ALISON WEIR

Lady Jane
Fordította
SZÁNTÓ JUDIT

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2009
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Alison Weir: Innocent Traitor
A szerzőtől az Ulpius-háznál megjelent:
Lady Elizabeth

© Alison Weir 2006

Hungarian translation © Szántó Judit, 2009
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009
Nyomtatták Debrecenben.
ISBN 978 963 254 309 3
 Ajánlom ezt a könyvet
drága anyámnak és Jimnek,
aki második apám volt,
valamint Samuel Marstonnak,
első születésnapja alkalmából
 Köszönetnyilvánítás
Szeretném legmelegebb hálámat kifejezni
ügynökömnek, Julian Alexandernek és Hutchinson ki-
adóbeli szerkesztőmnek, Anthony Whittome-nak lelkes
biztatásukért, támogatásukért és alkotó szellemű
javaslataikért, amelyek e könyv megírásánál nagy
segítségemre voltak. Köszönetet mondok továbbá Kirsty
Fowkesnak építő jellegű tanácsaiért, Mandy Greenfieldnek
és Jane Selleynek a részletek rendkívül figyelmes
ellenőrzéséért, továbbá a Random House-beli csapat többi
tagjának: Kate Elton-nak, Sue Freestone-nak, James
Nightingale-nek, Richard Ogle-nak és Neil Bradfordnak,
akik más-más módon, de egyaránt segítettek, hogy a könyv
összeálljon, és szerzője ne szűkölködjék buzdításban és
ösztönzésben.
Egyszersmind hadd fejezzem ki szívből jövő
köszönetemet és elismerésemet férjemnek, Rankinnak, aki
folyamatosan mellettem állt; az ő önzetlen és szeretetteljes
támogatása nélkül e könyv nem jutott volna el a
megvalósulásig.
Köszönet valamennyiüknek.
Alison Weir
2006. február
A Tudor-dinasztia a XVI. században
 „Ha hibáim büntetést érdemelnek is,
ifjú korom és tapasztalatlanságom okán
méltó lettem volna a kegyelemre.
Isten és az utókor könyörületesebb lesz hozzám.”
Lady Jane Grey sorai a londoni Towerben
1554 februárjában
Előszó

1553. november 14.

Vége. A per befejeződött, és most itt vagyok ismét a
londoni Towerben, amely valaha a palotám volt, és most a
börtönöm.
Ülök az ágyamon, ujjaim lázasan motoznak a takaró
hímzésén. A kályhát begyújtották, a tűz vidáman ropog, de
én didergek. Halálra ítélt hazaáruló lettem, tarkómon
őlordsága, a főbíró zengzetes szavai kopognak: a királynő
óhaján múlik, hogy megégetnek-e vagy lefejeznek.
Rettentő szavak, különösen nekem, aki épphogy tizenhat
nyarat értem meg ezen a földön. Meg kell halnom, holott
még alig kezdtem élni. Úrrá lesz rajtam a rémület,
cellámban gyötrelmes élességgel pillantom meg a
rostélynak ugró lángokat, és az égő fa füstjének máskor oly
barátságos szagától felkavarodik a gyomrom. Sikoltani
szeretnék. Kétségbeesetten ringatom magam, és közben
újra meg újra hallom azokat a szavakat. Nem tudom elhinni,
hogy valóban nekem szólnak.
Nem én akartam így, hanem Te, Uram. Meg persze a
királynő. Önként elismerem, hogy súlyos vétket követtem el,
és tettemért megérdemlem a halált, de azt, hogy teljes
szívbéli szándékkal és szabad akaratomból vétkeztem
volna, utolsó leheletemig tagadni fogom. Ó, Isten… az
utolsó lehelet…
Pedig hát azt mondta, ő hisz nekem. A királynő
elfogadta magyarázatom, és azt mondta – jól emlékszem
rá, hisz ebbe kapaszkodom, mint fuldokló tengerész az
uszadék fába –, igen, azt mondta, hogy az ítélet csak
formaság. Látszott, hogy neheztel rám, de kegyesen
megjegyezte, hogy fiatalságom sok mindenre mentség.
Neki tudnia kell, hogy az összeesküvést nem én
kezdeményeztem, és csak eszköze voltam mások áruló
becsvágyának.
 Merjek-e hinni neki? Bírom az ígéretét – egy királynő
adott szavát. Ebbe kell fogódznom, ha fojtogatni kezd a
vakrémület, mint most, ebben az ismerős tárgyakkal teli,
rendezett, békés szobában. Muszáj, hogy higgyek ebben
az ígéretben.
Álmatlanul heverek az ágyon, vakon meredek a
mennyezet gerendáira. Imádkoznék, de a jól bevált szavak
elpártolnak tőlem. Kimerült vagyok, az erőm fogytán,
érzelmeim, mint megannyi jégszilánk, agyonsebzik zsenge
lelkemet. Nincs más vágyam, mint aludni, szabadulni egy
időre ettől a borzalomtól. De akárhogy igyekszem, nem jön
a szememre álom. Újra és újra lejátszódik bennem életem
minden egyes apró mozzanata, mely meghatározta sorsom
alakulását. És keserves töprengéseim közepette hangokat
hallok. Mind egyszerre szólnak, versengve, hogy
meghalljam őket. Ismerős mind. És mindegyik ide, ebbe a
zárkába terelt.
Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall, Leicestershire

1537. október
Éppen jólesőn sétálok a kertben, amikor rám tör a
vajúdás. Méhemből hirtelen folyadék buggyan, majd,
mialatt szolgálóm tiszta ruháért és segítségért siet,
gerincem végétől gyomrom üregéig hatol valami tompa
fájdalom. Nemsokára mind körém sereglenek, bábák meg
a ház asszonyai, eltámogatnak az udvarház kapujáig, fel a
tölgyfa lépcsőn, lehúzzák rólam szép ruháimat, és rám
adják a fehérített vászonból varrt, nyakán és az ujjak végén
hímzéssel díszített vajúdóinget. Utána lefektetnek, és édes
borral teli serleget nyomnak a számhoz. Bár csöppet sem
kívánom, a kedvükért iszom néhány kortyot. Két fő
udvarhölgyem mellém ül; most az a dolguk, hogy
csevegéssel tereljék el figyelmem a vajúdás unalmas
óráiról, felvidítsanak, és a fájások erősödésével tartsák
bennem a lelket.
És szó se róla, a fájások erősödnek. Nem telik bele egy
óra, és a tompa sajgás késnél élesebb, metsző,
szakadatlan kínná válik. De elviselem. Királyok vére folyik
ereimben, és ez bátorságot ad: némán fekszem, elfojtom a
torkomba toluló sikolyokat. Hamarosan, ha Isten is úgy
akarja, karomban tartom a fiam, aki nem halhat meg
csecsemőként, mint a többi, az a két csöppség, aki ott
fekszik a templom kőlapja alatt. Még addig sem éltek, hogy
felülhettek vagy mászhattak volna. Nem tartom magam
érzelmesnek, sőt, nagyon jól tudom, hogy mások szerint
nőhöz nem illőn erős és keményfejű vagyok – a férjem
egyszer, amikor megint veszekedtünk, önfejű
boszorkánynak nevezett. De a szívem mélyén örökké vérző
seb őrzi a két halott baba emlékét.
Most, harmadik terhességem alatt sokszor figyeltem ezt
a titkos sebet, meg-megpiszkáltam, fájnak-e még a régi
sorscsapások. Tudom, nem méltó hozzám ez a
gyengeség. Henrik királynak vagyok az unokahúga, anyám
angol hercegnő és Franciaország királynéja volt. Vajúdás
közben is királyi méltósággal kell emlékeznem a kétszeres
gyász szenvedéseire, és el kell szakadnom a beteges
képzelgésektől, hiszen bábáim szerint árthatnak a
magzatnak. Az ember gondolkozzék gyakorlatiasan, én
pedig amúgy is született derűlátó vagyok. A csontjaimban
érzem, hogy ezúttal Isten megadja nekünk a fiút és örököst,
akire oly szenvedélyesen vágyunk.
Újabb óra telik el. Az összehúzódások között már alig
van szünet, de a fájdalmat jól tűröm.
– Sikoltson csak, ha kell, milady – mondja vigasztalón a
bába. Nők sürögnek-forognak körülöttem, kezükben
gyertyák és vízzel teli tálak. Ó, bárcsak elmennének, és
békén hagynának! És engednének egy fuvallatnyi friss
levegőt ebbe a rossz szagú, fülledt szobába. Hiába van
nappal, nyomasztó a szobában a sötét, mert az ablakokat
kárpitokkal és festett vásznakkal függönyözték el.
– Isten ments, milady, hogy a baba huzatot kapjon –
figyelmeztetett a bába, amikor megparancsolta, hogy
takarják el az ablakokat. Utána maga ellenőrizte a
kárpitokat, nem ábrázolnak-e olyasmit, amitől a gyermek
megijedhetne.
– Szítsátok fel a tüzet! – utasítja most segítőit, miközben
a fájdalmakkal viaskodom. Felnyögök; e nélkül is elég nagy
itt a hőség, én meg izzadok, mint a disznó. Ezt persze ő is
tudja. Intésére nedves ruha kerül a homlokomra, bár ettől
nem frissülök fel, hiszen az egész ágynemű nyirkos az
izzadságtól.
Elfojtom az újabb nyöszörgést.
– Bátran kiabálhat, asszonyom – biztat ismét a bába.
De nem kiabálok. Még csak az kellene, hogy így kiadjam
magam. Tisztában vagyok származásommal és
rangommal, és éppen a helyzet méltatlansága bánt a
legjobban. Itt fekszem, mint az állat, amelyik kifeszül, hogy
megelljen; nem különbözöm semmilyen megesett szajhától.
Nincs ebben semmi fennkölt. Tudom, ez istenkáromlás, de
az Úr nem volt méltányos, amikor a nőt teremtette. A
gyönyör mind a férfiaké, a fájdalmat pedig mi, szegény
asszonyok cipeljük. És ha Henry azt hiszi, hogy ezután
még…
Valami történik. Úristen, mit jelentsen ez? Édes
Jézusom, mikor lesz már vége?
A bába lehúzza rólam a takarót, majd felrántja az inget,
és feltárja duzzadt, feszülő testemet. Itt fekszem, térdem
behajlítva, combom széttárva, ő pedig belém mélyeszti
gyakorlott ujjait, majd elégedetten bólint.
– Ha nem tévedek – szól oda aggodalmasan tébláboló
hölgyeimnek –, az ifiúrnak már igencsak sietős a dolga! –
Aztán diadalmasan kukorékolja a fülembe: – És most rajta!
Nyomjon, milady, nyomjon!
Minden erőmet összeszedem, mélyen beszívom a
levegőt, és a feladatra koncentrálok. Érzem, ahogy jön a
gyerek! Ismét a mellemhez szorítom az állam, és nyomok,
teljes erőmből, ahogy buzdítanak. És ekkor megtörténik a
csoda. Érzem, ahogy a belőlem kicsapó vér- és
nyáktengerben egy nedves kis test csusszan ki combjaim
közül. Még egy utolsó nyomás, és már át is adták a
várakozó bábának, aki gyorsan finom damasztkendőbe
csavarja. Egy pillanatra látom az arcát: mint a ráncos
őszibarack. És hallom a nyivákolásszerű hangot, amely
tudatja, hogy él.
– Gyönyörű kislány, milady – jelenti bizonytalan hangon a
bába. – Erős és egészséges.
Örülnöm kellene, megköszönnöm Istennek, hogy virgonc
csecsemő jött a világra. Ehelyett mintha feneketlen
mélységbe zuhannék. Hát mindezt – semmiért?
Jane Seymour királyné

Hampton Court palota, Surrey

1537. október
Hát megindult a szülés, amelyet jómagam, férjem, a
király és egész Anglia oly izgatottan vártunk. Először némi
vérzés jelentkezett, mire az aggodalmas bábák rögtön
ágyba fektettek, nehogy valami hiba történjen. Nem
feledkeztek el semmilyen óvatossági rendszabályról, amely
útját állhatja az ártalmas véletleneknek. A nyár eleje óta,
amikor a baba először megrebbent a méhemben, és én
befűzetlenül jelentem meg a nyilvánosság előtt, az egész
ország könyörgött a szerencsés szülésért. Férjem a
legjobb orvosokat és bábákat fogadta fel, és szép
összeget adott a jövendőmondóknak, hogy jósolják meg a
gyermek nemét: mind biztosra ígérték, hogy fiú lesz, és
Anglia végre trónörököst kap. Henrik óhajára fel kellett
függesztenem minden nyilvános szereplést, így hát hosszú
hónapokat éltem le fényűző tétlenségben, és minden
szeszélyemet, minden kívánságomat teljesítették. Férjem
egyenesen Calais-ból hozatott fürjeket, mert fürjpecsenyére
támadt étvágyam, de annyit ettem, hogy elrontottam velük a
gyomromat.
A körülöttem lévők azt mondogatják, hogy a legtöbb
várandós nő becses terhének növekedtével kellemes
révületbe süpped, mintha a természet szándékosan
kárpótolná őket rövid haladékkal az előttük álló
szenvedésért és a hamarosan rájuk háruló súlyos anyai
felelősségért. Nekem azonban semminemű megnyugtató jó
érzésben vagy emelkedett hangulatban nem volt részem,
hogy felkészüljek a dicsőségre, amely, ha Isten is úgy
akarja, előttem áll. Utam állandó kísérője a félelem. Félek a
vajúdás kínjaitól. Félek, hogy mi lesz velem, ha két
boldogtalan elődömhöz hasonlóan én is kislányt vagy halott
gyermeket hozok a világra. Félek a férjemtől, aki ugyan
odaadón gondoskodik rólam, mégis olyan ember, aki előtt
a legerősebbek is reszketnek. Csekély értelmemmel fel
nem foghatom, hogyan is szerethetett meg egy magamfajta
szegény, jelentéktelen teremtést. Hölgyeim, ha egyáltalán
szóba merik hozni a dolgot, azt suttogják: azért szeret, mert
szöges ellentéte vagyok Boleyn Annának, a fekete szemű
boszorkánynak, aki hét éven át vezette az orránál fogva,
páratlan testi gyönyöröket és vasgyúró fiúgyermekeket
ígérve neki, és amikor a király eget-földet megmozgatott,
hogy koronát helyezhessen szép fejére, mindkét
tekintetben adósa maradt. Hogy mit tett Boleyn Annával,
arra gondolni sem merek. Bármi is Anna bűne, ha tényleg
igaz, hogy öt férfival is megcsalta, köztük a saját fivérével,
akkor is iszonyatos elgondolni, hogy valaki képes
lefejeztetni egy asszonyt, akit valaha az őrületig szeretett,
és nemrég még a karjában tartott. És még rettenetesebb,
hogy ez a valaki a tulajdon férjem.
Így hát félelemben élek. Rettegek a Londonban dühöngő
pestistől. A király ennek láttán elrendelte, hogy a városból
senki sem közelítheti meg az udvart, ráadásul hat hete,
hogy az angol királynék hagyományához híven nem
hagyhatom el a szobámat, és csak nők lehetnek
szolgálatomra. Így tépelődöm az egyre közelgő szülésen,
bár névtelen balsejtelmeim közepette legalább van valami
kézzelfogható, valós esemény, amin rágódhatom.
Henrik nincs itt. Szokásának és szenvedélyének hódolva
vadászni ment, bár szavát adta, hogy hatvan mérföldnél
messzebbre nem távolodik innen. Meg is hatna az
aggodalma, ha nem értesültem volna róla, hogy a tanács
beszélte rá: ezúttal maradjon a közelemben. Mindazonáltal
örülök, hogy elment. Ha itt volna, miatta is csak izgatnám
magam. Olyan rögeszmésen és megszállottan sóvárog a
remélt fiúgyermek után, hogy az már elviselhetetlen
számomra.
Most délután van, és a fájások gyötrelmes erővel térnek
vissza újra meg újra, jóllehet a bába szerint még órákba
telik, amíg a gyermek világra jöhet. Imádkozom, hogy
mihamarabb érjen véget ez a kínszenvedés, és aztán Isten
végre megajándékozzon egy nyugodt órával, mert azt
hiszem, már nem bírom sokáig.
Hampton Court palota
1537. október 12.
Három nap és három éjjel tart már, és csekély erőm
kimerülőben. Eddigi életemben semmi sem történt velem,
ami felkészített volna erre a pokoli gyötrelemre. És hiába
zajlanak London-szerte a könyörgések és körmenetek a
király parancsára, rajtam nem segíthetnek. Mert csak
ketten létezünk: én és a fájdalom. Elfelejtettem, hogy
kerültem ide. Csak azt tudom, hogy ha elég hangosan
sikoltozom, valakinek mégiscsak enyhítenie kell
fájdalmaimat.
Egy ízben hallottam, miről suttognak a sebtében idecitált
orvosok: tanakodnak, hogy az anyát mentsék-e meg, vagy
a gyermeket. De már túl vagyok azon, hogy ezzel törődjem.
Pedig egyikük azt javasolta: vágják ki a gyermeket a
testemből. Ez sem érdekelt, csak a fájdalom szűnjön meg.
Ez azonban órákkal – évekkel? – ezelőtt történt, és én még
mindig szenvedek. Valamiért nem vállalkoztak arra, amivel
fenyegetőztek.
Már éjszaka van. Alig érzékelem az osztott ablakon túli
sötétséget. A függönyt félrehúzták, hogy valami levegőt
engedjenek a vajúdásom páráitól bűzlő szobába. Az
orvosok és a nők az ágyam köré sereglenek, és lázasan
tanácskoznak. Kész vagyok rá, hogy kileheljem a lelkem,
de nem hagyják.
A bába zsebkendőt szorít az orromhoz. Borsszaga van,
nagyot kell tüsszentenem. És akkor egyszer csak újra
belém állnak a fájások, percről percre erősebben, mintha
fel akarnának falni. Sikoltani sincs már erőm, kitátott szám
néma fintorba torzul. Valami történik, testem egész ritmusa
megváltozik, lebírhatatlan kényszert érzek, hogy a
lepedőnek feszüljek és nyomjak. Kérnek is rá, sürgetőn,
már-már esdeklőn. És ahogy összeszedem maradék erőm
egy végső erőfeszítésre, úgy érzem, mintha a fájdalmat is
kinyomnám magamból. Ismét ura vagyok a sorsomnak.
Aztán valami vad, szörnyűséges rántás, mintha
kettéhasítanának.
– Gyönyörű, egészséges kis királyfi, felség! – kiáltja
ujjongva a bába. De én nem érzek semmit. Csak aludni,
aludni – ez az egyetlen vágyam.
Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall
1537. október
Az udvar felől kiabálás jelzi, hogy visszatérőben a
vadászok. Felriadok. Már késő este van; úgy látszik, órákat
aludtam át. Megjött az uram.
Az ágy mellett ott a súlyos tölgyfa bölcső, belevésve a
Dorset-ház címere: két élénk színű, hermelindíszes,
arannyal koszorúzott egyszarvú. Benne alussza
egészséges álmát a kisbabám, szorosan bepólyálva.
Mellette ül a gyertyák és a táncoló lángnyelvek fényénél
Ellen asszony, a dada; éppen egy parányi selyem főkötőt
szeg be. A közelgő léptek hallatán újra behunyom a
szemem. Mindent odaadnék, ha nem nekem kellene
felvilágosítanom Henryt, az uramat, hogy ismét csalódást
okoztam neki.
De tudja már… Látom az arcán, amikor belép. Sok
kérdésben nagyon is befolyásolható, de ezúttal a
büszkeségét, a méltóságát érte sérelem.
– Lány! – csattan fel. – Kezdhetünk mindent elölről. Fel
nem foghatom, miért fordul el tőlünk az Isten. Rendszeresen
járunk misére, csőstül adakozunk, keresztényi életet élünk.
Mit vár még tőlünk?!
Némi nehézség árán felülök. Mélységes hálát érzek,
amiért a szülésbe semmim sem szakadt bele. Ha továbbra
is a hátamon feküdnék, sokkal védtelenebb volnék. Henry
még ebben a helyzetben is úgy magasodik fölém, mint a
megsértett férfiasság gúnyrajza.
– De a gyerek legalább egészséges – mondom
fagyosan –, és Isten segedelmével majd lesz öcsikéje is.
Tudom, mi a kötelességem. És fölösleges, milord, hogy
egy ilyen-olyan márki fia emlékeztesse erre egy királyné
lányát.
 Látom a szemén, hogy akaratlanul is csodálja
méltóságomat és elszántságomat. Érzem, hogy még most,
a gyermekágy kimerültségében is kíván, és csábítónak
talál, holott a szó szokványos értelmében nem vagyok
szépnek mondható. Szereti vörösesbarna hajam – Tudor-
hajnak nevezi, és azt hiszem, ez hozzátartozik
vonzerőmhöz. A számat érzékinek találja, sötét
szemöldököm, pisze orrom, akaratos állam lenyűgözi. És
habár négy év alatt három gyermeket szültem, ifjú,
húszesztendős testem, erős mellem, széles csípőm most is
izgalomba hozza, sőt most különösképpen, mivelhogy
mellem a terhességtől még bujábban megtelt. Most
azonban mégsem a pajzán gyönyörökön jár a feje,
amelyekben oly készségesen osztozom is vele. Ehelyett
elmélyülten nézi macskakölyöknyi lányát, és önkéntelenül
elmosolyodik, hiszen annyira hasonlít királyi
dédnagybátyjához: ugyanaz a rőtarany haj, kemény kis száj,
kékeszöld szempár – és ez a szempár, ha százszor is
újszülötté, mintha szokatlanul értelmes pillantással
viszonozná apja tekintetét.
Meglepődve látom, hogy finom metszésű, komor
vonásain mosoly terül szét.
– Szemrevaló kis fehérnép – jegyzem meg merészen.
Az uram bólint, kiegyenesedik, szemében számító fény
csillan.
– Úgy van. Kivételes férjet szerzünk majd neki, hogy
dicsőséget hozzon a házunkra. Addig is, Frances, ne
sajnáljuk magunktól az örömöt. Nekigyürkőzünk, hogy
mihamarabb kis öcsöt kapjon. No persze majd ha
felépülsz…
– Ez csak természetes – mondom helyeslőn. – Amint
már mondtam, tudom, mi a kötelességem.
– A kötelesség megfér az élvezettel – vigyorog. A
legrosszabbon túl vagyunk. Mind a ketten jó képet vágunk a
szörnyű csalódáshoz.
 Egyelőre még névtelen lányocskánk – nem jutunk
egyezségre, mert Henry Katherine-t akar az anyja után, én
meg vagy Francest, vagy pedig Jane-t, a királyné után –
ma egyhetes. Igen jó kisbaba, szép szabályosan szopik a
szoptatós dajkától, és máris rendszeres időkben alszik.
Sírni is csak ritkán sír. Én azonban nyugtalan vagyok, és
gyengélkedem is; duzzadó mellem állandóan sajog, és
hiába kötötte el a bába, a tej a kötésen is átszivárog. A
bába szerint még néhány nap, és elapad. Miért tart ez ilyen
soká?
Ma ropogósan hideg, de derült napunk van. Késő
délután az égnek az ablakomból látható darabkáját
bearanyozza a napnyugta. A széles ég alatt terül el a
láthatárig és azon is túl nyújtózva a termékeny bradgate-i
birtok. Székemből a szikrázó tavat és távolabb a vadon
erdőt bámulom. A messzeségből idelátszik a házikók
nádteteje.
Szeretek itt élni. Tudom, hogy némelyek szerint
rangomon alul mentem férjhez, de ezért sok minden
kárpótol, nem utolsósorban egy férfias és velem egyívású
társ, akivel közös a becsvágyunk, közösek a reményeink.
Meg aztán itt van ez a tompa vörös téglából rakott udvarház
is elragadó tornyocskáival, a kapus őrházával, a tágas
udvarával. A szobák berendezése a legújabb divatot
követi, a parkban ligetek és tisztások váltják egymást, és
mennyei a levegő…
Egyszer csak kedvem támad egy kis sétára. Soha nem
voltam az az otthonülő, békésen olvasgató-hímezgető fajta,
holott a rangombéli lányokat erre nevelik. Gyalogséta,
lovaglás, vadászat – a nekem való élvezet. És igazán
elegem volt ebből a nyomorult, áporodott levegőjű
hálószobából.
– A köpenyemet! – csattanok fel. Csak azért is
szembeszállók bábaasszonysággal, és sétálok egyet.
Egyetlen szolgálót viszek magammal, nagy vakmerőn
leereszkedem a lépcsőn, aztán még merészebben kirontok
a házból, és reménykedem, hogy a bába rosszallón mered
utánam valamelyik ablakból. Azt persze nem merte
megpróbálni, hogy visszatartson.
A külső udvaron ismét hálálkodom Istennek, amiért nem
sérültem meg a szüléstől. Ismertem nőket, akik utána
súlyos és hosszan tartó panaszokkal viaskodtak. De én
erős vagyok. Már-már a régi Francesnek érzem magam.
Már a tágas őrház árnyékában lépkedek. Előttem, a
széles bajvívó tér két végén két torony magasodik; Henry
apja, a második Dorset márki építtette őket. Ők teszik a
házat oly tiszteletet parancsolóvá. Ahogy átmegyek az
őrházon, elfordulok a bajvívó tértől, és kinyitom a jobb oldali
falba vágott ajtót. Szépséges kertbe lépek; nyaranta
rózsával van tele. Egy ideig elüldögélek az egyik kőpadon,
és élvezem a gyönyörű őszi napsütést, amelytől rózsásan
izzanak fel a fal és az udvarház vörös téglái.
De nem sokáig élvezhetem szökésem jótéteményeit. Öt
perc sem telik el, és a Bradgate-hez vezető csapás felől
lódobogást hallok. A lovas zöld-fehér libériát visel: ezek a
Tudor-ház színei. Nagy sebbel-lobbal közeledik, bizonyos,
hogy fontos hírt hoz. Felemelkedem, és gyorsan
visszalopakodom a házba. És ni csak: őlordsága már
összehívta a ház minden lakóját a fogadóterembe.
– Nagy horderejű újság, Frances – mondja. – Ezt
mindenkinek hallania kell.
Helyet foglalunk az emelvényen. A hamarjában
összetrombitált hölgyek, urak, intézők, lovászok, apródok,
komornyikok, konyhai alkalmazottak és egyéb szolganép
sorai szétnyílnak, hogy utat engedjenek a király
küldöttjének. A tölgyfa gerendákkal fedett, faliszőnyegekkel
ékes jókora terem zsong a várakozástól. A merev nyakú
főkomornyiktól a leghitványabb kisinasig mindenki
előredőlve hegyezi a fülét, nehogy egyetlen szót is
elmulasszon.
A sárral összefröcskölt lovas fél térdre ereszkedik
előttünk. Noha szavait mindkettőnknek szánja, előttem hajt
fejet – előttem, a király unokahúga előtt.
– Milord, milady, jó hírem van! – kiáltja. – A királyné egy
dali kis herceget hozott a világra, és egész London – de
mit mondok, London –, egész Anglia ujjong! Ezt a boldog
hírt üzeni önöknek őfelsége, és egyúttal érdeklődik
asszonyom hogyléte felől. Továbbá arra utasítja
kegyelmedet, hogy mihelyt felépült a gyermekágyból,
mielőbb jelenjen meg őlordsága társaságában az udvarnál.
Én is térdre hullok a gyékénypadlón, és Istennek
mondok köszönetet a hírért, amelyet majd harminc éve vár
szívrepesve az egész ország. Két szerencsétlen házasság
és a pápával történt földcsuszamlásszerű összecsapás
után nagybátyámnak, VIII. Henrik királynak végre fia és
örököse született. Biztosítva a Tudorok utódlása, az ország
megszabadult a polgárháború fenyegető rémétől. És
mégis: bennem a látszólagos ujjongás mögött keserves
csalódás háborog. Engem megfosztott a sors a fiamtól,
attól a fiútól, akit éppoly sóvárogva vártunk, mint a királyi
pár a maga hercegét – és nem csak azért, mert az én
uramnak is örökös kell, akire címét hagyhatja. Nem – a
szívem mélyén és minden bizonnyal Henry szívében is már
régóta ott bujkál a kimondatlan, a gondolatként is áruló
remény, hogy a sors végül mégsem ad a királynak fiú
örököst, és a trón az én fiamra szállhat. Édesanyám, Tudor
Mária, VII. Henrik leánya és őfelsége VIII. Henrik
testvérhúga nemcsak a királyi vért örökítette rám, hanem a
trónigényt is. Ám ilyesmire még gondolni is veszélyes.
Maradjon hát mélyen eltemetve a ki nem mondott remény.
A királynak fia született. Örvendeznünk kell.
– Dicsértessék az Isten! – kiáltom lelkesen, és
elégedetten látom, hogy a jelenlévők mind követik példám,
és térdre ereszkednek. – Máris írok a király őfelségének,
és legmelegebb szerencsekívánatainkhoz megfelelő
keresztelői ajándékot is mellékelek. Mi lesz a neve a kis
fenségnek?
 – Edward, asszonyom, mivelhogy Hitvalló Szent Edward
ünnepének estéjén jött a világra. – Találó név, hiszen Szent
Edward is angol király volt. Én is szívesen neveztem volna
el róla a fiamat.
– És hogy van kedves néném, a királyné? – kérdezem,
magamban pedig azon tűnődöm, vaj miért Jane Seymourt,
ezt a sápadt, együgyű penészvirágot ajándékozta meg
fiúval a Mindenható, miközben nekem egy
hasznavehetetlen lánnyal kell beérnem.
– Jól, milady. Bár hosszú és veszélyes volt a vajúdása,
azt beszélik, hamarosan már felült, és leveleket írt, hogy
tudassa az örömhírt. A keresztelő már megvolt. A király
leánya, Lady Mary lett a keresztanya, a keresztapák pedig
a canterburyi érsek, valamint Norfolk és Suffolk hercegek.
Elhiheti, asszonyom, hogy őfelségénél nincs a földön
boldogabb ember.
Elbocsátjuk a hírnököt, és a konyhába küldjük, hogy
egyen-igyon. A ház népe is elszivárog, ki-ki a maga
dolgára. Még tart a zsivaj, amikor távozunk
lakószobáinkba: az emberek izgatottan tárgyalják a nagy
horderejű eseményeket. Henrynek meg nekem azonban,
mialatt megyünk fel a lépcsőn, nincs mondanivalónk
egymás számára. Még most sem foghatom fel, hogy az
udvarhölgyből ágyasává tett Seymour, ez a kényeskedve
pityegő kétszínű cafka véghezvitte azt, ami sem Aragóniái
Katalinnak, a fennkölt infánsnőnek, sem Boleyn Annának, a
hitvány szajhának nem sikerült: egészséges fiúgyermeket
szült a királynak. Mennyire irigylem! Fiúörökössel
ajándékozta meg a férjét, és ezzel, mint feleség, és mint
királyné egyaránt biztosította jövőjét és pozícióját, no meg a
helyét nagybácsikám szívében. Felbőszít ennyi
igazságtalanság. Miért, hogy én csak beteg korcsokat vagy
lányokat tudok szülni?!
És ekkor villámcsapásszerűen hasít belém a válasz.
Hátha jó okkal küldött nekünk lányt a Teremtő? Hátha
másfajta dicsőséget szánt a Dorset-háznak? Most egyszer
csak úgy látom: akarata nem is lehetne nyilvánvalóbb.
– Tehát őmagasságának végre fia van – szólalok meg.
– És nem telik túl sok évbe, ennek a fiúnak egy szép napon
asszony kell.
Henry rám szegezi azt a számító pillantását. Látom:
tökéletesen érti, mi jár a fejemben. Elmosolyodom.
– Igen, azt hiszem, érted, mire célzok. Alkalmasabb
házastársra nem is találhatna a nemes Edward herceg,
nemde, én uram?
Hát persze hogy egyetértünk. Éppoly becsvágyó, mint
én. Mohóbban, nyersebben áhítja a felemelkedést és a
nagyságot, mint én, de ez a köztünk lévő rangbéli
különbséget tekintetbe véve igazán nem meglepő. Én
beleszülettem a királyi családba, neki fokról fokra kellett
felkapaszkodnia a ranglétrán. Illenék persze emlékeznem
rá, hogy dédanyja, Elizabeth Woodville, aki a maga
idejében nevezetes szépség volt, éppenséggel királyt
fogott a hálójában: IV. Edwardot, a dédapámat. Nos, a
férjem erre a prédaleső úrhölgyre ütött. Minden aggály
nélkül ejtette korábbi, előkelő születésű jegyesét, hogy
elkápráztassa a világot, és helyette a király unokahúgát
vezesse oltárhoz. És azóta szüntelen kovácsoljuk a
terveket, mivel emelkedhetnénk még magasabbra. Most
pedig, úgy bizony, maga a trón került elérhető közelségbe.
– Világos, mint a nap – feleli. – De ezen az úton számos
veszély leselkedik ám… A király büszke, becsvágyó férfi,
hiú a maga dinasztiájára. Fölöttébb valószínű, hogy
külföldön néz majd körül, hogy valamely előnyös
szövetséget pecsételhessen meg egy házassággal, vagy
gyarapítsa általa az ország területét. Amellett gyanakvó
természet: ha megszimatolná, mit tervezünk, azt hinné, a
halálára számítunk. Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek
rá: a király halálát jövendölni felségárulás. Csak a
legnagyobb óvatossággal lépkedhetünk, Frances.
– Semmi kétségem afelől, hogy tető alá hozhatnánk a
dolgot – jelentem ki. – Vagy a félelem erősebb benned?
Tudnom kell, Henry, hogy számíthatok-e rád.
– Hát persze – mondja elismerőn. – Gondolod, hogy
nem örülnék, ha a lányomból királyné lenne? Te bátor vagy,
én óvatos: biztos, hogy ez a játszma nekünk áll. – Máris
kezelhetőbbnek látszik az elképzelés. Manapság a királyok
nem mindig nősülnek külföldről: gondoljunk csak Elizabeth
Woodville-re, Boleyn Annára vagy épp Jane Seymourra.
Egyik sem született királyi családból. A mi aprócska
lányunknak pedig ezen illusztris hölgyekkel szemben van
egy nagy előnye: a fajtisztaság. Az ő ereiben Tudor-vér
csörgedez.
Henry elégedetten mosolyog, és könnyű csókot nyom a
számra.
– Kegyelmed jobban teljesített, milady, mint hinné –
mondja szinte gyöngéden. – És ha majd a királyné előtt
hódolsz, tartsd nyitva a szemed és a füled. Így teszek majd
az udvarnál magam is. Mert egy valamiben biztosak
lehetünk: őmagassága, a király csakhamar körülnéz a
fiához illő menyasszonyok után.
Fejemben csak úgy nyüzsög a sok lehetőség.
Csalódottságom nyomtalanul elillant.
Henry, miközben lakosztályunk ajtaját nyitja, visszanéz
rám.
– Azt hiszem, Frances, neked van igazad. Hívják csak
Jane-nek a kislányt, a királyné után. Lady Jane Grey.
Királyian hangzik…
Ellen asszony

Bradgate Hall
1537. december
Még három hét sem telt el az én kis Lady Jane-em
születése óta, amikor hírét vettük: meghalt a királyné. A
részleteket egy agyonizzadt, az út porától mocskos
hírnöktől tudtuk meg, aki idáig vágtatott a szomorú hírrel.
Hét napon át, mesélte házunk megdöbbent népének,
feküdt betegen szegény; a királyfi keresztelőjének
másnapján sújtott le rá a gyermekágyi láz. Az udvarnál azt
beszélik, hogy a személyzet nem is próbálta megfékezni a
túlságosan dús ételek utáni mohó vágyát, és mert a király
sem bírt semmit megtagadni a fia édesanyjától, nagy
balgán elé tálaltak mindent, amit csak megkívánt.
– De már úgy volt, hogy azt hittük, meggyógyul – folytatta
a hírnök. – Amikor gyóntatója ellátta a halotti
szentségekkel, egyszer csak magához tért. Még fel is ült az
ágyban, és váltott néhány mondatot őfelségével, aki
mélységesen megkönnyebbült, és még meg is
örvendeztette a királynét a hírrel, hogy betegsége alatt
Hertford grófjává nevezte ki a bátyját, Sir Edward
Seymourt. Ám aznap este a beteg állapota ismét
rosszabbra fordult, és eszméletét is elvesztette. A király
mélységes bánatában elrendelte, hogy a papság, a
püspökökkel az élen, vonuljon végig ünnepélyesen
Londonon a Szent Pál székesegyházig, és ott
könyörögjenek az Úrhoz a királyné gyógyulásáért. De a
beteg állapota csak nem javult.
Az ember elhallgatott. Őlordsága és őladysége
mozdulatlan arccal várta a folytatást, míg a jelenlévők közül
többen is a könnyeikkel küszködtek.
A királyné fölöttébb népszerű volt a köznép körében,
ahol gyűlölték Nan Bullent vagyis Boleyn Annát, azt a
balcsillagzat alatt született boszorkányt, aki varázslattal
bolondította magába a királyt. A szegény, anyátlan kis
királyfira gondolva pedig, hát majd a szívük szakadt…
– A király – folytatta a hírnök – elhalasztotta a tervezett
vadászatot, és Hampton Courtban maradt, asszonya
mellett. Aztán valamelyes javulás állt be, és az udvarban
híre ment, hogy az orvosok azt mondták őfelségének: ha a
királyné túléli ezt az éjszakát, van rá remény, hogy
megmarad. Az este folyamán azonban a királyt sürgősen a
betegágyhoz hívták, és ekkor már mindvégig ott ült
mellette; sírt, és könyörgött, hogy ne haljon meg.
Valamennyien csak ámultunk, hogy ő, akiről tudott,
mennyire irtózik a betegségtől meg a haláltól, el sem
mozdul az ágy mellől. De szent igaz, hogy a királyné halálát
a lehető legkeresztényibb módon fogadta, és az a
szándéka, hogy a kis hercegnek egy személyben legyen
anyja és apja.
Ekkorra már patakzott szememből a könny. Nekem
magamnak soha nem volt gyermekem, és az „asszony”
címet csak dajkai állapotom iránti tiszteletből viselem, de
mindig is szerettem a picinyeket, és elkeserített a gondolat,
hogy az a szegény fiúcska ott fekszik aranyszövetbe
pólyálva abban a tágas, agyoncicomázott bölcsőjében,
körülötte pompa és fényűzés – csak éppen azt kell
nélkülöznie, ami minden gyermeknek a legfontosabb: az
anyai szeretetet. Lám, még egy királyfi is lehet szánalomra
méltó.
Velem ellentétben milady szenvtelenül fogadta a
szomorú hírt. Figyeltem, ahogy ott áll egyenes háttal,
méltóságteljesen karmazsinpiros bársonyruhájában, és
hallgatja a hírnököt. Aki ránézett, el sem hitte volna, hogy
maga is csak a minap kelt fel a gyermekágyból; éppolyan
karcsú, mint volt, és éppoly életerős és határozott. És két
hét sem telt el, már lóra pattant. Persze szánta szegény
királynét, ahogy illik, de ez csak a látszat volt. Soha nem
érdekelte a megboldogult, rokonszenvet sem érzett iránta.
No de mit is várjon az ember egy asszonytól, aki a saját
csecsemőjét rögtön a szoptatós dajkára bízta, és azóta alig
kukkantott felé. Tudom én, hogy a főnemesi hölgyek
mások; szerintük az a természetellenes, ha egy anya maga
neveli fel a gyermekét. Emlékszem, micsoda patália
támadt, amikor Nan Bullen maga akarta szoptatni a kis
Elizabeth őladységét, de ez már a harmadik nemesi ház,
ahol szolgálok, és tapasztalatból tudom, hogy az anyák
igenis szeretik a kicsinyeiket, és maguk mellett szeretnék
tudni őket. Ezeket a rideg szabályokat a férfiak kényszerítik
rájuk, ők ragaszkodnak a szoptatós dajkákhoz meg a
ringatólányokhoz, és azt is tudom, miért. Azt akarják, hogy
az asszonyuk teje elapadjon, és ők mihamarabb újabb
fiúkat nemzhessenek. És persze az se tetszik nekik, ha az
anyák túlságosan kötődnek a lányaikhoz, akiket
hamarosan úgyis nevelőbe küldenek, vagy gyerekfejjel
férjhez adnak. Én mondom, szörnyű egy világban élünk. De
valami azt súgja, hogy Lady Dorset erről másként
gondolkodik.
Később éppen a konyhán időztem, mert Lady Jane
dadusaként kötelességem, hogy felügyeljem étele
elkészítését, és ellenőrizzem a kellő tisztaságot. Bradgate-
ben, ezekben a jókora konyhákban mindig fullasztó a
meleg, és nagy a zaj, de én otthon érzem itt magam, hiszen
kisbirtokos lánya vagyok – csak aztán apám eladta a
tanyáját, és jól menő kis boltot nyitott Londonban. Térülök-
fordulok a sütőházban, az éléskamrában, a raktárakban, a
cselédszálláson, eltréfálkozom William Yatesszel, a
főszakáccsal meg a seregnyi kuktájával és kézilányával. Itt
nincs finomkodás és nagyzolás, csak munka van és jó
cimboraság, még ha a gőzben meg a kemencékből áradó
sistergő hőségben hamarabb fortyannak is fel a kedélyek.
No meg az úri házak konyháiban tudja meg a dolgos kezű
ember a legtöbbet a gazdáiról, a lordokról-ladykről,
mivelhogy a szolganép szívesen üti el a robot unalmát egy
kis fecsegessél. És ki érdekelné jobban őket, mint az
uraságok? Bizony olyan pletykákat is cserélnek, amiknek
illett volna titokban maradniuk. Néha már arra gondolok,
hogy mi, a személyzet, többet tudunk Lord és Lady Dorset
életéről, mint ők maguk!
Ezen a napon a hírnök, akit több ibrik serital derített jobb
kedvre, nagy bizalmasságba keveredett Yates urammal, és
véletlenül bámulatos újságot sikerült kihallgatnom.
– Úgy hírlik – mondta éppen –, Cromwell titkár uram
aggódik, hogy a herceg még csecsemőkorában
elhalálozhat, ahogy az oly gyakran megesik, és máris
nyüstöli őfelségét, hogy népe és királysága érdekében
házasodjon újra.
– És mit gondolsz, rááll majd a király? – kérdezte Yates
uram.
– Azt mondják, már rá is állt – hangzott a válasz –,
amikor pedig a királynét még sírba sem tették…
Bennem felrémlett: a király talán az anyátlan kisbaba
javát nézi. Legalábbis reménykedjünk, hogy így van.
Két hónap telt el azóta, és a király újraházasodásáról
nem esett több szó. Lehet, hogy mégiscsak afféle
mendemonda volt. Edward herceg azonban, mint halljuk,
viruló egészségnek örvend, ami a márkit és a márkinét
nagy elégedettséggel tölti el.
– Már saját udvartartása van – mondja egy napon
őladysége, amikor benéz a gyerekszobába. Erre napjában
egyszer, ebéd előtt szokott sort keríteni. Ilyenkor megnézi
magának a bölcsőben fekvő babát, és utasításokat ad a
személyzetnek, vagy megfeddi őket, attól függően, milyen
kedve van épp. Tegnap panasza volt Mrs. Malloryra, a
szoptatós dajkára, akit én fogadtam fel: állítólag nem
pukedlizett, amikor ő belépett. Múlt héten az asztal nem volt
kellően fényesre dörgölve. Ma azonban beszédes
hangulatban van.
– Őmagassága szigorú utasításokat adott a herceg
lakosztályának takarításával kapcsolatban – meséli. – A
falat és a padlót napjában háromszor kell lemosni, hogy a
levegő tiszta és fertőzésmentes legyen. És a látogatókat
gondosan ellenőrzik, nincs-e valami betegségük. Ha pedig
a herceget majd elválasztják, az ételét is megvizsgálják,
nem mérgezett-e.
Eközben azzal a jellegzetes, kifürkészhetetlen
tekintetével mér végig. Soha nem tudom, mi jár a fejében.
Vajon azt kívánja-e, hogy itt, a bradgate-i gyerekszobában
ugyanígy járjak el? Vagy épp ellenkezőleg, furcsállja a király
finnyásságát? Nem könnyű a kedvére tenni, és még abban
sem lehetek biztos, hogy elégedett-e velem. Pedig hát az
én kis Lady Jane-em valósággal kivirult a gondozásomban.
Hogy is lehetne másképp, amikor úgy szeretem, mintha a
sajátom volna, és ha kell, az életem is kockára tenném
érte! Amit a tulajdon anyjáról nem lehetne elmondani,
hiszen jóformán tudomást sem vesz róla.
– A király Lady Margaret Bryant nevezte ki a herceg
nevelőnőjévé – folytatja eközben a márkiné. – Ő volt
Elizabeth őladysége dajkája, és hatéves koráig ő
gondozza majd Edward herceget is, és elkezdi oktatását.
Azt beszélik, hogy a király gyakran keresi fel a fiát, és
boldogan látja, milyen gyorsan fejlődik. A legapróbb
részletek sem kerülik el a figyelmét. Ő hagyja jóvá a
ruhácskáit, maga szabta meg, mikor kell elválasztani, még
a fogzás nyűgeire is ő ajánlott alkalmas szereket.
Istennek hála, hogy ide sem őfelsége, sem Lord Dorset
nem dugja be az orrát. Az efféle dolgokat jobb a nőkre
hagyni. Őladysége persze másként vélekedne. Az ő
szemében a király, az ő nagybácsi-kaja maga a tökély.
Rettentő büszke rá. Szerény véleményem szerint, amelyet
természetesen megtartok magamnak, a király egy
szörnyeteg. Ez persze felségárulás, de attól még igaz. Aki
egy ártatlan asszony fejét levágatja, az szörnyeteg. Igazán
nincs jó véleményem Nan Bullenről, de akinek egy csepp
józan esze van, az tudja, hogy minden egyébtől függetlenül
ártatlan volt. Csak kihasználták az alkalmat, hogy eltegyék
láb alól, mert ő aztán átlátott a királyon, és volt olyan balga,
hogy ne tartsa csukva a száját. Még hogy öt férfival! Aki úgy
élt, mint ő, akit egy pillanatig sem hagytak magára, örült
volna, ha egyetlen férfit is becsempészhet a
hálószobájába. Csak a bolond vállalna ekkora kockázatot,
és neki aztán vágott az esze. Megborzongok, ha csak
eszembe jut, mit műveltek vele. Azt mondják, az utolsó
perceiben is nagyon bátran viselkedett. Milyen érzés lehet
szembenézni a hóhérral, ha az ember tudja magáról, hogy
semmit sem követett el?
Itt, Bradgate-ben egyhangúan, örökös egyformaságban
telnek a napjaim, mégis örülök, hogy itt vagyok. A kis Lady
Jane lakosztálya a keleti szárny tornyában sokkal
egyszerűbb és szerényebb, mint Edward hercegé, de tiszta
és meleg, és az én kis úrnőm mind az ötünk büszkesége
és öröme. Merthogy öten vagyunk a szolgálatára:
jómagam, Mrs. Mallory, két ringatólány és két cseléd. Máris
mosolyog ránk, készséges rabszolgáira azzal a fogatlan
kis ínyével. És amikor a csöpp, szív alakú arcával
kikukucskál a takarók közül, olvadozik a szívem. Nagyon
fejlett gyermek, a természete vidám, de engedelmes.
Istennek hála, újabban már átalussza az éjszakát, és nem
zargatja a szoptatós dajkát.
Némelyek kiváltságos személynek neveznének, amiért
ilyen háztartásban alkalmaztak. Bradgate Hall fekvése
páratlanul látványos. A charnwoodi erdő szélén áll,
mindenfelől hegy-völgyes táj öleli körül – fenséges csúcsok,
gránitszirtek, változatos formájú sziklák. A völgyekben és a
vadasparkokban szarvas kóborol, magasra épített
leshelyeikről ölyvek és sólymok őrködnek zordul.
Remekszép épület az udvarház is. A mostani márki apja
építtette a mi Henrik királyunk uralkodásának első éveiben,
nemrég pedig felújították. Pompája, fényűzése messze
földön híres; nem kíméltek se költséget, se fáradságot,
hogy méltón hirdethesse a Dorsetek gazdagságát és
előkelőségét. Csak maga a fogadóterem nyolcvan láb
hosszú. Míves kárpitok borítják a falakat, a
tálalószekrények roskadoznak az arany- és ezüstedények
súlyától, a magas ablakokban a drágakövek színeit idéző
címeres üvegtáblák csillognak. Milord és milady nagy házat
visznek; a díszteremben naponta nem kevesebb, mint
kétszáz személyre terítenek. Néhány teríték a váratlanul
érkezőknek van fenntartva. A Dorsetek közismertek
vendégszeretetükről, és sok a kísérettel utazó, előkelő
vendég; a szokás megkívánja, hogy az arra tévedő alkalmi
utasok is kosztot-kvártélyt kapjanak.
Ha vendégek is vannak, a márki meg a márkiné
emelkedett hangulatban foglalja el az emelvényen álló nagy
asztalt; mi, csekélyebb rendűek-rangúak, mindenki a maga
posztja szerint, a terem egész hosszában elhelyezett
kecskelábú asztaloknál ülünk. Étkezés közben zenészek
játszanak a galérián, és egész szolgahad vonul be az
egyes fogásokkal, melyek a gazdagon vésett paravánokon
túl, a nyüzsgő, perzselően forró konyhákban készülnek.
Ha nagy ritkán nincs társaság, a Dorset pár ebédjét és
vacsoráját a nyári vagy a téli fogadószobában szolgálják
fel, a keleti szárnyban, de mindig szertartásos külsőségek
közt. Milady nagyon is tudatában van királyi vérének.
Bizonyára szerencsés vagyok, amiért egyszerű sorból
ilyen kiváltságos helyzetbe kerültem, de engem nem ez
vonzott, amikor elszegődtem. Azért vagyok itt, mert e földi
életben az a dolgom, hogy gyerekeket gondozzak – most
éppen egyetlen gyereket.
Igen, Bradgate-ben igazán minden nagyszabású és
tiszteletet parancsoló, de a dolgoknak kesernyés
mellékízük van. És azért megvallom: nem kedvelem a
Dorset házaspárt. Milady gőgös, és a szíve, azt hiszem,
kőből van. Tudom, hogy rangban sokkal, de sokkal fölöttem
áll, de – igaz, ezt már mondtam – az anya legyen anya, és
szerintem természetellenes, ha valaki ilyen kevés
szeretetet mutat a tulajdon kisbabája iránt. Lord Dorset
meg mintha csak a saját előbbre jutásával törődne, amiben
milady lelkesen támogatja; sőt, azt hiszem, ebben a
házasságban ő hordja a nadrágot. És mindkettőjükben van
valami kíméletlenség. Ha nem ragaszkodnék annyira a
lányocskájukhoz, talán fel is mondanék. De már késő. Az
az arany kis jószág annyira a szívemhez nőtt, hogy már nem
tudnék elmenni.
Bradgate Hall
1539. december
Az én kis ladym már kétéves, és születése óta jóformán
el sem hagyta a gyereklakosztályt, ezt a három
toronyszobát. A legfelső szinten van a hálószobája, a
középsőn az én szobám, amelyen a pesztonkákkal
osztozom, és a legalsón a faburkolatú nagyszoba, az
osztott ablakokkal. A bútorzat itt sokkal öregebb és
kopottabb, mint a magánlakosztályokban, és amellett nem
is elegendő. Kicsi Jane mennyezetes tölgyfa ágyban alszik,
régi, festett függönyök mögött. Gyermeki imáihoz egy
térdeplő szolgál az ablakfülkében, ruhái és fehérneműje
szépen összehajtva egy jókora szekrényben vannak, a fal
mellett. Étkezni egyszerű, kecskelábú asztalnál szokott,
fehér abroszon, és akárcsak mi, ő is támla nélküli kis
széken csücsül. A kosztja egyszerű: főtt hús, főtt hal, főtt
zöldség és hozzá az elkerülhetetlen napi kenyér-, gyenge
sör- és húslevesadag. És az anyja megparancsolta, hogy
mindent, az utolsó morzsáig, meg kell ennie.
Mihelyt a drága kicsike felhúzódzkodott, és járni kezdett,
kapott egy kör alakú, kerekeken guruló fajárókát, és azzal
egyedül közlekedhet. Szereti jó gyorsan végighajtani magát
a hosszú, kárpitokkal teleaggatott galérián, amely a keleti
szárny falát követi. Ilyenkor gagyog, és gurgulázva kacag a
lelkem!
– Fidejj, Nellen! – kiáltja nagy boldogan, ahogy
végigcsörömpöl a fapadlón, főkötőjét mindjárt elhagyja,
vörös fürtjei csak úgy repülnek, arcocskája rózsás az
igyekezettől. Két kis játszótársa van: a kölyökspánielje és a
szakácsunk hároméves kislánya, Meg. Egyszer
balszerencséjére Jane teljes sebességgel nekihajtott a
mamájának, és ő és Meg visítottak a nevetéstől, hogy csak
úgy visszhangzott a galéria. Lady Dorset viszont, aki
vendégeket hozott magával, hogy megmutassa az itt
kiakasztott családi arcképeket, magánkívül volt a méregtől,
és hatalmas pofont mért Jane ártatlan pofikájára. A gyerek
először meglepődött, aztán halálra ijedt, végül hangos
sírásban tört ki. Én erre odaugrottam, kicibáltam a
járókából, menet közben mentegetőzve, nehogy milady
tovább tomboljon.
– Semmi baj, drágicám – mormolom a szobájába érve,
miközben lemosom azt a szegény, vörösre gyulladt arcát. –
Már nem is fáj. – A csöppség szerencsére hamar
megvigasztalódott.
Őlordsága soha nem ilyen goromba. Nagy néha, ha a
rossz idő miatt kénytelen lemondani az örökös
vadászatáról, és beszorul a házba, még szentel is egy-egy
órácskát lányának.
– Kapd el! – kiáltja, és felé dobja a rongylabdát. Van,
hogy nem bánja, ha Jane a járókájával végigkergeti a
galérián, sikongatva örömében. De ezek különleges
alkalmak, mert Dorseték nem olyan népek, akiket az eső, a
hó vagy akár a jégeső is visszatarthatna szórakozásaiktól,
és általában lóháton nyargalásznak a szabadban,
hűbéresek seregétől és izgatottan csaholó kutyáktól
kísérve. Így aztán Jane, aki élete nagy részét a
gyereklakosztályban vagy a kertben tölti, csak nagy ritkán
találkozik a szüleivel – sokkal ritkábban, mint a többi
gyerek, akiket korábban gondjaimra bíztak.
Lady Dorset menetrendszerűen keresi fel a
gyereklakosztályt, naponta egyszer, mindig csak percekre.
– Szoktassa le, hogy szopja a nagyujját! – rendelkezik.
Vagy amikor a kislánynak a foga jött: – Ha nem hagyja
abba a nyafogást, ne kapjon vacsorát. – Jane soha nem
volt akaratos, és alig kellett rászólni, de milady eltökélten
igyekszik olyan tökéletesre formálni, amilyen tökéletes
emberi lény nem is lehet. Anyja jelenlétében Jane-nek
mozdulatlanul és némán kell állnia, lehajtott fejjel, szemét
tisztelettudón a földre sütve. Ha szólnak hozzá,
illedelmesen és érthetően kell válaszolnia. Milady nem tűr
engedetlenséget, és ha a kicsike valami gyerekes hibát
követ el, mondjuk izeg-mozog a helyén, vagy kuncog, ha a
kutyusa a földre pipil, gyorsan elcsattan a pofon.
Mindkettőnk számára az volt a legfájdalmasabb eset,
amikor Jane, ahogy már a kétévesek szokták, a játék
hevében hajba kapott Meggel, és megharapta. Meg papája
szóvá tette a dolgot a márkiné előtt, aki rögtön értünk
küldött.
– Ellen asszony, nem akarom még egyszer azt hallani,
hogy a lányom úgy viselkedik, mint egy vadember – szólt
rám fagyosan.
– Értem, asszonyom – feleltem, és reméltem, hogy
ennyivel beéri. – Nagyon sajnálom, asszonyom. Még
egyszer nem fog előfordulni.
– Efelől biztos lehet – felelte zord képpel. – Gyere ide,
Jane!
A gyermek kiérezte anyja hangjából a haragot, és a
szoknyámba rejtette az arcát, de Lady Dorset magához
cibálta, a térdére fektette, felrántotta az alsószoknyáit, és
úgy elfenekelte, hogy Jane üvöltött félelmében és
fájdalmában. Én pedig – mi mást tehettem volna – csak
álltam ott, és néztem, ökölbe szorult kezem a hátam mögé
rejtve. Végül milady letette a gyereket a földre.
– Ha még egyszer azt hallom, hogy megharaptál valakit,
még nagyobb verést kapsz – mondta ridegen, és felemelte
a mutatóujját. Jane egy szót sem szólt, csak sírt és
zokogott. Szegényke kicsi volt még ahhoz, hogy felfogja,
mit mond az anyja. –Vigye el innen, Ellen asszony! –
parancsolt rám Lady Dorset. – És a mai napon nehogy ez
a komisz gyerek még egyszer a szemem elé kerüljön!
Elmenekültem. Dühös voltam magamra, amiért a
kisujjamat se mozdítottam Jane védelmében.
Meglehet, a márkiné azért nem tud a kislánnyal
közelebbi kapcsolatba kerülni, mert szegénykém helyett fiút
várt. Pedig hát alig huszonhárom éves, és bizonyára
lesznek még gyerekei! De az biztos, hogy szeretetének
soha nem adta jelét, és lefogadnám, nem is érdekli, adott-e
okot rá, hogy a kislány szeresse őt. A gyermekeknek
persze természet adta kötelességük, hogy szeressék és
tiszteljék szüleiket, de milady mintha nem volna tisztában
vele, hogy aki kapni akar, annak adni is kell, és attól félek,
ha majd megérzi a szeretet hiányát, Jane-t fogja hibáztatni.
Természetesen elkövetek minden tőlem telhetőt, hogy
megvédjem Jane-t az anyai szigortól.
– Ha ma édesanyád őladysége bejön hozzád,
babácskám – figyelmeztetem –, szépen pukedlizz, és várj,
amíg ő szól hozzád. Állj egyenesen, és ne bámulj rá, mert
az neveletlenség. – Egy kétéves gyerektől képtelenség
ilyen fegyelmezett viselkedést elvárni, Lady Dorset mégis
ezt teszi.
Egy nap aztán milady a szokottnál később érkezik,
éppen akkor, amikor Jane elé odateszik az ebédet. A
márkiné is leül az asztalhoz, sasszemét a gyerekre
szögezve. Jane bekap egy falásnyi halat.
– Nem ízlik – motyogja tele szájjal.
– Nem szólhatjuk le, amit Isten ad – jelenti ki az anyja. –
Tessék megenni!
Jane gyászos pillantást vet rá, majd a kanalával ide-oda
tologatja a falatot a tányéron.
– Hogy mersz dacolni velem? – kiált fel Lady Dorset. –
Edd meg az ebéded, vagy verés lesz!
Jane hangos sírásban tör ki. Összeszedem a
bátorságom, hogy magamra vonjam milady indulatát.
– Engedje meg, asszonyom, hogy rávegyem…
– Hogy rávegye?! Azt kell tennie, amire utasítják. Maga
túl elnézőn bánik vele, Ellen asszony. –Majd a zokogó
kislányhoz fordul. – Ide gyere!
– Kérem, milady – szólalok meg ismét –, hagyja, hogy
megnyugodjék. Ilyen állapotban nem tud enni.
– Szembeszegült velem, és ezért büntetést érdemel –
sziszegi őladysége. – Magának is lehetne annyi esze, hogy
ne feleseljen a gazdáival. Ne felejtse el, hol a helye ebben a
házban. – Azzal feláll, karon ragadja Jane-t, úgy, hogy bősz
ujjait belevájja gyenge húsába, és felrántja a székről. – Ne
merj velem ellenkezni! – förmed rá, és megrázza. –
Bocsánatot kérsz, és utána megeszed az ebédedet.
Értetted?
Jane csuklik félelmében, egy szót sem bír kinyögni.
– Válaszolj! – bömböli Lady Dorset, és amikor Jane
csak némán remeg, egymás után kétszer arcul üti. A
gyerek visít, én már ugornék hozzá, de milady oly szörnyű
arccal mered rám, hogy hátrahőkölök. Nem merem
ingerelni, mert még elbocsátana, és ez a legrosszabb, ami
történhet. Hiszen úgy szeretem Jane-t, mint a saját
véremet; elviselhetetlen a gondolat, hogy el kelljen válnom
tőle, és éppily rémes elképzelni, mi lenne belőle szerető
dadusának oltalma nélkül – merthogy az anyja napról napra
durvábban bánik vele…
Néma fájdalommal, tehetetlenül figyelem, ahogy a
márkiné visszanyomja pityergő lányát a székre, kezébe
erőlteti a kanalat, és ráförmed:
– Egyél!
És Jane – mi mást tehetne – eszik, a halra sós könnyek
peregnek. Később, amikor Lady Dorset már ellibegett, a
gyomrát fájlalja, és úgy elcsigázza a hányinger meg a
kétségbeesés, hogy jóformán estig a karjaim közt alszik.
– Jane-nek éppoly jó, ha nem jobb nevelést kell kapnia,
mint a király leányainak, Lady Marynek és Lady
Elizabethnek – közli milady. – Meg kell ismertetni a régi
klasszikusok munkáival, történelmet és matematikát kell
tanulnia, otthonos lesz a teológiában és a Szentírásban. El
fogja sajátítani a nyelveket, amelyekre élethivatásában
szüksége lesz, de fogadunk mellé táncmestert és
zenetanárt is. Maga, Ellen asszony, majd megtanítja
hímezni. A hagyományos női mesterségeket sem
hanyagolhatjuk el. És belé kell nevelni az udvari
szokásokat. A modora legyen kifogástalan, öltözzön úgy,
mint egy hercegnő, és viselkedjék is úgy. A fejébe kell
verni, mivel tartozik előkelő származásának. Lady Jane
Grey nagy dolgokra született.
Mindez túl nagy súllyal nehezedik erre az aprócska
lányra. Valahányszor elnézem hegyes, szív alakú kis arcát,
szeplős orrocskájával, sötét szemöldökével, azon tűnődöm,
vajon szép fiatal lánnyá serdül-e majd. Ez ugyan az
érdekházasságokban nem alapvető követelmény, de azért
megvan a maga haszna. Hallottam, hogy még a király is,
aki külországban, főként diplomáciai indíttatásból keres
magának mátkát, ragaszkodik hozzá, hogy megtekintse a
jelöltet, mielőtt elkötelezné magát.
Lady Dorset keményen eltökélte, hogy segítségére siet
a természetnek.
– Valamit tennünk kell ezekkel a szeplőkkel, Ellen
asszony – jelenti ki. – Keressünk megfelelő ellenszert.
– Már több oldatot meg kenőcsöt kipróbáltunk, de eddig
egy sem vált be.
– A legszebb rajta a haja – jegyzi meg. – Ugyanolyan
Tudor-vörös, mint a királyé. – De azért felrója, hogy Jane-é
göndör és kócos, és ellenáll, ha főkötő alá tűrjük. Szerény
véleményem szerint hagyni kéne, hogy szabadon omoljon a
vállára, és hullámos, rőt felhőként lebegjen a szélben.
Csakhogy ezt milady soha meg nem engedné.
– Jane korához képest apró, és túl vézna is – fejtegeti. –
Úgy fest, mintha gyönge és törékeny volna, holott csöppet
sem az. – Ezt ő tudja a legjobban. Valahányszor okot látott
rá, hogy Jane-t a térdére fektesse és elnáspángolja, a
rúgkapálva védekező kislány épp eléggé kimutatta, milyen
erős és egészséges. Ugyanakkor rendkívül eszes is,
koránál szellemileg sokkal fejlettebb. A márkiné azonban,
bár saját állítása szerint nagyra értékeli a lányok
műveltségét, Jane intelligenciájától nem repes örömében,
hanem inkább illetlenül nagyszájúnak tartja a lányát, és az a
véleménye, hogy erről le kell szoktatni.
– A túl okos lányok nem valami kelendők a házasságok
piacán – mondja megfellebbezhetetlenül. – Szerénységre
kell nevelnünk, hogy ne derüljön ki ez a hátrány.
– Úgy is van – bólogatok, de elhatározom, hogy nem
leszek túlságosan szigorú. Abban igaza van a mamájának,
hogy egy hajadon lányhoz nem illik, ha kotnyeles és
beképzelt, de Isten mentsen tőle, hogy megtörjem Jane
szellemét.
Ma ritka vendégünk volt a gyereklakosztályban: maga
Lord Dorset nézett be. Mint a legtöbb apa, ő sem sokat
törődik a lányával. Megsimogatja a fejét, „nyerő kis
csikójának” nevezi, aztán máris kereket old. Nevelésének
irányítását készséggel hagyja rá a feleségére, legalábbis
addig, amíg Jane nem serdül eladó leánnyá, ami már
tizenkét éves korban bekövetkezik. Akkor bezzeg majd
érdekelni fogja a lánya, hiszen a házasságból adódó
összeköttetések révén még magasabbra szárnyalhat a
pályája. Csak azért imádkozom, hogy amikor majd férjet
választ a lányának, Jane érdekeire és boldogságára is
tekintettel legyen.
Bradgate Hall
1540
„Az erényt – magyarázza milady – a műveltség és a jó
nevelés alapozza meg.” Jane még nincs hároméves, de a
mamája máris egy szarufedelű ábécéskönyvet akasztott
szalagon a nyakába. A sima fafelületre formás fekete
betűkkel rótták fel az ábécét és a tízig terjedő számokat, de
ott áll a Miatyánk is. Jane-től elvárja, hogy segítségemmel
mindezt elsajátítsa. Még szerencse, hogy apám megtanított
írni-olvasni, így hát megkönnyíthetem Jane-nek a tanulást.
 Mindennap leülök mellé, hogy átvegyük a tananyagot.
Újra meg újra elismételünk mindent; betűket, számokat,
szöveget, hogy mire öt órakor Lady Dorset magához rendel
bennünket, a gyermek hibátlanul felmondja a leckét – mert
ha melléfogna, csattanós pofon a büntetés. Ennél kisebb
„bűnöket” is így torol meg a mama. Ma némi késéssel
indulunk, és futva tartunk a galérián át a téli fogadószoba
felé; Jane kétszer olyan gyorsan szedi vékony kis lábát,
hogy lépést tartson velem. Azért vagyunk késésben, mert
még egyszer átvettem vele az anyagot, hogy az
ellenőrzéskor hibátlanul fújja. Amikor belépünk, Jane
megmarkolja, és maga elé tartja a szarufedelű
könyvecskét, és olvasás közben apró ujjával követi a fába
vésett betűket. Lady Dorset bólint és int: el vagyunk
bocsátva. Nincs mit kifogásolnia, de eszébe sem jut, hogy
dicsérhetne is.
Bármilyen kicsi a lányka, vallási ismeretei már meg
vannak alapozva. Látszatra Dorseték a katolikus tanokat
követik; mármint azokat, amelyeket a király engedélyezett,
miután önmagát nevezte ki az angliai egyház fejévé. Maguk
közt azonban – igyekszem óvatosan fogalmazni –
sokakhoz hasonlóan titkon ők is a reformátorokkal
rokonszenveznek, sőt, gyanúm szerint éppenséggel
azokkal, akik Luther Mártonnak és protestáns híveinek a
tanait hirdetik. Luther egyenesen a szentségeket vette
célba; Angliában manapság az életét kockáztatja, aki ilyen
eretnek gondolatokat hangoztat. Jó néhány embert már
megégettek emiatt. Vallási dolgokban a király, noha
szakított a pápával, igencsak ragaszkodik a
hagyományokhoz. A pápát egyébként, mióta kegyes
uralkodónk átvette a helyét az angol egyház élén, csak
Róma püspökének szabad neveznünk.
Jane-t csecsemőkora óta rendszeresen viszik misére,
és mára betéve fújja a latin liturgiái szabályokat, bár
kétlem, hogy valamit is értene belőlük. Megtanították
Miasszonyunk, az áldott Szűzanya tiszteletére, és a
szentekhez is tud imádkozni, hogy járjanak közben érte és
másokért. Még a mise csodáját is elmagyarázták neki:
hogyan lényegül át az ostya a pap kezében Jézus Urunk
testévé és lelkévé. Mint minden kisgyermek, ő is szó nélkül
elfogadja ezeket a tanokat, és illendőn szereti Teremtőjét,
úgy, ahogy az mindnyájunk kötelessége. Úgy érzem,
őszintén jámbor hajadonná fog érni.
Egy hideg januári napon milady nagy boldogan adja
hírül:
– Király urunk őkegyelmessége Greenwichben feleségül
vette Cleves-i Anna úrhölgyet. Engem az udvarba
szólítottak, hogy lerójam hódolatom az új királyné előtt, és
az a megtiszteltetés ért, hogy udvartartása egyik vezető
hölgyévé választottak.
Még aznap délután összegyűlik az udvaron a ház népe,
és nézi, ahogy a márkiné pompás vörös bársonyruhában,
szőrmékbe burkolózva felszáll hintájába, amely majd délre
röpíti. Mögötte két szekér viszi szolgálattevő hölgyeit,
cselédségét, valamint két apródját.
– Ó, milyen gyönyörű a lady! – suttogja áhítatosan Jane.
– Azt szeretném, hogy én is ilyen legyek, ha majd nagy
leszek.
– Ilyen leszel, kis szépségem, sose aggódj! –
nyugtatom, és megsimogatom a fejecskéjét.
– Isten veletek! – búcsúzik Lady Dorset a sokaságtól. A
főkomornyik átad neki egy frissítőkkel megrakott kosarat az
útra, és szőrmét terít a lába alá, nehogy megfázzon.
Lord Dorset is ott áll a szentjánosáldással. Milady
átveszi, majd előrehajlik, és szájon csókolja a férjét. A
márki mormol valamit, amit nem értek; cinkosan
összemosolyognak. Aztán miladynek eszébe jut, hogy van
egy lánya is.
– Légy jó kislány, Jane – mondja.
– Isten önnel, milady – feleli Jane.
– És tartsa meg kegyelmedet – súgom.
 – És tartsa meg kegyelmedet – ismétli a leányka. A
márkiné elismerőn bólint, aztán már nem is látjuk: a hintó
kigördül az udvarról. Jane illemtudón integet az anyja után,
mígnem a hintó is eltűnik a láthatárról. Utasa nem integet
vissza.
Milady távolléte alatt Lord Dorset megembereli magát,
és szentel némi időt a lányának. Olvastat vele, de ezt
hamar megunja, és úgy határoz, hogy inkább lovagolni
tanítja.
– Nemsokára velem jön a vadászatra, Ellen asszony –
fogadkozik.
Utánuk megyek az istállóba. Az utolsó állásban
felnyergelve várakozik egy testes, almásszürke póni.
Igazán helyre kis jószág, és éppen az ilyen kezdő lovas alá
termett.
– Phoebének hívják! – mondja milord ragyogó képpel.
Jane óvatosan megsimogatja a póni sörényét és orrát.
– Édes Phoebe! – rikkantja.
Milord a póni hátára emeli. Jane megragadja a gyeplőt,
arca csupa mosoly. Egy lovász a kantárnál fogva kivezeti a
pónit az udvarra, és körbe-körbe sétáltatja, hogy Jane
hozzászokjon a mozgásához. Követjük őket. A kislány
elemében van.
– Nézze, uram, mit tudok! – kiáltja apja felé, amikor
ellovagol előttünk. Vörös fürtjei lobognak, szoknyája
szétterül az állat horpaszán.
– Ügyes kislány vagy! – harsogja Lord Dorset, majd
hozzám fordul: – Van érzéke hozzá!
– Ha megjegyezhetem, milord – mondom merészen –,
rendszeresen kellene lovagoltatni…
– Remek ötlet, Ellen asszony! – feleli. – Mától minden
délután egy órát lovagolni fog. Gondom lesz rá!
És így is történik. Ha az időjárás nem szól közbe, Jane
nap mint nap ott ül a póniján, megtanulja a különböző
lépéseket, az ügetéstől az ugratásig, már tudja, hogy
lovagolni egyenes háttal kell. Élvezi az óra minden percét,
én meg élvezem a látványt, ahogy ő és Phoebe
alkalmazkodnak egymáshoz. A lovaglóleckék Lord
Dorsetnek is módot adnak arra, hogy jobban megismerje a
lányát, és átmelegszik a szívem, amikor hallom, hogyan
méltatja Jane tehetségét.
– Valóságos vadászó Diana! – mosolyog, amikor Jane
megjelenik vadonatúj kis lovaglókosztümjében, tollas
kalappal a fején – mindezt az édesapja rendelte neki. –
Nos, lányom, ma velem fogsz kilovagolni.
– Jaj, uram – szólok közbe rémülten –, könyörgök,
legyen óvatos! Veszélyes ám a környék. Az a sok szirt meg
szikla…
– Ne eméssze magát, Ellen asszony, mellettem
biztonságban lesz. Nem igaz, Jane? – És elporoszkál
hatalmas ménjén, Jane-t pedig a gyeplőnél fogva vezeti.
Két órával később valóban sértetlenül térnek vissza; a
gyermek rózsás arccal, a boldogságtól átszellemülve, az
apa büszke mosollyal. Aztán egyszer csak keserűség
suhan át az arcán, én pedig megértem: századszorra is,
ezredszerre is fájlalja, miért nem született fiúnak ez a
kislány.
Egy hónap is eltelik, mire milady hallat magáról, de az
udvarból gyorsan terjednek a hírek még ilyen messzire is,
és a ház népe össze-összesúg. Kénytelen vagyok
figyelmeztetni a szolgákat meg a pesztonkákat, hogy Lady
Jane jelenlétében tartsák a szájukat, de az az érzésem,
hogy a gyermek sajnos már gyanít valamit. Talán arra is
emlékszik, milyen izgatottan fecsegtünk néhány hete az új
királyné megérkezéséről, és feltűnik neki, hogy most nem
emlegetjük.
Mostanra a házban, ha ugyan nem egész Angliában
mindenki értesült róla, hogy a király negyedik házassága
éppúgy zátonyra futott, mint az előző három. Ha őfelsége
közember volna, mindenki nevetné, hogy milyen
balszerencséje van a nőkkel. A ház népe kuncogva és
meglehetős szabad szájúan találgatja, hogy most vajon mi
hibádzhatott, hiszen még a nászéjszakán is alig jutottak túl.
Engem mindenesetre lefoglal, hogy Jane-t távol tartsam az
ízetlen találgatásoktól. Mellesleg biztosat úgysem tud senki,
és csak Lady Dorset hazatérése után derül némi fény az
udvar sajátos praktikáira.
Márciust írunk már, milady itthon van. Amikor a hintó
hátrakötözött függönnyel becsattog az udvarra, milord
összehívja a ház népét az úrnő fogadására. A márkiné
kiszáll, hogy üdvözölje férjét; köpenye alatt szőrmével
szegett damasztruhában, fején ékkövekkel kivarrt francia
főkötő – igazán királyi jelenség. Csak ezután tűnik fel,
milyen sápadt és megviselt, Lord Dorsetről pedig lerí az
aggodalom. Amikor aztán az úrnő felemeli karját, hogy
férjét átölelje, a köpeny szétnyílik, és máris érthetővé válik,
miért ilyen bágyadt a színe. Jane is észreveszi a változást,
és riadtan bújik a szoknyám redői közé. Később, már a
gyerekszobában, meg is kérdi:
– Mi történt a mamával, dadus? Miért lett ilyen kövér?
Rámosolygok a pesztonkára.
– Atyaisten, micsoda egy okos kislány ez!
Jane nem szól semmit, csak a tekintetével sürget, hogy
beszéljek.
– Anyádasszony ismét kisbabát vár, ennyi az egész –
mondom. – Nincs miért aggódni. Ha Isten is úgy akarja,
hamarosan öcsikéd születik, és apád után ő lesz a
következő Dorset márki.
Jane szeme nagyra nyílik, látszik, hogy töri a fejét.
– Én miért nem lehetek Dorset márki? – kérdezi.
Nevetnem kell. Micsoda ötlet!
– De Jane, hiszen te lány vagy, és lányokból nem lehet
márki. Imádkozzunk hát, hogy anyádasszony kisfiút hozzon
a világra.
Jane ezt is meghányja-veti magában.
 – Ez nem igazság! – szűri le végül.
– Ne légy ilyen csacska, kicsikém! – mondom kuncogva.
– Így akarja Isten. Mi, nők, mi vagyunk a gyengébb nem, és
a világot a férfiak irányítják. Ezért nem lehet belőled márki,
és ezért kell mindenben apádnak szót fogadnod.
Úgy tűnik, Jane beletörődik ebbe. Bármilyen cserfes,
nagyon kicsike még, és általában kérdezősködés nélkül
elfogadja, amit mondok neki. Az áldott kis lelket most
inkább az aggasztja, ami a mamájával történik. Ó, bárcsak
a márkiné rászolgálna erre az odaadásra!
– És mikor jön meg az a kisbaba? – kérdi suttogva.
– Ahogy nézem, drágicám, a nyár derekán. – Ez ugyan
nem sokat mond neki; még kevés fogalma van az időről. –
Mindennap imádkoznod kell az édesanyádért, és kérned a
Jóistent, hogy könnyítse meg a nehéz órákat, és egy
mokány legénykével ajándékozza meg.
– Imádkozni fogok – ígéri Jane áhítatosan, majd
váratlanul a szemembe néz, és megkérdezi, hogy vajon a
királynénak is lesz-e fia.
Gyorsan felállok.
– Ideje, hogy az ábécéskönyveddel foglalkozz.
Aznap délután sokkal többet tudtam meg az udvari élet
legfrissebb fejleményeiről. Jane meg én hazatértünk a
szokásos délutáni sétánkról, aztán a hálószobájában
hagytam, hogy foglalkozzék a kissé rendetlenke
hímzésével. Hamarosan benézett Mrs. Zouche, Lady
Dorset egyik komornája egy kancsó borral, és azt
javasolta, iszogassuk meg stoppolás közben. Mrs. Zouche
gondozza a lady ruhatárát, ahol mindig akad varrnivaló.
Most éppen az egyik udvari díszruha varrása feslett fel.
Nos, így múlattuk az időt a lenti nagyszoba tüzénél, és a
hangnem egyre bizalmasabb lett. Mrs. Zouche is ott volt az
udvarnál miladyvel, és igencsak kellemes órácskát
töltöttünk a legfrissebb pletykák megtárgyalásával.
– Mondhatom magának, boldog vagyok, amiért
hazajöttünk – jelentette ki. – Négy hónap az udvarnál – ez
több mint amennyit az ember elviselhet. Az a sok előkelő úr
meg dáma, ahogy tülekedik, hogy túltegyen egymáson! És
mennyi gonosz ármánykodás! El se hinné, kedvesem!
Nekem meg reggeltől estig készenlétben kellett állnom,
hogy az asszonyunk annyiszor öltözhessen át, ahányszor úri
kedve tartja. Megjegyzem, az is igaz, hogy a királyt sokszor
láthattam. Higgye el, nincs még egy férfi, aki ennyi ékszert
viselne magán. No de a terjedelme… Amióta utoljára
láttam, kétszer olyan vastag lett!
– És látta a királynét is? – érdeklődtem.
– Nem, neki nyoma se volt. – Mrs. Zouche lehalkította a
hangját. – A király elküldte Richmond-ba. Nagyon úgy fest,
hogy szabadulni akar tőle.
– De miért?
– A nász utáni napon másról se beszélt az udvar. A
király még csak nem is titkolta, hogy nem sikerült a
királynét megkedvelnie. Ilyesmit még egyetlen feleségéről
se mondott, még Boleyn Annáról sem.
– De mégis, pontosan mit mondott? – kérdeztem
mohón, majd elharaptam a cérnát, és kiráztam Jane
szépen megstoppolt ingecskéjét.
– Amikor Cromwell mester megkérdezte, kedvét lelte-e
a királynéban, őfelsége azt felelte, most még kevésbé, mint
eddig. Először is nem szőke, mint Jane királyné volt,
továbbá rossz szagot áraszt, és ami még nagyobb baj,
őszerinte nem is szűz leány. Azt mondta Cromwell
mesternek, hogy megtapogatta a keblét és egyéb részeit,
és érezte, hogy ismert már más férfiakat is. Így aztán sem
kedve, sem bátorsága nem volt hozzá, hogy elhálja a
házasságot.
A lélegzetem is eláll ennyi nyers szókimondástól.
– És maga szerint igaz? Mármint amit a király állít…
Mrs. Zouche megrázza a fejét, és iszik egy korty bort.
– Senki se hiszi el, már csak azért se, mert szegény
királyné oly égbekiáltón ártatlan! Látszik rajta: nem is sejti,
hogy baj van. Ott voltam, amikor Lady Rutland elmesélte az
úrnőnknek, hogy a felséges asszony mennyire dicsérte a
királyt figyelmességéért és gondoskodásáért. Azt mondta,
a király lefekvés előtt mindig megcsókolja, megfogja a
kezét, és azt mondja: Jó éjt, angyalom”, reggelenként pedig
ugyancsak megcsókolja, és azt mondja: „Viszontlátásra,
kedvesem.” Lady Rutland meg a többiek nem hittek a
fülüknek, mivelhogy úgy tűnt, a királyné nem is számít ennél
többre. Lady Edgecombe ekkor megjegyezte, hogy
szerinte a felséges asszony még mindig szűz, de Anna
királyné visszavágott: már hogy lehetne ő szűz, amikor
minden éjjel a királlyal alszik? A hölgyek erre
felvilágosították, hogy ha meg akar ajándékozni minket egy
kis yorki herceggel, akkor ennél bizony többre van szükség,
de a királyné kijelentette, hogy éppen eleget hallott, és
vegyék tudomásul, hogy neki így a jó, és nem is kell neki
több a király figyelmességéből.
– Hát lehet nő ennyire tudatlan? – kérdezem nevetve. –
Talán csak tetteti magát!
– Szerintem meg komolyan beszélt. De most ott van egy
szál magában a richmondi palotában, távol az udvartól.
Most már csak felfogja, hogy a király elhanyagolja! Azt is
beszélik, hogy őt ugyanúgy el fogja távolítani, ahogy Katalin
királynéval tette. Sőt, beszélnek még egyebet is – és itt
Mrs. Zouche még halkabbra veszi a hangját –, azt, hogy
valaki máson akadt meg a szeme.
– És ki volna az? – kérdezem meglepetten, majd ismét
teletöltöm mindkettőnk bögréjét. Hát már itt az újabb
boldogtalan teremtés, akire rászakad ez a minden
tekintetben súlyos királyi kegy?
– Norfolk herceg unokahúga, Katherine Howard. Egész
fiatalka, alig tizenöt éves, de elég csinos ahhoz, hogy
felcsiklandozza egy öregember ágyékát. Úgy hírlik, a
katolikus párt egyengeti az útját, hogy megtörjék a
reformátorok befolyását, mivel azok igencsak erőre kaptak,
amióta a király protestáns királynét vitt az oltár elé.
– És most ezt a kislányt akarja nőül venni?
– A legtöbben így hiszik. Őfelsége, mint mindig, most is
a maga feje után fog menni. De nehogy itt, Bradgate-ben
bárkinek is elárulja, amit mondtam! Milady epeömlést
kapna, ha hallaná, hogy pletykálkodom. Nem tűr semmilyen
tiszteletlenséget a Tudorokkal és legfőképpen a királlyal
szemben.
Megnyugtatom barátnőmet, hogy néma leszek, mint a
sír. Ezután másfelé kalandoznak gondolataink. Egyszer
csak valami kaparászást hallunk a lépcsőház felől. Egérre
gyanakszunk, és felugrunk, hogy körülnézzünk. Az ajtó résre
nyitva volt. Amikor kinyitom, hát ki más térdel a túloldalán,
mint a kis Jane! Hallgatózáson kaptuk!
– Ó, te rossz gyerek! – kiáltok rá, bár nem annyira a
csínyén botránkoztam meg, mint amennyire azon
szorongtam, hogy vajon mennyit hallhatott. – Azonnal mégy
az ágyba, és ma már nem is kelhetsz fel!
Jane alsó ajka megremegett, aztán szó nélkül
megfordult, és felment a lépcsőn. Ránéztem Mrs. Zouche-
ra.
– Jaj istenem, bárcsak semmit se hallott volna!
– Vagy ha mégis, legalább megtartaná magának! –
toldotta meg Mrs. Zouche. – Milady megölne, ha rájönne,
hogy ilyesmiket beszéltem Lady Jane füle hallatára.
Ez a gondolat hideg zuhanyként hatott ránk, és attól
kezdve csak apró-cseprő, ártatlan dolgokról folyt köztünk a
szó.
Később, estefelé, benézek Jane-hez. Teljesen éber;
szeméből csodálkozást és értetlenséget olvasok ki.
– Jó éjszakát akartam kívánni – szólítom meg. – Innál
valamit, Jane?
Felül az ágyban, még mindig furcsán néz rám. Vajon
mennyit hallgatott ki a délutáni beszélgetésből? Szavai
legsötétebb sejtelmeimet igazolják.
 – Miért rossz szagú a királyné, dadus? És miért
fogdosta össze a király? Hiszen ez rémes! Ha királyné
volnék, én nem hagynám. Elkergetheti a király, mert
büdös?
Leülök mellé az ágyra.
– Nem lett volna szabad hallgatóznod, gyermekem. De
ha már így történt, és meghallottál mindenfélét, ami nem
kislány fülének való, hát megpróbálom elmagyarázni. Úgy
hallom, a király nem kedveli a királynét. Az is lehet, hogy
rossz szaga van; ha igen, akkor azért, mert nem mosakszik
elég gyakran. És az is lehet, hogy a király elküldi, de nem
azért, mert rossz a szaga. Döntése mögött valószínűleg
komolyabb ok rejtőzik, de azért király, hogy ez ne jelentsen
akadályt.
Úgy látom, Jane beéri ennyivel. Szerencsére még olyan
kicsi, hogy hamar másra terelődik a figyelme. Több kérdést
nem tesz fel a királyi párról, és én elégedett vagyok
magammal, amiért elfeledtettem vele a kényesebb
kérdéseket.
– De jól jegyezd meg, Jane – figyelmeztetem –, hogy a
királyról sohasem mondhatunk rosszat, mert őt Isten küldte,
hogy uralkodjék rajtunk. Nagyon helytelen lenne, ha
megszólnánk, és meg is büntethetnek minket érte. Ígérd
meg, hogy senkinek sem fecseged ki, amit ma délután
hallottál. Megígéred?
– Igen, megígérem – mondja nagyon komolyan.
– Akkor hát jó éjt. – Betakargatom, megcsókolom. – A
Jóisten vigyázzon rád.
Nyár derekán járunk, milady ideje már közeleg. Ekkor
értesülünk róla, hogy a király semmisnek nyilváníttatta
Cleves-i Annával kötött házasságát, és a királynét lelkes
készségéért – amelyet uralkodónk kissé zokon is vett –
néhány szép palotával és csinos évjáradékkal jutalmazta,
továbbá felruházta a kétes kiváltsággal, hogy őfelsége
legkedvesebb húgának mondhatja magát. És még egy
hónap sem telt el a válás óta, máris tudomásunkra jut, hogy
szerelembe bódult uralkodónk nőül vette Katherine
Howardot, akinek kiadós bájait még a nyilvánosság előtt is
önfeledten cirógatja.
Amikor Jane-nel a kertben ülünk, és margarétából
fonunk láncot, megpróbálom elmagyarázni neki, mi történt.
– Tudod, babácskám, a király és Anna úrhölgy
házassága nem volt igazi, rendes házasság, és ezért a
canterburyi érsek megengedte, hogy elváljanak, és új
házasságot kössenek. – Arról természetesen hallgatok,
hogy miért nem volt rendes házasság a királyi páré,
továbbá nem utalok sem Anna úrhölgy tisztálkodási
szokásaira, sem a király közeledési kísérleteire. Jane-nek
azonban túl jól vág az esze.
– És a canterburyi érsek nem kérhette volna meg a
királynét, hogy mosakodjon gyakrabban? –kérdezi
komolykodva, engem pedig ráz a nevetés. Ejha, hogy
miket nem mond ez a gyermek! Csöppentett édesség az
egész kis jószág, de csíp is, mint a citrom, amelyet
Spanyolországból szállítanak a konyhánkra. És nap mint
nap okot ad rá, hogy álmélkodjam!
Lady Dorset előrehaladott terhessége nem engedi meg,
hogy elutazzon, és tisztelegjen az új királyné előtt. Ehelyett
inkább a házban csap hajcihőt, az egyik szobát átrendezi,
a másikba új bútort rendel, és pattogó utasításai
pergőtüzével valamennyiünket az őrületbe kerget.
– Ezt a fészekrakó ösztön teszi – vélekedik Mrs. Zouche.
– Jegyezzétek meg, amit mondok: hamarosan lebetegszik.
Bármekkora a házban a felfordulás, én szeretem az
évnek ezt a szakaszát, amikor a nyár uralma töretlen.
Odabenn hűvös van, nyitva minden ablak, és a szobák
illatosak a padlóra terített friss sástól. A kéményekben nem
bömböl a tűz, sőt, a kandallókat szépen elrendezett
virágokkal díszítik. A kertekben varázslatos színpompa,
zsong a virágzó, sarjadó, termőre forduló élet, gazdag
termés ígérkezik.
 Lady Dorset minden különösebb hűhó nélkül újabb
leánygyermeknek ad életet. Egész éjjel vajúdott, de alig
szenvedett.
A szülést követő napon elviszem Jane-t, hogy
megismerkedjen húgocskájával. A bölcsőben fekszik,
milady ágya mellett.
– Katherine-nek hívják, mint a királynét – közli a márkiné.
Jane is láthatja, milyen fáradt és kelletlen a mamája;
bizonyára megviselte a csalódás, hogy most sem sikerült
fiút szülnie. A kis csecsemő azonban feltűnően szép,
egyáltalán nem olyan gyűrött, mint a legtöbb újszülött.
Szőke haja, nagy kék szeme és elbűvölő angyalarca van.
Jane-nek szemlátomást nagyon tetszik, és megpróbálja
felvidítani a mamát.
– Szebb, mint akármelyik fiú – jelenti ki, de a hatás
egészen más, mint amire számított.
– Vigye ki innen – csattan fel milady –, mert csak
butaságokat hord össze.
Gyorsan kiterelem a helyiségből, és látva, milyen
kétségbeesett, vigasztalni próbálom.
– Semmi baj, kicsikém… Te jót akartál. Anyádasszony
csak fáradt, és nincs egészen magánál. Gyere, menjünk fel
szépen, dolgozzunk tovább azon a gyönyörű hálóruhán,
amelyet Lady Katherine-nek varrunk. És lehet, hogy a
varródobozomban még egy-két szem marcipán is akad!
Jane máris megnyugszik, és boldogan szökdécsel végig
a folyosón. Közben eszébe jut, hogy az ilyen jól nevelt
kislányok méltóságteljesebben viselkednek; lassít, és
kimért léptekkel vonul tovább.
Sajog a szívem érte. Milyen fiatal, és máris milyen
értelmes. És milyen ridegen bánnak vele éppen azok,
akiknek a legjobban kellene szeretniük.
Lady Jane Grey

Bradgate Hall
1541. október
Ma lettem négyéves. Ellen asszony már hatkor
felébreszt, és utasít, hogy imádkozzam. Leereszkedem a
térdeplőmre, és arra kérem Istent, tegyen kötelességtudó,
engedelmes kislánnyá, és áldja meg a szüleimet, de egész
idő alatt az előttem álló napon jár az eszem, meg hogy
milord és milady mit tartogatnak számomra. Most, hogy
nagylány lettem, velük fogok étkezni a nagyteremben, az
emelvényen. Ez borzasztó felnőttes dolog, de ijesztő is,
mert annyi viselkedési szabályt kellene megjegyeznem,
hogy néhányat biztosan el fogok felejteni, és anyámasszony
nagyon haragos lesz. Gyakran haragszik meg rám, pedig
igazán próbálok jó lenni, és Ellen asszony annyiszor
elmagyarázta, mit szabad és mit nem. Étkezés közben
nem beszélhetek, csak ha valaki szól hozzám. A világ
minden kincséért sem szabad ásítani, böfögni, orrot
piszkálni, nem törölhetem a kezem az abroszba, és ami a
fő, pukizni is szigorúan tilos. És mindig gondolnom kell rá,
hogy minden étkezés az Utolsó Vacsorára emlékeztet
bennünket, tehát olyan jól kell viselkednem, mintha a mi
Áldott Megváltónk is ott ülne az asztalnál.
Azt hiszem, mindezt alaposan megjegyeztem, de van
még egyéb is. Az asztalnál sok fogást szolgálnak fel, de a
gyermekek nem eshetnek a falánkság bűnébe, és egy
alkalommal csak két-három ételből vehetek. Ellen asszony
szerint a túl sok evés felhevíti a vért. És ha az evéstől
megfájdulna a hasikám, nyugodtan ott kell maradnom az
asztalnál, és nem kelthetek feltűnést.
Ima közben folyvást izegtem-mozogtam, és olyan
izgatott vagyok, hogy a reggeli se megy le a torkomon.
Ellen asszony, aki épp Katherine-nel foglalatoskodott, azt
mondja, hagyjam csak ott az ételt, mert ideje, hogy
kicsinosítsam magam a nagy napra. Mozdulatlanul állok, és
engedelmesen nyújtogatom a karom, ő pedig egymás után
adja rám a sok, finomabbnál finomabb holmit – szerintem
túl sokat ehhez a szép meleg időhöz képest.
– Hiába, Jane, ez a szokás. Megfelelő öltözékben kell
jelentkezned a szüleidnél. Vendégeket hívtak az asztalhoz,
rangodhoz illően kell mutatkoznod. Az igazi lady akkor sem
panaszkodik, ha melege van, és kényelmetlenül érzi magát.
Elsőnek hosszú ujjú gyolcsinget ad rám, amelynek
aranyhímes a kézelője. Utána be kell szívnom és benn
tartanom a levegőt, mialatt ő befűzi a merev, alul hegyesen
végződő fűző zsinórjait, hogy a hasam minél laposabb
legyen. Erre jön a tunikának nevezett sima, vajszínű
selyemből szőtt alsóruha és e fölé a gyomornál szűk
betéttel ellátott zöld bársonyköntös, amelynek mély,
négyszögletű kivágása lötyög rajtam. A bő, széles, elöl
nyitott szoknya hosszú uszályban végződik. A ruhának
dúsan redőzött, bő ujja van, de most újra ki kell nyújtanom a
karom, mert Ellen asszony még szőrme felsőujjat is erősít
rá. Ezután a derekam köré csatolja az ékkövekkel kirakott
övet, amelyről áttört ezüsttokban illatos labdacs függ, majd
kikeféli és befonja hosszú hajamat, a fonatokat pedig
kontyba illeszti a tarkómon. Ezután kerül a fejemre a
szaténselyemből és ezüstszövetből varrt főkötő, arra pedig
a fekete fátyollal díszített kerek francia csuklya. Utoljára
következnek az ékszerek: a mellemre tűzött bross, három
gyűrű és a nyaklánc, amelyről a ruha gyöngyös hímzésével
összhangban egyetlen csepp alakú gyöngyszem csüng.
Megnézem magam a tükörben. Szakasztott úgy vagyok
öltözve, mint anyám vagy bármelyik más előkelő dáma.
Mint egy felnőtt nő, babaméretben. Aztán kelletlenül
gondolok rá, hogy e szerint is kell majd viselkednem. Igaz,
ebben a szűk, nehéz ruhában ez nem is lesz olyan nehéz,
hiszen moccanni is alig bírok. Szaladgálni meg végképp
nem lehet benne, így is vigyáznom kell, nehogy elbotoljak
az uszályban. Még szerencse, hogy ezt sokat gyakoroltam.
És ha nem akarom, hogy a csuklya leessen a fejemről, fel
kell szegnem az államat.
Ezt a temérdek ruhát mind anyám válogatta össze. Azt
mondta, szeretné, ha méltóságteljes hatást keltenék, és
dicsőséget hoznék családunkra. Bár nem igazán tudom,
hogy érti ezt, megteszek majd minden tőlem telhetőt. De
gyűlölöm ezt a sok meleg, súlyos göncöt, és csöppet sem
örülök, hogy így kell járnom. Hogyan fogok enni, hiszen még
levegőt is alig kapok?! Különben is elszorítja a torkom az
izgalom, amiért a nagyteremben kell étkeznem. Ó, milyen jó
lenne az egyszerű, hétköznapi ruhámban és kendőben!
Milyen szívesen futkároznék az almáskertben Meggel, a
szakács lányával!
Meg is eljött, hogy megnézzen felöltözve.
– Csudaszép vagy, Jane – jelenti ki.
– Csak ne érezném magam ilyen kényelmetlenül! –
siránkozom.
Szeretnék olyan lenni, mint Meg! Bárcsak ne lennének
különóráim, és bárcsak szabadon, szélfútta hajjal
rohangálhatnék a földeken, és almát csenhetnék a fákról,
vagy lubickolhatnék a folyóban! Ehelyett örökké úgy kell
viselkednem, ahogy egy ifjú ladyhez illik. Milyen szerencsés
is ez a Meg! Lehet, hogy őt is megveri a mamája, ha
rosszalkodik, de kárpótlásul sokat becézi meg simogatja,
és gyakran lepi meg valami ajándékkal – kemencemeleg
süteménnyel vagy szép szalagokkal; egyszer még egy
édes kiscicát is adott neki. Bárcsak az én anyám
őladysége is ilyen kedves volna!
– Gyönyörű ez a ruha – mondja Meg, és sóváran pislog
rám. Sejtem, hogy legszívesebben helyet cserélne velem,
én pedig szeretném megsúgni neki, hogy Megnek lenni
sokkal szórakoztatóbb.
– Most már menj szépen haza, Meg – figyelmezteti Ellen
asszony. – Jaj, és kérlek, vidd vissza helyettem ezt az
edényt a konyhába. – Meg elsiet, kezében a tányérjaimmal.
 Dadusom a fejem búbjától a lábujjam hegyéig
szemügyre vesz, de nem tudok rájönni, elégedett-e a
látvánnyal.
– Nos, most már alkalmas vagy rá, hogy szembenézz a
világgal meg az édesanyáddal – mondja, majd velem és
Katherine-nel a szárnyai alatt elindul, hogy üdvözöljük a
szüleinket. Ez így megy minden reggel, de a találkozás nem
mindig kellemes, mert anyám néha összeszid, olyan
dolgokért is, amiket el se követtem. Általában valami
apróság miatt köt belém; hogy egy hajfürtöm nincs a
helyén, vagy piszkos az egyik körmöm, és ilyenkor az is
megesik, hogy keményen belém csíp, vagy pofon legyint,
Ellen asszonyt pedig leteremti, amiért túl engedékeny
velem.
Más alkalmakkor a szüleim vadászatra készülődnek,
vagy fontos vendégeket fogadnak, és ilyenkor nem
szeretik, ha Katherine vagy én ott lábatlankodunk. A
szobájuknak kutyaszaga van, mert a kutyák folyton a
sarkukban oldalognak. Olyan utálatos, savanyú szaguk van,
nem bírom elviselni, pedig kár, mert szeretem ezt a
kellemes, derűs szobát, a nagy kőkandallóban fickándozó
barátságos tűzzel, a tarka kárpittal, a szépen kifényesített
bútorokkal. Sokszor gyönyörködöm a családi
arcképekben, különösen dédnagybátyám, a király
képében, amely akkor készült, amikor még fiatal és daliás
herceg volt.
Bókolunk, és lehajtott fejjel várjuk szüleink áldását.
– Jó reggelt – szólal meg milady.
– Jójeddel – feleli a maga kisbabahangján Katherine, és
felemeli dundi kis karját. – Ölibe! Ölibe!
– Most nem, szívecském – mosolyog rá milady. – Légy
jó kislány, és állj szép egyenesen.
– Milord, milady, jó reggelt – mondom, és anyámat
figyelem, leplezve, mennyire tartok tőle. Rézvörös hajával,
tejfehér bőrével igazán szép asszony, és ma olyan ruhát és
csuklyát visel, mint én, csak az ő gyönggyel szegélyezett
zöld bársonyruhájának sötétebb a színe, és az övéről
parányi, drágakövekkel kirakott könyvecske függ. Pazar
öltözékében szakasztott akár egy királyné. Jégből faragott,
hűvös, távoli fejedelemnő.
– Jane… – A hang fagyos, a hangszínben, mint mindig,
most is feddés bujkál. – Gyere ide! – Zordul megvizsgál,
majd odabólint Ellen asszonynak. – Megfelel.
Katherine-hez milady sokkal kedvesebb. Megcsókolja a
feje búbját, pelyhes szőke haját felborzolja, és fogja a
karját, amikor ügyetlenül, de kacarászva végigtipeg a
szőnyegen. Katherine soha nem hibázhat. Mindig csak én
kerülök bajba.
Úgy látom azonban, hogy ma kegyben állok anyámnál,
és amikor odaint magához, hogy átnyújtson egy nagy, piros
bőrbe kötött könyvet, kicsit felengedek. Amikor a könyvet
kinyitom, látom, hogy tele van élénk színű képekkel;
némelyiken arany festék csillog.
– A Szentírásból vannak benne történetek és imák, hogy
épülésedre szolgáljanak – mondja apámuram kicsit
homályosan. – Egykor a nagyanyádé volt, és remélem,
Jane, hogy hamarosan egyedül is el tudod majd olvasni a
latin szavakat.
– Köszönöm, milady, köszönöm, milord – suttogom a
lehető legilledelmesebben. Szinte megdelejez ez a ritka
kedvesség és a vele járó ajándék. A háznál nincs sok
könyv, így hát még soha nem láthattam ilyen szépséges
képeket. Már alig várom, hogy sorban megnézzem őket, és
meséket találjak ki hozzájuk. Most még sürgősebbnek
érzem, hogy kiismerjem magam a betűk világában. Akkor
majd az igazi meséket is elolvashatom.
De most már ideje visszamenni a gyerekszobába.
Anyám el is bocsát.
– Aztán ügyelj, hogy az ebédnél rendesen viselkedj! –
parancsol rám.
 – Igen, asszonyom – felelem, és a becses ajándékot
magamhoz szorítva elindulok felfelé.
Tíz perc múlva lesz tizenegy, és Ellen asszony felszólít,
hogy mossak kezet, és hozzam rendbe magam. Utána
ismét levisz a főlépcsőn. Belépünk a nagyterembe, ahol
szolga vezet a helyemre. Az emelvényen megterített asztal
végén fogok ülni, ahogy az gyerekhez illik, de először az
ülőkém mögé kell állnom, amíg a szüleim el nem
helyezkednek magas támlájú, faragott székükön. Ezután az
egész társaság helyet foglal, és házi káplánunk latinul
mondja el az asztali áldást.
Előttem az asztalon nagy ezüsttál, kés és villa (melyeket
már nagyon ügyesen forgatok), finom üvegpohár egy
Velence nevű városból, egy kis sótartó és egy
összehajtogatott damasztszalvéta. Az abrosz tele van
hintve friss fűszernövényekkel és virággal, és ezüst
kézmosó edények várják, hogy az ember leöblítse zsíros
ujjait. Egy szolga kibontja a szalvétámat, megcsókolja, és a
térdemre helyezi, majd a mellettem ülő öreg lordra kerít
sort. A másik oldalamon Mrs. Zouche ül, aki kedvesen rám
mosolyog, de semmit sem szól. A teremben tartózkodók
legtöbbje mintha észre sem vette volna, hogy én is itt
vagyok.
Hirtelen trombiták harsogása jelzi, hogy hozzák az első
fogást. Tetszetős, mennyei illatú tálak lepik el az asztalt; a
gyereklakosztályban soha nem eszünk ilyen finomakat, oda
csupa egyszerű étel kerül. Fűszernövényekben sült,
mazsolával és tejszínnel töltött disznóhúst választok,
csodás íze van. A következő fogásból egy szép szelet
pontyot kérek, fügepástétommal. Mialatt mohón falatozom,
a hozzám beosztott szolga újra meg újra tölt a borból,
amelyet eddig csak hígítva ihattam, de olyan alaposan
megsóztam az ételt, hogy nagyon megszomjazom, és
hatalmas kortyokban döntöm magamba az italt.
Hamarosan furcsán kezdem érezni magam, szédülök, és
sürgősen ki kellene mennem az árnyékszékre.
 De senki sincs, aki törődne velem. Mindenki falatozik és
társalog, akkora a zaj, hogy egymást kell túlkiabálniuk.
Ellen asszonynak nyoma sincs.
Mit tegyek? Kezdem elveszíteni a fejem. Nagy
kalamajka lesz vajon, ha felállok az asztaltól, és felkeresem
az árnyékszéket? Eddig még senki sem tett ilyet. Vétenék
a jó modor szabályai ellen? Keresztbe vetem és szorosan
összezárom a lábam, és könyörögve nézek Mrs. Zouche-
ra, de ő most is csak rám mosolyog, és már el is fordult.
Már nem soká bírom. Sírhatnékom támad. Milyen
szörnyű lesz, ha a nyilvánosság előtt összepisilem
magam… Elképzelni is rémes a szégyent, a felháborodást,
no meg a büntetést, ami rám vár.
És ekkor egyszer csak az egész társaság feláll.
Meghökkenve nézek körül: mit jelentsen ez? A meglepetés
néhány pillanatra eltereli figyelmem szorult helyzetemről. Én
is lecsúszom az ülőkémről, és felállok, bár a fejem alig
emelkedik az asztal fölé. A szolgák díszes menetben
vonulnak be a terembe, és hatalmas aranytálon óriás darab
illatos, gőzölgő húst hoznak. Szomszédom, az öregúr
értetlenségem láttán lehajlik hozzám.
– Most hozzák a vesepecsenyét, az angolok
legkedvesebb húsételét! Ősi hagyomány, hogy felállva
köszöntsük.
Majd szétpukkadok, de hirtelen rájövök, mit tehetek. A
nehéz szoknyák alatt szétvetem a lábam, és amilyen lassan
és csendesen csak lehet, a padló gyékényborítására
pisilek. Aztán leülök, és reménykedem, hogy a szoknyákkal
sikerül eltakarnom a tócsát. Ha mégis észrevennék, hátha
azt gondolják majd, hogy az egyik kutya művelte, hiszen a
terem most is tele van velük; fekszenek az asztalok alatt,
vagy húscafatokért pitiznek.
Micsoda felszabadult érzés! Végre elengedhetem
magam, és bukásomra nem is figyel fel senki. Vörösborba
áztatott téli körtét kapok be, marcipántortát csipegetek. A
háznagy elviteti a tányérokat, és behozatja a hippocrasnak
nevezett fűszeres bort, amit ostyával szolgálnak fel. Erre
már alig van hely a gyomromban, és a fejem még
kótyagos, amikor felállók az imához. Utána anyám
magához int.
Odatámolygok a vendégek háta mögött, és bókot
csapok. Magamban imádkozom, nehogy észrevegye
pirosra gyúlt arcom, vagy valamilyen jelből rájöjjön a
kihágásomra.
– Most már elmehetsz, Jane – mondja. – Ellen asszony
kivisz sétálni a parkba, majd pedig folytatod a hímzést
vacsoráig. Utána, mielőtt lefeküdnél, még gyakorlod egy
darabig a tánclépéseket.
– Igen, asszonyom – suttogom, és újra pukedlizek. De
csak most érzem meg, hogy a szoknyám szegélye és az
uszályom felől kellemetlen, árulkodó szag terjeng, és ami
ennél sokkal nagyobb baj: anyám is megérzi.
Összeráncolja a homlokát, majd gyorsan lehajlik, két ujja
közé csípteti a bársonyt, aztán megszagolja a kezét.
Megsemmisülve horgasztom le a fejem. Nem merek
ránézni. Tudom, milyen dühös.
Ellen asszony a háttérben téblábol. A vendégek
jóllakottan fecserésznek. Fogalmuk sincs, mi történik az
emelvényen.
Anyám odainti a dadát.
– Vigye gyorsan ezt a gyereket, mosdassa meg, és
öltöztesse át! – mondja nagyon halkan. – Aztán hozza be a
fogadószobába, ott majd leckét adok neki jó modorból.
Ellen asszony megfogja a kezem. Megyek utána, és a
lépcsőn kitör belőlem a sírás. Mialatt átöltöztet, elmesélem,
mi történt.
– Hát nem jutott eszedbe, hogy engedélyt kérj és
kimenj? – kérdi szigorúan a dadus.
– Azt hittem, kikapnék – mondom szipogva.
– Nahát, most még jobban kikapsz majd. És
megjósolom, hogy velem együtt. No, most már rendben
vagy. Gyerünk, nézzünk szembe a vésszel!
Anyám már vár a fogadószobában. Egyenes háttal ül,
ráncolja a homlokát, látszik, hogy engesztelhetetlen.
– Még szerencse, Jane, hogy a vendégek nem
szereztek tudomást erről a szégyenről – mondja fagyosan.
– De nagylány létedre több eszed is lehetne. Miért nem
kéredzkedtél ki?
Anyám természetesen soha nem értené meg, mennyire
félek tőle, és milyen kínosan igyekszem, hogy ne
haragítsam magamra. És úgy látszik, elfelejtette, hogy ma
van a születésnapom, és ma ültem először a nagy
asztalnál. Őt csak az érdekli, hogy szégyent hozok a
családra.
– Nagyon helytelenül viselkedtél, és kötelességem, hogy
jobb modorra tanítsalak.
Állok előtte, reszket minden tagom. Ellen asszony a
hátam mögött áll.
– Készítse elő! – szól rá milady, és a lovaglóostoráért
nyúl.
Ellen asszony elkeseredett képpel egy padhoz vezet,
ráfektet, és felemeli a szoknyáimat.
– Szégyent hoztál a házunkra, Jane – mondja anyám. –
Meg vagyok döbbenve, hogy egy fiatal hölgy a te korodban
ilyesmit tegyen a nyilvánosság előtt. Remélem, a jövőben
több gondod lesz az illendő viselkedésre és a rangodra, és
bízom benne, hogy ez a kis fegyelmezés a későbbiekben
is emlékeztet majd a mai napra.
Hallom az ostor suhogását a levegőben, aztán már
érzem, ahogy belemar az ülepem puha húsába. Az
ajkamba harapok, és nagyon igyekszem, hogy ne sikítsak;
bármilyen furcsa, de érzem, hogy ezzel csak örömet
szereznék anyámnak. A negyedik csapás után azonban
már muszáj feljajdulnom, és görcsösen összezárt
szemhéjamon áttörnek a könnyek. Most már vigasztalanul
zokogok.
– Állj fel, és hozd rendbe magad! – utasít milady. – Nos,
mit akarsz mondani?
– Sajnálom, ami történt, asszonyom – felelem szipogva.
– Kérem, bocsásson meg.
– Istennél a bocsánat – veti oda. – Most elmehetsz.
Bradgate Hall
1542. február
Valami szörnyűség történt. Tudom, mert az egész
házban fojtottan súgnak-búgnak az emberek. Ha belépek,
elhallgatnak, és ebből magamtól is kitalálom, hogy valami
kellemetlen dologról pusmoghatnak.
Hamarosan megtudom, miről van szó. Éppen az ábécét
mondom fel Ellen asszonynak, amikor anyám belép a
gyerekszobába. Bókolunk, aztán állva várjuk, hogy milady
leüljön a tűz melletti támlás székre. Katherine csúszkál a
földön, és gagyog magában; ő még szerencséjére nem
érzi, milyen feszültség vibrál a levegőben.
– Bizonyára hallotta már, mi történt a királynéval –
mondja milady Ellen asszonynak –, de most újabb hírek
érkeztek, és nem baj, ha a gyerek is értesül róluk; legalább
megtudja, mi érheti azt a nőt, aki letér az erény útjáról. Meg
aztán előbb-utóbb úgyis a fülébe jutna.
Ellen asszony keserves képpel néz rám. Rájövök, hogy ő
már tud valamit arról, amire anyám céloz. Már előre félek,
micsoda rémségeket fogok hallani. Az ablakpárkánynál
Katherine egy rongylabda után nyúlkál, és a maga kis
világába süppedve motyog valamit.
– Mindenféle szóbeszéd kering – fog mondókájába
anyám –, és a rémhírek nap mint nap megkettőződnek. De
én az igazat fogom mondani, úgy, ahogy milordtól
hallottam. Tavaly novemberben, miután őfelsége és Katalin
királyné visszatértek északi utazásukból, némely hitvány
személyek vádakkal hozakodtak elő a királyné
viselkedését illetően, és vizsgálat indult, hogy kiderítsék,
helytállók-e ezek a vádak. Sajnos azok voltak. Kiderült,
hogy a királyné őkegyelmessége még tizenkét éves sem
volt, amikor a zenetanára megrontotta, később pedig úgy
élt együtt az unokafivérével, Francis Derehammel, mintha
férj és feleség volnának. Mindez azalatt történt, amíg
nagyanyja, Norfolk hercegné házában nevelkedett. Úgy
hírlik, vallottak a szolgák. Látták Derehammel meztelenül az
ágyban, a személyzeti hálóban.
Csak ámulok-bámulok. Mit jelenthet az, hogy valakit
„megrontanak”? És miért akarna a királyné az
unokafivérével meztelenkedni? Ez igazán neveletlenség.
Nem csoda, hogy bajba került.
Anyám rám néz, és a homlokát ráncolja.
– Jól figyelj, Jane, mert ez a lecke neked is szól.
Négyéves vagy, elég nagy hozzá, hogy megértsd. Mintha
nem lett volna elég, hogy a királyné nem volt méltó az
őfelségével kötött házasságra, az esküvő után is folytatta
erkölcstelen életét. Először titkárává fogadta Derehamet,
aztán, amikor ráunt, titkos viszonyt kezdett egy másik
rokonával, Thomas Culpeperrel, aki a király
magánlakosztályában volt szolgálattevő. A király őfelsége
nagyon kedvelte; annál felháborítóbb, amit művelt. A
királyné a cinkosává tette azt az utálatos Lady Rochfordot –
tudod, George Boleyn feleségét, aki aztán tanúsította is,
hogy férje vétkezett a tulajdon húgával, Anna királynéval.
Nos, Katalin királyné Lady Rochford közreműködésével
elrendezte, hogy éjszakánként a saját szobájában
fogadhassa Culpepert, még utazás közben is. Egy
alkalommal a király megjelent az ajtaja előtt, hogy a
feleségével háljon, de várnia kellett, amíg Culpepert
sebtében ki nem szöktették a hátsó lépcsőn. Más
alkalommal pedig Lady Rochford őrködött, mialatt a
királyné az árnyékszéken fogadta Culpepert!
Az árnyékszéken?! Mondhatom, meg vagyok
botránkozva. Tovább nem is kell érdeklődnöm: így is
tudom, hogy a királyné igen csintalan hölgy, és büntetést
érdemel. Ha én az árnyékszéket használom, soha senkit
nem engednék be. Micsoda illetlenség!
– Utálatos az ilyen viselkedés, milady – mormolja Ellen
asszony. – Hogy volt képe ekkora gyalázatot hozni a király
őmagasságára!
– Jól mondja – bólint zordul anyám. – Amikor a
tanácsadói közölték őfelségével, hogy a vádak
igazolódtak, királyunk a szemük láttára összeomlott, és
zokogásban tört ki, majd kardért kiáltott, hogy levágja a nőt,
kit oly forrón szeretett. Milord éppen jelen volt, és megírta,
milyen szánalmas látványt nyújtott e legendásan bátor
uralkodó, amint így kivetkőzött méltóságából. Nos, ezután a
királynét Hampton Courtban fogságba vetették. Szörnyű
állapotba került, sírt, jajveszékelt, és egyszer sikerült
kitörnie őrei közül, és berontania a kápolnába, ahol a király
éppen misét hallgatott. Bizonyára azt remélte, személyes
bájaival meglágyíthatja a király szívét, és megmenekülhet.
De mielőtt az urát megközelíthette volna, utolérték, és
akárhogy sikoltozott, elhurcolták.
– Fiatalka még – jegyezte meg Ellen asszony.
– Úgy van; alig múlt tizenhét. De ebben a korban az
ember már meg tudja különböztetni a jót a rossztól.
– Igen ám, asszonyom, csakhogy soha nem nevelték
erényes viselkedésre. Úgy hallottam, a nagyanyja
elhanyagolta, most meg kiderült, hogy a zenetanára
rontotta meg zsenge kislány korában. Valóban súlyosan
vétkezett, de hát senkinek sem esik meg rajta a szíve?
Szegény fiatal teremtés szörnyű állapotban lehet, hiszen
eszébe juthatott, milyen borzalmas sors sújtotta rokonát,
Boleyn Annát.
Boleyn Anna nevét már korábban is hallottam, de csak
eldugott zugokban, pusmogás közepette, így aztán nem
tudom, ki volt, és miféle borzalmas sorscsapás érte.
Szeretnék közbeszólni és tudakozódni, de félek, hogy
anyám megdorgál, vagy tán meg is üt.
 – Persze hogy eszébe jutott – feleli milady –, ezért sírt és
csapkodott oly vadul maga körül, amikor kihallgatták.
Mondanom sem kell, hogy mindent tagadott, de a tanúk
eskü alatt cáfolták meg hazugságait.
– Megvolt már a tárgyalása? – kérdezi leverten Ellen
asszony.
– Nem. A király először a Syon-apátságba száműzte; ott
kellett töltenie a karácsonyt.
– Igen, ezt hallottam – bólint a dadusom. – És még
mindig ott van?
Milady a fejét rázza, és csak kis szünet után szólal meg.
– Egy héttel ezelőtt parlamenti határozattal marasztalták
el felségárulásban, és fosztották meg életétől csak úgy,
mint minden címétől és vagyonától; ilyenkor nincs szükség
tárgyalásra. Múlt pénteken pedig, minden őrjöngése és
kapálózása ellenére, bárkán felszállították a Towerba, ahol
hétfőn fejét vette a hóhér.
Felhördülök. Hiszen ez rettenetes. A legrémesebb
lázálomnál is rosszabb. Hogy fejét vették? Mit jelent ez
pontosan? És miért tették? Szó, mi szó, csúnyán
viselkedett, de annyira mégsem, hogy mindjárt a fejét
vegyék. Rosszullét környékez. Sok vér folyik el ilyenkor?
Irtózom a vértől. Amikor elvágtam az ujjam, az is nagyon
vérzett, és fájt is. Hát még milyen rémesen fájhat, ha az
embernek a fejét veszik. És olyankor biztosan még több a
vér. És mi lesz az emberrel, ha a fejét veszik? Talán még
meg is hal…
Remegek az iszonyattól, és anélkül hogy észrevenném,
könnyek szöknek a szemembe. Ellen asszony védelmezőn
magához szorít, majd felnéz anyámra.
– Kicsi még ahhoz, hogy megértse ezt, milady. Csak
halálra rémül tőle…
Én meg állok ott bőgve. Anyám letekint rám a magasból,
mesebeli, szőrmeszegélyű ruhájában, fején az ékszerektől
csillogó-villogó főkötővel, de nyoma sincs rajta
ellágyulásnak. A királyné az ő családjára merészelt
szégyent hozni, és ez mérhetetlenül bőszíti.
– Jane – mondja szigorúan –, te a királyi ház egyik
családjába születtél. A rangunkbéli emberek élete a
nyilvánosság előtt zajlik, van hatalmunk, van vagyonunk, de
ezzel kötelezettségek is járnak, a nőknek pedig minden
gáncs fölött kell állniuk. Ha egy nemesi rangú asszony úgy
vétkezik, ahogy Katalin királyné vétkezett, férje minden
javát: címeit, földjeit, kincseit, egész örökségét teszi
kockára. Ez esetben magán a trónutódláson esett folt, mert
ha a királynénak gyermeke született volna valamelyik
bűntársától, könnyűszerrel kiadhatta volna a király sarjának,
és ez oda vezethetett volna, hogy Anglia trónján egy hitvány
vérű fattyú ül. Minden asszony hűséggel tartozik férjének,
egy arisztokrata hölgy esetében azonban a házasságtörés
olyan ocsmány bűn, amely halálbüntetést érdemel.
Nem tudom, mit jelent a házasságtörés, de a halál szót
ismerem. Mihelyt feltettem a kérdést, mire valók a
templomban a sírok, pontos magyarázatot kaptam. A
káplán elmondta: ha Isten úgy látja, hogy ennek vagy annak
az embernek a földi ideje lejárt, félelmetes ítélőszéke elé
idézi az illetőt. Aki a földön jó volt, azt a mennybe küldi, ahol
örökké tartó boldogságban élhet a Mi Urunk Jézus
Krisztus, az Áldott Szűzanya és a szentek meg az angyalok
társaságában, de aki gonosz életet élt, az a pokolba kerül,
ahol örökké tartó szenvedés várja. A káplán részletesen
ecsetelte, mi vár a pokolban a bűnösökre, és tudom, hogy
igazat mondott, mert az egyik leicesteri templomban van
egy rémséges falfestmény, amire rá sem merek nézni, úgy
félek azoktól a gonosz ördögöktől, akik vasvillával
marcangolják az elkárhozottak húsát. Ellen asszony azt
mondja, nem szabad gondolnom arra a képre, meg hogy
az én bűneim nem olyan súlyosak, hogy örök kárhozatot
érdemeljenek. Ha jó kislány vagyok, és szépen elmondom
az imáimat, és betartom a parancsolatokat, akkor
feloldozást kapok bűneim alól, és egyenesen az égbe
szállok.
Ellen asszony azt is elmondta, hogy a legtöbb ember
betegségben vagy öregségében hal meg, vagy olyan
baleset éri, mint Samet, a tetőfedőt, aki leesett a létráról,
és kitörte a nyakát. Beszélt a bátor katonákról is, akik a
háborúban halnak meg. Állítólag a legtöbb embernek a
halál csak annyi, mintha elaludna. De nem tudom
elképzelni, hogy vannak, akik azért halnak meg, mert
szándékosan a fejüket veszik, különösen, ha nem is
vétkeztek akkorát, hogy megérdemeljék.
A királyné halálát dédnagybátyám, a király rendelte el. A
királyok mindent megtehetnek, amit akarnak. Ezt onnan
tudom, hogy megtanítottak rá: ők a közönséges emberek
fölött állnak, és mindenki engedelmességgel tartozik nekik.
A mi királyunkkal még nem találkoztam, de rengeteget
hallottam már róla, és az arcképe ott lóg a nagyteremben.
Hatalmas szál ember, valóságos óriás, pompás
öltözékben, jókora hasa van, és vörös szakálla, és
terpeszben áll, kezét a csípőjére téve. Nagyon félelmetes
alak, ahogy rám fintorog a képről; nem is csak óriásnak, de
emberevőnek is látszik. Lehet, hogy az is. Levétette a
királyné fejét. Igaz, lehet, hogy már megbánta, és
legszívesebben visszacsinálná.
Már kicsit jobban érzem magam, de még mindig egy
csomó kérdésem volna, mert sok mindent most sem értek.
De a mamám már menni készül.
– Magára bízom, mennyit magyaráz el a gyereknek –
mondja az ajtóban Ellen asszonynak –, de az ég
szerelmére, parancsoljon rá, hogy ne beszéljen ezekről a
dolgokról. Ha valaha az udvarhoz kerülne, ments isten,
hogy kínos megjegyzésekkel hozzon szégyent a fejünkre.
Távozása után Ellen asszony rendet csinál, és még
vacsora előtt elrakja a játékaimat. Én közben Katherine-nel
ülök a földön, együtt öltöztetjük fel Pollyt, a rongybabáját, de
nekem ezalatt is folyton a királyné rettentő halála jár a
fejemben.
– Fektessük ágyba Pollyt – csipogja Katherine, és a
sarokban álló kisjáték bölcső felé totyog. Gyöngéden
lefekteti a babát, és gondosan betakarja.
– A fejét hagyd szabadon – mondom kényszeredett
mosollyal. – így nem kap levegőt.
– Te is menj szépen ágyba, Katherine – mondja Ellen
asszony, és az egyik gyereklány már viszi is fel
húgocskámat a lépcsőn, hiába tiltakozik.
Ellen asszony becsukja a ládát, ahol a játékainkat tartjuk,
lesimítja kötényét, leül a tűz mellé, és előveszi a
foltoznivalót.
– Ne foglalkozz azzal, Jane, ami a királynéval történt –
mondja.
– De mikor olyan szörnyű…
– Szörnyű, de azt hiszem, így volt helyes. Nagyon
ostobán és csúnyán viselkedett, és tudnia kellett, milyen
veszélyes, amit csinál.
– De hát mi rosszat csinált tulajdonképpen?
Ellen asszony összehajtja Katherine ingecskéjét; már
alig látszik rajta a szakadás. Olyan aprók az öltései, hogy
észre sem venni őket. Odaint magához.
– Gyere ide, kislányom, állj szorosan mellém! –
Odamegyek, és kezemet köténye puha vásznára teszem.
– Hogyan vágták le a királyné fejét, Ellen asszony? –
buggyan ki belőlem a kérdés, pedig már előre félek a
választól.
– Bárddal, Jane.
– Mint amilyennel Perkins a fát aprítja?
– Olyannal, csak az a bárd nagyobb és élesebb.
– És fájt neki?
– Szerintem fel sem fogta az egészet. Az ilyen halál
nagyon gyors.
Elhallgatok. Egy másik kérdés is a nyelvemen van, de
tudom, hogy meztelen emberekről nem illik beszélni.
– Miért feküdt a királyné egy ágyban az
unokatestvérével? – bököm ki végül.
– Bizonyára azért, mert a feleségének képzelte magát.
Férjnek és feleségnek szabad egy ágyban aludni.
– De hát ő a királynak volt a felesége! Lehet egy nőnek
két férje is?
– Nem, Jane, nem lehet. De úgy hallom, Dereham azt
mondta, hogy Katalin mások előtt házasságot ígért neki, és
az emberek ezt éppolyan érvényesnek tekintik, mint a
házasságot. A királyné tagadta, hogy valaha ilyet ígért
volna, de alighanem hazudott, mert többen hallották, amint
Derehammel „férjecskémnek” és „asszonykámnak” nevezik
egymást.
Valamit még mindig nem értek.
– De miért feküdtek ágyba – érzem, hogy fülig
vörösödöm – ruha nélkül?
Ellen asszony gondolkodik egy darabig, csak aztán
válaszol.
– Idefigyelj, gyermek. Isten úgy akarja, hogy ha egy férfi
meg egy nő házasságot köt, gyerekeket hozzanak a
világra. És mert házasságon kívül gyereket világra hozni
bűn, Isten megteremtette a házasságot, hogy a gyerekek
Istennek tetsző módon jöjjenek a világra, és úgy is nőjenek
fel, apjuk és anyjuk házában. Érted, amit mondok?
Bólintok.
– Akkor jó. A Szentírásból tudjuk, hogy Isten a férfit is, a
nőt is különbözőképpen alkotta meg. Másmilyen a testük. A
férfi a maga testéből magot ültet a feleségébe. Ebben a
parányi magban egy teljes kis ember rejtőzik, és az anyja
hasában nő meg. Kilenc hónapig marad odabenn, utána
megszületik. Na mármost, a magocskát csak úgy lehet
elültetni, ha a férj és a feleség levetkőzik, különben nagyon
nehezen menne…
– És ez nem rossz nekik? – kérdezem égő arccal.
 – Nem, egy csöppet sem. Isten csak azt írta elő, hogy
előzőleg fel kell venniük a házasság szentségét, de
gondoskodott róla, hogy ez a művelet kellemes legyen.
Egyszóval a királyné hűtlen volt a királyhoz, mert befogadta
egy másik férfi magvát, vagyis szörnyű bűnt követett el.
Kockára tette a királyi vér tisztaságát. Ez felségárulás, amit
minden esetben halállal büntetnek.
Valami motoszkál bennem.
– Boleyn Annának is levágták a fejét?
– Szentséges ég, hogy te milyen kis okos vagy! – kiált
fel Ellen asszony. – Igen, kedvesem, neki is, és többé-
kevésbé ugyanebből az okból, de erről nem szabad
beszélni. Borzalmas história volt, és túl nagy fájdalmat
okozott őfelségének is, a szüleidnek is.
– De ki volt Boleyn Anna? – kérdezem.
– A király második felesége és unokanővéred, Lady
Elizabeth édesanyja.
Elizabeth rokonomról már sokat hallottam. Négy évvel
idősebb, mint én, és saját palotájában lakik, egy halom
szolgával körülvéve. Az udvarnál nemigen jelenik meg,
mivel folyton csak tanul. Anyám azt mondja, kivételesen
okos lány.
– Lady Elizabeth biztosan nagyon szomorú, amiért az
anyjának levágták a fejét – jegyzem meg. – A papája,
szóval a király legalább jó hozzá?
Ellen asszony megsimogatja a fejem.
– Úgy tudom, eleinte látni sem bírta. Csak kétéves volt,
amikor az anyját elvesztette, és rábízták egy nevelőnőre.
Amikor kinőtte a ruháit, nem volt pénz, hogy újakat
vegyenek, és Cromwell mester, a király titkára nem akarta
zaklatni a királyt. Jane királyné szánta meg aztán a szegény
anyátlan kislányt, és visszahozatta az udvarhoz. A többi
mostohája is jó volt hozzá, csakúgy, mint Lady Maryhez,
akit a király első felesége, az első Katalin királyné hozott a
világra. Mostanában már szívesen látják az udvarnál Lady
Elizabethet, valahányszor odalátogat. Azt mondják, sosem
beszél az anyjáról. Talán így a legjobb. Apját, a királyt pedig
valósággal imádja. De ugye nem felejted el, Jane, hogy
ennek a szobának a falain kívül soha nem beszélhetsz
ezekről a dolgokról?! Szót fogadsz nekem?
– Szót fogadok, Ellen asszony – mondom ünnepélyesen.
Hajnalban sikoltozva riadok fel. Szegény Ellen asszony
dideregve ront be, gyertyával a kezében.
– Nyugodj meg, kicsikém! – csitítgat a karjában ringatva.
– Csak rosszat álmodtál.
Az álom valóban szörnyű volt. Annyira valóságos, hogy
felriadva azt vártam: a királyné fej nélküli teste vakon
botorkál az ajtó felé, és nyaka csonkjából csak ömlik-ömlik
a vér…
Frances Brandon, Dorset márkiné

