anyagi
jellegű (háttér)felelősségtől, továbbá ennek kockázatától és mértékétől függően
változhatnak. Amiért különálló érdekeik az eljárásokban mégis egy önálló érdekként
értelmezhetők, az a fizetésképtelenségi eljárások jogi és gazdasági értelemben is
vízválasztó jellegéből vezethető le.
A fizetésképtelenségi eljárások elrendelésével a fizetésképtelenség (illetve az ezzel
fenyegető helyzet tudata) jogilag már ténykérdés (gazdaságilag még nem
szükségszerűen az, ugyanis még egyébként fizetőképes cég is kerülhet eljárás alá
adminisztratív hibából). A fizetésképtelenségi eljárások elrendelésével az adós irányítási
lehetőségei, döntéshozatali képessége, befolyása az adós cég üzleti folyamataira
ellenőrzés alá kerül vagy megszűnik. Az eljárások megindítása utáni gazdálkodás tehát
vagy nem áll már az adós irányítása alatt, vagy ha abban van is még irányítási joga, az
ekkor hozott rosszhiszemű döntései már mindenképpen valamiféle szankció fenyegetése
alatt áll. Az eljárások megindítása előtti gazdasági események, döntések ekkor már nem
korrigálhatók, nem módosíthatók, nem írhatók felül. Az eljárások megindításával egy
időszak lezárul és ennek az időszaknak a döntéseiért való felelősség rögzül. Ami az
eljárások során nyitott kérdéssé válik, az ennek az időszaknak a felderíthetősége és a
felderített adatokból történő megítélése, továbbá a felderítetlen intervallum(ok) miatti
felelősség megállapítása. Az adós, mint szereplő mögött álló személyek közös célja
az, hogy a fizetésképtelenségi eljárás során a lehető legkevesebb olyan megállapítás
szülessen a lezárt időszakot érintő gazdálkodásra (és esetleg az eljárás alatt
folytatottra is) alapozva, amely szankcióval járhat. Ebbéli cél- és így
érdekközösségük elsődleges hordozója, képviselője az elszámolásra kötelezett volt
vezető vagy vezetők. A jelenlegi szabályozás a korábbi időszak felderítéséhez és
megítéléséhez szükséges adatok begyűjtését a volt vezető általi adatszolgáltatásra
alapozza. Az adatszolgáltatás teljesítése elsődlegesen a volt vezető kötelezettsége, az
ennek hiányából eredő közvetlen anyagi és jogi szankciókat is ő viseli. Az ide tartozó
háttérszabályozás jelenlegi viszonyai alapján (elsősorban és nevesítve a Gt. vezetőkre

15
vonatkozó szabályai szerint) a vezető/ügyvezető a felelősséget a gazdálkodó döntéseiért
csak korlátozott módon tudja a tulajdonosokra hárítani. A gazdálkodó legfőbb irányító
szervének felmutatható döntései, utasításai hiányában a döntési jogosultság és
felelősség a vezető, illetve a vezető testület tagjaihoz kapcsolt. (Ritka, de fontos kivételt
a beszámoló letétbe helyezéséhez szükséges elfogadó döntés képez. A letétbe helyezett
beszámoló hiánya a Cstv. 33/A § (3) szerint a hitelezői érdekek sérelmének vélelmét
mondja ki, így a felelősség megállapítására alkalmas. Mivel a beszámoló elfogadása
közvetlen tulajdonosi érdek, a legfőbb szerv éves egyszeri rendes ülése pedig előírás,
ezért véleményem szerint a beszámoló hiánya esetén még az sem mentesíti a
tulajdonosokat az ugyanezen vélelem miatti felelősség alól, ha a legfőbb szervet a
vezető elmulasztotta összehívni.)
A tulajdonosok, egyéb érintettek, érdekeltek és a vezető(k) közötti egyéni cél- és
érdekkülönbségek ütközését a felszámoló, vagyonfelügyelő vagy a hitelezők
kihasználhatják és érdekérvényesítésük eszközévé tehetik, azonban ennek mikéntje,
módszerei az adott ügy(ek) számos egyedi vonatkozásától függenek, így jelen
dolgozatban nem fejthetők ki részletesen. Az érdekviszonyok modellezése, áttekintése
szempontjából nem is szükséges ez a bontás, mert az adós fenti meghatározásával az
alapvetően egyező közös érdek meghatározásra került.

Az adós a saját korábbi üzletmente, gazdálkodása ismeretében és a jövőbeni

gazdálkodása folytatásának lehetőségét mérlegelve az adatszolgáltatásra kötelezett
ügyvezető személyén keresztül olyan módon és mértékben fog eleget tenni
adatszolgáltatási és együttműködési kötelezettségének amennyire az őt fenyegető
anyagi és egyéb természetű jogi felelősségvállalás kockázata és mértéke erre
kényszeríti, ezt megengedhetővé teszi számára.

Mind a hitelező mind a vagyonfelügyelő tisztában kell, legyen azzal, hogy az adós
gazdásági érdeke a csődeljárás során is csak akkor irányul majd valós tartalmú
reorganizációra és továbbműködésre, ha a korábbi működésben rejlő esetleges
rosszhiszeműség és ennek feltárási kockázata ezt még vállalhatóvá, célszerűvé teszi
számára. A hitelezőnek ezért figyelemmel kell lennie az adatszolgáltatás folyamatára, az
annak során tapasztalható együttműködési hajlandóságra és az adatok megbízhatóságára
is és érdekérvényesítésében az adóssal szemben – sajnálatos realitás – kellő
fenntartással és gyanakvással kell eljárjon.

16
 II. Hitelezői érdekérvényesítés eszköztára, lehetőségei és
ellentmondásai a csődeljárásban

Cstv 1.§ (2) alapján a csődeljárás olyan eljárás, amelynek során az adós - a
csődegyezség megkötése érdekében - fizetési haladékot kap, és csődegyezség
megkötésére tesz kísérletet.

A hitelezői érdekérvényesítés szempontjából fontos, hogy az eljárás jogi szabályozása

során szem előtt tartott célt elemezzük. Az eljárás célja a törvényben rögzített és
szándékolt tartalma alapján is egyaránt az, hogy az adóst fizetési haladék útján a
hitelezőkkel kötendő egyezséghez hozzásegítése. Ez egyértelműen reorganizációs
indíttatású eljárás, a fizetésképtelenség bekövetkezésének megelőzését célozza. Jogilag
a már fizetésképtelenség megállapításával terhelt adós esetében nincs is helye csődnek,
míg az eredményes csődeljárás megszünteti és kizárja a fizetésképtelenség
megállapítását az eljárással érintett hitelezők követelései tekintetében.

A csődeljárás a fizetésképtelenségi eljárások közé a válsághelyzet sajátos jellege, a

fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet fennállása miatt sorolható.

A hitelező szempontjából ez azt jelenti, hogy közhatalmi beavatkozás történik az

adóssal fennálló viszonyrendszerébe és az eredeti helyzetéhez képest korlátozza
(néhány speciális esetben talán javítja) lehetőségeit, érdekérvényesítési képességeit.

A csődeljárás során a hitelező eszköztára szűkül

- esedékes követeléseire a moratórium alatti késedelem tűrése,
- a jogviszonytól történő elállás, felmondás tilalma,
- végrehajtási eljárás indításának kizárása, a már folyamatban lévő eljárás
szünetelése,
- felszámolási eljárás kezdeményezésének kizárása, a már benyújtott kérelem
elbírálásának felfüggesztése, megszüntetése
- létrejött egyezség, mint kényszeregyezés tűrése,

17
 - be nem jelentett igénye miatti joghátrányok (szavazati jog gyakorlás és későbbi
felszámolás kezdeményezésének kizárása)
tekintetében.

Különösen a kényszeregyezség hathat negatívan a hitelezőre, tekintettel arra, hogy

ennek keretében akár a követelése jelentős „elengedése” is megtörténhet, így a hitelező
vagyona – akár akarata ellenére is – ténylegesen csökkenhet. A csődeljárás a hitelezőre
nézve tehát potenciálisan az eljárási hátrányokon túlmutatóan közvetlen anyagi
következményekkel is járhat.

A hitelezői lehetőségek bővülése ugyanakkor a fenti objektív kockázatok és

korlátozások ellenében csak relatív értelemben, a más hitelezőkkel szembeni viszony,
illetve az adós reorganizációjához fűződő érdek tekintetében értelmezhető. A
csődeljárás annál inkább hathat kedvezően a hitelező pozíciójára minél kevésbé érinti
saját pénzügyi helyzetét a moratórium tényéből eredő fizetési késedelem, minél kisebb
egyéni érdekérvényesítő képessége az adósával szemben rendes üzleti viszonyukban és
minél nagyobb érdeke fűződik általában az adós sikeres továbbműködéséhez. Erre
azonban jellemzően csak speciális körülmények együttállása során kerül sor, például
amikor a nagyobb hitelezők által támogatott megegyezéshez egy vagy néhány amúgy
kisebb súlyú hitelező megnyerése szükséges.

1. Hitelezői igény bejelentése, nyilvántartásba vétel

Az érdekérvényesítés alapvetően szükséges (de a hatékony érvényesítéshez önmagában

nem elégséges) eszköze. Ennek hiányában az eljárásban a hitelező csak korlátozott
jogokkal járhat el, eleshet más eszközök felhasználásának lehetőségétől vagy egyenesen
vagyoni hátrányt szenvedhet.

A bejelentési és befizetési kötelezettség alól a moratórium alá nem eső követelések sem
mentesülnek.

A csődeljárásban a nyilvántartásba vételhez a bejelentésnek és a nyilvántartásba vételért

fizetendő díjnak egyaránt határidőben kell történnie Cstv 12.§ (2).

18
Jelentősége ellenére a nyilvántartásba vételhez szükséges információk nem állnak a
hitelező rendelkezésére egyidőben és egy forrásból megismerhetően.
A csődeljárás elrendelésének ténye a Cégközlönyben kerül közzétételre és ezzel veszi
kezdetét a 30 napos bejelentési és befizetési határidő is Cstv 10.§ (1) és (2).
A befizetéshez szükséges lényeges adatot, vagyis a vagyonfelügyelő pénzforgalmi
számlaszámát azonban csak a közzétételtől számított 5 munkanapon belül az adós általi
közvetlen értesítésből, vagy az adós országos napilapban közzétett tájékoztatójából,
illetve – ha van – honlapjáról tudhatják meg a hitelezők Cstv. 12.§ (1).

A hitelezőnek tehát az igénybejelentéssel kapcsolatban legalább a Cégközlöny

figyelése és ennek alapján az adóstól várható további információk beszerzése is
feladata a sikeres érdekérvényesítéshez.
A hitelező emellett – ha sem az adós közvetlen megkeresése nem éri el, sem a nyilvános
forrásokban nem talál erre jelzést – a Cégközlöny adatai alapján megkeresheti a
vagyonfelügyelőt is, akinek, mivel költségeit és díját elsősorban a hitelezői befizetések
fedezik, közvetlen érdeke az ügyben érintett pénzforgalmi számlaszámot megadni.

A bejelentést az adóshoz és (!) a vagyonfelügyelőhöz is meg kell tenni. A határidőben

történt igénybejelentés és díjbefizetés önmagában még nem jelenti a hitelező
követelésének általa elvárt kezelését. A nyilvántartásba vétel ezzel a hitelező
szempontjából még nem lezárt lépés, érdekérvényesítése szempontjából a követelésével
kapcsolatos besorolás nem közömbös.

A csődeljárásban nem állapítanak meg a felszámolási eljáráshoz hasonlóan kielégítési

sorrendet, a besorolás ebben a tekintetben rugalmasabb, egy (azonos jogalapon és
jogcímen járó) követelés több részben több kategóriába is sorolható. A hitelezőnek
mind a saját mind a más hitelezők besorolása befolyásolja érdekérvényesítő képességét.

A hitelező alapvető érdeke, hogy követelését (annak minél nagyobb hányadát) nem
vitásként, vagy elismertként vegyék nyilvántartásba, mert vitás követelés jogosultjaként
nem illetik meg a csődeljárás lényegét képező egyezségi tárgyalással összefüggő
szavazati jogok.
(A vitás követelések jogosultjait a Cstv 3.§ (1) alapján a csődeljárásban hitelezőnek
tekinti a törvény akkor, ha nyilvántartásba vételük megtörtént.)

19
Az adós köteles a csődkérelem kötelező mellékleteként hitelezőiről listát készíteni és
megjelölni mind a vitás, mind a biztosított kötelezettségeit (Cstv 8.§ (2) f)). Ezzel
szemben a vagyonfelügyelő számára a szabályozás csak annyit ír elő, hogy nem lehet
vitásként nyilvántartásba venni a közokiratba foglalt hitelezői követelést (Cstv. 12.§
(4)).

Kérdésként merül fel ennek tükrében, hogy ha a hitelező által tett bejelentésben
közölt követelés nem szerepel, vagy eltér az adós nyilvántartásában rögzítettől,
akkor lehet-e azt ez alapján vitásnak besorolni, illetve szabad-e azt ennek ellenére
nem vitásként nyilvántartásba venni.

