Bell Harbor összes lakója férjet akar szerezni a karrierista plasztikai

sebésznek, Evelyn Rhoadesnak. Mindenki, kivéve Evelynt… talán.

Még ha férjhez is akarna menni (amit, ugye, nem akar… legtöbbször),
a leendő férje személyét soha nem bízná olyan bizonytalan tényezőre,
mint a sors. Nem, ha már arra adja a fejét, hogy talál valakit, akivel
összeköti az életét, azt bizony tudományosan fogja tenni: alaposan
átgondolt követelménylistával és egy internetes randi oldalon.

Ám amikor az ittas, törvényszegő Tyler Connelly egy lopott jet-skinek

köszönhetően berobban az életébe, rakoncátlan érzelmek csendesítik el a
józan ész hangját. Nem kétséges, hogy a férfi szexi, sármos, és eltökélte,
hogy felhívja magára Evelyn figyelmét, de minden bizonyíték azt
erősíti, hogy a lehető legrosszabb jelölt. Túl fiatal a nőhöz. Túlságosan
is ellenállhatatlan. Iskolázottságban viszont alulmarad. És, ó, igen,
ráadásul Evelyn páciense.

De Tyler első kézből tudja, hogy a legjobban kidolgozott tervek is

összeomolhatnak a végzet súlya alatt. Most már csak annyi a dolga,
hogy megtanítsa Evelynnek, szívügyekben a szerelem győz a logika
felett.
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018

Írta: Tracy Brogan

A mű eredeti címe: The Best Medicine (Bell Harbor 2.)
 A művet eredetileg kiadta:
Montlake Romance, Seattle

Text copyright © 20144 Tracy Brogan. All rights reserved.

This edition made possible under a license arrangement

originating with Amazon Publishing, www.apub.com.

Fordította: Dobó Zsuzsanna

A szöveget gondozta: Beke Csilla
A borítót tervezte: Horváth Éva

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 437 440 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Az én igazi Gabbymnek és Hillerymnek.
A két öribarimnak, még az öribariság feltalálása előtti időkből.
 1. fejezet

A születésnapi bulik sokban hasonlítanak a nőgyógyászati

vizsgálatokra: kicsit kevésbé kényelmetlenek és kínosak,
valamivel kevésbé személyesek, de elkerülhetetlenül évente
ismétlődő kellemetlenségek. Akár egy kenetvétel, ajándékokkal.
Tehát tudhattam volna, hogy nem ugorhatom át ezt a napot,
megtartva magamnak a titkomat és a méltóságomat.
Ott álltam a gondolataimba merülve, egy csésze kávéra
várva a Bell Harbor-i Plasztikai Sebészeti Központ személyzeti
társalgójában, amikor hirtelen körülvettek. Némán és
figyelmeztetés nélkül csaptak le. A levegő csillogó fémes
rózsaszín és lila konfetticunamivá változott körülöttem, és
szívből jövő kacagás töltötte meg a fülemet. Még több konfetti
repült és ragadt csillogó repeszdarabokhoz hasonlóan az
arcomra meg a hajamba.
Bekerítettek, menekülésre esélyem sem volt.
A Szülinapi Nindzsa Csillámbomba Osztag áldozatául
estem.
Merthogy az a nap nem átlagos nap volt ám. Hanem a
születésnapom. Méghozzá egy olyan szülinap, ami nem tett
boldoggá. Egy olyan szülinap, amit legszívesebben kihagytam
volna. Egy szülinap, amitől átkerültem a harmincnégyes
kategóriából a harmincöt és a halál közöttibe. És most a
szülinapi nindzsák szivárványszínű hálójában ragadtam. Az
ellenállás teljesen fölösleges volt.
– Meglepetés!
– Boldog születésnapot, Evelyn!
– Boldog születésnapot, doktor Rhoades!
Újabb konfettifelhő szállt alá, és valaki a fejemre pottyantott
egy fénytelen strasszokkal kirakott tiarát, ami abszolút nem
passzolt a vörös hajamhoz. Egész kedves jókívánságok
vegyültek kuncogásokkal és öregedéssel kapcsolatos
szurkálódásokkal, miközben a társalgó megtelt a hat
orvospartneremmel és az irodai alkalmazottainkkal, összesen
kéttucatnyian voltunk. Delle, a teltkarcsú, középkorú
recepciósunk nyomakodott fontoskodva előre, és letett elém egy
gyertyákkal megpakolt tortát a helyiség közepén álló asztalra.
Szélesen, győzelemittasan mosolygott.
Ahogy a többiek is mind. Az egész banda vigyorgott rám.
Egyik lábukról a másikra álltak, és várakozás csillogott a
szemükben. Sugárzott róluk, hogy ünnepelni készülnek, miként
az már lenni szokott, amikor az emberek azt várják, hogy a
másikat majd elönti a boldogság… ami velem nem történt meg.
Nem mintha nem értékeltem volna az erőfeszítésüket. Nem
vagyok totális szülinapgyilkos… kivéve persze, ha az én
szülinapomról van szó. Csupán nem vagyok az a nagy
ünneplős, mindenki-bámuljon-engem típusú nő. Ez a rengeteg
felém irányuló figyelem egy olyan érdemszámba egyáltalán
nem menő eseményért, mint a korosodás, egyszerűen butaság
volt. Olyan, mint kitüntetést kapni egy versenyen való
részvételért. Nem dolgoztam meg érte. Egyszerűen csak azért
jutalmaztak, mert megjelentem.
– Megleptük? – faggatott Delle. Pufi hüvelykujjával feltolta
vastag szemüvegét az orrnyergén. A hét minden napjára
különböző szemüvegkerete jutott. A mostani kékeszöld volt.
Vagyis keddnek kellett lennie.
Fél másodpercig abban reménykedtem, hogy a rengeteg égő
gyertya majd beindítja a füstjelzőket, és mindannyian
kénytelenek leszünk elhagyni az épületet. De nem volt
szerencsém. Így nem maradt más, bevállaltam a csapatért.
Kamu boldog szülinapi mosolyt tapasztottam az arcomra.
– Egek! Igen. Hűha! Tényleg megleptek. Fogalmam sem volt,
hogy mindenki tudja, ma van a szülinapom. – A meglepetésem
tényleg valódi volt, de még örömöt is sikerült vegyítenem a
hangomba. Egy pont nekem.
– Doktor Pullman árulta el. Neki köszönje. – Delle a kétszáz
dolláros frizurát és röhejesen nem praktikus tűsarkút viselő,
magas, barna hajú nőre mutatott.
Hilary Pullmanre néztem. Arra az egyetlen emberre a
városban, aki minden kétséget kizáróan tudta, hogy aznap nem
vágytam semmilyen felhajtásra. Szakmai kollégám, legfőbb
bizalmasom és tíz másodperccel azelőttig a legjobb barátom.
Plasztikai sebész rezidensként találkoztunk, és összekovácsolt
bennünket, ahogy nőként igyekeztünk megállni a helyünket az
orvosi pályán. Semmi sem betonoz be annyira barátságot, mint
ügyelet után, de még a reggeli vizit előtt osztozni a fogkefén.
Hilary Bell Harborban nőtt fel, és részben a barátságunk
miatt döntöttem úgy, hogy ott fogok praktizálni. De barátság
ide vagy oda, tisztában volt azzal, hogy gyűlölöm a nekem
rendezett szülinapi bulikat. Ráhunyorogtam, és próbáltam
dühödt képet vágni, de közel harminc centivel magasabb volt
nálam abban az átok körömcipőben. Egyértelmű hátránnyal
indultam.
Válaszként ártatlanul elmosolyodott, és a rá jellemző
sajnálom-de-annyira-azért-mégsem módon megvonta a vállát.
Ellépett az ünneplők csoportjától. Szűk, fekete
ceruzaszoknyájának a széle éppen csak kilátszott az orvosi
köpenye alól. Egyesek talán túl rövidnek tartották volna azt a
szoknyát. De az igazat megvallva, ha olyan lábaim lennének,
mint neki, én is ilyen szoknyákat hordanék. Sajnálatos módon
azonban az enyémek nem ilyenek, úgyhogy nem engedhetem
meg ezt a szoknyahosszt. Százötvennyolc centire nőttem.
Amilyen alacsony vagyok, rajtam semmi sem túl rövid.
Hilary kecses ujjaival felkapott egy tortalapátot az asztalról,
majd a nyelével odanyújtotta nekem.
– Boldog szülinapot, Evie! Tudom, hogy ez nem olyan éles,
mint amihez szoktál, de azért tessék. Ne döfj le vele! – Játékosan
kacsintott.
Elvettem tőle, és igyekeztem haragos szemeket mereszteni
rá anélkül, hogy a többiek észrevegyék, de teljes mértékig
immunis volt minden bosszankodásomra. Nem mintha nem
vette volna észre. Egyszerűen csak nem érdekelte. Úgy
gondolta, az a szerepe a barátságunkban, hogy cukkoljon és
kicsalogasson a komfortzónámból. Időközben valahol
eldöntötte, hogy az ő feladata ellazítani engem. Nekem viszont
semmi szükségem nem volt ellazításra. Úgy szerettem magam,
ahogy vagyok. Legtöbbször.
Delle zihálva tapsolt a masszív dupla D-s kosarai előtt.
– Kívánjon valamit, doktor Rhoades! Fújja el a gyertyákat!
Ramosolyogtam, majd a többiekre is. Olyan elszántan
próbáltam hitelesen csinálni, hogy már szinte el is hittem, hogy
valódi. A szándékaik végül is jók voltak. Lehet, hogy ez a
szülinap nem is olyan rossz. A harmincöt év még nem olyan sok.
A végítélet napját hirdető egyetlen zászló vagy a hanyatlásomat
bejelentő lufi sem lógott sehonnan. Sehol egy elszáradt
virágcsokor vagy fekete dekoráció. Csak konfetti és tiara. Ezzel
csak elboldogulok.
Megköszörültem a torkomat, és vettem egy nagy levegőt.
– Köszönöm mindenkinek! Ez igazán nagyon kedves
gesztus. A Bell Harborban eltöltött elmúlt néhány hónap
csodálatos volt, és valamennyien sokat segítettek abban, hogy
otthon érezzem magam. Semmi más nem jut eszembe, amit
kívánhatnék.
– Mi a helyzet egy férjjel? – kiáltotta Delle, megint kuncogva
és a többiek felé bólogatva, miközben izzadság gyöngyözött
sötét homlokán.
Ó, milyen kis vicces csaj, mi? Beszólogat a saját
szülinapomon?
Ez volt a hátránya, ha az ember egy ilyen apró, összetartó
közösségbe költözött: a magánélet teljes hiánya. A város
legújabb orvosaként legalább annyira izgattam Bell Harbor jó
lakóinak a fantáziáját, akár egy meteorit, ami leveri a keresztet a
Szeplőtelen Fogantatás Szent Alajos Templomának tetejéről.
Úgy tűnt, a városban mindenki tisztában van azzal, hogy
egyedül élek egy apró lakásban, házat akarok venni a tóparton,
és tartósan szingli vagyok. A legutóbbi tény mindenkit nagyon
nyomasztott. Mindenkit, kivéve engem. Még mindig jó sok
időm volt férjet találni magamnak.
Már ha egyáltalán akarok férjet.
Amit viszont nem akartam.
Legtöbbször.
Erre a szerelmi életemről vagy annak teljes hiányáról
spekuláló emberekkel teli szobára sem vágytam. A
magánéletem, nos… csak rám tartozott. Bárcsak hagyták volna,
hogy meg is tartsam magamnak!
Válaszként benyomtam egy kamu kacagást, és a torta felé
fordultam. A gyertyákra meredtem, és úgy tettem, mintha kellő
tisztelettel mérlegelném a lehetséges kívánságokat.
Az életem nagy részét tudományos, tényeken alapuló
filozófia által meghatározva éltem, amiben a realitás fikarcnyi
részét sem képezték a kívánságok vagy a lángok elfújása. A
szülinapi kívánságok ugyanannyira nem válnak valóra, mint
azok, amiket olyankor kívánunk, amikor a pitypangok bóbitáit
fújjuk a szélbe, vagy pénzérméket dobunk szökőkutakba. A
kívánságok nem többek valóra nem váltott céloknál.
Mégis a vihar utáni komor égen megjelenő szivárványként
tört a képzeletembe egy kép magamról, ahogy fehér tüllruhában
suhanok végig a padsorok között egy arc nélküli, frakkba
öltözött vőlegény felé. Élénk rózsaszín rózsákat és
levendulaszínű sifonruhában díszelgő koszorúslányokat láttam.
Pachelbel D-dúr kánonjának foszlányai duruzsoltak halkan a
fülemben. A szívverésem minden logikának ellentmondva
felgyorsult, mintha ez a látomás valami olyasmi lett volna,
amiért érdemes sóvárogni. Pedig természetesen nem volt az.
Nekem nem. Akkor nem. Mert ott volt a karrierem.
Az elég volt.
Legtöbbször.
Összerándultam, töröltem a bizarr gondolataimat, és
elfújtam a gyertyákat anélkül, hogy bármit is kívántam volna.
Mindenki tapsolt, majd előrenyomult, akár egy tonhalraj.
Tortára éhes tonhal-raj. Ismét körbevettek.
– Hadd segítsek! – Gabby, az irodavezetőnk lépett előre.
Piercingekkel teletűzdelt füle mögé simított egy rózsaszín végű
szőke tincset, türkiz és rózsaszín szoknyája pedig mozgás
közben susogott a bokájánál. Huszonnyolc évesen olyan
fiatalos, hibátlan bőre volt, amiért a pácienseink több ezer
dollárt fizettek, hogy visszakapják. Emellett Hilary húga, így
mondhatni az én húgom is.
– Itt vannak a tányérok – mondta, és közben odaadott
nekem egy kupacot.
Az enyémmel egyforma tiarát viselő kiscicák díszítették,
mintha legalábbis ötéves lettem volna aznap, nem harmincöt.
Vagy egy gyerek zsúrjáról maradtak meg, vagy valaki
szórakozott velem. Nem akartam tudni, melyik.
– Ki kéri a sarokszeletet sok cukormázzal? – kiáltottam
megkönnyebbülve, hogy van mit csináljak a kezemmel.
Kezdődjön hát a buli, és legyen is vége, hogy visszatérhessek a
kórlapokhoz, és a mai papírmunka végére érhessek. Máshol is jelenésem
van még.
Villámgyorsan végeztem a szeleteléssel. A plasztikai
sebészségnek is megvannak a maga előnyei. Gabby és Hilary
szétosztotta a tányérokat, majd visszajöttek hozzám, hogy ők is
megkapják a tortaszeleteiket. Én is ettem egy falatot, tudva,
hogy muszáj. Tudva, hogy a ledolgozása extra negyvenöt perc
kardióedzésbe fog kerülni. Tudva, hogy a benne lévő zsír
elhasznált motorolajhoz hasonlóan tömíti majd el az artériáimat.
De basszus, jó íze volt. Ragacsos, édes és csábító.
Gabby betömött a szájába egy nagy vörös cukormáz rózsát.
– Feliz aniversário – mondta teli szájjal, vörösre festett
fogakkal. Úgy nézett ki, mint egy vámpír. – Portugálul így
mondják, hogy boldog szülinapot.
– Mióta beszélsz portugálul? – kérdezte Hilary, miközben ő
is betolt egy falatot a miniatűr szeletből, amit magának vett.
A húga semmitmondón megvonta a vállát.
~ Egy ideje. Egyedül tanulok. Csodálatos nyelv. Csodálatos
férfiak.
Hilary bólintott. – Aha. Ha már a csodálatos férfiaknál
tartunk, Evie. Nem ártana, tudod… – Sötétbarna tekintetét rám
szögezte.
Felnéztem a tortámból.
– Megtanulni portugálul?
– Nem – suttogta. – Férjet kívánni. És, tudod, hozzájutni egy
kis ehhez-ahhoz a szülinapodra. – Finoman ingatta a csípőjét,
mintha amúgy nem lett volna egyértelmű, mire céloz.
Gabby kuncogott, nekem viszont megakadt a tortám a
torkomon. A kávéscsészémért nyúltam, de az üres volt. Nagy
nehezen lenyeltem a falatot, és méltatlankodva súgtam oda:
– Honnan veszed, hogy nem teszem?
 – Mert elmondtad volna.
Igaza volt, elmondtam volna.
– És mivel anyukád telefonált a mai vacsora miatt – tette
hozzá Gabby. – Tizenöt perce beszéltem vele.
– Te beszéltél anyámmal?
Gabby bólintott, mire a rózsaszín hajvégei a vállára
omlottak.
– Ja, és azt mondta: „Vamos ser tarde. Podemos encontrálo no
restaurant.”
A kíváncsiságom a cukorszintemmel párhuzamosan nőtt.
– A portugálom egy kicsit rozsdás, Gab. Mit is jelent ez
pontosan?
– Azt, hogy a szüleid majd az étteremben találkoznak veled,
mert egy kicsit késésben vannak. – Felkapott egy újabb
cukormáz rózsát.
– Azt is mondta, nem bírja elviselni, hogy egy újabb
szülinapot töltesz egyedül – tette hozzá Hilary, és közben
felszedett egy apró morzsát a villájával.
– Ezt tuti nem mondta! – A hangom kaparta belülről a
torkomat. Körbenéztem a helyiségben, hogy figyel-e valaki.
Szerencsére a torta mindenkit lekötött. A hangomra erősen
ügyelve suttogtam tovább: – Anyám soha nem mondana ilyet.
Még akkor sem, ha valaki egy szikét tartana a nyaki ütőeréhez.
Azzal már nem is vesződtem, hogy hozzátegyem, anyám
még nálam is jóval kevésbé érzelgős az ilyesmivel kapcsolatban,
és tisztában van azzal, hogy egynél több szülinapot töltöttem
már stabilan és elégedetten egyedül.
Hilary felhúzta a kozmetikailag tökéletesített egyik
szemöldökét.
– Rendben. Megfogtál. Ezt nem mondta. De Evie, már
majdnem négy hónapja vagy itt, és egyetlen randit sem
említettél, amire elmentél volna. Itt az ideje, hogy szórakozz, és
új emberekkel találkozz.
– Igen, férfi típusú emberekkel – tette hozzá Gabby. – A
barátom, Mike, sok szingli srácot ismer, akikkel járhatnál. Nos…
a sok talán egy kicsit túlzás, de néhányat azért ismer. A néhány
pedig elég egy jó kis bulihoz, nem?
A nővérek felnevettek, én pedig elgondolkoztam azon, hogy
mennyire gondolta ezt komolyan.
– Nem hiszem, hogy tudni akarom, miféle bulikról beszélsz.
Hilary letette a tányérját.
– Steve-vel unalmas házas bulikat tartunk, de még azok is
jobbak, mint egyedül tölteni a szülinapodat. Őszintén, Ev,
jobban bele kellene húznod. Ne legyél már ennyire válogatós!
Kihúztam magam, már amennyire az én magasságommal
ennek értelme van, és felkészültem, hogy megvédjem magam.
– Nem vagyok válogatós. Egyszerűen csak nem érek rá.
Állandóan dolgozom.
– Azért dolgozol állandóan, mert nincs semmi más dolgod. –
A dorgálása kedves, de egyben ismerős is volt. Hallottam már.
– Rezidens korodban kijátszhattad az elfoglalt kártyát –
folytatta Hilary –, de már kezelőorvos vagy. Normál rendelési
időkkel dolgozol. Ez már nem kifogás.
Ettől a beszélgetéstől mindig viszketni kezdett a bőröm. Az
egyetlen téma, amivel kapcsolatban nem tudtunk közös
nevezőre jutni Hilaryvel, a férfiakat érintő szunnyadó
érdeklődésem volt. Mivel ő boldog házasságban élt, két
gyönyörű gyerekkel, képtelen volt megérteni, miért halogatom
még mindig az életemnek ezt a szakaszát, és miért koncentrálok
még mindig a karrieremre a család helyett. Én viszont
egyszerűen csak nem siettem. Láttam a házasság árnyoldalát.
Tudtam, hogy mekkora a bukás esélye. Végigéltem a saját
szüleimmel. A szüleim…
– Várjunk csak! – Elakadt a lélegzetem, ahogy a tudatalattim
fellökte a gondolatot. Lecsaptam a tányéromat az asztalra, és
Gabby-re néztem. – Azt mondtad, hogy ők találkoznak majd
velem az étteremben? Mármint hogy mindkét szülőm?
Az kizárt volt. Tuti, hogy csak anyám lesz.
Ahogy azt terveztük.
Gabby a megváltozott viselkedésemnek köszönhetően
lassan és óvatosan bólintott.
– Egészen pontosan mit mondott? – kérdeztem, és
igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy megrázzam.
Gabby a homlokát ráncolta.
– Azt mondta, „Diga a Evelyn estava tar de estávamos…”
 – Ne! Ne, angolul, légyszi! – Most komolyan?
Gabby a mennyezetre emelte kék szemét, mintha én lennék
az, aki kellemetlenkedik.
– Ó, jól van. Anyukád azt kérte: „Mondja meg Evelynnek, hogy
majd az étteremben találkozunk vele, mert az apja egy műtét miatt
késik.” Miért akkora ügy ez?
Ez igenis nagy ügy volt, de persze az ügy elképesztő
nagyságát ők nem érthették. Ez nem olyasmi volt, amiről sokat
beszéltem.
– A szüleim nem jönnek ki egymással – válaszoltam. –
Valójában ez enyhe kifejezés. A macskák és a kutyák nem
jönnek ki egymással. Ami a szüleim között van, az olyan, mint
amikor az ember hipót kever ammóniával, aztán ad hozzá még
kólát meg egy Mentost. Mérgező és borzalmas bárkinek két
mérföldes körzetben.
A szüleim mindketten szív- és mellkassebészek. Elfoglalt,
fontos szív- és mellkassebészek. Erre a tényre számtalanszor
emlékeztettek fiatalkoromban, amikor ide-oda passzoltak
egymás között. Ezer éve elváltak már, és hármasban nem ettünk
együtt egészen az orvosira való beiratkozásom óta. Az a vacsora
pedig igen hirtelen ért véget, amikor anyám apám lennadrágjára
öntötte a gazpachóját, és kiviharzott az étteremből, még mielőtt
a főételt kihozták volna. A cipője sarka mélyedéseket hagyott a
járdán.
– Nem mondták neked, hogy miért jönnek mindketten? –
tudakolta Hilary.
Hallott pár sztorit a szüleim között lévő ördögien perverz
versengésről, de korántsem mindent. Azt azért tudta, hogy
szerintem azért praktizálnak mindketten Ann Arborban, hogy
ellophassák egymás betegeit.
– Nem, nem mondták.
Fejben végigfutottam a közös érkezésük lehetséges okainak
rövid listáján. Lehet, hogy apámat előléptették. Esetleg anyám
feltalált egy újabb forradalmi sebészeti technikát. Vagy talán az
egyikük elkapta a majomhimlő valamelyik fertőző törzset, és
mar csak néhány napja vari hátra. Egy elég helyes étteremben
fogunk találkozni, úgyhogy reméltem, nem erről van szó. De
biztosan jó oka volt ennek a meglepetés összejövetelnek.
Nemcsak mind a ketten jöttek, de úgy tűnt, ráadásul még egy
kocsival is. Az igaz, hogy Ann Arbor pár órára volt Bell
Harbortól, de akkor is, az egyikük már tuti bekötött szájjal
feküdt a csomagtartóban mostanra.
Ez az egész nagyon furcsa volt.
– Doktor Rhoades. – Az egyik nővérünk dugta be a fejét az
ajtón. – Doktor McKnight keresi a sürgősségiről. Azt mondja,
hogy egy arcsérüléssel kapcsolatban szeretne konzultálni. Ma
ügyeletes, ugye?
– Ügyeletet vállaltál mára? – értetlenkedett Hilary. – Miért
nem cseréltél valakivel, ha már ma van a szülinapod? Én
elvállaltam volna, ha időben szólsz. – A hangjába meglepetés és
rosszallás vegyült.
Ezzel most nyilvánvalóan megerősítettem a hitét abban,
hogy szándékosan foglalom el magam munkával, hogy
elkerülhessem a társasági eseményeket. De valójában csak
kellett a plusz pénz. Minden pennyt, amit kerestem, félretettem
a jövőbeli házamra. Egy olyan helyre vágyott a szívem, ami
közvetlenül a tóparton van, és az bizony nem olcsó.
– Szeretek ügyeletet vállalni. És egyébként is, mindenki
másnak vannak gyerekei, akik hazavárják őket. – A nővérhez
fordultam. Kérem, mondja meg neki, hogy azonnal ott vagyok.
– El tudom látni ezt a beteget, és még simán odaérek a vacsorára
is időben. Csak hazamenni nem tudok majd átöltözni.
Felemeltem a kezem, integettem a megmaradt szülinapi
vendégeimnek. Megfogyatkoztak mostanra, és észrevettem,
hogy a partnereim már mind visszatértek a munkába.
– Köszönöm mindenkinek a csodálatos szülinapi bulit!
Elnézést, amiért bekajálok és lelépek, de hív a kötelesség.
Néhányan még utánam kurjantottak egy újabb kör szülinapi
jókívánságot, miközben Hilary és Gabby kikísért a váróba.
Feléjük fordultam, mielőtt kimentem a rendelőből.
– És hatalmas kövér köszönet nektek, hogy leadtátok a
drótot a szülinapomról.
Megráztam az ujjamat feléjük, de Hilaryt ezúttal is hidegen
hagyta a tehetetlen ingerültségem, én pedig titokban örültem. El
kellett ismernem, hogy mélyen legbelül egy kis melegséggel
töltött el az a tudat, hogy mind annyit vesződtek a kedvemért.
Oké, lehet, hogy csak tortát akartak, de valamennyien tapsoltak,
amikor elfújtam a gyertyákat.
– Náo há probléma – mosolygott Gabby. – Egyébként…
Hilary félbeszakította a húgát:
– Tudom, hogy titokban azért akartad, hogy felhajtást
csapjunk.
Hangosan felnevettem a téves meggyőződésén.
– Nem, tényleg nem. De azért értékelem a gesztust.
– Valakinek meg kell tanítania neked, hogyan kapcsolódj ki,
Evie. Élj egy kicsit! – A mosolya kissé túl széles volt az
alkalomhoz.
Gabby megszorította a karomat.
– Át tudok küldeni egy havert, Axelt, a lakásodra később
egy kis foda penára. Nagyon jó társaság.
– Mi az a foda pena?
– Egy kis du…
– Pszt! – szisszentem rá, és vágó mozdulatot imitáltam a
torkom előtt.
Delle, a recepciósunk ügyesen mögéjük helyezkedett, hogy
hallja a beszélgetésünket. De most őszintén, a nő többet
nyomott, mint egy hátvéd, mégis úgy tudott settenkedni és
hallgatózni, akár egy profi orgyilkos. Nem véletlenül lett ő a
szülinapi nindzsák parancsnoka.

Lementem a plasztikai sebészeti központból a két emelettel

lejjebb és több folyosóval arrébb lévő sürgősségi osztályra.
Mindenki, akivel menet közben találkoztam, széles mosollyal és
némi kuncogással köszöntött. Vagy elterjedt a szülinapom híre,
vagy még mindig nem szoktam hozzá, hogy a helyiek mennyire
barátságosak.
A Bell Harbor-i sürgősségi nem kifejezetten nyüzsgő hely,
de azért majdnem annyira kaotikus, mint ahol Chicagóban
tanultam. Errefelé a vészhelyzetek jellemzően a vízparti
fürdőhelyeken előforduló fajtákra korlátozódtak, és az egész
osztálynak igen udvarias légköre volt. Nem mintha nem
történtek volna autóbalesetek, szívrohamok vagy hasonló
drámai események, de ezen a környéken senkit sem szúrtak
vagy lőttek le. Nem díszelegtek hatalmas bandajelek a
mentőautó beállójának falára festve, és egyetlen romlott ribivel
sem találkoztam hónapok óta.
Belöktem a fémajtókat. Egy zöld kórházi egyenruhát viselő
nővér szemmel láthatóan összerezzent, amikor beléptem, aztán
ő is szélesen elmosolyodott. Sötét, hullámos haját kontyban
viselte, és májú' nem biztos voltam abban, hogy Leciának hívják.
Ám mivel csak majdnem voltam biztos, inkább csak
visszamosolyogtam. A nővérek nagyon utálják, ha nem a
nevükön szólítják őket. Ezt a saját bőrömön tanultam meg még
az orvosin.
– Üdv, doktor Rhoades! Igazán csinos ma. Az arcsérülés
miatt jött?
– Csinos?
A fejemre mutatott.
Ó!
Ne!
Most tényleg?
Felemeltem a kezem, és igen, ott díszelgett. A tiara.
Lekaptam a fejemről, és némi hajat is kitéptem vele együtt.
Hogy feledkezhettem meg az elcseszett tiaráról? Nem csoda,
hogy mindenki úgy vigyorgott rám.
– Elnézést! Szülinapom van ma – motyogtam, és közben a
közeli szemetesbe dobtam a tiarát. Kisimítottam a hajam az
arcomból, és éreztem, hogy elönti a forróság. Fogadni mertem
volna, hogy már el is pirultam. Ó, a világos bőrszín örömei. – És
igen, az arcsérülés miatt jöttem. Mi a történet?
Egy elfüggönyözött területhez vezetett.
– Huszonhét éves, fehér férfi, egy üveg whiskey ötöde és
egy stég ellen.
– Micsoda?
– Beleütközött egy stégbe, miközben ittasan jetskizett. Arccal
csapódott neki. De az elbeszélése szerint az italából egy cseppet
sem öntött ki.
A nővér a szemöldökét felhúzva bólintott, szemmel
láthatóan elképedve a férfi fontossági sorrendjén. Levette a
páciens kórlapját a tartóról, és odanyújtotta. Közben hozzátette:
– Viszont jóképű, és nem szeretne forradást.
Oldalra tolta a függönyt, miközben én megnéztem a páciens
adatait.
Tyler Connelly. Huszonhét éves. Jó életjelek. Nincs
munkaadó megjelölve. Közelebb léptem, hogy jobban
szemügyre vegyem.
Magas és széles vállú volt. Ennyi jól látszott, még úgy is,
hogy egy gurítható ágyon feküdt. A szemét csukva tartotta, a
haja kócos volt, tele sok-sok óra napozás okozta világosabb
tincsekkel. Ez az arcát kivéve mindenhol napbarnított borét is
megmagyarázta. Az arcbőre ugyanis enyhen szürkés volt, és az
egyik oldalon zúzódások látszottak rajta. Fehér gézlapot
ragasztottak az állkapcsára, egészen az álla hegyétől a bal füle
felé félútig.
A karom alá fogtam a kórlapját.
– Mr. Connelly, doktor Rhoades vagyok.
Halk horkolás hallatszott az ágy felől.
A nővérre néztem, aki egy vérnyomásmérő mandzsettájával
babrált.
– Látom, jól kezelték a fájdalmát – jegyeztem meg szárazon.
Erre kuncogni kezdett.
– Nem adtunk neki semmit. Whiskey, emlékszik? Már akkor
félig kába volt, amikor ideért.
– Kedd délután?
Nem számított ritkaságnak egy ittas beteg a sürgősségin, de
ez a férfi nem úgy festett, mint egy átlagos hajléktalan. Izmos
testén látszott, hogy odafigyel a táplálkozásra, míg az arca a
sápadtsága és az állára ragasztott gézlap ellenére is vonzó volt.
Olyan csiszolatlan modellalapanyag. Nem mintha engem az
ilyesmi érdekelt volna. De a fene egye meg, jóképű pasi volt.
Közvetlen az ágya mellé sétáltam, és felemeltem a hangom.
– Mr. Connelly, ébredjen!
Megrándult, és kinyitotta a szemét. Bár véres volt, és egy
kicsit üveges, de még így is a legcsinosabb világoskék szempár,
amit valaha láttam.
Még egyszer ránéztem a kórlapjára.
 Huszonhét éves.
Munkanélküli.
Ittas.
Basszus!
És még egy basszus!
Rám nézett, lassan pislantott, mintha az agya épp akkor
töltené le a „hogyan pislogjunk” útmutatót. Aztán lusta mosoly
emelte meg az ajka egyik sarkát.
– Hűha! – sóhajtott fel, miközben újra becsukta a szemét. –
Itt vannak a legszexibb nővérek.
A valódi nővér ismét kuncogott, aztán közel hajolt a férfi
füléhez, és belekiáltott:
– Hé! Csipkerózsika! Ébresztő! Ő az orvos. És össze fogja
varrni az arcát, úgyhogy jobban teszi, ha mutat némi tiszteletet.
Ó, kedvelem ezt a nőt! Akárhogy is hívják.
A nővér szavai hallatán a férfi szeme kipattant, és
gyorsabban pislogott. Láttam, hogy a tekintete lassan fókuszálni
kezd. Végignézett rajtam, mintha fejben leltározta volna a
különböző testrészeimet.
– Ön orvos?
Sokan reagáltak így rám. Ez az ára az alacsony termetnek és
a göndör, vörös fürtöknek a magas, orvosi köpenyes,
megaméretű egóval megáldott férfiak világában. De anyám
megtanította, hogy soha ne hagyjam, hogy bárki miatt is
kevesebbnek érezzem magam, mint ami vagyok. Nem állt
szándékomban eltűrni semmiféle lekicsinylést egy huszonhét
éves munkanélkülitől, akinek nem volt jobb dolga egy kedd
délután, mint hogy leigya magát, és a játékszereivel
szórakozzon. Karba fontam a kezemet és felemeltem az államat,
amitől legalább két és fél centivel magasabbnak tűntem.
– Igen, Mister Connelly. Doktor Evelyn Rhoades, plasztikai
sebész szakorvos vagyok. Úgy hallottam, balesetet szenvedett,
ezért leveszem azt a kötést az arcáról, és megnézem. Érti?
Letettem a kórlapját, és átmentem az ágy másik oldalára.
– Hogyne! Persze! Csak tessék! – Apró bólintása grimaszban
végződött.
Lehetett ez a sérülései okozta fájdalomtól is, de sokkal
valószínűbb volt, hogy az elkerülhetetlen másnaposságát jelezte.
Alkoholszag lengte körül. Nem az az áporodott, savanyú szag,
ami általában kísérte a hajléktalan alkoholistákat. Ez sokkal
inkább olyan émelyítő, édeskés illat volt, mint amikor a
buborékokkal teli rózsaszín pezsgő kinyitva marad egy buli
után. Mindez kókuszolaj illatával keveredett. Úgy tűnt, a
becsípett páciensem nem olyan felelőtlen, hogy kihagyja a
naptejet.
– Érez bármilyen zavaró tünetet, Mr. Connelly? – kérdeztem
tőle.
– Jól vagyok.
A pillantása arra engedett következtetni, hogy lenne még
mondanivalója. Annak viszont már semmi köze sem lett volna
az egészségi állapotához, sokkal inkább szólt volna a velem
kapcsolatos első benyomásáról. Kíváncsinak és egyben egy
kicsit gyanakvónak tűnt.
– Doktor McKnight kezeli a karját és a vállát – mondta a
nővér. – Még várunk a röntgenfelvételekre, de nem találtuk
törés vagy agyrázkódás nyomát.
Lila gumikesztyűt húztam.
– Úgy tűnik, hogy egész jól megúszta, Mr. Connelly.
Statisztikailag szerencsésnek mondható.
Nevetségesen szürkéskék szemének pillantása találkozott az
enyémmel.
– Igen, szerencsés fickó vagyok. – Kuncogni kezdett, de
aztán meggondolta magát, és köhögött inkább. A kezét
védekezőn a mellkasához emelte, ami enyhe fájdalomra utalt. És
bár a kék pöttyös kórházi ruha eltakarta, észrevettem, hogy
közben mindenféle izmok húzódnak össze és feszülnek meg.
De nemcsak az övéi, hanem az enyémek is.
Basszus, Gabby meg az ő foda penája!
A térdemmel közelebb toltam egy fekete, gurulós, támla
nélküli széket, miközben a fejemben egy hang emlékeztetett,
hogy a pasi még csak huszonhét. És munkanélküli. És ittas.
És egy páciens! Ott volt még ez a kis apróság is.
– Mr. Connelly, azért vagyok itt, hogy kezeljem az
arcsérülését, tehát kezdjük azzal.
Nem vettem tudomást arról, amikor lecsúszott a válláról a
ruhája, miközben testhelyzetet változtatott az ágyon. Oda sem
pillantottam az elmozduló anyag alól kikandikáló tetkóra a
vállán. Semmilyen módon nem vonzott. Elvégre profi vagyok.
Egyszerűen csak a sérülésére koncentráltam, nem a fizikumára.
Csak mert Hilary és Gabby úgy gondolta, hogy rám férne már
némi szexuális tevékenység, és mert már vagy ezer éve, hogy
utoljára vízszintesben edzettem egy férfival, és csak mert aznap
ünnepeltem a szülinapom, még nem ez a Sohaországból elkerült
hapsika volt az, amire szükségem volt. Arra volt szükségem,
hogy nekikezdjek a munkának.
A nővér kérdés nélkül elkezdte összeállítani a varrattálcát,
én pedig óvatosan lehúztam a gézt.
A páciensemnek egy roncsolt szegélyű seb futott végig az
állkapcsa mentén. Nagyjából három centi hosszú volt, mély, de
nem hatolt a csontig. Ám egy ilyen sérüléshez is többszintű
zárásra volt szükség, és majdnem biztos volt, hogy nyoma
marad. Persze meg tudtam oldani, hogy csak minimális legyen.
Ellenállhatatlanná teszem eltorzult helyett. Kétség sem fért
hozzá, hogy menni fog. Őrületesek a képességeim.
– Szüksége lesz pár öltésre, Mr. Connelly. Varrták már össze
sérülését korábban? – Megnyomtam a bőrét.
Újra felkuncogott.
– Számtalanszor.
– Vonzza a baleseteket?
Fogalmam sem volt, hogy ezt miért kérdeztem meg tőle.
Orvosilag nem volt lényeges, de eléggé el nem ítélhető módon
mégis kíváncsi voltam a páciens szabadidős szokásaira.
– Nem. Csak nem szeretek egy helyben ücsörögni. – A
hangja mély és kellemesen reszelős volt. Az a fajta, amitől egy
kevésbé profi nőnek nem helyénvaló gondolatai támadnának.
Szerencséjére, meg az enyémre is, én nem ilyen nő voltam.
Legtöbbször.
– Milyen típusú sérülései voltak? – kérdeztem, miközben
folytattam a tetkója nem bámulását.
Felsóhajtott, mintha a kérdésem feldolgozása fájdalmat
okozna az agyában, ami jelen körülmények között valószínűleg
így is volt.
– Kificamodott váll, ínszalagszakadás. Csuklótörés. Egyszer
felhasítottam a homlokomat snowboardozás közben. –
Felemelte a kezét, és megérintette a jobb szemöldökét, egy
halvány hegre mutatva.
Én is észrevettem volna azt a heget, ha nem kerülöm annyira
szemkontaktust. Közelebb hajoltam, hogy szemügyre vegyem.
Pont ekkor felém fordult ő is, és azon kaptam magam, ördögien
igazságtalannak tartom, hogy egy férfinak ennyire dús, sötét
szempillái legyenek, miközben az enyémekre számtalan réteg
szempillaspirált kell kennem.
– Az összeset hallani akarja? – kérdezte. – A másik orvosnak
már mindent felsoroltam.
Felegyenesedtem, és a nővérre pillantottam.
– Ide tudná adni a kórlapot, kérem?
Odaadta, én pedig átlapoztam, végigvéve a dr. McKnight
által alaposan dokumentált korábbi sérüléseket. Törött csontok,
ficamok, zúzódások. Ez a pasi vagy pokoli suta, vagy totális
adrenalinfüggő volt. A sutasághoz viszont egy kicsit túl izmos
volt.
– Nos, Mr. Connelly, leszámítva a mai fizikai sérülését, úgy
ítéli, hogy jó egészségnek örvend?
– Igen, asszonyom.
Asszonyom?
Ó! Ez fájt. Teljes mértékben feminista voltam, de hetven alatt
egyetlen nő sem akarja, hogy asszonyomnak szólítsák. Ennyi
erővel nagyinak is hívhatott volna. Éles, értelmetlen gyötrelem
kezdte szúrni a lelkem. Lehet, hogy ez a szülinap dolog jobban
megviselt, mint ahogy azt gondoltam? Hirtelen… hogy is
mondjam… zsémbesnek éreztem magam.
– Nem gondolja, hogy meglehetősen felelőtlen dolog
whiskey-ivás közben jet-skit vezetni?
Ó, igen. Ez vitathatatlanul zsémbes megszólalás volt.
Éreztem, ahogy a whiskey szó kimondása közben csücsörítem az
ajkam, akár egy lelkészfeleség a szesztilalom idején.
De a jóképű vonásokkal megáldott fiatal páciensem csak
nevetett.
– Igen, a whiskey rossz döntés volt. De a sörrel felhagytam a
nagyböjtre. Plusz nem terveztem, hogy jet-skire ülök. Az
véletlenül történt.
Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges véletlenül
kikötni egy jet-skin, de valójában nem is volt semmi közöm
hozzá. Nem az én tisztem volt ítélkezni e fölött az elszabadult
kölyök fölött. Az én feladatom mindössze annyi volt, hogy
ellássam a magának okozott sérülését. Arról már nem is
beszélve, hogy majdnem biztos voltam abban, hogy nagyböjt
valamikor húsvét körül van, és mivel júniust írtunk,
nyilvánvalóan elkerülő válaszokat adott. Ideje volt a saját
dolgommal foglalkozni, és munkához látni.
– Varrjuk össze ezt a sebet, és hadd menjen!
A nővér megfordult, így végre meg tudtam nézni a
névtábláját. Susie-nak hívták. Honnan a bánatból vettem a
Leciát? Pontosan ez volt az oka, hogy nagyon óvatosan
szólítottam a nevén bárkit is. Nem sok esélyem volt, hogy
beletalálok. Az emberi testben található összes izmot fel tudtam
sorolni, de ha a saját rendelőm irodai alkalmazottainak a
nevével kellett volna ugyanezt tennem, vagy esetleg a
sürgősségi egyik nővérét megneveznem, elbukok.
– Köszönöm, Susie! – szóltam utána, amikor elsétált egy
másik pácienshez.
Elfoglaltam a helyem az eszközeimmel és a
felszerelésemmel a kezem ügyében, és nekiláttam összevarrni a
sérülést. Ebben voltara a legjobb. Nem a nevekkel vagy a
csevegésben. Ez volt az én pályám. Az orvosi eszközök
hangjának és csipogásának moraja egyenletes zümmögéssé vált
körülöttem. Az életem legnagyobb részének ez volt a háttérzaja,
és legtöbbször megnyugtatónak találtam ezt forgatagot.
Ám aznap, miközben az előttem lévő sérülésre igyekeztem
figyelni, ez nem volt elmondható. De nem a körülöttem lévő, a
sürgősségi osztályhoz tartozó zajok vagy káosz vonta el a
figyelmemet. Hanem Mr. Connelly arca. Tisztán tudományos
nézőpontból nézve, a megjelenése lélegzetelállító volt. A
vonásai tökéletesen szimmetrikusak voltak, az egymáshoz
passzoló gödröcskéit is beleértve, márpedig ezt az egyensúlyt
igen kevesen tudhatják magukénak. Lenyűgöző volt. Ezért
bámultam megállás nélkül. A tudomány miatt.
Tudósként nem tudtam nem értékelni a széles vállán
található bőséges izomzatot vagy az alkarján az inakat, amik
mind megmozdultak, ahogy karba fonta a kezét a sovány, lapos
hasfala előtt. Valószínűleg a hat kocka is ott virított a kórházi
ruha alatt. Egyéb kellően arányos tömegről nem is beszélve.
Hűha! Hirtelen úgy éreztem, túl meleg van a kezelőben.
Vagy lehet, hogy a szülinap előhozta a klimaxot megelőző első
hőhullámomat. Mivel az kizárt volt, hogy Mr. Connelly vonzó
mivolta váltotta ki nálam ezt a forróságot és kínlódást. Az
ilyesmi rám soha nem hatott. Gyönyörű arcok létrehozásából
éltem. Ráadásul huszonhét éves volt, az ég szerelmére! Nyolc
évvel fiatalabb nálam. És „asszonyomnak” szólított.
Ez az egész Delle, Hilary és Gabby hibája volt, amiért őrült,
buja gondolatokkal tömték tele a fejemet. Itt volt az ördög
elásva.
Ha most huszonéves lettem volna, akkor ez az izgalom akár
érthető is, még annak ellenére is, hogy a srác egyértelműen
hiányt szenvedett józan észben és jövedelmező munkahelyben.
Vagy talán még akkor sem. A húszas éveimet ugyanis az
orvosin töltöttem, aztán rezidensképzésen, majd szakképzésen.
Amíg a kortársaim partiztak és összevissza szexeitek, én
tanultam. A többiek tava. szí szünetre mentek, és viszont
kihasználtam a szabadidőt, hogy önkénteskedjek egy ingyenes
klinikán. A szüleim arra tanítottak, hogy a munka mindig
előbbre való, mint a játék. Ez a pasi pedig színtiszta játék volt.
Egy titkos részemnek azonban hiányzott, hogy komolytalan,
gondtalan és idétlen lehessen. Nem annyira idétlen persze, hogy
bátorságpróbát játsszak egy stéggel, de talán elég idétlen ahhoz,
hogy berúgjak a hét közepén.
Váratlanul bánatos sóhaj hagyta el a számat, még mielőtt
visszafojthattam volna.
– Kezdi unni magát? – A páciensem még mindig csukva
tartotta a szemét, de a szája sarka felfelé görbült.
– Egy beavatkozást végzek, Mr. Connelly. Soha nem
unatkozom beavatkozás alatt – válaszoltam.
– Tyler – mondta.
– Elnézést?
– Kérem, hívjon Tylernek! Az egyetlen ember, aki Mr.
Connellynek nevezett, a gimnáziumi igazgatóm volt, és az soha
nem végződött jól.
 – Miért? Bajkeverő volt? – Ezt el tudtam képzelni. Egy srác,
aki olyan helyes, hogy az már veszélyes. Felkeveri az állóvizet.
Haverkodik a pomponlányokkal. Észre sem veszi a hozzám
hasonló könyvmolyokat.
Kinyitotta a szemét, és az arca elfordítása nélkül rám
sandított.
– Nem voltam bajkeverő. Angyali voltam. Csak megvan az a
rossz szokásom, hogy rossz helyen vagyok rossz időben, rossz
emberekkel.
Az ágyat körülvevő függöny hirtelen oldalra lebbent.
– Ez telibe talált, kölyök. Mi a fene történt ma azon a hajón?
Egy őszes hajú, erősen napbarnított bőrű és legalább
kétnapos arcszőrzetű férfi állt velem szemben és meredt a
páciensemre.
Egy rövid, felszínes sóhajtól eltekintve Mr. Conn… mármint
Tyler nem nagyon reagált.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok, Carl?
– Csicseregték a madarak. – A férfi elővett… egek… a
köntöse zsebéből egy dobozos üdítőt.
Igen, köntöst viselt.
Világoskék frottírköntöst.
Felnyitotta az üdítőt, mintha épp készülne kényelmesen
elhelyezkedni.
– De a részletek egy kicsit homályosak. Szóval vagy
elmeséled most, hogy mi történt, vagy azt is végighallgathatom,
ahogy a rendőrségnek számolsz be, mivel itt vannak a
recepción, és valami azt súgja, hogy téged keresnek.
Ez láthatóan felkeltette a páciensem figyelmét. Felemelte a
kezét, hogy megállítson a munkában, de elkaptam az állát, még
mielőtt ki tudta volna húzni a legfrissebb varratot.
– Mondtál bármit nekik? – kérdezte Tyler.
A másik férfi úgy grimaszolt, mintha ez a világ
legabszurdabb kérdése lett volna.
– Hát persze hogy nem.
– Beszéltél Scottyval? – faggatta Tyler.
– A testvéreddel? Nem. Miért? Mi köze van ehhez. – A
köntöst viselő üdítőszopogató most összeráncolta a homlokát,
és aggódva csücsörített.
 – Találd meg, és vidd haza! Mondd meg neki, hogy ne
beszéljen senkivel, oké?
Carl nagyot kortyolt az üdítőből. Hallottam, ahogy a
szénsavas ital sistereg, és néztem az ádámcsutkája mozgását,
miközben azon gondolkodtam, vajon ő kicsoda… és ami még
fontosabb… mi a fene folyik itt.
– Anyád nem lesz elragadtatva – jegyezte meg Tylernek, és
kortyolt egyet.
– Anyu miatt aggódok most a legkevésbé, Carl. Kerítsd elő
Scottyt! Ha lehet, ne engedd neki, hogy telefonáljon. És tartsd
távol anyutól!
Carl hunyorogva karba fonta köntösbe bújt kezét. Rólam
egyelőre még tudomást sem vett. Nem vagyok biztos abban,
hogy egyáltalán azt észrevette, hogy ott vagyok. Csak bámult
csöndben a páciensemre, aztán megszólalt:
– A kisember elcseszte, mi?
Tyler hátranézett rám, mintha a megbízhatóságomat
mérlegelné, majd visszafordult Carl felé.
– Nem. Scotty jól van. Majd én intézem az ügyet. Most
viszont húzz el innen, mielőtt még kiszúr a rendőrség, és
letartóztatnak csavargásért. Úgy nézel ki ebben a köntösben,
mint egy csöves.
Carl úgy simította le a hajtókát, mintha legalábbis nerc
lenne, nem viseltes frottír.
– Imádom ezt a köntöst. Anyádtól kaptam karácsonyra.
Szerintem úgy lopta, de akart adni valami szépet nekem.
– Ezt otthon szokás viselni, nem nyilvánosan. Már vagy
ezerszer mondtuk neked. – Tyler felsóhajtott, ezúttal mélyen és
lassan. Korábban nem látszó feszültség jelent meg az állkapcsa
szorításában.
De Carli vállrándítása maga volt az érdektelenség. Ő
egyértelműen semmi kivetnivalót nem talált a saját öltözékében
vagy abban, ahogy a tulajdonába került. Végül felém nézett, és
egy kicsit elkerekedett a szeme, amikor a tekintete az arcomra
siklott. Mintegy pohárköszöntő gyanánt megemelte az üdítős
dobozát.
– Bocsánat a zavarásért, Vörös. Családi biznisz.
– Ő egy orvos, Carl. Mutass egy kis tiszteletet! – ismételte
meg Tyler a nővér korábbi szavait, és még akár kuncogtam is
volna rajta, ha nem vagyok annyira zavarban.
– Örvendek a találkozásnak – felelte Carl. Kitartott kisujjal
felemelte az üdítős dobozát. – Miért van csillám a hajában?
– Micsoda?
Ne! Végigsimítottam a fejemen, mire fémes konfetti szállt le
belőle, egyenesen a páciensem arcába.
– Ó, te jó ég! Én… Ó! – Végigsimítottam Tyler arcát, hogy
lesöpörjem róla a rózsaszín és lila darabkákat. – Sajnálom! Ma
van a… születésnapom.
Tyler felnézett rám. Kék szeme sarkában megcsillant valami,
amit annak tudtam be, hogy jól szórakozik a káromra.
– Tényleg? Boldog születésnapot! – köszöntött fel.
Carl magasabbra emelte az üdítős dobozt.
– Boldog születésnapot, doki! Jól vigyázzon erre a fiúra,
oké? Bólintottam.
– Ööö, persze. Hogyne. Természetesen. – Csillám a
hajamban? Ki fogom nyírni azokat a szülinapi nindzsákat!
Valami körmönfont és vissza nem követhető módon.
– Na, itt sem vagyok. Megpróbálom lerázni azokat a
zsarukat – közölte Carl, miközben megfordult.
~ Ne! – szólt utána Tyler. – Hadd intézzem ezt én, Carl!
Kérlek! – Nem könyörgés volt, hanem utasítás.
Néztem, ahogy a frottír alatt a vállak újabb unott
mozdulattal megemelkednek.
– Oké, kölyök. Ha te mondod! De anyád nem fog örülni.
Ellépett az ágytól, majd visszarántotta a függönyt az eredeti
pozíciójába. A fémgyűrűk láncokhoz hasonlóan megcsörrentek,
aztán elnémultak.
– Elnézést emiatt – szabadkozott Tyler, amikor a függöny
abbahagyta a lengést.
Elpirult, és bár betudhattam volna annak is, hogy jobban
van, de valójában tudtam, hogy zavarban érzi magát. Bár nekem
sem volt alapom ítélkezni. Általában nem kezelek senkit
csillámmal a hajamban.
– Semmi gond – mondtam neki. – De zárjuk be ezt a sebet!
Újra beállítottam a székemet, és felvettem egy újabb
varratot, de a kíváncsiságom úgy bugyborékolt, akár egy kémiai
reakció egy kémcsőben. Meg akartam kérdezni, hol volt aznap,
és miért akarná kikérdezni a rendőrség. De már régen
megtanultam, hogy minden páciensnek van valamilyen
szomorú vagy izgalmas története, és mindig jobb ezeket a
zavaros részleteket a szociális munkásokra hagyni. Néha nehéz
volt megtenni, de akármi történt is, mielőtt a páciensem
nekiment annak a stégnek, nem tartozott rám. Több eszem volt,
mint hogy belekeveredjek.
Egy pillanattal később már folytattam is a sérülés
összevarrását, amikor Tyler egy újabb nagy sóhajt hallatott.
– Vannak testvérei? – kérdezte. A hangja szomorkásan
csengett, úgyhogy éreztem az elkerülésre vonatkozó irányelvem
gyengülését.
– Nincsenek.
Valójában élt valahol néhány féltestvérem, de őket nem
igazán számoltam, mivel apám összes házassága olyan gyorsan
véget ért. hogy alig volt időm aláírni a vendégkönyvet, mielőtt
az arák és függelékeik már ott sem voltak. Jobb volt nem
belekeveredni az ő zavaros életükbe sem. Ettől az én életem
sokkal egyszerűbb lett.
Tyler keresztbe tette a karját a törzse előtt. A ruha még egy
kicsit lejjebb csúszott a válláról, így még több látszott a tetkóból,
de még mindig nem elég, hogy kivehető legyen. Nevetségesen
csábító volt. Ilyesmit érezhetnek a férfiak egy dekoltázs
látványától.
– Nekem jutott lányból és fiúból is néhány – mondta. – És
elég sok munkámba kerül, hogy távol tartsam őket a bajtól.
A kezem megállt, az agyam forgott. Nem kellett volna
megkérdezzem, mégis megtettem:
– Miért a maga dolga távol tartani őket a bajtól?
A nevetéséből sokkal inkább érződött beletörődés, mint
jókedv.
– Megtalál bennünket. És az a köntösös fazon a
mostohaapánk. Gondolja, hogy ő szemmel tartja őket?
Többet akartam hallani. Sokkal. Tudni akartam, hogyan
kötött ki részegen egy jet-skin kedd délután, és hajtott bele egy
stégbe, hogy Scottynak, a testvérének mi köze az egészhez, és
miért ő felel a testvéreiért, de felnéztem a falon lévő órára, ami
6:40-et mutatott. Úgy tűnt, hihetetlenül el fogok késni a
szüleimmel megbeszélt találkozóról, márpedig ha magukra
hagyom őket, valószínű-kg ledöfik egymást steakkésekkel.
Ez a beszélgetés Tyler Connellyvel nem segítette elő, hogy
összevarrjam a sérülését, márpedig az volt az első számú
feladatom. Gyakorlatilag az volt az egyetlen feladatom.
Ráadásul, ha többet hallok, akkor csak belekeveredek. Az ilyen
érzelmi komplikációkat mind jobb elkerülni. Így csöndben
maradtam, és folytattam a varrást.
Egy perccel később Tyler becsukta a szemét, és újra
felsóhajtott.
– Mióta csinálja ezt?
Egy kicsit meghúztam a varratot.
– Nagyjából negyven perce, de már majdnem kész.
Most vidáman nevetett fel.
– Úgy értem, mióta orvos?
– Ó! – Elmosolyodtam, bár nem látott. – Egy ideje.
– Nem lehet olyan régóta. Elképesztően fiatalnak tűnik.
Hányadik születésnap ez a mai?
Eszem ágában sem volt válaszolni. De azért örömmel
hallottam, hogy fiatalnak tűnök.
– Mister Connelly, meg kell kérnem, hogy ne beszéljen, és
tartsa mozdulatlanul az állát. Már majdnem kész vagyok.
Egy mély és ellentmondást nem tűrő hang harsogta túl az
osztály szokásos alapzaját. Néhány másodperc múlva a függöny
félrecsúszott, és egy impozáns méretű tengerészkék alak jelent
meg a látómezőmben. Felnéztem, és egy óriási termetű rendőrt
láttam az ágy túloldalán. Mellette egy testes, vastag karú,
tükröződő napszemüveget viselő kollégája állt.
– Tyler Connelly? – A nagyobb darab rendőr lenézett a
szimmetriával megáldott páciensemre.
Tyler ismét kinyitotta a szemeit.
– Gond van, biztos urak? – érdeklődött.
A legspontánabb módon tört rám a kényszer, hogy azt
mondjam nekik, Tyler Connelly épp az imént rohant ki a hátsó
ajtón, de mivel az illető itt feküdt előttünk az ágyon, nem
hiszem, hogy ezzel félre tudtam volna vezetni őket. Emellett, ha
a rendőrség beszélni akart a páciensemmel, arra valószínűleg jó
okuk volt, míg nekem semmilyen indokom sem volt a
védelmére kelni.
– Igen, én vagyok – válaszolta minden habozás nélkül-
– Tyler Connelly, letartóztatom egy nagy értékű jet-ski
eltulajdonításáért és a magántulajdon megrongálásáért. Jogában
áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a
bíróságon. Joga van ügyvéddel beszélni. Ha nem tud ügyvédet
fogadni, az állam fog kijelölni egyet. Megértette ezeket a
jogokat, ahogy elmondtam őket?
Nagy értékű lopás? Ránéztem a páciensemre, és a
megdöbbenés helyére borzongató nyugtalanság lépett,
miközben vártam a magyarázatára. Biztosan nem lopta el azt a
jet-skit. Csak valami félreértésről lehet szó. Biztos voltam abban,
hogy meg tudja védeni magát, és a rendőrség elégedetten
távozik, meggyőzve, hogy nem történt bűncselekmény.
De Tyler Connelly felnézett rám. Ezúttal nem látszott az
arcán a szégyenkezés pírja. Laza volt, akár egy ékszertolvaj a
francia Riviérán. Jégkék szemében nyoma sem volt kétségnek.
Nem tudtam levenni róla a tekintetem.
Még akkor sem, amikor így szólt:
– Igen, megértettem. De mielőtt megbilincselnek, nem
bánnák, ha ez a születésnapos hölgy befejezné a varrataimat?
 2. fejezet

A magas sarkúm ritmikusan kopogott a macskakő járdán,

ahogy az étterem felé siettem. Még további húsz percre volt
szükségem, hogy végezzek a paciensemmel, a feltételezett
gonosztevővel. Bár nem sok feltételezést éreztem az ügyben. A
hallgatása ugyanis felért a beismeréssel.
Mennyire szomorú történet! Tyler Connelly igazán sármos,
ugyan egy kicsit óvatlan, de azért ártalmatlan pasinak tűnt.
Egyértelműen megtévesztett a jó megjelenése. Egy bűnöző
lapult a napbarnított bőr és a sok izom alatt. És most már soha
nem fogom megtudni, hogy végül mi történt vele. Valószínűleg
börtönbe kerül, és azt a szép szimmetrikus arcot egy Dutch
nevű cellatársra fogja pazarolni.
Az órámra pillantottam, amikor elértem az Arno’s ajtaját.
Negyed nyolc volt. Jó ég! Reméltem, hogy a szüleim nem
okoztak felfordulást valami csetepatéval. A tizenegyedik
szülinapomról ugrottak be hirtelen kísérteties képek. A szüleim
abban az évben még házasok voltak, bár a veszekedéseik
elmérgesedtek, és a hosszú éjszakai kórházi műszakok egyre
sűrűbbé váltak. Emlékszem, ahogy a boltban vásárolt szülinapi
tortámat bámultam, és az ereimben lüktető minden naiv
reményemmel kívántam valamit. Egy családi nyaralást. Egy
napos tengerparti helyre, ami meleg és pihentető. Egy olyan
helyre, ahol az életünkben elromlott összes dolog megjavulna.
Aztán elfújtam a gyertyákat, és végignéztem, ahogy a szüleim
közelharcot vívnak a torta felvágásáért.
Tipikus sebészek. Semmi más nem fontos nekik, csak hogy
kinek a kezében van a kés.
Mielőtt még a gyertyafüst eloszlott volna a levegőből,
anyám válást követelt, apám pedig lelépett.
 Ez az összes későbbi szülinapomat megkeserítette, bár
mélyre elsüllyesztettem az emléket, és továbbléptem. Nem
mintha a helyzetem egyedülálló lett volna. Szinte az összes
barátom végignézte, ahogy a szülei egy bizonyos ponton
megkattantak egymástól. Úgy nőttem fel, hogy a házasság
végpontjának a válást láttam. Ezért is gondolkodtam gyakran
azon, hogy inkább kihagyom az egészet.
Most meg itt voltunk, újra együtt vacsorázunk a
szülinapomon Bell Harbor egyetlen elegáns éttermében.
Besétáltam az ajtón, és körbenéztem, hogy látok-e a
dulakodásukra utaló jeleket, de egyet sem találtam. Halk zene
szólt, ami beleolvadt a nyugodt vacsorázok lágy morajába.
Nyoma sem volt törött poharaknak vagy felborított székeknek.
Sehol egy sietősen eldobott kés a faberakásokban. Még a hangját
sem emelte fel senki.
Semmi szokásostól eltérő.
Kivéve…
Kivéve a látványt, hogy a szüleim együtt ültek. Békésen.
Mint a normális emberek. Olyan volt ez, mint végignézni, hogy
Batman és Bruce Wayne ugyanabban a buliban jelenik meg.
Anyám és apám egy szögletes asztal két oldalán foglalt helyet,
és nevettek.
Mi az, hogy nevettek?
Anyám apám felé billentette a fejét, az arca kipirult, mintha
ledöntött volna már egy-két pohár chardonnay-t. Apám valami
történetet mesélt neki, és közben a kezével gesztikulált.
Visszanéztem a mögöttem lévő ajtóra. Lehet, hogy egy
féreglyukon át egy alternatív univerzumba pottyantam.
– Itt is van! Itt a szülinapos lány! – kiáltotta anyám, amikor
meglátott.
Felemelte a karját, én pedig odahajoltam egy ügyetlen
ölelésre. A családomban a személyes teret nagyon komolyan
vette mindenki, és nem léptünk be a másik buborékjába, de
láthatóan ő ezúttal éppen erre invitált.
Apám felállt, és szintén megölelt, méghozzá a szükségesnél
egy másodperccel hosszabban. Ó, te jó ég! Biztosra vettem, hogy
az egyikük majomhimlőben haldoklik.
Jól megnéztem magamnak apám arcát. Úgy tűnt, jó
formában van, még ha egy kicsit idősebb volt is már. Derült
égből villámcsapásként ért, hogy ez vele is megtörténik…
mármint, hogy öregszik, amíg nem figyelek oda. De egyáltalán
nem tűnt olyannak, mint aki haldoklik.
Kihúzta a székemet, én pedig lehuppantam rá.
– Boldog szülinapot, Evie! – köszöntött fel, és közben
visszaült a székére.
Az anyukájáról neveztek el, úgyhogy mindig is Evelynnek
szólított. Ezt a hagyományokkal való szakítást legalább annyira
nyugtalanítónak találtam, mintha felém hajolt volna, és megkér,
hogy nézzem meg, puha-e az orra. Ez az egész távolról sem
nyugtatott meg.
– Bocsánat, hogy késtem! – szabadkoztam, és
felakasztottam táskámat a székem támlájára. Ha ők úgy
tesznek, mintha minden szupi lenne, akkor jobbnak láttam, ha
követem a példájukat. – Be kellett fejezzem egy arcsérülés
varratait, hogy hivatalosan is letartóztathassák a páciensemet.
Az anyám úgy nevetett fel, ahogy már évek óta nem
hallottam.
– Letartóztatás Bell Harborban? Mégis mit csinált? A járdán
gördeszkázott?
Anyám viccelődött. Egyre hihetőbbnek tűnt az alternatív
univerzumról szóló elméletem.
– Lényegében – válaszoltam. – Ellopott egy jet-skit.
Anya újra felnevetett, és kortyolt egyet a borából. Drága
fehér kosztümje csak úgy világított a barnásan csillogó bőrén.
Napbarnítottnak tűnt, pedig soha el nem hagyta volna a műtőt
két óránál hosszabb időre. Valaki biztos szoláriumot tett az
orvosi szobába. A haját is befestette. Élénk karamellszínűre. Ezt
mégis mióta művelte? Ó, ne! Lehet, hogy ő haldoklott?
A pincér odajött, és letett elém egy pohár vizet. Beleittam, és
azt kívántam, bárcsak vodka lenne. Nem szoktam inni, ráadásul
ügyeletben is voltam, de egy erős martinit mindenképp
megérdemeltem volna. Elvégre aznap volt a szülinapom, ők
pedig épp arra készültek, hogy tönkreteszik valamelyikük
közelgő halálának a hírével. Az aberrált viselkedésükre ez volt
az egyetlen magyarázat.
– Ellopott egy jet-skit? – jegyezte meg apám nyersen. –
Azzal, gondolom, elég nehéz meglépni.
Anyám bólintott, és megint nevetett.
Mi a fene? Nem volt az a nevetgélős típus. Még
mosolygósnak sem mondtam volna.
A pincér visszajött, és hozott nekem egy étlapot, amit
remegő kézzel vettem el tőle. Nem jó jel egy sebésznél, de hát
rendkívüliek voltak a körülmények.
– Evett már korábban az Arno’sban? – kérdezte a pincér.
Alacsony volt, kecskeszakállas, egy kis manóra emlékeztetett.
Elmosolyodtam. Legalábbis remélem, hogy mosolynak
nézett ki, De lehet, hogy csak egy grimaszra sikerült, mivel a
szüleim a frászt hozták rám.
– Igen, persze. Köszönöm! Egy percet kérek csak, hogy
átfussam.
– Természetesen – bólintott udvariasan. – Pár perc múlva
visszajövök.
– Köszönöm! – Apámra néztem. – Ti már rendeltetek?
– Természetesen nem, kedvesem. Megvártunk. Végül is nem
mindennap van lehetőségünk együtt vacsorázni a legjobb
szülinapos lányunkkal.
Apám általában legfeljebb annyi érzelmet nyilvánított ki,
amennyit az ember egy börtönőrtől várna, úgyhogy ettől a
nosztalgikus hangnemtől még inkább kibillentem az
egyensúlyomból. Sőt, semmi sem volt egyensúlyban. Ha jobban
megnéztem, apa bőre is barna volt. Furcsamód. A gyanakvásom
úgy kezdett burjánzani, akár egy mutáns ráksejtekből álló
csoport.
– Mesélj, Evie, hogy megy a házvadászat? Szerencsével
jártál? – Anyám a szalvétájával letörölt egy ujjlenyomatot a
borospoharáról.
Kivettem egy szeletet a kenyeres kosárból. Az a torta
színtiszta cracké vált a testemben, és egy pohár víz kevés volt az
ellensúlyozásához.
– Rendben megy. Nem volt még sok időm szétnézni, de jövő
héten elmegyünk néhány házba az ingatlanosommal. Sajnos a
víz melletti ingatlanok vagy hatalmasak és drágák, vagy kis
lepukkant kuckók. És drágák. Középutat nem nagyon látok.
– Úgy hangzik, hosszú távra tervezel itt. – Apám felkapta a
pohár Glenfiddichét, és megforgatta benne a jégkockákat.
_ Igen, a terveim szerint maradok. Ezért vállaltam el a
munkát. – Úgy húztam ki magam a székemen, mintha hirtelen
Rozsomákhoz hasonlóan titánium suhant volna végig a
gerincem mentén.
A szüleim mindig arra biztattak, hogy hozzam meg a
magam döntéseit, és kövessem az álmaimat. Feltéve, ha ezek az
álmok azt eredményezték, hogy hozzájuk hasonlóan orvos lesz
belőlem, és egy rangos egyetemi kórházban dolgozom. Nem
csak azzal okoztam csalódást nekik, hogy nem lett belőlem is
szív- és mellkassebész. Ráadásul egy olyan praxis mellett
döntöttem, ami egyetlen jelentős orvosi egyetemmel sem áll
összeköttetésben, és ahol így minden bizonnyal gyorsabban
fognak elveszni a bennem rejlő végtelen lehetőségek, mint a
tóba süllyedő homokdombok.
Amikor először itt jártam Hilaryvel és a családjával,
beleszerettem ebbe a városba. Valami megfogott a vízpartban, a
homokdombokban és a víz illatában. Minden annyira békés és
nyugodt volt. Bell Harborban megvolt az a nyugalom, ami az
őrült, nyüzsgő rezidensnapjaimból hiányzott. Úgy gondoltam,
hogy az élet itt nyaraláshoz hasonló lehet. Persze azt nem
tudhattam, hogy mivel jár egy ilyen kis közösségbe költözés.
Még mindig igyekeztem megszokni a jó szándékú
buzgómócsingokat és magánéletem iránti érdeklődésüket.
~ A helyi kórház első szintű traumaközpont – tettem hozza
tömören.
A kőkemény eltökéltségem és a tény ellenére, hogy
valamelyikük minden bizonnyal haldoklik, úgy éreztem, meg
kell védenem a döntésemet. Ez pedig bosszantott. Végül is
harmincöt éves voltam. Éppen csak, de akkor is túl idős ahhoz,
hogy magyarázkodnom kelljen a döntéseim miatt a szüleimnek.
Apám bólintott.
– A te döntésed. Ha ezt akarod.
– Igen, ezt akarom. – És tényleg így volt. Boldog voltam ott.
Nagyon boldog. Be akartam bizonyítani neki ezt, ha beledöglök
is. Anyám megköszörülte a torkát.
– És hogy mennek a dolgok a kollégáiddal? Kellemes velük
dolgozni?
 Kellemes? Ezzel a szóval maximum egy vasárnap délutáni
autókázást vagy egy téli pihenőt lehetne jellemezni. Márpedig
ezek egyike sem volt jellemző elfoglaltság a mi családunkban.
Ezt a szót semmilyen módon nem tudtam az anyámhoz kötni.
Képzett. Eltökélt. Versenyszellemű. Esetleg briliáns. Ezek a
szavak illettek hozzá. A kellemes viszont cseppet sem.
– Igen, nagyon kellemes.
– Örömmel hallom, kedvesem. – A borospohara alatt
heverő papírszalvétája szélével játszott, és letörölt vele egy
újabb maszatot. – Az összes kollégád házas?
– Házas? – Billegne a székem? Csak mert hirtelen szédülni
kezdtem kicsit. – Ööö, a legtöbbjük házas. Az egyikük pedig
együtt van valakivel.
Legalábbis azt gondoltam, hogy Chloénak van valakije. Nem
sok lehetőségünk volt csevegni, amikor páciensekkel
foglalkoztunk a rendelőben vagy együtt operáltunk. Mindössze
annyit tudtam róla, hogy jó sebész, szeret utazni, utálja a golfot,
és az értekezletek alatt a túlélés érdekében videópókerezett az
iPhone-ján.
– Férfiak vagy nők? – kérdezte anyám.
Karba fontam a kezemet, és eltűnődtem, vajon Tyler
Connelly jobban szórakozik-e ebben a pillanatban. Mert nagyon
úgy festett? hogy mind a ketten kihallgatáson vagyunk.
– Három férfi és három nő. Miért?
Ettől a kínos csevegéstől kezdtem befeszülni. Arra
emlékeztetett, amikor az ember szendvicsében megromlik a hús,
de azért még a biztonság kedvéért beleszagol. Az igazság az,
hogy a Rhoades család nem volt az a forrókása-kerülgető típus.
És bár a szüleim valószínűleg szerettek engem a maguk
korlátolt és diszfunkcionális módján, nem voltunk az a
gondoskodó, csacsogó csapat. Egy percig sem haboztunk bárki
felnyitott gyomrába tolni az öklünket, de egy másik ember
érzelmi állapotának feltárása már túlságosan is ingoványos talaj
volt. Márpedig ez a kérdezősködés a személyeskedés határát
súrolta.
Anyám egy pillanatra összeszorította az ajkát, aztán végül
csak kibökte:
– Az a helyzet, Evelyn, apáddal egy kicsit attól tartunk, hogy
esetleg… elunod magad. Bell Harbor annyira kicsi, te pedig
mindig olyan motivált és versenyző típusú voltál. Itt
egyhangúvá válhatnak számodra a dolgok.
Erről lett volna szó? Az ebben a városban elérhető szakmai
kihívások hiányáról?
A gerincoszlopom melletti titánium újra felszívta magát.
Mikor bíznak már meg bennem végre?
– Számtalan lehetőséget találok itt is, anyu. A rengeteg
páciens mellett vannak a praxisnak más elképesztően hasznos
aspektusai is. Valójában már társultunk is egy szervezettel,
amelyik klinikákat szervez harmadik világbeli országokban,
ahol szájpadhasadék-műtéteket végeznek, és az egyik
partnerem is meghívott, hogy vegyek teszt a helyi geriátriai
közösségben végzett melanomakutatásaban. Nem fogok
unatkozni. Távolról sem.
Bólintott, de közben megjelent egy ránc a homlokán. Tovább
tépkedte a szalvétáját.
Hátradőltem. Úgy képzeltem, hogy az én pillantásom is
legalább annyira átható. Gőzöm sem volt, hogy hova vezet ez a
beszélgetés,
– Az jó. Természetesen. Ez mind csodásan hangzik. De nem
feltétlenül a munkakörülményeidre céloztam. Én, tudod… a
társasági szempontokra gondoltam.
Anyám átható tekintettel közelebb hajolt.
– A társasági szempontokra?
Anyám apámra pillantott.
Apám pedig lenézett az étlapjára.
Anyám pufogott kicsit, mintha ingerült lenne, amiért nem
értem, hova akar kilyukadni.
– Igen, Evie. Már harmincöt vagy. Nem sok neked való férfi
lehet egy ekkora városban.
– Férfi? – Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy víziló
vagy strucc vagy ufó.
Már az is elég borzalmas volt, hogy Hilaryvel ilyesmiről
kellett beszélnem, de anyámmal tizenöt éves korom óta nem
kerültek szóba a férfiak. Akkor ejtette meg a felvilágosításomat,
ami lényegében abból állt, hogy óva intett minden pénisztől.
Aztán adott egy doboz óvszert, megpaskolta a vállamat, és így
szólt: „Sok szerencsét!”
Ez a pillanat volt a közöttünk lévő meghittség csúcspontja.
Lényegében követtem a tanácsát. Volt néhány barátom az
évek alatt. Élveztem időnként egy-egy jól használt pénisz
előnyeit, és néha még egy alkalmi foda pena is belefért. De azt
megtanultam tőle, hogy a szerelem és a szakmai előrelépés nem
igazán passzol össze. És még azt is, hogy a legtöbb férfi
önimádó, éretlen és nagyon nem éri meg a vesződséget. Ahogy
Tyler Connellyt is, a legtöbbjüket csak egy whiskey-kóla
választja el egy jet-ski ellopásától.
– Nem igazan értem, mit akarsz ezzel, anyu.
Megint apámra nézett, és az elmúlt húsz évben először úgy
éreztem, hogy egy oldalon állnak, én meg a másikon. Apám
megköszörülte a torkát, és felemelte az étlapját, hogy ne lássam
az arcát. Kezdtem azt kívánni, bárcsak majomhimlője lenne.
Anyám visszafordult felém.
– Apáddal úgy gondoljuk, hogy esetleg kárt okoztunk
neked. Hogy talán a mi egymással szemben tanúsított
ellenségeskedésünk vezetett oda, hogy nem alakítottál ki
egészséges kapcsolatot egy számodra különleges emberrel.
– Számomra különleges emberrel? – Jól célzott ütés.
Gyomorszájat eltaláló. Lesimítottam az ölemben a szalvétát. –
Nem kerültem a kapcsolatokat, anyu. Csak válogatós vagyok. És
nem volt rá időm.
– Pedig erre keríteni kellene.
Anyám odanyújtotta a kezét, hogy megpaskolja az enyémet,
és közben felkeltette a figyelmemet egy villanás.
Nem!
Várjunk csak egy másodpercet!
Ez nem egyszerű villanás volt. Hanem az ujján lévő
hatalmas gyémántgyűrű elképesztő teljesítményű fényerejét
láttam. Vakított, akár egy világítótorony fényszórója.
– Hűha! – Meglepett nevetés tört fel belőlem. Aztán az a
szédítő érzés következett, hogy az általam eddig ismert élet
pörögve elhagyja a tengelyét. – Az úgy néz ki, mint egy
eljegyzési gyűrű, anyu.
Megszorította a csuklómat, és még közelebb hajolt.
– Mert ez tényleg egy eljegyzési gyűrű.
 Bungee jumping a Grand Canyonban nem dobta volna meg
ennyire a gyomromat.
~ Eljegyeztek?
Mégis mikor volt anyámnak ideje randizni, a szerelembe
esésről már nem is beszélve? Apámra pillantottam. Legalább
annyira sokkolhatta ez a hír, mint engem.
De nem így volt. Anyám biztos beavatta az ide vezető úton.
Ezért jöttek együtt. Apám letette az étlapját, és belekortyolt a
skót whiskey-jébe. Olyan laza volt, mint Clint Eastwood, mielőtt
megöregedett és gorombává vált.
– Ki jegyzett el? – érdeklődtem.
Vajon az a kedves özvegy a szomszédból Ann Arborban?
Anya mindig tetszett neki. Vagy a kollégája, dr. Bettner? Az a
keskeny szájú, kopaszodó ürge? Pfuj, utáltam azt a pasit.
Reméltem, hogy nem ő az. Vagy valaki egészen új? Valaki,
akiről még soha nem hallottam.
Anyám hátradőlt, és magával húzta a gigantikus követ.
– Hát, itt válik különössé a történet.
Különössé? Tényleg? Mert az én napom nagyjából akkor
kezdett különösen zajlani, amikor konfettit lőttek az arcomba, és
a szemem láttára tartóztatták le a páciensemet. Most meg ez az
elképesztő jelentőségű hír. El sem tudtam képzelni, hogyan
lehet ez még ennél is különösebb.
– Apád kérte meg a kezem – válaszolta.
Ezt leszámítva.
Itt elszakadt a bungee-kötél.
– Micsoda?
– Apáddal újra összeházasodunk.
A szüleim nem voltak azok a poénkodós típusok, ezért ha
épp ezt az alkalmat választották, hogy megpróbáljanak viccesek
lenni, elég csapnivaló munkát végeztek. Ez nem volt vicces. De
nem is nevettek. Mi a fene? Apám kinyújtotta a karját, és anyám
székének a háttámlájára tette.
– Biztosra veszem, hogy ez némileg meglep, Evelyn, de
Debrával már hetek óta beszélünk erről.
– Hetek óta? – A hangom úgy visított, mintha héliumot
szívtam volna. Vodka, vodka, vodka. Hol van a vodka? – Apa, két
évig tartott, mire kiválasztottál egy kocsit, ezt meg pár nap alatt
eldöntöd?
Az asztallapra nyomtam a tenyeremet. Megpróbáltam
leállítani az elszabadult világot. Lehet, hogy ez valamiféle
veszettül félrecsúszott kapuzárási pánik náluk? Vagy valami
szimultán jelentkező elmebaj? Az alternatív univerzumról szóló
elméletem új erőre kapott.
– Nem mintha nem ismernénk már egymást. Nem igaz,
Garrett? – Anyám hangja ellágyult, ahogy apám vékony arca
felé fordult a szemével.
Apám haja tökéletes ezüstszínű volt. Nem szürke vagy ősz,
hanem ragyogó ezüst. És bár anyám gyakran megjegyezte, hogy
neki sokkal jobban áll az idő múlása, az igazság az volt, hogy
apámnak csak a javára vált a kor.
Ám abban a percben mindez teljesen lényegtelen volt, mivel
helyre kellett ezt hoznom. A helyükre kellett tennem a dolgokat.
Az biztos, hogy kíméletlen horror volt az állandó civódásukat
hallgatni annyi éven át, de abban a felállásban legalább tudtam,
hol a helyem. Ez viszont ingoványos, alattomos új terület volt.
– Igen, ismeritek egymást – mondtam a tőlem telhető
legnyugodtabb hangon, bár köpni-nyelni sem tudtam. –
Nemcsak hogy ismeritek, de utáljátok is egymást.
~ Ez nem igaz! – Anyám visszanézett rám, és még volt képe
meglepettnek tunni. – Apádat soha nem utáltam. Csak néhány
borzalmas döntését.
Hagytam ezt az állítást a levegőben lógni, de nem és nem,
egészen biztos voltam abban, hogy utálta. Két évtizeden át
Garrett helyett Görénynek hívta. És egyszer még azt is
megjegyezte, hogy apám őt követő összes felesége közül egyik
sem volt több beszél guminőnél, csak még annál is butább.
De apám komolyan bólintott.
– Evelyn, nemtörődöm, szűklátókörű és önző voltam, de az
továbbra is tény, hogy anyád az egyetlen nő, akit valaha is
igazán szerettem. A számos másik nő közül egyik sem jelentett
semmit.
Egy árulkodó izom megrándult anyám szeme sarkában.
Mélyebbre csúsztam a székemen, mintha valaki felcsavarta
volna a gravitációt.
 – Egyikőtök haldoklik? Erről van szó?
Anyám felnevetett.
– Természetesen nem. Mégis hogy jutott ilyesmi az eszedbe?
– Úgy, hogy ez kész elmebaj. Abból, amit legutóbb
hallottam, úgy tudtam, hogy ti ketten szóba sem álltok
egymással. Mi a fene történt?
Úgy néztek egymásra, mint két hormontúltengéses
tinédzser. Anyám a szempilláit rebegtette, és életemben először
láttam apámat elpirulni. Hirtelen határozottan émelyegni
kezdett a gyomrom. Valószínűleg nincs az az életkor, amikor az
ember hányingert ne kapna a szülei intim együttléteinek undort
keltő gondolatától.
– Egymásba botlottunk egy konferencián La Jollában néhány
hete – kezdett bele anyám. – És volt ott egy kis borkóstolás, és az
egyik dolog csak úgy követte a másikat, azt hiszem.
Egyetlen alkoholmámoros szexszel töltött éjszaka elfeledtem
anyámmal több mint húsz év megvetését? Ez nem állt össze.
– Rendben, volt egy kis kalandotok. Az hogy vezetett ehhez. –
A gyűrűre mutattam.
– Nem csak egy kis kaland volt, Evelyn. – Apámnak még
mindig volt elég vér a pucájában, hogy megdorgáljon. – Tudod,
anyád az egyetlen nő, aki valaha is kihívást jelentett nekem,
magánemberként és szakmailag is. Ő az egyetlen, akivel
szellemileg egy szinten vagyunk, és én végre felismertem ezt.
Az a tény, hogy még ennyi év után is csodásan néz ki, már csak
hab a tortán.
Na, most anyámon volt a sor, hogy elpiruljon.
Kell egy Daedalon. Ez a pörgés túl gyors.
– Az eredeti évfordulónkon kelünk egybe – tette hozzá
anyám, egyértelműen figyelmen kívül hagyva, hogy a fülemben
támadt zúgástól szinte semmit sem hallottam. – Szeretném, ha
te lennél a tanúm, Evie.
Újra megszorította a kezemet.
– A tanúd… – nyögtem.
– Igen. Az esküvő visszafogott, de ízléses esemény lesz
Bloomfield Hillsben.
– Bloomfield Hillsben?
– Igen. Van ott egy imádni való kis panzió, ahol szoktak
esküvőket rendezni. Apáddal töltöttünk pár hétvégét a
környéken. Az is lehet, hogy veszünk ott egy házat.
– Egy házat? – Mintha muszáj lett volna megismételnem a
szavait. Akár egy külföldi, aki egy új nyelvet igyekszik
elsajátítani. De egyszerűen képtelen voltam felfogni az egészet.
Életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy a szüleim
között közvetítettem, és megpróbáltam a hajónkat
elkormányozni a viharos vizekről, erre hirtelen valamennyien
egy nászutas hajón utaztunk a naplementében. A kezembe
temettem az arcomat, és igyekeztem leküzdeni a késztetést,
hogy befogjam a fülemet.
Szerencsére elhallgattak, és hagyták, hogy feldolgozzam a
szavakat, akár egy húsdaráló a kolbászhúst. Az érzéseim
feldaraboltak és összekeveredtek, amíg egyszer csak már rájuk
sem ismertem A szüleim újra összeházasodnak?
Végül felnéztem.
Ők visszanéztek rám.
Megráztam a fejemet.
– Nem is tudom, hogy mit mondjak nektek erre. Kivéve,
hogy, miért mindig a szülinapomon művelitek ezeket a
szarságokat?
 3. fejezet