Hampton Court palota

1543. július
Fullasztó a hőség, és a királyi kápolnához vezető
folyosón nagy a tolongás. Itt szorongunk mind ünnepi
díszben, damasztba, bársonyba öltözve, és szakad rólunk a
veríték. Királyi nagybátyám gátat nem ismerő önbizalmán
csak ámulni lehet. Őfelsége ugyanis ezen a mai napon
vezeti oltárhoz hatodik feleségét.
Én, milord oldalán, elöl állok, és zsebkendőt szorítok az
orromhoz, hogy ne érezzem az izzadságszagot. A király
alig egy-két lábnyira áll tőlünk, aranyszövet ruhában
pompázva, és a nő, akivel együtt veszi fel a házasság
szentségét, Lady Latimer, lánynevén Katherine Parr. A
szertartást a varangyképű Cranmer érsek vezeti, és a
násznép az ország legelőkelőbb személyeiből áll.
Az új királyné nem afféle megszédült fruska, amilyen
Katherine Howard volt, hanem érett, harmincegy éves
asszony; rőt hajú, és ha nem is valami szépség, de
kellemes jelenség. Jól üli meg a lovat is, amellett, bár öt
évvel idősebb, mint én, régi barátnők vagyunk. Már két idős
férj halt el mellőle, gyermekük nem született, így hát az Isten
is arra teremtette, hogy megfelelően gondozza
betegeskedő nagybátyámat. Hogy nemz-e vele fiakat a
király, az már más lapra tartozik. Azt rebesgetik, hogy
hatalmas súlyával, köszvényes lábával már egy
tenyészkancát sem tudna meghágni, de azért még most is
mindent elkövet, hogy a csődört adja, emiatt is illegeti
magát csillogó-villogó díszruhákban, és a gatyapőce úgy
kiöblösödik, mintha ki tudja, mit tartogatna alatta. Én
azonban azt gyanítom, igazából már csak egy megbízható
élettárs asszonyi melegére vágyik. Élete alkonyán
ápolónőre van szüksége, és ezt a nyugodt természetű,
jólelkű és ráadásul legendásan művelt Katherine Parrban
meg is fogja találni.
Másfelől az udvarnál mindenki tudja, hogy Lady Latimer
nem volt mindig ilyen megállapodott természet. Tavaly,
Lord Latimer halála után, szerelembe esett a főtengernagy
őlordságával, azaz Sir Thomas Seymourral, a
megboldogult Jane királyné ifjabbik bátyjával. Ezek a
Seymourok, akikre most bájosan rámosolygok, becsvágyó,
egyre följebb kapaszkodó fajta. Edward, Hertford lordja, az
idősebb, egyedül annak köszönheti érvényesülését, hogy a
húga fiút szült a királynak, és mára ő az egyik
leghatalmasabb ember az egész országban. Es semmi
kétségem afelől, hogy a leendő király nagybátyjaként meg
is őrzi majd tekintélyét.
A becsvágyó Sir Thomas szemlátomást féltékeny a
bátyjára. Irigyli tőle hatalmát és befolyását, és nem rejti
véka alá véleményét, miszerint a fennkölt eszméiről és
garasos fukarságáról híres Lord Hertfordnak sokkal
hatékonyabban illenék egyengetnie öccse útját. Az igazság
azonban az, hogy bármily jóképű barna férfiú is Sir
Thomas, bármilyen behízelgően kedves, valójában
megbízhatatlan, intrikus hajlamú szélkakas, aki nem
alkalmas semmilyen magasabb udvari állásra, és ezt
nemcsak Lord Hertford, hanem a király is tudja.
Mindazonáltal az ifjú kellemkedő népszerű az udvarnál, és
azért tették meg főadmirálisnak, hogy szenvedélyes,
kalandvágyó természetét valami jóra is használja.
Sir Thomas korántsem szerette viszont Lady Latimert,
ez köztudomású volt, de értékelte benne a vagyonos, jó hírű
özvegyasszonyt, akivel minden feltörekvő nemesúr jól járna.
Az is nyilvánvaló volt, hogy a magára maradt hölgy nagyon
is kész az újabb nászra. És Sir Thomas bizonyára úgy
számított, hogy két öreg férj után szívesen látna ágyában
egy bővérű fiatalt.
Még két hónapja sincs, hogy Kata – azaz a királyné,
ahogy hamarosan majd hívnom kell – az udvari szállásán
látott vendégül, és elmesélte, hogyan lobbant oly
szenvedélyes szerelemre Thomas Seymour iránt.
– Először alig tudtam leszerelni, Frances – egyszerűen
nem hagyta magát lerázni. És mi tagadás – megkívántam.
Melyik nő maradna érzéketlen vele szemben? Olyan
csinos, olyan elragadó… Aztán, amikor látta, hogy nem
engedek neki, házasságról kezdett beszélni. Ó, Frances, el
sem tudod képzelni, milyen boldog voltam! Két vén fickó
után, akinek nem asszony, hanem ápolónő kellett, végre
fiatal, tettre kész férjet kapok! De amikor a király színt
vallott, Tom kijelentette: nem tehet mást, félre kell állnia. A
király hamarosan külföldre küldte, valamilyen kapóra jött
diplomáciai megbízással, és miután elutazott, őfelsége
rákapcsolt az udvarlásra.
Van esze az én bácsikámnak. Nem úgy, mint ennek a
szegény, erényes jóasszonynak, akit megtévesztett mézes
szavaival egy számító himpellér.
– Amikor aztán megkérte a kezem – folytatta Kata –,
először vonakodtam. Csak nyűgnek láttam a királynéi
hivatalt, sőt, tartottam ettől a terhes mesterségtől. Kellő
tisztelettel, Frances, a nagybácsikád iránt, ki kell
mondanom, hogy házasságainak története nem valami
bizalomkeltő.
– Szent igaz. De ezért nem csak ő a felelős.
– Hát persze, tudom – helyeselt barátném sietősen. –
De akárhogy tisztelem, mint uramat s királyomat, nem
szerettem úgy, ahogy – ahogy Tomot szeretem, azaz
szerettem. Isten bűnömül ne vegye, de amikor a király
feleségül kért, azt feleltem, inkább lennék a szeretője, mint
a hitvese.
Érthető volt a kelletlensége. A királyné címe ebben az
országban egyre baljósabban hangzott. Ha egy kétes múltú
nő férjhez megy a királyhoz anélkül, hogy előzőleg
bevallaná, mit vétett a jó erkölcs ellen, máris felségárulást
követ el. Ha pedig már megvolt az esküvő, ügyelnie kell rá,
hogy mint Caesar feleségéhez, hozzá se férhessen a
gyanúnak még csak árnyéka sem. Két asszonyt már
vérpadra küldött a bácsikám, így hát nemigen van az
udvarnál olyan hölgy, aki szívesen ülne mellé a trónra.
És lám, ez a Kata most mégiscsak ott áll a bácsim
oldalán, fogadja a vendégek szerencsekívánatait, és
vidáman hagyja, hogy őfelsége a menet élén kézen fogva
vezesse ki a kápolnából, férfiasan botorkálva azzal az
elfekélyesedett lábával. Tollas sapkával a fején, rövid,
drágakövekkel kirakott köpenyben páváskodik, a jóval
alacsonyabb Katherine, azaz immár Katalin királyné
karmazsinpiros ruhában támaszkodik a karjára. A
fogadóterembe érve, ahol már meg van terítve az esküvői
lakomához, vőlegény és menyasszony szélesen, fényes
jókedvvel mosolyog, és kegyesen nyújtja csókra kezét a
lordoknak és ladyknek, akik, mint megannyi keljfeljancsi,
hajolnak meg és pattannak fel előttük.
– Örömmel üdvözöljük, Lady Dorset – mondja az új
királyné, amikor felegyenesedem a mély bókból. – Hálás
lennék, ha holnaptól számíthatnék kegyelmedre. Éppen
ilyen hölgyekre van szükségem az udvartartásomhoz.
– Megtisztel kegyességével felséged – mondom, a
férjem pedig helyeslő oldalpillantást vet rám.
– Frances majd rendet teremt körülötted, Kata –
kapcsolódik be a csevejbe a király is, majd szélesen rám
vigyorog. – Kardos menyecske ám ez az én unokahúgom!
Igazi Xantippe!
Amint illik, vele nevetek, majd így vágok vissza:
– Ez nem volt szép felségedtől! Tulajdonképpen őszintén
szeretem ezt az én bácsikámat. Természete oly sokban
hasonlít az enyémre! Tudom, mennyien reszketnek tőle, de
hozzám mindig nyájas volt. Viszonyunk közvetlen, úgy
bánok vele, ahogy kell, és azt hiszem, a legjobbat hozom ki
belőle. Még jól emlékszem arra a Henrikre, aki még nem
keseredett meg az örökös házassági viszontagságoktól,
és a trónutódlás miatt sem emésztette magát. És a
hájrétegek, a duzzadt, széteső arc mögött még most is
megérint a hajdani atlétatestű, sugárzó fiatal férfi lénye.
A király felszólít, hogy holnap tartsunk vele a vadászaton,
majd ifjú párjával elindul, hogy a többi vendéget is
kitüntessék figyelmükkel. Egyszer csak éppen Cleves-i
Anna mellé keveredem – a gyanús szag most is
megcsapja orrom –, aki a maga idegenszerű, torokhangú
angolságával üdvözöl, és gunyorosan derűs pillantást vet a
királyi pár felé.
– Nem akármilyen terhet vesz a vállára Kata asszony! –
mormolja.
– Ne féljen, megbirkózik vele – vágom rá kissé élesen. –
Őfelsége igen nagyra becsüli.
– Akárcsak a néhai királynét és valamennyi elődjét –
torkol le Anna. – Kivéve persze engem – teszi hozzá
mosolyogva. – De nem panaszkodom, sőt, szívből örülök,
amiért drága fivérem végre megtalálta a boldogságát. –
Nyílt titok, hogy Cleves hercegnője egyáltalán nem adta
búnak a fejét, amikor a király minden ceremónia nélkül
faképnél hagyta. Anyagilag nagyon jól járt, és most teljes
kényelemben éli világát, távol az udvari intrikáktól. És nem
utolsósorban a feje is a nyakán maradt!
Mereven mosolygok vissza rá. Nem rajongok ezért a
jöttment német kancáért, no meg a szúrós
megjegyzéseiért. Mégiscsak illenék tekintetbe vennie, hogy
a király unokahúgával beszél. Anna azonban egyszer csak
megragadja a karom.
– Remélem, nem sértettem meg – mondja. Újabb találó
megjegyzés! – Higgye el, őfelsége nagyon jó volt hozzám,
nagylelkűbb nem is lehetett volna. Én pedig boldog vagyok,
hogy szeretett húgaként itt élhetek ebben a gyönyörű
Angliában.
Bólintok és továbbmegyek. A bácsim valóban nem
túlzott – ennek a nőnek borzalmas szaga van. Hát Cleves-
ben soha nem váltanak fehérneműt?
Csatlakozom férjemhez, aki buzgón társalog
unokatestvéreimmel, Lady Maryvel és Lady Margaret
Douglasszel; az utóbbi a királyné egyik koszorúslánya.
– Bizonyára örömmel látja fenséged, milyen szépen
révbe ért királyi atyjaura – mondja Lady Marynek Henry,
éppen amikor odalépek hozzájuk.
– Nagy áldás ez mindazok után, ami a többiekkel történt
– feleli Mary, és elmélyülten szegezi rá rövidlátó szemét.
Huszonhét éves, vagyis egy évvel idősebb, mint én, de míg
jómagam erős és egészséges vagyok, ő aprócska, vézna,
beteges teremtés, akit mindenféle képzelt vagy
gyógyíthatatlan kór gyötör, és ha valaha ifjontian hamvas
volt is az arca, a sok gyász és csalódás elfonnyasztotta.
Mai toalettje mintha egész alakját még fakóbbá tenné:
homokszínű, redőzött és mintás damasztból varrt ruhájának
egyetlen dísze a fehér batisztujj skarlátpiros
bársonyszegélye. Göndör, vöröses haját szigorú választék
osztja ketté a franciás főkötő alatt, vékony ujjaival idegesen
matat az arany imakönyvön, amely szalagon függ az övéről.
Némi szánalmat érzek ugyan iránta, de valójában mindig
is idegesített. Nehéz élete volt, és a király valóban
szigorúan bánt vele, amikor Aragóniai Katalint eltaszította
magától, no de miért is kellett a szerencsétlennek olyan
csökönyösen viselkednie? A király parancsára sem volt
hajlandó elismerni, hogy az anyja házassága törvénytelen
volt. A királlyal nem lehet büntetlenül dacolni, és őfelsége el
is választotta a mamájától, hogy engedelmességre tanítsa.
Egyszer sem látogathatta meg az anyját, még akkor sem,
amikor az a halálán volt. Ehelyett a király fattyúnak, egy
vérfertőző nász gyümölcsének nyilváníttatta, és beosztotta
udvarhölgynek Elizabethhez, Boleyn Anna újszülött
kislányához. Mindnyájan meglepődtünk azonban, amikor
kiderült, hogy Mary egykettőre gyöngéden megszerette a
féltestvérkéjét; és amikor Boleyn Anna bukása után a király
Elizabethet is törvénytelennek nyilváníttatta, Mary akkor is
elhalmozta kedvességével. Bámulatos, hogy a két anya
közti halálos vetélkedés ellenére a két nővér ennyire
hasonlítson egymáshoz, és ilyen odaadóan szeresse
egymást. És mi több: mindketten mélységesen
ragaszkodnak Edward öccsükhöz is.
A király fiatalabb gyermekei ma nincsenek jelen. Az
ötéves Edward herceg Haveringben, Lady Elizabeth pedig
Hatfieldben van. Élvezetes eseményről maradtak le, de azt
hiszem, őfelsége, mint mindig, most is félti őket, hogy ha túl
sokat időznek az udvarnál, rájuk ragad valamilyen kórság.
Amikor a megrakott asztalról aranyozott marcipánt és
cukorban eltett narancsot teszek a tányéromra, a sarokban
meghúzódó zenekar éppen egy méltóságteljes pavane-t
játszik. De senki sem táncol. A serlegek csörömpölnek,
ahogy újra és újra megtöltik őket, az udvaroncok pedig
bábeli hangzavar közepette vonulnak csoporttól csoportig.
A király a díszszékén terpeszkedik, az új királyné a jobbján
kuporog egy ülőkén. Őfelsége olykor magához int egy-egy
kedveltebb udvaroncot, és vált velük néhány szót. Időnként
szájához emeli és megcsókolja az asszonyka kezét,
miközben kék szeme mintegy játékos bujasággal
összeszűkül. Nyavalyái ellenére ebben az én bácsikámban
még nagyon is ott mocorog az ősi Ádám, és semmi
kétségem, hogy mihelyt lehet, ágyba tereli Katáját.
Szemem sarkából figyelem ezt a megható
mellékcselekményt, miközben Henryvel és Hertford
grófjával, a néhai Jane királyné fivérével a nap
eseményeiről beszélgetünk. Őlordsága egyszer csak
kényesebb kérdést vet fel, és ezzel durván visszazökkent a
politika világába.
– Hallott már a szerződésről, Dorset?
– Miféle szerződésről? – habogja Henry meghökkenve.
Hertford hangja suttogóra vált, és előrehajlik, hogy
tisztán értsük szavait.
– Akkor jobb, ha bizalmasan kezeli, amit mondok.
Őfelsége a minap szerződést írt alá a skótokkal, hogy
intézkedjenek a mi királyfink és a kis skót királynő
eljegyzéséről.
A hír mélységesen felkavar. Tavaly elhunyt V. Jakab, a
skótok királya, és kisdedkorú lányára, Máriára hagyta a
trónt. Értesültem róla, hogy nagybátyám azt forralja,
összeházasítja a trónörököst a kislánnyal, vagyis a Tudorok
jogara alatt egyesítené Angliát és Skóciát, és amikor
megtudtuk, hogy követséget küldött lánykérőbe,
Edinburghba, a skót régens királynéhoz, kellően
kétségbeestünk, bár magam szinte biztosra vettem, hogy a
skótok ki fogják kosarazni. Így hát milord is, én is keserves
csapásként éljük meg Hertford közlését, hiszen régóta
dédelgetjük a reményt, hogy Edward a mi Jane-ünket veszi
majd nőül. Nagyon kell ügyelnem, hogy a mosoly le ne
hervadjon az arcomról.
– A skótoknak persze nincs ínyükre a dolog – folytatja
Hertford –, de gyengék hozzá, hogy nemet mondjanak.
Sokan azonban attól tartanak, hogy a régens királyné a
franciáktól kér majd segítséget, és rájuk támaszkodva
szegi meg a szerződést, hiszen pontosan tudja, hogy ez
háborút jelent.
– A régensnő is csak asszony – jegyzi meg milord –, és
a nők nem sokat konyítanak az ilyen ügyekhez. – Éles
pillantást vetek rá, de van annyi eszem, hogy a
nyilvánosság előtt ne kezdjek vele vitatkozni. Néha olyan
értetlen és tapintatlan… Én is nő vagyok, semmi kétség, de
ezt az ügyet jobban átlátom, mint ő. A finomabb
árnyalatokhoz soha nem volt érzéke.
– És mikorra tűzték ki a házasságot? – fordulok Lord
Hertfordhoz.
– Ó, addig még eltelik jó néhány év. Őfelsége nem
felejtette el, hogy Arthur bátyját is a túl fiatalon kötött
házasság vitte sírba; a feltételezések szerint túlságosan
megerőltette magát a nászágyban. A király azonban
indítványozni fogja, hogy a kis Stuart Mária itt, az angol
udvarnál nevelkedjék.
– Mit gondol, a skótok beleegyeznek ebbe? – kérdezi az
uram.
– Előfordulhat, hogy nincs más választásuk – feleli
komoran Hertford, majd továbblép, hogy egy újabb alkalmi
társasággal cseréljen eszmét. Így van néhány röpke
pillanatunk, hogy szót váltsunk a férjemmel.
– Tudom, hogy ez szörnyű, Henry – mormolom –, de ha
győzzük türelemmel, még minden a javunkra fordulhat. A
trónörökös elvégre messze van még a házasulandó kortól,
és az nevet a legjobban, aki utoljára nevet.
Milord bólint, és megszorítja a kezem.
– És az is vigaszunkra szolgálhat, kedvesem – jegyzi
meg –, hogy a királyi házasságokról szőtt tervek többnyire
füstbe mennek.
– Én már tudom, miért imádkozzam a jövőben – felelek
elszántan.
Udvari szállásunkon aznap éjjel elkerül az álom.
Latolgatom a helyzetet. Kavarognak bennem a gondolatok,
és a takaró alatt megkeresem és megszorítom Henry
kezét.
– Ébren vagy, én uram? – kérdezem suttogva. Milord
felriad a mély álomból, amely többnyire nyomon követi a
vágy kielégülését.
– Aludj már, Frances – nyögi.
– Nem tudok elaludni. Csak fekszem, töröm a fejem
azon a szerződésen, és próbálok reménykedni, hogy még
most is lehet a lányunkból királyné.
– Halaszd reggelre – motyogja.
– Nem, Henry, most ide kell, hogy figyelj. Ha a királyfi
feleségül veszi a skót királynőt, mi lesz a mi Jane-ünkből?
Kihez menjen férjhez? Ilyen fényes parti több nem
kínálkozik.
Henry az oldalára fordul, hogy egymásra nézhessünk,
majd magához ölel. Szőrös mellén oly meghitten pihen az
arcom.
– Ne emészd magad, drágám – suttogja. – Meglátod,
minden jóra fordul.
Bosszant ez az önelégült, kedélyes nyugalom. Felülök,
hogy az érvelésem hitelesebben hangozzék.
– Minden eszközünk megvan hozzá, Henry, hogy
kijátsszuk ezt a skót szövetséget. Hajlandó vagy
idefigyelni?
Nagyot sóhajt, és visszahanyatlik a párnára.
– Hát jó, Frances. Figyelek.
– Neked, milord, az udvarnál kell maradnod, hadd
legyen a király tanácsosai között egy önálló, rendhagyó
hang is. Mindent el kell követned, hogy meggyőzd királyi
bácsikámat: a skótok hitszegő népség. Eszük ágában
sincs összeházasítani királynőjüket a fiával, és feladni
függetlenségüket; aki az oltárhoz igyekszik, annak térdig
kell gázolnia a vérben. Persze meglehet, hogy őfelsége
oda sem figyel, de próba szerencse. Es ebben a
helyzetben mindennel meg kell próbálkozni.
– Kétlem, hogy a király hallgatna rám – mondja a férjem.
– Különben is az volt a tervem, hogy a szarvasbőgés előtti
időszakot már Bradgate-ben töltöm. Az ilyen dolgok
többnyire úgyis megoldódnak maguktól.
– Okosabban tennéd, ha itt maradnál, és egy kis lökést
adnál az eseményeknek – mondom nagyon határozottan. –
Belevetnéd magad a vadászatba, amikor ennyi minden
forog kockán? Néha igazán nem tudlak megérteni. Én, mint
asszony nem lehetek befolyással a királyi tanácsra – de
neked módodban áll. Én pedig közben átgondolom Jane
további iskoláztatását. Jófejű lány, sokat meríthet az olyan
magas szintű tanulmányokból, amilyenekben Lady
Elizabeth részesül. A király szemlátomást nagy súlyt helyez
lányai kiművelésére; bizonyára örömére szolgálna, ha a
menye is művelt és tájékozott hölgy volna. Londonba fogom
hozatni Jane-t, és felhívom rá őfelsége figyelmét. Minden
esélyt meg kell adnunk neki.
– Ez aligha lesz a javára, ha a skót házasság terve kútba
esik – jegyzi meg Henry. – A legtöbb férfi nem szereti, ha
az asszonynak sok az esze.
– Lárifári! – csattanok fel. – A mi házassági tervünk
márpedig nem fog kútba esni! A te dolgod, hogy erről
gondoskodj. Én is megteszem, ami rajtam múlik. És mert
annyira aggódsz, nehogy Jane túl eszesnek lássék, én
ezután is a szerénység és az engedelmesség női erényeit
sulykolom belé. Majd kiverek belőle minden önfejűséget –
mert tudom, hogy hajlama van rá. Az lesz a legfőbb célom,
hogy szófogadó, alkalmazkodó feleséggé neveljem. Akkor
nem csupán a rá váró fényes pályára lesz méltó, hanem
szerényebb körülmények között is helytáll – ha Isten úgy
akarja, és ha te nem teszed meg, amivel a nevünknek
tartozol.
– Istenemre, Frances, túl sokat kívánsz – zúgolódik
Henry.
– Valamennyiünk érdekében teszem – válaszolom. – Ne
mondd, hogy téged nem csábít a nagyság, amelyet ez a
házasság ránk ruházna. Te legalább úgy szeretnéd
lányunkat a trónon látni, mint én. Bízom benned, Henry.
Segíts magadon, Isten is megsegít, tartja a mondás, és az
Ő kegyelméből ez sikerülni is fog. Szavamat rá.
Lady Jane Grey

Westminster
1543 augusztusa
Szüleim értünk küldtek, és a ház egész népével együtt
Londonba hozattak, ahol a Westminster negyed szélén,
városi kastélyunkban, a Dorset House-ban lakunk. A nagy
udvar köré épült ház legalább százéves, de milord és
milady drága pénzen átalakíttatta. A textiltapéta, a gazdag
kárpitok, a fényesre csiszolt tölgyfa bútorok sokkal
barátságosabbá teszik a szobákat, az ablakok üvegébe
befoglalták a családi címert. Itt is van kert a ház körül, de a
bradgate-ihez viszonyítva sokkal kisebb, hiszen Bradgate-
ben gyönyörű nagy park van, meredek, csipkézett vonalú
sziklákkal.
Ellen asszony nem érzi itt magát valami jól.
– Leicestershire-ben a gyerekek sokkal egészségesebb
levegőt szívnak – zsémbel –, London pedig piszkos, lármás
és túlzsúfolt. Na és a Westminster! El sem képzelnéd,
mennyi nyavalya terjed ezekben a szűk, sötét utcákban. És
a legtöbb ház legföljebb odúnak nevezhető. Nem, ez nem
gyerekeknek való hely – bár ha meggondolom, felnőttnek
se!
Nem értem, mi baja. Nekem nagyon tetszik London.
Annyi a látni- és felfedeznivaló, annyi minden történik, annyi
újdonságot tapasztalok! Ez egyszer nem a dadusom,
hanem a mama véleményét osztom; milady tudniillik
megköveteli, hogy naponta hosszú sétákat tegyünk, és
mindent megnézzünk magunknak.
Miután egész eddigi életemet Bradgate-ben töltöttem,
egyszerre nyomaszt és lenyűgöz ez a hatalmas város.
Megigézve figyelem a lakóit, a jómódú kereskedőket és
asszonyaikat, akik szőrmébe-bársonyba csomagolva,
aranylánccal a nyakukban próbálják majmolni az
előkelőségeket; a pocakos papokat, akiknek fekete-fehér
reverendáján drágaköves feszület csüng, és akik
előszeretettel áldják meg a jól öltözött gyerekeket; házilag
szőtt szőrös köntöseikben az utcai árusokat, akik
hangosan kínálgatják portékájukat, és ha Ellen asszony
bevásárol, nekem is odacsúsztatnak egy darab süteményt;
és az utcákon heverő koldusokat, akik sebeiket és
csonkjaikat mutogatva könyörögnek alamizsnáért, és
hálálkodnak, ha vetek nekik egy-egy pennyt. Össze se
tudom számolni, hány pompás templomot láttam már, hány
boltba kukkantottam be, hány vég finom anyagot, hány
csecsebecsét raktak elém, hány utcát jártam be, átfúrva
magam a sokaságon. A közeli Whitehallban
megcsodáltam a király hatalmas palotáját, láttam az
évekkel ezelőtt leégett régi Westminster palota romjait, a
Szent Péter nevét viselő gyönyörű apátságot, ahol az angol
királyokat megkoronázzák, és életem legnagyobb épületét,
a Szent Pál-székesegyházat. Soha nem hittem volna, hogy
egyetlen helyen ennyi csoda lakozhat.
Ma azonban különleges élmény vár. Apám elvisz minket
a nyomdába, amelyet William Caxton mester alapított
ezelőtt hetven évvel. Milord elmondta, hogy eredetileg a
Westminster-apátság mellett állt, de Caxton mester halála
után Wynkyn de Worde mesteré lett a nyomda, és ő
átköltöztette a Fleet Streetre, Szent Brigitta temploma
mellé.
Ez a kirándulás különösen érdekesnek ígérkezik, mivel
már tudok írni és olvasni, és felfedeztem, mekkora örömet
rejtenek a könyvek lapjai. Az Órák Könyvéből, amelyet
negyedik születésnapomra kaptam, már betéve tudok
minden történetet. Voltaképpen bármit elolvasok, ami a
kezembe kerül: egyaránt bújom a szentek életét, a
románcokat, a széphistóriákat vagy a lovagregéket,
mondjuk Arthur király tetteiről vagy Sir John Mandeville
utazásairól. Úgy falom a könyveket, mint torkos gyerek a
húsos kását.
Amikor beszállunk a bárkánkba, milord felvilágosít:
 – Caxton mester volt az első, aki Angliában könyvet
nyomtatott. A szakmáját Németországban és Bruges-ben
sajátította el, és nagyon sokat köszönhetünk neki. Ha nincs
könyvnyomtatás, sokkal kevesebb olvasnivalónk volna.
Magamban arra gondolok, hogy apámat még soha nem
láttam könyvbe temetkezve. Ő is csak a vizet prédikálok
számát gyarapítja!
– Ott lesz Caxton mester is? – kérdi csipogó hangján
Katherine, amikor a Fleet Street alatt, a karmeliták
rendházának közelében kiszállunk a bárkából, és
megindulunk fölfelé a dombon.
– Ne butáskodj! – pirítok rá a kis húgomra. Kicsi még,
és sok csacsiságot hord össze. – Ha még élne, ő volna a
legöregebb ember a világon. Ugye, milord, már régen
meghalt?
– Úgy van – bólint apám. – Amikor meghalt, még VII.
Henrik, a te dédapád ült a trónon, mostani királyunk
édesapja. De vannak mások, akik folytatják a munkáját.
A nyomdában sűrű hajlongások közepette Robert
Copland mester, a gazda fogad. Bevezet a főirodába. Az
egyik oldalán függőleges bordával osztott ablakok nyílnak,
a másik oldalon a falba téglából rakott boltíveket építettek.
A mester megmutatja a hatalmas fa nyomdagépeket,
melyeket tartólécek rögzítenek a mennyezethez, sőt, a
működésükbe is beavat. Megfoghatjuk a kis
antimontömböket; ez az az ezüstös fém, amelyet az
öntőformákban megolvasztanak, és belőle lesznek a betűk.
– Nincs még egy fém, amelyből ilyen éles metszésű
formákat lehetne önteni – magyarázza Copland mester. –
De nehogy a szájukhoz emeljék a kis hölgyek, mert
mérgezést lehet kapni tőle.
Azt azonban megengedi, hogy néhány kiöntött betűt
berakjunk a szedőhajóba – így hívják a fémkeretet,
amelybe a szöveget elhelyezik. Az ujjaink olyan tintásak
lesznek, hogy alig győzzük ledörzsölni őket.
 – A betűk méretének és magasságának hajszálra
egyeznie kell – oktat a mester. – Különben olyik nem is
volna látható a könyv lapjain.
Észreveszem, hogy apám unja magát, és amikor
Copland mester bevisz egy tágas helyiségbe, amelynek
polcain százával halmozódnak a könyvek, milord elfojtja
ásítását. Mialatt a szeme már üveges az érdektelenségtől,
a mester büszkén jelenti ki:
– A legtöbbjüket Wynkyn mester nyomta – nem
kevesebb, mint hatszáz címet. Páratlan nyomdász volt. De
van tőle néhány fametszetünk is. – A papírlapokon,
melyeket kezünkbe ad, a Legenda Aurea és a Canterburyi
mesék kinyomtatott jelenetei láthatók. – És íme néhány
híres könyv első kiadása – ezeket még maga Caxton
mester nyomta. Csak bátran vegyék le őket a hölgyek a
polcokról, és lapozzanak bele.
Egyszer csak látom ám, hogy apámuram már nem
unatkozik. Talált néhány illetlen fametszetet, amelyen
dagadt hölgyek mutogatják meztelen keblüket.
– Nagy tisztesség lenne számomra, milord – fordul
hozzá Copland mester –, ha kegyeskednék elfogadni
nagyrabecsülésünk e szerény zálogát. Íme ez a vadászati
tárgyú értekezés, A legfőbb vadúr a címe, és nem kisebb
személyiség írta, mint Edward yorki herceg, aki az
agincourt-i csatában lelte halálát több mint száz évvel
ezelőtt.
Látom apámon, milyen őszintén örül az ajándéknak, és
meleg mosollyal mond köszönetet. Copland mester
szerencsésebben nem is választhatott volna, hiszen a
vadászat apám életének legfőbb szenvedélye.
– Ezt nézze meg, milady – mondja ekkor a nyomdász,
és egy díszes kötésű könyvet nyújt át. Trója története … Ez
az első könyv, melyet Angliában nyomtattak. Páratlan érték.
Vannak egyéb első kiadások is: A sakk és szabályai, A
bölcselők legbölcsebb mondásai, Sir Thomas Malorytól az
Arthur halála, melyet már ismerek és szeretek, meg írások
egy bizonyos Cicerótól, akiről még nem hallottam.
Katherine is kíváncsiskodik, de őt csak a képek érdeklik;
én meg csak olvasni és olvasni szeretnék, hogy elmerüljek
a még fel nem fedezett csodák világában.
Copland mester sugárzó arccal figyel, majd újabb
könyvet emel le a polcról.
– Ez az öné, kisasszony – mondja mosolyogva, és
meghajlik. – Biztosra veszem, hogy elnyeri ladységed
tetszését.
A címlapra nézek. A Legenda Aurea új kiadása. A
hetedik mennyországban vagyok. Apám is helyeslőn követi
a jelenetet.
– Köszönöm, uram – mondom. – Nagy örömöm lesz
benne.
Katherine kissé sértődött képet vág.
– A kis hölgynek pedig íme néhány betű – vigasztalja a
mester, és egy doboz nyomódúccal ajándékozza meg.
Katherine értetlenül bámul a dobozra.
– Hol marad a jó modor, Katherine? – bődül el
őlordsága.
– Köszönöm, ujam – selypeg a csöppség.
– Ezt már szeretem. Nos, a szép ajándék legalább
ösztönöz majd, hogy megbarátkozz a betűkkel.
– Remélem, lordságod egy szép napon megtisztel vele,
hogy az ifjú hölgyekkel a Szent Pál udvarán lévő boltunkat
is felkeresi – mondja Copland mester. – Sok elsőrangú
könyvet árulunk ott.
– Meglesz, uram – ígéri apám, és kiterel minket az
üzemből. – Köszönöm, és további szép napot. – De hamar
vége lett a látogatásnak! Visszafelé elhaladunk a Fehér
Barátok mellett, én a becses könyvemet szorongatom,
Katherine mellettem szökdécsel, és be nem áll a kis szája.
Most hároméves, és nagyon szép, kék a szeme, tejfehér
arcán nincs egyetlen szeplő. Annyira szeretném, ha Ellen
asszony kerítene valamilyen szert a szeplőim ellen, és én is
olyan szép lennék, mint Katherine. A természete sem
hasonlít az enyémre; legszívesebben a babáival játszik,
vagy a falován nyargal ahelyett, hogy könyveket lapozna
vagy a betűket tanulgatná a szarufedelű ábécéskönyvéből.
Ellen asszony néha nagyon mérges rá.
– Miért nem próbálsz olyan lenni, mint Jane? – kérdezi.
– Jane jó kislány, szép nyugodtan ül, elvégzi a leckéjét. Te
meg, gyönyörűséges mákvirág, úgy izegsz-mozogsz, mint
a sajtkukac.
Katherine csak mosolyog. Mindenkit megveszteget.
Anyám azt mondja, egyszer majd díszére válik valamilyen
szerencsés fickónak. Rólam soha nem mond ilyeneket.
Sőt, közölte: bár az volna a dolgom, hogy
férjhezmenetelemmel hasznot és dicsőséget hozzak a
házunkra, a magamfajta vézna, szeplős könyvmoly nehezen
fog majd férjet magának. Elhatároztam hát, hogy az életnek
ezt a részét meghagyom Katherine-nek, és inkább
magamra maradok a könyveimmel.
Frances Brandon, Dorset márkiné

Westminster
1543 tele
– Jó hírek Skóciából! – ront a szobámba lármásan
Henry, amikor éppen az elszámolásokat nézem át a
háznaggyal, hogy aztán a derék embert riadt hölgyeimmel
és a vonyító ölebekkel sürgősen elhessegessem. – Ezt
hallgasd meg, Frances! A skót parlament megtagadta a
szerződés jóváhagyását. Nem járulnak hozzá, hogy az
országukat a Westminsterből kormányozzák!
– Áldassék az Úr! – kiáltom ujjongva, és máris leteszem
a lúdtollat, becsapom a számlakönyvet.
– A király tajtékzik – állapítja meg szívbéli örömmel az
uram, majd leül mellém a háromlábú tölgyfa asztalhoz, és
megragadja a kezem. – Szétfoszlanak az egyesített
Britanniáról szőtt álmai, és a fia nevében is sértve érzi
magát. Eltökélte, hogy móresre tanítja a skótokat, és már
meg is parancsolta Lord Hertfordnak, hogy gyűjtsön hadat.
– Ezek valóban reményteli hírek – felelem. – És van rá
esély, hogy a háborút ő nyerje meg?
– Nos, Floddennél mi győztünk – emlékeztet Henry. –
Miszlikbe aprítottuk őket. Bannockburn-nél viszont minket
vágtak le. A döntés Isten kezében van. És felségáruló
lennék, ha azt mondanám, a király vereségéért szorítok.
– De azért ugye mindketten ebben bízunk? – suttogom
mosolyogva. – Reménykedjünk, hogy Isten a mi pártunkon
van.
Henry mostanában ritkán van itthon. Állandóan a király
körül legyeskedik, nemcsak azért, hogy újabb kegyekre és
pozíciókra vadásszon, mint a többi nagyúri keselyű, hanem
mert azt reméli, újabb értesüléseket csipegethet fel az
úgynevezett házassági ügy állásáról. Ami engem illet, én is
sokat forgolódom a királyné körül, és Ellen asszonyra
bíztam, hogy távollétemben gondoskodjék a háztartásról
meg a gyerekekről. Gyanítom, hogy irányítása alatt
nagyobb lesz majd a lazaság, és kevesebb fenyítésre kerül
sor, mint az kívánatos lenne. Ellen asszony jó és hozzáértő
dadus, csak sajnálatosan elnéző.
Nagy bánatomra még mindig nem fogantam meg. Ha
ritkán kötünk is ki egymás mellett az ágyban, Henry is, én is
élvezzük szeretkezéseinket, mint ahogy mindig is
felszítottuk egymásban a vágyat. De úgy látszik, Isten nem
akarja meghallgatni könyörgésünket, hogy fiúval
ajándékozzon meg, holott az én uramnak ez a legforróbb
vágya. Ahányszor csak fiú születéséről hallunk,
panaszkodik; miért csak én nem? De nem áltathatjuk
magunkat: ha nem szülök neki fiút, a címe Jane-re, azaz
inkább a majdani férjére száll. Ha pedig a tervünk
megvalósul, úgy a címünk átszáll a koronára, vagyis a
nemes Dorset név kihal. Henry a gondolatot sem bírja
elviselni. Azt akarja, hogy a dinasztiája tovább éljen, tehát
nem adhatjuk fel a reményt. Abból a tudatból merítek
vigaszt, hogy még mindig csak huszonhat éves vagyok, és
a krónika sok olyan nőt tart számon, aki még negyvenes
évei derekán is megfogant, és gyermeket szült. Nem
lankadhatunk imáinkban – és kevésbé jámbor
iparkodásunkban!
Északról nagy horderejű hírek szállingóznak. Lord
Hertford hada éppen karácsony előtt vonult el északnak,
hogy a közkeletű megfogalmazás szerint „nyersebb
modorban tegye a szépet” a skót királynőnek. A király
parancsa úgy szólt, hogy tarolják le Skócia déli területeit,
fosszák ki, perzseljék fel, rombolják szét az egész
országot, nőket, gyermekeket sem kímélve. Hertford az
utolsó betűig híven teljesítette a parancsot. Mialatt
katonáink átzúdultak a határvidéken, és Berwick felé
nyomultak, útközben feldúlták, s lángok martalékává tették
Leitht, Edinburghot, Melrose-t, Jedburghöt, és nyomukban
csak üszkös romok maradtak.
 A skótok azonban ahelyett, hogy ily irgalmatlan
pusztítással szemben meghátráltak volna, csak még
elszántabbak lettek, és szövetséget kötöttek
Franciaországgal, Anglia régi ellenségével. A franciák
készségesen ajánlottak menedéket a kis királynőnek, aki
anyja révén félig úgyis francia, és az éj leple alatt
átcsempészték a Csatornán. Bácsikám tombol
haragjában, különösképpen azért, mert a skótok
beleegyeztek, hogy a leányka a francia udvarnál
nevelkedjék, mint az ifjú dauphin arája. Így aztán végképp
zátonyra futott őfelsége terve, hogy Stuart Máriát Edward
herceggel összeboronálja.
Boldogságunkat csak egymás előtt szellőztethetjük meg.
– Most aztán megnyílt az út Jane előtt – jelenti ki Henry,
és koccintunk a jövőre. – De azért ki kell várni a megfelelő
percet, bár nem hiszem, hogy sokat késne. Őmagasságát
olyan mélyen sérti a skótok meg a franciák hitszegése,
hogy alighanem tárt karokkal fogadna majd egy angol
menyasszonyjelöltet.
Megismétlem, amit már annyiszor kimondtam:
– Akinek az ereiben Tudor-vér folyik, és a királyfi
legközelebbi rokona…
Az uram odafordul hozzám.
– Úgy gondolom, itt az ideje, hogy hozzálássunk Jane
kikupálásához.
– Nagyon jól mondod. És a királyné kegyesen
megígérte, hogy segítségünkre lesz a megfelelő házitanító
kiválasztásában. Nem ártana, ha megfogadnánk a
tanácsát. Nagyon melegen érdeklődik Jane iránt, és te is
tudod, milyen buzgón felügyel a királyfi és Lady Elizabeth
tanulmányaira.
Magamban nagy megkönnyebbülést érzek, amiért
Katalin királyné segítséget ígért, mert bár az írásban-
olvasásban kellően járatos vagyok, a könyvek nemigen
vonzanak, és a tudományok rejtelmei iránt sincs érzékem.
Engem hagyományosan neveltek: gondosan megtanítottak
táncolni, lovagolni, zenélni és hímezni, értek a háztartás
vezetéséhez is. Így volt ez, mielőtt el nem terjedt ez az
újsütetű rögeszme, hogy a nemeskisasszonyokat
ugyanazokra a tárgyakra oktatják, mint a fiúkat. Örülök,
hogy én még a régi nemzedékhez tartozom – elég nekem,
amit tudok, nincs szükségem másra. Igazából soha nem is
akartam egyebet, mint vadászni, solymászni, jókat enni-
inni, szerelmeskedni, szépen öltözni és részt venni az
udvari nemesség fényes életében.
A királyné ellenben közismert tudományos hajlamairól.
Egyaránt érdeklődik az új elméletek, valamint a régi
görögök és rómaiak viselt dolgai iránt, és legfőbb
kedvtelése, ha a vallásról vitatkozhat. Gyakran láttam, amint
barátságosan cserél eszmét Cranmer érsekkel valamilyen
hitelvi kérdésben, sőt még a királlyal is disputába száll, ha
őfelsége éppen jókedvében van. Közben azonban arról
suttognak – egyelőre csak alattomban –, hogy a királyné és
az érsek is titkon a protestáns vallással rokonszenvezik. Ha
ez igaz, akkor Katalin bölcsen teszi, ha hallgat, mert jó
bácsikám az ilyen ügyekben mostanában szigorúbban
konzervatív, mint valaha. A királynénak természetesen jól
vág az esze. Megfigyeltem: egyetlen alkalmat sem mulaszt
el, hogy rossz színben tüntesse fel a pápát, mindig
olyankor, amikor ezt a király is szívesen hallja. Ha azonban
nézeteltérés fenyeget, mindig enged őfelségének.
Nem véletlen, hogy a király csodálja erényességét és
műveltségét, és a nép is kedveli. Mindazonáltal az udvari
katolikusok örömest vetnék a vadak elé, ha tehetnék, mert
félnek, hogy a reformátorokhoz való vonzódásával
megfertőzheti a királyt, és vallási ügyekben újabb, még
nagyobb lélegzetű változásokra kerülhet sor.
Ami engem illet, én csak jót kívánok a királynénak,
mivelhogy titkon én is osztom ezeket a veszélyes
nézeteket. Előtte persze nem beszélek erről, mert
mindketten túl sokat kockáztatnánk. Henry ismeri a
véleményem, mert ő is hasonlóképpen gondolkodik, de
ritkán beszélünk az ilyen kérdésekről, még hálószobánk
bizalmas kettősében is óvatosak vagyunk. Hiszen tudják: a
falaknak is fülük van, és az eretnekségért máglyahalál jár.
Parr Katalin királyné

Hampton Court palota

1543
Két mostohalányom most itt van mellettem. Amikor
engedélyt kértem Henriktől, hogy az udvarba hozathassam
a hercegnőket, azt felelte:
– Ez csak természetes. Hívd meg őket, amikor csak
kedved tartja.
Mindenki magasztal, amiért védőszárnyaim alá vettem
őket, de igazán nem nagy áldozat, hiszen mind a kettőt
őszintén kedvelem. Lady Mary csak négy évvel fiatalabb
nálam, és vallási nézetkülönbségeink ellenére – ő
kőkeményen kitart a régi hit mellett, és azt hiszem, gyanítja,
hogy én hol állok – jó barátnők vagyunk.
Szegény Mary! Huszonhét éves, és soha nem fog
beletörődni a vénlányságba, pedig hát a koránál is
idősebbnek látszik. Alacsony növésű és kellemetlenül
sovány, az orra tömpe, a szája szigorú és keskeny. Pedig
valaha bájos, szeretni való kislány volt, szülei szeme fénye.
Anyám egy ideig az első Katalin királyné udvarhölgye volt,
ő mesélte, mennyire imádta Maryt a királyi pár; de amikor
az apja beleszeretett Boleyn Annába, szegény Katalin
kegyvesztett lett, és vele együtt Mary is. Mára nem sok
maradt hajdani szépségéből – elfonnyasztotta az a sok
bánat és méltatlanság, amely tizenegy éves kora óta
rázúdult. Az anyjától elválasztották, apja ridegen bánt vele,
Boleyn Anna gonosz fenyegetésekkel ijesztgette – így
keseredett meg a fiatal lány, és mindenféle képzelt
betegségbe menekült.
Nekem megvallotta: élete végéig kísérteni fogja, amit
apja és Jane Seymour házassága után tett, éppen akkor,
amikor végre biztonságban érezhette magát.
– Jane királyné – mesélte mély, rekedtes hangján – azt
szerette volna, ha apám visszafogad a szívébe, és az
udvarnál elfoglalhatom az engem megillető helyet. Őfelsége
azonban ragaszkodott a maga feltételéhez: tanúsítsam
aláírásommal, hogy anyám vérfertőző és törvénytelen
házasságban élt. – Könnyes szemmel préselte ki ajkán
ezeket a szavakat, és a szívem megtelt szánalommal. –
Hogyan árulhattam el ily galádul anyám emlékét? – fakadt
ki, a kezét tördelve. – Három éven át kitartottam, és nem
voltam hajlandó elismerni királynénak Boleyn Annát, apám
ágyasát. De a bátorságom elapadt, az egészségem
tönkrement, és vele együtt szellemem is megtört. Végül
engedtem a kényszernek és a fenyegetéseknek, és
aláírtam azt az okmányt. Azóta egy perc békém sincs. Nem
tudom megbocsátani magamnak, amit egy gyenge
pillanatomban elkövettem.
Ide-oda ringatta magát kétségbeesésében, én pedig
szorosan magamhoz öleltem.
– Nyugodjék meg, Lady Mary, ne kárhoztassa magát –
mormoltam. – Érvénytelen az eskü, melyet kényszer
hatására tesznek. Isten bizonyosan feloldozza majd a teher
alól.
Ő azonban oda sem figyelt rám. Elhúzódott tőlem,
szemében ritkán látott szenvedély izzott.
– Megvan a hitem – jelentette ki –, azt nem vehetik el
tőlem. Anyám ültette belém, és ha kitartok mellette, őhozzá
vagyok hű. Ez az én egyetlen vigaszom.
Érzem: ha akkor egyszer, a megrázkódtatások hatására
letért a helyes útról, soha többé nem fog megalkudni hitbéli
vagy elvi kérdésekben. De Edward herceget, nagyon
helyesen, apja vallása szerint nevelik, és soha nem fog
visszafordulni Rómához, így hát szegény Mary, akinek
semmi hatalom sincs a kezében, arra van ítélve, hogy
végignézze a számára oly becses régi tanok lassú, de
biztos kimúlását.
Bármilyen kényelmetlenül érzi is magát az új rendben,
Mary mégis kifogástalanul barátságos és nagylelkű. A
köznép még nem felejtette el az édesanyját, akinek
személyét és szenvedéseiben tanúsított méltóságát annyira
tisztelték, és érzelmeiket azóta Maryre ruházták át: szeretik,
és elhalmozzák megindító kis ajándékokkal: hol egy kosár
gyümölcs érkezik, hol egy vég szalag. Mary rajong a
kisbabákért meg a gyerekekért, és bár maga még nem
lehetett anyává, számos keresztgyermeke van. Tudom,
mennyire fáj neki ez az állapot. Bárcsak rábeszélhetném
uramat, a királyt, hogy keressen férjet neki… Biztosra
veszem, hogy a házasságban megtalálná békéjét.
Lady Elizabeth cserfes tízéves kislány, aki úgy igazodik
el a világ dolgaiban, mintha sokkal idősebb volna.
Félelmetesen okos, villámgyorsan vág az agya; nagy öröm
nekem, hogy ellenőrizhetem előmenetelét. A király
kérésére én jelöltem ki házitanítóját William Grindal
személyében, aki alapos és átfogó tantervet dolgozott ki
számára, előtérben a nyelvekkel: egyaránt tanul latinul,
görögül, franciául, spanyolul, olaszul, még walesi nyelven is.
Sokoldalúak az adottságai, de nyelvtehetségként párját
ritkítja; a legtöbb nyelvet már szinte folyékonyan beszéli, és
közben a klasszikus szerzőket is falja.
Én kész voltam rá, hogy együttérzésemmel árasszam el
Elizabethet, hiszen tudtam, mily szörnyű körülmények között
vesztette el édesanyját, ő azonban nem az a gyermek,
akinek jólesik, ha becézik-babusgatják, és ha van is benne
szorongás vagy bizonytalanság, azt büszke, öntudatos
viselkedéssel álcázza. De ha nem is az a fajta, aki a
kirakatba teszi érzelmeit, tudom, hogy bizonyos mértékig
megkedvelt.
– Remélem, asszonyom, hogy önre, a többi
mostohámmal ellentétben, hosszabb ideig számíthatok –
jelentette ki a minap a maga parancsoló modorában.
Éppen az íróasztalánál ült, és én elnéztem, ahogy könyvei
fölé hajolva villámgyorsan szántja lúdtollával a papírt. Nos,
titkon én is ugyanezt remélem, miközben tudom, hogy
veszélyes vizekre merészkedtem.
 A hatodik életévéhez közeledő Edward herceget a király
féltő gonddal neveli. Szegényke elszigetelten él, makulátlan
tisztaságban, és szolgák egész hada vigyáz rá. Szerintem
Henrik túlzásba is viszi az elővigyázatosságot, hiszen a
fiúcska minden ébren töltött percét a legszigorúbb napirend
szabályozza. Amilyen gyakran csak merem, fel szoktam
vetni, hogy hozassuk fel az udvarba, de Henrik ilyenkor a
szájához emeli és megcsókolja az ujjaimat, mondván:
– Én pedig azt szeretném, Kata, ha a fiú távol maradna;
végül még elkapna valami fertőző betegséget. Időnként
meglátogathat minket, de az az óhajom, hogy vidéken
éljen. Persze ha több fiam volna…
Hamiskásan néz rám. Ez a kimondatlan csalódás
súlyosan nehezedik mind a kettőnkre. Én őszintén
méltányolom, milyen különösen becses a kis herceg élete,
hiszen a Tudor-dinasztia és egész Anglia eljövendő
biztonságának és fennmaradásának ő az egyetlen záloga.
De ha Henriket fiúval ajándékozhatnám meg, ó, milyen
másképp élhetne szegény kis Edward! És nekem sem
kellene többé szoronganom helyzetem örökös
bizonytalansága miatt.
Boldogan szülnék gyermeket, akár fiút, akár lányt, de
férfi magva még soha nem fogant meg méhemben.
Harmincegy éves vagyok, még foganhatnék és szülhetnék
gyermeket, de attól tartok, meddő vagyok. Nehéz ezt
megítélni, mert amikor első férjem, az agg Lord Borough
oltárhoz vezetett, még csak tizennégy éves voltam. Az
öregúr végtelenül jóságos volt hozzám, a házasságot
azonban soha nem háltuk el, mert az ő erejéből már nem
telt rá. Lord Latimer is kedves volt, de őfölötte is eljárt már
az idő, ezért csak nagy ritkán érintkeztünk. Úgy látszik, Isten
arra szánt engem, hogy vigasztaljam az öregeket, és
ápoljam őket gyengélkedésükben.
Most pedig, nem a magam választásából, inkább
bűneimért vezeklésül, újabb öregedő férfival kellett
összekötnöm sorsomat. Igaz, nem panaszkodhatom,
hiszen a királynéi pozíciónak számos előnye van: a király jó
néhány udvarházat és birtokot íratott a nevemre, és ennél is
fontosabb, hogy módom van adakozni és jobbá tenni
mások életét. Az is igaz, hogy e harmadik férjem is elnéző
és figyelmes; de a szerelem aktusára ő is csak ritkán
képes. Én, ahogy kötelességem diktálja, türelmesen,
széttárt lábbal fekszem az ágyon, tegyen velem, ahogy neki
tetszik, és igyekszem, hogy meg se lássam húsa
szánalmasan petyhüdt hurkáit, sorvadt izmait, bűzösen
rothadó lábát. (Asszonyi feladatom, hogy én kötözzem
ezeket a sebeket, és szívesen el is végzem, a tőlem telhető
leggyöngédebben, vigyázva, hogy ne öklendezzem az
elfekélyesedett, gennyező sebből áradó szörnyű szagtól.
Szerencsére ügyesen leplezem az undoromat; elvégre
szegény vén pára nem tehet erről az ocsmány betegségről,
és olyan hálás szolgálataimért.)
Amikor azonban ott fekszünk abban az óriási ágyban,
amelynek mennyezetét, párnáit, paplanját egyaránt a
hímzett angol címer díszíti, alatta az összefonódó H és K
betűkkel, együttlétünk többnyire kudarcba fúl. Henrik
leereszkedik rám azzal a nagy tömegű testével, úgy, hogy
alig kapok levegőt, és hozzám szorítja hímtagját, de
általában csak félig-meddig kerül izgalmi állapotba, és
gyakran épp csak arra képes, hogy belém hatoljon. Ilyenkor
nagy morgás és lihegés közepette lök néhányat, de vágya
gyorsan lelohad, és kénytelen csalódottan,
megszégyenülten visszahúzódni. Értem én, milyen
mélységesen megalázó ez a felsülés egy ilyen nagyhatalmú
uralkodónak, akinek csak intenie kellett, és minden nő a
karjába omlott; és mindent elkövetek, hogy egy legyintéssel
térjünk napirendre a kudarc fölött.
– Bizonyára fáradt vagy, milord – suttogom, és
odasimulok hozzá. – Vagy talán a lábad fáj?
– Nem, angyalom, az államügyek nyomasztanak – feleli,
majd kezemet petyhüdt hímtagjára teszi. Van, hogy ez a
stratégia beválik, és amint esedékes a havibajom,
ártatlanul és a szokásosnál aggodalmasabban
tudakozódik egészségi állapotom felől. Sajnos eddig még
nem volt rá alkalmam, hogy jó hírt közöljek vele.
Így hát nincs második királyfi, aki a hagyományokhoz
híven a yorki herceg címét felölthetné, Edward herceg
pedig továbbra is ritka vendég az udvarnál. Túlságosan
komolykodó fiúcska, aki már elvesztette kisdedkori
pufókságát, és igencsak megnyúlt. Anyjától örökölte ferde
vágású szemét és hegyes állát, máskülönben ízig-vérig
Tudor. Apja mintájára nevelték, és amikor utoljára itt járt,
méltósága teljes tudatában járta végig a termeket. Leplezni
kellett mosolyom a kisfiú láttán, aki többnyire Henrik
legkedvesebb uralkodói pózába vágta magát:
szétterpesztette lábát, kezét csípőre tette, és magasra
szegte állát. Amikor őfelsége elsütött egy éket, a gyermek
ugyanúgy káromkodott, ahogy a papától hallotta: „Azt a
mennydörgős hétszentségit!”, rikkantotta, amin felséges
papája jót derült, de örökké résen lévő nevelőnője, Lady
Bryan felindultan rontott be a helyiségbe.
– Herceg uracskám, kegyelmed elfelejti, kivel beszél! –
süvöltötte, a király pedig elfojtotta jókedvét. – Azt akarja,
hogy szegény Barnaby verést kapjon? – Mivel ő egy ujjal
sem érintheti Edwardot, ha az rosszalkodik, a bűnös helyett
a hercegi pofozóbábu, Barnaby FitzPatrick lakol. Barnaby
egykorú a királyfival, és több más ifiuracskával együtt ő is
Edward udvartartásában nevelkedik. Edwardnak az a
büntetése, hogy szégyenszemre végig kell néznie, amint
pajtását az ő vétkéért náspángolják el.
Egy ízben észreveszem, hogy férjem elmélyülten fürkészi
fia élesedő vonásait és aranyvörös haját.
– Ugye, mennyire hasonlít rám? – kérdi.
– Felséged büszke lehet, amiért saját képmásának
adott életet – jegyzem meg.
– De azért én gyerekkoromban sokkal magasabb és
életerősebb voltam.
 Szavaiból süt a szorongás.
– Nagyuram démonokat lát. A herceg egészsége oly
ritkán ad okot aggodalomra.
– Igaz – nyugszik meg a király. – Utoljára négyéves
korában, azzal a magas lázzal ijesztett ránk…
– De még emlékszem, milyen gyorsan felépült. És
nagyon eleven, mozgékony kisfiú lett belőle.
– Éppen ez a baj – sóhajt fel Henrik, és az ablakból
figyeli, ahogy Edward és több hasonló fiúcska
összeverekszik a labdán. – Olyan szívesen hagynám, hogy
kedve szerint tornásszon, labdázzon, játsszon, eddze
magát – Isten a tudója, hogy az ő korában én is ezt tettem
–, de az az igazság, Kata, hogy nem merem; hátha baleset
éri. Legalább addig igyekszem óvni, amíg ő az egyetlen.
Ismét a szakadék szélén imbolygunk. Úgy érzem,
legjobb, ha nem szólok semmit, és el is illan a kínos
pillanat.
– Úgy kell intéznem, hogy inkább csak szemlélő legyen,
semmint tevékeny közreműködő – folytatja Henrik. – És ez
nagyon szomorú, hiszen sokkal többre volna képes, és
zokon veszi ezt a kényszerű óvatosságot. Máris jól lovagol,
de én csak a legjámborabb hátaslovamat jelölhetem ki
neki. Nagyon szeretné elsajátítani a kardforgatást, és
elkerülhetetlen, hogy a háborús stratégia mesterségében is
otthonosan mozogjon. Tudom, hogy egy szép napon
szárazföldön is, vízen is ő lesz a legfőbb hadúr, és
szüksége van valamelyes gyakorlati tapasztalatra, de
halálosan rettegek, hogy valami szerencsétlenség éri.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a királyfiaknak
járatosaknak kell lenniük a harcművészetben. Igazán
mondom, Katám, súlyos kétségek közt vívódom.
Amiről beszél, arra nincs egyszerű válasz. Figyelem az
egymást gyömöszölő, visongó kisfiúkat, és mélységes
együttérzés támad bennem a kis vörös hajú iránt, aki
ekkora terhet cipel törékeny vállán.
 – Egyet azonban megtehetek érte – szólal meg újra
Henrik. – Hatéves már, és túl sokat időzött női
társaságban. Nehogy nekem puhává, lányossá fejlődjön.
Legfőbb ideje, hogy neveltetését ezután kizárólag férfiakra
bízzam.
Újra szívembe nyilall a részvét a kisfiú iránt, aki alighogy
világra jött, elvesztette az édesanyját. Magának való
gyermekké cseperedett; ritkán mosolyog, és túlságosan is
tisztában van fényes pozíciójával, a rá váró nagyszabású
sorssal. Elhatározom: mindent elkövetek, hogy jóindulatú,
gondos házitanítót kapjon, aki szelíden bánik vele, és
felébreszti benne a tudás szeretetét.
A következő hetekben több doktor is kerül elénk, akik a
kapós posztra jelentkeztek. Meghallgatásukon én is ott
lehetek, utána pedig megbeszéljük és összehasonlítjuk
érdemeiket.
– Nos, Kata, mi a véleményed? – kérdi Henrik.
– Szerintem, nagyuram, két jelölt közül kell választanunk.
Dr. Richard Cox az egyik, dr. John Cheke a másik.
A király gyanakvó pillantást vet rám.
– Csakhogy mindketten Cambridge-ben végeztek, Kata,
és Cambridge-et, attól tartok, ellepték a szélsőségesen
reformista gondolkodású emberek; még olyanok is vannak
köztük, akik Luther Márton alávaló tanait osztják. Mit
gondolsz, nem kell-e attól tartanunk, hogy dr. Cox vagy dr.
Cheke is ilyen eretnek nézeteket vall?
Titkon azt remélem, hogy ez az igazság, bár
természetesen hallgatok róla. Gyanítom, hogy a két ifjú
tudós is hajlik a modern tanokra, és a királynak igaza van:
éppen Cambridge-ben találnak termőtalajra a haladó
eszmék.
– Nem tudok semmi ilyenről, én uram, és tudtommal
senkinek nincs egyetlen rossz szava sem e két jeles
fiatalemberről. Ha efféle aggályaim volnának, nem őket
ajánlottam volna felségednek.
 – Akkor hát a te véleményedre hagyatkozom, Kata –
mondja a király, és vaskos, gyűrűvel teliaggatott ujjával
megcirógatja az arcom.
– Higgye el, én uram, nem fogja megbánni. Mindkét
doktor olyan híres a maga területén, hogy kár lenne
elszalasztanunk az alkalmat.
– Magam is így gondolom, Katám – bólint Henrik. –
Akkor hát felfogadom mind a kettőt.
Magamban nagyon elégedett vagyok az elért
eredménnyel. De ha a király valaha gyanút fogna…
elgondolni se merem, mi történne. Én persze arra
hivatkoznék, hogy fogalmam sem volt semmiről.
Ezután néhány élvezetes órát töltünk dr. Cox és dr.
Cheke társaságában, és kidolgozzuk a herceg tanulmányi
tervét. Eldől, hogy kezdetben a fő hangsúly az íráson-
olvasáson, a matematikán, a teológián, a nyelvtanon és az
asztrológián lesz. Edward jó eszű fiú, és semmi kétségem,
hogy gyors előrehaladásával sok örömöt szerez majd
apjának. És ami a leglényegesebb: megkönnyebbülve
észlelem, hogy mindkét nevelő a szeretetteljes és nem az
erőszakos oktatás híve.
Titkon reménykedem, hogy a király háta mögött egy
másik tanulási folyamat is gyorsan kibontakozik, és a két
derék doktor lelkiismereti kötelességének érzi majd, hogy
suba alatt ráébressze az ifjú Edwardot: több út is vezet
Istenhez.
Lady Jane Grey

Greenwichi palota
1544. október
Szép, friss őszi nap van, amikor a Temzén a Dorset
House-tól a greenwichi palota felé hajózunk. A reggeli nap
izzó aranyban füröszti Londont, száz templomtorony mutat
tiszteletteljesen az ég felé. A folyón szerencsére felhígul a
főváros bűze, és a széles parton túl fenségesen, tekintélyt
parancsolón tör a magasba a City. A folyóról nyílik a
legszebb kilátás Londonra.
Az udvarhoz megyek, és magát a királynét fogom
felkeresni. Majd szétvet az izgalom, de ugyanakkor
eszelősen szorongok is. Attól félek, hogy anyám, aki a
palotában vár bennünket, sasszemmel mérlegeli majd
modoromat és viselkedésemet, és a legkisebb hanyagság
fölött sem siklik el.
Ellen asszony itt ül mellettem, szüleim tekintélyes
bárkájának nyitott kabinjában. Mindketten reménytelenül
küszködünk, hogy az erős áramlatban részegen billegő
hajócskán megőrizzük egyensúlyunkat a duzzadtra tömött
firenzei bársonypárnákon. Fejünk fölött fából faragott, kék
selyemfüggönyös baldachin magasodik, de a függönyöket
ma hátrakötözték, hogy a bárka kihasználhassa a friss
szellőt. Sokkal szívesebben ülnék valamelyik evezőpadon,
és mártanám kezemet a vízbe, de márki leányaként
ilyesmire gondolnom sem szabad.
Ellen asszony is, én is kiöltöztünk a nagy napra.
Őszerinte remekül festek zsályazöld, selyem, udvari
díszruhámban, amelynek ujjait nyestprém borítja; a hozzáillő
francia főkötőt aranyzsinór szegélyezi. A szoros mellfűző
azonban kegyetlenül szűk, bársonyfátylam pedig olyan
súlyos, hogy minduntalan le akarja húzni főkötőmet,
úgyhogy két kézzel kell fognom az erősödő szélben.
Dadusom egyszerű, de kifogástalan minőségű fekete
selyemruhát visel.
Bármily kényelmetlenül érzem is magam, boldog
vagyok, amiért a királyné időt szakított rá, hogy véleményt
nyilvánítson tanulmányaim dolgában, és felszólította
anyámat, hogy hozasson el az udvarba. Igaz, most ő is
jobban ráér, mert amíg a király a franciákkal háborúzott, reá
hárult a régensség súlyos terhe.
Öt mérföldet tettünk már meg lefelé a Temzén, és máris
itt terpeszkedik előttünk teljes szélességében a greenwichi
palota, meredek tetőivel, tűzpiros téglával burkolt
homlokzatával. Lenyűgöző látvány. Csak bámulom a
hatalmas tornyokat, a megszámlálhatatlan zárt erkélyes
ablakot, amelyek visszaverik a nap sugarát, az egész
nagyszabású összjátékot. Igazi csodapalota…
A királyi lépcsőnél érünk partot. Egy inas, akinek vörös
libériáját a HR betűk díszítik, elvezet magánszállásunkra.
Útközben egyik nagyszerű látvány követi a másikat: illatozó,
színpompás kertek, vízesések, árnyékos lugasok… A
szépen ápolt virágágyásokat díszes rács és címerállatokkal
megfejelt, festett rudak veszik körül, a pazar galériákon
kerubokat és istennőket ábrázoló ókori frízek, remekművű
arcképek és keretbe foglalt térképek láthatók, a magas
dísztermekben török szőnyegeket és olasz kárpitokat
csodálhatunk meg. Be sem bírom fogadni mindezt, sem
elhinni, hogy létezhet ennyi pompa, ilyen fényűzés. Színek
orgiája és drágakövek csillogása kápráztatja el a szemem:
mindenfelől pazar ruhákban páváskodó udvaroncok
sokasága hullámzik. Mind abban bizakodnak, hogy
dédnagybátyám, a király egy pillantásra, egy szóra vagy –
ha igazán szerencséjük van – kegyének valamiféle
kézzelfogható kinyilvánítására méltatja őket.
A palotában nagy a sürgés-forgás. Rengeteg az ember;
ki reménykedve szorong valamelyik előszobában, ki fontos
ügyekben szaladgál. Minden ajtóban őrszemek állnak,
rajtuk a zöld-fehér Tudor-libéria. Hosszú, szőrmével szegett
köpenyben és fekete kalapban komor férfiak tárgyalnak,
van, aki gondolataiba mélyed, van, aki homlokát ráncolja,
és türelmetlenül húzódnak félre, hogy utat engedjenek.
Sötét ruhás klerikusok cipekednek egymásra tornyozott
pergamentekercsekkel vagy súlyos irattartókkal. Látok
gyanús külsejű kölyköket is, amint a falhoz lapulnak, vagy
óvatosan sündörögnek; bizonyára semmi keresnivalójuk itt.
Időnként pedig egy-egy divatosan öltözött hölgy lejt tova
gőgösen, nyomában a szolgálójával.
Ahogy szedjük a lábunkat az inas mögött, csak egy
kérdésen töröm a fejem. Észrevettem, hogy az udvarokban
valaki egymástól szabályos távolságban piros kereszteket
festett a falakra.
– Mit jelentsen ez, uram? – kérdem kalauzomtól, aki
elvigyorodik.
– Nos hát, kis hölgyem, a pingáló abban reménykedik,
hogy az ilyen szent jelképet senki sem meri majd levizelni.
– Érzem, ahogy lángol az arcom. Bárcsak hallgattam volna!
Annál is inkább, mert immár több királyi lakosztályon
haladtunk keresztül, és csak egy-két ajtóra vagyunk a
királynétól.
Egy nemesúr vezet be Katalin királyné
fogadószobájába, ahol újabb sokaság csődült össze, hogy
kérvényeket nyújtson be, szívességeket kérjen, vagy csak
megbámulja őfelségét a maga teljes fényében – ha ugyan
kegyeskedik megjelenni. A nemesúr utat tör nekünk a
tömegben, majd lendületes mozdulattal kitár egy újabb
ajtót, és tudtunkra adja, hogy ide, azaz a királyné magán
termeibe csak kiváltságos személyek léphetnek be. Milyen
furcsa, hogy én, egy jelentéktelen kislány nagyobb
tisztességben részesülök, mint ez a sok nagyképű, pazarul
kiöltözött lord és lady, akik most irigykedve néznek utánunk.
A nagy ajtó becsukódik mögöttünk. A levegős,
virágdíszes terem túlsó végén emelvényen áll a piros
bársonnyal kárpitozott trón, fölötte ékes baldachin jelzi a
trón tulajdonosának rangját. Ott ül Katalin királyné, kétfelől
az udvarhölgyeitől övezve. Felfedezem köztük anyámat is;
büszkén, méltóságteljesen magasodik ki karmazsinpiros,
arannyal kivarrt ruhájában. Érzem, ahogy sólyomszeme
megállapodik rajtam, és ellentmondást nem tűrőn sugallja,
hogyan viselkedjem rangomhoz illőn. Komoly arccal,
szemem lesütve közeledem a trón felé – Ellen asszony
tisztes távolból követ –, úgy érzem, kecsesebb léptekre
már nem vagyok képes. Aztán szoknyáimat az ujjammal
felcsippentve hibátlan bókot vágok ki, és a fejem is
alázatosan meghajtom hozzá.
– Állj fel, kislányom! – mondja egy kedves, dallamos
hang, és amikor a fejem felemelem, látom, milyen melegen
mosolyog rám a királyné. Az igazat megvallva ritkán láttam
olyan barátságos szempárt, mint amilyen az egyszerű,
mégis királyi arcból rám ragyog, és önkéntelenül viszonzom
a mosolyt.
– Nicsak, anyádasszony túl szerény volt, amikor lefestett
– jelenti ki a királyné. – Nagyon szép kislány vagy, Jane.
Nem igaz, hölgyeim? És mint hallom, már alig várod, hogy
hozzáfogj tanulmányaidhoz.
– Igen, felség – mondom, és érzem, ahogy anyám
tekintete belém fúródik.
– Nos, ha így van, akkor ülj szépen mellém, és figyelj,
mert jó híreim vannak számodra. – A királyné rámutat egy,
a lábánál álló kis zsámolyra, és én fürgén elhelyezkedem,
ügyelve rá, hogy a hátam egyenes maradjon. Parr Katalin
mindent elkövet, hogy oldja zavaromat – megcsodálja a
ruhám, megsimogatja arcomat és hajamat. Nem
számítottam rá, hogy Anglia királynéja ugyanúgy kényeztet
majd, mint ahogy azt eddig egyes-egyedül az én szerető
Ellen asszonyságom tette, és most nem tudom, hogyan
fogadjam ezt a kedvességet. Így aztán mereven és
érzéketlenül csücsülök, és hallgatom, amit a királyi hölgy
Lady Elizabethről és Edward hercegről mesél, melegen
méltatva tanulmányi eredményeiket.
– Most pedig – folytatja –, mivel hétéves lettél, és igazi
kis hölgy vagy, itt az ideje, hogy te is komolyan vedd a
tanulást. Anyádasszony és jómagam sokáig latolgattuk a
kérdést, és szerencsém volt, mert megtaláltam a neked
való mestert. Dr. Harding a neve, és ahogy dr. Cox és dr.
Cheke, a herceg két tanítója, ő is Cambridge-ben végezte
tanulmányait. Kedves és nagy tudású ifjú, biztosra veszem,
hogy meg fogod kedvelni.
Ki sem tudom fejezni hálámat, egyszerűen nem találok
szavakat. Lenyűgöz a királyné jósága és figyelmessége.
Megkésetten nyitnám szóra a számat, amikor érzem, hogy
anyám a térdével keményen hátba bök. Csak nem hiszi azt,
hogy megfeledkeztem az illemről? Miért nem érti meg,
hogy csak zavarban vagyok?
– Mélységesen hálás vagyok felségednek – hadarom, a
királyné azonban homlokát ráncolva pillant anyámra. Ebből
megsejtem, hogy nem kerülte el figyelmét a fenyítés. Aztán
felém fordul, előrehajlik, és megsimogatja a karom.
– Ne félj, kicsikém – mormolja. – Bizonyos vagyok
benne, hogy nagyon szépen fogsz haladni, én pedig rajta
tartom a szemem az eredményeiden. Dr. Harding
személyesen nekem számol majd be róluk. – E szavak
közben ismét anyámra néz, de a tekintete már nem olyan
barátságos.
A királyné frissítőkért küldet, majd átvezet bennünket a
szomszédos, tölgyfaborítású kis szobába, ahol kellemesen
ropog a kandallóban a tűz. A falakon a király és egy
csúcsos főkötőt viselő hölgy arcképei sorakoznak, a tűznél
pedig két hölgy ül, akik őfelsége láttán fölemelkednek.
– Kérlek, maradjatok ülve – mondja nyájasan a királyné
–, itt mellőzhetjük a formaságokat. Kedves Lady Mary,
engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgát, Lady
Jane Greyt.
Idős, aprócska, póznavékony nő előtt hajolok meg, aki
ékkövekkel kirakott, rikító piros selyemruhát visel, és
különösen nagy szemű rózsafüzér van nála. A gyöngyös
főkötő alól kilátszik hullámos vörös haja, arcát azonban
elcsúfítja a tömpe orr és a szorosan összepréselt száj.
 – Isten hozta, cousine – mondja, és meglepődöm mély,
férfias csengésű hangján. Megkockáztatok egy udvarias
mosolyt, de a búskomor szürke szempár továbbra is
mereven szegeződik rám.
– Lady Elizabeth – folytatja éppen a királyné –,
ismerkedjék meg ön is az unokahúgával.
Elizabeth barátságosnak látszik, de nekem inkább hat
felnőtt nőnek, mint tizenegy éves kislánynak. Hegyes álla,
élesen metszett orra és pajkosságot sejtető, átható fekete
szeme van. Rózsaszín ruhája kiemeli karcsúságát, szép
keze mesterkélt pózban pihen bő szoknyáin, mintha finom,
hegyes végű ujjait akarná fitogtatni. Az ő haja is vörös, mint
a legtöbb Tudoré, és örömmel veszem észre, hogy horgas
orrát szeplők pettyezik. Úgy látszik, nem csak én vagyok
megáldva velük.
Egymásra mosolygunk, a királyné pedig felveszi a
székről Elizabeth kézimunkáját.
– Lady Elizabeth gyolcsinget hímez herceg öccsének –
mondja ragyogó arccal –, bár élek a gyanúperrel, hogy nem
rajong a kézimunkázásért.
– Milyen éles szeme van felségednek! – replikázik
gunyorosan a hercegnő. – Számomra a kézimunka valóban
szörnyűséges robot. Inkább olvasnék egy történelmi
munkát, vagy folytatnám a fordítást.
– De mikor olyan ügyesen öltöget! – tiltakozik a királyné.
– Akkor is utálom. Megmondtam már többször.
– Látja, Lady Jane, milyen akaratos! – mosolyog Katalin.
Álmélkodom kettejük könnyed, családias hangnemén. Én
soha nem mernék így incselkedni az anyámmal, de még
Ellen asszonnyal sem. Ha csak céloznék is rá, hogy egyik
vagy másik feladatom nincs az ínyemre, szigorúan
megbüntetnének. Lopva anyámra pillantok, de ő – újabb
csoda! – együtt nevet a többiekkel.
Komorna lép be, bort és édességeket hoz. A dévaj
hangnem folytatódik.
 – Ne legyen már ilyen falánk, Elizabeth! – szól rá
mostohalányára a királyné. – Először a vendégeket kell
megkínálni. – Elizabeth fintort vág és leül. A székeket a
kandalló köré tolják, és a tálcáról falatozunk. A királyné
magas támlájú, faragott széken helyezkedik el, és engem a
szomszédos székre int. Iszik néhány kortyot a borból, majd
az asztalról könyvet vesz fel, és így utasít:
– Most megmutatod, milyen szépen olvasol. Ez itt a
kedvencem: Sir Thomas Malory elbeszélései Arthur
királyról.
A királyné kinyitja egy helyen a könyvet, és átnyújtja.
Kihúzom magam, vigyázok, hogy a hátam meg ne
görbüljön, és olvasni kezdek. Magam is meglepődöm,
milyen tiszta és nyugodt a hangom, és mindent elkövetek,
hogy a tolmácsolás ne csak folyékony, de kifejező is
legyen.
Az előttem kibontakozó történet úgy leköt, az igyekezet,
hogy a hosszú szavakat is pontosan ejtsem, annyira
igénybe vesz, hogy először meg sem hallom az ajtó
nyílását, és csak amikor minden jelenlevő feláll, akkor
döbbenek rá, hogy egy pazarul öltözött öregember lép a
helyiségbe. Feltűnően terebélyes figura, szélte-hossza
majdnem egy, és nehézkesen támaszkodik botjára.
Szőrmével szegett aranyszövet kabátot visel, ujjai
megrakva gyűrűkkel. Rajta, körülötte minden pompáról és
fenségről árulkodik, de én észreveszem, hogy szűk fehér
nadrágharisnyája alatt kötés dudorodik.
A hölgyek mély bókba omlanak, hullámzik a sok
szoknya, és én csak parányi késedelemmel jövök rá, hogy
a jövevény nem lehet más, mint dédnagybátyám, a király,
csak éppen sokkal öregebbnek látszik, mint a róla készült
festményeken. Így hát meghajlok én is, és buzgó szívvel
reménykedem, hogy mulasztásom észrevétlen maradt.
– Foglaljanak helyet a hölgyek – parancsolja a király
erős, ellentmondást nem tűrő hangon. – Látom, Katám,
nálad aztán vígan vannak. Ki ez az ifjú hölgy, aki ilyen
ékesen olvas?
És miközben odabiceg a székhez, melyet a királyné
átadott neki, rám mosolyog.
– Ő, nagyuram, felséged tulajdon dédunokahúga, Lady
Jane Grey, Dorset márki és márkiné leánya – válaszol a
királyné a maga dallamos, megnyugtató hangján.
– Nos, Frances, úgy gratulálok a leányához – fordul
anyámhoz a király. – Remek kis teremtés. –Aztán újra rám
néz. – Hány éves vagy, Jane?
– Hétéves vagyok, felség – mondom olyan egyenletes
hangon, amilyen csak telik tőlem. Borzasztóan feszélyez,
hogy egy ilyen magasztos személyiséghez kell szólnom.
– Akkor a korodhoz képest kicsi vagy – jegyzi meg.
Szavai a szívembe hasítanak, amíg csak hozzá nem teszi:
– De azért így is bájos.
– Férjem családjában a lányok későn fejlődnek, felség –
szól közbe anyám. Hegyezem a fülem: erről most hallok
először. – Kicsi még, de majd annál nagyobbra nő.
Bácsikám gyöngéden megcsipkedi az állam.
– Már messziről látszik, hogy igazi Tudor! – kiált fel,
milady pedig szemlátomást majd kicsattan a büszkeségtől.
Én inkább megkönnyebbülök. Eszerint jó benyomást tettem
a királyra, akkor pedig anyámnak sincs oka
szemrehányásra.
Őfelsége üdvözli a lányait, majd felsegíti és megcsókolja
őket.
– Látom, tisztességgel lefoglal a kézimunka, Elizabeth –
mondja. A hercegnő angyalian mosolyog; eszében sincs
elpanaszolni, mennyire utálja a kézimunkát. – No, és hogy
haladsz a latinnal?
– Cicerót olvasok, felség – jelenti büszkén a lányka. – A
De Finibis Bonorum et Malorumot. Épp itt van nálam.
Óhajtja felséged, hogy felolvassak egy részt?
A király helyeslőn bólint.
– Quamquam – kezdi Elizabeth –, si plane sic verterem
Platonem aut Aristotelem, ut verterunt nostri poetae
fabulas, male, credo, mererer de meis civibus, si ad
eorum cognitionem divina illa ingenia transferrem, sed id
neque feci adhuc nec mihi tamen, ne faciam, interdictum
puto.
Álmélkodva hallgatom. Bárcsak én is olyan okos lennék,
mint Lady Elizabeth, és megérteném, amit mond.
A király kis fintort vág.
– Gloriosus inveteratus turdus! – vág vissza, mire
mindenki nevetni kezd. Zavarom láttán előrehajlik, és ismét
megcsípi az állam. – Azt mondtam: „nagyképű vén
szószátyár!” – világosít fel kuncogva.
– Bene loqueris! – jelenti ki Elizabeth. – Helyesen
beszélt! – És ezen ismét kacag mindenki.
A király figyelme ekkor Lady Mary felé fordul.
– Nos, leányom, hogy szolgál az egészséged?
– Sajnos, ismét gyötör a fejfájás, felség.
– Szeded a port, amit kevertettem számodra?
– Szedem, felség, és kicsit jobban is érzem magam.
– Nagyszerű. Most talán még jobban felvidítom majd a
hölgyeket. – A király huncutul kacsint. – Elpirulnának, ha
előadnék egy pajzán tréfát? Ne féljenek, nem túlságosan
durva, éppen csak arra való, hogy mosolyt csaljon a szép
hölgyek arcára.
A királyné máris mosolyog.
– Csak rajta, nagyuram!
A király hangja bizalmasra vált.
– Nos, honnan tudható, hogy az áruló jól van-e
fellógatva?
A nők felől fojtott vihogás hallható. Magam nem értem
ezt a tréfát, és Lady Mary arcáról is értetlenséget olvasok
le.
– Nos, honnan? – kérdi a királyné.
– Hát onnan, hogy az ember ujja nem fér be a nyaka és
a kötél közé – hahotázik a király, további vihogásokat
keltve. Én jól nevelten mosolygok. Mary a homlokát
ráncolja.
– Nem értem – közli.
– De hát mit jelent az, ha egy férfi jól van fellógatva? –
kérdezi az anyám. – Csak hallott már ilyet, milady!
Mary a fejét rázza.
– Neki elhiszem, hogy fogalma sincs róla! – vigyorog
őfelsége. – Hadd próbálok ki rajtad egy másikat, lányom.
Mi a különbség a férj és a szerető közt?
– N… nem tudom – hebegi Mary.
– Körülbelül négy óra! – böki ki a király, mire körülötte
újra felcsap a nevetés. Én most sem értek semmit, és
Maryről is süt a teljes értetlenség.
– Sajnálom, felség, de nekem ez a csattanó semmit
sem mond – jelenti ki.
– Akkor feladom. Mindenesetre megnyugtató, hogy ez
az én leányom ilyen erényes; lám, minden sikamlós beszéd
lepereg róla.
Ezután elkomolyodik, és anyám őladységéhez fordul.
– Hogy halad Lady Jane a tanulmányaival? Katát nagyon
érdekli ez a kérdés.
Anyám lelkesen számol be a nagyszerű tervekről,
melyeket a királynéval együtt dolgozott ki további
neveltetésemre nézve, és többször is kiemeli, hogy az elv
nagyjából ugyanaz lesz, mint amelyen Edward herceg és
Lady Elizabeth tanulmányai nyugszanak.
Én némán követem a párbeszédet; még most sem
hiszem el, hogy itt vagyok a király és a királyné
társaságában, és még jobban csodálkozom kettőjük laza,
kellemes, baráti viszonyán. Száműzve minden formaság, a
légkör fesztelen, és döbbenetes, ahogy a király
leereszkedik hozzánk, és úgy tréfálkozik és nevet velünk,
mint bármilyen közönséges halandó. Nehéz
összeegyeztetni e kedélyes öregúr képét mindazzal, amit a
múltban őfelségéről hallottam; tudom, hogy ennek a vidám
cimborának egészen más arca is van. Anyám egyszer
említette, hogy vannak napok, amikor annyira fáj a beteg
lába, hogy úgy viselkedik, mint egy feldühített medve. Azt is
beszélik, hogy ha megharagszik a tanácsosaira, felpofozza
őket, és minden, neki nem tetsző megjegyzés kihozza a
sodrából. Igen, ez az a félelmetes uralkodó, aki két
feleségét is lefejeztette, és most itt áll előttem felesége és
leányai társaságában egy jó kedélyű, gondoskodó
családapa, aki úgy beszélget el a családi ügyekről, mint
bármelyik más apa, bennünket, többieket pedig gyöngéd
tapintattal von be ebbe a bűvös körbe, nehogy feszélyezve
érezzük magunkat.
Kár, hogy az idillnek csakhamar vége szakad. A
királynak a tanács ülésére kell mennie, és szívélyesen
elbúcsúzik tőlünk; Katalin királyné szájára pedig cuppanós
csókot nyom. Nemsokára nekünk is indulnunk kell, de még
látom, ahogy a királyné félrevonja Ellen asszonyt, és halkan
magyaráz neki. Azt is észreveszem, ahogy beszéd közben
anyám felé néz; anyám azonban egy másik hölggyel
társalog, és úgy elmerül a csevegésben, hogy nem érzi
meg a királyné pillantását.
Ellen asszony meghökkent, sőt ijedt képet vág, de
hamar összeszedi magát. Úgy rémlik, mintha azt mondaná:
– Milady, felség, igen nagy súlyt helyez Lady Jane
neveltetésére…
– De nem túl nyers-e hozzá? – A királyné nem beszél
olyan halkan, őt egészen tisztán hallom. Anyám továbbra
sem sejti, hogy a szomszédságában éppen őróla folyik a
szó; én pedig úgy teszek, mintha a falon lógó képeket
tanulmányoznám.
– Csak szigorú, úrnőm, mint sok más szülő.
A királyné néhány pillanatig hallgat, majd parancsoló
hangon szólal meg:
– Megbízom, dada, hogy vigyázzon erre a gyermekre. Jó
kislány, de nem látszik sem magabiztosnak, sem
boldognak. Remélem, ok nélkül gyanakszom. Ha így van,
kérem, nézze el nekem.
– Higgye el felséged, én mindig minden lehetőt
elkövettem, hogy Lady Jane boldog és elégedett legyen –
mondja Ellen asszony nyugodt önbizalommal.
– Ezt könnyen elhiszem. – A királyné elmosolyodik. – De
most induljanak, különben meggyűlik a bajuk a dagállyal.
– Tetszik nekem a királyné – mondom anyámnak, aki a
víz felé lejtő kerteken át elkísér bennünket a kikötőhelyig,
ahol már vár a bárka. – És a király őfelsége is.
Milady oda sem hallgat.
– Feltűnt nekem, Ellen asszony, milyen rossz Jane
tartása. Túl sokszor görnyed előre, ha így folytatja, még
beroskad a válla, vagy púpos lesz. Azt ajánlom, adjon rá
fűzőt.
– Engedelmével, asszonyom – feleli Ellen asszony –,
fiatal ő még a fűzőhöz.
– Ostobaság! – csattan fel milady. – Az ő korában én
már fűzőt viseltem. Bőrből volt, vasmerevítőkkel.
– Jaj, ne, milady, kérem, ne adasson rám fűzőt! –
kiáltok. – Ígérem, hogy egyenesen fogom tartani magam!
– Hallgass, te lány! – sziszegi anyám.
– Asszonyom, kérem, ne felejtse el, hogy Jane még
gyerek – erősködik Ellen asszony.
– Maga pedig ne felejtse el, hol a helye. Ha dacol velem,
a gyereknek mutat rossz példát. Túl elnéző vele, túl
szívesen választja a könnyebb megoldást. Nekem viszont
anyai kötelességem, hogy megfelelően neveljem fel. Nem
dolgom, hogy maga előtt magyarázkodjam, ugyanakkor
nem tűrhetem, hogy görnyedt háttal jelenjen meg az
udvarnál. Rendeljen a szabómtól egy fűzőt, és tegyen róla,
hogy viselje is. Isten veled, Jane. Légy jó kislány!
Letérdelek a fűbe, hogy megáldjon, aztán, amikor már
eltávozott, sírva fordulok Ellen asszonyhoz.
 – Semmi baj, báránykám – mondja, és magához ölel. –
Megrendelem azt a fűzőt, anyádasszony óhaja szerint, te
pedig vigyázol, hogy a jövőben egyenesen tartsd magad.
Így nem fog rájönni, hogy nincs rajtad. – Rám mosolyog. –
Ez lesz a mi kis titkunk!
– Hogy én mennyire szeretem magát, Ellen asszony!
Sokkal jobban, mint az anyámat.
– Irgalmas ég, hát szabad ilyet mondani?!
Kötelességed, hogy elsősorban az édesanyádat szeresd!
– Igen, tudom – mondom csökönyösen –, de magát
akkor is jobban szeretem.
– Elég legyen az ilyen beszédből! – mondja feddőn Ellen
asszony, de látszik, milyen jólesett neki a vallomásom.
Később, mialatt a bárka a Dorset House felé siklik,
elnézem, hogyan tükröződik az alkonyi napfény a fodrozódó
vízen, és arról álmodozom, hogy Katalin királynénak egy
szép napon kedve támad, és visszahív az udvarhoz.
Hacsak rá gondolok, édes melegség önt el. Úgy érzem,
ilyen rövid ismeretség után is egész szívemből szeretem.
Ritka emberség és jóság árad belőle. És tudom, hogy ő is
megkedvelt, sőt valami azt súgja, hogy a jövőben is rajtam
tartja a szemét. Hiszen mi mindent megtett a király lányaiért
is! Igazi családi otthont teremtett nekik. De jó lenne, ha
valamikor én is ehhez a családhoz tartozhatnék! Semmi se
lenne szebb, mintha e csupa derű és csupa együttérzés
nagyasszony oltalma alatt élhetnék…
Bradgate Hall
1544. november
És ekként taníttatásom valóban megkezdődik. Dr.
Harding kellemes modorú, de határozott fiatalember, az
arca keskeny, és kerek kis sapkája alatt máris kopaszodik.
Maga is mohón szívja magába a tudományokat, és ez a
tudásszomj rám is átragad. A nyelveknek igazi mestere, és
mivel nekem is jó érzékem van az idegen nyelvekhez,
latinra, franciára, spanyolra, olaszra, sőt még görögre is
tanít. Gyorsan tanulok, ami nagyon tetszik neki, és gyakran
megdicsér. A szüleim rendszeres jelentést kapnak
előmenetelemről, és bizonyára meg vannak elégedve, mert
soha nem térnek vissza ezekre a beszámolókra.
Nap mint nap beállít egy írástanár is, az ő irányításával
sajátítom el az újonnan divatba jött dőlt betűs írásmód
rejtelmeit. Elolvasok mindent és akármit – az előírt
olvasmányokat, melyek között sok a klasszikus, és azokat,
melyeket ajándékba kapok.
Természetesen vallási oktatásban is részesülök.
Napsugaras őszi délelőtt van, de a téli fogadószoba
melletti kis tanulószobánkban szokás szerint magasra van
rakva a tűz, és szegény dr. Harding igencsak izzad
szőrmebélésű gyapjúköntösében, amelyet előrelátásból
vett fel: hátha hideg lesz. De a gondolatai másutt járnak.
– Valami nagyon különlegest hoztam önnek, Jane –
mondja –, de csak akkor mutatom meg, ha megígéri, hogy
ez a kettőnk titka lesz, és senkinek sem árulja el, hogy látta,
mert akkor komoly bajba kerülnék.
– Senkinek sem szólok róla, dr. Harding – fogadkozom,
és alig várom, mi lehet ez a nagy titok. Harding a
tarisznyájából nagy könyvet vesz elő, finoman megmunkált
bőrkötésben, és kinyitja a címoldalon.
– Ez itt, Jane, a Biblia angol nyelven, Coverdale mester
új fordításában. Azt hiszem, nagy gyönyörűsége telik majd
benne.
– És miért kerülne bajba, amiért megmutatta? –
kérdezem.
Dr. Harding felsóhajt.
– A király csak nemrég járult hozzá, hogy a Bibliát angol
nyelven olvassák. Most már láncon lóg egy-egy példány
minden templomban, de a nőket őfelsége eltiltotta az
olvasásától.
– De miért? – kérdem enyhén méltatlankodva.
– Mert a Szentírást csak papok vagy férfiak
értelmezhetik – világosít fel dr. Harding.
Ádám és Éva történetére mutatok.
– De ha ezt elolvasom, minden szavát értem!
– Hát persze, Jane – mondja csitítón a mesterem. – De
ki merné állítani, hogy a király téved? –Aztán továbblapoz
az Újszövetséghez. – Én megengedem, hogy elolvassa,
mert a Szentírás tanulmányozása vezet el az örök
igazságokhoz. Kezdjük az evangéliumokkal.
Elmerülünk az olvasásban, amikor lépéseket hallunk.
Amíg Ellen asszony benyit, dr. Harding gyorsan az asztal
alá, a térdére csúsztatja a Bibliát, és maga elé húzza a
történelemkönyvet, amellyel foglalkoznunk kellett volna.
– Kész a vacsora, Jane – jelenti Ellen asszony.
Délután tovább olvassuk Máté evangéliumát. És ezután
még számos nagyszerű titkos órát töltünk Coverdale
mester Bibliájával, én pedig végtelenül hálás vagyok dr.
Hardingnak, amiért tanulmányaimat ekkora kiváltsággal
tetézte. Hamarosan megismerkedem és megbarátkozom a
Szentírással, és határtalan örömet és vigaszt merítek
belőle.
Nagy szenvedélyem a zene is, ez közös vonása a Tudor-
családnak, bár anyám kimaradt belőle. Mivel azonban az
udvarképes hölgyeknek a zenében is járatosnak kell
lenniük, órákat veszek a lant, a hárfa és a citera
művészetéből is, és számos dallamot ki tudok pengetni.
– Ön igazán ügyesen játszik – mondja zenemesterem,
aki öreg, kövér és hagymaszagú. Néha eszembe jut, hogy
Katherine Howardot alig tizenegy évesen rajtakapták,
amint illetlenül enyeleg a zenemesterével, és a bennem
felmerülő kép megborzongat.
– Játssz nekem valamit, Jane! – mondja anyám, amikor
egy délután a tanulószobába lép. Figyelmesen hallgat
végig, bólint, majd távozni készül. Dicsérő szava soha
sincs. Nagy fájdalom számomra, hogy anyámat csak az
érdekli, ki tudok-e csalni a lantból valami divatos dallamot,
és nem érti, miért szeretném ennél jóval többre vinni.
– Túl sok időt fecsérelsz a zenére – mondja
szemrehányón. – Ezalatt inkább más készségeket
sajátíthatnál el. – így aztán a zenegyakorlásra csupán napi
félórát utal ki, ami semmire sem elég. Tudom, hogy kár
panaszkodni, így aztán milady háta mögött lopok
magamnak időt, hogy hódolhassak zenerajongásomnak.
– De milady – tiltakozik dr. Harding –, Jane komoly
zenei tehetség.
– Bánom is én – vág vissza anyám –, haszna úgyse lesz
belőle. Soha még nőt nem vettek komolyan, se mint
zeneszerzőt, se mint énekest. – Es ezzel a kérdés le van
zárva. További vitának nincs helye.
Annál fontosabbak számára a táncórák.
– Ha egy ifjú hölgy valamikor az udvar díszére akar válni,
akkor nem nélkülözheti a tánctudást – jelenti ki
fontoskodva. A maga kecses és szakszerű táncára is
nagyon büszke. Így aztán délutánonként, mialatt a házi
zenekar a galérián játszik, a nagyteremben gyakorlom a
lépéseket, és jártasságot szerzek a pezsgő francia
táncban, az ugrálós gagliardában, valamint a
méltóságteljes pavane-ban.
Megszabott sorrendben követik egymást az imák, a
tanórák, az étkezések és a kézimunka; így aztán igazán
zsúfoltak a napjaim. Szerencsémre ez a napirend nagyon
is megfelel nekem, és örülök, hogy mindig van mit
csinálnom. Tudásban gyarapodni, új ismereteket
elsajátítani számomra izgalmas kaland, és eddigi
életemben először érzem magam igazán boldognak.
Anyám időnként hazalátogat az udvarból. A nyár nagy
részében, amikor a király őfelsége Franciaországban
hadakozott, a királyné igényt tartott rá, de most hosszabb
időre visszatért Bradgate-be, és mindnyájan igyekszünk
kitenni magunkért. Ma délutánra lemondta az óráimat.
– Az igazi előkelő hölgy egyik legfőbb kötelessége, hogy
jótékonykodjon – magyarázza nekem és Katherine-nek. –
Ma alamizsnát osztok szegényebb sorsú bérlőinknek, és
hasznotokra lesz, ha elkísértek. Ráébredtek majd, milyen
szerencsés helyre születtetek, és felismeritek, mit
parancsol a keresztényi kötelesség.
Ellen asszony segítségével kabátba bújunk, kesztyűt
veszünk, aztán ő is felöltözik az úthoz. Így követjük miladyt a
konyhába, ahol a lesikált asztalon tiszta ruhával letakart
kosarak állnak. Mi is segítünk, hogy kivigyük őket a
várakozó fogathoz, aztán felmászunk, hogy a kocsis
elindulhasson a rövidke útra.
Amikor a fogat megáll egy, a szirt lábához tapadó
hitvány odú előtt, anyám így szól:
– Ez itt az özvegy Carter asszony kunyhója. A férje az
egyik juhászunk volt, de tíz éve meghalt. Adtam neki egy kis
munkát a mosodában, de már nem bír fölkelni az ágyból.
A nyomában mi is a kunyhóba lépünk. Megszédülök a
mosdatlan emberi test, az állott vizelet és az öregség
áporodott szagától. Katherine kioldalogna, de milady
szorosan a karjába markol és előretolja. Megpróbálok
minél felszínesebben lélegezni.
– Hoztunk egy kis elemózsiát – mondja anyám. A
mocskos ágyban fekvő vén banya megpróbál felülni, és
valami köszönetfélét motyog, de milady felemeli a kezét.
– Keresztényi irgalomból jöttem, asszonyság – közli –,
és elhoztam a lányaimat is, hogy tanuljanak a példámból.
Áldja meg a Jóisten kegyelmedet.
– Kö-kö-szépen, milady – habogja az öregasszony.
– Majd küldök egy cselédet, hogy tegyen itt rendet –
ígéri anyám, és az asztalra teszi a kosarat, majd szoknyáit
suhogtatva kivonul, mi pedig hálásan loholunk utána.
A következő látogatás nem visel meg ennyire: régi
babaholmit viszünk a kocsis feleségének, aki épp a minap
hozott ikreket a világra. Megcsodáljuk a közös
bölcsőjükben békésen alvó babákat, aztán megyünk
tovább utolsó célállomásunkra. Az erdő szélén épült
kunyhóban a sötét hajú, hollófekete szemű asszony úgy
festett, mint aki segítség nélkül is megáll a lábán. A
tűzhelyen pörkölt rotyogott, a sarokban egy rakás fa állt, a
mennyezetről szárított növények függtek, a helyiségben
kellemes meleg volt, és nagyjából ki is volt takarítva.
– Hoztam egy kis csekélységet, Anna – mondja milady,
és átnyújtja a kosarat.
– Nekem is van valami csekélységem milady részére –
mondja a nő különös, idegenszerű hangon. Egész lényében
van valami titokzatos. Egy darabka összecsavart papírt
nyújt át anyámnak; nem túl nagylelkű viszonzás az
ajándékba kapott ennivalóért.
– Hát az biztos, milady, hogy szemrevaló lányok –
mondja azon a fura hangján.
Anyám bólint. Feltűnik nekem, hogy Anna korántsem
viselkedik vele olyan alázatosan, mint a többi ember, és
még sajátságosabb, hogy anyámat ez szemlátomást nem
zavarja.
– Köszönöm – mondja, majd a szokásos jámbor
kívánságok kíséretében sietősen távozik.
– Asszonyom – kérdem, mialatt a fogat hazafelé döcög
velünk –, beteg ez a hölgy?
– Nem, Jane. De szívességet tett nekem, és ezért az
adósa vagyok.
– Miért, mit csinált? – Katherine közben felemeli a
bőrfüggönyt, és kikukucskál a tovarepülő tájra. Őt aztán
csöppet sem érdekli az idegen nő.
– Nem tartozik rád – feleli anyám. Egy darabig még
eltűnődöm ezen, de hamarosan hazatérünk, tálalják a
vacsorát, utána pedig Katherine-nel kuglizunk a galérián.
Anna személye és az anyámnak tett titokzatos szívesség
már ki is ment a fejemből.
Van egy családi szokás, amitől irtózom: a hetenkénti
közös vadászat, amelynek kedvéért minden tanórámat
felfüggesztik. Ideges lovas vagyok, mégis minden héten
rám parancsolnak, hogy tartsak ki a felnőttek nyomában,
akik bőszen nyargalnak vad kurjongatás és hallali
közepette, üldözve a menekülő vadat. Később óhatatlanul
eljön a gyomorforgató pillanat, amikor a szerencsétlen állat
összerogy, és a kutyák darabokra tépik. Mivel
lelkesedésnek nyomát sem mutatom, milady újra meg újra
dühösen förmed rám, kényeskedőnek meg nyafkának
nevez, és nem győz minden alkalommal azon sopánkodni,
hogy miért nem örököltem szüleim vadászszenvedélyét.
– Csak arról lehet szó – jelenti ki –, hogy tudatosan
dacolsz velünk.
– Sajnálom, milady – mondom, de tudom, hogy
menthetetlen vagyok. Ebben a sportban soha nem fogom
örömömet lelni.
És eljön a nap, amelyet soha nem felejtek el. Éppen
hazaértünk a szokásos heti megpróbáltatásról, amikor
apám türelmetlenül csap le rám.
– Túl nyápic vagy, te leány! – dörmögi. – Ha így folytatod,
sosem lesz belőled igazi vadász. Gyenge a gyomrunk, nem
igaz?
Válasz helyett csak lehorgasztom a fejem, ő pedig
tovább dühöng.
– Úristen, hogy miért nem születtél fiúnak? – Erre sem
felelek, de a szavai nagyon fájnak. Tudom, mekkora
csalódás a szüleimnek, hogy nem született fiúgyermekük. –
Nahát, Jane, úgy legyen Dorset a nevem, hogy csak azért
is megtanulsz vadászni! – fakad ki milord. – Legfőbb ideje,
hogy átess a vérkeresztségen. Úgy is van! Legközelebb
vért fogsz kóstolni.
– Jaj, csak azt ne… – suttogom. Tudom, miben áll ez a
rettentő szertartás, mert már találkoztam vele, és habár
minden nemesi sarjnak át kell esnie rajta, akkor is
iszonyatos, mind a szegény állatnak, mind a próbára
kiszemelt fiataloknak. Biztosra veszem, hogy ha eljön a
szörnyű pillanat, el fogok ájulni. Soha nem bírtam elviselni
az elveszejtett élőlények szenvedését, és borzadok a
gondolattól, hogy még hozzá is járuljak ehhez a
szenvedéshez.
– Könyörgök, uram, hadd menjek a szobámba! –
rimánkodom. – Forog a gyomrom.
Anyám meghallotta utolsó szavaimat, és benne aztán
végképp nincs könyörület.
– Fogd be a szád! – veti oda.
– Milord, a kislány nincs jól – szól közbe Ellen asszony. –
Rosszul van a vér gondolatától – teszi hozzá sután, apám
azonban úgy méri végig, mintha elment volna az esze.
– Ej, hisz ez nevetséges! – mondja. – Hát persze hogy
vért fogsz kóstolni. És istenemre, nagyon fog ízleni.
Micsoda ostobaság, így felfújni egy ilyen semmiséget!
Így hát elhangzott az ítéletem. A kijelölt napon ebédhez
hívnak, megebédelünk, utána Ellen asszony rám segíti
rozsdavörös bársony vadászruhámat, a hetyke kis tollas
kalpaggal. Vacog a fogam, ahogy elképzelem a rám váró
kínszenvedést, de mindhiába: a többi lovassal együtt
elindulok az istállóba, és felülök almásszürke kancámra,
White Ladyre, kortyolok a felém nyújtott áldomásból, és
engedelmesen ügetek tova szüleim nyomában. Hamarosan
már a látványos szépségű vadasparkban galoppozunk,
merész ívű dombok, kiugró szirtek, csobogó patakok
között.
A mai nap kiszemelt zsákmánya egy gyönyörű vörös
szarvastehén, fiatal, csupa életerő. Alaposan megtáncoltat
bennünket, kicsal a nyílt terepre. Közben viharfelhők
gyülekeznek, a kék téli égbolt elsötétül, majd kövér, sűrű
cseppekben elered az eső, perceken belül bőrig ázunk.
Szüleimet és kísérőiket ez szemlátomást csöppet sem
zavarja, de én csuromvizes ruháimban percről percre
jobban fázom. Nyomorultabbnak nem is érezhetném
magam, kivált, ha eszembe jut, ami még előttem áll.
 Még mindig zuhog, amikor két óra körül a sutát végre
sikerül leteríteni. Mind leszállunk a lóról, és tocsogunk a
sárban. Most következik a zsákmány elejtése. Szegény
állat ott hever egy tócsában. A horpaszán sebesült meg,
hasa zihálva emelkedik fel s alá, kétségbeesve forgatja
félelemtől üveges szemét. A vadászok körülállják, fékezve
acsargón csaholó vérebeiket.
Apám jókora kést nyom a kezembe. Cizellált
acélpengéje hosszú és irgalmatlan.
– Jane, ma tiéd az előjog – jelenti ki. – Aztán vigyázz,
nehogy megremegjen a kezed!
Megragadom a kést. Felkészítettek, hogy jó mélyen be
kell döfnöm az állat szügyébe, de most, hogy eljött a
pillanat, minden erő és minden elszántság cserbenhagy.
Annyira reszketek, hogy a kést sem bírom egyenesen
tartani.
– Szedd össze magad, te lány! – bődül el anyám. A
szeme csillog az izgalomtól meg a vérszomjtól. Az ő
számára ez a vadászat tetőpontja, és én most elrontanám!
– Rajta, szúrj már! – süvölti.
Nincs kiút. Szorosra zárom a szemem, úgy emelem fel
két kézzel a kést, és vadul könyörgök Istenhez, hogy
vezéreljen – így hatolok be az engedelmesen megnyíló,
lélegző húsba. Amikor végre oda merek nézni, látom, hogy
a nyomorult szarvastehén haláltusában fetreng, a
szoknyámon pedig nagy vérfoltok vöröslenek. Dermedt
iszonyattal meredek a látványra, a fővadász pedig kirántja
kezemből a kést, és megadja a kegyelemdöfést, hogy
megváltsa az állatot kínjaitól.
De a rémségek még nem értek véget. Még néhányszor
suhog a kés, és a suta belső szervei vértől iszamósan, a
nyirkos levegőben gőzölögve omlanak ki a nedves talajra.
– És most jön a vérkeresztség, lányom! – harsogja
apám, vibráló izgalommal a hangjában, mintha a mészárlás
durva erőszaka valami sajátos kéjjel járta volna át.
 Továbbra is dermedten, mozdulatlanul állok. Megöltem
Isten egy ártatlan teremtményét, és nem tudom elhinni,
hogy ezt tettem volna, hogy cinkos voltam ebben a
vérontásban. Valósággal földhöz vág a bűntudat. Az ember
persze tudja, hogy az előtte heverő állati tetem másnap
pecsenyeként kerül az asztalra, de egész más, ha tudjuk,
hogy mi tehetünk gyötrelmes kimúlásáról. Igen, a suta így
is, úgy is megdöglene, bárki végez is vele, de én soha nem
fogom elfelejteni, milyen érzés volt átdöfni ezt az eleven
testet, és ezzel elvenni az életét.
Apám nyersen előretol, és amikor erre sem mozdulok,
térdre kényszerít a véres hústömeg előtt, amely néhány
perce még eleven vad volt. Aztán hátulról megragadja a
karom, és a kezem belenyomja a tátongó, még meleg
sebekbe. Amikor a két véres kezet kihúzza, az arcomhoz
dörgöli, és rám keni a vért.
– Na tessék! – bömböli diadalmasan. – Lady Jane-ből
immár teljes értékű vadász lett! – A társaság tapsviharban
tör ki, de én nem tudom visszafogni magam: a keserű epe
elönti a szám, és miközben szememből hívatlan ömlik a
forró könny, telehányom a sarat.
Anyám mérgesen kap el, és felránt a földről.
– Szedd össze magad! – dünnyögi, és égető pofonnal
ad nyomatékot szavainak. – Hogy mertél ránk ekkora
szégyent hozni? Uralkodj magadon! Nem látod, hogy
mindenki téged néz? Miféle engedetlen viselkedés ez?
Hidd el, ha mondom, te lány, hogy ilyen gyáván nem viszed
semmire! Jézus sebeire, hát mihez kezdjek vele?
– Nyugodj meg, kedvesem! – csitítja apám, aki
tudomást sem vesz szörnyű állapotomról. – Biztos vagyok
benne, hogy Jane hasznos tanulságokat von majd le ebből
a mai napból. És ha mégsem, és újra ilyen kínos helyzetbe
hoz minket, most már tudja, mivel számolhat. – Fenyegető
pillantást lövell rám, majd a fához indul, ahol a lova ki van
pányvázva.
 A társaság ismét lóra száll, és elindul haza.
Reszketve, még mindig vértől mocskosan követem őket
White Lady hátán; a kezem kis híján odafagy a gyeplőhöz.
Azzal vigasztalom magam, hogy a vérkeresztséget nem
szokták megismételni. Egyszersmind azonban tudom, hogy
a heti vadászat visszatérő lidércnyomásként üli majd meg
további életemet, és a rá következő héten éjszaka többször
is arra riadok, hogy hangosan sikoltozom: nem hagy
nyugodni a szegény állat szenvedésének szörnyű emléke.
Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall
1544. november–december
Henry meg én ágyban vagyunk, és ahogy a vadászat
izgalma után mindig, egymás karjában keresünk további
örömöket. Milord bővérű, virgonc szerető, és dárdája olykor
egy éjjel kétszer-háromszor is lökésre kész, de ma éjjel
kedvetlen vagyok, és nem tudom viszonozni buzgalmát.
Erről is ez a fafejű lány tehet, aki ma, a vérkeresztsége
szertartásán ekkora botrányt kavart.
Nem hagy nyugodni Henry megjegyzése sem, hogy
miért nem született Jane fiúnak. Ha meggondolom, hogy
duzzad a férfierőtől, milyen szenvedélyesen szeretkezünk,
és miféle szerekkel igyekszem elősegíteni a fogamzást,
igazán érthetetlen, hogy az elmúlt négy-öt évben miért nem
termékenyültem meg újra.
Ahogy ott fekszem ébren a pihe-puha ágyban,
meztelenül a szétdobált ágynemű között, egyszer csak
feltűnik nekem, hogy hízom. Mindig is kedvéltem a dús
fogásokat meg a jó borokat, és most döbbenek rá, hogy az
ilyen mértéktelenségnek megvannak a következményei.
Napközben a jól szabott és szorosan befűzött ruha elrejtheti
a derék vastagodását, a petyhüdt hasat, az egyre lejjebb
ereszkedő, egyre súlyosabb kebleket. De éjszaka,
gyertyafénynél…
Ahogy lopva átpillantok a másik térfélre, látom, hogy
Henry sem alszik, és hogy a keblem még ebben a
megereszkedett állapotban is kiváltja a szokott hatást. A
buján kigömbölyödött testnek talán megvan az előnye is.
De nincs idő gondolkodni – már rám is ront.
Ezúttal közösülésünk megtermi a maga gyümölcsét.
Karácsonyra már tudom, hogy ismét várandós vagyok.
Mindketten imádkozunk, hogy Isten végre megadja a várva
várt fiúgyermeket. Ó, és nehogy elfelejtsem: karácsonyi
ajándékot kell küldenem Annának, a cigány asszonynak,
hálából a varázsszerért.
Bradgate Hall
1545. július
Ismét eljött a vajúdás ideje, legyen velem az ég. Ezúttal a
fájások sokkal erősebbek, mint bármikor ezelőtt, és a
bábaasszonyról lerí az aggodalom. Még rá is szólt Mrs.
Zouche-ra, hogy minden eshetőségre készen küldessen a
káplánért; nem mondhatom, hogy ezt jólesett hallgatnom.
Nem is tagadom: ha éppen nem jajveszékelek hangosan –
nemes fogadalmamat, miszerint némán viselem majd a
szenvedést, már órákkal ezelőtt megszegtem –, esztelen
rémület kerít hatalmába.
Mi több: már rég nem érdekel, fiam lesz-e vagy lányom,
de még az sem, hogy eleven vagy halott gyermeket szülök-
e. Percenként követik egymást az összehúzódások, és
olyan gyilkosan szaggatnak, hogy akaratlanul is ide-oda
dobálom magam az ágyon, és visítva kergetem el a
segítségemre sietőket. A fájások oly hevesek és oly
irgalmatlanok, hogy a tetőpontjukon még azt is elfelejtem,
hogy szülök, és fogyatkozó erőmet üvöltésekre
forgácsolom szét.
– Jézusom! – kiáltom újra meg újra. – Jézusom, segíts!
Milordot sürgősen idehívták az istállókból, ahol, mint
mondják, egy újonnan szerzett sólyompár megtekintésével
csitította értem való aggodalmát. Becsörtet a
szülőszobába, ahol férfinak természetesen nincs joga
tartózkodni, de hát most már rég túl vagyunk az ilyen
finnyáskodáson.
– Hogy van az én asszonyom? – kérdi riadtan ez a
nagydarab férfi, aki annyira kirí ebből a környezetből.
Látom, ahogy az arca megfeszül a szorongástól.
Mindennapi eset, hogy nők belehalnak a szülésbe – ó, én
édes Istenem! –, és Henry szemlátomást halálra van
rémülve, hogy nemcsak hőn sóvárgott fiát és örökösét
vesztheti el, hanem feleségét és legfőbb segítőtársát is, és
ami talán még többet nyom a latban – ó, ismerem én az én
Henrymet –, a jogcímét is a királlyal való rokonságra.
– Nem valami jól, milord – feleli parasztos torokhangján
a bába. – Túl lassan jön a kicsike. A feje már megjelent, de
a testet mintha valami hátráltatná, hogy megszülessék.
Henry feljajdul.
– Az ég szerelmére, hát semmit sem tehet érte?
– Tehetni éppen tehetnék, milord, de a módszer
veszélyes, és meglehet, hogy mindkettőjük életébe kerül.
– Segítség! Segítség! – ordítom. Úgy érzem, mintha
kétfelé szakadnék.
– És nincs más lehetőség? – kérdi rekedten az uram.
– Kivárhatjuk, milord, amíg a természet elvégzi a maga
dolgát, de milady percről percre gyengül, és kifogyhatunk
az időből.
Ismét felsikoltok. Segítsen végre valaki!
– Mivel jár ez a módszer? – kérdi milord.
Válasz helyett a bábaasszony feneketlen tarisznyájából
hosszú vasrudat vesz elő, egyik végén nagy kampóval. Egy
pillanatra meglátom, és lehunyom a szemem a rémülettől.
Hallom, ahogy Henry döbbenetében levegő után kap.
– A kampót betoljuk a méhbe, nagyuram, és úgy
próbáljuk kihúzni a babát. – Kis szünetet tart, úgy folytatja: –
Ez a végső eszköz, nagyuram. És kárt tehet
valamelyikükben vagy akár mindkettőjükben.
Milord láthatóan még néhány pillanatig viaskodik
magával, majd amikor újra felüvöltök, bólint.
– Lásson hozzá! – parancsolja.
Vége. Félájultan heverek a véres, verítékkel átitatott
ágyon. Csak annyit érzékelek, hogy a legrosszabbon túl
vagyok, és alhatok végre. Amikor a gyermeket kirángatták
belőlem, elaléltam a fájdalomtól, és így nem tudom, mi
történt utána. Legalább annyi biztos, hogy élek.
 A hátamon fekszem, felhúzott térddel, combom még
mindig széttárva. Női szerveimben valami sajgást érzek,
mintha kimarjultam volna, de ez semmiség az iménti
kínszenvedéshez képest. A bába az ágy lábánál tiszta
vásznakkal és egy tál vízzel sürgölődik, és hamarosan
körülölel a szappanos víz és a tiszta fehérnemű
megnyugtató kényelme. Utána kiegyenesíti a végtagjaimat,
és a másik oldalamra gurít, hogy ágyneműt is
cserélhessen. Alig vagyok magamnál, de érzem a lepedő
és a takaró friss, édes illatát, majd az asszony kifésüli
arcomból a hajam, és hagyja, hogy végre álomba zuhanjak.
Reggel van, és amikor felébredek, immár minden
érzékemnek birtokában vagyok. A tegnap borzalmait
mintha csak álmodtam volna, de azért tudom, hogy mindezt
átéltem, és lassan arra is felkészülök, hogy valaki közölje:
az újszülött nem élte túl a megpróbáltatást. Ám amikor
ügyeskedve megfordulok, hogy kényelmesebben feküdjek,
csodálkozva látom, hogy a nagy fabölcső ott áll az ágyam
mellett, és valami halk szörcsögés jelzi, hogy fekszik is
benne valaki. Még mindig nagyon korán van, és engem
teljesen magamra hagytak, így hát nincs senki, akitől a
baba nemét megtudakolhatnám.
Pedig nekem tudnom kell… Hogy az erőmet próbára
tegyem, centiméterenként emelem magam följebb és
följebb. A procedúra elég kellemetlen, mivel odalenn csupa
fájdalom vagyok, és minden mozdulat fokozza a fájdalmat.
Az ördögbe is, úgy látszik, szülés közben megrepedt
valamim, ami azt jelenti, hogy a szokásosnál sokkal
lassabban épülök majd fel. A fejem kóvályog az
erőfeszítéstől, és csikorgatom a fogam a kíntól, de nem
telik bele sok idő, és át tudok hajolni a bölcsőhöz.
A dermesztő látványtól sikoltanom kell. A gyermekem
púpos, elferdült testű torzszülött – ez első látásra
nyilvánvaló. És ami szinte még borzalmasabb, amikor
berohannak az asszonyok, kiderül, hogy megint csak leány.
 Marynek nevezzük el, Lady Mary tiszteletére, aki
kegyesen elfogadta a keresztanyaságot; én azonban látni
sem akarom a gyermeket. Nem elég, hogy ránézni is
borzadály, de alighanem véget vetett minden reménynek,
hogy Henrynek még valaha fiút szülhetek. Amikor még
reszketegen felkelek a gyermekágyból, hogy tíz nap után
újra istentiszteleten vegyek részt, és lassan járni kezdek,
rájövök, hogy odabenn valami nagy baj történt velem. Úgy
érzem, mintha a méhem ki akarna csúszni belőlem, vagy
mintha világra kívánkozna, mint valami rémcsecsemő. Az
orvosok azt mondják, semmit sem tehetnek, és bármily
kellemetlen, így kell tovább élnem, talán mindörökre.
Henrynek mit sem szóltam, habár bizonyára érzi, hogy
valami nincs rendben. Ahogy a hitvesi ágyban fekszem a
hátamon, azt tapasztalom, hogy bár asszonyi
kötelességem teljesítése nem jár különösebb fájdalommal,
de az élvezet elszállt belőle, és attól tartok, soha többé nem
fogok megtermékenyülni. A szemérem nem engedi, hogy
bárkinek említést tegyek betegségemről, és eltökéltem,
hogy milorddal soha nem fogok erről beszélni. Mindaddig,
amíg még remél tőlem valamit, a kezemben tarthatom.
De a kedélyem lobbanékonyabb lett, mint valaha.
Tudom én, hogy kemény asszony hírében állok, és
hajlamom van a szigorra, a csípős szavakra, de most
egyszerűen nem tudom visszafogni az indulatomat, amiért
így elbánt velem az élet – éppen énvelem, aki arra
termettem, hogy fészekaljnyi erős fiút szüljek kettőnk
öregkorának gyönyörűségére. Képtelen vagyok türelmet
gyakorolni két nagyobb lányunkkal szemben, szüntelenül
kihoznak a sodromból üres fecsegésükkel és gyerekes
problémáikkal. Gyakran úgy felingerelnek, hogy
mérgemben a megszokottnál is élesebben pirítok rájuk, és
a kezem is hamarabb eljár.
Örökös rosszkedvemet mindenki az engem ért
csapásnak tulajdonítja, meg aztán köztudott ugyebár,
milyen szeszélyesek az asszonyok, amikor elapad a tejük.
A púpost átadták egy dadának, akivel egyértelműen
közölték: vigyázzon, nehogy ápoltja a szemem elé kerüljön.
Nem akarom, hogy nővéreivel együtt nevelkedjék. Itt,
Bradgate-ben rejtjük el a világ szeme elől, nehogy bárki
megtudja, micsoda átokkal vert meg bennünket az Isten.
Greenwichi palota
1545. szeptember
Visszatértem udvari kötelességeimhez. A királyné
megsejtette, hogy valamilyen rettentő szerencsétlenség
sújtott le ránk, és megőrjít kéretlen együttérzésével.
Udvariasan elhárítom bosszantóan jó szándékú közeledési
kísérleteit, de visszahúzódásomon és keserűségemen nem
tudok változtatni. Még azt is észrevette, hogy mind a járás,
mind az ülés nehezemre esik, de attól, hogy túl sokat
faggasson egészségi állapotomról, mégiscsak visszatartja
a jólneveltség. Arra is felfigyelt, hogy az eddiginél
türelmetlenebb vagyok udvartartásának személyzetével, és
szelíden meg is dorgált miatta.
Számomra egyre terhesebb aggodalmánál sokkal
kellemesebb, hogy újabban kérdésekkel halmoz el Jane
hogylétét és tanulmányait illetően, és úgy látszik, a gyermek
sorsa a kötelezőnél sokkal fontosabb neki.
– Örülnék, ha egy időre idehozatná Jane-t az
udvarunkba – kéri. – Nagyon szeretném a saját fülemmel
hallani, hogyan halad tanulmányaiban. – A felszólítás
igazán megtisztelő, és nem is szabad elmulasztanom az
alkalmat, hogy újólag felhívjam Jane-re a király figyelmét. Ki
tudja, milyen előnyök származhatnak még ebből… Még az
is lehet, hogy Jane máris a király különleges kegyének
várományosa.
Belé kell sulykolnom, mennyi minden múlik itteni
viselkedésén. Minden tőle telhetőt el kell követnie, hogy
megnyerje a királyné tetszését, és ha véletlenül a királlyal is
találkozna, igyekezzék, hogy megjelenésével,
illemtudásával és műveltségével kedvező hatást tegyen rá.
 Milord nagy örömmel értesült a királyné őfelsége szíves
meghívásáról. Egy hosszú, de annál tartalmasabb
esténkbe került, hogy Jane-t ellássuk utasításokkal: hogyan
viselkedjék az udvarnál, és mi az, amit mindenképpen
kerülnie kell. Szerencsére udvariasságban most sincs nála
hiány, de akkor is a fejébe kell vernünk: ragadjon meg
minden alkalmat, hogy észrevetesse magát.
Úgy látjuk, a tudatlan kis bikfic egyáltalán nem értékeli e
látogatás jelentőségét, bár emiatt aligha hibáztathatjuk,
hiszen nem is sejti, micsoda nagyszabású terveink vannak
a jövőjét illetően. Mint minden rangjabeli kislány,
természetesen ő is tudja, hogy édesapja egy szép napon
majd gondoskodik számára előnyös házasságról, bár
mondanom sem kell, hogy reménybeli jegyesét nem
neveztük meg.
Mindazonáltal nem kerülte el figyelmemet, hogy a
kioktatás végén Jane arcán némi ellenszegülés látszott.
Szemlátomást nem tetszik neki, ha emlékeztetjük
kötelességeire. Ezt a hajlamot csírájában kell elfojtani.
– Nézz csak ilyen arccal a királynéra, és azonnal el fog
kergetni! – förmedek rá. – Azt a hétszentségit, hát sosem
tanulsz alázatot?
– Hallgass anyádra, Jane – mondja Henry fáradtan; mint
mindig, most is óvakodik tőle, hogy az okvetlenül
szükségesnél több felelősséget vállaljon. Az esti
kártyázásról mondott le, hogy ministráljon nekem a
prédikációban, és alig várja, hogy szabaduljon.
– Mindent elkövetek, uram – feleli Jane, de én egyre
kevésbé bízom az engedelmességében.
Lady Jane Grey

Windsori kastély
1545 ősze
Windsor igen régi kastély. Télen lakhatatlan a huzat
miatt, de a melegebb hónapokban igazán szép és előkelő
rezidencia. A királyné szívesen rendez pikniket a hölgyeivel
a hatalmas parkban, és mialatt ülünk a füvön a libegő-
lobogó tarka selyembaldachin alatt, ő Herne-ről, a
vadászról mesél, akinek a szelleme állítólag az itteni
erdőkben kísért. Ezen a héten már harmadszor kirándultunk
délután a szabadba; őfelsége ki akarja használni az év
utolsó meleg napjait.
Délelőttönként többnyire egy órácskát kettesben töltünk
a magánlakosztályában, és közösen nézzük át a füzeteimet
meg a fordításaimat. Őfelsége általában kegyesen
megdicsér.
– Nagyon tetszik nekem, Jane, hogy korodhoz képest
ilyen sokat haladtál – mondja nem is egyszer. – Légy
nyugodt, én megteszek majd minden tőlem telhetőt, hogy a
tehetséged maradéktalanul kibontakozzék.
Sütkérezem az elismerésben, amely oly szokatlan
számomra.
Lady Mary állandó tagja a királyné környezetének, Lady
Elizabethet azonban, miután arcátlanságában összetűzött
felséges atyjával, ideiglenesen eltávolították, hogy legyen
módja megbánni tiszteletlenségét. Tudom, hogy a királyné
aggódik miatta, mivel úgy fest, hogy őfelsége haragja
egyelőre nem enyhül.
Sajnálom, hogy nem élvezhetem a mindig szellemes
Lady Elizabeth társaságát; Lady Mary korántsem ilyen
szórakoztató jelenség. Egyidős anyámmal, és folyton az
áldott Szűzanyáról, a szentekről és Isten akaratáról papol.
Egyáltalán nem titkolja, hogy nem ért egyet a király vallási
reformjaival, ha nyíltan nem meri is apját bírálni. Szerintem
a múltban él, és én sajnálom őt, hiszen ennek semmi
értelme. Mindenki tudja, hogy a római pápa nem különb az
Antikrisztusnál, és Lady Mary részéről dőreség, ha nem
hisz ebben. Ahogy anyám őladysége mondani szokta, az
órát nem lehet visszaforgatni.
Különös teremtés ez a Lady Mary. Sok tekintetben úgy
viselkedik, mint egy apáca, esténként azonban annál
szívesebben énekel, játszik, táncol, és ruháit a legfinomabb
anyagokból varratja. Nagy híve az élénk színeknek,
rengeteg ékszert hord, és az én szememben igazi
királykisasszony. Egy este azonban hallottam, amint egy
lord a hátam mögött azt dörmögi, hogy „olyan, mint egy
túlöltöztetett, túltömött bábu”. Ha urak is vannak jelen,
mindig esetlenül viselkedik, és folyvást elpirul. Nem titkolja,
mennyire szeretne férjhez menni és gyerekeket szülni; a
szertelenségig imádja a kicsiket, és számos
keresztgyermeke van, köztük az én szegény kisebbik
húgom is. A huszonkilenc évével persze már vénlánynak
számít, és túl öreg a férjhez menéshez. Úgy tudom, a király
nem is engedné, mert bár törvénytelen születése jócskán
csökkentette kelendőségét, anyám szerint őfelsége nem
adná alább királyi vőlegénynél, ilyen jelöltek pedig nemigen
tolonganak. De hát minden nőnek férjhez kell mennie, és
így Lady Mary jövője elég sivárnak látszik. Ezért árasztja el
gyöngédséggel és ajándékokkal két fiatalabb testvérét és
a keresztgyermekeit, sőt most, hogy látókörébe kerültem,
engem is elhalmoz. Simogatja az arcom, dicsér, milyen
szép, milyen tehetséges, milyen tökéletes kis teremtés
vagyok. Akárhogy szánom, mégis merev vagyok és
feszengek a társaságában. Igazán törekszem arra, hogy én
is szeretetteljes legyek iránta, de valahogy nem sikerül.
Egy este a királyné magához rendel, és fiókjából
nyomtatott könyvet vesz elő, a lehető legfinomabb,
aranyozott bőrkötésben. A címlapon ez olvasható:
Imádságok és elmélkedések – szent írásokból
összegyűjté a legkegyelmesebb és legerényesebb
fejedelemnő, Katalin, Anglia királynéja.
– Ezt felséged írta? – suttogom álmélkodva.
– Én bizony – feleli mosolyogva. – És őfelsége, a király
jóváhagyta.
Áhítatos tisztelettel nézek fel rá. Már az is kész csoda,
ha egy nő könyvet ír, hát még hogy ki is nyomattassa,
mindenki épülésére!
– Bámulatos – jelentem ki.
– Szeretetből íródott – mondja a királyné –, és ha
istenfélő lelkeknek némi kis vigaszt ad, úgy elégedett
leszek.
Ekkor a király lép be a szobába, és bár újabban már
hozzászoktam látásához, most is riadt és szorongó leszek
jelenlétében. Mindketten mélyen bókolunk előtte, ám
amikor felegyenesedem, rögtön észreveszem, hogy ma
nincs jó színben; jókedvűnek látszik ugyan, de az arca
hamuszürke.
– Semmi ceremóniát, Kata. Látom, megmutattad a
könyvedet a mi kis unokahúgunknak.
– Úgy van, nagyuram.
– És te, Jane? Mit szólsz hozzá?
– Szerintem, felség, valóságos csoda, hogy egy asszony
könyvet írjon, akár a legműveltebb klerikus.
A király rám kacsint.
– Ó, őfelségétől ennél több is kitelik! – feleli. –
Előzetesen megbeszéli velem az egyes tételeket, és utána
elorozza az érveimet! Mondhatom, benne vagyok a
pácban! Fárasztó, ha az ember fiának tudós doktor a
felesége!
Katalin királyné jót nevet.
– Ez csak azért van, mert dehogy mernék én nagyobb
tudással kérkedni felségednél! – tiltakozik. – Emiatt
szeretem, ha érveimet olyasvalakivel szemben tehetem
próbára, aki nálam sokkal különb teológus!
 – Hmmm – szívja meg orrát a király, és elhelyezkedik
székében. – Micsoda hízelgő vagy!
A királyné a kandalló másik oldalán foglal helyet. Én
csak álldogálok ott tanácstalanul: mitévő legyek? Hagyjam
őket magukra? Vagy maradjak?
– Gyere, ülj csak le! – biztat őfelsége, és egy ülőkére
bök.
– Szeretné, nagyuram, ha Jane játszana valamit? –
kérdezi a királyné. – Sokat ígérő tehetség…
– Helyes. Hozd csak ide, gyermek, azt a lantot! Mit
játszanál?
A megtiszteltetéstől kábultam hebegem:
– Ami csak tetszik felségednek.
– Játszd, amit a legjobban tudsz.
Leülök, és közben lázasan gondolkodom. Aztán
megszáll az ihlet. Belecsapok a húrokba, és amikor
énekelni kezdek, a király magas tenor hangon csatlakozik
hozzám.
Ahogy zöldell a magyal, és színt sohasem vált,
Úgy vagyok hűséggel a hölgyem iránt.
Zöldell a borostyán, és zöldell a magyal,
Nem árt nekik se szél, se fagy,
Frissek ők télen, és üdék tavasszal.
Amikor a dal véget ér, a királyné tapsol.
– Bravó, mindkettőjüknek bravó! Szép muzsikához
kitűnő ének!
– Szereted ezt a dalt, Jane? – kérdezi a király.
– Nagyon, felség.
– És tudod-e, ki írta?
– Azt hiszem, felséged maga.
– Puff neki! – kiáltja. – Most aztán sosem tudom meg, mi
az igazi véleményed!
– De hát ez remek alkotás, felség! – fakadok ki.
 A király mosolyog; most már elhiszi, hogy őszintén
beszélek, és igen elégedett. Ekkor azonban a mosoly
egyszerre lehervad az ábrázatáról, és a széles arc ijesztő,
lilásvörös színt ölt. Kezével csapkod, aztán a torkához kap,
és mintha fuldokolna, fojtott nyögdécselés közepette
előreroskad székében.
A királyné egy ugrással nála terem, az arcán döbbent
rémület. Megragadja a vállát, és megpróbálja felhúzni.
– Irgalmas ég! – lihegi. – Segíts, Jane!
Odaugrom én is, és teljes súlyommal nyomakszom a
másik válla alá, de a király túlságosan súlyos és
terjedelmes: nem sikerül olyan magasra felhúznunk, hogy
lássuk az arcát, vagy ellenőrizzük a lélegzetét. Mi lesz, ha
meghal? – kérdem magamtól, és talán erre gondol a
királyné is, azért ilyen rémült. De a király él, csak
tehetetlenül nyöszörög, és én kirohanok az őrökhöz.
Dédnagybátyámat hamarosan az ágyába szállítják, és
hívják az orvosokat.
Látom, mennyire aggódik a királyné, de uralkodik
magán, és megkér, játsszam valami vigasztalót, amíg az
orvosok verdiktjére várunk. Kezem még a húrokon, amikor
kijönnek és közlik, hogy őfelségét szélütés érte, de most
már eszméleténél van, és gyógyszert is be tud venni. Eret
vágtak rajta, hogy kiűzzék testéből az ártó nedveket, és a
vizeletét is megvizsgálták. Ettől kezdve, mint mondják, Isten
kezében van; ha pihen, és egyszerűen táplálkozik, akár
még szépen meg is gyógyulhat.
Az udvarnál felfüggesztenek mindennemű szórakozást.
Kiderül, hogy őfelségének folyamatosan szüksége van
felesége megnyugtató jelenlétére. Beteg, unatkozik, ingerli
a saját tehetetlensége – igényli, hogy szórakoztató
társasága legyen. Nincs mese: nekem haza kell mennem.
Nagy megkönnyebbülés, hogy dédnagybátyám felgyógyul a
kórból, amellyel annyira ránk ijesztett, én ellenben el vagyok
keseredve, amiért az idillien boldog hetek, amelyeket a
jóságos királyné mellett tölthettem, legalábbis átmenetileg
véget értek.
Most jövök rá, mennyire iszonyodom a hazatérés
gondolatától.
Frances Brandon, Dorset márkiné

