Magyar Neprajzi Lexikon

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON
Ortutay, Gyula
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON
írta Ortutay, Gyula
Publication date 1977-1982

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli
engedélyéhez van kötve.

Tartalom
ELŐSZÓ ............................................................................................................................................ iv
1. SZERZŐK ...................................................................................................................................... 1
2. A LEXIKON HASZNÁLATA ....................................................................................................... 5
3. RÖVIDÍTÉSEK .............................................................................................................................. 6
4. A, Á .............................................................................................................................................. 11
5. B ................................................................................................................................................. 168
6. C ................................................................................................................................................. 400
7. D ................................................................................................................................................. 545
8. E, É ............................................................................................................................................. 634
9. F .................................................................................................................................................. 759
10. G ............................................................................................................................................... 991
11. GY .......................................................................................................................................... 1067
12. H ............................................................................................................................................. 1117
13. I ............................................................................................................................................... 1334
14. J .............................................................................................................................................. 1371
15. K ............................................................................................................................................. 1413
16. L .............................................................................................................................................. 1827
17. M ............................................................................................................................................ 1922
18. N ............................................................................................................................................. 2115
19. O ............................................................................................................................................. 2255
20. P .............................................................................................................................................. 2323
21. R ............................................................................................................................................. 2457
22. S .............................................................................................................................................. 2547
23. Sz ............................................................................................................................................ 2666
24. T–TY ...................................................................................................................................... 2954
25. U ............................................................................................................................................. 3201
26. V ............................................................................................................................................. 3254
27. X ............................................................................................................................................. 3405
28. Z .............................................................................................................................................. 3406
29. Zs ............................................................................................................................................ 3425
iii
ELŐSZÓ
Útjára bocsátjuk a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetét. A magyar néprajz e közös nagy vállalkozása –
irányítója, szervezője az MTA Néprajzi Kutató Csoport volt – több évi kemény munkával készült, s reméljük,
hogy az első kötetet rendre követik a hátralevő kötetek is: mi a magunk munkájával elkészültünk – most a
Kiadón, a nyomdai munkán a sor. Az első ilyennemű magyar vállalkozás elé kívánkozik néhány általános
megjegyzés, munkánk céljának meghatározása, feladataink körülhatárolása. Mielőtt azonban erről írnék,
érdemes a néprajzi és folklór lexikonok eddig megjelent munkáiról legalább vázlatos áttekintést adnom. Nem
törekszem teljességre, nem is lenne ez a teljesség indokolt, mégis ez a rövid összefoglalás is képet ad az eddigi
eredményekről, nemzetközi közös erőfeszítésekről, s ha pár példában is, de rámutat arra, mennyire hiányzott a
magyar részvétel, a magyar anyag ismerete ezekből a művekből. Igaz, a legújabb összefoglalásokban ez a hiány
megszűnőben van, hiszen részesei vagyunk a modern nemzetközi néprajzi összefogásnak, konferenciáknak,
kongresszusoknak s ami ennél is fontosabb, a Magyar Tudományos Akadémia idegen nyelvű kiadványai közt
megjelent a néprajz, a folklór is s kiemelkedő tájékoztató szerepet tölt be immár huszadik éve az Acta
Ethnographica is. Lassan-lassan értelmét veszti az a keserű axióma: „Hungarica non leguntur.” Olvassák már a
magyar szerzőket, a mi szakmánk egyszerre nemzeti és nemzetközi, s csak példaképp említem, hogy a hosszú
évek óta készülő (még egy kötete sem jelent meg!) népmese-enciklopédia szerzői közt a magyar kutatók is ott
vannak, s csupán rajtunk múlik, hogy milyen mértékig vesszük igénybe a főszerkesztő, a göttingeni neves
professzor, Kurt Ranke invitálását.
Bizonyára a népmesekutató elfogultságának tűnik, hogy egy még készülőben levő mese-enciklopédiával
kezdem, sőt a múlt példái közül is egy olyan művet emelek ki elsőnek, amely a „mese” igen tágan értelmezett
fogalma körül forog. A francia enciklopédisták műveinek a sorában, az utolsó hullám egyikén született,
nevezetes évben: a nagy francia forradalom első évében, 1789-ben ez a mű, a Dictionnaire de la Fable két
kötete, Lyonban brumaire 21-én. A szerző Fr. Noël a címoldalon vagy öt sorban sorolta föl címeit, s a
címoldalon az is feltűnik, hogy elsősorban a görög, latin, egyiptomi, kelta, perzsa, szíriai, hindu, kínai, arab-
török, szláv, skandináv, afrikai, amerikai mitologémákat veszi szótárszerűen sorra és a rabbinikus irodalom és
az ikonográfia ide vonható fogalmait, kifejezéseit. Ennyiből is kitűnik, hogy a magyar mesekincsről vagy
mitológiáról szó sem esik. Nevezetessége ma már nem is ez, inkább a kor vallástörténeti-mitológiai
érdeklődését, valamint a mese akkori fogalmának megfelelő fogalmakat ismerteti ez a több kiadást megért,
népszerű mű. Tudománytörténetileg érdeme az a megállapítása, amely előlegezi az egyik legnevesebb
meseelméletet, Th. Benfey elméletét a népmese eredetéről. Noël okos bevezetőjében egy helyütt nyomatékkal
leszögezi, hogy a prózai epika nagy műfaja, a mese Indiából eredt, ott van a bölcsője („...qui se détachent de
l’obscurité des livres sacrés de l’Inde, la forte presomption que ce pays est le berceau de toutes les fables qui ont
voyagé sur la terre habitable...” im. XXIV p.). A nemzetközi folklórnak ez az első nagy „szótára”,
enciklopédikus öszszefoglalása, nyilván Fontenelle hatására már előlegezi Benfey korszakokat meghatározó
elméletét a népmese egyetemességéről és monogenetikus eredetéről: India a bölcső, a kezdet. Th. Benfey ezt a
roppant hatásos, amint kiderült, egyoldalú elméletét fiatalon, 1859-ben megjelent kétkötetes művében fejtette ki:
a Pancsatantra meséinek elemzése alapján s az indiai mesék terjedése hármas útvonalának megrajzolásával.
Igaz, ugyancsak Benfey előtt ezt az elméletet kifejti L. Deslongchamps is elfeledett művében (Essai sur les
fables indiennes, Paris, 1838) – de az első, hangsúlyos kifejtés ebben a népszerű enciklopédikus műben jelenik
meg a francia tündérmese nagy divatjának utolsó pillanataiban.
Mindezt csak azért említettem, hogy példázzam: egy lexikális műben is megfogalmazódhat nagy hatású elmélet
kiinduló tétele is. Egy-egy tudományág eredményeinek, problémáinak tudományos hasznú, indításokat sugalló
összegezése is lehet a lexikonforma. Az ilyen típusú megközelítés különböző lehet: szótárszerű, rövid
definíciókat tartalmazó áttekintés, a lexikonforma eklektikus módszere, amely tartalmaz hosszabb-rövidebb
szócikkeket, és a tanulmányok terjedelmét is igénylő enciklopédikus tárgyalásmód. Saját területünk, a néprajz és
a folklór területéről csak néhány példát emelnék ki, s ez az áttekintés egyben minősíti lexikonunk törekvéseit,
lehetőségeit, s a puszta fölsorolással, rövid jellemzéssel is jelzi azt a nagy áldozatkészséget és megértést, amivel
az Akadémiai Kiadó munkánkat támogatta.
Korunkban az első – s egyben legjelentéktelenebb – kis néprajzi szótár I. Manninen: Ethnografiline sonastik
(Tartu, 1925), alig több 80 oldalnál, egy kis néprajzi eligazító, értelmező szótár. Viszont a nemzetközi
anekdotakincs tartalmi-tipológiai szótárának létrehozását akarta megvalósítani kétkötetes művében E. Guérard:
Dictionnaire encyclopédique d’anecdotes modernes et anciennes, françaises et étrangères (I–II., Paris, 1926).
Nyilvánvalóan túlméretezett törekvés volt ez: nemcsak a folklór, hanem az írásos, szépirodalmi anekdoták teljes
áttekintésére törekedett. Viszont a nemzetközi tudományos kutatás igényeit kielégítő mű volt, hatalmas
szakirodalmi apparátusával E. Hoffmann-Krayer és H. Bächtold Stäubli: Handwörterbuch des deutschen
iv
ELŐSZÓ
Aberglaubens (1–10 kötet, Berlin–Leipzig, 1927–1942). Ez a nagy „szótár” természetesen lexikoni, nemegyszer
enciklopédikus terjedelemben tárgyalta témáit, s csak része kívánt lenni a német néprajz nagy
összefoglalásának, „Handwörterbuch”-jának. Munkatársai közé a magyar kutatást is felkérték, az akkori
Magyar Néprajzi Társaság vezetői – nem politikai – szakmai okokból nem vállalták a részvételt. E nagy mű
alapos felkészültséggel, a nemzetközi összehasonlító anyag jó ismeretével készült, s az egyes szócikkekhez
gondos bibliográfiát adtak. Napjainkig használható munka.
Ugyanilyen céllal és nagy igénnyel, a német néprajzhoz készülő előmunkálatnak szánták a J. Bolte–L.
Mackensen: Handwörterbuch des deutschen Märchens (Berlin–Leipzig, 1930–1940) megjelent köteteit, továbbá
az alábbi művet: O. A. Erich–R. Beitl: Wörterbuch der deutschen Volkskunde (Leipzig, 1936; második kiadása:
Stuttgart, 1955). Ez természetesen nem a tervezett nagy német néprajzi összefoglalás, szerény, sok kritikával
kezelt mű. A második javított kiadást már R. Beitl egyedül készítette – a második kiadás a maga szerényebb
cikkeivel jó első tájékoztatást ad. M. Leach szerkesztésében jelent meg, igazán impozáns kiadásban a Standard
Dictionary of Folklore, Mithology and Legend két vaskos kötete (New York, 1949–1950). Ennél a tetszetős
külsejű műnél felületesebb, eklektikusabb nem készült műfajunkban. Felosztási elvei, módszerei tetszőlegesek,
cikkei pontatlanok; ha földrajzilag tekintjük, jelentős területek kimaradnak, de ugyanígy etnikumok, népek,
nemzetek. A magyar anyagra a táltosra is utaló egyik cikk, a menyasszonytáncról pár sor és Bartók Béláról,
Erdélyi Jánosról szóló pár sor emlékeztet. Szerepel az egyik összefoglalásban Mátyás király neve: a mű szerint
néhai királyunk nem történeti személyiség, mitikus, napszabadító hős a szlovén epikus anyagban (csak
zárójelben hadd idézzek egy mondatot: a Kral Matjaž címszó alatt eléggé jellemzi a teljes tájékozatlanságot:
„Matjaž is a king in the mountain, sleeping till the day of Slovenia’s utter need, when he will emerge and save
everything” II. 589.). Pedig a kötetek szerzői közt Kodály tanítványa is szerepelt. Kiábrándító A. Haberlandt:
Taschenwörterbuch der Volkskunde Österreich (I–II., Wien, 1953) című kis zsebszótára is; valóban nem több
annál. Nem a magyar utalásokat hiányoljuk – úgy-ahogy ezek még fellelhetők –, a baj az, hogy egyenetlen,
hézagos mű ez, nemcsak nemzetközi utalásaiban, az osztrák néprajz tárgyalásában is. Sorolhatnék még
különböző nemzeti kiadásokat, kisebb-nagyobb összefoglalásokat, nagy sorozatok néprajzi részleteit (így akár
az Enc. Britannica is ismertetésre kerülhetne!), de ennek nem látom szükségét. Egyedül egy új, nagy igényű
sorozat két kötetéről tennék említést még, az International Dictionary of Regional European Ethnology and
Folklore sorozatából. Az egyik, Å. Hultkranz kitűnő műve, a General Ethnological Concepts (Copenhagen,
1960) és a második kötet, a kissé elsietett munka: L. Bødker: Folk Literature (Copenhagen, 1965) c. műve. Az
eredeti szótár terveit 1951-ben a stockholmi konferencián már elfogadták, s ezt a 9, illetőleg, 14 évet csak azért
említem, hogy a szótár-, a lexikonkészítés időt kíván – akár sok a munkatárs, akár egy-két, netán egy szerző
műve az. Hultkranz művét elméleti igényessége, gondos szerkesztése emeli ki, bár a források felhasználásában,
illetőleg negligálásában egyet-mást neki is szemére vethetnénk. Az azonban bizonyos, hogy nehéz elméleti
feladatát lényegében kiválóan oldotta meg. Bødker ehhez képest igen szűk területet dolgozott fel, a germán
anyagot, s műve több ponton korrekcióra szorul. Megemlítem a magyar előzmények közt Bátky Zsigmond
művét: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Budapest, 1906), mely lexikális modorban és igen hasznosan
tárgyalja témáját. Kéziratban, nem rendezett cédulákon található Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos két
nemzedék szorgalmával összegyűjtött hiedelemszótára. Több éves vita után sem vállalkozott senki, hogy ezt a
nagy szorgalmú anyagot történeti, földrajzi stb. szempontból rendezze. Máig is kiadatlan, kézirattári anyag a
Néprajzi Múzeumban.
Ismétlem, sorolhatnék még angol, dán, finn, német stb. lexikonokat, szótárakat, vannak még szép számmal.
Csak a legjelentősebb néhány művet, kollektív vállalkozást s néhány, bennünket hibája miatt is érdeklő művet
soroltam fel. Ha teljességre törekszem, fel kellett volna jószerivel a folklór, különösen a népmesekutatás
motívum-indexeit, típuskatalógusait is sorolnom, hiszen ezek is a szótárnak bizonyos és igen értékes
rendszerező feladatát látják el. Ugyanígy nem akartam vizsgálóra venni az elmaradt, illetőleg meg nem valósult
magyar terveket. Ez inkább tudományterületi elemzés feladata lenne, mert meg nem valósult terveket sem
elemezni, sem bírálni nincs okunk.
Végül hadd szóljak arról, mi késztetett bennünket lexikonunk elkészítésére, mi volt a célunk, milyen igénnyel
dolgoztunk. Az MTA Néprajzi Kutató Csoportja megalakulásakor központi feladatának tekintette egy új,
teljességre törekvő Magyarság Néprajza elkészítését. Az első nagy összefoglalást (Magyarság Néprajza,
Budapest, 1933–37) is nagy várakozás előzte meg, s olyan kiemelkedő tudósok dolgoztak kötetein, mint Kodály
Zoltán, Györffy István, Bátky Zsigmond, Viski Károly, Solymossy Sándor, Lajtha László és mások.
Tagadhatatlan: már a kötetek megjelenésekor az egyes fejezetek közt aránytalanság, nemegyszer ellentmondás
is volt, a fejezetek minősége is különbözött egymástól. Valóban első kísérlet volt, és tán a sok szervezési és
egyéb nehézség is okozta, hogy hosszú évtizedek után kerülhet sor majd egy újabb összefoglalás
megvalósítására. Úgy gondoltuk, hamarosan a Kutató Csoport megalakulása után, hogy az összefoglaló kötetek
megírása előtt részint eddig el nem végzett előtanulmányokra, az úgynevezett „fehér foltok” eltüntetésére van
szükség, részint összegeznünk kell az eltelt közel négy évtizedes hazai és nemzetközi kutatás új eredményeit
v
ELŐSZÓ
módszerekben is, tényekben is. 1967 derekán arra gondoltunk: előtanulmánynak kínálkoznék egy néprajzi
lexikon elkészítése.
Az egymást követő intézeti viták során eleinte egy kétkötetes szerényebb munka volt előttünk a cél. Kiderült
azonban a cikkek összeállítása során, hogy a több ezernyi javaslat cikkekre, meghatározandó fogalmakra,
tényekre, történeti, társadalmi, kulturális folyamatokra szétfeszíti ezt a keretet. Később már nem is elsősorban a
végső terjedelem kérdései foglalkoztattak, hanem egy olyan magyar néprajzi, folklórlexikon megvalósítása,
amely a maga lexikoni, enciklopédikus nyelvén is a teljes magyar néprajz bemutatására törekszik. Úgy
határoztunk, hogy ez a lexikon a magyar néprajzi anyagot (s amit mi tőle elválaszthatatlannak tartunk: a folklórt,
társadalmi néprajzot stb.) mutatja be, sohasem feledkezve el a történeti, társadalmi összefüggésekről sem. A
cikkek közé azonban csak azokat vettük be, amelyeknek valamilyen szálon köze van a magyarsághoz. Így
például a tabu és a totem fogalmak meghatározása szerepel a lexikonunkban, de például a gyermekágyat fekvő:
„szimuláló” férj címszava, a couvade nem található, hiszen ez a szokás ismeretlen volt a magyar előtörténet
hiedelmei, szokásai között. Ez volt az egyetlen korlátozó szempontunk, egyébként a néprajz
fogalomrendszerének teljességével akartuk hálóba fogni a magyar néprajz teljes anyagát. Az a meggyőződésünk
ugyanis, hogy a lexikonépítés módszerével tudjuk a leggyorsabban érvényesíteni a legújabb kutatások
eredményeit. Azért lehet jó előtanulmány a lexikális fogalmazás módszere, mert az egyes cikkek kényszerítik
kutatóinkat a fogalom, folyamat, tárgy stb. pontos definiálására, a történeti, társadalmi, kulturális összefüggések
tömör, pontos ábrázolására, s megadják a legszükségesebb szakirodalmi utalásokat is. Mindehhez csatlakozik
tudományunk történetének minden jelentősebb adata is. Mindennek a megvalósítására vállalkoztunk; az
előkészületi megbeszélések, viták, a cikklisták összeállítása és rostálása közel három évet vett igénybe, a nem
könnyű négy esztendő volt ezeknek a cikkeknek megírása, s valamivel több mint egy esztendőbe került a
kialakult kötetek összehangolása, végső kritikája, szerkesztése. Ez a munka – az egyes kötetek nyomdai
munkára való előkészítése most is, az első kötet nyomdába adása után is folyik –, de maga a teljes lexikon
immár megírott mű, készen van.
Világos volt előttünk, hogy a két- vagy több kötetes lexikont sem készítheti el csak a Kutató Csoport: ehhez az
előkészítő műhöz is szükség van az egész magyar néprajz összefogására. Nem állíthatom, hogy ez az összefogás
valami könnyen ment, voltak kritikus pillanatok, de most már aligha lenne érdemes a kritikus időszakokra
gondolnunk. Inkább köszönetet kell mondanunk annak a 96 kutatónak, a szerkesztőknek, akik a Kutató Csoport
munkásai mellett részt vettek a megírás, a szerkesztés áldozatos munkájában. A néprajzi tanszékek, budapesti és
vidéki múzeumok kutatói mind részt vettek munkánkban. Nekik is köszönhetjük, hogy ez az összefoglaló és
ugyanakkor analitikus mű megszülethetett. A mű az illusztrációkkal együtt kb. 400 szerzői ívet tesz ki, s
gondoljuk, belefér négy nagy lexikonkötetbe. Mindez annyit jelent, hogy a régi Magyarság Néprajza négy
kötetének több mint kétszerese lesz a mi lexikonunk, és minden önhittség nélkül állíthatom, hogy a néprajzi
szaklexikonok, enciklopédiák között is kiemelkedő teljesítmény ez a kollektív mű. Az egyes cikkek arányaira
ügyeltünk – amennyire ügyelhettünk – s az utalóknak is lehető bőséggel teret adtunk, hogy a keresést
megkönnyítsük, a nyelvjárási, helyi megnevezések változatait is megőrizzük. Így közel 9000 kisebb-nagyobb
cikk készült el, s vannak olyan cikkek, amelyek nagyobb egységet fognak össze, mint teszem azt az állattartás,
földművelés, népköltészet, népmese stb., stb., amelyek megfogalmazása enciklopédikus igényű és terjedelmű;
számuk 35–40-re tehető. Minden egyes munkatársamra hálával gondolok és a Kutató Csoport s a magam
nevében is köszönöm munkájukat, de engedtessék meg, hogy a munkatársak közül név szerint is külön
köszönetet mondjak szerkesztőtársaimnak, akik közül többen a cikkek jelentős részét nemcsak szerkesztették,
hanem írták is: Bodrogi Tibor, Diószegi Vilmos, Fél Edit, Gunda Béla, Kósa László, Martin György, Pócs Éva,
Rajeczky Benjamin, Tálasi István, Vincze István. A szerzők közül is hadd emeljek ki néhányat, akik
kiemelkedőt alkottak mind a cikkek számában, mind minőségében is, nélkülük lexikonunk meg sem
valósulhatott volna. Így: Csilléry Klára, Fél Edit, Filep Antal, Gunda Béla, Hofer Tamás, Katona Imre, Kisbán
Eszter, Kósa László, Kovács Ágnes, K. Kovács László, Martin György, Pócs Éva, Pesovár Ernő. Külön is
köszönetemet fejezem ki két munkatársamnak, akik a szerkesztés leghálátlanabb gondjait osztották meg velem:
Pócs Évának és Kósa Lászlónak. Hálás köszönetünket érdemelte ki a lexikon felelős szerkesztője Nagy Olivérné
és munkatársa Csikós Magdolna, a nyelvi szerkesztő Süle Jenő, a mű sorsát szívén viselő osztályvezető Kicsi
Sándor, és a műszaki szerkesztő Máté Károly, akiké a leghálátlanabb és legszükségesebb munka volt, valamint a
képszerkesztők, Koroknay István és Kádár József. Végül – s ahogy mondani szokás, nem utolsósorban – meg
kell köszönnünk a megértő támogatást és türelmet Bernát Györgynek, az Akadémiai Kiadó igazgatójának és
minden munkatársának.
Az a reményünk, hogy a készülő Néprajzi Atlasszal együtt Lexikonunk megadja az alapjait az új

összefoglalásnak, az új, születendő Magyarság Néprajzának.
1977 tavaszán
vi
ELŐSZÓ
Ortutay Gyula
vii
1. fejezet - SZERZŐK
Andrásfalvy Bertalan
Balassa M. Iván
Bálint Sándor
Balogh István
Barabás Jenő
Bárth János
Benedek Katalin
Bihal Ella
Bodgál Ferenc
Bodrogi Tibor
Boglár Lajos
Bónis György
Boross Marietta
Bökönyi Sándor
K. Csilléry Klára
Dankó Imre
Degré Alajos
Diószegi Vilmos
Dobos Ilona
Domonkos Ottó
Dorogi Márton
Dömötör Tekla
Ecsedy Csaba
Égető Melinda
Fél Edit
Filep Antal
Flórián Mária
Földes László
Füzes Endre
Gáborján Alice
Gergely Katalin
1
SZERZŐK
Grynaeus Tamás
Gunda Béla
Györgyi Erzsébet
Haider Edit
Hofer Tamás
Hoppál Mihály
Horváth Terézia
Igaz Mária
István Erzsébet
Istvánovits Márton
Jávor Kata
Károly S. László
Katona Imre
Kecskés Péter
Kisbán Eszter
Kiss Mária
K. Kovács László
Kósa László
Kovács Ágnes
Kovács Zoltán
Kresz Mária
Kriza Ildikó
Küllős Imola
Lajos Árpád
Lányi Ágoston
Lipták Pál
Maácz László
Major Jenő
Manga János
Martin György
Molnár Balázs
Morvay Judit
2
SZERZŐK
Nagy Ilona
Németh Imre
Paládi-Kovács Attila
Pálfi Csaba
Pesovár Ernő
Pesovár Ferenc
Pócs Éva
Pogány Péter
Rajeczky Benjamin
Sándor István
Sárkány Mihály
Sárosi Bálint
Schmidt Éva
Solymos Ede
Szabadfalvi József
Szabó László
Szemerkényi Ágnes
Szendrei Janka
Szilágyi Miklós
Szolnoky Lajos
Takács Lajos
Tárkány Szücs Ernő
Tátrai Zsuzsanna
Török Katalin
Ujváry Zoltán
Vajkai Aurél
Varga Gyula
Varga Zsuzsa
Vásárhelyi László
Vásáry István
Vasa Előd
Voigt Vilmos
3
SZERZŐK
Zsigmond Gábor
4
2. fejezet - A LEXIKON HASZNÁLATA
A Magyar Néprajzi Lexikon cikkei általában a lexikonokban megszokott szerkesztési elveket követik. A
néprajztudomány nem minden területén alakult még ki általánosan elfogadott szaktudományi terminológia. A
szerzők és a szerkesztők ezért arra törekedtek, hogy a címszó a legismertebb és a leginkább használt műszó
legyen. Ha ilyet nem találtak, újat alkottak, illetőleg a legmegfelelőbbnek látszó kifejezést emelték ki azzal a
céllal, hogy a jövőben a szakterület ezt használja rendszeresen. Törekedtek azonban arra is, hogy ne zsúfolják
tele a lexikont tájnyelvi változatok sokaságával, hiszen a Magyar Néprajzi Lexikon nem vállalhatja és nem is
töltheti be részlegesen sem egy tájszótár szerepét. A vastag betűvel szedett címszó után következő dőlt betűs
címszóváltozatok csak a legismertebb és legfontosabb egyéb elnevezéseket sorolják föl. További változatok
gyakran a cikk más részében, a szövegbe illesztve találhatók meg. A címszót a szövegben nem ismételjük meg,
hanem tilde (~) jelet használunk helyette.
Minden tudomány szakszókincsében találhatók olyan szavak és idegen kifejezések, amelyeknek a köznyelvitől
eltérő sajátos jelentésük van. Ilyenek például a néprajzban a recens és a redakció. Ezek értelmezését a lexikon a
vonatkozó cikkekben adja meg. Számos cikk tartalmilag szorosan összefügg. A részletezőbb kis cikkek
legfontosabb mondanivalóját távolabbi kitekintéssel nagyobb összefoglaló cikkekben ismertetjük. Pl. az
állattartás vagy a földművelés összefoglaló cikkei az egyes állatfajtákra, illetőleg a földművelő eszközökre
vonatkozó ismereteket, a mese vagy a ballada az egyes mese- és balladatípusok fő műfaji tulajdonságait
tartalmazzák. A tartalmi és szakszókincsbeli összefüggéseket az utaló címszavak rendszere kapcsolja össze
(jele: →). Ahol szükségesnek látszott, etimológiát is adtunk.
A Magyar Néprajzi Lexikon a magyar népi kultúrával foglalkozik a magyar nyelvterület egészére kitekintve, a
lexikonírás és szerkesztés sajátos módszerei szerint. A szerzők elsősorban arra törekedtek, hogy a meglevő
eredményeket és ismereteket összefoglalják. Természetesen nagyon sok esetben sor került új kutatási
eredmények bemutatására is, amennyire ezt a cikkírás szűkre szabott keretei megengedték. A magyar néprajz
általános módszerének szellemében a lehetőségekhez alkalmazkodva a cikkek föltárják a körülöttünk élő nem
magyar nemzetiségekhez és a szomszéd népekhez fűződő kulturális kapcsolatainkat, illetőleg a magyar népi
kultúra európai, sőt eurázsiai vonatkozásait is. A lexikon azonban arra nem vállalkozhatott, hogy a mai
magyarországi nemzetiségek kulturális jellegzetességeit, a csak rájuk jellemző jelenségeket is tárgyalja. Ezért
nem kapott például önálló címszót a busójárás, amely sajátosan délszláv farsangi szokás.
A cikkek 1970–1975 között íródtak. Az anyaggyűjtés 1975. június 30-ával tekinthető lezártnak. Pótlásokra
ezután csak korlátozott mértékben kerülhetett sor, elsősorban a személyekről szóló cikkekben, ahol a szerkesztés
igyekezett pótolni az újabb életrajzi adatokat. A népmeséket tárgyaló cikkeknél előforduló betű- és számjelzések
(pl. AaTh) a nemzetközi népmese-katalógus szakterületén használt megjegyzések. A cikkeket záró könyvészet a
legfontosabb szakirodalmi utalásokat tartalmazza, illetőleg tájékoztató jellegű. Tehát teljességre ebben a
tekintetben nem törekedhettünk a helyhiány és a jó használhatóság érdekében. A könyvészeti adatoknál a szerző
és a mű címe mellett könyveknél a megjelenés helyét és évét, illetőleg a kötetszámot és a szerkesztőt,
folyóiratcikkek esetében a folyóirat (évkönyv) nevét és a megjelenés évét találja az olvasó.
5
3. fejezet - RÖVIDÍTÉSEK
akad. akadémia
ang. angol
bev. bevezette, bevezetés
Bp. Budapest
bp.-i budapesti
c. című
D dél
egy.(-i) egyetem(-i)
É észak
ELTE Eötvös Loránd Tudomány Egyetem
é.n. év nélkül
ev. evangélikus
F. m. Főbb művei
ford. fordította
fr. francia
gimn. gimnázium
gör. görög
gör.kat. görög katolikus
gör.kel. görög keleti
gyűjt. gyűjtötte, gyűjtemény
h. helyettes
ha hektár
hg. hegység
hl hektoliter
h. n. hely nélkül
6
RÖVIDÍTÉSEK
i. e. időszámításunk előtt
ig. igazgató
ill. illetőleg, illetve
Irod. Irodalom
isk. iskola
ism. ismertette
i. sz. időszámításunk szerint
izr. izraelita
K kelet
kat. katolikus
kb. körülbelül
kg kilogramm
kh katasztrális hold
kiad. kiadta, kiadás
kir. királyi
klny. különnyomat
KLTE Kossuth Lajos Tudomány Egyetem
km kilométer
l. levelező
ld. lásd
m méter
m. megye
M. Műve
magy. magyar
min. miniszter, minisztérium
MNM Magyar Nemzeti Múzeum
Mo. Magyarország
7
RÖVIDÍTÉSEK
mo.-i magyarországi
MTA Magyar Tudományos Akadémia
múz. múzeum
ném. német
népr. néprajz
ny. nyugalmazott
Ny nyugat
o. ország (csak országnévvel együtt, pl.

Franciao.)
ogy. országgyűlés
OSZK Országos Széchényi Könyvtár
oszt. osztály
pl. például
prot. protestáns
ref. református
rk. rendkívüli
r. k. római katolikus
stb. s a többi
sz. század (csak évszám után)
szerk. szerkesztő, szerkesztette
SZU Szovjetunió
társ. társaság, társulat
AaTh Aarne–Thompson-féle népmesekatalógus
Acta Ethn. Acta Ethnographica
Akad. Ért. Akadémiai Értesítő
Arch. Ért. Archeológiai Értesítő
Bp.-i Szle Budapesti Szemle
8
RÖVIDÍTÉSEK
DJfVk Deutsche Jahrbuch für Volkskunde
Egy. Phil. Közl. Egyetemes Philológiai Közlöny
Erd. Múz. Erdélyi Múzeum
Ért. Értesítő
Ethn. Ethnographia
Évkve Évkönyve
FFC Folklore Fellows Communications (az

európai Folklór Szövetség nemzetközi
kiadványsorozata helsinki központtal)
Filol. Közl. Filológiai Közlemények
Folia Arch. Folia Archaeologica
Földr. Ért. Földrajzi Értesítő
Földr. Közl. Földrajzi Közlemények
tc. törvénycikk
TIT Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
tkp. tulajdonképpen
tsz termelőszövetkezet
tv. törvény
ún. úgynevezett
unit. unitárius
v. vagy (ábraaláírásnál: volt)
vált. változat
vm. vármegye
vö. vesd össze
Hdwb.des deutschen Handwörterbuch des deutschen Märchens

Märchens
Irod. tört. Irodalomtörténet
Irod. tört. Közl. Irodalomtörténeti Közlemények
9
RÖVIDÍTÉSEK
Közl. Közlöny, Közlemények
Magy. Népr. Gyűjt. Magyar Néprajzi Gyűjtemény
Magy.Századok Magyar Századok
Magy. Nyelv Magyar Nyelv
Mm. Mältzel-metronóm
MNGy Magyar Népköltési Gyűjtemény
MNK Magyar Népmese Katalógus
Népr. Ért. Néprajzi Értesítő
Népr. Gyűjt. Néprajzi Gyűjtemény
Népr. Közl. Néprajzi Közlemények
Nyelvtud. Közl. Nyelvtudományi Közlemények
ÖZfVk Österreichische Zeitschrift für Volkskunde
RMKT Régi Magyar Költők Tára
Szle Szemle
Táncműv. Ért. Táncművészeti Értesítő
Tánctud. Tanulm. Tánctudományi Tanulmányok
Tanulm. Tanulmány, Tanulmányok
Term. tud. Közl. Természettudományi Közlemények
Tört. Szle Történeti Szemle
Tud. Gyűjt. Tudományos Gyűjtemény
UMNGy Új Magyar Népköltési Gyűjtemény
ZfVk Zeitschrift für Volkskunde
Zenetud. Tanulm. Zenetudományi Tanulmányok
10
4. fejezet - A, Á
AaTh (Aarne, A.–Thompson, St.): → népmese-katalñgus
aba, abaposztñ: ványolt gyapjúszövet, a magyar szűrposztñnál finomabb minőségű. A szñ a magyarban
oszmán-török eredetű, a török szñ pedig az arabbñl származik, esetleg perzsa közvetìtéssel. Az oszmán-
törökben durva posztñt és ebből készült kabátfélét jelentett. Ŕ Első magyar emlìtése 1556-bñl valñ. Szìne
leggyakrabban fehér, néha szürke; a 17. sz.-bñl veres és kék abaposztñrñl is van tudomásunk. Ŕ
Abaposztñbñl különféle ruhadarabok készülhettek. Így az abaposztñ anyaga lehetett a férfinadrágnak,
salavárinak, dolmánynak, mentének, köpönyegnek, köntösnek és süvegnek; a nők számára abaposztñ
szoknyárñl is esik ritka emlìtés. Ŕ Irod. Tilke, M.: Le costume en orient (Berlin, 1922); Lokotsch, K.:
Etymologisches Wörterbuch der europäischen (germanischen, romanischen und slavischen) Wörter
orientalischen Ursprungs (Heidelberg, 1927); Papp Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért.,
1930); Szabñ T. Attila: Erdélyi Magyar Szñtörténeti Tár (I., Bukarest, 1975).
Gáborján Alice
Abafi Lajos, Aigner (Nagyjécsa, 1840ŔBp., 1909): népdalgyűjtő, irodalomtörténész, könyvkiadñ,

bibliográfus. Feltehetően az „atyai jñbarátjának” nevezett és a népdalokat is gyűjtő Pesty Frigyes keltette
fel érdeklődését a népköltészet iránt. A ballada elmélete c. tanulmánya 1865-ben elnyerte a Kisfaludy
Társaság dicséretét. A dualizmus korában a magyar folklñrgyűjtés egyik legkiemelkedőbb központi
szervező egyénisége volt. Különösen mint a Figyelő c. folyñirat szerk.-je (1876Ŕ90) fejtette ki ilyen irányú
tevékenységét. Ŕ F. m. A magyar népdalról (Pest, 1872). Ŕ Irod. Pogány Péter: Szájhagyomány-mentésünk
elfelejtett korszaka és szervezője. Megkerült AbafiŔKálmány sajtñrakész gyűjteménye (Ethn., 1954).
Diószegi Vilmos
abajdñc: → kétszeres
abálás: → kövesztés
ablak: lakñszobák, kamrák, magtárak, istállñk, ñlak szellőzését, légcseréjét, nappali világìtását szolgálñ,
az épìtmények falába vágott nyìlás. Eredetileg elsősorban a füstelvezetés, légcsere, szellőzés volt a
funkciñja. Később a nappali világìtás szempontjábñl is fontossá vált, s a kémények alkalmazásával, a zárt
tűzterű fűtőberendezések elterjedésével füstelvezető szerepe megszűnt. Ŕ Az ablakok a korai időszakban
Eurñpa-szerte egyszerű lyukak voltak. Pl. a boronafalas házak ablaknyìlásait úgy alakìtották ki, hogy két
természetes bemélyedésű, homorulatú gerendát egymásra fordìtva épìtettek be. Az ìgy keletkező nyìlás az
emberi szem alakjára emlékeztetett. Ez a magyarázata annak, hogy nem egy nyelvben az ablak fogalmát
az emberi szemet jelölő szñval fejezik ki. Az ilyen jellegű ablaknyìlások analñgiájára készìtettek szögletes
bevésett ablakokat. Ilyenkor két szomszédos gerendába egymással szembenéző U alakú nyìlást vágtak.
Sövényfalaknál két karñ között fonatlanul hagyták kisebb vagy nagyobb magasságban a falat. Az
ilyenfajta egyszerűbb ablakokat a fal sìkján elfordìthatñ vagy a fal sìkján eltolhatñ 2Ŕ4 tenyérnyi felületen
fatáblával zárták le. Erre utal a kezdetleges ablaktìpusú tolitu neve. A 19. sz. közepéig bármiféle épìtési
anyagbñl is készìtettek lakñházakat, az ablaknyìlások nagyon kis méretűek voltak. Ŕ A 19. sz. második
felétől kibontakozñ polgárosodás, pallérozñdñbb épìtésmñd, a városi polgári és mñdosabb nemesi
lakáskultúra, a mezővárosi igényesebb rétegek példája nyomán egyre nagyobb és főként magasabb
ablakokat alkalmaztak a falusi földművesek otthonaiban. Az ablakokat ablaktokra, az ablaknyìlásba
beépìtett fagerenda- vagy vastag deszkakeretre szerelték fel. A 19. sz. utolsñ harmadáig túlnyomñak
voltak a szimpla ablakok. Ezek nagy hővesztesége arra kényszerìtette a lakások használñit, hogy az
ablakokat körültapasszák, besározzák, vagy teljesen lezárják, fedjék a hideg évszakban. A későbbiekben
általánossá váltak a dupla ablakok. Az 1860-as évektől az ablak kissé a paraszti, falusi rang
kifejezőeszközévé vált. Ennek jeleként elsősorban az utcára néző ablakok felújìtására, mñdosìtására
törekedtek. Az udvari homlokzatokon hagyományosabbak maradtak az alkalmazott ablaknyìlások. Ŕ Az
ablakfelületeket az utñbbi 100Ŕ120 évben általában szinte kivétel nélkül üveggel fedték. A fakarikába
foglalt, üvegtányérokbñl, szemekből összeállìtott ablakoknak ma nincs már emléke. A hñlyaggal vagy
olajjal átitatott lantornapapirossal fedett ablakokrñl maradtak még halványulñ emlékezeti adatok
századunk első évtizedeire. Vannak adatok arra vonatkozñan, hogy az ablakokat egyszerű sövényfonással
készìtett vesszőtáblákkal fedték be. Ez lehetővé tette a szellőzést, némi fényt is beengedett, viszont jñl
zárta is a ház belső terét ember, állat behatolása ellen. A sìk üveges ablakok elterjedésének intenzitását
mutatja, hogy az üvegezés népi kisiparrá, vándoripari tevékenységgé vált. A lakñszobákba két, három
11
A, Á
ablakot épìtettek be. Az ablakok elhelyezése sarkos volt, az egyik ablak a lakñház udvara felé nézett, a
másik pedig az utcára. Az ágasfás, szelemenes tetőzetű (→ szelemenes tetőszék) lakñházaknak
hagyományosan általában csak egy utcai ablaka volt. Sajátos mñdon ezeket aszimmetrikusan épìtették be.
A → szarufás tetőszékű lakñépületek utcai homlokzatán viszont szimmetrikus elhelyezésben két ablakot
volt szokás beépìteni. Mezővárosokban, kisnemesi lakñházakon előfordultak három ablaktengelyes utcai
homlokzatok is. A Kisalföldön gyakori volt az udvari homlokzaton levő szoba ablakának az utcafronthoz
közel eső beépìtése, hogy a szobábñl, a sarokpadon ülve figyelemmel kìsérhessék az utca forgalmát. (Ez az
elhelyezés gyakran együtt járt a fűrészfogas beépìtéssel.) A lakñházak udvari szobáin két ablakot
helyeztek el általában, méghozzá úgy, hogy az ablak a szoba ajtajátñl lehetőleg messze essék, s ìgy a
szokványos sarkos berendezést valñsìthassák meg. Az L-alaprajzú házak utcatengellyel párhuzamosan
épìtett szobáin sarkos ablakbeépìtést alkalmaztak az utcai homlokzathoz igazodva, azonban az udvari
falba is épìtettek egy-egy kisebb ablakot, hogy áttekinthessék az udvart és ráláthassanak a gazdasági
épületekre, helyiségekre. Ŕ A hagyományos konyháknak nem volt ablaka. A szabadkémények
megszűntetésével, a melegkonyhák általánossá válásával terjedtek el a konyhaablakok. Ezek keskeny,
magas, általában egyszárnyú üvegezett ablakok voltak. Vagy a konyha ajtaja mellé, vagy a konyha hátsñ
falába épìtették be őket. A kamrákon szellőzőnyìlásokat vagy kicsiny ablakokat alkalmaztak, amelyeken
gyakran nem voltak nyìlñ szárnyak. Télen szalmával tömték be, de nem volt ritka, hogy billenthető,
kitámaszthatñ, vaslemez táblával fedték be szükség szerint. Az istállñkba egy-két kisméretű ablakot
épìtettek be. Ezek ritkán voltak gondosabb kivitelűek. Az utñbbi évtizedekben mind üvegezettek voltak, s
az I. világháború után divatossá vált az istállñk ablakait vaskeretes, vasvázas szerkezettel,
lakatosmunkával készìteni. Ez jellegzetesen utal a paraszti polgárosodás sajátos vonására: a lakñházak
felújìtását, újjáépìtését sok vidékünkön a mezőgazdasági üzemi rendeltetésű épületek, helyiségek
korszerűsìtése megelőzte. A II. világháborút követően az ötvenes években lényegében megszűnt az
ablakok kisipari előállìtása. Napjainkban mind az új épületekhez, mind a régiek felújìtásához az egész
ország területén egy-két tìpusú ablakot használnak, amelyet gyárilag állìtanak elő, s a kereskedelmi
forgalomban beszerezhetők. Ez a falukép épìtészeti hatásának gyökeres átalakulásával járt együtt. Ŕ
Ablak szavunk szláv eredetű, 1372-től ìrásos forrásokbñl kimutathatñ. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a
szláv nyelvi érintkezéseket megelőző időszakban népünk hajlékain ne alkalmaztak volna ablaknyìlásokat.
Különféle tárgytörténeti megfontolásokbñl is megerősìtettnek mondhatñ az a nézet, amely szerint korai
házainkon voltak ablakfunkciñkat betöltő nyìlások. Az ablak szñ a szláv nyelvekben is kerek nyìlás
jelentésű volt eredetileg. Nem véletlen az sem, hogy a magyar ablak szñnak is van 1590-ből származñ
’kürtő, füstjárat’ jelentésben valñ használata. (→ még: ablakrács, ablaktábla) Ŕ Irod. Rátky Zsigmond:
Akna és ablak (Népr. Múz. Ért., 1929).
1. Vasrácsos, zsalugáteres ablak (Csányoszrñ, Baranya m.)
2. Ablak külső fatáblával (Galambok, Zala m.)
12
A, Á
3. Ablak fatáblával, vasráccsal, vakolatdìszìtéssel (Látrány, Somogy m.)
4. Ablak félkörìves lezárási kávával (Csorna, Győr-Sopron m.)
5. Ablak fa- és vasráccsal (Martos, v. Komárom m.)
6. Ablak szegmentìves kávával, vasrácssal (Alsñnémedi, Pest m.)
Filep Antal
ablakrács: a lakñház, ritkábban gazdasági épületek (istállñ, kamra, présház) ablakaiba erősìtett
vasrácsozat, mely az erőszakos behatolástñl véd. A 19. sz. első felében épìtett lakñházaknál az ablakrács
egyszerű kovácsoltvas kereszt, a később épìtetteknél összetettebb rácsozatot alkalmaztak. Neve: rács,
vasrács, keresztvas. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt. A Székelyföldön a 19. sz. végén a lakñházak
ablakaiban dìszesen faragott farácsozatot alkalmaztak elsősorban abbñl a célbñl, hogy megakadályozzák
a baromfiak házba valñ berepülését. Neve: ablakrostély. Ŕ Irod. Horger Antal: Csìki székely
ablakrácsozatok (Népr. Ért., 1902).
Fent (magyarvalkñi, kalotaszegi) ablakrács, alatta és a túloldalon csìki ablakrácsok
13
A, Á
Csìki ablakrácsok
Füzes Endre
ablaktábla: a lakñház ablakára kìvülről felerősìtett, nyithatñ tábla, mely véd az erőszakos behatolástñl, a
betekintéstől és az erős fénytől. Általában csak utcai „tiszta” szoba ablakán alkalmazták, szñrványosan
előfordult kamrákon is. Legtöbbször fenyőfa deszkábñl készült, kétszárnyú, belülről zárhatñ. Biharban és
a Nagykunságban a 19. sz.-ban szìnesre festették, szìnes virágokkal dìszìtették. Borsodban gyakrabban,
máshol szñrványosan vasbñl készült, gyakran kovácsoltvas dìszekkel. A nyelvterület legnagyobb részén
alkalmazták. A 19. sz. végétől a zsalugáterek váltották fel. (→ még: ablak)
Vaslemez ablaktábla (Fadd, Tolna m.)
Vaslemezből készìtett, rozettával dìszìtett ablaktábla (Bogyoszlñ, Győr-Sopron m.)
Füzes Endre
ablakvágás joga, ablakjog: a háztulajdonosnak az a joga, hogy háza falán a szomszéd udvarára néző
ablakot nyisson, vagy hogy a szomszéd épületébe vágjon ablakot. A városokban, majd a soros falvakban
keletkező telkeken merült fel először a kérdés, vajon a telek szélén épült lakñházbñl lehet-e ablakot nyitni
a szomszéd telkére és ìgy „belátni annak udvarába”. Az esetek túlnyomñ részében ezt maga a tulajdonos
sem ñhajtotta, hiszen vagy az utcára vagy a saját udvarára kìvánt nézni. Ezért alakult ki az a rend, hogy
akár hosszú, akár hajlìtott vagy éppen kerìtett házat épìtettek, annak összes ablakai, ajtñi az utcára és a
saját udvarra néztek. Előfordulhatott azonban, hogy pl. világìtási okbñl valaki a háznak azon az oldalán
kìvánt ablakot nyitni, amely a szomszéd telkére nézett. A magyar parasztnak az a felfogása, hogy erre
nincs joga, hacsak a szomszéd Ŕ akinek az udvarára néz Ŕ ezt kifejezetten meg nem engedte. Ez összefügg
azzal, hogy 1848 előtt nemesi és úrbéri jogunk a telki szolgalmat nem ismerte, nem védte, tehát az
ablakvágás jogát sem. Ŕ A rñmai jognak a korlátlan ingatlan-tulajdonjogbñl származñ álláspontja,
14
A, Á
amelyet Eurñpa polgári jogrendszerei is átvettek, és az osztrák jogbñl került a magyar magánjogba, ezzel
szemben az, hogy saját telkén mindenki ott nyit ablakot, ahol akar. Viszont a szomszédnak is joga van
saját telkén ott és azt épìteni, ahol akar. Tehát falat húzhat a szomszéd házábñl az ő telkére nyìlñ ablak
elé. Ezt az eléépìtést rñmai jogi alapon az ablakot nyitñ ház tulajdonosa akkor akadályozhatta meg, ha
világossági szolgalmat (servites ne luminibus officiatur) szerzett, ami a szolgálñ telek számára tilalmat
jelentett az ő udvarára nyìlñ ablak elé világosságot elfoglalñ épìtmény emelésére. E szolgalmi jogot lehet
szerződésben biztosìtani, még telekkönyvben is feljegyezni, de lehet huzamos használattal elbirtokolni is.
Ŕ A magyar polgári joggyakorlat nem kedvezett a világossági szolgalom elbirtoklás útján valñ
megszerzésének. A Kúria gyakorlata szerint még az sem alapìtotta meg a szolgalmat, ha az érintett telek
tulajdonosa 32 éven át szñ nélkül tűrte az ablakot, csak az a tény, ha az ablak elé épìteni kezdett, ezt az
ablak tulajdonosa megakadályozta, és ez után a telektulajdonos 32 évig nem kìsérelte meg az újabb
épìtkezést. Messzebb menő ablakvágási jog az olyan szolgalom, melynél fogva az ablakjogosultnak arra is
joga van, hogy a szomszéd falába, épìtményébe ablakot vágjon. Ezen túlmenően külön Ŕ ugyancsak
szolgalmi Ŕ jog a kilátás joga, melynél fogva az ablaktulajdonos azt is megkövetelheti, szomszédja ne
épìthessen telkére úgy, hogy elvegye előle a kilátást. Ŕ Irod. Wenzel Gusztáv: Magyar magánjog (II., Bp.,
1874); Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata (IŔII., Bp., 1937); Papp Lászlñ: Kiskunhalas népi
jogélete (Bp., 1941).
Degré Alajos
abora: széna és kevés gabona tárolására szolgálñ épìtmény, amelynek négy tartñoszlopon nyugvñ,
mozgathatñ fedele van. A tetőt az aborában tárolt termény, takarmány mennyiségétől függően szokták
feljebb emelni vagy lejjebb csúsztatni. A tető legtöbbször piramis, ritkábban nyereg formájú;
fazsindellyel, → dránicával vagy zsúppal fedett. Az abora fedele (neve: sisak, sapka) a tartñoszlopokba
szabályos közönként fúrt lyukakba illesztett keményfa vagy vascsapokon nyugszik. Az aborának ritkán
van fala. A történeti Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár m. magyar és ukrán
parasztságának jellegzetes épìtménye. Használják a máramarosi románok és a sárosi szlovákok is. A
Kárpát-medence egyéb tájain Ŕ néhány szñrványos megjelenését leszámìtva Ŕ az abora ismeretlen. Az
aborát a cseh Veliszláv-biblia rajzolñja a 14. sz.-ban megörökìtette, de megtalálhatñ 15. sz.-i angol képes
ábrázolásokon is. Az újkorban ismeretes volt holland, német, balti, lengyel és belorusz területeken is.
Bizonyìtottnak látszik, hogy az abora Ny-Eurñpábñl a középkorban terjedt kelet felé. Az abora a 14. sz.
elején egy bodrogközi falu neveként már ismert volt. A 16Ŕ17. sz.-tñl adatolhatñ az abora használata az
ÉK-i Kárpátokban s az Alföld érintkező peremén. E terület nagy uradalmaiban is megtalálhatñ volt. A
19. sz.-i magyar gazdasági ìrñk eredménytelenül propagálták használatát. Abara néven is ismerik. Ŕ Irod.
Kwasðiewski, Kristñf: Etnografia Polska (1965); Schier, Bruno: Hauslandschaften und
Kulturbewegungen im östlichen Mitteleuropa (Göttingen, 1966); Paládi-Kovács Attila: Az abara. Egy
szénatárolñ épìtmény a magyar parasztok gazdálkodásában (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969)
Abora (Balázsér, v. Bereg m.)
Abora: általános forma
15
A, Á
Abora (Vámosatya, v. Bereg m.)
Ábrahám áldozata: az → emberábrázolásos népi hìmzések egyik témája. Az ñtestámentumi bibliai téma
az egyházi művészetben az ñkeresztény kortñl gyakori jelenet. Mo.-on a 16. sz.-tñl a rececsipke →
lepedőszéleken is kedveltté vált. Ezek nyomán keletkeztek a 18Ŕ19. sz.-i népi változatok, s mivel az eredeti
értelemmel nem törődve az Ábrahám áldozata jelenetet pusztán dìszìtő céllal alkalmazták, a minta a
felismerhetetlenségig átalakult. A székely szálánvarrott → párnavégeken csökken vagy megszaporodik a
szereplők száma, fejükből virág nő ki, Ábrahám kése elmarad, vagy állatalakok jelennek meg a pengéjén.
Ŕ Irod. Szendrei János: Anabaptista eredetű régi alakos hìmzések (Művészi Ipar, 1890); Praţák, V.:
Sbornik archeologického a národopisného odboru... Muzea v Bratislave (1924Ŕ31); Viski Károly:
Népművészeti alkotásaink történetéhez (Népr. Ert., 1926); Fél EditŔHofer Tamás: Parasztok, pásztorok,
betyárok (Bp., 1966).
Ábrahám áldozata, szálánvarrott párnavég (v. Csìk m., 19. sz. első fele). Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
abrak: az intenzìv és istállñzñ állattartási mñdnál a növendék állatok erősìtésének és fejlődésének

meggyorsìtására, az ellős és igásállatoknak a kondìciñromlás meggátlására és a munkateljesìtmény
fokozására adott lédús és szemes takarmány. Az abrak neme és összetétele állatfajták és az elérendő cél
szerint változik. Lehet korpa vagy dara, esetleg ezekből kevert moslék; zab, szemes és darált kukorica
vagy gabona. A szñ szláv eredetű. Jelentése a 15. sz. végén „szolgáknak járñ élelem”, de már a 16. sz.-ban
lñtakarmány is.
Balogh István
abrakos tarisznya: 1. lovak, csikñk etetésére szolgálñ, erős vászonbñl varrott, az egyik rövidebb oldalán
nyitott, változñ nagyságú, félbe vágott zsák. Az állat fejére húzott abrakos tarisznyát a két oldalára
erősìtett egyik ágán hurokban, a másik ágán pecekben végződő felkötő madzaggal erősìtik fel. Vannak,
akik a vászon abrakos tarisznya helyett vederből vagy vasfazékból (bogrács, a Hajdúságban) adják az
abrakot. ÉK-Mo.-on a székelyeknél a rúd végére erősìtett vászonkosárféle is van. Ŕ 2. tartalékos
16
A, Á
tarisznya; ebben őrizték a parasztgazdaságok a javìtásokhoz, kiegészìtésekhez félretett vas-, fa- és

bőrdarabokat.
Abrakos tarisznya (Átány, Heves m.)
Balogh István Ŕ K. Kovács László
ábrázolás, ábrázolásmód: a művész(et)i (vissza)tükrözés legáltalánosabb mñdja; a külső (objektìv) valñság

általánosìtott és tipizált megjelenìtése, a belső (szubjektìv) tartalmak kifejezése. A valñság fényképszerű
visszatükrözése, a lelki jelenségek rögzìtése, tehát a puszta ábrázolás még nem művészet: az → alkotñ a
jelenségek kiválogatásával, minősìtésével és elrendezésével sajátos sűrìtett, zárt világot teremt, melynek
megvannak a maga emberies törvényszerűségei. Az ábrázolás legáltalánosabb eszköze az epikában az
elbeszélés és a → leìrás, a drámában a → párbeszéd, a lìrában pedig az ábrázolt jelenség vagy személy
képéhez fűződő képzettársìtások és benyomások közlése. Ŕ A kezdeti közművészet fokán a mindennapi
gyakorlati-tudományos-művészeti megismerés még nem válik szét, később is a kialakult művészeten belül
elmosñdnak a határok. A népművészeteknek mindvégig gazdagabb a valñságalapjuk, szegényesebb
viszont a művészi tudatosságuk, az egyéniséget köti a hagyomány; ennek megfelelően a
népművészetekben hangsúlyosabb a megismerő-ábrázolñ, mìg a hivatásos művészetekben a kifejező-
újjáteremtő szerep, vagyis az ösztönös és tudatos művésziség különbözése. Ŕ Legrégiesebb ábrázolással a
magyar népköltészeten belül a → népmesékben találkozunk: a mesei világ korlátozott, viszonylag mégis
tág; egysìkú, szìnes háttér előtt mozognak a cserélhető jellemű tìpusok; minden ábrázolt jelenség két
szélsőség között mozog. A mondai-balladai és a lìrai ábrázolás már több sìkú: belső és külső, ill. a kettő
között állandñ kapcsolatot teremtő megjelenìtés; az egyéniségek azonban sehol nem rajzolñdnak ki, az
antropomorfizálás (elemberiesìtés) azonban előbbre halad. Minden magyar népköltészeti műfaj
valñságalapja a paraszti élet, a falusi környezet; közös ábrázolási eszközök a párbeszéd feltűnő kedvelése
és az elbeszélés elsődlegessége a leìrással szemben, ill. a lìrai ábrázolás képszerűsége. (→ még: művészi
kifejezőeszköz, → művészi mñdszer, → stìlus) – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (IŔII.,
Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Katona Imre
abroncsos hálñ: → takarñhálñ
abroncspárta: → párta
abronyica: → vìzhordñ rúd
abrosz: 1. asztalabrosz, asztalfedél, asztalruha, asztalterìtő: lakástextìlia, az asztal leterìtésére szolgálñ lepel.
A magyarlakta terület nagy részén a közelmúltig kizárñlag ünnepjelző szerepű, még a 20. sz. elején is
akadtak községek, ahol csakis karácsonykor volt szokás az asztalt befedni. Volt, ahol emellett néhány
jeles alkalomkor (búcsú, temetés, lakodalom) is tettek abroszt, esetleg minden ünnepen is, de hétköznap
az asztal terìtetlenül állt, és fedetlen asztalrñl is ettek. Köznapi étkezőabrosz (viselőabrosz) használata, ill.
az asztal rendszeres letakarása a 20. sz. elejére is csak kevéssé vált általánossá, esetleg csupán a parádés
szobában. Ahol használata meggyökeresedett, a köznapi abroszt egyéb, helyileg változñ célra
alkalmazták, ìgy kenyérruhának nagyméretű kenyérhez, a piacra szállìtott kosár letakarására, vagy arra,
hogy a kosarat ebbe kötözve vigyék a hátukon. Másrészt ruházati darabként is szolgált, köténynek,
vállkendőnek, ill. leggyakrabban esőköpenyként a fejre és az öltözetre borìtva. Ünnepnap dìszabroszt is
használtak ekként, ìgy Sárközben lakodalomkor piros, temetésre fekete csìkos, dìszes szövésű abroszt
kötöttek köténynek. Az ünnepi abroszt Szatmárban ágyterìtőként is alkalmazták a → vetett ágyon. A
mátraalji palñcoknál az egyetlen abrosz, a végeire szőtt dìszcsìkrñl elnevezett veresvégű ruha temetéskor a
pap elé tett asztalt takarta, de ezt borìtották fejükre esős vasárnapon is, ilyennel takarták le a halott
gyermeket, sőt kettéfejtve kitelt belőle a házaspár szemfedele. Ŕ Az abrosz általában, 2, esetleg 2 1/2Ŕ3
szélből készült. Nagysága többnyire csak alig haladja meg az asztallapét. Anyaga leginkább kender- vagy
17
A, Á
lenvászon, de szőtték gyapjúbñl is, főleg Erdélyben (asztalfedél-festékes) és részben a D-Tiszántúlon

(szőrabrosz). Az egyes szeleket korábban rendszerint tűzött csipkével (kötés) erősìtették össze. Iktathattak
közéjük keskeny szőttes, ill. később gyárilag előállìtott csìkot, néha horgolt → csipkét, a Csallñközben
recét. Az abrosz széle többnyire a két végén simán szegett vagy rojtozott, a szélre varrt csipke ritkább. Az
abroszt cifrázhatják keskenyebb és szélesebb csìkokbñl összetett, ill. szedett szövésű sávok, az utñbbiak
többsége → mértanias dìszìtésű, főleg csillagokkal, → rozettákkal. Az abrosz felületén a sávok lehetnek
egyenletesen elosztva vagy a két végen szélesebb sávba tömörìtve, esetleg mindkét mñdon együtt.
Egyenletes elosztásnál a sávok szélessége, sűrűsége jelezhette az abrosz köznapi vagy ünnepi voltát, ìgy
Kalotaszegen a viselőabroszt ritkásan szőtt keskeny csìkok jellemzik, a → kontyolñ abroszt Ŕ mely később
vasárnapi abroszként szolgál Ŕ szélesebbek, sűrűbben szőttek, mìg a temetéskor használt, ill. nagy
ünnepen a tisztaszobában felterìtett cifraabrosz felületét csaknem beborìtja a hìm. A szőttes minta szìne
leginkább piros, esetleg kék, fekete, ritkán más szìnű is. Az abrosz szìnezése utalhatott a tulajdonos
korára, ill. gyászára. A → karácsonyi abrosz általában fehéren fehérrel, a gyászolñ ház abrosza
rendszerint feketével mintázott. Az Ormánságban a halottas abrosz, amelyet a tükör és a képek
letakarására is használtak, tiszta fehér. Főleg a századfordulñtñl terjedtek el a még élő szővőkultúrájú
vidékeken a 3Ŕ5 nyüstösen szőtt, végtelen terülőminták (darázsfészkes, barackmagos stb.), néha szìnes,
szedett mintasávval kiegészìtve. Ŕ Az abroszok hìmzése kevéssé vált szokásossá. A hìmzés főleg
virágminta, korábban rendszerint csìkban a két végen. Erdélyben kedvelték a kör-, esetleg más idomba
komponált mintát, amely az abrosz felületén arányosan elosztva, 6Ŕ9-szer ismétlődött. A reneszánsz
abroszoknak megfelelően kerülhetett a hìmzés a sarkokba vagy körben a szélre, ill. középen koszorúba. A
kalocsai szállásokon, ahol a messze szétrajzott rokonság a falu védőszentjének ünnepén, a búcsú
alkalmával jött össze, a búcsús vagy vendégváró abrosz koszorújában gyakori a felirat, pl.: „Isten hozott
kedves vendég! Jñ étvágyat!” Ŕ Ünnepi alkalomra, ill. parádés szobában állandñsulva előfordult egymás
fölé, lépcsőzetesen elrendezve feltett 2 vagy több abrosz is, különösen Erdélyben, ahol szokás volt
váltogatva terìteni a gyapjú és vászon abroszokat. Ŕ Az abrosz kialakulása meglehetősen kései; a rñmaiak
még leterìtetlen asztalrñl ettek. Az i. az. 1. évezred vége felé kezdtek kéztörlőt függeszteni körben a kerek
asztal szélére, majd a négyszögletes, bakokra hevenyészett asztal szokásba jötte hozta magával az
abrosszal valñ befedést. Ŕ A magyarok a honfoglalás után vették át szláv közvetìtéssel az abroszt,
hihetőleg együtt a négyszögletes asztallal. Ilyen ábrázolások és ìrott adatok a 12. sz.-tñl maradtak fenn;
előkelő hagyatékban 1152-ben már 5 abrosz és a hozzá valñ kéztörlő szerepel. A zsegrai templom 1275
körüli Utolsñ Vacsora freskñján az abroszt már csillagos és → vìzfolyásos sávminta dìszìti. A 14Ŕ15. sz.-i
képeken étkezésen kìvül fedetlen az asztal, az abrosz többnyire csìkos szőttes, esetleg hìmzett. Abrosz
összeállìtásához szolgálhatott egy 1450 körüli leltárban emlìtett „két abroszra valñ hìm”. Hìmzett
abroszok különösen a 17Ŕ18. sz.-i úri-polgári házaknál szerepeltek nagy számban, s ekkor volt divatos az
asztalra valñ szőnyeg is. Ŕ Mo.-i parasztoknál a 14. sz. végétől adatolhatñ az abrosz. Ezek az abroszok
nyilván ünnepen szerepeltek. Erre vall, hogy egy családnál egy, legfeljebb két abroszt emlìtenek a
források, s erre a dìszìtésre valñ utalás is, pl. a Bélcen (Somogy m.) lakñ Bika Jánoséktñl 2 arannyal és
selyemmel varrt abroszt raboltak el 1462-ben. Ŕ 2. Az asztal abrosszal valñ takarásának állandñsultával
alakult ki a keleti területeken az → asztalszék leterìtésére a → székruha, ill. az Alföldön a 3Ŕ4 méteres,
szőttes csìkos lakodalmi abrosz. Ŕ 3. Az abrosz mintájára, részben másodlagos funkciñinak betöltésére, ill.
más háztartási és gazdasági feladatokra többféle, gyakran abrosznak mondott lepel alakult, mint a →
sütőabrosz, a vetőabrosz, a háti teherhordáshoz valñ batyuzñabrosz (→ batyu). Ilyen az → esőabrosz is,
amelyet már a 18. sz.-i debreceni leltárak emlìtenek. Ŕ Irod. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek
(Pécs, 1957); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hìmzések ismeretébe (Bp., 1963); Tábori György:
Szőttesek (Békéscsaba, 1973).
Abrosz, két és fél szeles, szelenként 3Ŕ3 makkos mintával (Kalotaszeg, 1833.) Bp. Néprajzi Múzeum.
18
A, Á
Abrosz, két szeles, szedettes szőttes mintával (Somogy m., századfordulñ). Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
absztrakciñ <lat. ’elvonás, elvonatkoztatás’>: mindenféle megismerési folyamat alapvető mozzanata és

eredménye. Az esztétikai megismerésnek és kifejezésnek, ìgy a folklñrnak is döntő tényezője az
absztrakciñ és konkretizálás pñlusai közti feszültségmező, amely az alkotást minden részletében áthatja.
Esztétikainak minősìthető primer absztrakciñ már a nyelvben, nyelven kìvüli elemi ritmusok és
gesztusnyalábok szintjén felismerhető, és innen kiindulva az alkotásegységekben az absztrakciñk
egymásra rétegződött rendje bontakozik ki. A folklñrhagyomány tárgyiasulásának Ŕ nagyfokú műfaji
osztottsága következtében Ŕ az egyes műfajokban érvényesülő terjedelme, tehát az absztrakciñ és a
konkretizálás feszültsége igen változatos: a szinte „tartalmatlan” ritmikus kompozicionális menetektől
(magas fokú absztrakciñ) a naturalisztikus előadásig (magas fokú konkretizáciñ) tart e skála. A
folklñrbeli alkotásfolyamat jellemző sajátsága, hogy a (történetileg el nem különült) tudományos
absztrakciñ nem támogatja az esztétikai megismerést, ez teljes mértékben a köznapi gondolkodás talaján
áll. Folklñr és hivatásos művészet lényegi különbségét tehát ebben a tekintetben is fel kell tárnia a
tudománynak. Az absztrakciñ ismeretelméleti, esztétikai és alkotáslélektani jelentősége ellenére a
folklorisztika elméletének kevéssé kimunkált rendező elvei közé tartozik. Ŕ Irod. Hegel, Georg Vilhelm
Friedrich: Esztétika (Esztétikai előadások, IŔIII., Bp., 1952Ŕ1960); Lukács György: Az esztétikum
sajátossága (IŔII., Bp., 1965).
abszurd <lat. ’képtelen, lehetetlen’>: az esztétikai ábrázolás sajátos mñdszere, a hagyományos logikai
törvények semmibe vétele az előadás ábrázolásában. Folklñrbeli jelenlétének kérdése nem tisztázott. A
mitikus-fantasztikus-hiperbolizálñ megjelenìtés, ha csupán egy-egy konkrét alkotásra vagyunk
figyelemmel, abszurdnak tűnhet; az alkotástörténeti elemzés azonban ennek tételezését kizárja: ezek a
mozzanatok a gondolkodás történetileg kialakult alapvető szabályainak megfelelően érvényesülnek az
alkotásokban. Az ún. → hazugságmesék csoportja azonban, továbbá a → gyermekfolklñr egyes alkotásai,
az anekdota groteszkre hangoltsága stb. ñvatosságra intenek az abszurd folklñrbeli jelentkezésének
megìtélését illetően; végleges választ csak speciális kutatások eredményeitől várhatunk.
acél: → tűzszerszám
Acta Comparationis Litterarum Universarum: → Összehasonlìtñ Irodalomtörténeti Lapok
19
A, Á
Acta Ethnographica: a magyar néprajztudomány idegen nyelvű folyñirata (1950Ŕ). Az MTA adja ki évi
négy számban angol, francia, orosz és német nyelven. Szerkeszti Ortutay Gyula. Technikai szerkesztő
Vajda Lászlñ (1950Ŕ1953), Bodrogi Tibor (1953Ŕ). Az Acta Ethnographica magyar és külföldi szerzők
tanulmányait publikálja gyakran másodközlésben is.
Az Acta Ethnographica cìmlapja.
ácsmesterség: stabil fa-, ill. gerendaszerkezeteket készìtő kisipar. Az ács szñ nyelvünk honfoglalás előtti,
ñtörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Eredetileg valñszìnűleg a nem specializálñdott
famegmunkálñ, fafeldolgozñ tevékenységet jelölő faragó szavunk szinonimája volt. A középkor folyamán
alakult ki az elsősorban épìtőipari szerkezeteket készìtő mesterséget jelölő tartalma. Az ácsmesterség
helyenként, elsősorban nagyvárosainkban a céhes ipari szervezettség szintjére is eljutott, azonban a 19.
sz. második feléig nem volt szigorúan képesìtéshez kötött iparág. A hazai ácsmesterség első okleveles
nyomai a korai Árpád-korbñl kimutathatñk, amikor is egyes településeket feudális szolgáltatásként
kifejezetten ácsmunkák végzésére szorìtottak. Több esetben ebből eredt a községek neve (mint pl. Ács, ill.
szláv megfelelője, Taszár és Teszér helyneveink). A késő középkorbñl fennmaradtak ácsmunkával
kapcsolatos elszámolások. A 17. sz.-tñl ácsszerkezetek rajzi vázlatai is ismeretesek. Tárgyi emlékként
ácsmunkák szintén a 17. sz.-tñl növekvő számban találhatñk még a paraszti épìtmények között is. Egyes
vidékeken, mint pl. a Kisalföldön a 20. sz. derekáig gyakoriak voltak a 18. sz.-bñl származñ, épségben
fennmaradt ácsmunkák. Az ácsmesterség technikájára jellemző volt, hogy a nyers faanyagot maguk az
ácsmesterek többnyire ácsbárddal dolgozták ki, az egyes szerkezeti elemeket csapolással, vasszegek és
csavarok nélkül illesztették és rögzìtették. Jñllehet a 18. sz. ñta részben a nagyvárosok eurñpai
közvetìtésével, részben a katonai-műszaki kiképzés révén sok új elemmel és vonással gazdagodott
falvaink, mezővárosaink ácsmesterségének technikája, mégis napjainkig számos archaikus, középkori,
román, de főleg gñtikus eredetű szerkesztési forma él tovább paraszti, mezővárosi polgári, kisnemesi
lakñházaink, gazdasági épületeink gerendakonstrukciñiban. Az újabb korban az ácsmesterségből a
specializálñdás révén új foglalkozási ágazatok váltak ki, mint a tetőfedő, állványozñ stb. A hazai
ácsmesterség ismeretéhez elsősorban népi épìtkezésünk táji-tematikus feldolgozásai tartalmaznak
adalékokat. (→ még: famunka) Ŕ Irod. Frecskay János: Mesterségek szñtára (IŔIII., Bp., 1882Ŕ84); Vajkai
Aurél: Adatok a Budapest környéki tñt falvak népi épìtkezéséhez (Népr. Ért., 1937); Takács Sándor:
Művelődéstörténeti tanulmányok a XVIŔXVII. századbñl (Bevezette és sajtñ alá rendezte Benda Kálmán,
Bp., 1961); Selmeczi Kovács Attila: Gerendavázas épületek felállìtása Észak-Borsodban (Herman Ottñ
Múz. Évkve, XII. Miskolc, 1973).
Keresztgerendát tartñ tornácoszlop (Szenna, Somogy m.)
20
A, Á
Ácsszerszámok 1. fészi, 2. furu (nyele nélkül), 3. zsindelyhornyolñ, 4. szekerce, 5. faragñfészi vagy bárd, 6.
fahasìtñ, 7. kézvonñ, 8. bot (véséshez és zsindelyhasogatáshoz), 9. a ház ereszének gerendái közé
felszegezhető fészitartñ különféle fejszékkel (fészi, szekerce, bárd, keresztfészi, erdei fészi), Kászon
Filep Antal
ácsolt bútor: 1. az ácsmunkának, nevezetesen a favázas épületeknek megfelelő szerkesztésű bútor

(lécvázas, vázas vagy sarokpilléres bútor), melynek jellemzője, hogy függőleges állású lábakbñl, ill.
sarokpillérekből és vìzszintes összekötő rudakbñl vagy deszkákbñl összeépìtett. Az i. e . 3. évezred elejéig
vezethető vissza (→ szék). – 2. Szűkebb értelemben: fejszével hasìtott deszkábñl, sarokpilléres felépìtéssel
előállìtott bútor. Ennek legfőbb képviselője az antik eredetű → ácsolt láda, melynek mintájára elvétve a 9.
sz.-tñl ácsolt ágy, majd a 14. sz.-tñl ácsolt asztal is készült. Ŕ 3. Általánosságban (régebbi szakirodalom):
minden fejszével vagy bárddal faragott bútor, tehát a szerkesztés nélküli, egyetlen fatömbből kimunkált
bútorok is, mint pl. a → tőkeszék.
K. Csilléry Klára
ácsolt láda: fejszével hasìtott deszkábñl, ácsmunka mñdjára szerkesztett láda. Felépìtésére jellemző, hogy
vìzszintes deszkáit 4 sarokpillér fogja össze. A vastagabb hosszanti élükön hornyolñval kiárkolt deszkák
zsindelyszerűen egymásba kapcsolñdnak. A fedél gyakran háztető alakú vagy domború, és a hátsñ
ládafalbñl kinyúlñ facsapon forog. Ŕ Az ácsolt láda felépìtésében és általában dìszìtésében, elnevezésében
is antik mediterrán eredetű, kialakult formájában az i. e. 2. évezredtől ismert. Elsősorban Eurñpában
terjedt el, eredetileg mint ruhás láda és koporsñ, majd az ezredfordulñ tájátñl gabona tárolására is
használták. Az ácsolt ládák legáltalánosabb dìszìtésmñdja Eurñpa nyugati felében az → ékrovás,
Itáliában és attñl keletre a → vésett dìszìtés, → mértanias dìszìtés s néha vörös-fekete festés. Ŕ Az ácsolt
ládát a magyarok valñszìnűleg szláv közvetìtéssel ismerték meg a honfoglalás után. Eredeti magyar neve,
mely népi használatban máig megmaradt, a → szekrény (szökröny, szekriny stb.), a latin scrinium
származéka. A rendszerint dìsztelen, általában nagyméretű gabona- és liszttartñ, ill. a másodlagosan erre
alkalmazott ácsolt láda neve É- és K-Mo.-on szuszék, a mo.-i műkereskedelemben ez a megnevezés
gyökeresedett meg az ácsolt ládára. A magyar parasztságnál az ácsolt láda a 14. sz.-ra országosan
elterjedt, vásárokon is árusìtották s ekkorra már helyi változatok is kialakultak. A 14Ŕ16. sz.-bñl eredeti
példányai is maradtak fenn erdélyi falusi templomerődökben (templomi ládák), részben vésett,
geometrikus s részben hivatásos festőktől származñ figurális és indás ornamentikával. A háziipari
készìtőfaluk fenntartották a vésett dìszìtést. A mértanias dìszìtőelemek közt növényi motìvum csak későn,
főként a 19. sz. második felében jelentkezik, egyes központok állandñ motìvumkészletében megőrződött
viszont az → emberábrázolás, az ornamentikának megfelelő sematizálásban. A fontosabb háziipari
készìtőközpontok stìlusa jñl elválaszthatñ, s a 18. sz.-tñl datált példányok alapján a stìlusváltozások főbb
tendenciái is megragadhatñk (→ dunántúli bútor, → kalotaszegi bútor, → székely bútor, → gömöri ácsolt
láda). Ŕ Irod. Moser, O.: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt, 1949); K. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (Az
21
A, Á
MTA II. Oszt. Közl., 1951); Stránská, Drahomira: Súsky-sloupkové truhly v evropských zemich (Èasopis
slezského musea Ŕ Historia, 1962, 1963); János Pál: Csìki ìrott szuszékok (Csìkszereda, 1971); K. Csilléry
Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
1. Füstölt alapon vésett dìszìtéssel (Palñcság, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum.
2. Szobában elhelyezve (Szenna, Somogy m, 1930-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum.
3. Vörössel, feketével szìnezett (Baranya m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum.
4. Stilizált emberalakokkal dìszìtett (Hñdmezővásárhely környéke, 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum.
5. Stilizált emberalakokkal dìszìtett (Mezőkövesd, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum.
6. Vörös alapon fekete szìnezéssel (Baranya m., 19. sz. második fele). Pécs, Janus Pannonius Múzeum.
22
A, Á
Ácsolt láda szerkezeti rajza.
Ácsolt láda, gabonatartñ a tornácon (Gebe, Szabolcs m., századfordulñ)
Ácsolt láda, hosszú, dìszìtetlen (Parád, Heves m., 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ácsolt láda Szászhalom (v. Nagyküküllő m.) XIVŔXV. sz. Néprajzi Múzeum, Budapest
Ácsolt láda Terehegy (Baranya m.) 1837. Néprajzi Múzeum, Budapest
Ácsolt láda Nagyváty (Baranya m.) 1875. Néprajzi Múzeum, Budapest
K. Csilléry Klára
Ádám és Éva napja: → karácsony
Ádám-Éva: a népi → emberábrázolás Eurñpa-szerte elterjedt, bár nálunk ritka, egyházi eredetű
motìvuma. Leggyakoribb a mézeskalács-ütőfákon Ŕ ilyen Pozsonybñl már a 17. sz.-bñl fennmaradt Ŕ, ill.
később főleg a parasztság számára készült 19. sz.-i → üvegképeken. Előfordul festett ref. templomi
mennyezeteken (Tancs, 1676; Mezőkeresztes 1728) és 18. sz.-i bìrñbotokon. A fazekas céhemlékeken
jelenlétük arra utal, hogy „az első emberpárt is agyagbñl teremtette az isten”. Legelőször a prágai
fazekascéh kapta meg jelvényül (1488); a mo.-i fazekas céhpecséteken a 17. sz.-ban jelenik meg. A maguk
számára dolgozñ paraszti alkotñk munkáin ezzel szemben elszigetelt Ádám-Éva ábrázolása, jñllehet a 18Ŕ
19. sz. folyamán hìmzéseken és faragásokon Eurñpa szinte minden olyan területén jelentkezik, ahol a
figurális ábrázolás a népművészetben szokásossá vált. Mìg az előbbiekhez a parasztságot ellátñ iparosok
szolgáltattak előképet, a Kaposkeresztúrrñl ismert karácsonyi Ádám és Éva kalács eltérő eredetűnek
látszik. Ez a D- és Közép-Eurñpában elterjedt ember alakú ünnepi süteményekkel függhet össze, mint
amilyen a morva Ádám-Éva-sütemény (→ figurális sütemény). Ádám-Éva ábrázolását, a népköltészetben
és a népszokásban → paradicsomjáték, → ember teremtése, → asszony teremtése, → legendaballada. Ŕ
Irod. Szolnoky Lajos Ŕ Morvay Judit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962); Fél
Edit Ŕ Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp., 1966); Röhrich, Lutz: Adam und Eva
23
A, Á
(Stuttgart, 1968); Scheuffler, V.: Das Adam- und Eva-Motiv im böhmischen Töpferhandwerk (Lítopis.
Jahresschrift des Instituts für sorbische Volksforschung, 1968Ŕ69).
Ádám-Éva, Bìrñi bot kiterìtett rajza (Felföld, 1797). Bp. Néprajzi Múzeum
Ádám-Éva, Mézeskalács-ütőfa viaszlenyomata (Szeged, 1810). Bp. Néprajzi Múzeum
Ádám-Éva. Rátét fűrészelt dìszű házoromzatán (Magyarvalkñ, v. Kolozs m.)
K. Csilléry Klára
Ádám-Éva ének: → legendaballada
Ádám teremtése: → ember teremtése
adaptáciñ <lat. ’alkalmaz’ szñbñl>: a kultúra szempontjábñl: befogadás; az → akkulturáciñ második

fázisa, egy → kultúrelemnek más kultúrelemekhez vagy egy → kultúrkomplexushoz valñ
alkalmazkodása; az elfogadott kulturális elemek beépìtése a befogadñk saját öröklött kultúrájának
megfelelő részével harmonikus egységben, vagy akár az ellentétes viselkedés (negatìv adaptáciñ)
megtartásával is, amely azonban elsimul a mindennapi használat specifikus helyzetei szerint. Rokon
fogalma a reinterpretáciñ és a vallási szinkretizmus. Az utñbbi csak a hasonlñ vallási rendszerek
kapcsolatára vonatkozik, amelynek során a befogadñ kultúra behelyettesìti vallásába a másik kultúra
vallásának differenciáltabb vagy hatékonyabbnak vélt elemeit. A reinterpretáció viszont általánosan azt a
folyamatot jelöli, amelyben kölcsönzött, új kultúrelemeknek a saját kultúrában meglevő vagy abban
gyökerező jelentéseket tulajdonìtanak, vagy ellenkezőleg, régi formák új, kölcsönzött tartalmakat
kapnak. Az eredmény mindkét esetben a kölcsönzött elem tökéletes beolvasztása. (→ még: átvétel, →
kultúra változása, → kultúrkontaktus) – Irod. Herskovits, M. J.: Man and His Work: The Science of
Cultural Anthropology (New York, 1949); Tax, S.: Acculturation in the Americas (Chicago, 1952).
Ecsedy Csaba
Adattári Értesìtő: a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárának értesìtője, néprajzi folyñirat. Feladata, hogy
kapcsolatot tartson fenn az → önkéntes gyűjtőkkel, széles körben népszerűsìtse az Országos Társadalmi
Néprajzi Gyűjtést, tájékoztasson az önkéntes gyűjtés terén országszerte történő eseményekről. Hìreken és
24
A, Á
beszámolñkon kìvül rövid néprajzi cikkeket is közöl. 1952-ben Morvay Péter szerkesztésében évi négy
számban, rotaprint technikával készült folyñiratként indult, utñbb rendszertelenül jelentek meg füzetei.
Adj’isten egészségére!: → csillagszemű juhász, a
„Adj király katonát!”: → láncszakìtñ játék
adminisztratìv jegy: → közigazgatási jel
adoma: rövid, csattanñs, vidám hangvételű prñzai epikus műfaj. Szereplői nem konkrét történeti alakok,
hanem egy tìpus elvont képviselői, pl.: a cigány, a csizmadia stb. Az adoma nem lép fel a konkrét hitelesség
igényével. Tréfás fordulatokban gazdag, könnyed stìlusú, gyakran él az irñnia és a gúny eszközeivel. Az
adoma kifejezést Erdélyi János ajánlotta az → anekdota magyarìtására. Az adoma közel áll az
anekdotához, a mindennapi szñhasználat gyakran egyező jelentésűnek veszi. A népköltészetben élő
adoma mellett irodalmi adomát is ismerünk, különösen Jñkai Mñr, Mikszáth Kálmán, Mñra Ferenc
művészetében. Ŕ Irod. Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Jñkai Mñr: A magyar
néphumorrñl (Akad. Ért., 1860); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai
(Bp., 1934); Szalay Károly: Szatìra és humor (Bp., 1963).
Szemerkényi Ágnes
adománygyűjtés: egyének és csoportok kéregetése olyan hagyományos alkalmakkor, amikor nemcsak

kérni szokás az adományt, hanem adni is. A szükség kényszeréből fakadñ koldulással ellentétben az
adománygyűjtés a → népszokások szerves alkotñeleme; a → köszöntő jellegű szokásoknak, ill, a →
dramatikus játékoknak sokszor elengedhetetlen (zárñ) mozzanata. Néha a játék vagy köszöntés után
elmondott spontán szövegekkel kérik az adományt, gyakran azonban az adománykérő formulák a
köszöntő vagy akár a rìtusének szerves tartozékai (pl. → disznñtori kántálás, → Luca napján kotyolás, →
regösének). A játékot bemutatñ, éneklő egyén vagy csoport teljesìtményét Ŕ gyakran az ügyeskedést, a
lopást is beleértve Ŕ ismerik el az adománnyal. Az adománygyűjtés ötleteiben, eszközeiben gyakran a
kéregetés, koldulás köznapi mñdjait utánozza, néha az egyházak, kolostorok számára végzett koldulást,
adománygyűjtést, kéregetést parodizálja. (Pl. a szigetközi legények → hamvazñszerda napján koldulñ
barátnak öltöztetik az adománygyűjtéssel megbìzott legényt, aki Ŕ böjt lévén Ŕ tojást gyűjt a faluban a
közös legénymulatságra.) Az adománygyűjtés sikere érdekében és hagyományosan a falu bolondját
öltöztetik fel barátnak. Ŕ Az adománygyűjtés nem mindig párosul a szìnjátékszerűen is előadott
kéregetéssel, hanem a játék nézői eleve (szokásszerűen) kötelességüknek tartják, hogy adományt adjanak
az előadñknak (pl. → betlehemezés). Az adományt a gyűjtő csoportok kétféleképpen használják fel:
egymás közt elosztva mindenki maga költi el, vagy közös mulatságot rendeznek belőle (pl. →
asszonyfarsang, → legényavatás, → farsangi köszöntő). Az intézmények, szervezetek számára végzett
adománygyűjtés is gyakori volt, ennek emlékét őrzi pl. a → Gergely-járás, a → Balázs-járás. Ŕ Az
adománygyűjtés szokásának hagyományos formái mellett kialakultak az adomány hagyományos formái
is. A közelmúltban és szñrványosan ma is pénzt adnak, de hagyományos adomány volt pl. a → karácsonyi
köszöntésért gyermekeknek a diñ vagy alma → aprñszentek napján a korbácsolñ, mustározñ legényeknek
a füstölt hús, a locsolñknak a → húsvéti tojás, a disznñtorban kántálñknak, a farsangi köszöntőknek
szalonna, kolbász. Az adománygyűjtésnek fontos szerepe lehetett némely népszokás megőrzésében. A
legszegényebb társadalmi rétegek gyermekei (de a felnőttek is) pl. gyakran azért jártak betlehemezni,
köszönteni stb., hogy az adományt megkapják; ill. némely szokás leglényegesebb eleme az adománygyűjtés
volt (pl. → kardozás, disznñtori kántálás, nyársalás, → nyársdugás). Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor:
Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925);
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az
Ipoly mentén (Bp. 1968).
Németh Imre
adoptáciñ, örökbefogadás: idegen személynek a családba valñ befogadása, örökbefogadása. Rendszerint

gyermektelen házaspár fogad örökbe legszìvesebben fiúgyermeket, mert nem akarják „kutyára hagyni a
nevüket”. A gyermek ilyenkor az „örökös”, neme szerint örököslegény, örökösleány, ill. „fogadott fiú”,
„fogadott leány”. Mindvégig az örökbefogadñ családjánál marad, vér szerinti rokonságátñl elszakad,
örökbefogadñi jogait törvényesen is elismertetik, gyermeküknek tekintik, a vagyont mint egyenes ági
leszármazott örökli. Ha vagyonilag tehetős, de gyermekes az örökbefogadñ, akkor az örökbefogadott
„nem egész örökős”. Ilyenkor csak fölnevelik, kiházasìtják, adnak neki valamit a vagyonbñl, de nem
marad a nevelőszülőkkel. Mindkét esetben az örökbefogadott gyermek a vér szerinti apát és anyát
25
A, Á
megillető mñdon szñlìtja örökbefogadñit, s azok is őt vér szerinti gyermeknek járñ terminolñgiával
szñlìtják, emlegetik. A családokhoz csapñdñ szegény rokon gyermek vagy gondozásra kiadott
lelencgyerek is apjának, anyjának szñlìtotta nevelőszüleit. Fiatal béres, cseléd is ìgy szñlìthatja idővel
gyermektelen gazdáit, ha azok hajlandñságot mutatnak kiházasìtására, ajándékozásra, ill. kilátásba
helyeznek valamit az örökségből is. Volt rá példa, hogy ezek a kapcsolatok törvényes örökbefogadáshoz
vezettek. A gyermektelen házaspárok örökbefogadásának egyik gyökerét az utñd utáni természetes
ösztönben kell keresni, amely a név és vagyon folytatását, fennmaradását biztosìtja. Azokon a vidékeken,
ahol belterjes gazdálkodás folyt, dohányosoknál, kertészeknél, tanyai családoknál éppen vagyoni
érdekeltségük kìvánta meg, hogy a családbñl több olcsñ munkaerő kerüljön ki, amely az örökség,
kiházasìtás reményében szorgalmas munkával gyarapìtja a családi vagyont. Az örökbefogadás a belterjes
gazdálkodású vidékeken, pl. Szeged környékén igen gyakori volt. Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és
jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban.
Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bálint Sándor: A vérszerinti,
lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat).
Morvay Judit
advent <lat. ’az Úr érkezése’>: a → karácsonyra valñ előkészület ideje, az egyházi év kezdete, az a
karácsony napját megelőző időszak, amely az → András napjához (nov. 30.) legközelebb eső vasárnappal
kezdődik. Eredete az 5Ŕ6. sz.-ba nyúlik vissza, s eleinte heti háromnapos → böjttel volt összekötve. XIV.
Kelemen pápa az adventi szerdákra és pénteki napokra rendelt böjtöt, szombatra pedig megtartñztatást.
Sokfelé Ŕ különösen az idősebb asszonyok Ŕ még a századfordulñ után is böjtöltek. Az 1611. évi
nagyszombati zsinat advent első vasárnapjátñl Vìzkeresztig a házasságkötést is püspöki engedélytől tette
függővé. Ezért az adventi időszak alatt lakodalmat, táncmulatságot nem tartottak. Némely vidéken az
advent kezdetét a gyermekek kántálása jelezte (→ karácsonyi köszöntés). Mint általában a jelesebb
egyházi ünnepekhez, különféle → hiedelmek fűződtek hozzá. Pl. volt, ahol az első hajnali misére
harangozáskor a férjhezmenő lány a harang köteléből három kis darabot szakìtott, s azt a hajfonñ
pántlikájában viselte, hogy a farsangban sok kérője legyen. Erdélyben azt tartották, hogy a roráte <lat.
’harmatozzatok’ igéből>, vagyis az adventi hajnali mise alatt minden ajtñt, ablakot, különösen az ñlat be
kell zárni, mert ilyenkor a boszorkányok állati alakban a harangozás elől a házakba, az ñlakba húzñdnak,
s ott kárt okoznak (→ rontás elhárìtása). Az Ipoly mentén arrñl is tudni véltek, hogy az elásott pénz
adventben tisztul (→ kincs). Ŕ Irod. Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).
Manga János
adventölés: → kántálás
aerofon <gör. ’levegő’ + ’hang’ szñbñl>: → népi hangszerek
affiniális rokonság: → házassági rokonság
affinitás <lat. ’rokonság’>: az egyes alkotások között fennállñ tartalmi vagy formai rokonság, amely
lehetővé teszi és elősegìti a változatok képződését és összekapcsolñdását; a népköltészet-elmélet fogalma.
A fogalom első leìrása és tìpusainak elemzése, valamint maga a fogalom megnevezése is Ortutay Gyulátñl
származik. Affinitásnak nevezhetjük magát a folyamatot is, amelynek során a rokon elemek (legtöbbször
a tartalmi értelemben vett → tìpusok) kölcsönös vonzása következtében új változatok jönnek létre. Az
affinitás jelensége alkotñfolyamatként hat, oka az egyes változatok sztereotip, modell jellegű felépìtése; ill,
a folytonos aktualizálñdás (→ aktualizálás) során az egymással affinitásban levő elemek segìtségével
formálñdnak ki új változatok. Szövegfilolñgiai értelemben a kontamináció felel meg ennek. Ŕ A különböző
műfajokban különböző mñdon nyilvánul meg. Általában a szkematikus szerkezetek önállñ egységei (→
motìvum, → formula) hajlamosak affinitásra; másrészt hasonlñ jelenségek figyelhetők meg a több
kommunikáciñs csatornát igénybe vevő művek részei (szöveg és dallam, zene és mozgás, ritmus és szöveg)
között; itt az egyik változása a másik affinitásos megváltozását vonja maga után. Ezt és az előadás során
bekövetkező változásokat azonban csak igen távolrñl csatolhatjuk az affinitás fogalmához. (→ még:
egyedi műalkotás, → változat) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl.,
1959); Kriza Ildikñ: Affinitás a népballadában (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A variáns, invariáns és
affinitás fogalmainak definìciñja (Ethn., 1966); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
26
A, Á
áfonya, kukojsza (lat. Vaccinium): a Föld egyik legelterjedtebb gyümölcse. Eurázsiában és Amerikában a
trñpusoktñl a sarkkörig megterem. Hazánkban nem termesztik, de két honos fajtáját, a vörös áfonya (V.
vitis ideae) és a fekete áfonya (V. myrtillus) bogyñit gyűjtögetik. Az áfonyagyűjtögetés legelterjedtebb
eszköze az → áfonyafésű.
1. Fekete áfonya 2. vörös áfonya
Kósa László
áfonyafésű: fésűszerű fogakkal elátott lapátforma eszköz, amellyel az → áfonya bogyñit tépik le. A piros
és fekete áfonya a székelyek gyűjtögető tevékenységének fontos terméke. Az áfonyafésűt a Sopron-Kőszeg
vidéki hegyekben, a gömöri magyaroknál, a székelyeknél használják. A két előbbi vidéken az áfonyafésű
használata és elterjedése szoros összefüggésben van az Északi-Kárpátokban (lengyel, szlovák, hucul), az
Alpokban használatos formákkal. Az erdélyi magyaroknál és románoknál az erdei termékeket felvásárlñ
üzletek útján vagy vándor mñc faedényárusok, pásztorok révén honosodhatott meg. Az csakis egy
centrumbñl terjedhetett el, s kialakulási helye a Kárpátoktñl nyugatra lehetett. Ismerik Skandináviában
is. Terminolñgiai egyezések miatt arra is gondolhatunk, hogy egyes vidékeken német telepesek
terjesztették. A gömöri magyaroknál az áfonyafésű neve ref, a stñszi német dialektusban Ref. A szepesi
szászban Raff a lenfésű neve. Az áfonyafésűt az árvai és beszkideki lengyel nyelvjárásokban is raf, rafaæ,
rafacka, rafka néven ismerik. Ŕ Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Setkowicz, J.:
Rafi orawskie (Etnografia Polska, XII. 1968).
Áfonyafésűk: 1. Svedlér (v. Szepes m.) 2. Rábort (Vas m.) 3. Huculvidék (Kárpát-Ukrajna) K. Moszyðski
után
Gunda Béla
ág: → ágazat
Ág Tibor (Pozsony, 1928Ŕ): népzenekutatñ, karnagy, zeneszerző, zenepedagñgus. Zenetudományi és

bölcsészeti tanulmányait a pozsonyi Komenský Egy.-en végezte. 1953-tñl szlovákiai magyar
művészegyüttesek tagja, majd vezetője és tanár. 1967-től a CSEMADOK Központi Bizottságának zenei
szakelőadñja Pozsonyban. Kutatási területe a népzene-, népdal- és balladagyűjtés. Csehszlovákia
magyarlakta területein több ezer dallamot gyűjtött össze, amelyek többsége a CSEMADOK KB
adattárában találhatñ. A szlovákiai magyar kñrusmozgalom vezető-irányìtñ alakja. Cikkei és
tanulmányai az Irodalmi Szemlében, a Hétben, a Népművelésben és a Néprajzi Közleményekben jelentek
meg. Ŕ F. m. Dalolj velünk. Mozgalmi dalok és népdalok gyűjteménye (Pozsony, 1953); 100 szlovákiai
magyar népdal (Szijjártñ Jenővel, Pozsony, 1957); Édesanyám rózsafája. Palñc népdalok (Pozsony, 1974).
ágasfás tetőszerkezet: a → szelemenes tetőszék sajátos tartñszerkezetű archaikus változata, a tető

gerincvonalában elhelyezett szelement V vagy U csúcsban végződő ágasfák tartják, az ilyen épületek
talpszelemenjeit, sárgerendáit vagy koszorúgerendáit a gerincszelemenhez hasonlñan többnyire szintén
ágasfák tartják. Az ágasfák különösebb kidolgozás nélküli, természetesen nőtt fatörzsek vagy vastag,
teherbìrñ nagy ágak lehettek, de gyakran hatalmas törzsekből faragták ki. A 18Ŕ19. sz.-bñl (a múlt század
ötvenesŔhatvanas éveiig) sok gondosan, igényesen faragott és dìszìtett homlokzati szelemenágas maradt
27
A, Á
fenn századunk derekáig. Az igénytelenebb ágasokon néhány egyszerű dekoratìv elem szerepelt eredetileg
bajelhárìtñ-védő funkciñban. Az igényesebb példányokon plasztikus faragást, reneszánsz gyökerű vésett,
mélyìtett növényi ornamentikát is alkalmaztak. Szokásos volt az épìtési évszám vagy az épìttetők
monogramjának bevésése is. Kat. falvakban a legfontosabb vallási szimbñlumokat is rávésték, befaragták
a homlokzati szelemenágas felületébe. Az ágasfás tetőszerkezetű házakban a két véghomlokzaton kìvül a
közfalakban helyeztek el még szelementartñ ágasfákat, ezek természetesen egészen egyszerű kivitelűek
voltak. Az ollñs szerkezetű tartñk terjedésével az utolsñ 80Ŕ90 esztendőben nagyon sok lakñház ágasfáit
cserélték ki, sajátos mñdon a dìszìtett homlokzati ágasfákhoz azonban az ollñs szerkezet utñlagos
alkalmazása esetében is ragaszkodtak. Ŕ Az ágasfás tetőszerkezet az egész magyar nyelvterületen
széleskörűen elterjedt volt Árpád-kori, késő középkori lakñház-feltárásaink tanúsága szerint. Hazánk
területén, akárcsak a Kárpát-medence közép-eurñpai, ill. K-eurñpai környezetében az ágasfás
tetőszerkezet alkalmazása a neolitikus kultúrák időszakáig nyúlik vissza. A középkorban mo.-i
alkalmazási területe valñszìnűleg szűkebb körűvé vált az ollñágasos, ill. szarufás tetőszerkezetek
térnyerése révén. Árvizes, vizenyős sìkvidéki körzeteinkben talajmechanikai, statikai okokbñl még a 19.
sz. közepéig általánosan alkalmazták az ágasfás tetőszerkezetet. Ez az oka annak, hogy a Kisalföldön a
külföldi utazñk a reformkorban is jellemzőnek találták, ennek következménye, hogy az 1960-as évekig
egyes archaikusabb falvakban zárt utcasorban álltak ágasfás tetőszerkezetű lakñházak. Az Alföldön Pest,
Bács m.-ékben a visszafogottabb fejlődésű körzetekben szintén gyakran előfordultak ilyen épületek. A
Dunántúlon, ill. az Alföld egyéb vidékein szerényebb szociális-gazdasági viszonyok között élő rétegek
tartották fenn az ágasfás tetőszékeket. A gazdasági melléképületek esetében is gyakran alkalmaztak
ágasfás tetőszerkezetű épìtményeket, különösen a házilag készìtett konstrukciñk, ill. idényhasznosìtású
vagy ideiglenes épületek esetében. A szilárdabb falszerkezetek elterjedésével viszonylag ritkán sor került
ún. félágasok alkalmazására is. Ilyenkor az ágasfát nem a talajra, hanem a falkoronára állìtották. A datált
ágasfás tetőszerkezettel épìtett házak tanúsága szerint, új épületeket ezzel a szerkezettel 1840 után aligha
készìtettek. Igénytelenebb gazdasági épìtmények esetében azonban még századunk első felében szìvesen
éltek vele. Az ágasfás tetőszerkezetű épìtmények az 1860-as évektől kezdve fokozatosan bontásra
kerültek. A 20. sz. elejétől egyre szñrványosabbá váltak. A felszabadulás után eltűnésük rendkìvül
felgyorsult. Műemléki védelem alatt, ill. szabadtéri múz.-okban is csak néhány példányuk fennmaradása
remélhető. (→ még: tetőformák)
28
A, Á
1Ŕ4. Ágasfás szelemenes tetőszékű lakñház (Dány, Pest m.)
Filep Antal
ágasöltés: → laposöltésekből összetett, a levél erezetére emlékeztető öltéscsoport. Három öltéselemből áll
össze: az első felülről lefelé öltött laposöltés, ehhez 45°-os szögben jobbrñl és balrñl csatlakozik egy-egy
ugyancsak felülről lefelé öltött laposöltés oly mñdon hogy a három öltés alul egy pontban találkozik.
Folyamatos minta képzésére nem alkalmas; dìszöltésül használják. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay
Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R. Ŕ Müller, I.: Stickerei (Basel, 1969).
Ágasöltés
Fél Edit
ágazat, ág: 1. család, rokonság, „minden ágazatát meghìvta a torba”, „öregapám testvérének az ágát most
is látogatjuk”, „az ágazat együtt a rokonság”. Ŕ 2. egyik vagy másik szülő rokonságának gyűjtőneve „az
anyai ágazat mind ilyen fekete volt”, „anyai ágon örököltem”. Ŕ 3. férfiágon számon tartott → egyenesági
rokonság. „Csak az apának van ágazata, a gyermek mind abba tartozik.” Ŕ Számnévvel ellátva a
leszármazás fokát, távolságát jelöli: „harmadik ágazat” annyi, mint harmadik unokatestvér. (→ még: ági
öröklés, → rokonság) Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson
(Érsekújvár, 1944); Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
ágboglya: → lombtakarmány
aggott tej: → aludttej
aggszéna: az első kaszálású széna neve a Ny-Dunántúlon, megkülönböztetésül a sarjútñl. Gyakori

elnevezései: öregszéna (Dunántúl), előszéna (Balaton-vidék), merőszéna (Csallñköz), anyaszéna (Alföld,
Felföld). A magyar nyelvterület keleti felében a széna szñ jelző nélkül is az első kaszálású takarmányra
vonatkozik. Az első kaszálás időpontja századunk első felében országszerte május végére, június elejére
esett. Az első kaszálás előtt lábon állñ fű neve: aggfű, öregfű, anyafű. (→ még: szénacsinálás, szüleség, →
takarás) Ŕ Irod. Sztrñkay Lajos: A beretva sarjúja (Magy. Nyelvőr, 1910. 5. sz.); Paládi-Kovács Attila:
Szüleség, szüllés (Magy. Nyelv, 1970).
29
A, Á
ághegy: → ollñhálñ
ághegyhálñ, lesőháló, merìtőháló: az → emelőhalászatnak főleg a mellékfoglalkozású halászok körében

elterjedt, Eurñpa-szerte használatos eszköztìpusa, melynek számos Ŕ formailag és méretben különböző Ŕ
helyi variánsa alakult ki a magyar halászatban. Folyñ- és állñvìzen egyaránt halásznak
ághegyhálñfélékkel; néhány célszerűen mñdosìtott, produktìvabb változatát főfoglalkozású halászok is
használják. Alapformája két, kereszt alakban összekötözött vesszőkávának négy ágához rögzìtett
négyszögletes hálñ, amelyet a kávák találkozásátñl vìzszintesen indulñ nyél segìtségével, két karja erejével
a partrñl emelget a halász. Gyakran a part közelében, a vìzfenékre vert cölöpökön nyugvñ állványzatra
(kullogó, lábasülő) ül a halász, s innen emelgeti az ághegyhálñt. Olykor halmegállìtñ rekeszték tereli a
halakat az ághegyhálñs halász halászñhelye irányába (→ gereggye). Az emelést megkönnyìtendő, a halász
a nyelet megtámasztja és a kávához kötött kötél segìtségével emeli ki a hálñt, ill. a nyelet ágasra fektetve a
kétkarú emelő elve szerint működteti. A hálñ fölé úszñ hal biztos érzékelését segìtik a kávák között
kifeszìtett zsinegek (őrök, érzők). A jelző őrökkel felszerelt ághegyhálñ speciális alkalmazású változata a
→ vasas szák. Az ághegyhálñ szinonim elnevezései nem kapcsolhatñk egy-egy altìpushoz, variánshoz. A
terminusok egy része a szerszám formáját, ill. használati mñdját körülìrñ, esetleg hangfestő jellegű, belső
keletkezésű szñ, mint a szñrványosan az egész országban ismert emeli-, emelő-, emelgetőháló, ill.
merìtőháló; a Felső-Tisza vidékéről (és mellékvizeiről) közölt teszi-veszi; a német anyanyelvű halászok
körében a komher(háló) (a ’gyere ide’ jelentésű kifejezés torzult változatábñl); a Körösök vidékéről közölt
(s alkalmasint 1492-es Fertő-tñ melléki adattal is azonosìthatñ) pók(hálñ); a szñrványos adatokbñl ismert
bustyálló, csobbantó, umbella ’ernyős virág’ stb. terminolñgiák. Tisztázatlan a más szerszámtìpus neveként
is számon tartott Felső-Tisza vidéki, Körös vidéki csempely, csömpöly (→ hajtñhalászat), a szñrványosan
ághegyhálñ jelentésre is vannak adatok, szláv eredetű → szák terminolñgiáknak az ághegyhálñhoz valñ
kapcsolñdására. A Duna vidékéről közölt csuhé finnugor megfelelőkkel egyeztethető, ha a ághegyhálñ
jelentés névátvitel eredménye, mert a számon tartott megfelelők ’varsa’, ill. ’kerìtőhálñ’ jelentésűek. A
széles körű Ny-eurñpai elterjedés alapján (erről a középkortñl folyamatosan képes ábrázolások is
tanúskodnak) eurñpai kulturális hagyatéknak tűnik az ághegyhálñ; esetleges német közvetìtés
valñszìnűsìthető, bár D-Eurázsia egész területén szñrványosan találhatñ rávonatkozñ adat. A feltűnően
nagyszámú szinonim elnevezés miatt nem tekinthetjük kizártnak a többszörös átvétel lehetőségét. Ezt
bizonyìtani látszik, hogy egy helyi változatnak Ŕ a Raja környéki pirittynek, mely nyél nélküli forma;
függőleges kötélen eresztik a vìzbe Ŕ a déli szláv területeken találhatñk meg párhuzamai, s bár a
terminolñgiának a → kerìtőhalászat körébe tartozñ → piritty hálñval valñ kapcsolata tisztázatlan, az
ilyen irányú, a magyar ághegyhálñtñl független átvétele valñszìnű. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar
halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp. Ŕ Leipzig, 1900);
Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede:
Dunai halászat (Bp., 1965); Moszyðski, K.: Kultura ludowa slowian, I. Kultura materialna (Warszawa,
1967).
Szilágyi Miklós
ági öröklés: a → felszállñk (felmenők) öröklésének az ősiség eltörlése után rendezett azon esete, amikor a
hagyatékban ági vagyon van. Ilyenkor az örökhagyñ vagyona két részre oszlott: ági vagyonra, amely
felszállñjátñl, tehát szüleitől közvetlenül szállott, az örökhagyñra, és szerzeményi vagyonra. Az ági vagyont
csak meghatározott örökösök örökölhették. Ennek következtében a szerzeményi vagyont Ŕ leszármazñ és
házastárs hiányában Ŕ a felszállñk egyenlő arányban (fél részt az apai, fél részt az anyai ág) örökölték, az
ági vagyont pedig kizárñlag az az ág kapta, amelytől az az örökhagyñra szállt. E törvény szerinti öröklési
rendet természetesen befolyásolták az ország egyes részein érvényesült különböző → öröklési jogi
szokások. Az ági vagyon és ági öröklés a mai polgári jogban is szerepet játszik, és ennyiben a vagyon
eredetének több száz éves hagyományra visszavezethető magyar sajátossága ma is érvényesül. Ŕ Irod.
Bacsñ Jenő: Öröklési jog (Bp., 1960).
ági rokonság: → egyenesági rokonság
ági vagyon: → ági öröklés
Ágnes asszony ballada: → férjgyilkos asszony
agnus dei: → Isten báránya
30
A, Á
agos gyerek: leginkább az angolkñros, sovány, szőrös (sőt a hit szerint néhol tollal borìtott), öreges
kinézésű újszülött elnevezése a → népi gyñgyászatban főleg a nyelvterület K-i részén (gazdag anyagot
ismerünk Erdélyből, valamint a moldvai és bukovinai székelyektől). Másutt az adatok felbukkanása
szñrványos: ehelyett inkább a rokon → váltott gyerek hiedelemkör dominál. Egyéb elnevezései: abagos,
agos, agg, aggott, aszalványos, aszoványos, ebagos, ebugujás stb. A népi kñrforma nem egységes, nem
azonosìthatñ egyetlen gyermekkñrtani egységgel sem: a koraszülöttség, atrophia, angolkñr,
hypertrichosis, lanugo, sacralis szőrnövés egyes vonásai ismerhetők fel benne. A betegség okának
általában azt tartják, hogy a terhes anya szőrös vagy tollas állattal került kapcsolatba (pl. megrúgta vagy
megdobta a kutyát vagy macskát; a betegség román neve pl. ’kutyabetegség’). Szñrványosan más okokat
is ismernek: pl. a gyereket megszoptatta a → szépasszony, vagy a bőr felszìnén, ill. a köldökben szőrféreg
él. A váltott gyerekkel ellentétben az agos gyereknek általában nincsenek természetfeletti tulajdonságai. A
gyñgymñdok között gyakori volt az egyébként a váltott gyerek visszaváltásaként elterjedt sütőlapátra
ültetés vagy kemencébe dugás, továbbá fürdetés hamus vìzben (a fürdő után a vizet leszűrve a szűrő
rongyon szőrt találnak); de legáltalánosabb volt a gyerek jelképes megfőzése: vagy valñságos tűzre tett
fazék fölé tartották a gyereket, vagy hideg tűzhelyre tett fazékba bele is mártották. A főzés pontosan
elbìrt körülmények között történt: a tüzet pl. három tőkéről lopott három-három forgácsbñl vagy kilenc
kukoricaszárbñl, vagy hajnalban lopott orsñrñl faragott forgácsbñl stb. rakták: a vìzbe kilenc meg nem
köszönt, elégetett orsñ hamuját, vagy kilenc orsñt főztek stb. Általában három asszony (gyakran azonos
nevűek) végezte a műveletet; pl. úgy, hogy az anya tartotta a gyereket a fazék fölé, a másik két asszony
pedig a házat vagy az üstöt „kerülte”. Gyakran folytattak közben párbeszédet; pl. egy hadikfalvi
(Bukovina) adat szerint ìgy:
Ŕ Mit főz komámasszony? Ŕ Agot. Ŕ Mit főz komámasszony? Ŕ Ebagot, vén húst. Ŕ Piros legyen, mint a
rñzsa, kövér legyen, mint a háj.
A főzés gyakran párosult hamus vìzben fürdetéssel vagy más gyñgymñdokkal (pl. édes tejben fürdetés; a
gyerek után kutyakölyköt fürdetnek, majd a vizet a kutyával együtt trágyadombra öntik stb.). Általában
jellemző a gyñgymñdokra a kutyával valñ kapcsolat: pl. galuska főzőlevében fürdetnek, majd a galuskát a
beteg neme szerinti kutyával etetik meg; vagy kutyakoponyát is tesznek a fürdővìzbe stb. Ŕ A betegség és
gyñgyìtása szñrványosan már a → boszorkányperekben felbukkan. A fentihez hasonlñ párbeszédes
gyñgymñdra Somogy megyéből már 1794-ből van adatunk; a közlő a betegséget „ángliai nyavalyaként”
határozza meg. Pápai Páriz Ferenc 1692-ben az „ebagosságot” bor alatt termő szőrféregből eredezteti,
gyñgyszerül többek között hamulúgban valñ fürdetést javasolva. A betegség és gyñgymñdja a fentiekkel
nagymértékben egyezően ismert a románoknál és erdélyi szászoknál. Ŕ Irod. Magyary-Kossa Gyula:
Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatolñgiája (Bp., 1940); Vajkai
Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Diñszegi Vilmos: Az „agos gyerek” a
bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1960).
Agos gyerek fürösztése (Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.)
Crynaeus Tamás Ŕ Pócs Éva
agrármágia: → termésvarázslás
agrármozgalmi dal, agrárszocialista dal, parasztmozgalmi dal: a munkásmozgalmi dal egyik válfaja, az
agrárproletariátus és a szegényparasztság mozgalmainak költői terméke. Virágkora a századfordulñ
évtizedeire és az 1930-as válságévekre esett. A korabeli időszerű félnépi politikai jellegű programköltészet
egyik legismertebb műfaja. Némely darabja népköltészeti gyűjteményekbe is bekerült, egyes sorok pedig
szállñigeként maradtak fenn. (Legyen kérges annak is a tenyere, Aki miatt nincs a népnek kenyere!) Az
agrármozgalmi dalok egy részét → történeti énekek dallamára alkalmazták, ezek közül legnépszerűbb
egy reformkori Metternich-ellenes gúnydal (Magyarok vagyunk, nincs szabadságunk…) és a → Kossuth-
nñta volt; más részüket pedig divatos → népdalok és népies műdalok (→ magyar nñta) (Édesanyám is volt
nékem; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadñ; Páros élet a legszebb a világon…) dallamára
énekelték, esetleg magát a szöveget fordìtották visszájára (Gyere velem akáclombos falunkba, Térdig
járhatsz ott a sárba, a porba…). Sok a dallam nélküli szövegvers és egyéb műfaj is, ezek általában
31
A, Á
kevésbé sikerültek. Az agrármozgalmi dalok tudatos szerzői alkotások, bár a költő sokszor ismeretlen
vagy álnéven (Paraji Illés, Pörge Pista) szerepel; egyébként van köztük vidéki munkás (a dunapataji
Dobor István, a hñdmezővásárhelyi Nagy Sándor), továbbá szociáldemokrata (Csizmadia Sándor, Szabñ
Sándor) és kommunista (Hidas Antal, Kende István, Szatmári-Szatyi Sándor) költő. A századfordulñ
különféle agrármozgalmai (Áchim, Mezőfi, Szántñ Kovács, Várkonyi) jellegüknek megfelelően
részesìtették kisebb vagy nagyobb előnyben a népies formákat és műfajokat. Az agrármozgalmi dalok
eszmei mondanivalñ és funkciñ szerint lehetnek szociális → panaszdalok vagy kesergők (Arattam én a
múlt nyáron, A hasznát még ma is várom; Ennék, de nincs mit; Perdül a kis dob, jön a végrehajtñ…),
tiltakozó dalok (Főbìrñ úr, itten van a papiros; Már én többet ... Szolgalegény nem leszek; Szocialista, az
akarok lenni!), ún. biztatók vagy buzdìtók (Ajkunkrñl újra zeng a dal; Föl, föl a harcra munkásnép;
Szocialista rabok, Ne szomorkodjatok!), → kortesdalok (Áchim András azt üzente; Munkásember a
jelöltünk…), klérus- és úrellenes gúnydalok (→ csúfolñ) (Aranyozzák a templomunk oltárát; Megverte a
sors is…) és végül ún. szocdemcsúfolók (Földmunkások Szövetsége, ebadta…). A különféle → indulñk, →
sztrájkdalok, továbbá a május elsejei tüntetésekről, vörös zászlñrñl stb. szñlñ dalok azonosak a →
munkásdalok, ill. → munkásmozgalmi dalok megfelelő csoportjaival, az ún. szocialista eskü, miatyánk,
tìzparancsolat, zsoltár stb. pedig a korabeli katonaköltészet egyes műfajaihoz hasonlìtanak. Ŕ Irod. A
parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968).
Népkör egy alföldi városban a múlt század végén
Katona Imre
agrármozgalom, agrárszocialista mozgalom: a szervezett → mezei munkásság politikai, társadalmi,

érdekvédelmi harcainak, továbbá e tömeges megmozdulásokat vezető pártok, társadalmi és érdekvédelmi
szervezetek egésze, ill. összessége. Időszakonként nemcsak mezőgazdasági, hanem egyéb munkások, pl. →
kubikosok is részt vettek az agrármozgalmakban, főként baloldali pártok és érdekvédelmi szervezetek
keretei között. Az agrármozgalmak történelmi előzményei a kisebb birtokosokra is kiterjedő →
parasztmozgalmak, de mégis a legújabb korban is összekapcsolñdhatott e két tömegmozgalom (a
különféle ún. kisgazdapártok, az 1940-es évek Parasztszövetségének földmunkástagozatai stb.), különösen
az 1939-ben alakult Nemzeti Parasztpárt keretében. Az agrármozgalom jellegénél fogva már a
századfordulñ évtizedeitől részét képezte a munkásmozgalomnak is, esetenként önállñ → agrárpártok is
alakultak; az 1905-ben alakult Földmunkások Országos Szövetsége csaknem négy évtizeden át vezette a
földmunkásság, elsősorban a kubikosság érdekvédelmi harcait. E baloldali szervezkedések nyomán is a
földmunkásság és a szegényparasztság elégedetlensége már viszonylag korán jutott kifejezésre viharos
erejű tömegmegmozdulásokban (1891: az orosházi, békéscsabai és a battonyai tüntetések; 1894: a
hñdmezővásárhelyi Szántñ Kovács János vezette tüntetés; az 1897-es → aratñsztrájkok stb.), melyek
egyik következménye volt a hìrhedt 1898-as ún. rabszolgatörvény. A helyzet súlyosbodásával, a baloldali
32
A, Á
szervezkedésekkel párhuzamosan mind sűrűbben tört felszìnre az elégedetlenség (1903: aratñsztrájk;

1904: az élesdi tüntetés, a véres sortűz; 1905: dunántúli aratñ- és → cselédsztrájk; az 1905-ös év nagy
aratñsztrájkjai stb.). Az 1919-i Tanácsköztársaság megdöntése után az 1930-as válságévekig önállñ
agrármozgalomrñl alig beszélhetünk, részben az újjászervezett Kisgazdapárt, részben pedig a
Szociáldemokrata Párt prñbálta szervezni a mezei munkásokat. Komolyabb sikert ért el a népi ìrñk
mozgalmához szorosan kapcsolñdñ Nemzeti Parasztpárt és a Kisgazdapárton belül alakult
Parasztszövetség mindinkább baloldali vezetés alá került földmunkás tagozata, melynek része volt az
országos jellegű vésztői földmunkás-kongresszus megszervezésében is. A fokozott erőszak miatt a két
háború között kevesebb és elszigeteltebb megmozdulás volt, mint korábban, főként az 1930-as
válságévekben robbant ki sok helyen (Balmazújváros, Csongrád Nemeskosút, Nyìrtura, Pacsa, Szentes,
Zalaszentmihály stb.) az elégedetlenség. Ŕ Irod. Bodrogközi Zoltán: A magyar agrármozgalmak története
(I., Bp., 1929); Simon Péter: A századfordulñ földmunkás és szegényparaszt mozgalmai 1891Ŕ1907 (Bp.,
1953); Földmunkás- és szegényparaszt mozgalmak Magyarországon 1848Ŕ1948 (szerk. Pölöskei Ferenc Ŕ
Szakács Kálmán, IŔII., Bp., 1962).
Katona Imre
agrármunkás: → mezei munkás
agrárpártok: a birtokos és szegényparasztság, továbbá a → mezei munkásság politikai tömegszervezetei.

