Csiha Kálmán - Gyülekezetépítés

Köszönetnyilvánítás

Szeretettel és tisztelettel köszönti a Magyar Református Presbiteri Szövetség Dr. Csiha Kálmán
püspök urat. Hálát adunk ISTENNEK püspök úr gazdagon megáldott életéért. Itt köszönjük
meg, hogy a presbiterek kezébe adhatjuk "GYÜLEKEZETÉPÍTÉS" című írását.
Meggyőződésünk szerint gyülekezeteink kézikönyvként fogják használni. Az élő, lélegző
gyülekezetek mindennapjai elevenednek meg a könyv lapjain. Nagy hangsúlyt helyez a
látogatásokra, a látogatások mikéntjére. De hangsúlyos a hívő családi élet, a mindennapok
mozzanatai a gyülekezet és a hívő ember életében. A könyv minden része azért íródott, hogy a
tradicionális református egyház, hitvalló egyházzá váljék. Ezért adjuk át gyülekezeteinknek,
presbitereinknek "PRESBITERI FÜZET" formájában is néhai Dr. Csiha Kálmán
GYÜLEKEZETÉPÍTÉS című munkáját, hogy a benne foglaltak minél több gyülekezetben
gyakorlat legyen.

Budapest, 2004.02.20.

A Magyar Református Presbiteri Szövetség

1
Tartalom
Előszó ..............................................................................................................................4

Helyzetfelmérés ..............................................................................................................5

Ekléziológiai élettan ....................................................................................................5

A gyülekezetépítés feladata .........................................................................................7

Helyzetünk felmérése — a gyülekezet diagnózisa ......................................................8

A beszéd megromlása ................................................................................................11

Az életösztön megromlása — önpusztítás.................................................................14

Bomlasztó erők felszabadulása..................................................................................17

A közömbösség .........................................................................................................18

Gyülekezet ....................................................................................................................19

Ördögkerék — angyalkerék ......................................................................................19

Hogyan válik az ördögkerékből angyalkerék? ..........................................................20

A felderítés ................................................................................................................23

Pasztorációs körök .....................................................................................................30

A gyülekezet mozgatása ............................................................................................32

Felnőttek konfirmációja.............................................................................................34

Gyermek evangelizáció .............................................................................................35

Az ifjúsági munka ......................................................................................................35

Templomi ünnepélyek ...............................................................................................38

Kihelyezett bibliaórák ...............................................................................................39

A gyülekezeti energiák felszabadítása ......................................................................40

A gyülekezet reflexzónája .........................................................................................42

A konfirmáció ............................................................................................................43

Gyülekezet és lelkipásztor viszonya — a hit terjedési közege ..................................45

Példamutatás ..............................................................................................................50

Internetes kapcsolatfelvétel .......................................................................................52

2
 A gyülekezet missziói arcéle. Evangelizáló gyülekezet ............................................53

Család ............................................................................................................................55

Családnevelés ............................................................................................................55

Holtomiglan-holtáiglan (Jegyesbeszélgetés) .............................................................57

Házassági útravaló .....................................................................................................61

Két malomkő között ..................................................................................................63

Boldognak lenni .........................................................................................................65

Gondozd a lelkedet! ...................................................................................................66

Gyógyító esték ...........................................................................................................69

Az ünnep ....................................................................................................................71

A gyermek .................................................................................................................72

Egy magzat naplója ...................................................................................................73

Isten családjában ........................................................................................................75

Fel van írva a nevetek ................................................................................................76

Egyház ...........................................................................................................................78

Szőlőtőke és karó .......................................................................................................78

Egyházfegyelem ........................................................................................................78

Belső feszültségek - kegyesség és tradicionalizmus .................................................80

Lelkipásztor és politika..............................................................................................84

Az értelmiség nevelése ..............................................................................................85

Egyház és iskola - lelkipásztor-tanár viszony ...........................................................87

Egyház és nemzet ......................................................................................................89

Befejezés .......................................................................................................................93

3
Előszó

Ez a munka nem a könyvtárak hűvös csendjében született. Nem tudós professzorok egyébként
nagyon hasznos és megszívlelendő analízisei kivonatának nyomában épült fel. Nem elméleti
fejtegetéseket tartalmaz, hanem a Szentírásra és hitvallásainkra támaszkodó 48 éves
lelkipásztori munka eredményein és csalódásain alapuló meglátásokat tár az olvasó elé. Ebben
a 48 évben volt falusi és városi lelkipásztorság, 300, `500, 800, 1200 és 15 000 lelket számláló
egyházközségben végzett munka, öt új gyülekezet szervezése, hat és fél év fogság a
kommunista börtöneikben, több mint tíz év egyházmegyei missziói, valamint esperesi
munkakör és tizenegy év püspöki szolgálat, az egyházigazgatás és gyülekezeti vizitációk
minden tapasztalatával, gyönyörűséges és keserű ténymegállapításaival. Ez a könyv a reális
valóságba ágyazott Evangélium nyomán született. Ami benne van, az nem téziseket tartalmazó
elgondolás, hanem a valóságon alapuló, kipróbált munka, amelyet mint lelkipásztor végeztem,
s amelynek végzését vagy elhanyagolását eredményeivel együtt a gyülekezetekben
megtapasztaltam. Éppen ezért a könyv stílusa is különbözik a megszokott teológiai munkák
hangvételétől. Gyülekezeti életünk égető kérdéseit olvasmányosan és életközeiben szerettem
volna megírni, s hivatkozásaim nem forrásmunkákra, hanem megtörtént eseményekre
vonatkoznak. Ez nem azt jelenti, mintha elhanyagolhatónak tartanám a gyakorlati teológia ide
vonatkozó irodalmát, hanem csak azt, hogy én ehhez az értékes és hozzáférhető irodalomhoz
úgy szeretnék hozzájárulni, hogy a gyakorlati teológia általam kipróbált gyülekezetépítő
gyakorlatát és annak tapasztalatait papírra vetem.

A könyv megírására azonban elsősorban egyházi szükség indított. Történelmi egyház vagyunk,
annak minden feladatával és hibájával együtt. Istentől kapott hivatásunkat csak akkor tudjuk
igazán betölteni, ha ezzel egy időben minőségi, hitvalló és

valóban élő egyház leszünk. Gyülekezeti életünk megújulása Isten kezében van, de ez nem
mentesít bennünket munkánk elvégzésének felelőssége alól. Isten szolgálata, Egyházunk és
nemzetünk megmaradásának, megújulásának kérdése elsősorban lelkipásztoraink, gondnokaink
és presbitereink kezében van. Ezért ezt a könyvet elsősorban nekik írtam. Írtam szeretettel,
örömmel és fájdalommal. Sokszor keserű kritikával, de lélekben mindig mélyen meghajolva az
életüket munkában felőrlő szolgatársaim emléke előtt. Úgy érzem, e könyven át ők is üzennek,

4
s bejárják velünk negyvenhárom országba szétszakadt egyházunk sokszor omló kőfalait, mint
Nehémiás azon a régi éjszakán, hogy aztán együtt mondjuk: „ Ti látjátok a nyomorúságot,
amelyben mi vagyunk, hogy Jeruzsálem pusztán hever, és kapui tűzben égtek meg: jertek,
építsük meg Jeruzsálem kőfalát, és ne legyünk többé gyalázatul." (Nehémiás 2,17)

Isten segítsen bennünket ebben az építésben.

Marosvásárhely, 2002 augusztus havában

Csiha Kálmán

Helyzetfelmérés

Ekléziológiai élettan

Az Egyház a gyülekezetekben él. Ahhoz, hogy a gyülekezetépítésről beszélni tudjunk, tisztába

kell lennünk az Egyház élettanával. Nem statikus ekléziasztikára gondolok itt, amely leírja az
Egyház felépítését és főbb funkcióit. Természetesen azzal is tisztában kell lennünk — az
azonban egy külön diszciplína —, amelynek részletes tárgyalására most nem térünk ki. Jelen
fejezetben az Egyházzal mint élő szervezettel, mint organizmussal, és nem mint organizációval
foglalkozunk.

Az Egyház Jézus Krisztus földi teste (Ef. 1,22-23 és 4,1112). A test Istennek legcsodálatosabb,
különös teremtménye. Materiálisan tapintható, romlásnak és változásnak kitett valóság, amely
nem csak vonzó vagy taszító, szép vagy undorító, hanem amelyben a külső látszat mögött
belső anyagcserék zajlanak, energiafelvétel és -leadás történik, a felvett és lenyelt étel fel-
bomlik, a belek tele vannak gázokkal, undorító bélsárral és ürülékkel, ezzel egy időben a vérbe
különböző bacilusok kerülnek, amelyek szüntelenül támadják a test különböző részeit. Közben
azonban a test egészéhen titokzatos és felfoghatatlan módon, de teljes valóságban benne van a
lélek, a hit, a harag, a jóság, a bocsánat, a filozófia, a tudomány és a szeretet minden titka. A

5
testnek és a léleknek ez a megkülönböztethető, de szét nem választható, csodálatos dialektikus
egysége adja számunkra a földi életet, s az embert csak akkor tudjuk igazán megismerni, ha
ennek az egységnek mindkét arcával számolunk.

Ilyen dialektikus egység az Egyház élete is, mert az Egyház Jézus Krisztus földi teste,
amelyben az Ő lelke él. Sajnos, az Egyházban is sok csúnya valóság létezik. Belső harcok,
önzések, adminisztratív viták, szégyenletes egyházpolitikai intrikák, megítélendő és undorító
jelenségek. De ebben a mindenestől földi

a szüntelen pusztulásokat kell szüntelenül újjáépíteni, éppen úgy, mint ahogy az emberi testben
újjáépíti a szervezet a meghalt vagy elpusztított sejteket. Ebbe a fogalomba tehát nem csak egy
új gyülekezet megszervezése tartozik (természetesen az is), hanem a már meglévő
gyülekezetek állandóan romló lelki struktúrájának szüntelen újjáépítése, az újra és újra fellépő
különféle betegségek szüntelen gyógyítása. Ezért igazi lelkipásztor és gyülekezeti munkás
csak az lehet, aki legalább olyan felelősséget érez hitetlen vagy elhidegült hívei iránt, mint az
orvos a rábízott betegei iránt. És ahogyan az orvosnak nem az a feladata, hogy panaszkodjék a
sok beteg miatt, vagy hogy összeszidja őket, mert influenzásak, hanem hogy orvosságot adjon
és meggyógyítsa őket, éppen úgy a lelkipásztornak sem az a feladata, hogy panaszkodjék vagy
haragudjék a gyülekezete hitetlen vagy rossz tagjaira, hanem hogy lelki orvosságot adjon, és
meggyógyítsa őket.

6
A gyülekezetépítés feladata

A gyülekezetépítés feladata az Egyház beteg testének gyógyítása. Jól vigyázzunk a

megfogalmazással. Nem meggyógyításról, csak gyógyításról van szó. A meggyógyítás egy
befejezett aktust jelent. Ez pedig ebben az esetben lehetetlen. Tudomásul kell vennünk, hogy
az Egyház mindig újra és újra megbetegszik, eltorzul, belázasodik, megfertőződik. Ezért
mondták a reformátorok: Ekklesia semper reformari debet: az Egyházat mindig reformálni
kell. Ennek a szüntelen reformációnak, a megromlás elleni szüntelen harcnak a feladatát
vállalja el a gyülekezetépítés. A világban élő Egyházat folyamatosan pusztítja a romlás. Ezeket

mozog. Ez a középarányos, amely persze nem azt jelenti, hogy a gyülekezetnek csak 14%-a jár
templomba, mert vasárnapról vasárnapra cserélődik az igehallgatók bizonyos része. Azonban
mégis azt jelenti, hogy minden 100 lélekből 86 vasárnaponként nem jön a templomba. Tegyük
fel, hogy ebből van 10 kicsi gyerek, 10 másutt dolgozó, 10 beteg és mozogni nem tudó öreg. Ez
akkor is azt jelenti, hogy a gyülekezet több mint felét nem vonzotta a templom. Képzeljünk el
egy beteg szívet, amely a vérnek még a felét sem tudja átszűrni magán. Ez a mi egyházunk
állapota. Szemléltetésképpen képzeljük el, hogy egy ötezres gyülekezetben karácsonykor 2500-
an vannak a templomban. Természetesen nem férnek be, és bár délelőtt két istentiszteletet
tartunk, a padok között is zsúfoltan állnak, s a templom körül is, hogy legalább hangosítókról
hallják az Igét. Istentisztelet után fáradtan és boldogan mondja a gondnok a lelkipásztornak:
Tiszteletes Úr! Ennyien még sohasem voltak! — Mindenki boldog, az istentisztelet is szép volt.
Éppen csak a gyülekezet felét egyáltalán nem érdekelte, hogy kétezer évvel ezelőtt Megváltó
született nekünk.

Ha nem akarjuk magunkat áltatni, soha nem csak azt kell számba vennünk, hogy hányan voltak
a templomban, hanem hogy hányan maradtak otthon.

Az Egyház betegségeinek tünetei egyéb statisztikákból is látszanak. Ezeket a betegségeket az

Ige hiánya (mint valami vitaminhiány a szervezetünkben) és az Isten-közelség érzésének el-
vesztése okozza. A tömegvonzás képlete szerint két test között a gravitáció ereje a távolság
négyzetének arányában csökken. Így vagyunk az Isten-közelséggel is. Minél távolabb vagyunk

7
tőle, annál inkább megüresedik társadalmi, közösségi és magánéletünk is. Természetesen itt is
vannak kivételek, amelyek azonban nem döntik meg a statisztikai valóságot, mint ahogyan nem
dönti meg a dohányzás rákkeltő erejét az a jelenség, hogy léteznek dohányzó kilencvenévesek
is, akik nem rákban halnak meg. Nekik Isten különlegesen erős szervezetet adott, de ha nem
dohányoztak volna, lehet, hogy még tovább élnének. Az emberek nagy százaléka viszont, ha
dohányzik, hamarább elpusztul tüdőrákban. Vannak nem templomjáró emberek, akiknek
örökletesen jó természetük van, lehet szüleik vagy nagyszüleik példája él tudatalattijukban, s a
megelőző generációk példája még védi a lelküket, de intenzitásukból vesztenek, s utódaik még
többet fognak veszteni. A tőről metszett virág is pompázik egy darabig, de hamarabb elszárad,
mint az, amelyiknek gyökere van.

A szekularizálódó világnak és benne a mi gyülekezeti életünknek négy, nagyrészt közös

jellemző betegsége van.

Helyzetünk felmérése — a gyülekezet diagnózisa

Az orvosnak, ha gyógyítani akar, először meg kell vizsgálnia a beteget és meg kell állapítania
a diagnózist. Ez a gyülekezeti életre nézve is érvényes. A diagnózis megállapításához sok adat
szükséges, és az orvosnak jól kell ismernie a betegség jeleit, és törődnie kell azokkal. Ez így
van a gyülekezeti életben is. Persze tudnunk kell, hogy nem mi vagyunk az igazi orvosok,
hanem egyedül az Úr Jézus, aki orvos és ugyanakkor orvosság is. Mi azonban az Ő
megbízottai vagyunk, s az, hogy Ő az egyetlen igazi orvos, nem ment fel bennünket a
felelősség alól. „Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus"
(Mt. 23,10), mondja Jézus, de ugyanebben az Evangéliumban ugyanő mondja: „Elmenvén
azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" (Mt. 28,19). Az isteni elrendelés s az emberi
felelősség feszültségében kell gyógyító feladatunkat végeznünk.

A rendelőben az orvos az általános vizsgálatnál először a beteg szívére teszi a sztetoszkópot,

hogy meghallgassa, hogyan ver a szív, amely az ütőerek és a vénák segítségével megforgatja a
vért a testben, és a tüdőben leadva a szén-dioxidot, felvéve az oxigént, felfrissíti azt, aztán a
táplálékot eljuttatja a sejtekbe.

8
A gyülekezet szíve a templom. A lelkipásztornak a presbitériumnak és a többi gyülekezeti
munkásnak a munkájuk által ide kell eljuttatniuk a gyülekezeti tagokat, hogy amint a testben a
szív a vörös vértesteket átszűri a tüdőn és megtisztítja, ugyanúgy megtisztuljon a lélek,
mennyei energiákat vegyen fel, és éltesse az egész gyülekezetet. A gyülekezet szívdobbanása
az istentisztelet. A sztetoszkóp a szolgálati napló, amelyben a megbízott presbiter
számbavétele alapján beírjuk nem csak a sorszámot, dátumot, lakcímet, textust, énekeket,
perselypénzt, hanem a résztvevők számát is lelkiismeretesen. Amikor ezt év végén összesítjük,
és elosztjuk az alkalmak számával, akkor kitűnik, hogy az eredmény hogyan viszonylik a
gyülekezet lélekszámához, és ki tudjuk számítani, hogy annak hány százaléka. Ezért a
szolgálati napló lelkiismeretes vezetése a lelkipásztor lelkiismeretességének tükörképe. Ahol
hanyagul, „hasból" írják be a számokat, ott nem érdekli a lelkipásztort, hogy mennyien járnak
a templomba. Van alkalom arra is, hogy becsapjuk magunkat és másokat is. Egyszer
észrevettem, hogy az egyik segédlelkészem mindig többet ír be jelenlévőnek, mint ahányan
valóban a tereplomban voltak. Mikor felelősségre vontam, egészen ártatlanul és magától
értetődően mondta: Ide hát nem az a cél, hogy minél jobb kimutatásunk legyen? — Később
megértette, hogy nem ez a cél, hanem az, hogy év végén, mikor odahajolunk az adatok fölé,
meg tudjuk állapítani, hogyan ver a gyülekezet szíve, kevesebben vagy többen voltak-e a
templomban, mint tavaly, és az eredményt figyelembe véve, mit kell tennünk.

Erdélyben az istentisztelet látogatása vasárnap de. és du., a gyülekezet egészébe a gyerekeket

is beleszámítva, 14% körül

közegben mégis benne él Krisztus lelke. Nem tudjuk pontosan körülhatárolni, hol van ez a
lélek. Az egyháztagok szívében, de melyik szívben? A lelkipásztori szolgálat, az igehirdetés, a
pasztoráció, a katekézis, az egyházszervezet, az egyházfegyelem, az istentiszteleti alkalmak
mind ezt a lelket szolgálják, de hol és mikor van körülhatárolhatóan bennük ez a lélek'? Az
Anyaszentegyházban Krisztus lelke olyan körülhatárolhatatlan, megfoghatatlan, de ugyanakkor
éppen olyan reális valóság, mint az emberi testben a lélek. Az Egyház, a gyülekezet teste is
lehet külsőleg szép, vonzó és kívánatos, „sömörgözés" nélküli (Ef. 5,27) vagy szeplős,
visszatetsző. De a legszebb testben is ott van a belek működése, az anyagcsere koránt sem
esztétikus, de valóságos csodája, a növekedés és pusztulás örökös váltakozása, a bacilusok

9
beözönlése, a fehérvérsejtek izoláló védekezése, melyet egy-egy betegség Lázgörbéje jelez.
Ilyen az Egyház teste is.

Beteg az Egyház? — persze hogy beteg. Mindig is volt benne halálos bacilus. Beteg volt a
legkisebb egysége, a tizenkettő közössége is. Volt benne áruló, árulás, gyávaságból eredő
hittagadás, félelemből adódó hallgatás, tamási hitetlenség. Mégis benne volt Krisztus lelke. Ez
a kicsi közösség győzte le a világot. Beteg volt az első keresztyén misszió? Persze hogy beteg
volt. Pál és Barnabás nem tudtak egyetérteni. Pétert pedig kétszínűséggel vádolta Pál, mert hol
a tradicionalista zsidóknak, hol a pogányból lett keresztyéneknek próbált igazat adni (Gal. 2,11-
14). Betegek voltak az első gyülekezetek? Persze hogy betegek voltak. Olvassuk csak el a
korintusbeliekhez írt leveleket vagy a Jelenések könyvéből a hét gyülekezethez írt leveleket.
Betegek a mai gyülekezetek, beteg a mai Egyház is? Persze hogy beteg. Ma különösen nagyon
beteg. Szüntelenül új szekták, külső és belső tévtanítások, a külső és belső szekularizáció, beteg
emberi indulatok támadják, s a környezet, a korszellem besugárzása, mint valami káros,
radioaktív erőtér szüntelenül öli az élő sejtek tömegét. De ebben a beteg, sokszor undorító
sebekkel, szektáktól, bűnöktől és a korszellemtől terhelt egyházban mégis benne van Krisztus
lelke. Ott jár az ősi és új templomokban, az igehirdetés perceiben, a családlátogatás alkalmain,
a templomba jövők vagy néha nem jövők szívében, megfoghatatlanul,de valóságosan.

A szekták vagy a meggondolatlan ébredési mozgalmak nagy tévedése az, hogy látva az
Egyház betegségeit ki akarnak vonulni abból, s egy egészséges közösséget kívánnak szervezni.
Elfelejtik, hogy az egyház mennyei gyökerű, de földi érvényű valóság, s mint ilyen önmagában
soha nem lehet tökéletes. Teljesen jóakaratú igyekezettel akarnak jó tagokat kiválogatni, s elfe-
lejtik a tengerbe vetett halom példázatát, ahol a parton nem a földi emberek, hanem a mennyei
angyalok válogatnak (Mt. 13,47-49). Elfelejtik, hogy ha az első tizenkettő közösségét va-
lósítanák meg, az sem lenne tökéletes, hiszen arra is azt mondta Krisztus: „Nem én
választottalak-é benneteket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög" (Ján. 6,70). Az egyházból
való kiszakadás vagy a benne való izolálódás nem Krisztus szerinti megoldás és nem hoz igaz
eredményt. A sónak nem izolálódnia kell, hanem ízt adni az ételnek, feloldódni, de úgy, hogy
ne veszítse el az ízét, mert akkor kidobják és megtapossák az emberek (Mt. 5,13).

10
A beszéd megromlása

Ide három különböző megnyilvánulás tartozik:

Az istenkáromlás

Évszázadok óta tudjuk a [[I. Parancsolatból, hogy „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne
vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi" (2Móz 20,7). A
büntetéseket is megízleltük: négyszáz éven át minden háborúnkat és szabadságharcunkat
elvesztettük, s mégis Isten nevét változatlanul gyalázzuk tovább, s Isten változatlanul büntet.
Különös tudathasadás az, amikor magukat Isten-félőnek nevező, templomba járó emberek
Istent káromolják. Az Egyház elrettentő, torz képe a káromkodó úrvacsorázó közösség. Erre
mondja Jakab apostol: „egy forrás sem adhat sós és édes vizet" (Jak. 3,12). Az egyik hazugság:
vagy az úrvacsorai bűnbánat és áhítat, vagy a templomon kívüli káromkodás. Nem érdemes
hazugságban élni: el kell hagyni az egyiket.

A legfájóbb az, hogy ebbe már beleszoktunk. Még tudják a híveink, hogy lelkipásztor előtt nem
illik káromkodni, s valami megbocsátó megértéssel ezt tudomásul is veszik, de kevés lelki-
pásztor és presbiter az, aki meg meri szólítani káromkodó híveit,

és még kevesebb, aki eklézsiakövetésre szólítaná fel őket. Persze ez most már nehéz is, mert
mint kellemetlen témát kivontuk a köztudatból, nem is nagyon prédikáltunk róla, talán úgy
gondoltuk, hogy nem illik. Kényelemhez szokott életünk miatt kevésszer kíséreltük meg az
ilyen esetekben a káromkodással kapcsolatos, komoly lelki gondozói beszélgetést, pedig
sokszor nem lett volna hiábavaló. Így aztán lassan feledésbe ment az, hogy az Isten-gyalázó
beszéd bűn, és nem méltó hozzánk. Ezért történhetett meg az alábbi tipikus, komikus és fájó
eset, amelyet egy jó templomjáró falusi gyülekezet lelkipásztora mondott el. Egyik híve kitért
szombatistának. Másfél év múlva jelentkezett, hogy vissza akar térni. Mi indította erre az
elhatározásra? — kérdezte a lelkipásztor. — Hát tetszik tudni — mondta a visszatérő —,
szombatista ember nem tarthat bivalyt. — Hogyhogy nem tarthat? Nem tudok róla, hogy ez a
hittételek között lenne. — Hát az úgy van — mondta az emberünk —, hogy a bivaly, ha nagy a

11
meleg, belefekszik a pocsolyába, és nem jön ki onnan, csak erős káromkodásra. Azt pedig a
szombatistáknál nem lehet. Hát ezért akarok visszatérni reformátusnak.

Nem vittük bele a köztudatba azt sem, hogy a káromkodás nemcsak bűn, hanem fájó
primitívség jele is. A németek vagy angolok nem tudnak úgy káromkodni Istennel, mint mi.
Még a 80-as években olvastam egy ausztráliai útleírást, amelyben a szerző beszámolt arról,
hogy Sydnyben, amikor a munkaidő végén nagy a tolongás az autóbuszon, villamoson, milyen
civilizáltan viselkednek az utasok. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a frissen kikerülő, a
szokásokat még nem ismerő, de angolul jól beszélő magyarnak a lábára léptek, mire az
elkezdett káromkodni úgy, hogy a magyar káromkodásokat angolra fordította. A villamost
lecsengették, kiürült, neki hoztak egy pohár vizet, és orvosért küldtek. Azt hitték, hogy
megbolondult. Aztán kiderült, hogy ez az ember nem bolond, csak magyar, s mi még ezen a ci-
vilizációs fokon vagyunk. A történet olvasása óta többször jártam Ausztráliában, s utána
érdeklődtem a lakosok ez irányú magaviseletének. A melbourne-i magyar lelkipásztor
elmondta, hogy már öt éve él Ausztráliában, de még egyetlen káromkodó szót nem hallott.
Pedig az ausztráliaiak ősei valamikor a szigetre kitett gonosztevők voltak. A bevándorlókkal
együtt azóta megtanultak úriemberként viselkedni. Mit tanultunk mi meg?

A mindennapi beszéd

A mindennapi beszéd is Fokmérője egy nép lelkiségének s az ember lelki tisztaságának. .,

...mert a szívnek teljességéből szól a száj." (Mt. 12,34) „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki
ne származzék (...) sem undokság, vagy bolond beszéd, vagy trágárság, melyek nem illenek:
hanem inkább hálaadás" (Ef. 4,29; 5,4). Az igaz keresztyén embernek megvannak a maga
külső ismertetőjegyei. Ilyen a mindennapi beszéd tisztasága is. Fájó dolog, hogy míg
református egyházunkban erősen harcoltunk, például a halottak napi gyertyagyújtás ellen a
temetőben, ugyanakkor sokszor eltűrtük a káromkodást, a romlott beszédet, vagy úgy tettünk,
mintha nem hallottuk volna. Kiszűrtük a szúnyogot, és átengedtük a tevét. Jézus példázatában a
hamis sáfár leszállítja a gazda adósainak kötelezettségét. Sok más egyéb mellett az is-
tenkáromlás adósságát sem szabad leírnunk, hogy ne legyünk hamis sáfárokká. Vagy régen
leírtuk már az egyházfegyelem és a pasztoráció vonatkozásában? Meg kell reformálnunk a
mindennapi beszédünket is. Sokszor megdöbbentő észrevétlenül hallgatni a tanulók egymás
közti beszédét, amikor tanítás után kiözönlenek az utcára. Magyartalan, trágár és üres beszéd
jellemzi sokszor az életüket. Nem új keletű jelenség ez, Pál idejében is így volt. Ez a bűn által

12
megromlott emberiség kommunikációs stílusa. De ebbe nem szabad belenyugodnunk. Ebből ki
kell emelnünk a népünket. Ezért írja Pál Timotheusnak: „légy példa a hívőknek a beszédben, a
magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban" (1 Tim 4,12). A beszéd
tisztasága

elsősorban a hit, de egy nemzet műveltségének fokmérője is. Igehirdetésünkben sokszor

elhanyagoltuk gyülekezeteink tiszta beszédre való nevelését, pedig meg van írva: „A ti
beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett" (Kol. 4,6).

A szó becsülete

Lelki romlásunkat a szó becsülete megromlásában is tapasztaljuk. A magyar ember fogalmához

hozzátartozott a becsület és a kimondott szó megtartása. Ez az utóbbi időben felhígult, elve-
szőben van. Pedig meg van írva: „legyen a ti beszédetek: úgy, úgy; nem, nem; ami pedig ezeken
felül vagyon, a gonosztól vagyon" (Mt. 5,37). Egy nép jövendőjét tudja meghatározni a szó
becsülete. A kialakuló gazdasági versenyben a hazug ügyfelek előbb-utóbb elvesztik
becsületeiket, és nyereség nélkül maradnak. Azzal, akinek adott szava nem garancia, és aláírása
legfeljebb akta az eljövendő perhez, nem szívesen kötnek üzletet az ügyfelek. A hazugság rövid
távon hasznot hozhat, de hosszú távon nyomorúságba dönthet egyaránt országot vagy egyént.
Egy nagy céget képviselő barátomat rá akartam venni, hogy kössön országunkban is üzletet.
Kikacagott, és elmondta, hogy egyszer Dacia-autókat rendeltek viszonteladás céljából adott
dátumra, rendes szerződéssel. A Daciák minden felszólításuk ellenére két hónapos késéssel
érkeztek meg, és ők belebuktak az üzletbe, ügyfeleiket elvesztették. — Nálatok az adott szó
nem adott szó, az aláírás nem aláírás — mondta. — Hozzátok többet nem megyünk üzletet
kötni. — Rá kell döbbentenünk híveinket arra, hogy az Evangélium üzenete nem a neutrális
elefántcsonttoronyban elhangzott szó, hanem a mindennapi életben megvalósuló realitás. Itt is
nagy szerepe van a gyülekezetépítésnek. A szó becsülete egy tégla, meghatározó falrész a
gyülekezet falában. Az erre való gyülekezetnevelés is fontos feladata a lelkipásztori munkának.
Ide tartozik a felekezeti iskolák működése is. Diákkoromban egy évet jártam az akkor még nem
államosított zilahi Református 'Kollégiumban. Ennek az időnek legdöntőbb hatása a szó becsü-
lete volt. Igazán nehéz ezt megromló hazug világunkban megőrizni, mert körülöttünk sokan
másképpen fogják fel ezt. A diktatúra börtönében együtt voltam egy más nemzetiségű
emberrel, aki valamire becsületszavát adta, de másnap már teljesen ellentétesen viselkedett.

13
Mikor adott becsületszavára hivatkoztunk, egészen természetesen ezt mondta: Igaz, hogy
becsületszavamat adtam, de az az én becsületszavam, tehát addig tartom meg, ameddig akarom.
Ez a gondolkodásmód vesz körül bennünket. Ennek a realitásait kell látnunk, ezzel kell
számolnunk, hogy naivan mások áldozatai ne legyünk, de ebben a közegben kell megőriznünk
evangélium szerinti emberi méltóságunkat az adott szó vonatkozásában is.

Az életösztön megromlása — önpusztítás

Az Istentől való távolság jelei az önpusztítás tünetei. Ide tartozik többek között az
alkoholizmus, a kábítószerek használata; az öngyilkosság és a művi abortusz.

A kábítószerek használata ellen elég közismerten felvette a harcot a társadalom és talán az

egyház is. Az alkoholizmussal kapcsolatban azonban, bár az Egyháznak jó eredménnyel műkö-
dő alkoholmentő missziója van, nem ment át a köztudatba ennek az ügynek a fontossága, és
erre sem igehirdetésünkben, sem vallás-és kátéóráinkon nem fordítunk elég időt. Itt is nagyon
sok elmaradt pásztori beszélgetés terheli a lelkünket.

Az öngyilkosságban a nemzetközi listán előkelő helyet foglal el Magyarország, de erdélyi

magyar népünk is. Romániában a magyarlakta megyék, Hargita, Kovászna járnak elől. 2002
januárjától december elejéig csak Hargita megyében 120 ember lett öngyilkos, ezek közül 109
felakasztotta magát. Az öngyilkosok

nagy része (104) férfi volt. Az orvosi vélemény szerint a depresszió kiváltó oka részben a
kilátástalanság, részben pedig az ezzel sokszor társult alkoholizmus volt. Hargita megye 10 éve
őrzi „előkelő" helyét az egy főre eső alkoholfogyasztásban — írja a Krónika című napilap
(2002. dec. 7-8.). Megdöbbentő arra gondolni, hogy ha csupán egy megyében tíz hónap alatt
120-an dobták el az életüket, akkor erdélyi viszonylatban legalább 3-400 is lehet az évenkénti
magyar öngyilkosok száma. Azaz minden évben egy falu, egy kicsi gyülekezet népe. Ez az
önpusztítás néha beüt egy-egy faluba, és mint a járvány teljed. Ehhez a depresszióra hajló
néphez szóló igehirdetésünk nem kétségbeesésbe kergető, hanem a bűn mellett a kegyelmet is
felmutató, Istenben vetett bizalmunkat erősítő, pozitív kicsengésű kell hogy legyen. A
Zsidókhoz írt levélben a hit hősei nem lettek öngyilkosok, hanem hit által, lehetetlen
helyzetekben is csodákat műveltek. A Kárpát-medence kisebbségi sorsban élő magyar refor-

14
mátusságának sokszor nehéz a sorsa. Nehéz sorsa volt Pál apostolnak is, de mégis ezt mondta:
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít" (Fil. 4,13), és Dávid így énekelt: „Az
én Istenemmel kőfalon is átugrom". Isten Igéje csodatévő erőt adó valóság. Vele híveinket
minden megpróbáltatás bátor elviselésére kell felkészítenünk. Igehirdetéseinkben nem a múltat
kell elsiratnunk, hanem a lelkekben a jövőt kell építenünk.

A művi abortusz a legelegánsabb és a legkegyetlenebb gyilkosságok közé tartozik. Minden más

gyilkosságnál létezik némi önvédelmi lehetőség. Ha álmában támadják is meg az áldozatot. van
egy csöppnyi esélye, hogy felébred és védekezni fog. A művi abortusznál ez ki van zárva.
Minden más gyilkosságnál egy kívülállót gyilkol meg a gyilkos. Itt a legrejtettebb és leginti-
mebb helyen, az emberi testen belül történik a gyilkosság, és nem kívülállót érint, hanem az
anya öli meg saját gyermekét, akit azért kapott Istentől, hogy őt felnevelje. Káin csak a saját

testvérét gyilkolta meg, s mikor Isten felelősségre vonta, így védekezett: „Avagy őrnője
vagyok-e én az én atyámfiának?" A művi abortuszt elkövetők ajkán ez így módosul: Avagy
őrizője vagyok-e én az én gyermekemnek? — A választ mindenki saját maga kell hogy
megadja. Isten válaszát már tudjuk (1Móz. 4,911).

