Kresz – Kövér

Magyar népi
cserépedények

Kolibri könyvek
Móra Könyvkiadó

Írta: Dr. Kresz Mária
Rajzolta: Kövér Mária
A borítót Szabó Árpád tervezte
© Dr. Kresz Mária – Kövér Mária, 1983
Bevezető
Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az ember a
föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűzben
kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény, töré-
keny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészek cserép-
töredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogy hol, mi-
kor készült az edény, s milyen célt szolgált.
E könyvecske azonban nem a földben talált cserepekről tájékoztatja
olvasóit, hanem azt mutatja be, milyen edényeket használtak valaha a
magyar falvakban. A tábláinkon látható fazekakat, korsókat, tálakat
fazekasok készítették a múlt század végén és századunk elején, mint-
egy száz évvel ezelőtt. Lábbal hajtható korongon formálták, majd faze-
kaskemencében égették ki. Néha nagyon messzire vitték eladni, elcse-
rélni kenyérnekvalóra. Csákvárról a Dráváig mentek lovas kocsival;
Vas megyéből Somogyig, Tolnáig jártak; a gömöri fazekasok a dél-
alföldi városok vásárain egész halom cserépedényt raktak ki. Petőfi
hőse, János vitéz kivel találkozott a világ végén? „Fazekasé volt a sze-
kér, melyet látott; / Kereke tengelyig a nagy sárba vágott” – János vi-
téz segítette ki a kátyúból.
Többfajta kerámiát különböztetünk meg. Csak egyszer égették ki a
mázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor kétszer
égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edényt mázzal, s
a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó, fényes,
üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga stb. Mázolás előtt
került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágozására. (Az
ónmázas fajansz nem azonos az ólommázas kerámiával, mert annak
máza nem áttetsző, és díszítése is más jellegű – fajansszal nem foglal-
kozik könyvecskénk.)
3
Tál, tányér 1. tábla
Tál, tányér. A cserépedény díszítése tálasedényen érvényesül a leg-
szebben. Magyarországon a tál és a tányér nemcsak evésre és tálalásra
szolgált, hanem a fal díszítésére is, ezért a tálasedény mindig falra
akasztható. Akasztófül már a török hódoltság korából származó tála-
kon is van, már akkor kezdődött a falak tányérokkal való díszítése, a
virágozott tál, tányér divatja.
A hódoltság kori magyar fazekasok színezését őrizték meg az Al-
föld keleti részén, Debrecen környékén, a Közép-Tisza-vidékén, Mező-
csáton, Tiszafüreden. A korongolt edényre fehér földfestéket öntöttek,
ez adta meg az alapszínt; az alapra csorgatták rá azután a sötétbarna-
vörös-zöld színeket íróka segítségével. Az íróka kézbe illő szerszám,
csőréből csorog a híg festék. Gyorsan, szaporán kellett vele dolgozni.
Az edények írása, virágozása leginkább asszonyok, leányok munkája
volt, de a sötét körvonalakat a mester szokta „írni”.
A virágos minta rendszerint szimmetrikus. Tiszafüreden a peremet
gyakran más színnel holdasan leöntötték, tányérunkon zöld mázat
használtak (1). Lehet az alapszín vörös vagy sötétbarna is, ilyenkor a
díszítés színskálája megváltozik.
A régi sárközi tálasedény is fehér alapszínű volt, de a múlt század
második felében ott is inkább sötét alapszínre dolgoztak. A bemutatott
tányéron középütt tulipán, kétoldalt rózsa, a három virág között kisebb
levél. A folyatott díszítést e vidéken, a Duna mentén különösen ked-
velték, a tányér peremén többszínű szegélyt láthatunk, amely még
nedvesen kissé összefolyt (2).
Tálasedény sokféle méretben készült. (Van egyemberes vagy kétem-
beres tál, porciós tál és katonatál, aszerint, hogy hányan esznek belőle.
A tálak egykori árára vall a krajcáros, garasos meg a poltáros elneve-
zés.) Általában az első tál a legnagyobb, közel félméteres átmérőjű, s
legkisebb a macskacsésze, alig tíz centi. A hatalmas első tál korongolá-
sa nagy erőt kívánt, a kicsi macskacsésze azonban kezdő fazekasinas-
nak való feladat volt.

4
Fazék 2. tábla
Fazék. A fazék a legfontosabb cserépedény, maga a mesterség is e for-
máról kapta nevét. Nélkülözhetetlen főzőedénynek számított, hiszen
cserépfazékban főtt a mindennapi étel, nyílt tűzön, a kemence szájánál
vagy bent a kemencében. A középkorban a fazék még teljesen mázat-
lan volt, a XIV-XV. századtól belül mázas, de kívül továbbra is máz
nélküli, egyszerű, ún. paraszt maradt. A nyílt láng erősen kormozott,
így a fazék külseje megfüstölődött használat közben.
A főzőfazék különleges agyagból készült. Tűzálló fazékföld az Al-
földön nincsen, ezért a fazékfélét a környező hegyvidékről hozták az
Alföldre. A szó szoros értelmében vett fazekas mesterség legfőbb vidé-
ke Gömör, a Rimaszombat (Csehszlovákia) környéki falvak. Az onnan
hozott edényt az Alföldön tót fazéknak mondták, akár magyar, akár
szlovák fazekas készítette. A gömöri fazék felismerhető fehéres agyag-
járól – ezért vászonfazéknak is nevezték –, vékony faláról, gömböly-
ded alakjáról, kis súlyáról.
A legnagyobb fazék a régi űrmértékrendszer szerint hatvannégy ic-
cés volt (kb. ötvenliteres), ekkorának kellett lennie a remeknek, a faze-
kaslegény által készített vizsgaedénynek. A hatalmas lakodalmas fazék
kétfülű, lakodalom alkalmával tyúkleves, töltött káposzta főtt benne
kint a szabadban (1).
Az átlagos fazék egyfülű, a kisebb űrtartalma egy pint vagy két
icce (kb. másfél liter), a nagyobb négy pint, azaz kb. hat liter volt.
Fazékból sok kellett minden háznál. A konyhában fazekasdeszkára
helyezték őket nagyság szerinti sorrendben (2).
A legkisebb méretű cserépfazék neve csupor volt, űrtartalma egy
icce (kb. nyolc deci) vagy annak a fele: meszely (négy deci) vagy an-
nak is fele: verdung (két deci). Ha tűzálló agyagból készült, alkalmas
volt arra, hogy felmelegítsék benne az ételt kisgyermeknek, magányos
öregnek. Télen fűszeres, forralt bort ittak belőle. Mint a közmondás is
mondja: „kicsi csupor, hamar felforr” (3).

6
Mázas fazék 3. tábla
Mázas fazék. A múlt században mázas külsejű fazék is készült. A má-
zas fazekat nem annyira főzésre használták, hanem inkább étel tárolá-
sára, szállítására. Dunántúlon Csákvár volt a fazekasság legnagyobb
központja, ott a mesterek nemcsak mázatlan külsejű fazekat készítet-
tek, hanem mázas, csíkos fazekat is. A mázas fazekak formája ponto-
san megegyezik a mázatlanokéval. A színtelen máz alatt széles zöld-
barna-sárga csíkok díszítik külsejét (1), olykor egymást keresztezve (2),
a csíkozás helyén tehát kétszeresen mázolt az edény. Ára is többszörö-
se volt a közönséges fazékénak. A csíkos fazekakat féltve égették, bele-
tették a mázatlan fazék belsejébe, és úgy rakták az égetőkemencébe. A
kisebb mázas fazekat Dunántúlon pohárnak mondták.
Amikor a szabad tűzön való főzést felváltotta a takaréktűzhely, a
masina használata, újabb fazékforma terjedt el: a masinás fazék. Míg
szabad tűzön való főzéshez elszűkülő formájú edény kellett, a takarék-
tűzhely lapján a meleget alulról kapja az edény, ezért előnyös a széles
aljú totyafazék. Falát többé nem érte láng, nem lett kormos, érdemes
volt díszíteni, színes mázzal borítani. Csákváron a masinás- vagy to-
tyafazékra kockát, apró pontokat írtak, és sárga vagy zöld mázzal ön-
tötték le (3).
Mindenfajta edény különböző méretben készült a régi űrmérték-
rendszernek megfelelően. A kisebb-nagyobb fazekak együtt teljes sort
képeztek, és minden méretnek más-más neve volt. A név nemcsak az
edény űrtartalmát, hanem egykori árát is megörökítette. A pintes fazék
neve egyemberes fazék, kétszer nagyobb a kétemberes fazék, ennek
kétszerese a garasos fazék, majd a négykrajcáros fazék. A régi nevek
azután is megmaradtak, hogy újabb pénzrendszerre tértek át, és a régi
űrmértékeket is felváltotta a literrendszer 1875 után.