Külön agrárpártok csak a századfordulñ évtizedeitől alakultak, részben a baloldali (szociáldemokrata,
kommunista) munkáspártok és más tömegmozgalmi szervezetek, részben pedig a parasztság hasonlñ
megmozdulásaihoz csatlakozva vagy azok részeként működtek. Az 1890-ben alakult Szociáldemokrata
Párt (SZDP) a földmunkásságra is kiterjesztette tevékenységét, a Viharsarokban s egyebütt is több
földmunkásegylet alakult. Az 1890-es évek forradalmi megmozdulásai és a hatñsági terror hatására az
SZDP lemondott az agrártömegek vezetéséről és szervezéséről, ezért a különféle szervezetek 1897-ben
Várkonyi István vezetésével megalakìtották a Független Szocialista Pártot. E párt 10 évi fennállásának
főként első esztendei voltak eredményesek: előbb a Nyìrség és a Bodrogköz, majd a Mátra vidéke, D-
Alföld, később szinte az egész ország és a magyar mellett más nemzetiségek is kapcsolatba kerültek e
mozgalommal, mely földosztást, szervezkedési szabadságot, az életviszonyok javìtását sürgette. Része volt
az → aratñsztrájkok és más korabeli megmozdulások előkészìtésében; népi hangvételű sajtñja nagy
hatással volt a tömegekre. Az SZDP időközben ismét visszahñdìtotta hìvei egy részét, a hatñsági üldözések
is megritkìtották sorait, ìgy 1900-ban az elégedetlenkedők élére Mezőfi Vilmos állott, aki Újjászervezett
Szociáldemokrata Párt néven hìvta létre mozgalmát. A párt 1907-ig állott fenn, főként a viharsarki
szegény- és kisparasztok s részben földmunkások közül toborozta tagjait, lényegében radikális kispolgári
eszméket hirdetett; hatásos szñcsöve volt az ügyesen szerkesztett Szabad Szó. Maga Mezőfi 1905-ben
bejutott a képviselőházba is. A munkástömegek fokozatosan fordultak el tőle. 1906 tavaszán alakult meg
a békéscsabai Achim L. András vezetésével a Magyarországi Független Szocialista Parasztpárt, mely
demokratikus paraszti célokat (földosztás, progresszìv adñzás stb.) tűzött zászlajára. Ez az Alföld
szìvében indult mozgalom Áchim meggyilkolásával véget is ért. 1909-ben alakult a kisbirtokosok
érdekeiért harcolñ Országos Függetlenségi és 48-as Gazda Párt, melyet előbb Nagyatádi Szabñ István
vezetett, majd az 1918-as forradalom és főként a 30-as válságévek után részben nevet és „gazdát” is
cserélt, igyekezett földmunkás-tagozatába az agrárproletárokat is bevonni. Kebelén belül alakult és
később mindjobban baloldali befolyás alá került a hatékony Parasztszövetség; alapìtásához az 1939-ben
alakult forradalmi-demokratikus Nemzeti Parasztpárt is hozzájárult, mely a magyar történelem
legkövetkezetesebb agrárpártja volt. A Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt egyaránt részt
vállalt a II. világháború utáni újjáépìtésben, tagjai voltak a baloldali koalìciñnak. (→ még:
agrármozgalom, → parasztmozgalom) Ŕ Irod. Földmunkás és szegényparaszt mozgalmak
Magyarországon 1848Ŕ1948 (IŔII., szerk. Pölöskei FerencŔSzakács Kálmán, Bp., 1962).
Katona Imre
agrárproletár, mezőgazdasági proletár: termelőeszközökkel nem rendelkező földműves, aki rendszeresen

vállalt mezőgazdasági bérmunkábñl él. A mezőgazdasági munkás (→ mezei munkás) mellett ideszámìtjuk
a félproletárnak tekinthető kishaszonbérlőket (→ bérlő) (részesművelőket) is. Az újkori agrárproletariátus
a mezőgazdaság kapitalista fejlődése során alakult ki; a termelési eszközökhöz valñ viszonya megegyezik
az ipari munkáséval, de sok szempontbñl még kezdetlegesebb és nehezebb viszonyok között él: hazánkban
1945 előtt a „hárommilliñ koldus” táborát alkotta. A mezőgazdasági népesség legforradalmibb rétege, az
→ agrármozgalmak bázisa; számbeli súlya is minden más paraszti rétegét fölülmúlta. A szakirodalom a
teljesen nincstelen agrárproletárok két nagy csoportját különbözteti meg: az állandñ (szerződéses, kötött)
és az időszaki (szabad, kötetlen) bérmunkásokat. Az elsőhöz tartozik a huzamos időre szegődött
33
A, Á
gazdasági → cseléd, aki az alkalmazñ üzem szerint lehet uradalmi és gazdacseléd egymástñl némileg eltérő
munkarenddel és főként juttatásokkal. A szabad bérmunkás felé közelìtő átmeneti tìpus a telepìtvényes
(egyéb neve: zsellér, robotos, úrdolgás, földész), aki a bérföld és egyéb juttatások fejében a munkaadñnál
állandñ mezei munkát végez. A szabad bérmunkás csak alkalmanként szegődött, a szegődmény szerint
lehet napszámos, részes, → summás stb., vagyis időbérben, terményrészért vagy szakmányban
(teljesìtménybérért) dolgozñ kétkezi munkás. A betakarìtást részesek és napszámosok, a széna-, kert- és
szőlőmunkákat többnyire szintén napszámosok végezték, a nagyüzemek vegyes mezei munkák
elvégzésére főként summásokat fogadtak. Az agrárproletárok részben még mezei munkásnak vehetők (az
→ erdőmunkás, → rakodñmunkás, szállìtñmunkás stb.), részben már átmeneti tìpust képviselnek (→
épìtőmunkás, → útmunkás és → vasútépìtő munkás, → kubikos) az ipari munkásság felé. (Ennek
megfelelően nevük több szerzőnél is parasztmunkás.) E munkáskategñriák bérezése is modernebb volt,
többnyire szakmányban (akkordban) dolgoztak. Ŕ Sem az időszaki és állandñ mezei munkásság, sem pedig
az ipar felé tartñ átmeneti agrárproletár-rétegek között nem volt éles választñvonal, sok esetben hasonlñ
vagy azonos életformárñl, időszakonként cserélődő foglalkozásrñl van szñ. A földhöz kötöttebb,
tulajdonszerzésre vágyñ rétegek igyekeztek részesbérletre is szert tenni; a kishaszonbérletek munkálatait
sok esetben a családtagok végezték el. Az agrárproletárok földszerzési vágyai csak a felszabadulás után,
az 1945-ös földosztással valñsultak meg, a szegényparasztság mellett elsősorban ők részesültek a fölosztott
birtokokbñl. (→ még: banda, → mezőgazdasági bérmunka) Ŕ Irod. Ecseri Lajos: Az alföldi munkáskérdés
és a mezőgazdasági válság (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); A parasztság
Magyarországon a kapitalizmus korában 1848Ŕ1914 (szerk. Szabñ István, IŔII., Bp., 1965).
Katona Imre
agrársettlement mozgalom: → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma
agrárszocialista dal: → agrármozgalmi dal
agrárszocialista mozgalom: → agrármozgalom
Agrártörténeti Szemle: az MTA Agrártörténeti Bizottságának folyñirata (1957Ŕ). Főszerk.-je Lázár

Vilmos (1957Ŕ73), Hoffmann Tamás (1974Ŕ). Felelős szerk.-je Hoffmann Tamás (1958Ŕ73), Gunst Péter
(1974Ŕ). Gyakran közöl olyan parasztság- és gazdaságtörténeti, valamint néprajzi jellegű tanulmányokat,
melyek fontos segìtői a néprajzi kutatásoknak.
agrárváros: olyan település, amely elsősorban mezőgazdasági termelők lakñ- és munkahelye, de mint
népes hely, környezete számára igazgatási, kulturális, kereskedelmi és egészségügyi feladatokat is ellát.
Agrárvárosnak tekinthetők a történelem legrégibb városai, amelyek Mezopotámia, Egyiptom, India, Kìna
folyñvölgyeiben, oázisaiban jöttek létre. Az újkorban az agrárváros különösen gyakori K-Eurñpában, és
szinte uralkodñ várostìpus a magyar Alföldön. Az alföldi magyar (Kecskemét, Nagykőrös,
Hñdmezővásárhely, Makñ stb.), mivel határában tanyák állnak, más eurñpai agrárvárosoktñl különböző,
különleges településforma. Három épìtési övezetből áll. Középen van az emeletes házakat magában
foglalñ városmag a különféle középületekkel. E körül nagy kiterjedésű burokként terül el a → falusias
épìtési övezet, amelyben az agrárváros fenntartñ eleme, a parasztnépesség lakik. A határban szétszñrtan
tanyák állnak, ezek azonban hosszú időn át nem voltak önállñ települések, hanem mindegyikük
gazdaságviteli tartozéka egy-egy városbeli parasztháznak. A kül- és belterület kapcsolata erős, a
gazdasági és társadalmi élet szempontjábñl meghatározñ. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Magyar város (Bp., 1939);
Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).
Bárth János
ágszék, ágülőke: → tőkeszék
ágvágñ, vesszővágó: vesszőszedésre és ágvágásra használt késformájú vágñeszköz. A vaskortñl (kelták)

feltárt folytonos régészeti leletek, valamint széles körű eurázsiai összehasonlìtás alapján feltehető, hogy a
mo.-i recens ágvágñk korábban az irtásgazdálkodásban bozñtvágñ-gallyazñ eszközök voltak. A természeti
környezet és a gazdálkodási rend megváltozásával, az erdőterület összeszűkülésével azonban elvesztették
előző funkciñjukat, megváltozott használatuk köre, és mñdosult alakjuk is. Hazánkban elsősorban az
Alföldön, a Tisza és a Duna nagy kiterjedésű ártéri erdőségeiben és a füzesek közelében találhatñk
vesszőszedésre használt ágvágñk. Ezeken a vidékeken a fűzfavessző-fonadék alkalmazása széles körű, a
vesszőszedés különösen a vesszőkötésre specializálñdott családoknál munkaigényes feladat. Az ágvágñk
formai és méretbeli változatossága nagy. A kisebb méretű (18Ŕ30 cm) görbe kések vékonyabb, finomabb
34
A, Á
vesszők vágására szolgálnak. Fanyélbe erősìtett széles pengéjük van, amely egyenes vagy ìvben, ill. kissé
előrehajlik. Van egészen gömbölyű ìvű, sarlñszerű ágvágñ is. Ezekkel a kisméretű ágvágñkkal húzva
metszenek. Szoros összefüggést mutatnak a más rendeltetésű és funkciñjú, de hasonlñ alakú szőlőmetsző
késekkel. A nagyobb méretű ágvágñk pengéje kisebb vagy nagyobb ìvben, olykor egészen sarlñszerűen
hajlik. Használñjuk vagy maga felé húzással, vagy előre sújtva szedi a vesszőt. A nagyobb méretű
ágvágñk funkciñja közelebb esik az → irtñkésekhez és a bozñtvágñkhoz. Kar- és lábvastagságú gallyak
levágására is alkalmasak. A felsorolt eszközökön kìvül félsarlñt (egészen vékony ágakra), közönséges
sarlñt, hosszú nyakú, horgas végű ágvágñt és kaszaszerű eszközöket is használnak ág- és vesszővágásra. Ŕ
Irod. Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök (irtñkések) az Őrségben és a Felső-Rábavidéken (Ethn.,
1966); Takács Lajos: Ág- és vesszővágñk a Közép-Tisza menti ártereken (Népr. Ért., 1967).
Ágvágñk
Kósa László
ágy, nyoszolya: fekvésre szolgálñ bútor, mely a magyar parasztházban elsődlegesen az ágynemű tárolását
szolgálta, a dìszágyneművel magasra rakott → vetett ágy lényegében vagyonjelző, státusszimbñlum; maga
az alvñhely korábban többnyire a földön volt (→ derékalj, gyékényágy, → szalmazsák, → vacok). A
magyar népnyelvben ezen funkciñbeli megoszlásnak megfelelően az ágy szñ a közelmúltig az ’ágynemű’-t
jelölte, az azt hordozñ állványzat neve nyoszolya volt. Ŕ A fábñl készült ágy az ñkori közel-keleti
civilizáciñk uralkodñ osztályánál jelent meg, az i. e. 3. évezredtől ismertek emlékei Mezopotámiábñl és
Egyiptombñl. Az ekkor kialakult lécvázas, beszőtt lapú szerkezet Eurázsia és Afrika nagy területein máig
továbböröklődött (→ dikñ). Az Eurñpában az i. sz. 9. sz.-ban fellépő ácsolt ágynál, a korábbi szerkezeti
felépìtést megőrizve, a sarokpilléreket deszkalapok kötik össze (ácsolt bútor), majd az asztalosbútorral a
beszövést is deszkaágy-betét váltja fel. A 11. sz.-tñl szokásossá vált az ágy fölé textìlia mennyezet emelése
(→ mennyezetes ágy, → szúnyoghálñ). A 14. sz.-tñl ennek helyébe fa félmennyezet, a 15. sz.-tñl 4-oszlopos
teljes famennyezet került. Az ágy fejrésze ez időtől dìszes oromzatot kapott, ami a mennyezet nélküli
ágynak is jellemzője lett. A mesteremberek révén ezek formai változatai a népi ágyakra is rákerültek. Ŕ
Az ágyhasználat terjedésével, az ágyneműnek a földről valñ felemelésére a középkorban több
szükségmegoldás is kialakult, ilyen az → ágyszék, ennek földbe rögzìtett variánsa, továbbá a földből
emelt padkák és egyéb padok ágyként valñ használata. Kiegészìtő bútorként került alkalmazásra a →
tolñágy, majd a 17Ŕ18. sz.-tñl a szétnyithatñ, ill. kombinált ágyak, mint a → padágy. – A magyaroknál az
ágyhasználat valñszìnűleg a honfoglalás utáni időkben honosodott meg. Földbe vert lábú ágyra utalñ
karñnyomok Árpád-kori veremházakbñl már kimutathatñk. A dikñ és szűkebb körben az ácsolt ágy
feltehetőleg még a hñdoltság előtt elterjedt a parasztságnál. Parasztházbñl asztalos készìtette ágy, ill.
mennyezetes ágy a 18. sz.-bñl maradt fenn. Az ilyen ágy korábban oromzatos tornyos nyoszolya volt
(tormos vagy trónusos vagy koronás nyoszolya vagy ágy), mely ha az ágynak az egyik végén volt orom:
egytornyú vagy féltornyú, ha mindkettőn: kéttornyú. Az elnevezés alapja lehet az ágyvégek fölötti
dìszgömb: gombos nyoszolya.
Az ágytornyot a 19. sz. második felétől kezdték elhagyni, többnyire esztergályozott pálca került a helyére
(sodrófás nyoszolya). Az ágy dìszìtése az ácsolt és asztalosbútorral lett általánosabb. Az előbbire az →
ékrovás és a vésés (→ vésett dìszìtés) jellemző, az utñbbin Mo.-on leggyakoribb a festett → virágozás,
amely az ágyvégeket borìtja, az oldaldeszkákon ritka. Mint kelengyebútoron, gyakori volt az esküvő
évének jelzése, ritkább a menyasszony, esetleg a házaspár nevének feltüntetése, s kivételes a vallásos
ábrázolás vagy felirat. Ŕ Mìg a 17. sz.-ban a magyar parasztházra az egyetlen ágy a jellemző, a szobabeli 2
ágy állandñsulásával kialakult az első, magas, parádés, vendégágy és a hátsó, alvó-, háló-, viselőágy
párosìtás (→ szobaberendezés). A 18. sz. végétől a dìszágy a tehetősebbeknél átkerült a tisztaszobába. A
divatjamúlt, megkurtìtott ágybñl a 19Ŕ20. sz.-ban gyakran → heverő, vacok is vált napközi pihenésre. De
már korábban, az ágyban valñ alvás terjedésével párhuzamosan s részben az asztalosbútorral különféle
pñtágyak is kialakultak, ill. meghonosodtak. Ezek nagyrészt a szobabeli alvñhelyeket bővìtették, ìgy a
lapos kemence teteje, a padka, a pad, ill. az utñbbiak szélesìtésére alkalmazott támla nélküli pad, a
hálópad vagy hálólóca, a sut és az azt hosszabbìtñ vacok, a kávás asztal alja, továbbá a tolñágy, a padágy,
a → rengő pad és a dìszágy kihasználására létesült → búvñágy. A házon kìvüli alvás igénye hozta létre az
istállñbútort. Ŕ Irod. Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); K. Csilléry Klára:
A Néprajzi Múzeum új szerzeménye: a kercaszomori ácsolt ágy (Népr. Ért., 1954); Rumpf, Karl: Das Bett
im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes (Zeitschrift des Vereins für
Hessische Geschichte und Landeskunde, 1963); Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi
35
A, Á
gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Schmidt, Leopold: Bauernmöbel aus

Süddeutschland, Österreich und der Schweiz (WienŔHannover, 1967).
Mennyezetes ágy, felvetve; rekonstrukciñ (Hñdmezővásárhely, 19. sz. közepe)
Ágyvég, vörös alapon tarka festéssel (Mezőkövesd, 1893.) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Földbe vert lábú ágy és pad, alattuk alacsony sárpadkával (Forrñfalva, Moldva, 1931)
2. Mennyezetes ágyak tisztaszobában (Kapuvár, 1930-as évek)
3. Ágyak hálñkamrában, fiatal menyecskéé magasra vetve, idősebb asszonyé nappali pihenésre is
megvetve (Vizslás, Nñgrád m., 1930-as évek)
36
A, Á
4. Vetett ágyak tisztaszobában (Apátfalva, Csongrád m., 20. sz. eleje)
Ágy lakñszobában, fölötte ruhatartñ rúd (Csìkbánfalva, v. Csìk m., 20. sz. dereka)
Fiatalasszony ágya hálñkamrában, magasra vetve (Parád, Heves m., századfordulñ). Parád,
Palñcmúzeum
K. Csilléry Klára
agyag: a fazekasság alapanyaga. A fazekasság szempontjábñl képlékenysége, formálhatñsága és az a

tulajdonsága, hogy égetéssel a benne levő nedvesség eltávolìthatñ, ezáltal véglegesen megszilárdìthatñ,
alapvető fontosságú. A képlékeny agyagot kövérnek, zsìrosnak is szokták mondani a fazekasok, a kevésbé
képlékenyt soványnak. Ez utñbbi tulajdonsága attñl függ, mennyi homokot tartalmaz, ezért a
szükségletnek megfelelően soványìthatják homokkal a kövér agyagot. Az agyag tűzállñ volta attñl függ,
hogy mennyi ásványi szennyeződést tartalmaz. Ha 1600 °C fölött égetik és nem olvad meg, tűzállñsága
kifogástalan. (→ még: tűzállñ agyag, → fazék) – Irod. Matyasovszky Jakab Ŕ Petrik Lajos: Az agyag-,
37
A, Á
üveg-, cement- és ásványfestékiparban szolgálñ magyarországi nyersanyagok részletes katalñgusa (Bp.,

1885); Wartha Vince: Az agyagművesség (IŔII., Bp., 1905).
István Erzsébet
agyagmáz: → földfesték
ágyás: 1. a kaszálñn elhintett vagy rendben száradñ szénábñl gereblyével összegyűjtött csomñ, amelynek
formája a cséplésre, nyomtatásra előkészìtett gabonaágyásra emlékeztet. A félszáraz széna további
szárìtását és → petrencébe, → boglyába rakásának előkészìtését szolgálñ mezei szénaegység.
Elnevezésének változatai: szénaágyás, ágylás, ágyat. A széna szárìtásának és egybegyűjtésének elterjedt
mñdja DNy-Dunántúlon (Vas, Zala, Veszprém, Somogy m.). A szomszéd népeknél különösen a hidegebb,
csapadékosabb klìmájú területeken a → szénacsinálás munkafolyamatának közönséges mozzanata. Ŕ 2. A
szérűre terìtett gabonát is ágyásnak nevezik (→ nyomtatás). Ŕ 3. Vetemények, virágok termesztésére
kijelölt terület. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ
Népi Társadalom, 1970).
ágybeli portéka: ágynemű, az ágy felszereléséhez tartozñ textilanyagbñl, főleg vászonbñl készült, ill. ezzel
bevont holmi a test melegen tartására és a kényelmes fekvés biztosìtására. Egyéb elnevezései: ágybeli
holmi, ágybeli ruha, ágyféle. Eredetileg az „ágy” szñ a fekvőhelyet, ill. az ágybeli portékát jelentette, és a
honfoglalás korában állatbőrökből állt. Mindig az asszony vitte magával a házasságba, az ő kiházasìtási
tárgya volt, és az ő tulajdonában maradt. Gardézi elbeszélése is ezekről szñl a magyar házasságkötési
szokás leìrásában. Úgy látszik, nem volt jelentékeny érték. A közzétett 16Ŕ17. sz.-i úriszéki perekben,
melyek jobbágyok vagyoni vitáirñl szñlnak, nem emlìtik, legfeljebb beleértik a „házbeli holmik” közé.
Nem teszik vitássá, hogy az asszony tulajdona, ő rendelkezik vele. Az ismert 18. sz.-i paraszti
végrendeletekben is az asszony rendelkezett az „ágyfélé”-ről. Ekkor azonban már beletartozott a
derékalj, 1Ŕ3 párna, 1Ŕ3 lepedő, ágyra valñ ponyva, később 1Ŕ2 paplan, néha pokrñc. Ez már komolyabb
érték, a tehetősebbek is végrendelkeztek néha, ha leány leszármazñ volt, rendszerint azok javára.
Megbecsülték, több nemzedéken át örökölték „az ősi derékalj”-at stb. A szép ágybeli portékát a
lakodalomkor is nagyra becsülték, ezért divatozott az I. világháborúig az ünnepélyes → hozományvitel az
esküvőt megelőző napon. Ennek során a vőlegény és pajtásai több kocsibñl állñ ünnepélyes menetben
hordták körül és mutogatták a faluban, végül elvitték a vőlegényes házhoz a menyasszony ágybeli
portékáját, amelybe nem értették bele a faszerkezetet, az „ágyszék”-et vagy nyoszolyát. A jobbágyivadék
parasztlányok kiházasìtása általában vánkosbñl (azaz ágybeli portékábñl), ládábñl (benne ruhanemű és
konyhafelszerelés) és egy „rúgott” borjúbñl állt. A szép ágybeli portékával valñ hivalkodás eredményezte
a múlt században széltében elterjedt „tornyos nyoszolyát” vagy „nagyágyat”, melyet rendszerint nem
használnak, csak a különösen nagyra becsült vendéget, a látogatñkat várñ szülő nőt, megbecsült
öregasszonyt fektetik bele, és amely annál szebb, minél több derékaljat, dunyhát és 6Ŕ20 párnát is vetnek
bele. Az ágybeli portékával valñ cifrálkodás az I. világháború után már nagyon megritkult, a II.
világháború után szinte teljesen eltűnt. (→ még: hozomány, → kelengye) Ŕ Irod. Papp Lászlñ:
Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941);
Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Varga Endre: Úriszék (Bp., 1965); Fél Edit
Ŕ Hofer Tamás: A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969).
Degré Alajos
ágyfüggöny, firhang, superlát, ágyterìtő: a mennyezet szélén levő pálcákra ill. zsinegre függesztett, a
fekvőhelyet takarñ, elhúzhatñ lepel. Az asztalos készìtésű → mennyezetes ágy tartozéka. A mennyezetes
ágy egész eurñpai paraszti elterjedésének területén fellelhető, s kialakultak egyes, csak ágyfüggönynek
használt textìliák is, ìgy speciális szövésű, gyakran figurális mintás damasztok, kékfestők (Németo.). Ez az
ágyfüggöny rendszerint 3 oldalrñl veszi körül a fekhelyet. Mo.-on, ahol a fafedeles mennyezetes ágy alig
terjedt el a parasztságnál, s a → vetett ágy állìtásának szokását nem tudta kiszorìtani, a valñdi
ágyfüggöny általában ritka és kései. Átvitték viszont a mennyezetes ágyra a ritkás szövésű →
szúnyoghálñt, ill. a → dìszlepedőt, de leginkább csak gyermekágyas lepedőként (→ gyermekágy). Csupán a
19. sz. második felében, elsősorban Ny-Mo.-on vált szokásossá a függönyrúdra ráncolt, fönn visszahajlñ
fodorral dìszìtett, valñdi ágyfüggöny. Többnyire kartonbñl készìtették, ünnepre esetleg fehér batisztbñl.
Ez az ágyfüggöny is általában csak az ágy elejét takarta, hogy oldalt látni lehessen a dìszpárnákat. (→
még: paplan, → búvñágy) Ŕ Irod. Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954);
38
A, Á
Rumpf, Karl: Das Bett im hessischen Bauernhaus. Zugleich ein Beitrag zur Geschichte des Bettes
(Zeitschrift des Vereins für hessische Geschichte und Landeskunde, 1963).
K. Csilléry Klára
ágyfűtől valñ, kislepedő: keskeny kiegészìtő → lepedő, 2 szél vászonbñl, a → vetett ágy és a ravatal ajtñ
felé eső végének befedésére. Paraszti használatbñl Kalotaszegről és Gömörből ismert. Elődei részben
ágyfűtől valñ, részen főtől való néven 17Ŕ18. sz.-i debreceni és kolozsvári polgári leltárakbñl adatoltak.
Ezekben emlìtenek kék fejtő pamuttal szőtt Ágyfűtől valñt, Debrecenből recéset és selyemmel tűzöttet is.
A 19Ŕ20. sz.-i kalotaszegi ágyfűtől valñ a → dìszlepedőkkel többnyire hasonlñ mñdon dìszìtett, részben
ìrásos (→ ìrásos öltés), részben szálánvarrott hìmzéssel (→ szálánvarrott öltés), vörös, kék, fekete és néha
fehér szìnben. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Zoltai Lajos: Vázlatok a
debreceni régi polgár házatájárñl. A lakñház belseje (Debrecen, 1937); Fél Edit Ŕ Hofer Tamás: A
kalotaszentkirályi kelengye (Népr. Ért., 1969).
Ágyfűtől valñ keresztöltéses hìmzéssel (Szilágyság, századfordulñ). Bp. Néprajzi Múzeum
Ágyfűtől valñ ìrásos hìmzésű vége (Bánffyhunyad, 20. sz. eleje). Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
ágynemű: → ágybeli portéka
ágypad: → padágy
ágyrajárñ szék: → gyalogszék
ágyravalñ: → dìszlepedő
ágyszék, kecskelábas ágy, kecskés: két bakbñl és rájuk fektetett deszkákbñl vagy kocsioldalbñl
egybeszerkesztés nélkül összeállìtott fekvőhely. Elterjedése a Mediterráneum és határterülete, továbbá a
gyarmatosìtñk révén D-Amerika. Az ágyban valñ alvás általánossá válásával, a megépìtett ágy helyett
szegényebb néprétegeknél kialakult szükségmegoldás. Olaszo.-bñl már a 13. sz.-bñl kimutathatñ, Mo.-rñl
a 16. sz.-bñl. Mo.-on két változata ismert: az egyszerűbbnél a 3- vagy 4-lábú bakok a → gyalogszékkel
azonos felépìtésűek, a másiknál a 2-lábú bakok megoldása az asztalosbútornak megfelelő. A bakok neve:
magasszék, csigabak, kecskebak, kecskeláb, ágyszékláb, esetleg magát az ágyszéket is kecskelábnak,
ágyszéklábnak nevezik. Mo.-on az ágyszék a palñcoknál a hálñkamra bútora, másutt a 19.-sz.-ban már
nem eredeti szerepében, hanem szobabeli pñtágy, heverő vagy → vacok, ill. → istállñbútorként volt
használatos. Ŕ Irod. Garay Ákos: Szlavñniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911); Schottmüller, F.:
Wohnungskultur und Möbel der italienischen Renaissance (Stuttgart, 1921); Csilléry Klára: A maconkai
szék (Ethn., 1948); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar parasztházban (Ethn., 1954); Krüger, Fritz: El
mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra, 1963).
39
A, Á
Ágyszék, a két bak gyalogszékhez hasonlñ felépìtésű (Kñrñgy, Szlavñnia, 20. sz. eleje)
Ágyszék, felépìtése az asztalosbútorokhoz hasonlñ (Palñcság, 19. sz. vége)
K. Csilléry Klára
ágyszélre valñ: → széllepedő
Ahikár: → soktudñ fiú, a
Ahol még a madarak (fecske) is térden állva isszák (issza) a vizet: → mesei sztereotipia = nagyon messze,
csaknem a világ végén. Azon az általános, primitìv kozmogñniai elképzelésen alapszik, amely szerint a
Föld korong alakú, s rá félgömb alakban borul az égbolt. Ahol a kettő már csaknem összeér, ott még a
madár se tud lábra állni. Ámi Lajos költői képe szerint → Királyfia Kis Miklñs vándorútja során „mikor
a világ végit érte, ahol a fecske térgyen állva issza a fekete gyopáron a vizet, mert nem tudott hova
felegyenesedni, talált ott egy üregszerű házat”. A kifejezést a ramocsaházi (Szabolcs-Szatmár m.) Jñni
Ferenc is ismerte anélkül, hogy az értelmét tudta volna, s hasonlñt ismert egy baranyai és egy Heves
megyei mesemondñ is, az utñbbi kissé elhomályosult formában: „Hun vñt, hun nem vñt, hetedhétország
ellen vñt, az ñperencipiási tengerenn is túl vñt, az üveghegyekenn innet vñt ... ahun a fecskék térgyenn
mitáva kamicsoltak ...” (Dömötör Sándor értelmezése szerint: a fecskék (inkább) térden, mi(n)t á(ll)va
kamicsoltak, azaz pároztak.) Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs,
1940); Dömötör Sándor: Egy értelmetlennek látszñ mesekezdő formulánkrñl (Magy. Nyelvőr, 1948);
Vajda Lászlñ: A pigmeusok harca a darvakkal (Ethn., 1953); Erdész Sándor: Ámi Lajos mesemondñ
világképe (Ethn., 1961).
Kovács Ágnes
aiszñposzi mese: → ezñpusi mese
aitiologikus legenda: → eredetmagyarázñ monda
aitiologikus monda: → eredetmagyarázñ monda
ajaki viselet: Ajakon és környékén (Szabolcs m.) a századfordulñ előtt a férfiak még többnyire gallértalan
vászoningben vagy félingben és vászon gatyaszárban jártak, később galléros, melle részén zájmlis
(szegőzött) dìszìtésű ing és nadrág (pantallñ) jött divatba. Félsőruhaként viselték az ujjast (testhezállñ
fekete báránybőr galléros szövet kiskabát, két zsebbel és zsinñrdìszìtéssel) és lajbit (hasonlñ dìszű, ujjatlan
mellény). A zsinñrozással valñ dìszìtés a századfordulñ körül lett szokássá. Télen fekete → gubát terìtettek
magukra, fejükre alacsony tetejű, keskeny, szegett karimájú fekete kalapot tettek. A csizmaviseletet
napjainkban váltotta fel a cipő. A századfordulñ zsinñros viseletét nevezték Rákñczi-viseletnek. Ŕ A nők
alsñneműjében a századfordulñn a gyolcs kiszorìtotta a házi vásznat. Ez idő tájt vállfoltos, félujjú (rövid
ujjú inget) ingvállat hordtak, melynek elejét szìnes porcelángombokkal és csipkés pántokkal dìszìtették.
Az ingvállat betűrték az ingaljba (→ pendely), erre ráncolt gyolcs alsót (alsñszoknyát) vettek fel. Az ujjas
(ráncokkal dìszìtett, bélelt, szűk ujjú, kézelős, selyemből, kasmìrbñl, kartonbñl vagy szövetből készült
blúz) alját már nem tűrték bele a hasonlñ anyagbñl varrt ruhába (felsőszoknya). A múlt század végén a
keskeny kasmìrt, az idősebbeknél klott vagy kékfestő surcot (keskeny → kötény) felváltotta a bő kerekkötő
(kötény). Télen a nők is → bárányfürtös gubában, a gazdagabbak → kerekbundában mentek a
templomba, munkában ujjatlan → köcét viseltek. Ŕ A lányok hajviseletére jellemző, hogy egy ágba és
koszorúba fonták a hajukat, az asszonyok két ágra vették és kontyfésűre tekerték, gyolcs fékötővel
kötötték be. A fiatalabbaknál erről két keskeny, hìmzett pántocska lñgott le a mellre, ezt nevezték
menyecskecsüngőnek. A főkötőre fejkendőt kötöttek. Jellegzetes darabja volt az ajaki viseletnek a → mizli.
Az ajakiak a hñnap négy vasárnapján eltérő szìnű és rangú öltözetet hordtak: az elsőn fehér selymet, a
másodikon a fehér alapú rñzsás kasmìrt, a harmadikon piros és a negyediken zöld kasmìrt. Az első
40
A, Á
vasárnap öltözete volt a menyasszonyi ruha is koszorúval kiegészìtve. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Szerelem
Ajakon a házaséletig (Nyìregyháza, 1939); Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (A nyìregyházi Jñsa
András Múz. Évkve, 1961Ŕ62).
Ajaki lány ünneplő viseletben (20. sz. első fele)
Ajaki fiatalasszony fejkendőben, menyecskecsüngővel (20. sz. eleje)
ajándék (lat. munera): eredetileg önként adott, idővel kötelező teherként állandñsult természetbeni
jobbágyszolgáltatás. Az úrbérrendezésig a helyi szokás szerint változñ mennyiségű és összetételű, főleg
állati és növényi eredetű termékekből állt (pl. tojás, baromfi, hal, vadak, disznñ, vaj, sajt, kenyér stb.). Az
egy egész telek után járñ földesúri ajándékot először az urbárium szabályozta egységesen: 2 csirkében, 2
kappanban, 12 tojásban, 1 icce vajban s minden 30 telek után egy borjúban. Az ajándék kisebb
élelmiszerekből Ŕ főleg baromfi, tojás, vaj Ŕ állñ csoportja konyhai ajándék, konyhai élés, élés néven is
ismeretes. Az ajándékot az év meghatározott napjaira, ünnepeire, esetenként bizonyos alkalmakra (a
földesúr esküvőjére, fiúgyermek születésére) kellett adni, innen erednek a karácsony zabja, karácsony fája,
Szent Márton lúdja, Szent István tyúkja stb. elnevezések. (→ még: úrbér) – Irod. Maksay Ferenc:
Urbáriumok. XVIŔXVII. század (Bp., 1959); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16Ŕ17. századi
Erdélyben (Bp., 1962); Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon
vallomásainak tükrében (Bp., 1967).
Török Katalin
ajándékbor: → borbìrñ
ajándékcsere: javak cseréjének az az esete, amikor a javak tulajdonosai, birtokosai vagy haszonélvezői
(egyének vagy csoportok) javaikat vagy haszonélvezeti jogaikat anélkül adják másnak, hogy azért
viszonzást követelnének. Valñjában a viszonzás erkölcsi kötelezettsége minden ajándékadásnál fennáll,
ezért beszélhetünk ajándékcseréről. A törzsi társadalmak gazdasági életében az ajándékcsere fontos
intézmény, esetenként szertartások kìséretében zajlik le. Mo.-on kevéssé vizsgált téma, bár leìrások
vannak egyes előfordulásairñl, pl. → gyermekágy, komatál (→ komatálküldés), → nászajándék, →
menyasszonytánc, → jegyajándék stb. (→ még: csere) – Irod. Mauss, Marcel: Essai sur le don; forme et
raison de l’échange dans les sociétés archaiques (L’Année Sociologique, 1925); Fél Edit: A nagycsalád és
jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár 1944).
Sárkány Mihály
41
A, Á
ajándékos kosár: kerek kétfülű vagy hosszúkás egyfülű karoskosár, melyben a lakodalmas ajándékot
vagy a gyermekágyas asszonynak szánt ételt viszik. Általában hántolt vékony szálú vesszőből kötik dìszes
peremmel, a Duna mentén rñzsásra festik s ráìrják tulajdonosa nevét. Kalotaszegen a hosszúkás kosarat
kaláccsal, „pánkñval” (fánk) rakják meg, s az ajándékvivő rokonsági foka szerint helyez a leterìtett
sütemény fölé egy-egy inget, törülközőt, kenyértakarñ ruhát vagy más vászonfélét. A kerek kosarakat is
→ komakendővel vagy kisabrosszal terìtik le s fejen viszik. A szabadon maradt két kézben még vihetnek
ételhordñt és borosüveget is. A múlt században Sárközben, a szőlőérés idején, a lányok ilyen kosarakba
rakták ruhájukat, élelmüket s vonultak ki énekszñval a szőlőhegyre. Ŕ Irod. Fél Edit Ŕ Hofer Tamás: A
kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1969).
Fél Edit
ajándékozás: olyan szokás, amely az emberek szándékos megtisztelését, megörvendeztetését szolgálja

anélkül, hogy elvárná az ajándék viszonzását. Ennek ellenére ismerjük az ajándékozásnak olyan mñdjait
is, amelyek éppen a kapott ajándék viszonzásán alapulnak. (→ ajándékcsere) A szokás jelentése
szimbolikus: kifejezheti a barátságkötés szándékát (→ komatálküldés, → legényavatás), a szerelmi
kapcsolat elismertségét (→ jegyajándék), a tiszteletet (pl. a papnak, tanìtñnak, bìrñnak küldött ajándék:
bor, hús stb. farsangkor, karácsonykor); a rokoni viszony megtartottságának mértékét és mélységét
(disznñtori kñstolñ, a keresztszülő ajándéka) és Ŕ sok más mellett Ŕ az öröm szerzésének legváltozatosabb
és legtermészetesebb hagyományos mñdjait, melyek közül a legjellemzőbb a gyermekek
megajándékozása. Az ajándékozás mindig alkalomhoz kötött, legyen az alkalom: névnap, születésnap,
szerződéskötés vagy a → Mikuláskor, karácsonykor (→ karácsonyi ajándék), → újévkor, → húsvétkor
szokásos ajándék vagy a → köszöntők megajándékozása. (→ még: adománygyűjtés)
Németh Imre
ajándékvivő kendő: a → komakendő egyik változata. Ebbe kötve szokás vinni a süteményt csörögés vagy
más tésztástálakra rakva lakodalomba vagy gyermekágyas asszonynak. Általában gyolcsbñl, vászonbñl
készìtik. A legtöbb helyen a szakajtñkendők legszebbikét használják e célra, másutt damaszt asztalkendőt
vásárolnak, néhány községben, mint pl. Turán az ilyen alkalmakra fehér gyolcskendőt hìmeznek
koszorúval, és ebbe kötik a tálat. Ŕ Irod. Fél Edit: A turai viselet (Népr. Ért., 1937); Varga Marianna:
Turai hìmzések (Bp., 1965).
1. Ajándékvivő kendő, sűrű szőttes mintázással (Baranya m., 20. sz. eleje)
2. Ajándékvivő kendő, Szekeres Zsuzsi felirattal (századfordulñ). Bp. Néprajzi Múzeum
42
A, Á
3. Ajándékvivő kendő, „pamodás ruha”, szőttes és hìmzett dìszìtéssel (Szakmár, Bács-Kiskun m.,
századfordulñ). Bp. Néprajzi Múzeum
4. Ajándékvivő kendő, „pamodás ruha”, szőttes és hìmzett dìszìtéssel (Szakmár, Bács-Kiskun m.,
századfordulñ). Bp. Néprajzi Múzeum
5. Ajándékvivő kendő, laposöltéses hìmzéssel (Tura, Pest m., 1930-as évek). Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
à jour munka: → szálvonás
ajtñ: 1. épületek fontos nyìlászárñ szerkezete. A bármilyen célra (bejárati, összekötő ajtñ) használt ajtñ
három lényeges részből áll: a tok (→ ajtñkáva), mely az ajtñt a falba rögzìti, az ajtószárny és a zárszerkezet
(ajtózár, makkos fazár, kölykes zár, fakilincs). A legrégibb ismert ajtñtokot három vagy négy bárdolt,
összeácsolt gerendábñl (gerendatok) vagy pallñbñl (pallótok) készìtették. Az igényesebb és pontosabb
zárást biztosìtñ gerébtokot a 19. sz.-ban kezdték alkalmazni. A 19. sz. végén terjedtek el az asztalosok által
készìtett borìtott ajtñtokok. A legegyszerűbb ajtñszárny 2Ŕ3 simára ácsolt keményfa pallñbñl állt,
melyeket faszögekkel rögzìtett fahevederekkel fogtak össze. A sarkon levő pallñbñl alul és felül csapot
faragtak ki, amelyet alul fatőkére, fagyűrűbe illesztettek, azon fordult, felül gúzzsal erősìtettek a tokhoz.
Elterjedtek voltak a kovácsoltvas hevederekkel összefogott ajtñszárnyak is, amelyeket a heveder kiállñ
végéből képzett gyűrű segìtségével akasztottak fel a tokba erősìtett kampñkra. A gerébtokkal egyidőben
terjedtek el a vésett, lemez- vagy üvegtáblás, festett ajtñszárnyak, szñrványosan a kétrétegű zsalus ajtñk.
A lakñházak bejárati ajtñja szoros összefüggést mutat a házban alkalmazott tüzelőberendezéssel és a
füstelvezetéssel (→ kémény). Ezektől meghatározottan a lakñházak bejárati nyìlászárñjaként az alábbi
tìpusokat alkalmazták a magyar nyelvterületen a 19. sz. végén: a) egyszárnyú szimpla ajtñ; Ŕ b)
egyszárnyú ajtñ külső → félajtñval. Az a–b) tìpust azoknál a lakñházaknál alkalmazták, ahol a
füstelvezetést megoldották. Az a) tìpus Erdélyben, a b) tìpus a Kisalföld É-i részén, a Felföldön és a
Nagyalföldön terjedt el; Ŕ c) egyszárnyú kéttáblás ajtñ (alsñ és felső része külön nyithatñ), amelyet a
kémény nélküli, füstösházak területén (→ háztìpus) alkalmaztak, főleg a Dunántúlon és Bácskában; →
kéttáblás ajtñ Ŕ d) dupla ajtó; Ŕ e) → kétszárnyú ajtñ. Ŕ A gazdasági épületek közül a kamra, az istállñ
ajtñja általában egyszárnyú (egy- vagy kéttáblás), a présházaké, pincéké kétszárnyú. Fában gazdag
vidékeken mind a lakñházak, mind a gazdasági épületek ajtñit gyakran gazdag faragásokkal, vésetekkel
dìszìtették. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: A magyar ház eredetéhez (Népr. Ért., 1930); Bátky Zsigmond:
Épìtkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941Ŕ43); Tñth János: Népi épìtészetünk hagyományai (Bp.,
1961). Ŕ 2. különösen sok → hiedelem és → mágikus eljárás kapcsolñdik az ajtñhoz. Ennek alapja az az
elképzelés, hogy az ajtñ és egyes részei (pl. küszöb) mint a ház része szimbolizálja az egészet, másrészt az,
hogy a rontñ lények a bejáraton át jönnek be a házba, tehát ott lehet feltartñztatni őket. Az ajtñ a →
rontás elhárìtásának helye is; tehát az egész házat (és lakñit is) védi. Ŕ A legismertebb ajtñval kapcsolatos
szokás a talált → patkñnak a küszöbre szegezése (mégpedig szárával kifelé), mert akkor a szerencse
befelé megy a házba. Ez a → vas gonosztávoltartñ erejére is példa. Más küszöb alá ásott tárgyak is
betölthetik ezt a szerepet. Ha szárìtott → békát, vörös- vagy → fokhagymát, nadragulyát, vagy pedig
vörös posztñdarabkát rejtenek az ajtñ alá, akkor nem érheti szerencsétlenség, betegség, rontás vagy halál
a házat, s éjjel a → boszorkány se tud bejutni. → Tejrontás esetén a küszöbre öntött tejet a fejsze fokával
ütötték. A küszöb alá kell elásni a tehén farkábñl levágott bőrt, hogy el ne tudják vinni a tejhasznot, vagy
a kisborjú farkavégét, amit már az ellés után levágtak. Az ajtñ a lakodalmi és a → halotti szokásokban is
kapott szerepet: Eurñpa-szerte ismert szokás, hogy az új asszonyt átemelik a küszöbön. A koporsñt a
43
A, Á
halott kivitelekor több helyen egyszer vagy háromszor a küszöbhöz érintették. Csak emlékezetben él az a
néha gyakorolt eljárás, hogy a halottat nem az ajtñn, hanem az ablakon vitték ki, hogy ne találjon vissza
az élőkhöz. Megemlìtendő még a küszöb mint sok gyñgyìtñ eljárás szìnhelye: pl. néhol ezen ülve kellett
hat héten keresztül minden szerdán ráolvasni az → anyajegyre. Általánosan elterjedt volt rontás,
boszorkány távoltartása céljábñl a → seprű ajtñba állìtása (istállñajtñba is), nyirájával felfelé. Esetleg
kést, villát is szúrtak bele. Ezeket gyakran szúrták hasonlñ céllal az ajtñfélfába is. Néhol → szemverés
megelőzésére piros rongyot szögeztek az ajtñfélfára. Ŕ Irod. Wlislockiné, Dörfler Fanni: A gyermek a
magyar néphitben (Ethn., 1893).
Régi konyhaajtñk bárdolt bükkfábñl, füstjárñ likkal, fa sarkosfogñval, fa tolñzárral (Göcsej)
1. Ikerajtñ: üvegezett felsőrésszel, lakñház bejáratán (Dány, Pest m.)
2. Füstösház lakñszobájának bejárati ajtaja berakásos dìszìtéssel (Vörs, Somogy m.)
3. Lakñház konyhai bejárata dupla ajtñval, belül üvegezett nyilñszárnnyal (Csorna, Győr-Sopron m.)
4. Lakñház konyhai bejárata külső oldalán lécrácsos félajtñval (Martos v. Komárom m.)
44
A, Á
5. Ajtñkáva lakñszoba és konyha között. 1855-ös évszámmal és felirattal (Ácsteszér, Komárom m.)
6. Tüzelős ñl lécrácsos félajtaja (Tiszaluc, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1. Istállñ ajtaja rontás ellen festett kereszttel Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
2. Füstöskonyha bejárati ajtaja (Szenna, Somogy m.)
3. Tornác félajtñval, fűrészelt deszkakerìtéssel (Szenna, Somogy m.)
4. Lakñház bejáratának ajtaja deszkafaragással dìszìtve (Sárköz, Tolna m.)
Füzes Endre Ŕ Hoppál Mihály
ajtñ előtti boltozat: épìtmény, amelyet a lakñházak bejárata vagy a kamrák, istállñk ajtaja elé épìtenek,
de kerülhetett ugyanazon épület különféle helyiségeinek ajtaja elé is. Előfordul, hogy a szőlőbeli vagy a
lakñház udvarán épìtett pincék bejáratát, lejáratát is ajtñ előtti boltozattal védik. Különböző nevei: ambit,
ambitus, gádor, hambit, szélfogó. Széles körben elterjedt volt. Az Alföldön a → tornácok különféle formái a
lakñházaknál kiszorìtották. A Kisalföld falvaiban a lakñépületeknél alkalmazásuk tájilag jellemző és
általános volt a közelmúltig. Az ajtñ előtti boltozatok létrejöttét többféle funkcionális ok indokolta. Amìg
45
A, Á
a lakñépületek padlñszintjei a külső felszìnnél mélyebbek voltak, az ajtñ előtti boltozatok

pincegádorszerűen védték a bejáratot a beeső, befolyñ vìz ellen. Később egy másik előnyös tulajdonsága
került előtérbe. Tűz esetén a tetőszékig kinyúlñ ajtñ előtti boltozatokon még akkor is biztonsággal lehetett
a házbñl menteni, amikor a lángokban állñ tető leomlñfélben volt. Kétségtelen, hogy jñl szabályozta a
konyha légjáratát is. Erre utal a szélfogó elnevezése is. Az egyszerű falazott, sárbñl rakott, szögletes
változataitñl kezdve sokféle kisebb körzetekre esetleg jellemző formában készìtették, sokszor bonyolult
boltozási megoldásokkal, összetettebb dìszìtő tagozatokkal. Készült ülőfülkés, lőrésszerű oldalablakos
változatuk is. Igényesebb kivitelű formájú ajtñ előtti boltozataink kétségtelenül késő középkori
gyökerűek. Erre utal a sopronbánfalvai román-gñtikus eredetű templom ülőfülkés ajtñ előtti boltozata is.
Valñszìnű, hogy a 16. sz.-ban már szélesebb körben elterjedtek lehettek a Kisalföldön. A 19. sz. végén,
századunk elején néprajzi gyűjtésekben rögzìtett legkülönfélébb alakváltozatai általában barokkos-
provinciális kiképzésűek, bár némelyiknél jñval korábbi stìlusjegyeket is felelevenìtettek az épìttetők. Az
ajtñ előtti boltozatok, különösen ha ülőfülkés kiképzésűek voltak, a beszélgetés, látogatñ fogadásának,
búcsúztatásának a helyéül is szolgáltak. Erre utal a helyenként némileg tréfásan használt legényfogó
elnevezésük. A Kisalföldön és szomszédságában gyakorta a szőlőbeli pincék bejárata elé is a lakñházakon
alkalmazott, gazdagon tagozott ajtñ előtti boltozatokat épìtették. Az egykori Sopron, Moson, Pozsony m.-i
németség is széles körben használta az ajtñ előtti boltozatokat, csakúgy, mint a Nyitra, Pozsony, Trencsén
stb. megyék szlovák népe. A hazai ajtñ előtti boltozatokkal teljesen azonos szerkezeti, formai jegyeket
mutatñ példányok DK-Morvao.-ban is nagyon népszerűek voltak. Ŕ Irod. Pálos Ede: Rábaköz és Győr
vidékének népművészete (Népr. Ért., ill. Győri Állami Főreálisk. Ért.-je, 1911); Filep Antal: A kisalföldi
lakñház helye népi épìtkezésünk rendszerében (Ethn., 1970).
1. Ajtñ előtti boltozat lakñház utcai bejáratán (Halászi, Győr-Sopron m.)
2. Ajtñ előtti boltozatok lakñház udvari homlokzatán (Farád, Győr-Sopron m.)
46
A, Á
3. Ajtñ előtti boltozat lakñház konyhabejáratán (Ásványrárñ, Győr-Sopron m.)
4. Ajtñ előtti boltozat pincebejáraton (Gyarmat, Veszprém m.)
Filep Antal
ajtñkáva: a különböző épületeknél alkalmazott ajtñk tokja, kerete, rámája. Felső része a szemöldök,
szemöldökfa, két oldala az ajtófélfa, ráma, alsñ, padlñszintből kiállñ része a küszöb. Az ajtñkáva segìtségével
rögzìtik a falba a nyìlászárñ szerkezetet, ez tartja az ajtñszárnyat.
Füzes Endre
ajtñlék: → jég alatti halászat
akácfa (lat. Robinia pseudoacacia): az alföldi és dunántúli táj, utak, parasztudvarok és tanyák jellegzetes
fája. Felhasználása szűk körű, leginkább szerszámfát készìtenek belőle. Világviszonylatban az egyik
legelterjedtebb fafajta. Őshazájábñl, É-Amerikábñl a 17. sz. legelején dìszcserjeként, növénytani
ritkaságként került Eurñpába, a párizsi botanikus kertbe, de csak a 18. sz.-ban terjedt el tömegesen. Mo.-
ra az 1720-as években kerülhettek az első akáccserjék parkfának és szegélyfának. Az első akácfaerdőt
hadászati célbñl a komárom-herkályi erődìtmény köré 1750-ben ültette a katonai kincstár. A 290
hektáros telepìtés nagy érdeklődést váltott ki az akácfa iránt. Terjedéséhez hozzájárult az is, hogy a
következő évtizedekben a megfogyatkozott mo.-i faállomány pñtlására országos és helyi rendelkezések
láttak napvilágot. Nemcsak központilag szorgalmazták az ültetését, hanem földbirtokosok és
honoráciorok Ŕ köztük Tessedik Sámuel Ŕ is példamutatñan terjesztették. A század végén szñrványosan
már falvakban is dìszlett, de valñban nagymértékű elterjedése a következő századra esett, amikor a
DunaŔTisza közi futñhomok megkötésének, majd az → Alföld-fásìtás egyik legfontosabb növénye lett. Az
1865Ŕ95 közötti és az 1920 utáni nagy akácfaerdő-telepìtések szinte gyökeresen megváltoztatták az addig
fátlan pusztaságnak ismert Alföld képét. 1958-ban Mo. faállományának 15,8%-a, 201 051 ha volt akácos.
Ez a szám jñval több, mint Eurñpa más országainak akácfával beültetett összes területe. Az akácfa a
magyar parasztok kedvelt fája, szìvesen ültetik házuk köré. Ŕ Irod. Vadas Jenő: Az akácfa monográfiája
(Bp., 1911); Ernyey Jñzsef: Az akácfa vándorútja és megtelepülése hazánkban (Magy. Botanikai Lapok,
1926); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (szerk. Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).
Tessedik Sámuel akácfája Szarvason.
Kósa László
akadñtörés: → tiszaverés
akasztñs: → ritka cigánytánc
47
A, Á
akasztott ember: A magyar → népi hitvilágban hozzá fűződő legáltalánosabb → hiedelem az volt, hogy
kötele szerencsét hoz (pl. aki magánál hordja egy darabját, mindenben szerencsés lesz; a jñszág jobban
hìzik, ha megdörgölik vele; a tolvajnak segìtségére volt a sikeres lopásban stb.), másrészt ñvakodni kellett
tőle (nem volt szabad a határon átvinni, mert jég verné el a termést; temetésén nem volt szabad
harangozni, mert a harang ezáltal elvesztené jégeső-elhárìtñ erejét (→ vihar). Mind a két motìvum
összefügg a különleges halállal meghaltakhoz fűződő elképzelésekkel (→ még: kìsértet).
Pócs Éva
akasztott ember mája: → ijesztőmese
akciñközösség: olyan organikusan szerveződött csoport (→ munkaszervezet), amelynek célja valamilyen

tevékenység lebonyolìtása. Az akciñközösség alapja mindig valamely elvégzendő cselekmény, s ez
határozza meg az akciñközösség tagjainak számát, a cselekmény jellege pedig az akciñközösség tagjainak
legszükségesebb és lehetséges tevékenységi körét az akciñban. (→ még: munkaszervezet funkciñi, →
paraszti munkaszervezet) – Irod. Fél Edit: A társaságban végzett munkák Martoson (Népr. Ért., 1940);
Fél Edit: A magyar népi társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Szabñ Lászlñ: A társadalomnéprajz
alapvető kérdéseiről (Szolnok, 1970).
Szabó László
Aki motollát csinál, meghal!: → trufa az asszonyi lustaságrñl. Egy asszony, aki nem akar fonni, elküldi
férjét az erdőbe, hogy motollát faragjon neki. Maga más úton elébe kerül, elrejtőzik egy bokorba, s mikor
férje odaér, kiabálni kezd: Aki motollát csinál, meghal! A férj azt hiszi, isten szñlott hozzá (→ Gémes
Gál), s dolgavégezetlenül hazamegy. Az asszonynak nem kell többé fonnia. (→ rest fonñleány, a). (AaTh,
1405. Ellentett párja AaTh, 1380.) Indiai eredetű, reneszánsz novellagyűjteményekből Eurñpa-szerte
ismert történet. Nálunk a szájhagyománybñl szñrványosan került feljegyzésre.
Kovács Ágnes
Aki nem hiszi, járjon a végére!: → mesezárñ formula
akkordmunka: → szakmánymunka
akkulturáciñ: a kultúra változásának az a formája, amikor a fejlődés alacsonyabb szintjén állñ

társadalom egy magasabb szintű társadalomhoz kulturálisan hasonul. Ŕ Irod. The Social Science Research
Council: Acculturation (American Anthropologist, 1954); Smith, R. J.: Az amerikai etnolñgusok
akkulturáciñs kutatásai: a kialakulás és az újabb fejlemények (Műveltség és Hagyomány, VI., 1964).
Bodrogi Tibor
akñ: 1. űrmérték. Eredetileg egy bizonyos nagyságú, bor tartására szolgálñ (vasabroncsos) hordñt jelölt.
Az akñ országok, sőt városok szerint változñ nagyságú volt. Az egységes, tìzes számrendszeren alapulñ
mértékrendszer bevezetése előtt 1 akñ 32 → pintnek, azaz 51 mai liternek felelt meg. Általánosabb volt az
a mérték, amely az akñ nagyságát közel a mai → hektñ felének, fél hektñnak, 54,30 liternek tekintette.
Egy magyar akñ 64 → icce, azaz 32 pint. Ismeretesek voltak még a bécsi akó, pesti akó, soproni akó,
pozsonyi akó. A pesti és a pozsonyi akñ (seprő nélkül) 60 magyar icce, azaz 35,88 pint, vagyis 50,80 liter
volt. A soproni akó (seprő nélkül) 80 magyar icce, azaz másfél pozsonyi akó. A másfél pozsonyi akót a volt
magyar tengerparton baril néven önállñ mértékegységként ismerték. Az akñ mértékegységtől függetlenül
edény jelentésben is él. Tokaj-Hegyalján ma is ìgy nevezik a hektñnál kisebb, de a fél hektñnál nagyobb
űrtartalmú hordñkat. (→ még: borűrmértékek) – Irod. Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme
(Székesfehérvár, 1881); Kovách Géza: Adatok a szilágysági népi űrmértékek kérdéséhez (Ethn., 1949). Ŕ
2. természetbeni jobbágyszolgáltatás, melyet függetlenül a termés mennyiségétől, általában a kilenced
helyett szedett a földesúr (akñbúza, akñzab). Ezek az ún. akonális szolgáltatások, melyeket igyekeztek a
jobbágyok pénzen megváltani. A megváltási összeget általában akkor is fizetni kellett, ha adott évben nem
volt semmi termés. (→ még: hegyvám, → terményszolgáltatás) Ŕ Irod. Léderer Emma: Régi magyar
űrmértékek (Századok, 1923Ŕ24); I. Rákñczi György birtokainak gazdasági iratai 1631Ŕ1648 (Sajtñ alá
rendezte és a bevezető tanulmányt ìrta Makkai Lászlñ, Bp., 1954); Maksay Ferenc: Urbáriumok (Bp.,
1959); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16Ŕ17. századi Erdélyben (Bp., 1962).
Dankó Imre Ŕ Török Katalin
48
A, Á
akol, félszeres akol: korlátfákkal, sövénnyel, deszkával, → garáddal vagy még szilárdabb falazattal
körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú kerìtett terület, amelynek egyik végét, de gyakran két-három
oldalát is fedeles → szìn, félszer határolja. Az akol szarvasmarhák, lovak, juhok és sertések egykor téli,
újabban nyári épìtménye. A szìn rendszerint északnak, ÉK-nek háttal áll; a hosszanti, hátsñ oldala
deszkával, paticcsal, esetleg trágyával zárt. A lábakon állñ szìnnek gyakran a két rövid vége is fallal zárt,
és csak az akol udvara felé nyitott. Az akol eredetileg a nagyszámú állatot tenyésztő vidékeken a →
külterjes állattenyésztés legfejlettebb és egyben a legelterjedtebb épìtménye. Önállñ épìtménytìpus, sem
morfolñgiai, sem funkcionális tekintetben nem azonos a → karámmal, a kosárral, (→ esztrenga) az óllal és
a → hodállyal. Az akolban → jászol is áll, vagy az udvaron középen (kerekjászol), vagy a szìn alatt. A
kerìtésen egy vagy egymással szemben két nagy kapu van az állatok, ill. a takarmányt szállìtñ szekerek
részére. Az épìtmény mellé gyűjtötték össze az állatállomány téli takarmányát, és ott állt a pásztorok
kunyhója is. A szìn a csapadéktñl véd és a takarmányozást is elősegìti. Kerìtése mellett kút áll, a → vályút
belülre helyezik. Egy-egy akolban Ŕ annak nagyságátñl függően Ŕ néhány, vagy akár 200Ŕ300 nagyállatot
(lñ és szarvasmarha) is elhelyeznek. Amikor még téli szállásul (→ erdei szállás) használták, a → telelőkön
állt, újabban a nyári legelőkön találjuk, s a nyári védelmet szolgálja. A teleltetésre szolgálñ akolok a
hagyományos teleltetőhelyeken, ólaskertekben (→ szálláskert), tanyák mellett, kaszálñk szomszédságában,
erdőkben stb. álltak. Ŕ A karámbñl és szìnből állñ épìtményt ismerik az eurázsiai sztyepp nomadizálñ
népei. A magyarság is Ŕ annak ellenére, hogy az akol szñ szláv eredetű Ŕ az épìtménnyel a honfoglalás
előtt, a török népek körében ismerkedhetett meg. A két hasonlñ épìtménytìpus a honfoglalás után
összefonñdott. A 12Ŕ17. sz.-i magyar történeti források is szìnnel ellátott karám jelentéssel emlìtik. Széles
körben ismert a nagyarányú állattenyésztéssel foglalkozñ területeken, elsősorban az Alföld kiterjedt
pusztái szomszédságában. A Hortobágyon a szürke magyar gulya még napjainkban is akolban telel. Az
Északi-Középhegységben jobbára egyszerű épülettel összekapcsolt karámot értenek rajta. A Dunántúl
folyñmenti részein (pl. a Sárközben, a Szigetközben) és a Bakonyban, valamint Erdélyben is azonos
funkciñval ismert. Ŕ Irod. Szabadfalvi Jñzsef: Az akol tìpusa és funkciñja (Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1970).
Teleltető akol (Debrecen, Nagycsere. 1935)
Szabadfalvi József
akolkarám: → karám
akolñmester, akoló, borakoló, hordómérő, hordómester, akolñmester, akoló, borakoló, hordómérő,

hordómester: a falusi és városi közigazgatás évenként választott tisztségviselője, aki a → borbìrñ,
ritkábban a vásárbìró (→ vásárbìrñság) beosztottja volt. Feladatához tartozott a hordñk és kádak
űrtartalmának megállapìtása és hitelesìtése. Munkáját, az akolást, füzérlést az akófa segìtségével végezte,
tevékenységéhez tartozott a kocsmai borok elszámolásánál és a bordézsma beszedésénél a hordñk
lajstromba vétele is. A változatos formájú és sokféle mértékegységben mért hordñk űrtartalmának
49
A, Á
rögzìtésére a vámszedés és a → borkereskedelem különböző alkalmainál volt szükség, amikor is az

akolñmester a füzérlés eredményét a helyileg használt akñban (→ hegyvám) vagy akñra átszámìtott
űrmértékben adta meg. Az akolñmester hordñnként vagy az egész eladott, vámolt mennyiség után az évi
salláriumon felül akolópénzt kapott. Történeti adatok szerint a 16. sz.-ban már országosan általános
tisztség volt, s az akolñmesterek tevékenysége a mértékegységek egységesedésével, az állami ellenőrzés és
hordñhitelesìtés bevezetésével a 19. sz. folyamán szűnt meg. (→ még bìrñ) – Irod. Szendrey Ákos: A
közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).
Kecskés Péter
akolñpénz: → akolñmester
akñzab: → zabadñ
aksak: → ritmus
aktualizálás: a folklñralkotásokban a változtathatñ részek átalakìtása az előadás közvetlen

körülményeinek megfelelően. Pl. a népdal ismert kezdősorában a helység nevét éneklik:
Hotyka falu szép helyen van, Mert a templom középen van.
Egész műfajok (pl. a → párosìtñ és általában a szokásdalok) igen gyakran alkalmazzák:
Varga Bözsi tejet vitt, mind ellotyogatta, Utánament Szőke Feri, mind felnyalogatta.
Ritkábban a verses epika is él vele (pl. a betyárballadák). A prñzai műfajok közül a mondákban hősök és
események mñdosulnak ilyen mñdon, a mesében egyes mozzanatok változnak meg (pl. távìrñ,
gőzmozdony és egyéb modern kori tárgyak jelennek meg). Ez utñbbi rokon jelenség a
kellékmegváltozással. Az aktualizálás voltaképpen a variálódásban gyökerezik, s már az archaikus
műfajok ismerik. A kései műfajok is élnek vele, olykor a hagyományozás folyamatátñl csak részben
befolyásolt mñdon (→ katonadalokban a mindenkori hadvezetők nevét emlegetik, a → ponyvairodalom
minden darabja „legújabb”, a legutolsñ esztendőkben történt eseményről szñl). A folklñralkotások
rétegelmélete szerint nemcsak a nyelvi forma, hanem annak jelentése és használata is aktualizálñdhat.
Ellentéte a ritkább archaizálás. (→ még: alkalmi költészet, → állandñság, → előadás, → változat) – Irod.
Böckel, Otto: Psychologie der Volksdichtung (Leipzig, 1913); Krohn, Kaarle: Die folkloristische
Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Anderson, Walter: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951);
Bausinger, Hermann: Wirkendes Wort (Berlin, 1960); Voigt Vilmos: A szñlások változatainak szintjei
(Magy. Nyelvőr, 1971. 1. sz.).
Voigt Vilmos
Aladdin, bűvös lakat, csodalámpa: → varázsmese. Magyar változatai a → bűvös gyűrű (AaTh 560)
mesetìpustñl csupán bevezető motìvumokban térnek el: a hős a → mágikus tárgy (csodalámpa, bűvös
lakat) birtokába úgy jut, hogy egy varázslñ (kereskedő) megvásárolja őt szüleitől mint 7 éves gyermeket, s
leküldi egy barlangba, hogy számára azt felhozza. Aladdin (Lámek) azonban rájön a használatára (egyes
változatokban a hegy rácsukñdott s ő ott él további 7 évig kìgyñk társaságában, velük egy kìgyñkövet
nyalva), s hazaviteti magát az anyjához. Aranyláncon csüngő kastélyt és hozzá arany fákkal szegélyezett
arany hidat, a fákon éneklő arany madarakkal varázsoltat magának, s feleségül veszi a király leányát. A
varázslñ tudomást szerez meggazdagodásárñl, megjelenik álöltözetben, elcsalja a mágikus tárgyat az
asszonytñl, és azzal mindnyájukat egy távoli szigetre varázsolja. Aladdin hosszas vándorlás után (v.
varázsgyűrűje segìtségével) rájuk talál, felesége közreműködésével újra megszerzi a csodás lakatot,
visszavarázsolja a palotát, s a varázslñt elpusztìtja (AaTh 561). A számon tartott 16 magyar változat egy
ponyvafüzet (A megbecsülhetetlen lakat az afrikai Xa Xa barlangban. Hat képpel, Bp., 1882. Nyomatja és
kiadja Rñzsa Kálmán és neje; 1863Ŕ98 között három kiadásárñl tudunk, de korábbiaknak is kellett
lenniük, mert már a század elején feljegyzett Gaál-féle változat is ennek a származéka), ill. az
Ezeregyéjszaka ismert meséje jñvoltábñl meglehetősen egységes képet mutat. Még két ponyvaszöveget
ismerünk, de ezeken kìvül a rendelkezésünkre állñ szövegek tanúsága szerint további ìrott-nyomtatott
források is feltételezhetők. A számos hiedelemmotìvummal valñszìnűvé tett történetnek az ìrott
forrásoktñl távol állñ, feltehetően a szájhagyománybñl származñ változatairñl is tudunk, bár 19Ŕ20. sz.-i
magyar változatok ìrásos befolyásoltsága a szokottnál nagyobb. A tìpus Eurñpa-szerte ismert. A kutatñk
a perzsaŔarab mesevilággal, elsősorban az Ezeregyéjszaka szövegével szokták kapcsolatba hozni, melyet
valñszìnűleg a gyűjtemény francia fordìtñja, Galland maga gyűjtött Konstantinápolyban v. Szmirnában s
50
A, Á
fűzött a gyűjteményhez a 18. sz. elején. Ostrup a mesét egyiptomi eredetűnek véli. (→ még: varázslñ és
tanìtványa, a) Ŕ Irod. Banñ István: Baranyai népmesék (Bp., 1941; UMNGY II.); Thompson, St.: The
Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden,
1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische
Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔ Kovács Ágnes: Magyar népmesék (II., Bp.,
1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.Ŕ Tenèze, M. L.: Le
conte populaire français (II., Paris, 1964).
Kovács Ágnes
alagút: A mondák gyakori témája, hogy egyes távoli várakat, városokat, kolostorokat, alföldi csárdákat
titkos föld alatti alagutak kötnek össze. E mondák az egész népterületen elterjedtek, legsűrűbben É-Mo.-
on fordulnak elő, ahol többnyire II. Rákóczi Ferenc személyével kapcsolatban emlegetik, aki az alagútban
fordìtott patkñjú lovával menekült ellenségei elől. Mendemondák keringenek országszerte az alagutakban
elrejtett kincsekről. A Dunántúlon „török hagyás”-nak tartják a titkos alagutakat. Az alagutakrñl szñlñ
mondák Eurñpa valamennyi népének folklñrjában megtalálhatñk.
Dobos Ilona
alakor (lat. Triticum monococcum): kiveszőben levő búzaféle gabona. A búzánál jñval igénytelenebb: a
legszigorúbb hideget is kiállja, s a legkésőbbi, még a decemberi vetést is eltűri. Így a zordabb éghajlat
alatt is megterem, sovány talajon is. Hegyvidéken kb. 900 m-es magasságig sikerrel vethető. Termése,
melyet a búzához hasonlñ időben és mñdon aratnak, táplálkozásra és takarmányozásra egyaránt
alkalmas. Őrlés előtt azonban a szemre tapadñ polyvájátñl meg kell hántani. Szalmája igen szìvñs, tartñs,
ìgy nemcsak házfedésre és kötözésre felel meg kiválñan, hanem még kalapkészìtésre is. Termesztése szinte
az eurñpai termelőgazdálkodás kialakulásával egyidős: nyoma a neolitikum ñta Eurñpában és hazánkban
is kimutathatñ. Erdélyben csaknem korunkig termelik K-Mo.-on több történeti adat is bizonyìtja korábbi
rendszeres termesztését. Jelentősége, mely hajdan nagy volt, a keleti országrészekben is a termelékenyebb
gabonafajták elterjedésével erősen csökkent. Mind elnevezése, mind pedig elterjedésének részletei még
felderìtésre szorulnak. Ŕ Irod. Miscellanea Ethnologica (Tom. 1., szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947).
Takács Lajos
alakoskodás: az a tevékenység, melynek keretében az alakoskodñ álöltözet, mozdulatok és arcjáték,

esetleg álarc segìtségével valakit vagy valamit megjelenìt, „formáz”. Célja lehet mágikus-vallásos,
segìtségével megjelenìtik az ősöket, szellemeket, istenségeket vagy pedig utánzás, szñrakoztatás: a
szìnjátszñ tevékenység előfokának tekinthető. Maszkos alakoskodñk ábrázolása már a kőkori barlangi
rajzokon is feltűnik, s azñta is a tengerentúli primitìv technolñgiájú népeknél éppúgy megtalálhatñ, mint a
népi kultúrákban. Az alakoskodñk néha pantomimot adnak elő, táncot járnak, rituális cselekményeket
hajtanak végre, gyakran → dramatikus játékokat adnak elő tréfás, adománygyűjtő felvonulások
keretében, vagy házakhoz, ill. a mulatságok szìnhelyére betérve. Eurñpában a keresztény egyházak
kialakulásuk ñta rendelkezéseket bocsátottak ki a pogánynak tűnő rituális alakoskodás, főleg az →
állatalakoskodás ellen. Emellett egész Eurñpában különösen nagy szerepe van a férfiŔnői ruhacserének, a
növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodñk, ill. a fehér ruhás kìsértet-alakoskodñk megjelenésének.
A magyar nyelvben az alak szñ a 15. sz. ñta ismert „baba” értelemben, a 16. sz.-ban álarc értelemben is, a
17. sz.-ban igei formája általános, főleg a farsangi jelölésére használják. Legfőbb alkalma ma is a
farsangvégi alakoskodás, de más jeles napokon is szokásos, ìgy → Mikulás és → Luca napján, a
karácsonytñl vìzkeresztig tartñ időszakban (→ betlehemezés, → regölés, → gircsñzás), → pünkösdkor,
továbbá lakodalmak (→ lakodalmi alakoskodás), disznñtor (→ disznñtori kántálás), → szüret stb.
alkalmábñl. (→ még: álarcos játék, → halottas játék). – Irod. Ferenczi ImreŔUjváry Zoltán: Farsangi
dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1962); Dömötör Tekla: Naptári
ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964).
Dömötör Tekla
alakváltozás: mitolñgiai mesemotìvum (Thompson: Motif Index, Do-D699). A mese hőse hálás állatoktñl
(→ állatsegìtő) nyert toll, pikkely és szőrszál segìtségével szükség esetén madárrá, hallá és szarvassá tud
változni (AaTh 665), vagy átbucskázik a fején és állattá: lñvá, macskává, kacsává változik (AaTh 313,
318, 325), sőt szerelmesét is át tudja változtatni: kölestáblaŔöreg csősz (aratñ), kápolnaŔöreg pap, tñŔ
kacsa alakba (AaTh 313). Más mesékben az elpusztìtott hős vagy hősnő változik állattá és tárggyá: a
világszép nádszálkisasszony, akit vetélytársnője vìzbe taszìtott, hallá változik, ennek elpusztìtása után egy
51
A, Á
pikkelyéből aranyalmafa, a kivágott fábñl készült nyoszolya egyetlen forgácsábñl pedig ismét szép leány
lesz (AaTh 408). Hasonlñ változási sort (D610) találunk az → aranyhajú ikrek meséjében (AaTh 707),
akiket szintén anyjuk vetélytársnőjének anyja iparkodik elpusztìtani. Valñságos változási párbajt (D615)
tartalmaz a → varázslñ és tanìtványa, a c. mese (AaTh 325): egérŔmacska, galambŔkánya, gyűrűŔszép
legény, kölesŔkakas; végül a varázslñinas rñkává változik, s a kakast, korábbi mesterét elpusztìtja. A
hallá, madárrá és szárazföldi állattá valñ átváltozás és az ilyen alakban valñ utazás, küzdelem arra vall,
hogy a küzdő felek felsőbbrendű lények, akik a mesei világfelfogás három régiñjában: a levegőben, vìzben
és a földön egyaránt otthon vannak, és testük legkisebb részecskéjéből is képesek újjászületni. →
állatvőlegény, → Rñzsa és Ibolya → változni tudñ fiú, a) – Irod. Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1967); Erdész Sándor: Állattá változások a nyìrségi népi hiedelmekben (A
nyìregyházi Jñsa András Múz. Évkve, 1958); Diñszegi Vilmos: Samanizmus (Bp., 1962).
Kovács Ágnes
alapìtási mondák: kultúrjavak keletkezését magyarázñ epikus történetek, amelyeket a nép valñságként
fogad el. Mìg az → eredetmagyarázñ mondák természeti jelenségek keletkezését indokolják, addig az
alapìtási mondák mesterséges létesìtmények eredetére keresnek választ. Az alapìtási mondák többnyire
→ vándormondák, amelyek Eurñpa valamennyi népének folklñrjában megtalálhatñk. A magyar
mondaanyag főbb tìpusai: 1. Honalapìtás (→ csodaszarvas mondája). Ŕ 2. Városok, falvak keletkezése. Ezek
többsége nem monda, csupán olyan epikus történet, amelyben a valñság a sztereotip elképzelések
irányában mñdosul. Leggyakoribb tìpusai: a település helyén erdő volt, amelyet az őslakñk, akik ácsok
(vadászok, favágñk) voltak, fokozatosan irtottak ki. A falu első házai védett helyen (gödör mélyében)
épültek. Néhány esetben az alapìtást mesei motìvummal magyarázzák. Ilyen a Diñsgyőr alapìtásárñl szñlñ
monda: Diñs Pál vadászt álmában egy ősz emberke arra inti, menjen Nagyváradra és három napig üljön
annak kapujában, kìvánsága teljesül. A vadász Nagyváradon újra találkozik az álombeli öreggel, aki
megmondja, hogy az udvarában állñ diñfa alatt sok kincs van. Hazasiet, kiássa, s e kincsből épül fel
Diñsgyőr. A megálmodott kincs az eurázsiai folklñr gyakori motìvuma. Ŕ 3. Várak, templomok épìtése
különleges körülmények között. a) Állat jelöli ki a megfelelő helyet (→ Szent Lászlñ: a váci székesegyház
alapìtása. Soproni változata: az arra utazñ püspököt egy kecske vezeti nyomra, aki a bokorban
kincsesládikñt talál, amelyből templomot alapìt.) E mondakör Eurázsiában elterjedt, Eurñpán belül
különösen a skandináv országokban gyakori. b) Kijelölik az épület helyét, az épìtőanyagot azonban
éjszaka angyalok (hollñk) új helyre hordják (Hollñkő várának épìtése). Az eurñpai folklñrban elterjedt
motìvum. c) Amit nappal épìtenek, éjszaka leomlik Ŕ ezért befalaznak valakit (→ Kőműves Kelemenné).
d) Kegyetlen úr (úrnő) a vár épìtőit kìnozza, ezért holta után sem nyughat. Éjszakánként az arra járñk
látják megjelenni, hallják siránkozását (Vörös Márta, a Leányvárat épìttető két gonosz nővér mondája
Pest megyében). e) A hős csodálatos körülmények között megmenekül, ezért fogadalombñl templomot
épìttet. Ez a motìvum a szentek legendáiban is gyakori. Ŕ 4. Birtokalapìtás. a) Karthágñ-tìpusú mondák. A
király annyi földet ad alattvalñjának, amelyet az egy nap alatt körüllovagol. b) A király kocsijábñl kiesik
a kerékszög, hűséges alattvalñja ujjával tartja meg a kereket Ŕ ezért birtokadományt kap. c) Egyszerű
ember (juhász, kondás) különleges szolgálatot tesz a királynak (megmutatja az utat vagy megvendégeli az
→ álruhás hőst), ezért birtokadományt kap. Ŕ 5. Mesterséges halmok, árkok, csatornák keletkezése. (→
Csörsz-árka, → halom, Testhalom) Ŕ 6. Bányák keletkezése. Egy pásztor tüzet gyújt és ìgy fedezi fel
Brennbergbánya szenét (Sopron m.). Ŕ 7. Egyéb mesterséges létesìtmények keletkezéséhez fűződő mondák
(jáki „ördögkövek” mondája). Az alapìtási mondák néhány tìpusa a nép között máig is elterjedt. (→ még:
történeti monda, → épületmonda) – Irod. Tolnai Vilmos: Karthágñ-féle birtokszerzési mondák (Ethn.,
1904); Binder Jenő: Álom a hìdon levő kincsről (Ethn., 1920); Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda
tìpusok és tipikus motìvumok (Ethn., 1922); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923Ŕ
26); Strömbech, D.: Die Wahl des Kirchenbauplatzes (Humaniora, New York, 1960).
Dobos Ilona
álarc: tárgy, amely arra szolgál, hogy hordozñjának külsejét átalakìtsa, egyéniségét megváltoztassa,
segìtségével az álarcot hordozñ idegen lényt testesìtsen meg. Eltakarhatja az arc egy részét, az egész arcot
vagy az egész fejet is, sőt járulékos viselettel a testet is. Készülhet fémből, bőrből, fábñl, textìliábñl,
növényi anyagokbñl, tollakbñl, papìrbñl stb. álarcot használnak a vadászatnál az állatok félrevezetésére, a
halottkultusznál, mindenféle mágikus-vallásos szertartásokban, továbbá az → alakoskodásnál, → álarcos
játékoknál, → népi szìnjátszásnál. A világ csaknem minden népe használ álarcot, maszkot, ahol nincs
álarc, ott az arc festése helyettesìti. Ŕ A magyar népi kultúrában az Eurñpa nagy részében ismert fa
álarcok csak kis szerepet játszanak, helyette bőrből, továbbá nem maradandñ anyagokbñl készült
improvizált álarcokat találunk. Fa álarcot használtak a hétfalusi csángñk → boricatáncában, bőr álarcot
hordtak néha a székelyek betlehemes játékának (→ betlehemezés) pásztorai. Úgy tűnik, hogy a honfoglalñ
52
A, Á
magyaroknál a temetési álarcoknak volt szerepe. Egy honfoglalás kori sìrban a csontváz koponyáján
bőrlepel nyomai voltak, a szem és a száj helyén négyszögletes ezüstlemezek. Hasonlñ halotti álarcokat az
obiugorok szinte napjainkig használtak. Ŕ Ma hazánk területén a mohácsi délszlávok (sokácok) farsangi
álarcai fa álarcok, melyeket a busójárás alkalmábñl használnak. Az álarcviselés legfontosabb alkalmai a
farsangon kìvül → Mikulás napja és → Luca napja. – Irod. Horger Antal: A hétfalusi csángñk
boricatánca (Ethn., 1899); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Földes Lászlñ: A
Néprajzi Múzeum busñmaszkjai (Népr. Ért., 1948); Dienes István: A Bashalmi (Szabolcs-Szatmár m.)
honfoglaláskori magyar temető (Arch. Ért., 1957); Mándoki Lászlñ: Busñmaszkok (Janus Pannonius
Múz. Évkve, 1961); Ujváry Zoltán: Kecskemaszkos szokás Hajdúdorogon (A Debreceni Déri Múz. Évkve,
1965); Ujváry Zoltán: Un masque d’animal d’origine slave dans les coutumes populaires de la Hongrie
Orientale (Slavica, 1967); Dömötör Tekla: Masken in Ungarn (Masken und Maskenbrauchtum aus Ost-
und Südosteuropa, Basel, 1968).
Dömötör Tekla
álarcos játék: az → alakoskodásnak, → népi szìnjátszásnak az a tìpusa, melynek szereplői álarcot

viselnek. Az álarcrñl felismerhető az általuk ábrázolt alak jellege, neme, életkora, foglalkozása, esetleg
lelkiállapota is. Az álarcos játéknak nagy szerepe van a primitìv kultúrájú társadalmakban: álarcos
játékok segìtségével jelenìtik meg az ősöket, elhunytakat, álarcos játékot játszanak gyakran a → kalandos
társaságok tagjai, az → avatásnál is gyakran találunk álarcos játékot. Az álarcos játék gyakran →
állatalakoskodás Eurñpában éppúgy, mint más világrészekben. Az álarcos játéknak nagy jelentősége volt
a szìnjátszás és az irodalmi dráma kialakulásában, az eurñpai tragédia és komédia egyaránt az álarcos
játékbñl fejlődött ki, a történelem során több alkalommal is. Ŕ Az álarcos játéknak a félnépi
szìnjátszásban, a vásári komédiában is fontos szerepe volt. Az álarcos játék legfontosabb alkalma
hazánkban a → farsangi ünnepkör, de más naptári ünnepeken is találunk álarcos játékot éppúgy, mint →
lakodalom alkalmábñl, → Luca napján és → Mikulás napján stb. álarcos játékot nemcsak a paraszti
kultúrákban, hanem a késő középkor és a barokk udvari és polgári ünnepségein, valamint az újkorban is
találunk, hivatásos komédiások éppúgy előadhatnak ilyeneket, mint nem hivatásos előadñk a maguk
szñrakoztatására. Ŕ Irod. Székely György: Szìnjátéktìpusok leìrása és elemzése (Bp., 1963); Dömötör
Tekla: A népi szìnjátszás Eurñpában (Bp., 1966); Dömötör Tekla: Népi szìnjátéktìpusok (Műveltség és
Hagyomány, Debrecen 1968).
Álarcos játék: Húshagyñkeddi maskarák (Moha, Fejér m., 1970)
Dömötör Tekla
alattság: → hajñvontatñ kötél
aldeszka: → aljsövény
áldomás: a közösségben végzett munka befejezésekor, adásvételkor, valamilyen tisztség választásakor a

résztvevők közös ivása-evése. Az áldomásra az első példát 1150-ből ismerjük: „in eodem loco, more
paganismo, occiso equo pinguissimo, magnum aldamas, fecerunt”. Nem sokkal később Anonymusnál ìgy
találjuk: „gavisi sunt magno gaudio valde, et more paganismo fecerunt aldumas”. Az áldomás első ismert
fajtája a győzelmi áldomás, amelyre több példát hoz Anonymus is. A korai adatok tanúsága szerint az
áldomás gyakran → áldozatot is jelentett, majd fokozatosan valamilyen eseményt lezárñ lakomát. Az
emlìtetteken kìvül az áldomás még számos alkalomhoz kapcsolñdhatott: szerződéskötéshez,
örökösödéshez, bìrñválasztáshoz, pásztorfogadáshoz, mesterré avatáshoz, legényavatáshoz vagy
haragosok kibéküléséhez. Valñjában minden olyan alkalomhoz, amikor a résztvevők az örömet, hálát,
köszönetet, megelégedést stb. áldomásban juttathatják kifejezésre. Házépìtéskor, a közös munka
elkezdésekor a gazda ìgy köszönti a résztvevőket: „Legyen hála az Istennek, hogy felvirrasztott minket.
Adjon az Isten erőt, egészséget, hogy ezt a munkát békességbe bevégezzük. Isten álgyon meg
53
A, Á
mindnyájunkat!” A házépìtés befejezésekor ìgy köszöntött a gazda: „Legyen hála az Istennek, hogy a
munkát elvégezhettük. Kìvánom, hogy az Isten adjon erőt, egészséget mìg élünk; határainkba, mezeinkbe
bő áldomást, ha pedig az Isten valamelyikünket kiszñlìt ebből a világbñl, adja meg az örök boldogságot.
Szìvemből kìvánom, hogy Isten álgyon meg mindnyájunkat!” Közmunka (pl. → forrástisztìtás) és közös
munka (pl. → kaláka) esetén is járt áldomás. Adásvételkor az eladñ fizette, néha a vevő a
megállapodásban ki is kötötte. Ŕ Irod. Szendrey Ákos: Les libations dans les coutumes hongroises
(Nouvelle Revue de Hongrie, 1935).
Tárkány Szücs ErnőŔUjváry Zoltán
áldomáspohár: → tizedbecs
áldozat: a → kultusz egyik legjelentősebb cselekménye, valamely istenségnek, természetfeletti lénynek,

elhunyt ősöknek, halottaknak, természetfeletti erőnek felajánlott adomány. Kezdetleges kultúrákban
éppúgy fellelhető, mint fejlett vallási rendszerekben. Hátterében az a hit áll, hogy az áldozat kényszerìtő
hatással van a természetfelettire, mely azt valamilyen mñdon viszonozni kénytelen, tehát elsősorban a
félelem, létbizonytalanság hozta létre, amely ìgy kìvánta kiengesztelni, maga felé fordìtani az ismeretlen
erőket. A természetfelettieket illeti mindenből az első: az elsőszülött gyermek, a termények elseje. A
hálaadñ, könyörgő, engesztelő stb. áldozat mélyén egyaránt ilyen elképzelések lappanganak. Az áldozat
felajánlása megsemmisìtés által történhet. Az embert vagy állatot megölik, az áldozati növények
elhervadnak, a tárgyakat összetörik, elégetik stb. Fejlettebb vallási rendszerekben a megsemmisités
helyett az áldozati tárgy az istenséget képviselő testület, pl. az egyház tulajdonába mehet át. Az áldozat
lehet véres vagy vértelen, termények, emberek által készìtett ételek, tárgyak, füst (tömjénezés), de
áldozatnak számìthat az önsanyargatás vagy öncsonkìtás, a haj levágása, a nemi élettől vagy ételtől-italtñl
valñ megtartñztatás is. Ŕ A kereszténység felvétele előtt a magyarok vallásában is nagy szerepe lehetett az
áldozatnak, a magyar áld szñ alapszava valñszìnűleg finnugor kori örökség, a 12. sz. ñta szerepel ìrásos
emlékekben éppúgy, mint származékszava, az áldomás. Az áldozik, áldozás szavakat a 14. sz.-tñl
feljegyezték. Már Ipolyi Arnold s utána mások is rituális emberáldozatnak fogták fel a krñnikának azt az
értesìtését, hogy a honfoglalñ magyarok vezérét, → Álmost az új hazába valñ érkezés előtt megölték.
Állatáldozatrñl is megemlékeznek latin krñnikáink, a magyaroknál a legelőkelőbb áldozati állat a fehér lñ
lehetett, mely az obiugoroknál még a 19. sz.-ban is értékes áldozati állatnak számìtott. Pl. az Anonymus-
krñnika 16. fejezetében olvashatjuk: mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve
le, nagy áldomást csaptak. A lñáldozat az indoeurñpai nyelvet beszélő népeknél is fontos szerepet játszott.
Ŕ A kereszténység felvétele után, mint a törvénykönyvek, rendelkezések bizonyìtják, az áldozatbemutatás
pogány formái titokban éltek tovább, vagy pedig „keresztény” formát öltöttek, az elhunytak lovát pl. nem
ölték le, hanem az egyháznak ajándékozták. Ŕ A népszokások és népköltészet fenntartotta az →
épìtőáldozat, a halottaknak bemutatott áldozat emlékét (→ halotti tor), a szentnek tartott források körüli
fákra napjainkig is aggatnak rongyokat, szúrnak hajtűket, a forrásokba pénzt dobálnak, az állat vagy
ember alakú → sütemények, fonott kalácsformák is régi áldozat emlékét őrizhetik, éppúgy, mint a →
tűzbe hajìtott étel, a földre loccsantott bor. Az áldozatbemutatás katolikus formái közé tartoznak a
templomokban, → búcsújárñhelyeken találhatñ, nemesfémből, viaszbñl vagy más anyagbñl készìtett →
fogadalmi tárgyak, (offerek), feliratos táblák, emberi testrészeket vagy állatokat utánzñ tárgyak,
viaszgyertyák stb. Ŕ Irod. Rñheim Géza: A kazár és a magyar nagyfejedelem (Ethn., 1918); Szendrey
Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről.
A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. Ŕ Kurszán és Kurszán Vára (Bp., 1959).
Dömötör Tekla
al-dunai székelyek: a Pancsova melletti Hertelendyfalva, Sándoregyháza (korábban Nagygyörgyfalva),

Székelykeve (korábban Gyurgyevñ, Rádayfalva) magyar lakñi (ma Jugoszláviában). Eredetileg →
bukovinai székelyek, akiket 1883-ban telepìtettek társadalmi összefogással mai lakñhelyükre. Falvaik az
Al-Duna árvìzveszélyes lapályára épültek. Az első esztendő árvizei miatt a telepesek egy része visszatért
korábbi hazájába, a többség azonban helyben maradt. Népi kultúrájuk, nyelvi elzártságuk miatt sok
archaikus vonást őriztek meg. Ŕ Irod. Thomka Viktor: Egy aldunai székely község szociográfiája (Magyar
Kisebbség, 1939); Oberding Jñzsef György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi
vázlata (Kolozsvár, 1939); Sántha Alajos: A bukovinai magyarok története (Kolozsvár, 1912); Ujváry
Zoltán: Népdalok és balladák egy aldunai székely községből (Debrecen, 1968).
Kósa László
54
A, Á
Alexander és Ludovicus, Amicus és Amelius: novellamese, a megszñlalásig hasonlìtñ két testvér (barát)
kalandos története. Cselekménye: hét bölcs mester tanìt egy fiút, aki hét év után nagy tudománnyal tér
vissza a szülői házba. Megérti a madarak beszédét és elmondja apjának. Így tudja meg, hogy nagy úr lesz,
apja elébe hozza majd a mosdñvizet, anyja a törülközőt. Apja ezt hallva, vìzbe taszìtja. A fiú, Sándor
(Alexander) megmenekül, inasnak áll be a királyhoz. Megbecsülik, mert a madarak beszédét megértve
segìt a királyon. Előkelő ifjú, Lajos (Ludovicus) érkezik az udvarhoz, aki pontos hasonmása a hősnek.
Barátok lesznek. Sándor később vitézsége által elnyeri a királylány kezét és király lesz. Barátja megkéri,
hogy vìvjon meg az ő képében egy bajnokkal, mert csak ìgy nyeri feleségül választottját. Helyet cserélnek,
s Lajos, a barát az esküvőn helyettesìti Sándort, Sándor pedig legyőzi a lovagot. Sándort felesége egy
bűntársával megmérgezi (leforrázza) (→ Csonka pajtás és Sánta pajtás), de életben marad és
nyomorékon (sebesen, bélpoklosan) felkeresi barátját, Lajost, aki szìvesen látja. Álom (látomás, hang)
tudatja, hogy barátja gyermekeinek vére meggyñgyìtja. Lajos feláldozza gyermekeit, Sándor meggyñgyul
és a gyermekek is életre kelnek (→ hű szolga). A bűnös feleséget és társát megbosszulják. A fiú fényes
kìsérettel felkeresi szüleit, akik a madarak jñslata szerint elébe viszik a mosdñtálat és a törülközőt (AaTh
516 C.). Igen hasonlìt a → madarak nyelvét értő fiú, a (AaTh 517) meséjéhez, ezért gyakran össze is
vonják a két tìpust. Mindkettő forrása a → Ponciánus histñriája (Historia Septem Sapientum) c.
népkönyv, amelynek XV. számú története Ŕ BolteŔPolivka véleménye szerint (I. 323) Ŕ a két önállñ mesét
fűzi egybe. Alexander és Ludovicus története a középkor kedvelt legendája, ill. meséje volt. Első nyomait
már egy 11. sz.-i latin nyelvű francia epistolában is felfedezték. A 12. sz. elején Amicus és Amelius
élettörténetéről egy latin nyelvű legenda szñl, ugyanis a r. k. egyház szentjei sorába is bekerültek. (Egyik
kalandjuk szentföldi zarándokút.) Mo.-ra Ponciánus histñriájával került. Eddig hat változata ismeretes.
Az első kettő a múlt század közepén jelent meg: A bölcs királyfi (Erdélyi János: Magyar Népmesék, Pest.,
1855), és Világbìrñ Nagy Mátyás (Gál György magyar népmesegyűjteménye, I. Pest, 1857). Valamennyi
magyar változat Ponciánus hatását mutatja. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder-
und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Rösch, E.: Der getreue Johannes (FFC 77,
Helsinki, 1928); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, IX., Bp., 1960); Béres András: Rozsályi
népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).
Nagy Ilona
Alexics György (Arad, 1864ŔBp., 1936): román származású nyelvész, irodalomtörténész. 1891Ŕ1922
között a Keleti Akadémia tanára. 1897-től a bp.-i egy.-en a román nyelv és irodalom magántanára. A
forradalmak idején tanúsìtott baloldali magatartása miatt 1920-ban megfosztották az előadás jogátñl.
1922-ben ment nyugdìjba. Folyñiratokban és önállñan számos, a román nyelvvel és irodalommal, a
magyarŔromán nyelvi kapcsolatokkal foglalkozñ cikke és tanulmánya jelent meg magyarul és románul.
Népmeséket fordìtott románbñl magyarra. Széles látñkörű, tárgyilagos összehasonlìtñ tanulmányt ìrt a
magyar és román népballadák kapcsolatairñl (Ethn., 1897).
Kósa László
alfalusiak: a történeti Baranya m. DK-i szögletében, az ártérben, ill. az ártér peremén megtelepedett
Béllye, Laskñ, Darñc, Kopács középkori eredetű magyar községek lakñi által saját maguk megjelölésére
használt csoportnév. A → Drávaszöggel vagy a → Hegyaljával együtt az I. világháború ñta Jugoszlávia,
Horváto. része.
Filep Antal
alfelügyelő: → vásárbìrñság
Alföld, Magyar Alföld, Nagyalföld: a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén
fekvő, homokvidékekkel, löszhátságokkal és vìzjárásokkal tagolt sìkság. Nagytájai a → DunaŔTisza-köze,
a → Tiszántúl, a → Bánság. Az Alföld neve a központi magyar tájszemléletből adñdott. Mai jelentése a
középkor végén kezdett kialakulni. Azelőtt általában az országot igazgatñ központoktñl délre fekvő
alacsonyabb országrészeket jelölte változñ fogalmi tartalommal az északra eső → Felfölddel szemben. Ŕ A
honfoglalñ magyarság az Alföldön elsősorban a folyñk mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi
hiány pñtlására IV. Béla az Alföld középső területeire telepìtette le a → kunokat. A 13. sz. végére
megszilárdulñ alföldi településhálñzat viszonylag sűrű aprñfalvas táj képét mutatja. A következő évszázad
derekátñl a jobbágyi szabad költözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg az
Alföldön: egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozik a → mezővárosi fejlődés, melyet
azonban a török hñdoltság megzavar. A kétszáz esztendeig tartñ török háborúk elsősorban a déli és a
középső területeket sújtották. A településszerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, ill.
55
A, Á
korábbi állapotához képest átrétegződött. Új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki. A sìkság viszonylag
egyhangú domborzati viszonyai mellett ez a nagy változás az oka, hogy az Alföldön jñval kevesebb
kistájat találunk, mint más nagytájainkon. A déli részek magyar lakossága teljesen elpusztult vagy
északabbra, menekült. (→ Kiskunság, → Hajdúság) A középső területek népessége nagyobb településekre
és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hñdmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd (→
Háromváros, kun városok stb.). Viszonylag bolygatatlan népességű falvak csak a Duna árterében (→
Kalocsai Sárköz), a Tisza középső folyásának védelmében, a bihari → Sárréten, valamint az É-
Tiszántúlon maradtak. A pusztán maradt területek benépesìtésében a 18Ŕ19. sz. folyamán az egész
magyar nyelvterület részt vett. D-dunántúliak költöztek → Bácska nyugati és középső vidékeire, a
Kiskunság déli és a D-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hñdmezővásárhely, Makñ, Orosháza). A
Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nñgrád, Heves, Pest megye) és a Jászságbñl népesült be a kun
puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada)
és a D-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire É-Tiszántúlrñl és
Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesìtésében a 18. sz. végétől részt
vett a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott ref. népe is. A Bánság újkori
magyarsága elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből
került ki a 19. sz. folyamán. Az Al-Duna mellé 1883-ban → bukovinai székelyeket is telepìtettek (→ al-
dunai székelyek). Ŕ Az Alföld újkori benépesìtésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A
török hñdìtñk elől menekülő szerbek a 14. sz. végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a
magyar királyoktñl és a D-mo.-i földbirtokosoktñl. Legnagyobb tömegben 1691-ben a sikertelen
törökellenes felkelés után költöztek be a D-alföldi megyékbe, de a 18. sz. első felében a BajaŔSzegedŔArad
vonaltñl délre húzñdtak vissza. Államilag szervezett vagy támogatott telepìtési akciñk során keletkeztek a
Bácska és a Bánság összefüggő németlakta területei. Német lakosság került az Alföld számos pontjára:
Nagykároly vidékére, a Pest-környék sìksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A
Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány
emberöltő alatt elnémetesedtek. A II. világháborút követő kitelepìtés a jugoszláviai németeket lényegében
teljes egészében, a mo.-iakat részben érintette. A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban
azonban a középső vidékekről származñ lakossággal magánföldesúri telepìtéssel és önkéntes
vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlováklakta
helységei a 18. sz. elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18Ŕ19.
sz.-ban ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyìrségi szlovák folt,
valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. A románok kis részben szervezett
telepìtés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. sz. végétől a K-Tiszántúl
sìksági részén, ill. a Bánság keleti és középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a
szlovákokkal egyidőben odaköltözött ukránoknak (ruszinok) és a Bánságban az 1740-es években
Olténiábñl a török elől menekült bolgároknak is. Ŕ Az Alföld, a magyar népterület központi része, a
középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről
tanúskodik a 15Ŕ16. sz. fordulñján a D-Tiszántúlon és É-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági
újìtás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenìtett
lakñszoba. A 17Ŕ19. sz.-ban az alföldi városokban kialakult jellegzetes parasztpolgári kultúra Ŕ olykor
provinciális vonásai ellenére is Ŕ fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. Jñllehet a 19.
sz.-ban a dunántúli területek sok tekintetben átvették ezt a vezető szerepet, az Alföld a kulturális
jelenségek és elemek befogadásában, ill. északra és keletre történő továbbìtásában továbbra is nyitott és
aktìv maradt. A jobbágyfelszabadìtás, a hatalmas vìzrendezések és legelőfeltörések gyökeresen
átalakìtották külső képét, és sok tekintetben más életfeltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a
hagyományos gazdálkodás (földművelés és állattartás) fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése
jellemezte, amely elsősorban a nagyméretű tanyásodásban jelentkezett. A szegényparasztság, ahol a
természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakìtásával
teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket (gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés a DunaŔTisza közén
és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyìrségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán,
hagyma Makñn, korai zöldségtermesztés Gyula és Szentes környékén stb.). A déli területek telepeseinek
szegénysége előbb dohánykertészetekben, majd a belterjes növénytermesztés mellett elsősorban a
földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a legöntudatosabb alföldi proletárréteg, a →
kubikosság. A kapitalizmus kibontakozása az alföldi parasztság termelési ismereteinek és műveltségének
jelentős gyarapodását eredményezte, de több nagy tájjal ellentétben nem hozta magával a népviselet és a
dìszìtőművészet felvirágzását. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Alföld (Magy. Nyelv, 1916); Veres Péter: Az
Alföld parasztsága (Bp., 1939); Tálasi István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái
(Alföldi Tudományos Intézet Évkve, I., Szeged, 1946); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955);
Fél EditŔHofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971).
56
A, Á
1. Szeged környéki tanyák (Csongrád m.)
2. Csikñs (Hortobágy)
3. Oromzatos ház (Békés, Békés m.)
4. Gazdaház (Vésztő, Békés m.)
57
A, Á
1. Tanya
2. Munkásház (Vésztő, Békés m.)
3. Dűlőút Gyula és Siñrét között
4. Behavazott tanya (Gyula-Bánom, Békés m.)
Kósa László
Alföld-fásìtás: gazdasági törekvés, amely a középkor végétől fokozatosan fátlan pusztává lett Magyar-
Alföld erdősìtését tűzte ki célul. A honfoglaláskor és a következő századokban az Alföld erdős-ligetes
sìkság volt. A népesség folytonos gyarapodása, amely újabb és újabb területek szántñföldi művelését tette
szükségessé, a tervszerűtlen erdőirtás, a középkor végi mezővárosi fejlődéssel megindult
lakosságkoncentráciñ, majd a török hñdoltság megközelìtően kétszáz esztendős hadi pusztìtása azonban
gyökeresen átalakìtotta arculatát, a 18. sz.-ra nagy területei fátlan sìkságokká váltak. Ilyen állapotban
„fedezte fel” a magyar és a német romantika. Petőfi és Lenau költészete nyomán a korabeli Alföldkép
mélyen beleivñdott mind a hazai, mind a Ny-eurñpai közvélemény tudatába. Már a 18. sz. folyamán több
tudományos értekezés és beadvány foglalkozott a mo.-i erdők pusztulásával és a fátlan Alföld kérdéseivel:
58
A, Á
Krámer János György soproni orvos (1739), Skopek Ferenc pesti jegyző (1755) stb. szakmunkái. Vedres
István szegedi mérnök ìrása (1795) pedig a homokfásìtást szorgalmazta. Tessedik Sámuel Szarvason a
szikes talajokat javìtñ erdősìtéssel foglalkozott (1804) (→ még: digñzás). A 18. sz. végétől a reformkorba
nyúlñan számos tanulmány és gazdasági szakmunka, közügyként vetette föl az Alföld, de különösen a
homokvidékek erdősìtésének szükségességét. A katonai kamara már korábban is telepìtett erdőt
hadászati célokbñl 1728 után a Bánságban, 1750-ben Komárom vára mellett (→ akácfa), 1791-ben és
1807-ben pedig ogy.-i törvények születtek a fásìtás és homokkötés támogatására. Az Alföld-fásìtás ügyét
sürgetően az 1863. évi nagy aszály vetette föl, azonban az 1879. évi erdőtörvény csekély eredményeket
hozott. A század utolsñ negyedében az akácfa terjedt el nagyobb arányban, és erre az időre esett a DunaŔ
Tisza közi homoki gyümölcsösök alapjának kialakulása is. Az alföldi erdőtelepìtést előìrñ 1923. évi XIX.
tc. hatására Ŕ melyet a trianoni békeszerződéssel elvesztett nagy erdőségek sürgős pñtlására hoztak Ŕ vett
nagyobb lendületet az Alföld-fásìtás. Teljesen átalakìtotta az Alföld hagyományosnak tartott képét, és a
korábbitñl eltérő táji adottságokat biztosìtott a paraszti gazdálkodásnak is. (→ még: erdőgazdálkodás, →
gyümölcstermesztés, → irtás, → vìzmentesìtés) – Irod. Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939);
Magyar Pál: Alföldfásìtás (Bp., 1967).
Kósa László
alföldi bútor: a formaadás és a dìszìtőìzlés tekintetében igen egységes. 1. Az alföldi bútoron belül a
régiesebb szerkesztésű bútorok szerepe a 19. sz.-ra jñrészt visszaszorult, és csak egyes
reliktumterületeken maradt meg, ìgy pl. a → dikñ vagy a lécvázas → szék és → karosszék esetében.
Többnyire egészen a 20. sz.-ig általános marad viszont az → asztalszék használata. Mindezek helyi
barkácsolñk munkái voltak. Ezzel szemben az → ácsolt láda, melynek kereslete nagyjábñl a 19. sz.
derekáig tartott, általában az Alföldön kìvül eső készìtőközpontokbñl érkezett. Így Gömörből a felföldi
jellegű ácsolt láda, ez a DunaŔTisza köze mellett a Tiszántúl nagy részére is eljutott, egészen a debreceni
vásárokig. Másrészt Debrecenig szállìtották el a bihari ácsolt ládát. Helyi készìtőközpont működött a
Déli-Tiszavidéken (→ békéscsabai bútor) és Szatmárban. Ŕ 2. Szűkebb értelemben az alföldi bútor
kifejezést általában az alföldi → asztalosbútorra szokás érteni. Ennek jellemzője a szìnes → virágozás
egyeduralma, itt az alárendelt szerepű faragás, ill. az → áttört bútor is szìnesen festett. Több bútorfélénél
sajátos helyi tárgyformák is kialakultak. A → gondolkodñszék tìpusú karosszék pl. határozottan az
alföldi városok és nagyobb községek jellemző, családfői bútora. Ugyancsak az Alföldön érte el fejlődése
csúcsát a dìszesen faragott keretű → falitükör. Az alföldi bútor központjai közül a legszámottevőbb
Debrecen volt. A → debreceni bútor kialakulása a 17. sz.-tñl követhető nyomon, dìszìtése a korstìlusnak
megfelelő. A 18. sz. második felétől egymás után bontakozott ki a nagyobb helységek önállñ stìlusa. A
Déli-Tiszavidéken az egyik legjelesebb a → hñdmezővásárhelyi bútor. Ezek a többi központra is hatást
gyakoroltak, ìgy a békéscsabai és a tñtkomlñsi bútorra. Elsősorban a Duna menti bútorstìlusok
kibontakozására hatott a → komáromi bútor, ìgy a → bajai bútor, a → kalocsai bútor indìtásánál. A
korai → tiszafüredi bútoron is ez a hatás érződik. A felföldi ösztönzések kisebbek és későiek, ìgy az egri
bútoré Tiszafüred esetében. Ŕ Irod. Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K. Csilléry Klára: A
magyar nép bútorai (Bp., 1972).
K. Csilléry Klára
alföldi cifraszűr, kun cifraszűr: leghosszabb volt a magyar → szűrök között, gallérja viszont országos
viszonylatban a legkisebb. Részei téglány alakúak. Az ujját nem öltötték fel, de esetleg bekötötték vagy
bevarrták. A szűr alját tenyérnyi ép, ill. szövött szélű sávval, aljtoldással szegték kopás ellen. A toldás
vonalát szìnes nemezből készült csipke (→ cigula), a csipke varrását pedig sodrás takarta. A csipkéket
szokás volt előbb egyetlen, aztán 2Ŕ3 rétegben is toldani. Az ilyen szűröket e csipkesorok után nevezték
egy-, két- vagy háromsorosnak. A csipkék fölött lassan kialakult a hìmzés. Mivel motìvumai kizárñlag
virágok Ŕ leggyakrabban tulipánok és rñzsák Ŕ, a kun szűrszabñk a hìmzést virágozásnak nevezték. A
leveleknél gyakori az árnyalás, egyik oldaluk sötét vagy fekete, a másik világos. A szűr aljába beiktatott
szűrposztñcsìk hìmzett, füzérvirágos dìszìtését koszorúnak, az ilyen szűröket pedig koszorúsnak, koszorús
aljúnak nevezték. Más szűröket hìmzett, több szìnű virágcsokrokkal, bokorvirágokkal dìszìtették. A szűr
elejét csatos szìjjal fogták össze. E csat két oldalsñ korongján elöl néha dìszes → sallangok Ŕ keskeny bőr-
vagy posztñszìjak Ŕ csüngtek lefelé, hátrafelé pedig szìj vagy zsinñr hátravetőt dobtak. (→ még: cifraszűr)
Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-
öltésmñdok (Népr. Ért., 1930); GreversŔMolnár, V.: The Hungarian Szür an Archaic Mantle of Eurasian
Origin (Toronto, 1973).
Gáborján Alice
59
A, Á
alföldi háztìpus: → középmagyar háztìpus
alföldi pásztorművészet: A magyar → pásztorművészet összképében az alföldi háztìpus különösen szaru-

és bőrmunkákkal válik ki. Szarubñl → kürtök, ivñtülkök (→ ivñtülök), → sñtartñk, → rühzsìrtartñk
készültek. Ezeket → karcolt dìszìtéssel, → vésett dìszìtéssel, választñvìzzel valñ szìnezéssel dìszìtették. A
sñtartñkra, rühzsìrtartñkra kezdetlegesen egyszerű ember- és állatfigurák, virágos ágak közé foglalt
cìmer, betűjel, templom, madarak, szarvasok és a pásztor alakja kerülhetett. A 18. sz. végéről és a 19. sz.
elejéről fennmaradt régi szarutárgyakon az alföldi pásztorművészetnek a forrásait is érzékelhetjük. Egy
1788-ban Kőteleken készìtett kürtön a virágornamentika még a → régi stìlusú népművészet, az úri
hìmzések stb. kimñdolt virágaira emlékeztet, mellette jelentkeznek már a figurális jelenetek is. Más korai
darabok geometrikus rozettái a → lőporszaruk archaikus dìszìtményeihez hasonlìtanak. A századfordulñ
körül, jñrészt már dìsztárgynak, különösen sok szarukürt és ivñkürt készült a Felső-Tiszavidéken
(Szabolcs, Bereg, Zemplén, Ung és Szatmár sìksági területén). Ezeken általában egyetlen rozettábñl
indìtott és az egész felületet befonñ virágos ágak dìszlenek, a régibb darabokon erőteljes véséssel, a
későbbieken egyre aprñlékosabbá válñ karccal. Az alföldi pásztorok egyes → bőrruhákat is maguk
készìtettek el, a bőrmunkához valñ hozzáértésük mutatkozott meg a → karikás ostorok remekbe készült
fonásában, a nyelekre rakott → sallangokban, pillangñkban, bőrrojtokban. Maguk készìtették →
pásztorkészségüket, a bőr késtokokat és tűzszerszámtartñ erszényeket, → szironyozással és préselt,
szurkált dìszìtéssel, sallangokkal, szìjukra csontbñl faragott → kupáncsokat fűztek. A csontot és szarut,
később a szìnes celluloidot használták → berakásra is botokon, ostorok nyelén, borotvatokokon. Aprñ
ember- és állatalakokat, templomot, pásztorkunyhñt, holdat, csillagokat, szerszámokat vágtak ki és
helyeztek el méretarányra, az egyes figurák közti kapcsolatokra nem ügyelve úgy, hogy a dìszìtendő
felületet egyenletesen beterìtsék. E technikák mellett az alföldi pásztorművészetben a → fafaragás
viszonylag kevéssé jelentős. Sajátosan alföldiek a DunaŔTisza közi kávakavarók és a Szegedről,
Kiskunfélegyházárñl ismert, női vagy férfiarcot formázñ dudafejek. Mesterek, ill. specialisták készìtették
az alföldi pásztorok számára a vasbñl kovácsolt, ill. a rézből öntött juhászkampñfejeket és az országszerte
használt csengők, kolompok errefelé különösen dìszes rézcsatjait. Ŕ Irod. Lökő Gábor: A hortobágyi
pásztorművészet (Debrecen, 1940); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).
1. Tülök karcolt dìszìtésű részlete, cìmer fölött csengőöntő és faragñmolnár (Kőtelek, Szolnok m., 1788,
Dudás István műve). Bp. Néprajzi Múzeum
2. Pásztorkészség, csontkupáncsokkal (Hortobágy 19. sz. vége). Bp. Néprajzi Múzeum
60
A, Á
3. Sñtartñ szarubñl, vésett dìszìtéssel (Alföld északi pereme, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Borotvatartñ, vésett dìszìtéssel (Alföld, 19. sz. első fele)
5. Rühzsìrtartñ, juhász ábrázolásával (Okány, Békés m., századfordulñ)
6. Kürt, hajñmalom és vadászñ dáma ábrázolásával (Kőtelek, Szolnok m., 1788, Dudás István műve) Bp.
Néprajzi Múzeum
Szaru rühzsìrtartñ két oldala. Zemplén m. 1898. Néprajzi Múzeum, Budapest.
61
A, Á
Szaru rühzsìrtartñ két oldala. Tiszavasvári (Szabolcs m.) Falumúzeum, Tiszavasvári.
Alföldi pásztorművészet Rühzsìrtartñ szarubñl. Szeged. Néprajzi Múzeum, Budapest
Hofer Tamás
alföldi táncok: Az Alföld tánckultúrája egységesebb, mint a Dunántúlé vagy Erdélyé. Az alföldi táncok
sajátosságai a Felföld keleti felének táncaira is jellemzőek. Főként az Alföld ÉK-i peremterületein élő
pásztorok és cigányok körében élnek pásztortáncok, a párbajszerű → botolñk különböző tìpusai. A leány-
karikázó az Alföldön hiányzik, helyette a → körcsárdás divatos. Az → ugrñs az Alsñ-Tiszavidéken
gyakoribb → oláhos vagy → mars néven. A kötetlen, gazdag motìvumkincsű, javarészt csapásolñ
motìvumokbñl felépülő tánckezdő → verbunk az Alföldön általános volt, s az utñbbi évtizedekig főként a
Felső-Tiszavidéken virágzott. Szabályozott formája kivételes (Polgár). Zenei és mozgásanyaga
összefonñdik a táncrendben utána következő csárdáséval. A lassú és friss → csárdás meglehetősen
összeolvad. A dunántúlinál jñval gazdagabb lassú és a fent hangsúlyos friss jellemző motìvumai: a
kétlépéses csárdás, a félfordulñs, a páros forgás, valamint a hosszabb ideig is eltartñ virtuñz figurázás, →
csapásolás. A párelengedés itt a → csalogatás játékos tartalma nélkül fordul elő. Gyakoriak a csárdásban
a nyìltabb fogásmñdok és a kiforgatások. A páros formán kìvül a → hármas csárdás és a négyes csárdás
(körcsárdás) is kedvelt. A csárdás tempñja mérsékeltebb, mint a Dunántúlon, de gyorsabb, mint
Erdélyben. Néhol a tánczene és tánctempñ (→ kállai kettős), valamint a táncterminolñgia (a szatmári
Erdőháton: csendes, csárdás, ugrñs) megőrizte a régi hármas tagolñdás emlékét. Az Alföld szegényesebb
lakodalmi tánckészletéből az ÉK-i → osztñtáncot, valamint a → dramatikus táncokat kell megemlìteni
(→ Oláh leány tánca, → tréfás verbuválás). (→ még: táncdialektus) – Irod. Lugossy Emma: 39
verbunktánc (Bp., 1954); Lakodalom (III. AŔB, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955Ŕ56); Martin GyörgyŔ
Pesovár Ernő: Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutatñ munka eredményei és mñdszertani
tapasztalatai (Ethn, 1958); Varga Gyula: Játékos dramatikus táncok Biharban (Tánctud. Tanulm., 1958);
Béres András: Hortobágyi pásztortáncok (Tánctud. Tanulm., 1959Ŕ60, Bp., 1960); Martin György:
Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970); Martin György: Adatok Tápé
tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).
Martin György
Alföldi Tudományos Intézet: az Alföld és lakossága sokoldalú tudományos kutatására (néprajz, régészet,
embertan, történelem, földrajz, botanika stb.) alakult intézet. Alapìtásának előzményei 1927-ig nyúlnak
62
A, Á
vissza. Ekkor szerveződött meg Szegeden elsősorban szegedi egy. tanárok részvételével az Alföldkutatñ
Bizottság, amelynek hasonlñ tudományos célkitűzései voltak. Tagjai különböző szegedi folyñiratokban (→
Föld és Ember, Népünk és Nyelvünk) publikálták tudományos eredményeiket. Az Alföldkutatñ Bizottság
1940Ŕ41-ben a szegedi egy. Kolozsvárra történt visszaköltözése, majd az új szegedi egy. felállìtása idején
szűnt meg. Az új egyetemen Kogutowicz Károly vetette föl ismét a szervezett Alföld-kutatás gondolatát.
1943-ban a szegedi egy. embertani tanszékének vezetője, Bartucz Lajos kapott megbìzást az Alföldi
Tudományos Intézet megszervezésére. A háborús és háború utáni gazdasági nehézségek miatt azonban
sosem kezdte meg tényleges működését. Adminisztratìv ügyeit Bartucz Lajos tanszéke intézte, de
kinevezett munkatársai nem voltak. Külső munkatársak segìtségével több ìzben tudományos
előadássorozatot rendezett és megjelentette évkönyveit: Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve, 1944Ŕ
1945 (I, Szeged, 1946); Alföldi Tudományos Gyűjtemény 1946Ŕ1947 (Szeged, 1948), melyekben sok fontos
néprajzi tanulmány is napvilágot látott. Az Alföldi Tudományos Intézet működése 1949-ben névlegesen is
megszűnt.
Kósa László
alföldi városi és mezővárosi viselet: Debrecen, Nagykőrös, Kecskemét, továbbá a szabad jászkun és hajdú
kerületek régi viseleteit soroljuk ide. Mìg a többi viselet a közelmúltban még élő anyag volt, s a kutatñk
jñrészt személyesen megfigyelhették és néprajzi leìrások alapján megismerhették, az alföldi városi és
mezővárosi viseletek már csak ìrásos levéltári forrásokbñl rekonstruált, történeti viseletek. Ezeknek a
különösen Debrecenből, Kecskemétről, Nagykőrösről gazdagon fennmaradt és feldolgozott 16Ŕ18. sz.-i
adatoknak az ismertetése nemcsak azért fontos, hogy e városok öltözködését felidézzék. Ezek a történeti
adatok segìtik megrajzolni a többi, lényegében a múlt században kialakult viselet hátterét, és
megteremtik az összekötő kapcsot ezek között, megvilágìtják a sok régies vonást megőrző erdélyi viseletek
bele kapcsolñdását a magyar viseletfejlődésbe. Az emlìtett városok földműves, mesterember, civis-polgár
lakosainak öltözetében a későbbi népviseletek jñformán valamennyi formáját, szìnét, anyagát megtaláljuk
és eredetük, alakulásuk értelmezéséhez fontos kulcsot kapunk. Éppen az itteni korai adatokra
támaszkodva különìthetők el a régi stìlusú viseletek egységes öltözködési irányzat alapján az új tendencia
által összekapcsolt új stìlusú népviseletektől. Megmutatják az adatok az egyes társadalmi rétegek és
csoportok közötti társadalmi státust jelölő eltéréseket, de az öltözködés rétegeket összekapcsolñ közös
vonásait is. Ámbár Györffy István véleményéhez csatlakozva aggályaink lehetnek az egyházi és állami
intézkedések Ŕ rendelkezések és tilalmak Ŕ hatékonyságát illetően az öltözködés alakìtásában, ezek a
szabályok mégis kifejezik egy-egy kor törekvéseit. Ezért tartjuk jellemzőnek az 1567-es debreceni zsinat
kánonját, mely elrendeli: „a tisztihez illendő méltñ ruhát viseljen minden. A bìrñ mást, a hajdú mást,
egyéb mester ember az ő tisztihez illendőt viseljen”. A 16. sz.-tñl fennmaradt ìrásos emlékek nem
viseletleìrási szándékkal készültek, csupán hagyatéki leltárak vagy peres iratok, és főként csak az értékes
darabokat tüntetik fel. Ezért a vászonneműekről kevés szñ esik bennük, a posztñ- és bőrruhák kapják az
első helyet. Ŕ A korai adatok szerint a nagykőrösi, kecskeméti tanácsbeliek, elöljárñk fehér vagy
hamuszìnű abaposztñ öltözetben: nadrágban, dolmányban és köpönyegben jártak. Általános volt
ugyanekkor a fehér vagy szürke posztñmente is. Ezek a szűrposztñk, darñcposztñk nem háznál készültek,
hanem kisiparosok olcsñ készìtményei voltak. A fehér vagy hamuszürke posztñöltözet a szegényebbek
között egészen a 18. sz. végéig fennmaradt. A korábbi nadrágok még nem simultak a testhez, az ellenzős
szűk forma csak a 17. sz. második felében jelent meg. Párhuzamként idézhetjük a sok fehér és szürke
háziszőttes posztñt az erdélyi és moldvai viseletekből, valamint a kétféle, bővebb és szűkebb szabású →
harisnyát. A bocskoron, bakancson, esetleg csizmán is kìvül viselt nadrág a Fekete-Körös völgyi,
szilágysági magyaroknál, a gyimesi és moldvai csángñknál egyaránt megtalálhatñ, de legbővebb változatai
a ruszinoknál, huculoknál bukkannak fel. A másik tìpus az egyre szűkülő, a 17. sz. második felében
ellenzőt kapñ feszes csizmanadrágban érte el végleges formáját. A 16. sz.-ban azonban már sok a kék,
zöld vagy más szìnű, túlnyomñan angliai posztñbñl készült nadrág, dolmány, mente, és elmondhatñ, hogy
szinte 300 éven át egymás mellett használatos a durva és olcsñ szűr- és abaposztñ és a különböző
finomságú drágább szìnes vagy fekete, jñrészt külföldi kelme. Ezen öltözetdarabok mellett jelentkezik a
hosszú kerek köpönyeg (úgy véljük, csak mezővárosi öltözetdarab), ez is nemegyszer fehér szűrposztñbñl,
továbbá a szűr és a szűrkankñ vagy szűrdolmány. A tehetős cìvis-polgárok bőven használtak nemes
prémeket, a szegényebbek beérték a juh bőrével is. A hagyatéki leltárak kiváltképp Debrecenben jeleznek
sok prémes holmit: a háti bőröktől, → kacagányoktñl kezdve a → ködmönön át a decemberig, a
décbundának is mondott hosszú, ujjas kabátig. A → subát már 1552-ben emlìtik. A bőrruhák mellett
legtöbb változata talán mégis a → mentének volt, melynek ismert a könnyű nyári és a bélelt téli változata
posztñborìtásos prémből. Igen sok esetben prémezték a mentét rñkamállal, rñkatorokkal, szegték, miként
a torockñi és a bukovinai csángñ mellényeket, bundákat. A valamikor országosan elterjedt női mentéken
ugyanez a prémezés itt-ott a közelmúltig fennmaradt. Egyes adatok arrñl szñlnak, hogy elhalt férje
63
A, Á
mentéjét özvegye tovább viselte, vagyis ebben a városi, differenciált öltözködésben is akadhattak nők és
férfiak által közösen hordott öltözetdarabok. Falusi szinten Erdélyben a közelmúltig lehetett találkozni
ezzel a jelenséggel. A bőrnadrág, amely utñbb a Dunántúlon is elterjedt és sokáig fenn is maradt, az 1700-
as években tűnik fel az ìrásokban. A 18. sz.-ban „változván a föld népének viselete”, új öltözetdarabok
törnek be: ilyen a posztñlajbi vagy pruszlik, a lehajtott gallérú kabátféle, az ujjas és a → rajthúzli. E
posztñ és bőr öltözetek alatt azonban viselték a vászon- vagy gyolcsinget és lábravalñt (→ gatyát). A
szántñvetők nyáron felsőruhaként is hordták a rövid derekú, borjúszájú inget tüszővel és a vászongatyát,
de a mesteremberek már tiltották inasaikat, „.... hogy tisztességes öltözet nélkül, gatyaszárban
merészeljenek járni a műhelyen kìvül.” Egyébként az ing-gatyás viselet lehetett parádés is, mint azt az →
aranyhìmzéses és aranycsipkés példányok emlìtése tanúsìtja. A férfiak fejükön nemez → süveget viseltek,
magas visszahajtott peremmel, prémesen is. Ennek számos régészeti emléke is ismert az ásatásokbñl.
Kevesebb az ismeretünk a csizma mellett emlìtett saru, szekernye, bőrkapca nevű lábbelikről. Ŕ A női
öltözetekben a → párta az első figyelmet érdemlő darab, melyet a lányok karika alakban, az asszonyok
pedig nyitott félkör alakban hordtak a kontyon, Debrecenben homlokelővel kétoldalt megtűzve. Az
erdélyi, felföldi, kisalföldi, dunántúli stb. asszonyi viseletek főkötőinek párta, pártapántlika, homlokkötő,
pintli stb. nevű homlokrészei feltehetően ezekhez a korai asszonyi pártákhoz kapcsolñdnak. A főre valñ →
fátyol gyöngyös végű dìszes → fátyoltűkkel és a fejre valñ keszkenők már a korai századokban jelen
vannak. A debreceni kaskétlit (az egész hajat beborìtñ, merev vázas, körül fekete csipkefodorral szegett
főkötőt) késői formának mutatják a leìrások. Kérdés, vajon a kecskeméti „tarajos főkötő” nem párja-e s
nincsen-e rokonságban az erdélyi csepeszfélék nagy családjával. A 16Ŕ17. sz.-ban rendesen két inget
viseltek egymás fölött a nők: egy hosszú, dìsztelen alsñt és egy rövid, dìszìtett felsőt. A hosszú ing viselése
általános volt a magyar népviseletekben, a rövid, többnyire mellévarrott ujjú ing egy rövidebb időszak
felsőing divatjaként jelentkezik csupán. Egyébként a két ing egymás fölötti viselése a legtöbb
népviseletben általános. A rövid ing dìszìtésének igen sokféle mñdjárñl tanúskodnak az ìrások, itt csak a
fodrot, külön kézelőt és a karkötő pántlikákat emeljük ki, melyek a torockñi, mezőkövesdi, martosi stb.
viseletekben jñval később ugyan, de szintén megjelennek. Debrecenben 1662-ben történik először emlìtés
a váll nélküli szoknyárñl, Kecskeméten már 1598-ban. Régebben a derékkal egybevarrták vagy
egybeszabták a szoknyákat. Ekkortájt válik el a derék az aljtñl, hogy a későbbiekben már eltérő
anyagbñl, eltérő dìszìtéssel készìtve, ismét egymás szomszédságában jelentkezzenek. A vállal
egybeszabott, ill. egybevarrt szoknya a későbbi népviseletekben a torockñi, a hétfalusi csángñk kösnyős
szoknyájában, a Pozsony megyei egybevarrt posztñszoknyákban maradt fenn. Egyébként a szoknyát
Debrecenben rokolyának nevezik, hasonlñan a Sárköz és Erdély több csoportjához. A szoknya elé előkötőt
kötöttek, rendesen eltérő anyagbñl és más szìnben. A leltárak emlìtenek fátyol- és recekötényeket,
ismertek a kék és zöld posztñkötények is (a torockñi és kalotaszegi magyarok vörös vert csipkével
készìtették). Egyébként a sokféle minőségű és szìnű szoknyaanyag között ugyancsak a zöld és kék szìnű
volt többségben. A paraszti emlékanyagban még fellelhetők ezek a posztñszoknyák, pl. a Felföldön, Hont
és Pozsony megyében, Torockñn és másutt. A női felsőruhák között már régñta igen gyakori a mente
köznapi és ünneplő változata különféle posztñ, selyem stb. borìtással. Kecskeméti leltárakban találunk
emlìtést gerezna nevű mentéről, korábbi kutatñk Torockñbñl adnak hìrt ugyanerről garázna néven.
Ugyancsak torockñi és hétfalusi csángñ párhuzamokat idéz a nők palástviselete, többnyire fekete
kelméből. Visszanyúlik ezekbe a korai századokba a nők bőr felsőruháinak, a ködmönnek, bundának
múltja is. Nemcsak okleveles emlìtésekből, hanem régészeti leletekből is jñl ismertek a női → övek
paszomántbñl, fémveretekkel, mint pártaövek és sprang technikával készìtett selyem vagy gyapjú övek.
Késői leszármazottaiknak tekinthetők a Kapuvártñl Torockñig előfordulñ női övek. A civis lányok és
asszonyok a későbbi parasztviseletekből ismert sárga és piros csizmákat hordták Ŕ miként a történeti
kútfők emlìtik Ŕ, mellettük sarut, később cipellőst is viseltek. Ŕ Irod. Papp Lászlñ: A kecskeméti viselet
múltja (Ethn., 1930); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A
debreceni viselet a XVIŔ XVIII. században (Ethn., 1938).
1. Asszony karcsúsìtott ujjasban, hosszú szoknyában (Debrecen, 17. sz.) 2. Árokszállási hajdú panyñkásan
viselt mentében, nyakravalñval (Th. Valerio karca nyomán, 1845.) 3. Asszony prémes mentével
(Jászárokszállás, Szolnok m. Th. Valerio karca nyomán 1859.)
64
A, Á
Alföldi mezővárosi viselet, a férfi parasztosan öltözve, gatyában, lobogñs ujjú ingben, a nők városiasan
(Kecskemét) az Életképek metszete nyomán, 1845.
Fél Edit
algazda: a → bandagazda társa vagy helyettese, aki nagyobb létszámú munkacsoportban vezetni segìt,
esetleg egy kisebb alcsoportot önállñan irányìt. Felduzzasztott létszámú D-dunántúli aratñbandában volt
külön algazda. A szorosabb értelemben vett munkaköre főként az 1930-as válságévekben különült el,
amikor egy-egy munkahelyen több száz főnyi kubikosbanda is dolgozott, és a kisebb létszámú
alcsoportoknak külön-külön bandagazdájuk volt. Hasonlñ helyzet állt elő a summásbandákon belül is, ha a
népes csoportok két-három helységből kerültek együvé, a → summásgazdák kénytelenek voltak az
algazdákkal megosztani a vezetést. Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes
életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört: Szle., 1961).
Katona Imre
ál-hiedelemmonda: A kategñriát C. W. von Sydow alkotta, s olyan elbeszéléseket sorolt ide, melyek
hasonlìtanak a → hiedelemmondákhoz, azonban nincs valñdi hiedelem alapjuk, hanem valamely
érthetetlenné vált szokás, előìrás vagy tilalom magyarázatára, megvilágìtására találták ki őket. A →
szokásmagyarázñ monda és a → tabumondák egy része is ál-hiedelemmonda a von Sydow-i
megfogalmazás szerint. Ide sorolja pl. a kezdő és végző rìtusokat magyarázñ történetek egy részét, pl. az
aratáskor a szántñföldön hagyott utolsñ gabonacsomñhoz fűződő magyarázñ történeteket; ezzel a
nézetével azonban sokan vitába szálltak. Ŕ Irod. Sydow, C. W. von: Kategorien der Prosa-Volksdichtung
(Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Dömötör Tekla: Zur Frage der sogennanten
Kausalfiktionen (klny, Athen, 1965).
Dömötör Tekla
álivánka: → kukoricalepény
aljsövény, aldeszka: a → szekérderék feneke. Mint neve is mutatja, eredetileg vesszőfonatú lap volt, amely
a vánkosra (→ simely), fürgettyűre (→ fügető) és egy vagy két haslófára feküdt. Amikor vesszőfonat
alkotja az aljsövényt, 4Ŕ5 haslñfát is kell hozzá alkalmazni, különben beszakadna a teher alatt.
K. Kovács László
Aljvidék: Baranya m. nyugati sìk vidéki részének, az ún. Szentlőrinci-lapály szomszédságának népi neve.
Az Árpád-korban Ormán néven ismert önállñ táji része a megyének, területén egyebek mellett →
székelyek is éltek, akiknek központja Nagyvátyon volt. Középkori polgárosult paraszt lakossága a
reformáciñ során ref., ill. unit. vallású gyülekezeteket hozott létre. Az utñbbiak a 17Ŕ18. sz. fordulñját
követően az ellenreformáciñ következtében r. k.-sá és részben ref.-sá lettek. Lakossága különösen a
Szigetvárért folytatott harcokban erősen elpusztult, bár nem egy településének folytonossága megmaradt.
A 18. sz. során kiegészülő lakossága is magyar, néhány településében délszlávok, horvátok vagy sokácok
települtek. Ugyanakkor r. k. vallású népessége is megszaporodott.
65
A, Á
Aljvidéki lakñház (Kopács, v. Baranya m.)
Filep Antal
alkalmazás: valamely műalkotásnak más műformában történő előadása (pl. fordìtása, eredeti verses
alkotás átültetése prñzába, irodalmi mű feldolgozása filmre, zenében, képzőművészetben stb., tehát
„fordìtás” Ŕ szemiotikai értelemben). Az általános és ágazati esztétikának e fontos fogalmát a
folklorisztika elmélete nem tette magáévá, ill. más terminolñgia rendszerében tárgyalja (→ átadás, →
átvétel, → folklorizáciñ, → folklorizmus stb.). alkalmazásnak tekintendő a dìszìtőművészetben kialakìtott
ornamentika és forma más és más anyagban történő megjelenìtése.
alkalmazkodñ ritmus: → ritmus
alkalmazott antropolñgia: az → antropolñgia elméleteinek és eredményeinek gyakorlati hasznosìtásával

foglalkozñ tudományág. Kialakulására Angliában és Amerikában került sor, ahol a gyarmati népek, ill.
az indián őslakosság az → akkulturáciñ, a → kultúra változása során etnikai és kulturális létét
veszélyeztető → dezintegráciñn ment keresztül, ill. ilyen folyamat bekövetkezése előre láthatñ volt. A
gyarmati rendszer felbomlása után az alkalmazott antropolñgia tevékenységét a kevéssé fejlett
országokra terjeszti ki azzal a céllal, hogy a fejlődés során jelentkező új tendenciákat a tradicionális
társadalmi-kulturális rendszer sajátosságaihoz igazìtsa. Az alkalmazott antropolñgia vizsgálatai nyomán
alakìtotta ki az angol gyarmati közigazgatás a „közvetett uralom” gyakorlatát, amelynél a kisebb
közigazgatási vagy települési egységek irányìtását a helyi vezetőkön keresztül végezte és hozta létre a
hatñságok számára gyakorlati útmutatással szolgálñ „kormányzati antropolñgusok” intézményét. Ŕ Irod.
Evans-Pritchard, E. E.: Applied Anthropology (Africa, 1946); Barnett, H. G.: Anthropology as an
Applied Science (Human Organization, 1958).
Bodrogi Tibor
alkalmi költészet: a folklñresztétika kategñriája, valamely meghatározott alkalomhoz kapcsolñdñ

alkotások gyűjtőneve. Az egyedi alkotásokat a népköltészetben szinte kivétel nélkül alkalomhoz kötötten
adják elő, és ez a fajta → aktualizálás befolyásolja is az alkotásokat, mindazonáltal a szorosabb
értelemben vett alkalmi költészet ennél jñval szűkebb kategñria, és az alkalmi lìra, a szokásköltészet,
valamint a hiedelmekhez és rìtusokhoz tartozñ alkotások sorolhatñk ide. Ezek megfelelő alkalom nélkül
egyenesen elképzelhetetlenek, előadásuk, ill. végrehajtásuk kötelező jellegű. A folklñr fejlődése során az
alkalmi költészet mágikus-szokásszerű (ritkábban gyakorlati) funkciñja esztétikai funkciñvá változik,
ennek során a → rögtönzés is esztétikai meghatározottságúvá lesz. A népköltészet keretein kìvül hasonlñ
jelenségek figyelhetők meg a népzenében, néptáncban és a dìszìtőművészetben is: ott a folklñr jellegű
művészet egyszerre alkalmi és alkalmazott művészet. (→ még: előadás, → szinkretizmus) Ŕ Irod. Dömötör
Tekla: A szìnjátszás funkciñja falun (Bp., 1960); Marñthy János: Az eurñpai népdal születése (Bp., 1960);
Bowra, C. M.: Primitive Song (New York, 1962); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet .(Bp., 1966);
Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr
esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
alkotñ, alkotói személyiség, szerző: a mű egyedi létrehozñja, aki szellemi vagy fizikai munkával tudatosan
új alkotást teremt. A művész személyiesült társadalmiság és egyben társadalmasult személyiség is, műve
pedig belső tartalmainak külsővé tétele, ismételhetetlen személyiségének tárgyi rögzìtése. A művész az
alkotás során az élet közvetlen és közvetett összefüggéseitől viszonylagosan eltávolodik, hogy átmenetileg
mintegy elmerüljön az élet egyetlen jelenségének szemléletében, művében külön, öntörvényű világot
teremtsen. Az ìgy kifejezett belső tartalmak a társadalmi-természeti valñság különös tükörképei. Egy-egy
66
A, Á
mű megszületése nem szakìthatñ el a társadalmiŔtörténetiŔművészeti fejlődés egészétől. A népi és félnépi

alkotñk többé-kevésbé már specialisták, de még nem hivatásos művészek, lehetőségeik korlátozottak,
minden szempontbñl köti őket a → hagyomány, saját közösségük elvárásai, befogadñképessége és
elfogadása. A népművészetben az egyén szerepe kisebb, a közösségé nagyobb, mint a hivatásos
művészetben; a közösség segìti, de egyben korlátozza is az egyéniség kibontakozását. Mìg a hivatásos
művész, valamint közönsége több-kevesebb mértékig szabad, a nép és a nép művésze egyáltalán nem! A
népművészeti alkotásokat nemcsak egyéniségek hozzák létre, hanem adott közösségük is közvetlenül részt
vesz a művek létrehozásában, fenntartásában, alakìtásában. A „Das Volk dichtet” (’a nép költ’)
elképzelés romantikus túlzás ugyan, de a népi alkotások végső fokon az egyén-közösség közös termékei.
„Talent ist dem Bauer so gut gegeben, als dem Ritter” (’a tehetség a parasztnak éppúgy megadatott, mint
a lovagnak’), mondja Goethe, de kibontakozásának számtalan akadálya van, mely elsősorban az
osztályhelyzet függvénye. Az egyéniség jelentkezésének többféle, de korlátozott megnyilvánulásait egyes
kutatñk túl, mások épp ellenkezőleg: alábecsülték. Így a variálás (változatképzés) és a → rögtönzés
(improvizálás) elsősorban ösztönös és nem feltétlenül tudatos alkotñi folyamat, inkább a szñbeli →
előadásbñl, mint az alkotás igényéből következik. A kezdeményező → előénekes és előtáncos az átlagnál
kétségkìvül biztosabb tudású, de éppúgy nem alkotñ még, mint a specialista, bőséges repertoárral
rendelkező → nñtafa, → mesemondñ, → népművész stb. Az egyéniség szerepe kisebb a dallamok, mint a
szövegek rögtönzésekor, az előadñk ún. aktìv, produktìv tìpusait különösen a mesemondñk körében
vizsgálhatjuk. Mindezek a specialisták a készen kapott hagyományanyag nagyobb tudásával, jobb előadñi
és főként ügyesebb rögtönzési, → aktualizálási képességükkel tűnnek ki elsősorban; inkább a hagyomány
kiteljesìtői, mint újìtñk, bár közvetìtéseik, egyéni „javaslataik” kétségkìvül szerepet játszanak a
hagyomány fenntartásában és fejlesztésében. Közösségi átvétel esetén azonban még ezek a kevéske egyéni
jegyek is mind sorra letörlődnek. Főként az ìrásbeliséggel valñ találkozás hìvja életre századok ñta a
félnépi, átmeneti tìpusú alkotñkat, kiknél kezdeti fokon jelentkezik már a szerzői öntudat, nevük szűk
körben és időtartamon belül esetleg ismert, alkotásaikat előadják, de a rögzìtésen van a fő hangsúly;
némelyik már nem mindennapi munkájábñl, hanem művészi tevékenységéből prñbálja magát
fenntartani. Századok ñta megfigyelhető köztük sok falusi értelmiségi (alsñ pap, kántor, tanìtñ, deák stb.)
és tanultabb paraszt (vőfélykedő, rigmusmondñ ember stb.). Mìg a népi alkotñk többsége → amatőr, e
félnépi figurák között már sok a → dilettáns. Ismertebb történeti tìpusa az → énekmondñ, újkori
megfelelője a → histñriás, továbbá az irodalomközelbe jutott → népi verselő és → hìrversìrñ, valamint a
képzőművészetek felé közelìtő őstehetség. A folklñr lényegében közösségi művészet, ìgy az egyéniség
szerepe és jelentősége máig vitatott; kiterjedt az → egyéniségkutatás szakirodalma. Ŕ Irod. Bartñk Béla: A
magyar népdal (Bp., 1924); Ortutay Gyula: Fedics Mihály meséi (Bp., 1940); Dégh Linda: Pandúr Péter
meséi (IŔII., Bp., 1941. UMNGy, IIIŔIV.); Péter Lászlñ: Az egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947);
Marñt Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Ortutay Gyula: A
szájhagyományozás törvényszerűségei (Ethn., 1965); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Katona Imre
alkotñjegy: → mesterjegy
alku: valaminek az árában valñ egyezkedés, pl. jñszágéban vagy a lány → hitbérében (→ megkérés). A
szokásjog szabálya szerint az alkuba idegennek beleszñlnia nem volt szabad (szñban állás). Ha mégis
közbe akart lépni, köteles volt az alkutñl valñ elállás érdekében a helyileg szokásos pénzösszeget
felajánlani. Ha ketten alkusznak ugyanarra a dologra, az eladñ annak adja, aki ráfizet, tehát többet kìnál
fel. A → cenzár valaki megbìzásábñl alkuszik, tehát engedményt igyekszik elérni. A megegyezés
kézfogással, majd → áldomással történt, régen a jñszág mellé állással. Az alku szñ a 15. sz. közepe ñta
használatos.
álladzñ: → kalap, → kantár
Állami Népi Együttes, Magyar: → népi együttes
állandñság: a folklñralkotások változatai között megfigyelhető változatlanság, tartalmi és formai

szempontbñl egyaránt feltűnő stabilitás. Annak ellenére, hogy az egyes folklñralkotások nem állandñak,
bizonyos vonásaik igen hosszú ideig megmaradnak a hagyományozás során. Elsősorban a tartalmi
jellegük, de a → formulák és formai megoldások is igen állandñak maradhatnak. A múlt századi
népköltészet-filolñgia e jelenséget az „ősi” jelleggel magyarázta, századunk pozitivista kutatása
(leginkább az ún. földrajz-történeti irányzat) az → önkiigazìtás törvényszerűségét hangsúlyozta. Újabban
67
A, Á
tudjuk, hogy állandñság és változás dialektikus ellentétpár, a hagyományozás és variálñdás

nélkülözhetetlen vonásai, amelyen belül az állandñság statisztikus törvényszerűség, és inkább a
változásnak ki nem tett, mintsem a készakarva megőrzött kategñriájába sorolhatñ, voltaképpen entrópia-
fogalom. (→ még: hagyomány, → változat) Ŕ Irod. Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode
(Oslo, 1926); Anderson, Walter: Ein volkskundliches Experiment (Helsinki, 1951); Ortutay Gyula:
Variáns, invariáns, affinitás. A szájhagyományozñ műveltség törvényszerűségei (MTA II. Oszt. Közl.,
1959); Dundes, Alan: The Study of Folklore (Englewood Cliffs, 1965); Bausinger, HermannŔBrückner,
Wolfgang: Kontinuität? (Berlin, 1969); Bense, Max: Einführung in die informations-theoretische
Ästhetik (Reinbek bei Hamburg, 1969); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
állandñ település: olyan település, ahol a lakñhely és a munkahely mozdulatlan, helyhez kötött. Három
kategñriáját szokás megkülönböztetni: a magános települést → szñrványtelepülés), a → falut és a →
várost. Az emberiség túlnyomñ többsége napjainkban már állandñ településben lakik. Ŕ Földünkön az
állandñ település határa szűkebb, mint a → mozgñ településé. Elég nagyfokú egyezést mutat a
gabonatermelés határával. Az állandñ település poláris határa az északi földgömbön kb. a 78. szélességi
fok körül halad, a déli félgömbön pedig kb. az 54. szélességi fokig tart. A magassági határ helyenként
változik, pl. az Andokban 2000 m, a Kárpátokban 1000 m körül van; Afrika, D-Amerika és Belső-Ázsia
magashegységeiben eléri a 3Ŕ4000, sőt az 5000 métert is. A sivatagi határ ingadozñ. Ŕ Irod. Mendöl Tibor:
Általános településföldrajz (Bp., 1963).
Bárth János
állás, nyári állás: állatok részére készült fal nélküli, gerendákon állñ tetőzet. Jobbára szarvasmarhákat
vagy lovakat helyeztek el alatta, védelmet nyújtott a csapadék és részben a szél ellen. Az állás alatt
rendszerint → jászol is állt. Az épìtményt már a 15. sz.-tñl emlìtik a források. Eredetileg szerepet játszott
a téli elhelyezésben (→ telelő), a belterjes állattenyésztés terjedésével gazdasági udvarokban, tanyák
mellett és nyári legelőkön áll, és az állatok nyári elhelyezését szolgálja. Funkciñja hasonlñképpen alakult,
mint az akolé és a szìné. Állásnak mondják egyes területeken (pl. Kiskunság, Hortobágy) a legelőn az
állatok megállñ-, delelő- vagy hálñhelyét is. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp.,
1936); Balogh István: A jñszág teleltetése Debrecen környékén (Déri Múz. Évkve, 1937); Szabadfalvi
Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Debrecen, 1970).
Nyári állás (Bánk, Debrecen, 1935)
68
A, Á
Magyar marha az álláson (Hortobágy)
Szabadfalvi József
állatalakok: a népművészetben Eurñpa-szerte megtalálhatñk, bár az elvont → mértanias dìszìtésnél és a

tiszta → növényi ornamentikánál jñval ritkábban, ill. többnyire azoknak alárendelten. A magyar
népművészet által alkalmazott állatalakok korban és eredetre nézve igen eltérőek, túlnyomñ részük
azonban valñságos állat stilizált képe; fantázia-állatalakok, mese-állatalakok csak elvétve fordulnak elő.
Leggyakoribbak a vadon élő állatok, közülük is leginkább a → madár, kisebb mértékben a kìgyó szerepel.
A négylábúak közül legáltalánosabb a szarvas. Ez nagyrészt parasztok számára dolgozñ mesteremberek
munkáin tűnik fel, főként késő habán, ill. elvétve egyéb, elsősorban erdélyi, 18Ŕ19. sz.-i → bokályokon.
Helyi okok miatt néhol különösen kedvelt volt a szarvas, ìgy Szentgálon, a királyi vadászok bakonyi
falujában, melynek cìmerállata volt. Nagyrészt szentgáliaknak készült az ugrñ szarvassal dìszìtett →
somhegyi üveg a 19. sz. első felében. A parasztok saját készìtményei közül elsősorban hìmzésekre került
szarvas. Az egyéb állatalakok általában ritkábbak, de vannak szűkebb területeken, kizárñlag egyes
műfajokban favorizált állatalakok, ìgy némely fazekasközpontban (pl. Hñdmezővásárhely, Mohács)
keresett termék volt a halas tányér. A drávaszögi hìmzésben (→ drávaszögi hìmzések) fordul elő a rákos
minta, az érsekcsanádi szőttesekben a cserebogaras. Jelképes egyházi ábrázolások nyomán honosodott meg
a népművészetben az isten báránya, a → pelikán, és talán ilyen értelemben került a halottas lepedőkre a
kakas (madár). Az egzotikus állatok közül cìmerállatként kapott polgárjogot az oroszlán, főként
céhjelvényekben, → céhládákon, → céhkancsñkon, céhbehìvó táblákon. Az állatalakok többsége a 19. sz.
folyamán jelent meg a mind gyakoribbá válñ figurális ábrázolásokon, különösen a pásztorfaragásokon.
Rendszeresebben csak ekkortñl találkozni háziállatokkal, köztük a lóval és a kutyával. Ŕ Az állatalakok
többnyire sìkdìszìtményeken fordulnak elő, leginkább oldalnézetben ábrázolva, ill. erősen egyszerűsìtve
(→ figurális sütemény). Megjelenìtésük legfontosabb tìpusai: 1. Az állatalakok egy nagyobb, geometrikus
jellegű, kötött kompozìciñhoz tartoznak, de attñl elhatároltan elhelyezve. Vagy szervetlenül ékelődnek a
dìszìtmény közé, vagy még gyakoribb, hogy a mintázat széle mellé szorulnak. Többnyire szarvas, esetleg
róka, nyúl, madár szerepel ìgy, de előfordul hal és kìgyó is. Ezen állatalakok ábrázolásának a modora
határozottan eltér a mértanias mintákétñl, és szabadon megrajzolt, ill. vázlatszerű. Leggyakoribb ez a
bemutatásmñd a 17Ŕ18. sz.-i → lőporszaruknak → rozettával, → svasztikával dìszìtett csoportjánál.
Feltételezik, hogy az állatalakok ilyen megjelenìtése eredetileg a vadászmágia célját szolgálta. Ŕ 2. Az
állatalakok virágornamentikához kapcsolñdnak, és azzal szoros kompozìciñs egységet alkotva terjedtek, a
magyar parasztságnál a 17Ŕ18. sz.-tñl kimutathatñan. Legáltalánosabb a → virágtő mellett állñ vagy
csőrében virágot tartñ madár vagy madárpár, amelyet esetleg más állatalakok is felválthatnak, pl. virágot,
makkos ágat tartñ vagy virágbokor két oldalán elhelyezkedő szarvas. Előfordulhat páros isten báránya is.
Ŕ 3. A 19. sz.-ban tért hñdìtñ jelenetes ábrázolásokon az állatalakok rendszerint mellékfigurák (pl. →
palñc áttört bútor), főszereplők viszont a vadászjeleneteken, ami többnyire szarvasvadászat. Az ember
mñdra viselkedő állatalakok rendkìvül ritkák, de a Ny-Dunántúlon kedveltté vált a → vadász temetése
jelenet borotvatokon, borotválkozñ tükrön alkalmazva. Ŕ 4. Az önálló állatalakok ritkák, leggyakoribbak a
kerámiában (pl. malac alakú → persely, medve alakú → dohánytartñ, sündisznó, juh stb. formájú →
butella). A fazekasok mellett D-Mo.-on falusiak is készìtették agyagbñl formázva és pusztán megszárìtva
azokat a cserépállatokat, amelyek részben betlehemekbe kerültek, részben mágikus céllal a → karácsonyi
69
A, Á
asztalra. Mézeskalácsosok állìtották elő a viasz → fogadalmi tárgyakat, a fogadalmi állatalakokat.