E kérdést érintő foglalkozást a vallásóráktól kezdve a konfirmációi oktatáson át, az igehirdetési

alkalmakig meglehetősen elhanyagoltuk. Csak az utóbbi években döbbentünk rá arra, hogy ez
az elharapózó bűn milyen nagy pusztítást végzett közöttünk. Magyarországon a második
világháború óta közel ötmillió születendő gyermeket tettek el láb alul. Ez a mai Magyarország
lakosságának felét jelenti. A történelem legnagyobb magyar tömegsírja a magyar édesanyák
méhe. Magyarország ma tizenöt milliós, életerős, sok fiatallal rendelkező nemzet lehetne,
amelynek demográfiai jövője van, s nem elöregedő társadalom, amely nagy erőfeszítéssel tudja
csak nyugdíjasait eltartani. A Kárpát-medence többi országában nem tudjuk lemérni, hogy
pontosan mi a helyzet, de annyi bizonyos, hogy Erdélyben mindig több a temetés, mint a
keresztelés, pedig a megszületett gyermeket általában megkeresztelik. Egy kicsit elnéztük és
leírtuk ezt a bűnt is, mint amivel kényelmetlen konkrétan foglalkozni. A Romániában élő
Református Egyház Zsinata es a MRETZS (Magyar Református Egyházak Tanácskozó
Zsinata) foglalkozott ugyan vele, és igehirdetéseinkben az utóbbi időben öntudatosítani
próbáljuk, de még messze vagyunk attól, hogy híveink rádöbbenjenek e nagy bűn súlyára. Hála
Istennek gyülekezeti alkalmakon és ifjúsági órákon a Néma sikoly c. film vetítése jó szolgálatot

15
tesz. De átfogó katekétikai nevelésünkben ez a kérdés nem kapta meg a fontosságához méltó
helyet. Így mi is hibásak vagyunk abban, ha a művi abortuszt elkövetők nem érzik tettük
erkölcsi súlyát és saját egészségeikre és életükre vonatkozó kihatásait.

Fiatal lelkipásztor koromban, amikor az Arad-táji Gyülekezetet szerveztem, egyik

presbiteremnek meghalt 15 éves egyetlen leánya. Elmentem az édesanyát vigasztalni, aki ezt
mondta válaszul: Ne tessék engem vigasztalni, tiszteletes úr. Nekem még lett volna egy
gyermekem. Azt én tettem el láb alól. Ezt az Isten vette el, kvittek vagyunk. — Bumeráng lett a
művi abortusz. Keserű leszámolás ez.

De lehet másképpen is. Marosvásárhelyi szolgálatom idején főgondnokom felesége megkért,

hogy látogassak meg egy tanárnőt, aki harmadik gyermekét várja. Mérnök férje, aki kommunis-
ta aktivista és hitetlen, el akarja tétetni a gyermeket. Az asszony hisz Istenben, és meg akarja
tartani. Olyankor menjek erősíteni, mikor a férje nincs otthon, mert különben az nem engedne
be. Abban az időben nálunk nem lehetett Bibliához jutni, de én egy átutazó magyarországi
lelkipásztortól a vonaton kaptam egyet ajándékba. Az asszonyt megfelelő időben felkerestem,
bátorítottam, hogy álljon ellen a férjének, és ne kövesse el ezt a nagy bűnt. Együtt
imádkoztunk, majd, mivel neki nem volt, otthagytam a Bibliát. Pár hónap múlva
családlátogatásból hazafelé egy este találkoztam a tanárnővel. Mondtam, hogy felmentem volna
hozzá megtudni a helyzet alakulását, de nem akartam botrányt a férjével. — Ó, most már
nyugodtan feljöhet — mondta. — Eldugtam a Bibliát a könyvespolcon a könyvek háta mögé. A
férjem megtalálta, elkezdte olvasni, és most már hisz. — Csodálatos estét töltöttem el náluk.
Egy megváltozott embert találtam, aki a Szentírást ragyogóan ismerte. A gyermek megszületett,
mi kereszteltük, s vallásórákon tanítottuk. A férfi eljött felnőtt konfirmációra, s konfirmált.
Aztán teltek az évek. Egyszer már mint püspök meglátogattam a Marosvásárhelyi Kántortanítói
Főiskolát. A hallgatók nevében szép sudár lány fogadott virágcsokorral. A tanárok között ott
volt a régi tanárnő is. Megkérdezett, hogy megismerem-e még. És tudom-e, hogy ki adta át a
virágcsokrot? Azt nem tudtam. — Ő az a leány, aki azért született meg, — mondta —, mert
akkor engem meg tetszett látogatni, és ott tetszett hagyni azt a Bibliát. És tetszik tudni, olyan
különös volt, hogy amikor egész kicsi korában éppen csak kezdett beszélni, mindig azt mondta:
Édesanyám! De jó, hogy élek! Mintha csak tudta volna, hogy mi fenyegette. A másik két
gyermekem soha nem mondta ezt. — Most már tudja, hogy mi fenyegette? kérdeztem. —

16
Igen... Így is lehet. Nem a kórház szemétdombján rothadt el egy letépett fejű magzat teste,
hanem egy életerős, szép fiatal leány majd valahol gyermekeket tanít az énekre, vagy egy
templomban vezeti az istenfélők énekét.

A két történet két utat jelez. És valamelyiken mennek a híveink. Valamelyiken megy az
egyházunk, a gyülekezetünk. És valamelyiken megy a nemzetünk. Vagy az üdvösség, vagy a
kárhozat felé. Mert ez nem egyszerűen statisztikai kérdés. Ez bűnkérdés. Es boldogságkérdés
is. Sok szerencsétlen, fel nem világosult fiatalasszony rontja meg a lelkét és a testét is a művi
abortusz vagy más mesterkedések elkövetésével. Ezt mindenképpen meg kell előznünk. A
nevelésben óriási erő van. A művi abortusz kérdését következményeivel együtt is nyíltan meg
kell beszélnünk a most már hamarabb érő gyermekekkel és a serdülőkkel. Természetesen azzal
együtt, hogy vannak kivételes esetek, amikor az anya élete kerül veszélybe, és a kettő közül
ilyenkor őt kell megmenteni.

Bomlasztó erők felszabadulása

Krisztus azt akarja, hogy egyek legyünk (Ján. 17,21). A Sá-tán szentírásbeli neve Diabolos, ami
azt jelenti: Szétdobáló. A Sátán mindig szét akarja szakítani a Krisztusban kapott egységet, és
szétdobálni, egymással szembeállítani akar bennünket. Ami-lyen mértékben távolodunk
Krisztustól, olyan mértékben szaba-dulnak fel közöttünk a bomlasztó erők, a széthúzás, az
egymás támadása, az ó-ember önmagát dicsőítő terméke, amikor nem

tudjuk elviselni, hogy a másiknak is lehet igaza. Történelmünk folyamán több magyar élet és
magyar terv esett el magyar ész vagy magyar kéz által, mint idegenek kezétől, mert szinte
min¬dig két párton voltunk.
A társadalmi egység bomlása mellett előljárunk a családok bomlásában, a válások számában is.
A külső keretek fellazultak, s a társadalom legkisebb sejtje a család veszélybe került. Ilyen-kor
a házastársakat összetartó erő ellenkező előjelűvé válik, s ahogyan kezdetben vak volt a
szerelem, később a gyűlölet vakít¬ja el a feleket, tönkretéve a gyermekek életét is. A börtönben
po-litikai fogolyként így emlékezett vissza válásukra az egyik férfi: — hatéves gyermekünk
elébünk állt, és sírva mondta: — hát meg vagytok őrülve? El akartok válni? Árván akartok
hagyni enge-met? — Elváltak és árván hagyták. A bomlasztó erők egyre in-kább betörnek a
gyülekezeti életbe is. Sokszor válik aktuálissá a korintusbeliekhez írott levél: „amikor
irigykedés, versengés és visszavonás van köztetek vajon nem testiek vagytok-é, és nem ember

17
szerint jártok-é?" (1 Kor 3,3).
Híveinket és egész nemzetünket rá kell döbbentenünk valós élethelyzetünkre: ha Istent
gyalázzuk, ha az eszünket elisszuk, ha örökké egymást marjuk, ha születendő gyermekeinket
megöljük, akkor honnan várhatunk segítséget? Minden hidat felégettünk magunk mögött. Mert
különben mondhatnánk talán, igaz, hogy kevesen vagyunk, de szaporodunk. De nem
mondhatjuk, mert nem így van. Mondhatnánk, hogy kevesen vagyunk, de összetar-tunk. De
nem mondhatjuk, mert a széthúzás történelmi öröksé-günk. Magyarok vagyunk, tartsunk szét!
— mondta valaki keserű humorral. Mondhatnánk azt is: kevesen vagyunk, de a népünk józan
életű, istenfélő, minőségi, kulturált viselkedésű nemzet. Hol vagyunk mi ettől? Egy gyökeres
egyházi, nemzeti ébredés-nek kell jönnie ahhoz, hogy magunkhoz térjünk és jövendőnk le-
gyen.

A közömbösség

A modern idők legnagyobb tömegbetegsége. Az egyház tes-tében, a lélek rejtett útjain lévő
idegek elhalása. Cukorbetegeknél fordul elő, hogy nem érzik a lábukat, mert elhaltak az oda
szol-gáló idegek. Azt sem érzik később, ha seb keletkezik a lábon, majd azt sem érzik, ha
megszúrják vagy megvágják azt. A beteg lábat nem érdekli a környezet, s ebbe az
érdektelenségbe végül is belepusztul, amputálni kell. Ez a lelki cukorbaj egész Európára
jellemző. És az érdektelenné, bizonyos vonatkozásban érzéste-lenné vált lelkekkel nagyon
nehéz felvenni a kapcsolatot. Elhal¬tak a lélek idegei. Nincs kapcsolópont az Evangélium
világa fe¬lé. A beteg azt hiszi, hogy ez azért van, mert az Evangélium az ő számára semmi újat
nem tud mondani. Nem veszi észre, hogy mindez azért van, mert a saját lelke már nem tudja
érzékelni a természetfelettit. A lelki cukorbaj tragikus állomása ez, amikor a beteg
tudatlanságában még lemosolyogja az orvost.
Ezért a gyülekezetépítés egyik legjelentősebb kérdése a gyülekezet elhaló sejtjeivel, a
közömbösökkel való kapcsolatfel-vétel.

18
Gyülekezet

Ördögkerék — angyalkerék

Alapjában véve kétfajta gyülekezet van. Az egyik — a rosszabb — az, ahol a lelkipásztor
egyedül dolgozik. A presbiteri körzetek nincsenek megszervezve, az egyházban lévő
családok¬ról nincs pontos kimutatás, minden egyházi tevékenység a temp¬lomban történik, az
egyház keze nem ér túl a templomajtón. A gyülekezet béna testhez hasonló, amelynek az
idegszálai nem működnek. Bár gondolkozni még jól tud, de nem mozdul a keze, a lába. A fej
— a lelkipásztor — nem tudja a gyülekezet végtagjait mozdítani. A gyülekezet, a test, még él,
de béna, mozdulatlan, mint egy halott. Ez a tolókocsis gyülekezet.
A társadalomtudományban ismert a fogyasztói és a termelő társadalom fogalma. A tolókocsis
gyülekezet fogyasztói gyüle-kezet. A lelkipásztor termel egyedül: elkészíti és elmondja a pré-
dikációt. A gyülekezet meghallgatja — elfogyasztja — azt, de nem adja tovább. Az igehirdetés
nem folyóvá dagadó forrás, hanem sivatagban elenyésző patak lesz.
A tolókocsis gyülekezetben nincs építő feladata a presbitéri-umnak, ezért a presbitérium is
tekintélyét veszti és elértéktelene-dik. Így indul be a presbitérium és a gyülekezet lélektani
ördög-kereke. Mivel a presbitérium elvesztette tekintélyét, a presbiteri szolgálat sem számít
kiváltságos megtiszteltetésnek, ezért egyre nehezebb jó presbitereket találni. Mivel egyre
gyengébb, érdek-telenebb és értéktelenebb személyek vállalják el a presbiteri tisztséget, ezért
egyre nehezebb őket gyülekezeti munkával meg-bízni, és mivel a presbiteri tisztségviselők az
érdektelenekből ke-rülnek ki, egy idő múlva a presbiterek már nem lesznek példa-mutató
emberek, sőt a templomot is igen ritkán fogják látogatni. Mivel még a presbiterek sem
mutatnak jó példát, a hívek még in-kább elmaradnak a templomból. Mivel a templomlátogatás
még

inkább csökken, még kevésbé lehet jó presbitereket találni, és mivel nincsenek jó munkatársak
sem, a lelkipásztor kedve is csökken, a templom ürül, az igehirdetés is egyre fásultabb lesz.
Mivel az igehirdetés vonzóereje csökken, a templom még inkább ürül, az ördögkerék megy
tovább lefelé és megszületik a lelki-pásztor lelkében a jól ismert rezignált mondat, a Sátán
csapdája, a lelki haldoklás örök önigazolása: „Itt nem lehet". A közöny, a fásultság, a
lemondás, néha a kényelem száradó avarába belete-metik Jézus ígéretét: „Minden lehetséges a
hívőnek" (Mk. 9,23).

19
Az élő gyülekezetnek angyalkereke van. Mivel jól képzett és megszervezett presbitériuma és
segítőgárdája van, a presbiteri gyülekezeti szolgálat révén a gyülekezet termelői gyülekezet
lesz, amely nem csak hallgatja. hanem tovább is viszi az Igét, az Evangélium kisugárzik a
templomból, és széles sávon eléri a hí-veket. Mivel az Ige a gyülekezetbe kiáradó üzenet lesz,
többen fognak a templomba jönni. Mivel az igehallgatók száma nő, a lelkipásztor lelkesebben
prédikál, mivel lelkesebben prédikál, még többen fognak jönni. Mivel a gyülekezet élete felfelé
ível, kiváltság és megtiszteltetés lesz presbiternek lenni. Mivel meg-becsült lesz a presbiteri
tisztség, és azt megtiszteltetésnek veszik, egyre jobb presbitereket lehet találni, mivel a jó
presbiterek jó munkát végeznek, még intenzívebb lesz a gyülekezeti élet, és így megy tovább az
angyalkerék felfelé.
Természetesen az angyalkerék vagy az ördögkerék beindu-lása sem egynapos folyamat. Az
angyalkerék beindulásához is, attól függően, hogy milyen mértékben volt lelkileg tönkremenve
a gyülekezet, sokszor több éves munka, imádság és isteni segít¬ség szükséges. Ahhoz, hogy
egy sínen álló tehervagont megtolja¬nak, mozgásba hozzanak a munkások, nagy erőkifejtés
szüksé¬ges. De amikor a vagon már jól halad, akkor azt már sokkal könnyebb mozgásban
tartani. Ilyen a gyülekezeti élet, az angyal¬kerék beindulása is.

Hogyan válik az ördögkerékből angyalkerék?

Először az alapokig kell visszamennünk. A tolókocsis, fo-gyasztói gyülekezet alvó gyülekezet.

Lehet, hogy olyan mélyen elaludt, hogy már haldoklik vagy kómában van, mint a gázmér-
gezéses beteg, akinek nincs, aki kitátja szobája ablakát, hogy beengedje a friss levegőt, vagy
mint a cukorbajos beteg, akinek nincs, aki inzulint adjon. Az ördögkerekes gyülekezetnek ébre-
désre van szüksége. „Serkenj föl, aki aluszol, és támadj fel a ha-lálból, és felragyog tenéked a
Krisztus"– üzeni Pál az efézusbelieknek (Ef 5,14). De hogyan menjen végbe ez az ébre-dés?
Wissert'hoof, a Református Világszövetség első főtitkára azt írja Az egyház nyomorúsága és
dicsősége c. könyvében, hogy az a szerencsés helyzet, amikor a gyülekezet ébresztésének mun-
káját nem elszigetelt, kicsi csoportok próbálják magukra marad¬va végezni, hanem azt egy
felébredt, öntudatra jutott, gyülekeze¬ti munkára felkészített presbitérium szolgálja. De milyen
legyen ez a presbitérium?

A gyülekezetépítés szempontjából ötféle presbitériumról beszélhetünk:

1. A presbitérium tagjai sem templomba, sem gyűlésekre nem járnak. Ez a teljes bénaság kora.

20
Halott presbitérium.
2. A gyűléseken többnyire ott vannak, és azon határozatokat hoznak. Adminisztratív
presbitérium.
3. A presbiterek templomba és gyűlésekre járnak, határoza-tokat hoznak. Templomjáró
presbitérium.
4. A presbitérium önkéntes munkával segít az építkezésben, javításokban, esetleg az
egyházfenntartói járulék összegyűjtésé-ben, általában az anyagi kérdésekben is. Dolgozó
presbitérium.
5. A jól kiképzett presbitérium a lelkipásztor irányításával segít a gyülekezet szervezésében,
és az ide kapcsolódó lelkigon-dozói munkában is. Teljes értékű presbitérium.

Egyedül a teljes értékű presbitérium kálvini hagyomány. Lásd az Ordonance Ecclesiastiqu-ot.

A teljes értékű presbitériumnak kettős feladata van:
1. Olyannak kell lennie, mint a hadseregben a vezérkar¬nak. A vezérkari tisztek mindig többet
tudnak, mint a közlegé¬nyek. Ők tudják, hol a leggyengébb a frontvonal, hol kell véde¬kezni,
hol kell támadni. Ők rendelkeznek a legjobb terepismeret¬tel, ők készítik a haditervet, ők
mérik fel az erőforrások haté¬konyságát, a tartalékok erejét, ők jelölik ki a megvalósítandó
célt. Szakemberek, akik értenek a dolgukhoz. – A mi presbitere¬ink többsége nem ilyen. Ezért
képezni kell őket. Az Erdélyi Re-formátus Egyházban köteles a lelkipásztor minden évben
leg¬alább hat presbiteri órát tartani, amikor a presbiterekkel -akik szintén kötelesek azokon
megjelenni – szakszerűen megbeszélik a presbiteri szolgálat kérdéseit. A presbiternek tisztában
kell len¬nie az egyházi törvényekkel, a presbiterek jogaival és kötelessé¬geivel, a gyülekezet
történetével, az alapvető hitbeli kérdésekkel stb. Ha egy presbiterünk olyan családot látogat
meg, ahova törté¬netesen éppen egy jehovista tért be, és a világ végének idejéről kívánja
meggyőzni a családot. Ha a mi presbiterünk nem tud ér¬velni a Biblia Igéjével, akkor mit fog
mondani az a család, ami¬kor elmentek a látogatók? Nem azt-e, hogy a jehovista asszony¬nak
volt igaza, mert idézett a Bibliából, de az itt lévő presbiter még válaszolni sem tudott? És
milyen tekintélye lesz annak a presbiternek, aki csak tudatlanságát bizonyította be a vitában? És
végül, milyen kétely támad a család szívében az Egyház által hirdetett Evangélium felől?
Ezért a gyülekezet vezérkarának, a presbitériumnak komoly kiképzésre van szüksége. Ettől a
kiképzéstől nem szabad meg-ijedni, és nem szabad elijeszteni a presbitereket. Először is, a
fentiek szerint meg kell indokolni a szükségességét. Aztán el kell mondani, hogy mindenki

21
hozza magával az íróeszközét és a Bib
liáját. A presbiteri óra előfohásszal, énekkel, rövid imádsággal kezdődjék, utána rögtön a
tárgyra kell térni.
Ha tévtanításokról van szó, nem a szekták tanítását kell részletesen ismertetni, hanem a döntő
kérdésekben a Szentírás tanítását, végül egy erre vonatkozó Igét a Bibliában aláhúzatni, és a
Biblia utolsó vagy erre a célra felragasztott pótlapjára beírni. Például: Világ vége, utolsó ítélet
dátuma: „Arról a napról és óráról pedig senki sem tud, az ég angyalai sem, hanem csak az én
Atyám egyedül" (Mt. 24,36). A világ végét számítgatóknak akkor fel lehet tenni a kérdést: ha
még az angyalok sem tudják, te honnan tudod? Nem kell sok Igét megtanulni. De azt a keveset
tudni kell, azzal együtt, hogy hol van megírva.
Nem kell félnünk az egyházszervezeti kérdések megbeszélé-sétől sem. Létezik olyan, hála
Istennek, elenyésző, szégyenletes lelkipásztori vélemény is, hogy nem kell túlságosan felnyitni
a presbiterek szemét, mert akkor vissza fognak élni a tudásukkal, és magukhoz fogják majd
ragadni a hatalmat. Sajnos, arra is van példa, hogy éppen a törvények ismerete hiányában nem
szolgál¬ni, hanem törvénytelen eszközökkel uralkodni akarnak. Ez azon¬ban éppen ott történik
meg, ahol a lelkipásztor nem nevelte és nem képezte őket. Magától értetődő gondolat az, hogy
a presbi¬terek a lelkipásztor első, közvetlen munkatársai. Ahogyan azon¬ban a lelkipásztorok
részéről is merülhetnek fel téves gondolatok — ki tudja milyen régi, keserű tapasztalatok
alapján —, a presbite¬rek és gondnokok is téves hagyományokat ápolhatnak. Egyszer egy
gondnok azt kérdezte tőlem: De hiszen a gondnoknak nem az a feladata, hogy védje a
presbitériumot a lelkipásztorral szem¬ben? — És ez a gondnok nem volt rosszindulatú ember.
Neki va¬lahol, valamikor így mondták, ő ezt a szellemi örökséget kapta. De az a gondnok, aki
látja a lelkipásztor hűséges munkáját, vagy akit már vallásórán, a konfirmációi előkészítőn, az
ifjúsági órá¬kon úgy neveltem, hogy lássa a gyülekezeti élet lényegét és cél¬ját, az már
hűséges munkatársam lesz. A lelkipásztor-ellenesség

legtöbbször ott jelentkezik a presbitériumban, ahol a lelkipásztor nem nyit, nem nevel, nem
tanít. nem kéri ki a presbitérium véle-ményét, hanem csak uralkodni akar. Előfordul az is, hogy
a lel-kipásztor teljes jóindulattal, nagy erőbevetéssel jó ötleteket való¬sít meg, de a
presbitérium kizárásával. Ez is ellenérzést szül. Ott a presbiterek nern segítő munkatársak,
hanem csak kerékkötők lesznek. Makkai Sándor egyenesen azt mondja a személyes
lelkigondozás tanában, hogy jó, ha a megvalósítandó ötleteket a lelkipásztor úgy tünteti fel,
mintha azok nem a saját elgondolá¬sai, hanem valamelyik presbiter vagy a presbitérium már

22
azelőtt kifejezett óhajai lettek volna.
Ezért a presbiteri órák anyagát kell képezze a presbiterek lelki arcának formálása is. A
személyeskedő, ó-ember fitogtatá-sából származó magatartási formákat azelőtt kell
megbeszélni és kifigurázni a presbiteri órán, mielőtt előjöttek volna a gyűlése¬ken.
Öntudatosítani kell a magam példamutatásával is, hogy nem az a fontos, amit én mondtam,
hanem az a követendő, ami eset¬leg jobb az én elgondolásomnál is. Rá kell nevelnünk a
presbite¬reket és önmagunkat is a személyes hiúság leépítésére, Krisztus szolgálatának
önzetlen elvállalására.
Teret kell hagyni a presbitérium érdeklődésének is. Még a diktatúra idején foglalkoztunk azzal,
hogy miképpen kell visel-kednie, beszélnie egy presbiternek, ha oda lép be, ahol éppen egy
haldokló vagy öntudatlan beteg fekszik. Akkor tudtuk meg az orvosi tájékoztatásból, hogy bár
mi azt gondoljuk, hogy a kó-mában lévő nem hall semmit, a beteg legtöbbször mindent ért, s
ilyenkor nem hiányzik neki, hogy az ágya mellett a leendő teme-téséről beszéljünk. E helyett
inkább egy biztató Igét kell monda-nunk. Presbiterek kérték a gyermeknevelés, a
konfirmandusok¬kal való foglalkozás megbeszélését is. Több alkalommal foglal

koztunk ezekkel a kérdésekkel, és sokszor jó, a gyakorlatban is megvalósítható

elgondolásokhoz jutottunk.
2. Egy másik kép szerint, a presbitérium a gyülekezet ideg-rendszere. Az a szerepe, mint az
idegszálaknak a testben. Az idegszálak az egész testet behálózzák, és segítségükkel az ér-
rendszeren át a táplálék az egész testbe eljut. Az ember az ideg-szálak segítségével fogja fel a
környezet hatásait, és azokkal rea-gál rájuk. Ha a kezem hozzáér a forró kályhához, azonnal
elrán-tom, hogy meg ne égjen. Ha az idegszálak nem működnek, nem hozzák az információt, és
nem közvetítik a reflex parancsát, nem rántom el, elég a kezem. Az életem az érző és irányító
idegek működésétől függ. A gyülekezet élete is a gyülekezet egész tes¬tét behálózó presbiteri
szolgálattól függ.
A továbbiakban erről a szolgálatról lesz szó.

A felderítés

A presbitérium a gyülekezet idegrendszere. Ez nem elméleti megállapítás, hanem gyakorlati

valóság. Ahogyan az idegrend¬szer és a vérkeringés minden sejthez eljut, és segíti azokat
funk¬ciójuk betöltésében, úgy kell a presbitériumnak is eljutnia a gyülekezet minden
családjához. Hogy ez megvalósuljon, ahhoz elő¬ször fel kell deríteni a gyülekezetet. Ez a

23
munka természetesen elsősorban a nagyobb és a nem tiszta református lakosságú településekre
vonatkozik. Azt a falusi gyülekezetet, amelyikben a lelkipásztor a gondnokkal együtt
gondolatban végigjárva mindenkit meg tud nevezni, nem kell felderíteni, de a többit igen. A
gyülekezet felderítése az egyik legnehezebben felvállalt, de leg¬fontosabb munka, ami a
település összes református lakosainak összeírását jelenti. Gyakorlatban ez úgy történik, hogy a
presbi¬tériummal és az arra vállalkozókkal a tennivalókat közösen megbeszélve, kijelölünk egy
napot és egy vagy több utcát felosztunk a jelentkezők között, majd kettesével elindítjuk őket.
Nem adunk nekik semmiféle kimutatást, hanem minden párnak adunk egy lebélyegzett füzetet,
amelynek belső oldalára hivatalos megbí¬zást ragasztunk. Megbízottjaink pontosan kell tudják,
hogy mit mondanak, ezért előzőleg részletesen felkészítjük őket. Először is bocsánatot kérnek a
zavarásért, majd vezeték- és keresztnév¬vel bemutatkoznak, elmondják, hogy melyik
református gyüle¬kezet presbiterei, és hogy a reformátusokat szeretnék összeírni. Ezért
megkérdezik a háziakat: véletlenül nem reformátusok-e. Ha eddig nem voltak felvéve,
kívánnak-e a gyülekezethez tartoz¬ni? Igenlő válasz esetén felveszik az adatokat azoknál is,
akik eddig is már egyháztagok voltak, mert nem biztos, hogy van ki¬töltött családlapjuk. A
családlapon a következő adatoknak kell szerepelniük: utca, házszám, a szülők és gyermekek
neve (az anyánál a leánykori név is), születési hely és idő, keresztelés he-lye, ideje, vallása (A
nem református családtagokat is felírjuk, hogy fogalmunk legyen a család összetételéről.), hol,
mikor konfirmált, a szülők hol, mikor esküdtek polgárilag, egyházilag (ha vegyesházasok,
melyik felekezetnél) és végül, hogy alkalom-adtán fogadják-e a Lelkipásztor látogatását. A
látogatás alkalmá¬val ne vitatkozzanak, ne akarjanak senkit sem erőszakkal meg¬győzni, ne
maradjanak sokáig. Szerények, kedvesek, udvariasak legyenek. Búcsúzóul hagyjanak ott egy
bibliajelzőt, amelyen egy Ige van, és a hátlapján az egyházi iroda neve, a nyitvatartási idő, a
lelkipásztor neve, a templom helye és az istentiszteletek ideje van felírva. Ha a meglátogatottak
nem kérdezik, anyagi kérdése¬ket ne említsenek. Ha érdeklődnek az egyházfenntartói járulék
után, arról tájékoztatni kell őket, de azt visszamenőleg semmi szín alatt ne kérjék. A
legfontosabb, hogy a látogatásnak szeretet és kedvesség utóíze legyen. Elmenetelkor kívánják
Isten áldását életükre, és hívják a templomba őket. A látogatás ajánlatos ideje de. 9-12, du. 4-8
óra. Ha délelőtt nem találjuk otthon a családot, akkor délután bizonyára lesz valaki otthon.

A felderítés az egyik legfáradságosabb, de ugyanakkor leg-áldásosabb munka. Ahol ezt nem

végzik el, ott — különösen a vá¬rosi gyülekezetekben — a lelkek százai vagy ezrei vesznek el.
A faluról vagy más településről beköltözött sokszor nem is tudja, hogy hol van az a templom

24
vagy parókia, amelyhez tartozik, vagy, ha tudja is, zavarja az, hogy nem tudja, hol illik helyet
fog-lalni, hol ülnek a nők, hol a férfiak, hol a presbiterek stb. Ezért nehezen indul el a templom
felé. és ha elindul is, nem biztos, hogy be fog menni. Ez a kérdés sokkal komolyabb, mint
gondol-nánk. Az egyik vidékről beköltözött, később nálunk presbiterré lett egyháztagunk
mondta el, hogy beköltözése után egyik vasár-nap elindult a templomba. Pár percet késett, a
gyülekezet már énekelt, és ő szégyellt bemenni. Éppen vissza akart fordulni, amikor jött egy
másik elkéső, aki a karzatra ment fel, így ő is utánaindult. Lehet, hogy ha nem jön az a másik,
akkor haza¬megy, és a sikertelen kísérlet után nem indul el újra, vagy másfe¬lé megy. (A
felesége szombatista befolyás alatt állott.)
Fel nem keresett híveink lelke kihűl. A régi közösségük tra-díciós vonzása elvesztésével lelki
gyökértelenekké válnak. Nagy részüket azok a szektások viszik el, akik felkeresték őket, más
részüket a közöny, a szekularizáció kebelezi be. Ebből a szem-pontból a legveszedelmesebb a
szórrványok, a városi települések vagy a nagyközségek helyzete. Szórványainkban fájdalmasan
sok lelket veszítünk el, de a szórványveszteség az egyház egészét nézve csak olyan, mint
amikor valakinek súlyosan megsérül valame¬lyik végtagja. A városokban elkallódó híveink
által okozott vesz¬teség olyan, mint a belső vérzés. Kívülről nem látszik, de töme¬ges
vérveszteséggel jár. A szekularizációs térhódítás az urbani¬záció idején fel nem keresett
híveinknél következett be.
A magyarországi népszámlálás megdöbbentő adatokkal szolgál e jelenségre, ahol durva
kerekítéssel ugyanannyi az egy-házon kívüli, mint a református. (Református 15,9 %, egyházon
kívüli 14,5% és 10,1% nem kívánt válaszolni.) Budapesten
120 000-rel több az egyházon kívüli, mint a református, Debre-cennek, a „Kálvinista
Rómának" ma már fele sem református, és a 296 000 lelkes városban 65 000, több mint a
reformátusok fe¬le, egyházon kívüli. Terhelő adat a református egyházra nézve, hogy az
egyházon kívüliek zöme a református többségű Tiszán¬túlra esik. Így aztán meg is változott az
az általánosan elfogadott arány, hogy Magyarországon a lakosság egyharmada protestáns,
kétharmada katolikus. Ma már egyházi viszonyításban csak egy-negyede protestáns és
háromnegyede katolikus. Ha pedig az összlakosságot nézzük, annak csaknem egészen egyötöde
a pro-testáns. Egyházunk valahol elaludt. Ideje lenne felébrednünk végre, mert biztos, hogy az
Anyaszentegyházat a világ kezdeté¬től fogva a világ végezetéig Isten Fia gyűjti és oltalmazza
(H. K. 54.), csak éppen nem biztos, hogy a történelmi magyar Reformá¬tus Egyház mindig
meg fog maradni. Mert ha missziójában hűt¬len, munkájában kényelmes, maradi és
betokozódó lesz, akkor Isten majd választ helyette egy másik élő lelkű egyházi közössé¬get,

25
amely majd elvégzi a reá bízott missziói munkát. Amikor Kr. u. 70-ben Titus csapatai
ostromolták Jeruzsálemet, a zsidók meg voltak arról győződve, hogy Isten majd megvédi a
templo¬mot, mert az az övé. Isten pedig engedte lerombolni a templo¬mot, sőt a Mk. 12,1-12
szerint elvette tőlük a megbízatást és má¬soknak adta. A kialakuló új világrendben, a digitális
technika, az áramló távközlések idején vallási piacnak nevezik azt az új hely¬zetet, amelyben,
bármennyire is értékesek a múlt hagyományai, a misszió nélküli egyház nem tudja felvenni a
harcot az ezernyi szektával, tévhittel, közömbösséggel és elpusztul. Titus seregei Jeruzsálem
kapui előtt állnak. Magyarország egynegyede rész¬ben öntudatosan egyházon kívüli, részben
nem tudja, vagy nem akarja megmondani, hogy tulajdonképpen micsoda is. Minden¬esetre
nem hitvalló református. Egy ország negyedrészéért érde¬mes lenne misszióra indulni. Sajnos
ennek az elhatározásnak nyoma sem látszik a mai magyarországi egyházi stratégiában.