Bradgate Hall
1545/46 tele
A király felépülése soká tart. Karácsonykor még mindig
szobájához volt kötve, és az ünnepi időszak tizenkét napja,
amely általában pazar lakomákra és vigalmakra van
fenntartva, nagyon csendesnek ígérkezett. A királyné
hazaengedte férjezett udvarhölgyeit, így kerültem vissza
magam is Bradgate-be, hogy itt üljük meg a karácsonyt.
Aggódom a királyné miatt, és nyugtalanságomat
Henryvel is megosztom, amikor késő este hálószobánkban
osztozunk egy kancsó fűszeres boron.
– Ott ül a király ágya mellett, és vallási ügyekben
merészel vele vitatkozni – mesélem. – Nagyon is
félreérthető gondolatoknak ad hangot, de őfelsége mintha
meg sem hallaná; a királyné szerint élvezi ezeket a vitákat,
mert legalább nem hagyják ellustulni szellemét. Csakhogy a
szóbeszéd szerint az udvari katolikus párt, különösen
Gardiner püspök és lord Wriothesley, a kancellár
aggodalmát fejezte ki, miszerint a királyné nyíltan
megfertőzi a királyt a maga eretnek nézeteivel.
– És ez igaz?
Bólintok, és halkabbra fogom a szót.
– Attól tartok, igen. Gyakran van együtt jóságos
mostohaanyámmal, Suffolk hercegnével, no meg a
Seymour fivérekkel… Tudtad, hogy Tom Seymour
visszatért az udvarhoz?
– Csak nem oly balga, hogy vele enyeleg? – kérdi Henry
hitetlenkedve.
– Ó, dehogy. De a nézeteiket magadtól is kitalálhatod.
Egytől egyig megátalkodott reformerek, ha ugyan nem
protestánsok. És vannak úrnőmnek más hölgyei is,
különösen Lady Dudley és Lady Lane, akik
becsempésznek bizonyos könyveket. Ezeket a királyné egy
lezárt szekrényben tartja, és néha hármasban bújják őket.
Természetesen egyikünk sem árulná el – ő is tudja, amit te
is tudsz, hogy hajlok a nézetei felé –, de akkor is nagy
veszélynek teszi ki magát.
Milordot megijeszti mindez.
– Én is reformpárti vagyok, és vallom, hogy Luther
tanaiban sok az igazság. Annak is örülök, hogy a
Seymouroknak a jelek szerint komoly befolyásuk van a
királyfira. Jól jegyezd meg, amit mondok: ha a király
meghal, sok minden megváltozik, méghozzá kedvezően.
Csakhogy ez a jövő, engem pedig a jelen aggaszt. Ha a
katolikus párt megtámadja a királynét, vele együtt mások is
elbuknak, vagy legalábbis gyanúba keverednek. Vigyázz
magadra, Frances! Ne menj közel azokhoz a könyvekhez!
Ha valaki megkérdezne, te nem is hallottál róluk.
Februárra a király valamelyest összeszedte magát.
Visszamegyek az udvarhoz, ahol azonban újabb
veszedelem fenyeget.
Jó mostohám, az ifjú Suffolk hercegné egy napon
feldúltan lép be a királyné lakosztályába.
– Gonosz szóbeszéd van terjedőben, felség. Anne
Askew, az az eretnekséggel vádolt nő, akit a Towerben
tartanak fogva, aláírt vallomásában név szerint
megemlítette felségedet.
Katalin felugrik izgalmában.
– Ó, édes Jézusom! De hát megesküszöm, hogy semmi
dolgom nem volt vele! Csak az ellenségeim bírhatták rá
ilyen vallomásra.
– Mit tegyünk? – kérdezi Lady Lane a rémülettől halálra
válva.
– Semmit se tehetünk – feleli reszketeg hangon a
királyné –, hacsak nem akarjuk felhívni magunkra a
figyelmet. Nincs más hátra: ki kell várnunk, amíg
hivatalosan is megvádolnak.
 Vádak azonban nem hangzanak el, és hamarosan a
szóbeszéd is hamisnak bizonyul, mert amikor Anne Askew
vallomását kinyomtatják, és terjeszteni kezdik, kiderül, hogy
egyetlen szóval sem utal a királynéra. Azt kell
feltételeznünk, hogy az álhírt azok koholták, akik minden jel
szerint Katalin vesztére törnek. Ő maga újabban egyre
éberebb és óvatosabb. Több tiltott könyvet nem fognak
becsempészni hozzá – erre akár meg is esküszöm.
Lady Jane Grey

London
1546. július
Katherine meg én váratlan tanulmányi szünetben
lubickolunk. Szegény dr. Hardingot ágynak döntötte
valamilyen, a gyomrában motozó ártó nedv; állítólag túl sok
angolnát fogyasztott el tegnap vacsorára. Ennél is
kellemesebb, hogy anyánk őladysége sincs itthon;
Whitehallban tüsténkedik a királyné mellett. Meleg, párás
nyáridő van, és délelőtt Ellen asszony megengedte, hogy
szabadidőnket a Dorset House körüli, téglafallal övezett
kertben töltsük. Katherine láncot fűz százszorszépből, vagy
rajzolgat, én inkább egy fa alá kuporodom a lantom meg
egy könyv társaságában. Mennyei itt a napsütésben…
Vacsora után Ellen asszony a testvéréhez készül, aki
egy jómódú henteshez ment feleségül, és egy takaros kis
házikóban lakik, Smithfieldben.
– Vigyen el minket is! – visong Katherine.
– Igen, vigyen magával, nagyon kérem! – csatlakozom
hozzá. – Itthon nincs mit csinálnunk, hadd menjünk mi is!
Ellen asszony kötélnek áll.
– Hát jó. Bessie biztosan nagyon örül majd nektek.
Imádja a gyerekeket, és mert neki nincs, mindennel
elhalmoz majd benneteket!
Ilyen szép időben gyalog indulunk el a City felé, egy
szolga kíséretében. A ruhánk ugyan könnyű selyemből
készült, mégis izzadunk a hosszú ujj és a széles szoknyák
alatt. Hála istennek, a főkötő alól felmentést kaptunk, és
most élvezzük, ahogy a hátunkra omló hosszú hajunkba
bele-belekap a nyári szellő. Nagyszerű érzés ilyen szép
estén kitörni a házból, és szinte fürdünk a váratlan
szabadságban.
Útközben átmegyünk a Holbein-kapun; ez vágja ketté a
forgalmas utcát, amely a Whitehall palota szeszélyesen
szétszórt épületegyüttesét metszi. A Whitehalltól északra
terülnek el a Westminster-apátsághoz tartozó kertek és
gyümölcsösök. A Charingnél megállunk, és megcsodáljuk
a keresztet, amelyet I. Edward király állíttatott szeretett
hitvese, Eleonóra királyné emlékére.
– Olyan szép, romantikus történet… – mondja Ellen
asszony. – A királyné fenn, északon halt meg, és amikor a
király hazahozta a holttestét, mindenütt, ahol csak
megálltak, egy keresztet emeltetett a tiszteletére.
– Ó, a chère reine… – kérkedem a tudományommal. –
Látod, ebből lett rontott kiejtéssel a Charing. És hozzá a
kereszt: a Charing Cross.
Katherine valósággal megbabonázva figyel. A közelben
egy férfi mosolyog lelkesedésünkön.
– Azt mondják, a kereszt tetejéről látszott, ahogy a
királyné a Westminsterben fekszik a ravatalon – meséli.
Amikor továbbindulunk, megjegyzem, hogy ez lehetetlen,
de Katherine borzasztóan szeretné elhinni.
– Nem tudom elképzelni, hogy a király vette volna a
fáradságot, hogy felmásszon a kereszt tetejére – mondom
kuncogva. – Mint ahogy az sem valószínű, hogy átlátott
volna az apátság falain. Használd már az eszed, Kat, te
buta libuska.
– De amikor olyan szépen hangzik… – berzenkedik a
húgom.
– Ne bántsd, Jane! – szól rám Ellen asszony. – Te
valóban okos kislány vagy, de azért némi szerénység sem
ártana. És hadd figyelmeztesselek, hogy őladysége a
minap panaszkodott rád, azt mondta, újabban nem akarsz
szót fogadni, de majd ő leszoktat erről az önfejűségről.
Kijózanodva állok meg, és máris csupa bűnbánat
vagyok. Bocsánatot kérek Katherine-től, ő pedig
megcsókol.
Most a Stranden megyünk végig. Elhaladunk a
nemesség pompás házai, a Savoy Kórház és a Dán Szent
Kelemen-templom előtt, és így jutunk el a Fleet Streetig,
majd a ludgate-i kapu felől hatolunk be a Citybe. A
kereskedők többemeletes, tiszteletet parancsoló házai, az
aranyműves munkákkal, pompás műtárgyakkal teli boltok
és a gazdag polgárokon és polgárasszonyokon látható
bársony- és selyemruhák mind arról vallanak, micsoda
jólétben élnek az itteniek.
Szent Pál régi, gótikus székesegyháza itt terül el előttem
a domb gerincén. Udvara tele van könyvesboltokkal; jólesik
itt egy kicsit elidőzni. Megkérem Ellen asszonyt, vegyen
nekem egy egypennys ponyvát Palamon és Arcite, a két
elátkozott szerető széphistóriájával. Dadusunk megadja
magát; tudja, hogy máskülönben soha nem vonszolhatna el
innen.
Most a nagy Barbicant érintjük; a megerősített
kapusházat a City falába építették.
– Messze kell még menni? – kérdezi Katherine. Bizony
elfáradtunk. Úgy érezzük, mintha sokmérföldes út volna
mögöttünk.
– Nem, majdnem ott vagyunk – feleli Ellen asszony. Már
elhagytuk a városközpontot, de még mindig tömegek
vannak kinn az utcán, és mintha mind ugyanabba az
irányba tódulnának. Utcai árusok és házalók is vannak a
sokaságban.
– Hová tart ez a rengeteg nép? – kérdi Ellen asszony
egy pástétomárustól.
– Micsoda kérdés! Hát Smithfieldbe, asszonyság! –
hangzik a válasz.
– Lovagi tornára? – faggatózik reménykedve Ellen
asszony. Az lenne csak a pompás látványosság!
– Ugyan már! – morogja az ember. – Az égetésekre!
– Mit mond?
– Jól hallotta. Most égetik meg a két eretneket. Anne
Askew-t és John Lascelles-t.
 Ellen asszony halálra válik. Eszembe jut, hogy egyszer
elmesélte: fiatalkorában látott ilyen eretnekégetést, és soha
többé nem kíván hasonló élményben részesülni.
– Ha sietünk, lányok, még megúszhatjuk – mondja –, de
a nővérem háza a smithfieldi rétre néz, és más odavezető
utat nem ismerek. Ha iparkodunk, odaérünk, még mielőtt
az égetés megkezdődne. Nem akarom, hogy ilyen
látványban legyen részetek. Gyertek, szedjük a lábunkat!
Azzal jó erősen megfogja a kezünket, és furakodni kezd
a tömegben.
Rosszullét környékez. Tudom, hogy az eretnekeket
máglyahalálra ítélik, de amióta egyszer egy gyertyával
megégettem az ujjamat, sejtem, milyen borzalmas lehet ez
a halálnem, és a legkevésbé sem kívánom végignézni.
Katherine is reszket a rémülettől. Még csak hatéves,
igazán nincs itt keresnivalója. Esdekel, hogy menjünk
inkább haza.
Ám ehhez már késő van. Látványra éhesen nyomul a
sokaság Smithfield felé. Egymásba kapaszkodunk, de a
tömeg sodra magával ránt, nem lehet sem ellenállni, sem
visszafordulni, sőt, attól félünk, összenyomnak. Addig
lökdösnek, addig tolnak, amíg jószerivel a menet élén
találjuk magunkat, és borzadva ismerjük fel, hogy most már
nincs menekvés.
– Maradjunk együtt, lányok! – kiáltja Ellen asszony. –
Nehogy elengedjétek a kezemet, értitek?
A nagy rét közepén két vaskos fapózna áll, melyekről
vasláncok lógnak. A közelben nagy halmokban az aprófa.
A hóhéron – csak ő lehet – bőrkötény és bőr álarc van,
kezében fáklya, de még nincs meggyújtva. Mögötte
rézedényben tűz ég. Megborzongat a látvány. Szemközt,
egy padon, jó messzire a póznáktól, ül a londoni
polgármester a városatyákkal és a seriffekkel, de ott van
két püspök is. Mind a kivégzésre jöttek.
– Kislányok, mondok valamit – szólal meg reszkető
hangon Ellen asszony. – Amikor elkezdik, hunyjátok be a
szemeteket, vagy ha lehet, fordítsatok hátat. Jól benne
vagyunk a csávában, isten tudja, mit szól majd anyátok
őladysége…
– Már megengedjen – szól közbe egy mellettünk
szorongó kövér asszonyság; szegényes, házilag szőtt ruhát
visel, vörös arca van, és legalább tripla tokája. – Csak
nézzék végig a fiatalok. Sokan az aprónépet is elhozzák,
lássák csak, mi a sorsa az ilyen gonosz eretnekeknek.
Hiszen épp ezért végzik ki őket nyilvánosan!
– Az meglehet, de akkor se vagyok kíváncsi a
véleményére! – csattan fel Ellen asszony. – Az égetés nem
gyerekeknek való látvány, és ezek itt előkelő
kisasszonykák. Tudják ők, mi az eretnekség, de vagyunk
egypáran, akik nem élvezzük a mások kínszenvedését.
Nem a magunk akaratából vagyunk itt, de ebből a
tömegből nem lehet kiszabadulni.
Az asszony vállat von. Igazából csak a várható színjáték
érdekli.
– Ippen jó idő van hozzá – jegyzi meg egy férfi a hátunk
mögött. – Alig fúj a szél.
– Nekik jobb lesz így – mondja a felesége. –
Használnak-e most is puskaport?
– Nemtom. Remélem, igen, jobban járnának a
nyomorultak. De utána okvetlen vegyünk egy példányt a nő
utolsó vallomásából. Ni csak, ott egy árus…
– Hátha nem adta még el az összesét.
– Jja. Pláne, mert hogy a nőből kínzással csikarták ki a
vallomást. Azt hallottam, hogy a lordkancellár maga forgatta
a kínpad kerekét, mert eleinte mindent tagadott.
A megjegyzés igazolódik, amikor a kordé a két elítélttel
lassan utat tör magának a sokaságon át, és Anne Askew-t
durván lerántják róla, hogy egy székhez kötözve a cölöphöz
hurcolják: karja, lába tehetetlenül, élettelenül fityeg. Sovány
és sápadt a börtönben töltött hosszú hónapoktól, arcát
eltorzítja a fájdalom – és mintha örülne, hogy hamarosan
véget érnek a szenvedései. Szelíd, barátságos, egyszerű
teremtésnek látszik.
– Igazán a pokolra kerül, mint minden eretnek? –
kérdezem Ellen asszonytól.
– Nos, kislányom – feleli óvatosan a dadus –, azt
mondják, hogy a lángok közti kínhalál ízelítőt ad az
eretneknek a pokol tüzéből, és megbánásra ösztökéli,
mielőtt még késő lenne.
– És ha megbánják bűnüket, eloltják a tüzet?
– Nem mindig. Gyakran már késő van hozzá. És úgy
hallom, nem sokan vannak, akik megtagadják
eretnekségüket.
Ezt megértem. Ha valaki ilyen irtóztató szenvedésen
megy át, aligha van kedve tovább élni.
Anne Askew még a székén ül, amikor a hóhér az egyik
póznához láncolja. Társát, John Lascelles-t már
odaláncolták a másikhoz, a katonák körülrakják a
fahasábokkal. A halom nemsokára már a derekáig ér.
Ugyanígy púpozzák a fát az asszony köré is. A férfi sír
félelmében, de a nő nyugodt, tekintetét az égre emeli. Úgy
látszik, erősen hiszi, hogy az Istenhez tart.
– Mi rosszat csinált? – érdeklődik Katherine.
Ellen asszony lehajlik hozzá.
– Megátalkodott protestáns. Tagadja a mise csodáját.
Katherine értetlenül bámul. Megint sikerült elfelejtenie,
amire a káplán oktatta. Ellen asszony megmagyarázza.
– Ez a nő tagadja, hogy amikor a pap felemeli a
kenyeret és a bort, az a szó szoros értelmében a Mi Urunk
drága testévé és vérévé változik. Azt mondja, ez csak
jelképes.
A hóhér most szürke vászonzacskót csomóz a halálra
ítélt asszony nyaka köré.
– Tessék, itt a puskapor – mondja mögöttünk a férfi. –
Gyors halála lesz.
 A tömegből egyetlen, közös sóhaj szakad ki, de amikor
a fát meggyújtják, mélységes csönd lesz. Halk zizegést,
aztán ropogást hallok, majd a pap hangját, amint a
haldoklókért szóló imát kántálja.
Nem akarok odanézni, de valami rákényszerít. Szemem
úgy tapad a póznákra, mintha nem volna más választásom.
Mellettem Ellen asszony lehajtott fejjel imádkozik, Katherine
pedig szorosan kapaszkodik belé, arcát a szoknyájába
temetve. Én azonban rendületlenül figyelem a felszökő
lángokat. A férfi ordít, amikor a ruhája tüzet fog, de Anne
Askew eleinte szenvtelenül ül a székén, mint aki tudomást
sem vesz a testét nyaldosó lángokról. Aztán ő is vergődni
kezd, de haláltusája nem tart soká. A puskapor vakító
fénygolyóként robban, kesernyés füstszagot árasztva, és
amikor a füst eloszlik, nyilvánvaló lesz, hogy a nyomában
maradt elszenesedett hús és csontok iszonyatos
masszájában már nincs élet. Alig bírok odanézni, de a
kényszer továbbra is a hatalmában tart. A másik cölöpnél a
férfi szánalmas nyöszörgés közepette előreroskad,
mígnem a tűz elemészti. A magas, izzó lángfalak mögött
hamarosan már alig látszik a két test. A levegőben a
megpörkölt hús émelyítő bűze terjeng.
A tömegből néhányan gúnyolják az eretnekeket, mások
bátorítják őket kínhalálukban, sőt itt-ott éljenzés is hallható.
Néhányan, de nem sokan lehunyt szemmel imádkoznak.
Magam már nem bírom elviselni a kísérteties látványt, és
elfordulok: ekkor árusokat pillantok meg, akik a tömeget
hátulról megkerülve ennivalót kínálnak, míg mások a két
eretnekről szóló ponyvakiadással házalnak. Mellettem
Katherine nyüszít félelmében, Ellen asszony pedig
magához szorítja és ringatja. A lángok még mindig
süvöltenek.
Hamarosan azonban elfogy a látnivaló. A hóhér
összegereblyézi a hamu- és csontmaradványokat. A tömeg
oszlani kezd, mi pedig megkerüljük a rétet, hogy eljussunk
Ellen asszony nővérének házához. Ott nagy hűhót csapnak
kettőnk körül, hígított borral itatnak, de így sem szabadulok
a látott borzalmak hatása alól, és nem tudom elfelejteni
annak az asszonynak a hihetetlen bátorságát, aki a halál
torkában is egyetlen jajszó nélkül viselte a kínokat.
Aztán váratlan gondolat ötlik fel bennem. Ez a nő olyan
erős és állhatatos volt a maga hitében, hogy meghalni is
kész volt érte. Egy látszólagos csekélységért: a kenyér és a
bor jelentéséért vállalta a kínhalált.
Aztán vékonyka hang szólal meg a fejemben. A
meggyőződés, miszerint a mise folyamán a kenyér és a
bor a Mi Urunk valóságos testévé és vérévé válik,
egyáltalán nem logikus. Hit kérdése az egész. Sokkal több
értelme van, ha ezeket az elemeket jelképesnek tartjuk –
hát nem igaz? És ki tudhatná biztosan, hogy mi az
igazság? Ki merészelné eldönteni, kinek van igaza, és ki
téved?
Jó lenne tisztán látni, de egyelőre elszörnyedek a saját
gondolataimtól. Hiszen az eretnekség peremén imbolygok!
És ha mindezt hangosan kimondanám, előfordulhatna,
hogy én is ott találom magamat egy cölöphöz láncolva a
smithfieldi rét kellős közepén…
De hiába: a felismerés már belém rögzült. Amit a mise
csodájának neveznek, ellentmond minden józan
észjárásnak; olyan, mint a tündérmesék és a legendák,
amelyekkel kiskoromban traktáltak. És az embereket
mégis arra kényszerítik, hogy higgyenek benne. Ha pedig
ki merik nyilvánítani kétségeiket, minden bizonnyal
meglakolnak érte, úgy, ahogy Anne Askew lakolt.
Annak az asszonynak a hite megszégyenít. Eddig soha
nem tűnődtem el a mise értelmén, és az a szörnyű előérzet
gyötör, hogy mától fogva egészen más lesz a véleményem
róla. Ha egy emberi lény ilyen rettenetes halálra kész a
hitéért, akkor… akkor… akkor azért a hitért érdemes
meghalni.
Csakhogy én nem termettem vértanúnak. Azt hiszem, ha
felszólítanának, hogy valljam meg hitemet, nem lenne meg
bennem Anne Askew bátorsága, és talán a hitem sem
lenne olyan erős. De a mai nap élményei után sok
mindenen el kell még gondolkodnom, csupa olyasmin, ami
fontos része szellemi épségemnek. Máig sok mindent csak
gondolkodás nélkül elfogadtam, de most tele vagyok
bizonytalansággal. Csak egy bizonyosságba
kapaszkodhatom: Isten ismeri az emberi szívek titkait; és
egyetlen remény éltethet: hátha eljön még a nap, amikor a
férfiak és a nők nyíltan, félelem nélkül vallhatják meg hitüket.
Whitehall palota
1546. július
Micsoda boldogság! Amikor anyám meghallotta, hogy
dr. Harding még mindig beteg, és jó néhány napig nem is
épül fel, engedélyt kért a királynétól, hogy a Whitehallba
hívasson. Így hát most itt vagyok, és tanulmányaimat maga
őfelsége felügyeli.
Délelőttönként, ahogy korábban is szoktuk, felkeresem a
szobájában, és ő kiadja az aznapi feladatot. Többnyire
fordítanom kell, vagy szent könyvekből olvasok fel
részleteket. Utána a muzsikálást gyakorlom, vagy hímezek
az udvarhölgyekkel. Ha a munkám véget ér, én is a királyné
körül sürgölődöm, majd éjszakára a szolgálattévő
hajadonok hálótermébe térek, ahol szigorúan ügyel
valamennyiünkre a hajadonok felügyelőnője, ez a
félelmetes matróna, aki gyertyaoltás után nem tűr sem
súgás-búgást, sem vihorászást.
A királyné újabb könyvön dolgozik. Egy bűnös siralmai
a címe, sok idejét igénybe veszi, és ha épp nincs a
dolgozószobájában, akkor a királynál időzik. A király egyre
jobban kínlódik a beteg lábával, már alig bír járni, és néha
izzadó szolgák cipelik bársonyszéken ide-oda. Az utóbbi
hónapokban egyre mordabb lett, a fájdalom nem használ a
kedélyének, de a királyné derűje és gyakorlatias jósága
mindig leszereli, és nemegyszer ad hálát Istennek, amiért
végre erényes és szívének kedves feleséget adott neki.
 A királyné udvartartásában azonban zavaró jelenségeket
érzékelek. A hölgyek idegesnek látszanak, és mintha
állandóan résen volnának; néha az én jöttömre is
abbamarad a beszélgetés. Egyszer magamban ültem és
olvasgattam a kertben, és véletlenül meghallottam, mit
fecseg két könnyelmű hölgy egy sövény mögött. Majdnem
bizonyos, hogy Lady Suffolk és Lady Lane volt az, de olyan
halkan beszéltek, hogy megesküdni nem mernék rá.
– Ő – tudod már, kicsoda – nagyon szeretne hangot
adni Anne Askew halála miatti fájdalmának, de nem meri,
mert tudja, hogy az ilyen nézetek ma veszedelmesebbek,
mint valaha – mondta egyikük.
– Én is félek – szólt a másik. – Ha az ellenségei
bizonyítékkal tudnak szolgálni ellene, akkor még a rangja
sem menti meg, mert a király szenvedélyesen üldözi az
eretnekséget, ő és barátnői pedig nem vigyáztak eléggé a
nyelvükre.
Ekkor a hangok eltávolodtak, és én ismét magamra
maradtam.
Egészen biztos, hogy a királynéról beszéltek, de nem
tudom elhinni, hogy bárki is ártani akarna neki. Mindenütt
istenfélő asszony hírében áll, és akárhogy szeret is
vitatkozni vallási tanokról a királlyal meg egyes
püspökökkel és hittudósokkal, soha nem hallottam tőle
kifogásolható nézeteket.
Ma este is vitát rendeznek. Anyámmal együtt mi kísérjük
a királynét, amikor a király dolgozószobájába járul. Én a
kézimunkám fölé görnyedek, mialatt ők szívélyesen
eltársalognak Gardiner püspökkel, ezzel a karvalyorrú,
önelégült és nagyképű főpappal, akit soha nem kedveltem.
Dédnagybátyámnak ma rossz napja van, de látszik, hogy a
királyné kedvéért igyekszik megemberelni magát.
Kis idő múlva a szó a vallásra terelődik, és amikor a
felséges asszony biztatni meri a királyt a vallási reformok
folytatására, észrevehetően elsötétül a hangulat.
 – Felséged már sikeresen elűzte a szörnyűséges római
bálványt – mondja a királyné, rosszul leplezve szenvedélyét
–, ragadja hát meg az alkalmat, hogy az angol egyházat
minden pápista csökevénytől megszabadítsa.
Csodálkozom szókimondásán, és a felséges úr
arckifejezése elárulja, mennyire bosszantja, hogy egy nő
oktassa ki kötelességére. Előrehajlik székében, és
rosszallón emeli fel az ujját.
– Asszonyom – mondja zordul –, a feleségnek az a
dolga, hogy némán okuljon férje szavaiból. Amint azt
könyvében saját kezűleg írta.
A királyné elvörösödik, de úgy látom, inkább haragjában,
semmint a bűntudattól. A püspök tetszéssel követi a
jelenetet. Ő megalkuvást nem ismerő katolikus, és
alighanem boldogan lenne tanúja a királyné
megtöretésének vagy akár még súlyosabb
elmarasztalásának.
– Törődj a hímzéseddel, lányom! – mormolja fojtottan
anyám.
A királyné pedig elhamarkodottan kardoskodik érvei
mellett.
– Felségednek mindenben igaza van, mégis felszólítom:
gondolkodjék el szavaimon, és tisztítsa meg egyházunkat
minden római szajhaságtól!
– Elég volt, asszonyom! – hördül fel a király.
Kényelmetlen csend támad. Meg vagyok döbbenve: még
soha nem hallottam ilyen nyersen beszélni, és elfog a
félelem. Szerencsére nemsokára a király maga keres
szándékosan más témát, és a királyfi tanulmányi
előmeneteléről érdeklődik. Látszólag gyorsan visszatalál a
megszokott, kedélyes hangnemhez. A király szeretettel néz
feleségére, és nyájasan szól hozzá. Királynénk őfelsége
ugyanilyen barátságosan válaszol, úgy látszik, szemernyit
sem jött zavarba. Eszerint helyreállt a régi összhang.
Hamarosan itt az ideje, hogy visszavonuljunk, és amikor
asszonyunk feláll, a király kezet csókol neki.
– Isten önnel, kedvesem – mondja, és melegen
rámosolyog.
A királyné felszólít, hogy maradjak még: szedjem össze
és bogozzam szét a hímzőfonalakat, melyeket véletlenül a
földre ejtettem. Letérdelek asszonyunk megürült széke
mellé, és sietősen választom szét a selyemgombolyagokat,
a király pedig, rólam tudomást sem véve, tovább beszélget
Gardiner püspökkel. És íme, kiderül: őfelsége korántsem
enyhült meg úgy, ahogyan színlelte.
– Kellemes társaság az ilyen tudósasszony – dörmögi. –
Bizony nagy vigasz öregkoromra, hogy a feleségem
rendszeresen kioktat.
– Pedig hát felséged tudomány dolgában felülmúlja e
kor és a régmúlt valamennyi fejedelmét és a teológia
legtöbb doktorát – hízelkedik a püspök. – Ha valaki tudja,
mi a legüdvösebb emez országnak, hát felséged az.
Királyom tudja, milyen nagyra becsülöm a királyné
őfelségét, de ha megbocsát nyíltságomért, be kell
vallanom: nem tartom helyénvalónak, ha bármelyik
alattvalója ily szégyentelenül száll vitába felségeddel, mint
az imént a felséges asszony. Bizony rosszulesik ily
beszédet hallanom. Meg aztán attól tartok, aki szavakban
ilyen vakmerő, az tettekben is engedetlen lesz.
A király bólint, az arca borús.
– Igaza van, püspök uram – sóhajt fel. – Keményebben
kell bánnom őfelségével.
Gardiner püspököt szemlátomást felbátorítja a király
álláspontja, és tovább üti a vasat.
– Attól félek, nagyuram, hogy többről van itt szó, mint
amennyi a felszínen látszik. Azt rebesgetik… nos, minden
bizonnyal koholmány, de az ember mégis szeretné tudni,
hogy nem fenyeget-e semmi veszély…
– Miről beszél, püspök? – szól közbe mogorván a király.
– Hogy ne szaporítsam a szót, felség, olyasmit hallottam,
amiből kitetszik, hogy a királyné udvartartásában nincs
minden a rendjén. Lehet, sőt valószínű, hogy mindez kóbor
pletyka, de úgy érzem, én elfojthatnám az ilyen
híreszteléseket, ha nem kellene tartanom a királyné
nagyhatalmú párthíveitől. Megengedi felséged, hogy nyíltan
szóljak?
– Meg – néz fel a király. Az arca merev, mint egy
kőszoboré.
– Azt kívánom, felség, bárcsak ne volna így, de az a
gyanúm, hogy a királyné bizonyos eretnek gondolatokat
táplál magában. Amit saját fülemmel hallottam tőle, és amit
mások jelentettek róla és udvartartása tagjairól, mindez
arra vall, hogy a tanok, melyekben hisz, csak végromlást
hozhatnak a felségedhez hasonló uralkodók istenes
országlására. Az ilyen tanok azt hirdetik, hogy a birtoklás
joga csak a közösséget illeti meg, és tagadják az Istentől
való rendet, amely minden civilizált társadalom alapja. Ezek
a nézetek nem engedhetők meg – különösen nem olyanok
ajkáról, akik a trón közvetlen közelében állnak.
Miközben ott térdeltem, és az iszonyattól a lélegzetem is
elakadt, észrevettem, hogy a püspök igen ravaszul
hangnemet változtatott. Először azt hangoztatta, hogy a
híresztelések minden valószínűség szerint alaptalanok – de
most már úgy beszél, mintha a királyné eretneksége
bizonyított tény volna. Nagyon ügyes, mert ha kiderül, hogy
hamisan vádaskodott, ő már fedezve van. Azt mondhatja:
hiszen ő eleve kósza pletykákat emlegetett… Nem, ezt
nem hagyhatom annyiban.
A király a homlokát ráncolja – hogy a királyné hitszegése
ingerli-e avagy a püspök szókimondása, nehéz lenne
eldönteni, de ahogy ott kuporgok a szék mögötti
árnyékban, kihasználva, hogy mindketten rég
megfeledkeztek rólam, annyit tisztán látok, hogy nagyon
haragos. Gardiner azonban ezzel mit sem törődve tovább
rohamoz.
– Felséged minden bizonnyal átlátja, milyen veszélyes,
ha az ember kígyót melenget a keblén. Elvégre jog s
törvény szerint halált érdemelnének felséged legelőkelőbb
alattvalói is, ha ugyanúgy gondolkodnának, mint gyanúm
szerint a királyné. – Elhallgat, talán rájött, hogy túl messzire
merészkedett. A király arckifejezéséből ítélve valószínűleg
így is van. De aztán folytatja, bár a lélegzete kissé
szaporább. – No de elébe vágtam a dolgoknak, bocsásson
meg, felség. Lehet, hogy túl nagy jelentőséget
tulajdonítottam némely egészen ártatlan megnyilvánulásnak.
Mindazonáltal meg kell bizonyosodnunk a dolgok állásáról.
Magam semmit sem tehetek felséged hozzájárulása nélkül,
mert különben a királyné és párthívei eltaposnak. De ha
felséged kiterjeszti fölém oltalmát, akkor
megpróbálkozhatom néminemű tapintatos puhatolózással.
A király csak ül, s némán babrálja szakállát.
– Feltételezem – mondja végül lassan –, hogy alapos ok
nélkül nem beszélne így. De még gondolkodnom kell.
Holnap majd folytatjuk a beszélgetést. Keressen fel délelőtt,
a mise után.
Ezután őfelsége teljes súlyával Gardiner karjára
nehezedik, és eltávoznak. Gyorsan egy dobozba hajigálom
a kibogozott fonalakat, és rohanok a királyné
lakosztályába. Anyám az első, akit ott találok, és
elkeseredve tapasztalom, hogy semmi kedve holmi
bizalmas beszélgetéshez.
– Hol késtél, Jane? Ennyi ideig tart összeszedni pár
gombolyagot? Rég ágyban volna a helyed.
– De milady… – kezdem.
– Iszkiri a hajadonok hálótermébe, különben alaposan
leteremt a felügyelőnő.
Most vagy soha, gondolom.
– De milady! Ármányt szőnek a királyné ellen!
Anyám álmélkodásában megtorpan.
– Mit tudhat egy ilyen mamlasz gyereklány a királyné
elleni ármányokról? – kérdezi bizalmatlanul.
 Kapkodva elmesélem, amit hallottam. Milady arca egyre
feldúltabb lesz.
– Megesküszöl, hogy igazat beszélsz? – kérdezi nagy
indulattal, és a karomba markol. – Mert ha ezt kitaláltad,
vagy hozzátoldottad a képzelgéseidet, úgy
megkorbácsollak, hogy olyat még nem kaptál!
Állom a tekintetét, szinte rákényszerítve, hogy higgyen
nekem.
– Esküszöm, milady, hogy ez az igazság.
– Rendben van, hiszek neked – mondja és elenged. – A
többit bízd rám.
Azzal eltűnik a királyné hálószobájában. Néhány perc
múlva őfelsége is megjelenik. Hálóköntösben van, rőt
hajfonatai lazán omlanak a vállára.
– Mondd el, Jane, amit hallottál! – utasít, kedvesen, de
sürgetőn. Beszámolok a történtekről. Mire mondókám
végére érek, szinte megsemmisül.
– Édes Istenem – mormolja, és a kandalló melletti nagy
székbe roskad. – Honnan jött rá Gardiner a vonzalmaimra?
Ki árulhatott el?
– Senki azok közül, akik szeretjük felségedet, és
tiszteljük az igaz hitet – fakad ki anyám.
– Hát akkor ki volt az?
– Nem lehet, hogy az ellenségei csak gyanakodnak, és
találomra célozgatnak? – veti fel anyám.
– Bizonyítékuk akkor sincs. Nem lehet, hogy volna
valami a kezükben! – A királyné hangja elárulja, hogy
nőttön-nő benne a vakrémület. – Amikor Anne Askew-t
vallatták, minden könyvtől megszabadultunk.
– Így van, asszonyom – csitítja anyám. – Senki sem
fedezhette fel őket.
– Gardiner gyűlöl – mormolja a királyné. – És
Wriothesley is. Mind a kettőtől kitelne, hogy bizonyítékot
fabrikáljon ellenem.
A fejemben minden összezavarodik. Lehetséges, hogy
a királyné is, az anyám is eretnekek? Ha mégsem –
hogyan értsem mindezt? Amit sejtetnek, hátborzongató.
Nem csoda, hogy őfelsége ennyire meg van rettenve; én a
helyében eszemet veszteném a félelemtől. Megpróbálok
hát valami vigasztalóval előhozakodni.
– Úrnőm, a király szereti felségedet, és soha nem
bántaná – mondom, és magam elé idézem a nagydarab, jó
kedélyű férfit, aki oly gyakran ült köztünk itt, ebben a
szobában, és tréfálkozott velünk.
– Ó, Jane, bárcsak hihetnék neked! – suttogja a
királyné. – Aranyos, jószívű kislány vagy, és jól tetted, hogy
ma este az édesanyádhoz mentél.
Milady rám néz, és mintha valami szeretetféle volna a
tekintetében.
– Úgy van, Jane, én is meg vagyok veled elégedve –
jelenti ki, majd a királynéhoz fordul.
– Felség, most egyedül azzal védekezhet, ha ártatlannak
mutatja magát, és úgy viselkedik, mintha mi sem történt
volna.
– Igaza van – feleli őfelsége, és hősiesen összeszedi
magát. – A királlyal szemben pedig minél alázatosabbnak
kell mutatkoznom. Hátha még nem késő… – teszi hozzá. –
Lehet, hogy holnapra megváltozik a hangulata…
Beszámolóm már másnap igazolást nyer. Két királyi
testőr jelenik meg, és idézéseket kézbesít: Lady Herbertet,
a királyné nővérét rendelik kihallgatásra az államtanács elé,
a királyné két barátnőjével és három udvarhölgyével együtt;
az utóbbiak között van Lady Suffolk és Lady Lane is. A
hölgyek sápadtak a félelemtől, és miközben mi, többiek
lázas aggodalommal várjuk visszatértüket, észreveszem,
hogy a királyné reszket. Másfél órás feszült várakozás után
nyílik a fogadószoba ajtaja: itt vannak, visszatértek közénk!
– Hát elengedtek – jelenti elgyötörten Lady Herbert. – És
vádat sem emeltek ellenünk.
– Még nem – teszi hozzá vészjóslón Lady Lane.
 – Megkérdezték, vannak-e birtokunkban tiltott könyvek –
mondja a királynénak Lady Suffolk –, vagy van-e
tudomásunk róla, hogy felséged ilyen könyveket rejteget.
Természetesen mindent a leghatározottabban tagadtunk.
– De azért átkutatták a ládáinkat, hogy igazat mondunk-
e – szólal meg ismét Lady Lane. – Szerencsére semmit
sem találtak.
Ezután az élet látszólag visszatért a szokványos
medrébe. Nap mint nap követik egymást a tanórák, az
őfelsége körüli szolgálatok, a szép nyári időben oly
kellemes kerti séták. Időnként egy-egy udvari ünnepség
vagy fogadás színesíti a napirendet.
Hitvesével a király természetesen, sőt gyöngéden
viselkedik. Ha valóban lépéseket tervez ellene, úgy
mestere a színlelésnek. A királyné a maga részéről nagy
gonddal játssza a kötelességtudó, engedelmes feleséget.
Figyelmemet azonban nem kerüli el, hogy a király makacsul
igyekszik vallási vitákba vonni, mintha próbára akarná
tenni. Szerencsére a királyné nem hagyja magát beugratni,
és minden tekintetben igazat ad neki, sőt azon van, hogy
minél konzervatívabb válaszokat adjon. Úgy tetszik, a király
be is éri ezekkel, és így a hangulatunk valamelyest
felenged. Kezdjük azt hinni, hogy a veszély elmúlt.
Én különösen szorongtam a királyné miatt, aki
kedvesebb volt hozzám, mint a saját anyám, és akit teljes
szívemből szeretek; így hát tulajdonképpen magamat is
féltettem, hiszen mi lenne velem nélküle? De
balsejtelmeimnek nem merek hangot adni, és nem is
kérdezek meg senkit, mi történnék a királynéval, ha a király
megbizonyosodna eretnekségéről. Csak a minap,
Smithfieldben tanultam meg, milyen sors vár az
eretnekekre, és elviselhetetlen a gondolat, hogy egy ilyen
jóságos, kegyes szívű nagyasszonyra ilyen szörnyű
büntetést róhatnak. Isten segedelmével erre talán mégsem
fog sor kerülni, de annyira féltem a királynét, hogy
éjszakánként elkerül az álom. Hangtalanul sírok bele a
párnámba, és imádkozom, hogy a Mi Urunk oltalmazza
meg. És reménykedem: hátha valóban elhárult a veszély…
Szép meleg nap van, és a királyné elküldött a
magánkonyhájára egy kis friss gyümölcsléért. A palota
zsúfolt folyosóin izzadság és avas bőr szaga terjeng, és
igyekszem minél gyorsabban átfurakodni a szokásos
tömegen. Ekkor összeütközöm egy sötét damasztba
öltözött, tekintélyesnek látszó úrral, aki váratlanul lépett ki
az egyik ajtón. Úgy tűnik: ismerős valahonnan.
– Elnézést, ifjú hölgy – mondja, megemelve kalapját,
majd továbbmegy; szemlátomást sietős a dolga. Látom
azonban, hogy a hóna alatt szorongatott irattekercsekből az
egyik a földre esik.
– Uram! – kiáltok utána, de a lármás galéria elnyeli a
hangom. A következő pillanatban az úriember is eltűnik
szemem elől a sokaságban, és reménytelen, hogy a
nyomába eredjek.
A vörös zsinórral összefogott, lepecsételt irat ott hever a
földön. Amikor fölveszem, ráismerek Anglia nagy
pecsétjére, és ekkor felrémlik bennem, hogy az úr, aki
nekem jött, nem csekélyebb személy, mint maga a
lordkancellár, Sir Thomas Wriothesley. Korábban csak
egyszer láttam, de biztos vagyok benne, hogy ő az.
Őlordsága sietségéről és a pecsétről ítélve nagyon
fontos irományt tarthatok a kezemben. El kell, hogy vigyem
a királynénak; ő majd tudja, mit kezdjen vele.
A királyné kigöngyöli a tekercset, átolvassa, és remegő
hangon felkiált:
– Ó, nem – ez nem lehet igaz! Segítség! Édes Istenem,
segíts meg!
Lady Lane felemeli a leejtett tekercset, és átfutja, majd ő
is zokogásban tör ki. A többi hölgy köréjük sereglik,
magyarázatért könyörög. Végül Lady Herbert, a királyné
nővére ragadja magához az irományt, de ő is belesápad,
amikor elolvassa.
– Ez sajnos letartóztatási parancs őfelsége ellen –
mondja tompa, megtört hangon. – Maga a király írta alá.
A hölgyek sírnak, jajveszékelnek, nekem pedig
hányingerem támad.
– Szedjék össze magukat! – kiáltja anyám. –
Őfelségével törődjenek!
A királyné sikoltozik – nyers, metsző sikolyokat hallat,
amelyek visszhangot vernek lakosztályában és alighanem
a falakon túl is. Nem tudja abbahagyni: az ősi, elemi
rémülettel szemben csődöt mond minden önuralma. Lady
Lane és Lady Herbert próbálja csitítani.
Milady felkapja a pergament, amely a nagy
fejetlenségben ismét a földre hullott, és a szomszédos
helyiségbe terel minket.
– A király írta alá! – mondja komoran. – A tulajdon férje!
Csak ma reggel hallottam, amint szeretetteljes, szép napot
kívánt neki, mielőtt az államügyek elszólítják. Most már
tudjuk, miféle államügyeket intézett! Ezt a parancsot írta
alá, amely a felséges asszonyt a Towerba küldi – ahogy
korábban két előző felesége nevére is hasonló parancsot
állított ki! Akik most a Tower kápolnájában oszladoznak
jelöletlen sírokban…
– És ők nem eretnekségben voltak bűnösök – mormolja
Lady Suffolk –, tehát csak a fejüket vették. – Csinos arcán
patakzik a könny.
– Csak nem küldi máglyára a királynét? – kérdezem
elborzadva.
Anyám rám néz, és az arcára több érzelem ül ki, mint
amennyit valaha láttam rajta. Nem válaszol; csak Lady
Suffolk zokog tovább.
A királynéhoz nem férkőzik vigasz, okoskodás. Fekszik
az ágyán, és továbbra is csillapíthatatlanul sikoltozik –
mintha ez segítene. Olyan szörnyűek ezek a sikolyok, hogy
végül be kell fognom a fülem. Mire elfogy a hangja, a
rettegéstől félőrülten dadogja el, mennyire fél a tőkétől, a
bárdtól s még inkább a máglya lángjaitól. Képzeletben már
érzi a nyakán a hideg fémet, hallja a szédítő iramban
lecsapó bárd surrogását, majd átéli gyenge húsának
megpörkölődését, a testét elemésztő tűz kínjait, melyekhez
fel sem ér a képzelet. Vajon valóban elmenne idáig a
király? Képes lenne halálba küldeni a feleségét? De hát
valamennyien tudjuk, hogy képes lenne rá. Két ízben már
megtette, és ha alapos indokot találna rá, megtenné
harmadszor is. A királyné azonban félig-meddig még most
sem hiszi el.
Kis idő vagy inkább rettenetesen hosszú idő után
szegény királyné valamelyest erőre kap, de aztán ráeszmél,
hogy csapdában van: csak idő kérdése, hogy felfedezzék a
letartóztatási parancs eltűnését, és újat írjanak. Ekkor újra
sikoltozni kezd, és bármit mondunk, nem nyugszik meg,
noha Isten a tudója, hogy mindent latba vetünk.
Kétségbeesésemben én sem tudom abbahagyni a sírást,
míg végül anyám, aki minden erejével vigasztalni próbálja
őfelségét, kiküld a hálószobából. Az ajtó előtt azonban
lekuporodom a földre, és ott maradok. Ki tudja, ad-e még
rá alkalmat a sors, hogy szeretett jótevőm közelében
legyek.
A királyné szüntelen sikoltozása természetesen a palota
egyéb részeibe is elhatol. Csakhamar a király egyik
apródja jelenik meg: ura tudni akarja, mi történik. A
felséges úr valóban csodálkozhat a felforduláson, hiszen a
letartóztatási parancsot még nem foganatosíthatták.
Közlöm az apróddal, hogy a felséges asszony
mélységesen fel van dúlva, bár az oka felől nem vagyok
biztos, mire a fiú ellohol. És íme, mi történik ezután: Henrik
király a saját orvosát, dr. Wendyt, ezt a bölcs és tapasztalt
férfiút küldi el a királynéhoz, hogy megvizsgálja és
megpróbálja elhallgattatni. Nem várt, biztató fejlemény –
elvégre őfelsége csak nem aggódna ennyire valakiért, akit
meg akar öletni!
 Letörlöm a könnyeimet, és némileg megnyugodva térek
vissza a hálószobába.
Dr. Wendy azonnal felméri, hogy a királyné hisztérikus
rohamot kapott a félelemtől, és hamar rájön az okára is,
hiszen a baljós tekercs még mindig ott hever
összegöngyölve egy padon, és az orvos tekintete rögtön
megakad rajta.
Miután elolvasta a rettentő szavakat, elbocsátja a
hölgyeket, akik rémült libarajként verdesnek a királyné
körül; csak Lady Herbert maradhat benn. Olyan kicsi
vagyok, hogy engem nem fedez fel; némán kucorgók az
ágy függönyei mögött.
– Figyeljen rám, asszonyom, és vegye észbe, amit
mondok – szólítja fel a királynét nagyon határozottan. –
Beszéltem őfelségével, és ő bizalmasan elárulta, hogy
kétségei támadtak az ön vallási nézeteit illetően. Szavaiból
világossá lett előttem, hogy felséged ellenségei ezeket a
kétségeket akarják felszítani, hogy ha tehetik, elveszejtsék
önt.
– Tudom én ezt – zokog a királyné.
– Felségednek idomulnia kell a király gondolkodásához
és akaratához, úgy minden bizonnyal irgalmat fog tanúsítani
– biztatja az orvos.
– Kész vagyok én bármire – kiáltja a királyné –, de attól
félek, immár semmi sem szólhat a javamra. – És újra
elfogja a sírógörcs, és jajong tovább.
– Figyeljen ide, asszonyom – mondja ellentmondást nem
tűrőn dr. Wendy. – Most megyek a királyhoz, és megkérem,
keresse fel önt haladéktalanul. A többi felségeden múlik.
Katalin mintha meg sem hallaná, csak önnön rettegése
karmaiban vergődik.
Amikor az orvos kifelé indul, egyszer csak felfedez.
– Fel a fejjel, kislány! – mondja barátságosan. – A
felséges asszony hamarosan jobban lesz.
– Jön! – kiáltja Lady Lane. – Jön a király!
 A nők, akik időközben visszatértek a hálószobába,
abbahagyják a tüsténkedést, én is remegő tagokkal
feltápászkodom. A királyné azonban továbbra is
jajveszékel.
Lady Herbert alaposan megrázza a húgát.
– Felség, a király idetart! Hallgasson el végre! Talán ez
az utolsó alkalma, hogy hozzá forduljon!
A királyné már csak csendesen szipog.
– A király? – hörgi rekedten, de beszélgetésre nincs már
idő, mert őfelsége teljes terjedelmében s homlokát
ráncolva megjelent a küszöbön. Mind mély bókba
ereszkedünk, ő azonban nem vesz rólunk tudomást;
feleségének dúlt ábrázata szemlátomást megdöbbenti. A
királyné már elcsendesedett, de kitöréseitől elcsigázva,
reszketegen ül fel. Ki is kelne az ágyból, de a király egy
kézmozdulattal ott marasztalja.
– Szólj hát, Kata, mit jelentsen mindez? – kérdezi, de
nem barátságtalanul.
– Attól félek, elvesztettem felséged kegyét, és felséged
eltaszított magától – dadogja a királyné, és újra elsírja
magát. – Az istenért, én uram, hát mivel bántottam meg? –
A könny immár patakzik a szeméből; őszinteségét senki
sem vonhatná kétségbe. A királyt láthatóan megindítja
asszonyának félelme, hogy elveszti őt, és szeretné
lecsillapítani.
– Nyugodj meg! – mondja, és nehézkesen lehuppan az
ágy melletti székre. – Hát mi félnivalód van?
– Azt magam sem tudom – suttogja a királyné –, csak
érzem, hogy valamivel megbántottam felségedet, holott ezt
a világ minden kincséért sem szeretném.
– Igaz ez? – kérdezi a király.
– Igaz, nagyuram. Felséged odaadó és engedelmes
asszonya és alattvalója vagyok.
– Akkor nyugodj meg, Kata, és öntsünk tiszta vizet a
pohárba – mondja türelmesen a király. –Szívesen
beszélnék veled bizonyos vallási kérdésekről, mert nem
tagadhatom, asszony, hogy ébredt bennem némi kétség
nézeteidet illetően. – Közben gondosan vizslatja felesége
arcát. Szándékát nem lehet félreérteni, de a királyné már
valamelyest összeszedte magát, és készen van a
válasszal.
– Ha okot adtam, felség, ilyen kétségekre, szívből
sajnálom. Én csak egy szegény, tudatlan asszonyi állat
vagyok. De Isten felségedet tette meg valamennyiünk
legfőbb urává, és felségedtől, aki Isten után az első,
örömest tanulok.
Kezdetnek nem rossz, de annyira mégse jó, hogy
meglágyítsa a királyt. Nyilvánvalóan máig sérelmezi, hogy
akkor, ama végzetes alkalommal, a felesége kioktatta.
– Hogy őszinte legyek, ezt én nem így láttam, Kata –
mondja durcásan. – Néha úgy viselkedtél, mint egy doktor,
aki feltette magában, hogy megvilágosítja agyamat.
– Ó, mennyire félreértette szándékom, felség! –
tiltakozik a királyné. – Elismerem, hogy mondhattam
olyasmit, ami nem egyezik felséged véleményével, de
akkor is tudnia kell, hogy mindig elítéltem azokat a nőket,
akik ki akarják oktatni férjurukat. Ha valaha úgy tetszett,
mintha vallási kérdésekben más nézeteket vallanék, annak
csak két oka lehet. Olykor éppen felségedtől vártam
tanácsot és eligazítást, de többnyire azért próbáltam
felkelteni érdeklődését, hogy elvonjam figyelmét a beteg
lába okozta fájdalomról és kimerültségről, miközben
bölcsességéből magam is hasznot húzok…
A király helyeslőn bólint, most már sokkal
elégedettebbnek látszik. Valóságos csoda, ahogy a
férfiakat leveszi a lábukról a hízelgés.
– Én csak egyszerű asszony vagyok – folytatja a királyné
–, megterhelve minden, nememből adódó tökéletlenséggel.
Ha vallási kérdésekben tévúton járnék, kérem felségedet,
térítsen vissza a helyes útra. Ígérem, a jövőben soha nem
vetemedem rá, hogy felségeddel vitába szálljak, hanem
minden kétségemmel és tanácstalanságommal
felségedhez fordulok, mint uramhoz és mesteremhez.
A királynak mindez szemlátomást roppantul tetszik, és
úgy illegeti magát, mintha hájjal kenegetnék.
– Valóban, drágaságom? Tehát nem vezérelt semmilyen
rossz szándék? – Szélesen mosolyog. –Nos, akkor szent a
béke!
Végtelenül meg vagyok könnyebbülve, a többi hölggyel
együtt. De mélyen, legbelül meg is vagyok sértve,
mégpedig a királyné nevében. Neheztelek, amiért egy ilyen
művelt, értelmes asszonynak ennyire le kellett
alacsonyítania magát, csak hogy megbékítse a király
sértett gőgjét. Másfelől el kell ismernem, hogy nagyon
ügyesen járt el, és minden bizonnyal kijátszotta
ellenségeinek mesterkedését.
Őfelsége szelíden fordul felém, és megsimogatja az
arcom.
– Ha nem találtad volna meg és nem hozod el nekem azt
a parancsot, Jane, nem lett volna alkalmam a védekezésre.
Nem lehetek neked elég hálás, és ha valaha módom lesz
rá, viszonozni fogom szolgálatodat.
Letérdelek, és megcsókolom a kezét.
– Én csak azt szeretném, hogy asszonyomat teljes
biztonságban tudhassam, és boldog vagyok, amiért ismét
élvezi a király kegyét. – Legszívesebben hozzátenném: és
mindent megtennék, hogy örökre a szolgálatában
maradjak. De tudom, hogy anyám úgysem engedné, és a
királyné sem egyezne bele, hogy hosszabb időre
kiszakítson tanulmányaimból. Kár is ilyet kérni, hiszen
tudom, hogy legnagyobb bánatomra tíz nap múlva
hazamegyek. Csak az vigasztal, hogy anyám az udvarnál
marad.
Másnap, amikor a királyné őfelségével levegőzik a kert
nekik fenntartott részében, mi vagyunk beosztva mellé.
Dédnagybátyám a legnyájasabb arcát mutatva beszélget
és nevetgél Katalinnal egy tölgyfa árnyékában, mi pedig
illendő távolságban süttetjük magunkat a nappal.
A baj azonban még nem hárult el. A királyné egyszer
csak kővé dermed, mert ni, a lordkancellár iparkodik felé,
kezében újabb végzetes kinézetű irattekerccsel, a
nyomában vagy negyven testőr. Magasra csap bennem a
vakrémület, a szívem vadul kalapál. Attól félek, a királynét
tőrbe csalták. A király azonban látja halálra vált arcát.
– Nincs mitől félnie, asszonyom – mondja. – Bízza ezt
csak rám!
A kancellár szemlátomást nem érti, hogy került ide a
király. Bizonyára arra számított, hogy egyedül, elhagyatott
magányban éri a királynét, nem pedig kettesben királyi
férjével, amint a jelek szerint teljes összhangban
társalognak. Amikor pedig a király arcán indulatos fintort
fedez fel, zavartan összerezzen. A dolog nem úgy sült el,
ahogy várta.
– Nos, kancellár uram, mit jelentsen ez? – kérdi
fenyegetőn a király, és nagy üggyel-bajjal feltápászkodik.
– Felség, jöttem, ahogy megbeszélésünk…
– Elég! – bömböli őmagassága. – Eleget beszélt! És
most nekem lesz szavam magával.
Lenyűgözve nézzük, ahogy a király félrevonja
Wriothesleyt, és ingerülten leteremti.
– Gazember! Vadállat! Sült bolond! – üvölti. A
boldogtalan kancellár térdre hull, magyarázkodni próbál, de
őfelsége nem kíváncsi rá; ehelyett arcul üti Wriothesleyt, és
egy jól irányzott rúgással földre teremti.
– Takarodjon a szemem elől! – hörgi, majd
visszacammog a királynéhoz. De a következő percben már
szélesen vigyorog a lordkancellár láttán, amint
méltóságából kivetkőzve iszkol vissza embereivel a
palotába, amilyen gyorsan a lábuk bírja.
Néhány pillanatra csend lesz. Aztán a királynak
megrándul a szája, a királyné kuncog, és hamarosan
mindnyájan fetrengünk a nevetéstől, kiengedve magunkból
az elmúlt napok feszültségét.
– Azt hiszem, úgy illenék, hogy szószólója legyek
felségednél – mondja végül az irgalmas szívű királyné, a
király azonban hirtelen elkomolyodik.
– Nem, szegény jó Katám – feleli, és gyengéden a
királyné kezére simítja a magáét. – Nem tudod te, milyen
kevéssé szolgált rá a kegyességedre. Elég, ha elhiszed
nekem, angyalom: bizony rosszakarattal viseltetett
irányodban. Menjen csak.
A királyné fejet hajt. Az ügy le van zárva. De mint mi
mindnyájan, a királyné is okult a leckéből. A jövőben
testestül-lelkestül ura kívánságaihoz alkalmazkodik, és
mindenben az ő akaratát képviseli.
Bradgate Hall és Dorset House
1547. január
A karácsonyt megint Bradgate-ben ültük meg, lévén,
hogy az udvar beszüntette működését. A nyilvánosság előtt
nem szabad beszélni róla, de a király halálán van. Az
ünnepek alatt nemigen folyt másról a szó, bár
természetesen zárt ajtók mögött.
A karácsonyi időszakot általában nagy ünnepi vigalmak
közepette üljük meg, de ebben az évben fojtott a hangulat.
A nagyterem kandallójában vidáman ropognak a
karácsonyra félretett jókora fahasábok, a falak örökzölddel
vannak kidíszítve, és újévkor szokás szerint
megajándékozzuk egymást, de az ünnepi jókedv elkerül
minket, árnyékot vet rá az aggodalom az udvari
fejlemények miatt.
– Már nem tarthat soká – jegyzi meg apám. A gyertyával
megvilágított téli nappaliban a szolganép már leszedte az
asztalt; szüleim egy kancsó bor utóján osztoznak. Magam
az ablakülésben olvasok; alighanem megfeledkeztek
jelenlétemről.
– Bárcsak többet hallanánk arról, ami történik! –
zsémbel milady. – Úgy el vagyunk itt temetve Bradgate-
ben, mintha a világ végén volnánk.
– Talán visszaköltözhetnénk Londonba – veti fel apám. –
Kinyithatnánk a Dorset House-t. Legalább kéznél lennénk,
ha szükség van ránk.
– Nem hinném, hogy a király szólítana.
– Nem is rá céloztam, hanem a régenstanácsra.
– Hát szerinted ilyen hamar sor kerül rá…?
– Máskülönben miért zárt volna be az udvar? A
régenstanácsba sok a jelölt, de a királyfinak Hertford a
nagybátyja. Meglátod, ő fogja az ügyeket kézbe venni, és
szívesen lát majd minden támogatót.
– Jó barátokként kell fellépnünk – véli anyám. – A királyfi
még csak kilencéves, Hertford jó ideig birtokolja majd a
hatalmat.
– Így van, kedvesem. És ha Hertford az úr, az egész
hatalmi berendezkedés átalakul. A katolikus párt alól
kisiklik a talaj. Emlékezz szavamra: Hertford protestánssá
fogja tenni az országot.
– Imádkozom, hogy így legyen – jelenti ki anyám
szenvedélyesen.
– Én pedig áment mondok rá – visszhangozza milord.
Vízkereszt után valóban visszatérünk Londonba; így, ha
az új király trónra lép, szüleim ott lehetnek az események
központjában. Apám jóformán naponta eljár a Whitehall
palotába, de a királyi lakosztályokba nincs bejárása.
Mindazonáltal hazaérve tele van érdekes hírekkel; ezeket,
mint mondja, az államtanácsban ülő barátaitól hallotta,
Katherine-t és engem pedig a fogadóterembe rendelnek,
hogy mi is értesüljünk róluk. Csupa fül vagyok, hiszen apám
ritkán véli úgy, hogy a súlyosabb ügyekbe a lányait is be
kell avatnia. Jeges izgalom dermeszti meg a vérem; vajon
azt jelenti-e be, hogy dédnagybátyám végre elhalálozott?
Milord ott áll a nagy kőkandalló előtt, agara
összegömbölyödik a lábánál. Milady mereven, egyenes
háttal ül székében, a hideg miatt sötét szőrmékbe burkolva.
Miután bókoltunk előttük, a magas támlájú padon mutat
helyet.
– Fájdalommal kell közölnöm – kezdi apám –, hogy
őfelsége állapota egyre romlik. Semmi kétség, hogy Isten
hamarosan elszólítja az örök béke hónába, bár erről még
most sem beszélhetünk nyíltan, mivel a király halálát
megjósolni felségárulás. Ha eltávozik, a királyfi lesz a király,
ő azonban gyerek még, és egyetlen fia apjának –
bármilyen szerencsétlenség érheti. Két évvel ezelőtt
őfelsége törvényt hozatott a parlamenttel, melyben a
trónutódlás jogát elsősorban Edward hercegre és
örököseire, másodsorban Lady Maryre és örököseire,
harmadsorban pedig Lady Elizabethre és örököseire
ruházza.
Minderről már hallottam. Lady Herbert elmesélte, hogy
Mary és Elizabeth a királyné jóságos közbelépésének
köszönhetik trónutódlási joguk visszaállítását, bár a király
arra már nem volt hajlandó, hogy törvényesnek nyilvánítsa
őket; fennen ragaszkodik hozzá, hogy mindkettőjük anyjával
kötött házassága érvénytelen volt. Lady Herbert halkan
megjegyezte: őfelsége azt szereti, ha a kecske jóllakik, de
a káposzta is megmarad.
– Imádkoznunk kell – folytatja apám kenetteljesen –,
hogy Isten megóvja a királyfi életét, és nem sújtja többé az
országot női uralkodóval. Bizonyára tanultatok a szörnyű
anarchiáról, amely feldúlta Angliát, amikor a XII. században
Matild császárné érvényesítette trónigényét.
Bólintok, de titkon erősen elgondolkodom. Dr. Harding
azt magyarázta, hogy Matild a gőgje meg a pökhendisége
miatt vesztette el koronáját, női mivolta szóba sem került,
sőt, neme ellenére nagyszámú férfi állt a pártjára, és
tanulmányaimból egyébként is kiviláglott, hogy a nők adott
esetben éppoly bátrak, éles szeműek és bölcsek lehetnek,
mint a férfiak. Mit szóljunk Boadiceához, aki hősiesen
dacolt Róma hatalmával? Vagy Izabella királynőhöz, aki oly
körültekintőn kormányozta Spanyolországot? Igazán
akkora katasztrófa lenne, ha Angliában királynő
uralkodnék? Én nem ismerek olyan ésszerű okot, amiért
egy nő ne irányíthatna sikeresen egy birodalmat – apánkat
talán nem őladysége irányítja? Mindennek azonban nem
merek hangot adni, inkább összeszorítom a szám, és
megpróbálom elhallgattatni lázadó gondolataimat.
Apám még terjengősen értekezik a nők gyengéiről; mint
mindig, most is egy örökkévalóságig tart, amíg a lényegre
tér. Még anyám is türelmetlenül dobol a lábával.
– A királyi végrendelet, milord… – veti közbe élesen.
– Persze, a végrendelet! Nos, december végén
őfelsége újabb intézkedést hozott az utódlás tekintetében,
és ennek folyományaként a helyzet valamelyest módosult.
Tehát ha mindhárom gyermeke örökös nélkül halna meg, a
korona őfelsége testvérhúgának, Tudor Máriának, a ti
boldogult nagyanyátoknak az örököseire száll. Más szóval,
ha Edward, Mary és Elizabeth mindhárman gyermektelenül
halnának meg, nos, akkor a királynő – édesanyátok
őladysége lenne!
Levegő után kapok. A lehetőség döbbenetes, sőt mi
több: vérfagyasztó. Apámat, aki csak az imént fogalmazta
meg a női uralkodókkal szembeni ellenérzéseit, szíve
mélyén bizonyára mélységesen ingerli a gondolat, hogy
anyámból királynő lehet. Esetleg azt képzeli, majd ő
uralkodnék helyette, bár képtelenségnek tartom, hogy
anyám ezt eltűrné. Azon is elviselhetetlen tépelődni, milyen
lenne az élet, ha milady ülne a trónon. Az én szememben az
eszményi királynő Katalin királyné lenne, aki kegyes és
nagylelkű; nos, nehéz elképzelni, hogy anyám ekkorát
változzon.
Anyám felemelkedik – máris van valami királynői a
fellépésében –, és zordul felénk fordul.
– A jövőben egyiktek se tévessze szem elől, hogy egy
esetleges leendő királynő leányai vagytok, és e szerint kell
viselkednetek. Ezután még kevésbé tűrök el részetekről
bármilyen tiszteletlenséget vagy engedetlenséget. Királyi
méltóságunkat mindenkor meg kell őriznünk.
– Igenis, milady – fogadjuk egyszerre, lesütött szemmel.
– Nos, erről soha ne feledkezzetek meg. Nagy
megtiszteltetés ez a mi házunknak, mivelhogy őfelsége a
kedvünkért mellőzte a skót királynőnek a miénkénél
megalapozottabb trónigényét, elvégre Stuart Mária a király
idősebb nővérének, az én Margit nénémnek az unokája.
Őfelsége azonban kijelentette: soha nem járul hozzá, hogy
Anglia fölött Skócia uralkodjék.
– Természetesen imádkozni fogunk, hogy a királyfi
férfivá érjen, megházasodjon, és számos fiút nemzzen –
szól közbe apám, és jelentőségteljes pillantást vet
anyámra. – És ugyanezt kívánjuk a két ladynek, Marynek és
Elizabethnek is. Más szóval nem szabad arra számítanunk,
hogy anyátok valaha is trónra lépjen, mivel valószínűtlen,
hogy ez bekövetkezzék. Számára elég megtiszteltetés,
hogy helye van a trónutódlás rangsorában.
Csak később, az esti ima közben dereng fel bennem,
hogy ha anyám meghalna, úgy legidősebb gyermekeként
én követném a trónon.
Dorset House
1547. február
Katherine rajzol, én pedig latin igéket ragozok dr.
Hardingnak, amikor ablakunk előtt egyszerre kondulnak
meg a templomi harangok. Hamarosan milady ront be
kéretlenül tantermünkbe. Amikor feltápászkodunk, látom,
milyen sápadt és szomorú az arca.
– Sajnálom, hogy félbeszakítom a munkát, de olyan
hírem van, amely súlyosan érint valamennyiünket – közli. –
Őfelsége a király eltávozott az élők sorából.
A padra roskad, szemlátomást mélyen megrendülve.
– Mikor történt ez, milady? – érdeklődik dr. Harding.
– Három nappal ezelőtt, hajnali kettőkor hunyt el a
Whitehallban – feleli anyám. – A végén már nem tudott
beszélni, de megszorította Cranmer érsek kezét, hogy
jelezze: Jézus Krisztus hitében hal meg. Most hirdették ki
elhunytát és az ifjú király trónra léptét.
Én is sajnálattal veszem tudomásul az öreg király halálát.
Tudom, hogy időnként kegyetlen és félelmetes volt, de
velem mindig jóságosan bánt. A felismeréstől, hogy soha
többé nem fogom látni, sírhatnékom támad. De mivel
látom, ahogy anyám hősiesen leküzdi könnyeit, úgy érzem,
nekem is így kell tennem.
– Mára nincs több tanulás – jelenti ki. – Keressétek meg
Ellen asszonyt, lányok, ő majd gondoskodik róla, hogy
amint az illik, gyászba öltözzetek. Utána pedig siessetek a
kápolnába, és imádkozzatok, hogy a király lelke
akadálytalanul szárnyaljon fel a mennyekbe.
Gyászba borulva, fekete bársonyruhában és főkötőben
térdelünk le a magunk családi üléseiben, és hallgatjuk,
ahogy a káplán gyászmisét mond eltávozott uralkodónkért.
Szüleink már az udvarba siettek, hogy leróják kegyeletüket
a holttest előtt, és hogy frissen értesüljenek mindenről, ami
a hatalom berkeiben történik.
Így hát nekünk, angoloknak új uralkodónk van, de nem
maga VI. Edward fog uralkodni, mert kilencévesen ehhez
még fiatal. Helyette édesanyjának, a megboldogult Jane
királynénak a bátyja, Lord Hertford lesz a lord protector,
egészen őfelsége nagykorúságáig. Apám szerint
Hertfordot hivatala ellátásában régenstanács segíti majd,
amelynek tagjai között lesz Cranmer érsek, valamint John
Dudley, Warwick grófja, aki, mint milord állítja, az egyik
legtapasztaltabb politikusunk és hadvezérünk, jóllehet az
apját felségárulásért végezték ki a néhai király uralkodása
kezdetén. Amikor a királyné körül teljesítettem szolgálatot,
bizalmasan azt hallottam, hogy mindezen urak titkos
protestánsok. Kíváncsi vagyok, tudott-e erről néhai
királyunk is. Vajon tudatosan jelölte-e őket a
régenstanácsba, mert előre látta, hogy egy szép napon
egész Anglia protestáns lesz? Nem hinném, elvégre
vaskézzel csapott le a protestánsokra. De emlékszem,
Katalin királyné egyszer megjövendölte, hogy atyja halálát
követően Edward királyfi egykettőre áttér majd az új
vallásra, hiszen csupa olyan férfi nevelte és oktatta, aki
buzgó reformista; és ha Lord Hertford lesz hatalmon, nem
csodálkoznék, ha valamennyiünket áttérésre utasítanának.
Ami persze örvendetes fejlemény lenne.
Anyám és én a királynéhoz megyünk, hogy kifejezzük
együttérzésünket. A szokásokhoz híven, elkülönülve,
lakosztálya magányában tölti a gyász előírt idejét, és itt is
fogad minket.
– A halála előtti napon láttam utoljára – mondja. –
Odaintett maga mellé, és azt suttogta, Isten akarata, hogy
elszakadjunk egymástól. – A hangja megtörik;
szemlátomást nehezére esik, hogy beszámoljon erről az
utolsó találkozásról. – Azt mondta, hálát ad Istennek, amiért
ilyen hűséges feleség karjaiban halhat meg, és utasította
jelen lévő tanácsosait, hogy a későbbiekben úgy bánjanak
velem, mintha ő még életben volna. Nem tudtam beszélni a
sírástól, ő pedig intett, hogy távozzam. Azt hiszem, nem
bírta látni a kétségbeesésem. Többé nem is hívatott. És így
nem is igaz, hogy szegény uram a karjaimban halt volna
meg…
Látom, milyen őszintén gyászolja a királyt. Tudomásom
szerint eredetileg nem akart hozzámenni, de végül a fő
dolgokban Henrik jóságos és elnéző férjnek bizonyult.
– Nem hittem, hogy ennyire fog hiányozni – ismeri be. –
Ahogy naphosszat be vagyok ide zárva, van időm
elgondolkodni azon, amit vesztettem, és tűnődni, hogy most
aztán mihez kezdjek.
– Véleményem szerint az udvarnál kellene maradnia,
asszonyom – kockáztatja meg anyám. – A fiatal királyt
csupa férfi veszi körül és irányítja, minden bizonnyal
jólesnék neki egy kis anyai gyöngédség.
Anyai gyöngédség? – kérdezem magamtól
meglepetten. Nem hittem volna, hogy miladynek ilyesmiről
is van tudomása.
– Azt hiszi, olyan gyakran engednének a közelébe?
Kételkedem benne – töpreng a királyné. – De különben
sem óhajtok az udvarnál maradni, mert ki nem állhatom azt
az elviselhetetlen Lady Hertfordot azzal a mérgezett
nyelvével; és most, hogy a férjéből lord protector lett, még
gátlástalanabbul fog tombolni. Meg aztán belefáradtam az
udvarba, bele a ceremóniákba, az intrikákba, az itteni élet
alapvető hamisságába. Szabadságra vágyom.
– De hová menne, asszonyom? – kérdi anyám.
– A király, Frances, szerencsére gazdag özvegyet
faragott belőlem. Rám hagyta például azt a szépséges,
vörös téglás kastélyt is Chelsea-ben, a Temze partján. Úgy
érzem, oda szívesen visszavonulnék. Egymás után három
idős férjnek voltam kötelességtudó felesége, azt hiszem,
ideje, hogy a magam kedvére éljek!
– Legfőbb ideje! – helyesel milady.
Én azonban alig leplezhetem bánatomat. Vége
számomra az udvari látogatásoknak – királyné hiányában
hölgyekre sem lesz szükség. És nem időzhetem többé a
drága Katalin királyné mellett sem, hacsak meg nem hív
magához Chelsea-be…
– A király és Lady Elizabeth hogyan fogadták apjuk
halálát? – érdeklődik anyám.
– Ó, szegény gyerekek… Mindkettő sírva fakadt, amikor
a lord protector közölte velük a hírt. Lord Hertford azt
mondja, kemény munka volt megvigasztalni őket, de a
végén sikerült rávennie a királyfit, hogy a királyi székben
fogadja az államtanács tagjainak hódolatát. Szegény
fiúcska, hisz még csak kilenc éves…
Őfelsége még hozzáteszi, hogy a parlamentben is
megkönnyezték a király elhunytát, de London utcáin is nagy
volt a sírás-rívás, amikor előző napon a király holttestét
díszmenetben a Syon-apátságba szállították. Éjszakára a
koporsó ott is maradt az apátságban, onnan szállítják majd
Windsorba, hogy Jane királyné mellé temessék.
– És ön, Frances? – kérdi a királyné. – Mik a tervei?
– Nos, felség, hát szolgálom új királyunkat legjobb
tudásom szerint – feleli milady. – Egyebekben felügyelem
lányaim tanulmányait, jótékonykodom, közreműködöm
birtokaink kezelésében. Az élet megy tovább.
– Ez bizony így van – sóhajt fel Katalin királyné.
Mrs. Zouche rohanvást keresi fel Ellen asszonyt a
gyereklakosztályban. Alig bír magával.
– Soha el nem hinné, kedvesem, mit hallottam. Azt
beszélik, hogy amikor a király koporsóját elhelyezték a
Syon-apátság kápolnájában, a koporsó fedele felpattant,
és vér meg egyéb utálatos anyagok loccsantak szét a
kövezeten, szörnyű bűzt keltve.
– Jaj, de rémes! – kiált fel Ellen asszony.
– És ez még nem minden. Amikor jöttek a munkások,
hogy a koporsót megjavítsák – képzelje csak, milyen
szörnyű munka lehetett –, jött velük egy kutya is, és az
felnyalta a király vérét a padlóról.
Ellen asszony megremeg, nekem émelyeg a gyomrom.
– A jóslat… – súgja Mrs. Zouche. – Emlékszik a
jóslatra?
– Azt hiszem, nem… – feleli bizonytalanul Ellen asszony.
Katherine és én felcsigázva várjuk a folytatást.
– Nos, akkoriban, amikor a király mindenáron nőül
akarta venni Boleyn Annát, egy szerzetes a nyilvánosság
előtt figyelmeztette, hogy ha megmakacsolja magát gonosz
szándékában, úgy jár, mint a bibliai Aháb, és kutyák fogják
felnyalni a vérét.
– Hát úgy fest, ez beteljesült – suttogja Ellen asszony.
– Magam is ettől tartok, habár egynémely londoniak
szerint ez az egész csak pápista maszlag, sőt egyesek azt
mondják, ki se nyílt az a koporsó.
Ellen asszony sokatmondón biccent felénk.
 – Á, talán csak véletlen volt az egész… A pápistáknak
minden ürügy jó, hogy leszólhassák a megboldogult király
reformjait.
– Nemsokára majd a szájukra ütnek – jelenti ki Mrs.
Zouche. – Milady épp ma reggel mondta, hogy az egész
ország protestáns lesz, és nemsokára a misét is betiltják.
Nem is titkolja, mennyire örül ennek.
– Énszerintem őladységének meg őlordságának édes
mindegy, milyen vallást vesznek fel, csak divatban legyen –
jegyzi meg csípősen Ellen asszony. –Fontosabb nekik a
hatalom, mint a hit. És el ne felejtse, milyen gyakran
társalkodik őladysége a királynéval. Van, akitől ellesse a
nézeteit.
– Milady szerint ezeket a nézeteket az udvarnál is egyre
többen vallják, kezdve a lord protectoron. És a fiatal király
nevelői gondoskodtak róla, hogy őfelsége is odáig legyen
az új hitért.
Akárcsak én magam, gondolom. Először Anne Askew
megégetésének hatására támadtak kétségeim, utána dr.
Harding tanítása vezetett rá, hogy ami a vallást illeti, egy
csomó hazugsággal lakattak jól. Már nem hiszek a mise
csodájában, mivel ellentmond minden ésszerűségnek. És
nem látom be, miért kellene Szűz Mária meg a szentek
közbenjárását kérnünk, amikor közvetlenül is
imádkozhatunk Istenhez. Abban is hiszek, hogy
mindenkinek hozzá kellene férnie az angol nyelvű Bibliához,
hogy szabadon olvassa és értelmezze. Semmi kétség: ha
így gondolkodom, akkor magam is protestáns vagyok. A
törvény szemében pedig – eretnek.
Egy ideig megtartottam magamnak ezeket a nézeteket,
mégpedig jó okkal. De ahogy Mrs. Zouche és Ellen
asszony beszélgetését hallgatom, bízom benne:
hamarosan eljön az idő, amikor nyíltan és őszintén
megvallhatom hitemet.
Lady Mary

Newhall, Essex
1547 tavasza
A kápolnából kijövet levelet találok az asztalon. A
pecséten a Seymour-címer látható. Vajon a lord protector
hív az udvarba?
Szó sincs róla. Gyenge látásom ezúttal is megtévesztett.
Az öccse írta, Sir Thomas Seymour, akit a koronázást
megelőző nagy osztogatáson Sudeley bárójává neveztek
ki. Ugyan mit akarhat tőlem Lord Sudeley?
Kinyitom a levelet, és elámulok, mivel leánykérést
tartalmaz. Elképesztő. Hírből sok mindent tudok erről az
emberről, de alig ismerem, és nem hinném, hogy alkalmas
volna rá, hogy a királyi ház egyik tagjával kötendő
házasságra pályázzon. Micsoda pőre vakmerőség! És
arról nem is szól, kapott-e engedélyt a tanácstól, hogy
közeledjék hozzám. Pedig bizonyára tudja, hogy a tanács
jóváhagyása nélkül nem vehet nőül.
Nem tetszik nekem ez a dolog. Veszélyeztetheti a
híremet és a becsületemet. És mégis: furcsamód
izgalomba hoz, hogy egy ilyen férfi próbál udvarolni. Réges-
rég teherként vonszolom már a szüzességemet, vonz a
házasság, vágyom egy derék férfi szerelmére és
mindenekelőtt gyermekekre. Megnézett-e magának
Thomas Seymour, és kívánatosnak talált, avagy csak a
becsvágy sarkallja, hogy a trón esetleges örökösnőjét
vezesse oltárhoz? Nem áltathatom magam: sokkal
valószínűbb, hogy az utóbbiról van szó.
Mit tudok én erről az emberről? Azt, hogy a lord
protector és az áldott emlékű Jane királyné öccse, és a kis
király nagybátyja. Bizonyára azt hiszi, ez már elég jogcím,
hogy közeledjék hozzám. Úgy hírlik, régebben Katalin
királynét akarta elvenni, mielőtt még királyi atyám kiütötte
volna a nyeregből. Az udvari pletykák szerint igazi szerelmi
házasság lett volna az övék, habár Katalin gazdag
özvegyasszony volt, tehát Sir Thomas jól járt volna a
kezével. Utána hosszan időzött külhonban különféle
diplomáciai megbízásokkal, és főtengernagyként is
tevékeny volt. Magas politikai tisztséget azonban még nem
töltött be. Boldogult atyám, nyugodjék békében, nem bízott
benne. Felelőtlen kalandornak tartotta.
A vele kötendő házasság puszta gondolata is
megbizsergeti nélkülöző testem. Sir Thomas jóképű, sőt
határtalanul vonzó fickó. És az a merész fekete szeme!
Gondolom, a legtöbb nő könnyű préda lenne számára. Mint
ahogy magam is, igen, bizony, az lennék. Ha nem volnék
atyám lánya és az angol trón örököse.
Azonnal meg kell írnom, hogy nem fogadom el ajánlatát.
És mégis, mégis… a tollam megáll a levegőben.
Harmincegy éves vagyok, és kétségbeesetten sóvárgom a
házasságot. Vajon milyen lehet az ágyban egy ilyen
férfival? Nem merem elképzelni, pedig úgy sejtem, még
kedvemre is volna az élmény, mármint ha sikerülne
legyőznöm kivételes félénkségemet és
szemérmességemet. De hiába: ha netán szívem mélyén
igent mondanék is neki, tiltja a politika. Amellett rendkívüli
arcátlanságra és önhittségre vall, hogy csak így, suba alatt
kérjen feleségül egy királyi vérből származó hercegnőt.
Elszánom hát magam, és megírom az elutasító választ.
Rövid és hivatalos; éppen csak közlöm, hogy szeretett
atyám halála után illetlenség lenne ily rövid időn belül
házassággal foglalkoznom, de ha majd ennek eljön az
ideje, feltett szándékom, hogy királyi öcsém és a
régenstanács elhatározásához tartsam magam.
Ez is megvan hát. Amit tettem, jól tettem; egyebet nem is
tehettem volna. De félek, hogy éjszaka, amikor majd
egyedül fekszem az ágyban, megváltozik a véleményem.
A kápolnában térdelek, és könyörgök az Úrhoz: fordítsa
meg azok szívét, akik ebben az országban betiltották a
misét. A gondolat, hogy vallásom vigasza nélkül kell élnem,
elviselhetetlen számomra. Hogy engedhette Isten, hogy
ekkora gonoszság megtörténjen?
Csakhogy Isten már sok gonoszságot megengedett –
így akar bennünket próbára tenni. Ahogy szent életű anyám
mondogatta: bajokon át vezet az út a Mennyei Királyságba.
És Isten a megmondhatója, hány bajjal kellett már
szembenéznem eddigi életemben. A hosszú évekkel,
amikor erőszakosan elválasztottak anyámtól; Nan Bullen,
amaz boszorkány bosszúálló kegyetlenségével; atyám
ridegségével és a saját meghunyászkodó
gyávaságommal… De mindennek ellenére szerettem őt, és
most, hogy nincs többé, fájón érzem hiányát.
És most az öcsikém a király. Eretnekek nevelték, és
attól félek, a lelke jóvátehetetlenül eltévelyedett. Bánkódom
miatta, mint ahogy gyászolom az angol királyságot is,
amelyet könyörtelenül terelnek a kárhozat és a pusztulás
felé.
„Adj erőt, Uram, hogy mindezt elviseljem!” – könyörgök,
és révülten nézek fel a gyermekét karjában tartó
Miasszonyunk festett kőszobrára, amely az oltár fölötti
fülkében áll. Kétoldalt egy-egy rózsaablak az Udvözlégyet
és a Mennybemenetelt ábrázolja. „Adj erőt, hogy elviseljek
minden megpróbáltatást!”
A Szent Szűz gyöngéd derűvel mosolyog le rám, és
ahogy rajongva bámulom, elragad az eksztázis. Krisztus
áldott anyjának segítségével el fogok viselni minden
megpróbáltatást, mert az igazság az én oldalamon áll, és
az igaz hit ösvényét járom.
Öt hét telt el, amióta Lord Sudeleyt kikosaraztam, és
azóta mit sem hallottam felőle. Ma azonban újabb levél
érkezett. Elizabeth, a húgom írta, aki most jóságos
mostohaanyánknál, Chelsea-ben lakik. Akármilyen
megdöbbentő, arról tudósít, hogy ő is házassági ajánlatot
kapott a főtengernagy úrtól, de nemet mondott, arra
hivatkozva, hogy sem kora (Elizabeth most tizenhárom
éves), sem hajlandósága nem kedvez az ilyen terveknek,
és mielőtt egyáltalán foglalkoznék a házasság
gondolatával, legalább egy éven át óhajtja gyászolni
atyánkat.
Tehát mégiscsak a puszta becsvágy hajtotta. Ha a trón
sorrendben második várományosát nem kaphatta meg,
úgy megpróbálkozik a harmadikkal. Ó, micsoda alattomos
hitszegők a férfiak! És mekkora bolond voltam, hogy
megfordult a fejemben: hátha mégis önmagamért kíván, azt
a szegény vézna, beteges teremtést, aki vagyok… De
milyen ügyesen lerázta Elizabeth!
„Egy jó hétig várattam, nővérkém, mielőtt válaszoltam
neki – írja. – Megmondtam: engedje meg, hogy a vele
kötendő házasság megtiszteltetését visszautasítsam. No
hiszen, szép kis megtiszteltetés lenne!”
Valami azt súgja: mind a ketten okosan tettük, hogy
kikosaraztuk a főadmirálist. Akármit tervez, csupán
alattomos önérdek vezérli. Azt hiszem, elmondhatom, hogy
nagy szerencsém volt: megmenekültem a csapdából.
Parr Katalin királyné

Chelsea
1547 tavasza
A lord admirális tehát itt áll előttem. Jóval a király halála
előtt láttam utoljára, daliás férfiassága ennélfogva
készületlenül ér. Magas, fesztelen tartású, elegáns
könnyedséggel hajol le, hogy kezet csókoljon, én pedig
egyszer csak úgy érzem, mintha fuldokolnék. Így éreztem
akkor is, amikor rendszeresen járt udvarlásomra, de ennek
már négy éve, és azóta annyi minden történt… Most
gazdag királyi özvegy vagyok, Lady Elizabeth gyámja, és
egyre jobban élvezem az udvari kötöttségektől való
szabadulást, az ottani intrikákról és egymás örökös
szapulásáról nem is beszélve.
– Fájdalmasan rég volt, hogy láttam felségedet – jelenti
ki, és tekintete elismerőn kalandozik végig rajtam, a fejem
búbjától a lábam ujjáig. – Azért jöttem, hogy kifejezzem
együttérzésemet az önt ért súlyos veszteség alkalmából.
– Lassan kezdek hozzászokni – mondom kissé
csípősen. – Immár nyolc hete, hogy a király elhunyt.
– Igazán fájlalom, hogy nem jöttem korábban –
mosolyog bűnbánón. – Azt hittem, felségednek jobban
esik, ha magányosan gyászol, és nem akartam tolakodni.
– Semmi baj. Méltányolom, milord, hogy most itt van.
– Milord? – Bal szemöldöke a magasba szökik. –
Azelőtt Tomnak hívott.
– Akkor közönséges asszony voltam – emlékeztetem –,
de most királyné vagyok. Hosszú ideig a formaságok
szabták meg életemet. De őszintén örülök jöttének… Tom.
Rám mosolyog. A mosolya, amely elővillantja hibátlan
fehér fogait, részegítő.
– Boldogan hallom… Kata… – feleli merészen.
Ráncolom a homlokom, de nem szólok semmit. Tudom,
meg kellene feddnem arcátlanságáért, de hát olyan jólesik.
Mielőtt a király közölte volna, hogy igényt tart rám,
szerelmes voltam Thomas Seymourba. Tüzes parázson
lépkedtem volna a kedvéért. Ő hízelgő buzgalommal járt
utánam, és hallani sem akart tiltakozásomról, hogy Lord
Latimer halála még túlságosan közeli. Kérlelt, hogy legyek
a felesége, és amikor igent mondtam, az erényemet vette
ostrom alá.
– Úgyis férj és feleség leszünk – mondogatta –, akkor
meg mit számít? – És a vár talán el is esett volna, ha a
király nem ad hangot érdeklődésének. Tomnak nem volt
más választása, mint hogy visszavonuljon, és beszüntesse
látogatásait. Kétségbeesetten sirattam elvesztését, de
ahogy múltak az évek, a fájdalom eltompult, és csitult a
forró gyönyör is, amely elöntött, valahányszor rá gondoltam,
vagy felidéztem érintését. Belenyugodtam Isten akaratába,
és a király végül jóságos férjemnek bizonyult.
Most pedig Tom visszatért, mindketten szabadok
vagyunk, és a régi vonzódás most is ott vibrál köztünk.
Ahogy elhelyezkedik fogadószobámban, és eltréfálkozik
hölgyeimmel, nem tudom levenni róla a szemem. Nyúlánk,
izmos Adonisz, vitriolos humora ellenállhatatlan.
A nők frissítőket hoznak, majd visszahúzódnak a
helyiség másik végébe; így zavartalanul beszélgethetünk.
Nem szerelemről vagy más efféle édes semmiségekről
folyik köztünk a szó, inkább az udvari eseményeket
beszéljük meg. Ami engem illet, szívesebben társalognék
más, személyesebb dolgokról, Tom azonban mohón veti
magát a politikára, és hamarosan kiderül, hogy csalódott
emberrel van dolgom. Bármilyen előkelő pozíciót töltenek is
be a Seymour fivérek, Tom el van keseredve, amiért az
igazi hatalom a bátyja kezében van, akire mindig is
féltékeny volt.
– Negyven éves vagyok, Kata, és még mindig csak
várom az előbbre jutást. Állandóan elgáncsoltak. Mélyen
tisztelt bátyám – és a jelzőhöz gúnyos mosoly jár –
szemlátomást eltökélte, hogy engem, a lord admirálist –
ezzel a címmel akartak lekenyerezni – a legcsekélyebb
mértékben sem enged közel a kormányzáshoz. Nem
számít, milyen sikeresen szolgáltam a koronát diplomáciai
küldetésekben és a tengeren, ahelyett hogy az udvar titkos
zugaiban sündörögve kötésig merültem volna az intrikák
pöcegödrébe, mint az én szeretett bátyám, már ha
megbocsát a nyers fogalmazásért – teszi hozzá lenyűgöző
mosollyal.
Szeretem Tomot, de ettől még látom a hibáit.
Emlékszem, Henrik király megbízhatatlannak és
alattomosnak tartotta, és hallani sem akart arról, hogy
helyet adjon neki az államtanácsban. Igaz, hogy Henrik,
kivált élete utolsó éveiben, mindenkire gyanakodott, ám
valószínűnek tartom, hogy Lord Hertford sem csak
óvatosságból mellőzi az öccsét.
– A bátyját a felesége kormányozza – jegyzem meg.
– Az a házsártos boszorkány! – mondja Tom. – Most,
hogy kiköltözött Chelsea-be, Kata, ő játssza az udvarnál a
királynét. Valósággal kéjeleg a lord protector hitvesének a
szerepében.
– Ebben nem kételkedem – mondom szárazon. – Az
ékszereimet is kisajátította, holott azok egyedül a királynét
illetik.
– Észrevettem. Eleget páváskodik velük a nyilvánosság
előtt. Annak a nőnek nincsenek gátlásai. Lehet, hogy
Angliát Edward Seymour kormányozza, de mindnyájan
tudjuk, hogy odahaza Anne Stanhope az úr. Nnna, ezt az
egyet nem irigylem a bátyámtól.
– Szerintem félti az ura pozícióját, és lordságodban
veszélyt szimatol. Ezért nem kaphat magas hivatalt.
– Igaz – horkan fel Tom. – Az üres címeket már
kimerítettem. A felszínen szépen hangzanak, de a tartalmuk
semmi. Ha a bátyám azt hitte, elkábít a Sudeley lordja
titulusával meg a térdszalagrenddel, alaposan téved,
különösen hogy önmagát meg Somerset hercegévé
nevezte ki csak azért, hogy hölgye a hercegnét adhassa.
Bevallom, kedvetlenül és egyetlen jó szó nélkül fogadtam a
kitüntetéseimet, és ez nem kerülte el a bátyám figyelmét.
Tudja, hogy az államtanácsba vagy valami vezető állami
posztra kívánkozom, és azt is tudja, hogy alkalmas vagyok
rá.
Élesen nézek rá.
– És ez minden, Tom, amire vágyódik? – kérdezem.
Összevillan a tekintetünk.
– Az ördögbe is, Kata, téged nem tudlak becsapni –
mondja, és úgy mosolyog, mint akit rajtakaptak. – Hát
persze hogy örömest letaszítanám a magas polcról az én
felfuvalkodott bátyámat, és a helyébe lépnék. Úristen, mit
nem adnék, ha ezt megtehetném! De a dolgok mai állása
szerint bele kell törődnöm, hogy erre nem sok esélyem van.
Legalábbis egyelőre. Legalább a tanácsba
beválasztanának! De a néhai király megtiltotta, tehát nem
teszik. Bizony, nagybecsű férjed nem kedvelt engem, főleg
miután megtudta, hogy utánad járok.
Tomnak igaza van, én azonban megjegyzem:
– Soha nem mondott rosszat kegyelmedről.
– Úristen, Kata, hisz éppúgy tudod, mint én, hogy amikor
valaki beajánlott a tanácsba, a betegágyából harsogta,
hogy „nem, őt soha!”. És most, a gyászévben éppen nem
valószínű, hogy bárki is szembeszállna a mi vén Szent
Harrynk akaratával!
– De Tom! – kiáltom.
– Elnézést, Kata – mondja fáradtan. – De úgy érzem,
méltatlanul bántak el velem, és pokolian csalódott vagyok.
Olyan sokat tudnék adni!
Ismét hosszan a szemembe néz, és tudom, hogy
nemcsak a haza szolgálatára céloz. Elfordulok. Még túl
kevés idő telt el a király halála óta, korai ilyesmivel
foglalkozni. De hiába: csakis ez jár a fejemben. Mialatt
beszél, egyszerűen nem tudok betelni vele…
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a királyt megnyerem
magamnak – mondja. – Szegény kölyöknek persze nincs
sok hatalma, de ő a király, és a kívánságaira tekintettel kell
lenni. Nem sokszor találkoztunk, de mindig kellemes volt a
kapcsolatunk.
– Én tudom, hogy kedveli lordságodat. Csodálja a
bátorságát és a vállalkozó szellemét. Mondta is nekem,
hogy kegyelmedre szeretne hasonlítani.
– Igen, semmi kétség, én vagyok a legkedvesebb
nagybátyja – büszkélkedik Tom. – Nem titok, hogy a lord
protector – ó de fáj, hogy így kell neveznem – szigorúan
bánik a fiúval, összezárja a nevelőivel, és fukaron méri a
járandóságát – hogy vinné el az ördög! És
megakadályozza, hogy találkozzunk, bár teljesen nem
szigetelhet el tőle. Ezen ritka alkalmakkor mindig
tapasztalom, milyen kelletlenül és haragosan tűri ezt a
bánásmódot. Nos, Katám – tudod-e, mit tettem?
Megvesztegettem őfelsége egyik kamarását, John Fowlert,
hogy csempésszen be neki takaros summákat a
nevemben; továbbá utasítottam, hogy ragadjon meg
minden alkalmat, amikor a király jelenlétében
magasztalhatja erényeimet és képességeimet.
Mosolyognom kell ezen a vakmerőségen.
– És termett-e már gyümölcsöt ez a stratégia? –
tudakolom.
– Igen, Kata, termett. A király nagyon segítőkésznek
mutatkozott irántam. Két nappal ezelőtt láttam őt a
Whitehallban, és hogy örömet szerezzek neki, tanácsot
kértem tőle, mint férfi a férfitól: melyik hölgyet vegyem nőül,
hogy előmozdítsam szerencsémet?
A szívem ütemet téveszt. Azt hittem, teljesen szabad.
– No és kit javasolt? – kérdem könnyedén.
– Cleves-i Annát! – pukkad ki Tomból a jókedv. – És
nem tréfált – halálos komolyan mondta! De látva az arcom,
melyre bizonyára kiült a tiltakozás, még egyszer
meggondolta a dolgot. Komolykodó gyerek, ritkán
mosolyog, de észrevettem, milyen elégedett önmagával.
Ezek után Lady Maryt ajánlotta, mint mondta, hogy
kibillentsem abból a merev katolicizmusából.
– Nagyon türelmetlen a római hittel – jegyzem meg, és
arra gondolok, pont annyira, amilyen türelmetlen én vagyok
Tom házassági terveivel szemben.
– Azok a reformista nevelői gyúrtak a királyból ilyen ádáz
protestánst – állapítja meg Tom. – Ezért aggasztja annyira,
hogy nővére ragaszkodik a régi valláshoz. Úgy tűnt, alig
várja, hogy feleségül vegyem.
– És lordságod is alig várja? – kérdezem a lehető
legfesztelenebbül.
– Ennek a frigynek meglennének az előnyei – feleli –, de
megvallom, nem vagyok elbűvölve a lehetőségtől. Jó, jó,
tudom, kinek a lánya, de ettől még nyársat nyelt, kiszikkadt
aggszűz, a csont és bőr nőszemélyekre pedig
világéletemben nem volt gusztusom. – Ismét elmélyülten
méreget, mintha azt mondaná, hogy a magam asszonyos
domborulataival annál inkább megfelelek a gusztusának.
– Engedélyt kellene kérnie a tanácstól, hogy elvegye.
– Megpróbáltam, de nemet mondtak. – Bocsánatkérőn
billenti félre a fejét. – Tudod, úgy éreztem, illik
engedelmeskednem uralkodóm óhajának. Hála Istennek,
nem volt rá módom.
A hűvös márciusi napsütésben hosszabbodnak az
árnyékok.
– Ilyenkor mindig sétálok egyet a friss levegőn –
mondom. – Volna kedve ma velem tartani?
– Semminek sem örülnék jobban – mosolyog.
Ahogy kanyargunk az ösvényen a virágágyások között,
Tom könnyedén átfogja a vállam.
– Én továbbra is a legnagyobb gyöngédséggel vagyok
irántad, Kata – mormolja.
 Öröm cikázik át rajtam. Hát nem képzelődtem. Még
mindig szeret!
– Mint Lady Mary iránt? – kérdem incselkedve. – Vagy
Cleves-i Anna az igazi?
Harsányan hahotázik, majd ismét komolyra vált az arca.
– Tudom, korai még – mondja –, de remélhetem, hogy
egy szép napon majd viszonzod az érzelmeimet úgy, mint
ezelőtt négy évvel?
Keze még a vállamon, de én az egész testemen érzem
érintését.
– Valóban korai még – felelem. – De nagyon szívesen
látom viszont.
– Ennyivel is beérem – mosolyog rám. – Egyelőre.
Három nap múlva ismét beállít, ezúttal virággal. Nem
felejtette el, mennyire szeretem a virágot. Ismét sétálunk a
kertben, hölgyeim tapintatos távolságból követnek.
Beszélünk politikáról, az udvari fejleményekről, közös
ismerősökről, általában mindenről, csak a tapinthatóan
köztünk feszülő érzelmekről nem. Utána bemegyünk a
házba egy kis borra és édességre, hogy aztán Tom izzó
hangon elbúcsúzzon.
Hosszabbodnak a napok. A napirendem változatlan.
Ellenőrzöm Lady Elizabeth leckéit, varrogatok a
szobámban, csevegek a hölgyeimmel, múlatom az időt. És
reménykedem, hogy Tom hamarosan visszajön.
Ezen a héten háromszor is itt járt, hogy ismét fényt és
színt hozzon az életembe. És hogy belopja a veszély
érzetét.
– Tom – tiltakozom –, az emberek fecsegni fognak.
Botrány lesz, és nekem adnom kell a jó híremre. Sokan fel
fognak háborodni, hogy alig hunyt el a király, istenfélőnek
mondott özvegye egy másik férfival helytelenkedik!
– Ó, bárcsak valóban helytelenkednél velem! –
vigyorodik el Tom, s a célzás egyértelmű.
– Szégyelld magad! – vágok vissza elvörösödve. Válasz
helyett magához ránt, és hosszan, élvetegen szájon csókol.
Soha ehhez fogható gyönyört nem éreztem, de a hölgyeim
nem járnak messze, bármely pillanatban rajtakaphatnak,
így hát akaratom ellenére kibontakozom, és igyekszem
állhatatos lenni.
– Ragaszkodnom kell hozzá, hogy barátságunk titok
maradjon! – jelentem ki.
– Barátság? – Tom fél szemöldöke a magasba
szökken. – Én másnak nevezném. – Újra megcsókol, én
pedig újra elhárítom.
– Egyelőre csak a sötétség leple alatt járhatsz ide –
utasítom. – Üzenj, ha jössz, és akkor nyitva hagyom a
kertkaput. Magam foglak beengedni a házba.
A szeme táncol az izgalomtól.
– Semmit sem kívánok jobban, mint hogy éjszaka jöjjek
el hozzád – mondja, és minden szava rejtett értelemtől
súlyos. Ó, bárcsak megmondhatnám neki, milyen forrón
viszonzom az érzelmeit, de nem merem.
– Lordságod vakmerősége felháborít – mondom inkább.
– De tetszik is neked, valld be, Katám! – feleli arcátlanul.
– Nagyon is tetszik!
– Mi történik velünk, Kata? – kérdi suttogva Tom,
miközben a kandalló melletti padon a karjában ringat. A
diszkréció kedvéért sutba vágtam az illemet, így hát a
hálószobámban vagyunk. De figyelmeztettem, hogy a
párnázott, kétszemélyes padnál tovább nem fog jutni.
Odafordulok hozzá.
– Nem tudom – felelem –, de én jól érzem így magam.
Tom izmai megfeszülnek. Mereven néz az arcomba.
– Ez már szerelem, nem igaz?
– De igen – suttogom, és egyszer csak vadul
összeölelkezünk, nyelve szenvedélyes csókban keresi az
enyémet. Nem tudunk betelni egymással.
– Lehet, hogy Isten téged küldött nekem – mormolom.
 – Össze kell házasodnunk! – jelenti ki Tom, amikor
lihegve elengedjük egymást.
– Valóban, de még ne most…
– Miért ne, szerelmem? Titokban tarthatjuk, és én
továbbra is éjszakánként járok el hozzád. Annyi lesz a
változás, hogy veled alszom majd, ebben az ágyban. Vagy
nem alszom. Majd meglátjuk. – Pimaszul néz rám, hirtelen
megrémülök.
– És ha gyereket fogannék, ilyen gyorsan a király halála
után? – kérdezem. – Felmerülne a gyanú, nem az övé-e a
gyerek… Borzalmas felfordulás lenne! És gondolj a
botrányra! Legalább az udvari gyász végét ki kellene
várnunk…
– Kata – csitít Tom, és lassú, érzéki csókjaitól úgy
érzem, elolvadok –, harmincöt éves vagy. Volt három öreg
férjed, és alig jelentettél nekik többet megbecsült
ápolónőnél. Egyszer végre gondolj már magadra is! A saját
boldogságodra. Gondolj arra, milyen érzés lesz, ha egy
igazi férfi tart a karjai közt…
A szája, az ujjai mindennél meggyőzőbbek. Miért
tagadnám meg magamtól, amire a legjobban vágyom,
kérdezem magamban, és cserbenhagy minden józanész,
minden okoskodás, minden erkölcsi szempont. Még ezen
az éjszakán felfedezem, milyen érzés, ha egy igazi férfi van
az ágyamban, és abba is beleegyeztem, hogy egy héten
belül összeházasodjunk.
Tom Fowler útján üzent a királynak, kérve, hogy adja
áldását házasságunkra. A kérést aranyérmékkel tömött
buksza kíséri. Fowler megjön az örömhírrel, miszerint
őfelsége egyetért frigyünkkel, és készséggel megígéri,
hogy titokban tartja.
Chelsea-ben vesszük magunkhoz a házasság
szentségét, éppen akkor, amikor az áprilisi napsütésben
kifeslenek a bimbók. Senki sem tud a dologról, kivéve a
káplánt és két megbízható hölgyemet. Egymásban talált
boldogságunk egyelőre titokban marad, amíg az időpont
nem látszik megfelelőnek. Tom továbbra is londoni
házában marad, és éjjelente keres fel – ó, micsoda
mámorító boldogság! –, napközben pedig gyöngéd
leveleket küld. Amikor nálam van, nem sok idő jut
beszélgetésre. Van jobb dolgunk is, ő szereti, ha gyors a
tempó, és a lopott órák túlságosan rövidek.
Ma éjjel Tom kedvetlenül toppan be, és az izgalom
visszatartja a szerelmeskedéstől.
– Mérlegelik, hogy Elisabethet, a francia királylányt
jegyzik el a királlyal – meséli. – Botrányos, hogy egy
katolikus lánnyal akarják összeboronálni! De amikor
bátyám őlordságát kérdőre vontam, csak annyit mondott,
hogy így célszerű, mert nem vagyunk abban a helyzetben,
hogy szembeszálljunk Franciaországgal. Nagy szükségünk
van Henrik király barátságára. Aha, mondtam, mint a
hátbavágásra. Hát bízhatott valaha valaki a franciákban?
És azt hiszed, kérdeztem nagyméltóságú bátyámtól, a
király hajlandó nőül venni egy katolikus lányt, éppen most,
amikor a misét az egész országban betiltották?
Lehúzom magamhoz a padra.
– És erre mit felelt? – kérdezem gyöngéden.
– Á, motyorgott valami sületlenséget, hogy őfelsége
majd rávezeti, hogy tévúton jár – feleli Tom. – Mire én
közöltem vele, hogy a királynak ez nem lesz ínyére, és
ragaszkodni fog egy protestáns menyasszonyhoz, de azt
hiszed, hallgatott rám? Nem ő. Ha egyszer valamit a fejébe
vesz, hat ökörrel sem lehet elmozdítani.
– Jöjj az ágyba, szerelmem! – mondom és átölelem. –
Ma éjjel már úgysem tehetsz semmit. Próbáld reggelig
kiverni a fejedből. Olyan szűkre szabott az időnk…
– Igazad van, Katám – mondja fáradtan. – Feküdjünk le,
drágaságom. Bújj ki abból a hálóingből!
Hajnalodik, amikor felébreszt.
– Csodálatos terv jutott eszembe, édesem!
 – Mmm? – motyogom álomittasan; de a párnán
kirajzolódó arcának látványa is megrészegít.
– Ragyogó tervem van, amellyel a király öröké tartó
háláját is kivívom! – mondja.
– És mi az? – kérdem ásítva. Tom magához ölel és
megcsókol.
– Nos, Kata, ahogy arra az én drága bátyám oly
pökhendin rámutatott, lehet, hogy Európában nem
tengenek túl a protestáns hercegnők, de itt, Angliában
igenis van a király számára megfelelő ara, méghozzá
olyan, akit születése jogán akár hercegnőnek is
tekinthetünk. Dorset márki lányáról beszélek, Lady Jane
Greyről. Aki a király másodunokatestvére.
Hirtelen kimegy szememből az álom. A kis Jane… Hát
persze! Tökéletes feleség lenne őfelségének.
– Valóban remek terv – visszhangzóm. – Éppen
egykorúak, a kislány pedig zsenge kora ellenére
bámulatosan eszes és érett.
– Amellett csinos kis jószág is – toldja meg Tom. –
Láttam az udvarnál. S mi több, akármibe lefogadnám, hogy
azok a nagyravágyó szülei két kézzel kapnának egy ilyen
fényes házasság lehetősége után.
– Ó, efelől én is biztos vagyok – bólintok, és eszembe jut
a rámenős Lady Dorset, akit sohasem tudtam megszeretni,
nemcsak nagyhangú basáskodása miatt, hanem azért
sem, mert olyan alaptalanul rideg volt azzal az aranyos
kislányával. Rejtély számomra, hogyan hozhatott a világra,
annak az unalmas férjének a segítségével, egy ilyen sikerült
gyermeket. Edward ritkán találkozott vele, de a saját
fülemmel hallottam, amint melegen emlékezik meg róla.
– És biztosan őfelé hajlana Valois Elisabeth helyett –
mondja lelkesen Tom. – Jane-nek pedig igazán nem lenne
oka panaszra. Melyik fiatal lány ne adna oda mindent, hogy
Anglia királynéja legyen?
– És hogyan akarsz hozzálátni, Tom?
 – Lord Dorsetet fogom megkörnyékezni. Feltárom előtte
a tervet: semmi kétségem, hogy rögtön ráharap, majd
felajánlom, hogy háztartásomba fogadom Lady Jane-t,
amíg megbeszélem a dolgot a királlyal, aki minden
bizonnyal örömmel kap egy ilyen kellemes házasság
gondolatán, és hálás lesz a nagybátyjának, aki
hozzásegítette. Ez a mi boldogulásunk útja, Kata. Ez a
házasság hozza majd meg nekem azt a politikai befolyást,
amelyre régóta rászolgálok, és biztosítja, hogy az eljövendő
években enyém legyen a hatalom, amelyre a trón
támaszkodik.
Tom ma reggel még napkelte előtt eltávozott, és amikor
fölkelek, az éjjeliszekrényen egy szál korán nyíló rózsát
találok. Magammal viszem a kápolnába és a
reggelizőasztalhoz is, és mialatt a hideg húst és a kenyeret
eszegetem, ellágyulva nézem a bársonyos vörös szirmokat.
Reggelizés után az ajkamhoz emelem, ám a meghitt
pillanatot halk nesz zavarja meg. Amikor hátrafordulok,
Lady Elizabethet látom, amint pajkos mosollyal áll a
küszöbön.
– Az admirális ajándéka, asszonyom? – kérdi
hamiskásan.
– Nem a kápolnában vagy a tanulószobában volna a
helye? – kérdezem vissza, és érzem, hogy fülig pirulok.
A lányka elengedi a füle mellett a kérdést.
– Hallom, amikor távozik – jelenti ki. – Ugye minden este
eljön?
– Nem tudom, miről beszél…
Lady Elizabeth ismét elmosolyodik.
– Ne aggódjon, senkinek sem szólok róla.
– Nincs miről szólni – makacskodom. – És most várja a
nevelője.
– Ahogy óhajtja, asszonyom. De én imádkozom a
boldogságáért.
– Köszönöm, Elizabeth.
 Miután kiment, arról álmodozom – és nem is először –,
hogy bárcsak közhírré tehetnénk házasságunkat, mivel már
kezdem unni ezt a bujkálást. Ha Lady Elizabeth rájött, mi
történik a házban, más is megszimatolhatta, és a
személyzet mindig hajlamos a fecsegésre. Ha pedig
kiszivárog, amit műveltünk, a következmények
borzalmasak lehetnek. Rá kell vennem Tomot, hogy avassa
be a bátyját. Sokáig már nem élhetünk hazugságban.
Amikor azonban Tom éjszaka visszatér, nincs mód
felvetni a kérdést, mert megint cudar kedvében van.
– A hétszentségit! – füstölög. – Az az ostoba,
csökönyös, hálátlan…
– Mi történt? – kérdezem.
– Ma délután Harrington, az emberem megjött Lord
Dorsettől – kezdi. – Kifejtette előtte indítványomat, de
őlordsága úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Majd
közölte, hogy mi sem lenne számára boldogítóbb, mintha a
lányát a királyhoz adhatná, de nem érti, hogyan akarom ezt
nyélbe ütni, amikor még a régenstanácsnak sem vagyok
tagja, és a jelek szerint a tanácsosok egyhangúlag ellenzik,
hogy szerephez jussak a politika színpadán.
– Micsoda arcátlanság! – kiáltok fel.
– Engem is majd szétvetett a méreg – dünnyögi Tom. –
És amikor Harrington tolmácsolta az ajánlatomat, hogy
Jane-t, mint gyámleányomat örömmel a háztartásomba
fogadnám, őbaromsága rámutatott, hogy én még
agglegény vagyok – hogyan küldhetné hát a lányát egy
olyan házba, ahol nincs megfelelő rangbéli hölgy, aki
felügyelné Jane neveltetését és jólétét. A legnagyobb
illetlenség lenne, jelentette ki.
Tom fel s alá járkál a szobában haragjában.
– Én persze már felkészültem erre az érvre, és azt
üzentem Harringtonnal, hogy felhozatom Wiltshire-ből az
édesanyámat. De őfinnyásságának ez nem elegendő.
Közölte, ez idő szerint nem bízik benne, hogy tető alá
hozhatnám ezt a házasságot, és ezzel kitessékelte az
emberemet. De téved! Ha tudná, mekkorát téved!
Megáll, felém fordul, és megfogja a kezem.
– Ha majd a világ értesül a házasságunkról, szerelmem,
kezeskedem róla, hogy egymást tapossák az
előszobánkban a nemes lordok, akik mind a házunkba
küldenék a lányaikat.
Szomorúan mosolygok rá.
– Annyira szerettem volna, ha Jane ideköltözik. Amikor
az udvarnál járt, nagyon megkedveltem. A szülei nyersen
bánnak vele, fogalmam sincs, miért. Én úgy gondolok rá,
mintha a lányom volna. Elvégre nincs saját gyermekem…
– Ó, drága Katám! – kiáltja Tom, és hevesen magához
ölel. Úgy látszik, ráérzett a sötét árnyékra, amely átsuhant
kedélyemen. – Ne búslakodj! Talán már hamarosan
lesznek saját gyermekeink, és ráadásnak, ígérem, Lady
Jane-t is megkapod.
– Bár adná Isten! – mondom gyöngéden.
Lady Jane Grey

Dorset House
1547 júniusa
Ma Mary húgommal játszom a hosszú galérián. Felém
totyog azon az idomtalan módján, formátlan testét és torz
púpját, amennyire lehet, széles, merev gallér és
terjedelmes batisztkötények leplezik. Szegénykét jó ideig
elzárva tartották, de most már a házon belül szabadon
mozoghat. Azt hiszem, ez új házitanítóm, dr. John Aylmer
közbenjárásának köszönhető, aki egy személyben anyám
káplánja is, és megpendítheti előtte az ilyen ügyeket. Máris
nagyon kedvelem.
Az utóbbi hónapokban az életem látványosan
megváltozott. Miután dr. Harding bejelentette, hogy folytatni
kívánja tanulmányait, és visszamegy Cambridge-be, a
szüleim dr. Aylmert léptették elő tanítómmá.
Dr. Aylmert ismerem, amióta az eszemet tudom. Valaha
a karjában cipelt, és tiszta beszédre oktatott. Ő avatott be
elsőnek a hit rejtelmeibe, először csak egyszerű szavakkal,
később alaposan és részletesen. Számos cambridge-i
tanulótársához hasonlóan ő is a vallási reform korai hirdetői
közé tartozott, és dr. Harding módján, csak sokkal
mélyebben ültetett el bennem olyan gondolatokat, amelyek
a mai Anglia felvilágosult légkörében szabadon
kicsírázhattak, és termőre fordulhattak.
Dr. Aylmer szellemességgel és humorral fűszerezi
tanóráimat. Szilárd meggyőződése, hogy a gyermekeket
nem szabad veréssel kényszeríteni a tanulásra, hanem
meg kell szerettetni velük a tudományokat. Azért is
kedvelem, mert engem egyenrangúként kezel. Még azt is
kijelentette, hogy a szellem dolgaiban majdnem egy szinten
állunk. Elvörösödtem ennyi hízelgés hallatán. Ő azonban azt
állítja, hogy könnyűszerrel felfogom a legbonyolultabb
teológiai fogalmakat is, az érvelésem pedig mindig logikus
és megalapozott.
Dr. Aylmer egyben nagy hazafi is. ,Az Isten angol” –
mondogatja előszeretettel, és buzgó érdeklődést keltett
bennem országunk történelme iránt. Lassan megérik
bennem a felismerés, hogy ebben a történelemben nekem
is meglehet a magam szerepe, bármilyen csekély is,
hiszen a szüleim nem győzik hangoztatni, hogy
vérrokonságban állunk a királyi családdal.
Dr. Aylmer jó barátságban van dr. Cheke-kel, a király
nevelőjével. Valahányszor apám elviszi dr. Aylmert az
udvarhoz, összehasonlítják a maguk tanítványáról készített
feljegyzéseiket. És ha az én derék mesterem visszajön,
nem tudja megállni, hogy önelégülten meg ne jegyezze: a
hallottak alapján jócskán előbbre tartok, mint őfelsége,
akivel pedig egyazon év egyazon hónapjában születtünk.
Nagyon is lehetséges, hogy ez lèse-majesté, azaz
felségsértés.
Azt hiszem, dr. Aylmer figyelmét nem kerülte el, milyen
barátságtalan velem az anyám. Egyszer, egy különösen
szigorú feddés után csendesen megjegyezte, hogy milady
keservesen csalódott a sorsban, és bűntudat emészti,
amiért nem ajándékozta meg apámat fiúörökössel. Neki
köszönhetem, hogy anyámat hovatovább nemcsak
zsarnoki szülőnek látom, hanem emberi lénynek, akinek,
mint mindenki másnak, megvannak a maga erényei és
hibái – és furcsa módon ez a felismerés felbátorít, hogy
néhanapján leküzdjem rettegésemet, és szembeszálljak
vele.
– Kapd el! – kiáltom, és Mary felé dobom a rongylabdát.
Mint rendesen, most is elvéti, és utána mászik. Békés,
egykedvű kislány, és akárcsak Katherine, az „ahogy esik,
úgy puffan” jelszavával éli az életét.
Anyám jelenik meg a galéria végében.
– Vége a napnak! – jelenti ki. – Fektesd le, de
szaporán! Egy-kettő!
 Miért ilyen türelmetlen? Miért árulja el ilyen nyíltan, hogy
Maryt látni se bírja? Ártatlan húgom nevében akaratlanul is
felháborodom.
– Hadd játsszon még néhány percig, asszonyom! –
kérlelem.
– Miért kell folyton dacolnod velem még ilyen semmi
dolgokban is? – sziszegi milady.
Állom jeges pillantását. Ez az első eset, hogy nem sütöm
le a szememet.
– Azt mondtam, ideje lefeküdni – ismétli meg
fenyegetőn, majd amikor látja, hogy habozom, kivárja, hogy
merek-e feleselni, és végül pofon vág. – Majd
szófogadásra szoktatlak én, Jane, kerüljön akármibe!
– Talán rossz, neveletlen gyerek vagyok? – fakadok ki. –
Nem inkább az a baj, hogy én születtem meg a várva várt
fiú helyett?
Ez megbocsáthatatlan volt, de nem tudtam türtőztetni
magam.
– Hogy merészelsz ilyet…! – süvölti anyám, és teljes
erejével a karomba csíp. Holnap, mint korábban már
annyiszor, lila zúzódás lesz a helyén, de nem izgat.
Lefoglal, hogy az arcába kiáltsam minden elfojtott
sértettségem és indulatom.
– A legapróbb hibáért is megbüntet, még azért is, amit
el se követtem! – kiáltom. – Ha rossz gyerek volnék, nem is
bánnám, de tudom, hogy nem vagyok az. Folyton
igyekszem, hogy jól viselkedjem, hogy ne adjak okot
panaszra, de anyám kedvét nem lehet eltalálni. Ha fiú
volnék, tudom, jobban bánna velem – de hát nem vagyok
az. Én csak egy nem kívánt lány vagyok!
Váratlan kitörésem engem is megrémít, nem csak az
anyámat. Ez egyszer néhány pillanatig nem jut szóhoz, de
hamar összeszedi magát.
– Vagy beteg vagy, vagy megőrültél, hogy így mersz
beszélni velem! – hörgi. – Menj a szobádba! Kenyéren és
vízen fogsz élni, amíg magadba nem szállsz, és bocsánatot
nem kérsz.
Két napot viselek el teljes elszigeteltségben.
Kegyvesztettségemben senki sem áll szóba velem. Szűkös
fejadagomat Ellen asszony hozza be; kétségbeesett arcot
vág, de annyira fél anyám dühétől, hogy ő sem szól
hozzám. Azzal vigasztalom magam, hogy ezúttal legalább
rászolgáltam a büntetésre. Ámbár miért volna bűn az
igazmondás?
Nem bírom tovább. Beállítok milady szobájába,
letérdelek, és alázatosan esdek bocsánatért. Ő kurtán,
száját összepréselve bólint és elbocsát. Eltelik még néhány
nap, mielőtt méltóztatna szóba állni velem.
Úgy tűnik, bocsánatot nyertem.
– Bámulatos hír jött az udvartól! – kiáltja anyám. – Henry!
Jane! Katherine! Ezt hallgassátok meg!
Utána sietünk a fogadószobába, ahol az izgalomtól
kipirulva fordul felénk.
– A lord admirális feleségül vette a királynét! – közli. –
Lady Hertford azt írja, hogy a nagy újságot maga az
admirális jelentette be a lord protectornak, aki igencsak
megorrolt az öccsére. De muszáj volt tájékoztatnia a
tanácsot, és azonkívül, hogy nyíltan bírálja a házaspárt az
illendőség megsértéséért, semmit sem tehet. Elvégre nem
szegtek törvényt.
– Kiszivárgott a hír már a külvilágba is? – érdeklődik
milord.
– De még mennyire! És csöppet sem tetszik az
embereknek. A közvélemény hevesen tiltakozik e
házasság ellen.
– Nem csodálom – feleli Henry. – Hiszen még alig
kaparták el a királyt.
– Mindig mondtam, hogy ő se különb a többinél – húzza
fel milady az orrát. De én is összeráncolom a homlokom:
nemrég még óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy a
királyné barátnői közé számít.
– Még jó, hogy nem duzzad a pocakja. Akkor mindenki
tudná, hogy róka járt a tyúkok közt.
– Remélem, a házasságot szabályszerűen, tanúk előtt
kötötték! – tudakolja apám. – És ha nincs rá bizonyíték,
hogy illetlenkedés előzte volna meg…
– Minden rendjén valónak látszik. De ki tudja, mi történt
a nász előtt? Mindenesetre az időzítés a botrányos. Hát
nem várhattak volna a gyász lejártáig? Szegény bácsikám
jóformán még ki sem hűlt a sírjában.
Apám szélesen elmosolyodik.
– Somerset hercegnét bizonyára letaglózza ez a
házasság. Ezentúl a lenézett sógor feleségének engedheti
át az elsőséget! Micsoda pofon!
– Engem a király viselkedése lepett meg – jegyzi meg
milady. – Saját kezűleg írt a királynénak, hogy kifejezze
szerencsekívánatait.
– De a tanács ellenezte a frigyet. És Lady Mary
mélységesen sértve érzi magát. Megsemmisítő levelet
küldött az admirálisnak.
– Szerintem ezek után a királynéval is véget ér a
kebelbarátsága.
– Ó, Lady Mary csak egy irigy vénlány. Fogalma sincs
sem a férfiakról, sem a szerelemről.
Apám ismét mosolyog.
– Emlékszel, micsoda kéjjel tette próbára ártatlanságát
az öreg király? Amikor például rávette Sir Francis Bryant,
hogy egy nagyon trágár kifejezést használjon előtte?
Persze fogalma sem volt, miről beszélhet Sir Francis.
– Nos, ahhoz eleget tud az efféléről, hogy aggódjon
Elizabeth húga tiszta erkölcseiért – vág vissza anyám. –
Levélben sürgette, hogy hagyja el a királyné házát. De nem
hiszem, hogy foganatja lenne. Az a csitri olyan okos, mint a
nap, és tudja, melyik oldalán van megvajazva a kenyere.
Azt teszi majd, amihez kedve van, és lefogadnám, hogy el
sem mozdul abból a házból.
– De hiszen nincs is veszélyben az erkölcse! – vonja
meg a vállát apám. – A királyné és az admirális nem élnek
bűnben, megesküdtek egymással. Illetlen sietséggel tették,
és énszerintem a királyné jobbat is választhatott volna, de
ami történt, megtörtént, és kész.
– A királyné szerelmes abba az emberbe – jelenti ki
anyám, és érződik a hangján, mennyire megveti az ilyen
gyengeséget. – Már akkor szemet vetett rá, amikor a
bácsikám még nem vette feleségül, és most hagyta, hogy
az érzelmei felülkerekedjenek a józan eszén. Kár.
Okosabbnak hittem.
– Nos, a király áldását elnyerték, így hát kár csepülni
őket. Úgy látszik, Seymour nagyobb kegyben áll
őfelségénél, mint gondoltam. És ha jobban utánagondolsz,
a házasságuk még hasznunkra lehet. Emlékezz csak,
miféle ajánlattal keresett meg az admirális. – Futólag felém
pillant. – Üljön csak el a hűhó, akkor majd újra
meggondolom a dolgot. Elvégre a királyné eszményi
gardedám lenne!
Rájövök, hogy ez a beszélgetés valamilyen módon
engem is érint. Lehetséges, hogy az admirális azt
javasolta: költözzem Chelsea-be, a királynéhoz? Ha így
lenne, és a szüleim – bár adná az ég! – beleegyeznének,
nem lenne nálam boldogabb lány ezen a földön!
Parr Katalin királyné

Chelsea
1547 augusztusa
Ma Lord és Lady Dorsetet láttuk vendégül vacsorára.
Tomnak igaza volt. Mihelyt házasságunkat közhírré tettük,
Lord Dorsetnek egyszerre nem volt sürgetőbb vágya, mint
hogy Jane lányát a mi gondjainkra bízza. Valósággal
udvarol nekünk! Hát így kerültünk közös vacsoraasztalhoz
egy kancsó fűszeres bor köré, és így esett, hogy immár a
terv részleteiről tárgyalunk.
Tom majd kicsattan a jókedvtől. Most éppen őlordságát
halmozza el jó hírekkel.
– Bale püspök, akinek nagy befolyása van a királyra,
csak a minap súgta meg bizalmasan, hogy meggyőződése
szerint őfelsége igazából Lady Jane-t, a kegyelmetek
leányát szeretné nőül venni.
– Netán magával a királlyal is beszélt ez ügyben? –
kérdezi Dorset. Süt a szeméből a mohóság és a becsvágy,
és néhány pillanatig az jár a fejemben: vajon hová ragad
még bennünket ez a dolog, és jól tettük-e, hogy
belebonyolódtunk?
– Még nem, de mint mondottam, bírom azok bizalmát,
akik beszéltek vele – feleli Tom gördülékenyen. – Ne
aggódjon, milord, őfelsége megfogadja majd a
tanácsomat. Nagyon elégedetlen a katolikus házassággal,
amelyet a tanács rá akar erőltetni. Megígérem önnek, ha
elküldi hozzánk Jane-t, és megtesz törvényes gyámjává, a
kislány sorsának alakulásával mindketten meg lesznek
elégedve. Akkor szabadon és önállóan rendelkezhetem
majd vele, az itt jelen lévő felséges asszony pedig addig is
anyja helyett anyja lesz.
– A legnagyobb örömmel – mosolygok. – Jane elbűvölő
gyermek. – És ha akár csak rövid időre is boldoggá
tehetem, jobban megbékélek magammal, amiért részt
veszek ebben az alattomos mesterkedésben.
– Tehát azt akarja, hogy a gyámleánya legyen? –
kérdezi óvatosan Dorset, habár nehezen tudja palástolni,
milyen mohón kívánja ezt az egyezséget, amely Tomot
Jane törvényes gyámjává tenné. E jogcím alapján Tom
kezelné mindazon birtokokat és jövedelmeket, melyeket
Jane apja halála esetén örökölne. Gyanítom, hogy a márki
közben már gyors fejszámítást végez.
– Igen, azt – bólint Tom. – Mondja csak meg, milyen árra
gondol.
– Kétezer fontra – jelenti ki Dorset minden kertelés vagy
habozás nélkül. – Azzal a feltétellel, hogy tető alá hozza
Jane házasságát a királlyal. Más nem jöhet szóba.
Tom úgy tesz, mintha megdöbbenne, jóllehet
számítottunk rá, hogy körülbelül ekkora összeget kell
lerónunk.
– Rengeteg pénz, milord.
– De a befektetés kifizetődő, a hasznon pedig
valamennyien osztozunk, az országot is beleértve.
– Igaz – helyesel Tom. – Legyen, mondjuk, ötszáz font
előlegnek, ötszáz Jane eljegyzésének, a fennmaradó ezer
pedig az esküvőjének napján?
– Áll az alku – jelenti ki Dorset, mintha egy darab földet
adna el, és nem a lányát bocsátaná áruba – mert hisz erről
van szó.
– Javasolhatnám, hogy Jane karácsony után lépjen be
háztartásunkba? – kérdezem.
– Legalább lesz időnk, hogy megfelelő ruhatárat állítsunk
össze neki – szólal meg Lady Dorset, aki szemlátomást
nagyon elégedett az üzlettel.
Noha tudom, milyen kevés szeretetet érez Lady Dorset a
lánya iránt, kötelességemnek érzem, hogy megjegyezzem:
– Bizonyára nem teszi boldoggá a kilátás, hogy meg kell
válnia Jane-től, aki elvégre gyerek még… Kérem, tekintse
magától értetődőnek, hogy szívesen látjuk, valahányszor
látni kívánja.
– Felséged igazán kegyes – feleli a márkiné, de nekem
úgy tűnik, anya és lánya közelgő elválásának gondolata
inkább csak engem nyomaszt.
Nem áltathatjuk magunkat: milord tiszteletre méltó
bátyja, Somerset, a lord protector még mindig
haragszomrádot játszik öccsével. Igazság szerint erre most
még több oka van, noha szerencsére mit sem sejt róla. A
családi egység látszatát azonban fenn kell tartani, hiszen a
nyílt szakítás aláásná a Seymour család politikai tekintélyét.
Így aztán a protector meghívott bennünket egy kis
kiruccanásra: tekintsük meg a régi kancelláriai kollégiumok
épületét, amelyet őlordsága – minden bizonnyal a törtető
felesége ösztökélésére – a saját palotájává akar átépíteni,
a neve pedig Somerset House lesz.
Háromkor szállunk ki hintónkból a Strand és a Fleet
Street találkozásánál. Ezen a környéken sok lord és
püspök tart fenn udvarházat, amelyek kertjei a Temzéig
nyúlnak, de csak néhány méterrel arrébb áll a Savoy
Kórház roskatag, elhanyagolt épülete, amelyben most
koldusok és zsebmetszők tanyáznak. A Stranden, amely
összeköti a Cityt a Westminsterrel, mindig rengetegen
nyüzsögnek, lovászaink tisztítják meg előttünk az utat,
félreintve a járókelőket.
A Somerset House körül kőművesek, ácsok és
napszámosok sürögnek-forognak, de a belseje még
néptelen. A porlepte helyiségekben felhalmozott hulladékon
kell áttörnünk magunkat; felemelem szoknyáimat, nehogy a
drága anyag bepiszkolódjék. Ned – így nevezi Tom a
bátyját – azon sopánkodik, hogy a király semmi
érdeklődést nem tanúsít a részére kiszemelt francia
menyasszony iránt.
– A mai tanácsülésen őfelsége szemlátomást halálra
unta magát, holott tudja jól, hogy kötelessége odafigyelni és
elsajátítani a kormányzás művészetét. Csak akkor ébredt
fel, amikor a házassága került szóba. De mihelyt
magasztalni kezdtük Elisabeth hercegnő erényeit,
közbeszólt, és azt tudakolta, gazdag-e, merthogy ő jól
kistafírozott és felékszerezett feleséget akar.
Nevetünk. Nemhiába, apja-fia.
– Talán nem erről szól minden házasság? – kérdi Tom.
Ned összehúzza a szemöldökét.
– Hát persze, de akkor sem árt úgy tenni, mintha többről
is szólna. A fiú részéről a komolykodásnak és a
szókimondásnak egészen sajátos elegye lepett meg, és az
urak többsége alig tudta elfojtani derültségét. Nekem
természetesen módomban állt, hogy megnyugtassam,
miszerint a hercegnő derekas hozományt kap, erre nézve
épp most folynak a tárgyalások. De hangsúlyoztam, hogy a
legfontosabb ajándék, melyet a hercegnő őfelségének és
birodalmának hoz, Franciaország tartós barátsága.
– És ezt a király, gondolom, be is vette! – horkan fel
Tom. – Egy füst alatt azt is elhitte volna, hogy a disznók
repülni tudnak…
Ned megsemmisítő pillantással sújtja.
– Franciaországra most nagy szükségünk van. A király
azonban tovább ágált. Közölte, hogy ellene van a hercegnő
vallásának, és követelte, hogy tudassuk a franciákkal:
elvárja, hogy Elisabeth áttérjen az igaz hitre. És rámutatott,
hogy az angliai egyház fejeként nem vezethet oltárhoz egy
eretneket.
Tom arcáról sugárzik az önelégültség. Kitalálom a
gondolatát.
Bravó, felség, ezt jól megmondta! Még szerencse, hogy
van bűvész, aki elővarázsolhatja köpenye ujjából a
megfelelő menyasszonyt!
Már az udvar hasadt kockaköveit tapossuk, de Ned még
mindig zsörtölődik.
– Aztán a ravasz Warwick kijelentette, hogy őfelségének
gyerekjáték lesz meggyőzni a hercegnőt eltévelyedéséről,
a király azonban kiérezte hangjából az iróniát, és éles
pillantást vetett rá. De én tudom, mit akar valójában a fiú.
Nekem már akkor megmondta, amikor még ez az új
házassági terv fel sem merült.
Tom meg én érdeklődve nézünk a lord protectorra. Most
is eltalálom, mire gondolhat az uram.
– Miért, mit akar? – kérdi óvatosan.
– Apja óhajához híven a skót királynőt, Stuart Máriát
akarja nőül venni. Rámutattam, hogy őt már a dauphinnel
jegyezték el, mire a király visszavágott, hogy az
eljegyzéseket fel is lehet bontani, és mostantól az ő
tizennegyedik születésnapjáig – merthogy akkor óhajt
megházasodni – még rengeteg minden előadódhat. Belé
nevelték az álmot, hogy Anglia megszerezheti Skóciát, és
igaza van: ha Stuart Máriát venné feleségül, Skócia jog
szerint is az övé lenne.
– A franciák soha nem fogják felbontani az eljegyzést –
jelentem ki. – Skóciát már a markukban érzik.
– Úgy van – helyesel Ned. – Nem kergethetünk álmokat.
Mind egyetértünk. Mint ahogy azzal sem ámíthatja magát
senki, hogy ez a mi egyre fanatikusabb kis királyunk
elfogadna egy katolikus mátkát. Különösen akkor, amikor
egy nagyszerű protestáns példány is van a tarsolyunkban.
Mindent egybevetve, Tom vakmerő terve kezd
összeállni.
Lady Jane Grey