Ide tartozik, hogy a csődeljárásban a hitelező félnek minősül (ide értve a fentiekben is
írt módon a vitás követelés jogosultját is) aki így az ügy irataiba betekinthet, tehát az
adós kérelemét és annak tartalmát is megismerheti (Cstv 6.§ (4)). Továbbá a Cstv 14.§
(1) alapján az elismert hitelezői követelések összege és besorolása a többi hitelező
számára megismerhető.

A vagyonfelügyelő eljárása így ellenőrizhető, a fenti helyzetben hozott pro- és kontra

döntése is támadható a sérelmet szenvedő hitelező, vagy hitelezők részéről.

A hitelező számára ez azt jelenti, hogy mind a saját, mind pedig a más hitelezők
követeléseinek besorolása szempontjából célszerű megismernie az adós által a
kérelemben közölt adatokat.

Amennyiben ez alapján a vagyonfelügyelő eljárását hátrányosnak ítéli meg, arra előbb

észrevételt tehet, majd ellene kifogással élhet.

Különösen jelentőssé válhat a vitatottság kérdése a nem közokiratba foglalt

biztosítékkal rendelkező követeléseknél, vagy azokban az esetekben, amelyekben a
biztosíték tényét, terjedelmét az adós nyilvántartásai nem (illetve nem teljes mértékben)
erősítik meg, mivel a biztosított követelés csak a biztosítéki vagyon mértékéig vehető
nyilvántartásba és csak nem vitás esetben biztosít szavazati jogot.

20
Általában a hitelező számára kedvezőbb valamilyen biztosítékkal rendelkezni és a
csődeljárásban az egyezségkötés során is valószínűbb, hogy a biztosított hitelezői
igényekre magasabb mértékű, előnyösebb kielégítés vár, mint a nem biztosítottakra.

Ide tartozó kérdésként felmerülhet negatív irányú változás is a biztosítékok tekintetében,

így például amikor az egyezséghez szükséges szavazati többség elérése érdekében a
hitelező egyoldalúan lemond biztosítékáról vagy az is, ha a határozott idejű, vagy más
feltételtől függő biztosítéki kötelem az első nyilvántartásba vetél időpontját követően jár
le, vagy veszíti el érvényességét.

Ezekre az esetekre nincs részletes szabályozás. A vagyonfelügyelő a biztosítéki állapot

változása esetén köteles a hitelezői nyilvántartást módosítani, a hitelező pedig –
tekintettel arra, hogy az eljárás alatt félnek minősül és eredeti igénybejelentése
módosítását a törvény nem zárja ki – jogosult a nyilvántartás módosítását kérni.

A hitelezői igény nyilvántartásba vételének mértéke, besorolása a hitelező további

lehetőségeit, eszközeit alapvetően határozza meg, ezért megfelelő súllyal kell a
hitelezőnek minden részletét kezelnie.

2. Kifogás, fellebbezés

A csődeljárásában a vagyonfelügyelő intézkedése ellen a jogorvoslat formája a bíróság

felé benyújtott kifogás.

Kifogással az alábbi esetekben lehet élni:

a) Az érintett hitelező a Cstv. 12.§ (5) alapján kifogással élhet a vagyonfelügyelő általi
besorolás, nyilvántartásba vétellel szemben, ám ebben az esetben előfeltétel a
nyilvántartásba vételre tett észrevétel, amelynek ügyében hozott döntés a ténylegesen
kifogásolható.

b) A vagyonfelügyelő jogszabálysértő intézkedése, a hitelezők vagy más személy

érdekét sértő eljárása, illetve mulasztásával szemben (Cstv. 15.§ (3)).

21
Az elbírálás elvileg szűk határidővel történik, a bíróság 8, illetve 5 munkanapon belül
dönt és döntése ellen nincs helye fellebbezésnek. Az a) pont alatti kifogásra azonban
vonatkoznak az egyébként a felszámolási eljárást szabályozó részben található 51.§
rendelkezései, amely között található az is, hogy a bizonyítási eljárás időtartamával az
elbírálási határidő meghosszabbodik. Így ténylegesen a kifogás alapján indult eljárás
során akár jelentősen hosszú idő is eltelhet a döntésig.

Az a) pont alatti kifogás a hitelező közvetlen érdekével, igényének nyilvántartásba

vételével kapcsolatos.

A b) pont alatti kifogás fő rendeltetése szerint a hitelezők és a vagyonfelügyelő

érdekütközéseinek megoldását, a vagyonfelügyelő szabályossági kontrollját hivatott
biztosítani. Így a kifogás elsősorban a hitelező érdekérvényesítésének olyan eszköze,
amelyet az eljárás szabályosságához fűződő saját érdeke mentén alkalmazhat. A
hitelező elsődleges érdeke az eljárás szabályosságával kapcsolatban az adós vagyonának
a csődeljárás alatti megőrzésével függ össze. Az eljárás során ennek érdekében
kötelezik, korlátozzák a hitelezőket a korábban felsorolt joghátrányokkal, így a hitelező
joggal várja mindezek ellenében a vagyontömeggel történő jogszerű gazdálkodást.

Kifogás benyújtásával a csődeljárásban azonban a hitelező önállóan csak korlátozottan

– az a) pont alatti esetben – élhet. A b) pont alatti kifogással csak akkor élhet, ha
sérelmet szenved a kifogásolt intézkedés vagy mulasztás folytán.

A vagyonfelügyelő jogszabálysértő intézkedése vagy mulasztása ellen önmagában véve,

a sérelem külön igazolása nélkül a hitelezői választmány, vagy hitelezői képviselő
nyújthat be kifogást.

A csődeljárásban ezért a hitelezői választmány, illetve hitelezői képviselő szerepe,

fontossága az érdekérvényesítésben nagyon fontos, szerepüket önálló alpontban
tárgyalom.

A b) pontban leírt kifogás szabályozását úgy lehet értelmezni, hogy a vagyonfelügyelő

intézkedésének jogszabálysértő volta önmagában csak a hitelezői választmány, hitelezői

22
képviselő által kifogásolható, az egyes hitelezőket ez a jog csak az őket ért sérelem
esetén illeti meg.

Álláspontom szerint a szabályozás nem egyértelmű. Véleményem szerint a hitelező

önállóan is igazolhatja sérelmét a vagyontömeg bármely jogszabálysértésnek, vagy
mulasztásnak köszönhető negatív változása miatt. Arra tekintettel, hogy általában éppen
ellenőrzési, jóváhagyási jogköre miatt okozati összefüggés mutatható ki a
vagyonfelügyelő szabálytalan eljárása és az adós vagyonának csökkenése között,
bármely nyilvántartásba vett – így a vitás – hitelező is megmutathatja, hogy a
követelésére jutó potenciális kielégítés csökkent, vagy kockázatosabbá vált és így jogos
érdeke sérült, sérelmet szenvedett. Mivel az adós nem fizetésképtelen ezért a hitelezői
igények között kielégítési hierarchia nincs, a vagyontömeg és az igények arányának,
illetve különbségének negatív irányú változása – főleg ha az utóbbi eleve negatív érték
– nyilvánvalóan csökkenti a potenciális kielégítés mértékét, vagy annak esélyét bármely
olyan igényre nézve, amely a csődeljárásban kielégíthető lenne.

A szabályozásnak az önálló kifogásolás lehetőségét leszűkítő értelmezése esetén a

hitelezői választmány, vagy hitelezői képviselő hiányában a vagyonfelügyelő
szabályossági kontrollja hiányos, a hitelezői érdekek védelme csorbát szenved, az adós
és vagyonfelügyelő érdekérvényesítő képessége erősödik a hitelezők rovására.

A hitelezőnek, amennyiben hitelezői választmány, hitelezői képviselő nem működik az

eljárásban, a kifogás előterjesztése során a kifogásolt intézkedés tekintetében
felkészültnek kell lennie és meg kell tudnia mutatni a jogszabálysértő intézkedés
számára sérelmet okozó következményeit.

A hitelezői érdekek ütközésének egyik megjelenési formája a másik hitelező

besorolásával szembeni kifogás. Erre az esetre, ennek lehetőségére vonatkozóan
korábban vegyes bírósági döntések születtek, amelyre végül a BH.2010.277
EBH.2010.2154 számú Legfelsőbb Bírósági döntések lehetőséget adtak, azonban a
kialakult bírói nézet szerint az ilyen kifogást az érintett másik hitelezővel is közölni kell
és a beavatkozás lehetőségéről tájékoztatni kell3.

3
Dr. Juhász László – „A csődeljárás megújított szabályainak néhány kérdése” Csőd Felszámolás Válság
2012/4 szám

23
A fellebbezés mint jogorvoslati lehetőség a csődeljárásban a hitelező részére – főleg az
eljárás végig vitelére rendelkezésre álló rövid idő miatt – korlátozottan áll
rendelkezésre. Az elbírált kifogások ellen külön fellebbezésnek nincs helye, a hitelező
fellebbezéssel az eljárást lezáró határozattal szemben élhet és ebben kérheti a kifogással
kapcsolatos jogsérelem orvoslását.

3. Polgári jogi igény a vagyonfelügyelővel szemben

A polgári jogi igény érvényesítése a vagyonfelügyelővel szemben a Cstv. 15.§ (1)

alapján lehetséges. Az ilyen igényérvényesítés azonban nem a csődeljárás szerves
része. Érdekérvényesítő eszközként azonban mindenképpen figyelembe kell vennie a
hitelezőnek. Különösen akkor, ha a csődeljárásban hitelezői választmány, hitelezői
képviselő nem működik és így a korábban írtak szerint korlátozott a hitelező
kifogásolási lehetősége.

A polgári jogi igény érvényesítése nehézkes, a bizonyítási teher a hitelezőt terheli.

A Cstv. 15.§ (1) nevesíti a vagyonfelügyelő gondossági körébe tartozóként az adós

korábbi gazdálkodásában észlelt vagyonkimentés esetén az ilyen ügyletek
megtámadására jogosultak körének értesítését (közöttük a hitelezői választmányét vagy
hitelezői képviselőjét, de nem az egyes hitelezőkét). Polgári jogi igény tehát ennek
elmaradása esetén is érvényesíthető a vagyonfelügyelővel szemben.

A hitelező érdekérvényesítése szempontjából a polgári jogi igény érvényesítésének

lehetősége a vagyonfelügyelő szabályos eljárásra kényszerítésének eszköze lehet ha a
hitelező úgy látja, hogy a vagyonfelügyelő az adós korábbi gazdálkodására vonatkozóan
nem a kellő körültekintéssel jár el.

A hitelező az adós cég általa ismert korábbi szerződéseit, amelyekkel vagyonkimentés

történhetett (vagy az ilyen szerződések létére utaló körülményeket) tudhatja és saját
érdekében tudatnia is kell a vagyonfelügyelővel. Így azok felderítése nagyobb eséllyel

24
történhet meg, mivel a vagyonfelügyelő ezeket a jelzéseket a gondossági kötelem
kiemelt területéhez tartozóként nem hagyhatja kockázat nélkül figyelmen kívül.

4. Hitelezői választmány, hitelezői képviselő

A hitelezői érdekérvényesítés potenciálisan legerősebb eszköze. A Cstv mind a csőd-

mind a felszámolási eljárásban számos, az egyéni hitelezői lehetőségeket és jogokat
meghaladó joggal ruházza fel a hitelezői választmányt, illetve a hitelezői képviselőt (a
továbbiakban egyszerűen csak választmány).

Ilyen többlet jogosítvány, hogy a vagyonfelügyelő, felszámoló a választmányt az eljárás

minden lényeges lépéséről köteles tájékoztatni, bizonyos, vagyont érintő kérdésekben
kifejezetten csak a választmány jóváhagyásával járhat el, illetve a választmány az
eljárás során a vagyonfelügyelőt, felszámolót adatszolgáltatásra, az eljárás állásáról
történő tájékoztatásra hívhatja fel, a vagyonfelügyelő, felszámoló eljárásával szembeni
külön, az egyes hitelezőket meg nem illető kifogásolási, jogorvoslati lehetőség illeti
meg.

A hitelezői választmány, hitelezői képviselő jogosultságait tartalmazó helyek a Cstv-

ben: , 5.§ a); 12. § (1); 15. § (1) ; 15.§ (2); 15.§ (3); 16. § (2); 21.§ (2).

Mindezen jogosítványok célja az eljárások fokozott ellenőrzésének és bizonyos keretek

között irányításának lehetőségét biztosítani, a hitelezői érdekek védelmét a hitelezők
fokozottabb aktivitásának arányában elősegíteni.

A választmány szerepének a hitelezői érdekérvényesítésben betöltött súlyát akkor

ragadhatjuk meg jól, ha úgy tekintünk a választmány nélkül lefolytatott eljárásokra,
mint amelyek gazdája, irányítója a vagyonfelügyelő felügyelete mellett az adós, vagy a
felszámoló, míg a választmánnyal folyókra úgy, mint amelynek gazdája és döntéshozója
végső soron a választmány.