Vegyük még azt is hozzá, hogy a Magyarországi Református Egyházban sokkal kevesebb név
szerint számon tartott egyház¬tag van, mint amennyi a népszámlálás adataiban szerepel, mert a
legtöbb gyülekezetnek nincsen rendes, családkönyvi adatokon nyugvó nyilvántartása.
Azonkívül különösen a nagyobb települé-seken sok olyan, magát még reformátusnak valló
lélek van, aki nincs beszervezve-a helyi gyülekezetbe. (Ez kisebb arányban ér-vényes a
határokon kívüli többi magyar református egyházra nézve is.) Sajnos, ezek felkeresése is késik,
talán addig, ameddig majd ők is egyházon kívüliek lesznek, vagy valamilyen szektá-hoz fognak
tartozni. Esetleg egyszerűen csak kihűl a lelkük. Az a lelkipásztor, aki nem szervezi meg a
lelkek felkutatását, és nem végzi a családlátogatást, az olyan halászhoz hasonló, aki a parton ül,
és várja a halakat, hogy azok kiugorjanak hozzá a partra és aztán elbeszélgessen velük. Krisztus
nem azt mondta a tanítvá-nyainak, hogy üljetek az irodában vagy otthon, hanem elküldte őket,
hogy házanként keressék fel a családokat, és hirdessék ne-kik Isten országát. A pszichológus
megteheti, hogy a fogadószo-bában üljön, és elbeszélgessen azzal, aki hozzá fordul. Neki ez a
foglalkozása. A lelkipásztornak azonban Krisztustól kapott kül-detése van: „Elmenvén azért,
tegyetek tanítványokká minden né-peket" (Mt. 28,19). Ez az „elmenvén" szó szerint is értendő.
Eb-ből született Pál apostol térítői útja, ennek értelmében jött Gellért püspök Magyarországra,
hogy pogány őseinket Krisztushoz ve-zesse, és ennek értelmében indult Babos Sándor is
Erdélyből Kí-nába. A sort folytathatnánk tovább, de most magunkkal is foly-tatnunk kellene.
Mert vétkezik az a lelkipásztor, hűtlen és ha¬nyag szolga az, aki az „elmenvén" helyett az
„itthon ülvén"-t vá¬lasztja. Ez az elmenvén természetesen vonatkozik a presbitéri¬umra is,
hiszen a presbiterek is a gyülekezet felelős vezetői. Ne¬kik kell azt is biztosítaniuk, esetleg új

26
irodai munkaerők bevoná¬sa által, hogy a lelkipásztornak is ideje legyen a családlátogatás¬ra.
Nem kell itt félni az anyagiaktól. Az a gyülekezet, amelyet a családlátogatások megmozgatnak,
anyagilag is bőségesen megté-ríti a ráfordított időt.
Természetesen, a felderítő munkának sok önigazolásként felhozott és sok valós akadálya van.
Mai modern világunkban már illik az embereket előbb telefonon megkérdeni, hogy meg
szabad-e látogatnunk őket — hangzik a leginkább ürügyül felho-zott válasz. A parlamenti
választások előtt azonban mégis elin-dulnak az illetékesek, és elhordják a kopogtató cédulákat.
Elvi-szik, mert el akarják vinni. Van bátorságuk és önbizalmuk is hozzá. Nem az ürügyül
felhozható illemszabályokat, hanem az ügyet nézik. Isten kopogtató céduláit sem szabad
szégyellnünk. Legyen legalább annyi bátorságunk, önbizalmunk és az ügy irán¬ti hűségünk,
mint a politikai pártok kopogtatócédula-hordozói¬nak. Biztos, hogy ez nem könnyű feladat, és
akadályai is vannak. De annak a négy embernek sem volt könnyű dolga, akik béna társukat
vitték hordágyon Krisztushoz, és a sokaság miatt nem tudtak hozzáférni. Megnyugtatva
lelkiismeretüket vissza is for-dulhattak volna, mondván, hogy nem lehet. Azt is tudták, hogy
nem illik lebontani a másik ember háza tetejét, de mégis megtet-ték, mert mindenáron meg
akarták Krisztust kérni, hogy gyógyít¬sa meg a betegüket. Azért voltak találékonyak, mert
szeretet és hit volt bennük. És Krisztus nem rótta meg őket illetlen háztető¬bontó
találékonyságukért, hanem „látva azoknak hitét" meggyó¬gyította a beteget. — Beteg az
embervilág, és benne a mi magyar népünk is. A gyülekezet felderítésénél, a lelki elveszésbe
indulók megtalálásánál nem az önigazoló „nem lehet"-re, hanem a bete¬get vivő négyek
Lelkületére van szüksége a világnak és benne a mi Anyaszentegyházunknak is. Ahol a
presbiteri körzetek jól működnek, gyakorlat az is, hogy az illetékes presbiter értesíti a családot,
megbeszélve velük, hogy melyik napon, délelőtt vagy délután, jön látogatóba a lelkipásztor.
Ehhez azonban az szüksé-ges, hogy a lelkipásztornak legyen heti két kijelölt napja, délelőt¬ti,
délutáni rögzített órával, amikor semmi mást nem végez, csak

családlátogatást, mert a bejelentett és elmaradt látogatás tönkre-teszi a lelkipásztor

szavahihetőségét és a családlátogatás jelentő-ségét.
Az evangéliumi emberhalászatban nem parton ülő, egyéb-ként kedves tereferélő pecázókra,
hanem a tengerbe vetett halom, a zavaros, átláthatatlan mély vizeket érő, nagy kerítőhá¬ló
hűséges halászaira van szükség, akik felszínre hozzák azokat, akik maguktól talán sohasem
jönnének ki a partra. Nem könnyű munka, de mégis gyönyörűséges, mert Isten különösképpen
megáldja ezt. Megáldja gyülekezeti és megáldja személyi vonat¬kozásban is.

27
Amikor a kommunista diktatúra idején megválasztottak a Marosvásárhelyi Gecse utcai
Egyházközségbe, a gyülekezetnek 6800 számba vett híve volt. Egyházi törvényeink szerint
ebbe beletartoztak a megkeresztelt kisgyermekek is. A presbiteri órák gyümölcseként
elhatároztuk a gyülekezet felmérését. Annál is inkább sürgető feladat volt ez, mert az
urbanizáció következté¬ben nagy építkezések folytak. A munkába bevontuk az arra haj-
landónak és képesnek ígérkező egyháztagokat.
Az eredmény megdöbbentő volt. A gyülekezet bejárása után kiderült, hogy nem 6800-an,
hanem 12 500-an voltunk. 2500-ból karöltve a szomszéd Alsóvárosi Gyülekezettel szerveztünk
egy új, 5000 lelkes egyházközséget (persze ez az akkori körülmé¬nyek között nem ment olyan
egyszerűen), és maradtunk 10 000-en. Az urbanizáció tovább folyt, s közel tíz év múlva újra
átfé¬sültük a gyülekezetet, és kiderült, hogy nem 10 000-en, hanem 15 000-en vagyunk. Ebből
a 15 000-ből még két új 5000-es gyü¬lekezetet szerveztünk. Így az eredeti 6800 lelkes
gyülekezetből négy 5000-es gyülekezet lett. Húsz év munkája volt ez. De ha nem indulunk el a
felderíteni, maradunk az eredeti létszámmal, esetleg növekszünk valamit az alkalmi betérők
(keresztelés, te¬metés, esetleg esküvő) beszervezésével, és több mint 10 000 lé¬lek elkallódik,
elidegenül, máshol keres lelki táplálékot vagy szekularizálódik.
Európa szekularizációjában sok egyéb más tényező között döntő szerepet játszott az, hogy az
urbanizáció nagy lendületé¬nek idején a falvakról városokba özönlő tömegeket nem kereste
fel, nem szervezte be a gyülekezeti életbe az Egyház, s azok az emberek, akik a falusi
tradicionális keretek között jó egyházta¬gok voltak, a keret nélküli városi életbe jutva,
életformájukban elgyökértelenedtek, nem találtak lelki otthonra és elidegenedtek.
A gyülekezet felderítésével ma már bizonyára nem lehet olyan nagy eredményeket elérni, mint
az urbanizáció tetőfokán. Egészen biztos azonban, hogy van sok fel nem keresett, számba nem
vett család a gyülekezetben. Ennek bizonysága a népszám-lálás eredménye. Országos
vonatkozásban több tízezer fel nem keresett Lélek van a városokban, de elmenni nem csak a
tízezre-kért kell, hanem a százakért is, sőt, az Úr Jézus szerint az egyért is. Ha felderítő
munkánk folyamán csak egy lelket vezetnénk kö-zelebb Krisztushoz, akkor már nem éltünk
hiába, hiszen Jakab levele szerint, „aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a
haláltól és sok bűnt elfedez" (Jak 5,20). A külmisszionárusok idegen népek közé menték el
Krisztushoz vezetni őket. Molnár Mária az emberevők szigetére ment ugyan-ezért. Nekünk
csak a saját gyülekezetünk területére kell elmen-nünk, megkeresni azokat, akik nem
emberevők, hanem testvére-ink, elhanyagolt, meg nem keresett és ezért lehet, kihűlő lelkű
testvéreink az Úr Jézusban. A sorsukért azonban mi vagyunk fe-lelősek. Örök probléma ez.

28
Ezékiel prófétánál nagyon komoly is-teni üzenetet olvashatunk a hűtlen pásztorokról szóló
részben: „Tévelygett nyájam minden hegyen és minden magas halmon, és az egész föld színén
szétszóródott az én nyájam, s nem volt, aki keresné, sem aki tudakozódnék utána_
Annakokáért, ti pászto¬rok, halljátok meg az Úr beszédét: Élek én, ezt mondja az Úr- Is¬ten,
mivelhogy az én nyájara ragadománnyá lőn, és lőn az én

nyájam mindenféle mezei vadak eledelévé, pásztor hiányában, és nem keresték az én

pásztoraim én nyájamat ( Kiemelések tő¬lem: Cs. K.). (...) Így szól az Isten: Ímé megyek a
pásztorok ellen és előkérem nyájamat az ű kezökből, s megszüntetem őket a nyáj
legeltetésétől..." (Ez. 34,6-10). Egy kicsit ez történt Európa szekularizációjában is, és hiába
védekezünk, és lehet, hivatko-zunk sok igaz dologra, Isten ítéletében mi is benne vagyunk, ha
nem tudakozódunk a nyáj után, és nem keressük meg az elszóró-dottakat. Ez lerázhatatlan,
Istentől nekünk adott kötelesség. És ez elsősorban a lelkipásztoron és a presbitériumon múlik.
Mi az oka, hogy ezt legtöbb helyen nem végzik el? Vannak, akik nem tudják, vannak, akik
félnek tőle, mert új, szokatlan. Vannak, akik egyszerűen túl kényelmesek, merjük kimondani,
lusták hozzá. Ahogy eddig jó volt, jó ezután is. „ ...még egy kis álom, még egy kis szunnyadás
még egy kis kézösszefonás, hogy pihenjek; így jő el, mint az útonjáró a te szegénységed, és a te
szűkölködésed, mint a paizsos férfiú" (Péld. 6,10-11) mondja a példabeszédek könyve. „Nem
lehet" — ezt a két szót félre kell tenni. „Ha teljes szívbűl hiszel, meglehet ", mondta Filep a
szerecsen komornyik-nak (ApCsel 8,37) és ebből született az etiópiai keresztyénség. Ha teljes
szívvel hiszel, meglehet, mondja ma is az Isten nekünk, és ebből születik a pezsdülő, új
gyülekezeti élet.
A felderítés munkájában Isten Szentlelke is részt vesz. Isten „azt akarja, hogy minden ember
idvezüljön és az igazság isme-retére eljusson" (1 Tim 2,4), ezért sokszor kegyelmesen lehajol
azokhoz, akik ezt a munkát végzik. A családok felderítése után a lelkipásztor indul
meglátogatni őket. Így csengettem be a dikta-túra idején Marosvásárhely tömbháznegyedének
egyik ajtaján. — A gyülekezet lelkipásztora vagyok — mondtam —, és ha nem za-varnék,
jöttem pár perces látogatóba. — A tiszteletes úr? — Igen. Tessék bejönni, el szeretnék mondani
valamit. Én és a férjem is ateistaként nőttünk fel. Mindkettőnk szülei pártaktivisták, mi pe-dig
tanárok vagyunk. A múltkor, mosogatás közben az jutott eszembe: vajon van-e Isten, vagy
nincs? Így szóltam magamban: Istenem, ha vagy, adj valami jelt. Csengettek az ajtón. Két gon-
dosan felöltözött férfi állt előtte: „Gecse utcai református presbi-terek vagyunk — mondták. —
Jöttünk megkérdezni, hogy véletle¬nül nem tetszik-e református lenni? Tetszik-e hinni

29
Istenben? Nem tetszik-e kívánni, hogy a gyülekezethez tartozzék?" Telje¬sen megdöbbentem.
Életemben először kértem valamit Istentől, és azonnal válaszolt reá. Embereket küldött utánam.
Másnap ki¬mentem a faluba, ahol tanítok, és elmondtam a gyermekeknek: mától fogva
egyháztag vagyok. (Ez abban az időben volt, amikor a tanárok hivatalból az ateizmus hirdetői
és az egyház ellenségei kellett legyenek, különben az állásukkal játszottak.)

Pasztorációs körök

A gyülekezet felderítése után a pasztorációs körök megszer-vezése következik. Egy-egy

pasztorációs kör gondozásával egy presbitert bízunk meg. Vigyáznunk kell arra, hogy ebbe ne
tar-tozzon túl sok család. Attól függően, hogy kevés idővel rendel-kező, állásban lévő vagy már
nyugdíjas, de még elég aktív pres-bitereink vannak, egy pasztorációs kör húsz (esetleg tíz)
család¬tól ötven-hatvanig terjedhet. Mivel a pasztorációs köröknek be kell fedniük az egész
gyülekezetet, erre a mozgatható presbiterek száma rendszerint nem elég. Ezért a presbiterek
beszervezése után első lépés a nőszövetség beszervezése. De be lehet szervez¬ni az ifjakat is.
Még a diktatúra idején beszéltem az ifjúsági bib-liaórásaimnak a termelő és fogyasztói
gyülekezetről. Bibliaóra után sokan közölték velem, hogy ők nem akarnak fogyasztói if-júság
lenni, és megkérdezték, miben segíthetnék az evangéliumi munkát. Voltak, akik a vallástanítást
vállalták, és voltak, akik a pasztorációban szerettek volna segíteni. Ezeket gondos felkészí¬tés
után kettőnként osztottam be egy-egy pasztorációs körzetbe. Mint minden körzeti munkásnak,
nekik is pontos kimutatást ad-
tam a hozzájuk tartozó családokról. A bemutatkozástól elkezdve megbeszéltük a látogatás
lefolyását. Mutassák be megbízóleve¬lüket, mondják el, hogy a lelkipásztor küldte őket,
kérdezzék meg, hogy miben lehetnek a család segítségére, hívogassák templomba őket,
vigyenek egy kis szeretetet az ideges érdekvi¬lágba. Ne kérjenek egyházfenntartó járulékot, de
ha megkérdik őket, mondják el, hogy az mennyi, hogy mire fordítjuk, hogy hány nagyon
szegény öreget, beteget segélyezünk. Ha megkérik őket a járulék behozatalára, azt hozzák be,
és rövid időn belül feltétlenül vigyék vissza a nyugtát. Mondják el, hogy azért jöt¬tek, mert az
Egyház egy nagy család, az Isten családja, és azt szeretnénk, hogy egymásról tudjunk, tartsunk
össze, szeressük, és ha szükség van rá, segítsük egymást. Beszéljenek arról, hogy milyen jó
templomba járni, Istentől mindig erőt kapni a hétköz-napokhoz. Mondják el, hogy mikor van
istentisztelet, és ha az il-letők még nem voltak templomunkban, ajánlják fel, hogy elkísé¬rik
őket.
Az eredmény meglepő és megható volt. Emlékszem, egyik istentisztelet után egy idősebb

30
asszony visszamaradt, és sírva mondta el, hogy húsz év óta nem volt templomban, és ezek a
fia-talok hozták el. De nem csak elhozták, hanem helyette be is vá-sároltak (akkor hosszú
sorokat kellett kiállni az élelemért). Ugyanakkor a fiatalok számára is nevelő élmény volt ez a
szol-gálat, mert a gyülekezeti munka mindig kétirányú: építi azt, aki-nek szolgálnak, és építi
azt, aki szolgál.
A pasztorációs körzetek gondozói látogatásuk alkalmával mindig érdeklődnek az után is, hogy
nem költözött-e be valaki a szomszédba. Ismét átnézik a család adatait látogatásuk alkalmá-val,
kijavítják az esetleges hibákat, és beírják a változásokat. Lá-togatásuk után beszámolnak a
lelkipásztornak, aki a központi ki-mutatásban, ha szükséges, kiigazítja az adatokat.
Megbeszélik, ha a családban valami baj van, hogy a lelkipásztor betegség, lelki problémák,
szektás behatás esetén tudja soron kívül meglátogat¬ni a családot. Ahol ágyhoz kötött beteg
van, a körzeti presbiter elviszi a kazettára felvett istentiszteletet a betegnek. Elmond¬ja, hogy
mivel most nem tudott templomba jönni (lehet, hogy különben sem jött volna, de erről nem
beszél), ezért elhozta az istentiszteletet, mert a lelkipásztor a betegekért, tehát érette is
imádkozott. Még ha nem templomjáró is a beteg, akkor is jólesik neki, s lehet, hogy az Ige
éppen ekkor ragadja meg. Ha a gyüle-kezetben túl sok állandóan ágyhoz kötött beteg van, ezt a
szolgá-latot végezheti a Diakóniai Bizottság is. Gyülekezetünk régi, betegnyugdíjas presbitere,
Nagy István, a Diakóniai Bizottság el-nöke évente 400-500 alkalommal hordta el a betegekhez
még a kórházba is (a diktatúra idején!) a kazettákat. Az otthon fekvő betegek már előre tudták,
mikor jön, s ilyenkor sok esetben a szomszédok is átjöttek meghallgatni a prédikációt. A
presbiterek szerepe, a pasztorációs munka így tölti be a gyülekezetben az idegrendszer szerepét.
Kétirányú áramlást hordoz: a gyülekezeti tagoktól a lelkipásztor felé s a lelkipásztortól, a
templomtól a gyülekezeti tagok felé. Erre a munkára nevelni is kell a presbite-reket. Ez a
nevelés nem csak a presbiteri órákon történik. Már a vallásórákon, a konfirmációi előkészítőn
tudatosítanunk kell a presbiteri munka szépségeit és fontosságát, ezenkívül ifjúsági
bibliaórákon jó ifjúsági presbitériumot szervezni, és azon keresz-tül is előkészíteni őket az
eljövendő presbiteri munkára. Ahol a gyülekezetben közgyűlési képviselők is vannak, azoknak
is kör-zetet kell adni, s azokból csak akkor legyen pótpresbiter, ha jól végezték a munkájukat, s
a pótpresbiter csak akkor léphessen elő presbiterré, ha ezt körzeti munkájával kiérdemelte.
Természete-sen mindig vannak kivételek, mert lehet olyan presbiterünk is, aki másfajta,
pótolhatatlan munkát végez a gyülekezetben, akkor őt felmenthetjük a körzeti munka alól, de
ez esetben is ajánlatos legalább két-három család gondozásával megbízni.

31
A gyülekezet mozgatása

A gyülekezetet állandóan mozgásban kell tartani, mert kü-lönben könnyen elalszik. Ez a

mozgatás a körzeti munka, a kü-lönböző megvalósítások (építések, javítások, diakóniai
szolgála-tok) és az evangéliumi rendezvények által történik. Képzeljük el, hogy egy két végén
felfüggesztett kötéllel szinuszgörbéket aka-runk ábrázolni. Ez csak úgy sikerül, ha a kötél egyik
végét állan-dóan le-fel mozgatjuk. Ez esetben e mozgás tovaterjed az egész kötélen, s a kötél
egy élő, mozgó szinuszgörbe lesz. Ha ezt a mozgatást abbahagyjuk, a kötél petyhüdten fog
lógni egyik pont-tól a másikig. Ilyen a gyülekezeti élet is. Az Evangélium mozga¬tó
életerejének kell mozgásban tartania szüntelenül a gyülekeze¬tet a körzeti munkán, az építő
megvalósításokon, az áldozathoza-talokon és az evangéliumi rendezvényeken keresztül.
Mindeze-ken át gyülekezeteinknek a sokszor szundikáló állapotból missziói gyülekezetté kell
szerveződniük, hogy betölthessék Krisztustól kapott feladatukat.
A körzeti munka mozgató ereje
Ha gyülekezetünkben jól megszervezett körzeteink és jól ki-képzett munkatársaink vannak,
ezekkel nagy eredményeket érhe-tünk el. Körzeti munkásaink valóban úgy végezhetik
feladatukat, mint az idegszálak a testben. Segítségükkel állandóan kapcsolat-ban lehetünk a
gyülekezettel, és mozgathatjuk, ébresztgethetjük azt. Ezekből a lehetőségekből csak
egynéhányat sorolunk fel, a teljesség igénye nélkül.
Pontos kimutatásaink alapján tudjuk, hogy melyik család¬ban mikor született gyermek. A
gyermek első születésnapján egy bibliajelzős üdvözletet küldünk a szülőknek. Mikor a
gyermek eléri a három évet, presbiterünk elvisz egy levelet, amelyben megírjuk, hogy a kicsit
már minden bizonnyal megtanították imádkozni, de ha véletlenül nem tudtak volna
gyermekimádsá¬- got, akkor mellékelve itt küldünk mintát a reggeli, esti, evés előt¬ti és evés
utáni imádságra. Ez a levél közben nem csak a gyer-meknek fog szólni, mert sajnos sok család
van, ahol nem imád-koznak rendszeresen, főleg az asztalnál nem, és lehet, a gyerme-ket sem
tanították meg, de ez a levél emlékeztetni fogja őket és serkenteni az imádkozásra. Ha a
gyereket már megtanítják imád-kozni, az asztalnál is, talán a szülők is vele fogják mondani.
Mi-kor a gyermek hatéves lesz, küldünk neki egy külön kedves üd-vözletet, és meghívjuk a
vallásórákra. Tizenhárom éves korában a konfirmációi oktatás első évére, a konfirmáció után az
ifjúsági bibliaórákra, később a konfirmációi találkozókra. Ezek az értesí-tések, amelyeket
körzeti presbiterünk vagy pasztorációs bizottsá¬gi tagunk mint körzeti felelős visz el, újra meg
újra bekapcsolják a családot az egyházi áramkörbe. Ezzel lehetőség adódik megbí-zottunknak,

32
hogy melegebb személyes kapcsolat alakuljon ki közte és a család között és ezáltal a család és
az egyház között. Lassan érezni kezdi, hogy az Egyház nem csak adminisztratív közösség, nem
csak elzárkózó dogmatikai hitközösség, hanem lelki kapcsolatokat ápoló szeretetközösség is.
A házasulókkal jegyesbeszélgetést tartunk (szövegét lásd a családnevelésnél). Az őszinte, hat
szem között történő jegyesbeszélgetés nagyon fontos. Ilyenkor olyan kérdésekről is
beszélhetünk, amelyekre nincs alkalom az esküvő alkalmával, ennek izgatott, ünnepi perceiben
különben sem tudnak nyugod¬tan figyelni a fiatalok. Visszajelzésekből tudom, hogy ez a be-
szélgetés sokszor többet jelentett számukra, mint az esketési be-széd. Volt olyan alkalom,
amikor az édesanya, rámutatva játsza-dozó kisgyermekére, mondta: Ez az én kicsim azért
született meg, mert emlékeztem arra, amit a jegyesbeszélgetésen tetszett mondani a művi
abortuszról. Az ifjúsági körünkből házasulókat esküvőjük alkalmával egy kedves énekkel
köszöntheti az ifjúság. Házassági évfordulójuk alkalmából a presbiterünk elviszi hozzá a
lelkipásztor üdvözlő és áldást kívánó levelét, és meghívja az is

tentiszteletre, ahol érettük is imádkozunk. Gyermekük kereszte-lése előtt, ha lehetséges, a

keresztszülőkkel együtt keresztelési előkészítő beszélgetést tartunk. Meghívjuk őket, esetleg
már előbb is, a fiatal házasok bibliaórájára, ahol családi és gyer-meknevelési kérdésekkel
foglalkozunk, az Evangélium mértéke alatt a lélektant és az ide vonatkozó tudományos
ismereteket is felhasználva. Öntudatosítanunk kell bennük a szép családi élet fontosságát és
annak ápolását. A huszonöt, ötvenéves házassági évfordulókra vagy a ritka gyémántesküvőkre
ismét üdvözletet küldhetünk, istentiszteleten megemlékezhetünk róla, imádkozha-tunk az
ünneplőkért. Hasonlóképpen emlékezhetünk meg az idős kort megért testvéreinkről. A temetés
alkalmával a gyászolókat meghívjuk a következő istentiszteletre, ahol érettük is imádko-zunk.
Utána meglátogatjuk és hívogatjuk a templomba őket.
A fentieken kívül számtalan aktuális kérdésben meg tudják mozgatni a gyülekezetet a körzeti
presbiterek. Nagy ünnepek előtt meglátogatják a családokat, az egyház vezetősége nevében
boldog ünnepet kívánnak, elmondják hogy mikor tartják a bűn-bánati, nagyheti
istentiszteleteket, és azokra is meghívják a csa-ládtagokat, akiknek bizonyára jólesik, hogy
most a presbiter nem azért ment, hogy kérjen valamit, hanem azért, hogy vigyen egy kedves
meghívást, jókívánságot, kis darab szeretetet. Ünnepé-lyek, evangelizációk alkalmával
hasonlóképpen elhordják a meghívókat. Ezek nyomában természetesen nem kell százszáza-
lékos eredményt várnunk. De ha csak egy lélekkel többen jönnek a templomba, már nem
mentünk hiába.

33
Felnőttek konfirmációja

A felderítési adatokból előbukkan, kik azok, akik nem kon-firmáltak, esetleg meg sincsenek
keresztelve, és nem esküdtek esetleg még polgárilag sem, vagy csak az egyházi esküvő maradt
el. A lelkipásztori látogatás folyamán az illetőkkel erről is elbeszélgetünk, megmondjuk, hogy
többen is vannak ilyen helyzet¬ben, és értesítést fogunk küldeni, amikor (rendszerint
úrvacsorá¬val járó, nagyobb ünnep előtt) egyhetes intenzív felnőtt konfir¬mációi előkészítőt
tartunk, és a szombat esti istentisztelet alkal¬mával megkonfirmáljuk őket. (Az egyhetes
intenzív kurzusra sokkal szívesebben jönnek, mint a hónapokig húzódó, heti egy alkalomra,
amelynek az időpontját el is felejtik, vagy nem tudják előre betervezni.) Ez az egy hét, amelyen
az esti bűnbánati isten-tiszteleten is ott vannak, missziói alkalom. Vigyázzunk arra, hogy a
beszélgetésre is jusson idő, hogy megnyíljon előttünk a szívük, és közzel kerüljenek
Krisztushoz. Ezalatt nem azt értjük, hogy formálisan a megtérésre hívjuk fel őket. Hiszen ők
már itt vannak, nem tagadók, hanem szeretnék megismerni jobban a hi¬tünket. Különben is
vigyáznunk kell arra, hogy egyenlő partner¬ként kezeljük őket. Ha azt érzik, hogy mi felülről
lefelé akarjuk térítgetni őket, akkor, talán egy kicsit jogosan is, beképzelt fari-zeusoknak
fognak bennünket nézni, és nem veszik át tőlünk az Igét és a tanítást. Beszéljünk világosan,
áttekinthetően, röviden. Fontos, hogy mondanivalónkat jó példákkal, esetleg rövid törté-
netekkel szemléltessük is. Mutassuk meg a Szentírás üzenetének a mindennapi életben
gyökerező realitását. Ennek a hétnek ko¬moly, rendszeres tanmenete és anyaga kell hogy
legyen:

1. Honnan tudunk Istenről? — Isten létezése — a teremtésben Isten bölcsességének

tudományosan is kimutatott valósága. Isten üzenete: a Biblia.
2. Az ember teremtése, a bűneset, az ember nyomorúsága.
3. Jézus Krisztus és az ember megváltása.
4. A Szentlélek, a Szentháromság és a Sákramentumok.
5. A gondviselés, Isten törvénye, az ember hálája, az imád¬ság.
6. Az egyház, a konfirmáció, a keresztyén élet.

A tanításnak sok szemléltető képpel, az életből vett, szemé-lyes hit melegével kell történnie. Az
apostoli hitvallást, az Úrimádságát és még pár kérdést természetesen könyv nélkül is tud-niuk

34
kell, de a lényeg az, hogy ez alatt a pár nap alatt a szeretet légkörében Isten közelébe jussanak.
A konfirmáció közös megbeszélés alapján vagy csak a pres-biterek előtt, vagy a szombat esti
istentisztelet keretében törté¬nik. (Ez az utóbbi kívánatosabb.) Másnap a gyülekezettel
vesz¬nek úrvacsorát.

Gyermek evangelizáció

A gyermek evangelizáció általában egyhetes, a gyermekek¬kel intenzíven foglalkozó, a

gyermekes szülőket is megmozgató munka. Legtöbb gyülekezetben nagyon jó eredményeket
hoz. Jó lélektani tudással és legfőképpen sok szeretettel kell megrendez¬ni úgy, hogy a
gyermekek ezalatt bibliai történetek rajzolásával, aranymondásokkal, sok énektanulással,
kedvességgel és jókedv-vel közel kerüljenek Krisztushoz. A befejezés szeretetvendég-séggel
összekötött kicsi ünnepély legyen, ahol gyermekeink megmutathatják szüleiknek és az egész
gyülekezetnek, hogy mit tanultak és miket készítettek a hét folyamán. Jó, ha az evangelizációt
egy központi gondolat fogja össze. Vendége lehet az ifjúsági kör egy kedves énekkel vagy
pantomimjátékkal. Ifja-ink közül pedig azokat, akiknek arra tehetsége van, fel lehet kér¬ni
különböző közreműködésre (pl. zene vagy énektanítás, bibliai történetek elmondása, rajzolás
stb.). Ez a munka mindkét felet kölcsönösen építi.

Az ifjúsági munka

Az ifjúsági munka egyházunk nagyon fontos feladata, a gyülekezet azon rétegének a

mozgatása, amelyet a legnehezebb elérni. Általános panasz, hogy ifjaink a konfirmáció után
elma-radnak a templomból. A fiatal életnek olyan sok kihívásával találkoznak, hogy egyszerre
messze marad tőlük a templom, és kü-lönben is úgy érzik, hogy e téren eleget tettek
kötelességüknek. Ezen a jelenségen azonban nem kell mértéken felül elkesered-nünk, inkább
keresnünk kell a kérdés okait és megoldását. A konfirmáció egy kicsit olyan, mint az őszi
vetés. A mag benne van a földben, nyoma sem látszik. de átvészeli a telet, és ta¬vasszal majd
kikel, s a csupasz földből nőni kezd a zöld búzave¬tés. Ahhoz azonban, hogy ez így legyen,
szükséges a jó földmeg-munkálás és a jó vetés. Más szóval az a jó konfirmációi előkészí-tés,
amelyik tanít is, de amellett nevel, lelkesít, és a Heidelbergi Káté szavaival élve „Szív szerint
hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őneki éljek" (H. K. 1. kérdés). Egész munkánkban
ez a „szív szerint" a döntő.
Az ifjúsági munkának, mint általában minden egyházi mun-kának két gyakorlati pólusa van: az
ifjak összegyűjtése és a talál-kozások folyamán olyan lelki táplálék adása, amely vonzza őket,

35
és a következő alkalmakra visszahozza az ifjakat. Egyik vonat-kozásban sem szabad merevnek
lennünk. Az első alkalmak külö-nösképpen döntőek. Egyik kedves, sajnos már meghalt
lelkipász-tor barátom sehogyan sem tudta az ifjakat bibliaórára összegyűj-teni, mert
szabadidejüket azok mindig a falusi diszkóban töltöt¬ték. Egyszer azt mondta nekik: Miért
jártok ti a diszkóba? Hi¬szen táncolni nálam is lehet. És meghívta őket vasárnap estére a
parókiára táncolni. Közben aztán elkezdett beszélgetni velük. Egy idő múlva azt mondták a
fiatalok: Tiszteletes úr, mi rájöt¬tünk, hogy az örökös táncolásnál okosabb és érdekesebb
dolgok is vannak. Mi azért szeretnénk idejárni, hogy tessék velünk be-szélgetni. Így alakult ki
egy komoly, hitvalló ifjúsági csoport, bibliaórákkal, angol nyelvkörrel, Magyarországra is járó
evangé-liumi előadásokkal.
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ifjak legjobb misszionáriusai maguk az ifjak.
Marosvásárhelyi gyülekezetünk-ben rendeztünk egy missziós ifjúsági nyarat, amelynek egyik
főtevékenysége az volt, hogy a nyilvántartásból ifjaink kiírták a gyülekezet ifjúsági órákra nem
járó tagjait, aztán kettesével elin-dultak felkeresni és meghívni őket ez alkalmakra. Fontos,
hogy ifjaink közös alkalmaikon jól érezzék magukat. Ezért tulajdon-képpen ifjúsági termünk
(ha van) egy kicsit klubszerű kell hogy legyen. Pingpongasztal, sakk, könyvek, video és más
egyéb ha-sonló tárgy kell, helyet kapjon benne, hogy ifjaink otthon érezzék magukat és ott
szórakozni is tudjanak. Az egészséges ifjak élet-stílusa nem a méltóságteljes szomorúság,
hanem a vidámság és a jókedv. Persze megvan az ideje a komoly perceknek és az Igé¬ben vagy
a személyes beszélgetésben a bűnbánatnak is, de ezek bensőséges és szent alkalmak, amelyeket
nem szabad elcsépelni a nem őszinte, csak kegyeskedő Bibliaórai stílussal, mert az csak
elriasztja az ifjainkat.
A lélektan megállapítása szerint az ember azt tudja legin¬kább megjegyezni, és tegyük hozzá,
az érdekli legjobban, ami¬ben ő maga is tevékenyen részt vesz. Ezért elhibázott módszer az,
amikor a lelkipásztor a bibliaóra bevezetőjében mindent el¬mond, és akkor felteszi a kérdést:
Ki akar hozzászólni? Persze hogy nagyon kevesen tudnak még a letarolt Ige-mezőn egy pár
kalászt összeszedni. A jó bibliaórák titka különben sem a min¬dent elmondó bevezetésben,
hanem a gondolkodásra, esetleg vi¬tára serkentő jól feltett kérdésekben van.
Bibliaórai alkalmainkon egy előzőleg közösen megbeszélt kérdést kell felvetnünk. Ezek a
kérdések a mindennapi életből vagy ifjaink élethelyzetéből eredő kérdések legyenek.
Természe-tesen ide tartozik az udvarlás, az együttélés, házasság, vegyes házasság, művi
abortusz, családtervezés minden kérdése is. Miu-tán pro és kontra mindenki kifejtette a
véleményét, azután kell jönnünk a kérdésre világosságot vető Igével, mellyel megtudjuk a

36
beszélgetésünkre érkező isteni üzenetet.
Jó, ha az ifjúsági csoport meg van szervezve. Ha van ifjúsá¬gi szervezet, akkor legalább
elnökkel, titkárral, pénztárossal. De nagyon helyes ifjúsági presbitériumot is létesíteni a
gyülekezeti presbitérium mintájára, mert ezáltal is belenőnek a gyülekezeti életbe.
Mindenképpen arra törekedjünk, hogy ifjaink ne fejtömő alkalmak passzív résztvevői legyenek,
hanem aktív részesei az ifjúsági vagy gyülekezeti alkalmaknak. Ebbe a gondolatkörbe tartozik
az ifjúsági énekkar és az istentisztelet vagy templomi ünnepély keretében előadott műsor is. Jó,
ha bevonjuk őket a gyülekezeti munkába, kettőnként körzeteket adva nekik (mint ahogyan erről
előzőleg szó volt), a vallástanításba vagy a nyári gyermek evangelizációkba.
Külön fejezetet kellene szentelnünk az ifjúsági konferenci-áknak. Gyakorlati szempontból
nézve az egész ifjúsági munká-nak három gyümölcse van: először az, hogy ifjaink hitben meg-
erősödnek, másodszor, hogy előkészülnek a felnőtt egyháztag-ságra, belenőve a gyülekezeti
életbe, harmadszor, hogy a találko-zások alkalmával jó eljövendő házastársra tehetnek szert. A
ve-gyes házasságokban élőknek ugyanis sokkal több konfliktussal kell megküzdeniük, mint a
tiszta református családoknak. Az el¬ső kérdés már az esküvő előtt az, hogy melyik egyháznál
esküsz¬nek, majd hogy milyen vallású lesz a gyermek. Erdélyben még mindig fennáll
katolikus részről a reverzáliskövetelés, az ortodox egyház pedig megkérdezés nélkül
egyszerűen átírja ortodoxnak a református felet is. Ha a vegyes házasság első buktatóin
túles¬nek, még mindig marad minden vasárnapra a kérdés: melyik templomba menjenek?
Vagy menjenek külön? Ennek aztán rendszerint az a következménye, hogy nem mennek
egyikbe sem. Máskor meg az történik, hogy a feszültség miatt egyáltalán nem esküdnek
egyházilag, ami szintén az elhidegüléshez vezet. Tekintetbe véve a jelenkori etnikai
feszültségeket, még nehezebb a helyzet akkor, ha nem csak különböző vallásúak, de különböző
nemzetiségűek is. Ezenkívül létezik az a szintén nehéz eset, ami¬kor az egyik fél komoly
hitben élő, a másik hitetlen. Örök fájda¬lom és lehúzó erő ez az istenfélő házastárs életében.
Mindezeketelkerülendő legegészségesebb helyzet, amikor mindkét házastárs azonos vallású és
gondolkodású. A keresztyén ifjúsági körök, konferenciák széles körű lehetőséget nyújtanak a
később házas-sággá fejlődő barátságok megszületésére. Az ismerkedés abban is segít, hogy
egészséges gondolkodású ifjak megszeressék egy¬mást és családot alapítsanak. Fájó jelenség
ugyanis, hogy mai if-júságunk közel egynegyede agglegény. Ezek nagy részének, kü-lönösen
édesanyjuk halála után, a gondozatlanság és a pohár ma-rad. Különös, hogy az életnívóban
messze felettünk álló nyugati társadalmakban is fejlődőben van ez a jelenség. Jól megrendezett

37
ifjúsági konferenciáink, élettel és hittel tele találkozásaink bizo-nyos mértékben ezt az
elmagányosodást is megelőzhetik.