Bradgate Hall és Chelsea

1548 januárja
Megjött és elmúlt a karácsony, és Bradgate-ben már
majdnem becsomagolva a ládáim, készen a chelsea-i
költözésre. Túlcsordul a szívem a boldogságtól. Amióta
tudtomra adták, hogy a királyné környezetének leszek a
tagja, hinni sem merek ekkora szerencsében. Lehetséges,
hogy valóban kiszabadulok a szüleim fedele alatt
osztályrészemül jutott elviselhetetlen rabságból, hogy nem
kell tovább tűrnöm a szidalmakat, a gáncsoskodást, az
ütlegeket, a kiszámított kegyetlenséget?
Minden nap hálát adok Istennek, amiért végtelen
irgalmában a királynéhoz vezérel. A felséges asszonyt
gyöngéd szíve, szelíd egyénisége a világ
legszeretetreméltóbb emberévé teszi. Szívem egész
hevével imádkozom azért is, nehogy utazásom elé
valamilyen akadály tornyosuljon. Chelsea neve úgy hangzik
számomra, mint a paradicsom, és reménykedem, hogy
Isten nem sokallja meg a fejemre záporozó megannyi
áldást, hiszen magammal vihetem azt a két embert, akit
ezen a földön a legjobban szeretek: a hűséges Ellen
asszonyt és a drága dr. Aylmert.
Közben szüntelenül ott motoszkál bennem a kérdés:
tulajdonképpen miért küldenek most a királynéhoz? Anyám
szerint a rangombéli lányok neveléséhez hozzátartozik,
hogy bizonyos időt valamilyen előkelő háznál töltsenek,
hogy társasági jó modort tanuljanak, és tökéletesítsék
műveltségüket. Nekem azonban azt súgja valami, hogy
más ok is lappang a háttérben, olyasmi, amiből a szüleim
hasznot húzhatnak. Nos, az idő majd eldönti… Bármit
tartogasson is a jövő, a jelen egyelőre nekem kedvez.
A botrány, amely a királyné és az admirális házasságát
körüllengte, szerencsére elcsitult, legalábbis a mi házunk
táján, de az admirális, arra az esetre, ha szüleim még
mindig gyanakodnának, levélben közölte, hogy hozzájuk
költözik az édesanyja, az idős Lady Seymour is, hogy a
királynéval karöltve gondoskodjék jólétemről, és úgy bánik
majd velem, mintha a tulajdon unokája volnék. Társaságnak
sem leszek híján, írta, mivel a háznál él királyi
unokanővérem, Lady Elizabeth is. Olyan boldog vagyok,
hogy aludni is alig bírok az izgalomtól.
Amikor az utazás napja felvirrad, anyám fejedelmi
szoknyasuhogás közepette vonul be hozzám, és nem
hagyja békén Ellen asszonyt meg a szolgálókat: nézzenek
utána, nem maradt-e ki valami a ládáimból. Ezután engem
vesz tetőtől talpig szemügyre. Én arra kértem Ellen
asszonyt, hogy adjon rám egyszerű fekete bársonyruhát,
fehér brokáttal bélelt ujjakkal. Csak kevés ékszert viselek, a
fejemen egyszerű fekete francia főkötő, fátyollal.
Nemrégiben azt olvastam, hogy az erényes protestáns
hajadonhoz a szerény és diszkrét öltözék illik.
– Mit képzelsz, hová készülsz ebben a ruhában? – csap
le rám az anyám, én azonban állom a sarat. Úgysem
zaklathat már sokáig.
– Szerintem az öltözékem kifogástalan, milady, és illik
az alkalomhoz.
– Az öltözéked minősíthetetlen. Úgy festesz, mintha
gyászban volnál. Az ég szerelmére, vedd már észbe, hogy
a királynéhoz készülsz! Őt tiszteled meg, ha adsz a
küllemedre. A szépségedre elvégre nem számíthatsz, nem
játszhatod el, hogy te aztán nem szorulsz rá a
külsőségekre. Ezzel már igazán tisztában lehetnél.
– Ellenkezőleg, milady, nagyon is gondosan öltöztem fel
– jelentem ki háborítatlan nyugalommal –, és biztosra
veszem, hogy a királyné is értékelni fogja. Istenfélő
protestáns hajadonhoz épp az ilyen ruha illik. Olvastam,
hogy a cicoma és a talmi fityegők megannyi pápista
hívság. – Nos hát, megmondtam a magamét. Nemhiába
kívánkozott ki belőlem, amióta csak az a könyv a
kezemben volt. Tudom, hogy goromba voltam. A sértő
szándék egyértelmű, hiszen anyám aranyhímzésű,
gyöngyökkel és drágakövekkel szegett, fényes piros
selyemruhát visel, és tele van aggatva ékszerrel.
Felszisszenek, amikor a pofon elcsattan, de szótlanul
tűröm. Anyám viszont lihegve szedi a levegőt, és az arca
vörös.
– Most pedig térden állva kérsz bocsánatot!
Meg sem mukkanok.
– Megsértettél, arcátlan fruska! Most térden állva kérsz
bocsánatot, utána pedig átöltözöl az alkalomnak
megfelelően. Nem a te dolgod, hogy ilyesmiken töprengj.
Nekem te nem fogsz ellentmondani. Többé ne halljak ilyen
zagyvaságokat!
– Nem kérhetek bocsánatot, milady, amikor semmit sem
vétettem.
Újabb pofon.
– Térdre! Vagy megírom a királynénak, hogy
meggondoltuk magunkat, és nem engedünk el.
Most megfogott. Sarokba szorított, és ezt ő is tudja.
Fogcsikorgatva letérdelek.
– Bocsánatot kérek, milady – suttogom.
– Ennyi elég. És most, Mrs. Ellen, hozza be a zöld
damasztruhát a sárgásbarna tunikával. Meg persze a
smaragd nyakéket.
Lopva összenézünk Ellen asszonnyal, de vitának itt már
nincs helye. Pompásan kiöltözve, a januári hideg ellen
szőrmékbe burkolózva vonulok a fogadóterembe, és újólag
térdre borulok: ezúttal szüleim áldását kérve. Aztán
felmászom a hintóba, és kísérőimmel együtt elindulok délre
– a szabadság felé.
Miközben bókolok, Katalin királyné szélesre tárja karját.
– Csak semmi ceremóniát, Jane. Isten hozott Chelsea-
be. Remélem, nagyon boldog leszel itt. –Melegen magához
ölel, majd elenged, hogy a mosolygó lord admirális is
üdvözölhessen.
– Ni csak, milyen szemrevaló kis hölgy – mondja
jókedvűen, és hátrább lép, hogy alaposabban szemügyre
vehessen. – És hogy megnőttél!
– Nem olyan sokat, milord. – Tudom, hogy csak
kedveskedni akar, hiszen tíz évemhez képest még mindig
kicsi vagyok.
– Az itteni friss, egészséges levegő majd jót tesz –
mondja a királyné. Aztán elhagyjuk a mólót, ahol a bárkám
kikötött, és elindulunk az ápolt, szabályos ágyások között
tekergő ösvényen a halványpiros téglából épült kastély felé.
A soktáblás ablakok szikráznak a téli napsütésben. A
díszteremnek csodálatos, sima gerendákból ácsolt
mennyezete és címerrel díszített ablakai vannak. Itt vár rám
unokatestvérem, Lady Elizabeth, aki kétfelől megcsókol, és
elismerő pillantásokkal méreget.
Tizennégy évesen Elizabeth jóval magasabb, mint én,
mégis sok közös van bennünk. Vörös a hajunk, mint
általában a Tudoroké, és a francia főkötő alatt mindketten
középen elválasztva viseljük. Mindketten nagyon vékonyak
vagyunk, egyformán sápadt és szeplős a bőrünk, az állunk
hegyes, sötét és figyelmes a szemünk, és neki is, nekem is
nagyon szép kezünk van, hosszú, vékony ujjakkal. Első
látásra észreveszem, hogy Elizabeth minden alkalmat
megragad finom keze érvényesítésére. Attól tartok,
unokanővérkém igencsak hiú.
– Sok királyi herceg kérte már meg a kezem –
dicsekszik később, amikor egy ablakfülkében
beszélgetünk, várva, hogy vacsorához szólítsanak. – Azt
mondják, fényes házasságra vagyok hivatva.
– Fenségedet ugyancsak ostromolhatják – jegyzem
meg, bár biztosra veszem, hogy túloz, hiszen fattyú mivolta
miatt aligha lehet ennyire kapós a királyi házasságok
piacán.
 – Bosszant is eléggé! – jelenti ki. – Egyáltalán nem
szeretnék férjhez menni. Semmi szükségem rá, hogy egy
férfi parancsolgasson nekem, inkább a magam ura lennék.
És az se vonz, hogy évről évre újabb gyereket szüljek.
Félek tőle.
Őszintesége meglep, de tetszik is.
– Csakhogy kötelességünk, hogy férjhez menjünk, és
örökösöket szüljünk az urunknak – mondom.
– Eh mit, kötelesség! Aragóniai Katalin teljesítette a
kötelességét, megszülte azt a sok halott kisbabát, és
jutalmul eltaszították. Jane Seymour abba halt bele, hogy
teljesítette kötelességét. Katherine Howard pedig… –
Elhallgat, és az ajkát harapdálja. Bizonyára az anyjára
gondol. – Mindegy. Ha majd itt lesz az ideje, világossá
teszem, hogy szűzként akarok élni és meghalni.
Szúrós pillantással mér végig.
– Most persze azt hiszed, kis cousine, hogy ez
lehetetlen, nem igaz? Nos, mondok én neked valamit. Ezen
a világon sok módja van annak, hogy úgy tegyünk, mintha
alkalmazkodnánk mások terveihez, de közben csak
magunkra hallgassunk, és elodázzuk a dolgokat. És aztán
anélkül, hogy összeütközésre kerülne sor, egyszer csak
kiderül, hogy a helyzet közben megváltozott, és azt tehetjük,
amit eleve is akartunk.
Nem egészen értem, miről beszél, így csak bizonytalanul
bólintok.
– Tudd meg, hogy te is ezért vagy itt – jelenti ki egyszer
csak Elizabeth.
– De miért? Hogy érti ezt?
– Azért, hogy az admirális nyélbe üthesse a
házasságodat.
Hát persze! Gyanítottam én, hogy nem csak egészségi
okokból küldenek Chelsea-be, és nem is azért, hogy
örömet szerezzenek nekem.
– Ezt megmondták fenségednek?
 – A királyné egy megjegyzéséből olvastam ki – közli
Elizabeth homályosan. – A részleteket természetesen nem
ismerem. De az admirális azt mondja, minden férfi jól járna
veled. Mint egy tenyészkancával! – teszi hozzá kuncogva.
– Úgy is érzem magam – dünnyögöm. – Hát nem
felháborító, hogy az én véleményemet ki sem kérték?
– Ez mindig így van – mondja Elizabeth. – Nők vagyunk,
és a férfiak úgy gondolják, a mi véleményünk nem számít.
De nem vagyunk ám olyan gyengék, mint hiszik – ezt soha
ne felejtsd el, Jane! Bennünk is van erő, ész, elszántság –
és ezek nagyon hasznos erények. Ha nem tetszik a férj,
akit kiszemeltek neked, légy ravasz. Sok módja van annak,
hogy elkerüljük a nem kívánt házasságot.
El sem tudom képzelni, hogy tőlem kitelnék ilyesmi.
– És egyáltalán miért kellene férjhez mennünk? A
hajadonoknak is annyi örömet kínál az élet! Élvezhetjük a
zenét, a jó könyveket, a baráti társaságot, sőt, ha úgy
tetszik, akár még az urakkal is elcicázhatunk!
Megbotránkoztat ez a beszéd. Elizabeth rám néz, és
elneveti magát.
– Úgy bizony, Jane, ha okos vagy, mindent
megkaphatsz. Eddig és ne tovább – de hogy hol a határ,
azt te döntőd el. Nem kell ám lemondani az élet örömeiről,
csak mert nem mentél férjhez.
– Hol tanulta mindezt, milady? – kérdezem, mint aki nem
hisz a fülének.
– Magam okoskodtam ki – feleli nagy vidáman. – Gyere,
ideje vacsorázni.
Követem az ebédlőbe. Egy biztos: chelsea-i
tartózkodásom fölöttébb érdekesnek ígérkezik.
Csodálom Lady Elizabethet, és kicsit tartok is tőle.
Bizalmába fogadott, megosztja velem merőben újszerű
nézeteit, és ha nincs felnőtt a láthatáron, úgy káromkodik,
mint egy férfi. Le sem tagadhatná, ki volt az apja, és máris
fejedelmi módra viselkedik. Kivételesen eszes, nagyon
szellemes, és hamarosan rájövök: inkább leszünk
vetélytársak, semmint közeli barátnők. Mindazonáltal
mindig megadom neki a rangja szerinti köteles tiszteletet,
és együttléteinket tanulságosnak és serkentő hatásúnak
érzem. Sok kellemes órát töltünk együtt vallási vagy
filozófiai kérdéseken vitázva; máskor fordítói versenyt
rendezünk, rámutatva egymás hibáira és vetélkedve az
elsőségért. A királyné ragaszkodik hozzá, hogy
kézimunkázzunk is, ilyenkor kölcsönösen sajnáljuk
egymást.
Mindezzel együtt Katalin királyné társaságában jobban
érzem magam. Néha ő is jelen van tanóráimon, és utána
megbeszéli velem a tanultakat. Oktatónak is kedves és
jóságos, és egyszersmind az a véleménye, hogy a tanulást
más, kevésbé fárasztó időtöltésekkel kell váltogatni.
Tavasszal kétszer is bejött a tanulószobába, és utasította
dr. Aylmert: csomagolja el a könyveit. Ebben a szép
időben, mondta, rendezzünk inkább kerti pikniket, és
tanárom nem tiltakozhatott, hiszen őt is meghívta. Ezután
asztalt terítettek a fák alatt, ott, ahol ki lehet látni a folyóra,
és az udvarhölgyekkel együtt falatozás közben sokat
nevettünk és tréfálkoztunk. Mindez újdonság számomra, és
nagy örömöm van benne.
A tanulás azonban soha nem fáraszt. Számomra olyan
kaland, amely egyaránt serkenti a szellemet és a
képzeletet, és soha nem tudok ellenállni csábításának.
– Önt öröm tanítani, Jane – mondja dr. Aylmer.
Legnagyobb zavaromra Lady Elizabeth mestere, dr.
Ascham előtt is egyre csak az én dicséretemet zengi. A két
tanár hasonló módszereket követ. Egészséges, de baráti
versengés folyik köztük; mindkettő arra törekszik, hogy
tanítványa felülmúlja a vetélytársnőjét.
– Ön valóban nagyon tehetséges, Jane – mondja
Aylmer, én pedig fülig pirulok.
– Vigyázzon, uram, nehogy az elbizakodottság bűnébe
essem!
 Ó, annyira boldog vagyok itt! Soha nem akarok
hazamenni!
Parr Katalin királyné

Chelsea
1548 márciusa
Ellen asszony kopogtat az ajtómon, s egy tálcán
szíverősítőt hoz.
– A szakács kérte, hogy behozzam, asszonyom –
mondja azon a szelíd, barátságos hangján.
– Köszönöm, Ellen asszony, és örülök, hogy benézett
hozzám. Már rég meg akartam kérdezni, jól érzi-e magát
nálunk.
– Ó, asszonyom – feleli ragyogó arccal a dada –, igazán
otthon érzem itt magam. És hetek óta, amióta csak
ideköltöztünk, figyelem Jane-t is, és csak álmélkodom,
mennyire megváltozott. Feladta tartózkodását, nem lázong,
nincs benne állandó sértettség, mint odahaza, és tele van
életörömmel.
– Boldogan hallom…
– És ennek az az oka, hogy felséged nyugodt, elégedett,
derűs házat visz. Jane valósággal kivirágzott a felséged
gondozásában.
– Én is aggódtam Jane miatt, amikor megjött –
mondom. – Néma volt és merev, valóságos egérke,
rosszabb állapotban volt, mint korábban. Most azonban
gyakran hallom, ahogy hangosan felnevet, és a vitákban is
helytáll. Kezdetben visszariadt az uram jóindulatú
ingerkedésétől, de most már ügyesen riposztozik, sőt
megesküdnék, hogy egy kicsit kacérkodik is vele, ami az
admirálist roppantul mulattatja. Tegnap azt mondta neki,
hogy csinosabb, mint valaha. A kislány ugyan belepirult, de
úgy látom, lassan már el is hiszi a bókokat.
– Nekem is nagyon jót tett a környezetváltozás – jelenti
ki Ellen asszony. – Szeretek itt élni. És ha Jane boldog,
akkor én is az vagyok.
 Megvallom, sosem láttam még dadát, aki ennyire
szeretné a védencét.
– Örömmel látom, hogy Kat Ashley személyében új
barátnőt is szerzett – jegyzem meg. Mrs. Ashley Lady
Elizabeth nevelőnője, és akár Ellen asszony, ő is igazi jó
lélek, aki odaadón gondoskodik a rábízott gyermekről – a
két asszonyban sok a közös vonás. Amikor az ifjú
hölgyeknek órájuk van, ők ketten leülhetnek a társalgóban
vagy a kertben, és kedvükre cseveghetnek egy pohárka
szíverősítő vagy egy tányér marcipános sütemény fölött.
Néha még én is csatlakozom hozzájuk. Szeretem az itthoni,
meghitt hangulatot. Rég ráuntam már az udvari
hókuszpókuszokra, és a saját házamból száműztem az
etikett merev szabályait.
Mindazonáltal királyné lévén mégsem dobhatok sutba
minden gátlást, és nem tárhatom fel a két hölgy előtt rejtett
szorongásaimat. A látszatra bizonyos mértékig adni kell, és
mindenki megütközne, ha egy rangombéli személy
kiöntené a lelkét az alárendeltjeinek.
Viszont ha ez így megy tovább, lassan megbolondulok.
– Jó reggelt, Kata! – lép be hozzám az uram emelkedett
hangulatban, majd megtorpan. – Csak nem érzed rosszul
magad, drágám?
Megtörlöm a szám. Egészen elgyengültem.
– Lehet, hogy ez a látszat, Tom, pedig jól érzem magam,
sőt, nagyon is jól. Érted, mire célzok?
– Arra, hogy boldog vagy! Nem igaz, szerelmem? –
Gyöngéden homlokon csókol. – Ugye boldoggá tettelek az
éjjel? Valld csak be, semmi szükség szemérmeskedni!
Bár a hányinger már a torkom szorongatja, mosolygok
az elfogultságán. Teljesen félreértette, amire utaltam.
– Azt próbálom értésedre adni, Tom, hogy azt hiszem,
gyermekem lesz.
– Ó, Kata, ez aztán az örömhír! – kiáltja, majd cuppanós
csókot nyom ezúttal a számra, a magasba emel, és forogni
kezd velem.
– Könyörgök, milord, hagyja abba, megsínyli a baba! –
nevetek. Boldoggá tesz, hogy ilyen lelkes. Minden férfi,
legyen bár nagyúr vagy földműves, fiú utódra vágyik, és ez
alól Tom sem kivétel. Öt perccel később már nagy
gyönyörűséggel tervezgeti fiunk jövőjét, amely
természetesen csupa kitüntetés és jómód lesz.
– Fényes fogadást kell rendeznünk a keresztelőjére! –
jelenti ki. – Meghívom magát a királyt is! – A közelgő
apaság reménye olyan túláradóan boldoggá teszi, hogy
nem hozhatom szóba a bensőmet feszítő szorongásokat.
Mihelyt fütyörészve elvonul az istállók felé, háziköntöst
húzok ingem fölé, és felkeresem anyósomat, a tiszteletre
méltó Lady Seymourt. Bölcs idős hölgy, aki, úgy sejtem,
már nem időzik köztünk sokáig, de tíz gyermeket szült, és
bizonyára megérti, mi megy végbe bennem.
– Örvendek, asszonyom, hogy megtisztel – mondja, és
szálfaegyenes háttal felemelkedik székéről. Már ilyen korán
reggel is gondosan fel van öltözve, ruhájának minden
redője, minden haja szála pontosan a helyén.
– Milady – kezdem –, nagyszerű hírt mondok. Gyermeket
várok.
És elsírom magam.
– Kérem, felség, foglaljon helyet! – kiáltja Lady Seymour.
– Mi a baja? Fájdalmat érez?
– Nem, nem, amennyire megítélhetem, minden
rendben… – Pityergek. – De annyira meg vagyok rémülve.
Állandó félelemben élek. Harminchat éves vagyok, és ez az
első babám.
– Először is nyugodjék meg, asszonyom – utasít
anyósom határozott hangon. – Ha nyakló nélkül felizgatja
magát, a gyermeknek árt vele.
– Bizonyára gyávának hisz – szipogom. – Egy angol
királynénak nem volna szabad így viselkednie. És igazán
nem vagyok már zöldfülű csitri. De tudom, hogy a szülés
minden asszonyra veszélyt jelent, annál nagyobbat, minél
idősebb az első gyermekét váró anya. Isten a tudója, hogy
magamat is féltem, de a babát még sokkal jobban. Meg
akarom érni, hogy felnőjön, irányítani szeretném a
fejlődését. Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy
anyátlanul hányódjék ebben a bizonytalan világban.
– Lehet, hogy csodálkozni fog, de higgye el, a legtöbb
nő így érez – mondja Lady Seymour. –Természetes
jelenség, de fegyelmeznie kell magát. Ha jól ismerem a
fiamat, a legjobb gondozásban és segítségben lesz része,
ami csak pénzzel megváltható. Imádkozzon a szerencsés
kimenetelért, mert Isten kezében vannak mind a ketten:
felséged is, a baba is. És ne felejtse el, hogy az anya
ijedezése rosszat tesz a születendő gyermeknek –
kötelessége tehát, hogy elhessegesse félelmeit, és
magabízón, derűsen nézzen a jövőbe. Bocsásson meg
nyíltságomért, asszonyom, de úgy beszélek önhöz, mintha
nem a királyném, hanem a leányom volna.
– Milyen jóságos ön, milady – mondom immár hüppögés
nélkül és valamelyest megnyugodva. – Megfogadom a
tanácsát, és Istenbe helyezem bizodalmam.
Ám akárhogy próbálom elűzni sötét gondolataimat, a
következő napokban és hetekben tovább kísértenek.
Megtapasztaltam, hogy a terhesség, nevéhez illőn, valóban
nem könnyű állapot. Egész nap halálosan fáradt vagyok,
nehezen küszködöm a folytonos hányingerrel, és Tom
ölelését sem kívánom. Van más oka is rossz
közérzetemnek, bár ha megvallanám, mindenki hiú,
sekélyes cemendének tartana. De mint minden feleséget,
aki lassan középkorúvá érik, és hajdani szépsége
apránként cserbenhagyja, engem is aggaszt, hogy
mennyire viseli meg arcomat és alakomat a terhesség.
És van egyéb is, amivel szembe kell néznem, és
léhának tetsző szorongásom ebből is fakad. Egészen
biztos, hogy nem képzelődöm. Még magamnak sem
szívesen vallom be, mert megszakad tőle a szívem, de Tom
szenvedélye lanyhulóban van. Igaz, most is gyöngéden és
tiszteletteljesen viselkedik velem, de öleléséből kiveszett a
hév. Próbálom nyugtatni magam, hogy sok férj soha nem is
szerette a feleségét, goromba vele, vagy eldicsekszik a
szeretőivel, nekem pedig a lényeges dolgokban igazán
szerencsém volt. És mégis: ha két embernek olyan testi
gyönyörökben volt része, mint Tomnak és nekem
házasságunk első hónapjaiban, ezt a boldogságot nem
pótolhatja sem a gyöngédség, sem a tisztelet. Ha
elgondolom, mit vesztettem, már szívembe markol a
félelem.
De nem csupán ez nyomaszt és gyötör. Az uram és én
nagy felelősséget vettünk magunkra, és ha félelmem nem
alaptalan, akkor jóvátehetetlenül eljátszottuk a belénk
helyezett bizalmat. Ugyanis szinte bizonyosra veszem, hogy
a férjem szerelmes szándékkal sündörög Lady Elizabeth
körül.
Ellen asszony

Chelsea
1548 márciusa
Még túl hideg van hozzá, hogy a szabadban élvezzük a
tavaszi napsütést, így hát Mrs. Ashley meg én
szabadidőnkben egy textiltapéta borítású szobácskába
húzódunk, kezünket a szénserpenyőnél melengetjük, és úgy
társalgunk a gondjainkra bízott fiatal lányokról. Kat Ashley
bőbeszédű, pletykaéhes teremtés, de ez egyszer komoly
oka van az aggodalomra.
– Amit most megsúgok, azt örökre fedje titok! –
figyelmeztet.
Megértőn bólogatok. Napnál világosabb, hogy el van
keseredve, és alig várja, hogy könnyítsen a szívén.
– Bennem megbízhat – nyugtatom. – Senkinek sem
fogom elárulni.
– Tavaly nyáron kezdődött… A lord admirális
reggelenként gyakran benyitott Lady Elizabeth-hez, mielőtt
felkelt volna, és ahogy feküdt az ágyban, incselkedett vele,
csiklandozta. Én természetesen mindig jelen voltam, de
amikor rászóltam, hogy ejnye már, hagyja békén azt a
kislányt, oda sem figyelt. És az igazat megvallva, a lady
mintha bátorította volna. Kuncogott a takaró alatt, milord
pedig lehúzta róla, és megpaskolta az ülepét, pedig csak
egy vékony ing volt rajta.
– Hát ez csöppet sem tetszik nekem – jelentem ki
méltatlankodva. – Gyalázat ilyet művelni. Hiszen jóformán
gyermek még.
– Éveire nézve talán az – jegyzi meg komoran Mrs.
Ashley –, de egyebekben korántsem. Nos, elég az hozzá,
hogy amikor Londonban, a Seymour Place-ben laktunk,
milord reggelenként továbbra is felkereste a
hálószobájában, méghozzá olykor csak hálóköntösben,
meztelen lábszárral. Higgye el, ha mondom: egy
alkalommal a köntöse úgy szétnyílt elöl, hogy kilátszott a…
nos, tudja, mire gondolok. Világossá vált, hogy ez már nem
ártatlan játék mostohaapa és gyermek között.
– És mit szólt mindehhez Lady Elizabeth?
– A végén már kínos volt neki. Akármilyen koraérett, a
dolog egyre jobban sértette a szeméremérzetét. Rászokott,
hogy nagyon korán keljen és rendbe szedje magát,
úgyhogy mire milord megjön, már a könyvei fölött üljön, de
az úr nem értett a szóból: továbbra is megjelent
reggelenként, illetlen öltözékben. A végén beolvastam neki.
Azt mondtam, ha nem hagyja abba, szólok a királynénak. Ő
csak nevetett, de azért ettől kezdve elmaradt. – Mrs. Ashley
nagyot sóhajtott. – Csakhogy amikor visszatértünk
Chelsea-be, újra kezdte kisded játékait, sőt minden reggel
korábban állított be. Az úrnőm bezárta az ajtaját, de az
admirálisnak volt saját kulcsa, így aztán, ha Lady Elizabeth
meghallotta a kulcscsörgést, kiugrott az ágyból, és az ágy
függönyei mögé bújt. A lord azonban odaugrott,
kiráncigálta, és addig csiklandozta, míg irgalomért nem
könyörgött. Derekasan összetapogatta, ahol csak érte –
nekem elhiheti. Egyszer aztán úgy esett, hogy még az
ágyban találta, és mindenáron meg akarta csókolni, de a
lady eltaszította. Én meg közöltem vele, hogy az
embereknek már feltűnt a dolog, és sürgősen hagyja abba
ezt a hancúrozást, de ő megesküdött, hogy nincs semmi
gonosz szándéka, és az úrnőm olyan neki, mintha a lánya
volna. Még meg is fenyegetett, hogy ha újra járatni merem
a szám, bepanaszol a lord protectornál.
– De a királyné… Ő tudta, mi folyik a házában?
– Épp ez a furcsa. Egyszer-kétszer maga is csatlakozott
ehhez a reggeli huncutkodáshoz. És amikor Hanworthben
voltunk, kettesben vették üldözőbe a kertben Lady
Elizabethet, és amikor elkapták, a királyné fogta le, amíg az
admirális ollóval vágta szét rajta csíkokra a ruhát. És
közben végig kacarásztak mind a hárman. Ekkor már
komolyan haragudtam, mert kifogástalan fekete
damasztruha volt, az, amiben apját, a királyt gyászolta, és
reménytelenül szét lett szabdalva. Meg akartam mondani a
magamét a királynénak, de azt mondta, ne izgassam
magam, ez csak amolyan együgyű móka volt. Én persze
izgattam magam, de még mennyire!
Most is látszik, mennyire fel van dúlva.
– Minderről mit sem tudtam – jegyzem meg.
– Van még egyéb is. – A jó asszony az ajkába harap. –
Nemrég történt valami, ami végre felkeltette a királyné
gyanúját. Hogy pontosan mi volt, nem tudom, és a kis
úrnőm nem akar beszélni róla – ő aztán megvan mások
tanácsa nélkül. Úgy kezdődött, hogy a királyné magához
rendelt, és közölte: az admirális látta Lady Elizabethet,
amint a galérián átölel egy férfit. Mármost akkoriban az
admirálison kívül csak két férfi lakott a házban: dr. Aylmer
meg az én úrnőm tanára – nem dr. Ascham, mert ő
elutazott, hanem dr. Grindal. Azt a beteges öregembert
pedig igazán senki sem gyanúsítaná.
– Úgy hangzik, mintha az admirális önmagáról próbálta
volna elterelni a gyanút. Ha így van, ügyetlenebbül hozzá
sem foghatott volna.
– Lehetséges – mondja Kat, de látszik, hogy nem
nagyon hisz ebben a változatban. – De a cselédség már a
nyelvére vette, és csak idő kérdése volt, hogy a királynéhoz
is eljusson a szóbeszéd. Ha ugyan már addig el nem jutott.
De Katalin királyné okos asszony. Énszerintem ő maga
találta ki ezt a történetet, mivel nem akarta az urát előttem
befeketíteni. Azt mondta: a jövőben vigyázzak jobban Lady
Elizabethre. És elhiheti, hogy nekem ezt nem kellett kétszer
mondani.
– És az admirális még mindig eljár hozzá reggelenként?
– érdeklődöm.
– Nem, amióta a királyné beszélt velem, azóta távol
tartja magát. Gondolom, rájött, hogy a felesége sejt valamit.
 – Akkor reménykedjünk, hogy a dolog ennyiben is
marad.
– Reménykedjünk – ismétli meg borúsan Mrs. Ashley.
Hallgatok. Igazán boldog voltam itt, a királyné házában,
és velem együtt boldog volt Jane is, de most, ebben az
ijesztő felfordulásban már kétségeim támadnak: valóban jó
helyen van-e itt az én kis úrnőm.
Lady Jane Grey

Chelsea
1548 márciusa
Itt, a királyné házában a felszín alatt nyugtalanító
áramlatok keringenek. Másnak szánt mondattöredékek ütik
meg a fülemet, vagy abbamarad a beszélgetés, ha
közeledem, és az a benyomásom, mintha a királyné csak
színlelné, hogy boldog. Valami nincs rendjén, ugyanúgy,
mint két évvel ezelőtt az udvarnál, azokban a szörnyű
hetekben, de senki sem méltat rá, hogy tájékoztasson.
Érzem, hogy Ellen asszony tudja, mi folyik körülöttünk, de ő
persze, mint mindig, bármire kész, hogy megóvjon az
esetleges kellemetlenségektől. És annak sincs értelme,
hogy Lady Elizabethnél érdeklődjem, mert úgy tűnik, mintha
valamiképpen ő is bele volna keveredve a dolgokba, és
ismerem annyira azt a csavaros észjárását, hogy tudjam:
saját jószántából soha nem adná ki a titkait.
Aztán egy napon a királyné szobájába megyek egy
könyvért. Ott találom Lady Tyrwhittet – azt az udvarhölgyet,
akit a legkevésbé kedvelek. Tiszteletteljesen, sőt
mézesmázosan kezd beszélgetni velem, és közben, mintha
valami köztudott tényt hozna szóba, megemlíti, hogy egy
szép napon Anglia királynéja leszek.
– Én? – kérdezem álmélkodva.
– Hát persze, milady, ki más – feleli zavartan Lady
Tyrwhitt. – Azt hittem, tud róla.
– Nem én – dadogom. Úgy érzem magam, mint akit
főbe kólintottak.
– Pedig csak az igazat mondtam, milady. A királynétól
hallottam.
Lázas sietséggel kezdem hajszolni őfelségét, akit végül
a kertben találok, bizalmas beszélgetésben a főkertésszel.
Rám néz, s ez az egyetlen pillantás elég neki, hogy ujját a
szájához emelje, majd elbocsássa a kertészt, és egy
árnyas lugasba vezessen, ahol négyszemközt lehetünk.
Tovább nem bírom visszafogni magam.
– Úrnőm – buggyan ki belőlem –, Lady Tyrwhitt azt
mondja, hogy én Anglia királynéja leszek. Micsoda beszéd
ez? A király egészséges, és van két nővére, aki követheti a
trónon.
A királyné nyugodtnak látszik. Megfogja a kezem.
– Jane, amikor a szüleid ideküldtek, az a remény
vezérelte őket, hogy őlordsága, az admirális elrendezi a
házasságot közted és a király őfelsége között. Az ilyen
dolgokat nem lehet elkapkodni, de mindnyájan bízunk
benne, hogy őlordsága egy szép napon nyélbe üti ezt a
nászt. Neked azért nem szólt senki, mert a terv meg is
bukhat, és nem akartuk, hogy csalódás érjen. Lady
Tyrwhittnek sem lett volna szabad fecsegnie, hiszen
titoktartást fogadott, de talán azt hitte, mi már beavattunk.
– Hogy én… a királyhoz menjek feleségül? – kérdem
suttogva.
– Úgy van, Jane. Neked, drága kislányom, minden
adottságod megvan hozzá, hogy nagyszerű királyné váljék
belőled; akármilyen királyi vőlegényhez méltó lennél. Mi
több, a király meg te ugyanúgy gondolkodtok a vallásról, és
semmi kétségem, hogy őfelsége éppoly kívánatosnak
tartaná ezt a házasságot, mint mi.
Nem találok szavakat. Hát ezért vesznek körül olyan
hódolattal a királyné hölgyei! Azt hittem, hogy ezt csak a
származásomnak vagy talán még a műveltségemnek
köszönhetem.
Katalin királyné látja, mennyire meg vagyok zavarodva,
és átölel.
– Kisgyerekkorodtól tudnod kellett, Jane, hogy egy szép
napon előkelő házasságot szerveznek majd neked, olyat,
ami az egész családod díszére és hasznára válik.
– Hiszen tudtam én, úrnőm, de ilyen magasra sohasem
néztem volna. Anyám őladysége inkább azt sulykolta
belém, hogy a férjem megválasztásában a szerelemnek
nem lesz szava, de akkor is az lesz a kötelességem, hogy
a házasságkötés után szeressem az uramat. Ám hogy
méltónak találjanak a királyhoz… amikor az egész
kereszténységben nincs nála dicsőbb uralkodó…
– És úgy látom, nem is ellenszenves neked – mosolyog
a királyné.
– Hiszen alig ismerem, felség – mondom irulva-pirulva –,
és mindketten még annyira fiatalok vagyunk… Én, felséged
is tudja, nem áhítozom földi pompára és fényes rangra, de
hálásan fogadnék egy hasonló korú férjet, akire kellemes
ránézni, és aki mind a hite, mind az érdeklődési köre
tekintetében közel áll hozzám.
– Való igaz – bólogat a királyné –, a csekély
korkülönbség nagy áldás lehet. Ismerek olyan lányokat,
akiket akaratuk ellenére eskettek össze nagyapakorú
férfiakkal. A király azonban maga is félig gyermek még, és
csinos fiatalembernek ígérkezik. Istenesebb, mint az apja
volt, sokkal komolyabban veszi az életet, és el sem lehet
képzelni, hogy a házaséletében az apai példát kövesse.
– Valóban azt hiszem, hogy meg tudnám szeretni –
jegyzem meg szégyellősen. Ez az első alkalom, hogy a
házasság emberi vonatkozásai is megfordulnak a
fejemben. – És elkövetnék minden tőlem telhetőt, hogy
felséged példája nyomán jó feleség és érdemes királyné
legyek.
Katalin mosolyog, és megveregeti a kezem, nekem
pedig egyszer csak fejembe száll a mámor.
– Úgy látszik, maga az Isten szemelt ki erre a magas
posztra – suttogom. – A terve igazán világos. Engem,
szerény eszközét akar felhasználni, hogy Angliában is
meglegyen az Ő akarata. Ez lesz hát életem célja és
rendeltetése. Én fogom segíteni és támogatni első
protestáns királyunkat a maga Isten megszabta művében.
 – Imádkozni fogok, hogy így legyen – mondja a királyné,
és megszorítja a kezem.
– A kép összeáll – mondom. – Eddigi
viszontagságaimmal Isten akarta próbára tenni a hitem,
hogy felkészítsen a rám váró nagy feladatra. Idáig tartott a
próbaidőm.
Őfelsége megindultan néz rám.
– Zsenge korodhoz képest bölcs és józan vagy. El sem
mondhatom, milyen boldoggá tesz, hogy így fogadod a hírt.
Nagyon szeretném, hogy boldog légy, de éppígy
szeretném, ha éreznéd, hogy az életednek valamilyen
fennkölt célja van. A házasság több mint politikai alku, és
ebben a kőkemény vállalkozásban, amelyet apád és az
admirális elindított, te megérezted az isteni szándékot.
Nem győzöm dicsérni ezért az Urat.
Rámosolygok.
– Ez egyszer örömmel fogom teljesíteni szüleim
utasítását.
Whitehall
1548 márciusa
A királyné óhajtása szerint elhoztak az udvarba, hogy
kihallgatáson jelenjek meg a királynál. Katalin megkérte az
admirálist: közölje a lord protectorral, hogy én a pallérozott
szellem valóságos megtestesülése vagyok, és nem ártana,
ha őfelsége is megismerkednék velem, hátha öröme telik
majd egy vele éppen egykorú unokatestvérben.
Az udvar most sokkal merevebb és hivatalosabb, mint
volt Henrik király idejében, ezért a királyné már jó előre
betanít az etikett megfelelő szabályaira. A kijelölt délutánon,
amikor a király fogadószobája ajtajában bejelentenek,
háromszor bókolok, de nem merek felnézni, hátha akkor
megbotlom. Aztán felegyenesedem, majd három lépés
után újabb három bókot csapok. További három lépéssel
már ott vagyok az emelvény lépcsőjénél, ahol újabb három
bók következik. Amikor pedig keskeny, gyerekes,
gyűrűkkel teliaggatott kéz nyúlik csókra felém, térdre hullok.
– Álljon fel, rokon, szívesen látjuk – szólal meg a király
magas, parancsoló hangon.
Figyelmeztetem magam: el ne felejtsek újra letérdelni,
valahányszor beszélek hozzá. Egyelőre azonban felállok,
és ráemelem a tekintetem. Vékony, rézvörös hajú fiút látok,
akinek füle is, álla is hegyes. Van benne valami manószerű,
de ez a manó egyszersmind fenséges is. A szeme viszont
hideg és zárkózott. Sejtem, hogy nem az a fajta, akivel
könnyű összemelegedni.
– Hallottam, hogy ladységed afféle mintagyerek –
ereszkedik le hozzám a felség.
Ahogy illik, letérdelek, és illemtudón felelem:
– Erőmhöz mérten iparkodom a tanulmányaimban,
felség.
– Hallom, dr. Aylmer a mestere – mondja immár
élénkebben a király. – Dr. Cheke igen nagyra tartja. Nagy
szerencse, rokon, hogy ilyen tanára van.
A fiú valamicskével fiatalabb, mint én, de a modora
alapján sokkal idősebb lehetne.
– Nagyon kedvelem őt, felség.
– És erről mi a véleménye? – A király egy
pergamenlapot vesz elő a zsebéből, és átadja. Görög
nyelvű fordítás, igazán egész talpraesett.
– A saját műve, felség? – kérdezem vakmerőn.
– Igen, ma reggel készítettem. Nos, rokon, milyennek
ítéli? Önök már eljutottak idáig?
Meg még jócskán tovább is, gondolom, de ezt
természetesen nem mondhatom ki, és a gőg bűnébe sem
eshetek. Nekem nagyon könnyen megy az ilyen munka, de
ez nem az én érdemem, hanem Istené.
– Bámulom felséged teljesítményét – felelem.
– Vissza tudná fordítani latinra? – kérdezi alattomos
pillantással.
– Megkísérlem, felség. – Nézem a görög szöveget,
amely a fejemben egy csapásra latinná alakul. Ügy teszek,
mintha törném a fejem, egy-két szónál szándékosan
megbotlom, de a király így is el van képedve.
– Dr. Aylmer dicséretet érdemel a növendékéért –
mondja, amikor elhallgatok. Vajon tévedek, amikor a
hangjából némi iróniát olvasok ki?
Annyi bizonyos, hogy erre a témára már ráunt. Most azt
javasolja: kártyázzunk. Leül egy kipárnázott székre, nekem
egy ülőkét jelöl ki. Az udvaroncok, csupa finom lord és lady
ékkövekkel kirakott, pávaszín ruhákban, körénk gyűlnek, és
figyelik a játékot. Gyorsan, élénken játszunk, és lassan
felengedek a társaságában. A hivatalos légkör ellenére úgy
látszik, mintha rokonszenves volnék neki. Ritkán mosolyog,
és korához képest túl komoly, de a maga tartózkodó
módján elég barátságos.
Amikor a parti véget ér, végigkalauzol a galériáján, és
megmutatja közös őseinket.
– Ez itt VII. Henrik király, a nagyapám, és az ön dédapja,
Lady Jane. És ez itt a nagymamája, Tudor Mary, Suffolk
hercegné.
– Azt mondják, felség, nagyon szép asszony volt.
– Fiatalkorában talán igen, de ezen az arcképen már
nincs nyoma – mondja gyermeki őszinteséggel.
– Ez a hölgy tetszik nekem – jegyzem meg. A kép fiatal,
halványszőke nőt ábrázol, aranyos ruhában, főkötővel. A
király odapillant.
– Ez az anyám volt – közli. – Meghalt, amikor születtem.
– A hangjában semmi érzelem, de hogy is lehetne, amikor
nem ismerte? Hűvös tömörsége mégis zavarba ejtő. Nem
tudom elképzelni, hogy bármi is megindítaná.
Hamarosan íjászórája lesz. Amikor elbocsát, letérdelek,
és kezet csókolok.
– Ég önnel, rokon – mondja. Közvetve sem utalt rá, hogy
különösebben vonzódna hozzám, s még kevésbé a
lehetőségre, hogy valamikor nőül venne. Miközben
kihátrálok az együttlétből, és újra bókolok, két apród pedig
szélesre tárja az ajtót, eltűnődöm: tudnám-e valaha úgy
szeretni ezt a hűvös, szenvtelen fiút, ahogy asszonynak az
urát szeretnie kell.
Parr Katalin királyné

Chelsea
1548 márciusa
Vasárnap reggel van, készülünk az istentiszteletre. Úgy
illenék, hogy ez a nyugalom, a belső béke ideje legyen, én
mégis zaklatott vagyok. Lady Elizabeth szokása szerint
most is a fejfájásával mentette ki magát, az uram pedig
nem mutatkozik.
A királyi padsor előtt megállok. Intek Jane-nek, hogy
üljön le, majd Anne Vaux-t, az egyik hölgyemet
visszaküldöm a lakosztályomba.
– Még van idő az istentisztelet kezdetéig, Anne –
mondom. – Próbálja megkeresni az admirálist, és kérje
meg, hogy iparkodjon.
Anne elsiet, majd öt perc múlva visszatér. Nem találja
Tomot, a lakosztályunkban sincs.
Elhatározom, hogy magam nézek utána, és megkérem a
káplánt, várjon még egy keveset.
A kápolnából nyíló galérián Mrs. Ashleybe ütközöm, ő
épp a kápolnába igyekszik. Érdeklődöm, hogy van Lady
Elizabeth.
– Most jövök tőle, úrnőm. Alszik.
Bárcsak hihetnék neki – de nem néz a szemembe.
Megvárom, amíg bemegy a kápolnába, aztán elindulok,
de nem a királyi lakosztály, hanem Lady Elizabeth szobái
felé. Ahogy közeledem – néma csend. Am egyszerre, egy
csukott ajtó mögül, fojtott női kuncogást hallok.
Mély levegőt veszek, és felrántom az ajtót. Ott vannak
együtt, egymásba gabalyodva az ágyon: a férjem és a
mostohalányom. Elképesztően zilált mind a kettő. Tom
nyomban felugrik, rádobja a takarót a lány meztelen
mellére, és felrántja a nadrágharisnyáját. A szemünk
találkozik, de ő gyorsan másfele néz. Mivel semmit sem
hozhat fel védelmére, csak ránt egyet a vállán, és
tehetetlenül széttárja a kezét, én pedig elszörnyedve
meredek rá. Szavakat nem találok. Némán menekülök a
helyiségből, ő pedig a nevem kiabálva rohan utánam.
Szobánk magányában nézünk szembe egymással. Én
reszketek az árulása fölötti megrázkódtatástól, őt
támadásra ösztökéli a bűntudat.
– Tisztában vagy vele, micsoda ocsmányságot
műveltél? – kiáltom remegő hangon. – Nem elég, hogy
engem, a feleségedet megbántottál, a király tulajdon
nővérére hoztál szégyent!
– Nem tettem kárt benne – vág vissza.
– Gondolom, ezen azt érted, hogy nem vetted el a
szüzességét.
– Igen, azazhogy nem, nem tettem semmi ilyet. Ártatlan
kis incselkedés volt, Kata, amely kissé elragadott minket.
Hinned kell nekem.
– Aha, úgy elragadott, hogy ki kellett fűznöd a
nadrágodat! Isten tudja, mi történt volna, ha nem zavarlak
meg benneteket. Az ég szerelmére, Tom, hogy lehetsz ilyen
ostoba?
– Megbabonázott az a kis boszorkány – motyogja. –
Mert boszorkány, amilyen az anyja volt.
– Gyenge kifogás. Neked, gondolom, nem volt önálló
akaratod.
Tom hallgat. Ugyan mit is mondhatna? Szörnyű gondolat
hasít belém.
– Ez rám is rossz fényt vet – mormolom fakó, keserű
hangon. – A mulasztás engem is terhel. Lady Elizabethet
az én gondjaimra bízták, és én nem voltam eléggé éber.
Soha nem jutott eszembe, hogy szükség volna rá. Azt
hittem, csak az enyém vagy… – A hangom elakad. Át akar
ölelni, de ellököm magamtól. – Ne merj hozzám nyúlni! –
kiáltom, majd az ablakhoz megyek, és halkan zokogok a
zsebkendőmbe. – Még hálás lehetek az égnek, amiért nem
ejtetted teherbe. Már persze csak akkor, ha netán igazat
beszélsz.
– Igazat, Kata, a színtiszta igazat – mondja megtörve.
– Úgy a saját elmém épsége kedvéért hinnem kell
neked – suttogom. – De ha a tanács megneszeli, mi zajlott
az én fedelem alatt, a legszigorúbb megrovásban
részesülök.
– Annyira sajnálom, Kata – kiáltja Tom. – Hidd el,
borzalmasan sajnálom. Elment az eszem, úgy viselkedtem,
mint egy háborodott. Téged szeretlek, Kata, egyedül csak
téged.
– Ó, valóban? – kérdezem. – Saját szememmel láttam,
hogy mennyire!
Tom térdre hullik, úgy néz fel rám. A szeme könnyes.
– Könyörgök, Kata, bocsáss meg! Tudom, nem
érdemlek bocsánatot, mint ahogy téged sem érdemellek
meg. Hiába, ember vagyok, emberi hibákkal és
fogyatékosságokkal. De szeretlek, egyetlenem – hát ez
már mit sem számít?
Mintha valami megkeményednék bennem.
– Ma reggel nem sokat számított – csattanok fel.
– Muszáj, hogy higgyél nekem! – kiáltja eszelősen. –
Szeretlek!
– Szeretsz? – vetem oda gúnyosan. – Fogalmad sincs,
mit jelent ez a szó.
Ezután faképnél hagytam, és a nap további részében
már nem találkoztunk. Elizabeth sem mutatkozott.
Tom meg én a vacsoraasztalnál ülünk. Mindketten
nyugodtabbak, józanabbak vagyunk. De az árulása sötét
árnyékként vetődik közénk.
Végül én töröm meg a csendet.
– Úgy határoztam – közlöm –, hogy a ma reggeli
gyalázatos eset végére pontot teszek.
Reménykedve néz fel, de kerülöm a tekintetét. Ilyen
könnyen nem ússza meg.
– Lady Elizabeth zsenge kora okán az ártatlan fél ebben
a piszkos játszmában – folytatom. – Kötelességem, hogy
olyan helyre küldjem, ahol a továbbiakban nem eshet
bántódása. Azt mondom majd, hogy immár nem vállalhatok
felelősséget neveltetéséért, mivel terhességem
nyugodtabb életmódra kötelez.
Tom lehorgasztja és tenyerébe temeti fejét.
– Mit mondhatnék még? – kérdi színpadiasan.
– Inkább könyörögj Istenhez bocsánatért – felelem –,
mert én nem tudok megbocsátani.
Elizabeth Cheshuntba készül, Sir Anthony Dennyhez és
feleségéhez. Távozásának hivatalos magyarázatával senkit
sem sikerült megtéveszteni, és érzem, ahogy a ház zsong a
találgatásoktól. Hiába, túl sokan láttak és hallottak túl sok
mindent, és félek, nehogy a rossz nyelvek meghiúsítsák
kísérleteimet, melyekkel Elizabeth jó hírét akartam
megmenteni, nem is szólva azokról a próbálkozásokról,
melyekkel házasságom kudarcáról szerettem volna
elterelni a figyelmet. Csak ront a helyzeten, hogy Elizabeth,
amikor elbúcsúzik tőlem, sírva fakad, és ezzel további tápot
ad a pletykáknak.
Nyájasan megcsókolom, és minden jót kívánok neki.
– Engedje meg, asszonyom, hogy írjak önnek – zokogja.
– Hogyne, írjon csak – mondom vigaszképpen. – De
most isten önnel.
Azzal már el is tűnt, otthagyva engem egy hitszegő férj
és a közelgő szülés veszélyeinek prédájául.
Lady Jane Grey

Chelsea és Hanworth
1548 márciusa
Amióta láttam, mint lép ki Lady Elizabeth sírva a királyné
chelsea-i szobájából, azon törtem a fejem, hogy vajon
megharagította-e valami módon őfelségét, és emiatt kellett-
e oly hirtelen-váratlan Cheshuntba távoznia. Ha
feltételezésem helyes, úgy őfelsége minden bizonnyal
megbocsátott neki, mert amikor Elizabeth ma reggel
elhagyott bennünket, és a ház népe összegyűlt
búcsúztatására, Katalin megcsókolta, kedvesen
rámosolygott, és addig integetett utána, míg a kis menet el
nem tűnt a szemünk elől. Azóta levelezésben áll Lady
Elizabethtel, és néha hangosan felolvassa a tőle kapott
leveleket, hogy a hölgyek, no meg jómagam is meghalljuk,
hogy megy sora.
Attól félek, Elizabeth vétke valamiképpen az
admirálissal függ össze. Közte és a királyné között
szemlátomást feszült a viszony, és a hűvös légkör, amely
körülveszi őket, az egész ház népére kihat. Nem gondoltam
volna, hogy Elizabeth pezsdítő társasága nélkül ennyire
magányos leszek; így aztán a többieknél jobban szenvedek
a fagyos hangulattól. Naponta imádkozom, hogy a Jóisten
békítse össze szeretett gyámszüleimet.
Isten pedig meghallgatta imámat, mert a tavasz
közeledtével, miközben a királyné terhessége minden
probléma nélkül halad a maga útján, a közös várakozás
összehozza őket. A királyné felenged férje irányában, az
admirális pedig még a megszokottnál is figyelmesebb;
csattanós csókokat nyom a királyné arcára, és a nyakát
cirógatja.
Lady Elizabeth visszatéréséről azonban nem esik szó.
A hanworthi kertben nagy a meleg még árnyékban is. A
királyné egy padon bóbiskol, mellfűzője kioldva, hogy
növekvő pocakja kényelmesen elférjen, ruhájának ujját is
ildomtalanul feltűrte. Akármilyen szabadon látszik is ki a női
kebel a mélyen kivágott ruhákból, senki nem emel kifogást
– ám a karokat a legforróbb nyárban is csuklóig el kell
takarni. A királynénak azonban olyan melege van, hogy
ezzel sem törődik. Különben is, ebben a lombokkal benőtt
lugasban senki sem lát minket.
Éppen egy parányi babafőkötőt hímzek, amikor
megérzem, hogy Katalin álmatagon figyel.
– A házasságodról még semmi hír – mondja. – Az uram
azért tartózkodik az udvarnál, hogy támogatókat nyerjen
meg ügyünknek, de a király még nem fogadta. Ő azonban
erősen bizakodik, és megnyugtatott, hogy hamarosan
fényesebb sors jut osztályrészedül, mint amilyet valaha
remélhettél. Csak győzni kell türelemmel.
Éppen válaszolni akarok, amikor a királyné bájos arcára
csodálkozás ül ki, és mindkét kezét a hasára helyezi.
– Jane – suttogja áhítattal –, ezt tapintsd! – És egy
meghatározott pontra irányítja ujjaimat. – Te is érzed?
Mozog!
Érzem bizony. Mintha valami repesne a kezem alatt.
Rámosolygok a királynéra, és tréfásan jegyzem meg:
– Nagy gazember lehet őkelme, úrnőm. Megérdemelné,
hogy elnáspángolják, amiért ennyi bajt okoz az
édesanyjának!
Katalin nevet. Úgy tűnik, végre maga mögött hagyta
bánatát.
Parr Katalin királyné

Hanworth
1548 júniusa
Dorset márki volt itt vacsorán. Egyedül jött, mert
felesége megfázott és gyengélkedik. Bármennyire élvezem
a finom fogásokat – mostanság, hogy a szüléstől már csak
néhány hét választ el, mindegyre megéhezem –, a hangulat
nem volt épp kellemes. Őlordságát szemlátomást
nyomasztja valami, és nem sok időt veszteget vidám
csevegésre.
– Nos, kedves lord admirálisom – hozakodik elő a
lényeggel, éppen azután, hogy a rombuszhalat felszolgálták
–, a lányom immár fél éve kegyelmeteknél tartózkodik, de
ez idáig mit sem hallottunk a királlyal kötendő házasság
tervéről. Megkérdezhetem, történt-e már valami ez ügyben?
Tom kényelmesen hátradől székében, és mézédesen
feleli:
– Kérem, milord, legyen türelemmel. Az ilyesmi nem
megy máról holnapra.
Dorset leteszi a serlegét.
– Hat hónapja volt rá – ismétli csökönyösen.
– Most várom, hogy őfelsége fogadjon – közli Tom
háborítatlan nyugalommal; őlordsága azonban nem hatódik
meg.
– Szavamra, ember, ha pozíciójánál fogva képes nyélbe
ütni ezt a házasságot, hogyan lehetséges, hogy a király
ilyen sokáig váratja? Kegyelmed azt állította, hogy ő is nagy
érdeklődést tanúsít.
– Így is van, de még mennyire! – nyugtatja Tom, és int a
szolgának, hogy hozzon egy újabb kancsóval a borból. –
De egyelőre nem lenne előnyös, ha túlságosan ütnénk a
vasat. Őfelsége nem óhajtja megsérteni a franciákat azzal,
hogy nem kér a hercegnőjükből, tehát csak óvatosan
haladhatunk. Angliának szüksége van Franciaország
barátságára, így hát Henrik királlyal egyelőre azt kell
elhitetnünk, hogy a tárgyalások megfelelően haladnak.
Esküszöm, hogy számos támogatót toboroztam Lady Jane
és a király házasságához, és az ügynek máris számottevő
tábora van.
Dorset továbbra is tamáskodik. Nem könnyű a
kedvében járni. Rámosolygok, és egresmártással kínálom;
ő azonban rám sem hederít, és csak a szakállát huzigálja.
– És meddig tart még ez a francia nézőknek rendezett
komédia? – tudakolja.
Tom egy pillanatig habozik, látszik, hogy nem biztos a
dolgában.
– Csak amíg megkötjük a császárral a titkos szerződést
– mondja végül. – Akkor majd Anglia sokkal kevésbé szorul
rá Franciaország barátságára. – Jól tudom, hogy blöfföl;
sarokba szorult, és most hazudozással próbálja kivágni
magát. A császárral nem folynak semmiféle titkos
tárgyalások.
Úgy látszik, ezt Dorset is tudja.
– Csodálkozom, hogy őfelsége a császársággal akar
szövetkezni – jegyzi meg gyanakodva. – Károly császár
sokkal buzgóbb bajnoka a katolicizmusnak, mint a francia
király. Károly, aki jól tudja, hogy ebben az országban
betiltották a misét, legföljebb Lady Maryt uszítja, hogy
ragaszkodjék a misehallgatásra való jogához, és ezzel
nyugtalanságot szítson. Mert ha Mary mögött ott áll a
császár, akkor a hercegnő megengedheti magának, hogy
fittyet hányjon a törvényre. Lordságod valóban elhiszi, hogy
őfelsége ilyen szövetségesre vágyik? Nem lehet, hogy
kegyelmedet megtévesztették?
Tom kijön a sodrából. Indulatosan vág vissza:
– Nos, milord, bátyám, a lord protector és a tanács
ezekben a percekben is a császárral kötendő szövetségről
tárgyal. Éppen Lady Mary misejoga van napirenden.
 Dorsetet is elragadja a hév.
– Ezt magától a protectortól tudja? – kérdezi. – Az
udvarnál úgy értesültem, hogy kegyelmed nem élvezi a
bátyja bizalmát, továbbá a királyra sincs érdemleges
befolyással.
Tomban immár fortyog a düh, de amikor
felháborodásában szóra nyitná a száját, a márki
félbeszakítja.
– Azt hiszem, milord, megérett rá az idő, hogy leányomat
eltávolítsam a kegyelmed házából, és megfosszam
kegyelmedet gyámi hivatalától – közli kihívón.
Érzem, hogy közbe kell lépnem. Ha a folytatást is Tomra
bízom, minden összeomlik. A kölcsönös dühöngéssel nem
sokra megyünk.
– Gondolkodjék, milord! – nógatom. – Ne hamarkodja el
ezt a dolgot! Mi csupán a lánya üdvét, valamint kölcsönös
érdekeinket tartjuk szem előtt. Az uram most is bízik a
sikerben; ennek épp az imént adott hangot, mielőtt
kegyelmed megjött. Nagyon kérem, legyen még türelemmel
néhány hétig; adjon egy kis időt neki, hogy dűlőre vigye az
ügyet. – Halkabbra fogom a hangomat, és bizalmasan
előrehajolok. – Hozzánk is eljutnak az udvari pletykák, és
milord hiteles forrásból értesült róla, hogy kegyelmed is
adósságokba verte magát, ami a király leendő apósának
esetében még igencsak kínosnak bizonyulhat, különös
tekintettel arra, hogy lordságodnak ez idő szerint nem áll
módjában kiegyenlíteni a tartozásait.
A nyilam tévedhetetlenül célt ér. Erre a vádra Dorset
nem számított, és zavara elárulja, hogy a mendemonda
megfelel az igazságnak.
Tovább ütöm a vasat, mert valami azt súgja: közel a
győzelem.
– Jó szándékunk bizonyságaként uram, az admirális
kijelentette: boldogan nyújtana lordságodnak egy kis
kölcsönt a mondott adósságok fedezésére.
 Tom lelkesen karolja fel kezdeményezésem.
– Természetesen kamatmentesen, ahogy barátok közt
dukál – toldja meg ajánlatomat. – És zálogul csak annyit
kérek, hogy Lady Jane továbbra is a gyámleányom
maradjon.
Ajánlatunk nyomán Dorset belénk vetett bizalma
varázslatos módon helyreáll. Ahogy az uram mondogatja: a
legjobb hintó kerekét is meg kell olykor olajozni. Könnyű
kitalálni a márki gondolatmenetét: nem valószínű, hogy ilyen
jelentős összeget kockára tennénk, ha nem volnánk
meggyőződve Jane és a király házasságának komoly
esélyeiről.
– Nem tagadom, hogy egy ilyen kölcsön pillanatnyilag
igen jól jönne – mondja csöpögő nyájassággal. – Felség és
kedves lord admirális, köszönet a szíves ajánlatért, melyet
ezennel elfogadok.
Lady Jane Grey

Sudeley kastély, Gloucestershire

1548 júniusa
A hosszú lovas menet lassan kanyarog a Cotswolds
vidékén, patinás kőházakból álló falvakon át. Hála a meleg,
száraz időnek, a poros ösvényeken sárnak nyoma sincs.
Magam a királyné és Lady Tyrwhitt társaságában ló
vontatta gyaloghintóban utazom, amely együtt zötykölődik
az út buckáival. Szerencsére már nem sokáig kell tűrnünk
ezt a kényelmetlen utazást, hiszen hamarosan felbukkan
előttünk a cél.
A Sudeley kastélyba megyünk, amely Winchcombe
közelében áll, és akkor adományozták az admirálisnak,
amikor báróvá léptették elő. A királyné szerint jó száz éve
épült, és valaha a gonosz, púpos III. Richárdé volt, azé, aki
a Towerben meggyilkoltatta a két szegény kis királyfit.
Richárd király rendbe hozatta és kibővíttette a kastélyt,
amely ma is fényűző rezidenciának számit. Itt rendezi majd
be az udvarát a királyné meg az admirális.
– Nagy lábon fogunk élni! – újságolja vidáman őfelsége.
– Nálunk vendégeskedik majd a helyi nemesség és a
birtokos réteg, és meleg fogadtatásra számíthat minden
tudós, piktor, muzsikus. Azt szeretném, ha a házunk a
vendégszeretet és a tudás hajlékaként válna ismertté.
Merengve nyújtózik el a hordszék párnáin, mintha
egyszerre dédelgetné duzzadó hasát és az álmait. Új
kezdet lesz ez mindnyájunknak.
Az admirális mellettünk lovagol.
– Odanézzenek! – kiáltja. – Az ott Sudeley!
Kidugjuk a fejünket a damasztfüggönyön.
A lombos-zöld távolban mézszínű kőből rakott pompás
ház rajzolódik ki. Ahogy közeledünk, megjelennek a
részletek is: a tüneményes függélyes szárnyépület a maga
égbe nyújtózó ablakaival, a különálló kápolna, a
nagyszabású kert. A menet bevonul a kapun, a cselédség
serényen kisiet, hogy köszöntse az uraságot, és lerakodja
a szekerekről a poggyászt.
– Ó, micsoda gyönyörű hely! – kiált fel a királyné, amikor
beljebb kerülünk a boltíves bejáraton. – Igazán méltó rá,
hogy a fiunk itt lássa meg a napvilágot!
Az admirális menet közben magához öleli.
– Én is így gondolom, szerelmem – mondja, és arcon
csókolja hitvesét. Figyelem, ahogy a királyné felnéz rá. A
közelmúlt hányattatásai ellenére is nyilvánvaló, mennyire
szereti. Ez valóban újrakezdés lesz számukra, egy új
korszak nyitánya – érzem a csontjaimban. És könyörgök
Istenhez, hogy ebben a házban boldogok legyenek.
Sudeley kastély
1548. augusztus 30.
– Az isten szerelmére, hát senki nem tud segíteni? –
harsogja kétségbeesve az admirális. – Két napja tart már,
és még mindig semmi…
– A babák, milord, akkor jönnek, amikor az időt
elérkezettnek látják – mondja békésen Mary Odell, a
bábaasszony, ám szakszerű magabiztossága mélyén –
közel s távol őt tartják mesterségében a legügyesebbnek,
és tisztában van a saját értékével – mintha némi
aggodalom bujkálna. A királyné maga jegyezte meg, hogy
első szüléshez sok a harminchat év – és a folyamat nagyon
lassan halad.
A fájások tegnapelőtt este indultak meg, eleinte még
alig érezhetően, ám az éjszaka folyamán egyre erősödtek.
Reggelre, megmagyarázhatatlan módon, jóformán
megszűntek, de vacsoraidőre újult erővel tértek vissza.
Este nyolc körül őfelsége már nagyon szenvedett, és mi
semmit sem tehettünk, hogy enyhítsük kínjait. Hol lefeküdt,
hol felült, néha ránk támaszkodva még fel is állt, de semmi
nem szerzett neki könnyebbséget. Mind ott voltunk
körülötte, ki-ki a maga módján próbált segíteni. Az idősebb
hölgyek a hátát dörzsölték, vagy bátorító történeteket adtak
elő a maguk sikeres szüléseiről, én pedig mint
kötelességtudó leánya – hiszen e szerint is bánnak itt
velem – ide-oda futkostam. Hol hűsítő italokat hoztam, hol
illatos vászonruhával törölgettem a felség homlokát, hol
gyógyteával itattam, amely állítólag enyhíti a fájdalmat, rajta
azonban mit sem segített.
Tíz órakor a bába kiadta az utasítást, hogy őfelségének
ágyba kell feküdnie, és elhessegette az admirálist, aki Mrs.
Odell és a hölgyek legnagyobb elszörnyedésére
mindenáron ott akart maradni a felesége mellett. A bába
ellentmondást nem tűrőn adta a tudtára, hogy férfiaknak
semmi keresnivalójuk a szülőszobában, még csak az
kellene! Ez női munka, és a nőknek kell helytállniuk. Így hát
az admirális türelmetlenül várakozott odakinn az
előszobában, és engem jelöltek ki, hogy időről időre
tájékoztassam a fejleményekről.
Addigi életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Rég
tudtomra adták: Isten akarata, hogy a nők fájdalommal
szüljék meg gyermekeiket, mert így kell bűnhődniük Éva
bűnéért, de ez idáig soha nem mértem fel, min kell
keresztülmenniük. Borzalmas, viszolyogtató, kínos és
veszedelmes folyamat ez, és visszariadok a gondolattól,
hogy egy napon nekem is végig kell mindezt csinálnom. Ha
egyszer az ember lánya férjhez ment, nincs többé
menekvés. Most már értem, miért sugdosnak fojtott hangon
az emberek fiatal nőkről, akik esküvőjüktől számítva egy
éven belül meghaltak, vagy családanyákról, akiket a halál
könyörtelenül kiragadott gyermekeik köréből. És azt is
értem, miért fél úgy a szüléstől Lady Elizabeth, és miért
nem akar soha férjhez menni.
– Könyörgök, Istenem – imádkozom –, váltsd meg a
királynét szenvedéseitől, és add, hogy ne essék semmi
baja!
Éjféltájban Katalin királyné olyan elgyötört állapotba
került, hogy a bába nagy adag erős altatót adott be neki –
a fájások azonban, bár meglehetős renyhén, alvás közben
is folytatódtak. Hajnalban azonban a szer hatása elmúlt, és
a vajúdót minden addiginál súlyosabb fájdalmak lepték
meg, olyannyira, hogy minden alkalommal hangosan
sikoltozott, és esengett a Mi Urunknak, hogy vegye le róla
ezt a kínt.
– Jézus! – kiáltotta újra meg újra. – Segíts, kérlek, segíts
rajtam!
Így jajveszékelt órákon át. Engem egy idő után
száműztek. Az álmatlanságtól elgyengülve és a félelemtől
zokogva támolyogtam ki a szobából, és az admirális karjai
közt kuporogtam. Ő is remegett, és nagy csodálkozásomra
könnyek peregtek végig az arcán. Egy ízben, amikor az ajtó
mögött a kínszenvedés elviselhetetlenné vált, felszólított,
hogy térdeljünk le együtt, és imádkozzunk, hogy könyörüljön
már meg az Úr a szegény királynén, aki mindkettőnknek oly
kedves. Soha még ilyen buzgón nem imádkoztam.
Az admirális azonban még nálam is siralmasabb
állapotban volt.
– Rossz férj voltam! – mondta fel-felzokogva. – Soha
nem mértem fel, mily sokat jelent nekem. Könyörgök, édes
jó Istenem, kíméld meg az életét, hadd kárpótoljam! Adj
még egy utolsó esélyt!
Tudtam, hogy nem illenék végighallgatnom férj és
feleség ilyetén szigorúan magánjellegű dolgait, és az
admirális is nagy hibát követ el, hogy előttem tár fel
bizalmas titkokat. Ám nyilvánvaló volt, hogy
kétségbeesésében nem érdekli, van-e fültanúja
vallomásainak. Talán már azt sem érzékelte, hogy
egyáltalán ott vagyok.
– Édes Istenem – esdekeltem lázasan –, vedd el tőle ezt
a keserű poharat! Tedd, hogy gyorsan és simán megszülje
gyermekét, és ne vedd el őt tőlünk!
A királyné lankadatlan sikoltozott tovább.
 Mrs. Odell lelkiereje fogytán, és már meg sem próbálja
leplezni.
– Milord – sopánkodik –, a királyné úgy fetreng és
jajveszékel az ágyán, hogy nem lehet a lelkére beszélni,
arról pedig, hogy megvizsgáljam, szó sem lehet. A fájások
most már úgyszólván folyamatosak, tehát már nem tarthat
soká. Ebben a helyzetben neki kellene kinyomnia a babát,
de őfelsége olyan állapotban van, hogy meg sem hallja,
amit mondok, és az ereje egyre fogy. Attól tartok, a
sikoltozás merítette így ki – ez pedig nem jó jel.
Az admirális felugrik.
– Hadd beszéljek én vele! – Azzal eltűnik a
hálószobában, nyomában a bábával. Öt perc múlva a fejét
rázva tér vissza, és amikor leül, kezébe temeti arcát.
Újabb óra múlik el, és semmi változás. A királyné pokoli
szenvedését hallgatni is iszonyat.
– Milord – jelenti ki ekkor Mrs. Odell –, most már
keményen be kell avatkozni. Eddig azért türtőztettem
magam, mert tiszteletben akartam tartani a királyné rangját.
Könyörögve kértem, hadd vizsgáljam meg, hogy lássam,
hol tart a baba, de nem engedi. Sőt, meg sem hallja, amit
mondok.
– Asszonyság – feleli erre az admirális –, éljen szakmája
tekintélyével! Megparancsolom.
– Szükségem lesz minden segítségre – feleli a bába.
Így hát visszahívnak a szülőszobába, amely bűzlik az
izzadság és a vér szagától. A királyné ott fekszik a szétzilált
ágyon, nyirkos haja csomókba gyűlt, az arcát eltorzította a
szenvedés. Nem lát semmit; visszahúzódott egy olyan
régióba, ahol már nem érhetjük el. Teljes
elcsigázottságában a sikoltozás nyöszörgéssé halkult.
Utasítanak, hogy hűtsem le forró homlokát. Közben
döbbenten és megbabonázva nézem, ahogy Mrs. Odell
utasítására Lady Tyrwhitt és Lady Lane megfogják Katalin
lábait. Ám akárhogy iparkodnak, a királyné hanyatló
erejéből még telik rá, hogy mindkettőjüket félrerúgja.
– Fogják erősen! – rendelkezik szaporán izzadva a
bába; ezt a beteget igazán nem hagyhatja veszni. Végül a
hölgyeknek nagy nehezen sikerül felemelniük a vajúdó
lábait, hogy Mrs. Odell megvizsgálhassa.
– Felség! – üvölti. – Már tapintom a baba fejét, mindjárt
megszületik. De most már muszáj nyomnia, úrnőm, igen,
igen, rajta!
A királyné, csodák csodája, meghallja ezt, és maradék
erejét összeszedve engedelmeskedik.
– Még egyet!
Katalin vergődve, megfeszülve teszi, amit mondanak
neki. Elborzaszt a tulajdonképpeni születés véres erőszaka
– hát minden nőnek ekkora kínokat kell kiállnia? Ám
egyszer csak a gyermek parányi, nedves feje világra tör, és
a többi már simán megy. Érzem, hogy hatalmas csodának
voltam tanúja.
Végre csend – áldott csend. Odakinn az admirális
bizonyára nem érti, mi történik, de valami benn marasztal,
nem siethetek hozzá, hogy felvilágosítsam.
Az újszülött vértől csatakosan, látszólag élettelenül
fekszik az ágy végében. A királyné kimerülten hanyatlott
vissza párnáira; nem tudja, él-e a gyermek, de úgy látszik,
nem is érdekli. Ő csak annyit fog fel, hogy az iszonyú
fájdalmak elmúltak, és ennél több egyelőre nem kell neki.
Mrs. Odell odapillant a ráncos, már kékülő kis arcra, és
összekapja magát. Nagy szakértelemmel elvágja a
köldökzsinórt, eltávolítja a nyálkát a baba szájából és
orrlyukaiból, majd a lábánál fogva felemeli, és ütögetni
kezdi a hátát. Semmi válasz. Ekkor lefekteti, és két kezével
gyúrni-gyömöszölni kezdi az apró felsőtestet. És ekkor – ó,
micsoda boldogság! – a baba alig hallhatón nyávog egyet,
és lélegzeni kezd, arcába pedig visszaköltözik az élet
egészséges rózsaszínje.
Mrs. Odell finom vászonkendőbe bugyolálja, és anyja
mellé fekteti.
– Felségednek gyönyörű kislánya született – jelenti.
Sudeley kastély
1548 szeptembere
A két szülő úgy megkönnyebbült, amiért anya is,
gyermeke is sikeresen átvészelte a megpróbáltatást, hogy
az újszülött neme hidegen hagyja őket. Az admirális
természetesen fiút szeretett volna, de amikor látja, ahogy
kislánya az első találkozás boldog pillanatában az anyja
karjában fekszik, arcát büszkeség és szeretet önti el.
Fájdalom nyilall belém a gondolatra, hogy bezzeg az én
szüleim nem így éreztek, amikor világra jöttem, és a
csalódást mindmáig keresztként cipelik a hátukon. Az
admirális azonban tele van vérmes reményekkel, bízik
benne, hogy a kislányt majd fiúcskák követik, a kislány
pedig, ha itt lesz az ideje, fényes házasság révén növeli
apja tekintélyét.
A királyné persze el van ragadtatva a leánykától, és
férjének öröme még teljesebbé teszi boldogságát.
– Megbékéltem a világgal, Jane – jelenti ki a szülés
másnapján –, és azt szeretném, ha ez az összhang örökké
tartana. – Elégedetten fekszik a virágokkal telerakott
hálószobában; lassan visszanyeri erejét, és hálát ad
Istennek, amiért ennyi áldással halmozta el.
Magam úgy érzem: ez a kisbaba a legcsodásabb
látvány, amelyben valaha részem volt. Akármeddig
elüldögélnék mellette, hogy lássam, ahogy szuszog vagy
ahogy égszínkék szemével rám hunyorog. Sok egyéb nem
telik tőle, mivel a bába, a szokásokhoz híven, úgy
rendelkezett, hogy szorosan be kell pólyálni, mert akkor
lesznek egyenesek a végtagjai, így hát alaposan
bebugyolálták egy jókora karmazsinpiros
damasztkendőbe, így fekszik a hatalmas tölgyfa bölcsőben.
Felfogadtak egy fiatal lányt, hogy ringassa, de gyakran
bitorlom a helyét, mert az a legnagyobb örömöm, ha a
baba mellett ülhetek, és duruzsolok neki; futok is a
hálószobába, mihelyt a tanításnak vége. Szoptatós dajkát
is fogadtak, egy egészséges falusi lányt, akinek a
gyermeke nem élte túl a szülést; hová is lennénk, ha egy
királyné maga szoptatná a kicsinyét! A feleségnek az a
kötelessége, hogy fiakat szüljön az urának, és Ellen
asszony szerint, ha az anya szoptat, nehezen esik újra
teherbe. El sem tudom képzelni, hogy őfelsége szívesen
vállalna ilyen gyors egymásutánban egy újabb terhességet,
amikor a szülése ennyire keserves volt, de a bába azzal
nyugtat bennünket, hogy a következő szülés könnyebb lesz.
Óhatatlanul elfog a szorongás: hátha annyi más
újszülötthöz hasonlóan a királyné kisbabája is meghal
csecsemőkorában. Bár senki sem utalt ilyen eshetőségre,
az admirális már néhány órával a szülés után hívatta a házi
káplánt, aki sebtében megkeresztelte az édes kis angyalt.
A neve Lady Mary után Mary lett. Őfelsége éppen
ekkoriban kapott levelet Lady Marytől, aki, mihelyt Katalin
terhességéről értesült, azonnal vállalta a keresztanyaságot,
hogy elsimítsa a köztük lévő nézeteltérést, így hát, ha
szegény babácska meghalna, a lelke legalább nem lesz
veszélyben.
A királyné nem vett részt a keresztelőn. A hagyomány
nem is kívánja meg, hogy az anya jelen legyen, de ő
különben is gyenge lett volna hozzá. Ám múltak a napok, és
ő továbbra sem nyerte vissza erejét. Ma különösen rosszul
érzi magát, és legnagyobb kétségbeesésemre Mrs. Odell
figyelmeztette az admirálist: a felséges asszony
gyermekágyi lázban szenved, és állapota fölöttébb
aggasztó.
– Miféle betegség az? – kérdem riadtan.
– A szülés után számos kismamát lep meg, milady –
feleli. – Sajnos senki sem tehet ellene semmit. Ki kell várni,
amíg a láz eléri tetőfokát. Addig csak imádkozhatunk.
A királyné, óvja meg az Isten, már napok óta nincs
magánál. Nemigen ismeri fel a gyermekét és
környezetének tagjait sem. És valahányszor az admirális az
ágyához lép, visszahőköl a láttán. Összefüggéstelen szavai
nyomán fájdalmasan döbbenünk rá, hogy férjének
valamilyen valódi vagy képzelt hűtlenségén rágódik. A
hölgyek között van, aki tamáskodik.
– Én mindig úgy tudtam, hogy a lord példás férj –
suttogja Lady Tyrwhitt.
– Én is – csóválja a fejét Lady Lane. De Lady Herbert, a
királyné nővére hallgat, és én sejtem is, miért. És amikor
Katalin újra meg újra az Elizabeth nevet mormolja,
megborzongok: ez csak megerősíti a gyanút, amely még
Chelsea-ben ébredt bennem, miszerint az admirális és
Lady Elizabeth valamivel megbántották a királynét. A
hölgyek azonban azt hiszik, a beteg a mostohalányát hívja,
és latolgatják, küldjenek-e érte.
– Inkább ne – mondja az admirális, amikor a véleményét
tudakolják. – Épp a napokban hallottam, hogy ő maga is
gyengélkedik.
– Én is így értesültem – jelenti ki Lady Herbert.
Fagyosan méri végig a lordot, és tekintetük egy feszült
pillanat erejéig találkozik. A többi hölgy értetlenül mered
rájuk.
– Nem valószínű, hogy vállalkoznék az utazásra –
folytatja az admirális. Hangja kődarabként hullik a csendbe.
Ekkor hátat fordít nekünk, és visszalép felesége ágyához.
– Meg fog halni a királyné? – kérdem tőle később,
miután végignéztem az újabb meddő kísérletet, hogy
feleségét megnyugtassa.
Elgyötörten néz rám, a szeme elnehezült az el nem sírt
könnyektől. Az enyém bizonyára sírástól vörös.
– Helyezzük bizalmunkat Istenbe – mondja, és jókora
kezét az enyémre borítja. A hangja kevés reményről
tanúskodik, tartása a legyőzötteké.
Már ötödik napja tart a lázas állapot, amikor a királyné
tudata rövid időre kitisztul, bár a bőre továbbra is forró, és
változatlanul rázza a hideg.
– Nagyon rosszul érzem magam. Azt hiszem, itt a vég! –
mondja Lady Tyrwhittnek elhaló hangon.
– Az lehetetlen, úrnőm! – vágja rá a hölgy a kelléténél
élénkebben. – Semmilyen jel nem utal a halálra.
Hamarosan a láza is lemegy!
De Katalin nem figyel rá. Visszahúzódott valamilyen
félhomályos régióba, ahol álmok és valóság között
imbolyog.
– Láttam őket együtt – mormolja elgyötörten. – Ott, az
ágyon. Ó, milord…
Lady Tyrwhitt talán csak az utolsó szavakat hallotta.
– Hívom az admirálist – ugrik fel.
Feleségének állapota láttán a lord gyöngéden megfogja
a kezét, és szomorú mosollyal néz le rá, majd egyszer csak
meghökken. A királyné ugyanis váratlan erővel markolja
meg férje kezét, és így kiált:
– Lady Tyrwhitt, ez az ember durván bánik velem!
Ahelyett hogy sajnálna, kineveti a fájdalmamat!
A hölgy látja, milyen feldúlt az admirális arca, és kínos
zavarban van.
– Félrebeszél, milord! – harsogja. – Ne törődjön azzal,
amit mond, hiszen nincs magánál!
– Dehogy akarlak bántani, szerelmem! – mondja
gyöngéden az admirális, és kisimítja a beteg homlokából
az odatévedt nyirkos tincseket.
– Hátha mégis, milord – feleli keserűn a királyné. –
Nemegyszer ravaszul becsapott. – És elfordítja a fejét.
– Már nem soká bírom ezt ki – mondja elkeseredve a
férfi. – Mit tehetnék? Feküdjek mellé, és próbáljam
megnyugtatni?
– Azt hiszem, ez nagy vigaszára lenne mindkettőjüknek
– véli szelíden Lady Tyrwhitt, mire a hölgyek, velem együtt,
tapintatosan visszahúzódnak a szoba legtávolabbi
sarkába. Fejünket a kézimunkánk fölé hajtjuk, és halkan
beszélgetünk.
A hátunk mögött az admirális végigfekszik az ágyon,
karjába veszi feleségét, és gyöngéd, bizalmas szavakat
suttog neki, nem törődve azzal, hogy mások is
meghallhatják. A szóváltást ugyan nem értjük, de annyit
felfogunk, hogy a királyné egy jó órán át önti ki a szívét,
számot adva minden bánatáról és keserűségéről.
Később aztán elmúlik a krízis, és a láz is csillapodik, ám
Katalin a végsőkig kimerülten, jóformán élettelenül hever az
ágyon. Mialatt alszik, mi tovább imádkozunk
megmeneküléséért. A bölcsőben épen, egészségesen
szendereg a kis Lady Mary Seymour.
Újabb két nap múlik el, javulásnak nem látszik jele. A
királyné alvás és ébrenlét határán lebeg, s mintha maga is
tudná, hogy felépülésére nincs sok remény. A káplán
tanácsára tollba mondja végrendeletét, és miután a tanúk is
aláírták, megkéri az admirálist, hozza oda neki a
kislányukat. A lord a babát ringatva leül az ágy szélére, a
királyné pedig nagy erőfeszítéssel megsimogatja a pelyhes
kis fejet, és búcsúzóul megáldja gyermekét. Közben
könnyek peregnek le az arcán. A szívem kis gombóccá
facsarodik, amint látom, hogy vesz az anya végső búcsú a
gyermektől, akire annyira vágyott.
– Isten óvjon meg, férjem – suttogja. – Az Ő akarata,
hogy elváljunk egymástól. De hiszem, hogy a mennyekben
majd találkozunk.
– Ne hagyj el, Kata… – zokogja az admirális.
– Jöjj ide, Jane! – Alig hallom a szeretett, egyre
erőtlenebb hangot. Az ágy fölé hajlok, ő pedig szinte
testetlen csókot lehel a homlokomra. Azután sírva hullok
térdre, mialatt a nemes lelkű hölgy, aki anyaként bánt
velem, még utoljára szerető pillantást vet a férjére,
megszorítja a kezét, és így suhan át az örök nyugalomba.
Legdrágább oltalmazómat vesztettem el.
 Sötét, borús a kápolna, fekete vászonnal vonták be,
amelyre sebtében ráhímezték az ország királyi címerét,
negyedeléssel egyesítve a Parr családéval. Az oltár
rácsozatára is gyászleplet borítottak, és székeket, párnákat
készítettek elő a gyülekezet jelentősebb tagjainak.
A gyászmenetet a királyné udvartartásának
tisztségviselői nyitják meg, kezükben hivatali pálcájukkal;
mögöttük, színpompás címeres zekéjében, Somerset
herceg hírnöke lépked. Őt követi az ólomkoporsó, amelyet
hat, feketébe öltözött markos legény visz a vállán; s a
koporsó mögött, legfőbb gyászolóként, én magam.
Aprócska alak lehetek e komor pompa közepette.
Lesütött szemmel lépkedek, kezemben imakönyv. Fekete
ruhát és főkötőt viselek, lila szegéllyel – ezek a királyi gyász
színei –, hosszú uszályomat egy komorna viszi. Mögöttem
jön a királyné hat udvarhölgye, akiket hosszú sorban
követnek különböző hölgyek és urak, hűbéresek, bérlők,
valamint a néhai királyné háztartásának tagjai.
Egyvalaki természetesen hiányzik: az etikett tiltja, hogy
jelen legyen, mivel nem ildomos, hogy fájdalmát a
nyilvánosság előtt fitogtassa. Az admirális, akit a gyász és
talán a lelkifurdalás is teljesen elcsigázott, erre a napra
lakosztályába zárkózott; így lettem én, mint Sudeleyben a
nők között a rangidős, az első számú gyászoló.
Merev arccal, száraz szemmel nézem, ahogyan a
koporsót az oltár előtt bakra helyezik, és így hallgatom
végig a zsoltárokat és az egész gyászistentiszteletet.
Sértené az esemény méltóságát, ha sírnék, de azt hiszem,
ha elengedhetném magam, akkor sem lennének már
könnyeim. Egyedül sírtam el valamennyit.
Próbálom figyelmemet dr. Coverdale gyászbeszédére
összpontosítani, de gondolataim minduntalan a körünkből
eltávozott drága királyné és anyátlan csecsemője felé
kalandoznak. A prédikáció végeztével a koporsót
leeresztik az oltár padlója alatti sírboltba, és megállapítom
magamban, hogy többé soha nem érezhetem magam ilyen
nyomorúságosan, mint most. Az udvartartás tisztségviselői
eltörik hivatali pálcájukat, és a koporsó után dobják, hogy
kinyilvánítsák: a királyné körül teljesített szolgálatuk ezennel
véget ért. És csakhamar a szertartásnak is vége, a szívem
pedig halottabb a kőnél.
– Ó, Ellen asszony!
Dadám az ölében ringat, és én úgy zokogok a vállán,
mintha meg akarna szakadni a szívem. Késő este van, és a
gyászolók lefeküdtek vagy hazalovagoltak; én pedig,
mihelyt módomban állt, Ellen asszony kamrájába
menekültem.
– Nem bírom elviselni! Olyan rettenetesen hiányzik. ..
– Mindig nehéz, kincsem, ha valaki, akit szerettünk,
eltávozik – mondja Ellen asszony, a hajam simogatva. –
Időbe telik, amíg az ember megbékél vele.
Hogy őszinte legyek, magamat legalább annyira
siratom, mint őt, aki elment.
– El sem merem gondolni, milyen lesz az életem nélküle
– hüppögöm. – Olyan boldog voltam itt. Az admirálist
kedvelem ugyan, de nem hiszem, hogy a királyné halála
után a szüleim itt hagynának.
– Nem, gyermekem, nem is lenne illő, ha nem gardíroz
egy rangbéli hölgy – bólogat szomorúan Ellen asszony. –
Én is sajnálom, annál is inkább, mivel én is boldog voltam
ebben a házban.
– Miért ne gardírozhatna Lady Seymour? –
próbálkozom.
– Nem hinném, Jane, hogy a szüleid ebbe
belemennének. Lady Seymour egyre korosabb lesz, és
nem is igen hagyja el a lakosztályát – hiszen ezt te is tudod.
Ráadásul a társadalmi pozíciója sokkal csekélyebb, mint a
néhai királynéé; a szüleid csak az ő magas rangja miatt
egyeztek bele, hogy az admirálisék házába költözz. – Majd
sóhajtva tette hozzá: – Nincs más választásunk, mint
hazamenni.
– De én nem akarok hazamenni! – pityergek elcsukló
hangon. – Most már ez az otthonom.
– Ha a szüleid úgy akarják, haza kell menned, kicsikém.
Hiszen még csak tizenegy éves vagy.
Magamban eltűnődöm, mi lesz mármost az admirális
tervéből, hogy a királlyal házasít össze, de Ellen asszonnyal
ezt igazán nem beszélhetem meg, hiszen titoktartást
fogadtam. Bárcsak előbbre lehetne hozni ezt a házasságot,
akkor talán nem kellene hazamennem, vagy ha mégis,
csak rövid időre. De az igazat megvallva, nem hiszem,
hogy az admirális terve sikerrel kecsegtetne, és még a
legjobb esetben is három évet kellene várnunk, mielőtt az
egyház megengedné, hogy mint férj és feleség éljünk
együtt.
Most, hogy ezt végiggondoltam, kicsit nyugodtabb
vagyok, bár még mindig fel-felsírok Ellen asszony karjában.
Fellobbanásom azonban, s vele a kétségbeesésem is,
elcsitult. Ha ragaszkodnak hozzá, zokszó nélkül
hazamegyek. Sokkal boldogtalanabb már úgysem lehetek,
mint amilyen vagyok.
– Tudósítottam valamennyi barátomat és ismerősömet a
bennünket ért súlyos veszteségről – mondja az admirális
egy héttel a temetés után, amikor éppen vacsorázunk a
boldogult királyné hölgyeivel és néhány itt ragadt
vendéggel. – Lady Elizabethnek is írtam.
Hogy mi áll a levélben, azt nem árulja el, és azt sem
tudom meg, jött-e rá válasz.
– Aggódom miattad, Jane – ismétli el már vagy
ötödször. Mivel nem estem a fejem lágyára, nagyon jól
tudom, milyen értékes vagyok számára. – Írtam apádnak,
hogy megkérdezzem, nem maradhatnál-e nálam.
Megmondtam, hogy szerintem elég érett vagy a dolgaid
intézéséhez.
Bárcsak így volna, gondolom. Az admirális újabb szép
adag galambpástétomot szed a tányérjára.
– Arról is tájékoztattam – folytatja –, hogy itt tartottam
drága feleségem nőcselédeit, csupa jó házból való
kisasszonyt, tehát lennének, akik vigyáznak rád, és
ellátnak.
– Remélem, uram, hogy őlordsága beleegyezik –
mondom. Bármilyen szomorú lett is ez a ház, még mindig
összehasonlíthatatlanul kedvesebb számomra, mint az
otthonom, amely örökös csatamezőként tűnik fel előttem.
– Már válaszolt. – Az admirális komoran veszi elő és
nyújtja felém a levelet.
Legnagyobb fájdalmamra apám közli, hogy sürgősen
hazavár. Növekvő felháborodással és zavarral olvasom,
hogy ilyen fiatalon nem nélkülözhetem az irányítást, és ha
nem fognak szigorúan, elszemtelenednék, és
megfeledkeznék a jó modorról meg a tisztességes
viselkedésről – egyszóval mindarról, amire a nemes
királyné megtanított. Ó, milyen kevéssé ismer engem az
apám! Egyszóval ismét rászorulok az anyai
gondoskodásra, amely tovább vezet az erény, a józanság,
az alázat és az engedelmesség útján.
Borzongva idézem fel mindazt, amivel ez a
gondoskodás jár, és leverten, reményvesztetten bámulom
az asztalt. Nem akarok visszamenni – ez nem következhet
be! Azt hittem, hogy otthonom minden nyomorúságát a
hátam mögött hagytam, és ha majd eljön az ideje, a
királyné udvartartásából a királyéba költözöm. De tudom,
hogy nincs választásom: engedelmességgel tartozom a
szüleimnek. Ezt parancsolja a kötelesség, és ha fellázadok
ellene, Isten joggal neheztelne meg rám.
Az admirális fürkészőn méreget, de attól tartok, sem
szavakkal, sem tevőlegesen nem segíthet rajtam. Éppúgy
tudja, mint én – és mint mindenki más –, hogy királyi
hitvese nélkül nem sokat számít a hatalom berkeiben.
Lehet, hogy a király kedveli, de ez idő szerint a király csak
bábfigura Somersetnek, a bátyjának a kezében, és erős a
gyanúm, hogy az admirális immár aligha ütheti nyélbe azt a
frigyet, amelyet a királynéval együtt kifőzött. Ha pedig apám
hazarendel, akkor napnál világosabb, hogy szüleimnek is
ez a meggyőződésük.
Az admirális közelebb hajlik hozzám.
– Fel a fejjel, kislány! Nem foglak hazaengedni. Még ma
este írok apádnak, és tudtára adom: őfelsége kijelentette,
hogy csak téged fog feleségül venni, senki mást.
– Valóban ezt mondta? – kérdezem meglepődve.
– Ez csak természetes – válaszolja az admirális széles
mosollyal. – És ha ez nem elég, majd jobb kedvre derítjük
apádat a váltságdíjad egy újabb, szép kövér részletével.
Várd csak ki a sorát – minden rendbe jön!
Hanworth
1548 októbere
Itt vannak a szüleim! Visszaköltöztünk Hanworth-be,
amely közelebb esik hozzájuk, mint Sudeley, és az
admirális most fogadja őket a földszinten. Reszketve
várom a hívásukat a szobámban. Ellen asszony majdnem
olyan izgatott, mint én. Ma dől el a sorsom.
Múlnak a negyedórák. Semmi nem tud lekötni. Olybá
tűnik, mintha már órák óta tárgyalnának.
– Valaki jön! – kiáltja Ellen asszony. Igen – végre
szólítanak. Legszívesebben párosával rohannék le a
lépcsőn, hogy minél előbb megtudjam, mit végeztek
felőlem. De amint belépek a fogadóterembe, ügyelek az
illendő viselkedésre, és mélyen bókolok. A szüleimre nem
merek felnézni, hátha a szemükből kiolvasnám a jövőm.
Milord és milady magukban vannak, az admirális
tapintatosan visszavonult.
– Légy üdvözölve, Jane – mondja apám. Vadászathoz
öltözött: bőrruhát visel, és hetyke tollas kalpagot. Úgy látom,
elég jókedvű.
– Isten áldása rajtad, gyermekem. – Anyám csodaszép
rózsaszín damasztruhát visel, és magas támlájú székéről
figyelmesen, tetőtől talpig végigmér. Bizonyára kíváncsi rá,
megnőttem-e, és elmúltak-e a szeplőim. Arckifejezésén
nem tudok eligazodni.
– Uram, asszonyom, szívből örülök a viszontlátásnak –
felelem kötelességtudón.
Milady a lábánál lévő ülőkére mutat.
– Ülj le! – Engedelmeskedem, és csinosan elrendezem
magam körül a szoknyáimat.
– Bizonyára sejted, hogy a te jövődről tanácskoztunk
őlordságával, az admirálissal – mondja apám. – Közlöm
hát veled, hogy elfogadtuk a neked szóló meghívását:
beleegyezünk, hogy a házában maradj.
Megkönnyebbülve hajtom meg a fejem. Erre nem
számítottam.
– Nekem továbbra is kétségeim vannak, hogy bölcsen
cselekszünk-e – jegyzi meg anyám. – Meg kell mondanom,
Jane, hogy komolyan megfontoltunk egy másik ajánlatot is.
Maga a lord protector kért meg a fia részére.
Ámulok és bámulok. Nem csupán a közlés döbbent
meg: elképeszt, hogy a szüleim ilyen készségesen
üzletelnek velem. Ha nem kaphatod meg a királyt, hódítsd
meg a lord protector fiát. Egyik is, másik is gyarapítaná
családunk befolyását és rangját, ha nem is egyenlő
mértékben. Tudom, hogy ezen a világon ez a dolgok
rendje, de hogy ilyen hideg fejjel számítgassanak, hogy
ennyire ne érdekelje őket, mit érez a lányuk…
– Néha az embernek muszáj józanul mérlegelnie –
folytatja anyám. – Az admirálistól hosszú ideig nem jött
semmi hír házasságod ügyében, és kétségeink támadtak,
be tudja-e váltani, amit ígért. Meg kell mondanom, hogy
engem továbbra sem győzött meg…
– El kell, hogy fogadjuk Lord Sudeley ajánlatát, Frances
– szól közbe apám. – A lord protector eleddig nem adta
kézzelfogható jelét, hogy valóban szövetségre lépne-e a
családunkkal. Szemérmetlenül célozgat, de vigyáz, nehogy
elkötelezze magát.
Igyekszem felidézni, hogyan is fest a lord protector fia,
de nem megy. Még az is lehet, hogy soha nem találkoztunk.
– Az admirális – magyarázza apám – legalább egy
tekintélyes summával bizonyította, milyen komolyak a
szándékai. Javasolta továbbá, hogy Jane, amíg szülőképes
korba nem ér, maradjon a háztartásában, így neki több
ideje lesz a házasság megszervezésére. Emellett addigra
a király is nagykorú lesz, tehát önállóan választhat
menyasszonyt, és így, Isten segedelmével, simábban
érhetünk célt.
– Nos, tégy, ahogy jónak látod – mondja pökhendin
milady. – De annyiban igazad van, hogy ez idő szerint
nemigen találhatunk Jane számára egy újabb megfelelő
férjet. Elegem volt a protector örökös halogatásából.
Másfelől azzal, remélem, te is tisztában vagy, hogy az
admirálisnak megvannak a saját érdekei és elképzelései.
– Amelyek azonban egybecsengenek a mieinkkel. Van
veleje annak, amit mond, és ami engem illet, szívesen adok
neki még egy lehetőséget.
– Téged, férjem, mindig könnyű volt megvenni – jegyzi
meg anyám.
– Drágaságom – feleli gúnyosan őlordsága –, az
admirális aligha szurkolt volna le ennyi pénzt, ha az ügyet
elveszettnek látná.
– Nos, legyen így. Remélem, az öreg Lady Seymour
megfelelően vigyáz majd Jane-re, bár abból, amit itt láttam
és hallottam, úgy tűnik, egyre betegesebb, és teljes
visszavonultságban él.
– Lady Seymour erényes nagyasszony, Frances, és
tudja, hogyan irányítson egy nagy háztartást – mondja
eltökélten apám. – Ahol ő az úrnő, ott Jane-nek nem eshet
bántódása.
Nagy vakmerőn én is megszólalok:
 – A lady kedves és barátságos hölgy, asszonyom…
– És nyilván elnéző – vágja rá anyám. – Remélem, nem
fog elkényeztetni.
Elmentek. Ó, mily áldott megkönnyebbülés! Engem
pedig itt hagytak – adassék hála Istennek. Két hét óta
egyfolytában szorongtam. Az admirális meginvitál, hogy
Lady Seymourral hármasban ünnepeljük meg
győzelmünket egy pohár borral. Bármily furcsa, boldognak
érzem magam, bár a királynét a nap minden percében
gyászolom, és éjjelente telesírom a párnám. Nem hittem
volna, hogy az ember egyszerre lehet boldog és szomorú.
A baj azonban sosem jár egyedül. Néhány nap múlva
nyugtalanító szóbeszéd kap lábra a házban. Amikor Ellen
asszonyhoz is eljut, félrevon, és azt mondja, engem is be
kell avatnia. Sürgető, zaklatott hangja megijeszt.
– Ez súlyos dolog, gyermekem – mondja. – Döbbenten
hallom, mit suttognak körülöttem. Az admirális őlordsága
állítólag arra készül, hogy ő maga vegyen feleségül.
– Micsoda?! – Negyvenkét évesen csak nem jár
ilyesmin az esze? Amikor csak a minap vesztette el a
feleségét…!
– Mondott neked olyasmit, ami ilyen szándékra utalhat?
– kérdezi a dajkám.
– Dehogy, semmit – felelem ámuldozva, és gyorsan
visszapergetem az elmúlt hetek találkozásait. Nem jut
eszembe semmilyen gyanús jel, mégis mardosni kezd a
kétség. – Bár ha jól meggondolom, ez megmagyarázná,
miért halad ilyen lassan a királlyal kötendő házasságom
terve… A lord azt mondta, egyelőre várni kell, amíg
őfelsége nagykorú lesz, de…
–… de ez lehet puszta kifogás is – fejezi be Ellen
asszony rosszkedvűen a mondatomat. Látom, milyen
gondterhelt. – Jane, ha ezt a szüleid megtudják, azonnal
hazarendelnek.
– Nagyon kérem, ne adja tovább! – rimánkodom. –
Elvégre az egész csak kósza mendemonda, lehet, hogy
szemernyi igazság sincs benne.
– Jó, jó, gyerekem, de ahogy mondani szokás, nem
zörög a haraszt, ha nem fú a szél – jegyzi meg Ellen
asszony. – És ne feledd, hogy a szüleidnek felelősséggel
tartozom érted. Megmondom kereken: ha azt látom, hogy a
pletykának a legcsekélyebb alapja is van, azonnal írok
nekik. Nem tehetek mást, mert ha itt maradnál ebben a
házban, folt esne a jó híreden.
– Akkor csak imádkozhatok, hogy a pletyka hamisnak
bizonyuljon – jelentem ki hevesen.
Este van. Az admirálisnak és Lady Seymournak
vendége van, egy udvaronc, aki a lordnak jó barátja, és
nekem velük kell vacsoráznom. Még korai az idő, de alig
várom, hogy csatlakozhassam. Ellen asszony, aki majd
elkísér, még nem készült el, de azt mondja, lemehetek.
Puha házicipőben settenkedem le a tölgyfa lépcsőkön.
Az ebédlőhöz vezető ajtó nyitva van; hallani a hangokat.
Amikor a nevem megüti a fülem, megtorpanok. Rólam
beszélnek.
Ellen asszony már a fejembe verte, hogy aki hallgatózik,
többnyire csak rosszat hall magáról, de nem tudom
türtőztetni magam. Úgysincs senki körülöttem, aki
rajtakaphatna vagy megdorgálna.
Hangjáról ítélve az admirális kissé már becsípett; lassan
beszél, és nem is egészen tisztán.
– Igen, újabban az az ostoba hír járja, hogy el akarom
venni azt a kislányt! – mondja épp, majd nagyot nevet. – De
ezt csak a tréfa kedvéért mesélem el! Nagyobb halra
vetettem én ki a hálóm!
Nagyobb halra? Kire gondolhat?
Fentről lépéseket hallok, így hát illedelmesen
összekulcsolom a kezem a mellkendőmön, és belépek a
helyiségbe, hogy üdvözöljem a vendéget.
Álmatlanul fekszem az ágyban, és rágódom a
hallottakon. Istennek hála, az admirális mégsem engem
pécézett ki jövendőbelijének. De az is világos, hogy ennél
is becsvágyóbb tervet dédelget. Ki más lehetne a nagyobb
hal, mint Lady Elizabeth? Hát megőrült ez az ember?
Elizabeth soha nem alacsonyodna le hozzá, amellett a
protector és a tanács sem egyezne bele – a terve tehát
csak ostoba, sőt elvetemült lehet… Lassan rájövök, hogy
nem minden felnőtt olyan bölcs, amilyennek előttünk,
gyerekek előtt tetteti magát.
Hanworth
1548 novembere
Az egyik legnagyobb örömöm, ha az admirális
lánykájával játszhatom. A csöpp Lady Mary most két
hónapos, és rózsás arca fogatlan mosolyra derül, ha a
bölcsőjéhez lépek és köszöntöm. Boldog vagyok, ha a
szolgáló helyett én ringathatom; ilyenkor többnyire elalszik,
de ha kukucsot játszom vele, vagy rázom az
aranycsörgőjét, izgatottan kezd hadonászni azzal a dundi
kis karjával.
Ma Lady Seymour is benézett ellenőrző körútján a
gyerekszobába, és kikérdezte a nevelőnőt meg a
szoptatós dajkát unokája fejlődéséről. Miután a válaszok
megnyugtatták, leült varrogatni a tűz mellé, a lábával
ringatva a bölcsőt. Én közben a kandalló előtti szőnyegre
térdelek, és elandalodva figyelem az alvó csecsemőt.
– Rettentő időket élünk – jegyzi meg borúsan a lady. –
Minden változik, de cél és értelem nélkül. Elképzelni is
borzalmas, milyen lesz a világ, mire ez az apróság felnő.
Hálás vagyok Istennek, amiért ezt már nem fogom látni.
Hagyom, hogy egy ideig így csapongjon a képzelete,
hiszen mit is felelhetnék minderre? És ekkor merőben
váratlanul így szól:
– Tudom, mit forral a fiam. Bárcsak elállna tőle!
Veszélyes belekeveredni az ilyen ügyekbe. De hát ő
túlságosan makacs, és nem hallgat rám…
 Valami azt súgja, hogy az öreg hölgy, ki tudja, miért,
engem is hibáztat.
– Azt kell tennem, amit a szüleim parancsolnak –
mondom védekezésül.
– Miről beszélsz, gyermekem? – kérdezi Lady Seymour.
– Én nem arra az eszelős ötletre céloztam, hogy téged a
királlyal boronáljon össze. Ugyan már. Arról az őrültségről
van szó, hogy határtalan becsvágyában Lady Elizabethet
környékezze meg.
Megrémít, hogy ilyen könnyelműen elszólta magát, és
gyorsan körülnézek, van-e valaki hallótávolságban. De
szerencsére csak magunk vagyunk.
A baba körül serénykedők kihasználták, hogy átvállaltuk
a szerepüket, és elmentek a dolgukra.
– Lady Elizabethet? – kérdezem.
– Úgy bizony. Hát nem tudod, hogy el akarja venni?
Sejtettem persze – de azért főbe kólint a bizonyosság.
Két hét telt el, és a szóbeszéd egyre hangosabb. Most
már mindenki nyíltan emlegeti az admirális terveit; még az
utcán is erről tanakodnak az emberek, valahányszor Ellen
asszonnyal vásárolni megyünk a közeli Felthambe. Az
általános vélemény az, hogy az admirális nyílegyenes úton
száguld a katasztrófa felé. Most már csak idő kérdése,
hogy a szüleim megijedjenek és hazahívjanak, és ez
iszonyattal tölt el.
Ez a mendemonda a Lady Elizabeth tel kötendő
házasságról roppant veszélyes. Még én is tudom, hogy aki
egy királyi hercegnőt a tanács engedélye nélkül vesz
feleségül, felségárulást követ el – hogyne tudná akkor az
admirális! De attól félek, saját maga leplezte le szándékait.
A ház népe szerint azok után, amit egymással műveltek,
Lady Elizabeth aligha rosszallhatja a tervet.
– Miért, mi volt köztük? – tudakolom Ellen asszonytól.
– Ez így nem mehet tovább, Jane – feleli habozva –,
mert többen is komoly bajba kerülhetnek. Amikor még
Chelsea-ben laktunk, az admirális és Lady Elizabeth tiltott
módon helytelenkedett egymással, de a királyné, mielőtt
még túl messzire merészkedtek volna, közbelépett, és
elküldte a háztól a hercegnőt. De most minden jel arra vall,
hogy az admirális fel akarja éleszteni a kapcsolatot.
Nyilvánvaló. Magam is így sejtettem.
– Olvasd csak el ezt a levelet, Jane! – mondja a dadám.
– Kat Ashley írta.
Mrs. Ashley szerint ifjú úrnője kijelentette: ha a lord
protector és a tanács megadja az engedélyt, ő nem fogja
kikosarazni az admirálist.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre – jegyzi meg kurtán
Ellen asszony –, az admirálisnak esze ágában sincs
engedélyt kérni. Azt rebesgetik, hogy rövid időn belül ő
szeretne a bátyja helyére lépni. Félek, csak idő kérdése,
hogy valaki ujjal mutasson rá, és felségárulással vádolja.
Micsoda borzalmas gondolat…
– Nem kellene figyelmeztetni, hogy veszélyben van?
– Őt? Hiszen imád a veszéllyel kockázni! Azt gondolod,
odafigyelne? Az édesanyja már megpróbálta jobb
belátásra bírni. Azt felelte: foglalkozzon inkább a
hímzésével.
– De valakinek akkor is közbe kellene lépnie… – Az
aranyos kisbabára gondolok, amint ártatlanul szundikál a
gyerekszobában. – Már csak Lady Mary kedvéért is…
– A magunkfajtára úgysem hallgatna – sóhajt fel Ellen
asszony. – Legföljebb imádkozhatunk, hogy ne történjen
semmi végzetes, és az admirális észre térjen, amíg nem
késő.
Seymour Place, London
1549 januárja
Teljes a felfordulás. Az admirálist letartóztatták, és a
tanács megkezdte kihallgatását. Sajnos úgy látszik, igaz
volt a hír: valóban azon munkálkodott, hogy megdöntse
bátyját, a protectort. Ám a letartóztatás körülményei akkor
is rémisztők.
Lady Seymour a fájdalomtól összeomolva ül a
nagyteremben, és mialatt a komornája levendulavízzel
dörzsöli a halántékát, beszámol a tragikus történetről,
melyről közvetlenül nagyobbik fiától, a lord protectortól
értesült. A ház minden lakója, a főkomornyiktól a kuktákig,
a helyiségbe tódult, hogy meghallgassák. Én Lady
Seymour lábánál térdelek, és szorosan fogom göcsörtös
kezét, abban a hiú reményben, hogy megnyugtathatom.
– Fowler eltűnésével kezdődött az egész – mondja. –
Tudják, vele küldött a lord időnként pénzt a királynak.
Mondta is nekem: aggódik, amiért Fowler nem tért vissza.
Nos, amikor ismét titkos küldetésben járt, leleplezték, és a
tanács elé vitték kihallgatásra.
A lady egész testén borzongás fut végig; majd így
folytatja:
– Ezután a lord protector magát az admirálist hívatta. A
tulajdon két fiam – és az egyik a színe elé idézi a másikat!
Tom, amilyen heves a vére, nem volt hajlandó a bátyja elé
járulni; azt írta vissza, hogy az időpont nem felel meg neki.
De néhány nappal ezelőtt egy este, éppen ebben a
szobában, azt mondta nekem: érzi, ahogy könyörtelenül
szövődik körülötte a háló, egyre szorosabbra és
szorosabbra. És ekkor erőszakos tettre szánta el magát. –
Lady Seymour elhallgat, és levegő után kap. – Az az őrült
ötlete támadt, hogy elrabolja a királyt.
– De hát hogyan képzelte ezt? – hördülök fel.
– Titokban kulcsokat készíttetett őfelsége
lakosztályához, kisasszony! – Az idős hölgy szipákolva nyúl
a zsebkendőjéért. – Fowlert bízta meg vele, busás juttatás
fejében. Így az éjszaka sötétjében lopva bejuthatott a
királyhoz, hogy magával vigye. Ki mert volna
szembeszegülni vele, ha ilyen értékes zálog van a
kezében?
 Az idős hölgy szeme csupa könny, de hősiesen folytatja
az elbeszélést. Némely hölgy elsírja magát, mások
hitetlenkedve csóválják a fejüket. Önkéntelenül sírni kezdek
én is; minden hibája ellenére kedveltem az admirálist.
– De közbeszólt a balszerencse – folytatja Lady
Seymour. – A király hálószobája előtt aludtak ugyan az
őrök, de amikor az admirális hangtalanul kinyitotta az ajtót,
őfelsége spánielje dühös csaholásba fogott, és rá akart
ugrani. Az admirális ostoba módon lelőtte a pisztolyával, és
ezzel a saját vermébe esett. Berohantak az őrök, a király
pedig, aki elszörnyedt kis kedvence vesztén, elrendelte
Tom letartóztatását.
– De hiszen a király jó barátja az admirálisnak! –
kiáltom. – Nagyon szereti a bácsikáját!
– A kisujját sem mozdította a kedvéért – suttogja Lady
Seymour, és lehajtja a fejét, hogy elrejtse kicsorduló
könnyeit.
Hát hogy lehet ez? – tűnődöm reménytelenül. De ugye az
admirális meg fog menekülni? Képtelenség, hogy a saját
bátyja és a tulajdon unokaöccse elítéljék! Milyen gyakran
említette, hogy meghitt viszonyban van a királlyal! Ez csak
nyom valamit a latban…
– De történt egyéb is – szólal meg újra a szegény idős
hölgy. – Tom minden alkalmat megragadott, hogy
hangosan gáncsolja a bátyja kormányzását. És ezzel nem
érte be: embereket toborzott azzal a céllal, hogy
megdöntsék a protectort. Sokakat meg is vesztegetett,
hogy közreműködjenek a tervben. És még arra is képes
volt, hogy a szekrénye ajtajára belülről valamilyen
kimutatást tűzzön. A saját szememmel láttam, de nem
tudtam megfejteni, mire való. Nos, listát vezetett azokról,
akiket már beugratott, és azokról, akiket ezután akart
megnyerni. Hogy valaki ilyen könnyelműen gyártson
bizonyítékot önmaga ellen – szinte hihetetlen!
Ó, milyen felelőtlen volt az admirális! Mily kevéssé
gondolta át balga és elhamarkodott tetteinek
következményeit…
– És itt van még, mindennek tetejébe, a Lady
Elizabethet illető házassági terv! – Lady Seymour csak
csóválja a fejét. – Nyíltan kérkedett vele. Most aztán a
hercegnőt is kihallgatják, az egész személyzetével együtt.
Ellen asszony riadtan pillant rám. Tudom: ő Mrs. Ashleyt
félti. De mi lesz magával Elizabethtel? Vajon az esze meg
a bátorsága kihúzza-e a csávából?
Értesüléseink szerint az admirális elleni súlyos
tanúvallomások napról napra szaporodnak. Attól tartok,
aligha lehet kétséges, hogy gonosz szándékokat táplált
bátyja iránt, és az országra nézve veszélyt jelent. Sok szó
esik a Lady Elizabethet érintő arcátlan házassági tervről is,
és még az is kiderült, hogy engem meg a királlyal akart
összeboronálni; állítólag rajtunk keresztül szándékozott
uralkodni, mint a trón mögött álló teljhatalmú védnök, és
bármilyen felháborító ez az elképzelés, nagyon is hihetően
hangzik. Attól félek, ő is csak használni akart, és a
személyem soha nem volt számára fontos. Azt is bánom,
hogy a nevem ilyen szégyenletes összefüggésben forog
közszájon, holott semmit sem tettem, amivel ezt
kiérdemeltem volna.
Lady Seymour el akar vinni Wulfhallba, a család
wiltshire-i rezidenciájára, hogy megszabaduljak a
botránytól és a pletykáktól. Egyelőre azonban még mindig
Londonban, a Seymour Place-ben lakunk. Ide érkezik
apám futára, aki velem akar beszélni.
– Milady, a márki úgy rendelkezett, hogy csomagoljon
össze minél gyorsabban, és térjen vissza velem Bradgate-
be. Őlordsága azt is közölte, hogy a mai napon szállították
át az admirálist a Towerba, és egy ilyen ember házában
ladységednek semmi keresnivalója.
Majd odafordul Lady Seymourhoz, aki szívet tépő
zokogásban tört ki. Szegény idős hölgy csak most tudta
meg, hogy a fiát a Towerba vitték.
 – Igazán sajnálom, úrnőm, hogy ilyen hírt hoztam –
mondja. – Bár volna kellemesebb jelentenivalóm is, de
csak annyit tudok, amennyit őlordsága rám bízott. Ő
jelenleg az udvarnál van, de azt kívánja, hogy Lady Jane
visszatérjen édesanyjához Leicestershire-be. Hálás lennék,
ha elrendelné, hogy készítsék össze a holmiját az
induláshoz.
Lady Seymour nagy erőfeszítések árán összeszedi
magát, és hívatja Ellen asszonyt, aki szemlátomást
megrendülten veszi tudomásul az utasítást. Bizonyára tudja,
mi játszódik le bennem a hírre, hogy sorsom ismét anyám
kezébe kerül. Mindamellett apámat sem lehet elítélni. Nem
hozhatok szégyent nevemre és származásomra, nem
veszélyeztethetem házassági kilátásaimat azzal, hogy egy
felségárulással vádolt személy háztartásában maradok, és
a család becsületét sem mocskolhatom be a
bűnrészesség gyanújával.
Kifejezéstelen arccal botorkálok fel a szobámba, ahol a
szolgálók már ráncigálják ki a fiókokból a ruháimat,
könyveimet és más javaimat, életem két legboldogabb
évének roncsait. A holmim szánalmasan, oda nem illőn
hever az ágyon. Dr. Aylmer lép be, és nem tudja mire vélni
a különös látványt, de amikor ránézek, felfedezi arcomon a
kétségbeesést, és ösztönösen magához ölel.
– Ne féljen, Jane – mondja. – Én elkísérem, és majd a
teológiában, a filozófiában meg az irodalomban keresünk
vigaszt.
– Azt hiszem, nem bírom elviselni – suttogom bele a
mellét fedő kemény gyapjúszövetbe. Kényelmetlen és
szokatlan ez a közvetlen érintkezés egy férfival, de mégis
jólesik az emberi melegség és a dr. Aylmerből áradó erő.
– Isten nem mér ránk olyan próbatételt, amelyet nem
tudunk elviselni – csitít –, és azt se felejtse el, hogy
göröngyös út vezet az égi királyságba. Most haza kell
mennie, de az út végén egy másik otthon várja – erre
gondoljon. Addig pedig megmarad királyi vérből való
hercegnőnek, és fel kell készítenie a lelkét a házasságra,
mert ezt a sorsot rendeli ladységednek az Úr. Minden
bizonnyal sokan mások is lázadtak már a sorsuk ellen, de
aztán arra törekedtek, hogy jóra fordítsák, ami adatott
nekik. Tegyen így ön is. És most mit szólna, ha szépen
összecsomagolnánk a könyveit?
Bradgate Hall
1549 januárja
– Tehát itt vagy megint – mondja az anyám, és vizslatón
végigmér. – Nem sokat nőttél, amióta elmentél, de a színed
jobb, és kezdesz kigömbölyödni. – Pillantása bimbózó
keblemre siklik, amely épphogy felfedezhető a sima fekete
bársonyruha alatt.
– Látom, még mindig ilyen sötét holmikban jársz –
mondja, az orrát felhúzva.
– Ezzel tartozom a néhai királynénak – felelem.
– Úristen, te lány, az udvari gyász már két hónappal
ezelőtt véget ért! Ezentúl csinosabban kell járnod. Biztosra
veszem, hogy az admirális azért sem intézhette el a
házasságodat, mert csökönyösen úgy öltöztél, mint egy
pápista apáca. Lefogadnám, hogy a királynak elég volt
egyetlen pillantás, és máris meggondolta magát.
– Milady téved – válaszolok dacosan. – Sajnos az az
érzésem, hogy az admirálisnak kevesebb befolyása volt a
királyra, mint azt magával elhitette.
– Mert sült bolond volt – jelenti ki anyám mély
meggyőződéssel.
– De most drágán megfizet érte… Mi lesz a sorsa?
– Az, ami minden árulóé – feleli zordul. – A fejét veszik.
– Ó, mennyire sajnálom… – hebegem, mert hiszen
valóban megszerettem ezt az embert, aki mindig
barátságos volt, mókázott velem, és soha egy rossz szava
nem volt hozzám. Feljajdulok a szörnyű gondolatra, ahogy
ott térdel a tőke előtt, és várja a halálos csapást.
 Milady azonban váratlanul a vállamba markol és megráz.
– Nehogy már az ilyen alakokra pazarold a
rokonszenved! – sziszegi. – Legjobb, ha szépen elfelejtjük.
Apád már bánja, hogy valaha is dolga volt vele, és
tanúskodott is ellene a tanács előtt. Hagyd ezt az egészet a
hátad mögött, és vértezd fel magad erénnyel és
engedelmességgel!
Lesütöm a szemem.
– Most pedig indulj a szobádba! – förmed rám. –
Dolgom van, te pedig segíts Ellen asszonynak a
kicsomagolásnál!
Az íróasztalához lép. Hetek óta nem látott, de már el is
felejtette, hogy itt vagyok.
Este álomba sírom magam. Ritkán engedek az
önsajnálat könnyeinek, de most úgy jelenik meg előttem a
jövőm, mint egyetlen hosszú, végtelen és kilátástalan
alagút. Nem változott semmi. Két évig voltam távol, de
miladynek alighanem egyetlen percig sem hiányoztam.
Tudom, kötelességem, hogy szeressem az anyámat, de
ezekben a pillanatokban csak gyűlöletet érzek iránta, és ez
szörnyű érzés, mert Isten zokon veszi a kötelességszegést,
így hát ébren fekszem, könyörgök Istenhez megértésért és
segítségért, és hiába tiltakozik a józan eszem, azt
szeretném, ha ismét Chelsea-ben volnék, a királyné
gyöngéd gondoskodására bízva. De azok a napok
mindörökre elmúltak, és azt hiszem, soha már olyan boldog
nem leszek.
Bradgate Hall
1549 márciusa
Napokba telik, amíg a londoni hírek elérnek hozzánk, de
apám rendszeresen ír az udvarból, így hát lépést tartunk az
eseményekkel. Azt írja, elég bizonyíték gyűlt össze, hogy az
admirálist hóhérkézre adják, de a tanács még kivár, mert
annyira feldúlták őket a jelentések a vádlott és Lady
Elizabeth kapcsolatáról. Megrendülve hallom, hogy
miközben Lady Elizabethet kényelmes hatfieldi házában
őrzik, a személyzetét, köztük Mrs. Ashleyt is, a Towerba
vitték kihallgatásra. Szegény Mrs. Ashley sajnos nem
valami erős jellem, elképzelni sem merem, mi lesz vele.
Milord azt írja, hogy Mrs. Ashley vallomást tett a
Chelsea-ben lezajlott botrányos üzelmekről, amelyek
alapján minden istenes emberben feltámadhat a gyanú,
hogy Lady Elizabeth talán már nem olyan tiszta, mint
elvárható volna. Anyám megkérdi, tudtam-e én minderről,
de én közlöm, hogy semmit sem láttam, elvégre ez az
igazság; az akkori feltételezéseimet megtartom
magamnak.
Újabban már Lady Elizabethet is szigorú kihallgatásnak
vetették alá, pedig szegény csak tizenöt éves. Apám
szerint semmit sem árult el, és egyetlen szót sem mondott,
amit ellene vagy az admirális ellen fel lehetne használni. Azt
írja, a végén a tanács is feladta; rájöttek, hogy a kis
boszorka – ahogy apám nevezi – zsebre teszi őket.
Mindazonáltal a hercegnő kegyvesztetté vált, nem
látogathatja az udvart, és visszavonultságban kell élnie.
Hamarosan, legnagyobb megelégedésemre azt hallom,
hogy látványosan úgy él és úgy öltözködik, ahogy józan és
erényes protestáns hajadonhoz illik, és minden jel szerint
az a célja, hogy helyreállítsa megcsorbult jó hírét.
De az admirális nem ússza meg ilyen olcsón.
Egy reggel milady levéllel a kezében lép be hozzám.
– Rossz hírre kell felkészülnöd, Jane – mondja. – A
parlament meghozta a hűtlenségi ítéletet az admirális ellen.
Fej- és vagyonvesztésre szól, és ezelőtt három nappal a
fejét vették a Tower Hillen.
Felfordul a gyomrom. Önkéntelenül a torkomhoz kapok,
és borzongva próbálom elképzelni, milyen lehet ezzel a
szörnyű halállal szembenézni. Az admirális úgy áll előttem,
amilyennek ismertem: jól megtermett, életkedvtől szikrázó
férfiként, aki tele van erővel, energiával. És most, élete
virágjában, lekaszabolták. Éjszakánként rémálmok
kísértenek, akárcsak kisgyermekkoromban, amikor
megtudtam, hogyan halt meg Howard Katalin.
Napközben pedig a szegény kis Lady Mary Seymourért,
a királyné és az admirális csecsemő lányáért imádkozom,
aki most teljesen árva lett, és az apját sújtó ítélet
következtében vagyontalan is. Úgy hallom, hogy
mostohanagyanyám, vagyis Suffolk hercegné gondjaira
bízták. Nagyon fog hiányozni az édes kis teremtés.
És most titkon egy másik kisbabáról sustorognak, akit
állítólag Lady Elizabeth szült volna az admirálisnak, de a
tanács bérencei megölték. Nem tudom elhinni, hogy Lady
Elizabeth, ez a sokoldalúan eszes fiatal teremtés, ilyen
erkölcstelen és ostoba viselkedésig alacsonyodott volna.
Ebben az esetben bizonyosan alaptalan a pletyka. Nem
hagyom magam megtéveszteni, de mélységesen szánom
az unokanővérem, akinek élete épp úgy zátonyra futott,
mint az enyém. Még ha az admirális valóban elcsábította
volna, akkor is egyedül ő a bűnös, mert Elizabeth
akkoriban jóformán gyerek volt még, és az admirálist nem
lehetett egykönnyen leszerelni. Nem igazság, hogy a lány
szenvedjen a férfi bűnéért, de hát mikor igazságos az élet?
Ezt a keserű leckét már megtanultam.
John Dudley, Warwick grófja