8
Szilke, ételhordó fazék 4. tábla
Szilke, ételhordó fazék. Az Alföldön – mondottuk – tűzálló agyag hi-
ányában nem készült főzőfazék. Étel szállítására, tárolására azonban
itt is csináltak mázas fazekat, amely a tűzálló anyagból készült főzőfa-
zéktól nemcsak anyagában, hanem gömbölyű alakjában is különbö-
zött. Ez volt a főleg Tiszántúlon népszerű szilke. Asszonyok, leányok,
madzaghálóba, kantárba, kasornyába kötött szilkében vitték az ételt a
mezőn dolgozó férfiembernek. Mindenki látta a mezőre menő asszo-
nyokat, fontos volt hát, hogy az edény csinos, díszes, virágozott le-
gyen. A szilkét sok helyütt olyan fazekasok csinálták, akik tálasedény
készítésére szakosodtak, tehát tálas mesterek. Olyasféle mintát írtak rá,
mint a tálra, tányérra; például a bemutatott tiszafüredi szilke (1) színe-
zése is megegyezik a már megismert tálasedény színezésével.
A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szatmári házaiban sok-
féle szilkét láthatunk, főleg fekete-fehér színűt. Ezek jó része Nagybá-
nyáról (Románia) származik. Erdély nyugati vidékein is készült szilke,
de ott másképpen nevezték: rátó, röstölő. Désen (Románia) – ahol már
a XVI. században magyar nyelvű fazekascéh alakult – rötykének
mondták az olyan szilkét, amelynek füle felfelé áll. A bemutatott dési
rötykére fenyőágas mintát írtak (2).
A Dunántúlon általában nem ismerték sem a gömbölyű formájú
szilkét, sem a hordozására való hálót, a szilke szó is ismeretlen. A Du-
nántúl északi részén kettős edényben, páros pohárban szállították az
ebédet a mezei munkásoknak. Kétféle ételt vihettek benne egyszerre. A
bemutatott ikeredény (3) Tatán készült, mindegyik pohár tetejére kicsi
tányérkát tettek, melyet jellegzetes apró vonalas, kék-zöld tatai minta
díszít.

10
Komaszilke, komacsésze 5. tábla
Komaszilke, komacsésze. A mezőre való szilke is díszes, de még dí-
szesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze, amely-
ben a komaasszonyok a gyermekágyas fiatal anyának vitték az ételt:
tyúkhúslevest, sült húst, tésztát. Maga a forma is kimunkáltabb, mint a
közönséges szilke, és néha az úri házak levesestáljának alakját utánoz-
za. Míg a szilkének egyetlen nagyobb füle van, a komaszilkére két ki-
csi, vízszintes fület tettek, a két fül inkább dísz, mint fogantyú. Tiszafü-
reden a komacsésze alacsony, szögletes forma és jól egymásra építhető,
több darabot kantárba kötötték (1). Készült egyenes falú forma is, a
bemutatott tiszafüredi ételhordó lapos füleibe szíjat lehet belefűzni (2).
Hasonló porcelán ételhordót használtak jobb módú falusi háznál. Az
ilyen komacsésze a ház díszeként a sublót sarkán állt. Amikor kisgyer-
mek született a rokonságban, felkészülődött a komaasszony, sütött-
főzött, és a megrakott komaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süte-
ménnyel indult a gyermekágyas asszonyhoz. Az ételt ünnepélyesen át-
adta, felköszöntötte az anyát és gyermekét, egészséget kívánt mind-
nyájuknak. Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonyok, hogy az
egész család jóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kel-
lett visszaadni, mert ha nem – úgy tartotta a babona –, kisebesedik a
csecsemő bőre.
Több részes ételhordó nagyon ritka múzeumi gyűjteményben, mert
ritkán is készült, és annyira megbecsülték, hogy örökösödés esetén
többfelé osztották a testvérek között, teljes készlet ezért alig maradt
fenn. A koma csésze és az étel hordó tehát különleges edény, formája,
virágozása különös gonddal készült, és a benne vitt ajándék-étellel arra
szolgált, hogy asszonyok, anyák barátságát, holtig hű komaságát fejez-
ze ki.

12
Bödön, dohánytartó 6. tábla
Bödön, dohánytartó. Fazékféle a bödön is, olyan tárolásra szolgáló,
kétfülű edény, amelyhez fedő tartozik. Többféle formája különböztet-
hető meg. Némelyik idegen a kerámiától, és a dongás fából való
edényt, a valóságos fabödönt idézi. A másik fajta bödön szűk fenekű,
és a fazék, de még inkább a vizeskanta alakját követi, s csak az külön-
bözteti meg a kantától, hogy nincs nyaka. A bemutatott kanta állású
bödön Mezőtúrról származik, 1858-ban készült (1). A túri korsósmeste-
rek ezt a formát mázatlan fekete edényként is készítették, majd a szá-
zad közepétől inkább mázasan. Lisztesedénynek szolgált a konyhában,
a gazdasszony keze alá való volt. Olykor ráírták az asszony nevét, sőt
némelykor a házaspárét. Mivel a fedeles edény égetése sok nehézséggel
járt (a fedő nem illik mindig pontosan az edény szájára, mert égetéskor
a kicsi fedő másként zsugorodik, mint a nagy edény), a bödön külön-
legességnek számít, alkalmas arra, hogy lakodalmi ajándék legyen. Né-
melyiken ezért áll rajta a házaspár neve.
Kisebb változatban is készült bödön, de akkor egészen más volt a
rendeltetése, és csakis férfiembernek való: ilyen a dohánytartó. Mivel
a dohány tiltott dolog volt, jó, ha senkinek sincs mersze a tartójába
nyúlni, ezért a forma lehet ijesztő fenevad – medve –, s ilyenkor az ál-
lat feje az edény fedője.
A dohánytartó edény lehetett ember alakú, vagy bajuszos emberfej,
kalapja a fedő, avagy – hogy minél ijesztőbb legyen –, törökülésben
ülő basa. Leggyakoribb a medveforma (2), ilyen az ország minden ré-
szén készült. A mackó tarthat botot is a kezében. A rücskös szőrután-
zat úgy készült, hogy a lágy agyagot harisnyán vagy szitán nyomták
keresztül, és ezt a szőrzetet rakták az állatalak testére. A dohánytartó
medve helye a sublóton volt, szobadísznek számított.

14
Lábas, serpenyő 7. tábla
Lábas, serpenyő. A lábas – nevének megfelelően – eredetileg három-
lábú volt, nyílt tűzön való sütésre-főzésre alkalmas. Nevét átvette
utódja, az immár lábatlanná vált edény. Háromlábúnak maradt ősét
ezért lábas lábasnak nevezik Nyugat-Dunántúlon, ahol nem annyira a
falubeli konyhákban, mint inkább kint a szőlőhegyen főztek benne ré-
gi módra. Tűzálló agyagból való, s a fazékáruval egyetemben a főző-
edényt készítő központokból került más vidékre. A bemutatott dara-
bok Gömörből, Rimaszombat környékéről származnak. A kétfülű lá-
bast megdrótozták, hogy a szabad tűzre állítva ne repedjen el (1). Ván-
dorló szlovák drótosok, „drótos tótok” szokták a törékeny cserépedé-
nyeket megerősíteni, olykor még használat előtt, vagy hogy a már el-
repedt edény életét meghosszabbítsák. Találós kérdés is született erről
a kedvelt edényformáról: „Háromlábú kiskirály, piros dombon álldo-
gál.” Megfejtése: parázson álló, háromlábú lábas.
Serpenyőnek mondják a háromlábú edényt, ha nem füle, hanem
üreges, korongolt nyele van. A nyél nem melegszik át a tűz mellett, és
könnyen kézbe fogható. A gömöri háromlábú edények (2) belsejét
sárga-zöld-barna folyatott csíkozás színesíti, mutatva, hogy a régiek
milyen sokat adtak az egyszerű használati edények szépségére.
A serpenyőben olyan ételek készíthetők, mint a bográcsban, a bog-
rács pedig a szabadtéri főzés fémedénye. Pásztorok, mezei munkások,
favágók főznek bográcsban, az ételek pirítással, hirtelen készülnek.
Ilyesfajta ételeket bent a konyha tűzhelyén is bográcsban vagy pedig
serpenyőben süt a gazdasszony.
A láb nélküli lábas (3) – hasonlatosan a masinás totyafazékhoz – a
takaréktűzhely elterjedésével lett népszerű. Csákváron a lábas kívül
zöld, belül sárga mázas. A bemutatott dunántúli darabon a fülön lévő
bepecsételt jel a fazekas nevének kezdőbetűje, s mintegy garancia arra,
hogy valóban jó minőségű tűzálló agyagból készült az edény.