– Akkor tisztázzuk csak ezt! – mondta Gabby, miközben a

villájával beleszúrt a spenótsalátájába. – A szüleid huszonhárom
éve elváltak, most meg újra összejöttek?
Egy nemrég nyílt helyen ebédeltünk a kórház közelében.
Általában nem tartottam szünetet rendelési időben, de muszáj
volt beszélnem valakivel erről az abszurd fordulatról. Egész éjjel
álmatlanul vergődtem a szüleim bejelentése miatt, és mivel
aznap Hilary műtött, Gabby volt az egyetlen megbízható alany.
Valójában nem voltam teljesen biztos abban, mennyire
megbízható, de beszélnem kellett egy független harmadik féllel,
mivel a próbálkozásaim, hogy jobb belátásra térítsem a
szüléimét, teljesen eredménytelennek bizonyultak. Apám azt
hajtogatta, hogy: „Bízz bennünk!” Anyám pedig azt, hogy:
„Tényleg itt az ideje, hogy találj magadnak egy különleges
embert.”
Találjak egy különleges embert? Egy életen át azt hajtogatta,
hogy milyen fontos az önállóság, és most meg azt akarta, hogy
találjak egy számomra különleges embert?
Az előző esti vacsorabeszélgetéstől beállt a nyakam.
Elmondhatatlanul összezavarodtam.
A tálam szélére tettem a kanalamat. Jobban tettem volna, ha
a tortillalevesnél valami kevésbé fűszereset rendelek. Mondjuk
egy kupica savlekötőt.
– Igen. Újra összeházasodnak – válaszoltam. – Valami kis
panzióban Bloomfield Hillsben, ahol néhányszor jártak.
– Egy panzióban? – Egy felnőtt nőhöz képest Gabby kis
hercegnő módjára sóhajtott fel. – Ez annyira édes! Mike azt
mondja, ha valaha is összeházasodunk, akkor a
bowlingteremben akarja tartani a lagzit. Ez az egyetlen oka,
hogy még nem rángattam az oltár elé. De egy panzió annyira
romantikus!
– Nem. Nem. Nem. Nem romantikus. Nevetséges.
Anyámnak elment az esze. – A tenyerem az asztalnak ütődött,
amitől az összes evőeszköz megcsörrent.
Egy mellettünk ülő vendég felénk nézett. Elnézést kérőn
rámosolyogtam. Néha egy kicsit túlzásba esek. Feltűnik az
embereknek.
– Miért tartod nevetségesnek? Szerintem aranyos. Képzeld
el, hogy ennyi év után újra felfedezed a szerelmet. – Gabby
lazán a szájába dobott egy újabb falat salátát. Úgy evett, mintha
ez csak egy random, jelentéktelen beszélgetés lenne valami
random és lényegtelen témáról.
– Amióta a szüleim szétmentek, mást sem hallottam
anyámtól, mint hogy apám mekkora egy egoista bunkó.
Egyébként apám háromszor újranősült. – Kiszámoltam az
ujjaimon. – Egy, kettő, három alkalommal! Úgyhogy az
anyámmal együtt ez lesz az ötödik esküvője. Az ötödik! – A
hangsúly kedvéért Gabby arcába nyomtam a kiterített
tenyeremet.
Gabby félretolta a kezemet, és még néhány bámészkodó
vendég felénk fordult. Lehet, hogy valami kevésbé népszerű
helyre kellett volna menni.
Gabby megint megrázta a fejét.
_ De nem azt mondta, hogy végül rájött, hogy anyukád az
ő… mije is? Alma gémea?
_ Most tényleg? Portugálul? Tényleg szükséges ez? – A
türelmetlenségtől megnyúltak a hangszálaim.
Gabby mosolygott a kínlódásomon.
– A lelki társa – válaszolta.
Egy hölgyhöz nem méltó módon felhorkantam.
– Apám azt mondta, hogy szellemileg egy szinten vannak. –
Idézőjeleket imitáltam a levegőbe… a középső ujjammal. – De ez
baromság. Apám egyszerűen csak kezd túl öreg lenni, hogy
felkeltse a fiatalabb nők figyelmét, ezért úgy okoskodott, ha
elveszi anyámat, még mindig könnyen szexhez juthat.
A mellettünk lévő bokszban ülő nő mérgesen felém kapta a
tekintetét, nekem meg végre feltűnt a három mellőle sasoló
kisgyerek. Úgy néztek rám, mint Cindy Lou-Ki a mocskos szájú
Grincsre.
Basszus!
Úgy értem… pfuj.
Suttogásra váltottam.
~ Már az is elég gáz, hogy anyám időnként biztosít apámnak
egy kis frito péniszt, de minek hozzámenni?
Gabby elmosolyodott.
– Foda pena.
– Mindegy. – Felkaptam a kanalamat. Aztán visszaejtettem a
tálba. – Egyszerűen nem értem, honnan jön ez az óriási fordulat
a véleményében. Korábban el sem tudta viselni, most miért? Mi
változott? Ettől csak aggódni kezdek érte.
– Anyukád nagyon okos nőnek tűnik – mondta Gabby. –
Lehet, hogy egyszerűen csak úgy döntött, apádat akarja.
Minden hibájával együtt.
Kinéztem az ablakon a csodálatos napsütésbe. Emberek
sétálgattak a téglákkal szegélyezett járdán, élvezték a napjukat.
Közéjük akartam tartozni. Gondtalanul. Felszabadultan.
De én tudtam, amit ők nem. Tudtam, hogyan romolhatnak
meg kapcsolatok. Hogyan vezethet katasztrófához, ha az ember
az érzéseit követi.
– Ez az, amit igazából nem értek, Gabby. Anyámnak
rózsaszín köd lebeg a szeme előtt. Mintha elfelejtett volna
minden aljas dolgot, amit apám művelt. Anyám sem volt szent,
persze, de hirtelen a megbocsátás mintaképe lett. Lehet, hogy
ezért az egészért a klimax a hibás. Felborult a hormonális
egyensúlya.
Gabby felnevetett és oldalra döntötte a fejét, amitől a
rózsaszín végű haján megcsillant a nap.
– Evie, az én anyám rendesen klimaxol. A minap nekihajított
egy majdnem háromkilós nyers csirkét apámnak, amiért
megkérdezte, hogy mi a vacsora. Szóval szerintem a
megbocsátás nem a változókori hormonok mellékhatása.
Újra kinéztem az ablakon. Tudtam, hogy Gabbynek igaza
van. Azt is tudtam, kicsi az esélye, hogy bárkinek is el tudnám
magyarázni az aggodalmamat, amiért anyám visszatért az
apámmal kötött borzalmas házasságának sötét oldalára. Lehet,
hogy ő megbocsátott neki, de igazság szerint apám engem is
elhagyott. Hátra sem nézett. És családosat játszott más nőkkel.
És más nők gyerekeivé Mindig is az álszentség magas fokának
tartottam, hogy egy ember, aki foglalkozásszerűen gyógyítja
mások szívét, hogyan bánhatott ennyire felelőtlenül az
enyémmel.
Gabby belekortyolt a jegesteájába.
– Az, hogy apád elvette azokat a nőket, azért valami jót is
elmond róla.
– Mit? Hogy szeret tartásdíjat fizetni?
Anyámon kívül, aki legalább annyit keresett, mint apám, az
összes többi nő teljes mértékig apám bevételére volt utalva a
mindennapos kiadások terén. Márpedig dr. Garrett Rhoades
feleségének lenni mindenképp jelentős karbantartással járt.
– Nem – felelte Gabby. – Szerintem azt jelenti, hogy mélyen
legbelül romantikus szíve van. Hisz az igaz szerelemben és a
sírig tartó boldogságban. És lehet, hogy anyukád is. Lehet, hogy
egész idő alatt a saját sírig tartó boldogságukat keresték, és most
rájöttek, hogy együtt találják meg.
Túl sokat feltételezett róluk. A szüleim nem ennyire
önmegvalósítók.
– Kizárt, hogy egymás sírig tartó szerelmei legyenek. Ez
nem a hét mozija, ahol az ellenségekből szeretők lesznek. El sem
tudod képzelni, hogy ezek ketten miket műveltek egymással.
~ Na, miket?
Nagyon ritkán mesélek ezekről a részletekről. Senki sem
tudta, hogy a szüleim milyen szinten űzték a passzív agressziót
az elmúlt években. Azt hiszem, én hozzászoktam, de még akkor
is kínos volt erről beszélni.
– Hülyeségeket. Gyerekes dolgokat. Például anyám
akármikor talál egy magazinra előfizetési adatlapot, kitölti
apám címével. Egyszer átvettem apám postáját. Ötvenhét
magazin-előfizetése volt. Már a postás is panaszkodni kezdett.
Gabby a keze mögött kuncogott.
– Ez igazából elég vicces. Nem tűnik gonoszságnak. Kivéve
persze a postással szemben.
 – Oké, akkor mit szólsz ahhoz, hogy anyám átveszi apám
ruháit a tisztítóban, és elajándékozza a Karitásznak?
Gabby még hangosabban nevetett, én pedig azon kezdtem
gondolkodni, vajon mások is inkább találnák ezt viccesnek, mint
kegyetlennek.
– Oké, tehát valahol Ann Arborban kóborol egy Armani
szmokingot viselő hajléktalan férfi.
Elmosolyodtam, és megettem az első kanál levesemet.
– Mesélj még! – noszogatott Gabby. Élvezte a témát. – Apád
visszavágott?
– Ó, hogyne. – És már én is kuncogtam. Talán tényleg egy
kicsit vicces volt. – Küldött egy gorillának öltözött férfit anyám
rendelőjébe, hogy megünnepelje a válásuk tizedik évfordulóját.
– Gorillának öltözött férfit?
– Igen, tudod, egy olyan pasit, aki gorillának öltözve jelenik
meg, és énekel neked. Anyám dühöngött. Ezért cserébe elvitette
apám autóját a parkolóból. Anyám nem szereti, ha megalázzák.
Gabby lassan megrázta a fejét.
– Azt senki sem szereti. De nekem úgy tűnik, hogy ha
állandóan így ugratták egymást, akkor igazán soha nem
engedték el a kapcsolatukat. A szerelem akkor ér véget, ha már
nem gondolsz a másikra, nem pedig amikor még mindig fel
akarod bosszantani.
Hmm. Lehet, hogy ebben volt egy molekulányi igazság.
Vagy félmolekulányi, de nagyon valószínűtlennek tűnt.
– Ennek a két embernek a vérében van a versengés, Gabby.
Szerintem az egész sokkal inkább arról szólt, hogy kié lesz az
utolsó szó.
– Akármi is az oka, szükségük van egymásra. Jobb, ha ezt
elfogadod, mert úgysem tehetsz semmit. – Betömött a szájába
egy újabb falat salátát.
Fogadjam el? Ez a beszélgetés egyáltalán nem a szándékaim
szerint zajlott. Gabby feladata a bólogatás, az egyetértés és az
ingerültségem igazolása lett volna. Lehet, hogy előzetesen be
kellett volna avatnom a szabályokba. Mert mire mentem vele,
ha az egyetlen tanácsa az volt, hogy fogadjam el a helyzetet?
Előző este rögtön a főétel elfogyasztása után otthagytam a
szüléimét az Arno’sban. Köszönettel visszautasítottam a
desszertet arra hivatkozva, hogy tele vagyok. De igazság szerint
megfájdult a gyomrom attól, hogy két órán át néztem őket,
miközben egymást becézgetik. Ez nekem már túl sok édesség
volt.
– Hívj fel holnap, szívem! – mondta anyám, amikor
felálltam, hogy elmenjek az asztaltól.
Ám amikor megfordultam, hogy visszaintegessek, már úgy
el voltak veszve egymás tekintetében, hogy rólam tudomást sem
vettek. Kísérteties volt.
– Ó – szólalt meg Gabby, és visszarántott a jelenbe –, ott van
Jasper!
Egy magas, vékony férfi járkált körbe séfruhában a kis
étteremben. Hol ezzel, hol azzal a vendéggel állt le csevegni,
amíg oda nem ért az asztalunkhoz.
~~ Szia, Gabby! Gondoltam, hogy te vagy az. Tetszik a
rózsaszín hajad. – Röviden megszorította Gabby vállát.
~ Szia, Jasper! Gratulálok az új éttermedhez. Ez a hely
adorável. Körbemutatott az éttermen.
– Adora micsoda? – Jasper oldalra döntötte a fejét.
Gabby bólintott, és lassan folytatta:
– Adorável. Micha salada é deliciosa. Ez portugálul azt jelenti
hogy ez a hely imádni való, és a salátám finom.
– Portugálul, mi? Érdekes. Azt hiszem, anyu beszél egy
kicsit portugálul. – Felém fordult és elmosolyodott, majd
kinyújtotta hosszú karját. – Helló, Jasper vagyok!
Megráztam a kezét.
– Jasper, ő doktor Evelyn Rhoades – mutatott be Gabby. ..
Együtt dolgozunk.
– Örvendek a találkozásnak, Jasper. Ez a te éttermed?
A hely tényleg adorável volt, ahogy Gabby mondta. Meghitt
és eredeti, nagy ablakokkal és sötét fadekorációval. Minden
asztalra más színű térítőt terítettek, és az összes szék
következetesen különböző volt. Olyan étterem érzését keltette,
ami mindig is itt volt, és ahol a helyiek minden vasárnap
estéjüket töltik.
– Egyelőre az enyém – válaszolta Jasper. – Ha jól megy az
üzlet, akkor talán meg is tarthatom.
A mosolya legalább olyan ragyogó volt, mint az ujján virító
jegygyűrű, ami annyira fénylett, hogy gyanítottam, nem lehet az
étteremnél sokkal régebbi.
– Az üzlet jónak tűnik. – Gabby végignézett az asztalokon.
Szinte mindnél ültek.
Jasper bólintott.
– Tényleg elég forgalmas. Valószínűleg hamarosan fel is kell
vennem néhány pincérnőt.
– Beth itt dolgozik? Már időtlen idők óta nem találkoztam
vele. – Gabby felém fordult. – Egy gimibe jártunk Jasper
feleségével.
A férfi arca teljesen elvörösödött, és hátranézett a válla
fölött, mintha hallgatózóktól tartana.
– Mondhatni, hogy segít, de émelyeg az étel szagától. Inkább
hátráltat most bennünket a konyhában.
Gabby szeme elkerekedett.
– Várandós?
Jasper megint körülnézett, de a mosolya egyértelműen
megválaszolta a kérdést.
– Ezt a hírt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom
még legalább egy hétig. Megtiltották.
– Ó, alig várom, hogy lássam! – Most Gabby arca pirult el. –
Mondd meg neki, hogy hívjon fel, rendben?
Jasper bólintott.
– Meg fogom. Vissza kell mennem a konyhába. Csak
köszönni akartam.
Integetve otthagyott bennünket, Gabby pedig reménytelenül
felsóhajtott.
– Babát akarok. Most azonnal. Azt akarom, hogy először
Mike vegyen el, de igazából babát akarok. Már majdnem
huszonnyolc vagyok. A petéim állapota rohamosam romlik,
Mike meg csak halogatja a dolgot.
A petefészkeim integettek a méhemnek, mintha azt
mondanák: hallod ezt? Ha Gabby benne van már a korban, akkor
mi a helyzet velem?
~ A babákkal sok munka van – jegyeztem meg legalább
annyira a saját szaporítószerveimnek, mint a barátnőmnek.
 Komoly arckifejezéssel nézett rám.
~ Ezért nem akarsz gyereket?
A kezem megállt a levegőben a kanalammal a talam fölött.
Nem akarok gyereket? Tényleg nem akarok?
– Ki mondta, hogy nem akarok?
Gabby arca vérvörös lett, és dadogni kezdett.
– Ööö… senki. De nem érdekel a randizás, és már harmincöt
éves vagy Csak úgy kikövetkeztettem… Úgy értem, ne vedd
bántásnak. Gondolom, sok szingli nőnek vannak ma már
gyerekei, és ez nagyszerű. Én csak… nos… akarsz gyereket.
Ez egy igazán gondolatébresztő kérdés volt. Ezt még soha
nem kérdezték meg tőlem, sót meg en sem kérdeztem meg
magamtól. Akarok gyereket?
Talán.
Esetleg.
Lehet.
Az biztos, hogy Hilary gyerekeit szerettem, de valójában egy
kicsit féltem a babáktól. Olyan aprók és sérülékenyek. A gyerek-
gyógyászati gyakorlatomat leszámítva soha nem voltam felelős
egyetlen babáért sem. Lehet, hogy tudat alatt hoztam meg a
döntést, hogy addig halogatom a házasságot, amíg túl késő nem
lesz. Tisztában voltam a statisztikákkal. A harmincöt éves kor
utáni várandósságok magas kockázatúnak számítanak. És így,
hogy sehol egy férfi a láthatáron, nem sok esélyem volt
egyhamar férjhez menni és teherbe esni.
A levesem hirtelen keserűvé vált a nyelvemen, és kezdtem
azt kívánni, bárcsak kihagytuk volna Gabbyvel ezt az ebédet.
Ettől csak még rosszabbul éreztem magam.
– Nem vagyok biztos ebben a gyerekkérdésben – feleltem. –
Szeretnék gyereket, legalább egyet, de valószínűleg rémes anya
lennék.
Egy kicsit felkavaró volt ezt beismerni, de valószínűleg így
– Ezt miért mondod? – Gabby hangjába őszinte aggodalom
vegyült.
– Mert elképzelésem sincs, hogyan kell szórakoztatni egy
babát.
Hirtelen feltörő nevetés söpörte el a szomorúság halvány
szikráját az arcáról.
 – Hát emiatt aggódsz? Hogy a babád elunná magát?
– Unatkozna és éhezne. Soha nincs otthon semmi kajám. És
én is alig vagyok otthon. Mikor látnám egyáltalán? Ha arra
nincs időm, hogy randizzak, nem hiszem, hogy egy babára
lenne.
Ezt is különösen rossz érzés volt beismerni. Soha nem
voltam az a babákkal gügyögős típus, de szomorúsággal töltött
el a gondolat, hogy nekem soha nem lesz saját babám. Azt
hiszem, hogy erre hamarabb is gondolhattam volna.
Gabby újra kedves hangon így szólt:
– Orvos vagy, Evie. Mindenféle emberről gondoskodsz.
Egészen biztosan menne ez egy babával is.
– A szüleim briliáns sebészek, Gab. De rémes szülők. Hidd
el nekem! Attól, hogy valaki jó orvos, még nem lesz jó szülő.
– De te nem vagy olyan, mint ők. Nem gondolod, hogy majd
egyszer… magányos leszel? Úgy értem, végül? Az a jó a
gyerekekben, hogy a pasik ugyan leléphetnek, de a gyerekek
örökre a tieid.
Örökre.
Az elég hosszú idő. És erre nem tudtam mit válaszolni. Még
mindig görcsben voltam a szüleim kibékülésétől. Képtelen
voltam épp most egy újabb életbe vágó témát dobni a már
meglévő kupac tetejére.
– Jóllaktál? Vissza kellene mennem a rendelőbe.
Gabby ismét elpirult.
– Hát persze. Hogyne. De Evie, szerintem tévedsz.
Szerintem igenis jó anya lennél, ha egyszer úgy döntesz, hogy
belevágsz. A pácienseid szeretnek, ahogy Hilary gyerekei is.
A szemem megmagyarázhatatlan módon megtelt könnyel,
ezért eljátszottam, hogy keresek valamit a táskámban, csak ne
kelljen Gabbyre néznem.
– Ja, lehet.
A beszélgetésünk más témákra terelődött, miközben
fizettünk és elhagytuk Jasper éttermét. De amint a visszaúton a
rendelőbe kedves kis kirakatok és nagy, frissen ültetett cserepes
árvácskák és muskátlik előtt sétáltunk el, hirtelen mindenfelé
babakocsit tologató nőket láttam. Korábban is ott voltak vajon,
csak én nem vettem észre őket? Magasak. Alacsonyak. Molettek,
óriási pólókban. Mások sportmelltartóban, olyan testtel, hogy a
bőrük alól jól látszottak a feszes izmaik. De az alakjuktól és a
méreteiktől eltekintve egy dolog látszólag közös volt bennük.
Mind mosolyogtak.
Egymásra. A babáikra. Rám. Közöttük jártam, mégis egy
világ választott el tőlük. Mint egy bizarr sci-fi főhőse, aki
hirtelen rájön, hogy körülötte mindenki álruhás ufó. A lépteim
tétovákká váltak. Én lettem volna az egyetlen Bell Harborban,
akiből hiányzik a szaporodás ősi ösztöne? A petefészkeim
megint dörömböltek, akár egy anyaságra nem hajló test
ketrecébe zárt mérges majmok. Egy egész életen át tartó
némaság után aznap igencsak hangosak voltak.
Elém lépett egy totyogó, pelyhes göndör fürtökkel és kék
csíkos pólóban. Cuki volt. Olyan kis puha, csupa gödröcske, és
bizonytalanul lépkedett, mintha valami ráragadt volna a cipői
talpára. Megállt, amikor meglátott, és megnézett magának a
sötét csokibarna szemével. Felemelte az egyik husis öklét, és egy
csokor pitypangot lengetett felem. Duci arca kétszeresére nőtt,
amikor mosolygott, egy kis nyál csörgött az apró fehér fogai
mellett.
Kemény szívem pudinggá vált. Életemben nem láttam még
ennyire édes dolgot.
Az anyukája odanyújtotta a kezét, és finoman megfogta a
csuklóját.
– Maradj anyuval, kincsem! – mondta a nő. Bocsánatkérőn
rám mosolyogott. – Elnézést kérünk. Szeret udvarolni.
– Adóravel a kis fickó – állapította meg Gabby vágyódással
teli hangon.
Megkerültek bennünket, mi meg néztük, ahogy elsétálnak a
napsütötte járdán. Az anyuka neonrózsaszín trikót és
edzőnadrágot viselt. Szőke haja magasra kötött lófarokból
himbálózott, ahogy szakértő módon terelgette a játékokkal teli
babakocsit az egyik kezével, és vezette a kisfiút a másikkal. Egy
golden retriever lépkedett mellettük, a póráza a nő könyökére
akasztva. Így távolodtak tőlünk, valószínűleg egy léckerítéses
ház felé, aminek a garázsában egy kisbusz parkolt.
Ez az ő élete volt, és meglehetősen boldognak látszott vele,
de nekem mindez idegennek tűnt. Egy hely tele minilényekkel
és ismeretlen helyzetekkel. Egy babával, egy babakocsival és
egy kutyával navigálni Bell Harborban olyan lett volna nekem,
mint egy monszun közepén műteni egy sztetoszkóppal és egy
kombinált fogóval. Tanácstalan, gyámoltalan és elveszett lettem
volna.
Ám mélyen legbelül valami egészen mikroszkopikus mégis
megtilt bennem, és duzzadni kezdett.
 4. fejezet

– A férjem mindig mondogatta, hogy káprázatos melleim

vannak.
Az azon a héten megvizsgált érdekes páciensek közül Dody
Baker volt a legszínesebb. A rendelőmben töltött öt perc alatt
többet megtudtam róla, mint amennyit én magamról valaha is
megosztottam volna egy lelkésszel, egy pultossal, egy
pszichiáterrel vagy a nőgyógyászommal együttvéve. Olyan
szűretlen volt, akár egy folyó vize, de az esetlensége és az
óvatlansága valahogy mégis frissítően hatott.
- Persze már közel sem olyan hetykék, mint voltak – tette
hozzá, és közben hátrahúzta a vállát, hogy kiemelje a mellkasát.
– Az unokahúgom férje nagyon dicsérte magát. Azt mondja,
hogy valószínűleg maga a legjobb plasztikai sebész Bell
Harborban. Márpedig ő csak tudja, hiszen ő is orvos. Doktor
Desmond McKnight. Biztosan ismeri.
Bólintottam.
– Igen, persze, a sürgősségiről.
Dest mindenki ismerte. A nővérek gyakorlatilag elájultak,
akárhányszor szoba került a neve. Nem elég, hogy vonzó, okos
és kedves volt, de meg őrült mód szerelmes is a feleségébe. A
tipikus Szőke Herceg. Na, ha találnék egy hozza hasonló férfit,
akkor ez az egész randikérdés sokkal szimpatikusabb lenne.
– Des azt mondja, fel tudja emelni a cickóimat oda, ahol
lenniük kellene, és esetleg ki tudja egyenlíteni az arányokat egy
kicsit. Két éve volt egy lumpektómiám, és azóta kissé féloldalas
vagyok. Látja?
Szétrántotta a kórházi ruhájának az elejét, felfedve a csupasz
mellkasát, én pedig alig tudtam visszafogni a meglepett
felszisszenésemet. Nem voltam felkészülve erre a spontán
szemléltetésre, de egek, igaza volt. Tényleg káprázatosak voltak
a mellei, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy már majdnem
hetvenéves volt, és az egyik melléből hiányzott egy darab.
Megfogtam a ruhája szegélyét, és összehúztam.
Lepillantottam a kórlapjára, hogy képbe kerüljek, és
elkezdtem olvasni a kezelőorvosa feljegyzéseit. Duktális
karcinómával kezelték, de attól eltekintve úgy tűnt, kiváló
egészségnek örvend.
– Bármelyik nap jöhetnek már, tudja. Az ikrek, az ám. De
nem is csoda, ahogy nekiálltak.
– Elnézést?
– Des és az unokahúgom, Sadie. Akár a nyulak, olyanok. Bár
a férjemmel, Walterrel, mi is ugyanígy voltunk. – Összenyomta
a két kezét, amitől a rengeteg színes karkötője csilingelni
kezdett.
~ Vannak gyerekei, doktor Rhoades?
Megint itt a gyerekkérdés. Úgy tűnt, ez a fő téma a Bell
Harboriak között. Ennek tuti a kisvárosi mentalitáshoz volt
köze. Mintha az életnek semmi más értelme nem lehetne, mint
megtalálni a párod, párosodni és szaporodni.
Megráztam a fejemet, és nem néztem fel az ölemben lévő
papírokból. A túlságosan is társaságkedvelő páciensek
leszerelésének a legjobb módja, ha kerüljük a szemkontaktust.
– Nem, nincsenek gyerekeim – válaszoltam.
– Miért? Mi a baj magával?
Na, most már felnéztem. Még egy ilyen őszinte idős hölgytől
is túl tökös és szemtelen volt ez a kérdés.
– Mi a baj velem? Semmi baj sincs velem.
– Házas? Egy ilyen csinos kis hölgy csak házas.
Erre már nem is válaszoltam.
– Szed bármilyen gyógyszert, Mrs. Baker? – kérdeztem meg
inkább.
– Néhányat. Itt egy lista. – Körbetúrta a kék virágos táskáját,
és elővett egy laminált kártyát, majd odaadta. – Ezt az
unokahúgom készítette. Ő egy professzionális rendrakó.
Nagyon szőrszálhasogató. Szóval akkor?
– Tessék?
 – Házas?
– Nem.
Ránéztem a hasznos kis kártyára, amin színekkel jelölték az
adagok gyakoriságát. Szép. Bárcsak az összes páciensemnek lett
volna egy ilyen összeszedett unokahúga! Felírtam néhány
megjegyzést Mrs. Baker kórlapjára.
Keresztbe tette a lábát, s közben majdnem megrúgott. Nagy
rózsaszín virágokkal díszített flip-flop szandált viselt.
– Ebben az esetben hadd avassam be, hogy rátaláltam egy
fantasztikus weblapra. A Bell Harbor-i Szinglikre. Számítógépes
pártalálás. El tudja képzelni? Az én időmben még a régi módon
jutott az ember egy kis picsi-pacsihoz a templomi gyűléseken.
De most már mindent le lehet rendezni online. Találkoztam egy
egy-szerűen elragadó férfival a számítógépemen. A neve Brock
Lee, de pont úgy néz ki, mint Wolf Blitzer. Gondolja, hogy ez az
igazi neve? Wolf? – Megállt, hogy szemrevételezze a körmeit. –
Mégis ki nevezne Wolfnak egy gyereket? – Egy pillanattal
később folytatta: – Hacsak… ó, egek. Nem gondolja, hogy
farkasok nevelték, ugye? Akkor viszont érthető lenne.
– Mrs. Baker. – Igyekeztem tiszteletteljesnek, de
ellentmondást nem tűrőnek hangzani. – Koncentrálhatnánk a
kórtörténetére, és beszélhetnék arról, hogy mit tehetek önért
kozmetikai szempontból?
– Micsoda? Ó, igen. Hát persze. Csak gondoltam, talán maga
is meg akarná nézni azt a honlapot, ha már egyedül van. De egy
ilyen csinos kis hölgynek biztosan nem okoz gondot férfit
találni. Na, ami a cicijeimet illeti…
A vizsgálat nagyjából úgy folytatódott, ahogy arra
számítottam: még számos szóbeli kitérővel és a gyerekeiről
szóló anekdotával. Már majdnem öt óra volt, mire végeztem
vele. Épp belesüppedtem az irodámban lévő székembe, hogy
szembenézzek a papírmunkával, amikor Delle kopogott az
ajtómon.
– Vár még önre egy páciens, doktor Rhoades, és szerintem
jól tenné, ha kenne fel egy kis rúzst. Ahogy Gabby mondaná, ez
a férfi adorável.
A másfél héttel korábbi szülinapom óta a portugál úgy
terjedt a rendelőben, mint valami szexuális úton fertőző
betegség, d törődtem vele, ahogy a páciensemmel kapcsolatos
megjegyzésével sem. Elegem volt, E-L-E-G-E-M a férfiakról, a
babákról, a házasságról és a randizásról szóló beszélgetésekből.
Vége.
– Köszönöm, Delle. Mindjárt megyek. – Félretoltam a
papírkupacot, és felkeltem a székemből.
Delle végignézett rajtam.
– Levehetné azt az orvosi köpenyt. Olyan szép karjai
vannak.
– Micsoda?
– Szépek a karjai. És ha nem bánja, megjegyezném, hogy a
hátsó fele is igen formás, de az egészet eltakarja ez a rémes
orvosi köpeny. Hadd lássa a férfi a hátsóját!
Hát jó. Ennek véget kellett vetnem. A város nyanyái és
vénlányai összefogtak ellenem, és ez már kezdet felbosszantani.
Még ha akartam volna is találni magamnak egy férfit, akkor sem
teszem egy honlapon, és az pedig egészen biztos, hogy nem
randizok pácienssel. De most őszintén, mi bajuk van ezeknek az
embereknek?
– Delle, ezek a megjegyzések egyáltalán nem helyénvalók.
Azért vagyok itt, hogy a munkámat végezzem, és nem azért,
hogy felhívjam magamra egy férfi figyelmét. Kérem, ne tegyen
több megjegyzést a megjelenésemre vagy arra, hogy férjet
kellene találnom, rendben? – Fáradt voltam és morcos, és emiatt
sokkal keményebbre sikerült a hangnemem, mint amilyenre
szándékoztam. De akkor is, ezt ki kellett mondanom.
Delle szeme elkerekedett a piros keretű szemüvege mögött.
Az ajka megremegett.
Ó, édes istenem! Sírni fog.
Az életem pokollá válik ebben a rendelőben, ha megríkatom
a szeretett Delle-ünket. Közelebb léptem, és a vállára tettem a
kezemet, miközben ő gyors pislogásba kezdett.
– Tudom, hogy a legjobb szándék vezérli, és nem akarok az
érzéseibe tiporni, de soha nem randiznék egy páciensemmel.
Előhúzott egy zsebkendőt a fehér ingének az ujjából, és
vadul paskolni kezdte vele az orrát.
– Sajnálom, doktor Rhoades. Nem akartam beleütni az
orrom az ügyeibe. Vagy az ügyeinek a hiányába. Csak mi
annyira boldogok vagyunk az én Ronaldommal. Idén
augusztusban lesz tizenkilenc éve, hogy házasok vagyunk, és
minden évvel egyre jobb lesz. Nincs még egy olyan csodálatos
dolog, mint amikor a megfelelő férfi az ember oldalán. Én csak
szeretném, ha ezt a különleges áldást is megtapasztalhatná.
Á. Igen.
Az a különleges áldás.
Hallottam, amikor aznap reggel Delle mesélt Gabbynek a
különleges áldással történt legutóbbi közjátékáról. Szó volt valami
Vagazzlernek nevezett dologról is.
Megpaskoltam Delle vállát.
– Köszönöm, Delle. Igazán kedves, hogy aggódik értem, de
valóban elégedett vagyok az életemmel úgy, ahogy van. Férfi
nélkül is.
Könnyektől csillogó szemekkel kilesett rám a
szemüvegkerete fölött. Közelebb hajolt, éreztem a lehelete
melegét a fülemen.
– Értem én. Ha a nőket szereti, nekem az is rendben van.
Csak azt szeretném, ha elégedett lenne.
Még mielőtt vissza tudtam volna nyelni, kitört belőlem a
nevetés. Hiába igyekeztem tekintélyes alakká válni ebben a
rendelőben, a munkatársaim úgy anyáskodnak fölöttem, mint
egy rakás kendermagos tyúkanyó. Nagyon nehéz volt
megmondani, hol ér véget az őszinte aggodalom, és hol
kezdődik a jó öreg tolakodás. De ebben az esetben elhittem,
hogy Delle csak azt akarja, hogy boldog legyek. És ez olyan
kedves volt.
– Nem vagyok leszbikus, Delle. De azért meg egyszer
köszönöm, hogy aggódik. – A vállánál fogva megfordítottam, és
enyhén megtoltam. – Na, most hadd lássam a páciensemet!
– Tegyen fel egy kis rúzst! – javasolta anélkül, hogy
visszanézett volna.
Megláttam magam az iratszekrényre mágnesezett apró
tükörben. Basszus! Igaza volt. Kellett egy kis rúzs. Gyorsan
felkentem, és már mentem is a hetes vizsgálóba. Befelé menet
lekaptam a kis dossziét az ajtón lévő tartójából.
Gyorsan kopogtattam az ajtón, majd beléptem.
És ott ült, a papírral letakart vizsgálóasztalról oldalt lelógó
hosszú lábait lóbálva, az én bűnözőm.
Nos, nem az én bűnözőm. Csak egy bűnöző.
Tyler Connelly kopott farmert és tengerkék pólót viselt,
amitől a szeme vakítóan kéknek látszott.
Megtorpantam, amikor megláttam. Majdnem el is
gáncsoltam magam közben. Nem a szimmetrikus tökéletessége
miatt, hanem egyszerűen meglepődtem, amiért látom.
Mindenesetre a belépőm nem volt zökkenőmentes.
– Ó, helló!
Ügy láttam, hogy az arca elpirult egy kicsit, de annyira
barna volt, hogy ezt nehéz volt megállapítani. Felállt és
féloldalasan rám mosolygott, mintha nem lenne biztos abban,
hogyan fogom fogadni.
– Jó napot! – A hangjában még mindig megvolt az a
rekedtes duruzsolás, a haját pedig egészen rövidre vágatta,
amitől idősebbnek tűnt. Nem idősebbnek nálam, csak a korábbi
önmagához képest.
Lenéztem a mindössze néhány lapból álló kórlapjára. A
sürgősségin kitöltött példány nem volt sehol. De annyit azért
legalább ez is megerősített, hogy a neve határozottan Tyler
Connelly.
Mintha el tudtam volna felejteni.
Levegőt vettem, és kinyújtottam a kezem, hogy megrázzam
az övét.
– Mr. Connelly, ugye?
Bólintott.
– Igen. Tyler.
A tenyere meleg volt az enyémhez képest, és úgy éreztem,
mintha egy kicsivel a szükségesnél tovább tartotta volna a
kézfogást. Lehet, hogy feltűnt neki a friss rúzsom.
Elhúztam a kezemet, és lenéztem a kartonjára.
– Tyler. Igen. Persze. Az áll itt, hogy varratszedésre jött.
Gondolom, ezek azok, amiket én készítettem a sürgősségin.
– Igen. – Most határozottan elpirult.
– Nagyszerű. Ez egyáltalán nem fog sokáig tartani. Kérem,
üljön le! – A vizsgálóasztal felé mutattam, és hallottam a
papírzörgést, ahogy visszaült a korábbi helyére. Megfordultam,
és ott találtam magam mögött a pulton a nekem kikészített
varratszedő szettet. Felnyitottam, majd kihúztam egy pár
gumikesztyűt a falon lévő dobozból. – Remélem, nem vár
régóta. A recepciósom küldhetett volna egy nővérgyakornokot
is, hogy kiszedje ezeket a varratokat.
– Tudom. Mondta. De meg akartam várni önt.
Az egyik gumikesztyű nekicsapódott a csuklómnak.
– A nővérgyakornok teljes mértékig alkalmas erre a
feladatra.
– Biztos vagyok abban, hogy így van, de én önnel szerettem
volna találkozni.
Hallottam, hogy feláll.
A másik kesztyűt is hagytam a csuklómnak csapódni. Ez
volt, saját magamon kivitelezett kis averziós terápiám, amivel
emlékeztettem magam arra, hogy a helyes pasik, különösen a
sármos, priuszos példányok, általában fájdalommal járnak. Ezt
meg az en csekély tapasztalatommal is tudtam.
Szembefordultam vele, és most először vettem észre, hogy
milyen magas. Legalább százkilencven centi.
– Találkozni akart velem? Miért?
Nekidőlt a vizsgálóasztal szélének, és a zsebébe akasztotta a
hüvelykujját. A fejét lehajtotta egy kicsit, ahogy fürkészve felfelé
nézett.
Az egyik barátomnak volt egy nagy, rendetlen kutyája, aki
valahogy így nézett a lányra minden alakommal, amikor
megpróbált felsunnyogni a kanapéra. Mintha a gazdája nem
vett volna észre egy éppen az ölébe kúszó hetvenkilós labradort.
– Magyarázatot akartam adni a múltkori esetre – válaszolta
Tyler.
Én pedig hallani akartam a magyarázatát pusztán a saját
kíváncsi természetem miatt, de nem hagyhattam, hogy ez a
páciens összezavarjon. Márpedig ezért létfontosságú volt, hogy
ezt a vizsgálatot bőven a szakmai kereteken belül tartsuk.
– Nem tartozik nekem magyarázattal. Az a munkám, hogy
ellássam a pácienseimet, az esetlegesen elkövetett
törvényszegéseiktől függetlenül.
Az egyik kezét kivette a zsebéből, hogy megvakarja a
tarkóját.
 – Igen, ismerem ezt az irányelvet, de önre bízhatok egy
titkot. Bízva az orvos és a beteg közötti titoktartásban? –
kérdezte.
Karba fontam a kezemet, és egy kicsit kihúztam magam,
hogy mutassak némi erőt és erkölcsi tartást.
– Ha kapcsolódik bármilyen bűncselekményhez, akkor
kötelességemnek tartom jelenteni.
– Nem… egészen. – A vállat felhúzta, majd egy nagy sóhaj
kíséretében visszaejtette, aztán merészen bámulni kezdett rám. –
Nem loptam el azt a jet-skit.
Nem tudom, mire számítottam, de ez azért meglepett. És
össze is zavart.
– Ezt esetleg megemlíthette volna a rendőröknek is, mielőtt
letartóztatták.
– Tudom, de a helyzet ennél bonyolultabb.
Hát persze hogy az. A börtönök tele vannak ártatlan
emberekkel, akik bonyolult helyzetekbe keveredtek. Viszont én
minél kevesebbet tudtam erről, vagy úgy általában Tylerről,
annál jobb volt. Teljesen mindegy, ő hogyan érez, és mi
motiválta arra, hogy találkozzon velem, nem ismertem őt. És
nem számított, hogy milyen elképesztően jól néz ki abban a
farmerben, amiben egyébként nagyon jól festett. Nem voltam
olyan naiv, hogy bármi, amit mond, levegyen a lábamról.
– Mr. Connelly, az ön érdekében örömmel hallom, hogy nem
lopta el azt a jet-skit. Ezt szerette volna elmondani nekem?
A bólintása alig volt látható.
– Rendben. Akkor megtörtént. Most pedig hadd szedjem ki
azokat a varratokat, rendben? – A kesztyűs ujjaimmal legyintve
jeleztem neki, hogy vissza kellene másznia az asztalra, és
hagynia, hogy végezzem a munkámat.
De csak nem tette. Inkább karba fonta a kezét, és bámult rám
azzal az irritálóan világító szemével.
~~ Nem hisz nekem, ugye?
Nem hittem. És még ha akartam volna is, a sármja volt Tyler
Connelly fő fegyvere. Fogadni mertem volna arra, hogy más
körülmények között meglehetősen hatékonyan használja. De én
immunis voltam. Nem számított, hogy az idegeim keringőztek a
testemben, vagy hogy a vérem csak úgy sistergett az ereimben,
amikor a tekintetünk összetalálkozott. Nem számított, hogy
miatta nagyon nőnek éreztem magam. Nőnek, egyedül egy
férfival.
Nem, a felsoroltak közül egyik sem volt lényeges, mivel ez a
férfi a páciensem volt. Nyolc évvel fiatalabb nálam.
Ó, és tolvaj.
Még ez is ott volt.
– Nem számít, hogy én mit hiszek – válaszoltam. Én is karba
fontam a kezemet. Patthelyzet.
– Nekem számít. – A hangja türelmetlenül csengett, mintha
az érdektelenségem személyesen érintette volna. Pedig nem
ellene szólt, csupán önvédelem volt.
– Miért?
Egy pillanatig mosolygás nélkül bámult rám.
– Mert ön gyönyörű, és nem akarom, hogy azt higgye,
ellopok dolgokat. Mert nem szoktam.
A hangja elhalkult, alig volt több suttogásnál. Telt, mély és
meleg volt a hangja, amitől remegés futott végig a gerincemen
fel, aztán le a lábamig.
Ez baj volt. Flörtöltek már velem férfiak, de kevésnek voltak
meg hozzá a megfelelő testi adottságai. Tylernek megvoltak. És
ez mélyen felrázott, ám ezt nem volt szabad megtudnia.
Szakmailag lett volna etikus. És logikus sem. Semmi okom nem
volt arra, hogy ennyire nyugtalannak és izgatottnak érezzem
magam, csak mert egy férfi gyönyörűnek nevezett.
– Ön aztán jól beverte a fejét, amikor nekiment annak a
stégnek, Mr. Connelly. Szerintem valami kieshetett a helyéről.
Most már üljön le, kérem, az asztalra, és engedje, hogy
kiszedjem ezeket a varratokat. – A főnökösködő kezelőorvos
hangomat használtam, és úgy tűnt, meg is hozza a várt
eredményt.
Láttam egy halvány mosolyt a szája szélén, ahogy a
vizsgáló-asztalba kapaszkodott, és hátracsúszott rajta. Az a
veszélyes tetkó mindeközben együtt hullámzott a karizmaival.
Kivettem a csipeszt és a sebészollót a készletből, és közelebb
léptem. A csípőm a térdének ütődött, de ő nem húzódott el az
utániból. Csak izzó tekintettel nézett rám.
 Micsoda incselkedő egy fazon! Egy egész halom,
szüzességétől megfosztott, összetört szívű lány lehetett a
múltjában. Hála az égnek, hogy én már mindezen túlvoltam.
A köldökömtől délre támadt zavaró forróságot teljesen
figyelmen kívül hagytam. A biológia azért elég vicces dolog. A
testemet egyértelműen nem érdekelte, hogy ez a pasi túl fiatal,
túl kétszínű és túlságosan is megbízhatatlan. Ebből legfeljebb
összetört szív lehetett.
– Fordítsa oldalra a fejét, kérem! Nem fog fájni.
– Tudom.
Némán bámult kifelé az ablakon, amíg megfogtam az első
varrathurkot, majd elvágtam és kihúztam. Aztán a következőt,
és így tovább. Halványan látszottak még a zúzódás nyomai, de
láttam már ennél rosszabbat is. A sebe határozottan
gyógyulóban volt.
Jó munkát végeztem. A heg alig lesz látható, főleg, mivel az
állkapcsa szélén futott. Egy másik páciensnek ezt talán meg is
említettem volna, de valami azt súgta, hogy Tyler ezt csak
felhívásnak tekintené keringőre.
Mondani akart valamit, de lepisszentettem.
– Nem beszélhet, amíg ezt csinálom.
Karba fonta a kezét a mellkasa előtt, és magába mélyedt
kicsit Sóhajtott egyet, és egy pillanatra láttam, hogy
megfeszülnek az izmok az állában, aztán újra ellazult.
Nálam volt a hazai pálya előnye. Először is, az én kezemben
volt az arcára mutató nagyon éles olló. Másodszor pedig,
minden okom megvolt arra, hogy az arcát bámuljam. És hogy
felé dőljek. Megfordult a fejemben, hogy teljesen véletlenül
hozzáérintem az egyik mellem a bicepszéhez, csak hogy
megnézzem, vajon mit lép rá. De amellett, hogy ez
szemérmetlen és nevetséges húzás lett volna, egyáltalán nem az
én stílusom. Ráadásul szakmailag az elképzelhető
legetikátlanabb dolog. Még az engedélyemet is elveszíthettem
volna.
De már a gondolat is mosolyt csalt az arcomra.
Összeszorítottam a számat, hogy megpróbáljam álcázni, milyen
jól szórakozom.
– Kinevet – állapította meg minden lelkesedés vagy
szégyenkezés nélkül.
– Nem nevetem ki.
– Szerintem pedig igen.
– Akkor most ki a kétkedő? – Elvágtam és kihúztam az
utolsó varratot, majd hátraléptem. – Tessék. Kész is van.
– Ennyi? Befejezte?
– Gyors vagyok.
– Az jó.
Rám mosolygott, de olyan sugárzón, hogy majdnem
fellökött a ragyogása.
Tényleg szerettem volna készíteni egy ábrát az arcáról.
Vannak mérhető arcvonások, amiket minden emberi lény
általánosságban szépnek talál. Tyler Connelly arányai pedig
átkozottul közel voltak a tökéleteshez.
Azon kaptam magam, hogy visszamosolygok.
– Vacsorázzon velem! – mondta előredőlve.
Tettem hátra egy lépést, és a mögöttem lévő pultnak
ütköztem.
– Nem valószínű.
– Miért nem?
Miért nem? Vagy egy tucat okom volt rá. Ugye?
– Mert nem randevúzom páciensekkel.
– Végzett a varrataimmal?
– Igen.
– Találkoznunk kell még a rendelőjében?
– Nem.
– Jó. Akkor már nem vagyok a páciense. Probléma
megoldva. – Leszállt a vizsgálóasztalról, így ismét állt. Még
magasabbnak tűnt, mint korábban. Lehet, hogy azért, mert az
egója megduzzadt.
– Mr. Connelly, én…
– Tyler.
– Rendben, Tyler – pufogtam. – Akkor is a páciensem. És
más okokból sem vacsorázhatok magával, de egyiket sem
vagyok köteles megosztani.
Azt, ugye, semmiképp nem kötöttem az orrára, hogy az alsó
felem azt kántálja, hogy igen, igen, igen. Hála az égnek, hogy a
nemi szervek nem tudnak beszélni… Ó, számtalan okból.
Homlokráncolva nézett rám.
– Akkor legyen egy kávé! Hadd magyarázzam el azt a
korábbi ügyet a rendőrséggel!
Éreztem, hogy gyengül az ellenállásom, de ez akkor sem fog
menni.
– A kávé nem szükséges. Azt mondta, hogy nem lopta el a
jet-skit, én pedig igyekszem a legjobbat feltételezni. – Letettem
magam mögé az eszközeimet.
– Rendben – mondta. – De ne mondja el senkinek, hogy nem
loptam el azt a jet-skit.
Megfordult a fejemben, hogy talán szüksége lenne egy CT-
re. Semmi értelme nem volt ugyanis annak, amit mond.
– Mégis miért nem akarja, hogy az emberek megtudják,
hogy nem maga lopta el? Ez nevetséges.
– Megvannak az okaim. Vacsorázzon velem, és
elmagyarázom. – A mosolya szemérmes és csábító volt.
Ó, okos! Veszélyesen izgatóan okos. Én voltam az egér, ő
pedig a csapda. Nagyon is hallani akartam a sztoriját, ha másért
nem is, hogy megértsem, miért tartaná titokban az állítólagos
ártatlanságát. De egyedül lenni vele, akár még egy étteremben
vagy társaságban is, egyértelműen rossz ötlet volt, kétség sem
fért hozzá. A kíváncsiságomnak a helyzetével és azzal
kapcsolatban, hogyan fest a pólója nélkül, kielégítetlennek
kellett maradnia.
– Tudja, Mr. Connelly, hogy mit gondolok?
Összevonta a szemöldökét, amiért továbbra sem voltam
hajlandó Tylernek szólítani, de fontos volt, hogy kevésbé
személyes, inkább szakmai hangnemre váltsak vissza. Az ajtó
felé indultam, és lenyomtam a kilincset.
– Azt gondolom, hogy végeztünk itt.
 5. fejezet

– Ahogy láthatja, Evelyn, ebből a házból csodálatos kilátás

nyílik a tóra, és a telek huszonhárom méter tóparti szakaszt
tartalmaz, csupán néhány lépésre az ajtótól.
Az ingatlanügynököm, Ruby, a két emelet magasságú, a
padlótól a mennyezetig érő ablakokra mutatott manikűrözött
ujjaival. A hangja rekedtsége napi két doboz cigiről árulkodott,
a haját pedig a körmeivel megegyező árnyalatú, boltban
vásárolt burgundi vörösre festette.
Ez a kilencedik ház, amit aznap megnéztünk, és már
kezdtem magam az Aranyhaj és a három medvében szereplő
lánynak érezni. A házak egy része túlságosan nagy volt, a többi
túl kicsi. De ez a hely? Lehet, hogy ez lesz a Kis mackó háza,
mert ezt pont jónak éreztem. Elképzelhető volt, hogy tüzetesebb
átvizsgálás után nem felel meg a követelményeimnek, de végre
kezdtem optimistán látni a kérdést.
Azok után, hogy évekig éltem kollégiumokban és
lakásokban, készen álltam arra, hogy saját házat vegyek. Az én
saját házamat. Sokat és keményen dolgoztam, hogy
megkeressem a rávalót, és nem akartam hibázni. Valójában
mindent, amire vágytam, fontossági sorrendben felírtam egy
listára. Már egészen régóta listák segítségével hoztam
döntéseket. Így az érzelmek helyett a logikára tudtam
támaszkodni. Ezzel a módszerrel választottam ki, hogy melyik
orvosi egyetemre járják, melyik szakirányt válasszam, és még
azt is, hogy melyik rezidensképzésekre jelentkezzek. Azelőtt is
készítettem egy listát, hogy Bell Harborba jöttem. Bár az egy
kicsit sántított, mivel a szívem mélyén már a lista megírása előtt
tudtam, hogy ide fogok költözni.
Most pedig arra készültem, hogy egy otthont vegyek itt. Az
elvárásaimat felsoroló listámmal a kezemben. Legelőször is
közel kellett lennie a kórházhoz. Reményeim szerint olyan
közel, hogy gyalog tudjak munkába járni.
Pipa. Ez a ház egy mérföldnél alig volt messzebb a
rendelőmtől.
Olyan helyet szerettem volna, ahol hallhatom a hullámokat.
Butaság, de nekem nagyon fontos. Halványan, homályosan
emlékeztem, hogy egyszer a szüleimmel egy bambuszkunyhó
közelében ücsörögtünk. Azt hiszem, Hawaiin lehettünk, de
leginkább az maradt meg bennem, hogy a fejemet anyám ölébe
hajtva aludtam el, és közben a hullámok hangját hallottam. Ha
minden igaz, az volt az utolsó családi nyaralásunk.
– Ez a kedves ház háromszáz négyzetméter alapterületű,
három és fél fürdőszobával. A teljes padlózat brazil
cseresznyefából készült – sorolta Ruby a kezében lévő színes
katalógusból. – Ó, és itt az áll hogy a fő hálószobából nyílik egy
erkély. Menjünk, nézzük meg.
Mutatta az utat felfelé a széles lépcsőfeljárón. A korlát
ragyogott a napfényben, ahogy végighúztam az ujjamat a
tetején. Pont ilyen helyről álmodtam. Nem túl nagy, de szépen
felújított. Királynőnek éreztem volna magam, ha egy ilyen
házban laknék. Milyen kár, hogy eldobtam azt a szülinapi tiarát!
– A fő hálószoba mellett van még másik három, plusz egy
dolgozószoba az emeleten, ami könnyen irodává vagy
hálószobává alakítható – tette hozzá. – Lesz hova tenni a
babákat.
Hát persze hogy azt feltételezte, babákkal töltöm majd meg
a szobákat. Elvégre Bell Harborban voltunk. Ahol mindenki
párban járt. Ha viszont en nem találok magamnak egyet
hamarosan, és nem ugrok fel vele a bárkára, úszhatok egyedül
az életemért az unikornisokkal.
Végigsétáltunk egy tágas folyosón a hatalmas fő
hálószobába. Fehér volt, tele ablakokkal. Gyönyörű, bár egy
kicsit steril. Egy műtőre emlékeztetett ezzel a színtelenséggel.
Persze át lehet festeni. Az könnyen megoldható. A szépészeti
beavatkozás amúgy is az én asztalom.
– Ez a hálószoba nagyon elegáns. Igazán romantikus.
Pikkpakk jönnek majd azok a babák – mondta Ruby, és
odalépett egy nagy kétszárnyú ajtóhoz, hogy kinyissa.
Követtem a hatalmas erkélyre. A kilátás csodálatos volt:
egyik oldalon a tó, a másikon egy kis takarást biztosító
facsoport. Még két fából készült kerti napozószék is volt kint,
közöttük egy kis asztallal. Csak arra vártak, hogy a ház ura és
úrnője itt élvezze a naplementét egy pohár borral a kezében. A
szívem nagyot dobbant. Elképzelhető volt, hogy hülyén érzem
majd magam ott kint egyedül, miközben a másik székre
bámulok. Talán el is rakom onnan
Máshová.
Élénk narancssárga selyemkosztümjének susogásától
kísérve Ruby visszament a házba. Soha nem láttam még ilyen
színű selymet, de valahogy rajta stílusosnak hatott. Nekem ez a
szett soha nem állt volna jól. Vörös hajjal felnőve megtanultam
visszafogottan öltözködni. Néha azért megvadultam, és
felvettem valami smaragd, zöldet.
– Ó, jöjjön, nézze meg ezt! – Ruby áhítatos hangja
visszahangzott, ahogy a hálószobából a fürdőbe bámult.
Átmentem a fehér plüss-szőnyegen, hogy megnézzem, mitől
akadt így el a lélegzete, és az én számon is kicsúszott egy
kislányos sóhaj az elragadtatástól. A fő háló melletti fürdőszobát
galambszürkére festették, amit rusztikus fával hangsúlyoztak.
Két tál alakú mosdó volt a két pulton, és az egész falat elfoglaló
tusoló olyan nagy volt, hogy akár a kocsimat is lemoshattam
volna benne. Hat különböző méretű tusolófej mutatott minden
irányba. Az egyik sarokban még egy beépített pad is állt.
Ruby a szemöldökét fel-le mozgatva megbökött a csontos
könyökével.
– Ez a tusoló nem tisztálkodásra lett kitalálva. Az ember itt
mocskos dolgokat művel, már ha érti, mire gondolok.
Igen, értettem, hogy mire gondol.
Utoljára egy borzalmas diákszövetségi házban szexeltem
tusolóban, és ahogy az később kiderült, az egész átkozott hely
hallott bennünket. Az incidens után megfogadtam, hogy soha
többé nem tusolok együtt senkivel. Az viszont nem volt kizárt,
hogy ettől a tusolótói meggondolom magam… amint meglesz a
megfelelő személy, akivel kipróbálhatom.
A csillogó, beszappanozott Tyler Connelly képe tűnt fel lelki
szemeim előtt. Meg is kellett kapaszkodnom a fürdőszobai
pultban. A legutóbbi rendelői találkozásunk óta szorgos
gyakornok módjára követtek mindenfelé a vele kapcsolatos
különböző látomásaim. Ez borzalmasan idegesítő volt, de
amikor elképzeltem őt abban a tusodban, ahogy megvillantja azt
a nem-is-vagyok-annyira-rosszfiú mosolyát, és odanyújt nekem
egy szappanos szivacsot, mégis majdnem hangosan
felszisszentem. Hátat fordítottam a tusolónak. És neki is. A
tükörben megláttam a kipirult arcomat.
– Ránézésre biztosan sok vizet fogyaszt – mondtam elfúló
hangon.
– Az biztos, de micsoda jó móka lehet! – válaszolta Ruby.
Ja. Móka. A jelek szerint mindenki úgy gondolta, hogy rám
férne egy kicsi abból a fajta mókából. Már magam is kezdtem
elhinni. Egyébként miért éreztem volna magam egyszerre
annyira felvillanyozottnak és olyan frusztráltnak a Tylerrel való
találkozás után?
Rubyval megnéztük a ház többi részét, minden egyes zegét-
zugát, és valóban el tudtam képzelni magam a lakójaként.
Leszámítva, hogy itt-ott át kellett festeni, szinte tökéletes volt.
– A konyha teljesen felszerelt rozsdamentes acél
eszközökkel – jegyezte meg Ruby, amikor beléptünk az utolsó
helyiségbe. – És középen a hatalmas pult mindenféle ínyenc étel
elkészítéséhez tökéletes. Szívesen főz a családnak, Evelyn?
Többször is utaltam arra, hogy nincs szó családról, de
láttam, nem jutott el hozzá. Biztos azt hitte, csak ugratom.
Megráztam a fejemet a kérdésére, miközben a gránit
munkalapban található fekete és arany pöttyöket
tanulmányoztam.
~ Általában a kórházban eszem, de ha ilyen konyhám lenne,
elképzelhető, hogy megtanulnék főzni.
Korábban nem igazán volt szabadidőm, így újszerű ötletnek
tűnt egy hobbi. Az is lehet, hogy megtanulok főzni vagy
csellózni. Vagy végre végigjátszom egy sudokut.
Vagy randira megyek.
És megint ott állt Tyler, az ínyenc konyhámban, és egy
pohár hűtött szürkebarátot nyújtott felém, amikor hazaérek a
munkából. Kötényt viselt, mert jó szakács is volt. És vacsorát
főzött nekem. Marsalás csirkét.
És ha már a nap közepén fantáziáltam, akkor hadd szóljon!
Úgyhogy az elképzelt játszópajtásom természetesen tudott
főzni. Sőt valószínűleg még mosott is.
A képzeletbeli Tylerem azonban megrázta a fejet, és köddé
vált.
Végre a tudatalattim is felfogta ennek a fantaziálásnak az
értelmetlenségét. Nevetséges dolog volt otthoni környezetben
gondolni rá. És ő is nevetséges volt, amiért elhívott randira, akár
valami kis csitrit, aki majd jót kuncog a törvénnyel való
összezördülésén. Én viszont nem ilyen voltam, és nem állt
szándékomban részt venni ilyesmiben. A randi szóba sem
jöhetett vele.
Legalább akkora őrültség lett volna, mint hogy a szüleim
újra összejöttek.
Elnyomtam egy sóhajt.
Nem Tyler Connelly volt az én igazi problémám. Ő csak egy
tünet volt. Olyan érzéseket kavart fel bennem, amiket mélyen
eltemettem a rezidens- és a szakképzésem elfoglalt időszakában.
A szerelemmel és a romantikával együtt, amikről akkor
mondtam le, amikor végignéztem a szüleim házasságának a
felrobbanását.
Erre most ők újra boldogan együtt voltak.
Én pedig Bell Harborba költöztem, ahol minden nap egy
elcseszett Viagra-reklám, a Fisher-Price-szal szorosan a
nyomában. Ebben a városban mindenki más házas volt, és
gyerekei voltak, legalábbis már úton voltak azok a gyerekek. Ezt
egyszerűen képlenség volt figyelmen kívül hagyni. És mind arra
hajtottak, hogy én is belépjek a házas szektájukba. Mégis
meddig úszhattam szemben az árral?
Lehet, hogy ideje volt beadni a derekamat. Talán tényleg
nem ártott volna találnom magamnak egy férfit. Egy igazi férfit.
Egy felnőtt férfit. Egy olyan valakit, aki feleségül akar venni, és
még esetleg néhány gyereket is vállalna. Valakit, akinek menő
és fontos karriere van, akivel tudnánk beszélgetni, miközben
felháborítóan drága bort iszogatnánk a hálószobánkból nyíló
erkélyen, és még amiatt sem aggódnánk, hogy véletlenül
leöntjük vele a hófehér szőnyeget.
– Nos, Evelyn, mi a véleménye erről a házról?
Hogy mi a véleményem erről a házról?
Elnéztem Ruby válla fölött, és Tyler megint ott feszített a
kamra közelében, és biztatva bólogatott. A tekintete álmodozó,
a gödröcskéi hihetetlenül mélyek voltak. Megint a kötény volt
rajta… és semmi egyéb. Lenyúlt… és felemelte a szélét.
– Megveszem – ziháltam, és a gyomrom mélyrepülésbe
kezdett.

– Vettél egy házat?

Hilary az irodám ajtajában állt, és egy hatdecis kávéspoharat
tartott a kezében. Meglepve néztem fel a számítógépem
monitorjáról, fáradtnak tűnt, és vékonynak. Igaz, mindig
vékonynak tűnt, de az utóbbi időben fogyott. Ördögi egy barát.
Honnan tudtad meg, hogy vettem egy házat? Csak tegnap
este tettem ajánlatot. Még el sem fogadták.
Hilary leült az asztalom túloldalán lévő székbe.
– De igen. Az unokatesóm, Judy, a takarítónőjük
szomszédja, és neki elmondták, hogy elfogadják az ajánlatod.
Ezt mégis hogy tudtad eltitkolni előlem?
– Nyilvánvalóan nem tudtam – hecceltem, de
megbántottnak tűnt, nem vidámnak. – Hil, csak viccelek. Azért
nem mondta el, mert azt akartam, hogy hivatalos legyen,
mielőtt elpletykálom,
Alábecsültem a város lakóinak nepotizmusát és a pletykák
terjedésének a sebességét. Tudhattam volna, hogy az ajánlatot
még napfelkelte előtt világgá kürtölik.
– Majdnem hivatalos. Gratulálok! Azt hiszem. – Belekortyolt
a kávéjába, és kibámult az ablakon.
Láttam már ezt a tekintetet korábban.
– Tényleg? Pukkadozol, mert az unokatesód szomszédja
nagyszájú, és elmondta neked, mielőtt nekem lehetőségem lett
volna rá? Ez nem fair.
A szája sarka megrándult.
– Nem. Azért pukkadozom, mert Judy Gabbynak mondta el
először. Így már mindenki tudja a városban, úgyhogy az
egyetlen ember, akinek elújságolhattam, te vagy.
Soha nem fogom megérteni ezt a kisvárosi mentalitást. Mi
lesz, ha rájönnek, hogy készen állok a randizásra? Lehet, hogy
amiatt már össze kell hívni a városi tanácsot is egy soron kívüli
ülésre.
– Köszönöm, hogy elmondtad. Így már nem kell arra
várnom, hogy az ingatlanosom felhívjon. De van más hírem is
számodra. – A pulzusom felgyorsult egy kicsit. Ez totálisan
verni fogja a vásárlás hírét.
– Nekem is – szakított félbe. – Azt akarom, hogy csinálj
rajtam hasplasztikát.
Ó! Ezt a kört ő nyerte.
– Hasplasztikát? Hasplasztikára van szükséged? – Icike-
picike volt az alatt a testhez simuló ruha alatt. Nem voltam
biztos abban, hogy egyáltalán találnék-e hasat.
– Igen – válaszolta. – Nem számít, hány hasprést csinálok,
erszényessé tettek a kipottyantott babáim.
Én felnevettem, de ő nem. Meglehetősen komolynak tűnt.
Sőt, jobban végiggondolva, az előző pár napban végig elég
komoly volt.
– Hát persze hogy megcsinálom neked. De Hil, minden oké?
Egy kicsit úgy tűnik, rossz passzban vagy.
Kinyújtotta a kezét, hogy becsukja az irodám ajtaját, az arca
megfeszült, már amennyire a botoxtól meg tudott.
– Minden rendben van. Kivéve, hogy szerintem Steve
esetleg újítást fontolgat.
Steve Pullman soha nem volt a szívem csücske.
Leereszkedőnek és udvariatlannak találtam, de Hilary férje volt,
és Hilary szerette őt. Ezért, amikor összeházasodtak,
vonakodva, de rokonfélémmé fogadtam.
– Ezt hogy érted? Amolyan Hilary kettő pont nulla?
Megvonta a vállát, és nagyot kortyolt a kávéjába.
~ Vagy lehet, hogy egy teljesen új modell. Valami nagyagyú
ügyvéd most lépett be a cégükhöz, és Steve állandóan róla
beszel. Úgy fest, hogy a nő csodákra képes az adótörvénnyel.
~ Az a ribanc.
Hilary elmosolyodott.
– Tényleg egy ribanc. Egy adójogász ribi, aki megpróbálja
lenyúlni a férjemet.
Tudtam, hogy szándékosan dramatizál, és ezen
elmosolyodtam. Még ő is kuncogott egy kicsit. De a szeme
szomorú maradt, amibe a szívem belesajdult.
– Tényleg azt hiszed, hogy az a nő problémát jelent, vagy
csak úgy érzed, hogy egy kis karosszériajavítás emlékezteti majd
a férjed, hogy milyen csodálatos is vagy? Mert az vagy, ugye
tudod? A legtöbb nő mindenét odaadná, hogy olyan teste
legyen, mint a tied.
Az ujjai hegyével megdörzsölte a homlokát.
– Nem is tudom. Valószínűleg csak szellemeket látok. Steve
egy nagy ügyön dolgozik, engem pedig lefoglal, hogy Chloénak
segítek megszervezni azt a kiküldetést Haitire. Mindketten
fáradtak vagyunk, a gyerekek meg sok időnket lekötik. Nincs
időnk leülni és beszélgetni egymással.
Egy fedél alatt éltek, így kissé furcsállottam, hogy ilyesmire
nem jut idejük. De hát nem voltam szakértője a házasságoknak.
Sem a gyereknevelésnek. Sőt általában a kapcsolatoknak sem.
– Lehet, hogy egyszerűen csak el kellene utazzatok egy
hosszú hétvégére, vagy ilyesmi. A gyerekek nélkül. Menjetek el
Vegasba vagy Chicagóba, vagy egy borkóstoló túrára északra.
Nem ilyesmiket szoktak csinálni a párok?
Egy újabb korty kávé után rám bámult a pohár széle fölött.
– Ez nem is rossz ötlet. Nem voltunk kettesben sehol már
vagy ezer éve. Beköltöznél arra az időre a házunkba, és
vigyáznál a gyerekeimre és a kutyáimra, meg a teknősre és a
halakra? És persze az ugróegérre?
A rengeteg szőr és ürülék puszta gondolatától is viszketni
kezdett bőröm.
– Nem. Az nekem már túl sok kis kedvenc. De átveszem a
pácienseidet egy pénteki napon, hogy el tudj menni egy hosszú
hétvégére.
Hilary megint mosolygott, az arca a rezidensképzésünk
megszokott verziójába lazult.
– Megtennéd? Az mesés lenne. Igazán mesés. Azt hiszem,
szétnézek a neten, és keresek valami romantikus helyet. Tudsz
ajánlani egyet?
Nevetésben tört ki a saját viccén, mivel nyilvánvalóan
gőzöm sem volt a romantikus helyekről, hiába volt az egész az
én ötletem. Karba fontam a kezemet, amíg ő kinevette magát.
– Ez azért egy kicsit fáj – mondtam végül, de igazából nem
fájt. Valójában vicces volt, én pedig örültem, hogy visszatért a
jókedve. Nemrég még nyúzott és kimerült volt, de most a
szokásos vibráló önmagát adta, és mindez az én javaslatom
miatt. Lehet, hogy jobb vagyok ebben a kapcsolati témában,
mint ahogy azt gondoltam volna, és Hilary extraboldog lesz,
amikor meghallja, hogy készen állok én is egy sajátra.
De az órájára pillantott, és feltolta magát a székből.
– Ó, basszus! Így eltelt az idő? Már a műtőben kellene
lennem. – A kukámba dobta a kávéspoharát. – A hasplasztikát
komolyan gondoltam. Az erszénynek mennie kell. Beütemezem,
és majd tájékoztatlak.
Fehér orvosi köpenye meglebbent a hosszú, feszes labai
fölött, és már ott sem volt.
– Elkésik a műtétről, doktor Pullman! – Delle hangját
hallottam, ahogy utánaszólt.
Aztán az irodám felé tartó lépései hallatszottak, és pár
másodperccel később a recepciósunk fel is tűnt az ajtónyílásban.
~ Hallottam, vett egy házat, doktor Rhoades. Nekem miért
nem mondta el?
 6. fejezet

A Bell Harbor Közösségi Park félúton volt a kórház és a

lakásom között. Titokzatos zöld hely, tele nagy, öreg tölgyfákkal
és rengeteg tekergő ösvénnyel. Tökéletes hely a kora reggeli
kocogásomhoz, amikor túl meleg volt a standon futáshoz.
Aznap épp csak néhány mérföldre volt időm munka előtt.
Amint beléptem a bejárat lugasa alatt, és megigazítottam a
fülhallgatóimat, vékony hangú ugatásszimfónia csapta meg a
fülem. Kivettem a fülhallgatóimat, és kiszúrtam egy csapat
felpörgött kiskutyát, akik egy férfi izmos lábai köré tekeredtek.
Az egyik bolyhos kutyus úgy pattogott fel-le, akár egy szőrös
pingponglabda, egy másik olyan messzire húzódott, ameddig
csak engedte a póráza, és egy csacsogó mókust ugatott, míg a
harmadik körbe-körbe sprintelt körülöttük, és szorosan
összekötözte az egész bagázst.
A megkötözött kutyasétáltató felemelte az egyik lábát, hogy
kikerüljön a felfordulásból, de egy fekete-fehér pöttyös kiskutya
együtt emelkedett a sípcsontjával.
– Ne mar, Taffy, te szőrős kis patkány!
A tekintetem végigfutott a férfi lábán, és megállt az arcán.
Azon az arcon. Teljesen belepirultam, amikor Tyler Connelly
felpillantott a kutyakáoszból, és egyenesen visszanézett rám.
Mit művel itt? Miért veszi körül ez a kiskutyacirkusz? És ami
ennél is fontosabb volt, miért nem sminkeltem, mielőtt
elindultam otthonról?
A másodperc töredékéig elgondolkodtam azon a
lehetőségen, hogy beugrom az egyik tölgyfa mögé, de
egyértelmű volt, hogy már meglátott. Mindössze húsz lábra
lehettem tőle. Nem volt más választásom, mint továbbsétálni. A
fülhallgatók hasznavehetetlenül pattogtak a nyakam körül.
 – Jó reggelt, Mr. Connelly! – mondtam, mintha egész idő
alatt az lett volna a tervem, hogy ott találkozom vele.
Szemmel látható, mégis zavartalan meglepetéssel az arcán
mosolygott, és feltolta a napszemüvegét a feje tetejére.
Nyilvánvalóan azért, hogy elbűvöljön azzal a lézersugár
tekintetével. Arcátlan gazember.
– Jó reggelt, doktor Rhoades! – Úgy mondta ki a nevemet,
mintha ízlelgetné a nyelvével. – Talán követ engem? – Játékosan
reménytelinek hangzott.
~ Egyáltalán nem. Csak egy kis testmozgás miatt vagyok itt.
A hajamat két apró lófarokba kötöttem alacsonyan a füleim
mögé. Elég gyerekesen festett, de edzéshez a jelenlegi, vállig érő
hajammal ez volt az egyetlen optimális megoldás. Ebben a
pillanat viszont azt kívántam, bárcsak leengedve hagytam
volna, hiába tudtam, hogy a frizurám teljesen lényegtelen. A
megjelenésem egyáltalán nem számított, mivel semmi esetre
sem akartam felhíni magamra a figyelmét. Semmi esetre sem.
Nem állt szándékomban felkelteni az érdeklődését. Egyáltalán
nem.
Egy hosszú, vékony, rozsdaszínű kutya elkezdte húzgálni a
cipőfűzőmet.
Tyler meghúzta a pórázát.
– Hé, Doxie, hagyd ezt abba!
– Semmi gond. – Leguggoltam, hogy megvakargassam a
tacsikeverék lógó füleinek a tövét.
Ez bizony nagy hiba volt. Mivel így pont szemmagasságba
kerültem Tyler felszerelésével. Nem volt az arcom ilyen közel
péniszhez a legutóbbi kapcsolatom és a nemzeti steak és
„furulya” nap óta, ami határozottan nagy nap a steakevő
pénisztulajdonosok körében.
Tyler zacskójáról inkább a tacskójára néztem.
Az egyik a cipőfűzőmet készült lenullázni. A másik meg az
életemet.
– Ez egy kis gonosztevő – mondta Tyler.
Csak remélni mertem, hogy a kutyáról beszél.
– De aranyos – jegyeztem meg. – Nem gondoltam volna
magáról, hogy kiskutyákat tart.
Tyler megpróbálta kibogozni az egyik pórázt.
 – Mert nem is. Ezek nem az én kutyáim.
Felálltam, és pont elkaptam, ahogy a gödröcskéi elmélyültek
az arcán. Ez is nagy hiba volt.
– Nem a maga kutyái? Lopta őket?
Ugrattam, és ő vette a lapot.
– Nem loptam őket, ahogy a jet-skit sem. – A hangja
suttogássá halkult, amikor a mondat második felét mondta. Úgy
csinált, mintha közös titkunk lenne, csakhogy engem még
mindig nem avatott be.
– Ezt már mondta – suttogtam vissza. – De ha ezek nem a
maga kutyái, akkor miért sétáltatja őket?
Ravasz, lusta mosolyra, szinte már csücsörítésbe görbült a
szája.
Érthetetlen módon beindult a nyáltermelésen.
– Ez igazából egy elég vicces történet – felelte. –
Vacsorázzon velem, és elmesélem az egészet.
Kitartó egy ribanc a sors. Láttam, hogy mindenáron össze
akar boronálni bennünket. Több forgatókönyv is átfutott a
fejemen. Néhányban meztelenség is szerepelt. Az igazából
mindben szerepelt. Basszus, lehet, hogy csak a hecc kedvéért az
ágyamba kellene vonszolnom. Már ezer éve nem volt részem
komolytalan numerában, ráadásul ez a férfi hatalmas és
gyönyörű, és csak nem lehet olyan szörnyű ember, ha ezt a rakás
cuki kiskutyát sétáltatja. Persze ő huszonhét, én pedig
harmincöt vagyok. Márpedig ha pucérkodok valaki előtt, akkor
az tartozzon az én korcsoportomba. És amellett én sebész
vagyok, ő pedig… egy kutyasétáltató. Ráadásul valaki más
kutyáié.
A kutyakáosz folytatta az ugatást és a pórázok tekergetését
Tyler lábai köré.
– Nem vacsorázhatok magával, Mr. Connelly.
– Tyler.
– Nem vacsorázhatok magával, Tyler.
– Miért nem? – Úgy kérdezte, mintha nem folytattuk volna
mar k ezt a beszélgetést. Szórakoztató volt. És kacérkodó.
Kedvem lett volna meggondolni magam.
De véget kellett vetnem ennek, gyorsan és határozottan,
ahogy az első bemetszést ejtjük egy szikével. Karba fontam a
kezemet.
– Hogy miért? Mert harmincöt éves vagyok.
Oldalra döntötte a fejét.
– És?
Hát nem nyilvánvaló?
– És az azt jelenti, hogy túl idős vagyok magához.
Lassan végigmért, a cipőfűzőimtől a füleim mögötti béna
apró copfokig. Aztán visszanézett a szemembe. A szemében egy
kis hunyorgás játszott, engem meg elöntött a forróság.
– Mehetünk négykor – mondta pajkosan.
Majdnem dobbantottam egyet. A kitartása egyszerre volt
hízelgő és bosszantó.
– Nem azt mondtam, hogy idős vagyok, hanem hogy
magához vagyok idős. És emellett végignéztem, ahogy
letartóztatják. Emlékszik? Vagy lehet, hogy nem rémlik, mert
ittas volt.
Úgy hervadt le a mosoly az arcáról, akár egy lecsapó
guillotine. Lenézett a kutyákra, és buzgón elkezdte kibogozni
őket.
– Igaza van. Nagyszerű első benyomást tettem, nemde?
Ó, a francba! Most már gonosznak is éreztem magam. Nem
akartam zavarba hozni, de tényleg láttam, ahogy letartóztatják.
A józan eszem azt súgta, hogy kerüljem el, annak ellenére, hogy
minden más érzékszervem meg akarta ízlelni és szagolni és
szorítani, akár egy megvadult anakonda.
A kutyák látszólag megérezték, hogy feszültség alakult ki a
fejük fölött, mert elcsitultak. Tyler visszanézett rám, az
arckifejezésében már semmi incselkedő nem volt.
– Közmunka – mondta.
– Micsoda?
– Az ügyvédem szerint jó színben fogok feltűnni a bíró előtt,
ha önkéntes munkát végzek, úgyhogy kutyákat kezdtem
sétáltatni az állatmenhelynél. Közmunka.
Ellazult a mellkasom, ami abban a pillanatban szorult össze,
amikor megláttam.
– Akkor mégiscsak ellopta a jet-skit? – A szavakat nehéznek
éreztem a nyelvemen.
 – Nem. Nem loptam el. Visszavittem valaki más helyett. És
véletlenül a stégnek ütköztem. Elvétettem a kanyart. Talán a
whiskey miatt.
Lehet, hogy hiszékeny voltam, de hittem neki. Ha hazudott
volna, akkor jobb sztorival all elő. Valami okosabbal, mintsem
elvétette a kanyart. A whiskey miatt.
– Ki helyett vitte vissza?
Megrázta a fejét.
– Az nem számít. Egészen addig, amíg a rendőrség
foglalkozik az üggyel, én voltam a tettes. A pokolba vezető út jó
szándékkal van kikövezve, nem igaz? – Feszülten
elmosolyodott.
Érződött rajta, hogy lenne még mondanivalója, több részlet a
történetből. Érezni lehetett a ki nem mondott szavakat, de Tyler
modora hencegőből őszintére váltott. Ettől még fiatalabbnak
látszott. Én pedig még rosszabbul éreztem magam, amiért ilyen
csípős megjegyzést tettem.
– Mindegy, nem akartam feltartani edzés közben, doktor
Rhoades. – Amilyen hangsúllyal ezúttal kimondta a nevemet,
csak elmélyítette a közöttünk tátongó szakadékot.
Ennek örülnöm kellett volna. Mégsem örültem.
– Élvezze a sétát! – tette még hozzá. – Úgy tűnik, nem egy
irányba tartunk. – Kurtán felém bólintott, aztán elindult az
ösvényen. A kiskutyák nekiiramodtak mellette.
Néztem, ahogy elmegy, és az ajkamba haraptam. Meg
akartam állítani, és elmondani, hogy hiszek neki. Mert hittem.
De mi értelme volna? Igaza volt. Nem egy irányba tartottunk.