Ez a megállapítás első olvasatra talán leegyszerűsítésnek tűnik, azonban alaposabban

szemügyre véve a jogszabályi hátteret nyugodtan elmondható, hogy a jogaival aktívan

25
élő választmány bármely, nem a szándékai szerint eljáró vagyonfelügyelő, felszámoló
eljárását ellehetetlenítheti, sőt akár súlyos bírósági szankciók kockázatának teheti ki és
ezt nem szükségszerűen szakmai hibáira tekintettel.
Elegendő annyit megjegyeznünk, hogy a választmány a Cstv. 15.§ (3), illetve az 51.§
(1) alapján külön érdeksérelem igazolása nélkül terjeszthet elő kifogást bármely általa
jogszabálysértőnek tartott intézkedés, vagy intézkedések mulasztása ellen, az 5.§ (1), a
15.§ (2) és a 39.§ alapján rendszeresen beszámoltathatja a vagyonfelügyelőt,
felszámolót és végül a 27/A.§ (7) alapján súlyos, vagy ismétlődő jogszabálysértésre
hivatkozva kérheti akár felmentését is. Ehhez tegyük hozzá, hogy a jelenlegi
szabályozás a hitelezői választmány, hitelezői képviselő ezen jogainak gyakorlására
nézve semmilyen korlátot nem támaszt, feltételt, szankciót az indokolatlan
alkalmazáshoz nem fűz. Melyik vagyonfelügyelő, felszámoló bírna tartósan
szembehelyezkedni egy őt bármely okkal, ismétlődően támadó, elszámoltató
választmánnyal, végső soron kockáztatva hosszú távú érdekeit a névjegyzékből történő
törlés fenyegetettségével? Sőt, továbbmegyek, vajon melyik bíró állna ki tartósan a
felszámoló, vagyonfelügyelő leváltására irányuló nyomás ellenében (még ha annak
szakmai munkájával egyébként elégedett is) ha folyamatosan, annak minden
intézkedése ellen kifogásokban, vagy éppen a leváltásra irányuló kezdeményezésben
kellene döntéseket hoznia? Az adott helyzetet végiggondolva, a megfontoltan, saját
helyzetét gondosan mérlegelve eljáró vagyonfelügyelő, felszámoló eleve ki sem teszi
magát ilyen támadási lehetőségeknek és amennyiben választmány jön létre, annak
akaratával szemben nem jár el, részükre inkább önkéntes együttműködését biztosítja. Ez
önmagában is azt jelenti, hogy határozott akarattal, elképzeléssel rendelkező
választmány magához ragadja az irányítást, az eljárás lefolytatását.

A választmány azonban e tekintetben kétélű fegyvere az érdekérvényesítésnek. Egy

gyenge akarattal, hozzá nem értően, kellő szakmai ismeretek nélkül eljáró választmány
könnyen válhat a vagyonfelügyelő, felszámoló elképzeléseinek megnyugtató
helybenhagyójává, vagy ha ez nem is történik meg, a gyenge irányítás miatt az
eljárásban a gyenge érdekérvényesítés felelősévé.

A szabályozás hiányosságai miatt jelenleg a vagyonfelügyelő, felszámoló nem érdekelt,

vagy éppen ellenérdekelt abban, hogy választmány jöjjön létre és abban érdekelt, hogy

26
ha ilyen mégis létrejön akkor abban lehetőség szerint minél nagyobb befolyása
érvényesüljön.

A vagyonfelügyelő és felszámoló számára a választmány létrejötte és aktivitása

azonnali hatásában kisebb mozgásteret és megnövekvő költségeket jelent (ha csak a
választmány tájékoztatásával, adatokkal, iratokkal történő ellátását nézzük). A
választmány ráadásul éppen a legérzékenyebb, a költség elszámolási területen jelent
erősebb kontrolt, miközben a jogszabály a választmány működése esetén sem a
választmánytól nem követeli meg az eljárásban a velük kapcsolatos kötelező
adminisztráció miatt megjelenő többlet költségek térítését (részleges kivétel az
értékesítésnél a becsérték megállapítása miatt kijelölt szakértő esete, amelyet ha nem ez
alapján kerül megállapításra a becsérték akkor a választmány fizet), sem pedig a
díjazásában nem ismeri el a választmány mellett működő vagyonfelügyelő, felszámoló
nyilvánvaló többlet munkájának ellenértékét.

A hitelező szempontjából a vagyonfelügyelő, felszámoló fenti érdekeltségével akkor is

jobb tisztában lenni, ha egyébként a hitelező a jelenlegi szabályozás hatásával egyetért
és nem látja be annak ellenmondásos jellegét.

A fizetésképtelenségi eljárások amúgy is neuralgikus pontját jelentő

költségfinanszírozás e részproblémáját a választmány a saját javára is fordíthatja, ha a
vagyonfelügyelő, felszámoló méltányolható költségeinek viselésében előre lefektetett
saját szabályok szerint nyújt segítségét. Teheti ezt akár a költségelszámolás
jogszabályban előírt szoros értelmezése helyett rugalmasabb elfogadásával (ha arra az
adós cégnek van fedezete), akár bizonyos költségek előlegezésének megszervezésével
(ha nincs az adós cégnek fedezete).

A választmány mint érdekérvényesítő eszköz megszerzéséhez a hitelezők meghatározott

szintű együttműködése mint jogi feltétel szükséges. A választmány a csődeljárás során a
Cstv. 5/A.§ (3) szerint a szavazat joggal (vagyis határidőben történt bejelentéssel és
nyilvántartásba vételi díj megfizetésével, valamint elismert, vagy nem vitás
besorolással) rendelkező hitelezők szám szerinti legalább egyharmada akkor hozhatja
létre, ha rendelkeznek a szavazatok több mint felével.

27
Már itt szükséges kitérni arra, hogy a csődegyezség megkötéséhez a 20.§ (1) szerint a
szavazati joggal rendelkező hitelezők többségi szavazata kell a biztosított és nem
biztosított hitelezői osztályokban külön-külön.
A két halmazt meghatározó feltételek fő különbsége, nevezetesen az, hogy a
választmány létrejötténél a különböző hitelezői osztályokon belüli többség nem feltétel,
az érdekütközések, a különböző helyzetű hitelezők választmánnyal kapcsolatos eltérő
érdekeltségét eredményezi.

Az érdekütközések tárgyalását megelőzően azonban még vizsgáljuk meg a választmány

alakításából következő egyik legegyszerűbb esetet.
Amennyiben a választmányt létrehozó hitelezők úgy rendelkeznek a szavazatok felével,
hogy azok mindkét hitelezői osztályban elérik a szavazatok többségét, akkor a
választmány létrejöttével lényegében a sikeres csődegyezség esélye nő, nem jogi
értelemben vett előfeltétele teljesül. Ekkor az egyezségkötésre jogosult hitelezők már az
adós egyezségi javaslatának megismerése előtt „egymásra találtak” és az egymás
közötti kommunikáció fórumát építették ki. A választmány létrehozásában felfedezett
közös érdek természetesen nem jelent automatikusan bármely egyezségi megoldásban is
közös érdeket a létrehozó hitelezők között, de megkönnyíti ennek kidolgozását,
egyeztetését. Egy ilyen, vagy ehhez közel álló összetételű választmány a korábban írtak
alapján akár magához is ragadhatja az egyezségkötésben a kezdeményezést, hiszen saját
elképzeléseit a szorosan ellenőrzött vagyonfelügyelőtől kapott adósról szóló
információkkal összevetve maga dolgozhatja ki azokat az egyezségi alternatívákat
amelyeket egyáltalán tárgyalási alapul az adóstól elfogad.
A csődeljárás időben erősen korlátozott lehetőségei miatt az egyes hitelezőknek erős
érdeke fűződik ahhoz, hogy választmány és ha lehetséges, az egyezségkötéshez
szükséges feltételekhez minél közelebbi összetételű választmány jöjjön létre, így
hamarabb kezdhető érdemi egyeztetés az adóssal.

Visszatérve a nem ennyire egyszerű esetekre, az érdekek ütközésének felméréséhez a

végkifejletben rejlő előnyök és hátrányok elemzésével lehet eljutni.
A hitelező érdekének – és ez most egyszerűsítés – követelése minél nagyobb mértékű és
minél előbbi megtérülését tekintve, a csődeljárás során azt kell mérlegelnie, hogy az
eredménytelen, egyezség nélkül záruló csődeljárás esetén milyen helyzetbe kerül és az
egyezség esetén ehhez képest mit, mennyivel jobb helyzetet nyer. Ebből a szempontból

28
a biztosított, főleg záloggal biztosított hitelezők lényegesen jobb helyzetben vannak
mint a nem biztosítottak. A záloggal (végrehajtási joggal, foglalással is, de a
továbbiakban egyszerűen csak záloggal) biztosított követelések a Cstv. 49/D.§ alapján
az eredménytelen csőd után következő felszámolásban jó arányú kielégítésre
számíthatnak, míg a nem biztosított követelések kevesebbre (és minél több vagyonelem
tartozik a biztosított követelésekhez annál kevesebbre), vagy éppen semmire.

Ismét kitérve a költségfinanszírozás kérdésére és összefüggéseire: a jelenlegi

szabályozás a nem biztosított hitelezőkkel fizetteti meg a tulajdonképpeni felszámolási
eljárás költségeit azáltal, hogy a zálogtárgy értékesítéséből csak az értékesítéssel
közvetlenül összefüggő költségeket és a felszámoló díját engedi levonni. A
zálogtárgyak tekintetében a felszámoló mintegy külön eljárást folytat le, mintha ezek
nem is a felszámolási vagyon részét képeznék. A zálogjogos hitelező zálogtárgyból
kapott megtérülését nem terheli például az irattárolás, vagy bérgarancia kifizetésekhez
kapcsolódó költség, még arányosan sem. Természetesen a szabályozás mögött
mindenkor (jól vagy rosszul, adott érdekeltnek tetsző vagy nem tetsző módon felmért és
képviselt) társadalmi preferenciák állnak. Jelen esetben ez a záloggal biztosított
követelések magasabb megtérülésének priorizálása (az ilyennel rendszerint rendelkező
pénzintézeti és hatósági szereplők előnyben részesítése). Ettől a szándéktól függetlenül
azonban az adott szabályozási környezet a nem biztosított hitelezők érdekére úgy hat
(pontosabban céljaik egy ilyen szabályozásban úgy jelennek meg érdekként), hogy a
sikeres csődegyezség és a biztosított hitelezőkkel szembeni előnyösebb pozíciók
megragadására ösztönöz.
A csődegyezség során a biztosított hitelező az egyezségi ajánlatot tehát jóval magasabb
egyébként várható megtérüléshez méri mint a nem biztosított hitelező és ezt
természetesen az adós általi ajánlat is tükrözni fogja. Ezt a nem biztosított hitelezők
kénytelenek figyelembe venni és elismerni.

A hitelezői választmány kialakítása során azonban a nem biztosított hitelezők nincsenek

kötve a biztosított hitelezők együttműködéséhez ha súlyok és számosságuk lehetővé
teszi a választmány alakítást.
A választmány számára nem járhatatlan út akár valamennyi biztosított hitelező
besorolásának, a biztosítékaik alapjául szolgáló szerződések jóhiszeműségének,
jogszerűségének vizsgálata.

29
Itt csak említés szintjén jegyzem meg, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet
tudata és az adós társaság üzletpolitikájára ténylegesen befolyással bíró személy (aki a
háttérfelelősség alanyává tehető akár a tényleges vezető vagy a többségi tulajdonos)
nem zárja ki a felelősségre vonásból azt a hitelezőt, aki az adós helyzetének ismeretében
és üzletvitelére bíró befolyással az adóst saját javára többlet biztosítékok bevonására,
lejárt biztosítékok hosszabbítására, vagy egyéb a hitelezők érdekét sértő magatartásra
bírt rá, ösztönzött.
Tipikusan a pénzintézetek adósaiktól rendszeres és széleskörű adatszolgáltatást
követelnek meg, így minden más hitelezőnél pontosabb képpel (beleértve a többi
hitelezőre vonatkozó adatokkal) rendelkeznek az adós fizetőképességéről és megfelelő
szakértelemmel is bírnak annak – még akár az adóst is megelőző – felismeréséhez,
hogy az fizetésképtelenséggel fenyegető helyzetben van. Álláspontom szerint nem
kizárt – bár bizonyosan roppant nehéz feladat – akár a közokirati bizonyítékkal
rendelkező pénzintézeti zálogjogosult pozíciójának megingatása sem. Az érdekek
végigvett nyers megközelítéséből és elemzéséből legalábbis az adódik, hogy egy, a nem
biztosított hitelezők által irányított, a tevékenységét szakszerűen folytató határozott
akaratú választmány érdekében áll az adós és a biztosított hitelezők közötti ügyletek
vizsgálta is és erre a vagyonfelügyelőre gyakorolt nyomáson, vagy a vele való
együttműködésen keresztül eszközei is adottak.