16
Tepsi, sütő 8. tábla
Tepsi, sütő. A sütőedények közül az első hely a kemencében való sü-
tésre használt kerek tepsit, a Dunántúl délnyugati részének jellegzetes
formáját illeti meg (1). Kerek tepsi főleg Vas megyében, a Velemér kör-
nyéki falvakban készült, ahol a gerencsérek munkája háziiparszerűen
folyt nemzedékek óta. E vidékről Somogyig eljártak, hogy terményre
cseréljék el a kitűnő tűzálló fazekakat, tepsiket s más edényeket. A be-
mutatott tepsi zöld mázas, de lehet sárgás színű is. Fésűszerű eszközzel
készült minta díszíti az edényt; e díszítő mód a török hódoltság idején
volt gyakori. A kerek tepsiben pecsenyét, kolbászt, hurkát lehet sütni,
vagy különféle rétest körben, csigavonalban elrendezve. Tepsiben sült
a szalados vagy a málé, a búza-, árpa- vagy rozsdarából készült régies
böjti eledel. A füstös főző- és sütőedényt régebben nem illett az asztal-
ra tenni, a tepsi azonban kivétel volt, még lakodalom alkalmával is fel-
tették az asztalra, és közösen mártogattak belőle. Lakodalomban a dél-
vidéken nagy kerek réztepsikben vitték a rétest ünnepélyesen, még
táncoltak is vele.
A Dunántúl északi részén a tepsi általában nem kerek, hanem hosz-
szúkás, ovális (2). A keskeny forma nem annyira kemencébe, mint in-
kább a takaréktűzhely sütőjébe való, ahová a kerek tepsi bele se férne.
A kacsasütő – tréfás nevén kacsakoporsó – úgy készül, hogy a fa-
zekas korsóformát korongol, majd kettévágja, így egy korongolt for-
mából két sütőedény lesz. Egyik vége a zsír kiöntője, másik végére fül
kerülhet, esetleg a fül átíveli a sütő tetejét. A képen látható darab Gö-
mörben készült (3).
A kicsi edényekből összerakott tarkedlisütők vagy csehfánk sütők
főleg a Dunántúl északi részén voltak kedveltek (4). A kicsi edényeket
sokféleképpen lehetett összeilleszteni (háromszög alakban, avagy kere-
ken), lehetett két szépen megformált füle vagy kicsi nyele, némelyik-
nek három lába volt, hogy közvetlenül rá lehessen tenni a parázsra.

18
Kalácssütő 9. tábla
Kalácssütő. A cserép kalácssütő vagy kuglófsütő, kuglisütő az úri há-
zak rézedényeinek formáit utánozta, és főleg a Dunántúlon volt gya-
kori. Nem nélkülözhetetlen edény, hiszen kalácsot forma nélkül is le-
het sütni, gondoljunk csak a fonott kalácsra. Mégis sok háznál volt cse-
rép kuglisütő, és nem egy helyen a mai napig megőrizték. A kalácssütő
voltaképpen negatív forma, arra való, a benne sülő tészta az edény
alakját, a ferde gerezdelt falak bordázatát felvegye. A bordázatot a fa-
zekas ujjai nyomkodták bele. A sütő alján lévő dombormű is arra való,
hogy szépen megmutatkozzék a kalács tetején. Ez a negatív forma ön-
magában is szép. A csipkézett szélű, nagy gonddal, munkásan kialakí-
tott edény (1) méltó arra, hogy a konyha falára akasztva emlékeztessen
az ünnepi kalácssütés örömeire. Bár a kalácssütőt általában kívülről
erősítik a falra, előfordul, hogy az edény külsejét díszítik, s ilyenkor
úgy akasztják fel, hogy annak mintázata érvényesüljön. A bemutatott
szív alakú edény külseje pettyekkel, csíkokkal, virágos-rozmaringos
mintával díszített (2).
Valamikor a lakodalomban különböző formájú kalácsok helyettesí-
tették a mai tortákat, ezért a kalács nem mindig volt kerek, hanem le-
hetett szív alakú vagy például állat alakú is. Egy dunapataji fazekas
hal és malac formájú kalácssütőt (3) is készített. Az utóbbinak kis lába
van, és a benne sütött kalács két kicsi füle ott alakul ki, ahol üreges a
forma két elülső lába.
Lakodalom, keresztelő vagy aratás alkalmával egész kemencére va-
ló kalács sült. Kaláccsal ünnepelték meg az év jeles ünnepeit: a kará-
csonyt, a húsvétot, a pünkösdöt. Kalotaszegen karácsonykor a falu
pásztorát minden háznál kaláccsal ajándékozták meg, és kalácsot ka-
pott a kántáló legénysereg is – az egyik legény gyűjtötte össze vászon-
tarisznyába, és a fiatalság közösen fogyasztotta el.

20
Tejesköcsög 10. tábla
Tejesköcsög. A köcsög szót nem mindenütt ismerik, csupán azon a te-
rületen, amely hajdan a török hódoltság alá tartozott. Másutt tejesfa-
zék a neve, Borsodban pedig tejescsupor. A köcsög a közelmúlt legkö-
zönségesebb edényformája, tehéntartó háznál ma is látunk kerítésen
vagy köcsögfán száradni. A gazdasszonyok dicsérik előnyeit: könnyen
adja fel a tejfölt, hűsen tartja a tejet. Nem tartják azonban díszedény-
nek. A köcsög tulajdonképpen fazék, a főzőfazék keskeny testvére. Ké-
szülhet tűzálló agyagból, mint a főzőedények, és akkor a szó szoros ér-
telmében vett fazekas csinálja, vagy készülhet nem tűzálló földből, és
akkor korsós- vagy tálasmester műhelyéből kerül ki. A főzőfazékhoz
hasonlóan gyakran mázatlan külsejű, ún. paraszt- vagy vászonedény.
Ha mázas, akkor is inkább egyszínű, zöld és díszítetlen vagy pedig
igen egyszerű díszű. Néhol még füle sincs. A bemutatott zöld köcsögök
Csákváron készültek, a kisebbik tejfölnek való (1).
A fejőstehén kényes jószág, a tejet a régi néphit szerint könnyen
„megrontják a boszorkányok”, ezért rontás ellen varázsjelet, három fe-
hér keresztet festettek a tejesfazékra. Délnyugat-Dunántúl egész terü-
letén megfigyelhető ilyen kereszt a tejesedényen (2), míg az ország
más vidékein egyáltalán nem fordul elő. Borsodban a tejescsuprot a
Május szó felírásával varázsolták el, ennek az a magyarázata, hogy a
májusi zöld legelőn jobban tejel a tehén (3).
A köcsögöt nem szabad összetéveszteni a karcsú bokállyal (l. 22-23.
táblák). Míg a köcsög tejnek való, a bokály eredetileg borosedény, s
mint dísz, a szobába való, az asztalszögletbe, míg a köcsög helye a
konyha, a kamra, a pince, üresen pedig a kerítés vagy a köcsögfa.
A fazekasok nem sokra becsülik a köcsögöt. Mégis sok virágos kö-
csög látható, mert az 1910-es, 20-as évektől kezdve, tanfolyamok hatá-
sára az edények ecsettel festett virágozása vált divattá a korábbi ha-
gyományos díszítőeljárások helyett. Az Alföld tanyavilágában igen
népszerű lett a főleg Mezőtúron készült virágos köcsög.