Némely tárgy egy-egy részletén, főleg az ormon szoborszerűen megmintázott állatalakok helyezkednek el,
pl. egyes kései cserépedényeken, a 19. sz. második felétől, ìgy → bödön, dohánytartó födőjén kutya, madár,
→ komaszilke fedelén madárcsalád (pelikán). A faragásban is voltak szoborszerű állatalakokkal dìszìtett
darabok. Ilyen van egyes dunántúli → sñtartñk fedelén. A legszebb az 1870-es évekből származñ korai
példányokon láthatñ erősen stilizált kosfigura, a későbbiekre a mind erősebb természethűségre valñ
törekvés a jellemző. Gyakran állatalakokra kiképzett a felföldi ivñ csanakok füle (leginkább: kìgyó, kutya,
kos, esetleg disznó), ezek a nagy múltú, K-eurñpai állatalakos fülű edényekkel mutatnak rokonságot. Igen
régi eredetűek lehetnek az olyan → pásztorbotok is, melyeknek fejét képezik az állatalakok, főleg madár.
Ezeknek eurñpai rokonai közt orosz ásatásokbñl 10Ŕ13. sz.-i példány is van. Ŕ 5. Állati testrészek,
nevezetesen állatfejek bizonyos tárgytìpusok csúcsát alkotják. Eurñpa nagy részén elterjedt és az őskorig
visszavezethető a lñfejes házoromdìsz, amelynek leggyakoribb formája, hogy az oromfal mentén végigfutñ
két tetőszegő deszka egymást keresztező végét alakìtják ki lñfejként. Ez az oromdìsz Mo. déli részén
mutathatñ ki. Ugyanitt a 18. sz. végétől megtalálhatñk a lófejes ágyak, ill. van példa lófejes dìszű → tékára
is. Az Alföldön voltak kedveltek a lófejes → citerák. A dudafejek szokásos dìsze az erősen stilizált kecske-
vagy ritkábban kosfej. A Felföldön ezt rézberakással cifrázták, homlokára szìv alakú tükröt illesztve. A
dunántúli → juhászkampñk jellemző dìsze a kosfej. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete
(III., Bp., 1911); Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965);
Wolfram, R.: Die gekreuzten Pferdeköpfe als Giebelzeichen (Wien, 1968); Spiess, K.: Der Vogel
(Klagenfurt, 1969); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).
Csanak, oldalán vadászjelenet részlete: futñ szarvasok, a csanak fülén stilizált kétfejű sas (Nñgrád m.,
1898). Bp. Néprajzi Múzeum
1. Tükrös fedőlapja párral, lábuk alatt kìgyñval (Halimba, Veszprém m., 1843). Felirat: „Papoji Katitza
Eb kéri eb adja mert ha szip niz bele szipet mutat”. Néprajzi Múzeum.
2. Miskakancsñ, oldalán kìgyñábrázolással (Tiszafüred, 19. sz. második fele). Bp. Néprajzi Múzeum.
3. Zsoltárt utánzñ könyvbutella, rajta a hal Krisztus-jelkép (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 1856). Bp.
Néprajzi Múzeum
70
A, Á
1. Csanak, kìgyñ alakú füllel, rajta kutya figurája (Palñcság, 19. sz. vége). Bp. Néprajzi Múzeum
2. „Beszélgető” nyulak tölgyfa alatt, áttört támlájú pad részlete (Karancskeszi, 1902) Lőrinc Pál műve Bp.
Néprajzi Múzeum
3. Gñlyák, csőrükben kìgyñval. Templomi mennyezet részlete (Noszvaj, Borsod m., 1734) Eger, Dobñ
István Múzeum
4. Gyufatartñ, páros szarvassal és fán ülő madárral (Zalavár, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
71
A, Á
5. Őzre lecsapñ sas. Templomi mennyezet táblája (Noszvaj, Borsod m., 1734) Eger, Dobñ István Múzeum
1. Páva spanyolozott tükrösön (Dunántúl, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Bagolypár, sñtartñ karcolt és spanyolozott dìszìtése (Mernye, Somogy m., 1891) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Szembefordulñ pávák, lepedőszél hìmzésének részlete (Ny-Dunántúl, 19. sz. eleje), Bp. Néprajzi
Múzeum
4. Madár ágon, tál közepének ìrñkás dìsze (Hñdmezővásárhely, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Betlehemes cserépállatok (Sárospatak, 20. sz. dereka, magángyűjtemény)
6. Lñfejes ágy (Siñagárd, Tolna m., 1897) Bp. Néprajzi Múzeum
72
A, Á
Szarvas somhegyi üvegen (Szentgál, 1841). Bp. Néprajzi Múzeum
Madaras dìszű pálinkásbutellák (Tiszafüred, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Sündisznñ alakú pálinkásbutella (Mezőcsát, 19. sz. második fele) bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
állatalakoskodás: állatok megjelenìtése, utánzása → alakoskodással, → álarcos játékkal. A magyar →

népi szìnjátszásban leggyakrabban a téli napfordulñ körüli időszakban, a → farsangi ünnepkörben, a →
fonñban csak a nem vallásos → népszokásokban és a → lakodalomban fordul elő; Mo.-on legkedveltebb a
→ lñalakoskodás, a → kecskealakoskodás, a → gñlyaalakoskodás és a → medvealakoskodás. Ritkább a
szarvas-, tehén-, ökör-, szamár-, disznñ-, birka- és kutyaalakoskodás. Eurñpa-szerte elterjedt; a
szomszédos népek irodalmában lényegesen több történeti utalás találhatñ rá, mint Mo.-on. Eredete az
eurñpai kultúra kereszténység előtti rétegeiben keresendő. A középkori egyházi rendelkezések különösen
a szarvas-, lñ- és szarvasmarha-alakoskodást tiltották. Az állatalakoskodás mai megjelenésében már
elvesztette eredeti jelentését, olykor csak áttételesen kapcsolñdik ahhoz a szokáshoz, amelyben ma
megtalálhatñ. Ŕ Irod. Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban (Ethn., 1940);
Baumel, Jean: Le masque cheval et quelques animaux fantastiques (Paris, 1954); Ferenczi ImreŔÚjváry
Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömötör Tekla:
Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Ferenczi ImreŔUjváry Zoltán: Népi dramatikus játékok
alkalmai és tìpusai az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966).
Ujváry Zoltán
állatgyñgyászat: A népi állatgyñgyászat alapelveiben megegyezik az emberorvoslással, a gyñgyìtñ

eljárások mögött hasonlñ lélektani, történeti, etnolñgiai tényezők lappanganak. Általában azonban a népi
állatgyñgyászat sokkal ésszerűbb, többször veszi igénybe a hathatñs drogokat, mint az embergyñgyìtás. A
régi házipatikák állatorvosi része is racionálisabb az emberorvoslásnál. Művelődéstörténetileg eléggé
megokolt a hazai állatgyñgyászat racionális volta. A magyarság állattenyésztő nép lévén, korán
megismerkedett a barmok bonctanával, s később talán a földesurak, kormányhatñságok is elősegìthették,
hogy az állatokkal foglalkozñk kezére jussanak a leghathatñsabb gyñgyszerek. A legtöbb parasztember
tud valamit az állatgyñgyászatrñl vagy legalábbis ismeri az egyes betegségek nevét. De vannak, akik az
átlagosnál jñval nagyobb tudással rendelkeznek. A pásztorok például ügyes kezű sebészek,
hasmetszéseket, a birkán koponyalékelést végeznek. A parasztemberek sokat tanultak a hivatásos
állatorvostñl, úgyhogy az több esetben rájuk hagyta a műveletek befejezését (pl. elléskor). A
túlnyomñrészt tapasztalati gyñgymñdok ismerete tette lehetővé, hogy a gyñgyìtñk, főleg a juhászok közt
annyi ügyes kezű, műtétet végző „paraszt állatorvos” támadt. Általában az állathoz erélyesebb kézzel
nyúlnak, mint az emberhez, akár gyñgyszeres, akár sebészeti beavatkozásrñl van szñ. Egyes
73
A, Á
állatbetegségek gyñgymñdjai meglehetősen ismertek és elterjedtek. Így számos lñbetegség esetében a száj,
a nyelv ereit és kinövéseit felvágják, ill. eltávolìtják. Igen elterjedt a felfúvñdott marha gyñgykezelése
különféle eljárásokkal, súlyosabb esetben hasának megszúrása (→ trokár) vagy a kerge birka gyñgyìtása
→ trepanáciñval. Közismert a → keh, a → himpñk és a → lñ egerének gyñgyìtása, továbbá a → nyű
eltávolìtása, valamint a → veszettség gyñgyìtása (→ még: népi gyñgyászat) Ŕ Irod. Cseh (Tseh) Márton:
Lovak orvosságos új könyvecskéje (Lőcse, 1656); Magyary-Kossa Gyula: Magyar állatorvosi könyvészet
1472Ŕ1904 (Bp., 1904); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél:
A magyar népi orvoslás kutatása (Bp., 1947).
1. gyñgypatkñk (Cegléd, Pest m.)
5. Érvágñ (Veszprém)
6. érvágñk (Keszthely, Veszprém m.)
74
A, Á
Beteg állat: tehéntőgy gyñgyìtása
Vajkai Aurél
állathìvogatñ: háziállatok hìvogatására, csalogatására, összegyűjtésére szolgálñ, rendszerint

mozdulatokkal, füttyjellel kìsért, tájanként és állatfajonként eltérő ikerszñk. Az állathìvogatñ jelértéke
konvencionális; lényegében az állatok feltételes reflexműködésére alapìtottak, betanìtottak. Némi
ösztönös jellegre mutat, hogy rendszerint hangutánzñk. Bár vidékenként nagy változatosságot mutatnak,
ugyanakkor kontinensnyi terület állathìvogatñ anyagát áttekintve nagyon sok egyezést vagy legalábbis
hasonlñságot találunk. Ez egyes kutatñkat annak feltételezésére indìtott, hogy az eurázsiai állathìvogatñk
távol eső területeken valñ egyezése „őstörténeti” műveltségi áramlatok, kapcsolatok következménye,
mutatñja. Valñszìnűbbnek látszik, hogy az egyezés az állathìvogatñk hangutánzñ voltábñl következik, s
75
A, Á
olyasféle spontán egyezés, mint az ún. gyermeknyelvi szavak egy részénél. Figyelemre méltñbb és
igazolhatñbb megállapìtás, hogy az állathìvogatñ szavak és az állatok kicsinyeinek megnevezése gyakran
azonos, s hogy állathìvogatñkbñl gyakran váltak állatnevek, főleg állatok kicsinyeinek neve. A magyarban
állathìvogatñ-eredetű pl. a csikó szavunk. Ŕ Irod. Gombocz Zoltán: Állathìvogatñk és állatnevek (Magy.
Nyelv, 1911); Bárczi Géza: A magyar szñkincs eredete (Bp., 1958); Vámszer Géza: Csìk megyei állatok
elnevezése (Népr. Közl., 1959); Gunda Béla: Ethnographica Carpatica (Bp., 1966).
Földes László
állatlakodalom: → tücsöklakodalom
állatlan lñ: → kìsértet
állatmenyasszony: → állatvőlegény
állatmese: népmeséink egyik műfaji csoportja, melyben az állatok az emberekhez hasonlñ mñdon
gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezzel az emberszereplőkben, az elmondñban vagy
a hallgatñkban azt az érzetet keltenék, hogy ők most természetfeletti jelenség tanúi, ellentétben a
tündérmesével, melyben az emberi mñdon beszélő, cselekvő állatok mindig természetfeletti jelenségek. A
magyar népi állatmesének három fő csoportja van: a) az → ezñpusi mese vagy tanìtó mese (→ farkas és a
bárány, a, → rñka és a hollñ, a, → tücsök és a hangya, a, stb.); b) a → gyermekmese (→ kismalac és a
farkas, a, a → félig nyúzott bakkecske, a, → kacorkirály, a stb.) és c) → mondñkamese (a kóró és a
kismadár, → kakaska és a jércike, a, → icinke-picinke stb.). Változataik nagyszámúak, országosan
ismertek nemcsak paraszti, de városi környezetben is. Kisebb önállñ csoportot alkotnak a →
természetmagyarázñ mesék, melyek az emberek környezetében élő állatok tulajdonságait, hangját,
szokásait magyarázzák és értelmezik („Miért rövid a nyúl farka?”, „Miért haragszik a kutya a
macskára?”, „Miért görbe a bolha és miért külüszemű a légy?” stb.). Ezen belül is alcsoportnak
tekinthetők a → hangutánzñ mesék (→ vadgalamb és a szarka, a, → ludak a tarlñn, → malacok az esőben
stb.) és az igaz mesék, melyek a mondára jellemző eszközökkel ábrázolni és igazolni törekszenek az
állatokkal kapcsolatos, korábban tudományosnak tartott „lélektani” megfigyeléseket (Ne igyál előre a
medve bőrére!: a medve nem bántja a halott embert; → Markalf macskája: mi erősebb, a természet-e
vagy a szokás? Ŕ a természet stb.). Egyes kutatñk ide sorolják azokat a párbeszédes gyermekjátékokat is,
melyeknek állatszereplői vannak (Hol jártál, báránykám? → Gyertek haza ludaim!, tyúkozás stb.). Ŕ Az
állatmesék népmesekincsünknek mindössze 5 százalékát teszik ki. Az ezñpusi mesék aránylag későn,
jñrészt ìrásbeli úton kerültek orális költészetünkbe, Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Rozsnyai Dávid és mások
fordìtñi-költői tevékenysége eredményeképpen. Az ñvñmese jellegűek (→ hét kecskeollñ, a) a Grimm-
mesék származékaként iskoláskönyvek, gyermek-mesekönyvek közvetìtésével terjedtek el.
Mondñkameséink talán a török tekerleme-formával hozhatñk kapcsolatba, mely a hñdoltság idején még
ott a „magas” költészet egyik kedvelt műfaja volt. Csupán a K-eurñpai szláv, elsősorban az orosz
meseanyagban napjainkig oly népszerű, a mienknél jñval gazdagabb állatmeseanyaghoz közel állñ tréfás,
nem didaktikus tendenciájú meséinkről (kacor király, a félig nyúzott bakkecske stb.) tételezhető fel a
közvetlen, szájhagyomány útján valñ átvétel. Nálunk ezek a szorosan ñvodás vagy kisiskolás korú
gyermekek világához kapcsolñdñ, népi terminolñgiával és gyermekmesének nevezett állatmesék a
legnépszerűbbek. Az eurñpai állatmesekincsnek négy forráscsoportja ismeretes: a) az indiai irodalmi
állatmese-gyűjtemények, b) Aesopus fabulái a középkori példázatgyűjtemények által átdolgozott
formában, c) a középkori irodalmi Rñka-regény, d) a K-eurñpai szájhagyományban, különösen az orosz
nyelvterületen és a Baltikumban elterjedt állatmeseanyag. Ennek egy része mindvégig megmaradt az
irodalom területén, más része az irodalomban és a szájhagyományban egyaránt ismert, a K-eurñpai
állatmeséket viszonylag későn, csupán a 19. sz. folyamán jegyezték fel. A szájhagyomány rögzìtésének
idejére Eurñpa valamennyi népénél különböző arányú keveredésben már mind a négy forráscsoport
anyaga felbukkan. Az állatmesék és az állatmìtoszok egymáshoz valñ kapcsolata még nincs kellőképpen
feltárva. (→ formulamese; AaTh, H, BN 1Ŕ299; AaTh 2000Ŕ2075 → oktatñ fabula) Ŕ Irod. Thompson,
Stith: The Folktale (New York, 1946); Boedker, L.: Indian Animal Tales (Helsinki, 1957, FFC 170);
Kovács Ágnes: A magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958).
Kovács Ágnes
állatok nyelvét értő juhász: → kakas tanácsa
állatsegìtő: mesealak, a mitikus → hősmesék jelentős mellékszereplője, nélküle az emberfeletti

tulajdonságokkal rendelkező mesehős célját elérni nem tudná (Thompson: Motif Index, B300Ŕ599). Ide
76
A, Á
szoktuk sorolni mindenekelőtt a táltoslovat, amely a táltoshősnek úgyszñlván egyenrangú segìtőtársa, s

azokat az emberi hangon megszñlalñ állatokat Ŕ rendszerint hárman vannak Ŕ, amelyek a hőst a sárkány
legyőzésében, a táltoslñ megszerzésében, alakváltoztatásában vagy az ugyancsak táltosi attribútumokkal
rendelkező királyleány elől valñ elrejtőzésben segìtik. A táltoslñhoz hasonlñ szerepe van azoknak az
állatoknak is, amelyek hálábñl csatlakoznak hozzá: rñka vagy a macska királyleány feleséghez és mesés
vagyonhoz segìti a szegény sorsú hőst. Ide kell sorolnunk az egérkét is, aki emberi hangon hasznos
tanácsokat ad, és megakadályozza a hőst, hogy a kritikus pillanatban elaludjon. Az állatsegìtők
kategñriájába tartoznak még a minden kìvánságot teljesìtő hal, a hőst a felső világba szállìtñ griffmadár
és az állatsñgorok. Állatsegìtőkre úgy tesz a hős szert, hogy a) együtt születik velük (AaTh 303 Thompson,
Motif Index B311), b) nem pusztìtja el őket magukat vagy kölykeiket (AaTh 300, AaTh 315), c) utolsñ
falatját megosztja velük (pl. AaTh 530), d) megmenti az életüket (pl. AaTh 329 v. AaTh 560), e)
segìtségükre van a közös zsákmány elosztásában (AaTh 302, AaTh 665), f) természetfeletti lénytől
ajándékba kapja (AaTh 300, AaTh 361*) vagy g) feleségül adja hozzájuk a testvérét (AaTh 552A). Az
állatok ìgy szñlnak: „Jñ tett helyébe jñt várj!” (→ mesei sztereotìpia), s egy szőrszálat, pikkelyt, tollat
vagy varázssìpot adnak, ha azt a hős szélnek ereszti vagy belefúj, vagy csupán rájuk gondol, megjelennek.
Egészen más a mñdja a táltoslñ megszerzésének: ezt a hős kölcsönös felismerés alapján kiválasztja a
ménesből vagy az istállñbñl, girhes gebeként rábukkan a szemétdombon tengődve, vagy szolgál érte
(AaTh, 478, AaTh 556F*). Olykor családi kapcsolatban látszik vele lenni: a fehér lñ, a csonka tehén vagy
a veres juhocska a hős anyja (AaTh 301B), amely nemcsak felneveli, hanem hìvására meg is jelenik, s
halálábñl feltámasztja segìtőtársaival együtt (MNK 301B*I.), vagy táplálja őt, mikor gonosz mostohája
üres tarisznyával küldi ki a legelőre, majd nagy gazdagsághoz segìti (AaTh 511, AaTh 511A; vö. AaTh
510A). Kérdés, hogy ezek a segìtő ember-állatok a táltoslñval egyetemben a tulajdonképpeni állatsegìtők
kategñriájába sorolhatñk-e. Ugyanìgy nem tekinthető segìtő „állat”-nak az állattá varázsolt
királykisasszony vagy az állatbñl emberré lett tündér, aki később a hős felesége lesz (macska-, egér-,
békamenyasszony: AaTh 402; v. a → halkisasszony, a: AaTh 465C; v. → őztestvér, az: AaTh 450).
Voltaképpen problematikus, hogy állatsegìtőnek tekinthetők-e az állatsñgorok, akik a magyar
változatokban sárkányok vagy égitestek, akik időnként állatalakot öltenek. Kétségtelenül állatsegìtők
azok a hálás állatok, melyek életük megmentéséért cserébe a hőst → mágikus tárgygyal vagy
tulajdonsággal ajándékozzák meg: varázsgyűrűvel, → mindentjárñ malmocskával (AaTh 560, MNK
569*A) vagy az állatok nyelvének megértésével (AaTh 670). A magyar mesékben a leggyakoribb hálás
állatok: farkas, medve, oroszlán (AaTh 300, AaTh 303, AaTh 315), sas, hal, rñka vagy nyúl (AaTh 329,
AaTh 554, AaTh 556*, AaTh 665), három kutya (Messzehallñ, Messzelátñ, Földneheze: AaTh 300, AaTh
361*), rñka vagy macska (AaTh 545B, AaTh 550), egér (AaTh 530), kìgyñ (AaTh 560, AaTh 670), varjú
(MNK 569A*). Jelenlétük és ajándékaik annak a bizonyìtékai, hogy a hős megfelelő magatartásával
elnyerte természetfeletti lények segìtségét, s ez egyszersmind biztosìtéka is vállalkozása sikerének.
Kovács Ágnes
állatsñgorok, égitestsógorok, Nap sógorai, sárkánysógorok: mitikus → hősmese. Cselekménye:

elszegényedett gazdag ember (király) vadászat közben eltéved. Odaìgéri három lányát egy-egy véka
aranyért egy sasnak, medvének és halnak, akik őt az erdőből kivezetik. Az állatok emberi alakban el is
viszik a lányokat. (Utñbb született) fiútestvérük keresésükre indul (→ Borsszem Jankñ). Sñgorai szìvesen
látják, tollat, szőrt és pikkelyt kap tőlük, amelyekre ha ráfúj, segìtségére sietnek. A további kalandok
során Ŕ pl. az elrabolt királykisasszony visszaszerzésében Ŕ a hős sñgorai segìtségét igénybe is veszi, és
sñgorait a varázslattñl megszabadìtja (AaTh 552A). Nálunk mindössze négy változat ismeretes, ezek közül
is kettő ponyvaszöveg. A mese ebben az egyszerű formában megegyezik a nyugati változatokkal, hihetőleg
irodalmi eredetű, forrása Basile vagy Musäus gyűjteménye. Ennél jñval bonyolultabbak és népszerűbbek
az → égig érő fa és a → Világhìrű Szép Miklñs tìpusokkal rokonságot tartñ tìpuskombináciñk és
redakciñk, a sárkánysógorok (MNK 552A*), égitestsógorok (MNK 552A**) és a Nap sógorai (MNK
552A***). Ezekben a fentinél jobban kidomborodik a tìpus keretmese jellege: öreg ember (király)
meghagyja fiainak (egyetlen fiának), hogy leánytestvéreiket (testvéreit) az első kérőnek adják (adja) oda.
Kìvánságát a legkisebb fiú teljesìti. Testvéreit három állathoz (láthatatlan lényhez) adja (→ Hajnalkötöző
királyfi). Útra kel Világszépasszonyát, Tündér Ilonát felkeresni (a hős neve olykor Árgirus vagy ehhez
hasonlñ). Szolgálatába szegődik. Három táltoslovat kell gondoznia. Világszépasszonya minden vasárnap
templomba hajtat, a hős a lovakon ezüst, arany és gyémánt öltözetben követi. Világszépasszonya, Tündér
Ilona beleszeret és férjül választja. Negyedik alkalommal templomba menetele előtt átadja a palota
kulcsait, de meghagyja, hogy a 12. (24.) szobába ne tegye be a lábát. A hős a tilalmat megszegi, a falra
szegezett sárkánynak három pohár vizet ad, aki neki ezért három életet ìgér. A harmadik pohár vìz után
a sárkány elrepül, s magával ragadja az éppen hazatérő Világszépasszonyát. A hős a három táltoslñval
háromszor is kìsérletet tesz visszaszerzésére, a sárkány azonban ötlábú lova segìtségével mindannyiszor
77
A, Á
utoléri, s Világszépasszonyát visszaviszi. A hős a lovak tanácsára útra kel, hogy megszerezze a sárkány
lovának testvérét, a hatlábú csikñt (MNK 400C* II., III.). Vándorútja során feltalálja nővéreit, sñgorai
segìtségüket ìgérik: sìpot (tollat, szőrszálat, pikkelyt) adnak neki. A hős elszegődik egy boszorkányhoz
(vasorrú bábához), kinek lñvá változtatott leányait kell három éjszaka őriznie. Bére: az egyik lñ
táltoscsikaja vagy a trágyadombba elásott gebe. Sñgorai segìtségével sikerül is a vállalt feladatnak eleget
tennie, megkapja a csikñt (AaTh 556F*). A táltoscsikñ segìtségével sikerül Világszépasszonyát
visszarabolnia és elrablñját elpusztìtania. Lakodalom. [MNK 552A* v. 552A** (MNK 400C*) AaTh
556F*]. A szép, bonyolult tìpuskombináciñ az egész magyar nyelvterületen ismert. Bármennyire
szilárdnak látszik is, nem szabad egyetlen tìpusnak tekintenünk, mint ahogy ez Berze Nagy János
katalñgusában tapasztalhatñ. A két beékelt tìpus mesekincsünkben önállñan vagy más tìpusokkal
kontaminálñdva Ŕ elsősorban az égig érő fa (AaTh 317, AaTh 468) keretében Ŕ is előfordul. A két
keretmese kombináciñja sem ritka. A negyedik redakciñ, a Nap sógorai három fiúrñl és egyetlen
leánytestvérükről szñl. A fiúk, apjuk halálos ágyán elhangzott kìvánságára, húgukat az első kérőnek, a
Napnak adják, majd sorra meglátogatják. A Nap megbìzza őket, hogy egy fehér lñra ülve lássák el egy
napra a munkáját. A két nagyobb egy hìdon átmenve a folyñban fürdő öregasszonyok (szép fiatal
menyecskék; emberek-legények) hìvására beáll közéjük, a lñ hazatér, s a Nap kénytelen maga ellátni a
dolgát. A legfiatalabb nem enged sem az öregasszonyok, sem a menyecskék, sem a szép fiatal lányok
csábìtásának, átmegy mind a három hìdon. A harmadik hìd lángot vet, aranygyapjas bárányok prñbálják
oltani, de hiába, majd kövér mezőben sovány teheneket és kopár mezőn kövér jñszágokat lát, végül sűrű
erdő közepében terìtett asztalt talál. Szép réten virágot szakìt a kalapjára, amiatt egy öregember meg
akarja ölni, egy másik azonban megvédelmezi. Hazatérve sñgora elmondja a látottak értelmét, gazdagon
megjutalmazza s hazaküldi (AaTh 552A+AaTh 471). A mesének mindössze két erdélyi változata ismert,
Berze Nagy feltevése szerint román kölcsönzés. Ŕ Az állatsñgorok mesetìpust a nemzetközi mesekutatás
K-Közép-Eurñpára lokalizálja. Ŕ Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921,
FFC 34); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.ŔBoratav, P.: Typen türkischer
Volksmärchen (Wiesbaden 1954); Faragñ Jñzsef: A szegény ember vására. Székely népmesék (Bukarest,
1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Andrejev, P. N.: Az orosz
mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp., 1960); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII.,
Bp., 1967); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).
Kovács Ágnes
állattenyésztés: alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a háziállatok több oldalú hasznosìtását

biztosìtja. A céltudatos állatszaporìtás, fajtanemesìtés mellett az állattenyésztés fogalmához tartozik a
háziállatok gondozásával, védelmével, takarmányozásával járñ állattartás tevékenységeinek összessége. Ŕ
Háziállatnak nevezzük azokat az állatokat, amelyek az emberrel tartñs együttműködésben élnek,
fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s amelyek az emberi társadalom számára munkát adnak, élelmet
és más nyersanyagokat szolgáltatnak. A domesztikált állatfajok száma a kultúrnövényekhez viszonyìtva,
de a teljes állatvilágon belül is meglepően kevés. Többségük az emlősállatok köréhez tartozik. Ŕ A →
háziasìtás (domesztikáciñ) a csiszolt kőkorban kezdődött, amikor Elő-Ázsia népes közösségei a
gyűjtögető-zsákmányolñ gazdálkodásrñl áttértek az élelemtermelésre. Az emberiség három első háziállata
a juh, a kecske és a kutya volt. Ezek legrégibb csontmaradványai az i. e. 8Ŕ9. évezredből ismeretesek.
Akárcsak a → földművelés kezdete, az állattenyésztés kialakulása is az ún. neolitikus forradalomhoz
köthető. A domesztikáciñ közel-keleti központjaibñl több hullámban terjedtek el a háziállatfajok
Eurñpában. A Kárpát-medencében az i. e. 6. évezredben egyszerre jelent meg a kutya, a juh, a kecske, a
szarvasmarha és a sertés. Először az ún. Körös-kultúra népessége foglalkozott ebben a térségben
állattenyésztéssel. Ŕ Amerikába és Ausztráliába csak a felfedezések nyomán, az újkor hajnalán jutottak el
az első ñvilági háziállatok. Évezredek ñta háziállata az amerikai népnek a kutya, de a 15. sz.-ig nem
ismerték a szarvasmarhát, a lovat, a sertést, a juhot. Mexikñi indiánok háziasìtották a pulykát, az Andok
indiánjai domesztikálták a lámát. A háziasìtás elsődleges mozgatñ rugñja a gazdasági szükségszerűség, az
élő hústartalékra valñ törekvés volt, de számolni kell a kultusz és az emberi játékosság, kedvtelés
tényeivel is. Ŕ A társadalmi fejlődés kezdetibb lépcsőfokain a népek többsége nem rendelkezett komplex
gazdasággal. Attñl függően beszélünk halász-, vadász-, földműves- vagy állattenyésztő népről, hogy
megélhetését melyik termelési ágazatra alapozta. Az állattartñ pásztornépek többsége is csak néhány
háziállatfajt tenyésztett, egy-egy állatfaj döntő jelentőségű lehetett a gazdaságukban. Pl. ilyen a rénszarvas
az északi sarkvidék népeinek életében, alig kisebb jelentőségű a K-afrikai hamiták gazdaságában a
szarvasmarha, a tibeti fennsìkon és Közép-Ázsia szomszédos 2000 m feletti tájain a jak. A rénszarvas, a jak
és a teve élettere a Szaján-hegységnél érintkezik: mindhárom állat egy-egy jellegzetes életforma,
gazdasági berendezkedés és kultúra jelképe. Ŕ A csupán néhány állatfajtára alapozott állattenyésztés
vezetett a nomád társadalmak születéséhez. Az állattenyésztés fontosabb történeti tipusai: 1. nomadizmus,
78
A, Á
2. transhumance, 3. magashegyi, havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft), 4. modern kapitalista legeltető

állattartás, 5. komplex, földművelő-állattartñ üzemek állattenyésztése. Ezek a tìpusok térben és időben
általában elkülönülnek. Ŕ A → nomadizmusnak számos formája ismeretes. Megkülönböztetjük a
sarkvidéki rénszarvas-nomadizmust és a száraz égövi (sztyeppi, sivatagi, félsivatagi) tevés- és
lovasnomadizmust. Az utñbbi területe K-Mongñliátñl kezdve Elő-Ázsián és É-Afrikán át húzñdik egészen
Marokkñig. Főként mongol, török, iráni és sémi népek találhatñk ebben az övezetben. A nomád
gazdaságra alapozott társadalmaknak minden tagja követi a nyájakat (szarvasmarha vagy juh) az egész
évi legeltetés folyamán. A nomadizmus előtörténete kevéssé ismeretes, klasszikus formája az i. e. 2.
évezred folyamán fejlődött ki. Ŕ A → transhumance letelepült életmñdot folytatñ népesség állattenyésztési
mñdja, amely egész évi legeltetésen, a nyári (hegyi) és a téli (sìksági) legelők ritmikusan váltogatott
használatán alapul. A téli és a nyári legelők közötti távolság, a migráciñs útvonal hossza gyakran több
száz km. A transhumance fő állata a juh. Elterjedt a földközi-tengeri országokban, de ismeretes az Alpok
északi előterében, a Lengyel-Tátrában és a D-i Kárpátokban is. Spanyol telepesek honosìtották meg
Kaliforniában, Argentìnában, Chilében, trñpusi változatát kialakìtották Közép-Amerikában (pl. Costa
Rica). A transhumance az ñkori Rñmában az i. e. 1. évezredben már ismeretes, legnagyobb jelentősége
Spanyolo.-ban volt a 13Ŕ14. sz.-ban. A juhnyájakat sehol sem követik népes közösségek, családok, mint a
nomád állattenyésztés esetében. Kizárñlag a család férfitagjai, ill. fogadott pásztorok vándorolnak a
nyájakkal. Ŕ A → havasi pásztorkodás főként az Alpok országaiban, kisebb mértékben a Jura-
hegységben és a Kárpátok egyes részein alakult ki a középkor végén, az újkor elején. Két fűforrásra, a
völgyek rétjeire és az erdőöv feletti havasi legelőkre alapozták. Az állatállomány (főként szarvasmarha) a
völgyek településein élő gazdák tulajdonában van, akik nyáron át szénát gyűjtenek a réteken, miközben a
pásztorok a havasi legelőkön legeltetik a nyájakat. Az állatokat télen szénával takarmányozzák, s a völgyi
települések istállñiban tartják. A nyári és a téli telephely közötti távolság kicsi (5Ŕ25 km), mindkettő a
település határán belül van. Jellemzi ezt az állattenyésztést a kifejlett tejgazdálkodás, a sajtkészìtés. Ŕ A
modern kapitalista legeltető állattartást eurñpai telepesek a 18Ŕ19. sz.-ban alakìtották ki az É-amerikai
prérin (USA), a D-amerikai pampán (Argentìna, Uruguay), Ausztráliában, Új-Zélandban és D-
Afrikában; természetes fűforrások egész évi legeltetésén alapul, fő állata a szarvasmarha és a juh. A
világpiacon értékesìtett, kapitalista tulajdonban levő állatállományt fizetett pásztorréteg őrzi (cowboy,
gaucho). Ŕ A komplex, földműveléssel összekapcsolt állattenyésztésnek több regionális tìpusa van. Általában
a legeltetés, a természetes fűforrások alárendelt szerepe jellemzi, fokozott a termesztett takarmányok
jelentősége (kukorica, pillangñsok stb.). A hizlalásra és a tejtermelésre szakosìtott szarvasmarhatartás
mellett kiemelkedő a sertéstartás és a baromfitenyésztés jelentősége. Ez az állattenyésztési tìpus a 19Ŕ20.
sz.-ban Eurñpa nagyobb felében túlsúlyra jutott. Ŕ A honfoglalñ magyarság gazdasági életében az
állattenyésztésnek döntő jelentősége volt. E gazdasági ág kezdetei a magyarság elődeinél sokkal korábbra
keltezhetők, mint azt a közelmúltig tanìtotta a tudomány. Újabban őstörténeti kutatások bizonyìtják,
hogy a magyarok elődei már ismerték az állattenyésztés bizonyos formáit, ágait, mielőtt a törökséggel
találkoztak. A VolgaŔKáma vidékén élő finnugor csoportok az i. e. 2. évezred elejéig természeti
gazdálkodást (halászat, vadászat) folytattak, mikor délről érkező népesség révén egyszerre ismerkedtek
meg több háziállattal és termesztett növénnyel. Legkorábbi állatuk az eb és a ló volt. Ezen állatok neve
mellett az ugor népek állattenyésztésének, „lovas kultúrájának” bizonyìtéka a nyereg, fék, ostor, kengyel
szavunk ugor eredete is. Vitatott a juh szñ eredete és az állat beépülésének kora a magyar
állattenyésztésbe. Ŕ I. e. 1000Ŕ500 között az ősmagyarság fokozatosan elszakadt ugor rokonságátñl, és az
erdőövezettől délre elterülő füves térségek állattartñ népévé vált. Állattenyésztése minőségi és mennyiségi
változásokon ment át a szomszédos bolgár-török népek hatására. E változást egész sor török szñ átvétele
tanúsìtja: bika, ökör, tulok, tinó, borjú; ürü, toklyó, kos, kecske, olló; disznó, ártány; teve; tyúk. A háziállatok
megkülönböztetésére szolgálñ szavak mellett egyes termékek (túró, ìró, sajt, gyapjú, serte) és tárgyi
kellékek (karám, ól, béklyó, kantár, gyeplő) megnevezései is bizonyìtják a török hatást. Fontosak a korai
iráni jövevényszavak is (tehén, tej, öszvér, nemez). Ŕ A török és az iráni kapcsolat azonban nemcsak az
állattenyésztés hanem az egész gazdasági élet, a kultúra és a társadalmi szervezet fejlődésére is kihatott,
többek között a földművelésre, a fémművességre stb. Az újabb történeti kutatások azt mutatják, hogy az 5Ŕ
9. sz.-i magyarság életmñdját nem határozta meg olyan döntő mñdon a nomadizmus, mint korábban
vélték. Nem vándorolt a nyájakkal az egész népesség, csak annak egy rétege, s az állandñ szálláshelyeken
földművelés, ipar és kereskedelem folyt. A honfoglalñ magyarság mint jellegzetes nagyállattartñ nép
jelent meg a Kárpát-medencében. Ez azt jelenti, hogy elsősorban szarvasmarhát és lovat tenyésztett,
kisebb mértékben juhot. A nomád népekkel ellentétben nem hiányzott gazdaságábñl a sertés és a tyúk
sem. Ŕ Némely kutatñk ősi, keletről hozott háziállatnak tartják az alföldi szürke szarvasmarhát (lat. Bos
taurus primigenius hungaricus), mások szerint ez a fajta a Kárpát-medencében alakult ki a 13Ŕ14. sz.
folyamán. A racka juh a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében, lehetséges, hogy a
magyarok hozták magukkal. A V alakban felállñ és pödrött szarvú hortobágyi tájfajta (lat. Ovis
strepsiceros hortobagyensis) azonban csak a 16Ŕ17. sz. ñta ismeretes. A régi magyar lñfajta kiveszett, őse
79
A, Á
bizonyára a kis termetű, hidegvérű taki volt (lat. Equus przewalskii Poljakoff). Régi magyar pásztorkutya
a komondor (eredeti jelentése ’kunok ebe’), a kuvasz (eurñpai eredetű őrzőkutya) és a bizonytalan
eredetű puli. Ŕ A zootechnika honfoglalás előtti hagyatéka még nincs kellően tisztázva. Feltételesen
emlìthetők a folyñ menti, réti teleltetés, a jñszág egybentartására szolgálñ épìtmények egy csoportja, a
hajtñpásztorok távhajtási mñdszerei és eszközei (árkány), a bárány kasztrálási mñdja foggal, a csikñ
betanìtásának néhány mozzanata, a fejés lábujjhegyen guggolva. Kapcsolatba hozhatñ a borjú szopását
akadályozñ eszköz (→ palñka) egy-egy formája, a → joghurt, a szárìtott hús. A magyarság a Kárpát-
medencének előbb az állattenyésztésre legalkalmasabb füves térségeit és a lombos erdők övezetét szállta
meg, s egyes csoportjai folytatták a szállásváltñ pásztorkodást. Még a 11Ŕ13. sz.-ban felnyomultak a
fenyőövezethez tartozñ magashegyi völgyekbe, medencékbe is (Szepesség, Székelyföld). Ez a magyar
határőr népesség nagyállatot, lovat és szarvasmarhát tenyésztett, pásztorkodása nagy hatással volt a
szomszédos népek állattenyésztésére, mint arrñl a lengyel, ukrán, szlovák, morva, román, délszláv
pásztorterminolñgia magyar jövevényszavai tanúskodnak (szállás, gazda, juhász, bojtár stb.). Az É-i-
Kárpátokban ezt a magyar eredetű pásztorkodást a 15Ŕ17. sz.-tñl elborìtotta, magába olvasztotta a vlach
pásztorkodásnak a Balkánrñl a D-i-Kárpátokon át terjedő hulláma. Az Alföldön és a Dunántúlon az
állattenyésztés a középkorban is a legfontosabb termelési ágazat maradt, de a feudális birtokviszonyok
létrejötte, a sűrű településhálñzat kiépülése, a földművelés, szőlőművelés fejlődése folytán szűkebb
keretek közé szorult. Alapvetően legeltető állattenyésztés folyt, de a migráciñ, a vándorpásztorkodás nem
határozta meg lényegében. Fokozñdott a takarmánygyűjtés szerepe, a rét beépült a feudális
birtokszerkezetbe, a szénamunkát a korábbinál termelékenyebb eszközök segìtették (→ gereblye, hosszú
→ kasza, → villa). Ŕ A → szénacsinálás terminolñgiájának szláv rétege igen jelentős, minőségi ugrásrñl
tanúskodik, de nem állìthatñ, hogy a magyar takarmánygazdaság szláv hatásra fejlődött ki. Szláv
szavakkal az állattenyésztés meglevő terminolñgiája más vonatkozásban is bővült: bárány, kanca, bivaly,
akol, csorda, pásztor stb. Ŕ Különvált a középkor végére a vagyont megtestesìtő, piacra szánt
jñszágállomány és a házi szükségletre tartott tejelő- és munkaállat tartásmñdja. A 14. sz.-tñl fogva gazdag
tőzsérek és főurak hajcsárai seregestől hajtották a szürke magyar marhát Itáliába, Ausztriába, Cseho.-ba,
Sziléziába. Szerepelt a kiviteli listán juh, lñ és sertés is. A fokozñdñ kivitellel összefüggésben megnőtt a
hosszú utat jñl viselő, nagy testű szürke magyar marha jelentősége. Kialakult egy jelentős létszámú
hajcsár-, hajdúréteg, amely a hosszú utakon hajtotta, védelmezte a jñszágot. Ez a nagyarányú
marhaexport egészen a 17. sz. végéig, a török kiűzéséig tartott. Érdekeltek voltak benne az alföldi
mezővárosok, a dunántúli nagybirtokosok zöme, s a harmincadvám bevételei folytán az állami kincstár is
részesedett hasznábñl. A török hñdoltság a települések és a lakosság megfogyatkozása folytán az Alföldön
elősegìtette a pusztai nagyállattartást. A betelepült mohamedán török és délszláv lakosság előtérbe
helyezte a juhtenyésztést a sertés- és marhatartás rovására. Az ország marhaállománya a 16Ŕ17. sz.-ban
sem csupán szürke marhábñl állt, a kivitelben kevésbé részesedő tájakon más marhafajtákat is
tenyésztettek (mokány, busa, csira, riska, bosnyák marha). Ŕ A királyi Mo. területén és Erdélyben
fokozñdott a majorsági jelentősége, a jobbágyparaszti állattenyésztés általában szerves egységet alkotott a
földművelő gazdasággal. Ŕ A földesúri magángazdaságok mellett a középkor ñta számbelileg is
megnövekedett nemzetiségek állattenyésztése gyakorolt hatást a magyar állattenyésztésre. Különösen
jelentős változást okozott a juhtenyésztésben a vlach pásztorkultúra elterjedése a Kárpátokban. A vlach
jogon települt népesség általában nem fizetett kilencedet és tizedet, juhállománya után adñzott (→
esztrenga, tretina) mint jellegzetes pásztornép. Erdélyben főként román, az É-i-Kárpátokban ukrán,
szlovák, lengyel elemek hordozták a vlach pásztorkultúrát, de akadtak köztük magyarok és németek is.
Hatásuk elsősorban az erdélyi és a felföldi, kisebb mértékben az alföldi juhtej-feldolgozásban
mutatkozott meg. A juhtenyésztés terminolñgiájában tájanként eltérő a vlach (román, szláv) réteg súlya,
legnagyobb Erdélyben: orda, zsendice, esztrenga, esztena, bács, pakulár, berbécs, koliba, putina, kerenta stb.
Ŕ A 18. sz. közepétől a 19. sz. derekáig tartott a magyar juhtenyésztés fénykora. Ez volt a finomabb
gyapjút adñ nyugati juhfajták meghonosìtásának korszaka. A merinó → juhokkal nagy számban jöttek az
országba német, cseh, morva → birkások. Érdekeik védelmére céhekbe tömörültek, s a bérelt legelők
hasznán sokan meggazdagodtak közülük. A merinñ a Dunántúlon terjedt el előbb, a 19. sz. elején, majd
tovább terjedt a Felföldön és az Alföldön. Ezzel a juhfajtával terjedt el a → juhászkampñ, a rühkenő, a
fedett hodály, juhszìn. Erdélyben és az É-i-Kárpátokban, a havasi és a kosarazñ juhászat területein a
racka, a cigája, a curkán, a birszán fajtájú juhokat a merinñ nem váltotta fel. Ŕ A sertéstenyésztés a
kukoricatermesztés kiszélesedése előtt, csaknem a 19. sz. végéig szorosan kötődött a regionális környezeti
adottságokhoz. Két alapvető tìpusa volt: 1. réti sertéstenyésztés, 2. erdei makkoltatñ sertéstartás. Számos
tájfajtája volt: bakonyi disznó, siska, túrmezei, szalontai disznñ, hegyi disznñ, réti sertés stb. A 19. sz.
második felében a régi tájfajtákat kiszorìtotta a mangalica, a 20. sz. elejétől fogva terjedni kezdtek a Ny-
rñl behozott hússertésfajták. Ŕ A 19. sz. folyamán jelentősen megnőtt a lñállomány. A
jobbágyfelszabadìtásig számszerű túlsúlyban volt a magyar parlagi lñ, de a század második felében
teljesen kiszorult, helyét az állami ménesbirtokokrñl elterjedő nemesìtett fajták foglalták el. Különösen az
80
A, Á
Alföldön terjedt a lñ, helyenként a szarvasmarha rovására is, összefüggésben a → tanyák

elszaporodásával, a megnövekedett fuvarozási igényekkel s az → eke korszerűsìtésével. Fokozatosan
benyomult a lñ fogatolásának gyakorlata a folyñvölgyekbe és felváltotta az ökörfogatokat. Ŕ Fajtaváltás
történt a szarvasmarha-tenyésztésben is. Ütemére jellemző, hogy 1884-ben még az állomány 80%-a, 1911-
ben már csak 31%-a volt magyar fajta. A Ny-i fajták és a keresztezésből származñ magyar tarka előbb a
Dunántúlon és a Felföldön terjedtek el. A Közép-Tisza vidékén és Erdélyben egészen a II. világháborúig
jelentős volt a magyar fajta részaránya. Erdélyben a 19. sz. utolsñ harmadában a parasztság
elszegényedésének jeleként igen megszaporodott a bivalyállomány. E jelenség oka, akárcsak a
szarvasmarhafajták területi megoszlása, szoros összefüggést mutat a legelőterületek feltörésével, a
természetes takarmánytermő területek csökkenésével, ill. a vetett takarmányok elterjedésének
fáziskülönbségeivel. Istállñzñ, belterjes marhatartásra a fejlettebb takarmánygazdálkodást folytatñ
dunántúli, felföldi tájak parasztsága tért át előbb. Az alföldi pusztákon, egyes erdélyi tájakon a 19. sz.
végéig konzerválñdott a külterjes, csaknem egész éven át legeltető állattenyésztés. Ŕ A tartásmñdok szoros
összefüggésben álltak a tenyésztett fajtákkal. Herman Ottñ ñta három tartásmñdot különìtenek el: 1.
szilaj vagy ridegtartás (→ külterjes állattenyésztés) (egész éven át legeltetés), 2. félszilaj (tavasztñl őszig
legeltetés), 3. kezes tartás (az igás- és telelő állatok istállñzñ-legeltető élelmezése). A tartásmñdokkal együtt
változott a pásztorok ismeretanyaga, a haszonvétel iránya, az épìtmények formája, a takarmányozás
beosztása. Ŕ A szilaj nyájak őrzői ragaszkodtak legtovább a pásztorrend hagyományaihoz, őket csak laza
szálak kötötték a földműves társadalomhoz. A pásztorkodás nemzedékről nemzedékre öröklődő
foglalkozás volt. Rétegöntudatukat erősìtette a foglalkozási endogámia is. Foglalkozás szerint
elkülönültek a különböző nyájak őrzői. Az Alföldön legtöbbre a → gulyást tartották, azután következett a
→ csikñs, a → juhász és a → kanász. A magyar pásztorok igen gazdag nyelvi hagyományait mutatja,
hogy a lñ szìnére és szőrére több mint 300, a szarvasmarha megjelölésére kb. 200 tőlük származñ szñt
jegyeztek fel. Külön szìnt képvisel a magyar néphagyományban a pásztorviselet és a → pásztorművészet.
Táncaik, dalaik, hangszereik szintén sajátos jegyeket mutatnak. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar
pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy
István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941Ŕ43); Viehzucht und Hirtenleben in
Ostmitteleurñpa. Ethnographische Studien (közreműködik Márta Belényesy, Béla Gunda, szerk. Földes
Lászlñ Bp., 1961); Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza (Bp., 1963); Földes Lászlñ: Az állattartás és
pásztorélet magyar néprajzi szakirodalma (Bp., 1963); Enyedi György: Az állattenyésztés földrajza (Bp.,
1964); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Gaál
Lászlñ: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes
Lászlñ, Bp., 1969); Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és
Hagyomány, XII., 1970); Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv sertéstenyésztés emlékei Magyarországon
(Debrecen, 1972); Tanulmányok a Hortobágy néprajzához (szerk. Gunda Béla, Műveltség és Hagyomány,
XVŔXVI., 1974); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975).
állattenyésztés hiedelmei: Az állattartással és a háziállatokkal (baromfi, → disznñ, → kutya, → lñ, →

macska, → tehén) kapcsolatos → hiedelmek, → mágikus eljárások elsősorban az állatok egészségére,
szaporaságára, hasznára vonatkoznak. → Mágikus tárgyként, gyñgyìtñ, rontñ, jñslñ eljárásokban
felhasználják az egyes háziállatoktñl származñ termékeket (pl. tojás, trágya, tej, vaj, háj, szőr stb.) vagy
állati testrészeket, szerveket (pl. csont, szìv, koponya stb.). Egyes háziállatok viselkedéséből jñsolnak még
az időjárásra is. Hiedelemalakok is jelenhetnek meg háziállatok alakjában (→ boszorkány, →
garabonciás, → lidérc, → táltos stb.). A hiedelmek és eljárások egyrészt általánosak, vagyis a naptári év
bizonyos ünnepei alkalmával az egész közösség számára kötelező érvényűek voltak (pl. pásztorfogadás,
bérezés, kihajtás, beszorulás stb., → Szent György napja, → Szent Mihály napja, → Szent Vendel napja,
→ Dömötör (Demeter) napja, → Márton napja), többnyire ünnepi szokásokkal összefonñdva. Másrészt
az egyes parasztgazdaságok állattartásának konkrét mozzanataival kapcsolñdtak össze (pl. az egyes
állatok nevelése, szaporìtás, kimustrálás, elletés, őrzés, egybentartás, haszonvétel). Ismeretesek többfajta
háziállatra egyaránt vonatkozñ hiedelmek és mágikus eljárások is. Ezek egy része az egészség biztosìtását
szolgálja. Pl. vìzkeresztkor az állatokat szenteltvìzzel beszentelik, vagy köles körülhintésével ñvják őket a
→ rontástñl, boszorkánytñl; Szent György napján szentelt mákot szñrnak az istállñ körül, vagy
fokhagymát ásnak az istállñ küszöbe alá hasonlñ okbñl. Egyes tevékenységek tilalmának meg nem tartása
a háziállatok pusztulását okozhatja. Pl. vìzkeresztkor tilos varrni, két karácsony között nem lñghat bőr,
mert a jñszág közt dög lesz.
Tátrai Zsuzsanna
allatúra: → hozomány
81
A, Á
állatutánzñ táncok: többnyire játékos gyermektáncok, ill. közösségi, lakodalmi szñrakoztatñ táncok. A
természeti népek rituális vagy mágikus célú táncaival szemben a magyar nyelvterületen élő állatutánzñ
táncok Ŕ az elhalványult mágikus elemeket tartalmazñ → rñkatánc kivételével Ŕ játékos táncok, s formai
megjelenésük az egyes állatok viselkedésének, ill. csoportos mozgásának analñgiájára épül. A guggolñs-
ugrñs tánctìpusok közül elterjedtebb a → szarkatánc és a → békatánc. A lánctáncok csoportjában pedig
legismertebb az állatok haladását utánzñ → darutánc, → kacsatánc és → kìgyñtánc. Országos
elterjedésüket a 20. sz. első feléből is számos adat támasztja alá, sőt egyes tìpusok regionális élete is jñl
körülhatárolhatñ (pl. kacsatánc: Békés m.). Előfordulásuk mégis szñrványszerű, mivel pl. a páros
táncokhoz hasonlñ szervességgel a helyi → táncrendbe legtöbbször nem épültek be; megjelenésük igy
alkalmi, járulékos. (→ még: dramatikus táncok, → medvetánc, → nyúltánc) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz
Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Maácz László
állatvágás: a háziállatok vágása és húsuk feldolgozása, mely részben máig házi munka, részben az
élelmiszeripar egyik legkorábban kialakult ágazatának alaptevékenysége. A húsiparos mesterségek
fogyasztñkörének alakulása mindig szoros összefüggésben állt a házi állatvágással és a lakosság
különböző rétegei eltérő frisshús-igényének alakulásával. 1910-ben az ország településeinek 30%-ában
tömörült az állatvágás valamennyi hivatásos mestere. A saját évi szükségletükre sertést nevelő paraszti és
nem paraszti háztartások ezt az alapvető húsállatot egyaránt otthon vágják és dolgozzák fel (→
disznñölés). A munkát a családtagok maguk, ritkábban szakember segìtségével végzik. Az utñbbiak nagy
gyakorlattal rendelkező, de szakképzetlen böllérek, paraszthentesek, akiknél ez a tevékenység csak
kiegészìtő jövedelemforrás. Többnyire ismerik s kìvánságra alkalmazzák a hivatásos henteseknek a
parasztokétñl eltérő eljárásait. Parasztháztartásban a juh- és borjúvágást a gazda többnyire maga
elvégzi. Kisegìti ebben a nagy gyakorlattal rendelkező juhász és a gulyás. A pásztorok azért hozzáértők,
mert a távoli legelőkön megsérült, megbetegedett állatok levágásában magukra voltak utalva. A gulyások
a marhával is elbántak, amire parasztember az utñbbi évszázadban csak kivételesen vállalkozott. A
sajátjukat főként mészárossal vágatták le, de többnyire vásárolták a marhahúst. A baromfivágás női
háztartási munka. Ŕ A hazai önállñ húsiparos mesterség középkori városainkban először a 13. sz.-ban
jelentkezett. A mészárosság a 14. sz.-ban a legerősebb, elsőként céhekbe szerveződő iparágak egyike.
Tevékenységi körébe tartozik a vágñállat beszerzése, megölése, feldolgozása és a hús forgalomba hozása.
Ezzel a mészárosság kezdettől a legújabb korig a legszélesebben értelmezett húsiparos mesterség.
Szaktudásuk jelképe és egyben mesterremekük az ökörvágás, cégérük gyakran ökörfő. Városokban a 16.
sz.-tñl kezdve jelentkeztek résztevékenységekre szakosodñ húsipari ágazatok. A marhavágás
foglalkozásszerű jogát a mészárosok mindvégig igyekeztek maguknak fenntartani. Gyakorlati hátteréhez
tartozik, hogy a lakosság éppen ebben a legkevésbé önellátñ. Főként sertéssel dolgoznak a hentesek (Mo.-
on a hentesség a 19. sz. elejéig legtöbb helyen kontármunkának számìtott), borjú- és juhvágással
foglalkoznak a szúrók (borjúszúró, juhvágó, szúrószéktartó gazda). Belsőségfeldolgozñk a hurkakészìtők, a
béltisztìtñk és az árusìtñ húrosok, a pacalosok. (A két utñbbi sokszor mesterlegények mellékjövedelme.)
Mindezek főként városi, mezővárosi foglalkozások. Faluhelyen a legújabb korban sem igen élt meg a
hentes. Ezért párosult itt többnyire a 19. sz.-i ipartörvények után is a hentes- és mészárosipar. A
hentesség fogalmának kialakulásakor a 16. sz.-ban olyan céhen kìvüli falusi húsiparosokat is ìgy neveztek,
akik vásárok alkalmával a városi piacra egyebek közt marhahúst is vihettek. Valamennyi húsiparos
mesterség közül elsősorban a városi mészárosság volt biztos megélhetési forrás a középkor ñta. Képviselői
saját vágñállat-szükségletük beszerzésével párhuzamosan, már a 15Ŕ16. sz.-ban kiterjedt
állatkereskedelmet is folytattak, melynek jövedelméből sokan a gazdag szőlőbirtokosok, vezető
patrìciusok sorába emelkedtek. Műhelyeikben vágólegények és a darabolást, kimérést végző székálló
legények dolgoztak. Bizonyos városok korán jelölték ki a közvágñhelyeket, hogy a lopott jñszágot könnyen
felismerhessék. A vágñhìd a 20. sz.-ig gyakran vìz fölé épìtett valñságos hìdlás volt. Itt vágták és nyúzták a
marhát, s a bőröket átadhatták a közelben dolgozñ bőrős mestereknek. Országrésznyi jelentőségű
élősertés- és szalonnakereskedelemhez kapcsolñdott Debrecen kiemelkedően erős húsipara. 1795-ben 178
céhes mester dolgozott itt. Közülük 63 ’sertés-hentes’, 18 ’marha-hentes’ és 97 ’teljes mészáros’. Sñs
szalonnájuk nagy része a Felvidékre került eladásra. A marhavágás mesterségbeli fogásait és
szakszñkincsét a parasztok kevéssé ismerik. A húsiparosok főként a sertésvágás körében ismertették meg
a parasztokat Ŕ többnyire nem paraszti fogyasztñrétegek közvetìtésével Ŕ a húsfeldolgozás újabb
eljárásaival. Ŕ Irod. Marjalaki Kiss Lajos: A miskolci mészáros céh négyszáz éves múltja (Miskolc, 1925);
Végh Jñzsef: Táj- és népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV.
századi Magyarországon (Bp., 1955); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958).
Kisbán Eszter
82
A, Á
állatvásár: → vásár
állatvőlegény, állatmenyasszony: mitikus → mesehős. A kìgyñ-, disznñ-, sündisznñ-, → békakirályfi, a, az

egér-, macska-, békamenyasszony-, a hattyú-, délszláv változatokban pávaalakban, testvéreivel vagy
szolgálñival fürödni járñ tündér, vagy az anya meggondolatlan kìvánsága folytán malac- (kecske-)bőrben
világra jött, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező leány, aki állatbőrének elégetése folytán válik
halandñ emberré, számos tündérmese hőse. A hosszabb-rövidebb ideig állatalakban élő emberrel vagy
természetfeletti lénnyel kapcsolatos képzetek nem egyértelműek. Rosszindulatú lény, tündér, →
boszorkány vagy szülőanyjuk átka folytán kell meghatározott ideig állatalakban élniük, megváltásukhoz
elegendő a földi lény szerelme vagy a puszta tény, hogy az átokidő lejár, vagy ők maguk a természetfeletti
lények, tündérek vagy félistenek, akik tetszőlegesen hordják és vetik le az állatbőrt; ahhoz azonban, hogy
földi halandñkká váljanak, szükséges a szülők vagy a Ŕ gyakran hozzájuk kényszerìtett Ŕ szerelmes
beavatkozása: az állatbőr elégetése. Ha ez nem a kellő időpontban történik, hosszú vándorlás után a
messzi tündérországban (holtak birodalmában?) találkozik velük újra az elhagyott szerelmes. A képzet
őshazáját illetően a felfogások megoszlanak. A kutatñk egy része a Ny-eurñpai hitvilágot, mások a görög
mitolñgiát vagy ismét Kisázsia hiedelemvilágát jelölik meg kiindulñ forrásul. Nálunk a hattyúalakban
járñ tündérleányok mellett macska, béka, gyìk, olykor rñka, malac vagy öregasszony a menyasszony
(AaTh 400, MNK 400A*, AaTh 402, folytatása gyakran AaTh 465C: a halkisasszony-, AaTh 413A*), az
anyja könnyelmű kìvánsága folytán állatalakban világra jött fiú pedig kìgyñ, disznñ, agár, csikñcska
(AaTh 425), vagy mikor szegény emberek gyermekükké fogadják az első lelkes állatot: sündisznñ (AaTh
441). Berze Nagy János ide sorolja a medve- (ördög-) vőlegény tìpusát is (AaTh 431, H 546), mely a
képzetnek részben talán nyitjául is szolgálhat: az állatszeretők elkárhozott, nyugodni nem tudñ lelkek,
akiket a szerelmesük csñkkal vagy coitusszal vált meg (→ Árgirus, → kìgyñvőlegény, → halkisasszony, a.
Ŕ Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer
Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Swahn, J. Ö.: The Tale of Cupid and Psyché (Lund, 1955); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar
népmesék (IŔIII., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue,
P.ŔTenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Kardos Tibor: Az Árgirus széphistñria
(Bp., 1967); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).
Kovács Ágnes
allegñria <gör. ’példázat’, ’képletes beszéd’>: a tropusok egyik fajtája, elvont fogalomnak vagy
jelenségnek konkrét-statikus képben adott megszemélyesìtése, kifejezése. Eredetét az archaikus
gondolkodásnak abban a már közbeszédben is rögzìtett sajátságában kereshetjük, amelyik nem vagy alig
különböztet dolgok és személyek, jel és jelölt (kifejezés és a kifejezés tartalma) között; ezért egykönnyen
fel is cseréli azonosìtja őket. Bőségesen él vele a folklñr is valamennyi műfajában, sőt pl. az → állatmese
poétikájának alapját képezi az allegorikus ábrázolás. A benne szereplő állatok (Ravasz Rñka, Falánk
Farkas stb.) és viszonyaik egyáltalán nem ezeknek az állatoknak és viszonyuknak, hanem emberi
tulajdonságok és társadalmi viszonyok jellemzésére hivatottak. A „Kutya marását eb szőrivel kell
bekötni” közmondás is allegñria, mert a közvetlen kifejezett képsor jelentése nyilvánvalñan nem azonos
önmagával, hanem elvont gondolat konkretizáciñja. Allegñriák szövik át meg át a lìrai és rìtusdalokat,
gyermekfolklñrt és allegñriának tekinthetjük a különböző → alakoskodások maszkásait is. Ŕ Irod.
Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Pollok, Karl-Heinz: Studien zur Poetik
und Komposition des balkanslawischen lyrischen Volksliedes (Opera Slavica, Band 5., Göttingen, 1964);
Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1965); Bartha JánosŔHorváth T.ŔJñzsa N. MáriaŔSzabñ
Zoltán: Kis magyar stilisztika (Bukarest, 1968); Vigotszkij, Lev Szemjonovics: Művészetpszicholñgia
(Bp., 1968).
alliteráciñ <lat. adliteratio ’betűk összehangzása’>, betűrìm, előrìm, kezdőrìm: ritmusképző elem és a rìm
egyik fajtája; a gondolati-szerkezeti egységen belül az egymást követeő szavak kezdőhangjainak
ismétlődése. A végrìm elődje, részben helyettese és mintegy fordìtottja is; szabályaik több tekintetben
hasonlñak. Kialakulását a szómágiával és az → ismétléssel magyarázzák; történelme folyamán legtöbb
népnél elvesztette, tartalmi összefüggéseken alapulñ szerkezeti jellegét, és csupán alkalmi dìszìtő szerepe
maradt. A finnugor népi verselésben is az alliteráciñ töltötte be a → rìm szerepét. Máig legtöbb
népköltészeti műfajunkban megtalálhatñ, főként a kötött formák kedvelik, de sehol nem általános;
végrìm hìján gyakrabban használják, legtöbbször azonban azzal vegyesen fordul elő. Néhány műfajban
az átlagnál gyakoribb, ezek a következők: régies → szñlás (Szép szñnak szárnyát nem szegik), játékos →
mondñka (Hétfő hetibe, Kedd kedvibe…), → csúfolñ (Kovács, kovács, kalapács…), → nyelvtörő (Répa,
83
A, Á
retek, mogyoró…), → találñs kérdés (Mihelyt meglesz, mindjárt megmar…) stb. Ugyancsak gyakoribb a
régies rìtusénekekben (regölés: Régi szokás szerint szabad megtartani; lakodalmi ének: Megrabolnak,
megrabolnak, megláncolnak…), → balladákban (Piros patkñs csizmám hadd húzzam lábomba!; Testemet
testével egy sìrba temesd el!) és → népdalokban (Munkács várát mikoron megszállánk; Szomorúság
szállott huszár szìvére; Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna…); az újkori műfajok általában
mellőzik. A magánhangzñs alliteráciñ ritka (Aki adta neked arany rengő bölcsőd…), a mássalhangzñk
közül leggyakoribb az m, k, sz, közepesen fordul elő az f, v, t, h, p, ritkábban a cs, b, n, r és g. A többség
mindössze egyetlen hangnyi, legfeljebb 2Ŕ3 hangra terjed (Karikñs a kalács, a karomba húzom; Testem
teszem gyászos ágyba…). Az ismétlés, az ikerszavak és a különféle alakzatok elősegìtik képződését. Az
rendszerint 2Ŕ3 szñra terjed (Kongatik már a kádakat; Úgy tedd tűzre a tőkét…), elvétve 4 vagy még több
szñban is előfordulhat (Két katona ki is kìsért megnyìrni; Mer má mindjár möghal a mi
mönyasszonyunk…). Az ún. alliterálñ szavak lehetőleg a sor elején, egymás szomszédságában
helyezkednek el (Kemény kősziklának könnyebb meghasadni…), néha az egész sorra kiterjeszkedve
(Sokat sìrtam, sñhajtoztam; Szép szñval szereznek szeretetet). Más esetben 1Ŕ2 nem alliterálñ szñ előzi
meg őket (Gyenge babám, bennem ne bìzz; Sárog viasszának fődön futñ füstje; Törülgeti vala keserves
könnyeit…) vagy ékelődik közbe (Szegény vagyok, szegénynek születtem; Hadd halljam éltömbe, hogy
siratsz hñttomba!). Gyakran egy sorban kétféle alliteráciñ is szerepel (Hátra hanyatlik már a mi
menyasszonyunk…), ezek néha kereszteződnek (Tatár városába térdig vasba vagyok…). Az alliteráciñk
harmada több sorra terjed, ezek lehetnek egyneműek (Mutass példát, menj előre, Megtanulom majdég
tőled!) és különneműek (Felfordula frissen pirospej lovára, Úgy hánytassa magát a Maros martjára). Ez
utñbbiak legszebb példáit a haladványos → gondolatritmus (Nagykarácsony napján nagy hñeső esett,
Hangos húsvét napján Duna megáradott, Piros pünkösd napján rñzsa megvirágzott) szolgáltatja. Ŕ Irod.
Vargyas Lajos: Betűrìm a magyar népköltészetben (Filol. Közl., 1955); Gáldi Lászlñ: A finnugor
népverselés tipolñgiai áttekintése (Irodalomtörténet, 1960).
Katona Imre
állìtñhalászat: csendes állñvizekben, kiöntésekben alkalmazott, a → rekesztőhalászat elvével rokon

halfogási mñd. A vìzbe „állìtott” s a felszìn közelében lebegő könnyű hálñfal „elrekeszti” a vonulñ hal
útját; a hal az akadállyal találkozván menekülni igyekszik, s a vìzben úszñ vagy lazán felfüggesztett hálñt
mindinkább összekuszálja, ìgy fogva marad. Az állìtñhalászat szerszámait Ŕ a „rekesztés” elvének
azonossága miatt Ŕ az újabb kutatás nem sorolja külön rendszertani kategñriába, hanem a
rekesztőhalászattal vonja egybe. Az állìtñhalászat szerszámainak a magyar halászatban két tìpusa van: a)
az úszó háló a vìzben szabadon lebeg, vagy a fenékre eresztett súlyok tartják egy helyben (→ eresztőhálñ,
→ méthálñ, → pamukos halászat); b) az álló háló két karñ között kifeszìtett zsinegről lñg a vìzbe; a
hálñhoz kötött kis fülek, karikák szabadon futnak ezen a zsinegen, s ìgy gabalyodhat bele a hal a hálñba
(→ marázsahálñ). A hal útjába állìtott rekesztőhálñk, jñllehet ezek is „állñ hálñk” (→ őrhálñ), nem
tartoznak az állìtñhalászat kategñriájába, mert ezeknél nem a zsákmány megfogása, hanem útjának
elrekesztése a cél. Az állìtñhalászat két szerszámtìpusa történetileg, genetikailag valñszìnűleg összefügg
egymással. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar
halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Domanovszky György: A tihanyi pamukos halászat (Népr. Ért.,
1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei-tavon (Székesfehérvár, 1958).
Szilágyi Miklós
állìtñhálñ: → eresztőhálñ
állñbárka: → bárka
allodiális szőlő, majorsági szőlő: feudális viszonyok között a földesúr majorgazdaságában vagy saját
tulajdonában levő promontóriumán (→ szőlőhegy) telepìtett szőlő, amelyet a földbirtokos házi kezelésben
tartott. Mint nemesi birtok, semmiféle adñkötelezettség alá nem tartozott. Allodiális szőlők a 16Ŕ17. sz.-tñl
létesültek nagyobb mértékben, elsősorban az árutermelésbe erőteljesen bekapcsolñdñ borvidékeken (→
történeti borvidék), ahol a bor értékesìtésének jñ piaci lehetőségei voltak: pl. PozsonyŔ Sopron környéke,
Ruszt, Tokaj-Hegyalja, Érmellék stb. Más vidékeken viszont a kisebb jövedelmezőség és a nagy
munkaigényesség miatt az allodiális szőlőket dézsmakötelezettség mellett (→ bordézsma) jobbágyok
használatába adták, mint az Esterházyak tatai és gesztesi uradalmain; az alsñlendvai uradalomban stb.
Az allodiális szőlőket helyenként már a 16. sz.-tñl főként bérmunkával (→ szőlőmunkás) műveltették,
robotmunkaerőt csak egyes, kevesebb gondosságot igénylő munkafolyamatoknál alkalmaztak, ìgy a
hegyaljai Rákñczi-birtokokon. A művelés menetét a → vincellér irányìtotta. A művelés szervezeti egysége
a borgazdaság volt. Ez magában foglalta a présházakat, pincéket, vincellérházat és a földesúri kocsmákat.
84
A, Á
Bár az allodiális szőlők kiterjedése tájanként és korszakonként a konjunktúrátñl függően változñ volt,
végső soron mindig kisebbségben voltak a → dézsmás szőlőkkel szemben (→ még: szőlőbirtoklás). Ŕ Irod.
I. Rákñczi György birtokainak gazdasági iratai (1631Ŕ1648) (Sajtñ alá rendezte és a bevezető tanulmányt
ìrta Makkai Lászlñ, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a
robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás tìpusai és
problémái. 1767Ŕ1849 (Bp., 1967).
Égető Melinda
allñdium: → majorság
állñfa: → látñfa
állñka: → gyermekbútor, kisgyermek állni tanulásának eszköze, ill. időszakos tartñzkodñhelye;

másodlagosan betegnek szobaszükséghely. Egyéb elnevezései: ácsik, gyermekálló, álló, gyermekállató,
állószék, állópad, lyukasszék. Az állñka legegyszerűbb formája csonkakúp vagy gúla alakú, fonott vagy
deszkafallal. Gyakoribb a fábñl faragott, négyszögletes → asztalszék forma 4 becsapolt lábbal, a lapban a
kisded számára kerek kivágással és gyakran bemélyìtett ételtartñ tálkával. Az állñka asztalosbútor
mñdjára, kávás felépìtéssel is készült, padozott aljjal, néha tologatáshoz kerékkel felszerelve. Az állñka és
a → járñka közti átmeneti formánál a lap keretbe foglalt, hogy a gyermek 1Ŕ2 lépést tehessen. Mivel a
könnyű kosárállñka is mñdot ad némi járásra, a szakirodalom jártató kosárnak is nevezi. Ŕ Az állñka
elsősorban Eurñpábñl ismert, a kosárállñka Kìnábñl is. Első ábrázolása id. Pieter Brueghel
Gyermekjátékok c. képén (1580) paraszti környezetben mutatja, de a 17. sz.-ig úri otthonokban is
használták. A magyar parasztságnál a 19Ŕ20. sz.-ban minden lényeges formaváltozata megvolt, a kosár-
és a deszkaállñka Szatmárban, ill. Ungban volt ismert. Ŕ Irod. Moszyðski, Kazimierz: Kultura ludowa
slowian (I. Krakow, 1929); Erixon, Sigurd: Folklig möbelkultur i svenska bygder (Stockholm, 1938);
Mándoki Lászlñ: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgálñ eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr.
Ért., 1960); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszñn (Népr. Közl., 1960); Morvay JuditŔMolnár
Mária: Tárgygyűjtés Szatmárban (Népr. Ért., 1966).
Állñka bemélyìtett ételtartñ tálkával (Kemence, v. Hont m., 19. sz.). Bp. Néprajzi Múzeum
Állñka „állñszék” az udvaron (Csicsñ, v. Komárom m., ezerkilencszázharmincas évek)
K. Csilléry Klára
állñ kereszt: függőlegesen állìtott rendes keresztszem hatását keltő öltés. Készìtésénél először egy
vìzszintes öltést varrnak, utána erre merőlegesen, vagy ezt keresztező laposöltést. Egyesével alkalmazzák
vagy sorok formájában. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser,
R.ŔMüller, I.: Stickerei (Basel, 1969).
Állñ kereszt
Fél Edit
85
A, Á
állñpad, állószék: → állñka
alma (lat. Malus): 1. a mérsékelt égöv egyik legfontosabb gyümölcse. Termesztése a 35Ŕ65. szélességi
fokok között a legeredményesebb. Az alma egész Mo.-on a legkedveltebb gyümölcsök közé tartozik. Az
almafák nagy számmal megtalálhatñk az ország minden vidékének házikertjeiben. Az üzemszerű
almagyümölcsösök telepìtése a múlt század második felében kezdődött, és az 1920-as évek után vett
nagyobb lendületet. Kialakultak a legjelentősebb télialmatermő tájak, melyeken az alma a parasztság
egyik fontos jövedelmi forrása lett: Szabolcs-Szatmár megye (eurñpai hìrű tájfajtája a jonatánalma),
Borsod és Heves megye északi részei, Vas és Zala megye csapadékosabb vidékei. Nyári almát a DunaŔ
Tisza közén és Bp. környékén termesztenek nagyobb mennyiségben. Ŕ Az alma az emberiség egyik
legrégebben termesztett gyümölcsfajtája. Valñszìnűleg a Fekete-tenger K-i partvidékétől É-Örményo.-ot
és a Transzkaukázust, valamint Irán és Turkesztán egy részét magába foglalñ, a Tien-San nyugati
vonulatáig húzñdñ területen kezdték termeszteni. Mo. területén a rñmaiak bizonyosan termesztették az
almát. Azonban a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték Ŕ feltehetően Ŕ mint gyűjtögetett
gyümölcsöt. Hazai fajtákrñl 15. sz.-i források szñlnak először: fűz alma, veres alma, telelő alma. A
középkor végén a Balkánon keresztül több ìzletes, jobb minőségű keleti almafajta került hozzánk
(boszniai alma, boszmán alma). A 16. sz.-ban Mo.-rñl Ausztriába szállìtottak téli almát. Ekkortñl kerültek
hazánkba nagyobb számban Ny-eurñpai almafajták is, melyek előbb a dunántúli kertekben honosodtak
meg („ranett”, „parmen”, „pepin” stb.). K-Mo., különösen Erdély sokáig őrizte a régi, középkori eredetű
fajtákat. A 19. sz. derekáig a paraszti almatermesztés elsősorban folyami ártereken (a Duna alföldi
szakasza) és a hegyi folyñvölgyek ligeteiben és erdőiben találhatñ, kevés gondozást kìvánñ
gyümölcsösökben folyt (Maros, Szamos, Nyárád völgye stb.). Ősszel szekéren vagy tutajon szállìtották a
gyümölcstelen vidékekre az almát (pl. D-Erdélyből az Alföldre a → gyñgyi almát). Ŕ 2. szerepe a magyar
→ népi hitvilágban nagy volt; összefüggésben azzal a ténnyel, hogy Eurñpa nagy részén régtől fogva
termékenységi, ill. szerelmi szimbñlum (a Közel-Keleten a gránátalmának és a fügének volt hasonlñ
szerepe). Ezen alapul többek között a → házasságkötés szokáskörében valñ szerepeltetése (eljegyzés
almával, alma mint szerelmi ajándék; mint lakodalmi dìsz stb.) Eurñpa nagy részén; de a közelmúltban
már sok esetben csak a hagyomány által fenntartott ünnepi dìsz volt. A téli ünnepekhez (→ Borbála
napja, → Luca napja, → karácsony, → szilveszter, → újév) kapcsolñdñ, almával véghezvitt szerelmi jñslñ
(→ szerelmi jñslás) eljárásokban nem tudatos már az eredeti hiedelemháttér, mégis jellemző, hogy ezek
más, jellegzetes karácsonyi ételek mellett elsősorban az almához kapcsolñdnak (legelterjedtebb forma: a
lány Lucátñl karácsonyig mindennap almába harap, majd az utolsñ falattal az utcára megy: s a
szembejövő Ŕ vagy olyan nevű Ŕ lesz a férje). Világosabb az alma termékenységvarázslñ (→
termékenységvarázslás) szerepe az állatok karácsonyi, újévi, vìzkereszti almárñl itatásában (almát Ŕ
gyakran a karácsonyi asztalrñl származñt Ŕ tesznek a vályúba), és a lányok almárñl mosdásában (ugyane
napokon és → pünkösdkor). Hasonlñ szerepe van a gyermek első fürdővizébe tett almának vagy az →
újszülött meglátogatásakor ajándékozott almának; legnyilvánvalñbban pedig a lakodalomkor a
menyasszony ölébe helyezett almának (utñbbi szñrványadat). Ezekben az esetekben sokszor csak az alma
külső fizikai tulajdonságain alapulñ analñgiás párhuzam a tudatos: azért mosdanak, isznak rñla, hogy
épp olyan pirosak, gömbölyűek legyenek. Hogy az almához ma már nem elsőrendűen csak a
termékenység-szerelem-szépség asszociálñdik, bizonyìtja a → karácsonyi vacsora almájával végzett
haláljñslñ művelet (→ haláljñslás), ill. a karácsonyi alma közös fogyasztása eltévedés megelőzésére vagy a
család összetartozásának szimbñlumaként; vagy → Balázs napján a torokbetegséget gyñgyìtñ szentelt
alma; az almában megetetett rontñ tárgyak; a keresztútra dobott almával valñ → rontás stb. Az almával
végzett jñslások létréjöttében szerepet játszhatott a bibliai tudás almája képzet ìs. Az alma hasonlñ
szerepkörben a közelmúlt Eurñpájában egész termőterületén, de legintenzìvebben a Balkánon volt
ismert. Ŕ Irod. Rñheim Géza: A tudás almája (Népr. Ért., 1916); Dankñ Imre: Az almaszimbolika magyar
vonatkozásai (Ethn., 1962). Ŕ 3. → gránátalma, → rozetta
Almaszedő
Kósa LászlóŔPócs Éva
almárium: → pohárszék, → szekrény
86
A, Á
Almási István (Kolozsvár, 1934Ŕ): romániai magyar népzenekutatñ, tudományos főmunkatárs a

Kolozsvári Folklñr Intézetben (1957Ŕ). Tanulmányait a kolozsvári „Gh. Dima” Zeneművészeti Főiskolán
végezte (1956). Kutatási területe a zenefolklñr. Tudományos és ismeretterjesztő cikkei, tanulmányai
romániai irodalmi lapokban és a szakfolyñiratokban jelentek meg. Ŕ F. m. A lapádi erdő alatt (J. Szenik
Ilonával és Zsizsmann Ilonával, Bukarest, 1957); A Kádár Kata-ballada kalotaszegi változata (Nyelv-
Irodalmi Közl., 1960); Magyargyerőmonostori népköltészet (Olasz Katalinnal, Bukarest, 1969); 245 népi
táncdallam (Josif Herteával, Marosvásárhely, 1970).
Almási Sámuel (Páncélcseh, 1807ŔSárosmagyarberkesz, 1875): népdalgyűjtő, ref. lelkész. Tanulmányait a

kolozsvári és a nagyenyedi ref. kollégiumban végezte. 1827-től Dobokán, 1835-től Drágon Wesselényi
István kastélyában, 1850-től Páncélcsehben, 1865-től haláláig Sárosmagyarberkeszen lelkész. A
szakirodalom két kéziratos dalgyűjteményét tartja számon. Az egyiket, amely eredetileg öt kötetből állt és
több mint ezer dallamot tartalmazott, valñszìnűleg 1823 és 1870 között gyűjtötte össze (az IŔII. kötet cìme
Magyar dalnok, a IVŔV. köteté Énekes gyűjtemény). Időközben az I. és a III. kötet elveszett. A dalok egy
része a „Magyar dallok” és a „Magyar dalnok” c. kétkötetes kéziratba átmásolva maradt fenn. Száz
szövegét dallamok nélkül Erdélyi János közölte a Népdalok és népmondák második kötetében. Később
Bartalus István, Káldy Gyula és Szini Károly adtak közre általa gyűjtött dalokat dallammal együtt. Ŕ A
népdalgyűjtésen kìvül teolñgiai és egyháztörténeti kérdésekkel is foglalkozott. Nyolc kötetnyi prédikáciñja
és A dési ev. ref. egyházmegye történeti és statisztikai leìrása (1867) c. műve kéziratban maradt. Ŕ Irod.
Benkő András: Almási Sámuel kétkötetes dalgyűjteménye (Igaz Szñ, 1971).
Kósa László
almási vár mondája: → Básta
almás suba: → suba
Almásy György (Felsőlendva, 1867ŔGraz, 1933): állattani és néprajzi gyűjtő. Zoolñgiai gyűjtés céljábñl
utazott Ázsiába 1900-ban. Második ázsiai útján (1906) Kìna É-i részének földrajzi, földtani,
meteorolñgiai, néprajzi és gazdasági viszonyait tanulmányozta. Sokrétű kirgiz néprajzi gyűjteménye,
amelyet a Néprajzi Múz. őriz, többször szerepelt néprajzi kiállìtáson, az anyag tudományos kiadása még
feldolgozásra vár. Fontosak a Duna-delta vidékén tett megfigyelései is. Ŕ F. m. Utazásom orosz
Turkesztánba (Bp., 1901); Vándorutam Ázsia szìvébe (Bp., 1903). Ŕ Irod. Agárdi Ferenc: Dr. A. Gy.
Kirgizisztánban (A nagyvilág vándorai, Bp., 1955).
Diószegi Vilmos
álmenyasszony: a → lakodalom különböző mozzanatainál a → menyasszony helyett bemutatott, egy vagy

esetleg több, rendszerint álruhás személy. A → vőlegény megtévesztésére vezetik elő az → esküvőre valñ
kikéréskor vagy a → menyasszonyvitel előtt, esetleg → kontyolás után. Mindegyik esetben a valñdi
menyasszony (ill. → menyecske) átadását előzi meg, s a vőlegény prñbára tétele: megismeri-e a párját. Az
álmenyasszonyok lehetnek öreg asszonyok, fiatal kislányok, esetleg lánynak öltöztetett legények, vagy
egyszerűen letakart személyek. Az álmenyasszony a → menyasszonytánc körüli időben táncolhat is. Ŕ
Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl
(IŔVI, Pest, 1868ŔBp., 1873); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukoviniai székelyeknél
(Népr. Közl., 1962).
Álmenyasszony (Bernecebaráti, Pest m.)
87
A, Á
Györgyi Erzsébet
Álmos: a honfoglalñ magyarok fejedelme, aki népét keletről a Kárpátokhoz vezette, a → honfoglalás
mondakörének egyik főalakja. Főként születése és halála körülményeihez fűződő mondai elemeket őrzött
meg az utñkornak a középkori magyar történetìrás. Anyját, → Emesét álmában turul madár ejti teherbe,
a gyermek majdani hivatását is álom jövendöli meg az anyának, innen az Álmos név. Késő középkori
források szerint (Képes Krñnika 13. fej.; Budai Krñnika 37. fej.; Dubnici Krñnika 28. fej. stb.) halála is
rendkìvüli: Erdély határán megölték, „Pannñnia határába ugyanis nem mehetett be”. Újabb
forráskritikai vizsgálatok alapján e közlés hitelt érdemlőnek bizonyult, s már a 11. sz.-i régi Gestánk is
tud e gyilkosságrñl. Álmos megölését korábban → épìtőáldozatnak magyarázták; ma főként az egykori
kazároknál, de Belső-Ázsia nomád népeinél és Eurñpában a votjákoknál a 19. sz. derekáig jelentkező
analñgiák, valamint egyes természeti népek párhuzamos szokásai alapján ún. rituális királygyilkosságnak
tekintik. Alapja az a hiedelem, hogy a fejedelem hatalmát mágikus-totemisztikus erő biztosìtja, s ha ez
valamely okbñl, pl. elöregedés következtében megfogyatkozik, meg kell őt ölni, hogy ez az erő utñdjában
megújhodva éljen és hasson tovább. A rìtus mint keleten általában, összefügg a nomád magyar
államszervezetben is jelentkező ún. kettős királyság intézményével, a kende és a gyula, a szakrális, de
névleges főfejedelem és a hatalmat valñságosan gyakorlñ fővezér közt jelentkező jogköri feszültséggel.
Hogy viszont Álmos megölésében fiának, Árpádnak közvetlen része lett volna, arra nézve tagadñ választ
kell adnunk: mind a görög Bìborbanszületett Konstantin, mind Anonymus (13. fej.) szerint Árpádot még
Álmos életében választották fejedelemmé. Ŕ Irod. Rñheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda
(Ethn., 1917); Györffy György: Krñnikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Györffy György:
Tanulmányok a magyar állam eredetéről (Bp., 1959); Hozzászñlások Fettich Nándor kéziratához (Arch.
Ért., 1966, 1969).
Sándor István
álmoskönyv: álomfejtés céljaira összeállìtott könyv, amelyben az → álomban látott tárgyakhoz,

jelenségekhez magyarázatokat, többnyire jñslatokat fűztek. Ŕ Ismeretesek álomfejtések az ñkori
Egyiptombñl és más ñkori kultúrákbñl, de ezeknek közvetlen kapcsolatát a középkori nyomtatványokig
és a közelmúlt kalendáriumaiig nem lehet kimutatni. A legrégibb Mo.-on kinyomtatott álmoskönyvet az
OSZK-ban őrzik. Ez az álmoskönyv 1756-ban újabb népszerű kiadásban is megjelent és később
utánnyomások alapjává vált, erre a kiadásra hivatkoztak pl. a kalendáriumokban, amelyeknek ez sokszor
nélkülözhetetlen része volt. 1945-ig a vásárokon mindenütt lehetett kapni, és ìgy a nép körében igen
ismertek az ott közölt álomfejtések. Pl. egy ilyen újabb kiadásbñl néhány példa: Babbal álmodni jñlétet
jelez. Batyu Ŕ nehéz út. Beretva Ŕ rossz hìr. Bicska Ŕ pletyka. Birka Ŕ sáros idő. Csiga Ŕ jñ jel. Zavaros vìz
Ŕ betegség. Tiszta vìz Ŕ egészség stb. Ŕ Irod. Sebeok, Th. A.ŔIngemann, F. J.: Studies in Cheremis Ŕ The
Supernatural (New York, 1956); Krúdy Gyula: Álmoskönyv (Bp., 1966).
Hoppál Mihály
almotìvum: a → motìvum kisebb összetevő része, amely csak a motìvumon belül jellemző egység. Ilyen
almotìvum pl. a népmesében az, hogy a sárkánynak hány feje van, vagy hogy a balladában „selyemmel-
arannyal” hìmeznek ki egy kendőt. Mint ismeretes, a folklñr tartalmi-szerkezeti elemei közül a motìvum a
legkisebb, de ez sem változatlan, gyakran nem is önállñ: a változás fokozatai, a más motìvumokkal valñ
esetleges összekapcsolñdás során mñdosulñ aprñbb részek alkotják az almotìvumokat. Másrészt ezek a
motìvumok kialakulásának lépcsői, a valñság művészi elsajátìtásának mikrostruktúrái, azt mutatják,
milyen egységig terjed ki a már körülhatárolhatñ művészi megfogalmazás. (→ még: formula, →
struktúra, → változat) Ŕ Irod. Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
alműfaj: a folklñralkotásoknak a → műfajnál kisebb szerveződési egysége. Mivel a folklñrban a műfajok

meglehetősen változékonyak, a műfajelmélet viszont kezdeti, a műfajokat a kutatñk csupán
általánosságban definiálták, történeti keretek közé igen ritkán illesztették, és ezért szükségszerű volt
olyan kisebb kategñriák, alműfajok feltételezése, amelyek a műfajok helyi és történeti mñdosulásait
rögzìtik. Az alműfaj ilyen mñdon egyfelől rokon alkotások csoportja (pl. betyárballada, nemzetiségcsúfoló
szólás, ekedal, karikás ostor dìszìtett pillangója, légyhessentő gesztus), másfelől nemzetközileg ismert
műfajok lokális (magyar falucsúfolók a különböző községekről, a sziklában alvñkrñl szñlñ vándormonda)
vagy történeti (kutyafejű törökökről, tatárokrñl, egyéb ellenségről szñlñ hiedelmek) megvalñsulása. Az
alműfaj megléte voltaképpen bizonyìtéka annak, hogy a folklñr határain belül a szñ teljes értelmében vett
→ egyedi műalkotás vagy műfaj nem alakulhat ki. Különösen az epikus alműfajok kutatása során derült
88
A, Á
ez ki a lìrai alműfajok vizsgálata most indult meg. Az alműfajok megállapìtása és rendszerezése a

kommunikáciñelmélet alapján történik, és a hagyományozás jellemző vonásait veszi alapul. (→ még:
műnem) Ŕ Irod. von Sydow, C. W.: Kategorien der ProsaŔVolksdichtung (Selected Papers on Folklore,
Copenhagen, 1948); Propp, V. Ja.: Principi klasszifikacii folkloriszticseszkih zsanrov (Szovjetszkaja
Etnografija, 1964); Katona Imre: A magyar népi lìra tartalmi-tematikai tagozñdása (Ethn., 1970); Küllős
Imola: Kìsérletek a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1969); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
alműnem: → műfaj, → műnem
alom: nagyobb állatok istállñbeli pihenő- vagy fekvőhelyéül leterìtett szalma, néha csutka, tőzeg, falevél,
amely tiszta fekvőhelyet biztosìt, ill. az ürüléket felfogja. Ez utñbbibñl és az alombñl lesz az istállñtrágya.
Sertések alá gyakran csak homokkal almoznak, szalmát csak fialáskor, esetlég télen tesz nek. Az alom szñ
valñszìnűleg ősi örökség az ugor korbñl; rokon népeinknél széna jelentése is van. Az alom szñ eredeti
jelentése tehát a földön maradt, el nem fogyasztott takarmány lehetett. Az istállñzás széles körű
meghonosodása előtt a hagyományos teleltető épìtményekben, pl. a karámokban és az aklokban a
takarmányt a földre szñrták, s amit az állatok nem ettek meg, az alomként szolgált. A kazlak melletti
teleltetésnél a takarmányul is használt szalma került a jñszág lába alá alomnak. Ŕ Irod. Szabadfalvi
Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).
Szabadfalvi József
álom: A néphit szerint az álombñl következtetni lehet bizonyos események közeli bekövetkezésére, vagyis
az álom tulajdonképpen → előjel. Az álombñl valñ jñslás története igen régi időkbe nyúlik vissza, már az
ñkori Egyiptomban és Babilonban ismerték. A középkor után, a könyvnyomtatás elterjedésével
nyomtatott → álmoskönyvek terjesztették az álomfejtés „tudományát”. Valñszìnű, hogy ezeknek az
anyaga jelentős hatással volt arra a hiedelemanyagra, amelyet parasztságunk őriz az álmokkal
kapcsolatban. Általános felfogás volt, hogy az álomnak mindig az ellenkezője szokott beteljesedni. Az
álmoskönyvek egymástñl eltérő jñslataibñl ez az alapelv már nem olvashatñ ki egyértelműen, inkább az
egyenes megfelelés (analógia, → mágia) kerül gyakran előtérbe. Az idegen helyen álmodott első álom
akkor szokott beteljesedni, ha a mennyezet gerendáit elalvás előtt megszámlálják. Hogy felébredéskor ne
felejtődjék el, meghatározott tárgyat (pl. fésűt) kellett a párna alá tenni. A néphit szerint az álom
tartalma irányìthatñ. Pl. a Gömör megyei hiedelem azt tartotta, hogy aki két krajcár ára sáfrányt
megtört és citromlével elvegyìtette és az abba mártott ruhát szìvére tette, az illető titkos szeretőjével
álmodik majd. Ugyanitt azt tartották, hogy aki → karácsonykor éjfélkor megmosdik a kútnál és úgy
fekszik le, álmában eljön a jegyese, és ő törli meg. A matyñ lány, hogy leendő férjét megálmodja, →
Katalin-napon kendermagot hintett a favágñra és kötőjével elboronálgatta, vagy keresetlen kettős lñherét
tett éjszakára a vánkosa alá. Eger vidéki hiedelem szerint, ha valakinek evés közben egy falat kiesett a
szájábñl, azt papìrba csomagolva párnája alá kellett dugnia: álma teljesülni fog. Az álomjñslatokat
tartalmazñ kalendáriumok és az olcsñ kiadású álmoskönyvek a 19. sz. második felétől a 20. sz. közepéig
rendkìvüli mértékben elterjedtek, és parasztságunk kedvelt olvasmányai közé tartoztak, ezért az álommal
kapcsolatos hiedelemanyag napjainkban is a → népi hitvilág élő részei közé tartozik. Ŕ Irod. Wlislocki
Henrik: Jñslñ állatok a kalotaszegi néphitben (Ethn., 1892).
Diószegi Vilmos
álomlátñ fiú, az: → soktudñ fiú, a
álomszìj, kiskocsis: 3Ŕ4 arasz vagy annál is hosszabb szìj, amelyet a → gyeplő markolatára, a szárperecre
hurkolnak. Az álomszìjat az ülésről vagy bakrñl hajtñ → kocsis a szekéroldalnak erre a célra készìtett
rézgombjára hurkolja, arra az esetre gondolva, ha a gyeplőt kiejtené a kezéből, azt azonnal
megragadhassa.
K. Kovács László
álöltözet: → jelmez
álruhás hős: Az eurázsiai folklñr gyakori cselekménytìpusa, hogy a hős álruhában jelenik meg,
hátrahagyott ìrásábñl (elővillanñ dìszes ruhájábñl) állapìtják meg kilétét. E tìpuson belül gazdag mese- és
mondaköre van a „jñ király”-nak, aki szegényes ruhában győződik meg arrñl, hogyan bánnak
89
A, Á
alattvalñival. E tìpus megszemélyesìtője nálunk az igazságos → Mátyás király. Vándoranekdoták és

mondák sora szñl álruhában szerzett tapasztalatairñl és arrñl, hogyan torolta meg a visszaéléseket. →
Rudolf királyfi ugyancsak álruhában, (mint vándorárus, képügynök) jelenik meg még e század húszas-
harmincas éveiben is az alföldi mondákban. Betyárokhoz is gyakran fűződik e motìvum (→
betyármondák), akik álruhában leckéztetik meg a népet nyúzñ urakat. E mondakör szociális
mondanivalñja hangsúlyozott.
Dobos Ilona
alsñ eplény, alsó vánkos: a szekér első tengelyén (fatengely esetén a tengelyderékon) fekvő rúdszárnyát (→
szekérágas) leszorìtñ keresztfa, amelyen a fürgettyű (→ fügető) forog. A szekér alvázának, a szekérutónak a
→ nyújtñja a tengelyderék és az alsñ eplény közötti résbe illeszkedik, és úgy csatlakoztatja a derékszeg a
szekérelőhöz.
K. Kovács László
alsñ főkötő: → főkötő
Alsñ-Garam menti viselet: → bényi viselet
alsñ lepedő: → lepedő, → széllepedő
alsñruha: az ing-pendely és az ing-gatya megnevezése akkor, amikor felette már egy másik réteg ruhát, a
felsőruhát is viselik. A múlt század folyamán, sőt helyenként a 20. sz. elején is, nyáridőben
parasztemberek ingben-gatyában jártak, az asszonyok pedig ingben és pendelyben (→ vászonruhák). Ez
volt alsñ- és felsőruhájuk egyben. A szoknya elterjedése hamarabb szorìtotta alsñruhává a pendelyt, mint
a nadrág a gatyát. A női és férfiing legtovább maradt fenn ilyen alsñ- és felsőruha szerepben, legfeljebb
vállkendőt, ill. pruszlikot öltöttek föléje. Ŕ Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp.,
1941Ŕ43).
Gáborján Alice
alszegies lépő: → lépő
Altáj: a → Csallñköz keleti, a történeti Komárom m.-hez tartozñ részének népi neve. A → Szigetközzel
kapcsolatosan is használták a történeti Győr megyéhez tartozñ terület megjelölésére.
Filep Antal
altatñdal: → bölcsődal
altìpus: a → tìpus alfaja, folklñresztétikai értelemben egyedi alkotások olyan csoportjának összessége,
amelyek nem alkotnak teljes tìpust, vagy amelyek csupán egy tìpus helyi, történeti alcsoportját képezik.
Az egyes változatok, egyedi alkotások és a tìpusok között igen sok átmeneti fokozatot tételezhetünk fel,
közéjük tartozik az altìpus is. Létrejöttének oka egyrészt a tìpusok változékonysága, másrészt az a tény,
hogy a folklñr korlátozott művésziségének törvényszerűsége következtében a folklñr keretein belül nem
alakul ki önállñan a tìpus. Az elterjedéseket, ill. az alkotásfolyamatokat kutatñ irányzatok is feltételezték
egy ilyen fokozat meglétét, és ezt → verziñ, → redakciñ néven nevezték (→ változat). Ŕ Irod. von Sydow,
C. W.: Kategorien der ProsaŔVolksdichtung (Selected Papers on Folklore, Copenhagen, 1948); Anyikin,
V. P.: A szñbeli költői alkotás, a variáns és a verziñ a folklñr kollektivitás elméletének megvilágìtásában
(Ethn., 1964); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
aludttej, aggott tej, savanyú tej, szerdék: étel és egyúttal a → tejfeldolgozás egyik rendszerének kiindulñ
készìtménye. A fejés után → tejtartñ edényekben magára hagyott tej erjedés folyamán savanyú
alvadékká alakul, tetején a zsìrrészecskék → tejfellé gyűlnek össze. Akár közvetlenül étkezésre, akár
további feldolgozásra szánják az aludttejet, a tejfelt vagy leszedik rñla, vagy belekeverik. Ilyen mñdon
oltñanyag nélkül nálunk csaknem kizárñlag tehéntejet, a szegények kecsketejet altatnak. Juhtejnél ez csak
kivételesen fordul elő. Az aludttej kocsonyásan kanalazva vagy összekeverve (tört tej) önállñ étel,
kenyérrel eszik. Aludttejet tálalnak kásaételekhez, habarnak vele levesfélét. Erdély DK-i részén
(Marosvásárhely Ŕ Nagyszeben vonalátñl keletre) és Moldvában az aludttejet nem kocsonyás állapotban
90
A, Á
fogyasztják, hanem megtörve, erőteljesen összekeverve (→ verttej). A tejfeldolgozás menetében

aludttejből (szerdékből) → túrñt (szerdéktúrñt) vagy vajat (→ vajkészìtés) készìtenek. Ŕ Irod. K. Kovács
Lászlñ: Adatok a tejkonzerválásunk egyik régi mñdjához (Etnn., 1970. 2Ŕ4. sz.).
Kisbán Eszter
alulhajtñs szélmalom: → szélmalom
alvállalkozñ, hivatalos néven munkásvállalkozó: a munkások és a fővállalkozñk közé beékelődő kistőkés,

aki az anyagi eszközök, főként pedig a szükséges munkaerő előteremtésével és megszervezésével a
nagyobb időszakos munkák egy részét elvégezteti. Az alvállalkozñ voltaképpen a → vállalkozñ
alkalmazottja vagy társa, hatásköre tehát bizonyos mértékig korlátozott, ugyanakkor viszont a
munkásokra közvetlen és személyes felügyeletet is gyakorolhat. Az alvállalkozñ fő haszna a munkabérek
csökkentéséből származott. A fővállalkozñk per esetén sok esetben az alvállalkozñk mögé bújtak, ekkor
derült csak ki, hogy a munkások nem az ő, hanem az alvállalkozñk alkalmazásában állanak. Az
alvállalkozñ → munkavezetőket tartott, akik ellátták a szakmai irányìtást és a felügyeletet, ezenkìvül az ő
emberük volt az → emberkereskedő (toborzñ ügynök) is, bár sok esetben maga az alvállalkozñ vagy a
munkavezető állìtotta ki a szükséges létszámot. Bizonyos esetekben maguk a → bandagazdák is válhattak
alvállalkozñkká, egyébként a munkások éppen az ő vezetésükkel vìvták legélesebb harcukat az
alvállalkozñkkal, közvetlen kizsákmányolñjukkal. Nem egy alvállalkozñ életével is fizetett mohñságáért.
Jogviszonyait az 1899:XLII. tc. III. fejezete szabályozta. (→ még: agrármozgalom, → kaparás) Ŕ Irod.
Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ
1914. II., szerk. Szabñ István, Bp., 1965).
Katona Imre
Alvidék: a történeti Baranya m. DK-i szöglete, legnagyobb részben a DunaŔDráva között fekvő →
Hegyalja vagy a tudományos irodalomban felvetett nevén → Drávaszög, → Drávaköz területe.
Filep Antal
A Magyar Népzene Tára: → Magyar Népzene Tára, A
A magyarság néprajza: → magyarság néprajza, A
amatőr <fr. ’műkedvelő’>: valamely művészeti ággal (dìszìtő- és előadñművészet, ritkábban költészet)
hozzáértéssel, de nem hivatásszerűen foglalkozñ személy. A népi → alkotñk, → előadñk és a →
népművészek különféle tìpusai szinte valamennyien amatőrök, mivel termelőmunkájuk mellett többnyire
csak kedvtelésből, esetleg keresetkiegészìtés kedvéért foglalkoznak művészeti tevékenységgel is. Valamely
művészeti ágra valñ specializálñdás (szakosodás), továbbá kisebb-nagyobb mérvű autodidaxis (nem
rendszeres önképzés) jellemzi őket. A népművészeket specializálñdásuk szerint különböztetjük meg,
elsősorban a dìszìtőművészetben (faragñ pásztorok, hìmzők, pingálñ, varrñ asszonyok stb.), kisebb
részben az előadñművészet (mesemondñk, vőfélyek stb.) területén. A népi iparművészet mesterei
(asztalosok, fazekasok, szűcsök, takácsok stb.), a népi költők (→ népi verselők, → hìrversìrñk stb.) a
főként az ún. őstehetségek (naiv festők és szobrászok) már a hivatásos művészet felé közelìtő átmeneti
tìpusokat képviselik. (→ még: dilettáns)
Katona Imre
ambit, ambitus: → ajtñ előtti boltozat, → tornác
amerikai magyarok: az észak-amerikai Egyesült Államokba és Kanadába vándorolt és ott élő magyarság.
Szñrványosan már a 18. sz. végén kerültek kivándorlñ magyarok az USA-ba. Az első nagy magyar
kivándorlási hullámot azonban az 1848Ŕ49-es szabadságharc menekültjei, az ún. „Kossuth-emigráciñ”,
kb. 4000 honvédtiszt, politikus, újságìrñ, értelmiségi jelentette. Közülük mintegy nyolcszázan vettek részt
az amerikai polgárháborúban Ŕ sokan magas katonai rangban Ŕ, de kevesen telepedtek le ott végleg.
Többségük visszatért Eurñpába, elszéledt, vagy hazajött Mo.-ra. A nagy magyar kivándorlási hullám az
1870-es években kezdődött és az I. világháború előtt tetőzött. Ez idő alatt kb. 1 milliñ magyar költözött ki
hazánkbñl Amerikába, mert a mo.-i ipar csak részben tudta foglalkoztatni a kapitalista fejlődés folytán
falurñl fölszabadulñ munkaerőt. Az USA-ban viszont munkaerőhiány volt, és egész Eurñpábñl toborozták
a munkásokat. A mo.-i kivándorlást előmozdìtotta a századvégi agrárválság, az 1880-as évektől föllépő
szőlőpusztìtñ filoxéravész, a Székelyföldön a magyarŔromán vámháború is. Legnagyobb részben az ÉNy-i
91
A, Á
országrészből (Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Ung, Zemplén, Abaúj-Torna megyék), a Ny-
Dunántúlrñl (Vas, Győr, Veszprém megyék) és a Székelyföldről vándoroltak ki kis földű magyar
parasztok és napszámosok. A kivándorlñk elsősorban gyárakban és bányákban helyezkedtek el.
Farmerek kevesen lettek, mert az USA-t nem tekintették végleges hazájuknak. Jñrészt vegyes
nemzetiségű (nem angolszász) területeken telepedtek meg. Szoros csoportokat alkottak és csak egymással
érintkeztek. Öt-tìz év alatt nagyobb pénzösszeghez akartak jutni, hogy itthon házat és földet
vásárolhassanak. Kb. egynegyed részük vissza is tért, nagyobb részüket azonban az I. világháború
megakadályozta a hazajövetelben, majd az 1920-as évek kedvezőtlen mo.-i gazdasági helyzete
következtében végleg letelepedtek az USA-ban. 1920 után az USA szabályozta az évenként bevándorlñk
számát. A magyarokét alacsonyan állapìtotta meg, ezért erősen csökkent a frissen letelepedni
szándékozñk száma. 1920Ŕ45 között elsősorban politikai okok miatt vándoroltak ki Mo.-rñl az USA-ba.
Előbb az 1918Ŕ19-es forradalmak résztvevői, majd a fasizmus térhñdìtása elől menekülő értelmiségiek.
Társadalmi különbségeik miatt az új bevándorlási hullám alig létesìtett kapcsolatot a régivel, annak
egyleteivel és szervezeteivel. Az 1929Ŕ32. évi gazdasági világválság súlyosan érintette a magyar
kivándorlñk első nemzedékét. Az USA ÉK-i tengermellékén elhelyezkedő nagyvárosok magyar kolñniái
megbomlottak, tagjaiknak egy része nyugatra költözött jobb megélhetést keresni. A II. világháború után
kisebb, 1956Ŕ57-ben újabb nagyobb magyar kivándorlási hullám érte el az USA-t. A frissen érkezettek
elsősorban azokban a városokban telepedtek le, ahol már korábban is nagyobb számban éltek magyarok.
Ők azonban sokkal gyorsabban kezdtek asszimilálñdni, mint az első bevándorlñk. Ma az amerikai
magyarok zömét az első kivándorlñ nemzedék gyermekei és unokái Ŕ akik gyakran már rosszul vagy alig
beszélnek magyarul Ŕ, valamint az újabb hullámok teszik. Számuk megközelìtően 800 000-re becsülhető
(1968). Négy nagyobb csoportjuk különböztethető meg: a New York és környékén, Cleveland és
környékén, Chicago és környékén, valamint Pittsburgh és környékén lakñk. Nagyszámú magyarság lakik
a következő városokban: New York (120 000), Cleveland (51 000), Los Angeles (42 000), Chicago (37 000),
Detroit (33 000), Pittsburgh (29 000), Philadelphia (25 000). Ŕ A kanadai bevándorlás a század első
évtizedében kezdődött. Legtöbb magyar az 1920-as években telepedett le Kanadában, amikor az USA
korlátozta a bevándorlñk számát. A másik nagy magyar hullám 1956Ŕ57-ben érte el Kanadát. A kanadai
magyarok száma 100 000-re becsülhető (1968). Legtöbben, 50 000-en felül Ontario államban élnek. Ŕ A
Közép- és D-amerikai országokban szétszñrtan élő magyarok száma elenyészően kevesebb az É-
amerikaiakénál. Ŕ Irod. Nagy Iván: Az amerikai magyarság (Pécs, 1939); Máthé Elek: Amerikai
magyarok nyomában (Bp., 1942); Kálmán Béla: Amerikai magyarok (Magy. Nyelvőr, 1970); Puskás
Julianna: Magyar szervezetek Amerikában (az 1880-as évektől az 1960-as évekig) (Tört. Szle, 1970);
Szántñ Miklñs: Magyarok a nagyvilágban (Bp., 1970).
Kósa László
amerikai mogyorñ: → földimogyorñ
amerikás dal, amerikás népdal, kivándorlódal, kivándorlóének: népi lìránknak az amerikai kivándorlñk
életéről szñlñ külön csoportja, mely főként körükben volt ismert. A századfordulñ és részben a két
világháború közti időszak költői terméke, az agrárproletár és szegényparaszti tömegek idegen
környezetben (USA, Kanada, D-Amerika) történt munkássá válásának kìsérő jelensége. Eredete a
keletkezés időpontjának és a kivándorlñk összetételének rnegfelelően sokrétű: zömét → népdalbñl, népies
→ műdalbñl és → munkásdalbñl alakìtották át, feltűnően kevés az idegenben keletkezett, önállñ alkotás,
ilyenek inkább a dallam nélküli → hìrversek, → versek és → verses levelek között akadnak. A népdalok
közül kevés régi → vándoréneket és → rabéneket (Sötét felhők, sötét felhők vándorolnak az égen; Ne
csodálkozz rajta, hogy én hervadt vagyok...), jñval több → katonadalt (Budapestről kiindult egy gőzhajñ;
Kapitány úr, jñl vezesse a hajñt; Amerika hegyes-völgyes határa...) és → szerelmi dalt (Csillag, csillag, jaj,
de régen utazol; Fecském, fecském, édes fecském; Elment a szeretőm Dél-Amerikába...) alakìtottak át. Az
amerikai munkásdalok népibbek, de kevésbé tudatosak, mint a hazaiak. Az amerikás dalokat a katona-
és a → summásdalokhoz hasonlñ tartalmi csoportokba lehet osztani. Legtöbb a ki- és visszautazásrñl szñl,
csak az utñbbiak derűsek (Adria hűs tenger, játszik a hulláma; Fiumében ültem fel a hajñra; Mikor
kezdtem a tengeren utazni; Nagy ñceán tenger vize; Nevijorkbñl most indul egy nagy hajñ...). A kinti
életről szñlñ amerikás dalok részben általános (Hallottam Amerikárñl sok szépet beszélni; Amerika
nekem nem szülőhazám...), részben szociális → panaszdalok (Kigyüttünk a hitegetők szavára; Itt van
Amerika vagy tán nyomorika...). Ez utñbbiakhoz tartoznak a balesetveszélyre, hosszú munkaidőre, a
munka nehézségére stb. utalñ munkásdalok is (Akdalei dugñgyárnak bádog a teteje; Munkát kaptam az
átkozott Koriba; Reggel hétkor mentem el a munkára...). Viszonylag kevés a → sztrájkdal (Hétfőn reggel
virradñra...), még kevesebb a → mozgalmi dal. Az amerikás dalok többsége 1Ŕ2 versszakos, a sorok
többnyire 8, 11 szñtagosak. Ŕ Irod. Gy. Körmendy Mária: Elindultunk idegenbe (Bp., 1965); Gunda Béla:
America in Hungarian Folk Tradition (Journal of American Folklore, 1970).
92
A, Á
Katona Imre
Ámi Lajos (Vásárosnamény, 1886ŔApagy, 1962): mesemondñ, a népművészet mestere. Élete nagy részét
Szamosszegen (Szabolcs-Szatmár m.) élte le. Félcigány származású, a mesevilágban teljesen bennélő
mesemondñ. Korán elhalt apjátñl, részben egy olasz tűzmestertől, részben az I. világháború előtt és alatt
katonatársaitñl tanult. 262 meseszövegét sikerült hangszalagra venni, repertoárjának standard anyaga
mintegy 70Ŕ80 mese. Rendkìvül jñ memñriájú, jñ beszélőképességű mesemondñ. A hagyományos mesei
fordulatoktñl idegenkedik, közismert mesemotìvumokat is csak ritkán olvaszt bele szövegeibe. Ŕ Irod.
Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektìvái (Ethn., 1960); Erdész Sándor: Ámi Lajos mesemondñ
világképe (Ethn., 1961); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (IŔIII., Bp., 1968, UMNGy XIIIŔXV. ismertette
Kovács Ágnes, Ethn., 1969).
Ámi Lajos
Kovács Ágnes
Amicus és Amelius: → Alexander és Ludovicus
Amor és Psyché: → kìgyñvőlegény
amulett: kisméretű → mágikus tárgy, kőből, fémből, csontbñl stb. készült. Leginkább nyakba akasztva
viselték, abban a hitben, hogy megvédi viselőjét betegségtől, → rontástñl (különösen a → szemveréstől),
háborúban a sebesüléstől stb. Az érmeken, kő, csont és fa amuletteken vésett jelek, a szövet vagy bőr
amuletteken varázsszavak voltak találhatñk. Ŕ Az ñkorban elsősorban a zsidñkrñl, a görögökről és a
rñmaiakrñl tudjuk, hogy amuletteket hordtak. A Közel-Keleten és D-Eurñpában ma is elterjedt az
amulett viselése. A honfoglalás kori sìrokban talált gyöngyökből és kaurikagylñkbñl állñ nyakláncokon
valñszìnűleg amulett lñgott, de nagyon kevés ilyen lelet maradt fenn. Ismeretes viszont Könyves Kálmán
királyunk amulettgyűrűje (és annak eurñpai párhuzamai is). A mai magyar népi hitvilágban nincs
jelentősebb szerepe az amulettszerű tárgyaknak. Csak szñrványos adatok vannak az akasztott ember
kötelének, lyukas pénznek vagy a köldökzsinñrnak amulettként valñ viselésére a → rontás elhárìtása
céljábñl. Ŕ Irod. Seligmann, S.: Der böse Blick und Verwandtes. Ein Beitrag zur Geschichte des
Aberglaubens aller Zeiten und Völker (Berlin, 1910).
Szemmelverés ellen a csuklñn viselt amulett „farkasfog”-gal és pénzzel (Tñtkomlñs, Békés m., 1962)
Hoppál Mihály
anabaptisták <gör. ’újbñl alámerìt’ szñbñl>: → újkeresztények
anakronizmus <gör. ’időszerűtlenség’>: az időábrázolás folklñrbeli minőségét jellemző megjelölés.