Ely Place, London

1549 ősze
Ha a tükörbe nézek, öles, bikanyakú férfit látok, hideg
fekete szemmel. Nem valami csinos ábrázat, no de a
hiúság soha nem tartozott a hibáim közé. Először és
mindenekelőtt katona vagyok, aki mind a csatatéren, mind
a tanácsteremben jól gyümölcsöztette stratégiai
tehetségét. Vannak, akik könyörtelennek mondanak, és aki
rám néz, hajlamos, hogy ezt el is higgye, de én inkább
gyakorlatias alkatnak tartom magam, akinek szemében a
cél szentesíti az eszközt.
Most vendégeket várok, és hamarosan ott ülök majd az
asztalfőn Ely Place, az én fejedelmi londoni rezidenciám
gazdagon berendezett ebédlőjében, és körülhordozom
ravasz tekintetemet a puritánul öltözött nemesek és
püspökök gyülekezetén. Úgy vélem, valamennyiükben
megbízhatom.
– Akkor hát, urak, egyetértünk – mondom. Nem ez az
első összejövetelünk; tárgyaltunk már, és utána minden
jelenlévővel négyszemközt is beszéltem, tehát bátran
lehetek őszinte.
Minden tekintet rám szegeződik.
– Ugyanazt gondoljuk mind – jelentem ki. – Le akarjuk
váltani a lord protectort. Elviselhetetlen pökhendiségével
nemcsak a királyt idegenítette el, hanem számos
tanácsosát is. – Az utóbbiak közül többen is jelen vannak,
így Cranmer érsek, valamint Arundel és Southampton
grófjai – sokatmondón feléjük bólintok. – Továbbá
katasztrofális háborúkat folytatott Skócia és Franciaország
ellen. Ahelyett hogy dicsőséget szereztek volna Angliának,
ezek a háborúk csak nyomort és megaláztatást hoztak
ránk. És az az érzéketlenség, amellyel tulajdon öccsét a
vérpadra küldte, sokak szerint hitvány testvérgyilkossággal
ér fel; saját szavaikból ítélve önöknek is ez a véleményük. –
Szünetet tartok, hogy fokozzam a vád hatását, aztán
mennydörgő hangon töröm meg a csendet. – És mintha ez
még nem volna elegendő, Somerset számos, iránta
eredetileg rokonszenvre hajló lordot haragított magára,
amikor szembeszegült a közföldek bekerítését célzó józan
politikával, és a kormányzás minden területén szabad utat
engedett a maga kártékony, liberális nézeteinek. Elég volt.
Somersetnek mennie kell!
– Somersetnek mennie kell! – visszhangozzák többen. –
Úgy van! Úgy van!
Felemelt kézzel kérek csendet.
– Angliának most erős kéz kell, olyan emberé, aki
szembeszáll Lady Maryvel, a katolikus vallás konok
védelmezőjével. Őfensége továbbra is szilárdan
ragaszkodik a miséhez, dacolva az általa semmibe vett
kormány ismételt megrovásaival és fenyegetéseivel, mivel
tudja, hogy ha Angliában túl forró lesz lába alatt a talaj,
bármikor segítséget kérhet unokafivérétől, a császártól. Ezt
nem tűrhetjük tovább!
– Nem, nem, ez tűrhetetlen! – zúg a kórus. Ekkor felállok,
és kezemmel az asztalra támaszkodva előrehajolok.
– Olyan uralkodót akarunk, aki állhatatosan védelmezi
és erősíti a protestáns vallást, akinek elegendő katonai
tapasztalata van ahhoz, hogy Anglia biztonságát és európai
hírnevét megvédje minden katolikus fenyegetéstől.
– Úgy van! Úgy van! – harsogják, ám egyesek kérdőn
pillantanak rám.
– De ki légyen ez az uralkodó?
A kérdést az én derék bajtársam, Dorset márki tette fel.
Nem valami nagy politikus, de megbízható, és az intrikában
is járatos; amellett hasznos szövetséges is, lévén hogy a
felesége igényt tarthat a trónra, ezenkívül van három eladó
lányuk, akiknek ereiben a Tudorok értékes vére folyik.
– Ez kellő megfontolást érdemel – válaszolom, bár
véleményem szerint a vázolt feladatra Angliában egyetlen
ember képes, és az én vagyok.
– Önmagát kellene jelölnie, Lord Warwick – jelenti ki
ekkor Dorset, és tucatnyi hang helyesel lelkesen és jólesőn.
– Látom, az urak egyformán gondolkodnak – mondom. –
Szívből örvendek, amiért számíthatok támogatásukra.
– Szavunkat rá! – harsogják a jelenlevők.
– Hálásan köszönöm – biztosítom őket, és visszaülök a
helyemre. – Akkor első dolgunk az, hogy megállapodjunk,
mikor és miként állítjuk félre a lord protectort.
Később, miután a többiek eltávoztak, Dorsettel
megosztozunk egy kancsó fűszeres boron a kihunyóban
lévő tűznél.
– Tudom, mit tartanak felőlem az emberek – mondom
eltűnődve. – Azt mondják, árulónak vagyok a fia. Ámde
soha nem engedtem, hogy apám igaztalan kivégzése
eltántorítson a hűségtől, amellyel a koronának tartozom.
Istennek hála, nekem több szerencse adatott, mint
apámnak, és önnön képességeimnek köszönhetem jelen
pozíciómat.
– Lordságod valóban büszke lehet – ismeri el Dorset. –
Főlovászmester, főadmirális, titkos tanácsos. És nincs
senkinek a tanácsban ekkora befolyása.
– Köszönöm, milord. És Isten áldása kísér a házasság
meg az utódok dolgában is. A tizenháromból, akivel
hitvesem megajándékozott, heten még életben vannak.
– És öten közülük délceg, erőtől duzzadó fiak! – jegyzi
meg sóváran Dorset. Köztudott, mekkora csalódás
számára, hogy nem született fiú örököse. – Nagy
szerencséje van, milord, hogy az Úr ennyire felkarolta, és
hogy gyermekei kegyben állnak a királynál és nővéreinél is.
Hiszen mind láthattuk, hogy amíg Lady Elizabeth az
udvarnál élt, ő és az ifjú Robert elválaszthatatlanok voltak.
– Valóban, Isten elhalmozott adományaival – bólintok. –
De egyelőre, Henry, nem pihenhetünk babérjainkon.
Nekem is megvannak a magam ellenségei, akik nagy
gyönyörűséggel dobálnak sarat a jó híremre.
– Ugyan ki szerzett hatalmat anélkül, hogy ellenségeket
ne szerzett volna? – teszi fel Dorset a szónoki kérdést.
– Tudom, hogy nem alaptalanul ismernek a
szívósságomról – felelem. – Mint ahogy azt is tudom, hogy
sokan, akik barátaimnak mondják magukat, pusztán csak
félnek, nehogy az utamba kerüljenek. – Elmosolyodom. –
Mialatt kiépítettem a magam szövetségi rendszerét,
időnként természetesen élnem kellett – nos, mondjuk így –
némi megfélemlítéssel, de mindig gondom volt rá, hogy ezt
kedélyes modorral és bőkezűséggel enyhítsem.
– Minden uralkodásra termett férfinak szüksége van egy
adag kíméletlenségre – véli Dorset. –Puszta
kedélyességgel még senki sem nyert csatát.
– Nehogy alábecsülje a kiszámított heveskedés és a
leplezett fenyegetések hatását! – figyelmeztetem. –
Meggyőződésem, hogy a politikában komoly hátrányt
jelenthet az érzékeny lelkiismeret. Somersetnek például
van lelkiismerete, méghozzá az elavultan liberális fajtából,
és lám, mire ment vele. Amellett pökhendi is, bár ez
önmagában nem ártalmas, sőt, az uralkodáshoz
nélkülözhetetlen. Magam is pökhendi vagyok, méghozzá
sokkal hatékonyabban, mint ő, de amikor kivetem valakire
a hálóm, képes vagyok rá, hogy el is bűvöljem. Somersettel
ellentétben engem nem terhel semmilyen gátlás. Amit meg
kell tenni, megteszem. Nevezzenek csak mohónak és
könyörtelennek, vádoljanak, hogy csak az érdekeimet
nézem. Hiszen minden ember, aki az ember névre méltó,
ugyanígy jár el, kiváltképp azok, akik az udvarnál akarnak
érvényesülni.
Dorset mélyen a szemembe néz.
– Ha valaki az útjában áll, szép szóval vagy erőszakkal,
de félre kell söpörni.
– Milyen igaz – mondom baljós mosollyal. Mindketten
tudjuk, hogy a főhatalmat akarom magamhoz ragadni, és
senki sem állíthat meg utamon; Dorset pedig a nyerteshez
akar szegődni. Tisztában van vele, hogy kiszámított
nyájassággal és megjátszott tisztelettel sikerült kezembe
kaparintanom az ifjú királyt, és Edward bizalma
sebezhetetlenné tesz. Senki ne próbáljon elém akadályt
gördíteni, mert életveszélyes ellenféllel lesz dolga.
Felkészültünk az erőszak alkalmazására is, de amikor
odáig jutunk, Somerset alig tanúsít ellenállást. Tudja, hogy
velem szemben úgyis alulmaradna.
Most fogolyként senyved a Towerben, én pedig a tanács
elnöke és Anglia tényleges ura vagyok.
Lady Jane Grey

Bradgate Hall
1550 januárja
Az ablakon túl fehér a világ, hótakaró borítja. Bradgate
főkapuján szőrmébe burkolt lovas üget be az udvarra.
Nézem, ahogy a háznagy elősiet, ujjaival pattint az
istállószolgáknak, és üdvözli a látogatót.
Roger Ascham mester az.
Tudtam, hogy idevárják. Dr. Aylmer közölte velem még a
múlt héten, örömteli izgalommal a hangjában.
– A körülmények, Jane, sajnos nem a legkedvezőbbek –
jegyezte meg. – Ascham mester megírta, hogy belefáradt
Lady Elizabeth szolgálatába. Megelégelte az
udvartartásában tenyésző rosszindulatú intrikákat, melyek
személye ellen kiváltképp irányultak, s az ifjú lady
sajnálatos módon hitt is ezeknek. Kapóra jött, hogy Lady
Elizabeth a tizenhatodik születésnapján hivatalosan
bevégezte tanulmányait, mert ha ő nem mondott volna fel
sürgősen, bizonyára szégyenletes módon elcsapják.
– Gyalázat – mondom. – Sokkal értelmesebbnek és
élesebb szeműnek hittem a ladyt.
– Szegény Ascham mester – folytatja Aylmer – visszatért
Cambridge-be, hogy folytassa tanulmányait. De a neve
olyan széles körben ismert, hogy jóformán azonnal
állásajánlatot kapott: legyen Anglia brüsszeli követének a
titkára. Ascham lelkesen fogadta a nagyszerű lehetőséget,
és azonnal igent mondott, azt remélve, így majd enyhül a
fájdalma, amelyet Lady Elizabeth elpártolása miatt érez.
De most figyeljen, Jane! Amikor elmeséltem a szüleinek,
hogy a barátom külföldre készül, rögtön meghívták, hogy
előzőleg látogasson el Bradgate-be – hadd derítsen fel
mindnyájunkat szellemével és tudásával.
– Nem uraságod sugallta ezt nekik? – kérdem
ingerkedve.
Mesterem szeme jókedvűen csillan fel.
– Ó, igen; maguktól hogy is jutott volna eszükbe?
Hát így érkezett meg Bradgate-be Ascham mester, de
nem fogadhatta senki, mert az egész társaság vadászni
ment. Én voltam a kivétel, olvastam a kandalló mellett.
– Szívből örülök a viszontlátásnak, Ascham mester –
nyújtok neki kezet. – Jöjjön beljebb, a nappaliban jó meleg
van. – Én megyek elől, s amikor a hajlongó háznagyhoz
érek, frissítőket rendelek. Várakozás közben udvarias
közhelyeket váltunk, de közben érzékelem, hogy Ascham
mester vizsla szemmel figyel.
– Ön nem óhajtott vadászatra menni a szüleivel? –
kérdezi, amikor magunkra maradunk. Töltök neki némi
bort, és arra gondolok: milyen kedves, milyen lágy a
hangja! Mennyire alkalmas rá, hogy az emberből bizalmas
vallomásokat csaljon elő! Jólesnék megosztani vele
keserveimet.
Kis fintort vágok.
– Gyűlölöm a vadászatot. Inkább beletemetkeztem egy
könyvbe; szerettem volna kiolvasni. Maga ismeri? –
Átnyújtom neki Platón bőrbe kötött Phaedóját. A mester
csodálkozva nézi.
– És ez jobban szórakoztatja, mintha a vadasparkban
lovagolna?
– Egy napon sem említhető a kettő – felelem őszinte
meggyőződéssel. – Az ő kedvtelésük csak árnyéka az
örömnek, amellyel Platón eltölt. Úgy érzem, szegényeknek
fogalmuk sincs róla, mi az igazi gyönyörűség.
Ascham hamiskásan mosolyog.
– És ladységed honnan ismeri ily zsenge korban az
igazi gyönyörűséget?
– Ön gúnyolódik velem, uram – mondom fülig vörösen.
– Bocsásson meg, milady – szól, és meghajlik előttem.
– És ne higgye, hogy tréfáltam. Valóban tudni szeretném,
mi vonzotta ehhez a felismeréshez, amelyben oly kevés nő
osztozik, és férfiból sem sokkal több.
– Elárulok önnek valamit, amin talán meglepődik –
mondom. – Isten egyik legnagyobb adománya, hogy
mellém, akinek oly kemény, szigorú szülei vannak, dr.
Aylmer személyében ily szelíd szavú tanítót rendelt. Nélküle,
azt hiszem, megtébolyodnék.
Elhallgatok, s az ajkam harapdálom. Miket beszélek itt
ennek az embernek, akit alig ismerek? Mit gondol majd
rólam, hogy ilyen illetlenül nyilatkozom a szüleimről, és
megfeledkezem a vendégnek kijáró tapintatról?
– Elnézést, uram – mondom megtörten. – Eljárt a szám.
Anyám őladysége bizonyára emlékeztetne rá, hogy
udvarias társalgáshoz nem illik az ilyen beszéd.
Dr. Ascham előrehajlik, és felemeli az állam. A szeme
csupa gyengédség.
– Velem nyíltan beszélhet, Lady Jane – mondja
barátságosan. – Rá fogok szolgálni a bizalmára. Néha, ha
zaklatott vagy gondterhelt a lelkünk, jót tesz, ha megosztjuk
a terhet.
Őszintén remélem, hogy hálámat leolvashatja az
arcomról. Olyan rég vágytam már rá, hogy kiönthessem a
szívem. Mély lélegzetet veszek.
– Bizonyára hálátlannak tart, de nem tehetek ellene… –
Most már ömlik belőlem a szó, szenvedélyes zuhatagként.
– Tudja, Ascham mester, bármit teszek a szüleim
jelenlétében – beszélek vagy hallgatok, állok vagy ülök,
eszem, iszom, nevetek vagy búsulok, varrok, játszom,
táncolok és folytathatnám –, mindig tökéletesnek kell
lennem, mert különben olyan élesen megfeddnek, olyan
kíméletlenül megfenyegetnek, hogy a fricskákról,
csípésekről, pofonokról és más egyébről ne is beszéljek,
mert vétenék a köteles tisztelet ellen… – Megint elpirulok,
és a hátamon végigfut a hideg. A fiatalember elmélyülten
figyel. Bizonyára sejti, miféle megaláztatásokat álltam ki. –
Olyan boldogtalan vagyok – folytatom egyre hevesebben –,
hogy már-már a pokolban érzem magam, egészen addig,
amíg eljön az idő, és odamehetek dr. Aylmerhez, aki olyan
szelíden, olyan élvezetesen oktat, és úgy megédesít
minden ismeretet, hogy ameddig vele vagyok, nem
gondolok semmi másra. De amikor elszólítanak tőle, sírva
fakadok, mert akármit teszek, csak baj lesz belőle. Hát ez
az oka, uram, hogy a könyvemben ekkora örömöt találok.
Ehhez mérten minden más szórakozás csak nyűg és teher
számomra.
Lehajtom a fejem, hogy ne lássa könnyeimet, de úgy
látszik, már észrevette őket, mert kezét az enyémre
csúsztatja.
– Annyira sajnálom önt – mondja. – Bárcsak segíthetnék
valamit! A törvény azonban felhatalmazza a szülőket, hogy
gyermekeiket a legjobb belátásuk szerint fegyelmezzék, és
vannak, akik az önnel szembeni bánásmódot nem is
tartanák fölösen szigorúnak.
Kényelmetlen csend támad. Az együttérzés nem elég,
de cselekedni nincs módja, és ezt mindketten tudjuk. Így
hát megköszörüli a torkát, és másról kezd beszélni.
– A mesterével valóban jól járt, milady. Mindig azt
vallottam, hogy a tanulást meg kell könnyíteni, és minél
kellemesebbé kell tenni, a lelketlen büntetéseknek pedig
ezen a területen semmi keresnivalójuk. A tanítónak
szerintem nem kényszerrel, hanem buzdítással kell célt
érnie, bár tudom, hogy sokan másképp vélekednek erről.
Ha bármely középiskolában körülnézne, látná, hogy a fiúkat
addig verik, amíg nem fújják a leckét.
– A maga felfogása a helyes – mondom; időközben
visszanyertem nyugalmamat. – Az a jó, ha a tanulást nagy
kalandként éljük meg…
– Megtisztelne vele, hogy megmutatja néhány munkáját?
– kérdezi dr. Ascham. Érdeklődése oly boldoggá tesz,
hogy egész halom papírral és könyvvel jövök vissza, és elé
terítem néhány görögből készült fordításomat.
 – És ezt egyedül csinálta? – kérdi álmélkodva. –
Valóban elsőrangúak. – Majd néhány görög nyelvű kérdést
tesz fel, és a válaszok hallatán felkiált: – Hölgyem, a
kegyed tudása tökéletes!
Egy óra telik el serkentő hatású eszmecserével, mígnem
a rácsos ablakokon át behatol a hazatérő vadásztársaság
lármája.
– Mondja, Lady Jane: megtisztelne azzal, hogy levelez
velem? – kérdezi Ascham mester, miközben indulásra
készülődik. – Végtelen öröm lenne számomra, ha ilyen
ragyogó szellemű hercegnővel válthatnék leveleket…
– Részemről a megtiszteltetés – felelem; meghat és
büszkévé tesz a kérés, és melengeti szívemet, hogy ez a
nagy tudós, ez a szelíd és megértő férfi ajánlotta fel
barátságát. – És milyen nyelven írjak? Angolul, latinul vagy
görögül?
– Mindhármon! – mondja széles vigyorral. – De ezt még
megbeszélem dr. Aylmerrel. Ó, hogy fogom várni a leveleit!
Van külföldön jó néhány tanult barátom, akik ámulattal
értesülnek majd a kegyed teljesítményeiről. Ön példaként
állhat neme előtt. De úgy látom, megjöttek a szülei.
Elmesélem nekik, milyen kedvesen és előzékenyen
fogadott. Hátha egy időre megmenekül a ridegségüktől.
Elmosolyodom. Hosszú ideje nem voltam ilyen boldog.
Bradgate Hall
1550 tavasza, majd nyara
Ascham mester állta a szavát. Szüleim hozzájárulásával,
valamint dr. Aylmer és a házi káplánunkká előléptetett dr.
Harding közreműködésével olyan levelezői hálózatot
szervezett, amelynek révén korunk legelőkelőbb
szellemeinek jó néhányával kerülhettem kapcsolatba. A
levelek immár Bradgate, Brüsszel és Svájc között jönnek-
mennek, és a hit olyan megújítói, mint a hírneves Henry
Bullinger érzik megtisztelve magukat, amiért egy ilyen
jelentéktelen kis fruskának írhatnak. Hízelgő jelzőiket
pironkodva olvasom: fényes szellemnek és a protestáns
vallás díszének kiáltanak ki! Magyarázom magamnak, hogy
ezek csak irodalmias szóvirágok, de titkon sütkérezem az
elismerésben. Ugyanakkor dicshimnuszaik megerősítenek
abban, hogy még jobban igyekezzem, és jobb
keresztyénné, igazabb protestánssá váljak. Ennyi
dicséretre úgysem lehetek méltó, de legalább iparkodom,
hogy valamit megérdemeljek belőle.
Tudós levelezőtársaim elküldik nekem értekezéseiket,
melyeket elolvasás után leveleinkben megvitatunk, én
pedig segítséget kértem tőlük a héber nyelv
elsajátításához, mert szeretném az Ótestamentumot
eredetiben olvasni. Mindezen nagyra becsült férfiakhoz
fűződő kapcsolataimban arra törekszem, hogy szerény és
magammal szemben szigorú maradjak. Mindenkor az
Istennek adok hálát műveltségemért; és ahogyan Isten
adományának tartom a hitet, kevéske tudásom is Tőle
származtatom.
Ahogy telnek a hónapok, úgy növekszik bennem a
bizakodás és a megértés. Aylmer azt állítja: érzékeli ezt a
változást, és megállapítja, hogy nagy hasznomra van a
rendszeres kapcsolat e tudós férfiakkal. Minden bizonnyal
a jövőmet is szem előtt tartja, amikor Henry Bullingertől egy
példányt kér a házasságról szóló híres értekezéséből, hogy
latinról görögre fordíthassam. Mialatt rovom a papírt, a
hátam mögül figyel.
– Nem hiszem, Jane, hogy valaha is akadt az angol
nemességben bárki, aki ennyire rajongott volna a tudásért,
mint kegyed. Nem csupán a fordításai kitűnőek, de zenei
készségei és kézimunkája is méltók a tudományos
eredményeihez. Ha igazolódik, amit barátai remélnek, és
valóban a király felesége lesz, Anglia igazi előkelő
szellemű, keresztény királynét nyerne.
– Dehogy vagyok én olyan példás személy, mint
gondolja – tiltakozom. – Tökéletes ember nincs, dr. Aylmer.
Tanítóm elmosolyodik.
 – Ó, Jane, legföljebb egyetlen hibája van: túl
dogmatikusak a nézetei. Talán nem ártana, ha időnként
megértőbb lenne a mások gyengeségei iránt, vagy
elfogadná, hogy lehetnek esetek, amikor nem mindenki ért
egyet önnel.
A bírálat meghökkent.
– Nem tehetek mást, mint amit a hitem sugall.
– Akkor tartsa szem előtt, hogy a hitnek nem minden
tétele van kőbe vésve. Ön, gyermekem, még nagyon fiatal,
és a fiatalok hajlamosak a dogmatizmusra. A bölcsességet
és a mérsékletet állítólag a kor hozza meg, bár ahogy a
mai világot elnézem, mindinkább kételkedem ebben.
Mindazonáltal ne felejtse el, amit mondtam, és tanulja meg,
hogy a hitbuzgalmat könyörülettel enyhítse.
– Fájlalom a hibáimat, és igyekszem megjavulni –
mondom. – Senkit nem akarok megbántani, sem önt, sem
másokat, de az életem nem könnyű. Tulajdonképpen úgy
érzem, mintha két életet élnék. Az egyikben emelkedett
színvonalon levelezem nagy emberekkel, akik érdememen
fölül méltányolnak. A másikban csalóka reményeket
dédelgető szülőknek vagyok a rossz természetű, megvetett
leánya, akit időnként elviselhetetlen kegyetlenséggel
sújtanak. – A könnyeimet már nem tudom visszanyelni. –
Földi börtönben élek, úgy, mintha halott volnék, míg ön, dr.
Aylmer, szabadon él és boldogul.
Aylmer arca megfeszül a részvéttől.
– Igazságtalan voltam – mondja a fejét csóválva. – Épp
elég terhet cipel anélkül is, hogy én még szaporítanám.
Reménykedjünk, hogy hamarosan fényes és dicsőséges
házasságot köt. Meggyőződésem, hogy akkor sokkal
boldogabb lesz az élete.
– Istenem, add, hogy így legyen! – imádkozom.
Oxford
1550 ősze
Bókolok a király előtt, majd felemelkedem; ő komoly,
ünnepélyes tekintettel néz rám. Megnőtt, szögletesebb lett,
és ami a legfeltűnőbb: fenségesebb a modora. Warwick
gróf áll mögötte széles, kedélyes mosollyal.
– Isten hozta Oxfordba, rokon – mondja magas
gyerekhangján a király; ő is tizenhárom éves, akárcsak én,
de a hangja még nem mutál. Hátrább lépek, ahol szüleim
és a húgom állnak. Katherine most jár először az udvarnál,
és mialatt ő is bókot csap, anyám sasszemmel figyeli.
Kisebbik húgomat, Maryt, aki még csak ötéves, otthon
hagyták a dadájával. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha is
az udvar közelébe engednék.
A király most apámat szólítja meg.
– Remélem, jól utaztak, milord.
– Köszönöm, felség, nem volt semmi fennakadás.
Bizonyára felséged is élvezi ezt a kirándulást.
– Meglehetősen, milord – feleli a király. – Mindenütt
hűséges ragaszkodással fogadtak, és jól esett látni, hogy
alattvalóink általában betartják az új vallási törvényeinket.
– Őfelsége már nagyon várja a holnapi harci játékokat –
szúrja közbe Warwick.
– Inkább vennék részt bennük, semhogy néző legyek –
jegyzi meg Edward, és most inkább látszik tizenhárom
éves kamasznak, semmint királynak.
– Felséged is tudja, hogy ez dőreség lenne. Ha valami
baleset érné, amitől Isten óvjon, semmi sem állna Lady
Mary útjába, ő pedig trónra lépve ismét jogaiba iktatná a
pápista hitet.
Edward a homlokát ráncolja és felsóhajt; most ismét a
királyi énje lép elő.
– Sajnos ez igaz… Bárcsak más meggyőződésre
bírhatnám a nővérem, de hát megátalkodottan csökönyös.
– Majd ismét a szüleimhez fordul. – Őszintén reméljük, hogy
holnap megnézik társaságunkban a bajvívást.
– A legnagyobb örömmel, felség – feleli apám, aki
megérezte a király hangjából az elbocsátást, és mély
meghajtásokkal hátrál az ajtó felé; mi pedig a nyomában
ugyancsak kihátrálunk.
Másnap reggel anyám lázas izgalomban ront be
hozzám.
– Jane, micsoda nagyszerű hír: a király azt óhajtja, hogy
te ülj mellette a bajvívó térre néző galérián. Most aztán a
legjobb formádban kell mutatkoznod, elég ebből a
vénkisasszonyos fekete-fehérből! Az arany damasztot,
Ellen asszony, és hozzá felveheti azt a rubinfüggőt, amelyet
Katalin királynétól kapott.
Ellen asszony szalad a ruháért. Türelmesen hagyom,
hogy felöltöztessen, de közben tiltakozni is merek.
– Asszonyom, a király azt szereti, ha a hölgyek
egyszerűen öltöznek. Nem lehet, hogy szerényebb
viseletben inkább megnyerném tetszését?
– Eh, mit! Az udvarnál mégsem jelenhetsz meg
apácaként. Mindezt már többször megvitattuk, és többé ne
halljak róla! Sokkal több udvari tapasztalatom van, mint
neked, és tudom, mit várnak el a hölgyektől. Most pedig ne
izegj-mozogj, hadd húzza meg Ellen asszony jó szorosra a
mellfűződ.
Nem merek tovább vitatkozni.
A két lovag fényes vértben, fején tollas sisakkal, szilajul
ront egymás felé, lándzsáját előreszegezve. Mialatt
átugratnak a fapalánkon, a lelkes nézősereg rekedtre
ordítja magát. Én, aki valóban ott ülök őfelsége és egy kis
csoport kedvelt udvaronc társaságában, görcsösen
markolom a galéria ablakpárkányát.
– Leesett! Sir Robert a földön van! – kiáltja a király,
amikor az egyik lovas nagy csörömpölés közepette kizuhan
a nyeregből.
Előbbre hajolok, és ijedten lehelem:
– Remélem, felség, nem sérült meg súlyosan.
– Nem hiszem – mondja, de a pórul járt lovag
szerencsére már fel is tápászkodott, és integet a nézők
felé, akik tapssal jutalmazzák. Közben Sir James Knollys,
az összecsapás győztese csataménjén a galériához üget,
és hetyke mozdulattal meglengeti sisakját.
– Legyen öné a tisztesség, Lady Jane – mondja a király,
és átadja a lovagnak kijáró aranynyilat.
Fülig pirulva állok fel.
– A bátorságáért, uram! – E szavakkal nyújtom át a
trófeát Sir Jamesnek, aki megcsókolja a kezem, és az
udvari módi szerint meghajlik.
– Köszönet a megtiszteltetésért, szép hölgy! – kiáltja,
majd ellovagol, én pedig gyorsan leülök; mélységes
zavarba hozott a nyilvános figyelem.
A lovagi torna ceremóniamestere már tanulmányozza a
Lovagság Fáját ábrázoló lista legalján szereplő neveket és
pajzsokat, hogy megállapítsa, kik következnek. Mellettem
Edward király nyugtalanul fészkelődik a székén.
– Bárcsak én is odalenn állhatnék! – mondja. – Az apám
a legelső bajnokok között volt a listákon, neki senki sem
mert volna ellentmondani. De engem, úgy látszik, egész
életemre a néző szerepére kárhoztattak.
– Nagy kár, felség – bököm ki. – Hát nem ragaszkodhat
a részvételhez? Felséged a király, akinek mindenki
engedelmességgel tartozik.
– Ó, Jane – feleli sóhajtva –, milyen keveset tud kegyed!
Azért nem hagynak vívni, mert el is eshetek. Akkor pedig
Lady Mary lenne a királynő, és képzelje csak el, az mivel
járna.
Kedvetlennek látszik. A délután több okból is
kellemetlennek ígérkezik. A bőrfűzőm nagyon szoros, és a
mozgásban is akadályoz. Még nem alkalmazkodott
fejlődésben lévő testemhez. Mozdulatlanul, merev háttal
kuporgok ülőkémen a király párnázott széke mellett, és
egyetlen vágyam, hogy végre szabadon lélegezzem.
Őfelsége az oldalamon mogorván nézi a bajvívást; úgy
tűnik, már elfelejtette, hogy én is itt vagyok, mint ahogy a
másik oldalán ülő Lady Mary Dudleyról sem vesz tudomást.
Csak akkor szólal meg, ha néha szakmai megjegyzéseket
tesz a mögöttünk álló fiatal nemesnek. A szőke ír
fiatalembert Barnaby FitzPatricknak hívják, és újra meg újra
rajtakapom, amint gazdája háta mögül elismerőn, nagy
tetszéssel legelteti rajtam azt a kék szemét. Bizonytalanul
rámosolygok, fogalmam sincs, illik-e viszonozni egy
fiatalember pillantását. A biztonság kedvéért arra
törekszem, hogy rendületlenül a lovagi tornát nézzem, annál
is inkább, mivel anyám nem ül túl messzire, és érzem,
ahogy rajtam tartja sólyomszemét.
Amikor szünetet tartanak, és aranytálcákon frissítőket
raknak elénk, a király hozzám fordul.
– Ráismerek erre a függőre – közli. – A
mostohaanyámé volt. John mester le is festette vele. Jó
asszony volt, fájlalom a hiányát.
– Én is, felség – mondom sóváran.
– A férje viszont ostoba és veszedelmes ember volt –
folytatja Edward, immár hűvösebb hangon. – Áruló terveket
szövögetett, és a kutyámat is megölte. (Nem tudom
eldönteni, melyik bűnt tartja súlyosabbnak.) Tudja, hogy az
eljegyzésünkön is mesterkedett?
– Hát… hallottam valami ilyesmit, felség.
A király bizonytalanul néz rám.
– Többek szerint jó ötlet volna – jelenti ki halkabban. –
Mármint hogy kegyed meg én egybekeljünk. A tanítóimnak
tetszik a terv, és szerintük megreformált hitünk számos
hívének ebben van a leghőbb reménye. Seregnyi alapos
indokot sorolnak fel, amely e házasság mellett szól, és
lehet, hogy igazuk van. Kegyednek, Lady Jane, mi a
véleménye?
Megnémít a csodálkozás, amiért ezt a kérdést szóba
hozta, de lassan felismerem, mennyi ember jó reménye
múlik a válaszomon.
– Én, felség – mondom nagyon komolyan –, azt fogom
tenni, amit felséged és a szüleim kívánnak. Rég
megmondták nekem, hogy egy napon nagyon előkelő
házasságot fogok kötni, de ilyen magasra sosem emeltem
a tekintetem. Hű szolgálója vagyok felségednek, és tudom,
mi a kötelességem.
– A kötelességünket, rokon, mindannyian ismerjük –
jegyzi meg szigorúan Edward –, de ön személy szerint mit
kívánna?
– Felséged túlságosan megtisztel. Nem is igazán
tudom, mit mondjak… – A hangom elakad, fogalmam
sincs, milyen választ szeretne kapni.
Ekkor ő maga siet segítségemre.
– Úgy értem, szívesen jönne hozzám feleségül, és lenne
Anglia királynéja?
– Ezt felségednek kérdeznie sem kell – felelem, és az
arcom majd kigyúl. – Ez több mint amennyit kívánhatnék, és
nincs hölgy, aki ennél nagyobb tisztességre vágyhatna.
Kényelmetlen csend támad. Lehet, hogy túl sokat
mondtam? Nem túl messziről anyám fürkésző pillantása
tapad ránk. Látszik, milyen szenvedélyesen szeretné tudni,
miről beszélünk.
Edward ismét felsóhajt.
– Sajnos nem is kérhetek öntől ilyet. Államérdekből
Elisabethtel, a francia király lányával jegyeztek el, és
tanácsosaim úgy vélik, ez az érdek minden egyéb
megfontolásnál többet nyom a latban. De szeretném, ha
tudná, hogy ha én csak Edward volnék, és kegyed csak
Jane, inkább kegyedet venném nőül. Mi ketten összeillünk,
és a nézeteink is hasonlók. A hercegnő katolikus, és rám
vár, hogy jobb belátásra bírjam. Isten adja, hogy ne
bizonyuljon túl konoknak. A királyok – teszi hozzá
csüggedten – nem választhatnak szívük szerint. Azt
akartam, hogy mindezt ön is tudja.
– Értem, felség… – Meg vagyok döbbenve: hát így
hiúsulnának meg szüleim nagyra törő elképzelései?
Egyszersmind különös megkönnyebbülést is érzek. Valami
azt súgja, hogy az élet nem lenne könnyű e hűvös, gőgös,
érzéketlen ifjú oldalán. És angol királyné sem akarok lenni,
bár ha Isten ezt jelölte volna ki kötelességemül, vállaltam
volna.
– Igaz is – szólal meg a király, miközben
süteménymorzsákat töröl le a szájáról, és a serlegéért nyúl.
– Még valamit. Ez a beszélgetés szigorúan kettőnk között
marad.
– Természetesen, felség. – A szüleim lennének az
utolsók, akiknek továbbadnám. Higgyenek csak továbbra
is a királyi házasság lehetőségében, nekem így is megfelel.
Legalább nem keresnek számomra másutt férjet, én pedig
értékes időt nyerek, mielőtt a házasság igájába hajtom a
fejem.
Tilty, Essex
1550 ősze
A színjátéknak nem akar vége szakadni. Igaz, hogy
Essex gróf társulata a legjobbak közül való, és csodás
jelmezeivel meg díszleteivel szemet gyönyörködtető
látványt kínál, de én most semmi élvezetet nem találok
benne. Lüktető fejfájás gyötör, és bár ez sokszor kíséri a
havibajomat, most más oka lehet. A végtelen fáradtság
arra utal, hogy – Ellen asszony kifejezésével – bujkál
bennem valami.
Közben persze titkolni próbálom a rosszullétet, és
küszködöm az álmosság ellen, ezért végignézek a hosszú
asztalon, van-e rajtam kívül más is, akiről lerí az unalom.
Vendéglátóink, Lord és Lady Willoughby, gazdag essexi
nagybirtokos pár arcáról le nem foszlik a lelkes mosoly;
még arra is ügyelnek, hogy a zenével egy ütemre
bólogassanak. Miután Oxfordot elhagytuk, szüleink
rövidebb-hosszabb időre megszálltak több előkelő
ismerősüknél, hogy aztán két teljes hónapra jó barátaiknál,
Willoughbyéknál állapodjanak meg.
 Még két nap, és indulunk haza, bizonyára házigazdáink
jól palástolt megkönnyebbülésére. A pazar lakomát meg a
hozzá tartozó színielőadást búcsúzásunk tiszteletére
rendezték.
Lord és Lady Willoughby között ül Lady Mary, aki
átkocsizott newhalli házából, hogy díszvendégként tisztelje
meg az alkalmat. Úgy látszik, neki is tetszik a színjáték, bár
hogy boldog-e, nehéz megállapítani. Lady Mary már
harmincnégy éves, de sokkal többnek látszik. Arcát a
csalódottság és a keserűség redői barázdálják, vörös
hajában néhány ősz tincs fehérlik, és vézna, mint mindig.
Mindenki tudja, hogy az élete nem volt könnyű, kivált nem
az elmúlt néhány évben; hevesen és ernyedetlenül csatázott
a miséért, és hiába, hogy a nézetei helytelenek, kétségkívül
sokat szenvedett miattuk. Az év elején azt rebesgették,
hogy már-már el akart menekülni Angliából, és
unokatestvérétől, a császártól kért volna bebocsátást, de
barátai az utolsó percben lebeszélték, mondván, hogy ha a
király örökös nélkül halna meg, ő pedig külföldön
tartózkodnék, súlyosan kockáztatná trónutódlási esélyét, így
hát itt maradt, s azóta is rendületlenül dacol öccsével meg
a tanáccsal.
Bár Lady Mary tudja, hogy családom a reformált hitet
vallja, ma mégis egész melegen üdvözölt. Meglehet, hogy
ugyanúgy fájlalja áttérésünket, mint mi az ő tévelygését és
makacsságát, de úgy látszik, erős benne a családi érzés,
és amikor anyámat, vagyis édesunokahúgát felemelte a
bókból, szeretettel megcsókolta.
– Hogy van, kedves Lady Dorset? Remélem, kitűnően!
És ez ugye a lánya, Lady Katherine? Szemrevaló kis
teremtés, mondhatom, a természet nem bánt vele fukarul!
Vezéreljék az áldott szentek, hiszen tudjuk, hogy a földi
szépség földi kísértésekkel járhat. Ez pedig ki volna más,
mint Lady Jane?!
Bár kétfelől megcsókolt, és azóta is a legnagyobb
udvariasságot tanúsítja irántam, mégis mintha bizonyos
hűvösség áradna belőle. Talán tudja, mennyire fájlalom,
hogy kitart a római hit és a régi, hitelüket vesztett vallási
szokások mellett, holott mi valamennyien rátaláltunk az új
és igaz útra, amely Istenhez vezet. Figyelem, ahogy
elmerülten nézi a komédiát: csontos, merev hátú, nyiszlett
kis teremtés, katolikus módra túlöltözötten és túlcicomázva.
Túl nyíltan enged érzelmeinek; ő az első, aki nagyokat
kacag a színészek bolondériáin. Anyám azt mondja, a
mécses is ugyanilyen könnyen törik el nála. Azt magam is
láttam, hogy túl sokat foglalkoztatja a múlt; örökké kínosan
hivatkozik „szent életű anyjára”, vagy kotlik régi
sérelmeken. Beszédét teletűzdeli a „Miasszonyunkra” vagy
az „áldott szentekre” kifejezésekkel, mintha nem tudná, mit
szeretne hallani a király, vagy mit követel a törvény. Az a
benyomásom, mindenre kész, hogy ingerelje azokat, akik
az igaz vallást tették magukévá.
Nagy sokára véget ér a végeérhetetlen este, és ki-ki
elindul a szállása felé.
Amikor átvágunk az udvaron, anyám bejelenti:
– Lady Mary meghívott magához Newhallba, ha majd
holnapután elhagyjuk Tiltyt. – Magamba fojtok egy apró
nyöszörgést.
Másnap reggel magas lázzal ébredek, és a tudatom
csak három nappal később tisztul ki. Ugyan magamhoz
térek, de még minden tagom fáj. Betegségem alatt Ellen
asszony ápolt, és szemlátomást örül felgyógyulásomnak.
Negyednapra még jobban leszek, de az utazáshoz még
gyenge vagyok.
Anyám őladysége magasodik az ágyam fölé.
– Örülök, hogy meggyógyultál, Jane, de most már fel
kellene kelned. A betegséged miatt kellett elhalasztanunk
az indulást Newhallba; de Lady Maryt most már nem
várathatjuk tovább. Szeretném, ha reggelre útra kész
lennél.
– De úrnőm – tiltakozik Ellen asszony –, Lady Jane még
mindig nagyon gyenge. Még legalább két nap, amíg
utazhat.
Milady összeszűkült szemmel néz rám.
– Én egészségesnek látom – jelenti ki. – Különben sem
hiszek a gyerekek pátyolgatásában. Rajta, Jane, kelj fel,
kapj be valamit, és készülj fel a holnapi utazásra! Tovább
már nem halogathatjuk.
Miután elvonult, lassan kikecmergek az ágyból, és
feltápászkodom. Forog velem a világ, és Ellen asszonynak
kell támogatnia, hogy el ne essek. A tűz melletti székre
roskadok, dadám gyorsan kendőt borít a vállamra, majd
hoz egy tál sűrű, melengető levest, és amíg kanalazom, le
nem veszi rólam a szemét.
– Ugye, nem szívesen mégy Newhallba, Jane? –
kérdezi.
– Nem. Newhall katolikus ház. És azt hiszem, Lady Mary
nem rajong értem.
– Ezt megértem – feleli. – De ugye nem tettetnéd magad
betegnek, csak hogy ne kelljen odamenned?
– Nem, dehogy – mondom, mint ahogy ez is az igazság.
– Valóban nem érzem jól magam. De tudom, mivel
tartozom a szüleimnek.
– Én ebben nem is kételkedem – mosolyog a dadám. –
De láttam, hogy anyádasszony ilyesmire gyanakszik. No,
fejezd be szépen azt a levest. Jót fog tenni.
Másnap reggel elköszönünk Lord és Lady Willoughbytól,
de amikor felhágunk a kocsira, még mindig gyenge vagyok
és szédülök. És mialatt a rugózatlan jármű az útnak
kinevezett hepehupás földúton zötykölődik, viaskodom a
torkom felé kapaszkodó hányingerrel, és az ágyam után
vágyakozom.
Newhall, Essex
1550 ősze
Newhall valóban tekintélyt parancsoló hajlék. Hatalmas
függélyes palota, ötszáz láb terjedelmű homlokzattal,
gyönyörű zárterkély-ablakokkal, tágas belső udvarokkal.
Dédnagybátyám, VIII. Henrik birtokában volt; ahogy apám
mondja, ő építtette át csillagászati költségen. A kapu fölé ő
rakatta ki a színpompás királyi címert, és az ő
bőkezűségének köszönhető, hogy a palota fényűző királyi
lakosztályokkal, csodálatos hosszú galériával és még
teniszpályával is büszkélkedhet.
Csak ámulok, micsoda pompa veszi körül Lady Maryt,
pedig hát tudom, hogy ő a trónörökös, és saját jogán is
dúsgazdag. Ugyanakkor megbotránkoztatnak pápista
meggyőződésének túlontúl kihívó és a ház szépségét
megszeplősítő jelei. A kápolnában szentek szobrai állnak,
amelyek, még ha törvényt nem sértenek is, joggal szúrnak
szemet minden jó protestánsnak. Valósággal
megkönnyebbülök, amikor szüleim udvariasan, de
határozottan elhárítják a misére szóló meghívást, mert így
persze követnem kell példájukat. Mindamellett gondom van
rá, hogy meg ne bántsam tiszteletre méltó
háziasszonyunkat, és kifogásként gyengélkedésemre
hivatkozom.
– Büntetlenül szegheti meg a törvényt – jegyzi meg
apámnak anyám. A ház népe jóformán teljes létszámban a
kápolnába sereglik komplétára. Katherine és Mary már
lefeküdt, de nekem szabad még egy keveset
fennmaradnom.
– Nem is értem, miért nézi el neki a tanács – feleli
milord, és kihörpinti a serlegét.
– A királynak óvatosan kell eljárnia – mutat rá anyám. –
Tudja, hogy ha egyetlen komolyabb lépést tesz nővére
ellen, magára vonhatja a császár haragját.
– De azért megpróbált nyomást gyakorolni rá – véli
apám.
– Az nem elég. Mary éppúgy az alattvalója, mint mi
mindannyian. Tűrhetetlen, hogy a misét meghagyták neki.
– Én aggódom Lady Maryért – vetem közbe.
 – Teljes joggal – vágja rá apám nagy átéléssel. – A
legsúlyosabb veszéllyel kacérkodik.
– Nem így értettem – magyarázom. – Én a lelkéért
aggódom. Az van veszélyben, és ő mintha fel sem fogná.
És a háza népének lelkét is kockára teszi. Bárcsak
felismerné az igazságot!
– Mindig makacs volt, akár az anyja – mondja milady.
– Valakinek rá kellene vezetnie a tévedéseire –
erősködöm.
– Már sokan megpróbálták – közli apám szárazon. – De
rá még a fenyegetés sem hatott. Én azt mondom, rohanjon
csak a vesztébe. Csak magát vádolhatja érte.
Felháborít ez a sekélyes gondolkodás.
– Egy irgalmas lélekre lenne szükség, aki megmutatná
neki az utat.
Anyám bosszús, de mulattatja is az önbizalmam.
– Úgy érted, amin annyian elbuktak, ott te megállnád a
helyed?
– Ha a lelke üdve lenne a tét, legalábbis megpróbálnám.
– Te? Egy tizenhárom éves fityfiritty oktasson ki
teológiából egy harmincnégy éves királyi hercegnőt? Még
mit nem! Azt hiszed, hallgatna rád? A legjobb esetben is
tolakodónak vagy gyerekesen nagyképűnek tartana.
– Te csak ne keveredj semmi ilyesmibe, Jane –
prédikálja apám. – Nem vitatom, hogy jót akarsz, de eljöhet
a nap, amikor szükségünk lesz Lady Mary jóindulatára, és
isten ments, hogy most ellenünk hangold.
– Igenis, uram – mondom, de a szívem izzik a
buzgalomtól, hogy Lady Maryt kivezessem a fényre.
Másnap Lady Anne Wharton, Mary egyik udvarhölgye
nyomában, az üres kápolnán át lépdelek a királyi lakosztály
felé. Útközben döbbenettel látom, hogy Lady Anne megáll,
és térdet hajt az oltár előtt, amelyre már kirakták a mise
legfőbb kellékeit, a szentostyát meg a bort.
 – Miért hajlik meg? – kérdezem. – Talán Lady Mary a
kápolnában van? – Ijedten nézek körül, hátha
elmulasztottam a hercegnőnek járó tiszteletadást.
Lady Anne fintort vág.
– Nem, milady – mondja –, ő nincs itt. Mindnyájunk
Teremtője előtt hajtottam térdet.
Akaratlanul is felháborít ez az önmutogató pápista gőg,
és sajnálom is szegény asszonyt veszélyes
tudatlanságáért.
– De miért? – kérdezem. – Már hogy kerülne ide a
Teremtő, mikor az ostyát nem ő sütötte, hanem a pék?
Most Lady Anna van megbotránkozva.
– Milady Jane! Istenkáromlás a szentostyáról ilyet
mondani! Hát nincs önben semmi tisztelet?
– Nem akartam megbántani, milady – mentegetőzöm. –
De én azt vallom, hogy a mise által nem történik semmilyen
csoda. Az ostya meg a bor megmarad annak, ami, és csak
a pap áldásával lesz belőlük Krisztus Urunk áldozatának
jelképe.
– Isten irgalmazzon önnek ezért az eretnekségért! –
kiáltja az udvarhölgy, és úgy terel ki a kápolnából, minta
puszta jelenlétemmel is rontanám a levegőt.
Lady Mary nincs a lakosztályában. Később, a kertben
találkozunk, amint a kutyáit sétáltatja; szőrmebélésű
bársonyköpenyt visel a hideg ellen. Hölgyei a nyomában
tipegnek.
– Ó, Lady Jane! – köszönt, és kezet nyújt. Semmi
kétség: hűvösebben viselkedik, mint amikor utoljára
találkoztunk. Miközben térdet hajtok, jut eszembe, hogy
Lady Anne alighanem beszámolt neki a kápolnában
történtekről. – Remélem, már teljesen felépült – folytatja. A
hangja jeges.
– Igen, fenség, jól vagyok. Remélem, hamarosan
folytathatom a tanulmányaimat.
– Tudom, gyermek, derekas nevelést kap – jegyzi meg.
– Több tudással látják el, mint amennyi hasznára válik, és
mindazokat, akik a neveléséről gondoskodtak, nem
csekély felelősség terheli. Az a bölcs, aki nem tud túl sokat,
és egy kis alázat mindenkinek jót tesz.
Szívesen mondanék ellent, de nem merek, apám
figyelmeztetése belém vésődött. Inkább szendén fejet
hajtok.
– Fenséged alázatos rokona vagyok…
De ami történt, megtörtént, és látogatásunkon a
továbbiakban meglehetősen feszült a légkör. Való igaz:
megbocsáthatatlanul goromba voltam, és bár az igazság
az én oldalamon van, be kellett volna fognom a szám.
Fogalmam sincs, miféle démon száll meg manapság,
fiatalabb koromban soha nem ragadott el így a szenvedély,
és a véleményemet sem kürtöltem világgá, de mostanában
olyan harcosan fogom fel az élet dolgait, hogy nem ismerek
magamra. Ellen asszony szerint ez összefügg a korommal,
de akkor is meg kell tanulnom, hogy legszenvedélyesebb
nézeteimet is kordában tartsam, és lakatot tegyek a
számra.
– Ne felejtsd el, hogy a másik fél érveit is meg kell
hallgatni – mondogatja.
– De a hit dolgában csak egyetlen félnek lehet igaza! –
makacskodom. – Istenhez csak egyetlen út vezet – ez
szilárd meggyőződésem.
Bradgate Hall
1551 augusztusa
Mint nyaranta oly sokszor, idén is visszatért a
köleshimlőnek nevezett járvány. Londonban kinn a bűzlő
utcákon halnak meg az emberek, és a király módosabb
alattvalói vidéki házaikba menekültek a fertőzés elől. Mi is
ezért vagyunk most Bradgate-ben, ahol a szüleim
vadászattal és egyéb szórakozással múlatják a hosszú
nyári napokat. A ház egyik vendége milady ifjú
mostohaanyja, Katherine Willoughby, Suffolk hercegné.
Mély gyászban érkezik, és rendkívül fontos híreket hoz.
Nagyapám, Charles Brandon, Suffolk hercege
születésem előtt néhány évvel vette nőül ezt a Katherine
Willoughbyt, éppen aznap, amikor Boleyn Anna a világra
hozta Lady Elizabethet. A félig spanyol vérű menyasszony –
az édesanyja Aragóniai Katalin egyik udvarhölgye volt –
közmondásosan szép nő hírében állt, és alighogy betöltötte
tizennegyedik évét, negyvennyolc éves nagyapám elvette
feleségül. Az újdonsült hercegné később Parr Katalin
udvarhölgye lett, így barátkoztam össze vele; és ő is
rendíthetetlen protestáns volt. Nagyapámat még életében
két fiúval ajándékozta meg, Henryvel és Charlesszal, akik
tehát mostohanagybátyáim voltak.
A hercegné most Bradgate-ben gyászol tovább. Két
kisfiát, a két egymást követő, de magas rangjukat csak
rövid ideig viselő Suffolk hercegeket elragadta a
köleshimlő. Anyám karjában zokog a fogadószobában.
Nem talál szavakat, hogy érzékeltesse, mekkora tragédia
érte.
– Az egyik csak napokkal élte túl a másikat –
panaszolja.
Szüleim összenéznek remegő válla fölött. Számukra a
rettenetes hírnek fontos üzenete is van: anyám így apja
egyetlen életben maradt örököse lett, tehát rá száll mind a
cím, mind a vagyon; apám pedig mint házastársa az ő
jogán viselheti a címet. Mostantól tehát a Suffolk herceg és
hercegné titulus illeti meg őket, vagyis a főnemesség
legmagasabb lépcsőfokára emelkedtek.
Mihelyt szegény Lady Suffolk nyugovóra tért, milord
borért kiált, hogy megünnepeljük feljebb jutását.
– Ki hitte volna? – szólal meg sugárzó arccal anyám. –
Nem azt mondom, hogy nem siratom a két kis öcsémet. De
Isten útjainak, bármily kiszámíthatatlanok, mindig megvan a
maguk célja.
Apám kitölti a bort, és körbeadja a serlegeket. Még
Katherine is kap egyet.
– Őkegyelmességeikre, Suffolk hercegére és
hercegnéjére! – kiáltja az eddigi Dorset márki.
Megisszuk az áldomást.
– Tudjátok, mit jelent ez az egész család számára? –
kérdezi milady Katherine-től és tőlem.
– Hercegi koronát is tetszenek majd viselni? –
kíváncsiskodik Katherine.
– Igen, de csak állami alkalmakkor – feleli mosolyogva
apám.
– A hercegek és a hercegnék rangban az egész udvari
nemesség fölött állnak – magyarázza milady. – Számos
kiváltságban lesz részünk. Mi kapjuk a legkényelmesebb
lakosztályokat, sokkal nagyobb személyzet áll majd
rendelkezésünkre, és több lovat is tarthatunk a királyi
istállókban.
– És úgy tudom, kenyérből, sörből, tűzifából és szénből
is nagyobb lesz a napi járandóságunk! –toldja meg a listát
széles vigyorral apám.
Milady elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést, úgy
folytatja:
– És ami a legfontosabb: minden bizonnyal sokkal
nagyobb befolyásunk lesz a királynál és Northumberland
herceg őkegyelmességénél. Így hát, férjem, a fentieknél
fogva haladéktalanul meg kell jelennünk az udvarnál. Úgy
hallom, őfelsége Richmondba költözött át.
– Úgy van, jobb, ha máris indulunk – bólogat apám. –
Holnap reggelre befogatok, ti pedig csomagoltassátok be
a ládákat.
– És mi lesz Lady Suffolkkal? – kérdezem.
– Jóisten, róla elfeledkeztem – kap a fejéhez anyám. –
De semmi baj, addig maradhat itt, ameddig jól esik. Te
majd gondoskodsz róla, Jane.
Már egy hete vannak az udvarnál, engem pedig elnyű
Lady Suffolk vigasztalásának penzuma, amikor hírnök
érkezik. Apámtól hoz levelet.
– Anyánk őladysége beteg – mondom Katherine-nek,
miután átfutottam a levelet. – Először köleshimlőre
gyanakodtak, és attól féltek, órái vannak csak hátra.
– Ó, szegény anya! – kiáltja aggodalmasan Katherine.
– De szerencsére csak egy kis múló láza volt. Engem
azonban Richmondba rendeltek, hogy segítsek az
ápolásában, és szórakoztassam, amíg felépül.
– Talán még a királyt is megláthatod – mondja a húgom
az izgalomtól csillogó szemmel.
– Talán – bólintok.
– Én nem mehetek? – kérdi sóváran.
– Nem, édesem, igazán sajnálom. Milord azt írja, hogy
távollétemben rád vár a háziasszony tisztje.
Katherine arca csupa levertség.
– És Maryről is neked kell gondoskodnod. Egyedül nem
boldogul.
Megcsókolom a húgomat.
– Hidd el, ha lehetne, maradnék. Engem nem vonz az
udvari élet. De nincs választásom. Rám parancsoltak, tehát
megyek.
– Bárcsak helyet cserélhetnénk! – sóhajtja Katherine.
– Ezt mondom én is! – vágom rá fanyarul.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Richmond palota, Surrey

1551 októbere
Október van, teljesen felgyógyultam, s immár
maradéktalanul élvezhetem új, hercegnéi rangomat. A
hűvösebb idő megjöttével alábbhagyott a köleshimlő, a
tanácsurak és a nemesség visszatértek az udvarhoz.
Henryvel együtt végre részünk lehet az új státus
kiváltságaiban, sütkérezhetünk a felénk áramló hódolatban,
az udvari ünnepségeken és állami eseményeken minket
megillető elsőbbségben. A királyhoz pedig közelebb állunk,
mint valaha.
Mások is előnyösen léptek feljebb a főrendek
rangsorában. Warwick gróf, aki szemlátomást támogatói
megjutalmazásával akarja aládúcolni hatalmát, több új
kinevezésre is rávette a királyt. William Herbert, a néhai
Katalin királyné sógora, Pembroke grófja lett, William
Paulet Winchester márkija, magát Warwickot pedig
Northumberland hercegévé léptették elő, hogy hercegtársai
körében ő legyen a rangidős. Sokan kaptak lovagi címet is.
Ugyanekkor Somerset herceget, a korábbi lord
protectort kiengedték a Towerből, és ismét a király
szolgálatába állhatott (habár szerényebb beosztásban, és
azzal a feltétellel, hogy együttműködik az új garnitúrával).
Henry szerint a hercegnek az a véleménye, hogy
Northumberland egész lépéssorozata őellene irányul, mivel
őrizetbe vétele előtt egyedül ő tiltakozott John Dudley
egyeduralma ellen.
Northumberland azonban túl gyors és túl veszélyes
ellenfél Somerset számára. A tanács előtt hazaárulással
vádolja, és ismét a Towerbe juttatja. Akiket ezzel a váddal
nyel el a Tower, egyszer is ritkán szabadulhatnak, nemhogy
kétszer.
Mialatt a tanács azon buzgólkodik, hogy vádiratot
eszkábáljon össze a bukott herceg ellen, az udvarnál fojtott
a légkör. Novemberben valamelyest enyhül a hangulat, mert
híre jön, hogy Mary Guise, Skócia régens királynéja
megtiszteli látogatásával az angol udvart; Franciaországból
jön, ahol a lányát, Stuart Máriát, az ifjú skót királynőt kereste
fel. Lázas előkészületek zajlanak fogadására, nagyszabású
mulatságokat terveznek, így hát mi is pompás új toaletteket
rendelünk.
John Dudley, Northumberland hercege

Richmond palota
1551 ősze
– Felséges úr – sürgetem a királyt –, Lady Maryt is meg
kellene hívnunk.
– Minek? – kérdi Edward fagyosan. – Magára vonta
neheztelésünket.
– Értem, de felséged kihasználhatná jelenlétét, hogy újra
kihallgattassa a misével kapcsolatos konoksága és a
császárral folytatott üzelmei mibenlétéről.
A fiún látszik, hogy ezt az érvemet fontolóra veszi.
– Igaz – bólint végül. – Politikai szempontból indokolt
lehet. Mi több, milord, magam fogok beszélni vele.
– Nagyszerű! – mondom ragyogó arccal. Lady Mary az
én pozíciómat is fenyegeti, és üdvös lenne, ha minél
hamarabb félreállítanánk. Tudom, hogy gyűlöl, amiért a
mise dolgában szüntelen zaklattam. És ha Edward utód
nélkül halna meg, Lady Mary, mint királynő rögtön lecsapna
rám. Minél hamarabb megnősül a király, és minél
hamarabb fiút nemz, annál jobb.
Még mosolygok, amikor bizalmasan a királyhoz hajlok.
– Éppen ma küldtem futárt Franciaországba Elisabeth
hercegnő arcképéért. – Az igazság az, hogy semmi
ilyesmit nem tettem, de ezt hamar jóváteszem. – Azt
jelentik, hogy napról napra szebb lesz. Vizsgáljuk csak
meg, helytálló-e a hír.
– Nagyon várom már azt a képet – mondja a király, majd
halkabban teszi hozzá: – Mondja… khm… a keble formás-
e? – Fülig vörösödik, én pedig elnevetem magam, és alig
tudom megállni, hogy hátba ne veregessem uralkodómat.
– Most már látom, hogy felséged nagyon is érett a
nászra! – harsogom. – Hiába, meg kell gyorsítanunk ezeket
a tárgyalásokat!
 – Azt már nem, uram, lassabban a testtel! – tiltakozik
Edward. – A vallás kérdése még megoldásra vár.
– Ez sem lesz akadály, felség – biztosítom. – Úgy
tudom, a hercegnő hajlandó áttérni.
– Kérem ezt írásban – jelenti ki ifjú gazdám. –Akkor
majd jöhetnek a földi gondolatok.
Lady Mary

Hunsdon House, Hertfordshire

1551. október–november
Elkeseredve nézegetem a király idézésnek is beillő
meghívását.
– Nem nehéz kitalálni, mi rejlik e mögött… – A hangom
érdes, mint mindig, ha felindult vagyok. – Csapdába
akarnak csalni. Újabb kihallgatásról van szó. Nos, nem
megyek el, bármilyen szívesen ismerkednék is meg a skót
régens királynéval.
Susan Clarencieux, legkedvesebb, legbizalmasabb
udvarhölgyem a homlokát ráncolja.
– De úrnőm, ez parancs. A király a saját kezével írta.
– A király gyerek, aki Northumberland herceg markában
van.
Leülök íróasztalomhoz, és gyengélkedésem okán
kimentem magam; erős kifejezésekkel élve érzékeltetem
öcsémmel, hogy panaszaim súlyosabbak a szokásosnál.
Mindenki tudja, milyen törékeny az egészségem. Utána
újabb, bizalmasabb levelet írok, a császári követnek, egyik
leghívebb barátomnak szól. Neki megvilágítom
távolmaradásom valódi okát.
– Van itt még egy levél, úrnőm – mondja Clarencieux, és
átnyújtja a pecséttel lezárt tekercset. Kibontom, és a
szememhez emelem. A látásom soha nem volt tökéletes.
– Unokatestvérem, Frances Suffolk írta. Tudatja, hogy
családjával együtt jelen lesz a skót királyné fogadásán, és
kifejezi reményét, hogy én is ott leszek. – Felsóhajtok. –
Tudja, Susan, vallási nézetkülönbségeink ellenére is
kedvelem ezt a Francest, és azon tűnődöm, nem ítéltem-e
meg túl szigorúan Jane-t, a lányát, aki elvégre még csak
tizennégy éves – ebben a korban a fiatalok túl mereven
ragaszkodnak a véleményükhöz, és nehezen kezelhetők.
 – Nagyon szemtelenül viselkedett fenségeddel – jelenti
ki Clarencieux.
– Igaz, de ahogy már király öcsémnek is sokszor
előadtam – bosszankodott is miatta –, az ilyen korú fiatalok
kellő bölcsesség híján nem alakíthatnak ki önálló véleményt
vallási kérdésekben, és könnyen tévútra vezethetik őket
azok, akik a maguk érdekében a megrontásukra törnek.
Jane minden bizonnyal eretnek nevelőinek és az udvar
ártalmas befolyásának lett a prédája. És semmi kétségem:
ha alkalma nyílnék rá, és gyöngéd lelki útmutatást kapna,
éppoly rendíthetetlen bajnoka lenne a katolicizmusnak, mint
ahogy most a protestantizmust védelmezi.
– Én bizony kételkedem benne – fortyan fel
udvarhölgyem.
– A gyöngédség – ez itt a kulcsszó. Isten a
megmondhatója: eleget szenvedtem életemben a
hiányától. Ki tudhatná jobban, mint ön, mennyire vágyódom
a gyöngédségre, arra a szeretetre, amely a boldog
családok tagjait összefűzi… így hát Jane érzelmeit is
megértem valamelyest. Az ő családja nem boldog. Ha
nekem lehetőségem lett volna rá, hogy férjhez menjek, és
gyerekeket hozzak a világra – és Isten a tudója, milyen hőn
vágytam erre –, belőlem sokkal szeretőbb anya lett volna,
mint Frances rokonomból. Ő egyáltalán nem bánt
gyöngéden Jane-nel.
– Ezt én is tudom, úrnőm. Mindenütt beszélnek róla. És
senki sem érti, mit követhetett el az a kislány, hogy ilyen
bánásmódban részesüljön.
– Lehet, Susan, hogy korosodó aggszűz létemre naiv
vagyok…
– Jaj, úrnőm, ne beszéljen már így!
– Dehogynem, Susan, nem áltatom én magam. Tudom,
ki vagyok, mi vagyok. De mélységesen hiszek benne, hogy
ha Jane-t szülei ridegsége tette protestánssá, úgy a
gyöngédség visszatérítheti az igaz hithez. Ezért szerét kell
ejtenem, hogy minden kínálkozó módon különösen jóságos
legyek hozzá.
– A szándékai nemesek, úrnőm – jelenti ki Clarencieux
ajkát összepréselve –, de nem hinném, hogy sok sikerre
számíthat.
– Azt majd meglátjuk – mondom, és berekesztem a
beszélgetést.
Felidézem, milyen voltam én Jane korában, és
megállapítom, hogy a fiatal lányokat leginkább a szép
ruhák vonzzák. Nagy kár, hogy Frances, aki pávaként
cifrálkodik, a szegény gyermeket unalmas fekete-fehérben
járatja. Írok hát a szabómnak, és gyönyörű – no meg persze
méregdrága –, aranycsillámmal és apró gyöngyökkel
kivarrt skarlátszín udvari bársonyruhát rendelek nála, utána
pedig elküldetem Lady Jane-nek. Magam is éppen ilyet
szerettem viselni tizennégy éves koromban, és csak azt
sajnálom, hogy nem láthatom, ahogy csillogó szemmel
kinyitja a csomagot.
Miután a ruha megérkezett, és már csak továbbküldésre
vár, csatolok néhány sort, amelyben megkérem a címzettet:
emlékezzék meg rólam imáiban.
Lady Jane Grey

Dorset House és Westminster palota

1551 novembere
Elborzadva bámulok az ágyamon kiterített dús
bársonygöngyölegre.
– Mit kezdjek vele? – kérdezem Ellen asszonytól.
– Hogyhogy mit? Hát hordjad, mi mást? Nagyon divatos,
és éppen állami fogadásra való.
– Nem… nem… az lehetetlen! – dadogom. – Gyalázat
lenne, ha megtagadnám Isten igéjét, és Lady Mary ízlését
követném. Tudom, hogy a ruha nagyon szép, de én Lady
Elizabeth példáját akarom követni, és úgy akarok öltözni,
ahogy hitbuzgó protestáns hajadonhoz illik.
Ellen asszony rosszallón mér végig.
– Az a gyalázat, Jane, hogy nem kérsz a szép ruhákból.
Az édes pofikáddal meg azzal a feltűnő vörös hajaddal az
udvar egyik szépe lehetnél. Ehelyett ragaszkodsz ezekhez
a szigorú szabású fekete ruhákhoz és egyszerű főkötőkhöz.
– Elbúsult arcom láttán elhallgat, majd így folytatja: – Meg
ne orrolj rám, gyermek! Mit is beszélek, hiszen olyan
erényes vagy, annyira elütsz azoktól a begyeskedő kis
udvari libáktól… És mégis: időnként olyan jólesne, ha
finom, élénk színű holmikban láthatnálak. Tudom, régimódi
vagyok, de akkor is fáj nekem, hogy a régi szokások
kimentek a divatból, holott igazán nem sok vizet zavartak…
– De akkor is aszerint kell élni, ahogy az ember
helyesnek tartja… – makacskodom, ám nem sokra
megyek vele, mert Ellen asszony érveit hamarosan
anyámtól hallom viszont, sokkal energikusabb változatban.
Őt egészen lenyűgözi Lady Mary nagylelkűsége és gondos
figyelme – kivált ha tekintetbe vesszük, milyen pimaszul
viselkedtem vele –, és ellentmondást nem tűrőn elrendeli,
hogy a régens királyné fogadására ezt a ruhát vegyem fel.
Így hát összeszorított foggal, de fejemben lázadó
gondolatokkal hagyom magam felöltöztetni, és így teljes
díszben-parádéban járulok köszöntésre egy további
katolikus nőszemély, ezúttal a skót régens királyné elé.
Apámat és Huntingdon grófját jelölte ki a király, hogy
Mary királynét a Westminsterbe kísérjék. A díszmenetben,
amelynek élén ők hárman haladnak, számos lord és lady
vonul. Én anyám oldalán lépkedek, mindjárt a régens
királyné mögött.
Mary Guise harminchat éves, de sokkal idősebbnek
látszik. Az arca mélabús és gondoktól megviselt, bár ha
mosolyog, látszanak a régi báj nyomai. Mielőtt a díszmenet
elindult volna a királyhoz, bemutattak neki; melegen
fogadott, és amikor a meghajlásból felemelt,
megsimogatta az arcom. Szörnyű lehetett neki elválni kicsi
lányától, a skót királynőtől, akit Franciaországban
meglátogatott; bizonyára szívszaggató volt a búcsú, hiszen
nem tudja, mikor láthatja viszont, vagy találkoznak-e még az
életben. És nagyot tévedett, aki azt hitte, hogy egy katolikus
királyné pazar öltözékben jelenik meg egy állami
fogadáson: puritán fekete bársonyruha van rajta, gyöngyös
szegéllyel. Később tudom meg, hogy az első férjétől
született fiát gyászolja, aki akkor halt meg, mialatt ő
Franciaországban volt. Szegény királyi hölgy, teljes
szívemből sajnálom.
A menet befordul a Westminster Hall széles kapuján, és
a királyné előrelép, hogy üdvözölje Edward királyt. A király
lejön az emelvényről, elébe megy, és kétfelől megcsókolja,
majd kezénél fogva vezeti el a lakosztályba, melyet a közeli
Whitehall palotában rendeztek be neki.
Este, a tiszteletére rendezett westminsteri lakomán a
királyné a király jobbján foglal helyet. A lakoma után
zenészek játszanak a tiszteletére, majd nyugovóra tér.
Korán reggel indul tovább Skóciába. Valószínűleg soha
nem látom többé.
 Örülök, hogy hazatérhetek a Dorset House-ba, és
gyorsan a szobámba vonulok. Alig várom, hogy
megszabaduljak e gyűlöletes ruhától, amelyben oly kínos
feltűnést kelthettem. Amikor Ellen asszony kifűzi a
derekam, és átbujtatja a ruhát a fejemen, rántok egyet az
ujján, amely a szegélynél felhasad.
– Ó, istenem, elszakítottam! – sopánkodom.
Ellen asszony mindentudó pillantást vet rám.
Tilty, Essex
1551. december
Amikor a hónap elején Somerset herceget a
Westminster Hallban bíróság elé állították, és halálra ítélték,
nagyszabású és fenyegető tüntető tömeg zúdult ki London
utcáira az ő „jó hercegük”, jogaik állítólagos bajnoka
védelmében. Northumberland herceg kénytelen volt
elhalasztani az ítélet végrehajtását, és inkább visszaküldte
Somersetet a Towerbe: várja ki ott a sorsát. Apám szerint
biztosította az elítéltet, hogy mindent elkövet megmentése
érdekében, de senki sem hisz neki.
Most ismét itt a karácsony. Családom fölösen népes
kíséretével egyetemben Tiltyben, Lord Willoughby essexi
házában tölti az ünnepeket. Mivel a tizenkét napos,
lakomákkal és mulatságokkal teljes ünnepségsorozatnak
Lady Mary a díszvendége, alkalmazkodni kell a régi
szokásokhoz és hagyományokhoz, bár én inkább nem
csatlakozom – úgy érzem, ez nem illenék egy megfelelő
szellemben nevelt protestáns leányhoz. Ehelyett mereven,
mosolytalan arccal ülöm végig a vigalmakat, és csak
olyankor veszek részt bennük, ha anyám már felbőszülve
taszigál.
– Kínos és mélységesen sértő számomra, hogy ilyen
neveletlen vagy – morogja.
– Inkább Istennel szemben legyek neveletlen,
asszonyom? – súgom vissza. Anyám úgy véli, kezelhetetlen
vagyok, pedig én szívesen fogadnék szót neki – ha
elsőbben nem Istennek tartoznék engedelmességgel.
– A modortalanság Istent is sérti, különösen az évnek
ebben a szakában – vág vissza milady. – Állj fel, és tégy
úgy, mintha érdekelne a mulatság!
Lady Mary viszont mintha feltette volna magában, hogy
lankadatlan kedvességgel nyeri meg baráti érzelmeimet.
De akárhány mosolyt és hízelgő szót veszteget rám, soha
nem sikerül feloldódnom társaságában; sőt, őszintén
szólva idegessé tesz. Magam is bánom, hogy így van, és
haragszom magamra, amiért ily kelletlenül fogadom
szeretetteljes közeledését, de hiába, nem tudom úgy
viszonozni, ahogy illenék. Nagy szomorúság számomra,
hogy a vallási különbségek elválasztanak minket
egymástól.
Karácsony első napján úgy intézem, hogy eltűnjek
néhány órára, és békében imádkozzam a hálószobámban,
így elkerülhetem a kápolnát, amelyet minden bizonnyal
beszennyezett a suba alatti katolikus ájtatoskodás, és ezért
ott nem társalkodhatok Istennel úgy, ahogy azt szeretem.
Mary udvarhölgyei láthatóan neheztelnek rám.
Esténként, amikor kénytelen-kelletlen nekem is
csatlakoznom kell a nagyteremben összegyűlt társasághoz,
a hangadójuk, egy Susan Clarencieux nevű valódi
házisárkány áthajlik a vállamon, és a fülembe súgja:
– Nincs ezekkel a régi karácsonyi dalokkal semmi baj,
milady Jane. Mindnyájan örömmel fújjuk őket. Feltűnt
azonban, hogy kegyed mindenáron el akarja rontani ezt a
szívbéli derűt. Kár ilyen savanyú képet vágni – elvégre
karácsony van!
– Sajnálom – felelem szégyenkezve; csak most ébredek
rá, milyen udvariatlanul viselkedtem. –Senkit nem akartam
megbántani.
– Akkor legyen kissé vidámabb! Az igazat megvallva
már Lady Mary is megjegyezte, milyen nehéz kegyeddel
szemben elnézőnek lenni, noha ő emlékeztet rá unos-
untalan, hogy kegyed még fiatal, és az élete nem könnyű.
Mindazonáltal számos gyermeket ismerek, akiket
nemkülönben keménykezű szülőkkel áldott meg a sors, ők
azonban hasonló helyzetben annyit legalább tudnának,
hogy mivel tartoznak vendéglátóiknak.
Ég az arcom, és el vagyok keseredve. Bármilyen
elszántan vágyom Isten tetszésére, azt sem szeretem, ha
mások rosszat gondolnak rólam. Ismét elnézést kérek.
Felidézem magamban Krisztus parancsát, hogy szeretnünk
kell ellenségeinket is, de közben felháborít a világ
igazságtalansága.
Vízkeresztkor, a korábbi Háromkirályok napján egy
utolsó vigalom zárja a sorozatot; ez alkalomból színjátékot
is látunk. Az est végén az ősi hagyomány szellemében
megajándékozzuk egymást. Katherine meg én heteken át
erszényeket, könyvborítókat, gallérokat hímeztünk – még a
kis Mary is öltögetett azzal a sutácska kezével –, és most
kiosztjuk ezeket a vendégek között. Cserébe mi is egy
halom apróságot kapunk, de akad néhány igazán értékes
ajándék is. A szüleim például órával, gránátköves melltűvel
és három pár különösen puha kecskebőr kesztyűvel
ajándékoznak meg.
A legpompásabb ajándékot azonban Lady Mary
tartogatja számomra.
– Őfensége látni szeretné ladységedet – közli
Clarencieux, és bizalmatlanul méreget. Odasietek az
emelvényhez, ahol Lady Mary ül házigazdáink
társaságában. Széke egyik oldalán bontatlan ajándékok
halmozódnak, míg azok, melyeket ő kapott és már ki is
bontott – dús kelmék, ékszerek, nemesfém tárgyak
egyvelege –, a másik oldalon, egy asztalon hevernek.
– Á, Jane! – mosolyog rám, mialatt meghajlok, majd
felkap a padlón tornyosuló halomból egy ezüstszövetbe
takart, négyszögletű csomagot, és e szavakkal nyújtja át: –
Áldásommal és legjobb kívánságaimmal!
 – Köszönöm, asszonyom! – rebegem, és kibontom a
csomagot. Ezüstládika kerül elő, benne egy remekmívű
nyakékkel: nagy rubinkövek váltakoznak függő
gyöngyszemekkel. Felsikoltok a gyönyörűségtől – soha
még nem volt ilyen szép és értékes holmim.
– Fenség, a legalázatosabban köszönöm – mondom
melegen; ez a nagyvonalú ajándék valóban megindított. –
Lenyűgöz a jósága és a nagylelkűsége.
– Gondoltam, Jane, hogy tetszeni fog – mosolyog a
hercegnő. – Jól illik majd a haja és a bőre színéhez.
Anyám lép oda, emészti a kíváncsiság, hogy ugyan mit
kaptam. A drágakövek láttán kitágul a szeme.
– Asszonyom túlságosan bőkezű! – kiáltja. – Remélem,
Jane, tisztában vagy az ajándék értékével, és illően
megköszönted Lady Mary őfenségének!
– Megköszönte, Frances, csak semmi aggodalom! –
mondja jótevőm. – És Jane minden bizonnyal tudja, hogy az
ajándék becse nem értékében, hanem az ajándékozó
jóindulatában és szeretetében rejlik.
– Valóban tudom, úrnőm – felelem, és magamban
megfogadom, hogy méltó leszek e nemes érzelmekre.
Végül hajnal felé térünk nyugovóra, de mielőtt ágyba
bújnék, nem állhatok ellen a kísértésnek, és felpróbálom az
új nyakéket. Ellen asszony segít bekapcsolni, és utána
hátralép, hogy lássa a hatást. De engem, mihelyt a
gyertyával megvilágított tükörben megpillantom magam,
elborzaszt a döbbenetes kép. A hunyorgó fényben a vörös
kövek megannyi vércseppként fonják körül a nyakam.
– Mi a baj, Jane? – kérdi Ellen asszony. – Csodásabban
már nem is állhat!
– Hát nem látja? – vágok vissza, egész testemben
remegve.
– Mit kellene látnom? Drága gyermekem, miről
beszélsz?
– A rubinok… Olyanok, mint a vér – mondom rekedt,
vibráló hangon.
– Lárifári! – szól rám élesen Ellen asszony. – Szedd már
össze magad! Csak a gyertyafény teszi – meg az az élénk
fantáziád!
– Vegye le! – utasítom kapkodva.
– Ne csacsiskodj már, Jane! – torkol le türelmetlenül a
dadám.
– Vegye le! – ismétlem, és tehetetlenül babrálok a
csattal. – Segítsen!
– Fogalmam sincs, mi bújt beléd – motyogja Ellen
asszony, és végre kikapcsolja. – Egy ilyen csodaszép
nyakék… Bolhából csinálsz elefántot.
– Zárjuk el, de azonnal!
Én is csodálkozom magamon. Általában csak nevetek a
babonákon, de most olyan rettegés fog el, mintha a
tükörben látottak valami szörnyűséget vetítenének előre.
Tower Hill
1552 januárja
Nem akartam velük tartani, de apám ragaszkodott
hozzá. A ránk váró látvány nemcsak az árulókra váró sorsot
jeleníti meg épületesen, de állítólag élménynek is
lenyűgöző. Tudom előre, hogy nekem más lesz a
véleményem. Hogyan nyűgözhetné le az embert egy másik
ember szenvedése? Nem érdekel, milyen nagyszámú
udvaroncot vonzott ide a spektákulum – nekem itt semmi
keresnivalóm.
De hiába – hiszen lám, itt vagyok. Nem tehettem mást.
Még jó, hogy milord úgy rendelkezett, hogy a legtöbb
nemesi származású nézőhöz hasonlóan mi is oltsunk
álruhát. Már csak a hideg miatt is bő, csuklyás, szőrmével
bélelt köpenyt viselünk, amilyet a módos londoni
kereskedők hordanak, és így a fogvacogtató idő ellenére
sem fázom.
A hátam mögött látatlanul is érzékelem a Tower komor
tömbjét. Megannyi gyászt és tragédiát ért már meg ez az
épület, amely különösen azóta vált hírhedtté, amióta két
királynét, Boleyn Annát és Howard Katalint is itt ért utol a
véres halál. Azok közül, akik fogolyként lépnek be a Tower
kapuján, kevesen távoznak szabadon. A bárdon vagy a
kötélen kívül nincs más kiút – és vannak ezeknél is
borzalmasabb halálnemek. Angliában törvény tiltja a
kínzást, mégis azt mondják, hogy számos nyomorult állta ki
a Towerben a hüvelykszorító és a kínpad leírhatatlan
gyötrelmeit. Azt is rebesgetik, hogy létezik egy Fukar
kényelem nevezetű cella, amely olyan szűk, hogy se állni,
se ülni, se feküdni nem lehet benne. Ha ilyen cellába
zárnának, tudom, megtébolyodnék. A gerincemen végigfut
a borzongás.
A menet késik. A tömeg nyugtalankodni kezd.
– A király hetekig vívódott, mielőtt aláírta a végzést –
jegyzi meg apám, anyám pedig hozzáfűzi:
– Nyilván Lord Northumberland erőszakolta ki.
– Somerset a király nagybátyja – emlékeztet rá milord. –
Az egyik nagybácsit már halálba kellett küldenie. A herceg
azonban örökösen arra intette, hogy kegyelmet adni
oktalanság volna, és nem szabad tűrni, hogy a lázadás
szándéka és a felségárulás háborítatlan tenyésszen.
Egyszer csak kiáltás hullámzik végig a sokaságon:
– Jönnek már! Hozzák a jó herceget!
Beletelik némi időbe, amíg az elítéltnek utat törnek a
vérpad körül összegyűlt tömegen át. A hangulat ingerült.
– Ha én volnék a Tower várnagya, már attól félnék, hogy
a foglyomat kimentik az őrei közül, és megszöktetik –
mondja apám. – Ez a népség képes volna rá.
A kis menet azonban sikeresen furakodik át az
egymáshoz zsúfolt emberek között, és Somerset felhág a
vérpad lépcsőjén. Különös elgondolni, hogy valaki, aki
nemrég még mindenható volt, aki ugyanezen a helyen még
a tulajdon öccsének is fejét vétethette, ilyen mélyre
zuhanjon. Előttem egy magas fickó addig mocorog, amíg a
szalmával felhintett emelvény közepén a tőkét is
megpillantom. Ismét megborzongok. Mit érezhet a vérpad
láttán a szegény herceg? Milyen lehet a tudat, hogy
perceken belül halott lesz, s a nyakával együtt élete fonalát
is elvágják? Belegondolni is rettenetes.
– A hagyomány előírja, hogy a fogoly a vérpadról mindig
beszédet tartson – magyarázza apám. –Ilyenkor általában
beismeri bűnösségét, magasztalja a királyi igazságtételt,
és kéri a népet, imádkozzék érte.
Így igaz, a herceg már oda is lépett a vérpad korlátjához,
és felemelt kézzel kér csendet, ám mielőtt megszólalhatna,
a tömeg üvölteni kezd:
– Kegyelem! Most hozzák meg a kegyelmet!
Valóban: a Tower felvonóhídján kis csapat katona
nyargal felénk.
Somerset herceg hitetlenkedve mered rájuk. Szegény
ember már minden bizonnyal felkészült a halálra,
megacélozta magát a bárd végső csapásához. Az arcán
megdöbbenés és sóvár remény tükröződik: úgy látszik,
kétségbeesetten szeretne tovább élni.
Látjuk, amint a fekete kámzsás, hátborzongató hóhér
néhány szót vált segédjével. A katonák már-már a
vérpadhoz érnek.
– Itt a kegyelem! Itt a kegyelem! – kántálja a tömeg, és
szétválik, hogy a lovasoknak utat engedjen.
– Várnagy uram, szó sincs kegyelemről! – kiáltja ekkor
fennhangon a kapitányuk. – A Tower kormányzója küldött
ide bennünket erősítésnek, ha netán rendbontásra kerülne
sor. Emberek, körülvenni a vérpadot!
A tömegből elemi erővel tör fel a dühös ordítás. A
herceg az ájulás határán imbolyog. Milyen iszonyú, hogy
először álnokul felébresztik benne a reményt, hogy aztán
újra a halállal kelljen szembenéznie! És mégis: egyszer
csak erős hangon kéri az embereket, hogy maradjanak
csendben, és előadja előre elkészített beszédét. A végén
újólag felemeli a kezét, és kijelenti:
– A király hűséges alattvalója vagyok!
A zord formaságoknak röpke pillanatok alatt eleget
tesznek, és az elítélt letérdel a szalmára a tőke elé. Be kell
hunynom a szemem, mert képtelen volnék odanézni, de
érzem, ahogy mellettem a szüleim teste megfeszül a
várakozás izgalmában. Súlyos csend támad, utána
gyomorforgató puffanás, majd a tiltakozás dühödt moraja
csap a magasba. Amikor újra ki merem nyitni a szemem,
emberek tolonganak egymást tiporva a vérpad körül, és
őrjöngve mártják zsebkendőiket vagy egyéb
vászonrongyokat a deszkák közül csepegő vérbe. Gyűjtik új
hősük ereklyéit.
– Örökké éljen a vértanú! – kiáltja egy ember.
– Meghalt a protestáns hitért! – bömböli egy másik.
Kóválygó fejjel állok ott; még most sem bírok odanézni a
vérpadon heverő megcsonkított valamire. Körülöttem
férfiak és nők ordítoznak és sírnak eszelősen.
Megesküdnék, hogy ebben a pillanatban London senkit
sem gyűlöl jobban, mint azt az embert, aki a jó herceg
helyére tolakodott: Lord Northumberland őkegyelmességét.
Westminster-apátság
1552 áprilisa
Az apátságban hűvös van. Hosszú ideje ülünk már itt az
oltárhoz közeli kiváltságos helyünkön, a királyra várva. Ma
Szent György napja van, és bár az új törvény nem
engedélyezi a szentek neve napjának megünneplését,
Szent György ma is afféle nemzeti hősnek számít. Annyi
bizonyos, hogy nem volt pápista barát vagy vértanú, inkább
amolyan kóbor lovag. Ő testesíti meg azokat a lovagi
eszményeket, amelyek a királynak és a nemességnek ma
is becsesek, és ezért az ünnepét megülni helyénvalónak,
sőt hazafias tettnek számít.
Odakinn rügyet fakaszt a tavasz, de én most is a
megszokott feketét viselem, anyám leplezetlen mérgére.
Szerencsére, amikor meglátott, már késő volt az
átöltözéshez. Örömmel látom, hogy az apátságot
megfosztották valamennyi bálványimádó római sallangtól.
Protestáns szemszögből még most is fölösen pompázatos,
de hát ez az ország legnagyobb királyi mauzóleuma, sok
király és királyné végső nyughelye.
Anyám megrovón néz Katherine-re, aki negédesen
illegeti magát egy, a közelünkben ülő jóképű fiatalember
felé. Az arcátlan ifjú felváltva mereszt mindkettőnkre nagy
bociszemeket, és milady apám bordái közé könyököl, hogy
felhívja rá a figyelmét
– Én a helyedben nem aggódnék, kedvesem – mormolja
apám. – Ez a fiú Lord William Herbert, Pembroke gróf
örököse. Kívánatos fogás bármely jó házból való ifjú hölgy
számára.
Milady azonban hajthatatlan.
– Akkor is pimaszabb a kelleténél – horkantja.
– Á, ezt csak a kora teszi. Az ilyen korú fiatalok vagy
megugatják a holdat, vagy buják, mint a kandúr. Magam is
szakasztott ilyen voltam. Nézegesse csak meg a
lányainkat; minden rangjabéli fiatalúr nagyon jól tudja, hogy
ennél messzebbre nem mehet. Hacsak az apja és én meg
nem egyezünk. Ehhez mit szólnál, kedvesem?
– Jane-re gondolsz? – kérdezi milady. Elképedve nézek
rájuk. Apám közel hajlik anyám füléhez.
– Nem, dehogy, Katherine-re. Jane-nel nagyobb terveim
vannak.
Anyám egyetlen pillantással elhallgattatja.
Erről eszembe jut szüleim egy néhány héttel korábbi
beszélgetése. Bradgate-ben került rá sor, a téli
fogadószobában, amikor egy este, vacsora után szüleim
meg én kényelembe helyezkedtünk.
Milady, ahogy időről időre sort kerít rá, most is a királlyal
kötendő házasságom miatt nyüstölte apámat.
– Elfelejted, kedvesem, hogy még érvényes a
jegyessége – mutatott rá apám.
– Az eljegyzéseket fel lehet bontani, és gyakran fel is
bontják őket – vág vissza anyám. – Várjuk ki a
nagykorúságát, akkor majd meglátjuk. Én még nem adtam
fel a reményt. De nem akarok kertelni. Szerintem
Northumberland akkor sem lesz hajlandó lemondani a
hatalomról, vagy ha igen, hát csak harc árán.
– Ó, én se kétlem, hogy főminiszter akar maradni – és ki
vetne ezért követ rá? Adott esetben mind ugyanígy
viselkednénk. De azt neki is be kell látnia, hogy a királynak
fel kell nőnie, és a saját lábára kell állnia. Őfelsége pedig,
ha jól ítélem meg, inkább előbb, mint utóbb óhajtja majd
érvényesíteni tekintélyét. Már most is berzenkedik, amiért a
tanácsosok dirigálnak neki. Jól jegyezd meg, amit mondok:
ha szabad utat kap, olyan lesz, mint az apja.
– Ezenfelül én arra is fogadnék, hogy még Henrik
királynál is fanatikusabb lesz – jelenti ki anyám. – Néhai
nagyra becsült bácsikám eretnekeket égetett, de főleg
azért, mert vallási meggyőződésük keresztezte politikáját.
A fiúnál viszont a politika háttérbe szorul majd vallási elvei
mögött.
Apám fanyar oldalpillantást vet rám.
– Ugyanígy gondolkodik a lányunk is, ha még nem vetted
volna észre.
– Á, ő csak szeret ellenkezni – fortyan fel milady, aki
érzéketlen maradt apám humorára. – Nem tudom, mi bújik
belé alkalmanként.
Ahogy most itt ülök az apátság hűvös terében, arra
gondolok: már csak azért is szívesen lennék királyné, hogy
anyámat egyszer, legalább egyszer életemben jó
keményen rendreutasítsam.
Trombitaszó jelzi, hogy közeledik a királyi menet. Az
egész gyülekezet feláll. A király végigvonul a főhajón; előtte
a térdszalagrend lovagjai haladnak, hiszen ez az ünnep az
övék. Edward karcsú alakját szinte elnyeli a rend kék
bársonypalástja. Az utóbbi időben gyengélkedett. Először
azt tették közzé, hogy kanyarója van, később helyesbítettek,
miszerint himlő támadta meg. Mivel sápadt bőrén nincs
nyoma himlőhelyeknek, én úgy gondolom, talán mégis
kanyarója volt. Az, hogy ismét eleget tesz királyi
kötelezettségeinek, remélhetőleg a felgyógyulására utal, de
változatlanul fáradtnak látszik, és – bár nem lehet tudni, mi
van a palást alatt – mintha le is fogyott volna. Az arca
legalábbis keskenyebb lett.
Szerencsére az udvar Whitehallból hamarosan
Greenwichbe költözik; remélhető, hogy az ottani friss
levegő majd némi színt lop őfelsége arcára. Hallottam, hogy
számos pazar mulatságot terveznek, és az is hírlik, hogy a
király megcélozhatja lándzsájával a póznára erősített forgó
próbabábut – ennél közelebb soha nem fogják engedni a
bajvíváshoz. Greenwichből aztán az udvar hosszú nyári
utazásra indul, hogy őfelsége és alattvalói Anglia déli és
nyugati vidékein is találkozhassanak. Szívből remélem,
hogy addigra a király már jó erőben lesz.
Itt, az apátságban is azért imádkozom térdre borulva,
hogy Edward király mielőbb teljesen meggyógyuljon. Nem
annyira az iránta táplált érzelmeim vezérelnek – nehéz
olyasvalakit szeretni, aki ennyire hűvös és távolságtartó.
Inkább azért könyörgök érte, mert rémisztő belegondolnom,
hogy Lady Mary valaha is trónra lépjen.
John Dudley, Northumberland hercege

Salisbury és Windsor
1552. szeptember
Az utazást félbe kell szakítani. A tanács urai
tájékoztattak, hogy a nyilvános szereplések és bőkezűen
megrendezett vigalmak általuk gyilkosan ártalmasnak
nevezett sorozata súlyosan megviselte a király egészségét.
Mivel attól tartottak, hogy őfelsége nem lesz képes a
program folytatására, felkértek, hagyjam el Londont, ahol a
király távollétében vittem az államügyeket.
Salisburybe érve mélységesen megdöbbentett Edward
állapota. Amikor július végén útnak indult, úgy látszott,
teljesen felépült; erőnléte megfelelő volt, arcszíne friss és
egészséges. Most, alig egy hónappal később kísérteties
látványt nyújt, sovány és halálosan sápadt, és alattvalói
körében egyre inkább terjednek a baljós hírek egészsége
romlásáról.
Mélyen meghajlok előtte, és próbálom leplezni
megrendülésemet. Abból, amit látok, számos
következtetés adódik; időre van szükségem, hogy
végiggondoljam őket. Egyelőre azonban a gondos idősebb
rokon álarcát öltöm fel, és gyöngéden megjegyzem:
– Mélyen fájlalom, hogy felségedet ilyen rossz erőben
találom.
– Nincs jelentősége, milord – feleli a király. A hangja is
megviselt.
– Talán jobb lenne, ha felséged visszatérne Londonba –
vetem fel.
– Nem okozhatok csalódást ennek a sok derék
embernek. Jó részük nem kímélt sem költséget, sem
fáradságot a kedvemért. Egy király nem engedhet a
gyöngeségnek. – Itt elhallgat, mert köhögnie kell.
– Muszáj engednie, ha a királyság üdve forog kockán –
jelentem ki határozottan. – Ha felséged folytatni akarja az
utazást, és még betegebbé teszi magát, mi lesz a népével
szembeni kötelességével és az igaz hittel? A tanácsosai
aggódnak, felség, és magam is féltem az egészségét.
Kénytelen vagyok emlékeztetni rá felségedet, hogy a trónon
Lady Mary követné. Így hát Anglia és az angol egyház
nevében alázatosan kérem: térjen haza, és pihenje ki
magát!
A jelen lévő lordok csatlakoznak könyörgésemhez, és a
király, belátva, hogy vereséget szenvedett, minden harag
nélkül beadja a derekát.
– De nagyon kérem, írassanak a titkárainkkal meleg
hangú bocsánatkérő leveleket mindazoknak, akiknek
csalódást okoztunk – rendelkezik.
– Meglesz, felség – biztosítom. – Most pedig tegye félre
minden gondját, és térjen nyugovóra!
Valósággal megkönnyebbülve áll fel a díszes székről, és
lassan megindul magánlakosztálya felé. Az ajtónál azonban
megtorpan.
– Köszönöm, lordok. Bevallom, soha még nem éreztem
magam ilyen betegnek.
Windsorban vagyunk. Edward pihent ugyan, és
türelmesen állta egy falkányi királyi orvos sürgését-
forgását, de állapotában nem érzékelhető javulás. Mi több,
inkább romlásról beszélhetünk, és az orvosok beismerik,
hogy nem igazodnak el a baján.
Mivel kétségbeesve keresek valamilyen megoldást,
Itáliába küldetek Girolamo Cardanóért, a jeles és hírneves
orvosért és csillagászért: jöjjön el Angliába, és vizsgálja
meg a királyt. Cardano meg is érkezik, tanácskozik a
királyi orvosokkal, majd egy jó órára eltűnik a királyi
hálószobában.
Az orvosok kis csoportba verődve lesik az ajtót, és
közben beszélgetnek, de olyan halkan, hogy semmit sem
értek. Vajon többet tudnak, mint amennyit elárulnak?
Félnek kimondani, hogy mitől félnek? Vagy rettegnek,
nehogy tudatlanságuk lelepleződjék?
Dr. Cardanóval négyszemközt ülünk
dolgozószobámban, ahol a legtitkosabb államügyek
kerülnek szőnyegre.
– Nyíltan beszélhet – közlöm latinul; szerencse, hogy ezt
a nyelvet az olasz is bírja. Baljós csend támad.
– Mély benyomást tettek rám őfelsége magasztos
erényei és lényének sajátos vonzereje – kezdi Cardano –,
mindez csak Isten adománya lehet. Nem dicsérhetem
eléggé személyét: zsenge kora ellenére máris érdemdús
fejedelem. Érett bölcsességének, ragyogó szellemének,
királyi magatartásának ritkán láttam párját.
– Jó, jó – szakítom félbe, hiszen már alig várom, hogy a
tárgyra térjen –, de mi a véleménye őfelsége
egészségéről?
Cardano arcáról lehervad a mosoly.
– Attól tartok, lordom, ez a mi világunk nem érdemel
meg ilyen eszményi ifjút. Sajnálattal közlöm – és
fájdalmamat nem hangsúlyozhatom eléggé –, hogy a
királyon a tüdőbaj valamennyi tünete kiütközik.
Úgy érzem, mintha hideg ujjak motoznának a
gerincemen.
– Be kell önnek vallanom – folytatja az olasz –, hogy
mielőtt őfelségét megvizsgáltam volna, bátorkodtam
elkészíteni a horoszkópját, noha tisztában vagyok vele,
hogy ez az önök országában nem engedélyezett.
Megnyugtathatom, hogy egyes-egyedül a diagnózis
alátámasztásának óhaja vezérelt. A horoszkópban egy
fenyegető katasztrófa előjeleit fedeztem fel, és midőn a
király elé járulhattam, arcán a korai halál félreismerhetetlen
jegyeit pillantottam meg. Erre a betegségre nincs
orvosság. A halál elkerülhetetlen, és addig életereje
folyamatosan hanyatlani fog.
– Addig?! De meddig? – üvöltök fel.
 – Ezt bizonyossággal nem lehet megmondani.
Hónapokig, de legföljebb egy évig. Tovább semmiképpen.
És meghajtja a fejét.
Némán ülök, és emésztem a szörnyű hírt. Úgy érzem,
egyetlen perc alatt tíz évet öregedtem. De most nincs idő
az önsajnálatra. Időt kell nyernem, hogy megvédhessem
érdekeimet.
– A tanács hallani akarja majd vizsgálatának
eredményét – mondom az orvosnak, majd sokatmondó
mosollyal hozzáfűzöm: – Ugye megengedi, hogy
emlékeztessem rá: Angliában felségárulást követ el, aki a
király halálát jósolja. Mondjon tehát, amit csak akar:
lakassa jól őket közhelyekkel, sulykolja beléjük, hogy
őfelségének hosszabb pihenésre van szüksége a
gyógyuláshoz, de óva intem, nehogy egy szóval is célozzon
a betegség komolyságára. Ha sikerül megnyugtatnia őket,
busás jutalomban részesül, és azzal hízeleghet magának,
hogy kiemelkedő szolgálatot tett nekem. Mert ez idő szerint
mindannyiunknak – nekem, az országnak, az angol
egyháznak – időre van szükségünk, semmi másra.
Lady Jane Grey

Hampton Court
1552 októbere
A király, miután néhány hétig Windsorban pihent, felkelt
a betegágyból, és Hampton Courtba hajtatott, a tizenötödik
születésnapja alkalmából rendezendő ünnepségekre.
Családommal együtt, elvegyülve a sok lord és lady között,
én is részt veszek a díszlakomán, amelyet Henrik király
csodás gerendázatú mennyezete alatt, a díszteremben
tartanak.
Közeli rokonságunk okán szüleim és velük együtt én is
ahhoz az elenyésző létszámú csoporthoz tartozunk,
amelyet, legnagyobb fájdalmunkra, beavattak a király
állapotának súlyosságába, és valamennyien teljes
titoktartást fogadtunk. Mindmáig azonban nem igazán
fogtam fel, hogy milyen valós a veszély; de most, ahogy
szüleimmel együtt a legfőbb előkelőségek asztalának vége
felé ülök, kitűnő a rálátásom őfelségére, és megrémít
leromlott állapota, lázrózsáktól pirosló, beesett arca és
megduzzadt végtagjai. Mi több, a többi vendég lopott
pillantásai és riadt arckifejezése elárulják, hogy ők is meg
vannak rendülve. Figyelem szegény unokatestvéremet,
ahogy csak tologatja tányérján az ételt, és a javát otthagyja;
időnként pedig fél kezét a mellére szorítja, és beleköhög a
másik kezében tartott finom batiszt zsebkendőbe. Az egyik
alkalommal nem akarok hinni a szememnek: a zsebkendő
vérfoltos lesz. A király rekedtes köhögésébe az egész teste
belerázkódik, és ha beszélni próbál, mindig visszatartja
egy-egy roham.
Miladyhez fordulok, és suttogva jegyzem meg: –
Asszonyom, őfelsége sajnos sokkal betegebb, mint hittem.
– Psszt! – torkol le indulatosan. – Itt nem szabad
ilyesmiről beszélni. Ne felejtsd el, mit mondott
Northumberland nagyúr: a király érdekében úgy kell
tennünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Csak
maroknyi ember tudja, milyen súlyos az állapota, és ennek
megvan az alapos oka.
– No de az emberek a saját szemükkel láthatják! És a
királynak magának is éreznie kell, milyen beteg!
– A herceg azt akarja, hogy mindenki higgyen a lassú
javulásban. Mint hallom, a királynak is azt mondták, hogy
idővel felépül. – Szegény, becsapott fiú, gondolom együtt
érzőn, anyám pedig rám szól: – De elég ebből! Ma
ünnepelünk, és nem ronthatjuk el a hangulatot ilyen gyászos
gondolatokkal.
Utálkozva látom, hogy Northumberland, aki őfelsége
jobbján ül, úgy viselkedik, mint mindig: tréfálkozik, és
nagyokat nevet. Már most tervezgeti, micsoda válogatott,
méregdrága vigalmakkal és ünnepélyekkel szórakoztatja a
királyt karácsonykor – amely minden bizonnyal Edward
utolsó karácsonya lesz. Apám szerint a herceg az Edward
és franciaországi Elisabeth közötti házasság előkészítését
is sürgeti; bizonyára abban reménykedik, hogy szegény
cousinomnak még sikerül halála előtt egy fiút nemzeni,
noha milord megjegyzi, hogy a királyt elnézve erre nemigen
tartja képesnek. Még azt is rebesgetik, hogy a herceg
megkésetten próbál barátilag közeledni Lady Maryhez; az
indítéka annál átlátszóbb, mivel ugyanekkor a
veszedelmesen okos Lady Elizabethet eltiltotta öccse
betegágyától. Semmi kétség: időt akar nyerni, és azon
iparkodik, hogy több eshetőség ellen is felvértezze magát.
De hát nem fogja fel ez az érzéketlen ember, hogy amikor a
király betegségét átmeneti gyengélkedésnek tünteti fel,
elviselhetetlen terhet rak Edward gyenge vállára? És nem
érti meg, hogy őfelségét sokkal jobban elnyűtte már a kór,
semhogy részt vehessen ebben a csalárd színjátékban?
Lady Mary

Newhall és Whitehall
1553 februárja
– Nagyon nem tetszik nekem ez a dolog – vallom meg
Sir Robert Rochesternek, udvartartásom számvevőjének. –
Akárhová megyek, de még saját házam falain belül is arról
suttog mindenki, hogy a király súlyos beteg, ám az udvartól
és személyesen attól a gazember Northumberlandtől csak
ilyen sorokat kapok… – Meglengetem az imént érkezett
híradást. – Egymás után írtam a leveleket, ostromolva őket,
hogy mondják meg az igazat, de csak kicirkalmazott
kellemkedésekkel hárítják el a kérést. Kelmédnek nem tűnt
fel, Sir Robert, hogy egy évvel ezelőtt még fenyegetéseket
zúdítottak rám? Most pedig egymáson túltéve keresik a
kedvemet?
– Mindez valóban gyanús, úrnőm – bólint a számvevőm.
– A császári követ szerint Northumberland rátette a
kezét a kincstárra, és hatalmas summákat halmoz fel. –
Izgalmamban a gyűrűket forgatom az ujjaimon. – Most
pedig meghív, hogy vegyek részt egy gyertyaszentelőkor
tartandó udvari színielőadáson. Csak annyit közöl, hogy a
társulat nagyon tehetséges gyermekekből áll, és
bolondozásaik bizonyára elszórakoztatnának. Az ember
nem hisz a szemének! A király, úgy lehet, a halálán van, ő
pedig komédiásokkal traktál!
– Nagyon kérem, úrnőm, ne mondjon igent! – sürget Sir
Robert.
– Csakhogy muszáj, barátom, nem tehetek mást!
Nekem is számos fenntartásom van, de végre ki kell
derítenem, hogy van az öcsém. Bármilyen fájdalmas
tévhitnek lett is a martaléka, én mindig szerettem. És azt se
felejtse, hogy a trónutódlás rendjében én következem, tehát
tudnom kell, hányadán állunk.
 – Csapda is lehet – figyelmeztet a derék ember.
– Ne féljen, megfelelő kísérettel megyek. Legyen,
mondjuk, száz derék lovag és a hozzájuk tartozó hölgyek?
És a nagy nyilvánosság előtt vonulunk majd végig London
utcáin. Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a nép szeret, ha
másért nem is, hát azért, mert az apám lánya vagyok.
Biztosra veszem, hogy nem tűrnék, hogy akár a hajam
szála is meggörbüljön.
– Csodálom, úrnőm, a bátorságát – jelenti ki őszintén
Sir Robert –, de én már csak akkor nyugszom meg, ha
fenséged épségben-egészségben hazaért.
Szeretettel mosolygok rá. Hosszú évek óta szolgál
bölcsen és hűségesen.
– Méltányolom aggodalmát, Sir Robert, és vigyázni
fogok magamra, bízva az Úr és Miasszonyunk oltalmában.
Most pedig csomagoltatnom kell. A herceg azt írja, hogy
Clerkenwellben, a korábbi Szent János-apátságban
készíttetett nekem szállást. – Felsóhajtok. – Újabb nagy
vallási intézmény, amelyet világi célokra sajátítottak ki…
Nos, legalább kényelmes szállásom lesz.
Szertartásosan vonulok be Londonba. A nép elözönli az
utcákat, hogy üdvözöljön, és áldással halmozzon el. A Mile
Endnél maga Northumberland fogad, mégpedig roppant
szívélyesen, és ő kísér el lóháton Clerkenwellbe is.
– Szép napunk van, asszonyom – jegyzi meg, mellettem
poroszkálva.
– Valóban, az évszakhoz képest meglepően szép –
bólintok.
Ekkor felém hajlik.
– Sajnálom, hogy őfelsége gyengélkedése miatt ma
nem fogadhatja fenségedet – mormolja. – Szabad-e
javasolnom, hogy holnap fáradjon el a Whitehallba?
Addigra, remélem, jobban lesz.
Nem tehetek mást, mint hogy osztozzam ebben a
reményben.
 Másnap, legnagyobb meglepetésemre,
Northumberlanddel az élen az egész államtanács
összegyűlt fogadásomra, és mély meghajlással
köszöntenek. Ez minden egyébnél inkább meggyőz arról,
hogy szegény öcsém valóban a halálán van. Csak
természetes, hogy az urak versengve pályáznak a leendő
uralkodó kegyeire, és azt remélik, a sündörgő
udvariaskodás, a kézzelfogható jó szándék kitörli majd
emlékezetemből az eddig ellenem folytatott könyörtelen és
rendíthetetlen hajtóvadászatukat.
Mindazonáltal három napot kell várnom, amíg a király elé
léphetek. Addigra megismerkedem az udvarban keringő
legfrissebb baljós hírekkel is, és még világosabban látom,
hogy a király már nem húzhatja sokáig. Mélységesen
felzaklatnak az állítások – melyeket természetesen a
herceg ellenségei terjesztenek –, miszerint Northumberland
folyamatosan mérget adagol Edwardnak. De miért tenne
ilyet? – kérdezem magamtól. Sokkal többet nyer azon, ha
óvja az öcsém életét, hiszen tudnia kell, hogy tőlem semmit
sem várhat – vagy annál is rosszabbat. Én ugyanis már
eltökéltem, hogy ha trónra lépek, rövid úton elbánok John
Dudley-val: ez az ember eretnek és áruló, és keserves
számomra, hogy egyelőre udvariaskodnom kell vele. No de
eljön az idő, amikor majd rendezzük a számlákat.
A negyedik napon megkönnyebbülve értesülök, hogy
őfelsége jobban van és fogadhat. Ám semmi, még a
leghajmeresztőbb hír sem készített fel öcsém látványára,
amint csonttá sorvadva, erőtlenül fekszik a hatalmas királyi
ágyban. Northumberland csak az imént közölte, hogy
javulófélben van – hogyan hihetném el ezután egyetlen
szavát is?
– Drága nővérem, szép, hogy eljöttél – mondja Edward
fáradt, reszketeg hangon, és csókra nyújtja kezét.
Letérdelek az ágya mellé, és ajkammal illetem ujjait, de
vigyázok, nehogy elfintorodjam a belőle áradó orrfacsaró
szagtól. Szegény fiút megjelölte a halálos kór, és engem
fájdalommal tölt el a látvány; arra gondolok, milyen fiatal
még, és arra, hogy rossz irányba hajló nézetei ellenére is a
testvérem. Néhány percig elbeszélgetünk, de csak
biztonságos témákról, kerülve az olyan kényes kérdéseket,
amelyek egészségi állapotával vagy vallási nézeteink
különbözőségével függenek össze. Kisvártatva azonban
Edward lehunyja a szemét.
– Nem bírok tovább beszélni – mormolja. – Muszáj…
aludnom…
– Aludjon jól felséged – suttogom, és hangtalanul
elhagyom a helyiséget, bár alig látok a könnyeimtől.
– Őfelsége szörnyű állapotban van – jelentem ki vádlón
Northumberlandnek, akinek azonban a szeme sem rebben.
– Fenséged jól látja – feleli. – A helyzet az, hogy vannak
jobb és rosszabb napjai. Ma reggel úgy látszott,
könnyebben van, de sajnos minden izgalom túlságosan
igénybe veszi és kimeríti. Nagyon sajnálom, hogy a
gyermekek színielőadását le kellett fújnom. Remélem,
fenséged nem túlságosan csalódott.
– Egyáltalán nem. Engem csak öcsém, a király állapota
aggaszt. Mit mondanak az orvosai?
– Azt, hogy kellő időben majd meggyógyul – feleli a
herceg. Az arca szenvtelen és kifürkészhetetlen.
– És kegyelmed hisz nekik?
– A kezükben vagyok, úrnőm. Ők a szakemberek.
– Már előfordult, hogy az orvosok tévedtek.
– Több szakvéleményt is meghallgattunk, úrnőm, és
mind egybevág. Többet nem tehetek. Türelemmel kell
lennünk.
Nem hiszek neki. Nem vagyok orvos, mégis látom, hogy
az öcsém a halálán van. De kifogytunk a mondanivalóból.
– Jól van, milord, holnap visszatérek Newhallba.
Várom, hogy valamilyen ürüggyel tartóztatni próbál, de
ehelyett csak némán meghajlik.
– Remélem, folyamatosan tájékoztat majd a király
állapotáról – teszem még hozzá.
– Ez csak természetes – biztosít, de tudom, hogy nem
fogja tartani a szavát.
Londonba jövet az én fejemben is megfordult, hogy tőrbe
csalnak – nos, talán ez is volt a szándékuk. Ha igen, akkor
azzal, hogy ilyen erős kísérettel és ennyi ember szeme
láttára vonultam be, keresztülhúztam ellenségeim
számítását. Most, Londont elhagyva, határozottan az a
benyomásom, hogy az ármányos herceg meghívása egy
merőben másfajta tervnek volt a része, és Northumberland
még korántsem végzett velem.
John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota, Kent

1553 márciusa
Egyedül, gondolataimba mélyedve ülök greenwichi
dolgozószobámban. Nem lehet kitérni a nyers valóság elől:
Isten hamarosan magához szólítja a királyt, és ha életben
akarok maradni, az utódlás kérdése radikális megoldást
követel. Ugyanez vonatkozik persze az angol egyházra is.
Ez idáig óvatos voltam. Februárban a király átmenetileg
a javulás jegyeit mutatta; rövid időre enyhült a tüdejét
apránként felfaló mellbaj szorítása, és elég erősnek érezte
magát, hogy személyesen nyissa meg a parlamentet.
Roskatag külseje azonban számos megjegyzésre adott
okot. Nem csekély erőfeszítéssel sikerült megnyugtatnom
mind a lordokat, mind az alsóházat, és meggyőztem őket –
s nem utolsósorban magát a királyt is –, hogy őfelsége
most van felépülőben egy súlyos betegségből. Meglehet, a
westminsteri ügyekben járatosabb elméket nyugtalanította
a bejelentés, miszerint a király, immár tizenhatodik
életévében járván, ezentúl személyesen veszi kezébe az
államügyek intézését. Magam azonban, aki tisztában
vagyok egészségi állapotával, csak azért ruháztam fel
szuverén hatalommal, hogy formálódó terveim a
törvényesség látszatát öltsék. Nagyon jól tudom, hogy
Edward nem alkalmas a kormányzásra, és örül, ha mindent
hűséges szolgájára, vagyis rám hagyhat. Ezért csöppet
sem ígérkezik nehéznek, hogy meggyőzzem, mit kell tenni
a protestáns egyház – és természetesen az én hatalmam –
megmentése érdekében.
Ám erre még nem érett meg az idő. A külvilág úgy tudja,
Edward gyógyulófélben van. A parlament feloszlatása után
az udvar Greenwichbe költözött, amelynek egészséges
levegője köztudottan üdvös a gyengélkedőknek. Őfelsége
pedig abban a hitben él, hogy néhány hét múlva, a tavasz
kivirultával, minden bizonnyal ismét a régi lesz.
Én azonban felkészülök a legrosszabbra. Itt van előttem
egy példány a néhai király végrendeletéből, valamint az
irattáros jóvoltából az a tekercs, amely az 1544-ben
meghozott örökösödési törvényt rögzíti. Szorgosan
böngészem mindkettőt, hátha akad valami kibúvó, amely
szentesítheti terveimet, de ilyet nem találok. Ha csupán
Henrik király végrendeletét kellene megmásítani, az
könnyen menne: az elhunyt uralkodók végakaratának nincs
törvényereje, és Henrikét is érvényteleníthetné az utódjáé.
Ám a törvényt, amelyet a parlament szentesített, csak egy
újabb parlamenti törvény teheti semmissé.
A parlamentet természetesen újra össze lehetne hívni a
kérdés megvitatására, de a királyt a múlt havi nyilvános
fellépések úgy kimerítették, hogy ismét ágynak esett, és
jelenleg semmiképpen sem telik erejéből egy új ülésszak
megnyitása. Akár megjelenik, akár távol marad, a hatás
elrémítő lenne; mindenképpen felütné fejét a szóbeszéd, és
kárba vesznének a megnyugtató jelentések, amelyeket
őfelsége egészségi állapotáról rendszeresen
kibocsátottam. Most időre volna szükségem a jövőt – az én
jövőmet – illető tervek kidolgozásához, és hatályba
léptetésük sem megy máról holnapra. És csak rá kell
néznem a királyra, hogy lássam: éppen az időnek vagyunk
fogytán.
Alapvetően fontos, hogy a közvélemény, sőt egyelőre a
tanács se szerezzen tudomást őfelsége állapotának
súlyosságáról, és minél hosszabb ideig sötétben
tapogatózzon. Mindenképpen meg kell akadályoznom,
hogy Mária hívei összefogjanak, és fellépjenek az ügyében.
De azt hiszem, szerencsém volt, és sikerült a hercegnőt
egyfajta hamis biztonságérzetbe ringatnom.
A jelen helyzetben azonban tartanom kell tőle, hogy ha a
tervemet a parlament elé terjeszteném, olyan heves
ellenállásba ütközne, hogy soha nem emelkednék
törvényerőre.
 Így hát számomra egyetlen út marad: a parlamenten kívül
kell cselekednem. Ha a király jóváhagyná javaslatomat,
alighanem senki sem merne tiltakozni. Az eljárás nem
lenne makulátlanul törvényes, de ha ekkora tét forog
kockán, mit számít a jogászi szőrszálhasogatás!
Harmadszorra is végigböngészem a végrendeletet meg
a törvényt. Az öreg király szándéka világos: Edward után
következnek Mária és az örökösei, majd Erzsébet és az ő
örökösei, és végül Henrik húgának, Tudor Máriának az
örökösei. Ilyen örökös csak egy van: a leánya, Frances
Brandon, Suffolk hercegnéje, utána pedig az ő leányai.
Mindez igazán egyértelmű, de el sem merem képzelni,
milyen következményekkel járna a magam és Anglia
számára, ha Lady Mary lépne a trónra. Annyi bizonyos,
hogy a katolikus vallást ismét a királyság hivatalos
vallásává tennék, és az angol egyház újra a római pápa
fennhatósága alá kerülne. Az angliai protestánsok
eretneknek minősülnének, és nem csodálkoznék, ha Mária
visszaállítaná a máglyát, mint az eretnekek jogos
büntetését. A hercegnő rögeszmésen ragaszkodik a
hitéhez, és minden bizonnyal bosszút állna azokon, akik
emiatt üldözték. A saját vesztem már borítékolva van.
Mindennek következtében Máriának nem szabad trónra
lépnie. Ennek fontosságát tanácsostársaimmal is el tudom
fogadtatni. Tudom, hogy vannak köztük ellenségeim, de
nekik is fel kell ismerniük, mivel járna számukra Mária
trónra lépése – hiszen valamennyien támogattak, amikor a
mise kérdésében hadat üzentem neki. A király ugyan
mélységesen tiszteli apja emlékét, és aggályai
támadhatnak a végrendelet megváltoztatása miatt, de
szenvedélyes védelmezője a megreformált vallásnak, és ki
fog állni Henrik életművéért.
És mit szóljunk Lady Elizabethhez? A hercegnő afféle
sötét ló, én nem bízom benne. Ritkán jelenik meg az
udvarnál, és ha olykor felkeresi a királyt, szendének és
jámbornak mutatkozik, de engem nem téveszthet meg. A
kötelességtudás álarca mögött fondorlatos, veszélyes
jellem rejtőzik. Nem szívesen árulnék vele egy gyékényen –
céljaim szemszögéből nézve nem használható. Nekem a
terveim sikeréhez fiatal, kezes jelölt kell, olyasvalaki, aki
zokszó nélkül veti alá magát hatalmamnak és
irányításomnak, és jóváhagyja lépéseimet. Lady Elizabeth
nem ilyen.
Mária és Erzsébet mellőzése egyébként igazolható.
Amikor az anyjuk házasságát felbontották, mindkettőjüket
fattyúnak nyilvánították, márpedig fattyú nem ülhet a trónon.
Másfelől a nép kedveli őket, mint Henrik király lányait, tehát
ezen a terepen óvatosan kell mozognom.
Ha Máriát és Erzsébetet sikerül kizáratnom az
utódlásból, nem marad más, mint Frances Suffolk. Ő
persze protestáns, de még a két hercegnőnél is kevésbé
lenne jámbor és kezelhető, és aligha tűrné zokszó nélkül
gyámkodásomat. Mint ahogy szüksége sem volna rá;
harminchat éves, és nagyon is alkalmas rá, hogy önállóan
uralkodjék.
Ám ha Lady Suffolkot rá lehetne bírni, hogy mondjon le
trónutódlási jogáról legidősebb leánya, Lady Jane Grey
javára – nos, akkor minden a helyére kerülne.
Greenwichi palota
1553 áprilisa
Greenwichi betegágyán a király nyugtalan és nyűgös.
Megpróbálja alávetni magát Isten akaratának, mégis
hangosan töpreng, miért sújtja az Úr ekkora szenvedéssel
leghívebb szolgáját, aki oly sokat tett az igaz vallás
előmozdításáért. Azt sem érti, hogy amikor még annyi a
tennivaló, miért határozott úgy a Mindenható, hogy
legodaadóbb fiát ifjúsága virágjában kaszálja le.
Ebből is látszik, hogy hiába próbálja nyugtatni egész
környezete, a király rájött az igazságra.
– Tudom, milord, hogy számomra nincs kegyelem –
mondja, rám szegezve hűvös, áthatolhatatlan tekintetét. –
Abbahagyhatja a színlelést. Vigasztalja a tudat, hogy erős
vagyok a magam hitében, és bátran, türelmesen fogadom
majd a halált.
Valójában a halál már minden éber percében jelen van.
Tetten érhető sorvadt végtagjaiban, fuldokló lélegzetében,
egész testét megrázó köhögésében és a felköhögött csúf,
bűzös váladékban, amely nemrég még zöldessárga volt, de
újabban egyre inkább friss vértől piroslik. És hiába
hangoztatja bátorságát, álmait átitatja a halálfélelem, ezért
inkább ébren marad, és kimerülten küzd az alvás ellen;
ugyanakkor panaszkodik, hogy fáradtságában nem tud
gondoskodni lelke üdvösségéről.
– Megmondom, milord – suttogja –, mit a legnehezebb
elviselni. Hiába követtem el annyi mindent a szent cél
érdekében, mihelyt a halál elvégezte rajtam szörnyű
munkáját, az én megtévedt és félrevezetett nővérem
lerombolja majd, amit felépítettem. Kétségbe ejt a
gondolat, hogy Anglia újra Róma igájába hajtsa fejét, újra a
pápista babona és korrupció martaléka legyen, lakosai
pedig nem reménykedhetnek többé a mennyek
országában, hanem örök kárhozatnak néznek elébe.
Elviselhetetlen, ha az embernek ezen kell rágódnia... – De
azért rágódik tovább, óráról órára, miközben könyve
olvasatlan hever a takarón, és a bordával osztott ablakon
besüt a melengető napfény.
Jómagam átengedem a királyt gyötrelmes
gondolatainak, hogy mire kellően elcsüggedt, viaszként
formálhassam. Ágya mellett ülve főképpen államügyekre,
valamint szánalmas egészségi állapotára terelem a szót,
és gondosan célozgatok a borzalmakra, amelyek Mária
jogara alatt várnak ránk. A hatás nem marad el: a király
lázas szorongásai tovább fokozódnak. Mint a kutya,
amelynek odavetettek fél pár cipőt, csak forgatja, rágja,
gyömöszöli a prédát, és semmi pénzért el nem engedné.
– Hol van hát a gyógyír? – kiáltja. – Nem kellene
összehívni a parlamentet, hogy hozzon új örökösödési
törvényt, olyat, amely Lady Mary kihagyásával Lady
Elizabethet ültetné a trónra – az én drága nővérkémet, aki
sziklaszilárd protestáns?
Késleltetem a választ, mintha mérlegelném indítványát.
– Könnyen lehet, hogy a parlament nem lenne hajlandó
Lady Mary mellőzésére – figyelmeztetem a királyt
homlokráncolva. – És ha mégis megtenné, ugyanilyen
alapon mellőzheti Lady Elizabethet is, hiszen mindkettőjük
születéséhez kétség fér. – Ismét várok, hogy Edward
feldolgozza magában ezt a lehetőséget. – Adjon időt
felséged, hogy mindezt végiggondoljam. Hátha van
előnyösebb megoldás is.
Így játszom ki a király ellen saját szorongásait. Talán már
gyanítja, hogy van valamiféle elképzelésem, de ha így van,
az sem baj. Mire megpuhítottam, hálás lesz érte. Csak azt
kérem Istentől: adjon időt, hogy terveim beérjenek, mert
attól tartok, a király nem sokáig tartózkodik már közöttünk.
Lady Jane Grey

Dorset House
1553 áprilisa
Katherine meg én a Dorset House nagytermében
szüleink elé járulunk.
– Azért rendeltünk ide benneteket – kezdi fontoskodva
milady –, hogy tudjátok: holnapra meghívtuk vacsorára
Northumberland herceg őkegyelmességét, és ő hangot
adott abbeli kérésének, hogy mindketten jelen legyetek.
– Nagyon fontos, hogy rangotokhoz méltón viselkedjetek
– teszi hozzá milord –, és jó benyomást tegyetek
őkegyelmességére.
– Igenis, uram, igenis, asszonyom – feleljük csaknem
egyszerre. Utána csend lesz – mintha maradt volna egy
kérdés, amelyet fel kell tenni, és meg kell válaszolni.
– Ez minden – jelenti ki anyám. – Igaz is, Jane, öltözz fel
tisztességesen!
– Valami készül – jegyzem meg, mialatt
felkapaszkodunk a lépcsőn.
– Hogyhogy? – kérdi Katherine, aki tizenkét éves korára
nagyon csinos, szófogadó, de kissé lassú felfogású
lánykává serdült.
A herceg idejön vacsorára. Vajon miért? Azt akarja,
hogy mi is jelen legyünk. Vajon miért? Szemügyre akar
venni bennünket, de mi célból? Nekem itt bűzlik valami. Az
biztos, hogy a dolog nem a királlyal kötendő esetleges
házasságommal függ össze, mivel a király nagybeteg, és
ebben az állapotában aligha nősülhet. De ha mégis –
menynyiben érinthetné ez a húgomat?
– De miért érdekelnénk mi a herceget?
– Látod, én is ezt szeretném tudni.
Northumberland az asztalnál a legpallérozottabb,
legelbűvölőbb énjével lép fel. Bókol anyámnak a szakács
képességeit illetően, hosszan tárgyal apámmal vadászati
kérdésekről, még hozzánk, lányokhoz is leereszkedik:
érdeklődik tanulmányaink állásáról, eddigi
teljesítményeinkről. Katherine kedvesen és nyíltan
tájékoztatja, de én elővigyázatosabb vagyok. Nem tetszik,
hogy a herceg csak a szájával mosolyog, de a szemével
soha. Az egész ember csupa hamisság. És szerintem érzi,
hogy nem kedvelem.
Félek, de hogy mitől, nem tudom.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Dorset House
1553. április
Ha házasságban gondolkodik, Jane magas születése
okán jelentős fogás lehet, de mással nemigen
kecsegtetheti kérőit. A maga tizenöt évével túl kicsi a
korához, és az alakja is vézna. Lefogadnám, hogy merev
fűzője alatt alig domborodik a melle, a keze egyértelműen
gyerekkéz, és arcbőrét még mindig elcsúfítják azok az
átkozott szeplők. Nincs más szép rajta, mint a telt,
cseresznyepiros szája, a sötét szeme meg talán a haja,
amely ma este szabadon omlik a vállára. Minden Tudornak
ilyen a haja: ez a mi királyi örökségünk címere, és Jane
küllemének legfőbb erőssége.
A lány szerencsére illemtudóan viselkedik, lesüti a
szemét, és csak akkor néz fel, ha szólnak hozzá. Az viszont
bosszantó, hogy ilyenkor merészen válaszol, és le nem
veszi a másikról szúrós, átható tekintetét. Még jó, hogy a
herceg nem sokat társalgott vele, máskülönben azt hinné –
és teljes joggal hinné! –, hogy korántsem olyan szófogadó,
mint amilyennek mutatja magát. De majd megtörik, majd
akaratomhoz idomítom én, és ezért hosszabb távon csak
hálás lehet, hiszen Isten segítségével hamarosan egy férj
akaratához és parancsaihoz kell majd alkalmazkodnia.
Vajon ebben az ügyben jár nálunk a herceg?
Az asztalt már leszedték, az abroszt elvitték, a
személyzet eltávozott, a lányok nyugovóra tértek.
Vendégünkkel egyetemben átmegyünk a társalgóba, ahol
egy kancsóban már vár a jóféle burgundi.
– Asszonyom – szólal meg a herceg –, nagy horderejű
kérdést kell megtárgyalnom önnel.
Henryre pillantok: az arcára van írva, hogy ő már tudja,
miről van szó. Ettől ingerült leszek, hiszen ekként hátránnyal
indulok a megbeszélésben. Lefogadnám, hogy ez a két
ember már megegyezett valamiben – nélkülem. Nos, az én
áldásomra ne számítsanak, ameddig minden oldalról meg
nem vizsgáltam a dolgot.
– Létfontosságú közlendőm van, amelyet senkinek sem
adhat tovább – folytatja Northumberland. – Fájó szívvel kell
kijelentenem, hogy a király nem éli túl a nyarat. És most
szembe kell néznünk a kérdéssel: óhajtjuk-e, hogy a trónon
Lady Mary kövesse?
Látom magam előtt azt a törékeny fiút Greenwichben,
aki valaha apja büszkesége és öröme és a Tudor-dinasztia
jövőjének a záloga volt. Tudtuk, hogy nagybeteg, de azt
nem, hogy a vég ilyen közeli.
– Mélységesen aggódom őfelségéért – mondom lassan
– és Angliáért.
– Úgy van – visszhangozza a herceg –, Angliát féltem
magam is. Éjszakánként elkerül az álom, annyira aggaszt,
mi lesz ezzel a szépséges országgal, ha Edward nincs
többé – és mi lesz személy szerint mivelünk?
– Velünk? – kérdem megütődve.
– Igen, velünk. Elvégre mi valamennyien, de különösen a
kegyelmed férje, asszonyom, cinkosok voltunk a protestáns
vallás angliai meghonosításában. Azt hiszi, kegyben állunk
majd Lady Marynél, ha királynő lesz?
– Irántam és családom iránt vallási különbözőségünk
ellenére is mindig a legnagyobb barátságot tanúsította –
állapítom meg, s szavaimat angyali mosollyal fűszerezem. –
Végtére is ő meg én unokatestvérek vagyunk. Amit
lordságod ugyebár nem mondhat el magáról.
Northumberland azonban nem adja fel.
– Ennek ellenére önöktől is megköveteli majd, éppúgy,
mint mindenki mástól, hogy hitet cseréljenek. Egyetlen
protestánst sem fog megtűrni az udvarában. És ha
asszonyom vonakodik, mire megy majd a rokonsággal
meg a barátsággal? Kegyelmed, milady, nem tárgyalt vele
úgy, mint én: nem tudja, milyen csökönyös, milyen
megátalkodott a nézeteiben. Lady Mary fanatikus katolikus,
akinek a szemében mi valamennyien eretnekek vagyunk.
Ladységed férje a reformált hit egyik legfőbb pártfogója
volt. Vajon hogyan bánik majd el vele Mary? És hogyan
bánik el énvelem? Ha nem tagadjuk meg hitünket, nyomást
fog gyakorolni ránk. Először csak kegyvesztettek leszünk,
de előbb-utóbb az életünkért kell majd rettegnünk. –
Jelentőségteljesen teszi hozzá: – És a javainkért. –Ez
ravasz húzás volt. Northumberland nagyon jól tudja, hogy
milord és én, megannyi más fő- és köznemeshez
hasonlóan, a feloszlatott apátságok, zárdák és egyházi
alapítványok tulajdonából csipegettük össze a vagyonunkat.
– Mert Mary mindent vissza fog szolgáltatni a római
egyháznak.
Megborzongok. Egyszer csak kísérteties tisztasággal
rajzolódik ki előttem, micsoda tragédia lesz, ha meghal a
király. De miközben tompítani próbálom a rajtam
elharapózó vakrémületet, azt is világosan látom, hogy a
helyiségben lévő három ember közül a legtöbb
vesztenivalója Northumberlandnek van, s azért próbál
ijesztgetni, mert szövetségest keres bennünk. Mint a
leendő királynő vérrokona, nem tudom elhinni, hogy Mary
valóban olyan ridegen bánna velem és családommal.
Másfelől az is igaz, hogy milord teljes súlyával támogatta
Northumberlandet – előtte pedig Somersetet – az Edward
uralkodása alatt kibontakozó átfogó vallási reformokban,
ez pedig valóban aggályos.
Ha már a vallásról beszélünk, be kell vallanom, hogy az
én hitem nem gyökerezik valami mélyen. Katolikusnak
neveltek, s az is voltam mindaddig, amíg Parr Katalin
körének hatására titkon, ám igen sekélyes
meggyőződéssel kacérkodni nem kezdtem az új
nézetekkel. Aztán, amikor Henrik király meghalt, már
minden rábeszélés nélkül, készségesen vallottam magam
protestánsnak, de ha a helyzet úgy fordulna, és a törvény
megkövetelné, minden lelki tusa nélkül térnék vissza
gyerekkorom hitére – elvégre mind ugyanahhoz az Istenhez
imádkozunk. Mindamellett tartok tőle, hogy a férjem
másként vélekedik erről.
– Belőlem vagy a lányaimból Mary soha nem fog
katolikust csinálni – mondja éppen. – Ugyanúgy el vagyok
kötelezve a protestáns ügynek, mint lordságod – és azt
javaslom, avassa be elképzelésébe feleségem őladységét
is.
Northumberland krákog, majd felém fordul.
– Tanulmányoztam a megboldogult Henrik király
végrendeletét, valamint az örökösödési törvényt és egyéb
dokumentumokat, és mindebből egyértelműen kiderül,
hogy Lady Mary és Lady Elizabeth a törvény előtt
fattyaknak tekintendők. Rendes körülmények között a
címek és javak öröklésének szempontjából a fattyak jogai
merőben különböznek a törvényes utódokéitól. A koronát
számos jogtudós a javak közt tartja számon, e tekintetben
többek véleményét is kikértem. Ekként – folytatja
bámulatos természetességgel – a mondott két hölgy
öröklési joga átugorható, mely esetben Anglia törvényes
uralkodója ladységed lenne.
Nos, ezt már magamtól is kikövetkeztettem. Ismét
megborzongok – részben az izgalomtól, de valami
nyomasztóbb érzéstől is. Hogy én, mint Anglia
királynője…? Hogy enyém lenne Anglia minden dicsősége
és gazdagsága…? De akarnám-e vállamra venni az
uralkodás minden nyűgét? Én a magam életmódját
kedvelem. Kellemesen, minden kényelemmel ellátva élek,
hódolhatok kedvteléseimnek, élvezem a magas ranggal
járó kiváltságokat, anélkül hogy a velük járó felelősséget is
vállalnom kellene. Szent igaz, hogy becsvágyó vagyok, és
kapzsi is (eszemben sincs tagadni), de ugyanilyen nagyra
értékelem a szabadságomat és a magánélethez való
jogomat – mindazt, amitől a korona viselése megfosztana.
Nem szólva arról, hogy ez a világ a férfiak világa; kordában
tarthatnám-e én, mint asszony a tanácsosaimat, köztük ezt
a Northumberlandet, aki sütkérezne a királycsináló
szerepében, és minden bizonnyal igényt tartana a
főhatalomra? Észrevétlenül megrázom magam. Igenis
képes lennék az uralkodásra – bármelyik férfival szemben
helyt tudnék állni. De akarom-e ezt? Nem lennék
boldogabb, ha megmaradnék annak, aki vagyok –
magánszemélynek?
A herceg fürkészőn figyeli az arcom.
– Vonzza önt ez a lehetőség, asszonyom?
– Nem, csöppet sem.
Nem kellett hozzá sok gondolkodási idő.
– Sejtettem – feleli, és jelentőségteljesen néz a férjemre.
– Tehát maguk közt ezt már megvitatták! – vetem oda
vádlón. Henry zavartan feszeng, de Northumberland csak
mosolyog.
– Némi tapogatózásra szükség volt, asszonyom. Anglia
és a protestáns hit érdekében létfontosságú, hogy a tervem
megvalósuljon, és ehhez az kell, hogy mi hárman
egyetértsünk.
– Már csak lordságod érdekében is – mutatok rá nem
kevés kajánsággal.
– Természetesen – bólint szemrebbenés nélkül. – De
hogy ne köntörfalazzak, asszonyom, meg kell mondanom:
terveimben nem szerepel, hogy kegyelmességed trónra
kerüljön. A nép nem ismeri ladységedet, és fölötte kétes,
támogatnák-e az igényét azzal a Máriával szemben, akit
makacsul tisztelnek, már csak néhai atyja miatt is.
– Tehát mi az a híres terv? – kérdezem.
– Szilárd meggyőződésem, asszonyom, hogy a
birodalom és az angol egyház eljövendő biztonsága és
üdve a soron következő örökös, azaz az ön leánya, Lady
Jane kezében van. Nem, nem, hallgasson végig! –
tiltakozik, amikor félbeszakítanám. – Ha ladységed
lemondana a trónigényről, Lady Jane-t illetné a korona. Ő
fiatal és bájos, ami eszményien megfelel a tervemnek,
amellett könnyen kezelhető, elsősorban pedig egész
Angliában, sőt Európa-szerte is elismerik tudását,
műveltségét és az igaz valláshoz való hűségét. Semmi
kétségem, hogy megfelelő rábeszélés esetén az egész
nép elfogadná uralkodónak.
– Gondold meg, Frances! – kapcsolódik be Henry is. –
A lányunk, mint Anglia királynője. Egy új dinasztia a trónon.
És mi hármunkkal a trón mögött. Bölcs elképzelés.
– És az egyetlen, amelynek létjogosultsága van – dupláz
rá Northumberland. – Más lehetőség nincs. Mármint ha
talpon akarunk maradni.
– Egyetértek lordságoddal – mondom –, és azt sem
tagadhatom, hogy becsvágyam a lányom jövőjére is
kiterjed. Ilyen fényes pályát nem is álmodtam neki, és ha
úgy adódik, Lady Jane számíthat hűségemre és
legbuzgóbb támogatásomra. De két kérdésem még volna.
– Hallgatom, milady.
– Először is ez az elképzelés számos veszéllyel terhes,
és nekünk leányunk biztonságát is szem előtt kell tartanunk.
Felteszem, átgondolta a részleteket, és minden
eshetőséggel számolt?
– Mindent megbeszéltünk – szól közbe Henry.
– Hagyja, milord, majd én elmagyarázom nagybecsű
hitvesének – inti le magabiztosan a herceg. – Asszonyom,
én az utolsó részletig mindent kidolgoztam. Ha majd a
király meghal, halálát a lehető legtovább titokban tartjuk.
Első dolgunk az lesz, hogy katonákkal vétetjük rangjához
méltó őrizetbe Lady Maryt és szükség esetén Lady
Elizabethet is. Biztosíthatom, egyiküknek sem esik
bántódása, egyszerűen házi őrizetben tartjuk őket valami
titkos helyen, ahol megfelelő gondoskodásban és
ellátásban lesz részük. Csak ezután tesszük közzé a király
elhunytát, és nyilvánítjuk királynővé kegyelmességed
leányát. Sok lord csatlakozik majd hozzánk, mivel ők is
félnek a katolikus restaurációtól; az angol nép pedig
hamarosan át fogja látni tervem bölcsességét, és ha
mégsem, nos, megvannak a törvényeink azok ellen, akik
zendülést vagy zavargásokat szítanak. Remélem, mindez
elegendő megnyugtatására.
– A terv minden ízében meggyőző – mondom kelletlen
elismeréssel. – De azt is meg kell kérdeznem, hogy milyen
előnnyel jár hercegséged szempontjából.
– Tetemes előnnyel, asszonyom, de nem csak rám
nézve; a Suffolk-ház haszna a legnagyobb. De azt se
feledje, hogy nélkülem nem valósulhat meg, és nem arathat
sikert. Én ellenőrzöm az udvart, a kormányt, a rendvédelmi
közegeket és nem utolsósorban a királyt. Nos, sikerünket
és kölcsönös előnyeinket megpecsételendő, ezennel azt
javaslom, hogy a két család lépjen szövetségre, mégpedig
egy gyermekeink közötti házasság kötése által.
Való igaz: ennél ékesebb jelét nem adhatná szándékai
őszinteségének. Ami a gyermekeink közti házasságot illeti,
természetesen ő jár jobban. Hiába herceg, ha egyszer az
apja áruló volt, míg a mi lányunk ereiben királyi vér kering.
Világos, mint a kétszerkettő: Jane királynő lesz, de Angliát
a férjén, vagyis Northumberland fián keresztül a herceg
kormányozza.
– Öt fiam van – mondja. – John, Ambrose, Harry és
Robert már házas, csak Guilford nőtlen, és őt ajánlom Lady
Jane-nek, mint vőlegényt. Erényes fiú, és csak egy évvel
idősebb, mint ő. Kötelességtudó gyermek, az anyja
kedvence. Kitűnő királyi házastárs lesz belőle.
– Ó, minden bizonnyal – helyeslek fanyarul. Véletlenül
tudom, hogy a hercegné alaposan elrontotta a fiút, de nem
számít. Jane-ben majd emberére talál – mármint ha
hozzájárulunk ehhez a házassághoz. Pillanatnyilag vannak
sürgetőbb megbeszélnivalóink is.
– Meg kell győződnöm Jane trónigényének
megalapozottságáról – jelentem ki. – Remélem, törvényes
és támadhatatlan lesz.
 – Természetesen – feleli a herceg, de nem néz a
szemembe.
– És azt óhajtja, hogy Lord Guilford társuralkodó legyen?
– Feltétlenül. Hát el lehet képzelni olyan uralkodónőt, aki
nem folyamodik a férjéhez tanácsért és irányításért?
– Különösen, ha ezt a férjet viszont az apja irányítja –
jegyzem meg mosolyogva.
Northumberland azonnal védekezésbe megy át.
– Kellő tisztelettel, asszonyom, de én tudom, hogyan kell
kormányozni ezt az országot. A fiatalokból még hiányzik az
érett kor bölcsessége, élettapasztalatuk is kevés. Addig
kívánom őket irányítani, ameddig nem képesek önállóan
uralkodni – és természetesen számítok az önök
segítségére is. Ha majd Jane és Guilford biztosan
megvetik a lábukat a kormányrúdnál, nem fognak többé
ránk szorulni, de meggyőződésem, hogy akkor sem
feledkeznek meg azokról, akik elindították őket pályájukon,
így tehát dicsőséges jövő felé haladunk valamennyien,
amelyet majd békés, gondtalan öregkor koronáz meg.
– Ha Isten is úgy akarja – mondom.
– Segíts magadon, Isten is megsegít – vág vissza a
herceg. – Nos, asszonyom, mi a véleménye? Megadja
Jane-nek az esélyt, hogy beváltsa, amit sorsa ígér?
Miért is haboznék? A korona dicsőségét így is
megkapom, anélkül hogy a súlyát éreznem kellene. Immár
teljesen világos, mit kell tennem.
– Önnel tartok, milord – jelentem ki. – Hozzájárulok. Le
fogok mondani jogomról Jane javára. –A két herceg arcáról
diadal sugárzik, de amikor folytatom mondókámat,
Northumberland képéről lehervad a mosoly. – Csupán egy
feltételem van. A házasságot csak akkor lehet elhálni, ha
minden akadály elhárult. A terve, milord, balul is üthet ki,
ebben az életben semmi sem biztos. Az el nem hált
házasság pedig viszonylag egyszerűen felbontható.
Tekintse pusztán elővigyázatossági lépésnek arra az
esetre, ha valami félresikerülne. Gondolom, megérti, hogy
védenünk kell a magunk és a leányunk érdekeit.
Henry elismerőn bámul rám, Northumberland azonban
szemlátomást bosszús.
– Nem látom be, asszonyom, mi az, ami félresikerülhet –
mondja mereven.
– Magam is erősen bízom benne, hogy minden a terv
szerint fog végbemenni – felelem. – Úgy látom,
kegyelmességed minden eshetőségre felkészült.
Mindazonáltal úgy vélem: jelszavunk az óvatosság legyen.
Semmit nem szabad elhamarkodnunk. Én is fel szeretnék
készülni minden eshetőségre.
Aha! Most megfogtam!
– Rendben van – bólint, de kelletlensége önmagáért
beszél. – A házasságot csak akkor fogják elhálni, ha már
Jane fején lesz a korona.
– Volna még egy apróság… – mondja Henry valamivel
később.
– Nos? – néz rá Northumberland.
– Néhány hete megegyeztünk Somerset hercegnével,
hogy Jane-t az ő fia, Edward Seymour, Hertford grófja
jegyzi el.
– De az eljegyzésre még nem került sor?
– Nem, még nem.
– Helyes. Akkor bontsa fel, herceg, az egyezséget.
Mondja azt, hogy meggondolta magát. Az ifjú Hertford egy
áruló fia. Lady Jane túl jó neki.
– Egyetértek – mondom. – De lenne még egy
kérdésem, milord. Miért kérette ide ma estére a kisebbik
lányunkat, Katherine-t is?
Az a gyanúm: Henry már tudja, mi lesz Northumberland
válasza.
– Asszonyom, nekem az a célom, hogy az ország vezető
személyiségeit is megnyerjem ügyünknek – magyarázza a
herceg. – Azt hiszem, Pembroke grófja mellettünk áll. A fia
– talán ladységed is értesült erről – erősen érdeklődik Lady
Katherine iránt. Ha beleegyezne házasságukba,
Pembroke-ot még szorosabban magunkhoz köthetnénk.
Jól emlékszem a Westminster-apátságban látott
vakmerő fiatalemberre. Jóképű legény, és kitűnő parti
Katherine számára. Henryre nézek.
– Én elvben már hozzájárultam – mondja férjuram kissé
pironkodva. – Ha te is helyesled, kedvesem, nyélbe lehet
ütni.
– Nos, szép tőled, hogy az én véleményem is érdekel –
mondom epésen. – De történetesen nekem sincs
ellenemre a dolog.
– Remek! – kiáltja Northumberland. – És most, ha
megengedik, a jövőre emelném poharam!
– A jövőre! – visszhangozzuk, és felemeljük a
serlegeinket.
John Dudley, Northumberland hercege