22
Köpülő, mozsár 11. tábla
Köpülő, mozsár. Ha elég nagy a tejesfazék, a köcsög, akkor a gazdasz-
szony tudott benne vajat köpülni, mert a köpülő a köcsöghöz hasonló-
an keskeny, magas forma. A valódi köpülő azonban több darabból áll.
Van egy fedőszerű része, amely mélyen a szájba illeszkedik, ezt kár-
mentőnek nevezik, mert megakadályozza, hogy köpülés közben kárba
vesszen a tej vagy a vaj. Közepén kerek lyuk van a köpülőbot számára.
A bot végén lévő átlyukasztott falapocska szapora fel-alá mozgatásá-
val köpülték a tejet, a tejfölt. A botra még egy átlyukasztott csonka kú-
pot is szoktak húzni – ez lehet lopótökből való vagy cserép, esetleg egy
rossz korsó letört szája –, hogy a vaj vagy savó kifröcskölését megaka-
dályozzák. A bemutatott zöld mázas köpülő (1) a Duna melletti Mado-
csáról származik, valószínűleg a közeli Szekszárdon készült. A legtöbb
köpülő azonban nem cserép, hanem faedény, és dongás fából készült.
A faköpülő alakja a cserépköpülőre is hatással volt.
A mozsár sem jellegzetes cserépedény, leginkább fából vagy fémből
csinálták. Egy-egy háztartásban többféle mozsár is lehetett. Nagy mé-
retű famozsárban valaha kölest törtek, utóbb kukoricát, mákot, diót. A
kisebb rézmozsárban cukrot, fűszert. A cserépmozsarak egy részét a
rézmozsarak mintájára formázták; vigyázni kellett, hogy az alja igen
vastag legyen, különben elrepedne törés közben. A fekete edényt égető
mohácsi korsósok azonban olyan mozsárformát készítettek, amely
nem hasonlít a rézmozsárhoz; alakja és díszítése is sajátságos. A fekete
mohácsi mozsár Tolnában és Baranyában gyakori, sót meg borsot tör-
tek benne. A bemutatott vörös mozsár (2) mázatlan és vizeskorsókat
égető kalocsai korsósmester műhelyéből származik.

24
Só- és fűszertartó 12. tábla
Só- és fűszertartó. A legtöbb konyhai sótartó fából való, s a tűzhely
közelében szokták felakasztani, hogy főzésnél mindig kéznél legyen.
Mivel a cserépedény mázát a só könnyen lemarná, mázas sótartó alig
készült. A cserép sótartó éppen ezért máz nélküli vörös vagy fekete
edény; azoknak az alföldi korsósmestereknek a műhelyeiből szárma-
zik, akik elsősorban mázatlan korsókat égettek, és akiket ezért korsós-
nak neveztek. Különösen híresek voltak Mezőtúr, Szentes, Nádudvar
korsósmesterei. A bemutatott fekete sótartó (1) is alföldi munka, hátul
lapos füle van, hogy falra lehessen akasztani.
Hasonlóan fekete mázatlan korsósmunka a kettős fűszertartó is,
amely lapos fülénél fogva szintén falra, a tűzhely közelébe akasztható.
Egyik edényében borsot, a másikban paprikát tartottak, még két kicsi
fedő is illett a két bödönszerű edénykére (2).
Az alföldi fekete edény hagyományához kapcsolódtak a mázas fű-
szertartók. A legszebbek a híres alföldi központokban: Debrecenben,
Tiszafüreden, Mezőcsáton, Hódmezővásárhelyen és Mezőtúron készül-
tek. A bemutatott darab Mezőcsátról, az ország egyik legjelesebb kerá-
miaközpontjából származik. Kis gombot is tettek az elejére, és mind-
egyik edénykére egy-egy stilizált rózsavirágot írtak (3). Bár viszonylag
kevés fazekasmester dolgozott Csáton, edényeik szépsége és változa-
tossága miatt Mezőcsát kimagasló helyen áll a magyar fazekasművé-
szetben. Lám, még az ilyen aprócska használati edényt is milyen szere-
tettel, mekkora ízléssel formáltak meg!
Cserépből való, falra akasztható sótartó és fűszertartó sem a Du-
nántúlon, sem Erdélyben nem készült, ez a forma kizárólag alföldi.
Azonban asztalra való, talpas sótartót és fűszertartót csinálhattak más
vidéken is, így Vas megyében a lakodalmi terítéshez hozzátartozott a
kehelyszerű, kicsi sótartó.

26
Vizeskorsó 13. tábla
Vizeskorsó. Az Alföldön csak az ivóvizes korsót nevezik korsónak, de
más vidéken a boros- és pálinkásedényeket is emlegethetik ezen a né-
ven.
A vizeskorsó eredetileg mázatlan volt, mert ha a korsó máz nélküli
falán a víz állandóan párolog, párolgás közben az edény hőt veszít, s
így hűvös marad benne a víz. Régen nem is ment ki senki a határba
dolgozni vizeskorsó nélkül. Kint a mezőn hűs helyre tették, fa árnyé-
kában beásták a földbe.
A magyar ivóvizes korsó sajátossága, hogy nyakában rostély van,
amely megszűri a vizet, belülre pedig kicsi cserépcsörgőt tettek, ez
tartja tisztán a belsejét, megakadályozza a vízkő lerakódását. Ha a le-
ány kútra ment, az üres korsó csörgött, hazafelé a telt korsóból csöpö-
gött a víz. Mint a találós kérdés mondja: „Énekelve mén a kútra, oszt
sírva jön vissza ...”. Neve ezért csörgős korsó. Fülén kicsi ivónyílás, a
csecs van, ezért csecses korsónak is nevezhették. A magyar korsónak e
vonásai a török hódoltság idején alakultak ki. Inni lehetett a fülén lévő
csecsből, vagy – a fülét felfelé tartva, – a korsó száját vették szájra a
szomjas emberek.
Dunántúlon kerek a korsó szája, ilyen a bemutatott tatai határi
korsó (1), amely vörös földfestékkel tarkázott. Ez a vörös festés hason-
latos a középkori cserépedények díszítéséhez; a minta is régies, és min-
den motívum nevét még ma is ismerik. A háromszög alakú rácsot
kunyhónak nevezik, közte rozmaring, alul kígyó van.
Az alföldi korsó szája kettős, összenyomott. Leghíresebb a túri kor-
só volt; Mezőtúron a múlt század közepéig fekete korsókat égettek,
akár napjainkban a nádudvari mesterek (2).
A mezőre való korsó mázatlan, de ha búcsújáróhelyről vittek haza
„szent viz”-et, azt kisebb mázas korsóba tették, hogy el ne párologjon.
A híres bakonyi zarándokhely nevét írták a Csákváron készült mázas
korsócskára (3).
Gyógyerejű bikszádi vizet tartottak az utoljára bemutatott szatmári
korsóban (4). Nagybányán vagy Vámfaluban készült.

28
Vizeskanta 14. tábla
Vizeskanta. A kanta is korsó, de abban különbözik a 13. táblán bemu-
tatott ivóvizes korsótól, hogy kerek szájában nincs rostély. Ez a forma
tekinthető a korsó régebbi alakjának, valamikor bizonyára korsó volt a
neve. Amikor azonban a török hódoltság idején kialakult a rostélyos
csörgős korsó, a kétféle forma megkülönböztetésére a rostély nélküli,
kerek szájú formát kantakorsónak vagy szájasnak nevezték el. A kan-
tának lehet szálba illő fedője, hogy védje a víz tisztaságát. A mezőtúri
korsósjegények vizsgamunkája olyan kanta volt, amelyre pontosan il-
lett a fedő. Ha nem illeszkedett jól a fedő, büntetéspénzt kellett fizetnie
a remekelő legénynek.
Mint vizesedény a kanta eredetileg máz nélküli; lehet fekete (ilyen
készült Mezőtúron, Szentesen, Mohácson) vagy vörös edény. A múlt
században mázas kantát is csináltak, a bemutatott zöld mázas túri kan-
ta (1) rendszerint párosával készült, mert mindkét kézben egy-egy
kantával szoktak vízért menni, és a vizespadon is párosával állt a kan-
ta. Ma is láthatunk két bádogkantával kútra menő asszonyokat az al-
földi városokban.
Hódmezővásárhelyen nemcsak tálasok, hanem néhány kantásmes-
ter is dolgozott, sárga és zöld mázfoltokkal tarkították a kantáikat. A
mázzal színezett, fényes díszítés szépen virított a cserép máz nélküli
falán. Mázzal színezett kanta Szentesen is készült, a bemutatott edényt
sárga és zöld csigavonalak díszítik (2).
A tűzálló agyagból dolgozó fazekasközpontokban, így Gömörben
és a Körös menti Réven tűzálló vizeskanta készült. Az ilyenben jól fel
lehetett melegíteni a vizet bent a kemencében gyermekfürösztéshez,
mosáshoz. Valóságos bojler volt a régi paraszti háztartásban. A forró
kemencébe két keréken járó, ún. kantaszekérrel, hosszú nyelű vasvillá-
val emelték be és ki a kantát, s ez meglehetős ügyességet kívánó műve-
let volt. Erről Veres Péter is megemlékezik Balmazújvárosban játszódó
életrajzi regényében.