Anakronizmusrñl beszélünk, amikor az alkotás relatìv, belső ideje nem esik egybe a tükrözött valñság
abszolút idejével; amikor pl. múltbeli valñságot az alkotás jelennek tüntet fel, azaz időtévesztésbe esik,
modernizál, vagy ellenkezőleg archaizál. Az anakronizmus frappáns példáit szolgáltatják a mesék: a hős
repülőgépen közelìti meg célját, a szereplők telefonon beszélgetnek, sürgönyt küldenek egymásnak stb. Az
anakronizmus mint ábrázolási probléma mintegy meta-szinten jelenik meg a → Csipkerñzsika, különösen
pedig a → halhatatlanságra vágyñ királyfi meséjében (és az utñbbival kapcsolatos monda- és
93
A, Á
legendaciklusban), amelyekben a hős „kiesik” az időből: évszázadokat alszik át, ill. tölt a másvilágon
anélkül, hogy a reális időmúlás következményét átélné. E két mesetìpus más és más mñdon oldja fel végül
is az időproblémát: Csipkerñzsika felébredve ott folytatja életét, ahol elalvása előtt az abbamaradt. A
mese bár kifejezi, hogy az idő elmúlt, de annak hatalmát semmibe veszi, nincs rá tekintettel; a
halhatatlanságra vágyñ királyfi azonban, visszatérve egy csapásra a földi idő hatalmába kerül, szervezete
„bepñtolja” az elveszett időt, megöregszik és meghal. Az anakronizmus érthetően elsősorban a folklñr
történeti műfajaiban gyakori jelenség: történeti személyek benne csaknem mindig korszerűtlen viszonyok
között lépnek fel. Ez azonban nem befolyásolja a vonatkozñ alkotások esztétikai értékét. Az
anakronizmus a folklñrban nem tekinthető sem tudatosan alkalmazott ábrázolñmñdszernek, sem pedig
akaratlan, tudatlanságbñl eredő tévedésnek; sokkal inkább az aktualizálás alkotñ mozzanatát, a
mindenkori szinkron rendszer elemét kell látnunk benne. Az anakronizmus tehát ilyennek tkp. a
kìvülállñ számára tűnik.
analñgia, analógiás mágia: → mágia
andalgñ: a → népies műtáncok jellegzetes motìvuma, változatai gyakoriak a paraszttáncokban is. Az

andalgñ motìvum egyik első leìrását Kilányi Lajos végezte el, amikor Szőllősi-Szabñ Lajos körtáncát
közölte (1845). Ŕ Irod. Rñka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A
magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánca XIX. század első
felében (Bp., 1954).
Andalgñ táncìrása
Pesovár Ferenc
Andrád Sámuel (Ikafalva, 1751ŔSepsiszentgyörgy, 1807): orvos, anekdotagyűjtő. Bécsben szerzett orvosi
képesìtést, ott működött 1786-ig, ekkor Sepsiszentgyörgyre költözött. 765 anekdotábñl állñ gyűjteménye
főként a német Fr. Nicolai Vade Mecumát aknázza ki, számos világirodalmi témát jegyzett fel, mintegy
hetven máig is él népünk ajkán. Ŕ M. Elmés és mulatságos rövid anekdoták (IŔII., Bécs, 1789Ŕ90). Ŕ Irod.
Balogh István: A. S. (Sepsiszentgyörgy, 1907); György Lajos: A. S. elmés és mulatságos anekdotái
(Kolozsvár, 1929).
Sándor István
Andrásfalvy Bertalan (Sopron, 1931Ŕ): etnográfus, tudományos munkatárs az MTA Dunántúli

Tudományos Intézetében (1960Ŕ), a történettudományok (néprajz) kandidátusa (1972). A bp.-i ELTE-en
szerzett muzeolñgus-néprajz szakbñl oklevelet (1955). Muzeolñgus Szekszárdon (1955Ŕ60). A népi
gazdálkodás, néprajzi csoportok és társadalom kérdéseivel foglalkozik. Cikkei az Ethnographia az Acta
Ethnographica, a Dunántúli Tudományos Intézet „Értekezések” c. évkönyvében jelennek meg. Ŕ F. m. A
sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965); A Sárköz és a környező Duna menti területek
ősi ártéri gazdálkodása és vìzhasználata a szabályozás előtt (Bp., 1973); Duna mente népének ártéri
gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesìtés befejezéséig (Szekszárd, 1975).
András napja: november 30-a, a görögo.-i Patraszban született András apostol és vértanú „égi
születésnapja”. Az András napjához legközelebb eső vasárnap → advent első vasárnapja. A 18. sz. végéig
parancsolt ünnep volt vigìliával, azaz előtte valñ napon tartott böjttel (→ szentek ünnepei). Az ünnep
94
A, Á
előtti vigìliának, böjti napnak Ŕ mint más ünnepek esetében is Ŕ a → népi hitvilág mágikus erőt
tulajdonìtott, s az adventi idő kezdetével az apostol névünnepe nálunk éppúgy, mint tőlünk nyugatra is a
→ szerelmi jñslás ideje volt. Pl. Gután (Komárom m.) aki kìváncsi volt arra, hogy ki lesz a férje vagy a
felesége, András napján egész nap böjtölt, és csak este felé evett három harapásnyi kenyeret, de azt sem
nyelte le, hanem a kapcájába köpte, majd lefekvés előtt a feje alá tette. Éjjel aztán megálmodta, ki lesz a
férje, ill. felesége. Hasonlñ jñslñ eljárások országszerte ismertek voltak. A lányok egy pohár vìzbe piros
almát is tettek, s a poharat az ágy alá tették, majd András napjának reggelén megitták a vizet, megették
az almát, majd kiszaladtak az utcára, akit megláttak, az lett a mátkájuk. Karácsony böjtjéig →
kivirágoztatott ággal jñsolták meg a lányok, ki lesz a leendő férjük. Az ország számos vidékén volt
szokásban, hogy a lányok, mikor a fonñházbñl mentek hazafelé, megrázták a zsúpfedeles házak ereszét, s
közben kötényüket alá tartották, Úgy tartották, ha búza esett a köténybe, a lány gazdalegényt, ha rozs,
zsellérlegényt kapott férjül. Szatmárban András napjakor a ref. lányok is böjtöltek. Este a favágñ tőkére
kendermagot vetettek, a ezt mondták: „András, neked kendert vetek, mondd meg nekem, kihez
megyek?” Ŕ Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Gugitz, Gustav:
Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch Österreichs (Wien, 1949); Manga János: Ünnepek, szokások az
Ipoly mentén (Bp., 1968).
Manga János
anekdota <gör. ’ki nem adott’>: rövid, jellemző, mulatságos történet. Eredeti értelmében kiemelkedő
(történeti) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait
bemutatñ kis párbeszédes jelenet, elbeszélés. Néha megközelìti a történelmi igazságot, gyakran azonban
vándortéma, mely → ciklusszerűen tapad az anekdota hősévé vált személyekhez (pl. Apafi Mihályhoz,
Csokonai Vitéz Mihályhoz, Brassai Sámuelhez, Ferenc Jñzsefhez, Deák Ferenchez, Bagi uramhoz stb.).
Tágabb értelemben valamely, az egykorú társadalomra jellemző tipikus alakot mutat be, tipikus eseteket
mond el. Egyetlen epizñdbñl áll vagy kettőből, melyben a második az elsőt teszi nyomatékosabbá. A jñ
megfigyelő, karakterizálñ készséget, tömör, ötletes fogalmazást, jñ formaérzéket igénylő műfaj anyaga
Ny-Eurñpában először a 13Ŕ14. sz.-i prédikáciñs példatárakban került rögzìtésre, s a szentbeszédek
élénkìtésére szolgált. Nálunk a 16. sz.-bñl ismertek az első szövegek (Heltai, Bornemisza), majd a 17. sz.-i
önéletìrásokban fordulnak elő nagyobb számban a szñ eredeti jelentése szerinti funkciñban: mint
kiadatlan-kiadhatatlan újdonság, különös eset, érdekes történet, a valñ életből vett intimitás. A 18. sz.-ban
már gyűjteményes formában jegyezték fel: kiválñ dokumentuma a műfaj alakulásának Hermányi Dienes
Jñzsef Nagyenyedi Demokritusa. A viszonylag eseménytelen életű, politikai tevékenységet nem folytatñ
szerző önéletìrás helyett a maga mulatságára és mások tanulságára rögzìtette az általa hallott, tapasztalt,
jelentősnek vagy jellemzőnek ìtélt erdélyi eseményeket, mintegy 10Ŕ20 százalékban vándortémákat,
nagyrészt azonban a vezető arisztokrata családok, az enyedi kollégium tanárai és környezetük közszájon
forgñ intimitásait. Kéziratban maradt s ìgy hatása viszonylag csekély volt. Andrád Sámuel anekdotai és
Kñnyi János Demokritusa már jñrészt külföldi forrásokat követ, de részben szintén az egykorú
szñbeliségben gyökereznek, különösen ami jñìzű előadñstìlusukat illeti. Szirmay Antal latin nyelven
örökìtette meg a 19. sz. elején a Felvidék főúri köreiben szállongñ mendemondákat. Dugonics András és
nyomán Ballagi Mñr közmondásgyűjteményeikben szállñigék és szñlásmondások magyarázataként
alkalmaztak nagyszámú, részben a szñbeliségből származñ anekdotát. A műfaj első tudatos gyűjtője Jñkai
Mñr volt. A magyar néphumorrñl szñlñ akadémiai székfoglalñjában három és félezer, később már 17 000
anekdotábñl állñ gyűjteményt emleget, melyet részben hallomásbñl jegyzett fel, részben olvasñi küldtek be
neki. Anyagát bedolgozta műveibe, önállñ kötetben is közzétette, s folyamatosan közölte élclapjaiban.
Mikszáth Kálmán a saját maga, felesége és barátai által gyűjtött anekdotákat elsőrendű irodalmi
nyersanyagnak tekintette, művei jñrészt ezekre épültek. Tñth Béla a századfordulñ idején 6 kötetben adta
ki a „magyar anekdotakincset”, gyűjteményében azonban a paraszti szájhagyomány közkedvelt darabjai
csak igen kis számban fordulnak elő. Békési István ugyancsak a városi réteg, a tanult emberek anekdotáit
gyűjtötte össze. György Lajos 30 évvel ezelőtt tett megállapìtása tehát ma is érvényes („A népmese, a
népdal, a néprege és népdal sok érdeklődést támasztott... ezzel szemben a magyar népi anekdota
felkutatása és feldolgozása terén úgyszñlván semmi sem történt”), pedig a műfaj napjainkban is eleven,
mint ezt Erdész Sándor, Vöő Gabriella és mások közleményei is bizonyìtják (→ adoma). – Irod. Ortutay
Gyula: Tréfás szavú magyarok (Bp., 1942); Hermányi Dienes Jñzsef: Nagyenyedi Demokritus (Klaniczay
Tibor utñszavával, Bp., 1960); Erdész Sándor: Téli estézés egy nyìrségi faluban (A nyìregyházi Jñsa
András Múz. Évkve, 1961Ŕ62); Lengyel Dénes: Jñkai Mñr anekdotái (Petőfi Irodalmi Múz. Évkve, 1966);
Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vöő Gabriella: Többet ésszel, mint erővel.
Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből (Bukarest, 1969); Gyenis Vilmos:
Emlékirat és anekdota (Irod. tört. Közl., 1970).
Kovács Ágnes
95
A, Á
Angoli Borbála balladája: → szégyenbe esett lány
ángy: a családba vagy a közeli rokonságba tartozñ vér szerinti férfirokon felesége. Pl. ángy az apai
nagybácsi felesége, a férfitestvér felesége. Ha a rokonsági kapcsolatok kiterjedtek, és azt erősen tartják,
akkor a vér szerinti, apaági fel- és lemenő összes férfirokonok feleségeit általában ángynak szñlìtják. Az
ángy kifejezést az ego a nőrokon korának, rokoni fokozatának megfelelően jelzővel vagy kicsinyìtő
képzővel kibővìtheti. Pl. apai férfitestvérének felesége lehet öregángy, ángyinéni, nagyángy, vagy a
fiatalabb férfitestvér felesége lehet: kisángyi, ángyika stb. Az ángy szñnak népnyelvi változatai: ángyñ,
ángyñs, ángyñka, ángya, gyángyi, gyángyika. (→ még: házassági rokonság, → sñgorság, → vérrokonság) Ŕ
Irod. Bodrogi Tibor: A magyar rokonsági terminolñgia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és
Hagyomány, 1961).
Morvay Judit
angyal: a magyar → népi hitvilágban viszonylag kevés, a hivatalos egyházi tanìtástñl eltérő elképzelés
fűződik hozzá: 1. Valñszìnűleg egyházi hatásra vezethetők vissza az angyallal valñ fenyegetések,
példálñdzások; ìgéretek, amelyek bizonyos → előìrások és tilalmak (→ tilalom) megtartására
vonatkoznak. E tilalmak szñrványosan országszerte ismertek voltak, főleg gyerekekkel kapcsolatban. Aki
karácsony böjtjét megtartja, este a szemétre állva meghallja az angyalok énekét vagy meglátja az angyalt
(ez a Ŕ főleg német és cseh területeken elterjedt Ŕ hit fűződhet aranydisznóhoz, aranybárányhoz stb. is); aki
nappal az árnyékával játszik, éjjel az angyal pofonüti; ujjal nem szabad mutogatni, mert angyalt szúrunk
keresztül stb. Az asszonyokra vonatkozñ előìrások közül legtöbb a → kenyérsütéshez kapcsolñdik: pl.
sìrnak az angyalok, ha valaki vasárnap kenyeret süt vagy tésztát gyúr, kenyérsütéskor lepényt kell sütni
az angyalkáknak, ha ez nem történik meg, örül az ördög és csúfolja az angyalt stb. Hasonlñ tilalmak és
előìrások Eurñpa-szerte elterjedtek, valñszìnűleg lényegében egyházi eredetű előìrások helyi
továbbfejlesztései. Ŕ 2. A → karácsonykor látogatñ angyalokra (Szent Jñzsefre, Szűz Máriára stb.)
vonatkozñ, Eurñpa-szerte elterjedt hit a magyar nyelvterületen is ismert volt. Ennek megfelelően
karácsony éjjelére néhol angyali csìkot, angyalgubát (a → karácsonyi vacsorárñl maradt mákostésztát),
másutt angyalkolbászt hagytak az asztalon a családot meglátogatñ angyaloknak; vagy pl. nem volt szabad
élével felfelé állìtott kést karácsony éjjelén az asztalon hagyni, mert az angyalok elvágják a lábukat. E hit
és gyakorlat a téli napfordulñ idején a családot meglátogatñ halottakra, ősökre és az e lények
elhárìtásával kapcsolatos cselekményekre vezethető viszsza.
Pócs Éva
Angyal Bandi, Ónody András (1760?Ŕ1806): a legrégebbről ismert betyár. Felvidéki nemesi családbñl
származott. Nevét kedvesétől kapta. Lñlopásait kezdetben betyárok segìtségével végezte, maga csak
értékesìtett. A betyárokkal valñ együttműködéséért több ìzben perbe fogták, de a hosszadalmas
perintézés és megvesztegetés révén minden esetben elodázñdott a büntetés letöltése. Élete végén maga is
részt vett lñtolvajlásban, szervezett betyárcsoporttal járt az Alföldre. Leghìresebb tette a karcagi,
mezőtúri vásárok szétverése. Ezek miatt került újbñl törvényszék elé; nemestársaival és a betyárokkal
valñ kapcsolatának megromlása hozzájárult, hogy elìtéljék. Börtönbe kerülésekor ìrta meg a maga
mentségére „Apolñgiáját”, hibáinak, tetteinek megmagyarázását. Íráskészsége korabeli magasabb
iskolázottságra vall. Népszerűsége már halála idején számottevő. 1810Ŕ20 között nyomtatott →
ponyvábñl ismerjük az azñta is legnépszerűbb, Angyal Bandi nevéhez kapcsolñdñ, Az Alföldre menendő
Angyal Bandi nótája cìmű balladát:
Lám meg-mondtam Angyal Bandi, ne menny az Alföldre Tsikñsoknak Gulyásoknak közibe, közibe. Mert
meg tanulsz lovat lopni ìzibe, ìzibe. Majd ugy kerülsz a Vármegye kezibe, kezibe.
A kiadott ponyvafüzetek, népszìnművek, majd Jñkai ìrása még inkább elősegìtette népszerűségét. A
prñzahagyomány szép termetéről, bátor természetéről, különleges képességeiről szñl. Bár neve
országszerte ismert, a rñla szñlñ mondákat elsősorban az Alföldön, Borsodban jegyezték le. Több monda
szñl arrñl, hogy gazdag családbñl valñ, és szüleitől azért szökött el, mert a hozzá erőltetett feleség helyett
szegény lányt választott. Pásztorok körében elterjedt mondák szerint birtokán föld alatti istállñban vagy
kazalnak álcázott rejtekhelyen tartotta lopott állatait, amelyeket egy-két éven át nevelt, és csak akkor
adta el, ha biztos volt, hogy eredeti gazdája már nem ismeri föl. Elfogásának történetét többféle monda
őrzi: a) hajtñvadászatban katonákkal valñ heves tűzharcban került kézre; b) kastélyban fogták el; c)
rejtett alagút minden kijáratát őrizték, s ott halt meg öreg korában; d) pásztorok árulták el tartñzkodási
helyét (→ betyármondák); e) felmentéséért Bécsbe ment Mária Teréziához, akitől kegyelmet kapott.
(Ezek a témák nemzetközi folklñrtémák.) Ŕ Irod. Pñr Anna: Az első betyárszìnjáték (Petőfi Irodalmi Múz.
96
A, Á
Évkve, 1962); Békés István: Magyar ponyva pitaval (Bp., 1966); Dömötör Sándor: Az Angyal Bandi nñta
történeti háttere (Ethn., 1971).
Angyal Bandit ábrázolñ mézeskalács ütőfa a kiskunfélegyházi múzeum (Bács-Kiskun m.)

gyűjteményében
1805-ből valñ metszet, amely a „hìres nevezetes Angyal Bandi”-t ábrázolja
Kriza Ildikó
angyalbárányok: → legendamese. Cselekménye: szegény ember három fia egymás után elindul
szolgálatot keresni. Elszegődnek egy öreg emberhez juhpásztornak. Az öreg meghagyja, hogy mindenütt
menjenek a 7 bárány után, ne téringessék őket, s egy üveget és egy tarisznyát ad, hogy abban hozzanak
ételükből és italukbñl. Három nap egy esztendő. A két nagyobb lustaságbñl vagy félelemből nem meri a
bárányokat követni egy nagy vizen keresztül, s az öreg az első nap végén fizetés nélkül hazaküldi őket. A
legkisebbet egy bárány átviszi a vizen. A vìzben lesorvad a csontjairñl a hús (elveszti a lábait), a túlsñ
parton azonban újra ép lesz, szebb, mint volt. Útközben sovány ökröket lát kövér, kövér ökröket pedig
sovány legelőn, két verekedő kutyát, sìrñ-rìvñ verébfiakat, egy asszonyt, aki fakanállal meri a tñbñl a
vizet, tiszta vizet folyni döglött kutya szájábñl stb. Végül kápolnához érnek, itt a bárányok angyallá
változnak, gyñnnak, áldoznak, az öreg ember Ŕ Isten Ŕ tartja a misét, a fiú is velük tart, tarisznyájában
ostyát, kulacsában szenteltvizet visz haza. Az öregtől nem pénzt kér, hanem lelke üdvösségét. Mind a
kettőt (és a látottak magyarázatát is) megkapja, családját is „boldoggá” teszi (AaTh 471, H 829, BN
758*). A Magyar Népmesekatalñgus által számon tartott 10 változat és a Berze Nagy János-féle katalñgus
által ide sorolt további három részlet váza egymással megegyezik, a részletekben és a mesemondñk
felfogásában azonban meglehetősen nagy a különbség. A sokféle szemléleti és interpretálási mñd
érthetővé teszi a folklñrkutatñk megoszlñ véleményét is a tìpus eredeztetését és rendszerezését illetően. A
tìpus keresztény középkori kapcsolataiban megegyeznek a vélemények, azonban ezen túl vezetnek, Honti
János feltevése szerint a kelta-ìr, Berze Nagy János és Vargyas Lajos véleménye szerint a samanisztikus
hiedelemvilágba és epikumanyagba vezettek a szálak. A magyar változatok sajátos mñdon mindkét
felfogást támogatni látszanak. (→ még: halkisasszony, a, → halhatatlanságra vágyñ királyfi, a, → életre-
halálra jñ barátok, → állatsñgorok) Ŕ Irod. Katona Lajos: Túlvilági látomások codexeinkben (Katona
Lajos irodalmi tanulmányai II., Bp. 1912); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II.,
Pécs, 1940); Thompson St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok
(II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Honti János: Mesék és
mìtoszok halálrñl és halhatatlanságrñl (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Honti János: Mese és
legenda (Válogatott tanulmányok, 1962); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához
(Műveltség és Hagyomány, 1963); Delarue, P.ŔTenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris,
1964); Ó Suilleabháin, SeánŔChristiansen, Reidar, Th.: The Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967,
FFC 188).
97
A, Á
Kovács Ágnes
angyalcsinálás: → magzatelhajtás
angyalfia: → karácsonyi ajándék
angyalok hintñja: → Göncölszekér
angyalok útja: → Tejút
angyalŔördög: → játékvégző, → nevettető
anhemiton: → népzenei hangrendszerek
animizmus <lat. anima ’lélek’ szñbñl>: tudományos műszñ, fogalmát és jellegzetességeit E. B. Tylor
határozta meg, aki a vallások kezdetének tartotta; lényege a természeti népek ama felfogása, hogy minden
lélekkel bìr, nemcsak az élőlények, hanem a természeti világ, az égitestek, a használati tárgyak is. Tylor
szerint az animizmus kialakulásában fontos szerepet játszott az emberek álomélménye, az árnyék
megpillantása, továbbá a halál ténye, amely élettelen testet hagy hátra. Gyakran együtt jár azzal a
felfogással, hogy minden élőlénynek több lelke is van; a lelket mint az ember életműködéseit egybefoglalñ
erőt azonosìtották a lélegzettel, a vérrel stb. Az animizmus következménye volt a szellemek létezésébe
vetett hit kialakulása is. Bár ma már nem tartják az animizmust a vallások legősibb formájának,
kétségtelen, hogy mindenféle vallási rendszerben megfigyelhető jelenléte s hogy a szellemekbe, istenekbe
vetett hit egyik kiindulñpontja lehetett. A honfoglalñ pogány magyarságnál is feltételezhetjük az
animizmus jelenlétét, hiszen a sámánok működésének egyik fontos összetevője a szellemekbe vetett hit.
(→ még: lélek) Ŕ Irod. Tylor, E. B.: Primitive Culture (London, 1873); Hahn István: Istenek és népek
(Bp., 1968).
Diószegi Vilmos
antitézis <gör.>: → ellentét
antropolñgia <gör. ’embertan’>: az ember származásával, alaktani sajátosságaival és azok földrajzi

variálñdásával foglalkozñ tudomány. Mo.-on a biolñgiai tudományok közé tartozik. Főleg angolszász
nyelvterületen az antropologiát szélesebben értelmezik: az emberről szñlñ általános tudományként az
etnográfia (etnolñgia), az archeolñgia, a társadalmi embertan (szociális antropolñgia), sőt a
nyelvtudomány és a lélektan is beletartozik. Ez a fogalom újabban a hazai filozñfiai és szociolñgiai
irodalomban is terjed. (→ még: alkalmazott antropolñgia, → gazdasági antropolñgia, → kulturális
antropolñgia, → szociálantropolñgia) A mai embernek Ŕ Linné nagy munkájának 10. kiadása ñta Ŕ Homo
sapiens az érvényes tudományos elnevezése. A Homo sapiens politipikus faj, azaz az egész emberiség
egyetlenegy speciest (fajt) képez, amelynek individuumai egymás között korlátlanul szaporodñ, de
regionálisan elkülönülő alfajokra (aubspecies), ill. földrajzi rasszokra oszthatñk; ezeket az
antropolñgusok nagyrasszoknak nevezik. Az alábbi nagyrasszokat ismerjük: veddo-ausztralid, europid,
mongolid és negrid. Az amerindidek (amerikai indiánok) komplexusa hibridizáciñ (rasszkereszteződés)
útján jött létre, amelynek nincs önállñ szisztematikai rangja. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az
embernek műveltsége is van, ezért az emberre vonatkozñ biolñgiai tudománynak ki kell terjednie az
emberi műveltség legfontosabb jelenségeire is. Épp emiatt az antropolñgia komplexebb, mint a többi
biolñgiai tudományág, a legfontosabb társadalomtudományi ismeretek eredményeit is tekintetbe kell
vennie; tipikus kapcsolattudományi jellege van. Ŕ Az antropolñgia leginkább központi kérdése a mai
emberi népességek (populáciñk) variáciñinak, továbbá a Hominidák (előemberek és ősemberek) térben és
időben mutatkozñ variáciñinak összehasonlìtñ vizsgálata. Az embert vizsgálja az orvostudomány is. Vele
szemben az antropolñgiát nem annyira a valamennyi embert jellemző alaktani sajátosságok érdeklik,
hanem inkább azok a jellegek, amelyek földrajzi variálást mutatnak. Így pl. a haj alakja (sima, hullámos,
göndör), a szemszìn, a hajszìn, a bőrszìn, az orr kiállñ vagy lapos volta stb. Igen fontos az antropolñgia
világnézeti jelentősége: megjelöli az ember helyét a természetben és a társadalomban, és ezzel
kapcsolatban rámutat az emberiség történetét annyira átszövő előìtéletek (pl. etnocentrizmus)
tudományosan nem helytállñ voltára. Az embertani ismeretek lehetővé teszik, hogy az emberi
viszonylatokat helyesen, a valñságnak megfelelően értsük és értelmezzük. Felvilágosìt bennünket, hogy az
emberek bizonyos csoportjának más emberekkel szemben mutatkozñ előìtéletei, értékelő
megkülönböztetése ellen harcolhassunk. Ŕ Az antropolñgiát újonnan kialakult tudománynak szokás
tekinteni, de már Hippokratész az i. e. 5Ŕ6. sz.-ban is tett olyan tudományos megállapìtásokat, amelyek az
98
A, Á
antropolñgia körébe tartoznak. Később az emberiség nagy alkotñ egyéniségei is foglalkoztak

antropolñgiai kérdésekkel, ìgy például Kant és Goethe. Darwin jelentősége kiemelkedő az ember
evolúciñjának modern értelmezése szempontjábñl. A 19. sz. második felében egyre jobban gyorsult az
embertan kibontakozása. Ma a világ minden táján fejlett az antropolñgiai kutatás, de az esetek
többségében a jñval szélesebb fogalmi körű „kulturális antropolñgiát” (cultural antropology) értik rajta.
A közép-eurñpai értelemben vett embertan viszont, a fentebb emlìtett tájakon, fizikai (természeti)
embertan (physical anthropology) néven szerepel. A magyar antropolñgia nagyon biztatñan bontakozott
ki, Schreiber Sámuel idegorvos már 1873-ban tervet dolgozott ki a mo.-i antropolñgiai kutatások
fellendìtésére. Lenhossék Jñzsef anatñmus antropolñgus magas tudományos szintű munkát jelentetett
meg 1875-ben. Ugyanakkor kezdte pályafutását Török Aurél, aki 1881-ben elfoglalta a bp.-i
tudományegy. embertani tanszékét, amely annak idején világviszonylatban a negyedik ilyen intézetként
alakult meg. Jelentős munkája német nyelven 1890-ben jelent meg és méltán vált hìressé. Ez a nagy
lendület a nem antropolñgus szemléletű szakemberek értetlensége miatt később megtört, és az embertan a
mai napig nem tudta Mo.-on azt a helyet kivìvni, amely tudományos eredményei alapján méltán
megilletné. Még a múlt század végén fejtették ki jelentős munkásságukat a voguloknál járt Pápai Károly,
továbbá Jankñ János (etnográfus, antropolñgus és geográfus egy személyben), aki a középső Ob és annak
mellékfolyñja, a Jugán vidékén lakñ osztjákokat vizsgálta. Török Aurél kitűnő tanìtványokat nevelt, a
fentebb emlìtetteken kìvül: Semayer Vilibáldot és Balogh Bélát. Különösen kiemelkedett közülük Bartucz
Lajos bp.-i egy. tanár, akinek tudományos és népszerűsìtő tevékenysége is jelentős. Máig is értékes és a
rokon tudományok képviselői számára is jñl használhatñ, szép stìlusban megìrt könyve A magyar ember
(Bp., 1938). Sokoldalú tudományos tevékenységet végzett Malán Mihály, a debreceni egy. tanára (1900Ŕ
1968), akinek tanìtványa, Rajkai Tibor (1915Ŕ1972) testnövekedési és sportantropolñgiai, majd Malán
Mihály irányìtásával etnikai embertani vizsgálatokat is végzett (barkñk), ezek azonban korai halála miatt
feldolgozásra már nem kerülhettek. Bartucz Lajostñl kezdve a magyar antropolñgusok jelentős része Ŕ
beleértve a jelenleg tevékenykedőket is Ŕ különösen 1950-től kezdődően sokat foglalkozott a magyarság
etnogenezisével a hiteles ásatásokbñl származñ csontvázanyag vizsgálata alapján. Ezt a munkát
nagymértékben elősegìtette a régészek intenzìv ásatási tevékenysége. A hazai antropolñgiai (történeti
embertani) kutatások súlypontja a népvándorlás, a honfoglalás korára és az Árpád-korra esik. Kutatási
eredményeik jelentős számú Ŕ Mo.-on és külföldön Ŕ megjelent közleményben hozzáférhetők. Ŕ Több
szomszéd országtñl (SZU, Csehszlovákia, Lengyelo., Románia) eltérően Mo.-on akadémiai antropolñgiai
kutatñintézet nincs. Ez a körülmény is oka annak, hogy a mai magyarság etnikai embertani kutatása
terén még nagyon sok a tennivalñ. Ŕ Irod. Bartucz Lajos: A magyar ember. A magyarság antropolñgiája
(Bp., 1938); Malán Mihály: Az élő magyarság embertani kutatása (Bp., 1947); Allodiatoris Irma: A
Kárpát-medence antropolñgiai bibliográfiája (Bp., 1958); Farkas GyulaŔDezső Gyula: A magyar
antropolñgia bibliográfiája (1952Ŕ1964) (Antropolñgiai Közl., 1965. 9. sz.); Lipták Pál: A magyarság
etnogenezisének paleoantropolñgiája (Antropolñgiai Közl., 1970. 14. sz.); Lipták Pál: Embertan és
emberszármazástan (Bp., 1969, 1971).
Lipták Pál
antropomorfizmus <gör. ’ember’+’alak’ szñbñl>, emberiesìtés: a megismerésnek az a közbeszédben is

rögzìtett („hegyláb”, „kézfej”, „karosszék” stb.) sajátsága, hogy nem von éles határt tárgyak és élőlények,
szñ és a szñval jelölt valñság között. A gondolkodásnak kivált archaikus fokán az egész kozmoszt egyetlen
olyan rendszernek fogják fel, amelynek alkotñelemei és azok viszonyai egyenértékűek, felcserélhetők,
helyettesìthetők egymással, ìgy az ember és a társadalom jellemzői is átvihetők a természet jelenségeire és
viszont. A gondolkodásnak ez a sajátsága a tudat valamennyi, kivált azonban esztétikai szférájában
mindmáig produktìv; alapvető mñdszere a folklñrtükrözésnek is fejlődése minden fokán (bár önmagában
nem jellemzi kimerìtően e tükrözés sajátságát). Az antropomorfizmus műbeli kifejezésének elemi egységei
a trñpusok bizonyos fajtái, jelen van azonban az alkotások minden szelvényében, egészen a → szüzsé és →
műfaj szintig. Ismeretelméleti szempontbñl az antropomorfizmusban az esztétikai és más tudatformák
minőségi különbsége mutatkozik meg, ami az etnográfust e tudati szférák szigorú elkülönìtésére kötelezi.
Ŕ Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (IŔII., Bp., 1965).
antroposzociolñgia: a francia Pierre Saintyves javasolta elnevezés a primitìv, ìrás nélküli társadalmaknak
és a civilizált társadalmak alávetett osztályainak anyagi és szellemi kultúráját egyaránt tanulmányozñ
tudományra, mely magában foglalja mind az → etnolñgiát, mind a francia értelmezés szerinti folklñrt.
(→ még: néprajz) Ŕ Irod. Saintyves, P.: Manuel de folklore (Paris, 1936).
Sárkány Mihály
99
A, Á
Anzeiger der Ethnographischen Abtheilung des Ungarischen National-Museums: a Néprajzi Múzeum

német nyelvű folyñirata. A → Néprajzi Értesìtőben 1902Ŕ1916 között megjelent cikkek és tanulmányok
hosszabb-rövidebb kivonatát közölte gazdag illusztráciñs anyag kìséretében. Utolsñ száma 1922-ben
jelent meg. Szerkesztői voltak: Semayer Vilibáld (1903Ŕ1916), Bátky Zsigmond (1922).
Az Anzeiger der Ethnographischen Abtheilung des Ungarischen National-Museums cìmlapja
Kósa László
anya: az a nő, akinek gyermeke van, az ego viszonylatában az a nő, aki világra hozta. Az anya szñlìtása a
magyar nyelvterületen változñ, feltehetőleg az „anyám”, anyámasszony szñlìtási mñd mellett a szüle
tekinthető régies formának. Emlìtésre méltñ a mama megszñlìtás, amely a nyelvhatár peremterületén,
valamint a polgárosultabb vidékeken, a „nyanya”, amely a Ny-Dunántúlon, valamint a „dajka”, a Közép-
Tisza vidékén általános. Az anya szñ elé az édes jelző, vagyis az édesanyám megszñlìtás általános
használata a 19. sz.-ban terjedt el. A magyar parasztcsalád patriarchális formája, szerkezeti felépìtése
meghatározta az anya és a gyermek viszonyát. Az anya helyzete Ŕ mint fiatalasszonyé Ŕ hátrányosabb volt
a családon belül, mint az idősebb asszonyoké és a férfiaké. Kivételt csak a gazdaságilag független,
lokálisan elkülönülő kiscsaládban élő anyák képeztek, akik házasságuk kezdete ñta némileg önállñ,
csupán férjüktől függő helyzetben éltek. Ugyancsak függetlenek voltak azok a már idősebb asszonyok,
akik egy-egy nagyobb család élén álltak, gazdasági irányìtñi voltak gyermekeiknek s a családi vagyonnak.
Bár ezek az asszonyok éppen fiaikkal voltak szoros gazdasági együttműködésben, mégsem tekinthetjük
elsősorban fiúŔanya viszonynak kapcsolatukat, hanem inkább a család szervezeti felépìtéséből adñdñ
viszonynak, de az ilyen kapcsolatban is dominált a szülők iránti engedelmességről vallott, általánosan
elfogadott erkölcsi tétel. A fiatalasszonyok helyzetéből adñdott az a kettősség, amely a gyermek és az anya
viszonyát az archaikus parasztcsaládban meghatározta. Tekintettel arra, hogy az anya nem rendelkezett
vagyonnal, sem a családon belül presztìzzsel, gyakorlatilag gyermekének jelentős támogatást, irányìtást
nem adhatott, a gyermek és anya viszonyát egyaránt az elfogadott magatartásnormák határozták meg.
De mivel a gyermeknek Ŕ amìg a gazdaság számára nem jelentett komoly munkaerőt Ŕ a családon belül
igen kevés jelentősége volt, ellátása gyakorlatilag az anyára maradt. Pl. ahol → nagycsaládban éltek, a
fiút munkaképes koráig, a lányt férjhezmeneteléig az anyja ruházta, a szűkös közös étkezéseket ha tudta,
pñtolta. A lányok kelengyéjét is általában az anya saját erejéből, lánya segìtségével készìtette, akinek sem
ruházkodásárñl, sem kelengyéjéről a nagycsalád feje a közös vagyonbñl nem gondoskodott. Ŕ Azokon a
vidékeken, ahol a születésszabályozás mñdjai ismeretlenek vagy kezdetlegesek voltak, az asszonyok
gyakori szülése folytán a gyermekek világrajötte, mint az élet természetes velejárñja, mindennapi
esemény volt. A nagyarányú gyermekhalandñság megszokottsága nem fokozta tragédiává egy-egy
gyermek korai halálát. A sok gyermek gondot, megfeszìtett munkát jelentett a közös, családi munkáknál
erősen igénybe vett anyáknak. A gyermek és anya kapcsolatának érzelmi intenzitása a gyermekek
növekedésével erősödött s a serdülőkorban érte el tetőfokát. E korban az egyén életére döntően hatñ
párválasztásnál az anyának nemcsak tanácsadñi szerepe volt, hanem a házasìtás, férjhezadás bonyolult,
hosszú folyamatában döntő szerepet kapott. Egyes vidékeken fia számára a jövendő asszonyt, a
szokásnak megfelelően az anya kérte meg. A fiúgyermek házassága után tulajdonképpen végleg elszakadt
anyjátñl, kapcsolatuk csak abban az esetben maradt intenzìv, ha az anya lett a családfő. A leánygyermek
idegen családhoz kerülése után is általában szoros kapcsolatban maradt anyjával. Az anya lányait,
nemegyszer vele együtt lakñ menye rovására általában segìtette. Egyes hagyományőrző vidékeken a
fiatalasszony első gyermekének kelengyéjét az anyai nagyanya, vagyis a fiatalasszony anyja készìtette el.
Az anya ravatalánál, temetésén illett a leányoknak fennszñval siratni, sìrni. Mindkét nembeli gyemeknek,
de elsősorban a nőknek meghatározott ideig kötelező volt a mély gyász. Ŕ Az anyai örökség elosztása helyi
szokás szerint változott. Emlìtésre méltñ pl., hogy a palñcoknál a lányokat csak az anyai örökségből
elégìtették ki, az apai vagyonban nem részesültek. Az anya kelengyéjét, személyes holmiját általában
lányágon öröklik. Egyes vidékeken megszokott templomi ülőhelye is öröklés tárgya volt, lánya vagy
100
A, Á
legidősebb fiának felesége ült halála után helyére. Az önállñ kiscsaládban élő paraszt-, cseléd-, summás-
stb. családoknál, ahol az anya egyedüli felnőtt nőtagja volt a családnak, már kisgyermekével is sokkal
szorosabb, személyesebb kapcsolatba került. Igen korán munkára fogta őket, munkára nevelésük Ŕ a
fiúknál kiskorukban, a lányoknál férjhezmenetelükig Ŕ elsősorban az anya feladata volt. Magatartásukat,
világnézetüket is kisebb korukban elsősorban az anya formálta. Szélsőséges példaként emlìthető meg az
egykés paraszti társadalom anyaŔgyermek viszonya, ahol a gyermek túlzott kényeztetése és kiszolgálása,
de ugyanakkor egyéniségének, akaratának semmibevétele egy egészségtelen társadalom jelenségének
tekinthető. Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944);
Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második
Morvay Judit
anyaági leszármazás, matrilineáris leszármazás: az a leszármazási rend, amikor egy társadalmi csoporton
belül a családnév, a rang és a vagyon is női ágon, az anya után öröklődik. Az eurñpai parasztságnál, ìgy
Mo.-on is a név apaágon öröklődik. Kivétel, hogy egyes helyeken → vőség esetén az anya vagy a nagyanya
nevét kapja a gyermek (pl. Kalotaszegen). Az apaági és anyaági leszármazás együttesen, keverten
jelentkezik a rokonság számon tartásánál és az örökségnél. Pl. a magyar nyelvterület északi részéről
származñ szñrványos adatok szerint az anyai vagyonbñl elsősorban a lányokat elégìtették ki. Általános,
hogy az anya személyi holmiját, kisebb vagyontárgyait lányai osztják meg maguk között. (→ még:
leszármazñk (lemenők) öröklése, → rokonság) Ŕ Irod. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban.
Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956); Bodrogi Tibor: Társadalmak
születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
anya a janicsárrá lett fia fogságában: → török fogságban viszontlátott fiú
anyagi kultúra kutatása: a népi műveltség tárgyainak és eszközeinek, a hozzájuk kapcsolñdñ életmñdnak,
termelési tapasztalatoknak és használati hagyományoknak néprajzi szempontú vizsgálata. A magyar népi
kultúra első tudatos megfigyelője, pontosságra törekvő leìrñja Bél Mátyás volt. A német államismereti
iskola példájára készìtette Notitia Hungariae novae historico-geographica c. művét, melynek 11 vármegyét
leìrñ kötetei 1735Ŕ42 között láttak napvilágot. Bél Mátyás arra törekedett, hogy megállapìtsa, milyen
körülmények közt és hogyan éltek és élnek Mo. régi és jelenlegi lakñi. Államleìrñ és statisztikai
munkássága mind a helyismereti, mind a néprajzi kutatások úttörőjévé tette. Bél M. működése után
azonban az anyagi kultúra kutatása még hosszú ideig megmaradt a történetìrás, a földrajz és a statisztika
körében. A magyar népismeretnek a 18. sz. második felében két ága kezdett kibontakozni: 1.
közgazdasági-társadalmi érdeklődésű; 2. nemzeti-kulturális érdeklődésű. Az első kezdeteit a
felvilágosodás szellemében ìrñ Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely vonatkozñ munkái jelentik.
Mindketten a parasztság műveltségének emelését s ezzel az ország állapotának jobbulását szorgalmazták.
A másik ágon a polgári nemzetté válás folyamatában megindult a nemzeti múlt és kultúra felfedezése, az
értékek számbavétele. A „régi” fogalmát gyakran azonosìtották a „népi”-vel, s ìgy fordult az érdeklődés a
népköltészet, a néphagyományok, népszokások és a népnyelv irányába. Bennük a feledésbe merült „ősi”
állapotot és a „nemzeti karakter”-t nyomozták. Megszülettek az első folklñrgyűjtemények és kiadványok
(→ folklñrkutatás története). Ŕ A néprajzi érdeklődés továbbfejlesztésében, az anyaggyűjtés
propagálásában nagy érdeme volt a → Tudományos Gyűjteménynek, az első tartñs életű hazai
tudományos folyñiratnak. 1817-ben ebben hirdettek pályázatot a palñcok népéletének ismertetésére. Itt
jelent meg 1822-ben Csaplovics János tanulmánya. az első mo.-i tudományos néprajzi mű, mely a
korabeli ország népeinek és nemzetiségeinek kulturális leìrását kìsérli meg. Csaplovics tanulmánya
jelentős lépés volt az etnográfiai gondolkodás kialakulásában (→ táji tagolñdás kutatása). Sorozatban
jelentek meg Mo. tájainak, vidékeinek, járásainak, megyéinek ismertetései. Ezekben a történeti, földrajzi
és statisztikai fejezetek mellett jelentős szerepet kapott az anyagi kultúra kutatása szempontjábñl értékes
néprajzi leìrás is (Szeder Fábián; Plánder Ferenc, Nagy Ferenc, Kossits Jñzsef, Edvi Illés Pál, Garay
János, Gegő Elek, Kiss Károly, Rumy Károly, Nemes Apáti Kiss Sámuel, Kiss Jñzsef és mások munkái).
Másfelől szaporodtak az olyan ìrások is, amelyek tudatosan rögzìtették a jelen állapotot vagy a jövendő
számára, mint a haladás egy lépcsőfokát, vagy ösztönzésül a hazai viszonyok elmaradottságának
megváltoztatására. Ilyen pl. Derecskei Fodor Gábornak a Mezei gazdaság c. dolgozata a Tudományos
Gyűjteményben (1827), ugyanott Forgñ Györgynek a nagy ìnség idején a szükségételeket (1817) és Fábián
Jñzsefnek a kenyérsütés mñdjait bemutatñ ìrása (1817). Az okszerű mezőgazdaság hazai úttörői
Nagyváthy János (A szorgalmatos mezei-gazda ... IŔII., Pest, 1791) és Pethe Ferenc (Pallérozott mezei
gazdaság ... IŔ III., SopronŔPozsonyŔBécs, 1805Ŕ1814), majd munkájuk folytatñi, elsősorban Török János
101
A, Á
és Balásházy János behatñan foglalkoztak a mo.-i paraszti mezőgazdasággal is. Könyveik ismerete nélkül
kevéssé lennének kutathatñk a népi gazdálkodás másfél százados gyökeres változásai. Kállay Ferencnek a
Magyar régiségek nyomozása c. tanulmánya (Tudományos Gyűjtemény, 1823) a magyar mezőgazdaság
rendszerét kìsérelte meg történetileg elemezni. Ŕ A Tudományos Gyűjteményben fellendült helyismereti
irodalom közvetlen előzményeként, ill. azzal párhuzamosan megszaporodtak a statisztikai munkák
(Benkő Jñzsef, Vályi András, Schwandtner Márton, Benigni Jñzsef, Magda Pál, Kőváry Lászlñ és mások
művei), melyek sok néprajzilag is értékes adatot tartalmaznak. Napvilágot látott Csaplovics összefoglalñ
műve, a Gemälde von Ungern (IŔII., Peath, 1822). E tudományos vonulat csúcsteljesìtménye Fényes Elek
munkássága. Statisztikai feldolgozásai közül kiemelkedik a hatkötetes Magyarországnak ... mostani
állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836Ŕ 40), mely az anyagi kultúra kutatása számára is
hatalmas adatforrás. Ŕ Ebben a korban diadalmaskodott a magyar szépirodalomban a népiesség. A
magyar folklñrgyűjtések első jelentős teljesìtményei ekkor születtek (Erdélyi János és Kriza János
kötetei). Fényes Elek helyismereti-statisztikai mñdszerének már kevés követője akadt (Palugyay Imre,
Benkő Ferenc). A magyar statisztika önállñ tudománnyá nőtt, levetette a történettudomány és a földrajz
gyámkodását, 1867 után pedig Keleti Károly szervező munkájának eredményeként eurñpai hìrű
munkásságot végzett. Ŕ 1848 után, a magyar néprajztudomány önállñ diszciplìnává fejlődése előtt Orbán
Balázs hatkötetes műve (A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból,
PestŔBp., 1868Ŕ1873) a legjelentősebb teljesìtmény az anyagi kultúra kutatása szempontjábñl. Orbán
Balázs a nemzeti romantika eszmekörétől ihletve útleìrás formájában ìrta meg komplex szemléletű, nagy
forrásértékű munkáját, melynek egyik, fő feladata már tudatosan a népismeret nyújtása volt. Ŕ Az
irodalmi népiességnek akadémikus nép-nemzeti iránnyá valñ merevedése idején a mo.-i néprajzi
érdeklődés visszaesett (1860-as évek vége). Megélénkülésére mintegy két évtized múlva került ismét sor.
Szerepet játszott benne a millenniumra készülés hangulata is. Az ezer esztendő teljesìtményét és
történetét számba venni törekvő tudományos élet egymás után alkotta a nagy összefoglalñ munkákat,
monográfiákat, hatalmas forráskiadványokat. A polgárosulás folyamatában szükségessé vált egy sor
addig csìrájában meglevő természet- és humán tudományág önállñsulása. A néprajz előtérbe kerülése
összefüggött a városiasodás előrehaladásával is: szerepet játszott benne a letűnt korok és társadalmak
emlékeinek tudományos megőrzésére irányulñ törekvés épp úgy, mint a kapitalista társadalom növekvő
életritmusátñl az „egyszerűhöz”, az „ősihez” valñ menekvés is. Mo.-on a század utolsñ évtizedeire esett a
→ Néprajzi Múzeum létesìtése (1872, de csak a 90-es évektől vált jelentőssé), a → Magyar Néprajzi
Társaság megalakìtása (1889), az első néprajzi folyñiratok, köztük a máig központi fñrumot jelentő
Ethnographia megjelenése (1890). A már jelentős teljesìtményeket magáénak vallñ folklñr mellett Herman
Ottñ nevéhez fűződően kialakul a magyar anyagi kultúra kutatása is. Herman Ottñ munkássága az általa
„ősfoglalkozások”-nak nevezett halászat és pásztorkodás kutatására irányult (A magyar halászat könyve,
IŔII., Bp., 1887Ŕ88; A magyarok nagy ősfoglalkozása, Bp., 1909; A magyar pásztorok nyelvkincse, Bp., 1914).
Lankadatlan gyűjtő tevékenysége nyomán a Kárpát-medence egész területéről igen értékes, ma már
pñtolhatatlan tárgyi anyag került előbb alkalmi kiállìtásokra (elsősorban a millenniumi kiállìtásra), majd
a Néprajzi Múz.-ba, megalapozván annak magyar gyűjteményeit. A nagy ármentesìtések és
legelőfeltörések utolsñ éveiben Herman Ottñ még tanulmányozhatta az évszázadokkal korábbi életformák
emlékét őrző vìzi és pásztorkodñ életet, mely azután rohamosan eltűnt. Herman a történeti kutatásoknak
is úttörője volt. A jelen adatait mindig történeti fejlődés eredményeinek tekintette de a jelenségeket
elsősorban önmagukbñl és a belső fejlődésből magyarázta. Mechanikus evolucionizmusa hamarosan
összeütközésbe került fiatalabb kortársa, az összehasonlìtñ néprajz művelője, Jankñ János nézeteivel. A
vita Ŕ a magyar néprajztudomány első nagy polémiája Ŕ a millenniumi kiállìtás néprajzi falujának
értékelése körül pattant ki. A magyar lakñház-kultúrát hitel nélkül bemutatñ kiállìtás alapján Jankñ
német kölcsönhatásra gondolt, mìg Herman szenvedélyesen bizonygatta a magyar ház pásztorkunyhñbñl
vett eredetét. Tárgyrñl tárgyra csapongñ vitájuk Jankñ korai halálával ért véget. Jankñ János rövid
pályafutása alatt jelentős munkát végzett a mo.-i anyagi kultúra kutatása területén. Összehasonlìtñ
halászati tanulmánya (A magyar halászat eredete, Bp.ŔLeipzig, 1900) Herman Ottñ és Munkácsi Bernát (A
magyar népies halászat műnyelve, Bp., 1893) e tárgykörben ìrñdott munkáival együtt a halászat kutatását a
magyar néprajztudomány hosszú ideig legjobban föltárt területévé tette. Jankñ monográfiái újszerű
megközelìtései a magyarság táji csoportjainak: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék,
Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); A Balaton-melléki lakosság néprajza (Bp., 1902). Nagy érdeme a
Néprajzi Múz. gyűjteményeinek az egész korabeli országra kiterjedő sokszempontú tárgygyűjtéssel
történt fejlesztése. Ŕ 1880Ŕ1920 közé esett Mo. nagyobb vidéki múzeumainak alapìtása.
Gyűjteményeikben rendszerint helyet kapott a néprajz is (elsősorban népművészeti tárgyak, népviseleti
darabok). A századfordulñn néhány épìtész és iparművész fokozott figyelemmel fordult a népi kultúra
felé, annak motìvumkincséből akarták megújìtani művészetüket (Lechner Ödön, Kñs Károly, Körösfői
Kriesch Aladár). Ez az irányzat hozta létre a magyar népművészet máig legnagyobb, nyomtatásban
megjelent gyűjteményét, a Malonyay Dezső szerkesztette A magyar nép művészete (IŔV., Bp., 1907Ŕ1922)
102
A, Á
köteteit. A népművészet kutatásába téves nézetek is keveredtek: Huszka Jñzsef és tanìtványainak turáni-
perzsa eredetet hirdető romantikája. Utñbb Györffy István és Viski Károly küzdöttek nézeteik ellen
sikeresen. A néprajzi élet kibontakozását Hermann Antal sokirányú munkássága is segìtette. Ő indìtotta
az első mo.-i néprajzi folyñiratot, az → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarnt, majd tevékenyen részt
vett a Magyar Néprajzi Társaság szervezésében. Működése nem teremtett iskolát, de ösztönző hatása igen
nagy volt. Hallgatñibñl a magyar néprajz egész nemzedéke került ki: Györffy István, Banner János, a
folklorista Solymossy Sándor és Szendrey Zsigmond, a román Vuia Romulus és mások. A század első
évtizedében kezdték a pályájukat azok, akik néhány évtized múltán a magyar néprajz első egy. tanárai és
első szintézisének, A magyarság néprajzának a szerzői lettek. Györffy István a Nagykunság anyagi kultúra
kutatásával kezdte tudományos munkásságát. Majd a Csánky Dezső által kezdeményezett történeti-
földrajzi vizsgálatoktñl indìttatva ráébredt a néptörténeti háttér fontosságára, és a magyarság táji-
történeti csoportjainak tanulmányozásába fogott. A korábbi hasonlñ vizsgálñdások szempontjain túllépve
(Pintér Sándor: A palóczokról, Bp., 1880; Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének
összevontabb ismertetése, Kaposvár, 1914; és Jankñ János már idézett munkái) döntő jelentőséget
tulajdonìtott a táj és gazdasági viszonyok alakìtñ hatásának, főleg azonban a népességet alakìtñ történeti
eseményeknek, s ezzel a Mályusz Elemér indìtotta népiségtörténeti iskola egyik előfutára is lett. Bátky
Zsigmond előbb a gyakorlati muzeolñgia iránt érdeklődött (Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére, Bp.,
1906), majd épìtkezési tanulmányokba kezdett. Ŕ Az I. világháború és következményei erősen
visszavetették a szépen virágzñ magyar néprajztudományt s benne az anyagi kultúra kutatásának
fejlődését is. Az 1920-as évek elején mind a Néprajzi Társaság, mind a néprajzi folyñiratok anyagi,
szervezeti és személyi nehézségekkel küszködtek. A Néprajzi Múz. 1924-ben költözött mai helyére és
fokozatosan a magyar néprajztudomány központi elvi irányìtñja lett. Györffy István ebben az időben ìrta
sorozatban az Alföld településrendszerével és gazdálkodásával foglalkozñ tanulmányainak zömét, melyek
eredményei többségükben ma már túlhaladottak (pl. a kertes városok kialakulása, a magyar
mezőgazdaság kettőssége stb.), de kérdésfeltevésükkel a következő évtizedekre megszabták az anyagi
kultúra kutatását (összegyűjtött tanulmányai: Magyar nép Ŕ magyar föld, Bp., 1942; Magyar falu Ŕ magyar
ház, Bp., 1943). Munkásságát A magyarság néprajza „gazdálkodás” és „viselet” c. fejezeteiben foglalta
össze. Bátky Zsigmond rövidebb cikkekből és tanulmányokbñl épìtette föl szintézisét, mely szintén A
magyarság néprajzában látott napvilágot (táplálkozás, település, épìtkezés). A magyar háztìpusokrñl
kifejtett rendszere kisebb-nagyobb korrekciñkkal ma is megállja a helyét és meghatározza a kutatás
irányát. Viski Károly elsősorban népművészeti tanulmányokat folytatott. Ő volt az, aki Györffy
kezdeményezése nyomán A magyarság néprajza megìrását leginkább szorgalmazta, majd kiadásánál
szerkesztőként és lektorként is közreműködött. A kortársak közül Madarassy Lászlñ a DunaŔTisza köze
állattartásával és pásztorművészettel, Tagán Galimdzsán előbb baskìr tanulmányokkal, majd hazai
gazdálkodás-kutatással, Gönyey Sándor az ország sok vidékére kiterjedő adatgyűjtéssel, Cs. Sebestyén
Károly bútor-, lakáskultúra- és házkutatással, Ecsedi István a Tiszántúl halászatával, vadászatával és
táplálkozásával, Kiss Lajos Hñdmezővásárhely, majd a Nyìrség népéletének sok vonatkozásával, N.
Bartha Károly a kisipar kutatásával, Seemayer Vilmos népi épìtkezés- és településvizsgálatokkal
foglalkozott. Ŕ Az 1930-as évek elején ismételten fellendültek a néprajzi kutatások. Ekkor kezdett
kibontakozni a → falukutatás mozgalma. A társadalom figyelme a falu, a parasztság és a népi kultúra felé
fordult. 1929-ben létesült a szegedi egy.-en az első mo.-i néprajzi tanszék. Solymossy Sándor töltötte be
1934-ig Ŕ nyugdìjaztatásáig Ŕ, s bár utñbb hosszú ideig nem volt a tanszéknek kinevezett egy. tanára,
mégis szerepe jelentős volt, mert ott nyertek magántanári habilitáciñt a magyar néprajzi tanszékek
későbbi tanárai: Bálint Sándor, Ortutay Gyula, Gunda Béla, Tálasi István. 1934-ben a bp.-i egy.-en
alakult a második mo.-i néprajzi tanszék Györffy István vezetésével (1939-ig). Györffy tanìtványai és
hallgatñi közül az anyagi kultúra kutatása több jeles kutatñja került ki: Tálasi István az állattartást
vizsgálñ tanulmányokkal, Gunda Béla épìtkezés-település-, táplálkozás-, gyűjtögetés-kutatással, a magyar
népi kultúra K-eurñpai kapcsolataival, valamint a viszonylag elhanyagolt elméleti stúdiumok
művelésével, K. Kovács Lászlñ eszköztörténettel, valamint gyakorlati muzeolñgiával, Kardos Lászlñ
táplálkozáskutatással, Fél Edit falumonográfiával, a népi öltözködés- és társadalomszervezeti
vizsgálatokkal, Vargha Lászlñ épìtkezéskutatással, Lükő Gábor a moldvai csángñkkal és népművészeti
stúdiumokkal kezdték munkásságukat. Az 1930-as évek derekátñl a néprajzi kutatñhelyek
megszaporodtak (→ Táj- és Népkutatñ Központ és utñdai, → Magyarságtudományi Intézet, → Erdélyi
Tudományos Intézet, a kolozsvári egy. néprajzi tanszéke stb.), s ezzel párhuzamosan csoportnyi fiatal
kutatñ kezdte pályáját részben még Györffy István, részben utñdainak egyetemi előadásait hallgatva
egyre több témát véve munkába. Balogh István a települések és az állattartás vizsgálatával, Márkus
Mihály nyìrségi településrajzzal, Szűcs Sándor a Sárrét és a Nagykunság népéletének kutatásával, Vajkai
Aurél népi épìtészeti és gazdálkodásvizsgálattal, Palotay Gertrúd népművészeti és népviseleti
vizsgálatokkal, Domanovszky György népművészettel, Újváryné Kerékgyártñ Adrienne népművészeti és
fejviseleti tanulmányokkal, e nemzedék legfiatalabbja, Balassa Iván nyelvészeti indìttatású
103
A, Á
gazdálkodáskutatással kezdett foglalkozni. Ŕ Az 1944Ŕ45-ös háborús események után az újjáéledő

néprajztudomány és az anyagi kultúra kutatása hamarosan magára talált. A vidéki múz.-ok egy része
épületében és gyűjteményében jelentékeny kárt szenvedett, de a legnagyobb és legértékesebb gyűjtemény,
a Néprajzi Múz.-é sértetlen maradt. Épületjavìtás és átrendezés után 1946-ban első kiállìtását is
megnyithatta. 1947-ben pedig önállñsult, s ìgy mégjobban betölthette vezető-irányìtñ szerepét a mo.-i
anyagi kultúra kutatásában. 1949-től az egész néprajzi tudományos élet gyökeres átalakuláson ment
keresztül. Megszűnt a Néptudományi Intézet. 1949-ben Gunda Béla egy. tanárrá valñ kinevezésével a
debreceni egy.-en néprajzi tanszék létesült. 1951-ben a bp.-i egy. néprajzi tanszéke kettévált. Ortutay
Gyula lett a folklñr, Tálasi István a tárgyi néprajzi tanszék tanára. Az anyagi kultúra kutatñi ma
többségükben Tálasi István és Gunda Béla tanárok tanìtványai. A két tanszéken, a Néprajzi Múz.-ban, ill.
a vidéki múz.-okban, valamint a → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatñ Csoportjában
dolgoznak. Ŕ 1949-ben a vidéki múz.-okat államosìtották és a Műemlékek és Múzeumok Országos
Központja irányìtása alá vonták. Ortutay Gyulának az átszervezett Néprajzi Társaság 1949. évi
közgyűlésén elhangzott kritikai állásfoglalása után a szakterületen megkezdődött a marxista szemlélet
érvényesìtése. 1950-ben megalakult az Akadémiai Állandñ Néprajzi Bizottság (később Főbizottság) (→
Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága), mely a néprajztudomány egész munkájának
ellenőrzését, szakmai-ideolñgiai irányìtását kapta feladatul. A magyar néprajztudomány munkásai már
1949-ben bizonyos terv alapján dolgoztak, ezt azonban hamarosan felváltotta a magyar néprajz „ötéves
terve”, mely az első nagyobb kitekintésű, kollektìv terve volt a szakterületnek. A tervezetet Ŕ melyet a
magyar népgazdaság ötéves tervével párhuzamosan képzeltek el Ŕ a Néprajzi Társaság és a Múzeumok és
Műemlékek Országos Központja rendezésében 1950 novemberében Siñfokon megtartott konferencián
fogadták el, és 1951-ben az MTA Néprajzi Bizottsága hathatñs támogatásával megindult a megvalñsìtása.
A siñfoki konferencia határozatainak értelmében 8 munkaközösség és 10 munkacsoport alakult, melyek
szervezeti keretet biztosìtottak a kollektìv munkának. Az anyagi kultúra kutatásának legnagyobb
együttese a gyakran 50-nél is több munkatárssal dolgozñ, Tálasi István vezette „A földművelés és
állattartás a feudalizmus és a kapitalizmus korában” nevű munkaközösség volt. 1952-től Gazdálkodási
Munkaközösség néven végezte feladatát, gyakorlatilag az egész anyagi kultúra kutatására kiterjedt.
Elsősorban a Néprajzi Múz. munkatársai, valamint a vidéki muzeolñgusokbñl alakìtott regionális
munkacsoportokra támaszkodott, munkaértekezleteket és szakkonferenciákat tartott. Munkatervét úgy
igyekezett összeállìtani, hogy szorgalmazza a néprajz addig elhanyagolt vagy kevéssé kutatott témáinak
tanulmányozását, ill. a már tüzetesebben földolgozott kérdések vizsgálatát az ország néprajzilag kevésbé
ismert területeire is kiterjessze. A Gazdálkodási Munkaközösségnek is köszönhető, hogy a magyar anyagi
kultúra kutatásában a történeti szemléletmñd végleg meggyökeresedett. Nagyarányú gyűjtést szervezett,
megindìtotta a néprajzi filmezést és megkezdte a történeti forrásanyag feltárását. Az 1951 végén alakult
„Anyagi kultúránk a 15. sz.-ban” nevű munkaközösség (felelőse Belényessy Márta volt) a 16. sz. elejéig
kiterjedően történeti metszetben vizsgálta a gazdálkodás, épìtkezés, táplálkozás problémacsoportokat.
Munkacsoport alakult Bél Mátyás kiadatlan kéziratainak fordìtására és sajtñ alá rendezésére is. A
debreceni egyetemi tanszéken akadémiai támogatással gazdálkodás- és épìtkezéskutatás folyt. Korábbi
elképzelések továbbfejlesztésével 1955-ben Gunda Béla és Barabás Jenő szorgalmazására ismételten
elkezdődtek a → Magyar Néprajzi Atlasz munkálatai. Az előkészìtő munka szükségessé tette az elméleti
alapvetést. Erre vállalkozott Barabás Jenő Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963) c. könyvével. Ŕ A
munkaközösségek és munkacsoportok tervszerű kutatásai az egyes munkatársak teljesìtményeként
számos értékes eredményt hoztak. Maguk az egész országban folyñ néprajzi munkára figyelő
munkaközösségek viszont 1955 után a tudományszervezés fokozatos decentralizálásával megszűntek. A
Néprajzi Bizottság elsősorban javaslattevő testületté vált. A decentralizáciñt fokozta az 1960-as évek
elején a múz.-ok tanácsi kezelésbe vétele, ami a Néprajzi Múz. országos elvi-szakmai felügyeletét
meghagyta ugyan, de az etnográfus muzeolñgusokra Ŕ elsősorban vidéken Ŕ fokozott népművelési
feladatokat rñtt. A korszerű intézeti munka, valamint a kutatás kiterjesztése érdekében 1963-ban alakult
meg az MTA Néprajzi Kutató Csoport, előbb a bp.-i egy. folklñr tanszéke mellett, majd 1967-től önállñ
akadémiai intézetként. Munkatervében a folklñrkutatások túlsúllyal szerepelnek, de anyagi kultúra és
társadalomnéprajzi osztálya is működik. Ŕ Az elmúlt másfél évtizedben az anyagi kultúra kutatñinak
többsége a magyar néprajztudomány soron következő nagy feladata, az Új Magyarság Néprajza
szempontjábñl előmunkálatoknak számìtñ témán dolgozott és dolgozik. Vizsgálñdási területüket
nagyobbrészt még a munkaközösségek működése idejében választották, vagy a fiatalabb nemzedékekhez
tartozñk egyetemi szakdolgozati témaként kapták. A gyűjtögető és zsákmányolñ gazdálkodás irodalmát
gyarapìtották Gunda Béla kötetben összegyűjtött tanulmányai (Ethnographica Carpatica, Bp., 1966),
melyekben a település, épìtkezés, táplálkozás kérdéseihez is hozzászñl. További tanulmányokkal és
közlésekkel gyarapìtották az idevonatkozñ ismereteket Babus Jolán (vìzi élet, halászat), Barabás Jenő
(nádaratás, épìtkezés), Bakñ Ferenc (mészégetés, épìtkezés), Dömötör Sándor (gesztenyegyűjtés),
Korompay Bertalan (vadászat, finnugor kapcsolatok). A halászat irodalma egy nagyobb monográfiával is
104
A, Á
szaporodott: Solymos Ede: Dunai halászat. Népi halászat a magyar Dunán (Bp., 1965). Különböző vizek
halászatával kisebb dolgozatokban foglalkoztak: Csermák Géza, Gaál Károly, Szilágyi Miklñs, Bárdosi
János. A méhészet problémáit vizsgálták Szabadfalvi Jñzsef, Kerecsényi Edit, Balassa M. Iván. Ŕ Az
állattartás kutatása a külterjes tartásmñd még megtalálhatñ recens anyagának összegyűjtésére, K-
eurñpai kapcsolatainak föltárására és az istállñs tartás fokozottabb tanulmányozására helyezett súlyt. A
tiszántúli pásztorkodás történeti múltjának kutatásában Balogh István ért el jelentős eredményeket.
Szabadfalvi Jñzsef az extenzìv állattartás emlékeit és a mo.-i pásztorkodñ migráciñkat dolgozta föl
könyvében (Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon, Műveltség és Hagyomány, 1970). Paládi-Kovács
Attila egy kistáj állattartási monográfiáját ìrta meg (A keleti palócok pásztorkodása, Műveltség és
Hagyomány. 1965), újabban pedig a rét- és legelőgazdálkodás kérdéseivel foglalkozik. Regionális
monográfia Nagy Gyuláé is (Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán, Bp., 1968). A juhászat különböző
kérdéseit vizsgálták K. Kovács Lászlñ, Földes Lászlñ, Vargha Gyula, Szilágyi Miklñs, Kñs Károly és
Vámszer Géza. Selmeczy Lászlñ a lñtartással foglalkozott. Andrásfalvy Bertalan a Duna menti ártéri
gazdálkodás komplex vizsgálata kapcsán történeti aspektussal az állattartás különböző ágait is
tanulmányozta. Nagy Czirok Lászlñ a Duna-Tisza közén végzett kutatásokat (Pásztorélet a Kiskunságon,
Bp., 1959). Katona Imre a baromfitartás kevéssé ismert területéről publikált cikket. Jelentősek a Földes
Lászlñ által szerkesztett, külföldi kutatñk részvételével ìrñdott tanulmánykötetek: Viehzucht und
Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Bp., 1969). A házi méhészkedés
emlékanyagának feltárásában Szabadfalvi Jñzsef, Molnár Balázs, Csaba Jñzsef, Kerecsényi Edit
tevékenykedtek. Az istállñs-kezes tartásmñd tárgykörébe vágñ tanulmányokat publikáltak még K. Kovács
Péter Balassa Iván, Hofer Tamás, Szabñ Mátyás, Némethy Endre, Bereczky Imre, Kodolányi János,
Béres András, Bencsik János, Zñlyomi Jñzsef, Timaffy Lászlñ, Törő Lászlñ. A földművelő gazdálkodás
kutatása a határhasználat emlékeinek összegyűjtésével, a gabonafélék és kapásnövények
eszközkészletének, munkamñdjainak és a hozzájuk fűződő termelési tapasztalatoknak a vizsgálatával
foglalkozott leginkább, Balogh István, Belényessy Márta, Tálasi István tanulmányai történeti kérdéseket
tárgyalnak. Andrásfalvy Bertalan a vìzjárta területek gazdasági életéről ìrt könyvet (A Sárköz és a
környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vizhasználata a szabályozás előtt, Bp., 1973).
Kiemelkedő munka Balassa Iván könyve: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1972). Az
eurñpai néprajztudományban egyedülállñ az a sorozat, melyet az újkori kapásnövényekkel foglalkozñ
monografikus kötetek jelentenek: Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi
paprika (Bp., 1962); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964). Újabban Kñsa Lászlñ
a burgonya, Selmeczi Kovács Attila az olajos növények néprajzi vizsgálatával foglalkozik. Boross
Marietta tanulmányai a zöldségkultúrák tárgykörében vizsgálñdnak. Egyes tájak földművelő
gazdálkodásárñl ìrtak monográfiát: Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Nagy Gyula:
Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység
középső részén (Debrecen, 1967); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973). Balassa Iván,
Hoffmann Tamás, Török Katalin, Molnár István, Dömötör Sándor, Takács Lajos, K. Kovács Lászlñ,
Bellon Tibor a gabonatermesztés egyes fázisairñl és eszközeiről készìtettek tanulmányokat.
Eszköztörténeti stúdiumokat folytat Takács Lajos (irtñ-, vágñ-, aratñeszközök), ő foglalkozott
tüzetesebben az erdei és rétirtás kérdéseivel is. Hoffmann Tamás könyve: A gabonaneműek nyomtatása a
magyar parasztok gazdálkodásában. (Bp., 1963) a gazdálkodás és a település szerteágazñ problémakörének
sok részletéhez hozzászñlt. A korábban alig kutatott (Vajkai Aurél) szőlőművelés ismeretét Vincze István,
Andrásfalvy Bertalan, Kecskés Péter és Égető Melinda dolgozatai gyarapìtották. Az erdő néprajzárñl
Erdélyi Zoltán, Hegyi Imre, Szabadfalvi Jñzsef, Kerecsényi Edit ìrtak. Balassa Iván szerkesztette a
külföldi kutatñk közreműködésével ìrñdott Getreidebau in Ost- und Mitteleuropa (Bp., 1972) c.
tanulmánykötetet. A településkutatás homlokterében a magyar néprajztudomány több évtizedes kutatási
öröksége, a szálláskertes települések vizsgálata állt. A szálláskertes települési rendszer múltjának és táji
tìpusainak feltárásán munkálkodtak Tálasi István, Hofer Tamás, Filep Antal, Füzes Endre, Bárth János
(A kalocsai szállások településnéprajza, Kalocsa, 1975), Bakñ Ferenc, Igaz Mária, Barabás Jenő. A
tanyakérdés különböző vonatkozásairñl ìrtak tanulmányt Balogh István, Barabás Jenő, Molnár Balázs,
Belényessy Márta, Papp Lászlñ, Hoffmann Tamás. A szñrványtelepülésekkel összehasonlìtñ kitekintéssel
Barabás Jenő foglalkozott. Az épìtkezéskutatásban elméleti munkásságot fejtettek ki Vargha Lászlñ,
Gunda Béla és Tálasi István. Regionális épìtkezési vizsgálatokat folytattak: Vargha Lászlñ (Nagykunság,
Nñgrád m.), Filep Antal (Kisalföld), Juhász Antal (Szeged vidéke), Dankñ Imre (BékésŔBihar m.,
Hajdúság), Dám Lászlñ (Sárrét), Szabñ Lászlñ (Szabolcs), Bakñ Ferenc (Heves m.), Knézy Judit
(Somogy). A gazdasági melléképületek kutatásához járultak hozzá cikkel és tanulmányokkal Barabás
Jenő, Szolnoky Lajos, Füzes Endre, Takács Gyula, Selmeczi Kovács Attila, Vajkai Aurél és Vincze István.
Ŕ A bútorzat és lakáskultúra tárgykörében Cs. Sebestyén Károly a történeti rétegeket és sokrétű eurñpai
kapcsolatokat föltárva, K. Csilléry Klára (A magyar nép bútorai, Bp., 1972) és Kñs Károly (A vargyasi
festett bútor, Kolozsvár, 1972) munkálkodtak. A táplálkozás néprajzi ismereteit Gunda Béla, Morvay
105
A, Á
Judit, K. Kovács Lászlñ cikkei és tanulmányai gyarapìtották. Kisbán Eszter dolgozatai egész sor, a népi
táplálkozás tárgykörében eddig ismeretlen vonatkozásra hìvták fel a figyelmet. Ŕ A népi öltözködés és
ruházkodás szakirodalma több regionális és helyi vizsgálatot tartalmazñ dolgozattal szaporodott: pl.
Kapuvár (Horváth Terézia), Rimñc (Flñrián Mária), Ajak (Nyárády Mihály), Sárköz (Fél Edit),
Rákospalota (Boross Marietta), Szlavñnia (Gáborján Alice). Összefoglalñ munkákat, készìtett Kresz
Mária (Magyar parasztviselet. 1820Ŕ1867, Bp., 1956) és Gáborján Alice (Magyar népviselet, Bp., 1969). Ŕ A
teherhordás-közlekedés tárgykörében Hegyi Imre, Erdélyi Zoltán, Betkowski Jenő, Rodñ Sándor,
Timaffy Lászlñ, Gunda Béla, K. Kovács Lászlñ munkálkodtak. A kereskedelem emlékanyagának
megmentésében Gunda Béla, Kñs Károly és Dankñ Imre vásártanulmányai tettek legtöbbet. Ŕ A
kisiparosok és mesterségek néprajzi vizsgálata számos vonással gazdagodott. A kendermunkával és
eszközeivel Szolnoky Lajos foglalkozott monografikus igénnyel (Alakuló munkaeszközök, Bp., 1972). A
kovácsmesterséget Bodgál Ferenc, Ladvenicza Ilona, Erdős Kamill és Bakñ Ferenc tanulmányozták. A
malomipar vizsgálatának terén Nagy Czirok Lászlñ, Nagy Gyula és Selmeczi Kovács Attila értek el
eredményeket. Dorogi Márton a szűcsmesterséggel, Luby Margit a kalapossággal, Domonkos Ottñ a
tarisznyásokkal és a kékfestőkkel, Juhász Antal és Bálint Sándor a gombkötőkkel és paszományosokkal,
ill. a bocskorosokkal, Csalog Zsolt a vesszőfonással, Hegyi Imre, Csilléry Klára, Balassa Iván, Molnár
Mária a famunkákkal, Szabadfalvi Jñzsef a mézeskalácsosokkal, Gáborján Alice a lábbelikészìtéssel,
Kresz Mária, István Erzsébet, Knézy Judit, Dankñ Imre a fazekasmesterséggel foglalkoztak
tanulmányaikban és adatközléseikben. Ŕ Kñs Károly tanulmánykötete (Népélet és néphagyomány
Bukarest, 1972) az erdélyi magyar (anyagi kultúra kutatása sokoldalú eredményeinek bemutatása.
Monografikus falutanulmányt készìtett Vajkai Aurél (Szentgál, Bp., 1959), valamint Fél Edit és Hofer
Tamás Átány községről (Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian village, Chicago, 1969; Bäuerliche
Denkweise in Wirtschaft und Haushalt, Göttingen, 1972; Geräte der Átányer Bauern, Bp., 1974). Az anyagi
kultúra kutatásában összefoglalñ eredményeket hoztak a táji monográfiák: Vajkai Aurél: A Bakony
néprajza (Bp., 1959); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1959); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960);
Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964); Bálint Sándor: Szeged népe
(Bp., 1965); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969); ifj. Kñs KárolyŔ Szentimrei JuditŔNagy Jenő: Kászoni
székely népművészet (Bukarest, 1972); Balogh István: A civisek világa (Bp., 1973); Erdész Sándor: A
Nyìrség (Bp., 1974); ifj. Kñs KárolyŔSzentimrei JuditŔNagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet
(Bukarest, 1974). Ŕ Irod. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Tálasi István:
Research into Hungarian Peasant Farming Poaching and Fishing (Folia Ethnographica, 1949); Tálasi
István: Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tìz éve 1945Ŕ1955 (Ethn., 1955); Tálasi István: Die
materielle Kultur des ungarischen Volkes in Europa (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tálasi István: A
magyar agráretnográfia kutatásának negyedszázada (Bethlen Gábor gimnázium Jubileumi Évkve,
Hñdmezővásárhely, 1972); Gunda Béla: Ethnography and Folklore (szerk. Erdey-Grúz TiborŔKulcsár
Kálmán, Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).
Kósa László
anyagulya: → gulya
anyajegy: a kicsi gyermeken láthatñ kisebb-nagyobb bőrelszìneződések, foltok elnevezése a → népi

gyñgyászatban. Anyafoltnak, bilignek is mondják (a Dunántúlon: jel vagy gyel). A néphit szerint mindig az
anyátñl örökli a gyermek: a → terhesség ideje alatt történt esemény hatására keletkezett ez az anyajegy:
valami ráesett az anyára vagy hozzádobtak valamit, aki odakap, s akkor ennek a tárgynak
(leggyakrabban gyümölcs) helye meglátszik a gyermeken. Ugyancsak meglátszik a megkìvánt, de meg
nem kapott gyümölcs is, vagy annak a tárgynak, állatnak vagy egyébnek (pl. tűz) a képe, amire
„rácsodálkozik”, vagy amitől megijed. A terhes asszony úgy előzhette meg az anyajegy keletkezését, hogy
ha véletlenül „rácsodálkozott” valamire, ökölbe szorìtotta a kezét. Az anyajegy elterjedt orvoslási mñdja
az volt, hogy a placentával (vagy spermával) háromszor bekenték; vagy újhold péntekén körülkerìtették,
keresztet rajzoltak rá és ráolvastak (→ ráolvasás) fölötte, ránézve a holdra: „Akit látok újuljék, kit nem
látok elmúljék!” (Nagyszalonta). Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Az anyajegy a somogyi néphitben (Ethn., 1933).
Hoppál Mihály
anyamacska, horgony, macska: a → fahajñ orrán levő nagy vasmacska, amelynek rendszerint négy kapája
(horga) volt. Az anyamacska súlya változott, azt mindig a hajñ nagysága szabta meg. A 40Ŕ60 vagonos
hajñk anyamacskája meghaladja a 2 q-t is. Leeresztéséhez és felhúzásához láncot, az ún. fejláncot
használták.
K. Kovács László
106
A, Á
anyámasszony: → anya, → anyñs
Anyám megölt, apám megevett ..., bodzafa (Machendelboom): tündérmese, → dalbetétes mese. Szegény
asszony, mert nincs mit enni adnia, (v. mostohaanyja, csekély vétség miatt mostoha-) fiát megöli (úgy,
hogy rácsapja nyakára a láda fedelét), ételnek megkészìti, s kislányával férjének a szántñba küldi. Az
megeszi anélkül, hogy sejtené, mit evett. A kislány, aki rájön, hogy mi történt, összeszedi a csontokat, s
egy fa alá (odvába) temeti. A fán kismadár jelenik meg, s az eldalolja a történetét:
Anyám megölt, apám megevett Kistestvérem, Juliskám (Mariskám) Összeszedte csontocskám, Kötte
selyemkendőbe, Tette bocfa tövébe, Kikelt, kikelt, itt van, itt!
a) Boltostñl selyemkendőt, b) kalapostñl kalapot, c) molnártñl malomkövet kap a dalért. A kapott

tárgyakkal apja házára száll, ott is elénekli a verset, testvérének ledobja a selyemkendőt, apjának a
kalapot, a malomkövet pedig mostohaanyjára ejti, az nyomban meghal. A madár visszaváltozik fiúvá,
apjával és testvérével boldogan élnek (AaTh 720). A magyar nyelvterület É-i részén (Bereg, Szatmár,
Palñcföld) ismert és jñ hangú mesemondñ asszonyok által különösen kedvelt mese. Országos elterjedése a
Grimm-mese valamely ponyvára került változatának köszönhető. A mese Eurñpa-szerte ismert,
változatait tőlünk Ny-ra és É-ra (Német-, Francia-, Finn- és Észto.) jegyezték fel nagyobb számban. A
folklñrkutatñk egy része a → jávorfácska tìpus egyik változatának tartja, talán mert mind a kettő Ŕ a
dalbetétből kiderülő Ŕ gyilkosságot mond el, s gyakran találkozunk e két tìpus keveredett, kontaminált
változataival is. Az Anyám megölt, apám megevett... átmeneti forma az epikus prñzai-verses-dalolt
műformák között, nem lehetetlen, hogy kapcsolatba hozhatñ a képmutogatók tevékenységével is. (→ még:
képmutogatñ ének) Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Idegen mesék meghonosodása (Ethn., 1913); Bolte, J.Ŕ
Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IŔV., Leipzig, 1913Ŕ
31); Solymossy Sándor: Mese a jávorfárñl (Ethn., 1920); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmeséink
(Ethn., 1937); Takács Lajos: A képmutogatás kérdéséhez (Ethn., 1953).
Kovács Ágnes
anyaszék: → szék
anyatárs: → nász
anyatej: → szoptatás
anyját föl nem ismerő lány, gazdag asszony anyja, Nagy Bihal Albertné: régi stìlusú → ballada. Szüzséje:
Idegen (török) országban élő lányát koldusruhába öltözött anyja meglátogatja. Amikor kenyeret, vizet
kér tőle, a lánya börtönbe vetteti. Jajszavábñl tudják meg, hogy saját anyjával bánt ìgy.
De szép madár lett belülem! Tartsd fel anya, tartsd fel, tartsd fel leányodat, S ontasd ki magadbñl a piros
véredet, Szipasd ki magadbñl az édes tejedet, Mégis azt érdemled, hogy tömlöcbe tegyen!
Más változat csak a börtönbeli szenvedést és a lányra mondott átkot tartalmazza. Mindössze néhány
változatot ismerünk Erdélyből. Mindegyik eseményközlése töredékes. A családi kapcsolatok föl nem
ismerésében gyökerezik a ballada konfliktusa. A katarzisélmény az erkölcsi normák megszegésének
érzékeltetéséből fakad. A környező népeknél (szlovák, román, bolgár, görög, szerb-horvát, albán, ukrán
stb.) ismert balladatéma az idegenbe került, anyját föl nem ismerő gyermek. Ezekben többnyire
janicsárrá lett fiú a hős, aki anyját elrabolja, és a kisgyermek fölött énekelt bölcsődalbñl derül ki a
rokonság (→ gyermekét föl nem ismerő anya). Ŕ Irod. Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja
ballada (MoszkvaŔLeningrád, 1965); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968).
Kriza Ildikó
Annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több: → népmesei szñlás (Thompson: Motif Index Z75).
Népmeséinkben a szegény embernek, cigánynak annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több,
mikor volt mit egyenek, mikor nem; még kenyérrel sem lakhattak jñl, vagy még tejes puliszkára is csak
ünnepnapon futotta, ezért elkeseredésében világgá megy (ritkábban gyermekeit küldi el szolgálatot
keresni). A szñlás nálunk különösen a Székelyföldön és a palñc nyelvterületről gyűjtött mesékben gyakori,
mintegy a mese cselekményétől független bevezető formulához tartozik. Megfelelői előfordulnak az
erdélyi román és szász, valamint a francia és a svájci német mesékben. Solymossy Sándor a szñlást az
ujjkiolvasñ gyermekverssel együtt 12Ŕ15. sz.-i francia-vallon átvételnek tartja. Ŕ Irod. Solymossy Sándor:
107
A, Á
Egy mesei szñlásmondásunk (Ethn., 1921); Solymossy Sándor: Az „ujjkiolvasñ” gyermekvers (Ethn.,
1926); Vargyas Lajos: Magyar népdalok francia párhuzamai (Népr. Közl., 1960. 3Ŕ4. sz.).
Kovács Ágnes
anyñ: → nagyszülők
anyñs: köznyelvi rokonsági kifejezés, amely az ego házastársának anyját jelöli. Az „anya” főnévből
képzett anyñs szñ aránylag későn, a 18. sz. végén fordul elő először ìrásban. Valñszìnűnek látszik, hogy a
finn-ugor eredetű napot szorìtotta ki a köznyelvből, amelynek ìrásos emléke már egy 14. sz.-i
szñjegyzékben megtalálhatñ. A „napam” mint hivatkozñ rokonsági terminus a tájnyelvben még
használatos. Az anyñs megszñlìtása a vő vagy a meny részéről az anya főnévből képzett, de az édesanya
megszñlìtásátñl különböző szñval történik, pl. a mátraaljai palñcoknál az anyát anyámnak vagy
édesanyámnak, az anyñst anyámasszonynak szñlìtják. Az utñbbi megszñlìtásnál az „asszony” rangot,
tiszteletet fejez ki. Az Alföldön a gyermektelen fiatalasszony anyñsát kedvesanyámnak szñlìtja, az első
gyermek megszületése után, akárcsak szülőanyját, „édesanyámnak”. Az anyñst tisztelet illeti gyermeke
házastársa részéről.
Tanácsért, segìtségért menye hozzáfordulhat, akárcsak anyjához, de ez nem kötelező. Az anyñs menye
vagy veje életében csak akkor játszik aktìv, jelentős szerepet, ha együtt laknak. Mivel a magyar paraszti
társadalomban a fiatal pár egy ideig vagy élete végéig a férfi rokonságával vagy szüleivel lakott együtt, az
anyñs szerepéről elsősorban a menyecskék viszonylatában beszélhetünk. A meny és anyñs viszonya nem
volt egyenrangú, az anyñs a menyecskének, amìg együtt laktak, parancsolt, anyagi és családbeli helyzete
nagyrészt anyñsátñl függött. Ŕ A → nagycsaládban, ahol a fiúk házasságuk után is egy ideig vagy
halálukig vagyonközösségben együtt maradtak szüleikkel, a fiúk anyja egyúttal a „gazdasszony” is volt. A
gazdasszony menyeinek közvetlen irányìtñja, az apñs, a gazda a gazdasszonyon keresztül érvényesìtette
akaratát menyeivel szemben. Ŕ Az archaikus nagycsaládban az anyñs fiai feleségeinek korlátlan ura,
életük menetének meghatározñja, munkájuk irányìtñja, tetteiknek bìrája s büntetője vagy elismerője. Jñ
vagy rossz természete determinálta a családbeli asszonyok kapcsolatát is. Ha a menyecskék szültek, egyes
vidékeken szokásban volt, hogy anyñsuk a szülés alatt az ágy fejénél állt. A megszületett gyermeket a
„befogadás” szertartásánál ő vette fel a földről, ezzel is jelezve, hogy nemcsak befogadta a családba, de a
gyermekek nevelésének és ügyelésének gondja is az övé. Ŕ A férfiak feleségük anyját általában nem
tekintették számottevő személynek. A kötelező tiszteleten és a hagyományos szñlìtásmñdon kìvül
semmiféle kötelezettség nem terhelte őket. Ŕ Azokon a vidékeken, ahol az → egykeleány mellé vő került a
házhoz, az anyñs a vőnek is parancsolt. Ilyen esetekben volt rá példa, hogy az anyñs vejével szexuális
viszonyt folytatott, hatalmi pozìciñját kihasználva. (→ még: vőség) Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és
jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban.
Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).
Morvay Judit
apa: az a férfi, akinek gyermeke van, az ego számára az a férfi, aki nemzette. Az apa megszñlìtásának
általános formája apám, régiesebben apámuram, az Alföldön helyenként atya, atyám, a Dunántúl egy
részén atya volt. Az édes jelző a 19. sz. folyamán lett az apa szñ előtt általános. A hagyományos paraszti
társadalomban az apa és a gyermek viszonya a gyermek munkába nevelésének megkezdéséig nem volt
jelentős. Bár az újszülöttet archaikus vidékeken az apa fogadja be kisebb szertartás keretében (→
családba fogadás) a családba, a kisgyermeket elsősorban anyja, nagyanyja vigyázza, neveli. Az apát
tisztelet és megbecsülés veszi körül, szava parancs. A lánygyermek és az apa viszonya gyakorlatilag
jelentéktelen, de a fiúgyermeket értelmesebb korátñl az apa vagy a nagyapa fokozatosan beletanìtja a
paraszti munkába, együtt dolgoznak. Egyes vidékeken az apa kéri a fia számára a menyasszonyt, a
lányok férjhezmenetelébe ritkán szñl bele. Ha a megházasodott fiú tovább is szüleivel marad, amìg az
apja munkaképes, alárendelt viszonyban van vele feleségével és gyermekeivel együtt.
Morvay Judit
apaági leszármazás, patrilineáris leszármazás: az a rend, amikor egy társadalmi csoporton belül a
családnév, a rang, a vagyon a fiágon az apa után öröklődik. Az eurñpai társadalmakban általában apaági
a leszármazás rendje, elsősorban a családnév, a cìm az apán keresztül öröklődött. Mo.-on is ez a
leszármazási rend uralkodott, pl. ha nemes családbñl származñ leány és nem nemes férfi kötött
házasságot egymással, a házasságbñl született gyermekek nem tartoztak a nemességhez, mìg fordìtott
esetben: vagyis a nemes férfi és nem nemes családbñl származñ leány házassága esetén az utñdok nemesek
108
A, Á
lettek. Az apaági leszármazási rend következtében a magyar paraszti társadalomban jelentősebb volt az
apaági rokonság, mint az anyaági. Az ingatlan vagyont a 19. sz. közepéig általában csak a fiúutñdok
örökölték, ill. együttesen a fiak kezén maradt. [→ még: leszármazñk (lemenők) öröklése, → rokonság] Ŕ
Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bodrogi
Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
apácatükör: → tükörkép
apacs: → kerìtőhálñ
apai elismerés: → családba fogadás
apám keresztelője: → égben járás
apám lakodalma: → hazugságmese. A hős már felnőtt ember, mikor apja lakodalmát tartja. Elküldik a
malomba lisztért. Befog hat ökröt, felrak hat zsák búzát, de az ökrök meg sem bìrják mozdìtani a
szekeret. Kifogja s felrakja őket a szekérre, helyettük a zsákokat fogja be. A zsákok elhúzzák a szekeret a
malomba. A malom nincs otthon, elment eprészni. A hős leszúrja ostorát az ökrök elé és utánamegy.
Megtalálja és hazakergeti. Közben az ostorábñl → égig érő fa nőtt, odvába beköltözött a seregély. A hős
felmászik, ingét telerakja seregélyfiñkákkal. Azok a kebelében megtollasodnak és elrepìtik. Egy vìz felett
viszik el, ahol az asszonyok mosnak. Mikor meglátják a repülő fiút, elkiáltják magukat: „Ó, Jézus
Mária!”. Úgy érti, hogy oldja meg a gatyamadzagját. Meg is teszi, a seregélyfiñkák elrepülnek, s ő
belecsubban a vìzbe. Annyi halat vet ki, hogy egy falu 3 hétig sem képes elhordani, végül egy mezìtelen
cigánygyerek a kebelébe hányja és mind elviszi. A fiú hazaviszi a lisztet s eljárja anyjával a
menyasszonytáncot, majd két év múlva megszületik mint szüleinek törvényes gyermeke (AaTh 1962; BN
1961**A). Ŕ Egyike legnépszerűbb tréfás meséinknek. Az egész magyar nyelvterületről közel 60 változata
ismeretes. A fenti tiszta formában ritkán fordul elő, gyakran kontaminálñdik az → égben járás tìpus
egyes motìvumaival és más hazugságmese-motìvumokkal (→ szalmaparipa, a „Rázom a diñt, hull a
mogyorñ”, → fenékkel felfordult világ, → Eldorádñ stb.). A román folklñrkutatñk → hősmese-
parñdiaként tartják számon. A nemzetközi → népmese-katalñgus csak magyar változatokrñl tud. A tìpus
a magyaron kìvül az orosz és a lengyel mesekatalñgusban is, más számokon ugyan, de megtalálhatñ.
Délszláv változatokrñl is tudunk. A mese samanisztikus jellegű. Motìvumai: felmászás az égig érő fára,
repülés a levegőben Ŕ itt megtollasodott madárfiñkák segìtségével Ŕ, a vìz, amely aratáskor befagy, s a hős
saját fejével iparkodik betörni, a cséplő emberek a fa tetején, a gabona fenn marad, a szalma lehull stb., a
sámán túlvilágjárását látszanak parodizálni. A bizarr kalandoknak komoly megfelelője minden bizonnyal
megtalálhatñ lenne a sámánvìziñkban. Bolondmeséink (hazugságmese) feltárása, tìpusanyaguk teljes
számbavétele, a keresztény és a pogány mitolñgiával valñ egybevetése még nem történt meg. Ŕ Irod. Bolte,
J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IIŔIII., Leipzig,
1913Ŕ31); Berze Nagy János: Baranyai néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Népr.
Kutatñcsoport adattárában).
Kovács Ágnes
apatárs: → nász
apátfalvi keménycserép: Borsod megyében a 19. sz. ötvenes éveiben alapìtották a bélapátfalvi
keménycserépgyárat. Az egri káptalan tulajdona volt. Előbb barna mázú edényeket, később fehér
alapszìnűeket gyártottak, főleg stilizált növényi elemekkel dìszìtve azokat. Többnyire sablonnal festettek.
Ŕ Jegyét: a község nevét kis- vagy nagybetűvel, vìzszintesen vagy kör alakban az edény fenekére nyomták.
Az apátfalvi keménycserépüzem 1927-ben megszűnt. (→ még: keménycserép) Ŕ Irod. Csányi Károly: A
magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a
kerámiát (Bp., 1966).
István Erzsébet
apjuk sìrját őrző fiúk: → mesekezdő motìvum. Cselekménye: egy király meghagyja három fiának, hogy
halála után egy szekérbe két szilaj ökröt (négy négyéves csikñt) fogjanak be, koporsñját tegyék a szekérre,
s ott temessék el, ahol az állatok megállnak. A sìrjánál mindenik fiú egy-egy éjjel álljon őrt. Az állatok
sűrű erdőben állnak meg, a fiúk őrködnek. A három éjjel egy három-, hat- és kilencfejű sárkány (medve-
109
A, Á
oroszlán-hiéna; tüzes ökör, béka, vaddisznñ; sárga-zöld-veres vitéz stb.) kezdi ásni a sìrt, hogy a király
holttestét (bőrét, fejét) elvigyék. A három királyfi vagy csak a legkisebb megküzd velük, legyőzi őket és
megvédelmezi apjuk holttestét (MNK 304A**). A motìvum legtöbbször a → Hajnalkötöző királyfi (MNK
304A*) kezdetén áll, de előfordul a → Hamupipőke királyfi (AaTh 530) és más → hősmesék elején is. A
magyar anyagban olykor szinkretikus mñdon kapcsolñdik „A holt ember bőre” legendatìpushoz: gazdag
ember (molnár) megfizeti szegény szomszédját, hogy sìrját eltemetése után három éjszaka őrizze. A
szegény szomszéd a sìr közelében kört, várat von maga köré és őrködik. Megjelennek az ördögök (nagy
fekete bika, két fehér kutya, tüzes bika és tüzes vaddisznñ, három finánc), a gazdag ember sìrját kiássák,
holttestét a bőréből kirázzák, a testet a sìrba visszatemetik. A bőrt pénzzel töltik meg és miközben azzal
labdáznak, vagy mìg a földet eligazìtják, a szegény embernek a bőrt sikerül a körbe behúznia. Csak
akkor alja oda, mikor a bika egy zsák pénzt hoz; vagy még akkor sem. A holt ember bőrét a templom
előtt elégetik. A tűzből két fehér galamb, a gazdag ember lelke száll az ég felé (AaTh 815). A → Hatvani
professzorrñl szñlñ → hiedelemmese jellegű legendának 4 magyar változata ismert. Egyes elemei (pl. a
sìrt megtámadñ démonikus lények) gyakran azonosak az apjuk sìrját őrző fiúk motìvumának megfelelő
elemeivel. A sìrnak, a tűznek, az éjjeli szálláshelynek démonikus lényektől valñ megőrzése a francia,
német, román, török mese- és mondakincsben is előfordul. Ŕ Irod. Merényi Lászlñ: Eredeti népmesék (II.,
Pest, 1861); Tñth Béla: Magyar ritkaságok (Bp., 1899); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer
Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII); Berze
Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I.,
Paris, 1957).
Kovács Ágnes
apñ: → nagyszülők
apñs: köznyelvi rokonsági kifejezés, amely az ego házastársának apját jelöli. Az „apa” főnévből képzett
apñs szñ mai jelentésében aránylag későn a 18. sz. végén fordul elő ìrásban először. Valñszìnű, hogy a
finnugor eredetű ip-ot szorìtotta ki a köznyelvből, amelynek ìrásos emléke már a 14. sz.-ban megtalálhatñ.
Az ipam apñsom jelentésben mint hivatkozñ rokonsági terminus jelenleg egyes vidékeken a tájnyelvben
használatos. Az apñs megszñlìtása a vő vagy meny részéről azonos az édesapa megszñlìtñ
terminolñgiájával, vagy az apa főnévből képezett, de a vér szerinti apa megszñlìtásátñl különböztető
mñdon történik, pl. a mátraaljai palñcoknál az apát apámnak, édesapámnak, mìg az apñst apámuramnak
szñlìtották. Az utñbbi megszñlìtásnál az uram tiszteletet, viszonyt fejezett ki. Gyakoriak az apósom, apóm,
apám szñlìtások is. Az apñst feltétlen tisztelet illeti meg gyermeke házastársa részéről. Tanácsot, segìtséget
gyakran kérnek tőle. De veje vagy menye életébe csak akkor van beleszñlása, aktìv szerepe, ha együtt
lakik velük. Tekintettel arra, hogy a magyar paraszti társadalomban a fiatal pár ideiglenesen vagy
véglegesen a férfi szüleivel, rokonságával lakott együtt, az apñs és a meny viszonyát meghatározta, hogy
az apñs egyúttal családfő, a paraszti gazdaság irányìtñja is volt. Mint családfő: gazda, feleségén, a
gazdasszonyon keresztül irányìtotta menye vagy menyei munkáját, fegyelmezte őket. Az apñs személyét a
menyek a legnagyobb tisztelettel vették körül, nyìltan ránézni, jelenlétében hangosan beszélni, nevetni
nem mertek. Csak akkor szñlìtották meg, ha elkerülhetetlen volt. A nagycsaládban előfordult, hogy az
apñs, helyzetével visszaélve, szexuális viszonyban volt menyével. Az önállñ kiscsaládban a rokonságtñl
külön élő házaspár számára az apñs alig több, mint egy tanácsot, segìtséget adñ tiszteletre méltñ idős
férfirokon. Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944);
Morvay Judit
applikáciñ: → rátét
aprája: → duda
aprñbarom: a disznñ, kecske, juh gyűjtőneve.
aprñ sergő: → sergés
aprñ silladri: → silladri
aprñszentek-hordás: a magyar nyelvterület északi részén elterjedt szokás volt Ŕ még egy-két évtizeddel
ezelőtt is Ŕ, hogy a pásztorok → karácsony vigiliáján, december 24-én egy-egy vesszőcsomñval
110
A, Á
(pásztorvessző) sorra járták a házakat. A házban → köszöntőt mondtak, majd a gazdasszony a

vesszőcsomñbñl kihúzott egy-két szálat, azzal megverte a pásztorokat, azután megajándékozta őket (→
adománygyűjtés). A vesszőnek, a rügyező ágnak a tavaszi és téli ünnepkör szokásaiban Eurñpa minden
táján szerep jutott. Az aprószentek, a szent vessző, pásztorvessző nálunk egyházi értelmezést hordoz. Erős
szálak fűzik a karácsonyra kivirágoztatott cseresznyeághoz (→ kivirágoztatott ág) éppúgy, mint a bibliai
tudásfájához (→ életfa), ugyanakkor a Herñdes által megöletett gyermekekre emlékeztető szimbñlum (→
aprñszentek napja), amely a karácsonyi jñkìvánságokkal együtt az állatok megszaporodását is szolgálja.
Érsekvadkerten (Nñgrád m.) az 1950-es években még szokásban volt az aprñszentek-hordás. A pásztorok
(kanász, csordás, gulyás) minden házba bementek, ahonnét marhát őriztek. Velük mentek fiaik,
feleségeik, de azok kint maradtak az utcán vagy az udvaron. Ők gyűjtötték össze és vitték az ajándékot
(bort, pálinkát, pénzt, cipñt). Az aprószenteket (vörösgyűrű-vessző) a pásztor a bal hñnalja alatt vitte,
botját a jobb kezében. Az ajtñban vagy a szoba közepén megállva, dicsértessékkel köszönt és köszöntőt
mondott: „Boldog karácsonyi ünnepeket kìvánok kendteknek! Mulassék kétek Krisztus Urunk születése
napját több jñval, kevesebb búval. Adjon Isten országunkban bort, búzát, csendes békességet, holtunk
után léleküdvösséget! E szñ mondásom.” Régebben a gazda, újabban a gazdasszony kötényébe csavart
kézzel kihúzott három vesszőt, rávert vele a pásztorra, → szerencsekìvánñ mondñkák kìséretében:
„Frissek legyenek és szaporodjanak a barmok.” Máshol a pásztorok a verés után néhányat ugrottak és
ezt mondták: „Így ugráljanak a malacok (vagy a borjúk)!” (→ ugrás, rituális) A vesszőt a gazdasszony az
asztal mögötti sarokba tette. Csupasz kézzel nem volt szabad hozzányúlni. Azt tartották, hogy aki az
aprñszentek-vesszőt megfogja, → keléses lesz a keze. A vesszőt aprñszentek napján kivitték az istállñba,
ott megverték vele az állatokat, aztán eltették, s csak tavasszal vették elő, amikor a marhát először
hajtották ki a legelőre. Honton az aprñszenteket (rakottya-vesszőt) karácsony böjtjéig az ágy alatt
tartották a pásztorok, hogy kirügyezzék, mert azt tartották, hogy ahány rügyecske, barka van a vesszőn,
annyi malac, annyi borjú lesz a következő esztendőben. A szlovák vidékeken Szent István és → újév
napján is szokásban volt a pásztorok vesszőhordása. (→ még: korbácsolás) Ŕ Irod. Manga János:
Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).
Aprñszentek-hordás. A gazdasszony vesszőt hoz (Őrhalom, Nñgrád m.)
Manga János
aprñszentek napja: december 28. Része az egyházi év → karácsonyi ünnepkörének. A köréje sereglő →
ünnepi szokások ideje az előző nap estéje is lehet. A → szokásmagyarázñ mondák és az egyházi liturgia
szerint emlékünnep: a Krisztusért mártìrhalált halt betlehemi kisdedek szenvedéseit jelképezi;
„aprñszent” minden fiúcsecsemő, akit Herñdes király a gyermek Krisztus keresésekor megöletett. A
bibliai történet Ŕ a templomi prédikáciñk következményeként Ŕ meglepő elevenséggel élt még századunk
elején is az aprñszentek napja szokásai mögött. Pl. a fiúgyermekek megkorbácsolásának szokását a
betlehemi kisdedek szenvedéseire vetìtette vissza, a lányok megvesszőzésének ceremñniáját pedig arra
magyarázta, hogy Betlehemben a fiúgyermekek pusztultak el, most a lányoknak kell értük szenvedni. A
→ korbácsolás rìtusa azonban korántsem függ össze a bibliai történettel, hanem pogány →
termékenységvarázslás és → katartikus rìtusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősìtett meg,
hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé. Az ilyen vessző vagy a belőle font
korbács a betegséget hárìtotta volna el az emberektől. Máig sem tudjuk azonban, hogy az aprñszentek
napján szokásos korbácsolás rìtusát és képzeteit az egyházi gyakorlatbñl, esetleg a szomszéd népektől
tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. 16. sz.-i egyházi források emlìtik a
„vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. sz.-bñl tudñsìtanak a korbácsolás népi
formáirñl. 20. sz.-i formái: az aprñszentek napját megelőző estén, általában azonban aprñszentek napján
a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a
lányokat, asszonyokat → szerencsekìvánñ mondñkák kìséretében:
Aprñszentek, Dávid, Dávid! (Biharugra) Feje se fájjon, foga se fájjon! (Őriszentpéter) Kelléses ne legyen
ez új esztendőben! (Kapuvár) Kelléses ne legyen a háta! (Dunaremete)
111
A, Á
Ott, ahol a fiúgyermekek megkorbácsolása a szokás, ezt mondják:
Szñfogadñ, jñ légy, Ha lenek küldenek, főnek menj, Ha főnek küldenek, lenek menj,
.................................................. Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy. (Zalaistvánd)
Az utñbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a korbácsolás. Szerencsekìvánñ

mondñkáik kìséretében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak.
(→ még: adománygyűjtés) A Csallñközben, Szigetközben a → legényavatás kapcsolñdik aprñszentek
napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon
kìvül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktñl (→ korcsoport, → korosztály). A szalagok a
legénycìmerre kerültek, és a lányok gondoskodtak rendbentartásukrñl. Erdély egyes helységeiben
aprñszentek napján a legényeknek a fonñban kellett Ŕ büntetés terhe mellett Ŕ aludniuk. Ŕ Irod. Radñ
Polikárp: Az aprñszentek és a liturgiatörténet (Theolñgia, 1943); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi
szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).
Korbács az aprñszenteki korbácsoláshoz
Németh Imre
ara: 1. mai nyelvünkben a nyelvújìtás ñta → menyasszony, eljegyzett lány, kedvelt lány, szerető
értelemben használt szñ. Ŕ 2. a finn-ugor nyelvekben jelenti az asszony viszonylatában férje testvérét,
egyes népeknél a rokonság női ágon valñ számon tartását.
arabok: a sémi nyelvcsaládhoz tartozñ nép. Eredetileg az Arábiai-félszigetet lakták. A mohamedán hit
elfogadása után rendkìvüli méretű hatalmi és kulturális expanziñt hajtottak végre. Nagy szerepük volt
abban, hogy az ñkor közel-keleti és D-mediterrán hagyományait, tudományos vìvmányait a keresztény
Eurñpa megismerhette. A magyar nép a honfoglalást megelőzőleg még D-Oroszo. területén gyakori
érintkezésbe került arab kereskedőkkel. A magyar őstörténet és a kora középkori történet szempontjábñl
nagy jelentősége van az arabok tudományos tevékenységének, mert az arab geográfusok munkáiban
többször jegyeztek fel becses adatokat a magyarságra vonatkozñan. Az Árpád-kori Mo.-on is éltek
mohamedán, izmaelita arabok Ŕ Irod. Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásrñl.
Kortársak és krñnikások hìradásai (Bp., 1958); Czeglédy Károly: Névtudományi előadások (Bp., 1970).
Filep Antal
Aradi Hegyalja: → Hegyalja
aránka: → fazék
Arany A. Lászlñ, Anzelm (Betlér, 1909ŔRozsnyñ, 1968): nyelvész, a modern magyar nyelvészet úttörője, a
szlovák nyelvjáráskutatás egyik megalapìtñja. A pozsonyi egy.-en filozñfiát, magyar és szláv nyelvészetet
tanult. 1936-ban a pozsonyi egy. Dialektolñgiai Intézetének vezetője lett. 1938Ŕ1944 között az önállñ
Szlovákiában a magyar kulturális élet egyik vezéralakja, a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület
vezetőségi tagja, az Egyesület néprajzi kutatñcsoportjának vezetője. Szerk. a Szlovákiai Magyar
Közleményeket. A II. világháború után elvesztette állását és kiszorult a tudományos életből.
Visszavonultan élt Rozsnyñn, de a halála előtti években ismét magas szìnvonalú általános nyelvészeti
tanulmányokat publikált. Szlovákiai magyar népköltési gyűjteménye kéziratban maradt. Ŕ F. m. A
szlovákiai magyarság néprajza (Pozsony, 1941). Ŕ Irod. Szépe György: A.A.L. (Nyelvtud. Közl., 1970).
Kósa László
Arany János (Nagyszalonta, 1817ŔBp., 1882): irodalmunk klasszikus költője. Debrecenben tanult,
segédtanìtñ, majd 1840-től aljegyző Nagyszalontán, 1849 tavaszán a belügymin. fogalmazñja, majd járási
ìrnok. 1850-ben Geszten nevelő a Tisza családnál. 1851-től Nagykőrösön a ref. gimn. tanára, 1860-tñl
Pesten a Kisfaludy Társaság ig.-ja, 1865-től az MTA titkára, 1870-től 1879-ig főtitkára. Kñtás
népdalgyűjtése, a magyar verselésről és Naiv eposzunkrñl szñlñ tanulmányai, népköltészetünk történetét
tárgyalñ vázlata mellett számos költői műve is néprajzi érdekű vagy értékű, pl. a Rózsa és Ibolya c.
112
A, Á
szalontai mese feldolgozása, mondáink, hiedelmeink, szokásaink, anekdotáink, népkönyveink talaján

sarjadt más epikus művei. Néhány lìrai verse népdallá lett (Nemzetőrdal, Kondorosi csárda mellett).
Népköltészetünk gyűjtésének, tanulmányozásának egyik legfőbb és leghozzáértőbb szorgalmazñja. Ŕ F. m.
A. J. összes művei (Az MTA kritikai kiadása Bp., 1951); Arany János népdalgyűjteménye (Kiadta Gyulai
Ágost és Kodály Zoltán, Bp., 1952). Ŕ Irod. Viski Károly: Arany népe Arany tárgyi néprajzának vázlata
(Nagyvárad, 1919); Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ìzlése (Tanulmányok. Bp., 1956);
Riedl Frigyes: A. J. (Bp., 19575); Keresztury Dezső: „S mi vagyok én ...” (Bp., 1967).
Arany János (Barabás Miklñs metszete)
Sándor István
Arany Lászlñ (Nagyszalonta, 1844ŔBp., 1898): költő, műfordìtñ, közgazdasági és politikai ìrñ, az MTA 1.
tagja (1872). Arany János fia. Jogászi végzettségét a pesti egy.-en szerezte. 1866-tñl a Magyar
Földhitelintézet tisztviselője, 1880-tñl ig.-ja, 1887Ŕ92 között liberális programmal ogy.-i képviselő. Apja
hatása keltette fel benne a népköltészet iránti érdeklődést. Tizennyolc éves korában megjelent népmese-
gyűjteménye után klasszikus gyűjtőink között tartjuk számon. Többek közt tudománytörténeti
fontosságú tanulmányt is ìrt a népmeséről (1867). 1872Ŕ83 között Gyulai Pállal szerk. a → Magyar
Népköltési Gyűjtemény első köteteit. Élete végéig figyelemmel kìsérte és támogatta a magyar
népköltészeti gyűjtés és folklñrkutatás ügyét. Ŕ F. m. Eredeti népmesék (gyűjtötte A. L. Pest, 1862). Ŕ Irod.
Kovács Ágnes: A XX. században rögzìtett magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai. I.
A. L. magyar népmesegyűjteménye (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, IIŔIII., 1969).
Arany Lászlñ
Arany Lászlñ népmese-gyűjteményének cìmlapja
113
A, Á
Kósa László
Arany Ábécé: protestáns népiskolákban tankönyvként használt verses életszabályok gyűjteménye.

Magyar nyelvterületre Ny-eurñpai forrásokbñl került. Különösen a múlt században népszerű, számos
kiadást ért meg. Előfordult, hogy még századunk elején is tanìtották falusi iskolákban. Nevét onnét kapta,
hogy az egyes versszakok kezdőbetűi a teljes ábécét adják ki. Pl: „D. Dolgozzál, tanulj serényen, jñ
kedvvel, nem tunyán, kényen... F. Fogadást csak okosan tégy, de aztán szñdnak ura légy. G. Gondot
másokrñl is viselj, és ne csak magadra ügyelj ...” Ŕ Irod. Szuhai Benedek: Arany ÁBC (Sárospataki
Lapok, 1899); Fél EditŔHofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969).
Jávor Kata
(arany) guzsaly, orsñ, motolla: → meseelem. Amor és Psyché (AaTh 425) meséjének hősnője útra kel, hogy
eltűnt férjét megkeresse, akinek kìgyñ- (disznñ-, agár-) bőrét elégette, s aki emiatt derekát arany
abroncscsal övezte és megátkozta, hogy addig (két) aranyhajú gyermekét meg ne szülhesse, mìg őt fel nem
leli, s ő újra a derekát át nem öleli. Az asszony vándorútja során a Hold, a Nap és a Szél anyjánál (vagy
szent Pénteknél, szent Szombatnál és szent Vasárnapnál) kérdezősködik férje után, s tőlük (arany)
guzsaly, orsñ, motollát kap. Ezeken férje új feleségétől megvásárol három éjszakát férje oldalán. Az első
kettő hiába telik el, mert férje borába álomport tesznek, a harmadikon végre férje (inasa
közbenjárásával) felébred, átöleli feleségét, az abroncs lepattan, s a nő megszüli gyermeküket.
Kovács Ágnes
aranyhajú ikrek: → tündérmese. Cselekménye: házasodni készülő király(fi) inasa kihallgatja három
szegény sorsú leány beszélgetését. A legidősebb azt mondja, hogy ha a királyfi őt feleségül venné, egy
szem búzábñl az egész ármádiának elegendő kenyeret sütne (a király kocsisának a felesége vagy a király
sütőnéje szeretne lenni), a közbülső egy szál kenderből az egész ármádiának elegendő ruhát szőne (a
király inasának a felesége vagy a király szővőnéja szeretne lenni), a legkisebb a királynak (egy, két,
három, tizenkét) aranyhajú gyermeket szülne (akiknek csillag van a homlokán, nap és hold a két mellén).
Az inas közli a hallottakat a királyfival, aki lehetőséget ad a két legnagyobbnak ìgérete beváltására, s a
legkisebbet feleségül veszi. Távollétében felesége aranyhajú gyermeket (gyermekeket, 2 fiút és 1 lányt)
szül. A két irigy nővér (gonosz anyñs vagy dajka) a gyermekeket vìzbe teszi, helyükbe kutyakölyküket
csempész, s megìrják a hadban levő férjnek, hogy a felesége kutyakölyköket szült. A királynét börtönbe
vetik, a gyermekeket a kertész (halász, vadász, molnár) kifogja és felneveli. Szépségükkel felhìvják
magukra a király figyelmét, a cselszövő erről tudomást szerez, s sorra elküldi a két fiút a világ zengő fája
és a szépen szñlñ madár után. A fiúk kővé változnak. A kislányt az élet vize után küldi, neki sikerül a
feladatot teljesìteni, s bátyjait is feléleszti. A gyermekek meghìvják magukhoz a királyt, és mese keretében
elmondják neki a történteket. A király kihozatja feleségét a börtönből, magához veszi gyermekeit, s a
cselszövőt (cselszövőket) lñ farka után kötteti (AaTh 707; → hét hollñ, a; AaTh 451; → csonka kezű leány,
a; AaTh 706). Ikerpárja: a megölt aranyhajú ikrek. Ebben a cselszövő(k) a gyermekeket (két fiút v. egy
fiút és egy leányt) megölik, elföldelik és helyettük kutyakölyköket fektetnek a királyné mellé. A királynét
börtönbe vetik, s a király egyik nővérét (vagy az ármánykodñ lányát) veszi feleségül. A gyermekek
teteméből két aranyos fa nő, beszélgetésüket a mostoha meghallja, a fákat kivágatja, aranyos nyoszolyát
csináltat belőlük. A király és új felesége alatt a nyoszolyák beszélgetnek. A királyné tűzre vetteti őket.
Egy-egy forgñcskájuk (vagy az abbñl lett bárányka) folyñvìzre kerül, az kiveti egy puszta szigetre, itt újra
gyermekké változnak. A Nap, Hold és Szél a két meztelen gyermeket felöltözteti. Visszakerülnek a királyi
udvarba, elmondják történetüket, a király felismeri őket, anyjukat felhozatja a börtönből, a cselszövő (és
nővére v. anyja) megbűnhődik (H 707 I, RN 707 I*, MNK 707*). A két párhuzamos tìpusnak a
magyarban 25, ill. 7 változatát jegyezték fel, az egész nyelvterületen ismert. A meséket tartalmazñ
ponyvafüzetről nem tudunk, de több változat ponyvanyomokat visel magán (nevek, stìlusfordulatok). Az
aranyhajú ikrek tìpus egy-egy változata csaknem valamennyi eurñpai mesegyűjteményben megtalálhatñ,
ismeretes Szibériában, de a Közel-Keleten és Indiában is, mesélik a kanadai franciák csakúgy, mint
spanyolul a mexikñi indiánok és portugálul a brazìliaiak. Legkorábbi ismert eurñpai változata Straparola
gyűjteményében találhatñ, tartalmazza az Ezeregyéjszaka, s feldolgozta Mme d’Aulnoy is. V. Liungman
szerint a két ikermese a hellenisztikus korban (i. e. 300Ŕi. sz. 300) a Közel-Keleten keletkezett, s a
keresztes háborúk idején szñbeli úton terjedt el Eurñpában. A magyar szövegek egy része nyilvánvalñan
az Ezeregyéj-beli változat, más része Straparola meséjének a származéka, a harmadik csoport Ŕ ez a
leggazdagabb (amelyben a két nagyobb leány egy szem búzábñl, ill. egy szál kenderből egy egész hadsereg
ellátását ìgéri) Ŕ talán Puskin Szaltan cárjával (1831) vagy annak szñbeli eredetijével hozhatñ kapcsolatba
(→ gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a: AaTh 403A; → őztestvér, az: AaTh 450; → Szűz Mária
keresztleánya: AaTh 710; → nádlányok, a: AaTh 408; a hűtlen királyné: AaTh 318). Ŕ Irod. Ortutay
114
A, Á
Gyula: Nyìri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp.,
1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Horálek, K.: Zur
slavischen Überlieferung des Typus AT 707 (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).
Kovács Ágnes
aranyhajú ördög, az: → Szerencsének szerencséje
aranyhìmzés: szorosabb értelemben fémszállal, laposöltéssel feszìtve készìtett magas hìmzés, tágabb
értelemben minden aranyszállal készìtett hìmzés. A magasìtott aranyhìmzést vastag, erős alapanyagra
dolgozták úgy, hogy a kis kartonlapokbñl kivágott vagy a pamutbñl kitöltött dìszìtőelemeket az
aranyhìmzéssel befedték. Ennek emlékei a debreceni, hajdúsági → párták és egy szeremlei kispapucs.
Közönséges lapos-, lánc- és száröltéssel dolgozott találhatñ egy 1811-es keltezésű Fejér megyei
batisztkendőn és egyes Kapuvár környéki fejkendőkön, valamint KomáromŔHetény vidéki kézelőkön.
Bár világi tárgyi emléke nem maradt fönn, számos történeti adat bizonyìtja, hogy az aranyhìmzés
általános divatja a 17Ŕ18. sz.-ban Eurñpa-szerte virágkorát élte. Dunántúli adatok szerint már a 15. sz-
ban használtak aranyhìmzéses → abroszt parasztházakban. Az alföldi városokbñl származñ leltárak
szerint a női ünneplő öltözeteken és egyes férfiruhadarabokon is előfordult. Debrecenben már 1567-ben
aranyhìmzéses gallért emlìtenek, Kecskeméten Szabñ Miháynénak 1680-ban „3 fejéres Ingváll vállhegytül
aranyossak” volt a birtokában. 1726-ban Nagykőrösön még egy szegény sorsú asszonynak is „Arany
fonállal varrott” volt az ingválla. Olvashattunk még skñfiummal cifrázott kézelőkről, arannyal kivarrt
patyolat keszkenőkről, bársony erszényekről. Egy könnyűvérű kecskeméti menyecske 1696-ban csikñs
szeretőjének „arany prémes” inget csináltatott, egy másik arannyal kivarrt gatyamadzagot. A 17Ŕ18. sz.-i
aranyhìmzés egyházi tárgyi emlékei a ref. templomok arannyal, ill. arannyal és selyemmel kivarrt
úrasztal-takarñi. A feltehetően az elszegényedés miatt abbamaradt aranyhìmzés mintáit több helyütt
sárga selyem-, ill. pamutfonállal kezdték hìmezni. Ilyenek pl. a romonyai múlt századi sárga selyem
inghìmzések (→ romonyai hìmzés). A drávaszögi főkötők (→ drávaszögi hìmzések) fehér pamutszállal
varrt mintáinak eredetét is az aranyhìmzésben kereshetjük. Az aranyhìmzés a 20. sz.-ig általános volt a
Mo. területén élő egyes szerb és román csoportoknál főkötők, ingek, kötények (katrincák) és mellények
kivarrására. Ŕ Irod. Papp Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Ethn., 1930); Zoltai Lajos: A debreceni
viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938); Fél EditŔHofer TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar
népművészet (Bp., 1969).
Aranyhìmzés, párta részlete (Hajdúság, 18. sz. végeŔ19. sz. eleje)
Aranyhìmzés, papucs orra (Szeremle, Bács-Kiskun m., 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Aranyhìmzés, fejkendő részlete (Fejér m., 1811) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél EditŔHofer Tamás
115
A, Á
Aranykert: → Csallñköz régi, ma már elhomályosult névváltozata. Romantikus ihletettségű, mitolñgiai