Templomi ünnepélyek

Templomi ünnepélyeink szintén pezsdíthetik a gyülekezet életét. Ezekre külön, névre szóló
meghívót vihetnek presbitere¬ink (ők címezik meg) vagy más, pasztorációs bizottsági tagjaink
a gyülekezet családjaihoz. Amikor az Arad-Gáji Gyülekezetet szerveztem, presbitereink
minden ilyen alkalommal széthordták külvárosi körzeteikben a kinyomtatott meghívókat, nem
kis ered-ménnyel. Ünnepélyeink nívósak, lélekemelők kell legyenek. Si-ralmas dolog az,
amikor a gyermekek belesülnek a versekbe, amikor nem jó a hangsúly, amikor az egészen
látszik, hogy nem volt lelkiismeretesen előkészítve. Ünnepélyek alkalmával sok¬szor
gyermekeinkkel tudjuk elhozni a templomba azokat a szülő¬ket, akik különben nem járnak
oda. Jó ötlet az is, hogy a szülők¬nek a szereplő gyermekekkel küldjünk meghívót. Fontos az
énekkar jó felkészítése is. Ha gyülekezetünkben nincs dalárda, feltétlenül próbáljuk azt
megszervezni. Itt se higgyünk az általá¬nos szólamnak, hogy nem lehet. Jézus azt mondta,
hogy minden lehetséges a hívőnek. Dalárdát szervezni is lehetséges. Ha nem többől, legalább
négy tagból. Lehet, először nem lesz tökéletes, de Isten dicsőségére fog énekelni. Nem igaz az,
hogy híveink nem szeretik a dalárdát. A fellendült egyházi dalárdakultúra is bizonyítja
gyülekezeteink énekszeretetét. Siralmas dolog, ami¬kor, hogy ne keljen külön kántort fizetni, a
gyülekezetben még az orgona sem szól, és csak a lelkipásztor ide-oda járkálva egy
harmóniummal, sokszor csekélyke tudással, legtöbbször ugyan-azokkal az énekekkel próbálja
kielégíteni a gyülekezet énekigé-nyét. Igaza van Nagy Károly néhai püspökünknek az énekes-
könyvhöz írt előszavában: .,Vigyázzatok, kedves Testvéreim! Ott, ahol csak a kántor énekeli
ímmel-ámmal az ének első versét, ott akármennyien is legyenek a templomban, már megindult
a haldoklás". Többnyire intellektuális felépítésű istentiszteleti ren-dünkben fontos érzelmi
tényező az ének, és ennek mozgatóereje fokozatosan érvényesül a dalárdák szervezésében.
Gyülekezetmozgató erő a testvérgyülekezetek találkozása, a gyülekezeti találkozók, a
falunapok rendezése is. Jó ezek mellé még külön hangsúlyozott ifjúsági találkozót is szervezni.
A falu-napokat sok helyen a helyhatóság rendezi. Vigyázzunk arra, hogy ilyen esetben is
mindig istentisztelettel kezdődjék, és a dél¬utáni rendszerint kulturális program vagy
szórakozás az átváltás ellenére is evangéliumi jellegű maradjon. Ez nem azt jelenti, hogy
megpróbáljuk esetleg a táncot vagy a vidámságot letiltani, hanem azt, hogy neveljük oda
gyülekezetünket, hogy szórakozni is keresztyén ember módjára tudjon. Alkalom a falunap arra

38
is, hogy a falu történetét, esetleg ezen át nemzetünk történelmét is öntudatosítsuk a
jelenlévőkben. Mivel ilyenkor sok elszármazott is hazajön, meg lehet szervezni istentisztelet
után a temetőláto-gatást, ahol a lelkipásztor imádságban köszöni meg Istennek azokat, akik
áldásul voltak itt a földön, és az emlékezőket felne-velték.

Kihelyezett bibliaórák

A kihelyezett bibliaórák tartása külön mozgatóerő. Volt olyan gyülekezetünk, ahol a

gyülekezeti teremben tartott biblia¬óra megbukott. Akkor a lelkipásztor elkezdett bibliaórákat
tarta¬ni a családoknál, meghívta a szomszédságot is. Ezek az alkalmak úgy megnövelték az
igehallgatók számát, hogy végül a gyüleke¬zeti terem is tele lett. A kihelyezett, családoknál
tartott biblia¬órák előnye a kis távolság, a szomszédság vonzása, a közvetlen¬ség és a
meghittebb személyes kapcsolat, ami sokkal jobban ér¬vényesül a beszélgetésben. Jó, ha minél
több ilyen létesül a gyü¬lekezetben. Ha a lelkipásztor erejét ez felülmúlja, akkor képez¬zen ki
ezek tartására vezetőket, akik az ő irányítása alatt végzik a munkát. Ha jól megválasszuk erre a
munkatársainkat, alkalmak¬ként előzőleg jól felkészítjük őket, nem kell a szektaveszélytől
tartanunk, sőt fegyver lesz ez a szekták ellen is, mert gyülekeze¬tünk hitében öntudatossá váló
hívekből és aktív egyháztagokból fog állni. A lelkipásztor aztán sorra járhatja a bibliaórai
csopor¬tokat, hogy megjelenésével bátorítsa és irányítsa azokat. Ha pe¬dig a lelkipásztornak
még nincsenek megbízható és a gyüleke¬zetben is tekintéllyel bíró hívei, ideértve a jól
felkészített ének¬vezért vagy vallástanárt is, akkor tartson a lelkipásztor, lehetőleg a
presbiterek lakásán, minden héten máshol, az illető presbiteri körzet családjait meghívva
vándor bibliaórát. Természetesen ez több időt vesz igénybe, több erőfeszítést kíván, mint
hetenként elkészülni egy prédikációra. De ha valaki egyszer lelkipásztor lett, annak nem szabad
a saját kényelmét a szolgálat elé helyez¬nie. Annak égnie kell attól a vágytól, hogy a reá
bízottakat minél közelebb vezesse Istenhez. Mert mindnyájunkra érvényes Siklós József
verssora: „A lélekmentés szenvedélye nélkül mit lődö¬rögsz, pajtás, e furcsa pályán?"
(Fésületlen sorok egy jól fésült
Lnllónn'Ian~ Í

A kihelyezett bibliaóráknak nem elvonnia kell résztvevőit a templomi istentisztelettől, hanem

segítenie arrafelé. Szerepük hasonló a testünkben lévő vénák szerepéhez. A szívünk önmagá-
ban nem lenne képes testünk minden részéből felszivattyúzni magához a vért. A vénák azonban
segítenek ebben, mert faluk belső oldalán kicsi billentyűszerűségek vannak, amelyek, sok¬szor

39
a külső mozgás segítségével pumpálják a vért a szív felé. Gyakorlatban így működnek a
gyülekezet testében is a jól meg-szervezett családi, szomszédsági bibliaórák. Ezért az az
ideális, ha vezetőjük komoly hitű, értelmes presbiter, aki éppen az illető körzet felelőse vagy
egy hasonló pasztorációs bizottsági tag. A helyzettől függően vándorolhatnak ezek a bibliaórák
egyik csa-ládtól a másikhoz a résztvevők körében. Fontos kimondani, hogy ezek nem
vendéglátási alkalmak, amelyeken meg kell kínálni a résztvevőket. Nehogy a meghívás anyagi
kötelezettsége és gond¬ja elriassza a helyet adó családot. Itt Isten vendégel az ő Igéjével.
Fontos viszont a családias légkör kialakítása. Nagyobb gyüleke-zeteink istentiszteletein a
helyzetből adódóan ez nem alakulhat ki, pedig egy gyülekezet összetartásában a személyes
kapcsoló¬dások igen fontosak.
A külön működő és mégis összetartozó, kihelyezett családi bibliaórák úgy fognak működni a
gyülekezetben, mint az élő testben a sejtek: mindegyik relatíve külön élettel, az egy test
szolgálatában.

A gyülekezeti energiák felszabadítása

A gyülekezetben sok szunnyadó, sokszor fel nem használt lelki energia van. Az a lelkipásztor,
aki ezeket az energiákat nem használja fel, hasonló ahhoz a XIX. század eleji gazdához, aki
még csak lóval szántott, kézzel vetett, aratott, este gyertyafény mellett ült, mert még nem
szabadították fel, nem használták ki a nyersolaj és a villamosság energiáját. Melyek ezek az
energiák?

Hol szunnyadnak a gyülekezet erői? Az első a mindenekfelett lévő és nem földi, hanem
mennyei gyökerű Szentlélek ereje. Ahol ezt nem kérik, nem várják Istentől, ezzel nem
számolnak, ott meghal az élet. A Szentlélek azonban sokszor embereken át is munkálkodik,
ezért kell megkeresnünk azokat a lehetőségeket, amelyeket Isten és a gyülekezet szolgálatába
állíthatunk.
Az első ilyen lehetőség, amiről már szó volt, a teljes munkát végző, szinte felmérhetetlen
segítséget adó presbitérium. Ame¬lyik lelkipásztor presbitériumát nem állítja munkába, az
ahhoz a traktoristához hasonló, aki a motor beindítása nélkül, maga igyekszik húzni a járművet.
Sok energia-felszabadítással jár a nőszövetség megszervezé-se is, bár a lelkipásztorok egy része
azt mondja, amikor erről van szó: igaz, hogy nálam nincs megszervezve a nőszövetség, de az
én asszonyaim úgyis mindent elvégeznek, amit mondok nekik. És ez igaz is. De az is igaz,
hogy egy gyülekezetben nem csak arra van szükség, amit a lelkipásztor kitalál, mert

40
bármennyire okos is, mégis elkerülheti a figyelmét valami, ami a nőknek eszébe jutott volna. A
nőszövetség serkenti a nőket az önálló gondolkodásra, a közös munkavégzésre, és mivel lelki
alkatuk különbözik a férfiakétól, sok olyan kérdést megoldanak, ami a férfiak figyelmét
elkerülte volna. Közel a Királyhágóhoz, Csucsán, ahol a régi Ady-kastély ma is áll, már csak
négy refor-mátus maradt 1993-ban. A templom, amelyet még Szász Domo-kos püspök idejében
építtettek, teljesen romos állapotban volt. Az Egyházkerület pénzt utalt ki a javítás
megkezdésére, ezt a ve¬zető férfiak egyelőre bankba tették, ami ott a gyors pénzromlás
következtében megsemmisült. Akkor minden külön felhívás nél-kül a Kalotaszegi Nőszövetség
összefogott, és elhatározta, hogy megmenti a templomot. Varrottasokat gyűjtöttek és
készítettek, eladták azokat, külföldi vevőket is találtak, aztán kőműveseket fogadtak, maguk is
jelentkeztek segédmunkásnak, élelmet hoz¬tak a dolgozóknak, és gyönyörűen megjavíttatták a
templomot.
Azóta minden évben egyszer nőszövetségi összejövetelt, sokszor varrottas-kiállítást is
szerveznek ott, azért is, hogy kicsit fellen-dítsék a maroknyi gyülekezet életét. Ez a templom a
férfiak ke-zében tönkrement volna. A nőszövetség megmentette. Ez csak egy példa a sok közül,
amelyet a nőszövetségek végezni tudnak. A nőszövetség szervezése, mint minden egyházi
munka, termé-szetesen veszélyt is rejt magában. A lelkipásztornak kell vigyáz-nia már az
indulásnál arra, hogy a körön belül milyen szellem honosodik meg, hogy a nőszövetség ne
steril, önmagáért élő pletyka- és hiúságfészek legyen, vagy ne a gyülekezettől elsza-kadt
közösséggé váljék. Erre azonban jó alkalom a nőszövetségi bibliaóra. Másrészt vigyázni kell
arra, hogy a férfiak és a presbi-térium ne nézze féltékenyen a nőszövetség munkáját.
Ott, ahol a presbitérium nem tudja felvállalni a gyülekezet Összes körzeteit, a megmaradtakat
kettesével járva elvállalhatja a nőszövetség. Ugyanúgy a diakóniai munkában is elsőrendű
szolgálatot tudnak végezni. Kulturális estéket, családnevelő összejöveteleket, előadásokat,
varró-hímző kört, szeretetvendég-ségeket, karácsonyi jótékony bazárokat, kórház-, öregotthon-,
ár-vaház-látogatásokat tudnak szervezni, amihez a férfiak mind nem értenek. Van olyan
nőszövetség, amely egy szegény sorsú gyermeket taníttat.
A szervezésnél nem kell feltétlenül ragaszkodnunk a tagsági díjhoz. Legyen a nőszövetségnek
elnöke (ez legtöbbször a lelki-pásztor felesége), titkára, pénztárosa. Bevétele alkalmi adakozá-
sokból, rendezvények bevételéből, önálló perselypénzből is adódhat. Arra azonban vigyáznunk
kell, hogy pénzükkel szaba-don rendelkezzenek, minden külső erőszakolás nélkül.
Energia-felszabadítás az IKE vagy ifjúsági bibliakör meg-szervezése is. A megelőzőkben már
volt arról szó, hogy mikép-pen vehetnek részt a gyülekezeti munkában, családok pasztorálá-

41
sában, konfirmandusok kikérdezésében, gyermek evangelizá-ciókban, ünnepélyek
rendezésében.

Általában minél több területen jó a csoportmunkavégzés. A presbitériumon belül is ezért

szükséges a különböző feladatú bi-zottságok alakítása. Ott, ahol a lelkipásztor egyedül akar
mindent elvégezni, egyfelől sok lesz az el nem végzett munka, másfelől kimarad az aktivitásból
sok lelkes egyháztag, akiknek lelkesedé¬se lassan lehűl, mert úgy érzik, nincs reájuk szükség.
A gyüleke¬zet felszabadított energiái nem csak a lelkipásztort segítik mun-kájában, hanem a
munka végzőit is építik. Az egyik, már elég rég Amerikában megjelent könyv ezt a címet
viseli: A keresztyén pásztor és a dolgozó gyülekezet. Ennek ellentéte a dolgozó pász¬tor és a
szundikáló gyülekezet. Rajtunk áll, hogy melyik utat választjuk.
A gyülekezet mozgatásában és nevelésében jó segítség a gyülekezeti lap vagy értesítő. Ma a
komputerek és másolók vilá-gában ezeket könnyen lehet előállítani. A szükséges értesítések
mellett vigyáznunk kell arra, hogy e lapokat ne csak a lelkipász¬tor írja, hanem itt is adjon teret
benne presbitereknek, nőszövet¬ségbe tartozóknak, egyháztagoknak, ifjúsági körbe járóknak is.
Minden gyülekezetben a helyzetből adódóan más és más energiaforrást lehet felfedezni. A jó
lelkipásztor élénken figyel ezekre és munkába állítja őket.

A gyülekezet reflexzónája

A hagyománnyá vált szokás a gyülekezet reflexe. A jó ref¬lex pedig életmegtartó erő. A reflex
tulajdonsága az, hogy ha egyszer rögződött, akkor különösebb mérlegelés, latolgatás és késés
nélkül rögtön teljesít. (Ha citromot látunk kicsavarni, összefut szánkban a nyál. Ha forró
vashoz ér a kezünk, minden gondolkodás nélkül elrántjuk.) A gyülekezeti életben is nagy
szerepe van a beidegződéseknek. Ezek a beidegződések legtöbb-ször a hagyomány formájában
jelennek meg. Gondoljunk példá¬ul arra, hogy milyen nagy szerepe van a hagyományos
gyüleke-zetben a konfirmációnak és az azt megelőző előkészítésnek. A gyermekeket nem kell
külön magyarázkodással összetoboroz-nunk, meghívásunkra maguktól jönnek. Aki nem
konfirmált, azt kinézi maga közül a hagyományos falusi gyülekezet. Városok¬ban vagy más
tájegységekben, országokban persze ez változó. Éppen ezért nagy jelentőségű, ahol megvan.
Ezért igehirdetése¬inkben kár ostorozni azt a jelenséget, hogy a konfirmandusok szokásból,
hagyományból jönnek. Örüljünk annak, hogy jönnek, és az előkészítés két évét töltsük meg mi
lélekkel, Evangélium¬mal. Nem kell ostoroznunk az ilyen alkalmakon a „nagyebéd" rokonsági
összejövetellé növekedését a sokszor káros kinövések ellenére sem. Az esetleges káros

42
kinövéseket igyekezzünk lefa¬ragni, de a szélsőséges kritizálás helyett inkább társítsunk az
ebéd mellé komoly gyülekezetneveléssel jó szokásokat. Például, hogy az apa vagy a keresztapa
imádkozzék evés előtt, és köszön¬je meg Istennek, hogy erre az órára elérkezett gyermekük.
Akár kézbe adott imádsággal is fel lehet őket erre készíteni. Nem igaz, hogy ez lehetetlen,
hiszen a vőfélyek is megtanulják az esküvőre a hívogatót, és ügyesen elmondják, mert ez a
szokás. Miért ne le-hetne szokássá tenni konfirmáció alkalmával a szülői vagy ke-resztszülői
imádságot is? Csak gyülekezet-, illetve családnevelés kérdése. Prédikálni kell róla, és az illető
családokat többször meglátogatni, előre figyelmeztetni. Az egyszer már bevezetett szokás
aztán, ha ügyelünk is rá, szinte már magától megy to¬vább.
Nálunk sokszor probléma és külön vita minden kicsi egy-házfenntartói járulékemelés. Az
adventistáknál nem probléma, hogy tizedet adnak, mert az életük így kezdődött. Nem vitatják
meg újra meg újra, mert ez a szokás. Nem kell lenézni a szokás¬sá rögződött cselekvéseket,
hanem lélekkel kell megtölteni őket. Az Úr Jézus a kánai menyegzőn a rituális kővedreket
töltette meg vízzel, hogy azt borrá változtassa. Meg kell becsülni és fel kell használni a
szokásokat. Végeredményben szokás a minden-
napi mosdás is, sokszor szinte automatikusan zuhanyozunk, de megtisztulunk általa. A
mosdatlan gyermekeket pedig rá kell szoktatni a mosdásra.
Ezért a gyülekezet életében nagy jelentőségű az új szokások bevezetése. Lélektanilag jó
alkalom erre a lelkipásztorcsere. Az újonnan érkezett lelkipásztortól az újdonság hevében
könnyeb¬ben elfogadják a változtatásokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne tudna új
szokást behozni a régi lelkipásztor is. Az új szokás bevezetése persze nem mindig
zökkenőmentes. Erdély¬ben sem ment mindenhol zökkenőmentesen a kétéves konfirmá¬ciói
előkészítés bevezetése, de amikor már megvalósult, nem ké¬pezte többé vita tárgyát, és ha a
lelkipásztor ügyes volt, életbe lé¬pett az első év végén a „kicsi konfirmáció" is, és áldássá lett a
kétéves előkészítés.
A lelkipásztornak figyelemmel kell kísérnie az általa ismert gyülekezetek életét, és az ott látott
jó szokásokat életbe kell lép-tetnie otthon is.

A konfirmáció

Erdélyben a vallásórák után következő konfirmációi előké-szítés kétéves. Az első év, a „kicsi
konfirmáció" anyaga 82 kérdés—felelet, amelyik azzal kezdődik, hogy mi a konfirmáció,
hogyan kell arra felkészülni, mi a felnőtt református egyháztag kötelessége, honnan tudunk
Istenről, a Szentírás, az Ó- és Újszö-vetség viszonya, szombat és vasárnap, a Jézusban adott

43
váltság lényege, hitvallásaink, a Keresztyén Egyház felekezetei, egyház-szervezeti,
egyháztörténeti és istentiszteleti kérdésekre való fele-letek. A második év anyaga a Heidelbergi
Káté. Sok helyen fel-merülő kérdés: Meg kell-e tanítani könyv nélkül az anyagot, kü-
lönösképpen az amúgy is nehéz Heidelbergi• Kátét? A H. K. konfirmandusok számára történő
átírására többszöri kísérlet tör-tént, de egyik sem sikerült. Mindannyiszor rájöttünk arra, hogy
ez a káté annyira ihletett, hogyha átírjuk, sok, lényeges mondani¬való kimarad belőle. A
megtanítandót legfeljebb lehet rövidíteni, de végig kell magyarázni mind a 129 kérdés—
feleletet. Az általá¬ban megtanított anyag 92 kérdés lehet, amelynek megtanítása gyakorlati, de
lélektani szempontból is fontos. Azt a konfirmáci-ót, amelyre még tanulni sem kell, ifjaink sem
veszik komolyan. A konfirmáció életre szóló élmény kell hogy legyen, és ehhez hozzátartozik a
lelkiismeretes felkészülés is. Azonkívül konfir-mált ifjaink valóban tisztában kell hogy
legyenek hitünkkel, és meg kell hogy tudjanak felelni mindazoknak, akik érdeklődnek felőle
vagy támadják azt. Marosvásárhelyi lelkipásztorságom idején évenként 200-300 gyermeket
konfirmáltunk. Presbitériu-mom e célra megfelelő részéből, az ifjúsági kör jelentkező tagja-iból
és nyugalmazott tanárokból katekétikai bizottságot szervez-tem, akik a maguk 12-12 gyerekét
az órák előtt vagy után lelki-ismeretesen kikérdezték. Amit nem tudott, következő órán fel
kellet mondania. A gyerekekkel pedig megbeszéltem, hogy a konfirmációi kikérdezésen a
gyülekezet előtt az első év előkészí-tő kérdéseit mondhatják szabadon, saját szavaikkal, de nem
fog-ják tudni azt, hogy melyik kérdést kérdezem tőlük. Ha a kikérde-zőknek felmondták a H.
K. előírt anyagát, akkor abból választ-hatnak egy jutalomkérdést, amit kérdezni fogok. Ha nem
mond-ják fel, akkor is kérdezek egyet, de nem fogják tudni, hogy me-lyiket. Ezen kívül
lediktáltam 24, a lényeget leginkább hordozó kérdést, amelyből tőlük kérdezni fogok. Ezt a 24
kérdést nagyon kell tudniuk, mert én magam sem tudom, melyiket kitől fogom kérdezni.
(Valóban nem is tudtam.) Előfordult, hogy egy presbi-tert kértem fel arra, hogy ezekből
kérdezzen, vagy egy lánykon-firmálót, hogy kérdezzen a fiúktól. Ez a rendszer jónak bizo-
nyult. A gyermekek igyekeztek mindent felmondani, hogy le¬gyen jutalomkérdésük, és a 24-et
tökéletesen megtanulták.
Mindezeken túl azonban a konfirmációi előkészítés a hitben való elmélyülést, az öntudatos
egyháztagságra való felkészülést,

a Krisztus melletti döntést, a felnőtt keresztyén élet felé elindulást kell, hogy szolgálja. Ezért
missziói arcélűnek kell lennie. Már itt beszélnünk kell a presbiteri szolgálat szépségéről, a
csa¬ládalapítás kérdéseiről, az iszákosság, kábítószerezés életsorvasztó voltáról, a nemi

44
betegségek veszélyeiről, a művi abortusz bűnéről, a templomjárás fontosságáról, a mindennapi
bibliaolva¬sásról, az asztali imádságról, el egészen addig, hogy beszéljék meg otthon, hogy a
konfirmációi nagyebéden ki fog imádkozni az asztalnál.
A konfirmációi előkészítés két éve ajándékba kapott misszi-ói lehetőség arra, hogy a
legfogékonyabb életkorban követendő eszmét mutassunk fel az ifjak előtt, és ezt az időt a
keresztyén jellemnevelés alkalmává tegyük. Fontos, hogy a kátéórák légkö¬re kedves, vonzó,
felejthetetlenül szép emlékű legyen. Ennek ér-dekében, alkalmazkodva az általános pedagógiai
elvekhez, min-den 25 főből külön csoportot kell alakítanunk, kivéve az énekta-nítást, melyet
közösen is lehet végeznünk. Módszer szempontjá¬ból fontos a szemléltetés, az életközelség, és
a kérdezve-kifejtő módszer, utólagos összefoglalással.

Gyülekezet és lelkipásztor viszonya — a hit terjedési közege

Középiskolás koromban egy érdekes fizikai kísérletet vé-geztünk annak bizonyítására, hogy a
hang terjedési közege a le-vegő. Egy üvegbura alá villanycsengőt helyeztek, és működésbe
hozták. A csengő hangja jól hallatszott. Aztán elkezdték fokoza-tosan kiszivattyúzni a levegőt a
bura alól. A csengő hangja egyre halkabb lett, végül már csak látszott, hogy működik, de
hangja már nem ért el hozzánk. A burában nem volt levegő. Nem volt, ami a rezgést közvetítse.
Amint a hang terjedési közege a levegő, éppen úgy az Evangélium terjedési közege a szeretet.
Nem hiába ír erről olyan szépen és igazan Pál apostol az 1 Kor 13,2-ben (ha „szeretet pedig
nincsen énbennem, semmi vagyok"). Ahol nincs szeretet, ott nem tud terjedni az Evangélium.
Ott csak látszik, hogy ver a csengő, ott bár megvannak az alkalmak is, a teológiai tudás is, a jó
szervezőképesség is, mégis a lelkekig nem jut el az Ige, mert valami hiányzik, s így az egyházi
élet olyan, mint a légtelenített üvegbura. Minden szolgálat meglehet: a körzeti munka, a
lelkipásztor családlátogatása, a tökéletes adminisztrá¬ció, mégis olyan minden, mint a sótlan
leves: ehetetlen.
A lelkipásztor és a gyülekezet viszonya ezért határozza meg az egész gyülekezetépítés menetét.
Akiben nincsen szeretet, az mondjon le a lelkipásztori pályáról. Minden igaz keresztyén, de a
lelkipásztor különösképpen Isten sötétben is világító, égő vil-lanykörtéje kell legyen. A
villanykörte pedig csak úgy tud világí-tani, ha egyszerre az áramkör mindkét pólusára be van
kapcsol¬va. Ez a két pólus a lelkipásztor részére az Isten és az emberek képmutatás nélküli,
őszinte szeretete. Ennek a kettős szeretetnek különös kisugárzása van, amely gyülekezetet gyűjt
maga köré. Ez a kisugárzás rányomja a bélyegét az igehirdetésre, a vallásta-nításra, a
lelkigondozás alkalmaira, általában az egész lelkipász-tori életre. De ez a kisugárzás befelé is

45
hat. Segít elviselni a csa-lódásokat, és újra meg újra erőt ad a további munkára. Enélkül
örömtelen és eredménytelen favágás a lelkipásztori munka, de e kettővel együtt csodálatos
örömöt szerző szenvedély, olyan, mint a szép és igaz szerelem. Bár kívül esik az
egyházszervezet és ad-minisztratív gyülekezeti kérdések határain, de átragyogja minde-niket.
Ez nem paragrafus, nem is csak becsület vagy kötelesség, hanem szívünkhöz nőtt élő
szenvedély. Ezért szólítja meg úgy Pál a rómabelieket, hogy Isten szerelmesei. Ezért írja a
korintusbelieknek: „a Krisztusnak szerelme szorongat minket” (2Kor 5,14). E nélkül a szerelem
nélkül nehéz és értelmetlen a lelkipásztori élet. Akiben pedig megvan ez a különös szerelem, az
boldog lelkipásztor lesz. És ennek megvan a maga logikus magyarázata is. Az emberek lelke
olyan, mint a tükör: ha bele-
acsarkodunk, visszaacsarkodik, ha belemosolygunk, visszamosolyog. Aki csak acsarkodni tud,
arra acsarkodó tükrök fognak visszanézni. Aki szívből mosolyog, azt mosolygó arcok fogják
körülvenni. Aki csak unottan, ridegen tud nézni, arra unott, rideg arcok tekintenek vissza.
Olyan egyszerű a törvény: Akarod, hogy szeressenek az emberek? Akkor szeresd az embereket.
A gyüle¬kezeted a családod legyen, amelyet rád bízott Isten. Ha nem, ak¬kor csak útba vagy,
és gátolod az Evangélium terjedését. Ebben az egyre inkább személytelenné váló világban
egyre nagyobb építő szerepe van a személyes szeretetnek. Ennek a hordozója kell, legyen a
lelkipásztor.
A szeretet légkörét fejezi ki a templom belseje is. Fontos, hogy itt a hívek jól érezzék magukat.
Az a templom, ahol télen kellemetlen hideg van, elriasztja a híveket. Az is kellemetlenné teszi
az istentiszteletet, ha a berendezés nem vonzó, nem tiszta. A templomban minden tekintetben
otthonos légkörnek kell vár¬nia az oda érkezőket. Ez érvényes a gyülekezeti teremre is. Sok
gyülekezetben, mivel a templomot fűteni nem tudják, télen itt tartják az istentiszteletet.
Megdöbbentő látvány, amikor ez a terem gondozatlan, fes-tetlen padok és elhasznált
szőnyegrongyok „díszítik". Hála Isten-nek, a változó idővel ez már egyre ritkább. A
gyülekezeti terem-nek is a templom hangulatát kell árasztania. Berendezése között legyen egy
mozgatható, alacsony, a gyülekezethez közel álló ki¬csi szószék, hogy ez is hozzájáruljon a
templomi hangulathoz. Legyenek szép varrottasok, szőnyegek és lehetőleg egy harmóni-um
vagy villanyorgona.
Lelkipásztori szolgálatunkra való különös tekintettel is ol-vassuk el többször és figyelmesen
Pál pásztori leveleit. Azokat az apostol az új gyülekezetet továbbépítő Timóteusnak és Titusnak
írta. Ezért ezek a levelek a gyülekezetépítés problémái¬val foglalkoznak.