Ely Place, London

1553 áprilisa
Rámosolygok a belépő Guilfordra.
– Ülj le, fiam – mondom, és amikor elhelyezkedik velem
szemben az asztalnál, kutatón mérem végig. Szőke fürtjei a
szeméig érnek, a szája telt, jól mutat rajta a csinos kék
bársonyzeke és térdnadrág. Tizenhat éves, de már
magasabb hat lábnál, nyurga és arányos felépítésű.
Feleségem szerint nagyon jóképű, fiúnak még túl szép is.
De az asszony elfogult, az én véleményem szerint a
gyerek korához képest túlságosan éretlen. A bátyjai ebben
a korban már kész férfiak voltak. No persze őt
elkényeztette az anyja már csecsemőkora óta. Mindent
elnéz neki, és úgy intézte a dolgokat, hogy ne mindig
értesüljek Guilford bizonyára szépszámú ballépéséről. Igaz,
ilyenkor ő is megdorgálja, de nem élesebb a körme, mint a
kismacskáé. Ha megorrol a fiára, Guilford behálózza,
bűbájosan mosolyog, biztosítja legodaadóbb szeretetéről –
ha gyilkosságot követne el, azt is megúszná. Az asszony
egyébként a csínyei feléről sem értesül. Ha csak
foszlányokat hallana mindabból, amit kémeim Guilford
viselt dolgairól jelentettek, elalélna a szörnyülködéstől.
Mivel az embereim a nyomában voltak, nagyon jól
tudom, hogy a fiam tegnap este A bíboros süvege nevű
hírhedt southwarki bordélyban járt. Azt is tudom, hogy
minden pénzét italra költötte, és a ringyóját már a barátai
fizették. Lefogadnám, hogy fejfájósan ébredt, és ez még a
jobbik eset. Hálát adhatok Istennek, ha megúszta kankó
vagy bujakór nélkül.
– Fontos mondandóm van számodra – kezdem, és
közben éberen figyelem az arcát. – Tegnap Suffolk
hercegéknél vacsoráztam, és több nagy horderejű
kérdésről esett köztünk szó – példának okáért a
házasságodról. Legfőbb ideje, hogy megnősülj, nem
gondolod?
– Hogy én – megnősüljek? – Világos: erre nem
számított. De miért látszik ilyen rémültnek? Elvégre a
bátyjait is fiatalon megnősítettem. Igaz, hogy Guilford csak
a mának él…
– Úgy van – mondom nyomatékosan. – Legfőbb ideje.
Különösen, ha igaz mindaz, amit hallok. – Maradt még
benne annyi szemérem, hogy zavart képet vágjon. –
Megegyeztünk, hogy elveszed a legidősebb Suffolk lányt,
Lady Jane Greyt. Tegnap megnéztem magamnak a
leányzót, és örömmel közölhetem, hogy minden kérő
megnyalhatja utána a tíz ujját. Királyi vérből való, bájos, és
páratlanul művelt. Szerencsés fiú vagy, Guilford,
szerencsésebb mind a négy bátyádnál, és remélem, hogy
ezt te is méltányolod.
– Hogy… hogyne, uram – dadogja. – Az udvarnál
bizonyára már láttam Lady Jane-t, de… de nem
emlékszem rá.
– Ez minden, amit mondani tudsz? – kérdezem
ingerülten.
– Nem, azaz igenis nem. Igazán meg vagyok tisztelve,
uram – hebegi. Nyilvánvaló, hogy főbe kólintotta a
házasság gondolata. Elveszíti szabadságát, felelősséget
kell viselnie egy asszonyért, számolnia kell vele, hogy a
nászéjszakát hamarosan gyermekek követik. Vége a
southwarki kuplerájokban való portyázásoknak! Nos,
mindez csak a javára lesz. Természetes, hogy még nem
készült fel, és az anyjának is lesz szava a dologhoz, de
ebben kár reménykednie, minthogy én már eltökéltem
magam.
– Majd hozzászoksz a gondolathoz, Guilford – biztatom.
– Én is a te korodban készültem fel a házasságra. Minden
férfi életében eljön ez a perc. És ne feledd: ezzel a
házassággal több tekintélyre, vagyonra és hatalomra teszel
szert, mint amennyiről valaha is álmodtál. Lady Jane királyi
vérből való hercegnő, a királyi ház tagja, te pedig öt testvér
közül az ötödik vagy – nem is remélhettél hasonló
menyasszonyt. Hidd el, ha mondom: fényesen
gondoskodtam rólad, ragyogó házasságot kötsz. Afelől
pedig semmi kétségem, hogy ha Jane meglát, tetszeni
fogsz neki. Ne felejtsd el, fiam, hogy a házasságnak
megvannak a maga előnyei. Gondolom, nem kell
felsorolnom őket.
Rávigyorgok. A pír elönti arcát. Hirtelen az az ötletem
támad, hogy taktikai okokból úgy teszek, mintha
ártatlannak hinném.
– Semmi baj, Guilford, egyelőre még nem kell aggódnod
a házasság ilyetén velejárói miatt. Politikai okokból,
melyeket később majd megvilágítok, úgy határoztunk, hogy
a házasságot nem fogjátok mindjárt elhálni, hanem majd
csak akkor, amikor mi, szülők jónak látjuk.
– De miért, apám? – kérdi meghökkenve.
– Államérdekből. Nyugodt lehetsz: egyéb ok nincs rá.
Vehetem olybá – kérdem némi iróniával –, hogy elégedett
vagy a sorsoddal?
– Természetesen, uram. Elégedett vagyok.
Dühös fintora azonban meghazudtolja a kötelességtudó
választ.
Lady Jane Grey

Suffolk House, London

1553 áprilisa
Szüleim, mihelyt a hercegi címet felöltötték, birtokba
vették a londoni Suffolk House-t. A ház Southwarkban áll, a
winchesteri püspök rezidenciája és a korábbi Overy Szűz
Mária-apátság tőszomszédságában, és valójában nem is
ház, hanem palota, nemhiába VIII. Henrik király
adományozta nővérének, Tudor Máriának, Suffolk
hercegnéjének. Pompája arra való, hogy kidomborítsa
családunk királyi származását.
Azóta kiköltöztünk a Dorset House-ból, és
berendezkedtünk új otthonunkban, bízvást fényűzőnek
mondható kényelemben. Húgaim és én magam pazar
lakosztályokat kaptunk a toronnyal megfejelt nyugati
szárnyban, gyönyörűen faragott bútorok, családi arcképek
és élénk színekben pompázó falikárpitok között. Most, ezen
az üde áprilisi reggelen a nyitott ablaknál ülök, elmerülve
egy értekezésben, amely tagadja, hogy Krisztus valóban
jelen volna az eucharisztiában, amikor beállít Ellen asszony:
azonnal jelenjek meg a szüleim előtt az első emeleti
nagyteremben. Kelletlenül teszem le a könyvem, majd
lesimítom szoknyáimat, megigazítom a főkötőt, és sietve
elindulok, Ellen asszonnyal a nyomomban. Vajon mit
követhettem el, hogy ily sürgős idézést kaptam?
Amikor belépek és bókolok, meglepődve tapasztalom,
hogy milord és milady a kandalló két oldaláról sugárzó
mosollyal néznek rám – ami ijesztőbb, mintha komor és
fenyegető képet vágnának.
– Gyere, Jane, ülj ide mellénk! – bátorít anyám, és még
elém is tolja a széket. – Te mondod meg neki, Henry? –
kérdi aztán szinte incselkedve.
– Nem. Te vagy az anyja, te tudod, hogy kell az ilyesmit
megfogalmazni. – Apám feláll, lecövekel a kandalló előtt,
és a hozzásündörgő szelindek fejét kezdi simogatni. Az
állat boldogan csóválja a farkát.
– Nos, Jane, nagyszerű híreink vannak számodra –
kezdi anyám. – Bizonyára emlékszel még Lord
Northumberland minapi esti látogatására. Miután
nyugovóra tértél, őlordsága olyan szoros szövetséget
ajánlott a két család között, amelyet házasságkötés
pecsételne meg, közted és legifjabb fia, Lord Guilford
Dudley között. Lord Guilford a herceg egyedüli nőtlen fia;
erényes és…
– Elnézést, asszonyom, de valóban azt mondta, hogy
egy Dudley-hoz kell nőül mennem? – szakítom félbe; a
döbbenet hatására nyers és kihívó lesz a hangom. – De hát
miért? Ladységed maga mondta, hogy a Dudley-k mind
árulók, felfuvalkodottak és képmutatók! Nem értem,
egyáltalán hogy juthat eszébe ilyen házasság! – A puszta
gondolat is utálatos: az arcom lángol, lihegve szedem a
levegőt. – Lord Guilford nem lehet a férjem – mindenki
tudja, hogy nyámnyila kis fickó, akit a mamája
agyonkényeztetett!
– Elég legyen! – bődül el apám, mivel anyámat úgy
megdermesztette kitörésem, hogy ez egyszer nem talál
szavakat. – Vedd tudomásul, nebáncsvirág kisasszony,
hogy Lord Guilford felesége leszel, akár elkényeztette az
anyja, akár nem. Derék protestáns családból származik, a
házasság pedig mindnyájunkra nézve páratlan előnyökkel
jár.
– Derék protestáns család? – ismétlem meg, egyre
indulatosabban. Hosszú éveken át térdet hajtottam szüleim
akarata előtt, nemegyszer a gerincem is meghajlott bele,
de ez most a közmondásos utolsó csepp a pohárban: a
szidalmak, a megaláztatások hatására bennem
felgyülemlett düh robbanásszerűen tör a felszínre. Ezt már
mégsem tehetik meg velem – addig harcolok, míg az
utolsó lélegzet is kifogy belőlem.
– Derék protestáns család? – kérdezem még egyszer,
élvezve elképedt arcuk látványát. – Nem inkább árulók
családja? Northumberland apját VIII. Henrik vérpadra küldte
– vagy ezt már elfelejtették? És bátran állítom, hogy ha
minden kitudódna, ő is ugyanezt érdemelné! Gondolják
meg, mit művelt Somerset herceggel! Csak ámulok, hogy
képesek lennének a saját lányukat egy ilyen gátlástalan,
lelkiismeretlen zsarnok fiához adni!
Anyám végre megtalálta a hangját.
– Jól figyelj rám, Jane – mielőtt kifogyok a türelemből.
Fiatal vagy, és akármennyit tanultál, a világ dolgaiban még
járatlan vagy. Nem kívánható, hogy az államügyekben
kiismerd magad. Mert ne tévedjünk, leányom, ez a
házasság, amint azt kellő időben te is megtudod majd,
államügy. Számos jó indok szól mellette, és valamennyi a
te javadat és a családod javát szolgálja.
– Talán inkább Lord Northumberlandét! – vágok vissza.
– Nem illet meg a jog, hogy megszóld a herceget! –
jelenti ki zordul az apám. – Nagyhatalmú úr ő, és ha az
efféle beszéd kiszivárogna e falak közül, velünk együtt te is
nagy bajba kerülnél. Mostantól pedig ahhoz tartod magad,
amivel nekem és anyádnak tartozol. Egy rossz szót se
halljak többé Northumberland őlordságáról. Azt teszed,
amire utasítunk.
Egész valómat rázza a düh, de hallgatást parancsolok
magamra. Értek én mindent: a szüleim a maguk önös
érdeke miatt adnak el annak a rettenetes, féktelen
embernek. Ez tűrhetetlen! Csak egyetlen lehetőségem van:
ha minden elképzelhető kifogással élve sziklaszilárdan
ellenállok.
– Őkegyelmessége személyétől függetlenül – és annyi
megvetést sűrítek a címbe, amennyi csak a hangomba fér
– én nem óhajtok férjhez menni, és a legkevésbé Lord
Guilford Dudley-hoz. Ajánlatát ezennel visszautasítom.
Apám szemlátomást nagyon iparkodik, hogy kordában
tartsa türelmetlenségét.
 – Én megértem vonakodásodat – mondja nyersen. – Mi
sem természetesebb, mint hogy egy ifjú hajadon féljen a
nászi ágytól. No de nézz csak ránk: rám és anyádra! Mi
boldogok voltunk nászunkban, és ha kezdetben idegenek
voltunk is egymás számára, összecsiszolódtunk. És ha
majd gyermekeid lesznek, te is meg fogod érteni, miért
nevezik a család szaporulatát gyermekáldásnak. Semmi
ok sincs feltételezni, hogy Lord Guilford ne bizonyulna
kitűnő férjnek. Ne törődj vele, mit fecsegnek az udvarnál.
Bírom apja szavát, miszerint erényes, egyenes jellemű ifjú,
aki alig várja, hogy téged boldog fiatalasszonnyá tegyen.
Félre tehát minden aggállyal, és készülj fel megbékélt
szívvel az eljegyzésedre.
Anyám szövi tovább a szálat:
– És ne felejtsd el, Jane: ha bizonyos kérdések továbbra
is foglalkoztatnának, bármikor választ kaphatsz tőlem vagy
Ellen asszonytól.
– Én nem félek a házasságtól! – kiáltom. – De tudom,
hogy két léleknek kell egyesülnie Isten színe előtt,
kölcsönös beleegyezés alapján. Hogy lehetne Isten előtt
kedves egy kötelék, ha az egyik fél akarata ellenére,
kényszer hatására vállalja?
– Idővel meg fogod szeretni a férjed – makacskodik
milady –, hiszen ez a kötelességed!
– Soha! – sikoltom immár szenvedélyesen. – Soha nem
leszek a felesége, és kegyelmetek sem bírhatnak rá.
Mindig engedelmes lányuk voltam minden egyébben.
Viselem ezeket a rémes, agyoncicomázott ruhákat,
amelyeket rám adnak, holott tudom, hogy sértik Isten
szemét. Hétről hétre elkísértem kegyelmeteket a vad és
embertelen vadászatokra, noha a gyilkolás látványától
felfordul a gyomrom. Tűrtem az ütéseiket akkor is, ha
semmivel nem szolgáltam rájuk. Elviseltem gáncsaikat és
szidalmaikat, mert tudom, mivel tartozik szüleinek a
gyermek, és elfogadtam a keserű igazságot, hogy
helyettem fiút akartak. De most, mert ezt diktálják az
érdekeik, hozzáadnának egy ostoba, felkapaszkodott
ripőkhöz, akit soha nem tudnék szeretni. Nos, erre már
nem vagyok kapható. Ha kell, az oltár előtt mondok nemet
a házasságra, akkor is, ha a gyülekezet szeme láttára
vernek félholtra!
Anyám őrjöngve ugrik fel a helyéről.
– Megaláznál bennünket a nyilvánosság előtt? –
harsogja, és teljes erőből arcul üt – egyszer, kétszer, majd
harmadszor is. – Eleget szájaskodtál, hálátlan teremtés!
– És istenuccse most rögtön bocsánatot kérsz! – dörgi
apám.
– Eszemben sincs – mondom sírva. Az arcom ég,
szememből patakzik a könny. – Kegyelmeteknek illenék
bocsánatot kérni minden eddigi bántásért és
szeretetlenségért – és ezért a mostaniért is!
– Hogy merészelsz…! – Milady szinte köpi magából a
szavakat, és közben záporoznak az ütések a fejemre meg
a vállamra. – Igen, megátkozom a napot is, amelyen
megszültelek! Csak bajunk volt veled, amióta a világra
jöttél! De esküszöm, még emiatt sem vagyok hajlandó
elhanyagolni szülői kötelességemet, és csak azért is
kiűzöm gonosz szívedből ezt az istentelen lázadó
szellemet!
Már nem érdekel, mit mond. A székre roskadok, védeni
próbálom a fejem az ütések elől, és jajveszékelek, mintha a
szívem hasadna meg. Ellen asszony odasietne, de anyám
egy intéssel visszaparancsolja.
– A korbácsomat, Ellen asszony! – rendelkezik. – Látom
már, így kell kiverni belőle ezt a megátalkodottságot.
John Dudley, Northumberland hercege

Greenwichi palota
1553 áprilisa
Örömmel fogadom Greenwichben Suffolk herceget alig
néhány nappal a megbeszélésünk után; úgy láttam ugyanis,
hogy őkegyelmességének és hitvesének voltak bizonyos
fenntartásai együttműködésünk tekintetében.
– Nem is számítottam ilyen korán lordságod
látogatására – mondom nyájasan.
– Csakhogy – ha megenged a kifejezésért – ajándék
lónak nem nézzük a fogát, milord – mosolyog Suffolk. –
Azért jöttem, hogy jelentsem: leányunk boldogan egyezett
bele a fiával kötendő házasságba, és akár haladéktalanul
is kész az eljegyzésre.
– Nagyszerű, remek – felelem ragyogó arccal. – Máris
megbízom a jogászokat, hogy szövegezzék meg a
házassági szerződést. Mi lenne, ha lordságod és a
hercegné őkegyelmessége, mondjuk, két nap múlva
elkísérnék az udvarba Lady Jane-t a formaságok
lebonyolítása céljából?
– Ó, hogyne – bólint Suffolk. De nincs-e a hangjában
némi habozás?
– Van itt még valami, amiről beszélni szeretnék –
folytatom. – Ez az ügy is bizalmas. Kiderítettem, hogy
Pembroke gróf teljes szívével mellettünk áll, alig várja, hogy
csatlakozzék szövetségünkhöz, és máris beleegyezését
adta fia és a kegyelmetek kisebbik leánya, Lady Katherine
házasságához.
A herceg, mint számítottam rá, hálásnak látszik. Tudom,
hogy kedveli és tiszteli Pembroke-ot, tehát semmi kifogása
nem lehet a tervezett házasság ellen.
– Megbeszélné a gróffal a szükséges előkészületeket?
– kérdezem.
 – Részemről a szerencse – feleli. – Nem is tagadom,
mennyire elégedett vagyok ezekkel a fejleményekkel.
Bólogatok.
– Én is úgy látom, hogy a dolgok simábban alakulnak,
mint ahogy vártam. Ez pedig, lordom, biztató a jövőre
nézve is. Napról napra valószínűbb, hogy terveinket siker
koronázza.
Lady Jane Grey

Suffolk House és a greenwichi palota

1553 áprilisa
Megadtam magam. Hasmánt fekszem az ágyamon,
hátam és vállam sajog a legádázabb ütlegektől, melyeket
anyámtól valaha kaptam. De jobban viselném a fájdalmat,
ha nem tudnám, hogy hiába szenvedtem el. Végül azonban
meg kellett hajolnom akaratuk előtt, és nyomorúságomat
betetőzendő, még nyáladzó bűnbánatot is kellett
tanúsítanom. Azért tettem, mert nem bírtam tovább a
kínzást. Mennyire gyűlölöm magam, mennyire szégyellem
gerinctelenségem és gyöngeségem! Krisztust a
keresztfára szögezték, mégsem adta meg magát, és én,
aki büszkén vallom magam hűséges követőjének, beadtam
a derekam, mert megsokalltam a szenvedést. Nem tehetek
mást – megvetem magam!
Most pedig beállít Ellen asszony, hogy tolmácsolja apám
üzenetét: készüljek fel, mivel holnapután az udvarba járulok,
hogy letegyem az eljegyzési fogadalmat, és aláírjam a
házassági szerződést. És ami a fő: úgy kell tennem, mintha
boldog lennék, mert különben…! Őszintén szólva már azt
sem hiszem, hogy két nap múlva fel bírok kelni az ágyból,
nemhogy örömöt tudjak színlelni. Egyáltalán minek kellene
örülni? És mit szólnának az udvarnál, ha látnák a korbács
nyomait a hátamon?
Felfuvalkodottan mutogatja magát, peckesen jár fel-alá
tarka ruháiban – micsoda üres piperkőc! Jóképű volna, ha
az alsó ajka nem biggyedne le olyan duzzogón, és ha nem
volna olyan mord a tekintete. Pózai semmilyen hatással
nincsenek rám, sőt taszítanak. Ez az én leendő férjem.
Hogy is szerethetnék meg valaha egy ilyen fickót? A
viselkedésében semmi finomság, semmi emberség, csak
merő közöny és nyűgösködés. Igaz volt hát a szóbeszéd:
valóban el van kényeztetve. Irgalmas jó Istenem – hogyan is
bírnék együtt élni vele? Hogyan viseljem el ezt a poklot?
Northumberland fényűző lakosztályában állunk egy asztal
két oldalán, szülőktől, ügyvédektől, klerikusoktól bekerítve.
Ruhám súlyos kelméje alatt még lüktetnek a sebeim, és
csak mereven tudok állni. Végtelenül nyomorultnak érzem
magam, de valahányszor úgy illik, kényszerűen mosolygok;
egyebekben illemtudóan a földre sütöm szemem. Ebbe
még anyám sem köthetne bele.
Így csinálom végig az egész komédiát: az eljegyzési
fogadalmat, a gyűrű felhúzását, a tanúk
szerencsekívánatait. Alig hiszem el, ami itt végbemegy.
Holnap a nyilvánosság előtt is bejelentik a közelgő esküvőt,
de egyelőre a formaságok lebonyolódása után egy külön
helyiségbe vonulunk, ahol bor és édességek várnak.
Guilford meg én, serleggel a kezünkben, ismét szemben
állunk egymással.
– Milady Jane – mondja mély meghajlással.
– Lord Guilford – mondom, és bókot csapok. Egyéb
mondanivalónk nincs egymás számára.
Az űrt az ilyenkor elvárt semmitmondó csevegéssel
töltjük ki. Néhány percen át megbeszéljük az időjárást, a
bor minőségét, de közben felmérjük egymást. Jegyesem
bosszúsnak és unottnak látszik, és engem letaglóz az
egész esemény hajmeresztő képtelensége. Elsőnek mégis
én ugrom a mély vízbe. Közelebb hajlok hozzá.
– Csak azt szeretném mondani, hogy ha saját
hajlamaimat követhetném, soha nem mennék feleségül
önhöz – jelentem ki halkan. – Nem lordságod személye
ellen van kifogásom, egyáltalán nem akarok férjhez menni.
Horkantva nevet, ez tetszik neki.
– És miből gondolja, hogy én feleségül akarom venni?
– Nos, akkor egy a szándékunk.
– Úgy van – de mire megyünk vele? Nekünk ebben nincs
szavunk. Ezt világosan a tudtomra adták.
– Így jártam én is. – Majd megkockáztatok egy kínos
mosolyt. – Legalább van valami közös a helyzetünkben.
– Hallom, kegyed igazi könyvmoly – mondja Guilford.
– Valóban, a könyveimben sok vigaszt találok. Azt
szerettem volna, ha életemet a tanulásnak szentelhetem.
– Nos, nekem semmi kifogásom ellene, hogy tovább
művelődjön, feltéve, ha nem akar engem is tanulásra fogni
– jelenti ki. – Szabad idejét úgy osztja be, ahogy tetszik,
csak a nyilvános fellépéseken tartson velem – no meg az
ágyban. – Kihívón és sokatmondón kacsint rám.
Akaratlanul összerezzenek, ő azonban észreveszi.
– Á, szóval innen a nagy vonakodás! – nevet. – Nos, kis
könyvmolyom, higgye el, az sem olyan borzalmas. Sőt, ha
majd ránevelem, egész kellemesnek fogja találni. Jól fog
esni egy kis szórakozás – ha majd megengedik.
Elvörösödöm felháborodásomban, mélységesen
felzaklat, hogy ilyen sértő bizalmaskodásra vetemedik, de
aztán eszembe jut, hogy hamarosan minden joga meglesz
rá… Ó, micsoda gyűlöletes gondolat!
Egyelőre azonban nincs idő rá, hogy megrójam, mivel
lecsap ránk a két szülőpár; szemlátomást igen elégedettek,
amiért legalább szóba elegyedtünk egymással. Az
ajkamba harapok, hogy visszafojtsam méltatlankodásomat,
míg Guilford negédes tréfák és kellemkedések túláradó
ömlenyébe menekül. Magamban fortyogok ugyan, de
igyekszem udvariasan válaszolgatni, és nem veszek
tudomást önelégült vigyoráról. Micsoda színjáték,
gondolom, micsoda képmutató komédia! És mostantól
kezdve ilyen lesz az egész életem.
Durham House, London
1553. május 25-e, pünkösdvasárnap
A ruha és az uszály arany és ezüst brokátból készült, és
több száz parányi gyémánttal és igazgyönggyel hímezték
ki. Az öltözék súlya miatt méltóságteljes lassúsággal kell
átvonulnom a Durham House faborítású termein és
galériáin; ez a Stranden épült, királyi tulajdonban lévő ház
valaha a durhami püspökök rezidenciája volt, és a
kápolnájában megy majd végbe az esketési szertartás.
Mögöttem a menetben vonul a nap másik menyasszonya,
Katherine húgom is, de neki ez az alkalom csak annyit
jelent, hogy pompázatos ruhát ölthet, és a figyelem
középpontjába kerül.
Northumberland különös gonddal készült a kettős
esküvőre, mivel az esemény állítólagos politikai
jelentőségének a külsőségekben is tükröződnie kell –
mintha olyan szokatlan dolog volna, ha két nagy család
ilyen módon is szövetségre lép. A Durham House ősi falait
remekmívű új kárpitokkal aggatták tele, kőlapjait török
szőnyegekkel borították, függőleges osztatú ablakait és
boltíves kapuit dúsan redőzött arany és ezüst kelmék
takarják.
A király – aki, mint mondják, készségesen járult hozzá
mindkét frigyhez – a saját ruhatárának legfőbb őrére bízta,
hogy a menyasszonyokat és a vőlegényeket, valamint a
vendégkoszorú jelentősebb személyeit ellássa megfelelően
drága és tetszetős kelmékkel. Miladynek ez egyszer nem
kellett utasítania, hogy rangomhoz illőn öltözzem fel, hiszen
álmomban sem mondanék ellent a király, e hitbuzgó
protestáns ifjú határozott óhajának, aki betegágyából
bőkezű nászajándékot küldött: csodálatos ékszereket mind
a négy fiatalnak, akinek esküvőjén gyengélkedése miatt
személyesen nem vehet részt.
Apám karján lépek be a kápolnába, és az angol
államtanács valamennyi tagja feláll tiszteletünkre. Jelen van,
szokásos fekete öltözékében, Northumberland is, Guilford
pedig az oltár rácsánál vár: magas, ragyogó jelenség talpig
fényes fehér selyemben, szőke fürtjei makrancosan
hullanak kék szemébe.
Úgy illett volna, hogy mindez örömteli esemény legyen –
reményeim, álmaim beteljesülésének napja.
Természetesen nem az – legalábbis ami engem illet.
Fogadalmaimat gépiesen darálom el, nem merek mélyebb
értelmükre gondolni, és amikor Guilford a pillantásomat
keresi, nem nézek vissza rá. Nagyon is észrevettem
elismerően buja tekintetét, amikor meglátott teljes esküvői
díszemben, és ez a tekintet azóta is feszélyez. Csak hálás
lehetek – sőt, egyedül emiatt lehetek hálás – szüleimnek,
akik úgy döntöttek, hogy zsenge korom miatt – nekem
legalábbis így mondták – egyelőre külön fogunk élni. Kicsit
furcsállom a dolgot, mert sok lányt már tizennégy évesen
férjhez adnak, és az első perctől a férjükkel hálnak, de én
aztán nem fogok kérdezősködni. Örülök a haladéknak, és
minél tovább tart, annál jobb!
Az esketési szertartásnak vége – immár Lady Jane
Dudley vagyok, hozzám tapadt a név, melyet gyűlölök. A
nagyteremben nekiülünk a lakomának; sorban szolgálják fel
a dús és különleges fogásokat. Csak keveset bírok
magamba erőltetni, Guilford azonban nagy élvezettel
kebelezi be a válogatott falatokat, és egymás után öblíti le
őket a legfinomabb rajnai borral. Egyszer csak egy
színtársulat vonul be a terembe, és némajátékot ad elő:
Hymen istene lép fel nászi fáklyájával, és sokat sejtető
táncot mutat be szerelmes nimfák egész csapatával. Alig
kezdődött el az előadás, amikor Guilford közli, hogy rosszul
van, majd nagy robajjal lefordul a székéről. Néhány pillanat,
és már ki is okádta a vacsorát, sok más egyébbel együtt, a
nagy értékű török szőnyegre. Illetlen sietséggel kell
elhagynia a termet, mielőtt végképp leszerepelne a díszes
társaság előtt.
Magam, halálos zavarban, ott maradok az asztalnál, és
úgy teszek, mintha a játékot nézném. Bárcsak véget érne
már ez az elviselhetetlenül hosszú este, hogy szüleim
társaságában hazatérhessek a Suffolk Place-be,
élvezhessem Ellen asszony gyöngéd gondoskodását, és
szűzi ágyamon álomra hajthassam fejem! Alig várom, hogy
kibújjak a nehéz ruhából, amelyben naphosszat izzadtam,
és élvezzem a friss ágynemű hűs érintését. De helyemhez
szögeznek a vendégekkel szembeni kötelezettségek.
 A díszvendégek asztalánál, valamivel lejjebb, Katherine
viszonozza sugárzó arccal vőlegénye rajongó tekintetét.
Napnál világosabb, hogy közte és Lord William Herbert
közt már létrejött és fel is forrósodott a kapcsolat. Az ifjút
mintha megbabonázta volna a húgocskám, és teljes joggal,
mert szőke hajával, búzavirágkék szemével Katherine a
család első számú szépsége. Nagy kár, hogy ők is csak
később hálhatják el házasságukat; viselkedésükről ítélve
máris érettek volnának rá. Nos, talán módját lelik majd,
hogy kifogjanak szüleinken.
Végre befejeződik az ünnepség. Most már búcsút
mondhatok a holtrészeg Guilfordnak, és szüleimmel együtt
lesétálhatok a lejtős gyepszőnyegen a folyóig, ahol már vár
a bárkánk. Meleg, csillagos éjszaka van, a társaság
legtöbb tagja becsípett, és igencsak emelkedett a
hangulat; ám nekem semmi kedvem bekapcsolódni az
általános kedélyeskedés-be. A meleg ellenére legbelül
fagyos borzongást érzek. A hideg a lelkemig hatol, és úgy
érzem, fölöttem már soha többé nem süt ki a nap. Aminek
meg kellett történnie, megtörtént, eladtak örök szolgaságra,
nincs sem ellenszer, sem kiút. Visszavágyom a
hálószobámba és a könyveimhez, más vigaszom úgysem
maradt.
Lady Jane Dudley, azelőtt Grey

Suffolk House
1553. május 27.
Hát bizony a szolganép fecseg, és mert London világa
szűk kis világ, a pletyka gyorsan terjed.
– Nem tetszik nekem ez a szóbeszéd – mondja egy este
Ellen asszony, miközben szárított növényekkel szórja be a
ruhásszekrényeket.
– Miért, mit hallott? – kérdezem, félbehagyva az
olvasást.
– Ugye emlékszik, milady, hogy Pembroke gróf az
esküvő után hazavitte magához a Baynard-kastélyba a fiát
meg az újdonsült menyecskét.
– Már hogyne emlékeznék! Azt is hallottam, hogy
Katherine-t fejedelmi módon szállásolták el, és őlordsága,
a gróf azt sem tudja, mivel járjon a kedvében.
– Csakhogy Lady Katherine máris kivívta apósa
nemtetszését – meséli a dajkám. – Megbízható forrásból
tudom – az egyik szolgálótól, akinek a fivére nálunk lovász
–, hogy a nászéjszakán a gróf rajtakapta Lord Williamet,
amint be akar lopódzni az asszonyka hálószobájába – és
mi több, Lady Katherine levetkőzve várta! Nos, a gróf
mindkettőjüket visszaparancsolta a maga ágyába, és
megismételte, hogy egy darabig még várniuk kell. De
mondhatom, elég haragos volt.
– Szegény Katherine… – Lelki szemeim előtt megjelenik
a sugárzó, szerelmes kis menyasszony…
– Hát nekem ez csöppet sem tetszik – ismétli Ellen
asszony. – Nem természetes ez az egész. Lady Katherine
mindjárt tizenhárom éves lesz, eladósorban van, és nem
értem, miért nem lehet belőle asszony. Ugyanígy áll a
helyzet ladységeddel is, aki még idősebb is három évvel.
Lord Pembroke nem bízik talán ladységed apjaurában?
Vagy apjaura nem bízik Lord Northumberlandben? Ez a
jövőre nézve sem ígér sok jót. Mire való egyáltalán a
házasság, ha férj és feleség nem hálhat egy ágyban, úgy,
ahogy azt a természet rendeli?
– Igaza van – mondom. – Mire való? – Érteni én sem
értem. De az igazat megvallva nekem így nagyon is
megfelel, és eszemben sincs kérdezősködni.
Syon-apátság, Middlesex
1553 júniusa
Idegen ágyban ébredek. Úgy rémlik, már egy ideje
valamiféle árnyékvilágban élek. Homályosan felködlik
bennem, hogy magas lázam volt, szüntelenül hánytam, és
megalázó módon a beleimnek sem tudtam parancsolni. De
ma végre ismét a régi vagyok, bár elég gyengének érzem
magam, és belülről borzongok is.
– Istennek hála, gyermekem, csakhogy jobb színben
vagy – mosolyog rám Ellen asszony, aki örömében a
hivatalos megszólításból, amellyel immár tartozik nekem,
visszatér a régi, meghitt becéző szavakhoz, és szeretettel
kisimítja a hajam a homlokomból. – Olyan lázas voltál, hogy
egy ideig mindenki attól félt, halálodon vagy. – Párás lesz a
szeme a megkönnyebbüléstől. Hát ilyen súlyos lett volna az
állapotom? Rémlik, hogy piócákat is helyeztek rám, hogy
kiszívják belőlem a rossz nedveket.
Ellen asszony megveregeti a párnákat, és gyöngéden
felültet, majd lehúzza rólam az átizzadt inget, és frissen
mosottat ad rám. Meztelen testem meghökkentően sovány,
szinte sorvadt; nem csoda, hiszen semmit sem ettem.
Miután rendbe hozott, dadusom befonja a hajam, majd
kérésemre tükröt tart elém. Pofacsontomon megfeszül a
bőr, a szemem a láz utóhatásaként természetellenesen
csillog. De bármily meglepő: tulajdonképpen tetszem
magamnak. A betegség különös, légies szépséget
varázsolt az arcomra.
Eszembe jut, hogy még a Suffolk House-ban estem
ágynak, három nappal az esküvőm után.
Amikor ez később szóba kerül, Ellen asszony megjegyzi:
– Komolyan azt hiszem, Jane, hogy az idegfeszültség és
a boldogtalanság betegített meg; nem hiszem, hogy valami
súlyosabb bajod lett volna. Emlékszel még, miket
mondogattál?
– Nem én, semmire – mormolom. – Mit mondtam?
Dajkám suttogóra fogja a hangját.
– Valami sokkal ijesztőbbet emlegettél. Világosabb
pillanataidban olyasmit motyogtál, hogy attól félsz:
Northumberland őkegyelmessége gyűlöl, és meg akar
mérgezni.
– Ezt mondtam volna? – kérdezem döbbenten.
– Bizony, hogy ezt. Persze mindnyájan csak
legyintettünk, úgy gondoltuk, lázálomról, túlfűtött
képzelgésről van szó. Valójában a herceg csakúgy, mint a
hercegné és tisztelt férjurad mélységesen aggódott érted,
és rendszeresen érdeklődtek hogylétedről. És amikor az
állapotod ijesztően súlyosbodott, a herceg szüleid
rendelkezésére bocsátotta syoni udvarházát, mivel errefelé
egészségesebb a levegő, mint Southwarkban.
Így tudom meg, hogy Isleworthben vagyok, a Brigitta-
rendi apácák korábbi, Temze-parti zárdájában. A
nővéreket nagybátyám űzte ki, amikor a kolostorokat
feloszlatták, és a rendházat először Somerset herceg, majd
Northumberland vette birtokába. Ahogy betegszobámban
körülnézek, a remek bútorok, a gazdag szőnyeg és a ritka
falikárpitok látványa arra utal, hogy az egymást váltó új
tulajdonosok bőkezűen gondoskodtak a maguk
kényelméről.
Ellen asszony egy nyaláb papírt helyez az ágyamra.
– Ezeket a herceg és családja küldte – mondja.
Átfutom a sok meleg hangú levelet; tele vannak
aggodalommal, mielőbbi felgyógyulást kívánnak, és hangot
adnak reményüknek, hogy mihamarabb Londonban
üdvözölhetnek. Elfog a kísértés, hogy meghatódjam ennyi
kedvességtől, de aztán megállapítom, hogy minden
bizonnyal merő önérdek diktálta a sorokat.
Hamarosan eljön a reggel, amikor már elég erősnek
érzem magam, hogy szüleimmel és Mary húgommal lassan
végigsétáljak a galérián; a kertbe nem merészkedünk ki,
mert az esőtől minden nedves. Megszemléljük a galériát
díszítő arcképeket, közülük többet is személyesen
ismerünk, vagy legalábbis rájuk ismerünk. Anyámat
különösen megragadja egy csoportkép, amely a
nagyanyját, Yorki Erzsébet királynét ábrázolja, négy, a háta
mögött térdelő leányával. Anyám rámutat a harmadikra, és
hosszan elnézi a hosszú szőke fürtös, bájos kisleányt.
– Ez itt az édesanyám, Tudor Mária – jegyzi meg. – Ó,
milyen szőke volt!
– Úgy gondolod, élethű a kép? – kérdezi tamáskodva
apám. – Katalin, a nővére fejlett, magas növésű lányként
jelenik meg, holott te azt mesélted, hogy csecsemőkorában
meghalt.
– Én látok valami hasonlóságot – feleli anyám némi
gondolkodás után. – A festőnek talán meghagyták, hogy
Katalin hasonlítson a testvéreihez.
És ekkor a festmény melletti faburkolaton egyszer csak
recsegve hatol keresztül egy baltát tartó véres kéz. Anyám
bámulatos lélekjelenléttel, villámgyorsan rántja félre
apámat, máskülönben kettéhasították volna a fejét, mielőtt
egyáltalán a veszély tudatára ébredt volna. Mary meg én
halálra rémülten sikoltozunk – később Mary elmondja, hogy
gonosz szellemnek hitte a jelenséget, amely nekem, épp
ellenkezőleg, félelmetesen valóságosnak tűnt. Apám a
kardjához kap, ám ekkor a balta a földre zuhan, a véres kéz
pedig eltűnik a falon keletkezett szilánkos hasadékban.
Milord benéz a hasadékon, de csak valami sötét, üres
mélységet lát. Ekkor embereket hív, akik husángokkal és
baltákkal sietnek segítségére, majd utasítja őket, hogy
döntsék le a faburkolatnak ezt a részét. Alig néhány perc,
és apám, egy lámpást magasra emelve, behatol az
üregbe. Amikor mi is benézünk, kopár kőfalakkal határolt
rejtekfolyosót látunk. Apám eltűnik a folyosóban,
felfegyverzett hűbéreseivel a nyomában.
– Csak óvatosan! – kiáltja ijedten anyám. Mary meg én
rémülten összebújunk, várva az újabb szörnyűségeket.
Kis idő múltán milord komor képpel visszatér.
– Hű, milyen sötét van odabenn, és milyen nyirkos a
levegő! – kezdi a beszámolót. – A folyosón egyszerre csak
egy ember fér el. Csigalépcsőhöz vezet, amelyen egy
pincébe jutottunk – és ott elkaptuk a mi baltás
csirkefogónkat. Ezek a derék emberek ragadták meg, én
pedig a torkának szegeztem a tőröm, és így csikartam
belőle ki a vallomást. E szerint korábban laikus testvér volt
itt Syonban, és tizenhárom év óta, amióta a szerzetet
feloszlatták, ápolja magában a keserűséget meg a
bosszúvágyat. Időnként napszámot vállalt, hogy megéljen,
de a helybéliek is vetettek neki egyet-mást. Sóvárogva
várta az alkalmat, hogy bosszút álljon a Tudor-házon, és
örömmel hallotta, hogy a király közeli rokonai költöztek a
házba. Ma reggel észrevétlenül beosont a házba,
megkereste a déli galériát, és boldogan észlelte, hogy a
lépcső és a titkos folyosó még a helyén van, nem tett
bennük kárt az átépítés. Egy szó, mint száz: ott bujkált a
faburkolat mögött, kezében a baltájával. Neked szánta a
csapást, kedvesem.
Apám átkarolja anyám vállát. Miladyt soha még nem
láttam ilyen feldúltnak; lázasan küszködik, hogy felölthesse
szokott méltóságteljes modorát.
– Még odalenn van? – kérdi sápadtan. – Remélem,
megkötöztétek!
– Nos, kedvesem, a dolog úgy áll, hogy történetesen
már nincs az élők sorában – közli vele apám. – Valahogy
kiszabadította magát, kikapta a kezemből a tőrt, és
magába döfte.
 A férfiak összenéznek, apám keményen rájuk mered.
Annyi minden történt, hogy nem bírom feldolgozni.
– Este vigyék el, és ássák el a keresztútnál –
rendelkezik apám. – Öngyilkosságával megsértette Istent,
tehát nem nyugodhat megszentelt földben. Meg akarta
gyilkolni drága feleségem őladységét, és engem is kis
híján megölt. – Az egyik ember mondani készül valamit, de
apám egy újabb kemény pillantással belefojtja a szót. – És
minderről senkinek egy szót se! Nem szeretnék a
feleségemnek és a lányaimnak további izgalmakat okozni.
Ha valaki megkérdezné, mi járatban vannak, mondják,
hogy a holttestet az erdőben találták.
Az emberek eltávoznak, és apám beterel minket a
szobáinkba. További kérdéseknek nincs helye, így ér véget
a história, én pedig tovább rágódhatok: mi történt
voltaképpen abban a pincében, és nem öltek-e mégiscsak
embert ezen a mai napon.
Apám szerint Northumberland mostanában ritkán tágít a
király mellől. Valami baljóslatú van a levegőben. Ma királyi
libériás hírnök jött rövid vágtában Syonba, a küldetéséről
azonban mit sem tudok.
Betegségem óta még mindig kicsit elesett vagyok.
Napjaimat vagy olvasással töltöm a nagy fogadószobában,
vagy Ellen asszonnyal bóklászunk a Somerset ültette
gyönyörű kertben. Éppen most virágzik a rózsa, mohón
szívom be mámorító illatát, és élvezem arcomon a langyos
szellő érzéki simogatását.
Késő délután van, a nap arany labdaként siklik lassan
nyugat felé. Éppen készülünk vissza a házba, vacsorához,
amikor a főkapun beüget két lovas.
– Lord Guilford az! – mondom meghökkenve. Az
esküvőnk óta nem láttam, igaz, nem is hiányzott. Vajon mit
keres itt? A másik lovas Dudley-libériát visel, tehát
bizonyára a szolgája.
Guilford is észrevesz minket, megállítja a lovát, és
integet.
– Szép jó estét, milady! – kiáltja. – Remélem, már jó
egészségben találom!
Kurtán bókolok.
– Jól vagyok, uram, köszönöm – felelem udvariasan. –
Mi szél hozta erre?
Leszáll a nyeregből, közeledik. Karcsú, jó mozgású
fiatalember, sárgásbarna bársonyban.
– Maga elmehet – veti oda nyersen Ellen asszonynak.
Durvasága megriaszt, könyörgőn pillantok dadámra, hogy
maradjon hallótávolságban, ő pedig hangtalanul eltűnik egy
magas puszpángsövény mögött.
Guilford lenéz rám. Nagyon magas, a szeme nagyon
kék. Kelletlenül csodálom meg tökéletes vonásait, bár
közben figyelmeztetem magam, hogy a jellemében nincs
semmi csodálnivaló.
– Szüleim felszólítására jöttem, milady. Hát kegyedet
nem tájékoztatták?
– Nem tudok semmit – felelem zavartan.
– Vagy úgy. Azt hittem, engem vár. – Látszik, hogy
keresi a szavakat.
– Miről kellett volna tájékoztatniuk? – kérdezem,
erősödő belső remegéssel, mert mintha kezdeném sejteni
a választ.
Guilford nagy levegőt vesz.
– Arról, hogy el kell hálnunk a házasságot – közli
utálatosan szemtelen kacsintással. – Igazi asszonyt kell
csinálnom ladységedből. Apám szerint így kívánja a király,
és a kegyed szülei is hozzájárultak.
Csend lesz. Próbálom összeszedni szanaszét szóródott
gondolataimat.
– Nem tudtam… – dadogom végül. – Nem vagyok
felkészülve. Szólniuk kellett volna. És sokáig gyötört a
beteg… Ez… ez lehetetlen!
Lehangoltan néz rám.
 – De hát apám hírnököt küldött!
– Nem vagyok felkészülve – ismétlem. – Senki nem szólt
nekem. – Úgy érzem, hangom a kelepcébe csalt állatéra
hasonlít. Guilfordnak is érzékelnie kell, milyen rémült
vagyok.
– Nincs mitől félnie – mondja. – Semmi pénzért nem
bántanám. Bízzon bennem! – Felemeli az állam, a szemünk
találkozik. Érzem, ahogy elpirulok. Milyen csinos! –
állapítom meg újra. És mennyire szeretném szeretni…
Aztán megharagszom magamra, amiért átpártoltam az
ellenséghez. De valóban feltűnően jóképű, és most először
látszik úgy, hogy kedves akar lenni.
Bármilyen fiatal vagyok, az évek múlásával
megtanultam, hogy elfogadjam a lapokat, melyeket a sors
osztott nekem – még ha olykor lázadozom is. A helyzetem
sokkal rosszabb is lehetne. Hallottam olyan lányokról,
akiket ősz szakállú férfiakhoz adtak; ezeknek a férjeknek
csak annyira futotta, hogy szemérmetlenül összefogdossák
asszonyukat az ágyban, mégis elvárták tőlük, hogy fiakat
szüljenek. Nekem legalább nem kell eltűrnöm egy
aggastyán markolászását, az én kötelességem az, hogy
engedelmeskedjem ennek a szépfiúnak, akinek a sors
korlátlan hatalmat adott fölöttem. Semmi kétség: sok lány
irigykedne rám, de az ilyenek beérik egy kellemes arccal,
egy izmos férfitesttel. És a legjobban az háborít fel, hogy
érdekből adtak el, és akár akarom, akár nem, elönt a
harag.
Guilford közben figyeli az arcom, és van olyan eszes,
hogy leolvassa róla egymásnak ellentmondó érzelmeimet.
Aztán, legnagyobb meglepetésemre, lehajlik, és
gyöngéden szájon csókol.
A vacsora rettentő kínosan zajlik. Szüleim melegen
üdvözlik Guilfordot, nyilvánvaló, hogy tisztában vannak
látogatása céljával. Én azonban nem bocsátom meg, hogy
tudatlanságban hagytak. A kis fogadószobában eszünk, és
szüleim nem fukarkodnak a gyötrelmesen sikamlós
célzásokkal és ékekkel. Apámnak megoldotta a nyelvét a
jó bor, és amikor látja, hogy mindegyre elpirulok,
megjegyzi: örülhetek, hogy megkíméltek a nyilvános
lefekvés ceremóniájától.
– Bezzeg anyád és én nem voltunk ilyen szerencsések –
hunyorít rám. – Az egész násznép előtt vetkőztettek minket
meztelenre!
– Ne is emlékeztess rá! – kuncog milady. – Azt hittem,
meghalok szégyenemben. És egy órával később
visszajöttek a kétfülű kupával, és tudni akarták, megtörtént-
e a dolog. Még a lepedőt is megvizsgálták.
Guilford nem szól, csak vigyorog. Legszívesebben
világgá futnék.
Nagy megkönnyebbülés, amikor az alkalom tiszteletére
végre behozzák a fűszeres bort és a süteményt.
Valamennyien koccintásra emeljük serlegünket, és milord
háton veregeti Guilfordot.
– A jó munkára, fiam! Tedd, ami a kötelességed, és
ajándékozz meg egy szekérderék fiúunokával!
Anyám bevezet az ünnepi díszben pompázó
hálószobába, majd Ellen asszonnyal karöltve
levetkőztetnek, és rám adják az arannyal hímzett,
szépséges fehér selyeminget. Hosszú hajamat fényesre
kefélik, majd amikor befekszem a hatalmas ágyba,
tetszetősen szétterítik a vállamon. Az ágyat festett keleti
függöny keretezi, a batiszt ágynemű balzsamos füvektől
illatos, a paplant a Dudley család címere ékesíti. Én
kőmerev arccal fekszem a párnán. Anyám – micsoda ritka
figyelem! – megcsókol, majd Ellen asszonnyal együtt
eltávozik.
Fejemben már ott kavarognak mindazok a
hátborzongató női elbeszélések, amelyek a szüzességüktől
megfosztott hajadon leányok szenvedéseit ecsetelik.
Igyekszem, hogy ne fakadjak sírva, és ne fogjon el a
vakrémület. Anyám egyik hölgye egyszer azt mondta, hogy
ő hangosan sikoltozott fájdalmában, de a férje még ekkor
sem tudott belé hatolni, pedig úgy indult rohamra nem is
egyszer, mint faltörő kos az ostromtoronynak.
Add, Istenem – esengek –, hogy én ne járjak így!
Guilford, piros bársony hálóruhában, az asztalra teszi a
gyertyát, és bizonytalanul rám mosolyog.
– Fújja el! – suttogom.
– Azt már nem! Látni akarlak! – mondja, szavait a már
ismert buja kacsintással kísérve, majd elindul az ágy felé,
és ledobja magáról hálóköntösét. Még soha nem láttam
férfit ruhátlanul, és lesütöm a szemem, nem merek
odanézni az ily szemérmetlenül elém táruló férfiúi
mezítelenségre. Aztán bemászik mellém, a karjába vesz,
és erősen szájon csókol. Már a hozzám súrlódó meztelen
hús érzése is úgy hat rám, mintha főbe kólintanának.
– Vedd le az inged! – utasít rekedten. Némán szót
fogadok. A takaró alá bújva fűzöm ki a szalagokat, majd
kievickélek a ruhadarabból, melyet a párnám alá rejtek,
hogy könnyen hozzáférjek, ha majd újra fölvehetem. Szinte
eszemet veszi a zavar, de Guilford nem tűr semmilyen
szemérmeskedést. Lerántja rólam a takarót, és így
mindketten anyaszült meztelen fekszünk. Szégyenemben
behunyom a szemem.
– Nézz rám! – követeli. – Nézz rám, Jane!
– Nem tudok… – suttogom.
Válasz helyett megmarkolja a kezem, és felmeredő
hímvesszőjéhez irányítja. Rémületemben kinyitom a
szemem, és ismét megrettenek attól, amit látok és
tapintok. A testrész mintha önálló életet élne, mert
érintésemre megduzzad és lüktet. És ijesztően nagy.
Guilford tapogatni kezd, ujjai gyorsan siklanak mellemtől
a combomig.
– Szorítsd meg! – követeli lihegve. – Csináld már!
Erősen!
 Félénken megkockáztatok egy kis szorítást.
– Erősebben! – hörgi. – Erősebben!
Keményebben szorítom meg feszülő férfiasságát. Nem
hiszek a szememnek, amikor látom, hogy még nagyobb
lett, és önkéntelenül elhúzom a kezem.
– Nem fog fájni? – suttogom szorongva, ő azonban nem
válaszol. Az arca vérvörös lesz, és úgy tűnik, mintha nem is
tudná, ki vagyok. Csak a testemet akarja, ezért dörgölőzik
hozzám, ezért fogdos, ezért zihál egyre
szenvedélyesebben. Félelmetes az ereje: feljajdulok,
amikor a könyökével belém bök, de nem vesz róla
tudomást. Majd egyszer csak egyik alkarjára támaszkodik,
és szabad kezével szétfeszíti a lábam. Vakmerőn
kutakodik a lábam közti titkos zugban, futólag megsimogat
minden rést és nyílást, hogy aztán az ujjai hirtelen, vad
erővel belém hatoljanak. Bensőmet forró, szilánkokra
hasadó kín szaggatja, szememből patakzik a könny,
minden erőmmel igyekszem eltolni a kezét, de ő
túlságosan erős, és túlságosan elszánt. Az ostromló,
támadó ujjak egyre mélyebben nyomulnak a testembe, és
minden mozdulatuk újabb kínszenvedéssel jár.
– Fogj meg! – morogja, és Istennek hála, visszahúzza a
kezét, hogy az enyémet rászorítsa lüktető férfitagjára, amely
most még nagyobbnak érződik, mint korábban. Valósággal
őrjöng izgalmában, mint a vadállat, amely az ősi, primitív
ingeren kívül nem ismer mást. – Engedj el, ringyó! – hörgi,
és eltolja a kezem. – Ne most! – És ekkor felmászik rám,
végigfekszik rajtam, és kíméletlenül belém erőlteti
hímvesszejét. Egyre mélyebbre és mélyebbre löki, és a
fájdalom irtózatos – éles és döfésszerű. Sikoltoznék, de
száját nagy erővel az enyémre préselte, így csak
nyüszíthetek, nyögdécselhetek. Vergődöm alatta, már-már
fuldokolva, és könyörgök, hogy hagyja abba, ő azonban
rugózik rajtam, és egyre gyorsabban döfköd,
gyötrelmeimmel mit sem törődve, egyedül a maga
gyönyörét hajszolva. Aztán egyszer csak akaratlanul
megkönyörül rajtam: abbahagyja a borzalmas döfölést,
egész teste megfeszül és mozdulatlanná dermed,
miközben fájdalmas erővel markol belém, és úgy liheg,
mintha ő is szenvedne. Érzem, ahogy belém engedi a
magvát, majd rám zuhan, és merevedése lassan
alábbhagy.
Mozdulni sem merek. A kínszenvedés elmúltával ott
fekszem megerőszakolva, meggyalázva, bensőmben
elviselhetetlen sajgással, és közben a tagjaink még mindig
össze vannak fonódva. Hát erről írnak a költők oly mennyei
verseket? Hogyan kelthetne gyönyört egy nőben ez a durva,
erőszakos párzás? És édes jó Istenem – máskor is el kell-
e mindezt viselnem?
Nagy csodálkozásomra Guilford álmosan rám
mosolyog, arca egész közel van az enyémhez a párnán.
Még mindig rajtam fekszik, izzadtan, szőrösen, súlyosan,
úgy, hogy alig kapok levegőt.
– Ez jó volt – mormolja rekedten. – Nagyon jó. Olyan
szűk voltál, hogy éreztem minden moccanást.
Keserűségemben szólni sem bírok. Női szerveimet
tüzes fájdalom perzseli.
Guilford összehúzza a szemöldökét.
– Mi bajod?
– Szörnyű volt – fakadok ki, és a könnyeim újra
elerednek. – Rettenetes. Sokkal rosszabb, mint ahogy
mondták. Iszonyú fájdalmat okozott nekem. – Most már
gátlástalanul zokogok.
– Az ég szerelmére, ennyire mégsem lehetett rossz –
mondja, mintha gúnyolna, amiért bolhából csinálok
elefántot, és ennyi érzéketlenségtől még szánalmasabban
sírok tovább.
Guilford ekkor legurul rólam, és háton fekve bámulja az
ágy mennyezetét. Az ágynemű gubanccá van gyűrve,
petyhüdt, nedves hímtagja most még megbotránkoztatóbb
a maga pőreségében. Most látom, hogy véres is. Az én
véremtől.
Magam köré csavarom az ágyneműt,
összegömbölyödöm, és hátat fordítok neki. Majd kisírom a
szemem, de ő nem is próbál vigasztalni.
– Mi az ördög bajod van? – kérdezi türelmetlenül. –
Atyaisten, micsoda rakás szerencsétlenség vagy!
Sejthettem volna, hogy ilyen leszel. Persze az is lehet, hogy
nem tetszem neked, és szívesebben tosznál azzal az
éhenkórász tanítóddal.
Ezt már nem hallgathatom.
– Hogy merészel így sértegetni? – kiáltom.
– A feleségem vagy, hogy irgalmazzon nekem az ég! –
feleli. – Úgy használlak, ahogy nekem tetszik. Most pedig
szedd össze magad, és hagyd abba a picsogást!
Mi mást tehetnék? Újabb sírógörcs vesz rajtam erőt.
– Jaj, esne már beléd a ragya! – káromkodja el magát,
aztán keresztbe veti magát az ágyon, magával rántva a
takarókat. Ott fekszem meztelenül, kiszolgáltatva és
sebezhetőn, és a párna alatt turkálva keresném a
hálóingemet, de Guilford megelőz. Az arcáról süt az indulat
és valami más, amit nem tudok megnevezni: feltérdel, és
vasmarokba szorítja a kezem. Tehetetlenségem furcsamód
a lehető legszerencsétlenebb hatással van rá. Arca eltorzul
a kéjvágytól, és fölém térdelve durván szívni kezdi a
mellem, miközben gyömöszöli egyik kezével, a másikkal
pedig hímtagját ragadja meg.
– Ne! – sikoltom, és teljes erőmből próbálom eltaszítani.
– De igen! – ordítja, és arcul üt. – Igenis szolgálni fogod
a vágyaimat, úgy és annyiszor, ahányszor nekem tetszik! –
Már rajtam hever, térdével szétfeszíti a lábam, aztán újra,
erőszakos sietséggel, belém hatol. Fehéren izzik a késnél
élesebb fájdalom, de a férjem könyörtelen a bujaságában,
és meg sem hallja szánni való sikolyaimat.
– Akkor is engedelmeskedni fogsz, szuka! – lihegi, és
egész testében reszketve tornássza fel magát a
kielégülésig.
Úgy tűnik: halott vagyok, és a pokolra jutottam.
Órákon át fekszem ébren az ágy szélén, Guilfordtól a
lehető legtávolabb, vigasztalan nyomorúságba temetkezve,
míg végül a puszta kimerültségtől mégis meglep az álom.
Amikor felébredek, reggel van, és Guilford már nincs ott.
Óvatosan felülök, és megszemlélem összetört,
horzsolásokkal teli testem. A lepedőre rászáradt a vér.
Mire Ellen asszony belép, hogy felöltöztessen, már
rendbe hoztam magam, de arcomról leolvashatja feldúlt
lelkiállapotomat, mert – ami ritkaságszámba megy – átölel,
ringat, és úgy vigasztal; kislány korom óta nem tett ilyet.
Megsejtette, hogy még neki sem tudok beszélni arról, ami
történt velem.
– Jobban vagy, báránykám? – kérdi, és odanyújtja
alsóneműmet.
Ha valaki a házban netán hallotta is rettegő éjszakai
sikolyaimat, se szóval, se pillantással nem adja jelét. Ülni,
állni, járni egyformán kényelmetlen vagy éppen fájdalmas,
és csak a puszta akaraterő segít, hogy a reggeliből
magamba tömjek néhány falatot. Titkolom
nyomorúságomat. Ami velem történt, túl szégyenletes és
borzalmas ahhoz, hogy szavakba foglaljam, és
büszkeségem nem engedi, hogy akár csak célozzak is rá.
Piszkosnak, bemocskoltnak érzem magam.
Ellen asszony elmondja, hogy Guilford már pirkadatkor
elvágtatott; úgy tűnt, alig várja, hogy visszaérjen
Greenwichbe. Arra gondolok: bizonyára nem mer a
szemembe nézni. Még anyám és apám is aggódva néz
rám, milady félre is von.
– Felteszem, elháltátok a házasságot? – kérdezi.
Csak egy biccentés telik tőlem.
– Nos, akkor remélem, hogy hamarosan teherbe esel –
jelenti ki. – Akkor talán megállapodsz egy egészségesebb
életmódnál, és nem bíbelődsz annyit szellemi kérdésekkel.
Már azon töprengek, nem hibáztunk-e, amikor ilyen gondos
nevelésben részesítettünk. A sok tanulás természetellenes
gondolatokat ültetett a fejedbe, és fellázított a sorsod ellen.
Nos, most már mindegy. Hamarosan megtanulod majd, mi
a kötelességed.
Egy egész világtól fosztottak meg, amelybe többé nincs
visszatérés. A terhesség puszta gondolata is rettegéssel
tölt el. A terhesség és a szülés egyaránt csupa kockázat,
és én most, bárha akaratom ellenére, kiszolgáltattam
magam ezeknek a veszélyeknek. Akár a többi nő, nekem
is az életemet kell kockáztatnom, hogy a férjemnek
örökösöket adjak. Borzadállyal döbbenek rá, hogy mához
egy évre talán már nem is élek.
Eltelik egy hét, és Guilford, Istennek hála, még mindig
nem hallatott magáról. Betegségem és a nászágyban
elszenvedett megpróbáltatás óta gyengének érzem
magam. Egész bensőm megdermedt, és önmagába
zárkózott, a szívemnek mintha ólomsúlya volna a némán
cipelt keserűségtől és szégyentől. Tudom, hogy Ellen
asszony aggódik miattam, sopánkodik, hogy túlságosan
lefogytam, nem eszem rendesen, és ha így folytatom, soha
nem fogok erőre kapni.
Mintha ez szemernyit is érdekelne…
Chelsea
1553 júniusa
Ismét Chelsea-ben vagyok, abban a házban, amely tele
van Parr Katalin keserédes emlékével. Milyen boldog
voltam azokban az időkben! Elszomorító, hogy a
boldogságot sokszor csak akkor ismerjük fel, amikor már
elmúlt. Most a néhai királyné kedves, szelíd gondoskodása
helyett anyám zsarnoki uralmát kell elviselnem, aki
közömbös szenvedésemmel szemben, és továbbra is
megragad minden alkalmat, hogy belém kössön. Most az a
fő kifogása ellenem, hogy Guilford még mindig nem
mutatkozott, és elmaradásáról minden bizonnyal én
tehetek.
Itt, Chelsea-ben csendesen telnek a napok; most, hogy a
király ilyen súlyos beteg, nem is volna ildomos szórakozni.
Igyekszem újra elmerülni tanulmányaimban, és imádkozom,
nehogy a férjem látogatásai megzavarjanak. Sebeim
lassan begyógyulnak, és határtalan megkönnyebbülésemre
a havibajom a szokott időben megérkezik. Vakmerőn
reménykedem, hogy Guilford örökre kiábrándult belőlem,
és semmi kedve megismételni házaséletünk első,
lidércnyomásos kísérletét. Elvégre nem ő Northumberland
elsőszülöttje, aki köteles fenntartani a család nevét, mint
ahogy nekem is van két húgom, akik unokákkal
örvendeztethetik meg szüleinket. Ó, bárcsak magamra
hagynának könyveimmel és levelezésemmel – csöppet
sem bánnám, ha az élet és a nagyvilág elszállna mellettem!
John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota
1553 júniusa
Lady Suffolk rendszeresen tájékoztat Lady Jane
egészségi állapotáról. Aggódom e miatt az új menyem
miatt. Úgy írták le, mint szerény, szemérmes leányzót, de
én, őszintén szólva, eleinte inkább durcásnak, semmint
félénknek találtam, és azóta is azon rágódom, olyan
kezelhető lesz-e, mint reméltem. Aztán meg itt az
egészségi állapota is. Először is túl sovány, és gyakran
betegeskedik, ez sem ad okot derűlátásra. Valóban attól
félek, hogy reményeimet egy gyenge és kiszámíthatatlan
tényezőre építettem.
A házasságot szerencsére elhálták, ezt Guilford nyíltan
közölte, bár ma bosszúsan értesültem róla, hogy amikor
Chelsea-ben fölkereste, a kis nő nem volt hajlandó
beengedni a hálószobájába. Ez súlyos kötelességszegés
egy feleség részéről, amit nem nézhetek karba tett kézzel.
De körültekintően kell eljárnom: Suffolk hercegné szerint a
lányának valamilyen lelki baja van, emiatt nem tud felépülni
korábbi betegségéből.
Megbeszélem a feleségemmel ezt az ügyet. Guilford
neki is elpanaszolta a nyomorult teremtés
hajthatatlanságát.
– Azt hiszem, nagyon akaratos – mondja az én derék
hitvesem.
Csak természetes, hogy Guilford pártját fogja: szerinte a
fiú soha semmiben sem lehet vétkes.
– Lehetséges – felelem. – De nem lehet, hogy Guilford
is hibázott?
– Ugyan már! Ő csak a törvényes jogaihoz ragaszkodott.
Nem, John, ez a kerge nőszemély felfúj minden apróságot.
El is határoztam, hogy meglátogatom, és megmondom
neki a véleményemet.
– Ne még, várj egy kicsit – tanácsolom. –
Gyengélkedett, és Guilfordnak ártasz vele, ha
közbeavatkozol. Ezt neki kell megoldania, ha kell,
édesgesse magához addig, amíg megpuhul. De
mindenekelőtt azt javaslom, adjunk időt Lady Jane-nek,
hogy teljesen meggyógyuljon. Ezért is költöztettem át
Chelsea-be, az apja említette, milyen boldogan élt ott a
néhai királyné mellett. Amellett Chelsea közel van
Londonhoz. Nem árt, ha Lady Jane kéznél van, bármikor
szükség lehet rá.
Lenézek az emberi szenvedésnek erre a boldogtalan
megtestesülésére, aki hajdan Henrik király büszkesége
volt. VI. Edward a túlvilág peremén imbolyog, nincs
szükségem a királyi orvosokra, hogy ezt a tudtomra adják.
És tetejébe nehéz, hosszan elhúzódó halállal kell vesznie. A
rekedtes, elnyújtott köhögés nem hagy nyugtot a fiúnak, s a
váladék, melyet felköhög, fekete, bűzös és nyálkás. Lábfeje
és bokája a kétszeresére dagadt, alig megy le falat a
torkán, aludni csak akkor tud, ha beveszi az orvosok által
előírt ártalmas gyógyszerkeveréket. Emberi tudás már nem
segíthet rajta.
– Kegyelmes herceg, többet nem tehetünk – közli dr.
Owen.
– Meddig bírja még?
– Gondolom, egy, de legföljebb két hétig.
Ez pedig nyilvánvalóan nem elég mindarra, amit Lady
Jane utódlásának biztosításához még el kell végeznem.
– Semmit sem tehetnek, hogy életben tartsák? –
faggatom az orvosokat.
– Megtettünk mindent, milord, amire képesek vagyunk.
A felség immár Isten kezében van. A vég csak idő kérdése.
Szorongásomban nyersen hessentem el Owent és
társait. Később azonban, az egyik ügynökömmel folytatott
bizalmas beszélgetés után, már örülök, hogy így tettem,
mert semmi szükségem rá, hogy itt leskelődjenek és
füleljenek, még a végén kitalálnák, mire készülök. Első
számú célom, hogy a király ne haljon meg idő előtt, vagyis
megszerezhessem az országnagyok beleegyezését
Edward két nővérének őrizetbe vételéhez, és ami még
fontosabb: megpuhítsam őfelségét, hogy a törvényesség
mázával lássa el tervemet, amely – tudom jól –
máskülönben nyílt és égbekiáltó törvénysértésnek és
árulásnak minősülne.
Mindehhez teljes titoktartás kell, és még inkább idő. Idő,
idő és megint csak idő. Annyit spekulálok ezen, hogy
hovatovább belebetegszem az izgalomba. Mert ha a király
meghal, máris kifogytam az időből, hiszen az uralkodó
halálát még én sem tarthatom sokáig titokban.
Így hát mélységesen megkönnyebbülök, amikor
bizalmas ügynököm – akinek szerencsére szintén
nincsenek erkölcsi skrupulusai – figyelmembe ajánl egy
asszonyt, aki esetleg meg tudná hosszabbítani a király
életét.
– Walesbe való, a neve Tegwyn Rhys – jelenti Yaxley. –
Fiatalon maradt özvegy, gyereke nem volt, így hát
Londonba jött munkát keresni, és óhatatlanul a
prostitúciónál kötött ki. Volt vele bizonyos kapcsolatom – a
fickó itt szemlátomást zavarba jön –, és meggyőződhettem
róla, hogy helyén van az esze, és, hogy úgy mondjam,
sokoldalú. A dolog úgy alakult, hogy a nőszemély divatba
jött, és elég csinos kis pénzmagot tudott félretenni, miáltal
szögre akaszthatta a mesterségét, és berendezett
magának Cornhillben egy szerény kis boltot.
– Ahol mit árul? – érdeklődöm.
– Patikaszereket. Gyógyitalokat.
Előrehajlok.
– Mi ellen?
– Mindenféle panaszok ellen – mondja Yaxley
mindinkább feszengve.
 – És te mit kerestél nála?
– Az az igazság, milord, hogy a múltban rendszeres
kuncsaftja voltam, és utána a boltjába is be-benéztem.
Később, amikor megnősültem, támadt egy kis gondom…
– Impotens voltál?
Yaxley idegesen összerezzen.
– Aha, efféle. De Tegwyn adott rá gyógyitalt, és rögvest
elmúlt.
Vagy mondjuk úgy: annyira hittél a szerben, hogy bevált.
– De mi köze mindennek őfelségéhez?
– Az úgy van, milord, hogy később is, amikor nekem
vagy az asszonynak bármi bajunk volt, visszamentem
Tegwynhez a boltba. Mindig jutányos árakkal dolgozott, és
a kúrái sokszor hatékonyabbak, mint az udvari doktorok
drága gyógymódjai. Mondhatni, hűséges vevője lettem,
és… szóval több is annál.
– Nemcsak a boltot látogattad, hanem az ágyát is?
A fickó bólint.
– Tudja, milord, jó barátok vagyunk. Mindenről lehet vele
beszélni – ritka egy fehérszemély. Tegnap, amikor bezárt,
éppen ott voltam, és arról beszélgettünk, milyen
veszélyesek lehetnek bizonyos szerek. És akkor nagy
csodálkozásomra elmondta, hogy az arzén halálos méreg
ugyan, de megfelelő adagolásban meg is hosszabbíthatja
az életet.
Kezdem érteni. Hiszen ezért imádkoztam!
– Rendeld azonnal ide Greenwichbe! – adom ki az
utasítást. – Beszélni akarok vele.
Az asszony itt ül előttem faburkolatú dolgozószobámban.
Áhítatos csodálattal néz körül; no persze nem járt még
palotában. A maga módján takaros teremtés, ha az ember
a túlérett fajtát szereti, de a tekintete éles; értelmet és
ravaszságot olvasok ki belőle. Holló a hollónak…
– Úgy hallottam, esetleg segítségemre lehet – mondom.
 – Megpróbálhatom, nagyuram. Bizalmas az ügy?
– Fölöttébb. Egyetlen szó sem szivároghat ki ebből a
szobából.
– Megbízhat bennem. – Még a hangját is lehalkítja. –
Hogy is mondjam csak: magánügy?
Kurtán felnevetek.
– Nem, dehogy, nem ilyesmiről van szó. Valami sokkal
komolyabbról. Mondja csak, asszonyság, honnan ért ilyen
jól a gyógyításhoz? William Yaxley, az emberem, csodákat
mesél magáról.
– Anyámtól örököltem a tudást, uram. Ő egy hetedik
lánygyermek hetedik gyermeke volt, és sokan hittek a
bölcsességében meg az orvoslási tudományában. Sokfajta
ismeretre megtanított.
– De remélem, törvényesen űzi a mesterségét? –
kérdezem, és keményen a szemébe nézek. – Nincs benne
semmi varázslat vagy boszorkányság?
– Jaj, dehogy, uram. Csak gyógyfüvek meg
gyógynövények… – Pirulásán látom, hogy hazudik, és
sokkal több van a füle mögött. – Csakis régi, jól bevált
módszerekkel dolgozom.
– Mérgekkel nem? Yaxley koma arzént említett.
Aha, most megcsíptem! Olyan pofát vág, mint a nyúl, ha
a kutyák bekerítették.
– Soha nem ártottam senkinek! – tiltakozik.
– Én elhiszem, de mások kétségbe vonhatják. Ezért
gondolom, hogy számíthatok a segítségére.
– Mit kíván tőlem?
– Úgy tudom, képes meghosszabbítani egy beteg
ember életét.
– Meghosszabbítani? – kérdezi őszinte elképedéssel.
– Úgy van. Mégpedig arzénnal. Igaz ez?
– Nos hát, valamit… – Érződik, hogy résen van. –
Valamit hallottam egy ilyen módszerről…
 – De maga még nem alkalmazta ilyen célra?
– Soha, nagyuram. Soha életemben.
A heves bizonykodás elárulja, hogy most is hazudik.
– Akkor miért mondta Yaxleynak, hogy megoldható?
– Csak elismételtem, amit évekkel ezelőtt hallottam. Egy
öreg szerzetestől.
Ügyes lépés. Manapság a legtöbb ember elhinné, hogy
egy baráttól ilyen gyalázat is kitelik.
– Nos, akárhol hallotta, engem az érdekel: tudja-e,
hogyan lehet az életet arzén segítségével
meghosszabbítani? Igen vagy nem?
– Alighanem… – feleli lassan, mérlegelőn. –
Személyesen nagyuramnak kell?
– Nem – mondom, és nagy levegőt veszek. – Őfelsége a
király életéről van szó.
– A királyról? – hörgi a nő, és a szeméből süt a rémület.
– Igen, sajnos ez az igazság. Őfelsége a halálán van,
holott még nagy horderejű államügyeket kellene intéznie.
Attól tartok azonban, hogy Isten magához szólítja, még
mielőtt döntene ezekben az ügyekben, akkor pedig az
országban teljes lesz a felfordulás. Ha kegyelmed, Rhys
asszony, segíthet őfelségén, akkor nagy szolgálatot tesz
Angliának.
– Nem tehetem – rázza a fejét reszketve az asszony.
– De miért?
Már alig bírom leplezni türelmetlenségem.
– Mert nem. Nem lehetek ilyen kegyetlen.
– Asszonyság, meghosszabbítania kellene a király
életét, nem kioltani!
A nő most már nagyon körültekintően válogatja meg a
szavait.
– Az öreg barát úgy mondta, hogy az arzén gyógyító
hatású adagolása borzalmas szenvedést és fájdalmat okoz
a betegnek. Értse meg, nagyuram, mit kellene kiállnia
annak a szegény fiúnak, akár király, akár nem. Lelketlen,
embertelen dolog volna – olyan, mintha kínpadra vonnák.
– De az élete meghosszabbodna? És mennyivel?
– Hát igen, meghosszabbodna, valószínűleg egy héttel,
sőt talán egy egész hónappal is, de ó, nagyuram, micsoda
áron! Könyörgök, ne tegyen ilyet!
Szenvedélyes tiltakozása arra vall, hogy saját szemével
látta az általa ecsetelt kínszenvedést. Mindazonáltal nem áll
módomban, hogy tekintettel legyek ellenkezésére.
– Hajlandó volna átvenni a kezelését, mégpedig a mai
naptól? Természetesen bőséges jutalom fejében.
Az asszony magába roskad.
– És ha megtagadom? – kérdezi.
– Nos, Yaxley barátunk elég sokat kifecsegett. Talán
érdemes lenne némely dolognak a végére járni… – Várok
néhány másodpercet, hogy ezt megeméssze. Neki is
tudnia kell, hogy a boszorkányságot halállal büntetik.
– Akkor hát vállalom.
Szinte érzem, ahogy a szívemről lehengeredik a kő.
– Helyes. De ne felejtse el – teszem hozzá szigorúan –,
hogy erről senkinek sem beszélhet. Ennek az egész
ügynek a legmélyebb titokban kell maradnia.
A király elszürkült. Az ifjonti arcot immár tartósan
megjelölte az állandó fájdalom, a törékeny test
természetellenesen felduzzadt. A királyi hálószobában
minden eddiginél nagyobb a bűz, mintha a beteg elevenen
elrothadna, és ugyancsak nehezemre esik, hogy ágyához
közeledve ne fogjam be zsebkendővel az orromat.
– Sürgős ügyet kell megtárgyalnom felségeddel –
kezdem.
– Terjessze elő, kérem – hörgi rekedten Edward.
– Az utódlás kérdése aggaszt, felség. Bizonyára
egyetért velem abban, hogy az igaz hit megőrzése
érdekében a bölcs és jámbor fejedelemnek félre kell tennie
minden vérségi és rokonsági megfontolást, ha alattvalóinak
lelki üdvét fenyegeti veszély. Mert attól tartok, ha nem így
járna el, úgy e rövid földi élet után Isten félelmetes
törvényszéke előtt nyerné el büntetését.
– Mindezt magam is tudom, herceg uram – mondja a fiú
mély meggyőződéssel. – Aggaszt is a kérdés szüntelen.
Mária nővérem utódlása még mostani szenvedéseimnél és
közelgő halálomnál is jobban gyötör. Ott kísért minden
gondolatomban, és megfoszt attól a lelki békétől, amelyre
szükségem lenne, hogy nyugodtan felkészülhessek az örök
ítéletre. Isten rám ruházta a szent küldetést, hogy
elvezessem népemet az igaz hithez, és úgy érzem, ha most
ezt a népet egy katolikus uralkodóra hagyom, egyszerre
árulom el az Urat és Angliát. Nagy megkönnyebbülés
számomra, hogy lordságod osztozik ebben az aggályban.
– Felség, Lady Marynek nem szabad trónra lépnie –
mondom sürgetőn és őszintén, nem is bánom, hogy a
félelem átüt a hangomon. Most nincs idő taktikai játékokra.
– Tudom – feleli a király ugyanolyan mély átéléssel. – De
atyám és a parlament rendelkezései értelmében ezt nem
akadályozhatjuk meg. Mária a törvényes utódom.
– Lady Mary fattyú, felség, és a törvény tiltja, hogy a
korona fattyúra szálljon. Ezt állítják a jogászok, akikkel
tanácskoztam. Felségednek hatalmában áll őt kitagadni az
örökségből, és szívből remélem, hogy meg is teszi. Túl sok
minden forog kockán.
– Fölösleges, milord, hogy erre emlékeztessen. Ha van
törvényes kiút, higgye el, nem fogok habozni.
– Csak annyi kell hozzá, hogy felséged aláírjon egy
törvényes okmányt.
– Akkor készíttessük el. – Edward szünetet tart, kifogyott
a lélegzetből. – És mondja csak, ha Máriát kizárjuk az
örökségből, akkor a korona Erzsébet nővéremre száll?
Folyékonyan válaszolok, hiszen erre is felkészültem.
– Lady Elizabeth is fattyú, felséges úr. Ha Lady Mary
elesik az örökléstől, úgy az őt sem illeti meg. És van még
valami, amit tekintetbe kell vennünk. Fölötte valószínű, hogy
akár az egyik, akár a másik lép trónra, férjezetlen
uralkodónőként valamilyen külországi fejedelmi sarjnak
nyújtanák a kezüket, és ezzel nemcsak Anglia
függetlenségéről, hanem az ország ősi jogairól és
kiváltságairól is lemondanának. Jól gondolja ezt meg,
felség! A királyok kötelessége, hogy megóvják alattvalóikat
az ilyen kalamitásoktól.
– Akkor hát ki kövessen bennünket? Talán Suffolk
hercegné? Nővéreink után ő következik a sorban.
– Egyetértek, ez is egy lehetőség. A hercegné legalább
jó protestáns, és angol ember a férje. –Habozva kérdezem:
– Rendeljem ide?
– Igen, hívassa csak. Beszélnénk vele, és
megvizsgálnánk, alkalmas-e nagy művünk folytatására. –
Fájdalmas köhögés fogja el, nyálkás váladékot köp, és int,
hogy hagyjam magára.
A hercegné felegyenesedik a meghajlásból, és
ünnepélyes komolysággal hallgatja végig a király
mondókáját. Persze felkészítettem rá, mit fog kérdezni
Edward, és el is próbáltuk a válaszát.
– Felség – mondja végül –, be kell ismernem, hogy a
legkevésbé sem áhítozom a koronára. Gyenge nő vagyok,
alkalmatlan a feladatra. Kegyes engedelmével ezennel
lemondok trónigényemről.
– Akkor pedig nem marad más, mint felséged
unokatestvére, Lady Jane Dudley – jelentem ki Lady
Suffolk távozása után.
Edward lassan bólint. A délutáni megbeszélések
kimerítették.
– Amióta Guilford fiam felesége lett – folytatom –,
alkalmam nyílt jobban megismerni, és bizton állíthatom,
hogy páratlan tulajdonságai mindenki másnál méltóbbá
teszik e magasztos rangra. Felséged bizonyára emlékszik
még hitbuzgalmára és kellemes társalgására. A reformált
hitet az anyatejjel szívta magába, a férje gazdag, tiszta
jellemű és királyhű angol nemes. És arról is tudomásom
van, hogy felséged mindig is kedvelte és becsülte ezt a
kiváló ifjú hölgyet.
– Ez igaz – bólint Edward. – Ám ha egyesül is benne
minden szükséges erény, nem atyám véréből való.
– Felség – jelentem ki szigorúan –, Isten azt parancsolja,
hogy tegye félre nagyon is természetes ragaszkodását
atyja házához. Egyszersmind hadd emlékeztessem rá,
hogy Lady Jane felséged nagyatyjának, VII. Henrik
királynak a leszármazottja, tehát az ereiben Tudor-vér
folyik, és tetejébe, ellentétben felséged nővéreivel, ő
törvényes házasságban fogant. És precedens is van rá,
hogy még anyja életében trónra léphessen, hiszen a
fentnevezett, áldott emlékezetű VII. Henrik királyt is úgy
koronázták meg, hogy előbb az édesanyja lemondott jogos
trónigényéről.
– Mindez így igaz – állapítja meg Edward. – Nem
tagadom, milord, mindjobban megbarátkozom a
javaslatával, mivel úgy látom, valódi reményt nyújt Anglia
megváltására. Most azonban fáradt vagyok, és egyelőre
felfüggesztem a megbeszélést. Ha majd pihentebb leszek,
még megforgatom magamban a kérdést. Keressen fel
holnap délelőtt, és akkor megtudja a válaszom.
Visszavonulok. Az előszobában összefutok a király
legbizalmasabb barátjával, magán lakosztálya
főkamarásával, Sir Henry Sidney-vel.
– Hogy van az uram, milord? – érdeklődik
aggodalmasan. – Nagyon rossz éjszakája volt. Szörnyű
fájdalmak kínozták.
– Valamivel jobban – felelek mosolyogva. – De ha
szolgálatot akar tenni őfelségének, Sir Henry, ébredése
után szívesen hallaná, ha ön zengzetes szavakkal
feldicsérné neki Lady Jane Dudley-t, hangoztatva, mekkora
köztiszteletnek örvend a hölgy jelleme és jámborsága okán.
 – Ó, hogyne, milord, természetesen – mondja Sidney,
holott látszik, mennyire meghökkenti a kérés. Remélhetőleg
arra gyanakszik majd, hogy a menyemnek szeretnék kijárni
valamit. Szegény mamlasz, az igazat úgysem találná ki.
A királyt azonban meg sem kell győzni. Amikor másnap
visszatérek, ülve, hátát a párnáknak vetve fogad, és rövid
időre ismét átvedlik apja fiává.
– Úgy döntöttünk – jelenti ki –, hogy elfogadjuk
hercegséged javaslatát Lady Jane trónutódlásának
tárgyában. Fogalmaztassa meg titkárainkkal
végrendeletünket, avagy az egyéb szükséges okmányokat,
és hozza ide, hogy aláírjuk.
Magamban ujjongva elsietek, hogy teljesítsem
uralkodóm parancsát, később pedig elé terjesztem
végakaratának nyers változatát, amely magában foglalja az
utódlás új rendjét: ennek értelmében a korona Lady Jane-re
és fiúörököseire száll. A király elolvassa, írószert hozat,
majd fáradságosan, reszkető kézzel lemásolja a szöveget,
és alákanyarítja egykori lendületes és cirkalmas
aláírásának szánalmas paródiáját.
– Dicsértessék az Úr! – kurjantom. – Most végre békén
alhatunk éjszaka ágyainkban. De még valamit, felség.
Szeretném, ha elhinné, hogy bár Lady Jane a fiam
felesége, ebben az ügyben mindenekelőtt felséged
birodalmának üdve lebeg szemem előtt.
– Ezt úgyis tudom, milord. Mindketten erőnk
megfeszítésével munkálkodtunk, hogy királyságunkban
győzelemre jusson az igaz vallás, és tudom, hogy halálom
után lordságod biztos kézzel őrzi majd meg vívmányainkat.
Most már békében hagyhatom el ezt a világot, abban a
szilárd meggyőződésben, hogy munkánk nem volt
hiábavaló.
De még hátravannak a formaságok. A legfelső bírót, a
legfőbb államügyészt és helyettesét, valamint az
államtanács lordjait a király ágyához hívatom, hogy
aláírásukkal hitelesítsék az új végrendeletet. Egyes bírák
tiltakoznak, miszerint ez az okmány nem foszthat meg
érvényétől egy parlamenti törvényt, és arra hivatkoznak,
hogy már a puszta kísérlet is haza- és felségárulásnak
számít, de sikerül letorkolnom őket.
– A király akaratának engedelmeskedni nem lehet
felségárulás – jelentem ki.
– De ennek az úgymond „kisegítő megoldásnak” –
maga a király nevezi így – nincs jogi érvénye –
akadékoskodik őlordsága, a legfelső bíró.
Edward felpuffadt arcát a harag pírja önti el.
– Fel akarok ülni! Emeljenek fel! – parancsolja reszelős
hangon; inasai sietve engedelmeskednek. – Nem akarok
több kifogást hallani! – közli indulatosan az egybegyűlt
urakkal. – Tegyék a dolgukat, de minél gyorsabban!
Mindazonáltal még eltelik néhány nap, mire a
valamelyest átfogalmazott végrendeletet a király aláírja, és
a bírák meg a tanácsosok, ha kelletlenül is, de hitelesítik.
Az eljárás törvényességét illetően még azoknak is
kétségeik vannak, akik amúgy helyeslik Mária kizárását az
utódlásból. Úgy érzem azonban, hogy az általános
vonakodásnak más az indítéka: jó néhány lord féltékeny a
hatalmamra, de túl gyávák ahhoz, hogy nyílt
ellenszegüléssel vásárra vigyék a bőrüket. Így aztán
bölcsebbnek találom, hogy a jövőre nézve biztosítékot
követeljek, és aláíratok az urakkal egy második, saját
szövegezésű okmányt: ebben kötelezik magukat, hogy a
leendő Johanna királynőt minden erejükkel támogatni
fogják, és ebben az eltökéltségükben soha nem inognak
meg.
És ezzel megfogtam őket.
Továbbra is aggaszt, hogy a császár megpróbál majd
közbelépni Mária érdekében, ha tudomást szerez a királyi
végrendeletről, ezért elővigyázatosságból teljes
titoktartásra eskettem fel a lordokat. Ezután úgy véltem,
hasznos lehet, ha óvatosan az egész országban
előkészítem a talajt, és elrendeltem, hogy az
istentiszteleteken mostantól fogva tilos a király két
nővéréért imádkozni. Megkésve jöttem rá, hogy ez hiba
volt, mert a császári követ előtt is feltárta szándékaimat.
Máskülönben miért küldött volna a császár ily sietve három
különleges megbízottat Angliába csak azért, hogy a király
egészsége felől érdeklődjenek? Ugyan már! Nyilvánvaló,
hogy megbízásuk Mária érdekeinek védelmére szól, és
adott alkalommal elém állnak majd, hogy megpróbáljanak
eltéríteni kitűzött célomtól.
No de szegényekre kudarc és csalódás vár…
Szenvtelenül nézek le az ágyon heverő élő holttestre. A
király haláltusáját vívja, ez nyilvánvaló, és csak azért
imádkozik, hogy Isten a maga végtelen kegyelmében váltsa
már meg kínjaitól, és fogadja be mielőbb a
mennyországba. Csontvázzá fogyott teste úgy megdagadt,
mint a disznó hólyagja; hasa felpuffadt, lába duzzadt. A
bőre lilássá és néhol feketére színeződött, végtagjai
üszkösödnek. Haja kihullott, körmei leváltak, és alig kap
levegőt, a beszéd pedig görcsös erőfeszítésébe kerül.
Rhys asszony könyörögve néz rám az ágy túloldaláról.
Az imént dolgozószobám bizalmas magányában elárulta,
hogy nem bírja tovább.
– Megtettem, amit kért – sikoltotta –, és süket maradtam
a szerencsétlen fiú szánalmas jajongására. Miért nem
hagyja már békében meghalni? Úgysem húzná már sokáig,
mi értelme hát meghosszabbítani haldoklását?
Kegyesen bólintok. Tovább már nincs szükségem se
Edwardra, se erre a nőre. A hálószobából újra
dolgozószobámba kísérem, és tömött pénzes zacskót
nyomok a kezébe.
– A szolgálataiért. De ne feledje: senkinek egy szót sem,
vagy bajba kerül!
– Értem, nagyuram – feleli kellő szorongással; de azért
látszik, mennyire megkönnyebbült, amiért elbocsátottam.
Leolvasom arcáról a mohóságot is: alig várja, hogy
megnézze, mennyi pénzt rejt a zacskó.
– Késő van – mondom. – Éjjelre itt maradhat a
palotában, de reggel, ahogy virrad, távoznia kell.
Hívom az egyik hűbéresemet.
– Vezesse a hölgyet a szállására. Külső udvar, balra az
első ajtó, harmadik emelet.
Utánuk nézek. Emberem ismeri a parancsot. Az
asszonyság egy padlásszobát kapott, amely alatt üres,
felújításra váró lakosztály található. A szűkösen
berendezett, de tiszta szobácska épp megfelel neki erre a
rövid időre – mivelhogy holnap hajnalban emberem eleget
tesz pontos és alapos utasításomnak. Később, a sötétség
leple alatt, a tetemet is el lehet távolítani.
A hűbéressel közöltem, hogy a zacskót megtarthatja.
Hiszem, hogy ezzel megvásároltam a hallgatását.
A greenwichi palota
1553. július 2.
Óvatossági rendszabályaim ellenére immár
országszerte terjed a hír, hogy a király a halálán van. Hogy
elejét vegyem a pániknak, és Lady Mary se fogjon gyanút,
rendszeres jelentéseket bocsátok ki, miszerint őfelsége túl
van az életveszélyen, és hamarosan kilábal a betegségből.
Még azt is közhírré teszem, hogy a greenwichi kertekben
levegőzik, vagy a galériákon tesz egészségügyi sétát.
Mindez azonban aligha téveszti meg a közvéleményt. A
királyoknak időnként meg kell mutatkozniuk népük előtt, és
Edwardnak már hónapok óta nem volt nyilvános
szereplése.
Ma felbőszít a hír, miszerint titokzatos kezek London-
szerte hirdetményeket szegeztek ki a legtöbb belvárosi
templom kapujára; ezeken a király felgyógyulásáért
mondandó imák szövege olvasható. Ilyen imákat csak
akkor szokás mondani, ha az uralkodó a halálán van. Hogy
ki a felelős, egyelőre senki sem tudja, de a hatás nem
marad el. Hamarosan, gyalogszerrel vagy bárkákon,
hatalmas tömegek kelnek útra mindenfelől a greenwichi
palota felé, és követelik, hogy láthassák uralkodójukat.
Elrendelem, hogy zárják be a park kapuit, és a király
egyik belső kamarását küldöm ki a tömeg leszerelésére.
A küldött megpróbálja túlharsogni az üvöltözést.
– Menjetek haza, emberek! Őfelsége pihen. Ilyen hűvös
időben ma nem jöhet ki, hogy üdvözöljön benneteket!
A tömeg azonban tiltakozik az oszlatás ellen.
– A királyt akarjuk! A királyt akarjuk! – kántálják, és
hangulatuk percről percre vadabb és elszántabb lesz.
– Mitévők legyünk?
A tanácsurak szemlátomást berezeltek.
– Megadjuk nekik, amit kérnek! – morgóm
rosszkedvűen. Bemegyek a királyhoz, és utasítom halálra
rémült szolgáit, hogy állítsák talpra, és adjanak rá valami
drága holmit. A király erőtlenül tiltakozik, de most nem
vagyok egyezkedős hangulatban; a kinn tomboló csőcselék
mindnyájunkra veszélyes lehet. Így a csont és bőr fiút
kirángatják az ágyból, bársonyköntöst borítanak rá, fejébe
tollas kalpagot nyomnak, és az ablakhoz támogatják. A feje
előrebicsaklik, a szeme zavarosan réved a semmibe.
A sokaság viselkedésén látszik, hogy felismerték: egy
haldokló áll előttük. Elnémulnak, megrendülten hallgatnak,
majd kis idő múltán teljes csendben szállingóznak vissza
Londonba. Több reményteli jelentést felesleges
kibocsátanom.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Chelsea
1553. július 3.
Újabb kellemes, nyugodt napra számítottunk, a kertben
akartuk élvezni a szép nyári időt, ám ehelyett nagy
zenebona, sürgés-forgás támad, mivel kora délelőtt
váratlanul beállít Northumberland hercegné. A konyhai
személyzet lázasan szaladgál, hogy az alkalomhoz illő
frissítőket szolgáljon fel, míg magam kapkodva kisimítom
zöld selyemruhám, hogy a fogadóteremben eljátszhassam
a háziasszony szerepét.
Jane Guilford sápatag, jellegtelen külsejű asszony,
amolyan szürke egérke, de a felszín alatt szívós, kemény,
elszánt természet rejlik. Hosszú évek óta ismerem, és
emlékszem, már serdülő lányként is nagyságról
álmodozott. Akkoriban egy ostoba, légből kapott
szóbeszéd alapján az volt a meggyőződése, hogy
nagyapja, Edward Guilford valójában a Towerban
raboskodó két kis herceg közül az idősebb volt, tehát jog
szerint ő Anglia királya.
Őrültnek kellett volna lennie, ha e dőre trónigénynek
boldogult nagybátyám uralkodása alatt ad hangot, Jane
tehát inkább hallgatott. Hogy még most is hisz-e ebben a
szamárságban, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy úgy
lép fel, mint akit királyi bölcsőben ringattak.
Az akkori Sir John Dudley-val kötött házasság
korántsem volt olyan fényes, mint amilyen véleménye
szerint kijárt volna neki. A fiatalembert, aki apja kivégzése
után árván maradt, Jane jólelkű apja fogadta örökbe;
igazán nem tűnt holmi értékes fogásnak, és mégis:
házasságuk kivételesen boldognak és sikeresnek
bizonyult, a férj bámulatos pályafutása pedig bőségesen
ellensúlyozta bemocskolt származását. Mindennek tetejébe
a házasság legendásan termékeny is volt. Az a gyanúm,
hogy a hercegné határtalan becsvágya most Guilford fiára
összpontosul, aki Isten kegyelméből hamarosan a királynő
hites ura és az idők múlásával egy Dudley nevű új dinasztia
megalapítója lesz.
A hercegné a maga teljes méltóságában vonul be a
helyiségbe, és kétfelől finoman csókot lehel rám. Legbelül
fortyog bennem a méreg: nem bírom elviselni a
fennhéjázását, hiszen jelenlegi rangunk egyforma ugyan, de
születésemet tekintve én jócskán fölötte állok. És
egyáltalán: mi járatban van?
– Isten hozta, drága nővérem – mondom, és intek a
háznagynak, hogy töltsön egy kis bort. – Remélem,
megtisztel vele, hogy ebédre is itt marad?
– Nagyon kedves, de sajnos nem tehetem, sürget az idő
– feleli a hercegné hűvös kis mosollyal.
Leülünk kétfelől a kandallóhoz, amelyet e szép meleg
napon rengeteg virág díszít. A hercegné először a család
egészségéről tudakozódik, majd megkérdezi, idehaza van-
e „mindkettőnk leánya”, Jane.
– Itthon van – válaszolom –, de még nem nyerte vissza
régi erejét, és ilyenkor szundikálni szokott. Ám ha óhajtja,
szólok a dajkájának, hogy kísérje ide.
A hercegné ragaszkodik szándékához, így tíz perccel
később Jane csatlakozik hozzánk. Kedvetlenül állapítom
meg, hogy már megint valamelyik unalmas fekete ruháját
vette fel, egyetlen díszként egy gyöngyfüggővel, de
legalább az illemről nem feledkezett meg, mert formásan
bókol anyósa előtt.
A hercegné rosszallón figyeli. Bizonyára azt gondolja –
és ebben teljesen egyetértünk –, hogy ez a lány többet is
adhatna magára. Mindazonáltal Jane-nek is juttat egy
fagyos mosolyt.
– Azért vagyok itt, kedvesem – közli –, mert nagy
horderejű híreim vannak, amelyek édesanyját is érintik.
Fájdalmas kötelességem tudatni mindkettőjükkel, hogy a
király haldoklik. És ha Isten elérkezettnek látja az időt, hogy
magához szólítsa, kegyelmességeteknek csakúgy, mint az
egész udvarnak, haladéktalanul át kell települnie a
Towerba. Kegyednek, Lady Jane, tudnia kell, hogy
őfelsége ladységedet nevezte ki birodalma örököséül.
Jane arca kifejezéstelen marad. Talán nem hallotta, amit
a hercegné mondott? Csak áll a kandallónál, és bambán
mered a látogatóra.
– Jane! – csattanok fel. – Hallottad, mit mondott
őkegyelmessége?
– Igen, asszonyom – feleli, még mindig értetlen képpel.
– Tudatánál van ez a gyermek? – kérdezi a hercegné. –
Mert úgy viselkedik, mint aki süketnéma. Azt mondtam,
Jane, hogy a király halála után kegyed lesz a királynő, és ha
szólítják, be kell költöznie a Towerba, mert a hagyomány
szerint ott kell laknia minden új uralkodónak, mielőtt
megkoronázzák.
– De hát ez lehetetlen! – Jane végre megtalálta a
hangját, mindazonáltal máris azt kell kívánnom, bárcsak
valóban süketnéma volna. – A jog szerinti örökös Lady
Mary, őt követi Lady Elizabeth, és utánuk anyám őladysége
jön!
– Mára megváltozott a helyzet – világosítja fel a
hercegné. – Őfelsége a király érvénytelenítette két nővére
trónigényét, édesanyja őladysége pedig lemondott a
sajátjáról, hogy kegyed léphessen a helyére.
– Ezt tette volna a király?! – kiált fel Jane, szokásos
hangneménél sokkal szenvedélyesebben. –Nem, ő soha
nem rendelkezett volna így! Ezt inkább milord
Northumberland tette, dacolva mind a parlamenttel, mind
Henrik király végrendeletével! Ez felségárulás, milady, és
én nem kívánok részt venni benne! Sőt, nem is hallgatom
tovább ezt a beszédet!
És ezzel, legnagyobb szégyenemre, neveletlenül
kiviharzik a teremből.
 A hercegné megkísérli visszafojtani indulatait.
– Rendkívül önfejű viselkedés! – sziszegi. – Csodálom,
hogy nem korbácsolja meg, ha ilyen arcátlan.
– Ó, megteszem majd, sose féljen! – mormolom.
– Kezdem azt hinni, hogy a saját lányát nem képes
kordában tartani – mondja csípősen a hercegné. – A fiam
már hosszan panaszkodott kötelességszegő
viselkedésére. Tudta, hogy a kedves lánya megtagadta
tőle az ágyát?
Gyanítottam valami ilyesmit, azok után, hogy első és
egyetlen chelsea-i látogatása után Lord Guilford olyan
ingerülten távozott. Meg is kérdeztem erről Jane-t, de
konok hallgatásba ütköztem. Azt állította, fogalma sincs, mi
válthatta ki férje rosszkedvét.
– Bizonyos benne, hogy így történt? – kérdezem ártatlan
képpel.
– A házasságot, ehhez nem fér kétség, elhálták, ha jól
tudom, két ízben is. De Guilford elmesélte, hogy Jane
komoly ellenállást tanúsított, és úgy látszott, fogalma sincs
róla, hogy a feleség tartozik alávetni magát a férj óhajának.
A kegyed felelőssége volt, asszonyom, hogy a lányát
felkészítse a házasságra, de úgy tűnik, ez csak félig-
meddig vagy egyáltalán nem történt meg.
Most már forr bennem a düh. Hogy mer kioktatni ez a nő
a kötelességeimről? Épp ki akarom kérni magamnak a
vádat, amikor eszembe jut egy mozzanat, amelynek
meglehet a jelentősége. A nászéjszakájukon nem is
egyszer hatolt a fülemig Jane sikoltozása, amely az ilyenkor
elvárhatónál sokkal keservesebben hangzott. Elképzelhető,
hogy Guilford, mint afféle tapasztalatlan és bizonytalan
fiatalember, túl durván és érzéketlenül bánt vele.
Természetesen Jane-nek kötelessége volt, hogy ezt eltűrje,
és gyanítom, hogy durcás, kelletlen viselkedése bizonyos
mértékig felingerelte férjét, de bárhogy ítéljem is meg
magamban Jane magatartását, engem semmiféle Lady
Northumberland ne leckéztessen állítólagos anyai
mulasztásaim miatt!
– Majd beszélek Jane-nel – szűröm a szót fogaim között
–, de jó okom van azt hinni, hogy vonakodásáról Guilford
tehet.
– Guilford?! – A hercegné szinte felnyerít. – Hogy meri a
lánya fogyatékosságait a fiamra hárítani, aki mindent
megtett, hogy elnyerje szerelmét? Ő semmilyen hibát nem
követett el, mindenről Lady Jane tehet! Gondoljon csak
vissza, milyen nyakasan rontott ki az imént a helyiségből!
Guilford biztosított, hogy a legnagyobb tapintattal és
körültekintéssel járt el, és nem szolgált rá erre a feleséghez
nem illő bánásmódra.
– Ó, valóban? – Most már elememben vagyok. – Nos,
asszonyom, milord meg én a nászéjszakájukon a
szomszédos galéria mellett aludtunk, és az, amit hallottunk,
arra vall, hogy ladységed fiaura ismételten heves fájdalmat
okozott a leányunknak. Jól hallatszott a sikoltozása, és
nemcsak egyszer, amint az várható lett volna, hanem
többször is.
– Ladységed bizonnyal túloz. Guilford soha nem bántotta
volna szándékosan. Olyan jólelkű fiú…
Gúnyos arcot vágok.
– Ez tűrhetetlen! – tajtékzik a dáma. – Kegyed azt sem
látja, ami az orra előtt van – vagy csak nem akarja látni.
Nos, hadd közöljem, hogy hercegi férjemnek megvallottam
a Lady Jane-t illető aggályaimat, és ő elrendelte, hogy
ameddig dicső hivatása el nem szólítja, az ifjú hölgy
költözzék hozzám a Durham House-ba. Mindketten úgy
véljük, hogy alkalmassá kell tenni őt új feladataira, és erre
nem mindig a gyermekeikkel túlontúl is elnéző szülők a
legmegfelelőbbek.
Még haragomban is érzékelem a helyzet iróniáját:
engem, aki mindig szigorúan bántam a lányaimmal –
természetesen a saját érdekükben –, éppen engem
vádolnak puhánysággal és elfogultsággal! Ha mindez nem
volna oly sértő, még jót nevetnék is ezen. Most azonban
nem babra megy a játék, és az ellenfél sarokba szorított.
Angliában minden hatalom Northumberlandé: a szava
törvény. Különben is, a feleség helye a férje mellett van.
Felismerem: nincs más választásom. El kell engednem
Jane-t a Durham House-ba.
– Ahogy tetszik – mondom jegesen. – Mindjárt
összecsomagoltatom a holmiját.
Lady Jane Dudley

Chelsea és Durham House

1553. július 3–5.
Anyám és Northumberland hercegné fagyos csendben
várják, hogy Ellen asszony végezzen útiládám
becsomagolásával.
– Nem lesz szüksége sok holmira – jelenti ki a
hercegné. – Nem hinném, hogy házunkban való
tartózkodása hosszúra nyúlna.
– Majd lenn megvárunk, Jane – mondja milady, majd a
hercegasszonyt előreengedve elhagyja a szobát.
Amikor dadusommal végre magunkra maradunk, az
ágyra vetem magam, és kétségbeesetten zokogok.
– Ó, édes Ellen asszony, ha tudná, mi vár rám!
A dadus máris vigasztalni kezd.
– Nyugodj meg, báránykám. A végén minden jobbra
fordul, mint ahogy azt várja az ember. – De a hangján
érződik, mennyire szorong.
– Együtt kell élnem Guilforddal – sírdogálok, a szavak
csonkán törnek át a könnyek záporán. – El sem tudja
képzelni, milyen…
– Nagyon is el tudom képzelni, kicsikém – mondja a jó
asszony szomorúan. – Némely férfi olyan, mint a vadállat.
Nem vagyok én vak, Jane. Láttam a zúzódásaidat, láttam a
vért a lepedőn, és sejtettem, hogy durván bánt veled.
– Valóságos állat – hüppögöm. – De nem, ez
igazságtalanság volna az állatokkal szemben. Azok csak
ösztönösen cselekszenek, mi, emberek pedig állítólag
értelmes lények vagyunk; de ő nem tanúsított finomabb
érzelmeket. És nincs menekvés. Köteles vagyok eltűrni…
Most már Ellen asszony is sír.
– Ó, drágaságom! Hogy ki légy szolgáltatva annak a
kérges szívű, erőszakos fiúnak!
 – De nem ez a legrosszabb – jajdulok fel. – Van ennél
ezerszer rosszabb is…
– Az isten szerelmére, micsoda? – Dajkám arcára a
bánat helyett ijedtség költözik.
Feltápászkodom.
– Királynőt akarnak belőlem csinálni! Majd ha Edward
király meghalt…
Ellen asszony elképedve mered rám.
– Ez Northumberland műve – folytatom, és a rám törő
dühtől elapadnak a könnyeim. – Persze majd ellenállok. Ezt
nem tehetik meg. Rám ne számítsanak.
– De hogyan viheti ezt véghez a herceg? – kérdezi
dajkám hitetlenkedve.
– Azt nem tudom, csak sejtem, hogy alattomos
üzelmekkel és törvénysértéssel. A törvény előírja, hogy a
trónon Mária kövesse az öccsét; a jogcíme
megingathatatlan. Tudom, mit hoz majd Angliának az
uralkodása, de akkor sem lehetek cinkos ebben a
jogfosztásban. Különben is borzadnék attól, hogy királynő
legyek. Én csendes, visszavonult életre születtem, nem
akarok a nyilvánosság rikító fényében élni, sem az
uralkodás terheit cipelni. Nem vonz sem a hatalom, sem a
dicsőség. – Csak most, megkésve kólint főbe az egész
elképzelés embertelensége. – Ó, Ellen asszony, miért sújt
engem Isten ennyi méltatlansággal? Hiszen én csak annyit
kérek, hogy békében élhessem a magam életét!
– Isten akaratát ember nem bírálhatja – figyelmeztet
Ellen asszony.
– Én pedig azt mondom, drága dadusom, hogy ez nem
lehet Isten akarata. Ő nem engedné, hogy a jogtalanság
szabad utat kapjon.
Csak ülök, és tördelem a kezem. Ha még ma délelőtt
útra akarok kelni a hercegnével, akkor még sok a
teendőnk. Ellen asszony szemlátomást igyekszik
összeszedni magát, és sorra rángatja elő a ruháimat.
Rendes körülmények között a könyveimet és személyes
holmimat én készíteném össze, de most nem segítek a
csomagolásban. Sőt, amikor látom, hogyan kapkodja ki
dadám a ruhákat a fapeckekről meg a prések alól, újra
megrohan a kétségbeesés.
– Nem akarok elmenni! Nem akarok együtt élni
Guilforddal meg a szüleivel. Az anyja utál, az apjától
rettegek. Fel sem érem ésszel ennek az általuk kisütött gaz
tervnek a pimaszságát és szörnyűségét, és semmi
közösséget nem akarok vele. Én nem vagyok felségáruló!
Ellen asszony is tudja: nincs olyan vigasztaló szó, amely
tomboló szívem elcsitíthatná. Meg sem kísérli, hogy
közhelyes gügyögéssel babusgasson, csak átölel, és egy
ideig magához szorít, miközben mindketten hallgatunk.
Amikor végül átad a hercegnének, még könnyes a
szemem, és dúl bennem a harag. Mindazonáltal búcsúzóul
kötelességtudóan megcsókolom anyámat, és letérdelek,
hogy megáldjon.
– A kötelességedet tartsd mindig szem előtt – mondja
kurtán. Világos: erről az oldalról nem várhatok segítséget.
Miközben fejemben egymást kergetik a gondolatok,
engedelmesen követem a hercegnét a rakpartnál
lehorgonyzott fényűző bárkához, hogy a Temzén át elvigyen
a Strandig.
A bárkában ülve elnézem a napfény pettyezte vizet,
amint tovaáramlik mellettem. Látszik, hogy anyósom
roppant elégedetlen velem, és ezúttal meg is értem az
okát, hiszen megbocsáthatatlanul neveletlen voltam. Ám
akkor sem veszek részt felségárulásban, nem, semmi
körülmények között. Minden porcikámmal, minden
idegszálammal eltökéltem, hogy ellenállok. Engem nem
rángathatnak bele a mesterkedéseikbe.
Amikor megérkezünk a Durham House-ba, a
lakosztályomba vezetnek, amely a folyóra néz. A szobák
sötétek, mert öreg tölgyfából van a falak borítása, a csiszolt
gyémánt formáját idéző ablakok pedig egészen kicsik. Az
egyik falon Aragóniai Katalin arcképe látható; a hercegné
azt mondja, sokáig lakott itt. A kép felizgat. Nemcsak a
nevezett királyné rendíthetetlen katolicizmusa zavar, hanem
az a tény is, hogy eszköz lettem, amellyel néhány
gátlástalan ember gyalázatos bűnt akar elkövetni Katalin
leánya, Mária ellen. Bármennyire is elítélem Mária vallási
meggyőződését, nagyon jól tudom, hogy a trónutódlásra
való joga törvényes és igazságos.
Szerencsémre Guilford apjával együtt az udvarnál van,
nem kell elviselnem a társaságát. De várnak rám egyéb
megpróbáltatások. Estére megint rosszul leszek, és a
következő két napon még a vizet sem bírom magamban
tartani. Nyomorúságos állapotban vagyok, minduntalan
kínzó gyomorgörcsök törnek rám, és fájdalmas, megalázó
hasmenés gyötör. Újra felmerül bennem a gondolat, hátha
Northumberland és az az elviselhetetlen felesége meg
akarnak mérgezni.
A harmadik napon a hercegné már annyira fél, nehogy
az ő házában érjen utol a halál, hogy visszaküld anyámhoz
Chelsea-be.
Itt, az ismerős környezetben, amelyet valaha annyira
szerettem, állapotom lassan jobbra fordul.
Lady Mary

Hunsdon
1553. július 4.
Sir Robert Rochesterrel ülünk a Hunsdon House egyik
szobájában, amelyet irodának és dolgozószobának
használ. Kezemben két levél, rövidlátón pislogok rájuk, és a
homlokom ráncolom.
– Northumberland őlordsága azt írja, hogy öcsém, a
király gyógyulófélben van, és azt javasolja, keressem fel az
udvart, és vidítsam fel őfelségét a betegágyában.
Ugyanakkor azonban a császári követ arról értesít, hogy
úgy hírlik, a király a halálán van, és óva int, nehogy az
udvarnak akár csak a közelébe is menjek. Most aztán
kinek higgyek?
– Azt hiszem, fenséged is tudja a választ – feleli Sir
Robert. – Én a hercegben semmiképpen sem bíznék.
– Egyetértünk. Igazán szeretném látni az öcsémet, de ha
elmennék Greenwichbe, nagyon kényes lenne a helyzetem.
Magányos, beteges nő vagyok, az udvarnál kevés a
barátom, politikai befolyásom jóformán semmi. Ha viszont
nem megyek, a herceg gyanút foghat. Amellett ha a király
valóban jobban van, ő is rossz néven vehetné
távolmaradásom.
Sir Robertnek azonban megvannak az udvarnál a jó
emberei.
– Úgy hallottam – mondja –, hogy fenségednek jó
néhány híve van a tanácsban, más urak pedig rossz
politikának tartanák, ha ebben az időszakban magukra
vonnák fenséged neheztelését. Ha jól meggondolom, én
azt javasolnám, jelenjen meg az udvarnál, de úgy, mint a
múltkor, népes kísérettel, erős fegyveres testőrséggel.
Akkor a saját szemével győződhet meg róla, milyen
állapotban van őfelsége, továbbá felmérheti, mekkora
támogatásra számíthat. Ne feledje el, úrnőm, hogy ha a
császári követ értesülései helytállók, akkor nem árt, ha
fenséged ott van a helyszínen, és törvényes örökösként
bejelenti igényét a trónra.
– Bölcsen szólt, öreg barátom – nézek rá mosolyogva. A
drága Sir Robert… Hosszú évek óta szolgál hűségesen, és
sokkal jobban kötődik hozzám, mint azt tisztsége előírná.
Neki mindig az én érdekem és testi épségem az első.
– Akkor ugye megfogadja tanácsomat? – kérdezi,
viszonozva a mosolyt.
– Megfogadom. Iderendelem a kísérőimet, és még a
mai napon Greenwichbe indulok.
John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota
1553. július 4.
De Scheyfve, a császári követ újra meg újra furcsa,
számító pillantásokkal méreget. Mintha tudna valamit, amit
én nem tudok. Vagy olyasmit tudna, amiről nem volna
szabad tudnia.
Lehetséges, hogy tudomást szerzett a király „kisegítő
megoldásáról”? Ha igen – ki árulhatta el neki? A lordok, itt
az udvarnál, elég megbízhatatlan társaság, de ebben az
ügyben ők is nyakig benne vannak; ha valamilyen
tökkelütött elárulna, merem remélni, hogy a többiek
ráuszulnának, és széttépnék, mint a kutyák. Mindenesetre
imádkoznom kell, hogy a követ kevesebbet fizessen, mint
amennyi hasznot az urak Lady Jane trónra lépésétől
remélnek.
Ha azonban De Scheyfve megneszelte, hogy Lady Maryt
rögtön a király halála után a markomba akarom
kaparintani, akkor esetleg figyelmezteti. És abból nagyon
nagy baj kerekedhetne.
A helyzet megfordult: az idő most nem szaladhat elég
gyorsan. Úristen, mikor hal már meg az a fiú?
Írtam Lady Elizabethnek is, aki a hertfordshire-i Hatfield
House-ban tartózkodik, és akár a nővérét, őt is úgy
tájékoztattam, hogy öccse, a király felépülőben van, és
szeretné maga mellett látni, hadd derüljön jobb kedvre.
Ne adja az ég, hogy ez a csalafinta kis hölgy túljárjon az
eszemen. Amilyen gyorsan vált az agya, ő könnyebben
szimatolná meg a csapdát, mint a nővére. Nos, ha nem
hajlandó megjelenni az udvarnál, katonákkal kell
idehurcoltatnom…
A greenwichi palota
1553. július 6.
 Henry Sidney, a hűséges gyerekkori jó barát virraszt a
király ágyánál. Régóta ül már ott, őt nem zavarja a
betegszoba bűzös levegője, amelytől mi, többiek, ha
belépünk, visszahőkölünk. Szemlátomást emészti a bánat
ifjú gazdája miatt, és nem szégyelli, hogy a könnyek
megállás nélkül patakzanak szeméből.
Most csak egyetlen orvos teljesít szolgálatot: dr. Owen.
Attól tartok, a többieket kár volt beengedni a királyhoz.
Owen a legkevésbé veszélyes köztük; öregszik, a szeme is
gyöngül. Hosszú éveken át szolgálta a néhai Henrik királyt,
és Edwardot születése óta ismeri, így hát jelenléte
megnyugtatja a beteget. A derék doktor minden elkövetett,
hogy könnyítsen őfelsége állapotán, bár sokra nem ment a
tudományával. Viszont szinte biztosra vehető, hogy semmit
sem gyanít.
Állok az ágy lábánál, és nézem a királyt. Még jó, hogy az
öreg Harry már nem láthatja hőn szeretett fiát. Edward
elsatnyult teste tele van sebekkel és fekélyekkel. Enni már
nem képes, ezért félelmetesen puffadt a gyomra, és
gyakran öklendezik. A haja majdnem teljesen kihullott,
valaha makulátlanul üde bőre foltos és színtelen. Élő
holttest – nincs rá találóbb kifejezés. Szerencsére egyre
ritkábban van öntudatánál, vagy bóbiskol, vagy félrebeszél.
Senki sem érti tisztán, amit mond, de annyit kihámozunk,
hogy még mindig az általa alapított egyház jövője
aggasztja.
– Milord – suttogja dr. Owen –, véleményem szerint
őfelsége in extremis van. Megengedné, hogy behívjam a
többi orvost? Együttesen segíthetnénk, hogy békében
hunyja le a szemét. Bizonyára megérti, hogy nem
szeretném, ha egyedül kellene vállalnom a felelősséget. Az
ilyen tragédiák után az emberek szívesen választanak
maguknak bűnbakot, és attól tartok, a végén még szakmai
mulasztással vagy még rosszabbal vádolnának.
– Hozzájárulok – mondom vonakodva, s azzal nyugtatom
magam, hogy most már a többi orvos is láthatja a királyt.
Már sorban be is vonulnak, komor arcukon látszik a
tehetetlenség; legföljebb haszontalan szereket diktálhatnak
belé, és imádkozhatnak, hogy Isten mielőbb megváltsa
szenvedéseitől. (Mint ahogy ezért imádkozom én is – de
még milyen forrón!)
Az orvosok szertartásszerűen, hitelesnek látszó
mozdulatokkal megvizsgálják a beteget, majd a sarokba
húzódnak tanácskozni. Sötét köpenyükben és süvegükben
fekete varjakhoz hasonlítanak. Lopva figyelem őket, és
észreveszem, hogy ők ugyanígy figyelnek engem. Nagyon
szeretném hallani, miről beszélnek, de a suttogásig
halkítják hangjukat. Közben homlokukat ráncolják, csóválják
a fejüket. Ha netán gyanakodnának, bizonyíték akkor sincs
a kezükben. És persze nagy balgaság lenne részükről, ha
csak úgy összevissza vádaskodnának.
Ezután visszatérnek az ágyhoz, és látványosan úgy
tesznek, mintha megmérnék a király pulzusát, majd a
változatosság kedvéért a homlokáról itatják a verítéket,
utána mintát kérnek a vizeletéből. Komédia az egész,
hiszen semmit sem tehetnek érte. A fiú egyre nehezebben,
hörögve kapkodja a levegőt, folyamatosan véres váladékot
köhög fel. Most már valóban nem tarthat soká… Sidney
továbbra is zokog.
– Édes jó Istenem – kiáltja –, szabadítsd meg kínjaitól,
és bocsásd el az én uramat!
Edward megmozdul. Odakinn három órát üt egy harang.
Fülledt, meleg a délután, és a szobában meg lehet fulladni.
Az orvosok attól félnek, hogy a friss levegő ártalmas
kigőzölgéseket hozna magával, de az ifjú Sidney
megelégeli a dolgot. Rá sem hederítve Owen tiltakozására,
a szárnyas ablakhoz szalad, és kitárja, noha a helyzet nem
sokat javul: a kinti levegő olyan párás, hogy a lomha,
ragacsos fuvallattól alig libben meg a függöny, és a
szobában lévők sem könnyebbülnek meg.
Éppen kinézek, amikor az ég hirtelen elsötétül. Úgy
látszik, zivatar közeledik.
 Őfelsége, mintha ő is megérezné, felébred. Henry
Sidney odarohan, és boroscsészét emel az ajkához, de a
beteg nem tud inni.
– Köszönöm, Henry, hogy gondoskodsz rólam – hörgi
elhalón, majd nagyot sóhajt. – Olyan rosszul vagyok –
dadogja. – Könyörgök Istennek, hogy szabadítson meg. –
Aztán, valamivel erősebb hangon, imádkozni kezd: – Uram,
Te tudod, milyen boldog leszek melletted az örök életben;
és mégis, a néped kedvéért szívesen élnék tovább jó
egészségben.
Megkínzott, önmagából kivetkezett arcát Sidney felé
fordítja.
– Úgy örülök, hogy itt vagy mellettem – suttogja, majd
újra elalszik.
Mindjárt hat óra. A vihar két teljes órán át tombolt, és
őfelsége másodszor is felriadt. Henry Sidney és dr. Owen
ül kétfelől mellette, én ott maradtam az ágy lábánál.
Időközben csatlakozott hozzánk Edward káplánja, aki
tompa, egyenletes hangon olvas fel lelki vigaszt nyújtó
részleteket a Szentírásból. Mindenki tudja, hogy a szobára
hulló árnyékok közt már ott leselkedik a halál.
A király beszélni próbál, de a gyengeség nem engedi;
végül el tud suttogni egy utolsó rövid imát. Henry Sidney
immár zabolátlanul zokogva emeli karjába a törékeny
testet, és magához szorítja, mialatt Edwardból elszivárog
az élet.
Aztán a reszelős lélegzet elhallgat, és Sidney
gyöngéden visszafekteti az élettelen testet a párnákra,
lezárja a szemét, és a mozdulatlan mellkason
összekulcsolja a két kezet. Éppen ekkor robajlik fel a
komor égen egy hatalmas erejű mennydörgés. Az
elkövetkező hetekben a babonaságban felnőtt tudatlan nép
azt állítja majd, hogy a zivatart az öreg Harry király
szabadította ránk, amiért a végrendeletét megmásították.
Lady Mary

Hoddesden
1553. július 6.
Kora este éppen közeledünk Hoddesden széléhez,
amikor látjuk, hogy egy bőrig ázott, sárral összefröcskölt
hírnök üget felénk. Azt mondja, Sir Nicholas Throckmorton
küldte, aki egyik leghívebb barátom az udvarnál.
– Forduljon vissza, milady! – mondja sürgetőn a hírnök. –
Súlyos veszély fenyegeti! Ellenségei tőrbe akarják csalni!
Nem kell, hogy kétszer mondja. Gyorsan rövid levélkét
firkantok a császári követnek, és tájékoztatom: mihelyt
értesülök a király haláláról, királynővé óhajtom nyilváníttatni
magam. Ezután megfordítom lovamat, és szélvészként
száguldók az éji sötétben derekasan megerődített norfolki
váram, Kenninghall felé, és mihelyt odaérek, összehívom
hűséges kelet-angliai hűbéreseimet, hogy megsegítsenek.
John Dudley, Northumberland hercege