30
Butykoskorsó 15. tábla
Butykoskorsó. Az Alföldön élesen megkülönböztetik a butykost a
korsótól, de mivel butykosnak nevezik a kicsi, zsebbe illő, ovális for-
mát is (lásd a 16. táblát), félreértések elkerülése végett a múzeumi gya-
korlatban a nagyobb forma neve butykoskorsó. Ez az elnevezés a törté-
neti irodalomban is előfordul. Nem víznek, hanem pálinkának, esetleg
bornak való. Amennyivel értékesebb a pálinka a víznél, annyival má-
zasabb, díszesebb a butykoskorsó a közönséges vizeskorsónál. Azért is
volt mázas a butykoskorsó, mert meg kellett akadályoznia a pálinka, il-
letve a bor elpárolgását. Szájában soha sincs rostély, fülén nincs csecs.
Szája szoros, ledugaszolható, kiöntője kicsiny, hogy az értékes italt
óvatosan lehessen csöpögtetni.
A legszebb, legdíszesebb butykosokat hódmezővásárhelyi tálasok
készítették a múlt század derekán. Bár vizeskorsót nemigen csináltak a
tálasmesterek, legfeljebb saját szükségletre – hiszen az a korsósmeste-
rek munkaköre volt –, a pálinkás butykos beletartozott a tálasok mes-
terségébe. E pompás edények nem vásárra készültek, hanem egyedi al-
kotások voltak, ezért inkább megbecsülték tulajdonosai, és jobban
megőrizték az utókor számára, mint az ezerszámra készült tálat, tá-
nyért. A régi tálasok a butykos oldalára, az agyag természetes barnás
színére fehér festékkel virágot vagy folyómintát írtak, a mintát sárga
mázzal öntötték le, és zöld mázfoltokkal élénkítették. A sárga máz alatt
a minta élénksárga lett, az alap pedig sötétebb színű (1). Leönthették
az edényt sötét földfestékkel is, és a sötét alapra írták a sárga mázú (2)
mintát. Az ilyesfajta színezés az 1860-as évekig dívott, azután színtelen
mázzal vonták be az edényeket.
A régi cserépedények színezése, szépsége ragadta meg a hódmező-
vásárhelyi festőművészt, Tornyai Jánost és a köréje csoportosuló mű-
vészembereket, köztük Kiss Lajost, a vásárhelyi népélet tudósát, akinek
műveiből megismerhetjük a vásárhelyi tálasság múltját.

32
Butella 16. tábla
Butella. A butella lapos, zsebbe vagy tarisznyába való, kicsi pálinkás-
edény. Az Alföld északi részén, Tiszafüreden, Mezőcsáton butykosnak
mondták, mert valóban rokon az előző formával: ovális alakjával
olyan, mint valami lapított, fül nélküli, kicsi butykos korsó. A szögletes
forma butella elnevezése leginkább az Alföld déli részén, főleg Hódme-
zővásárhelyen volt használatos; ez voltaképpen az ugyancsak butellá-
nak nevezett üvegedény cseréputánzata, és az alakkal együtt a nyugati
eredetű üvegedény nevét is átvette. Cserépbutella csakis a magyar Al-
földön készült, népszerűsége a XIX. század elején kezdődött, és a szá-
zad végére érte el csúcspontját. Személyhez kötött cserépedény, gyak-
ran rajta van tulajdonosa neve, s szövege áldás az ivókra, átok az ello-
pójára. A készítő is gyakran ráírta a nevét.
A lent bemutatott ovális forma (1) Tiszafüreden készült, helyi neve
butykos. Színezése, virágozása a tiszafüredi tálasedényekkel rokon. Dí-
szítése az egykori hódoltsági színezés és mintakincs továbbélése, csak-
hogy a török hódoltság idején még nem ismerték ezt a formát. (Hason-
lítsuk össze az 1. tábla tányérjával).
A szögletesre lapított butella Hódmezővásárhelyen készült (2). Fe-
hér földdel öntötték le, belekarcolták a feliratot (néha némi helyesírási
hibával), majd az első égetés után zöld mázzal vonták be, és másod-
szorra is kiégették. Ily módon jól olvasható a szöveg: „Zöld butella az
én nevem, mikor pálinka van benem, de ha pálinka nincs benem, bizon
csakis cserép az én nevem.”
Könyv alakú butella is készült, az imádságoskönyv tréfás utánzata,
zsoltár, pálinkás könyv. A bemutatott tiszafüredi könyvbutella (3)
mindkét lapjára más-más színű madarat írt készítője, a gerincére pedig
rákarcolta a tulajdonos nevét: „Kovács József é Ez az Reggeli könyör-
géses könyv.”

34
Kulacs 17. tábla
Kulacs. A kulacs szintén lapos, hordozható edény, de sokkal ősibb for-
ma a butellánál: már az ókorban ismert volt, és Európa-szerte használ-
ták a középkorban a messzi útra induló zarándokok. Míg a butella pá-
linkának való, a kulacs bornak, ezért is mondják boroskulacsnak. Ké-
szítési módja is más. Míg a butellát felfelé, a kerek kulacsot fektetve
korongolják, majd utóbb állítják fel, és négy kicsi lábat is csinálnak
neki. Olyanra formálják, hogy hordozni, szíjra felfüggesztve vállra
akasztani lehessen. Úti edény, és mivel utazásnak tekintették a lakodal-
mas menetet is, a magyar cserépkulacsok többsége lakodalomba való;
a vőfélyek kulcsos kaláccsal feldíszített kulacsból kínálgatták a bá-
mészkodókat, és a két násznagy is kulacsban vitte a bort. Lakodalmas
voltából következik, hogy a cserépkulacs mázas, virágozott, ráírták a
tulajdonos nevét – mindig férfinevet –, rákarcoltak bordalt, áldást az
ivókra, a haza éltetését. A kulacs költészet és a kulacs díszítése aztán
az újabb divatú butellára is átment. Sok szép kulacs készült az alföldi
városokban, s nincs az országnak olyan része, ahol ne ismerték volna a
cserépkulacsot, holott fából is csináltak hasonló alakú kulacsot, vagy
más néven csutorát.
A két oldalról bemutatott kulacsot a híres bortermelő vidéken, a
Hegyalján használták, s Sárospatakon készítették. A feliratot és a vi-
rágminta szárát karcolták, de a leveleket, virágokat ecsettel és írókával
festették, írták.
Felirata: „Ezen Kulacs Készült Kelt Sáros Nagy Patakon 1869 Dik
Évben Novem Ber 21 Dikén úgy mint Bér Boldizsár Nak Turczony Fal-
vára – Aki iszik Belő le vájon Egéségér e Éjen Sokájig Mig a tisza nem
ér Bokájig Ezt Kivá nom.”

36
Nagykancsó, céhkancsó 18. tábla
Nagykancsó, céhkancsó. Míg a kulacsot a bor szállítására használták,
a kancsó, vagy mint a Dunántúlon nevezik, boroskorsó, csap alá való.
Hatalmas borosedényben hozták fel a pincéből a bort, a kisebb kancsó
pedig a bor kitöltésére, asztali poharazgatásra szolgált. Formájára jel-
lemző, hogy szája teljesen összenyomott, csücskös, hogy jól lehessen
tölteni belőle. A nagyméretű borosedények közül főleg a dombormű-
ves, zöld mázas céhkorsók ismeretesek; az edény elején látható dom-
borműves címer a mesterség, a céh jelképe, oldalt a céh tagjainak be-
karcolt névsora olvasható. Az ilyen céhkorsó a közösséget fejezte ki,
nem egyéni tulajdon volt, hanem a céh közös vagyonához tartozott az
iratokat őrző céhládával, a felvonulásokon vitt zászlóval együtt. A céh
korsóját akkor használták, ha valami ok volt közös ünneplésre, áldo-
másra. Például ha valamelyik legény sikeres remekmunkát készített, és
a céh elfogadta tagjai közé mesternek, akkor társainak ebéddel, áldo-
mással tartozott. Ilyenkor a mesterek legfiatalabbja, a szolgálómester
vitte körül a bort az összegyűlt társaságnak.
Minden céh arra törekedett, hogy nagy borosedénye legyen, és
ilyet rendelt a fazekasoktól. Már a XVIII. századból sok szép darab ma-
radt fenn az egész országból, de különösen a Dunántúlról, főleg Veszp-
rém megyéből. Várpalotáról tizenhat szebbnél szebb céhkorsó több
mint tíz mesterséget képvisel. A takács-, a varga-, a csizmadia-, a
szűcs-, a szűrszabó-, a posztós-, a kovács-, a lakatos-, az ács-, a kőmí-
vescéh mesterei mind megbízták a helybeli fazekasokat, hogy készítse-
nek számukra borosedényt. Természetesen különös gonddal készült
magának a fazekascéhnek az edénye. A bemutatott hatalmas céhkorsót
Szekeres Pál mester készítette a helybeli „Érdemes Nemes Fazekas
Czéh” számára 1838-ban, és az edény oldalára önmagát is megmintáz-
ta, amint kinyújtott kezével egy miniatűr korongot forgat, rajta kicsi
cserépedénnyel.