értelemzését Ipolyi Arnold kìsérelte meg egy, a helyi hagyományokat is felhasználñ csallñközi szerző
munkája alapján, de utalt arra is, hogy Bél Mátyás pozsonyi notitiájában (Notitia Hungariae novae
historico-geographica, Bécs, 1735Ŕ42) az → aranymosással hozta kapcsolatba. Ŕ Irod. Ipolyi Arnold:
Magyar mythologia (Pest, 1854).
Filep Antal
aranyköles, az: → hattyúleányok
aranymosás: a folyñvìz rombolñ munkája révén termőhelyéről kibontott és elszállìtott aranyrögöknek,

szemcséknek a folyñ menti hordaléktñl valñ elkülönìtése, szennyező anyagoktñl valñ megtisztìtása. A
bányászati mñdszerekkel feltárt aranytartalmú kőzetek ipari feldolgozásánál is élnek az aranymosás
mñdszerével. Az aranymosás technolñgiája valñszìnűleg a bronzkorban alakult ki. Biztos nyomait
ismerjük az ñkori Egyiptom Görögo. területéről és a rñmai birodalombñl. Az aranynak ilyen mñdszerű
kitermelése a természeti népek körében is ismeretes. Hazánk területén kiterjedt volt az aranymosás
gyakorlata. A mo.-i aranymosñk, népi nevükön aranyászok tevékenységéről számos adat szñl, munkájukat
államilag szabályozták, a középkor ñta számos szabadalommal támogatták. Az aranymosás alkalmat
nyújtott helynévadásra is, pl. ahogy a szigetközi Ásvány község vagy ahogy az erdélyi Aranyos folyñ és
Aranyosszék esetében történt. Az aranymosás századunk elejéig rendszeresen gyakorolt népi tevékenység
volt, paraszti specialisták végezték. Kutatñink századunk derekán elvétve még tanulmányozhatták
technikai eljárásait. Leginkább a Duna, Dráva, Mura és az Aranyos aranymosñi váltak ismertté. Az
aranymosás visszaszorulását legfőképpen a 19. sz. második felében megkezdett folyamrendezések
siettették, mivel gyökeresen megváltoztatták a hidrolñgiai viszonyokat, aminek következtében az
aranytartalmú hordalék elérhetetlenné vált az aranyászok számára. Történtek kìsérletek utñbb a dunai
aranymosás nagyüzemi gépesìtésére, azonban az elért eredmények nem bizonyultak gazdaságosnak. Az
aranyászat falusi viszonyok között szerény megélhetést biztosìtott. Évi jövedelmük a rendszeresen
foglalkoztatott napszámosokéval, szegényparaszti szintű alkalmazottakéval volt azonos. Az aranyász-
felszerelés egyszerű, házi készìtésű volt. Legfontosabb eszköze a mosñpad, amely enyhén ferde sìkban áll.
Felületére haránt irányú rovátkolást véstek, vagy posztñval, gyapjúkendővel borìtották. Az asztal
legmagasabb pontjára helyezték az aranytartalmú kavicsos homokot, erre vizet mertek, amely kimosta a
hordalék finomabb szemcséit, ìgy az aranyat is. A mosñpad rovátkáiban vagy a ráterìtett posztñ szálaiban
a finom, aprñ, de nagy fajsúlyú aranyszemcsék visszamaradtak, leülepedtek, fennakadtak. Ha kellő
mennyiségű érc gyűlt össze, az asztalt vagy a felületét borìtñ posztñt megfelelő edénybe mosták, majd az
ebben felgyülemlő ércport speciális kézi teknőben a szennyező anyagoktñl tovább tisztìtották, mosták. A
vìz segìtségével mechanikusan tisztìtott aranyport a további szennyeződéstől higany segìtségével
választották el. Az aranyércszemek a higannyal foncsorrá egyesültek. A foncsorbñl hevìtéssel távolìtották
el a higanyt, visszamaradt a teljesen tiszta aranypor, amelyet a harmincadhivatalok aranybeváltñ helyein
értékesìtettek. Emlìtésre méltñ, hogy a hazai aranyászok egyes csoportjai, ìgy pl. az ásványiak (Győr m.,)
Ausztria területén is foglalkoztak aranymosással. Ŕ Irod. Nagy Erzsébet: Csallñközi aranymosás (Népr.
Ért., 1903); Golub János: Muraközi aranymosñk (Népr. Ért., 1904); Baranyai Jñzsef: A csallñközi
aranymosás (Komárom, 1911); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Timaffy Lászlñ: Az
ásványi aranyászok technikája (Győr, 1961); Uzsoki András: Aranymosñk és felszereléseik (Népr. Ért.,
1966).
1. Aranymosñ csñnakkal felszerelését szállìtja
116
A, Á
2. Aranymosñ lapátprñbát végez
3. Aranymosñk kavicshordñ talicskával, gyékénylészával
4. Aranymosás nádlésza árnyékában
5. Aranymosñ pad
6. Aranyhomok kiöblìtése (Mind a hat kép Ásványrárñ, Győr-Sopron m.)
Filep Antal
arányosìtás: a több tulajdonos felosztásra kerülő közös birtokábñl a résztulajdonosokra eső birtokhányad
megállapìtása. Arányosìtásra leggyakrabban a 19. sz. első felének úrbéri → birtokrendezései és a
jobbágyfelszabadìtás földtulajdont érintő rendelkezéseinek végrehajtása alkalmával került sor. Gyakran
tagosìtással járt együtt. (→ még: elkülönìtés, → közbirtok) Ŕ Irod. Simonffy Emil: A parasztföld és a
tagosìtás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, szerk. Szabñ István, 1848Ŕ1914, I., Bp.,
1965).
Török Katalin
arányosság, arányrendszer, részarányosság, szabályosság, szimmetria <gör. ’összemérhetőség’>: a valñság

esztétikai visszatükrözésének egyik elvont formája; az alkotások részeinek egymáshoz és az adott
egészhez viszonyìtott szabályos eloszlása, elrendeződése. A közös mérték kétféleképpen érvényesülhet: 1.
tartalmi arányosság esetén fontosság szerinti sorrend, alá- és fölérendeltség, hosszabb-rövidebb, ill. eltérő
költői eszközcikkel megformált részek váltakozása stb. alakulhat ki; 2. a formai arányosság az előzőnek
mintegy kiegészìtője: a szabályos szerkezet a tartalmat zárt rendbe sorakoztatja, a nagyobb tartalmi
egységek pedig kisebb ritmikus szakaszokra oszlanak. Ŕ A népköltészetben az arányosság műfajonként
117
A, Á
eltérő, történetileg fokozñdñ, de többnyire csak megközelìtő érvénnyel jelentkezik. „A nép hagyományos
elbeszélései, melyek nem támaszkodhatnak ìrás segedelmére, mindig és mindenütt bìrnak a benső alkotás
... idomosságával, költői idom az ..., e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen széthullana.”
(Arany János: Elveszett naìv eposzunk). A népmesében s kis részben a balladában is az → ismétlésen
kìvül főként szerkezeti, epizodikus és motìvumbeli → hármasság érvényesül, ezenkìvül a → leìrás,
elbeszélés és a → párbeszéd több-kevesebb szabályossággal váltakozik. A lìrában s részben a balladában
is az ismétlésből fakadñ → párhuzam, a → gondolatritmus, főként a → vers és a dallam kötött formája
jellemző. A külön utakon fejlődött, de egymásba fonñdñ dallam- és szövegversszak a tartalmi-formai
arányosság legtökéletesebb népköltészeti példája. (→ ritmus) Ŕ Irod. Lukács György: Az esztétikum
sajátossága (Bp., 1965).
Katona Imre
Aranyosszék: Kézdi-székről a 13. sz.-ban a MarosŔAranyos szegletébe, az egykori tordai várispánság

területére települt székelyek 16 faluja. 1876-ig önállñ közigazgatási egység. Bár régi kiváltságaik
megegyeztek, távol esvén a → Székelyföldtől, a → székelyek egységes tömbjétől, sok tekintetben eltérően
fejlődtek. Aranyosszék lakñi a nagy hadi utak mellett sokat szenvedtek és pusztultak a 16Ŕ18. sz.
háborúiban. Jñllehet az aranyosszéki székelyek feudális (jobbágyi) kötöttségei folytonosan erősödtek, a
kisnemesi-szabadparaszti életforma jellemezte őket 1848-ig. Ma a magyarság Aranyosszéken románokkal
vegyesen él. Aranyosszék vásáros központja, egykori székhelye Felvinc volt. Ŕ Irod. Jankñ János: Torda,
Aranyosszék, Toroczkñ magyar (székely) népe (Bp., 1893).
Kósa László
aranyos vìz, aranyvìz: az → újév hajnalán szñtlanul merìtett vìz neve. Az ország egész területéről vannak
elszñrtan adatok, de a hozzáfűződő → hiedelmek különösen K-en, főként Erdélyben éltek. Az aranyos
vizet a lányoknak kellett merìteni kora hajnalban, majd megmosdottak benne, hogy egész évben szépek és
egészségesek legyenek (→ szépségvarázslás). A hajnali fürdés, mosdás szokása más jeles napokon is
ismert volt (pl. → nagypénteken). A → szñtlanság növelte az aranyos vìz hatñerejét.
Hoppál Mihály
aranyszőrű bárány, az: → varázsmese-alak. Parasztlegény szolgálata vagy jñcselekedete jutalmául

aranyszőrű bárányt (kecskét, malacot, magátñl járñ kocsit) kap. Szállásadñ gazdájának leánya el akarja
lopni, hozzáragad. A legény furulyájának szavára az aranyszőrű báránnyal együtt táncra perdül, s ìgy
folytatják vándorútjukat. Sorra hozzáragad még a leány viselkedésén felháborodott sütőasszony, pap és
huszár. A király városába érnek, akinek leánya még sohasem nevetett. A különös társaság láttán
elkacagja magát. Apja a legényhez adja feleségül. A lakodalomban az aranyszőrű bárányhoz ragadt
táncolñk is szétválnak (AaTh 571). A több változatában és (AaTh 571B) „Trikkum-trákkum”-
redakciñjában is obszcén jellegű mesét az újabb személyek és tárgyak összeragadásakor megismételt
mondñka jñvoltábñl a feljegyző személye vagy intenciñi következtében több esetben → gyermekmeseként
jegyezték fel és közölték. Formáját tekintve → láncmese, ill. → halmozñ mese, mely nem minden esetben
kapcsolñdik a „Szomorú királykisasszony” tìpushoz. 12 feljegyzett magyar változata ismert a nyelvterület
K-i és D-i részből (+2 az AaTh 571B redakciñbñl). A cseh népmesekincsben a mesének a magyarhoz
hasonlñan két formája ismert, azzal a különbséggel, hogy itt a magátñl járñ kocsival kapcsolatos forma a
gyakoribb, az aranyszőrű báránnyal kapcsolatos a ritkább. A román változatñk ugyancsak az aranyszőrű
bárányrñl szñlnak. Létezik a mese lengyel, orosz, délszláv, görög és török mesekincsben is, Ny-Eurñpában
is számos változatát feljegyezték, első ìzben a 15. sz.-ban Angliában, verses formában. Valñszìnű
kapcsolatai a samanisztikus hiedelemvilággal nem tisztázottak. Ŕ Irod. Polivka, G.: Pohádkoslovné studie
(Praha, 1904); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki,
1928; FFC 78); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze
Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960;
UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Kovács Ágnes: A XX.
században rögzìtett magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1969).
Kovács Ágnes
Arasztos Tñbiás: → bakarasznyi ember
118
A, Á
aratás, takarás: 1. a megérett szálasgabona levágásának művelete. A gyűjtögetett gabonafélék

betakarìtása is tulajdonképpen aratás. Az aratás és a gyűjtögetés egykori összefüggésére utal az arat és az
irt szavak rokonsága is. Az aratás egyszerűbb mñdozatai alkalmi kisegìtő munkaként és alacsonyabb
szociális szint jelzőiként a földművelő kultúrákban is előfordulnak, ìgy a lábon állñ kalászbñl a mag
tenyérrel történő kidörzsölése, a kalászok kézzel tépése és a nyűvés, a növény szárastñl valñ kihúzása.
Ezek az egyszerű aratási mñdok elszñrtan az elmúlt száz évben is gyakorlatban voltak a magyar
parasztok gazdálkodásában. Pl. a Dunántúlon a → rñkafarkú köles kalászát az aratñk késsel vágták le. A
vágñeszközzel folytatott aratás első nyomai a Közel-Keleten i. e. 6500 körülről kerültek elő. Az emberiség
aratñszerszáma hosszú ideig Ŕ a tépőfésű aránylag ritka előfordulásátñl eltekintve Ŕ a → sarlñ volt. A
sarlñs aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az aratñ amit learatott,
kévébe is kötötte. A 18Ŕ19. sz.-i fejlettebb munkaszervezetben a sarlñs aratñ társaival egy sorban a
gabonatábla szélességében haladt. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől
mintegy 25Ŕ30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé (fogás). Átlagosan 2Ŕ6 aratñ után dolgozott
egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy → kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokbñl
összerakott markokat (hónalj, nyaláb, öléb). Egy marok kb. annyi levágott gabona, amennyit egy felnőtt
ember lehajolva kinyújtott karjával testéhez szorìtva föl tud emelni. A kévébe kötött markok száma
vidékenként változott. Több körülmény befolyásolhatta Ŕ pl. az aratñeszköz, az aratñ személye Ŕ,
általában 2Ŕ5 marok került egy kévébe. A sarlñs aratás fejlettebb munkaszervezetében az aratást
asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosìtani a megfelelő
munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak és ki-ki kévébe kötötte, amit
levágott. A sarlñs aratás termelékenyebb mñdja Ny-Mo.-on a széles pengéjű kaszasarlñval folytatott
munka volt, melynek során az aratñ nem fogta meg a szálakat, hanem a tövükre suhintott és ezáltal a
földre fektette őket. A sarlñs aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a
tiszta szem közé, de maga a munkafolyamat gyakran a nyár végéig is eltartott. Ŕ A kaszával valñ aratást
Eurñpában a 15. sz.-ban Németalföldön és néhány évtizeddel később Mo.-on kezdték, azonban csak a 20.
sz. elejére terjedt el a kontinens egész területén. Mo.-on a D-Alföldön a 15. sz. második felében
jelentkezett a kaszás aratás. Fokozatosan szorìtotta ki a sarlñs munkamñdot, de csak a 19. sz. második
felében a gabonakonjunktúra idején jutott túlsúlyra a Kárpát-medencében. Sőt a magas hegyi
területeken Ŕ elsősorban Erdélyben Ŕ még az 1950Ŕ60-as években is sarlñval arattak (→ eszközváltás). A
kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásábñl állñ munkafolyamat. A kaszás aratñ a jobb
lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandñ gabona széléig
érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A
kasza ìvalakban 2Ŕ5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a
mozdulatot. A kaszás aratás többféle munkamñdot és munkaszervezetet tesz lehetővé: a) Kötetlen kaszás
aratás: a kaszások a gabonát rendre vágják, a földre terìtik. Nem kötik kévébe, nem rakják keresztbe,
hanem a villások (kettőzők) villával vagy gereblyével kisebb csomñkba (csirke, petrence, rudas), majd
nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) rakják és azután szállìtják nyomtatni (→ nyomtatás).
Kezdetben a mo.-i kaszás aratñk valñszìnűleg ezt a munkamñdot gyakorolták, amint irodalmi
feljegyzésekből, dézsmajegyzékekből és defterekből kiderül. A termés gyors betakarìtásának szüksége, a
munka racionalizálása szorìtotta rá a parasztokat a szénamunkához hasonlñ gabonakezelési mñdra. A
cséplőgép mo.-i megjelenése előtt a nyomtatással cséplő alföldi uradalmakban termelékeny volta miatt a
kötetlen kaszás aratás volt szokásban, mely a D- és Közép-Alföld nagy gabonatermő területein a
parasztgazdaságokban a 20. sz. második évtizedéig megmaradt. Ŕ b) Rendre vágñ kévéző aratás: a
gabonát rendre vágják. Kézzel, sarlñval, marokszedő horoggal, ill. villával vagy gereblyével kévékbe
gyűjtik és bekötve keresztekbe rakják. Ez a munkamñd a 19. sz. közepéig Ŕ különösen a tavaszi
gabonáknál Ŕ elterjedtebb volt a kötetlen kaszás aratásnál, és a jelen század elején a Kárpát-medence
középső területein még sokfelé gyakorlatban volt. Ŕ c) Rávágñ kévéző aratás: a gabonát a kaszás rávágja,
azaz úgy sújt, hogy a kaszára szerelt → takarñ (csapñ) segìtségével a gabona nem a tarlñra, hanem az
előtte állñ sorra dűl. Az ìgy keletkezett terìtéket a kaszás után haladñ marokverő (marokszedő, kettőző) Ŕ
aki rendszerint nő Ŕ puszta kézzel, sarlñval vagy marokszedő horoggal összegyűjti és az előre elkészìtett
szalma- vagy búza- ill. rozsszálbñl font kötélbe teszi. Ha párban dolgoznak, általában a kaszás köti be a
kévéket. Ha harmadik személy is (kötő, kötöző) Ŕ aki rendszerint férfi Ŕ dolgozik velük, az ő dolga a
kévébe kötés. Ezt az aratási mñdot Németalföldön már a 16. sz. végén ismerték, de a 18. sz.-ban
Angliában és Franciao.-ban a gazdasági szakmunkát még szokatlan aratási eljárásnak tartották. A
rávágñ kévéző aratás hazánkban sem mutathatñ ki a 18. sz. előtt, de a 19Ŕ20. sz.-ban a magyar paraszti
gazdálkodásban ez a forma tett a legelterjedtebb aratási mñd. A sarlñs aratást legtöbb helyen ez váltotta
föl. Az aratñmunkára társulñk száma a gazdaságok nagyságátñl és munkaerejétől függött. A nagyobb
gabonatermő területeken különböző munkaszervezeti formák Ŕ a kettes vagy hármas társulás
többszörösei Ŕ voltak szokásban, pl. két kaszás után két marokverő és egy kötöző dolgozott. Ugyanehhez a
társuláshoz gyakran kötélteregető is csatlakozott, egy fiatal fiú, aki a kötözőnek segìtett. A sarlñs, ill. a
119
A, Á
kötetlen és a kévéző kaszás aratás különböző munkamñdjai az elmúlt száz esztendő folyamán egyes
területeken egymás mellett is gyakorlatban voltak. Legelőbb a búzát kezdték kaszálni, legtovább a rozsot
és a zabot aratták sarlñval. Az előbbit különösen ott, ahol a zsúpszalmát sokféleképpen fölhasználták. A
tavaszi búzát, a rövid szárú árpát, a kölest még ott is rendre vágták és úgy kévézték, ahol a többi
gabonafélét rávágva aratták. A kötetlen és kévéző rendre vágñ aratás pl. a Dunántúlon sokfelé elterjedt
volt, mint a jégverte, vìzöntötte gabona betakarìtásának szükségmegoldása. Ŕ Az aratás takarás neve az
Alföld középső és déli vidékein nagyjábñl a kötetlen kaszás eljárás elterjedésének területén általános.
Jelentéstartalma alapján szintén a gyűjtögető gazdálkodásra visszavezethető kifejezés, mely eredetileg a
termés és növényi élelmiszerszükséglet beszerzését jelölte, s csak a közelmúlt századaiban szűkült le a
gabonatermés betakarìtásának jelentésére. Ŕ Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön
(Népr. Ért., 1928); Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn. 1956);
Balogh István: A gabona betakarìtása a XVIŔXVII. században (Ethn., 1957); Tálasi István: A termelés és
a nyelv kapcsolata aratñműveleteinkben (Ethn., 1957); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a
Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963). Ŕ 2. A hitvilág más területeihez viszonyìtva igen kevés aratáshoz
fűződő → hiedelem ismert. A sikeres aratást biztosìtñ → mágikus eljárások közül legelterjedtebb r. k.
vidékeken az volt, hogy → húsvétkor a megszentelt étellel futva igyekeztek haza a templombñl: aki
elsőnek érkezik meg, az végzi majd el a hit szerint leggyorsabban az aratást. A búzaérés kezdetének,
valamint az aratás megkezdésének időpontjaihoz több, országszerte elterjedt hiedelem fűződik. Általában
úgy tartották, hogy Vid napján (jún. 15.) szakad meg a búza töve, és attñl kezdve nem nő, csak érik; de
ismeretes volt erre a jún. 24-i dátum is (Szent Iván napja). Kemenesalján azt tartották, hogy ha korán
van búzavirág, korán lesz aratás. Az aratás megkezdésével kapcsolatban több → tilalom volt ismeretes:
nem kezdték újholdkor és akkor sem, ha halott volt a faluban. Kedden és pénteken sem volt jñ a hit
szerint megkezdeni vagy új táblába kezdeni, mert üres lenne a búza feje. Az aratás kezdésekor néhol az
aratñ egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A Dunántúlon sok helyen a gazda kezdi meg
jelképesen az aratást. Aratás idején a megmaradt vizet nem szabad a tarlñra kiönteni, mert a kiöntő →
keléses lesz. Az aratás befejezése előtt egy csomñ gabonát lábon hagytak az égi madarak számára.
Sokszor egy marék kalászt hagytak a tarlñn, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben.
E búzacsomñrñl Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”. Ŕ
Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (III., Pécs, 1940).
Kaszatakarók 1. Saroglyás kaszatakarñ (Viszák, Vas m.) 2. Villatakarñval felszerelt kasza (Nyugat-
Dunántúl) 3. Saroglyavillás takarñval felszerelt kasza (Nyugat-Dunántúl)
120
A, Á
1. Kisgereblyés kaszatakarñ (Dunántúl) 2. Nagygereblyés kaszatakarñ (Dunántúl) 3. Nagygereblyés

kaszatakarñval felszerelt kasza (Dunántúl)
1. Aratñmunkások felfogadása (Debrecen, 1902)
121
A, Á
2. Aratás (Debrecen)
3. Kötélkészìtés (Orosháza, Vásárhelyi puszta)
4. Aratñknak ebédet vivő asszonyok (Debrecen)
1. Rávágás (Drégelypalánk, Nñgrád m.)
2. Tavaszi árpa rendre vágása (Orosháza, Vásárhelyi puszta, Békés m.)
3. HordásŔrakodás (Orosháza, Vásárhelyi puszta)
122
A, Á
4. Búzakeresztek a tarlñn (Debrecen)
Vesszős kaszatakaró 1. Egyszál vesszős kaszatakarñ 2. Egyvesszős keretpálcás tìpusú kaszatakarñval

felszerelt kasza (Szakcs, Tolna m.) 3. Kétágú vesszős kaszatakarñval felszerelt kasza 4. Háromágú
kaszatakarñ (Kádárta, Veszprém m.)
Elhullott kalászok összeszedésére szolgálñ nagy gereblye
Marokszedő kampók 1. Természetes faág (D-Alföld) 2. Csapolt ágú kampñ (D-Alföld) 3. Fasarlñ (Dömsöd,
Pest m.) 4. Sarlñszerű drñtkampñs
123
A, Á
Kukák (marokszedő kampñk, Orosháza, Vásárhelyi puszta, Békés m.)
Kósa LászlóŔDiószegi Vilmos
aratñbál, aratómulatság: a munkához fűződő → táncalkalmak egyike. (→ még: aratñünnep)
aratñbanda: a szálas gabona kézi erővel történő betakarìtására szegődött → aratñmunkások csoportja,
mely az → aratñgazda vezetésével közösen dolgozik és keres. Egyéb elnevezései: aratóbokor, aratócsapat,
banda, bokor, parti, társaság, régen: aratóság, bokorarató. A 17. sz. második felétől folyamatosan vannak
adataink az aratñbandák tevékenységéről. Ezek kezdetben családi, rokoni, baráti szervezésben, később az
aratñgazda vezetése alatt dolgozñ csoportok voltak, amelyek helyben vagy távolabbi területeken vállalták
a szemes gabona levágását. Az I. világháború előtt nemcsak a helybeli szegényparasztság vállalt aratást,
de a mostohább éghajlatú, szegényebb földű falvak lakosságának szinte mindegyik rétege küldött
családjábñl legalább egy-két személyt a búzatermő területekre. A magyarok mellett szlovák és ukrán
aratñbandák is jártak rendszeresen az Alföldre. Nemcsak az uradalmak és nagygazdák, de a 15Ŕ30
holdas gazdák is megegyeztek évről évre ugyanazokkal az aratñbandákkal. A személyes kapcsolatok
kölcsönös kulturális egymásra hatásban is jelentkeztek. A 19. sz. végén az aratñbandák zömmel kaszával
arattak, de pl. Szatmárban az ukrán aratñbandákban a nők sarlñval vágták a búzát Ŕ az emlékezet
szerint a sarlñs aratás alig volt időigényesebb, mint a kaszás. A régi sarlós aratñbandában 4Ŕ5Ŕ6Ŕ8 nő
vágta a gabonát, és 1Ŕ2 férfi kötözte össze a kévéket; az utñbbiak kapták a teljes részt. Az új,
termelékenyebb kaszás (és kévéző) aratás tette általánossá a munkapárt: 1 aratñ (kaszás) férfira többnyire
1 marokverő (marokszedő) nő vagy serdülő korú esett, hajszásabb munkamenetben 2 is; nevezik
kettőzőnek is, ez a párban valñ aratást fejezi ki. Ilyen párokbñl, másfél párokbñl tevődött össze az
aratñbanda is, de a munkatársulás számos munkaszervezési formát teremtett. Az aratñbanda
leggyakoribb létszáma 6 fő, de a terület nagyságátñl és egyéb körülményektől függően 8Ŕ10Ŕ12Ŕ16Ŕ24 fő
is beállhatott egyszerre. 1 munkapárra naponként 1 kataszteri holdat számìtottak, nyári idényben egy-
egy pár 9Ŕ14 kataszteri hold gabonát takarìtott be. Az aratñbandában a kaszások kor vagy munkabìrás
szerinti sorrenden álltak be a gabonatáblába (elöl az első kaszás vagy részes) s követték egymást
párhuzamos rendeket vágva. Munkapár esetén a kaszás férfi arat, a marokszedő nő kévébe köt és
keresztbe is rak. Mìg egy aratñbandán belül minden kaszás szinte másodpercre ugyanazt a munkát végzi,
a marokszedők egymás között munkamegosztással is élhetnek. Az aratást is vállalt → summásbandán
belül külön parti alakult mely rendszerint 3 aratñpárbñl állt, de további munkamegosztással is élt.
Orosházán több aratñbanda is dolgozott egymás mellett nagyobb birtokokon, ezek a munka egészét
osztották meg az egyes aratñbandák között, mindig akadt azonban olyan öreg banda, melynek tagjai csak
aratást végeztek, nem kellett bekapcsolñdniuk a többiek által vállalt mellékmunkákba. Ŕ Az aratást
évszázadok ñta → részesmunkaként végezték. Korábban szokásos volt az aratñbandák élelmezése, utñbb
sok esetben → kommenciñt kaptak, vagy saját kosztjukon dolgoztak. Attñl függően, hogy ugyanott
cséplést vállaltak-e vagy végaratók voltak (csak aratásra szegődtek), kapták meg munkájuk végeztével a
124
A, Á
terményrészt gazul (csépeletlen gabonábñl), vagy szemül (kicsépelve). Az egész rész a századfordulñ
átlagában 10Ŕ12-ednek vehető: vagy is az egyénekre számìtott betakarìtott mennyiség 10Ŕ12-ed része. Az
esetleges mellékmunkákért (attñl függően, kinek az alkalmazásában, milyen munkamegosztással és
élelemmel vagy anélkül végezték-e) 1/2; 2/3 vagy 3/4 rész járt. A kereslet-kìnálat alakulásának
megfelelően a gazdák az aratási munka lehetőségét sokféle mellékmunkával terhelhették meg (ezek
angária, ledolgozás, robot stb. néven ismertek). Ŕ Az aratñbanda általában közösen étkezett, ill. párosan
vagy kisebb csoportokban mutyiban főztek. Az aratñk jñ időben, rövid ideig tartñ munkán semmiféle
hajlékot nem készìtettek: otthonukhoz közel esetleg hazajártak aludni, de inkább a kereszt, asztag, kazal
tövében háltak szalmán a szabad ég alatt. Hűvös, szeles esős időben húzñdtak csak csűrbe, pajtába,
istállñba stb. A → summásokat tömegszállásokon helyezték el, más munkások pedig →
kunyhñtársaságokban laktak (→ még: aratñsztrájk, → banda, cséplőbanda, → embervásár, →
vándormunkás). Ŕ Irod. Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Balassa Iván:
Adatok a Békés és Csongrád megyei részesmunka és ledolgozás kérdéséhez (1850Ŕ1944) (Ethn., 1955);
Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Tálasi István: A
termelés és a nyelv kapcsolata az aratñműveleteinkben (Ethn., 1957); Katona Imre: Munkaszervezeti
formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
aratñdal, aratónóta: népi lìránk széles paraszttömegeket érintő, időszakos foglalkozáshoz, az aratáshoz
kapcsolñdñ, ill. az aratñrészesek életéről szñlñ dalainak csoportja. Az előző népköltészeti közkincs volt, az
utñbbit jñrészt csak az érdekeltek ismerték. A magyar aratñdalok között kivételkép akad → munkadal.
(Egy kaszafenő mondóka: Kis kaszám, kaszáljál!) Vallásos közösségekben egyházi → népének (Eljött az
aratásnak nagy napja, Emlékeztet ìtélet napjára…) is helyettesìthette. Az átlagnál gyakrabban nyúlnak e
témához a népies → műdalok (Ne menj, rñzsám, a tarlñra!), a → népdalokénál jñval idillibb felfogásban.
Az aratñdalok zöme eredeti népdal, kisebb részük → szerelmi dal (Arass, rñzsám, arass!) vagy →
katonadalbñl (Meguntam én ezt az urat szolgálni…) történt átalakìtás. Az aratás újkori hajszásabb
formája megváltoztatta az éneklési alkalmakat: munkába menet-jövet, ill. kezdéskor és végzéskor,
valamint pihenők idején daloltak. Kevés az alkalomhoz kapcsolñdñ aratñdal, inkább tartalmi csoportok
alakultak ki: szerelmi (Búza, búza, búza, de szép tábla búza; Ha kimegyek a tanyára aratni...), a
munkaszerzéssel (Csillag Béla húsz aratñt fogadott…), a munkaidővel (Sáriba már megverték a rézdobot:
Keljetek fel, szegény kepésaratñk!; Lement a nap, még sincs este…), továbbá a különféle panaszokkal
(Ej-haj, édesanyám, én is aratñ vagyok, Az uraság tallñján elhervadok; Jaj, Istenem, minek élek, Minek
születtem szegénynek?) foglalkozñ csoportok különìthetők el. A panaszdalok új szìnt jelentenek a magyar
népköltészetben; régiesebb rétegük az öntudat alacsonyabb fokát mutatja (Az aratñk térden állva
könyörögnek az úrnak…); ezek a kárvallott részesek alkalmi szerzeményei (Rémárison arattunk, Kenyér
nékű maradtunk…), olykor a korabeli → histñriákhoz közelìtenek (Ezernyñcszáznyñcvannyñc, Üresen
maradt a pñc…), fejlettebb fokon munkásöntudat jelentkezése figyelhető meg (Éjjel-nappal úri földön
dolgozom…); ez utñbbiak beletorkollnak az → agrármozgalmi dalokba. Külön csoport az aratñünnepi
daloké, bár ezek között is kevés az igazán alkalmi szöveg. Egy részük az → aratñkoszorú kötéséhez,
ünnepélyes viteléhez fűződő menetdal (Fölvirradt a végzők napja végre-valahára…), a másik pedig
aratóbáli mulatónóta (Elvégeztük az aratást…). Az aratñdalok többsége új stìlusú népdal, formai
szempontbñl nem sokban különböznek a népdalok átlagátñl. Ŕ Irod. Katona ImreŔMarñthy JánosŔ
Szatmári Antal: A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968).
Katona Imre
aratñgazda: a szálas gabona kézierővel történő betakarìtására vállalkozñ → aratñmunkások csoportjának

állandñ vezetője. Egyéb nevei: bandagazda, csapatgazda, kepésgazda, öreggazda, elsőrészes gazda, újabban
munkavezető. Személyét már a 17Ŕ18. sz.-i források is megemlìtik, de bővebbet csak a 19. sz.-tñl tudunk
rñla. Önállñ munka- és jogköre valñszìnűleg a kaszás aratással terjedt el, az első kaszás (vagy részes)
személye nőtt ki aratñgazdává. A jñ munkás hìrében állñ, ismert és megbìzhatñ aratñgazda szedte össze a
csapatot, tárgyalt és társai nevében is (rendszerint két tanú jelenlétében) szerződött a munkaadñval
(gazdával). Ő vezette a munkát, felelős volt annak szerződés szerinti teljesìtéséért, és emlìtett két társával
vette át, mérte ki az aratórészt, napszámot stb. A viszonylag kis létszámú aratñbandák vezetője általában
pozitìv társadalmi tìpus volt: csoportjában élmunkás (első kaszás), munkájáért többnyire nem kaphatott
többet társainál, legfeljebb a toborzás fáradalmaiért kapott némi talpaláspénzt. Munkanélküliség és
általános túlkìnálat esetén vesztegetési pénzhez, természetbeni ajándékokhoz juthatott. Az aratást is
vállalñ → summások felett arra a néhány hétre megszűnt a → summásgazda és a pallér hatalma, a kis
aratñcsapatok (a legtöbb 6 főből állt) maguk választottak aratñgazdát és mindent közösen intéztek.
Nagyobb létszám esetén (pl. a D-Dunántúlon, Pusztafalun stb.) volt külön szerződő és rendelkező
125
A, Á
kepésgazda és a kévéket összeszámlálñ, bérelszámolñ → számadñ. (→ még: bandagazda) Ŕ Irod. Katona

Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában
(Agrártört. Szle. 1961).
Katona Imre
aratñkoszorú: rendszerint az → aratás utolsñ vagy utolsñ előtti napján fonják az aratñk búzakalászbñl.
Formája különböző: csigaszerű, korona vagy koszorú alakú. A nagyobb koszorút általában vesszővázra
fonják. Virágokkal, különböző szìnű szalagokkal dìszìtik. Elnevezése is változñ: esőzsák (Szentes),
szakramentom (Zenta), áldozókoszorú (Hasznos), kalászkoszorú (Homokterenye), búzakoszorú (Szemere) stb.
Legáltalánosabb az aratñkoszorú név. Az aratñkoszorú elkészìtése rendszerint a marokszedő feladata, a
kaszás csak a kalászok válogatásában és a vagdalásban segìt. Aratás után a kész aratñkoszorúval az
aratñk ünneplő ruhában vonultak be a gazda vagy a földesúr portájára (→ aratñünnep). Az
aratñkoszorút kézben, rúdon vagy fejre helyezve vitték; a koszorút vagy vivőjét a gazda, gazdasszony, a
földesúr, az ispán vagy a bandagazda vìzzel öntözte meg. Erdélyben, ha az aratñmenet a falun haladt át, a
lakosok a koszorút és vivőjét csuromvizessé öntözték. A vìzzel valñ leöntésnek bőségvarázslñ, esővarázslñ
(→ esővarázslás) célja is van. A gazda megköszöni az aratñkoszorút és áldomást isznak. Gyakran étellel is
megvendégelik az aratñkat. Az aratñkoszorút általában az első házban (a tisztaszobában) a
mestergerendára akasztják, az asztal fölé. Vetéskor a szemeket kimorzsolják belőle és összekeverik a
vetőmaggal, hogy biztosìtsák a jövő évi termést. Az aratñkoszorú elkészìtésének szokását újabban sok
termelőszövetkezetben felelevenìtették, s az aratñkoszorút az elnöknek adják át, aki megvendégeli az
aratñkat. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Magyar aratñszokások (Ethn., 1928); Madarassy Lászlñ: Az
aratñkoszorú (Ethn., 1931).
Aratñkoszorúk
Ujváry Zoltán
aratñmulatság: → aratñbál
aratñmunkás: mezőgazdasági bérmunkás, → mezei munkás, aki a nyári idényben a szálas gabona
betakarìtásának kézi erővel valñ elvégzésére szegődik. Egyéb elnevezése: aratórészes, részesarató, régen
karikarészes. Az aratás a legfontosabb, legsürgetőbb és egyik legnehezebb mezőgazdasági munka. Kis
földű (jobbágy-) parasztok családi keretben vagy rokoni, baráti segìtséggel → kalákában maguk is
learathattak, de már nagyobb gabonaföldre aratñmunkásokat fogadtak. Idegenben végzett rendszeres
aratásra már a 17. sz.-tñl vannak adataink. A jñ minőségű búzatermő területekre aratás idején tömegével
jöttek lazább vagy szorosabb munkaszervezeti formába tömörülve az aratñk. Nemcsak a szegényebb
rétegből, hanem pl. az É-mo.-i területekről, ahol elsősorban rozstermelés folyt, a jobb mñdú gazdák
családjaibñl is elküldtek nyaranként 1Ŕ1 aratñpárt, mert csak ìgy tudták megszerezni a búzalisztet, az évi
„kalácsnak valñt”. Közismertek voltak a szlovák, ukrán aratñmunkások, akik leginkább rokoni-baráti
szervezésben vállalták az aratást. Az aratñmunkások tábora mindjobban felduzzadt, a századfordulñn
már százezrekre tehető a számuk. Időközben elterjedt az → aratñgazdák vezetésével működő →
aratñbandák felfogadása, ìgy a munka gyorsabb, eredményesebb volt, az ügyintézés is könnyebbé vált. Az
aratñmunkás tipikus idénymunkás, sok esetben egyúttal → vándormunkás is, mert a gabonaéréstől és a
betakarìtástñl függően országszerte valñságos zñnarendszerek alakultak ki. Korábban 6, utñbb mindössze
3Ŕ4 hétig tartott maga az aratás, sőt lerövidülhetett 2Ŕ3 hétre is. Az aratñmunkások általában kézi
cséplést (→ csép), néha → nyomtatást is vállaltak, ezek a feudalizmus időszakában a → zsellérek, a
mostohább éghajlatú területekről jövő jobbágyok a kapitalizmus idején pedig általában az →
agrárproletárok (kisebb részben a félproletárok, sőt egyéb munkások) sorai közül kerültek ki, akik
megfelelő termés hìján igyekeztek a télirevalót ìgy megkeresni. Épp ezért is az aratás a legtipikusabb →
részesmunka, és maga az aratñmunkás is részesmunkásként a legismertebb. [Ettől függetlenül, esetenként
126
A, Á
átaljában (→ átaljás munka) vagy napszámban (→ napszámosmunka) is dolgozhattak.] Az aratás

mindkét nembeli felnőtt munkásnak biztosìthatott kereseti lehetőséget, sarlós aratás idején több nő, a
kaszás betakarìtás elterjedése ñta pedig némileg több férfi számára. Bár időközben a munkamñd sokat
változott (pl. amikor sarlñval a nők arattak, a férfiak végezték a mellékmunkákat, kaszával épp fordìtva),
mégis mindkét korszakban a férfiak kereshettek csak egész részt, a nők 1/2, 3/4 részt kaptak. A fő- és
mellékmunkákat megosztották egymás között, esetenként a kaszások is segìtettek marokszedő társaiknak.
Ŕ A munkaadñ korábban élelmezte is aratñit, levonva a terményrészből vagy pénzből a kiadásait, később
inkább → kommenciñt adtak, esetleg az aratñk saját kosztjukon éltek. A 19. sz. végétől az aratás
elnyeréséért sok mellékmunkát is kellett vállalniuk az aratñmunkásoknak. A kizsákmányolás
fokozñdásával → aratñsztrájkok robbantak ki, növekedett az → agrárpártok, baloldali szervezetek
hatása és befolyása, vidéken a → kubikosok mellett épp az aratñmunkások voltak a századfordulñ →
agrármozgalmainak legharcosabb tagjai. (→ még: aratñdal) Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti
formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle. 1961); A
parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914 (szerk. Szabñ István, IŔII., Bp., 1965).
Katona Imre
aratñnñta: → aratñdal
aratñrészes: → aratñmunkás, → részesmunka
aratñsztrájk: az → aratñmunkások érdekvédelmi, gazdasági harcainak egyik fő (a munkásoktñl átvett)

fegyvere, az aratási munka félbeszakìtása. Az → agrármozgalmak idején, a téli kényszerpihenők alatt
kötött előnytelen aratási szerződések megváltoztatását vagy más bérkövetelést igyekeztek vele kicsikarni.
Főként a századfordulñ évtizedeiben éltek vele; fontosabbak az 1897. és 1903. évi alföldi, 1905. évi
dunántúli, 1906. évi országos aratñsztrájkok, a későbbi időből pedig az 1937-es viharsarki bérmozgalmak.
A felsorolt aratñsztrájkok legfeljebb helyi engedményeket tudtak kicsikarni, a hìrhedt 1898-as ún.
rabszolgatörvény megtiltotta az aratñsztrájkokat, szigorú büntetést helyezett kilátásba; ezt a két háború
között még súlyosabb rendeletekkel egészìtették ki. (→ még: agrárpártok, → sztrájkdal) Ŕ Irod. Mérey
Klára: A mezőgazdasági munkásság mozgalmai a Dunántúlon 1905Ŕ1907-ben (Bp., 1956); Földmunkás és
szegényparaszt mozgalmak Magyarországon, 1848Ŕ1948 (szerk. Pölöskei FerencŔSzakács Kálmán, IŔII.,
Bp., 1962).
Katona Imre
aratñünnep: az → aratás befejezésének megünneplése. A mezőgazdasági hagyománykörnek az egész

magyar nyelvterületen ismeretes, látványos közösségi jellegű szokása. Első emlékei a középkorig nyúlnak
vissza. Az aratñünnepnek különböző változatai ismeretesek, főbb mozzanataiban azonban országosan
megegyezik. Az aratás befejezése után a részesaratñk búzakalászbñl, mezei virágbñl → aratñkoszorút
kötöttek, ritkábban → búzababát és ünnepélyes menetben a földesúr, tiszttartñ vagy a gazda elé vitték. A
vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. A tánccal egybekötött aratñszokás egy 1901-es miniszteri
felhìvás után vált általánossá, főleg nagybirtokos vidékeken. Az egyénileg aratñ gazda nem rendezett
ünnepséget, de a kalákás vagy részesaratásnál rendszerint kalákatánc (→ taposñbál), kepebál (Felvidék)
fejezte be az aratást, amelyet gyakran a tarlñn tartottak meg. A gazda a munkásokat itallal Ŕ gyakran
étellel is Ŕ megvendégelte. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Magyar aratñszokások (Ethn., 1928); Madarassy
Lászlñ: Az aratñkoszorú (Ethn., 1931); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos
népszokások (Bp., 1958).
1. Az aratñkoszorú hazavitele (a múlt század közepén készült rajz)
2. Aratñkoszorús menet (1927., v. Szatmárm.)
127
A, Á
3. A földbirtokos megkötése búzaszállal (Kazár, Nñgrád m.)
4. Aratñk az uraságnál (Kazár, Nñgrád m.) Mindkét kép az 1930-as években készült.
5. Aratñbál: aratñlegények tánca (Magyarvalkñ, v. Kolozs m.)
Pesovár FerencŔUjváry Zoltán
arbiter <lat.>: → fogott bìrñ
árboc: → őrfa
arcaljászol: → jászol
archaikus népi imádság: epiko-lìrai műfaj, de dramatikus elemeket sem nélkülöz. Témája szakrális,
jobbára a szenvedéstörténet egyes kánoni és apokrif mozzanatai. Célja védekező, bajelhárìtñ rontás,
gonosz, sátán, ördög ellen, továbbá bűnbocsánat s különböző kegyelmek elérésére-biztosìtására irányul.
Kizárñlag a szájhagyományban maradt fenn, önállñ műfajként csak a legutñbbi időben felfedezett; az
anyag gyűjtése 1969-től országos felméréssel rendszeresen történik. Előtte a szakirodalomba csak elvétve,
a szokásköltészet bizonyos műfajainak elemeként került be (Kálmány Lajos: Szeged népe, 1881). Az egész
magyar nyelvterületen ismeretes. Kollektìv gyakorlat, de csak kis közösségben, családban végzik.
Rendszerint este, reggel vagy meghatározott napokon: pénteken szombaton, vasárnap, nagyböjtben,
esetleg haldoklñnál vagy veszély idején. Ismerete nem kötődik nemhez, korhoz, valláshoz. Szöveganyaga
részint kereszténység előtti nyomokat, részint a hivatalos egyház közvetìtette középkori művelődési
elemeket őriz. Kapcsolatot mutat a középkor vallásos irodalmával, elsősorban költészetével, de a
liturgikus valñságát is érzékelteti szövegében és dallamvilágában egyaránt. Ugyanakkor a világi lìrához is
kötődik. Pogány, keresztény képzet- és tudattartalom lazán összefüggő képsorokban vetül ki szimbolikus
kifejezésmñdú szürrealista, irracionális vìziñiban. Motìvumainak irodalmi párhuzamait a Bornemisza
128
A, Á
Péter közölte bájolñ imádságokon (Ördögi kìsértetek, 1578) át az Ómagyar Máriasiralomig (13. sz.)
követhetjük, de mitikus elemei még távolabbi időkbe nyúlnak, s a → ráolvasások világába vezetnek:
védekező mágiák, ördögűzések praktikáinak szellemét idézik. A népi lìra és epika alaki és stiláris jegyeit
viseli. Rìmes, rìmtelen, kötetlen szñtagszámú, szabad verselés s nagyfokú spontaneitás jellemzi, valamint
a sokszor már énekhangzásokat keltő recitálñ s érzelmileg fűtött előadásmñd. Erős kontamináciñs és
affinitáskészséget jelez.
Pl. Hol imádkozik a mi Urunk Jézus Krisztus? Szent szerelmes kertyibe, Szent szerelmes székibe, Térgyig
vérbe, Könyökig könnyűbe, Szent teste kékülve, Szent lelke ürülve, Arany feje meghajtva, Arany haja
leeresztve, Jobb kezibe kisiratott könnyű, Bal kezibe hét singes olvasñ. Óh, menny el, menny el Szent
Lukács és Szent Engelice, Mikor én el vagyok adva Kálvária hegyire, Kegyetlen zsidñk kezébe, Kegyetlen
zsidñk megfognak, Magos keresztre felfeszìtnek, Jobb oldalom kinyiccsák, Piros vérem kioncsák És
epével, méreggel itassák, ámen. (Bukovina)
A történeti liturgikus szövegekkel s a hivatalos, ma is érvényes egyházi imákkal gyakran alkot

imafüzéreket. E szövegek egyházilag jñvá nem hagyottak, az egyház előtt ismeretlen népi gyakorlatban
éltek századokon át. Ha az egyház tudomást szerzett rñla, több-kevesebb indulattal tiltotta, mert e
szövegekben teolñgiai liturgikus funkciñkat hirdettek, engedélyezték a bűnbocsánat elnyerését, búcsúk
szerzését s egyéb kegyelmek, érdemek biztosìtását. Ez imákat templomban nem imádkozták, iskolában
nem tanulták, családi hagyományozás tartotta fenn, szűk körű zárt gyakorlata segìtette elő, s a
kisgyermekkori elsajátìtás késő öregségig hatñ gépies verbalizmusa tartotta halálig az emlékezetben. Ez
utñbbinak köszönhető gazdag nyelvi archaizmusa is. Általános érvényű elnevezése nincs. Tájegységtől
függetlenül számos megjelölése ismert: esti, reggeli, pénteki, böjti, házi, lelki, szépséges, kìnszenvedéses,
„illen-ollan”, „szedett-vedett”, szentséges, vénasszonyos, ìrástudatlan, cifra, kokasos, „názáreti” imának
mondják, sokan meg egyenest az Úr Jézus imádságának nevezik. Ŕ Az imádságok szerkezete rendszerint
hármas: lìrai hangulatú természeti indìtñképpel kezdik, melyben gyakran jelennek meg a szoláris
hagyományokban fogant keresztény fénykultusz szimbolikus jegyei, különösen Mária-Krisztus-Egyház
(Hajnal-Nap-Fény) jelképkörben. Ezt epikus, gyakran drámai középrész követi, melynek témája a
szenvedéstörténet. Főalakja Mária és Krisztus. Majd objektìv tömör záradék rekeszti be, mely középkori
gyakorlat szellemében ìgéri a fent jelzett bűnbocsánatot, kegyelmeket. Számos eurñpai néptől van adat az
archaikus népi imádság ismeretére. (→ még: ima) Ŕ Irod. Carnoy, H.: Prières Popolaires (Mélusine, 1878.
I.); Köhler, R.: Kleinere Schriften zur neueren Literaturgeschichte (III., Berlin, 1900); Szövérffy, J.:
Irisches Erzählgut im Abendland (Berlin, 1957); Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék...
(Archaikus népi imádságok) (Somogyi Almanach, Kaposvár, 1974, 2. bővìtett kiadása Bp., 1976).
Szemerkényi Ágnes
archetìpus <gör. ’ősi’+’veret’ szñbñl>: 1. A szövegfilolñgiábñl származñ fogalom, egy alkotás eredeti
változata, amelyből az összes többi változat leszármaztathatñ. Az archetìpus fogalmát ilyen értelemben és
különleges merevséggel a földrajz-történeti iskola képviselői használták, s legkivált tìpusmonográfiáikban
alkalmazták, ahol az archetìpusok kikövetkeztetése rendszerint helyettesìtette a társadalomtörténeti
analìzist. E nézet hìvei élesen támadták a fogalmat, és helyébe a „megállapìthatatlan ősforma” (forme
irréductible Ŕ Joseph Bédier szavaival) vagy a „helyi tìpus” (oikotypus Ŕ C. W. von Sydow) kategñriáit
javasolták. A viszontválaszok során a földrajz-történeti iskola hìvei az archetìpustñl megkülönböztették a
normálformát, és ezt immár statisztikai valñszìnűséggel kikövetkeztethető jelenségnek nevezték. A viták
ezután sem ültek el, és ma úgy látjuk, hogy az alkotások elterjedésének kutatásában, szorosan
szövegfilolñgiai értelemben az archetìpus használhatñ fogalom, de az alkotások létrejöttét
(hagyományozás) nem magyarázhatjuk meg ilyen mñdon. Általában, sőt szinte kizárñlag az epikus
alkotások kutatásában használták, itt is az epikus énekek és mesék elemzésekor, bár más műfajokban és
műnemekben is feltételezhető. (→ még: változat) Ŕ Irod. Bédier, Joseph: Lea fabliaux (Paris, 1893);
Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Wesselski, Albert: Versuch einer
Theorie des Märchens (Reichenberg, 1931); Anderson, Walter: Zu Albert Wesselskis Angriffen (Tartu,
1935); von Sydow, Carl-Wilhelm: Selected Papers on Folklore (Copenhagen, 1948); Four Symposia on
Folklore (Bloomington, 1953); Swahn, Jan Öjvind: The Tale of Cupid and Psyche (Lund, 1955); Lüthi,
Max: Megjegyzések a meséről (Folcloristica, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972). Ŕ
2. Szövegkritikai értelemben valamely szöveg első, eredeti megfogalmazása, ill. kiadása. A textolñgiai
gondozásban ez az alapszöveg. Különösen régebbi folklñrkéziratok kiadása során fontos tisztázni, hogy a
változatok közül melyik tekinthető archetìpusnak, ill. melyik közelìti ezt meg a legjobban. Ŕ Irod. Balogh
LajosŔVoigt Vilmos: Népköltési (folklñr) kiadványok textolñgiai szabályzata (Bp., 1971). Ŕ 3. Különböző
mélylélektani irányzatokban felbukkanñ fogalom, amely C. G. Jung pszicholñgiai antropolñgiájában
válik középponti jelentőségűvé. Jung véleménye szerint az archetìpus „őskép”, olyan mitologikus
129
A, Á
alapmotìvum, amelyben az emberiség kollektìv tudatalattija rögződik meg, és ez az alapja a művészetek

számos alkotásának, egyáltalán a kezdeteinek. Különösen a mìtoszok és a mese ilyen magyarázata terjedt
el. (A mìtoszok és a korai epika kutatásában Jung nézeteit kiegészìtette Kerényi Károly a maga
vallásfenomenolñgiai szemléletével.) Ŕ Irod. Bodkin, Maud: Archetypal Patterns in Poetry (Oxford, 1934);
Jung, Carl Gustav: Über die Archetypen (Zürich, 1937); Jung, Carl GustavŔKerényi, Karl: Einführung
in das Wesen der Mythologie (Zürich, 1941); Jacobi, Jolande: KomplexŔArchetypusŔSymbol (Zürich,
1957); von Beit, Hedwig: Das Märchen (BernŔMünchen, 1965); Hankiss Elemér: Az irodalmi
kifejezésformák lélektana (Bp., 1970).
Voigt Vilmos
árendás: azoknak az elnevezése, akik egyénileg vagy csoportosan (pl. valamely település) ingatlan javakat
béreltek. Az árendásság fogalma a 17. sz. első harmadában alakult ki. Az árendás a tulajdonossal
szerződéses (contractus) bérleti viszonyban állt. Az árendás → jobbágyok rendszerint → szabad menetelű
jobbágyok voltak, de ha nem is minden esetben, a földesúrhoz valñ viszonyuk mindenképpen kedvezőbb
volt, mint az → urbárium alapján szolgálñ társaiké. A jobbágy a birtokában levő föld után haszonbért
fizetett, s általában egyéb szolgáltatással nem tartozott a földesúrnak. Az úrbéresek rendszerint
megüresedett → jobbágytelket, → majorsági birtokrészeket, remanenciália földet, legelőterületet (→
makkoltatás), ill. valaminek a jogát (pl. italmérés) bérelték. A török alñl felszabadult Alföldön a 18. sz.-
ban általános gyakorlat volt, hogy az elpusztult vagy elnéptelenedett települések → határait a szomszédos
helységek legeltetésre vagy szántñművelésre bérbe vették a tulajdonostñl, ezek az ún. → pusztabérletek.
Az árendásnak újabb, rokon fogalma, a népnyelvben árendásnak nevezett → bérlő. Az árendást
helyenként a szerződéses viszony miatt → kontraktualistának is nevezték. (→ még: árendás föld, →
beneficiátus legelő, → taksa) Ŕ Irod. Szabñ István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp.,
1948); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556Ŕ1767 (Bp.,
1969).
Török Katalin
árendás föld: a tulajdonostñl szerződés (contractus) szerinti feltételek mellett, meghatározott időre bérbe
vett föld. Bérleti viszonyra léphettek egyesek, de egy-egy helység együttesen is (pl. egyes alföldi
települések legelőbérletei a 15Ŕ19. sz.-ban). A bérlet dìja leggyakrabban meghatározott pénzösszeg
(árenda, census) volt, ritkábban valamilyen munkajáradék, a termény bizonyos hányada, ill. ezek
megszámlálhatatlanul sokféle kombináciñja. Az árendás földet nevezik → censuális földnek (a bérleti
dìjként fizetett pénz, census után), → kontraktualista földnek (a felek közötti szerződés miatt) is. Az
árendás föld birtoklñja az → árendás, helyenként a censualista, kontraktualista nevet viseli. Ŕ Irod. Lukács
Zsñfia: A szerződéses jobbágyok helyzete hazánkban a 18. sz. folyamán a Mária Terézia-féle
úrbérrendezésig (Bp., 1937); Szabñ István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948).
Török Katalin
árestom: → fogda
Árgirus: → tündérmese hőse. A mese cselekménye: csodafa gyümölcsét ismeretlen tettes minden éjjel
ellopja. A fát gazdája (rendszerint király) három fiával három egymást követő éjszaka őrizteti. A két
idősebb fiú elalszik, a legfiatalabb (egy jñtettéért hálás egér segìtségével) ébren marad (→ Hamupipőke
királyfi). Hattyúk érkeznek, lánnyá válnak. A legkisebbiket Árgirus megfogja és kedvesévé teszi. A
tündérlány megtiltja a fiúnak, hogy rñla bárkinek emlìtést tegyen. A fiú a tilalmat megszegi (vagy: az alvñ
szerelmeseket rosszakarñ meglesi, a tündérlány hajábñl levág egy fürtöt). A leány ismét madárrá változik,
elrepül. A hős keresésére indul. Egy boszorkány cselszövései folytán három éjszaka egymás után elalszik,
és a hozzá madáralakban érkező kedvese nem tudja felébreszteni. (A találkozás sikertelenségéért a
boszorkányon kìvül a hős szolgája vagy útitársa is ludas, a hős rájön erre és megöli.) A hős számára
kedvese üzenetet hagy hátra, ennek nyomán tovább keresi. Természetfeletti lények vagy tárgyak [ide
gyakran beékelődik a → civakodñ ördögfiak, a (AaTh, 518) mesetìpus] segìtségével megtalálja a
tündérlányt, aki lakodalmára készül. A lakodalom félbeszakad, Árgirus és Tündér Ilona egymáséi lesznek.
(AaTh 400: Az ember, aki elveszett feleségét keresi, BN 400 I*: Tündér Ilona.) Az Árgirus-mese Ŕ Kardos
Tibor kutatásai szerint Ŕ ismeretlen görög (küproszi = cyprusi) misztériumnovellát rejt magában.
Véglegesen a 2Ŕ3. sz.-ban fogalmazták meg. A téma széltében élt Bizáncban, ahonnan Itáliába, feltehetően
Velence vidékére került, ahol széphistñriaként élt tovább. (Egy Árgirus nevű királyfirñl és egy tündér
szűzleányrñl valñ széphistñria.) Magyarra Gyergyai Albert fordìtotta, valñszìnűleg 1582Ŕ89 között.
Remekművű fordìtása születése pillanatátñl népszerű. 1749Ŕ1849 között kb. száz kiadása jelent meg.
130
A, Á
1763-i budai kiadása egyben → ponyvára jutását is jelenti: a múlt század végéig számtalan kiadást ért
meg. Szövegét 1781-ben Piskolti István átìrta, felszìnesebbé tette. A népköltészetbe a ponyvák révén
került, bár a magyar redakciñk egyes elemei azt a feltételezést is sejtetik, hogy szájhagyomány útján a
Balkán, esetleg éppen Görögo. felől is érték hatások a magyar Árgirus-mesét. Eddig 22 eredeti
népmeseszöveg ismeretes, ezek többé-kevésbé hasonlìtanak Gyergyai széphistñriájához. A nemzetközi
meseanyagban a 400 mesetìpus igen gazdagon képviselteti magát, de a magyar redakciñktñl eltérő
formában. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I. Bp., 1943. UMNGy V.); S. Dobos Ilona: Egy
somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962. UMNGy X.); Kardos Tibor: Az Árgirus-széphistñria (Bp., 1967).
Az Árgirus-histñria két ponyvakiadásának cìmpapja.
Nagy Ilona
árgyélus-tánc: a lakodalmi → gyertyás tánc neve néhány Komárom megyei községben (Martos, Naszvad,
Komáromszentpéter), a táncot kìsérő dal szövege nyomán (Az Árgyélus kismadár nem száll minden
ágra...).
Maácz László
árkány, pányva: kb. 8Ŕ14 m hosszú, korábban lñszőrből és kenderből, majd csak kederkñcbñl font ujjnyi
vastag kötél, melynek saját anyagábñl vagy fémből karika van a végén. Az alföldi pusztai legelőkön a
gulyák és ménesek pásztorai használják az emberhez még nem szokott állatok kifogására. Az árkány
végére, a karikán át hurkot készìtenek, ezt a megközelìtett állat fejére, a szarvasmarháknál a két szarvra
dobják. A Hortobágy vidékén használat előtt a kötelet kútba engedik, megvizezik. Az eszköznek két
elnevezése ismert: az árkány név a kunok lakta területeken, elsősorban a Kiskunságban használatos. A
szñ kun eredetű. Előfordul a csìki és moldvai csángñ dialektusban, számos K-eurñpai szláv nyelvben,
valamint a románban is meghonosodott. Az azonos jelentésű pányva, pányváskötél elnevezés az Alföldön
sok helyütt, elsősorban a Hortobágyon és szomszédságában, de Ŕ valñszìnűleg újabban Ŕ a Kiskunságban
is ismert. A szñ a 16. sz. elején azonos jelentéssel fordult először elő, ìgy emlìtik a 18. sz. végétől a
gazdasági szakìrñk (pl. Nagyváthy János), majd később Jñkai Mñr is. Az árkány néhol nemcsak ’kifogñ
kötél’ (fogókötél), hanem kikötésre szolgálñ kötél jelentése is van. Előfordul még szőrkötél (Kiskunság,
131
A, Á
Sárköz), valamint salló (Nyìrbátor) elnevezéssel is. Az ugyancsak török eredetű hurok szñnak is volt
árkány jelentése. Egyes területeken a kötelet egy hosszú rúd segìtségével helyezik a lñ vagy a
szarvasmarha fejére (→ rudaspányva). Az árkány a múltban pl. farkas, túzok és daru elejtésénél mint
vadászeszköz is szerepet játszott. Az árkány azonos funkciñval ismert Eurázsia sztyeppi nomádjainál
egészen Mongñliáig, az arktikus övezet rénszarvasnomádjainál, pl. az obiugoroknál. Az árkány eredetileg
az ñkori Mediterráneum népeinél vadász- és harci eszköz lehetett. Az ñkori Perzsiában ugyancsak harci
eszköz volt, a predinasztikus Egyiptomban az oroszlánvadászok ábrázolásain is megtaláljuk. Szudánban
zsiráfvadászatra használták. Az ñkori nagy lovasnomád birodalmak népei, pl. a szkìták, a szarmaták
ugyancsak ismerték. A lasszñ az Óvilágbñl került át Közép- és É-Amerika szarvasmarha-tenyésztői
kezébe. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tagán Galimdsán: A lñ első
megvasalása, betörése a baskìroknál (Népr. Ért., 1936); Gunda Béla: Az állatok Achilles-inának elvágása
az eurázsiai vadászkultúrában (Ethn., 1939); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959);
Béres András: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961).
Szabadfalvi József
ármás: → elöljárñság
árnyéklélek: → lélek
árnyjáték: szìnjátékforma, melyben a cselekményt kétdimenziñs figurák segìtségével jelenìtik meg; a

nézők a figurák árnyképét látják. Hazája feltehetőleg a Távol-Kelet, ahol a rituális drámák előadása
gyakran árnyjáték segìtségével történt. A kìnai árnyjáték (jing hszi) történetét az etiolñgiai mondák
néhány évezredre viszik vissza. Népszerű volt a jávai, Bali-szigeti, a Thaiföldön és Kambodzsában
előadott árnyjáték is. Igen fontos műfaj lett a mohamedán országokban, ahol a vallás tiltotta az élő
emberek szìnre lépését. Ŕ A perzsaŔarabŔtörök árnyjátékot főhőse után Karagözjátéknak is nevezik, a
törököktől vették át a görögök, akiknél ma is a népi szñrakozás kedvelt formája. A figurákat bőrből,
keménypapìrbñl, fábñl stb. vágják ki és egy kifeszìtett vászon és fényforrás közt mozgatják, ritkábban a
vászon előtt. Ŕ A törökök előretörése idején a hñdìtñ csapatokat kìsérő komédiásoktñl Ny-eurñpai népek
is megismerték az árnyjátékot, s a 17. sz.-tñl az eurñpai vásári mutatványosok repertoárjában gyakran
szerepelt. Ŕ Irod. Kunos Ignác: Három karagöz játék (Bp., 1886); Bordat, Denis-Bourcot, Francis: Les
théatres d’ombres (Paris, 1956); Dömötör Tekla: A népi szìnjátszás Eurñpában (Bp., 1966).
Dömötör Tekla
árok: a talajba mesterségesen létesìtett, ásott hosszú mélyedés. Árokkal vették körül egy-egy udvar, telek
határait, mert az udvaron, telken tartott jñszágot egyben tarthatta, másrészt megakadályozta az idegen
jñszágot abban, hogy behatoljon a lezárandñ telekrészre. Nagy árokkal vették körül a szőlőskerteket,
egyes határrészeket. Gyakran egyes települések határait is árok kiásásával jelölték. Gyakori volt, hogy az
árokbñl kihányt földet a védett oldalon töltésszerűen felhalmozták s abba szúrñs, tövises bokrokat
telepìtettek. Ez megerősìtette az árok oldalát s akadályként az áthatolást is megnehezìtette. Mind a
települések belterületén, mind külterületén készültek árkok a feleslegesen felgyűlő csapadék, fakadñ
talajvìz, mocsaras vìzállás levezetésére. A gondozott árokrendszerrel feltárt, vizenyős terület intenzìv
termelésbe vonhatñ volt, sőt településre alkalmassá is válhatott. Ilyen lakñtelekosztást lehetővé tevő
árokrendszer épült ki a 18Ŕ19. sz.-ban a vizenyős, lefolyástalan területeken, pl. Szentesen, ahol a
vìzlevezető árkokat mirhónak nevezik, amelynek segìtségével a korábbi vizenyős kaszálñkbñl,
nádlñrétekből sikerült földfalas lakñházak épìtésére alkalmas területet létesìteni. A parasztság lecsapolñ
tevékenysége gazdasági téren is nagy jelentőségű volt. Az árokbñl kikerülő földdel magasìtották, töltötték
az utat. Minthogy a 19. sz. utolsñ harmadáig kevés lehetőség nyìlt kövezett utak épìtésére, a földutak
árkolása adta az egyetlen útjavìtási lehetőséget. Az árokásás településeinkben a kora Árpád-kor
időszakátñl régészeti bizonyìtékok alapján is nyomon követhető, de középkori oklevelek is bizonyìtják
állandñ használatukat. Ŕ Irod. Méri István: Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban (Archeolñgiai Ért.,
1962).
Árok. időszakos patakmeder partvédelme gallyfonással (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.
132
A, Á
Filep Antal
árokcica, medvézés: a → fogñ játék egyik kedvelt változata. Fiúk, leányok 6Ŕ14 éves korig vegyesen
játsszák. Két formában ismeretes: 1. szerepjátszñ változat: az árokban levő „cica” igyekszik megfogni az
árkon keresztül ugrñkat, akik az árok mindkét oldalán szétszñrva helyezkednek el. Akit megérint
közülük, azzal szerepet cserél. Ŕ 2. fogyñ-gyarapodñ változat: akit megfogott a cica, mellette marad és
együtt igyekeznek elfogni a többi játékost. Az a győztes, akit utoljára fognak meg. Ha nincs árok, azt
földre karcolt két párhuzamos vonallal jelzik. Gyakran → mondñkával ingerlik a fogñt, miközben
átszaladnak az árok egyik oldalárñl a másikra: „ilyen cica mellett aludni is lehet”. Országosan elterjedt. Ŕ
Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Haider Edit
árpa (lat. Hordeum): 1. fontos gabona-, takarmány- és ipari növény. Hazánkban elsősorban őszi
árpafajtákat termesztenek. Takarmányul lovaknak és sertéseknek adják leginkább. Ipari
felhasználásának legismertebb formája a sörkészìtés. Eurázsiában és Afrikában a legelterjedtebb
gabonanemű. Rövid tenyészideje, kis vìzigénye van, és a hidegebb északi tájakon is beérik. Az árpa a
búzával egyidős kultúrnövény, igen nagy fajtaváltozatosságot mutat. A legelőbb termesztésbe vett kétsoros
árpa (H. distichon) vadon termő rokonábñl a Kaukázustñl délre Kurdisztántñl a TigrisŔEufrátesz
folyásáig húzñdñ vidéken alakult ki. Belőle fejlődtek ki később a legfontosabb termesztett árpafajták,
köztük a fejlett hatsoros árpa (H. hexastichon). Az árpa vándorlása igen korán elkezdődött (i. e. 5000
körül) Kìna, India, Afrika és Eurñpa felé és új terjedési központjai alakultak ki. Ny-Eurñpába Kisázsián,
a Balkán-félszigeten és a Kárpát-medencén keresztül jutott el a neolitikum folyamán. Első mo.-i
előfordulása is az újkőkorbñl származik. A magyarság a bolgár-törökökkel valñ együttélés idején
ismerkedhetett meg az árpával, mint azt nevének származása is mutatja. Termesztése és fogyasztása
(kása és kenyér alakjában) egészen a múlt századig Mo.-on is jelentékeny volt. A búza táplálkozásbeli
előretörése szorìtotta vissza. Ŕ Irod. Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink (Bp., 1971). Ŕ
2. A → népi gyñgyászat elnevezése a szemhéj-hordeolum jelölésére. Betegségnévként Páriz-Pápai FerencŔ
Bod Péter szñtárában (1767) fordul elő első ìzben. A betegség elképzelése és orvoslása általános eurñpai
hagyománynak látszik. Legáltalánosabb gyñgymñdjai: → ráolvasás, learatás sarlñval, kerekìtés, →
bekerìtés, nyomkodás árpaszemmel (utána az árpát kútba dobják és utána köpnek, keresztúton vagy
hátrafelé eldobják); kenyértésztával (ezt utána madárral elvitetik); használatlan párna csücskével
(előzőleg szemét beleverik), szembe köpködés. E gyñgymñdok Ŕ a ráolvasások is Ŕ közismertek voltak
országszerte. A ráolvasások szövegének nagy része a gyñgyìtñ cselekményt magyarázza (pl. „Bevetettelek
a kútba, Ott nem kelsz ki soha, Hát ez se jöjjön vissza soha”), de általánosan elterjedtek a betegséget
letagadñ, meghazudtolñ párbeszédes szövegek is (pl. „Árpa van a szemeden! Nem igaz, hazudsz!” A
ráolvasások költőileg legszebb tìpusai a K-Mo.-on és Erdélyben, Moldvában, Bukovinában ismert hosszú,
az árpával mint kenyérgabonával végzett összes munkafázist felsorolñ szövegek. Empirikus jellegű
gyñgymñdok is használatosak (pl. székfűteával, fehér liliom levével, márciusi hñlével mosogatni;
fülbevalñt viselni). A fenti gyñgymñdok az árpa eredetéről vallott felfogásokkal összehasonlìtva nyernek
értelmet. Így eredeztetik abbñl, hogy a beteg ember kútba köpött, ablakon bekukucskált, nem adott
kenyeret a kutyának vagy macskának, állapotos asszonyt nézett. Megfázás és „kihűlés” is szerepel a népi
kñrokok között.
Az árpa gyñgyìtása (Fony, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kósa LászlóŔGrynaeus Tamás
Árpád: → Álmos, → Emese, → fehér lñ mondája, → honfoglalás mondaköre, → hun-magyar mondakör
Árpád-sapka: → báránybőr sipka
ártány: → sertés
133
A, Á
Artes Populares: a bp.-i ELTE folklñr tanszékének évkönyve (1970Ŕ). Szerkeszti Katona Imre és Voigt
Vilmos közreműködésével Dömötör Tekla.
árujegy: → cédula, → mesterjegy
árusdal: az alkalmi költészet egyik műfaja, a különféle vándor- és nyìlt szìni kiskereskedők áruinak
eladását szolgálñ rögtönzött alkotás. A figyelemkeltő szñbeli hirdetés és a reklám szerepét töltötte be;
költői értéke csekély. Némelyiket dallamra énekelték, főként a házalók, a legtöbb azonban ütemesen
kiáltozott → rigmus; a tánckurjantás műfaji rokona. Alkalom és foglalkozás szerinti fajtái: → házalñdal,
→ kofadal és → vásári kikiáltás.
Katona Imre
árva, árvaatya: → gyámság
árvagané: szarvasmarhák legelőn elhullajtott trágyája, amelyet összegyűjtenek, megszárìtanak és

tüzelőanyagnak használnak (→ juhpor, → tőzeg). Gané elnevezése is ismert. A legelőn talált árvaganét
megfordìtják, majd száradás után összeszedik és fedél alatt elraktározzák. Használata a fátlan alföldi
területeken széles körű: a nagy pusztákon (Hortobágy, Nagy- és Kiskunság), azok szomszédságában, ìgy a
Hajdúságban, a Nyìrségben, a Bácskában, a Bánságban, a Rétközben, a Bodrogközben, az Ecsedilápon,
Heves és Borsod m. sìk vidékein. Az árvaganéval valñ tüzelés a pusztai pásztorszállásokon, falvakban és
városokban egyaránt szokásban volt. A 16. sz. első felében Oláh Miklñs a betelepült kunok tüzelőjének
tartotta. A 18. sz. második felében mondották ganénak az ugyancsak fűtésre használt kivetett tőzeget is. A
szedett trágyával valñ tüzelés ismeretes a fátlan eurázsiai sztyepp-övezetben (Mongñlia, K- és Ny-
Turkesztán) a Tien-San, a Svájci- és a Francia-Alpok erdőhatár feletti völgyeiben, valamint a régi
Peruban. A grönlandi eszkimñk a sirályok trágyájával tüzelnek. Ŕ Irod. Schmidt, M.: Die materielle
Wirtschaft bei den Naturvölkern (Leipzig, 1923); Gunda Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányolñ
gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Wildhaber, R.: Vom Schafmist im Avers (Schweizer Volkskunde,
1950); Gunda Béla: Tőzeg szavunk tárgytörténetéhez (Magy. Nyelvőr, 1951).
Szabadfalvi József
árvalányhaj (lat. Stipa): gyomnövény és dìszfű. K-Eurñpa és Elő-Ázsia napos, füves lejtőin és
homokbuckáin honos. Mo.-on ismertebb faja: a pusztai árvalányhaj (S. pulcherrima) és a tollas
árvalányhaj (S. pennata). Clusius leìrása (1583) nyomán terjedt el Eurñpában dìsznövényként. Magyar
neve a 16. sz. végén bukkant föl, de ekkor még több másfajta növényt is jelentett. Mai elnevezését a 18. sz.
végén Benkő Jñzsef adta. Az árvalányhaj népszerűségét a nemzeti romantikának, elsősorban Petőfi
Sándor és Tompa Mihály költészetének köszönheti. Ebben az időben lett a „nemzeti”-nek mondott
magyaros viselet kalapdìsze is.
Árvalányhaj
Kósa László
árvìzvédelem: → vìzmentesìtés
Asbñth János (Szatumik, 1845ŔVidafalva, 1911): mérnök, ìrñ, útleìrñ. A bp.-i egy.-ről 1863-ban
összeesküvés vádjával kizárták, műegy.-i tanulmányait Zürichben fejezte be. 1866-ban a Klapka-légiñban
harcolt. 1867-ben főjegyző volt Krassñ megyében, majd titkár a Honvédelmi Min.-ban. 1872-ben állásárñl
lemondott. Később újságìrñ, 1887Ŕ1901 között ogy.-i képviselő volt. Az 1881Ŕ82. évi egyiptomi és
palesztinai, valamint az 1886. évi boszniai és hercegovinai útjárñl készìtett leìrásai értékes történeti,
földrajzi és néprajzi adatokat tartalmaznak. Útleìrásai tudományos értékének elismeréseként 1892-ben az
MTA levelező tagjává választották. Ŕ F. m. A Zaharától az Arabáhig. Utazás Egyiptomban és Palestinában
(Bp., 1883); Bosznia és Hercegovina (IŔII., Bp., 1887). Ŕ Irod. Agárdi FerencŔ Borsody Bevilaqua Béla:
Régi magyar világjárñk (II., Bp., 1955).
134
A, Á
Sárkány Mihály
ásñ: kézi talajművelő eszköz, ájónak is mondják. Őse a gyűjtögetésnél használt → ásñbot és az a
kihegyezett végű keményfa karñ lehetett, amellyel az ekés művelés előtt a földművelők vetés alá föltúrták
a földet. Megnevezése a magyar szñkincs korai, finn-ugor rétegébe tartozik, feltehetően az ekével valñ
megismerkedés előtti szerszámot jelölt. Ma Mo.-on a kerti művelésen kìvül szántñföldi
zöldségkultúrákban csak néhol használják talajforgatásra, hogy ezáltal a vetéshez és ültetéshez
porhanyñsabb földet kapjanak (pl. a makñi hagymatermesztésben). A történeti fejlődés folyamán a karñ
végét lapos, széles lemezformára alakìtották, és ìgy az eszköz a megmozgatott föld kiforgatására is
alkalmassá vált. A falemezre később a vasáruk térhñdìtásával párhuzamosan helyi kovácsmesterek vagy
tömegben termelő hámorok készìtményét, éles vaspapucsot erősìtettek, amivel lehetővé tették a kötöttebb
és a kavicsos föld megmunkálását is. A nyél csatlakozása szerint az eszköz szimmetrikus vagy
aszimmetrikus lehetett. A vasélű faásñkat Ŕ a régészeti ásatások tanúsága szerint Ŕ középkori falvainkban
használták, és szñrványosan a 20. sz. elejéig fennmaradtak a Kárpát-medence keleti és nyugati felének
fejlődésben elmaradt tájain. A helyüket elfoglalñ teljesen vasbñl készült ásñk a nyélre rendszerint
köpüsen vannak fölerősìtve, és a talp kìmélése, valamint a könnyebb munka céljábñl a nyélre és a pengére
támaszkodñ vaspánttal, kengyellel vannak ellátva. Az ekés művelés elterjedése ñta az ásñ elsősorban a
veteményes és virágos kertek talajlazìtñ eszköze. Különböző földmunkáknál, pl. az árokásásban is fontos
szerepe van. Kivételesen azonban a múlt század végéig hazánkban is használták gabonaneműek alá
termőföld megforgatására olyan hegyvidéki területeken (Felföld, Erdély), amelyeket meredekségük és
megközelìthetetlenségük miatt nem lehetett ekével fölszántani. Szñrványosan másutt is előfordult, hogy
szegényebb, igaerővel nem rendelkező parasztok szántñföldön dolgoztak vele. A múlt század második
felében a D-alföldi kubikosok körében az ásñ új, jelentős alkalmazást nyert mint talajkitermelő szerszám.
Ŕ Irod. Schmidt, L.: Spatenforschungen (Archiv für Volkskunde, 1953); Wert, E.: Grabstock, Hacke und
Pflug (Stuttgart, 1954); Gailay, A.ŔFenton, A.: The Spade in Northern and Atlantic Europe (Belfast,
1970); Balassa Iván: Randbeschlagene Holzspaten in Mittel- und Osteuropa (Schweizerisches Archiv für
Volkskunde, 1972Ŕ1973).
Vaspapucsos faásñk (Kalotaszeg, v. Kolozs m.), vas ásñk (Átány, Heves m.)
135
A, Á
Ásás a veteményeskertben (Átány, Heves m.)
Vaspapucsos faásñk (Besenyő, v. Háromszék m. Ŕ Szegvár, Csongrád m.)
Kósa László
ásñbot: a gyűjtögető tevékenység során ehető gyökerek, gumñk, poszméhek (lat. Bombus-species)
odvának kiásására szolgálñ, laposra faragott végű botocska, ásñszerű eszköz. A magyarok körében csak
alkalmilag készül (Erdély, Szatmár, Göcsej), de a fehéroroszoknál, észteknél, baskìroknál, altáji
tatároknál különböző formában és rendszeresen használatos. A Magyar Simplicissimus (1683) a Magas-
Tátrábñl ásñcskában végződő zergeszarvas botot emlìt, amelylyel gyñgynövények gumñit ássák ki. A
zergeszarv kapaszkodásra is szolgál. Fejlettebb ásñbotnak felelnek meg a Kalotaszegen, Tokaj vidékén
még a múlt század végén használatos, féloldali lépővel készült, vaspapucscsal pántolt aszimmetrikus ásñk,
amelyek Angliában kb. 1000 körül már ismertek voltak, s a szerbeknél, románoknál napjainkban is
előfordulnak. A pántolt ásñkat azonban nem német telepesek honosìtották meg Közép-Eurñpában, mint
L. Schmidt véli. Itt már a La Tène-korban használtak ilyen munkaeszközöket. Az ásñbotnak a természeti
népek gyűjtögető tevékenysége során van nagy jelentősége, akik különböző formáját a föld fellazìtására,
feltörésére, ültetésre is használják. A pre-columbian D-Amerika indiánjai csak ásñbottal művelték a
földet. A néprajzi irodalom jellegzetes ásñbotként tartja számon a busmanok kőgyűrű nehezékkel ellátott
ásñbotját. Hasonlñ kőgyűrűk É- és K-afrikai prehisztorikus (Capsien-, Smithfield-kultúra) leletekben is
előfordulnak, valñszìnű, hogy ásñbotok maradványai és a busmanok északrñl délre irányult vándorútját
jelzik. Az ásñbotok fejlett formája a baszk kétágú laya, az ìr láidh és a skñt caschrom, amelyek
talajművelésre szolgálnak. (→ még: ültetőfa) Ŕ Irod. Leser P.: Bodenbaugeräte mit Stelztritt (Ethnologica,
Bd. III., Köln, 1927); Gunda Béla: Sammelwirtschaft bei den Ungarn (Ungarische Jahrbücher, Bd. 18.
Berlin, 1938); Gunda Béla: Plant Gathering in the Economic Life of Eurasia (Southwestern Journal of
Anthropology, Vol. 5., Albuquerque, 1949); Gailey, A.ŔFenton, A.: The Spade in Northern and Atlantic
Europe (Belfast, 1970).
Ásóbotok 1. magyar (Zalabaksa, Zala m.) 2. és 3. Kelet-Lengyelország 4. baskìr (Tupak, Orenburg

kormányzñság)
136
A, Á
Gunda Béla
ásñ, kapa választja el őket: állandñsult szñkapcsolat → mesei sztereotìpia, → népmesei szñlás. Ma a
népmese stìluskészletéhez tartozñ kifejezésnek tekintjük, s olykor a mesei hangulatra valñ utalással
használjuk a közbeszédben is, ha olyan ifjú szerelmesekről esik szñ, akik sok megprñbáltatás után végre
egymáséi lesznek, megesküsznek, s most már csak az ásñ, kapa és a nagy harang (vagyis a temetés)
választja el őket egymástñl. De itt is, akárcsak a → szñlásmagyarázñ mesék nagy részénél, nehéz
eldöntenünk, hogy a köznyelvből vagy valamelyik szaknyelvből került-e a szñkapcsolat a mesébe, vagy
pedig megfordìtva, a népmeséből kiszakadt szñlással van-e dolgunk. A régi r. k. egyházi nyelvben ugyanis
több adat van használatára. Pázmány Péter (Kal. Appendix 35) ìgy ìr a házasfelekről: „addig más
Házasságban nem avathattyák magokat, mìg ásñ kapa el nem választya a házas személyeket.” Káldi
György figyelmeztet (A vasárnapokra valñ prédikáciñk... 155.), hogy a házastársak „semmi okbñl úgy el
nem válhatnak, hogy szabad légyen a’ vétkesnek, vagy az ártatlannak mást venni... hanem kapa’ s ásñ
választya el őket”. Az egyházi jogi szaknyelv a maga állandñsult kifejezéseivel szolgálhatott régen
stìluselemeivel a népmese számára, de az sem lehetetlen, hogy az ásñ, kapa választja el őket kifejezés a
népmesei stìlusbñl került a 17. sz. egyházi nyelvébe. Ŕ Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szñlás? (Magy. Nyelv
1954).
Kovács Ágnes
áspa, áspáló: → motolla
áspiskìgyñ-ballada: → szeretet prñbája
ásványok: a népi hitvilágban sok esetben mágikus erőt tulajdonìtanak nekik, ill. → mágikus tárgyként, →
mágikus eljárások eszközeiként használatosak. Ennek oka elsősorban feltűnő, a szokottñl eltérő külsejük
(szìnük, fényük, erezetük), vagy ìzük és tapasztalt frissìtő, gyñgyìtñ hatásuk, mesterséges vagy művészi
felhasználhatñságuk (szilárdságuk, nyújthatñságuk, hasìthatñságuk, átlátszñságuk), ill. különleges
eredetük volt. A maga természetességében használt ásványok közül a → sñ a legáltalánosabb. A → rontás
elhárìtásában és a → gyñgyìtásban (→ népi gyñgyászat) kapott szerepet a simakő (gömbölyűre csiszolt
fehér pataki kavics), az alabástrom és a mármarosi gyémánt. A máriaüveg optikai tulajdonságai miatt →
kincskereső varázstükör. Az ñlomfémet gyñgyìtñ eljárásokban (→ öntés) és → jñsláshoz használták, a →
sárgaságost bányavidéken aranymosñ vìzzel itatták. A hit szerint természetfeletti erővel rendelkeztek a
különös eredetűeknek tartott kövek is. Ilyen pl. a → mennykő. A madárfészekben talált denevér-, holló-,
fecske-, a hangyabolybñl előkerülő hangyabékakő (rendszerint valami különös szìnű kavics) érintése
minden bajt meggyñgyìtott, a szemről hályogot hasìtott (ezért hályog kőnek is nevezték), zárat, lakatot
nyitott, könnyű szülést biztosìtott, láthatatlanná és sérthetetlenné tett, szerelemre gerjesztett. Ŕ Irod.
Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).
Diószegi Vilmos
asylum-jog: → szent helyek legendái
aszaj: a szűr három darabbñl (→ oldal, aszaj, → pálha) állñ oldalrészének középső része. A → szűrnek az
emberi test méreteihez képest keskeny középső szűrposztñ sávját kétoldalt ki kellett toldani. A pálha és az
aszaj között először a vóc erősìtette a varrást, majd a csipkének nevezett szìnes posztñcsìk, s a csipke
mellékét később kihìmezték. Később már nem egy, hanem két kis aszajt iktattak a pálha és az oldal közé.
A csipke és hìmzésdìsz egyre növekedett, ìgy jött létre a hñnaljtñl a szűr aljáig telehìmzett → debreceni
cifraszűr. A felföldi palñc szűr mindvégig egyaszajos maradt. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi
hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).
137
A, Á
Aszaj, borsodi szűr részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Aszaj rajza
Gáborján Alice
aszajos ködmön: → ködmön
aszalás: kerti és vadon termő gyümölcsök tartñsìtásának általánosan elterjedt mñdja a

parasztháztartásban. Az olcsñ répacukor megjelenéséig a gyümölcstartñsìtás legjelentősebb eljárása. Régi
gyümölcstermelő vidékeken kerti termésből, gabonatermelésre kedvezőtlenebb adottságú tájakon kerti és
gyűjtögetett gyümölcsből eladásra is, másutt csak saját szükségletre aszaltak. A század elején pl. a
szatmári aszalt szilvát a Szamoshátrñl Beregszász és Debrecen piacára vitték. A zempléni hegyvidék
gyümölcsaszalñ községeiből dél felé a Felső-Tiszáig, északra Kassáig jártak vásárra, ill. házaltak a
falvakban. ÉNy-Dunántúlra horvát és stájer vándorárusok hordtak aszalékot. Aszalni kerti gyümölcsből
főként → szilvát (beszterceit), almát és körtét, ritkábban cseresznyét, meggyet stb., a vadon termőkből
elsősorban körtét szoktak, de előfordul vadalma, -cseresznye, meggy, som stb. aszalása is. (Mazsola
pñtlására Tokaj-Hegyalján zsinegre fűzött szőlőszemeket is szárìtottak levegőn.) Az aszalt gyümölcs, ill.
egyes fajták neve bagolytüdő, susinka, aszalék, jelzős szñösszetételekben régies formában aszú szilva stb.
Kisebb mennyiséget napon vagy sütőkemencében aszalnak. A gyümölcsöt a napra alacsony peremű kerek
kosárban vagy vesszőből, nádbñl készült fakeretes aszalñcserényen teszik ki. Sütőkemencébe is cserényen
került a gyümölcs, sokfelé azonban egyes körte- és almafajtákat a kemence fenekére a hamuba szñrták.
Bádogtepsikben csak újabban rakják kemencébe az aszalni valñt. → Füstöskonyhában, a mestergerenda
magasságában elhelyezett nagyméretű cserényen a múlt század végén az Őrségben aszaltak. (E megoldás
a K-alpesi Rauchstube-tüzelőberendezés (füstös konyha) területen általános.) Ahol évről évre nagyobb
mennyiséget aszaltak, külön kerti aszalókemencét, kemencés aszalóházat, ill. földbe vájt aszalñt épìtettek.
Földbe vájt aszalñkat a Kisalföldről, az Északi-Középhegység vidékéről és a Székelyföldről ismerünk.
Többnyire a lakñövezeten kìvül, a szilvásokban, szőlőkben találhatñk. Ez az aszalñ egymással összekötött
tüzelő alagútbñl és aszalñtérből áll. Készìtésénél kirajzolják a földre a cserény nagyságát (van 1 x 2 m-es
és kisebb is), majd alatta hasáb alakú gödröt ásnak 30Ŕ100 cm mélységben. Ez utñbbi az aszalñtér.
Tetejére sározással beépìtik a cserényt. A gödör aljába vezet a különböző hosszúságú tüzelő alagút.
Ennek a szájában, az aszalñtértől távolabb eső végén tüzelnek lassan égő hasábfával. Ha az aszalñt mélyre
vájták, szájához lépcső vezet le, ha sekélyebbre, akkor kövekkel erősìtik a talaj felszìnéhez közel eső
tüzelőtér száját. A szájban égő tűznek csak mérséklődött melege jut az alagúton át az aszalñtérbe, lángja
nem, és szárìtja a cserényre helyezett gyümölcsöt. Ŕ Az aszalás állandñ felügyeletet kìván, ezért az aszalñk
egyúttal találkozñhelyek is. A gyümölcsaszalás nálunk igen jelentős volt a 16Ŕ17. sz.-ban. A földesúri
kertekben, erdőkben termő gyümölcs összegyűjtése és aszalása, aszalásra kiosztott gyümölcs megaszalása
többfelé jobbágyszolgáltatás volt. A 16. sz.-ban a végvárak élelmiszerraktáraiban gyakran akadt nagy
mennyiségű aszalék, a katonák főzelékként ették. Fennmaradt úri étrendeken fontos → böjti étel.
Ugyanakkor jelentős volt az aszalt gyümölcs kivitele főként Lengyelo.-ba és német vidékekre. A
„Pannñniábñl és Erdélyből” származñ aszalt besztercei szilvát a német gyñgyszerészek a 16. sz.-ban
„magyar szilva” megjelöléssel árulták, ennek nyomán nevezte később Linné Prunus domestica var.
hungarica-nak ezt a fajtát. Ezzel szemben a 20. sz. elején a Monarchia távolsági kereskedelméből a
magyar aszalt gyümölcs hiányzott, mìg a boszniai aszalt szilva Ausztriában keresett termék volt. Az aszalt
gyümölcs a magyar paraszti táplálkozásban az utolsñ száz évben vidékenként többé-kevésbé fontos téli
élelmiszer. Az aszalt szilva sűrű téli leves, babbal összefőzve, behabarva a Kisalföldön (szilvásbab),
babbal, füstölt hússal összefőzve, tárkonnyal ìzesìtve Erdélyben (tárkornyos), füstölt hússal összefőzve,
tormával ìzesìtve a Felső-Tiszántúlon (tormás) készìtik. Abaúj-Zemplénben disznñöléskor a hurkába,
gyomorba kerülő véreskásás töltelékbe aszalt szilvát is tesznek. Hìg levesként (habarva vagy csak vìzben
megfőzve) aszalt gyümölcsöt mindenfelé készìtenek. Ezek a levesek majd mindenütt a karácsonyesti,
nagypénteki böjtös étrend elmaradhatatlan fogásai. A vìzben főtt aszalék gyümölcse és leve külön-külön
is téli és lakodalmi csemege (konfekt), a fonñban nyálazñ. Zemplénben a vìzben megfőtt aszalék leszűrt
levébe kukoricakását főztek. A Szamosháton különleges csemegének kimagozott, diñgerezddel bélelt
szilvát is aszaltak. Ŕ Bő gombatermő vidékeken a gombát levegőn szárìtva tartñsìtják. Szárìtott gomba a
középső és keleti Felvidék böjtös ünnepi étrendjének jellegzetes tartozéka. Ŕ Irod. Takács Sándor: A
kertek termésének feldolgozása a XVI. és XVII. században (Budapesti Szle, Új sorozat, 1932); Rapaics
138
A, Á
Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Dobrossy István: Az aszalás mint konzerválási mñd a
Zemplén hegység falvaiban (Ethn., 1969).
Zempléni gyümölcsaszalñ hosszanti metszete.
Zempléni gyümölcsaszalñ általános tìpusa (1. nyak 2. medence)
Szilvaaszalñ vesszőkas. Erre öntik a szilvát s a kasokat a kemence fölé erősìtett gerendákra rakják
(Szinérváralja, v. Szatmár m.)
1. Szilvaaszalás tűzhely fölött (Kerkáskápolna, Vas m.)
2. Gyümölcsszárìtñ kosár „kñpic” (Kercaszomor, Vas m.)
139
A, Á
3. Egyenes kemencéjű szilvaaszalñ
4. Alma- és szilvaaszalás napon (Dunaszekcső, Baranya m.)
5. Görbe kemencéjű szilvaaszalñ
Kisbán Eszter
aszalñkemence: nagy mennyiségű, kereskedelmi értékesìtésre szánt gyümölcs, főként szilva és alma
aszalásához készült speciális épìtmény és tüzelőberendezés. Az egyszerűbb nyìlt tüzű aszalñkkal szemben,
amelyekben a láng melege, füstje az aszalñrácson át közvetlenül is éri az aszalványt, az aszalñkemence
zárt tűzhelyes. A gyümölcsösben kisebb eresszel, tornáccal kiegészìtett épületeket emelnek. Ebben alul a
padlñzatra cserépedényből, kályhákbñl sorba rakott boltozatos zárt tüzelőterű kemencét épìtenek. A
kemence szája az épületen kìvülre nyìlik, füstlyuka az aszalñkemence hátsñ oldalán van. Kedvelik az U
alakban rakott kemencéket, ez jobban értékesìti a tűz melegét, ilyenkor a csempékből rakott hengeres
boltozatot visszafordìtják a tüzelőnyìlás mellé, s ìgy a tüzelőnyìlás szomszédságába kerül beépìtésre a
füstnyìlás is. Az aszalñkemencéket gyakran kémények beépìtésével teszik még használhatñbbá. A
kemencével fűtött aszalñtérben felül több sorban beépìtett rudakon nyugszanak az aszalñkosarak,
bennük az aszalni valñ gyümölcs. Az aszalñtérnek általában ablak nagyságú, magasan beépìtett ajtaja
van. Azon át rakodnak ki- s be, szellőztetik ki a párássá válñ levegőt. Az aszalñkemencéket 4Ŕ6 napon át
állandñan fűtik. Kb. ennyi idő alatt készülnek el az egyszeri berakodással. Tüzelőanyagul gyümölcsös-
vagy szőlőbeli hulladékfát, gallyat, venyigét használnak. Az aszalñkemencéket a hazai kutatás Szatmár
m.-ben találta meg. Az Avas-hegységből, Szinérváraljárñl és környékéről nagy mennyiségben exportáltak
aszalványt Mo.-on kìvüli területekre is. Ŕ Irod. Györffy István: A szatmármegyei szilvaaszalñk (Népr.
Ért., 1911); Győrffy István: Magyar falu Ŕ magyar ház (Bp., 1943).
Szegényes kerti aszalñkemence. A tetejére beágyazott kasban aszalñdik a szilva (Rétköz, Szabolcs-
Szatmár m.)
Filep Antal
aszatolás: → gyomirtás
aszimmetrikus ritmus: → ritmus
ászok: pincében történő bortárolásnál a → hordñk alatti talpgerenda neve. Az ászok a hordñk
kitámasztását, tisztìtását, gondozását (faabroncsok kicserélését stb.) biztosìtotta. A keményfábñl készült,
a pince méreteitől függő rúdpár változatos elnevezésekben él máig: csántérfa (Balaton-mellék, DunaŔ
Tisza köze), gadnár, gantár, kantár vagy kantárfa (É-Mo.) (bajor-osztrák: Ganter ’talpgerenda’).
Legrégebbi megnevezése az ászok (15. sz.), amelyhez a borkultúrával kapcsolatos szñcsalád társul:
ászokolás (a bor pincében érlelése), ászokhordó (az ászokfán levő, ñbortárolásra szolgálñ hordñ), ászokvám,
-pénz, gantárpénz (a 16Ŕ18. sz.-ban a kereskedelembe kerülő bor után járñ földesúri vagy városnak adott
pénzjáradék Ŕ É-Mo.-on). A hordñkat az ászokon háromszögletű vánkus- vagy kötőfákkal ékelik ki. Ŕ Irod.
Kőhegyi Mihály: Csántér (Nyelvőr, 1963).
140
A, Á
Kecskés Péter
asszimiláciñ <lat. ’hasonlñvá tesz’ szñbñl>: a kulturális antropolñgiában: beolvadás; olyan folyamat,
amelynek legvégén különböző eredetű, heterogén kultúrájú, közös vagy szomszédos területen élő
népcsoportok általános kulturális közelséget, majd azonosságot érnek el, és ennek eredményeként egység
jön létre. (→ még: adaptáciñ, → átvétel, → integráciñ, → kultúra változása) Ŕ Irod. Kroeber, A. L.:
Anthropology (New York, 1948); Beals, R. L.: Urbanism, Urbanisation and Acculturation (American
Anthropologist, 1951); The Social Science Research Council: Acculturation: An Exploratory Formulation
(American Anthropologist, 1954); Willems, E.: On the Concept of Assimilation (American
Anthropologist, 1955).
Ecsedy Csaba
asszociáciñ <lat. ’társìtás, egyesìtés’>: belső, pszichikai történésfolyamat, tudati képek és általuk előhìvott
tudattalan emlékek, emñciñk áramlñ konfiguráciñja, a fantázia alapja. Ebből következik, hogy
mindenféle alkotñ folyamat nélkülözhetetlen feltétele is. A folklñralkotásokban az asszociáciñ lehetőségei
első pillantásra korlátlannak, megvalñsulása törvények nélkülinek tűnik, ahol minden mindennel
kapcsolatba léphet úgyszñlván az abszurditásig. Nehezen tudunk felfedezni valamiféle törvényszerű
kapcsolatot az ún. természeti kezdőképek és folytatásuk között; a mesék vonatkozñ fantasztikumai
közismertek, a fantázia „szabad” játéka lépten-nyomon megmutatkozik a hiedelmek világában és
folklñralkotásokban egyaránt. Mindez nyilvánvalñ, mégis úgy látszik, legfeljebb ha a kifejezés sìkjára
érvényes, a jelentés sìkjára már csak szűk korlátok között. A fantázia látszñlagos szabad csapongása
mögött a legújabb kutatások meglehetősen szigorú törvényeket mutatnak ki, mindenkor a környező világ
és a társadalmi viszonyok rendezésének és elemzésének logikai eszközeit találják. A mesék szìnesen
kavargñ forgataga mögött pl. igen feszes szerkezet volt feltárhatñ, amely invariánsa a megvalñsulás
sokféleségének, és amely történetileg nagyon is meghatározott talajbñl fakadt. A mìtoszok fantasztikus
világárñl is kiderült, hogy ugyancsak „földhöz ragadtak”, reális (természeti és társadalmi) viszonyok
rendszerező elemzései, és fantasztikus képeik a jelentéssìkban nem mások, mint logikai rendezők. Ŕ Irod.
Propp, V. Ja.: Isztoricseszkije korni volsobnoj szkazki (Leningrád, 1947); Lévy-Strauss, C.: Les
mythologiques (IŔIII., Paris, 1964Ŕ68); Greimas, A. L: Sémantique structurale (Recherche de méthode,
Paris 1966); Propp, V. Ja.: Morfologija szkazki (Moszkva, 1969).
asszonánc <lat. assonare ’összehangzani’, fr. assonance ’összecsengés’>, félrìm, hangrìm, magánhangzñs
rìm, rìmpñtlék: a rìm egyik fajtája, az ún. tiszta vagy teljes rìmmel ellentétben részleges hangegyezés,
amikor a rìmszavaknak csak a magánhangzñi csengenek össze (házra–áldja), a mássalhangzñk eltérnek,
esetleg részleges megfelelés van közöttük (kaszárnyaŔbezárva). Az asszonánccal valñ rìmelés: asszonancia.
Az asszonánc a középkori latin segìtségével juthatott fontosabb szerephez; koronként és nyelvenként sok
változata van. Nyelvünk jellegéből következően a hivatásos és főként a népköltészetben nagy a
jelentősége; szabályait Arany János állìtotta össze. Mind a két költészetben más rìmfajtákkal vegyesen
szerepel, a népköltészet kevésbé ügyel a magánhangzñk egy forma hosszúságára, és kevesebb a rokon
mássalhangzñ is. A hangzñsság esetleges gyengéit viszont a dallam enyhìti. A népköltészeti asszonáncok
többsége 2Ŕ3 szñtagos (Kossuth Lajos ìrñdiák, Nem kell néki gyertyavilág; Édesanyám, mért szültél a
világra, Mért nem vettél a zavaros Tiszába?); ritka az 1 és a 4 szñtag terjedelmű (:Inasom:), menj fel a
toronyba, (:Nézz széjjel:) budai pusztára!; Nincsen a világnak olyan katonája, Mint mikor a Kossuth-
huszár felül a lovára...). A magánhangzñk lehetőleg egyforma hosszúak (Kövecses vìz közepibe Feredgetik
két gerice...), de elég gyakori a kivétel (Fehér Anna meghallotta, Beszaladt az istállóba...). Legfeljebb egy,
ritkábban több mássalhangzñ is rokon lehet, de elhelyezkedésük kevéssé szabályos (Én es bìztam egyszer
forrñ szerelmemben, De hamar béláttam, hogy rászedett engem...). A népköltészeti asszonáncot nem
mindig lehet elválasztani az ún. rag- és kevert rìmtől; általában sor végén helyezkedik el, de az →
alliteráciñval együtt ún. belső asszonánc is előfordulhat. Ŕ Irod. Arany János: Valami az asszonáncrñl
(Pest, 1854); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Gáldi Lászlñ: Ismerjük meg a
versformákat (Bp., 1961).
Katona Imre
asszony: férjes állapotú nő, aki házasságban él vagy házasságban élt. A magyar asszony szñ az eredetileg
úrnőt jelentő alán vagy osszét achsin szñbñl származik. Legkorábbi ìrásos előfordulása a 11. sz.-bñl valñ.
Az egyházi és állami előìrásoknak megfelelő szertartások, előìrások elvégzése, a lakodalom megülése után
lesz a lánybñl társadalmi állapotát tekintve asszony. Az asszonyi állapot jegyeit a lakodalmi szertartás
141
A, Á
alatt ünnepélyes keretek között kapja a menyasszony, haját felkontyolják, s erre főkötőt helyeznek. A
főkötőt az asszony haláláig hordja. A főkötő szìne, dìszìtése, formája életkorát, gyermekes vagy
gyermektelen voltát is jelzi. Bár a szüzességét vesztett leánynak, leányanyának is egyes vidékeken kontyot
tűznek, fejét bekötik, asszonynak mégsem nevezik; a fiatalasszonyok dìszesebb főkötőit, kendőit nem
hordhatja, neve: megesett lány. Az asszony elnevezés csak annak a nőnek jogos, aki mellett ott él vagy ott
élt a férje vagy élettársa. Ez utñbbiak esetében használják az özvegyasszony, elvált asszony kifejezéseket.
A hosszabb ideig → vadházasságban élő emberpár esetében a nőt, mivel együttélését a társadalom
hallgatñlagosan tudomásul vette, asszonynak tekintik, asszonyként emlegetik. A férj feleségét „az én
asszonyom”-nak emlegeti, „te asszony”-nak szñlìtja. Az asszony szñ valamikori megtisztelő, rangot
kifejező, az úr szñval egyenértékű voltát egyes megszñlìtások a legutolsñ időkig megőrizték. P1. az anya
vagy anyñs anyámasszony, a nagyanya öreganyámasszony, az idősebb sñgornő ángyomasszony, a férj
idősebb férjesasszony testvérének asszonyom a megszñlìtása. A felsoroláshoz tartozik a menyasszony
kifejezés is, ugyanis ennek első meny-tagjához, amely maga is a régi magyar nyelvben menyasszonyt,
menyecskét jelentett, tették hozzá a megtisztelő asszony szñt. A patriarchális magyar parasztcsaládban az
asszonyok helyzete sokkal hátrányosabb volt, mint a férfiaké. Ezt a helyzetet, értékrendet tükrözi az
„asszonyi állat” népnyelvi használata is, e kifejezés valamikori általános voltát többek között a Károli-féle
bibliafordìtás is igazolja. Ŕ Irod. Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái,
megnevezései (Kézirat).
Morvay Judit
asszonyavatás: 1. az az általánosan elterjedt régi szokás, hogy a lakodalmat követő reggel vagy első
vasárnap az új asszony, egyes helyeken az új pár ünnepélyesen felöltözve elment a templomba,
rendszerint a férj közeli rokona (néhány lakodalmi tisztségviselő, főleg asszonyok) vagy a → násznép
kìséretében azért, hogy beültesse arra a helyre, abba a székbe, amely ezután férje vagy annak családja
szerint megillette. Az új asszony ekkor tett először → főkötőt vagy fejkendőt a fejére (→ kontyolás), ami
asszonyságának volt a jele. Kalotaszegen hñna alatt kalácsot vitt és ezt megáldatta, majd hazavitte. A
templomban az új asszony ettől kezdve már nem a lányok, hanem a fiatal asszonyok között állt vagy ült,
vagy férje családjának a padjában foglalt helyet (székfoglalás). Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Az új asszony
avatása (Népünk és Nyelvünk, 1933). Ŕ 2. az avatás vagy egyházkelő néven ismert, egyházi rìtussal
egybekötött → szokás, a → gyermekágy időszakának végét jelentette a → szülés után 1Ŕ6 héttel. Az anya
a → bába esetleg jñ barátnője kìséretében templomba ment; sok helyen az → újszülöttet is magukkal
vitték, akit avatñkendővel takartak le. Az asszony egyházi áldásban részesült, amely egyúttal feloldást
jelentett a gyermekágy idején érvényes tilalmak és az asszony „tisztátalansága” alñl. Elsőszülött gyermek
esetén az asszonyavatás révén lett az anya a falubeli asszonyok közösségének elismert, teljes jogú tagjává
(→ avatás). Néhol ételeket is vittek magukkal a templomba, amelyeket a pap beszentelt (→ szentelés), az
asszonyavatás után három napig ezeket fogyasztották. Hazatérve egyes helyeken szokás volt a bábapolgár
vagy boldogasszonypohár ivása, ez alkalombñl a bába köszöntőt mondott.
Tárkány Szücs ErnőŔTátrai Zsuzsanna
asszonyfarsang: az asszonyok → mulatsága → farsang alkalmával. Temesvári Pelbárt már a 15. sz.-ban
ìrt a dunántúli falvak asszonyainak erről a szokásárñl. Az asszonyok közös összejövetelén a férfiak nem
vehettek részt. A szokás az asszonyok számára az év folyamán az egyetlen alkalmat jelentette, amelyet Ŕ
egyébként szigorúan kötött életrendjüket néhány ñrára, esetleg egy napra, éjszakára megszakìtva Ŕ
mulatozással, tánccal, vigalommal töltöttek el. Az összejövetel szìnhelye rendszerint valakinek a háza,
pincéje, a → fonñház, esetleg a kocsma volt. A szokásban nagy szerepe van az improvizáciñnak, a
szövegek és az → álarcok nagymértékben rögtönzöttek; feltehetően sem a századfordulñ táján, sem ma
nem rendelkezik kialakult szìnjátékszerű hagyományokkal (→ népi szìnjátszás). Az asszonyfarsang
legtovább a Mátra északi lejtőjén fekvő, elsősorban szlovák, morva településű falvakban maradt fenn.
Asszonymulatságok az eurñpai néphagyományban, főleg szláv és német nyelvterületen széles körben
ismeretesek voltak. Ŕ Irod. Dömötör Tekla: Farsangi asszonymulatság a XV. században (Népr. Közl.,
1958); Jávor Katalin: Asszonyfarsang Mátraalmáson (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969).
Ujváry Zoltán
asszonyfejviselet: → fejviselet
asszonyi munkát végző ember, az: tréfás mese (→ reális mese). Cselekménye: az asszony a munkája miatt
örökösen elégedetlenkedő férjre (vagy a kardos menyecske együgyű urára) ráhagyja egy napra az
asszonyi munkát, maga ezalatt a férfi munkáját látja el: fejje meg és hajtsa ki a tehenet, etesse meg és
142
A, Á
őrizze a kotlñst és a csirkéket, viselje gondját a kisgyermeknek, köpüljön vajat, süssön kenyeret stb. A
férj soká lustálkodik, emiatt nagy felfordulás támad a házban, mindent „ésszerűen” és rövid idő alatt
akar megoldani, de minden visszájára fordul. A csirkéket a kotlñshoz kötözi Ŕ valamennyit elviszi a héja.
A tehenet a pince tetejére vezeti legelni, kötelét a derekára köti, a tejfeles csuprot a farára, hogy amìg a
lisztet szitálja, a tehén is legeljen, a tejfel is vajjá köpülődjön. A gyermek hangos sìrására kirohan az
ajtñn, a tejfeles csuprot az ajtñfélfának üti, eltörik, a tejfel szétfolyik. A tehén lecsúszik a pince tetejéről,
az embert felrántja a kéménybe. Az ebéd nélkül maradt asszony délután hazatér a szántñbñl, látja a sok
kárt, alig győz rendet teremteni. A férj többé nem elégedetlenkedik (AaTh 1408). A hiteles népi
változatok ennél sokkal erősebbek: a tehén elpusztul, a gyermek meghal, a férj elveszti nemi szervét stb.
A paraszti környezetben asszonyhallgatñság előtt nagy tetszéssel kìsért mesét, valñszìnűleg keserű
hangvétele és „illetlen” részletei miatt, viszonylag ritkán jegyezték fel. Az egész magyar nyelvterületen
ismert, Erdélyben különösen népszerű. Csattanñs válasz az ostoba, nyelves, makacs stb. asszonyokrñl
közszájon forgñ tréfás történetekre, anekdotákra. Az asszonyi munkát végző ember meséje Eurñpa-szerte
Ŕ az angol nyelvterületen ballada formában is Ŕ ismert. Ny-Németo.-ban már a 16. sz.-bñl ismerjük
feljegyzett változatát. Ŕ Irod. Bolte J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der
Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp. 1955; UMNGy VIII.); Konsza
SamuŔFaragñ János: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957).
Kovács Ágnes
asszonyi természet, az: → eredetmagyarázñ monda. Vázlata: Noénak (egy változatban Ádámnak) három
fia volt és csak egy lánya. Ezért amikor a fiúk házasodni akartak, csak egynek jutott volna feleség. Noé
álmot lát Ŕ más változatban Isten tanácsot ad neki Ŕ, ezért a lányát egy kutyával és egy rñkával
(változatban disznñval) zárja össze éjszakára. Reggelre három teljesen egyforma lányt találnak a
helyükön. Egy változatban Noé az úton találkozik a fent emlìtett két állattal, s mikor magához szñlìtja
őket, leánnyá változnak. A fiúk megházasodnak, kiki elköltözik otthonrñl a feleségével. Noé egy idő után
sorra látogatja fiait. Az egyik arra panaszkodik, hogy a felesége mindig morog, csahol. Ezé lett a kutya. A
másikat felesége mindig megcsalja. Ő kapta a rñkát. Azokban a változatokban, ahol a második állat a
disznñ, a második fiú felesége lompos, piszkos. A harmadik fiú elégedett csak a feleségével, aki olyan,
mintha az édesanyja lenne. Tehát háromféle természetű asszony van a világon, három közül kettő magán
viseli annak az állatnak a természetét, amelytől származott, s csak az a férfi lehet boldog, aki Noé
lányának az ivadékát veszi feleségül (MI. A. 137/3). Ŕ A mondatìpus igen népszerű a zsidñ irodalomban.
Szñrványosan előfordul az eurñpai folklñrban is (pl. Dániában, Németo.-ban, Bulgáriában, litván
területen stb.). Az eurñpai változatokban néha Szent Péter szerepel Noé helyett, noha logikus
követelmény lenne, hogy a történés időpontjában a szereplőkön kìvül más élőlény ne legyen a földön. Első
magyar változatát Kálmány Lajos jegyezte fel. A legújabb gyűjtések tanúsága szerint az egész
nyelvterületen elterjedt. Ŕ Irod. Dänhardt, O.: Natursagen (II., LeipzigŔBerlin, 1909); Kálmány Lajos:
Hagyományok (I., Vác, 1914); Noy, D.: Folktales of Israel (Chicago, 1963); Schwarzbaum, H.: Studies in
Biblical and Jewish Folklore (Berlin, 1963).
Nagy Ilona
asszonyködmön: → ködmön
asszonysuba:→ suba
asszony teremtése: → dualisztikus eredetmagyarázñ monda. Többnyire tréfás hangú. Isten kivette Ádám
oldalbordáját, hogy megteremtse belőle Évát. A csontot letette, s hozzáfogott Ádám sebének
begyñgyìtásához (sárral tapasztotta be). Ezalatt egy kutya odaszaladt, felkapta a csontot. Isten
utánakapott, de csak a kutya farkát sikerült elkapnia. A farok leszakadt, s ebből teremtette Isten az
asszonyt. Ezért „bolhásak” az asszonyok, ezért van az, hogy ha valami titkot az asszonynak elmondanak,
vagy a kutya farkára kötik Ŕ egyre megy. Egy mondában a kutya helyett macska szerepel. Egyedülállñ az
a Győr megyei változat, amelyben Isten Ádám és Éva testét egyszerre „gyúrta ki”. Mikor Ádám elkészült,
kitette száradni, s hozzáfogott Éva megalkotásához. Mikor a bordáit gyúrta, egy kutya odaszaladt és
elvitt egyet. Néhány változat dualisztikus vonásokat őriz, a teremtésnél Istennek társa van, rendszerint
Szent Péter. A szñban forgñ kutya Szent Péter kutyája, Szent Péter kap a kutya után stb. Egy újonnan
feljegyzett palñc mondában Ádám oldalcsontját Isten Szent Péterre bìzza, és elindulnak vándorolni. Egy
faluban a kutyák megugatják őket, Péter közéjük hajìtja a csontot, Isten nyomban kéri a csontot Ŕ Péter
egy kutya farkát kapja el és azt adja át. Abbñl lett az asszony. Egy századfordulñn feljegyzett mondában
Isten és az arkangyal teremtik az embert és asszonyt, az arkangyal kìvánsága szerint végül is a fentiekhez
hasonlñ eredménnyel. Az asszony teremtéséről szñlñ mondák egy része a Biblia szövegét egészìti ki
143
A, Á
humoros epizñddal, amely az asszonyok kigúnyolását célozza. Eurñpa-szerte ismert. Eredetkérdésével

csaknem száz évvel ezelőtt foglalkozott Kálmány Lajos és O. Dänhardt, de megnyugtatñ eredményre nem
jutottak. Legelterjedtebb mondáink egyike. (→ még: ember teremtése) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Világunk
alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Dänhardt, O.: Natursagen (I., LeipzigŔ Berlin, 1907).
Nagy Ilona
asztag: szabadban tárolt, tartñsan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra várñ gabona (elsősorban
búza). Az asztag szñ a magyar nyelvben szláv eredetű. Ez a tény valñszìnűleg arrñl tanúskodik, hogy a
Kárpát-medencében a magyarság a korábban ismertnél bonyolultabb gabonarakási és tárolási mñddal
ismerkedett meg. Az Alföldön és a Dunántúl keleti felén, ahol nincsenek tárolñ épìtmények, a gabonát
szérűn, szérűskertben, rakodñn stb. asztagba rakják. Másutt a csépeletlen gabona csak akkor kerül
asztagba Ŕ a Székelyföldön asztaglábra Ŕ, ha a termés nem fért be rendes helyére a → csűrbe (pajtába).
Az asztagrakás célja az, hogy a néhány hét, esetleg hñnap múlva bekövetkező → cséplésig vagy →
nyomtatásig a szálas gabonát a romlástñl megñvja. Az asztag többnyire ellipszis vagy téglalap, Erdélyben
kerek alapú, koporsñ, tojás vagy körte alakú. Keresztmetszete a lábánál és a tetejénél keskenyebb, mint a
derekánál. Az asztag helyét a szérűhöz hasonlñan előkészìtik, legtöbbször kaparékszalmát, néhol
dorongokbñl → ászokot tesznek alája, hogy a levegő jobban járja. Az asztagrakást egyszerre 2Ŕ4 ember
végzi. A szekerekről nyárssal vagy rendszerint kétágú favillával adogatják az asztagrakñk a kévéket vagy
a gabonacsomñkat. Ha nagyon magasra emelik az asztagot, két gerendát dugnak az oldalába és arra
deszkát fektetnek. Az ìgy keletkezett lépcsőről (álló, asztal) vagy létrárñl adogatják feljebb a kévéket. A
külső kévéket az asztag falába tővel kifelé rakják (Ny-Dunántúlon rövid nyársakkal tűzik össze), a
belsőket pedig úgy, hogy téglafal mñdjára fogják egymást. Az asztag befedése (hajazás, tetejezés) háztető
vagy csúcsos formára illesztett, kalászukkal lefelé mutatñ kévékkel történik. Ha az asztag sokáig
csépeletlenül áll, és esős idő várhatñ, tetejét szalmával vagy silány szénával fedik be. Az asztagokat Ŕ
különösen a szérűskertekben és az uradalmi szérűkön, ahol tucatjával álltak Ŕ Ŕ rájuk kötött
madárijesztőkkel, kereplőkkel őrizték a kártevőktől. Ŕ Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a
Vásárhelyipusztán (Népr. Közl., 1963); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).
1. Asztagrakás egy székelyföldi gazdaságban (múlt század második fele)
2. Asztagrakás (Debrecen)
3. Búzaasztagok (Debrecen, 1931)
144
A, Á
4. Asztag (Átány, Heves m.)
5. Lábas asztag (Székelyföld)
Kósa László
asztal: 1. általánosságban: elsődlegesen étkezésre használt, lapbñl és lábazatbñl állñ állvány mindennemű
formai és funkciñbeli változata. Ŕ 2. A magyar néprajzi szakirodalomban: a parasztházbeli →
szentsarokban, állandñan azonos helyen állñ nehéz étkezőbútor, szemben a változñ elhelyezésű, könnyű
→ asztalszékkel. Ŕ Az ñkori asztal az asztalszéknek felel meg, kevés személy számára szolgált, lényegében
talapzatra emelt kerek tálca (tálcaasztal). Ennek helyére az i. sz. 1. évezred végén a rñmai kori árusìtñ-, ill.
munkaasztal lép, az étkezések idejére bakokbñl és rájuk fektetett deszkákbñl hevenyészett hosszúasztal
(bakosasztal). A 14. sz.-tñl Olaszo.-bñl terjedt el az állandó asztal: a korábbi, oldhatñ kötéses deszkalábas
asztal, és a 15. sz.-ban megjelenő, 4 egyenes oszloplábon állñ, kávaerősìtésű asztal. A deszkalábas asztal
hatására D-német területen alakult ki a 15. sz.-ban a ferde- vagy terpeszlábú asztal és a kecskelábú (x-lábú)
asztal (gótikus szabású asztalok). Mindezek a formák az eurñpai parasztoknál is elterjedtek. Ŕ A magyarok
az asztalt a honfoglalás után, az asztal megnevezéssel együtt a szlávoktñl vehették át. Az Árpád-kori falusi
házakbñl földbe vert lábú asztal nyomai kerültek elő; ilyen karñlábas asztal szegényeknél a 20. sz.-ig volt
használatos. A bakos asztal ezzel párhuzamosan terjedhetett falun, mìg a 19. sz.-ra alkalmi bútorrá vált,
főleg lakodalom idejére. A gñtikus jellegű asztalok parasztházbeli meghonosodásának kezdete a hñdoltság
előtti időre tehető, de Mo. keleti részén a 19. sz.-ban is készültek még szobai alkalmazásra. Jellemzőjük a
nagyméretű, lefelé keskenyedő fiñk (szakirodalomban: bölcsős vagy erdélyi asztal), s előfordul az alsñ
részben beépìtett ajtñs szekrényke is (kamarás vagy szekrényes vagy tömlöcös vagy medve asztal). A késő
reneszánsz, orsñsan esztergált lábú (olaszlábas) asztal csak Ny-Mo.-on készült paraszti megrendelésre,
egyebütt a 19. sz. elejétől a kávás asztalnak kései, klasszicista stìlusú formája vált uralkodñvá. A gñtikus
asztal korábban asztalosbútor; készìtése a 19. sz.-ra általában molnárok, ácsok, barkácsolñk kezére ment
át. Az általuk készìtett keményfa asztalok egyedüli dìsze a lábak csipkézése volt. Az asztalosok gyártotta
asztalok rendszerint fenyőből valñk voltak, festett → virágozással, mely főleg az asztallapot borìtotta, s a
reneszánsz jellegű abroszhìmzésekhez igazodott. Klasszicista keményfa asztalon előfordult intarzia és
faragás is. Az asztalt eredetileg csak ünnepen terìtették le, s egyedül ekkor ettek rñla; régebben csak
ilyenkor vitték be a házba. Többfelé (pl. Göcsej, palñcok) szokásban maradt, hogy csupán férfiak ülhettek
mellé, a nők álltak; a gyermek az asztalhoz nem is közelìthetett, s hìvás nélkül az idegen sem. Az asztalnál
kötött ülésrend érvényesült, a házigazdával a főhelyen, jobbján a legidősebb fiúval vagy a megbecsült
vendéggel. Ŕ 3. Speciális asztalok: Az asztalszék nagyobb méretű, vastag lapú változata, disznñöléshez,
húsvágáshoz (nagyszék, vastagszék, húsvágó szék, disznóbontó szék, boncolópad, vagy -asztal). A
konyhaberendezésben a 20. sz.-ban jelenik meg a kávás konyhasztal. Elvétve a Dunántúlon a 19. sz.-ban
meghonosodott a falra szerelt, lecsapható asztal. Az udvaron állt a malomkő (kűasztal). Ŕ Irod. Cs.
Sebestyén Károly: A magyar parasztház asztala (Népünk és Nyelvünk, 1930); K. Csilléry Klára:
Adalékok az asztal történetéhez (Népr. Közl., 1958); Kallñs Zoltán: Asztalok, székek a gyìmesi és moldvai
magyaroknál (Népr. Közl., 1960); Plessingerová, Alena: Otázka existence stolu, jeho vývoje a stolovani ve
slovenských dêdinách pod Javornìky (Slovenský Národopis, 1962); Krüger, Fritz: El mobiliario popular
en los paises románicos (Coimbra, 1963).
145
A, Á
Malomkő asztal. Udvaron, fa alatt szokták felállìtani. Meleg időben tálalñ-étkező asztal is
Klasszicista stìlusú asztal, két oldalán ládás kanapé (Kászonimpér, v. Csìk m., 20. sz. dereka)
Asztal lapja, festett virágozással (Fadd, Tolna m., 1890). Bp. Néprajzi Múzeum
Bölcsős asztal. Mély fiñkjában élelmiszert, elsősorban megszegett kenyeret tartottak (Székelyföld)
Kamarás asztal nyári konyhában, mögötte ládás kanapé (Kászonimpér, 20. sz. dereka)
Asztal, lapja festett virágozású, tisztaszoba bútora (Fadd, Tolna m., 1890). Bp. Néprajzi Múzeum
146
A, Á
Asztal, gñtikus szabású, mély fiñkkal (Fadd, Tolna m., 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
Olaszlábas asztal, mély fiñkkal (Acsalag, Győr-Sopron m., 1818). Bp. Néprajzi Múzeum
147
A, Á
Asztal, „kávás asztal”, vörös alapon márványozott festéssel, lapja virágozott (Eger, 19. sz. dereka) Bp.
Néprajzi Múzeum
Asztal, bölcsős, festett virágozással borìtva (Torockñ 1893). Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
asztalágy: → padágy
asztali tükör: → borotválkozñ tükör
asztalköltség: → úrasztala költsége
asztalos: bútorkészìtő kézműves mester. Hazánkban okleveles adatokbñl a 15. sz. ñta ismert az asztalos
elnevezés. Mezővárosainkban gazdag paraszti szinten az asztalosok rendszeresebb igénybevételével már a
késő középkortñl kell számot vetnünk, azonban archaikus vidékeinken századunkig használatban
maradtak helyi paraszti specialisták bútorféleségei, ill. szerephez juthattak a házi készìtmények is. A
legrégibb fennmaradt városi és közösségi, ill. falusi használatra készült asztalosmunkák 15Ŕ16. sz.-iak
(asztalosaink korán céhes szervezés szintjére jutottak, jelentős részük városainkban, nagyobb
mezővárosainkban tömörült (Kolozsvár, Komárom, Szeged, Debrecen, Hñdmezővásárhely, Miskolc,
Sárospatak). Egyes asztalosközpontok országrésznyi területek igényeit elégìtették ki, de speciális
készìtményeik sok esetben országos elterjedettségnek örvendhettek. Asztalosmestereink rendszeresen
vándoroltak, eközben közvetlenül is megismerkedtek a közép-eurñpai újìtásokkal, stìlusáramlatokkal, sőt
nemritkán egyes vándorlñ legények távolabbi Ny-eurñpai országokat is felkerestek. A vándorlás, ha
kisebb mértékben is, fordìtott irányban is fennállt, és a mo.-i céhiratokban szép számmal előfordulnak
külföldi vándorlegényekre vonatkozñ emlìtések. Az asztalosmesterség hazai fejlődésének újkori
alakulásában részben éppen e vándorlások révén, részben a hazai városi polgárság nemzetiségi összetétele
miatt jelentős szerepe volt az osztrákŔnémet kapcsolatoknak. Ez a mesterség szñkincsében,
kifejezésanyagában is visszatükröződött. A 18. sz. során századunk elejéig elkülönült az asztalosok két
rétege. Az elsősorban festéssel dìszìtő asztalosok egyre inkább a parasztság igényeinek
figyelembevételével készìtették késő gñtikus, reneszánsz ìzlésre vallñ bútoraikat. A mesterek másik rétege
(akik intarzia- és faragñtechnikát alkalmaztak) a nemesi, polgári igényeket kielégìtendő barokk, rokokñ,
klasszicista stìlusban, a változñ ìzléshez fokozottabban igazodva tevékenykedtek (műbútorasztalosok). A
18Ŕ19. sz. fordulñján és az azt követő időszakban különösen a Dunántúlon és a Kisalföldön e réteg is részt
vett a parasztság lakáskultúrájának alakìtásában. A 19. sz.-i polgárosodási folyamat, a gyári-
manufakturális tömegtermelés megindulása azonban e tagozñdást századunkra erőteljesen elmosta.
Némely archaikus vidékeinken a hagyományos festettbútorkészìtés sok mñdosulással ugyan, de még
századunk első évtizedeiben is folyt. A 19. sz. derekátñl egyre szaporodott a falvakban dolgozñ
asztalosmesterek száma, akik az épületasztalosmunkák iránti növekvő igényeket is kielégìtették, mìg
kisebb városainkban is általánossá vált, hogy erre a feladatra különváltak és specializálñdtak a műhelyek.
Ŕ Irod. R. Tombor Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XVŔXIX. században (Bp., 1967); Batári Ferenc:
Asztaloslegények Győrött a XVII. században (Arrabona, 1967); R. Tombor Ilona: Magyaroszági festett
famennyezetek és rokonemlékek a XVŔXIX. századbñl (Bp., 1968); ifj. Kñs Károly: A vargyasi festett
bútor (Kolozsvár, 1972).
Filep Antal
asztalosbútor: fűrészelt és gyalult deszkábñl, asztalos technikával, oldhatñ és szilárd szerkezeti kötéssel,
ill. ragasztás segìtségével előállìtott bútor, elsődlegesen tanult iparosok munkája. Ŕ Az asztalos technika
148
A, Á
alapjait a közel-keleti ñkori civilizáciñs központokban dolgozták ki, a bútorhasználat megindulása

nyomán. A görög-rñmai korban már ismerték a legfontosabb szerszámokat, ìgy a gyalut, a keretes fűrészt,
ill. az asztalosbútor készìtésénél alkalmazott alapvető szilárd szerkezeti kötéseket, mint a fecskefarkú
fogzást és a keretes-betétes szerkesztést. A rñmai birodalom bukása után az asztalosbútor készìtése
visszaszorult a hasìtott deszkábñl gyártott → ácsolt bútorral szemben, s csak a 13. sz.-tñl tört ismét előre.
A fűrészmalom létrejötte (első adat: Franciao. 1245 körül; Németo. 1322) tette lehetővé az asztalosbútor
tömeges termelését. Ekkor vált különállñvá és szakadt el végleg szervezetileg az asztalosság az ácsipartñl,
amit az árutermelés térhñdìtása nyomán megnövekvő igények és bonyolultabb bútorformák terjedése is
indokolt (asztal, szekrény). Az asztalosbútor fokozatosan bekerült a parasztházakba, s a 18Ŕ19. sz.-ra az
eurñpai parasztság többsége asztalosbútorok közt élt. Ŕ Mo.-on a 13. sz.-ban jelent meg az első
asztalosbútor a királyi családnál. Legkorábbi adat fűrészmalomra: 1393, városi asztalosokat a 14. sz.
második felétől emlìtenek. Parasztoknál a 16. sz. elejétől volt asztalos készìtésű láda. Általánossá falun az
asztalosbútor a 18Ŕ19. sz. folyamán vált városi, ill. falura kitelepülő, részben pedig →
templomberendezést készìtő vándorasztalosok révén. A 18. sz.-ra kialakult a parasztság ellátására
specializálñdñ és annak az ìzléséhez igazodñ asztalosság (vásári vagy virágozó asztalosok), és kibontakozott
a központok stìlusa (alföldi, bajai, békéscsabai, hétfalusi csángó, erdélyi, debreceni, dunántúli, miskolci, faddi,
felföldi, hartai, hódmezővásárhelyi, kalocsai, kalotaszegi, komáromi, rimaszombati, sárközi, sátoraljaújhelyi,
szekszárdi, székely, tiszafüredi, torockói, tótkomlósi, váraljai bútor). Idővel, a tilalmak ellenére, ácsok, sőt
barkácsolñk is átvették az asztalosbútor készìtését, ìgy pl. felépìtését tekintve asztalosbútor a
pásztorfaragású → palñc áttört bútor is. Ŕ Irod. Moser, Oskar: Kärntner Bauernmöbel (Klagenfurt,
1949); Molnár Mária: Faragñspecialista műhelye Faddon (Népr. Ért., 1965); Deneke, Bernward:
Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és
technihák. A kézművesipartörténeti szimpñzium vitaanyaga (Veszprém, 1972); ifj. Kñs Károly: A
vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).
1. Mennyezetkazetta részlete (Sñly, ref. templom, 1724). Bp. Iparművészeti Múzeum.
2. Mennyezetkazetta dìszìtése asztalosszerszámokkal, gyaluval és körzővel (Ádámos, unitárius templom,