46
Hívekhez való viszonyában, különösen falun, a lelkipásztor vigyázzon a hívekkel való
tegeződésre. Ez sok esetben irigységet vagy visszatetszést szül azok szemében, akik ebből
kimaradtak. Sok fájó eset tanúskodik arról, hogy később azok lettek a lelki-pásztor ellenségei,
akikkel előzőleg összetegeződött. A tegező-désnél ezért ajánlatos meghúzni a határt úgy, hogy
a velünk ha-sonló végzettségűekkel tegeződünk. Ezt a falu közössége is job-ban elfogadja. A
falusi gyülekezet szereti azt, ha lelkipásztora jó értelemben vett úriember, aki, mikor kimegy az
utcára, nem fe¬lejti el, hogy ott a gyülekezetet képviseli, még akkor is, ha ma-gánügyben jár.
Ugyanakkor a gyülekezet nem szereti az urizáló papot. Szereti, ha lelkipásztora rendben tartja
kertjét, otthon nem szégyelli megfogni a kapa, kasza nyelét, és ért is hozzá. Nem szereti
azonban, ha kerti terményeivel papja piacolni jár.
A hatvanas években falusi gyülekezetem határa hegyes-dombos volt. Mivel a terephez
megfelelő kombájnok nem vol¬tak, így kaszával arattak. Az aratókhoz feleségemmel együtt
kimentem, vágtam én is egy rendet a kaszásokkal, és utána tar-tottam velük egy ötperces
áhítatot, amelyben Istennek megkö-szöntük a termést, és hogy megértük az aratást. Aztán
mentünk tovább a következő csoporthoz. Nagyon hálásak voltak érte. Méltányolták azt is, hogy
én is kivágtam velük a rendet, és azt is, hogy Isten áldását együtt megköszöntük a földeken.
A lelkipásztor viselkedésében kell legyen egy evangéliumi három lépés távolság. Ennek
betartásához evangéliumi érzék kell. Ennek jobbra vagy balra billenését két közmondás jelzi.
Az első: aki korpa közé keveredik, megeszi a disznó. A második drasztikusabb: ... karóval sem
lehet felérni az orrát. A lelkipász¬tori tekintély lejáratása és a papi gőg két szélsősége között
kell a lelkipásztornak evangéliumi tekintéllyel bíró, szerető szívű pász¬tornak lennie. Ezt az
evangéliumi tekintélyt kierőszakolni nem lehet. A régi, a hivatalból eredő tekintély, részben az
esetleg rossz lelkipásztorelőd, részben a változó világ miatt sok helyen

lejárt, vagy lejáróban van. Ennek a tekintélynek a lelkipásztor családlátogatása, igehirdetése,

életvitele és egész munkája nyo-mán kell megszületnie.
A lelkipásztor az énközpontúság kísértésének jobban kitett, mint gyülekezete tagjai. Ha
prédikál, a templomban nem szólhat vissza senki. Akik templomba járnak, azok általában
szeretik és elismerik. Helyzeténél fogva a központban áll, és tekintélye mi¬att kevesebb őszinte
kritikát kap, mint a más állásban lévők. Ezért, szolgálata furcsa ellentéteként, könnyen
kifejlődik benne az ó-ember énközpontúsága. Könnyen önző, diktatórikus és hiú emberré
válhat. Ennek ellensúlyozására sokat kell olvasnia, saját magára alkalmaznia a Bibliát, és
komolyan fel kell figyelnie minden őt érő kritikára. Itt fontos szerepe van a feleségének is, aki

47
mint igehallgató és mint egyháztag első őszinte kritikusa kell hogy legyen. Mert senki sem
képes saját hibáit felismerni, és el-ismerni még kevésbé. Fiatalabb lelkipásztor koromban
figyel-meztetett rá a feleségem, hogy nagyon éneklő hangsúllyal prédi-kálok. Nem hittem.
Akkor elkezdtük kazettofonra felvenni prédi-kációimat. Amikor visszahallgattam,
megdöbbentem. Borzalmas volt. Hónapokig tartó, komoly munkába került, míg ki tudtam
magamat belőle nevelni. Ezért tapasztalatból szerzett tanácsom: hallgassanak a lelkipásztorok
feleségük bírálatára.
A lelkipásztor helyzeténél fogva kicsi diktátorrá is válhat, aki a neki nem tetsző presbitereket
kénye-kedve szerint váltja le vagy nevezi ki. Elfelejti, hogy nem ő az Egyház Ura, hanem az Úr
Jézus, és azután ősi törvényünk és rendünk szerint a lényeges dolgokban a presbitériumot meg
kell kérdezni, és azután annak határozata szerint kell eljárnia. (Ha pedig fegyelmi kérdésről van
szó, azt a fegyelmi bizottság hatáskörébe kell utalni.) Nagyon sok feszültség keletkezett abból,
hogy ezt a lelkipásztorok nem tartották be mindenütt. Még akkor is, ha sok jót tettek, a presbi-
térium úgy érezte, hogy megkerülte őket, bizalmatlanok lettek és ellene fordultak
lelkipásztoruknak.
Az egyház vagyona sem a lelkipásztoré, hanem közösségi vagyon. Ezért kezelésénél nagyon
fontos a nyíltság. Ha a lelki-pásztor kezeli a pénztárat, de ha nem, akkor is kell szerveznie
pénztárellenőrző bizottságot, amely minden negyedévben felül-vizsgálja a könyvelést, a
bevételeket és kiadásokat leigazolja, és ha hiba van valamiben, meghagyja annak kijavítását. A
vizsgá-latról jegyzőkönyvet kell felvenni, amelyet a bizottság tagjai alá-írnak. Így bármilyen
rosszindulatú vádaskodással szemben a lel-kipásztor mindig fedve van.
A lelkipásztornak sok feladata vagy lehetséges működési te-re van. Annak megfelelően alakul
lelki profilja, hogy a sokrétű munkakör közül melyik jut életében túlsúlyba. Így vannak kö-
zöttük, akik kiemelkedő adminisztrátorok, jó gazdák, mások jó szervezők, lelkesítő népvezérek,
ügyes menedzserek, jó vallás-oktatók, elsőrendű szociális vezetők, kiváló igehirdetők, jó
lelkigondozók. A felsoroltakra és sajátságos kisebbségi körül-ményeink között talán még másra
is — nagyon sok esetben szük-ség van. A lelkipásztori élet a maga Evangélium szerinti szolgá-
latával a teljes életet átfogó élet kell hogy legyen. Mégis vannak fontos hangsúlybeli
különbségek a felsoroltak között. Itt most az igehirdetés fontossága mellett, különösképpen a
pásztori jelleget szeretném kiemelni. A lelkipásztor nevében az is benne van, hogy pásztor. A
rá bízott lelkek pásztora. Érdemes megvizsgálni, hogy mennyire érvényesül ez lelkipásztori
szolgálatunkban.
Ha összeszámláljuk, hogy lelkipásztori működésünknek időben hány százalékát teszi ki az az

48
idő, amelyben kimondott lelki kérdésekkel, belső vívódásaikkal felkeresnek bennünket hí-
veink, elég gyenge eredményre jutunk. Jobb a statisztikája an¬nak, aki családlátogatások
alkalmával maga keresi fel híveit, s ezek kapcsán valóban lelki kérdésekről is szó esik. Időnk
nagy részét az adminisztratív és anyagi kérdéseken kívül az igehirde¬tés és lelki nevelés
munkája teszi ki. Ez természetes is, hiszen er¬re tanítottak bennünket. De vajon elég-e ez a
teljes munkához? A

lelkigondozás igehirdetés, tanultuk, és így igaz. A lelkigondozás ördögűzés — mondja

Thurneysen —, és ez is igaz. De hogyan le-het valaki jó földműves, ha nem ismeri a föld
természetét? Ho-gyan tudunk jó lelkigondozók lenni, ha nem ismerjük a lélek ter-mészetét?
Teológiai tanulmányaink nagyszerű elvi alapokat rak-tak le a lélek Istenhez való viszonyának
kérdéseiben, de nem ké-szítettek fel bennünket arra, hogy e vitathatatlan teológiai szem-pontok
szerint megfelelőképpen művelni is tudjuk a lelkek gon-dozását. Teológiai intézeteink nagy
része fél a pszichológia taní-tásának bevezetésétől. Valószínűleg attól tartanak, hogy ez el ne
nyelje a teológia tisztánlátását. A félelem valós, ám nem elég ok arra, hogy képzettségünkből a
pszichológia kimaradjon. Mert at¬tól még jobban kell félnünk, hogy híveink lelki kérdéseikkel
nem bennünket fognak felkeresni, hanem a pszichiátereket, mint aho-gyan az ma már
mindenütt történik. Ez pedig azt jelenti, hogy evangéliumi elveinkkel a teológiai elméletek
elefáncsont¬tornyában maradtunk, míg alattunk nélkülünk kacag, sír és vér¬zik el az élet.
Számolnunk kell végre azzal, hogy van pszicholó¬gia, és az megfelelő evangéliumi vezetéssel
alkalmazható is. Ezért meg kell tanulnunk, azaz tanítani kellene a teológiákon is, ha a ránk
jellemző egyházi inerciával nem akarunk a lelkek gon¬dozásából végleg kimaradni. Ha a
filozófia lehetett „Ancilla teologiae", miért ne lehetne a lélektan is az?
Ez a dolgok egyik oldala. A másik az, hogy a lelkipásztor bizalomkeltő és megértő ember kell
hogy legyen, akinek bár-mennyi dolga is van, mégis van ideje a hívei számára, és aki előtt nem
szégyellik elmondani lelki vívódásaikat. Mert nem igaz az, hogy híveink lelki vívódások nélkül
élnek. Ha más nem, az évenkénti több mint háromszáz erdélyi öngyilkos figyelmez¬tet
bennünket ezekre a vívódásokra.
Teológiai munkálkodásunkban egyoldalú neveltetésünk folytán inkább analizálunk. Ez döntően
fontos is, mert ezen az úton találjuk meg a Szentírásban a Kijelentés mondanivalóját.
Ahhoz azonban, hogy modern korunkban ezt át is adhassuk, fon-tos a szintetizálás is. Ha a való
élettel nem hozzuk összefüggés¬be a megtalált Igét, prédikációnk levegőbe szóló haszontalan
teológizálássá válik, pedig az Ige tulajdonsága az, hogy mindig a gyakorlati élettel akar

49
párosulni és így gyümölcsöt teremni. Pré-dikációnkra való készülésünkben a Kijelentés üzenete
mellé oda kell tennünk a családlátogatás alkalmával szerzett tapasztalatain-kat, a mindennapi
reális életet, mert az igehallgató ebből a reális életből hallja az Igét. Csak ezáltal a szintézis
által válik igehirde-tésünk valóságízűvé. Ismernünk kell a tudományok jelenlegi végső
eredményeit is. Azokat Össze kell vetnünk a Kijelentés üzenetével, nem azért, hogy a
változatlan isteni Kijelentést alá-rendeljük a változó tudományok mai helyzetének, hanem
azért, hogy a jelenlegi tudomány világában élő embernek megfelelő-képpen tudjuk hirdetni a
változatlan isteni üzenetet, és rá tudjunk mutatni azokra a kapcsolódási pontokra, ahol a mai
elméleti fizi-ka, csillagászat vagy biológia találkozik a Szentírás üzenetével. A modern
tudományok legfrissebb felfedezéseiben ma már ott van a teremtő Isten lábnyoma. Ezeket a
lábnyomokat látni ne¬künk is öröm. Átvitt értelmű fényképék ezek Isten hatalmáról és
szeretetéről. Mindegyik azt jelenti, hogy Isten járt itt. És akit szeretünk, annak az üzenetét vagy
fényképét látni mindig öröm.
A gyülekezet légkörének kialakítása is a lelkipásztor életé¬nek kisugárzásán múlik. Ha
hosszabb időt szolgál egy gyüleke¬zetben, kicsi vallásórás koruktól a konfirmációig, majd az
ifjúsá¬gi bibliaórákon át vezeti, neveli híveit. Az emberi élet legfonto¬sabb szakaszaiban
kapcsolata van a növekvő generációval. A fel-nőtteknek örömében, bánatában részt vesz. Egy
idő múlva a gyü-lekezet bizonyos mértékben hasonlítani kezd lelkipásztorára, akinek tartása,
igehirdetése, példaadása beleivódik hívei lelkébe, és meghatározza a gyülekezet atmoszféráját.
Ehhez az atmoszfé-rához kapcsolódik a szektásodás vagy nem szektásodás kérdése is. A
szektásodásnak külön lélektana van. Belejátszanak alkati és

hitbeli tényezők is, de a döntő motívum minden dogmatikai kér-désen túl abban rejlik, hogy az
illető jól érezte-e magát a gyüle-kezetben, vagy nem. Tudott-e neki a gyülekezet lelki otthont
biz-tosítani, vagy nem? Igazán szerető pásztorának érezte-e lelki-pásztorát, vagy nem? Élete
kritikus helyzeteiben mellette volt-e, vagy nem? Egyszóval, érezte-e átsugározni egyházán és
gyüle-kezetén a Krisztus szeretetét, vagy nem. Mint életünk sok vonat-kozásában, az érzelmi
tényezőknek itt is döntő szerepük van.

Példamutatás

Az egyházfegyelem ikertestvére a példamutatás. Természe-tesen ennek a lelkipásztortól kell

kiindulnia. Ha a lelkipásztor életében ez nincs meg, elvész az igehirdetés aranyfedezete, és

50
szószékről elhangzott szavainkat csak ünnepi dekorációnak te-kintik, amelyet nem kell
túlságosan komolyan venni. Történet szerint egy lelkipásztor bizonyos fontos dologban oktatta
kisfiát, mire az megkérdezte: Édesapa, te ezt most komolyan mondod, vagy csak prédikálsz?
Valahogyan a gyülekezet is így lesz ve-lünk, ha igehirdetésünknek nem felel meg az életünk. A
gyüleke-zetet különben is kísérti az a gondolat, hogy nem megváltozni, hanem csak prédikációt
hallgatni megy a templomba. Egyfajta vallásos műélvezet ez, amely az embereket egyrészt
vonja az Evangélium felé, de ugyanakkor bizonyos mértékig hatálytala¬nítja is azt. Erre akkor
döbbentem rá igazán, amikor gógánváralji szolgálatom idején, az ott érvényben lévő 2. számú
liturgia he¬lyett bevezettük az általánosan Erdélyben használt 1. számú li¬turgiát, amelyben
benne van Kálvin közösen mondandó bűnvalló imádsága. Az új liturgiát a gyülekezet minden
további nélkül át-vette, de a bűnvalló imádságot nem mondta együtt hangosan. A kérdést az
igehirdetésben is előhoztam, prédikálva az új liturgia szépségéről, a bűnvalló imádság
fontosságáról, de eredmény nél-kül. A szószékről is kihirdettem. Mindhiába. Akkor a
következő alkalommal istentisztelet után bent marasztottam a gyülekezetet a templomban, és az
úrasztalától mondtam el ugyanazt, amit elő-zőleg a szószéken. Ezután minden rendbe jött. Ez
nem prédiká¬ció volt, ezt már komolyan vették.
A lelkipásztor negatív példamutatása többet árt a gyüleke-zetnek, mint száz levegőbe szóló
prédikáció vagy mint az ateista vagy szektás propagandista. Falusi lelkipásztorságom idején
lát-tam az ablakon át, hogy az egyházfi és felesége dézsában viszi haza a kollektív gazdaságtól
kapott mustjárandóságot. A feleség megbotlott, és a must kiloccsant az útra. Az egyházfi erre
csú-nyán, Istent gyalázva káromkodott. Másnap felhívtam magam¬hoz. Kikerestem a Bibliából
a Mt. 12,36 bibliai Igét és kértem, hogy olvassa fel. — Miért olvassam? — kérdezte — hiszen
szoktam én otthon is Bibliát olvasni! (Valóban volt is otthon Bibliájuk.) — De mégis kérem,
olvassa fel. — Elkezdte olvasni magában. — Kérem, hogy hangosan olvassa! — Akkor az én
egyházfim letette a Bibliát, és azt mondta: Tudom én, miért akarja a tiszteletes úr ezt olvastatni
velem! De hát, ha a régi tiszteletes úr (és az előt¬tem időben harmadik szolgáló, közben már
meg is halt lelkipász¬tor nevét mondta) mindig a csillagos Istennel káromkodott, ak¬kor
nekem nem szabad? — Azóta én a harmadik lelkipásztor vol¬tam a faluban, és mennyi
prédikáció elhangzott ez idő alatt! Az én egyházfim bizonyára már rég elfeledte azokat, de a
régi lelki-pásztor őt is feljogosító káromkodására még most is emlékezett. A prédikációinkat
lehet, hogy sokszor elfelejtik, de az életünk jó és rossz példáival mély nyomot hagyunk az
emberi lelkekben, mert a híveink nem csak a prédikációinkat hallgatják, hanem az életünket is
nézik, és ahhoz mérten hisznek vagy nem hisznek nekünk. Teológus koromban, mivel

51
szüleimet kényszerlakhelyre vitték, és nem volt hova hazamennem, valamint pénzt is kellett
keresnem a továbbtanuláshoz, Kolozsváron a munkásházakat építő kőműveseknél dolgoztam
segédmunkásként. Már pár nap eltelt, és a kőművesek bár tudták, hogy teológus vagyok, nem
ér
deklődtek vallási témák iránt. Egyszer aztán, amikor társammal a nehéz malteresládát letettük,
és én megkönnyebbülve felemel-kedtem, a fejemet alaposan belevertem egy gerenda végébe.
Le-ültem, sziszegtem és nem szóltam semmit. Ezután kezdtek el ér-deklődni hitbeli dolgok
után. Meg is mondták, hogy figyeltek, és azóta van hitelem előttük, mióta a gerenda-fejbeverés
után nem káromkodtam.

Internetes kapcsolatfelvétel

Magyarországon a népszámlálás adatai szerint az egyházon kívüliek és a vallási

hovatartozásukat megnevezni nem akarók száma megközelíti a lakosság egynegyedét. Ha
ehhez hozzá-vesszük azokat, akik magukat még reformátusoknak tartják, de nincs kapcsolatuk
az egyházzal, ez a szám az egynegyed fölé emelkedik. Erdélyben jobb ez az arányszám,
azonban a hozzánk is beszűrődő szekularizációval itt is számolnunk kell ezzel a je-lenséggel.
Ezért magától értetődik, hogy a lelkileg távollévők el-érésére a média legmodernebb eszközeit
is igénybe kell ven¬nünk. A XVI. században így használta fel a reformáció a könyv-nyomtatás
vívmányát. Ma az uralkodó média korát éljük. A köz-szellemet, a véleményformálást döntő
módon a média irányítja. Az a média, amely nagyrészt nem veszi tekintetbe a keresztyén
értékrendet, hanem saját elgondolásai szerint neveli a társadal¬mat, még akkor is, ha látszólag
semleges, és nem akar nevelni. Esetleg csak arra neveli a társadalmat, hogy az ne akarjon
nevel¬ni. Az írott médián kívül a kommersz filmek, sok esetben a szín¬játszás is messze jutott
már a keresztyén nemzetnevelő elgondo¬lásoktól. Dérynéék ideje, amikor a nemzeti színjátszás
mozgató¬rugója a nemzet felemelése volt, régen lejárt, silány szórakoztató iparrá süllyedt. A
meglódult világban az egyház, vagy mondjuk úgy, a keresztyénség nem tudta felvenni a
szekularizált világgal

a harcot. A modern kor egyháza nem volt olyan modern, mint a reformáció korabeli.
Ma a kibontakozó új média az internetes világ. Az „intelli-gens világ" ahogyan szaknyelven
nevezik. Jelenleg ma Magyar-ország lakossága egyharmadának van számítógépe, és ez az
arány rohamosan növekszik. Tegyük hozzá, hogy az internet mű¬velői főleg a fiatalok. Azok,

52
akik egyházilag megszólíthatatla¬nok, mert nem jönnek istentiszteletre, nem olvasnak egyházi
saj¬tót, hanem szenvedélyesen (egyes vélemények szerint betegesen) csak a számítógépet
bújják, ezek a fiatalok az internet eszközei¬vel elérhetők, megszólíthatók. Megszólíthatók,
közös körbe szer-vezhetők a térbeli távolságok által elszakítottak is. Ausztráliai vagy dél-
amerikai magyar református fiatalok kapcsolatban le-hetnek a negyvenhárom országba
szétszórtakkal, közös biblia-órákat tarthatnak, közös témákat vitathatnak meg, levelezhetnek
egymással, pillanatok alatt gondolatokat cserélhetnek. A fejlődő technika erre már lehetőséget
ad. Ennek kidolgozásán fáradozik a Magyarországi Református Egyház, és ennek érdekében
létesí¬tett külön bizottságot a Magyar Református Egyházak Tanácsko¬zó Zsinata. Az
interneten megjelenő különféle honlapok mind ennek az igyekvésnek az előfutárai. A
számítógép így nem csak az egyházi nyilvántartásban segíthet nagyon sokat, hanem az
egyházon kívülállókkal való kapcsolatfelvételben is. Természe-tesen ezek a távkapcsolatok
nem helyettesíthetik a személyes kapcsolódásokat, de ott, ahol ez lehetetlen, nagy szolgálatot
te-hetnek, és elindíthatják az embereket a gyülekezeti élet felé is.

A gyülekezet missziói arcéle. Evangelizáló gyülekezet

Az Evangélium annál több lelket tud meghódítani, minél többel kerül kapcsolatba, és ha minél
inkább egzisztenciálisan megmozgató ez a kapcsolat. Ha a gyülekezetbe evangelizátor érkezik,
nyilván megmozgatja azok lelkét, akik hallgatják. De ha

nincs utógondozás, a lelkek ismét elalusznak vagy elszektásod-nak. Ha azonban a lelkipásztor

igehirdetése és pasztorációs munkája nem unalmas és erőtlen, hanem missziói, evangelizáló
arcélű, akkor az Ige már sokkal több embert ragad meg és táplál rendszeresen. Ha a
presbitérium is jól dolgozik a körzetekben, az egyháztagokkal való kapcsolat már
megsokszorozódott, minden-kit elér. Ha a nőszövetség, IKE munkája, ezek különböző konfe-
renciái, a gyermekevangelizáció, a különböző találkozók, kihe-lyezett bibliaórák ezt állandóan
frissítik és elmélyítik, az egyház-tagokat az Evangélium még jobban eléri és táplálja. Az egész
munkát azonban a missziói arcélnek és a magával ragadó köz-vetlen szeretetnek kell
jellemeznie. Amikor Igét hirdetek, a pré-dikáció első öt percében kell éreznie az
igehallgatónak, hogy itt nem elvont teológiai előadás hangzik el, hanem az ő égető kér-déseiről
van szó. A gyülekezetet csak a közvetlen kapcsolat útján lehet megragadni, és fontos, hogy
szembenézzünk velük. Éppen ezért helytelen az a sokszor felkészületlenségből vagy papi szno-

53
bizmusból származó előadási mód, amikor olvassák a prédikáci¬ót a szószéken. Lehet, hogy az
olvasott prédikációnak jobb a stí¬lusa, szabatosabbak a kifejezései, de mérhetetlenül kisebb a
ha¬tásfoka. Ha a szívünk valóban hozzákötődött mondanivalónkhoz, akkor azt legfeljebb rövid
jegyzet segítségével el tudjuk monda¬ni. Ad absurdum képzeljük el, hogy egy fiatalember
kedvesének csak úgy tud szerelemet vallani, ha előbb azt leírta, és az adott időben onnan
felolvassa. Kissé unalmas udvarlás lenne. Így válik unalmassá az olvasott prédikáció is.
Gyülekezetünk tagjait oda Kell nevelnünk, hogy mindenki az Ige aktív munkása legyen. Az
igei példakép az evangelizáló gyiilekezet, amikor már az egyháztagok hívogatják templomba
egymást vagy a kívülállókat. Amikor a fogyasztói gyülekezettől elérkezünk végre a termelő
gyülekezethez. Addig azonban sok munka vár reánk. Elsősorban át kell értékelnünk
munkastílusun-kat, meg kell találnunk az egyetemes papság nem szektásódás¬hoz, hanem
gyülekezeti ébredéshez vezető útját, a lelkipásztor új stílusú vezető szerepkörét, és
mindenekfelett ki kell bomolnia szívünkben az Igének, hogy „ Krisztus szerelme szorongat
minket" (2Kor 5,14).

54
Család

Családnevelés

Társadalmunk és így gyülekezeteink legkisebb élő sejtje a család, komoly veszélyben van. A
válások nagy száma és a mindennapi élet is tanúskodik erről. Igehirdetéseinkben, pasztorációs
munkánkban különböző evangelizációk alkalmával mindig ki kell erre térnünk. Ez azonban
már részben elkésett segítség. Mint mindenben, itt is a megelőzés a legfontosabb. Már
vallásórákon kell beszélnünk a családalapításról, hiszen az azon résztvevő gyermekeink benne
élnek a család jó vagy rossz légkörében, és a kérdés nem idegen előttük. .A konfirmációi
előkészítésben, az ifjúsági órákon erre ismét ki kell térnünk. Jó utat kell mutatnunk a
párválasztás kérdésében is. Minden álszent vagy naiv vélemény ellenében ki kell mondanunk,
hogy nem szerencsés a vegyes házasság. Ez a dolognak azonban csak az egyik oldala. A másik
az, hogy szervezzünk evangéliumi alkalmakat, kellemes együttléteket, szórakozásokat is ifjaink
számára, ahol megismerhetik egymást. Ezekről a kérdésekről már volt szó az előbbiekben a
fiatal házasok bibliakörének és a házassági évfordulók találkozásainak taglalásánál. Itt külön
cím alatt csak fontossága miatt hívjuk rá fel a figyelmet. Nyugaton, sok helyen tartanak családi
istentiszteleteket is, éppen ennek a kérdésnek a hangsúlyozása érdekében.
A családnevelést is a megelőzéssel kell kezdenünk. Ennek első fontos lépése a jegyes
beszélgetés. A családlátogatások alkalmain is lehetőség adódik arra, hogy ezekre a kérdésekre
rátérjünk. Ne szégyelljük tapintatosan megkérdezni, hogy gyakorolják-e az esti kölcsönös
megbocsátást és kibékülést. Valóság-e életükben az Ige: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek,
a nap le ne menjen a ti haragotokon" (Ef. 4,26). Hogy szoktak-e otthon Bibliát olvasni. Az
öntudatos református keresztyén családmodellnek jellemzője az otthoni bibliaolvasás, valamint
az étkezés előtt és után való imádkozás. Tegyük világossá, hogy az asztali imádság nagyobb
közösségben, esetleg vendégek jelenlétében vagy vendéglőben sem szégyen. Az a szégyen, ha
nem merjük megvallani hitünket.
Még a diktatúra idején történt, hogy egy városi pártaktivista kiment falumunkára, és egy öreg
székelyhez szállásolták be, aki az asztalnál evés előtt imádkozott. Az aktivista gúnyosan
megjegyezte: modern emberek már nem szoktak az asztalnál imádkozni. — Akkor az én két
ökröm igen modern nevelést kapott felelte az öreg székely —, mert azok sem imádkoznak
sohasem evés előtt. Valahogyan ez a helyzet az evés előtti imádsággal, amelyben példaképünk
az Úr Jézus és nem az ökrök kell, hogy legyenek. Igaz, hogy a mai rohanó életben nincs mindig

55
együtt a család, de amikor együtt van, részben vagy egészben, akkor együtt, amikor külön,
akkor külön-külön kell imádkozni. Az asztali imádság elsősorban hálaadás azért, hogy van
mindennapi eledelünk, de megköszönése annak is, hogy egyáltalán enni tudunk, hiszen vannak
nagybetegek, akik nem tudják magukhoz venni az élelmet sem, és vannak nyomorgók, a világ
ezrei, akik éhen halnak ma is. Azon kívül, ha meghívjuk asztalunkhoz Jézust, ott már más lesz
a hangulat, mint nélküle lenne. Már nehezebb veszekedni, káromkodni. Ha szívből mondjuk el,
valami szép békesség terül az asztalunkra. Ezért van néhány holland gyülekezetben szokásban,
hogy az étkezésnél egy terítékkel többet tesznek az asztalra, jelképesen arra utalva, hogy Jézus
is ott van.
Öntudatosítsuk azt is a szülőkben, hogy mit jelent gyermekeiknek a szép gyermekkor. A
konfliktusokkal, veszekedéssel, félelemmel, szeretetlenséggel tele gyermekkor viszont egész
éle-tükre szólóan sebeket hagy a lelkükben. Beszéljünk arról is, hogy a család békéjének
megőrzésében milyen nagy szerepe van a templomlátogatásnak. Ne csak hívogassuk híveinket,
hanem mondjuk is el nekik, hogy miért kell templomba járniuk.

Egy régi történet beszél arról, hogy volt egyszer egy fiatal-ember, aki rendszeresen járt
templomba, de már szerdára, csütörtökre mindig elfelejtette, hogy miről is szólt az Ige. Komoly
problémája lett, hogy érdemes-e templomba járnia, ha úgyis elfelejti a prédikációt. Élt az
erdőben egy öreg, bölcs ember, elhatározta, hogy elmegy hozzá és megkérdezi. A kérdésre az
öreg ezt válaszolta: mindjárt megmondom neked, csak előbb légy szíves, szaladj le a patakra,
és hozz egy kosár vizet. A fiatalember szégyellte mondani, hogy nem lehet, lement,
megmerítette a vessző-kosarat, és visszajött vele. Kifolyt a víz — mondta. — Nem baj, próbáld
meg még egyszer. — Ismét ugyanaz volt az eredmény. Az öreg még vagy tízszer visszaküldte,
mire a fiatalember elvesztette a türelmét: Minek tetszik engem mindig visszaküldeni, hát nem
tetszik látni, hogy kifolyik a kosárból a víz? — Mire az öreg így felelt: igen, a kosárból a víz
kifolyt, de nézd meg, milyen tiszta lett a kosár. — Ezért kell templomba járni. Az Ige átfolyik a
lelkünkön, s bár elfelejtjük, mégis megtisztul tőle a lelkünk. És nem tud tisztán maradni a
lelkünk kosara csak úgy, ha újra meg újra megtisztul, mert az élet sok idegessége, gondja, baja,
bűne mindig összepiszkolja. A lelkünk megfakul, eldugul, elszürkül. Eltűnik a kedvesség, a
mosoly is, a jókedv is, üres lesz. Le kell menni a patakra, hogy átmossa az Ige vize.
A családnevelés konkrét beindító lépése a jegyes beszélgetés.

56
Holtomiglan-holtáiglan (Jegyes beszélgetés)

Bevezető
Az autóutak mentén útjelző táblák állnak. Azért állították őket oda, hogy velük a forgalmat
megkönnyítsék és csökkentsék a balesetek számát. Úgy is lehet autót vezetni, hogy nem
törődünk ezekkel a táblákkal, de akkor előbb vagy utóbb karambolozunk.
A házaséletnek is megvannak a maga figyelmeztető táblái, hisz a házasélet is egy ismeretlen,
veszélyeket és örömöket rejtő csodálatos út azok számára, akik elindultak rajta. Lehet ezen az
úton úgy is járni, hogy nem törődünk ezekkel a táblákkal, de akkor előbb vagy utóbb itt is
karambolozunk. Ha alaposan körülnézünk, lám, mennyi karambolozott házasság, mennyi
végérvényesen összetört boldogság van a világon.
Ebben a beszélgetésben ezekről az útjelző táblákról lesz szó. A táblákat nem mi terveztük. Az
rendelte őket, aki legjobban ismeri az életet, mert ő teremtette azt. Érdemes hát rájuk figyelni,
nem csak most, hanem mindvégig az úton: „holtomiglan-holtáiglan".
Figyelő szemet, nyitott szívet és jó utazást kívánunk.
A házassági eskü szövege
Mondjad elsőbben is te, keresztyén férfiú:
„Én N. N., esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örök,
igaz Isten, hogy ezt a nőt, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem; szeretetből
veszem el őt Isten törvénye szerint feleségül; hozzá hű leszek; vele megelégszem, vele szentül
élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem
boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes
életemben hűséges gondviselője leszek. Isten engem úgy segéljen." .
Mondjad te is, keresztyén nő:
„Én N. N. (leánynevét mondja), esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes
Szentháromság, egy, örök, igaz Isten, hogy ezt a férfiút, akinek most Isten színe előtt kezén
vagyok, szeretem: szeretetből megyek hozzá Isten törvénye szerint feleségül; hozzá hű leszek,
vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem
betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan vagy holtáiglan hitetlenül
el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Isten engem úgy segéljen!"
Ámen.
Az esküszöveg magyarázata
Ez az esküszöveg, amelyet el fogtok mondani esküvőtök alkalmából. Az a tapasztalatunk, hogy

57
sokan elmondják ezt a szép szöveget a lelkipásztor után, de annyi minden egyéb köti le
ilyenkor sok fiatal figyelmét, hogy nem is igen tudják azt, hogy mire mondják: „Isten engem
úgy segéljen." Van, aki izgatott, oda sem figyel az esküszöveg értelmére, s csupán arra
törekszik, hogy pontosan mondja a lelkipásztor után; van, akit a külsőségek foglalnak le,
miközben olyan szöveg hangzik el, amelynek a betartása a boldog házaséletnek biztosítéka.
Mivel külön-külön mondjátok a neveteket, ezért már az „én" szócska kimondásakor arra kell
gondolnotok, hogy itt egészen és pontosan a ti szeretetetek, a ti hűségetek megőrzéséről van
szó.
A Szentháromság Isten nevére tesztek esküt. A konfirmációkor azt tanultuk, hogy Isten nevét
könnyelműen nem szabad ajkunkra vennünk. Mivel itt és most éppen az ő nevére mondjuk az
esküt, ezért halálosan komolyan kell vennünk azt. E szent eskü megtartása boldog jövendőtök
kezessége.
„Szeretem, szeretetből veszem el őt Isten törvénye szerint feleségül" — „szeretetből megyek
hozzá Isten törvénye szerint feleségül". A „szeretem" szócskát sokszor elmondtátok
egymásnak; elmondtátok szüleiteknek és most elmondjátok Istennek gyülekezetünk
közösségében. Van szeretet s van szerelem. Mindkettőnek ott kell lennie most szívetekben. De
nem csak most, hanem egész életeteken át. Közben módosulni fog mindkettő.