A greenwichi palota
1553. július 7.
Alapvetően fontos, hogy továbbra is úgy tegyünk, mintha
a király még élne, jóllehet már napok óta zsong az egész
udvar halála hírétől. Ám a megszokott étkezési időben
most is meghozzák a tálakat a királyi lakosztályba, az
aggódó követekkel pedig közlik, hogy őfelsége egyelőre
pihen, de mihelyt jobban lesz, fogadja őket. Szerintem De
Scheyfve például egy szót sem hisz ebből, de a
diplomáciai etikett nem engedi, hogy megcáfoljon.
Pillanatnyilag az a kérdés, hogy mit kezdjünk a király
holttestével. A lehető legtovább titokban kell tartanom a
halálát, legalább addig, amíg Lady Maryt el nem fogtuk.
Szerencsére éppen úton van az udvarhoz. Mihelyt őrizetbe
vettük, nyugodtan királynővé nyilváníttathatom Lady Jane-t;
akkor már nem kell tartanunk Mária bosszújától, sem attól,
hogy támogatókat vagy éppen egy egész hadsereget
toboroz magának.
Egyelőre azonban a király teteme még mindig az ágyán
fekszik, s ebben a hőségben már bomlani kezd. Tovább
nem maradhat itt. A megfelelő külsőségek közötti
felravatalozásról és a szertartásos temetésről ez idő szerint
szó sem lehet, sőt még titokban sem temettethetem el a
Westminster-apátságban, melyet őfelsége a maga
sírhelyéül kijelölt, mert kínos kérdések hangozhatnak el. A
legjobban attól félek, hogy a tanácsurak boncolást
követelhetnek. Egy dolog az utódlási rend megváltoztatása,
de felkent uralkodót megmérgezni, az már más tészta, és
akasztás, kerékbe törés, valamint felnégyelés jár érte. Még
az én hatalmam és befolyásom sem lenne elég, hogy egy
ilyen leleplezést élve megússzak.
Amikor a bezárt hálószoba bűze már az előtérben is
egyre érezhetőbb, belátom, hogy gyorsan kell
cselekednem. Az évek során szükségesnek és
hasznosnak bizonyult, hogy bizonyos kétes hírű elemeket is
a zsoldomban tartsak. Négy ilyen zsiványt rendelek a
dolgozószobámhoz, és kettesével bocsátom őket színem
elé.
Az első pároshoz így szólok:
– Fejenként húsz aranykoronát kaptok, ha szert tesztek
egy tizenöt év körüli fiú friss tetemére. Aranyvörös haja
legyen, és vékony testalkata. Rátok van bízva, hogyan
intézitek, de figyelmeztetlek benneteket, a testen nem lehet
nyoma erőszaknak. Tegyétek koporsóba, szögezzétek rá a
koporsó fedelét, rejtsétek el a palota parkján túli erdőben,
és utána gyertek egyenesen hozzám.
– Mikorra óhajtja, milord? – kérdi egyikük.
– Ma estére. De minden parancsom szerint legyen.
A második két gazfickót, akik állatiasabbak és
bárgyúbbak az előző párosnál, arra utasítom, hogy a királyi
hálószobában fekvő holttestet helyezzék ólomládába, a
ládát pecsételjék le, és az éjszaka leple alatt ássák el, de
minél gyorsabban, a greenwichi nagy parkban.
– Igaz is – teszem hozzá –, ha eszetek van, kössetek
kendőt az orrotok köré. Mind a kettőtöknek húsz korona
néz ki, ami a munka megfelelő elvégzése után üti a
markotok, de figyelmeztetlek: ha teremtett embernek egy
szót is fecsegtek a dologról, fabatkát sem ér az életetek.
Rajtatok lesz a szemem.
És így történt, hogy őfelsége, a néhai VI. Edward király
örök nyughelye egy sekély és jelöletlen sír lesz a greenwichi
parkban, míg a meggyilkolt deptfordi kőművestanonc
felismerhetetlenné balzsamozott holttestét később
fejedelmi pompa közepette temetik el a Westminster-
apátság VII. Henrik-kápolnájában, a Tudor-dinasztia
megalapítójának lábánál.
A greenwichi palota
1553. július 8–9.
 Minden balul sül el. Jelentik, hogy Lady Mary kisiklott a
csapdából, így hát minden további késedelem nélkül hozzá
kell látnom terveim megvalósításához. Ezért magamhoz
rendelem London polgármesterét a városatyákkal és az
ispánokkal egyetemben, és zárt ajtók mögött fogadom
őket.
– Polgármester úr, uraim, súlyos közlendőim vannak –
jelentem be. – Őfelsége a király, Isten nyugosztalja, távozott
az élők sorából. Hogy megőrizze birodalmában az igaz
protestáns hitet, halálos ágyán új kisegítő megoldást
fogalmazott utódlásának kérdésére, és unokanővérét, Lady
Jane Greyt nevezte meg örököseként. Ennek megfelelően,
uraim, a nevezett hölgyet rövid időn belül királynővé
nyilvánítjuk.
Jó eszű, sikeres férfiakkal állok szemben, akik járatosak
a törvény és az üzleti élet dolgaiban, ilyen emberekre épült
fel London városa. Most azonban üres, értetlen arccal
merednek rám.
Elsőnek a polgármester őlordsága szólal meg.
– Tisztesség ne essék szólván, kegyelmes herceg, ki az
a Lady Jane Grey?
– Lady Jane Grey VII. Henrik király dédunokája és a
boldogult VIII. Henrik király dédunokahúga. Erényes, művelt
teremtés, a protestáns hit büszkesége.
– És mi lesz Lady Maryvel? – kérdi az egyik városatya. –
Hát Lady Elizabethtel? Mi a helyzet Henrik király két
leányával? Az ő igényük nem jogszerűbb?
Elfojtom növekvő ingerültségem és aggodalmam, az
ajkamra mosolyt erőltetek.
– Henrik király, ha még emlékeznek, mindkettőjüket
fattyúnak minősítette. Lady Mary hitbuzgó katolikus, Lady
Elizabeth hovatartozása pedig bizonytalan. Lady Jane
azonban meggyőződéses, hithű protestáns, és néhai
felséges urunkat éppen ez vezérelte, midőn megmásította
királyi atyja végakaratát. Én pedig bizonyos vagyok benne,
hogy ha megismerik Lady Jane-t, aki fiatal, tanult,
kellemetes külsejű, és minden női erénnyel ékes,
egyetértenek majd őfelsége választásával. Nincs nála
rátermettebb személy Anglia trónjára.
Az urak immár bólogatnak, sőt egyesek nyíltan
helyeselnek is.
– Még két dolgot, uraim – emelem fel a kezem. – Meg
kell esküdniük, hogy minderről sehol sem ejtenek szót,
különben Mária megneszeli, mi készül, és a császárhoz
fordul segítségért. Másodszor pedig… – Itt hatásszünetet
tartok, és összehúzom a szemöldököm. – Ha kiderül, hogy
bárki becsmérelni merte Lady Jane-t – akiből hamarosan
Johanna királynő lesz –, az illetőnek felségsértésért kell
felelnie.
Most aztán megfogtam őket. Ezek után kétszer is
meggondolják, mielőtt az elhunyt király utódlási
rendelkezését gáncsolni merik.
A polgármester előbbre lép.
– Kegyelmes herceg, azt hiszem, társaim nevében is
biztosíthatom, hogy fenntartás nélküli hűséggel vagyunk a
kiváló Lady Jane, mint leendő uralkodónőnk iránt.
– Úgy van, úgy van! – visszhangozzák sietve a többiek.
Titkon gratulálok magamnak. Az első akadályt sikeresen
átugrattuk.
Ezután a Towert, a királyság első számú erődítményét
biztosítom: mostantól egy derék szövetségesem, Lord
Clinton lesz a parancsnoka, és elrendelem, hogy
végeztessen ki jó néhány ott őrzött katolikus foglyot, Mária
ennyivel is kevesebb lehetséges támogatóra számíthat.
Fiamat, Lord Robert Dudley-t már megbíztam, hogy vegye
üldözőbe és érje utol Máriát, és hozza haladéktalanul
Londonba. Akkor majd gondom lesz rá, hogy ugyanúgy
járjon, mint towerbeli hívei.
Robert máris biztató híreket küld: gyors iramban tart
északnak. Következő üzenete azonban nem ilyen kellemes.
Máriát valamilyen áruló figyelmeztette közeledésére, és a
nő kisiklott a markából: szolgálónak öltözve nagy
sebességgel elszáguldott egy helyi kísérő nyomában, akit
egy ottani követője bocsátott rendelkezésére. Azóta, úgy
hírlik, már el is jutott Kenninghallba. Imádkozom, hogy
Robert előbb érjen oda, mintsem támogatóit
összetrombitálhatná.
A király haláláról egyedül De Scheyfve értesíthette
Máriát. Hogy ő honnan tudta meg, fogalmam sincs, a
lényeg az, hogy Mária már tudja, mi az igazság. Kiviláglik
ez abból a levélből, amelyet az államtanácsnak írt, és
amelyet most adtak át nekem. Dölyfösen, királynői
szóhasználattal fejezi ki csodálkozását és felháborodását,
amiért nem tájékoztattuk öccse haláláról, és nem kiáltottuk
ki királynőnek, majd kinyilvánítja törvényes jogát a koronára.
Levele végén az Istennel és ővele szembeni kötelességünk
nevében felszólít, hogy haladéktalanul tegyük közhírré trónra
lépését.
Ehelyett már megparancsoltuk London püspökének,
hogy jövő vasárnapi, Szent Pál Keresztjénél tartandó
szabadtéri prédikációjában nyilvánítsa mind Máriát, mind
Erzsébetet fattyúnak.
Ám még most sem szánom rá magam, hogy a király
halálát közhírré tegyük. Még elő kell készítenünk a talajt
Lady Jane trónra lépéséhez, vagyis újfent időre van
szükség.
Lady Jane Dudley

Chelsea és Syon House

1553. július 9.
Szép, verőfényes nap van, a kertben olvasok, amikor
késő délután Northumberland lányának, Lady Mary Sidney-
nek az érkezését jelentik. Anyám máris hívat a
fogadóterembe. Nagy meglepetésemre a sötét hajú,
pajkos szemű szépség, a király legbizalmasabb barátjának
a felesége melegen üdvözöl, a bók után kétfelől meg is
csókol. Azt hittem, hogy az egész Dudley család számára
persona non grata vagyok.
– Asszonyom – közli nagy nyomatékkal Lady Sidney –,
azzal az üzenettel jöttem, hogy ma este jelenjen meg a
Syon House-ban, és tegyen eleget őfelsége a király
kegyedet illető parancsának.
Megérzem, hogy ez az, amitől féltem, és máris résen
vagyok. Hátrálok egy lépést.
– Sajnálom, milady, de újabban sokat betegeskedtem,
és még gyenge vagyok az utazáshoz.
Lady Sidney azonban nem vesz tudomást
tiltakozásomról.
– Attól tartok, asszonyom, hogy nem engedhetek. Velem
kell jönnie, mégpedig édesanyja őladysége társaságában.
– A hangnem megváltozott: ellenkezésnek immár nincs
helye. – Kérem, készüljenek fel, de minél gyorsabban!
Reszketve menekülök a szobámba.
– Nem mehetek… – mondom szinte megzavarodva
Ellen asszonynak. – Maga is kitalálhatja, mi fog történni.
Hiszen tudja: én nem akarom, hogy ehhez közöm legyen.
Ellen asszony természetesen mindent megért, és
nyugtatni próbál, de rólam most minden lepereg.
Olyan nagyon egyedül vagyok… Senkitől nem várhatok
segítséget. Mintha egy csónakba lépnék, amely örvénybe
fog keveredni, de én nem tudok sem elszaladni, sem a
csónakból még időben kiugrani. Merev arccal, némán, de
minden ízemben reszketve tűröm, hogy Ellen asszony rám
adjon egy ezüsttel szegett fekete bársonyruhát, majd
befonja és feltűzze a hajam, és ráhúzzon egy apró
gyémántokkal és gyönggyel kivarrt francia főkötőt. A
tükörben fehér az arcom, a szemem elgyötört. Így szakadok
el hálószobám biztonságától, majd hagyom, hogy Lady
Sidney a várakozó, Dudley-címerrel díszített bárkához
vezessen. Megtudom, hogy a Suffolk-ház bárkája, amely
anyámat a Syonba viszi, már néhány perccel korábban
elment.
A rövid vízi utazás alatt egyikünk sem szólal meg.
Közben felötlik bennem, hogy végzetem elől csak úgy
menekülhetnék el, ha belevetném magam a sötét vízbe,
hadd sodorjon magával, minél messzebb azoktól, akik ily
galádul akarnak visszaélni személyemmel. De nem teszem
meg. Úgy látszik, éntőlem már semmi sem telik ki. A Syon
lépcsőjénél szállunk ki. Dudley-libériás háznagy kalauzol a
házig. Amikor az üres nagyterembe lépünk, egy ideig
várnunk kell, majd hirtelen feltárulnak az ajtók, és bevonul
az egész államtanács, az élen Northumberlanddel. Az urak
sorban meghajolnak előttem és Lady Sidney előtt; arcukról
leplezetlen érdeklődést és kíváncsiságot olvasok le. Csend
támad, majd Pembroke grófja és Huntingdon grófja
közeledik felénk, hogy aztán, leírhatatlan elkeseredésemre,
letérdeljenek előttem, majd egymás után nagy
reverenciával kezet csókoljanak.
Hogy mernek így megtisztelni? Nem nekem jár ez a
hűbéresi hódolat, és méltó sem vagyok rá. De tisztában
vagyok a céljukkal, és csak azért is a sarkamra állok. Ez
így nem mehet tovább! És mégis: amikor Northumberland
hozzám lép, és felkér, hogy fáradjak át vele a
fogadóterembe, eszelős félelem lesz úrrá rajtam. Ezek
valóban komolyan gondolják!
Riadalmam csak nő, amikor meglátom az üres trónt,
amely egy bíborszín mennyezetű emelvényen áll. A terem
zsúfolva van rangsor szerint felsorakoztatott lordokkal,
ladykkel és udvaroncokkal, mind feketében. A herceg
satuba fogja a karom, úgy kormányoz keresztül a tömegen,
közben homályosan érzékelem, hogy mindenki meghajlik
előttem. Viharosan dobog a szívem, különösen, amikor a
szüleimet is felfedezem; mindketten diadalmas mosolyt
sugároznak felém. Aztán megpillantom Northumberland
hercegnét, amint vékony ajka kissé felkunkorodik, és
Guilfordot, csinos, de feslett arcán mindentudó, gúnyos
vigyorral.
Rémületem hullámai mind magasabbra csapnak. A
fejemben kellemetlen zúgás támad, és kétségbeesve
nézek körül, kitől várhatnék segítséget életem e
legnagyobb megpróbáltatásának órájában. A rosszullét
elmúlik, de gyenge és bizonytalan maradok. Hatalmas
erőfeszítéssel próbálok úrrá lenni magamon, mert attól
félek, elájulok, vagy éppen holtan esem össze e rengeteg
ember szeme láttára. Erőért és útmutatásért imádkozom:
kérem az Istent, nyilvánítsa ki akaratát e súlyos ügyben.
Ekkor felötlik bennem: talán éppen ezt az utat jelölte ki
számomra a Mindenható a maga bonyolult, áttételes
módján. Lehetséges, hogy egy magamfajta szegény,
gyönge edényt választott volna eszközéül? Az Úr útjai oly
titokzatosak, hogy a halandók néha nem igazodnak el
rajtuk. Honnan tudjam, hogy az, ami történik, az Ő akarata-
e avagy az ördög műve? Olyan kétségbeesetten szeretném
megérteni Őt! De a reményt nem adhatom fel, és
imádkoznom kell, hogy küldjön valamilyen jelet.
Remegve állok meg az emelvény lábánál, majd
Northumberland megfordít, hogy szemben legyek a
sokasággal. Mélységes csend lesz, a herceg pedig
messze csengő hangon kezd szónokolni.
– Mint az államtanács elnökének, nekem jut osztályrészül
a szomorú kötelesség, hogy valamennyiüknek kihirdessem
a legkegyesebb és legmagasztosabb felség, VI. Edward
király halálát. – Itt szünetet tart, hogy ki-ki megemészthesse
e nagy horderejű, rettegéssel várt hírt. Ó, az a szegény fiú!
Mennyire sajnálom… De most nem sírhatom el magam.
Alig néhány jelenlévőn látszik meglepődés; a legtöbben
bizonyára már hallottak a király elhunytáról, vagy
megsejtették.
Nyomorúságomban bénultan hallgatom, amint a herceg
tovább kántál. Dicsőíti a néhai király erényeit, és ecseteli,
mily keresztényi módon fogadta a halált. Aztán következik,
ami elodázhatatlan. A boldogult felség a maga
bölcsességében – így Northumberland – új végrendeletet
írt, amelyet a parlament majd törvényerőre emel. E
végrendeletben kitagadta nővéreit, és kinyilvánította, hogy
mindazok, akik a nevezett személyeket az ő jog szerinti
örököseinek tartanák, Istent és a birodalmat árulnák el.
Minden szem rám szegeződik, Northumberland pedig –
ó, micsoda rettenet! – felém fordul.
– Tudja meg mindenki, hogy őfelsége ladységedet
nevezte meg mint az angol korona örökösét – jelenti be. –
Egyszersmind úgy rendelkezett, hogy törvényes
leszármazottak esetleges hiányában ladységedet az
utódlás rendjében a húga kövesse.
Mindenki hallgat. Én magam halálosan felzaklatva állok
ott. Szédelgek a herceg szavainak súlyától, és nem találok
sem szót, sem mozdulatot, amivel kifejezhetném
érzelmeimet. A herceg azonban beleegyezésnek tekinti
hallgatásom, és elmosolyodik.
– Úrnőm, a tanács lordjai, a főnemesség, valamint a
bírák egyhangúlag elfogadták jogcímét – immár csak az
van hátra, hogy ladységed köszönettel igent mondjon a
magas tisztségre, amellyel a mindenható Isten, minden
koronák és jogarok egyedüli adományozója kitüntette, és
amely magasztos kegyért ladységed soha nem lehet elég
hálás. – Itt a herceg elhallgat, és a mosolya egyre
mesterkéltebb lesz; bizonyára zavarja, hogy én a jelek
szerint továbbra sem lelkesedem jó szerencsémért. – Ezért
– folytatja – kívánatos lenne, ha ladységed emelt fővel,
szívbéli örömmel vállalná Anglia királynőjének nevét, címét
és méltóságát, és elfogadná tőlünk azt a hódolatot,
amellyel hamarosan az egész ország elárasztja. – És
végezetül térdre ereszkedik, majd ugyanezt teszi minden
jelenlévő, mígnem én vagyok a teremben az egyetlen, aki
állok, és lenézhetek a lehajtott fejek tömött soraira. – Nincs
közöttünk senki, aki ne ontaná készségesen a vérét
felségedért, és ne vállalná, ha kell, a halált is! – biztosít
színpadiasan Northumberland, bár szavait nem hallom
tisztán. Hullámokban tör rám a szédülés és a hányinger,
mígnem ájultan roskadok a földre.
Amikor magamhoz térek, még mindig ott heverek.
Elszörnyedve döbbenek rá, hogy senki, még az anyám
vagy a férjem sem mozdult meg, hogy segítségemre
siessen. Hát ilyen az, ha valakiből király lesz? Egyedül
vagyok, reménytelenül egyedül, és ez így lesz, ameddig
csak élek. Az elviselhetetlen felismerés hatására minden
önuralmam cserbenhagy. Továbbra is a földön fekve
karomba temetem a fejem, és szánalmasan elsírom
magam; a görcsös zokogás egész testemet marcangolja.
Ami itt folyik, annak nem volna szabad megtörténnie!
Valamennyien, akik itt vagyunk, elkárhozunk, és a pokolra
jutunk, még én is, aki csupán kényszer hatására lettem
cinkos ebben a gaztettben.
Northumberland szenvtelenül tekint le rám. Minden
bizonnyal kerge kis csitrinek tart, aki nem becsüli meg
szerencséjét, de egyetlen mozdulattal sem próbálja
megfékezni kitörésemet, amelyet ebben a helyzetben
nyilvánvalóan az illetlenség és a fegyelmezetlenség
netovábbjának tekint. Meglehet, a többiekkel együtt azt
hiszi, Edward rokonom halálhíre kavart fel ennyire, de bízik
benne, hogy hamarosan észbe kapok, és belátom, hogy
viselkedésemmel minden illemszabályt megsértek.
Mi értelme a sírásnak, ha senki sem vesz róla
tudomást? Zokogásom elhalkul, és amikor felfogom, hogy
az egybegyűltek közül senkit sem érdekel az állapotom,
megtörlöm a szemem, és felülök. A herceg a kezét nyújtja,
hogy felsegítsen, én pedig imbolyogva feltápászkodom, és
egyszer csak kristálytisztán, nagy erkölcsi bizonyossággal
tudom, mit kell tennem.
– A koronához nekem nincs jogom – jelentem ki, és
magam is csodálkozom, milyen magas, éles gyerekhang
tör fel a torkomon. – Semmi közöm az egész eljáráshoz.
Mária a törvényes örökös!
A termen döbbenet és izgalom fut végig.
Northumberlandnek villog a szeme a dühtől. El sem hiszi,
hogy vele, a nagyhatalmú herceggel dacolni mer egy bikfic
gyereklány. Alighanem biztosra vette, hogy könnyen elbánik
velem.
– Felséged bűnt követ el önmaga és családja ellen! –
kiáltja fülsértő erővel, majd csatlakoznak hozzá a szüleim
is, akik ugyanígy meg vannak rökönyödve.
– Hálátlan teremtés! – mennydörög vörösre gyúlt képpel
az apám. – Elfelejtetted, mivel tartozol nekünk, akik részt
vettünk e nagyszabású terv megvalósításában? És akkor
még nem szóltam arról, hogy engedelmeskedned kellene
az elhunyt felség végakaratának, valamint alattvalóid itt
megjelent színe-virága elhatározásának!
– Azt fogod tenni, amire utasítanak! – sziszegi az
anyám.
– Azt kell tennem, amire lelkiismeretem utasít – mondom
elszántan. Bármily ellenséges ez a gyülekezet, bármilyen
gyenge a testem, és bárhogy szorongok, igenis állni fogom
a sarat.
– Azt hiszi, az áldott emlékű Edward királyt istentelen
szándék vezérelte, amikor így rendelkezett? – kérdi a
herceg. Érződik, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy
türelmet tanúsítson.
– Beteg volt, és nem volt ép eszénél – felelem
állhatatosan. – És minden arra vall, hogy legyűrték azok,
akik csak a saját érdekeiket nézik.
A nagyhatalmú Northumberlandet szemlátomást
megzavarja szókimondásom; nem hinném, hogy élete
folyamán sokan mertek volna így szembeszállni vele –
tanácsostársai semmiképpen. És itt vagyok én, éretlen kis
fruska, akinek apjaként kellene őt tisztelnie, és mégis
nyíltan utal rá, hogy őhercegségét a haszonlesés és az
önérdek vezérli.
Szüleim ismét megszólalnának, látszik, hogy újabb
rohamra indulnának ellenem, ám ekkor apja biccentésének
jelére Guilford lép elő, és kezét a karomra teszi.
Visszahőkölök érintésétől, Guilford azonban kitart
szándéka mellett. No persze férjemként ő is érdekelt
benne, hogy engedelmeskedjek, és a herceg, semmi
kétség, már jó előre betanította. Ó, milyen megható, amint
a daliás ifjú férj gyöngéden emlékezteti makacskodó
feleségét a kötelességére!
– Édes Jane… – mondja meleg szeretettel, és már
tudom, hogy szerepet játszik. Következő szavai leleplezik,
hogy betanult szöveget mond, amelyet bizonyára egész
nap gyakorolt. – Kérlek, gondolj kötelességedre, és fogadd
el a magas tisztséget, amelyet Isten a maga végtelen
bölcsességében neked juttatott. Jól tudom, hogy
születésed, képzettséged és hitbuzgalmad okán
mindenkinél alkalmasabb vagy rá, és napnál világosabb,
hogy az Úr téged jelölt ki hűséges népe megváltására.
Álmélkodva meredek rá. Ha egy szamár szólalt volna
meg, azon sem lepődnék meg jobban.
– A koronához nekem semmi jogom – ismétlem meg.
– Gondolkodj! – prédikál tovább Guilford, miközben apja
szúrós szemmel figyeli. – Gondold meg, mennyi jót tehetnél
az igaz egyházért, és vedd észbe azt is, mi történne
vallásunk jámbor híveivel, ha Mária lépne trónra. Ha a
koronát visszautasítod, te leszel felelős a sorsukért.
Gondold meg ezt, Jane!
 Isten olykor valóban különös szócsöveket választ, mert
soha nem hittem volna, hogy Guilford szavai ilyen erővel
találnak szíven. A herceg is szokatlan elragadtatással néz a
fiára. Guilford talán többet mondott, mint amennyit belé
sulykoltak, az azonban bizonyos, hogy bennem sikerült
elültetnie a kétség magvát. Az egybesereglett udvaroncok
lélegzetvisszafojtva várják, mi lesz a válaszom.
Igyekszem összeszedni gondolataimat. Megingat az
eshetőség, hogy igaz protestánsok szenvednek majd
üldöztetést a hitükért; Mária uralkodása alatt erre minden
bizonnyal sor kerülhet. Balsorsukon máris megesik a
szívem. A férjem igazat beszél: sorsuk valóban a
kezemben van.
Mit tegyek, Uram? – imádkozom hangtalanul. Minden
tekintetben alkalmatlan vagyok erre a magas hivatalra,
amely meg sem illet, de mi lesz választottaiddal, ha nemet
mondok? Könyörgök, vezérelj, mutasd meg nekem, milyen
útra lépjek!
– Imádkoznom kell Istenhez, hogy megvilágosítson! –
mondom, és térdre hullok.
Bár a szemem lehunyva, mindenki tanúja lehet
vívódásomnak. A csata azonban hamar eldől: végre
megértem Isten akaratát. Az igaz hit fontosabb, mint egy
kétes értékű cím. Kötelességem, hogy védelmezőjeként
lépjek fel – más útra nem léphetek. Ki kell innom ezt a
keserű poharat. A végzetes döntés megérett bennem.
Northumberland helyeslő tekintetétől kísérve kinyitom a
szemem, és Istent hívom tanúul:
– Ha törvényes jogom van arra, amire felkértek, úgy Te
adj nékem, mindenható Isten, erőt és tehetséget, hogy a Te
szolgálatodban, a Te dicsőségedre és az ország javára
uralkodhassam.
Nagy erőfeszítéssel felállók, felmegyek az emelvényre,
és a bársony karfába kapaszkodva helyet foglalok a trónon.
A herceg meghajlik, és kezet csókol. Látszik, mennyire
megkönnyebbült – de a bosszúság sem tűnt el az arcáról.
Amikor lenézek lehajtott fejére, végighullámzik rajtam az
undor, és legszívesebben elrántanám a kezem. El is
határozom, hogy a legelső alkalommal lerázom magamról
az egész gyűlölt Dudley családot.
Hűvös biccentéssel nyugtázom a herceg hódolatát.
Northumberland ekkor a háttérbe vonul, és átadja helyét a
tisztelgésre jelentkező lordok és más tisztségviselők
hosszú sorának. Némi élvezettel nézem, amint Guilford is
letérdel előttem. Újabb elhatározás fogamzik meg bennem:
ha a jövőben nem tanúsít irántam kellő tiszteletet és
udvariasságot, úgy elkergetem.
Apám tekintetében, amikor fejet hajt, izzik a düh, és a
bajsza alatt azt morogja: – Szépen megtáncoltattál
bennünket, kisasszony! – Anyám a diadal pillanataiban is
tartogat néhány fullánkot, és ragaszkodik hozzá, hogy az
övé legyen az utolsó szó. Az oldalamra áll, és azt suttogja:
– Hiába lettél királynő, a szüleidnek most is
engedelmességgel tartozol. És e mai csapnivaló
teljesítményed után elvárom, hogy megembereld magad.
Mindnyájunkra szégyent hoztál. – De bármily furcsa: csípős
szavai már nem érdekelnek. Felismerem, hogy új
helyzetemnél fogva módomban áll, hogy tudomást se
vegyek róluk. Egy előnye lesz az uralkodói címnek, ha több
nem is: kellő távolságban tarthatom magamtól a szüleimet,
különösen az anyámat, és csak merjenek ellenkezni!
Ez azonban csekély kárpótlás az egész valómat
felkavaró sejtelemért: a tisztes indokok ellenére sem lett
volna szabad elfogadnom a koronát, amely törvény és jog
szerint soha nem lesz az enyém. Attól félek, rosszul
választottam, de most már késő. Életem legsúlyosabb
döntését hoztam meg; kijelöltem életem további útját, és
bármilyen viharok fenyegessenek, bármennyire furdaljon a
lelkiismeret, többé nem térhetek le róla. Legföljebb arra
törekedhetek, hogy jó és irgalmas szívű királynő legyek, és
az igaz hit bajnoka.
 Fölötte különös érzés, hogy itt trónolok a magasban, és
hallgatom, ahogy titkos tanácsom – igen, az én tanácsom –
tagjai a legmélyebb tisztelettel ismertetik másnapi,
Londonba való ünnepélyes bevonulásom részleteit. Noha
az új uralkodók a hagyomány szellemében végig szoktak
vonulni a City utcáin, hogy fogadják alattvalóik
üdvrivalgását, tanácsosaim úgy vélik, hogy ezúttal –
tekintettel a Mária részéről fenyegető veszélyre – elegendő
lesz, ha közhírré teszik trónra lépésemet, és utána
beköltözöm a Towerba. Northumberland szerint számomra
és a tanács számára egyelőre a Tower a
legbiztonságosabb, és ily módon eleget teszünk annak a
másik ősi szokásnak, miszerint az új uralkodókat a
koronázást megelőzően ott kell elszállásolni.
Nem vitatkozom ezekkel az intézkedésekkel: olyan
érzésem van, mintha mindez valaki mással történne, és
nem engem érintene. Azt sem merem megkérdezni, mi a
szándékuk Máriával, amikor majd utolérik. Ha ugyan
utolérik. Mert ha Mária kijut a tengerpartra, elhajózhat a
császár birtokolta területekre, és ott sereget toborozhat,
hogy érvényesítse trónigényét – katolikus sereget, amely
akár újra Róma igájába kényszeríthetné az országot. A
puszta gondolat is elegendő, hogy megerősítsen
döntésemben.
Későre jár, és e nehéz nap kiszívta belőlem az erőt.
– Lordjaim, most visszavonulok – jelentem be, és a
tekintélyt parancsoló hangnem nem csak hallgatóságomat
lepi meg, magam csodálkozom rajta a legjobban.
A többiekkel együtt Guilford is feláll. Az elmúlt órák során
állandóan ott lebzselt mellettem, és ez egyre jobban
ingerelt; mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy ez ellen
csak akkor védekezhetnék, ha a nyilvánosság előtt durván
ráripakodnék, ami természetesen megbocsáthatatlan
lenne.
– Engedje meg, úrnőm, hogy lakosztályába kísérjem –
mondja udvariasan, és nagy cirkalmasan meghajol. Az
arcába hulló fürtök sem rejtik el szeme kéjes felcsillanását.
Semmi kétség: izgatónak találja a lehetőséget, hogy Anglia
királynőjét teperje maga alá. Hárman is éberen figyelik
minden mozdulatomat: Northumberland, a felesége meg az
anyám. Nos, lassanként megtanulok színlelni. Nem adok rá
okot, hogy belém kössenek.
– Köszönöm, milord – mondom hűvösen, és kezemet
nyújtom férjemnek. Együtt vonulunk el a hajlongó
tanácsurak mellett, a kamarások kitárják előttünk a
fogadóterem ajtaját. Az ajtón túl már ott várakozik Ellen
asszony.
– Felség… – mondja, és megrémít mély, hivatalos
bókjával.
– Kísérjen tovább, kérem – felelem hálásan, majd
Guilfordhoz fordulok. – Elnézését kérem, milord, de e
hosszú nap fáradalmai túlságosan megviseltek. Jó éjt
kívánok. – Mögöttünk még nyitva a kétszárnyú ajtó, sorban
kiszivárognak a lordok is. Guilford kénytelen belenyugodni
vereségébe; nem kockáztathatja meg a szégyent, hogy
felesége a nyilvánosság előtt elutasítsa. Újból meghajlik, és
kezet csókol.
– Jó éjt, úrnőm – mondja többé-kevésbé engedékenyen,
de az arca elárulja, mennyire sértve érzi magát.
Johanna királynő

A Temzén és a Towerban
1553. július 10.
Valamivel déli tizenkét óra után a bárkákból álló kis flotta
ellöki magát a Syon lépcsőitől. Legelöl ülnek az
államtanácsosok és a királyi udvartartás tisztségviselői, s a
menet végén az angol királyi címerrel díszített állami bárka
szeli a hullámokat. Én a baldachinnal ellátott, kipárnázott
kabinban ülök, de a függönyt széthúzták, hogy alattvalóim
megpillanthassák az új királynőt. Ruhám és fejdíszem zöld-
fehérben, a Tudor-dinasztia színeiben tündöklik, arany
hímzésük és a rájuk tűzött ékkövek szikráznak a kora
délutáni napfényben. A mellettem ülő Guilford nagyszerűen
fest arannyal és ezüsttel szegett fehér selyemöltönyében.
Fogja a kezem, és meglehetősen túljátssza a figyelmes férj
szerepét. Ha még egyszer fejet hajt, amikor szólok hozzá,
sikítani fogok. De még a jelenléte is kevés ahhoz, hogy
elhiggyem: mindez valóban velem történik.
Mögöttünk izzad nehéz bíborbársony ruhájában az
anyám. Őt jelölték ki, hogy e nevezetes alkalommal az
uszályhordozóm legyen. Összepréselt ajka, merev tartása
elárulja, hogy még mindig elégedetlen velem, de kisebb
gondom is nagyobb, mint az ő véleménye.
Be kell vallanom, hogy csupa idegesség vagyok, mivel a
Cityből rossz hírek érkeznek. Ma reggel a királyi hírnökök
három helyen kiáltottak ki uralkodónak: a cheapside-i
Eleonóra-keresztnél, a Tower Hillen és a Westminster
palota előtt – a nép azonban néma csendben,
rezzenéstelen arccal fogadta a bejelentést. A herceg
fegyveres csapatokat irányított Londonba az esetleges
zavargások elfojtására, ez azonban nem rettent vissza jó
néhány garázda fickót attól, hogy a folyó partjáról ne Mária
trónra léptét követelje. Büntetésül le fogják vágni mindkét
fülüket, és utána pellengérre állítják őket. A kezdet nem
valami biztató.
Miközben a bárkák lefelé siklanak a vízen, a part mentén
egyre többen sorakoznak, de éljenzést nem hallani. A
hangulat ellenséges, a legtöbben arcátlanul megbámulnak,
vagy hitetlenkedve tátják a szájukat. Hallgatásuk és
ellenszenvük megriaszt; nem is merek integetni vagy csak
egy biccentéssel is nyugtázni jelenlétüket. Az utazás
végtelen hosszúnak tűnik. Megkönnyebbüléssel pillantom
meg a távolban a Tower nagy, fehér tömbjét.
– Mindjárt ott vagyunk – jegyzi meg Guilford, merőben
fölöslegesen. – Most már fölveheted a vastag talpú
cipődet. – Felemelem a bárka fenekéről a tíz centiméterrel
megmagasított cipőt; ezt kell viselnem, hogy magasabbnak
tűnjek, és a hátsó sorokban állók is lássanak. Akik ezt
kitalálták, nagy tömegekre számítottak, de most már nem
hiszem, hogy sokan volnának kíváncsiak az eseményre.
Amikor a bárkák a Tower udvari kapuja felé közelednek,
a rakparton felsorakozott ágyúk fülsiketítő dörgéssel
üdvözölnek. Guilford kisegít a bárkából, anyám felemeli a
súlyos uszályt, aztán odaállok a díszes baldachin alá,
amelyet hat várakozó főrend tart. A tanács lordjaival a
nyomomban vonulok át a baldachin alatt a Towert övező
szabad térségen, amely legnagyobb ámulatomra zsúfolva
van emberekkel; mind a nyakukat nyújtogatják, hogy jobban
lássanak. És ami még bámulatosabb: néhányan meg is
éljeneznek.
– Isten óvja Johanna királynőt! – kiáltozzák, kalapjukat a
levegőbe hajítva. – Isten óvja felségedet!
Felvillanyozva és mosolyogva lépegetek tovább, bár a
térdem elgyengült, és a szívem vadul kalapál.
Végre feltűnik a palota kapuja. Itt a főkincstárnok, az
idős Winchester márki, valamint Sir John Bridges, a Tower
várnagya várakozik, hogy üdvözöljenek. A márki
nehézkesen térdre ereszkedik, hogy átnyújtsa a Tower
jókora kulcsait, de mielőtt átvehetnem a kulcscsomót, a
közelemben álló Northumberland elkapja, hogy ő adhassa
át. A mozzanat jelképes értelme nyilvánvaló: ő az, egyedül
ő, aki az uralkodás kiváltságaival felruház. Fortyog bennem
az indulat. Ez az arcátlanság már túlmegy minden határon!
Méltatlankodásra azonban nincs idő. Máris felkísérnek a
Fehér toronyba vezető lépcsőn. Az öreg vártornyot még
Hódító Vilmos építtette, hogy őrizze London városának
biztonságát. Továbbvonulunk a kihallgatási terembe.
Amikor belépek, az összetorlódott nemesek és ladyk
térdre borulnak. Megpillantom köztük Katherine húgom
bájos arcát; egyik oldalán az ifjú férj, a másikon az após,
Pembroke gróf látható. Amikor helyet foglalok a trónon,
apámuram és Northumberland lép elém, és térdre borulva
hivatalosan is üdvözölnek birodalmamban.
A formaságok lezárultával a herceg felszólítására a
Szent János evangélistáról elnevezett normann kápolnába
vezetem a menetet. Itt kell hálát adnom Istennek trónra
lépésemért. Amikor azonban az oltár előtt letérdelek
párnámra, rádöbbenek, hogy zavarosan örvénylő
gondolataim megakadályoznak az imádságban.
Kétségbeesetten próbálom visszaidézni a mély
meggyőződést, amely eltöltött, midőn a koronát
elfogadtam, és azt hittem, én leszek az eszköz, amelynek
segítségével Isten megmenti híveit. Hiába: most, amikor a
legnagyobb szükségem volna rá, a meggyőződés
cserbenhagy. Hogyan is adhatnék hálát Istennek a
koronáért, amelyre nincs törvényes jogom? Becstelenség
lenne, márpedig Istent soha nem téveszthetjük meg; és
mialatt betetőzöm bűnömet, elfordíthatja tőlem arcát. Mi
több: nem lehet, hogy azért nem tudok vele kapcsolatot
teremteni, mert máris jelzi, hogy kiestem a kegyéből?
Szívem mélyén jól tudom, hogy vétkeztem a törvényes
örökösnő, Mária ellen. Kifosztottnak és reménytelenül
magányosnak érzem magam. Ha Isten elhagyott, nem
tudom vonszolni ezt a terhet.
És mégis: vonszolnom kell, nincs segítség. Az udvar
felemelkedik, újabb ceremóniák következnek, és én
vagyok a főszereplő. Megfogadom: mihelyt magamra
maradok, térdre borulok, úgy kérek megbocsátást és
útmutatást. Így már sikerül összeszednem magam, és a
menet élén újból elindulok, ezúttal lefelé, vissza a
kihallgatási terembe. Megint felülök a trónra, de az
oldalamon nemcsak Guilford áll, hanem saját kérésemre
Ellen asszony is, aki ezentúl az első, személyem körüli
hölgy lesz. Mellette egy másik jó barátnő, Mrs. Tilney áll,
mostantól ő is legszűkebb környezetemhez tartozik.
Most Winchester márki és más lordok lépnek közelebb:
bársonypárnákon hozzák a koronaékszereket, melyeket ez
alkalomra vettek elő a Tower pincéjéből. Rámeredek a
koronára, melyet megboldogult dédnagybátyám, Henrik
király viselt; ő maga készíttette, mivel úgy ítélte meg, hogy
az elődei által viselt diadém nem ér fel az ő nagyságához.
Az ékkövek, melyekkel a koronát kirakták, a Plantagenetek
régi fejdíszéről valók; hunyorognak és villognak a
soktucatnyi gyertya fényében.
Ismét belém hasít a rémület. Ez nem az enyém! Bárki
bármit mond: nincs rá jogom! Ha elfogadom, a
szakadékkal incselkedem. Így hát, amikor a márki felemeli
a koronát, hogy a fejemre helyezze, visszahőkölök.
– Lordjaim – mondom látszólag határozottan, noha
minden inog bennem –, ezt a koronát soha nem kértem,
sem én, sem bárki, aki a nevemben felléphetett volna. – A
„nevemben” szót erősen hangsúlyozom, és közben
célzatosan nézek Northumberlandre. – Így hát, Lord
Winchester, ne is fáradjon azzal, hogy átnyújtsa, mivel
megismétlem: nem illet meg engem, és viselni sem fogom.
A herceg összevonja a szemöldökét, és ingerült képet
vág, Winchester azonban – nemhiába gyakorlott diplomata
– úgy tesz, mintha félreértené szavaimat.
– Felséged minden aggály nélkül elfogadhatja – mondja
nagyapós jóindulattal. – Csupán azt szeretném látni, illik-e
a fejére.
Érzem magamon Northumberland és a szüleim szúrós
tekintetét, és bátorságom inamba száll. Bólintok, mire Ellen
asszony előrelép, leveszi rólam a fejdíszt, és kibontja
hajfonataimat. Ezután teszi a márki a fejemre a koronát,
mire az udvari nép lelkes tapsviharban tör ki. Ismét
elgyengülök, és a trón karfájába kapaszkodom. Akárhogy
forduljon ezután: a dolog megtörtént.
Winchester szónokol valamiről, de alig figyelek oda, így
nem tudom, valóban kijelentette-e, hogy Guilfordnak is
rendel egy koronát. Később, amikor lakosztályomban
magamra maradok Ellen asszonnyal, kiderül, hogy jól
hallottam. Újabb mozzanat, amely bosszant és lehangol.
Bárcsak tisztább lett volna a fejem, akkor eleve világossá
tehettem volna, hogy eszem ágában sincs Guilford Dudley-
ból királyt csinálni.
A középső asztal díszhelyén ülök, de csak tologatom
tányéromon az ételt. A trónra lépésem tiszteletére rendezett
lakomán körülöttem élénken csevegnek a lordok meg a
ladyk, és szemlátomást remekül szórakoznak, míg én, a
társaság állítólagos középpontja, mintha testetlenül
lebegnék egy másik szférában. Jobbomon Guilford elunta,
hogy az odaadó férjet alakítsa, és inkább az anyjával
társalog, aki a másik oldalán ül, és időnként fagyos
pillantásokat lövell felém.
Bal oldalamon Northumberland foglal helyet. Látványos
jókedve kényszeredettnek látszik, mintha duzzadó
energiája lelohadt volna. Talán úgy érzi, nem korlátlan ura a
helyzetnek. Mária még mindig szabad, és ha Lord Robert
Dudley-t megelőzve külföldre menekül, az nagy
valószínűséggel háborút jelent. Apámnak az a véleménye,
hogy a jócskán leapadt államkincstár nem tudná fedezni az
Anglia elleni támadás elhárítását.
– Ha a császár Mária támogatása mellett dönt,
alighanem mind megnézhetjük magunkat – jósolja
borongva.
Én már elhatároztam, hogy Istenre bízom magam, és
nem leszek szorongásaim prédája. A herceg azonban nem
tudja leplezni aggodalmát. Arra számított, hogy
engedelmes, könnyen kezelhető eszköz leszek a kezében,
és bizonyára megzavarja, hogy ebben csalódnia kellett.
Feltett szándékom, hogy nem hagyom magam zsinóron
rángatni, és ezt már a kezdet kezdetén ki is mutatom. Ne
ringassa magát továbbra is abban a hitben, hogy
meghatározatlan ideig ő uralkodhat, mert nagykorúnak
óhajtom nyilvánítani magam, és az első adandó alkalommal
megszabadulok tőle és egész családjától. Az én koromban
már több király is nagykorú lett – Edward például tizenöt
évesen –, tehát semmi sem indokolja, hogy a herceg az én
nevemben uralkodjék. Tudja csak meg, hogy élni akarok a
hatalmammal, és azt fogom tenni, amit szükségesnek és
helyesnek tartok.
Az ebédlőt betöltő zsivaj már bábeli méreteket öltött,
amikor bejelentik, hogy hírnök érkezett Máriától. A hirtelen
csendben a herceg magához inti a hírnököt, és átveszi tőle
a levelet. Miután feltörte a pecsétet, és átfutotta az
üzenetet, feláll, sötét szemöldöke alatt a szeme villámokat
szór.
– Felség, lordok és ladyk, hallgassák meg az áruló
Mária mondókáját. – Hangosan felolvassa a kihívó levelet,
melyben a hercegnő először legdrágább öccse, a király
halálát siratja el, majd megállapítja: senki sem tehet úgy,
mintha nem ismerné a trónutódlási törvény cikkelyeit.
Ezután – végig királyi többesben – így folytatja:
Különösnek látszik, hogy öcsénk haldoklásáról
bennünket nem tájékoztatott.
Erős bizalmunk volt lordságod hűséges
szolgálataiban, mindazonáltal értesültünk
tanácskozásairól és erőszakkal kicsikart rendelkezéseiről.
Ha minderre politikai megfontolások indították,
megértjük, így hát higgye el, nemes lord, hogy kegyesen
elsiklunk tettei fölött, és azokért őszinte szívvel
megbocsátunk. Minek következtében kérjük és
felszólítjuk, hogy ama hűség nevében, mellyel Istennek
és személyünknek tartozik, intézkedjék, hogy jó London
városunkban és mindenütt másutt kihirdettessék az angol
királyságra való törvényes jogunk és uralkodói címünk, ez
lévén a kegyelmedbe helyezett további bizalmunk
feltétele.
A csendet, amely e szavakat fogadja, anyám és
Northumberland hercegné sopánkodása szakítja meg:
napnál világosabb, hogy Máriát előre figyelmeztették
tervezett letartóztatására, és le kell leplezni az áruló
személyét.
– Felháborító követeléseiről természetesen nem
veszünk tudomást – jelenti ki Northumberland. – Hogyan is
nyilváníthatnánk őt királynőnek, amikor az itt jelen lévő
Johanna királynőt már elismertük törvényes uralkodónknak!
– Majd váratlanul felém fordul. – Nyugodjék meg, úrnőm,
fiam, Lord Robert utol fogja érni Máriát, és őrizetbe veszi.
Higgye el, ennek a magányos nőnek nincs ebben az
országban egyetlen támogatója sem, és nem jelent
felséged trónjára semmilyen veszélyt. Most pedig felkérem
a nagyméltóságú lordokat és ladyket, folytassák az ünnepi
lakmározást.
Leül, ám merész szavai ellenére látszik, milyen
kényelmetlenül érzi magát. Azt is megfigyelem, hogy a
legtöbb tanácsosnak elment az étvágya, és a finom falatok
a tányéron maradnak.
A hírnök, aki még mindig az asztalunk mellett ácsorog,
feltűnően ideges. Hátunk mögött vigyázz-ban állnak a
Tower testőrei; Northumberland odainti magához az
egyiket.
– Börtönbe a fickóval! – mondja halkan, majd ismét rám
néz. – Úrnőm, még ma éjjel megbeszélésre hívom össze az
államtanácsot. Megszövegezünk és közhírré teszünk egy
okmányt, amely semmissé nyilvánítja Mária trónigényét,
hogy ezt a kérdést egyszer s mindenkorra levehessük a
napirendről.
– Remélem, milord, hogy ezúttal így is lesz – felelem
édeskésen.
A Tower királyi lakosztályai igen régiek, és a múlt
század óta csak nagy ritkán használták őket. Roskatag
pompájuk elmúlt idők nyomait viseli. Az élénk színű falakon
indigókék és cinóberpiros heraldikai ábrázolások láthatók,
a padlót kockás lapokkal kövezték, a keskeny, boltíves
ablakokat festett üveggel rakták ki, a berendezés gótikus
stílusú. A rendelkezésemre bocsátott lakosztály azonban
modernebb a többinél. Hálószobám falait cizellált mintázatú
textiltapéta burkolja, a mennyezetes ágynak hímzett
függönye van, a függőleges osztatú ablakok színes üvegeit
ólomszalagok fogják be. Az aranyozott lécekből álló
mennyezet alatt hancúrozó puttókat ábrázoló, finom művű
fríz fut körbe.
Miközben Ellen asszony megveti az ágyat, én
hálóköntösömben várakozom, hogy kikefélje a hajam.
Ekkor veszem észre, hogy a lenvászon párnahuzatokra a H
és az A kezdőbetűket hímezték.
– Kinek a kezdőbetűi lehetnek ezek? – tűnődöm.
– Úgy tudom, Henriket és Annát jelölik – mondja Ellen
asszony. – Legalábbis Mrs. Tilney így mesélte. Az
unokanővére Boleyn Annát szolgálta, amikor a koronázása
előtt ezekben a szobákban lakott – ennek úgy húsz éve
lehet már. A berendezés egyenesen az ő számára készült.
Mrs. Tilney szerint a tárgyalása előtt is ide költöztették.
– De fogoly létére hogyan lakhatott palotában? –
érdeklődöm.
– Csak az elején volt itt, azután, hogy halálra ítélték, a
várnagy házába szállították át. Az ottani ablakból nézte,
ahogy a Tower udvarán a vérpadot ácsolják. A munkások
olyan zajt csaptak, hogy ő és hölgyei az utolsó éjszakákon
aludni sem tudtak.
 Meleg az éj, én mégis megborzongok.
– Szegény hölgy… El sem tudom képzelni, mit
érezhetett. De azt mondják, bátran nézett szembe a halállal.
– Úgy bizony. Sok hibája volt, de gyávának senki sem
mondhatta.
– Azóta bizonyára nem sokan háltak meg itt.
– Csupán egyszer Edward király, úrnőm, a koronázása
előtti éjszakán.
Leülök, hogy Ellen asszony kezelésbe vehesse a
hajamat.
– Nem szeretem ezt a helyet – vallom meg. – Valahogy
felkavar. Annyi szörnyű dolog történt itt. Boleyn Anna…
Howard Katalin… a két kis herceg, akiket III. Richárd
megöletett… Aylmer azt beszélte, hogy a holttestük soha
nem került elő – vagyis a csontjaik még itt heverhetnek
valahol. A Tower gonosz hely, Ellen asszony. Boldog
leszek, ha elhagyhatom.
– Kíváncsi vagyok, hogy az mikor lesz – töpreng a
dajkám. – De az a legjobb, úrnőm, ha az ember nem
rágódik a múlton. Foglalkozzon kellemesebb dolgokkal.
– Hol találok olyat? – kérdezem tompán. Egyszer csak
nyílik az ajtó, és Guilford lép be, kezében gyertyával.
– Elmehet, Ellen asszony – mondja parancsolóm.
Rögtön látom, hogy be van rúgva.
– Nem, csak maradjon – jelentem ki határozottan.
– Istenuccse azt fogja tenni, amit én mondok, különben
kihajítom innen! – dünnyögi.
Csüggedten bólintok – ezt az összecsapást úgysem
halaszthatom a végtelenségig. Ellen asszony, fájdalma
együttérzéssel az arcán, térdet hajt és elsiet.
Izzó haraggal csapok le a férjemre.
– Hogyan merészel szembeszállni a parancsommal?! –
kiáltom. – Én tiltakoztam a korona ellen, de most, hogy
királynő vagyok, elvárom az engedelmességet, még
lordságodtól is!
 – Elfelejted – vág vissza –, hogy az esküvőnkön te
fogadtál nekem engedelmességet.
– Kinek a hatalma nagyobb: a férjé vagy az uralkodóé?
Úgy vélem, az utóbbié. Lordságod is esküt tett rá, hogy
hűségesen szolgálni fog. Vagy már elfeledte?
Guilford ekkor lefogja a karom, és a hálóingem alá
nyúlva megcsipkedi a testem.
– Ebben a hálószobában, hölgyem, én vagyok az úr, és
te azt fogod tenni, amit mondok. Remélem, érthetően
fogalmaztam. Csupán törvényes férji jogaimmal kívánok
élni, és ebben az országban nincs olyan törvény, amely ezt
megtiltaná, ajánlom tehát, hogy vágj hozzá jó képet. Elég
világos?
– Túlságosan is – sziszegem –, csakhogy én semmilyen
körülmények között nem vetem alá magam újabb
erőszaknak. A királynője vagyok, elég egy szót szólnom, és
a folyosón álló őrök azonnal kiteszik a szűrét. Akkor aztán
az egész világ megtudja, mennyit ér a mi házasságunk – és
az édesapja sem lesz boldog!
Guilford üde, rózsaszín arcát lángvörösre festi a düh.
– A világ, hölgyem, azt fogja megtudni, ki az a feleség,
aki megszegi kötelességét. Elfelejti, hogy én Anglia királya
vagyok, tehát ugyanilyen tisztelet és engedelmesség illet
meg.
Dölyfösségétől eláll a lélegzetem. Értek már mindent:
kibújt a szög a zsákból.
– Ó, nem, Guilford – jelentem ki, visszafojtva
indulataimat. – Ön nem király, és nem is lesz az soha;
ahhoz ilyen értelemben kellene utasítanom a parlamentet,
erre pedig soha nem leszek kapható. Ám ha megígéri,
hogy békében hagy – de csakis ebben az esetben –, akkor
esetleg megteszem hercegnek, ami sokkal több, mint
amennyit megérdemel.
Egy pillanatig úgy mered rám, mint aki nem hisz a
fülének, de aztán újra elönti a harag, és mint a kisgyerek,
aki lecsúszik a remélt édességről, tombolni kezd. A látvány
nem valami épületes.
– Igenis királyt fogsz csinálni belőlem! – visítja. –
Méghozzá parlamenti határozattal! Az apám majd
gondoskodik róla.
– Ebben ne is reménykedjen – mondom immár
higgadtabban, és ez még tovább hevíti indulatait. Tudom –
mint ahogy ő is pontosan tudja –, hogy ez az a vita,
amelyben soha nem kerekedhet felül. Bármekkora potentát
is az apja, még ő sem teheti Guilfordot királlyá az én
hozzájárulásom nélkül.
A csinos arcot eltorzítja a düh. Egész testében remegve
áll előttem, majd egyszer csak lármásan sírni kezd.
Utálkozva nézem.
– Megmondlak anyámnak! – hörgi könnyek közt, és
kiront a helyiségből.
Kimerülten roskadok le az ágyra. Minden erőm elfogyott,
az sem érdekel, mi lesz ezután, csupán aludni akarok.
Egyetlen vágyam, hogy gondjaimat, aggodalmaimat s az
engem üldöző szellemeket feledve átadjam magam a
mindent eltompító álomnak.
Alighogy belesüppedtem az áldott kábulatba, durván térít
magamhoz az ajtó csapódása. Northumberland hercegné
csörtet be, mint ágyú az ütközetbe.
– Hogy merészelt ilyet, asszonyom! – lihegi felém.
– És ön, asszonyom, hogy merészel így betolakodni a
hálószobánkba? – vágok vissza. Úgy érzem, viselkedésem
meglepően fenséges ahhoz képest, hogy még nem tértem
magamhoz.
– Akármennyire királynőnek érzi is magát, ne feledje,
hogy a férjem tette azzá, és ezért neki is, a családjának is
hálával és gyermeki engedelmességgel tartozik. Milord
ajánlatosnak tartja, hogy Guilfordból király legyen, és ön ezt
nem akadályozhatja meg!
Nekitüzesedve ugrom ki az ágyból.
 – Mióta határozza meg az alattvaló, hogy kiből legyen
király és kiből nem? A kinevezéshez nekem is és a
parlamentnek is hozzá kell járulnunk, és ki lenne olyan
ostoba, hogy koronát tegyen egy síró-rívó kölyök fejére?
A hercegnén látszik, hogy ha merné, legszívesebben
pofon ütne. Ennek híján más módszerrel kísérletezik.
– A királynőknek is örökösökre van szükségük,
asszonyom, és ha azt akarja, hogy a koronája életerős
fiakra szálljon, akkor nem ártana, ha több tiszteletet
tanúsítana a férje iránt, nehogy végképp elforduljon az
ágyától.
Már-már nevethetnékem támad. Valóban azt hiszi a
hercegné, hogy ez a büntetés fájna nekem? Úgy látszik,
anyának az átlagosnál is elfogultabb.
– Sajnálom, asszonyom, hogy ki kell ábrándítanom, de
nekem ez megkönnyebbülés lenne – közlöm. – Inkább
halnék meg terméketlenül, semhogy még egyszer vele
háljak.
A hercegné villogó szemmel mered rám.
– Ez balga és rövidlátó magatartás! Hogy bánhat
Guilforddal ily kegyetlenül? Nem követett el semmit, amiért
ilyen megvetést érdemelne.
– Elnézést kérek – csattanok fel –, de ladységed nem
volt jelen, amikor a nászéjszakánkon a fia a szó szoros
értelmében megerőszakolt, és nem látta őt ezelőtt egy
órával, amikor itt, ebben a helyiségben először otrombán
követelőzött, majd bőgni kezdett, mint egy elkényeztetett
gyerek. Azt hiszem, milady, hogy kevés nő lelné örömét az
ilyen férjben.
A hercegné is sírva fakad; a szeme láttára omlik össze
az ábránd, hogy az angol király anyja és a királyi Dudley-
dinasztia matriarchája legyen.
– Kegyed valóban nem ismer irgalmat, asszonyom –
szipogja. – Elátkozom a napot, midőn a fiam felesége lett.
De majd az élet megleckézteti. Ma még talán azt hiszi,
hogy férj nélkül is boldogul, de idővel be fogja látni,
mekkorát tévedett, és akkor már késő lesz. Gondolja csak
meg, miként vélekednek majd az alattvalói, ha kiderül, hogy
ágytól-asztaltól elűzte a férjét. Ne felejtse el, hogy a
szóbeszéd hamar megindul, és gyorsan terjed. Egy ilyen
botrány tönkreteheti a jó hírét, és megoszthatja udvarát.
Eljön a nap, és ezt jól jegyezze meg, ifjú hölgy, amikor
megbánja, hogy eltaszította a férjét, aki csak azt követelte,
amihez szent joga van. Súlyosan hibázik, ha így kezdi
uralkodását; a nép nem fogja megjutalmazni érte.
Remélem, észhez tér, és meggondolja ma esti
elhamarkodott döntéseit.
– Ez nem áll szándékomban – jelentem ki határozottan.
– Azt viszont felajánlottam, hogy Guilfordnak hercegséget
adományozok.
Legnagyobb csodálkozásomra a nevezett dugja be fejét
az ajtón. Úgy látszik, odakinn hallgatózott.
– Király akarok lenni, nem pedig herceg! – rikoltja.
Megvetéssel nézek rá.
– Kíméld a torkodat, fiam! – mondja a hercegné. – Itt
csak az időnket vesztegetjük. Ha eszed van, bölcsen
tennéd, ha kerülnéd e hölgy ágyát – elfajzott és
kötelességmulasztó feleség. Inkább beszéljünk
apáduraddal, utána pedig kísérj el a Syon House-ba. – És
egy éppen csak jelzett bókkal marconán kivonul a
helyiségből, Guilford pedig – mi mást tehetne? – utána
oldalog. Ám a küszöbről még visszanéz, és a tekintetéből
mérgezett indulat süt.
Először csak megkönnyebbülést érzek, amiért leráztam
őket. Fokozatosan azonban felködlik előttem, hogy
anyósomnak igaza lehet, és ha különélésünknek híre megy,
nemigen léphetnék fel a hit bajnokaként. Így hát tennem kell
ellene valamit.
Bármilyen késő van, magamhoz rendelem a két grófot,
Pembroke-ot és Arundelt. Az urak álmosan dörzsölik a
szemüket; látszik, hogy csak átabotában kapkodták
magukra a ruhát.
Röviden ismertetem a helyzetet.
– Magántermészetű okokból nem kívánom az éjszakákat
Lord Guilford társaságában tölteni – magyarázom, és
megmelegszik a szívem, amikor tekintetükben váratlanul
együttérzést fedezek fel. Alighanem tudják, miféle ember a
férjem. – Napközben azonban mellettem a helye.
Siessenek, gróf uraim, és adják tudtára, hogy a királynő
nem engedi el a Towerból. A hercegné őkegyelmessége
természetesen szabadon távozhat.
– Felséged rendelkezhet velünk – mondja a két úr, és
hajlongva kihátrál.
Később aztán jelentik, hogy tíz percen belül a fortyogó
Guilford meg az édesmamája parancsomhoz híven
visszatért towerbeli szállására. Magamra maradva
visszafekszem ágyamba, és ingerültségemben
megfogadom, hogy a Dudley-k többé semmilyen
körülmények között nem utasítgathatnak, és nem bírálhatják
felül utasításaimat. Vagy lemondok tisztségemről, vagy a
szó teljes értelmében királynő leszek.
A Tower
1553. július 11–12.
Amikor reggel felébredek, erősen gondolkodnom kell,
hol is vagyok. Tovább aludtam a kelleténél, úgy
megviseltek az előző nap és a megzavart éjszakai pihenés
nagy horderejű eseményei. Sietve kelek fel, kezemre-
arcomra hideg vizet loccsantok, és elmondom reggeli
imáimat. Azután hívom Ellen asszonyt, aki meglepődve
hallja, hogy díszes, a királynői méltósághoz illő ruhát
kívánok fölvenni. Karmazsinpiros, mintás damasztból
készült köntöst terít elém, amelynek széles, szögletes
kivágását gyöngy szegélyezi. Ékköves főkötőt ajánl hozzá,
melynek homlokpántját gyönggyel kivarrt ezüstzsinór
bordázza. Jóváhagyón bólintok.
 Királynői pompámban, két hölgyemmel a nyomomban
suhogok végig az öreg kőfolyosókon a toronyban lévő
tanácsteremig. Államügyeket kívánok intézni, mivel az a
szándékom, hogy komolyan vegyem felelősségemet.
Amikor néhány pillanatra megállok a palota
nagytermében, megakad a szemem a falak mentén
sorakozó lépcsőzetes padsorokon. Mrs. Tilney elárulja,
hogy ebben a teremben rendezték meg Boleyn Anna
bűnperének tárgyalását, és a fapadokat erre a célra
állították fel.
– Kétezer ember volt jelen, asszonyom!
Akárhová lépek, minden az épület komor múltjára
emlékeztet. A légkör nyomasztóan zord, és akkor is rám
nehezedik, amikor odaérek a tanácsteremhez, és intek az
őröknek, hogy nyissák ki az ajtót.
– Bocsánatért esengek, felség, de a tanács éppen
ülésezik – hebegi kínos zavarban az egyik őr.
– A királynő vagyok. Ha bárki jogosult belépni, az én
vagyok. Nyissa ki az ajtót! – Teljes hosszamban kihúzom
magam, és bár az őr még így is jócskán fölém magasodik,
a tekintélyemmel nem szegülhet szembe. További
akadékoskodás nélkül feltárják az ajtó két szárnyát. Amikor
belépek, sietősen nyikorognak a székek: a tanácsosok
feltápászkodnak, hogy meghajoljanak, de én nem nézek
rájuk. Felháborodva szögezem pillantásom az asztalfőn álló
díszes székre, amely engem illetne meg, de most Guilford
terpeszkedik el rajta önelégült képpel. Jobbján apja, a
herceg ül. Mindketten csak nagy kelletlenül állnak fel. A
teremben feszült csend van.
Elsőnek Northumberland nyeri vissza lélekjelenlétét.
– Jó reggelt, felség. Mint látja, mi már intézzük
birodalma ügyeit.
Reménykedem, hogy a rosszallás arcomra van írva.
– És engem miért nem hívtak meg, milord? Nincs rá
joguk, hogy a távollétemben tárgyaljanak.
 Northumberland fitymálón mosolyog.
– Felséged megfeledkezik róla, hogy törvény szerint
még kiskorú, és nem uralkodhat önállóan. Mi, felséged
leghívebb szolgái, tehát azért gyűltünk össze, hogy felséged
nevében intézkedjünk, ahogy ez a néhai király idején is
szokás volt. Férjét, aki már nagykorú, jelöltük ki felséged
képviseletére. Nyugodtan rábízhatja, hogy védje felséged
érdekeit, hiszen azok egybeesnek a sajátjaival.
Most már mindent értek. Bábkirálynőt akarnak belőlem
csinálni. Így állnak bosszút, amiért megtagadtam Guilfordtól
a koronát. Ő pedig, ez az ostoba, vigyori puhány
készséges eszköze lesz az apjának. Nem nehéz kitalálni, ki
hozza majd a döntéseket, és azok kinek az érdekeit
mozdítják elő.
Ágaskodik bennem a harag, de már okosabb vagyok,
semhogy kimutassam. Meg kell tanulnom a színlelést, és
ravaszul, körmönfont módszerekkel kell felmorzsolnom
Northumberland hatalmát.
Megfogadom: mihelyt megkoronáznak, nagykorúvá
nyilváníttatom magam, és megszabadulok tőle meg attól az
álnok famíliájától, méghozzá látványosan. Csak győznöm
kell türelemmel, és ügyelnem rá, hogy a mosoly ne hagyja
el arcomat.
– Helyes, lordjaim – mondom. – Köszönöm irántam
tanúsított jó szándékukat. – És a lehető
legméltóságteljesebben megfordulok, hogy elhagyjam a
helyiséget.
Délelőttre a szobámba zárkózom, és elmerülök
tanulmányaimban, melyeket csak rövid időre hagytam
abba. Később bonyolult szertartás keretében szolgálják fel
az ebédet a fogadóteremben, ahol ismét én ülök az
asztalfőn. Az étkezés igazi megpróbáltatás: két órán át tart,
és közben udvarias társalgást kell folytatnom Guilforddal, a
szüleimmel, valamint a hercegi párral. Mivel mindnyájukkal
feszült viszonyban vagyok, nem sok mondanivalóm van
számukra.
Délután újabb komédiát adunk elő: helyet foglalok
trónomon, a királyi baldachin alatt, apám és Winchester
márki pedig tájékoztat, miféle döntéseket hozott nevemben
a tanács, majd különböző okiratokat terjesztenek elém
aláírásra. Gondosan elolvasom valamennyit, majd a pennát
a felém nyújtott tintatartóba mártva rájuk írom: Johanna, a
királynő. Nos, ebben merülnek ki királyi kötelességeim.
Utána visszavonulok lakosztályomba, olvasgatok, majd
később magamban elfogyasztom a vacsorát. Utána eljön
az esti ima és a lefekvés ideje. Hát így él egy királynő!
A Towerban töltött második éjszakámon, miután Ellen
asszony betakargatott és eltávozott, Guilford jelenik meg.
– Ezúttal nem tűrök visszautasítást, asszonyom – közli.
Szándékát egyértelművé teszi felajzott viselkedése és
nadrágbetétjének duzzadó kiöblösödése. – Kegyed csak a
férj posztját szánja nekem, akkor viszont a férj valamennyi
jogával élni kívánok. Kegyed a feleségem, és nem mondhat
nemet.
– A királynője vagyok! – vágok vissza.
– Az ágyban a királynő sem visel koronát, és semmivel
sem különb a legközönségesebb szajhánál – jelenti ki
csúfondárosan, és megragad. Vergődöm a markában. –
Nyugton maradsz, vagy pórul jársz! – lihegi, és visszanyom
a párnákra.
Már nyitom a szám, hogy segítségért kiáltsak, de
Guilford megelőz: olyan erővel tapasztja kezét a számra,
hogy attól félek, megfulladok. Ekkor végre felmérem, hogy
minden ellenállásom hasztalan, mivel Guilford sokkal
erősebb, mint én. Nem küszködöm tovább, inkább
felvértezem magam, hogy bármit művel velem, elviseljem.
– Ez a beszéd – motyogja. – Lássuk, megtölthetjük-e azt
az üres hasadat egy vasgyúró kis trónörökössel! – A
gatyapőce zsinórjával bíbelődik, majd hálóköntösömet
félrerántva belém hatol, és újra meg újra nagy erővel belém
fúrja magát; hogy fájdalmat okoz-e, az most sem érdekli.
Pedig hát fáj, amit művel, de nemcsak a testem sajog,
hanem a büszkeségem is. És még ezt nevezik szerelmi
aktusnak! Színtiszta erőszak ez, nem más, akármit
mondjon is a törvény a férjnek a feleség fölötti korlátlan
jogairól.
Miután Guilford végre kielégül, véget ér a kínszenvedés;
de még hosszú percekig hever rajtam, tikkad tan lihegve,
szótlanul. Utána ugyanilyen némán feláll, és rendbe szedi
magát. Gyorsan betakarózom, és hátat fordítok neki; ne
lássa arcomon a gyűlöletet s a megaláztatást. Ezt a
játszmát megnyerte, mint ahogy győzött a tanácsteremben
is, de soha nem szerzem meg neki a boldog tudatot, hogy
milyen mélyen megsebzett. A hallgatásban van az erőm. A
testemet birtokba veheti, de a lelkem és a szellemem az
enyém, azokhoz soha nem férkőzhet.
Végre, miután a félhomályban jó ideig tapogatózott,
Guilfordnak sikerül megbirkóznia az ajtó zárjával.
– Jó éjt, asszonyom – mondja immár lehiggadva. –
Bízzunk benne, hogy a méhében hamarosan megfogan a
fiunk, és azután már nem kell úgy tennünk, mintha jól
megvolnánk egymással az ágyban. Részemről inkább
tosznék egy ragyás kurvával valamelyik southwarki
bordélyból. Ők legalább mosolyognak közben.
Úgy teszek, mintha meg se hallanám az ócsárlást és a
trágár szavakat. Akármit mond vagy tesz, már nem izgat.
Begubóztam a magam titkos világába, ahová nem hatolhat
be. Ez az utolsó menedékem.
Harmadik towerbeli napom estéjére már kiütköznek
rajtam a feszült idegállapot jelei. Mária hollétéről még most
sincs hír, a tanácsosok egyre aggodalmasabbak. Minél
tovább mozoghat szabadon, annál valószínűbb, hogy vagy
sikerül külföldre menekülnie – ha ugyan nincs máris ott –,
vagy sereget verbuvál trónigénye támogatására.
Természetesen nem tudhatjuk, mennyien csatlakoznának
hozzá. Itt mindannyian – szerény személyemmel az élen –
jól tudjuk, hogy amíg Máriát el nem fogják, a fejünkkel
játszunk. Mária azonban bizonyára megérti majd, hogy a
koronát akaratom ellenére erőltették rám, nekem nem volt
szavam ebben a dologban. Igen, ezt meg kell, hogy értse.
Ez idő szerint azonban nem Mária a fő gondom. Sokkal
sürgetőbb és nyomasztóbb ügy foglalkoztat: attól félek,
lassú méreggel törnek az életemre.
Az első tünet, amelyet észrevettem, a hajam hullása volt.
Nem pusztán a fésűmben marad reggelenként több haj:
csomókban hullik, kopasz foltokat hagyva fejbőrömön.
Később napjában többször is görcsös fájdalmat érzek a
hasamban, és étvágytalan vagyok. Legújabban pedig
hámlik a bőröm. Szorongva idézem fel, amit Edward király
borzalmas szenvedéseiről hallottam: a halála előtti
hetekben neki is hullott a haja, neki is hámlott a bőre.
Persze okozhatta mindezt a tüdőbaj is, amely végül elvitte,
de vannak más, félelmetesebb hírek is: a szóbeszéd
szerint Northumberland siettette a halálát, mégpedig azzal,
hogy arzént adott be neki.
Lehet, hogy ugyanezt műveli velem is? Talán tüske
vagyok a körme alatt, és meg akar szabadulni tőlem, hogy
a helyemre Guilfordot ültesse, aki kezes bábuként táncolna,
ahogy ő fújja? Ugyan már! Még a herceg is tudhatná, hogy
az angol nép ezt soha nem tűrné! Másfelől viszont
Northumberland rettegő, kétségbeesett ember, aki látja
már, hogy életének legnagyobb vállalkozása veszélyben
forog, és én csak szaporítom a gondjait. Tisztában vagyok
vele, mennyire felbőszítettem, amikor először
visszautasítottam a koronát, és azóta, nyílt ellenszegülésem
többszöri kimutatásával, még inkább kivívtam neheztelését.
Igencsak zokon veheti azt is, hogy Guilfordból nem vagyok
hajlandó királyt csinálni, az pedig, hogy Guilford mint férj
ellen magántermészetű kifogásaim is vannak, bizonyára a
hiúságát sérti. Mindent összevetve a herceg bizony rossz
üzletet csinált, amikor engem királynővé tett, és azóta
alighanem már azt is sejti, miféle sorsot szánok neki, ha
majd a korona a fejemen lesz. Szabályszerű hatalmi harcba
bonyolódtunk egymással: a középkorú szerencselovag és
a tapasztalatlan fiatal lány, és ezt mindketten tudjuk. Nos,
ezért van alapja a félelmemnek, miszerint Northumberland
el akar tenni láb alól.
Nem merek megbízni senkiben. Most már örülök, amiért
ily kevéssé vonnak be az államügyekbe, mert ennek
következtében a nap legnagyobb részét a szobámban
tölthetem, és a herceggel alig van dolgom. Ebédnél
vigyázok, hogy csak abból a fogásból egyek, amelyből ő is
vesz, és minden ételt kipróbáltatok egy előkóstolóval.
Esténként pedig a konyhába menesztem Ellen asszonyt,
hogy ellenőrizze vacsorám elkészítését.
Ám mindennek ellenére a hajam tovább hull, a bőröm
tovább hámlik.
Henry Fitzalan, Arundel grófja

A Tower
1553. július 12.
Jóval a királynő távozása után néhányan, mind az
államtanács tagjai, az én szállásomon gyülekezünk, és az
éjszakába belenyúlóan iszogatunk. Két napja, amióta a
Tower rideg, a palotarészben is börtönre emlékeztető
légkörében együvé terelt bennünket a sors, észrevettem,
hogy ezek az emberek hozzám hasonlóan gondolkodnak.
Itt egy célzás, amott egy fojtott megjegyzés – és mindez
oda vezetett, hogy most titokban összedugjuk a fejünket, és
egymás előtt beismerjük a jövőt illető félelmeinket.
– Nekem a legtöbbünknél is kevesebb okom van rá,
hogy szeressem Northumberlandet – mondom
rosszkedvűen. – Somerset bukása után valami piszlicsáré
váddal elfogatott. Szörnyen megalázó volt.
– De utána lordságod visszakerült az államtanácsba –
figyelmezteti Winchester márki.
– Valóban, de attól tartok, a becsületem árán. Nem is
értem: én, akinek a családfája a hódítás idejéig vezethető
vissza, hogyan süllyedhettem odáig, hogy ennek az
uborkafára felkapaszkodott Dudley-nak legyek az
eszköze? És az a legbosszantóbb, hogy amióta a királynő
apósa lett, még kevélyebb, mint amikor csupán az
államtanács élén állt.
Huntingdon grófja, akinek ereiben egy kevéske királyi
vér is folyik, egyetért velem. Őt egyébként néhányan titkon
számba vették, mint Lady Jane alkalmatos ellenjelöltjét,
noha a királyi ágtól még az utóbbinál is távolabb áll.
– Engem még jobban zavar ennek a fafejű Suffolknak a
növekvő befolyása – közli –, holott a lovakon és
vadászkutyákon kívül semmihez sem ért. Arról pedig, hogy
Guilford Dudley-ból király legyen, hallani sem akarok.
 Winchester márki lelkesen bólogat.
– Gyanús az egész koncepció. Szerintem itt már nem az
igaz vallás megmentése a cél; a lényeg az, hogy a Dudley-
k hatalmon maradjanak.
– Mi több: a trónra kerüljenek – morgom. – Erre megy ki
az egész átlátszó fondorlat. Az orrunknál fogva vezettek
bennünket.
– Nos, akkor árulja el – kérdi Huntingdon –, kit szeretne
inkább a trónon látni: Guilford Dudley-t vagy Lady Maryt?
– Mária trónigénye a legerősebb és a legjogosabb –
feleli Winchester. – Ezt mindig is tudtam, de amikor
Edward király azt kívánta, hogy fogadjuk el az új
örökösödési rendet, nekem is a bőrömet kellett mentenem.
Csatlakozom az előttem szólóhoz; elvégre nekem is
legalább olyan fontos, hogy lemossam magamról a
Northumberlanddel való cinkosság vádját.
– Akárcsak valamennyiünknek – mondom helyeslőn. –
Csakhogy a jog és a hatalom párviadalában egyelőre az
utóbbi győzött.
– Mária felől továbbra sincs hír – jegyzi meg Huntingdon.
– Ne féljen, rövidesen hallat magáról – szólal meg
Pembroke is –, és meglehet, Northumberlandnek nem sok
öröme lesz a hírekben. Napról napra ingatagabb a
helyzete. Amíg ki nem derül, merről fúj a szél, nem
engedem, hogy a fiam elhálja a Lady Katherine Grey-jel
kötött házasságát. Ha Mária győz, azonnal felbontatom.
Johanna királynő

A Tower
1553. július 13.
Késő délelőtt maga Northumberland terjeszt elém egy
nyaláb okiratot aláírásra. Feszültnek látszik, és
szemlátomást komoly erőfeszítésébe kerül, hogy
megőrizze szokásos fensőbbséges nagyvilági modorát.
– Van egy kis gond, felség – kezdi, de egykettőre
kiderül, hogy sokkal többről van szó. – Tegnap este
megtudtam, hogy az áruló Mária még mindig szabadon
garázdálkodik, és a tanács ma délelőtt úgy határozott, hogy
arra kéri felségedet: küldjön sürgős parancsot a megyék
hadnagyainak, hogy védjék meg a trónra való jogos
igényét, és működjenek közre Mária elfogásában.
Bólintok, de magamtól is rájövök, hogy a helyzet sokkal
rosszabbul áll, mint amennyire a herceg hajlandó feltárni.
– Helyes – mondom, és a pennát már neki is szögezem
a pergamennek. Előbb azonban gyermeki ártatlansággal
emelem tekintetemet a hercegre. – Mondja csak, milord,
nem lehetne, hogy hercegséged vezessen hadjáratot
unokanővérem ellen? Hiszen tapasztalt katona, és minden
tekintetben alkalmas a feladatra.
Northumberlandet váratlanul érte a vakmerő javaslat, és
néhány pillanatra zavarba jön.
– Mi sem lenne inkább tetszésemre, asszonyom –
hebegi –, de a kötelességeim Londonban marasztalnak. –
Ez szemenszedett hazugság. Egyszerűen nem mer
kimozdulni a Towerból, de ezt persze nem ismerheti el. –
Ma délelőtt, asszonyom – folytatja –, intézkedtem, hogy
rendezzenek a Westminsterben általános mustrát, és
tisztjeim most, e percekben is, újabb meg újabb katonákat
toboroznak. Mindenki előre megkapja az egyhavi zsoldját.
Mindez előrelátásra és kiváló szervezésre vall, de belém
is szorult valamennyi ész: a herceg csak azért ilyen
nagylelkű a katonákkal, nehogy polgárháború esetén
dezertáljanak. És különben is, a kincstáram üres – vajon
honnan veszi a pénzt?
Northumberland később visszajön, néhány tanácsos
társaságában. Az arca ragyog.
– Kétezer ember áll készenlétben felséged védelmére,
továbbá a Tower testőrsége, amely itt marad helyben. A
Tower fegyvertárából pedig harminc nagy ágyút
bocsátottam a had rendelkezésére.
– Akkor ma éjjel nyugodtan alhatunk – jegyzem meg.
– Valóban, asszonyom – hangzik a válasz. – Emellett öt
hadihajó cirkál majd a kelet-angliai partok mentén, hogy
Mária ne szökhessen meg vízi úton.
– Van újabb hírünk felőle?
– Van, asszonyom. Egyelőre még Kenninghall-ban
tartózkodik, ahol sikerült néhány züllött és hitvány alakot a
zászlaja alá gyűjtenie. Ám felségednek nincs mitől félnie,
mivel saját hada hamarosan menetkész lesz, hogy
Norfolkba vonuljon, és eltiporja a lázadást.
Erősen a szemébe nézek. Itt az alkalom, hogy
szabaduljak tőle.
– És ki fogja vezetni? – kérdezem kihívón.
– Őlordságát, nagy tekintélyű édesapját ajánlom,
asszonyom.
– Az apámat? Ó, azt már nem, milord! Őt nem
nélkülözhetem… – És mintha könnyeznék, ruhám ujjából
zsebkendőt húzok elő.
A herceg mindent elkövet, hogy megnyugtasson.
– Az édesapjánál nem ismerek jobb vagy tapasztaltabb
katonát. Meglátja, napok alatt leszámol a zendülőkkel, és
máris visszatér felségedhez épen, egészségben.
Elteszem a zsebkendőt, és kiegyenesedem a trónomon.
– Tévedés, hercegem. Az ország legrátermettebb
hadura nem más, mint lordságod. A seregemet csakis ön
vezetheti.
Mielőtt Northumberland tiltakozhatna, Pembroke,
Arundel, Huntingdon, Winchester lelkes kórusban kezdi
zengeni a dicséretét. A herceg megsemmisülve hallgatja
őket. Most – igen, most már ő is tudja, hogy alulmaradt. És
velem együtt bizonyára azt is sejti, hogy a társai ellene
fordultak. Ők is el akarják távolítani, és olyan feladatot
szánnak neki, amelynek kudarcáért majdan rá hárítható
minden felelősség. Ha egy törvényes uralkodója ellen
felkelt hadsereg élén fogságba kerül, lenne-e akár a
legcsekélyebb esélye is az életben maradásra?
Ugyanakkor a Towerban maradt urak némi szemérmetlen
hazudozás árán kibújhatnak a Northumberland
összeesküvésében való szándékos bűnrészesség vádja
alól.
Biztosra veszem, hogy Mária embereinek számát
illetően a herceg tudatosan hazudott nekem és
tanácsostársainak. Ha ilyen gyorsan összeszedett kétezer
embert, akkor Mária nyilvánvalóan jelentős haderőt
toborzott; máskülönben mi szükség volna ennyi katonára
néhány csirkefogó bugris ellen?
– Természetesen állok felséged rendelkezésére – nyögi
ki megkésetten, és látszik, milyen nehezen szedi a levegőt.
– Azt teszem, amit óhajt.
– Szívem mélyéből köszönöm – felelem szerényen és
illemtudón. – Vesse, kérem, latba minden képességét, és
járjon szerencsével.
Így hát ebben a fordulóban én győztem, és könnyen
lehet, hogy ez a győzelem lesz a meghatározó.
A bosszúról azonban nem mondhat le a herceg. Anélkül
hogy a dolgot velem megbeszélte volna, késedelem nélkül
bejelenti, hogy engem és férjemet mához két hétre
koronáznak meg a Westminster-apátságban.
Felháborodva, de tehetetlenül ülök a trónon. Hát nem
tagadtam meg egyértelműen, hogy Guilfordból királyt
csináljak? A herceg azonban olyan kétségbeesetten
szeretné távozása előtt még megszilárdítani helyzetét, hogy
tiltakozásomról nem óhajt tudomást venni. Várj, intem
magam. Csak várj, és ne veszítsd el a türelmed.
Northumberland hamarosan elhagyja az udvart, és nekem
sokkal több módom lesz az önálló cselekvésre. Szinte
bizonyos, hogy a lordok támogatni fognak – hiszen ezt
tették ma is, és micsoda lehengerlő hatással! Ebből nem
nehéz kiokoskodni, hogy ők ugyanúgy torkig vannak a
herceg zsarnokoskodásával, mint én. Meg aztán ugye adott
a lehetőség, hogy őlordsága soha nem is jön vissza…
Még mindig ő beszél.
– Ha mostantól bármilyen alattvaló a királynő vagy a férje
őlordsága elé lép, köteles térdet hajtani és mindkettőjüket
felségnek szólítani. – A trón felé fordul, és máris térdet hajt.
– Felség – közli –, jó rokonához, a császárhoz felséged
nevében követet küldtünk, hogy bejelentse felséged
mindenki által egyöntetű örömmel fogadott trónra léptét, és
tájékoztassa a császárt, miszerint az áruló Mária
megszállottan törekszik az ország békéjének
megzavarására.
Királyi méltósággal biccentek, és egy csipetnyi gúnnyal
így válaszolok:
– Reméljük, hogy ez majd elrettenti a császárt
ellenségeink támogatásától és felbujtásától.
A Tower
1553. július 14.
Másnap reggel a Towerban és körülötte lázas sürgés-
forgás észlelhető. Lakosztályomból kilépve tudom meg,
hogy a herceg a Durham House elé rendelte szemlére
csapatait, és induláshoz készülődik.
Arundel lép hozzám, és kalapját levéve térdet hajt.
– Négyszemközt szeretnék beszélni felségeddel.
Visszamegyek vele a lakosztályomba, és elbocsátom
két hölgyemet.
 – Friss hírek, milord?
– Frissek, asszonyom, de sajnos nem jók. Az éjjel
jelentették, hogy egész Kelet-Anglia Mária ügye mellé állt,
Derby grófja Cheshire-ben királynővé nyilvánította, sőt
ugyanezt tette Devonban még az a protestáns bajkeverő,
Sir Peter Carew is. A mi herceg urunk szempontjából
pedig még ennél is rosszabb hír, hogy Robert fia, amikor
rájött, hogy Máriát nem tudja elfogni, King’s Lynn-ben maga
is őt hirdette ki királynőnek.
Elgyengülök, hányingerem támad. Northumberland
építménye düledezik, már semmilyen viharnak nem állhat
ellen. Isten akarata diadalmaskodik, bárhogy küzdjön is
ellene néhány könnyelmű és gőgös férfi. A hírek
természetesen engem is megráznak, az események
várható kimenetele mégis örömmel tölt el. Az Örökkévaló a
tanúm rá: soha nem akartam királynő lenni. Akaratom
ellenére viseltem rangomat, és a Towerban töltött napjaim
során mindjobban megutáltam. Az árulásnak ez az egész
komédiája most már minden jel szerint a végéhez
közeledik, és akkor a gyűlölt Dudley-kat utoléri az
igazságos büntetés – én pedig boldogan válok meg
kölcsönbe kapott címemtől, és hazamegyek Bradgate-be,
ahol névtelenül, de békében élek majd a könyveim között.
Nem lehet kétséges, hogy Mária ezt megadja nekem;
jólelkű, irgalmas hölgy, és elég bölcs hozzá, hogy
megértse: csak az elviselhetetlen nyomás kényszerített a
korona elfogadására, és ameddig lehetett, vonakodtam.
Isten a tudója, hány tanú erősítheti meg mindezt Mária előtt
is.
– Jó néhány tanácsos már el is menekült – mondja
éppen Arundel. – A sötétség leple alatt osontak ki a
Towerból.
– Nem lenne okosabb, ha mi is távoznánk? – kérdezem.
– Azt hiszem, felséged itt nagyobb biztonságban van –
véli a gróf. – A nép hangulatát nehéz kiszámítani, meg
aztán ha felséged elmenekül, az Mária szemében
bűntudatról tanúskodik. A harc még nem dőlt el,
asszonyom.
– Köszönet a tanácsért, milord. Ön is itt marad?
A gróf őszintén válaszol.
– Én, asszonyom, már megbocsásson, csendben
meghúzom magam, amíg meg nem érik az idő, hogy színt
valljak. A herceg még felülkerekedhet. Ha így lesz, felséged
számíthat a hűségemre. De mindnyájunknak ügyelnünk kell,
hogy a fejünk a nyakunkon maradjon.
– És a többiek?
– Ők is együtt fognak úszni az árral.
Mosolygok magamban. Hát egyetlen elvhű ember sincs
köztük?
Nem sokkal ezután Northumberland keres fel, hogy
hivatalosan is átvegye tőlem megbízatását.
– Isten önnel, asszonyom – mondja. – Néhány nap, és
idehozom Máriát, fogolyként vagy halva, ahogy lázadónak
dukál. – Még egy nagyúri meghajlás, azzal már el is tűnt.
Nagy megkönnyebbülésemre Northumberland és
legidősebb fia, Warwick grófja a seregük élén elhagyták
Londont. Tanácsadóim biztosítanak, hogy a herceg győzni
fog – talán nem ő a királyság legjobb katonája?
– Nem tudom, végül királynő maradhatok-e – vallom
meg Ellen asszonynak. – Én elszántam magam, hogy
ameddig az ügy így vagy amúgy el nem dől, legalábbis a
viselkedésem királynői legyen. Elvégre, ha Isten engem
jelölt ki, hogy kormányozzam Angliát, és megszilárdítsam a
reformált vallást, Őt nem hagyhatom cserben. Csak azért
imádkozom, hogy az elkövetkező napok eseményei során
tegye világossá akaratát, hogy tudjam, az én utam-e a
helyes út.
– Mindnyájan Isten kezében vagyunk – mondja
csöndesen Ellen asszony.
A Towerban tapintható a feszültség. Néhány tanácsos
bejelentette szándékát, hogy hazalátogat, és ott várja ki a
továbbiakat, de apám őlordsága nem kevés vesződség
árán maradásra bírta őket. Viselkedésükön azonban látszik
a kelletlenség, mivel a hírek cseppet sem kedveznek
azoknak, akik a hercegnek kötelezték el magukat. Máriát
immár négy megye nyilvánította királynőnek. Yarmouth
partjainál Northumberland hadihajóinak legénysége
fellázadt, és Máriához pártolt; kétezer tengerész
csatlakozott hozzá Framlinghamben, ahol hatalmas sereg
szerveződik köré. Az egyszerű emberek pedig valósággal
özönlenek a zászlaja alá! Még Hooper püspök, ez a
szigorú protestáns is az ő támogatására buzdítja nyáját.
Egyre világosabbá válik, hogy az angol nép nem hajt fejet
John Dudley becsvágya előtt.
Apám hamuszürke arccal fordul hozzám.
– Asszonyom, a lordok nyugtalanok. Azt suttogják, hogy
Johanna ügye vesztett ügy. Az az átkozott főkincstárnok –
hogy sújtana le rá az ég! – úgy szökött meg, hogy magával
vitte felséged magánpénztárának teljes aranykészletét, és
bizonyosra veheti, hogy mások is hasonló terveket
forralnak. Az a gyanúm, hogy néhányan már most
kapcsolatban állnak Mária londoni támogatóival.
– Ez esetben imádkozzunk Lord Northumberland
győzelméért – mondom szárazon.
Apám sötéten néz rám; még ő is érzékelte a
hangomban bujkáló iróniát.
Néhány óra múlva feldúltan tér vissza.
– Asszonyom, ez már túlmegy minden határon. Két
tanácsurat most állítottak meg az őrök, titokban akartak
kiosonni a Towerból. Egyikünknek sincs olyan tekintélye,
mint Northumberlandnek, és az ingadozók száma óráról
órára nő. Ki állítja meg őket, ha menni akarnak?
– Majd én – mondom, és felemelkedem székemről. Nem
fogom tűrni, hogy az urak gyávasága miatt egyedül nézzek
szembe Northumberland esztelenségének minden
következményével. – Kérem, milord, sürgősen hívja össze
az államtanácsot!
Jó néhány szék üres marad. Komoran pásztázom végig
az előttem felsorakozott lordok arcát. Néhányan állják a
tekintetem, mások alattomosan elfordítják a szemüket.
Tudom, hogy nem bízhatok hűségükben, de minden tőlem
telhetőt el fogok követni, hogy vállalják a felelősséget azért,
amit tettek. De hogy engedelmességre késztessem őket,
megint csak, örökké, színlelnem kell.
– Lordjaim – kezdem –, köszönöm, hogy ily gyorsan
összegyűltek. Azért hívattam önöket, hogy kihirdessem: a
tanács nagyméltóságú elnökének távollétében, mint
teljhatalmú úrnőjük és királynőjük, én magam veszem át
birodalmam kormányzását. Mostantól kezdve minden
gyűlésükön én elnökölök, és minden parancsot
személyesen bocsátok ki. És biztosíthatom önöket:
kormányozni csakúgy, mint uralkodni a mindenható Isten
vezérletével fogok.
Senki sem szólal meg, de néhány főrend leplezetlen
csodálattal néz rám. Ezekben a percekben hatalomátvétel
ment végbe, és ez ellen, legalábbis nyíltan, senki sem mer
tiltakozni.
– Indítványozom – folytatom –, hogy bizonyos megyék
kormányzóit levélben emlékeztessük kötelezettségeikre.
London püspökét is fogadni óhajtom, hogy megkérjem:
jövő vasárnapi prédikációjában figyelmeztesse
alattvalóinkat a hűségre, amellyel személyünknek tartoznak.
Mindenekelőtt azonban, lordjaim, az a célom, hogy
országom vallása továbbra is a protestáns hit maradjon.
Tisztában vagyok vele, hogy helyzetem még nem olyan
szilárd, mint az kívánatos volna, de nap mint nap arra
kérem majd Istent, hogy amennyiben Ő is így akarja,
őrizzen meg engem, mert csak így teljesíthetem be ezen a
földön az Ő művét, nehogy a Mária képviselte undok
babonaság ismét megronthassa ezt az országot.
Tudom, túl sokat mondtam. Lehet, hogy egy nem is oly
távoli napon hazaárulásnak minősíthetik szavaimat,
melyekkel a jelenlévők hűségét és felelősségérzetét
akartam megerősíteni. De mi mást tehettem volna?
Néhányan udvariasan tapsolnak.
– Ámen! – mondja az egyik tanácsos, és mások utána
mondják, de érzem, hogy a szívükre nem sikerült hatnom.
Lehet, hogy csodálnak, de egy pillanatra sem feledkeznek
meg róla, hogy akármikor elveszíthetem a trónt. Ameddig
nem győződnek meg hatalmam szilárdságáról, nem
számíthatok a támogatásukra.
A Tower
1553. július 15.
London forrong, tudatja Ellen asszony. Egy újabb hírnök
most jelentette, hogy Mária harmincezer ember élén a
főváros felé vonul. Sok város esküdött fel rá, a vidék pedig
lelkesen áll mellé.
Szüleim a szobámba sietnek, arcukról lerí a félelem és a
szorongás.
– Kiáltványt kell kibocsátanunk – mondja apám –,
amelyben rámutatunk igényed jogosságára, és felszólítunk
mindenkit, hogy mentsék meg az országot a pápistáktól.
– Csak tessék – mondom higgadtan. Már
belenyugodtam Isten akaratába. Ha uralkodásom rövid
életű lesz, hát csak legyen.
– Nem bízom Winchesterben – mormolja milady.
– Én Pembroke-ban sem – toldja meg apám. – És az a
gyanúm, hogy Arundel máris felvette a kapcsolatot
Máriával.
– Winchester hazament a Citybe – tájékoztat anyám. –
Mit gondolsz, visszajön? Elvégre ő is félti az irháját.
– Vissza fog jönni – dünnyögi milord. – Nem mer dacolni
a királynő parancsával. És mihelyt megjött, rögtön bezárjuk
éjszakára a Tower kapuit.
Meglepetten hallom, hogy Winchester valóban
engedelmeskedett felszólításomnak, és visszajött. A
kapukat bezárják. Csak utána derül ki, hogy Pembroke
viszont eltűnt.
– Miért, mire számított? – kérdi kajánul Arundel. – Ment,
ameddig még mehetett. Ön is tudja, Suffolk herceg, hogy
ha a lánya uralmát megdöntik – és ez, kár csűrni-csavarni,
nagyon is lehetséges –, mindünkre a felségárulók halála
vár. És ugye nem kell ecsetelnem, hogy az miben áll?
Megborzongok, és látom, hogy apám is megremeg.
Talán megpróbálja elképzelni, milyen érzés, ha a
kizsigereléshez használt kés a belei közé hatol.
Ekkor anyám élénken közbeveti:
– A birodalom főrendjeit általában megkímélik a
felségárulóknak szánt halálnem borzalmaitól. Az ő ítéletüket
legtöbbször fővételre enyhítik.
– Az se kellemes – morogja apám.
– De az ártatlanok is szenvedni fognak – mondom.
Nemcsak önmagámra gondolok. Szegény húgomért is fáj a
szívem, aki olyan szerelmes a férjébe, Pembroke fiába. A
gróf átpártolásának levét minden bizonnyal ő issza meg. –
Sajnálom Katherine-t. Nem tett semmi rosszat, de miattam
őt is gyűlölni fogják, a házasságát pedig érvénytelenítik.
– Lárifári! – harsogja apám, inkább hősködve, semmint
meggyőződésből. – Ne halljak többé ilyen sirámokat!
Ahelyett hogy vonítana, mint egy elkergetett kutya, inkább
parancsolja meg, asszonyom, a testőreinek, hogy hozzák
vissza Pembroke-ot, és utána tanítsa móresre.
Hívatom a testőrség kapitányát.
– Utasítom, hogy küldjön néhány embert a Baynard-
kastélyba, és fogassa el Lord Pembroke-ot. Hozzák elém,
de nehogy útközben kicsússzon a markukból! Utasítom
továbbá, hogy mostantól minden este nyolc órakor
személyesen nekem adja át a Tower kulcsait.
A Tower
1553. július 18.
 Az államtanács tagjai összegyűlnek a trón előtt. Apám a
trón mögött áll.
– Felség – szólal meg Arundel –, súlyos híreket kaptunk.
Northumberland herceg hadereje fellázadt, ő maga pedig
arra kényszerült, hogy kisszámú megmaradt hívével együtt
Cambridge-ben keressen menedéket.
– A francia követ – jelenti Winchester – arra célzott, hogy
esetleg segítséget kaphatunk Franciaországtól. A franciák
félnek, hogy ha Mária lesz a királynő, szövetséget köt
ellenségükkel, a császárral.
– Sürgősen beszélnünk kell a követtel! – buzgólkodik
Pembroke, akinek savanyú képén meglátszik, hogy még
nem tért magához a minapi sistergő szidalmaktól,
melyekkel elhalmoztam.
– Megpróbálni mindenképpen érdemes, asszonyom –
véli Winchester.
Most William Cecil mester, a tanács titkára kér szót.
– Az az igazság, felség, hogy a megbeszélés titkossága
végett a tanácsnak a francia követségen kell felkeresnie a
követet. Felségednek tehát engedélyeznie kellene, hogy a
lordok elhagyhassák a Towert.
– Rendben van – felelem, holott nincsenek illúzióim
valódi céljukat illetően. Uralkodásom napjai, efelől semmi
kétség, meg vannak számlálva, és úgy mondják, a
patkányok mindig elhagyják a süllyedő hajót. Címem és
rangom elvesztése nem érdekel, sőt, számomra
megkönnyebbülés, hogy már nem sokáig vagyok királynő.
És hogy mik lesznek tetteim következményei? Istenbe
helyezem bizodalmamat. Talán jobb sorsot remélhetek, ha
egyedül, mindenkitől elhagyatva találnak rám a Towerban.
Apámnak azonban nem áll szándékában, hogy társait ily
könnyen futni hagyja.
– Ragaszkodom hozzá, hogy én is lordságaitokkal
tartsak – jelenti ki, és nyájas mosollyal próbálja
ellensúlyozni kemény szavait.
 – Fölösleges, milord! – vágja rá Arundel.
– Istenuccse, önökkel megyek! – bömböli apám, de
Pembroke eszén nem járhat túl.
– Ha magára hagyja a királynőt, milord – mondja
barátságosan –, arra kényszerít bennünket, hogy
elrendeljük azonnali kivégzését.
Apámból fröcsköl a düh.
– Hogy mer ilyen erkölcsi magaslatról szónokolni és
engem vádolni a királynő elhagyásával? Önök közül
egyedül én vagyok hű hozzá! De elismerem, sarokba
szorítottak. Engem nem fognak árulással vádolni! Ám óva
intem önöket: ha nem térnek vissza haladéktalanul, mind
olyan sorsra jutnak, amilyennel engem fenyegetnek.
– Ezt kétlem, milord – zárja le a vitát Winchester. – De
sose féljen, hamarosan visszatérünk.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

A Tower
1553. július 18.
Este Henry jelenik meg a hálószobámban. Közel áll a
síráshoz. Ez valóban megdöbbent: ilyen elkeseredettnek
még soha nem láttam, még a fiacskáink halálakor sem.
– Mi a baj? – kérdem ijedten.
– Ó, az árulók, az átkozott, nyomorult árulók! – kiáltja.
– Kikről beszélsz? – Hangomon átüt a félelem.
– Az államtanács tagjairól, kedvesem. Dehogy mentek
ők a francia követségre! A hülye is láthatta, hogy ez csak
ürügy volt! De akarod tudni, mit műveltek helyette? Titkos
tanácskozásra gyűltek össze a Baynard-kastélyban, és
utána, hinnéd-e, a Szent Pálba mentek, hogy hálát adjanak,
amiért az ország megmenekült az árulástól! De ki követett
itt el árulást, kérdezem én!
– Átálltak Máriához? – A gerincemen jeges borzongás
fut végig.
– Nyíltan még nem, de – Isten verje meg őket! – arra
vetemedtek, hogy a katedrálisban újra engedélyezzék a
katolikus misét! Hát feléred ezt ép ésszel?
– Ó, édes Istenem! – jajdulok fel. Úgy érzem, mintha
ránk szakadna a világ.
Henry elemi erővel magához szorít.
– Történjék bármi, hinned kell benne, hogy én jót
akartam – suttogja. – Amit tettem, kettőnkért és Jane-ért
meg Katherine-ért tettem. Álmomban sem gondoltam
volna, hogy így végződik. Northumberland
legyőzhetetlennek látszott, a terve hibátlan volt.
– Én hiszek neked – mondom tompán. Aztán
felülkerekedik bennem a gyakorlatias érzék. – Most kellene
elhagynunk a Towert, amíg még tehetjük, és Jane-t is
magunkkal kell vinnünk.
 – Azt nem. Először várjuk meg, mi történik. Ha a
londoniak is a fejükbe vették, hogy Máriához pártolnak,
akkor jobb helyen vagyunk a Towerban. Tudod, milyen
állhatatlan a londoni csőcselék.
– Legalább szólnunk kellene Jane-nek a legújabb
fejleményekről.
– Még ne. Őt hagyjuk egyelőre békén. Most már
hamarosan eldől minden. Eddig jól viselte a
megpróbáltatásokat, de lehet, hogy ezek a legújabb hírek
meghaladják tűrőképességét. Őt elsősorban a fiatalsága
és az ártatlansága védi.
– Gondolod, hogy ezt Mária is tekintetbe veszi? –
Először dereng fel bennem, hogy a történteknek súlyos
következményei lehetnek a lányunkra és ránk nézve is.
– Nem hiszem, hogy ne lenne irgalmas a saját véréhez –
feleli Henry.
– Imádkozom, hogy igazad legyen – mondom hevesen.
Zaklatottan és ijedten nézünk össze.
Johanna királynő

A Tower
1553. július 19.
– Mrs. Underhill az éjjel vajúdni kezdett – jelenti Ellen
asszony.
Mrs. Underhill a Tower egyik testőrének a felesége.
Felnézek a könyvemből.
– Mostanra talán már meg is szült – jegyzem meg. –
Utánanézne? – A kisgyermek világra jötte fénysugár ebben
a zord világban. Senkinek be nem ismerhetném, de a
gondolat, hogy megláthatom és talán karomba is vehetem
az újszülöttet, egyszer csak nagyon vonzónak tűnik.
Ellen asszony azonban sok mindenen átlát.
Gondterhelten néz rám, majd elhagyja a szobát.
Hamarosan vissza is tér – oldalán a büszkeségét
szemérmesen álcázó férjjel.
– Gyönyörű kisfiú! – jelenti dajkám.
Mosolyogva nyújtom csókra kezem a testőrnek.
– Szívből gratulálok, Mr. Underhill. Ha a felesége
kipihente magát, örömmel keresném fel őt és a gyermeket.
– Köszönöm, felség – dadogja. – Én, vagyis hát mi arra
gondoltunk, megengedné-e felséged, hogy a kisfiút
Guilfordnak kereszteljük, felséged nagyméltóságú férje
őlordsága tiszteletére?
– Ez csak természetes – válaszolom melegen, bár
átvillan rajtam a gondolat, hogy az Underhill családnak az
elkövetkező évek során nem sok öröme lesz ebben a
névben.
Mr. Underhill csak toporog előttem, sapkáját babrálva.
– Akar még valamit mondani? – kérdezem.
– Hm, izé, felség, rossz néven ne vegye, de még egy
kegyet kérnék. Megtisztelne-e bennünket, és vállalná a
keresztanyaságot? Ma este itt a Towerban, a St. Peter ad
Vincula kápolnájában lesz a keresztelő…
Sugárzó arccal felelek:
– A legnagyobb örömmel.
Underhill távozása után Ellen asszony a gondolataiba
merül.
– Mi bántja? – kérdezem.
– Ó, bizonyára semmiség az egész. Csak
Underhillékhez menet feltűnt, milyen kihaltak a királyi
lakosztályok… És képzelje, úrnőm, a Fehér toronyban is
üres minden díszterem. Hová lettek az emberek?
– Hát nem látott senkit?
– A lépcsőn szembejött velem Cranmer érsek meg a
káplánja. Ha ő itt van, itt kell, hogy legyen a tanács többi
tagja is.
– Bizonyára így is van – mondom, igaz, kevés
meggyőződéssel.
Az ebédet minden ceremónia nélkül, a
dolgozószobámban költöm el. Senki sem keresi a
társaságomat. Ebéd után Ellen asszony kimegy körülnézni,
és jelenti, hogy az egész palota néptelen.
A fullasztó hőségben végtelen lassan vánszorognak a
feszült délutáni órák. Aztán nem sokkal öt óra után a City
templomaiban vidáman megkondulnak a harangok, és a
távolból kiáltozás hangzik. A nyitott ablakból látom, hogy a
folyó megtelt hajókkal és bárkákkal, és füstpászmák
emelkednek a háztetők fölé.
A háznagy jelenti, hogy tálalva van a vacsora.
Miközben az üres fogadóteremben elhelyezkedem a
címeres baldachin alatt, nyugtalanul tűnődöm, vajon mikor
világosítanak fel a délutáni mozgolódás okáról – habár
nagyjából sejtem, mi történhetett.
A folytatás engem igazol. Három testőrrel a nyomában
apám ront be a helyiségbe, és anélkül hogy illendően
üdvözölne, szaggatni kezdi fejem fölül a baldachint. A
felkavart por a tányéromba hullik.
Némiképp értetlenül meredek rá.
– Nem vagy többé királynő, Jane – közli nyersen. –
London Mária mellé állt. Menj a szobádba, és maradj is ott!
Le kell vetned királynői ruháidat és ékességeidet, és be
kell érned vele, hogy ezután magánszemélyként élj.
– Soha nem is kívántam mást – jelentem ki. – Nekem ez
felel meg a legjobban.
Apám kissé csodálkozva néz rám.
– Nem értem, hogy fogadhatod ilyen nyugodtan ezt a
katasztrófát. – Aztán, látva, hogy csak üldögélek a
helyemen, sürgetőbben ismétli meg: – Most rögtön ki kell
vetkőznöd a királyi díszből!
– Sokkal szívesebben teszem, mint ahogy felöltöttem. –
Ekkor dereng csak fel bennem helyzetem
reménytelensége. Nézem ezt az embert, ezt az én eddig
oly nagyhatalmú apámat, aki oly sokat tett azért, hogy ebbe
a helyzetbe kerüljek. Az ő becsvágya művelte velem
mindezt.
– A szüleim iránti engedelmesség az oka, hogy ily
súlyosan vétkeztem – mondom keserűn. Hangom elárulja,
milyen szenvedélyes a haragom, és apám meghökkenve
bámul rám. – Boldogan teszem le a koronát, amelyet egy
percig sem kívántam.
Apám bólint. A baldachin romjai rendetlen halomban
hevernek a földön. Kilenc napig volt hatalmam jelképe. Ez
is elmúlt, nincs tovább.
– Nem mehetnék haza? – kérdezem. Gyermeteg
kérdés, de megfelel leghőbb vágyamnak. Apám már-már
elsírja magát, és ez szívem legmélyéig megrendít. Soha
nem láttam még ilyen állapotban.
– Nem, Jane, neked itt kell maradnod – mondja
könnyektől elfúló hangon. – Én most a Tower Hillre megyek,
hogy Máriát Anglia királynőjévé nyilvánítsam. Remélem,
megérted, mi visz rá erre. Így próbálom megmenteni
valamennyiünk életét. – És ezzel elsiet. Nagyon jól tudom,
hogy szökni készül, és lapulni fog valahol, hogy kivárja,
melyek lesznek az új királynő első lépései – engem pedig
sorsomra hagy. Bizonyára azt gondolja, hogy Mária
fiatalságom és tapasztalatlanságom okán meg fog kímélni
– máskülönben talán mégsem hagyna itt. Ő, persze mint
érett, felnőtt férfi nem számíthat ilyen kegyelemre, hiszen
felségárulást követett el.
Anyám még csak el sem búcsúzott. Később tudom meg,
hogy Sheenbe menekültek.
Mozdulatlan ülök egymagam a fogadóteremben. Mi lesz
most velem? Nem tudom elhinni, hogy Mária engem is
lefejeztetne tetteimért. Méltányolni fogja, hogy kényszer
hatása alatt voltam, és ami történt, akaratom ellenére
történt. Valamiképpen meg kell győznöm, hogy nem
jelentek rá veszélyt, és még ha katolikus is, a legjobbakat
kívánom neki. De hogyan fogjak hozzá? Kérjek
kihallgatást? Egyáltalán hajlandó lesz találkozni velem?
Nyílik az ajtó, eláll a lélegzetem, de csak Guilford
toporog a küszöbön. Első pillantásra látom, hogy sírt. A
szeme vörös.
– Tehát már tudod – mondja. Bólintok. Kényelmetlen
csend. Még legjobb napjainkban sem volt sok
mondanivalónk egymás számára.
– Mi van, ha várandós vagy? – kockáztatja meg.
– Imádkozzunk, hogy ne legyek az. Már így is túl sok a
Dudley a világon.
A szemét ismét elfutja a könny.
– Az apám… – rebegi. – Vele mit tesznek majd?
Ha nem volnék ennyire bénult, és ha nem bánt volna
velem oly állatiasan, lehet, hogy vigasztalni próbálnám.
Megértem, hogy mindezt személyes tragédiaként éli meg.
De nincsenek szavaim számára.
– Most magadra hagylak – mondja szipákolva. –
Édesanyámat kell vigasztalnom. – És remegő vállal
kibotorkál.
Elvonszolom magam a hálószobámig, és Ellen asszony
meg Mrs. Tilney kedvéért igyekszem derűsnek mutatkozni.
De amikor elmondom, mi történt, Mrs. Tilney szánni való
zokogásban tör ki. Ellen asszonynak száraz marad a
szeme. Úgy látszik, annyira fél, hogy sírni sem tud. Inkább
gyakorlati feladatokkal foglalja el magát. Segít, hogy
átöltözzem az egyik egyszerű fekete ruhámba. Elvégre az
élet megy tovább. Ez a rendje.
– Mindjárt hat óra, asszonyom – emlékeztet. Ez kiment
az eszemből. Megígértem, hogy ott leszek az Underhill
fiúcska keresztelőjén.
– Akkor siessünk! – mondom, és magamhoz veszem az
imakönyvemet. De amikor kinyitom az ajtót, az utamat őrök
állják el.
Fogoly vagyok.
Lady Jane Dudley

A Tower
1553. július 20.
Winchester márki áll előttem.
– Asszonyom, Mária királynő utasítására ki kell adnia
nekem az angol koronát, továbbá a koronaékszereket és a
többi hatalmi jelvényt, valamint a Tower minden ingóságát,
úgymint szőrméket, órákat, arcképeket, amelyek jog szerint
törvényes uralkodónkat illetik meg.
– Uram, mindez rendelkezésére áll – közlöm. – Én soha
nem tartottam igényt rájuk.
Winchester tudomást sem vesz válaszomról.
– Sir John Bridges, a Tower várnagya tájékoztatni fogja
önt fogsága körülményeiről – zárja szavait, majd kurta
biccentéssel távozik, oly sietősen, hogy az aligha
nevezhető méltóságteljesnek.
Hamarosan követi őt a várnagy, ötvenes éveiben járó
kedves, atyáskodó modorú férfi. Látszik, hogy nem örül a
ráruházott kötelességnek; személy szerint rokonszenvet
érez irántam, és fájlalja, hogy egy tizenöt éves lányt kell
őrizetben tartania. Winchester azonban már korábban
elmagyarázta: elsősorban nem azért csuknak börtönbe,
amit tettem – mivelhogy az irgalmas szívű királynő tisztában
van vele, hogy gonosz emberek vezettek tévútra –, hanem
a politikai szerepemmel van bajuk.
– Őfelsége attól tart – magyarázta –, hogy ha majd a
trónra lépését fogadó kezdeti ujjongás elcsitul, ön állhatna
a megdöntését célzó protestáns praktikák gyújtópontjában.
Ez az oka, hogy egyelőre nem hagyhatja el a Towert.
Ellen asszony

A Tower
1553. július 20.
Jane-t újólag felkereste a várnagy. Ó, milyen kicsi és
sérülékeny az én kis úrnőm, ahogy ott áll íróasztala előtt
egyszerű fekete ruhájában és főkötőjében, összekulcsolva
apró gyerekkezét. Nem értem, hogyan láthatna ebben a
kislányban bárki is bűnözőt.
– Jó napot, asszonyom – üdvözli Sir John. Nagydarab,
mackós férfi, de elég barátságosnak látszik. Olykor minden
bizonnyal a legzordabb feladatokat kell végrehajtania, de
az arca jóságos.
– Jó napot, Sir John – feleli vékonyka hangján Jane. –
Börtönbe visznek?
Valaki valamikor régebben már feltette ezt a kérdést.
Sehogy sem akar eszembe jutni, kicsoda, de a szavak
felkavarnak. Nem töröm tovább a fejem, nem olyan sürgős.
Bárcsak a várnagy megnyugtathatná szegény
gyermekemet…
– Szó sincs róla, asszonyom – hangzik a válasz. – Ön
Partridge mesternél, a Tower főfoglárjánál és Mrs.
Partridge-nál fog lakni. Kényelmes házuk van közvetlenül az
én szállásom mellett; a Tower gyepére és a St. Peter ad
Vincula kápolnájára néz. És magával viheti az itt jelen lévő
hölgyét is.
Jane arcára kirajzolódik a megkönnyebbülés. Ez sokkal
jobb, mint amitől mindketten tartottunk.
A Tower gyepe… Hát persze! Boleyn Anna kérdezte,
hogy börtönbe viszik-e. Ott lelte halálát a Tower gyepén, és
fej nélküli teste a kápolnában, egy jelöletlen sírban fekszik.
A várnagy, amikor távozik, engem is magával hív.
– Asszonyság – mondja, amikor becsukódik mögöttünk
az ajtó –, van úgy, hogy semmi kedvem sincs a
hivatalomhoz. Kislány ez még, olyan kicsi, olyan vézna. És
úgy hallom, nagyon művelt is. Nem mintha ezzel olyan
nagyon egyetértenék. A tanult nők hajlamosak rá, hogy a
maguk feje után menjenek. De erről a lányról mindenki azt
mondja, hogy istenfélő és erényes.
– Ez így van, Sir John – felelem. – Tetőtől talpig csupa
tisztesség. Gonosz emberek használták fel a maguk sötét
céljaira.
Kitérő választ kapok.
– Nos, ehhez nem szólhatok hozzá. Nem tartozik a
feladatkörömhöz, hogy véleményt mondjak a rám bízott
személyekről. – De aztán egyszer csak meglágyul az arca,
és halkabban teszi hozzá: – Büszkén vallom magam derék
családapának, és felháborít, hogy Lady Jane-t milyen
gyáván hagyták cserben a szülei. És szó, mi szó: magam
sem hiszem, hogy ez a lány valaha is árulást akart volna
elkövetni. Szerintem egyáltalán nem felelős azért, amire
rávették. Mindenesetre meg akartam nyugtatni magát, hogy
ameddig rám van bízva, én jóindulattal leszek iránta, emiatt
tehát ne aggódjon. De el ne felejtse: minderről szót se
senkinek! Nem mondtam semmit!
Könnyes szemmel térek vissza Jane-hez. Istenhez
könyörgök: bárha a királynő lenne olyan tisztánlátó és
együtt érző, mint a várnagya!
Lady Jane Dudley

A Tower
1553. július 20.
St. Peter ad Vincula… A Láncra vert Szent Péter.
Tulajdonképpen engem is láncra vertek, nem számít, hogy
a lánc láthatatlan. Vajon megízlelhetem-e még valaha a
szabadságot?
Sir John Bridges kísér el a főfoglár házához. Amikor a
Tower gyepe mellett elhaladunk, ismét eszembe jut, hogy
éppen itt vették a fejét Boleyn Annának és Howard
Katalinnak. A testük most odaát a kápolnában nyugszik. Ha
rajtam múlik, én nem ilyen kilátást választottam volna.
De hát járhattam volna rosszabbul is. Bezárhattak volna
valamilyen sötét, nyirkos börtönodúba.
– A komornáim velem jöhetnek? – érdeklődöm.
– Az udvarhölgye, ha úgy hozza a szükség, Lady
Throckmorton lesz, de Ellen asszony, Mrs. Tilney, valamint
egy apród mindenkor a rendelkezésére állnak. Sajnálattal
kell közölnöm, hogy udvartartása többi tagját elbocsátották.
A rangja okán különleges helye lesz a Partridge-
háztartásban, és része lesz minden kényelemben.
– A királynő igen kegyes – mondom alázatosan. – Nem
érdemlek részéről ilyen nagylelkűséget. De árulja el, Sir
John, tarthatok-e könyveket és írószert, hogy folytathassam
tanulmányaimat?
– Ezt majd én elintézem. A ruháit és egyéb személyes
használatra való holmiját pedig a hölgyei elhozhatják a
palotából.
– Nagyon kevés holmira van szükségem – mondom. –
Épp csak annyira, amennyivel bármelyik halandó
beérhetné.
Megmutatom neki a fekete bársonyba kötött imakönyvet,
amelyet Guilfordtól kaptam, majd megkérdezem, ami
leginkább foglalkoztat:
– Megmondaná, Sir John, hogy mi lesz a sorsom?
A várnagy lehangoltan, szomorúan válaszol.
– Nem tudom, asszonyom. Becsületemre mondom, nem
tudom, és ha tudnám, akkor is csak a tanács engedélyével
közölhetném önnel. Azt ajánlanám, hogy ne firtassa a jövőt.
Éljen napról napra, és bízzon Istenben. Hagyja, hogy a
dolgok leülepedjenek, akkor majd tisztul a helyzet.
Megértem, hogy ennél megnyugtatóbb szavakra senkitől
sem számíthatok. Megkérdem, mi történt Guilforddal és az
anyjával.
– Mindketten őrizetben vannak, és az áruló Dudley-t is
hamarosan ideszállítják.
– Megtudhatom, hol tartják fogva a férjemet?
– Odaát a Beauchamp-toronyban. – Komor, szürke
középkori kőépületre mutat, amely már külsőleg is
elrettentő, és belül, ha eljön a tél, dermesztő hideg lehet. Ott
raboskodni már magában is büntetés, még ha a foglyot
nem fenyegeti is kivégzés. Mert Northumberlandnek, sőt
talán még Guilfordnak is bizonnyal ez jut majd osztályrészül.
Pedig hát nem volt-e ő is, akárcsak én, a becsvágyó és
gátlástalan lordok puszta eszköze?
Gondolom, mi sem természetesebb, mint hogy magam
is szorongva tűnődtem, nem küldenek-e engem is vérpadra
az általam kétségtelenül elkövetett felségárulásért. A
józanész azt sugallja, hogy erre a kérdésre nemmel feleljek,
de ma éjjel is ébren tartott a rettegés, mert helyzetem a
sötétség óráiban tárult fel előttem a maga teljes
borzalmában.
Sir John azonban éppen az imént tájékoztatott
fogságomnak a Dudley-ékéhoz képest igazán kivételes
körülményeiről, így valamelyest megnyugodtam és
felderültem. Az új királynőt irgalmas szívű hölgynek ismerik.
Ellen asszonynak mesélte Sir John, hogy máris kegyeibe
fogadott több lordot, akik Northumberland kreatúrái voltak.
Talán az is igaz, amit nekem mondott, és Mária csak addig
akar a Towerban őriztetni, ameddig az ország lehiggad, és
utána a legnagyobb csendben visszaenged az áldott
ismeretlenségbe.
Istenem, imádkozom, hogy így legyen.
Partridge mestert nemhiába nevezték el a
fogolymadárról: negyven év körüli gömbölyded emberke,
pirospozsgás, kedélyes – hivatalához képest túlságosan is
az. Amikor meglát, térdet hajt, aztán gyorsan észbe kap, és
kihúzza magát.
– Erre, milady – mondja, és elvezet a legszebb
hálószobához, amelyet felesége tovább szépített a padlóra
terített, illatos füvekkel meghintett gyékénnyel és a ropogós,
hófehér ágyneművel, amelyhez sárgásfehér hímzett takaró
járul. A szekrény bőven elegendő a mostani helyzetemhez
illő kevés ruhadarabnak, amely nem is utal rá, hogy kilenc
kurta napig Anglia királynője voltam. A rácsos ablak alatt
íróasztal és szék; az asztalon kancsó bor és egy ónkupa.
– Remélem, megfelel, milady – mondja szorongva Mrs.
Partridge, és mély bókot csap.
– Semmi egyébre nincs szükségem. Köszönöm a
figyelmességet.
– A vacsora hatkor van – közli. – Remélem, megtiszteli
szerény asztalunkat.
– A legnagyobb örömmel – felelem. Éppen ekkor vonul
be Ellen asszony egy nagy zsákkal, és máris hozzálát a
holmim kicsomagolásához. Mrs. Partridge magunkra hagy.
– Igazán kedves szoba – jegyzi meg Ellen asszony.
– Valóban az. – Már-már megkönnyebbedik a szívem. A
fogság nem is lesz olyan szörnyű. Mindenesetre sokkal
kellemesebb, mint amilyen tündöklésem napjaiban a palota
volt. És egy ideig egész jól fogom érezni magam ezekkel a
jólelkű és jóindulatú emberekkel, ahelyett hogy tovább
vergődnék azok közt, akik a romlásba taszítottak.
Szabadságom és kiváltságaim elvesztése semmiség
ahhoz a megkönnyebbüléshez mérten, amely bűnhődésem
ily enyhe feltételei láttán eltölt.
Még jobb kedvre derülök egy órával később, amikor Sir
John Bridges személyesen cipeli be könyveimet és
írószereimet. Arra gondolok: most aztán bőven jut időm
olvasásra és tanulásra. Úgy érzem: a királynő őfelségének
soha nem lesz nálam elégedettebb foglya!
A Tower
1553 júliusa
Partridge mester kötelességtudó szolgája a koronának.
Velem szemben szigorúan tartja magát az udvariasság
elemi szabályaihoz, de vigyáz, nehogy egyetlen szóval is
érintse a ház négy falán kívül játszódó eseményeket. Mrs.
Partridge viszont nagyon szeret pletykálkodni, és férje
tudtán kívül – kapna is tőle emiatt! – számos hírt kotyog el
Ellen asszonynak és Mrs. Tilneynek, akikkel egykettőre
bizalmas barátságba került.
Így tudom meg, hogy Northumberlandet Cambridge-ben
letartóztatták, és nagy szégyenére fogolyként szállították
vissza Londonba, ahol négy fiával, Warwickkal, Roberttel,
Ambrose-zal és Guilforddal együtt a Beauchamp-toronyba
zárták. Érkezése napján én is hallottam a nagy sürgést-
forgást – most már azt is tudom, mi volt az oka.
Egy-két nappal később Mrs. Partridge elárulja, hogy
Northumberland hercegné kiszabadult, és Newhall-ba
sietett, hogy a királynő elé borulva esedezzen férje életéért.
Később tudjuk meg, hogy Mária nem volt hajlandó fogadni;
anyámnak viszont engedélyezett egy audienciát.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Newhall, Essex
1553 júliusa
Oktalanság lett volna, hogy nyugton megüljek Sheenben,
várva, hogy mikor zörgetnek be a fegyveres őrök a
letartóztatási paranccsal. Soha nem voltam passzív
természet, és úgy éreztem: tennem kell valamit, hogy
elhárítsam a közelgő veszélyt. Midőn már nem bírtam
tovább a feszültséget, Henry minden óvása ellenére
megnyergeltem a lovam, és mindössze egyetlen fegyveres,
valamint egyik hölgyem kíséretében Essexbe nyargaltam,
hogy könyörögjek unokatestvéremnek, a királynőnek:
legyen irgalmas a családomhoz.
Amikor térdre borulok a bíborba öltözött, felékszerezett,
de kőmerev arcú uralkodónő előtt, meg sem próbálom
leplezni rettegésemet.
– Esedezem felségednek, hogy végtelen jóságában és
irgalmában kímélje meg férjem őlordságát és ártatlan
leányomat!
Mária zordul mér végig.
– Felségárulást követtek el – mondja azon az érdes
férfihangján. – Ha minden a szándékuk szerint történik,
most nem ülnék itt.
– Nem volt más választásuk, asszonyom! – kiáltom.
Háruljon csak a bűn minden terhe Northumberlandre! Neki
mindegy, így is, úgy is kivégzik. Ő rántott magával
bennünket, hát lakoljon érte?
– Felség – folytatom hevesen –, gyanítottuk, hogy az
áruló Northumberland lassan ható méreggel tör felséged
néhai öccse, a király életére, és attól féltünk, velünk – az én
urammal, a lányaimmal és velem is – elbánik, ha nem
vágunk jó képet a mesterkedéseihez.
Mária megdöbben.
 – Tudja ezt bizonyítani? – kérdezi éles hangon.
Elhatározom, hogy mindent egy lapra teszek fel, noha ilyen
magas tétre még soha nem játszottam.
– Jane lányomon kétszer is kiütköztek mérgezésre utaló
tünetek, amelyek nagyon is hasonlítottak a megboldogult
felség tüneteire. Az is tény, hogy a patikárius, aki a mérget
a királynak adagolta, lelkifurdalásától űzve a minap
megölte magát. (Isten bocsássa meg ezt a hazugságot,
fohászkodom magamban. Ha a szóbeszédnek hihetünk, ez
az én mesém úgyis közelebb jár az igazsághoz, mint azt
bármelyikünk sejtené.) Ha a néhai felség testét felnyitnák,
megtalálnák a nyomokat, erre megesküszöm.
– Nem hiszem, hogy erre szükség lesz – mondja a
királynő, akit szemlátomást megráztak a hallottak. – De ha
valóban úgy történt, ahogy elbeszélte, kétségkívül nagy
veszélyben voltak. Northumberland gonosz, kegyetlen
ember. Rajta sajnos aligha segít a megváltás. – Elhallgat,
töpreng, és közben a nyakán függő díszes kereszttel
játszik. Milyen dühös lenne Jane e feszület láttán,
gondolom, holott e pillanatban ez igazán mellékes.
A királynő feláll, így adja tudtomra, hogy én is
felemelkedhetek a térdelésből.
– Látom, Frances, hogy valóban lehetetlen helyzetbe
került. Nyugodjon meg, nem fogom bántani sem a férjét,
sem a lányát. Menjen csak haza Sheenbe, nincs mitől
félnie. Igaz, az ura ellen letartóztatási parancsot adtunk ki,
de ha kegyelmet kér, szabadlábra fogjuk helyezni. Isten a
tudója, hány tanácsos keveredett még ebbe az ügybe; nem
helyezhetem vád alá a főnemesség túlnyomó részét. Ami
Lady Jane-t illeti, ő szándékom szerint egyelőre a
Towerban marad. Gondját viselik, semmiben sem szenved
hiányt. Érthető okokból nem szeretném, ha kapcsolatot
tartana fenn barátaival és korábbi támogatóival, és azt
kívánom, hogy most megfogadja: sem ön, sem a herceg
nem próbál leveleket vagy üzeneteket becsempészni
hozzá. Ha a dolgok leülepedtek, majd megfontolom a
hazaküldését.
– Asszonyom, ezennel megfogadom – jelentem ki
eltökélten.
Istennek hála: valamennyien megmenekültünk.
Visszatekintve úgy érzem: igazán szépen helytálltam.
Mostantól türelmesen várakozhatunk, hogy a királynő
parancsot adjon Jane elengedésére. Mindent egybevetve
valóságos csoda, hogy ilyen ép bőrrel megúsztuk ezt a
kalandot.
Mária állja a szavát. Az uram szűk három napot tölt a
Towerban, mielőtt szabadlábra helyezik. Biztosra veszem:
most már hamarosan Jane is szabadul.
Lady Jane Dudley

A Tower
1553. augusztus 3.
Még nem is pirkadt, máris sereglettek az emberek a
Tower területére. Emeleti ablakomból jól látom őket:
egyszerű polgárok, valamint a Tower tisztségviselői, őrei
és testőrsége. Később udvaroncok is érkeztek, lordok,
ladyk; sok köztük az ismerős. Mind az új királynőt akarják
látni, aki ma vonul be teljes uralkodói pompával Londonba,
és estére berendezkedik a Towerban. Ennyit még az
általában oly szűkszavú Partridge mester is elárult, sőt
hozzátette, hogy őfelsége két hétig szándékozik a
palotában időzni.
Bizonyára azokban a szobákban száll majd meg, ahol
én is laktam… Vajon a hálószobában eszébe jut-e, hogy én
is itt raboskodom? Sajnos valószínűbb, hogy arra gondol
majd: jogcím nélkül háltam ebben az ágyban.
Ellen asszony Mrs. Partridge-tól hallott azokról a
katolikus foglyokról, akik Edward király uralkodásának
éveit a Towerban töltötték. Nemrégiben hajszál híján
kerülték el Northumberland pallosát: a herceg olyan
sürgősen akart belőlem királynőt csinálni, hogy elfelejtette
aláírni a halálos ítéleteket. Köztük van az öreg Norfolk
herceg, valamint Gardiner winchesteri püspök; ma
személyesen a királynő fogja visszaadni szabadságukat.
Eljátszom a vad ábránddal, hogy én is a szabadulók közt
lehetek, de az órák múlnak, és engem nem szólítanak, így
hát leteszek erről a reményről. Elszántan próbálom
leküzdeni a csalódást – hát persze, az időpont még korai,
mit is képzeltem? Hogy megnyugodjak, egy latin költemény
fordításába kezdek, de a kívülről beszűrődő zajok elterelik
figyelmemet. Amikor késő délután távoli trombitaszó
harsan, és a Tower kikötőjénél fülsiketítőn dörögnek az
ágyúk, lemondok a munkáról, és az ablakhoz sietek. A
kőpárkányon kihajolva iparkodom, hátha a hatalmas
tömegen túl sikerül megpillantanom a királynőt, de ez hiú
remény. Túl sok akadály állja el a kilátást, és a tolongás is
túl sűrű.
Ekkor odalentről izgatottan integet valaki: Partridge
mester adja tudtomra, hogy tűnjek el az ablakból.
Megjelenésem, úgy látszik, felkeltette az emberek
kíváncsiságát; sokan közülük bizonyára azt is tudják, ki
vagyok. Kelletlenül lépek hátrább, majd becsukom az
ablakot, és visszaülök a könyveimhez. Hamarosan elhal az
éljenzés; eszerint vége a látványosságnak.
Nemsokára visszatér Ellen asszony és Mrs. Tilney, akik
Mrs. Partridge társaságában figyelték a menetet, és
beszámolnak a látottakról.
– A királynő valóban irgalmas szívű hölgy – lelkesedik
Ellen asszony, és sokatmondó pillantást vet rám. – Amikor
Norfolk herceget és a társait kivezették, és ők letérdeltek
elé a kőkockákra, őfelsége sírt a meghatottságtól. „Ezek az
én foglyaim” – mondta, és visszaadta szabadságukat.
Higgy nekem, Jane, nincs rá okod, hogy félj tőle.
Elmosolyodom, de megnyugvásom korántsem teljes.
Akik ma szabadultak, mind katolikusok… De erről
hallgatok, mert nem akarom elrontani dajkám örömét.
Mária nem mondta meg, mikor enged el, és a szívem
kihagy egy ütemet, amikor ráeszmélek: akár hosszú éveket
is tölthetek itt, sőt talán az egész életemet. Könyörgök hát
Istenhez: terjedjen ki a királynő híres könyörülete egy olyan
fogolyra is, akinek vallása és származása nem a kedvére
való.
Mária királynő