A választmánnyal kapcsolatban el kell mondani, hogy annak alapvető döntéshozatali

mechanizmusát a jogszabály rögzíti, így szavazatokat mindkét eljárásban az
egyezségkötésnél is használt módon és mértékben kell figyelembe venni és a döntések
meghozatala nyílt szavazással, egyszerű szótöbbséggel történik. A választmányhoz
utóbb is csatlakozhat bármely hitelező aki vállalja az alakításkor meghatározott
megállapodás feltételeit. Több választmány közül csak az elsőként a bíróságnál
bejelentkező kap státuszt, mivel egy eljárásban egy választmány működhet.

A fentiekből az is következik, hogy a megalakult választmány által képviselt akarat az

utóbb csatlakozók által módosulhat, át is alakulhat. Így a választmány a hitelezők
érdekeinek egyeztető, vagy ütköztető fórumaként is szolgálhat. A komolyabb
érdekkülönbségek a választmányon belüli vitákká válhatnak. Így vagy úgy, de a
választmány a hitelezők egymás közötti egyeztetésének is eszköze, kommunikációs
lehetősége is, ezért bármely egyéni hitelező érdeke, hogy működésében részt vegyen,

30
akaratát rajta keresztül is kifejezze, vagy legalábbis a lehetőségeket ismerve és
mérlegelve maradjon távol.

5. Szavazati jog

A hitelezői érdekérvényesítés végső eszköze a csődeljárásban a szavazati jog, amellyel a

hitelező az egyezséget (illetve a fizetési haladék hosszabbítását) támogatja vagy
elutasítja.

A szavazati jog csak a nyilvántartásba vett (tehát elismert vagy nem vitás besorolású és
határidőben bejelentett, nyilvántartási díjfizetést is teljesítő) hitelező követelés után jár,
annak minden 50.000,-Ft-ja után (a követelés összegéhez a nyilvántartási díj is
hozzászámít, töredékszavazat nincs, legalább egy szavazat az ezt el nem érő összegű
hitelezőnek is jár). Kivételt képeznek a 12.§ (2) bekezdés bc) és bd) pontjai alatti
hitelezők – az adóshoz köthető érdekeltek és a legfeljebb 180 nappal a csődeljárást
megelőzően tartozásátvállalásból vagy engedményezésre tekintettel a Ptk. 330.§ alapján
jogot szerzők – akiknek a szavazata ¼ mértékben kerül csak figyelembe vételre.

A hitelezőket a besoroláskor biztosított és nem biztosított hitelezői osztályokba

csoportosítják. Az egyezséghez, továbbá a fizetési haladék 240 napra történő
hosszabbításához a hitelezői osztályokban külön-külön a szavazatok többsége
szükséges, a fizetési haladék 365 napra történő hosszabbításához külön-külön a
szavazatok 2/3-ad része szükséges.

A jelenlegi szabályok alapján a szavazatszámítást nem befolyásolja a csődeljárás iránti

kérelem benyújtását megelőző 180 napon belül, vagy ezt követően történt hitelezők
közötti engedményezés.

Ez a szabályozás így álláspontom szerint nem egyértelmű. A „szavazatszámítást nem

befolyásolja” fordulat érthető úgy is, hogy az engedményezett (pl. egy hitelező 50.000,-
Ft-al történő osztása után a maradékra vonatkozó) követelés az új jogosult hitelezőnél
sem válhat részévé szavazatnak ha korábban sem volt az (a töredék igényeket nem lehet

31
összevonni szavazatra jogosító 50.000 Ft-os tételekre), de úgy is, hogy a
szavazatszámításig történt ilyen engedményezések nem tilosak.
Mivel a szavazatok mértékének megállapítása jóval később történik mint a csődeljárás
iránti kérelem benyújtása, ezért ha a hitelező úgy látja, hogy az 50.000,-Ft-al osztható
igénye felett még maradék követelése van, szavazati lehetőségeinek növelése érdekében
akkor jár el megfelelően ha ezt maradványrészt engedményezi (másik ismert és
együttműködő hitelezőnek, vagy esetleg saját másik érdekeltségének).
Engedményezheti ezt akár az adós cégnek eredetileg nem hitelezői minőségű
személyére is, mert ha az engedményes még időben bejelenti az így szerzett igényét
akkor hitelezővé válhat. Úgy gondolom, hogy a szavazatok megállapítását (a hitelezők
besorolását, vagy legalábbis a bejelentési időszak leteltét) követően a hasonló,
maradvány engedményezések ugyanezen értelmezés szerint már nem alkalmasak a
szavazati arányok módosítására – hiszen nem befolyásolhatják a szavazatszámítást.

A szavazati jog mértékének maximálisa érdekében a hitelező – a már a korábban erről

szóló részben is hangsúlyozott módon – akkor jár el helyesen, ha már az
igénybejelentésnél megfontoltan, a fentiekre tekintettel cselekszik. Elsősorban a
hitelezői minősége biztosításához nem vitás vagy elismert besorolásra van szüksége,
ezért követelése vitatható részeit célszerű külön bejelentésben közölnie, vagy igényét
ezekkel később (de még határidőben) kiegészítenie, vagy legalább az elismert részekre
vonatkozóan a részleges nyilvántartásba vételre külön kérésként kitérnie, hogy a
vagyonfelügyelő ne sorolhassa a tisztázatlan vitás részek miatt egész bejelentését vitás
kategóriába.
A biztosított követelésére, követelése biztosított részére vonatkozó dokumentumok
csatolása ugyancsak fontos.
A Cstv. 12.§ (3) alapján biztosított a követelés akkor is, ha arra biztosítéki célú vételi
jogot, engedményezést kötöttek ki (tehát nem csak a közfelfogásban gyakrabban a
biztosítékkal azonosított záloggal, végrehajtási joggal, foglalással vagy óvadékkal bíró
esetekben is).

A saját és a többi hitelező szavazati jogának alakulását a hitelezőnek saját érdekében áll
figyelemmel kísérnie és ebből érdekérvényesítő erejére következtetni, a lehetséges
szövetségeseit, potenciális ellenfeleit azonosítani. A hitelezők egymás közötti
viszonyában a hitelezői lista és szavazati jogok „térképe” hasonló funkciót tölt be a

32
pozícionálásban mint a vevők, konkurensek, egyéb piaci szereplők ismerete a piaci
pozíció felmérésekor. Ugyanúgy elemezhető és elemzendő is a hatékony fellépés,
érdekérvényesítés céljából.

A csődeljárás elsősorban és fő célját tekintve, nem a hitelezők érdekérvényesítő

eszköze, hanem az adós reorganizációjáé.

Az eljárás az adós kérelmére indul és az adós által kidolgozott egyezségi tervvel,

ajánlattal ér – valamilyen – véget.
Az adós tehát – legalábbis elvileg – felkészültebben kerül a csődeljárás folyamatával
szembe, mint az arra reagálásra kényszerített hitelezői.
Hitelezői számáról, összetételéről és vagyonáról is rendelkezik előzetes képpel, így a
csődeljárás várható kimenetelében kulcsszerepet játszó hitelezőket is azonosítani tudja,
fel tudja mérni. A csődeljárás megindítását megelőzően alkalma és módja lehet a
kérelem benyújtását követő hitelezői szerkezet befolyásolására akár önállóan akár egy
szűkebb, az adós céljaiban osztozó, azonos érdekű – nem is feltétlenül a Cstv. által
megkülönböztetett érintettséggel bíró – hitelezői csoporttal együttműködve.
A csődre vonatkozó jogi szabályozás 2009-től több lényeges módosításon esett át és
ezek többsége a csődszabályok rosszhiszemű alkalmazásából eredő sajnálatos
tapasztalatok eredménye volt (például a hitelező általi kezdeményezés megszüntetése,
vagy a szavazatokkal összefüggő több változtatás). Egyes jogászi vélemények és a
közmegítélés is (utóbbi részben persze a kellő mélységű ismeretek hiányában) ezért a
csőd intézményét inkább tekintette, tekinti az adós fizetéselkerülő ravaszkodása
eszközének, mint hitelezői, vagy társadalmi célokat szolgáló jogintézménynek.

Álláspontom szerint a csődvédelem intézménye a reorganizációs célú kényszer

eljárások, állami, közhatalmi beavatkozás szükséges eszköze. Annak elérésére, hogy azt
a céloknak megfelelően és hatékonyan lehessen alkalmazni elkerülhetetlen, hogy a
szabályozás alapvetően az érdekeltek iránti bizalmat és jogkövetést feltételezzen. Így a
rosszhiszemű alkalmazás nem zárható ki eleve, vagy másként megközelítve, egy a
rosszhiszemű alkalmazás szándékát eleve feltételező szabályozás alkalmatlan lesz a
jóhiszemű felhasználásra. Azt kell lehetővé tenni és támogatni, hogy a rosszhiszeműen
alkalmazott eszköz alkalmazói számon kérhetőek és elszámoltathatóak legyenek. A
legutóbbi módosítások, így például a korlátolt felelősség fellazítása, a

33
fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet fogalmának megalkotása ehhez vezető lépések,
bár visszakanyarodva a bevezetőhöz, tartalmuk kitöltése, tényleges szerepük betöltésére
alkalmas voltuk próbája még nem történt meg.

A hitelezőnek úgy kell tekintenie a csődeljárásra, mint lehetőségre hitelezői

pozíciójának tisztázására. A csődeljárás elé néző adós az érdekei védelmében kiálló, azt
aktívan képviselő, akaratát kifejező hitelezővel fog, ha lát esélyt a megegyezésre előbb
kapcsolatba lépni, megegyezést keresni, mint passzívabb társaival. Azt pedig egyik
hitelezőnek sem szabad szem elől tévesztenie, hogy a közhatalmi beavatkozás célja nem
az egyes hitelezők helyetti érdekvédelem, hanem az egyéni érdekeiken túlmutató
társadalmi érdek védelme. Ezen belül saját érdekei védelmében minden hitelezőnek
magának kell megküzdenie, ideértve azt is ha olyan hitelezői csoporthoz tartozik, aki
éppen nem élvez (mert mindenki nem is élvezhet) aktuális társadalmi preferenciát.

III. Hitelezői érdekérvényesítés eszköztára, lehetőségei és

ellentmondásai a felszámolási eljárásban

A felszámolási eljárást a Cstv. 1.§ (3) az alábbiak szerint határozza meg:

„A felszámolási eljárás olyan eljárás, amelynek célja, hogy a fizetésképtelen adós
jogutód nélküli megszűnése során a hitelezők e törvényben meghatározott módon
kielégítést nyerjenek.”

A törvényszöveg e meghatározása 1993 óta változatlan és tömör, lényegre törő jellege

ellenére a hitelezők rendszerint elsiklanak a jelentés rájuk nézve fontos tartalma felett.
A felszámolási eljárás nem az egyes hitelezők érdekének védelmében alkalmazott
eljárás, hanem a fizetésképtelen adós végleges megszüntetésének eszköze amely során –
éppen a fizetésképtelenség okán – a várhatóan nem minden hitelező kielégítésére
elegendő forrásokat a jogalkotó szándéka szerinti módon fordíthatják a kielégítésre.
Ennek következményeként szükségképpen a hitelezők között sorrendet, így fontossági
sorrendet határoz meg.

34
(Véleményem szerint talán szerencsésebb lenne az utolsó két szót felcserélve
„nyerjenek kielégítést” fordulatot alkalmazni, ami jobban kiemelné ezt a rangsorolási
szándékot.)

A felszámolási eljárás a gazdasági élet rendezése, forgalmi biztonságának fenntartása

szempontjából nehezen túlértékelhető intézmény.
Gyakorlati alkalmazásának hatékonysága álláspontom szerint sok szempontból
visszajelzés a gazdaság egészének működési minőségére és a gazdasági, társadalmi
kultúrára is.
Bár ez a hasonlat minden bizonnyal sértheti a felületes értelmezőt, azért ide kívánkozik:
hasonlóan a mindennapi élet hulladékgazdálkodásához, a gazdasági rendszerben
termelődő hulladékra (itt a fizetésképtelenné vált cégeket értve) irányuló figyelem és
körültekintés, ennek kezelése is fokmérője az adott társadalom (gazdasági)
fejlettségének. Az utcán hagyott hulladékkal, a felelőtlen és számonkéréstől mentes
szemeteléssel nyugodtan állítható párhuzamba a hatékony megszüntetési módszerek
hiányában halmozódó rossz, működésképtelen cégek tömege, sőt a bennük felejtett
értékek újrahasznosításának és az őket „előállítók” felelősségre vonásának kérdésére is
kiterjeszthető mindez.