– Az esküvővel kapcsolatos tervek jól alakulnak, Evelyn.

Találtál már magadnak ruhát? – Anyám két műtétje között
hívott fel.
A szülinapom óta nem beszéltem vele túl sokat, ami nem
volt szokatlan. A mi munkabeosztásunk mellett nehéz időt
szakítani csevegésre. Vagy ruhavásárlásra, ha mar itt tartunk.
– Nem, nincs még ruhám. Gondoltam, tálán nézhetnek
valamit, amikor néhány hét múlva meglátogatlak Ann
Arborban. Itt Bell Harborban nem sok választási lehetőség van.
– A kórház folyosóján sétáltam, magam is épp műtétre tartva.
– Azt gondolom, hogy ott nem sok vásárlásra alkalmas hely
van. És kísérőt találtál már? – A hangja könnyed volt, de a
burkolt célzás egyértelmű.
Eszembe jutott, hogy egyszerűen csak leteszem, eljátszva,
hogy megszakadt a vonal, de úgyis visszahívott volna.
– Nem, nincs még kísérőm.
Jelentőségteljes és sokatmondó csönd következett. Ez a ki
nem mondott csalódtam benned.
– Apád arra gondolt, hogy Marv nagybátyádat kéri fel
tanúnak, de felkérheti Dan Hoopert is. Emlékszel rá, ugye?
Manapság egyedülálló.
Egy tatu méretű és formájú gombóc keletkezett a
mellkasomban. Most már az anyám próbál összehozni
valakivel? Ráadásul apám háromszor elvált partnerével? Ez
nemcsak sértő, de undorító is volt.
– Találok magamnak kísérőt, anya. Már gondoltam is – Ez
hazugság volt. Dehogy gondoltam.
– Tényleg. – Rá nem jellemző módon optimistának tűnt.
Én pedig nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet, ahogy
bevonulok a Bloomfield Hills panzióba Tyler Connelly karján.
Az aztán csodásan sülne el.
Apám így szólna:
– Nem orvos? Miből él, fiam?
Erre Tyler:
– Két bebörtönzés között kutyákat sétáltatok.
Ekkor anyám:
– Ó, Evelyn, el fog hagyni téged egy fiatalabb nőért. Sokkal
jobban néz ki nálad. És még csak nem is orvos.
Erre Tyler:
– Nem vagyok orvos. Felszolgálnak itt whiskey-t?
Ja, ezt az ötletet ejtenem kellett. Tyler nem lesz a kísérőm a
szüleim esküvőjén.
– Igen, van néhány jelöltem – mondtam.
Ez is hazugság volt. Egyetlen jelöltem sem volt. Az esküvő
napja viszont vészesen közeledett, úgyhogy nagyon gyorsan elő
kellett állnom valamivel. Az egyetlen ötletem túl merésznek és
kockázatosnak tűnt. De lehet, hogy annál kell maradnom.
 7. fejezet

– Gabby, szeretnék kérni egy szívességet.

A barátnőm a recepción lévő asztalnál görnyedt a
billentyűzet fölé. Úgy tűnt, aznap már mindenki hazament, csak
mi ketten voltunk a rendelőben.
– Hogyne. Miről van szó? – kérdezte fel sem nezve a
monitorjáról.
Felkészültem a nagy csapásra.
– Kell nekem egy férfi.
Gabby olyan gyorsan egyenesedett fel, hogy a széke
majdnem hátrabillent. Lekapta az olvasószemüvegét az arcáról,
majd bedugta a mutatóujját a fülébe, és undorító módon
eltúlozva megrázta.
– Hűha, egy másodpercre azt hittem, hogy arra kérsz,
keressek neked egy férfit.
Az ugratás elkerülhetetlen volt. Felkészültem rá. Még
néhány előre csomagolt válasz is volt a tarsolyomban.
– Biza. Hajrá! Gúnyolódj csak, de te, a nővéred, a szüleim,
ennek az őrült városnak az összes többi lakójával együtt
nyertetek. Készen állok egy férfira. De tudományosan fogok
hozzá. Módszeresen
Összehúzta a szemet.
– Tudományosan? Mint egy laborban? Kérlek, ne mondd,
hogy a másokból lekapart darabokból tákolod össze!
Kitört belőlem a nevetés, és hirtelen nagyon örültem, hogy
segítséget kértem.
Az igazat megvallva napok óta ezen gondolkoztam. Hosszú-
hosszú napok óta. Egészen azóta, hogy összefutottam Tylerrel a
parkban. Meg a rendelőmben. És a sürgősségin. Az iránta érzett
vonzalmam tagadhatatlan volt, de tisztán fizikai vonzalomról
van szó. Hosszú távon nem ő volt a megfelelő férfi. Ha már arra
adom a fejem, hogy találok magamnak egy számomra
különleges embert, akkor az legyen érett és rendezett. És
lehetőség szerint ne legyen priusza.
– Nem, nem tervezem, hogy építek egyet. Arra gondoltam
viszont, hogy kipróbálok egy randioldalt, hogy segítsen kiszűrni
az összes alkalmatlan jelentkezőt, és leszűkítse a kört a
legoptimálisabb lehetőségekre. – A mosdóban begyakoroltam a
kis beszédemet, mielőtt előálltam volna a kérésemmel. A
tenyerem izzadt az idegességtől, és olyan volt, mintha
súgókártyából olvastam volna. Előhúztam egy füzetlapot a
köpenyem zsebéből, és átnyújtottam. – Készítettem egy listát a
leendő férjemre vonatkozó követelményekről, fontossági
sorrendbe raktam, ahogy azt a házammal is tettem. Mindig így
hozok nagy döntéseket.
Óvatosan az ujjai közé fogva elvette a papírlapot, és úgy
hajtogatta ki, mintha bomba lenne. Visszatette a szemüvegét, és
gyorsan átfutotta.
– Evelyn férjével szembeni követelmények – olvasta el a
címet, aztán visszanézett rám. – Te most viccelsz ezzel a cuccal?
Ezek a követelményeid?
– Igen. Azok nagyon is logikus feltételek. És fontosság
szerint vannak felsorolva. Ez a pasi nekem lesz, nem neked,
ugye rémlik?
– Ó, afelől kétségem sincs. Felsőfokú természettudományos,
matematikai vagy mérnöki végzettség? Ez az első a listádon? –
Gabby hátradőlt a székén, és az orra hegyére csúsztatta a szem
üvegét.
– Olyan ember kell nekem, akivel intelligens beszélgetést
tudok folytatni. – Karba fontam a kezemet.
Gabby bólintott.
– Aha. Sok mérnökkel vagy matematikussal beszélgettél
már?
– Nem igazán. Miért?
Hallgatott, aztán megrázta a fejét.
– Mindegy. Hagyom, hogy az önfelfedezésnek ezt az útját
magad járd be. De mi ez a második itt a gazdasági
egyenlőségről?
Ezt a pontot könnyű volt megvédeni.
– Szerintem az a legjobb, ha olyannal vagyok együtt, aki
nagyjából ugyanannyit keres, mint én. Így nem kell aggódnom
amiatt, hogy csak a pénzemért van velem, és ő sem fogja
ugyanezt hinni rólam. Így az erőviszonyok kiegyenlítettek
maradnak.
– Igaz. Szóval megbízol benne az ágyadban, de a
bankszámláddal nem?
Az egészséges értékítéletemet próbálta meg vitatni.
– Ez nem egészen ugyanaz. Anyám megtanított arra, hogy
vigyázzak az anyagi függetlenségemre. Ebben nincs semmi
rossz.
– Nem, nincs. De nem vagyok biztos abban, hogy a bevétele
alapján választott férfi lenne a legjobb randi. A gazdag pasik
nagy farkak, viszont általában a sajátjuk kicsi – kuncogott a
poénján.
Toppantottam a lábammal.
– Akkor ezek szerint azt javaslod, hogy a pénztárcája
vastagsága helyett a pénisze mérete alapján kellene férfit
választanom?
A mosolyából egyértelmű volt, hogy pontosan erre célzott.
– Nem teljesen. Egy nagy pénisz is lehet kényelmetlen.
Mindennel kapcsolatban az arany középutat javaslom. Tudod,
nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl puha, nem túl… nos, az
utolsót hagyjuk. A lényeg, hogy szerintem néhány fontosabb
részletet kihagysz. Például mi a helyzet a jó öreg kémiával?
Tudhattam volna, hogy meglesz erről a véleménye. De ez
nem ingatott meg.
– Hogyne, a kémia is fontos tényező, de a fizikai vonzalom
nem lehet az elsődleges szempont egy kapcsolatban. A szüleim
azért váltak el, mert minden egyes alkalommal, amikor apám
belehabarodott egy másik nőbe, azt hitte, hogy szerelmes. És
nyilvánvalóan nem volt az, mivel egyik házassága sem tartott
sokáig. Most meg megint együtt van anyámmal, mert végre
rájött, hogy mi is fontos egy kapcsolatban.
– És mi?
– Hogy szellemileg egy szinten legyenek. A közös
érdeklődés. Hasonló célok. Olyasmik, amik akkor is számítanak,
amikor a mézeshetek már leteltek.
Gabby becsukta a szemét.
~ Ó, te jó ég! Semmi esélyt nem hagysz nekem a
szórakozásra, ugye?
– Bizony, ez a titkos szándékom – mondtam szárazon. –
Segítesz nekem, vagy sem?
Összehajtotta a listát, és eltette a zsebébe.
– Hát persze hogy segítek. Átmegyek ma este, és akkor
megnézhetünk pár randioldalt. Viszek kínait. Van borod?
– Nem fogom ittasan összeállítani a profilomat. Ez egyenes
úr a katasztrófához. – Igazából a bor jól hangzott. És ez az egész
terv amúgy is maga volt a katasztrófa.
– Rendben. Akkor majd berúgok egyedül. Nincs új a nap
alatt – Gabby visszahúzta a székét az íróasztalhoz, és őszintén
rám mosolygott. – Szívből örülök, hogy megléped ezt, Evie. És
megtiszteltetés, hogy segíthetek benne. Hilary mit szólt?
Ettől kicsit kényelmetlenül éreztem magam.
– Nem mondtam még el neki. A múltkor megpróbáltam, de
megvolt a maga baja, és nem jutottam el odáig. Ma este meg
lefoglalja valami családi program. De abban biztos vagyok,
hogy teljes mértékig támogatná a követelményeimet. Úgyhogy
el ne hagyd! – A listát tartalmazó zsebére mutattam.
Gabby megpaskolta.
– Ó, nagyon fogok rá vigyázni. Bízhatsz bennem.
Nem bíztam benne. Közel sem annyira, mint ahogy egy
Volkswagenben bízni lehet. De Hilary nem ért rá, így be kellett
érnem Gabbyvel. Persze csinálhattam volna egyedül is, de mivel
pont az egyedüllét vezetett ehhez a helyzethez, úgy éreztem,
szükségem lesz egy segítőtársra ebben a kalandban.

Egy órával később Gabby a lakásom padlóján ült, és épp

befejezni készült a moo goo gai panjét és a második pohár borát.
Én pedig, engedve a nyomásnak, az első merlot-m végén jártam.
A laptopom a dohányzóasztalon hevert, akár egy jövőbe vezető
varazskapu. De bekapcsolni még nem volt bátorságom.
– Rendben. Az este már majdnem véget ért, Evie. Itt az ideje
beindítani ezt a masinát. – Gabby odanyúlt, az ujjai kopogtak a
billentyűzeten, és a képernyő életre kelt. – Bell Harbor-i
Szingliket mondtál, ugye? – Folytatta a gépelést.
Bólintottam.
– Azt javasolta Des McKnight feleségének fura nagynénje.
Gondolom, ha neki elég jó, akkor nekem is az lesz. Bár ő hetven.
És nagy valószínűség szerint demenciában szenved.
Jobban belegondolva lehet, hogy ez nem is volt olyan jó
ötlet. Amint kiteszem oda az adataimat… közszemlére
kerülnek. Ahol szó szerint minden Tom, Dick és Harry láthatja.
És persze minden Bill, Brad és Brian, és még sorolhatnám a
végtelenségig. Nem mintha lenne esélyem bármilyen jellegű
magánéletre ebben a városban, de ez a nyilvánosságnak egy
egészen új szintjére emelte a dolgokat. Lehet, hogy erre még
nem készültem fel.
De mielőtt még megállíthattam volna Gabbyt, az oldal
megnyílt, és majdnem kiégette a retinámat. Vattacukor-
rózsaszín háttér és a naplemente előtt két egymásba fonódó kéz.
Gabby hangosan felolvasta a szöveget.
– Bell Harbor: ahol a homok meleg, a romantika pedig forró,
forró, forró. Akár egy kis szórakozásra vágyik a délutáni
napsütésben, akár az oltárhoz vezető sétára, az ideális pár önre
var. Jelentkezzen be most! Az örök boldogságtól csupán egy
kattintás választja el.
Gabby rám mosolygott.
– Csupán egy kattintás választ el, Ev. Felkészültél?
Hirtelen egy kicsit kábának éreztem magam. Ezer éve nem
voltam randin. Megnéztem a naptáramat, mielőtt Gabby
megérkezett, és rájöttem, hogy majdnem két éve nem szexeltem
senkivel. A képzés és az interjúkra utazgatások között
egyszerűen nem történt meg. Szóval nem csoda, hogy
csorgattam a nyálam egy ilyen Tyler Connelly-féle fiatal csődör
után. Súlyos vaginális pókhálósodásban szenvedtem. Olyan
lehetett ott lent, mint egy elhagyatott föld alatti alagútban.
Gabby körbemozgatta az egeret, és rákattintott egy csengő
alakú ikonra, ami alatt ez állt:

Hozza létre a profilját.

– Ne feledd a listámat! – emlékeztettem.

– A listádat már el is temettem – válaszolta. – Van itt egy
kérdőív. Menjünk végig azon, és majd megadjuk ott a
követelményeidet. Még a bénákat is.
– De én fontossági sorrendbe szedtem őket.
Gabby megrázta a fejét.
– Sejtelmem sem volt arról, hogy ennyire kényszeres vagy.
Ezt az apró, ám elbűvölő ékkövét a személyiségednek
mindenképp meg fogom említeni a profilodban.
– Nem kényszeres vagyok, hanem határozott. Nem akarom
olyasvalakire vesztegetni az időmet, aki még a legalapvetőbb
elvárasaimnak sem felel meg.
Mint például Tyler Connelly.
Gabby oda sem figyelt rám, csak kattintgatott.
– Oké, ha már az alapokról van szó, akkor kezdjük onnan.
Milyen magasságra gondoltál? – kérdezte. – Kilencventől
kétszáznegyven centiig lehet belőni.
– Komolyan? – Megpróbáltam elképzelni mindkét végletet,
aztán meg kiverni a fejemből a képeket.
– Az elég széles skála – értett egyet Gabby, majd ivott egy
nagy korty bort. – Te milyen magas vagy?
– Százötvennyolc centi.
– Oké, nem akarom megbántani a százötven centi alatti
pasikat, de szerintem könnyedén találunk neked valakit, aki
magasabb nálad. Mondjuk százhetventől százkilencven centiig.
Egyszer jártam egy Góliáttal, aki kétszáztíz centi volt, és a
szexuális mechanika elég nehézkesnek bizonyult. Plusz a
kocsimba sem fért be. Annyira magas már ne legyen.
– Ő lenne a srác a túlságosan nagy pénisszel?
– Ő az, biza.
– Jó, hogy mondod.
A szexuális mechanika megoldásának a gondolata bárkivel
is hirtelen túl soknak tűnt. Igen, tudományosan akartam
megtalálni a megfelelő partnert, de bizonyos dolgot, különösen
a szexet, nem lehet ennyire klinikai módon megközelíteni. Az
már nagyon laboratóriumra emlékeztető lenne.
– Mi a helyzet az edzettségi szinttel? – kérdezte Gabby. –
Úgy nézem, hogy a lehetőségek a kanapén tespedőtől az olyan
pasikig terjed, akik nem tudnak a túlméretes bicepszeik miatt a
saját zsebükből aprót kivenni.
Belekortyoltam a boromba, és még több képet nyomtam el a
tudatomban.
– Van olyan pont, hogy a pasi egyszerűen csak fizikailag
aktív? Például szeret kocogni, vagy ilyesmi?
Gabby ujjai tovább kattintgattak.
– Ja, pont középre állítottam az elképzeléseidet.
Folytattuk a kérdőív kitöltését. Kizártuk a dohányzó, az
anyjukkal élő, a túl sok exfeleséggel bíró és a gyilkosságért vagy
zsarolásért fegyházban ült férfiakat.
– Oké, van itt néhány rád vonatkozó kérdés – folytatta Gabb
a billentyűzet fölé tartott kezekkel. – Hogyan szeretsz
szórakozni?
– Szórakozni? Szórakozásról is szó van? – Letettem a
poharam^ és megvakartam az államat. – Ööö… dolgozom, ami
nekem szórakozás. Sokat olvasok. Szeretek kocogni a parkban,
amikor lehetőségem van rá.
Gabby erre horkolást imitált, és hagyta hátradőlni a fejét a
kanapé párnájára.
– Ennyi? Ez minden a tarsolyodban? Ebhez a szarsághoz
nincs szükséged pasira, Evie. Vegyél inkább egy basset houndot.
– Ez nem valami szép tőled. Nem fogok hazudni a
profilomban.
– Akkor bizony te leszel az egyetlen. Nézd, nem azt
mondom, hogy hazudj, de ez egy marketingfeladat. Elő kell
állnod valamivel, amiben egy pasinak kedve van részt venni. Az
a férfi perverz, akit felizgat, hogy nézi, ahogy olvasol. Mi a
helyzet a sportokkal? Van olyan, amit szeretsz? Vagy ami még
jobb, sportolsz valamit? Például teniszezel, röplabdázol, vagy
ilyesmi? Esetleg a golf?
– Régen elég jól tollasoztam.
– Tollas? A kis tollakkal díszített gumilabdás, apró ütős
dologra gondolsz? – A hangja száraz volt, akár a tengerpart
augusztusban.
Lehet, hogy mégiscsak egyedül kellett volna ezt
összehoznom.
– Az is sport – jegyeztem meg védekezőn.
Talán ez megmagyarázza azt a részvételért járó sok szalagot,
amiket kirándulásokon kaptam. Az igazat megvallva soha nem
voltam az a kiránduló vagy sportoló típus. Régen szerettem az
atlétikai futószámokat, és a mai napig rendszeresen kocogok, de
nagyjából ennyi.
– Hogy lehet az, hogy nem golfozol? Orvos vagy. Azt
hittem, minden orvos golfozik – értetlenkedett Gabby.
– Tudok golfozni, csak nem szeretek. Ha ezt odaírom, a
végén kikötök egy golfimádó mellett, aki majd azt akarja, hogy
állandóan golfozzak. Ettől elunnám magam. És ha unatkozok,
akkor akár maradhatok is szingli. – Éreztem, hogy megfeszül az
állkapcsom, és biztos voltam abban, hogy a homlokomat is
ráncolom.
Gabby közelebb tolta a borospoharamat a kezemhez.
– Nyugi, nem akarlak piszkálni. Csak kötelességemnek
érzem, hogy figyelmeztesselek, hogy ez a profil csak rémesen
unalmas randikhoz vezethet.
– Nem hiszem. Ez tudományos, Gabby. Ez a számítógépes
profil szépsége. Olyan, mint az én súlyozott követelménylistám,
csak még jobb. Ez egy alaposan megtervezett algoritmus, amit
arra fejlesztettek ki, hogy olyan férfiakat találjon nekem, akikkel
van bennünk közös. Mondjuk olyanokat, akik… szerint a golf
unalmas.
Gabby megmozgatta a vállait, és kimasszírozott egy csomót
a kezével.
~ Jó, rendben. Értem. Akarsz közös tulajdonságokat és egy
kis hókuszpókuszt is. Egy kis ezt-azt, tudod… Most komolyan,
a humorérzéket lényegtelennek, az állampolgári tudatosságot
pedig elengedhetetlennek tartod. Izgalmas emberrel szeretnél
randizni, a vagy olyannal, akire szavazhatsz?
Felemeltem a kezemet, és én is megdörzsöltem a nyakamat,
mert ez a férjvadászat kezdett fizikailag fájni.
– Először is, soha nem randiznék politikussal. Másodszor,
olyan férfit keresek, aki a nagy képet nézve megfelelő
számomra. Valakit, akivel még akkor is szívesen együtt leszek,
ha már megöregedtünk és megőszültünk. Vagyis ő
megőszülhet. Én sose fogok. De olyan férfit akarok, aki
olyannak szeret engem, amilyen valójában vagyok, és nem kell
úgy tennem, mintha másmilyen lennék.
A kollégáim szoktak ilyen arcot vágni, amikor a páciens
leletei vészjóslók. De tudtam, hogy mit csinálok. Őszinte leszek,
és bízom az adatokban. Módszeresen és logikusan fogom ezt
csinálni. Nem bízom a jövőmet olyan megfoghatatlan dologra,
mint a kémia, vagy olyan szeszélyesre, mint a sors. A sors
azoknak az embereknek való, akiknek nincs tervük. A Bell
Harbor-i Szinglik weboldal tudományos megoldás.
– Rendben – adta meg magát Gabby egy pillanattal később.
–Akkor csináljuk, ahogy te akarod, de remélem, tudsz magadon
újraélesztést végrehajtani, mert ezek a pasik halálra fognak
untatni.
Visszafordult a laptop felé, és gépelni kezdett.
A képernyőt már nem láttam. A bortól kissé elhomályosult a
látásom.
– Mit írsz oda?
– Hogy szereted a pina coladát és ha elkap az eső.
– Nagyon vicces. És köszi, most már tuti, hogy nem tudom
kiverni a fejemből Rupert Holmes dalát.
– Meg is érdemled. – Még egy percig gépelt, aztán
visszafordult felém. – Oké, felkészültél az igazság pillanatára?
Amint meg nyomom ezt a gombot, a profilod életre kel, és látni
fognak. Akkor pedig mi is elkezdhetünk kutatni Mr. Rhoades
után az adatbázisukban.
Lenyeltem a poharamban lévő utolsó korty bort, és
csuklottam egyet.
– Ja. Felkészültem.
Dobpergésnek vagy ilyesminek kellett volna következnie, de
mindössze egy apró, szinte néma kattanást hallottunk.
Együtt hajoltunk oda, amikor egy halom mindenféle kép
töltötte be a képernyőt. Valamennyi alatt szöveg látszott egy kis
négyzetben.
– Ez mind találat? – kérdeztem elcsodálkozva, a jó
szerencsémen. Kész főnyeremény! Olyan sokan voltak. Aztán
megnéztem közelebbről.
Tobias Fitzhammer, negyvenhét éves, rovarirtó-asszisztens.
Eugene Van der Bosch, negyvennégy éves, reikimester és
harcművész. Franklin Bluth, ötvenhét, szexisten.
– Tényleg az van odaírva foglalkozásnak, hogy szexisten? –
kérdeztem pislogva, hátha élesedik a látásom.
– Igen. Az ám. És az… – Gabby megigazította a szemüvegét
– az ott egy majom a vállán?
Az volt. Egy sombrerót viselő majom. Voltak férfiak hálós
trikóban, különböző állatokkal, szerszámokkal vagy
sportereklyékkel a kezükben. Volt egy férfi frakkban és
keménykalapban, amiben akár még jól öltözöttnek is tűnhetett
volna, viszont a kezében egy hasbeszélő bábut tartott. Hát ez
semmilyen társaságnak sem volt a krémje. Szerencsére a képek
összekeveredtek, hogy mások kerülgessenek szem elé.
~ Ó, várj! Itt van egy. Ő helyes. – Gabby megmozgatta az
egeret és rákattintott egy képre, ami megnyitott egy teljes
profilt, meg mielőtt ellenkezhettem volna.
David Hill, negyvenegy, építészmérnök, őszes hajú. Barna
szemű. Nem találtam kifejezetten vonzónak, de szép volt a
mosolya, és se majmot, se bábut nem tartott a kezében. Igazi
inget viselt, úgyhogy eddig ő vezette a listát.
Átnéztünk még vagy egy tucat profilt, amíg a második üveg
borral együtt a józanságomnak is hűlt helye nem lett. Soha nem
bírtam az italt. Ideje volt ágyba bújni.
– Vegyél be két ibuprofent, egy B tizenkettőt, és igyál egy
nagy pohár vizet lefekvés előtt – tanácsolta Gabby, mielőtt
lelépett. – Rendben leszel. Holnap, ha kedvez a szerencse, kapsz
majd e-maileket néhány ígéretes jelölttől. Boa noite.
– Micsoda?
– Jó éjt portugálul – válaszolta, és felkapta a táskáját, hogy
elővegye a kulcsait.
– Nem, a másik dologra gondoltam, amit mondtál. Az e-
mailekre.
– Most, hogy él a profilod, e-maileket kaphatsz majd
érdeklődő férfiaktól. Ez a mókás része. Olyan, mint a vásárlás.
E-mailek? Vadidegenektől? Olyan nevű vadidegenektől,
mint mondjuk Jeremy Laramey, Chuck Luckey vagy Khaled
Formichel-li-Pugliese? Férfiaktól, akik úgy gondolják, hogy
életük párja lehetnék? Ó, ne! Mit tettem?
Nem tudtam, mitől kavarodott fel a gyomrom: vajon a bor
lázadt, vagy a remény érzése készült elúszni a kanálisban?
 8. fejezet

– Mintha már nem is lennénk barátok. Miért titkolsz ennyi

mindent előlem?
Hilary megint az irodámban volt, ismét egy hatalmas pohár
kávéval a kezében, és az arcán ülő komoly arckifejezésből ítélve
nyilvánvalóan mindent hallott a Bell Harbor-i Szinglik
weboldalon tett látogatásomról.
– Próbáltam elmondani neked a múltkor, de menned kellett
a műtőbe. – A hangom nyűgösen csengett.
A fejem még mindig fájt az előző esti bortól, a
szemrehányása pedig egyáltalán nem segített, de azért örültem,
hogy itt van. Tizenegy e-mail várt a randiprofilomon, amiket túl
gyáva voltam megnyitni anélkül, hogy valaki fogná a kezemet.
Hilary leült a székre, vigyázva, nehogy kilöttyintse a napi
koffeinadagját.
– Rá kellett volna venned, hogy meghallgassalak, hogy ne
kelljen Gabbyhez fordulnod. Egek, Evie, ha az ő tanácsát
követed, akkor olyasvalaki mellett fogsz kikötni, aki plazmát ad,
hogy kaját tudjon venni. Rémes ízlése van, ami a férfiakat illeti.
Az övé még rosszabb, mint a tied.
Na, most már kevésbé örültem, hogy itt van.
– Nincs is rémes ízlésem a férfiak terén.
– Talán nem gyakorlatilag, mivel teljes mértékben elkerülöd
őket. De ha választasz egyet, az mindig elképesztő mellényúlás,
te meg aztán hagyod, hogy természetes halált haljon a
kapcsolatotok. Klasszikus elköteleződésfóbiás vagy.
Ezt a nótát már vagy ezerszer hallottam. Hilary meg volt
győződve arról, hogy a házassággal kapcsolatos
érdektelenségem már patológiás. Nem pedig egy egészséges
döntés, ami figyelembe veszi, hogy az életem bizonyos
szakaszaiban mire van szükségem.
– Tudod, bármennyire élvezem is ezeket a lelkesítő
beszélgetéseket – mondtam zsörtölődve –, per pillanat nagyon
kell erőlködnöm. Egy kis biztatás jólesne.
Bólintott egyet, elfogadva a nézőpontomat.
– Teljes vállszélességgel melletted állok. Csak azon
tűnődöm, vajon miért Gabby segítségét kérted az enyém helyett.
Megint ott volt az a szomorú sértődött kifejezés a szemében.
Ugyanazt láttám, mint amikor elmesélte, hogy a férje frissebb
modellre vágyik. Nyilvánvalóan az érzéseibe gázoltam. Az
utóbbi időben több időt töltöttem a testvérével, mint vele. Nem
csoda, hogy kihagyva érezte magát.
Bocsánatkérő hangon így szóltam:
– Sajnálom, Hil. Pontosan tudtam, hogy lefoglalnak a családi
ügyek, ezért nem akartalak nyaggatni. De büszke lennél rám.
Készítettem egy követelménylistát, hogy elkerüljem a nem
megfelelő jelölteket.
– Csináltál egyet a hírhedt listáidból? Hadd nézzem!
Most már inkább éreztem azt, hogy jól mulat, mintsem hogy
rángatna. Egyértelműen senki nem bízott abban, hogy tudom,
mit akarok, vagy mire van szükségem.
Gyors kopogás hallatszott az irodám ajtaján, félbeszakítva a
válaszomat. Gabby csatlakozott hozzánk egy élénk napsárga
maxiruhában.
– Hé! Jó reggelt! Jött üzenet a profilodhoz tartozó fiókba, Ev?
Elvette Hilary kezéből a kávét, és megkóstolta. Mindketten
várakozón néztek rám. Vártak. Kíváncsiak voltak.
Reménykedtek. A szemük gyakorlatilag könnyezett a
várakozástól.
– Jött – válaszoltam áhítatosan. – Tizenegy.
Hirtelen valamiféle pontszámnak éreztem ezt, amiből talán
többet kellett volna szereznem. A több mindig jobb, nem?
De Gabby elmosolyodott.
– Kezdetnek jó. Van köztük ígéretesnek tűnő?
Hilary előrecsúszott a szék szélére.
– Tényleg, van köztük jó?
Idegesség és jókedv öntött el. Innen már nem volt visszaút.
– Nem tudom még. Nem néztem meg őket.
 ~ Micsoda? Miért? – követelte Hilary. A türelmetlensége
elsöpörte az összes sértődöttségét.
~ Rátok vártam.
Azt már nem kötöttem az orrukra, hogy igazából félelem és
rettegés miatt halogattam. Nem ártottam azzal senkinek, ha
meghagyom őket abban a hitben, hogy be akartam vonni
mindkettejüket az én remek kísérletembe.
– Akkor nyisd meg őket! – nógatott Hilary. – Hadd lássuk,
mire mész manapság a követelménylistáddal.
– És siess! Nagyjából tizenöt perc múlva érkeznek a
páciensek – tette hozzá Gabby, miközben úgy csukta be az
irodám ajtaját, mintha legalábbis pornót készülnénk nézni a
neten.
Visszafordultam a monitorom felé, és lenyeltem a
torkomban lévő focilabda méretű gombócot. Az ujjaim
megrándultak bejelentkezés közben.
Hilary észrevette a rágórózsaszín képernyőt, és kuncogni
kezdett.
– Ó, hűha! – suttogta.
– Fogd be! – motyogtam vissza. – Te már házas vagy. Nehéz
idők, nehéz döntések.
A kuncogását a kávéjába fojtotta.
A pulzusom felgyorsult, miközben a légzésem szinte teljesen
leállt. Az első üzenetre kattintottam.
Phil Carter. Ez a név elég ártalmatlannak tűnt. Az üzenetével
együtt felbukkant a fotója is. Eszembe jutott, hogy láttam őt
előző este, bár a bor elhomályosította a memóriámat. Egész jól
nézett ki, amolyan puha középvezető módon. Egy kicsit
kopottas a széleken, de plasztikai sebészként nagyon hamar
feltűnik az ilyesmi.
– Egész helyes. Szerű – állapította meg Gabby.
– Hellyel-közzel helyes – vélekedett Hilary. – Az egy
bowlingtrófea a kezében?
– Annak tűnik – válaszoltam.
Nem voltam nagy bowlingjátékos, de csak mert ő az, még
nem jelenti, hogy semmi közös nincs bennünk. Ugye? Legalább
nem golfütő volt nála.
– Olvasd el az üzenetet! – suttogta Gabby, mintha arra kért
volna, hogy kantáljak el valami varázsigét.
Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam.

Szia, Evelyn! Látom, új vagy a BHSZ-en.

Aggasztott a rövidítés használata a Bell Harbor-i Szinglik

helyett. Feltételeztem, hogy az illető nem kezdő a témában, de
azért olvastam tovább.

A profilod hetvenkét százalékban illik az enyémhez. Azt

tapasztaltam, hogy hetvenöt százalék alatti egyezés nem válik be,
de szerintem találkozhatnánk, és megnézhetnénk, hátha mi
vagyunk a kivétel. Nagyon csinos vagy. Remélem, tényleg úgy
nézel ki, mint a képeden. Lenne kedved találkozni ma este hatkor
az Arno'sban? Jelezz majd vissza!

– Ma? Már ma találkozni akar velem? Ez egy kicsit azért

sietősnek és kétségbeesettnek tűnik, nem?
Átnéztem az asztal túloldalára. Hilary belekortyolt a
kávéjába, és kerülte a szemkontaktust, de Gabby egész lelkes
volt.
– Ne butáskodj! Azt jelenti, hogy tetszik neki, amit lát, és
hogy határozott típus. Akárcsak te – válaszolta. – És a
százalékokra vonatkozó elképzelése jónak tűnik, nem?
Lefogadom, hogy ennek a pasinak is van súlyozott
követelménylistája.
Visszanéztem a képre.
~ Elképzelhető. Elgondolkodom rajta. Talán.
A következő üzenetre kattintottam, és mindhármán
egyszerre szisszentünk fel közös elborzadásunkban, ahogy
megláttunk egy duci férfit nagyon apró tangában. Legalábbis
azt hiszem, hogy az tanga volt rajta.

Hé bébi! Te aztán szexi vagy! Jöjjünk össze és…

Kattintás. Azonnali törlés.

– Mocskosnak érzem magam – súgta Hilary.
 Gabby meglegyintette a karjat.
– Adj egy esélyt a dolognak, jó? Ez nem olyan, mint butikba
vásárolni. Néhányunknak muszáj átnéznünk pár béna holmit a
leértékelt áruk boltjában, hogy találjunk valami jót.
Nagyszerű. A TJ Maxxban kerestem pasit. Rámentem a
következő üzenetre, és imádkoztam, hogy kevésbé legyen
visszataszító hozzá tartozó kép. És bejött. Sőt, ez a pasi egész
cukinak volt mond ható, olyan szemüveges Matt Damon
módon. Zöld inget viselt és egy napos teraszon ült.
Gabby és Hilary is előrehajolt, miközben olvastam.

Helló, Evelyn! Új vagyok Bell Harbor környékén, mert eddig a

tengerentúlon állomásoztam, és nemrég tértem vissza. Néhány
évig nem az Egyesült Államokban éltem, úgyhogy igyekszem
felvenni a fonalat a régi barátaimmal, és újakat is találni.
Harminckilenc éves vagyok, és jelenleg tájépítéssel foglalkozó
cégem van. Ha lenne kedved találkozni, akkor írj! Remélem,
hallok majd felőled!

Üdvözlettel:
Zach Parker

– Nem rossz – állapította meg Hilary, és közben lelkesen

bólogatott. – Katona és üzletember. Ebben a pasiban van
lehetőség.
Ez tény. Az optimizmusom feltörekvőben volt a nulláról az
egész határozott felé, talán.
A hirtelen felhangzó hangos kopogtatástól összerezzentünk
mindhárman, majd kuncogásban törtünk ki, akár néhány kis
tini, amikor egy pizsamapartin rémtörténeteket mesélnek.
Delle hangja hallatszott be a fán keresztül
– Doktor Rhoades? Doktor Pullman? Jönnek a páciensek.
Hilary felállt, és a számítógépem monitorjára mutatott
– Ennek a pasinak mindenképp adj esélyt! De a helyedben a
másik kettőtől távol tartanám magam. Különösen a pici alsót
viselő hájas seggűtől.
A nap fájdalmasan lassan telt. A nagy része túlzsúfolt volt, és a
bor miatti másnaposság sem segített. Valamint az sem, hogy
további e-mailek érkeztek, és nem volt időm megnézni őket.
Majd belehaltam a kíváncsiságba, bár a helyzet iróniája nem
kerülte el a figyelmemet. A férfiak hirtelen elvonták a
figyelmemet a munkámról. Pontosan ez volt az oka, hogy nem
randiztam korábban, a pacienseimre akartam koncentrálni.
Lehet, hogy ez az egész Bell Harbor-i Szinglik dolog nagy hiba
volt. Elképzelhető, hogy azért voltam harmincöt évesen még
szingli, mert szerettem így. Elégedett voltam az életemmel.
Legtöbbször. És most ezek a férfiak elvettek az Időt a
karrieremtől.
Már majdnem úgy döntöttem, hogy kitörlöm az egészet,
amikor Gabby jött oda hozzám a folyosón. Közel jártunk a
plasztikai központ zárórájához, én pedig másra sem vágytam,
mint hogy ha ehessek, vegyek egy forró fürdőt a lakásom apró
kádjában, és addig olvassak orvosi szaklapokat, amíg el nem
alszom.
– Nagyszerű hírem van, Evie – közölte, és gátlástalan
örömmel vigyorgott. – Elintéztem neked egy randit. Ma estére.
Megtorpantam.
– Hogy mit csináltál?
– Elintéztem neked egy randit a százalékos pasival. Hatkor
vár téged az Arno’sban.
– Miért? Mégis miért tettél ilyet? – A pulzusom szakadozott
tán megugrott, mintha kiütöttek volna defibrillátorral.
– Mert ezt az egyet le kell tudnod. Ez a gyakorló randid.
Megráztam a fejemet.
– Miről beszélsz?
– Mikor randiztál utoljára? Úgy egy éve? Régebben? Rád fér
egy kis leporolás ebben a témában, ez a pasi pedig tökéletes
erre. Elérhető, nem volt meztelen a profilképén, és még egy jó
kis vacsorát is kapsz hozzá.
Megpróbáltam elsétálni, de követett, akár valami rossz szag.
– Nem megyek el vele ma este, Gabby. Hívd fel, és mondd
le!
– Nem tehetem. Már majdnem hat óra van. Épp elég időd
van felfrissíteni magad egy kicsit, és odaérni az étterembe.
Szívességet teszek neked, Ev. Kérted, hogy segítsek pasit találni,
és én pont ezt teszem. Kilöklek a fészekből, kismadár. Voe para
longe. Repülj el!
– Képtelen vagyok rá. Hullafáradt vagyok.
Megfordult, hogy visszamenjen a saját irodájába.
– Menni fog. Maradj legalább egy italra. Rendben leszel,
majd megköszönöd nekem, Ev. Ígérem.

Ezt soha nem fogom megköszönni neki. Soha. Semmilyen

körülmények között. A randipartnerem, a hetvenkét százalékos
Phil Carter velem szemben ült az Arno’sban. Egy cirkuszi
sátorra emlékeztető narancs- és citromsárga csíkos inget viselt,
és mivel a gumószerű orra vörös volt a rosaceától, pont úgy
nézett ki, mint egy bohóc. Fogadni mertem volna, hogy még a
kocsija is apró.
Az ellenérzésemet azonban nem a megjelenése váltotta ki,
még csak nem is az, hogy a szemöldöke úgy nézett ki, mintha
bármelyik pillanatban szárnyra kapna, felemelkedne és
elrepülne. Nem. Az ellenszenvet az okozta, hogy
elviselhetetlenül unalmas ember volt, nyitott szájjal rágott, és
folyamatosan dumált. Nem tudom, én bemutatkoztam-e
egyáltalán, de róla már mindent tudtam. Nagy show kíséretében
tájékoztatott arról, hogy a családja a michigani fabizniszben
utazik, mintha ez nekem bármit is jelentett volna.
Hát nem jelentett.
– Én viszont manapság műanyaggyártással foglalkozom –
mondta, és közben egy akkora kupac hátszínt tömött a
barlangszerű szájába, mint az öklöm. – Egészen pontosan
vécéülőkékkel. Elpusztíthatatlan polymer fajtát használunk.
Nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, de azok az
ülőkék törhetetlenek. Túlélnék meg egy atomrobbanást is.
Észrevette a nem szándékos szójátékát, és harsányan
felnevetett.
Felkaptam a steakkésemet, és eljátszottam a gondolattal,
hogy felvágom az ereimet. Gabbynek egy dologban igaza volt.
Az emberek valóban hazudnak az adatlapjukon. Vagy
legalábbis túloznak. A kép erről a fazonról több évtizede
készült.
– Hova jártál iskolába, Phil? – Jó hangosan beszéltem, hogy
meghallja a nevetése és a rágása mellett is.
– Iskolába? A Case Westernre. Mérnöki PhD-m van. Nem
olvastad el a profilomat? Én elolvastam a tied. Plasztikai sebész,
mi? Nagyon magabiztos lehetsz.
– Magabiztos? – Az voltam, az kétségtelen, de különös
következtetésnek tűnt ez tőle.
Egy újabb adag húst tömött a szájába, és rágás közben
beszélt. – Igen. Úgy értem, elég magabiztosnak kell lennie annak
a nőnek, aki azzal tölti az életét, hogy más nőket tesz szebbé. Ezt
nagyon becsülöm. És köszi, egyébként. Nagy kár, hogy nem
engedheti meg magának minden csúnyácska nő, hogy
plasztikáztasson. – Megint nevetett. – Saját magadon
megcsináltattál valamit? Azok ott nagyon valódinak tűnnek.
A villájával a melleimre mutatott.
Ó!
Ne!
Itt befejeztük. Megtartottam az ígéretemet Gabbynek, hogy
legalább egy italra maradok. Még vacsorát is rendeltem, bár
miközben néztem, ahogy ő rág, nekem elment az étvágyam.
Eljött az ideje egy extrém taktikai manővernek. Belenyúltam a
táskámba, és elővettem a telefonomat.
– Bocsánat, ezt a hívást fel kell vennem. A kórházból
keresnek.
– Nem hallottam, hogy csörög.
– Rezeg.
A fülemhez emeltem a telefonomat, és úgy tettem, mintha
meg válaszolnék egy nem létező sürgősségi hívást.
– Halló! Doktor Rhoades beszél.
Amíg én kamu hallgattam a kamu hívómat, megterveztem a
menekülési útvonalamat. Húsz lépés egyenesen ki a bejárati
ajtón-
 Azon a bejárati ajtón át, ami épp kinyílt, mintha a
tekintetemmel rá tudtam volna venni, hogy engedjen ki.
A képzeletbeli Tyler Connellym sétált be, és… várjunk
csak… ez nem a képzeletem játéka volt!
Mozdulatlanul ültem, miközben a nagyon előnyösen
szimmetrikus Tyler Connelly besétált az ajtón, és a bárhoz
ballagott.
 9. fejezet

A bőre napbarnított volt, mint mindig. Szénfekete nadrágot és

fehér alkalmi inget viselt feltűrt ujjakkal. Basszus, élőben még
jobban nézett ki, mint a képzeletemben. Hogy volt ez lehetséges
egyáltalán?
Kezet rázott a csapossal, aztán felült egy bárszékre. Nagyon
sok okból nem mertem alaposabban tanulmányozni, többek
között nem akartam, hogy meglásson Phillel, a cirkuszi
bohóccal.
– Azt mondja, sürgős eset? – mondtam a vonal túlsó végén
lévő senkinek. – Stabilizálják a beteget. Azonnal ott vagyok.
Visszadobtam a telefont a táskámba.
– Bocsánat, Phil! Vissza kell mennem a kórházba. Minden jót
neked és a vécéülőke-üzletednek.
A kézfejével megtörölte a száját.
– Elmész? Épp a vacsora közepén járunk. – A hangja egyre
hangosodott.
Felsóhajtottam.
– Nem, ezt nem mondanám. Te jársz egy monológ közepén
Összehúzta a szemöldökét.
– Azért ez elég bunkóság, nem gondolod?
Igen, az. De fáradt és ingerült voltam, és a magam részéről
eleget tettem a kötelezettségeimnek ezen a komédiába illő
randin. Phil pedig egy seggfej volt.
– Igen, bunkóság. Ahogy a beszélgetés kisajátítása és a
melleimre mutogatás is. – Ez az este már így is mélyrepülés volt.
Ennyi erővel akár vállalhattuk a teljes csődöt is.
Az arca mókushoz hasonlóan kikerekedett, tele volt
gigantikus húsfalatokkal.
– Az bók volt. Azok a cicik még ezzel a mérettel is valódinak
tűnnek. – A kezével imitálta, ahogy a saját lenyűgöző méretű
emlőmirigyeit fogja.
– Mennem kell! – Lenyúltam, hogy felvegyem a táskámat.
– De mi lesz a vacsorával? – Még hangosabb lett.
A bőröm kezdett égni a szégyenkezéstől.
– Nélkülem kell enned. Sajnálom.
– Nem úgy értem. A tiedet ki fogja kifizetni? Én aztán biztos
nem, ha lelépsz a közepén.
Egyszerűen csak ki akartam jutni onnan, amilyen gyorsan és
amennyire fű alatt lehetséges, de a hangja sirálysikoltásként
terjedt, és vagy háromasztalnyi körben mindenki felénk fordult.
Ahogy a bárnál is.
Tyler Connellyvel együtt.
– Te aztán igazi úriember vagy, Phil, tudod?
Elővettem a tárcámat a táskámból, és kinyitottam.
Imádkoztam, hogy legyen nálam készpénz. De persze nem volt,
mivel soha nem hordok magammal. Úgyhogy előrántottam a
bankkártyámat. Így várhattam, amíg majd a pincér lehúzza a
kártyámat. Elcseszettül hihetetlen helyzet.
Körbenéztem, abban bízva, hogy elkapom a felszolgáló telei
tét.
Helyette Tylerét kaptam el.
Volt benne annyi jó modor, hogy nem vigyorgott. Felemelte
a sörét, amit a pultos épp letett elé, és beleivott. Közben végig
figyelt.
– Tudom, hogy új vagy a Bell Harbor-i Szinglik pályáján –
mondta Phil még mindig egy cseppet sem moderálva a hangját
Úgyhogy megértem, hogy ez az egész egy kicsit sok, de nem
sétálhatsz el csak úgy egy randiról. El fog terjedni a híre.
– Valóban? – Ha ez igaz lett volna, akkor engem már előre
figyelmeztetnek vele kapcsolatban.
– Valóban, és a férfiakat nem érdeklik a szűz kurvák.
Éreztem, hogy leesik az állam, és kiürül az agyam.
Legalábbis egy pillanatra. Aztán megtelt képekkel arról, ahogy
Phil Cartert koponyán verem az egyik istenverte vécéülőkéjével.
Mielőtt még előadhattam volna a válaszomat, ami megfelelően
tükrözi a dühömet, Tyler felállt a bártól, otthagyta a sörét, és
odasétált az asztalunkhoz.
 – Jó estét, doktor Rhoades – mondta, gúnynak nyoma sem
volt a hangjában. – Indulni készül? Elkísérem az autójához.
– Te meg ki vagy? – kérdezte Phil, ismét a villájával
mutogatva.
– Doktor Rhoades egyik barátja.
Ebben a pillanatban valóban a barátom volt. Lehet, hogy egy
whiskey-ivó, kutyasétáltató stégromboló, de jelen körülmények
között ő volt az előnyösebb lehetőség.
– Először ki kell fizetnem, amit fogyasztottam. –
Feltartottam a bankkártyámat.
Tyler egy másodpercig nézte a kártyát, aztán összeráncolt
homlokkal fordult a randipartnerem felé.
– Haver, most komolyan? Szedd már össze magad! –
Mindkét kezével megfogta a székemet, hogy kihúzza.
Ösztönösen felálltam. Úgy tűnt, hogy megyünk.
Visszadobtam a bankkártyámat a táskámba.
Éreztem, hogy az étterem összes többi vendége szúrós
szemeket mereszt felém mindenfelől, de amikor körbenéztem,
látszólag mindenki behatón tanulmányozta az ételét.
– Csak hetvenkét százalék – hallottam Philt motyogni. –
Világos.
Tyler keze finoman érintette a derekamat, miközben
kisétáltunk az ajtón. Meg kellett volna mondanom neki, hogy jól
vagyok. És nincs szükségem arra, hogy kísérjen, mint valami
bajba jutott kisasszonyt. Az olyan férfiak, mint Phil Carter, nem
ijesztenek meg. Az egyetlen dolog az volt, ami bosszantott
ebben az egész fiaskóban, hogy elpazaroltam egy tökéletesen jó
estét. Otthon maradhattam volna, a tréninggatyámban, és
olvashattam volna az orrplasztikában történt előrelépésekről
ahelyett, hogy néztem azt a tuskót, ahogy pelikán módjára
lapátolja be a kajáját.
Kimentünk az étteremből, és ahogy elhaladtunk az ablakok
előtt, elléptem Tyler mellől, és megálltam.
– Köszönöm. Ez igazán figyelmes volt magától, és nagyra
értékelem a segítségét. Habár magam is helyre tudtam volna
tenni a pasit.
– Abban biztos vagyok, de a fazon egy seggfej volt.
– Ebben egyetértünk. – Felsóhajtva a vállamra akasztottam a
táskámat, keresztbe vetettem a pántját magam előtt, aztán
elindultam.
Tyler tovább sétált velem.
– Akkor miért volt vele?
Összeszorított szájjal elmosolyodtam.
– Hosszú történet, de innen már boldogulok. Megleszek.
Köszönöm!
Ekkor jutott eszembe, hogy van egy hátránya annak, ha
mindenhova gyalog mész. Nem volt autó, amibe hirtelen
bepattantam volna, és elhúzhattam volna vele. Aznap reggel
gyalog mentem dolgozni, és úgy terveztem, hogy az étteremből
majd hazasétálok Elég ideig éltem Chicagóban ahhoz, hogy
biztonságosan el tudjam juttatni magam A-ból B-be. Nálam volt
a sípom és a gázspray-m. Szükség esetén jól oda tudtam csapni
a könyökömmel, és elég gyorsan tudtam futni is, de ezek közül
egyik sem szabadított meg Tyler Connellytől, ha ő az engem
megmentő fehér lovas herceget játssza
– Randinak tűnt – mondta. A hanghordozásából jól kivehető
volt a kíváncsisága.
– Az is volt. Egy véletlen randi. – Felgyorsítottam a
lépteimet.
Tartotta a tempót.
– Hogy kerül az ember egy véletlen randira?
Nagyon nem akartam beszélni erről. Vele semmiképp.
Annyira jól nézett ki abban a fehér ingben, hogy az már nem
volt fair. Különösen a rémálomszerű negyvenöt perc után, amit
azzal töltöttem, hogy néztem Phil Cartert, ahogy bedarálja az
ételét.
– Hogy kötöttem ki egy véletlen randin? Gondolom,
hasonló módon, ahogy maga véletlenül kiköt egy lopott jet-skin.
Néha be üt a szar, ugyebár?
Nevetnem kellett volna, de annyira nem tűnt viccesnek.
Vagy lehet, hogy mérgesnek kellett volna lennem, de leginkább
csak fáradtnak éreztem magam. Phil Carter már történelem volt.
Tyler Connelly viszont ott állt az orrom előtt. És jobban örültem
volna, ha valahol máshol van, mielőtt még elkezdem… hálásnak
érezni magam.
 Megállt, mire buta módon én is. Már a sarkon voltunk,
Jasper termének a közelében. Sárga fények szűrődtek ki az
ablakon, mintákat festve a járdára. Lágy dzsesszes zene
hallatszott a kinti hangfalakból.
Tyler a fekete nadrágja zsebébe csúsztatta a kezét. Meg
akartam kérdezni tőle, merre járt ilyen csinosan, de a végén csak
szó szót követett volna. Aztán meg jön a vonzalom. Fölösleges
lett volna tagadnom, hogy valami felkavar benne, ugyanakkor
az is tény, hogy értelmetlen lett volna erre indulni. Hilary azt
mondta volna, hogy ő nem nekem való férfi, és igaza lett volna.
Amit Tyler fel tudott volna ajánlani nekem, azok közül semmi
sem szerepelt a követelménylistámon.
– Igen, néha beüt a szar. – Lassan bólintott, s közben végig
engem nézett.
Azon kezdtem tűnődni, vajon nem helyénvaló dolgokat
gondol-e rólam épp. Eléggé nő voltam ahhoz, hogy
reménykedjek benne. Lista ide vagy oda.
– Nos, köszönöm még egyszer. – Megfordultam, hogy
induljak.
– Beáldoztam egy sört – mondta.
A hangja követett, miközben igyekeztem meglépni.
Visszafordultam, akár Alice, amikor lenézett a nyúlüregbe.
Hiába tudtam, hogy nem jó ötlet.
~ Tessék?
– Egy egész pohár sör vár rám a másik étteremben, de
hülyén festenék, ha most visszamennék oda. Úgyhogy inkább
bemegyek Jasperhez, és rendelek egy másikat. – A közelben levő
ajtó fele biccentett a fejével.
– Arra céloz, hogy jövök magának egy sörrel? –
Egyértelműen így tett, én pedig elharaptam egy mosolyt.
Az ő mosolya viszont jó széles volt.
– Természetesen nem. Soha nem céloznék ilyesmire. Jó éjt,
doktor Rhoades! – Ezúttal úgy mondta ki a nevemet, mintha ez
lett volna a telefonszexes becenevem.
Hogy tudta elérni, hogy a doktor Rhoades ennyire csintalanul
hangozzon?
Megfordult és besétált, engem pedig egyedül hagyott a
járdán ahol úgy kapaszkodtam a táskámba, mintha úszógumi
lenne. Azt hitte, hogy majd követem? Követnem kellene? Az
agyam azt súgta, ne, de az agyam egyébként is mindenre nemet
mond.
Hilary szerint rám férne a lazítás és egy kicsit több
szórakozás. De Hilary mondta azt is, hogy a nem megfelelő
férfiakba zúgok bele. Szándékosan. De úgy tűnik, hogy így is,
úgy is mellényúlok. Tehát egye fene!
Úgy döntöttem, ezen az estén kimenőt adok az agyamnak,
és végre más testrészeimre hallgatok.
 10. fejezet

Tyler egy bokszban ült, nem a pultnál. Arrogáns bunkó. Tudta,

hogy be fogok menni. Ledobtam az ülőhelyre a táskámat, és le-
huppantam.
– Egy ital. – Feltartottam a mutatóujjamat. – Egy ital, és
tudni akarom, hogy miért nem mondta el a rendőrségnek, hogy
visszavinni készült a jet-skit.
Farkasszemet nézett velem, úgy éreztem, egy teljes percig,
de valószínűleg csak tíz másodperc volt.
– Két ital, és elmeséli, hogy kötött ki egy randin azzal a
tuskóval. Mosolyogva megráztam a fejemet.
– Nem egyezkedünk. Én szabom a feltételeket.
– Miért kellene nekem ebbe belemennem? – Hátradőlt, és az
ülés támlájára fektette az egyik karját. Micsoda lazaság!
– Mert maga hívott el vacsorázni.
– Ez nem vacsora. Ön követett engem egy bárba. Én szabom
meg a feltételeket.
Csapdába csalt. Tényleg én követtem őt egy bárba. Majdnem
kuncogni kezdtem. Pedig nem vagyok az a kuncogó típus.
– Egy ital – mondtam. – És megválaszolom minden kérdését,
Két ital, és könnyen meglehet, hogy elárulom, hol rejtőznek a
testek. – Soha nem bírtam az italt.
Nevetett, amitől minden rejtett feszült pontom ellazult, és az
összes addig laza megfeszült. Nem lett volna szabad bemennem
oda, mégis örültem, hogy megtettem.
Egy frissen vasalt fehér inget viselő, sötét hajú pincérnő
odajött hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket. Egy martinit
kértem, de nem azért, hogy elegáns legyek, hanem mert utálom
a gint. Ez volt az egyetlen módja, hogy ne igyák túl sokat túl
gyorsan, és ne változzak hirtelen a Kortalan szerelem Stellájává,
aki megpróbálja felrázni magát. Tyler egy sört rendelt, és a
pincérnő elment.
Az ujjaimmal doboltam az asztalon, és körbenéztem.
Nagyjából egy tucat pár volt ott aznap este. Gyertyák égtek
minden falmélyedésben, a levegőt meleg fahéjas kenyér illata
töltötte meg. Ez a hely maga volt az intimitás. Egyre
hangosabban doboltam.
Tyler felnevetett.
– Nagyon ideges?
Visszanéztem rá.
– Nem vagyok ideges. Annak kellene lennem? Miért? Baltás
gyilkos, vagy ilyesmi? – Túl gyorsan mondtam. Lehet, hogy
mégis ideges voltam. Egy kicsit mindenképpen.
– Nem én beszéltem elrejtett testekről. Lehet, hogy nekem
kellene izgulnom ön miatt – felelte.
Valóban izgulnia kellett volna. Majdnem nyolcévnyi
bölcsességgel és élettapasztalattal jártam ez előtt a fiatalember
előtt. Csak mert tökéletes fogai voltak, és olyan széles vállai,
hogy le tudná állítani a forgalmat, ez még nem volt ok arra,
hogy a legkevésbé megszeppenjek. Nálam volt az irányítás.
– Bell Harbor-i Szinglik – közöltem hamisan dacos
magabiztossággal.
– Tessék?
– Onnan jött a tuskó. Egy online randioldalról. Egyelőre nem
ajánlom. – Karba fontam a kezemet a mellkasom előtt.
Tyler mosolya lassan teljesen kivirágzott.
– Ugyan miért van szüksége egy ilyen nőnek randioldalra?
Ez simán és egyszerűen bók volt. Nekem pedig tetszett. Úgy
döntöttem, hogy vakmerő és egyenes őszinteséggel hálálom
meg. Ez mindkettőnknek sok problémát spórolt meg, hosszú
távon legalábbis.
– Azért, mert állandóan dolgozom és alig randizom, de a
szüleim huszonhárom külön töltött év után újra összejöttek, és
most úgy gondolják, hogy nekem is találnom kellene egy férjet.
– Előredőltem a hangsúly kedvéért. – Kész elvenni engem
feleségül, Mr. Connelly? Mert ha nem, márpedig
valószínűsítem, hogy nem, akkor nem sok értelme van elvinnie
vacsorázni.
 Könnyed és játékos hangon beszéltem, de azért a szeme
elkerekedett a meglepetéstől, és hallottam, hogy levegő után
kap.
– Hűha! Jézus! Amikor úgy döntött, hogy ön szabja a
feltételeket, akkor tényleg megszabta őket, nem igaz? Na, most
már értem, honnan jöttek a testek. – Öntudatosan felnevetett, és
megfordult, hatva, hogy a pincérnő épp megérkezik az
italainkkal, a söréért nyúlt, és beleivott. Jól meghúzta.
Na, ki az ideges?
A pincérnő egy szögletes koktélszalvétára letette elém az
italomat.
– Vacsorázni is fognak ma este? – kérdezte ártatlanul.
Várakozón Tylerre mosolyogtam, és közben rebegtettem a
szempilláimat.
– Vacsorázunk, Mr. Connelly?
Gyorsan pislogott,mintha ónos eső záporozna az arcába.
Mintha a pincérnő azt kérdezte volna meg, hogy
paráználkodunk-e aznap a házasság bevezetéseként, vagy csak
egy kis kósza szexben reménykedünk.
– Nem vacsorázunk. Csak iszunk – válaszolta
nyomatékosan, de mosolyogva.
Én pedig visszamosolyogtam.
– Rendben. – Elvette az étlapjainkat, és elsétált.
Hátradőltem, és felemeltem a nagyon erős martinimet.
– Akkor a csak ivásra.
A törékeny poharamhoz koccintotta a korsóját, és ismét jól
meghúzta az italát.
– Házasság, mi? – mondta, miután letette a sörét.
– Ja. Miért? Nem rajong érte? – Flörtöltem. Hilary annyira
büszke lett volna rám!
Tyler felkuncogott.
– Ööö… nem ellenzem. Nagy általánosságban. Én csak…
nem nagyon gondolkodtam még rajta.
– Őszintén? Én sem. De a legutóbbi szülinapom mindenféle
dologba belekatapultált, amire korábban soha nem gondoltam.
Kizárt volt, hogy a gin máris a fejembe szállt, így viszont
nem értettem, miért vagyok ennyire nyílt. Talán mert nem volt
vesztenivalóm. Tyler imádnivaló és pokolian szexi, de itt
tényleg csak iszogatásról volt szó. Most, hogy eldöntöttem, igazi
pasit keresek magamnak, pontosan azt akartam találni. Egy
igazi pasit, nem véletlenszerű lepedőakrobatát.
Akármennyire is élvezetes lehetett volna, Tyler zsákutca,
viszont nem volt időm.
Megdörzsölte az állát ott, ahol összevarrtam neki.
– Miféle dolgokba katapultálta? – faggatott.
– Például a házasság irányába. És… a család gondolatába. –
Majdnem gyerekeket mondtam, de az már túl sok lett volna. Nem
várhattam el egyetlen férfitól sem, hogy ilyeneket hallva laza
legyen. Azon is csodálkoztam, hogy addig nem lépett le.
Nagyon akarhatta azt a sört.
– Nos, ez elég, á… hú. Ez nem semmi.
Felnevettem a nagyon is várható reakcióján.
Az igaz, hogy őszinte voltam, de közben ugrattam is. Látni
akartam, hogy milyen messzire mehetek.
– Tehát, ahogy látja, Mr. Connelly, valójában szívességet
próbáltam tenni. Megpróbálok időt és energiát spórolni
magának. Ne akarjon engem elvinni vacsorázni.
– Ne?
Megráztam a fejemet.
– Ne, mert, ahogy mondtam, én férjet keresek.
Csintalansággal telt meg a szeme.
~ Talán lehetnék a házasság előtti utolsó hajrá.
Úgy villant fel bennem minden, mint a karácsonyfaizzók
karácsony reggelén, ó, egek! Talán lehetne. Most viszonozta a
flörtölésemet, én pedig alig kaptam levegőt azoktól a karibi kék
szemeitől. Ez nem lesz jó. Ez egyáltalán nem lesz jó.
Beszéljünk inkább magáról! – vágtam rá gyorsan, sekélyebb
vizekre terelve a beszélgetést. – Először is, mesélje el, hogy ki
volt az a fazon a köntösben.
Tyler nevetve a fejét rázta, és közben hátradőlt a bokszban.
– Carl, anyám harmadik férje. Vegasban nyerte.
– Nyerte?
– Nem egészen. Anyám elment Vegasba némi készpénzzel a
zsebében, és Carllal jött haza. Nem nagy nyeremény, de elég jó
ember. Elviseli anyámat. Az pedig nem könnyű. – A hangjába
szeretet és csalódottság vegyült.
Könnyen felismertem, mert én is így beszéltem a szüleimről.
– Mi a helyzet az édesapjával? – Belekortyoltam a
martinimbe.
Tyler mosolya lehervadt.
– Egyes számú férj. Jó ember. Nagyszerű apa. A saját
szabályai szerint élt. – Ez olyan befejezettnek hangzott.
– Mi történt vele?
– Iraki háború.
– Ó, sajnálom!
Végeztem helyreállító műtéteket néhány veteránon, és
mindegyikük udvariasan kemény volt. Makacsul
gyakorlatiasak, és látszólag mindannyian azon aggódtak, hogy
mikor térhetnek vissza a munkába.
– Igen, történnek szar dolgok. – Nagyot kortyolt a söréből,
aztán visszatette az asztalra, és lerázta magáról a pillanatnyi
szomorúságot. – Miután apám meghalt, a kettes számú férj jött
és ment. Nem tartott sokáig. Most pedig itt van nekünk Carl.
– Ki az a nekünk?
– Nekem, anyámnak, az öcsémnek, Scottynak és a
húgaimnak, Aimeenek és Wendynek. Van egy bátyám is, de ő
Új-Zélandon van, vagy hol. Egy vadonról szóló tévéműsor
operatőre, úgyhogy nem sokat látjuk.
– Az nagy kár – mondtam, bár ő nem tűnt különösebben
csalódottnak emiatt.
Tyler alig észrevehetőn megrántotta a vállát.
– Nem igazán! EIég nagy seggfej.
– Hm, kár. Akkor meséljen a letartóztatása napjáról!
Tyler kinyújtott, a feje fölé emelte a karjait, így lehetőséget
adott, hogy megvizsgáljam a szép inge alatt mozgó izmait.
Igazán fogamra való szépfiú! Basszus, ha tíz évvel fiatalabb
lennék! Vagy héttel. Vagy akár öttel…
– A rövid verzió az, hogy Scotty szeret kölcsönvenni
dolgokat.
– Úgy érti, ellop ezt-azt?
– Nem. Úgy értem, hogy kérés nélkül kölcsönveszi. Mindig
szándékában áll visszaadni.
Scotty nem hangzott valami éles eszűnek.
 – Oké, mi a hosszabb verzió?
– A hosszabb verzió elég hosszú. Kell hozzá még egy ital.
Jelzett a pincérnőnek, hogy hozzon neki még egy sört. A
majdnem teli martinis poharamra mutatott, és kérdőn felhúzta a
szemöldökét, de én megráztam a fejemet. A gin már kezdett
lyukat égetni a nyelőcsövembe. Szinte érzem, ahogy eláztatja a
blúzomat. Egyetlen ilyen ital is bőven sok volt.
Tyler az asztalra tette a felkarját.
~ A letartóztatásom napja elég jól indult. Egy hajón voltam a
kikötőben néhány barátommal, iszogattunk egy kicsit. Korán
volt, a legtöbbünk akkor ért az egy héten át tartó éjszakai
műszakok végére, szóval nekünk későnek tűnt. És akkor…
– Éjszakai műszakok? – szakítottam félbe.
– Igen, és a barátom így szól…
– Hol voltak azok az éjszakai műszakok?
Úgy nézett ráám, mintha a kérdésnek semmi értelme nem
lenne.
– MedPro mentőszolgálat. Szakképzett mentős vagyok.
– Tényleg? – A meglepetéstől vagy két oktávot emelkedett a
hangom, ami nem állt valami jól. – Nem tudtam, hogy mentős.
A kórlapja szerint munkanélküli.
Végig azt hittem, hogy egy csavargó kutyasétáltató, ő meg
egész idő alatt dolgozott. Egy valódi munkahelyen végzett
kemény munkát. Tyler Connelly mentős? Baszki!
Lassan megrázta a fejét a reakciómon bosszankodva.
– Az a helyzet a betegregisztrációs papírokkal, hogy azokat
a kérdéseket meglehetősen nehéz részegen megválaszolni.
Különösen, ha az ember azt hiszi, hogy esetleg eltört a karja.
Igyekeztem felidézni azt a napot, de a viselkedésében semmi
sem utalt arra, hogy egészségügyi képzettsége lenne. Igaz,
annyira lefoglalt a megjelenése, hogy úgysem vettem volna
észre.
– Szóval – folytatta –, ülünk a kikötőben, mire az egyik
haverom megszólal: „Te, az ott nem az öcséd?” És Scotty épp
akkor áll be az egyik stéghez valaki más jet-skijével, és… ki van
bukva.
A pincérnő megérkezett, és letett egy újabb sört. Tyler úgy
megnézte magának az italt, mintha a felszínén látná az emlék
tükörképét, aztán félretolta.
– Miért volt kibukva? – kérdeztem, amint a pincérnő elsétált.
Tyler az egyik kezével megdörzsölte az állát, az arcizmai
megfeszültek. Körbenézett az étteremben, majd visszafordult
felém, és előredőlt. Azon kaptam magam, hogy leutánzom a
mozdulatait, így az arcunk alig pár centire került egymástól. A
fölöttünk világító bronzszínű izzó meleg fénnyel töltötte meg az
intim jelenetet, Tyler tekintetet viszont árnyak sötétítették.
– Ez az a rész, amit nem árulhat el senkinek – felelte
rekedtesen suttogva. – Scotty együtt dolgozott néhány
szobafestővel egy víz melletti házban. A tulajok nem voltak
otthon, úgyhogy Scotty amekkora atomfizikus, úgy gondolta,
hogy elviszi a jet-skit egy gyors körre a szünetében, és senki
észre sem fogja venni. Csakhogy akkora balfék, hogy előtte nem
nézte meg a tankot, így majdnem kifogyott az üzemanyag.
Közelebb volt a kikötőhöz, mint a házhoz, és tudta, hogy én ott
vagyok, ezért odajött.
– De maga hogy kötött ki a jet-skin? – suttogtam, imádva a
beszélgetésünk titkos természetét.
Tyler egyenesen a szemembe nézett, mintha mérlegelné a
megbízhatóságomat.
– Scotty azért esett pánikba, mert vissza kellett mennie
dolgozni, de nem volt pénze benzinre, úgyhogy mondtam neki,
vigye el a Jeepemet, én meg majd megtankolom a jet-skit, és
visszaviszem a házhoz. Hülyeség volt tőlem, de arra gondoltam,
mire megtankolok, elég józan leszek, hogy vezessek. Csakhogy
valószínűleg mégsem így történt, ezért néztem be a távolságot.
Nem fordultam elég élesen, és ekkor ütköztem a stégnek. Tudja,
az arcommal.
Bólintottam. Az a rész nyilvánvaló volt.
Tyler vett egy nagy levegőt, és lassan kifújta.
– Tehát ott fekszem félig a vízben, félig a stégen, véresen és
tanácstalanul, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy
Scotty becibál a Jeepembe. Aztán kidob a kórháznál, és elhúz.
De úgy tűnik, hogy az egyik szomszéd végignézte az egészet,
feljegyezte a rendszámomat, és természetesen hívta a
rendőrséget. Ezért tartóztattak le.
Hátradőltem.
 – De miért nem mondta el nekik, hogy a testvére helyett
vitte vissza éppen?
Egyenesen a szemembe nézett, mintha kételkednék a
válaszában.
– Mert a testvérem.
Megálltam, hogy hagyjam ezt leülepedni. Elméleti síkon
megértettem, de gyakorlati és erkölcsi oldalról viszont nem.
– Maga pedig az ő testvére. Neki kellett volna elmondania a
rendőrségnek, hogy mi történt, és nem engednie, hogy más
vigye el a balhét helyette.
Tyler megrázta a fejét, és homlokráncolva nézett rám. Halk
így szólt:
– Nem kellett volna. És ezt sem mondhatja el senkinek.
– Nem fogom, de még mindig nem értem.
Tyler komor arckifejezéssel hátradőlt.
– Scotty már így is próbaidőn van. Két fazon nekiesett egy
bárban tavaly, ő kiütötte az egyiket, és ezért tettlegességgel
vádolták. Ha huszonegy éves koráig el tudja kerülni a balhét,
akkor ez a korábbi bűncselekmény mintha soha meg sem történt
volna. De ha bármiért, akár közlekedési kihágásért
letartóztatják, bekerül az erkölcsijébe.
– De így meg a maga erkölcsijébe kerül bele.
– Ezek a vádak nem állják meg a helyüket. Vádalkut kötök,
fizetek kártérítést, és az egésznek nyoma sem lesz. Scotty
viszont ezt nem kockáztathatja meg. Ha előkerül az a régi
tettlegességre vonatkozó vád, nem állhat be a seregbe és nem
lehet katona, mint az apánk. Márpedig ez az egyetlen vágya.
A darabokból végre összeállt a kép, ám egyáltalán nem
olyan» mint amilyenre számítottam.
– Azért vallotta bűnösnek magát egy olyan
bűncselekményben, amit nem követett el, hogy az öccse
beállhasson a seregbe?
Az egyik mutatóujját a szájához emelte.
– Pszt! Ez titok.
Az érzékeim felkavarodtak. Ez vagy a legönzetlenebb dolog,
amit valaha hallottam, vagy a legnagyobb hülyeség. Vagy nagy
valószínűséggel mindkettő.
 – Ez elég nagy kockázat a maga részéről.
– De ahogy már mondtam, ő az öcsém. Ha én nem
gondoskodok róla, akkor ki fog? Az apánk meghalt, Carl egy
idióta, és az anyám? Ő nem valami jó krízishelyzetekben. És
nem is tud semmit erről az egészről. Ez a másik oka, hogy
igyekszem titokban tartani a dolgot. Plusz, ha Scotty
felügyelőtisztje megszimatolja az ügyet, akkor neki annyi.
Azt hittem, hogy hallhatok majd valami vicces sztorit részeg
ugrabugrálásról egy hajón vagy a véletlenek és a félreértések
különös egybeeséséről, ami a jet-skis incidenshez vezetett. Nem
egy mesét arról, hogyan áldozza fel magát egy testvér a
másikért. Ettől Tylert egészen új színben láttam, ami nem volt
szükségszerűen jó, mivel túl fiatal volt hozzám.
– Tyler?
Egy férfi hangját hallottam a hátam mögül, és felnézve
Jaspert láttam az asztalunk felé sétálni.
– Hé, gondoltam, hogy te vagy az. Jó téged látni, Ty!
Tyler felállt, és férfi módra megfelelő távolságot tartva,
egymás hátát megveregetve összeölelkeztek, amíg én azon
filóztam, vajon Jasper hallott-e bármit a beszélgetésünkből.
– Hogy vagy, Jas? Ez a te éttermed, ugye? – kérdezte Tyler.
A mosolya nyugodt volt, és éreztem, hogy a pillanatnyi
feszültség elszállt. Ha Tyler nem aggódott, akkor, gondoltam,
nekem sem kell.
– Ja, az enyém. – Jasper bólogatott, majd felém fordult.
Meglepetés ült ki az arcára. – Ó, helló! Evelyn, ugye?
– Helló, Jasper! – Intettem neki, akár egy szépségkirálynő.
– Ti ismeritek egymást? – Tyler igencsak meglepődött.
Jasper bólintott.
– Evelyn Gabby Lintonnal dolgozik együtt. Emlékszel rá?
Szőke haj. Batikolt holmik. Drámaklub.
– Valamelyest. Egy évvel idősebb nálunk, ugye?
Összerándultam. Itt mindenki a Bell Harbor-i gimnáziumba járt,
de a megjegyzés éles emlékeztető volt arra, hogy miközben én a
Northwestern Egyetemen diplomáztam, Tyler itt küzdött a
kilencedikes geometriával.
Jasper bólintott.
– Ja, az a Gabby. Pontosan ugyanúgy néz ki most is, csak a
haja rózsaszínes. És mi jót csinálsz manapság, Ty? Vízre tetted
már a hajód?
Tyler habozott.
– Nem, még nem.
– Egyszer meglesz az is. Én sem mertem álmodni sem erről a
helyről, de valahogy mégis összejött. Hogy van a családod? –
Jasper megfogta egy közeli szék támláját, és előredőlt.
Tyler megvonta a vállát.
– Semmi új a nap alatt. Mindenki rosszalkodik.
– Az nagyjából rájuk vall. – Jasper nevetve ingatta a fejét. –
Azért ha bármelyik húgod munkát keres, szólj neki, hogy jöjjön
el hozzám. Mondjuk holnap. Nagy szükségem lenne néhány új
pincérnőre, ugyanis belevágtunk a kiszállításba is.
Tyler megint habozott.
– Rendben. Szólok nekik.
– Nagyszerű! És vacsoráztatok már?
Tyler felém pislantott.
– Csak iszogatunk – válaszoltam. – Kiderült, hogy Tyler még
nem áll készen a vacsorára.
– Micsoda? – Jasper látványosan összehúzta a szemöldökét.
–Hogy tudtok idejönni és nem enni? Ez sértő. Legalább hadd
hozzak nektek egy desszertet. A ház állja.
– Ó igazan nem szükséges…
De Jasper mar ki is tartotta a kezet, hogy elhallgattasson.
– Máris itt vagyok – közölte, és a konyha felé fordult.
Tyler visszacsúszott a helyére.
– Desszert, mi? Ez hova esik az iszogatás, de semmi vacsora
tervbe?
Hmm. Desszert. Az édes, tiltott befejezés.
Általában nem vagyok egy élvhajhászó nő, de aznap kivételt
tehettem.
Jasper pár perccel később egy tányérral és két villával tért
vissza. Fantasztikus! Mert az, ugye, egyáltalán nem provokatív,
ha megosztunk egy nedves, ragacsos desszertet. Letette közénk
a tányért. Valami csokimousse-féle volt művészien elrendezett
bogyós gyümölcsökkel körülvéve, sötétvörös szósszal leöntve.
– Tessék! Jó étvágyat hozzá! Remélem, hamarosan újra látlak
itt titeket.
 Elsétált, mi pedig úgy meredtünk a tányérra, mintha azt
vártuk volna, hogy kikeljen. Tyler megborzolta a tarkóján a
hajat.
– Ez jól néz ki – állapította meg a desszert fele bólintva.
– Igen, jól. – Felkaptam egy villát. – Máris bűntudatom van.
 11. fejezet