1526). Bp. Néprajzi Múzeum
149
A, Á
3. Templombelső festett kñrusmellvéddel és padelővel (Nemeske, ref. templom, 1850).
4. Kñrusmellvéd részlete (Kovácshida, 1830-as évek). Gyarmati János vajszlñi asztalosmester műve
1. A kolozsvári asztalosok számadáskönyvének egy oldala (17. sz. dereka)
2. Festett állñszekrény (Vas m., 1842)
3. Bölcső, madaras mintával (Magyarvalkñ, v. Kolozs m., 1895). Bp. Néprajzi Múzeum
150
A, Á
1. Téka előlapja, virágos-madaras festésű (Székelyföld, 1809)
2. Téka, előlapja virágozott (Homorñdalmás, v. Udvarhely m., 1783)
3. Virágozott láda (Eger, 19. sz. dereka). Mindhárom: Bp. Néprajzi Múzeum
151
A, Á
1. Templommenyezet részlete (Magyarvalkñ, v. Kolozs m., 1778). Umling János műve
2. Szñszék-korona, faragott, festett (Vizsoly, Borsod-Abaúj-Zemplén m., ref. templom, 1791)
3. Templommenyezet részlete (Bánffyhunyad, ref. templom, v. Kolozs m., 1705)
K. Csilléry Klára
asztalruha, asztalterìtő: → abrosz, → székruha
asztalszék, tálcaasztal: alacsony, kisméretű asztal 3Ŕ4 becsapolt lábbal és kerek vagy négyszögletes lappal,
melynek a közepén néha kör alakú kivágás van a tál vagy bogrács részére. Általában barkácsmunka,
egyes kései példányok asztalosbútorok kávás megoldással. A magyar parasztoknál kisegìtő bútor nyári
köznapi étkezésekhez. Rendszerint leterìtetlenül használják (kivételesen székruha van rajta), ill. tálként,
152
A, Á
ezen szolgálják fel az ételt, amikor is egyenesen a lapjárñl esznek. Nincs állandñ helye a lakásban, az evés
végeztével félreállìtják. Mellé gyalogszékre vagy a puszta földre ülnek. Ŕ Antik eredetű; a kerek lapú,
kivágás nélküli asztalszékváltozat a korábbi, amelyet az előkelő lakásokbñl az i. sz. első évezred végétől
kezdett kiszorìtani a négyszögletes magas asztal. Ennek hatására keletkezett az asztalszék négyszögletes
formája. Az asztalszék az újkorra csak a népi kultúrában maradt fenn, elsősorban Eurñpa középső és déli
területein. A Balkánon deszkalábas formája él, ez újabb, török eredetű. Az asztalszék lapján alkalmazott
kivágás mo.-i fejlemény. Mo.-on az északi területek kivételével szinte mindenütt ismerték. Mo.-i paraszti
használatára az első valñszìnű adatunk 1276-bñl valñ. Első mo.-i ábrázolásai a 15. sz.-bñl valñk.
Névváltozatai: evőszék, nagyszék, kerekszék; megőrzött régiességként pusztán széknek is emlìtik. Ŕ Irod.
Buschan, Georg: Illustrierte Völkerkunde (II., Stuttgart, 1926); Cs. Sebestyén Károly: A magyar
parasztház asztala (Népünk és Nyelvünk, 1930); Ottenjann, Heinrich: Alte deutsche Bauernmöbel
(HannoverŔUelzen, 1954); K. Csilléry Klára: Adalékok az asztal történetéhez (Népr. Közl., 1958); Kallñs
Zoltán: Asztalok, székek a gyimesi és moldvai magyaroknál (Népr. Közl., 1960).
Asztalszék, kerek lapja tálszerűen kimélyìtett (Gyimesközéplok, v. Csìk m., 19. sz.). Bp. Néprajzi
Múzeum
Asztalszék, négyszögletes lappal (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Asztalszék pásztorszálláson. Az étkezések után ágasra függesztik (Hortobágy, 19. sz. vége)
Asztalszék körül étkező család a konyhai szabadkémény alatt (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m., 20. sz.
eleje)
Asztalszék, kerek lappal, hevederbe csapolt lábakkal (Szegvár, Csongrád m., 19. sz.). Bp. Néprajzi
Múzeum
K. Csilléry Klára
asztalszög: → szentsarok
153
A, Á
asztrolñgia: → horoszkñp
aszú: a szőlőtőkén megtöppedt és nemes rothadást kapott, továbbá külön szedett fürtök megtaposott
törkölyéhez, az aszúpéphez, aszútésztához közönséges bor vagy must hozzáadásával készült
borkülönlegesség. A borkészìtés mñdját tekintve törkölybor (→ másodbor). Elsősorban Tokaj-Hegyalján
állìtják elő a fehér aszút, főként furmint és hárslevelű szőlőfajtákbñl. Minőségét egy gönci hordó borhoz
öntött aszútészta puttonyszámával határozzák meg, ìgy különböztetnek meg 2Ŕ6 puttonyos aszút. Az aszú
a mezővárosi és földesúri gazdaságok árubora volt, de az egész vidék paraszti borkultúráját is
meghatározñ borfajta lett, mivel az aszúszemeket jñrészt a parasztgazdaságok állìtották elő, továbbá több
helyi borféleség kialakulásában is meghatározñ szerepe volt. Tokaj-Hegyalja aszúkészìtéssel kapcsolatos
borfajtái: Eszencia: az aszútésztábñl lefolyt must adta 4Ŕ8% alkoholtartalmú, szőlőcukorban és
illñolajokban gazdag szìnbor, amelyet betegek, lábadozñk gyñgyìtására és borjavìtásra használtak. Ŕ
Ordinárium: az aszúszemek kiválogatása után maradt szőlőből készült közönséges szìnbor. Tokaj-
Hegyalján a többi borfajtához képest legnagyobb mennyiségben készült. Megkülönböztettek úri és
paraszt ordináriumot, az utñbbi főként a bőtermő Polyhos fajtábñl szűrt bort jelentett, amely
folyñborként a paraszti csere- és borkereskedelem belső piacán jelentős áru volt. Ŕ A másodborok közül a
máslás (mászlás) úgy készült, hogy az aszúbor seprőjére gyengébb bort vagy mustot öntöttek fel, amely
áterjedés után illatos pecsenyebort adott. A → fordìtás az aszútörkölyre felöntött must vagy bor erjedése
révén keletkezett. A 18Ŕ19. sz.-ban a Fertő melléki Ruszton, a hegyaljai Ménesen (Arad m.) és a
Mátraalján vörös aszút is készìtettek főként kadarkábñl. Az aszúkészìtés történeti kérdései még nem
tisztázottak. Valñszìnűsìthető, hogy az ÉK-mo.-i borvidék monokultúrás mezővárosi fejlődésének
eredményeként a 17. sz.-ban alakult ki, vagy itt fejlődött olyan termékké, ami biztosìtotta a külföldi
piacokat is; a borkészìtés e technolñgiájának eurñpai központja lett, s a helyi adottságok (talaj, szőlőfajta,
bortárolás stb.) következtében utánozhatatlan minőséget jelent ma is. (→ még: bor, → történeti borvidék)
Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az
Egri Pedagñgiai Főiskola Évkve, 1959); Vincze István: A borkészìtés mñdjai és eszközei, különös
tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).
Kecskés Péter
aszú hal, aszalt hal: → haltartñsìtás
átadás: a kultúra fennmaradása, átalakulása, változása folyamatában az a tevékenység, amelynek során

egyes személyek vagy csoportok olyan ismereteket közvetìtenek más személyeknek vagy csoportoknak,
amivel azok még nem rendelkeznek. Tehát kommunikáciñs folyamat, amely új informáciñkat visz át más
társadalmi egységekbe. Egyaránt beszélhetünk spontán és tudatos átadásrñl. Jellegét tekintve két fő
irányát különböztetjük meg: nemzedékek és társadalmi csoportok közötti ismeretátadást. A nemzedékek
közötti átadás jelentős mértékben a családon belül zajlik le, mindenesetre az idősebb, tapasztaltabb
korosztályok adják át ismereteiket a fiatalabbaknak. Az átadás mñdja a népi kultúrában döntően mindig
példamutatásra és szñbeliségre épül. A néprajzi szakirodalomban belenevelődésnek is nevezik azt a
tevékenységet, amikor a szülők, nagyszülők, rokonok minden munkájuk, tevékenységük során maguk
mellé veszik a gyermeket, hogy megfigyelés révén ismereteket sajátìtson el. Kisebb mértékig ezt
magyarázat is kiegészìtheti, de enélkül is számottevő benne a tudatos elem. Az átadásnak ez az útja
messzemenően a kultúra stabilitását eredményezi, a konzerválñ tendenciákat erősìti, mert eléggé zárt
ismeretrendszert közvetìt. Ebben a folyamatban nemcsak konkrét ismeretek, hanem világnézet, erkölcsi
normák, értékìtélet és magatartásformák is meggyökereződnek, tehát egy ideolñgiai rendszer is kialakul.
Ŕ A társadalmi csoportok közötti ismeretátadás a népkultúrában hasonlñ úton és mñdon történik, csak
kiterjedtebb körben. Végrehajtñi általában egyes személyek és nem az egész közösség. Zártabb
társadalmi egységekben ugyanúgy a stabilitás és kontinuitás irányába hat, mint a nemzedékek közötti, de
szélesebb érintkezés esetén már új ismeretek, → innováciñk befogadásához vezethet. Dialektikus
ellentétpárja, az → átvétel a kultúra megújulásának egyik forrása. Társadalmi csoportok között az
átadás szintén kiterjedhet nemcsak konkrét ismeretek, hanem elvek, normák körére is. Az átadás elvben
ritkán korlátozott, csak bizonyos különleges ismeretanyag átadására ismerünk tilalmakat. Mesterségbeli
tudás kulcsai (pl. egy bőrkikészìtő eljárásban), emberfelettinek tartott képességek (pl. boszorkányság),
speciális ismeretek (pl. javasasszonyoknál) lehetnek ilyenek. Gyakorlatilag az ismeretátadás itt tárgyalt
mñdja, mivel csekély hatñkörű kommunikáciñra épül Ŕ a példamutatás és a szñbeliség személyes
érintkezést tételez fel Ŕ, különösen kezdetlegesebb közlekedési viszonyok mellett igen szűkkörű. Így az
átadás leginkább kisebb körzeten belül történik, az egymással sűrűn érintkező közösségek, személyek
között. Ennek ellenére hosszabb időszak alatt lépcsőzetes terjedéssel néha nagy területet is átfog. Ŕ Az
átadás még nem jelent szükségszerűen átvételt vagy befogadást. A példamutatásra és szñbeliségre épülő
átadás a tudatos változtatási szándékon túlmenően is eleve magában hordja a variálñdás lehetőségeit. A
154
A, Á
kezdetlegesebb átadási mñdok mellett a népi kultúrában is számolni kell az újabb s korszerűbb
megoldások (iskola, sajtñ, rádiñ stb.) szerepével. A nemzetközi szakirodalom az átadás fogalomkörét
különféle más fogalmakban feloldva is tárgyalja. Ilyenek: adhéziñ, → adaptáciñ, akceptáciñ, →
asszimiláciñ, → akkulturáciñ, kulturális érintkezés, kulturális fúziñ, kulturális csere, kontakt zñna stb.
(→ még: lesüllyedt kultúrjavak elmélete) Ŕ Irod. Gunda Béla: The Investigation of the Culture in
Ethnology and Folklore (Midwest Folklore, Vol. I. No. 2., Bloomington, Indiana, 1951); Bartñk Béla:
Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1952); Hultkrantz, A.: General Ethnological Concepts
(Copenhagen, 1960); Ujváry Zoltán: Átadás, átvétel és a funkciñ kérdései egy népszokásban (Műveltség
és Hagyomány, 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe a parasztság kultúrájában (Ethn., 1962).
Barabás Jenő
átalag: a 89 iccés hordñ neve Tokaj-Hegyalján. Régebben önállñ űrmértékként is szerepelt. Az érett bor
lefejtésére szolgált, megközelìtőleg 75 mai liternek felelt meg (→ még: borűrmértékek, → icce).
Drankó Imre
átaljás munka, átalánymunka: a bérmunka egyik fajtája, amikor a dolgozñk előre kialkudott kerek
összegért vagy részért vállalkoznak a teljes munkafolyamat (aratás, kubikolás stb.) elvégzésére.
Leghasználtabb népi elnevezése: átajjába. A → részesmunkánál és a → napszámosmunkánál kevésbé volt
elterjedt, de nemcsak a mezőgazdaságra korlátozñdik: a hajóvontatásnál (→ hajñvontatñ banda),
tutajozásnál (→ tutajos) stb. is találkozunk vele. Átaljásnak azonban csak a mezőgazdaságban átaljás
bérben dolgozñkat nevezik. Az átaljás munka voltaképp már a modernebb → szakmánymunka egyik
hagyományos válfajának tekinthető. (A szñhasználat nem mindig különböztet e két utñbbi között.) Az
átaljás munkára részben a bizonytalansági tényezők (időjárás, várhatñ terméseredmény stb.), részben az
előre pontosan meghatározhatñ munkamennyiség (pl. hajñvontatás stb.) miatt került sor; a munkaadñk
és a munkások is azért fordultak e megoldáshoz, hogy az időközben felvetődő ellentéteket a lehető
legkisebbre csökkentsék. Legtöbbjükkel a mezőgazdaságban találkozunk, a 19. sz.-ban különösen
gyakran alkalmazták őket. Nőtlen férfi vagy a munkalehetőségektől elesett egyének vállalkoztak
átaljásnak; előrelátñ aratñrészesek is átváltottak erre, ha megszorult a szem, hogy a bizonytalan
termésmennyiség ellenére is megkaphassák a szükséges kenyérnekvalñt. Megkésett gazda is fogadott
átaljást, ha mást nem kapott, vagy esetleg nem tudta munkásait ellenőrizni. Máskor a kis földű gazdák
fogadtak maguk mellé átaljást, akivel együtt arattak. A hajñvontatñ munkának is ez volt a fő bérezési
formája. Elvétve kubikmunkán is találkozunk vele. Összetettsége ellenére a → summásmunka is
lényegében átaljás munkának tekinthető. Az átaljás munkát általában saját koszton (aratñ, hajñvontatñ,
kubikos stb.) végezték, a summások ún. → kommenciñt és szállást is kaptak. (→ még: vállalkozñ) Ŕ Irod.
Milhoffer Sándor: A mezei munkásviszonyok hazánkban (Bp., 1898); Kiss Lajos: A szegény ember élete
(Bp., 1939); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a
kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
átalvető: 1. kettős tarisznya, amelyet oly mñdon visznek vállon, hogy egyik fele elöl, a másik hátul lñg.
Fehér kendervászonbñl, ill. szìnes, mintás gyapjúszövetből készül. Két száját korcba bújtatott zsineggel
húzzák össze és kötik meg. Napjainkban csak a nyelvterület keleti részein találhatñ meg. Erdély és
Moldva egész területén mindennapos, nélkülözhetetlen eszköz. A Tiszántúlon középen megcsavart
vászonzsákokkal cipekednek hasonlñ mñdon, de a tárgy erdélyi formája itt nem ismeretes.
Legelterjedtebb megnevezése az átalvető, a kalotaszegi és a Brassñ vidéki magyarok inkább iszák néven
ismerik. Ŕ Az átalvetőt sokféle célra használják. Városba, piacra, munkába menet cifra iszákot visznek
magukkal, abba teszik az élelmet, ruhaneműt. Használják a mezei munkák során is, magvetés,
betakarìtás, vadgyümölcs és egyéb erdei gyűjtögetés céljaira. Egy-egy gazdaságban 18Ŕ20 átalvető is
találhatñ, a kisgazdáknál legalább 8Ŕ10 db volt szükséges. Városba, vásárba vagy a mezőre menve a nő
viszi az átalvetőt férje után, férfi igen ritkán veszi a vállára. Ŕ A tárgy szìne és mintázata alapján nemcsak
viselője nemzetiségét lehetett felismerni, megállapìthatñ volt az is, hogy melyik falu lakosa. Ŕ Az átalvető
igen régi teherhordñ eszköz, bőrből már a szövés feltalálása előtt is készülhetett. Napjainkig szorosan
kapcsolñdik a lñval, szamárral történő málhás szállìtáshoz is. A pásztorok által használt átalvető a
teherhordñ állat két oldalán lñg (→ tergenye). A kocsinyereg átalvetője bőrből varrott, fedeles, a nyereg
két oldalára szìjazzák fel. A kiskunsági pásztorok az átalvetőt a bárány tömlősen Ŕ egy darabban Ŕ
lenyúzott bőréből töréssel készìtették. A lenyúzott bárány bőrét fejével lefordìtva bekötötték, a farán levő
nyìlás bekötésére a hátsñ lábak bőrét használják, mìg az első két láb összecsomñzott bőrénél fogva
hordják. Ŕ Erdélyi történetét a 17. sz.-tñl ìrásos adatok is megvilágìtják. Kalotaszegen 1679-ben a román
155
A, Á
papok évi adñjában egy-egy szőr (= gyapjúszőttes) is szerepel, Háromszékben vászon és gyapjú átalvetőt
egyaránt emlìtenek a 17. sz. utolsñ harmadában. Az átalvető a szomszéd népek közül megtalálhatñ a
románoknál Erdély egész területén és a máramarosi ukránoknál. Ismeretes a Balkánon, Itáliában és az
Ibériai-félszigeten, ahol kapcsolñdik a málházñ teherszállìtáshoz. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: Einige
Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971);
Vakarelski, Christo: Arten des Tragens bei den Bulgaren (Műveltség és Hagyomány, 1971); Das, J.: Wie
die Männer in Portugal Lasten tragen (Műveltség és Hagyomány, 1971). Ŕ 2. → hátravető
átbújtatás: a magyar → népi gyñgyászatban gyakran alkalmazott → mágikus eljárás. A beteg (szìvbajos)
gyermeket kettéhasìtott vagy kétágú fa széthúzott részei között átadja egymásnak a gyermek apja és
anyja; vagy a nyitott ablakon keresztül adják ki a kicsit; vagy a tésztábñl sütött → frászkarikán bújtatják
keresztül. Az átbújtatás eljárása szimbolikus megszabadulás a betegségtől, jelképes újjászületés. A
közelmúltban leggyakrabban az északkeleti megyék területén folytatott gyűjtések tudñsìtottak a még
gyakorolt szokásrñl, másutt szñrványosabb. Ismert volt az ingen, gatyán, pendelyen valñ átbújtatás is (pl.
a szemmel vert kislibát pendely alatt bújtatták át vagy a tyúkokat a létra fokán). Ŕ Irod. Wlislockiné,
Dörfler Fanni: A gyermek a magyar néphitben (Ethn,. 1893); Istvánffy Gyula: A borsodmegyei palñcok
(Ethn., 1911); Zsuffa Tibor: A monoki „likas fa” (A Néprajzi Múz. Adattárának Ért.-je, 1962Ŕ1963).
Hoppál Mihály
átcsavarás: hìmzőtechnika, melynek az a lényege, hogy az alapanyag egyes szálait vagy a már előzőleg az
alapanyagra varrt, szálat vagy szálakat hìmzőfonállal átcsavarják. A mintát az átcsavarandñ, az alapul
szolgálñ szálak (ültések) helyzete és az átcsavarás mñdja alkotja. A függőleges → laposöltésekből sort
varrnak úgy, hogy az öltések ugyanolyan távolságra legyenek egymástñl, mint amilyen hosszúak. Ha ez az
alap megvan, az első és második öltést átcsavarják felső szélüknél. Utána a második és harmadik öltést
fogják át, majd ugyanìgy a többit is. Az átcsavaráskor sohasem öltenek az alapanyagba. Több egymás
melletti sorral felületet töltenek ki. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrud: Hìmzőmesterség (Bp.,
1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei (Basel, 1969).
Átcsavarás
Fél Edit
áteresz: → dobogñ
átértékelés: a kulturális értékek változása egy adott kultúrán belül. Lehet az érték növekedése vagy
csökkenése, és lehet jelentésváltozás. Az utñbbi esetben gyakran akkulturációs jelenség. (→ még:
adaptáciñ, → lesüllyedt kultúrjavak elmélete, → revival, → survival) Ŕ Irod. Marett, R. R.: The
Transvaluation of Culture (Folk-Lore, 1918).
Ecsedy Csaba
atilla: → dolmány
átkozott pipöretyúk, az: → formulamese, tréfás halmozñ → láncmese. Az átkozott pipöretyúk, a kert alatt
kapargál vagy fiát elviszi a héja. A kert (kerìtés) megdől bánatában, a szarka kitépi a farkát, a cserfa
lenyesi ágait, a tehén (őz) megöli borját, a vìz vérré válik, a lány a korsñt a fején széjjeltöri, a gazdasszony
a kenyértésztát a kemence szájára tapasztja, a fia az ökör négy lábát levágja, a gazda fél bajuszát lenyìrja
bánatában, vagy egyes változatokban elmegy olyan bolondokat keresni, mint családjának tagjai (AaTh
2022B; + AaTh 1384). A mese változatait a magyar nyelvterület középső és keleti részéről: Biharbñl,
Szeged környékéről és a Székelyföldről ismerjük nagyobb számban. A nemzetközi anyagban román és
litván változatai ismertek. Formai szempontbñl különösen Mailand Oszkár nagygalambfalvi változata
figyelemre méltñ:
Aranyos tyúk kert alá tojgaték. A kert bánatjában meghajlott. Szarka a kertre repült. Mondta a szarka:
Ŕ Ó te kert, mikor máccor reád repültem, milyen szép egyenes vñtál, mi az oka, hogy most meghajlottál; Ŕ
156
A, Á
Aranyos tyúk alám tojgaték, bánatomban meghajlottam. Mondta a szarka: Ŕ én is a farkamot kitépem ...
Ŕ
Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC
78; 1963*mt.); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrativ Folk-Lore (Kaunas, 1936); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar
népmesék (III., Bp., 1960); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA
Néprajzi Kutatñ Csoport Adattárában).
Kovács Ágnes
átköltözés: 1. demográfiai folyamat, melynek során egyes települések vagy kisebb nagyobb
településcsoportok zárt közösségi keretekben, lakosságuk elhatározása alapján, különböző okokbñl
(katonai, védelmi, gazdasági, árvìzvédelmi stb.) feladják és elhagyják eredeti településhelyüket, hogy
másutt kedvezőbb körülmények között, de továbbra is eredeti kötelékeiket fenntartva újra
letelepedjenek. Az átköltöző csoportok gyakran eredeti települési tájuk keretei között maradnak meg,
csak kedvezőbben választják meg telephelyüket. A kistáji keretek közötti átköltözésre a Tisza, Körös,
Bodrog, Szamos stb. folyñk árterületi községeinek életében számos példát találunk a legutñbbi
esztendőkig. A távolabbi területekre történő átköltözés a török hñdoltság idejében s az ellenreformáciñ
korszakában volt gyakori. Jellemző példája Orosháza Ny-dunántúli magyar ev. eredetű népességének
többszörös átköltözése a jelenlegi Békés m.-i helyére. Az átköltözés gyakran ideiglenes volt, ilyenkor a
településhely elhagyására ösztönző okok megszűntével visszaköltöztek eredeti lakñhelyükre. Így pl. a
hñdmezővásárhelyiek hosszabb ideig éltek Kiskunhalason, hogy kitérjenek a törökök tiszántúli
pusztìtásai elől. Mind a végleges, mind az ideiglenes átköltözés a népi műveltség alakulása szempontjábñl
jelentős tényező lehet. Előmozdìthatja kulturális javak cseréjét és átvételét, a kiegyenlìtődés és az
integráciñ egyik elősegìtője lehet. Ŕ 2. a hajñzásban a vontatñ lovak vagy vontatñ emberek átszállìtása
egyik partrñl a másikra olyan esetben, ha a kérdéses folyamparton a → hajñvontatást nem tudták
folytatni: sűrű erdő fedte a partot, vagy sáros, iszapos volt, esetleg elöntötte a kiáradt folyñ. Ha
átköltözést kellett, végrehajtani, a vontatñ lovakat → lovas dereglyén, a vontatñ embereket pedig egy
nagyobb csñnakon tették át a túlsñ partra. Az átköltözés lebonyolìtása a hajñsok feladata volt.
Filep AntalŔK. Kovács László
átkötőhorog: állñvizekben, árterületen használt, két karñ között kifeszìtett zsinñrrñl (ìn, derék) rövid
patonyon vìzbe lñgñ, 2Ŕ3 horogszem alkotta horogkészség. A csalétek élő hal, s ez a vìzfelszìn közelében
úszkálva ragadozñ halak figyelmét magára vonja. Szñrványosan a Tisza vidékén (a Közép-Tiszán stangli
néven) és a Duna mo.-i szakaszának déli részén alkalmazzák. Helyenként a → véghorog hosszabb-
rövidebb változatát (10Ŕ30 horoggal, esetleg a folyñt teljes szélességben átérő zsinñrral, ennek megfelelő
számú horoggal) nevezik átkötőhorognak, ez azonban különbözik a tulajdonképpeni átkötőhorogtñl: a
véghorgok csoportjának speciális változata. Először Herman Ottñ mutatta be Szolnokrñl, s az Al-Dunán
általánosan használt vizahoroggal rokonìtotta. A vizahorog (→ kecsegehorog) fogási elve is alapvetően
különbözik viszont az átkötőhorogtñl, ìgy az eredetkérdésnél számba vehető „rokonságrñl” nem
beszélhetünk. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede: Dunai
halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
átmeneti műfajok: azok a műfajok, amelyek nem illeszthetők egyértelműen valamely → műnem vagy →
műfajcsoport keretébe. Az átmeneti műfajok megléte a folklñrban egyszersmind a folklñr műnemeinek,
műfajcsoportjainak és műfajainak sajátszerűségét is jelenti. A hagyományos folklorisztika ezt nem vette
figyelembe, és mechanikus osztályozást erőltetett. Újabban egyre inkább formalizált mñdon történik az
ide tartozñ jelenségek csoportosìtása a műfajok kommunikáciñelméleti rendszerének (→
műfajhierarchia) alapján. A népköltészetben két nagyobb csoportja ismeretes: a → liroepikus műfajok
(pl. lìrai balladák, románcok, lìrizált epikus énekek), és az → epikolìrikus műfajok (narratìv lìrai dal,
lìrai dalfüzér). Bizonyos esetekben a szokásköltészet (→ népszokások költészete) alkotásait nevezhetjük
epiko-dramatikus, esetleg dramolìrikus műfajokhoz tartozñknak. Ezek között is sok az átmenet, főként az
előadás mikéntjét illetően. (→ még: műfaj, → szinkretizmus, művészeti) Ŕ Irod. Kuhn, Herbert: Zur
Typologie mündlicher Sprachdenkmäler (München, 1960); Propp, V. Ja.: Principi klaszszifikacii
folkloriszticseszkih zsanrov (Szovjetszkaja Etnografija, 1964); Ranke, Kurt: Grenzsituationen des
volkstümlichen Erzählgutes (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Anyikin, V. P.: Voznyiknovenyije zsanrov v
157
A, Á
folklore (Ruszszkij Folklor, 1966); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Voigt
Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).
Voigt Vilmos
átmeneti rìtusok: a francia rites de passage kifejezés magyar átültetése; e szakkifejezést Arnold van
Gennep honosìtotta meg, s úgy használják, mint az emberi élet fontos átmeneteihez fűződő → rìtusok
összességének megjelölését. Ide tartoznak pl. a gyermek születéséhez (→ szülés), a felnőtté avatáshoz (→
avatás), a → lakodalomhoz, temetéshez fűződő rìtusok (→ halotti szokások), de hasonlñ rìtusok
fűződhetnek helyváltoztatáshoz, a társadalmi helyzet megváltozásához is. Van Gennep megállapìtása
szerint három fő fázisuk van: az elválasztñ rìtusok az előbbi, elhagyandñ állapotbñl kivezetik az egyént,
majd egy átmeneti, várakozñ állapot következik be, s ezt követik a befogadñ rìtusok, melyek az új
állapotba vezetnek. Az átmeneti rìtusok nemcsak a paraszti kultúrában játszanak szerepet, hanem ahogy
erre van Gennep is utal, pl. katonaságnál, az oktatási rendszerben, a hivatalba valñ beiktatáskor stb. is
megfigyelhetünk hasonlñ rìtussort, sőt ilyen rìtusokat találunk az ñévből az → újévbe valñ átmenetkor, az
évszakok változásánál, hasonlñ elv érvényesülhet a térbeli, területi határok kijelölésénél is. Ŕ Az átmeneti
rìtusokra azért van szükség, hogy megkönnyìtsék az egyéni életben beállñ krìziseket, melyeket a változás
idéz elő, a hirtelen átmenetet lassìtsák s kész közösségi formákat, szerepeket bocsátanak az egyén
rendelkezésére. Ŕ Irod. van Gennep, Arnold: Les rites de passage (Paris, 1909).
Dömötör Tekla
átok: a) beszédformula, amellyel a beszélő valakinek, valaminek vagy saját magának rosszat kìván (az
utñbbi akkor fordul elő, ha egy kijelentés igazát akarják bizonyìtani: ha nem mond igazat, bűnhődjék
meg az önátok által), tehát negatìv, rontñ célú; b) valamilyen rossz lény, pl. gonosz szellem elküldése
hagyományosan e célra szolgálñ szöveggel, tehát tulajdonképpen pozitìv jelleggel, tisztìtñ célzattal (→
katartikus rìtusok). Ŕ Eredetileg a → mágia egyik eszköze; a kimondott szñ erejébe vetett hiten alapul;
kimondása magában hordja teljesülését. Kezdetei rokonok a pozitìv kìvánságot tartalmazñ áldással,
valamint a → ráolvasással, ill. → imával. Az eurñpai és közel-keleti történeti adatok (asszìr, etruszk,
zsidñ, görög, bizánci, germán stb.) és a természeti népek anyagának tanúsága szerint mindenütt fellelhető,
ahol bármiféle gonosz szellem létezésében, ill. a kimondott szñ mágikus hatásában hittek. A hivatalos
vallásokban is használatosak valamilyen istenség nevében, vagy rá valñ hivatkozással mondva a gonosz
ellen irányulñ szöveget. Jñ példa erre az Ószövetség és Újszövetség gazdag átokanyaga, de pl. Dionüszosz
papjai és általában mindenfajta arra hivatott egyházi személy használhatta a vallás szentesìtette mñdon
az átokot. A keresztény Eurñpában folyamatosan nyomon követhető a mai napig. A középkorban a
démonűzés a r. k. egyházi rìtus része volt; a középkori egyháznak az emberi élet minden területére
(ember, állat, ház, udvar, mező, istállñ megtisztìtása, betegség, ördög, boszorkány stb. elküldése) kiterjedő
gazdag exorcizmus-készlete volt kimñdolt rìtussal, amely azonban egyre szűkebb területre korlátozñdott;
legtovább a barátok gyakorlatában élt (pl. gyöngyösi és pozsonyi ferences kolostor kéziratos exorcizmus-
gyűjteményei a 17. sz.-bñl). Ŕ A magyar (és eurñpai) parasztság kezén használatos átkok részint profán
tartalmúak, a kimondott szñ hatását közvetlenül, magasabb rendű lényre valñ hivatkozás nélkül
alkalmazzák, sokszor őrizve régi hittartalmakat a hagyományos formákban; részint az egyházi
átokszövegek laicizálñdott, átalakìtott, más szövegösszefüggésekbe beépìtett töredékei. Vagy
használatukban jártas specialisták (→ gyñgyìtñ) kezén levő, vagy mindenki által ismert és használt
szövegek. A gonoszűző, rontáselhárìtñ (→ rontás elhárìtása) népi szövegek és az emlìtett egyházi szövegek
közt funkciñban nincs lényeges különbség, a használt átkok gyakran szövegileg is rokonok, mìg a rontó
(→ rontás) szándékkal mondott átoknak inkább csak népi gyakorlata van. Ŕ A magyar → népi
hitvilágban elterjedt az átok hatásába vetett hit (átok teljesül; baj esetén hihetik, hogy az illetőt
megátkozták; ahol megátkoztak valakit, időnként tűz lángol fel; aki megátkoz valakit, betegséget kaphat;
az átok helyet keres, arra száll, aki „érdemes” rá; az átok visszafordulhat kimondñjára; „ne átkozz, mert
az átok helyet keres”); de rontñ szándékú átokszöveg ehhez képest kevés ismert (pl. → szerelmi
varázslás), bár történeti adatok (pl. → boszorkányperek) tanúsága szerint a múlt gazdagabb lehetett e
vonatkozásban. Egyes kutatñk bizonyos történeti adatok alapján a múltban énekelt „rontñigéket”
tételeznek fel. Ŕ A ráolvasásszövegek jelentős része tartalmaz átkot. E szövegek nagyrészt gyñgyìtñ
célzatúak, a bennük foglalt átok a betegség ellen irányul, a betegséget küldi ki az emberből stb. Kisebb
számban ismertek a magyar parasztság kezén az egyházi gyakorlatbñl eredő, ördögöt, boszorkányt,
lidércet és egyéb rosszat elküldő, elátkozñ, tisztìtñ célzatú szövegek. Az általánosan elterjedt, indulatos
beszédhelyzetben használt szitkozódások (pl. „csúz egye le az orrod hegyét”; „hogy a nyüvek kezdjenek
ki”; „hogy a tályog essen beléd”; „hogy a franc rágja ki”) formailag is, tartalmilag is átoknak tekinthetők,
amellett szövegükben őrizhetnek régi (pl. betegségelképzelésekre vonatkozñ) hitmaradványokat, de
funkciñjukat tekintve nem átkok, hanem csak sztereotip szövegformulák. Ma is elevenen élnek, régiek
158
A, Á
mintájára spontán mñdon újak is keletkeznek. Több népköltészeti műfajban (mese, monda, dal, ballada)
jellennek meg átokformulák, általában az illető műfajra jellemző, sajátos formában. (→ még: eskü, →
közvélemény-büntetés) Ŕ Irod. Rñheim Géza: Nefanda Carmina (Ethn., 1918); Kálmány Lajos: Rontñige
és ráolvasás (Ethn., 1919); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet
köréből (Bp., 1943); Heiler, Fritz: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).
Pócs Éva
átokdal: a → kìvánságversek Eurñpa-szerte ismert fajtája, amely a rossz kìvánságokat erős

imperativusszal, epikus részletességgel sorolja fel. Antik irodalmi mintája Ovidius Ibis c. költeménye. A
magyar irodalomban biblikus témával Szkhárosi Horváth Andrásnál (1517), személyes bosszútñl ihletve a
17. sz.-ban, Balassi Bálint Átok c. versében bukkan fel. Szerelmi átokdalt a 17Ŕ18. sz.-i kéziratos
énekeskönyvekben találunk először. A kéziratos énekeskönyvek átokverse egy nő átkait tartalmazza, aki
Cupido névvel jelölt csábìtñját a gyűlölet és a bosszú kitöréseivel halmozza el. Lìrai népköltészetünkben
viszonylag kevés a kifejezetten átokdal tìpusú, funkciñjú dal, többnyire a szerelmi panaszok, kesergések
betétjeként, a szerelmi búcsúdalok csattanñjában találunk átkozñdñ sorokat, kifejezéseket. Pl.:
Esteleldik, a nap halad, Tőlem a rñzsám elmarad. Esteledik, a nap nyugszik, Tőlem a rñzsám búcsúzik.
Nincs szìvembe nyugodalom, Mert elhagyott a kegyetlen. Verje meg őtet az Isten! Vár’ meg vár’ meg, te
kegyetlen, Mert megver téged az Isten! Verjen is meg azt kìvánom: Szeretetlen társat adjon; Lelked vele
ne nyugodjék. Bágyadt tested ne aludjék; Szìved rñlam gondolkozzék; Lábad akárhol sétáljon, Szemed
mind utánam járjon. Szemed akárkit szeressen, Szìved engem ne felejtsen!
Népdalaink átkai gyakorta a szerelmet tiltñ szülők (főképpen az anya), az irigyek, ill. a szeretetlen
társakat összeeskető pap ellen fordulnak:
Verje meg az Isten a szeretőm anyját, Mért tiltja előllem az ő kedves fiát!?
Verje meg, verje meg, vetetlen ne hagyja, A falu közepin csuda essen rajta!
Úgy hulljon a húsa, mint a fa levele, Úgy folyjon a vìre, mint a Duna vize
Hogy az egisz világ járjon csudájára, Bőlcsőbélyi gyermek emlìkezzen rája!
Népdalainkra valñszìnűleg hatással vannak epikus népköltészetünk átokdal formulái, melyeket Ŕ ìgy pl. a
Fehér Lászlñ c. népballadánk becsapott leányhősének átkát Ŕ több-kevesebb változtatással lìrai
dalainkban is megtaláljuk: „Mosdñvized vérré váljon, / Kendőruhád meggyulladjon, / Az kenyered kővé
váljon, / Az ég téged meg se áldjon!/”. A szerelmi átkok hasonlñ formájával a népi → verses levelekben
találkozunk. A szerelmi vagy egyéb természetű bosszútñl fűtött átkokon kìvül ismerünk ún. tréfás
átokdalokat is, ezek egy-egy alkalmi, mulattatñ dal, vers betétjeként jelennek meg, többnyire a lakodalom
költészetében. Funkciñjuk az, hogy képtelen kìvánságaikkal nevettessék meg a hallgatñságot. A szerelmi
dalokon kìvül → katonadalokban, → amerikás dalokban, → betyárdalokban, gúnydalokban, →
kubikosdalokban és → szolgadalokban is találkozunk átkokkal; az utñbbiak átkai a legkeményebbek. A
→ csúfolñk és → párositñk átkai inkább tréfás jellegűek. Ŕ Irod. Havas Adolf: Glosszák a Komáromi
énekeskönyvhöz (Egy. Phil. Közl., 1900); Eckhardt Sándor: A Szendrői hegedősének (Irod. tört. Közl.,
1954).
Küllős Imola
áttelepìtés: demográfiai folyamat, melynek során külső szervezett erők egy települést vagy egy közösséget
eredeti helyének feladására kényszerìtenek s másutt újra letelepìtik. Az áttelepìtést állami, földesúri,
katonai, egyházi közegek foganatosìthatták, szervezhették gazdasági, védelmi, társadalom-valláspolitikai
okokbñl. A korai magyar államszervezés ñta folyamatosan vannak adataink kisebb-nagyobb csoportok
áttelepìtésére. Valñszìnű pl., hogy a székely vidékek is többszörös áttelepìtés során alakultak ki. Az
áttelepìtés eszközével gyakran éltek földesurak a 16. sz.-tñl, amikor a töröktől veszélyeztetett uradalmaik
jobbágyságának egy részét északi védettebb vidékeken fekvő birtokaikra telepìtették át. (Pl. Baranyábñl
Sárospatakra telepìtettek jobbágyokat.) Többszörös telepìtési akciñ alanyai voltak 1882Ŕ1945 között a →
bukovinai székelyek. A magyar népesség történetében a legnagyobb szabású telepìtés a magyarŔszlovák
lakosságcsere-egyezmény keretében zajlott le 1947Ŕ48-ban, melynek során mintegy 100 ezer szlovákiai
magyar hagyta el eredeti lakñhelyét, és települt mo.-i szlovákok vagy németek helyére. Az
áttelepìtéseknek a kulturális közvetìtésben és kiegyenlìtődésben jelentős szerepük lehet.
159
A, Á
Filep Antal
Attila: történelmi személy († 453), a → hunŔmagyar mondakör központi alakja. Középkori

történetìrásunk tőle származtatja Árpád-házi királyainkat, népével, a hunokkal azonosìtja népünket.
Különösen eleven a székelyek Attila-hagyománya, jelentőségében nem kisebb, mint fiáé, Csabáé (→
Csaba-monda). Személyéhez az Alföldön és a Dunántúlon is helyi mondák sora kapcsolñdik. Fővárosát
egyaránt a maga területére képzeli Szeged, Hñdmezővásárhely, Arad, Szentes, Gyula, Jászberény,
Debrecen, Balmazújváros népe. Sìrját Ŕ mint Ausztria, Svájc, Franciao., Felső-Olaszo. vagy Lengyelo. Ŕ
hazánk is a maga földjén keresi: ìgy a Dunántúlon a Baracska melletti Szentivánpusztán, a somogyi
Attala faluban, Százhalombattán (amelynek határában egy domb Attila vára nevet visel), de főként a hun
emlékeknek vélt rñmai épületmaradványokban gazdag Keveháza vidékén (Tordason tartották torát,
Gyúrñ községben gyúrták a torra a tésztát stb.), a Tiszántúlon pedig Dombegyháza vidékén, ahol e
hagyomány különösen eleven. Attilárñl szñlñ régi mondáink közül egyrészt a világbirodalmat megalapozñ
és jelképező fegyver, az Isten kardja, másrészt az Attila temetéséhez fűződő rìtusszövevény figyelemre
méltñ. Attila 5. sz.-i kortársa, Priszkosz Rhétor szerint Isten kardját egy pásztor vitte ajándékul
Attilának, miután a földben rejlő kard nyájának egyik üszőjét megsebezte; s Attila úgy vélte, e kard által
maga Mars, a hadisten rendelte őt az egész világ urának. Középkori krñnikáink ezt nem emlìtik; a 11. sz.-
i frank szerzetes, Lambert krñnikája azonban az 1071. év eseményeit ismertetve előadja, mint került
Salamon királyunk anyjának ajándékaként Ottñ bajor herceghez az a kard, amellyel egykor Attila ádáz
csatákat vìvott a keresztények ellen, s amely végül IV. Henrik császár meghitt tanácsosának vesztét
okozta. Humanista történetìrñink, Callimachus és Bonfini ilyen előzmények után fűzik az Isten kardja
mondáját műveikbe. Ŕ Hasonlñ isteni eredetű, világhñdìtñ csatákra képesìtő kardokrñl Kelet és Nyugat
mondái egyaránt párhuzamokkal szolgálnak; a földből heggyel kiállñ kardok kultusza a szkìtáknál az i. e.
5. sz. ñta ismert, ilyenek a múlt század erdélyi régészeti leletei között is felbukkannak. Azt, hogy a földből
kinövés, növény mñdra szakasztott kardok birtokosai emberfölötti hatalmakat is le tudnak győzni, egyes
népmeséink is emlegetik. Ez a hagyomány tehát az Isten kardja monda ősi eredetét látszik bizonyìtani. Ŕ
Attila sìrjárñl népünk úgy véli, hármas (arany, ezüst, vas) koporsñban temették el; temetőhelyéül folyñ
medrét választották, amelynek vizét ideiglenesen elvezették; s hogy a vele eltemetett kincsekről senki se
tudhasson, a temetést végző rabszolgákat agyonnyilazták. Ez a hagyomány számos elemében irodalmi
eredetű, egyes részletei Jñkai Mñr és Gárdonyi Géza műveiből terjedtek el népünk körében. Kézai (14.
fej.) ugyan pontosan meghatározza Attila temetési helyét a hunok közös temetőjében Százhalomnál, a
Duna mellett, a temetésre nézve azonban csak annyit jegyez fel, hogy az „szkìta szokás szerint”, azaz nagy
titokban történt. A szkìta előkelőségek temetkezésének titkosságát már Hérodotosz is emlìti (i. e. 4. sz.), a
középkor egyes keleti utazñi s utñbb Marco Polo a mongol-tatárok titkos temetéséről is hìrt adnak. Az
Attila-hagyomány tehát ilyen vonatkozásban hitelesnek látszik. Az a szokás, hogy az uralkodñval
rabszolgáit is eltemetik, ugyancsak keleti rìtusra utal, ennek háttere azonban nem a temetés
titkosságának biztosìtása, hanem a Lehel-mondában (→ Lehel kürtje) is megfogalmazott elv, amelyet a
Képes Krñnika ìgy rögzìt: „a szkìták hite, hogy akit az életben megölnek, a másvilágon neki szolgálni
tartoznak” (33. fej.). Marco Polo az Altaj-hegység vidékéről ugyanezen indokolással jegyezte fel a szokást.
Az Attila személyéhez kapcsolt további mondákbñl, amelyeket középkori történetìrásunk emlìt, a
néphagyományba is számos motìvum átkerült, jñllehet ezek részben egykori gesztaìrñink okoskodásának,
részben a magyar királyokrñl szñlñ mondák Attilához valñ átkapcsolásának, olykor pedig a germán
hősmondábñl valñ kölcsönzéseknek eredményei. Ilyenek, hogy Attila megölte testvérét, Budát, mivel az
Pannonia fővárosát a maga nevéről nevezte el, holott Attila a saját nevét (németül Ecilburg) szánta a
helynek; hogy a városa számára kegyelmet kérő Leñ pápa kérésének Attila azért engedett, mert a pápa
feje fölött karddal fenyegetőző alakot látott lebegni; hogy a német Detre ármánykodása Attila fiai közt
szörnyű testvérharchoz vezet, amelyet a nép Krimhild csatája néven emleget stb. Ŕ Irod. Heller Bernát:
Isten kardja (Ethn., 1912); Hñman Bálint: A magyar-hun-hagyomány és hun-monda (Bp., 1925);
Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941Ŕ43); Györffy György: Krñnikák és a
magyar őstörténet (Bp., 1948).
Sándor István
áttört bútor: olyan bútor, amelynél a felület egy részét nagyobb kiterjedésű, ornamentális áttörés dìszìti.
A magyar népművészetben az áttört bútor a 18. sz.-tñl mutathatñ ki. Leggyakoribb az áttörés a → székek
és a → padok támláján. A → tékáknak és a falitükröknek (→ falitükör) főként az oromrészén fordul elő,
a tükröknél esetleg az egész külső keret áttört. Elvétve előfordul még áttörés ágyvégen, bölcsőn, asztal
káváján, pohárszéken, polcon, tálasfogason. Áttört bútor úgyszñlván minden vidéken, ill. népi
bútorstìlusban készült, nagyobb általánosságot azonban csak a 19. sz. második felében kibontakozñ →
palñc áttört bútornál kapott, melynek ez a fő jellemzője. Mìg általában közvetlenül a bútorfelületet szokás
dìszesen áttörni, a palñc áttört bútornál az áttörés egy vagy több kisebb, külön megmunkált deszkalapra
160
A, Á
került, amit keretlécek közé foglaltak. Ŕ Mo.-on a régiesebb felfogásban faragott áttört bútor áttörése
szigorúan merőleges a dìszìtett felület sìkjára, de egyébként is jñrészt csak a kivágások szélét
gömbölyìtették le. Az áttört bútor dìszìtéséhez rendszerint szìnes festés társult. Ŕ Az áttörés ritkábban
geometrikus dìszìtésű, inkább → növényi ornamentikát mutat. A palñc bútorokra jellemző az →
emberábrázolásos áttört dìsz. Különösen a cserépfalusi tányéros polcok korlátjain fordul elő a
dìszìtőelemként alkalmazott áttört felirat. Ŕ Irod. Domanovszky György: Népi bútorok (Bp., 1964); K.
Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
1. Szék (Egyek, Hajdú-Bihar m., 1840-es évek) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Áttört támlájú szék, szìnes festés nyomaival, N. Beretzki Katalin felirattal (Veszprém m., 1785) Bp.
Néprajzi Múzeum
3. Áttört támlájú szék, szìnes festés nyomaival, N. Beretzki Katalin felirattal (Veszprém m., 1785) Bp.
Néprajzi Múzeum
4. Pad áttört támlájának részlete (Nñgrád m., 1889). Csábrádi Jñzsef műve. Bp. Néprajzi Múzeum
5. Pad (Tñtkomlñs, Békés m., 19. sz. első fele). Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum
6. szék (Magyargéc, Nñgrád m., 20. sz. eleje). Bp. Néprajzi Múzeum
161
A, Á
Áttört padtámla részlete (Karancskeszi, Nñgrád m., 1902). Lőrinc Pál műve. Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
áttört faragás: → palñc áttört bútor
áttört kerámia: a cserépedények egyik dìszìtésmñdja, melynél a szikkadt agyagedényre a mintát először
körzővel vagy más eszközzel előrajzolják, majd éles, hegyes szerszámmal kivágják. Az áttört kerámiát
leggyakrabban → fésűtartñn, → tintatartñn és → cserépkosáron alkalmazzák. A Hñdmezővásárhelyről
ismert csörögés tálakat és a dési béleses tálakat is ezzel az eljárással dìszìtik. A fajansz és a porcelán edény
egyik dìszìtő eljárásának hatása ez népi cserépedényeinken. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi
cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp.,
1968).
Áttört kerámia 1. Csörögés tál (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. dereka)
2. Áttört dìszű tál (Mezőtúr, Szolnok m., 19. sz. második fele)
3. Áttört dìszű tál (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. második fele)
4. Cserépkosárka (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 19. sz. második fele)
162
A, Á
5Ŕ6. Áttört dìszű háromlábú tál oldal- és felülnézetből (Alföld, 19. sz. második fele)
7. Csörögés tál „Cicero Pálé ez készült 847 B” (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
8. Áttört dìszű madaras tál (Mezőtúr, Szolnok m., századfordulñ)
9. Áttört dìszű tál (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 1857) Minden tárgy: Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
átváltozás: a hiedelemvilágban és folklñrban egyaránt széltében elterjedt motìvum és téma, a szereplő

személyeknek és tárgyaknak az a képessége, hogy más alakban is felléphetnek. Az átváltozás lehetőségei a
kifejezés szintjén korlátlanok: halott megelevenedik, ember különféle állatokká változik, állatok viszont Ŕ
emberekké; tárgyakbñl emberek és állatok lesznek, ezekből Ŕ tárgyak. Nincs korlát a természeti
jelenségek felé sem: szél, nap, fagy stb. jelenhetnek meg antropomorf mñdon (→ antropomorfizmus), és
emberek lehetnek égitestekké, erdővé, tñvá, patakká és ìgy tovább korlátlanul. A hit az átváltozás
lehetőségében természetesen az archaikus gondolkodásban gyökerezik, amely azonban tipolñgiai jelenség
lévén, meghatározott helyzetekben máig produktìv maradhatott. Nem kötődnek az átváltozás-motìvumok
műfajokhoz a folklñrban sem, szerepelhetnek mindegyikben; bár természetes, hogy viszonylagos
gyakoriságuk és jelentőségük az archaikus formákban nagyobb. Ami az átváltozás megìtélését illeti,
általános formulába nem foglalhatñ, a konkrét helyzettől függően egyszer negatìv, másszor pozitìv az
163
A, Á
értékelés. Ŕ Irod. Wundt, Wilhelm: Völkerpsychologie (Bd. 4, Leipzig, 1910); Lévi-Strauss, C.: Les
mythologiques (IŔIII., Paris, 1964Ŕ68).
átvétel: az a szellemi tevékenység, melynek során személyek, társadalmi csoportok számukra eddig ismert
vagy ismeretlen kulturális javakat, ismereteket, elveket, normákat elfogadnak és alkalmaznak. A kultúra
megújulása, fejlődése döntően az átvétel, a befogadás függvénye. A mai kutatás az átvételt aktìv alkotñ
tevékenységnek tekinti, mert mindig szelekciñhoz kapcsolñdik, gyakran mñdosìtással párosul. Korábban
többen az átvételt inkább mechanikus, passzìv tevékenységként fogták fel, s ez a nézet a nép
alkotñképességeinek a korlátait hangsúlyozta. Az átvétel vagy befogadás (→ adaptáciñ) számos
társadalmi, gazdasági, etnikai, pszichikai, tudati tényező függvénye. Az új megismerése nem vezet el
szükségszerűen az átvételhez. A. Bach hármas szűrőrendszert tételez fel az átvétel menetében: földi,
tárgyi, lelki szűrőt. Ezek a fogalmak azonban nem kellően körülhatároltak. Egy esetben is több tényező
manipuláciñjával kell számolni, s ezek együtthatásának eredményeként történik meg az átvétel. A
pszichikai adottságok, a lelki alkat szerepének a jelentőségét több kutatñ eltúlozta az átvételben. A reális
Ŕ bár gyakran nehezen kitapinthatñ Ŕ társadalmi adottságok meghatározñ szerepe hangsúlyosabb, ha
gyakran igen áttételesen is jutnak érvényre. Meg kell különböztetni változatlan és mñdosìtott átváltozást.
Az előbbi különösen akkor fordul elő, ha az átadñŔátvevő életmñdja és kultúrája egészen hasonlñ, s
érintkezésük intenzìv, a befogadñnak mñdja van meggyőződni az újìtás előnyeiről, értékeiről. A
változtatás oka ritkábban ered a tökéletlenebb kommunikáciñbñl, gyakrabban az eltérő adottságokbñl.
Az átváltozás során történt változtatások lehetnek formai, tartalmi és funkcionális jellegűek, s
eljuthatnak olyan szintig is, hogy a kapcsolat már alig felismerhető. Ilyen esetek már a → belső fejlődés
fogalmához vezetnek el. Az átváltozás mechanizmusa a népköltészeti vizsgálatokbñl a legismertebb, más
vonatkozásokban még nincs kellően feltárva. Feltételezhető, hogy az átváltozás a kulturális elem
megjelenési mñdjátñl is befolyásolt, s a tárgyi javak, eljárások, verbális jelenségek, elvek, rìtusok,
intézmények stb. más-más feltételektől megszabottan gyökereznek meg. Az elég világos, hogy az
átváltozásban a közvetìtő rétegeknek jelentős szerepük van. A nemzetközi szakirodalom az átváltozás
tényét gyakran más fogalmakban feloldva tárgyalja. Ilyenek: akceptáciñ, akkulturáciñ, asszimiláciñ,
innováciñ, kulturális csere, kulturális folyamat, kulturális érintkezés, nováciñ. Ŕ Irod. Ortutay Gyula:
Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Hultkrantz, A.: General Ethnological Concepts
(Copenhagen, 1960); Barabás Jenő: Kartográfiai mñdszer a néprajzban (Bp., 1963).
Barabás Jenő
átvetős: a K-mo.-i → csárdás egyik jellemző motìvuma. Tánc közben a férfi a nőt egyik oldalárñl a
másikra pördìti, „kicsapja”. A forgással párosult → csalogatás összetevőjeként ismerjük az átvetőst a
csárdást megelőző páros táncokbñl (→ marosszéki forgatñs, învîrtita, sedlacka) s a forgatñs és a csárdás
jegyeit ötvöző mezőségi csárdásbñl. Ŕ Irod. Lányi Ágoston: Lippentős (Tánctud. Tanulm., 1961Ŕ62, Bp.,
1962); Pesovár Ernő: A csalogatñs csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965Ŕ66, Bp., 1967); Martin György:
Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Pesovár Ernő
átvevős játék: → fonaljáték
atyafiság: számon tartott vérrokonság, a rokonság meghatározott körét jelölő szñ, amely jelölheti csak az
apaági vérrokonokat, együtt az apai és anyai ági vérrokonokat, de tágabb értelemben a vér- és
műrokonokat is. „Sñgorság, komaság, magyar atyafiság” vagy „Sñgorság, komaság nem nagy atyafiság”.
A jogi és egyházi nyelvhasználatban igen gyakran használt szñ a rokonság jelölésére, pl. → osztályos
atyafiság, → atyafiságos egyezség, vagy atyámfiai az úrban stb. Rokon megjelölésére használatos
választékos stìlusban az atyafi megszñlìtás, vagy ugyancsak választékos az „atyafiságos szeretettel”
befejezett levél. Az „atyafi” megszñlìtás, amennyiben nem azonos társadalmi osztályú s nem rokon ember
mondja, nem éppen sértő, de lenéző szìnezetű. (→ még: rokonság) Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és
jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).
Morvay Judit
atyafiságos egyezség: az a megállapodás, amely az → osztályos atyafiság között jött létre a vitás
hagyatékot illetően a vita lezárásaképpen, hatñsági közvetìtés útján vagy anélkül. A hagyaték megosztását
célzñ → osztály számtalan jogi és technikai problémát vetett fel, amelyekből sokszor ádáz vitákra,
164
A, Á
veszekedésekre került sor az érintett → rokonság körében. Jelentkezhettek ilyen problémák a törvényes
öröklés és a → végrendelet útján történő öröklés esetén egyaránt, mert az örökösök nem érezték
igényeiket kielégìtve, és a méltányosság, a helyi szokás (→ öröklési jogi szokások) vagy egyéb indok
alapján felléptek a hagyatékkal szemben. A bìrñság vagy a vitában közvetìtő szerepet játszñ esküdt a
vitatkozñ feleket egyezség megkötésére igyekezett rábìrni, és ha ez sikerült, az egyezségről okiratot
készìtettek, amelyet sok helyen a községi elöljárñság külön kezelt vagy az atyafiságos egyezségek
könyvébe bejegyzett. Az atyafiságos egyezségről további viták esetén hiteles másolatot lehetett kérni. Az
atyafiságos egyezség nemcsak a szülő halála után, hanem már életében is rendezhette a vagyoni
kérdéseket; ilyen esetben örökösödési szerződés jellegével bìrt. Az atyafiságos egyezségek a helyi szokások
érvényesülésének gazdag forrásai és bizonyìtékai, sokszor a törvénnyel és a végrendelettel szemben is
átmentik a helyi → szokásjogot. Alakiságaira az okiratokra vonatkozñ előìrások voltak érvényesek. Ŕ
Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
atyafitagadñ: egyszerű, → lőcsös, rugñzatlan paraszt → talyiga a Tiszántúlon. Rázñs utakon igen
kényelmetlen. Az egyik tréfás magyarázata szerint, akit erre a kegyetlen járműre egyszer felvettek és jñl
megrázatták, az inkább megtagadja a talyiga tulajdonosával az atyafiságot, semhogy még egyszer
megrázassa magát. Egy másik szintén tréfás magyarázat szerint neve onnan adñdik, hogy a kisméretű
járműre csak két személy ülhet. Ezért az úton nem vehetik föl az utolért gyalogost, mégha atyafiságban
vannak is.
K. Kovács László
avar: a → külterjes állattenyésztés legősibb takarmánya. A szñ eredeti, ma már csak a tájnyelvben
előfordulñ jelentése ’nyáron magasra felnőtt, ősszel a lábán megszáradt fű; ilyen legelő; kevésbé jñ
minőségű takarmány’. A köznyelvi ’lehullott, megszáradt falevél’ jelentés alig néhány évtizedes. Az
extenzìven tenyésztett állatok téli szálláshelyét (→ réti állattartás) a Kisalföldtől a Székelyföldig avaros,
megavult, megavasodott legelőkön jelölték ki, ahol a hñbñl is kilátszñ, lábon állñ, száraz fű biztosìtott
természetes takarmányt (→ passzìv takarmányozás). Első előfordulása 1485-ben (Awarfelde), majd a
későbbiek is az emlìtett jelentést igazolják. Az avar szñ a finnugor ó, agg, avik ’öreg, régi’ jelentésű
alapszavak származéka, s a magyarság honfoglalás előtti, a gyűjtögető, kaszálñ, réti szénakészìtést
megelőző takarmányozási mñdját igazolja és őrizte meg. Ŕ Irod. Szabadfalvi Jñzsef: A magyar
takarmánygazdálkodás honfoglalás előtti rétegében (Ethn., 1968).
Szabadfalvi József
avarok: ázsiai, sztyeppi nomád nép. Kìna szomszédságában az i. sz. 4. sz.-tñl mintegy 150 évig tartották
fenn uralmukat azokon a területeken, amelyeket korábban a → hunok birtokoltak. A hunok Ny-ra
vándorlását az avarok ázsiai hatalmának kibontakozása indìtotta el, azonban az avarok is hasonlñ sorsra
jutottak. Az őket támadñ türkök elől 557-ben kénytelenek voltak Eurñpába költözni. Vándorlásukkal Ny-
ra sodorták a bolgár-török (→ bolgárok) törzseket, de nagy szerepük volt abban is, hogy a 6Ŕ8. sz. között
a szlávok településterülete jelentősen rnñdosult. Miután az avarok és longobárdok szövetsége megdöntötte
a gepidák hatalmát, az avarok egyre szorosabb ellenőrzésük alá vonták a Kárpát-medencét, sőt 582 után
a Dontñl a Bécsi-medencéig terjedő birodalmuk központi területévé tették. Viszonylag hosszú ideig
fennállñ független, erős államot alakìtottak. Az avarok politikai hatalmát a frankok egymást követő két
nagy hadjárata semmisìtette meg 791 körül. Népi tömegeik azonban tovább éltek és jelentékeny számban
megérhették a magyarok honfoglalását is. Ŕ Leletanyagukat nagy számban tárta fel a régészeti kutatás a
Kárpát-medencében. Ezek elemzése alapján egy korábbi és egy későbben, 679 után beáramlott
csoportjukat különböztetik meg. Ŕ Irod. Czeglédy Károly: IVŔIX. századi népmozgalmak a steppén (Bp.,
1954); Ferenczy Endre: A magyar föld népeinek története a honfoglalásig (h. n., 1958); Czeglédy Károly:
Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969); Lászlñ Gyula: A népvándorláskor
művészete Magyarországon (Bp., 1970).
Filep Antal
Avasi Béla (Bp., 1922Ŕ): népzenekutatñ, tanszékvezető főiskolai docens a szegedi Juhász Gyula
Tanárképző Főiskolán. A zeneművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1953). Tanìtñ (1942Ŕ48),
népzenekutatñ a Néprajzi Múz.-ban (1953Ŕ), a szegedi Pedagñgiai Főiskola ének-zene tanszékén működik
(1961Ŕ). Kutatási területe a népzene-zeneelmélet határterületei, a népzenei lejegyzések, a népi hangszerek.
165
A, Á
Ezekkel a témákkal foglalkozñ cikkei az Ethnographia, az Acta Ethnographica c. folyñiratokban jelennek

meg.
Avasság, Avas: az Alföldre nyìlñ hegyi medence a történeti Szatmár megyében az Avas-hegység aljában.
Falvai a középkorban a szatmári királyi vár uradalmához tartoztak. Lakosságának többsége román.
Román neve a magyarbñl származik (Oaº < Avas). Magyar lakossága a medence középső részén a Túr és
a Tálna patakok mellett Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu községekben él. Ŕ Irod. Czirbusz Géza:
Az Avasság és népe (Földr. Közl., 1900); Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye (Bp., 1940).
Avassági fejfa (Vámfalu, v. Szatmár m., 1942)
Jellegzetes avassági tányérok (Vámfalu, v. Szatmár megye)
Kósa László
avatás: 1. az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrìtetten
kifejező → rìtus és → szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadñ társadalmi csoportok és
szervezetek gyakorolnak. Az avatás rìtusát szokásszerűen kiváltñ és előidéző szokásszabályok és normák
tartalmazzák az avatandñ iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rìtusformát
öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyìtñ → prñbában. Néha maga az
avatási ceremñnia is utal a rìtust kiváltñ okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat,
az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközcikkel. Az avatás az →
átmeneti rìtusok egyik válfaja. Ŕ 2. A magyar parasztság avatási rìtusai és szokásai a következő
tagolñdást mutatják: a) Az emberi életet, életkorváltozásokat kìsérő avatások. Jellegzetességük, hogy
meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciñkhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott
csoportokba és szervezetekbe is bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl. → családba fogadás; az újszülött
gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; → legényavatás és → leányavatás: a
serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőttként és a csoport vagy szervezet
tagjaiként ismeri el; → asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége
asszonyként ismeri el stb.) b) avatási rìtusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport
vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rìtusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban
fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motìvumait hangsúlyozzák. (Pl. Aki először
arat aratñbandában, a banda tagjává avatják stb.) c) A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak,
amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkciñihoz kapcsolñdnak, vagy az egyén
meghatározott teljesìtményeit minősìtik. (Pl. céhes avatás, legénybìrñ avatás.) Ŕ Az avatás rìtusként akkor
funkcionál, ha hátterében felismerhető és megtartott normák, elvek, ideolñgiák húzñdnak meg. Ezek
összességét nevezzük érdeknek, amelyben az avatottakkal szembeni közösségi várakozás koncentrálñdik.
(Pl. A legénnyé avatandñ tudjon kaszálni, tűrje a fájdalmakat, legyen becsületes stb.) Attñl függően, hogy
az érdek elvárása mennyire mély és fontos az adott közösségben, az avatás lehet rìtus és nem rìtus, vagyis
olyan szokás, amely mögött a kiváltñ okok elhalványultak vagy teljesen eltűntek, mégis rendszeresen
megjelenik meghatározott alkalommal. A magyar parasztság avatási szertartásai ebben az értelemben
közelebb állnak a szokáshoz, mint a rìtusok előbb meghatározott köréhez. Ennek két oka van. Egyrészt Ŕ
mai ismereteink szerint Ŕ kevés zárt szervezet alakult ki a magyar falun belül, másrészt avatási
ceremñniáinkban több a világi, nem egyházi, nem babonás elem, s ez az avatás rìtusjellegének
kibontakozását Ŕ az előbb mondottakkal együtt Ŕ nem segìti. Ez a praktikumra hangoltság tette lehetővé,
166
A, Á
hogy avatási ceremñniáink számos ötletet, egyéni-alkalmi rögtönzést épìtsenek magukba és a változatok
szinte falvanként mñdosulñ sokféleségét hozzák létre. Az avatási ceremñnia ennek megfelelően lehet
komoly, játékos és parodisztikus, attñl függően, hogy végrehajtñi milyen jelentőséget tulajdonìtanak az
avatás tartalmának. (→ még: korcsoport, → korosztály) Ŕ Irod. van Gennep, A.: Les rites de passage
(Paris, 1909); van Gennep, A.: Manuel de folklore français contemporain (I., Paris, 1943); Szendrey
Ákos: Legényavatás. (Ethn., 1952); Dömötör Tekla: Naptári ünnepekŔnépi szìnjátszás (Bp., 1964);
Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmñdja és kultúrája (Arrabona, 1966); P. Madar
Ilona: Sárrétudvari hiedelmek (Népr. Közl., 1967).
Németh Imre
Az OsztrákŔMagyar Monarchia Írásban és Képben: → OsztrákŔMagyar Monarchia Írásban és Képben,

Az
áztatott: vizezett polyva és sarjúszéna keveréke, amivel szarvasmarhát takarmányoztak a Székelyföldön.

Az Alföldön és a Dunántúlon a polyvát és a töreket szeletelt burgundi répával, helyenként burgonyával
pácolják, keverik és lovak, szarvasmarhák takarmányozására használják. Ennek zalai elnevezése:
keverék. A törek, a pelyva és a szalma országszerte a takarmánybázis részét képezte a legrégibb időktől.
„ázsiai termelési mñd”: Marx K. terminusa, amely az adñállam fokát elért ázsiai társadalmakat, valamint
a világ egyéb részein mindazokat a tradicionális államokat és archaikus civilizációkat jelöli, amelyek kìvül
rekedtek a világtörténelmi fejlődés fő vonalán, és amelyekben fennáll a termelés és tulajdon eredeti
közösségi egysége. Az „ázsiai termelési mñd” fő vonása a termelési eszközök (a föld) ősi, törzsi eredetű
közösségi tulajdona és egyéni (családi) birtoklása, amelynek megfelelően az egyén csupán a közösségbe
tartozása révén juthat hozzá a termelési eszközhöz, azaz a földhöz. Ehhez járul a piac- (pénz-)
gazdálkodás hiánya, alárendelt, ill. formális szerepe, következésképpen az „ázsiai termelési mñd”-ban
társadalmi (rokonsági, hatalmi, szokásjogi) tényezők határozzák meg a gazdaság szerkezetének
működését, végül a piramisszerű állami hivatalnoki rendszer, amelynek fő funkciñja a közmunkák
megszervezése, valamint az adñ begyűjtése, majd redisztribúciñja. Az „ázsiai termelési mñd”
kategñriájába tartozñ folyñ menti birodalmak, magaskultúrák, prekoloniális-tradicionális államok
gazdaságára jellemző, hogy nagyon hosszú történeti periñdusokon át stagnálñ vonásokat mutat, és nem
beszélhetünk valñságos társadalmi fejlődésről sem, csupán az alá-fölérendeltségi (hatalmi, politikai)
viszonyok gyakran rendkìvül nagy mértékű differenciálñdásárñl, amely nemegyszer az eurñpai
antikvitással megindulñ társadalomfejlődés viszonyaihoz (rabszolgaŔúr viszony, hűbéri függőség) hasonlñ
függőségi formákat, osztályszerű viszonyokat hoz létre, azonban definiálhatñ társadalmi osztályok,
rabszolgatartñ társadalom vagy feudalizmus kialakulása és az alapok, a közösségi földtulajdon lényeges
változása nélkül. Az „ázsiai termelési mñd” kategñriája a kései neolitikumtñl a 20. sz.-ig terjedő
időszakon belül rendkìvül eltérő kulturális szinten állñ társadalmakat foglal magába., a 19. sz.-i kelet-
afrikai Bugandátñl az inka birodalmon vagy a prekoloniális Indián keresztül az ñkori Egyiptomig és a
császári Kìnáig. Ŕ Irod. Marx, Karl: A tőkés termelés előtti tulajdonformák (Bp., 1953); Tőkei Ferenc: Az
„ázsiai termelési mñd” kérdéseihez (Bp., 1965); Tőkei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez (Bp.,
1968).
Ecsedy Csaba
azsúrozás: → szálvonás
167
5. fejezet - B
bab (lat. Phaseolus vulgaris), fuszulyka, paszuly: fontos tápláléknövény. Paraszti termesztése
veteményeskertekben, szántñföldeken és köztes veteményként országszerte elterjedt. A magyar bab szñ
eredetileg az Eurñpában régtől termesztett, ma takarmányként ismert lóbabot (lat. Vicia faba) jelentette.
A lñbabot a 16. sz.-ban Eurñpába került közép- és D-amerikai eredetű babfajták szorìtották ki a
táplálkozásbñl. Mo.-on a nevét is átvették. (Korai emlìtései és egyes tájnevei tanúskodnak a
jelentésváltozás tényéről és idejéről: törökbab (1585), kerti babborsó (1604), olasz bab (1662) stb.)
Hazánkba Purkirchner György pozsonyi orvos hozta be az első babot 1560 körül. Mintegy másfélszáz
évig növényi ritkaságnak és drága eledelnek számìtott. A 17. sz. végétől igen gyorsan néptáplálékká vált
és az maradt napjainkig. Az elmúlt száz évben különösen mint a szegényparasztság és az
agrárproletariátus mindennapi eledele volt ismeretes. A 19. sz.-tñl jött szokásba a zöldbab fogyasztása,
korábban csak a száraz bab magja szolgált eledelül. Dìsznövény és tápláléknövény a tűzbab vagy futóbab
(Phaseolus coccineus). Egyéb nevei: bivalypaszuly (Erdély), csótányborsó, bikaborsó (Felföld). Ŕ (→ még:
babvetés, → hüvelyesek)
Kósa László
baba, bábu, játékbaba: → utánzñ játékszer. A vele valñ játszás áll a leánygyermek érzés- és
gondolatvilágához legközelebb. Babát formálnak egy összehajtott rnellénykéből, bekötik sima részét
kendővel és máris ringatják (Erdély). De babát készìtenek a pipacs virágábñl, szirmait lefordìtva fűszállal
kötik keresztül. Ezeknél csak sejteni lehet az emberformát, de a gyermeknek elég ahhoz, hogy a
felnőttektől eltanult, képzelt vagy valñságos helyzetben szerepeltessék őket. Maradandñ babáikat
sajátmaguk, nagyobb leánytársaik vagy az édesanya, nagyanya készìtik. A csutkarozi lemorzsolt
kukoricacsutkábñl készül, szélesebb részét kendővel bekötik, arcát szìnezik és hétköznapi vagy ünneplő
ruhába öltöztetik. Cirokbñl készült babának nagy szalagot szúrnak a fejébe. Kedveltek a kereszt alakú
favázra erősìtett rongybabák, amelyeket öltöztetni lehet. Az Alföldön szìvesen készìtenek babát
kukoricaháncsbñl, agyagos sárbñl is. Ŕ Irod. Hathalmi-Gabnay Ferenc: A játékbaba
(Természettudományi Közl., 1902); Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV. Bp. 1941Ŕ43).
Rongybábu készìtése: a bábu váza, testének kialakìtása, törzse felcsavart rongy, feje fehér rongy: a
felöltöztetett rongybábu. Arca festett (Domahida, v. Szatmár m.)
Pipacsvirágbñl alakìtott baba. A lehajlìtott sziromleveleket fűszállal átkötik és az ìgy nyert babaalaknak
gallérja a porzñk, feje a magház (Alföld)
168
B
Kislány babával. (Érsekcsanád, Pest m.)
Leányka sárközi babával (Sárpilis, Tolna m.). Ezeket a babákat nem játékul és nem gyermekek részére
készìtették. A gyermektelen fiatalasszony készìtett ilyet, öltöztette, ágyára állìtotta
Csutkarozi (Konyár, v. Bihar m.)
Baba (Decs, Tolna m.)
Haider Edit
bába, szülésznő: a szülést segìtő és a gyermekágyas asszonyt meg az újszülöttet ápolñ nő. Bába lehetett
tanult, valamint ún. cédulás vagy parasztbába. A tanult bábák előtanulmányaikat a múlt században már
Bábaképző Intézetben végezték 4 hñnaptñl 2 évig terjedhető időtartam alatt. 1902-től hivatalos
tankönyvből tanultak. Az ún. cédulás bábák 4Ŕ6 hetes tanfolyamon vettek részt valamelyik megye
kñrházi osztályán és engedélyüket a körzeti főorvostñl kapták, általában egy-egy község területére. A
parasztbábák képesìtés nélkül, a tapasztalatok hagyományozása útján jutottak tudásuk birtokába,
melyben a szülés és gyermekágy körüli → hiedelmeket, → mágikus eljárásokat is továbbvitték
nemzedékről nemzedékre. A bábának gyakran tulajdonìtott a népi hitvilág → boszorkányos szerepet,
mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyermekágyast és az újszülöttet, ugyanakkor gyñgyìtani is tud.
A bába általános tennivalñi a következők voltak: előkészìtette a szülést, megvetette a gyermekágyas
asszony ágyát, előkészìtette a szülés helyét és ahhoz szükséges eszközöket, tárgyakat; a szülés után
lemosta a gyermeket és a gyerekágyast, s (néha szertartásos párbeszéd kìséretében) a gyermekágyba
kìsérte, ezután többnyire elment felkérni a keresztanyát. Meghatározott ideig, általában egy hétig
naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni, a szennyeseiket kimosni. A → keresztelőre is a bába
toborozta a vendégeket. A bába vitte a keresztelőre a gyermeket a keresztanyával együtt. Az avatásra (→
asszonyavatás) is többnyire a bába kìsérte el a gyermekágyas asszonyt, különösen ha ilyenkor az
újszülöttet is magukkal vitték. Ha az újszülött gyenge volt, a bába szokta megkeresztelni (szárazkeresztelő,
agendáink szigorúan tiltották). A bába szervezője és szñvivője volt a keresztelői lakomáknak, hasonlñan a
lakodalmi → vőfélyhez. Általában kiszabott pénzösszeget kapott szolgálataiért, ezt terményben,
élelmiszerben is megválthatták. A gyermekágyasnál általában megvendégelték. Egyes helyeken a
bábának szánt pénzt a gyermek első fürdővizébe dobták (→ fürösztés), másutt a keresztelői lakoma
alkalmával szedtek bábapénzt, bocskorpénzt. Egyes helyeken a keresztelő alkalmával ivott áldomást
bábapohárnak nevezték. Ŕ Irod. Temesváry Rezső: Előìtéletek, népszokások és babonák a szülészet
körében Magyarországon (Bp., 1899); Schram Ferenc: Agendáink néprajzi vonatkozásai (Ethn., 1957).
169
B
Tátrai Zsuzsanna
babázás: a decsi (Sárköz) leánykörtánc lassú → lépő részének egyik Ŕ a kör ki-be ringñ mozgásábñl
származñ Ŕ elnevezése. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György:
MotìvumkutatásŔMotìvumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motìvumkincse (Bp., 1960).
Martin György
bábjáték: a szìnjátéknak az a formája, melyben az élő embereket bábuk helyettesìtik. A bábjátékok

csoportosìtása a bábuk mozgatási technikája szerint történik, megkülönböztetik a kézi bábut (kesztyűs,
zsákos bábu), a felülről, zsinñr által mozgatott marionettet és a pálcás bábut, melynek legszebb példáit a
jávai wayang bábuk szolgáltatják; külön csoportnak tekinthetjük a mo.-i → bábtáncoltatñ betlehemezést
is, melynek primitìven megmunkált bábui a szìnpad alján vágott járatban, sìnben közlekednek, és a
bábtáncoltatñ alulrñl mozgatja őket. Ŕ Ázsiában és Eurñpában igen régñta ismerik a bábjátékot, de a
kezdetleges technolñgiájú népeknél is szokásos volt a rituális drámákban, → misztériumjátékokban az
istenségeket, szellemeket, ősöket bábuk segìtségével megjelentetni. Ŕ Az eurñpai bábszìnpad története az
ñkorba nyúlik vissza, bábszerű mozgathatñ istenszobrokrñl az antik szerzők is megemlékeznek, és
hivatásos rñmai bábjátékosok is voltak. A vallásos bábjátéknak ösztönzést adott a karácsonyi templomi
jászolállìtás szokása, mely hordozhatñ bábszekrények kialakulásához vezetett, állìtñlag innen ered a
marionett (’Máriácska’) név is. Az eurñpai bábjáték a 16. sz.-ban fellendült, virágkora a 17Ŕ18. sz.-ra
esett, mikor vándortársulatok szñrakoztatták városok és falvak közönségét. Ekkoriban alakultak ki az
állandñ komikus bábfigurák, a nápolyi Pulcinella, az orosz Petruska, az osztrák-német Kasperle stb. Ŕ A
magyar bábjáték történetéről kevés adatunk van, valñszìnűleg az alak szñ jelentette a bábut. A török
megszállás idején szervezett magyar népies bábtársulatokrñl nem tudunk. A 18. sz.-tñl kezdve osztrák és
cseh-morva vándortársulatok érkeztek hazánkba. Néhány hazánkban letelepedett társulat, ìgy a Hincz
(Hienz) mutatványos család el is magyarosodott. A múlt századtñl a népies vásári főhőse hazánkban a
Paprika Jancsi. Ŕ A → népi szìnjátszás a bábtáncoltatñ betlehemezésen kìvül önállñ bábjátékot nemigen
ismer, azonban népszokásainkban szerepelnek körülhordott bábuk (→ kiszehajtás), kereken forgñ férfi-
és nőalak (Győr-Sopron megyében pl. a pünkösdi szokáskörben szerepel, és neve Pásztor Böske). Ŕ Az
első ismert magyar bábszìnművek Balog István hagyatékábñl kerültek elő és 1810Ŕ1830 között készültek;
e repertoárbñl olyan nemzetközileg is ismert témák bukkantak elő, mint a Don Juanrñl, Faustrñl szñlñ
bábdarabok, s olyan hazai témákon alapulñ játékok, mint az Angyal Bandirñl, Lúdas Matyirñl és Tündér
Ilonárñl készült bábdarabok. Ŕ Irod. Kñs L.ŔNémeth A.ŔÓhidi L.ŔRaffay A.ŔSzokolay B.: A bábjátszás
Magyarországon (Bp., 1955); Pñr Anna: Az első ìrott magyar bábszìnművek és eurñpai rokonai
(Filolñgiai Közl., 1966).
Dömötör Tekla
babona: nyelvemlékeink tanúsága szerint a bálványimádás, bűbáj, eretnekség, varázs szavakkal

rokonértelmű: a → hiedelem lekicsinylő kifejezése, ezért általában tudományos munkákban nem
használják. Ŕ Irod. Varga János: A babonák könyve (Arad, 1877); Harkányi Ede: Babonák ellen (Bp.,
1907).
Diószegi Vilmos
bábos: → mézeskalácsos
Babszem Jankñ: → Hüvelyk Matyi
bábtánc: → bábtáncoltatñ betlehemezés
bábtáncoltatñ betlehemezés: a → bábjáték paraszti formája Mo.-on. A századfordulñ körül három fő táji
tìpusa volt ismeretes: a Balaton környéki, a Felső-Tisza vidéki és az Esztergom környéki bábtáncoltatñ
betlehemezés; szñrványosan más helyeken is előfordult. Ŕ A bábtáncoltatñ betlehemezés szìnpada
templom vagy jászol alakú, a primitìv bábokat a bábtáncoltatñ betlehem alsñ részén vágott járatban
alulrñl mozgatják. Szereplői közt megtaláljuk az angyalt, ördögöt, Herñdest, kéményseprőt, a halált, a
pásztorokat, egy női figurát (neve néha Jutka Marinka) és egy adományokat gyűjtő bábot (dékán,
Kismiklñs). A bábok mozgását a szìnpadforma határozza meg: forognak, verekednek, a halál leüti
Herñdes fejét; néha szövegmondás is kìséri mozgásukat. A bábtáncoltatñ betlehemezés többnyire élő
szereplőkkel előadott → betlehemezéssel együtt kerül előadásra. Ŕ A magyar bábtáncoltatñ betlehemezés
történeti múltja még nincs felderìtve. Sebestyén Gyula középkori eredetűnek tartotta a magyar
170
B
bábtáncoltatñ betlehemezést, és úgy vélte, hogy az élő szereplőkkel előadott betlehemes játék is a
bábtáncoltatñ betlehemezésből indul ki; ez azonban nem bizonyìthatñ. Ŕ Bábokkal előadott karácsonyi
játékot a szomszédos és más eurñpai népek is ismernek, ezek részben laikus játékok, részben vándor
hivatásos társulatok előadásában kerültek szìnpadra. (Érdekes megemlìteni, hogy a vallonoknál is
„betlehemes játéknak” nevezték a bábokkal előadott karácsonyi játékot.) Német nyelvterületen rokona a
Herodeskasten, a lengyeleknél a szopka, az ukránoknál; fehéroroszoknál a vertep. Az ukrán bábszìnpadon
a cselekmény két szinten játszñdik: a felső részben vallásos tárgyú jelenetek kerülnek előadásra, az alsñ
szinten pedig „világi” jelenetek. Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: Bábtáncoltatñ betlehemeseink szerepe a magyar
mysteriumok történetében (Ethn., 1906); N. Bartha Károly: A szatmárcsekei bábtáncoltatñ betlehem
(Ethn., 1933); Petánovits Katalin: A vörsi bábtáncoltatñ betlehem (Veszprém m.-i Múz. szervezet Évkve,
1966); Dömötör Tekla: A népi szìnjátszás Eurñpában (Bp., 1966).
Bábtáncoltatñ betlehem alakjai: harangozñ, juhász, öregjuhász, ördög, első kisasszony, második
kisasszony, halál, Herñdes (Tiszacsécse, v. Szatmár m.)
Bábtáncoltatñ betlehem fábñl és papìrbñl (Esztergom)
Bábtáncoltatñ betlehemesek (Vörs, Somogy megye)
Dömötör Tekla
bábu: → baba
babvetés, bobolás: → jñslás babszemek segìtségével. Asszonyok, férfiak egyaránt gyakorolták; nemcsak
jövőt, elveszett állat hollétét is tudakolták. A → boszorkányperekből (1734-től) is ismert. Szitán, rostán,
szükségből asztalon, széken, málélapìtñn végezték meghatározatlan, ill. meghatározott számú (általában
41) szem kukorica, bab segìtségével. A szemek véletlen (rázás, szitára ütés) szétszñrñdásábñl, vagy
kiszámolással kártyaszerű elhelyezkedéséből és egymáshoz valñ viszonyulásukbñl jñsoltak. A jñslñ a 41
171
B
szemet találomra három csoportra osztja. Mindegyikből elvesz 4Ŕ4 szemet addig, amìg mindegyik
csoportban 4 vagy kevesebb nem marad. Ezt a maradék 3 csoportot lehúzza egymás mellé egy vìzszintes
sorba. A többi szemet, amelyet négyesével kiszámolt, összekavarja és ismét találomra 3 csoportba osztja,
négyesével megint kiszámolja mindegyik csoportot, s a maradékot ismét lehúzza az előbbi maradékok
sora fölé, egy másik vìzszintes sorba. A többi négyesével kiszámìtott szemet újbñl három csoportra osztja,
újbñl kiszámolja négyesével, s a maradékot a harmadik vìzszintes sorba húzza le. Ebből a három sorbñl
jñsol. Majd a szemeket egy csomñba teszi a szitán s azt mondja: „Te dob, mondd meg az igazat, ke vaj
eszverontlak, vaj ezek elszertülnek!” Ŕ s ekkor öklével rácsap a szitára, hogy a szemek szétszökjenek.
Ezek állásábñl is jñsol. Ŕ A babvetésnél használt szitát formai s funkcionális jegyek alapján a magyar
kutatñk rokon népeink sámánjainak dobjához szokták hasonlìtani, s lehetségesnek tartják, hogy a
kereszténység előtti magyar sámándobhoz kapcsolhatñ (→ varázsdob). Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: A
magyar varázsdob (Ethn., 1900); Wichmann Györgyné: A moldvai csángñk szokásaibñl (Ethn., 1907);
Szendrey Ákos: Babvetés (Népr. Ért., 1956); Diñszegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi
műveltségben (Bp., 1958).
Babvetés: babok kirakása a szitán
Jñslás babszemekkel (Erdőbénye, Zemplén m., 1951)
Babvetés: 42 szem kukoricával jñsol szitán a moldvai Gajcsánárñl idetelepült csángñ asszony
(Egyházaskozár, Baranya m.)
Diószegi Vilmos
Bacchus: → szüret
bács: → bacsñ
bácsi: → báty
Bácska, Bácskaság: a DunaŔTisza közének a BajaŔSzeged vonaltñl délre eső része. Északi sávja
kivételével ma Jugoszláviához tartozik. A honfoglalás korátñl magyarlakta vidék, a középkorban gazdag,
viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki területén: Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalátñl
délre és Bodrog attñl északra. A török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok,
sokácok) a 15. sz.-ban kezdtek beszivárogni a Bácska területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben
történt, a levert törökellenes felkelés után, Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. sz.
elejétől folytonosan pusztult vagy É-ra vándorolt és Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartñ
hñdoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájrñl. A 18. sz. elején némely keleti és déli területeinek
kivételével (Tiszai Kamarakerület, Csajkás kerület) visszaállìtották a két régi vármegyét, de 1802-ben
172
B
összevonták Bács-Bodrog megyévé. A gyér délszláv lakosságú területre 1733-tñl indult meg a magyar
lakosság beköltözése, Jankovácra (későbbi Jánoshalma) r. k. magyar telepesek érkeztek. A következő
évtizedekben Bezdánra Somogybñl és Zalábñl (1743), Pakára, Strebácra, Bezdánra Tolnábñl,
Baranyábñl, Somogybñl és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek
duzzasztották föl a K-bácskai helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász
(1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli r. k. magyarokbñl Újdoroszlñ, 1767-ben
Petroveszelő (Péterréve). II. Jñzsef türelmi rendelete után az addig településben korlátozott ref.
magyarok is hoztak létre falvakat. 1785Ŕ1786-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura),
Ómoravica v. Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), ill. a r. k. Kishegyes
(Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklñs, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr,
Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklñs, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli ref.-ok (Seregélyes,
Nagydorog, Fadd) telepedtek le. Az utolsñ nagyobb magyar telepìtések Temerin (1783 Pest, Heves,
Nñgrád megyeiekből), Mohol (1805) és Rácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18Ŕ19. sz.
folyamán számos kisebb községet népesìtettek be. A 18. sz.-ban nagyszámú német telepes is beköltözött,
elsősorban Bácska nyugati és középső területein alapìtottak falvakat. Ebben az időben keletkeztek a
Bácskában szlovákok és ukránok (ruszinok) szigetszerű telepei is. 1849Ŕ1860 között Bács-Bodrog megyét
a szomszédos bánsági megyékkel, kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi
Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után e
területnek a szerb királysághoz került részén, Vajdaság névvel tartományt alakìtottak. 1920Ŕ1940 között
Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be a Bácskába. Ezeknek a helyére telepìtette
1941-ben a magyar kormány a Bukovinábñl útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra
menekültek. Ma a Bácska jugoszláviai része a → Vajdaság Autonñm Tartományhoz tartozik. → Tisza
mente néven önállñ tájegységet alkotnak keleti peremén az észak-déli irányban húzñdñ nagyközségek és
mezővárosok. Ŕ Irod. Bács-Bodrog vármegye (IŔII., szerk. Borovszky Samu, Bp., 1909); Nagy Kálozi
Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. Jñzsef korában (Bp., 1943); Kñsa Lászlñ:
Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (A Hungarolñgiai Intézet Tudományos Közl., 1972).
1. Lakñház Zentán
2. Terményárusìtás a zentai hetipiacon
173
B
3. Bazáros a zentai hetipiacon
4. Zentai lakñház
1. Utcarészlet Martonoson
2. Utcarészlet Zentán
174
B
3. Utcarészlet Martonoson
1. Zentai lakñház
2. Zentai lakñház
3. Lakñház és kukoricagñré (Zenta)
175
B
4. Utcarészlet nagygazdaportával (Adorján)
Kósa László
bacsñ, bács: a számadñ juhász neve a magyar nyelvterület északi részén. Rendszerint idősebb
házasember, aki a → bojtárok munkáját irányìtja. A juhtartñk a bacsñval szerződnek juhaik őrzésére. A
tejfeldolgozást felesége segìtségével a bacsñ végezte. Rendszerint saját juhállománnyal is rendelkezett. A
Közép-Tisza vidékén a fejős juhot nevezik bacsusnak, ami a bacsñ tejfeldolgozñ tevékenységével
kapcsolatos. A bacsñ szñ a kárpátivlach juhászat műszñkincsébe tartozik, s genetikus kapcsolatban áll a
bács (= juhász) szñval. A bacsñ szñ alakváltozata a szlovák, lengyel és cseh nyelvben is otthonos. Szlovák
származtatásának lehetőségét gyengìti, hogy a bács szñ a 17. sz. ñta elterjedt helynév Háromszékben. Ŕ
Irod. Bogáts Dénes: Háromszéki helynevek (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubileumára,
szerk., Csutak Vilmos Sepsiszentgyörgy, 1929); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása
(Műveltség és Hagyomány, 1965).
Badár Balázs (1855Ŕ1938): egyik leghìresebb magyar fazekasmester. Mezőtúron született és élt,
Szappanos Imre korsñsmesternél tanult, 1878-tñl cinállñ mester. Korai munkái mezőtúri használati
cserépedények. Különleges vázáival, dìszedényeivel a századvégi kiállìtásokon tűnt fel. Stìlusa a helybeli
népi dìszìtés és a korai szecessziñ egyéni ötvözete. Vevőköre főleg az alföldi mezővárosok értelmisége, úri
közönsége. Működése a magyar népi fazekasság válságos korszakára esik, műveivel magasabb társadalmi
osztályok ìzlésének akart megfelelni. Nagy hatással volt az Alföld fazekasságára. Edényeit bepecsételt
mesterjellel látta el, több jelet használt. Ŕ Irod. Rácz Lajos: B. B., egy magyar parasztfazekas (Magy.
Iparművészet, 1911); Mñricz Zsigmond: „Mezőtúri csörgős korsñ” és „Céhláda” 1927, ill. 1940 (Riportok,
1920Ŕ29, Bp., 1958); Kresz Mária: A Nagykunság fazekassága (Jászkunság, 1971).
Badár Balázs szignñi és pecsétjei
176
B
Kanta (Mezőtúr 20. sz. eleje. Badár Balázs munkája)
Szilke (Mezőtúr, 1923. Badár Balázs munkája)
Kresz Mária
bádogos: fehér bádogbñl és sárgaréz lemezből különféle edényeket, lámpásokat, eső- és vìzlevezető
csatornákat, ereszeket, vaskályhát, kávéfőzőt, kocsilámpát stb. készìtő mesterember. A múlt századi
limitáciñk szerint különféle bádogedényeket is készìtettek a parasztok számára, kisebb-nagyobb
meszelyeket, tölcséreket, lopñkat, laskaszűrőt, gyermeknek valñ szoptatñ bádogot, kertésznek valñ bádog
öntözőt, tésztareszelőt, istállñba valñ bádoglámpát stb. A bádogos szerszámai: a különféle vas- és
fakalapácsok, lemezvágñk, szarvasüllők, kéziüllők. A bádogkészìtmények előállìtása hajlìtással,
domborìtással, egyengetéssel, forrasztással történik. Ŕ Irod. Frecskay János: Mesterségek szñtára (IŔIII.,
Bp., 1882Ŕ84).
Bodgál Ferenc
bagazia: → muszuj
bagñhit, bagolyhit, bagóhiten élés: → vadházasság
bagñkoma: → koma
bagoly: → halálmadár, → madár
Bagonyai ráolvasások: 1488-bñl (Bagonya, Zala m.) származñ becses nyelvemlékünk; a bárñ Nyáry család
levéltárában találták 1871-ben. Mindhárom → ráolvasás a 20. sz.-i magyar parasztság körében is ismert
tìpusok archaikus vonásokat őrző változata: 1. Lñfekélyt gyñgyìtñ epikus szöveg (Jézus Szent István
protomártìrral Jordán-vizet hozat a beteg lñ gyñgyìtására); Ŕ 2. „Menyelést” (ficamot) gyñgyìtñ epikus
szöveg (Jézus megsántult szamarát Szűz Mária gyñgyìtja); Ŕ 3. Szemölcsöt gyñgyìtñ szöveg, amely a
fenyőfát fenyegeti kivágással, ha a beteg nem gyñgyulna meg. A szövegek bizonyos stilisztikai
eszközeikben Bornemisza bájolñ imádságaival rokonok. Ŕ Irod. Jakubovich Emil: Adalékok
nyelvemlékeink sorozatához (Magy. Nyelv, 1920).
Pócs Éva
bagñzás: a dohányzás egyik mñdja, a megperzselt, félig összeégett pipadohány, a bagó rágása. A bagñt
hátsñ fogukra nyomkodják, rágják és nagyokat köpködnek tőle. Csak olyan társadalmi-foglalkozási
csoportok körében terjedt el nagyobb mértékben, ahol tilos volt a nyìlt láng használata, s ezért a
dohányzás megszokott formái is; ìgy a tengerjárñ népeknél a hajñsoknál, nálunk a huszárkatonák és a
bányászok között. A magyar parasztok nagyobb számban sosem bagñztak. Ma már csupán néhány,
177
B
szegényebb sorú idősebb ember, szenvedélyes dohányos él vele. (→ még: dohány) Ŕ Irod. Takács Lajos: A
dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Kósa László
Bágyi János (Bözöd, 1876ŔBözöd, 1953): mesemondñ és énekes, ìrástudatlan pásztor. Jellegzetes stìlusát
Bözödi György ìrñ, aki 110 meséjét rögzìtette, ìrñi eszközökkel törekedett visszaadni. Dalait Kodály
Zoltán jegyezte le, ill. hanglemezre vette. Repertoárja jñrészt tündérmesékből és tréfás mesékből áll. Bár
ìrástudatlan volt, Benedek Elek számos meséjét ismerte és mesélte tovább („A varjúkirály” „Szép
Miklñs”, „Az ñriás fogadott fia” stb.). Bágyi János repertoárja is igazolja E. V. Pomeranceva
megállapìtását, mely szerint a 20. sz.-ban alig képzelhető olyan paraszti mesemondñ, legyen az ìrástudñ
vagy ìrástudatlan faluvégi szegény ember, akire nyomtatásban megjelent mesék közvetve vagy
közvetlenül ne hatottak volna. Ŕ Irod. Bözödi György: A tréfás farkas (Bp., 1942); Bözödi György: Az
eszös gyermök. Bágyi János meséi (Gy. Szabñ Béla és F. Ferenczi Júlia rajzaival, Bukarest, 1958);
Pomeranceva, E. V.: I. F. Kovalev, ein belesener russischer Märchenerzähler (DJf Vk, 1965).
Kovács Ágnes
bajai bútor: az → asztalosbútor kialakult, festői, nagyvirágos stìlusa a 19. sz. derekátñl ismert. Baja
környéke és a Sárköz vásárolta. A bajai bútor alapszìne sötétkék, de lehetett barna, sőt fehér is. Helyi
alakulás az alsñ részükön fiñkos, magas → ládáknak a → sublñt elterjedésének idején (1870-és évek)
megjelenő dìszìtése. A sublñton alkalmazott kerek, sárgarézből domborìtott rozetták ezeken a bajai
bútorokon rátétdìszként szerepelnek a felfokozott méretű csokrok élénkpiros virágaira illesztve. Ŕ Irod.
K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
Sötétkék alapon virágozott iratos láda (Baja, 19. sz. második fele, felirata: Benák János). Bp. Néprajzi
Múzeum
1. Fehér alapon szìnesen virágozott állñszekrény (Lelőhely: Alsñnyék, készìtőhely: Baja, 1873. Felirata:
Benák JánosŔGarzñ Sára) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Tékalap, falifülke elé. (Lelőhely: Alsñnyék, készìtőhely: Baja, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi
Múzeum
178
B
3. Falitéka, eltolhatñ rácsos ajtñval. (Lelőhely: Alsñnyék, készìtőhely: Baja, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi
Múzeum
4. Menyasszonyi láda, barna alapon szìnesen virágozott. (Lelőhely: Szeremle, készìtőhely: Baja, 19. sz.
második negyede) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
bajkñ: fekete posztñ, klott, ebelaszti, selyem vagy bársony, gallértalan, rövid derekú, gyönggyel és
selyemszalaggal dìszìtett, vattával bélelt női ujjas (Dunamente, Somogy). Más népi neve kacabajka,
kacamajka.
bajos, bájos: → gyñgyìtñ
bajusz: formája a nemességnél nyugati és keleti hatások szerint változott. A köznép, bár a 15. sz.-tñl
általában meghagyta, a 18. sz.-ban átmenetileg a tilalmak miatt kitépdeste, ill. borotválta bajuszát. A 19.
sz.-ban a nemesi viselet és a katonaság újra általánosìtották divatját. Ŕ Legkedveltebbek voltak a
faggyúfélékkel kezelt pörge, hegyes bajusz (Alföld), amelynek végét orsñval vagy zsinñrral gyűrűre,
kunkorgóra is pederték. Az idősebbek lehajlñ harcsabajuszt, a konyát (Felvidék) viselték inkább. Az
egyenes, nyìrott bajusz állta legtovább a divat változásait, a 20. sz. első felében a polgárosultabb
vidékeken is megmaradt. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar bajusz (Magy. Nyelv., 1906).
Flórián Mária
bajvìvás, párbaj: → istenìtélet
bak: → asztal, → szénakunyhñ, → ülés, → vacok
bakacsin: 1. a Kassán, Bártfán, Eperjesen, Lőcsén, a 14Ŕ16. sz.-ban takácsmesterek által készìtett kék
vagy kék és piros pamuttal, madaras, liliomos, Isten báránya motìvumos, emberalakos mustrákkal
mintázott lenvászon szőttesek Divald Kornél nyomán közkeletűvé vált, de az újabb kutatások szerint
pontatlan megnevezése. Ŕ 2. Az egykorú források tanúsága szerint bakacsinnak, pokschinnak egyszìnű
finom len- vagy pamutvásznat, „gyapottgyolcsot” (1539) neveztek. Eddig fekete, fehér, szürke és kék
szìnű bakacsinrñl van tudomásunk. A fekete bakacsint használták ravatalozásnál, a koporsñ
beborìtására, temetésen a lovak felöltöztetésére. Apor Péter szerint, az ő korában a főrangúak már fekete
bársonyt használtak, a közrendűek temetésére volt a jellemző a fekete bakacsin. A ravatalozásnál,
temetésen használt takarñ, kárpit értelemben használják a bakacsin kifejezést az erdélyi Mezőség némely
községeiben annak a 4Ŕ6 méteres sötét szìnű kelmedarabnak, rendesen kékfestőnek a megnevezésére,
mellyel a ravatal mögött a falat bevonják, ill. a festetlen deszkakoporsñt letakarják. Ŕ Irod. Divald
Kornél: Sáros megye szövött emlékei (Bp., 1905); Bobrovszky Ida: Későközépkori és reneszánsz
szövőművészet Magyarországon (szerk. Galavits Géza: Magyarországi reneszánsz és barokk, Bp., 1975).
179
B
bakancs: bokáig érő, fűzős felső részből és rávarrott vagy rászegezett talpbñl állñ lábbeli. Férfiak viselték
és viselik, általában inkább munkára, de a szegényebbek ünnepre is. Felső részének kétféle formája van.
A régiesebb felső részt egyetlen darabbñl szabták, sem az orrán, sem hátul a sarkán nincs varrása. Csak
oldalt van egy „cvikli”-nek nevezett toldás, itt is fűződik a bakancs. Mivel a lábbeli az orr- és
sarokvarrásoknál bomlik leghamarabb, az „egybeszabott” vagy „egybevarrott” bakancs tovább tartott és
igen kedvelt volt. Ez a szabás eurñpai-középkori eredetű, többek között a budai várásatások alkalmával is
előkerült ilyen példány. Az újabb bakancsforma lényegében elöl fűzős, magas szárú cipő. A bakancs a
csizmánál mindig szerényebb lábbelit jelentett, ìgy készìtői a csizmadiáknál kevésbé tekintélyes vargák
voltak. A bakancs szñ a boka szñbñl származik. Első előfordulása 1519-ből valñ. Ŕ Irod. Papp Lászlñ: A
kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Tőkés Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935);
Győrffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Forrer, R.: Archäologisches zur
Geschichte des Schuhes aller Zeiten (Schönenwerd, 1942); Florescu, F. B.: Opincile la romîni (Bucureºti,
1957).
Gáborján Alice
bakanñta, gyalogsági nóta: a katonadal egyik válfaja, a gyalogságnál szolgált legények életéről szñlñ lìrai
dal. Némi joggal azonosìtják a fegyvernemek feletti → katonadallal: 1. gyalogsági kiképzést minden
katona kapott; 2. a gyalogság volt a legnagyobb fegyvernem; 3. az ún. bakák voltak a legdalosabbak, és
dalaikban nem feltétlenül különböztetik meg magukat. A gyalogsági kiképzésről részben a szintén
fegyvernemek feletti → menetdalok, részben pedig különféle általános → panaszdalok (Szép élet a
bakaélet, De sokat kell szenvedni…) szñlnak. A panasz tárgya legtöbbször a bakancs (A bakancsom el
akarnám cserélni, De már látom: el kell aztat viselni; Mikor a bakancsos elkezd öltözködni, Fűzi a
bakancsát, elkezd káromkodni…); olykor gúnydalokban szerepel (Belebújt az ördög a bakancs Ŕ szárába,
A szegény bakának majd eltört a lába…). Hasonlñ dalok szñlnak az ún. borjúrñl (Borjújába százhúsz éles
be van pakolva; Egye meg a fene a mészáros bárdját, Mért vágta rövidre gyenge borjú lábát…), továbbá
az ún. masìrozásrñl is (A szegény bakancsos mikor masìrozik; Hull az eső, seje-haj, erdei virágra, Magyar
baka, seje-haj, bársony-barna homlokára…). A gyalogosok énekeltek legtöbbet a különféle büntetésekről
(Megállj, baka, beviszlek az egyesbe!), sőt az öngyilkosságrñl is (Bakagyerök ha megunja életét…). A →
háborús katonadalok közül is sokat alkalmaztak magukra (Szñlnak az ágyúk, a gépfegyverek, Folyik a
baka vére; Kiviszik a bakát, ki a temetőbe…). Vidámabb hangulatúak az általános használatbñl vett
kérkedők (Jñ mñdja van a bakának, semmire sincs gondja; Szép a baka, mikor az felöltözik…), a
fegyvernemek közti vetélkedők (Jñ dolga van a tizenkettes bakának: Szénát, zabot nem arat a lovának;
Nem irigylem a huszárt a lováért…); ez utñbbiak egy része → huszárnñták visszájára fordìtása
(Bakagyerek, bakagyerek szereti a táncot; Édesanyám, ki a baka, ha én nem?), viszonylag kevés az
eredeti alkotás (Kis szurony az oldalamon fényesre van csiszolva…). Hasonlñan kevéssé eredetiek →
szerelmi dalaik (Este van már, szñl a dob a várba, A bakának ölébe galambja…), továbbá a különféle
tréfás és gúnyos, valamint a → szabadságos katonadalok (Isten veled, fegyver, borjú, Bakancs,
patrontáska!). Ŕ Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nñtái (Nagybecskerek, 1918); Mathia Károly:
104 magyar katonadal (Bp., 1942); Vohy István: Előre! (Bp., 1943); Kálmány Lajos: Történeti énekek és
katonadalok (Bp., 1952).
Katona Imre
bakarasz: népi hosszmérték. Meghatározatlan rövidséget, kicsiséget kifejező fogalom, amely eredetileg a
hüvelyk- és a mutatñujj közötti távolságot jelentette. Gyermekekre szokás mondani.
Dankó Imre
bakarasznyi ember, Höcsönszakállú, Hétszünyükapanyányimonyók, Arasztos Tóbiás stb.: bakarasznyi

magas, hét sing szakállú, kapanyélf ... ú emberke, → törpe, rosszindulatú mitikus mesealak (Thompson
Motif Index, F 481. 5. 2.), a hős legfőbb ellenfele, a királykisasszonyokat vagy égitesteket rablñ sárkányok
apja. Erejére Ŕ és a hős erejére is Ŕ jellemző, hogy az emberfeletti, ñriás termetű cimborákat (→ Fanyűvő,
Vasgyúrñ, Kőmorzsolñ) sorra földhöz vágja, csak → Fehérlñfiának sikerül őt legyőznie és időlegesen
fogságba vetnie: szakállánál fogva egy nagy fa hasìtékába csìpteti. Bakarasznyi ember a fát gyökerestől
kihúzza és a föld lyukán át az alvilágba viszi. Súlyátñl azonban szakálla kiszakad s erejét is elveszti (AaTh
301B). Előfordul az → Égitestszabadìtñ tìpus egyik redakciñjában is: ő rabolja el másodszor az
égitesteket, s tőle kell visszaszerezni Messzelátñ, Messzehallñ és Nagyfázhatñ segìtségével (MNK 319* +
AaTh 513A: → hatan a világ ellen). A → Hajnalkötöző királyfi (MNK 304A*) mese egyes változataiban a
bakarasznyi ember neve Arasztos Tñbiás, őt szolgálja a 12 ñriás, a királyi ház rettegett ellenségei.
Megsemmisìtésükért a hős elnyeri a királykisasszony kezét. A bakarasznyi emberre emlékeztető alakot
180
B
találunk a → rest fonñleány (AaTh 500) egyes változataiban is. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Nyìri és rétközi
parasztmesék (Gyoma, 1935); Kuntár Lajos: Az aranyrñzsafa (Szombathely, 1957); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A népmese prozñdiájárñl (MTA I. Oszt. Közl.,
1969).
Kovács Ágnes
baket: → ételhordñ
bakfazékdobás: → közvélemény-büntetés, → vénlánycsúfolás, → zajkeltés
bakhátas szántás: → vìzmentesìtés
bakitszekér, kolesz: Szeged vidékén, a tanyákon, a homokos talajon használt könnyű → szekér.
Közönséges → lőcsös, lajtorjás oldalú szekérből alakìtják ki úgy, hogy a lajtorjás oldalakat → rakoncák
által támasztott oldaldeszkák helyettesìtik. Ezáltal a nehéz lajtorjás oldalúaknál jñval könnyebb szekeret
kapnak és bármikor visszaszerelhetik → kocsijukat eredeti állapotába. Még egyszerűbb az a bakitszekér,
amelyet úgy készìtenek, hogy a rendes szekér alvázát meghagyják és a hátulsñ részre, tengelyre, az ún.
hátulsó szekéraljra v. szekérutóra ládát szerelnek. Ezt a kordéládát billenőre készìtik, hogy a rakományt
(trágya, homok, föld stb.) ki lehessen belőle borìtani. Ŕ Irod. Juhász Antal: A bakity (Adatok a homoki
teherhordñ eszközökről) (Mñra F. Múz. Évkve, 1968).
Bakitszekér
Bakitszekér
K. Kovács LászLó
181
B
bakkuszjárás: a legények húshagyñkeddi (→ farsang) → alakoskodása, adománygyűjtő felvonulása a

Felvidéken. Szamár- vagy kecskebőrbe bújtak, női ruhába öltözködtek stb., kezükben nyársat tartva
táncolták végig a falut. Megtréfálták az utcán állñkat, a lányokat megcsipdesték, bekormozták, Fő céljuk
a mulattatás. Előfordult, hogy a menetben kocsikerékre szerelt női és férfibábut is húztak. A bábuk a
kerék forgásának megfelelően le s fel emelkedtek. A kapott ajándékokkal a → fonñházba vagy a
kocsmába mentek. Itt levetették a maskarát, álarcot és → mulatságot rendeztek, közösen elfogyasztva a
szalonnát, tojást. Ŕ Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János:
Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).
Ujváry Zoltán
Bakñ Ferenc (Nagyvárad, 1917Ŕ): etnográfus, a Heves megyei Múzeumi Szervezet igazgatñja, a
történelemtudományok kandidátusa (1974). Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1943).
Kutatñ a Néprajzi Múz.-ban (1941Ŕ42 és 1949), múzemig. Sárospatakon (1950Ŕ), Egerben (1952Ŕ). A
település, az épìtkezés, a népi iparok, a népszokás és népi kultúra etnikus jellemzőinek kérdéseivel
foglalkozik, e témakörükből származñ ìrásai a szakfolyñiratokban, a Heves megye műemléki topográfiája
köteteiben, valamint az általa szerk. Az Egri Múzeum Évkönyvében jelennek meg.
Bakony: a Dunántúli-középhegység legnagyobb hegycsoportjának és közvetlen környékének tájneve. A

történeti megyerendszerben Veszprém és Zala megyék és kis részben Fejér megye területére esett, ma
Veszprém és Fejér megyéhez tartozik. A Mñri-völgytől a Tapolcai-medencéig tart. Északi része a Magas-
Bakony vagy Öreg-Bakony, D-i, a Balaton melletti előtere a → Balaton-felvidék. É-i, ÉNy-i előtere a →
Bakonyalja. A hegység neve a korábban közszñként élt, ma csak tájnyelvben előfordulñ, erdő jelentésű
bakonybñl származik. Noha a Bakony betelepülése a honfoglalás korátñl megindult, összefüggő, zárt
területein a természetes táj a 19. sz. végéig háborìtatlanul fennmaradt. Népessége gazdálkodásában,
különösen állattartásában, társadalmi életében számos archaikus vonás megőrződött. Középkori
lakossága erősen elpusztult. A 18. sz. során a visszaköltöző magyarságon kìvül jelentősebb számú
németet, szlovákot telepìtettek a Bakonyba. Erdőségei hasznosìtása révén országos hìrű üveghuták
működtek területén, és számos helyen (Bakonybél, Szentgál) szerszámkészìtő paraszti-specialista központ
alakult ki (gereblye-, favilla-, talicska- stb. készìtés). Falvainak jelentős haszna származott az erdei
gyűjtögetésből és legeltetésből is. A bakonyi népélet hiteles szépirodalmi értékű feldolgozására Eötvös
Károly vállalkozott. Ŕ Irod. Rñmer Flñris: A Bakony (Győr, 1860); Eötvös Károly: A Bakony (IŔII., Bp.,
1909); Wellner Ernő: A Bakony gazdasági életének földrajza (klny. Pécs, 1937); Tálasi István: Adatok a
Bakony erdei életéhez (klny. Bp., 1942); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959);
Vajkai Aurél: Bakony (részletes irodalommal, Bp., 1959).
182
B
Bakonyi kanászok pihenője. A múlt század végéről származñ ábrázolás.
Filep Antal
Bakonyalja: a → Bakony É-i, ÉNy-i előtere. Dombos erdőkben viszonylag gazdagabb vidék, amely
átmenetet alkot a → Kisalföld déli peremterülete felé. Vásárosközpontja Pápa. A honfoglalñ magyarság a
földrajzi nevek tanúsága szerint jelentékeny szláv szigeteket talált a Bakonyalján. Ezek az Árpád-kor
folyamán felszìvñdtak. A török hñdoltság alatt erősebben elpusztult lakossága magyar, szlovák, német
települőkkel egészült ki a 18. sz. folyamán. A terület 15. sz. végi lakossága hamarosan prot.-sá vált. Az
ellenreformáciñ időszakában mind a ref., mind az ev. gyülekezetek közül több kénytelen volt e vidékről
elköltözni. Ny-i előterében sajátos arculatú kistáj a Somló környéke Somlñvásárhely központtal. Történeti
borvidékeink között előkelő helyet foglal el.
Bakonyalja: utcakép Bakonygyirñtrñl (Veszprém m.)
Filep Antal
bakonyi cifraszűr: a → szűrfajták között a legrövidebb és a legbővebb. Egész Veszprém megye erdős
tájain viselték a pásztorok, fiatal cselédek, zsellérek, de a szegénylegények is. Gallérja is a legnagyobb, és
majdnem olyan hosszú, mint maga a szűr. Mivel oldalai homorúak, e gallér sarkai hegyesek voltak,
„fecskefarkú”-nak is nevezték őket. Rövid ujjait kerek posztñdarabokkal befenekelték. A bakonyi
kanászok ugyanis derekukon nem viseltek készséget (→ pásztorkészség), mint az alföldi pásztorok, kisebb
használati tárgyaikat a szűr ujjában tartották. Oldala → aszajbñl és → pálhábñl állott, és lefelé erősen
bővült. Mivel a kanászszűr igen bő volt, az egyik vállon lecsúszott. Hetyke legények ìgy is viselték. Elöl
szìjcsat tartotta össze a bakonyi cifraszűrt, amely néha → sallangos volt, s a sallangot a háton átvetve
viselték. A bakonyi cifraszűr dìszìtése főképpen a cinñberpiros szegés és a rátét. Szìnhatása a vörös
szegéseken, foltokon és dìszìtményeken nyugszik. Nagyobb piros posztñfoltot az oldal és a pálha
183
B
összetoldása fölött találunk H betű formában. Ennek alakja és mérete állandñ és nem hiányzik egyik
dunántúli cifra kanászszűrről sem. Leggyakoribb rátét a tulipán. A rátét gyakran feketével kontúrozott.
A késői darabokon egyre gyakoribb a fekete dìszìtmény. Feketék voltak a szűr alján levő csìkok és a →
patkñnak nevezett dìszìtmény. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930);
Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-öltésmñdok (Népr. Ért., 1930).
Bakonyi szűr dìszìtésének részlete (1890). Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
bakonyi kanászkalap: → kalap
bakonyi pásztorkodás: a Bakony erdeje régtől fogva alkalmas volt az állattartásra, makkot termő fáival
kedvezőbb volt a disznñ, mint más állat takarmányozására. Már a korai vaskori sìrokbñl malaccsontok
kerültek elő. A 11. sz.-bñl okleveles adatok szñlnak a bakonyi disznótartásról, juhászatrñl. A bakonyi
állattartásra a nagy egyházi és világi uradalmak mindenkor befolyással voltak, annak fejlődését
irányìtották, ìgy a népi → pásztorkodás hamar átvette a gazdasági élet újìtásait. De ugyanakkor a pásztor
megtarthatta, sőt gyakorolhatta hagyományos eljárásait. A 16Ŕ17. sz.-beli összeìrások több községnél
feljegyezték, hogy legelőjük az erdőben van. A rideg tartásnál (→ külterjes állattenyésztés) a Bakonyban
régebben az állatok egy részét télen kint az erdőben aklokban, ñlakban tartották. Tájfajtája volt a
bakonyi disznó, sovány, nagy sörtéjű, a vaddisznñhoz hasonlñ vad természetű állat, a hazai vaddisznñ
megszelìdìtéséből keletkezett, de már régñta balkáni sertésfajokkal keveredett. A múlt században évente
kb. 150 000 darab disznñt teleltettek ki az erdőben, a makkon meghizlalták (→ makkoltatás), s ìgy
hajtották tovább nyugat felé. Ŕ A bakonyi juhtartás a múlt század elején kezdett elterjedni nagyobb
mértékben, új tájfajta, a merinói jelent meg a nagybirtok közvetìtésével, s ez az egész juhászatot
átalakìtotta. Lovat elsősorban az uradalmak tartottak. A kecskét a 18. sz.-tñl erdővédelmi okokbñl
tiltották. A múlt század második felében a gabonakonjunktúra hatására a földművelés az állattartás
rovására terjeszkedett. A legutñbbi időkben az állatok egyik részét tavasszal hajtják ki, és e rész késő
őszig kinn marad az erdőben, a legelőkön. Delelésre ágakbñl, deszkábñl készìtett kerìtésbe (→ esztrenga),
éjjelre lábakon állñ, szalmával fedett fészerbe zárják. Az állatok másik részét naponta hajtja ki a pásztor.
A pásztorok a múltban külön rendet képviseltek, a helybeli gazdaréteggel társadalmilag nem keveredtek.
A pásztorok rangsorában a juhászok álltak elöl. Ŕ Irod. Eötvös Károly: A Bakony (IŔII., Bp., 1909); Tálasi
István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939); Wellner Ernő: Tanulmányai a Bakony erdőtakarñjának
átalakulásárñl (Földr. Közl., 1941Ŕ43); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959);
Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959).
Vajkai Aurél
bakonyi pásztorviselet: a bakonyi pásztorok hagyományos öltözete. A régi bakonyi pásztorviselet eltért a
később itt lakñ, javarészt kisnemesi lakosság viseletétől. Egy múlt század eleji leìrás szerint a bakonyi
kanászbojtár ünneplőben patyolat ingben, gatyában, selyem lajbiban, kivarrott csizmában, cifraszűrben
járt. Milfajt Ferenc bakonyi betyárnak 1836-ban készült képe szerint cilinderszerű kalapja, hìmzett
bőrmellese, hosszú bő gatyája, cifraszűre volt. Haja hosszú, elöl két varkocsba fonva. Ŕ A dunántúli
kanászszűr a többi magyar szűrnél jñval rövidebb (→ bakonyi cifraszűr). Általában tilalmazták a
cifraszűrt, a zsellérek, pásztorok cifra ruházkodását. 1815-ben megtiltották a veressel kivarrt cifraszűrök
hordását, a nagy karimájú kalapot. Hidegben a szűr alatt még báránybőr ujjatlan mellest, bőrködmönt,
bőrnadrágot is viselhettek. Az ünneplő szűrön kìvül volt hétköznapra szánt viselő szűrük kisebb gallérral.
Valñszìnű, hogy a pásztor dìszes öltözete csak az ünneplőre volt érvényes, munkára, terelésre egyszerűbb
ruhát vettek föl (ìgy pl. bocskort is). A Bach-korszakban divatos nyakravalñt a juhászok tartották fenn. Ŕ
A pásztor felszereléséhez tartozott oldaltarisznyája és a botja. A kanásznak volt baltája (→ kanászbalta),
a gulyás, csordás gömbölyű végű görcsös furkñsbottal jár. A bot végén tüskeirtñ vas is lehetett. A juhász
kampñsbotot hordott. A számadñ juhásznak sárgaréz kampñ volt a jelvénye, dìsze. A kampñsbottal a
juhász nemcsak a birkát fogta ki a falkábñl, hanem a botot kézbe fogva, lába közé véve, hátul azt
megtámasztva, guggolñ helyzetben üldögélt rajta. A mai kanász karikás ostorral és ősszel egy 4Ŕ5 m
hosszú rúddal jár, az utñbbival vadalmát, vadkörtét ver le a fárñl a disznñknak. Ŕ Irod. Györffy István:
Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Vajkai Aurél: Bakony (Bp., 1959).
184
B
Vajkai Aurél
Bakos Jñzsef (Vily-puszta, 1912Ŕ): tanszékvezető főiskolai tanár az egri Tanárképző Főiskolán, a
nyelvtudományok kandidátusa (1964). Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en végezte. Középiskolai
tanár és tanulmányi felügyelő (1936Ŕ51), főiskolai tanár (1952Ŕ). Kutatási területe: comeniolñgia,
szakszñkincsvizsgálat, folklñr; néprajzi-népnyelvi bibliográfiával is foglalkozik. Ŕ F. m. Bodrogköz–
Hegyalja és Hegyköz néprajzi irodalma (Sárospatak, 1947); A pataki múlt hétköznapjai (Adalékok
Sárospatak gazdaság- és folklñrtörténetéhez, Sárospatak, 1950); Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953);
Az egri régi szőlőművelés szókincse (Folklñrtörténeti, néprajzi vonatkozásokkal, Eger 1969).
bakos malom: a → szélmalom Eurñpa-szerte ismert, a múlt század elején még hazánkban is nagyon
gyakran előfordulñ változata, amelynek szerkezeti sajátossága volt, hogy gerenda ácsolatbñl (borona-
vagy talpgerendás oszlopos-pilléres szerkezettel) épìtett rögzìtett alapon nyugodott a malom felépìtménye
és teljes gépezete. Megfelelő szélirány kiválasztása után az egész malomépületet el kellett forgatni, be
kellett állìtani. Az ilyen malmok felépìtménye, háza gerendavázas, deszkázott oldalú volt. Hazánkban a
múlt évszázad második felében teljesen eltűntek. Ŕ Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom (Bp.,
1911); Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépìtészet
(Bp., 1967).
Filep Antal
bakñszekér: különlegesen erős fuvarosszekér, amelyet a múltban, pl. a 17. sz.-ban is a rézexportban
használtak. Oldalai erős → bűrfákkal készültek, és a → szekérderekát gyakran elöl → rakoncával, hátul
két → lőccsel támasztották meg és ládaszerűen alakìtották ki.
K. Kovács László
bakozás: → kecskézés
baksus: → szüret
bakszán: → bakszekér
bakszekér: vékony husángokbñl vagy cirokszárbñl összeállìtott, szánra emlékeztető → utánzñ játékszer,
amelyet a földön húzogatnak. Fő alkatrészeit két db félkörìvben meghajlìtott pálca, egy rövidebb, villás
ágú és egy hosszú, rúdnak szolgálñ husáng képezi. A bakszekeret rendszerint tavasszal készìtik, amikor a
vessző jñl hajlik. Előfordulása szñrványos, főként a nyelvterület peremvidékein találkozunk vele.
Elnevezése változatos: bakszekér néven északi, palñc területen ismeretes, bakcsacsa, bakcsicsa a neve
Zalában (Göcsej, Hetés), bakinak mondják a Zempléni-hegység lakñi. A csìki, háromszéki székelyek
bakszán, bakszánka, a Brassñ vidéki csángñk berszán néven ismerik. A bakszekér eredetileg kezdetleges
szállìtñeszköz lehetett, amelyet széna, lomb, rőzse csúsztatással történő szállìtására használtak.
Gyermekjátékként szlovák, román, bolgár és távolabbi területeken is megtalálhatñ Eurñpában,
elsősorban hegyvidékeken. Ŕ A bakszekér szñ Gömörben és Vasban a kétkerekű kordé, a Répce vidékén,
Vasban a → targonca megnevezésére használatos. Bakszánnak a székelyek valñdi ’faeregető’, ’erdőlő’
szánokat is neveznek. Ez utñbbiakat nevezik még bakontának, bakócának is. Ŕ Irod. Bödei Jñzsef: Adatok
Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943).
Nyers vesszőből kötött bakszekér (Gömör m.)
Bakszekér, a rugalmas szállìtñeszközök őse
185
B
Bakszekérrel játszñ kisfiúk (Bernecebaráti, v. Hont m.)
bakter <bajor-osztrák Wächter ’éjjeliőr’ szñbñl>: éjjeliőr. A múlt században még minden faluban volt
bakter. Éjjel járta a falu utcáit. Kis verseket mondva ñránként kiáltotta az időt. Erdélyben és a
Csallñközben a verseket énekelték. A baktert a község fogadta meg, hatalmának jelvénye az alabárd vagy
más védekező szerszám, amely általában szintén a község tulajdona volt. Bére évenként minden házbñl
egy kenyér, kevés gabona s pár forint. Bakternek általában nagy családos, de a nehéz munkát már
kevéssé bìrñ 50Ŕ70 éves ember ment el. A bakternek elsősorban becsületesnek és ébernek kellett lennie,
mert éjszaka az egész falu biztonsága, nyugalma, vagyona felett őrködött. Nagyobb városokban több
bakter volt, az utcákat felosztották egymás között. Fatelepek, raktárakkal rendelkező kereskedők,
üzemek külön fogadtak maguknak baktert. Ezek már nem jelezték az időt, csak a meghatározott
területre, értékekre vigyáztak, bérüket pénzben kapták. A bakterság a nyugati középkori városok
szervezett közbiztonságának, éjjeli őrségének mintájára terjedt el a magyar nyelvterületen. Az utolsñ
bakterek az 1930-as évekig teljesìtették szolgálatukat. (→ még: bakternñta, → elöljárñság) Ŕ Irod. Kiss
Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon szép piros (Énekes
virrasztñk és ñrakiáltñk, Bp., 1972).
Morvay Judit
bakterlámpa: éjjeliőrök szolgálatban használt lámpása. A közvilágìtás általánossá válásáig a sötétedés

után közlekedőknek kötelességük volt lámpással járniuk jñszándékuk kifejezéseként is. Mind az
éjjeliőrök, mind a sötétedés után közlekedők számára a viharlámpák (→ petrñleumlámpa) elterjedéséig a
faléckeretes, üvegfalú, függeszthető lámpák voltak a legcélszerűbbek, melyekben gyertya vagy mécs
világlott. A bakterlámpákhoz hasonlñ szerkezetű, de méretben lényegesen nagyobb és igényesebb kivitelű
lámpásokkal világìtottak az éjszakai időben intézkedő közigazgatási tisztviselőknek, falusi bìrñknak,
mezővárosi, városi főbìrñknak. Példaként emlìthető a hñdmezővásárhelyi bìrñ lámpása, amely egy
fennmaradt fénykép tanúsága szerint olyan nagyméretű volt, hogy két legény hordozta rúdon. A
bakterlámpa is, a bìrñi lámpás is a szolgálatát ellátñ hivatalos személy tekintélyét is kifejezte,
hivatalosságát szimbolizálta.
Filep Antal
bakternñta, bakterkiáltás, baktervers, éjjeliőr-ének: a munkadal egy történelmi válfaja, éjjeliőrök szabályos
időközökben előadott, rendszerint versbe foglalt gyakorlatias, vallásos, esetleg személyes vonatkozású
éneke. A szervezett éjszakai őrködés s vele együtt a bakternñta német földről került hozzánk. A 15Ŕ16.
sz.-tñl adataink, a 18. sz.-tñl szövegeink is vannak. A szokás általánosan, de nem mindenütt terjedt el; a
századfordulñn szűnt meg. A bakternñta a várvirrasztñkkal és a → hajnalénekekkel rokon. Idegen
dallama és szövege az idők folyamán, főként falusi környezetben fokozatosan megmagyarosodott s egyben
meg is rövidült. A szövegek eléggé egységesek. 1Ŕ2 ñrás időközökben hangzottak fel (Nyolcat ütött már az
ñra ... stb.), az éjfélt általában kihagyták (Éjfélt többet nem kiáltok…). Időközben gyakorlati (A
nyugvñhely készìtendő; Tűzre-vìzre vigyázzatok!) és vallásos (Imádkozva feküdjetek!) tanácsokat adtak,
esetleg személyes vonatkozást szőttek bele (Ügyelek, ha tüzet látok…). A Jászságban az ñraütések után a
toronyőr mondta el a megfelelő bakternñtát. Esztergom és Sopron m.-ben egyéb alkalmi (karácsony,
névnap, farsang) bakternñták is elhangzottak; Szegeden a → katekizmusi énekkel fonñdott össze. A 19.
sz. ñta több diák-parñdiáját ismerjük. Ŕ Zenei szempontbñl a szerkezet és modalitás eltérő vonásai mellett
is összetartozñ csoport. Egybefogñja egy jellegzetes dallamfordulat: az első sor végének lehajlñ
kvartlépése („Rufmotiv”). Magyar területen az anyag egy része: 1. egy sor ismétlése, egyszerű, kiáltás
jellegű tenorrecitáciñ (→ recitatìv). Az egyes sorok a tenorrñl lehajlñ, gyakran szándékosan nem tiszta
intonáciñjú kvarttal végződnek. Ŕ 2. Más tìpusoknál (ezek képviseltetnek legnagyobb számmal) a
186
B
bakternñta két eltérő tartalmú dallamsor kapcsolñdásábñl áll, a sorpárok rendszerint többször egymás
után hangzanak el. A kezdősor végi kvart különböző tonális összefüggésekbe kerül. Leggyakrabban a
zárñhang szextje és terce vagy kvintje és szekundja (do: La-mi vagy szó-re). Az első sor e tìpusokban is
legtöbbször recitatìv, „tenor”-ja a jellegzetes kvart-hangköz alsñ vagy fölső lépcsője. Mìg kezdősorként
mindig a kvart-ugrást tartalmazñ szerepel, esetlegesebb, hogy a két sor közül melyik hangzik utoljára.
Előfordul, hogy ismét az első. Ilyenkor a bakternñta legkötöttebb, zárt strñfába rögződött rokon
dallamához hasonlñ képlet keletkezik. Ŕ 3. E strñfás ének a szövege és cìme alapján is ide kapcsolñdñ Ó
fényességes szép hajnal (Hajnali ének Boldogasszonyrñl, Cantus Catholici, 1651; latin változata az O
aourora lucidissima kezdetű kanciñ; más magyar szöveggel, de idevágñ nñtautalással már 16. sz.-i
forrásbñl), mely egyházi → népénekként, de hajnalhirdető funkciñban is szerepelt. Dallamában
megtalálhatñ a kezdősor jellegzetes kvartlépése, s további fordulatanyaga, bár az előbbi tìpusokénál
melodikusabb, szintén rokonságot mutat azokkal. Formája (3 soros), kadenciái, hangneme (frìg)
rögződtek. A három elterjedt fajtán kìvül a bakternñta szñrványosan még egyéb változatokkal is szerepel,
ezek között ereszkedő, oktávterjedelmű dallamok is előfordulnak. Ŕ Az anyag mindegyik rétegéhez
kapcsolñdnak zeneileg megfelelő s rokon funkciñjú tìpusok az eurñpai hagyománybñl. (1. és 2.: főleg
német nyelvterület, 3.: cseh, szlovák, morva, lengyel, sőt norvég változatok a német mellett.) A történeti
kutatások mind a zenét fenntartñ szokást, mind a dallamot középkori eredetűnek tartják. Ŕ Irod.
Wichner, J.: Stundenrufe und Lieder der deutschen Nachtwächter (Regensburg, 1897); Csomasz Tñth
Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Régi Magyar Dallamok Tára, I., Bp., 1958); Szomjas-
Schiffert György; Énekes éjjeliőrök a falu társadalmában (kandidátusi értekezés, kézirat, Bp., 1969);
Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros (Énekes várvirrasztñk és ñrakiáltñk, Bp., 1972).
Bakternñtát fújñ karcagi bakter (Múlt század végi ábrázolás)
Katona. ImreŔSzendrei Janka
bakugrás: → mozdulatutánzñ játék
bál, báld: a → táncalkalmak egyik nagy csoportjának összefoglalása. Elnevezése az olasz ballo, balare
<’táncolni’> szñbñl ered, s feltehetően franciaŔnémet közvetìtéssel jutott Mo.-ra. A bálok mindig
szervezettek és zártkörűek. Ez ünnepélyességükben és egyéb formaságokban is megnyilvánul: meghìvñk
küldése (→ bilétes bál), rendező bizottság (→ táncrendezés), a → tánchely feldìszìtése (pl. → szüreti tánc),
a polgári társastáncok nagyobb szerepe (→ kontratánc, → túrtáncok), a polgári hatást tükröző →
táncillem. A (bálokat rendszerint a naptári év jeles napjain (karácsony, farsang, húsvét, május első
vasárnapja, pünkösd, búcsúkor), nagyobb munkaalkalmak végén (aratás, → aratñünnep, szüret)
rendezték meg. Katonai bevonulás előtt tartották a regrutabálokat. Zártkörű bálok voltak az ún. páros és
nős bálok, amelyekre a legények jegyesükkel, ill. a fiatal és középkorú házasok mentek el. A korcsoportok
is szerveztek bálokat, sőt a bálozás ünnepi rendjét egyenesen áthatja a → korosztályok szerinti tagolñdás.
Ezért vannak farsangkor → gyermekbálok, serdülőbálok (puhabbál, → dudabál), legény- és leánybálok,
ahonnan kizárták a külön mulatñ házasembereket, férjes asszonyokat. Az ún. batyus bálokon a
meghìvottak batyuba kötött élelemmel jelentek meg, amelyet az éjféli táncszünetben közösen
fogyasztottak el. A bálok keretében a társadalmi rétegződés is érvényesült. Foglalkozás szerinti bálok:
cselédbál, iparosbál, pásztorbál, tűzoltóbál. Az iparosbálok szokásai a céhes hagyományokhoz
kapcsolñdtak. A bál elnevezést a táncalkalmak spontán, kötetlenebb formáinál is használják, de azok
természetét, lazább keretét, hangulatát jelzője fejezi ki (→ citerabál, → padkaporos bál, → szabad bál, →
taposñbál). A bálokat a 18. sz.-ban általában bérelt házaknál tartották, később azonban a kocsmák,
187
B
vendéglők helyiségeiben, sátorral fedett udvarain zajlottak le. Ŕ A legnagyobb számú és legváltozatosabb
bálokat a legények csoportjai szervezték (→ legénycéh, → legényélet). Ők gondoskodtak a lányok
ünnepélyes meghìvásárñl, a zenészek felfogadásárñl és a bál rendjéről. A bál hagyománya máig eleven. Ŕ
Irod. Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és
táncélete (Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958);
Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Ruitz Izabella: A
parasztifjúság társasélete a Bñdva vidékén (1880Ŕ1950) (Ethn., 1965Ŕ1966).
Németh ImreŔPesovár Ferenc
bála: → haltartñsìtás
Balassa Iván (Báránd, 1917Ŕ): etnográfus, a Magyar Mezőgazdasági Múz. főigazgatñ-helyettese (1966Ŕ), a
történelemtudományok (néprajz) doktora (1966). A debreceni tudományegy. bölcsészettudományi karán
doktori és tanári oklevelet szerzett (1940). A debreceni egy.-en (1938Ŕ), a kolozsvári egy.-en gyakornok
(1940Ŕ), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múz. (1941Ŕ), majd a bp.-i Néprajzi Múz. (1944Ŕ)
muzeolñgusa, osztályvezető, később főig., a sárospataki Rákñczi Múz. ig.-ja (1956Ŕ), a Művelődésügyi
Min. osztályvezetője (1961Ŕ). Szerk. az Ethnográfiát (1949Ŕ56), a Magyar Népművészetet (1950Ŕ54), a
Néprajzi Múz. Értesìtőjét (1954Ŕ55), a Sárospataki Rákñczi Múz. Füzeteit (1956Ŕ60), a Magyar
Mezőgazdasági Múz. Közleményeit (1969Ŕ70). A Magyar Néprajzi Társaság titkára, alelnöke, majd
ügyvezető alelnöke (1969Ŕ), a Mezőgazdasági Múzeumok Nemzetközi Szervezetének alelnöke (1969Ŕ71).
A magyar földművelés néprajzi és nyelvészeti problémáival foglalkozik. A folklñr területén elsősorban a
temetők néprajzárñl és a mondákrñl ìrt, de érintette az agrárproletár mozgalmak kérdését is. A népi
dìszìtőművészet területén elsősorban a pásztorfaragásokkal foglalkozott. Számos tanulmányt ìrt a
magyar néprajz egyes korszakaival és jeles egyéniségeivel kapcsolatban. Az egyetlen mo.-i középiskolai
néprajzi tankönyv szerzője. Ŕ F. m. A debreceni cìvis földművelés munkamenete és műszókincse (Debrecen,
1940); Magyar néprajz (A mezőgazdasági középiskolák III. osztálya számára, Bp., 1947); A Néprajzi
Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1949); Földosztó mozgalom a Bodrogközben 1898-ban (Sárospatak, 1956);
Vezető a sárospataki várban (Sárospatak, 1960); A magyar kukorica (Bp., 1960); Karcagi mondák (XI., Bp.,
1963); Magyar népi dìszìtőművészet (társszerzőkkel, kìnaiul, Peking, 1963); Földművelés a Hegyközben (Bp.,
1964); Ethnographische Sammlungen der Museen in Ungarn (Szolnoky Lajossal, Bp., 1964); A múzeumi
kiállìtások tudományos előkészìtése (Bp., 1964); Magyar Múzeumok (Béni Gyöngyivel, Bp., 1969); Az eke és a
szántás története Magyarországon (Bp., 1973); Lápok, falvak, emberek (Bp., 1975).
Balassa M. Iván, Márton (Debrecen, 1943Ŕ): néprajzkutatñ. A Néprajzi Múz., majd a Szabadtéri Néprajzi
Múz. munkatársa. Tanári és muzeolñgusi oklevelet (1967) és bölcsészdoktorátust (1968) a bp.-i
tudományegy.-en szerzett. Kutatási területe a népi méhészkedés és épìtkezés. Tanulmányai
szakfolyñiratokban jelentek meg.
Balaton-felvidék: a Balaton É-i partján emelkedő, a → Bakony déli előterét képező hegy- és dombvidék
irodalmi eredetű neve. A honfoglalás ñta sűrűn megtelepült magyar lakosságú táj jelentős, jñ részben
paraszti birtoklású történeti borvidékkel. A török hñdoltság alatt megfogyatkozott népességét elsősorban
magyar és kisebb részben német telepesek egészìtették ki, az utñbbiak egy része a Bakony területéről
másodlagosan települt át a 18. sz. második felében. A Balaton-felvidéken jelentős számú kisnemesi
eredetű paraszti lakosság él, amelyet fejlett, polgárosult népi kultúra jellemez. A Balaton-felvidék déli
felét változñ kiterjedésben a → Balaton-mellék részeként tárgyalják némely szakirodalmi források.
Balaton-felvidék: falukép a múlt században épült lakñházakkal (Sñly)
188
B
Balaton-felvidéki ház (Kővágñörs)
Filep Antal
Balaton-mellék: A Balaton és a Kis-Balaton szűkebb környezetét némely források változñ kiterjedésben