A hitelező adóssal szembeni általában vett érdekérvényesítése szempontjából a

felszámolási eljárás és az ebben a hitelezőre vonatkozó, a kielégítési sorban elfoglalt
hely döntő jelentőségű.
A hitelező kockázata lényegében abban rejlik, hogy az adósa mikor és milyen
körülmények között válhat, válik fizetésképtelenné. Minden hitelező és adós közötti
viszony kimondott vagy kimondatlan, végiggondolt, vagy –gondolatlan megállapodása
mögött ez a szempont áll. Így például a biztosítékok, fizetési határidők, a jogviszony
dokumentáltsága, stb. mind olyan tényezők e viszonyban, amelyek végső értelme és
minősége nem akkor mutatkozik meg amikor a forgalmi viszonyok a szokásos módon
alakulnak és az adós fizet, hanem akkor amikor nem tud vagy nem akar fizetni. Ebben a
helyzetben – sok hitelező számára váratlanul és nehezen felfoghatóan – minden csak
egy, az adós elleni felszámolási eljárás várható kimenetelének tükrében lesz
értelmezhető. Ehhez viszonyíthatóan lesz csak értelmezhető az adós önkéntes
teljesítésének feltétele, mértéke, időtartama, a más hitelezőkhöz való viszony (például a

35
minden jelentősebb vagyont magának előre bebiztosító pénzintézethez képest), vagy az
adós rosszhiszeműségének megítélése is.

A felszámolási eljárás lényegi eleme a hitelező, illetve a hitelezők, de az eljárás nem

csak a hitelező kérelmére indulhat. Az adós, a végelszámoló, vagy hivatalból a
cégbíróság vagy a büntető bíróság is kezdeményezheti. Az ok a felszámolási eljárás
közhatalmi kényszerintézkedés jellege a fent leírt gazdasági biztonsági szempontokból.
A hitelezőnek tehát nem elég saját adósával kapcsolatos helyzetét ismernie, célszerű
jelentősebb adósainak általában vett cégjogi státuszát a rá vonatkozó közzétételeket
akkor is figyelnie, ha viszonyuk egyébként nem ad okot az aggodalomra. Az adós be
nem nyújtott beszámolója, rendezetlen adó ügyei, de akár adminisztratív hiányosságai
(például a postai átvételek, a székhelyi elérhetőség bizonytalansága) is vezethet
felszámoláshoz anélkül, hogy az a hitelezőnél előzőleg fizetési nehézség vagy más jel
formájában feltűnne.

1. Felszámolási eljárás kezdeményezése

A nem a hitelező által kezdeményezett felszámolási eljárások elemezésétől eltekintek,

ezekre általában véve az adósra vonatkozó közlemények figyelésénél leírtak
vonatkoznak, a hitelező utóbb értesül róluk és kénytelen alkalmazkodni hozzájuk.

A végelszámolás esete igényel egy rövid kitérőt. A végelszámoló által kezdeményezett

felszámolási eljárásra azért kerül sor (ekkor kötelezően), mert a végelszámolóhoz
bejelentett hitelezői igények meghaladják a várhatóan az adós vagyonából befolyó
értéket. A végleszámolás nem fizetésképtelenségi eljárás, az adós működését
lényegében nem korlátozza és fizetőképességére sincs – elvileg – hatással. Ennek
ellenére a hitelező akkor jár el megfelelően, ha a végelszámolás alá került adóssal
szemben fokozott óvatosságot mutat, igénybejelentését határidőben megteszi, a
végelszámolótól tájékoztatást kér és ha lehetősége van rá, követelése biztosítására
lépéseket tesz.

A felszámolási eljárás hitelező általi megindításának, mint érdekérvényesítő eszköznek

a vizsgálata során fontos előre bocsátani, hogy a jelenlegi szabályozást megelőzően

36
számos egyéb megoldást „próbált ki” a jogalkotó, ezek hibáit a mostani megpróbálja
kiküszöbölni. Innen a mostani szabályozás számos egyértelműen rögzített elbírálási
szempontja (fizetési felszólítás kötelező tartalma, beszámítási szabályok), valamint az
eljárás indításához szükséges követelése minimális összegének megállapítása.

A kérelemmel kapcsolatos legfontosabb megállapítás, a hitelezőkben ritkán tudatosuló

tény az, hogy a bíróság a kérelem elbírálásakor nem dönt a hitelező és adós közötti
viszony tartalmáról, vagyis arról, hogy adós valóban tartozik-e a hitelezőnek és
ténylegesen annyival tartozik-e amennyit a hitelező állít, hanem csak azt vizsgálja, hogy
a kérelem formálisan eleget tesz-e annak igazolásában, hogy az adós
fizetésképtelenségére a törvény szerint meghatározott feltételek (Cstv. 27.§ (2))
fennállnak-e.
Ezek közül a hitelező által indított eljárásban a leggyakoribb és legtöbb vitára okot adó
feltétel, hogy az adós cég a nem vitatott vagy elismert tartozását a lejáratot követő 20
napon belül sem egyenlítette ki, nem is vitatta és az ezt követő felszólításra sem
teljesített.
A részletesebb szabályok rögzítik, hogy a hitelezőnek igazolnia kell, hogy az adósnak (a
lejáratott követő 20 napot követően) elküldött felszólítása tartalmazta a követelés
jogcímét, fennállását, esedékességét, mértékét és összegét, valamint azt a végső
határidőt is, amelynek eredménytelensége esetén a hitelező felszámolási eljárást vagy
egyéb jogi utat kíván igénybe venni. Amennyiben ez rendelkezésre áll, az adós céget
terheli annak bizonyítása, hogy a hitelező felszólításának kézhezvétele előtt a követelést
írásban vitatta.
Ennek hiányában, valamint ha az adós beszámításra hivatkozik, de azt nem tudja a
külön rögzített szabályok szerint hitelt érdemlően igazolni (Cstv. 27.§ (5)) a
fizetésképtelenséget a bíróság megállapítja.

A hitelező tehát eredménnyel kérheti az adós cég fizetésképtelenségének megállapítását

akkor is, ha annak lenne egy, a követelés behajtására irányuló perben, vagy más
eljárásban módja – például a beszámításra vonatkozó más feltétek miatt – a követelést
vitatni, de itt nem tudott élni a lehetőségeivel.

Annak megvilágítására, hogy az eljárás mennyire nem tartalmi vizsgálat, hanem a

dokumentumok alapján fennálló, az adós és a hitelező közötti „kommunikáció”

37
pillanatnyi állását mérlegelő formai döntés elég idézni a Cstv. 27.§ (3) utolsó mondatát:
„Amennyiben az adós vitatása elkésett, a tartozás kiegyenlítése nem minősül
tartozáselismerésnek, az a teljesítés polgári peres eljárásban történő visszakövetelését
nem zárja ki.” Ez egyúttal rávilágít a felszámolási eljárásra irányuló kérelemnek arra az
aspektusára is, amiért a hitelezők alkalmazzák, nevezetesen, hogy az adós teljesítési
kényszerben van, ha adminisztratív mulasztásból – vagy persze valós okból – nem tudta
a követelést vitatni. Ilyen kényszerítő erővel más – kimondottan a behajtást célzó –
eljárás nem bír.

A felszámolási eljárás hitelező általi megindítása tehát nem vitatott követelések esetén
lehetséges (a másik két olyan eset, amikor a hitelező követelése a fizetésképtelenség
megállapításának az alapja, elég egyértelműen sem formailag sem tartalmilag nem
vitatott már: vagy jogerős bírósági döntés, fizetési meghagyás határidőn belüli
kiegyenlítésének hiánya, vagy eredménytelen végrehajtás miatti).

A hitelezői érdekérvényesítés eszközei között a felszámolási eljárás iránti kérelem

sajátos eszköz.
Az adós kockázata egy ilyen kérelem esetén az, hogy ha nem teljesít akkor az adós cég
megszűnik, az eljárás egész vállalkozásának véget vet. Ez nyilván általában nem áll
arányban azzal, hogy a hitelező kockázata az, hogy az adós ténylegesen fizetésképtelen
és így az adós cég felszámolása esetén a követelése nem térül meg, míg egy peres
eljárásban, önálló végrehajtást elérve esetleg megtérülést érhetne el. A hitelező „csak” a
követelését kockáztatja, az adós vállalkozás viszont „mindent”.

A hitelező számára az elsőként tárgyalt esetben, fizetési felszólításra alapozva indított

eljárásánál a kockázat minimális. Követelését rendes peres úton talán csak évekig tartó
eljárást követően tudná eljuttatni addig, hogy az adós céggel szemben végrehajtást
indíthasson, míg így a megfelelő fizetési felszólítással esélyt kap adósa rövid úton
történő fizetésre kényszerítésére. Élesebb a mérlegelési helyzete és jelentősebb a
kockázata is a hitelezőnek akkor, ha a felszámolási eljárás iránti kérelmet jogerős döntés
(fizetési meghagyás) vagy eredménytelen végrehajtás alapján nyújtja be.

A felszámolási eljárás kezdő napjával ugyanis a végrehajtási eljárások az adóssal

szemben a törvény erejénél fogva megszűnnek és ilyen az eljárás alatt nem is indítható.

38
A felszámolási eljárás maga a totális végrehajtás az adós céggel szemben, annak sajátos
szabályaival, így egyéni végrehajtásoknak nem lehet helye. A hitelező, ha már
végrehajtási vagy ahhoz közeli helyzetben van, de még nem biztosított magának
valamely vagyontárgyon foglalást, vagy bejegyzést, lényegében saját, a többi
hitelezőhöz képest előnyösebb pozícióját kockáztatja az eljárás iránti kérelemmel.
Ráadásul adósa valószínűbb, hogy ténylegesen fizetésképtelen ekkor – főleg az
eredménytelen végrehajtás esetén –, mint a fizetési felszólításra alapított esetben.
Akkor látom reálisnak, céltudatosnak egy ilyen lépés megtételét, ha a hitelező ezzel az
adóst olyan megállapodásra akarja rábírni, amely követelését biztosított követeléssé
teszi.
Ekkor az adóssal kötött megállapodás alapján a felszámolás iránti kérelmet
visszavonhatja és az adós később bekövetkező fizetésképtelensége esetén pozíciója
előnyösebb lesz. Még inkább összetett a kérdés akkor ha a hitelezőnek már van
bejegyzett végrehajtási joga ingatlanra, vagy a végrehajtó által foglalt vagyontárgya.
Ilyen esetben rendesen nem érdeke a hitelezőnek az adós cég felszámolás alá kerülése
mindaddig, amíg a végrehajtási eljárásból befolyása várható. Előfordulhat azonban
olyan eset, hogy a hitelező a felszámoló irányítása alatt álló eljárásban látja nagyobb
esélyét a megtérülésnek, mert például a zálogtárgy megóvására – éppen tényleges
fizetésképtelensége okán – az adós maga alkalmatlan, a végrehajtó pedig ilyenre nem
hivatott. Ilyen esetekben a hitelező érdeke, hogy még inkább mint máskor a
felszámolási eljárás várható kimenetelét jól felmérve hozza meg döntését.

2. Hitelezői igény bejelentése

A tulajdonképpeni felszámolási eljárás, mint fizetésképtelenségi eljárás során a hitelezői

érdekérvényesítés első és elengedhetetlen lépése a hitelezői igény bejelentés.

Az igények bejelentésére nyitva álló határidő tartalmilag két lépcsős. A közzétételtől

(egyben a felszámolás kezdő időpontjától) számított 40 napon belül bejelentett
igényeket a felszámoló a Cstv. 57.§ szerint sorolja be a)-f) kategóriába, vagy a 49/D.§
szerint.
A nyilvántartásba vétel feltétele a nyilvántartási díj megfizetése is –kivéve az a) és c)
kategóriába sorolt követeléseket –, de ez történhet a 40 napon túl is.

39
A felszámolónak a 40 napos határidőt követő 45 napon belül kell a besorolást
egyeztetnie az érintettekkel, ezért szerintem az eddig az egyeztetésig, legkésőbb az a
felszámoló erre szóló felhívásában közölt időpontig megfizetett díjú követelést lehet
nem vitásként nyilvántartásba venni.
Ezek, a 40 napon belül bejelentett igények az úgynevezett határidőben bejelentett
igények.
Megkülönböztetve őket a 40 napon túl, de 180 napon belül bejelentett és határidőn túli
követeléseknek nevezett igényektől.
A 40 napon túl 180 napon belül bejelentett zálogjoggal biztosított követelések elesnek a
49/D.§ alatti sajátos elszámolás lehetőségétől, a zálogtárgyból befolyó vételárat előbb a
határidőben bejelentett igények kielégítésére kell fordítani.
A 180 napos határidő jogvesztő, az ezt követően bejelentett igény nem vehető
nyilvántartásba, nem elégíthető ki.

A felszámolásba be nem jelentett igények utóbb sem az adós céggel szemben (ha az
egyezséggel „kimenekül” a felszámolásból) nem érvényesíthetők, sem rájuk igény nem
alapítható (például a bt. beltag háttérfelelősségére vonatkozóan, vagy a felszámolási
eljárás alapján az adós cég rosszhiszemű gazdálkodásának felelőseivel szemben).
Az igénybejelentés akárcsak a csődeljárás esetében alapvető fontosságú a további
érdekérvényesítéshez. A hitelezőnek a felszámolótól kapott, besorolásról szóló
tájékoztatást alaposan tanulmányoznia kell és ha szükséges akkor a megfelelő összegű
és kategóriájú besorolás érdekében egyeztetni.
Jellemzően például külön bizonyítást (cégiratokat, beszámolót) igényel a kis- és
középvállalatokat megillető d) kategória megszerzése.