A desszert élvezetes volt, ahogy a beszélgetés is. A kalandos

bűntettjéről áttértünk más témákra, például, hogy milyen
nevetségesnek érezte magát, amikor azt a rakás apró kutyát
igyekezett átnavigálni a parkon, és milyen zavarban volt,
amikor meglátott ott engem. Én meg bevallottam, hogy régen
tudtam mazsorettbotot pörgetni.
– Valószínűleg még mindig menne, nem gondolod? –
kérdezte.
Éreztem, hogy ebből kihívás lesz, de nem állt szándékomban
belemenni.
– Valószínűleg, de neked soha nem fogom megmutatni.
– Volt olyan piros-fehér-kék csíkos, csillogós tornadresszed
is? Lefogadom, hogy volt.
Az ugratása veszélyesen csábító volt. Hozzá tudtam volna
szokni. De mi van, ha egyszer csak kifogyna belőle, pedig én
egyre többet akarnék? Azért csak nem tágított.
– Volt tornadresszed! Tuti. Doktor Rhoades volt ide írva?" – A
szíve fölötti pontra mutatott.
Együtt nevettem vele.
– Nem doktor Rhoades volt odaírva, hanem Evie.
– Evie. – Úgy mondta ki a nevemet, mintha valami
kinyilatkoztatás lenne.
Azt akartam, hogy mondja ki újra.
És kimondta.
– Evie. Ez tetszik nekem. Az Evelyn egy kicsit formálisnak
tűnt.
Kihúztam magam, és megpróbáltam farkasszemet nézni
vele, de legurítottam azt a martinit, és sokkal inkább éreztem
spiccesnek magam, mint ijesztőnek. Mindenesetre elhatároztam,
hogy alátámasztom az álláspontomat.
– Én egy formális típus vagyok. – A kijelentésemet azonnal
megcáfolta egy csuklás.
– Azt látom – válaszolta.
A langyostól a perzselőig tartó skálán a pillantása enyhén
forróbb volt a plátóinál, a sármja pedig kézzel fogható hálóként
vett körül. De későre járt. Legalábbis az én mércém szerint.
Sóhajtva nekidőltem az ülőhelyem párnás támlájának.
– Haza kellene mennem. Reggel műtök.
Tyler mosolya elhalványult, a pillantása lovagias
lemondásig hűlt.
– Igen, nekem pedig kutyákat kell sétáltatnom. A parkban
leszel?
Ott akartam lenni. Ott akartam sétálni mellette azokkal a
hülye kis kutyákkal. Ez szívás.
~ Nem, túl korán kezdődik a műtétem, nem fog menni előtte
a séta.
Lefelé pillantott, aztán hátranyúlt, hogy elővegye a
pénztárcáját.
Én gyorsabb voltam, és előkaptam a sajátomat a táskámból.
– Nem, ezeket az italokat én állom. Köszönöm, hogy
megmentettél a vécéülőke-értékesítőtől.
Azért is elővette a saját tárcáját.
– Nem értek egyet. Én állom az italokat.
– Legalább a sajátomat hadd fizessem ki!
Két egyforma ránc jelent meg az összehúzott szemöldökei
között.
– Nem. – Kivett néhány bankjegyet, és beletette a pincérnő
által korábban ott hagyott bőrmappába.
– Én jöttem be utánad – erősködtem.
– Pontosan. Ezért fizetem én az italokat.
Az okfejtésének semmi értelme nem volt, de mivel férfiból
volt, hogyan is lett volna értelme. Láttam, hogy itt és most nem
fogok nyerni.
– Akkor hát köszönöm!
– Szívesen.
Nem tudtam, hogy ezután mit mondjak. Nem igazán
akartam, de véget kellett érnie ennek az estének. Tylernek pedig
megvolt az a zavaró szokása, hogy pislogás nélkül tartotta a
szemkontaktust, mintha valamiféle versenyben lennénk, csak én
nem vettem észre. Úgy tűnt, mindig én nézek el hamarabb.
Próbáltam legyűrni a késztetést, hogy dobolni kezdjek az
asztallapon.
– Akkor – mondtam újra –, gondolom… majd összefutunk.
– Elkísérlek az autódhoz. – A hangja legalább olyan
határozott volt, mint amikor nem hagyta, hogy kifizessem az
italokat.
– Nincs itt az autóm. Gyalog jöttem.
– Otthonról?
– A lakásomtól, igen. Csak hat háztömbre van innen. – Az
volt a szándékom, hogy ezzel meggyőzzem, egyedül is
biztonságban haza tudok jutni, de úgy tűnt, nem veszi a lapot.
– Hazakísérlek – ajánlotta fel.
– Tényleg nagyon közel van.
A mosolya mézédes volt.
– Akkor nem fog sokáig tartani.
Kifizette a számlát, intett Jaspernek, aki a bárpult mögött
állt, majd kisétáltunk a Bell Harbor-i estébe. Még mindig meleg
volt, a tücskök hangosan ciripeltek. A távolban hallottam a tó
hangjait. A holdból csak egy vékony csík látszott, de az utcai
lámpák megvilágították az utunkat.
– Tényleg elboldogulok – erősködtem még egyszer, utoljára.
– Tudom – mondta, de semmi nyoma nem volt, hogy
feladná. Az irónia csúcsa volt, hogy ő kísér haza, hogy
biztonságban legyek. Az biztos volt, hogy védve lennék a
rablóktól és a csavargóktól, akikkel szerintem ebben a városban
nem is kellett számolni, ám Tyler egészen más módon volt
veszélyes. Az a szexi típus, nagy, napbarnított kezekkel és olyan
szájjal, ami egyszerre férfias és gyönyörű.
Meg akartam csókolni ezt a szájat.
Legalább annyira elkeseredett módon meg akartam
csókolni, mint amennyire meg akartam enni azt a desszertet,
tudva, hogy az érzés a szívem pumpálásának köszönhetően a
nyelvemről indulva finoman szétterjedne az összes többi
részembe. És ez baj volt. Nagy baj.
Amíg a tudománynak volt értelme számomra, az emberi
természet pontatlan és spontán volt. Az érzelmek
kiszámíthatatlanok. Ez az este tökéletes példa volt erre. Minden,
amit magamról tudtam, azt bizonyította, hogy Tyler Connelly
túl nagy kockázattal járó és keveset hozó hazárdjáték, de a
testemet ez egy cseppet sem érdekelte. A testem nem a logikára
alapozott. A testem azokat az ősi barlanglakó időkben kialakult
idegsejtmintázatokat követte, amikor nőknek még szükségük
volt bunkót lengető férfiemberekre, akik le tudtak vadászni egy
gyapjas mamutot. Ám Bell Harborban nyoma sem volt
rakoncátlan gyapjas mamutoknak, de akkor miért éreztem
magam ennyire izgatottnak és nőiesnek Tylerrel az oldalamon?
Lehet, hogy azért, mert annyira jó volt az illata? Vagy mert
DNS-em megérezte, hogy az ó DNS-evel szuper babát tudna
összehozni?
Akármi volt is az oka, ha nem vigyázok, a hormonjaim
elárasztanak hangulatmódosító endorfinokkal, és elhitetik
velem, hogy ez a pasi nekem való.
Pedig nem volt az. Összejönni vele olyan lett volna, mint
elsütni egy jelzőpisztolyt. Ha az ember meghúzza a ravaszt,
akkor semmi sem állítja meg a tűzijátékot. Egy-két percre
bevilágítja az eget, aztán vége, mintha soha meg sem történt
volna.
– Tehát – szólalt meg, miután egy kis ideig csöndben
sétáltunk – nagyon rajta vagy ezen a házasságdolgon, vagy csak
engem akarsz lerázni?
A hangom egy kicsit lemondón csendült.
– Azt hiszem, mindkettő.
– Miért?
– Egyszerűség. Célszerűség.
– Ezért használsz randioldalt? Az egyszerűség és a
célszerűség kedvéért?
Bólintottam.
– Igen. Nincs időm nem megfelelő férfiakra.
Felhorkant és megállt, én meg rájöttem, hogy ez mennyire
sértőn hangzott. A lelkiismeret-furdalástól elpirulva felé
fordultam.
– Nem úgy értettem. Csak nincs már időm egy… tudod…
utolsó hajrára. Nem mintha nem élveznék egyet. De ennél
valami többet keresek. És arra tippelek, hogy te viszont ennél…
kevesebbet.
Tyler nem szólt egy szót sem. Csak állt ott zsebre tett kézzel
és összeráncolt homlokkal. Megsértettem a nagyon nem költői
magyarázatommal. Egyértelműen nem ez volt a szándékom, de
talán így volt a legjobb. Én tényleg többet vártam, ő pedig
kevesebbet. Egyikünkkel sem volt semmi baj, csak nagyon
különböző helyen voltunk, és egészen más irányba tartottunk.
Ezt meg kellett volna értenie.
Egyik lábáról a másikra állt.
– Ez elég merész, nem? Hogy azt hiszed, tudod, én mit
keresek. A hangjából eltűnt a korábbi melegség jó része, és az
érzelmi buborék, ami eddig körülvett bennünket, kipukkant.
– Gondolom, az. Nem szándékos. Én csak… – A hangom
elhalkult. Akármit is mondtam volna, úgy tűnik, hogy őt nem
találom elég jónak magamhoz. Márpedig itt nem erről volt szó,
hanem életkorról, időzítésről és életszakaszokról. – De hagyjuk
ezt! Köszönöm, hogy hazakísértél. – A következő sarkon lévő
kétemeletes viktoriánus épületre mutattam. – Ott a lakásom.
Innen már tényleg boldogulok.
A szemét forgatva elindult, eltökélte, hogy a bejárati ajtómig
kísér, minden sértegetésem és feltételezésem ellenére.
Belenyúltam a táskámba, hogy elővegyem a kulcsaimat,
miközben felmentünk a járdáról a kis bejárat előtti verandára.
Az ajtóm mindkét oldalán volt lámpa, amik körül molylepkék
és egyéb kis repülő bogarak zümmögtek. Határozottan nem volt
romantikus a hely, ami valószínűleg ugyancsak így volt a
legjobb.
A zárba dugtam a kulcsomat, és elfordítottam. Az ajtó
kinyílt. Visszafordultam, és láttam, hogy a felső lépcsőn áll,
néhány lépésre tőlem. A keze még mindig a zsebében, az
arckifejézese semleges.
– Épen és egészségesen – mondtam, és a sötét lakásomba
mutattam.
– Ja. Úgy tűnik. Akkor, gondolom, jó éjt!
A korlát közelében tétovázott, én pedig tudtam, hogy még
mindig megcsókolhatnám. Kinyújthatnám a kezem, és
elkaphatnám annak a szép ingnek az elejét. Behúzhatnám a
lakásba. Ő túljutnaa megsértett érzésein, ha megmutatnám neki
a melleimet. Eleget tudtam a férfiakról ahhoz, hogy ebben biztos
legyek.
De nem tettem. Csak ennyit mondtam:
– Még egyszer köszi! Jó éjt! – És besétáltam egyedül.
Azonnal megbántam. Én idióta!
Meg kellett volna csókolnom.
 12. fejezet

Hilary sétált be először az irodámba, de a húga is a sarkában

volt. Becsukták és bezárták az ajtót. Gabby gyanúsan sugárzóan
mosolygott, ahogy leült az asztalom túloldalán lévő székbe, és
letett elém egy hatgallonos lattét, mintha a csokis-mogyorós
csoda illata elfeledtetné velem a tényt, hogy elküldött randira
azzal a beszólogatós vécéülőke-gyárossal.
– Szeretnéd megmagyarázni – szólalt meg Gabby, és közben
drámaian karba fonta a kezét –, hogyan lehetséges, hogy
elküldelek egy randira Phil Carterrel, és te Jaspernél kötsz ki egy
sráccal, akit a gimiből ismerek, és cukormázat nyalogattok egy
tányérról?
Átok rá és a Bell Harbor-i kapcsolataira. Tudhattam volna, hogy
nem tölthetek két órát Tylerrel csevegve egy nyilvános
étteremben anélkül, hogy a város rikkancsai hírét ne vennék.
Hilaryre pillanatain, aki az irattartó szerkényemnek dőlve
titokzatosan méregetett a kávéja fölött.
– Szó sem volt cukormáz nyalogatásáról, sem tányérról, sem
máshonnan. Teljesen ártatlan volt az egész.
– Akkor nagy kár azért a cukormázért. De honnan a
pokolból ismered Tyler Connellyt? – Gabby felkapott az
asztalomról egy kupac betegaktát, és félretette őket, hogy jobban
lásson.
Én pedig nagyon határozottan visszatettem őket a helyükre.
– Ez itt egy nyilvántartási rendszer. Ne keverd össze!
– A kupacba rakás nem rendszer. És ne térj el folyton a
tárgytól! Mesélj nekem rólad és Tylerről!
– Igen – szólalt meg Hilary –, mesélj nekünk rólad és
Tylerről. – A hangja egész nyájas volt, de az arckifejezéséről az
ordított, hogy mi a fenét művelsz?
 – Nincs olyan, hogy én és Tyler. A születésnapomon
varrtam össze egy sérülését a sürgősségin, ő pedig úgy
gondolta, hogy el kellene hívnia vacsorázni. Tegnap este pedig
épp az ellenkezőjéről igyekeztem meggyőzni.
– Azzal, hogy martinit és mousse-t toltok inkább? Jó terv –
mormogta Hilary.
A szarkazmus nem állt jól neki, mégis elég sűrűn élt vele.
Határozottan megráztam a fejemet.
– Az nem úgy volt. Tyler véletlenül épp ott volt az
étteremben, és szemtanúja volt annak a katasztrófába illő
randinak, amire elküldtél. – Gabby felé böktem a
mutatóujjammal. – Egyébként Phil Carter egy seggfej, és Tyler
mentett meg tőle. – A levegőben idézőjelbe tettem a megment
szót, hogy biztosan mind a ketten értsék, mennyire nem ereztem
szükségét a közreműködésnek. – Úgyhogy vettem Tylernek egy
sört, hogy megköszönjem. Egyébként mennyire ismeritek jól?
Hilary fújt egyet a kérdésemre, de Gabby előredőlt.
– Én soha nem jártam vele, de Patty barátnőmet ő vitte a
szalagavatóra, és totál összetörte a szívét.
– Szalagavató? – mondta Hilary. A bosszankodás csak úgy
sütött a hangjából. – Mi lenne valami időben aktuálisabbal? És
lényegesebbel? Mondjuk azzal a ténnyel, hogy mindenki tudja,
hogy lecsukták, mert ellopott egy jet-skit?
– Ő nem… – Elhallgattam. Titoktartást ígértem. – Az a
helyzet nem egészen az, aminek tűnik.
– Ez meg mégis mi a fenét jelentsen? – kérdezte Hilary, s
közben összehúzta a tökéletes szemöldökeit.
– Igen, mit jelent? – Gabby hangneme inkább társalkodó
volt, és tudtam, hogy ha ezeket a részleteket megosztom, akkor
mielőtt még a mondatom végére érnék, már posztolta is a
Twitteren.
Ezt a sztorit nem az én tisztem volt elmesélni.
– Semmit. És egyébként sem számít. Ittunk egyet, és ennyi.
Beszéljünk inkább a Bell Harbor-i Szinglikről. Tizenhat e-
mailem van. Ki akarja látni őket?
Egyáltalán nem voltam abban a hangulatban, hogy Tylerről
vagy úgy általában pasikról beszéljünk. Tylerről meg
kifejezetten nem akartam beszélni.
 – De nem csak ennyi volt – folytatta Gabby. – Hazakísért,
nem? Aztán mi történt?
Ezer átok! Kimeríthetetlen volt az informátorainak a száma.
Chicagóban kellett volna maradnom, ahol egy lánynak lehetett
magánélete.
– Kémkedtek utánam?
Kuncogott.
– Nem, de a pincérnő Jasper éttermében az
unokatestvérünk. Azt mondta, hogy Tyler teljesen odáig volt
érted, és nagyon is ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérhessen.
~ Ragaszkodott. És el is kísért. Aztán a bejáratban
elköszöntünk.
– Akkor ennyi? – Gabby csalódottsága kiült az arcára. –
Mégis miért nem hívtad be?
Hilary karba fonta a kezet.
– Azért, mert Tyler egy lúzer, Gabby. Ellopott egy jet-skit.
Az az egész család egy rakás elcseszett szerencsétlen. Az öccse
megtámadott valami pasit egy bárban, a bátyja egy nap
egyszerűen csak eltűnt a föld felszínéről, az anyja pedig egy
bolti szarka. Ráadásul, ha nem tévedek, még a
szerencsejátékokkal is problémái vannak.
Úgy éreztem, mintha belerúgtak és megtaposták volna a
tüdőmet. Stoplis cipőkkel.
– Honnan tudod mindezt?
Nem szólalt meg, mintha nem tudná, mit mondjon.
– Hilary?
– Steve a családjuk ügyvédje – bökte ki végül. – Mindent
tudok róluk. Nem szabad elmondanom semmit, de egek, Evie!
Kérlek, mondd, hogy nincs semmi köztetek ezzel a pasival!
Nagyon-nagyon problémás.
Apám, tényleg van érzékem kiszúrni őket magamnak, mi?
Lehet, hogy Tylernek mindehhez közvetlenül semmi köze nem
volt, de ők akkor is a családja. Bűnös, mert kapcsolatban van
velük. Nem csoda, hogy úgy gondolta, távol kell tartania őket a
bajtól. Felkaptam a lattémat.
– Nincs köztünk semmi – jelentettem ki olyan nyugodtan,
mint ha mindez semmit sem számított volna. Ahogy annak
lennie kellett volna. Nem volt közöttünk semmi. És mégis
számított. Éreztem mélyen legbelül.
Gabby hátrahuppant a székén.
– Ez elég nagy csalódás, mivel Tyler Connelly
kimondhatatlanul szexi. Micsoda pazarlás! De legalább
összehoztam neked néhány újabb randit.
Olyan erősen csaptam le a kávémat, hogy egy része a
köpenyemre löttyent.
– Micsoda? Ne csináld ezt többet, Gabby! Csak arra kértelek,
hogy a profilommal segíts.
Hilary automatikus anyuka üzemmódra váltott, és előhúzott
a zsebéből egy nedves törlőkendőt. Feltépte a csomagolását, és
odajött az asztal felőlem lévő oldalára, hogy felitassa vele a
foltot.
– Nem tehetek róla – válaszolta Gabby. – Jó móka. Ha már
nem tudom rávenni Mike-ot, hogy elvegyen engem, akkor talán
legalább téged kiházasítalak.
Kikukucskáltam Hilary mögül, hogy szúrós szemeket
mereszthessek a húgára.
– Hadd válasszak ezúttal én!
– Késő. Csütörtök estére már van három randid.
– Három randim? – hüledeztem. – Most viccelsz velem?
Hogy lehetséges egyszerre három randin megjelennem?
– Annyira tudományos vagy ebben az egészben, hogy úgy
döntöttem, a lehető legtöbbet hozzuk ki a rendelkezésre álló
időből, és adunk neked egy jó kis áttekintést az agglegényekből.
Ötkor Beau Maloney-val iszol meg valamit, hatkor előétel
Sebastian Clarkkal, majd késői vacsora nyolc harminckor Marty
Cable-lel.
Visszanéztem Hilary-re.
~ Kinyír ezzel.
– Egyszerűen hagyhattad volna, hogy összehozzalak Steve
valamelyik barátjával.
– Vannak Steve-nek szingli barátai?
Egy másodpercig elgondolkodott.
– Nincsenek, de a kedvedért biztosan szerezne párat.
– Akkor mondd meg neki, hogy álljon rá a témára, jó?
Mielőtt a húgod hozzáad egy vécégyártóhoz.
– Bla-bla-bla – csúfolódott Gabby. – Bízd csak rám! Időd se
lesz kimondani, hogy nedvesen csúszós, olyan hamar elintézem,
hogy megoszd valakivel azt a hatfejes tusolót.

A szexi, habos tusolásom a végtelenségig fog váratni magára, ha

ez a legutóbbi három randi bármennyire is előrejelzi, hogy mi
vár rám életem hátralévő részében.
Az első számú agglegény amolyan hadd-csináljam-meg-a-
könyvelésed stílusban kedves volt, de még ha magas talpú cipőt
adnánk is rá, alacsonyabb lenne nálam. Ugyan nem ítélem el a
magasságukat tekintve kihívásokkal küszködő férfiakat, az már
zavar, ha túlságosan is figyelemelterelőnek találja, hogy egy
szinten van a szeme a mellemmel. Már akkor túl késő volt,
amikor leültünk, és szemtől szemben lehettünk volna. Fejben
már rég csöcsörészett engem. Lerítt róla a majdnem haj nélküli
fejtetejét borító izzadságrétegből.
A kettes számú agglegény viszont csodálatos hajkoronát
villantott, és hozzá ennyire északon ritkán látható texasi macsó
stílust. Cowboy volt egészen a kígyóbőr csizmájáig és a
hatalmas cowboykalapjáig. Jó beszélgetőpartner és sármos volt,
amolyan jó öregfiús modorossággal, és imádta a mamáját. Ezt
onnan tudom, hogy nagyjából negyvenöt percig beszélt róla és a
nemrégiben megtörtént méheltávolításáról. Majd így szólt:
– De magácska aztán igazán szép kis csikó. Igyekszöm maj’
hazavinni az istállómba.
Ezen a ponton előhúztam a kamu sürgősségi hívásos
trükkömet, hogy nélküle lovagolhassak el a naplementébe.
Most pedig itt álltam Jasper éttermének az előterében, egy
késői vacsorára készülve Marty Cable-lel.
A paci lehelete nedves volt, amikor visszafordult felém,
hogy a fülembe suttogjon:
– Ha azt hiszik, hogy olaszok vagyunk, akkor jobb helyet
kapunk. Vannak kapcsolataim, ugye tudod, miről beszélek? –
Felemelte a kezet egy öklözésre, de úgy tettem, mintha nem
venném észre.
Nem. Elképzelésem sem volt, hogy miről beszél. Azt sem
értettem, hogyan lehet valakinek ennyire nedves a lehelete
anélkül, hogy ténylegesen köpködne. És abban sem voltam
biztos, hogy végig tudok csinálni még egy randit aznap este. Ez
az amúgy is rosszul indult este mostanra már a pokol ötödik
bugyrába repített.
Marty Cable, a férfi, aki vagy tagja volt, vagy nem a
Gambino Maffiózó családnak, fekete haját hátranyalva hordta,
ami egészen hüllőszerűvé tette a profilját. Fényes öltönyt viselt,
fényes cipővel. Abban viszont már nem voltam biztos, hogy a
nyakkendője felcsatolható volt-e. Figyelembe véve az öltözetét,
ha voltak is olyan jellegű kapcsolatai, akkor az csakis valami
távoli harmadik unokatestvéren keresztül lehetett, akit, bár az
igazi neve John, mindenki csak Vitónak hívott.
– Igen, Mr. Cable (Ka-BALL-i), az asztaluk erre lesz –
mondta a hosztesz.
Előreengedett, és birtokló módon a derekamra tette a kezét,
ahogy a bokszunk felé haladtunk. Ugyanazt a helyet kaptuk,
ahol néhány nappal korábban ültem és osztoztam egy ragacsos
desszerten. Kérnem kellett volna, hogy máshová ülhessek.
Máris lehetetlen volt nem összehasonlítani ezeknek a pasiknak a
karizmáját Tylerével, és mindegyikük rendesen hátrányban volt
vele szemben.
– Leparkolsz, kicsikém? – Marty a vele szemben lévő
ülőhelyre mutatott. – Vagy egész este állsz majd ott, hogy
bámulhassalak?
Leereszkedtem a székre, és ezzel együtt lejjebb engedtem az
elvárásaimat is. Némán elmormoltam magamban egy imát a
rémes randik védőszentjéhez, hogy ez ennél borzalmasabb már
ne legyen. Igaz, nem vagyok katolikus, és gőzöm sincs arról,
hogy létezik-e rossz randik védőszentje. De ha igen, akkor
lefogadom, hogy számos Marty Cable-höz hasonló pasival
randizhatott. Mármint… Ka-BALL-ihez.
– A felszolgálójuk hamarosan érkezik – mondta a hosztesz,
és közben odanyújtotta az étlapokat.
A fejem fájt, a cipőm tört, és a derekamtól délebbre található
terület készen állt a halottszemlére. A halál oka: elhúzódó
sorvadás.
– Szóval doki vagy, mi? – Marty bólintott a fejével, ami nem
lehetett egyszerű, figyelembe véve az álla alatt körben található
húsos zsírszövet mennyiségét. Úgy nézett ki, mint egy véreb.
– Igen, plasztikai sebész. Te mivel is foglalkozol? Attól
tartok, kiment a fejemből.
Az első számú randi banki páncélszekrényekhez tervezett
biztonsági rendszereket. A kettes számú, nem meglepő módon,
szarvasmarhákkal üzletelt, és ha jól emlékeztem a jegyzeteimre,
Marry szállítmányozással vagy teherszállítással foglalkozott.
– Felsővezető vagyok a Winchester Logisztikánál, ami a
legnagyobb raktárokat kiadó cég Délnyugat-Michiganben.
– Ó, igen. Logisztika. – Bólintottam. Már kezdett derengeni.
Végeztem egy kis kutatást az interneten korábban, hogy
felkészüljek ezekre a randikra, és megtudtam, hogy a Délnyugat-
Michiganben a legnagyobb egyáltalán nem jelentett nagy üzletet.
Marty közelebb hajolt.
– Ismered azt a tévéshow-t? Azt a hogy is hívjákot? A
Raktárháborúkat? Ja, na az teljesen az én ötletem volt. De valami
másik csávó lenyúlta. Az egész csak arról szól, hogy kit ismersz,
igaz?
Ennyit a rokoni kapcsolatairól.
Én csak mosolyogtam és bólogattam. Semmi értelme nem
volt felvilágosítani Martyt arról, hogy az ember helyét az
életben nem az határozta meg, hogy kit ismer. Az egész
tervezésről, kemény munkáról, kitartásról és tehetségről szól. Én
nem a szüleim nagyszerű hírnevére támaszkodva végeztem el
az orvosit. Az elvégzett munkának köszönhetően jutottam oda,
ahova.
Ahogy azt előre sejtettem, Marty beszélt tovább.
– Elcsodálkoznál ám, ha látnád, miféle cuccokat pakolnak le,
aztán felejtenek az emberek raktárakban.
Felkaptam az étlapot, de nem néztem rá. Túlságosan is
lefoglalt, hogy fejben felturbózzam a randipartneremet. Ha
Marty megmosná a haját, esetleg nem is lenne olyan rossz a
megjelenése. Kampószerű orra volt, de ennél rosszabbat is
láttam már. Azt még akar helyre is tudtam volna hozni neki. Az
sem ártott volna, ha kevesebbet fújna magára a pasipézsmás
parfümjéből, de a szeme egész szép barna volt, és a fogai is jó
formában voltak. Talán csak egy pár női kézre és szakértelemre
lett volna szüksége. Lehet, hogy nem ártana, ha egy kicsit
nyitottabb lennék ezzel az egész randizós folyamattal
kapcsolatban, és adnék Martynak egy esélyt.
– Például miféle dolgokról feledkeznek meg? – kérdeztem.
– Pornóról, bébi! Egy halom pornóról. Ha az emberek az
online rendelés helyett még mindig DVD-ket néznének, én egy
kicseszett milliomos lennék.
Mi volt ez a hang?
Ó, igen. Az optimizmusom utolsó apró dobbanása utáni
sípolás A halál időpontja: 19:33.
– Ez nagy kár – mondtam a fejemet ingatva. – Utálom, ha a
jó pornó kárba vész.
– Üdvözlöm Jaspernél!
Ugrottam egyet a hangra. Először is, mert nem vettem észre,
hogy a pincérünk megérkezett. Másodszor, mert kínosan
éreztem magam, amiért valaki fültanúja volt a pornóról tett
szarkasztikus megjegyzésemnek.
És harmadszor azért, mert a pincérünk Tyler Connelly volt.
 13. fejezet

Tyler az asztal szélénél állt fehér ingben, fekete nadrágban és

rövid fekete pincérkötényben. Egy tabletet tartott az egyik
kezében, és felkészülten várt a tollal a másikban.
– Hogy vannak ma este?
A hangja teljesen érzelemmentes volt, mintha soha nem is
találkoztunk volna korábban. Mintha nem osztoztunk volna egy
desszerten épp ebben a bokszban. Mintha soha nem állt volna a
bejárati ajtómban, ahol legszívesebben megcsókoltam volna.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezte. – Sört. Bort. Martinit.
Egyenesen rám szögezte a tekintetét, amikor az utolsó szót
mondta, mintha ezt értette volna alatta: Tényleg? Én nem vagyok
elég jó, te meg egy újabb tuskóval randizol?
A belső szerveim görcsbe rándultak és összezsugorodtak,
akár egy műanyag edény, amit túl sokáig hagytak a mikróban.
– Martinit kérek – mondta Marty, meg sem várva, hogy én
rendeljek először. – Vodkával. Minél keményebb, annál jobb.
Jót vigyorgott a saját célozgatásán.
Tyler elfordította a fejét, és megköszörülte a torkát. Meg
mertem volna esküdni arra, hogy a perverz szót hallottam a
köhögése közben. Aztán újra rám nézett, a szemében kihívás
csillogott, csíkba szorított szája sarkaiban kis mosoly bujkált.
– És önnek, hölgyem? Szolgálhatok valami hasonlóan
keménnyel?
Mikor, mikor, mikor és hogyan, hogyan, hogyan kezdett itt
dolgozni? Amikor Bell Harbort választottam, vágytam a
kisvárosi életérzésre. De alábecsültem. Nem gondoltam volna,
hogy ez inkább egy apró falu érzetét kelti. Egy mikroszkóp alatti
tárgylemeznek több magánszféra jutott.
– Szénsavas vizet kérek citrommal – válaszoltam.
 Marty a homlokát ráncolta, amitől a sötétbarna szemöldökei
majdnem összeakadtak. Nyilvánvalóan alapvető része volt a
randi-stratégiájának, hogy teletölt piával. De nincs az a
mennyiségű gin, ami hozzáférést engedett volna neki bármelyik
testrészemhez is. Egy tucat nyugtató sem tudott volna ellazítani
ezen a ponton. Ennek a randinak már vége volt. Csak ő még
nem tudta.
– Kiváló.
Tyler megfordult és elsétált, így most először alaposan
szemügyre tudtam venni a fenekét. Eddig mindig szemben
álltam vele, vagy mellette. Most már tudom, hogy a gluteus
maximusa még az éttér mi egyennadrágjában is egy szinten van
a többi testrészével. Izmos, formás, kellemes ránézni. Minden
bizonnyal megfogni is. A kezem magától összerándult, a halott
zónám pedig feléledt.
Marty újra beszélni kezdett, de már nem nagyon figyeltem
rá. Úgy tűnt, hogy minden út a raktáraiban parlagon heverő
pornóhoz vezet. A ki nem mondott meghívás ott lógott a
levegőben. Gyere el hozzám, és együtt megnézzük a Debbie Does
Dallast.
Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem rá,
aktívabban részt kellett volna vennem a kommunikációban,
olyan témákra kellett volna terelnem a szót, amikről érdemes
beszélgetni. De az igazság az volt, hogy Tyleren járt az eszem.
És a fenekén.
A megszállottságom tárgya hamarosan visszatért az
italainkkal. Tyler alig hallhatóan felsóhajtott, amikor letette
elém az enyémet.
Marty az étlapot tanulmányozta.
– Mit ajánlasz, kölyök?
Tyler rám nézett, és újra felsóhajtott. Ezúttal jól hallhatóan.
– Nézzük csak! – Átlapozta a kis jegyzetfüzetét, szinte
tapintható volt az ingerültsége. – Van lazac gyömbérszósszal,
rákos ravioli és rizottó, amiben ránézésre bacon és borsó van, de
nem biztos. Nem kóstoltam.
Ráharaptam az ajkamra. Egyértelműen nem állt
szándékában kimagasló kiszolgálásban részesíteni bennünket.
Nem is nagyon tudtam hibáztatni ezért. Ez a helyzet teljes
mértékig kínos volt.
Marty szemöldöke megemelkedett, majd visszaesett Tyler
hozzáállásától.
– Én a rizottót kérem – böktem ki.
Mindkét férfi olyan gyorsan nézett rám, mintha legalábbis
azt kérdeztem volna meg, hogy szerintük nem túl mély-e a
dekoltázsa a blúzomnak.
– Mi az? – csattantam fel válaszképpen, és szúrós
tekintetemmel igyekeztem mindkettőjüket egyszerre elkapni. –
Majdnem éhen halok. Egy salátát is kérek, ecetes öntettel.
Elhúzódtak a vizsgálatok, úgyhogy kihagytam az ebédet. A
kettes számúnak hagytam, hogy betolja az összes előételt, abban
bízva. hogy így majd nem mesél tovább az anyja méheltávolító
műtét utáni felépüléséről, és remélve, hogy majd Jaspernél
elfogyasztok egy kellemes vacsorát. Micsoda naivság!
Legszívesebben véget vetettem volna ennek az egész
borzalomnak, de egy falat kajám sem volt otthon. A legjobb
megoldás az volt, hogy itt eszem, méghozzá gyorsan, majd
véget vetek ennek a randinak, még mielőtt bunkó viselkedésért
kirúgják Tylert.
Marty lengő tokával felém bólintott.
– Határozott vagy. Oké. Részemről rendben. Én steaket
kérek, véresen. Tepsiben sült krumplival megrakva.
Fokhagymás tartármártással a salátán.
– Fokhagymás? Kiváló választás – mondta Tyler
egyértelműen arra utalva, hogy a fokhagyma okozta bűzös
lehelet kizárja, hogy csókolózzak a fazonnal.
Nem mintha ez egyébként esélyes lett volna.
Tyler ismét villantott felém egy ha-ez-az-amit-akarsz
pillantást, aztán megfordult, és visszasétált a konyhába.
A vacsora haladt tovább. Tyler egész udvarias módon
kihozta az étkeinket, de nem szólt egy szót sem. Nem mintha
lett volna rá esélye Martynak a raktározás mocskos
árnyoldalairól folytatott folyamatos sztorizgatása mellett. Egy-
egy történet között megkérdezte, hogy hány gallonos volt a
legnagyobb mellimplantátum, amit felhasználtam egy nőnél.
– Tudod – mondta Marty, miközben a kését csikorgatta a
tányérjában, ahogy felszelni igyekezett a lényegében nyers
steakjet –, erről eszembe jut egy fenomenális ötlet. Te és én
összefoghatnánk, és halálra kereshetnénk magunkat.
Orvosként jellemzően igyekeztem elkerülni ezt a kifejezést.
– Valóban? És hogyan?
Veresen komoly arckifejezéssel előredőlt.
– Sóoldattal töltött hereimplantátumok. Bumm! – Az
asztalra csapott és felegyenesedett. – Gondolj csak bele! Mint a
mellimplantátumok, csak golyókhoz. Merthogy a nők bírják a
nagy golyókat. Igaz?
Nem.
Tévedett.
Még soha egyetlen nőt sem vonzott egy férfi gigantikus
golyója.
– Ezzel elképesztő haszonhoz juthatnánk – ábrándozott.
Nevetésben törtem ki. A szénhidrát a fejembe szállt, és a
felvetésének az abszurditása a második legviccesebb dolog volt a
világon. Az első helyezett pedig az, hogy randin vagyok egy
ilyen gyökérrel.
Hála az égnek, a rizottóm ízletes volt, mert egyébként az
egész este teljesen kárba veszett volna.
– Tetszik az ötlet? – faggatott Marty, és közben szélesen
mosolygott, amitől előkerült egy eddig rejtve maradt rés a
fogsorában.
Megráztam a fejemet, és visszanyeltem a következő
nevetéshullámot.
– Nem tetszik az ötlet. És sajnálattal közlöm, Marty, de
valaki már lepipált ebben. Ne vedd szóviccnek!
A mosolya lehervadt, a tokája lógni kezdett… akar egy pár
petyhüdt golyó.
– Már elérhetők a hereimplantátumok— tettem hozza. – Bár
jellemzően rekonstrukciós műtétekhez használják, és nem
szépészeti beavatkozásokhoz.
Igaz, én még egyet sem végeztem. Több mint valószínű,
hogy ilyesmit egy urológus hajtana végre, de nem volt semmi
értelme ezt magyarázni Martynak. Már így is romba döntöttem
az álmait, és azt is tudtam, hogy ez az estéje sem lesz már jobb.
Észrevettem Tylert a szemem sarkából. Egy tálcát tartott a
kezében, és várta, hogy a pultos feltöltse italokkal. És fintorgott.
Rám. Mert azt hitte, hogy jól szórakozom.
Pedig nem.
Azért kuncogtam, mert Marty Cable a lehető
legszerencsétlenebb és legnevetségesebb módon művelte a
nagyképűsködést. Eddig a tökéletes férfi megtalálására tett
tudományos kísérletem eredményei erősen elmaradtak a
kitűzött céltól. Tehát nem. Nem szórakoztam jól.
– Biztos vagy abban, hogy már feltalálták? Szerintem arról
azért hallottam volna – vitatkozott Marty.
Tényleg? Még mindig itt tartunk?
– A hereimplantátumok nem olyasmik, amit a tévéshopban
reklámoznak. A legtöbb orvos csak olyan betegnek említi meg,
akinek az egészségügyi állapota miatt lehet rá szüksége.
Marty kiemelte a mellkasát, az állát pedig előretolta. Úgy
nézett ki, mint egy amerikai sas. Legalábbis annak egy
képregénybe illő változata. Egy konfekció-áruházból beszerzett
fényes öltönyben.
– Akkor ezért nem hallottam róla – puffogott. – Mivel
biztosíthatlak arról, hogy tökéletes egészségnek örvendek.
– Biztosra veszem, hogy így van.
Az agyam mindkét féltekéje veszettül bombázott
neuronokkal, hogy kitöröljék a fejemből Marty heréinek a képét.
Vagy úgy általában bármilyen heréket. Szerencse, hogy már
végeztem az evéssel.
A rizottómnak csak a felét tudtam megenni, és tele voltam.
A maradék pedig tökéletes ebéd lesz másnap. Már csak egy
dobozra volt szükségem, amiben hazavihetem. Sajnos ehhez
viszont Tyler kellett, ő pedig eléggé hanyagolt bennünket. Nem
azért, mert rossz pincér volt. Láttam, ahogy az elmúlt egy
órában az összes többi asztalnál elbűvölően viselkedett. Nagyon
is odafigyelt a többi vendégére. Mosolygott és csevegett. Úgy
tűnt, hogy csak engem és a kisebbségi komplexusos zacskójú
Martyt hanyagolja.
Lassan visszanéztem a bár felé. Tyler még mindig ott volt. A
pultossal beszélgetett, de néhány másodperc múlva megfordult,
és észrevette, hogy bámulom.
 A mutatóujjammal hívogattam, hogy jöjjön oda.
A tálca italra mutatott, amit épp kivinni készült, jelezve,
hogy várnom kell.
– Adj esélyt lepedők között, Evelyn – erősködött Marty –, és
bebizonyítom neked, hogy tökéletesen egészséges vagyok.
Pont akkor néztem vissza Martyra, amikor megtörölte a
száját és az állát. Letörölt a ruhával egy sötét pontot, amit egész
este anyajegynek véltem.
Na, ne! Most tényleg?
Az a kis pont egy pattanás tetején keletkezett varr volt?
Igen.
Most pedig vérzett. Csak Marty nem vette észre.
Elkezdett beszélni az edzéstervéről, arról, hogy ki tud
nyomni háromszáz fontot és le tud futni hat mérföldet egy nap,
és fantasztikus az állóképessége. Dőlt belőle a szó, én pedig
másra sem tudtam figyelni, csak a szivárgó friss vérre, ami
cseppet kezdett formálódni. Szólnom kellett volna neki, hogy mi
történik. A vér bármelyik másodpercben lecsöppenhet, de olyan
hipnotikus volt nézni, ahogy növekszik a csöpp. Cullennek
éreztem magam.
Tyler épp ekkor jelent meg, a vacsoránkról szóló számlával a
kezében. Letette az asztalra, és kétszer is ránézett a
randipartneremre. Tyler arcán a meglepetés egy szempillantás
alatt derültségre váltott. Rám pillantott, és karba fonta a kezét.
Te szólsz neki, vagy szóljak én? – olvastam le az arcáról.
Szinte láthatatlanul oldalra döntöttem a fejemet.
– Hé, haver! Van egy kis valami, itt ni. – Tyler megpask0lta a
saját állát.
– Mi? – Marty az ujjaival megtörölte az arcát, amitől a vér
szétkenődött a kezén és az állán. – Mi? – ismetelte meg, és a
vörös foltra nézett. Felkapta a szalvétáját, és a szájához nyomta.
– Vérzek?
– Úgy tűnik, igen – mondtam.
– Talán a legjobb lenne, hogy kimenne a mosdóba – javasolta
Tyler.
– Elnézést. – Marty felpattant, és átsietett az éttermen.
Tyler lenézett. Szó szerint és átvitt értelemben is. A hangja
halk, de tolakodóan kíváncsiskodó volt.
– Mit művelsz, Evie?
– Én? Hogy én mit művelek? Randizom. És te mit művelsz?
Mikor kezdtél itt dolgozni? – Semmi jogom nem volt ahhoz,
hogy bosszús legyek, mégis az voltam.
– Jasper azt mondta, hogy felszolgálókat keres, emlékszel? A
húgaimnak épp van munkájuk, nekem pedig ügyvédi díjakat
kell fizetnem, úgyhogy azért vagyok itt, hogy egy kis extra
pénzt keressek. – Széttárta a karját, ezzel is hangsúlyozva a
helyszínt. Pont itt, pont most.
– Szóval mentős és pincér vagy?
– Gyakorlatilag mentős és pultos vagyok, de nehéz idők
járnák, úgyhogy ott dolgozom, ahol szükség van rám.
A hüvelykujjával hátramutatott a mosdók felé.
– De úgy látom, hogy neked nincs rám szükséged. Találtál
magadnak egy újabb nyertest.
Ezzel azért tudtam volna vitatkozni.
– A számítógépes randiprofilom nem működik, ha a
jelentkezők hazudnak magukról.
– Gondolod? – Tyler becsússzant velem szembe a bokszba,
Marty tényárját pedig félretolta.
A jelenléte olyan volt, akár az elektromosság: vonzott
magához, és tuti, hogy nagyot szikrázott volna.
– Lehet, hogy inkább a hagyományos módon kellene
találkoznod valakivel. – Huncut fény csillant a szemében. –
Például miközben összevarrod az illetőt.
A valósággal szemben elvakító endorfinok árasztották el a
szervezetemet, ahogy attól előre tartottam. Csak
reménykedhettem abban, hogy logikával és állhatatossággal le
tudom őket szerelni.
– Tyler, elismerem. Nagyon vonzónak talállak, és gyanítom,
hogy csodálatos ember vagy, de nem te vagy az, akit keresek.
Lassan megrázta a fejét, a szemét pedig végig az enyémen
tartotta.
– Igazad van. Ha a nedvedző és a faragatlan a zsánered,
akkor a vőlegényed épp a férfimosdóban kezeli a sebét.
Erre elröhögtem magam. Nem bírtam ki.
Tyler átnyújtotta a kezét az asztalon, és finoman
megérintette az ujjaival az enyémeket.
– Ugyan már, Evie! Randizz velem! Megígérem, hogy jól
fogsz szórakozni.
A pulzusom szaporává vált az érintése nyomán.
– Nem szórakozást keresek, hanem férjet.
Az egymás után kétszer feltörő nevetése és a pimasz
mosolya totál kiütött. Basszus, nagyon szexi volt.
– Nem vagyok nagy házasságszakértő – mondta –, de
szerintem életed párjának a megtalálása jó szórakozás kellene,
hogy legyen. Nem pedig tudományos kísérlet.
Visszahúztam a kezemet, és hagytam az ölembe zuhanni.
– De én tudós vagyok. Csak így tudom megközelíteni a
dolgokat. Lineárisan. A pontból B felé haladva.
– Igen. Az A pont, hogy találkozol valakivel. A B, hogy időt
töltesz vele, a C pedig… – Itt elhallgatott egy újabb kuncogás
erejéig. – A C pont jelenleg még mindig rajtad áll.
– Mégis miért akarsz te egyáltalán randizni velem, Tyler?
Mert csinosnak tartasz? Az nem elég indok. – Elakadt a hangom.
– Először is, igenis elég. Én így közelítem meg a dolgokat.
Másrészt pedig, azt hiszem, egyszerűen csak érdekesnek
talállak. Tetszik, hogy mennyire próbálsz gyakorlatias lenni. De
látom, hogy mégsem vagy mindig annyira az, különben nem
pirulnál el olyan sokszor. És egészen őszintén, az is tetszik,
amikor azt mondod, hogy nem vagyok neked való. Minden
egyes alkalommal, amikor ezt mondod, egyre jobban be akarom
bizonyítani, hogy tévedsz.
– De ennek semmi értelme. Tudod, hogy egészen mást
akarunk.
Megint felnevetett, és a hangja fátyolossá vált.
– Ne akard megmondani nekem, hogy mit akarok, Evelyn!
Pontosan tudom, mit akarok.
A tekintetét rám szegezte, amitől egy hasznavehetetlen
ösztrogéntócsává változtam. Rólam beszélt. Engem akart. Lehet,
hogy csak egy kis időre, de a bók egyenesen a… hiúságomba
talált.
– Elgondolkozom majd rajta. – Basszus, ezt meg ki mondta?
Kihúzta magát.
– Tényleg?
 Ó, baszki! Én voltam.
– Igen, elgondolkozom rajta, de nem ígérek semmit. Te
pedig pattanj fel onnan, mert ha még sokáig ücsörögsz ott,
Jasper még kirúg.
– Megérné. – Elképesztően szélesen mosolygott.
– Azt kétlem. Plusz a randim is jön vissza. – A közeledő
Marty felé bólintottam a fejemmel.
Egy kis darab papírtörülközőt ragasztott az állára. Ez aztán
végtelenül elegáns volt. Látható gyanakvással figyelte, ahogy
Tyler kimászik a helyéről.
– Becsomagolná ezt, hogy hazavihessem? – A maradékomra
mutattam, és megpróbáltam közömbösnek tűnni, mintha a
pincérek máskor is odaülnének hozzám.
– Természetesen. – Tyler elvette a tányéromat, és Marty
hideg steakjére mutatott. – Azt elviszi haza?
– Nem végeztem még.
~ Hmm, pedig szerintem igen. – Tyler felkapta a tányért, és
elvitte magával, én pedig elfojtottam egy bűntudatos mosolyt.
Marty haragosan nézett rám.
– Ez a kölyök a legelcseszettebb pincér, akivel valaha
találkoztam.
Igen, az volt. Viszont én kezdtem megkedvelni.
 14. fejezet

– Biztos vagy ebben, anyu?

Anyám egy szőnyeggel borított fellépőn állt egy
pezsgőszínű ruhában, és nézte magát egy aranykeretes,
háromoldalú tükörben. Ahogy megígértem, elmentem Ann
Arborba, hogy együtt tölthessük a hétvégét, és elmenjünk
menyasszonyi ruhát venni. Ez volt a tizenötödik vagy
tizenhatodik ruha, amit felpróbált. Olyan régóta voltunk már ott
a szalonban, hogy szerintem az érkezésünk óta a tulajdonost is
lecserélték.
Megfordult, hogy megnézze a ruhát hátulról.
– Miért? Szerinted nem áll jól nekem ez a szín? Nekem
tetszik.
– Nem. A szín rendben van. Az nekem is tetszik. Én az
esküvőről beszélek. Talán csak azért nem tudod kiválasztani a
ruhát, mert nem is vagy biztos abban, hogy végig akarod ezt
csinálni.
Nagyot szusszanva lélegzett ki, majd csípőre tett kézzel
szembe fordult velem.
– Evelyn Marjorie Rhoades, az egyetlen problémám az, hogy
a legutóbbi ruhapróba óta fogytam néhány fontot. Őszintén nem
gondoltam, hogy ennyire ellenállsz majd az apáddal való
kibékülésünknek. Azt hittem, örülni fogsz.
Borzalmas tanú voltam, minden módon igyekeztem
elbizonytalanítani a döntésében. De nem tehettem róla.
Kétségbeesetten próbáltam eltéríteni attól, hogy elkövesse ezt a
hatalmas hibát.
– Sajnálom, anyu! Még mindig nehéz elfogadnom ezt az
egész helyzetet. Úgy értem, örülök, ha boldog vagy, de
aggódom is.
 – Miért? Ez butaság. Apáddal mindketten biztosak vagyunk
abban, hogy ez a helyes út.
– Látod? Pont ez aggaszt. Általában, amikor úgy kezdesz
egy mondatot, hogy apáddal, az általában úgy végződik, hogy és
aztán majdnem megöltük egymást.
Anyám kuncogott, és ekkor rádöbbentem, hogy mennyire
boldognak tűnik. Fiatalabbnak látszott, és ragyogott. A
homlokán szinte állandóan látható ránc, amit a feszültség
okozott, eltűnt. Mintha megcsináltatta volna, de tudtam, hogy
nem. Azzal hozzám fordult volna.
– Tudom, hogy ez egy kicsit furcsa, kedvesem. De az igazság
az, hogy megváltoztunk. Ő sem az a férfi már, aki tíz évvel
ezelőtt volt. És én sem vagyok ugyanaz a nő. Lenyugodtunk. –
Lelépett a dobogóról, és odaült mellém az öltözőben lévő
rózsaszín szaténkanapéra.
– Evie, felkészültem a visszavonulásra. Élvezni akarom az
életet egy kicsit. Mást sem tettem az elmúlt negyven évben, csak
dolgoztam. Most meg látom, hogy te is ugyanezt teszed, az
életed tele van szakmai sikerekkel, de nincs benne senki, akivel
megoszthatod őket. Ezért unszollak, hogy keress magadnak egy
különleges embert. Nem jó mindig egyedül lenni. Ridegek
leszünk tőle.
Lenéztem, ahogy megpaskolta a kezemet. Az övé most
sokkal törékenyebbnek tűnt. A felszín alatt jól látszottak az erek.
Közben tudtam, hogy még mindig erős, tehetséges és ellenálló
kezek azok. Anyám briliáns sebész volt. A kezei számtalan
életet mentettek meg, és a visszavonulásának a gondolata
legalább annyira felfoghatatlan volt számomra, mint ha ufók
ragadták volna el.
– Visszavonulsz? Apa is visszavonul?
– Kevesebbet vállal, hogy jusson időnk utazgatni.
Olaszországba megyünk nászútra. Először is oda szerettünk
volna menni, de fizetnünk kellett a diákhiteleinket. Azok
szerény idők voltak. – Úgy nevetett ezen, mintha az a kemény
időszak kedves emlék lenne.
Megigazította maga alatt a párnát.
– Figyelj, drágám! Van még valami, amit szeretnék
elmondani neked. Korábban nem akartam, de apád szerint
tudnod kellene róla. Tartozom egy vallomással.
Vallomással? A vallomások, ahogy a bocsánatkérések is,
ritkán fordultak elő a családomban. A testhőmérsékletem
elindult felfelé a várakozástól.
– Oké – mondtam lassan. – Miféle vallomással?
Enyhén megrántotta a vállát, és picit bólintott a fejével,
mintha ez az egész a világ legjelentéktelenebb dolga lenne.
– Tavaly nyáron volt egy apró szívproblémám. Valójában
akkor jöttünk össze újra apáddal. Nem a La Jolla-i
borkóstoláson, bár a dolgok ott forrósodtak fel igazán.
A szám teljesen kiszáradt, miközben próbáltam lenyelni a
rám törő aggodalomhullámot.
– Apró szívprobléma? Ne ködösíts nekem, anyu! Pontosan
mit van szó? És tavaly nyáron? Miért csak most hallok róla? – A
hangom rikácsolóvá vált. A mellkasomban tomboló szívemből
ítélve én is épp egy apróbb szívproblémát készültem kihordani
lábon.
– Semmiség. – Megint megpaskolta a kezemet, de ezt most
leereszkedőnek éreztem, mintha nem érthetném a hallottak
jelentőségét. Megfeledkezett volna arról, hogy én is orvosira
jártam? – Aritmiám volt – válaszolta. – Végül nem lett belőle
semmi. Azt hiszem, összezavarodtak a hormonjaim. Átkozott
menopauza. Volt viszont egy kis ájulásos esetem a műtőben. El
sem tudom mondani, mennyire megalázó volt gyenge
gyakornok módjára kidőlni. – Felhorkant, és megrázta a fejét. A
gyengeséget, legyen az fizikai vagy szellemi, szintén nem
tolerálták a családomban.
– Elájultál? – Lehet, hogy csak a szuggesztió erejének
köszönhetően, de én is meglehetősen kábának éreztem magam.
A halántékomra tettem a kezemet, hátha az stabilizál.
– Ó, tudtam, hogy nem kellene elmondanom neked!
– De igen! Már akkor el kellett volna mondanod, amikor
történt! Mi lett volna, ha súlyosabb? – A jólléte miatt érzett
aggodalmamat bosszúság váltotta fel. Helytelen dolog volt ezt
eltitkolnia előlem.
Egy csuklómozdulattal elhessegette a megjegyzésemet.
– Akkor már hamarabb szóltam volna. De orvosilag teljesen
jelentéktelennek bizonyult. Tudod, hogy a dolgok néha nem
utalok semmire. És, Evelyn, bizonyos szempontból ez volt a
legjobb, ami történhetett. Rávett, hogy újraértékeljem a
prioritásaimat. Van egy kiváló kardiológusom, és ha már
őszinte vagyok, akkor elmondom, hogy terápiára is járok.
Letettem azt a rengeteg haragot és gyűlöletet, amit évek óta
cipeltem, és jobban érzem magam, mint valaha. Azt hinné az
ember, hogy az én koromra már tisztán látja a dolgokat, de úgy
tűnik, hogy én egy hatalmas, kusza katyvasz voltam.
Természetesen mindenért apádat hibáztattam, de kétségtelenül
részben én is hibás voltam.
Kinyitva az ölébe ejtette a tenyereit, mintha azt fejezte volna
ki ezzel: Hú, ki gondolta volna?
– A te hibád?
– Hát elég dühös voltam a félrelépése miatt. – Ezen a
közömbös hangon akár azt is mondhatta volna: Bárcsak
marhasültet rendeltem volna!
– Még jó, hogy dühös voltál, anyu. Hiszen megcsalt. –
Éreztem, hogy a szunnyadó neheztelésem a felszínre tör.
Legalább annyira szar apa volt, mint amennyire szar férj.
Anyám felállt, és a tükör felé sétált. A ruha suhogott a lábai
körül. Amikor odaért, úgy nézte a tükörképét, mintha akkor
látná először. A hangja továbbra is teljesen tárgyilagos maradt.
– Igen, megcsalt, de az az ő gyengesége volt. Viszont én sem
voltam teljesen ártatlan az ügyben. Nekem soha nem volt elég,
hogy ugyanolyan jó sebész legyek, mint ő. Jobb akartam lenni.
Ám a férfiegó sérülékeny dolog, Evie. Azért loholt azok után az
unalmas fruskák után, mert szüksége volt arra, hogy
gondoskodhasson valakiről, én pedig soha nem engedtem neki,
hogy ezt megtegye értem. Néhanapján dobhattam volna neki
egy sárkányt, akit leölhet, ahelyett, hogy én magam válók
sárkánnyá.
A szoba megdőlt. Lehet, hogy anyámat mégis elraboltak az
idegenek, és ez csak egy földönkívüli elmeirányító lény által
használt burok itt előttem? Soha nem hallottam még őt ennyire
filozofikusnak vagy elmélkedőnek. Soha nem hallottam tőle,
hogy felelősséget vállalt volna bármilyen viselkedéséért. Mi a
fenét adhatott neki az a terapeuta?
 – Anyu, épp most forgatod fel fenekestül az életemet. – A
hangom alig volt több suttogásnál.
A tükörképére mosolygott, majd megfordult.
– Ennek mind jó hírnek kellene lennie, drágám. Tökéletesen
egészséges vagyok, és jobban odafigyelek magamra, mint
bármikor korábban. Ahogy apád is, és mind a ketten biztosak
vagyunk abban, hogy ezúttal jól fog sikerülni a házasságunk.
– Oké – mondtam lassan, mintha a szó esetleg
felrobbanhatna.
Rengeteg mindent szerettem volna még hozzáfűzni vagy
megkérdezni, de az agyam olyan volt, akár egy túltömött
bőrönd, amit becsukni próbálok. Szívritmuszavar, megbocsátott
hűtlenség, bocsánatkérések, vallomások. Más felnőtt családok
ilyesmikkel találkoznak állandóan? Lehet, hogy ez egy
egészségesebb életmód, de nem állítanám, hogy nekem tetszett.
A tagadásnak is megvannak az előnyei.
– Tetszik ez a ruha – jegyeztem meg inkább.
Anyám megperdült, akár egy szépségkirálynő.
– Tényleg? Nekem is. Elképzelhető, hogy ez lesz az igazi. –
Odasuhogott a kanapéhoz, és visszaült. – Nagyon boldog
vagyok, szívem. Kérlek, örülj velem!
~ Örülök. De tényleg. – És ekkor jöttem rá, hogy valóban
örülök. Mégis ki vagyok én, hogy azt állítsam, anyának és
apának nem fog összejönni? Az ég a megmondhatója: elég
önfejűek ahhoz, hogy ezúttal együtt maradjanak, ha akarnak.
– Szerinted visszajön valaha az az eladó? – Anyám a
szalonban dolgozó eladó után kutatva hátranézett a válla fölött.
– A gyomrom azonnal korogni kezdett az ebéd említésére. –
Éhen halok.
– Jó. Ezután elviszlek egy jó étterembe. Addig is, meséld el,
hogy mi a helyzet veled mostanság. Azt mondtad, hogy van
valaki, akit esetleg elhozol az esküvőre. – Hátradőlt a kanapén. –
Valaki különleges?
Különleges? Hmm. Ez a szó sok mindenre vonatkozhatott,
és Tyler Connelly számosba beleillett.
– Mondjuk, hogy találkoztam néhány nagyon érdekes
férfival az utóbbi időben, és tettem erőfeszítéseket.
A szeme csillogni kezdett.
 – És?
Mesélhettem volna neki a Bell Harbor-i Szinglikről, de az
egyelőre katasztrofális eredményeket hozott. Vagy Tylerről is,
de tudtam, hogy amikor valaki különlegesről beszél, a házasság
kézzelfogható lehetőségére gondol. Méghozzá olyan valakivel,
aki műtősruhát vagy drága öltönyt és nyakkendőt visel. Anyám
nem volt sznob a szó szoros értelmében, de az elvárásai
általában elég specifikusak voltak.
– És csak bízz bennem!
 15. fejezet

Az, hogy soha nincs a lakásomban étel, rémes szokás, de

egyszerűen csak nem szokott eszembe jutni, amíg éhes nem
leszek. Márpedig akkor már késő elindulni a boltba. Úgyhogy
repestem, amikor vasárnap este kinyitottam a hűtőt, és ott
találtam a Jaspertől elhozott maradékot. A rizottóm! Halleluja!
Teljesen meg is feledkeztem róla.
Kivettem a dobozt a polcról, és kinyitottam. A tetejére egy
üzenetet írtak. Vicces és kacér kis üzenet állt benne Tylertől. Az
idegein! spontán örömtáncot jártak.
„Ne felejts el gondolkozni a dolgon!” És utána
odafirkantotta a telefonszámát.
Ó. gondoltam én rá!
Sokat.
A Bell Harborból Ann Arborba vezető hosszú úton végig
ezen gondolkoztam. És a hosszú úton Ann Arborból vissza Bell
Harborba tovább gondolkoztam rajta. Amikor ott ültem
anyámmal, és néztem a belőle áradó boldogság napos sugarait,
akkor is Tyler-re gondoltam. Arra, milyennek érzem magam
tőle: érzelgősnek és fiatalnak, tele lányos reménykedéssel. Ha ez
a helyzet anyámmal is, akkor talán megértem, hogy miért
hajlandó még egy esélyt adni az idióta apámnak.
De ekkor eszembe jutott, amit Hilary és Gabby mondott.
Nagyon-nagyon problémás. Az az egész család egy rakás elcseszett
szerencsétlen.
A barátnőmet ő vitte a szalagavatóra, és totál összetörte a szívét.
Oké, a szalagavatós ügyet mellőzhetjük. A gimis fiúk nem
az érzékenységükről híresek. De persze igaz ez a legtöbb felnőtt
férfira is. Elméletben tisztában voltam azzal, mennyire
értelmetlen egy vele folytatott akár hosszú, akár rövid távú
kapcsolat. Az irántam való lelkesedése csak annak volt
köszönhető, hogy kihívást jelentettem neki. Ahogy megadom
neki, amit akar, valószínűleg elveszi, és lelép.
De mit árthatott, még ha nem is lenne több egy utolsó
hajránál? Egy kis foda pena Evie-nek. Az tuti, hogy Tyler
Connellynél rosszabbat is kifoghattam volna.
Felkaptam a mobilomat, és beütöttem a számát.
– Helló?
– Tyler?
– Igen?
– Valaki egy telefonszámot hagyott a rizottómban.
Először egy szót sem szólt, majd halkan kuncogni kezdett.
– Evie? Ó, egek! A csávónak akartam megadni a számomat.
Nevetés csiklandozta a torkomat.
– Hűha! Bocsi! Engem kaptál helyette. De mindenképp
szólok neki, hogy érdeklődsz iránta. Amúgy szereti a pornót.
– Kiváló. – Tyler halkan beszélt, mintha különösen csöndben
kellene lennie. – Hol vagy? – kérdezte.
– Itthon. Épp most értem vissza Arborból. Te hol vagy?
– A MedPro állomás ügyeleti szobájában Reggel hatig bent
vagyok. De reggel sétálni viszem a kutyákat. Ha esetleg lenne
kedved eljönni velem… – A hangja még inkább elhalkult, és
egész szexivé vált. – Tudod, hogy te is akarod.
Basszus! Igaza volt. Tényleg akartam.
Lehet, hogy Hilary úgy gondolta, hogy Tyler problémás
pasi, de az, hogy egy napsütéses parkba hívott fényes nappal
sétálgatni, szerintem a kedves fiúk kézikönyvének az első
fejezetébe illett. Akármi is a működési hiba a családjában, ő
látszólag felülemelkedett rajta. Ezért pedig becsültem. És a
számos ok ellenére, ami miatt nemet kellett volna mondanom,
én nagyon is igent akartam mondani.
Úgyhogy mondtam is.
– Igen szeretnék elmenni kutyát sétáltatni veled reggel.
– Tényleg? – A hangja hangosabb lett, majd megköszörülte a
torkát, és visszatért a szolid lazasághoz. – Nagyszerű! Akkor
reggel találkozunk.
Találkozunk ám!
Befordultam a sarkon, és mielőtt elértem volna a park bejáratát,
megláttam Tylert egy padon ücsörögni. Hátradőlt, az egyik
karját kinyújtotta a pad háttámláján, a másik kezével pedig az
aznapi kutyát simogatta. A szőrcsomócsordát egy nagy,
langaléta, barna-fekete, hullámos szőrű jószág váltotta fel. Egy
német juhász, egy komondor és valószínűleg egy kis Chewbacca
keveréke lehetett. A fejét Tyler ölében pihentette, miközben
imádattal bámult rá.
Azt hiszem, megértem, mit érez az a kutya.
– Nem vagy valami jó kutyasétáltató, ha csak itt ücsörögsz –
szólaltam meg.
Tyler felém fordult, és feltolta a napszemüvegét a feje
tetejére Bárcsak ne tette volna! Sokkal jobban tudok
koncentrálni, ha nem vakít el az a szempár és az ultrafényes
mosolya. De hirtelen mindkettővel szemben találtam magam.
A kutya felpattant, és elkezdte olyan vadul csóválni a farkát,
hogy három láb távolságból is éreztem a szelét.
– Épp ideje, hogy ideértél. Már vártunk. – Megpaskolta
maga mellett a padot. – Ülj le!
A kutya is, és én is szót fogadtunk, de a blöki azonnal
közelebb jött, és közénk bújt. Elkezdtem vakargatni a fejét. A
farka tompán puffant a földön.
– Ki ez a fickó? – kérdeztem.
– Panzer.
– Mint a tank?
– Igen, csak ő cuki. Nemde, haver? – Tyler megvakarta az
álla alatt, a kutya pedig még közelebb bújt. – Nagy kár, hogy a
mai az élete utolsó napja.
Elment fölöttünk egy felhő, ami még tovább sötétítette a már
amúgy is borús eget.
– Az élete utolsó napja? Miért?
– Ha holnapig nem fogadja örökbe valaki, akkor neki annyi.
Egy ideje mar a menhelyen van. De senki sem akarja, mert elég
öreg. Ugyanazzal a hölggyel élt kiskutya kora óta, de a gazdája
idősek otthonába került, és nem vihette magával. Úgy tudja,
hogy a fiánál van, de ő bedobta Panzert a menhelyre.
– Ó, ez szomorú! – Szegény kutya. És szegény idős hölgy.
~ Tudom. Bárcsak el tudnám intézni, hogy valaki örökbe
fogadja.
Néhány másodpercig csöndben ücsörögtünk, mindketten
Panzer fülével játszottunk, miközben ő kutyához méltó
örömmel sóhajtozott, ügyet sem vetve a közelgő végre.
Tyler egy kicsivel később felém fordult. A szeme csillogni
kezdett.
– Hé, vevő lennél egy kutyára?
– Én? Mi? Ó, egek, nem! Nem vehetek magamhoz egy
kutyát. A lakásom akkora, mint egy laptop.
– Oké, de hamarosan elköltözöl, nem?
A hangja reménnyel teli volt, s ettől úgy éreztem magam,
akár egy híd alatt lakó troli. Kizárt volt ugyanis, hogy elvigyem
ezt a kutyát, mindegy, milyen szomorú az élete végéről szóló
történet, és mennyire hízelgőén néznek rám mind a ketten.
– Nem. Soha nem vagyok otthon. Nem lenne fair vele
szemben. Mindig egyedül lenne.
Tyler válla megereszkedett.
– Oké. Az nem megoldás akkor. Sétáljunk! – Felállt, és
bement a parkba a nagy ebbel az oldalánál.
Én is felálltam, de a bűntudat lehúzott.
– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni!
Nem voltam biztos abban, hogy ezt most a már majdnem
elhunyt kutyának vagy a nagyon is élő férfinak mondtam.
~ Semmi gond. Csak gondoltam, megkérdezem. Gyere!
Ment tovább az úton, én pedig sietve igyekeztem lépést
tartani, miközben a fejem megtelt a kutyatartás ellen szóló
okokkal.
Soha nem volt kutyám. Azt sem tudtam, hogyan kell
gondoskodni róla. Még ha a világ legjobb papucsszállító,
újságbehordó, lábujjmelegítő szuperkutyája lett volna, akkor
sem volt elég helyem egy házi kedvencnek.
Lépdeltünk az úton, a kavics csikorgott a lábunk alatt.
– Tényleg nem vehetek magamhoz egy kutyát – mondtam
határozottan.
 Tyler felnevetett.
– Tudom. Ne izgasd magad miatta!
– De nem mondasz semmit.
Lemosolygott rám.
– Sajnálom! Nagyon fáradt vagyok. Kemény volt az éjszakai
műszak.
– Biztos, hogy erről van szó? Nem a kutya miatt vagy
csalódott?
Megállt. Panzer leült, nagy rózsaszín nyelve kicsússzant
oldalra.
– Persze hogy nem. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe
hozni. Hirtelen ötlet volt.
A homlokomat ráncoltam.
– Oké, de most rosszul érzem magam. Mintha segítenem
kellene.
– Evie, semmivel sincs rosszabb helyzetben, mint öt perce
volt. Nincs semmi, ami miatt rosszul kellene érezned magad.
– Mégis úgy érzem.
Igazából egy kicsit elérzékenyültem. Mi a fene van velem,
hogy tiszta szentimentálissá válók egy kutya miatt, akit
mindössze két perce ismertem?
Tyler kinyújtotta a kezét, és végigcsúsztatta a karomon,
amíg az ujjai az enyémek köré nem fonódtak.
– Ne tedd! Gyere, sétáljunk! Haza kell mennem, és muszáj
aludnom egy kicsit.
Sétálni kezdtünk, én pedig megpróbáltam visszaemlékezni,
mikor volt utoljára, hogy valakivel kéz a kézben sétáltam. Jó
érzés volt. A köztünk lévő csönd pedig nyomasztó helyett
kellemessé vált. Panzer sorsa mégis dementorként követett
bennünket.
– Milyen idős? – kérdeztem egy perccel később. Panzerre
néztem, és átkozott legyek, ha az a kutya nem rebegtette rám a
szempilláit.
Tyler nagyot nevetett. Aznap halványkék póló volt rajta.
Szándékosan viselt kéket, csak hogy kiemelje a szeme színét? Ez
átkozottul manipulatív és teljesen igazságtalan volt.
– Erre nem fogok válaszolni, Evie. Ez a kutya nem a te
problémád. Beszéljünk valami másról!
 – Milyen idős? – kérdeztem újra. – Annyit legalább
megtehetek, hogy körbekérdezek ma az irodában, és
megtudakolom, hátha érdekel valakit.
Ezen elgondolkodott egy percig.
– Oké, az jól jöhet. Tizenöt éves. Az elég öreg egy ekkora
kutyánál. Valószínűleg max egy vagy két éve van még hátra.
– Rendben. És ha hallok valakiről, aki egy öreg kutyát keres,
felhívlak. Megvan a számod, tudod. – Próbáltam kacérnak
tűnni, és mivel Tyler elvigyorodott, valószínűleg sikerrel jártam.
Sétáltunk még egy kicsit tovább, ahol az út kettévált. Az
egyik irányban a partra lehetett lejutni, a másik út maradt a
parkban. Azon haladtunk tovább. Hagytuk, hogy Panzer
diktálja a tempót, ahogy megszaglászott minden egyes fát, és
zászlóként lengette a farkát. A szellő felerősödött, megzörgette a
leveleket, én pedig azt kívántam, bárcsak vittem volna
magammal egy dzsekit. Nyugat felől sötét felhők gyülekeztek,
és legalább olyan fenyegetőn festettek, mint Panzer jövője.
Milyen gyakran kell egy ilyen kutyát kiengedni, hogy
elvégezze a dolgát? – kérdeztem, miközben Panzer a nedves
orrával a tenyeremet szagolgatta.
Tyler fáradt szemekkel meredt rám.
– Nem hagyom, hogy magadhoz vedd ezt a kutyát. – A
hangja nem hagyott helyet vitának, de én akkor is
nekilendültem.
– Csak válaszolj a kérdésemre! Mennyi figyelemre van
szüksége egy ekkora kutyának ebben az életkorban? – Tisztában
akartam lenni a tényekkel, hogy tovább tudjam adni az infót a
kollégáimnak. Valamelyikük biztosan magához tudja venni ezt
a kutyát. Hilary elbírna vele. Még egy kutya? Észre sem venné.
– Több időre és energiára, mint amennyi neked van, ha ezt
meg kell kérdezned – válaszolta Tyler. – Bízz bennem! Majd
kitalálok valamit.
Hát persze hogy kitalál. Mások megmentése és a másokról
való gondoskodás volt a hobbija.
– Ezt gyakran csinálod, igaz? – mondtam.
– Micsodát?
– Hogy kitalálsz valamit? Mások megmentésére sietsz?
Ahogy az öcséddel is tetted? No, meg velem.
Megrántotta a vállát.
– Gondolom.
– És rólad ki gondoskodik? – Ez egy amolyan rávezető
kérdés volt. Ráadásul elég intim, és zavarba is hozta.
– Én ~ felelte végül. – Én gondoskodom magamról.
Ez ismerősen csengett.
Mintha magamat hallottam volna.
Tovább sétáltunk, de az ég percről percre egyre sötétebb lett.
Lila felhők érkeztek a tó felől. Ahogy a bejárathoz visszavezető
út utolsó görbületéhez értünk, a fejemre esett az első kövér
esőcsepp, néhány másodperc múlva pedig már szakadt, mintha
dézsából öntenék.
Őrült nindzsák módjára rohantunk a legközelebbi
fedezékhez, ami egy hat láb magas, rozoga szerkezet volt,
tetővel, de falak nélkül. Nem tűnt elég strapabírónak, hogy
megvédjen bennünket, de ha a közepébe állunk, megússzuk a
vihar javát. Égzengés hallatszott, amikor a lábam elérte az első
lépcsőt, mire gazellát meghazudtoló módon felugrottam és
belendültem. Suta, béna gazella voltam, akit az összes többi
kiröhögött. Majdnem felbuktam, de Tyler elkapott a
derekamnál, és megtartott.
Panzer mögöttünk sündörgött, látszólag meg sem kottyant
neki a vihar. Néhány többi sétáló a parkoló felé rohant, és rövid
időn belül magunk maradtunk.
– Ez gyorsan ideért – mondta Tyler kinézve az égre.
A pólója elázott, és kellemesen szemérmetlen módon tapadt
a bőréhez. Az esőtől és a széltől kalandosan kócos lett a haja.
Biztosra vettem, hogy én nem jöttem ki ilyen jól a dologból.
Végighúztam a kezem a nedves arcomon. A szél élesen süvített
át az apró menedékhelyünkön. Megborzongtam az adrenalintól,
a hidegtől és Tyler fizikai közelségétől. Esély sem volt elkerülni.
Szemtől szemben álltunk a kuckóban. A fejünket lehajtottuk,
hogy kivédjük a széllel érkező esőt. Belélegeztem. Éreztem a
pólója nedves pamutjának és a bőre melegének illatát. Egy kicsit
közelebb léptem, mire körém fonta a két karját, ahogy azt előre
sejtettem.
Megpihentem az ölelésében, és hagytam, hadd élvezzem az
elengedés és a megadás pillanatát. Hogy egyszerűen csak
létezem két szép, erős kar ölelésében. A nagy képben lévő
elvárások helyett csak a pillanatnyi szükségletemre figyeltem.
Nem is kellett ezt borítani.
Kivéve, hogy mégis kellett. Mivel ott helyben rájöttem, hogy
mennyire akarom őt. Halogathattam egy nappal vagy egy héttel
vagy akár egy hónappal is, de végül a kíváncsiságom és a
vágyam úgyis fel fog falni. Tudnom kellett, milyen a szája íze, és
hogy milyen érzés lenne, ha azok a kezek a vállam körül, amik
most olyan biztonságot nyújtanak, végigsimítanák a lábamat.
Oldalra fordítottam az arcomat, és a mellkasának döntöttem
a fejemet. A karommal pedig átöleltem a derekát. Egy pillanatra
megfeszült, mintha nem lenne biztos abban, hogyan is
értelmezze a mozdulataimat, de pár másodperc múlva a két
keze hátul a derekamra csúszott, és közelebb húzott magához.
– Azt hiszem, hogy nem is annyira rossz dolog, ha elkapja az
embert az eső – mondta.
A pólójába mosolyogtam.
– Azt hiszem, nem.
Panzer körülöttünk sétálgatott és a levegőt szimatolta.
Hullámos bundája csapzott volt, és csöpögött belőle a víz.
Korábban egyfajta méltóságteljesség lengte körül, de most csak
egy ázott kutyának nézett ki. Ettől pedig egy kicsit még inkább
fájt érte a szívem. Nem volt rendjén, hogy így tölti az utolsó
napját. Túlságosan igazságtalan volt, hogy véget vessenek az
életének csak azért, mert már kicsit öregecske, és senkinek sem
kell.
Felnéztem Tylerre.
– Magamhoz veszem a kutyát – jelentettem be.
Megrázta a fejet, amitől vízcseppek szálltak szét a kis
pavilonban
– Nem kell ezt tenned!
– Tudom, de akarom. Majd kitalálok valamit, hogy meg
tudjam oldani.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Ezért kaptam két gödröcskét, amitől elgyengültek a lábaim.
 – Tudod, segítek majd vele.
Most én mosolyodtam el.
– Tudom, hogy segítesz. Még ha nem is kérlek.
Alighanem nem csak a kutyával kapcsolatban állapodtunk
meg. Egyezséget kötöttünk. Egy törékeny szövetséget, amiben,
ha átmenetileg is, de összefonódott az életünk.
Ez volt az a pont, ami után már nem volt visszaút. Ha ki
akartam még szállni, itt volt az idő.
De nem tettem.
Tyler pedig tudta, hogy nem fogok.
A kezei lassan felfelé haladtak a hátamon, majd végig a
vállamon, végül a tenyerébe fogta az arcomat, mintha legalább
olyan törékeny lennék, mint amilyennek éreztem magam.
Kipukkanni készülő buborék voltam, az ajka viszont puha,
finoman súrolta az enyémet, incselkedve, de nem csókként.
Felsóhajtottam. Apró nőies lélegzet volt, amit nem tudtam
visszatartani. És ekkor megcsókolt. Valóban megcsókolt. Erősen,
és bizonyossággal, és olyan magabiztossággal, amitől a saját
nevemet is elfelejtettem.
Visszacsókoltam. Az sem érdekelt, hogy egy nyilvános
parkban vagyunk, ahol bárki megláthat. Nem érdekelt, hogy túl
fiatal hozzám. Még azt sem bántam, hogy soha nem venne
engem feleségül.
Most csak azt akartam, hogy folytassa.
És folytatta.
 16. fejezet