Balaton-mellék megnevezéssel tárgyalják. Mind természeti, mind gazdasági-földrajzi, mind történeti-
néprajzi vonatkozásban heterogén együttes, részei a szomszédos tájak szerves tartozékai. A Balaton-
mellék fogalmának fenntartását elsősorban idegenforgalmi szempontok indokolják. Ŕ Irod. Eötvös
Károly: Utazás a Balaton körül (IŔII., Bp., 1901); Jankñ János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp.,
1902); Vajkai Aurél: Balatonmellék (részletes irodalommal, Bp., 1964).
Balaton-melléki, tihanyi lakñház homlokzata, a kőépìtkezés jellegzetes példája
Filep Antal
Balaton melléki viselet: a Balaton-parti lakosság öltözködése. A Balaton északi és déli partján lakñk
öltözete közt már a múlt század első felében különbségek jelentkeztek, a Balaton-felvidék népének
ruházata már akkor részben a polgárosodás útjára lépett. De meglehetős különbségek voltak a nemes
községek és a jobbágyfaluk lakñinak ruházata közt is. A nemes helységekben a férfiak kék, „magyaros”
öltözetben jártak, a nők pedig, különösen a fiatalok divatosan, „városiasan” igyekeztek öltözködni. A
jobbágy szűrben, ködmönben járt; a férfiviselethez tartozott az ing, a bő, nagy rojtú vászongatya, a nagy
karimájú kalap, a bunda vagy a vörös posztñrátéttel dìszìtett fehér szűrköpönyeg. A férfiing csak derékig
ért. Szerették a minél több szélből készült gatyát. Az ing fölé kék vagy fekete posztñmellényt (pruszlikot)
húztak, ennek háta zsinñrozott volt. A pruszlik fölé került a különböző formájú és nevű kabát, a dolmány
és a posztñ mándli. Télen hìmzett és bőrrátétes birkabőr → ködmönt (kisbundát, bekecset) viseltek. A
szűcsipar termékeit jobbára Somogyban készìtették. A ködmönt férfi-nő egyformán viselte, különösen a
női ködmönök voltak gazdagon hìmzettek. A → suba viselése a századfordulñn már eltűnőben volt. A
legszebb ruhadarab a → cifraszűr volt. A pásztorok még a századfordulñn is bocskorban járhattak, de
elterjedt a csizmaviselet. Ŕ A múlt század közepén a férfiaknál divat volt a hosszú haj, csimbñkos hajú
férfi még századunk elején is akadt. Változatos volt a kalapviselet, régebben a széles peremű vagy cilinder
formájú kalap volt a divatos, ilyent elsősorban pásztorok viseltek. Télen a báránybőr süveg, helyenként a
vidrabőr sapka terjedt el. A pásztorviselet részben különbözött a falusiak viseletétől, lényegében azonos
volt a → bakonyi pásztorviselettel. Ŕ A régi női viselet egy érdekes darabjárñl, az asszonyok nagy,
asztalkendő mñdjára összehajtott és az arcot beárnyékolñ, hátul a vállra borulñ fejkendőjéről
legkorábban 1818-bñl van adatunk. E mediterrán jellegű női fejviselet a múlt században a Dunántúl nagy
részén elterjedt. A péntő (→ pendely) szoknyaszerű fehér vászonruha. Fölé öltötték a szoknyát. A szoknya
és pruszlik összedolgozásábñl lett a köcölle, amelyet már hosszú női inggel viseltek. Később megjelent a
női ujjas, a rékli és a kacabajkñ. Jobb mñdú asszonyok prémes mentét hordtak. Bikessy 1820-bñl
származñ, balatonfüredi női viseletet ábrázolñ rajzai szerint már akkor elterjedt a szìnes harisnya s a női
félcipő. A bő szoknyás viseletet is hamar a polgárosult szűk szoknya váltotta fel. De a Balaton környékén
bizonyos népviseleti rezervátumok találhatñk, ahol a régebbi népviselet bizonyos darabjai napjainkig
fennmaradtak. Ilyen népviseleti rezervátum Sármellék, Zalavár és környéke, itt megmaradt a bő
szoknyás, ingvállas, főkötős viselet. A legszembeszökőbb darab az igen dìszes fejkötő. Ŕ Nagy hìrnévre tett
szert a somogyi oldalon négy (eredetileg horvát-szlovén telepìtésű) falu, Tñtszentpál, Varjaskér, Buzsák,
Táska hìmzése és rátétes munkája. Ŕ Irod. Jankñ János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902);
189
B
Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IIIŔIV., Bp., 1911Ŕ12); A Balaton környék népművészete
(Balatoni könyvek, II., Bp., 1943); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964).
Vajkai Aurél
balavásári hìmzés: a Kisküküllő mentén fekvő három község: Balavásár, Egrestő és Kelementelke sajátos
vászonhìmzése. Csak piros szìnben ismeretes párna- és lepedővégekről. Pamutvászonra készült a → széki
hìmzésekhez hasonlñan, vastag hìmzőszállal. Varrták szálszámolás után és láncöltéssel; mindkét esetben
az alapanyagbñl plasztikusan kidomborodñ mintát nyertek. A balavásári hìmzés úgy készül, hogy vékony
alapanyagra vastag fonallal igen aprñ öltésekkel varrják a mintát. A balavásárihoz hasonlñ plaszticitást
csak Székről ismerünk. A szálánvarrott munkákat nem szálszámolás után készìtik: a varrñ szinte
ötletszerűen vagy gyakorlatátñl függően vesz tűre a vékony pamutvászonbñl hol több, hol kevesebb szálat.
Ez az alapanyagtñl félig-meddig független eljárás eredményezi, hogy végül a szálánvarrott minták sem
merevek, hanem bizonyos lágyságot, kerekdedséget nyernek. A mintakincs a szálánvarrott darabokon
azokhoz a mezőségi példányokhoz áll közel, melyek a hìmzett felületek mellett a fehéren hagyott felületek
játékával is hatást kìvánnak elérni. A szabadrajzú munkákat rendesen láncöltéssel varrják. Cserépből
kinövő virágtöveket ábrázolnak nemegyszer körülcsipkézett rñzsákkal. A virágtöveket magukat is felső
végükön csipkés füzérsor zárhatja le. A minta széles középhìmből és keskeny peremből áll, melyeket
vékony választñvonal határol el. A mintakincs nagyobbik részében a → mezőségi hìmzésekhez, kisebb
részében a → torockñi hìmzésekhez kötődik. Sajátos és egyben parasztos voltát a virágtövek tömött,
zsúfolt alkalmazása teszi. Ŕ Irod. Palotay GertrúdŔSzabñ T. Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar
hìmzéstìpusok .(Népr. Ért., 1941).
1. Párnavég, piros, fonottas hìmzéssel (19. sz. második fele)
2. Párnavég, piros láncöltéses hìmzéssel, virágtöves mintával (19. sz. második fele)
3. Az előbbi részlete.
4. Párnavég részlete, piros fonottas hìmzéssel (19. sz. második fele)
190
B
5. Párnavég részlete, piros fonottas hìmzéssel (19. sz. második fele). 1Ŕ5. Bp. Néprajzi Múzeum
Balavásári hìmzés Láncöltéssel varrott párnavég. Néprajzi Múzeum, Budapest
Balázs-járás: Balázs-napi (febr. 3.) adománygyűjtő, → köszöntő szokás. A 17. sz.-tñl a tanìtñ
javadalmának felsorolásában gyakran találkozunk a Balázs-napi koledával, kantációval (Blasius-
cantatio), vagyis a Balázs-járással. Rozsnyñn 1670-ben a Balázs- és Gergely-napi ajándékot emlìtik, egy
galgagutai (Nñgrád m.) jegyzőkönyv elmondja, hogy Balázs-napkor a kántornak énekkel kell körüljárnia
a falut. Úgy látszik, hogy kezdetben a Balázs-járás alkalmával a tanìtñ tanìtványaival járta sorra a falut,
majd később már csak a fiúk jártak házrñl házra, elmondták éneküket, ezután ajándékot kaptak, ez a
tanìtñt illette. A Balázs-járáskor mondott ének legrégibb szövege 1650 tájárñl valñ, amelyet a gyöngyösi
Ferenc-rendi kolostor könyvtára egyik kötetének tábla melletti védőlapján találtak. Az 1711-ből
származñ feljegyzés a „tñt mester uraimék által behozatott” Balázs-napi ugrálást emlìti. A szokás a
szlovák nyelvterületen, Cseh- és Morvao.-ban egyformán elterjedt volt. Cseho.-ban már a 14. sz.-i adatok
megemlékeznek rñla. Feltehető, hogy morva vagy szlovák közvetìtéssel került hozzánk. Nálunk legtovább,
kb. a századfordulñig főleg a Dunántúlon és az északi területeken gyakorolták. Az Ipoly mentén az
iskolában gyülekeztek a fiúgyermekek, onnan indultak és minden házba betértek, ahonnan gyermek járt
iskolába. Hosszú vasnyársat is vittek magukkal, amelyet a padlásba szúrtak, majd a nyársvivő körül
járva énekelték a gyöngyösi szöveg töredékes változatát. A tanìtñ részére szalonnát, babot, kolbászt,
lisztet stb. kaptak. A tanìtñ néhány nap múlva a gyermekeket megvendégelte, ezután dudára táncoltak.
Sümegen a balázsjárók hatan voltak: a generális, a püspök, a kapitány, a mester, a diák és a paraszt, s
napszálltakor indultak útnak. A Somlñ vidékén a Balázs-járás az újonc iskolás gyermekek összegyűjtését
célozta. Három-négy 10Ŕ14 éves fiú Ŕ az első püspöki süveggel a fején, a másik csákñval és fakarddal vagy
nyárssal, a harmadik kosárral a kapott ajándékok számára Ŕ az iskolaköteles gyermekek családjaihoz
látogattak. Verset mondtak, majd ajándékot kaptak. Ŕ Irod. Varjú Elemér: Balázsjárñ 1650 tájárñl
191
B
(Ethn., 1915); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla:
Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964).
Manga János
Balázs napja: február 3., Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe. A Legenda Aurea szerint Balázs egy
özvegyasszony fiát, akinek torkában megakadt a halszálka, imájával mentette meg a fulladástñl. Az
özvegy asszony étellel és gyertyával fejezte ki köszönetét a püspöknek. A szent neki és mindenkinek, aki a
templomba gyertyákat vitt, jñlétet és egészséget ìgért. Úgy vált szokássá, hogy szükség idejében a
szentnek gyertyákat áldoznak. A 6. sz.-ban a püspök nevét már a torokfájás gyñgyìtñjaként emlegették.
Emlékére alakult ki az a szokás, hogy a nép az áldozatra szánt gyertyákat a torka elé tartotta, miközben
egészségéért imádkozott. Később ezt a szokást az egyház szertartásként gyakorolta, nálunk balázsolás
vagy balázs-áldás néven. Az esztergomi rituale (szertartáskönyv, Velence, 1505) erre a napra az alma
megáldását is előìrja (→ szentelmények). A néphit mind a balázs-áldást, mind a szentelt almát a
torokfájás elleni védekezésként tartotta számon. Apátfalván, Csanád megyében szokásban volt, hogy
azok, akik a templomban balázs-áldásban részesültek, az otthon maradottak torkát is megsimogatták,
hogy őket is kerülje el a torokfájás. Zalabaksán a szentelt almával, Parádon az alma héjával füstölték a
torokfájñst. Németo.-ban a 13. sz.-tñl kezdve Balázs napján vizet szenteltek. A templom elé hajtották az
állatokat és → szenteltvìzzel meghintették. A libákkal és tyúkokkal szenteltvizet itattak, hogy a
tolvajoktñl megvédjék őket. Ezen a napon tartották a → Balázs-járást. Ŕ Irod. Koren, Hans: Volksbrauch
im Kirchenjahr (Salzburg-Leipzig, 1935); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp.,
1938).
Manga János
Báldy Flñra, Bellosics (Baja, 1901Ŕ): ny. iskolaigazgatñ, néprajzkutatñ. Kutatási területe a D-mo.-i
magyar és délszláv dìszìtőművészet, különös tekintettel Bácskára és Baranyára. Cikkei és tanulmányai
hazai tudományos folyñiratokban és évkönyvekben jelennek meg. Ŕ F. m. Népi takácsok Nagybaracska és
környékén (Baja, 1968).
balekavatás: → legényavatás
bálgazda: a táncokat rendező bizottság tagjainak egyik táji elnevezése, amely ÉK-Mo.-on (Hajdú-Bihar,
Szabolcs-Szatmár m.) használatos (→ táncrendezés). A bálgazdaságot 5Ŕ6, arra rátermett legény vállalta.
A bálgazdák intézték a táncok, bálok megszervezését, a → tánchely kiválasztását és feldìszìtését, a
zenekar fogadását, a meghìvñk küldését (→ bilétes bál), belépődìjak szedését, a szomszédos falvakbñl
érkezett vendégek fogatainak az elhelyezését stb. A bálgazdák végezték a hìrverést is. A bál előtt a
bálgazdák elmentek a zenészekért és dalolva, táncolva vezették őket a tánc helyére. A zenészek
vacsorájárñl is a bálgazdák gondoskodtak. Gyakran külön zenebìrót is választottak maguk közül. Az
erősebbeket és nyugodtabbakat jelölték erre a feladatra. A zenebìrñ feladata volt a zene, ill. a táncrend
irányìtása és a zenészek körüli rend biztosìtása. Gyakran a zenebìrñi tisztségre egy idősebb, tekintélyes,
erős férfit kértek fel a bálgazdák. A bálon részt vevő idegen legények részére a bálgazdák kértek fel
táncost, még pedig úgy, hogy megtáncoltatták a legény előtt a leányt, megcsillogtatva annak tánctudását
és csak azután adták át. ÉK-Mo.-on a bálgazdák a → tánciskolák hatására a századfordulñ idején számos
polgári rendezési szokást és táncszabályt vettek át. Ŕ Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete
(Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Pesovár Ferenc
balinhálñ, őrháló: kb. 70 m hosszú, 2 m mély, vékony fonalbñl kötött, 50Ŕ 80 mm szembőségű, gyengén
ñlmozott, a vìz felső rétegében járñ → futñhálñ. Általában két halász egy ladikrñl használja. Kutyával,
úszñval eresztik a hálñt a vìzfolyásra keresztbe. Belső végét az úszñ viszi, a part felőlit a ladik húzza.
Vizen szedik a ladikba, a halak fennakadnak a hálñ szemeiben. Egy hálñeresztés egy rina. A század elején
a Bp. feletti Duna-szakaszon a balinhálñnak egysoros változatát használták, vagyis a hálñ egyetlen
léhésből állt. Majd Ŕ főleg Vác és Újpest térségében Ŕ → tükörhálñt szereltek a hálñ belső felére, s a tükör
nélküli részt galancninak nevezték. A Bp. alatti szakaszon a balinhálñ teljes hosszában tükrös, ilyenkor a
tükörhálñ szembősége 20 mm, a léhésé 40Ŕ50 mm. Főleg a Dunán használatos, tiszai változatát
dunahálónak is nevezik, ami az átvételre utal. Gyakori, hogy a tükrös változatot erősen ñlmozva →
kecsegehálñnak használják. (→ még: kerìtőhalászat) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔ
II., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
192
B
Solymos Ede
Bálint Sándor (Szeged, 1904Ŕ): etnográfus, ny. egyetemi tanár, a történettudományok kandidátusa (1962).
A szegedi tudományegy.-en bölcsészdoktori (1926) és középiskolai tanári (1927) oklevelet szerzett. Egy.-i
magántanár (1934), a szegedi egy. tanára (1947Ŕ65). Kutatásainak területe az alföldi népélet, Szeged
története, művelődés- és irodalomtörténete, elsősorban néprajza és a r. k. vallási néphagyomány
vizsgálata. Cikkei a szakfolyñiratokban jelentek meg. Ŕ F. m. Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp.,
1938); Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta: B. S., Bp., 1942); Szegedi szótár (IŔII., Bp.,
1957); Szeged városa (Bp., 1959); A szegedi paprika (Bp., 1962); Szeged népe (Bp., 1965); Karácsony, húsvét,
pünkösd (Bp., 1974); Tombácz János meséi (Bp., 1975); Szeged reneszánszkori műveltsége (Bp., 1975). Ŕ Irod.
Péter Lászlñ: B. S. munkássága. Válogatott bibliográfia (Ethn., 1974).
Balla (Marci) János (Magyardécse, 1899Ŕ): mesemondñ kiválñ nyelvkészséggel, költői és előadñi
képességekkel. 25 meséjével, melyet unokaöccse, Balla Tamás gimn.-i tanulñ jegyzett le, megnyerték a
Pionir c. romániai magyar gyermeklap 1967-ben kiìrt népmesegyűjtő pályázatát. Balla (Marci) János az
ún. motorikus mesemondñk közé tartozik, aki meséit minden szereplő helyett eljátssza, hangszìnnel,
hangerővel, mozdulatokkal, mimikával megjelenìti. Meséit erősen lokalizálja: a cselekmény
Magyardécsén és környékén játszñdik, vagy innen indul ki és a mesevilágban folytatñdik és fejeződik be.
Ŕ Irod. Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék (Mesélte Balla János, gyűjtötte Balla
Tamás, szerk. és az utñszñt ìrta Faragñ Jñzsef, Bukarest, 1970).
Kovács Ágnes
Balla Péter (Hajdúszoboszlñ, 1908Ŕ): zenetanár. Tanulmányait a Nemzeti Zenedében és a Zeneművészeti

Főiskolán végezte (1937). A Néprajzi Múz.-ban (1932Ŕ), a Ref. Egyetemes Konventnél (1938Ŕ), a
Népművészeti Intézetben (1952Ŕ) működött, utñbb hegedűtanár (1958). Népdalgyűjtéssel, a dalok
népszerűsìtésével foglalkozik. Ŕ F. m. Szegedi kis kalendárium (Szeged, 1935); Kis magyar daloskönyv (Bp.,
1938); A magyar népdal kis tükre (Bp., 1943); Dalolj velünk (Északmagyarországi népdalok, Miskolc, 1956).
ballada: a középkorban kialakult epikai-lìrai műfaj. Előzményei föltételezhetően a klasszikus ñkori

kultúrában kereshetők. Elnevezése középkori gyökerű. Egyrészt a speciális dalforma balade (ballade)
nevével rokon, amely a 13. sz. végén Ny-Eurñpában (francia, olasz, provanszál stb. nyelvterületen)
egyszñlamú refréndalformát jelentett és körtáncokhoz kapcsolñdott. Másrészt az ñangol ballad elbeszélő
dal nevével rokonìthatñ. A ballada szñhasználat mai értelemben irodalmi eredetű, először 1795-ben Percy
alkalmazta. A magyar nép „hosszú ének”, „történet”, „történetes ének”-ként nevezi a balladát, másutt
„régi ének”, „öreg ének” stb. kifejezések ismeretesek. Mo.-on a 19. sz. közepe ñta használják, akkor még
a → románc szinonimájaként. A ballada népköltészeti műfaj, az irodalmi balladák folklñrminták után
születtek. Így válik el a népballada mint folklñralkotás a műballadátñl mint irodalmi alkotástñl. A ballada
műfaji sajátosságai szerteágazñk. Az általános megállapìtások is bizonyos tìpusú anyagra (pl. angol,
német, orosz) vonatkozñan történtek, épp ezért ellentmondásosak. A szakirodalom egyaránt balladának
nevezi a 2Ŕ3 versszakos amerikai favágñballadákat és a több száz soros délszláv balladákat, amelyek
között viszont lényeges különbség mutathatñ ki műfaji tekintetben. Általában jellemző erre a verses
epikai-lìrai műfajra az eseménysor tragikus-komikus felépìtettségi mñdja és a konfliktus kiélezett
ábrázolására valñ törekvés, a tipikus események tömör szaggatott előadása; egyéniségek tipizált
megjelenìtése. Mindez a művészi általánosìtás magas fokán áll, és ìgy a ballada a népköltészetben
kimagaslñ helyet foglal el esztétikai, poétikai tekintetben, és mindenképpen a népköltészet egyik csúcsát
jelenti. Ŕ Tartalmi szempontok szerint az eurñpai balladakatalñgus megkülönbözteti az alábbi
csoportokat: mágikus-mitikus balladák, vallásos tartalmú balladák, szerelmi balladák, családi balladák,
társadalmi konfliktust tartalmazó balladák, sorscsapásokról, katasztrófákrñl szñlñ balladák, gyilkosság-
balladák, tréfás balladák, ponya-balladák. Ezenkìvül minden népnek vannak helyi balladái, amelyek a
nemzeti költészet sajátos fejlődésének ismeretében értelmezhetők, ìgy pl. a skandináv költészetben a
lovag-ballada foglal el kiemelkedő helyet, a K-eurñpai népeknél a betyár-ballada, jelentős, Amerikában a
cowboy-ballada, Ausztráliában a bush-ballada stb. jelzi a balladaköltészet sokféleségét. A középkorbñl
valñ Ny-eurñpai balladák strñfikus szerkezetűek voltak. Egy részük refrén-ballada, amelyet feltételezések
szerint az előénekes adott elő, és a hallgatñ közönség a refrénnel kapcsolñdott az előadásba. Az É-eurñpai
(angol, dán, feröeri, skandináv) balladánál a refrénes szerkezet a fejlődés későbbi szakaszán is jelentős. A
→ strñfaismétlő ballada egyszerű szerkesztési mñdot alkalmaz, amely szerint az ismétlődő strñfákban
egy-egy mozzanat (szereplő, helyszìn, kérdés stb.) változik, és ez viszi előbbre az eseményközlést.
Strñfaismétlő szerkezetet alkalmaz a keretes ballada (→ keretmese), ahol a kiindulñ motìvumra válasz a
zárñ rész, a vetélkedő-balladák, valamint a talányfejtő ballada. Ez utñbbiak a középkori Ny-eurñpai
költészetre voltak jellemzőek. Számos népköltészetben nincs vagy nem általános a strñfikus
193
B
balladaszerkezet (román, bolgár, orosz stb.). A ballada kialakulására vonatkozñan többféle elmélet
ismert: 1. a ballada az epikus költészet után, az elbeszélő hőséneket követően jelenik meg. 2. A ballada
minden társadalomban egy adott fejlődési fokon létrejön, ha a megfelelő társadalmi-kulturális feltételek
adottak. 3. A balladát egy meghatározott nemzet létrehozza, és onnan terjed tova a telepìtésekkel, a
kultúráramlatok következményeként. A magyar ballada Ŕ Vargyas Lajos szerint Ŕ a hősének után,
francia hatásra terjedt el francia-vallon telepesek révén és egy új balladaközpontot képezett a 16. sz.-ban.
Ŕ A magyar népballadák első feljegyzései a 19. sz. elejéről valñk. Korábbi létezésüket bizonyìtják a rñluk
szñlñ hìradások (pl. → Fehér Lászlñ 1547 és 1575), → histñriás énekelőzmények (pl. Kádár István ének)
és a 16. sz.-i széphistñriabeli megfogalmazások (→ Szilágyi és Hajmási, 1561 és 1571, A katonalány 1570).
A kñdexek, énekeskönyvek és egyéb nyelvemlékek anyagával valñ összevetés alapján a kutatások
megállapìtják, hogy a magyar balladák nyelvi arculata 16Ŕ17. sz.-i megfogalmazásra vall. De mind
témájukban, mind nyelvi eszközeikben számos, ennél lényegesen korábbi elemet őriznek. Pl. a → Júlia
szép leány ballada kereszténység előtti, ill. korai keresztény vallási felfogásra mutatñ költői képeket
tartalmaz; a Kerekes Izsák ballada honfoglalás előtti kultúrára utalñ kifejezéseket alkalmaz; a →
Kőműves Kelemenné ballada olyan hiedelemre épìti mondanivalñját, amely kereszténység előtti
kultúrával függ össze. A késő reneszánsz hatása is tükröződik a balladaköltészetben. Az antik témák
balladai megfogalmazása (pl. Két királygyermek; → Kis Júlia tìpusú balladák) és a családi, szerelmi
problematika hangsúlyozott jelentkezése bizonyìtja ezt (pl. „az akarata ellenére férjhez kényszerìtett
leány” téma öt különböző balladatìpusban jelenik meg). Balladaköltészetünknek ezt a rétegét, amely
egyben legteljesebben képviseli a műfaj sajátosságait, klasszikus balladának nevezzük szemben a 18. sz.
végétől kialakulñ új stìlusú balladákkal. Az előbbi csoportba tartozñ régi stìlusú balladák határozottabban
mutatják a három műnem (lìra, dráma, epika) megnyilvánulását, és ìgy ebben a rétegben elkülönìthetők
a tragikus, komikus balladák és a balladás dalok. Ŕ Az új stìlusú balladák Ŕ melyek virágkora a múlt
században volt Ŕ legegységesebb csoportját a betyárballadák alkotják. Ezeknek alapját a valñban létezett
betyárok cselekedetei, élettörténetei képezik, az eseményeket azonban mñdosìtva, tipizálva jelenìtik meg a
folklñralkotások. A K-eurñpai betyárköltészet előzményeit a 15Ŕ16. sz.-i DK-eurñpai hősénekköltészetben
látjuk, de párhuzamai messze nyúlnak (Robin Hood-költészet, parasztfelkelések vezéreiről szñlñ énekek,
törökellenes hősi harcokat megjelenìtő költészet, távoli népek, pl. a grúzok betyárköltészete stb.). Ŕ A
magyar betyárballadák hősére jellemző, hogy a valñságban útonállñ, rablñgyilkos személyt a népköltészet
rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne, őt magát „igaz
betyár”-nak nevezi. De emellett megtalálhatñ a hősök durvaságának, pénzéhségének és egyéb negatìv
jellemvonásának költői ábrázolása is. A betyárballadák alakulását a 19. sz. végi → ponyvák erősen
befolyásolták, kifejezéskészletét egységesìtették, az eseményleìrást elhagyták és helyébe moralizálñ,
érzelmes részeket illesztettek a német rablñromantika hatására. Ŕ Az új stìlusú balladák másik nagy
csoportjába tartoznak a gyilkosságokat, sorscsapásokat balladaszerűen megjelenìtő alkotások,
amelyekben konfliktusábrázolás helyett egy tragikus, általában halállal végződő eseményt énekelnek meg.
Művészi értékük nem éri el a klasszikus balladákét. Az új stìlusú balladák jñ része ponyvafüzetekben is
megjelent, és az egész országban egységes megfogalmazásban vált ismertté. A legújabban kialakult
balladák között (→ katonaballadák, kñrházballadák, kivándorlñballadák stb.) különállñ egységet
jelentenek a → siratñballadák, amelyekben a hősök egyes szám első személyben számolnak be haláluk
okárñl. Ŕ A ballada előadásához a dallam szervesen hozzá tartozik, de sajátos balladadallam vagy
dallamstìlus nincs. Egy szövegtìpust többféle dallammal lehet előadni, és ugyanazt a dallamot különböző
szöveggel éneklik. A ballada előadási mñdja idő- és térbeli távolságoktñl függően változatos. A 15. sz.-i
skandináviai adatok szerint balladát még templomkertben is énekeltek tánc közben. Századunkban csak
a Feröer-szigetek hagyományára jellemző a tánc. A 17. sz.-ban hìres énekesek adták elő a balladát a
Németalföldön. A századfordulñi magyar megfigyelések a balladaénekes ünnepélyes, merev testtartását
emlìtik, amivel együtt jár, hogy a hallgatñság csak az előadás után juttatja kifejezésre érzéseit. Erre
bármilyen társas összejövetelen (lakodalom, fonñ, fosztñ stb.) sor kerülhetett. A kötött dallamú (főleg új
stìlusú, giusto) balladákat közösen énekelték. A hìres balladaénekesek egyben jeles → nñtafák, a
hagyományőrző közösségnek kiemelkedő egyéniségei. Ŕ Irod. Greguss Ágost: A balladárñl (Bp., 1885);
Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Hodgart, M. J. C.: The ballads (London, 1950);
Ortutay Gyula: Az „eurñpai” ballada. kérdéséhez (Kodály emlékkönyv, Bp., 1953); Gerould, G. H.: The
ballad of tradition (New York, 1957); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (MoszkvaŔ
Leningrad, 1965); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967);
Leader, N.: Hungarian Classical Ballads (Cambridge, 1967); Fowler, D. C.: A literary history of the
popular ballad (Durham, 1968); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968); Kallñs
Zoltán: Balladák könyve (Bp., 1974); Vargyas Lajos: A magyar népballada és Eurñpa (IŔII., Bp., 1976).
194
B
A halálra táncoltatott lány balladája tükrös tetején
Balladaénekes a régi éneklésmñd jellemző kéztartásával (Tarjányi Bálint vak gazdaember, Parád, Heves
m., 1954)
Kriza Ildikó
balladás dal: átmeneti alkotás a dal és a → ballada között. A balladás dal nélkülözi a balladai konfliktust,
de tartalmi és stiláris jegyei alapján közel áll a balladához. A balladás dalban az esemény egységes leìrása
háttérbe kerül, befejezetlen is lehet, vagy jelképek utalnak rá, más esetben éppen csak érinti a tragikus
érzést kiváltñ okot. A hangsúly nem az eseményábrázoláson, hanem az érzelmi tartalmon van. A
középkori költészetben éppúgy megtalálhatñ, mint a folklñr legújabb kori fejlődésében létrejött alkotások
között. A balladás dal a ballada műfaj epikai-lìrai jellegének következménye. Jellegzetesen a hűség
próbája tìpusú „Két gerlicé”-ről szñlñ alkotás, amelynek tartalma: a párját vesztett madár (a szerelmes)
egyre csak siratja elrablott társát, minden vigasztalást visszautasìt azzal: „nem kell nekem senki társa,
senki társa, senki átka”. A balladás dalok egy része középkori motìvumkincsen alapszik. Az emlìtett
példán kìvül a → Pávás lány ballada, a virágok vetélkedése sorolhatñ ide. Ŕ Irod. Sismarev, V.: Lirika i
liriki pozdnyevo szrednyevekovja. Ocserki po isztorii poezii Francii i Provansza (Párizs, 1911).
Kriza Ildikó
bálmos: a juhsajtkészìtéshez kapcsolñdñ két különböző erdélyi étel neve. Az egyik készìtésénél friss édes
juhsajtot lágyìtanak tűzön melegìtve, edényben úgy, hogy tejet, vajat vagy tejszint tesznek alá. Az olvadñ
sajtba többnyire kevés lisztet is kevernek. A történeti adatokban ezzel a változattal találkozunk
korábban, ìgy a fennmaradt első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyvben (1695), Bethlen Miklñs
önéletìrásában stb. Ma főleg D-Erdélyben fordul elő magyaroknál és románoknál egyaránt. Puliszkával
vagy kenyérrel eszik. Ŕ A másik és nyilván fiatalabb bálmosváltozat a sajtkészìtésnél a sajtbñl kinyomott
zsìros, vajas, ún. fehér savóban, a bálmosnak valóban megfőzött kukoricapép. A → savñt előzőleg gyakran
2Ŕ3 napig állni, savanyodni hagyják, majd forralják, s lassan eresztve bele a lisztet, állandñ keverés
közben főzik meg. Előfordul, hogy a hozzá valñ savñ neve bálmos, bálmas, s a benne főtt kukoricapépé
bálmaspujszka. Magyarok és románok egyaránt készìtik. A bálmos szñ az ún. vlach fejős juhászat
szakszñkincsébe tartozik, és a magyarban valñszìnűleg román eredetű. Alakváltozatai hasonlñ jelentéssel
több balkáni, kárpáti nyelvben megtalálhatñk. Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: Adatok a bálványosváralajai
fejős juhászathoz (Ethn., 1947); Vladuþiu, Ion: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Szerk.
Földes Lászlñ, Bp., 1961).
Kisbán Eszter
balogfejes vejsz: → középlészás vejsze
Balogh Ilona (Bp., 1912ŔBp. 1947): etnográfus, művészettörténész. A bp.-i tudományegy.-en szerzett
diplomát (1935). Néprajzi, régészeti, művészettörténeti tanulmányokat folytatott. 1935-ben Györffy
Istvánnál tett doktori szigorlatot. 1945-től a Szépművészeti Múz. munkatársaként dolgozott. A néprajz és
művészettörténet összefüggő kérdéseinek avatott kutatñja volt. Recens vizsgálatait kiterjedt levéltári
kutatásokkal egészìtette ki. Munkálkodása mñdszertani szempontbñl is iránymutatñ. Ŕ F. m. Magyar
195
B
fatornyok (Bp., 1935); Les edifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Az erdélyi
fatemplomok kutatásának mai állása (Magyarok és románok, II., Bp., 1944).
Filep Antal
Balogh István (Debrecen, 1912Ŕ): történész, etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (1966). A

debreceni tudományegy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1935). Múz.-i tisztviselő (1934Ŕ), főispán
(1945Ŕ), a Debreceni Déri Múz. munkatársa, majd ig.-ja (1948Ŕ58), a Szabolcs-Szatmár megyei levéltár
igazgatñja (1958Ŕ75). Gazdaságtörténettel, parasztságtörténettel és néprajzzal foglalkozik: paraszti
gazdálkodás, állattartás, település (tanyarendszer), paraszti művelődés, a Hajdúság és Debrecen népi
kultúrája. Cikkei jelennek meg a szakfolyñiratokban és tanulmánykötetekben. Ŕ F. m. Debrecen,
hadiszolgáltatásai (Debrecen, 1935); Cìvisek társadalma (Debrecen, 1947); Debrecen, (Bp., 1958); Hajdúság
(Bp., 1968); A cìvisek világa (Bp., 1973); A magyar parasztság művelődése a két világháború között (Bp.,
1974).
Balogh Jolán (Bp., 1900Ŕ): művészettörténész, a művészettörténeti tudományok doktora (1955). A bp-i
tudományegy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1923). A bp.-i Szépművészeti Múz. munkatársa
(1924Ŕ); uo. a Régi Szoborosztály vezetője (1935Ŕ67). A 15Ŕ17. sz.-i magyar művészettel, az olasz
szobrászattal foglalkozik. Cikkei jelentek meg az Ethnographia, a Néprajzi Értesìtő, az Archaeologiai
Értesìtő, a Művészettörténeti Értesìtő c. szaklapokban. Ŕ Néprajzi vonatkozású f. m. Az erdélyi renaissance
(Kolozsvár, 1943); A művészet Mátyás király udvarában (IŔII., Bp., 1966); A népművészet és a történeti
stìlusok (Bp., 1967).
Balogh Pál (Győr, 1854ŔBp., 1933): publicista, demográfus. Bp.-en végezte tanulmányait. 1875-től
jelentek meg ìrásai. Parlamenti tudñsìtñ. A Fővárosi Hìrlapok, Nemzeti Hìrlap, Budapesti Hìrlap (az
utñbbinak szerk.-je is) munkatársa volt. Később a miniszterelnökség sajtñosztályán vállalt állást. A
nemzetiségi demográfia kérdései foglalkoztatták. Elemzései, melyeket a 19. sz. végi népszámlálások
anyagára alapozott, egyes vonatkozásokban meghaladottak, de a kutatás számára sokszor eligazgatñ
jellegűek. Nagy összefoglalñ művében figyelemreméltñan a közlekedőutak-folyñvölgyek tagolása szerint
tárgyalja a népterületi egységeket, ennek alapján szerkesztette térképeit is. Ŕ F. m. A népfajok
Magyarországon (Bp., 1902); Erdély fajnépei s a székely kérdés (Kolozsvár, 1903); Fajnépességi viszonyaink
az erdélyi részek körül 1890–1900 években (Kolozsvár, 1904).
Filep Antal
baltás tánc: A pásztorok Ŕ főleg kondások Ŕ gyakori munkaeszköze s fegyvere gyakran szolgált a
pásztortáncok, → kanásztáncok és → botolñk tánceszközéül is. A történeti és néprajzi adatok szerint a
kondás baltával, fokossal járt táncokkal a magyar népterület különböző részein Ŕ főleg a Felföldön, a
Dunántúlon és az Alföldön Ŕ találkozunk, A Felső-Tisza vidéki teknővájñ cigányok fejszével és rövid
nyelű kapocskával is botolnak. Munkát imitálñ baltás táncot a Felső-Tisza vidékéről ismerünk, amikor
tánc közben faragnak ki egy darab fát. A szlovákok, goralok és ruszinok az odzemok, hajducki, valašski,
zbñjnicki nevű pásztortáncaikat járják fokossal. (→ még: mesterségtánc) Ŕ Irod. Harasymczuk, W.:
Tance huculskie (Lwñw, 1939); Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kotonski, W.:
Gñralski i zbñjnicki (Cracow, 1956); Zálešák, C.: L’udové tance na Slovensku (Bratislava, 1964).
196
B
Baltás tánc (Lotz Károly rajza után készült 19. sz. közepi litográfia, vásári áldomásozñk baltástáncárñl)
Martin György
baltázás: → ütőhalászat
bálvány, orrtőke: egyetlen hatalmas tölgyfatörzsből faragott, kb. 3 m magas és a hajñ orrán függőlegesen
állñ oszlop. Feladata, hogy a hajñ végét éles szögben bezárja, amennyiben az oldaldeszkák végeit a
bálvány zsilipezésébe szegezték be. A hajñ farán is állott egy ilyen oszlop, amelyet fartőkének neveztek. A
→ tetejes hajñk vagy búzáshajñk, valamint a nagy halasbárkák vagy tökös bárkák orrtőkéjét rendszerint
dìszìtették. A dìszìtés abbñl állt, hogy alkalmas tölgy- vagy diñfábñl egy olyan formájú, előre csigaformán
göndörödő testet faragtak, mint amilyen a nagybőgőnek a feje. A bőgővel ékesìtett bálvány után a
búzáshajókat bőgős hajóknak is nevezték. Ŕ Irod. Betkovszki Jenő: A tiszai fahajñk épìtése, javìtása, népe
(Szolnok, 1968).
K. Kovács László
Bán Aladár (Várpalota, 1871ŔBp., 1960): folklorista költő, műfordìtñ, irodalomtörténész. A finnugor
népek kulturális és tudományos kapcsolatai terén fejtette ki tevékenységét. Néprajzi munkássága három
csomñpont köré csoportosul: a samanizmus jelenségeit Jankñ János halála ñta Ŕ önállñ
tudományszakként vizsgálta. Nemcsak a samanizmus fogalmát és jelenségeit vázolta igen korszerűen,
hanem a finnugorság pogány hitvilágának képét is kiegészìtette azzal, hogy Krohn befejezetlen művét
lefordìtotta. Munkásságának másik csomñpontját az uráli énekköltészet, harmadik csoportját az észt népi
eposz, a Kalevipoeg fordìtása alkotja. Finn és észt tanulmányútjai során tárgyi anyagot is gyűjtött a
Néprajzi Múz. számára. Sebestyén Gyulával szervezte a Folklore Fellows néphagyománygyűjtő
mozgalmat. Ŕ F. m. Krohn, Gyula. A finnugor népek pogány istentisztelete (fordìtás és kiegészìtés, Bp., 1908);
Kalevipoeg (Bp. 1960). Ŕ Irod. Korompay Bertalan: B. A. (Ethn., 1961); B. A. emlékezete (Várpalota,
1974).
Diószegi Vilmos
197
B
Bánát: → Bánság
bánatbér: az az érték, amelyet a mezőgazdasági bérmunkás részére a munkáltatñ gazda volt köteles adni
abban az esetben, ha a munkaszerződéstől bármilyen oknál fogva 3 napon túl elállt. Összege tisztán
pénzbeli megállapodás esetén a helyi szokástñl függő napibér, ellátással egybekötött szerződés esetén
pedig egyhavi bér volt. Ŕ Irod. Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkás jogviszonyai Magyarországon a
16. századtñl 1848-ig (Bp., 1967).
bánatpénz: a → foglalñ (lat. arrha) egyik fajtája (arrha poenitentialis), olyan pénzösszeg, amelynek
lefizetése esetén a vevő a vételtől (a szerződés érvényesìtésétől) minden további kártérìtés nélkül
visszaléphet. A bánatpénzt a vevő előre fizeti és ha a vételtől bármely ok következtében eláll, a bánatpénzt
elveszti. A bánatpénz a foglalñtñl abban különbözött, hogy a szerződés megkötése alkalmával vagy azt
megelőzően nem adták ténylegesen át, hanem csak megìgérték. De különbözött a későbbi bánatpénztől is,
amelyet nemcsak megìgérni, hanem ténylegesen előre le kellett tenni. Különös jelentősége van az
árveréseknél. Adásvétel esetében általában akkor adják, ha a közvetlen vételt valami akadályozza, de a
vevő biztosìtani akarja a maga számára bizonyos feltételek között, legtöbbször bizonyos ideig az árut.
Vásárokon, piacokon is adnak bánatpénzt olyan esetekben, amikor a vevő nem rendelkezik a vásárláshoz
szükséges pénzösszeggel. Ŕ Irod. Papp Lászlñ: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941).
Dankó Imre
banda <német Bande ’csoport’>: munkaszervezeti csoport, halászok, → mezei munkások és →

épìtőmunkások ideiglenes társulása a → bandagazda vezetésével azonos munkaadñhoz és munkahelyre
közösen elvégzendő kézbeli munkára, melyet az összteljesìtmény alapján fizettek. Egyéb elnevezései:
bokor, csapat, csoport, felekezet, kompánia, kötés, parti, társaság. Nagyhálñval dolgozñ → halászbokorra
már a középkortñl, aratñ-cséplő, szénakaszálñ, rétirtñ stb. csoportosulásokra pedig a 16. sz. második
felétől kezdve szinte folyamatosan vannak adataink, de a banda igazán általánossá mégis a kapitalizmus
időszakában vált. A hagyományos munkaszervezetek burkát szétfeszìtve született meg a banda, az
árutermelő mezőgazdaság, majd az épìtőipar bérmunkásainak sajátos szervezete. Sokféle elnevezése is
arra utal, hogy ez a munkaszervezet újszerű. A banda lényegében a munkaadñk kedvéért volt:
megkönnyìtette az ellenőrzést, fizetést, fokozni lehetett a kizsákmányolást. A bérezés mñdja döntötte el,
hogy ez mennyiben sikerült: időbérben dolgozñ (→ részesmunka) bandák esetében nem (→ summások,
aratñk, → cséplőmunkások stb.) vagy csak alig válhatott önvédelmi szervezetté, mìg → szakmánymunkán
(elsősorban a → kubikosok körében) hatékony érdekvédelmi szövetségnek bizonyult. Ŕ A bandák
összetétele változékony ugyan, de majdnem kivétel nélkül egy helységből valñ, egyenlő munkaerejű
férfiak és nők társultak, idősek és gyermekek ritkán csatlakozhattak hozzájuk. Nem és kor szempontjábñl
vegyes bandákban sokat nyomott a latba rokonság, barátság is. A legkülönfélébb bandák tagjai szinte
mind → agrárproletárok, félproletárok. Legalább 5 fő és 1 bandagazda szükséges ahhoz, hogy bandárñl
lehessen beszélni, de mindvégig az 5Ŕ6 és ennek többszöröse (10Ŕ12, 15Ŕ20, 40Ŕ60 stb.) volt a
leggyakoribb létszám. A bandák általában munkapárokbñl tevődtek össze, a nagyobb munkákat nem és
kor szerint osztották meg egymás között. Az egyes összetett munkafolyamatokat fő- és mellékmunkákra
bontották, ìgy egy időben és munkahelyen dolgozhattak egyszerre. A közös kereseten általában a
munkába töltött idő alapján, a járandñságokon pedig az egy főre számìtott mennyiség szerint
osztozkodtak. Sok esetben közösen oldották meg a szállást (→ kunyhñtársaság) és az élelmezést is (→
szakácsparti). Mindezekben természetesen bandatìpusonként meglehetős eltérések adñdtak; főbb
tìpusok: → aratñbanda, → cséplőbanda, → favágñ banda, → hajñvontatñ banda, → halászat
munkaszervezete, → kubikosbanda, → summásbanda (→ még: rakodñmunkás). Ŕ Irod. Katona Imre:
Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában
(Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
bandagazda: bérmunkások közös feladat elvégzésére vállalkozñ kisebb-nagyobb csoportjainak (→

bandájának) állandñ vezetője. Elnevezései még: bokorgazda, csapatgazda, vezér. Társai nevében tárgyal,
szerződik; többségük a munkába állás után → munkavezetővé válik, s végezetül ő intézi el a
bérelszámolást. Felduzzasztott létszámú bandákban segìtségére van az → algazda, → számadñ, az
„igazságszolgáltatásban” esetenként a → csendbiztos és a → szolgabìrñ is. A hajsza fokozása kedvéért
beállìthat → előmunkásokat, bizalmi embereket. Szerepe és munkaköre foglalkozási áganként is eltér,
főbb tìpusai: → aratñgazda, → bokorgazda (halász), → cséplőgazda, → gödörgazda (kubikos), →
198
B
kaparás (hajñvontatñ), → karámgazda (erdőmunkás) és → summásgazda. Voltaképpen két fő tìpusa van:

1. a munkaadñ vagy a 2. munkások bizalmát élvező bandagazda. 1. A munkaadñ bizalmát élvező
bandagazdák rendszerint időbérben vagy részért dolgozñ bandák élén találhatñk, legtisztább tìpus a
summásgazda. Az ilyenek általában a munkaadñi hajcsárapparátus legfontosabb láncszemét jelentették, és
közvetlen felügyeletet gyakoroltak. Embereiket jñl ismerték, kialakult mñdszerekkel csikarták ki belőlük
a maximumot. Mindezért különféle illetéktelen mellékjövedelemre tettek szert, amiért kihìvták a
munkástömegek gyűlöletét, ellenszenvét. Egy részük már → munkanézőként működött, esetleg →
alvállalkozñvá nőtte ki magát. Ŕ 2. A munkások bizalmát élvező bandagazdák legtisztább tìpusa a kubikos
gödörgazda volt: ő társaival együtt dolgozott, általában sem könnyebbsége, sem pedig különkeresete nem
volt. Többnyire szervezett munkásként a bérmozgalmak élén állt, vezetésével a banda önvédelmi
szervezetté válhatott. A legtöbb bandagazda azonban átmeneti tìpus. A bandagazdák többsége
osztályszolidaritástñl független, ìrni, olvasni, számolni tudñ, tapasztalt és világlátott ember volt, aki bátor
fellépésével, határozott beszédével tudott a munkásokra, ill. a munkaadñkra is hatni. (→ még:
emberkereskedő, → vállalkozñ) Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes
életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában, (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
Bandat Horst (Bp., 1895Ŕ): geolñgus, néprajzi gyűjtő. Tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen végezte
(1921). Uo. tanársegéd volt (1932). Mint olajkutatñ, a Holland Shell Társaság alkalmazásában
Eurñpában, majd 1929-től Indonéziában (Borneñ, Celebesz), Ny-Új-Guineában működött. Az utñbbi
területekről származñ néprajzi gyűjteményét a bp.-i Néprajzi Múz. őrzi. Ŕ M. Olajat keresek Celebeszen
(Bp., 1943).
Bodrogi Tibor
bandi: → hátizsák
Bandinus-kñdex: Bandinus Márk marcianopoliszi érsek jelentése 1646. évi moldvai egyházmegyei
látogatásárñl. A Bandinus-kñdex a legrégibb terjedelmes és hiteles ìrásbeli emlék az e területen élő
magyarságrñl. Számos értékes magyar és román vonatkozású néprajzi leìrást és adatot tartalmaz.
Függelékben közli a moldvai katolikusok emlìtett évbeli névsorát. A Bandinus-kñdexet a reformkor ñta
használja a kutatás, több másolatban maradt fenn. Ŕ Irod. Urechia, V. A.: Analele Ac. Rom (Seria II.
Tom. XVI. 1893Ŕ94); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Csìkszereda, 1931, Kolozsvár, 1941);
Mikecs Lászlñ: A moldvai katolikusok 1646Ŕ 47. évi összeìrása (Kolozsvár, 1944).
Kósa László
Bánk bán: → királymondák
Banner Benedek (Székudvar, 1884ŔBp., 1968): középiskolai tanár, igazgatñ, néprajzkutatñ.

Tanulmányait a kolozsvári tudományegy.-en 1901Ŕ1905 között végezte. Újságìrñ, gyakorlñ tanár,
magánnevelő, majd községekben tanìtñskodik. 1921-től Békéscsabán gimn. tanár, 1934-től igazgatñ 1945-
ig. 1910Ŕ1914 között a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat másodtitkára és a
múz. néprajzi osztályának vezetője. 1921-től 1954-ig a békéscsabai múz. régészeti osztályának vezetője s
mint ilyen fontos ásatásokat is végzett. Ŕ F. m. Adatok a Nyitra-megyei Ság község tótjainak tárgyi
néprajzához (Békés, 1912); Mehmed Tahir, Cuzuki Kenzo és mások (Békéscsaba, 1922); A pokol tornácán
(Békéscsaba, 1924); Mandzsúrián keresztül (Bp., 1927). Ŕ Irod. Banner János: B. B. (Békési Élet, 1970).
Filep Antal
Banner János (Székudvar, 1888ŔBp., 1972): archeolñgus, a bp.-i ELTE tanára (1946Ŕ67), nyugalomba
vonulásáig, a történelemtudományok doktora (1957). Középiskolai tanári oklevelet szerzett 1911-ben
Kolozsvárott. 1910Ŕ24 között középiskolai tanár, majd bekapcsolñdott a múzeumi munkába. A
Múzeumok Könyvtárak Országos Központja által rendezett 1914. évi néprajzi tanfolyamon készült fel
néprajzi kutatásaira. 1913-tñl a jászberényi Jász Múz. vezetője, néprajzi gyűjteményének megteremtője.
1924-től a szegedi tudományegy. Régészeti Intézetének különböző beosztású munkatársa. Mint
őskorkutatñ rendszeresen felhasználta publikáciñiban a recens néprajzi analñgiákat, egyben rámutatott
számos élő néprajzi jelenség őskori kapcsolataira. Tudományos működése korai szakaszában intenzìv,
eredményes néprajzi kutatásokat végzett. Az épìtkezés, közlekedés, viselet, pásztorélet, halászat, népi
mesterségek, szokásvilág témaköreit ölelik fel közlései. Néprajzi vonatkozású levéltári kutatásokat, az
199
B
utñbbi években fontos tudománytörténeti anyagot közölt. Ŕ F. m. A békési magyarság népi épìtkezése (Népr.
Ért., 1911); A szegedi halászbárka (Dolgozatok, 1925); Halászat a Fekete-Körös torkolatánál (Dolgozatok,
1926); Békési pásztorok élete a XVIII. században. (Népünk és Nyelvünk, 1929); Adatok a XVIII. századbeli
falusi élethez (Dolgozatok, 1930). Ŕ Irod. Konozsay Margit: Bibliographie der wissenachaftlichen Arbeiten
von J. Banner (Acta Archaeologiae Hungarica, 1959).
Filep Antal
Banner Jñzsef (Medgyesegyháza, 1926Ŕ Szeged, 1973): tanár, etnográfus. Tanulmányait a bp.-i egy.-en az
Eötvös Kollégium tagjaként végezte (1948). 1949-től Gyulán középiskolai tanár, 1967-től a gyulai Erkel
Ferenc Múz. etnográfus munkatársa is. Kutatási területe a Békés megyei németség néprajza (Elek,
Mezőberény). Cikkei és tanulmányai szakfolyñiratokban, helytörténeti kiadványokban és a hazai német
sajtñban jelentek meg. Ŕ Irod. Dankñ Imre: A békési nemzetiségi kutatás történetéhez (Békési Élet, 1974.
1. sz.).
Kósa László
bannizás: kila
Banñ István (Kaposszekcső, 1918Ŕ): főiskolai tanár az Orsz. Pedagñgiai Intézetben (1962Ŕ). A bp.-i
tudományegy.-en középiskolai tanári (1941), bölcsészdoktori (1942) és orosz szakos (1953) tanári
oklevelet szerzett. Középiskolai tanár Zentán (1941Ŕ), tudományos kutatñ a Néprajzi Múz.-ban (1945Ŕ),
középiskolai tanár Bp.-en, majd a Közoktatásügyi Min.-ban teljesìtett szolgálatot (1951Ŕ), tanszékvezető a
Központi Pedagñgus Továbbképző Intézetben (1953Ŕ). Népköltészettel, néphagyományokkal (népmese,
népdal, népszokások, népi ìrásbeliség) foglalkozik. Szerk., bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel látta el
Berze Nagy János Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957) c. művét. Cikkei az Ethnographia, a pécsi
Janus Pannonius Múzeum évkönyveiben jelentek meg, Zentán gyűjtött népmeséit a Kalangya c.
folyñiratban publikálta. Ŕ F. m. Baranyai népmesék (bev. és jegyzeteket készìtette, UMNGy II. Bp., 1941).
Bánság, Bánát, németül, románul, szerbül Banat: a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által
közrefogott vidék, az 1876Ŕ1918 közötti mo.-i Torontál, Temes és Krassñ-Szörény megyék területe. A
honfoglalás kora ñta magyarlakta terület, a középkorban sìksági részét → Temesköznek nevezték,
viszonylag sűrűn lakott táj volt. Oszmán-török betörések már a 15. sz. végétől fenyegették déli vidékeit.
Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett, és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen
elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. Magyar lakossága elpusztult vagy É-ra
menekült. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, és a
háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánìtotta. Nem
kebelezte be a magyar királyságba, hanem 11 vidékre osztva Temesi Bánság néven katonailag Bécsből
kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis). Az első évtizedekben csekély kivétellel
csak német r. k. telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok
nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkákat indìtott meg. Először rokkant és
kiszolgált katonákat telepìtett le, majd 1724-től toborzott német telepesekkel folytatta a benépesìtést. A
Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről verbuválñdott. Egy időben
kényszertelepìtés is folyt. Ausztriábñl kitoloncolt bűnözőket és nemkìvánatos társadalmi elemeket
költöztettek be e területre. A második nagy német telepeshullám az 1763-ban Mária Terézia által kiadott
benépesìtési törvény nyomában érkezett. II. Jñzsef alatt is történt jelentős német bevándorlás, sőt az
1799., 1802., 1808. és 1812. években szintén lezajlott kisebb német betelepülés. 1720Ŕ1740 között a
németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan
elnémetesedtek. A török hñdoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után pedig a Maros és
Szeged vidékéről D-Bánságba húzñdtak le, ill. 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek
le Kikinda környékén. 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra a török elől Olténiábñl menekült r. k.
→ bolgárok. Románok már a 16. sz.-ban is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. sz.
folyamán telepìtés és önkéntes vándorlás következtében a Bánság minden vidékén falvakat alapìtottak. A
18. sz. végétől Torontál és Temes megye D-i részén szlovák, a 19. sz. második felében Krassñ-Szörényben
cseh falvak is keletkeztek. Különös szìnfolt a Karas-folyñ felső völgyében a szerbŔbolgár határrñl
származñ délszláv népcsoport, a → krassovánok. Valñszìnűleg az 1740-es években vándoroltak mai
lakñhelyükre. A sokféle telepìtési akciñ következményeképpen a Bánság a történeti Mo. legtarkább
nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsñk között kaptak lehetőséget a vidék
benépesìtéséhez. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakulñ
városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott, amikor 1778-ban a
Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek
200
B
kivételével a Bánság közigazgatásilag visszakerült Mo.-hoz. A magyarok ide telepìtését a nemzetiségiektől

eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobb részt a földesurak szervezték. A földesúri telepìtések
jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számosan csak néhány évtizedig
állottak fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. 1781-ben Békés megyei ref.-ok költöztek Ittebőre,
1782-ben felső-mo.-i r. k.-ok Csñkára. 1785-ben a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek Párdányban
szálltak meg, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. Az 1790-es
években jött létre tiszántúli és sárközi ref. magyarokbñl Végvár (Rittberg). Alföldi magyarok, elsősorban
Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapìtották Szaján (1804),
Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835),
Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket. 1817 után nem magyar nemzetiségű
telepes már csak szñrványosan került a Bánságba. 1867 után folyamatossá vált a magyar telepìtés Ŕ
közben 1873-ban a határőrvidékeket is megszüntették Ŕ, és a Bánság a korabeli Mo. telepìtési akciñinak
majdnem kizárñlagos szìnterévé vált. 1867-ben települt Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága.
1881-ben Szapáryfalva tiszántúli ref.-okbñl, 1883-ban Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza
bukovinai székelyekből (→ al-dunai székelyek), 1891-ben Újszentes (Vadászerdő) szentesi, 1893-ban
Nagybodñfalva Makñ és Szeged vidéki ref.-okbñl, 1894-ben Igazfalva Békés és Csongrád megyei
agrárproletárokbñl, elsősorban kubikosokbñl települt le. 1890Ŕ1913 között 16 bánsági községbe költöztek
be kisebb vagy nagyobb számmal magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti
részét Romániának, a Ny-i és D-i részét Jugoszláviának ìtélte, csupán kis ÉNy-i csücske maradt Mo.
területe. A jugoszláviai németeket a II. világháború után kitelepìtették. A romániai Bánságban a falvakon
kìvül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él. Ŕ
Irod. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből (Temesvár, 1879); Bodor Antal:
Délmagyarországi telepìtések története és hatása a mai közállapotokra (Bp., 1914); Oberding Jñzsef
György: A bánsági magyarság (Bp., 1937); Paládi-Kovács Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány
dél-alföldi (bánsági) magyar faluban (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1973).
Bánsági gñré (Torontáloroszi)
201
B
Bánsági Szárazmalom (Nagykikinda)
Kósa László
bánság: a középkori Mo. D-i határa előterében szervezett katonai-igazgatási egységek neve, amelyek élén
közvetlenül a királynak felelős tisztségviselő, a bán állott. A magyar nyelv bán szava a szerbhorvát
nyelvből került át, ahol török eredetű jövevényszñ. Eredetileg Horváto., Szlavñnia, Dalmácia királyi
főtisztviselőjét jelölte nyelvünkben. A 13. sz. első felétől már a D-i hegyvidék kormányzñját is ezzel a
szñval illették. Ennek a 15. sz. elejére már állandñsult fejleménye a bánság. A bánság területe a
középkorban a magyar és délszláv, román érintkezések igen fontos területei voltak (Szörényi-, Macsñi-,
Sñi-bánság).
Filep Antal
bánya: 1. ásványi anyagokat kitermelő üzem. Ŕ 2. a szilajon és félszilajon tartott sertések (→ külterjes
állattenyésztés) időszakos tartñzkodási és hálñhelye, fialñgödre a legelőhelyen. Az erdőkben és réteken
télen-nyáron kinn hálñ sertéskondák vemhes kocái a fialás előtt félrehúzñdtak a nyájtñl, mély gödröt
túrtak, bele gazt hordtak és ide fialtak. A bányábñl fiaikkal csak néhány hét múlva jöttek elő. A félvad
állatok (→ szilaj állat) részére néhol a pásztorok készìtettek bányákat, mert a többiek a vér szagára rájuk
rontottak és széttépték volna őket. A bányában valñ fialást csak ott őrzi az emlékezet, ahol nagyarányú
extenzìv sertéstenyésztés folyt, ìgy pl. a Bakonyban, valamint a Tiszántúl lápos, mocsaras és rétes
területein (→ még: sertéstenyésztés). Ŕ Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen
Tiefland (Debrecen, 1927); Györffy István: Magyar falu Ŕ magyar ház (Bp., 1943); Szabadfalvi Jñzsef: Az
extenzìv sertéstenyésztés emlékei Magyarországon (Debrecen, 1972).
Szabadfalvi József
bányabìrñ, bányamester: 1. a bányabìrñság vezetője vagy tagja. A bányavárosokban a 16. sz. közepéig a
bányaigazgatás teendőit kezdetben a bányamester, majd a bányabìrñság látta el választás vagy a
kamaraispán kijelölése alapján. Hatásköre a kutatási és művelési jogosìtványok kiadására, a bányák
üzemben tartásának ellenőrzésére, a bányászok egymás közti polgári peres ügyei, a büntetőügyek
elbìrálására, a munkaügyi viták eldöntésére stb. terjedt ki. Ezután a bányabìrñság teljesen a Kamara
hatñsága alá került, majd önállñ különbìrñságként működött. Ŕ 2. Erdélyben a bányahatñság funkciñját
ellátñ bányabìrñság vezetője, akit a 18. sz. elejétől a királyi bányafelügyelő nevezett ki.
bányamester: → bányabìrñ
bányarém: → bányaszellem
202
B
Bányaság: a Zsil-völgy erdélyi szakasza, Petrozsény és Lupény vidéke. Magyar lakossága az elmúlt 80Ŕ90
évben ipari munkára odavándorolt erdélyi magyarokbñl, elsősorban székelyekből áll.
Kósa László
bányász: bányaműveléssel foglalkozñ szakember, munkás. Bányász szavunkat helynévi összetételben már
a 14. sz.-bñl ismerjük; a bányászlegények (banaz legenek) kifejezésre 1544-ből van adatunk. Maga a
bánya szñ szláv eredetű, jelentése: ásványkitermelő üzem, hely. Hazánk bányászatának okleveles,
közvetett vagy közvetlen bizonyìtékai azonban az első nyelvi adatokat jñval megelőző időkből
ismeretesek. A bizánci krñnikák jegyezték fel, hogy az Erdélyben megtelepedő, honfoglalñ magyarság a
korábban bolgár érdekeltségű sñbányák művelését ellenőrzése alá vonta. Az utñbbi évek kutatása révén
derült fény a honfoglalñ és Árpád-kori magyarság vaskohászatára s közvetve ércbányászatára.
Sajátságos, hogy a 13. sz.-ig használatos lelőhelyek általában a magyar nyelvterület belsejében vagy
peremén helyezkedtek el, viszont a 13. sz. folyamán és az ezt követő időkben szinte kivétel nélkül
nemzetiségi vidékeken nyitották meg a feltárásokat, amit részben a 13. sz. folyamán lezajlott
bányaművelési, kohñsìtási változások, a tatárjárás súlyos pusztìtásai, valamint szervezett telepìtési akciñk
magyaráznak. A kapitalizmus korabeli bányászat fellendülése is nagyon gyakran nemzetiségi
településeket érintett. Ez az oka annak, hogy a sñ- és kőbányászatot kivéve nagyon kevés érc- és
ásványbánya működött a késő középkorban és az újkorban magyar településkörnyezetben, bár az ország
török megszállta vidékeiről elmenekülők jelentékeny számban kerestek menedéket bányavidékeinken (pl.
az egykori Gömör vm.-ben). Néhány középkori magyar településű bányavidékre évszázadok folyamán
rendszeresen nemzetiségi csoportok költöztek (pl. román, szlovák stb.), s a kontinuus magyar
közösségeket asszimilálták (pl. Abrudbánya, Verespatak ref. és unit. magyar bányászközösségei). A
fentebb emlìtett telepìtésekről meg kell jegyezni, hogy azokba mind a középkorban, mind az újkorban
általában az ország területén kìvülről származñ közösségek költöztek. Középkori telepìtéseink
legtöbbször a Szudétaföldről származñ németekkel népesìtették be bányahelyeinket. Az újkori kincstári
telepìtési vállalkozásokban jelentékeny számban vettek részt cseh munkások is. A 19. sz.-ban kibontakozñ
szénbányászat viszont több jelentős magyar bányászközösség kialakulásához vezetett, ìgy pl. az erdélyi
magyar agrárszegénység nagy számban vett részt a Zsil völgye szénkolñniáinak megalapìtásában. A
bányaművelés technikájának történeti múltja, emlékei eléggé ismertek. Különösen kiemelkedő
jelentőségűek a rudabányai vasércbánya felszìni feltárásainál előkerült középkori bányaácsolatok,
függőleges aknák, vìzszintes tárnák, fejtések a bennük talált teljesen ép berendezési tárgyakkal,
bányafelszerelési darabokkal, ácsolatokkal. Rozsnyñ környékén is számos jelentős mélyművelési tárgyi
emlék került felszìnre. Középkorì bányáinkban keskeny, szűk keresztmetszetű aknákon, tárnákon
közelìtették meg az ércteléreket, kőzeteket. Ezek irányát követve folytatták a kézi erővel, csákányokkal,
vésőkkel, ékekkel történő termelést, mìg az adott réteg ki nem merült, vagy valamilyen természeti
akadály a kiaknázást meg nem hiúsìtotta. Különösen nagy nehézséget jelentett a bányák rétegvizének
leküzdése. Korábban bőrtömlőkkel, majd szivattyúszerkezetekkel igyekeztek a vizet a művelés alatt állñ
részekről eltávolìtani. Hazai bányáink vìztelenìtő szerkezetei sokáig eurñpai viszonylatban is figyelmet
keltőek voltak. Legelőször pl. a mo.-i bányaüzemekben alkalmaztak gőzerővel működő szivattyúkat. Az
első gőzgép (Newcomen-féle) Selmecbányán dolgozott. A kitermelt érc felszìnre hozása általában emberi
erővel történt. A vìzszintes szállìtáshoz zsákoláson kìvül teknő- vagy sárhajñszerű, vontathatñ, csúszñ
szerkezeteket és fa sìnpályán gördülő kis kocsikat, csilléket használtak. Nagyobb bányákban a csigás
emelőszerkezetekhez hasonlñ vonñgépezeteket is működtettek. A függőleges szállìtásban a falétrás
zsákolás mellett nagy szerep jutott az emelőgépezeteknek, melyeket a kerengős szárazmalmokhoz hasonlñ
erőátviteli szerkezetekkel (emberi, állati erővel) hajtottak meg. A bányatereket kézben hordhatñ, botra
tűzhető, fali fülkébe helyezhető cserép mécsesekkel világìtották meg. Később felfüggeszthető, önmagátñl
vìzszintes helyzetbe beállñ, fémből készült bányász → mécseseket alkalmaztak. Fejtésnél robbantñeszközt
az újkorig nem használtak. A világon először Selmecbányán repesztettek lőporral. A kitermelés,
kiszállìtás gépesìtése a 19. sz. második felétől a sűrìtett levegővel, ill. elektromos energiával működő
berendezések bevezetésével indult meg. Az archaikus, középkori gyökerű bányaművelési mñdszerek
kisebb állami, ill. magánvállalkozñi tőke támogatását nélkülöző bányaüzemekben századunk elejéig
fennmaradtak. Néprajzi kutatásunk legalaposabban a torockñi vasbányászat eljárásait tárta fel, ahol a
középkori eredetű magyar bányavárost a 16. sz. folyamán jobbágyi alávetettségre kényszerìtették. Így
különösen nehézzé vált mind a bányagazdák vállalkozásaiban, mind a bányászok munkamñdszereiben
lényegbe vágñ újìtások bevezetése, mivel országrésznyi környezetben a helyi paraszti szükségletek
kielégìtésére specializálták magukat a vasfeldolgozñk, és századunkig biztosìtani tudták a folyamatos
termelést. A torockñi bányászok az érctelér, helyi szñval véna közelében nyitották a bányát. A bánya
bejárata előtti rész a hold, itt állìtották fel pihenőkunyhñjukat, a karámot s itt létesìtették a kőkerteket,
méghozzá annyit, ahány részvényese, részese volt a bányának, a kitermelt ércet (vaskő) ezekben elosztva
203
B
tárolták. A bányába bányaajtón át juthattak, a termelőhelyeket a vìzszintes istájokon és a függőleges

sottokon át közelìtették meg. Ha omlásveszélyes rétegekben ácsolatokat készìtettek, amelyeknek fázás volt
a neve, az ácsolat közeit deszkázták. Torockñn talicskával (pár), ill. négykerekű csillékkel (hant)
közelìtették meg a termelőhelyet. Ezek használatának megkönnyìtésére a bányabeli utakat deszkázták. A
négykerekű csilléket talpfára, szegezett fa sìnpályákon húzták ki. A zsákos anyagszállìtás is szokásos volt:
hátizsákszerűen felkötötték. A függőlegesen vezető felfelé tartñ út neve kürtő, a lefelé menőé sott, ezekbe
lajtorja vagy lépcső (tirip) készült, ha több létrányi mélységet kellett áthidalni, a létrák között állványokat
alkalmaztak. A bányák vizét vastorzsák, csatornák segìtségével vezették el, a mélyben összegyűlt vizet
pomp, vagyis pumpa beállìtásával szivattyúzták ki. A vasérces bányafenék neve ort, a meddő kőzetűé
puszta. Az érc kiemelésére a hely lehetőségeihez alkalmazkodva a rövid nyelű kiscsákány vagy a
nagycsákány volt használatos a kis és nagy pörej mellett, amelyet ékek beverésére (bányaszeg) alkalmaztak.
A kitermelt ércet vaskapa vagy favonyó segìtségével húzták össze, majd a zsákolásig füles, fábñl készìtett
tekenyőben hordták. A torockñi bányaművelésben ritkán ugyan, de éltek a robbantás mñdszerével. Lőtető
szerszámaikat maguk készìtették. Bányafúróval, tisztìtó vassal lyukat készìtettek a felrobbantandñ
kőzetbe. Ebbe helyezték a bőrből varrt, puskaporral megtöltött patront. Csallán, azaz német kóré
kiszárìtott, kettéhasìtott, puskaporos sárral megtöltött, majd összeragasztott szárábñl készìtettek
gyújtñzsinñrt. Ennek segìtségével robbantották a lyukba fojtott robbanñtöltetet. A felrobbantott meddő
(kéreg) a felhagyott bányaüregek betömésére szolgált. A meddő és az érc keverékét (a bányán belül
gurnya, a bányán kìvül kólé a neve) kiszállìtották, a bánya szája előtti halomba (korc) rakták, majd
válogatás után szétosztották. Igyekeztek a kőzetet még lent a bányában átválogatni, hogy minél kevesebb
meddőt hozzanak felszìnre. A bánya előtt felgyülemlett köveket háromhetenként szétosztották a
tulajdonosok, részarányosok, részesek között. Egy-egy bányának 2Ŕ30 tulajdonosa lehetett, de az ezek
közötti osztozkodási arány nem volt mindig egyenlő. A részesek ritkán végeztek bányászmunkát,
szìvesebben foglalkoztattak bányász bérmunkásokat, szakmányosokat, akiket a mázsaszám után fizettek.
A kitermelt ércet a bányatulajdonosok általában saját kohñikban dolgozták fel, akik nem foglalkoztak
kohñsìtással, azok eladták. A bányamunkások szerény kereseti viszonyaik mellett általában
mezőgazdasági termeléssel is foglalkoztak. Archaikus bányavidékeinken a bányarészvényes tulajdonosok
is gazdálkodtak. Bányászközösségeink a 19. sz.-ig meglehetősen zártak voltak. Társadalmilag is
elkülönültek. A nagyüzemi bányászati mñdszerek elterjedéséig egész életmñdjukat, mind termelési
eljárásaikat, mind szellemi és szociális kultúrájukat nagyon erősen tradicionális tényezők határozták
meg. Jellegzetesek a sajátos bányászfolklñr jellegű alkotások, jelenségek, hiedelmek, valamint a szokások.
A 19. sz. szociális válsága, a történeti egyházak konzervativizmusa miatt gyakran alakultak ki
bányászközösségeinkben szekták. Bányásztelepüléseinkben a 19. sz. második felében egyre
lendületesebben fejlődött a munkásmozgalom. Az önsegélyező egyesületeken át a szakszervezeti élet
kibontakozásához vezetett az út, majd egyre aktìvabban kapcsolñdtak be a bányászok a munkáspártok
politikai küzdelmeibe. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és
népismei szempontbñl (IŔVI., PestŔBp., 1868Ŕ1873); Jankñ János: A torockñi vasbányászat és kohászat
(Bp., 1893); Jankñ János: Torda, Aranyosszék, Toroczkñ magyar (székely) népe (Bp., 1893); Rudabánya
ércbányászata (szerk. Pantñ Endre és tsai. Bp., 1957).
Bányászcìmer a csetneki (v. Gömör m.) evangélikus templom festett fakñrusárñl
Filep Antal
bányászavatás: → legényavatás
bányászdal, bányásznóta: a foglalkozáshoz kötött munkásdal egy csoportja, a bányászok életével vagy
gazdasági, politikai, kulturális megmozdulásaival kapcsolatos ének. Eredete a → munkadalig nyúlik
vissza, a céhszerű bányászszervezetek kialakulása után előbb az ún. egyleti énekekhez, utñbb pedig a →
munkásdalokhoz közelìtett. A magyar bányászat s vele együtt a bányászdal is mindvégig erős nemzetiségi,
elsősorban német hatás alatt állott, fő közvetìtői az ún. telepi (telepìtett) munkások voltak.
204
B
Bányászdalaink harmada idegen eredetű, a többi átalakìtott → népdal és → műdal. A dalok többsége a
közös szervezetek, ünnepek és az intenzìv zenei élet révén általánosan elterjedt. A bányászdalok nem
munkához, hanem társas összejövetelekhez kapcsolñdnak: a spontán jellegűekhez inkább nép- és mű-, a
szervezett alkalmakhoz pedig egyleti dalok. A komoly bányászdalok témája maga a bányászélet (Mikor
én a bányába elmentem...), a bánya (Lemegyek az iszonyú mély tárnába…), a munka (Ha bevágom a
csákányom a szénbe…) s különféle bérviták (Bányamester, elmegyünk…). A → panaszdalok első helyen
emlìtik a balesetveszélyt (Minden percben várhatja a halálát…); a tragikus kimenetelűekről külön
bányászballadák (De magos a Ferenc-akna teteje!) szñlnak. A vidám bányászdalok → szerelmi dalok
(Várpalotán keresik az aranyat…) vagy → mulatñnñták (Bányászlegény, jñl megrakd a csillét!). A
többségükben német eredetű dalok egy része → indulñ (Szerencse fel!), más részük himnusz (A völgy
felett, a büszke bérctetőkön…); mindezek általában a bányászélettel foglalkoznak (Minket dicsér a tűz, a
fény, minket dicsér az élet…). A → munkásmozgalmi dalok között számos bányászdal is van, szerzőjük
részben ismeretlen (Te dolgozol a mélyben; Ütemre cseng a csákány…), részben ismert (Hidas AntalŔ
Reinitz Béla: Salgñtarjáni indulñ). Ŕ Irod. Heilfurth, Gerhard: Das Bergmannslied (Kassel, 1954); T.
Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Katona ImreŔMarñthy JánosŔSzatmári
Antal: A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968).
Katona Imre
bányaszellem, bányarém: a bányákban megjelenő → szellem, alakja azonban elkülönül a magyar → népi
hitvilág egyéb, szellemnek minősìthető lényeitől. Ugyanìgy sajátosak, más mondáktñl elkülönülők a rñla
szñlñ hiedelemmondák. Ennek az az oka, hogy a múlt században a Monarchia különböző részein német
ajkú bányászok játszották a legfontosabb szerepet az ásványi kincsek feltárásában. Hagyományaikat
megőrizték, a helybeli lakosságbñl kikerült bányászok ezt átvették ugyan, de maga a bányászfolklñr nem
terjedt túl a bányászközösségeken. Más nemzetiségű (szlovák, délszláv) betelepült bányászok is
szìnesìtették az eredetileg német hagyományt, s ez is egyik oka a jelenlegi táji eltéréseknek. Egyéb
elnevezései: bányapásztor, bányatörpe, bergmándli, bergmanli, berkmanik, birgej, permantli, permonyik,
pertymanik, pörtmandli. A német eredetre utal néhány magyar megnevezése (birgej: valñszìnűleg
Berggeist; pörtmandli pedig Bergmännl). Ŕ Vidékenként változñ külső jegyeket tulajdonìtottak neki: pl.
Veszprém megyében ñriás, a Börzsönyben fejetlen törpe, másutt állat alakú, de leginkább sapkás-csizmás,
vörös nadrágos, bányaszerszámokkal felszerelt → törpe. A hit szerint általában igazságos, segìtő lény. A
bányaszellemről szñlñ → hiedelemmondák a → bányászepika legnagyobb részét alkotják. Főbb
szövegtìpusok: a) A bányaszellemek segìtenek a bányásznak. Szegény, nagy családú, de kis munkabìrású
bányász helyett a bányaszellem dolgozik. Fizetését megfelezi vele, de egy filléren nem tudnak
megosztozni. A bányász kétfelé akarja vágni (harapni), de a bányaszellem nem engedi, jutalmul az egész
fizetségét neki adja. Olyan esetben, ha a bányász nem ìgy jár el, lelöki az aknába. Ŕ b) Előre jelzik a
veszélyt. Különösen ünnepnap előtt (karácsony, húsvét, Borbála-nap) gyakori a megjelenésük. Dohányt
kér a bányaszellem a bányászoktñl, de csak lapátrñl fogadja el. Elégedetten megemeli a szakállát, távozik.
A szerencsétlenség bekövetkezik. A bányászok lenn a bányában látják, hogy a bányaszellemek vonulnak,
koporsñt visznek. A temetési menet távozása után egy bányász meghal. Számtalan monda szñl a
bányaszellemek különféle alakban (kutya és más állat, szivarozñ ñriás, piros sapkás, bányászlámpás törpe
stb.) valñ megjelenéséről. Valamilyen mñdon figyelmeztetik a bányászokat a bajra (gyakran felszñlìtják
őket a munka abbahagyására: „Ne bántsátok a szenet, az a miénk!” Az engedelmeskedők
megmenekülnek, a hitetlenkedőkre ráomlik a bánya). Ŕ c) → tabumondák. A bánya szabályai ellen
vétőket büntetik a bányaszellemek (a bányában káromkodñ vagy fütyülő bányászt szerencsétlenség éri). Ŕ
d) Egy bányász karácsony estéjén eltévedt. Bányaszellemekkel találkozott, akik arannyal ajándékozták
meg. Felkìsérik. Saját lakása ajtajánál ér földet, kiderül, hogy egy évig volt távol. Az arany eltűnik. Ŕ e)
Ha bányatűz van, megjelennek a bányaszellemek. A bennmaradt emberek ruháját nem engedik elvinni,
ha mégis elviszik, újabb tüzek keletkeznek. Ilyenkor az özvegyek új ruhát kaptak a bányatársaságtñl. Ŕ f)
A szomjas bányaszellem. Forrásnál este vizet merìtő bányászasszonyok előtt megjelent egy bányaszellem
lámpással. Elmenekültek. A bányában a vìzhordñ bányász vödréből kifogy a vìz, mire a többiek innának
belőle. Kilesik. Egy rongyos ruhájú bányaszellem issza ki. Másnap egy kisméretű új ruhát, csizmát
tesznek a vödör mellé. Boldogan magára ölti, többet nem jön elő. Ŕ g) A nehéz bányaszellem. A bányászok
kocsijára bányaszellemek kéredzkednek fel. Nem veszik fel őket, mégis felszállnak. A lñ alig tudja húzni a
kocsit. Szìves fogadtatás esetén repül velük a kocsi. Erdőben dolgozñ bányászok hátára ráugrik, nagyon
nehéz, de cipelniük kell. Ŕ Irod. Versényi György: A bányarémről (Ethn., 1890); Szìj Rezső: Várpalota.
Fejezetek a város történetéből (Bp., 1960); Nagy Dezső: Az izsñfalvi „ördöngös bányász” (A Herman Ottñ
Múz. Évkve, 1963); Heilfurth, Gerhard: Bergbau und Bergmann in der deutschsprachigen
Sagenüberlieferung Mitteleuropas (I., München, 1967).
Nagy Ilona
205
B
bányászepika: a bányászok folklñrjának prñzai része. 1. Nagyobbik része → hiedelemmonda és a →

bányaszellemhez kapcsolñdik. A hiedelemmondák másik csoportja a paraszti hagyománybñl került a
bányászfolklñrba, csupán külsőségekben alakult a bányászélethez. Pl. a) a bányász és a → lidérc; az
általánosan ismert lidércmonda bányászszereplővel. b) → ördög a bányászmondában. A bányában
megjelenő ördögöt robbantással ijesztik el a bányászok. c) A → kìgyñkirály koronája vagy a → kìgyñkő
gazdaggá teszi a bányászt. d) A Szentivánéjjel megnyìlt föld elnyeli egy bányász kislányát, majd a
következő évben a feleségét. Egy év múlva szabadulnak, sok kincset hoznak, de elfelejtenek nevetni. e)
Varázsvesszővel keresik a kincset. f) → ördöngös bányász mondák. Ŕ 2. → Történeti mondák: a)
Bányaalapìtásrñl szñlñ → kincsmondák. Pl. Szénégető arany tulipánt talál. Leás a földbe, új gazdag
rézbányát lel. Fiai erkölcstelensége miatt a bányatörpék leviszik a mélybe az ércet, megszűnik a bánya. b)
Török mondák. Pl. a törökök kincs reményében elpusztìtják a várost, de a kincset nem találják meg, mert
a bányászok befalazták. c) → Betyármondák. A bányászok körében igen népszerűek, noha
bányavonatkozásuk nincs. Valñszìnűleg a bányászok erős történeti tudata és hőskultusza az oka. d)
Mondák Borbálárñl (a bányászok védőszentje) és Prokoprñl, az első (nagy erejű) bányászrñl. Ŕ 3. Mesék.
Kevés számú → tündérmese és → legenda, némelyik bányászkörnyezetbe helyezve. Ŕ 4. → „Igaz”
történetek, → élménytörténet sztrájkokrñl, vezetők ugratásárñl, a régi bányászéletről, ünnepekről.
Gazdag epikus anyagot ismerünk, amely egy-egy szellemes mondás, ügyes tett emlékének legendás,
anekdotikus továbbélése. A bányászepika magja német eredetű, miként a hazai bányászságé is. A
földművesből lett magyar bányászréteg szìnezte saját hagyományaival ezt a folklñrt, de ennek elütő
jellege máig megmaradt. Ŕ Irod. Vargha KárolyŔRñnai Béla: A föld alatti birodalom (Pécs, 1956); Nagy
Dezső: A dobsinai „bulénerek” mondáibñl (Népr. Közl., 1957); Vargha KárolyŔRñnai Béla: A furfangos
bányászlegény (Pécs, 1961); Bácskai Bosnyák Sándor: Baranyai bányászok meséi és elbeszélései (Népr.
Közl., 1963).
Nagy Ilona
bányászpalack: → türelemüveg
baptisták <gör. ’alámerìt’ szñbñl>: vallásfelekezet, amelynek jellemző hittétele a gyermekkeresztség

elvetése és a felnőttkorban valñ bemerìtkezés. Az általuk elődeiknek vallott anabaptisták a reformáciñ
szélsőséges irányzataként jelentkeztek. Kommunisztikus tanìtásaik miatt azonban sokáig nem tudtak
egyházzá szerveződni. Minden más egyház és a világi hatñságok üldözték őket. Végül a 18. sz. elején
korábbi tanìtásaikbñl sokat engedve Hollandiában és Angliában alakultak törvényesen elismert
felekezetté. A mo.-i baptistáknak nincs folytonosságuk 16Ŕ17. sz.-i elődeikkel. Először egy 1846-ben
Hamburgbñl hazatért mesterlegény, Rottmayer János kezdte hazánkban tanaikat terjeszteni. Térìtésének
sem a szabadságharc, sem a Bach-korszak tiltñ rendelkezései nem kedveztek. 1873-ban Meyer Henrik
német bibliaügynök alapìtotta Bp.-en az első baptista gyülekezetet. Tanìtásai hamarosan sok hìvet
vonzottak. Az ipari munkásság, de méginkább a közép-tiszántúli és Erdély-széli magyar és román
parasztok között vertek gyökeret. A baptizmus ekkor még szektaként terjedt és paraszti vallásnak
számìtott. Terjesztőinek többsége laikus parasztprédikátorokbñl került ki. A hatñsági zaklatások miatt
1905-ben egyházzá szerveződtek és hivatalosan elismert felekezetté váltak. A baptista vallás terjedése az I.
világháború után megtorpant, s azñta működése sok tekintetben hasonult a történeti egyházakhoz.
Kósa László
Barabás Jenő (Böde, 1920Ŕ): etnográfus, egyetemi docens a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karának
tárgyi nép rajzi tanszékén, a történelemtudományok kandidátusa (1960). A bp.-i tudományegy.-en
szerzett bölcsészdoktori oklevelet néprajzbñl (1948). Tanár (1945Ŕ), a Néprajzi Múz. és a Múzeumok
Országos Központjának munkatársa (1948Ŕ). A település, épìtkezés, gazdálkodás témái mellett
tudományelméleti és mñdszertani kérdésekkel foglalkozik. A Magyar Néprajzi Atlasz szerk.-je. Cikkei
hazai és eurñpai szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963);
Békés megye néprajza a 18. században (Gyula, 1964).
baráber <valñszìnűleg a népies ném. Baurauber ’épìtkezéseken dolgozñ hitvány alak’ szñbñl>: épìtőipari
idénymunkákon dolgozñ szakképzetlen lumpenproletár. A baráber vagy barábel szñ mintegy 100 éve
került az épìtőipari vándormunkásság nyelvébe; legutñbb már ügyes, mindenre vállalkozñ
vándormunkás értelemben használták. Ismertek voltak az út-, vasút- és hìdépìtő munkások, sok esetben a
bányászok, sőt a nagyüzemi munkások körében is, de leggyakrabban a kubikosok emlegették. A fogalom
általában vegyes vagy bizonytalan nemzetiségű, otthontalan, családtñl-rokonságtñl elszakadt, örökké
vándorlñ férfit jelöl, aki olykor szakképzett munkás volt, többnyire azonban mindenféle segédmunkára
vállalkozott, ìgy kubikolásra is. A baráberek deklasszált munkásokbñl, kivételesen elzüllött
206
B
értelmiségiekből kerültek ki, sok volt köztük a külföldi, ill. idegen. A többi rendes munkástñl általában
elkülönültek, azok ugyanis sok tréfát követtek el rovásukra. Amìg dolgoztak, munkájuk ellen nem volt
sok kifogás, sőt olyan feladatokra is vállalkoztak, amelyekre az ñvatosabb munkások nem: ìgy a hìdépìtő
keszonosok között éppenhogy jñ csengése volt a baráber szñnak. Baráberos (hajszás) munkán keresett
bérüket a baráberok napján (szombattñl keddig) elitták, árokban hemperegtek, rongyokba, zsákokba
burkolñztak: sokszor még a bakancsukat is eladták, madzagbñl volt a baráberövük, és barábertöpörtőre
(eperre) fanyalodtak hétközben. Mulatozásaik során el-elhangzott néhány züllöttségükről tanúskodñ
barábernóta is. A keszonosok újoncaikat felavatták barábernak: kifelé menet a lábát létrához kötötték,
lapátjával ki-ki fenekére vágott és megrendelte, milyen italt akar fogyasztani az ünnepségen. (→ még:
mangár) Ŕ Irod. Tömörkény István: Napos tájak (Bp., 1908); Katona Imre: A baráber (A kubikosok egyik
tìpusa) (Ethn., 1956); Havas Gábor: Baráberszentelés (Sìnek között 1958. 4. sz.).
Katona Imre
baraboly (lat. Chaerophyllum bulbosum): ernyős virágú növény, répagyökerét, főleg a gyermekek,
nyersen eszik. A 18. sz.-ban még a felnőttek is rendszeresen fogyasztották. Torda környékén napjainkban
meghámozzák, aprñ szeletre vágják és ecettel, savñval leöntve hús mellé kerül az asztalra. A
Hajdúságban, Szatmárban, Beregben, a Mezőségen azt vélik, hogy tavasszal addig ehető, mìg az ég meg
nem zendül. Ŕ A 16. sz.-i erdélyi fejedelmi szakácskönyv szerint a barabolyt salátaként eszik. Többféle
fogyasztását ìrja le K. Mátyus István is, nem felejtkezve el különböző orvosi hasznárñl („a’ Venusra-is
ösztönözni, a’ szìvet vidìtani, az agyvelőt erősìteni tartatik”). A baraboly 18. sz.-i debreceni fogyasztását a
botanikai irodalom mellett a diákköltészet is megörökìtette, amelyből kiderül, hogy a város piacán
árulták:
A piaci kofa készìti a bicskát. Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát, Vagy jányának mondja:
Leányom, eredj el Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel: Megveszik az urak, mert jñ salátának,
Tavaly is csak ezért sok jñ pénzt adának.
A barabolynak igen változatos a népnyelvi elnevezése (pl. Székelyföldön: baraboly, bobályka, bösövény,
buboicska, buburicska, fődi pityóka, turbolya; Zemplénben: bóbiska, trombujka; Vas m.-ben: gusbót;
Nyitrában: mihálka; Hevesben, Nñgrádban: mihóka, pisojka; a Tisza vidékén: turbolyka). A baraboly,
bobályka, Mihályka monya elnevezés a 16. sz.-i szakácskönyv-irodalmunkban is előfordul. Maga a
baraboly 16. sz. előtti ukrán vagy román eredetű jövevényszñ a magyar nyelvben, de népünk a baraboly
fogyasztását a szñ átvételétől függetlenül már korábban ismerte. A baraboly Jñkai Mñr fantáziáját is
megragadta Bálványosvár c. regényében (Imola zsákszámra szedi a barabolyt s az egyéb ehető vad
növényeket). A barabolyt eszik a németek (az erdélyi szászok is), románok, szlovákok, lengyelek, oroszok,
volgai kalmükök, tobolszki tatárok. Mindez arra utal, hogy korábban Eurázsia népi táplálkozásában
nagy szerepe volt. Ŕ Irod. Moszyðski, K.: Kultura ludowa slowian (I. Krakow, 1929); Bán ImreŔJulow
Viktor: Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában (Bp., 1964); Gunda Béla: Ethnographica
Carpathica (Bp., 1966).
Baraboly
Gunda Béla
barack: → kajszibarack, → őszibarack
bárány: → juh
baranyai ácsolt láda (szökröny): → dunántúli bútor
Baranyai Decsi Czimor János, Johannes C. Decius Barovius (Décs, 1560 körülŔMarosvásárhely, 1601):
humanista ìrñ, az első ismert magyar közmondásgyűjtő. D-dunántúli nemesi családbñl származott, a
tolnai, debreceni és kolozsvári ref. iskolákban, majd a wittenbergi és a paduai egyetemen tanult. 1591-től
207
B
Kolozsvárott, majd Marosvásárhelyen volt tanár, ill. lelkész. Közben 1595-ben ismét Wittenbergbe ment.
Adagiorum Graecolatinoungaricorum chiliades quinque ... c. közmondás-gyűjteménye 1598-ban Bártfán
jelent meg. Forrása nagyobb részben Erasmus 1574-ben kiadott kötete volt. Több más szerző mellett
általa gyűjtött magyar közmondásokat is földolgozott. Jogi, bölcseleti és történeti munkái is
fennmaradtak. Ŕ Irod. Szabñ Károly: Adatok Decsi János életéhez (Magy. Prot. Egyháztörténeti
monográfiák, VI., Bp., 1881); Tolnai Vilmos: A szñlásokrñl (Bp., 1910).
Baranyai Decsi Czimor János
Kósa László
baranyai szőttesek: két nagyobb csoportját ismerjük: az ormánságit és a Hosszúhetény vidékit. Az

ormánságira jellemző, hogy a kender mellett hosszan fennmaradt a len szövése is, egyébként mindkét
vidéken viszonylag korán terjedt el a pamutfonalbñl szőtt vászon. Túlnyomñan a lakás felszereléséhez
tartozñ darabokat: abroszokat, kendőket, kosártakarñ ruhákat szőttek cifrán. Kivételesnek számìt, hogy
Hosszúhetényben és néhány szomszédos községben a női ingek ujjaiba hosszában csillagos mintájú piros
szőttes csìkokat illesztettek az országszerte általános csipkebetét vagy hìmzésdìsz helyett. Az
Ormánságbñl ismertek sáfránnyal sárgìtott, igen szépen szőtt vásznak, melyekből alkalmi Ŕ rendesen
gyász Ŕ öltözeteket varrtak az asszonyok. Itt ez a sajátos szìnezés tette ünneplővé az egyébként simán
szőtt anyagot. Abroszok, kosártakarñ ruhák fehéren-fehér szőttes mintázása is gyakori az Ormánságban.
Ez vagy vastagabb fehér fonalsorok beiktatásával történik, vagy szálbehúzással, egyszerű mértani minták
formájában, akár pedig úgy, hogy komplikált technikai eljárással az egész vásznat egyenletesen
mintázzák, amit darázslépnek neveznek. A fehér mellett főleg a piros szőtteshìm az általános. Feketével
csak különleges alkalmi darabokat, mint pl. → tükörlekötő ruhákat mintáznak. Előfordul ezenkìvül a
Somogyban és Zalában szinte általános bordñ szìn használata is. Az abroszokon, kendőkön megtaláljuk a
legegyszerűbb mértani elemeket, továbbá a bonyolult, összetett növényi dìszìtményeket is, ìgy a kehelyből
kinövő szegfűket. Leggyakoribbak a régies, viszonylag egyszerű minták: a csillagok, a tövükkel
egymásnak fordìtott tulipánok és az úgynevezett „asztallábas” minta, mely a keleti magyar csoportoknál
is jellemző és kedvelt. A környék fehér hìmzésein laposöltéssel kivarrt (és ismert) levélpársorokat is
leszövik. Az abroszokon, kendőkön a mintázott csìkok közé levegős hézagokat iktatnak, hasonlñan a →
somogyi szőttesekhez, eltérően a → sárközi szőttesektől. Ŕ A magyar szőttesek mellett nagy mennyiségben
készültek és a kereskedelem révén széles népszerűségre tettek szert a Lakñcsán és a környező falvakban
lakñ horvátok igen erőteljes, vörös, fekete-vörös, fekete és fehér ingujjakat és lepedőket dìszìtő szőttesei.
Ugyanitt gyapjúbñl szőttek szìnesen csìkozott szoknya- és kötényanyagokat, takarñkat, szőnyegeket. A
megyében lakñ sokácok is készìtettek hasonlñ → gyapjúszőtteseket, de az emlìtetteken kìvül
térdeplőszőnyegeket is, kilim technikával mintázott főkötőket és pamutbñl, részben kenderből a
legkülönbözőbb rendeltetésű kisebb-nagyobb öltözetdarabokat, azonkìvül a ház felszereléséhez tartozñ
vászonneműket. Ezeknek a mintázata első látásra, távolrñl is jellegzetes. Motìvumkincsük sokkal
egyszerűbb a horvátokénál, erőteljes megjelenését szolgálják a többesével behúzott és szaggatott
zsinñrhatást keltő szìnes fonalak. Ŕ Irod. Ifj. Kodolányi János: Baranyai szőttesek (Pécs, 1967); Fél Edit:
A Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963).
Abrosz részlete piros szőttes csìkozással (19. sz. vége, Egerág, Baranya megye) Bp. Néprajzi Múzeum
208
B
„Darázslép”-es baranyai szőttes részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Abrosz részlete, piros szőttes csìkozással (Századfordulñ, Egerág, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kendő részlete, virágtöves mintával, amit hìmzésből tettek át szövésbe (Századfordulñ) Bp. Néprajzi
Múzeum
Fél Edit
báránybőr sipka: göndör gyapjas báránybőrből készült férfifejfedő. A Felvidéken és az Alföldön kucsma,
Erdélyben csuklya, csalma, Vas m.-ben berbec néven ismerik. Fehér, majd kb. a 17. sz.-tñl fekete szìnben
készült gyapjas bőr, újabban szövet béléssel. Korábbi tìpusát az Alföldön és Erdélyben viselt kúp vagy
félgömb alakú, perem nélküli változata képviseli, amelyet hegyesen, ferde csúccsal vagy beütve illesztettek
a fejre. A beütés, behajtás vagy a csúcs összenyomása lokális bélyeget ad az egyébként hasonlñ formának.
A bárány fejbőrével fenekelt füles kucsmát a moldvai magyarok viselték, talán ilyen volt a kiskunhalasi
füles süveg is. A báránybőr sipka újabb formáját felhajthatñ prém pereme jellemzi. Ezt Erdélyben
alacsonyabb kúpos tetővel, az Alföldön magas tetővel, keskeny peremmel Árpád-sapka néven használták.
Több-kevesebb formai változtatással a mai falusi férfilakosság is használja. Ŕ Irod. Györffy István: Viselet
(A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43).
Férfi báránybőr sapkával (1930-as évek, Siñagárd, Tolna m.)
209
B
Férfi báránybőr sapkával (20. sz. közepe, Csìkmadaras, v. Csìk m.)
Flórián Mária
bárányfürtös guba: a legerősebb minőségű felsőkabátféle. Jellegzetessége, hogy alapszövedékébe

szőnyegszövésre emlékeztető technikával a bárány göndör fürtjeit befogták, miután beakasztották a
szövőszéken a szálak közé. A vállrészbe sűrűbben rakták a fürtöket, mert a gubának ott kellett a
legmelegebbnek lennie, és ott is használñdott el leghamarabb. Levéve a gubaszékről festették és
összederekazták. Az összederekazott és megfestett gubavásznat Ŕ fürtös oldalát kìvülre hagyva Ŕ
összefércelték és úgy vitték kallani. Kallás után nem fésülték, hanem néhányszor vìzre csapták, akkor
minden fürt kibomlott. (→ még: guba) Ŕ Irod. Luby Margit: A guba készìtésmñdja és a gubásmesterség
(Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapñ céh (Debrecen, 1939); Marková, E.: Vyroba
gub na Slovensku (Slovenský Národopis, XII. 1964).
Gáborján Alice
bárányjel, bárányjegy, bárányrovás, bárányszoktató: fábñl páronként faragott, madzagon csüngő jel,
amelynek egyikét a juhász az anyajuhra, a másikat újszülött bárányára kötözte, hogy felismerje, melyik
bárány melyik anyához tartozik. A juhász maga faragta a bárányjeleket, s mivel egy nyáj állatjainak
lehetőleg mindegyikére a többitől különböző forma kellett, a bárányjelek a legkülönbözőbb alakú
faragványok, de többnyire háztartási eszközök és mezőgazdasági szerszámok miniatűr utánzatai.
Leginkább a Dunántúlon voltak elterjedve, az Alföldön elvétve fordultak elő, Erdélyben nem volt
ismeretes. Használata a merinñi juh meghonosodásával kezdődött Mo.-on. A múzeumokban őrzött
sorozatok többnyire a 19. sz.-bñl valñk, s ez olykor a faragványokrñl is leolvashatñ, amikor olyan
eszközformát utánoztak, amely a 20. sz.-ban már nem volt használatban, pl. faeke papucsa. A bárányjel
divatja már elmúlt, helyükbe számjegyes bárcák kerültek. (→ még: jñszágjegy) Ŕ Irod. Bátky Zsigmond:
Útmutatñ néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906).
Bárányjelek rajza (Somogy m.) Balrñl jobbra: tökgyalu, dézsa, trombita, csizma, ásñ, pápaszem (19. sz.
vége) Bp. Néprajzi Múzeum
210
B
Bárányjelek (Somogy m.). Balrñl jobbra: fahasìtñ bunkñ, faragñfejsze, gyalu, sulyok (19. sz. vége) Bp.
Néprajzi Múzeum
Földes LászlóŔManga János
bárányka ballada: → megölt havasi pásztor, a
bárány mája, a: tréfás → legendamese. Krisztus és útitársa, Szent Péter földi vándorútjuk során egy
bárányt kapnak. Az éhes Péter megeszi a bárány máját, és azt állìtja, hogy a báránynak nincs is mája.
Krisztus pénzt lel vagy egy királykisasszony meggyñgyìtásáért pénzt kap, s azt háromfelé osztja. Péter
kérdésére azt mondja, hogy a harmadik csomñ azé, aki megette a bárány máját. Péter erre bevallja tettét
(AaTh 785). Eurñpa-szerte, sőt Eurñpán kìvül is Péterhez és útitársához fűződő mesés legenda, nálunk a
fent vázolt formában a DunaŔTisza közén és a Tiszátñl keletre közismert. Pozitìv, táltosi attribútumokkal
is rendelkező hőse minden változatnak Krisztus, a nevetséges együgyű, falánk és kapzsi kìsérő többnyire
Péter, de néha más is (a paraszt, a zsidñ stb.). A magyar változatok egy részébe beékelődik a
királykisasszony meggyñgyìtásának (feltámasztásának) története, melynek során Péter ismét szégyenben
marad, mert mikor önállñan fog a gyñgyìtáshoz, s a királykisasszonyt feldarabolja, nem sikerül újra
összeillesztenie és életre keltenie (AaTh 753A). Apokrif legenda, mely már a Pancsatantrában felbukkan,
de zsidñ és mohamedán előzményei is vannak, végső soron minden valñszìnűség szerint a középkori
bizánci (keleti) egyházhoz kapcsolñdik, a sikertelen feltámasztási kìsérlet pedig ñgörög hagyományokra
vezethető vissza. A téma közeli párhuzamai Pauli példatárában és a Gesta Romanorumban is
megtalálhatñk, a 16. sz.-ban Hans Sachs és Montanus tréfás történetei között is szerepelnek. A gazdag
magyar változatanyag közvetlen ìrásbeli vagy szñbeli előzményeit eddig nem sikerült megtalálni. (→ még:
tréfás legenda) Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder
Grimm (II., Leipzig, 1913); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (IŔII., Bp., 1941, 1942; UMNGy IIIŔIV);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Liungman, W: Die schwedischen
Volksmärchen (Berlin, 1961); Honti János: Az ellopott máj (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Béres
András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes:
Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.).
Kovács Ágnes
baráti csoport: a parasztfiatalok lokális (helyi) közösségein belül kialakult, a gyermekkortñl a házasságig
együttmaradñ, elsősorban érzelmi kapcsolatokon alapulñ közösségre utalñ szakkifejezés, amelynek
változékony keretei közt szabad idejük tevékenységi formáit (játék, szñrakozás, udvarlás) töltik, és a
család vagy a faluközösség által elvárt feladatokat (→ forrástisztìtás, → kaláka stb.) végzik. A kis
létszámú baráti csoportok betagozñdnak a fiatalokat összefogñ nagyobb, struktúrájukban zártabb,
hierarchikusabb közösségekbe, mint a → gyermekbanda, → leánybanda, legénybanda. A falusi baráti
csoportok minden esetben külön fiú- és leánycsoportok; szembeszökő elkülönülésük mögött azonban
kapcsolataik rendezett hálñzata húzñdik meg. A baráti csoport a parasztfiatalok emberi-társadalmi
kapcsolatainak történetileg állandñ formája. Funkciñja, működése társadalmi feltételeinek változásával
párhuzamosan sokban mñdosult. Mindenekelőtt a lokális kötöttségek fellazulása és a → nemek szerinti
tagozñdás merev gyakorlatának oldñdása, valamint a → korcsoportokra vonatkozñ szigorú
211
B
szokásszabályok eltűnése után jelentek meg a baráti csoportok nyitottabb alakulatai. (→ még: életkor
szerinti tagozñdás) Ŕ Irod. Szendrey Ákos: A társadalmi érintkezés formái (Ethn., 1937); Ruitz Izabella: A
parasztifjúság társasélete a Bñdva vidékén (1880Ŕ1950) (Ethn., 1965Ŕ66); Németh Imre: A népi
közösségekben élő fiatalok életmñdja és kultúrája (Arrabona, 1966).
Németh Imre
Barátosi-Balogh Benedek (Lécfalva, 1870ŔBp., 1945): tanár, mandzsu-tunguz kutatñ. Három kelet-
szibériai gyűjtőútja során az Amur alsñ folyásánál és a Szahalin-szigeten lakñ déli mandzsu-tunguzok
(nanajok, olcsák, szamarok, orokok) körében gyűjtött néprajzi tárgyakat és nyelvi anyagot (főleg
szñjegyzéket és néhány, sámánéneket). Az ötszáz db-bñl állñ gyűjteményből, amelyet a bp.-i Néprajzi
Múz. őriz, a kultikus, valamint a dìszìtménnyel ellátott tárgyak a legjelentősebbek. A gyűjtemények még
kiadatlanok. Ŕ Irod. Diñszegi Vilmos: Egy magyar mandzsu-tunguz kutatñ: Barátosi Balogh Benedek
(Ethn., 1947).
Diószegi Vilmos
barátság: két vagy több, rendszerint, de nem kizárñlagosan azonos nemű ember kölcsönös rokonszenven
alapulñ kapcsolata, amelynek sem meghatározott célja, sem meghatározott időtartama nincs. A viszony
egyik oldalát az érzelmi kötődés, másik oldalát az egymás kölcsönös támogatásábñl származñ előnyök
alkotják. Az érdek azonban nem lehet kizárñlagos alapja a barátságnak, ha csak ez tartja össze a feleket,
érdekazonosságuk megszűnésével a barátság felborul. A barátság megszakadására vezethet az érzelmi
vonzalom megszűnése valamely vagy mindkét fél részéről, vagy az egymás kölcsönös segìtségét jelentő
cselekedetek elmulasztása. A barátság a magyar néprajzi irodalomban kevéssé tárgyalt társadalmi
jelenség, az egyéni jellegű baráti viszony népi társadalomban kialakult formáirñl, normáirñl szinte
egyáltalán nincsenek leìrások, nagyobb figyelmet szentelt a kutatás a → baráti csoportoknak és a →
korcsoportoknak. Ŕ Irod. Ruitz Izabella: A parasztifjúság társasélete a Bñdva vidékén (1880Ŕ 1950)
(Ethn., 1965Ŕ66); Wolf, E.: Kinship, Friendship and Patron-Client Relations in Complex Societies (The
Social Anthropology of Complex Societies, szerk. Banton, M. London, 1966).
Sárkány Mihály
barázda: → szántás, → szénarend
Barcaság, Barca, németül Burzenland, románul Þara Bîrsei: hegyi medence, melyet az Olt nagy déli
kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre. A magyarság a honfoglaláskor átvonult rajta,
azonban hosszú ideig gyepűelvének hagyta a gyakori kun-besenyő betörések miatt. Valñszìnű, hogy a 11.
sz. folyamán az ott talált bolgár-szlávok mellé már telepedtek magyar és besenyő határőrök, akik a
Havaselvére vezető szorosokat őrizték és a Barcasági magyarság magját alkották. A Barcasági magyarok
ma többségükben a Brassñtñl keletre fekvő → Hétfaluban, ill. a medence nyugati és északi peremén
Barcaújfalu, Krizba, Apáca községekben laknak. A Barcaság kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez
tartozott. A Barcasági szászok a 13. sz. elején királyi adományként kapták földjüket, melyen 13 községet
és Brassñ városát épìtették. 1211Ŕ1224 között a területet a német lovagrend uralta, melyet azonban
önállñsulási törekvéséért II. Endre király elűzött. A románok első települése a 13. sz. végéről ismeretes a
Barcaságban. Ma a medence egész területén magyarokkal és szászokkal vegyesen élnek. (→ még:
hétfalusi csángñk) Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és
népismei szempontbñl (VI., Bp., 1873); Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángñk a múltban és a jelenben
(Brassñ, 1903); Árvay Jñzsef: A barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943).
1. Faragott kapu (Hosszúfalu)
212
B
2. Csernátfalui fiatalok régi csángñ viseletben
Kósa László
barcasági kerámia: edényeinek alapszìne a fajansz fehér alapjára emlékeztet. Dìszìtményük szìne szép,
erőteljes kobaltkék. A dìszìtmény elemei növényiek, sűrűn fedik a kanták, → bokályok felületét. Szarubñl
készült → ìrñkával dìszìtik, s mivel a barcasági szász edények → ecsetes dìszìtéssel készülnek, ez
megkülönbözteti a barcasági magyar és szász kerámiát. Nevezetes központja Barcaújfalu. Orbán Balázs
mint jelentős fazekasközséget emlìti, ahol minden házban dolgoz egy-egy fazekas. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A
Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (VI., Bp., 1873).
1. Kályhacsempe (19. sz. vége, Barcaújfalu)
2. Tál, fehér alapon kék ìrñkázott dìsszel (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Tányér, fehér alapon kék ìrñkázott dìszìtéssel (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Kancsñk, kék dìszìtéssel (1889. Dávid Mihály munkái) Bp. Néprajzi Múzeum
213
B
Barcasági kerámia Kanta, Barcaújfalu (v. Brassñ m.) Néprajzi Múzeum, Budapest
István Erzsébet
Barcsai, elégetett hűtlen asszony: klasszikus → ballada. Szüzséje: az asszony elküldi otthonrñl férjét, akit a
gyerek figyelmeztet, hogy anyja Barcsait szereti. A férj félútrñl visszatér, kopogtat, de nem győzi kivárni
az öltözködésre hivatkozñ asszony késlekedését. A ládában megtalálja Barcsait és fejét veszi. Feleségét
megégeti.
Állj elé, állj elé, asszon-feleségem! Három halál közzül melyiket választod, Vaj főbe lőjjelek, vaj fejedet
vegyem, Vaj hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartasz? Ŕ Három halál közzül én is azt választom, Hét
asztal vendégnek vigan gyertyát tartok.
A zárt szerkezeti felépìtettségből fakadñ drámai feszültség, a konfliktusábrázolás és a katarzisélmény a

klasszikus balladák legszebbjei közé emeli. Változatait csak Erdélyből ismerjük. Rokonságát csak egyes
motìvumra vonatkozñan találjuk. De a hűtlen feleség halállal valñ büntetése minden eurñpai
népköltészetben ismert (Gesta Romanorum, 123.). Az öltözködés miatt késlekedő hűtlen asszony és a
megégetésmotìvum több hazai (Kegyetlen anyós) és idegen (spanyol, olasz, bolgár, román, szerb)
balladában megtalálhatñ. Ŕ Irod. Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad
(Bp., 1967); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968).
Kriza Ildikó
Bárdosi János (Herény, 1933Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait az ELTE bölcsészettudományi

karán végezte (muzeolñgiaŔnéprajz, 1957). A Néprajzi Múz., a győri Xantus János Múz. (1957Ŕ), majd a
szombathelyi Savaria Múz. (1958Ŕ) munkatársa. Anyagi kultúrával, azon belül főleg halászattal,
településsel, épìtkezéssel foglalkozik. A Vasi Múzeumfalu épìtését irányìtja (1968Ŕ). Cikkei a Vasi
Szemlében, az Ethnographiában, a Vas megyei múz.-i értesìtőben, évkönyvben jelennek meg. A Savaria
Múz. Közl.-i sorozatban megjelent munkái: Pajtáskertek Gencsapátiban, (Szombathely, 1958); A magyar
Fertő tapogató halászata (Szombathely, 1960); Szentivánfai anekdoták (Szombathely, 1961); Kenéz dìszìtett
házoromzatai és kapufái (Szombathely, 1961).
barhentszövő: → takácsszőttesek
baril: → akñ
barka: A fűzfa barkaja (cicamaca) a → virágvasárnapi szentelés révén lett → mágikus tárggyá (→
szentelmények). Kétféle szerepben volt igen elterjedt a magyar népi hitvilágban: egyik az égiháború, a
jégeső elűzése; a → vihar közeledtekor a tűzbe dobtak néhány szemet, ill. az eresz alá tűzték, hogy a
villám ne csapjon a házba; ritkábban a gabonaföldbe szúrták jégverés elhárìtására. A matyñk a felhőt
„keresztezik” vele vihar ellen. A gyñgyászatban „univerzális” szer volt: → szemverés ellen füstöltek vele,
a fájñs fejet levelével dörzsölték, a beteg tehén moslékjába tették stb. Göcsejben szokás volt, hogy a
virágvasárnapi barka-szentelésre menet a barkát vivő a templom küszöbének átlépése előtt pár szemet
lenyelt belőle torokfájás megelőzésére. A → féregűzésben is szerepet kapott, emellett elterjedt nézet volt,
hogy a házba nem szabad bevinni, mert sok légy lenne. Néhol kìgyñ, béka elhárìtására tartották a
padláson.
Pócs Éva
bárka: 1. rövid, széles, lapos fenekű fedeles hajóféle, amelyet pl. sñ szállìtására is használtak. Ŕ 2. tökös
bárka a hal tárolására, esetleg vìzi úton valñ szállìtására szolgálñ lyuggatott oldalú, csñnak alakú →
214
B
fahajñ. Hossza 60Ŕ70 cm-től több méterig terjedhet. A nyargalóbárkát halászat közben a ladik után kötve
vontatják magukkal, mìg az állóbárka, halászbárka többnyire a halpiac közelében kikötve áll, ebben
tárolják fajta szerint rekeszekbe osztva a halat. Az állñbárkán hátul, de sokszor elöl is raktár és hálñhely
céljait szolgálñ felépìtmény, → csárda van, orrtőkéje jellegzetesen faragott, s a bárkával együtt szìnesre
festett. A hajñkhoz hasonlñan a bárkának is nevet adnak, gyakran halrñl nevezik el. A bárkás feladata a
halaknak fajta szerinti elhelyezése a bárka rekeszeibe, a bágyadt vagy döglött halak eltávolìtása, és az
eladásra szánt mennyiség kimérése, kiadása. A hosszabb ideig tárolásra szánt halakat ojtották (halojtás),
herélték, farkánál a gerincét bicskával megsértették, hogy megbénulva ne verjék össze magukat a
bárkában. A nagy harcsák alsñ ajkát hasìtották be, nehogy a kisebb halakat felfalják. A múlt század
második felében még az őszi hñnapokban 120Ŕ240 mázsa befogadñképességű bárkákban lñval vagy
hajñkkal vontatták a halat a nagy halvásárokra, pl. Pestre. Tavakban láda alakú bárkákat is használtak,
mìg a kishalászok s főleg orvhalászok vesszőből kötött haltartñit is ìgy nevezik. (→ még: fisér) Ŕ Irod.
Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Ŕ 3. nagy, fatengelyes → szekér, amelynek 9Ŕ10 → sukkos (kb. 3 m) hosszú és 2 m-nyi magas oldala volt;
uradalmakban használták törek és pelyva szállìtására; az erősebben épìtetteket pedig a → fazekasok
alkalmazták áruik vásárra vitelére, ez utñbbiak voltak a fazekas szekerek vagy gelencsér batárok.
Rév-komáromi halászbárka vázlatrajza Herman Ottñ nyomán: D = dereka, O = az állñbárka éles eleje, ...
az „ñra” F = fara, P = pofa, Bj = bajuszdeszka (erősìtő keskeny deszka), KL = kormány lába, TS =
timonsarok, Bg = bőgő, S = sárkány, F = fejlánc, Mk = macska, Mt = macskatekerő, BBB = bálványok, M
= mederbálvány, Ő = őrfa, ŐS = őrfamacska, RRR = rekeszek, Bk = bak, Sz = szentes, Cs = csárda
(rakodñ, hálñhely) Tt = timontartñ, K = timon vagy kormány
K. Kovács LászlóŔSolymos Ede
barkaszentelés: → virágvasárnap
barkñk: néprajzi csoport Borsod, Nñgrád, Gömör és Heves megye határvidékén. A Sajñtñl DNy-ra a
Zagyva forrásvidékéig a Rima, a Hangony és a Hodos patakok mentén, ill. ezek közvetlen környékén
fekvő mintegy ötven falu népe. A barkñk nevének eredete ismeretlen, ìrásos források a múlt század elején
kezdték használni. Olykor gúnynévként is szerepelt, de inkább megkülönböztető név a gömör-borsodi,
részben eredetileg ref. kisnemesi, ill. a r. k. eredetileg többnyire jobbágyparaszt magyarok között, s
egyben kulturális különbségek kifejezője. A barkñkat a magyar néprajztudomány gyakran a →
palñcokkal együtt vagy azok egyik ágaként tárgyalta. A barkñk lakta vidék a honfoglalás ñta
folyamatosan magyar népességű terület. A falvak többsége irtáseredetű. A lombos erdőktől elhñdìtott
gyengébb minőségű szántñkon az önellátást sem mindig biztosìtñ földművelés alakult ki. A legutñbbi
időkig az erdei legelőket hasznosìtñ állattartás jelentette a vidék értékesebb gazdálkodási ágazatát (sertés,
215
B
juh, szarvasmarha). A városoktñl távol eső, elzárt völgyekben fekvő barkñ falvak a 20. sz.-ig archaikus
népi kultúrát őriztek meg. A vidék központja a rövid városi múltra visszatekintő Ózd. Nevezetes falvai:
Romaháza, Hangony, Szentsimon. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A barkñ etnikai csoport (Műveltség és
Hagyomány, 1968).
Kósa László
Barna János (Pusztaberki, 1853Ŕ?, 1931): a → felföldi pásztorművészet egyik kiemelkedő alakja.
Juhászcsaládbñl született. Többfelé szolgált, 30 éven át uradalmi számadñjuhász volt Nőtincsen.
Domború faragással dìszìtett → juhászkampñk, → pásztorbotok, → gyufatartñk, aprñ szobrocskák
maradtak fenn tőle, ill. ismertek leìrásbñl. Szinte kizárñlag vallásos témákat dolgozott fel. Ŕ Irod.
Madarassy Lászlñ: B. J. a feszületfaragñ (Bp., 1934).
Juhászkampñ felső része, rajta a faragñ önábrázolásával, fölötte Jézus félalakja és Szűz Mária a
gyermekkel (Barna János alkotása, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyufatartñ, oldalán Dániel az oroszlánok barlangjában (19. sz. vége, Barna János alkotása) Bp. Néprajzi
Múzeum
Hofer Tamás
Bárñdság: Élesdtől a Királyhágñig a Sebes-Körös jobb partján húzñdñ táj neve. Első magyar lakñi a
honfoglalás után az Erdélybe vivő hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok voltak. Falvaik
eladományozás útján a sñlyomkői uradalom részévé váltak. Első román lakñik a 14. sz. folyamán jelentek
meg, majd a terület székhelye, Magyarbárñd (később Nagybárñd) fokozatosan elrománosodott. Az
erdélyi fejedelemség kialakulása idején Ŕ Szapolyai János és fia, János Zsigmond uralkodása alatt Ŕ a
vidéket ismét katonai területté szervezték. Létrehozták a Bárñdsági nemesi kerületet a Királyhágñ
környéki román falvakbñl. Lakñi a Királyhágñn áthaladñ erdélyi fejedelmek és főrendek védelmét és
szolgálatát látták el. A kerület jelentősége a Rákñczi-szabadságharc után megszűnt, gyűlései formálissá
váltak, kapitányi cìme vármegyei méltñsággá vált. A Bárñdság mai magyar lakñinak többsége Élesden és
Réven, valamint néhány környező kisebb községben lakik.
Kósa László
Bárñlány (ballada): → Szendre bárñ lánya
baromfitartás: 1. háziasìtott madárfélék (tyúk, lúd, kacsa, pulyka, galamb, gyöngytyúk) tenyésztésén
alapulñ állattartási ágazat. Története a bankivatyúk háziasìtásával kezdődött az i. e. 3. évezredben az
Indus folyñ völgyében. Eleinte az ember főleg kultikus célokra (fehér tyúk- és kakasáldozat), ill.
kedvtelésre tartott baromfit (kakasviadalok), gazdasági hasznára csak fokozatosan jött rá. A liba, a kacsa
és a galamb háziasìtása a Földközi-tenger mellékén ment végbe az i. e. 2Ŕ1. évezred folyamán. Amerikai
eredetű háziszárnyas a pulyka. Először viking hajñsok hozták magukkal Eurñpába. Ŕ Vadon élő
vìzimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori művészetének egyik
jellegzetessége a vìzimadarak ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk uráli örökség, lúd, toll, tojás
216
B
szavunk finnugor eredetű. Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a
háziszárnyassal s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság a
Fekete-tenger térségében. Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalás után bővült a házilúd és a
házikacsa tenyésztésével. A 11Ŕ 12. sz.-ban a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikbñl, s a
feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a kappan, a tojás. A feudális
kényszer mellett a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfitartás kifejlődésére. Erre
vall pl. galamb, kakas és gácsér szavunk szláv eredete. Ŕ A 16Ŕ17. sz.-ban a majorsági gazdálkodás
kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 17. sz. elején már nemcsak a hazai piacokon
értékesìtették a baromfitartás termékeit, hanem külföldön is. (Pl. Zrìnyi Ilona nevelőanyja Bécsben
értékesìtette a tyúktojást.) Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak,
gyöngytyúkot, pávát s még több galambot tartottak. A majorsági baromfitartás a parasztságéra is
hatással volt. Egy 18. sz. végi osztrák statisztikus szerint Mo.-on jelentősebb volt a baromfitartás, mint
bármely más országban. Mindenesetre a 19. sz.-ban az országnak már jelentős baromfitoll-, tojás- és
élőbaromfi-kivitele volt. Századunkban a baromfitartás jelentősége, termékeinek forgalma és exportja
tovább növekedett. Ŕ Mo.-on a baromfitartás jellegzetes küllemű hazai fajtákra alapozñdott a középkortñl
a kapitalizálñdás koráig. Fehér, sárga, kendermagos és fogoly szìnben tenyésztették a parlagi magyar
tyúkot. Ez kis súlya és tojáshozama miatt a 19. sz.-ban már nem volt gazdaságos. Külföldi piacokon is
keresett termék volt nagy mája és finom rostú húsa miatt a magyar parlagi lúdbñl szelekciñval
kitenyésztett magyar lúd. Nagyobb hozamú baromfifajták meghonosìtása, elterjesztése a 19. sz. utolsñ
harmadátñl folyik. A régi fajták csaknem kiszorultak, s velük a tartásmñd archaikus vonásai is eltűntek.
Ŕ A baromfiállomány sűrűsége és ezzel a baromfitartás jelentősége igen eltérő országrészek és tájak
szerint. A 19. sz. végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, ill. Csongrád, Békés és Szolnok m.
területén tartottak. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az É-i és a K-i-Kárpátok területén.
A baromfitartás ágai közül mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan az összes háziszárnyas
60Ŕ70%-a volt tyúk a századfordulñ idején. Pulykát, gyöngyöst, pávát a falvak többségében nem
tartottak. A vìzibaromfik tenyészkörzetei a folyñkhoz kapcsolñdtak. A 19. sz. derekán a legtöbb libát és
kacsát a Csallñközben, a Tñközben, az alsñ Vág mellékén, a Siñ-Sárvìz és a Dráva mentén, északon a Sajñ
és a Bodrog völgyében, az Alföldön a Tisza mentén nevelték. A baromfitartás takarmányigénye a
hagyományos tartásmñd mellett csekély volt, a szárnyasok maguk keresték táplálékukat. Őrizni,
pásztorolni csak a libát, pulykát szokták. Libapásztornak általában serdülő leányt fogadtak fel. A
belterjes baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermő tájakon, ill. a nagy felvevő piacok közelében
alakultak ki. Ŕ A háziszárnyasok összefoglalñ neve Erdélyben és a Ny-Dunántúlon majorság, északon
aprólék, a Felső-Tisza vidékén aprómarha, az Alföld nagyobb részén aprójószág, másutt baromfi. A
baromfi terminolñgiája igen gazdag, feltűnően sok hangutánzñ és hangfestő szñt tartalmaz. Hangutánzñ
eredetű liba, csirke, kotlós, ruca és réce szavunk is. Tájilag eltérő, rendkìvül változatos szñkincs szolgál a
különböző baromfifélék hìvogatására, megnevezésére, hangjának utánzására. Ŕ Táji különbségek
nemcsak a szakszñkincsben, hanem a tartásmñdban is mutatkoznak. Igen változatosak a baromfitartás
épìtményei. Sok vidéken a tyúkok, gyöngytyúkok, pávák nem épìtményben, hanem faágakon húzñdnak
meg éjszakára. Az Alföldön elterjedt volt a tyúkverem és a kör alaprajzú, boglyakemence alakú baromfiñl.
Az Alföld É-i és K-i peremén gyakori volt a sövény falazatú, cölöpökre épìtett baromfiñl, északon és a
Dunántúlon a tyúkülő a → disznññl (hidas) padlásán szokott lenni. A csirkéket és eledelüket védelmező
csirkeborìtó, a fedett tyúktojató, a keltetéshez használatos kosarak és kasok formai változatossága a népi
vesszőfonñk ötletgazdagságát mutatja (→ vesszőfonás). A Csallñközben a galambok számára is
különleges alakú, vesszőből készült kosarakat függesztettek fel. Igen sok változata ismeretes az oszlop
tetején, a nagykapun és az eresz alatt elhelyezett galambdúcoknak. Ŕ A baromfitartás országszerte a nők
gazdasági tevékenysége volt. Haszna is az asszonyokat illette. Női munka volt a tojások összegyűjtése és
tárolása, a kotlñsültetés, a keltetés felügyelete, az aprñjñszág ellátása vìzzel és élelemmel, a baromfi
betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanìtása, a lúdtömés, a lúdtépés, de női munka
volt a baromfitartás termékeinek értékesìtése is. A tojásért, tollért, élő baromfiért kapott pénzt az
asszonyok saját ruházkodásukra, eladñ lányuk kelengyéjének előteremtésére fordìtották. Ŕ A
baromfitartás haszna országosan is jelentős. A tojás hagyományosan fontos kelléke a magyar konyhának,
mert népünk sok gyúrt tésztával él. Az önellátáson túl egyes vidékek piacra is nagy tételekben szállìtottak
tyúktojást. Hazai piacokon az élőbaromfi- és a tojáskereskedelmet → kofaasszonyok tartották a
kezükben. A 18Ŕ19. sz.-ban a Ny-Mo.-rñl Ausztriába irányulñ baromfi- és tojáskivitelt egy erre
specializálñdott kereskedőcsoport bonyolìtotta le (→ tyúkász). A századfordulñn tojásértékesìtő
szövetkezetek alakultak TolnaŔBaranya, Ny-Mo. és a Bánság egyes vidékein. Akkoriban az ország kiviteli
cikkei között értékét tekintve tizedik helyen állt a tojás. Ŕ A tollnak ágyneműben valñ használata régi
keltaŔgermán eredetű szokás, már Plinius is emlìti. Hazánkban a középkorban még aligha volt általános,
de 18. sz.-i források már gyakran emlìtik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit.
Ugyanakkor a vagyonosság egyik jelképévé vált a tollal tömött dunnákbñl, párnákbñl rakott magas ágy a
217
B
tisztaszobában. A 18. sz. végén már jelentős volt a magyar tollkivitel, amelynek értéke a 19. sz.-ban
megtöbbszöröződött. Ezt az üzletágat Morvao.-bñl betelepült kereskedőcsaládok lendìtették fel. Egészen
Amszterdamig kereskedtek a hazánkban felvásárolt libatollal. A fiatal ludakat évente háromszor, az
évesnél idősebbeket évente négy-öt alkalommal tépik meg. A tépési szokások vidékenként változñak.
Századunk elején D-alföldi nagygazdák 500Ŕ600 ludat neveltek egyszerre, és a ludak tépését
bérmunkásokkal, tépőasszonyokkal végeztették. A liba mája, zsìrja szintén fontos kereskedelmi, kiviteli
cikkünk. A libamáj megnagyobbìtásával már a rñmaiak kìsérleteztek liszt, tej és méz keverékének etetése
révén. Parasztságunk a kukoricatermesztés elterjedése ñta hizlal libát nagyobb számban. A ludakat ősszel
fogják hìzñba oly mñdon, hogy szűk helyre bezárva tartják és naponta kétszer vìzben ázott, sñzott
kukoricával tömik. Az ìgy tartott liba egy hñnap alatt hìzik meg. Egyes D-alföldi települések
szegényparasztságának a libatömés fontos kereseti forrása volt. Még Erdélybe is elmentek, hogy minél
olcsñbban kapjanak sovány libát. Hñdmezővásárhely egyik városrészében mindenki foglalkozott
libatöméssel, s a hìzott ludakat nagykereskedők vásárolták fel tőlük. Alföldi tanyás nagygazdák
tenyésztettek elsősorban pulykát. Eladásra neveltek 50Ŕ300 darabot is egyszerre. Galambászattal főként a
férfiak foglalkoztak. Inkább kedvtelésből, mint gazdasági hasznáért. Egyes városok férfilakosságának a
galambászat valñsággal szenvedélyévé vált (Szeged). Ŕ Irod. Kiss Lajos: A hñdmezővásárhelyi ember
aprñjñszágai (Ethn., 1925); Luby Margit: Az „aprñmarha” a Szamos mentén és a Tiszaháton (Népr. Ért.,
1937); Katona Imre: A baromfi betegsége és gyñgyìtása Csongrádon (Ethn., 1948); Bálint Sándor: A
szegedi galambászat (Népr. Közl. I. 1956); Mártha Zsuzsanna: A baromfitoll a magyar gazdasági életben
századunk elejéig (A Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl. 1968); Mártha Zsuzsanna: Törekvések a
tojáskereskedelem rendezésére Magyarországon századunk elején és a budapesti tojástőzsde (A Magy.
Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969Ŕ1970); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975). Ŕ 2. A
baromfitartással kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások főként a szaporaságra, tojáshaszonra
és a baromfi egészségére vonatkoznak. Egy részük általánosan, az egész közösség számára, ünnepi
szokásokkal egybefonñdva jelenik meg (→ Szent György napja, → advent, → Márton napja, → Luca
napja, → karácsony, → újév, → vìzkereszt stb.). Az ültetés sikerét részint közvetlen beavatkozással
kìvánják előre biztosìtani, pl. kenyérsütéskor a gazdasszony a kezére ragadt, lemorzsolt tésztával eteti a
kotlñst, hogy előbb megüljön; vagy ugyane célbñl megsavanyodott kenyérkovászt, ecetes korpát vagy
savanyú káposztát adnak a kotlñsnak vagy pálinkát öntenek a szájába; karácsonyi asztal alñl vett
kukoricával etetik stb. Az eljárások más része közvetett: pl. a keresetlen talált patkñsarat feldobják a
padlásra, ahol a tyúkok ülnek; a gazdasszonynak nem szabad felkelnie a → karácsonyi asztaltñl, mìg jñl
nem lakott, mert csak akkor ül jñl a kotlñs; a tyúk fészkét szenteltvìzzel hintik be; ugyanoda nyìrfagúzst
vagy más házbñl lopott szénát tesznek stb. → Előìrások és tilalmak (→ tilalom) is szabályozzák az
ültetést: pl. pénteken, nagypénteken napfelkelte előtt, keresztelő szent János hetében, két Boldogasszony
között kell ültetni; vagy amikor a disznñk jönnek, vagy a tehéncsorda jön, hogy egyszerre keljenek stb.
Tilalmas időpont pl. egyes helyeken nagypéntek. Nem szabad úgy ültetni, hogy rñzsahulláskor keljenek a
csirkék. Mikor a tojást a fészekbe rakják, ráolvasnak; „keljen, mint a rozs, pattogjon mint a kukorica.”
Ahol kotlñs ül, ott különböző tilalmak vannak érvényben, megszegése az ültetés sikertelenségét jelentené.
Pl. tilos fonni, fűzfasìpot készìteni, labdázni; vendég nem ihat vizet; nem szabad az asztalra kalapot tenni;
karácsonykor nem szabad legyet agyonütni; tojást nem szabad megköszönni vagy az asztalra tenni. Ha
húshagyñkor asszony megy először a házba, rosszul kelnek a tojások. Ŕ A kikelésre vonatkozñ hiedelmek:
pl. ha karácsonykor legyet találnak, sok csirke lesz; ha az éjféli misére menet sok csillagot látnak, akkor
azt tartották, hogy sok korai baromfi lesz, ha hazafelé látták, akkor kései kelés lesz. Az egészséget,
tojáshozamot sokszor már kikeléskor prñbálták biztosìtani: pl. rostára tették és megfüstölték a csirkét;
vasdarabra tették, hogy erős legyen; kotlñs első tojását megfőzve megetették a csibékkel, hogy szét ne
széledjenek és jñ tojñk legyenek. A baromfi egészségét biztosìtja a → karácsonyi morzsa, a csirke
ivñvìzébe tett sñ, a kislibának, kiscsirkének adott márciusi hñlé is. A tetves tyúkot zsìrral, a pìpes tyúk
nyelvét fokhagymával kenték meg. Ŕ A tojáshozamra vonatkozñ hiedelmek és mágikus eljárások egy része
jeles napokhoz kapcsolñdik (Luca-nap, karácsonyi asztal, → karácsonyi vacsora). Karácsonykor,
szilveszterkor, újévkor babot, borsñt, lencsét adtak a baromfinak, hogy jñ tojñk legyenek; húshagyñkor
nyúltrágyát kevernek a tyúkok eleségébe, tyúkot főznek hasonlñ célzattal; hamvazñszerdán forgácsot
tesznek a tyúkñlba, Általános a Luca-napi, néhol Borbála-napi varrási tilalom a tojáshaszon érdekében,
ezenkìvül pl. kukoricavetés után tojássárgáját eszik a vető, hogy a kukorica szép sárga legyen; ha kicsi
tojást tojik a tyúk, kárt jelent; amit Mátyás-napkor tojik a lúd, ellopják alñla stb. Ŕ A baromfi ñvásával
kapcsolatban legfontosabb a ragadozñk elleni védekezés. Pl. a határba húsvéti tojást tesznek a kányák
ellen; a padlásgerendába sarlñt; húshagyñkedd éjjelén tyúkot ölnek, letisztìtott tollait messze a háztñl
dobják el stb. Ŕ A baromfitartással kapcsolatban sokféle jñslñ eljárás és → előjel ismert. Pl. Luca napján
vagy karácsonykor az éjféli misére harangozáskor a lány kiment a tyúkñlhoz és megzörgette az oldalát:
ha kakas szñlalt meg, abban az évben férjhez ment. Halált jelent, ha a tyúk a ház tetejére megy; ha
sárgája nélküli tojást tojik; ha a kakas karácsony böjtjén ebéd idején kukorékol; ha fehér tyúkkal
218
B
álmodnak. A kakas kukorékolása vendéget, a tyúk kukorékolása szerencsétlenséget jelent. A baromfi

viselkedéséből jñsolnak az időjárásra is: ha pl. a tyúkok porban fürdenek, eső lesz; ha a kakas napnyugta
után kukorékol vagy ha a tyúkok sokára ülnek el, szintén esőt jelez. Ŕ A gyógyìtásban a baromfi bizonyos
tartozékainak lehetett szerepe: pl. gyermek fürdővizébe libavályúbñl tesznek, hogy ne legyen lúdbőrös;
liba lábát mossák bele, hogy ne legyen fagyos természetű; a → sárgaságot gyñgyìtották libaürülékkel is.
Baromfi alakjában is megjelenhet a hit szerint a → boszorkány, a → lidérc. Az → épìtőáldozattal
kapcsolatos szokásokban is volt a baromfinak szerepe. Ŕ 3. → húsételek
Kacsaitatñ (Átány, Heves m.)
1. Libapásztorlány (Szeged)
2. Pulykapásztor gyerekek (Szegedi tanyavilág, 1910-es évek)
3. Vesszőből font tyúkñl (kas) (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)
4. Tyúkñl (Gyanta, v. Bihar m.)
219
B
Baromfinevelő kosár (Átány, Heves m.)
Vesszőből font tyúkñl (Döbrököz, Tolna m.)
Paládi Kovács AttilaŔDiószegi Vilmos
baromudvaros telekrend: a telekrendezés archaikus válfaja, amelynél a mai általános elrendezéstől

eltérően az udvar, a telek épületeit, épìtményeit fordìtva telepìtik, az istállñk, ñlak, aklok és tárolñ
épìtmények kerülnek az út utca mellé, a lakñházakat viszont a telek belsejében középütt vagy hátul épìtik
fel. A szakirodalomban használatos még a kettős udvar, láncudvar megnevezés is. A baromudvaros
megjelölés használatát egyfelől az indokolja, hogy ez népi eredetű megjelölése a telekrendezésnek (a
Bereg megyei Tiszaháton), másfelől rávilágìt a baromudvaros telekrend funkciñjára. A baromudvaros
telekrend első pontos leìrását a moldvai magyarság köréből ismerjük. Később számos erdélyi
előfordulását fedezték fel. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a magyarság más vidékein is
általánosabban elterjedt volt. Baranyában, Szatmárban, Csongrádban a 20. sz.-ra részben az emlékezete
maradt meg, részben archivális források vallanak arrñl, hogy a falvakban és a mezővárosokban gyakorta
fordultak elő. Az, hogy századunkban csak a magyar nyelvterület keleti területein maradt recens emléke,
tulajdonképpen másodlagos fejlemény. Összefügg azzal, hogy olyan földműves közösségek létesìtettek
ilyen telkeket, ahol a szántñgazdaság mellett az állattartásnak is nagy súlya volt, de a jñszágállományt a
falu körüli legelőn legeltették, ahová naponta legalább egyszer kihajtották. Esetenként az ilyen tìpusú
telkekből állñ falvakban nyáron a jñszág nagy részét a falu közepén levő térségen, utcán éjszakáztatták, a
falubñl kivezető utakat pedig kapukkal, sorompñkkal zárták le. A baromudvaros telekrend funkcionális
előnye éppen az állatállomány napi legelőre hajtása szempontjábñl mutatkozott meg. Az utcához, úthoz
közel fekvő aklokbñl, ñlakbñl, istállñkbñl a jñszágot a lakñházak és udvarrészük rendjének zavarása
pélkül lehetett jñ és rossz időben egyaránt mozgatni. A baromudvaros telekrenddel épìtkező
településekben a helyi, személyi közlekedést a lakñházak udvarrészein keresztül bonyolìtották le a
kerìtésekbe épìtett hágcsñk segìtségével. Így a település egy külső lakñövezetre és egy belső állattartñ
övezetre oszlott úgy, hogy egy-egy család lakñudvara és állattartñ üzemrésze szorosan egymáshoz
kapcsolñdott. Ŕ A baromudvaros telekrendnek több változata alakult ki. Voltak helyek, ahol az utca, út
felől széles, nagyméretű aklokbñl állñ, jñl elkülönìthető udvarrészeket képeztek ki, s bennük helyezték el
az istállñkat, amelyek esetleg csak a kényesebb jñszág számára biztosìtottak elegendő helyet. Ez a
megoldás adott alkalmat a kettős udvar vagy láncudvar elnevezések bevezetésére. Másutt az istállñkat
ugyan a telek utcai határvonalán, kerìtés mellé épìtették, de az udvart belső kerìtésekkel, nagy aklok
kiépìtésével nem tagolták elkülönülő szakaszokra. Többféle megoldást alkalmaztak a takarmánytárolñ
épületek és a takarmánykazlak, boglyák telepìtésében is. Esetenként a csűröket az utcai telekhatáron
épìtették fel, előfordult, hogy a lakñház és az aklos-istállñs udvarrész között jelölték ki a helyét, de van
példa arra is, hogy a takarmányt a lakñház mögött, a lakñudvar és a telek hátsñ részében fekvő kert
között tárolták. A baromudvaros telekrend másodlagosan előfordul olyan vidékeinken is, ahol korábban
szálláskertes volt a hagyományos településszerkezet. Napjainkban vagy a közelmúltban a moldvai
magyarságon kìvül Erdélyben a Mezőségen, a Lápos völgyén Gyimesben voltak használatban
baromudvaros telkek, Mo.-on magyarrok körében pedig Szatmárban, Szilágyban és Beregben. A
szomszéd népek közül a románság településeiben volt gyakori. De adatok vannak előfordulására Eurñpa
atlanti térségeitől Skandináviáig, s valñszìnűleg ismerték az ñkori görög agrártelepülésekben is. A
baromudvaros telekrend korábban valñszìnűleg a mo.-i és erdélyi középnemesség körében is ismert és
népszerű lehetett. Elterjedési területének csökkenését a legeltető állattartás visszaszorulása, a termesztett
takarmánynövényekre alapozott istállñs tartás előtérbe kerülése okozta. Több helyen a gazdálkodási mñd
változása előtt a hatñságok is szorgalmazták felszámolását. Ŕ Irod. Lükő Gábor: A moldvai csángñk I. A
220
B
csángñk kapcsolatai az erdélyi magyarsághoz (Bp., 1936); Gunda Béla: Ethnographica Carpatica (Bp.,
1966); Morvay Judit: Erdőháti kettős udvarok (Népr. Ért., 1968); Hofer Tamás: A magyar kettős
udvarok kérdéséhez (Ethn., 1972); Filep Antal: Baromudvaros telekelrendezés a Délkelet-Alföldön a
XVIIIŔ XIX. században (Ethn., 1972).
Baromudvaros telekrend: Moldvai magyar udvar (Jugán)
Lakñház baromudvaros telken (Magyarszovát, v. Kolozs m.)
Filep Antal
bársonyka: → büdöske
Bársonyos: Komárom m. D-i részén a Kisalföld peremterülete. Jelentékeny paraszti szőlőkultúrája lévén
a történeti borvidékek közé számìt. A honfoglalás kora ñta megtelepült terület. A hñdoltság alatt
lakossága nagyon erősen elpusztult. A 18. sz.-ban magyarokon kìvül kevés szlovákot is telepìtettek
területére. Sokszor egy-egy település is több lépcsőben, más-más nemzetiséggel települt. Pl. az elpusztult
névadñ község, Bársonyos határában az Öreghegyen hegyközségi szñrványként a szomszédos Győr m.-i
falvak népe telepedett le, mìg a falut magát később Nyitra m.-i szlovákok ülték meg. 1945-ig jelentékeny
területeit uradalmak foglalták el. Ŕ Irod. Fél Edit: Kocs 1936-ban (Bp., 1941).
Filep Antal
Bartalus István (Bálványosváralja, 1821ŔBp., 1899): zenetanár, zenetörténész, népdalgyűjtő, az MTA 1.

tagja (1875), a Kisfaludy Társaság r. tagja (1867). A magyar zenetörténeti kutatás egyik megalapozñja.
Mint népdalgyűjtő és kutatñ korának legjelesebb úttörője. Zenetörténeti, szépirodalmi munkái,
népdalgyűjteményei és saját szerzeményei jelentek meg. Magyar népdalok egyetemes gyűjteménye (IŔVII.,
Bp., 1873Ŕ96) c. munkájának hibája, hogy nem tett különbséget a népzene és a népies műzene között Ŕ
Bartñk Béla és Kodály Zoltán mutattak rá. Ŕ F. m. 101 magyar népdal (Pest, 1861); Gyermek dalhon (Pest,
1862); Thököly, Bercsényi nótái, Rákóczi induló képletei (Pest, 1873); A magyar palotás zene és a népdalok (Az
OsztrákŔMagyar Monarchia ìrásban és képben, Magyarország I., Bp., 1887). Ŕ Irod. Bartñk Béla: A
magyar népdal (Bp., 1924); Kodály Zoltán: Arany János népdalgyűjteménye (Bp., 1952).
Bartalus István
Tátrai Zsuzsanna
221
B
Bárth János (Jánoshalma, 1944Ŕ): etnográfus, igazgatñ Kalocsán a Viski Károly Múz.-ban (1970Ŕ). A bp.-
i ELTE bölcsészettudományi karán végezte tanulmányait (történelemŔnéprajz, 1968), bölcsészdoktori
fokozatot szerzett (1970). Muzeolñgus Kiskunhalason (1968Ŕ). Tárgyi néprajzzal, agráretnográfiával,
agrártörténettel foglalkozik. Ezeket a témákat tárgyalñ cikkei, tanulmányai az Ethnographiában jelennek
meg. Ŕ F. m. A kalocsai szállások településnéprajza (Kalocsa, 1975).
Bartha Károly, N. Bartha (Székelyudvarhely, 1886ŔDebrecen, 1956): etnográfus, nyelvjáráskutatñ.