3. Kifogás, észrevétel, fellebbezés, keresetindítás a felszámoló ellen

A felszámolási eljárásban a kifogás jogintézménye biztosítja a hitelező jogorvoslati

lehetőségét. Ennek szabályait az 51.§ rögzíti. A csődeljárással ellentétben az itt születő
első fokú bírósági döntés önmagában is fellebbezhető, erre csak a felszámoló és a
kifogást benyújtó jogosult. Megegyezik azonban a felszámolásban tehető kifogás a
csődeljárásban tehetővel abban, hogy kifogással a felszámoló jogszabálysértő
intézkedése vagy mulasztása ellen a sérelmet szenvedő vagy a választmány jogosult.

40
Így a csődben részletezett problémakör a hitelező, mint sérelmet szenvedő fél esetében
ugyanúgy jelentkezik.

Miként a csődnél itt is elmondható, hogy a kifogás benyújtása szélesebb körben adott
lehetőség a választmánynak, mint az egyes hitelezőknek, bár a felszámolás kötött
menetrendje, a felszámoló feladatainak rögzített voltára tekintettel a mulasztásos
jogsértéseket gyakorlatilag bármelyik hitelező egyénileg is kifogásolhatja. Ezek
némelyikét a törvény nevesíti is, így például a Cstv. 46.§ (2) esetében, amely a
felszámoló nyitómérleg és ütemterv készítési kötelezettségét írja elő. Itt, bár a hitelezők
egyénileg csak kérésre tekinthetik meg az elkészült anyagokat, de tartalmuk ellen
kifogással élhetnek.

Úgy gondolom, hogy bár ez nem kimondott és rögzített tétel, de mindazon intézkedések
(vagy hiányuk) ellen, amelyekről az egyéni hitelezők felé a felszámolónak kérésre vagy
külön felhívás nélkül is előírt tájékoztatási kötelezettsége van, az egyéni hitelezőnek
joga van kifogással élni. A választmány kifogásolási joga pedig ezt meghaladóan
bármely felszámolói eljárásra kiterjed, ha azt a választmány jogszabályt sértőnek vagy
érdekeit sértőnek tartja.

A kifogás így a hitelező alapvető érdekérvényesítő eszköze annak érdekében, hogy a

eljárást a jogszerűség keretei között tartsa, a felszámolót a törvényes kötelezettségei
teljesítésére bírja. Nem alkalmas azonban arra, hogy a hitelező saját elképzelései
szerinti eljárási lépéseket kényszerítsen ki. Erre a választmánynak van módja a
kifogások, vagy a kifogások puszta lehetőségével élve.

A kifogástól meg kell különböztetni az észrevétel lehetőségét (ami az eljárásban járatlan

hitelezőket gyakran zavarja össze). A felszámoló által a felszámolás állásáról évente
kötelezően készítendő közbenső mérlegre, az abban szereplő elszámolások,
nyilvántartások tartalmára a hitelező észrevételt tehet. Az észrevételek tárgyában egyéni
döntések nem születnek, a bíróság valamennyi észrevétellel együtt dönt a mérleg
elfogadásáról vagy elutasításáról, amely ellen fellebbezésnek van helye (a jóváhagyó
végzés fellebbezése nem halasztó hatályú). A hitelezői választmánynak további
észrevételezési jogai vannak, így például a rendes gazdálkodás körét meghaladó
döntések, vagy az értékesítés becsértéke tekintetében, ezekre azonban vagy a

41
felszámoló, olyan lépései következnek, amelyek már kifogásolhatók, vagy eleve
bírósági megítélés, döntés tárgyát képezik, így külön tárgyalásuk nem indokolt.

Az előbbi alapján megállapítható, hogy az egyéni hitelezőnek a felszámolás közbenső

mérlegében tárgyalt bevétel- és költségelszámolásával kapcsolatos érdekérvényesítő
lehetősége korlátozott. Hacsak nem olyan jellegű hibákat fedez fel a közbenső mérleg
elszámolásaiban, amelyek nyilvánvalóak, vagy korábbi joggyakorlat alapján meg nem
engedettek, akkor egy-egy észrevétel várható eredménye nem lesz meghatározó. Ettől
minőségileg tér el a választmány lehetősége, amely súlyánál fogva észrevételével is
hatást tud gyakorolni, de álláspontom szerint lehetősége van az először csak a közbenső
mérlegből megismert felszámolói lépések kifogással történő önálló támadására is.

A felszámolónak az értékesítés szabályaira vonatkozó jogsértésével kötött szerződést a

hitelező nem kifogással hanem keresettel támadhatja a Cstv. 49.§ (5) alapján.
Magának az adás-vételi szerződésnek a megkötése, mint a felszámoló intézkedése tehát
nem lehet kifogás tárgya. Az azonban álláspontom szerint vitás, hogy az értékesítés
ellen – például annak nem az előírt formai követelményekkel, nem a 237/2009 Korm.
rendelet alapján történő nyilvános meghirdetése okán – tett kifogás sorsa mi lesz, ha azt
az értékesítésig nem bírálta el a bíróság, vagy ha az elbírálásról szóló döntés nem
jogerős.
Az ide vonatkozó EBH.2001.450 számú döntés alapján a kifogással csak addig
támadható az eljárás, amíg az abban döntő bíróság az 51.§ (3) alatti jogkövetkezményt
(a felszámoló intézkedésének megsemmisítését) alkalmazhatja. Osztva a Győri
Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 2/205 számú (XI.11.) Kollégiumi véleményét4, szerintem
a kifogás elbírálását legalább a felszámoló jogsértő magatartásának megállapítására
vonatkozóan le kellene folytatni attól függetlenül, hogy időközben az intézkedése már
nem semmisíthető meg. Az érdekelt (jellemzően hitelező, de ilyen az elővásárlási
jogosult) által indított kereset ettől függetlenül megindítandó lehet és abban magának az
adás-vételi szerződésnek a kérdése dönthető el. A hivatkozott Kollégiumi vélemény a
kifogás elbírálhatóságát a felszámoló felmentésének kérdését is felvető súlyos vagy
ismételt jogszabálysértésre hivatkozás esetén tartja lehetségesnek. Így a hitelezőnek erre

4
Juhász László (2010) – „A Magyar Fizetésképtelenségi Jog Kézikönyve” Novotni kiadó

42
figyelemmel kell kifogását előadnia és megalapoznia. Erre egy, a felszámolási
eljárásban nem otthonosan mozgó hitelező aligha fog odafigyelni.

Egyébiránt ez a 30 napos jogvesztő (!) keresetindítási határidő önmagában

ellentmondásos helyzetet szül. A legtöbb pályázati értékesítés eredményéről a hitelező
nem tudhat bizonyosat, így a szerződés tényleges létrejöttét az annak megkötését követő
30 napon belül esetleg csak vélelmezni tudja. Például ingatlan értékesítés esetén a
földhivatali benyújtási határidő is 30 nap a szerződéskötéstől, így még az egyébként
nyilvános forrásból megszerezhető információ (a széljegyzés) sem biztos, hogy
rendelkezésére áll időben.

A jelenlegi helyzetben tehát a hitelező az értékesítéssel – a felszámolás alapvető céljával

– kapcsolatban olyan helyzetben van, hogy megnyugtatóan nem tudja a felszámoló
intézkedését ellenőrizni, jogorvoslati lehetőségét biztosítani.
Ahogyan máskor is, a választmány léte és eljárása ezen a helyzeten is változtat, illetve
javít.

A felszámoló a vagyonfelügyelőhöz hasonlóan, a Cstv. 54.§ alapján az általa okozott

kárért a polgári jog felelősségi szabályai szerint felel, így ellene kereset indítható.

Álláspontom szerint a hitelező akkor alapozza meg kellően a felszámolóval szembeni

bármely kárigényét, ha kárt okozó intézkedés, vagy mulasztás ellen előzőleg
határidőben kifogást nyújtott be, vagy észrevételt tett, illetve a vonatkozó bírósági
döntés ellen fellebbezett. Ezért ezektől az eszközöktől akkor sem szabad tartózkodnia,
ha egyébként a felszámolási eljárás alatti eredményességükben kételkedik.

4. Hitelezői választmány, hitelezői képviselő

A felszámolási eljárásban alakítható hitelezői választmány, vagy választható hitelezői

képviselő (a továbbiakban itt is csak, mint választmány) szerepe a hitelezői
érdekérvényesítésben a csődeljárásban tárgyaltakhoz hasonlóan kiemelkedő.

43
A felszámolási eljárásban a választmányt a határidőben bejelentett hitelezők szám
szerinti egy harmada hozhatja létre, ha rendelkeznek az egyezségkötésre jogosult
követelések (összegének) legalább egyharmadával. Az egyezségkötésben nem vesznek
részt az a) és c) kategóriába sorolt hitelezők (az ő kielégítésükről ugyanis
mindenképpen gondoskodni kell egyezség esetén), de részesei a 49/D.§ szerinti
nyilvántartásba vett zálogjoggal biztosított hitelezők, ha még kielégítésük nem történt
meg.

A felszámolásban az egyezségkötéshez azt valamennyi jogosult kategóriában a

hitelezők legalább felének támogatnia kell és a támogató hitelezők követelésének
összesen a teljes követelések legalább kétharmad részét ki kell tennie.
Az egyezségkötésben a határidőn túl bejelentett hitelezők is részt vesznek, de fele
szavazattal. Ez alapján látható, hogy a felszámolási eljárásban létrejövő választmány
(minimális feltételeket teljesítő) hitelezői csoportja távolabb áll az egyezségkötéshez
szükséges (minimális feltételek teljesítő) hitelezői csoporttól mint a csődeljárásban. A
felszámolási eljárásokban a hitelezői választmány alakítása gyakrabban várható mint az
egyezséggel történő lezárás, illetve ha az egyezség feltételei fennállnak akkor többnyire
választmány alakítására már nem kerül sor, nincs rá szükség.

A felszámolási eljárásban alakult választmány rendkívül széleskörű ellenőrzési,

kifogásolási és észrevételezési jogkört gyakorol.
A csődeljárásnál írtakkal párhuzamosan, sőt a felszámolási eljárásban még inkább igaz,
hogy a határozott választmány az eljárás irányítójává válhat.
Erre egyébként a felszámolási eljárásban azért is van nagyobb lehetősége, mert az adós,
mint önálló, jelentős befolyással bíró szereplő kiesik, jogai a felszámolási
megindításával megszűnnek, minimálisra korlátozódnak.
A választmány a felszámoló folyamatos beszámoltatásának, bármely intézkedése elleni
kifogásának lehetőségével felvértezve belátása szerinti lépésekre veheti rá a
felszámolót. A választmány jogainak gyakorlására nincs korlátozás, sem a
jogszabályban rögzített szankció azok indokolatlan alkalmazása esetén (a jogrend
általános, a rosszhiszemű joggyakorlásra vonatkozó szankció nem jelentenek komoly
fenyegetést).
(A hitelező választmány, hitelezői képviselő jogait tartalmazó helyek a Cstv-ben:
21/C.§ (2); 27/A.§ (7); 33/A.§ (4); 39.§ (3); 39.§ (4); 39.§ (5); 40.§ (5); 46.§ (2); 46.§

44
(3); 47.§ (6); 49.§ (1); 49.§ (2); 49/A. § (2); 49/A § (5); 49/B § (3); 49/B.§ (6); 49/B.§
(7); 50. § (5); 51. § (1) ; 54.§ (4); 63. § (2); 63/A.§)

A hitelezők egyéni érdeke álláspontom szerint mindenképpen a választmány alakítása.

Még abban az esetben is, ha kielégítésre nem lát jelentős esélyt, az eljárás
ellenőrzésének már a lehetősége is jobban rászorítja a felszámolót a kötelezettségei
teljesítésére, mint annak hiánya. Sokkal könnyebb a hitelezők egymás közötti
egyeztetése során megoldani – főleg a hátrányosabb helyzetű hitelezők esetében – az
érdekeik valamilyen formában történő figyelembe vételét a választmányi viszonyokon
belül, mint azon kívüli, egyéni hitelezőként. Ha az előnyök között mást nem, csak
kiterjedtebb és pontosabb informáltságot tekintjük, a hitelező már sokkal jobb helyzetet
tudhat magáénak mint „vakon repülve”.

A választmány alakításának két legnagyobb nehézsége, hogy az e) kategóriát uraló

adóhatóság, társadalombiztosítás és egyéb közterhek (a továbbiakban mint
közhitelezők) a többi kategóriába tartozó, jellemzően gazdálkodó, vagy magánszemély
hitelezőétől nagymértékben eltérő cél- és így érdekrendszert képvisel, illetve, hogy a
49/D.§ szerinti hitelezők annak ellenére szavazhatnak, hogy valójában külön kezelést és
bizonyos értelemben az általános költség alóli mentességet élveznek.