– Megtaláltam számodra a tökéletes férfit – jelentette be Hilary

miközben behúzott az irodájába. – Ha nem lennék házas, én
hajtanék rá.
Becsukta az ajtót, és gyakorlatilag belelökött az egyik
székbe.
– Jó reggelt, Hilary! – mondtam gúnyosan. – Jól vagyok,
köszi. Te hogy vagy?
Mindössze öt perce értem be. A hajam még mindig nedves
volt az esőben tett séta miatt, de a kedvemet semmi sem
szeghette. Kivéve talán, hogy el kellett volna mondanom
Hilarynek, hogy épp az imént smároltam Tyler Connellyvel a
parkban. De inkább még egy kicsit megtartom ezt a titkot
magamnak.
– Jó reggelt! Igen. Mindegy. Nincs most erre időnk. Tessék,
olvasd el ezt! – Egy kupac papírt dobott a kezembe. – Chris
Beaumont-nak hívják, és komolyan, ez a pasi tuti befutónak
tűnik. És szerencsére nem arról a nyálas oldalról van.
Lenéztem. A papírok sarkához egy kifejezetten jóképű, sűrű,
barna hajú és csokibarna szemű férfi képét tűzték. Mellett pedig
az önéletrajz felirat állt. Átlapoztam a papírokat.
– Ez nem egy randiprofil, Hilary. Ez valakinek az önéletrajza
és bizonyítványainak a másolata.
Úgy vigyorgott, mint ahogy azok a hatalmas emberi
fogakkal felszerelt játék kutyák szoktak a reklámokban. Utáltam
azokat a reklámokat.
– Tudom – mondta. – Ász vagyok, mi? Jogosultságokért
jelentkezik a kórházba, mert belépett egy dermatológiai
praxisba itt Bell Harborban. Egyedülálló, Grand Rapidsben nőtt
fel, és itt akar letelepedni és családot alapítani. Én mondom
neked, Evie, tökéletes jelölt.
Visszanéztem a papírra. Szembetűnően jóképű volt, és
határozottan jók az eredményei. Akkor viszont miért rándult
össze a gyomrom, mintha legalábbis egy horogkeresztet
bámulnék?
– Honnan szerezted ezt? Honnan gondolod, hogy egyáltalán
akar randizni?
– Minden infót megkaptam Reilly Peterstől. Ő az a kurvás
orvostoborzó. Emlékszel rá? Komolyan mondom, három koktél,
és az a nő elmond neked bármit. Soha ne kérdezd a jamaicai
útjáról!
Vettem.
~ Nem lett volna szabad megosztania veled a pasi személyes
adatait, egyáltalán nem helyénvaló – vélekedtem.
– Bort vinni egy beavatkozásra szintén nem az, de azt is
elkövette egyszer. Azt mondta, szerinte udvariatlanság üres
kézzel érkezni.
Ez Reillyre vallott.
Hilary megrántotta a vállát, és nekidőlt az asztalának.
– Oké, nem kifejezetten éles eszű a nő, de ebben az esetben
szerintem megbízható a belső infója. Úgy értem, nézz csak rá
erre a pasira Evie. A Michigani Egyetemen diplomázott, a
Stanfordon volt rezidens, és most itt keres feleséget. Átlagos
rendelési időkkel dolgozna, kevés vagy zéró ügyelettel, és egy
valag pénzt fog keresni.
– Ez nem csak a pénzről szól.
– Könnyen mondja az, akinek van. De a lényeg, hogy ez a
pasi megfelel az elvárásoknak. Fülétől a farkáig. – Jót kuncogott
a saját poénján. – Gabby megmutatta nekem a listádat. Szellemi
összhang pénzügyi egyenlőség és sperma. Ez a pasi pipálja
mindet.
Újra megnéztem a képét. Ha csak feleannyira jól nézett ki,
mint a képen, még akkor is átkozottul jóképű volt. Első
pillantásra határozottan megfelelt a követelményeimnek.
Hilary gyanakvó szemekkel méregetett.
– Nem értem. Miért habozol? Azt hittem, fel leszel dobva.
Ajjaj. Kisimítottam a hajamat az arcomból.
– Ööö, nem habozok. Nagyszerűnek tűnik. Csak hogyan
kellene találkoznom vele, ha nincs fent a Bell Harbor-i
Szingliken?
Természetesen nem ez volt az egyetlen ellenvetésem. Volt ez
a kis ügy Tylerrel. Az ajkam még mindig bizsergett a csókjától,
és meglehetősen biztos voltam abban, hogy aznap este, amikor
átjön, hogy elhozza a kutyámat, lesz némi ereszd el a hajam.
Hilary pipát rajzolt a mutatóujjával a levegőbe.
– Ez már elintézve. Jövő kedden vele ebédelsz.
– Micsoda? – A padló megremegett alattam. Ezek a nővérek
az őrületbe kergettek. Először Gabby, most meg Hilary.
– Ja, Jaspernél. Szívesen. – Hilary önelégülten mosolygott.
– A kedd nem lesz jó – böktem ki.
– Miért? Megnéztem a naptáradat. Csak egyig vannak
pácienseid, aztán délutánra végeztél.
Gondolkodj, Evie! Gyorsan.
– Pontosan, azért vettem ki a délutánt, mert egy
lakberendezővel találkozom a házamban. Ki akarom festetni,
mielőtt beköltözöm. – Talán egyszerűbb lett volna beismernem
neki Tylert, de arra még nem készültem fel, és egyelőre nem is
nagyon volt mit beismerni, úgyhogy hallgattam. Mit
mondhattam volna egyébként is? Szüneteltetem a férjvadászatot,
hogy szexelhessek egy férfival, aki olyan fiatal, hogy akár a keresztfiam
is lehetne?
– Ki a lakberendeződ? – kérdezte, mintha nem hinne nekem.
– Valami Fontaine Baker nevű pasi. Az egyik páciensemtől
kaptam meg a nevét.
– Az csak délután négykor lesz. Mondtam, megnéztem a
naptáradat. Egyébként ismerem Fontaine-t. Remélem, szereted a
tollakat és az állatmintákat.
– Állatmintákat?
– Igen, de ne térj el a tárgytól! El tudsz menni egy késői
ebédre kedden, igaz?
– Ööö…
Baszki! Nem volt elfogadható okom nemet mondani. Ez a
Chris Beaumont tuti befutónak tűnt. És lehet, hogy ha randizok
egy normális pasival, akkor az segít meglátni Tyler Connellyben
az általa megtestesített forgalmi akadályt. Lelassít a valós célom
felé tartó ^on. Fíázasság, férj, gyerekek, igazi, felnőtt kapcsolat.
~ Igen, oké. Azt hiszem, menni fog az ebéd. De át tudnád
tenni a sarkon lévő szusiétterembe? Meghalok egy kis szusiért.
Ez persze nem így volt. De nem kockáztathattam egy ebédet
Jaspernél. Ha Tyler kiakadt Marty Cable miatt, akkor kizárt volt,
hogy ettől a pasitól boldog lenne.
 17. fejezet

Tyler már úton volt hozzám Panzerrel, és bármelyik percben

megérkezhettek. Az elmúlt fél órában körbe-körbe szaladgáltam
a lakásban, és igyekeztem rendet rakni, de a kupleráj csak egyre
rosszabb lett. Ebédidőben beugrottam a menhelyre, és
kitöltöttem az örökbefogadáshoz szükséges összes papírt. Nem
volt már más teendőm, mint várni. Hivatalosan a kutya az
enyém volt. Nem hivatalosan pedig Tyler is.
Aznap reggel, az esőben állva, annyira biztos voltam a
döntésemben. Az tűnt helyesnek, hogy befogadom a kutyát.
Hirtelen elöntött az önfeláldozás és a jó cselekedetre törekvés.
Életet mentettem. Az orvosok imádják az ilyesmit.
Tylerben is biztos voltam. A szél, a vihar, a karja és a szája.
Mind ellenállhatatlannak bizonyult. Még most is a testem
erogén zónáiba süvített a vérem tőle.
De aznap délután szántam rá egy kis időt, hogy belenézzek
Chris Beaumont bizonyítványaiba, és attól is volt némi süvítés.
Mind amit Hilary mondott róla, igaznak tűnt. Az egyetlen rész,
amit a barátnőm kihagyott a leírásából, az a pasi elkötelezett
jótékonysági munkája, a számos díja és publikációja, valamint
az a tény, hogy ő is két orvos gyermeke, akárcsak én. Nagyon is
akartam találkozni vele. És meg is volt ehhez minden jogom.
Tyler és én nem voltunk együtt. Még csak kis afférnak sem
lehetett nevezni. Talán jobb is lenne, ha egyszerűen csak fogom
a kutyát, és elköszönök. Mindkettőnk érdekében véget kellene
vetnem ennek a kiruccanásnak, mielőtt még egyáltalán
belekezdünk, és az érzelmeink összezavarodnak a lepedők
között, és minden búcsút végsőnek érzünk.
Felpattantam, mint egy bolha, amikor megszólalt a csengő.
Megérkeztek. Nevetségesen izgultam, mintha elképzelhető lett
volna, hogy nem kellek a kutyának, és nem akar velem élni.
Vagy ami még rosszabb, imádni fog itt, és maradni akar. Ahogy
Tyler is. Mi a fenét művelek?
Beletöröltem a tenyeremet a rövidnadrágom elejébe. Munka
után felvettem egy nyári ruhát, de pár perce lecseréltem egy
tengerészkék rövidnadrágra. Bonyolult övvel. Három pecekkel
és két bújtatóval. Ha Tyler meg akart kapni, meg kellett
dolgoznia érte.
Lassan vettem néhány mély lélegzetet, s közben
megpróbáltam felidézni, mit is tanított a jógaoktatóm. Ám ekkor
eszembe jutott, hogy soha nem jártam jógára. Ennyire szétszórt
voltam. Fejben feljegyeztem, hogy majd próbáljam ki a jógát,
mivel nyilvánvalóan szükségem volt az ellazító praktikáira,
aztán kinyitottam az ajtót.
És ott álltak sugárzón és boldogan. Panzer úgy csapkodott a
farkával, mintha tudná, hogy megmentettem az életét. Tyler
előrehajolt, és adott egy puszit az arcomra. Olyan természetes
gesztus volt, mintha már vagy egy évtizede laza szerelmesek
lennénk, nem két szinte idegen, alig húsz óra beszélgetéssel a
hátunk mögött.
Valahogy többnek éreztem. A normálishoz képest kétszer
gyorsabban vert a szívem, miközben a két szívkamrám próbálta
szabályozni a ritmust.
Szélesebbre tártam az ajtót.
– Gyertek be!
Tyler behozott néhány fehér bevásárlószatyrot. A nejlon
zörgött, ahogy letette a pultomra.
– Van még néhány dolog nektek kint a kocsiban. Kutyakaja,
tálak meg ilyesmi.
Kutyakaja? Tálak? Ezek nekem eszembe sem jutottak. Na,
tessék! Hát ennyire rémes gazdája leszek ennek az állatnak.
Egyáltalán nem készültem fel erre. Egyetlen részére sem.
Szerencsére azonban az én kis cserkészem igen. Még kétszer
megtette az utat a kocsija és a lakásom között. Hozott be
mindenféle felszerelést, amire egy ebnek szükség lehet, többek
között egy Sherpa szövetből készült új kutyaágyat.
– Ezt hova szeretnéd? – kérdezte.
– Ööö… azt hiszem, a hálószobámba.
 A mosolya egyszerre volt szexi és játékos.
– Szerencsés kutya.
A hálószoba ajtajára mutattam, s közben próbáltam
higgadtnak tűnni, de valószínűleg nem jártam sikerrel.
Követtem be a szobába, közben néztem a szép, széles hátát.
– A sarokba tedd, légyszi!
Letette az ágyat, és megpaskolta. Panzer odasétált,
megszagolta, tett körülötte három kört, majd egy kutyasóhaj
kíséretében lehuppant.
Tyler felém fordult. Feldobott és elégedett volt.
Összedörzsölte a két tenyerét, és felállt.
– Nos, beköltözött.
– Úgy tűnik.
A combomon doboltam a kezemmel. Itt volt az alkalom,
hogy nagyon megköszönjem neki, aztán elköszönjek. Megtette
az aznapi jó cselekedetét, ahogy én is. Most pedig vágjuk
rövidre ezt a bimbózó románcot egyenesen… a bimbónál.
– Kérsz bort? – kérdeztem inkább.
Kiváló, Evelyn. Az alkohol minden bizonnyal a legjobb megoldás,
ha meg akarod erősíteni az ellenállásodat.
Tyler közelebb lépet egy kicsit. A tekintete megállt a
számon, és olyan sokáig időzött ott, hogy már majdnem olyan
érzés volt, mintha megcsókolt volna. Eltűnődtem, vajon
lobbant-e már lángra bárki a pillantásának a forróságától.
Valami meghatározhatatlan tulajdonsága olyan reakciókat
indított el bennem, amiket még soha nem éreztem korábban.
Elég jól ismertem a biológiát, de ennek az egésznek semmi
értelme nem volt. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban
kipróbáltam a korcsolyázást, és semmi irányításom sem volt a
lábaim helyzete fölött. Nem voltam ura a testem
csúszkálásának. Nem tudtam biztosan, hogy merre is tartok.
Mintha zuhannék. Vég nélkül.
Tett felém még egy lassú lépést, és a csípőmön pihentette a
kezét. Közben finom húzott maga felé. Ellenálltam, akár egy
mágnes.
– A bor jól hangzik. – A hangja egészen rekedtes lett,
amolyan mindjárt-boldogra-csókollak módon.
 Fuss el! El kell futnod!
A fejem tudta, de az üzenet onnan nem jutott tovább. A
kezem végigsimította a karját, és természetesen csúszott a válla
köré. Közelebb húztam magamhoz, amikor pont az ellenkezőjét
kellett volna tennem.
Akármerre tartottunk is, az zsákutca volt. A kettőnk
kapcsolatának nem volt jövője. De Tyler Connelly önmagában is
méltó úti cél volt. Egy all-indusive üdülő, nekem pedig hirtelen
nyaralásra volt szükségem.
Lábujjhegyre emelkedtem, közben nekidörgölőztem, és
élveztem, ahogy hirtelen beszippantotta a levegőt. Megvannak a
magam praktikái.
– Innunk kellene egy kis bort – suttogtam. Az ajkam olyan
közel volt az övéhez, hogy már éreztem az ízét.
Bólintott.
– Később. – A keze gyorsan mozgott. Szorosan magához
ölelt, majd jó alaposan megcsókolt.
A reggel érzett bizonyosság azonnal szinte fojtogató
vágyhullámként tért vissza. Akartam őt. Mindenestül. Két éve
már, két éve, hogy egyáltalán megcsókoltak, de ilyen jól még
soha életemben.
Egy nagyon-nagyon jó estének nézünk elébe.
A lenyugvó nap fénye aranyra színezte a szobát, és
árnymintákat vetett az ágyra, ahogy Tylert arra húztam.
Igen, először boroznunk kellene.
Ezzel tisztában voltam.
Ismertem a protokollt. Egy kis bor. Egy kis beszélgetés. Egy
kis terelés, miközben úgy teszünk, mintha nem erre menne ki a
játék. De ezen már a magunk módján túl voltunk, és nem úgy
tűnt, hogy a partnerem ellenzi a sietséget.
Ahogy a lábam hátoldala a matrac szélének ütközött, már
lent is voltunk. Nem vagyok biztos abban, hogy ő tolt, vagy én
húztam, de nem is számított. Csókok borítottak mindent.
Végigsimította a nyakamat a szájával, itt-ott finoman rányomta,
épp egy kicsit harapdált. Felemeltem a mellkasomat, örömmel
engedtem neki hozzáférést. Az ágy nyikorgott, ahogy
mozogtunk, mintha még a bútor is kijött volna a gyakorlatból,
de amikor megéreztem Tyler meleg kezének finom érintését az
én még melegebb bőrömön minden átmenetileg elhanyagolt
tudásom azonnal felelevenedett. Pont olyan volt, mint a
biciklizés. Csak sokkal jobb. Levettem a pólóját, és azt hittem,
hogy a pulzusom meghaladja a szívem kapacitását. Tyler
pólóban finom látvány volt.
Tyler póló nélkül egy műalkotás.
Türelmetlenül meglöktem a vállát, hogy a hátára forduljon.
A nevetése gyorsan mély torokhangra váltott, amikor
végigcsókoltam a testét a köldökétől a mellkasáig. A kezével a
hajamba túrt, finoman húzta és cirógatta. Abban a pillanatban
életre keltem. A testemben lévő összes idegvégződés érintésért
kiáltott.
A feromonokat nem érdekelte a holnap. Nem érdekelte őket
sem a képzettség, sem a munka, sem az életkor. Az egyetlen
feladatuk jól körülhatárolt. A mi feromonjaink pedig
belehúztak.
Tyler egy percig hagyott kibontakozni, de gyorsan a
hátamra kerültem megint, és a bonyolult övemmel vergődött.
Mégis a nyári ruhát kellett volna felvennem.
– Basszus, Evie! Zárral nyílik?
Olyan halk, szexi és fülledt hangon kuncogtam, amilyet meg
soha nem hallottam saját magamtól.
– Csak akkor nyílik, ha hoztál védekező eszközt. Kérlek,
mondd, hogy a kutyajátékokon túl a védekezésre is gondoltai!
– Gondoltam.
– Hála az égnek!
Tyler velem együtt nevetett a jól látható
megkönnyebbülésemen. Ekkor segítettem neki megszabadulni
az övemtől és minden megmaradt fenntartástól.
A nevetés elhalkult, ahogy a birkózás helyét gördülő
hullámok vették át, az izgatott mozdulatokat pedig hosszú,
határozott simogatások. Minden figyelmem az adott és kapott
érzetekre koncentrálódott. Boldog voltam.
Aztán lebegtem.
Aztán mennyei boldogságot éreztem.
Végül pedig nevettem, mert amikor minden elhangzott és
megtörtént, amikor a szeretkezéssel végeztünk, és a pulzusunk
ismét már-már normalizálódott, Tyler felemelte békés arcát a
vállamról, és megkérdezte:
– Akkor most már jársz velem?

– Mit ábrázol az a tetkó? – Az ágyamban heverészve

végigsimítottam az ujjaimmal Tyler vállizmán. A nap lement
valahol a második körünk közepe felé, így a karján lévő minta
nehezebben kivehetővé vált.
Tyler bedugta a másik karját a párna alá, ahogy egymással
szembefordulva feküdtünk.
– Csak az apám nevének a kezdőbetűi, néhány extra
kunkorral.
Az eufóriám elhalványult. Bárcsak ne kérdeztem volna meg,
így a téma terítékre került.
– Ez kedves. Hány éves voltál, amikor meghalt? – A
tenyeremet a tetkóra tettem.
– Tizenhat. Granttel mindketten csináltattunk egyet a
temetés utáni napon. Anyám nagyon mérges volt.
– Apukád kezdőbetűi miatt? – A hangom megemelkedett a
meglepetéstől.
Egészen picit megrázta a fejét, csak amennyire a párna
engedte.
– Természetesen nem. Amikor elmagyaráztuk neki, hogy
mit ábrázol, elsírta magát. De akkor is állati mérges maradt,
mert utálja a tetkókat. Plusz Scottyt is elvittük magunkkal, ő
meg még csak tízéves volt. – Az utolsó részt úgy mondta,
mintha az teljesen lényegtelen lenne.
– Tíz? Mégis milyen hely az, ahol képesek egy tízévesre
tetoválni?
Tyler lassan, lustán elmosolyodott. Látszott rajta, hogy
nehéz az emlék.
– Kiderült, hogy nincs ilyen hely. Az enyémet sem akarták
megcsinálni, de Grant ismerte a tetováló srácot.
Bánatosan felsóhajtott, amiből érezni lehetett a vágyódást.
Egy fontos, elérhetetlen személy hiányát. Én is gyakran éreztem
ezt apámmal kapcsolatban. Ez különös módon közös volt
bennünk, bár az én apám hiánya önként vállalt volt.
Odahajoltam, és megcsókoltam a karját, pont a jelek fölött.
Szentimentális gesztus volt, nem is igazán az én stílusom. De
aznap este megadtam magam az összes női ösztönömnek, és
abban a pillanatban meg akartam csókolni azt a tetkót.
– Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen egy kicsit morcos
hangon.
Hagytam a fejemet visszahullni a párnára.
– Hé, most hogy szóba hoztad. Viszont nem igazán van itt
mit enni.
– Jasper étterméből van kiszállítás. Rendelhetnénk valamit
onnan, vagy jöhet egy pizza is.
Pizza házhoz rendelve. Péntek este. Egy pasival és a
kutyámmal. Ezt elméletileg teljesen átlagosnak és
hétköznapinak kellett volna éreznem, a szívem mégis úgy
ragyogott, akár a csillagszóró. Nem is érdekelt, hogy miért.
Egyszerűen jól éreztem magam. Nem volt értelme túl sok
analizálással elrontani.
– Hogyne. A pizza jól hangzik.
Mindketten körbetapogattunk, hogy összeszedjük a
szétszórt ruhadarabjainkat. A pólóm a paplanon volt, úgyhogy
felvettem melltartó nélkül. Jelen körülmények között ez teljesen
elfogadhatónak tűnt. A rövidnadrágom a padlón hevert.
Felkaptam onnan, miközben Tyler megtalálta és felvette a
bokszeralsóját, majd a farmerét. Az én bugyim viszont kámforrá
vált. Felnéztem a mennyezeti ventilátorra, hátha ott landolt az
enyhén szólva lendületes vetkőzésünk közepette, de nem. Ott
sem volt a bugyim.
Körbetapogattam az ágyban.
– Mit csinálsz? – kérdezte Tyler.
Éreztem, hogy elvörösödik az arcom.
– Nem találom a bugyimat.
Tyler megkerülte az ágyat, majd kuncogni kezdett.
– Ööö… ez volt az?
Kivett Panzer szájából egy széttépett szaténdarabot.
Igen. Az volt az.
– Panzer. Rossz fiú!
Ahogy ránéztem, csóválni kezdte a farkát. A
kutyakiképzésnek erősen neki kellett majd lendülnünk.
Tyler egyre jobban nevetett.
– Azt hiszem, ennek annyi.
Az ázott, szétrágott bugyimat a mutatóujján tartva elvitte a
fürdőszobába, és hallottam, ahogy a kukában landolt, mielőtt
becsukta az ajtót. Kicsusszantam az ágyból, és elővettem egy
tiszta bugyit a fiókból. Felvettem, aztán rá a rövidnadrágomat.
Megpróbáltam rendbe tenni a hajamat a komódom fölötti
tükörben, de semmi értelme nem volt.
– Akkor legyen pizza! – mondta Tyler egy perccel később a
fürdőszobából kifelé jövet.
Átmentünk a másik szobába.
Panzer odakóborolt velünk, és úgy ásítozott, mintha neki
lett volna fárasztó az este. Odadobtam neki egy műcsontot a
konyhapultról. Felkapta, és elvitte rágcsálni a szoba túlsó
végébe.
– Bárcsak fél órával ezelőtt adtam volna neki azt oda! –
jegyeztem meg.
Tyler mosolygott, miközben tárcsázott a telefonján. Rendelt
nekünk ételt, amíg én kipakoltam az utolsó szatyor kutyacuccot
is.
– Szóval meg kellene sétáltatnod legalább egyszer egy nap,
de kétszer még jobb lenne. Abban segíthetek – kezdett bele
Tyler, ahogy letette a telefont.
Az ajánlat figyelmes volt, és nem ért váratlanul, de a közös
felügyelet vállalása e fölött a kutya fölött egy kicsit
összeszorította a mellkasomat. Nem volt kifejezetten
kellemetlen, csak… idegen.
– Minden alkalommal meg kell sétáltatnom, amikor pisilnie
kell?
~ Nem kell hosszú sétára menni, de engedd majd ki naponta
néhányszor. Volt már kutyád korábban, nem?
Megráztam a fejemet.
– Nem.
Mozdulatlanná vált. Olyan meglepettnek tűnt, mintha
legalábbis valami beültetett chipet mutattam volna neki
magamon.
– Soha? Miféle borzalmas gyerekkorod volt neked?
 A szinte tapintható hitetlenkedésétől nevetnem kellett,
amitől el is szállt a mellkasomban lévő nyomás.
– Tökéletesen elfogadható gyerekkorom volt. De lefoglalt az
iskola, a zongoraleckéim és a tudós tábor. Tudod, a szokásos
dolgok. – Csináltam helyet az összehajtható asztalon, ami az
ebédlőmként és részmunkaidős otthoni irodaként funkcionált.
– Tudós tábor? Azt hiszem, a szokásos definíciója más lehet
neked és nekem. – Még két kutyajátékot ledobott a padlóra. Már
öt hevert szanaszét, amikből Panzer válogathatott. Úgy látszik, a
kutyák szeretik a szétszórt dolgokat.
– Miért, neked mi volt szokásos? – kérdeztem vissza.
Tyler nem vette vissza a pólóját, így figyeltem az izmai
mozgását, miközben felnyúlt a konyhaszekrénybe, hogy
levegyen néhány tányért.
Még a szex utáni elégedettségem közepette is éreztem,
ahogy reagál rá a testem. Csak egy kis pizzaszünet, aztán
viszem vissza Mr. Connellyt az ágyamba.
– Errefelé nagyjából az úszás, a horgászat és a vízisíelés
számítanak annak. Apámnak volt egy bérelhető halászhajója,
úgyhogy Granttel a hajón dolgozva töltöttük a nyarakat.
Lepakoltam egy kupac orvosi folyóiratot a padlóra.
– Halászhajó? Ez érdekes.
Tyler letette a tányérokat az asztalra, majd odajött mögém,
és átölelte a derekamat.
– Az – mondta, és oldalt megcsókolta a nyakam.
– Hagyd ezt abba! – Oldalra döntöttem a fejemet, és
nekitoltam magam, hogy még véletlenül se hagyja abba.
Azt hittem, hogy egy kis szex majd enyhít a vágyon, amit
felkavart bennem, de tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem. Az
érintésé csak olaj volt a tűzre, így már egy egész tűzvész lángolt
bennem Most jobban akartam, mint valaha korábban.
Éreztem a bőrömön a lehelete melegét.
– Mennyire stabil az az asztal? – incselkedett.
Nem volt elég stabil ahhoz, amire én gondoltam. De annak
várnia kellett. Minden akaratomat összeszedve elfordultam tőle.
– A pizza bármelyik percben itt lehet. Viselkedj! – Játékosan
meglöktem a karjánál. – És vedd fel a pólódat! A mellkasod
elvonja a figyelmemet.
 A nevetését meleg simogatásnak éreztem.
– Akkor te meg vegyél fel egy melltartót, mert hidd el
nekem, a te mellkasod is meglehetősen figyelemfelkeltő.
Felém nyúlt, de kitértem előle.
– Beszéljünk valami másról! Játszol valamilyen hangszeren?
Tylerből kitört a röhögés.
– Micsoda?
Annyira összezavart a belőle áradó tesztoszteron, hogy
hülyeségeket kezdtem beszélni. Elképzelésem sem volt, hogy ez
a gyöngyszem honnan pattant elő. Csak annyit tudtam, hogy
vissza kell vennem a szexi tényezőből, vagy mire ideér a pizza,
megint pucérak leszünk.
– Ez egy teljesen helyénvaló kérdés. Úgy értem, szerinted
nem kellene megismernünk egymást egy kicsit jobban? Most,
hogy már, tudod, megismerkedtünk.
Bólogatott.
– Oké. Jogos. Gitározok egy kicsit, de rosszul. Te zongorázol
még?
Megtaláltam a dugóhúzót, és letettem a pultra.
– Évek óta nem játszottam. Igazából soha nem élveztem, de
a szüleim ragaszkodtak hozzá, mert fejleszti a kézügyességet.
Ahogy tudtam, elkezdték a sebészképzésemet.
Felkapta a dugóhúzót, és a bor után kutatva körbenézett.
– Mi lettél volna, ha nem a sebészetet választod?
Megálltam, és elméláztam kicsit a kérdésen. Nem hiszem,
hogy ezen valaha is elgondolkodtam volna.
– Evie?
– Nem tudom, gondolkodom.
Felemelte a szemöldökét.
– Akkor mindig is biztos voltál abban, hogy ehhez kezdesz
az életeddel?
– Azt hiszem. Úgy értem, volt egyfajta elvárás, aminek meg
kellett felelnem. A szüleim mindketten sebészek, szóval elég
természetesen jött ez nekem. Belőled hogy lett mentős?
– Szükség.
Szükség? Ez meg miféle válasz? Már épp meg akartam
kérdezni tőle, de kinyitotta a hűtőt, és összeráncolta a homlokát.
– Hol van a kajád? Itt nincs semmi, csak vaj és olajbogyók.
 Mögéálltam és rámutattam.
– És joghurt. És bor. Látod?
Lejjebb hajolt.
– És joghurt és bor, de hol a többi?
Úgy hunyorgott, mintha valami nagyon gyanús oka lenne a
termékhiánynak, majd kihúzta az üveg behűtött bort.
– Utálok vásárolni. Általában a kórházban eszem.
– Leírom majd neked Jasper éttermének a számát. Csörögj
oda legközelebb, ha éhes leszel, és valaki majd hoz neked enni
valamit.
Egek, de édes! És figyelmes, és nagylelkű. Mindjárt
megzabálom.
Ez baj volt. Nagyon nagy baj, de nem mondhatnám, hogy
meglepett. Tyler Connelly az első pillanattól fogva, amikor
megláttam a hordágyon horkolva, adorável volt. Az után pedig,
hogy megfordult az ágyamban, elég nehéz lenne mással beérni.
De nem hagyhattam, hogy a hormonjaim felülírják az eszemet.
Különben soha találok magamnak rendes férjét.
 18. fejezet

– Ez egy szexjátékszer-bemutató buli? Mi a fenéért nem

szóltatok nekem erről, mielőtt ideértünk?
Gabbyvel és Hilaryvel Delle téglákkal kirakott bejárati
teraszán álltunk a halványuló napsütésben két hatalmas, vörös
muskátlikkal teli virágcserép között. Ahogy a csengő
dallamának utolsó hangjegyei elhallgattak, a bosszúságom
egyre nőtt.
A gonosz testvérek csőbe húztak. Azt mondták, hogy ez
valami otthoni vásárlós buli. Azt hittem, Delle ékszert, gyertyát
vagy olyan kerámia sütőköveket árul, amiket fogalmam sincs,
hogyan kell használni. Itt viszont nyilvánvalóan a spenótos
mártogatónal és az aromaterápiánál jelentősen pajzánabb
termékekről lesz szó.
Gabby széles mosolyát jól kihangsúlyozta a rágógumi-
rózsaszín rúzsa.
– Azért nem szóltunk doktor McFrigid, mert akkor el sem
jössz.
– Igazad van. Nem jöttem volna.
Nincs a szexjátékszerekkel kapcsolatban semmiféle erkölcsi
ellenvetésem. Mindegy, csak álljon, mint a cövek. De az igenis
ellenemre van, hogy egy csapat szinte ismeretlen nővel osszam
meg, hogy mit szeretek az ágyban. Vagy ami még rosszabb,
olyan nőkkel, akiket ismerek és akikkel együtt dolgozom. Most
már bármelyik másodpercben kinyitja azt az ajtót a
recepciósom, és bemutatja a hitvesi ágyban használt cuccait. Ez
aztán K…Í…N…O…S lesz. Már így is túl sokat beszéltek a
szexuális életemről. Ettől az egész helyzet csak tovább romlik.
Ami viszont jó hír: most legalább megtudom majd, hogyan
néz ki egy Vagazzler.
 Gabby a háromszor átszúrt füle mögé simított egy rózsaszín
hajtincset. Cuki farmer és csillogó trikó volt rajta. Már amikor
megláttam a szerelését, tudhattam volna, hogy nem
tésztagyúrásról vagy sálak viselési módjairól fogunk fecsegni.
Még Hilary is az átlagoshoz képest pikánsabban festett a
selymes vörös felsőjében és az extrarövid rövidnadrágjában. A
fene bele és a hosszú lábaiba! A vállamra tette a kezét, és a
szemembe nézett. Megrázta kicsit a karomat, de én szándékosan
merev maradtam.
– Ha valakinek, hát neked jól jönne néhány játékszer, Evie.
Le kell lazítanunk téged egy kicsit, mielőtt még a jövő héten
találkozol a szexi bőrgyógyászoddal. Elő kell csalogatnunk a
vad, kalandos oldaladat.
Elharaptam egy mosolyt.
Ennek a két csajnak elképzelése sem volt arról, hogy az én
vad, kalandos énem mintha egy rodeóbikát ült volna meg nem
egészen tíz órával korábban. Alig aludtunk. Panzer pedig még
két bugyimat megette. A testem minden porcikáját a lehető
legjobb értelemben elhasználtnak és fáradtnak éreztem, és
határozottan élveztem a szex okozta másnaposságomat.
Mintha a szexuális kicsapongással töltött éjszakánk nem lett
volna elég dekadens, Tyler küldött a kiszállítófiúval Jasper
étterméből grillezett vöröshagymás sajtburgert. És sült
krumplit. A férfiak egy része virággal próbálta volna meg
elcsavarni a fejemet. Tyler koleszterinben dúskáló darált
marhahúst küldött. Mintha a mennyekben lennék, csak ez
tízszer jobb volt. Az ízétől majdnem átéltem egy újabb kör
orgazmust. Hála az égnek, hogy a kiszállítófiú elment, mielőtt
megettem.
De ők erről semmit sem tudtak, és még nem készültem fel
arra, hogy megosszam velük.
– A kalandos énem remekül van és bevetésre kész, Hilary.
Nincs szükségem elemekkel működő játékszerekre, hogy
felturbózzam.
– Remekül van és felkészült, mi? Egy kis felpörgetés még
soha nem ártott egyetlen jó kislány motorjának sem.
– Brumm, brumm – tette hozzá Gabby lelkesen.
Az ajtó kinyílt, és ott állt Delle. Az arca élénkvörösre vált a
kitágult erektől, ami rikító kontrasztban állt a levendulakeretes
szemüvegével.
– Ó, egek! Doktor Rhoades! És doktor Pullman! És Gabby!
Jöjjenek csak be! Érezzék otthon magukat!
Nagy lendülettel megfordult, majd végigvezetett bennünket
egy folyosón. Virágmintás blúza csak úgy lebegett, ahogy
lépkedett. A háznak cukrossüti- és síkosítóillata volt.
– Tudod, ha veszek egy játékszert, akkor nem is lesz
szükségem férjre. Majd összebújok a felfújható pasimmal –
suttogtam Hilary fülebe, miközben besétáltunk Delle
lambériázott nappalijába.
– Hidd el, még egy férfi mellett is elengedhetetlenek a
játékszerek – suttogta vissza. – Steve még térképpel és
iránytűvel is képtelen megtalálni egy G-pontot.
A szobát régi csipkével, rengeteg szárazvirág-csokorral és
apró porcelánfigurákkal díszítették. Nem egészen az
szexjátékszerpiac téma. Családi fotók takartak minden falat és
felületet.
Csodás! Pont erre vágytam. Még ötszáz szempár figyeli,
ahogy dildókat vásárolok.
– Csak lazíts! – Gabby megszorította a csuklómat. – Jó móka
lesz.
Beljebb mentünk a szobába, és megláttam néhány ismerős
arcot. Megrángattam Gabby felsője szélét.
– Vannak itt kórházi dolgozók. Nem gondolod, hogy
beszélni fognak arról, hogy itt láttak bennünket?
Nemtörődöm módon megrántotta a vállát.
– És akkor mi van? Ez amolyan csapatépítő esemény. Csak
jobban fognak kedvelni téged, amiért itt látnak.
– Az emberek most is kedvelnek.
– Az kétségtelen. De néha egy kicsit túl érzékeny vagy. És
nem jó értelemben. Hanem mint akire ráférne már, hogy
megfektessék. Vedd ezt egy rég esedékes beavatkozásnak.
Szóval ülj le, igyál egy pohár bort, és nézd át ezt a katalógust.
Letolt egy összecsukható székbe, és odaadott egy fényes
vörös katalógust, a borítóján egy gyakorlatilag meztelen nővel.
Rámeredtem, és közben feltűnt a boszorkányszerű
címlaplányon végzett mellnagyobbítás. Az implantátumai
természetellenesen nagyok és kerekek voltak. Egy fekete
bőrkanapén feszített hátrahajolva, vörös tangában, fehér
álarcban és sarkantyús cowboycsizmában. Az sem hatott éppen
természetesnek.
Hilary és Gabby letették a táskáikat a két oldalamon lévő
székre és elfordultak.
– Hova mentek? – Szinte sziszegtem a kérdést.
Hangosan felnevettek. Lényegében kiröhögtek.
– Hozok magamnak bort, neked meg egy Valiumot –
válaszolta Hilary.
– Elképesztő vagy!
A konyha felé sétáltak, miközben én szétnéztem a szobában,
hogy lássam, kit ismerek. A sürgősségi osztályon dolgozó Susie
integetett felém. Visszaintegettem. Csinos csípőfarmer volt rajta,
és egy élénk rózsaszín felső. Hullámos haját kiengedte. Tíz évvel
fiatalabbnak tűnt, mint munka közben.
Lenéztem a saját fekete caprinadrágomra és világoskék
blúzomra. Csak munkaruhám volt. De most, hogy randiztam,
kellett volna pár új, pikánsabb darab. Megérdemeltem.
Megdolgoztam érte. Természetesen a divattal kapcsolatos
hirtelen érdeklődésemnek semmi köze sem volt Tylerhez vagy a
vágyhoz, hogy fiatalabbnak, menőbbnek és szexibbnek tűnjek.
Csak már jó régóta nem engedtem meg magamnak a
vásárolgatást, és szükségem volt új ruhákra. Ebben nem volt
ennél több.
Semmi köze sem volt Tylerhez.
De most komolyan. Rémesen hazudok, még akkor is, ha
rajtam kívül senki más nem hallja.
Gabby visszajött, és odaadott egy poharat, színükig töltve
habos, barackszínű itallal.
– Próbáld ki ezt! Finom.
Belekortyoltam. Igaza volt. Finom gyümölcsös volt.
– Mi ez? – kérdeztem, és nagyot kortyoltam belőle.
Várt, amíg tele lett a szám.
– Pénisz colada.
Köhögni kezdtem, és majdnem az orromon keresztül jött ki
az egész. Égetett. Ez egy nagyon-nagyon hosszú estének
ígérkezett.
 Gabbv leült, aztán Hilary is csatlakozott hozzánk egy pohár
fehérborral a kezében.
– Van bármi érdekes a katalógusban? – kérdezte.
Nem volt még bátorságom kinyitni, de most vagy soha.
Ó! A sohánál kellett volna maradnom.
Mindig is kötelességemnek éreztem, hogy vegyek valamit az
ilyen házibulikban, de az átlátszó baby-dollokra, a szőrös
bilincsekre vagy a bimbógyűrű-medálokra nem voltam vevő.
Reméltem, hogy találok majd valami jó kis testápolót vagy
ilyesmit. De nem. Egyetlen olyan termék sem volt a
harmincoldalas katalógusban, aminek véletlenül sem volt köze a
szexhez. Átlapozva olyan eszközökkel szembesültem, amiket
korábban elképzelni sem tudtam. Láttam benne villákkal,
pörgettyűkkel, spirálokkal, flitterek-kel, fülekkel és farkakkal
ellátott holmikat. Elemekkel, töltőkkel és mindenféle
tartozékokkal ellátott cuccokat. A könyökömmel megböktem
Gabbyt, és egy rózsaszínes förmedvényre mutattam a
tizenegyedik oldalon.
– Ez az, aminek látszik? – súgtam oda neki.
Közelebb hajolt.
~ Szerinted egy hatalmas, elemes guminyelvnek tűnik?
– Ja.
– Akkor igen. Ez az, aminek látszik.
– Hölgyeim, kérhetném a figyelmüket egy pillanatra? –
szólalt Delle, miközben zsebkendővel letörölte az izzadságot a
homlokáról. – Nagyon köszönöm, hogy mind eljöttek! Ő itt
Scarlett, a gyönyörkalauzunk ezen az estén.
Húsos karját egy vékony, de izmos nő vállára tette. A nő
vérvörös fűzőt és műbőr nadrágot viselt. El kellett ismernem,
hogy Scarlett igencsak szexin festett, de abban a nadrágban
pokoli forróság lehetett. És nem a szexi értelemben forró, hanem
tuti ömlött a lábán az izzadság.
– De mielőtt belefognánk – folytatta Delle –, szerintem
kezdjük az estét stílszerűen azzal, hogy bemutatkozunk a
sztriptíztáncos nevünkön.
Rajtam kívül mindenki felnevetett.
– Sztriptíztáncos néven?
– Igen. – Delle husis orcái pattogtak, ahogy lelkesen
bólogatott. – Az első kis kedvenc neve, plusz az utcáé, ahol
felnőttünk.
Ez most komoly?
Nos, az ilyesmikről maradtam le az állandó tanulás és a
munka miatt. Ez idő alatt végig volt egy sztriptíztáncos nevem,
és még csak nem is tudtam róla.
Körbementünk a szobán, és mindenki bemutatkozott. Így
lett Susie-ból Mittens Hightower. A mellette ülő nőből Gypsy
Main, és így tovább. Jinx Belmont. Rosie Leffingwell, Taffy
Fulton. Gabby és Hilary Roxie és Snowball Caravelle-é változott.
Én pedig Panzer Mulberryvé.
– Volt egy Panzer nevű kutyád? Menő név – mondta Gabby,
miközben egy kecses szívószállal felszívta az utolsó kortyot is az
italából.
Fészkelődni kezdtem a székemen. Nem voltam biztos, hogy
bele akarok-e ebbe menni. De a pénisz coladától megeredt a
nyelvem. Az igazi nyelvem. Nem a tizenegyedik oldalon lévő
guminyelv.
– Most van egy Panzer nevű kutyám. Tegnap szereztem.
Hilary megfordult a székén.
– Vettél tegnap egy kutyát? Egy újabb titok? Mégis hogy a
fenében nem tudtam én erről?
– Spontán döntés volt. – Elfilóztam, vajon a négylábú
spontán döntésem nem épp a hálószobámban igyekszik-e
felfeszíteni az alsóneműs fiókomat egy kis rágcsálnivaló után
kutatva.
Hilary összehúzta a szemét. Kihallgatásra készült, de
Scarlett félbeszakított bennünket.
– Ahogy azt Delle említette, a nevem Scarlett, és én vagyok a
kalauzuk a totális szexuális kielégüléshez, történjék az akár
partnerrel, akár csoportban, akár önkielégítéssel. Van olyan
jelenlévő, aki nem szívesen beszél a maszturbációról?
Ó, baszki!
Az este innen csak egyre bénább lett, bár Scarlett jól vágta az
anatómiát. Többet tudtam meg tőle, mint az orvosin. A
Zsebrakéta, a Vénusz Pillangó, a Boldog Nyúl és a hírhedt
Vagazzler elnevezésű gyönyörfokozókról is tanultam. A
Vagazzlerrel Panzer tuti szívesen játszana elkapóst, de
határozottan nem olyan dolognak láttam, amit szívesen vinnék
az érzékeny testrészeim közelébe. Támogatom az újításokat és a
változatosságot, de bármilyen kütyü, aminek tíz sebessége és öt
kiegészítője van, rizikósnak tűnik.
– Tessék! Kóstold meg ezt! – Gabby hozott nekem egy újabb
italt. Az is legalább olyan habos volt, mint az első, csak sötét
rózsaszín.
Óvatosan elfogadtam.
~ Mi ez?
Elvigyorodott.
– Ez egy epres fütykös. Idd meg, és mesélj nekem erről a te
új kutyádról! Honnan szerezted?
Óvatosan, Evie!
Vigyázz, mit mondasz!
– Egy menhelyen lakott, és senki sem fogadta örökbe, ezért
el akarták altatni. Annyira kedves arca van, hogy képtelen
voltam csalódást okozni neki.
Persze, amikor a kedves arcról beszéltem, nem csak a kutyára
gondoltam.
Susie odajött és közénk ült. Nem dolgoztam vele azóta, hogy
végignéztük Tyler letartóztatását. Ami szokványos bilincsben
történt. Nem a tizenkilencedik oldalon található szőrös fajtában.
– Jól hallottam, hogy most vett egy kutyát? Milyen fajta?
Komoly kérdésáradat elé néztem.
– Ööö… nem tudom biztosan. Testes, szőrös és nagyon édes.
De szeret alsóneműt enni.
– Ó! – kiáltott fel Delle odalép ve hozzánk. – Van ehető
alsónemű a tizenhetedik oldalon. Bár a zöld almásat nem
ajánlom. Az a szín senkinek sem áll jól.
– Örülök, hogy lett egy kutyád – mondta Gabby, figyelmen
kívül hagyva Delle-t. – Ez egy jó első lépés egy kapcsolatban
való elköteleződés felé.
– Első lépés? – kérdezett vissza Susie.
Éreztem a fejemben lévő erek lüktetését. Nem volt
szükségem arra, hogy a sürgősségi osztály összes nővére
megtudja, férjre vadászok. És meglehetősen tartottam attól,
hogy ez a beszélgetés valamilyen módon Tylerre fog terelődni.
Puszta energiával megpróbáltam rávenni Gabbyt, hogy tartsa
csukva a száját, de vagy kilenc epres fütyköst betolt már. Ha az
alkoholtól nem is, a benne levő cukortól tuti, hogy beindult.
– Evie végre belevetette magát a randizásba, és úgy döntött,
hogy férjhez akar menni. Én már megtaláltam neki a tökéletes
férfit – közölte Hilary, behajolva a csoportba.
– A Tökéletes Férfi a tizenkettedik oldalon van – mondta
Delle a katalógust lengetve. – A legjobban fogyó termék, de
tartsák szem előtt, hogy góliátelemek kellenek bele.
Mind elhallgattunk, és Delle-re bámultunk. Zavartalanul
megrázta újra a katalógust.
– Góliát elemek. Méghozzá hat. Az egy nagyfeszültségű
játék.
Egy kis szünet után visszafordultam Susie felé.
– Csak egy kicsit több erőfeszítést fektetek az ismerkedésbe
–mondtam, mintha az egész nem lenne nagy szám. Merthogy
nem is volt az. A nők szoktak randizni és férjet találni
maguknak. Ebben nincsen semmi különleges.
– Jó magának – állapította meg Susie. – Ha ez számít, akkor
doktor Hoover a sürgősségi osztályról szexinek tartja. Ő egy
szempillantás alatt járna magával.
– Doktor Hoover?
Susie bólintott, és addig szívta hosszan, hangosan a
szívószálával az italát, amíg ki nem ürült. Egek, ezek a nők
letehetnék már a fütyköseiket!
– Frank Hoover. Magas pasi, kopaszodó fej. Nem néz ki
rosszul, de valahogy olyan öntelt. Plusz a felesége pénzügyileg
és érzelmileg is megkopasztotta, amikor elhagyta. Ha jobban
belegondolok, valószínűleg maga nem járna vele.
Összetört és csóró? Ez nem tűnt valami vonzónak.
Ami viszont nagyon is annak tűnt, az egy nagy adag Tyler.
Képtelenség volt nem gondolni rá, amikor férfiakról beszeltünk,
és ezt a kéjpiacot néztem. A libidóm túl sokáig szunnyadt. Most,
hogy Tyler elkapott, azt is felébresztette. A szellem kiszökött, én
pedig másra sem vágytam, csak hogy visszamásszunk az ágyba
az én huszonhét éves szeretőmmel, a fejünkre húzzuk a paplant,
és – mit is mondott Scarlett, a gyönyörkalauz? – megadjuk
magunkat a legősibb ösztöneinknek. Igen. Ezt akartam tenni.
 – Egyébként – vágott közbe Delle megint – ezek a szőrös
bilincsek valójában igazán kényelmesek. Látják? – Gabby egyik
csuklójára pattintotta. – Ronaldnak vízhólyagjai lettek, amikor
valódi bilinccsel próbálkoztunk. Ez sokkal jobb.
Gabby megsimogatta a szőrt.
– Mike imádná ezt. És annyira puha! E muito szexi. Ez
portugálul a nagyon szexi.
Susie megbökött a könyökével.
– Hé, ha már az a nagyon szexi bilincs előkerült… Mit
gondol, mi történt azzal a jet-skis pasival? Gondolja, hogy ki
tudta magát dumálni a börtönből?
Lebámultam az italomra, de éreztem, hogy árulkodó módon
elpirul az arcom.
– Az Tyler Connelly volt – szólt közbe Gabby. – Együtt
jártam vele gimibe.
– Az volt az az adorável fiatalember, aki bejött a rendelőbe,
hogy kiszedesse a varratait? – kérdezte Delle. – Kifejezetten
ragaszkodott ahhoz, hogy doktor Rhoades lássa el, ne az egyik
nővér.
Baszki!
– Újra találkozott vele? – kérdezte Susie.
– Igen, találkozott – válaszolta Hilary, a szavai kissé
összemosódtak. – De figyelmeztettem a pasival kapcsolatban.
Lehet, hogy pokoli szexi, de a családjával együtt egy lépésre
vannak a börtöntől. Az a szerencséjük, hogy a férjem olyan jó
ügyvéd.
Hilary becsípett. Kihallottam a beszéde ritmusából és abból,
ahogy a szavakat formálta. Ha egyáltalán valaha is fogok
bármelyiküknek mesélni Tylerről, akkor annak tuti nem most
volt itt az ideje. El kellett terelnem a szót, mégpedig gyorsan.
Letettem az italomat. és felkaptam a katalógust.
– Legyen ebből elég ennyi! A valódi kérdés az, hogy egész
este itt fogunk csacsogni, vagy veszünk pár játékszert?
 19. fejezet

Chris Beaumont éppolyan jóképű volt az életben, mint a

fényképén. Talán még jobb is, ha hozzávesszük a barátságos
mosolyát és a szép napbarnított bőrét, amit a halványsárga inge
jól kiemelt.
– Evelyn? – kérdezte felállva, amikor besétáltam a
Mutsusaka’s szusiétterem előterébe.
Kinyújtotta a kezét, de ahogy én is odanyújtottam az
enyémet, mind a ketten előrehajoltunk, és emiatt egyikünk sem
tudta, hogy most megöleljük egymást, vagy csak kezet rázzunk.
Felnevetett, és kissé megpaskolta a karomat, így mentve ki
magát az ölelésből.
– Örülök a találkozásnak. Chris, ugye?
– Igen – bólintott egy kicsit túl gyorsan.
Ideges volt, ami segített ellazulnom. Én is ideges voltam.
Megpróbáltam mindent kitalálni, hogy megússzam ezt az
ebédet, de Hilary nem engedett, én pedig nem tudtam
kimagyarázni, miért akarom lemondani. Túl sok rossz dologgal
állt elő nekem Tylerrol és az ő kétes származású, csavargó és
tolvaj családjáról ahhoz, hogy beismerjem, van köztünk valami.
És egyébként sem állapodtunk meg semmiben. Egy éjszakát
töltöttünk együtt. Egy elkepesztően csodás, észveszejtő szexszel
teli éjszakát. Azóta, hogy aznap reggel elment tőlem, nem
találkoztunk, mert dolgozott. Váltottunk pár huncut SMS-t, de
ennyi volt. Vagyis teljes mértékig jogomban állt egy másik
férfival ebédelni.
Akkor is bűntudatom volt. Hozzá kellett szoknom, hogy
egyszerre több vasat tartok a tűzben, ha találni akarok
magamnak egy felnőtt férjet. Valahogy az egész ötlet veszített
egy kicsit a fényéből, az viszont tagadhatatlan volt, hogy Chris a
legfontosabb követelményeim közül többnek is megfelelt. Ha
találgatnom kellett volna, azt mondom, hogy úgy nyolcvan
százalékban. Arra nem nagyon akartam gondolni, hogy
Tylernek mennyi menne.
– Doktor Beaumont, az asztala erre lesz. – Egy vékony
hosztesz jött oda hozzánk. Csontsovány volt, koromfekete hajjal.
Elsöpörtem néhány vörös tincsemet a vállamról, és
elgondolkodtam, vajon ez a Chris szereti-e a vörös hajszínt. Azt
tudtam, hogy Tyler igen. Mondta. Egyenesen a fülembe
suttogta.
A hosztesz egy ablak és egy bugyogó szökőkút között levő
kedves kis asztalhoz vezetett bennünket. Chris kihúzta a
székemet. Rögtön kiérdemelt egy jó pontot, amiért
úriemberkent viselkedik. Attól eltekintve, hogy Tylerhez képest
hol áll, máris egyértelműén lepipálta az összes Bell Harbor-i
Szinglik-randimat. Bár az nem volt egy nagy kihívás. Ha csak el
nem kezdi a füleit pucolni az asztalnál, máris magasan nyert
velük szemben. Nagyjából ezer százalékkal.
Chris leült, és a hosztesz odahozta az étlapokat.
– Élvezzék az ebédet! – mondta, majd ellibegett a kecses kis
bokáin.
– Ettél már itt korábban? – kérdezte.
– Néhányszor. És te?
Megrázta fejét.
– Nem, ez az első alkalom. De szívesen próbálok ki új
dolgokat
Csevegtünk egy kicsit kedvelt ételekről, kedvenc
éttermekről, majd jött a pincérnő, és felvette a rendelésünket. A
beszélgetés kellemes volt, még ha nem is túl izgalmas. Nehéz
volt rápörögni a dologra ebédidőben jegesteát iszogatva, hiába
volt helyes pasi.
– A barátnőd, Hilary kedvesnek tűnt a telefonban.
Meglehetősen érdekes, hogy ő szerzi a randijaidat. – Állításként
mondta, de azért benne volt a kérdés: Miért nem te magad hívtál
fel?
– Hilaryvel már a gyakornokévünk óta barátok vagyunk.
Néha megfeledkezik arról, hogy hol a határ.
– Ó, tényleg? Hogyan?
 A szeme meleg csokoládébarna színű volt, de ahogy az a
legtöbb embernél előfordul, az övé sem szimmetrikus. Ez
olyasmi, ami csak nekem tűnne fel. De nekem feltűnt.
– Hogyan feledkezik meg a határokról? – kérdeztem vissza.
–Nos, mit szólsz ehhez? A minap a húgával együtt a tudtom
nélkül elcsaltak egy szexjátékszervásárra. – Ez egy elég merész
információ volt, de ebből azonnal kiderült, hogy Chrisnek van-e
humorérzéke.
Úgy festett, van. Szélesen elmosolyodott és előredőlt.
– Tényleg? Vettél valamit? – A modora pusztán játékos volt,
a kérdéséhez pedig én dobtam fel a labdát.
– Nyertem egy díjat, amiért megjelentem, egy kicsit azonban
félek kinyitni a dobozt. De inkább beszéljünk valami másról!
Mintha valahol azt olvastam volna, hogy Grand Rapidsből
jöttél.
Partner volt a témaváltásban.
– Igen. Hol olvastad?
Hoppá!
– Ööö… valószínűleg nem a kórházba beadott
önéletrajzodban. – Itt most nagyon rossz irányba haladtam.
Könnyen megtörténhetett, hogy ez Reilly Peters
toborzómunkájába fog kerülni.
Felhúzta a szemöldökét, és előredőlt.
– Tudod, mit? Te vagy az első, aki ezt végre beismerte.
– Beismerte? Miről beszélsz?
A testtartása nyugodt volt, ahogy az asztalra tette a kezét.
– Te vagy az ötödik randim azóta, hogy odaadtam a
papírjaimat Reillynek. Egészen új értelmet kölcsönöz a toborzás
szónak. Szerintem egy egész számítógépes randiszolgáltatást
működtethet.
Fészkelődni kezdtem a székemen. Nem éreztem a
legmegfelelőbbnek ezt a pillanatot, hogy színt vallják a Bell
Harbor-i Szinglik oldalhoz fűződő viszonyomról.
– Ötödik randi? Hirtelen már nem is érzem magam annyira
különlegesnek.
– Én sem éreztem túl különlegesnek magam, amikor a
barátnőd hívott fel helyetted. De itt vagyunk. És én örülök neki.
Nagyon jó megismerni téged. – Őszintének tűnt.
 – Mellettem szóljon, hogy Hilary már azelőtt elintézte ezt a
randit, hogy nekem egyáltalán lehetőségem lett volna
telefonálni. Remélem, ettől egy kicsit azért jobban érzed magad.
Mit szólsz?
– Sokkal jobban. – A mosolyától csillogott a szeme, és
melegség költözött lent a hasamba.
Chris Beaumont-ban volt némi férjpotenciál. Ez kétségtelen.
A modora nyugodt, mégis energikus, a mosolya őszinte volt. És
jó volt ránézni. Nem volt annyira vonzó, mint Tyler, de ettől
még láttam esélyt arra, hogy beleszeressek egy hozza hasonló
fickóba. Valószínűleg.
Megjött a szusink, és folytattuk a beszélgetést. Meséltünk
egy másnak az orvosiról, és jókat nevettünk. Beszélgettünk
érdekes esetekről, kollégákról, és még többet nevettünk.
Elcsodálkoztam, hogy milyen gyorsan telik az idő, és milyen
kellemes az ebéd
– Szóval a titkos beépített forrásom szerint a szüleid
mindketten orvosok, ugye? – kérdeztem, miközben a számba
dobtam az utolsó falat szusimat.
Chris megtörölte a kezét a szalvétájába, és bólintott.
– Igen. Az édesapám allergológus, az édesanyám pedig
gyerekorvos. Már mindketten részmunkaidőben dolgoznak. Pár
éve vettek egy lakókocsit, és most minden évben néhány hetet
különböző kirándulóhelyek felkeresésével töltenek. Azt hiszem,
hajtanak a Guinness-világrekordra a legtöbb kamionosreggeli
elfogyasztása témában, vagy valami hasonlóan profán
kategóriában.
– Ez nagyon aranyos.
– Aranyos, hóbortos, mindegy is. Boldogok. És legalább,
amíg odavannak, nem engem nyaggatnak a házasságkérdéssel.
Túl hangosan nevettem fel, és a számra tapasztottam a
kezem.
– A tieid is? Mi van ezekkel a szülőkkel manapság?
– Tudom. Pontosan. Mi ez a nagy sietség? Még csak most
leszek harminchat. – Nevetett, ahogy ezt mondta, nyilvánvalóan
rájött, hogy az azért elég idősnek számít. – Te hány éves vagy?
Megpróbáltam morcosnak tűnni a mosolyom ellenére.
– Ezt nem lenne szabad megkérdezned egy hölgytől.
 – Neked meg nem szabadna elolvasnod a személyes
papírjaimat.
Touché! Ezzel megfogott.
– Igaz. Harmincöt vagyok. De éppen csak betöltöttem.
– Akkor miért nem vagy még férjnél? – A kérdés csak
társalgó volt, nem volt benne semmi vádló.
Mondhattam volna, hogy senki sem kérte még meg a
kezemet, de az igazság az, hogy nem is adtam soha esélyt
senkinek.
– Lefoglalt a munka, azt hiszem, őszintén szólva nem is
nagyon jutott eszembe a házasság egészen eddig, de aztán jött
ez a szülinap, és most még a szüleim is újra összeházasodnak.
– Mindketten?
– Igen. Ráadásul egymással, miután boldogan éltek
egymástól elváltan huszonhárom évig. – Megráztam a fejemet,
és felsóhajtottam kicsit, mintha azt mondtam volna ismét: ezek
mai szülők!
– Itt sejtek egy érdekes történetet – mondta Chris, miközben
elővette a tárcáját. – Szeretnék többet hallani belőle, de sajnos
vissza kell mennem a rendelőbe. Mit szólnál, ha egy vacsoránál
befejeznénk a történetet valamikor a közeljövőben?
Vacsora? A vacsora nagyobb dolog, mint az ebéd. De nem
sokkal nagyobb. A képzeletbeli Tylerem akkor is karba font
kézzel és fintorral az arcán bukkant elő. Ő nyilvánvalóan nem
találta Christ annyira szórakoztatónak, mint én. De a fantáziafiú
pechére semmi okom nem volt visszautasítani ezt a
vacsorameghívást.
– Örülnék neki – válaszoltam, és rájöttem, hogy tényleg úgy
is gondolom. Szerettem volna jobban megismerni.
Chris Beaumont vonzó volt, és az összes lényeges
követelményemnek megfelelt: helyes, intelligens, van munkája
és szabad. Az tény, hogy nem bizsergett tőle a testem vagy
pirult el a bőröm úgy, ahogy Tylertől, és nem is nagyon jutott
eszembe, hogy letépnem a ruháit, de élvezetes és kellemes
ebédet töltöttünk együtt.
– Majd Hilary felhív, hogy egyeztesse – ugrattam, de úgy
tűnt, nem veszi a lapot.
 – Aha – mondta, és közben előhúzott egy kártyát a
tárcájából, majd ráfirkantott valamit a hátoldalára. Felem tolta
az asztalon.
– Ez a privát számom. Ha akarsz találkozni velem, akkor
tégy egy kis erőfeszítést. Remélem, hogy megteszed. Már benne
vagy a legjobb öt randiban, amin az utóbbi időben voltam.
Most ugratott? Felkaptam a tollat az asztalról, és felírtam a
számomat az éttermi számla hátoldalára, és odacsúsztattam
neki.
– Tudod, mit? Az első öt egy kicsit zsúfoltnak tűnik. Mit
szólsz ahhoz, ha te hívsz, amikor már leszűkítetted kettő vagy
három versenyzőre? Ez a saját számom.
Elvette a papírfecnit.
– Jogos. Hadd mentsem el ezt rögtön a telefonomba! –
Elővette a mobilját, és megnyomott pár gombot.
Néhány másodperc múlva megcsörrent az enyém.
Ő hívott. Elmosolyodtam és felvettem.
– Halló?
– Mit szólnál jövő keddhez?
A melegség elindult felfelé, akár a kelő tészta. Lassan és
határozottan. Tyler Connelly szikra és élénken égő tűz volt, de
Chris Beaumont talán valami többhöz vezető gyújtózsinór.

– Evelyn, ezért az új házadért megérné meghalni, de egek, mit

gondoltak ezek, amikor ezt a skizofrén színpalettát használták?
Olyan, mintha a Sherwin-Williams és a Benjamin Moore vad
szexorgiát rendezett volna itt.
Fontaine Baker legalább olyan hangos és excentrikus volt,
min az anyja, Dody. Ezt láthattam volna előre, amikor az
asszony elmesélte, hogy a fia lakberendező, ám a városban
mindenki azt mondta róla, hogy olcsó és megszerezhető.
Igazából az volt a határozott benyomásom, hogy ezek a jelzők
több mindenben illettek rá.
– Igen, határozottan űt kell festeni – mondtam. – Bútorokra
is szükségem lesz. Csak egy kanapém és egy ágyam van.
 Fontaine boldogan összedörzsölte a kezét.
– Bútorra is? Ó, de jól fogunk szórakozni!
Azt mondta szórakozni, de én csak pénzcsörgést hallottam.
Még ha Fontaine olcsó is volt, akkor is egy halom pénzembe fog
kerülni berendezni ezt a helyet. Ezt nem igazán gondoltam
végig, mielőtt megvettem ezt a hatalmas házat. Túlságosan is
elvonta a figyelmemet Tyler képe abban az átkozott tusolóban.
És a konyhában. És a hálókban.
Mindegyikben.
– Gyerünk, nézzünk szét fent! – javasolta Fontaine, mintha a
gondolataimban olvasna. – Lehet, hogy a konyha a ház szíve, de
a fő hálószobában lüktet a pulzus. – Felém fordította sötét,
fényes fejét, és úgy vigyorgott, akár egy kvízjáték házigazdája. –
Tetszik a hasonlat? Igyekeztem klinikai nyelvet használni, mivel
orvos vagy.
– Ööö… köszönöm!
Elértük a fő hálószoba ajtaját, Fontaine pedig felszisszent.
– Ó, nem, nem, nem! Ez nem lesz jó. Ez egyáltalán nem lesz
jó. Ez a szoba nem azt kiáltja, hogy őrült, szenvedélyes
szerelem. Itt csak azt hallom, hogy bla-bla-horkolás. Ettől sokkal
jobbat is ki lehet belőle hozni.
Besétált, és széttárt karokkal lassan körbefordult.
– Mi a kedvenc színed?
– A kedvenc színem? Hm, a zöld, azt hiszem.
– Nem jó! Lila. Képzeld el ezt a szobát sötét, izgató lilában.
Majdnem padlizsán, de az undorító íz nélkül. Aztán adj hozzá
némi vörös és arany kiemelést és sok tükröt. Akár egy szultán
háreme. Jöhet egy baldachinos ágy, sok könnyű függönnyel és
csodálatos selyem ágyneművel. Imádod? Mondd, hogy imádod!
A kezét a csípőjére tette, és rám szegezte a tekintetét.
– Én valami megnyugtatóbbra gondoltam. Talán valami
hétvégi házikósra.
– Rémes! Az annyira, de annyira unalmas! Csak mert egy tó
mellett élsz, még nem kell, hogy a házad is olyan legyen, mint
az összes többi tóparti vityilló. Ha azt mondod nekem, hogy
hajós dekorációt akarsz, akkor felvágom az ereimet.
– Nem akarok hajós dekort, de nem igazán vagyok az a
szultán háreme típus sem.
 Kuncogott, és felém intett a finom kezével.
– Ó, azzal csak tréfáltam. Semmi szultán háreme. De
határozottan úgy gondolom, hogy ebben a szobában lilára
kellene festeni a falakat. Ne legyen itt semmi túl csajos, hiszen
azt akarod, hogy Tyler is jól érezze itt magát.
Elakadt a lélegzetem.
– Tyler? Mégis miért mondod ezt? – Honnan a bánatból
tudott ez a pasi Tylerről?
– Ó, bocsi – suttogta Fontaine két ujjal eltakarva a száját. –
Ez titok? A bátyám mondta, hogy Tylerrel nyomulsz. Kiváló
választás egyébként. Imádom az egész mentős-vagyok-rohanok-a-
veszély-felé témát. Nagyon szexi.
A padló forogni kezdett, és a fehér szőnyeg egyre
közeledett. Kinyújtottam a kezemet, hogy megfogjam az
ajtófélfát.
– A bátyád? Ki a bátyád?
– Jasper Baker, természetesen.
Hát persze. Még egy szem a Bell Harbor-i azonnali
inofrmáció-megosztó láncolatban. Egy éjszaka Tylerrel, és a
hírek úgy terjednek, mint a Nutella a meleg gofrin. Ebben a
városban nem léteztek titkok. A magánéletnek nyoma sem volt.
A személyes dolgaim úgy bugyogtak ki, akár a víz az eresztő
locsolófejen át, és ha az információ egyszer már kikerült, akkor
esély sem volt arr,a hogy féken tartsuk. Mi értelme lett volna
egyáltalán próbálkozni?
 20. fejezet

A korai szusiebédem és a bohém lakberendezőmmel megejtett

érzelemgazdag találkozás miatt éhesnek és kimerültnek éreztem
magam. Majdnem este hat volt már, mire végighallgattam az
összes elképesztő ötletet, amivel Fontaine előállt. Ha szabad utat
adok neki, akkor a házam végül úgy fog kinézi, mintha Picasso
festette volna ki. De eljutottunk egy megfelelő közös nevezőre,
és miután meggyőztem arról, hogy nem akarok Cirque du Soleil
témájú nappalit, azt hiszem, összehoztunk néhány jó
kompromisszumot dizájn-kérdésben.
Most legalább már otthon voltam, a kutyát is
megsétáltattam, és mára ennyi. Lerúgtam a cipőmet, és a
hűtőhöz totyogtam, remélve, hogy a boltos tündérek feltöltötték
kajával. De nem volt szerencsém. Becsuktam az ajtaját, és
megláttam a cetlit, amire Tyler Jasper éttermének a számát írta.
Beindult a nyálelválasztásom, és még mielőtt nyelni tudtam
volna, felkaptam a telefont, hogy vacsorát rendeljek magamnak.
Épp belecsusszantam a pizsamanadrágomba és egy trikóba,
amikor a kiszállítófiú becsöngetett.
Csakhogy nem a kiszállítófiú volt.
Hanem Tyler.
Panzer köszönésképpen ugatott és a padlóhoz csapkodta a
farkát. Ha van farkam, én is ugyanezt tettem volna. Chris
Beaumont gondolata elhalványult, ahogy Tyler ragyogásába
bámultam. A meglepetés, hogy ott volt, csak még vonzóbbá
tette. Bár csak egy estét töltöttünk együtt, de az fenomenális
volt. Sokkal jobb, mint egy szusiebéd.
Tyler felemelt egy barna papírzacskót Jasper éttermének a
lógójával az oldalán.
– Szia! – vinnyogtam. Na, ennyit arról, hogy lazára veszem a
figurát.
– Szia! Éhes vagy? – Úgy sétált be, mintha az övé lenne a
hely, majd letette a zacskót a konyhapultra, és kipakolta a
tartalmát. Aztán kihúzta az evőeszközös fiókomat, és elővett
egy kést meg egy villát.
– Nem is tudtam, hogy kiszállítást is vállalsz. – Odasétáltam
és mellé álltam, közben pedig azon gondolkodtam, hogyan
lehetséges, hogy ennyire éhes vagyok, étel van előttem, de
hirtelen azon agyalok, el kellene halasztani az evést egy kis
ungi-bungi kedvéért.
Megfordult, hogy szemben legyünk egymással. Összeértek a
lábujjaink, a mellkasunk és minden egyéb porcikánk.
– Végeztem a mai műszakommal, és felajánlottam, hogy ezt
beadom. – A hangja mélyebb lett, ahogy a tekintete is lefelé
vándorolt.
Nem volt rajtam melltartó. Észrevette, és mind a ketten
elmosolyodtunk.
– Akkor mára kész vagy? – kérdeztem, és próbáltam úgy
hangozni, mintha annyira nem számítana.
Az egyik ujját a trikóm pántjába akasztotta.
_ A munkával valóban végeztem mára, de azért kész nem
vagyok.
Lehajolt és megcsókolt. Az élet szép.
Chris kedves pasi. Meg az is lehet, hogy nagyszerű. És
jobban meg kellene ismernem. Tyler viszont az itt és a most. Az
összes érzékemet elárasztotta és a mennybe repítette. A
tekintetem követte a kezemet végig a vállán. Az orromat
csiklandozta édes-fűszeres illata. A számmal pedig mentát és
örömöt ízleltem. Ezt egész éjszaka tudtam volna csinálni.
Ő viszont hamar véget vetett a csóknak, és elkezdte levenni
az ételes dobozról a fóliát.
– Tessék! Edd meg ezt a manicottit, amíg még elég meleg. Én
pedig szeretnék majd kérdezni valamit.
Bekanalaztam egy falatot. Nem gondoltam volna, hogy lehet
bármi annyira örömteli, mint az a csók, de ez szorosan a
második volt. A kanapéhoz vittem a tányért, és leültem. Tyler
csatlakozott hozzám.
– Mi lenne az? – kérdeztem két falat között.
 – Lenne kedved eljönni egy tábortűzhöz ma este? Néhány
barátom rendez egy kis strandpartit.
Strandparti? Kedd este? Ez igazán… fiatalosan hangzott.
Megráztam a fejemet.
– Azt hiszem, én kihagyom. Nem akarok zavarni.
Tyler nevetése visszhangzott a lakásomban.
– Nem tudsz zavarni egy tábortűznél, Evie. Ugyan már! Jó
móka lesz. Találkozhatsz pár barátommal.
Épp ettől tartottam. Mit fognak gondolni rólam? Mit fogok
en gondolni róluk?
– Ha együtt jelenünk meg, akkor a barátaid azt fogják hinni,
hogy randizunk. – Bekaptam még egy falat manicottit.
– És? – Elmosolyodott, ami nem igazán volt fair, mivel azok
a gödröcskék rögtön vagy tíz láb melyek lettek. Egyszer beléjük
esek, és soha többé nem leszek képes kikeveredni.
Chris Beaumont-nak nem voltak gödröcskéi. Ez ebéd
közben eszembe sem jutott. Most viszont igen.
– És nem vagyok biztos abban, hogy mit is csinálunk –
válaszoltam. – De akármi legyen is az, amennyire lehet,
szeretném megtartani magunknak. Egyébként is nagy napom
lesz holnap. Korán le kell feküdnöm.
Igazából vele akartam azonnal ágyba kerülni. De kissé
elkeseredettnek és tapadósnak tűntem volna, ha felvetem, hogy
hagyja ki a bulit csak azért, hogy vízszintesbe vághassa magát
velem.
– Visszahozlak ide az ágyadba, mielőtt csörögni kezd a
pizsamád.
– Nem tudom, Tyler. Lehet, hogy egy kicsit kínosan érezném
magam a barátaiddal lógva a strandon. De te menj csak!
A boldog arckifejezése lehervadt.
– Nem, akkor én sem megyek. Egy hét éjszakai műszakom
következik, úgyhogy igazából szerettem volna egy kis időt
tölteni veled. Épp küldeni akartam neked egy SMS-t a buliról,
amikor bejött a rendelésed az étterembe.
– Tényleg? – Ez a kelleténél jobban legyezgette a
hiúságomat. Egyébként sem valami egzotikus helyre hívott.
Csak egy tábortűz a parton. Egy rakás húszas éveiben járó
emberrel.
 – Igen, tényleg – mondta, és közelebb csúszott hozzám a
kanapén. – Mert az ígérted, hogy jársz velem, emlékszel?
Emlékeztem. Akkor épp meztelenek voltunk. Meztelenek az
ágyamban. Ahol most is lenni akartam.
De mindent csak sorjában, gondoltam.
Mert egyelőre úgy tűnt, hogy strandpartira megyek.