Most természetes, hogy a szerelem a nagyobb, de azután majd a szeretet lesz erősebb. Az
Ószövetségben azt olvassuk: „ A tűz az oltáron el ne aludjék!" Nagyon vigyázzatok, hogy ez a
tűz a házasélet szent oltárán soha ki ne aludjék, mert ha kialszik, idegen tüzek fognak rajta
égni. Kölcsönös szereteteteknek olyan erősnek kell lennie, hogy egymásnak legjobb barátai és
igaz testvérei is legyetek.
„Hozzá hű leszek.” Egy külföldről hazatért fiatal pár elhatározta, hogy ők is szabad
házasságban fognak élni, úgy, ahogy barátaiknál látták. Megegyeztek: nem kalitka a házasélet,
mindenki akkor és úgy éli a maga alkalmait, amidőn és ahogy az adódik. Ennek ellenére
szerethetik egymást, nevelhetik gyermekeiket, de az „alkalmakat" nem hagyják ki. Ment egy
ideig. Már-már úgy látszott, hogy ez a kötetlen élet jó, hisz szabadok voltak, s élvezték ezt a
veszélyes „játékot". Egy idő múltán a férfi csupán érdeklődésből faggatni kezdte feleségét,
majd komolyan inni kezdett. Nappal dolgoztak, éjszakánként reggelig gyötörték egy-mást
kérdéseikkel. Ideggyógyászati kezelés következett, de a barátok szeretete, imádsága melléjük
állt. Elkezdték újra az életet, de most már azzal, hogy „hozzá hű leszek". Ők maguk ajánlották:
szívesen eljönnek jegyelbeszélgetésre, hogy elmondják: nem érdemes az úgynevezett „szabad"

58
házaséletet élni; mert a házasság csak úgy szép, ha „hozzá hű" vagyok. A legkisebb hűtlenség
felboríthat mindent: nincs többé bizalom egymás iránt, csak a féltékenység áradata indul el
vele. A Kísértő minden embert megkísért. Megkísérel rávenni a hűtlenségre, de Isten feléd
nyújtja segítő kezét, ha hiszel benne. Ez a kéz megmenthet téged és benneteket.
„Vele megelégszem." A megelégedés igen szép szavunk. De nagyon kevés megelégedett ember
él ezen a földön. Inkább elégedetlenkedik mindenki. Sohasem jó, ami van, s mindig az kell,
ami, nincs vagy ami nem az enyém. Sokat kell azért tennünk, hogy egymással megelégedettek
legyünk. Legyen egyik célja életemnek, hogy mindent úgy tegyek, hogy férjem vagy feleségem
megelégedett legyen velem. Szeressem úgy, hogy megelégedett legyen a szeretetemmel. Ha
férjem szeret vasárnap délután elmenni a meccsre vagy halászni, akkor nem kezdem már
csütörtökön, hogy „te mindig mész", hogy „sohase vagy velem", hanem megértem őt. Valóban,
nekem is szükségem van egy szabad délutánra, hisz könyvemet már egy hete nem nyitottam ki,
hisz soha sincs időm egy kicsit magammal is törődni, a magam kényelmére is gondolni; majd a
meccs végén elébe megyek, azután sétálunk együtt, és mégis szép volt ez a vasárnap délután!
Ha szereti a férjem, hogy otthon is gondozott legyek, akkor nem járok piszkos kötényben,
elszakadt ujjú ruhában, hisz kinek akarok szép lenni, ha nem neki? Úgy teszek mindent, hogy
megelégedett legyen velem! — Természetesen ugyanez vonatkozik a férjre is. Mindketten
tennünk kell valamit azért, hogy egymással megelégedettek legyünk.
„Vele szentül élek." A „szent" szó azt jelenti, hogy igazán és őszintén törekszem a szép, tiszta
életre. Az őszinteség az egyik alappillére a házaséletnek. Rettenetes az olyan élet, ahol nem
tudnak a házasfelek felszabadultan és nyíltan mindent együtt megbeszélni. Akkor is el kell
mondanunk egymásnak mindent, ha ezzel fájdalmat okozunk a társunknak. Egy fiatal házaspár
mesélte, hogy azért tudták megmenteni házasságukat a válástól, mert a férjnek volt bátorsága
feleségének őszintén elmondani egy kolléganője iránti hirtelen fellángolását, mely behálózta őt.
Nem azért mondta el, hogy felbomoljon a házasságuk, hanem éppen azért, hogy a felesége
segítsen megmenteni azt. Isten bölcsességgel áldotta meg az asszonyt, aki Istentől kért erőt és
útmutatást. A jégszekrényre gyűjtött pénzükkel elmentek két hétre szabadságra, s
meggyógyultan jöttek haza. Mert a „vele szentül élek" esküjük már nem csak szó volt csupán,
hanem közös, szent élet. Mindketten „szentül" akartak élni ezután egymással.
„Vele tűrök, vele szenvedek." Amikor idáig jutottunk el a beszélgetésben, egy kis menyasszony
azt mondta: „Egész életemen át neki kell majd tűrnöm'?" — Nem azt mondjátok az esküben,
hogy „neki", hanem azt, hogy „vele", s ez nagy különbség — mondottam. Sokszor neki is kell
tűrni. Két teljesen idegen ember voltatok még egy évvel ezelőtt is, s most vasárnaptól kezdve

59
minden közös lesz köztetek. Két különböző életnek kell összehangolódnia, hát hogyne kellene
neki is tűrni. De itt az eskütökben azt mondjátok: vele tűrök, vele szenvedek. Ami fáj az
egyiknek, az a másiknak is fáj; ami gond az egyiknek, az a másik gondja is.
Ha nagyon fáradtan és gondterhelten jön haza a férj, és kezdi mondogatni a konyhában
foglalatoskodó feleségének nehézségeit, de az így felel rá: Nem látod, hogy éppen rántást
kavarok, s így nincs időm meghallgatni a mondókádat, mondd el majd délután — akkor súlyos
hibát követ el. Délután lehet, megkérdi a férjét: Miért is jöttél olyan gondterhelten haza? —
Már túl vagyok rajta, hagyd, semmiség volt az egész. — De a konyhai replika elég volt ahhoz,
hogy az amúgy is nehezen megszólaló, csendes férj többé egyszer se mondja el gondját, mert,
nincs úgyse kinek elmondania, ugyanis a felesége egyszer főz, máskor mos. Csak egyszer
mellőzzük a „vele szenvedek” esküt, kialakulhat belőle olyan házasélet, melyben lassan-lassan
nincs már beszélnivalójuk egymással a házastársaknak. Lehet, az asszony mondaná el azt a sok
igazságtalan pletykaságot, amit ráfogtak, de a férjnek nincs ideje meghallgatni őt, mert
végigdőlve a díványon éppen sportújságot olvas. Felesége megharagszik, s ezentúl a
„barátnőivel" beszéli meg azt, amit jobb lett volna a férjével megbeszélnie. A „vele tűrök"
könnyűvé teheti a szenvedést; a „nélküle tűrök" sokszor elhordozhatatlanná változtatja az
életet.
„Sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomiglan
vagy holtáiglan hitetlenül el nem hagyom." Mit jelent ez'? Beszéljen erről két példa.

Egy Parkinson-kóros asszony, látva rohamosan súlyosbodó állapotát, a kórházban elhatározta,

hogy mikor hazamegy, megbeszéli férjével, hogy békességben váljanak el. Ismerte férje
vérmérsékletét, szerette, és ezért határozta el, hogy szabadságot ad neki, mert ő már feleségi
kötelességének eleget tenni nem tud. A kórházi beteglátogatás alkalmával el is mondta
szándékát lelkipásztorának. Mire hazament a klinikáról, férje már beadta a válókeresetet,
anélkül hogy ezt megbeszélte volna feleségével. „Sem betegségében?" Lám, betegen már nem
kellett a felesége. — A másik eset: egy fiatal, negyven év körüli férfinak érszűkület miatt
amputálták az egyik lábát. Nagyon nehezen szánta reá magát, csak a nagy fájdalmak döntöttek
a műtét elvégzése mellett. Fiatal, kedves felesége gyógyította meg lelkileg az öngyilkosság
szélén álló férjet azzal, hogy megnyugtatta: neki és gyermekeiknek éppen olyan értékes marad,
mint amikor megvolt mindkét lába. „Őt sem betegségében hitetlenül, azaz hűtlenül el nem
hagyom!" A szeretet a szenvedésben csak mélyül, de ahol nincs, ott nincs minek elmélyülnie!
„Hűséges gondviselője — hűséges segítőtársa leszek." Nem szabad felcserélni a kettőt. A

60
feleség ne akarjon erélyes magatartással gondviselő lenni, a férj ne legyen felesége segítőtársa
csupán! A teremtés koronája a férfi. De legyen igazi férfi! Gondokat viselő, háza népét féltőn
szerető, értük élő férfi. A feleség legyen a szó legteljesebb értelme szerint segítőtárs, aki
mindig tudja, hogy a férjnek nem erélyes káplárra van szüksége, aki parancsol, hanem melegen
érző, szerető szívű segítőtársra.
„Isten engem úgy segéljen!" Merészség lenne ezt csak mondani. Szív szerint kell átérezni
ennek az esküzáradéknak a jelentőségét. Amíg mondjátok a házassági esküt, végig ott kell,
legyen szívetek mélyén ez az imádság: Segélj engem, Istenem, hogy ezt az esküt
megtarthassam, úgy segélj engem mindenben, édes Istenem, hogy házassági eskümet
megtarthassam.

Ezért végződik úgy a házassági eskünk szövege, mint minden imádságé: Ámen.
(Az esküszöveg magyarázatát Csiha Kálmánné Nagy Emese írta.)

Házassági útravaló

Szeretem,
A házassági eskü szövegének központi helyén ez a szó van: szeretem. Házasságot kötni
valóban csak úgy érdemes, ha szeretjük egymást. A Szentírás azonban kétfajta szeretetről
beszél: az éroszról és az agapéról, azaz az önző és az önzetlen szeretetről. Az éroszban több az
erotika: a testi vonzalom. Az önző szeretet kapni akar. Szeretne kiegészülni a másikkal. Az
agapé, az önzetlen szeretet adni akar: szeretné kiegészíteni és boldoggá tenni a másikat. Az első
a test, a második a lélek szerelme.
Az igazság az, hogy minden szerelem az önző szerelemmel kezdődik. Szeretem a másikat, mert
kedves, mert jó, mert szép, mert jó vele lenni: egyszóval nyerek valamit vele. Ez a kezdet
természetes, azonban nem elég alap a jó házassághoz. A matematika nyelvén szólva ez
szükséges, de nem elégséges feltétel.
Valaki azt mondta: Boldog akarsz lenni? — Ne házasodj meg csak akkor, ha boldoggá akarod
tenni a feleségedet.— Érzed-e a különbséget a kettő között? Aki a házasságba azzal a
gondolattal megy, hogy „én boldog legyek", az boldogtalan lesz. Aki azzal a gondolattal köti
meg házasságát, hogy boldoggá tegye a társát, az maga is boldog lesz. Mindenütt, így a
házaséletben is érvényes Krisztus szava: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki
pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt." Ennek a házaséletben megvan a maga

61
lélektani magyarázata. Ugyanis az emberek lelke olyan, mint a tükör. A társamé is olyan. Ha a
tükörbe belemosolygok, visszamosolyog. Ha beleacsarkodom, visszaacsarkodik. Ha nem nézek
a tükörbe, a tükörből sem néz rám senki. A társam lelke is tükör. Ne várjam, hogy mindig ő
legyen a kedves, a jó, a szeretetre méltó, hanem legyek én is az. Legyek először én az.
Mosolyogjak bele a lelkébe, hogy az ő lelke is visszamosolyogjon reám. Mert ha én elkezdem
keresni a magam akaratát, a magam szórakozását, a magam uralkodási lehetőségét, és egyre
csak az igényeimmel jövök, akkor megkeseredve vagy visszahúzódik, vagy ő is elkezdi keresni
a maga akaratát, a maga szórakozását, a maga igényeit. Egyszerre az lesz a fontos, hogy ki az
erősebb. A házasélet belső csodája, a lélek titkos belső egysége összetörik, és nyomában csak a
hatalomért való küzdelem marad. Hány ilyen hatalomért versengő házasélet van, amelyben a
„felek" már csak az erőegyensúlyt próbálják úgy, ahogy megtartani.
Az űrhajónak többlépcsős motorja van. Az első lépcső arra való, hogy felemelje a földről, és
csak ha a második lépcső is begyúl, akkor fog felszállni a csillagokig, különben visszahull a
földre. A házasságban az első motor az érosz, az önző szerelem; a második az agapé, az
önzetlen szeretet. Az első, amely kapni akar, a második, amely adni akar. Sokszor látjuk azt,
hogy nagy szerelemmel esküszik egy ifjú pár, majd egy vagy két év múlva kiábrándulva
egymásból, üres és keserű szívvel elválnak egymástól. Mi történt itt? Nem gyúlt be a második
motor. Egy olyan házasélet űrhajója, ahol mind a ketten csak kapni akartak, visszahullt a földre,
és nem jut már el soha a csillagokig.
Azért jó megvizsgálni önmagunkat: adni akarunk-e vagy csak kapni? Szeretjük-e a lelkét is a
társunknak vagy csak a testét? Szeretnénk-e akkor is, ha a vonat levágná a lábát, vagy ha
elcsúnyulna? Hogyan szeretjük? Csak a test vagy a lélek szerelmével is? Önzetlenül vagy csak
önzően? Mit akarunk egy házaséleten át? Adni vagy mindig csak kapni?
Az önzetlen szeretet a mindennapok kicsi dolgaiban is meglátszik. Nagyon fontos, hogy ha
valamire kedve van az egyiknek, arra legyen kedve a másiknak is. Ha az egyik szeretne
színházba, moziba, kirándulásra vagy templomba menni, legyen kedve a másiknak is. De ne
úgy, hogy megmutatom, milyen áldozatot hozok, mert akkor semmit sem ér. Legyen öröm
nekem az, hogy örömet szerzek a társamnak.
Sok házasság azon romlik el, hogy valamire kedve van az egyiknek, de nincs kedve a
másiknak. Holnap valamire kedve lenne a másiknak, de azért sincs kedve az egyiknek. Végül
elindulnak két különböző úton. Megismernek valaki mást, akivel jobban szórakoznak, jobban
egyetértenek, s máris vége a boldog házaséletnek. De ha még nem is szeretnek meg valaki
mást, akkor is megindult az eltávolodás közöttük. Nem azonos többé a beszédtémájuk, az

62
érdeklődési körük, és lassan-lassan leszoknak arról, hogy részesek legyenek egymás életében.
Így bomladozik az egység közöttük, holott a házasságban mindennek kell lennem: én kell,
hogy legyek a legjobb barát, de nekem kell a társam első „lelkipásztorának" is lennem. Ám
ezt csak úgy lehet, ha megosztom és együtt élem át vele az életet.
A házasság testi-lelki együttélés. Az önzetlen szeretetnek a házasság testi vonatkozásában is
meg kell nyilvánulnia.
A Szentírás Isten Igéje. Szent könyv. Isten szava, Isten üzenete van megírva benne. Ezért
mindenről beszél, ami az életünkkel kapcsolatos. Szó van benne a házasság testi vonatkozásáról
is. „A feleségnek adja meg a férj a köteles jóakaratot, hasonlóképpen a feleség is a férjének. A
feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének,
hanem a felesége" (1 Kor 7,3-4). Isten akarata a házasság testi oldalát illetően is az önzetlen
szeretet. Van házasság, amely azért megy tönkre, mert a házastársak közül egyik vagy
mindkettő önző. Van házasság, amely azért megy tönkre, mert testi vonatkozásban jelentkezik
az önzés. Az önzetlen szeretet azt jelenti, hogy a társunk örömét testi és lelki vonatkozásban
egyaránt keressük. A házasélet útjának első jelzőtáblájára az önzetlen szeretet van felírva.

Két malomkő között

A házasélet útján van egy tábla, amelyre a szülők neve van felírva. Jól figyeljünk erre a táblára,
mert a szülőkhöz való viszonyunk döntően kihat egész házaséletünk boldogságára. Mint
lelkipásztor tudom, hogy milyen sok családi élet tört össze azon egyszerű tényen, hogy a
házastársak közül az egyik nem volt annyira intelligens, hogy társa édesanyjában ne csak az
„anyóst", hanem a társa édesanyját lássa. Sok esetben a válásig vagy az ideggyógyintézetig
lehet követni ezt az utat.
Amikor a házastársak közül az egyik valami bántót mond a másik szüleire, akkor ez a bántás a
társa szívén megy keresztül. Mikor pedig társának a szülei mondanak sértőt reá, az szintén a
társa szívén megy át. Ebben a helyzetben olyanná leszünk, mint a két malomkő közé tett
búzaszem: őrlődünk. Még a legboldogabb pillanatokban is ott van a lelkünkben ez a fájó
gondolat: Miért nem szereti a szüleimet? Miért nem szeretik a szüleim? — és ez a lelki tartalom
kisugárzik. Mint valami fátyolos felhő ráborul legjobb napjainkra is, és megmérgezi legszebb
perceinket. Nem beszélünk róla, mert úgy érezzük, úgyis felesleges, hiszen a kérdés
megoldhatatlan. De lelkünkben hordozzuk, ahonnan néha-néha ki is robban, talán egy-egy
egészen más tárggyal kapcsolatos ingerült szó alakjában, és belülről mérgezi meg egész

63
házaséletünket, a társunk iránti belső, lelki egységünket, mert a legmélyebb, legérzékenyebb
lelki szférát, a szülők iránti lelki kapcsolódást érinti. Ők neveltek fel bennünket s ezer meg ezer
titkos szállal kapcsolódnak hozzánk. Ezért ha őket bántják, nekünk is fáj, még akkor is, ha
esetleg helye is lenne a kritikának.
Ezért a saját boldogságunk érdekében szeressük a társunk szüleit. Ne kritizáljuk felettébb őket,
még akkor se, ha a kritikánk igaznak látszik. Sohase felejtsük el: ha őket bántjuk, társunkat
bántjuk, a társunk szívében romboljuk a hozzánk való kapcsolódást, és így önmagunk
boldogságát tesszük tönkre. Ne legyünk féltékenyek a társunk szüleire. Higgyük el: hogyha
együtt szeretjük őket, a társunk szívében még több hely jut az irántunk való szeretetre. Itt se
akarjuk mindenképpen a „magunk életét megtartani", mert könnyen elveszíthetjük azt.
Az is előfordulhat azonban, hogy esetleg tudat alatt a szülők szívében merül fel valami
féltékenység. Eddig a mamával beszélt meg mindent a leánya, most pedig azt látja, hogy a
legintimebb dolgokba nem avatják be. Eddig ő vasalta a fia ingeit, tőle indult munkába vagy
szórakozni, most viszont már egészen más a helyzet. Az élet valahogyan üressé vált, az árvaság
és az öregedés árnya ott settenkedik már az ajtó előtt, és készül belépni a házba. A fiatalok
örömének látása egyfelől boldogságot jelent számára, másfelől azonban fájdalommal tölti el.
Meg kell értenünk szüleinket, annál is inkább, mivel egyszer mi is megöregszünk, és nekünk is
férjhez megy a lányunk, illetve megnősül a fiunk. A legjobb gyógyszer itt is a szeretet. Meg
kell mutatnunk nekik, hogy házasságunkkal nem vesztettek, hanem nyertek, mivel most már
egy helyett ketten szeretjük őket, nem is beszélve arról, hogy majd jönnek az unokák, akiknek
boldog gyermekmosolya a szeretet új színeivel fogja megajándékozni azokat, akik most egy
kicsit árvának érzik magukat.
Ha pedig a szülők szeretete lenne rossz irányú, s egyoldalú szeretetüktől vagy tudatalatti
féltékenységüktől indíttatva mondanának valami rosszat a társunkról, sok szeretettel meg kell
mondanunk nekik: „Édesanyám, ugye szereted édesapámat? Ugye rosszulesik neked, ha valaki
rosszat mond róla? Látod, én is úgy szeretem a férjemet, mint te az uradat, és nekem is éppen
olyan rosszulesik, ha valaki rosszat mond róla, ha a szavak mögött nem a feléje irányuló igazi
szeretetet érzem. Azért ha nem akarsz két malomkő közé tenni, ne bántsd, hanem szeresd azt,
akit én szeretek. Ha azt akarod, hogy boldog legyek. És gondolom, hogy azt akarod."

Fontos ezt a kérdést rögtön a házasság elején tisztáznunk. Sok házasságban az a hiba, hogy
amikor még kicsi a tűz, akkor nem oltják el, mikor pedig nagyra nőtt a láng, akkor már nem
tudják eloltani. Vannak házasságok, amelyeket a szülőkhöz való viszony tesz tönkre, és vannak

64
házasságok, amelyekre felejthetetlen áldásként hull a szülőkhöz fűződő szeretetkapcsolat
pótolhatatlan ajándéka. Érdemesebb ez utóbbit választani!

Boldognak lenni

Minden ember és különösképpen minden házasulandó boldog akar lenni. Mégis mennyi
boldogtalan, tönkrement házasság van! Pedig amikor esküdtek, mind-mind azt hitték, hogy
boldogok lesznek. Vajon hol rontották el házasságukat? Jó lenne megkeresni a hibát, hogy ne
kövessük el mi is azt, amivel mások tönkretették az életüket.
Biztos, hogy van örök élet. Az Úr Jézus ezt nekünk megígérte, s feltámadásával bebizonyította,
hogy Ő úr a halál felett. De van egy megismételhetetlen földi élet is, és van ebben egy aránylag
hamar elsuhanó ifjúság. Nagyon fontos ezt boldogan leélni. Egyszerűen csak azért, mert ha
lehetünk boldogok, akkor miért legyünk boldogtalanok? És mégis mennyien vannak, akik
veszekednek, akik féltékenykednek és feldúlják az életüket, aztán majd lassan
megcsendesednek, összeszoknak, kibékülnek, de ez alatt már elszállt az ifjúság, és későn veszik
észre, hogy földi életük legszebb éveit elpazarolták. Ne felejtsd el: minden nap
visszahozhatatlan ajándék, amelyben boldoggá lehet tenni, szeretni lehet egymást! Ne becsüld
le ezt a kegyelmi időt: nem tudhatod, hány év és hány nap az, amelyben együtt lehetsz a
társaddal!

De boldognak lennünk nem csak a társunkért és nem csak önmagunkért kell. Ha Isten
megsegít, lesznek gyermekeitek, majd unokáitok, sőt dédunokáitok is. Egy egész kicsi sereg. Ti
csendben megöregedtek (sokkal hamarabb, mint gondoltátok), majd elmentek az örök életbe.
De az, hogy ez a nyomotokban itt maradó kicsi sereg boldog lesz-e vagy boldogtalan, hogy a
szép földi élet, sőt a mennyei élet útját miként találja meg, az döntő mértékben tőletek függ. A
pszichológusok azt mondják (és igazuk van), hogy az ember jellemének alapvonalai 6-7 éves
koráig kifejlődnek. A belső lelki arc alakulására, az egész életet meghatározó lelkialkatra nézve
döntő, hogy milyen az első 6-7 év környezete, hogy általában milyen a gyermekkor behatása a
gyermek lelkére. Akinek szép gyermekkora volt (és ezen nem az anyagi jólétet, a drága játékok
sokaságát, hanem a harmonikus családi légkört, a szeretetet, a megértés és védettség érzését
értjük), az jelentős lelki tartalékkal indul az életbe, és az örökletes hajlandóságoktól eltekintve,
a belső lelki biztonságot, a kiegyensúlyozottság örökségét viszi magával. Aki zilált családi
viszonyok között a durvaság, a szeretetlenség légkörében nőtt fel, az olyan lelki sebeket

65
kaphatott, melyek vagy az alacsonyabb rendűség komplexusát fejlesztik ki, vagy a
bizalmatlanság, a féltékenység és gyanakvás érzését állandósítják benne, illetve kialakul az a
szorongásos lelkialkat, mely néha öregebb korban lelki betegségként jelentkezik. Zsenge világ
a gyermeklélek, nem lehet büntetlenül, következmények nélkül a magunk boldogtalan
zaklatottságával úgy beletaposni, hogy az meg ne sérüljön. A gyermek későbbi idegrendszerére
az anya terhesség alatti lelkiállapota is döntő hatással van, nem beszélve az alkohol hatása alatti
fogamzás és a terhesség ideje alatti alkoholfogyasztás romboló hatásáról.
Jelentős előnnyel indul az a gyermek, aki szép családi környezetben nőtt fel! Már 6-7 éves
korára ösztönösen tudja, hogyan kell szépen élni. Az olyan ember viszont, aki boldogtalan,
szeretet nélküli családi légkörben, az iszákosság, a féltékenység vagy a durvaság légkörében
nőtt fel, mérhetetlenül hátrányos helyzetbe kerül. Ha csak különösképpen jó társat nem kap,
eltelhet 10-20 év is, amíg megtanulja, hogyan is kellett és lehetett volna szépen élnie.
Egy alkalommal felkeresett valaki, aki boldogtalan házasélete miatt véget akart vetni életének.
A beszélgetésünk vége felé kibuggyant belőle a régi fájdalom, és elkeseredve mondta: Nekem
nagyon boldogtalan gyermekkorom volt. — Majd elbeszélte élményeit és így fejezte be: Én
nem is tudom, hogyan kellene beszélnem a társammal.
Nagy felelősség családot alapítani. Gyermekeket indítani a boldogság vagy a boldogtalanság,
az örökélet vagy a kárhozat felé. A házaséletben nem a magunk számlájára vagyunk csak
boldogok vagy boldogtalanok, hanem gyermekeinket áldjuk vagy mérgezzük vele, akik aztán
ezt az áldást vagy ezt a mérget továbbadják, mivel az egyik generáció átörökíti a másik
generáció számára ezt az áldást vagy ezt a mérget. Ez nem a szóbeli tanítás kérdése. Ez nem a
logikai csatornákon keresztül árad be gyermekeink életébe. Ezt a gyermeklélek
kitárulkozásának legzsengébb idejében, amikor még jóformán észre sem vesszük, a mi
lelkünkből, a mi mindennapi életünkből szívja magába.
Azt mondják, hogy a passzív dohányzás ártalmasabb, mint az aktív. Vagyis a nem
dohányzónak többet árt az elszívott és levegőbe kifújt cigarettafüst, mint a dohányzónak a
cigaretta elszívása. Ilyen a házastársak rossz élete is: többet árt a gyermekeknek.
De mi a titka a boldog életnek? Természetesen a párválasztás a döntő. Ti azonban már
megtaláltátok egymást. Szeretitek egymást, boldogok vagytok, és azok is szeretnétek maradni.
Mit tudtok tenni ennek érdekében?

Gondozd a lelkedet!

66
Figyeld meg: ahhoz, hogy valami megmaradjon, gondozni kell. Ha van egy kocsid, és azt nem
zsírozod, tönkremegy. Ha ültetsz pár szál virágot, de nem locsolod, kiszárad; ha nem táplálod a
testedet, tönkremegy és megbetegedsz.
A boldogság a lélek állapota. Ami a szívemben van, azt magammal viszem, bárhová megyek.
Nem tudok tőle megszabadulni. Ezért attól függően vagyok boldog vagy boldogtalan, hogy mit
hordozok belül, a szívemben. Boldogságomat szolgálhatják a külső dolgok is. Természetesen jó
az autó, a saját ház, a pénzalap stb. De ez még önmagában nem a boldogság. Milliomosok
között is vannak boldogtalanok és öngyilkosok. Nem mindegyik család boldog, amelyiknek
fényes autója van, viszont nem egy szerény körülmények között élő boldog családot ismerünk.
A lényeg belül, a két szív összecsendülésén, a két lélek belső harmóniáján dől el. Ha az autót, a
lakást és a testet gondozni kell ahhoz, hogy jó karban maradjon, akkor egészen természetes az,
hogy a lelkünket is gondoznunk kell. Meg kell locsolnunk, mint a hervadó virágot, fel kell
töltenünk, mint az akkumulátort, melyet állandóan használunk, különben elszárad, kimerül és
tönkremegy. Tudnunk kell, hogy ami egyszer tönkrement, azt nagyon nehéz újra rendbe hozni.
Miért van olyan sok ideges, boldogtalan ember és család? Figyeljük meg: mennyi időt
fordítanak az emberek az autójuk, a lakásuk, a ruházatuk, a testük gondozására, és ezzel
szemben mennyi időt fordítanak a saját lelkükre. Jóformán semmit. De akkor miért
csodálkoznak, hogy tönkrement a lelkük és boldogtalanok? A boldogtalanság a lélek betegsége:
a megsérült vagy a gondozatlanság következtében tönkrement lélek betegsége.
Azt akarjátok, hogy boldogok maradjatok? Gondozzátok a lelketeket! De hogyan? Hol lehet
megtanulni a rendezett szív, a kiegyensúlyozott lélek, a szép élet titkát? — Jézus közelében. Az
Úr Jézus azért jött a világra, hogy megváltson bennünket. Megváltói munkájába azonban
nemcsak az érettünk vállalt kereszthalál, bűneink eltörlése és az örök élet megszerzése tartozik,
hanem a szép földi életben való vezetés is. Ő nem csak azt akarja, hogy egyszer majd bejussunk
az Örök életbe, hanem azt akarja, hogy már itt a földön boldogok legyünk. Ezért ő nemcsak az
örök élet útjára, hanem a szép földi életre is megtanít bennünket. Az ő tanítását azonban nem
kapom meg sehol másutt, csak nála. Ezért kell naponta Bibliát olvasni, és rendszeresen
templomba járni. Miért szükséges ez? Egy zsákban nem lesz semmi más, csak az, amit
beleteszünk. A lelkünk is egy ilyen zsák. Mit teszünk bele? Bizony sokszor csak idegességet,
esetleg értetlen munkatársak haragját vagy durvaságát. Zajt, rohanást, örömet és keserűséget
vegyesen, aszerint, hogy mikor mit hoz az élet. Egyszer aztán tele lesz a zsák: a lelkem. S ha
kiöntöm otthon keserű terhét, máris vége a boldogságnak.
Mit tegyek hát? Emberileg gondolkozva is egyszerű a kérdés: kell valami mást is tenni a

67
zsákba. Elő kell vennem a Bibliámat és olvasnom belőle. Először az Újszövetséget olvassuk,
mert az közelebb áll hozzánk. Jobban megértjük, mert ott az Úr Jézus tanítását találjuk. Ha ezt
végigolvastuk, akkor kezdjük el az Ószövetséget is, de tanulmányozzuk azt az Újszövetség
mértéke alatt. Esténként olvassunk belőle mindaddig, amíg egy olyan mondathoz nem érünk,
amelyről úgy érezzük, hogy azon át üzen, mond valamit nekünk Isten. Amikor a saját
szavainkkal imádkozunk, gondoljunk mindig az olvasott Igére, és kérjük Istent, hogy segítsen
annak megfelelően élni. (Különben is, van miért imádkoznunk. Ha a szomszédtól egy szál
gyufát kapunk, azt is illik megköszönni. Mennyivel többet kaptunk és kapunk Istentől a
társunkban!)
Másnap reggel, mielőtt munkába rohannánk, olvassuk el az este aláhúzott mondatot. (Megéri,
hisz csak három másodperc!)
Napközben kétszer-háromszor gondoljunk arra: mit is olvastam? Aztán este folytassam tovább.
Lehet, hogy csak egy mondatot, (lehet, hogy csak egy oldalt, esetleg többet kell olvasnod, amíg
újra egy aláhúzandó mondathoz nem érsz.
Miért is van szükség erre'? A lelkem ez által nem lesz olyan szemetes kosár, amelybe
ötletszerűen dobál bele mindent az élet. Lehet, hogy így is sok minden keserűség belehull, de
belehull mindennap egy-egy szép fénylő isteni üzenet is. És ha napjában többször erre
gondolok, akkor lassan átjárja a lelkemet, a tudatomat és a tudatalattimat egyaránt. A
lelkemben kavargó sok minden így átminősül, és lassan megpróbálok az Ige szerint élni. Már
nem leszek olyan önző, mert reggel az Ige a szeretetre figyelmeztetett. Már nem fogok olyan
hamar aggodalmaskodni, mert eszembe jut Isten ígérete, hogy ő velem van. Már másképpen
fogok szólni a munkatársamhoz, a férjemhez, a feleségemhez, és ezért ők is másképpen fognak
szólni hozzám. Így lassan, csendben megszépül az életem.
Ezért kell templomba is járnunk. Természetesen nem csak ezért. Mindenekfelett az Isten iránti
hálánkat kell kifejeznünk. De a templomban mindig az Isten szerinti szép életről, a szeretet
forrásáról és gyakorlásáról van szó. Vegyük magunkra az Igét. Ne sértődjünk meg, ha úgy
érezzük, hogy a bűneinkre mutat rá, hanem igyekezzünk elhagyni azokat. (Nevetséges lenne az
a beteg, aki megsértődne, mikor az orvos megmondaná, hogy baj van a testével. Éppen ilyen
nevetséges az az ember, aki megsértődik, amikor azt hallja, hogy baj van a lelkével.) Az
istentisztelet alkalma a lelki ápolás alkalma. Lehet, hogy már majdnem összevesztetek. De ha
templomjárók vagytok, eljöttök Igét hallgatni, és ott megértitek, hogy Isten akarata nem a
harag, hanem a szeretet. Lehet, hogy az egyik már-már megcsalná a másikat, de a tekintete
odatéved az Úr asztalára, és eszébe jut, hogy mit is esküdött, mikor ott állt a párjával.

68
Megszégyelli magát, visszalép, és megmarad a boldogsága. Az őszinte szívvel templomba
járók, az Isten szavára hallgató családok mindig boldogabbak, mint amilyenek akkor lennének,
ha nem járnának az Isten házába.
Boldogok akartok maradni? Olvassátok a Bibliát, járjatok templomba, imádkozzatok, hogy
mindezeken át be tudjátok fogadni, és meg tudjátok őrizni Isten szeretetét, Jézus Krisztus
ajándékát. Mit mond ő erről az ajándékról? — „Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy
szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben (...) Ezeket beszéltem néktek,
hogy megmaradjon tibennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék. Ez az én
parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket" (Ján. 15,9-12).
Ebben a szeretetben gazdagodik meg az, aki oda megy, ahol ez a szeretet található. Ezért lesz
maradandóan boldogabb azoknak a házassága, akik Krisztust megismerik, akik Krisztusra
figyelnek, és akik vele járnak.

Gyógyító esték

'Útravalóul, egy jó tanács. Nem az enyém, nem is a Pál apostolé. Az Istené, mert a Bibliában
van megírva. Egy praktikus Ige. És Isten Igéje olyan, mint az orvosság: gyógyít. (De csak
akkor, ha bevesszük.)
Ezt az Igét akkor kaptam útravalóul, amikor házasodtam. Valószínűleg, aki adta, az is hasonló
alkalommal kapta. Mindkettőnknek használt. Azért mondom el, hogy nektek is használjon. Ez
az Ige így szól: „ Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon"
(Ef. 4,26). Szép lenne úgy leélni az életet, hogy soha meg ne hántsuk egymást, de sajnos ez
nem sikerül mindig. Sokszor idegesek vagyunk, hisz bűnös emberek vagyunk, és néha-néha
még félreértések is adódnak. Persze aki szereti a társát, az szándékosan nem akarja és nem is
bántja meg nagy dolgokkal.