38
Boroskancsó 19. tábla
Boroskancsó. Kisebb társaságnak való a szerényebb űrtartalmú boros-
kancsó. Formájára jellemző, hogy szája összenyomott, ezért néhol or-
ros, orrondi a neve. Az ország nyugati részében ezt a formát is korsó-
nak nevezik, de – mint korábban mondottuk – a korsó alatt az Alföl-
dön kizárólag a 13. táblán ismertetett formát, az ivóvizes korsót értik.
Az alföldi megkülönböztető elnevezést követi a múzeumi szakelneve-
zés is. A kancsó formára tehát az összenyomott száj a jellemző, amely-
ből jól tölthető az ital. Bornak mázas edény dukál, ezért a kancsó kí-
vül-belül mindig mázas, és gyakran díszes, feliratos. A forma az egész
országban sokféle változatban elterjedt. Az edény füle is díszes szokott
lenni, néha alul felkunkorodik, fent pedig kicsi gombja van. Gyakran
zöld mázas, a máz alatt karcolt felirat és díszítmény látható, akárcsak a
butellán. A szöveg a barátságot és a hazát élteti. A bemutatott csákvári
kancsóra (1) például ezt írta a fazekas:

„Éljenek a jó barátok,
Éljenek a szép leányok,
Éljen minden hazafi
Ki a jó bort szereti”.

Némelyik kancsónak nem egy kiöntője és egy füle van, hanem két
kiöntője és két füle, sőt van olyan kancsó is, amelynek kiöntőjét há-
romszorosan nyomták össze, és három fület illesztettek rá. Az ilyen
kancsó különösen alkalmas arra, hogy körbejárjon kézről kézre, szájról
szájra, jóbarátról jóbarátra. A bemutatott három szájú kancsót (2) a
baranyai Karancson készítették 1876-ban, magyar címert karcoltak rá
és a következő feliratot: „Éljen vendégével együtt a kik ezen Kancsóból
isznak Éljen az Barátság.”

40
Miskakancsó 20. tábla
Miskakancsó. Boroskancsó volt a híres miska is, az emberfejű, ember
jellegű kancsó, a magyar fazekasművészet legismertebb cserépedénye.
A miskának is a kancsókhoz hasonló formája van, az emberalak magas
süvegét alakították át kiöntővé. A portrészerű férfifej gyakran valósá-
gos fazekasszobrászat. Az edény oldalán a gombsor és a paszomány az
egykori dolmányviseletet idézi. A miska hasán vagy fülén tekerődző
kígyószimbólum a borhoz, mint gyógyító, varázserejű italhoz kapcso-
lódik; a kígyó más borosedényen is előfordult már az ókorban. Ünnepi
alkalmakkor használták: lakodalomkor, keresztelőkön, halotti megem-
lékezéskor, midőn az ősökre emlékezve kortyoltak az „áldott bor”-ból.
Igen régies és különlegesen díszes forma; valamennyi magyar cserép-
edény közül a miskakancsók ornamentikája a legigényesebb, legválto-
zatosabb. Csakis néhány alföldi fazekasközpontban készült: Mezőcsá-
ton, Tiszafüreden, Mezőtúron, olykor Hódmezővásárhelyen. A leg-
szebb korai darabokat Rajczy Mihály készítette „Csát városában” 1848
táján, ő a gazdag virágmintát körzővel rajzolta elő. Díszítményeinek
hatása látszik a bemutatott tiszafüredi miskán (1), amelyet az ügyes
kezű Bodó Mihály készített 1896-ban. Mikor Tiszafüreden már abba-
hagyták a régi mesterséget, az 1930-as évektől a karcagi Kántor Sándor
vette át a tiszafüredi fazekasok stílusát.
A kisebbik darab Mezőtúrról származik, helyi neve mihók (2). A
túri formára az jellemző, hogy lefelé szélesedik, a díszítmény pedig
nem előkarcolt, hanem írókával csurgatott. E mihókot K. Nagy Gábor
készítette 1860-ban, ő volt az egyik legkiválóbb túri korsósmester.
Mihóknak neveznek Vásárhelyen mindenfajta boroskancsót. Mező-
csáton pintesnek nevezték a formát, mert egy pint bor fért el benne. A
miska név az 1890-es években tűnt fel a tiszafüredi darabokon, s utóbb
ezt a nevet vette át a szakirodalom is.

42
Csalikorsó 21. tábla
Csalikorsó. A csalikorsó is borosedény, sokféle neve van: likas kancsó,
ravaszkorsó, furfangos edény. Az edény nyakának áttört mintázata
akadályozza a szokásos módon való ivást. Fülén keresztül cső vezeti a
bort a száj körüli csőbe, amelyen több valódi és hamis csecs van, és ha-
sonló ivónyílások sorakoznak a fülön is. De lehet ez a cső a boros-
edény körül tekerődző kígyóalak is, amelynek szájából kell szürcsölni
a bort.
Az avatatlan nehezen jött rá a rejtélyes korsó nyitjára, mert a meg-
oldás mindig más volt. Ki kellett tapasztalnia – a borozgató társaság
nagy vidámsága közepette – az egyedüli helyes megoldást, azt, hogy a
sok valódi és hamis lyuk közül melyiket kell befogni, és melyikből le-
het veszélytelenül inni. A fül alatt is lehet egy kis nyílás, amit ha nem
vesz észre, s nem fogott be – váratlan helyről kezdett ömleni a bor, és
kívülről áztatta el a gyanútlan iszogatót.
A bemutatott sárga mázas sokcsöcsű korsó hódmezővásárhelyi, év-
szám is van rajta: 1798-as. Ez a legrégebbi edény, amit Vásárhelyről is-
merünk, s bizonyítéka annak, hogy már az akkori tálasok értettek
ilyen nagy tudást igénylő, bonyolult forma készítéséhez (1).
Volt dupla fenekű csali korsó is, amelynek alsó részén, a beépített
tölcsér mentén állt meg a beleöntött folyadék. Két cső vezetett az
edény szájához, az egyik csövön az alsó részbe öntött vizet vagy fehér
bort lehetett felszívni, a másik csövön a felső részbe öntött vörös bort.
A csodálkozó kóstoló persze nem tudta, hogy a korsó kettős fenekű.
Ilyen a bemutatott darab is, amely a Duna menti Szeremléből szárma-
zik (2).
A csalikorsó készítése körülményes, valóságos fazekasbravúrnak
számított. Ez a forma már a középkor óta ismert Európában, s Magyar-
ország minden vidékén készítették ügyes kezű fazekasok, de természe-
tesen csak nagyon kivételesen.

44
Bokály 22. tábla
Bokály. A bokály szót a múlt században csupán a Székelyföld déli ré-
szén ismerték, de utóbb szakkifejezéssé vált a műgyűjtők és muzeoló-
gusok körében is. A formát Erdély más vidékein kancsónak mondják,
Dunántúlon pedig korsónak. A bokály eredetileg borosedény volt, dí-
szessége is ezzel magyarázható. Bokályok sora függött mind Kalotasze-
gen, mind Székelyföldön a szoba sarkában lévő fogasokon, az asztal fö-
lött, a ház legrangosabb helyén. Néhol, így a székely Sóváradon még
emlékeznek arra, hogy valamikor az öregemberek bokályokból itták a
bort kint az udvaron, a körtefa árnyékában, amikor nagy kőasztal mel-
lett kártyázgatva beszélgettek.
A karcsú formát már a múlt század végén megkedvelték a városi
műgyűjtők, és a múzeumi gyűjteményekbe is nagyszámú bokály ke-
rült. A Székelyföld fazekasságát elsősorban ez a forma képviseli. A szé-
kely bokály alapszíne leginkább fehér, díszítménye sárga-zöld-sötét-
barna; a vörös szín hiányzik a színskálából. A székely bokályok jelleg-
zetes motívuma a tölgyfalevél, a cserelapi, amelyet egymástól ferde rá-
csozással elválasztott mezőbe helyeznek el. Ez a minta három cserelapi-
val főleg Székelyudvarhely környékén volt népszerű (1). Háromszék-
ben hasonló a színezés, de a virágot karcolták, és sárga-zöld mázzal
úgy színezték, hogy a máz lágyan, festőien széjjelfolyt. Az ilyen típusú
bokályok a múlt század legelejéről származnak (2).
Ugyancsak Háromszékben, főleg Kézdivásárhelyen és környékén,
így Berecken (Románia) készültek írókás díszű bokályok, a körvonal
sötétbarna, a színezés többnyire zöld, néha sárga, a mintakincsben
gyakori a félköríves motívum és a székelykapuk jellemző dísze, a ka-
puzábé (3).
A bokályokról szólva meg kell emlékeznünk azokról a nyugati ha-
tásokról is, amelyek az erdélyi magyar fazekasokat érték. Az ólommá-
zas kerámiát már megkülönböztettük az ónmázas fajansztól, amelynek
mesterei főleg az ország nyugati részén élő fehéredényes fazekasok
voltak. Ezek az egykori habánoktól tanulták meg a fajansz készítését.