Az e) kategóriát illető okfejtés annyiban szorul magyarázatra, hogy első

megközelítésben a közhitelezők is követelésük minél nagyobb arányú megtérülésében
érdekeltek, így hivatalból támogatniuk kellene a választmányi munkát, mint ami
általában véve biztosan növeli az átlagos megtérülést.
A közhitelezők képviselői azonban – ellentétben a gazdasági szereplőkkel vagy
magánszemély hitelezőkkel – „nem a maguk urai”, hibáik és eredményeik nem csak
saját terhükre vagy előnyükre válnak, hanem a közvagyont érintik, így az ennek
kezelésére vonatkozó hivatali előírások szerinti gazdálkodásra és elszámolásra
kötelezettek.
Emellett – illetve éppen az előbbi okból – közhitelezők esetében a döntési mechanizmus
erősen centralizált és hierarchikus. A választmány létrehozása és működtetése sokszor
rugalmas és az adott ügyhöz igazadó együttműködési formákat, bizonyos
kötelezettségvállalásokat és az ezeket rögzítő egyedi (nem formalizált, nem is
formalizálható) kötelezettségvállalást feltételez.

45
A közhitelező képviselőjének elsődleges célja a felettesének, a felettes szerv
utasításainak megfelelő eljárás. Az ő szempontjából a rögtönzés, az ad-hoc döntések és
a nem rutinszerű, nem előírt kötelezettségvállalások könnyen „függelemsértéssé”
válhatnak (és persze személyes előmenetelére is negatívan hathat).
Ennek megfelelően érdeke nem az adott ügyben elérhető optimális megoldás keresése,
hanem az adott ügyre vonatkozó utasításainak követése lesz. Ez a kettő pedig csak
akkor esik egybe, ha a központilag irányított szervezet célja egyáltalán erre irányul és ha
ez a cél az utasítási hierarchián csorbítatlanul keresztülmegy.
A megoldás a szakmailag felkészült, a fizetésképtelenségi eljárásokra szakosított
alegységek létrehozása és részükre kellő ellenőrzés mellett bizonyos önállóság
biztosítása, vagy a már meglévő fél-piaci gazdálkodók (mint a Magyar
Követeléskezelő) bevonásával a mozgástér kibővítése.
Mindaddig, amíg ez a helyzet nem változik, a választmány jelentős e) kategóriás igény
esetén nehezen hozható tető alá.

A választmány és a 49/D.§ szerint sorolt zálogjogos hitelezők esete az előbbinél

ellentmondásosabb.
A zálogos hitelezőknek lehet éppen annyira érdeke a választmány és a rajta keresztül
elérhető fokozott kontroll megszerzése, mint a többi hitelezőnek, de amennyiben
biztosítékai a követelését jelentős mértékben fedezik, vagy meghaladják, könnyen
válhat motiválatlanná.
A zálogjogos hitelezők bizonyos mértékben a közhitelezőkhöz hasonló vonásokat
mutatnak. Jellemzően pénzintézetek, eljáró képviselőik hasonlóan a közhitelezők
képviselőihez, bár kevésbé szoros keretek között, de belső szabályzatok, irányelvek és
előírások megkötései között járnak el.
Érdekük az ennek történő megfelelés elsősorban és csak ezt követően az adott ügyben
elérhető eredmény.
Ezek a megkötések néha igen szűkre szabják a lehetőségeket, például költségcsökkentés
miatt, döntési kompetenciák fenntartása okán, vagy csak üzletpolitikai
megfontolásokból és így a választmányi munkához szükséges rugalmasság nincs meg.
A 49/D.§ szerinti hitelezők nem járulnak hozzá a felszámolási vagyonból levont
költségeken keresztül kielégítésük csökkenésével az eljárás általános költségeihez, mint
a többi hitelezői kategória hitelezői.

46
Zálogtárgyuk értékesítéséből ilyen címen nem vonható el összeg, így elvi alapon
vitatható, hogy ugyanazok a jogok megilletik-e őket, mint a többi hitelezőt. Kényelmes
passzivitásuk, a kizárólag a zálogtárgy értékesítésével összefüggő kérdések iránti
érzékenységük esetén kifejezetten hátráltathatják a többi hitelezőt az
érdekérvényesítésben azzal, hogy például a választmány alakítását nem támogatják.
Mint biztosított követelésű hitelezőktől nem a pozíciójukból adódó nagyobb
biztonságot, ehhez való jogukat vitatom el, hanem az emiatt, a nyilvánvaló
érdekkülönbség miatt a többi hitelezőt érő hátrányt tartom méltánytalannak és
szükségtelennek is.

A magam részéről elfogadhatónak tartanám akár a 49/D.§ szerint sorolt hitelezői

igények kivételét is a választmány alakítási minimumból (tehát mind létszám, mind
követelés összeg tekintetében az e nélkül számított szinthez képest mért arányt kellene
elérnie a hitelezőknek, vagy pedig az ezzel együtt számított összesítés esetén a 49/D.§
szerinti követelésekre, mint választmányt támogatókra kellene tekinteni) azzal, hogy a
megalakult választmányhoz a 49/D.§ alatti hitelező is csatlakozhat természetesen (ekkor
az első megoldás szerinti számításnál mind az összesítés alapja mind a támogató
hitelezők mértéke nő, míg a második esetben a már figyelembe vett mennyiségek telnek
meg tartalommal).

A választmány létrehozása mindenképpen jelentős szervezőmunkát, legalább a

minimális költségek fedezetét igényli, míg a valóban hatékony működtetéséhez
mindezeken felül megfelelő szakértelemmel bíró személyek is szükségesek, így az
eljárások legnagyobb, jelentős vagyont nem valószínűsítő, vagy éppen vagyontalan
részében létrehozásuk nem racionális. A vagyonos, főleg ingatlanvagyonnal bíró
esetekben azonban álláspontom szerint szinte nélkülözhetetlen a valóban hatékony
érdekérvényesítéshez.

5. A felszámolási vagyon növelésének lehetősége és a háttérfelelősség

Ritkán alkalmazott, de erőteljes eszközei a hitelezői érdekérvényesítésnek a közvetlenül

a felszámolási vagyon növelésére irányuló lépések. Ezt a Cstv. 40.§ teszi lehetővé azzal,
hogy az adós által korábban kötött szerződések megtámadását a felszámolónak és a
hitelezőnek is lehetővé teszi.

47
A felszámoló e kérdésben maga dönt, bár az 54.§ alapján a vagyonkimentésre irányuló
szerződések megtámadása kötelessége is, ha úgy látja ezzel a felszámolási vagyon
növelhető.
Sokszor azonban a szerződések csalárd, feltűnően (érték)aránytalan, vagy piaci
feltételektől eltérő jellegét nem a felszámoló, hanem az adós működési területén, piacán
magát sokkal jobban kiismerő hitelező tudja jobban megítélni és így a támadhatóság
kérdését is mérlegelni.
A közhitelezők közül pedig az adóhatóság van vagy lenne abban a helyzetben, hogy a
szerződéseket kellő hozzáértéssel vizsgálja és hitelezői minőségben is támadhassa, bár
ilyen esetekről nincs tudomásom. Ezt azért is tartom érdekesnek, mert a
vagyonkimentést célzó, vagy jogosulatlan előnyben részesítő szerződések valószínűleg
egyúttal adójogi szempontból is vizsgálhatóak, támadhatóak és így az adóhatóság
hatósági vizsgálatának is tárgyát képezhetik, képezhetnék.

A megtámadások ügyében az adós székhelye szerinti törvényszék jár el. A részletes

szabályok közül kiemelendő, hogy a kérelem irányulhat az eredeti állapot
helyreállítására, az utóbb bejegyzett jogok törlésére is.
A többségi viszonyban lévő céggel, illetve az adóssal más módon összefonódásban álló,
vagy közös befolyás alá tartozó céggel kötött szerződések rosszhiszeműségét
vélelmezni kell. Így ez a jogosítvány széles körű lehetőségeket rejt magában. Ideértve
azt az álláspontom szerint nem mindig kellő súllyal figyelembe vett esetet is, hogy a
perbe vont felek és az adós részéről a perindításokat követően akár peren kívüli
megegyezéses ajánlat is érkezhet.
A hitelezői érdekérvényesítés a maga nemében nem „keresztes háború”, nem
szükségszerűen elvek, a jó és a rossz ütközése, hanem nagymértékben és elsődlegesen
üzleti kérdés. Így tehát amennyiben a hitelezőt ért kár peren kívüli egyezség során
mérsékelhető és ebből az ezért tenni kész hitelező szerez előnyt, akkor az elsősorban
sikeres érdekérvényesítés és csak ezt követően értékelhető más szempontok szerint.

A szerződések megtámadása – amint szinte minden érdekérvényesítő eszköz hatékony

alkalmazása – hozzáértést igényel, ebben az esetben komoly jogi felkészültséget. Már
annak megítéléséhez is szükséges ez a szakértelem, hogy a megtámadás várható esélyeit
a hitelező mérlegelje és a perindításról dönteni tudjon. Míg a felszámoló a perindítást a
költségek tekintetében kedvező helyzetből teheti meg, addig a hitelezőre nézve külön

48
kedvezményeket a jogszabály nem tartalmaz, tehát az eljárás költségeit is előlegeznie
kell. Így a szerződések megtámadása nem a legkönnyebb és legolcsóbb
érdekérvényesítő eszköz, de a (korábban) jelentősebb gazdálkodási volumenű adós
esetében jó eredménnyel kecsegetető.

Ugyancsak per, illetve perek megindításával kérheti a hitelező vagy az adós nevében a
felszámoló a 33/A.§ szakaszai szerint a vezetők, tulajdonosok háttér felelősségének
megállapítását majd marasztalását.
Elsőként, még a felszámolási eljárás ideje alatt megállapítási kereset indítható az adós
cég vezetői ellen, akik a felszámolási eljárást megelőző három évben ilyen tisztséget
töltöttek be arra vonatkozóan, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet
bekövetkezte után feladataikat nem a hitelezők érdekeinek elsődlegessége alapján látták
el és ezáltal a gazdálkodó szervezet vagyona csökkent, vagy a hitelezők követeléseinek
teljes mértékben történő kielégítését meghiúsították, vagy elmulasztották a környezeti
terhek rendezését.

A keresetben biztosíték nyújtása is kérhető, erre az ugyanebben időszakban többségi

tulajdonos az adós vezetőjének teljesítése hiányában kezesként felel.
A felszámoló a választmányt külön felhívás nélkül, a hozzá forduló hitelezőket kérésre
köteles tájékoztatni a megállapítási per indítására okot adó körülményekről.
Az eredményesen záruló megállapítási perre alapozva indítható a felszámolás jogerős
befejezését követő 60 napon belül (ez a határidő jogvesztő) a hitelező részéről a volt
vezetővel szemben per a felszámolásban meg nem térült követelése kielégítésére. Több
hitelező által indított per esetén ezeket a bíróság egyesíti és a hitelezők arányos
kielégítéséről rendelkezik.

Ez az intézmény új keletű, kiforrott joggyakorlata még nincs. Az már látható, hogy a

megállapítási kereset tárgyalása során számos fogalom és okozati összefüggéseik
tisztázásának szüksége merül fel. Itt most egyelőre feltételezve, hogy a gyakorlat előbb-
utóbb kialakítja a szükséges kereteket a hitelező ebben rejlő lehetőségei érdekesek.

Mindenekelőtt az utolsó bekezdés, „a hitelezői követelések arányos kielégítéséről

rendelkezik” fordulata fontos. Ez arra utal, hogy a pert indító hitelezők között azonos,
követelésük arányában történő felosztás történik szemben a felszámolási eljárásban

49
rögzített hitelezői kategóriák szerintivel. Ekkor a felszámolásban legkevésbé preferált,
illetve határidőn túl bejelentett igények jogosultjai lesznek leginkább érdekeltek
ezeknek a pereknek a lefolytatásában, eredményességében.
Az első szakaszt, a megállapítási per megindítását abból a szempontból is értékelni kell,
hogy a per jellegéből következően eredménye, a vezető felelősségének megállapítása
nem köthető az azt indító hitelezőhöz, hanem általános érvényű, erre utóbb bármelyik
hitelező alapozhat. A pereskedés költségeire is tekintve tehát a kielégítést nem remélő
hitelezők érdeke mindenképpen a megállapítási per, amely egyébként meg nem
határozható pertárgy értékű (BDT2011.2476).

Saját érdekét jól felmérő hitelező ezért szerintem legalább a megállapítási per
lefolytatására perközösség, vagy legalább megállapodás létrehozásában érdekelt más
hitelezőkkel és mivel a későbbi szakaszban arányos kielégítésre számíthatnak, ezért a
peres költségeket közösen viselhetik.