De sokszor a kicsi bántások is veszélyesek lehetnek. Ha a kezembe belefúródik egy szálka, és

nem húzom ki, meglehet, hogy elgennyesedik. Esetleg később ki kell vágni a kelevényt, vagy
le kell vágni az ujjamat, vagy ha volt rajta tetanuszbaktérium, még bele is pusztulhatok. Ehhez
hasonlít az is, amikor kis dologgal megbántom a társamat. Szálkát szúrok a lelkébe. Az ott
„gennyesedni kezd". Asszociál. Gyűjti magához a többi bántást. Lassan már feledésbe megy az
első sértés. Már csak arra emlékszem, hogy a tegnap is mondott valami bántót. Ma újra. Holnap
már én bántok, holnapután visszabánt. El is felejtjük, hogy mivel kezdődött ez a háborúság,

69
csak azt tudjuk, hogy bántott és azért viszontbántani kell. Figyeljétek meg azokat, akik rosszul
élnek. Kérdezzétek meg tőlük, hogy mivel kezdődött. Legtöbbször már nem tudják
megmondani. Volt az életükben egy este, amikor talán egy kis nézeteltérésre visszatérve azt
kellett volna mondania az egyiknek: Ne haragudj, nem akartalak megbántani. És a másiknak
azt kellett volna felelnie: nem haragszom. De nem mondták ki ezt a szót, és elromlott tőle az
egész életük. Egyik bántás a másikra rakódott, és elválasztotta egymástól őket.
A múltkor elromlott az írógépünk. Azt hittük, hogy eltört valami benne. Nem ment tovább.
Aztán jött valaki, aki értett hozzá, kitakarította, és ismét nagyszerűen működött. Nem volt
eltörve, csak sok kicsi, láthatatlan porszem lerakódott benne, és egyszer csak nem ment tovább.
Így van a házasságban is. A sok kicsi, láthatatlan bántás lerakódik a lelkek mélyére, és egyszer
csak nem megy tovább. Ezért kell Bibliát olvasnunk, templomba járnunk, imádkoznunk. Ezért
kell kitakarítani a lelkünket mindennap Isten előtt, de ezért kell kitakarítani minden este a
lelkünket egymás előtt is. Ezért mondja az Ige: „Ám haragudjatok (ha már ilyen nyomorult,
bűnös emberek vagytok), de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon".
A házasságban a veszélyes zóna ott kezdődik, amikor este nem békülnek ki a házastársak. Nem
szabad nappal sem haragudni egymásra, de ha már megtörtént, vigyázzunk mindig arra, hogy
este béküljünk ki. Majdnem minden elromlott házasság egy olyan estén kezdődött, amikor
valamit el kellett volna mondani, valamit meg kellett volna bocsátani egymásnak, valamit
rendbe kellett volna hozni, de nem tették meg, s ezért elromlott az egész életük.
Ezért nagyon fontos, hogy ha valami rosszulesett, mondjam meg a társamnak, mert lehet, hogy
félreértettem, és nem akart megbántani, vagy ha igen, lehet, hogy már meg is bánta, csak nehéz
neki elkezdenie a beszélgetést. Nagyon fontos, hogy ami rosszulesett, azt még aznap este
mondjam meg, mert holnap már nagyon nehezen tudom majd elkezdeni és holnapután már le is
teszek róla, hogy megmondjam. Viszont a bántás ott marad a lelkemben, és mérgezni kezdi a
boldogságomat. Az is fontos, hogy este tudjunk nagylelkűek, lenni, hogy tudjunk
megbocsátani, és bocsánatot kérni, hogy újra a régi szeretettel induljunk tovább. Ha boldogok
akarunk maradni, akkor így kell cselekednünk.
Az Újszövetség eredeti görög nyelvén a bűn, a vétek így hangzik: Hamartia. Ez azt is jelenti: a
cél eltévesztése, a célhoz vezető útról való letérés.
Képzeljünk el egy kilőtt nyílvesszőt, amely a céltábla felé repül. Közben valami erős, örvénylő
szél támad, eltéríti a nyílvesszőt a helyes irányától, s úgy elmegy a céltábla mellett, hogy soha
többé nem talál oda.
Lelki értelemben mindannyian Isten kilőtt nyílvesszői vagyunk. Krisztus azt akarja, hogy

70
megmaradjon bennünk az ő öröme, hogy a mi örömünk beteljen. Isten a boldogság felé indít
bennünket. Egymás mellett száll két nyílvessző: két emberi élet. Házastársak. Aztán jön valami
örvénylő erős szél: valami veszekedés, félreértés és harag. Letérnek az útról: eltévesztik a célt,
s úgy elmennek a boldogság mellett, hogy soha többé nem találnak rá. Hány ilyen eltévedt
nyílvesszőélet van!
Hány ilyen céltévesztett házasság van!

Azért figyelmeztet az Ige: este van, ki kell békülni! Nem szabad letérni az Isten útjáról, a
szeretet útjáról. Ha nappal volt is valami baj, estére Istenhez s egymáshoz kell térnünk, hogy az
este ne gyilkoló, hanem gyógyító este legyen. Ez a szó áll az esküszöveg középpontjában:
szeretem. Idetartozik az önzetlen, a társamnak örömet szerezni szándékozó szeretet, továbbá a
szülői szeretet, és a szeretet forrásának, Istennek és Jézus Krisztusnak a szívembe zárása, szent
Igéjével és szeretetével való táplálkozásunk, de idetartozik a szeretet által gyógyító esték titka
is. És még valami:

Az ünnep

Az ünnep Istennel és egymással való találkozás. Légköre a béke, az öröm és szeretet. Az ünnep
Isten ajándéka, pótolhatatlan, drága alkalom. Aki az ünnepet nem tartja meg, az elsősorban
önmaga ellen vétkezik, saját magát rabolja meg, de megrabolja családját is. Igaz, nem mindig
tudunk úgy ünnepelni, ahogyan szeretnénk. Néha külső dolgok is beleszólnak. Aki azonban
akar, az mindig tud ünnepelni az ünnep sajátos lényege szerint.
Most a hit és szeretet ünnepeire gondolok, amelyhez hozzátartozik a templom is. Az
istentiszteletről tudom igazán hazahozni a családomba azt a fényt, amelyet csak a Szentlélek
tud adni számomra. De van olyan eset is. amikor ez nem sikerül. Munkában vagyok, rohanok, a
család egyik tagja itt, a másik ott, nincs sem egyházi, sem állami ünnep, egyszerűen csak a
társam születésnapja vagy csak mi tudjuk ketten a házassági évfordulónk van. Van-e időnk
ilyenkor is ünnepelni? Van! Mert az ünnep lényege nem feltétlenül a sok vendég, a nagy
eszem-iszom. Mi is az ünnep? Istennel és egymással való találkozás. Légköre a béke, az öröm
és a szeretet. Vannak ötperces ünnepek is: egy rövid, Istennek hálát adó ima, a társam arcát
megsimogató mozdulat, egy pár szál hóvirág vagy egy jó szó többet jelenthet és jelent, mint a
hűtlen házasságban egy szép bunda.
Ne engedd elszürkülni az életeteket! Nyisd rá mindig az ünnep szép, fényes lélekajtóit. Ez is a

71
szeretet titka, mert ünnepelni igazán csak az tud, akiben van szeretet. (A többiek az ünnepen
legfeljebb csak enni és megrészegedni tudnak.)

A gyermek

A házasélet áldott gyümölcse a gyermek. Isten a legszen¬tebb, legcsodálatosabb titok, az élet

forrásánál használja fel esz¬közül az embert, a házastársak szerelmét és egymáshoz való
ra¬gaszkodását. Ma sokat beszélnek a családtervezésről. Valaki erre azt mondta: a gyermeket
nem tervezni, hanem kérni kell Istentől. Mert a gyermek ajándék.
Nem tudom, hány gyermeket szeretnétek. Elöljáróban azt szeretném elmondani, hogy sok
igazság rejlik abban a közmon¬dásban, hogy „egy gyermek nem gyermek". Az egyke két
ve¬szélyt rejteget magában. Először azt, hogy örökké remegnek érte a szülők. Hiszen csak ez
az egy van. A második baj ebből szár¬mazik: sokkal jobban elkényeztetik, mintha nem egyedül
lenne. Ő a központ. Minden kívánsága teljesül. Ennek először örül, az¬tán megszokja, később
kiköveteli. Neki soha nem kell áldozatot hoznia. Nincs kisebb testvér, akire vigyáznia kellene.
Nincs na¬gyobb, akire hallgatnia kellene. Nem kell lemondania egyetlen játékáról sem, és
természetes számára az, hogy minden játéka, ruhája új. Nem szokja meg, hogy beérje
kevesebbel. Ha különö¬sen jó természetet nem örökölt, így hamarosan önzővé és zsar¬nokká
válik. Azonban mégsem boldog. Hiányzik életéből a test¬vér, akit sem szülei, sem az új
játékok nem tudnak helyettesíteni. Így lelke mélyén árva és elhagyatott marad. Majd pótolni
kezdi ezt tizenéves korában az összeverődő bandákhoz, a galerikhez való tartozással.
Mennyivel szebb a gyermekkora annak, akinek jó testvérei vannak. A nagyobbik felelősséget
érez, hordoz a kisebb iránt. A kisebb eltanulja a nagyobbtól a betűvetéstől kezdve az élet többi
titkát. Vidám játékok, közösen hordozott gyermekgondok során fejlődik ki a közösségi érzés,
amely segíti majd belenőni az életbe, és helyesen viszonyulni annak kérdéseihez. Ezért
sok¬szor előfordul az, hogy az elkényeztetett egyetlen gyermekkel több lesz a gond, mint
másutt a hárommal.
A gyermekáldással kapcsolatban azonban arról is kell be¬szélnünk, hogy ha Isten több
gyermekkel akar megajándékozni benneteket, mint ahogy gondoltátok, a magzatot soha ne
vétessé¬tek el. Először azért, mert az bűn, gyilkosság. A megfogamzott gyermek már külön
élet. Látta volna később a napot, a virágokat, mondta volna: édesapám, édesanyám, de én
eltettem láb alól. Éppen annyi, mintha megszülted volna, és azután megfojtottad, vagy élve
vízbe dobtad volna. Egyaránt gyilkosság, akár a teste¬den kívül, akár a testeden belül ölöd meg

72
gyermekedet. Képzeld el, hogy a szomszédasszonyod gyermeket vár, s te valami mérget
keversz az ételébe, amelytől születendő gyermeke meghal. Nem gyilkosság-e ez? És ha a
magad gyermekével teszed ezt, az er¬kölcsileg még nagyobb vétek. Hiszen az édesanyja vagy.
Egye¬nesen reád bízta Isten azt az életet.
Ezt a bűnt Isten különösképpen bünteti már itt, ebben a vi¬lágban.
A bűn mellett a másik indok a művi vetélés ellen annak ve¬szélyes volta. A méhkaparásnál —
még ha legjobb orvosok vég¬zik is — az esetek nagy százalékában megsértik a méhfalat. Ez a
szervezet egyik legérzékenyebb része, begyógyul, de később ki¬újulhat, s az esetek nagy
százalékában ebből következik a méh¬rák. Nem is beszélve azokról az esetekről, amikor az
asszonyok különböző módszerekkel megfertőzik önmagukat, és azért pusz¬tulnak bele ebbe a
fertőzésbe, mert meg akarták — talán csak ké¬nyelmi szempontból — ölni a születendő
gyermeküket.

Ezenkívül a terhesség-megszakítás úgy felboríthatja a szer¬vezet működését, hogy a későbbiek

során komoly komplikáció¬kat okozhat.

Istenhez kapcsolódó hitünk gyilkosságnak mondja a magzat mesterséges elvételét. Mit tegyél
tehát? - Ha Isten annyi gyer¬mekkel ajándékozott meg, hogy úgy érzed, nehéz lenne többet
vállalnod, a nők a ciklusuk középső harmadik, negyedik napján, amikor különösképpen
termékenyek, tartóztassák meg magukat a házasélettől. A túl sok gyereket így elkerülhetik. De
ha már akaratotok ellenére megfogant, az már az Isten akarata. Azt már nem szabad megölni, s
nem szabad megölni vele együtt esetleg az édesanyát, sem a szerelmetek tisztaságát, sem a
nyugodt lelki¬ismereteteket.
Ezzel kapcsolatban olvassátok el az alábbi pár sort. Orvosi adatok alapján írták le egy olyan
magzat képzeletbeli naplóját, akit születése előtt művi abortusszal megöltek.

Egy magzat naplója

Október 5.
Ma kezdődött meg az életem. Apám és anyám még nem is
tudják. Kisebb vagyok ugyan a gombostű fejénél, de mégis

73
önál¬ló lény vagyok, s már minden testi és lelki adottságom meg van
határozva. Például a szemem olyan lesz, mint az apámé, a hajam
pedig szőke és göndör, mint az anyámé. Már az is eldöntetett,
hogy lány leszek.
Október 19.
Az első vér- és nyirokedényfalak sejtjei és első ütőereim ke¬letkezőben vannak. Mivel egyes
szerveim még nem fejlődtek ki teljesen, édesanyám segíti vérével az én vérkeringésemet és
anyagcserémet. Ha majd megszülettem, akkor az első hónapok¬ban már csak a tejére lesz
szükségem.

Október 23.
Már kinyílt a szám is. Egy év múlva, amikor kedves szüle¬im ágyacskám fölé hajolnak, majd
rájuk mosolygok. Az első szavam biztos az „anyám" lesz ...
Utóirat: Az a vélekedés, hogy én még nem vagyok önálló ember, hanem csupán anyám testének
egy része, egyszerűen ne¬vetséges! Hiszen még a vércsoportom is egészen más, mint az
anyámé.
Október 25.
Ma elkezdett dobogni a szívem. Szünet nélkül végzi majd szolgálatát életem végéig, anélkül
hogy valaha is pihenne. Mi¬lyen csoda ez!
November 2.
Karom és lábam elkezdett nőni. Igaz ugyan, hogy amíg tel¬jesen kifejlődnek, annyira, hogy jól
használhassam ezeket a vég¬tagjaimat, még születésem után is jó darab időnek kell eltelnie.
November 12.
Most sarjadnak már kezemen az ujjaim. Ezekkel a kezekkel hódítom meg a világot, s jó
barátként nyújtom kezemet ember¬társaim felé.
November 20.
Édesanyám csak ma tudta meg egész bizonyosan az orvos¬nál, hogy engem a szíve alatt hord.
Milyen nagyon örülhet!
November25.
Már látható rajtam, hogy lány leszek! Szüleim biztosan azon tanakodnak, hogy mi legyen a
nevem. De szeretném már én is tudni!
November 28.
Szerveim már teljesen kifejlődtek. Egészen nagy vagyok már.

74
December 10.
Hajam és szemöldököm is elkezdett nőni. Mennyire örül majd anyám szőke kislányának!

December 13.
Hamarosan látok majd! Szemeimet már csak egy gyenge varrat tartja zárva. Fények, színek,
virágok, milyen pompás lesz! De legjobban mégis annak örülök, hogy láthatom anyámat!
...Csak ne tartana olyan sokáig! Még több mint hat hónapig.
December 24.
A szívem teljesen kifejlődött. Állítólag vannak kisbabák, akik valami szervi szívbajjal jönnek a
világra. A doktor bácsik¬nak rettentő fáradságukba kerül, hogy az ilyen kisbabákat
operá¬cióval megmentsék. Hála az Istennek, az én szívem rendben van. Egészséges, erős
gyermek leszek. Mindenki örül majd nekem.
December 28.
Édesanyám ma megölt.
(J. Gutzviller: Ember, Isten, világ)
Ha megfigyelitek, a magzat éppen három hónapos volt. Ez az idő az, amikor el szokták venni.
Addigra már ennyire ki van fejlődve. Adja Isten, hogy amikor majd a nem tudom hányadik
gyermek jelentkezik, és az asszonyok különböző tanácsokkal jönnek, akkor jusson eszetekbe ez
a napló és a szíved alatt hor¬dott kicsi élet álma. És sohase úgy fejeződjék be a történet, mint
itt, hogy „Édesanyám ma megölt", hanem úgy, hogy „Édes¬anyám igazi anya volt és világra
hozott." Cserébe a szülői élet minden hittel és szeretettel hordozott fáradságáért, ragyogja be
életeteket a szívből jövő, hálás gyermekmosoly.

Isten családjában

Végül azt szeretném elmondani nektek, kedves ifjú házasok, hogy ezentúl a gyülekezet új
családjában számítunk reátok. Ed¬dig lehet, hogy sok mindent a szüléitek rendeztek ezen a
téren is. Ezután a ti kötelességetek lesz az egyház anyagi támogatása és lelkiekben való építése
is. Isten most ezzel is megbíz benneteket.

Remélem, hogy sokat találkozunk majd a templomban is, de a templomon kívül is éljetek úgy,
hogy másokat is Istenhez tudja¬tok vezetni. Segítsétek széppé tenni az egyházi életet. Ha
valami jó gondolatotok van, mondjátok el, hogy hasznosítani tudjuk. Az egyház olyan, mint

75
egy nagy család: az Isten családja. Érezzétek - most már ketten együtt - jól magatokat benne,
mint közös lelki otthonunkban. Ha valami kérésetek, problémátok, bajotok lesz, mindig úgy
jöjjetek' lelkipásztorotokhoz, mint haza. Nálunk nincs hivatalos gyónás, de a lelkipásztor azért
van, hogy neki mindent el lehessen mondani, és ahol csak tud, segítsen. Jöjjetek akkor is, ha
nem értenétek meg valamit a Bibliából, hogy lelki¬pásztorotok tudja azt nektek
megmagyarázni, hogy azután ti is tudjatok másokat útba igazítani.
Sokan várunk reátok. Sok öreg és sok fiatal család. És higgyétek el: vár reátok Krisztus, hogy
ne csak egymás számára legyetek boldogok, de boldogságotokkal, szép életetekkel máso¬kat is
a boldogság felé segíthessetek.
Ha elkerültök más faluba, városba, keressétek fel a reformá¬tus lelkipásztort, és jelentkezzetek
nála. Régi lelkipásztorotoknak pedig írjátok meg, hova kerültetek, hogy tudjon ő is írni új
lakó¬helyetek lelkipásztorának, így sohasem lesztek az idegenben egyedül. A nagy református
család tagjaiként mindenütt testvé¬rek fognak várni, és mindig, mindenütt otthon lesztek.

Fel van írva a nevetek

Végül még egyszer az eskü szövegét juttatom eszetekbe. Ez az eskü Isten színe-előtt hangzik
el. Ezentúl tehát úgy szeressé¬tek egymást, hogy egyszer előtte kell majd elszámolnotok arról,
hogy miképpen éltetek.
Most elindul az életetekben valami szép. Isten indította el. Vajon meddig fog tartani? Ha Reá
figyeltek, és Őt hívjátok se¬gítségül, ha tanácsait megtartjátok, akkor tartani fog egy egész

földi életen át, sőt, még tovább is. Mert ez a földi élet az örök élet előszobája. Azok, akik itt
igazán szerették egymást, majd ott is találkozni fognak.
Ennek a mindennel megharcoló és mindenen győzedelmes¬kedő szeretetnek Isten a forrása.
Ezért úgy éljetek, hogy mindig otthon legyetek Isten szeretetében, és az Ő segítségével egymás
szívében és a gyülekezet közösségében is.
A Lukács evangéliumában (10. rész) azt olvassuk, hogy az Úr Jézus kettőnként küldte ki
tanítványait „az ő orcája előtt". Ez azt jelenti, hogy azért mentek, hogy az ő szeretetét,
békességét vigyék az emberek számára, és neki útkészítő követei legyenek. Kettőnként küldte
el őket, mert tudta, hogy nehéz az embernek egyedül lenni, hogy jobb kettőnek együtt. „Mert
ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha el¬esik, és nincsen aki
őt felemelje" (Préd. 4,10). Így küld el benne¬teket is, ketten együtt, hogy az ő szeretetét,
békességét vigyétek ne csak magatok, hanem a gyermekeitek, ismerőseitek, sőt má¬sok

76
számára is. Hogy az ő követei legyetek.
Amikor a hetven tanítvány visszatért az Úr Jézushoz, öröm¬mel újságolták: Uram, még az
ördögök is engedtek nekünk a te neved által! Az Úr pedig azt mondta nekik: Annak örüljetek,
hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben.
A ti nevetek is sok helyre van beírva: a szüléitek szívébe, egymás szívébe, az anyakönyvbe
egymás mellé. De a legdön¬tőbb, a legcsodálatosabb, a legnagyszerűbb az, hogy a mennyben
is, Istennél is fel vagytok írva. Fentről is szeretnek benneteket.
Kérjétek Istent, hogy tudjatok úgy élni, hogy a nevetek sem a földön, de ott fent sem, a
mennyben, az élet könyvéből soha ki ne töröltessék.

77
Egyház

Szőlőtőke és karó

Ha egy szőlőst közelebbről megnézünk, rögtön észre¬vesszük, hogy ott nem csak termő tőkék
vannak, hanem a karók vagy huzalokkal összekötött betonoszlopok sokasága is. Ezek az
oszlopok vagy karók nem teremnek, ezekből soha nem lesz édes szőlőfürt, de ezeknek mégis
nélkülözhetetlen feladatuk van: ők tartják a szőlővesszőket, hogy azok teremni tudjanak. A
gazda ezekhez a karókhoz vagy huzalokhoz erősíti a vesszőket. Ha nem tenné ezt, akkor a
termés a földre omolna, a sárba verné az eső, és a drága szemek idő előtt elrothadnának. Az
Anyaszent-egyház termő szőlőtőkéi a gyülekezetek. Az egyházszervezet csak a karó. Szerepe
az, hogy a gyülekezeteket tartsa, védje, se¬gítse a jó termés hozatalában. Zsinatpresbiteri
egyházunkban ezért vannak a paritás elvén felépülő zsinat által hozott törvé¬nyek. A jó
egyházszervezet a presbitériumtól elkezdve az egy¬házkerületi közgyűlésig és a zsinat
működéséig nem önmagáért, hanem a gyülekezetekért van. Jaj annak a szőlősnek, ahol a
sző¬lőtőkék karókká lesznek, és ahol a karók azt hiszik magukról, hogy ők hozzák a termést.
Az az egyházszervezet, amely nem szolgálni, segíteni kívánja a gyülekezeteket, hanem csak
felsőbb egyházpolitikával foglalkozik, és szolgálat helyett uralkodni kí¬ván, méltatlan
hivatásához és kicserélendő. De kicserélendő az a gyülekezeti vezetés is, amelyik a
függetlenkedőt játssza, és nem tartja be a közösen hozott egyházi törvényeket, megrontva ezzel
nemcsak a saját életét, hanem az egész egyház belső rendjét is. A gyülekezet élete és
adminisztrációja vonatkozásában is ez a helyzet.

Egyházfegyelem

Az igaz egyháznak Kálvin szerint három ismertetőjele van. Az Ige tiszta hirdetése, a
Sákramentumok helyes kiszolgálása és az egyházfegyelem. Egyházi életünkben ezzel a
harmadikkal lát¬hatóan baj van. Egy szekularizálódó világban, különösen váro¬sokban, az
átláthatatlan nagy gyülekezetekben már nehéz a régi típusú egyházfegyelmet fenntartani vagy
bevezetni. A külsőséges formaságok helyett nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az
egyházfegyelem pasztoratív, nevelői és intő oldalára. Öntudatosabban ragaszkodnunk kell a H.
K. XXXI. Úrnapi kérdéseihez. A 83., 84. és 85. kérdés világosan körvonalazza az
egyházfegye¬lem elvárásait, sőt ezek között a 85. a gyakorlati megoldást is. Itt is döntő

78
fontosságú a nevelés. Már a vallásórákon ki kell erre térnünk és a konfirmációi előkészítésben
még hangsúlyozottab-ban. (Ezért is kár a H. K. helyett más konfirmációs könyveket ta¬nítani.)
A 85. kérdés részletezi, hogy a vétkeseket először „atyafiságosan", tehát négyszemközt és
szeretettel meg kell inteni, azután, ha nem térnek meg, meginteni hivatalosan (például a
lel¬kipásztor két presbiterrel), és ha így sem térnek meg, akkor eltil¬tani az úrvacsorától.
Természetesen presbitériumi határozattal. Ha megjobbulást bizonyítnak, akkor vissza kell őket
venni. Eh¬hez azonban hivatása magaslatán álló presbitériumunk kell hogy le¬gyen. Ennél a
pontnál ismét a presbiteri minőség, illetve a presbiternevelés kérdésénél vagyunk. Persze azt
lehetne mondani, hogy minőségi presbitériumot csak városokon lehet szervezni, ahol több
értelmiségi van. Ez azonban nem állja meg a helyét, mert elsősorban lelki, erkölcsi és
emberiességi, valamint hitbeli minőségről van szó. Melyeket elsősorban nem a diploma
bizto¬sít, hanem a velünk született lelki minőség, értelmi rátermettség és legfőképpen a
Krisztusra való hallgatás. Ez pedig a falusi em¬berben is megvan, még nagyobb mértékben,
mint egy lelkileg esetleg Krisztustól távolabb álló értelmiségiben. Természetesen akkor tud ez
igazán érvényesülni, ha a presbiterképzést komo¬lyan vesszük. Mert a presbitérium
lelkiismeretes működése a jó presbiteranyag kiválogatása mellett elsősorban a jó képzéstől
függ.
Ehhez a kérdéshez kapcsolódik az eklézsiakövetés lassan, sajnos, formalitássá zsugorodó vagy
másutt kiszoruló gyakorlata is.
A hatvanas években egy 546 lelkes faluban, Gógánváralján voltam lelkipásztor. Az
eklézsiakövetés főleg a megesett lányok¬ra vonatkozott, a fiúkra ősi szokás szerint nem. Az is
hozzátarto¬zott az eljáráshoz, hogy az illető hozott egy üveg bort, melyet a presbitérium az
eklézsiakövetés után elfogyasztott. Természete¬sen ezen is módosítottunk, a kötelezettséget a
fiúkra is kiterjesz¬tettük, és a bor hozatalát eltöröltük. Eklézsiát követtek azok is, akik egyházi
eskütétel nélkül éltek együtt. De a gyakorlatban rit¬kaság volt az eklézsiakövetés. Az egyik bál
alkalmával azonban egy, a feleségétől állandóan az após ellen izgatott férfi italosán hazamenve
vasvillát fogott az apjára, és meg akarta ölni. Vala¬hogyan lefogták. Elmentem hozzá és
kértem, hogy jöjjön át ve¬lem édesapjához, és kérjen bocsánatot. Nem volt hajlandó.
Sür¬gősen összehívtam a presbitériumot, felolvastam előttük a Kátét, és kértem, hogy kettő
közülük, a gondnok és egy presbiter jöjjön el velem, hogy hivatalosan is intsük meg, és
közöljük vele, hogy ha nem kér bocsánatot, és nem akar az apjával kibékülni, akkor eltiltjuk az
úrvacsorától. Kedves öreg gondnokom nagy bajban volt, mert az illetővel rokonságban állt, de
én gondnoki esküjére hivatkoztam, és végül is eljött velem. A presbitérium ezalatt várt

79
bennünket. A férfi akkor is makacsul ellenállt. Közöltük vele, hogy ha gyilkos szándékát
továbbra sem bánja meg, akkor eltilt¬juk az úrvacsorától, és eklézsiát kell követnie. Újbóli
presbitériu¬mi megbeszélés következett, és a küldöttséggel ismét elmentünk, közölve, hogy az
eklézsiakövetés kötelezettségét ki fogjuk hir¬detni a templomban, és csak akkor járulhat majd
úrvacsorához,
ha a gyülekezet előtt fog eklézsiát követni. (Természetesen min¬den látogatásunkat
fájdalommal és szeretettel tele lelki rábeszé¬lés is kísérte.) Ekkor végre megtört. Már éjfél
elmúlt, amikor a presbitérium kíséretében átmentünk még mindég ébren lévő ap¬jához, és
előttünk bocsánatot kért. Sírva békültek ki, utána bé¬kességben éltek, és a fiú az egyik legjobb
templomjárónk lett. Természetesen nem mindig és mindenütt könnyen követhető pél¬da ez.
Templomjáró gyülekezeti háttér is kell hozzá, jól felkészí¬tett és evangéliumi módon nevelt
presbitérium is kell hozzá, de kell hozzá bátorság és akarat is a lelkipásztor részéről. Azok a
lelkipásztorok, akik még szeretettel inteni sem mernek, nem csak az Evangélium és az egyház
tekintélyét veszélyeztetik, hanem eljátsszak a saját magukét is. A jó lelkipásztor a mai
körülmé¬nyek között is meg tudja találni a fegyelmezés valamilyen mód¬ját. Természetesen ez
akkor sikerül, ha a lelkipásztor maga is fe¬gyelmezett, és az egyházi közéletben is érvényesül
az egyházfe¬gyelem.

Belső feszültségek - kegyesség és tradicionalizmus

A gyülekezetben sokszor különböző okokból származó bel¬ső feszültségek léphetnek fel.

Sajnos, leggyakoribb formája az, amikor a lelkész- vagy gondnokválasztás alkalmával
különböz¬nek össze az egyháztagok. Néha ez családokat is megoszt, néha egész
rokonsághálózatot kapcsol össze. Mikor aztán az új lelki¬pásztor megérkezik a gyülekezetbe, a
rá szavazók pártja vagy annak vezérei rögtön igyekeznek lefoglalni, kisajátítani a maguk
részére, és befeketíteni a másik felet. A lelkipásztornak ilyenkor hangsúlyozottan ki kell
jelentenie, hogy ő itt mindenki lelki¬pásztora, Isten mindenkit rábízott, és neki mindenkit
egyformán kell szeretnie. Arra kell kérje a rászavazókat és az ellenpártot is, hogy mutassák
meg igazi keresztyén voltukat, ha megbántották őket, bocsássanak meg, mert ez a Krisztus
akarata. Egyszóval a lelkipásztornak lelkipásztori módon kell viselkednie. Minél ha¬marabb be
kell indítania a családlátogatást, úgy, hogy kivétel nélkül egymás után sorba látogassa
utcánként az egyháztagokat, és a legnagyobb szeretettel viseltessen azok iránt, akik ellene
szavaztak. Az ellenszavazók iránt nem csak műveletlenség, unintelligencia és rossz politika

80
éreztetni neheztelését, vagy egy¬általán felemlegetni a szavazási, hanem Isten-ellenes bűn is,
mert Isten nem a magunk kicsi pecsenyéjének a megsütésére küldött a gyülekezetbe, hanem az
Ő, és az egész gyülekezet szolgálatára. A hűséges szolgálat, a mindenkire kiáradó szeretet
úgyis elvégzi a maga munkáját a lelkekben.
Amikor 1970-ben megválasztottak Marosvásárhelyre a Sza¬badi úti gyülekezet gondozására,
még Vásárhelyre érkezésem előtt kaptam egy levelet, amelyben csúnyán vádolt a levélíró, és
kilátásba helyezte, hogyha be merek lépni a gyülekezet területé¬re, eltöri karóval a derekamat.
A levelet, mivel rendesen feladó¬val volt ellátva, egy pásztori hangú levéllel válaszoltam meg.
Megírtam, hogy bizonyára félreértés vagy félrevezetés áldozata lett. Úgy gondolom, hogy
amikor majd látni fogja lelkipásztori munkámat, be fogja látni, hogy tévedett. Mindenesetre én
őt úgy fogom szeretni a gyülekezetben, mint mindenki mást.
Szolgálatba kerülésem után megkezdtem a családlátogatást. Először körzetekre osztottuk a
gyülekezetet, és azután az első lá¬togatásokra a körzeti presbiterrel mentem. A látogatások
vége felé került sor Béla bácsira, az egyik presbiteremre. A parókiáról indultunk, de láttam,
hogy az én presbiteremmel valami baj van. Nem akart útra kelni. Végül is szembefordult velem
és azt mondta: Tiszteletes úr, én nem tudok addig elindulni a Tisztele-tes úrral, amíg nem kérek
bocsánatot.- Miért kellene bocsánatot kérjen, Béla bácsi? - Mert én írtam azt a bizonyos levelet.
Azóta meggyőződtem róla, hogy félrevezettek. Tessék megbocsátani. Jó volt, hogy szívből
tudtam mondani: én már régen elfelejtettem azt a levelet. Bizony azt sem tudtam, hogy Béla
bácsi írta. De nagyon jólesik, hogy most megmondta. Megöleltük egymást és úgy indultunk
látogatóba. Béla bácsi lett az egyik legkedvesebb presbiterem.
A másik fajta feszültséget a kegyességi irány képviselői és a - nevezzük így - tradicionalisták
szembenállása okozza. A lel¬kipásztornak itt is tisztában kell lennie azzal, hogy ő az egész
gyü¬lekezet lelkipásztora, ezért mindenkit egyformán kell szeretnie. A különböző irányzatok
sokszor különböző lelkialkatnak felel¬nek meg. Nem mindenki éli meg egyformán a hitét,
ezeket a dol¬gokat nem lehet egy kaptafára húzni. Itt is érvényes az Úr Jézus szava:
„...gyümölcseikről ismeritek meg őket" (Mt. 7,20). Egyik öreg lelkipásztortársam mondta el a
diktatúra börtönében nekem, hogy gyülekezetében munkássága és az evangélizációk nyomán
nagy megtérési hullám indult el, és ő boldogan jegyezte be Bibli¬ája hátsó lapjára a nevét
azoknak, akik bizonyságot tettek megté¬résükről. Aztán jött a diktatúra nehéz, egyházellenes
ideje, és ő sírva kellett kihúzza a neveket: ez se tért meg, az se tért meg. Ugyanakkor azonban
csodálkozva látta, hogy voltak sokan olya¬nok, akiknek bár nem volt nyilvános megtérésük, de
a nehéz időkben is kiálltak Isten ügye és a hitük megőrzése mellett. Soha nem szabad

81
elfelejtenünk Isten figyelmeztetését: „az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt
nézi, ami a szívben van" (1Sám. 16,7). Ezért egyrészt soha sem szabad lemondanunk senkiről,
másrészt soha nem szabad végleges ítéletet alkotnunk az emberekről.
A hitetlenségből vagy bűnökből való megrázó megtérés Is¬ten ajándéka, a Szentlélek műve.
De járhat vele egy emberi ho¬zadék is. Ez pedig olyan, mint a kamaszkor, amikor a kamasz
kezdi felfedezni az életet, és belép a felnőttek világába. Ezért még inkább felnőtt akar lenni,
mint a felnőttek. Kritikai érzéke, főleg mások felé, hatalmasan megnő. Mivel már többet lát a
vi¬lágból, mint eddig, azt hiszi, hogy mindent látott és mindet tud. Úgy érzi, hogy a többiek
(különösen a szülei, akik eddig irányították) semmit sem tudnak. Ez néha így van a megtért
ember éle-tében is. A hitbeli dölyfösség vagy beképzeltség a hit kamaszko¬ra. Ezért
figyelmeztet Pál apostol is arra, hogy a hitben újat ne állítsuk rögtön szolgálatba, „nehogy
felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék" (1Tim. 3,6).
A másik oldalon ott lehet a formalizmus, a csak tradíciók¬ban való élés, amelynek nincs
kamaszkora, mert még meg sem született. Üres csigahéj, amelyből régen kihalt a lélek. A
lelki¬pásztornak a pásztor szemével kell néznie mindkét életet. Nem a tradíciók ellen kell
lennünk, hanem az evangélium élő vizével kell megtöltenünk a tradíciók sokszor üressé vált
régi edényeit.
A gyülekezet békéjét sokszor megzavarhatják az át nem gondolt evangélizációk, amelyek
végén kiküldik a templomból a híveket, majd azt mondják, aki úgy érzi, hogy megtért, az jöjjön
vissza. Ilyenkor, aki visszajön, nem biztos, hogy akkor tért meg, lehet már régen a Krisztusé, a
jelenlegi evangelizátor közbejárá¬sa nélkül. Aki kint marad, nem biztos, hogy hitetlen, vagy
távol áll Krisztustól. Lehet, már régen az övé, de nem akar szerepelni. A gyülekezet
mindenesetre megoszlik. Lesznek úgynevezett megtértek és nem megtértek, így alkalom nyílik
arra, hogy bí¬rálják és lenézzék egymást.
A megtérés az Evangélium egyik központi üzenete. De ez nem amerikai módra piacos áru,
hanem a lélek belső titka, néha rohamos, néha lassú érése, amellyel együtt jár a
megszentelődés. Ezt nem lehet mindenki számára fél óra alatt elintézni. És ha va¬laki valóban
megtért, arról elsősorban a szomszédjai, ismerősei kell megállapítsák, hogy más. Jobb, igazabb
emberré lett, és nem ő saját magáról. Az igazi evangelizáció eredménye olyan gyüle¬kezeti
ébredés, amelyik ezen a belső, hivalkodás nélküli átalaku¬láson alapul, és amelyik éppen ezért
nem megossza, hanem építi a gyülekezetet és ébreszti az alvó lelkeket. Ilyen evangelizációra
minden gyülekezetnek szüksége van.
Ide tartozik a gyülekezetben elhangzó bizonyságtevés kér¬dése is. Mint mindennek, a

82
bizonyságtevésnek is megvan a maga jól meghatározott helye és ideje a gyülekezeti életben.
Elsősor¬ban a lelkigondozói beszélgetésben nélkülözhetetlen. Ha a lelkigondozó - legyen az a
helyzetből adódóan presbiter vagy egyháztag - nem tud személyesen viszonyulni Istenhez, ha
nem tud személyesen is bizonyságot tenni Isten hatalmáról és szerete¬téről, akkor nehezen
tudja a hitetlent oda vezetni. A közösségi bizonyságtevésnek elsősorban olyan közegben kell
elhangzania, ahol annak valóban értelme és célja van. Például egy iszákosság¬tól megszabadult
alkoholistának a bizonyságtevése szinte nélkü-lözhetetlen az alkoholistamentő bibliaórán vagy
evangéliumi előadáson. A hitetlen közegben elhangzó, saját tapasztalaton ala¬puló
bizonyságtevés meggyőző erejű lehet. Vigyázni kell azon¬ban az istentiszteleteken elhangzó
l'art pour l'art bizonyságtevé¬sekre, mert mindig fennáll az önmutogatás kísértése, vagy az,
hogy akik hallgatják ezt a tendenciát vélik felfedezni a szavak mögött. A bizonyságtevések
tartalmánál is vigyázni kell arra, hogy azok ne az élménykeresztyénség túlságos
szubjektivitásába süllyedjenek, bennük elsősorban ne az én megtérésemről, ha¬nem Isten
csodálatos kegyelméről és szeretetéről legyen szó.
A kipróbált kegyességi irányzathoz tározóknak jó felkészí¬téssel, állandó kapcsolattartással és
lelki irányítással munkát kell adni a gyülekezetben. Jó kanalizálással áldott evangéliumi erők
szabadulhatnak így fel, amelyek bizalmatlan elfojtása csak vitá¬kat és akadályokat szülne,
felszínre hozataluk viszont megtermi a maga gyümölcsét.
A gyülekezet evangéliumi neveléséhez különben is hozzá¬tartozik, hogy a kegyesség igaz
útjait mi magunk is gyakoroljuk, és a gyülekezetet arra neveljük, de úgy, hogy abból ne
szemfor¬gató, kegyeskedő, természetellenes epigonok szülessenek, ha¬nem Istent megtalált, az
Úr Jézushoz való tartozásukat bátran megvalló, otthon is bibliaolvasó, imádkozó, példamutató
életű emberek. A helyén és hitében jól álló lelkipásztor az igaz ke¬gyességre való nevelésnek
ezt a feladatát nem engedi át a gyüle¬kezet bár esetleg jóakaratú, de csak kegyeskedő
csoportulásainak.