46
 23. tábla
(A habánok anabaptista vallási szekta német nyelvű tagjai voltak, a
történeti Magyarország területén éltek a XVI. századtól a XVIII. száza-
dig, addig, míg üldöztetésük miatt el nem költöztek az országból. Sok-
féle mesterséghez értettek.)
A fehéredényes fajansz az egész országban igen népszerű volt, kü-
lönösképpen Erdélyben. Mind vízi, mind szárazföldi úton szekéren vit-
ték Pozsony környékéről, Győrön át messzi vásárokra. De az erdélyi
magyar városok fazekasmesterei úgy vélték, ők is tudnak hasonlót csi-
nálni, s mintában, színezésben utánozni kezdték a behozott árut. Így
került Erdélybe sok olyan díszítmény, amelyet Pozsony környékén a
habánok utódai készítettek.
Különösen népszerű volt Erdélyben a szarvasminta (4), a madaras
motívum és a kétkoronájú fával díszített bokály (5). Színezésben a kék
előretörése jelzi a nyugati hatást. A szilágysági Zilahon utóbb minden
minta körvonalának színe kék lett, a zilahi edény erről ismerhető fel a
legkönnyebben. Rengeteg edény – tál, tányér, szilke, bokály – készült
Tordán is. Tordán az egész díszítmény kékké vált, legfeljebb az edény
alján és tetején lévő csíkozás maradt sárga vagy zöld (6). A bokály fe-
lületét rendszerint több mezőre osztották, középütt keskeny elválasztó
csík van, alul-felül pedig ismétlődik a minta. A tordai bokályokat na-
gyon szerették Kalotaszeg falvaiban, némely háznál ma is megbecsülik
őket, és az asztal feletti sarokfogason függenek szép sorjában mind a
nyugati eredetű fajansz bokályok, mind az Erdélyben készült ólommá-
zas darabok.

48
Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó 24. tábla
Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó. Fésűtartó csak néhány alföldi köz-
pontban készült: Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Tótkomlóson. Mi-
vel a fazekas úgy vélte, hogy ő agyagból bármit meg tud csinálni, a vá-
szonból varrott, falra való fésűtartónak is létrehozta a cserép változa-
tát, a mérműves mintát körzővel való előrajzolás után metélte ki. Asz-
szonynak való ajándék, helye az ajtó mellett volt (1).
Nőnek való ajándéknak készítették az áttört cserépkosárkát is, var-
róholmit, cérnát tartottak benne. Mintája a vesszőből vagy szalmából
fonott kicsi kaska, kosárka lehetett, ennek nyomán csinálták nemcsak
Vásárhelyen és Mezőtúron, hanem a Dunántúl fazekasközpontjaiban
is. Az oldalfal előre rajzolt áttörése munkásan, nagy gonddal készült.
A bemutatott darab Hódmezővásárhelyről, a múlt század elejéről való
(2). A varró kosárka helye az ablakpárkányon volt.
A körzővel előre rajzolt áttörés a dísze a legtöbb tintatartónak, ré-
gies nevén kalamárisnak is. Két kicsi edényt helyeztek el benne, egyik-
be a tinta, másikba a porzó való, azaz szitált hamu a tinta felitatására –
ezt még akkor használták, amikor lúdtollal formálták a betűket gyertya
fénye mellett. Kalamárisra ott volt szükség, ahol sokat írtak: tanácshá-
zán, bírónál, jegyzőnél, az írástudás előrehaladtával azonban sok pa-
rasztember házánál is helyet kapott. Maksa Mihály hódmezővásárhelyi
tálasmester magyar címerrel ellátott tintatartót készített önmagának
(3). Különösen írásszerető ember volt, és gondos betűket rótt mind fü-
zetbe, mind butellára. A kalamáris lehet szív alakú is, az ilyenre egy
kis gyertyatartót is szoktak illeszteni.

50
Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó 25. tábla
Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó. Fazekasok világítási eszközöket
is készítettek. Legegyszerűbb volt a mécses, mégpedig a gyalogmécses-
nek nevezett, mindössze arasznyi átmérőjű, kicsi tálacska, amelybe zsi-
radékot meg kanócot tettek, amikor világítani akartak vele. A talpas
mécses tálacskája oszlopon áll, füle is lehet, oda vitték, ahol éppen kel-
lett a pislákoló fény (1).
A viaszgyertya valamikor luxusnak számított a mécseshez képest.
Gyertya égett ünnepélyes alkalomkor, például lakodalom alkalmával,
ezért is kapcsolódik a menyasszony tánc, a gyertyás tánc ehhez az ün-
nepi világításhoz. A gyertyatartó lehet füles vagy fül nélküli, oszlopát
sokféleképpen formázták, mázzal is színesítették (2). Gyertyatartó
azonban nemcsak cserépből készült, volt fából faragott meg réz, sőt úri
és polgárházaknál ezüst gyertyatartó is.
Gyertyaöntésre való a gyertyamártó edény, amely tulajdonképpen
egészen keskenyre összenyomott nagyobb fazék. A gyertyakészítés ab-
ból állt, hogy forró viaszt öntöttek az edénybe, és addig mártogatták
bele a botra kötözött gyertyabeleket, míg kövér gyertyákká nem híz-
tak. A gyertyamártó edény többnyire mázatlan volt, s az ország min-
den részén készült. Különösen szépek az alföldi korsósmesterek műhe-
lyeiből kikerült, fekete mázatlan gyertyamártók, amelyek két csoportra
oszthatók. Az egyik fajta szögletesre formált, és domborműves díszít-
ménnyel ékesített, az ilyen gyertyamártón rendszerint ott olvasható
tulajdonosának – a megrendelőnek – a neve is. A másik típus alsó har-
mada kerekded, és csak a felső kétharmada négyszögletes – ez különle-
ges arányú, igen szép forma (3). Valamennyi gyertyamártó igen régi,
többsége a múlt század elejéről való.

52
Persely 26. tábla
Persely. A cseréppersely vagy pörső is igen régi forma. Nem árulja el,
mennyi pénz rejlik benne, ezért a Székelyföldön néma a neve. Mivel a
pénz és a gazdagság, a termékenység fogalma összefonódik, a persely
alakja a bőségre utal, mintegy arra biztatja a benne csörgő pénzt, hogy
megfialjon.
A legegyszerűbb gömbölyű perselyt – mely az egész országban ál-
talános és gyakori volt a középkortól kezdve, de ismert a régi rómaiak-
nál is – a tejet adó női mell alakjával hozzák kapcsolatba (1). Nyilván-
valóan a bőség gondolatát ébreszti a malac is, malacperselyt még nap-
jainkban is árusítanak a szegedi piacon (2). De sokféle más formában
is készült persely vásárfiaként, gyermeknek való ajándéknak, sublótra
állított dísztárgynak.
Ugyancsak a termékenységre utal az asszony formájú persely, akár
van pólyás baba a kezében, akár nincs. Az ilyen perselyfigurának a fe-
jét a fazekas nyomhatta dúcban, de mintázhatta is, akárcsak a miska-
kancsó arcvonásait. Asszony formájú perselyt használtak olyan ünnepi
alkalmakkor, amikor asszony számára gyűjtöttek pénzt a vendégsereg-
től, tehát lakodalomban, a szakácsnénak járó kásapénzt vagy a meny-
asszony tánc árát ebben szedték össze. Keresztelőkor pedig a bábaasz-
szonynak fizetett bocskorpénzt gyűjthették asszony formájú cserépper-
selybe.
A bemutatott cserépasszonykát gazdái Pénzes Pannának becézték
(3). Mezőkövesden találták, és méltó társa a Kövesden annyira kedvelt
miskakancsónak, helyi nevén Jancsikancsónak. Ez a kalapos kisasz-
szony valószínűleg valamelyik kitűnő mezőcsáti fazekas műhelyében
született a múlt század közepén.