IV. Érdekérvényesítési stratégiák kialakításának egyes szempontjai a

fizetésképtelenségi eljárások tükrében

1. „Eső után köpönyeg”

A hitelező és adós közötti viszonyban a most a dolgozatban vizsgált fizetésképtelenségi

eljárások a viszony szélsőségesen rossz, befejező szakaszához tartoznak. A hitelező
adóssal, adósaival szemben kialakítandó stratégiájának a várható legrosszabb
kimenetellel is számolnia kell, illetve meggyőződésem, hogy jó stratégiát csak éppen a
legrosszabb esetek lehetőségéből kiindulva lehet megalkotni. A hitelezőnek viszonyai
kezdetén tisztában kell lennie azzal, hogy mire számíthat, ha adósa – nem
szükségképpen önhibájából –fizetésképtelen helyzetbe kerül és ezt kell beépítenie saját
üzleti modelljébe.

Az adós önhibáján kívüli nemfizetésének kockázata szokásos üzleti, hitelezői,

vállalkozási kockázat, amelynek vállalása hiányában (még inkább létezésének

50
figyelmen kívül hagyása esetén) nem lehet hosszútávon fenntartható vállalkozást
folytatni. A rosszhiszemű üzletvitelben rejlő kockázat azonban nem kell, hogy
szükségszerűen ugyanilyen tényező legyen. Annak megértése, mérlegelése, hogy az
adott szabályozási környezetben az adós milyen kockázatokkal és lehetőségekkel
menekül a rosszhiszemű üzletvitel következményeitől és a hitelezőnek milyen
lehetőségei vannak az ez elleni fellépésben meg kell határozza a hitelező elképzeléseit.

Az a hitelező, aki figyelmen kívül hagyja a végső soron a fizetésképtelenségi eljárások

során élesen felmerülő kérdéseket és jogviszonyait csak az ilyen eljárások
megindításakor próbálja rendezni csak „eső után vesz köpönyeget”.

A legjobb érdekérvényesítő eszköz és módszer a fizetésképtelenségi eljárásokban a

megelőzés és előkészítés. Az eljárások szabályainak, lehetőségeinek ismeretében a
hitelezőnek a lehetőségeihez mérten eleve úgy kell kialakítania viszonyait, hogy a
legjobb pozíciókat biztosítsa magának a legrosszabb esetekben is.

A részletes kifejtés nem tartozik ennek a dolgozatnak a szorosan vett témájához, inkább
a követelések kezelésével, a válság megelőzéssel kapcsolatos témaköröket érinti, de
annyit mindenképpen érdemes itt is megemlíteni, hogy az érdekérvényesítés
lehetőségének biztosítása a tervezésben, gyakorlati megvalósítása pedig a korai
észleléssel kezdődik. A hitelezőnek ismernie, figyelnie kell adósait,
kockázatelemezést kell végeznie és ennek megfelelő eljárásokat kidolgoznia a
kockázatok csökkentésére. Ebben van, lehet segítségére a fizetésképtelenségi
eljárások ismerete. Fel kell ismernie például a fizetési nehézségekkel küzdő adóst és
passzív várakozás, „majd meglátjuk mi lesz” hozzáállás, vagy hatástalan levelezgetés
helyett követelése biztosítása érdekében eljárnia, ezért cserébe átütemezést, vagy akár
részleges elengedést is ajánlva. Meg kell próbálnia – persze az adós jelentőségétől
függően erre fordítható erőforrások árán – megértenie az adós valós helyzetét és saját
érdekében segítséget nyújtania a módjában álló mértékben és módon még mielőtt a
kényszerintézkedések lépnek a megállapodásos megoldások helyébe. Ennek érdekében
azonban nem szabad feladnia, sőt éppen minél határozottabban kell a legrosszabb esetre
is készülve biztosítania jogi, üzleti érdekeit. Nem szükséges felszólító levelek sokaságát
megírni, a tényleges tárgyalási pozíció kialakításához, a vonakodó adós tárgyaló

51
asztalhoz ültetéséhez elegendő lehet egy, de a felszámolási eljárás megindításához
szükséges szabályos formában megírt felszólítás is.

2. Üzletpolitikai döntések

A dolgozat első fejezetében körüljárt cél és érdek kapcsolat általában vagy gyakran
egyszerűsíthető – és ez az egyszerűsítés célszerű is – arra, hogy a hitelező érdeke
követelésének minél nagyobb mértékben történő megtérülése. A gyakorlatban azonban
ez nem mindig van így, a hitelezői célok és így a fizetésképtelenségi eljárásokban
megjelenő érdekek változékonyabbak.

A hitelező üzletpolitikája, itt most a közép- illetve hosszú távú céljait értve ez alatt, azt
is diktálhatja, hogy a fizetésképtelen adósokat – ha azok nem az általa elvárt
együttműködést tanúsították korábban – mindenképpen meg kell szüntetni, ezzel
elrettentő példát állítva a jövőbeni adósok elé, illetve növelve annak hitelességét, hogy a
hitelező az általa kilátásba helyezett (jogi) fenyegetéseket be is váltja. Belátható, hogy
ilyen esetben a hitelező érdeke még akkor sem lesz az egyezség, ha egyébként így
nagyobb kielégítést nyerhetne. Ahhoz, hogy egy ilyen stratégia érvényesülhessen, a
hitelezőnek megfelelő tartalékkal kell rendelkeznie a várható veszteségekre (tehát az
egyébként a fizetésképtelenségi eljárásban történő megegyezéssel várható megtérülést
meg kell, hogy haladja a nem fizetésképtelen adósok javuló fizetési magatartása miatti
megtérülés). Állhat ugyanilyen egyezséggel szembeni érdek mögött az a cél, hogy a
hitelező piaci versenytársától, vagy éppen az iparági vertikumban terjeszkedése útjában
álló szereplőtől szabaduljon meg. A várható nyereség meghaladja a követelés teljes
vagy részleges leírásával járó veszteséget, így az érdek racionális még akkor is, ha az
eljárásban résztvevő megegyezés párti szereplők szempontjából a valós helyzet
ismeretének hiányában nem tűnik annak (és akkor is, ha morálisan ezzel a céllal mások
nem tudnak azonosulni).

A felszámolási egyezség tárgyalása során a közhitelezőkkel kapcsolatban írtak is ide

tartoznak, sajátos célrendszer alakítja a ténylegesen megnyilvánuló érdeket. Az
adóhatóság kettős, hitelezői és ellenőrzési funkciója miatt ráadásul bizonyos célok
ütköznek, az érdekek képviselete nem következetes.

52
Figyelemre méltó lesz meglátásom szerint a jövőben az adóhatóság hozzáállásának
kérdése a megváltozott háttér felelősségi szabályok miatt. Az adóhatóság időnként
költségvetési megfontolásokból nem jelenti be a felszámolást megelőző időszak
vizsgálata során feltárt, vagy előzőleg keletkezett teljes követelését azért, hogy az ezzel
járó regisztrációs díj megfizetésétől mentesüljön (csak minimális, vagy részleges díjat
fizet, ha nem számít megtérülésre, nincs biztosított követelése). Abban az esetben
azonban, ha a jogvesztő bejelentési határidő lejár és a hitelezők megállapítási, majd
marasztalási pert indítanak, az adóhatóság a be nem jelentett igényeket nem fogja tudni
érvényesíteni. Az adóhatóságnak e kérdéskörben amúgy is összehangolt
„üzletpolitikára” lesz szüksége, a korábban már említett sajátos helyzeténél fogva is,
mivel vizsgálati lehetőségei miatt az egyik legjobb információkkal rendelkező hitelező
lehet. Az adóhatóság esetében a rosszhiszemű adósok (vezetői, többségi tulajdonosai)
„üldözése” éppen, hogy vállalható célkitűzés, amihez azonban a fizetésképtelenségi
eljárásokban vállalt szerep, így például a választmány alakításának kérdésében
kialakított érdek felülvizsgálata szükséges.

3. A korlátolt felelősség kiterjesztésének megalapozása

A fizetésképtelenségi eljárások során most először került sor áttekinthetően és

követhetően a háttér felelősség megállapítására alkalmas eljárások folytatására annak
ellenére, hogy a tartósan hátrányos üzletpolitikát folytató tag, vezető ellen már jóval
korábban is volt – elméleti – alapja a fellépésnek és a 2009-es Cstv. módosítások is
próbáltak előre lépni ebben a kérdésben.

Számos fogalom vár azonban tartalmi meghatározásra a gyakorlatban. A

fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bizonyosan ilyen, ám e mellett szerintem
hasonlóan érdekes – és a dolgozat témájához közelebb álló – a „nem a hitelezők
érdekeinek elsődlegessége alapján” történő eljárás meghatározása.

Mint azt a dolgozat korábbi részében már tárgyaltam, álláspontom szerint a „hitelezők
érdeke” a sok egyéni hitelezői érdek közös része, hiszen a hitelezők érdekei egymással
is elég gyakran ütköznek. Két azonosítható közös érdeket találtam, az egyik az

53
érdekérvényesítési eljárásra vonatkozó jogszabályok betartásának érdeke (úgy is
megfogalmazható, hogy a „üzleti élet játékszabályai tiszteletben tartásának érdeke”),
mert ez biztosítja, hogy a hitelezők egymáshoz képest nem jutnak jogosulatlan
előnyhöz. A másik pedig a felszámolási vagyon mértékének növelése, illetve megóvása.
Ez az adóssal szembeni azon közös érdek, hogy meg nem engedett módon – például
saját javára – ne csökkentse az adós vezetője az adós cég vagyonát.

Amennyiben ezeket vesszük a hitelezők érdekének, akkor az ezek elsődlegességével

történő eljárás azt jelenti, hogy a vezető a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet
tudatában egyrészt a felszámolási eljárásban irányadó kielégítési sorrend szerint kezeli a
hitelezőket, ez irányadó a jogosulatlan előnyben részesítés megelőzésére, másrészt nem
csökkenti a vagyont rosszhiszemű szerződésekkel, ügyletekkel.

Az egyébként nem rosszhiszeműen eljáró, de éppen veszteségesen gazdálkodó cég

vezetője vajon marasztalható-e, ha a gazdálkodást a felszámolási kielégítési sorrendre
ügyelve a munkabérek, a szállítók kiegyenlítésével folytatja (és csak ezt követően fizeti,
ha tudja a járulékokat és nagyvállalati szállítóit) abban bízva, hogy a fizetési nehézségen
úrrá tud lenni, vagy friss tőkét vonhat be? A kialakuló joggyakorlat vajon arra
kényszeríti-e majd a vezetőket, hogy a veszteséges gazdálkodás, fizetési nehézségek
első jelére – saját felelősségrevonásuk elkerülése érdekében – feladják pozíciójukat,
vagy cégüket csődeljárásba vigyék és így a válságkezelést meg se próbálják sikerrel
végigvinni? Az adós megmentésében aktív segítséget nyújtó hitelező, ha a fizetési
haladékért, a lényegében finanszírozással felérő hosszabb fizetési határidejű
szállításokért cserébe biztosítékot kap az adós cégtől, előbb valóban fel kell mérje, hogy
ezzel éppen maga működik közre a jogosulatlan előny szerzésében és utóbb kapott
biztosítékai így támadhatókká válnak?

Nem vitatva, hogy a jelenlegi helyzetben a felelősségre vonás lehetőségének

megteremtése és alkalmazása szükséges és üdvös, a gyakorlati megvalósítása rendkívüli
körültekintést és alaposságot igényel, mert ahogyan a rosszhiszeműségben rejlő
kockázatok a hitelező részéről nem tekinthetők rendes üzleti kockázatnak, úgy az adós
részéről sem tekinthető annak a korlátlanná váló korlátolt felelősség.

54
A vállalkozás alapvetően kockázatvállalást jelent, a vállalkozóval üzleti kapcsolatba
lépő hitelezők ebben megállapodásaik mértékében osztoznak a vállalkozóval. A
hitelezők megóvása saját döntéseik, saját kockázatvállalásuk anyagi következményeitől
azáltal, hogy azt a vállalkozó vezetőjére engedjük átháríthatni, a gazdaságot éltető
alapvető motivációra hathat vissza negatívan.

55
Irodalomjegyzék

1. Juhász László (2010) – „A Magyar Fizetésképtelenségi Jog Kézikönyve”

Novotni Kiadó

2. Dr. Juhász László (2012) –„A fizetésképtelenségi eljárásokat érintő 2011. évi
törvénymódosítások egyese kérdései” Csőd Felszámolás Válság 2012/1 szám

3. Dr. Juhász László (2012) – „A vezetői felelősségvállalásal kapcsolatos perek

tapasztalatai” Csőd Felszámolás Válság 2012/3 szám

4. Dr. Juhász László (2012) – „A csődeljárás megújított szabályainak néhány

kérdése” Csőd Felszámolás Válság 2012/4 szám

5. Szmodis Jenő (2005) – „Az érdek és a jog néhány összefüggéséről” Jogelméleti

szemle 2005/4 szám

6. Dr. Csőke Andrea, Fodorné dr. Lettner Erzsébet, dr. Juhász Csaba (2009) – „A
Csődtörvény magyarázata” Complex Kiadó Kft.

56