A lemenő nap filmbe illő volt. Meleg levegő, hűvös homok,

felhőmentes ég, tele csillagokkal. Nagyjából egy tucat emberre
számítottam, akik a tűz körül ülve talán mályvacukrot
sütögetnek és valószínűleg söröznek. Az egyetlen dolog, amit
eltaláltam, a sör volt. Abból rengeteg volt, ahogy jó sok ember
is. A legtöbbjük az ittasság különböző stádiumaiban. Nagyjából
a huszadik partizó után felhagytam a számolással, és a
próbálkozással, hogy bárki nevét is megjegyezzem.
Tyler mindenkit ismert, és mindenki be akart nekem
mutatkozni. Nem számítottam ekkora érdeklődésre. A srácok
nyilvánvalóan értékeltek, míg a nők, vagyis igazából lányok,
vagy túlságosan is élénken barátságosak voltak, vagy
visszafogottan udvariasak. Úgy éreztem magam, mint az új csaj,
aki a gimi utolsó évében érkezik. A figyelem és a rejtett
spekuláció zavaró volt, de megittam a sörömet, és
megpróbáltam lazítani. Ahhoz legalább elég sötét volt, hogy ne
lássák, tíz évvel idősebb vagyok a legtöbbjüknél.
Tylerrel egy nagy fatörzsön találtunk ülőhelyet, nem túl
közel a tűzhöz. Nyugis hely volt a hangos zene és a
beszélgetések zaja mellett. Az emberek táncoltak, nevettek és a
kedvenc sztorijaikat mesélték. Tenyérnyi bikinit viselő két kis
szőke sétált el mellettünk a tó felé. Úgy néztek ki, akár a
fehérneműmodellek. Automatikusan behúztam a hasamat. Elég
jó formában vagyok, de az a ribanc gravitáció mért rám néhány
csapást. És bár megvannak a képességeim, hogy szebbé tegyem
egy nő testét, arra még én sem vagyok képes, hogy úgy emeljek
meg egy feneket, ahogy a fiatalság és a genetika teszi.
Odahajoltam, hogy Tyler fülébe suttogjak.
 – Ezek a lányok egy kicsit zavarba ejtők.
Körbenézett.
– Ezek a lányok? Miért?
– Olyan… feszesek.
A kitörő nevetésére felénk fordult néhány fej. Legalábbis
azoké, akik eddig még nem felénk néztek. A combomra tette a
kezét, és megszorította egy kicsit.
– Én nem aggódnék emiatt – jelentette ki.
– Könnyen beszélsz. Te is elég kemény vagy. – Akkor jöttem
rá, hogy mit mondtam, amikor még hangosabban nevetett. A
kezére tettem a kezemet. – Tudod, hogy értem. A barátaid
nagyon fiatalok.
– Néhányuk igen. De találd ki, hány orvos van köztük. Egy
sem. És egyébként is, ők csak lányok. Szinte mindegyiküket
gyerekkorom óta ismerem. De te… nő vagy. – Önelégültnek
hangzott, mintha valami módon ez az ő érdeme lenne.
– Mrs. Robinsonnak érzem magam.
– Kinek?
– Ó, egek!
Lenyeltem az utolsó korty sörömet. Aznap estig el sem
képzeltem őt a természetes közegében, amikor csak úgy lóg a
haverjaival. Valahogy abban az illúzióban ringattam magam,
hogy általában csak dolgozik, ami talán igaz is. De akkor is,
ezek a kócos hajú, szörfnadrágot viselő emberek az ő kortársai.
Az életük meg nyitva áll előttük, tele lehetőséggel és idővel. Én
már az utam középén járok, míg ők csak most indulnak el rajta.
Nem tartoztam ide.
– Hé! Ty!
A hang a tábortűz túloldaláról hallatszott, és egy nyurga,
szőke, tüsi hajú srác billegett oda hozzánk. Mindkét kezében
sörösdobozt tartott, és úgy tűnt, iszik is belőlük.
Tyler az italokra bólintott.
– Hé, nem ártana lassítani, hm?
– Kézben tartom a dolgot. Kézben. Minden oké. Ő ki? –
Felém intett a fejével, és ahogy megfordult, azonnal
nyilvánvalóvá vált a Connelly-DNS. Alacsonyabb, sötétebb hajú
változat, de a hasonlóság vitathatatlan volt.
Tyler felállt és magával húzott.
 – Scotty, ő Evie.
Scotty félig leeresztett szemhéja egy másodpercre
megemelkedett, aztán mindkét dobozt az egyik kezébe vette, és
kinyújtotta a másikat, hogy kezet fogjon velem.
– Evie. Örülök a találkozásnak. Sokat hallottam már rólad. –
Egy kicsit megdőlt az egyik irányba, majd visszalépett. Scotty
Connelly részeg volt.
Ennek nem kellett volna meglepnie. Először is, mert egy
strandpartin voltunk. Másodszor, mert egyszerre két sört ivott.
Harmadszor pedig, mert eleget hallottam már róla, hogy
tudjam, nyomorúságos ítélőképessége volt. Mégis milyen ember
hagyná, hogy a testvérét letartóztassák, és még csak annyi vér
sincs a pucájában, hogy kiálljon és helyesen cselekedjen? Ezt
szívesen ki is mondtam volna, de Tyler kedvéért
elmosolyodtam, és csak annyit szóltam:
– Én is örülök a találkozásnak.
Scotty megint előredőlt, aztán a bátyjához fordult:
– Jössz úszni? Menjünk úszni!
Tyler rám nézett.
– Nem. Nem maradunk sokáig. Te is kihagyhatnád. – A
sörösdobozok felé bólintott.
Scotty eltúlozva grimaszolt.
– Nem, ember. Jól vagyok. Megyek úszni. Minden oké.
– Nem az. Ülj le! Hozok neked egy kólát. – Tyler az öccse
vállára tette a kezét.
– Nem akarok kólát – tiltakozott Scotty, de körbenézett,
hova ülhetne le.
Tyler a fatörzs felé tolta.
– Tessék! Ülj itt Evie-vel, amíg szerzek neked egy kólát.
– Ja, ja, oké. Hogy vagy, Evie? – Inkább leesett, mint leült a
fatörzsre.
Tyler bocsánatkérőn nézett rám.
– Mindjárt jövök.
– Oké. Hozz nekem is egy kólát, légyszi! – Nem kellett több
sör. Hirtelen a leittasodás ötlete elveszítette minden vonzerejét.
Leültem Scotty mellé, aki tovább ivott mindkét dobozból,
míg az egyik ki nem ürült, aztán bedobta a tűzbe.
Egy perc múlva összeráncolt homlokkal rám nézett.
 – Akkor most te vagy Ty barátnője?
Ez egy jó, bár váratlan kérdés volt.
– Nem igazán.
~ Férjhez akarsz menni. Méghozzá most. Nem? És
gyerekeket is akarsz. Azt mondta. – Böfögéssel zárta a kérdését.
– Ööö… azt hiszem, igen, de…
– Soha nem volt lehetősége, hogy a saját életét élje, tudod. –
Scotty előredőlt, a térdei közé tette a fejét, és hintázott egy kicsit.
– Nem vagyok biztos abban, hogy tudom, mire gondolsz.
A feje visszapattant.
– Úgy értem, azóta, hogy otthagyta a főiskolát, a belét
kidolgozza, hogy segítsen anyunak. Megpróbálja a suliban
tartani a tesóinkat. Próbál távol tartani engem a börtöntől. – A
részegek elevenségével kuncogott ezen, majd visszatette a fejét a
térdei közé.
Otthagyta a főiskolát? Soha nem kérdeztem Tylert a
végzettségeiről, de most rájöttem, hogy titokban azért reméltem,
hogy van diplomája. Lehet, hogy ez sznob dolog volt a
részemről, de engem úgy neveltek, hogy a tanulmányi
eredmények alapvetően szükségesek a sikeres élethez.
Scotty megint böfögött, aztán rám nézett. A szeme
összeszűkült a beszéde még jobban lelassult, mintha minden
egyes szó komoly koncentrációt igényelt volna.
– A tesóm szeret megoldani dolgokat, tudod? Megoldani. –
A kezével matatott, mintha szerelne valamit. – Mint azt a
szarságot a jet-skivel. Az az én bajom volt. Az egész az enyém. –
Széles mozdulatokkal megrázta a fejét, akár egy ló, ami legyeket
hesseget a sörényéről. – De Tynak mindent meg kell oldania
mindenki helyett. Ezért, ha ő úgy gondolja, hogy neked férjre
van szükséged, akkor rajta lesz majd, hogy elvegyen.
Hirtelen legalább olyan ingatagnak éreztem magam, mint
amilyen Scotty volt. Rajta lesz, hogy elvegyen? Én nem vártam
el Tylertől, hogy belelépjen ebbe a szerepbe. Ez nevetséges volt.
– Scotty, én nem várom el tőle, hogy elvegyen. Mi csak…
együtt töltünk egy kis időt.
Scotty filozofikusan bólintott.
– Ja, általában így kezdődik, de az együtt töltött időtől
teljesen megkattant. – A homlokára mutatott. – Átkozottul
csinos vagy, azt értem. De vannak tervei, te meg elszúrod őket.
Tervek. A bátyám soha nem fogja megjavítani azt a hajót, ha
feleségről és gyerekekről kell gondoskodnia.
Feleségről és gyerekekről gondoskodni? Scotty félreértette
ezt az egészet.
– Nem házasodunk össze, Scotty. Gyakorlatilag nem is
járunk. És nincs szükségem senki gondoskodására. – Halk, de
nyomatékos hangon beszéltem. Nem mintha a szavaimnak túl
sok foganatjuk lett volna. Elég időt töltöttem a sürgősségi
osztályon ahhoz, hogy tudjam, mennyire értelmetlen
próbálkozás egy részeggel kommunikálni.
A teste oldalra dőlt, de visszahúzta magát, majd újra
felnevetett.
– Az nem érdekes, hogy van-e rá szükséged. Ő csak… ott
van. Segít. Azt hiszed, akartam, hogy elvigye helyettem a balhét
a bíróságon? Nem, uram. Asszonyom. – Scotty végighúzta az
egyik tenyerét rövidre nyírt haján, és most először éreztem
szikrányi együttérzést ezzel a felelőtlen testvérrel. Ám mielőtt
még ennek hangot adhattam volna, Tyler visszaért két doboz
kólával.
– Miről suttogtok ti ketten?
– Csak téged méltatunk, tesó. Méltatunk. – Scotty elvette az
egyik dobozt, és küzdött, hogy kinyissa. Végül a harmadik vagy
negyedik próbálkozásra sikerült neki. – Meséltél neki apa
hajójáról, Ty? Mesélned kellene neki apa hajójáról.
Tyler jól hallhatóan felsóhajtott.
– Nem igazán. Ki visz ma haza?
Scotty felállt és körbenézett. Aztán kiszúrta a két apró
bikinis csajt.
– Ők?
Tyler rnegpaskolta a vállát.
– Ja, legyen úgy. Sok szerencsét! Hívj, ha kell fuvar! És ne
menj úszni, jó?
– Ja, ja, ja. – Scotty köszönés nélkül elbotorkált.
Tyler leült és elgondolkodva fürkészett.
– Bocsi, ha a tesóm undok volt. Nem áll távol tőle.
– Minden rendben volt. – Olyan általános értelemben vett
rendben. Ami lényegében az jelentette, hogy jobb lenne, ha újra
megkérdeznéd.
– De?
Megrántottam a vállamat, remélve, hogy közömbösnek
tudok tűnni annak ellenére, hogy nem különösebben éreztem
annak magam. Gyakorlatilag minden felkavart, amit Scotty
mondott. A főiskola, a hajó, a házasság, a gyerekek. Mi a fenét
mesélhetett neki Tyler?
– De azt mondta, hogy megkattantál miattam, és hogy
veszélyeztetem a terveidet. Milyen hajóról beszélt?
Tyler átkarolt a derekamnál.
– Evie, Scotty egy seggfej, és túl sokat beszél. Ne hallgass rá!
– Miféle tervek? – nyaggattam. Azt hiszem, már az is jó hír
volt, hogy voltak egyáltalán tervei. De most már izgultam, hogy
vajon mik azok.
Megvakarta az állát. Aztán felállt, és kinyújtotta a kezét.
– Gyere, sétáljunk egyet!
Lesétáltunk a partra, hátunk mögött hagyva a tűz melegét és
a buliról jövő zajokat és nevetést. Tudtam, hogy nem szabadna
hagynom, hogy Scotty szavai összezavarjanak, de nem jártam
sikerrel. Vádaskodó volt, mintha Tyler legnagyobb problémája
én lettem volna, és nem a jogi kérdések, amikkel helyette kellett
szembenéznie-
– Hallottad valaha a viccet arról, hogyan lehet
megnevettetni Istent? – kérdezte Tyler pár perccel később.
Sokkal inkább tűnt elgondolkodónak, mint vicces kedvűnek.
– Nem. Hogyan?
– Terveket kell szőni.
Megszorítottam a kezét.
– Nem tűntél vallásosnak.
Beleivott a kezében lévő sörbe.
– Tizenkét évig jártam katolikus iskolába, de nem sok
minden maradt meg. Egyébként szoktam terveket szőni, Evie.
Állandóan. Néha bejönnek, néha nem. Olyankor újratervezek. –
Könnyed stílusban beszélt, és séta közben lóbálta az
összekulcsolt kezünket, mégis kiéreztem a hangjából a
csalódottságot.
– Miféle terveket? – Én is igyekeztem lazának tűnni. –
Például, mint a… főiskola?
Lenézett rám.
– Igen. A főiskola is a terveim között szerepelt. Mit mesélt
neked Scotty pontosan?
– Csak megemlítette, hogy otthagytad a főiskolát. Mi
történt? Tyler előremutatott.
– Gyerünk, üljünk be abba a vízimentőtoronyba, és
elmesélem neked az életem történetét, jó?
Felmásztunk a létrán a kis ötször öt láb méretű kunyhóba,
amiben állt egy beépített pad, volt három fala és teteje. Kedves
kis búvóhelynek bizonyult, ami elrejtett bennünket a világtól. A
holdfény szétterült a vízen. A fénye mellett még éppen láttuk
egymást és az előttünk elterülő partot.
– Elnyertem egy teniszösztöndíjat az Albionra – szólalt meg,
amikor egymás mellett ültünk. A kezében tartotta a kezemet, és
az ujjaimmal játszott beszéd közben. – De első évben
ínszalagszakadásom lett, és hazajöttem műtétre. Az a vicces az
ösztöndíjakkal, hogy ha már nem tudsz sportolni, akkor
elveszik a pénzt.
– Akkor anyagilag nem tehetted meg, hogy visszamenj? –
Könnyű volt magától értetődőnek venni az oktatásomat. A
szüleim fizették az orvosit, és amúgy sem vágytam semmi
extrára. Kivéve talán a figyelmet.
– Nem igazán. Plusz a kettes számú férj sok gondot okozott
anyámnak. Mindig elég egyértelművé tette, hogy az ő kölykei
az ő gondja. A bátyám addigra lelépett, Scotty kavart.
Meglepetés, meglepetés. És a húgaim meg kétszer olyan rosszak
voltak, így mire én is hazajöttem a tönkrement térdemmel, és
segítségre volt szükségem, a pasinak elege lett, és lelépett.
Tyler beleivott a sörébe, aztán hallgatott, én meg közben
azon gondolkodtam, hogy mennyire más lenne az életem, ha a
szüleim valaki olyannal kötötték volna össze az életüket, akit én
nem kedvelek. Az apám feleségei mind elég normálisak voltak.
Közömbösek, de normálisak. Anyám pedig soha nem is
randizott. Túlságosan is lefoglalta a karrierje.
– Mindenkinek a legjobb volt, hogy lelépett – folytatta Tyler.
– De anyámat megviselte. Úgy éreztem, hogy egyszerűen nem
tehetem meg, hogy összeszedem magam, és visszamegyek a
suliba, őt meg itt hagyom minden gondjával egyedül, ö nem
valami.. – megbízható. Ezért munkát vállaltam a kikötőben.
Emlékszel, meséltem, hogy apámnak volt egy bérelhető
halászhajója, úgyhogy kiismerem magam. Néha még mindig
kimegyek a vízre, ha apám valamelyik régi barátjának
segítségre van szüksége. De kellett valami állandó, valami
jövedelmező, így lettem végül mentős.
– Szeretsz mentősként dolgozni? – Kemény munka, és nem
mindenki bírja a megterhelést. Az emberek általában vagy
szeretik, vagy utaljak.
Tyler bólintott.
– Igen, szeretek. Nagyszerű emberekkel dolgozom együtt.
Szeretem benne a változatosságot és a tempót. Jó érzés
hasznosnak lenni és segíteni az embereken.
Scotty szavait hallottam visszhangozni. A tesóm szeret
megoldani dolgokat. Ő csak… ott van. Segít.
Tyler folytatta:
– Soha nem volt a nagy terv része, hogy mentős legyek, de
igen, szeretem csinálni.
– És mi a nagy terv?
Megrázta a fejét, és bánatosan nevetett.
– Ha húszéves koromban kérdezed ezt, akkor arról
hencegtem volna, hogy profi teniszező vagyok. De ahogy
mondtam, a tervek változnak. A térdműtétem után egyszerűen
képtelen voltam visszatérni.
Elképzeltem teniszgatyában. A sérülése nagy veszteség neki
és a női teniszrajongóknak egyaránt.
– Sajnálom. Nagy csalódás lehetett. – Éreztem, hogy
megrántja mellettem a vállát.
~ Igen, az volt. De minden bizonnyal nem én vagyok az első
sportoló, aki soha nem jutott el a nagypályára. Volt B tervem.
Vagy olyasmi.
Elhallgatott, kortyolt megint a söréből, aztán engem is
megkínált.
Megráztam a fejemet, és felemeltem a kólásdobozomat,
aztán a másik karomat az övébe fontam, és közelebb
nyomakodtam.
– Oké, és mi volt a B terv? – faggattam.
 Újabb üres kuncogás.
– Ki fogsz nevetni, ha elmondom. Nem valami jövedelmező
terv
– Nem nevetek. Még jó, hogy nem.
A padnak támasztotta a fejét, és felfelé bámult.
– Oké. Már meséltem neked, hogy Scotty mindig is be akart
állni a seregbe, ugye? Hogy katona legyen, ahogy apánk. A B
tervem az volt, hogy összegyűjtök elég pénzt a halászhajó-
kölcsönző cége újraindításához. Mielőtt elutazott, azt mondta
nekünk, hogy ha visszajön, majd együtt visszük a céget.
Connelly és Fiai Hajóbérlés. Imádott kint lenni a vízen, és
szerintem ezt örököltem tőle, mert én is imádom. De tényleg.
Sajnálatos módon minden alkalommal, amikor összejön egy kis
megtakarításom, és már azt hiszem, hogy közel állok az első
lépéshez, valami mindig beüt, és elszúrja az egészet. Ahogy ez
az ügy a jet-skivel és a stéggel. Apám régen mindig azt mondta:
„A milliomosoknak lehet saját hajójuk, de hajózással soha nem
leszünk milliomosok.” És ez az igazság. Nyolc éve hagytam ott
a főiskolát, és még mindig nem sikerült visszatennem a vízre azt
az átkozott hajót. Most épp egy pajtában dekkol anyám háza
mellett, és azon gondolkodom, hogy talán itt az idő a C tervre.
Tyler ismét nagyot kortyolt. A csalódottsága egyértelmű
volt, bár igyekezett egy újabb hamis kuncogás mögé rejteni. A
szívem teljesen összeszorult. Előttem minden lehetőség nyitva
állt, minden ajtó megnyílt, ő viszont folyamatosan mások által
támasztott akadályokba ütközött. Kedvesnek és
nosztalgikusnak találtam, hogy újra akarja indítani az apja
cégét. A gyásza még mindig érzékelhető volt.
A vállának támasztottam a fejemet.
– Sajnálom, hogy eddig nem jött össze, de még sikerülhet,
ugye tudod? Egyébként a finanszírozáson kívül mi áll az
utadban? – Határozottan nem én. Én egészen új része voltam az
életének.
De Scotty elsuttogott szavai akkor is a fülemben csengtek.
Nem tehet semmit, ha feleségről és gyerekekről kell gondoskodnia.
Mintha elvártam volna, hogy gondoskodjon rólam. Ez abszurd
volt.
Tyler megfordult, és puha puszit nyomott a homlokomra.
 – A finanszírozás önmagában elég nagy akadály. Aztán ott a
sikeresség kiszámíthatatlansága. A szezon Michiganben nem
hosszú, vagyis a legjobb esetben is csak részidős munka lehet.
Ezért gondoltam, hogy a mentősködés jól összeférne vele. Bár
most más dolgokon is gondolkodom. Több lehetőséget és
stabilitást kínáló dolgokon.
– Például? – Nem akartam unszolni, csak őszintén érdekelt.
Nem azért, mert azt gondoltam, hogy bármi szerepem is lesz a
jövőjében, hanem mert azt akartam, hogy sikerrel járjon. Oké, és
unszolni is akartam. Egy kicsit.
Mögém csúsztatta az egyik karját.
– Csak egy-két terv, de majd mesélek róluk később. Addig is
– az ölébe húzott – lassan csörög a pizsamád, én viszont még
nem akarlak hazavinni.
– Valóban? És miért nem? Velem kapcsolatban is vannak
terveid? – A kis vízimentőkunyhónkban a jelentőségteljes
beszélgetést kéjes célozgatás hangulata váltotta fel.
Átkaroltam a vállát, és a jövővel kapcsolatos aggodalmaink
előírtak, ahogy a teste melege átjárta az enyémet. A kezét
szorosan a derekam köré fonta.
– Igen. Hatalmas terveim. Sürgető terveim. – Megmozdult,
hogy alattam legyen, én pedig felnevettem az előbb
elhangzottakat támasztó bizonyítékon.
– Egek, micsoda hatalmas tervek ezek!
Azt hittem, hogy nevetni fog, de helyette megcsókolt, és a
világ eltűnt. Lázas és izgató csókjaink addig mélyültek, amíg el
nem kezdte felhúzni a pólómat. Elkaptam a csuklóját.
– Várj! Nem csinálhatjuk itt! Menjünk vissza hozzám!
A nyakamhoz nyomta a száját, és azt mormogta:
– Már miért ne csinálhatnánk itt? – Újra húzni kezdte felfelé
a pólómat.
– Nem lehet. A szabadban vagyunk. Valaki még meglát
bennünket.
Hátrahajtotta a fejét. A hold fénye megvilágította az arcát.
– Senki sem lát meg bennünket. Mindenki a strandpartin
van. Bízz bennem! – A hangja fátyolos volt és tele
csintalansággal.
– De kint vagyunk. Én még soha nem… – A bennem élő
otthonülő lány nem volt hajlandó belemenni ebbe, de abban
biztos voltam, hogy Tyler mosolyog.
– Te soha mit nem?
– Én még soha nem csináltam ilyesmit a szabadban –
suttogtam a fülébe.
Nevetés rázta meg az egész testét. Ezt nem volt nehéz
megállapítani, mivel rajta ültem, és egyébként elég jó érzés is
volt, annak ellenére, hogy az én káromra nevetett.
– Soha? Élj egy kicsit, Evie! Ezt most azonnal orvosolnunk
kell.
Egyre erőteljesebben igyekezett levenni a pólómat, és
gyorsabban lettem felmeztelen, mint hogy közszeméremsértést
kiálthattam volna. Még a melltartóm is a kis kunyhó padlóján
végezte.
– De komolyan, Tyler. Mi van, ha valaki meglát? –
Kihajoltam, hogy körülnézzek.
Szerencsére egyik irányban sem volt senki a közelünkben. A
távolban láttam a tábortüzet, de a part többi része elhagyatott
volt.
– Ha valaki meglát bennünket, akkor majd nagyon irigy lesz
– -válaszolta, miközben levette a saját pólóját, és ledobta az
enyémre. Az izmai csillogtak a holdfényben.
Éljek egy kicsit? Igaza van. Élnem kellene.
Mondjuk mostantól.
 21. fejezet

A nővérek visszatértek. Ez már kezdett egy kicsit fárasztóvá

válni, de nem ért teljesen váratlanul. Hilary betrappolt az
irodámba, és már előre rázta fejét. Gabby pedig egy lime-zöld
ruhában követte, hatalmas mosollyal az arcán. Mindketten
leültek, de ezúttal senki sem hozott nekem kávét. Bárcsak
hoztak volna, mert ki voltam dögölve. Jóval a boszorkányok
órája után is fent voltam még Tyler-rel, és reggel hatkor már
műtöttem. Délután két óra volt, és én már hullafáradt voltam.
– Azt hittem, egyetértettünk, hogy Tyler Connelly túl zűrös
–szólalt meg Hilary. A dühös anya hangját használta. Innen
tudtam, hogy nagy bajban vagyok.
– Lehet, hogy te azt feltételezted, hogy zűrös. De abban nem
vagyok biztos, hogy ezzel én egyet is értettem. – Kerültem a
szemkontaktust. És egyébként sem tudom, hogy miről beszélsz.
Pontosan tudtam, hogy miről beszél. Tisztában lehettem
volna azzal, hogy nem jelenhetek meg a tábortűznél anélkül,
hogy el ne indulna a pletyka. Arra viszont nem számítottam,
hogy ennyire gyorsan terjednek a hírek.
– Az unokatesóm azt mondta, hogy ti ketten együtt voltatok
egy strandpartin tegnap, aztán meg elsunnyogtatok a bokrokba
– Gabby arca rózsaszín volt az izgalomtól.
Összeráncoltam a homlokomat, és elkezdtem kutatni a
fiókomban egy müzliszelet vagy bármi más után. Hátha valami
kajától magamhoz térnék, és lenyugodnának az idegeim.
Éreztem, hogy közeledik az inkvizíció, és nem akartam üres
gyomorral szembenézni vele.
– Nem sunnyogtunk el a bokrokba.
Gabby csalódott arcot vágott, amíg hozzá nem tettem:
– Egy vízimentő-őrtoronyba sunnyogtunk el.
 – Micsoda? – Hilary úgy visított, akár egy bagoly.
Menekültek az egerek. Azt hiszem, még egy ér is elpattant a
szemgolyójában. – Kérlek, az elejéről kezdve magyarázd el
nekem, ez hogy történt. Azt hittem, jól érezted magad Chris
Beaumont-nal.
– Jól is. De emlékszel, hogy megpróbáltam lemondani?
– Igen, de azt nem gondoltam, hogy Tyler miatt! Hogyan
gondolod ezt, Evie? – Átváltott a csalódtam-benned anyuka
hangjára. Rémes volt.
De aznap elképesztően jó hangulatban voltam, nem lehetett
könnyen elrontani a kedvem. Kiderült, hogy a szabadtéri szex
finom, és leszámítva egy igen kényelmetlen helyen levő szálkát,
a testem még mindig élvezte az emlékét.
– Mi az, hogy hogyan gondolom? Úgy emlékszem, azt
tanácsoltad, szórakozzak egy kicsit – feleltem. – Emlékszel?
Nem te mondtad a szülinapomon, hogy jót tenne nekem egy kis
ez-az?
Úgy forgatta a szemét akár egy tini primadonna.
– Igen, szórakozz, de miért vesztegeted az idődet egy ilyen
Tyler Connelly-féle idiótára, amikor itt egy olyan jóképű és okos
valaki, mint Chris Beaumont? Te magad mondtad, hogy a
listádon szereplő legtöbb kitételnek megfelel. Akkor viszont
nem értem.
– Nézd – mondtam, miközben becsuktam a fiókomat –, ne
csinálj ebből nagy ügyet, Hilary. Tylerrel csak… összefutunk
néha oké?
Gabby telefonja csipogni kezdett, és elővette a zsebéből.
– Azért lehet, hogy jobban tennéd, ha egy
vízimentőtoronytól félreesőbb helyen zavarnátok a macit a
málnásba. Ezt egy másik unokatesómtól kaptam, aki szintén
látott titeket.
– Az egész családot rám állítottátok? – Egek, de jól jönne egy
müzliszelet!
Gabby feltartotta a telefonját, és hangosan felolvasta az
üzenetet.
– Láttam egy szexi vöröst rámászni TC-re. Szerintem a
főnököd volt.
 A gyomrom ide-oda pattogott a két oldalam között. Szexi
vörös vagyok?
– Semmi jobb dolga nincs a családotoknak, mint hogy rólam
üzengessenek nektek?
– Ebben a városban nincs. Plusz van még némi rossz hírem.
Ez nem egy privát üzenet volt, hanem egy tweet. Hashtag ju-hu-
szex-a-parton. – Gabby kuncogott.
– Ó, hát ez igazán remek – fakadt ki erre Hilary, miközben
egyszerre fonta karba a kezét és tette keresztbe a lábát. – A
viszonyod Tylerrel immár közszájon forog.
– Nem is viszony! Csak egy… egy… jó, azt hiszem, viszony.
– Éljen! – Gabby tapsolt, és dobolt a lábával a padlón.
– Ezt szándékosan csinálod. – Hilary hangjából áradt a
csalódottság. – Szándékosan nézed ki magadnak a lehető
legrosszabb pasit, mert tudod, hogy az egész úgyis csődöt
mond. Ezzel viszont menet közben elszúrod az esélyedet
Chrisnél. Azt mondod, hogy egy igazi, felnőtt kapcsolatot
akarsz, de nyilvánvalóan nem így van.
– Miért dühít ez téged ennyire?
– Azért, mert azt akarom, hogy párod legyen! Szinte már
soha nem találkozunk. Nem hívhatlak meg a
vacsorapartijaimra, mert mindig egyedül jössz, és ezzel
felborítod az ülésrendemet.
– Azért akarod, hogy férjhez menjek, mert így elszúrom a
társasági életedet? – Valami azt súgta, hogy az ülésrendeknél
azért többről van szó.
Hilary felállt, és lesimította Calvin Klein ruhájának az elejét.
– Evie, találtam neked egy tökéletesen elfogadható férfit. Ha
ezt szándékosan elszúrod, akkor többé nem segíthetek neked.
Magadra maradsz. – Sokkal inkább hangzott fáradtnak, mint
mérgesnek, és épp ennek az okán kezdtem tűnődni, de
megfordult és lelépett, még mielőtt rákérdezhettem volna.
Gabby végignézte, ahogy a nővére kisétál, aztán
visszafordult felém.
– Majd megbékél. Valami hülye vitája van Steve-vel, és
másokon veri le. Még Delle-re is felcsattant. Mégis ki képes
ilyesmire?
– Mi miatt veszekszenek?
 Itt, ahol képtelenség volt titkot tartani, Hilarynek mégis
sikerült lepleznie a Steve hűtlenségével kapcsolatos félelmeit, és
nem állt szándékomban kikotyogni azokat.
Gabby felrázta a szoknyáját.
– Szobát foglalt valami menő panzióban a hétvégére, hogy
meglepje Steve-et, de ő nem tudott elmenni, mert dolgoznia
kellett. Mégis mire számított Hilary? Tudja, hogy Steve valami
nagy projekten dolgozik éppen. Most meg képtelen elengedni a
dolgot.
Úgy festett, igazán ránk férne már Hilaryvel, hogy kiöntsük
egymásnak a szívünket, ahogy azt a rezidensidőkben tettük. Azt
kívántam, bár lenne azonnal időm felvidítani, de vártak a
pácienseim. A csajos időtöltést kénytelen voltam elhalasztani.
– Ha már az elengedésnél tartunk… Miért mondod, hogy
Tylerrel csak összefutsz néha? Miért adsz neki lejárati időt? Úgy
értem, mi van, ha ő az igazi? Lehet, hogy ő a neked való férj.
Ettől a gondolattól majdnem kuncogni kezdtem.
– Ó, ugyan már, Gabby! Ezt nem gondolhatod komolyan!
Először is, túl fiatal hozzám. És… ööö… – Semmi más nem
jutott hirtelen eszembe. Tudtam, hogy még számos okom van.
Nagyon is megalapozott, logikus okok. De úgy szóródtak szét,
akár a kiszakadt zacskóból a padlóra hulló M&M’s. Egyet sem
tudtam összeszedni.
Gabby előredőlt a széken.
– Oké, fiatal, de azt kinövi. És annak ellenére, amit Steve
mondott róla Hilarynek, mindenki más úgy gondolja, hogy jó
srác. Az unokatesóm, Regina, aki a bankban dolgozik, elmesélte,
hogy Tyler fizeti az anyukája házára a hitel részleteit, amióta az
asszony tavaly elveszítette a munkáját. Ez azért elég menő
dolog.
Felálltam.
– Hűha! A ti unokatesóitok aztán mindenhol ott vannak.
Nekem viszont mennem kell a pácienseimhez. – A
gúnyolódásom laza volt, de a belső reakcióm egyáltalán nem.
Tyler Connelly fizette az anyukája házát? Hát persze.
– Feltettem magamnak a kérdést: mire lenne a legjobb elkölteni
a tartásdíjat? És ekkor rájöttem. Új cicikre. Attól tuti megőrül a
volt férjem, ha C kosaras cicikkel lát a városban grasszálni. Meg
is érdemli az a csalfa szemétláda.
Az aznapi utolsó páciensem egy gyönyörű huszonnyolc
éves, fitt nő volt, tele életerővel. A tökéletes jelölt egy ilyen
műtétre. Mégis eleget kellett tennem a feladatomnak:
– Madeline, azt hiszem, fontos átgondolnia, hogy miért is
akarja ezt a műtétet. A cél az lenne, hogy segítsük az embereket
egy egészséges énkép kialakításában és az önbizalmuk
növelésében. Vagyis mindenképpen önmagáért tegye.
– Nyugodjon meg, doktor Rhoades, teljes mértékig
magamért teszem. Ez a legjobb döntés, amit valaha is
meghoztam. Az, hogy megszabadultam attól a bunkó férjemtől,
és most csináltatok magamnak két fantasztikus cicit a helyére.
Mesésen érzem magam ettől. Észre sem vettem, hogy milyen
szerencsétlenné tett az a seggfej, amíg le nem lépett.
A mosolya sugárzó volt, és a lelkesedését nem bírtam ki
nevetés nélkül.
– Rendben, akkor nézzünk ki egy időpontot!
– Nagyszerű! És ismer kedves egyedülálló fiúkat?
Ezen még nagyobbat nevettem.
– Jobban jár, ha ezen a téren nem tőlem kér tanácsot.
Sajnálom.
Miután végeztem a páciensemmel, épp pakoltam össze a
táskámat, hogy hazavigyem a munkát, amikor Hilary visszajött
az irodámba, becsukta az ajtót, és lesüppedt a székemre.
A vállára tettem a kezemet, és halkan megszólaltam:
– Mi a helyzet, Hil? Mi ez a csípős hangulat mostanság?
Felnézett. A nagy barna szeme olyan szomorú volt, mint
Bambié az első vadászszezonban.
– Azt hiszem, Steve-nek viszonya van azzal az adójogász
ribanccal. – Aztán könnyekben tört ki.
Hilaryvel a lakásomban ültünk a kanapén, és egy pohár
jégkrémen osztoztunk, miközben elmesélt mindent Steve elmúlt
pár hétben elkövetett állítólagos kalandjairól. Az egész nagyon
körülményesnek tűnt, de megpróbáltam támogatón viselkedni.
– Gyárthatnának „csalfa házastárs” elnevezésű ízt is –
mondta, miközben ökölnyi falatot tuszkolt a szájába. –
Beletehetnének mindent, amit azért nem esznek meg a nők,
hogy valami gyökér kedvéért vékonyak maradjanak. Bár,
gondolom, ez áll minden jégkrémre, nem igaz? – A szeme még
mindig vörös volt a harmincpercnyi zokogástól, de legalább a
humorérzéke kezdett visszatérni.
Vettem egy kanállal.
– Még mindig nem egészen világos, hogy mi történt.
– Mondtam neked. Állandóan túlórázik, nem jön el velem a
hétvégére, és egy csomó időt tölt az edzőteremben. Mégis kinek
gyúrja ki magát? Nem nekem, az biztos.
– Honnan tudod, hogy nem neked? Megkérdezted?
– Nem. De akkor is ott a tény, hogy megváltoztatta az e-
mail-jelszavát. Korábban hozzáfértem, most meg nem. Mit
rejteget?
– Esetleg az ügyfelei bizalmas információit? – Eszembe
jutott, hogy talán Steve nem is mesélt Hilarynek semmit
Tylerről. Lehet, hogy csak elolvasta a dossziéjában. Nem tudtam
eldöndönteni, hogy ettől most megbízhatóbb ügyvédnek
tartom-e Steve-et, vagy sem.
Egyébként Steve Pullman elég sokat gondolt magáról, de
soha nem tűnt olyan pasinak, aki megcsalná a feleségét. Hilary
pedig maga volt az álomfeleség. Ha valaha is áttérnék a másik
oldalra, őt akarnám elvenni.
– Szerinted szembesítenem kellene? – Újra könnybe lábadt a
szeme.
– Igen. Szerintem ahelyett, hogy őrületbe kergeted magad,
és fölösleges zsírleszívást csináltatsz, inkább beszélj vele.
Mindegy, mi derül ki, az aggodalomnál és a tanakodásnál
sokkal jobb.
– Elképzelhető. – Újabb hatalmas adagot kanalazott be.
Ezzel már túllépte az egész tavalyi éves kalóriabevitelét. –
Szóval akkor mi van valójában Tyler és közted? Tudom, hogy
nem igazán álltam melletted, de csak azért, mert nem akarom,
hogy egy csavargóra vesztegesd az idődet.
Védekezőn kihúztam magam.
– Ő nem csavargó. Nagyon is a csavargó ellentéte. Azt a
hülye jet-skis balesetet leszámítva, dolgozik, mint az állat, hogy
támogatni tudja a családját. Gyakorlatilag ő a szőke herceg.
Hilary felvonta a szemöldökét.
~ Oké, igaz, egy kicsit szakadt és koszos szőkeherceg-verzió
– tettem hozzá, és elvettem tőle a fagyis dobozt.
~ Ismerlek, Evie. Pillanatnyilag elvakítanak a hormonjaid. És
ha tényleg annyira nagyszerű ember is, mint amilyennek
lefested, akkor sem az a házasodó fajta. Nem neked való.
Gondold csak végig! Te egy Mercedest vezetsz. Ő pedig egy
roncs Jeepet, otthagyta a főiskolát, és valószínűleg max
harmincötezret keres egy évben, ha szerencsés, te meg hatszor
annyit viszel haza. Már hogy ne tetszenél neki?
Úgy futott át rajtam az ingerültség, mintha áram csapott
volna belém.
– Azt hiszed, hogy a pénzem kell neki?
Odanyúlt, és kihasználva a meglepetésemet, visszavette a
fagyis dobozt.
– Tudom, hogy ez sértőn hangzik, de nem annak szántam.
Szerintem azért tetszel neki, mert szexi vagy, de a tény, hogy
épp egy méregdrága tóparti szerelmi fészekbe készülsz
beköltözni, gyanítom, egyáltalán nem zavarja.
– Utálom ezt a beszélgetést! Utálom az egészet!
Csak mert az ő házasságával gondok voltak, megpróbálta
elvenni a kedvem. Bár azt nem vonhattam kétségbe, hogy amit
mondott, az helytálló. Tylertől nem álltak messze az anyagi
gondok, és az, hogy összejön velem, mindet megoldhatja, de ezt
valahogy nem tudtam elképzelni róla. Még azt sem hagyta,
hogy a saját italomat kifizessem aznap este, amikor hazakísért.
– Egyáltalán nem ismered.
Hilary felvette az anyu-mindent-tud arckifejezését.
– Evie, nézd! Elképzelhető, hogy nagyon el vagyok tévedve,
de szerintem egy kicsit pánikba estél. Betöltötted a harmincötöt,
és ráugrottál a legelső utadba eső pasira.
– Ó, és ez mégis kinek a hibája? A tied. Te nyaggattál
folyamatosan azzal, hogy találjak egy férfit. – Reméltem, hogy a
nem-te-vagy-a-főnök arcomat mutatom.
– Igen, egy férfit. Egy valódi, őszinte, potenciállal bíró férfit.
Hé, értem én, hogy Tyler miért jó móka. Cuki, könnyű, és
igyekszik örömöt szerezni. Ez neked kényelmes, és gondolom,
ez rendben is van, ha ez az, amit keresel, de egy valódi
kapcsolatban kiegyensúlyozottak az erőviszonyok. Utálom látni,
hogy csak azért elszúrod az esélyed egy olyannal, mint Chris,
mert Tyler jutott a bugyidba hamarabb.
Vitatkozni akartam vele, de valószínűleg igaza volt. Ha
Chris-szel találkoztam volna Tyler előtt, akkor lehet, hogy a
dolgok egészen máshogy festenének most.
– Miért akadtál le ennyire Chrisnél? – kérdeztem.
– Nem akadtam le. Csak úgy gondolom, hogy ő sokkal
érdemesebb az idődre. És akármennyire utálom is beismerni,
egyetértek a szüléiddel: ő intellektuálisan és szakmailag is egy
szinten áll veled. Tyler viszont tuti nem.
– Te tényleg úgy beszélsz, mint a szüleim.
– Elég sokáig tartott nekik rájönni erre, de nem úgy
döntöttél, hogy te is ezt akarod? – Visszaadta a fagyit.
Utáltam, amikor igaza van.
– És te nem röhögtél ki, amiért ezt mondtam?
– Nem, én azért röhögtem rajtad, mert azt a rémes rózsaszín
weboldalt használtad. De figyelj, tégy nekem egy szívességet!
Randizz Chrisszel még egyszer! Adj neki rendes esélyt, és ha
nem tetszik, akkor leszállok rólad. Az mondtad, hogy jól érezted
magad vele, nem?
Jól éreztem magam Chrisszel. Az ebéd élvezetes volt. Nem
„fenomenális szex egy őrtoronyban”-féle élvezetes, de ahhoz
elég, hogy adjak neki még egy esélyt. Ennél azért rosszabbul is
el lehetett tölteni egy estét.
 22. fejezet

A készülődés a vacsorára Chris Beaumont-nal olyan volt,

mintha egy vidámparkba indulnék, ahova nem is biztos, hogy
egyáltalán el akarok menni. A kételyeim csak egyre nőttek,
amióta elmondtam Hilarynek, hogy újra találkozom Chrisszel.
Igen, vicces volt, barátságos és rokonszenves az előző heti
ebédnél, de Tyler mostanra mar valódi tényező lett, és ez
mindent megváltoztatott.
Ugyanakkor semmi sem változott.
Valójában nem.
Én még mindig férjhez akartam menni.
Vagy nem?
Akartam még családot? Egy felnőtt férjet sikeres karrierrel?
Tylerben sok lehetőség volt, természetesen. Egyszer majd
nagyszerű férj lesz belőle, valakinek a saját súlycsoportjából. De
Hilarynek igaza volt. Közöttünk semmi sem volt egyensúlyban.
Az életkorunk, a pénzügyeink, a végzettségünk, a céljaink. Ez
mind együtt már túl sok volt, hogy ne vegyük számításba.
Egyetlen követelményemnek sem felelt meg. Chris viszont igen.
Szóval nyitottnak kellett lennem ezzel a randával
kapcsolatban.
Elhatároztam, ahogy Hilarynek is megígértem, hogy
tisztességes esélyt adok neki. Egy kis szerencsével azok az
ebédnél érzett apró vonzódástünetek jól érezhető lüktetéssé
növik ki magukat. És ha azon kapom majd magam, hogy le
akarok feküdni vele, akkor tudni fogom, hogy Tyler mégsem
annyira tökéletes. Csak vak biológia.
Amikor megcsörrent a kapucsengő, már készen álltam. Meg
sem lepett, hogy Chris pontosan érkezett. Ahogy az sem, hogy
milyen jól nézett ki a barna ingében és a sötétbarna nadrágjában.
 – Szia! Gyere be! – Kinyitottam az ajtót.
A lába egy percre megállt a küszöb fölött, amikor Panzer
ugatva odabaktatott. Óvatosan megszaglászta Chris kezét.
Chris egészen enyhén, de azért észrevehetőn összerezzent.
– Hűha! Ez egy jó nagy kutya. – Nem simogatta meg vagy
vakargatta meg a fejét, pedig Panzer várakozón csóválta a
farkát.
– Menj, feküdj le, Panz!
A kutyámmal egyezségre jutottunk. Én megmondom neki,
hogy mit csináljon, ő nem figyel rám, aztán végül mégis elmegy
és lefekszik. Nem mintha nem fogadott volna szót. Csak lassan
estek le neki a dolgok.
Chris lesöpört pár kósza szőrszálat a sötétbarna nadrágjáról,
és zavartan felnevetett.
– Bocsi! Nem vagyok nagy kutyabarát.
– Semmi gond. Furcsa módon én magam sem vagyok nagy
kutyabarát.
– Nem? Akkor hogyhogy kikötött nálad ez a grizzly medve?
– Megmentettem a guillotine-tól.
– Á – mondta.
– Behívnálak egy pohár borra, de mivel Panzer lenne a
gyertyatartónk, inkább azt javaslom, hogy menjünk egyenesen
az étterembe.
Megint felnevetett, és most mar egy kicsit lazábbnak tűnt.
– Ez jó ötletnek hangzik.
Elautókáztunk egy Bell Harbortól nagyjából tizenöt
mérföldre lévő, lugassal borított, kedves kis bisztróba.
– Remélem, szereted az olasz kaját. Bár gondolom, ezt jobb
lett volna azelőtt megkérdeznem, hogy eljöttünk ide – jegyezte
meg, miközben leparkolt a Lexusával.
– Szerencséd van. Imádom az olasz kaját.
– Nem, neked van szerencséd. Egyébként nézhetnéd, ahogy
én eszem.
Elmosolyodtam. Chris Beaumont vicces volt. Gabby
rámutatott, hogy a humorérzék nem volt a férjkereső listámon,
pedig szerepelnie kellett volna rajta. Lehet, hogy igaza volt.
Egyébként Tyler állandóan megnevettetett.
Bent piros és fehér kockás asztalterítőkkel letakart, sötét
fabútorokat találtunk. Tészta és bazsalikom illata töltötte meg a
levegőt. Megrándult az orrom. Beindult a nyáltermelésem.
Reméltem, hogy az ízek legalább olyan jók, mint az illatok, és
hogy a társaság is lesz annyira étvágygerjesztő, mint az étel.
Chris rendelt egy üveg bort. A bor és a beszélgetés is
könnyedén, kényelmesen folyt. Ahogy a vacsora haladt előre,
úgy döntöttem, kedvelem Chris Beaumont-t. Intelligens, de nem
nagyképű, önkritikus, de nem szánalmas, és jól tud mesélni.
Emellett jó hallgatóság is.
– Szóval harminchat éves vagy, és továbbra is csalódást
okozol a szüleidnek azzal, hogy nem nősülsz meg. Mi tart
vissza? – kérdeztem, miközben letörtem egy darabot az
asztalon lévő meleg kenyérből.
– Valószínűleg ugyanaz, amivel te is szembenézel. Lefoglalt
a tanulás, aztán a munka, plusz azt hiszem, nem találtam még rá
a megfelelő személyre.
– Határozd meg a megfelelő személyt! – Van vajon listája?
Eltartott egy kis ideig, mire válaszolt.
– Tudod, mivel jár az orvosi munka. Az hiszem, a megfelelő
személynek is meg kell ezt értenie. Néhány éve elveszítettem
egy elég jó jelöltet, mert nem tudta kezelni a rezidensi
munkabeosztásomat. Részben ezért választottam a
bőrgyógyászatot. Szeretem a vele járó munkaidőt.
– Oké. Mi más? Kell még lennie valaminek azon kívül, hogy
a másik fogadja el az időbeosztásodat.
Oldalra döntötte a borospoharát, és nézte a benne mozgó
folyadékot.
– Minden bizonnyal, de nem vagyok biztos abban, hogy
pontosan meg tudom határozni. Elnézést a rettenetes
párhuzamért, de olyan ez, mint a pornográfia. Nem tudom
leírni, de felismerem, ha látom.
Lenyeltem a nagy falat kenyeret.
– Most pornográfiához hasonlítottad a jövendőbeli
feleségedet? – Nem tudtam eldönteni, hogy ez most okos, vicces
vagy undorító. Vagy mindhárom.
Felnevetett, és letette a borospoharát.
– Nem, az ennyire megfoghatatlan és szubjektív folyamat
definiálását hasonlítottam a pornográfiához. Az egészen más
tészta.
– Igen, kicsit elakadtam.
Keresztbe tette a karját az asztalon.
– Volt pár nagyon kedves barátnőm, és néhány nem annyira
kedves is. De mind mások voltak. Nem mondhatnám, hogy volt
egy konkrét jellemvonás vagy tulajdonság, ami vonzott bennük.
Csak volt… valami.
– Nem csoda, hogy még nem vagy házas. Nincs terved.
A mosolya szélesebbre húzódott.
– Tervem? Az nincs. Csak nyitott vagyok az új
kapcsolatokra. Ami meg a házasságot illeti, majd megtörténik,
amikor megtörténik.
– Látod, ebben szerencsések a férfiak. Nem ketyeg a
biológiai órájuk. – Ó, egek! Most tényleg a petefészkeimről
fogok beszélni vele? Csak mert orvos, még nem biztos, hogy
akar a petefészkeimről beszélni.
– Igaz. Elnézést miatta. De úgy tűnik, hogy neked van
terved. Ez viszont egy kicsit rémisztő. – Nem tűnt rémültnek.
Ránézésre inkább jól szórakozott.
– Nem tervnek nevezném, inkább… stratégiának.
– Stratégiának?
– Kipróbáltam egy randioldalt. – Nem igazán tudtam, hogy
ezt miért osztom meg vele, de csak dőlt belőlem a szó, akár az
üvegből a bor. A korosodó szaporítószerveim említésénél ez
sem volt rosszabb.
Felhúzta a szemöldökét.
– Egy randioldalt? Tényleg? Ez nem szokatlan manapság. És
jutottal valamire? – A hangja laza volt, de a tekintete élénkké
vált. Ha nem lettem volna képben, azt hiszem, hogy Chris
Beaumont egy kicsit fenyegetve érzi magát.
Megráztam a fejemet.
– Nem. Vagy hiba csúszott a gépezetbe, vagy rémes ízlésem
van pasifronton.
– Á. Akkor sok szempontból szerencsés vagyok. – A
mosolya széles és magabiztos volt.
Aztán elnevette magát, én pedig elgondolkodtam, hogyan
hangzana ez a nevetés, ha a szája csak leheletnyire lenne a
nyakamtól. Elméláztam, vajon milyen érzés lenne, ha átkarolná
a derekamat, vagy ha a lábaink összegabalyodnának. Nem
lehettem biztos benne, de abban a pillanatban az volt az
érzésem, hogy Chris Beaumont kiismerheti magát egy nő testén.
Jó lehetett az ágyban, ahogy jó hallgatóság és
beszélgetőpartner is volt Jól érezte magát a saját bőrében és
velem is. Valószínűleg szép életünk lehetne együtt. Ennek jó
hírnek kellett volna lennie, mivel minden jel arra mutatott, hogy
én is érdeklem őt.
És hát ezt akartam.
Vagy mégsem?
Nem akartam Chris Beaumont-t. Tylert akartam megkeresni,
és az ő nyakába akartam temetni az arcomat, és az o nevetését
akartam hallani a fülemben. Ennek egyáltalán semmi értelme
nem volt. Hagytam, hogy a hormonjaim és az érzelmeim sárba
tiporják a logikát és a józan eszemet. Hilary annyira dühös lesz
rám. És hogy teljesen őszinte legyek, én is kezdtem berágni saját
magamra. Mi a fene bajom van?
Befejeztük a vacsorát, Chris továbbra is sármos és elbűvölő
volt, én pedig minden akaraterőmmel igyekeztem hagyni
magam elsodorni. Akartam belebolondulni. De minél jobban
igyekeztem, annál inkább elakadtnak éreztem magam.
Beszélgettünk még egy kicsit a csaádunkról és a
praxisunkról. Jött a pincérnő, és elvitte a tányérjainkat, Chris
pedig fizetett.
– És most merre? – kérdezte. – Van egy jó kis bár a régi
zongoragyár tetején Bell Harborban. Lenne kedved inni
valamit?
– Zongoragyár?
– A híd közelében lévő régi raktárépület, ahol egészen furcsa
módon zongorákat gyártottak, de később átalakították. Most
néhány étterem, üzlet és pár lakás található benne. Valójában ott
lakom.
Az asztalra dobta a textilszalvétát, és lepöckölt egy morzsát
a terítőről. Felém sem nézett, miközben beszélt. Elhívott
magához. Csak nem akart tolakodón viselkedni, mivel Chris
Beaumont óvatos modorú pasi. Így nem gyakorolt nyomást
rám, hogy igent mondjak, és saját magából sem csinált bolondot,
ha nemet mondok.
 Hirtelen kivert a hideg veríték, mintha még soha életemben
nem hívott volna el egy férfi a lakására. Mintha még soha nem
mondtam volna igent. Pedig mondtam. Nem is rég. Tylernek.
– Ez igazán jól hangzik, Chris. Bárcsak mehetnék, de holnap
reggel korán jön egy páciensem. Áttehetjük egy másik
alkalomra? – A hangom fakó és hamis volt. El kellett volna
mondanom neki az igazat. Hogy a gondolataim és az érzéseim
valahol máshol, valaki másnál járnak, és nem is értem, miért.
Elpöckölt még egy morzsát, és a mosolya az este során
először tűnt erőltetettnek. A jelek szerint bejöttem Chris
Beaumont-nak.
– Hogyne. Majd máskor összehozzuk. Megvan neked a
számom.
A hazafelé vezető út csöndesebb volt. Ráfoghattam volna
arra, hogy fáradtak voltunk, vagy elteltünk tésztával, vagy
egyszerűen csak kicsevegtük már magunkat. Én még egy kicsit
émelyegtem is, ezért résnyire lehúztam az ablakomat, hogy egy
kis friss levegőhöz jussak.
– Sok orvossal randiztál már, Chris? – kérdeztem végül,
amikor már nyomasztóvá vált a csönd.
– Néhánnyal. Bár leginkább szépségkirálynőkkel és
fürdőruhamodellekkel jártam. – Rám mosolygott. – És te?
– Űrhajósokkal és szuperhősökkel többnyire. – És mentős
pincékkel, akik szeretik a kutyákat, és megmentik a testvérüket
a börtöntől.
– Tényleg? Van néhány egzotikus szuperhős-tulajdonságom,
de csak sötétben működnek. Igyál velem valamit, és
megmutatom.
Ez a pasi aztán elegáns! Jó kis beetető szöveg.
Elgondolkoztam, hogy talán mégis meg kellene innom vele azt
az italt. Talán némi elfogadható szex kitörölné Tylert a fejemből.
Lehet, hogy ha Chris Beaumont körbeutazna a testemen, végül
csak eljutna a szívemhez. De valószínűleg nem.
– Majd egy másik este, jó? – válaszoltam.
– Ja, hogyne. Hát persze.
Leparkoltunk a lakásom előtt, és kiszállt, hogy kinyissa az
ajtót. Panzer a lakásból ugatott kifelé, Chris pedig idegesen
nézett az ablakok irányába.
 – Nem Cujo, ígérem.
Chris bólintott, aztán elkísért a bejárati ajtóig. Bogarak
rajzottak a lámpák körül, és néhány levelibéka sündörgött a
deszkáknál, hátha el tudnak kapni egy kis nasit.
– Ööö… azt hiszem, én elköszönök itt kint. – Chris az
ablakra
mutatott, ahol Panzer állt és lihegett az üvegre.
Nem is értettem, hogy képes valaki nem szeretni ezt a szőrös
arcot.
– Nagyon jól éreztem magam – mondta. – Szeretnék újra
találkozni veled.
– Az jó lenne, Chris.
És tényleg az lett volna.
Jó.
Nem mesés vagy fantasztikus vagy csábító. Csupán… jó.
Ahogy a fagyis gyömbérsör is jó. Vagy az egyujjas kesztyű.
Vagy a nagyitól kapott képeslapok. Nagyon igyekeztem
beleszeretni aznap este, de nem ment.
– Nos, jó éjt! – Egy fél másodpercig habozott, majd hirtelen
lecsapott. Minden figyelmeztetés nélkül. Semmi lélegzet-
visszafojtott habozás. Semmi hosszú, lassú pillantás. Azonnal
benne volt a számban, én meg visítottam az övébe.
Az egész ügy elég kínosan zajlott. Bennem semmi sem
kavarodott vagy gyorsult fel vagy lüktetett vagy forrósodott fel.
Valójában enyhe hányingerem lett, és nyirkos izzadságot
éreztem.
Aztán Chris ellépett tőlem, és a képzeletbeli Tyler
Connellym egy igen obszcén jelet mutatva állt mögötte.
 23. fejezet

Sötét volt, jóval éjfél után, amikor mindössze néhány

másodperccel rókázás előtt sikerült berohannom a
fürdőszobába. Minden porcikám fájt és remegett. Még a bőröm
is fájt. Óvatosan megérintettem a kezemmel a homlokomat,
tudva, hogy ugyan hiába, de azért megpróbáltam megmérni a
saját hőmérsékletemet. Azt hinné az ember, hogy orvosként
tartok otthon lázmérőt valahol, de nem. Gondoltam, nem is
lényeges, hogy lázas vagyok-e, vagy sem. Mindenképpen
rosszul éreztem magam.
Rögtön lefeküdtem, miután Chris kirakott. De csak
forgolódtam, nem találtam a helyemet. Azt hittem, hogy csak a
Tyler iránti érzéseim okozta idegesség miatt van. De úgy festett,
hogy inkább az influenza a ludas. Elég könnyen
összetéveszthetők.
Lehuppantam a linóleumra, a fejemet letettem a
fürdőszobaszőnyegre. Kinyúltam.
Nem tudom, meddig fekhettem ott. Két percig. Tízig.
Csicsergést hallottam, de nem tudtam leolvasni a fürdőszobai
órát. Hajnali öt körül lehetett, a világosodó égboltból és az
átkozott madárcsicsergésből ítélve. Annyira idegesítően
hangosak voltak. Az ő reggeli örömüket sértőnek éreztem az én
jelenlegi halál közeli fürdőszobai drámámban.
Hála az égnek, hogy nem volt aznapra beütemezve
műtétem. Még soha nem jelentettem beteget, de most muszáj
lesz. Szó szerint négykézláb másztam vissza az ágyba. Panzer
mellettem sétált, közben a hónom alá nyomta a hideg, nedves
orrát. Vicces lett volna, ha nem kapok remegésrohamot tőle.
Minden tartalékomat felhasználva felmásztam a matracra. A
lepedőt csiszolópapírnak éreztem a bőrömön.
 Panzer nyüszített. Ki kellett mennie, de az kizárt volt, hogy
én kivigyem. A gyomrom úgy morgott, akár egy betonkeverő.
Undorítónak ígérkezett ez a nap.
Ott feküdtem még vagy tizenöt percig, plusz-mínusz az
örökkévalóság a pokolban, mire végül összeszedtem annyi erőt,
hogy magamhoz vegyem a telefonomat az éjjeliszekrényről.
Hagytam egy üzenetet az irodában Gabbynek, hogy mondja le
az aznapra megbeszélt vizsgálataimat. Aztán felhívtam Tylert.
A második csengésre felvette, de álmosnak tűnt.
– Szia – motyogta –, korán fenn vagy.
– Szia! Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de szükségem
van a segítségedre. Beteg vagyok. – A fejem oldalra gördült, így
a telefon az arcom és matrac közé szorult. Messziről hallottam
Tyler tompa válaszát.
– Beteg vagy? Mi a baj?
– Csak arra lenne szükségem, hogy kividd Panzert. Meg
tudnád tenni?
– Hát persze. Van szükséged bármi másra? Gyömbérre vagy
levesre vagy valamire?
– Nincs, csak vidd ki a kutyát. – Letettem, mert ideje volt
újra rókázni.
Még időben beértem. Lökött előre az elszántság, hogy ne
kelljen feltakarítanom magam után. Mire Tyler megérkezett,
sikerült felvennem egy pizsamanadrágot, megjött a
menstruációm, újra hánytam, és kerestem tiszta pizsamát. Ez
maga volt a pokol.
Úgy nézhettem ki, mint egy zombi, amikor kinyitottam az
ajtót.
Tyler szó szerint hátrahőkölt, amikor meglátott, aztán
kuncogni kezdett.
– Úgy nézel ki, mint egy Tim Burton-film szereplője.
– Kicsoda?
– Mindegy. Szörnyen festesz. Már bocsi.
Ezt már tudtam. Azt is tudtam, hogy nem akart undok lenni,
de akkor is elbőgtem magam. Nagy, kövér, forró könnyek
csorogtak az arcomon. Ettől még nem hagyta abba a kuncogást,
a szemet.
Inkább átkarolt a derekamnál, és visszavezetett a szobámba.
 – Tegyünk csak ágyba, Morticia.
Lefeküdtem, ő pedig megigazította a takarómat.
~ Meleged van, vagy fázol?
~ Igen. – A fogaim vacogtak, de a fejem izzott.
A homlokomra tette a kezét.
– Forró vagy.
– Oké.
Talán megint kuncogott. Nem voltam biztos benne.
Őszintén, még abban sem voltam biztos, hogy tényleg ott van-e.
Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet. Az sem volt kizárt,
hogy megint a fürdőszobám padlóján heverek, és arról
hallucinálok, hogy megment.
– Kiviszem Panzert, de pár perc, és itt vagyok. Oké? –
Odahajolt, hogy megpuszilja a homlokomat.
Annyira még magamnál voltam, hogy reménykedjek, hogy
nem fertőztem meg ebolával vagy akármiféle dögvésszel, amitől
döglődtem. Az majdnem biztos volt, hogy halálos ez a
borzalom.
Hallottam kinyílni és becsukódni az ajtót, aztán újra kinyílt
és becsukódott. Eltelhetett némi idő, mert Panzer jött vissza a
szobámba. Tyler közvetlenül mögötte lépkedett, majd leült az
ágyra. Kisimította a hajamat az arcomból.
– Áu.
– Szóval mi újság veled? Mi a helyzet?
Kinyitottam a szememet, de koncentrációt és energiát
igényelt, hogy az arcára fókuszáljak.
– Influenza, gondolom. Vagy talán ételmérgezés. Csak
annyit tudok, hogy olyasmiket hányok már ki, amiket még
harmadikban ettem. Jobban tennéd, ha gyorsan elhúznál innen.
Lehet, hogy fertőző vagyok. Nagyon köszönöm, hogy kivitted a
kutyát.
– Semmi gond. Viszont benéztem a hűtődbe. Mikor kezdesz
már el kaját tartani itthon?
– Ó, egek! A kaját ne is említsd! – Az oldalamra fordultam,
és megszorítottam a hasamat.
Dörzsölgetni kezdte a hátamat.
– Mióta érzed így magad?
– Nagyjából három óta, azt hiszem.
 – Ó, az szívás! Sajnálom. De amikor kezdesz jobban lenni, jót
fog majd tenni egy kis leves, jégkrém vagy ilyesmi. Van most
egy kis időm, úgyhogy elszaladok a boltba. Kell még valami?
Hátranéztem rá a vállam fölött. Készültem átlépni egy
határt, amit egyetlen nő sem akar átlépni.
– Van, de arra nem kérhetlek meg.
Türelmesen mosolygott.
– Halljam!
– Tamponra.
Nevetésben tört ki. A matrac ingásától megint át kellett
karoljam a hasamat.
– Ne rázd már az ágyat!
Felállt és odahajolt.
– Oké. Mi másra van még szükséged?
A hátamra fordultam és felsóhajtottam.
– Te most tényleg elmész nekem bevásárolni?
– Igen.
– Oké, akkor kell még vécépapír is. Kifogytam, és ma reggel
túl későn vettem észre, hogy mentolos papírzsepit használtam.
Ó, egek, el se tudom mondani, hogy mit éreztem, amikor hatott
az eukaliptusz.
Megint nevetett.
– Te aztán nagyon kész vagy.
Így volt.
– Elég viccesnek találod a szerencsétlenségemet.
– Sajnálom, Ev! Szörnyű, hogy ilyen rémesen érzed magad.
Elszomorít. – Megpróbált morcos arcot vágni.
– Látom abból, ahogy nevetsz.
– De csak azért, hogy elfedjem a fájdalmamat.
Ezen már én is nevettem volna, de így is tartalékon
üzemeltem, és semmi energiám nem volt rá. Becsuktam a
szememet inkább, és azon filóztam, vajon ki tett homokot a
szemhéjam alá.
Tyler még egyszer megigazította a takarómat.
– Sietek vissza, ahogy tudok. Előtte azért hozok neked egy
kis friss vizet. Csinálnék neked teát, de az sincs itthon.
Minden bizonnyal elaludtam, mert arra ébredtem, hogy
Panzer ugat. Egy pohár víz volt az éjjeliszekrényemen egy üveg
ibuprofen mellett, és hangokat hallottam beszűrődni a
konyhából. Tyler léptei. Zacskók zörögtek, szekrényajtók
csukódtak, mindenféle dolgok landoltak a hűtőpolcon.
Atyám, mi mindent vásárolt?
Panzer sétált be egy új játékkal. Ez jó, mert kifogyóban volt a
bugyikészletem. Lassan megfordultam, és remegő kézzel a
vízért nyúltam.
Tyler két nagy bevásárlószatyorral jött be a hálószobámba.
– Szia! Hogy vagy?
Megálltam, hogy válaszoljak, különösen, mivel a szám
harminc másodperces késésben volt az agyamhoz képest.
– Nem akarom elsietni a dolgot, de szerintem jobban. Mi van
a szatyrokban?
Felfordította őket, és az ágy lábához borította a tartalmukat.
Dobozok potyogtak ki egymás után. Mindenféle márkájú,
stílusú és nedvszívó képességű tampon.
Felnézett rám.
– El tudod képzelni, hányféle van ezekből? Gyöngy és
szuper gyöngy, finoman sikló és végtelen. Most komolyan?
Végtelen? És hadd mondjam el neked, ha egy pasi a boltban
megkérdez egy nőt, hogy melyik fajtát szereti, akkor kivezeti a
biztonsági őr.
A nevetés fájdalmasan emlékeztetett arra, hogy a hasizmaim
fájnak a hányástól, de akkor is nevettem, és a kezemmel
eltakartam az arcomat.
– Ó, ne! Ugye nem kérdezted meg?
Elmosolyodott, és a gödröcskéinek a látványa máris
feldobott.
– Nem. De gondolkodtam rajta. Aztán inkább vettem egyet
mindegyik fajtából. Még vettem ilyen szárnyas cuccokat is, bár
abban nem vagyok biztos, hogy azok mire valók. Mindez persze
a kasszánál sem volt kínos egyébként.
Kínos és egyben annyira édes volt tőle, hogy megint sírva
fakadtam. Ő pedig elnevette magát. Megint.
Odajött az ágy mellé, hogy megöleljen, de a bőröm még
mindig gjt, a csontjaimat pedig mintha széthúzták volna.
– Evie, Evie, Evie, te szegény!
– Kérlek, ne érj hozzám! Rendben leszek.
 – Nem akartalak megríkatni.
– Tudom – szipogtam, akár egy négyéves, apró
csuklásokkal. – Hoztál jégkémet?
Bólintott.
– Hoztam. Kérsz?
– Nem, köszönöm. Majd később. – A mentolos zsepiért
nyúltam, hogy megtöröljem az orromat. – El tudnál jönni esetleg
vacsoraidő körül megint, hogy kividd Panzert? Nem baj, ha
nem.
~ Hát persze. Most viszont mennem kell, hacsak nincs
szükséged valamire. El kell intéznem pár dolgot. Bevigyem
ezeket a fürdőszobába? – A három tucat különböző női
higiéniás termékre múlott.
– Igen, légyszi! És köszönöm! Te vagy az én csillogó
páncélos lovagom.
– –, bárcsak sárkányokat mészárolni olyan egyszerű lenne,
mint tampont venni! ~ Visszatette a dobozokat a zacskóba,
kiment, és visszakiáltott, hogy elköszönjön.
Ahogy becsukódott az ajtó, és visszhangzott a hangja,
eszembe jutott valami, amit anyám mondott.
Apádnak szüksége volt arra, hogy gondoskodhasson valakiről, én
pedig soha nem engedtem, hogy megtegye értem. Néhanapján
dobhattam volna neki egy sárkányt, akit leölhet.