83
Lelkipásztor és politika

A gyülekezetépítés érzelmi vonatkozásaiban nem elhanya¬golható jelentőségű a lelkipásztor

viszonya a politikához. Azok¬ban a kisebbségi helyzetekben, ahol csak egy magyar
érdekkép¬viselet van, természetes, hogy ennek a munkáját a lelkipásztor is támogatja, hiszen
meg van írva, hogy: „Ha pedig valaki az övéi¬ről és főképpen az ő háza népéről gondot nem
visel, a hitet meg¬tagadta és rosszabb a hitetlennél" (1Tim 5,8). Az Istentől reánk bízottak iránt
felelőséggel tartozunk. Egyházunk népe magyar, így annak sorsában osztoznunk kell, terheit,
feladatait, Isten sze-rinti jövendőjét, szabadságát szívünkön kell hordoznunk, és an¬nak
megvalósulásáért küzdenünk kell. Ennek a küzdelemnek azonban nem a napi politika
személyeskedő szintjén, hanem mindig az Anyaszentegyház tekintélyével, az Evangélium
igaz¬ságával kell lefolynia. A magyar érdekképviselet vagy akárhol egy politikai színezetű párt
vagy tömörülés bármilyen szép em¬beri elgondolásokkal indul is, mégiscsak emberi, ami
egyrészt azt jelenti, hogy munkájában tévedhet, másrészt azt, hogy válto¬zásnak kitett. Éppen
ezért az egyháznak nem szabad összekötnie, azonosítania magát egy világi szervezettel, így a
kisebbségi ér¬dekszövetséggel sem. Ez két különböző front, bizonyos ponton egy cél
érdekében. Romániában például Trianon után létezett a Magyar Párt. A politikai viszonyok
felszámolták. Volt Magyar Népi Szövetség. Ugyanez lett a sorsa. Volt egy névleges Magyar
Dolgozók Szövetsége. Megszűnt. Ha az Egyház a sorsát ezekkel kötötte volna össze, velük
együtt elbukott volna az Egyház is. Je¬lenleg van RMDSZ. Minden erdélyi magyar kívánsága,
hogy érdekképviseletünk megmaradjon, és politikai eszközökkel népünk javát szolgálja,
szabadságát biztosítsa. Munkáját a magunk esz¬közeivel támogatnunk kell. Azonban a jövőjét
nem tudhatjuk. Ez is egy földi érvényű, földi gyökerű közösség. Az Egyház azon¬ban bár földi
érvényű, de mennyei gyökerű közösség, nem vál¬tozik a változó politikával, nem tűnik el az
eltűnő ideológiákkal. Az Egyház nem ezektől függ, hanem Jézus Krisztustól. Ezért az Egyház
felette áll a legjobb szándékú emberi érdekszövetségnek vagy politikai pártnak is. Az
érdekszövetségekhez vagy politikai pártokhoz való viszonyunkat ez a tény határozza meg. Az
Egy¬ház nem kiszolgálója vagy transzmissziós szíja ezeknek, hanem Istentől megszabott
rendelése alapján minden Istennek tetsző do¬logban segítője. Éppen ezért nem szerencsés
dolog az, amikor a lelkipásztor ezekben politikai szerepet vállal, mert ezzel elveszti
függetlenségét, alárendeli magát egy emberi szövetségnek, holott Ő egyedül Isten alárendeltje.
Ha a kisebbség elégedetlen saját ér-dekképviseletével, ennek az elégedetlenségnek az árnyéka
ráhull a lelkipásztorra is. Ha belső pártharcok dúlnak a szervezetben, és a lelkipásztor

84
valamelyik irányzathoz tartozik, ezzel már nem az összetartást, hanem a széthúzást szolgálja, és
elveszti gyülekeze¬te előtt függetlenségének szavahihetőségét.
Még élesebb a helyzet ott, ahol több magyar párt van, mint például Magyarországon. Ebből a
szempontból a gyülekezet biz¬tosan nem homogén, hanem heterogén. Az igehallgatók között
különféle párthoz tartozók vagy különböző pártok szimpatizán¬sai ülnek. Ha a lelkipásztor
valamelyik pártban vezető szerepet vállalt vagy egyáltalán annak tagja, akkor fennáll a kísértés,
hogy bármilyen igazan is hirdesse az Igét, a másik oldal hívei adott esetben tendenciózusnak
fogják tartani és meggyanúsítják, hogy az Evangélium leple alatt pártpropagandát végez. Ezzel
el¬vész a lelkipásztor igehirdetésének aranyfedezete.
Ezért azok a lelkipásztorok, akik pártpolitikai vonalon kí¬vánnak érvényesülni, jobban teszik,
ha teljesen arra a vonalra állnak át, és felfüggesztik lelkipásztori szolgálatukat. Nem azért,
mintha a pártpolitika egy istentelen dolog lenne, hiszen arra is szükség van, és azok is adott
esetben szolgálhatják Isten akara¬tát, hanem azért, mert a mindenkihez szóló és mindenek
felett ál¬ló Evangélium szószéken való hirdetésének szolgálatát a pártpo¬litikai
hovatartozandóság ténye akadályozza.
A pártpolitika helyett az Egyház prófétai szolgálatának kell előtérbe kerülnie. Mi a különbség a
kettő között? Képzeljük el, hogy egy sáros úton két csapat küzd egymás ellen. A harc hevé¬ben
sárral is dobálják egymást, így óhatatlanul mindkettő sáros lesz, holott saját meggyőződése
szerint mindkettő a sár ellen akart küzdeni. Ez a napi politika. Ugyanakkor a napsugár felül¬ről
világít rá a sáros útra, és erejével igyekszik felszárítani a sa¬rat, de közben ő maga nem lesz
sáros. Ez az Egyház prófétizmusa. A napi pártpolitika horizontális, az Egyház prófétizmusa
vertikális. Ebben a közös küzdelemben a lelkipásztor nem a hori¬zontális, hanem a vertikális
szolgálatában áll. Ez adja az Egyház igazi tekintélyét ebben a világban, és ez az alapja a hívek
lelki¬pásztor felé irányuló bizalmának is.

Az értelmiség nevelése

Ha a háborúban egy futó katona fejét elvitte a gránátszilánk, a katona még futott pár lépést, de
azután összeesett, meghalt. A nemzet testének feje az értelmiség. Értelmiség nélkül egy nép
el¬veszett. Értelmes értelmiség nélkül is elveszett. Egy darabig még fut, viszi az életreflex, de
azután vége, földre hull, elvérzik, meghal.
Egész népünk felemelésében a lelkipásztori szolgálat mel¬lett nagy szerepe van az értelmiség
nemzetnevelő munkájának és példamutatásának. Sajnos, ez nem minden esetben pozitív.

85
Van¬nak éretlen értelmiségiek, akik valami tévesen értelmezett dzsentrivisclkedést játszanak
meg, és azt hiszik, hogy az egyszerűbb emberek előtt azzal imponálnak, ha káromkodnak, vagy
trágár módon beszélnek. Az értelmiségi hivatás elárulása ez, amely nem tudja, hogy sokszor a
tanulatlan falusi embernek több böl¬csessége van, mint a lélek szép ösztöneit már elvesztett
diplomás embernek. Falusi szolgálatom idején színjelesen végzett fiatal orvos került a
községünkbe. Imponálni akart talán az emberek¬nek, szeretett nagyokat inni, és a rendelés
idején is trágár szava¬kat használt. A falusiak hozzám jöttek: tiszteletes úr, mi tanulat¬lan
falusiak vagyunk, és a mi szánkból, még ha szégyen is, sok¬szor kicsúszik valami csúnya szó.
De a doktor úr tanult ember, és úgy beszél velünk, amikor hozzá megyünk, hogy szégyelljük
magunkat, és inkább bemegyünk a városba egy másik orvoshoz, hogy az vizsgáljon meg
bennünket.
Alapállását tekintve kétfajta értelmiség van. Vannak értel¬miségi bérmunkások, akik azért
tanultak, csak azért végezték el az egyetemet, hogy ne kelljen fizikai munkát végezniük. Ezek
értelmiségi bérmunkások, akik szürkeállományukat napi nyolc órára bérbe adják, kiszolgálnak
vele másokat, de amikor letelik a nyolc óra, többé semmi kötődésük nincs munkájukhoz. A
nem¬zet sorsa, mások nyomora, reménysége nem érdekli őket. Az iga¬zi, a történelmünkön
átívelő másik értelmiség a szellemi lovag¬rend fogalmába tartozik, amely nem csak önmagáért
él, hanem tudja, hogy feladata és felelőssége van a nemzettel szemben. Ez a szellemi attitűd
nincs feltétlenül az egyetemi diplomához köt¬ve. Ennek a szellemi lovagrendnek tagjai
lehetnek kétkezi mun¬kások is, akik olvasottak, művelik magukat, és tudják, hogy nemzetünk
felemelését rájuk is bízta Isten. Ennek a szellemi lo¬vagrendnek kifejeződése Vörösmarty
reformkori verse:
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivittük a mély süllyedésből, S a szellemharcok tiszta
sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, tercén őseink porához: Köszönjük, élet, áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka
volt!
(Gondolatok a könyvtárban)
Értelmiségünk evangelizációjára azért kellene nagyobb gon¬dot fordítani, hogy az ne csak
értelmiségi bérmunkás legyen, ne csak saját könnyebb megélhetéséért végezze el az egyetemet,
ha¬nem beletartozzék abba a szellemi lovagrendbe, amely egy nép felemeléséért dolgozik.
Mert keresztyén értelmiséginek lenni ma Erdélyben, de akárhol is, Istentől kapott feladat és
elhívatás. Ezért is jó a gyülekezetben keresni az értelmiséggel való kapcso¬latot, öntudatossá

86
tenni hivatásukban, és bevonni őket a gyüleke¬zeti munkákba is. Igaz, ennek sok átmeneti
akadálya is van, hi¬szen korosabb értelmiségünk világképe még maradi, beléjük sulykolt
materialista világkép, fogalmuk sincs az elméleti fizika és a modern tudományok hozta
változásokról. Benne van az ösz¬töneikben az egyházi élettől való távolmaradás. Annál inkább
tiszteletre méltóak azok, akik fiatalkoruk hivatalos nevelése elle¬nére Isten közelében tudtak
maradni.
Hívő, nemzetfelemelő értelmiségre van szükségünk, amellyel jól együtt tudunk dolgozni.
Ehhez azonban az is szük¬séges, hogy a lelkipásztorok se legyenek csak a maguk területén
mozogni tudó, „szakbarbárok". Ismerniük kell az irodalomtól a biológiáig, az elméleti fizikától
a szociológiáig és a csillagásza¬tig a tudományok izgató kérdéseit. Beszéd- és vitapartnerek
kell hogy legyenek az értelmes értelmiségiekkel, hogy együtt tudjanak dol¬gozni velük.
Értelmiségi köröket, modern hangvételű értelmiségi bibliaórákat kell hogy szervezzenek,
amelyben az Evangélium, a tudomány, és a nemzet mai égető kérdéseit megbeszélik, és
kö¬zösen határozzák el a tennivalókat. És mindezeket át kell szője az őszinte barátság és a
képmutatás nélküli hit.

Egyház és iskola - lelkipásztor-tanár viszony

Az ember-, a gyülekezet- és a nemzetnevelés terén a már uralomra jutott médián kívül az

Egyháznak és az iskolának van legnagyobb jelentősége. A kettő között azonban lényeges
lehető¬ségbeli különbség van. A gyülekezet egy tóhoz hasonló, amelybe belefolyik egy kis
patak, a keresztelés, és kifolyik belőle egy má¬sik: a temetés. A lelkipásztornak és
munkatársainak feladata a ta¬vat tisztán tartani. Ez óriási feladat. Az iskola azonban olyan,
mint a forrás, amely által, állandóan új és új vizek ömlenek a fo¬lyóba.
A templomba csak az jön el, aki akar. Az iskolába minden¬kinek kötelező elmennie. Nyolc,
kilenc vagy tizenkét éven át a gyerekek életük legfogékonyabb korában fél napjukat az
iskolá¬ban töltik. Legnagyobb nevelői lehetősége az iskolának van. Ak¬kor is nevel, ha nem
nevel. Akkor a semmire nevel. Minden is¬kolának légköre van. Ez a légkör körülveszi a
gyermekek életét, beléjük szívódik és bennük marad. Az iskola nevelése legtöbb¬ször
megfoghatatlan. Irracionális csatornákon át is működik. Egy tanár erkölcsi tartása, hite vagy
hitetlensége átvilágít az előadá¬sain is. A gyermekek lelkében ott marad egy-egy elejtett
meg¬jegyzése, amelyet nem felejtenek el, és ez nagyban hozzájárul egyéniségük

87
kialakulásához. Éppen úgy, mint a lelkipásztor, aki az empátia útján bejárja hallgatói lelkét, a
tanárok nyoma is ott marad diákjaik szívében. Ha akarják, ha nem, lényüknek ösztön¬ző vagy
bénító darabja ott marad a gyermekek vagy ifjak lelke mélyén. A tanárok nevelői felelőssége
ezért óriási. Az induló életek forrásánál állnak, és munkájukkal, lényükkel tisztíthatják, vagy
egy életre beszennyezhetik a forrásvizet. És amilyen a for¬rás, olyan lesz a patak. Amilyenek a
források, olyan lesz a folyó. Amilyen az iskola, olyan lesz a nemzet. A felekezeti iskolák
szervezésének, működésének ezért van óriási jelentősége.

Persze most sokkal nehezebb tanárnak lenni, mint a diktatú¬ra előtt. Akkor megolajozott, jól
működő gép volt a felekezeti is¬kola, a református kollégiumok és falusi iskolák szinte
maguktól vihették tovább azt a szellemiséget, amelyet évszázadokon át megörököltek. A
gyermek református elemiben tanulhatta a be¬tűvetést, református kollégiumban vette át a
tudományok kulcsa¬it, évszázadok harcainak, felelősségének, kötelességtudásának,
összetartozásának, hitének levegőjét szívta magába, és amikor elvégezte az egyetemet, oda
ment vissza tanítani, ahonnan elin¬dult. Saját tapasztalatból ismerte felekezeti iskolájának
minden hibáját és érdemét. Azt a légkört, ahonnan elindult és ahova visszatért, nem
helyettesítheti ma az állami iskolában tartott heti egy vallásóra.
Egyházunknak azonban van rossz öröksége is: a lelkipász¬torok és a tanítók között sokszor
létező meg nem értés, feszült¬ség, sőt vádaskodás. Az emberi bűnből, a bennünk lévő ó-
emberből fakadó magatartás volt ez, mélyen megzavarva az egészséges gyülekezetépítés
lehetőségét. Ha híveink azt látják, hogy mi sem tudjuk szeretetben elviselni egymást, akkor a
gyülekezet nevelé¬sére elvész erkölcsi alapunk. Sajnos a lelkipásztor és a kántorta¬nító közti
régi ellentétek sok helyen kezdenek ismét kiújulni a lelkipásztor és a vallástanár között. Ahol
ez így van, ott kilenc¬ven százalékban ennek az emberi kicsinyesség vagy az anyagi irigység
az oka, ami nem méltó sem egyházunkhoz, sem lelki¬pásztori vagy tanári mivoltunkhoz.
Ilyenkor Krisztussal és a sa¬ját lelkünkkel kell becsületesen szembenéznünk és megtérnünk
ebből az ó-emberi tévelygésből.
Azzal is számolnunk kell, hogy idősebb tanáraink olyan korban jártak iskolába és egyetemre,
amely az ateizmusra nevel¬te őket. A tantárgyak tartalmát illetően sok minden beléjük
rög¬ződhetett, másfelől pedig nem is volt lehetőségük hitben élni, a diktatúra alatt templomba
járni, vagy elsajátítani más világnéze¬tet is a XX. század materialista világnézetén kívül. Ezt,
és az

88
egész tanári kar jelentőségét, valamint az együttmunkálkodás feladatát tekintetbe véve, be kell
vezetni a tanárokkal tartott kö¬zös bibliaórát. Fontos, hogy ezek az alkalmak nem hivatalos,
ha¬nem baráti légkörben menjenek végbe, ahol a közös nevelés sok, szívünkön fekvő kérdését
is meg lehet beszélni. A templom és az iskola egyházi és nemzeti életünk olyan két pillére,
amelyet, ha élni akarunk a közös felelősség és építő szeretet ívének kell összekötnie, hogy
belőle híd épüljön a jövendő felé.

Egyház és nemzet

Az Egyház és nemzet egymáshoz való viszonyát is tisztán kell látnunk a gyülekezetépítés

szolgálatában, teológiai elméleti alapon is, de az életünkben szüntelenül felmerülő gyakorlati
kér¬dések kapcsán is, mivel híveink, legalábbis Erdélyben mind ma¬gyarok. A reformátusság
és a magyarság fogalma Erdélyben a történelem folyamán annyira összefonódott, hogy amikor
még a diktatúra idején öreg falusi gondnokomnak beszéltem arról, hogy a Református
Világszövetségben több mint százhúszmillió refor¬mátus van, akkor csodálkozva kiáltott fel:
Tiszteletes úr, nem is gondoltam, hogy annyi magyar él a földön! Ha húsz évvel ez¬előtt
megkérdeztük volna az öreg embereinket, hogy milyen nemzetiségű volt Kálvin János, egészen
biztosan nagy többsége azt mondta volna, hogy magyar. Még most is, ha a Kárpátokon kívül
Ó-Romániában valahol keressük a református templomot, akkor úgy találjuk meg könnyen, ha
a helybeli románoktól azt kérdezzük: Hol van a magyar templom?
Ez a kapcsolódás a kisebbségi sorsban belső előnyökkel és külső hátrányokkal jár. Híveink a
sokszori elnyomatás alatt a hit és az etnikai hovatartozás érzésének kettős kapcsolódásával
ke¬restek otthont templomainkban. A mindenkori államhatalom pe¬dig tudva, hogy aki
református, az magyar is, kettős erővel igye¬kezett elnyomni egyházunkat. Különböző pártok
képviseletében álló mindkét államelnök szájából személyesen hallottam a meg¬jegyzést,
hogyha a kisebbségi egyházaknak visszaadják az elvett épületeit, akkor minden erdélyi város
központjában az összes épület a magyarok kezébe jut, és azoknak a szervezeteknek, amelyek
most használják azokat, majd nem lesz hova menniük. Történt pedig ez azokban az években,
amikor az államegyháznak számító ortodoxok külön rendeletekkel olyan épületeket kaptak,
amelyek korábban nem is tartoztak hozzájuk.
Református és magyar identitásunk tehát, különösen a ki¬sebbségi helyzetben, történelmi okok
miatt szorosan összetarto¬zik, és a történelem ismerete nélkül ez az összetartozás nem
ért¬hető. Külföldi testvéreink ezért ezt természetesen nem is értik, kívülről fel sem foghatják,

89
mert nem élték át. Évek tapasztalata kell ahhoz, hogy helyzetünkéi megértsék. Ezért naiv
tudatlanság¬gal, a tapasztalat bölcsessége nélkül, amikor erre a kérdésre ke¬rül a sor,
bennünket könnyen nacionalizmussal vádolnak.
Mi az evangéliumi állásfoglalás az Egyház és nemzet vi¬szonyában? Mi magyar történelmi
Egyház vagyunk. Történelmi helyzetünk, nyelvterületünk, közös sorsunk következtében a mi
elsődleges feladatunk a valós körülmények között élő népünket Isten népévé tenni, és sokszori
nehéz helyzetében védelmezni, segíteni. „Ha pedig az atyafiak (...) szűkölködnek mindennapi
eledel nélkül, és azt mondja nékik valaki, tiköziiletek: Menjetek el békességgel, melegedjetek
meg és lakjatok jól, de nem adjátok meg nékik, amire szüksége van a testnek, mi annak a
haszna?" (Jak. 2,15-16) - mondja Jakab levele. Híveinknek tehát az anyagi gondjait is meg kell
látnunk, és abban segítenünk kell. A kisebb¬ségi sors anyagi gondjai azonban nagyon sok
esetben a kisebb¬ség hátraszorításából származnak. Ezért kötelességünk küzdeni nemzetünk
kisebbségi jogaiért is. (Amelyek mint előbb láttuk, sokszor összefonódnak egyházunk
visszaszorításával, és így a vallásszabadság kérdésével is.) Egyházunk a történelem folya¬mán
ezt a kettős feladatot igyekezett betölteni.

Bármit is mondanak rólunk, nemzeti hovatartozásunkat nem szabad szégyellnünk. Aki

szégyellj, érdekből, félelemből megta¬gadja szüleit, hitét, nemzetéhez való tartozását,
önazonosságát, az nem méltó arra, hogy embernek neveztessék. Pál apostol sem szégyelli, hogy
szereti népét, amikor így írt: „Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a
Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint: akik izraeliták... " (Róm. 9,3).
Nacionalizmus, sovinizmus volt ez? Kevésbé mondhatjuk, hiszen Pál, mert Izrael nem fogadta
el, a pogányok apostola lett. (De először az izraeli zsinagógákban próbálkozott.)
Egyszerűen szerette a népét, haláláig nem tagadta meg, és nem szégyellte megvallani, hogy
ehhez a néphez tartozik, még akkor is, ha az Krisztust visszautasította. Ha Pál nem szégyellte
nemzetét, ne¬künk sem kell szégyellnünk. Ha Pálnál ez nem volt sovinizmus, nálunk sem az.
Krisztus sírt Jeruzsálem felett. Miért sírt? Mert közel állt a szívéhez, szerette és sajnálta. Miért
csak Jeruzsálem felett sírt? Mért nem sírt a Római Birodalom vagy Pompeji felett vagy más,
későbben elpusztuló városok felett? Hiszen azok sor¬sát is látta előre. Mert akkor és ott azt a
Jeruzsálemet siratta, amelyiket meg akart menteni, amelyiket szeretett, és amelyik nem
hallgatott reá. Amelyik az Ő földi népének fővárosa volt. Akkor soviniszta vagy nacionalista
volt Jézus? Akkor is az volt, mikor működése elején egy adott pillanatban azt mondta: „Nem
küldettem, csak az Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt. 15,24)? Dehogy volt soviniszta vagy

90
nacionalista. Isten Fia volt, aki meghalt a kereszten az egész világért, de közben nem
tagadta meg és szerette azt a népet, és azt a várost, amelyhez testileg tar¬tozott. Akkor szabad
szeretnünk nekünk a népünket, a szülőföl¬dünket, a városunkat? Persze hogy szabad. Istentelen
nacionaliz¬mus ez? Nem, hanem szentírásbeli útmutatás.
A kérdés csak az, hogy miképpen kell szeretnünk. Hogy szolgálatunkban, igehirdetésünkben,
egész magatartásunkban hogyan csapódik le ez a szentírásbeli útmutatás. Ha igehirdetésünkben
kicserélnénk az Evangéliumot a nemzeti eszmével, hangzatos nemzeti populizmussal, valóban
nacionalisták len¬nénk, és valójában népünket csapnánk be. Elrabolnánk tőle azt, ami valóban
meg tudja tartani: Az Isten közelségét. A tiszta ige¬hirdetésben, az istentisztelet alkalmain
mennyei erők áradnak. Egy annyiszor összetört népei, különösen a kisebbségi sorsban, de
másutt is, csak mennyei erők tudnak megtartani. Ezek pedig csak a Krisztus-követés útján, a
Szentlélek áradásának csodájá¬ban találhatóak. Elsősorban Isten és hivatása, de saját népe ellen
is vétkezik az a lelkipásztor, az az Egyház, amely mennyei erők áradása helyett emberi
eszmékkel (legyenek bár azok a legtöké¬letesebb emberi eszmék) próbálja a rábízottakat
megtartani. Ki¬cserélni az istenit az emberivel, ez a legnagyobb vétek és a leg¬nagyobb
ostobaság lenne.
Akkor nemzeti kérdéseinket, sorsunkat ne is említsük ige¬hirdetésünkben? Ez óriási tévedés
lenne. Isten nem azért adta az Ő Igéjét, hogy az üres éjszakába hulló fénycsóva legyen, hanem
célba találó reflektorfény, útmutató világosság minden lélek, minden család és minden nemzet
számára. A mi nemzetünk szá¬mára is. Népünk minden gondját, bűnét, szenvedését, küzdelmét
meg kell világítania az Igének. Igehirdetésünkben benne kell le¬gyen egész sorsunk, múltunk
és jövendőnk, de az Isten oldalá¬ról. Azt kell keresnünk, megtalálnunk, hogy sajátságos
sorsunk¬ban nekünk mint nemzetnek, most, ebben az időben, mit üzen Is¬ten. Szeretnünk és
szolgálnunk kell ezt a nemzetet, mert részesei vagyunk, és ezt bízta reánk Urunk. De Isten
szolgálatában és Is¬ten szerint kell szeretnünk és szolgálnunk. Szolgálatunkban nem a nemzeti
eszme kell hogy átalakítsa az Evangéliumot, hanem az Evangéliumnak kell átalakítania,
átsugároznia a nemzeti eszmét, hogy nemzetünk ne csak nemzet, hanem Istenhez tért nemzet,
Is¬ten nemzete legyen, és így betöltse hivatását.
A nemzet olyan, mint a gyümölcsfa. Gyökereit történelmi múltjába ereszti, talajából tápláló
nedveket szív fel, de eltorzul,

meghal fénysugár nélkül, és nem tud gyümölcsöt teremni soha. Ha azonban rásüt a nap, a
gyümölcsfában megindul a fotoszinté¬zis csodálatos folyamata. A gyilkos szén-dioxidból

91
éltető oxigént szabadít fel, cellulózát, szenet termel növekedése és a jövendő számára, valamint
tápláló gyümölcsöt terem. Ami a gyümölcsfá¬nak a napsugár, az a nemzetnek Krisztus
Evangéliuma. Bennün¬ket, lelkipásztorokat, és az egész Anyaszentegyházat azért ren¬delte
Isten, hogy ez a mennyei fotoszintézis az egyes lelkekben s a nemzetünkben is végbemenjen.
Ezt nem érteni, kicserélni, el¬sikkasztani vagy tapasztalatlan naivsággal kívülről bírálni,
leg¬enyhébb esetben ostobaság.
Hogyan viszonyuljunk a többi nemzethez? Egy nagy tömb¬ház sok lakásában különböző
családok élnek. Képzeljük el, hogy egy ilyen lakásban lakunk. Keresztyének vagyunk, tehát
reánk igazán érvényes a parancs, hogy szeresd felebarátodat, mint ma¬gadat. Magától értetődik
tehát, hogy igyekszünk szomszédainkat megismerni, ha bajban vannak, segítünk rajtuk,
kedvesek va¬gyunk egymáshoz, vendégségbe is meghívjuk őket, egyszóval, ami rajtunk áll,
mindent megteszünk, hogy szeretetben és békes¬ségben éljünk. Ettől függetlenül azonban
tudjuk, hogy elsőrendű felelősséggel családunknak tartozunk. A saját gyermekünknek veszünk
ruhát, cipőt, neki terítünk asztalt, az ő iskolai eredmé-nyei felől érdeklődünk, őt fenyítjük meg,
ha rosszat tett, mert ő van reánk bízva. A szomszéd gyerek elsősorban a szüleire van bízva, róla
nekik kell gondoskodniuk. Természetesen, ha valami nagy baj, nyomorúság van a
szomszédban, akkor segítünk rajtuk is. Kedves vagyok a szomszédokhoz, de azért az én
feleségemet jobban szeretem, mint a szomszédét, és az én feleségemmel fek¬szem le este, nem
a szomszédéval, egyszerűen azért, mert ez az én feleségem, neki esküdtem hűséget. Őt, és a
családomat bízta rám elsősorban Isten.
Ez a helyes viszony a Nagy Tömbház családjai, azaz a világ különböző nemzetei között is.
Ahhoz, hogy jó keresztyének legyünk, nem kell elveszítenünk az identitásunkat, megtagadni
azt, hogy kik vagyunk. Sőt csak akkor tudunk igazán jó keresztyének maradni, ha érezzük a
felelősséget a mieink iránt, ha úgy segí¬tünk másokon, ha úgy szeretünk vagy tisztelünk
másokat, hogy a mieinket nem tagadjuk meg. Ha pedig a mieinket elnyomják, kö¬telességünk
küzdeni szabadságukért, mint ahogy kötelességünk lenne küzdeni mások szabadságáért, ha
azokat a mieink nyom¬nák el. Mi ezt itt Erdélyben különösképpen megtanultuk, emlé¬kezve
szabadságharcos fejedelmünk Bocskai István szavára: Tiszteljük azt, ami a másé, hogy
megtarthassuk azt, ami a mienk.

92
Befejezés

A Krónikák első könyvének 19. fejezetében olvashatunk Dávid fővezérének, Joábnak az

amonnitákkal szembeni harcá¬ról. Mi is harcban vagyunk, mint valamikor Joáb: a lélek
harcá¬ban a tiszta jövendőért. És ellenség elöl és hátul, mint akkor, va¬lamikor régen.
Mondjuk hát mi is egymásnak Joáb harcra hívó szavát: „Légy erős, sőt legyünk bátrak
mindnyájan a mi népün¬kért és a mi Istenünk városaiért, az Úr pedig cselekedje azt, ami neki
tetszik" (1Krón. 19,13). Joáb akkor győzött. Isten segítsen mindnyájunkat, hogy a gyülekezet és
jövendőépítés áldott harca¬iban mi is győzni tudjunk. Ehhez azonban két feltételt kell
betöltenünk: Először azt, hogy becsületesen szembenézzünk önma¬gunkkal. A bűneinkkel, a
mulasztásainkkal, az esetleges kénye¬lemszeretetünkkel, az önelégültségünkkel is. Másodszor,
hogy felmérve gyülekezetünk helyzetét, merjünk rálépni a gyülekezet¬építés
megszervezésének és életbe ültetésének útjára. Mindez pe¬dig csak úgy lehetséges, ha előbb
Istenre nézünk, bízunk benne és Neki átadott szívvel Tőle kérünk erőt, segítséget, mert „ha az
Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői" (Zsolt 127,1). A tizenkét év óta beteg
asszony úgy gyógyult meg, hogy látva Jézust, azt mondta magában: „ha csak ruháját illethetem
is, meggyógyulok" (Mk. 5,28), és az érintés kapcsán a Jézusból kiáradó mennyei erő
meggyógyította. Jézus ma is át¬megy közöttünk. Sokszor hiábavalónak látszó küzdelemben
vér¬ző lelkű lelkipásztorok, presbiterek s egy vérző nemzet vérző egyháza, beteg gyülekezetei
között ma is átmegy Jézus, és aki a régi asszony hitével megérinti ruhája peremét, az
meggyógyul.
Ez a könyv csak azért született meg, hogy segítsen elindulni feléje, hogy mondhassa nekünk is:
„Leányom, a te hited, meg¬tartott téged" (Mk. 5,34).

93