A Tower
1553 augusztusa
Ma fogadom először kihallgatáson Simon Renard-t,
szeretett unokafivérem, a császár új követét. Tudom jól,
hogy Károly támogatni kíván az előttem álló nagy
feladatokban, és Isten a megmondhatója, mennyire
rászorulok a támogatásra. A hónap elején az államtanács
hivatalosan is kinyilvánította hódolatát; persze önelégültek
és magabiztosak, hiszen tisztában vannak vele, hogy ha
forma szerint a bitorló Johanna híveinek nem bocsátok is
meg, valamennyi lordot nem idegeníthetem el magamtól,
mivel rájuk szorulok. Természetesen jelképes formában
éreztettem neheztelésemet, de végül minden egyes
tanácsosnak csókra nyújtottam a kezem, ami roppantul
megörvendeztette őket. Néhányan még el is sírták magukat
a meghatottságtól és a megkönnyebbüléstől.
Mostanra már visszatért a tanácskozóasztalhoz
Winchester és Pembroke is, akiket rövid időre
bebörtönöztem. Pembroke sietve érvénytelenítette fiának a
bitorló húgával kötött házasságát, és, mint hallom, a lányt ki
is utasította házából. Most kegyvesztetten és elkeseredve
gubbaszt Sheenben a szüleinél.
Valaki azonban feltűnően hiányzik a tanács üléseiről:
Thomas Cranmer, akit nem méltatok a canterburyi érsek
büszke címére. Őt tartom felelősnek apám és szent életű
anyám házasságának felbontásáért, és ő volt az eretnek
protestantizmus angliai meghonosításának egyik legfőbb
eszköze. Hamar elbocsátottuk hivatalából, és jelenleg
börtönben van.
Most pedig itt áll előttem Renard, olaszos küllemű, nagy
orrú, de takaros emberke. Diplomatához illő tiszteletet
tanúsít irántam, de úgy hallottam, nagy erkölcsi bátorság és
kemény, határozott nézetek jellemzik. Károly jól választott.
 – Melegen üdvözlöm, követ úr – mondom mosolyogva –,
és nyíltan megvallom, önbe helyezem minden bizodalmam.
Nemcsak azért, mert összekötő kapocs köztem és
szeretett anyám hazája között, hanem azért is, mert tudom,
hogy hűséges lesz hozzám és a katolicizmus ügyéhez.
– Remélem, rászolgálok majd felséged kegyére. Higgye
el, tőlem telhetően mindent megteszek majd, hogy
szolgáljam érdekeit, még akkor is, ha nem mindig a
legkönnyebb utat javaslom.
Elértem a célzást.
– Beszéljen, kérem, teljes nyíltsággal!
Renard arca váratlanul elsötétül.
– Asszonyom, nagyon nyugtalan vagyok. Bocsásson
meg őszinteségemért, de úgy érzem, hogy az elmúlt
hetekben felséged a kelleténél jóval irgalmasabbnak
mutatkozott. Minden fejedelemnek szép erénye az irgalom,
de néha hasznosabb, ha az árulók megbüntetésében nem
ismer könyörületet. Vannak bizonyos személyek, akik
súlyosan veszélyeztetik felséged biztonságát – azt hiszem,
nem szükséges megneveznem őket…
– Én teljes őszinteséget kértem excellenciádtól –
szakítom félbe. – Nagyra becsülöm tanácsait, és
természetesnek tartom, hogy mindaz, ami e helyiségben
elhangzik, a kettőnk titka marad.
– Nos, asszonyom, akkor kimondom: Northumberlandre,
Suffolkra, Guilford Dudley-ra és mindenekelőtt Lady Jane-
re gondolok. Az ő esetükben példát kell statuálni, vagyis
mindnyájukat hóhérkézre kell adni.
Kényelmetlen csend támad. Annyira reménykedtem,
hogy ezt nem fogja követelni…
– Követ uram, Lady Jane kivégzésére nem adhatok
engedélyt. Ártatlan eszköz volt könyörületet nem ismerő
férfiak kezében.
– Úrnőm! – fakad ki ekkor szenvedélyesen a követ. – Az
ilyen gyengeség végzetes következményekhez vezethet!
Meglehet, hogy az ifjú hölgy ártatlan, de ameddig él,
mindenkor vezércsillaga lesz a protestáns lázadóknak vagy
az olyan személyeknek, akik azt képzelik, felséged részéről
sérelem érte őket.
– Ezzel nem érthetek egyet. Minden hírforrás megerősíti,
hogy Lady Jane-re ráerőszakolták a koronát, ő maga soha
nem tartott rá igényt. És szent meggyőződésem, hogy soha
nem bujtogatna lázadásra ellenünk.
– Nos, meglehet, hogy személyesen nem tenne ilyet. De
mások annál inkább készek lennének rá, s az ő nevét írnák
zászlajukra. Már a származása is elegendő ok rá, hogy
elítéljük.
– Én nem így gondolom. Ne feledje, milyen gyér
lelkesedés fogadta trónra lépését. Most pedig nagy
ínségében honnan szerezne támogatókat?
– A mindenkori elégedetlenek köréből, úrnőm. Felséged
trónra léptét örömujjongással üdvözölte a nép, de ez a mai
hév hamar kialszik majd. Felségedre nehéz döntések
várnak, amelyek idővel megosztják az alattvalókat. Higgye
el, ebben az Istentől elhagyott országban aligha fogadja
majd osztatlan helyeslés az igaz hit visszaállítását.
– Úgy vélem, követ úr, ön fölöslegesen emészti magát.
Amikor alattvalóim táboromba sereglettek, nagyon jól
tudták, milyen vallást követek, és tisztában voltak trónra
lépésem várható folyományaival. Számomra éppen ez jelzi,
hogy szívük mélyén boldogan térnének vissza az igaz
hithez. De azért részben megfogadom tanácsát. Az áruló
Northumberlandet vérpadra küldöm. Suffolknak már
megkegyelmeztem – a szavamat nem másíthatom meg.
Guilford Dudley fiatal, és akárcsak Lady Jane, ő is vak
eszköz volt apja kezében. Mindketten biztos őrizet alatt
maradnak a Towerban. De a halálukat nem rendelhetem el.
– Felséged túlzásba viszi az irgalmat – ismétli meg
csüggedten Renard.
Elnéző jóindulattal válaszolok.
 – Ha mindenkit kivégeztetnék, követ úr, akinek köze volt
ehhez a mostani felségáruláshoz, igencsak kevés
alattvalóm maradna.
– Lám, felség, akarva-akaratlan igazat ad nekem! Hát
ezért nem hagyhatja életben Lady Jane-t!
– Bele kell törődnünk, hogy ebben a kérdésben nem
értünk egyet. – Felemelkedem. – Fájlalom, hogy csalódást
okozok önnek, de ártatlan vért nem onthatok. És Lady Jane
ügyében ez az utolsó szavam.
Lady Jane Dudley

A Tower
1553 augusztusa
A hónap közepén a királynő a Towerból Richmond-ba
költözött; távozását mindjárt tudatta velem a hirtelen beálló
csend és nyugalom. Néhány nappal később
Northumberlandet a Westminsterben bíróság elé állították,
és halálra ítélték. Úgy értesültem, hogy gyáván térdre hullott,
siralmasan zokogott, és minden bűnét beismerve
esedezett irgalomért. Könyörgése azonban nem talált
meghallgatásra.
Ekkor végső kísérletképpen azzal akarta meglágyítani a
királynő szívét, hogy nyilvánosan bejelentette a katolikus
hithez való visszatérését, ám ez is hiábavalónak bizonyult.
Ma kellett vérpadra lépnie. Ablakomból nézem, ahogy
megcsonkított, zsákvászon alá rejtett testét a Tower Hillről a
St. Peter ad Vincula kápolnájába viszi a szekér. Ott
nyugszik majd Boleyn Anna, Howard Katalin és hajdani
ősellensége, Somerset, a lord protector társaságában.
– Imádkozom érte – mondom Ellen asszonynak. –
Nemcsak a hazáját árulta el, hanem Istent is, engem pedig
romlásba taszított, de a lelke megváltásra szorul. Attól
félek, már most is a pokol kínjai marcangolják.
– Méltó büntetésben részesült mindazért, amit elkövetett
– feleli a dajkám. – Én nem tudom megbocsátani, amit
veled művelt. De azért én is imádkozom majd érte.
Térdre borulunk, mialatt a nyitott ablak alatt a
macskaköveken tovacsattog a véres terhétől megszabadult
szekér.
Később Sir John Bridges keres fel.
– Jó hírek, asszonyom! Őfelsége a királynő úgy
rendelkezett, hogy fogsága körülményein enyhíteni kell.
Mostantól sétálhat a falakon belül, hogy friss levegőhöz
jusson, és ilyenkor a férjével is találkozhat; bizonyára
megérti, hogy a házon belül nem fogadhatja. – Borongósan
mulatok magamban ezen a tilalmon: mintha bizony az volna
leghőbb vágyam, hogy Guilford teherbe ejtsen! A saját
helyzetem se óhajtom nehezíteni, nemhogy a királynőét!
– Tolmácsolja, kérem, alázatos és hálás köszönetem
őfelségének – mondom jámborul.
Sir John nem válaszol. Kötelességéhez illő éberséggel
nézi át az íróasztalomon heverő irományokat, majd
homlokát ráncolva emeli fel az egyiket.
– Hát ez micsoda? – kérdi.
– Vitairat Róma püspöke ellen – válaszolom némileg
kihívón. Ha Northumberland nyúlszívűnek bizonyult is, én
soha nem fogom megtagadni elveimet.
– Nem hinném, asszonyom, hogy tőlem kellene
megtudnia, hogy most, amikor a királynő minden erejével a
katolikus hit restaurációjára törekszik, az ilyen
firkálmányok, dőreségükön és hiábavalóságukon túl, súlyos
veszélybe sodorhatják. Ki kell mondanom, hogy kegyednek
számos rosszakarója van. Az ilyen iromány, ha valaki a
nyomára bukkanna, mennyei manna lenne ellenségeinek,
és a mérleget akár a kegyed terhére is billentheti. Jelen
helyzetében bölcsen tenné, ha a nézeteit megtartaná
magának.
– De mit is képzeltél, gyermekem? – jajdul fel
rémüldözve Ellen asszony.
– Csillapodjék, asszonyság! – inti le Sir John. – A
fiatalok hajlamosak a meggondolatlan szókimondásra.
Látom ezt a magam gyermekein is, akik hasonló korúak,
mint az úrnője. Azt hiszik, mindent tudnak, és
megváltoztathatják a világot. A mi dolgunk, idősebbeké és
bölcsebbeké, hogy némi józanságot verjünk abba a
tudatlan fejükbe. Megnyugtathatom, hogy a fenti ügy nem
fog kiszivárogni e szoba falai közül, de kegyednek, Lady
Jane, azt ajánlom: szakadjon el az ilyen kényes és vitatott
kérdésektől, és inkább kézimunkázzon, ahogy más
nemeskisasszonyok szokták. Akkor nem keveredik további
kellemetlenségekbe.
Arcomról alighanem leolvasható felháborodásom, mert
Ellen asszony ingerült hunyorgással int hallgatásra. De
idegeimet felborzolja a méltánytalanság. Olyan kevés
elfoglaltságom akad; miért ütköznek meg azon, hogy
használni akarom az eszem, amellyel Isten ajándékozott
meg? Megteszek én mindent, amit a királynő óhajt, csak
egyet nem: soha nem fogok áttérni a katolikus vallásra.
Adja hát meg Isten, hogy ezt soha ne is kérje tőlem.
Sir Johnnak természetesen igaza van: meg kell
tanulnom, hogy befogjam a szám, és nézeteimet
megtartsam magamnak. Érzem, hogy a javamat akarja, és
őrültség lenne, ha vitába szállnék vele, és kockára tenném
a jóindulatát, vagy nem fogadnám meg jó szándékú
tanácsát. Hiszen akár be is árulhatott volna a
feljebbvalóinál… Jaj, csak ne vallana oly avítt, konzervatív
nézeteket!
A mellvéd vonalát követő séták jótéteménye sajnos nem
egyértelmű. Csodálatos élmény újra élvezni a friss levegőt
meg a napsütést, arcomon érezni a langyos nyári szellő
simogatását, de annál nyomasztóbban hat rám a mélabúba
süppedt Guilford társasága. A régi kényelmetlen
feszültség, a hajdani sérelmek emléke most is közénk
tolakszik; nem tudom elfelejteni, amit művelt velem, és az
apjáért viselt őszinte gyásza még kínosabbá teszi
kapcsolatunkat. Ő egyfolytában szükségét érzi, hogy
Northumberlandről beszéljen, de akárhogy szánom őt merő
emberbaráti jóakaratból, nem tudom együttérzéssel
hallgatni ömlengését. Inkább taszít a nyomorúsága, és nem
sikerül ajkamra vigasztaló szavakat erőltetnem. Rendes
körülmények között, ha olyan emberrel találkoznék, aki
valamelyik szerettét gyászolja, átölelném, megveregetném
a vállát, leitatnám a könnyeit. De Guilford megérintésének
puszta gondolata is elviselhetetlen számomra. Viszolyogtat
az emlék, ahogy meztelenül, bemocskolva feküdtem az
ágyában, és szánakozásom ellenére sem tudok osztozni
bánatában.
A helyzeten az sem változtat, hogy őt sokkal szigorúbb
körülmények között tartják fogva. Őt és fivéreit, egy
kivégzett felségáruló fiait, rideg kőfalak közé zárták, és
minden kényelmet megtagadnak tőlük.
– Mint előttünk már annyi sorstársunk, mi is azzal ütjük
agyon az időt, hogy feliratokat meg a nemesi jelvényeinket
véssük a falakba – meséli. – Én a te neved karcoltam oda.
Ámulok és bámulok. Férjemről lemállott a hajdani
kevélység. Nagyhatalmú atyjától, társadalmi helyzetétől,
gazdagságától és szabadságától megfosztva szinte
összetöppedt, és megrendítő, ahogy belém kapaszkodik,
tőlem vár vigaszt és gyöngédséget. Sajnos nincs mit
nyújtanom neki, ahhoz túlságosan is megsebzett és
megalázott. Mégis: azzal, hogy a nevemet kőbe véste, talán
jóvá akarta tenni mindezt.
– Köszönöm – mondom sután.
– A feleségem vagy – toldja meg panaszosan.
– Ez igaz.
– És mi elháltuk a házasságunkat, tehát nem bonthatják
fel úgy, mint a húgodét.
Hallgatok.
– Nagyon sajnálom, hogy olyan durván bántam veled –
mondja ekkor csöndesen. – Méltatlanság volt.
A megbocsátás szavai a torkomon akadnak. Erőszakos
együttléteink sebei még frissen sajognak.
– Nem lehetne, hogy… Nem lehetnénk jó barátok? –
kérdezi. – Ugyanabban a kutyaszorítóban vagyunk.
Egyikünk sem tudja, mit tartogat számára a jövő. Már ha
egyáltalán van jö… – Feltoluló könnyei miatt benne reked a
szó.
Nem tudom, mit feleljek. Megkönnyebbülésemre odalép
az őr, és közli Guilforddal, hogy a sétára kiszabott időnek
vége. Amikor elbotorkál, nem néz vissza. Bizonyára
szégyelli, hogy kétségbeesésében férfiatlanul viselkedett.
Este van. Most is szokásos díszhelyemen ülök
Partridge-ék asztalánál. Egész vacsora közben a királynő
házasságáról folyik a szó. London-szerte rebesgetik, hogy
az ifjú Edward Courtenayhez akar nőül menni, aki a
Plantagenetek ivadéka, és egyike volt azon foglyoknak,
akiket Mária szabadított ki a Towerból. Serdülőkora óta
tengődött a börtönben, holott egyetlen bűne az volt, hogy az
ereiben királyi vér kering.
– Nagy tudású ifjú – jegyzi meg Mrs. Partridge. –
Börtönévei zömét a tanulásnak szentelte.
– Ez igaz, kedvesem, de a lovat nem tudja megülni – veti
ellen a férje. – Sok mindent kell még elsajátítania, mielőtt
magabiztosan mozogna az udvarnál. És ha a királynő
meghallja, hogy kárpótlásul az elvesztegetett időért
Southwark valamennyi bordélyát sorra járta – már
megbocsásson szókimondásomért, Lady Jane –, aligha
esik több szó erről a házasságról.
Vacsora után Sir John Bridgest jelentik be. Szokatlanul
komor az arca.
– Asszonyom, rossz hírekre kell felkészülnie. Őfelsége a
királynő utasítására közölnöm kell önnel, hogy az ön és
Lord Guilford Dudley pere hamarosan tárgyalásra kerül. –
Látván, hogy rettenetemben elsápadok, és hallván, ahogy
Ellen asszony feljajdul ijedtében, gyorsan hozzáteszi: – Ám
különleges nyomatékkal utasítottak, hogy közöljem,
miszerint a bíróság ugyan minden bizonnyal bűnösnek ítéli,
ám utána királyi kegyelemben részesül. A tárgyalás puszta
formaság lesz, a császári követ megnyugtatására.
Sikerült gyorsan visszanyerni önuralmamat.
Mindazonáltal szörnyűséges pillanatot éltem át, és a szívem
még most is vadul kalapál.
– És mikorra tűzték ki a tárgyalást, Sir John? –
kérdezem.
 – Az időpontot még nem jelölték ki, asszonyom, de
mihelyst értesülök róla, közölni fogom önnel.
Mosolyt erőltetek az arcomra. A derék úr soha nem fogja
megtudni, mekkora erőfeszítésembe került.
– Dicsértessék az Úr, amiért ilyen irgalmas szívű
királynőnk van! – jelentem ki mélységes átéléssel.
A Tower és a Guildhall, London
1553. november 14.
Nagy gonddal öltöztem fel. Az alkalomhoz tökéletesen
illik a fekete bársony és a fekete borostyánnal díszített
fekete selyem főkötő. Szerény, egyszerű megjelenésemmel
magam vagyok a megtestesült ártatlanság. Úgy mondták, a
királynő ragaszkodik a méltányos és elfogulatlan
tárgyaláshoz. A tanúk szabadon, félelemtől és
részrehajlástól mentesen tehetik meg vallomásaikat, és
Lord Morgant, a főbírót is utasították, hogy pártatlanul
alkalmazza a törvényt.
– Őfelségének – közölte a várnagy – az a kívánsága,
hogy minden, ladységedre nézve kedvező tanúvallomás
nyilvánosságot kapjon.
Guilfordon és rajtam kívül ma egy további vádlott is
bíróság elé áll. Haza- és felségárulással vádolják Cranmer
érseket is, és velünk együtt őt is átszállítják a Guildhallba.
Nagyon sajnálom szegény öregembert, aki két évtizeden át
volt angol földön a protestáns hit bajnoka. Ő írta a Book of
Common Prayert, ezt a gyönyörű, de újabban betiltott
imádságoskönyvet, amely a megreformált angol egyház
első lépteinek volt vezérfonala.
Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy Cranmer
megannyi jótéteményét most lerombolják, de mindhiába:
immár napnál is világosabb, hogy Mária királynő vissza
kívánja terelni az országot a római akolba. Hiába hirdetett
teljes vallásszabadságot, számos protestáns külföldre
menekült, és a katolikus újjászületés jelei mindenfelé
burjánzanak. Az oltárokra, mint hallom, visszakerültek a
feszületek, a templomokban újra miséznek.
E hónap elején a királynőt eljegyezték a spanyolországi
Don Felipével, Károly császár fiával és örökösével. Ez a
Fülöp, túl azon, hogy idegen az országunkban, egy
személyben egész Európa legfanatikusabb katolikus
főméltósága, és ő kezdeményezte ama iszonytató
autodafékat – vagyis hitbéli aktusokat, ahogy nevezik őket
–, amelyek keretében elvhű protestánsok és hitehagyott
katolikusok százait égették meg elevenen a máglyán. Nem
én vagyok az egyetlen, akit elkeserít e házasság
perspektívája.
– A legtöbben, még jó néhány főúr is, nyilvánosan
tiltakoznak a frigy ellen – jelenti Ellen asszony, aki majdnem
naponta kijár a Towerból, és minden fejleményről értesül.
Sokak szerint akár még az inkvizíciót is bevezethetik
Angliában, és a közvélemény attól fél, hogy királyságunk a
spanyol császári birodalom puszta függeléke lesz. Ma a
londoniak dühös ellentüntetést rendeztek, és Ellen asszony
úgy hallotta, még az államtanács néhány tagja is
aggodalmának adott hangot, de az a hír járja, hogy a
királynő a bolondulásig beleszeretett Fülöp arcképébe, no
meg a lehetőségbe, hogy anyjának egyik közeli rokonával
léphet frigyre. Máriától a sors túl hosszú ideig tagadta meg
mindazt, amire szíve mélyén vágyik – a házasságot, az
anyaságot –, így hát nézetem szerint nincs sok remény rá,
hogy figyelembe vegye a tiltakozásokat. Úgy mondják:
immár visszavonhatatlanul elkötelezte magát.
Amikor beszállok a bárkába, Sir John Bridges kezébe
kapaszkodom; ő vigyáz rá, hogy megőrizzem
egyensúlyomat. Mögöttem jön Guilford, s őt követi az érsek,
aki öregnek és megviseltnek látszik a novemberi ködben.
Ellen asszony és Mrs. Tilney már a kabinban ül, hogy
gondomat viselhessék. Az evezősök ellökik a parttól a
bárkát, s megindulnak fölfelé a folyón. Bámulatos, milyen
ügyesen kelnek át a London híd alatti zúgón. Négy hónap
óta most mozdulok ki először a Towerból; és négy hét telt el
a tizenhatodik születésnapom óta…
Percek múlnak el, és a bárka már ki is köt a Temple
lépcsőinél. A rakparton alabárdosok sorakoztak fel, ők
kísérik majd a foglyokat a Fleet Streeten, a Ludgate Hillen
és Cheapside-on át a Guildhallig. Az út mentén újabb
alabárdosok állnak őrt, és visszaszorítják a tömeget,
amelyet a személyem, nagy meglepetésemre, a helyszínre
vonzott. Akármilyen meglepő: a hangulatuk nem
ellenséges. Bár szótlanul figyelnek, mintha bizonyos
rokonszenv áradna felém.
Sir John társaságában, lehajtott fejjel lépegetek,
szemem a kis imakönyvre szögezve, amelyet kinyitva tartok
magam elé; egy másik imakönyv láncon csüng alá a
derekamról. Ma nem viselek magasított talpú cipőt, amely
nagyobbnak tüntetne fel, és a fejem épphogy a várnagy
válláig ér. Mögöttem társalkodónőim jönnek, utánuk
következik az ugyancsak feketébe öltözött, riadtnak és
erőtlennek látszó Guilford, utolsónak pedig az érsek.
A Guildhall előtt újabb őrség posztol. Itt várakozik
őlordsága, a fő ítéletvégrehajtó is, válla fölé emelve rituális
bárdját. Amikor közeledem az épülethez, a bárd élét
elfordítja tőlem.
A hatalmas teremnek gyönyörű festett üvegablakai és
magasba törő boltívei vannak. Mi hárman a vádlottak
padjánál állunk, szemközt – ahogy előkelő születésű
bűnösök esetében illendő – a csupa főrendből
összeválogatott bíróság. A kiemelt főhelyen ül, éppen
Anglia címere alatt, Lord Morgan, a főbíró. Felolvassák a
vádiratot, majd sorban szólítják a tanúkat. Számosan
megerősítik, hogy mennyire vonakodtam a korona
elfogadásától, a jól ismert tényeket azonban már senki sem
egészítheti ki új elemmel, a vádlottak pedig – így írja elő a
törvény – nem szólalhatnak meg a maguk védelmében.
A ceremónia elég gyorsan lepereg. Bár felkészítettek rá,
mégis rémülten hallgatom, ahogy a főrendek egyhangúlag
mindhármunkat bűnösnek nyilvánítanak, és a főbíró zord
szavai csak fokozzák rettegésemet.
– Lord Guilford Dudley, ön bűnösnek találtatott
felségárulásban. A bíróság arra ítéli, hogy felakasszák,
kizsigereljék és felnégyeljék, a királynő tetszésétől függően.
Az Úr legyen irgalmas lelkéhez.
Guilford eredetileg is sápadt arca hamuszürke lesz, és
egész testét remegés rázza. A karjára teszem kezem, hogy
erőt öntsek belé, de őlordsága, a főbíró rajtakap, és
helytelenítőn ráncolja a homlokát.
– Lady Jane Dudley – folytatja –, önt ugyancsak
elmarasztalták felségárulásban. A bíróság arra ítéli, hogy a
Tower Hillen a királynő tetszésétől függően vagy elevenen
megégessék, vagy a fejét vegyék – és az Úr legyen
irgalmas lelkéhez.
A mondott lélekben olyan rettegés ébred, hogy alig
hallom, amint szegény Cranmert is máglyahalálra ítélik.
Hatalmas akaraterővel őrzöm meg látszólagos
nyugalmamat, bókolok a bírák és a főrendek előtt, és
engedelmesen hagyom, hogy elvezessenek. A hóhér
bárdjának pengéje most felém fordul; így tudatja a várakozó
sokasággal, hogy halálra ítéltek.
A visszaút elmosódott képként úszik tova előttem.
Érzéketlenül hagynak mind Guilford könnyei, mind Cranmer
csendes belenyugvása – előtte még csak a kegyelem
reményét sem csillantották fel –, mind hölgyeim néma
fájdalma. Elhatalmasodik rajtam az iszonyú tudat, hogy
halálra, mégpedig borzalmas kínhalálra ítéltek, és köztem
meg a rettentő vég között csak a királynő pillanatnyi
tetszése áll. Kétségbeesetten próbálom győzködni
magam, hogy ebbe az ígéretbe kell kapaszkodnom, hiszen
őfelsége becsületes, tisztességes nő. Valahányszor az
eddigiekben dolgom volt vele, bizonyságot tett igazságos
és könyörületes szándékairól, és ezt nem szabad
elfelejtenem. Nem tépelődhetem azon, hogy mi történnék,
ha Mária királynő meggondolná magát.
Amikor azonban visszaérkezem a Towerba, elszabadul
minden félelmem. Nem mennek ki a fejemből őlordsága, a
főbíró szavai, amelyek csak a máglya vagy a bárd között
engednek választást. Sírva, reszketve kuporgok az
ágyamon. Amikor a feldúlt Ellen asszony belátja, hogy
minden érve hatástalan, sietve hozzánk kéreti a várnagyot.
– Asszonyom, bíznia kell a királynő szavában – jelenti ki
mély meggyőződéssel Sir John. – A per csupán
elkerülhetetlen formaság volt. Őfelségének nem áll
szándékában, hogy ön ellen további lépéseket
foganatosítson. Teljes bizonyossággal mondhatom, hogy
kivételes jóindulattal van ön iránt, tehát szedje össze
magát. A félelme alaptalan.
Mosolya megnyugtatóan őszinte. Máris lecsillapodtam,
és bizakodóbban, már- már derűlátón nézek a jövőbe.
– Hiszen ártatlan vagy, Jane – csitít Ellen asszony is. –
Semmi olyat nem tettél, amivel rászolgálnál erre az ítéletre.
– Nem lett volna szabad elfogadnom a koronát… –
suttogom.
– A királynő tudja, hogy kényszerrel vették rá – biztat Sir
John. – Kegyelmet ígért az ön számára. Egy darabig
azonban még várnia kell, nincs szükség másra, csak némi
türelemre.
Mária királynő

Whitehall palota
1553 decembere
Renard áll előttem, arcára rádermedt az aggodalom.
– Én továbbra is kitartok a könyörület mellett – jelentem
ki. – Lady Jane meg a férje egyelőre a Towerban marad,
de kellő időben, vagyis ha majd testemből örökösök
sarjadtak – belevörösödöm a gondolatba, hogy ez mi
mindennel járna –, fontolóra veszem a szabadulásukat.
– Eszerint, asszonyom, azt kell közölnöm urammal, a
császárral, hogy Lady Jane-t nem végzik ki?
– Közölje csak bátran excellenciád. Az élete nem forog
veszélyben, noha vannak, akik ezt ugyanúgy rosszallják,
mint ön. A puszta felebaráti szeretet is ezt követeli tőlem.
Úgy néz rám, mintha megháborodtam volna. Remélem,
bele fog törődni, hogy elhatározásom végleges, és az ügyet
ezennel lezártam.
Legnagyobb csodálkozásomra azonban Renard tovább
kardoskodik az igaza mellett.
– Asszonyom, bocsásson meg kendőzetlen szavaimért,
de ez színtiszta őrültség. A császárnak az a véleménye,
hogy Anglia csak akkor lesz biztonságban, ha felséged
megszabadítja ezektől az árulóktól. Ne érzékenyüljön el
zsenge koruktól. Amíg élnek, veszélyben a trónja.
– Szólottam, követ úr, és adott szavamat nem másítom
meg – közlöm éles hangon. – Különben is úgy érzem, a
nagyobb veszélyt Erzsébet húgom jelenti. Való igaz, hogy
amióta elfoglaltam a trónt, végig mellettem volt, és
koronázásomnak senki sem örült jobban, mint ő, de
mindenféle átlátszó ürüggyel marad távol a miséktől, és
attól tartok, titokban azt tervezi, hogy nőül megy Edward
Courtenayhez. Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy
maga Courtenay is igényt tarthat a trónra. Nem és nem…
Erzsébet sokkal veszélyesebb, mint amilyen Jane Dudley
valaha is lehet.
– De úrnőm, ez maga a téboly! – Renard-nak szinte
habzik a szája. – Ismét elnézést kérek a nyers beszédért,
de kémeim jelentették, hogy Suffolk herceg, akit felséged
oly könnyelműen büntetlenül futni hagyott, a jelek szerint
lázadást forral. Az is tudomásomra jutott, hogy Lady Jane,
elítélt felségáruló létére, asszonyom engedélyével
szabadon sétafikálhat a Tower környékén. Felség, ez
súlyos meggondolatlanság! Mi sem lenne könnyebb, mint
hogy az apja megszöktesse, és újra királynőként, azaz
felséged vetélytársaként léptesse fel!
– Lady Jane-t szigorúan őrzik – adom tudtára –, és azt
sem hiszem, hogy a herceg komoly támogatást
szerezhetne egy lázadáshoz.
– Nagy hiba lenne, ha alábecsülné a tiltakozást, amelyet
felséged és Fülöp herceg tervezett házassága széles
körben kiváltott – figyelmeztet Renard. – Sajnálattal kell
közölnöm, hogy számos alattvalója már elfordult
felségedtől.
– Nos, ez vagy igaz, vagy sem, de elhatározásomon mit
sem változtat – jelentem ki ellentmondást nem tűrőn. – Az
én kezemen nem száradhat egy ártatlan gyermek vére.
És ezzel elbocsátom a követet. Megfájdult a fejem, több
okoskodást már nem bírok végighallgatni. Renard igazán
mindent elkövet, hogy felőrölje ellenállásom, de én
eltökéltem, hogy nem engedek álláspontomból. Ha az, amit
Suffolkról állít, igaznak bizonyul – mindenesetre intézkedem
szigorú megfigyeléséről –, akkor megkettőzöm a Tower
őrségét. De természetemtől idegen a könyörtelenség, és
amíg az ellenkezőjére nincs okom, továbbra is
engedélyezem, hogy Lady Jane kényelemben és
viszonylagos szabadságban éljen. Másfelől meglehet, hogy
Renard-nak igaza van, és a Tower Hillt túl könnyű
megközelíteni. Talán bölcsebben tenném, ha nem vállalnék
semmilyen kockázatot…
Lady Jane Dudley

A Tower
1553 decembere
Csípős hideg van, de én remekül érzem magam.
Vérpezsdítő élmény szabadon kószálni a Tower
körzetében, böngészni az utcai árusok bódéinak
kínálatában vagy elnézni a Temze szűnni nem akaró
forgalmát. Őreim mindig kissé elmaradnak tőlem, és
vihorászva társalognak.
Úgy tudom, Guilfordnak is engedélyezték az ilyen
kiruccanásokat, de újabban már nem találkozhatunk. A
kormány nem vállalja a kockázatot, hogy két elítélt
felségáruló, férj és feleség szökési tervet üssön össze.
Engem ugyan nem bánt, hogy Guilfordot nem láthatom, ám
érzek iránta valamelyes részvétet, hiszen ebben a zord
télben ő továbbra is a dermesztően hideg Beauchamp-
toronyban sínylődik. Mr. Partridge arról számol be, hogy
testileg-lelkileg megtörte a feje fölött lógó halálos ítélet
gondolata.
A kilátásba helyezett kegyelem továbbra is várat
magára, bizonyára még nem érett meg rá az idő. Nagy a
nyugtalanság a királynő és Fülöp herceg tervezett
házassága miatt; a Tower Hillen azt rebesgetik, hogy a nép
forrong, és lázadni készül. Imádkozom, nehogy a zendülők
az én nevemet írják zászlajukra.
Amikor visszatérek szállásomra, ott már vár rám Sir
John Bridges. Udvariasan meghajlik, de barátságos arcán
ború ül.
– Sajnálattal kell közölnöm, asszonyom, hogy ezeket a
szabadtéri sétákat fel kell függeszteni – adja tudtomra
minden bevezető nélkül. – Az államtanács egyelőre nem
tartja kívánatosnak, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzék.
A tilalom mellett alapos okok szólnak, de bizonyára
megérti, hogy ezeket nem taglalhatom.
 Mélységes csüggedés vesz erőt rajtam. Olyan boldoggá
tettek ezek a kis kirándulások! És oly hálás voltam e nem
remélt kegyért… Mostantól ismét börtönömbe zárva
gubbaszthatok, és ez a tudat alig elviselhető. Attól is félek,
hogy az intézkedés rosszat jelent; visszafelé terel, a
szigorúbb fogság felé, ahelyett hogy előre léphetnék, az
ígért szabadulás irányába. Nyomorultul meredek Sir
Johnra, ám ekkor a fejemben valami dörömbölés támad,
és a világ megfordul velem. Elszörnyedve tapasztalom,
hogy nem látom tisztán a derék urat. Mintha a látómezőm
egy része kiesett volna… Egy székbe roskadok, és
hunyorogva próbálok Sir Johnra összpontosítani – de a
részleges vakság nem akar elmúlni.
– Csak nincs rosszul, asszonyom? – kérdezi őszinte
aggodalommal.
– Nem látok tisztán! – jajongok.
Ellen asszony és Mrs. Partridge hozzám sietnek, és a
szememet vizsgálják.
– Nem látni semmit – mondja fejcsóválva Ellen asszony.
Mind körém tömörülnek, tanakodnak, vigasztalni próbálnak,
ám a vak folt helyén egyszer csak fényesen csillogó
cikcakkos vonalak kezdenek keringeni, és szeszélyes
táncuk immár egész látómezőmet kitölti. Szédülök, rosszul
vagyok, és hiába kínálnak sörrel, egy korty sem megy le a
torkomon.
Lefektetnek. A hideg téli világosság sérti a szemem, így
Ellen asszony összehúzza a függönyöket. Félóra is eltelik,
mire az ijesztő látászavar elmúlik, de még utána is
reszketek, és az erőt mintha kiszívták volna tagjaimból.
Magyarázat senkitől sem telik, mígnem visszatér Mrs.
Tilney, aki Mrs. Underhillt kereste fel.
– Ladységedet féloldali fejgörcs bántja, úgy bizony? –
jelenti. – Néha engem is elkap ez a kórság. Kellemetlen, de
félni nem kell tőle. Az anyám éveken át fejfájós volt, mégis
megélte a hatvanat. Egy darabig csúnyán fog még sajogni,
de aztán hamarosan elmúlik.
Csak félig-meddig hiszem el, amit mond, és csendesen
sírdogálok az ágyamon. Hamarosan csakugyan megfájdul
a fejem, jobban, mint ezelőtt bármikor, és egyre
nyomorultabbul érzem magam. A fájdalmon kívül semmi
sem jut el a tudatomig, és többször is a vödörbe hányok,
melyet Ellen asszony készségesen elém tart. Egy percre
sem tágít mellőlem, türelmesen üldögél az ágyon, és néha
hűsítő, benedvesített ruhával törölgeti homlokomat.
Másnap reggelre mintha minden bajom csodaszerűen
elpárolgott volna, ám két nappal később újabb migrén vesz
elő, majd a hét folyamán még további kettő. Sir John
annyira aggódik, hogy orvost hív. Az illető megerősíti Mrs.
Tilney kórisméjét, de beismeri, hogy nemigen segíthet.
– Az ilyen fejgörcsök néha együtt járnak a női ciklussal –
fejtegeti. – Talán mostanában jött meg a vérzése?
– Nem, uram. – A dolog történetesen úgy áll, hogy
amióta ebbe az épületbe csuktak, elmaradt a havibajom.
Az orvos részvéttel pillant rám.
– Az is bizonyított tény, hogy a migrén összefügg a beteg
szorongásaival vagy az őt ért rendkívüli izgalmakkal.
Valamennyien tudjuk, micsoda súlyos ítélet terhét
vonszolom.
– Az első roham – mondom halkan – akkor következett
be, amikor tudtomra adták, hogy a sétáimat szigorúan
korlátozták.
Az orvos a fejét csóválja, majd behívja a várnagyot.
– Szakértői véleményem szerint ez az ifjú hölgy
borzalmas feszültségben él, és ez betegíti meg. Bőséges
és ízletes táplálkozásra, sok friss levegőre és lelki békére
van szüksége. Természetesen nem vagyok feljogosítva,
hogy önnek, uram, tanácsokat osztogassak, de én az ön
helyében tudnám, mit diktál a kötelességem.
– Máris írok az államtanácsnak! – fogadja meg Sir John.
A migrének megszűntek, áldassék érte az Úr. És azt is
Neki, valamint a királynő őfelségének köszönhetem, hogy
ismét kinn sétálhatok a friss levegőn, a várnagy kertjének
ropogósra fagyott füvén. A séta hossza tőlem függ, akár
addig is a szabadban maradhatok, amíg kékre nem
fagynak az ujjaim, és amikor visszatérek, hogy Mrs.
Partridge tüzénél átmelegedjek, akkor is visszavágyom a
kertbe.
Létezésem feltételei tehát jobbra fordultak, mégis levert
vagyok. Tizenhat éves fejjel elszigeteltek a normális,
mindennapi élettől. Velem vannak a könyveim, de immár
többször is végigolvastam valamennyit, újakat pedig nem
rendelhetek. Elfásultam. Vágyom valamire, de hogy mire,
nem tudom. Lehet, hogy a szabadságra, de valami azt
súgja, másra, fontosabbra is. Egy napon, ha majd mindez
véget ér, vidékre szeretnék költözni, talán Bradgate-be,
amely most mintha egy másik élethez tartozna. Ó, milyen
természetesnek vettem e régi élet minden mozzanatát…
És milyen furcsa lenne most visszatérni…
Eltűnődöm, milyen is lenne, ha egy derék, tisztességes
férj oldalán élnék, aki szeretne, megbecsülne, és megóvna
az élet minden lehető bajától. Aki elősegítené, hogy
szellemi érdeklődésemet kielégítsem, és gyermekeim
szerető apja lenne. Hirtelen elfog a vágy, hogy valamikor
majd gyermekeim legyenek.
Mindez persze merő képzelgés. A férjem Guilford,
akinek úgyszintén kegyelmet ígértek. Bár ábrándjaimban
neki nem jut szerep, mégis élethossziglan hozzá vagyok
láncolva, és menekülésre nincs mód. Meglehet, ha majd
mindketten kiszabadulunk, kiderül, hogy a szívünket
lágyabbá varázsolták a közösen átélt szenvedések, és
valahogy összecsiszolódunk. Annyi bizonyos, hogy már
most sem olyan pökhendi és érzéketlen, mint korábban.
De kegyelmet még egyikünk sem kapott, és
önkéntelenül felmerül bennem a kérdés, számíthatunk-e rá
egyáltalán.
Guilfordról jutnak eszembe a feliratok, melyeket saját
elbeszélése szerint börtöncellájának falába faragott.
Mélabús, kesergő hangulatomban követem a példáját, és
ezüst papírvágó késemmel az egyik saját szerzeményű
latin versemet karcolom bele a hálószobám
gipszvakolatába, hadd okuljon belőle az utókor.
Rád is a halandók közös sorsa vár,
Amit ma átélek, holnap rád talál.
Sötétség után kisüthet a nap…
Leteszem a kést. A karom már sajog az erőfeszítéstől.
Ágyamra roskadok, és kitör belőlem a sírás.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Sheen, Surrey
1553. december 22.
– Miféle levelet olvasol? – kérdem az uramtól.
– Edward Courtenay írta, Devon grófja, aki kölyökkorától
a Towerban raboskodott, és nőül akarta venni a királynőt.
– Ugyan mit akar? – kérdem csodálkozva.
– Úgy tetszik, mérges, amiért őfelsége kikosarazta. Azt
írja, szövetségre lépett Sir Thomas Wyatt-tel.
Wyatt, a protestáns kenti nemesurak egyike már az én
uramat is megkereste; alattomban ugyanis magához
ragadta a spanyol házasság ellenzőinek vezetését. A múlt
hónapban azt írta Henrynek, hogy szükség esetén jókora
tábort gyűjthet össze, és kérte, csatlakozzék ő is hozzájuk.
Az uram előrelátó volt, és nemet mondott.
– Courtenay azt írja, hogy Wyatt az utóbbi hetekben
rengeteg fegyverest toborzott, és most már ő is, mások is
elhiszik, hogy a spanyol házasság elleni népfelkelés nem
csupán megvalósítható, de eredményes is lehet.
– Az isten szerelmére, nehogy belekeveredj! – intem,
Henry azonban mintha meg sem hallaná.
– A gróf szerint terveik nagyjából már kialakultak.
Egyidejűleg négy felkelés fog kitörni, mégpedig ugyanazon
a napon, vagyis virágvasárnap, amely jövő év március 18-
ára esik. Wyatt vezeti a kentieket, Sir James Crofts a
hertfordshire-ieket, a devoniakat pedig Courtenay és Sir
Peter Carew.
– És mi van a negyedik felkeléssel? – kérdezem, de
már előre félek a választól.
– A levélben az áll, hogy azt nekem kellene vezetnem –
közli Henry. – Én gyűjteném össze a leicestershire-i
vállalkozókat.
– Kötözni való bolond vagy, ha megteszed! – kiáltom.
 – Hallgass végig, Frances! – biztat türelmesen Henry. –
Épkézláb terv…
– Amilyen Northumberlandé volt? – szakítom félbe
ingerülten.
– Nem, annál sokkal bölcsebb. Figyelj ide, és ne vágj a
szavamba! Mind a négy sereg megindul London ellen,
elkergetik a királynő nemzetellenes tanácsadóit, majd arra
kényszerítik Máriát, hogy mondja fel a spanyol Fülöppel
kötendő házasságát. Courtenay külön hangsúlyozza, hogy
őfelségét senki sem akarja bántani, sőt: nála és
vezértársainál a királynőnek nincsenek hűségesebb
alattvalói. Ebben a tervben nyoma sincs felségárulásnak.
– Jól értem lordságodat? Valóban azt mondja, hogy bele
akarja ártani magát egy, a királynő elleni felkelésbe, amikor
a lányunk, feje fölött a halálos ítélettel, még mindig a
Towerban sínylődik? Lordságodnak elment az esze!
– Ez a mozgalom, Frances, nem a királynő ellen irányul.
Mindössze arról van szó, hogy elkötelezett alattvalói
kinyilvánítják ellenérzésüket kiszemelt vőlegénye iránt.
– És azt hiszed – csattanok fel –, ő érzékelni fogja ezt a
különbséget, amikor majd a seregeitek London alatt
egyesülnek? – Valósággal támolygok a dühtől. – Úristen,
Henry, hogy te mekkora tökfej vagy! Hát nem fogod fel,
hogy Courtenayt valójában egyetlen cél vezérli: ő maga
akarja elvenni a királynőt! Ami pedig Wyattet illeti: ő
legalább ilyen gyanús.
– Mennyiben, ha megtudhatnám? – kérdi fagyosan,
kissé lekezelőn.
– Nincs ellene semmilyen bizonyítékom. Nevezd női
megérzésnek vagy aminek akarod, de attól félek, Wyatt
valamilyen hátsó szándékot rejteget.
– Csacsiság, Frances. Elragad a fantáziád. – Aztán
egyszer csak szembefordul velem. – Sajnálom, kedvesem,
de senki sem tarthat vissza. Én nem fogok térdet hajtani
egy spanyol herceg előtt.
 Sheen
1554. január 22.
Férjem beront a hálószobánkba. Arcizmai rángatóznak
a kétségbeeséstől.
– Elárultak! – üvölti.
Kiküldöm a szolgálókat, akik lefekvési előkészületeimnél
segédkeztek, és remegve lépek hozzá.
– Kicsoda? – Ennél többet nem merek kérdezni.
– Az a hígvelejű Courtenay. Tegnap mindent bevallott
Gardiner püspöknek, és a királynő bocsánatáért esedezett.
– Ó, a fattyú! – sziszegem. – Mindig tudtam, micsoda
gerinctelen alak.
– Ez igaz, de úgy érzem, valakinek már jóval őelőtte is
eljárt a szája. A tanács már négy nappal ezelőtt fegyveres
erővel szállta meg Exetert, mintha sejtenék, hogy nyugaton
készül valami. A hírek szerint Carew bujkál valahol, Sir
James Crofts pedig Walesbe menekült.
– És mi hír Wyattről? – Igazán távol akartam tartani
Henryt ettől a lázadástól, de most, hogy már nyakig benne
van, csak azért imádkozhatok, hogy legalább sikeres
legyen az akció.
– Utolsó értesülésem szerint az allingtoni kastélyban
tartózkodik, hogy megnyerje az ügynek a kenti férfiakat. A
hírnök, aki felkeresett, ezekben a percekben már úton van
Kentbe. Friss lovat adattam alá.
– És most mi a szándékod? – Meg sem próbálom
leplezni szorongásomat. Egyetlen hibás lépés, és
mindnyájunknak végünk.
– Máris a cselekvés mezejére lépünk. Wyattet
idekérettem. Ha azt akarjuk, hogy a felkelés célt érjen, nem
várhatunk márciusig. Most kell lecsapnunk.
Sheen
1554. január 23.
Sir Thomas Wyatt megérkezett Sheenbe. Fiatal –
túlságosan is az – és jóképű; hegyes fekete szakállt visel,
arckifejezése nyílt és szenvedélyes. Senki sem vonhatja
kétségbe, hogy őszintén lelkesedik az ügyért. Olyan
lázasan tör a terv megvalósulása felé, mintha kergetné
valami; és úgy tűnik, még az sem érdekli, szerencsés lesz-
e a végkifejlet.
Nos, úgy tűnik, még szerencsétlenebb lesz, mint
amilyennek képzeltem, mivel most tudtam meg, borzadály
és hitetlenség közt hányódva, hogy férjem őlordsága még
most is Jane – igen, az én nemrég halálra ítélt leányom –
trónra helyezéséről ábrándozik.
Noha saját fülemmel hallottam, amint a királynő
sértetlenséget ígér Jane-nek, ez az ítélet mégis úgy ért,
mintha villám csapott volna belém. Az én lányom, hús a
húsomból, vér a véremből, mint halálraítélt! Isten a
megmondhatója, hogy nem vagyok érzelgős természet, és
őt sem szerettem úgy, ahogy kellett volna – belekötöttem
olyankor is, amikor semmit sem követett el. De amikor
viszonthallottam az iszonyú szavakat, amelyeket először
szegény gyermekemnek kellett végighallgatnia, valami
felébredt bennem: a védelmező anyai ösztön, amely annyi
éven át szunnyadt a keserűség és a csalódás rétegei alatt.
És most egyszer csak szembe kellett néznem a
felismeréssel, hogy a lányom a Towerban raboskodik, mint
elítélt felségáruló, akire bármikor lesújthat a halál. Méhem
gyümölcséről, a saját fájdalmaim árán világra hozott
gyermekről van szó, nem pedig egy politikai vagy
dinasztikus játszma sakkfigurájáról, akit saját érdekeink
szerint tologathattunk. És azóta gyűlölöm magam, amiért
rövid – hamarosan talán könyörtelenül kioltott – életét
becsvágyamtól és csalódásaimtól felbujtva
megkeserítettem. Isten a tanúm rá, hogy keserű könnyeket
ontottam szegény ártatlan teremtésért – éppen én, aki
büszke voltam rá, hogy megvetem az érzelgősség minden
megnyilvánulását! És elhatároztam: ha módomban áll, nem
fogom tűrni, hogy a jövőben bárki is tovább rontsa
helyzetét.
– De hát soha fel sem vetődött, hogy Lady Jane-ből
királynőt csináljunk! – méltatlankodik Wyatt.
– Ez a helyes! – kiáltom szenvedélyesen. – Ostobaság
és méltánytalanság lenne őt belekeverni! Talán nem
szenvedett még eleget? Nincs éppen eléggé veszélyben az
élete?
Ekkor azonban Henry elbődül.
– Tehát azt akarod, hogy ez a mi katolikus királynőnk a
fanatikus spanyol infánshoz menjen nőül, és az inkvizíció
Angliában is máglyára küldje az eretnekeket? Mert közlöm
veled, kedvesem, hogy ez fog történni, ha nem lépünk fel
máris ellene!
– Vagyis kockára tennéd a lányunk életét?? – ágálok
kétségbeesetten. – Vagy elfelejtetted, hogy a királynő
foglya, akinek a feje fölött halálos ítélet lebeg? És hogy ő, a
boldogtalan, mit sem tud terveitekről? Milord, ez színtiszta
őrület, amely csak katasztrófához vezethet. Hogyhogy ezt
nem látod be?
Wyatt lép közbe.
– Az én tervem másképpen fest. Mondassuk le a
királynőt, és ültessük a helyébe Erzsébetet, akiről úgy hírlik,
elkötelezett híve a reformált hitnek. Csak ez a lépés
igazolhatná Mária trónfosztását.
– Az én lányom is lelkes híve a reformált hitnek! – fortyan
fel az uram. – Ráadásul ő ezt soha nem is titkolta, míg
Erzsébet vallási meggyőződését legföljebb csak
találgathatjuk. Én mondom nektek, hogy a jövőbe vetett
igazi reménynek csakis Jane a letéteményese!
– Azt már nem! – sikoltom. – Fogalmad sincs, mit
művelsz! Nem te borultál a királynő elé, hanem én. És ne
áltasd magad: másodszor már nem lesz ily kegyes
hangulatban.
– Nem lesz rá második alkalma! – csattan fel a férjem. –
És most, kedves párom, szíveskedj lakatot tenni a szádra.
Az ilyen rémképek csak gyerekek riogatására valók.
Ezúttal a tervünk hézagmentes, és jegyezd meg szavam:
heteken belül a lányunk ismét ott áll majd, ahová való, és a
trón mögül mi mozgatjuk a hatalom zsinórjait.
– Heteken belül mindnyájunkat megkurtíthatnak egy
fejjel! – vágok vissza; dühöm és elkeseredésem immár
áttör minden határt.
– Van némi igazság hitvese őladysége szavaiban –
jegyzi meg Wyatt.
– Hitvesem őladysége is csak nő, és mint minden nő,
imád a kákán is csomót keresni – véli az uram.
Beszéde annyira sért, hogy még a szavam is elakad.
– A hercegné bölcsebb, mint gondolná – erősködik
Wyatt. – Okosabb és mindnyájunk számára
biztonságosabb lenne, ha Erzsébetet támogatnánk. Az ő
trónigénye különben is megalapozottabb.
– És ha én ezt megtagadom?
– Akkor, milord – mondja Wyatt nekikeseredve –, akkor
le kell mondanunk terveinkről. Már így is sok támogatót
vesztettünk; az ön segítsége nélkül tehetetlen volnék.
– Mintha elfelejtette volna, hogy az egész művelet a
katolikus Mária megdöntését célozza? –figyelmezteti
gunyorosan Henry. – Nem ennek érdekében fogtunk-e
össze? És nem előnyösebb-e, ha a helyébe olyan királynőt
ültetünk, akiről köztudomású, hogy ízig-vérig protestáns,
nem pedig olyasvalakit, akiről ezt biztosan senki sem
állíthatja?! Gondolkodjék már, Sir Thomas, merjen
szembenézni az igazsággal! A trón az én leányomat illeti,
és én csak akkor támogatom a vállalkozást, ha ebben
megegyeztünk. Márpedig nélkülem – ne szaporítsuk a szót!
– az ügy már el is bukott.
Wyatt szemlátomást tusakodik jobbik énjével.
– Hát jó, milord, elfogadom – mondja –, de máris
figyelmeztetem, hogy ehhez a tervhez sokkal kevesebb
reményt fűzök, mint a másikhoz. Erzsébet trónigénye a
jogosabb, az ön leánya pedig, ahogy milady oly találón
rámutatott, rendkívül sebezhető helyzetben van. Most már
mindegy, lordságod világossá tette, hogy a választás az ön
kezében van. Legyen hát Lady Jane a jelöltünk. Nekem
nincs és nem is lesz ellenvetésem mindaddig, amíg ezt az
országot protestáns uralkodó kormányozza.
– Helyes. – Az uram mosollyal nyugtázza a győzelmet. –
Futárt küldök Huntingdon grófhoz. Ő már vállalta, hogy
Leicestershire-ben felfegyverzi a hűbéreseit.
– Én pedig megyek vissza Kentbe, hogy szemlét tartsak
csapataim fölött – mondja Wyatt.
– Már alig várom, hogy Londonban, a győzelmünk után,
viszontlássuk egymást.
A férjem a kezét nyújtja Wyattnek. Én utálkozva
elfordulok.
Később megtudjuk, hogy Huntingdon gróf, mihelyt a
levelet megkapta, egyenesen az államtanácshoz sietett
vele.
Ellen asszony

London
1554. január 25.
Az én mozgásomat senki sem korlátozza. Akkor
hagyom el a Towert, és akkor jövök vissza, amikor nekem
tetszik, így aztán gyakran járok vásárolni, vagy
meglátogatom a testvéremet Smithfieldben. Ebből adódik,
hogy folyamatosan lépést tarthatok a külvilág
eseményeivel.
A legújabb hírek csöppet sem örvendetesek. Londonban
feszült a hangulat, és az a szóbeszéd járja, hogy Sir
Thomas Wyatt, a kenti lázadók vezére ötezer ember élén a
város felé közeledik. Az emberek tele vannak
aggodalommal, sőt láttam olyan polgárokat is, akik
vakrémületükben összepakoltak, és elmenekültek a
Cityből.
A cheapside-i feszületnél elvegyülök a tömegben, mivel
egy hírnök most olvassa fel az államtanács kiáltványát.
Amikor az árulók nevét ismerteti, megfagy a vérem: Suffolk
herceget is azok közé sorolja, akik gonosz hajlandóságú
emberek gyülevész hordáját lázítottak fel őfelsége ellen, és
azon mesterkednek, hogy ismét Lady Jane-t és Guilford
Dudley-t ültessék a trónra.
Hogyan is tehette? Hogy lehetett ilyen meggondolatlan,
ilyen eszement? Szívem összeszorul az aggodalomtól.
Nem hiszek a fülemnek.
– Aki az áruló Wyattet az igazságszolgáltatás kezére
adja – kiáltja a hírnök –, szép birtokot kap, amelynek
tulajdonjoga utódjait is megilleti.
Micsoda szörnyűség, gondolom, mialatt az emberek
szétszélednek. A hercegnek még álmában sem lett volna
szabad belekeverednie egy olyan vállalkozásba, amely
megint csak szegény kis Jane-re akarja tukmálni a koronát!
Hát megőrült ez az ember? És hogyan titkolhatnám el a
drága gyermek elől, amit az apja művelt – és hogyan
hallgassam majd el a következményeket? Hiszen még én
sem bírom elviselni, hogy latolgassam őket…
Nehéz szívvel sietek vissza a Towerba. Úgy határoztam:
pillanatnyilag csak annyit tehetek, hogy Jane-t megóvjam
ezektől a rettenetes hírektől. Istenhez könyörgök, hogy
ártatlansága egyszersmind védőpajzsa is legyen.
Később csatlakozom a Whitehall palota körül tébláboló
sokasághoz, abban a reményben, hogy egy röpke
pillanatra megláthatom a királynőt. Köztudott, hogy hiába
beszélték rá a sokkal biztonságosabb Windsorra, ő nem
volt hajlandó elhagyni a fővárost, mivel, úgymond, jól tudja,
hogy számíthat alattvalói hűségére és szeretetére. Ahogy
egyes beszédesebb emberek hangjából kiveszem, ez
nincs egészen így; jó néhányan az összecsapás majdani
győztese számára tartogatják odaadásukat, bárki legyen is
az. Nyilvánvaló, hogy Máriáért már korántsem rajong úgy a
nép, mint fél évvel ezelőtt, amikor trónra lépett.
Lady Jane Dudley

A Tower
1554. február 7.
Ablakomból katonákat látok, amerre csak nézek.
Tudom, miért vannak itt, jóllehet fogva tartóim és a rólam
gondoskodók azt szeretnék, ha nem is sejtenék semmit;
Sir John Bridgest például minden bizonnyal eltiltották tőle,
hogy tájékoztasson. Csak annyit hoztak tudomásomra,
hogy egy Sir Thomas Wyatt nevű áruló lázadást szított,
tiltakozásul a királynőnek a spanyol trónörökössel kötendő
házassága ellen.
Dajkámtól hallottam, hogy Wyatt és hada négy nappal
ezelőtt érkezett meg Southwarkba, de a polgárok, akiket
fellelkesített a királynőnek a Guildhallban tartott izzó hangú
beszéde, lerombolták a London hidat, hogy az áruló ne
hatolhasson be a fővárosba. Bosszúból feldúlta és
kifosztotta az ősi Overy Szűz Mária-apátságot, majd a
Temze folyása mentén továbbvonult Kingstonig, ahol újabb
híd ível át a víz fölött, és ez idő szerint ismét London ellen
vonul, csak ezúttal déli irányból.
A katonák rendezett sorokban várakoznak, hogy a kellő
időben elinduljanak. Figyelem, ahogy fegyvereiket
készenlétben tartva, zárt alakzatban kivonulnak a Towerból,
hogy összecsapjanak az árulókkal. Valamivel később nagy
távolságból ágyútűz hallatszik, és úgy tetszik, mintha velem
együtt a Tower valamennyi lakója lélegzetvisszafojtva várná
a folytatást. De ezután csend lesz, amely hosszú órákig tart.
Leszáll az este. Hason fekve, könyökömre támaszkodva
olvasok az ágyamon, amikor kintről nagy sürgést-forgást
hallok. Kikukucskálok a redőny résein. A sötétben épphogy
kiveszem Sir John Bridges és egy kis csapat katona
alakját, amint a Fehér tornyot elhagyva ügetnek a főkapu
felé.
Egyszer csak Ellen asszony állít be.
 – Dicsértessék az Úr, milady! Wyattet elfogták! Most
hozzák be a Towerba, a harangtoronyban fogják őrizni. A
lázadást leverték!
– Dicsértessék az Úr! – visszhangzóm a fohászt. –
Megmenekültünk!
Mária királynő

Whitehall palota
1554. február 7.
Este hétkor végre futja rá az időmből, hogy kihallgatáson
fogadjam Renard-t. Egész nap hajtogatta, hogy beszélni
szeretne velem.
– Felség! – hajlik meg sietősen, de a kézcsókja még
soha nem volt ily odaadó. – Mennyire örülök, hogy épen,
egészségben látom! Valamennyiünket mélységesen feldúlt,
hogy csak hajszál híján kerülte el a katasztrófát! Már
megbocsásson, úrnőm, de én figyelmeztettem, hogy a
dolgok idáig fajulhatnak, és kötelességem, valamint a
felséged iránti odaadásom ellen vétenék, ha nem mutatnék
rá: a felkelés azért törhetett ki, mert felséged trónra
lépésekor túlságos könyörülettel járt el. Most tehát
esedezem, asszonyom: keményítse meg szívét az árulókkal
szemben, és mutassa meg alattvalóinak, hogy a királynőt
nem lehet megfélemlíteni.
– Úgy beszél, követ úr, mint a tanácsuraim – jegyzem
meg. – Mind ugyanazt a kottát fújják. –Vigyázok, hogy
semmilyen érzelmet ne áruljak el, mivel ezt a gyengeség
jelének vélné, de bármibe kerül, neki is, a többieknek is
meg akarom mutatni, hogy szükség esetén én is tudok
éppoly eltökélt és könyörtelen lenni, mint az apám.
Eltekintve természetesen az olyan ügyektől, amelyek a
lelkiismeretemet érintik.
Legyőzöm az ingert, hogy lágyabb ösztöneimre
hallgassak.
– Nos, megnyugodhat, mert az elhatározásom
megingathatatlan. Soha többé nem irgalmazok egyetlen
árulónak sem, és most is, a jövőben is azt fogom követelni,
hogy a legsúlyosabb büntetésben részesüljenek. Ezen
túlmenően mostantól semmilyen eretnekséget nem tűrök el
birodalmamban, mivel napnál világosabban
bebizonyosodott, hogy az eretnekség táptalaja az ellenem
irányuló összeesküvéseknek.
Renard arcára elégedettség és megkönnyebbülés ül ki.
– Felséged bámulatos bölcsességről tesz tanúságot –
mondja. – Igaz, eleddig arra biztattam, hogy tanúsítson
óvatosságot az eretnekekkel szemben, de egyetértek
felségeddel: immár igazolódott, hogy kemény kézzel kell
elbánnia mindazokkal, akik nem követik az igaz egyház
tanait.
– Ez így van. Sokat töprengtem ezen a kérdésen, és az
Úrhoz imádkoztam megvilágosodásért, így jutottam arra az
elhatározásra, hogy felélesztem az eretnekség elleni régi
rendelkezéseket, és kiirtom ezt az üszkös kelevényt, amely
az egyház létfeltételeit roncsolja. Akik nem tagadják meg
eltévelyedésüket, máglyára kerülnek. Ha népemet
szelídebb módszerekkel nem üdvözíthetem, akkor lelki
üdvösségük érdekében kényszeríteni kell őket.
– Szó szerint ugyanezt vallja uram, a császár és Fülöp
herceg is – mondja Renard. – Mindkettőjük szilárd
meggyőződése, hogy a pokol tüzének e világi megízlelése
bámulatosan fegyelmezi a szellemet, és a
legmegátalkodottabb eretneket is a helyes útra téríti.
– Kérem az Istent, hogy így legyen – felelem, és
keresztet vetek. Utána csend lesz. Nem szívesen tudatom
Renard-ral a másik elhatározásomat, így érveket keresek,
hogy megmutassam neki: az igazán fontos kérdésekben
hajthatatlan vagyok.
– Visszatérve az árulók ügyére: úgy döntöttem, hogy a
lázadás vezetőit ki kell végezni, de mivel ez önmagában
talán nem rettenti el kellőképpen mindazokat, akik
személyünk ellen áruláshoz éreznének kedvet, követőik
közül is minél többet fel kell akasztani. Londonban és
egyes kenti helységekben minden utcasarkon bitófát
állíttatunk fel, üdvös leckeként és figyelmeztetésként
alattvalóink számára. Meg kell tanulniuk, hogy törvényes
uralkodójuk ellen felkelni nem gyerekcsíny.
– A császár ezt nagy örömmel fogja hallani – mondja
Renard. – De az is megnyugvással tölti majd el, hogy
felséged végre elszánta magát ama két személy
kivégzésére, akik mindenkor a felkelések gyújtópontjában
állnának. Természetesen Lady Jane-ről és Guilford Dudley-
ról van szó. Felséged nagyon is helytállóan megértette,
hogy ameddig élnek, tüskék lesznek a körme alatt.
Sürgetőn kérem, asszonyom, hogy minden további
halogatás nélkül adjon parancsot az ellenük hozott ítélet
végrehajtására.
– Az ő életüket megkímélem – mondom nyugodt,
egyenletes hangon.
Hirtelen csend támad. Renard ez egyszer nem talál
szavakat.
– Egy szóval sem ígértem, hogy kivégeztetem őket –
emlékeztetem. – Csak e mostani lázadás vezetőit és
résztvevőit illetően köteleztem el magam. Higgye el, sokat
gyötrődtem ezen a kérdésen. Hallom és értem, amit ön és
a tanácsosaim fejtegetnek, az igazság azonban mégis az,
hogy Lady Jane és Guilford Dudley semmilyen bűnt nem
követtek el, ebben a lázadásban pedig végképp nem volt
semmi szerepük…
Renard hirtelen megleli a fonalat.
– Asszonyom, az isten szerelmére…
– Nem, kedves barátom – tiltakozom. – Kegyelmet
ígértem nekik, és királyi szavamat nem vonhatom vissza.
Mint ahogy azt sem akarom, hogy vérük az én
lelkiismeretemet terhelje.
Renard azonban hajthatatlan.
– Olykor, asszonyom, az uralkodónak pragmatikusan
kell eljárnia, és meg kell hajolnia a célszerűség előtt.
Meglehet, hogy ezúttal bűntelenek voltak, de ameddig
élnek, Lady Jane és a férje örök fenyegetést jelentenek
felségedre nézve, veszélyeztetik trónja és az utódlás
biztonságát, és akadályozzák az igaz vallás helyreállítását.
Megengedi-e a lelkiismerete, hogy mindezt kockára tegye?
– Azt akarja, hogy lefejeztessek egy tizenhat éves lányt
egy olyan bűnért, amelyet el sem követett? – kérdezem
feldúltan. – Ebben az országban én vagyok az
igazságszolgáltatás kútfeje, és ha ebben az esetben
engedek a célszerűségnek, megcsúfolnám az igazságot,
amelynek tiszteletére koronázási eskümben köteleztem el
magam!
– Királyi atyja nem lett volna ily engedékeny – jegyzi meg
a csalafinta Renard. – Minden aggály nélkül megtette volna,
amit célszerűnek tart. Könyörgök, asszonyom, keményítse
meg a szívét! Tekintsen el magánemberi érzelmeitől, és
legyen elsősorban királynő!
Székembe roskadok, és tenyerembe hajtom a
homlokom, hogy Renard ne lássa könnyeimet. Napok óta
vigyáznom kellett, hogy a felkelés hírei hallatán erősnek és
bátornak mutatkozzam, és ehhez minden önuralmamra
szükségem volt. Most sem szabad elgyengülnöm.
– Nem tehetem – mondom újra, Renard azonban nem
vesz tudomást lelki tusámról, és továbbra is
engesztelhetetlenül támad.
– Hát jó, asszonyom – jelenti ki –, tudomásul vettem. A
továbbiakra felséged kényszerít. A császár természetesen
aggódik fia biztonságáért, és nyugtalanítják a felségeddel
kötendő házasságának esetleges kockázatai.
Megmásíthatatlan elhatározása, hogy ameddig Lady Jane
és a férje életben van, Fülöp herceg nem teszi be a lábát
Angliába.
Azonnal felfogom, hogy ez zsarolás, a legátlátszóbb
fajtából. Úgy érzem magam, mint akit arcul ütöttek. Semmi
kétség: sarokba szorítottak. Nagyszabású reformjaimhoz
szükségem van erre a frigyre, hiszen Fülöp mögött ott áll a
katolikus kereszténység minden hatalma. És – merjem-e
bevallani? – őrá magára is szükségem van. Képmása
kísért álmaimban, különös vágyakat sugall, amelyek
lélegzetemet szegik. A bajnokom ő: a dalia, aki eljő, hogy
megváltson aggszűzi állapotomból. Máris szeretem, és
nem tudnék lemondani róla.
Kegyetlen választás, a legkegyetlenebb mindazok közül,
melyekre örömtelen életemben kényszerültem, de immár
belátom, hogy a császár, bármily brutálisak is a módszerei,
bölcs ember, mert ráébresztett kötelességemre.
Isten legyen irgalmas hozzám, de megtettem. Parancsot
adtam Lady Jane és Guilford Dudley kivégzésére. Február
9-én reggel kell meghalniuk, mostantól harminchat óra
múlva.
Ki kell tartanom elhatározásom mellett. Nem fogok
megingani, nem engedek a könyörületesség asszonyi
ösztönének. Egy szép napon, amikor karomban tartom a
fiam – Fülöp fiát, a katolikus Anglia trónörökösét –, a
szívemmel is átérzem majd döntésem jogosságát, és
megbékél a lelkiismeretem.
Elém tették a két kivégzési parancsot. Íróasztalomnál
ülve acélozom az akaratomat. Még most is sokat adnék
érte, ha gyakorolhatnám kegyelmezési jogomat, de tudom,
hogy esztelenség lenne.
Megragadom a tollat, a tintatartóba mártom, és kétszer
odakanyarítom a nevem.
Lady Jane Dudley

A Tower
1554. február 7.
Már félálomban hallom a kopogást. Ellen asszony az,
hálóruhában. Gyertyája imbolygó fényénél látszik, milyen
feldúlt.
– Már reggel van? – kérdezem kábán.
– Nem, éjfélre jár. Keljen fel, és öltözzön gyorsan, Sir
John keresi sürgős ügyben. Hírnök jött a királynőtől.
– A kegyelmet hozza! – kiáltom. – Ó, végre! – Kiugrom
az ágyból. Hirtelen teljesen ébren vagyok. De aztán
ránézek Ellen asszony lesújtott ábrázatára, és megértem,
hogy merőben másról lehet szó. Valamiről, amit nem
akarok hallani.
Minden bátorságomat összeszedve vértezem fel
magam, hogy fogadjam a várnagyot, aki jelenleg a
földszinti nappaliban várakozik, Partridge mester
társaságában. Sir John komor képpel, érdes hangon
üdvözöl. Nem úgy fest, mint aki jó híreket hoz. Lassan
felfogom, mi mondanivalója lehet számomra. Olyasmi, amit
már sok más fogollyal is közölt, csak azok sokkal
idősebbek voltak nálam, és bizonyára sokkal
elvetemültebbek is.
– Mindent megadnék, Lady Jane – kezdi –, ha nem
kellene kimondanom a következő szavakat. Sajnos
azonban fájó kötelességem, hogy közöljem: őfelsége a
királynő parancsot adott a kivégzésére, és fel kell
készülnie, hogy az ítéletet péntek reggel kilenc órakor
végrehajtják. Őfelsége volt kegyes az ítéletet fővételre
enyhíteni, és elrendelte, hogy azt a nyilvánosság
kizárásával, a Tower udvarán foganatosítsák.
Ellen asszony szívszaggató zokogásban tör ki, de én
csak állok némán, mozdulatlanul. Mit is mondott Sir John?
Alig bírom felfogni. Hogy meg kell halnom? Pénteken, már
nem egészen két nap múlva az eleven testem, a
lélegzetével, a vérével és melegségével, a gondolataival,
félelmeivel, érzelmeivel és reményeivel megszűnik létezni.
Megsemmisítő, ésszel fel nem érhető képzet. És olyan
kevés időm maradt, hogy megbékéljek Istennel, hogy a
kegyelem állapotában lépjek elé. Mindez úgy letaglóz, hogy
nem tudok megszólalni.
Sir John nem sajnált tőlem néhány pillanatot, hogy
megértsem, mi vár rám.
– Ugyanez az ítélet sújtja a férjét is – folytatja aztán
lágyan, szinte gyöngéden. – De mivel ő nem származik
királyi vérből, őt a Tower Hillen fogják lefejezni.
Végre megjön a hangom, de el-elfullad.
– Már közölték vele?
– Igen. Teljesen összetört. Imádkozom, hogy
lehiggadjon, és hátralévő idejében az őszinte bűnbánat
szelleme töltse el.
Mozgósítom maradék erőmet. Emlékeztetem magam,
hogy a vallás megtanított a halál elviselésére, és felkészített
a halál utáni életre. Ebbe kell most kapaszkodnom.
Eszembe jut a mondás, amelyet anyám is, Ellen asszony is
szívesen idézett: amit nem kerülhetsz el, azt el kell viselned.
Íme, ez az én dolgom is, mást nem tehetek. Ha meg kell
halnom – és úgy látszik, hogy a királynő, minden ígérete
ellenére, így akarja –, akkor szépen kell távoznom, hogy a
világ megőrizze emlékezetében bátorságomat és őszinte
hitemet, és hogy a mennyországban is szívesen
fogadjanak.
Röpke órák múlva a mennyekben leszek Istennel és az ő
angyalaival – bűneim nem lehetnek oly súlyosak, hogy ez
megtagadtassák tőlem. Látni fogom a mi Urunkat és jobbja
mellett Jézust. És akkor minden jóra fordul. A sötétség után
minden világos lesz. Nem lesz több szenvedés, nem lesz
több árulás. A mennyországban nem leszek többé mohó,
gátlástalan emberek játékszere. Szabad leszek.
Kiegyenesedem.
– Készen állok rá, hogy boldogan fogadjam siralmas
napjaim végét. – Csak ennyit mondok, aztán elhagyom a
helyiséget. Ellen asszony, akit továbbra is ráz a zokogás,
utánam jön. Meg is dorgálom: – Nagyon kérem – sírással
nem segít rajtam… Legyen inkább bátor, az én kedvemért.
Hangosan kifújja az orrát, megtörli a szemét. Onnan
olvasom ki pőrén, leplezetlenül végtelen szeretetét és
gyászát. Jobban szeretett engem, mint ahogy a saját
anyám valaha is szeretett, és én, mint a gyerekek
általában, ezt magától értetődőnek tartottam. De most a
közeli halál tudata újfajta érzékenységet hintett el bennem,
és látom, micsoda istenáldotta ajándék volt a dajkám
jelenléte. És egyidejűleg azt is megértem, hogy közelgő
elvesztésem darabokra szaggatja a lelkét. Legszívesebben
magamhoz ölelném és vigasztalnám, de nem merem; ha
megtenném, engem is szétszaggatna a kétségbeesés és a
félelem.
– Hozok egy bögre meleg, fűszeres aludttejet – szipogja,
és kimegy.
Sokkal később, hajnal felé, amikor még alszik az egész
ház, én ébren ülök íróasztalomnál. Gondolataim úgy
örvénylenek, hogy nem jön a szememre álom; de nem is
akarok elaludni. Nemsokára úgyis örökké tartó álomba
süppedek. Ezeket az utolsó földi óráimat nem
fecsérelhetem el.
Térdre borulok és imádkozom, ahogy még soha nem
imádkoztam.
– Segíts! – rimánkodom. – Segíts! Szegény, elhagyatott
lélek vagyok, akit fojtogat a bánat, gyötör a sokfajta
kísértés, és elnyűtt a hosszú fogság.
Felködlik bennem, hogy sosem leszek újra szabad. Nem
érek meg több nyári napot, nem sétálok többé a kertben,
nem látom viszont a szüleimet vagy a húgaimat –
legalábbis itt, ebben a földi életben. Imádkozom értük is:
vigasztalja meg őket az Úr, ha majd elragad tőlük a halál,
és azt is kérem, bocsásson meg szüleimnek, amiért oly
szeretetlenül bántak velem. Neki megvallom, hogy én sem
voltam mindig kötelességtudó gyermekük, és a magam
számára is kérem bocsánatát.
Arra is megkérem Istent: adjon erőt utolsó napjaimhoz.
– Ó, Atyám, kérlek, segíts, hogy elforduljak a világi
dolgoktól, és tagadjam értéküket! Segíts, hogy minden
bizodalmam Beléd helyezzem, és ekként, ha eljön az idő,
ne inogjak meg!
Megkeményítem magam, hogy elképzeljem halálom
pillanatát, amikor térden állva várom, hogy lecsapjon a
bárd. Megérzem-e majd a súlyos ütést? Vagy ami még
borzalmasabb: érzek-e valamit utána is? Felidézem Mrs.
Tilney elbeszélését: amikor a bakó a magasba emelte
Boleyn Anna fejét, a jelenlévők tanúsága szerint a száj és a
szem még mozgott. Könyörgök, Istenem, add, hogy
semmiről se tudjak! Hadd költözzem még abban a
szempillantásban a másvilágra! Add, hogy a bakónak
biztos legyen a keze, és ruházz fel, Uram, erővel, hogy
remegés és tétovázás nélkül fektessem a fejem a tőkére,
mert nem szeretnék látványosságul szolgálni a
jelenlévőknek. Szépen kell meghalnom, nehogy szégyent
hozzak a családfámra.
Marcangolja a szívem mindaz, ami rám vár, de nem
engedek utat a könnyeknek. Mi hasznom lenne belőlük?
Csak az Istenben bízhatok.
Amikor már merev a térdem a sok imádkozástól, az
asztalhoz ülök, és a Bibliát olvasom. Örök igazságaiból, ősi
bölcsességéből nagy vigaszt merítek. Négy óra van már,
mire visszafekszem ágyamba, és csak ekkor, ahogy nyitott
szemmel heverek, merül fel bennem a kérdés: vajon mi
késztette a királynőt szándéka megmásítására?
A Tower
 1554. február 8.
Reggel látogatóm érkezik. Meghökkenve észlelem, hogy
a fogadószobában egy katolikus pap várakozik. Az
öregember mosolyogva üdvözöl, kellemes arca felragyog,
amikor meglát. Akaratlanul is vonzalom ébred bennem
iránta.
– Jó reggelt, leányom – mondja. – Dr. Richard
Feckenham vagyok, Westminster apátja. A királynő küldött
hozzád.
– Bocsásson meg, Feckenham doktor – felelem –, de
én a reformált hitet vallom. Nem hinném, hogy
mondanivalónk lenne egymás számára.
– Kérem, hallgasson meg!
Leülök.
– Udvariasságból meghallgatom, uram, de arra kérem,
ne felejtse el, hogy holnap meghalok. Kevés az időm, és
sok a tennivalóm.
– Módodban áll, hogy ne kelljen méricskélned az időt.
– Hogy érti ezt? – kérdezem döbbenten.
– Úgy, hogy csak rajtad múlik, hogy megmenekülj a
kivégzéstől. Ezért vagyok itt.
– Megmeneküljek? – kérdem lenyűgözve. – Mit kell
tennem?
– Át kell térned a katolikus hitre – közli dr. Feckenham. –
Lelkedért és az örök üdvösség bizonyosságáért cserébe a
királynő kegyelmet ajánl.
Néhány pillanatig szóhoz sem jutok. Kétségbeesetten
tusakodom a lelkiismeretemmel. Annyira szeretnék élni!
– Ez a kínzás legkifinomultabb formája – mondom végül,
némi elítélő éllel. – A földi életet kínálják nekem, ha cserébe
lemondok az örök életről. Ezt nem fogadhatom el.
– Ne dobd el magadtól az életet ily elhamarkodottan! –
figyelmeztet a pap. – Gondolkozz! Több mint ezerötszáz év
óta számtalan férfi és nő, sokan közülük okosabbak és
műveltebbek nálad, követte az igaz hitet. Tévedtek volna?
Örök kárhozatra ítéltettek-e mind, csak mert színre lépett
egyetlen ember, bizonyos Luther Márton, hogy megtagadja
hitük egynémely pillérét? Bizonyosra veszem, hogy jól
eligazodsz a Bibliában, tehát tudod, hogy a Mi Urunk Szent
Pétert nevezte ki földi helytartójává. Hogy merészeled hát
gyerekfejjel tagadni a pápa hatáskörét, aki Szent Péter
utódja, és vallási kérdésekben a végső és legfőbb
instancia?
– Merem és tagadom – jelentem ki. – És ön, ön hogyan
fogadhatja el, hogy egy darab kenyér és egy pohár bor
Jézus Krisztus valóságos testévé és vérévé alakul át? Ez
ellentmond a józan értelemnek.
– Te pedig, leányom, úgyszintén elfogadod, hogy a Mi
Urunk feltámadott halottaiból, holott ez is ellentmond a
józan értelemnek. Jézus Krisztus nem kért tőlünk ésszerű
magyarázatokat – ő arra szólított fel, hogy a hitünk erős
legyen. A két dolognak nincs sok köze egymáshoz. – Az
öreg pap felsóhajt. – Úgy látom, csak egy helyben
topogunk, neked pedig becses az időd. Tiszta szívből
kérlek: használd fel bölcsen! Elfogadom, hogy megvan a
magad meggyőződése, még ha tudom is, hogy sajnálatos
módon tévúton jársz. De megígérnéd legalább, hogy
átgondolod szavaimat? Irtózatos a te korodban a halál – és
neked annyi okod van rá, hogy élj, és élvezd az életet! Hidd
el, Isten még nem tart igényt a lelkedre. Fiatal vagy, és az
ifjúság hajlamos a dogmatizmusra. A magamfajta
öregember már megtanulta, hogy kételkedjen
meggyőződéseiben. Most magadra hagylak, de ígérd meg,
hogy gondolkodsz azon, amit mondtam.
– Gondolkodni fogok, Feckenham doktor – biztosítom. –
Már csak azért is, mert bármilyen téves alapból indul ki, jót
akar nekem. De nem hiszem, hogy meggondolnám
magam.
– Imádkozom, hogy Isten terelje más irányba
gondolataidat – mondja az apát, és elhagyja a helyiséget.
Mária királynő

Whitehall palota
1554. február 8.
Dr. Feckenham a Towerból egyenesen hozzám jött.
– Nos, mit mondott Lady Jane? – kérdezem szorongva.
– Makacs teremtés, asszonyom, de nagyon bátor. Mély
benyomást tett rám. Mialatt beszélgettünk, egyszer sem
ingott meg vagy omlott össze, holott jól láttam, mennyire
szeretne életben maradni.
– És mégsem hajlandó megtagadni eretnekségét?
– Még nem, úrnőm. Több időre van szükségünk, nekem
is, neki is. Ha felséged volna oly kegyes, és három nappal
elhalasztaná a kivégzést, azt hiszem, több eredményre
jutnék.
– Imádkozom, hogy így legyen – mondom őszinte
átéléssel. – Semmi kedvem hozzá, hogy egy ártatlan
gyermeket küldjek vérpadra.
Lady Jane Dudley

A Tower
1554. február 8.
Ismét imáimba merülök.
– Szabadíts meg a kísértéstől! – könyörgök. – Annyira
szeretnék élni! Minden porcikám retteg a bárdtól, de a
római vallást akkor sem vallhatom magaménak. Kérve
kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy megtagadjalak! Te légy az
én erős védőbástyám! Ne engedd, hogy a kísértés
felmorzsolja bátorságomat! Könyörgök, add, hogy szilárd
maradjak!
Kintről ekkor kopácsolás és kiabálás ver fel az áhítatból.
Felállok, de kissé szédülök, mert reggel egy falatot sem
bírtam enni. Az ablakon kinézve látom, hogy néhány
munkás épületfát rakodik le egy szekérről, mások pedig
szögeket vernek az udvaron heverő deszkákba.
Ráeszmélek: a vérpadomat ácsolják. Megint csak
visszazökkentenek a valóságba. Remegni kezdek,
viaskodom az elhatalmasodó vakrémülettel. De nem
szabad, egy percre sem szabad elvesztenem
önuralmamat…
A kopácsolás, a dübörgés egész délután kitart, így sem
imádkozni, sem olvasni nem lehet. Inkább lemegyek a ház
hátsó traktusában lévő konyhába, és leülök Mrs. Partridge
mellé. Valaha melegen üdvözölt volna a derék asszony,
most azonban kínos neki az együttlét. Valamit azonban
meg kell kérdeznem tőle.
– Nem tudja, Mrs. Partridge, mi bírta rá a királynőt, hogy
ily hirtelen elrendelje a kivégzésemet? – Egyenesen a
szemébe nézek, és zavara elárulja, hogy ismeri a
megfejtést. Így hát tovább ütöm a vasat. – Már az is elég
borzalmas, hogy meg kell halnom, de még rosszabb, hogy
az okát sem tudom. A királynő azt ígérte, kegyelemben
részesít. Miért gondolta meg magát?
Mrs. Partridge legszívesebben elharapná a nyelvét, de
szép szóval csak rábírom, hogy megszólaljon.
– Ladységed édesapja miatt történt… Ő volt a minapi
lázadás egyik vezére. És azt akarta, hogy ladységed újból
királynő legyen.
Egyszerre minden a helyére kerül. Értem már, miért lát
bennem a királynő veszélyforrást. Bennem, aki, ha rajtam
múlnék, egy haja szálát sem görbíteném meg. Mindez a
tulajdon apám műve, és tébolyult árulásáért nekem kell
lakolnom. Megsemmisülve nézek magam elé. Mrs.
Partridge hiába iparkodik, vigasztalan vagyok. Sokáig
sírok, magam sem tudom, meddig.
Amikor a munkások már letették a szerszámot, és
hazamentek, én is fölmegyek, de nem merek kinézni az
ablakon. Tudom, hogy elkészült a vérpad, de nem akarom
látni. Különben is búcsúleveleket kell írnom családomnak
és barátaimnak, és ehhez megfelelő lelkiállapotra van
szükség.
„Úgy élj, hogy számolj a halállal” – buzdítom Katherine
húgomat.
Tagadd meg a világot, tagadd meg a Sátánt, és vesd
meg a test csábítását. Vedd örömmel halálomat, mint
ahogy én is örömmel fogadom, mert megszabadulok a
romlástól, és a romolhatatlanság palástjába öltözöm. Ég
veled, drága húgom.
Ne bízzál másban, egyedül Istenben, Aki majd
megtart.
Szerető nővéred, Jane
Kora este dr. Feckenham tér vissza a hírrel, hogy
kivégzésemet hétfőre halasztották.
– Őfelsége úgy óhajtja, hogy több időd legyen áttérésed
megfontolására. Ha jól döntesz, továbbra is kész
megkegyelmezni.
 Az öreg papot szemlátomást meglepi, hogy ilyen
feldúltnak lát.
– Jaj, uram, dehogy akartam én meghosszabbítani földi
életemet! Felkészültem rá, hogy holnap meghalok. Magát a
halált teljes szívemből megvetem, és ha egyszer
őfelségének így tartja kedve, készséggel fogadom. Földi
életem, elhiheti, oly gyűlöletes volt számomra, hogy nincs is
hőbb vágyam, mint pontot tenni utána.
Az apát – úgy tetszik – mélyen meg van rendülve. Csak
nem egy halálba menő embertársának látványa nyomasztja
ennyire? Elvégre a keresztény embernek örülnie kell,
amikor egy lélek megtér Istenéhez – mert hiszen remélem,
hogy az én lelkem is eljut Hozzá. És mégis: olyan az
ábrázata, mintha el akarná sírni magát.
– Van még egy javaslatom – mondja. – Hidd el,
megértem kétségeidet…
– Nincsenek kétségeim – szólok közbe.
– Leányom, mindent megkísérlek, hogy
megmenthessem életedet és lelkedet. Nem méltatnál rá,
hogy végighallgass?
Hirtelen elszégyellem magam.
– Bocsásson meg – mormolom. – Kérem, beszéljen!
Dr. Feckenham rám mosolyog.
– Az a gondolatom támadt, hogy talán üdvös lenne, ha
itt, a St. Peter ad Vincula kápolnájában vitát rendeznénk
közted és néhány katolikus tudós és egyházi személy közt.
Meghallgathatnád az érveiket, megfelelnél rájuk, és Isten
kegyelméből talán még másítanál is nézeteiden.
– Ebben kételkedem – felelem. – És csak eltékozolnám
a hátralévő drága időmet. Az ilyen vita az élőknek való,
nem a haldoklóknak. Kérem, engedje, hogy egyedül
békéljek meg Istennel.
Az apát megfogja mindkét kezem, és mélyen a
szemembe néz. Tekintetében olyan megértést és
együttérzést látok, amilyennel nemigen találkozni az
emberek között, és elszántságom alábbhagy.
– Esedezve kérlek, add meg magadnak ezt az utolsó
esélyt! – szólít fel sürgetőn. – Lágyítsd meg a szíved!
Mindent megnyerhetsz – és mindent elveszíthetsz. Gondold
meg jól! Ha tévedtél a magad hitvallásában, nem lenne-e
szörnyű, hogy az életed add érte? Hogy tévedésben halj
meg?
Megadom magam.
– Hát jó, Feckenham doktor. Szervezze meg azt a vitát.
Ott leszek, ha ezzel önnek örömet szerzek.
A Tower
1554. február 9.
Őrök kíséretében hagyom el a kápolnát dr.
Feckenhammel, elfordítva szemem a vérpadtól, amelyen
hétfőn bevégzem életem. Magamban örvendek, amiért hű
maradtam magamhoz, és kitartottam hitem mellett. Erről a
megpróbáltatásról most igazán szívesen lemondtam volna,
hiszen nyugodt voltam a magam meggyőződésében, és
semmi szükségem nem volt figyelmemet elterelő
disputákra. A résztvevők megpróbáltak kétségeket
plántálni belém, hogy megtörjék elszántságomat, és
valahányszor megcáfoltam érveiket, tudtam, hogy saját
halálomhoz töröm az utat. De megadatott az erő, hogy hű
maradjak az igazsághoz, és ezért mélységesen hálás
vagyok.
Az öreg pap arcán véghetetlen szomorúság tükröződik.
Inkvizítoraim közül ő volt az egyetlen, aki szelíden és
barátságosan szólt hozzám. De megingatni ő sem tudott,
és most látszik rajta, hogy ez a kudarc élete végéig
kísérteni fogja.
Amikor közeledünk a főfoglár házához, ahol az apátnak
örökre el kell búcsúznia tőlem, én szegem meg a csendet.
A szemem ismét könnybe lábad.
– Azért sírok, uram – mondom –, mert többé nem
láthatjuk egymást. Sem ezen a földön, de még a
mennyekben sem, hacsak Isten nem gyújt ősz fejében
világosságot.
A bánattól fuldokolva teszi kezét az enyémre.
– Volna még egy kérésem, milady. Elkísérhetném a
vérpadra?
Nyomban felébred bennem a gyanú. Hallani sem akarok
holmi, az utolsó percben megkísérelt térítésről.
– A királynő parancsolta?
– Nem, asszonyom. Magam kérem, teljes alázattal.
Végig az útján nem kísérhetem el, de legalább elmennék
addig, ameddig lehet.
Ennyi szívjóság lefegyverez: szinte elviselni is sok.
Minden torz vallási meggyőződése ellenére az apát
valóban tiszta szívű ember.
– Persze hogy elkísérhet – mondom melegen.
Hirtelen másra tereli a szót. Látszik, hogy titkolni
szeretné megrendültségét, mert fél, hogy én is elgyengülök.
– Be kell, hogy menjen, kedvesem. Bizonyára sok a
dolga.
– Ebben igaza van – bólintok, és kipislogom szememből
a könnyet. – Még nem végeztem a búcsúlevelekkel, és
szerényke javaimról is intézkednem kell. Aztán itt van a… a
hétfői ruha kérdése. A megfelelő szín a fekete, de a fekete
holmim kissé viseltes.
– Milady, erényességéért és jóságáért az Úr rongyokban
is magához fogadná – buggyan ki dr. Feckenhamből a szó.
– Isten önnel.
Hirtelen sarkon fordul és elsiet. Hamarosan, szobám
magányában, átadom magam határtalan
kétségbeesésemnek. Amikor aztán minden könnyem
elapadt, latba vetem megmaradt akaraterőm, felállók, és
gyakorlati ügyekre fordítom figyelmem.
A Tower
1554. február 10.
 – Az édesapja itt van a Towerban! – kiáltja szobámba
rontva Ellen asszony. – Felfedezték a rejtekhelyét, elfogták
és ideszállították!
– Mi történt? – kérdezem, levegő után kapva.
– A lázadás után Bradgate-be menekült, és
összekapkodott néhány holmit, mielőtt elrejtőzött volna. De
a hajtóvadászat már megindult, és nem telt sok időbe, amíg
Huntingdon gróf…
– Aki valaha a barátja volt – vetem közbe.
– Igen, de úgy látszik, már nem az – feleli józanul a
dajkám. – Szóval a gróf talált rá a warwickshire-i Astley
Parkban: egy fa üregében bújt meg. A tagjai merevre
fagytak, torzonborz volt, és teljesen kiéhezett. Aztán jöttek a
katonák.
– Hol tartják fogva? – kérdezem.
– Azt Mrs. Partridge nem akarta elárulni.
– Talán jobb is így. Úgysem engednék, hogy lássam,
meg aztán a találkozás mind a kettőnknek fájdalmas lenne.
Ezúttal nem menekülhet a királynő igazságszolgáltatása
elől. Éppoly reménytelen a sorsa, mint az enyém.
– De ő megérdemelte! – hördül fel keserűn Ellen
asszony
Ami apámat illeti, érzéseim ellentmondásosak.
Gyermeki tisztelettel tartozom neki, de az ő tettei juttattak
idáig, és amikor számba veszem felelőtlen ostobaságát és
a rám háruló következmények iránti kérges szívű közönyét,
alig tudom elfojtani haragom és sértettségem. De
gyűlölettel és nehezteléssel a szívemben nem mehetek a
halálba, ezért kényszerítem magam a megbocsátásra.
Így aztán vegyes érzelmekkel fogadom apám üzenetét,
melyben szánja-bánja, amit tett, és rimánkodik, hogy
oldozzam fel. A levél Sir John Bridges hozzájárulásával
íródott, és a derék úr azt is megengedi, hogy ha óhajtom,
válaszolhatok rá, csak lepecsételnem nem szabad.
Figyelmeztetem magam keresztényi kötelességemre,
meg aztán meg is sajnálom apámat, akire ugyancsak halál
vár, és akinek ilyen szörnyű bűnökkel terhelve kell
meghalnia. De hogy felismerje, mivel tartozik lelki üdvének,
nem kerülhetem el, hogy gondosan válogatott szavakkal ne
emlékeztessem rá, miért is kell meghalnom. A
következőket írom:
Apám,
noha Istennek úgy tetszett, hogy halálomat éppen az
ön közreműködésével siettesse, holott éppen önnek
kellett volna életem meghosszabbítására törekednie, én
mégis megnyugvással fogadom a halált, és hálát adok
Istennek, amiért siralmas napjaimat megrövidíti.
Szerencsésnek érzem magam, amiért kezeimet
ártatlanságomban mosva, bűntelen vérem az égre
kiálthat, és hangja bizonyára eljut a Mindenhatóhoz.
A levelet, amikor átolvasom, kissé durvának érzem, és
ezért szelídebb befejezést toldok hozzá:
Az Úr tartsa meg önt kegyében, hogy végül a
mennyekben találkozhassunk.
Halálig engedelmes leánya, Jane
Miután Sir John magával vitte a levelet, belém nyilall a
bűnbánat: vigasztalnom kellene apámat ahelyett, hogy
ostoroznám. Az órák, melyeket ezen a földön számunkra
meghagytak, túl rövidek a szemrehányásokhoz, és csak
úgy járulhatok Isten elé, ha szívem megtisztul minden
keserűségtől. Ezért a régi imakönyvembe, amely egykor
nagyanyámé, Tudor Máriáé volt, és amelyet a vérpadra is
magammal viszek, egy második üzenetet írok apámnak:
Az Úr vigasztalja Kegyelmességedet. Bár Istennek úgy
tetszett, hogy két gyermekét elvegye, ne higgye, hogy
elvesztette őket; bízzék benne, hogy e halandó létet
elveszítve halhatatlan életet nyertünk. Ami engem illet,
ahogy tiszteltem Kegyelmességedet ebben az életben,
úgy imádkozom majd önért a következőben.
 Amikor a várnagy legközelebb felkeres – újabban
naponta kétszer jön, hogy lássa, megvan-e mindenem,
amire szükségem van –, arra kérem: gondoskodjék róla,
hogy halálom után az imakönyvem eljusson apámhoz.
Megnézi, amit írtam.
– Nagyon szép, nagyon találó – mondja, majd krákog
egyet. – Asszonyom, hogy is mondjam… nem kérhetnék-e
én is valami csekély emléket? – A tekintete sokkal többet
fejez ki, mint amit szavakba önthet.
Körülnézek, majd felkapom a bársonykötésű
imakönyvet, amelyet Guilfordtól kaptam.
– Ez az öné lehet, Sir John – mondom. – Bele is írok
valamit.
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a
halálnak, és halálunk napja örömtelibb, mint
születésünké.
Egy igaz baráttól, akit ilyennek ismer az Úr
Sir John elolvassa soraimat, és elakad a hangja. Egy
bólintással fejezi ki köszönetét, majd elsiet.
Állandóan feltoluló könnyeimet visszafojtva nekiülök a
beszédnek, amelyet a vérpadon kell majd elmondanom.
Nem lehet túl hosszú, mert a reggel hideg lesz, és nem
kelthetek olyan látszatot, mintha húzni-halogatni szeretném
a kivégzést. Semmilyen módon nem bírálhatom a királynőt
vagy az ellenem hozott ítéletet sem: megtorlásképpen
elkobozhatnák a családom vagyonát – ha ugyan, gondolom
komoran, még maradt belőle valami. Apámat minden
bizonnyal elítélik, és életétől, címeitől és minden
tulajdonától megfosztják; az utóbbi a koronára száll, azaz
anyámra és húgaimra szegénység és nélkülözés vár. Egy
szó, mint száz: a királynő ellen egyetlen szavam sem lesz.
Voltaképpen nincs is rá okom.
A beszéd elkészült. Éppen le akarom tisztázni, amikor
Sir John Bridges visszatér.
 – Asszonyom, üzenetet kaptam a tanácstól. Férje,
Guilford Dudley kérvényt intézett a királynőhöz, hogy
személyesen búcsúzhasson el öntől, és őfelsége
hozzájárult a kéréshez, feltéve, ha ön is így akarja.
Már elszakadóban vagyok mindentől. Guilfordot nem
bírnám elviselni. Életemnek ahhoz a szakaszához tartozik,
amelyet végképp lezártam magamban.
– Hogy van a férjem? – kérdezem.
Sir John a fejét csóválja.
– Sajnos a legmélyebb kétségbeesésben. Foglárjai úgy
gondolják, össze fog omlani. Tombolva átkozza sorsát,
amelyet igaztalannak tart. Hiányzik belőle ladységed
bátorsága. Ha találkoznának, talán megnyugodna.
– Nem, inkább ne. Sajnálom őt, de őszintén szólva
túlságosan megviselne a találkozás. Inkább üzenek neki.
Kérem, közölje vele, hogy mondjon le ezekről a fájdalmas
pillanatokról, hiszen hamarosan szebb és jobb helyen
fogjuk viszontlátni egymást. Közölje vele azt is, hogy amikor
hétfőn a Tower Hillre indul, ott leszek az ablakomnál.
– Átadom az üzenetet, asszonyom – ígéri a várnagy.
Miután elment, ismét íróasztalom elé roskadok.
Ez a várakozás maga a pokol. Úgy tűnik, utolsó
napjaimon a szenvedés legkifinomultabb változatait is meg
kell tapasztalnom. A halál, ha eljön, valóban megnyugvás
lesz számomra. Utána legalább békén hagynak.
Ellen asszony

A Tower
1554. február 11.
Nyomorúságomban a párnámba sírok, mint múlt szerda
óta minden este. Fájdalmam átitatja a párnát, engem
magamat rongycsomóvá nyű a kialvatlanság, így próbálom
leküzdeni az ingert, hogy világgá sikoltsam
kétségbeesésem. Inkább ide-oda hánykolódva nyöszörgők
a kíntól.
A rám bízott drága gyermeket, akit születésétől fogva oly
gondosan neveltem fel, mintha a saját húsomból és
véremből származna, reggel, alig néhány kurta óra múlva,
lemészárolják. Mennyire vigyáztam rá, mennyi szeretettel
halmoztam el – és most semmit sem tehetek érte. Hogy
erre a sorsra jusson, hogy ilyen korán, ifjúsága virágjában
pusztuljon el – ó, a gondolat is elviselhetetlen.
Természet ellen való vétség elmetszeni egy ilyen fiatal
élet fonalát. Tizenhat éves fejjel Jane-nek, mint a legtöbb
ilyen korú fiatal nőnek, a családjával kellene foglalkoznia;
már meglehetne a saját háztartása, ágyából egy jóvágású
férfinak kellene rámosolyognia, s a gyerekszobában talán
már egy bölcső is ringhatna. Napjait azok az elfoglaltságok
tölthetnék ki, mint a rangjabéli fiatalasszonyok életét:
irányítaná a személyzetet, kihímezné férjura ingeit,
gyógyteákat főzne, ellenőrizné a dajkát. Ehelyett vérben
úszva kell a lelkét kilehelnie.
Ezekben az utolsó napokban elnézni is kínszenvedés
volt. Ott állt előttem, a maga karcsúságában és bájában,
azzal az aranyvörös hajával, a hamvas bőrével, amelyet a
kis szeplők csak finomabbá tettek. Néztem vékony ujjú,
még gyermeki kezét, amellyel felnőtthöz illő szavakat vet
papírra; kecses mozdulatait, nemes fejtartását, nyaka
gyöngéd ívelését. Együtt volt mindaz, ami az én kis
úrnőmben kedves nekem, hiszen az ő korában a
legszebbek a lányok; ilyenkor hevíti ifjú szívüket az életkedv
mohósága, ilyenkor látszik végtelennek az előttük kitáruló
jövő. Csakhogy az én gyermekem holnap ilyenkorra már a
sírban lesz.
Volt-e valaha halálra ítélt fogoly ennyire ártatlan? Nem
érdemelte meg ezt a büntetést. Olyan jó, olyan becsületes,
mint egy szent. Az az elvetemült Northumberland meg a
minősíthetetlenül hitvány szülei – ők juttatták idáig.
Bocsásson meg nekik az Isten, mert én soha nem fogok.
Ha rajtam múlna, mindörökre a pokolban égnének. A
gyűlölet, amelyet irántuk érzek, féregként rágja a szívem.
Nem elég a fájdalom, nem elég a gyász – még ez is
marcangol.
Jane kedvéért eddig, ha nehezen is, minden
akaraterőmet latba vetve, de tartottam magam. Most azért
imádkozom, hogy holnap reggel se hagyjam cserben. Erre
a néhány órára még erősnek kell maradnom. Ez az utolsó
szolgálat, amelyben részesíthetem.
Frances Brandon, Suffolk hercegné

Whitehall palota
1554. február 11.
Az udvarbéli szállásomon vagyok, ifjú főlovászom,
Adrian Stokes karjaiban, és keserű könnyeket ontok a
lányomért, akit holnap örökre elveszítek.
Múlt csütörtökig, amikor a szörnyű hírről értesültem,
Adriannel való, pusztán kéjvágyból fakadt viszonyom arra
szolgált, hogy levezessem férjem iránti szilaj dühömet; így
akartam megtorolni, hogy hibbant mesterkedéseivel
könnyelműen romlásba taszította Jane-t. Most azonban
Adrian már alig létezik számomra. Az én ártatlan lányom
fizet meg férjem árulásáért, és hamarosan Henry is követi a
vérpadra – pedig csak egyikük érdemelne halált. Ha Henryt
a kezem közé kaparinthatnám, magam végeznék vele.
Már nem érdekel, hogy özvegyi sors és nélkülözés vár
rám. Henry immár a semminél is kevesebbet jelent nekem.
Aznap, amikor ultimátum elé állította Wyattet, elvesztette
minden jogát a szerelmemre és a hűségemre. Harminchét
évesen még mindig vonzó asszony vagyok, tetejébe buja
és kéjvágyó is, és habozás nélkül az ágyamba csábítottam
ifjú főlovászomat. A magam módján álltam bosszút Henryn,
ám ugyanakkor vigaszt is találtam egy másik emberi
testben, és segítségével elhessegethettem az elmúlt hetek
éjszakai rettegéseit.
Adrian készségesen állt rendelkezésemre, és gyöngéd,
találékony szeretőnek bizonyult. De ma éjjel – ahogy ez az
utóbbi három éjszakán is történt – szinte fel sem figyelek
rá, hogy itt fekszik mellettem.
Ahelyett hogy vágytól felhevült testemmel fordulnék felé –
mert múlt csütörtökig ez a vágy töltötte be életemet –, itt
hánykolódom, és bűntudattal büntetem magam. Lelketlen
anya voltam, holott lehettem volna szeretetteljes és megértő
is. Visszatekintve már átlátok mindent, a szerencsétlenség
és a bánat pedig csak fokozza tisztánlátásomat. Különösen
az a tudat emészt, hogy mulasztásomat már nem tehetem
jóvá, és a lányom, még ha akarná, sem bocsáthat meg
többé nekem. Csak Isten irgalmáért könyöröghetek.
A mellettem fekvő ifjú végre elaludt. Őt is nyomasztja a
rám zúduló tragédia, de szerencséjére átélni nem tudja.
Irigylem ezt az érzéketlenséget.
Tudom, sokan gáncsolnak, amiért visszatértem az
udvarhoz. Valóban úgy tűnhet, mintha csak a saját
jövőmmel törődnék. De a királynő az unokanővérem, a
saját véremből való, és az volt a szándékom, hogy
jelenlétemmel eszébe juttassam szegény gyermekem
szörnyű helyzetét, és ha lehet, meglágyítsam a szívét. De
még arra sem méltatott, hogy észrevegyen. Órákon át
vártam, a többi kérelmező között tolongva, hogy a kápolna
vagy a fogadóterem felé menet kilépjen lakosztályából, ő
azonban rezzenéstelen arccal haladt el mellettem, írásban
esedeztem audienciáért, de leveleimet egyetlen hajdani
barátom sem volt hajlandó továbbítani. Az is megfordult a
fejemben, hogy az útjába vetem magam, de tudom, hogy
mit sem érnék vele. A keserves igazság az, hogy
megértem, miért kell Jane-nek meghalnia.
Tudom, ma éjjel elkerül az álom. Óvatosan siklom ki az
ágyból, felveszem köntösömet, és gyertyával a kezemben a
kápolnába indulok. Térdre borulok az oltár előtt, amelyen
pislákoló mécses tanúskodik Isten állandó
jelenvalóságáról, és úgy merülök el az imában, mint eddig
még soha. Esedezem a Mindenhatónak, bocsássa meg
súlyos vétkeimet, a mulasztás által elkövetett megannyi
bűnömet, és adjon erőt, hogy zokszó és neheztelés nélkül
adjam vissza Neki a leányt, akivel megajándékozott.
Mária királynő

Whitehall palota
1554. február 11.
Ma éjjel csendes a palota, mintha reggelig az egész
világ visszafojtaná lélegzetét. Én is ébren vagyok, fejemben
zavaros gondolatok örvénylenek. Hogy Jane-t a halálba
küldjem, minden meggyőződésemnek ellentmond. Ha
kegyelmet adhatnék, megtenném. De attól tartok, túl sok
minden forog kockán. Meg kell őriznem tanácsosaim
tiszteletét, hiszen máris azzal gyanúsítanak, hogy asszonyi
aggályok tartanak vissza az árulók megbüntetésétől. Nem
tehetem ki magam annak, hogy Renard megvessen, és
soha többé ne bízzon a szavamban. Nem kockáztathatom
alattvalóim engedelmességét, mert ha most nem élek
hatalmammal, tovább mozgolódnának. És végül: nem
veszélyeztethetem Fülöp herceggel kötendő
házasságomat, amelyre teljes szívemből áhítozom, és
amely Angliát annyi jótéteménnyel gazdagítaná.
Lassan felismerem, hogy nem is olyan könnyű
királynőnek lenni, és nem most kívánom először, hogy
bárcsak inkább egyszerű vidéki háziasszony volnék, egy
fészekalja gyerekkel.
De az ilyen képzelgéseknek semmi értelmük.
Térden állva kell kérnem Istent: még egyszer tegyen a
kedvemért csodát, és az utolsó pillanatban térítse vissza
Jane-t az igaz valláshoz. Akkor megkímélhetem az életét,
hiszen ha katolizált, ellenségeim többé nem írhatnák
zászlajukra a nevét.
Dr. Feckenham megkapta a szükséges utasításokat.
Lady Jane Dudley

A Tower
1554. február 11.
Towerbeli hálószobámban, hálóköntösben ülve
fogalmazom végakaratomat.
Ha majd testemmel végzett az igazságszolgáltatás,
Istennél a lelkem irgalomra talál. A halál fájdalommal
bünteti testemet bűneiért, de a lelkem Isten előtt
felmentést kap. Ha hibáim büntetést érdemelnek is,
ifjúkorom és tapasztalatlanságom okán méltó lettem
volna a kegyelemre. Isten és az utókor könyörületesebb
lesz hozzám.
Fáradtan teszem le tollamat. Körülöttem határtalan a
csend. Ágyamba bújok, felkészülve rá, hogy órákon át
ébren forgolódom majd, mint ahogy ez az elmúlt
éjszakákon is történt. Miért is aludnék? A holnapi reggel
után alhatom éppen eleget.
A holmim becsomagolva várakozik az íróasztal melletti
sarokban. Ellen asszony tudja, kik között kell szétosztania,
és megígérte, hogy mindent híven elvégez. E világi
javaimból nem maradt meg más, mint a holnapi öltözékem
és az imakönyvem.
Milyen furcsa elgondolni, hogy kilenc óra múlva
elhagyom ezt a világot, és nem létezem többé. Milyen rövid
idő… Nem fekhetem itt tovább. A maradék órákat imára
kell fordítanom. Utána már örökre megpihenhetek.
A Tower
1554. február 12.
Imádság közben elaludtam, de csak rövid időre. Éppen
hajnalodik, amikor felébredek, elgémberedett tagokkal és
teljesen üres fejjel; csak homályosan érzem, hogy valami
nagy baj van. A bizonytalan sejtelem azonban hamar elillan,
és betör a zord valóság. Nem egészen négy óra múlva
kivégeznek. A tudat borzadállyal tölt el. Minden
valószerűtlennek tűnik, mintha csak álmodnám az egészet.
Megjön Ellen asszony, merev arcán bánat és
kimerültség. Ő sem alhatott sokat. Csendesen kívánunk
egymásnak jó reggelt, tudván tudva, hogy semmi jóra nem
számíthatunk. Aztán Ellen asszony remegő kézzel adja rám
a batisztinget, majd segít, hogy felöltsem a mély, szögletes
kivágású fekete alsóruhát és fölé a magas gallérú
bársonyköntöst: ugyanebben az öltözékben jelentem meg a
tárgyalásomon is. Utána befonja és a fejem tetején tűzi
meg a hajam, így teszi rá a fekete fátylas főkötőt.
Aztán letérdelünk, hogy együtt imádkozzunk.
Váratlan kopogás jelzi Sir John Bridges érkezését.
Megrémülök: még hét óra sincs. Csak nem jött el máris az
idő?
Sir John zavartnak látszik.
– Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, hogy a királynő
utasítása szerint alá kell vetnie magát egy vizsgálatnak: egy
bábákból álló testület kíván meggyőződni róla, nincs-e
másállapotban. Ha igen, úgy megkímélik az életét, mivel
őfelsége nem szentesítheti egy ártatlan csecsemő
erőszakos halálát.
Elképedve nézek rá.
– Sir John, november óta nem láttam a férjemet, és
akkor sem négyszemközt. Tudom, hogy nem várok
gyermeket.
– Sajnálom, de a királynő parancsát teljesíteni kell. Ha a
terhességnek csak a lehetősége is fennforog, ladységed
elkerülné a bárdot. Őfelsége még az utolsó esélyt is meg
akarja ragadni, hogy életben maradjon.
– Úgy engedelmeskednem kell – mondom csüggedten.
– De csak az időt vesztegetik.
Fekszem az ágyon, szoknyáim felhúzva, lábam
szétfeszítve. El sem tudom hinni, hogy még ezt az utolsó
megaláztatást is rám kényszerítik, úgyszólván halálom
órájában. Négy higgadt és tapintatos bábaasszony vesz
körül, csupa tapasztalt anya és nagyanya. Óvatosan
matatnak bennem, megtapogatják a hasam, majd
mindenféle kérdést tesznek fel. Mikor háltam utoljára a
férjemmel? Mikor volt az utolsó havivérzésem? Érzékeny-e
a mellem? A modoruk barátságos, kötelességüket
lelkiismeretesen végzik, de erre a testi erőszakra utolsó
órámban igazán nem volt szükségem, és ahogy
megjósoltam, az egésznek semmi teteje. Nem vagyok
várandós.
Miután szoknyáimat lesimítottam, és rendbe szedtem
magam, a várnagyot kéretem.
– Guilfordot elvitték már?
– Nem, asszonyom, de hamarosan viszik.
Ígéretemhez híven elfoglalom helyem az ablaknál, és
máris látom, ahogy néhány ember előjön a Beauchamp-
toronyból. Guilford az, őrei kíséretében. Könnyek csíkozta
arccal néz fel rám, és reményvesztett intéssel üdvözöl, amit
bágyadt mosollyal viszonzok.
– Menj Isten nevében – formálom a szavakat. Hogy érti-
e, nem tudom, de mintha most nagyon igyekezne, hogy úrrá
legyen magán. A Fehér torony mellett kis csapat
fiatalember várja, akik között felismerem néhány barátját.
Nem olyan rég még velük dáridózott a londoni
kocsmákban, mint éretlen ifjonc, akinek semmi gondja
ezen a világon, és mindenre kész, hogy férfinak tekintsék.
A többiek most eljöttek, hogy átsegítsék utolsó óráján.
Nézem a szomorú kis menetet, amint gyalogszerrel vonul a
Tower Hill felé, majd eltűnik a szemem elől. Magamban
imádkozom: Isten adjon Guilford-nak bátorságot, hogy
szépen végezze.
Csak most szánom rá magam, hogy a Tower udvarán
álló vérpad felé pillantsak. Bevonták valami fekete
anyaggal, és felszórták szalmával, de a tőkét sehol sem
látom. Az udvar egyelőre még néptelen. Sir Johntól tudom,
hogy a kivégzésem zártkörű, ezért csak meghívottak
vehetnek részt rajta, szigorúan korlátozott számban.
Egyelőre alighanem még a Tower Hillen vannak, hogy
Guilford lefejezését is végignézzék. Ha majd az végbement
– és imádkozom, hogy ez mielőbb megtörténjen –, én
kerülök sorra. A várakozás a legnehezebb.
Ekkor két férfi bukkan fel, és siet a Tower udvara felé.
Fekete bársonyköntöst viselnek hosszú, fehér köténnyel,
fekete álarcukon csak a szemnek van rés. Az elülsőnél
bárd van. Tudom, hogy ő a hóhér, és hogy ütött az órám.
És most elkerekedik a szemem az iszonyattól: ők kísérik
vissza a kordét, amely Guilford tetemét hozza. Véres
lepedővel takarták le a törzsét, mellette vérfoltos rongyban
kerek tárgy körvonalai sejlenek fel. Ahogy a kordé elzötyög
alattam, nem tudom visszafojtani könnyeimet. Sekélyes,
felszínes fiú volt, de volt benne jó is, és ezt a sorsot nem
érdemelte meg.
– Ó, Guilford, Guilford! – zokogom. – Ó, milyen keserves
meghalni!
Most nagyobb csoport vonul a Tower udvara felé. Már
nincs sok idő. Felkapom az imakönyvem, és igyekszem
azokra a részekre összpontosítani, amelyeket végső
ájtatosságomhoz kijelöltem. De mialatt a szavak táncolnak
előttem, hallom, hogy a lépcsőn jön valaki fölfelé. Az ajtó
kitárul.
– Itt az idő, milady – mondja gyöngéden Sir John
Bridges. Mögötte dr. Feckenham áll, és mélységes
részvéttel néz rám. Szorosan a várnagy karjába
kapaszkodom, mivel a lábam hirtelen elgyengült – így
megyek le a lépcsőn, és hagyom el a főfoglár házát.
Mögöttem jön Ellen asszony és Mrs. Tilney, mindketten
csöndesen sírnak a zsebkendőjükbe. Az én szemem
azonban szerencsére száraz. Lassan és remélem,
méltósággal közeledem a vérpad felé. Eltökélt szándékom,
hogy a közönség – amelynek soraiban felismerem az
államtanács urait és más nemeseket, akikkel valaha egy
asztalnál ültem – elismeréssel adózzon lelki
nyugalmamnak.
A vérpad lépcsői mellett megpillantom a gyepen
várakozó koporsót, és egy pillanatra megtántorodom.
– Ne félj, Jane! – suttogja dr. Feckenham. – Én
mindvégig veled leszek, az Úristen pedig örök időkre. –
Ebből bátorságot merítek, hogy Sir John karjára
támaszkodva felhágjak a lépcsőn.
Azután egyedül maradok odafönn, és a korlátba
kapaszkodva nézek szembe a sokasággal. Amikor
megszólalok, tiszteletteljes csend lesz.
– Meghalni jöttem ide, jó emberek, mivel erre ítélt a
törvény. – Úgy érzem, a friss, hűvös levegőben tisztán,
egyenletesen szól a hangom. – A királynő őfelsége elleni
vétségemmel törvényt sértettem, és ezt magam is
elismerem, de ami szándékomat és akaratomat illeti,
ártatlanságban mosom kezeimet Isten színe előtt és
előttetek, jámbor keresztények.
Elhallgatok. A szívem olyan sebesen zakatol, hogy alig
kapok levegőt, a fejemben vihar kavarog. Akaratlanul
megborzongok, és kezemet tördelve folytatom.
– Arra kérlek valamennyiőtöket, tanúsítsátok, hogy jó
keresztyén nő módjára halok meg. – Eközben dr.
Feckenhamre nézek, mert tudom, hogy megérti, mit
jelentenek ezek a szavak. Szomorúan mosolyog vissza
rám. – És most, jó emberek – zárom szavaimat –, arra
kérlek, hogy amíg még élek, imádkozzatok velem.
Ismét az apáthoz fordulok, és imakönyvem egyik
megjelölt lapjára mutatok.
– Mondjam el ezt a zsoltárt? – kérdezem, aztán már
bánom, hogy ezt tettem, hiszen szemlátomást úgy lesújtja a
fájdalom, hogy nem tud válaszolni. Néhány pillanatig sután
várakozom, aztán meghallom a suttogását: – Igen, Jane. –
Ekkor letérdelek, és angolul szavalom el a Miserere mei
Deus tizenkilenc strófáját. Amikor befejeztem, felállok,
megölelem, és arcon csókolom a papot, és álmélkodom,
hogy e földi életben az utolsó vigaszt egy katolikustól
kapom.
– Könyörgök Istenhez, hogy adjon bőséges jutalmat
irántam tanúsított jóságáért – rebegem forrón, majd
szokásos tapintatlan őszinteségemmel még hozzáteszem:
– Habár be kell ismernem, hogy először kevésbé örültem
neki, mint amennyire mindjárt bekövetkező halálomtól
borzadok.
Az öreg szempár csupa szeretet. Milyen jól értjük
egymást…
A formaságok nagyjából lezajlottak. Ideje, hogy
felkészüljek.
A hóhér

A Tower udvara
1554. február 12.
Valahányszor kivégzést kell abszolválnom, mindig belém
hasít, hogy milyen méltóságteljesen, ceremóniák és –
ahogy nevezik – protokolláris eljárások közepette kezdődik
az egész, és milyen gyorsan fordul át pőre vérfürdőbe. Így
van ez mindig, noha azzal kérkedhetek, hogy mestere
vagyok a szakmámnak, és ezért szegény ördögök
korántsem szenvednek annyit, mint egynémely otromba
sintér kezétől. A legszörnyűbb eset, amelyről hallottam,
szegény Lady Salisburyé volt, még az öreg király idejében.
A főhóhér megbetegedett, és a segédnek, aki beugrott
helyette, még nem volt semmi tapasztalata. Kergetni
kezdte az öreglányt a tőke körül, le-leszelve belőle egy-egy
darabot, mígnem az áldozatból csak néhány véres húscafat
maradt.
Persze ebben a hivatalban nem szabad sokat érzelegni.
Elvégre ez is csak munka, olyan, akár a többi. Azazhogy
mégsem; itt nem babra megy a játék. Akasztani könnyű, és
a kibelező késsel is gyorsan, ügyesen bánok, de a
lefejezés művészet, és ebben én – ha én mondom,
elhihetik – mester vagyok. Lenyisszantottam jó pár fejet
életem során, és nem lehetett rám panasz. És hányféle
fickóval kerültem szembe! Az olyan nagyuraktól, mint
Somerset vagy Northumberland herceg, a legegyszerűbb
népekig, akik vesztett ügyekbe bonyolódtak, mint amilyen
ez a lázadás is volt, amit a minap vertek le. Atyaisten, az
utóbbi napokban szusszanni se volt időnk a sok
akasztástól!
És most itt ez az eset is. Két nyakazás egyetlen reggel!
Az a szegény legényke, aki beszélni se bírt a
hüppögéstől… Csúfosan fejezte be a szerencsétlen. De ez
a mostani, ez más. Ilyennel még nem volt dolgom. Afféle
incifinci kislány, szinte még gyerek. Elállt a lélegzetem,
amikor megláttam, ahogy szendén, aranyosan jön felém a
fekete ruhájában. Egy libát se tudna megijeszteni, nemhogy
felségáruló volna! És jól hallottam, hogyan szólt a várnagy,
bár ő persze ügyel a szavára: nyilvánvaló, hogy őszerinte is
ártatlan ez a lány. Nagyon izgatott volt, és rám parancsolt,
hogy végezzek gyorsan. Na, ha van ezen a világon valaki,
aki megteheti szegénykének ezt a szívességet, az én
vagyok.
Csudálni való a bátorsága. Megtapasztaltam én már
sokféle viselkedést a halál előszobájában, és ahhoz
képest, amilyen fiatalka, ő bámulatosan nyugodt és hősies.
Eszébe sincs, hogy óbégasson vagy kapálózzon. Biztos,
mert olyan nagyon vallásos – így mondja Sir John, aki
szerint egyenesen a mennybe megy. Bárcsak több volna az
ilyenből! A legtöbbje a vérpadon is bőg, és kegyelemért
bömböl.
Lady Jane lehúzza a kesztyűjét, és a hölgyeinek adja,
majd a várnagyhoz fordul, és átnyújtja neki az imakönyvét.
Tiszta egy kétségbeesés ez a Sir John, alig bírja tartani
magát. Ilyennek még sohase láttam: általában kemény
legény, úgy bizony. Rendesen teszi a dolgát, még ha nincs
is ínyére.
A két asszony most kifűzi a lány felsőruháját. Előrelépek,
és megkérdem, segítsek-e neki a vetkőzésben.
– Nem, uram – mondja, és a hangja meglepően erős. –
Egyelőre még ne nyúljon hozzám. – És csak áll ott, amíg
kihámozzák a ruhából, leveszik a főkötőt, a fátylat. Amikor
már csak az alsóruha és a mellfűző van rajta, dideregni
kezd szegényke. De ez már nem tart soká, hamarosan
nem érzi többé a hideget.
Az egyik nő kendőt vesz elő, hogy Lady Jane
beköthesse a szemét. Aztán összeölelkeznek, és az
asszony sírva csókolgatja. Ha így folytatja, kénytelenek
leszünk kitépni karjából a lányt. De nem. A lány még
egyszer, utoljára megcsókolja és hátralép. Ez már túl sok a
szegény asszonynak; hátat fordít, hogy leplezze fájdalmát.
Ezen a ponton a vérpad illemszabálya azt kívánja, hogy
a fogoly elé térdelve kérjem bocsánatát, amiért teljesítem,
amit a kötelesség parancsol.
– Örömmel megbocsátok – mondja Lady Jane, és
átnyújt egy erszényt; a várnagytól kapta, és a bérem egy
része van benne. A másik rész, a fogoly ruházata a
mellékesem. Szép ruha volt, amit levetett, tisztes summát
kapok majd érte, és az alsóruháért is. Ha majd mindenki
elment, lehúzzuk róla.
Segédem, az ifjú Will eddig a tőke előtt állt; hosszú
köténye eltakarta a fogoly elől. Ez állandó fogásunk, mivel
úgy tapasztaltuk, hogy a tőke látványától a fogoly még
jobban beijed. De most itt az ideje, hogy a fiú félreálljon. A
tőke alacsony, legföljebb ha harminc centi magas, és
üreget vájtak belé az állnak. A lány rámered.
– Kérem, milady, álljon a szalmára! – mondom, és a
tőke előtti helyre mutatok. Lady Jane odalép, és
bólintásomra letérdel. Csillapíthatatlanul remeg szegény kis
lélek, én meg arra gondolok, atyaúristen, hát mind cinkosok
leszünk egy gyermek lemészárlásában? Édes Jézusom, de
pocsékul érzem magam. De hát van választásom? Tehetek
ellene bármit is? Nem én hozom a döntéseket. Nekem
csak munkám van, amit el kell végeznem, no meg jó hírem,
amire ügyelnem kell.
– Kérem, végezzen velem minél gyorsabban! – mondja
halkan, félősen a lány. – Levágja, mielőtt odafekszem?
– Dehogy, hölgyem – felelem. – Ha készen van, nyújtsa
ki a karját.
Itt az idő. A jelenlévők letérdelnek a gyepre, hogy
megadják a tiszteletet az elszálló léleknek. Lady Jane egy
hosszú másodpercig néz körül utoljára a világban, aztán
elveszi a kendőt a komornájától, aki közben már
abbahagyta a sírást, és beköti vele a szemét. Így aztán
vakon tapogatózik a tőke után, de hiába. Túl messze van
tőle.
– Hol van? Hol van? Mit tegyek? – kiáltja magánkívül.
Szegény kislány előrehajlik, és kétségbeesetten
hadonászik a karjával. – Mit tegyek? – zokogja. – Hol van?
Gyorsan előreugrom, de a pap megelőz. Megfogja a
lány mindkét kezét, és gyengéden a tőke felé irányítja. A
lány zihálva odafekszik, állát a durva fába préseli, és
felhúzza a vállát, hogy el ne veszítse egyensúlyát.
Sir John biccentéssel ad jelt. Megdöbbent, milyen
elgyötört a tekintete – ilyennek még sosem láttam. Utána
mereven bámul maga elé.
Lady Jane most fejezi be az imádságát. Sok halálba
indulóhoz hasonlóan ő is azokkal a szavakkal végzi,
melyeket Jézus mondott a kereszten.
– Uram, a te kezedbe helyezem lelkemet! – kiáltja, és
kinyújtja a karját.
A magasba emelem a jókora bárdot, és gyorsan
lecsapok vele. Szakemberhez méltón egyszerre metszem
át a húst, a csontot, az ütőeret. A karcsú test hevesen
összerándul, és a kis fej kődarabként zuhan a szalmára,
amelyet nemsokára pirosra fest az elvágott nyakból
fröcskölő vérpatak. Akármennyit tapasztaltam, ennyi vért
még nem láttam egy lefejezésnél.
Most már csak egyetlen teendőm van, mielőtt
levetkőztetjük, és a koporsóba helyezzük a maradványokat,
és összetakarítunk. Lehajlok, majd a magasba lendítem a
trófeát.
– Így vesszen a királynő minden ellensége! – kiáltom. –
Ím, nézzétek egy áruló fejét!
A SZERZŐ JEGYZETE

Ez a regény igaz történeten alapul. Lady Jane izgalmas

és tragikus személyiség; történeti munkáim olvasói
tudhatják, hogy már két korábbi könyvben is foglalkoztam
vele: gyermekkorát a VIII. Henrik hat feleségében
dolgoztam fel, kilencnapos uralmát pedig – amely az angol
történelem legrövidebb uralkodói időszaka –, annak
rettentő folyományaival együtt, az Anglia gyermekeiben
mutattam be.
A regény legtöbb szereplője valóban létezett, és a
legtöbb esemény valóban megtörtént. Ahol azonban a
dokumentumanyag hiányos vagy nem létező, a fantáziámra
hagyatkoztam. Például semmit sem tudunk a kuruzslónőről,
akihez Northumberland fordult, hogy arzént adasson be VI.
Edward-nak, így aztán mesét költöttem személye köré. Arra
sincs bizonyíték, hogy Jane 1546-ban szemtanúja lett volna
Anne Askew megégetésének, nekem azonban hasznomra
volt ez az epizód, hogy katalizátorként elindítsa hősnőm
áttérését a protestáns hitre.
A könyv egyes részei erőszakoknak tűnhetnek –
többnyire valószínűleg éppen azok, amelyek tényeken
alapulnak, mint például az a jelenet, amelyben Parr Katalin
egyik hölgye megtalálja a folyosón elejtett halálos ítéletet.
Ezt a történetet John Foxe mondja el Vértanúk könyve
című művében, és ma a legtöbb történész hitelesnek tartja.
Arra azonban, hogy az okmányt Jane találta volna meg,
nincs történelmi bizonyíték, jóllehet ekkoriban tagja volt Parr
Katalin udvartartásának. Ami pedig VI. Edward
holttestének sorsát illeti, a történet korántsem oly hihetetlen,
mint amilyennek hangzik, minthogy maga Warwick gróf,
Northumberland fia adja elő egyik levelében.
Mindenekelőtt arra törekedtem, hogy szereplőim
tudatába hatoljak be; ilyesmivel komoly történészek csak a
saját felelősségükre szoktak próbálkozni. Könyvem
megírása közben tehát nemcsak a múltban akartam
portyázni, hanem a pszichológia területére is
bemerészkedtem. Mivel a történelem csak ritkán örökíti
meg szereplőinek indítékait, érzelmeit és reakcióit,
időnként tényekkel alátámasztott és nemegyszer bizarrnak
tetsző találgatásokra kényszerültem, ügyelve arra, hogy az
ismert tények összefüggésrendszerében hitelesen
csengjenek.
Miután eddig tíz történelemhű munkát tettem közzé, e
regény megírása a szabadság mámorító érzésével
ajándékozott meg. Immár nemcsak a rendelkezésre álló
forrásanyagra és a történelmi értelmezés szigorú
diszciplínájára kellett összpontosítanom, hanem
képzeletemnek is szabad utat engedhettem. Ez a
kreativitás csodálatos, sőt megtermékenyítő hatású volt,
miközben ugyanakkor a történeti pontosságot is szem előtt
tartottam.
Lady Jane Grey története lenyűgöző és megrázó. Bár
olyan kor gyermeke, melyben a nők súlyos előítéletek
elszenvedői, a kor bilincsei között is hű maradt önmagához
és eszményeihez. A rendkívül tehetséges és értelmes,
koraérett lány neveltetése neméhez képest szokatlanul
haladó mércéket követett, így Lady Jane felismerte, hogy a
nő élete többről is szólhat, mint férjhez menésről,
gyerekszülésről és a háztartás vezetéséről. Mivel
természetétől idegen volt a megalkuvás, szókimondó és
makacs emberré vált, aki félelem nélkül dobott kesztyűt
kora öröklött hiedelmeinek. E tekintetben fölöttébb modern
hősnőt ismerhetünk meg benne. Amikor elbeszéltem
történetét, a lehető legtöbbet vettem át saját szavaiból, bár
néha valamelyest korszerűsítettem őket, nehogy kiríjanak
egy XXI. századi szövegből.
A Tudor-korszak továbbra is örökös vonzerővel nyűgözi
le sokunk képzeletét, és ez a regény a szóban forgó kor
egyik legdrámaibb epizódját dolgozza fel. Őszintén
remélem, hogy a lapjain kibontakozó történet önt, az
olvasót is lebilincselte és egyszersmind elborzasztotta.