Fél ötkor csöngettek. Még mindig nem voltam egészen emberi,

de sikerült letusolnom, még egy jégkrémet is megettem, de
leginkább szarul éreztem magam. Utáltam, hogy Tylernek így
kell látnia, de attól a kriptaszökevénytől, aki reggel voltam,
semmi sem lehetett rosszabb.
Kinyitottam az ajtót. Nem ő volt, hanem Gabby. Legalább
olyan rémesen nézett ki, mint ahogy én éreztem magam. Sápadt
bőr, vörös szemek. Bézs ballonkabátot viselt. Nem is tudtam,
hogy van bézs cucca. A táskája mellett egy vászon
bevásárlótáska is lógott a vállán.
– Szia! – mondtam.
 – Szia! Tudom, hogy beteg vagy, de hoztam gyümölcsöt és
levest. Bejöhetek?
Félreálltam, hogy el tudjon menni mellettem.
– Hogyne, de javaslom, hogy ne nyúlj semmihez. Akármit is
kaptam el, ocsmány és gusztustalan.
– Ahogy Mike is. – Gyakorlatilag ledobta a cuccát az
összecsukható asztalomra.
– Mike is? Ez meg mit jelent?
Gabby szipogva az egyik öklét a szájához nyomta.
– Szakítottunk Mike-kal! – És azzal a betegségtől
meggyengült karjaimba vetette magát.
Mi a fene folyik ezekkel a nővérekkel? A kapcsolataik sorra
hullanak szét. És ezt a két nőszemélyt kértem fel én
segédemnek?
– Azt mondja, hogy nem akar megházasodni – hadarta
Gabby csuklások közepette. – És velem élni sem. Elköltözik.
Hogy történhetett ez meg, Evie?
Elképzelésem sem volt, hogyan történt, arról meg gőzöm
sem, hogyan segíthetnék.
– Beszéltél már Hilaryvel?
– Hilaryvel nem beszélhetek. Valami gáz van közte és Steve
között. Neked elmondta, mi az? Többről van szó annál a
hétvégénél, amire Steve nem megy el vele, de Hilary állandóan
kitérő válaszokat ad.
– Ööö… nem igazán. De mi történt veled és Mike-kal?
Hátrált egy kicsit, és az ujjhegyeivel letörölte az arcáról a
könnyeket.
– Nem tudom pontosan.
Lehuppant a kanapéra, én meg leültem mellé. Tyler
bármelyik másodpercben megérkezhetett kutyát sétáltatni. Nem
akartam, hogy Gabby akkor még itt legyen, de úgy tűnt, hogy ez
elkerülhetetlen. Nem rúghattam ki, amikor szüksége volt egy
vállra, amin kisírhatja magát. Még ha az én vállam gyenge volt
és fájt is a láztól.
~ Megmutattam Mike-nak a férjvadászó listádat. Tudod, azt,
amelyiket a Bell Harbor-i Szinglikhez használtunk. – Elővette a
régi összegyűrt papírdarabot a zsebéből, és visszaadta.
A dohányzóasztal felé dobtam, de leesett a padlóra. Fel
kellett volna vennem, mielőtt még megeszi a kutya, de a
lehajolásnak már az ötlete is túl sok energiába került.
– Mike pedig azt mondta, hogy a listaírás igen okos ötlet. És
elkezdtünk beszélgetni a házasságról úgy általában, majd
kifejezetten rólunk. Azt mondtam neki, hogy én készen állok
bármikor, amikor ő is. – Visszapislogott egy újabb
könnyáradatot, és megremegett az ajka. – Erre berágott, és azt
mondta, hogy ő meg nem áll készen. Így én is berágtam, és
nekiszögeztem a kérdést: „Mike, már négy éve vagyunk együtt.
Meddig fog mégis tartani, hogy meghozd a döntést?”
Olyan csüggedt arcot vágott, mintha a kiskutyáját veszítette
volna el, és ráadásul kiderült volna, hogy vérfarkasok ették
meg.
Nagy levegőt vett, aztán egyetlen szusszanással kifújta.
– Ekkor Mike így szólt: „Azt hiszem, döntöttem. Szerintem
szakítsunk”.
Ekkor már meg sem próbálta visszatartani a könnyeit.
Hullottak, mint a Niagara-vízesés.
Az alatt a néhány hónap alatt, amióta Bell Harborban éltem,
még egyszer sem találkoztam Mike-kal. A legkevésbé sem volt
társasági ember, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy
Gabbynek sokkal jobb lesz nélküle, de ha ezt most benyögtem
volna, attól valószínűleg egy cseppet sem érzi jobban magát.
Elvesztegettél négy évet az életedből. De a tuskó legalább lelépett
végre.
– Nagyon sajnálom, drágám! Bárcsak helyrehozhatnám! –
Közelebb csúsztam hozzá, és megpaskoltam a hátát.
Panzer meghallhatta az ismerős zajt. Előkóborolt a
hálószobából, hogy megnézze, ki nyúlta le a paskolást.
Gabby csuklott egyet.
– Ó, ő a kutyád?
Kinyújtotta a karját. Panzer odabotorkált, Gabby szorosan
megölelte, és a szőrébe sírt. Alighanem Panzer jobb vigaszt
nyújtott, mint bármilyen elcsépelt dolog, amivel én elő tudtam
volna állni, úgyhogy hagytam őket, hogy kiélvezhessék a
pillanatot. Plusz nem akartam Gabbyre lehelni. Felálltam, és
kisétáltam a konyhába, hogy vigyek neki egy pohár vizet és
magamnak egy kis ibuprofent. A testem meg mindig fájt, és
megint kezdtem fázni.
A bejárati ajtó zörgött, majd kinyílt. Tyler szeme felcsillant
amikor meglátta, hogy fent vagyok.
– Szia, sokkal jobban nézel ki, mint reggel! Itt van még egy
doboz tampon. Kiesett a kocsimban. – Besétált, letette a dobozt a
pultra, és ahogy elment mellettem, megpuszilta az arcomat.
Gabby felemelte a fejét Panzer szőréből, és csuklott egyet.
Tyler a hang felé nézett, majd elvörösödött az arca, amikor
meglátta a kanapén ülő Gabbyt.
– Észre sem vettem, hogy vendéged van.
Gabby vörös szeme pislogott. Félszegen elmosolyodott és
integetett.
– Szia, Tyler! Emlékszel rám? Gabby Linton.
Tyler visszaintegetett.
– Emlékszem. Bell Harbor-i gimi. Hogy vagy?
Szipogott és csuklott.
– J-j-jól.
Tyler visszakapta rám a tekintetét.
– Oké… Örülök, hogy láttalak. Evie, elviszem Panzert
sétálni. Úgy fél óra múlva jövök vissza. Oké?
Aznap engem már látott sírni. Úgy festett, Gabby könnyei
meghaladják a kvótát. Lekapta az ajtó melletti fogason levő
pórázt.
– Panzer, gyerünk!
Gabby felemelte a karját, és a kutya odabaktatott az ajtóhoz.
Gyorsabban elhúztak, mint két olimpikon sprinter.
Gabbyre néztem. Felállt, letörölt egy könnycseppet, és
csuklott.
– Csak találkozgattok, mi? Ez elég meghittnek tűnt.
– Segít nekem a kutyával, mert influenzás vagyok.
Emlékszel, ugye, hogy influenzás vagyok? Ezt tuti nem akarod
elkapni. – Nem akartam, hogy úgy érezze, szeretném, ha
lelépne, pedig nagyon is ez volt a helyzet. A jelenlegi
állapotomban nem tudtam segíteni neki Mike-kal kapcsolatban.
Kénytelen lesz a nővéréhez vagy a nyolcszáz unokatestvére
egyikéhez fordulni.
Odasétált a pulthoz, és felkapta a doboz tampont.
– Ez ezért elég személyes cucc, ha engem kérdezel.
 Finoman kivettem a dobozt a kezéből.
– Igen, személyes. Ezért, kérlek, maradjon köztünk. Ami
köztem és Tyler között van, az magánügy.
Bólintott, és letörölt még egy kósza könnycseppet.
– Elmondhatom legalább Delle-nek?
– Nem.
Hatalmasat sóhajtott.
– Örülök, hogy nálad van valami helyzet. Én meg mehetek
vissza a magányos lakásomba. Van góliátelemed?
 24. fejezet

Gabby lelépett, mire Tyler visszaért a kutyával. Nem voltam

biztos abban, hogy melyikünk könnyebbült meg jobban: ő, én
vagy a kutya.
– Jó sokáig elvoltatok – jegyeztem meg, amikor felakasztotta
a pórázt.
Panzer besétált a hálószobába. Hallottam, ahogy
fészkelődik, amíg egy boldog kutyasóhaj kíséretében el nem
helyezkedett a Sherpa matracán.
– Mindkettőnknek sétálós kedve volt. – Tyler lopva a
kanapéra pillantott. – Gabby itt van még?
– Nem, magunk vagyunk. Köszönöm, hogy vettél nekem
levest. Kérsz belőle?
Bejött a konyhába, ahol épp a levest melegítettem egy
edényben.
– Megcsinálom neked. Menj, ülj le! – A kanapéra mutatott.
Elég fáradt voltam ahhoz, hogy szót fogadjak.
– Miért volt annyira kiborulva? – kérdezte, miközben
kinyitotta szekrényemet, és elővett két tányért.
– Dobta a pasija. Valami Mike.
– Ó, ja. Mike Peabody. Az a csávó egy seggfej. Jobb lesz neki
így.
– Nagyjából én is ezt akartam mondani neki, de még túl
korai volt. – Átrendeztem a párnákat a kanapén, és azon
gondolkodtam, hogy lefekszem.
Tyler odahozta a levest a dohányzóasztalra, és adott egy
kanalat. Aztán hozott nekem valami kéket jéggel.
– Ez mi?
– Gatorade.
Ez mennyire adorável már? Hozott nekem elektrolitokat,
mivel hánytam. Gyerekkorom óta nem viselte így gondomat
senki, amikor beteg voltam. És még akkoriban is a szüleim
nagyjából csak annyit mondtak, hogy szedjem össze magamat.
Rámosolyogtam, miközben leült. Melegség és szeretet árasztott
el.
– Mi az? – Körbenézett.
– Lefogadom, hogy nagyon jó mentős vagy – mondtam
halkan.
Elpirulva megigazította maga mögött a párnát.
– Mert idehoztam neked a levest a konyhából az asztalra?
Éreztem, hogy a szemem megint megtelik könnyel, és a
hangom is megremegett.
– Nem. Azért, mert ahogy felhívtalak, iderohantál, és
kivitted a kutyát, és vettél nekem enni meg mindenféle női
higiéniai felszerelést, és most megint itt vagy, és hozol nekem
levest. – A hangom magas lett, és hagytam egy könnycseppet
kicsordulni.
Tyler meg megint röhögni kezdett.
Átkarolta a vállamat, és magához húzott, hogy megöleljen.
– Ó, te jó ég, Evelyn! Ettől az influenzától tiszta zakkant
lettél.
Megráztam a fejemet.
– Nem lettem. Csak őszinte vagyok. Oké, lehet, hogy egy
kicsit zakkantnak érzem magam. Akármi vette is át a testem
fölött az irányítást, nyilvánvalóan belerondított a
lelkiállapotomba is.
Megpaskolta a hátamat.
– Oké, oké. Ha te mondod! Na, most már edd meg a
levesedet! Szófogadón lenyeltem egy kanállal.
– De tényleg lefogadom, hogy az vagy. Mióta csinálod ezt a
munkát?
Felnézett, mintha számba venné.
– Majdnem három éve, de nagyjából a felében BÚS voltam.
– BÚS?
– Balfék új srác. – A féloldalas mosolyából ítélve BÚS-nak
lenni nem is volt annyira rossz dolog. – Ez a címed, amíg fel
nem vesznek valaki újat. A BÚS-nál köt ki az összes szar meló,
amit senki más nem akar megcsinálni. Tudod, az extra takarítás,
a felszerelés bepakolása, meg ilyenek. És minden ugratás is neki
jut.
Úgy tűnt, hogy ehhez is jól állt hozzá, ami persze nem lepett
meg.
– Mifélék?
Gondolkodott még egy kicsit, nyilvánvalóan keresgélt az
emléke között.
~ A szokásos dolgok. Gumikígyó a párnád alatt az ügyeleti
szobában, gyakorló körökön síkosító a mentő hátuljában lévő
kapaszkodókon, és hasonlók. A sofőr pontot kap minden
testrészed után, amit neki köszönhetően beversz útközben.
– Ez nem valami kedves. – Egyáltalán nem kedves, viszont
viccesnek hangzott.
– Amikor dupla vagy tripla műszakot nyom az ember, az
ilyesmik fel tudják dobni a hangulatot. Az utóbbi időben elég
sok ilyet vállaltam, hogy keressek egy kis plusz pénzt.
Plusz ügyeleti műszakok egy kis extra pénzért? Pont, mint
én. Csak a különbség az volt, hogy én azért ügyeltem, hogy ki
tudjam fizetni a puccos lakberendezőmet, hogy puccos
bútorokkal töltse fel a puccos új házamat. Tyler pedig azért
csinálta, hogy Scottynak ne kelljen börtönbe vonulnia, és az
anyja házát ne árverezzék el. Hirtelen túlköltekezőnek éreztem
magam. Keményen dolgoztam a dolgokért, amiket megvettem,
de Tyler is. Ez nem tűnt igazságosnak. A szemem megint
könnyes lett, és gondoltam, ha tovább folytatom a sírást, Tyler a
végén még leszedál.
– Mi a legőrültebb beteggel kapcsolatos sztorid? –
kérdeztem tőle inkább, remélve, hogy ezzel majd a saját
hangulatomat is feldobom. Az egészségügyben mindenkinek
voltak őrült betegsztorijai. A cicivillantó Dody Baker vezette a
listámat.
– Jó sok van – válaszolta. – De lássuk csak! Azt hiszem, a
legfrissebb egy idős fickó, aki állandóan ugyanazért hív ki
bennünket. Mindig elmondjuk neki, hogy jól van, de akkor is
minden egyes alkalommal el kell vinnünk a sürgősségire. –
Letette a tányérját az asztalra, és beletúrt a hajába.
– Mi a baja?
– Cékla.
 – Cékla?
– Igen, lopkodja a céklát a szomszédja kertjéből, és
rózsaszínűt pisil tőle. Azt hiszi, hogy haldoklik. De nem, csak a
cékla miatt van. Legutóbb, amikor kimentünk, a szomszédja
futva kergette meg egy gereblyével. A legviccesebb dolog a
világon nézni, ahogy két nyolcvanéves fazon megpróbálja
lebirkózni egymást.
Nevetett az emléken, én meg azon filóztam, vajon feltűnt-e
bármelyik öregnek, hogy mennyire észveszejtőn vonzók Tyler
gödröcskéi.
Valószínűleg nem.
– Doktor Andrews azt mondta, hogy ha még egyszer
bevisszük a sürgősségire, akkor ő maga fogja elverni
gereblyével.
Kicsit feljebb ültem.
– Doktor Andrews? – Hirtelen azon kezdtem gondolkodni,
hogy az a doktornő észrevette-e a gödröcskéket.
– Igen, a Trinity Healthben. Általában oda megyünk, mert a
mi területünk Bell Harbortól keletre van. Nem sűrűn jutok el a
te kórházadba. Kivéve persze, ha én vagyok a páciens.
Ez megmagyarázta, hogy miért nem láttam még soha az
osztályon. Ha láttam volna, biztosan emlékszem rá. Ahogy a
nővérek többsége is.
– Nem is tudtam, hogy Trinity közelében vagy. Ezt hogy
oldod meg? Hogy annyit dolgozol a MedPrónál, aztán
felszolgálsz Jaspernél? Nem vagy kimerült?
Megvonta a vállát.
– Azt hiszem, hozzászoktam. – Elvette a kezemből az üres
tányért, és az övé mellé tette. Aztán hátradőlt, és kinyújtotta a
karját felém a kanapé támláján. – Őszintén szólva, a
legnehezebb nem az, hogy elfoglalt vagyok. Azt szeretem. De az
utóbbi időben azon kapom magam, hogy… azon tűnődöm,
vajon… te mit csinálhatsz, hol vagy. Azt kívánom, bárcsak egy
helyen lennénk.
A hangja egészen meleg és hálószobás lett. Tuti elkapta a
lázamat, mert egyébként nem bámult volna rám ilyen
rajongással, tekintve, hogy milyen rémesen néztem ki. Szürke
tréninggatya és egy extranagy és extrakopott northwesternes
póló volt rajtam. De az arckifejezése azt sugallta, hogy gyönyörű
vagyok. Igen, határozottan elkapta a hallucinogén lázamat.
– Kedvellek, Evie. Nagyon. Ez valószínűleg nyilvánvaló, de
arra az esetre, ha felmerülne bármi kétség, gondoltam, tudnod
kell. – Nem úgy tűnt, mintha ugratna. Vagy lázas lenne.
Kinyújtottam a kezemet, és összefontam az ujjainkat.
– Én is kedvellek. Ha ez nem lenne nyilvánvaló.
Egy másodpercre lefelé pillantott. Pont annyi időre, hogy
lássam, valami nagyra készül, aztán az élénk, őszinte tekintete
már vissza is tért az enyémre.
– Nem nyilvánvaló – mondta.
– Valóban? Szerinted sűrűn előfordul, hogy
vízimentőtornyokban hancúrozok? – Próbáltam elviccelni a
dolgot, de nem vette a lapot.
Az állkapcsa megfeszült, és két párhuzamos vonal jelent
meg összehúzott szemöldökei között.
– Nézd, tudom, hogy benne vagy még ebben a számítógépes
randi dologban. És nem is igazán kérhetem, hogy hagyd abba,
mivel ott ez a férj- és gyerektéma. Azt is tudom véletlenül, hogy
egy másik pasival randiztál tegnap este. A hírek terjednek. De
Evie, nem vagyok jó az osztozkodásban.
– Osztozkodásban? – Hirtelen nagyon is komolyra váltott ez
a beszélgetés.
Tyler egy kicsit szorosabban fogta a kezemet.
– Nem vagyok az a típus, aki olyan ígéreteket tesz, amiket
nem tart meg, és nem tudom, hogy mi vár rám a következő egy-
két évben, de a lényeg, hogy ha lefekszel valaki mással, akkor én
lelépek.

– Ezt mondta?" – Gabby arca úgy felderült, mintha a nyertes

lottószelvényt tartotta volna a kezében. – Hogy ez milyen
romantikus!
– Mégis mitől romantikus ez? Egyszerűen csak körüljelöli a
területét – válaszolta Hilary.
Már megint mind a ketten az irodámban voltak. Fel kellett
volna tennem egy zárat arra az ajtóra, mert bármennyire
élveztem is a szerelmi életem napi szintű cincálását, ezt a
hajadonlétem legutóbbi mérföldkövét már vagy fél órája
tárgyaltuk, és lassan mennem kellett a pácienseimhez.
Gabby egy kézlegyintéssel elhessegette a nővére szavait.
– Nem a területét jelöli. Azt mondja, hogy Evie fontos neki.
És te mit válaszoltál?
– Azt mondtam, hogy oké. És aztán egyedül ágyba bújtam,
mert még mindig influenzás voltam. – Az egész nem volt
annyira romantikus, mint ahogy Gabby gondolta, és valahogy…
mégis az volt. Mert nemcsak a területét jelölte ki, hanem azt
mondta, hogy fontos vagyok neki. És én már nagyon régóta
nem voltam fontos senkinek.
– Szóval akkor ennyi? – Hilary rúzsfoltokat törölgetett a
kávéspohara tetejéről, és rám sem nézett. – Nincs több
férjvadászat? Nincs több szerintem-babát-akarok? Egyszerűen
csak eljátszogatsz Tylerrel, és elfelejted a többit? Ez elég
elhamarkodott, nem gondolod?
Ez a hír nehéznek bizonyult Hilary számára, és nem egészen
voltam biztos abban, hogy miért.
– Nem igazán arról van szó, hogy befejeztem a
férjvadászatot. Csak halasztom egy kicsit az egész házasság- és
gyerekprojektet. Végül is is olyan sokáig vártam már, mit nekem
még néhány hónap. Vagy akár egy év? Úgy értem, ki tudja,
meddig fog ez tartani Tylerrel?
Hilary most rám nézett a szomorú szemével.
– De mi van, ha kitart? Mondjuk, még öt év múlva is együtt
lesztek? Közben végig gyerekekre fogsz vágyni? Tudom, hogy
ez tiszta önzőség a részemről, de szeretném, ha a gyerekeid
játszhatnának az enyémekkel. És nem tudom, te hogy vagy vele,
de nekem nem hangzik olyan jó mókának negyvenévesen
várandósnak lenni.
– A negyven úgy általában nem hangzik mókának –
motyogta Gabby, amivel mindkettőnktől kiérdemelt egy
haragos tekintetet.
Hilaryvel sokkal közelebb voltunk már a rémes korhoz, ami
ez esetben a negyven volt, természetesen.
– Őszintén, Hil, per pillanat erre nem tudom a választ. Ez az
egész nagyon új terület nekem. Mindössze abba egyeztem bele,
hogy nem fekszem le mással, amit elég könnyű megtennem,
mivel nem is akarok lefeküdni senki mással.
Gabby felemelte a kezét.
– Akkor megkaphatom én Chris Beaumont-t? Én szabad
vagyok. – Szépen kezdett felépülni a Mike-kal való szakításából.
Még a haját is átfestette meleg mézbarnára. Nem voltak többé
rózsaszín tincsek. Ha más jó nem is származott ebből a
szívfájdalomból, legalább a hajának jót tett.
Chris önéletrajza még mindig az asztalomon hevert valahol.
Előkotortam, és odaadtam Gabbynek.
– Légy a vendégem! Szereti az olasz kaját és fél a kutyáktól.
De nagyon kedves.
Éreztem egy hangyányi megbánást, amikor elvette tőlem a
papirokat. Nem azért, mert újra találkozni akartam vele, hanem
mert semmilyen jó okom nem volt arra, hogy ne szeressek bele.
Kivéve, hogy Tyler jutott hamarabb a bugyimba, ahogy azt
Hilary olyan ékesszólóan megfogalmazta. Hinnem kellett, hogy
ennél többről van szó. Remélnem kellett, hogy többtől van szó.
– Azért úgy érzem fel kellene hívnom Christ – mondtam, és
rájuk meredtem. – Tudjatok, csak hogy szóljak neki, hogy nem
fogom hívni. Mi az erre vonatkozó protokoll? – Egyáltalán nem
voltam képben ebben a témában. Nem akartam bunkón vagy
nagy-képűn viselkedni. Akár ki is várhattam, hogy ő hív-e.
Hilary megrázta a fejét.
– Rám ne nézz! Én nem randiztam, amióta férjhez mentem.
Bár abban persze nem vagyok biztos, hogy ugyanez Steve-ről is
elmondható-e.
Lopva Gabbyre lestem, ő pedig a szemét forgatta. Mind a
ketten igyekeztünk rábeszélni Hilaryt, hogy szembesítse a férjét,
de eddig nem tette meg. Ehelyett rászokott, hogy becsmérlő
megjegyzéseket tesz rá, és a tanácsunkról hallani sem akart.
– Akkor Tylert viszed magaddal a szüleid esküvőjére? Az is
itt van mindjárt, nem? – kérdezte Gabby, visszaterelve a
beszélgetést.
– Ó, köszi, hogy emlékeztetsz! Fel kell hívnom anyámat a
ruhám miatt. – Felkaptam egy papírfecnit, és ráfirkantottam
magamnak egy jegyzetet. – Nem kérdeztem még meg tőle. Elég
nagy lépés bemutatni a szüleimnek és magammal vinni az
esküvőre. Nem lesznek elájulva a hátterétől.
~ Vagy a jövőjétől… – mormogta Hilary.
A beszólogatás már kezdett nála állandósulni, de úgy
döntöttem, az udvariasság kedvéért nem foglalkozom vele.
Majdcsak kikevernek ebből a hullámvölgyből. Tudtam, hogy így
lesz.
– Addig is – mondtam inkább –, megyünk Jasper és Beth
Baker babaváró bulijára, mivel Jasper meghívta, és aztán
nemsokára be tudok majd költözni az új házamba. Nem voltam
ott azóta, hogy elkezdődött a festés. A lakberendezőm közölte,
hogy nagy leleplezést akar.
– Nem azt mondtad, hogy Fontaine Baker a lakberendeződ?
– kérdezte Gabby.
Bólintottam.
– Oké, akkor bízzunk abban, hogy amikor nagy leleplezésről
beszélt, a házadra utalt.
 25. fejezet

Des McKnight háza mindössze pár mérföldre volt az én új

házamtól, egy kedves kis utcában, tele festői házakkal és takaros
udvarokkal. Tyler jóval korábban érkezett a lakásomhoz, de
addig halogattam a készülődést, amíg a végén már ragaszkodott
ahhoz, hogy azonnal induljunk. Jasper és a felesége babaváró
bulija felé tartottunk. Egy olyan babaváró buliba, ahol tuti
nyüzsögni fognak a kórházi dolgozók, Gabby és Hilary
unokatestvérei és az ég tudja még, ki.
Jól kellett volna éreznem magam. Mindennek rendben
kellett volna lennie. De az igazság az volt, hogy pokoli ideges
voltam, amiért együtt jelenünk meg ebben a buliban. Azt
kizártnak tartottam, hogy van Bell Harborban bárki is, aki még
ne hallott volna rólunk. Minden bizonnyal alaposan kitárgyalták
már korábban is a magánéletemet. De az, hogy suttognak rólam,
egy dolog. Vakmerőn végigsétálni együtt a vörös szőnyegen
Bell Harbor összes lesifotósa szeme láttára, egészen más tészta.
Nyilvános bejelentésre készültem: igen, hivatalosan is Tyler
Connellyvel vagyok együtt. A két hete adott ultimátuma ezt
nagyjából bebetonozta.
A téglával kirakott bejárati lépcsőn álltunk, amíg dr.
McKnight házának ajtaja ki nem nyílt, és egy csinos kislány ránk
nem mosolygott bentről.
– A babaváró buliba jöttetek?
– Igen. Jó helyen járunk? – kérdezte Tyler.
– Biza. – A lány bólintott, amitől göndör tincsei hullámoztak
az arca körül. – Paige vagyok. Gyertek be!
Azonnal kiszúrtam Mrs. Bakert. Hát persze hogy ott volt.
Elvégre ő volt a leendő nagymama. A rajta lévő habos-babos
halvány rózsaszín sifonruha úgy nézett ki, mintha egy
vattacukrot készítő gépben verték volna fel. Des mellette állt,
egy apró babával a kezében. A szívem kicsit megugrott,
kihagyott egy ütemet, majd repesni kezdett. Nem azért, mert
Des jóképű volt, bár kétségkívül az, hanem a karjában lévő édes
kis csomagtól. Egy drága kis ifjú McKnight bújt a
könyökhajlatába. A csinos barna nő mellette biztosan a felesége,
Sadie. Fontaine számos alkalommal megemlítette, és azt
mondta, hogy együtt dolgoznak, amikor épp nem – ahogy
Fontaine fogalmazott – szaporodik. Az ő kezében is volt egy
baba.
Ikrek. Ó igen, hát persze! Dody mesélt nekem az ikrekről. A
méhem megkondult, akár egy tibeti gong, kifejezetten üres
kongást idézve elő a hasfalamban. Az utóbbi időben minden
babákkal kapcsolatos gondolatomat elnyomtam, tudva, hogy a
termékenységhajó lassan útnak indul nélkülem. Mivel
szüneteltettem a férjvadászatot, az anyaságról szőtt álmaim
kezdtek elhalványulni. Részben saját magamnak köszönhetően.
– Evelyn, helló és üdvözlet! – Fontaine lebegett oda, fehér
nadrágban és levendulacsíkos ingben. – Hogy vagy, kedvesem?
– A levegőbe puszilt mindkét orcámnál, és hátrébb lépett.
„ Ó! És te ki vagy? – A hangja fátyolossá vált és két oktávval
mélyebb lett, ahogy meglátta a kísérőmet. Tyler ezúttal
különösen jól nézett ki a kék leningében és a szép khakiszínű
nadrágjában. A lakberendezőmnek egyértelműen tetszett.
– Fontaine, ő Tyler.
– Igen, tudom. – Pszichopata módjara vigyorgott, aztán
odahajolt, és a fülembe súgta: – Nahát, nahát, te kis puma.
Ó, ne! Hát puma lennék?
Fontaine elkapta a csuklómat, és beljebb húzott.
– Ugye imádod, amit itt műveltem? Mondd, hogy imádod!
A partneremmel partikra is dekorálunk. Velünk kell
megterveztetned az első mulatságot az új házadban. A bútoraid
egyébként most már bármelyik nap megérkezhetnek. Mikor
akarsz beköltözni?
– Amilyen hamar csak lehet. Már egy örökkévalóság óta
várok.
– Tudom, babám. Olyan gyorsan intézem a dolgokat, ahogy
lehet, de az enyémhez hasonló művészethez idő kell.
 Tettünk előre még egy lépést, és megláttam, hogy minden…
rózsaszín. Rengeteg, rengeteg és rengeteg rózsaszín. Élénk
rózsaszín vázák, vörös virágok, cseresznyeszínű léggömbök és
bordóvörös lámpaernyők. Olyan volt, mintha a Kalapos Macska
idehányt volna.
– Elképesztő – mormoltam.
– Ó, csillagok! Az ott doktor Rhoades? – Egy operába illő
hang vágott bele a beszélgetés lágy zajába, amikor Mrs. Baker
megfordult és meglátott engem. Úgy mozgott, akár egy
egyenesen felénk tartó bolyhos tornádó.
– Ó, egyszerűen pompás látni önt, kedves! Fontaine,
drágám, doktor Rhoadesnak és a kísérőjének abból a fincsi
puncsból!
– Nagyszerű látni önt, Mrs. Baker.
– Ugyan-ugyan, hívj csak Dodynak! Hagyjuk a
formaságokat! És ki ez a gyönyörűséges fiatalember? –
Kipattintott egy műanyag legyezőt, és elkezdte legyezni vele a
kipirult arcát, miközben úgy mérte végig Tylert, mintha
Playboy-poszter lenne.
Tyler megvillantotta a flörtölős mosolyát, ami valójában
megegyezett a hétköznapi, szokásos mosolyával.
– Nagyon örülök a találkozásnak. Tyler vagyok.
– Ó, hogyne. Hát persze. Láttalak már Jasper éttermében.
Igazán jóképű vagy.
Tyler imádni valóan elpirult. Ettől Dodyval majdnem
elaléltunk.
– Köszönöm, Mrs. Baker! – mondta Tyler.
– Ó, magasságos! Hívj Dodynak! Vagy hívj fel, esetleg. – Egy
elképzelt telefont tartott a füléhez, mire Tyler felnevetett.
Fontaine visszajött két pohár cseresznyepiros punccsal.
Majdnem megkérdeztem, hogy epres fütykös van-e benne, de
azonnal rájöttem, hogy ettől a beszélgetés helyrehozhatatlan
irányba menne el. Beleittam, és inkább körbenéztem. Nagyjából
harminc ember lehetett ott, akik beszélgettek és nevetgéltek, és a
legtöbbjük kezében valamilyen korú gyerek volt. Aprók,
nagyobbak, nyüzsgők és alvók.
– Nem is mondtad, hogy ez a buli HAB – súgtam oda
Tylernek. – HAB?
 – Hozd a babád. – Hirtelen üresnek éreztem a kezemet, és
nem jó helyen magamat. Számíthattam volna arra, hogy egy Bell
Harbor-i babaváró buli tele lesz babákkal.
– Találkoztál már az unokahúgommal? Gyere, ismerd meg
az unokahúgomat!
Dody a karomnál fogva húzott, amitől majdnem kilöttyent a
puncsom, miközben átnyomakodtunk a tömegen. Tyler
szórakozott mosollyal az arcán követett bennünket.
Ha Des McKnight meg is lepődött azon, hogy ott vagyok,
nem látszott rajta. A felesége is melegen mosolygott.
– Nézzétek, kit találtam! – Dody csicsergő hangja
végigvisszhangzott a tömegen. Jó kikiáltó lehetett volna egy
aukción.
– Evelyn, szia! – köszönt Des. – Tyler. Örülök, hogy el
tudtatok jönni.
Tyler elpirult, amikor kezet rázták, és ekkor jöttem rá, hogy
már kevésbé kedvező körülmények között találkoztak egyszer
korábban, amikor Des ellátta a sürgősségin. Des viselkedése
viszont nem utalt arra, hogy ez eszébe jutott volna.
– Köszönjük, hogy meghívtatok – válaszolta Tyler.
– Nekünk öröm. – Des előrehajolt. – Szeretném leszögezni,
hogy a házunk általában nem ennyire rózsaszín. Fontaine-nek
volt egy elképzelése, és semmi értelme megpróbálni ellenkezni
vele.
Sadie egyetértőn bólintott.
– Az unokaöcsémre bíztuk a dekorációt. Nekünk semmi
közünk hozzá.
Semmi közük hozzá? Bólintottam és elmosolyodtam, máris
ellazulva egy kicsit. Belekaroltam Tylerbe.
– Együtt dolgozom Fontaine-nel már egy ideje. Úgy
gondolja, a hálószobámnak egy szultán háremére kellene
hasonlítania.
~ Szerintem itt minden egyszerűen pompásan fest. – Dody
közelebb lépett. – Sok rózsaszín a lány babának. Kislányuk lesz,
tudtátok? Még egy kisláng akár ez a két kis gyönyörűség. – Az
ikrekre mutatott. – Ő itt Shelby, és ő meg Sydney. – Aztán vadul
vakarni kezdte a fejét. – Ó, vagy ő ott Sydney, és ő pedig itt
Shelby. Sosem tudom.
– Nálam van Shelby – válaszolta Des. Majd a feleségére
nézett. – Ugye?
A nő erre játékosan megcsapta.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád megkülönböztetni
őket. Nem vicces.
Des rám vetett pillantása arról árulkodott, hogy nem viccel.
Egy korty puncsba rejtettem a mosolyomat.
– Doktor Rhoades hamarosan elvégzi a műtétemet, de ezt
persze ti már tudtátok. Ugye, milyen szerencsés vagyok, hogy
Bell Harbor legjobb orvosa az enyém?
– Ez igazán kedves tőled, Dody, de biztos vagyok abban,
hogy sok nagyszerű sebész van a városban – mondtam.
– Ó, ugyan-ugyan. Tudom, hogy milyen jó vagy. Semmi
szükség a szemétkedésre.
Des nevetésben tört ki, Sadie pedig felszisszent. Tylert is
kuncogni hallottam mellettem.
– Szerintem szerénykedésre gondoltál, anyu – szólt oda
Fontaine a válla fölött.
– Valóban? Miért? Mit mondtam? Ó, te jó ég! Az az átkozott
Anita Parker ellopja az összes mentolos csokis sütit. Anita!
Dody küldetéstudattal telve elviharzott. Rózsaszín anyagba
tekert forgószél.
– És mennyi idősek ezek a lányok? – kérdezte Tyler, és
kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az egyik dundi babalábat.
– Majdnem öthetesek. És még mindig nem alszanak éjjel –
válaszolta Sadie.
– El tudom képzelni, hogy ikrekkel mennyire elfoglalt
lehetsz. – Úgy bólintott, mintha bármi elképzelése is lenne a
babákról.
– Így van – értett egyet Sadie –, de a nagyobbak segítenek.
Des erre kuncogni kezdett.
– Már persze a segítség relatív. A minap a fiunk bele akarta
tenni a babákat a kiskocsijába, és körbehúzni őket a biciklijével.
Az utolsó pillanatban tudtam lefújni a száguldozást.
Sadie felnevetett.
– Én hol voltam?
– Tusoltál. Az egész egy szempillantás alatt történt.
 Sadie tettetett bosszankodással a kezébe temette az arcát
– Egyszerűen már nem vagyok olyan éber, mint régen. Ez a
két baba most sokkal kimerítőbb, mint amikor a másik két
gyerek volt kicsi. Ez a plusz tíz év rengeteget jelent.
Plusz tíz év. Nagyjából annyi idősnek tűnt, mint én. Na,
tessék! Én máris túl öreg vagyok egy babához.
– A ti lányotok nyitott ajtót? – érdeklődött Tyler.
Des bólintott.
– Ő Paige. Legalább olyan jó házigazda, mint Fontaine. És ha
már szóba került a házigazdaság, be kell vallanom, hogy ez a
puncs rémes. Tyler, innál egy sört? Gyere ki velem a teraszra,
hogy megmeneküljünk ettől a rózsaszín áradattól. Szerintem
Jasper is ott kint bujkál.
– Túl meleg van kint a babának – szólalt meg Sadie, és a férje
kezében lévő mini-McKnight felé biccentett.
Des optimista pillantást vetett rám.
~ Szeretnéd kézbe venni?
Hogy szeretném-e kézbe venni? A babát? Szeretném-e kézbe
venni a babát? Ezt kérdezte, de én ehelyett azt hallottam, hogy
szeretnél-e ejtőernyő nélkül kiugrani ebből a repülőből.
– Ööö… hogyne.
Úgy nyújtottam ki a karomat, mintha egy tarajos sült
készülne odaadni. Az ő mozdulatai lazák és nyugodtak voltak.
Nyilvánvalóan bízott a képességeimben, még ha én nem is. De,
ó, te jó ég! Mi van, ha leejtem? Mi lesz, ha sírni kezd? Mi van, ha
mindenki látja rajtam, hogy egyetlen ilyen csomag sem volt a
kezemben a gyermek-orvosi gyakorlatom óta? Az pedig már
elképesztően rég volt.
Mégis hirtelen melegség öntött el, ahogy elvettem és a
karomba fektettem. A baba felnézett rám, és maga volt a teljes
nyugalom. Mintha tudta volna, hogy mennyire képzetlen
vagyok, és némán megígérte volna, hogy megkönnyíti a
dolgomat.
És könnyű is volt. Az anyai érzések úgy repdestek a szívem
körül, akár a pillangók tavasszal, épp csak egy kicsit
csiklandoztak. Gyönyörű volt, ölelnivaló és meleg. Babapúder-
és tiszta mennyországillata volt.
A méhem magányos prérifarkasként üvöltött.
 Baszki! Én is akarok egy ilyet. Nagyon-nagyon akarok.
Véletlenül Tylerre pillantottam.
Ő a babára nézett.
Aztán rám.
Majd újra a babara, mintha Pandora szelencéje lenne, ami
épp kinyílni készül. És nem kizárt, hogy így volt.
Tyler arca tűzvörössé vált.
Des hátba verte, és szórakozottan felnevetett.
– Kell neked egy sör. – Nem kérdés volt.
Tyler pedig megfordult és elsétált anélkül, hogy megint a
szemembe nézett volna.
– Shelby van nálad – árulta el Sadie, amikor a két férfi ott
hagyott bennünket. – Ő pedig itt Sydney. Neked van gyereked?
Az elkerülhetetlen elpirulás most az én arcomat égette,
miközben dadogni kezdtem.
– Nekem? Nem. Még nincs, úgy értem, nincs. Azt hiszem
talán arról már le is maradtam.
Szakértő mozdulattal a vállára emelte a babát, és finoman
paskolta a hátát.
– Miért?
– Harmincöt vagyok. – Felemeltem a bal kezemet. – Nincs
férjem. Pedig szeretnék egyet a képbe.
– Érthető. Ráérsz még. Én harminchat vagyok, és minden
rendben ment ezzel a kettővel.
– Igen, de én nem látom, hogy megtörténne. – Kinéztem a
teraszra, ahol a férfiak egy söröshordó körül ácsorogtak,
nevettek, és széles mozdulatokkal gesztikuláltak.
Tyler láthatóan lazábbnak tűnt, mint amikor engem nézett a
babával a karomban. Megértettem a reakcióját. Tudta, hogy
akarok babát. Nem csináltam titkot belőle. És nem az én hibám
volt, hogy amint a pici a kezembe került, azonnal ősi kémiai
reakciók indultak be minden anyasággal kapcsolatos sejtemben,
amitől metronómhoz hasonlóan billegni kezdtem.
Sadie tekintete követte az enyémet, és egy pillanatra
elhallgattunk.
Amikor visszafordult felém, őszinte mosoly ült az arcán.
~ Tudod, ebben a városban nem igazán vannak titkok.
Ettől elnevettem magam.
 – Igen, erre rájöttem.
~ Igen. A lényeg, hogy mindenki igen jó srácnak tartja Tylert
a városban.
Az is volt. Ezt kétségbe sem lehetett vonni. Tyler Connelly jó
srác volt.
– Igen, az – válaszoltam végül. – És nagyon kedves. És nyolc
évvel fiatalabb nálam. Erről mit mond a város?
Sadie mosolya kiszélesedett.
– Azt mondják, hogy valószínűleg nagyon jól szórakozol.
 26. fejezet

A nap lemenőben volt a tó fölött, és a levegőben lévő puha

pára tompa, misztikus jelleget adott a környezetünknek. Vagy
az is lehet, hogy csak a vacsoránál elfogyasztott két pohár bor
tette. Lehet, hogy az én látásom volt csak tompa. Akárhogy is,
meleg, gyönyörű este volt, amikor Tylerrel céltalanul
bandukoltunk Bell Harbor kikötőjének a mólóin. A különböző
hajókra mutatva úgy beszélt róluk, mintha régi barátai
lennének. Itt nőtt fel, és minden kapitány, akivel találkoztunk,
rámosolygott és integetett neki.
– Az ott a Mongúz, egy harmincnyolc láb hosszú Tiara
Express – magyarázta, és egy tengerészkék tetejű fehér hajóra
mutatott. – Ebben sok extra van. Mellette pedig a Halász Erőd. Az
egy Sea Ray Express. Ezeknek a legtöbbjét iker V8-as Chevy
motorral szerelik fel.
Ezt úgy mondta, mintha valami nagy jelentőségű dolog
lenne, nem az volt. Legalábbis nekem nem. Ám nem volt szívem
elárulni neki, hogy nekem ez az összes hajó nagyjából
egyformának tűnik, és nekem egy nagy motorblokk és egy nagy
blokktégla közel egykutya. Leginkább csak élveztem a
lelkesedését, és csöndben azt kívántam, bárcsak valahogy újra
be tudná indítani az apja hajókölcsönző cégét.
– Tudtad, hogy balszerencsét jelent banánt vinni egy
horgászhajó fedélzetére? – kérdezte, amikor az egyik móló
végéhez érve megfordultunk, hogy visszamenjünk.
– Nem. Miért?
Megvonta a vállat.
– Nem tudom pontosan, de a régi kereskedelemi
szokásokhoz van valami köze. Azt hiszem, tarantulák bújnak a
ládákba, és ha van a hajón néhány szaporodó tarantula, akkor
elég nehéz megszabadulni tőlük.
Az egész testem belerázkódott.
– Ó, ez borzalmas! A vízbe kellene vetnem magam, ha egy
hajón lennék egy rakás nagy, szőrös, durva pókkal.
Tyler nevetve átkarolta a vállamat.
– Nem gondoltam volna, hogy félsz a pókoktól.
– Nem is, általában, de az más, ha az embert egy kiterjedt
rémisztő tarantulacsalád veszi körül. Pfuj! – Megint
összerázkódtam, de itt megláttam a tökéletes lehetőséget. –
Egyébként, ha már rémisztő családok társaságáról van szó,
lenne esetleg kedved eljönni a szüleim esküvőjére?
Tyler felnevetett.
– Szép átkötés. Halálosak?
– A tarantulák vagy a családom?
– Mindkettő.
– Egyik sem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy anyám
személyisége fölött átvette az irányítást egy ufó. Hosszú
történet. Jó hír viszont az, hogy a családom nem túl kiterjedt, és
már mindegyikük halálosan unja apám esküvőit, ezért nem lesz
nagy tömeg. Jövő hétvégén lesz.
– Jövő hétvégén?
Megálltunk és szembefordultunk egymással. Azt hiszem,
megleptem.
– Jövő pénteken dolgozom, de utánajárhatok, hogy tudok-e
valakivel.
– Sajnálom, hogy nem szóltam hamarabb. Az egésznek még
a gondolatat is eltemettem az agyamban, most meg hirtelen itt
van a nyakamon. Bloomfield Hillsben lesz, úgyhogy a szombat
estét ott kellene töltenünk.
Felemelkedett az egyik szemöldöke.
– Gondolom, lesz saját szobám. Nem vagyok az a típus, aki
összefekszik egy nővel valami giccses motelben.
– Egy nagyon szép szállodában leszünk.
Elmosolyodott. Én meg bizseregtem.
– Ebben az esetben boldogan összefekszem veled.
– Kiváló. – Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam.
Aztán egymásba font kezünket lóbálva továbbsétáltunk.
– Van itt valami, amiről akartam beszélni veled – folytatta
Tyler. – Valami, amiről már agyalok egy ideje. Nem tudom, mit
gondolsz majd róla.
Hirtelen egy kicsit töprengőnek tűnt, ezért én is eltűnődtem.
Azoknak a beszélgetéseknek a végén, amik úgy kezdődnek,
hogy „van valami, amiről beszélni akartam veled”, általában
valaki nagyon csalódottá válik. Vagy nagyon meglepődik. Vagy
valakivel nagyon szakítanak.
– Oké, ki vele! – Megint megálltunk, én pedig felkészültem
minden eshetőségre.
Egy percig a vizet bámulta, az ajkát vékony vonalba
szorította, aztán beszélni kezdett.
– Már majdnem három éve vagyok mentőápoló. Eljutottam,
ameddig lehet továbbtanulás nélkül. És… – Vett egy nagy
levegőt, és kibökte a dolgot: – Így arra gondoltam, hogy
belekezdek a mentőtiszti képzésbe.
– Mentőtiszti képzésbe? – Az biztos, hogy meglepettnek
tűntem, de nem azért, amit mondott, hanem a rossz hír hiánya
okozta megkönnyebbüléstől. – Ez nagyszerű hír.
Bólintott, és gyorsan beszélni kezdett, mintha az összes szót
a megfelelő pillanatra tartogatta volna. És most végre kitörtek
belőle, mint ahogy a növény tör elő a talajból a gyorsított
felvételeken.
– Igen, van egy kiváló program Grand Rapidsben, amit
elvégezhetnék, és még a MedPrónál is megtarthatnám mellette a
munkámat. A munkát folytatnom kellene, nyilvánvalóan. Kell a
pénz. De azok a műszakok beleszámítanának a gyakorlatomba.
Eltart majd egy ideig. Úgy másfél év a tanteremben, plusz
anatómia- és fiziológiakurzust is fel kell vennem. De azt hiszem,
hogy meg tudom csinálni. A képzés nagyjából kilencezer dollár,
ami nincs még meg, de dolgozom rajta.
Elfogyott a levegője, és várakozón nézett rám, figyelte a
reakcióimat.
Mentőtiszt?
– Tyler, nagyon tetszik az ötlet.
Megkönnyebbülés ült ki az arcára.
– Tényleg? Nem gondolod, hogy túl… tudod, egyszerű?
– Egyszerű?
– Igen. Egyszerű. Evelyn, te elvégezted az orvosit és a
rezidens képzést. Egy mentőtiszt ennek a közelébe sem ér.
A tény, hogy ezt gondolja, bántott, de azt hiszem, értettem,
mit akar mondani. Mégis azt kívántam, bárcsak soha ne jutott
volna ez eszébe.
– Ez nem verseny, Tyler. Mindamellett mentőtisztnek lenni
elképesztően kemény munka. Ezt mindketten tudjuk. Elég időt
töltöttem a sürgősségin, hogy lássam, amikor azok az emberek
megjelennek, hogy semmi könnyű sincs a munkájukban. Plusz
szerintem te fantasztikus leszel. Erre születtél.
Elmosolyodott, én pedig szinte éreztem, ahogy elszáll belőle
a feszültség. Folytattuk a sétát.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte.
– Mert egyszerűen az vagy. Állandóan másokról
gondoskodsz. Akkor is milyen csodálatos voltál, amikor
influenzás voltam.
A nevetése visszhangzott a vízen.
– Az, hogy vettem neked fagyit, mert hánytál, nem igazán
bizonyíték arra, hogy jó mentőtiszt leszek. Túlságosan is
nagylelkű vagy.
~ Ez nem igaz. És nem értem, hogy miért nem mesélted ezt
el hamarabb.
– Nem tudom. Gondolom, egy kicsit jobban utána akartam
járni, mielőtt még bármit is mondanék. Vártam, hogy vége
legyen ennek az egész jogi macerának. Nagyon idegesítő ez a
várakozás. Éreztem, hogy a jó hangulata alábbhagy. Közelebb
hajoltam hozzá útközben a kikötő épületei felé.
– Mit mond az ügyvéded a csúszással kapcsolatban? – Nagy
volt a kísértés, hogy megemlítsem, az ügyvédje a legjobb
barátom férje, és elképzelhető, hogy viszonya van, de ez nem
tűnt lényegesnek. És egyébként is lehet, hogy Steve egy seggfej,
de arról semmit sem tudtam, hogy jó ügyvéd-e.
– Az ügyvédem azt mondja, hogy legyek türelmes. Scotty a
jövő héten huszonegy lesz, így legalább a tettlegesség vádját
végleg lezárják. Ez nagy megkönnyebbülés mindenkinek,
ráadásul Scotty a jövő hónap végén indul Fort Jacksonba.
Halkabban kezdtem beszélni.
– Tudja az ügyvéded, hogy Scotty lopta el a jet-skit?
Tyler körbelesett, hogy van-e valaki a közelünkben.
 – Nem lopta el. Kölcsönvette. És nem. Semmi értelme nem
volt beavatni.
– Ezzel nem értek egyet. Szerintem mindent el kellene
mondanod neki. Lehet, hogy a javadra befolyásolná a dolgokat.
– Például a rengeteg baromságot, amit Steve gondol Tylerről és
a családjáról. És persze, amit Hilary gondol róluk.
– Ez az egész jó kezekben van, Evie. Oké? Nagyra értékelem
az aggodalmadat, de emiatt nem kell nyugtalankodnod.
Jelzett a telefonja, és elővette. Az arca elsápadt, ahogy a
tekintete végighaladt az üzeneten. A hangja reszelőssé vált a
dühtől.
– Itt viszont van valami, ami miatt lehet aggódni. A fene
egye meg! Anyámat elkapta a biztonsági a Mason
ékszerüzletben. Lopni próbált.
 27. fejezet

– Biztos nem akarod, hogy előbb hazavigyelek? – kérdezte

Tyler, amikor bepattantunk a Jeepjébe, hogy az ékszerüzlet felé
induljunk, ahol az anyukája várt, nagy valószínűséggel
megbilincselve.
– Nem, az plusz húsz perc lenne, hogy engem is kitegyél.
Vigyél csak magaddal!
Az álla megfeszült, az izmai összerándultak. Nem
hibáztattam. Aligha ez volt a legjobb módja, hogy találkozzak az
anyjával. Láttam rajta, hogy mérges rá, aggódik és kínosan érzi
magát miatta. Az én anyámnak is megvoltak a maga hibái, de
legalább a bolti szarkaság nem tartozott közéjük. Ez kínos volt.
Az út szerencsére nagyon rövid volt. Perceken belül
leparkoltunk az üzlet előtt.
Tyler mondani készült valamit, de aztán csak megrázta a
fejet.
– Akár be is jöhetsz.
A sötét hajú Tilly Mason, a Mason ékszerüzlet tulajdonosa a
bejáratban várt bennünket. A zárva táblát kitettek, és a világítás
nagy részét lekapcsolták.
– Gyere be, Ty! – mondta a hölgy, mintha nem ez lenne az
első alkalom, hogy ebbe a helyzetbe kerül.
– Szia, Tilly! Köszönöm, hogy nem hívtad a rendőrséget.
Jövök neked eggyel.
Becsukta mögöttünk az ajtót, és be is zarta.
– Nem, így már kvittek vagyunk. Köszönöm, hogy
megmentetted apám életét, amikor szívrohama volt. De Ty, nem
vihet el dolgokat innen.
Miközben Tyler válaszolt, besétáltunk az üzlet hátsó
részébe.
 – Tudom. Beszélek majd vele. És legközelebb, ha bejön, csak
tereld ki innen.
Tilly kinyitott egy újabb ajtót, ami egy kis szobába nyílt, ahol
egy csinos, apró nő ült, aki nagyon hasonlított a fiára a szőke
hajával és az élénkkék szemével. Fáradtnak tűnt. Nem csak
egyszerű kimerültségről vagy a helyzetről volt szó. A homlokán
lévő ráncokból látszott, hogy az élet állandóan cincálja. El
tudtam volna tüntetni azokat a ráncokat, ha szeretné, de
udvariatlanság lett volna ezt jelen körülmények között
megemlíteni.
Felállt a székből, és kinyújtotta a kezét, hogy megölelje
Tylert.
– Ó, Ty! Köszönöm, hogy eljöttél! Felhívtam volna Carlt, de
ma van bowlingestje, ezért inkább téged hívtalak.
Visszább lépett, mielőtt még elérte volna Tylert, és egy
nedves zsebkendőbe szipogott. Meglátott engem, és
elkerekedett a szeme a meglepetéstől.
– Ó, egek! Te jó ég! Ön biztos doktor Rhoades. – Felemelte a
kezet, hogy lesimítsa kócos haját, és veszettül elpirult.
Kiegyenesítette a blúzát, és a Tylerre vetett pillantásából azt
lehetett kiolvasni: Hogy tehetted ezt?
– Örülök a találkozásnak, Mrs. … – A hangom elhalkult,
amikor rájöttem, hogy nem is tudom a vezetéknevét. Volt már
két férje Tyler édesapja óta. Plusz, mindent figyelembe véve,
igazából annyira nem volt nagy öröm találkozni vele. Ilyen
körülmények között nem. Sután integettem felé, és
visszahátráltam a szoba sarkába.
Tyler közelebb lépett hozzá, és kemény hangon így szólt:
– Anya, ha még egyszer megpróbálsz elemelni valamit
Masonék üzletéből, Tilly fel fog jelenteni. Pokoli szerencséd van,
hogy most nem hívta ki rád a rendőröket. Mégis hogy
gondoltad ezt?
Az anyja ajka megremegett.
– Akartam valami szépet adni Scottynak a szülinapjára.
– Úgy, hogy lopsz neki valamit?
– Nem loptam el. Csak közelebb vittem az ablakhoz, mert
ott jobb volt a fény. Ha az a szívtelen Tilly Mason nem tartaná
ezt a helyet ilyen sötéten, nem is lett volna szükség rá. Egy
vakond sem tudna itt vásárolni, annyira sötét van.
Elnézett Tyler mellett a tulajdonosra, a szúrós tekintete üres
vádat hordozott.
Tilly karba fonta a kezét.
– Az az óra a táskádban volt, Donna. Nem vagyok hülye. És
szívtelen sem. Ha az lennék, akkor most börtönben lennel. Talán
mégis inkább kihívom a rendőrséget ahelyett, hogy hagyom
Tynak, hogy hazavigyen egy figyelmeztetéssel.
Tyler feltartotta a kezét a két nő között.
– Oké, oké. Intézzük ezt a lehető legbékésebben. – Tilly felé
fordult. – Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen diszkréten kezeled
ezt, Tilly. Most fogom anyámat, és már itt sem vagyunk. Mit
szólsz ehhez?
– Nagyon jól hangzik. – Kihajolt Tyler mellé, és az anyja felé
rázta az ujját. – De be ne merj ide jönni még egyszer, Donna!
Tyler anyja szipogott.
– Mintha akarnék. És ne rázd nekem az ujjad, fiatal hölgy,
vagy elmondom anyádnak, hogy régen mise helyett cigiztél a
Szent Alajos előtt.
Tilly előrehajolt, és újra megrázta az ujját.
– Ha elmondod neki, akkor én meg elmesélem mindenkinek,
hogy minden szerdán rájártál a miseborra, amikor az oltárt
kellett volna leporolnod.
Összeszorítottam a számat. Nem lett volna helyénvaló, ha
nevetek. A bolti lopás bűncselekmény, és egyértelműen nem ez
volt az első eset, de Tyler anyjának a képe, a tollas porolóval az
egyik kezében és egy aranykehellyel a másikban, átkozottul
vicces volt. Ráadásul ez a két hölgy bármelyik pillanatban
elkezdhette egymást pofozni.
– Oké! – mondta újra Tyler. Elkapta az anyja csuklóját. –
Gyerünk! Menjünk!
– Hol van a táskám? – kérdezte Donna, ahogy Tyler mögött
trappolt, én pedig követtem őket.
– A bejárati ajtó közelében a pulton – válaszolta Tilly. – Így
nem lesz lehetőséged még valamit beletömni.
– Meg egyszer köszönöm, Tilly! – mondta Tyler mogorván,
miközben kifelé sétáltunk az ajtón.
Amikor én is elmentem Tilly mellett, megint integettem
zavaromban.
– Én Evelyn vagyok, egyébként. Örülök a találkozásnak.
Amióta megérkeztünk, most először mosolyodott el.
– Evelyn? Úgy érti, a tábortüzes Evelyn? Én is örülök a
találkozásnak.

Az út a Mason ékszerüzlettől Tyler anyukájának a házáig

nyomasztóan csöndes volt, végül Donna megszólalt:
– Doktor Rhoades, most mit gondolhat! Csak annyit
mondhatok, hogy soha életemben nem loptam el semmit. Az a
Tilly Mason iszákos, tudja.
– Anyu, ne beszélj! – szólt rá Tyler. – Csak… ne… beszélj…
kérlek!
Az anyukája háza egy bézs épület volt, amit úgy terveztek,
hogy hatalmas fehér fenyőfák előtt álló svájci nyaralóra
emlékeztessen. Egy régi, rozsdás, mentazöld pickup állt a garázs
mellett. Úgy nézett ki, mint ami már vagy másfél évtizede ott
parkol. Hatalmas fű nőtte körbe.
Kavics csikorgott a talpunk alatt, amikor kiszálltunk. Három
fekete labrador retriever ugrott be az udvarba, és hangos
ugatással köszöntöttek bennünket. Carl kint ült az elülső
teraszon, és cigizett. Az arca árnyékban volt, de a kék
frottírköntös egyértelmű árulkodó jel volt. A halványodó
fényben épp csak ki tudtam venni.
– Donna, merre jártál? – kiáltott oda. – Salisbury steaket és
krokettet melegítettem vacsorára. Ma én voltam a soros
főzésben. – Előrelépett. – Ó, helló, doki!
Elnyomta a cigijét a terasz korlátján, miközben felmentünk a
lépcsőn. A szemem sarkából láttam, hogy Tyler a fejét rázza.
– Carl, emlékszel Evelynre?
Kinyújtottam a kezemet.
– Örülök, hogy találkozunk, Carl.
Elkapta az ujjaimat, és megcsókolta a hátoldalukat, közben
felhúzta az egyik ősz szemöldökét.
– Enyém az öröm, Evelyn. Isten hozta nálunk!
Megkínálhatom egy sloe gin fizz koktéllal?
– Carl, anyu el szeretne mondani valamit – jelentette be
Tyler, közben kivette a kezemet a mostohaapja markából, és
bevezetett a házba. – Közel harminc fok van itt kint. Nincs egy
kicsit meleged abban a köntösben?
Carl lesimította a hajtókáját.
– Imádom ezt a köntöst. Anyádtól kaptam. Igaz, Donna? –
Odahajolt, és nyomott egy puszit az asszony arcára. – De merre
jártál?
– Vásárolni – felelte semmitmondón.
Bementünk. A ház csiricsáré gyűjtemények, kopott
bekeretezett képek, régi, gyűrött magazinok, egymáshoz nem
illő bútorok és halott állatok egyvelege volt. Szerencsére
azoknak az állatoknak csak a fejüket szerelték a falra. Néhány
szarvas, egy róka, egy nyúl és egy átlagos, kerti bakkecskének
tűnő valami.
– Mit gondol a vadasztrófeáimról, Vöröske? – kérdezte Carl,
aki mögöttünk sétált be, aztán rágyújtott egy újabb cigire.
– Említettem már, hogy Carl preparátor? – súgta Tyler a
fülembe. – Ezeket mind saját maga lőtte.
Egy kecskét? Abban meg mi volt a kihívás?
Átsétáltunk a kacatos nappalin egy arany foltos linóleumú,
meg' sárgult konyhába. A helyiség közepén egy ütött-kopott
fenyőasztal állt. Itt minden kopott és nagyon használt volt.
– Elnézést a ház állapota miatt, doktor Rhoades. Terveztük,
hogy kitakarítjuk – szabadkozott Tyler anyukája.
– Ó, semmi gond nincs velee! – biztosítottam. – Kérem,
hívjon Evie-nek!
Feszülten elmosolyodott, és újra lelapogatta a haját.
Car megkerült bennünket.l
– Menj arrább, Donna! Épp készíteni akartam a dokinak egy
koktélt. Te kérsz egyet, Ty?
– Nem kérünk inni, Carl. Csak azért jöttünk, hogy kitegyük
anyát. Volt egy kis gond a Mason ékszerüzletben.
Carl megfordult, és a feleségére nézett, majd Tylerre.
– Miféle gond?
– Megpróbált ellopni egy órát.
 Donna előrelépett, és Carl karjára tette a karját.
– Scottynak szántam. Hamarosan elmegy, és itt a szülinapja,
akartam adni neki valami különlegeset.
Carl felhúzta a szemöldökét, és összeszorította a száját.
– Egy órát, mi? Nekem soha nem loptál órát.
– Azt hiszem, nem ez itt a lényeg, Carl – szólt közbe Tyler,
láthatóan lehervadva.
A mostohaapja megrántotta a vállát.
– Nem, nem. Értem én. Nem szabadna ellopnia dolgokat.
Donna, Donna, Donna. Ejnye-bejnye. Te kérsz egy koktélt?
Ezzel visszafordult a pult felé, és kezdte kivenni az üvegeket
a konyhaszekrényből.
Tyler sóhajtva rám nézett. Sebezhetőséget és érzékenységet
láttam a tekintetében.
Rámosolyogtam, hiszen mi mást tehettem volna? Felé
nyúltam, és megfogtam a kezét. Meg akartam csókolni és
elmondani neki, hogy ez az egész rendben van. Hilarynek talán
igaza volt. A családja tényleg egy rakás szerencsétlenből állt. De
ők voltak a családja, és ennyi. Ez semmit sem változtatott a róla
kialakult véleményemen, és azt akartam, hogy ezt ő is tudja.
– Én kérek egy koktélt – mondtam. És aztán
megmutathatnád nekem apukád hajóját.
Nagyjából fél óra múlva már egy ősrégi pajta felé tartottunk
egy földes úton. Tyler kinyitotta az ajtót, és a zsanérok
nyikorogtak, ahogy kinyílt. Szalma és régi fa illata terjengett
bent, baloldalon pedig egy szerszámokkal teli munkaasztalra
emlékeztető felületet láttam.
Egy régi piros pickup parkolt elöl, de az ragadta meg a
figyelmemet, ami mögötte volt.
– Ott van. Egy harmincnyolc lábas Bertram. Pokoli
strapabíró. Ezzel akár az óceánra is ki lehet menni, ha akarsz.
Odasétáltam, és megérintettem a hajótestet.
– Miért tűnik ez sokkal nagyobbnak, mint amiket kint
láttunk a kikötőben?
Tyler elnézőn mosolygott.
– Mert azok félig víz alatt voltak?
– Ó, tényleg! Okos lány létemre erre azért rájöhettem volna
magamtól is. És mire van szükséged, hogy ez vízre kerülhessen?
 Úgy nézett rám, mintha ez a kérdés legalább annyira hülye
lett volna, mint az első.
– Egy trélerre.
Csípőre tettem a kezemet.
– Úgy értem, anyagilag, okostojás. Mennyibe kerülne újra
beindítani édesapád cégét?
Félrepillantott.
– Ja, hogy az. Nagyjából negyven- vagy ötvenezer dollárba
fájna, mire elvégzem a szükséges javításokat, és felszerelem
halkereső szonárral, botokkal meg ilyesmikkel. Plusz ott van
még a kikötői havink és gázolajjal megy, úgyhogy az
üzemanyag se lenne olcsó. Az egész elég gyorsan összeadódik.
Legalább itt a tárolása ingyenes.
– Olyan nagy kár, hogy itt áll!
Közelebb lépett, és pont az enyém fölött a csípőmre tette a
kezét.
– Valóban csak itt áll – mondta. – Viszont van benne egy
kényelmes alvóhely. Megnézzük?
Körbenéztem a poros régi pajtában, majd átkaroltam a
vállát.
– Csábító. De van egy jobb ötletem. Menjünk el hozzám, és
majd ott húzok vitorlát az árbocodra.
 28. fejezet

A költözés napja! Végre eljött a költözés napja. Tyler segített

összepakolni a kevés még hátralévő cuccomat.
– Még soha nem láttam ennyi papírfecnit – állapította meg,
ahogy körbesétált egy kukászacskóval.
– Vigyázz, hogy mit dobsz ki! Némelyik nagyon fontos –
intettem.
– Akkor esetleg tarthatnád őket valami dossziéban vagy
ilyesmiben ahelyett, hogy mindenfelé szét vannak szórva –
cukkolt.
– Mégis mit gondolsz, miért költözöm el? Hogy legyen egy
házam fiókokkal.
Folytatta a szemét felszedését, miközben én
összehajtogattam még pár ruhámat, és belepakoltam egy
bőröndbe. Azokat kocsival szándékoztam átvinni a városon. A
költöztetők megérkeztek, és betettek néhány bútoromat a
teherautójukba. Mindössze néhány óra alatt az életem minden
apró-cseprő dolgát bepakolták egy kisteherautó hátuljába.
Körbenéztem a lakásomban, és egy kicsit kifosztottnak
éreztem, amikor már mindent elvittek. A most már csupasz
szobát bámultam. Tyler elcsöndesedve állt mellettem.
Nagyjából egy órája már ilyen volt a hangulata. Nem
tudtam, miért, de megváltozott.
– Jól vagy? – kérdeztem, és belekaroltam a könyökénél.
Megállt.
– Jól. Csak fáradt vagyok. És néhány óra múlva mennem kell
valahova délután. Emlékszel?
– Emlékszem. Hova is mész?
Ezt nem kötötte az orromra. Határozottan kitért a
válaszadás elől én pedig nem akartam erőszakoskodni. Azért
mégis erőszakoskodtam kicsit, hogy elmondja. Mivel igenis
tudni akartam.
– Csak el kell intéznem ezt-azt az öcsémnek, mielőtt elmegy
a városból. Később majd utolérlek. Itt kész van minden, úgy
látom. – Az üres szoba felé biccentett.
– Ja – mondtam. – Akkor itt a búcsú ideje, azt hiszem. Szép
emlékeket gyűjtöttem itt. Veled. – Megszorítottam a karját, de ő
csak nézett előre.
– Ja. – Megfordult, és kiment az ajtón. – Így igaz. De úgy
tűnik, hogy tényleg itt a búcsú ideje.

– Az az összes szemét megy le az alagsorba, barátném. Nincs

helye semmi keverékfának itt a földszinten – jelentette ki
Fontaine, amikor szóltam a költöztetőknek, hogy vigyék fel a
hálószobai komódomat az egyik vendégszobába.
– Ennek a komódnak az egyik vendégszobában van a helye
– erősködtem.
Fontaine együttérzőn razta a fejet.
– Mindent kézben tartok. Bízz bennem! – Az alagsorba
vezető lépcsőre mutatott, a költöztetők pedig szót fogadtak.
Lehet, hogy Fontaine kicsi, de harcias és főnökösködő volt.
– A legutóbbi alkalommal, amikor azt kérted, hogy bízzak
benned, lilák lettek a hálószobám falai.
– Az Szenvedélyes Szőlőskert, és csooooodásan néz ki. Várj
csak, amíg meglátod az ágyneművel. Imádni fogod. Mikor ér
ide a kis szexi fiúd? Nem kellene ma segítenie?
– Reggel segített, de el kellett mennie valahova. Majd később
beugrik. Együtt fogunk vacsorázni a csilli-villi új konyhámban.
– Fincsin hangzik – jegyezte meg Fontaine, sokatmondón
kacsintva.
Amíg a költöztetők lepakolták a látszólag elfogadhatatlan
holmijaimat, Fontaine körbevezetett a házamban. El kellett
ismernem, a hely csodálatosan néz ki az extravagáns
lámpatestekkel, merész és hóbortos műtárgyakkal, és merész, de
tetszetős árnyalatokban frissen festett falakkal. Tényleg elég jó
volt ebben a lakberendezési bizniszben.
Még a hálószobám is fenomenálisra sikerült a nagyon
mélylila, már majdnem barna falakkal. Úgy fest, ilyen egy
Szenvedélyes Szőlőskert. A fehér rusztikus bútorokat tompa
árnyalatú sötétszürke és ezüst díszítőelemek és ágynemű
egészítették ki. Az ágyon lévő párnák felverve és boldogan
várták, hogy egy buja pár hemperegjen rajtuk.
Tudtam, hogy Tylernek tetszeni fog ez a szoba. Lefogadtam
volna, hogy a hatfejű, szexi tusolóm is bejön majd neki.
Ez a ház egy álom volt. Az én álmom. A hosszú évek alatt
véglény munkám eredménye. A rengeteg éjszakai ügyeleté és
kora vizité. A sok magolásé a vizsgákra az orvosin, és a hosszú
műtétekkel töltött napoké. Megkerestem ennek a szép, nagy,
csodálatos háznak az árát. Ez volt az én trófeám. És meg
akartam osztani Tylerrel.
Ahogy a vacsorámat is vele akartam elkölteni. Gabby
minden hozzávalót beadott egy remek spagettihez, de majdnem
hét óra volt, hallottam Tyler Jeepjét a kocsibeállón. Panzer
körbesétált, megpróbált rájönni, hova álljon az őrjöngő
ugatásához.
Kinyitottam a bejárati ajtót, még mielőtt Tyler kopogni
tudott volna.
– Szia! Csakhogy megjöttél! Merre jártál? – Panzer
megnyalta a kezét, amiért cserébe kapott egy fülvakarást.
Tyler a bejáratban toporgott, végül levette a cipőjét, én meg
a kezébe kapaszkodtam, és behúztam az előszobába.
– Gyere be! Hadd vezesselek körbe!
– Bocsi, hogy késtem. A mai elintéznivalóim tovább
tartottak, mint gondoltam, és… – Megrántotta a vállát, én pedig
odaléptem, hogy megöleljem. Az ölelés felületes volt. Akármi
kezdte is zavarni aznap reggel, még mindig nem hagyta
nyugodni.
Az örömöm elhalványult.
– Mi a baj?
– Semmi. Csak hosszú volt a napom. – Egy kicsit
szorosabban ölelte a derekamat.
~ Akarsz mesélni róla? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
 – Nem. Arra vágyom, hogy elfeledtesd velem.
Elmosolyodtam, és megszorítottam.
– Azt hiszem, az menni fog. Csináltam vacsorát. Én főztem.
– Tényleg? – Sértőnek kellett volna ereznem, hogy mennyire
meglepődött, de azon a levesen kívül, amit felmelegítettem
magamnak influenzásan, még egy pirítóst sem készítettem a
jelenlétében soha.
– Igen, főztem. Vagy olyasmi. Két különböző égőt is
használtam a tűzhelyen. Azt hiszem, ez már annak számit. –
Tettem egy lépést hátra, és a konyha felé vezettem. – Először
körbe szeretnél nézni, vagy együnk? Amúgy is mindent fel kell
melegítenem, mert arra számítottam, hogy már fél órával ezelőtt
ideérsz.
– Mondtam neked, hogy dolgom van. – Meglepett a
felcsattanása.
– Tudom. Nem gond. Ezzel csak annyit akartam mondani,
hogy kihűlt a tészta.
– Sajnálom. – Kamu bocsánatkérés. Egyáltalán nem hangzott
úgy, mintha sajnálná. Még mindig morcos volt, de gőzöm sem
volt, hogy miért.
– Talán együnk először.
Lassan körbefordulva szétnézett.
– Együnk. Valami azt súgja, hogy jó hosszú lesz a túra.
– Akkor ülj le! Kérsz bort? Gabby hozott egy csodálatos
cabernet-t. – Én már meg is is ittam belőle két pohárral a
beköltözésem megünnepléseként.
– Van sima egyszerű söröd? – kérdezte, mintha a bor
túlságosan is arcoskodó lenne.
– Hogyne. – Kinyitottam a hűtőt, és örültem, hogy
bevásárolni pár lényeges dolgot, például sört, kávét és
vécépapírt. Amíg ez a három dolog van a háznál,
begubózhattunk pár napra.
Odaadtam neki az üveget, ő meg lepattintotta a kupakját.
A vacsora csöndesebben telt, mint reméltem. Tyler nem volt
valami csacsogó hangulatban, de az étel és az italok azért
látszólag elsimították az éles pontokat. Amikor befejeztük az
evést, megfogta a kezemet.
– Ez kedves volt tőled, köszönöm!
 – Szívesen. Köszönöm a sok segítséget!
Megrántotta a vallat.
– Nem csináltam semmit.
– Ez nem igaz. Segítettel összepakolni, berakodni a
teherautóba, és segítettél a kutyával is, és…
– Oké. Oké. – Majdnem elmosolyodott.
A számhoz húztam a kezét, és adtam rá egy puszit.
– És mi jár a fejedben, Tyler? Nem vagy önmagad. Nem
tetszik a ház?
– Dehogynem, Evie. Még jó, hogy tetszik. Már az a kicsi is
csodálatos, amit láttam belőle.
– Oké, akkor miért vagy ilyen rosszkedvű?
A nap már a tó széléhez ért, amitől az aranyszínű árnyékok
lassan szürkévé változtak, és hallottam a homokon hullámzó
vizet, pont, ahogy arra vágytam. Ennek a pillanatnak
fennköltnek keltat volna lennie, de az egész sántított valahogy.
Tyler lehangolt volt, ami mindent beárnyékolt.
Kihúzta a kezét az enyémből, és felállt. Összeszedte a
tányérjainkat, és elvitte a mosogatóba.
– Az ügyvédemnél voltam ma.
A nagyon jóllakott gyomrom egészen a padlóig zuhant.
– Igen? Miért nem mondtad el, hogy oda mész?
Megfordult, és a pultnak dőlt. Megint a homlokát ráncolta.
– Nem tudom. Csak nem akartam.
Ez bántó volt. Tudtam, hogy kínosan érzi magát e miatt az
egész miatt, pedig nem lett volna szabad. És határozottan
bízhatott volna már bennem annyira, hogy beavat.
– És mi történt?
Nagyot és mélyről jövőt sóhajtott. Karba fonta a kezet, és a
padlóra szegezte a tekintetét.
– Ki kell fizetnem a stéget, amire számítottam is. De a pasi
azt mondja, hogy a partvonalát is tönkretettem, ezért
tereprendezőt kellett hívnia. Ez persze baromság. Nem tettem
tönkre a partját. De ez még nem is a legrosszabb hír. –
Elhallgatott, és rajtam úgy szaladt végig a nyugtalanság, akár
pók a bőrömön. Aztán folytatta:
– Abban bíztam, hogy a jet-ski javítható. Nem gondoltam,
hogy nagy baja lett, de a tulaj szerint másikat kell venni, mert
ezt nem lehet megjavítani. Az még több pénzt jelent.
– Mennyibe fog kerülni a csere?
Egy másodpercre megfeszült az állkapcsa, mielőtt válaszolt.
– Nagyjából ötezer dollár. Így pillanatnyilag a stéggel, a
parttal és a jogi költségekkel együtt már körülbelül
tizennégyezer dollárnál tartok, plusz némi apró.
– Tizennégyezer dollár?
– Ja. De ha megpróbálok fellebbezni, ha bíróságra megyek,
és veszítek, akkor még egy szabálysértést is bezsebelhetek. És
ezt korábban nem tudtam, Evie, viszont egy szabálysértésért
elveszíthetem a munkámat a MedPrónál.
A szívem összeszorult.
– Ó, Tyler, ez szörnyű! Sajnálom!
Felálltam és odasétáltam hozzá. Nem nézett rám. Csak
meredt tovább a padlóra. Az én gyönyörű, helyben csiszolt,
festett és lakkozott mahagónipadlómra, ami valószínűleg
nagyjából annyiba kerülhetett, mint az ő megállapodása.
– Az öcséd tud erről? – kérdeztem.
Lassan, szomorúan megrázta a fejét. Végül felnézett rám.
– Nem, és nem is fogom neki elmondani. Neki sincs ennyi
pénze, Evie. Plusz két nap múlva elmegy Fort Jacksonba. Ennyi.
Majd én kifizetem. Ez csak azt jelenti, hogy el kell halasztanom
egy időre a mentőtiszti képzést. Hosszú időre.
– Miért? Arra nem vehetnél fel hitelt? – Odanyújtottam felé a
kezemet, és megérintettem a karját, de ellépett a mosogatótól és
tőlem is.
Besétált a profin berendezett nappalimba, ahol a valódi
szarvasbőr kanapém többe került, mint az ő Jeepje.
– Hogy? Már így is részletekben fizetem az orvosi
költségeimet. És az anyámnak is szüksége van segítségre a
jelzáloghitelével. Még ha kapnék is hitelt a tanulásomra, nem
vehetek még egyet a nyakamba. Most nem. Csak dolgoznom
kell tovább, amíg utol nem érem magam.
A csillogó-villogó új házam hirtelen hivalkodónak tűnt, a
miatta érzett örömöm pedig érzéketlennek. Mérges voltam
Scottyra, amiért ilyen helyzetbe hozta a bátyját, és Hilary férjére
is, amiért nem jobb ügyvéd. Ez egyáltalán nem volt fair. Tyler
hibázott, hogy ittasan ráült arra a jet-skire. Ez nem is volt
kérdés, de segíteni igyekezett, amikor ez az egész mélyzuhanás
elindult.
Odasétáltam, ahol állt. Gyakorlatilag pattogott benne a
feszültség, és nem tudtam, hogyan segítsek. Ironikus volt,
tényleg. A munkámnak lényeges része volt, hogy az emberek
jobban érezzék magukat a bőrükben. Ám a külsejüket
helyrehozni sokkal könnyebb, mint az érzéseikkel kezdeni
valamit. Ez a helyzet tele volt olyan körülményekkel, amikre
nagyon kevés ráhatásom volt, ahogy Tylernek is. Csak annyit
tudtam, hogy nagyon fel akarom vidítani. Vagy legalábbis egy
kis időre elterelni a figyelmét. Végigcsúsztattam a kezemet a
karján, majd megfogtam a kezét.
– Bárcsak helyre tudnám ezt hozni neked!
– Tudom. Rendben lesz. Majd kitalálok valamit.
Kétségkívül. Mindig azt teszi.
– Van fent valami, amitől esetleg jobban éreznéd magad.
Akarod látni?
Felsóhajtott, és apró, óvatos mosolyra görbült a szája.
– Mi az?
– Egy tusoló. Egy hatfejes gőzkabin. Lehet, hogy ott bent le
tudnám mosni az összes aggodalmadat.
Egy percig már azt hittem, hogy vissza fog utasítani. A
bőröm kipirult az elutasítástól, még ha tökéletesen jogos oka is
lett volna rá. De aztán elmosolyodott. A szemét nem igazán érte
el, de reméltem, hogy egy kis erőfeszítéssel boldogabbá tudom
tenni.
– Jó sok gondom van – mondta végül. – Mindenhol rám
tapadnak. Nagyon-nagyon alaposan kell megmosnod.
– Úgy lesz. Ígérem.
Nem volt egy nagy vállalás. Csak rövid távú megoldás, de
veszettül le akartam törölni azt a szomorú kifejezést a
tökéletesen szimmetrikus arcáról. Felvezettem az emeletre, és
figyeltem a ház többi részére adott óvatos reakcióját. Mintha
gyanúsnak találta volna. De amikor már bent voltunk a
fürdőszobában, belenyugvón felkuncogott. Megnyitottam a
vizet.
Itt az ideje felforrósítani a dolgokat – jelentettem ki,
miközben kigomboltam az inge felső gombját.
 – A te fürdőszobád nagyobb, mint az én lakásom –
állapította meg.
– Egy kicsit valóban túlzás. Ezt tudom, de egyszerűen
képtelen voltam ellenállni ennek a buli tusolónak. –
Kigomboltam még egy gombot, és egy újabbat beszéd közben. –
Képzeld, mi járt a fejemben, amikor először megnéztem ezt a
házat az ingatlanügynökömmel.
– Hány műtétet kell megcsinálnod, hogy ki tudd fizetni?
Megráztam a fejemet, és letoltam az ingét a vállairól.
– Nem. – Megpusziltam a nyakát, ő pedig felnyögött.
– Hány gallon vizet fogyaszt?
Elmosolyodtam. Ismert.
– Igen, ez tényleg eszembe jutott. De utána rögtön mire
gondoltam? – A hajába túrtam, és felém fordítottam a fejét. –
Rád gondoltam ott bent. Abban a tusolóban.
– Ez nem is igaz. – Az ajka még egy kicsit felfelé görbült.
Picit megint csökkent a feszültsége. Végigsimított felfelé a
derekamon, és az ingem szélénél haladt tovább. – Ezt most csak
azért mondod, hogy jobban érezzem magam – mormogta.
– Nem azért. – Lábujjhegyre emelkedtem.
Az ujja vonalakat rajzolt a rövidnadrágom derekánál, amibe
minden sejtem beleremegett. Tudtam, nekem is nagyon jó lesz,
ha segítek neki, hogy jobban érezze magát.
– Hónapokkal ezelőtt nézted meg ezt a házat. Akkoriban
még alig ismertél – emlékeztetett, és közben felhúzta, majd
levette a pólómat, aztán a padlóra dobta.
– Tudom. Ezért is volt a gondolat, hogy te ott vagy bent,
annyira… kívánatos.
– Kívánatos. – Most már mosolygott. – Ez egy igazán ritkán
használt szép szó. Nem hiszem, hogy valaha is mondtak nekem.
– Ügyesen kikapcsolta a melltartómat, és hagyta, hogy
lecsússzon a karomon.
A csupasz bőrünk egymáshoz ért, én pedig szorosan
hozzábújtam. És élveztem.
– Lefogadom, hogy sokszor mondták, csak nem a szemedbe.
Szóval látod? Tőlem megkapod a teljes képet. Én mindig őszinte
leszek veled.
Ugrattam, próbáltam javítani a hangulatán, elcsábítani. De
valami megint megváltozott az arckifejezésében, és a humor
elillant. Lenézett rám, mintha mondani akarna valamit, de
inkább keményen megcsókolt. A lélegzetem is elállt, és hirtelen
már azt sem tudtam, hogy a gőztől vagy a testünkből sugárzó
hőtől van-e olyan forróság. A rövidnadrágjaink gyorsan
követték a felsőinket, és már bent is voltunk a luxustusolóban.
Folyt ránk a víz, gyorsult a pulzusunk. Szerettem volna nem
elkapkodni a dolgokat ott bent. Élvezni a szappanhabot és az
újdonságot, de Tyler heves volt, sürgető és határozott. Még
mindig vibrált a feszültségtől. Amióta belépett az ajtómon
aznap este, érezhető volt rajta valami teher, amit cipel. Másra
sem vágytam abban a pillanatban, mint hogy eltűnjön ez a
nehézség. Ezért hagytam, hogy ő diktálja az iramot. Ismerte már
a testemet, és én is az övét. Tudta, hogy én mit szeretek, én
pedig reagáltam. Adtunk és kaptunk.
De amikor minden megtörtént, aminek kellett, nem tudtam
megszabadulni attól az érzéstől, hogy még mindig nagyon
szomorú.
Kicsivel később az ágyamba zuhantunk, és Tyler pajzsként
közel húzott az oldalához. Az arcára nyomtam a kezem, és
felém fordítottam a fejét.
– Hé! Tudod, hogy megőrülök érted, ugye? – kérdeztem, és
neki egy puszit a vállára. – Mindegy, hogy mi van. Megcsókolta
a halántékomat, és felsóhajtott.
– Tudom. Én is megőrülök érted. Mindegy, hogy mi van.
 29. fejezet

Azt álmodtam, hogy hét törpe dolgozik a házamon. Mindnek

volt saját csákánya, amivel a hálószobám ajtaján kopogtak.
Aztán felébredtem, és rájöttem, hogy a kopogás valódi. Fontaine
biztos beengedte magát, hogy képeket akasszon fel. Jó volt
tudni, hogy mennyire keveset számít neki a véleményem
ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.
Tyler még mindig mélyen aludt mellettem, az arcát a
párnába temette. Még egyszer szeretkeztünk az éjszaka. Lassan,
édesen és teljes kényelemben.
A tusolóban úgy tűnt, mintha valamilyen álláspontját
akarná bizonyítani, vagy tagadni a csalódottságot, amit a rossz
hírek okoztak. De amikor a hold magasan járt, és hallottuk a
hullámokat a homokon, nem siettünk. A páncéljainkat levetve,
az ágyban mindig egyenlők voltunk.
Besurrantam a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam.
Felkaptam egy rövidnadrágot és egy pólót. Aztán lementem
szólni Fontaine-nek, hogy csináljon valami mást, amíg Tyler fel
nem ébred. A dolgozószobámban találtam rá, vastag fekete
képkeretek között.
– Jó reggelt, napsugaram! – énekelte.
– Pszt! – A mutatóujjamat a számhoz nyomtam. – Tyler
alszik.
Fontaine felhúzta az egyik sötét szemöldökét.
– Ó, tényleg? Kifárasztottad, te kis vadmacska? Mindig a
csöndes vörösek az igazi boszik.
– Az vagyok – értettem egyet. – Egyébként miket szögelsz
fel?
– A diplomáidat, baratném. Egy kupacot hagytál az
íróasztalodon, én meg képtelen voltam ellenállni.
Bekereteztettem mindet, hogy passzoljanak egymáshoz.
Imádod, ugye? Mondd, hogy imádod, mert mindenképpen fel
fogom akasztani őket.
Geometriai alakzatba rendezte őket a padlón. A sokévnyi
kemény munkám egy halom papíron szép műalkotássá vált.
Egyik rémes albérletből a másikba cipeltem ezeket az átok
papírokat. Alig volt helyem normálisan eltenni őket, olyan
pedig, ahova felakaszthattam volna, egyáltalán nem. Most ez a
képekkel borított fal állandó kedves emlékeztetője lesz
mindannak, amit elértem. Visszapislogtam egy apró
könnycseppet.
– Tényleg imádom, Fontaine. Csodálatos. Segíthetek?
– Be tudsz verni egy szöget? – Volt bőr a képén, hogy
kétkedőnek tűnjön.
– Elég ügyes kezem van, Fontaine.
~ Rendben. De vigyázz! Megjelöltem a pontokat a falon. –
Odaadta a kalapácsot és egy szöget. – Látod a pontot? Pontosan
oda verd be.
Tyler negyed órával később talált ránk, épp amikor az utolsó
diplomámat akasztottam fel. Ekkor rájöttem, hogy a projekt
iránt érzett izgalmamban elfelejtettem csöndben lenni.
– Szia, jó reggelt! Bocsi, hogy felébresztettünk. –
Odahajoltam, hogy megcsókoljam a borostás arcát.
Nem reagált, szinte mintha hozzá sem értem volna.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ezek itt mind a barátnőd diplomái. El tudod képzelni? –
válaszolta Fontaine. – Ez aztán okos egy nőszemély!
Gyakorlatilag Rhodes-ösztöndíjas. Ó, hé! Értitek? Rhodes-
ösztöndíjas? Frenetikus vagyok!
Fontaine csettintett egyet az ujjával, én pedig Tylert néztem,
aki a falat bámulta. És nem kellett hozzá a Rhodes-ösztöndíj,
hogy észrevegyem, mit látott meg most először azokban a
bekeretezett diplomákban. A széleskörű tanulmányaimat.
– Ez csodálatos, Evelyn! – jegyezte meg. – Nagyszerűen fest.
Evelyn? Mégis mióta hív Evelynnek?
– Figyelj, sajnos rohannom kell. El kell intéznem pár dolgot
Carlnak. A következő éjszakákon meg dolgozok. Majd hívlak.
A mosolya annyira hamis volt, hogy úgy nézett ki, mintha
botoxinjekciókat kapott volna.
– Tyler… – Azt nem tudtam, hogyan fogom folytatni a
mondatot, de mindegy is volt, mert már el is húzott.