54
Fütyülő, csengő 27. tábla
Fütyülő, csengő. A síp, süvöltő, fütyülő fiúgyermeknek való vásárfia,
búcsúfia – leánynak ilyen ajándékot sohasem vásároltak, hiszen leány-
nak fütyülni nem illik. A cserépfütyülő egész Európában ismert; a ma-
dár alakú fütyülőnek keleti szomszédainknál még sokkal változatosabb
formái vannak, mint minálunk. Volt ló alakú fütyülő is, mert emlékez-
zünk csak: Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című regényének első
fejezetében a játékáruló ezermester többek közt fütyülős farkú lovat és
körtemuzsikát árusított, Gergő alig tudott gyönyörűségében választa-
ni.
A búcsújáróhelyekre készült a madár alakú síp (1), a legszebbek a
baranyai Máriagyűdre, a Dunántúl egyik legrégibb búcsújáróhelyére.
A szomszédos Siklós fazekasai formálták a kakast és a kétszarvú gyűdi
bikát (2). Hasonló furcsa kétszarvú madáralak máshonnan is ismert,
például Nógrád megyében és a távoli Kaukázusban is. Színezése a töb-
bi siklósi edénnyel azonos: fekete alapra írókás mintát írtak fehér-
vörös-zöld és élénksárga színnel. Az utolsó siklósi fazekasmester, Ge-
rencsér Sebestyén még készített gyűdi kakast, bikát és más búcsúra va-
ló edényt. Ő az elsők közt lett a Népművészet mestere 1953-ban, és
őróla nevezték el a Gerencsér Sebestyén Országos Fazekaspályázatot, a
hagyományos fazekasságot folytató mai fiatalok seregszemléjét.
Kisleányoknak cserépcsöngettyűt vettek a búcsún. Különösen a ko-
csi búcsú nevezetes a cserépcsöngőről, melyeket a tatai fazekasok ké-
szítettek. A csengő ütője a csengő szíve, lelke; vásárláskor kipróbálták,
szépen szól-e a hangja. Lehetett a csöngő mázas, díszes (3). Készült
máz nélküli cserépcsengő is (4), az alföldi tanyavilágban ilyet kötöttek
a kisgyerekre, hogy meghallják a hangját, ha a gyerek messzire elbók-
lászik.

56
Játékedény 28. tábla
Játékedény. Kisfiúnak fütyülő, kisleánynak csengő vagy játékedény
való. Vásárfiának leánykának kicsi korsót, kicsiny edényeket vettek. A
falusi gyermek számára a cserépforma tette lehetővé, hogy édesanyját
utánozva, kicsi szűrőtálban megszitálja a lisztet, és kicsi kuglófsütőben
pici kalácsot süssön.
Amikor Gerencsér Sebestyén siklósi fazekas meghallotta, hogy
egyik kedves ismerősének kisleánya született, elhatározta, hogy min-
den hónapban, minden égetéskor egy-egy kicsi edényt készít a leány-
kának, hogy mire esztendős lesz, egész készlete legyen pici siklósi edé-
nyekből. A tálacskát (1) és a bokályt (2) fekete alapon virágozta, aho-
gyan a díszedényt szokta, a többi formát is mind más-más módon dí-
szítette, a valóságnak megfelelően. A kuglófsütő zöld mázas lett (3), a
lábas márványozott, a boroskancsó (4) is márványozott mázú. A fület-
len tejesköcsög kívül vörös színű, csak belül kapott mázat. Kiskorsó is
készült a sorozathoz és kicsi szűrőtál (5). Mire egyéves lett Zsuzsika,
teljessé vált Gerencsér Sebestyén ajándéka, a siklósi edények miniatűr
gyűjteménye.
Az ilyen apróság készítése néha a fazekasnak is jól jött. Egy sümegi
mester például elmondta, hogy amikor egy-egy faluba megérkezett, a
kocsi elé szaladó, kíváncsiskodó gyerekeknek egy kalap dióért valami
cserépből készült apróságot adott, neki ebből telt ki a karácsonyi ka-
lácsba való dió. S ha valahol a fazekas megszállt, a házigazda kisleá-
nyait meg ajándékozta egy-egy kiskorsóval. Így a Dunapatajon meg-
szálló túri mester Klárikának és Erzsikének adott egy-egy kiskorsót; a
Tolna megyei Értényben megszálló veszprémi fazekas pedig „Sajtos
Vera kisasszonynak” dedikált korsócskát hozott.

58
Fazekasműhely 29. tábla
Fazekasműhely. Eddigi tábláinkból is kiderült: a fazekasmesterséghez
igen nagy hozzáértés, ügyesség kell. Nem könnyű az agyag bányásza-
ta, előkészítése; a mezítláb taposás a legnehezebb munkák közé tarto-
zik. Az agyag nedves, hideg, az égető kemence meg forró, tüzes, a fa-
zekasnak váltakozva kell tűrnie hideget-meleget. A korongozás nagy
szakértelmet, évekig tartó gyakorlatot kíván. A festékek, mázak isme-
rete vegyészeti tudást. Az edényt díszítő fazekas előre tudja, hogy a fa-
kó színek milyenek lesznek majd égetés után. Minden alkalommal tü-
relmetlenül várja a kemence kibontását, munkájának friss eredményét.
A fazekas tehát mesterember is, művész is, foglalkozása se nem egész-
séges, se nem könnyű, s munkájában osztoznak a családtagjai.
Nagy ritkán a fazekas önmagát is megmintázta agyagból, amint
műhelyében ül, a korongot rúgja, és segédével, inasával együtt az
agyag megmunkálásán fáradozik.
Ilyen ritka cserépmodellt készített egy múlt századbeli mester a Ga-
ram menti Újbányán. A kicsi korong a mester előtt valóban forgatható.
A földön az inas egy nagy darab agyag előtt ül, szelőkéssel vagdossa –
a valóságban azért, hogy minden piszkot kiszedjen belőle. A legnehe-
zebb munkát, az agyag megtörését egy mesebeli figura végzi: medve
tapossa az agyagot ebben a pici cserépműhelyben, elértve a mester kí-
vánságát, hogy jó erős segítségre lenne szüksége. Az eredeti modellen
a kerek katlankemencébe egy kicsi inas bújt bele, az ő kötelessége az
edények berakása.
A részletben közölt műhelymodell képet ad a fazekasmunka moz-
zanatairól, és játékossága mellett a mesterség nehézségeit, a fazekas
vágyálmait is érzékelteti.

60

HU ISSN 0133-9591
ISBN 963 11 2936 5
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató
Kossuth Nyomda (82.0445), Budapest, 1983
Felelős vezető: Bede István vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Karádi Ilona
Szakmailag ellenőrizte: Csilléry Klára
Műszaki vezető: Haás Pál
Képszerkesztő: Árva Ilona
Műszaki szerkesztő: Supp Emilné
90000 példány. Terjedelem: 2,8 (A/5) ív. IF 4652
Tartalomjegyzék
Tál, tányér...........................................................................................................4
Fazék....................................................................................................................5
Mázas fazék........................................................................................................6
Szilke, ételhordó fazék......................................................................................7
Komaszilke, komacsésze..................................................................................8
Bödön, dohánytartó..........................................................................................9
Lábas, serpenyő...............................................................................................10
Tepsi, sütő.........................................................................................................11
Kalácssütő.........................................................................................................12
Tejesköcsög.......................................................................................................13
Köpülő, mozsár................................................................................................14
Só- és fűszertartó.............................................................................................15
Vizeskorsó.........................................................................................................16
Vizeskanta........................................................................................................17
Butykoskorsó...................................................................................................18
Butella...............................................................................................................19
Kulacs................................................................................................................20
Nagykancsó, céhkancsó.................................................................................21
Boroskancsó.....................................................................................................22
Miskakancsó.....................................................................................................23
Csalikorsó.........................................................................................................24
Bokály...............................................................................................................25
Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó...................................................................27
Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó............................................................28
Persely...............................................................................................................29
Fütyülő, csengő................................................................................................30
Játékedény........................................................................................................31
Fazekasműhely................................................................................................32