– És csak úgy lelépett? – kérdezte Gabby.

Hilaryvel átjöttek vacsorázni az új otthonomba. Most, hogy
már volt konyhám, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy
használni is tudom. Úgyhogy rendeltünk pizzát.
– Ja. Nagyon nehezen viseli ezt a bírósági ügyet. – Lopva
Hilary-re pillantottam.
Megvonta a vállat, és letette a pizzaszeletet, amit meg sem
kóstolt.
– Mit akarsz, mit mondjak? Steve szar ügyvéd. Szar ügyvéd
és szar férj.
Gabby megrázta a fejét.
– Hilary. beszélned kellene vele erről. Acho que vocé é fazendo
t0feítde em copo d'água.
– Mi van? – csattant fel Hilary.
Gabby megpaskolta a nővére kezét.
– Azt mondtam, hogy hegyet gyártasz egy vakondtúrásból.
– Szerinted az, hogy megcsal, egy vakondtúrással ér fel? –
Hilary kihúzta magát a széken, és eltolta a tányérját.
– Az a vakondtúrás, hogy a férjed egy kollégájával ebédelt,
te meg ebből feltételezed, hogy megcsal. Beszélj vele! Szegezd
neki a kérdést! Már hónapok óta rágod magad ezen. Itt az ideje
szembenézni vele.
Hilary visszarogyott.
– Tudom. Tudom. Fogok is. Most hétvégén. Biztosan
beszélni fogok vele. Azt hiszem, csak az van… mi van, ha
igazam van? Mi van, ha megcsal, és rájövök, hogy az egész
életünk hazugság? Mi van, ha az egész kapcsolatunk színlelés?
Átkaroltam a vállát.
– Kizárt, hogy az lenne. Ez őrültség, Hilary. Mindig
nagyszerű volt a házasságotok, és szerintem még most is az.
Szipogva felkapott az asztalról egy szalvétát, hogy
megtörölje az orrát.
~ Csak… én követtem a szabályokat, és egy olyan pasihoz
mentem felségül, akiről mindig is beszéltünk. Nekem is volt
listám, emlékszel, Evie? Egy okos, szakmájához értő emberhez
akartam feleségül menni, és így is tettem. Erre ő mást sem
csinál, csak dolgozik és a munkájáról beszél. És aztán még
többet dolgozik. Én meg látom, ahogy ragyogva mesélsz
Tylerről. Ettől úgy érzem, hogy rossz döntést hoztam. Lehet,
hogy nekem is valami ilyen nem szokványos pasiba kellett
volna beleesnem, ahogy veled is történt. És akkor most boldog
lennék.
Hirtelen kezdett értelmet nyerni az utóbbi időben tapasztalt
furcsa viselkedése. Ahogy én elárulva éreztem magam, amikor
anyám újra beleszeretett apámba, Hilary ugyanezt érezte. Mert
vele ellentétben én nem követtem a szabályokat, amiket együtt
állítottunk fel még a rezidensidőkben.
– Hilary, drágám, a te kapcsolatod Steve-vel semmiben sem
hasonlít az én kapcsolatomra Tylerrel. Más típusú nők vagyunk,
és más az ízlésünk férfiak terén. Plusz úgy tűnik, elfelejted a
csodálatos nyolc évet, amit a férjeddel megéltél. Tudom, hogy
most aggasztanak a dolgok, de biztos vagyok, hogy megoldjátok
majd ezt. Ha a szüleim képesek voltak újra összejönni, akkor ti
biztosan. Csak legyen egy kis hited.
Legyen egy kis hited? Na, ez meg honnan jött? És mégis
mióta osztogatok én házassági tanácsokat? De mélyen legbelül
azért tudtam, hogy igazam van.
– Igaza van – erősített meg Gabby. – Beszélj vele, hogy mind
továbbléphessünk. És ha már a továbblépés került szóba.
Térjünk csak vissza Tylerhez és az egyezséghez! Szerinted mit
fog csinálni?
Hilary szipogott.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle.
Bólintott.
– Most már beszélhetünk Tylerről. Már én is hányok a saját
házasságom témájától.
Néztem rá, amíg meg nem bizonyosodtam, hogy valóban
így gondolja-e, de őszintének tűnt. Aztán visszafordultam
Gabby felé.
 – Nem tudom, hogy Tyler mit fog csinálni. Dolgozik tovább,
és fizeti a számláit, gondolom. Bárcsak kitörölhetném ezt az
egészet! Ez annyira nem fair. Nem is…
Hilary és Gabby egyszerre nézett rám érdeklődve.
– Mit nem is?
Még épp időben kaptam észhez. Már majdnem kimondtam,
hogy nem is ő lopta el a jetskit.
– Nem is árulta el, hogy az ügyvédjéhez megy aznap –
mondtam inkább.
Gabby lassan megrázta a fejét.
– Annak a szegény srácnak elkelne egy újrakezdés.
– Újrakezdés? – Beleharaptam a pizzába, de az hirtelen
teljesen íztelenné vált.
– Igen. Tudod, mint a játékokban. Ha van egy rossz
dobásod, vagy rosszul játszol, kérhetsz újrakezdést. Csak egy
lehetőség kellene neki, hogy tiszta lappal újra indulhasson. Ha
valami varázslattal ki tudná fizetni az összes tartozását, és meg
tudná csinálni a mentőtiszti képzést, teljesen rendben lenne. Ez
egy egészen új kezdet lehetne neki. Ráférne egy lottónyeremény
vagy ilyesmi.
Tiszta lap. Új kezdet. Izgalom szikrája gyúlt mélyen a
mellkasomban, és minden egyes szívverésemmel egyre
nagyobbra nőtt. Kialakulóban volt egy ötlet. Egy mesés ötlet. Ki
akartam kiabálni a világba, de ezt most megint jobb volt, ha
megtartom magárnak. Nem oszthattam meg senkivel sem. Még
ezzel a két nővel sem.
Lenéztem az órámra, és ásítottam egyet.
– Ja, az tuti, hogy tiszta lapra lenne szüksége. Nekem pedig
ágyba kell kerülnöm. Bocsi, hogy kirúglak titeket, de most el
kell tennünk magunkat holnapra. Gabby, tudod esetleg, hogy
mikor jön reggel az első páciensem?
Felálltam, és összeszedtem a tányérjaikat.
– Valószínűleg kilenckor. Miért?
Betettem a tányérokat a mosogatógépbe.
– Semmi extra. Csak reménykedtem, hogy sokáig alhatok.
De nem aludtam sokáig. Reggel nyolckor már bent voltam a
rendelőben a munkatársaknak egy doboz fánkkal és egy apró
pici kéréssel Delle-hez. Behúztam az irodámba, és becsuktam az
ajtót.
Idegesnek tűnt, mintha legalábbis készülnék valamiért
letolni. Mintha egyáltalán képes lennék rá.
– Delle, tud titkot tartani?
A szeme elkerekedett a teknőspáncél szemüvegkeret
mögött.
– Természetesen tudok, doktor Rhoades. Ha a helyzet úgy
kívánja, maga vagyok a titkok bevehetetlen bástyája.
– Oké. Ez a helyzet úgy kívánja. Igazán nagy szükségem van
arra, hogy ez kettőnk közt maradjon.
Keresztet vetett.
– Én vagyok az embere, doktor Rhoades.
– Kiváló. Van hozzáférése a páciensek számláihoz, ugye?
– Van.
Vettem egy nagy levegőt. Ez volt a tervem első lépcsőfoka,
és reméltem, hogy menni fog.
– Ki akarom fizetni Tyler Connelly összes orvosi számláját.
Nemcsak amiket a mi rendelőnk számlázott ki neki, hanem a
sürgősségin tett látogatása kapcsán keletkezetteket is. Meg tudja
ezt oldani?
Kihúzta magát. Egy pillanatra azt hittem, hogy még
tisztelegni is fog.
– A mi rendelőnk számláit minden gond nélkül el tudom
intézni. A többi számla egy kicsit trükkösebb lehet, de van egy
nagyon megbízható barátom, aki a kórház számlázási osztályán
dolgozik. Valószínűleg segít nekünk, és bízhatunk is benne.
Különösen, ha elintéz egy kicsi anyajegyet, ami pont itt van
neki. – Delle az egyik orrcimpája oldalára mutatott.
– Elintézve – vágtam rá.
Összedörzsölte a kezét.
– Ó, te jó ég, doktor Rhoades! Olyan ez, mint valami titkos
küldetés. Nagyon izgatott vagyok.
Titkos küldetés, és ez volt még a könnyebb része. A többi
számlát elintézni már igényelt némi erőfeszítést. Miután Déllé
kiment az irodámból, telefonáltam egyet.
– Jó reggelt! Pendleton, Whitney, Pullman és Frost Ügyvédi
Iroda. Miben segíthetek?
– Hogy a fenébe gondolod ezt, Evie? Tyler kedves kölyök, meg
minden, de ugyan már! Rengeteg pénzről beszélünk. Ennyire jó
az ágyban?
Steve Pullman velem szemben ült. Egy behemót tölgyasztal
választott el bennünket egymástól. Nyilvánvalóan valamit
kompen-zálni próbált egy ilyen asztallal. Sok haja kihullott az
elmúlt közel egy év alatt, és kezdett az életkora is látszani rajta.
Lehet, hogy az állítólagos viszonya kapuzárási pániknak volt
betudható.
~ Igen, nagyon jó az ágyban – mondtam védekezőn –, de
nem azért teszem. Hanem mert megérdemel egy kis nyugalmat.
Nem ő lopta el azt a jet-skit. A hülye öccse ment el furikázni
vele, ő meg vissza akarta vinni. Úgy értem, az még soha
senkinek sem tűnt fel, hogy egy tolvaj nem akar visszavinni
semmit?
– Természetesen feltűnt másnak is. Ezért ejtették a lopás
vádjátm de a stéget akkor is összetörte. Csak olyasmit kell
kifizetnie, amiért valóban felelős. – Steve meglazította a
nyakkendőjét, ami nagyjából annyiba került, mint amennyit
Tyler egy éjszaka alatt keresett Jaspernél felszolgálóként.
Kicsúsztam a szék szelete.
– Tényleg elhiszed, hogy azt a jet-skit ki kell cserélni? Vagy
az a fazon csak előnyt kovácsol a helyzetből?
Steve megvonta a vállát.
– Az nem számít. Ha a barátod nem akarja bíróságra vinni
az ügyet, akkor ki kell fizetnie a kártérítést. Nem érdekel, hogy
ki vitt el mit, vagy ki mit vitt vissza. A tulajdonos kompenzációt
akar.
– Rendben. Kinek a nevére állítsam ki a csekket?
Steve felállt, és tengerészkék nadrágja zsebébe dugta a kezét.
– Most komolyan? Tényleg megteszed?
– Abszolúte.
– Nem fogod visszakapni a pénzed. Annak a kölyöknek egy
fillérje sincs.
– Nem is akarom visszakapni. Ajándék.
 Megállt, előredőlt, és megnyomott egy gombot a telefonján.
– Bertie, hozza be nekem a Connelly-aktát, kérem!
Steve hatékony titkárnője szinte azonnal megjelent az
aktával. Odaadta neki, végigmért engem, aztán kiment.
Steve visszaült, és beletúrt ritkuló hajába. Felnézett rám.
– Odáig lehetsz ezért a pasiért.
Így volt. Nem tudtam megmagyarázni. Nem tudtam
biztosan, mikor történt, azt pedig végképp nem értettem, hogy
miért, de egy tény biztos volt: beleszerettem Tylerbe. Egy nálam
nyolc évvel fiatalabb pasiba, akinek egyelőre nem állt
szándékában megnősülni. Egy férfiba, aki pincérkedett, szakadt
Jeeppel és mentőautóval járt. Egy férfiba, akinek a legnagyobb
ambíciója az volt, hogy halásszon. De akkor is szerettem, mert
mindezek mellett ő volt a legédesebb, legkedvesebb, legszexibb
férfi, akivel valaha találkoztam. Szerettem a borzongást, amit
okoz. A gondoskodását és a hűségét. A zabolátlanságát és a
benne rejlő végtelen lehetőséget. Akár egy befejezetlen szobor,
Tyler folyamatban levő mű volt, és ott akartam lenni, hogy
lássam, mi lesz belőle.
– Megőrülök érte.
Steve olyan arckifejezéssel bámult rám, amilyet én
vághattam, amikor a szüleim elmondták, hogy megint
összejöttek. Kétség. Gyanakvás. Aggodalom.
– Te is pont így éreztél régen Hilary iránt – jegyeztem meg.
Ó, egek! Ez meg honnan jött? Hallgass el, Evie! Hallgass el!
Steve a homlokát ráncolta.
– Régen? Ez meg mit jelentsen?
Fogd be! Fogd be! Fogd be! Ne mondd el!
– Hilary azt hiszi, hogy megcsalod.
Ó, baszki!
Ez a város beszippantott. Most már én sem tudtam
megtartani magamnak semmit. Bell Harbor-i pletykafészek
lettem.
Steve egy szívverés erejéig elsápadt, aztán vérvörössé vált.
– Mit hisz? Ez őrültség! Én nem csalom meg. Soha nem
csalnám meg.
Ez egyáltalán nem tartozott rám, de most már többé-kevésbé
beleléptem a medvecsapdába. Tartoztam Hilarynek annyival,
hogy megpróbálom a helyzetet helyrehozni.
– Akkor meg miért vagy ennyire titkolózó? És miért jársz
állandóan edzeni a konditerembe? És mi van azzal az adójogász
ribanccal.
– A… a mivel? Az adójogász… mivel? – Felállt és járkálni
kezdett. Valószínűleg jobb lett volna először elintézni Tyler
ügyeit, és csak utána beleugrani ebbe az ingoványba, de már
késő volt, az államig süllyedtem.
– Hilary azt mondja, hogy állandóan arról az új ügyvédről
beszélsz, aki adóügyekkel foglalkozik. Kezdjük ezzel!
Megint fintorgott.
– Nem, fejezzük be ezzel! Először is, azért járok az
edzőterembe az utóbbi időben, mert a feleségem is jár.
Állandóan. Tudod, milyen próbálni lépést tartani vele? Pont
olyan gyönyörű, mint aznap, amikor elvettem, nekem pedig
lassan kihullik az összes hajam. Nézd! – Mélyre hajolt, és a
fejbőrére mutatott.
Igaza volt. Fénylett.
– Próbálok formába kerülni, hogy jobban odafigyeljen rám.
Szexjátékszereket vásárol. Szexjátékszereket saját magának.
Nekem ebben hol a helyem? Láttál már valaha Vagazzlert? Az a
kütyü el tudja juttatni a csúcsra, és aztán még egy frapuccinót is
csinál neki. Ezzel nem tudok versenyezni. Nem tudok
frapuccinót készíteni.
Steve elég őszintének tűnt. Arra jutottam, hogy Hilary
mégiscsak tévedett vele kapcsolatban. Annyira megkönnyebbül
majd, ahogy lehiggad, és nem lesz már mérges rám, amiért
beleütöttem az orrom a dolgába.
Steve még mindig járkált, és minden pórusából izzadt. Még
egy kicsit lazított a nyakkendőjén, aztán egyszerűen csak
lerántotta és a nagy tölgyasztalára dobta.
– Komolyan? Beszélt neked erről? Azt hiszi, hogy
megcsalom?
– Megváltoztattad az e-mail-jelszavadat.
– És? Muszáj volt. Valaki feltörte. Nem azért változtattam
meg, hogy ne olvashasson bele. Egek, azt hiszed, nem tudom,
hogy elolvassa az e-mailjeimet? Mindig is elolvasta őket, de nem
érdekel. A legtöbb úgyis pokoli unalmas. – Karba fonta a kezét,
és mérgesen meredt rám, próbálta kinyírni a hírvivőt. – És
mégis melyik ribancról beszélt pontosan?
– Az új nagyágyú ügyvédről, aki most került a céghez, és
adóügyekkel foglalkozik.
Steve a kézfejével megtörölte gyöngyöző felső ajkát. Ember,
ez a pasi aztán izzadt! Előredőlt, és megint megnyomta a
gombot a telefonján.
– Bertie, megnézné, kérem, hogy Felicity be tudna-e jönni az
irodámba egy percre? Van egy gyors kérdésem hozzá.
Kínos volt a várakozás. Steve tovább járkált, én pedig azt
kívántam, bárcsak a saját dolgommal foglalkoztam volna,
Hilaryre hagyva, hogy intézze a saját átkozott házasságát. Azért
voltam ott, hogy Tylernek segítsek, nem a barátnőmnek.
Egy perccel később halk kopogás hallatszott az ajtón.
Kinyílt, és besétált Felicity. Az öltözete kifogástalan, bongyor
szőke haja és nagy sötét szeme. Ahogy Hilary, ő is kilométer
hosszú lábakon járt. Ezenkívül pedig ádámcsutkája is volt.
Nincs az a mennyiségű hormonterápia, ami eltüntet egy
ádámcsutkát.
– Kérdésed van, Steve? – Felicity mély és ziháló hangon
szólalt meg. Épp csak túl lehetett a nemi átalakuláson.
Steve felém mutatott.
– Felicity, ő Evelyn Rhoades. Úgy döntött, hogy kifizeti az
egyik ügyfelünk jogi költségeit, és azon gondolkodtam, vajon
elképzelhető-e, hogy leírja az adójából.
Felicity elmosolyodott és megrázta a fejét, közben
manikűrözött kezével átdobta hosszú haját a vállán.
– Sajnálom, de nem lehetséges, hacsak a díjakat nem egy
közhasznú szervezetre szabták ki. Amennyiben
magánszemélyről van szó, akkor nincs szerencséje.
Steve újra karba fonta a kezet.
– Én is így gondoltam. De te vagy az adóügyi szakértő, ezért
jobbnak láttam, ha megkérdezlek. – Steve szúrós szemeket
meresztett rám.
– Nagyon köszönöm, Felicity – mondtam. – Elnézést, hogy
megzavartuk.
– Semmi gond. Ennyi lenne? – Steve-re nézett.
 – Igen, azt hiszem, Evelyn összes kérdését megválaszoltad.
Felicity kiment, Steve pedig visszahuppant a székébe.
– Akkor most már rendben vagyunk?
Előrehajoltam és odasúgtam:
– Mégis hogy felejthetted el megemlíteni Hilarynek, hogy
Felicity korábban férfi volt?
– Ugyan miért tettem volna? Eszembe sem jutott, hogy a
feleségem azt hiszi, megcsalom. Szerintem ez itt a nagyobb
titok. És mégis mi a bánatért tőled tudom ezt meg, és nem tőle?
Hirtelen teljesen kimerülten hátradőltem a székemben.
– Ez egy igen jó kérdés, Steve, de azt hiszem, innen rajtatok
áll a dolog. Beszéljetek egymással! Már így is eleget kavartam.
Visszatérhetünk most már Tylerre? Kinek állítsam ki akkor a
csekket?
 30. fejezet

Már öt napja nem láttam Tylert. Azóta, hogy lelépett a

házamból, miután meglátta a falat beborító diplomáimat.
Párszor beszéltünk telefonon, de mivel a MedPro ügyeleti
szobájának a falai papírvékonyak, a kollégái pedig jöttek-
mentek, elég felszínesre sikerültek a beszélgetéseink. Tegnap
küldtem neki egy képet egy Panzer hasára tett „Hiányzol”
feliratú üzenettel. Mindössze egy mosolygó fejet kaptam
válaszként.
Tűkön ültem az izgalomtól, hogy mikor mondhatom már el
neki, hogy kifizettem az összes tartozását, de ezt személyesen
akartam megejteni. Nem azért, mert elismerésre vágytam,
hanem mert azt akartam, hogy ne aggódjon többé. Ez annyira jó
dolog volt, és majdnem kiugrottam a bőrömből, hogy láthatom
majd az arcán a megkönnyebbülést.
Igazából olyan jó érzés volt kifizetni a számláit, hogy még a
mentőtisztképző központot is felhívtam, és felírattam a nevét a
regisztrációs listára. Azt is majdnem kifizettem, ha már
lendületben voltam, de valami visszatartott. Az már túl
merésznek tűnt, ezért végül csak a száz dollár előleget fizettem
be, hogy legyen helye, ha szeptemberben kezdeni szeretne.
Ez tökéletesnek ígérkezett.
Épp amikor feltettem az ékszereimet, meghallottam, hogy a
Jeepje begurul a beállóra. A szüleim esküvőjére tartottunk.
Érdekes eseménynek ígérkezett, ha nem is egészen élvezetesnek.
Reméltem, hogy apám készenlétben tart néhány defibrillátort,
mert amikor anyám tudomást szerez Tyler hátteréről, tuti, hogy
újabb szívproblémája lesz.
Levonszoltam az utazótáskámat a hálószobámból az
előszobába, és pont akkor nyitottam ki az ajtót, amikor Tyler
felemelte a kezét, hogy kopogjon.
– Hűha! Jól festesz öltönyben! – Sötétszürke öltönyt viselt
fehér inggel és szürke-kék mintás nyakkendővel. Lehet, hogy
Tyler Connelly le volt égve, de varázslatosan festett, még ha
kicsit fáradtnak tűnt is.
Elpirult és mosolygott.
– Jól festesz elegáns ruhában.
Megperdültem a pezsgőszínű ruhámban, ő pedig nevetett.
A nevetése hangja átmelegített. Hittem, hogy ezen a hétvégén
minden helyreáll köztünk. El akartam kapni, megcsókolni, és
lehámozni a testéről azt a szép öltönyt. De már így is késésben
voltunk. Megelégedtem hát egy gyors öleléssel és egy apró
csókkal.
– Annyira örülök, hogy látlak, de mennünk kell! –
mondtam. – Hozd a táskád! Mehetünk az én kocsimmal.
A szeme egy egészen kicsit összeszűkült.
– Nem akarsz az én rozsdás Jeepemmel megjelenni
Bloomfield Hillsben?
– A Jeeped sármos a maga módján, de egy ilyen hosszú útra
vigyük inkább a Mercit, ha nem haragszol. De vezethetsz. –
Behúztam magam mögött az ajtót, és odadobtam neki a kulcsot.
Úgy kapta el, mintha forró lenne, és bár végül azért
megfogta, különös kifejezés ült az arcára.
– Ööö… ez egy kicsit kínos, de tegnap éjjel dolgoztam, és
kivagyok. Abban reménykedtem, hogy alhatok egy kicsit a
kocsiban. Nem bánnád?
Aludni? De hát olyan sok mindent kellett megbeszélnünk!
Habozva visszavettem a kulcsokat.
– Hát persze hogy alhatsz. Jobb út közben, mint az esküvőn,
gondolom.
Mosolyogva felkapta, majd a vállára dobta a táskámat.
– Hol van a kutya?
– Hilarynél. Jön nekem, amiért megmentettem a házasságát.
– Megmentetted a házasságát? – Egyszerre emelkedtek meg
a szemöldökei.
– Igen. Hosszú történet. Egy nő testében csapdába esett
férfival kezdődik, de majd később elmesélem.
Az út hosszabb volt, mint amire számítottam, és azon
kaptam magam, hogy egyre nyugtalanabbá válók, ahogy
Bloomfield Hills felé közeledtünk. Tyler szunyókált, én pedig
örültem neki. Jó volt, kipiheni magát ahhoz a sok huncutsághoz,
amire készültem. Addigis azon filóztam, hogyan lenne a legjobb
bemutatni a szüleimnek, hogy megismerjék anélkül, hogy
bármit is hallanának róla. Hogy rabul ejtse őket a sármja, a
könnyed mosolya és a humorérzéke, még mielőtt megtudják,
hogy egy kutyákat sétáltató főiskolakerülő. Természetesen én
tudtam, hogy ő ennél sokkal több, de nekem volt időm
megismerni a nemesebb tulajdonságait.
Megérkeztünk a panzióba, ahol az esküvőt rendezik, és
azonnal megértettem, hogy miért szerettek bele a szüleim. Egy
romantikus régi viktoriánus ház volt, egy hatalmas öreg
tölgyfákból álló kis erdő közepén. A szertartás a hátsó teraszon
lesz, ami egy dús erdőre és egy azon átfolyó pezsgő patakra
nézett. Annyira különlegesen szép volt, hogy szinte arra
számítottam, hogy egyszer csak Hófehérke vagy Csipkerózsika
bandukol át a völgyön.
– Evie, végre! – Anyám jött oda és ölelt meg, ahogy beléptem
a bejárati ajtón az előtérbe. A haja és a sminkje már elkészült,
viszont még kék szaténköntöst viselt. Erről egy kicsit Carl jutott
eszembe.
Hátramosolyogtam a vállam fölött Tylerre.
– Bocsi, hogy elkéstünk, anyu. Feltartott bennünket a
forgalom. Szép köntös.
– Köszi! Ez apád esküvői ajándéka nekem. És ez az előnye,
hogy az egész helyet kibéreltük. Bóklászhatok benne. És ő ki? –
A szeme Tylerre villant.
Vettem egy nagy levegőt, és halkan kifújtam.
– Anyu, ő Tyler.
Tyler kinyújtotta mellettem a kezét.
– Nagy öröm találkozni önnel, doktor Rhoades. Gratulálok a
házasságához!
Anyám igyekezett észrevétlenül megnézni magának, de én
láttam, hogy leltárt készít. Azt már kiszúrta, hogy Tyler öltönye
nem került sokba, és azt is, hogy fiatalabb nálam. De őszintén
mosolygott.
– Tyler, nagyon köszönöm, hogy eljött. Rémesen sajnálom,
hogy máris magara kell hagynunk, de szükségem van a
tanúmra. Elboldogul egyedül egy kis ideig, ugye? Azt hiszem, a
férfiak valami meccset néznek a könyvtárban.
Felnéztem, hogy megvizsgáljam Tyler reakcióját, de úgy
tűnt, rendben van. Laza volt. És még mindig egy kicsit álmos.
– Hogyne – válaszolta.
Megszorítottam a kezét.
– Kicsit később találkozunk.
Mosolyogva elbandukolt a folyosón, anyám pedig
megragadta a csuklómat, és az előtér túlsó vége felé vonszolt,
egy kanapéval és két székkel felszerelt kis nappaliba. A
menyasszonyi ruhája egy vállfán lógott, és két virágcsokor várt
egy vödörben.
– Nagyon jóképű – mondta, ahogy becsuktuk az ajtót.
Kifújtam egy nagy adag levegőt. Észre sem vettem, hogy
eddig visszatartottam.
– Tudom.
– És fiatal.
– Igen.
– Jó neked. Viszont nincs sok időnk. Segítenél ezzel a
ruhával? – Levette a vállfáról és kirázta. Csak úgy repült a sifon.
– És hány éves? Vagy nagyon fiatal, vagy remek munkát
végeztél rajta.
Ugratott csak, én pedig kezdtem ellazulni. Anyámnak jó volt
a hangulata, ami nagyszerű dolog volt, tekintve, hogy eppen az
esküvőjére készült.
– Nem kell Tylerről beszélgetnünk, anyu. Beszeljünk rólad!
Hogy érzed magad?
– Én? Csodásán. Ez sima ügy lesz. Apád viszont pokoli
ideges, ami szerintem nagyon vicces. Azt hinnéd, hogy az ő
gyakorlatával meg sem kottyan ez neki. De én a te fiúdról
szeretnék hallani.
Odaadta a ruhát, és levette a köntösét. Csipkés fehérnemű
volt rajta, ami tökéletesen megfelelő egy piruló arának, de
ahogy megláttam, én pirultam el. Kínos volt. Széthúztam a
ruhája nyakvonalát, hogy bele tudjon lépni, és közben
elfordítottam a tekintetemet.
– Oké, Tyler fiatalabb nálam. Egy kicsivel. Mentőtiszt. – Egy
kicsit ferdítettem, de nem tértem el nagyon az igazságtól. – És
Bell Harborban nőtt fel.
Anyám belebújt a ruhájába, majd hátat fordított, hogy fel
tudjam húzni a cipzárt.
– Hogy találkoztatok?
– Összevarrtam az arcát, miután balesetet szenvedett egy jet-
skivel.
Anyám visszanézett rám.
– Jet-skivel? Ő az a pasi, akit letartóztattak a szülinapodon?
Ó, baszki! Teljesen megfeledkeztem arról, hogy elmeséltem
nekik a vacsorán. Basszus! Basszus! Basszus!
– Az az egész egy nagy félreértés volt. Tényleg rólad és
apáról kellene beszélnünk inkább. – Végeztem a cipzárral, és
felvettem a padlóról a szandálját. – Ülj le, és segítek felvenni
ezeket.
Lekuporodott a kis kanapéra, vigyázva, nehogy összegyűrje
a ruhát. Vártam a tiltakozást, az intéseket, a kiselőadást.
Tudtam, hogy mit fog mondani. Túl fiatal. Felelőtlen. Nem
orvos.
– Evie, Evie, Evie! – szólalt meg végre. – Gondolom, a szex
azért jó, ugye?
Leesett az állam, és egy apró, meglepett sikkantás hagyta el
a számat. Megpaskolta a helyet maga mellet, én pedig leültem.
Valójában lezuhantam. Elvette a kezemből a szandálját, és
elkezdte kicsatolni.
– Nos, az? – kérdezte.
Visszatartottam a lélegzetemet, úgy válaszoltam:
– A szex fenomenális.
Elvette a másik szandált is.
– Akkor más nem is számít. A többit majd megoldjátok
később. Egy kapcsolat egyébként is hazárdjáték. Ha legalább a
szex jó, akkor, nos, legalább a szex jó.
Hátradőltem a párnára. Az ég áldja azokat az ufókat,
akármit is tettek anyámmal.
– Viszont egyetlen követelményemnek sem felel meg. – Nem
igazán értettem, hogy miért vitatkozok vele. Valószínűleg csak a
szokás hatalma.
Abbahagyta a szandálja kicsatolását.
 – A midnek?
– A követelménylistámnak. Tudod, amire felírtam a
számomra tökéletes férj összes tulajdonságát.
Teljes tíz másodpercig bámult rám, aztán hangosan
felnevetett.
– Tökéletes férj? Ó, szívem, hát semmit sem tanultál tőlem?
Nincs olyan, hogy tökéletes férj. Vagy tökéletes feleség. Vagy
tökéletes házasság. Néha a szerelem felülírja a logikát, és az a
legjobb, ha egyszerűen csak követed a szíved.
– Kövesd a szíved?
Valaki kopogtatott az ajtón, és néhány másodperc múlva
Sally néni dugta be a fejét a szobába.
– Debra, kész vagy? Garrett azt mondja, vége a meccsnek.
– Ez annyira romantikus! – válaszolta anyám. – Mondd meg
neki, hogy én huszonhárom évet vártam rá, hogy benőjön a feje
lágya. Ő is tud várni rám még tíz percet.
Felállt, és felkapott egy nyakláncot, amit aztán odaadott
nekem.
– Bekapcsolnád ezt nekem?
Küzdöttem egy sort az apró kapoccsal, de végül csak
boldogultam. Együtt megfordultunk, hogy a teljes alakú
tükörben meg tudja nézni magát. Gyönyörű volt. Szinte
földöntúli jelenségként ragyogott. Anyám mindig is csinos volt,
de ebben a pillanatban rájöttem, hogy a szerelem tette ennyire
gyönyörűvé.
Felemelte a kezét, és megérintette az enyémet, ahol a vállát
fogtam.
– Evie, kedvesem. Nem akarok kapcsolati tanácsokat adni
neked. Végre rájöttem, hogy az egyik legnagyobb hibám az volt,
hogy azt hittem, én mindent tudok. Ezért csak annyit
mondanék, hatalmas lépés tőlem az, hogy megint hozzámegyek
apádhoz, és soha nem voltam ennél boldogabb. Remélem, ez a
Tyler van annyira jó ember, mint akit megérdemelsz, mert te a
legjobbat érdemled. Ha boldoggá tesz, ennél több nem is kell.
A szüleim esküvőjéből bájos, meghitt és romantikus esemény
kerekedett. Apám meglehetősen áhítatosan festett a fekete
öltönyében, de boldogan mondta el a fogadalmát. Úgy tűnt,
mintha ezúttal komolyan is gondolná. Úgy éreztem, itt az ideje
anyámmal együtt megbíznom benne, és a legjobbat feltételezni
róla.
Tanúként a rövid szertartás egy része alatt anyám mellett
kellett állnom, de amikor leültem, Tyler mellettem volt.
Kinyújtottam a kezemet, és megfogtam az övét. Igazán nagyon
jó fej dolog volt tőle, hogy eljött velem erre a bulira.
Vacsoránál apám és Tyler között ültem. Megpróbáltam a
tőlem legjobb módon közvetíteni kettejük között. Olyan volt,
mintha bíró lennék Wimbledonban. Feszülten vártam, hogy mi
történhet.
– Mivel keresed a kenyered? – kérdezte apám. Ez a kérdés
elkerülhetetlen volt.
– Sok mindenből egy keveset – válaszolta Tyler –, de főleg
mentősködöm.
– Tyler azt tervezi, hogy hamarosan elvégzi a mentőtiszti
képzést – tettem hozzá.
Tyler rám nézett a szeme sarkából.
– Előbb-utóbb – egészített ki.
Apám belekortyolt a skót whiskey-jébe.
– Te tudod. Kemény meló.
– Nem annyira, mint az önöké – dobta vissza a labdát Tyler.
Jól állta a sarat apámmal szemben. Természetesen az is segített,
hogy apámat meglágyította a házasság. És a malátawhiskey.
– Bármikor inkább vállalok egy altatott beteget, mint egy
olyat, aki magánál van – kuncogott apám. – Jobban szeretem, ha
erőteljesen le vannak szedálva, amikor csak lehetséges.
Nem tudtam megállapítani, hogy Tyler zavarban van-e, jól
szórakozik vagy közömbösen fogadja apám válaszát.
– Tyler Bell Harborban nőtt fel – szóltam közbe, abban
reménykedve, hogy elterelhetem a beszélgetést az
orvostudományról. – Igazán csodás az a város.
~ Azért elég kicsi – jegyezte meg apám.
Előállhattam volna erre valami üres szöveggel, hogy de
milyen barátságos. Vagy valami béna fellengzős dumával, hogy
Bell Harbor az amerikai kultúra csodás mikrokozmosza. De Tyler
válaszolt helyettem:
– Igen. Meglehetősen kicsi.
Apám bólintott, én pedig éreztem, hogy a bőröm bizseregni
kezd a hónom alatt. Nem is értettem, mit foglalkozom ezzel az
egésszel ennyit. Mit számít, hogy apám kedveli-e Tylert, vagy
sem? Én kedveltem, és csak ez számított. És mi van, ha Tyler
nem kedveli apámat, tekintve, hogy valójában én sem nagyon
kedveltem? Inkább nagyot kortyoltam a boromból. A két férfit
pedig magára hagytam.
– Lions-rajongó vagy? – érdeklődött apám.
Tyler elgondolkodott.
– Csak amikor okot adnak rá.
És aztán hirtelen már boldogultak is. Sportról beszélgettek,
ahogy azt a férfiak szokták, és ezzel az én feladatom itt le is
zárult. Már nem volt rám szükségük. A tekintetemmel
megkerestem anyámat. Mosolyogva Sally néni sztoriját
hallgatta. Boldognak tűnt. Ragyogott. Nagy lépést tett meg
aznap, én pedig büszke voltam rá. Eddig jót tett neki a házasság.
 31. fejezet

– És mi a véleményed minderről? – kérdeztem Tylert, amikor

borozgatva a hátsó teraszon ültünk vacsora után.
A fogadás már a vége felé közeledett. A legtöbb vendég kis,
kényelmes csoportokban szétszóródott a panzió földszintjén.
Ebben a pillanatban csak Tyler és én ültünk kint, és ez volt az
első lehetőségem kettesben lenni vele. Egész este figyelmes volt,
de csöndes.
Kinézett a fűre.
– Hogy mit gondolok? Szerintem nagyon szép. Szép
szertartás.
Szép hely. Kedves emberek.
Rám mosolygott, de nem tudtam szabadulni az érzéstől,
hogy valamit nem árul el. Nem csak az előző esti műszak okozta
fáradtság volt ez. Ugyanazt a kellemetlen távolságtartást
éreztem, amit a költözés napja óta tapasztaltam nála.
– És ez meg milyen szép, semleges válasz – mondtam.
Nem hibáztathattam. Tudta, hogy a házasság az egyik
célom. Ezt figyelembe véve már az is merész döntés volt tőle,
hogy eljött velem ide, és eddig még azt a fényszóróba néző
szarvastekintetet sem hozta, amire számítottam.
– Igazán szép – tette hozzá. – Csodálatos, hogy a szüleid
ennyi év után újra egymásra találtak.
– Gondolom, az. Bár nekem elég furcsa, igyekszem
alkalmazkodni.
Az inge mandzsettáját húzgálta.
– Alkalmazkodni. Ja, ha már erről van szó. Tudod, hogy
beszéltünk tervekről, és hogy néha nem úgy alakulnak, ahogy
szeretnénk? – Nem nézett felém, miközben ezt mondta,
úgyhogy a gyomrom liftezni kezdett.
 – Igen.
Elhallgatott, a gyomrom pedig újra liftezett.
– Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom,
hogy ez az ügy a stéggel elég szarul sült el…
Akartam még várni, amíg a szobánkban leszünk egymás
között, mielőtt elmondom neki, de a titok már lyukat égetett
belém, ezért ki kellett mondanom. El akartam tüntetni azt a
nagyon szomorú kifejezést az arcáról. Ahogy ő tette Scottyval,
én is meg akartam menteni őt ebből a borzalomból.
– Tudom, hogy az volt – vágtam közbe –, de van egy nagyon
jó hírem neked.
Rám nézett. És ott volt. A szarvas a reflektorfényében.
Kinyújtottam a kezem, és megfogtam az övét.
– Te annyira önzetlen és csodálatos vagy, ahogy
gondoskodsz a családodról, hogy ez inspirálón hatott rám.
Összeráncolta a homlokát. Egy másodperc, és máris
boldogabbnak fog tűnni.
Veszettül izgultam, de folytattam. Elmondom, és mindjárt
jobban érzi majd magát.
– Tudom, milyen hihetetlenül jó ember vagy, és hogy milyen
csodálatos mentőtiszt leszel. Nem fair, hogy más emberek hibái
vagy úgy általában a sors miatt kell várnod. – A körülöttünk
lévő területre mutattam, ahol a sors nyilvánvalóan lakozott.
Hátradőlt.
– Evelyn, miről beszélsz?
Belégzés, kilégzés.
– Kifizettem a számláidat.
Az arca megmerevedett, de a pulzusa a nyakában
felgyorsult.
– Milyen számlákat?
– Az orvosi és a jogi számláidat. Mindent, aminek köze volt
ahhoz a stéghez, és a jet-ski is el van intézve. Tiszta lappal
indulhatsz. Kapsz tőlem egy lehetőséget az újrakezdésre.
Úgy nézett rám, mintha portugálul beszéltem volna. Pedig
nem, ugye?
– Tudod – folytattam, most már egy kicsit hangosabban
beszélve, mintha attól minden sokkal tisztább lenne –, ahogy a
játékokban szokták. Újrakezdés. Ha valaki megérdemli, akkor
az te vagy.
Felállt, és a terasz korlátjához sétált.
Vártam, és közben úgy vert a szívem, akár egy stroboszkóp.
Végül visszafordult felém.
– Te most szórakozol velem, Evelyn? Te kifizetted a
számláimat? – Halkan beszélt, és túlságosan is komolyan.
A grimaszától az arcán mélyen szántó vonalak jelentek meg,
pedig én a gödröcskékre számítottam. Örömöt vártam. Hol
marad az ujjongás? Miért nem boldog? Annyira… mérgesnek
tűnik. Elképesztően mérgesnek.
De én akkor is mosolyogtam, ezzel is alatamasztva az
álláspontomat, hogy ez jó dolog.
Merthogy az. Jó dolog.
– Nem. Nem szórakozom, és örülök, hogy megtettem.
Megérdemelsz egy esélyt, Tyler. Most mar szabad vagy,
mehetsz a mentőtiszti képzésre, és nem kell aggódnod semmi
miatt. Azoknak az adósságoknak nyomuk sincs. Kitörölték őket.
– Oldalra suhintottam a kezemmel. Suhintottam. Kitörölve. – És
fenntartanak neked egy helyet.
– Kik?
– A mentőtisztképző központ dolgozói. Felírattalak a listára.
Persze nem kell elvégezd. Ha valamiért úgy döntesz. Csak azt
akartam, hogy legyen helyed, ha… tudod… készen állsz.
A halántékában lüktető érből ítélve ez az utolsó rész már túl
sok lehetett.
Sarkon fordult. Merev testtartással és ökölbe szorított kézzel
elsétált tőlem. Ekkor jöttem rá, hogy elszúrtam. Vagy azzal, amit
tettem, vagy azzal, ahogy elmondtam, de hibáztam. Eltelt egy
másodperc, és aztán még egy. Amikor visszafordult, az arca
mogorva volt. Még a korábbinál is mogorvább.
– Ez hihetetlen! Fel tudod fogni, hogy mit tettél, Evelyn?
Most már soha az életben nem fogok tudni felzárkózni hozzád.
Egek, tudod, hogy mennyi ideig fog tartani ezt visszafizetnem
neked?
Felálltam és odasétáltam. Amilyen gyorsan csak engedte a
rettegésem.
– Nem akarom, hogy visszafizesd. Nem kölcsön, hanem
ajándék. Épp ez a lényeg.
 Az arckifejezése még jobban elsötétült, minden lélegzettel
egyre viharosabbá vált.
– Ajándék, amihez soha nem érek fel. Dolgozhatok
akármennyit, soha nem fogom tudni kompenzálni. Én soha nem
foglak utolérni képzettségben. És soha nem adhatok neked
semmit, amit te nem vehetsz meg magadnak. Mint például
olyan házat, amiben most élsz.
– Olyan házat? Mi köze van a házamnak ehhez az egészhez?
– Egyáltalán miről beszélt?
Közelebb lépett.
– Pénzügyi egyenlőség. Ez volt a legelső a listán.
– Micsoda? – A gyomrom akkorát zuhant, akár egy kenu a
Niagarába.
– A lista, Evie. A férjre vonatkozó követelménylista. Láttam.
Felsőfokú végzettség. Gazdasági egyenlőség. Szellemi összhang.
Elolvastam az egész elcseszett listát, és azon kívül, hogy férfi
vagyok, nem felelek meg egyik kitételnek sem.
– Ó, istenem, Tyler! Az a lista hülyeség! A Bell Harbor-i
Szinglik-profilhoz készült. Hol láttad egyáltalán?
– Akkor találtam meg, amikor költöztél. Összehajtva hevert
a kanapéd előtt a padlón. Csak azért nyitottam ki, mert
gondoltam, esetleg fontos lehet. – Felhorkant és grimaszolt. –
Gondolom, az is volt.
A padlón? Ezerrel próbáltam visszaemlékezni. Gabby
zsebében volt, amikor eljött hozzám elmondani, hogy szakított
Mike-kal.
Azt hittem, kidobtam.
~ Ez a lista lényegtelen. Semmi jelentősége.
Úgy tűnt, még a levegő is pulzál körülötte.
– De igenis van jelentősége. Azokat a tulajdonságokat
keresel egy férfiban. És a leghülyébb rész az egészben, hogy te
próbáltad elmondani nekem. Újra és újra. Amikor
bepróbálkoztam, állandóan megkísérelted elmondani, hogy
nem vagyok elég jó neked. De nem figyeltem oda, mert, egek,
annyira akartalak. Az első perctől, hogy megláttalak.
Megdörzsölte a kezével az állát, én pedig el akartam
hallgattatni. Azt akartam, hogy hagyja abba, mielőtt meg többet
mondana, és én még rosszabbul érezném magam, de Tyler
Connellynek volt még mondanivalója. Járkált beszéd közben.
– Itt van a kutya elásva, ahogy én látom, Evelyn. Mindegy,
hogy mit teszel, vagy hogy hány számlámat fizeted ki, vagy
hány kurzusra íratsz be, én soha nem leszek az a pasi a listáról.
Ez az, amit te akarsz, én pedig ezt soha nem fogom elérni. Erre
akkor jöttem rá, amikor megláttam a házadat, de az, hogy ezt
tetted, csak megerősít abban, hogy igazam van. És tévedtünk.
Ez soha nem működhet közöttünk.
– Nem, nem tévedtünk. Nem akarom, hogy olyan pasi
legyél. Azt akarom, hogy önmagad légy. Tyler, én soha nem
mondtam neked, hogy nem vagy elég jó. Én azt mondtam, hogy
nem vagy elég idős. Ez teljesen más tészta. És a számlákkal
pedig csak segíteni próbáltam.
A járkálása felgyorsult, és izzadni kezdett. A szívem olyan
gyorsan vert, hogy attól tartottam, mindjárt eltöri az egyik
bordámat.
– Nincs szükségem segítségre – jelentette ki végre megállva,
és olyan dühvel nézett rám, mintha valami megbocsáthatatlant
tettem volna. – Nem vagyok kölyök, sem áldozat. Amikor apám
meghalt, a helyébe léptem. Én. A bátyám elhúzott, de én
kitartottam. Ami-kor a családomnak szüksége van rám, akkor
gondoskodom róluk. Nincs szükségem senkire, aki kihúz a
csávából. Egek, el sem hiszem… Hogy tudtad megoldani
egyáltalán? Hogy kifizesd a számláimat. Ki tud erről? – Megint
járkálni kezdett. – Jézus, az egész kibaszott város tudni fogja,
hogy mit csináltál, és azt fogják hinni, hogy én beszéltelek rá.
Már az is elég gáz, hogy azt hiszik, én loptam el a jet-skit, de az
legalább az én döntésem volt. Most azt fogják hinni, hogy
becsábítottam magam a pénztárcádba.
Az összes belső részem összefacsarodott, és kilökték a
tüdőmből a levegőt. Ennek nem így kellett volna zajlania. Ennek
jó dolognak kellett volna lennie. De a levegő körülöttem
összesűrűsödött, mintha beszippantana egy tornádó, míg a
körülöttem lévő fák mozdulatlanul álltak.
– Alig tudja valaki – feleltem, és közben visszapislogtam egy
értelmetlen könnycseppet. – Delle az irodámban, de ő
titoktartást esküdött, és bízom benne. És az ügyvéded. – És
persze Delle barátja a kórház számlázási osztályán, de jelen
körülmények között őt nem állt szándékomban megemlíteni.
– Az ügyvédem. Beszéltél az ügyvédemmel? – Reszelős volt
a hangja.
– Az a helyzet, Tyler, hogy ő egy barátom. Vagyis egy
barátom férje. Így ő hallgat erről. Senkinek sem kell megtudnia.
Csak bámult rám, kifejezéstelen arcából egyértelműen
láttam, hogy ez vihar előtti csönd. Előrelépett felém, és fölém
tornyosult. Az arca kipirult, a hangja égette a fülemet, ahogy
egyre hangosabb lett.
~ Mindenki tudni fogja. Már az is elég gáz, hogy Scotty a
saját seggét nem találja meg a kezével, Carl köntösben lófrál, az
anyám pedig ékszert lop Tilly Masontől, de most már egész Bell
Harbor azt fogja hinni, hogy én is legalább annyira szánalmas
vagyok. Istenem. – Volt egy tervem, Evelyn. Volt egy tervem,
hogy kirángassam magam ebből a jogi elakadásból, de te
megelőztél, és most jobban el vagyok úszva, mint valaha.
Hogy láthat mindent, mindent ennyire másként? Senki sem
fogja bírálni. Bell Harbor imádja. Boldogok lesznek, hogy végre
egy kis lélegzethez juthat. Hogyan mérheti ezt fel ennyire
tévesen? Hol rontottam el? Miért ilyen mérges?
Sally néném hangját hallottam meg, ahogy kilépett a
teraszra.
– Hát itt vagy, Evie! Anyukádnak szüksége van rád. Be
tudnál jönni?
Tylerre néztem, de olyan ismeretlen volt rajta minden. Egy
idegen volt sötét öltönyben.
– Be kell mennünk – suttogtam.
– Nekem nem kell bemennem. Nekem sétálnom kell egyet.
Mi itt végeztünk, Evelyn. Érted, amit mondok? Végeztünk.
Megfordult, a sarka alatt csikorgott a kő, és eltűnt a
sötétségben.
 32. fejezet

– Hol van Tyler? – kérdezte anyám, amikor bementem a

teraszról.
– Nem érzi jól magát. Egy perc, és bejön. – A legszélesebb,
legragyogóbb, legboldogabb kamu mosolyomat villantottam
neki, amit csak össze tudtam hozni.
Az vitathatatlan, hogy a szüleim minden szülinapomat és a
gyerekkorom nagy részét tönkretették, de nekem nem állt
szándékomban csak azért elrontani a lakodalmukat, mert Tyler
Connelly kidobott. Legalábbis úgy gondoltam, hogy kidobott.
Egek, azt hiszem, kidobott! Olyan érzés volt, mintha
korcsolyával átment volna a mellkasomon. A szívem olyan sok
darabra tört, hogy még a szüleim sem lettek volna képesek
összevarrni.
– Ó, ez nagy kár! Remélem, a gyomra nem a rákos raviolitól
rossz. Apád szerint túl gazdag volt. A Wellington bélszínnél
kellett volna maradnunk. Hallgatnom kellett volna rá.
– Legyen ez jó lecke önnek, doktor Rhoades – jegyezte meg
apám, miközben odajött hozzánk. – Ha huszonhárom évvel
ezelőtt is hallgatsz rám, akkor ez idő alatt végig együtt
lehettünk volna.
– Micsoda? Adtam volna fel a válásunk megünneplésére
évente rendelt gorillafazont?
A szüleim mindketten nevettek, elsodródva az újra
felfedezett szerelmükben. Én viszont könnyekben törtem ki az
enyém megsemmisülése miatt.
– Evie, Evie, mi a baj? – Anyám a vállamnál fogva maga felé
fordított.
Könyörgöm, valaki fedezze most fel u teleportálást. Szippantsanak
el egy másik helyre és időbe. Az nem lehet, hogy én itt álljak a
szüleimmel, és zokogjak, akár egy tizenhat éves lány egy
meggondolatlan fiú miatt. Ez lehetetlen.
És mégis így volt.
– Hol van a kölyök? – kérdezte apám, közben finoman
paskolta a hátamat, mintha megpróbálta volna kiböfögtetni
belőlem a könnyeket.
Feltételeztem, hogy a kölyök alatt Tylert érti.
– Sétál egyet – feleltem. Benyeltem egy nagy adag levegőt, és
megpróbáltam összeszedni magam.
– Gyere! Menjünk, üljünk le!
Anyám elvezetett az apró szobába, ahol az esküvő előtt
átöltözött, és mindhármán leültünk az apró kanapéra. Apám
jege csilingelt a poharában.
– Evelyn, mondd el, hogy mi történt! – kérte anyám. A
hangja ellentmondást nem tűrő volt, mintha egy beteg
kortörténetét vette volna fel.
Megráztam a fejemet, és az arcomhoz nyomtam a kezem.
– Nem vagyok egészen biztos benne. Kivéve, hogy tettem
valamit, amiről azt hittem, hogy nagyszerű lesz, de kiderült,
hogy rettenetes. – Még mindig nem értettem, hogyan
alakulhatott úgy ez a helyzet, hogy végül én lettem a rosszfiú.
– De mi volt az? – erősködött tovább. – Mit csináltál?
– Kifizettem a számláit.
– A számláit? – szólalt meg apám.
Kinyújtottam a kezemet, és elvettem a Glenfiddichét. Ez az
alkalom italt kívánt.
– Igen, kifizettem néhány tartozását, hogy el tudjon menni a
mentőtiszti képzésre. Rémes tőlem, mi? – Ittam egy kortyot. Ezt
a skót whiskey-t most már hivatalosan is lefoglaltam.
– Megkért rá? – Apám elsimított egy hajtincset a vállamról.
Megpróbáltam visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor
valami hasonlót tett. Úgy tűnt, anyámnak végül csak sikerült
meglágyítania.
– Nem, hát persze hogy nem kért meg rá. Soha nem kérne
rá, hogy bármit is fizessek, és most attól fél, hogy az egész város
szánalmasnak fogja tartani, és azt gondolják majd róla, hogy a
segítségemre szorul.
 – Á, a büszkeség. Az kemény dió. Csak egy rendkívül erős
férfi képes kicsit is gyengének mutatkozni. Azt hiszem,
megsérthetted. – Apám megpróbálta visszavenni a poharát, de
szorosan fogtam.
– Mégis hogyan válik sértéssé, ha az ember segít valakin? –
kérdeztem.
~ Úgy, hogy gyengeséget feltételez, Evie – válaszolta anyám,
és közben megpaskolta a kezemet. – Régen azt hittem, hogy
minden alkalommal, amikor apád segíteni próbált nekem, azért
tette, mert azt hitte, én nem tudom megoldani a dolgot. És ettől
nagyon dühös lettem, pedig ő csak gáláns próbált lenni. Igaz,
kedvesem?
Apám bólogatott.
– Olyan gáláns voltam, hogy egyszer félbevágta az összes
nyakkendőmet.
– Pszt! Az valami másért volt. Ne tedd tönkre ezt a
pillanatot! – Anyám megint megpaskolta a kezemet.
Visszaszipogtam egy újabb kitörni készülő zokogást.
– Tyler állandóan nagyvonalú gesztusokat tesz a családja
felé, de amikor én megteszem ezt az egyet, miért nem látja be,
hogy ez ugyanaz a helyzet? Elérte, hogy az öccse ne kerüljön
börtönbe, fizeti az anyukája házának a részleteit, vett nekem
levest, amikor beteg voltam. Állandóan segít másoknak. Ettől
lesz olyan nagyszerű mentőtiszt.
– És hol van most? – kérdezte apám.
– Nem tudom. Összevesztünk a teraszon, és elhúzott.
Hallottam felhorkanni anyámat.
– Ó, atyám! Ez nem hangzik olyan rémesen. Apáddal azon
jobban össze szoktunk veszni, hogy hol kell nyomni a
fogkrémes tubust. Lefogadom, hogy bármelyik percben
visszajöhet.
Apám bólintott.
– Igen, biztos vagyok, hogy anyádnak igaza van. Általában
igaza van. És még ha el is tart neki egy ideig, hogy megeméssze
ezt, a büszkeségnél vannak rosszabb jellemhibák is.
– Hé, bennem is van ám büszkeség, tudjátok. Nem fair, hogy
azért haragszik, mert megpróbáltam valami kedveset tenni.
– Hát persze, drágám – mondta anyám, és közben
lesimította sifon menyasszonyi ruháját. – Jogod van hozzá, hogy
dühös légy, de azért ne váljon ez egy huszonhárom éves vitává.
Ha elég fontos neked ahhoz, hogy kifizesd a tartozásait, akkor
remélem, ahhoz is elég fontos, hogy megoldjátok ezt.
Apám átkarolt.
– Akarod, hogy itt üljünk veled, amíg vissza nem jön? Ha
akarod, maradunk.
Anyám elvette a poharamat, és beleivott a whiskey-be.
– Hát persze hogy maradunk. Ha szeretnéd, itt ülünk veled
egész este.
Ki volt ez a két ember? Ez a két meleg, érző szívű, érzékeny
szülő? Úgy tűnt, az ufók apámat is elkapták. De hálás voltam
érte. Viszont ez az ő esküvőjük éjszakája volt. Nem ülhettek ott
engem pesztrálva.
– Jól vagyok. Köszönöm! Menjetek fel! Biztosra veszem,
hogy Tyler bármelyik percben itt lehet.
– Biztos? – kérdezett vissza anyám, és visszaadta a poharat.
Boldogan fürödtem a figyelmükben. Talán mégiscsak jó dolog,
hogy ők ketten újra összejöttek.
– Igen, biztos. Menjetek csak! Szép álmokat!
Felálltak, mindketten megszorították egy-egy vállamat,
aztán kéz a kézben kisétáltak a szobából, akár egy gimis
szerelmespár. Adorável.
Addig ültem ott a kis szobában, amíg meg nem ittam apám
italát, aztán kibandukoltam az előtérbe, hogy Tylerre várjak.
Mivel biztos voltam abban, hogy bármelyik percben visszajöhet.
Csakhogy nem jött.
Elmúlt éjjel tizenegy. Mindenkivel beszéltem már, aki még
lent volt, végül egyedül maradtam a részeg Marv bácsikámmal.
Az éjféllel a mából holnap lett, Tylernek pedig még mindig
nyoma sem volt. Nem tudtam eldönteni, hogy szörnyen sértett
vagy borzalmasan dühös voltam-e a távolléte miatt. Nagyjából
negyvenkilenc-ötvenegy volt az állás, ráadásul még az
aggodalmat is be kellett dobnom az egyenletbe. Ötletem sem
volt, hol lehet. Vajon még mindig sétált? Vagy visszabattyogott
egészen Bell Harborig? Ebben az esetben viszont mostanra bőrig
ázott, mert az elmúlt fél órában esett az eső. Vagy talán megette
egy medve. Jelen pillanatban a medve oldalán álltam volna.
Vagy az is megeshetett, hogy beugrott egy közeli kocsmába, és
egy üveg whiskey-be fojtja épp a bánatát.
Vagy fent van a szobánkban.
Erre miért nem gondoltam hamarabb? Lehet, hogy egész idő
alatt fizetős pornót nézett. Tuti, hogy ott van. Elköszöntem a
részeg Marv bácsitól, és elindultam felfelé. Felértem a habos-
babos, romantikusan berendezett szobánkba.
Tyler sehol.
És a csomagjaink sem voltak ott. Ekkor jutott eszembe, hogy
olyan későn értünk oda, hogy már nem vittük fel őket a
kocsiból.
Ez az este egy csőd volt. Egy rémes, borzalmas, seggbe rágós
csőd. Semmi másra nem vágytam, mint hogy bemásszak abba
az ágyba, és azt álmodjam, hogy ez a nap meg sem történt. De a
fogkefémet is akartam. És a bolyhos vastag zoknimat is.
Képtelen lettem volna kellően elmerülni az önsajnálatban a
vastag zoknim nélkül. Le kellett mennem a kocsihoz.
Megtaláltam a kulcsot, visszaballagtam az előtérbe, és
elindultam ki a szemerkélő esőbe.
Félúton jártam a kocsihoz, amikor valaki a nevemen
szólított, én meg majdnem szívrohamot kaptam, és a
kulcsaimmal készültem ledöfni a támadómat. De Tyler volt az.
– Evie?
– Szent ég! Jesszus, Tyler, félig halálra ijesztettél! Mit
csinálsz ide-kint az esőben?
Borzalmasan nézett ki. Amellett, hogy el volt ázva, az
öltönye elszakadt, és sárfoltok pettyezték mindenfelé a fehér
ingét.
– Ez egy meglehetősen vicces történet – felelte halkan. – Ha
visszaengedsz a szállodába, elmesélem.
Nemet akartam mondani. Dühös akartam maradni rá.
Megbántott. Sírtam miatta a szüleim előtt. És összetörte a
szívemet.
De hát ő Tyler volt. És ezért így szóltam:
– Rendben. Csak a táskámért jöttem ki.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, ő pedig benyúlt, és kivette mind
a két táskát. Csöndben sétáltunk vissza. Sípcsonton akartam
rúgni, amiért megijesztett, megbántott, és aggódnom kellett
miatta. De leginkább azért, mert elhitette velem, hogy
nagyszerű dolog történik köztünk, és aztán az egészet eldobta,
mert csorbát ejtettem a büszkeségén.
Miután visszaértünk a szobánkba, Tyler a fürdőszobában
átöltözött egy száraz farmerbe és egy pólóba. Én is át akartam
öltözni. A ruhám már rémes volt, és úgy éreztem, hogy legalább
kilenc napja viselem. De nem volt nálam több ruha, csak amit
másnap akartam felvenni a hazaútra, és a ribancos hálóing, amit
korábbi reményeim szerint mostanra már letéptek volna rólam.
Az ágy közepén ültem, és Tyler odaült mellém. Ezt jo jelnek
vettem, de még mindig nem volt elképzelésem sem arról, hol
tartunk.
– És merre jártál? – kérdeztem.
Beletúrt a hajába.
– Láttad azt a gyönyörű patakot, ami keresztülfolyik a
birtokon? Amit a szertartás alatt is láttunk? – Megigazította a
párnát, és hátradőlt.
– Igen.
– A partja elég meredek. És csúszós. És egyáltalán nem
látszik sötétben.
– Most azt akarod mondani, hogy beleestél a patakba? – Egy
kis elégtételt éreztem. Nem voltam büszke rá, de azért ott volt.
– Többé-kevésbé. Nagyjából két órát voltam ott lent.
Próbáltam találni egy helyet, ahol vissza tudok jutni az udvarra.
Belekapaszkodtam minden ágba, amit elértem. De állandóan
visszacsúsztam a vízbe. Felvettem a harcot pár pézsmapocokkal
is. Az elég ijesztő volt. Aljas kis dögök.
Arrébb húzott még egy párnát, és megpaskolta nekem. Oda
sem figyeltem rá.
Ő meg beszélt tovább:
– Aztán végül kievickéltem, és visszajöttem a teraszra. Egy
ideig néztem, ahogy azzal az idős pasival beszélgetsz az
előtérben. Be kellett volna jönnöm akkor, de annyira…
abszurdnak éreztem a helyzetet.
Itt már majdnem nevettem. Rajta. Vele. De még mindig túl
dühös voltam. Nem bírtam ki, hogy ne örüljek neki egy kicsit,
amiért szenvedett. Mégiscsak a szüleim lánya vagyok.
– Megérdemled. Miért trappoltál úgy el? Nem értem, miért
vagy ennyire dühös rám.
Nagyot és hosszan sóhajtott.
– Tudom. Tudom, hogy nem érted, Evie, de volt egy tervem,
te pedig felborítottad.
Úgy hangzott, akár az öccse. Akármi volt is a terve, ez nem
az én hibám.
– Milyen terv?
– Eladtam a hajót.
Olyan gyorsan fordultam felé, hogy belereccsent a gerincem.
– Hogy micsoda? Mégis miért tennél ilyet? Imádod azt a
hajót.
A tekintete komoly és sebezhető volt.
– Ja, imádom. De téged jobban.
Öröm, zavar, frusztráció, remény talált el minden szögből és
olyan változatos intenzitással, hogy majdnem levágódtam az
ágyról.
– Ezt nem értem, Tyler.
Kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet.
– Láttam a listádat arról, hogy milyennek gondolod a
tökéletes férjet, és dühös lettem. Nem rád, hanem magamra. –
Lesütötte a szemét, és a csuklómon lévő karkötővel kezdett
játszani. – Az a pasi akartam lenni. És lehettem volna.
Visszamehettem volna a suliba, Evie, de egyszerűbb volt
kilépni. Egyszerűbb volt az egészet anyu helyzetére vagy
Scottyra vagy a térdemre fogni. De a tény az, hogy meg tudtam
volna oldani. Csak sajnáltam magam. Nehéz volt, amikor apu
meghalt. De néha beüt a szar, tudod. Olyankor leporolod
magad, és újra megpróbálod.
– De hát ezt teszed mindig. Leporolod magad, és újra
megpróbálod. Keményebben, mint bárki, akit ismerek. – Ezt
hogy nem látta?
– Ja, lehet. – Lazasággal próbálta álcázni a csalódottságát. –
Mindegy, eladtam a hajót, hogy ki tudjam fizetni azokat a
tartozásokat, és tiszta lappal indulhassak. Itt az ideje feladni azt
az álmot, ami soha nem fog biztos pénzügyi hátteret nyújtani.
Valami konkrétabbra van szükségem. Megbízhatóbb és
gyümölcsözőbb bevételi forrásra. Nézd, Evie, a helyzet az, hogy
általában nem izgat, milyen benyomást teszek az emberekre.
Vagyok, aki vagyok. Az emberek ismernek. De amióta veled
találkoztam, életemben először azt kívánom, bárcsak több
lennék. Mert… elég jó akarok lenni neked.
A szívem összeszorult a sebezhetőségét látva.
– Nekem nincs szükségem többre. Én csak azt akarom, hogy
önmagád légy. Úgy vagy jó nekem, ahogy vagy.
– Most ezt mondod, de nem vagyok biztos abban, hogy ez
igaz. Házasságra és gyerekekre vágysz. Anyagi biztonságra.
Nem akarom azon gondolkodva tölteni az életemet, hogy
ezekkel kapcsolatban megbántál-e valamit.
– Tyler, a házasság és a gyerekek várhatnak. Az anyagi
biztonságom pedig már megvan. Csak egy olyan valakire van
szükségem, akivel együtt töltehetem az időmet. Erre vágyom a
legjobban. Ez sokkal inkább számít, mint a végzettség vagy a
bevétel.
– A listádon nem ez áll.
– Felejtsd már el azt a listát! Az egy hülye és béna lista. És ha
most készítenék egyet, akkor már teljesen más dolgok állnának
rajta. – Egy kicsit közelebb húzódtam.
– Ó, igen? Például mik? – Egészen apró mosoly játszott az
ajkán.
– Például a humorérzék, az őszinteség és a nagylelkűség.
Elfintorodott kicsit. Még közelebb csúszva a hasamra
feküdtem, így felfelé néztem rá, ahogy ő az ágytámlának dőlt.
– Tökéletesen szimmetrikus arc.
Erre visszatért a mosoly. Végre kis gödröcskéket is láttam.
– Micsoda?
– Az arcod tökéletes egyensúlyban van. Ez az egyik
tulajdonságod, amit azonnal észrevettem. De tudod, mit tudtam
meg rólad azóta?
– Mit? – A hangja mélyebb és fátyolosabb lett. Még a végén
csak előkerül az a pikáns hálóing.
– Megtudtam, hogy gondoskodsz rólam, ha beteg vagyok.
Szereted a kutyákat. Megteszel bármit, ami szükséges, hogy
gondját viseld a szeretteidnek. Ezek a dolgok számítanak
igazán, Tyler. Ezek miatt szerettem beléd. – Én felfelé csúsztam,
ő pedig lefelé, így már egymás mellett feküdtünk.
– Tényleg?
 Bólintottam.
– Nagyon is. Szeretem, ahogy nevetsz, és engem is
megnevettetsz. Szeretem, hogy aggódsz miattam. És őszintén
szeretem benned, hogy újra akarod indítani apád
kölcsönzőcégét. Elképesztően szomorú vagyok, hogy eladtad
azt a hajót.
A mosolya elhalványult.
– Én is bánom már, hogy eladtam, mert nem tudtam, hogy te
már kifizetted azokat a számlákat. De még nem írtunk alá
semmit.
– Szerinted visszaléphetsz még az eladástól?
– Nincs pénz a halászatban, Evie. Soha nem leszek gazdag.
– Nem is kell, hogy gazdag legyél. Csak légy önmagad!
Ekkor megcsókoltam, mert egyszerűen már képtelen voltam
tovább várni. Szörnyű volt abban a tudatban tölteni az elmúlt
néhány órát, hogy kilépett az életemből. Mert szerettem Tyler
Connellyt, akár mentőtiszt, akár halász, akár kutyasétáltató. Ez
egyáltalán nem számított. Csak az, hogy ő az enyém.
És a magamévá is tettem. Csókolóztunk, birkóztunk, aztán
szárnyaltunk. Anyám esküvői tanújaként viselt ruhám alaposan
meg lett becstelenítve, mire végeztünk, de elégedettnek és
boldognak éreztük magunkat. Szerelmesek voltunk. Csak egy
kis hitre volt szükség.
Valamivel később, a takarókon összebújva, az ujjammal
követtem a tetkóját.
– Szóval mi volt az első dolog, amit észrevettél rajtam?
Tyler kuncogott.
– Őszintén?
– Még jó.
Szélesen és ragyogón elmosolyodott.
– A csillámot a hajadban. Meglehetősen részeg voltam,
tudod Azt hittem, hogy egy angyal vagy. És kiderült, hogy
igazam volt.
 Köszönetnyilvánítás

Egyetlen könyvet sem egyedül ír meg az írója, és én őszintén

hálás vagyok a támogatásért és a barátságért, amit az alatt az
idő alatt kaptam, amíg ez a sztori apró ötletmorzsából egy egész
szerelmes történetig nőtte ki magát.
Köszönöm az elkötelezett és fáradhatatlan csapatomnak a
Montiaké Kiadónál. Többre becsüllek benneteket, mint ami
szavakkal kifejezhető.
Köszönöm az ügynökömnek, Nalini Akolekarnak. Az
útmutatásaid, a támogatásod és a humorérzéked segített
épeszűnek és realistának maradnom. Te egy Wonder Woman
vagy, ízlésesebb szerelésben.
Köszönet Elizabeth Ottónak, hogy azonnal felbecsülhetetlen
betekintést nyújtott egy mentős életébe. Köszönöm Anna
Pakiela-nak, hogy megosztotta velem a tudását, és türelmesen
elmagyarázta a jogi rendszer különböző aspektusait, különösen,
mivel a saját nevelőtisztem nem volt elérhető. Köszönet Dave
Pierangelinek az ehhez a könyvhöz adott további jogi
útmutatásért. Bármilyen hiba merül fel ezeken a területeken, az
csakis nekem tulajdonítható.
(Itt lenne a megfelelő alkalom megköszönni Dave-nek, hogy
néha segít költözködni.)
Köszönöm a gyönyörű Madeline Martinnak, ő tudja, miért,
de átadom neki a lehetőséget, hogy elmagyarázza.
Köszönöm Robin Allennek, hogy javasolta az M&M’s
szétszóródását a padlón. Pont arra a hasonlatra volt szükségem!
Köszönet Cherry Adairnek a támogatásáért, a lelkesedéséért
és a Post-iteken tervező őrületéért.
Köszönöm a számítógépemben található hasznos kis
fordítónak, hogy az angol kifejezéseimet portugállá varázsolta.
Őszintén elnézést kérek minden torzításért, amit azon a
gyönyörű nyelven elkövettem.
Köszönöm Samhitának, hogy mindig megnevettetett, és
hogy rámutatott, mennyire nem sportszerű lelőni egy kecskét.
Köszönet Jane-nek, Sheilának és Kimnek, hogy összepakolta a
házamat, hogy három nappal ennek a könyvnek a befejezése
után elköltözhessek. Köszönet Gabbynek, Hillerynek és
Meredithnek, amiért örök napsütést hoznak az életembe. És
hogy soha nem fedték fel a testeket, amiket rejtegetnek.
Köszönet Alyssa Alexandernek, Kimberly Kincaidnek és
Jennifer McQuistonnak. Sok okból. Megszámlálhatatlan van
belőle, de remélem, ti minddel tisztában vagytok. Köszönöm
Kiernannek, Liznek, Catherine-nek, Darcynak, Ashnek,
Tammynek és Kimnek. A barátságotok miatt olyan jó móka ez a
munka még azokban a pillanatokban is, amikor… nos… amúgy
nem lenne annyira jó móka.
Köszönöm Adam Levine-nek és Phillip Pillipsnek, hogy a
tudomásuk nélkül a betétdalát adták ennek a történetnek.
Köszönöm Paul Walkernek, hogy akaratlanul is olyan sok
romantikus regényírót inspirál. Egy fény hunyt ki. Hiányozni
fogsz.
És végül, de soha nem utolsósorban, köszönöm a férjemnek,
a gyerekeimnek, a nővéreimnek és a csodálatos
családtagjaimnak, akiktől több támogatást kaptam, mint
amennyit bárki megérdemel. Nagy áldás ez nekem. Nélkületek
semmi nem számít.
 A szerzőről
TRACY BROGAN mindig imádta a romantikát. Az első romantikus
kalandregényét tizenhat évesen olvasta el, és azonnal tudta,
hogy a hivatása a regényírás lesz. Ír vicces jelenkori történeteket,
amelyek nem hétköznapi szerelmet találó hétköznapi
emberekről szólnak, és szexi történelmi regényeket is, amik tele
vannak politikai cselszövésekkel, bajba jutott kisasszonyokkal és
időnként skót szoknyát viselő férfiakkal.
Tracyt a legjobb első könyv kategóriában jelölték a Románcé
Writers of America RITA díjra. Kétszer jutott be a Golden Heart
döntőjébe. Sikerkönyvei többek között az Egy kis őrültség, a
Highland Surrender és a Hold on my Heart. Michiganben él a
férjével, a gyerekeikkel és a rettentően elkényeztetett kutyáikkal.
Imád hallani az olvasói felől, ezért kérünk, látogasd meg a
weboldalát a TracyBrogan.com címen, vagy írj neki a
tracybrogan@att.net e-mail címre.