Tanulmányait a kolozsvári egy.-en végezte (1914), majd Nagyenyeden (1913Ŕ), Szászvárosban (1916Ŕ) és
Debrecenben a tanìtñképző tanára (1918Ŕ1950). A debreceni egy. magántanára (1917-től). Mint
néprajzkutatñ az ünnepek szokásaival (karácsony, húsvét), a gyermekkor hiedelmeivel, a
gyermekjátékokkal, valamint a kisipar (fésűs, gubacsapñ, gombkötő) gyűjtésével és feldolgozásával
foglalkozott. Megszervezte a debreceni tanìtñképző növendékeinek néprajzi gyűjtőmunkáját. Ŕ F. m. A
debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929); Magyar néphagyományok (I., Debrecen, 1931); A debreceni
gubacsapó céh (Debrecen, 1939); Magyar népi bábjáték (Debrecen, 1948). Ŕ Irod. Béres András: N. B. K.
(Ethn., 1957. 1. sz.)
Diószegi Vilmos
Bartholomaeides Lászlñ (Klenñcz, 1754ŔOchtina, 1825): ev. lelkész, történetìrñ. Helytörténeti munkáiban
elsősorban szülőföldje, Gömör vm. múltjával foglalkozik, ezekben értékes földrajzi, néprajzi, kartográfiai
ismereteket közöl. Történeti és egyházi munkáit latin és szlovák nyelven adta ki. Ŕ F. m. De Bohemis Kis-
Hontensibus antiquis et hodiernis (Wittenberg, 1783); Memorabilia Provinciae Csetnek (Neosolii, 1799);
Tractatus historico-philologicus de nomine Gumur et ei similibus (Lőcse, 1804); Inclyti Superioris Ungariae
Comitatus Gömöriensis Notitia Historico-Geographico-Statistica (Lőcse, 1806Ŕ08). Ŕ Irod. Urbancová, Viera:
Ladislav Bartholomeides a jeho dielo o ţivote gemerského l’udu (Gemer I., 1973).
Bartholomaeides Lászlñ
Szemerkényi Ágnes
Bartñk Béla (Nagyszentmiklñs, 1881ŔNew York, 1945): zeneszerző, zongoraművész, népzenetudñs, az

MTA tagja (1. 1935, r. 1945). A bp.-i Zeneakadémia tanára 1907-től 1934-ig. Zeneszerzői pályáján az
hozott döntő fordulatot, amikor figyelme a népzenére irányult (1905Ŕ06); 1906-ban Kodály Zoltán baráti
segìtségével és tanácsaival megkezdte mñdszeres gyűjtőmunkáját. Bejárta Erdélyt, majd az ország egyéb
vidékeit. A magyar népzenéhez kapcsolñdñ más népek zenekultúrája is foglalkoztatta, ezért szlovák
(1906Ŕ09), majd román nyelvterületen is gyűjtött; később az arab népzenét is tanulmányozta É-
Afrikában (1913-ban). 1936-ban Töröko.-ban volt gyűjtőúton. Kodállyal együtt a magyar és közép-
eurñpai zenei forrásbñl sikerült megalkotniok az új magyar műzenei stìlust. Kiadták közös
népdalfeldolgozás-gyűjteményüket Magyar népdalok cìmen (1906). Az 1920-as és 30-as években Eurñpa-
szerte ismert zongoraművész. Ezekben az évtizedekben dolgozta fel hatalmas népdalgyűjteményét és ìrta
jelentős zenedarabjainak sorát. 1924-ben jelent meg A magyar népdal c. összefoglalñ tanulmánya. 1934-től
az MTA-n a magyar népzene összegyűjtött anyagának sajtñ alá rendezésén dolgozott. A Népzenénk és a
szomszéd népek népzenéje (1934) c. tanulmánya alapvető kezdeményezés az összehasonlìtñ
népzenetudomány területén. 1940-ben az USA-ba emigrált. Ŕ F. m. Székely balladák (Ethn., 1908);
Dunántúli balladák (Ethn., 1909); A magyar nép hangszerei. A kanásztülök, duda (Ethn., 1911, 1912); Cântece
populare româneºti din Comitatul Bihor (Bucureºti, 1913); Die Volksmusik der Rumänen von Maramureº
(München, 1923); Magyarországi népzenei kutatások (Ethn., 1929); Cigány zene? Magyar zene? (Ethn.,
1931); Die Melodien der rumänischen Colinde (Weinachtslieder, Wien, 1935); Miért és hogyan gyűjtsünk
népzenét? (Bp., 1936); B. B. összegyűjtött ìrásai (közreadja: Szőllősy András, Bp., 1966). Ŕ Irod. Kodály
Zoltán: B. B. (La Revue Musicale, 1921); Dille, Denjis: A folklorista B. (Új Zenei Szle, 1950); Szabolcsi
222
B
Bence: B. B. élete (Bp., 1956); Ortutay Gyula: B. B. (Halhatatlan népköltészet. Néprajzi vázlatok, Bp.,
1966).
Bartñk Béla
Diószegi Vilmos
Bartucz Lajos (Szegvár, 1885ŔBp., 1966): antropolñgus, egyetemi tanár a biolñgiai tudományok doktora
(1952). Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, majd a bp.-i egy. Embertani Intézetének adjunktusa. A
Tanácsköztársaság megdöntése után a munkásegy.-en tartott előadásai miatt állásátñl megfosztották.
1926-ban került a Néprajzi Múz.-hoz, melynek 1935-től ig.-ja. Főként népvándorlás és honfoglalás kori
leletekkel foglalkozott, de jelentősek a magyarság etnikai képének megismerése érdekében végzett
vizsgálatai. Ŕ F. m. Arad megye népének anthropológiai vázlata (Magy. Vármegyék Városok Monográfiája,
Arad megye, 1912); Göcsej és Hetés népének anthropológiájáról (Ethn., 1913); Anthropológia és a magyar
őstörténetkutatás (Ethn., 1932); A magyar nemzetismeretről (Ethn., 1936); A magyar ember. A magyarság
anthropológiája (Bp., 1938). Ŕ Irod. Fehér Miklñs: B. L. és az ethnikai embertani kutatások
(Anthropolñgiai Közl., 1965); Nemeskéri János: B. L. munkásságának méltatása (Anthropolñgiai Közl.,
1965).
Diószegi Vilmos
bas: a → fahajñk fedélzete. Volt első és hátulsñ bas; magát a bas fedélzetet alkotñ deszkázatot viszont
ferdeknek hìvták. A basok alatti hajñtérnek basalja volt a neve. A manőverezéseket a basrñl végezték.
K. Kovács László
Basa Pista balladája: → katonaballada
baskìrok: saját nevükön baskurtok, a török nyelvcsalád ÉNy-i kipcsák ágához tartozñ nép. A SZU-ban, a
Baskìr Autonñm Köztársaságban, ill. a Volga menti Tatár Autonñm Köztársaságban mintegy 8
milliñnyian élnek. Nyelvükre nagy hatással volt a kazáni tatár nyelv. 1932-ig arab betűs ìrást használtak.
1937-ben tértek át a cirillikának hangrendszerük sajátságaihoz mñdosìtott változatára. Vallási életüket a
szunnita mohamedán hagyományok határozták meg. A baskìr etnogenezis kevéssé tisztázott. Tömegeikbe
valñszìnűleg finnugor csoportok is beolvadtak. Baskìria maga is a magyar őshaza kikövetkeztethető
földjén terül el. Arab forrásokban előfordul a magyarság és a baskìrok azonosìtása. Így Ibn Rusta és Al
Balhi a 10. sz.-ban kétféle baskìrt ìr le, éspedig volgait és dunait. A 11Ŕ13. sz.-ban szintén
megkülönböztetik a magyarok két csoportját, vagy rñluk szñlva a „belső basdzsirt” kifejezést használják.
A baskìriai magyarok töredékére utalhat 1539-ből a Tomnikov mellett lakñ mozserjanok népneve.
Figyelmet érdemel az a tény, hogy a baskìrok törzsnevei egyeznek a magyarság két törzsnevével. Pl.:
JenejŔJenő, SurmatŔGyarmat stb. Kìsérletek történtek a baskìr földrajzi nevek magyar kapcsolatainak
feltárására. A baskìrok néprajzi kutatásával magyar őstörténeti szempontokat is érvényesìtve Vámbéry
Ármin és Mészáros Gyula foglalkozott. Ŕ Irod. Németh Gyula: A honfoglalñ magyarság kialakulása (Bp.,
1930).
Vass Előd
Básta, Giorgio Basta (1550Ŕ1607): Rudolf király tábornoka, aki 1598-tñl rendcsinálás ürügyén évekig
garázdálkodott Erdélyben. A hagyomány véres zsarnoknak, az ország kizsákmányolñjának festi. Az
igásállataiktñl megfosztott erdélyiek Básta idején maguk húzták az ekét, Bod Péter szerint (1766) a
kétkerekű taligát, „Básta szekerét” ekkor kezdik használni, → Kun Lászlñ szekeréhez hasonlñan
önmagukat fogva elébe. A név és fogalom a székelyeknél napjainkig ismeretes, népmeséink is emlegetik.
Számos helyi monda emeli ki kegyetlenségét. A tordai kerìtett templomba menekülők közül senki sem élte
túl Básta bosszúját, mivel akadt egy lány, aki a kerìtésből seregére lőtte ki nyilát; csupán a padok közé
223
B
szorult cigány úszta meg ép bőrrel. Az almási vár védője, Dezső Bástával küzdve elesik, mire mátkája a
vár alatti kútba veti magát. A kolozsvári tanácsház belső oldalában emléktábla áll, melyen két leány és
három telt guzsaly láthatñ. A hagyomány tudni véli, hogy két hős lelkű leány emlékére állìtották, akik
elutasìtották Básta-párti kérőjüket, vállalva, hogy azok apjuk javait lefoglalják, majd apjukat börtönbe
vessék. Nyomorúságukon azonban csoda segìtett: a guzsalyukrñl lepergő szál arannyá változott; mikor
pedig apjuk meghalt, a börtönéül szolgálñ bástya leomlott, s mindaddig senki felépìteni nem tudta, amìg a
két leány fel nem épìtette a maga kezével. Ŕ Irod. Kőváry Lászlñ: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857);
Ősz János: A csudatáska (Bp., 1941); Beke Ödön: Básta emléke egy székely népmesében (Ethn., 1941).
Sándor István
bástyás szélmalom: → szélmalom
batár: 1. nagy terjedelmű társzekér egyik változata. Eredetileg ládaszerű, újabban a közönséges →
szekérből alakìtották ki úgy, hogy arra → keresztfák segìtségével egy kb. 350Ŕ400 cm hosszú, 200 cm
széles és 120 cm magas, lécekből készìtett keretet erősìtettek. Szénát, szalmát hordanak vele. Le sem kell
kötni, úgy szállìthatñ pl. a Balaton mellékén és a Dunántúl más tájain. Ŕ 2. Zárt hintñ. Ŕ Irod. Vajkai
Aurél: A batár (Ethn., 1958).
Batár (Andocs, Somogy m.
K. Kovács László
Báthori Erzsébet: → épületmonda
Báthori Gábor (1589Ŕ1613): Erdély fejedelme. Neve a néphagyományban ma is elevenen él. A → monda
szerint legyőzte az Ecsedi-lápban élő sárkányt. E monda kialakulásában nagy szerepe van a Báthori
család cìmerének, amely egy farkába harapñ sárkánykìgyñt ábrázol. (Ez a motìvum az erdélyi
keresztszemes hìmzésben elterjedt.) Nagy erejű hős, aki egy csapásra levágta egy bika fejét és átdobta a
nyìrbátori templom tornyán. Sebezhetetlennek tartották. Rendkìvül elterjedt a leánya, Zsuzsñ
elrablásárñl szñlñ monda (→ veres barátok). A Báthori Gábor köré fonñdñ mondaciklus Szabolcs-
Szatmár megyében számos variáciñban él. Ŕ Irod. Szilágyi Sándor: Báthori Gábor fejedelem (Pest, 1867);
Erdész Sándor: Báthori Gábor a néphagyományokban (Nyìregyháza, 1965).
Báthori Gábor
Dobos Ilona
Bátky Zsigmond (Kocs, 1874ŔBp., 1939): etnográfus, geográfus. A bp.-i tudományegy.-en földrajz szakon
tanári oklevelet szerzett. 1896-tñl az MNM Néprajzi Osztályán, majd könyvtárban dolgozott. 1919-től a
Néprajzi Osztály vezetője. 1926Ŕ34 között a Néprajzi Értesìtő szerk.-je. 1934-ben a Történeti Múz.
cìmzetes főig.-jaként nyugdìjazták. Mint geográfus részt vett a Földrajzi Zsebkönyvek szerkesztésében.
Korszerű gazdasági földrajzi, néprajzi térképeket szerk., pl. a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyairñl a
Tanácsköztársaság külügyi szervei részére. Mint néprajzi kutatñ úttörő vizsgálatokat végzett a
Kisalföldön és Kalotaszeg vidékén. Kutatásai igen jelentősek a táplálkozás, település, épìtkezés, viselet,
mesterségek viszonyainak feltárásában. Szerepe volt az országos néprajzi kutatások szintetizálásában.
224
B
Györffy Istvánnal és Viski Károllyal 1928-ban részt vett a magyar népművészetet áttekintő, összefoglalñ
mű elkészìtésében. Ugyancsak velük szerk. A magyarság néprajzát (IŔIV., Bp., é. n.) és abba összefoglalást
ìrt a táplálkozás, épìtkezés, a mesterségek témáibñl. Jelentősek a magyar lakñháztìpusok rendszerezésével
kapcsolatos eredményei, melyeket a teljes hazai kutatási anyag birtokában széles körű közép- és K-
eurñpai tájékozñdással alkotott. Értékes muzeolñgiai segédkönyvet készìtett. Településtörténeti
kutatásaival kapcsolatban számos etimolñgiai cikket is közölt, ezek azonban, nem lévén nyelvész, a
kortársi kritikát sem állották ki. Jelentős szerepet vállalt az eurñpai földrajzi, néprajzi irodalom
ismertetésében. Ŕ F. m. Magyarország néprajza (Bp., 1905); Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp.,
1906); Condizioni etnograficha dell’ Ungheria (Roma 1930); A magyar sátor és emlékei (Népr. Ért. 1930); A
magyar ház eredetéhez (Népr. Ért. 1930); Magyar tűzhelyek és háztìpusok (Népr. Ért: 1930); Das ungarische
Bauernhaus (Ungarische Jahrbücher, 1938). Ŕ Irod. Gunda BélaŔKrompecher BertalanŔSzendrey Ákos:
B. Zs. irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1939); Szemlélet, mñdszer és eredmény Bátky Zsigmond,
Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974).
Bátky Zsigmond
Filep Antal
baturuha: → batyu
báty: szűkebb értelmezése szerint idősebb férfitestvér, akit az ego mint „bátyám”-at emleget.
Megkülönböztetésül néha hangsúlyozzák, hogy édesbátyám, ha több idősebb fiútestvére van, a hivatkozñ
terminolñgiánál fiatalabb bátyám, idősebb bátyám vagy keresztnévvel pl. György bátyám. A báty tágabb
értelemezésben minden idősebb vér szerinti férfirokon. A hagyományos paraszti társadalomban, ha a
testvérbáty az egñnál 3Ŕ4 évvel idősebb volt, keresztnévvel bátyámmal szñlìtotta, s magázta, mìg a báty az
egñt nemre valñ tekintet nélkül tegezte és keresztnevén szñlìtotta hozzátéve esetleg: öcsém, húgom. A
fiatalabb testvér bátyjának engedelmességgel tartozott, személyét tiszteletben kellett tartania. A vér
szerinti felmenő férfirokonságot akár apai, akár anyai részről megillette a báty elnevezés, ezeket
nagybátyám, öregbátyám, bátyámuramként emlegették, de egyes vidékeken ìgy is szñlìtották. Szintén
magázva s a tiszteletet kifejező „hallja kend” formulával kezdve szñltak hozzájuk. A házastársak is
egymás felmenő férfirokonságát bátynak szñlìtották csakúgy, mintha vér szerinti rokonuk lett volna, vagy
megtisztelve sñgorbácsinak, bátyámuramnak. A bátyám megszñlìtás végső soron kijárt a rokonság
minden idősebb férfitagjának, de hasonlñképpen bátyám megszñlìtás járta hagyományőrző vidékeken,
tiszteletadásképpen az összes ismerős idősebb férfinek, függetlenül attñl, hogy rokonságban volt-e a
szñlìtñval vagy sem. A báty szñbñl képzett bácsi használata általában megegyezett a bátyéval, azzal a
különbséggel, hogy ha egymás mellett mind a két változat általánosan használatos volt, a bátyot
elsősorban a közeli vérrokonokra használták, mìg a bácsit a távolabbi vér- és szerzett rokonokra,
ismerősökre. A múlt század végéig általános szokás volt, hogy a legényeket a lányok magázták, s ha azok
3Ŕ4 évvel idősebbek voltak, bácsizták. Ha rokont szñlìtanak bácsinak, csakúgy mint a báty, megkapja a
nagy-, öreg-, édes vagy sógor jelzőt. Bácsinak idősebb vér szerinti férfitestvért sohasem neveznek. Ŕ Irod.
Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Bodrogi Tibor: A
magyar rokonsági terminolñgia vizsgálatának néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány, III., Bp., 1961).
Morvay Judit
batyu: vászonlepedőbe kötött teher, amelyet háton szállìtanak. A batyuzñ személy a kiterìtett lepedőre
helyezi a szállìtandñ csomagot, kosarat és a lepedő két átellenes sarkát összehajtja, csomñra köti. Ezt
követően a batyut hátra veszi és a ruha szabadon maradt két végét a vállán átvetve elöl, a melle fölött
csomñra köti. Gyakori eset, hogy ellensúlyként karos kosarat kötnek előre, a ruha két szabad sarkát
felhasználva. Kisebb teher esetén a batyut úgy szállìtják, hogy az a háton átlñsan fekszik, a lepedő egyik
végét a vállon, másikat a hñnalj alatt, a derékon vezetik előre és a mellkas fölött megkötik. Ŕ A batyuzás a
magyar nyelvterület északi részén az emberi erővel történő teherhordás uralkodñ mñdja. Ismeretlen a
Dunántúl és Erdély túlnyomñ részén, az északi peremektől eltekintve az Alföldön is csak szñrványosan
mutathatñ ki. Alföldi elterjedtsége az újkori észak-déli migráciñhoz, településtörténeti tényekhez köthető.
225
B
A batyuzás a nők hagyományos teherhordñ mñdja. Fontosságát mutatja, hogy a szállìtñ lepedők
megtalálhatñk a lányok hozományában is (elterjedt neve batyuzólepedő). Ŕ Több, minőségileg eltérő
változata ismeretes egy-egy falun belül is. Mezei szállìtásokhoz durva, csepűvászonbñl varrott,
nagyméretű batyut használnak, amelynek két átellenes, esetleg mind a négy sarkára hosszabb-rövidebb
lapos kötelet varrnak. Piaci és egyéb utazással kapcsolatos alkalmakra finomabb, toldalék nélküli batyut
használnak, ünnepi alkalmakkor pedig pamutos vászonbñl szabott, szélein szőtt vagy varrott, szìnes
mintákkal dìszìtett abroszba kötik a batyut. Ŕ A batyu, különösen finomabb változatai a magyar
nyelvterület északi sávjában figyelhetők meg. Táji eltérések tapasztalhatñk a batyu formája, méretezése
és elnevezése tekintetében. A Sajñtñl K-re a durva batyu leggyakoribb mérete a 100×100 cm-es, négy
sarkán elmaradhatatlan a 75Ŕ100 cm hosszú lapos kötél. A Sajñtñl Ny-ra a 120Ŕ140, a 150×150 cm-es
durva batyu használatos, négy sarkán legfeljebb 25Ŕ30 cm-es kötőlékkel, ill. kötőlék nélkül. Igen
változatos a durva batyu sarkaira varrott toldalék neve: korc, pacók, trak, kolonc, sallang, tracska stb. A
kötelék nevéből képezték a durva batyu neveinek jelentős részét: korcos, pacókos, trakkos, tratykos stb.
Legelterjedtebb a hamvas, hammos szñ használata (Nñgrád-Heves-Borsod, Nyìrség, Szilágyság). Emlìtést
érdemel a durva batyu nevei közül a trőnye, a ponyva, a ponyus, a hara, a plakcina, a panyó szñ. A
finomabb vászonbñl készìtett, piacozáskor utazáshoz használt batyu nevei közül az abrosz szñ terjedt el
leginkább (Palñcföld, Jászság, Abaúj). Ŕ Emlìthető még a baturuha, zajdaruha és a hátiruha is. Ŕ A
batyukat a falusi asszonyok maguk állìtották elő. Figyelemre méltñ, hogy a 20. sz. elején a házilag szőtt
kendervászon több mint felét használták fel batyuk, → hátitarisznyák, zsákok készìtésére. A vászonigény
is magyarázza, hogy a kender paraszti feldolgozása a batyuzñ területeken tovább fennmaradt, mint az
ország más részeiben. Ŕ A batyu szñ a fenti értelemben használatos a Vág és a Hernád közötti területen, a
nyelvterület északi sávjában. Hangfestő eredetű, belső keletkezésű szñ, amelyet a középszlovák mellett
egyes cseh-morva nyelvjárások is átvettek. A Vágtñl Ny-ra (Mátyusföld, Csallñköz) a butyor, a HernádŔ
Tisza közötti részeken pedig a zajda szñ ismeretes batyu jelentésben. Ez utñbbi a keleti szlovák, kárpát-
ukrán és podñliai lengyel nyelvjárásokban követhető nyomon. A kisebb, kézben vagy boton vitt kendőbe
kötött csomagot egész sor szñ jelöli: bugyor, putyor, motyó, gönc, köcőlék, turba, pintli, pucólék stb. Ŕ A
batyuzás az É-i-Kárpátokban mindenütt elterjedt teherhordñ mñd. A nyugati és a keleti szláv népeknél
általában ismeretes. A batyuzás esetenként etnikus jellegzetességnek tűnik: pl. a bakonyi, ill. a Réz-
hegységi szlovákok batyut hordanak, a környezetükben élő magyarok, németek viszont a fejükön
szállìtják a terhet. Ŕ Irod. Vajkai Aurél: Adatok a veszprémmegyei magyarság és németség
teherhordásához (Nép és Nyelv I., 1941); Gunda Béla: Lúdový transport v Ţakarovciach (Slovenský
Národopis III. 1955); Paládi-Kovács Attila: Land Transport in Europe (København, 1973); Paládi-
Kovács Attila: Batyuzñlepedők és elnevezésük Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (A miskolci Herman
Ottñ Múz. Évkve, 1973).
Batyu (Hollñkő, Nñgrád m.)
Batyuzñ szénaszállìtás (Magyarszovát, v. Kolozs m.)
batyuzñlepedő: → batyu
226
B
bazár: kirakodñ → vásárok egy részének neve. A vásárokon a bazárban, a bazársoron árulták a
játékokat, aprñ használati tárgyakat, eszközöket, a szìnes csecsebecsét. Vásáraink, nagyobb piacaink
jellegzetes alakja volt egészen az 1930-as évekig a bosnyák bazáros, röviden a bosnyák, aki a nyakába
akasztott, hasán tartott, mindenféle aprñ árucikkel megtömött dobozzal járt fel s alá a sokadalomban és
úgy árult. A szñ majd minden nyelvben megtalálhatñ vándor szñ; a perzsa bazaar ’vásár’ szñbñl ered.
Dankó Imre
bazárka: teherhordñ eszköz, amelyet két azonos méretű, Y alakú husángbñl készìtenek és amellyel főként
rőzsét hordanak az erdőről. Előállìtásához szìvñs, nehezen repedő, de könnyű fát használnak (pl. som-,
gyertyán- és vadkörtefát). A két villás ágú fa hossza 110Ŕ120 cm, a villaágak nyìlástávolsága Ŕ ahová a
rőzsét rakják Ŕ 40Ŕ50 cm. Ezeket az Y alakú husángokat 4Ŕ5 deszkapánttal szilárdan, csapolással
összefogatják és ellátják két hevederrel, amelyeknek segìtségével az egész alkalmatosságot a hátukra
tudják venni. Miután a 100Ŕ120 cm hosszúra vágott tűzifát rendben a bazárka ágai közé fektetik, a 30Ŕ40
kg súlyú rőzseterhet hátukon cipelik több km távolságra, az erdőből a faluba. Ŕ Az eszköz a magyar
nyelvterületen szñrványosan találhatñ meg. A Soproni-hegységben rőzsehordó, a Börzsönyben bazárka, a
debreceni erdőségben kákó, Beregben, a Szernye-mocsár vidékén galucs néven ismeretes. A Börzsöny
vidéki községekben minden háznál volt egy-két bazárka. Férfiak ritkán használták, a rőzsehordás a nők
munkája volt. Ŕ A bazárkához hasonlñ teherhordñ eszközök ismeretesek cseh és a nyugati szlovák,
valamint alpesi német területeken. Feltehető, hogy a bazárka német telepes csoportok révén honosodott
meg a magyar nyelvterület néhány pontján, ill. egyes cseh és szlovák területeken. Ŕ Irod. Scheuermeier,
P.: Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz (ErlenbachŔZürich, 1943);
Baran, L.: Krkonošske „krùšní” (Èesky lid, 1954); Erdélyi Zoltán: Bazárkások (Népr. Közl., 1956. 1Ŕ4.
sz.).
Bazárka (Börzsöny hegység)
bazsarñzsa, pünkösdi rózsa (lat. Paeonia officinalis): évelőágyban vagy vágásra termesztett, régi
parasztkerti dìsznövény. Hazája az Alpok és Ny-Balkán. Az ñkori görögök és rñmaiak vadon termő
fontos gyñgynövényként ismerték. Kerti termesztése a középkorban kezdődött, hazánkban a 16. sz.-bñl
emlìtik először a források. A bazsarñzsa név délszláv eredetű. A pünkösdi rózsa neve valñszìnűleg a
reneszánszban a pogány rñmai rñzsaünnepek emlékeként támadt fel, hozzánk csak a múlt században
került, feltehetően német közvetìtéssel. (→ még: pünkösd)
Bazsarñzsa
Kósa László
becenév: → névadás
Beck Zoltán (Simontornya, 1934Ŕ): muzeolñgus. A szegedi tudományegy. bölcsészettudományi karán

szerzett középiskolai tanári oklevelet (1957). Az orosházi gimn. tanára (1957Ŕ63 és 1967Ŕ73), a
békéscsabai Munkácsy Mihály Múz. munkatársa (1963Ŕ67, 1973Ŕ). Szűkebb szakterülete a folklñr,
227
B
népszokások, hagyományok. Publikáciñi jelentek meg a Békés megyei helyismereti és néprajzi

kiadványokban. Ŕ F. m. Néphagyományok Orosházáról és környékéről (Békéscsaba, 1965); Népszokások
Békés megyében (Békéscsaba, 1974).
beckñi vár mondája: → épületmonda
becsapñ mese: → csalimese
bécsi iskola: → kultúrtörténeti iskola
Becskereki betyár: → Zöld Marci
bedobñhorog: → parti horog
beégetés, füstölés, pörkölés: a tűz szìnező hatásán alapulñ faipari dìszìtőtechnika. 1. A beégetés
megtüzesìtett vaseszközzel, tűvel, verőtővel készül, a mintát általában → mértanias dìszìtés képezi.
Eurñpában sokfelé előfordul, Mo.-on igen ritka. A népi munkáktñl megkülönböztetendő a századfordulñn
polgári kedvtelésként dìvñ beégetéses mintázás, melyhez a kereskedelem speciális égetőfelszerelést és
eklektikus-szecessziñs ìzlésű mintalapokat is árusìtott. Ŕ 2. Pörkölésnél (botok, guzsalyok esetében) a
rudat a tűz fölött forgatják. Legalkalmasabb erre a mogyorñfa. Az egyenletesen feketére pörkölt felületbe
→ ékrovással metszik be a dìszìtést, mely ìgy fehéres szìnben jelentkezik. Ŕ 3. A füstölést nagy tételekben
dolgozñ háziiparosok alkalmazzák. Nedves forgácsbñl gyújtott tűz fölé állványra máglyázzák föl a
készìtményeket, majd több ñrán át letakarva tartják, ügyelve, hogy a tűz ne erősödjön fel. Ez az eljárás a
szú elleni védelmet is szolgálja, ìgy nem pusztán dìszìtő célzatú. A mintázat lehet véletlenszerűen
keletkezett, amit az egymásra halmozott darabokon a takarás révén világosan maradt részek adnak ki,
ezt a vevők dìszìtésként értékelik. → Ácsolt ládákon a füstölt felületre kerülő, hornyolñval vésett minta
fehéres vonalhálñt ad. Rúd alakú tárgyakat, ìgy gereblyenyelet, kaszakacsot szokásos a füstölés előtt
nyers fahánccsal betekerni, ezáltal a tárgy felületén körbefutñ fehéres csavarvonal képződik. A 2. és 3.
eljárás elsősorban a Felföldön dìvik.
K. Csilléry Klára
befogadás: → adaptáciñ, → adoptáciñ
befőzés: a cukorral valñ gyümölcstartñsìtás egyik mñdja. A parasztháztartásokban cukor e célra az I.

világháborúig alig volt használatos. Náluk a sokféle édes lekvár és a cukoroldatban, vìzgőzzel vagy forrñ
vìzzel hevìtve tartñsìtott befőtt egészen új keletű készìtmény. Régebbiek a cukor nélküli befőzési
változatok. Közülük általánosabb, nagyobb múltú a lekvárfőzés szilvábñl. A hìres szilvatermő
Szamosháton a századfordulñn még előfordult, hogy friss gyümölcsből lekvárt nem főztek, hanem
alkalmilag készìtettek ételt aszalt szilvábñl. A szilvalekvárt nagy mennyiségből, egészen besűrìtve
rézüstben főzik. Hozzá főként besztercei és vörösszilvát használnak, melyet kimagozva vagy magozatlanul
tesznek az üstbe. Az utñbbi esetben a felfőtt → szilvát cserép szűrőedényben áttörve magozzák ki, majd
tovább főzik. Besűrűsödve, megkeményedve az eredetileg 3Ŕ5 üstnyi lekvár befér egy üstbe. Egy ilyen
főzet 12Ŕ24 ñra alatt készül el. Óvatosan tüzelnek alatta és gondosan keverik. Az üstöt földbe ásott
gödörkatlanba, sárbñl-vályogbñl rakott udvari katlanba, újabban gyári fém üstházba állìtják. Fenekét
kìvülről besározzák. A keveréshez hosszú nyelű, nagy kerek vagy hosszúkás (gyakran áttört) fejű
fakanalakat használnak. A múlt század végén helyenként könnyebben mozgathatñ és hatásosabb
keverőszerkezet (vitorla) is előfordult. A kész lekvárt, szilvaìzt közönséges cserépfazekakba, bögrékbe,
szilkébe (Szatmár) töltik, gyakran beteszik kenyérsütés után a kemencébe is, hogy biztosabban
megkeményedjék. Lekötni csak por ellen kell. Az Alföldön készült fedeles lekváros cserépfazék is. A
szilvalekvár évekig eltarthatñ. Legfontosabb szerepe a magyar népterület keleti felének táplálkozásában
volt, ahol kukoricapéppel is rendszeresen ették. Ŕ Gyümölcssajt készìtéséről Szamosháton, Erdőháton,
Beregben és Debrecenben tudunk. Neve itt szilvaìz, ill. szilvéz. Vörösszilvábñl és egyéb savanykás
fajtákbñl lekvár mñdjára, sűrűre főzik, majd méternyi hosszú, fél méter széles, alacsony peremmel
ellátott deszkaformába öntik több rétegben. Napon vagy kemencében megszárìtva a deszkárñl levehető.
Az egy ujjnyira összeszáradt gyümölcssajtot feltekerve vagy kisebb táblákra vágva tárolják. Vìzben
feloldva kenyérhez, főtt tésztához ették, habarva levesétel (cibere). Ŕ A vadon termő gyümölcsök közül
sokfelé főztek rövidesen fogyasztásra kerülő kevés cukortalan bodzalekvárt a bodzafa (lat. Sambucus
nigra L.) és a földibodza (lat. Sambucus ebulus L.) (→ bodza) terméséből. Az utñbbi lényegében
gyñgyszer, erős hashajtñ. E lekvárok neve az É-Dunántúlon bodzakása, kenyérhez kanalazva ették.
Baranyában jellegzetes német ételnek tartották. Más vidékeknél korábban, a századfordulñ táján
228
B
kezdődött a paradicsombefőzés a Dunántúl egy részén, ahol a lakodalmi étrenden is jelentkezik a főtt hús
mellé paradicsommártás. (→ még: pekmez) Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember
táplálkozása (Debrecen, 1935); Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939).
Vitorláskeverő (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Lekvárkeverő (Magyarñkereke, Kalotaszeg, v.

Kolozs m.)
Szilvalekvárfőzés (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kisbán Eszter
bégető: → hangadñ játékszer
bejárñasszony: idősebb szegényparaszt asszony vagy özvegyasszony, aki meghatározott időben naponta
vagy a hét egyes napjain belső házi munkára elszegődött. Általában a nagygazdák, úri családok tartottak
bejárñasszonyt. Segìtett a szolgálñnak a piszkosabb munkákat elvégezni, esetleg mosni, főzni. Ha voltak
állatok, néha elvégezte a cseléd helyett etetésüket, gondozásukat. Nagyobb munkáknál, mint lekvárfőzés,
disznñölés vagy ünnepi vendégségek, külön üzentek érte. Általában nem volt pénzben kialkudott bére,
mindig kapott valamit, egypár krajcárt, ñcska ruhát, ennivalñt, maradékot. Ha mosott, évenként egy-két
szappant. Volt, ahol félig-meddig családtagnak tekintették, ebben az esetben szabad idejét is gazdájánál
töltötte, a felnőtteknek bizalmasa volt. Tehetetlen vénségére végleg a szolgált családnál húzñdott meg. Ŕ
Irod. Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).
Morvay Judit
bejárñlegény: 1. az a legény, akinek udvarlása rendszeressé válik, s egy lánnyal kialakìtott kapcsolatát a
helyi közvélemény úgy ìtéli meg, hogy előbb-utñbb házassághoz vezethet. Amennyiben a kapcsolat
harmonikusan fejlődik, fokozatosan kiválik barátai társaságábñl, egyedül keresi fel a lányos házat, ahol
mindig az igen változatos helyi szokásoknak megfelelően fogadják. (→ még: udvarlás) Ŕ 2. Szűkebb
értelemben azt a legényt nevezzük bejárñlegénynek, akit a matyñ és palñc leány este a hálñkamrájában
egyedül fogadott. Ilyenkor Ŕ általában → legényjárñ napokon Ŕ felöltözve beszélgettek a sötétben, vagy
ruhástñl egymás mellé feküdtek az ágyon. Nemi kapcsolatukat a szokásra vonatkozñ erkölcsi előìrások
tiltották. Ŕ Irod. Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata (Népr. Ért., 1909); Fél Edit: A nagycsalád és
Németh Imre
béka: gazdag hiedelemanyag fűződött mind a leveli-, mind a varangyos békához. Az előbbi elsősorban a
→ szerelmi varázslás eszköze volt. Biztosìtotta a lány kapñsságát a táncban, s ha → Szent György napja
előtt talált levelibékát varrt a lány szoknyája alsñ szegélyébe, akkor választottja nem szabadulhatott meg
tőle. Az ekkor fogott levelibékát üvegbe zárták, s amikor elpusztult és összeszáradt, porát megitatták a
kiválasztott legénnyel. Országszerte ismert volt az a → boszorkányperekben is emlìtett szokás, hogy a
fazekastñl fizetés nélkül kért csuporba teszik, vereshangyabolyba ássák és azonnal elfutnak, mert a béka
sivìtásátñl megsiketülnének. Néhány nap múlva, amikor a hangyák a húst már lerágták, a csuporban egy
horgas és egy hegyes csontot találnak; ha az előbbit a választott ruhájába akasztják, az nem tudja
elhagyni azt, aki ezt tette vele. A népi gyñgyászatban a → hideglelés átvevője és elvivője volt. Erős
229
B
hangoskodása esőt jelzett. A varangyos béka elsősorban a → boszorkányhitben kapott szerepet.

Általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy a boszorkány békaalakot is ölthet, ìgy a megjelenő béka
megsebesìtésével a boszorkányt vélték bántalmazni. Országos hiedelem, hogy kiolvasta annak a fogait,
aki tátott szájjal nézett rá. A gyñgyászatban is felhasználták: sebre és körömméregre varasbékát
kötöttek. Bihar m.-i adat szerint a gyñgyulni nem akarñ sebet újhold péntekjén szárìtott varasbékával
kerìtették körül. Az állatgyñgyászatban a rontás megelőzésének vagy megszüntetésének volt az eszköze. A
Szilágyságban pl. karñba húzva szárìtott varasbékárñl szűrték át a disznñ moslékát, hogy a betegség
elkerülje. Göcsejben → termésvarázslásra is felhasználták: a vetéspusztìtñ madarak ellen szárìtott
békaport szñrtak szét a szántñföldön. A jñslásban is volt szerepe: rosszat jelentett az esküvőre indulñ
házaspár előtt valñ feltűnése. Kalotaszegen a ház körül valñ megjelenése irigy embert, Désen a házba
ugrása halált jñsolt. E két helyen kárt, irigységet, rossz embert jelzett az álomban látott béka is. Ŕ Irod.
Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek a készülő magyar babonaszñtárbñl (Ethn., 1940).
Diószegi Vilmos
bekáfolás: → legényavatás
békakirályfi, a: → tündérmese, ill. annak emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező hőse. A mese

cselekménye: három lánytestvér közül a legfiatalabb gyűrűjét (aranyalmáját) egy kút fenekén levő
békának adja. Este a béka megjelenik a lány szüleinek házánál: a) ételt, b) italt, c) alvñhelyet kér.
Mindenből békának valñt adnak neki, de ő embernek valñt kìván. Megkapja. Követeli, hogy a legkisebb
lány feküdjön mellé. Megtörténik. Reggelre a béka helyén szép legényt, királyfit találnak, aki a legkisebb
lányt feleségül veszi (AaTh 440). Legrégibb ismert változata a 13. sz.-ban a mai Németo. területén
feljegyzett latin nyelvű szöveg, ismerjük egy skñciai változatát is a 16. sz.-bñl. A mese egész Eurñpában
ismert. A magyar nyelvterületen a 19. sz. közepe ñta terjedt el, valñszìnűleg ìrott forrásbñl (Grimm-
gyűjtemény). Több ìzben megjelent ponyván is. Legtöbb magyar változata dalbetétes (→ dalbetétes mese).
Különösen a jñ hangú női mesemondñk kedvelték és adták elő szìvesen női hallgatñság előtt, pl. fonñban
(„macska-, ill. békamenyasszony”: AaTh 402; „a tövisdisznñ”: AaTh 441; „Szñlñ szöllő, mosolygñ alma,
csengő barack”: AaTh 425C; → állatvőlegény, állatmenyasszony). Ŕ Irod. Thompson, St.: The Folktale
(New York, 1946); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII. Bp., 1967).
Kovács Ágnes
békászás: a katona- vagy kecskebékát (lat. Rana esculenta) a békászok úgy fogják, hogy horogra piros
rongydarabot kötnek s a vìzben gyorsan ide-oda húzgálják. A béka belekap a horogba. A merìtőhálñhoz
(→ ághegyhálñ) hasonlñ, zöld kákábñl font kákamerettyűvel is fogják a kecskebékát. A békászás és a
fogott kecskebékák hátsñ combjának fogyasztása a paraszti konyhában helyenként a Tiszántúlon ismert.
Valñszìnű, hogy itt sem régi, mert a 18Ŕ19. sz.-i irodalom nem tud rñla. A Szeged vidéki néphit szerint a
béka a föld mérgét szìvja el, s ezért nem szabad bántani. (→ még: teknősbéka) Ŕ Irod. Ecsedi István:
Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).
Gunda Béla
békatánc: játékos → állatutánzñ tánc, melyet esetleg hangutánzñ mondñkával kìsérnek. Guggolñ-ugrñ
mozgással járják, néha csoportosan haladnak vele. Kalocsa vidékén, Szlavñniában és a rétközi falvakban
ismert. Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Berkes
Eszter: A szlavñniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, Bp., 1969).
Maácz László
Beke Ödön (Komárom, 1883ŔBp., 1964): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja, Kossuth-dìjas
(1960). A bp-i egy.-en tanári oklevelet szerzett. Középiskolai tanár, 1948-tñl a bp.-i tudományegy.-en
magántanár, majd c. ny. rk. (1949) és 1953-tñl 1963-ig tanszékvezető tanár a finnugor tanszéken.
Legjelentősebbek a cseremisz (mari) nyelv kutatásában elért eredményei. Nyelvészeti kérdéseken kìvül a
finnugor folklñrral, mari, udmurt, lapp népköltészettel és hitvilággal, ill. cseremisz és csuvas
összehasonlìtñ meseelemzéssel is foglalkozott. A magyar néprajz köréből a hiedelmeket és a népmeséket
tanulmányozta. Ŕ F. m. Mari szövegek Ŕ Tscheremissische Texte (I., Bp., 1957., IIIŔIV., Bp., 1961). Ŕ Irod.
Kálmán Béla: Beke Ödön 75 éves (Magy. Nyelvőr, 1958).
Diószegi Vilmos
bekecs: → ködmön
230
B
Bekecsalja: → Nyárád mente
békedal: a politikai dal alkalmi válfaja, a két világháború idején az egyszerű emberek békevágyát
megszñlaltatñ lìrai dal. Széles körben voltak ismertek, némely tìpus mindkét háborúban aktualizálñdott:
„Komáromi (Odesszai) kikötőben áll egy hadihajñ; Galìcia (Oroszország) homokjába árok van épìtve ...”,
gyűjtésüket azonban elhanyagolták. 1. A békedalok egy csoportját a fronton szolgálñ katonák (Magyar
bakák imádkoznak: legyen béke újra!) vagy hozzátartozñik (Imádkozzunk, magyar lányok, legyen béke
újra!) énekelték. Ezek → katonadalbñl, esetleg → szabadságos katonadalbñl vagy → háborús
katonadalbñl vannak átalakìtva. E békedalok foglalkoznak a béke jelképeivel (Fehér kendő boldog békét
jelenti; Gyűjtik már a babérágat a békekoszorúra…), felidézik a békebeli élet szépségeit (Egy országot
adnék oda cserébe, Ha megjönnék holnapután estére; Áldás, béke lesz az úr itt a földön…) és tiltakoznak
a szenvedések ellen (Majd ha egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek…). A háború végén az egyéni
tragédiátñl valñ félelem (Nem dörög már a sok ágyú, talán béke akar lenni…) és a boldog bizakodás
(Vége van a háborúnak, megvan a nagy béke; Megszabadult száz haláltñl, haza visz az útja…) kettőssége
látszik a dalokon. Ŕ 2. a békadalok tudatosabb csoportja ismert szerzők alkotása. Közülük Bodrogi
Zsigmond 1915-ből valñ „Szìnaranybñl van a béke trombitája ...” kezdetű dala volt a legnépszerűbb,
főként 1Ŕ2. versszakát énekelték némi változtatással. 1917 után a Forradalmi Szocialisták csoportja adott
ki egy békadalt a → Kossuth-nñta dallamára (A háborút nem kìvántuk, De a békét megcsináljuk…). A
spanyol polgárháború idején népszerű volt a Dunajevszkij-féle Béke-indulñ, melynek magyar szövege
(Harcra hìv ez indulñ zenéje ..) ismeretlen szerzőtől származik. Ŕ Irod. T. Szerémi Borbála:
Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955).
Katona Imre
békéltető bìrñ: → főbìrñ
bekerìtés: a magyar népi hitvilág egyik alapvető → mágikus eljárása, de ritkán fordult elő önállñan,
inkább más eljárásokkal összefonñdva jelentkezett. Az eredeti elgondolás feltehetően az, hogy valamit el
kell zárni a → rontás veszélye elől; vagy éppen ellenkezőleg: a rontñ lényt kell bezárni, hogy ne fejthesse
ki hatását. Ez a régi hit a bekerìtés sokféle változatát hozta létre Eurñpa-szerte, amelyek azonban ma már
általában csak hiedelemtartalom nélküli, hatásfokozñ kìsérő elemek, ill. ünnepi rìtusok részei. Fő
alkalmazási területei a népi hitvilágban: a háznak és lakñinak, az állatállománynak és istállñnak a
védelme rontástñl, → boszorkánytñl. (Pl. sok helyütt Szent György napján vagy tehénellés alkalmával
körülszórták az istállñt kásával, mákkal; e napon vagy pünkösdkor, Lucakor körülfüstölték.) Vetés ñvása
rontástñl vagy madaraktñl (pl. a kender- és kölestáblát bevetés után néhol meztelenül körülfutották.) A
féregűző (→ féregűzés) eljárások több változatában szerepelt a ház körülfutása, körüljárása (gyakran →
zajkeltéssel együttesen), a tűzvész elhárìtása céljábñl pedig néhol meztelenül vagy kézbe vett kenyérrel
futották körül a házat. A bűvös kör húzása leginkább a boszorkányság tanulásához, ill. a boszorkány
felismeréséhez kapcsolñdott: mindkettő inkább → hiedelemmondai motìvum. A bekerìtés mindezeken
kìvül gyakori tartozéka volt a szerelmi és haláljñslñ eljárásoknak. A gyñgyászatban alkalmazott kerekìtés
is igen elterjedt volt, főleg → ráolvasás vagy más gyñgymñd kìsérőjeként, leginkább a bőr felületén
jelentkező, láthatñ bajok esetében: a gyñgyìtñ személy mutatñujjával kerìtette körül (gyakran háromszor)
a beteg helyet (árpa, kelés, szemölcs, tyúkszem stb.). Szñrványosabb a körülfüstölés (szemverés, tehén
betegségei stb.) és a → körüljárás (pl. nehezen szülő nőt a férje, farzsábás beteget a gyñgyìtñ járta körül
háromszor). (→ még: ekehúzás, rituális) Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei
(Ethn., 1940).
Daganat, kelés kerìtése tojással (1940. Dercen, v. Bereg m.)
Kelés kerekìtése kìgyñkővel (Debrecen, v. Bereg m.)
Pócs Éva
231
B
békéscsabai bútor: alföldi szlovák bútorkészìtő központ termékei, amelyek szervesen összefüggtek a D-
tiszántúli magyarok lakáskultúrájával is. 1. → ácsolt láda. Felépìtésének és hornyolñval vésett
geometrikus dìszìtésének a gömöri ácsolt ládáénak megfelelő jellegzetességei, pl, a sajátos →
emberábrázolás arra mutat, hogy onnan áttelepedett háziiparosok honosìtották meg. Anyaga tölgyfa: az
alap vörösìtett, korábban egyes dìszìtőelemeket kékesfekete szìnezés emelt ki, amely az 1840-es évektől
feltűnő, datált példányok idejére már elmaradt. A korai időkben az ácsolt láda jelentőségét növelte, hogy
az 1718-ban felvidéki szlovák lakossággal részben újratelepìtett Békéscsabán a 18. sz.-ban még nem
mutathatñ ki asztalos. Az asztalosbútor térnyerésével, a 19. sz. derekán az ácsolt láda készìtése megszűnt.
Ŕ 2. → asztalosbútor, asztalosok és részben a készìtőtechnikát eltanulñ faragñspecialisták munkája. Az
1773-bñl fennmaradt legkorábbi darab, egy virágos-levéldìszes festésű karosszék még talán a templom
berendezésén dolgozñ vándorkézműveseknek köszönhető, de már a 18. sz. végére kibontakozik a helyi
bútorfaragñ-stìlus (karosszék 1780, rengőpad 1797, 1799). A békéscsabai bútor alapformái megfelelnek az
Alföldön általánosaknak (pl. → gondolkodñszék tìpusú karosszék), a faragás és az azt a század derekán
háttérbe szorìtñ virágozás is az alföldi gyakorlathoz igazodik (→ debreceni bútor), a helyi ìzlésnek
megfelelően formálva át az előképeket. A békéscsabai bútor alapszìne középkék és zöld, ritkábban barna,
melyen a fehér, sárga, kék, zöld virágozás mellett a piros kisebb szerepű. Az 1880-as évektől az alap
világoskék, halványzöld és fehér. A századfordulñ körül elhal a készìtése. Ŕ Irod. K. Csilléry Klára:
Munkácsy Mihály tulipános ládája (Szabad Művészet, 1950); Magyar népi dìszìtőművészet (Bp., 1954);
Tábori György: Vezető a békéscsabai szlovák tájházhoz (Békéscsaba, 1973).
Ácsolt láda, tölgyfábñl mértanias vésett dìszìtéssel (19. sz. dereka) Békéscsaba, Munkácsy Mihály
Múzeum
Tükör, faragott keretben, szìnezve (1830Ŕ40-es évek, Békéscsaba) Bp. Néprajzi Múzeum
Ácsolt láda, tölgyfábñl mértanias vésett dìsszel, vörösìtett alapon fekete festéssel (19. sz. eleje, Békéscsaba)
Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
béklyñ, békó: vasláncos mozgásgátlñ, amelyet rendszerint a lñ két első lábára csatolnak. Szerepe, hogy az
állat ne tudjon elcsatangolni, a zárral ellátott béklyñk pedig a lñtolvajlást is akadályozták. A béklyñ
láncbñl s a lánc két végén az állat csüdjére kapcsolhatñ kelevézből (bilincsből) állñ eszköz. A kelevéz fajtái
szerint négy változat különböztethető meg: 1. a fa kelevézes béklyñ, amelyen a fa kelevéz rugalmassága
232
B
tartja a lánc végére kapcsoltan; 2. a karikás béklyñ a lánc közepén két részre szedhető, s különböző
méretű láncszemek ötletes átbújtatásával zárñdik-nyitñdik; 3. az egyszerűbb kulcsos béklyñ, ún.
cigánylakatja azért érdemel néprajzi szempontbñl különös figyelmet, mert e lakatféle Töröko.-tñl
Mongñliáig, Kìnáig elterjedt szerkezet, amely elvileg különbözik az eurñpai lakattñl (benne ék alakú
acéllemez van, ezt nyitja a tolñs kulcs), valñszìnűleg honfoglalás előtti forma a magyarságnál, s csak
később került készìtése cigánykovácsok kezére; 4. a tollas, fordìthatñ kulccsal zárñdñ béklyñk közül
egyszerűbb az alberti béklyñ, zárñszerkezete lapos, szardìniásdoboz alakú jellegzetes forma. A Gönczy-
béklyñ a legerősebb béklyñ: súlyos lánca különlegesen edzett volt, a két nehéz lakatja pedig más-más
kulccsal zárhatñ-nyithatñ. Nevét készìtőjétől, Gönczy Gábor szabadszállási lakatosmestertől nyerte (19.
sz. második fele). (→ még: nyűg) Ŕ Irod. Magyar Kázmér: A békñ (Népr. Ért., 1914).
Szőrnyűg (Szentes, Csongrád m.) Kötélnyűg (Szentes, Csongrád m.), Karikásnyűg (Szentes, Csongrád m.)
Fa kelevézes béklyñ (Szentes, Csongrád m.)
Cigánybéklyñ (Szentes, Csongrád m.)
Gönczy-béklyñ (Szentes, Csongrád m.)
Béklyñtìpusok
Lñ nyűgözése (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)
Földes László
bekötött szemű kocsmárosné, a: diák → anekdota, vicc. Két pénztelen diák egy kocsmában bőséges
ebédet kér és kap. Megállapodás szerint kettőjük közül az fogja kifizetni, akit a bekötött szemű
kocsmárosné megfog. A diákok észrevétlenül kisurrannak az ajtñn, s a kocsmárosné helyettük belépő
férjét fogja meg. Ny-Eurñpában a 17. sz. ñta, nálunk a 18. sz. ñta ismert Kñnyi János Demokritosábñl. 19.
sz.-i anekdotagyűjteményeink kedvelt darabja, a szájhagyománybñl kevéssé ismert. Ŕ Irod. György Lajos:
Kñnyi János Demokritosa (Bp., 1932); György Lajos: Világjárñ anekdoták (Bp., 1938).
Kovács Ágnes
Bél Mátyás (Ocsova, 1684ŔPozsony, 1749): ev. lelkész, tanár, történetìrñ, az államismereti kutatások
úttörő kezdeményezője, kiemelkedő tudñsa. Losoncon, Kálnán, Alsñsztregován, Besztercebányán,
Pozsonyban, Veszprémben, Pápán tanult. Főiskolai tanulmányait Halléban fejezte be 1704Ŕ1707 között.
1714Ŕ19 közt Pozsonyban a lìceum ig.-ja, majd pozsonyi lelkész. Mo. államismereti összefoglalását
233
B
kìsérelte meg elvégezni megyénként magas szintű eurñpai tájékozottsággal, pietista szellemben. Műveinek
sorozata a 18. sz. legjelentősebb tudományos vállalkozása még befejezetlenül is. Sorozata tervezetét 1723-
ban tette közzé. 1735-től 1742-ig jelentette meg nagy fontosságú Notitia kötetét, számos kötete azonban
még kiadatlan. Az utñbbi években ezekből több részlet látott magyarul napvilágot (Esztergom, Eger).
Gyűjteményes munkáihoz tanìtványainak, kortársasnak széles körét mozgñsìtotta. Térképészként
Mikovinyi Sámuelt, kora kiválñ kartográfusát foglalkoztatta. Notitiáiban a magyar tudományos
irodalomban elsőként foglalkozott rendkìvül alaposan a parasztélettel, agrárviszonyokkal, e munkái a
néprajzi kutatás nélkülözhetetlen forrásai. Szerteágazñ munkálkodása során a finnugor nyelvrokonság, a
magyar rovásìrás kérdéseit is érintette. Jelentős hatása volt a magyar történeti kutatások szempontjábñl
Anonymusszal és a magyar történelem elbeszélő forrásaival foglalkozñ munkáinak. Mint pedagñgiai
szervező bevezette a földrajz és a magyar történelem iskolai oktatását. Kiadatlan, kéziratos hagyatékának
néprajzi jelentőségű anyagával az elmúlt fél évszázadban többször foglalkoztak. Ŕ F. m. Hungariae
antiquae et novae prodromus (1723); Notitia novae historico-geographica (több kötetben, 1735Ŕ1742 között);
Tractatus de re rustica Hungarorum (kézirat); De servitute Hungarica (kézirat); Adparatus (több kötet,
1735Ŕ46). Ŕ Irod. Haan Lajos: Bél Mátyás (Bp., 1879); Dékáni Kálmán: Bél Mátyás földrajza
(Marosvásárhely, 1903); Bodor Antal: B. M. emlékezete (Bp., 1936); Györffy György: Notitia Hungariae
Novae Historico-Geographica ... (Revue de Histoire Comparée 1946); Mészáros István: B. M.
születésének 270. évfordulñjára (Statisztikai Szle, 1954); Sipos Istvánné: B. M. pedagñgiai
reformtörekvései (Magyar Pedagñgia, 1962).
Bél Mátyás
Filep Antal
belenevelődés: 1. oktatási intézményhez, társadalmi szervezethez nem kötött, a mindennapi tapasztalatra

támaszkodñ, természetes nevelési tevékenység. Ŕ 2. a népi közösségekbe beleszületett fiatalokra irányulñ
tagolatlan oktatási-képzési-nevelési tevékenység, amelynek fñrumai a család, → korcsoport, →
faluközösség. A belenevelődés folyamatában szerzik meg a fiatalok a munkához szükséges ismereteket,
készségeket, beletanulnak a mindennapi érintkezés formáiba, elsajátìtják a közösség hagyományait.
(Ezért beszélünk gyakran a hagyományokba valñ belenevelődésről.) Differenciálatlansága ellenére az ifjú
nemzedék nevelésének sok termékeny eljárását alakìtotta ki (→ gyermekjáték, → népszokás), lényege
szerint azonban zárt, a paraszti életforma újramegélésére felkészìtő s ehhez képest gazdaságos nevelési
gyakorlat. A társadalmilag adott keretek között (kettős meghatározottság) a szükséges elvárásokat
közvetìtette a fiataloknak, magatartásukba épìtve a közösség normarendszerét; ugyanakkor elzárta
előttük az egyéni kiteljesedés lehetőségét, a választás Ŕ társadalmilag sem biztosìtott Ŕ útjait. Ŕ Irod. Kresz
Mária: A hagyományokba valñ belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Németh Imre: A
népi közösségekben élő fiatalok életmñdja és kultúrája (Arrabona, 1955).
Németh Imre
belépő: → lépő
béles: töltelékkel bélelt tészta, a parasztkonyha régi ünnepi süteménye. Még századunkban is gyakori
kelesztetlen, egyszerű → gyúrt tésztábñl (laskatésztábñl), bár ekkor már többnyire kelt tésztábñl készült.
A megformálás hagyományos mñdja szerint a négyszögletesre kinyújtott tészta közepére kerül a töltelék,
majd a tészta négy sarkát középre fölhajtják. Régen tepsi nélkül, a kemence fenekén, esetleg
káposztalevélre fektetve sült. Tölteléke változatos: van kásás, túrñs, mákos, káposztás, tökös, répás,
krumplis, almás, szilvalekváros béles. Az idősebb nemzedéknél máig kedvelt a sñs, borsos, általában a
234
B
nem édes ìzesìtés. A fenti mñdon formált béles elnevezéseként szñrványosan laska, a mai ÉK-i
országrészen lángos, lepény megjelölés is előfordul, a leggyakoribb azonban a béles. Ugyanakkor e szñval
másként alakìtott, sőt → rétestésztábñl készült töltött tésztákat is jelölnek. Bélest az Alföldön szegény
parasztasszonyok piacra is sütöttek, a debreceni bélessütők a 18. sz.-ban céhszerű testületbe tömörültek.
Kisbán Eszter
bélfa:→ járom
Bellon Tibor (Nyìradony, 1941Ŕ): néprajzkutatñ-muzeolñgus. A debreceni KLTE bölcsészettudományi

karán szerzett képesìtést magyarŔnéprajz szakbñl (1964). A karcagi Györffy István Nagykun Múz. ig.-ja
(1964Ŕ). A paraszti gazdálkodás és településtörténet, valamint interetnikus kapcsolatok témaköreivel
foglalkozik. Tanulmányai a szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Karcag város gazdálkodása (Szolnok,
1973); Utcák, zugok, porták (Adalékok Karcag településtörténetéhez) (Karcag, 1974).
Bellosics Bálint (Rédics, 1867ŔBaja, 1916): etnográfus, tanár. 1914-ben tevékenyen közreműködött első
népfőiskolánk, a bajaszentiváni, sükösdi „falugimnázium” létrejöttében. Kutatta a bácskai német, főleg
pedig a délszláv (szlovén, vend, sokác, bunyevác, szerb) nemzetiségek népi kultúráját. Magyar néprajzi
kérdésekkel is foglalkozott. Érdeklődése egyaránt kiterjedt a tárgyi és a szellemi néprajzra. Útmutatñt
készìtett társadalmi gyűjtők részére, de maga is végzett rendszeres tárgygyűjtést Bács-Bodrog vm.
területén. Kis ethnographia cìmen olvasñkönyvet ìrt 1914-ben, ennek kéziratát a Néprajzi Múz. őrzi. Ŕ F.
m. A zala- és vasmegyei vendek (Bp., 1896); Magyarországi adatok a nyári napforduló kérdéséhez (Ethn.,
1902); Bács-Bodrog vármegye népe. Magyarok. Bunyevácok (Bp., 1909). Ŕ Irod. B. B. (Ethn., 1916).
Diószegi Vilmos
belső cseléd: háztartási munkákban segìtett, munkaköre a házban és az udvaron volt, ide sorolhatñ pl. a
szobalány, inas, bejárñasszony, mosñnő. Belső cselédet nagygazdák, urak tartottak. (→ még: cseléd)
Gazdáikkal nemegyszer bizalmasabb viszonyban voltak, mint a többi cselédek; ilyen esetekben több
juttatásban is részesültek. Szolgálatuk alatt megfigyelték, átvették gazdáik szokásait, ezért a falu
kulturális életében gyakran töltöttek be hangadñ, közvetìtő, követendő szerepet.
Morvay Judit
belső fejlődés: olyan kulturális folyamat, amelyben az új elem lépcsőzetes átalakulás során jön létre. Úgy
is megfogalmazhatñ, hogy egy → átvétel → adaptáciñjábñl minőségileg új alakul ki, egy meghatározhatñ
társadalmi egységen belül. E nyelvtudománybñl átvett fogalom tehát az → invenciñs úton történő
fejlődésnek olyan változata, amelyet egy társadalmi csoport körében számos tényező alakìt ki. Az
elkülönìtés ezért indokolt, mert az egyes mozzanatok, részletek, változások jelentősége külön-külön nem
éri el a találmánynak, invenciñnak, újìtásnak, innováciñnak tekinthető szintet, illetve a közbülső lépcsők
nem is érzékelhetők csak a végső eredmény. A népkultúra alakulásában ez az utñbbi eset igen gyakori: a
feltalálás mozzanata vagy folyamata észlelhetetlen, csak a már általánosan használt új jelenség áll
előttünk. Ha párhuzamok másutt nem mutathatñk ki, eleve gyanakodhatunk belső fejlődésre, de
mindenkor gondosan igazolandñ az azonosság tényleges hiánya. A belső fejlődés fogalmának elkülönìtését
az is indokolja, hogy a változás kiindulása vagy egy-egy közbülső lépcsője gyakran diffúziós eredetű. Csak
abban az esetben indokolt belső fejlődésről vagy belső keletkezésről beszélni, ha ez a folyamat egy adott
társadalmi egységhez (etnikai csoport, néprajzi csoport, népcsoport, foglalkozási ág stb.) kötődik.
Ugyanìgy alapvető ismérv a belső fejlődésben létrejött elemek viszonylag tartñs és széles körű használata.
Ŕ Irod. Barabás Jenő: A belső fejlődés fogalmárñl (Ethn., 1966).
Barabás Jenő
belső fűtésű szobai kemence: a lakñhelyiség fűtésére, sütéshez, főzéshez szárìtáshoz használt beépìtett
tüzelőberendezés. Legkorábbi emlékei a korai Árpád-korban feltárt lakñházmaradványok feltárása során
kerültek napfényre. A viszonylag kis alapterületű lakñházak → kemencéit egyfelől a ház felszìn alatti
falába vájták, s tapasztással tették erősebbé, használhatñbbá. Arra is van példa, hogy valamelyik sarokba
sárbñl, agyagbñl tapasztott boltozattal készìtették a belső fűtésű szobai kemencét. Gyakran
cseréptöredékeket, tégla-, kődarabokat tettek a tapasztásba, hogy a kemence falát, tűzfelületét
hőtárolásra alkalmasabbá tegyék. A kemence szája mindig a fűtendő szoba légterébe nyìlt. A 18. sz.-ig
nem volt szokásban a kemencékhez füstelvezetők beépìtése. A füst szabadon oszlott el a fűtött
helyiségben, s ajtñn, ablakokon át szivárgott el. Bár a középkor és az újkor folyamán a lakñhelyiség
235
B
nagyságának növekedtével együtt a belső fűtésű szobai kemence mérete is változott, a fűtési rendszere,
használata a régi maradt. A nagyméretűre épìtett belső fűtésű szobai kemencék, ill. padkáik hálñhelyként
is szolgáltak. A közelmúltban már csak egyes kürtős füstelvezetéssel kiegészìtett példányaik maradtak
fenn (pl. Domaházán, Borsod m.-ben; Erdőhorvátiban, a Tokaj-Hegyalja szomszédságában), az → északi
háztìpus elterjedési területén. A DNy-Dunántúl területén a 19. sz. közepéig gyakoriak voltak a belső
fűtésű szobai kemencék. Ezek inkább őrizték eredeti jellegüket, mert füstelvezetésük egyáltalán nem volt.
A → keleti háztìpus területén szintén elterjedt volt a használata. Erre utalnak a 16Ŕ17. sz. folyamán
nemesi, polgári, paraszti lakásul szolgálñ épületek levéltárakban őrzött inventáriumai. Azonban itt a
hőpalástul szolgálñ kandallñval egészìtették ki a belső fűtésű szobai kemencéket. Erdély északi sávjában,
valamint a moldvai csángñk körében megmaradt azonban a belső fűtésű szobai kemence kürtős,
helyesebben kabolás füsttelenìtéssel. A polgárosulás az ÉK-i megyékben a kabolás kemencék háttérbe
szorulását, a kandallñs tüzelők szélesedő elterjedését eredményezte a 19. sz.-ban. A belső fűtésű szobai
kemencéket az újkorban általában sárbñl épìtették. A legelterjedtebb gyakorlat az volt, hogy a
kemencepadka és alap megépìtése, földből, vályogbñl valñ elkészìtése után hőszigetelő s hőtárolñ
rétegekkel bélelték a tűzfelületet. A kemence boltozatát favázra rakott sárbñl épìtették. Szikkadása,
száradása után a kemencét fokozatosan felfűtötték, a vázát, majd később a falak agyagszövetét kiégették.
Előfordult, hogy a kemence boltozatát vályogbñl, nyerstéglábñl, téglábñl épìtették meg. A belső fűtésű
szobai kemencék fala vastag volt. Ezeknél a belső fűtésű szobai kemencéknél nem a felhevült falak
sugárzása adta át a hőt, hanem a kemence belsejének légcseréje révén melegedett a szoba, a lakñhelyiség.
A belső fűtésű szobai kemence fűtéséhez fát, rőzsét, gallyakat használtak. Ha a lakosság az erdő
használatában korlátozva volt, különféle mezőgazdasági termények szárával, szalmájával vagy sással,
náddal fűtöttek. A 19. sz. közepéig azonban általános volt a fafűtés. A belső fűtésű szobai kemencék előtti
padkán főzőtűzhely is volt. A belső fűtésű szobai kemencéket a fűtésen, sütésen kìvül főzés céljaira is
felhasználták. Használatuk a 15. sz. vége ñta a → kályhák, ill. a → külső fűtésű szobai kemencék fokozñdñ
terjedésével visszaszorulñban volt századunk elejéig, amikor egyes kivételes esetektől eltekintve
lényegében megszűnt alkalmazásuk. A belső fűtésű szobai kemencék magyar változatai szélesebb eurñpai
összefüggéseket mutatnak. Bizonyìtják, hogy a magyarság a K-eurñpai belső fűtésű kemencés ház
elterjedési területéhez tartozñ lakáskultúrával rendelkezett, de ennek a felbomlása népünk körében
eurñpai szinten összevetve is nagyon korán megindult. A DNy-i területeken szlovén, stájer kapcsolatokat
mutatva fejlődött a belső fűtésű szobai kemence regionális változata. Az É-i, ÉK-i övezetben a morva,
szlovák, ukrán, román népi épìtkezés anyagában lelhetők fel belső fűtésű szobai kemencéink közvetlen
párhuzamai. Ŕ Irod. Istvánffy Gyula: A palñcok lakñháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Bátky
Zsigmond: Épìtkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941Ŕ43); Károlyi AntalŔPerényi ImreŔTñth
KálmánŔVargha Lászlñ: A magyar falu épìtészete (Bp., 1955); Méri István: Beszámolñ a tiszalök-
rázompusztai és túrkeve-mñrici ásatások eredményeiről (Arch. Ért.; 1952); Tálasi István: A magyar nép
anyagi kultúrája Eurñpában (A folyamatos kutatások tükrében) (MTA I. Oszt. Közl., 1964).
Filep Antal
belső legelő, csordajárás: a → belső telket övezés vagy ahhoz közel fekvő kezesjñszág részére fenntartott
legelőterület. Az elnevezés ott indokolt, ahol a határban külső → legelő is van. A belső legelőre naponta
hajtották ki az állatokat, a külső legelőn viszont szilaj állattartás mellett egész évben, félszilaj tartás
mellett tavasztñl őszig legelt az állat (→ külterjes állattenyésztés). A belső legelőn meghatározott rend
szerint történt a legeltetés. Debrecenben pl. a 18Ŕ19. sz.-ban közvetlenül a kertek alatt a borjú és a disznñ
legelt, a lñ az egész legelőt járhatta, kivéve az igás lovakat, mert azokat mindenki maga legeltette, a
vágñcsorda és az igásökrök csak a nekik kijelölt részen legelhettek stb. A belső legelőn az állatokat
részben saját, részben közös pásztor őrizte. (→ még: állattenyésztés, → szálláskertes település) Ŕ Irod.
Balogh István: A debreceni belsőlegelő és felosztása 1867-ben (Debrecen, 1937); Balogh István: Pusztai
legeltetési rend Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1958).
Török Katalin
belső munkák, ház körüli munkák: a területi munkamegosztás egyik csoportja (→ munkamegosztás), mely a
beltelken, a ház körül végzett, naponta ismétlődő munkákat foglalja magában. Vele szemben a → külső
munkák állnak. A belső munkákat az Átányban (Heves megye) használatos helyi kifejezéssel s elfogadott
szakterminusként vigeződésnek is nevezzük. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az
átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).
Szabó László
belsőség: → belső telek
236
B
Belső-Somogy: → Somogy déli, az országhatárhoz közelebb eső felének neve. Nagy múltú tájnév, állami
és egyházi igazgatásban is alkalmazták. A honfoglalástñl sűrűn megült dombos vidéken a középkor
folyamán virágzñ mezővárosi fejlődés bontakozott ki, amelyet a török kori harcok súlyosan megzavartak.
Parasztpolgársága a reformáciñhoz csatlakozott. Jelentékeny számban voltak a 18. sz. elejéig unitárius
közösségei, amelyek később jñrészt kálvinistákká lettek. A túlélő lakosság mellé az elpusztultak és
elmenekültek pñtlására a 18. sz. folyamán az ország békésebb fejlődésű területeiről is érkeztek települők,
de jöttek németek is. A középkori kontinuitású lakosság „őző” nyelvjárást használt. A Dráva mentén
néhány községben horvát lakosság, beljebb ritka szñrványban németség telepedett meg. Fejlődését a 19.
sz. derekátñl a majorkodñ nagybirtok és a polgárosulñ paraszti gazdálkodás versenye határozta meg. A
20. sz.-ban a birtokos parasztság (kisgazdák) politikai mozgalmainak egyik központi, kiindulási bázisa
volt. Paraszti kultúrája sok archaizmust őrzött meg a 19. sz. végéig, de egészében véve korán polgárosult,
amint azt a 19. sz. közepén már jelentkező egykézése mutatja. A 18. sz. végétől a protestáns lakosság
kulturális központjává iskolája révén Csurgñ vált. Sajátos vidéke a Rinya mente.
Belső-Somogy: Erdőcsokonya (utcarészlet)
Filep Antal
belső tanács (lat. senatus, sedes minor, ritkábban magistratus): a 15. sz.-tñl 1848-ig a szabad királyi és
nagyobb → mezővárosokban a városigazgatást és az igazságszolgáltatást intéző testület. Változñ számú
(6Ŕ12) tagjait kezdetben a polgárjoggal rendelkező (→ concivis) lakñk egyeteme választotta, a 17. sz. ñta
általában önmagát egészìtette ki. Élén a belső tanács tagjai (lat. senator, iuratus civis) által évente újra
választott főbìró (lat. iudex) állott. Hatásköre a városi élet minden vonatkozására kiterjedt. Határozatait
zárt ülésen, szavazattöbbséggel hozta, intézkedései végrehajtásárñl a 16. sz. ñta fokozatosan kiépülő, a
belső tanács által kinevezett tisztviselőkből állñ hivatalszervezet gondoskodott. (→ még: külső tanács, →
magisztrátus) Ŕ Irod. Huszthy, St.: Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); Ember Győző: Az újkori
magyar közigazgatás története ... (Bp., 1946); Komorñczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig
(Debrecen, 1969).
Balogh István
belső telek, belsőség (lat. fundus intravillanus): a paraszti gazdaságnak az a része, mely zárt falu
belsejében, a rétektől és szántñktñl elkülönìtve fekszik. Itt van a lakñház, gazdasági udvar, istállñk, ñlak,
csűr (pajta), szérű, kert. Egyéb elnevezései: fundus, porta, telek, házhely, hely, ülés. A középkorban a →
mansus, a sessio és a magyar → telek szñ részben a falubeli házhelyet, a belső telket, részben pedig a
jobbágytelek egészét jelentette, azaz a belső telket a határbeli tartozékokkal és használati jogokkal együtt.
237
B
Csak később lett a belső telek latin neve fundus. A fundus intravillanus és fundus extravillanus
megkülönböztető terminusokat az úrbérrendezés emelte hivatalosan elfogadott szñhasználattá. A belső
telek kiterjedése koronként és vidékenként jelentős eltéréseket mutat. A középkorban a belső telkek
rendszerint tágasak és általában téglalap alakúak voltak. A jobbágytelek felosztása az örökösök között
nem mindig jelentette a belső telek megosztását is. A belső teleknek a „telek”-től, a szántñktñl és rétektől
valñ fizikai elválasztása nyilván a szántñknak és réteknek hosszú ideig földközösségben időnkénti
újraosztással valñ használatára vezethető vissza. Ez nemcsak jobbágyközségekben, de pl.
hajdúvárosokban is sok helyen a 18. sz.-ban is érvényesült, és csak Mária Terézia urbáriuma számolta fel
végképpen, és tette általánossá a külső és belső telket egyaránt magában foglalñ „jobbágytelket”. A
szántñk és rétek egyéni (családi) tulajdonba kerülésével vált véglegessé a jobbágytelek mint jogi egység,
melybe mind a külső telket, mind a belső telket beleértették, és csak egy egységként cserélt gazdát. Az
1836. évi úrbéri törvények szerint tilos volt a belső telket a külső illetőségtől elszakìtani. Ez a rendszer
még mezővárosokban is a 18Ŕ19. sz. fordulñján is érvényesült, és csak a múlt század közepén, végleg csak
az 1871:53. tc.-kel számolták fel. Mária Terézia urbáriuma szerint a belső telek nagysága egy hold, azaz
két pozsonyi mérő vetőmagot igénytő terület, rendszerint 1200 négyszögöl. Ha a belső telek a valñságban
nem tett ki ennyit, külső földből lehetett pñtolni. Számos faluban azonban fél telekben csak fele ekkorát,
negyedtelekhez negyedekkorát számìtottak. Az 1836:5. tc. 8. §-a szerint a zsellér beltelkének is legalább
150 négyszögölnek kellett lennie. Ennek lehet következménye a belső telek egyenetlensége. Ez azonban
inkább a családon belüli osztozásokra, valamint az 1848 utáni elidegenìtésekre vezethető vissza. Az úrbéri
terhek közül az évi 1 Ft füstpénz a belső telek után járt, ezért kellett a füstpénzt a jobbágytelekkel nem
rendelkező zsellérnek is fizetnie, hiszen belső telke a zsellérnek is volt. A belső telek szorosabban a
jobbágy rendelkezése alatt állott. Ha a földesúr a telket magához is váltotta („kibecsülte a jobbágyot”), a
belső telken emelt épületeket Ŕ mint a jobbágy saját munkájával létesült vagyontárgyakat Ŕ rendes
forgalmi értékben (igazbecsű) kellett kifizetni. A földesúr egyébként a magához váltott telket nem
csatolhatta allñdiumához, hanem más jobbágynak kellett adnia. A jobbágyságnak 1848-ban történt
felszámolásával mind a külső telekkel, mint a belső telekkel a jobbágy szabadon rendelkezett, de ezt még
1871-ben külön törvénybe kellett iktatni. Valamely település belső telkeinek birtoklási mñdja, kiterjedése,
formája, egymáshoz viszonyìtott helye, belső tagolñdása, részeinek hasznosìtása, kerìtettsége vagy annak
hiánya stb. nem csupán településmorfolñgiai szempontbñl figyelemre méltñ és jellemző, hanem a település
legfontosabb gazdasági, társadalmi jegyeinek hordozñja is. Minden településtìpus belső telke
morfolñgiailag és funkcionálisan egyaránt jellemző. (→ még: kétbeltelkes rendszer, külsőség, →
szálláskertes település, → szñrványtelepülés, → útifalu) Néha a földesúri birtoknak a kastély körüli
részét, parkját, gazdasági épületeit is belsőségnek mondják. Rendszerint nincs külön belsőség az
úgynevezett szeres településeken. Az egykori nemes falvak (kurialista) jelentékeny része ilyen szoros
település volt, hiszen a család, később a családcsoport éppen azért települt ki az anyaközségből, hogy
szántñi, rétjei közvetlenül lakñházához, istállñjához legyenek kapcsolhatñk. Ilyenek pl. a göcseji Milejből,
Becsvölgyéből, Petrikeresztúrbñl kirajzott „szeg”-ek (Pálfiszeg, Kustánszeg, Gombosszeg stb.) vagy
Szentgyörgyvölgy és Nemesnép „szer”-ei. Az utcás települések belső telkei sorozatot vagy sorozatokat
alkotnak, a halmaztelepülések belső telkei pedig rendszertelenül terülnek el. A belső telek legnagyobb
kiterjedésű és legfontosabb része az → udvar, amelyen a lakñépület és a gazdasági épületek állnak.
Mellette legtöbbször veteményes- vagy gyümölcsöskert foglalja el a belső telek többi részét. Előfordul,
hogy a rakodñ szerepű szérűskert is önállñ egysége a belső teleknek. Bizonyos falutìpusokban (mint pl. az
→ erdőtelkes falu) a belső telekhez hosszú csìkban hozzá tartozik a szántñföld is. A szántñ folytatása a
belső teleknek. A belső telkek legtöbbször kerìtettek, és az utcai kerìtésen kapu nyìlik. Gyakran a belső
telek egyes részeit, különböző funkciñjú egységeit is kerìtés választja el egymástñl. Némely szálláskertes
települések rendszertelenül állñ belső telkeinek kerìtetlensége az újabb kutatások tanúsága szerint 16Ŕ17.
sz.-i fejlődés eredményének tekinthető. Ŕ A belső telek a birtoklñ parasztember számára lakñ- és
munkahely, a parasztcsalád mindennapi életének legfontosabb szìntere. Beépìtettsége, belső rendje függ a
hozzá kapcsolñdñ gazdálkodási mñdtñl, környezetének földrajzi adottságaitñl, a település táji
elhelyezkedésétől, a falu telekelrendezési hagyományaitñl és gazdájának vagyoni helyzetétől. Ŕ Egyes
falvak belterületének nagysága a földesúr vagy a faluközösség érdekeinek megfelelően sokszor
évszázadokon át változatlan maradt. Ilyen helyeken gyakran több ház is épült egy belső telekre. Némelyik
udvar zsákutcává is változhatott. A belső telkek számának bővìtése, az új falurészek kialakìtása fontos
eseménye minden falu történetének. Ŕ Egy-egy belső telek sokszor évszázadokon át ugyanannak a
családnak a birtokában maradt. Ŕ A belső telek elnevezései közül a telek, házhely és a porta napjaink
köznyelvében a leggyakrabban használtak. A fundus középkori eredetű, az elmúlt évszázadokban a
hivatalos nyelvben és népnyelvben egyaránt gyakori, de ma már régiesnek számìtñ, az előbbieknél
ritkább megnevezés. A hely és az ülés latin megfelelői középkori okleveleinkben fordulnak elő sűrűn.
Tanyának Kalocsa környékén nevezik a belső telkek földparcelláit. (→ még: szalagtelkes falu) Ŕ Irod.
Pfahler, Carolus: Jus Georgicum (Keszthely, 1820); Tñth Lőrinc: Útmutatñ úrbéri ügyekben (Pest, 1858);
238
B
Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben (Ethn., 1954); Hofer Tamás: Déldunántúl

településformáinak történetéhez (Ethn., 1955); Major Jenő: Telektìpusok kialakulásának kezdetei
Magyarországon (Településtudományi Közl., 1960. 12. sz.); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp.,
1969).
Bárth JánosŔDegré AlajosŔTörök Katalin
belterjes gazdálkodás, intenzìv gazdálkodás: a külterjes gazdálkodással szemben olyan termelési eljárás,
melyet a területegységre jutñ nagyobb ráfordìtás és nagyobb hozam jellemez. A belterjesség tehát a
mezőgazdaságnak a föld-ráfordìtás-hozam hármas összefüggéséből eredő tulajdonsága. A belterjesség-
külterjesség fogalmának mai jelentése az ipari forradalom idején alakult ki Ny-Eurñpában. Az ipari
fejlődés és a mezőgazdasági termékek iránti kereslet növekedése tette szükségessé a termelés bővìtésének
behatñ vizsgálatát. A lat. tendere (kiterjeszt) igéből származñ intenzìv és extenzìv szñalakok minden
eurñpai nyelvben megtalálhatñk. Magyar megfelelői, a belterjes és külterjes kifejezések a 19. sz. közepén, a
nyelvújìtás során keletkeztek. Mindkét terminus használhatñ egy-egy terület vagy történeti korszak
mezőgazdasági termelésének, valamely termelési ág technolñgiájának, növénykultúrák, állattenyésztési
mñdok stb. jellemzésére. A két fogalom egyike sem rendelkezik abszolút tartalommal, ugyanaz a
termelési folyamat vagy eljárás egyik helyen vagy korszakban belterjesnek, másutt vagy máskor
külterjesnek minősülhet. Ugyanakkor mindkét tìpusú gazdálkodás lehet eredményesebb vagy kevésbé
eseményes, alacsonyabb vagy fejlettebb szìnvonalú. A mezőgazdasági termelés történetében a termelés
bővìtésének intenzìv, extenzìv mñdja egyaránt előfordul, s rendszerint egymás mellett, ill. egymással
váltakozva érvényesülnek. A belterjesség-külterjesség kifejezéseket a köznyelv és szinte valamennyi
diszciplìna használja, de más és más tartalommal. Ŕ Irod. Hensch Árpád: Mezőgazdasági üzemtan (I.,
Magyar-Óvár, 1901); Erdei FerencŔCsete LászlñŔMárton János: A mezőgazdaság belterjessége (Bp.,
1962); Erdei Ferenc: A belterjességi fogalom közgazdasági-agrárgazdasági értelmezése (Ethn., 1970).
Török Katalin
belterület, beltér: újkori közigazgatási jogi fogalom. Valamely közigazgatási egység (város vagy falu) azon
része, amely nagyrészt tömör településű. A belterületté nyilvánìtott földterület nagyobbik része
lakñházak, középületek és gazdasági telepek telke, kisebbik része pedig kert és közterület. A belterület és
a → külterület határa nem természetes alakulású, ìgy nem mindig követi pontosan a tömör beépìtés
peremét. A kétféle jogállású terület mesterséges határa időnként gazdasági vagy várospolitikai,
községfejlesztési érdekből változtathatñ.
Bárth János
Beluleszkñ Sándor (Fehértemplom, 1879ŔBp., 1914): etnográfus. Az egy.-et Bp.-en végezte, majd ugyanott
az egy.-i Növénytani Intézet tanársegéde lett. 1903-tñl haláláig a Néprajzi Múz. muzeolñgusa.
Településföldrajzzal és népművészettel foglalkozñ tanulmányai az Ethnographiában, a Népr. Értesìtőben,
a Földrajzi Közleményekben és más szaklapokban jelentek meg.
Kósa László
bélyeg, billog: az állatok, elsősorban a szarvasmarhák és a lovak, szamarak, ritkán juhok bőrébe égetett
→ tulajdonjegy vagy jószágjegy, amely azonosìtásukat szolgálja. A tavasztñl az őszig kinn tartñzkodñ, →
gulyába és → ménesbe kivert (→ kiverés) növendék állatok az 5Ŕ6 hñnap alatt nagyot fejlődtek, az
esetleges elbitangolásnál is a bélyeg szolgált igazolásul, lopásnál, eltulajdonìtásnál, az állat elpusztulása
esetén, az ún. bőrivel valñ számonadásnál azonosìtásul. A bélyeget vasbñl készìtett, felizzìtott
bilyogzóvassal égetik rá az állatok farára, nyakára, esetleg a szarvára. A bélyegezés hagyományos napja
nagypéntek volt. A beégetett jelek lehetnek a tulajdonos nevének kezdőbetűi, ábrázolhatnak rovásszerű
vagy felismerhetetlen jeleket, tárgyakat stb. Egy-egy bilyogzñvas gyakran apárñl fiúra öröklődik, ismert
olyan, amelyet 2Ŕ300 év ñta használnak. Elsősorban a 16Ŕ18. sz.-ban a gazdákon kìvül gyakran egyes
falvaknak, megyéknek és földesúri nagybirtokoknak is volt bélyege; megesett, hogy egyetlen állat
gazdájának jele mellett a községét is viselte. A hatñsági bélyegekről az erdélyi szászok bilyogkönyvet adtak
ki, ennek segìtségével állapìtották meg az elbitangolt, ellopott állat származásának helyét. A bélyegezés
azokon a területeken ismert elsősorban, ahol a növendék állatokat a településtől távoli → legelőkön, ún.
külső legelőkön tartják. Alkalmazása legnagyobb arányú a Nagy- és a Kiskunságban, a Jászság és a
Hortobágy vidékén. Használñi kb. 90%-ban magyarok, de fellelhető a román, szerb, német és Békés m.-
ben a szlovák lakosságnál is. A bélyeg használata Mo.-on a 13. sz. közepétől folyamatosan végigkövethető.
Az 1436-ban felbukkanñ Bylegh szñ is kizárñlag égetett tulajdonjegyet jelentett, a 16. sz.-tñl már
239
B
bélyegzővasak is maradtak ránk. A bélyeg szñ ñtörök eredetű, az eljárás a sztyeppei nomád népeknél (→
nomadizmus), pl. a baskìroknál, mongoloknál is ismert; kétségtelen, hogy a magyarság a honfoglalás
előttől használja. (→ még: füljegy) Ŕ Irod. Tárkány Szücs Ernő: A jñszágok égetett tulajdonjegyei
Magyarországon (Ethn., 1965).
Bélyegzővasak a 16. sz.-bñl.
Bélyegzővasak (Alföld)
Tulajdonjegyek (17Ŕ18. sz.)
A korabeli hatñságok körözőlevelei pontosan feltüntetik a lovakon találhatñ bélyegeket (Körözőlevél-

részlet, 1810)
Vármegyék jelei: 1Ŕ2. Arad 3Ŕ4. Baranya 5. Csongrád 6. Esztergom 7. Heves 8. Jászság, Nagykunság és
Kiskunság 9. Szabolcs 10. Pozsega 11. Veszprém 12. Torontál 13. Zala vármegye
240
B
Csikñ bilyogozása (1938, Debrecen-Csere)
Szabadfalvi József
bélyegzés: → beverés
bemérés: az a művelet, ahogyan kiszámìtják az → esztenaközösségben egyesült gazdák, hogy a közös fejős
juhnyájba beadott és ott összefejt egyéni tulajdonú juhaik után a fejési idény alatt mennyi tej, ill.
tejtermék illeti őket. Erdélyben ismert eljárás. A bemérést mindig tavasszal, nyomban a közös nyáj
megalakìtása után Ŕ rendszerint május 1-én Ŕ az → esztenában tömörült gazdák jelenlétében tartották
úgy, hogy ki-ki megfejte (ellenőrzés mellett) a saját juhait, és a kifejt tejet kupával (1,20 l) megmérték,
melyet azután a közös cseberbe öntöttek. A mért tej mennyiségét Ŕ a századfordulñ előtt még Ŕ → rovásra
is vették. Amikor ìgy mindenkinek bemérték a tejét, akkor a közösség által már előre meghatározott
mennyiség szerint: 1, 2, 3 esetleg 4 kupa tejet véve egységül, megállapìtották, hogy kinek-kinek hány teje
van. Ha ugyanis abban állapodtak meg, hogy 2 kupa tesz egy egységet, akkor annak, aki éppen 2 kupa
tejet fejt a juhaitñl, azt mondták: egy teje van. Aki viszont 3 kupát fejt, annak: egy teje és fél teje, azaz
másfél teje lett; annak, aki 6 kupával fejt, három teje lett, annak, viszont, aki csak egy fél kupával fejt,
arra azt mondták: fertály teje lett. Akinek egy teje lett, az a közös nyáj egyszeri fejéstejére jogosult minden
renden vagy szeren; akinek három teje lett, az a fejési idény alatt minden rendben a közös nyáj háromszori
fejéstejét kapta. Azok viszont, akiknek csak fél tejük volt, minden második renden kaptak egy fejéstejet Ŕ
ezek „egy rendet ugrottak”. A fertálytejesek pedig már csak minden negyedik rendben kaptak egy
fejéstejet. Az esztenában tömörült gazdákat tehát bemért tejük alapján osztották be rendbe vagy szerbe,
és minden rend vagy szer olyan hosszú volt, amìg mindenki, akinek éppen járt tej, megkapta az
illetőségét. Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947); K.
Kovács Lászlñ: A közös fejős-juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül (Népi Kultúra Ŕ
Népi Társadalom, 1968).
K. Kovács László
Bence-szekér: → Göncölszekér
Bencsik János (Tiszacsege, 1933Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Egyetemi tanulmányait Debrecenben

végezte, ugyanitt szerzett 1968-ban bölcsészdoktori cìmet. Tanári működés után a hajdúböszörményi
(1965Ŕ), majd a gyulai (1976Ŕ) múz. igazgatñja. Kutatási területe a Hajdúság, a Hortobágy és a Tisza
241
B
melléke állattartása, földművelése és történeti néprajza. Tanulmányai hazai folyñiratokban és

tudományos évkönyvekben jelennek meg. Ŕ F. m. Pásztorkodás a Hortobágy északi legelőterületén a XVIII.
századtól (Debrecen, 1969); Hajdúböszörmény paraszti állattartása (Debrecen, 1972).
Benedek Elek (Kisbacon, 1859ŔKisbacon, 1929): újságìrñ, ìrñ. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte. Már
diákkorában néprajzi gyűjtőúton járt. Mint ogy.-i képviselő, beszédeiben a népnyelv és a népköltészet
kérdéseivel is foglalkozott. Eredeti népköltési anyagot (meséket, balladákat) gyűjtött. Kéziratának egy
része Sebestyén Gyula hagyatékábñl került a Néprajzi Múz.-ba. Eredeti népköltészeti gyűjtéseinél jñval
nagyobb jelentőségűek szépirodalmi ihletettségű népmese-feldolgozásai, amelyek a klasszikus magyar
mesegyűjteményekre és korabeli külföldi népköltészeti antolñgiákra támaszkodnak. Számos újabb
kiadást megért mesekönyvei napjainkban is a magyar és más népek mesekincsének legkitűnőbb
népszerűsìtői. Ŕ F. m. Székelyföldi gyűjtés (Kriza Jánossal, Orbán Balázzsal és Sebesi Jñbbal, Magy. Népr.
Gyűjt., III. 1882); Székely Tündérország; Székely népmesék és balladák (Bp. 1885); Székely mesemondó (Bp.,
1888); Székely népköltési gyűjtemény (Sebesi Jñbbal, Pest, 1866); Édes anyaföldem (Bp., 1920); Székely
népballadák (Bp., 1921). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: B. E. (Írñk, népek, századok, Bp., 1960); Kovács Ágnes:
Das Elek Benedek Gedenkmuseum (Acta Ethn., 1970); Lengyel Dénes: B. E. (Bp., 1974).
Benedek Elek
Benedek Elek könyveinek cìmlapjai
Diószegi Vilmos
beneficiátus legelő: a török uralom alatt elnéptelenedett és a 18. sz. folyamán egyénileg vagy csoportosan
(valamely város vagy község által) bérbe vett és legeltetésre használt alföldi puszták elnevezése. A
beneficiátus legelő használatáért vagy egy meghatározott összeget, vagy az állatok száma után fizettek, de
nem volt ritka a valamilyen munka (pl. fűkaszálás) formájában nyújtott ellenszolgáltatás sem. A
beneficiátus legelő bérlői között Ŕ az alföldi parasztok mellett (Kecskemét, Nagykőrös, Debrecen stb.) Ŕ
gyakoriak voltak a görög, örmény állatkereskedők is. Ŕ Irod. Balogh István: Pusztai legeltetési rend
242
B
Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1958); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás tìpusai és
problémái. 1767Ŕ1849 (Bp., 1967).
Török Katalin
Bene Vendel tánca: a D-dunántúli lakodalmaknak „memento mori”-ra emlékeztető → halottas tánca. Az
általános mulatságot szakìtotta félbe éjfél után ez a dramatikus tánc (→ dramatikus táncok), amelyet egy
férfi és egy nő járt a „Bene Vendel nñtája” cìmen ismert betyárballada dallamára. A parlando-rubato
rész alatt a széken ülő férfi aléltan lñgatta karjait s fejét ernyedten ejtette előre-hátra. A nő ezalatt lassan
körültáncolta s a kezében levő kendővel legyezte, törölgette a férfi arcát, leejtett kezét pedig a térdére
helyezte. Amint a zene frissre váltott, a férfi felpattant és jobbra-balra megforgatta a nőt. Kétszer-
háromszor megismételték a lassú és gyors részből állñ jelenetet. Ŕ Irod. Szendrey Ákos: A népi élet társas
összejövetelei (Ethn., 1938); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Pesovár Ernő: Két
táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyñ játék) (Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.).
Pesovár Ernő
beng: a szatmári, temesközi, kiskunsági néphitben ’ördög’ vagy valamilyen más gonosz szándékú →
természetfeletti lény, aki fejetlen ember, lñ, szamár képében jelenik meg. Aki a benget megszñlìtja,
elveszti az életét. Gyakran kincset őriz, a temetőkben húzñdik meg, ahonnan kihallatszik furulyájának
hangja. Kereszttel lehet ellene védekezni. Szatmárban Vigyék el a bengek!, Megették a bengek! szñlás is őrzi
a beng alakját. A beng (többes szám benga) ’ördög, sárkány, gonosz szellem’ jelentésű cigány szñ, amely a
magyar és az eurñpai cigány nyelvjárásokban általánosan ismert. A szatmári cigány néphit szerint a beng
elcseréli a kereszteletlen gyermeket, letérìti az útjárñl az éjszaka kñborlñ cigányt, betegséget okoz s
megjelenhet bába, bagñt adñ juhász, ñriás, kutya, macska, fejetlen szamár s más alakban. A beng alakja
nevével együtt a parasztudvarokba bejáratos cigányasszonyok, vályogvetők révén került át a magyar
néphitbe. A benget a magyarhoz hasonlñ szñlásokban és ördög jelentésben ismeri a román néphit is. Ŕ
Irod. Gunda Béla: Milyen mitikus lény a beng? (Magy. Nyelv, 1969).
Gunda Béla
bengyele: különböző vìzi, vìzparti növények összefoglalñ neve. A keményìtőtartalmú bengyele lisztes
gyökértörzsét, gumñját vadvizes, folyñ menti területeken főleg az alföldi csìkászok, pákászok, pásztorok
gyűjtötték és nyersen, sütve vagy főzve fogyasztották. Ínséges esztendők idején (pl. 1831Ŕ1832-ben) a
száraz, összetört, összedarált gumñkat (elsősorban a gyékény gyökértörzsét) pogácsa, lepénykenyér
sütéséhez is felhasználták. A Bodrogközben, ha elfogyott a kenyér, elmentek kotorcázni, azaz a gyékény
torzsáját gyűjteni. A mocsaras területen legeltető kanászok a gumñkat a disznñkkal túratták ki, s azután
elverték rñla az állatokat, hogy a bengyeleféléket összeszedjék. A nagykunsági hagyomány szerint:
Gyikinyböndő, gubagyökér, elecske Ez a disznñk étele.
A gazdag népnyelvi közlésekből nem mindig állapìthatñ meg, hogy a bengyelefélék melyik növény gumñi,
gyökértörzsei. A bengyelékhez sorolhatñk az alábbi gumñk, gyökértörzsek: bengye, böngyöle, botikó,
csella, csilla, háporty, kotorca, tukorca (Nagykunságon, Szeged vidékén, Bodrogközben, Székelyföldön,
Moldvában: Typha latifolia, T. angustifolia); alacs, elecs, elecske (Nagykunságban: Butomus umbellatus,
Cyperus species), bakacs (a Balaton mellékén: Alisma plantago, csak sütve fogyaszthatñ), csatak (az
Alföldön: Bolboschoenus maritimus), zsiók, zsióka (Szeged vidékén: Sagittaria sagittifolia, Bolboschoenus
maritimus), zsiku (Dráva melléken: gyékény vagy nád húsos gyökértörzse, az előbbi népi elnevezések
között is valñszìnűleg van olyan, amely a nád Ŕ Phragmites vulgaris Ŕ gyökértörzsét jelenti). A
nagykunsági gubagyökér valñszìnűleg a Bolboschoenus maritimus. A Sárközben a bengyeleféléket ázsdó
néven ismerik. A bengyeleket Eurñpában a prehisztorikus idők ñta fogyasztják. Valami bengyeleféleség
lehetett a rñmaiak chara nevű gyökere. A bengyeléket gyűjtik a lengyelek, oroszok s a különböző ázsiai
népek (kalmük, sñr, szojñt, jakut, mongol stb.). A 7. sz.-ban a kìnai krñnikák a Szaján-szamojédeket
gyökérevőknek s erdőlakñknak nevezik. Valñszìnű, hogy a bengyelék fogyasztása honfoglalás előtti
táplálékaink közé tartozik. Ŕ Irod. Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den
Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Györffy István: A szilaj pásztorok (Karcag, 1928); Manninen
L: Überreste der Sammlerstufe und die Notnahrung aus dem Pflanzenreich bei den nordeurasischen,
vorzugsweise den finnischen Völkern (Eurasia Septemtrionalis Antiqua, VI. Helsinki, 1931); Rapaics
Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltatñ növényeink története (Bp., 1934); Gunda Béla: Plant
Gathering in the Economic Life of Eurasia (Southwestern Journal of Anthropology, Vol. 5. Albuquerque,
1949).
243
B
Gunda Béla
Benkő Ferenc (Magyarlápos, 1745ŔNagyenyed, 1816): ref. lelkész, tanár, természettudñs, polihisztor.
Nagyenyeden, Jénában és Göttingában tanult. Hazaérkezése után nagyszebeni lelkész, majd 1790-től
haláláig a természetrajz, a földrajz és a német nyelv tanára a nagyenyedi kollégiumban. Ő kezdett először
magyar nyelven természettudományos tárgyakat oktatni és megnyitotta az első mo.-i nyilvános
természetrajzi múzeumot (Nagyenyed, 1796). Az első magyar ásványtan szerzője (Magyar Mineralógia,
Kolozsvár, 1786). Mint a honismereti tudományok egyik első lelkes szorgalmazñját és az első magyar
nyelvű világföldrajz ìrñját (Egy kis korbéli utazás. Magyar Geográphia, Kolozsvár, 1801Ŕ02) a hazai
néprajzi kutatások előfutáraként tartjuk számon.
Benkő Ferenc
Kósa László
Benkő Jñzsef (Bardñc, 1740ŔKözépajta, 1814): ref. lelkész, történész, természettudñs, polihisztor.
Nagyenyeden tanult, lelkészkedett, majd 1787Ŕ89-ben a székelyudvarhelyi ref. kollégium teolñgiai tanára
volt. Életének utolsñ éveit középajtai családi birtokán töltötte. Bejárta Erdélyt, hatalmas történeti és
botanikai anyagot gyűjtött. Ő alkalmazta először Linné rendszerét magyar nyelven, először jelölte kettős
névvel a növényeket Mo.-on. Számos néprajzi értékű történeti és botanikai munkája kéziratban maradt,
némelyik el is kallñdott. Fő műve a korabeli Erdély államismereti-statisztikai leìrása, a néprajz máig
használhatñ nagy értékű forrásmunkája (Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus, IŔII., Bécs,
1777Ŕ78; Kolozsvár 1834). Ŕ Irod. Mikñ Imre: B. J. élete és munkái (Pest, 1867).
Benkő Jñzsef
Kósa László
bennkosztos: időszaki gazdasági munkás, béres cseléd, napszámos, akinek bérében bennfoglaltatott a
napi étkeztetés is. Nagyobb gazdasági munkáscsapatnak pl. aratñknak a nagygazdák szakácsnőt
fogadtak. A bennkosztosok táplálkozásának minősége a gazda mentalitásátñl függött. Általában a rövid
ideig, de nehéz munkát végző bennkosztosokat igyekeztek jñltartani, hogy munkateljesìtményüket ezzel is
fokozzák.
Morvay Judit
bényi viselet: az Alsó-Garam menti Kisbény (Csehszlovákia) község viselete, mely a 19Ŕ20. századfordulñn
virágzott. Egy viseletcsoportot (és exogám házasodási körzetet) képez a szintén r. k. Bart, Kisgyarmat,
Páld, Kéménd és Kőhidgyarmat viseletével. Több vonásban rokona a → martosi viselet. A kendervásznat
a nők szövik. A bényi viselet kisipari és gyári kellékeit főleg Esztergombñl szerzik be. A férfiviseletben
csak a nagy ülepű, szűk szárú gatya jellegzetes. A magyar női viseletek közül a bényi viseletnél
244
B
helyezkedik el legalacsonyabban a derékvonal. A gyári fehér kelméket erősen kékìtik; a szìnesek közül a
piros, kék és zöld a legkedveltebb. Ŕ A férfiak fejrevalñja a kerek tetejű fekete kalap. Nyári
munkaruhájuk fehérìtetlen vászon. Ünneplő gyolcsingük ráncos, bő ujja kézelőbe fogott. Az ing alját
betűrve viselik. Csizmanadrágjuk és ujjasuk fekete posztñ vagy szövet. Mellényük kivágása ék alakú.
Télen gyapjúbñl kötött vagy barhentből varrt ujjast (undera, unterci) és pamutbñl kötött nyakravalñt is
viselnek. Tánckor gatyájuk elé háromszögűre hajtott tarka kendőt tűznek. Hordtak → ködmönt, →
gubát és nagy gallérú → szűrt is. Oldalt varrott szárú, ráncos, fekete csizmájuk sarkára csörgőt kötöttek
felfűzött acélkarikákbñl. Ŕ A nők hajukat T alakban választják el, kétoldalt feszesen lefésülik, a fül fölött
1Ŕ1 kis fonatot (lányok esetleg csak sodratot) vezetnek hátra. A lányok (néha) a hátulsñ hajcsomñ egy
részéből is egy fonatot vezetnek le a tarkñig, s ott az egész hajat egybefogva lelñgñ fonatot készìtenek,
ünnepen szìnes selyemszalagokba fonva. Az asszonyok a hátulsñ hajcsomñt s az oldalfonatok végét
fonatlanul kontyba csavarják a tarkñjuk fölött. Két darabbñl szabott, textilbevonatú keménypapìr tokkal,
konty-tyal fedik a hajkontyot. Elöl a sűrűn bodrozott, széles fehér (öregeknek fekete) csipkefodor, a
homlokpárta (pintli) félkörìvben fedi hajukat. Kimenőre piros vagy fekete, tarkñn kötött kendőt vesznek
olyanformán hajtva, hogy fülük fölött a hajuk kilátsszék. Az ünnepi konty arany- vagy ezüstszálas
csipkével borìtott, hátul széles szalag lñg rñla a szoknya aljáig. Áttetsző fehér tüll kendőt vesznek föléje,
amely vagy keményìtett, háromszögűre hajtott négyzetlap, amelyet áll alatt csak megtűznek, vagy puha,
hosszú, keskeny téglalap, amelynek végeit nyakuk köré csavarják. Ingválluk gyolcs, bevarrott ujjú.
Ünnepi ingük ujja bő Ŕ a köznapi szűk Ŕ, vállban kibuggyozñdik, lejjebb szűkre összevarrott. Könyök
fölött ráhúzott gumival erősìtik meg, melyen hátul szìnes szalagcsokor dìszlik. Az ingujj végének
jellegzetesen rendkìvül széles, puha fodra leomlik az alsñkarra. Pendelyüket 3 szél vászonbñl vagy
gyolcsbñl varrják, széles derékpánton kantárokkal. A vállpántos farpárnát, a pofándlit (→ csìpőpárna)
15Ŕ20 cm-rel a derék alá helyezik s ìgy a csìpőnek nemcsak terjedelmét, de helyét is mñdosìtják. A
hosszìtott derék a 20. sz.-ban egyre hangsúlyozottabb és a szoknya egyre rövidebb. A farpárnára csak
ráakasztják a gyakran 10Ŕ15 db ráncos szoknyát, melyek 7Ŕ9 szélből állnak. A legalsñ a boka fölött egy
tenyérnyire végződik, a többiek felfelé 1Ŕ1 cm-rel rövidebbek. Alul durva gyapjú szamárszőr szoknyát,
feljebb vékonyabb posztñszoknyákat, moldonyokat viselnek. A legtöbb szoknya kétaljú: aljába belül
tenyérnyi széles fodrot varrnak, hogy jobban elálljon. Az ünnepi felsőszoknya aprñ virágú karton vagy
selyem. Keskeny kötényük hossza a felsőszoknyáével azonos. Ünnepre vagy fehéret, vagy feketét viselnek,
melynek szìnes szalagját elöl megkötik. Hosszú derekú, feszes pruszlikjukat gyakran összevarrják a
szoknyával, ünnepre mintás selyemből vagy bársonybñl készül. Kis kerek nyak- és karkivágása van, elöl
kapcsokkal zárul. A pruszlik fölé fodros szélű, fehér tüll vállkendőt vesznek, melynek végeit előbb a hason
félkörìvben leeresztik, aztán vezetik hátra. Hátul széles szalaggal kötik össze, ennek végeit ráterìtik a
kétfelé széthúzott kendővégekre. A lányok nyakát 2Ŕ3 soros, a nyakhoz simulñ fehér gyöngysor és 2Ŕ3
lelñgñ sor dìszìti, elöl kis művirággal és a mellre szétterìtett szìnes szalagokkal. Télen ujjast inkább csak
az asszonyok hordanak; posztñbñl varrt sonkaujjút vagy bársonybñl valñt, báránybőrrel béleltet.
Kézbevalñ négyszögletes kendőjük az átlagosnál nagyobb. A női csizma oldalt varrott, puha szárú, magas
sarkú. Hétköznap feketét, ünnepen pirosat, harmonikaráncosat viselnek, ennek talpára → csikorgñt,
sarkára fémdarabokbñl csergő sarkantyút erősìtenek. Hordanak bőr vagy bársony magas sarkú félcipőt
is piros vagy fekete szìnben, szìnes szalagokkal dìszìtve, hozzá piros bokás kék harisnyát. Ŕ Irod. Mñricz
Zsigmond: Esztergom vármegye népe (Magyarország vármegyéi és városai, Esztergom vármegye, Bp., é.
n. [1907]); Novák Jñzsef Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913).
Leány hosszìtott derekú viseletben, elölről és hátulrñl (1913, Bény, v. Esztergom m.)
245
B
Áldozásra menő leány, kibontott hajjal, hátulrñl (1913, Bény, v. Esztergom m.)
Menyecske hosszìtott derekú viseletben, ráncba szedett ejtett vállkendővel. A fejkendő fehér hìmzésű
(1913, Bény, v. Esztergom m.)
Leány hosszìtott derekú viseletben, ejtett vállkendővel (20. sz. eleje. Bény, v. Esztergom m.)
Leány és fiatalasszony ünnepi öltözetben (20. sz. eleje, Bény, v. Esztergom m.)
Horváth Terézia
Beöthy Leñ (Nagyvárad, 1839ŔBp., 1886): ìrñ, közgazdász, statisztikus, szociolñgus, néprajzkutatñ.
Sikeres irodalmi pályafutását félbehagyva 1863-tñl közgazdasági publicista. Közgazdasági ìrásai nagy
visszhangot váltottak ki, 1865-ben Jñkai Mñr felkérte a Hon közgazdasági rovatának vezetésére, majd
1867-ben Keleti Károly kérésére a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Min. statisztikai osztályának
munkatársa, később aligazgatñja. Statisztikai, közgazdasági, pénzügyi ìrásaiban általános összefüggéseket
és törvényszerűségeket keres. 1876-ban nagy vihart kiváltñ művét, a Nemzetlét-et már a társadalom
szerkezetének és mozgástörvényeinek kutatása jellemzi. A dualizmus rendszerének társadalmi, gazdasági,
nemzeti és nemzetiségi válságaira átfogñ megoldást keres, és a társadalmi fejlődés kérdéseinek
vizsgálatába kezd. 1878-as akadémiai székfoglalñjának témája az egyetemes társadalmi fejlődés.
Elméletében a társadalmakon belüli és az egyes társadalmak közötti harcot az együttműködés
tendenciája váltja fel. Áttekinti a korabeli szociolñgiai, antropolñgiai, etnolñgiai irodalom eredményeit,
azokat felhasználva és figyelembe véve önállñ szintézist alkot a társadalom fejlődésének
246
B
törvényszerűségeiről. A nemzetközi kutatások történetében helyét leginkább L. H. Morgan és L. F. Ward

mellett határozhatjuk meg. Ŕ F. m. Nemzetlét (Bp., 1876); A társadalom keletkezéséről (Bp., 1878); A
társadalmi fejlődés kezdetei (IŔII., Bp., 1882). Ŕ Irod. Zsigmond Gábor: B. L. (Bp., 1974); Zsigmond Gábor:
A magyar társadalomnéprajz kezdetei. Beöthy Leñ (1839Ŕ1886) (Bp., 1974).
Beöthy Leñ
Zsigmond Gábor
berakás, intarzia: 1. elsősorban fatárgyakon alkalmazott dìszìtésmñd. Szorosabb értelemben az az eljárás,

melynél a dìszìtendő felületbe eltérő szìnű és fajtájú, különböző formára kivágott falemezkéket helyeznek.
Tágabb értelemben ìgy nevezik az egyéb anyagú lapok (pl. szaru, fémek) beillesztésével hasonlñképpen
kiképzett mintázatot is (marketéria), sőt az alap kivágott mintáinak spanyolviasszal, ñlommal valñ
kitöltését (→ spanyolozás, → ñlmozás) is. Ŕ A berakás már az ñkori Egyiptomban kialakult, majd az
arabok révén vált kedveltté Eurñpában, elsősorban olasz közvetìtés útján. A gyöngyház- és csontberakás
főként a Balkánon virágzott, bizánci, arab és török hatásokat érvényesìtve. A berakás a 14Ŕ17. sz.
iparművészetében érte el virágkorát. A népművészetben Eurñpa-szerte szñrványosan gyökerezett csak
meg többféle indìtékra visszavezethetően. Ŕ Mo.-on a népi bútorokon igen ritkán alkalmazták. Elsősorban
a városi műbútorasztalosság terjesztette, nevezetesen a faberakást, a más anyagú berakás nagyrészt
faragñspecialisták hatásának köszönhető, közvetlen népi átvételek alapján. A mo.-i parasztságbñl
leginkább egyes gazdag családok rendeltek berakásdìszt a tisztaszobába kerülő, klasszicista ìzlésű kávás
→ asztal lapjára, többnyire csillagmintát és évszámot. Helyi stìlussá a berakásmintás bútor csak a
Balatonfelvidéken vált, ahol 18. sz.-i kezdetek után a 19Ŕ20. sz.-ban teljes szobaberendezések készültek
berakással. Itt a faberakáshoz sokszor piros-zöld vagy piros-fekete spanyolozás járult; az első ismert ilyen
emlék 1821-ből valñ (→ dunántúli bútor). Győr megyéből sárgaréz berakású támlásszék ismert, az
Alföldről csontberakás dìszìtésű → gondolkodñszék. Kalotaszegen kedvelt volt a → fonñszék lapjának
egyes → ékrovásos csillagait ñlommal kiönteni. Ŕ Irod. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza
(Bp., 1959); Han, Verena: Intarzija na podrucsju Pecke patrijarsije XVIŔXVIII vijek (Novi Sad, 1966);
K. Csilléry Klára: A Bútor- és Világìtñeszközgyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970); Deneke,
Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972). Ŕ 2. A
pásztorművészetben elterjedt és kedvelt dìszìtőtechnika, amely abbñl áll, hogy a fémből, csontbñl,
szarubñl, ritkán fábñl, utñbb „kñcsag”-bñl (kaucsuk, celluloid) vagy műanyag lemezből kivágott
dìszìtmény (levél, virág, fa, madár, állat, ember, gémeskút, nap, hold stb.) helyét a dìszìtendő ostornyél,
bot fájába bevésik, majd a kivágott formát a vésett mélyedésbe helyezik s néhány szeggel rögzìtik.
Fémberakásos ostornyelet már a 18. sz.-bñl ismerünk. Ezt a dìszìtőtechnikát az utñbbi évtizedekig a
hortobágyi pásztorok őrizték. Igen régies a csont- és szaruberakás is. A hortobágyi pásztorművészetben a
20. sz.-ban ezeket is kiszorìtotta a szìnes kaucsuk (celluloid), majd a szìnes műanyag berakás. A szìnes
kaucsuk és műanyag felhasználásával a dìszìtmények szìnhatásra is törekedtek. Századunk első
évtizedeiben az ostornyélen kìvül több alföldi, Debrecen környéki pásztor csikñsbotot, ritkán
borotvatokot is dìszìtett több szìnű kaucsuk- és műanyag berakással. Ŕ Irod. Herman Ottñ: Az
ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete
(Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Déri Múzeum Évkve, 1938); Schmidt, L.:
Volkskunst in Österreich (WienŔHannover, 1966).
247
B
Szaru sñtartñ részlete, szìnes spanyolviasszal berakott dìszìtéssel: poharat emelő nőalak (1870-es évek,
Kiss István műve) Bp. Néprajzi Múzeum
Borotvatok, fedelén és oldalán ñlomberakással (Felirata: 1868. BA.) Debrecen, Déri Múzeum
Karikás ostor nyele szaru berakással (1922. Deák Sándor műve, Orosi puszta, Zsadány, Békés m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
A fenti ostornyél kiterìtett rajza
K. Csilléry KláraŔManga János
berceli szekér: könnyű kis → szekér; nevét készìtő helyéről, Tiszabercelről kapta. Leginkább Alsñ-
Szabolcsban, Hajdú megye Tisza menti községeiben terjedt el. Szerkezetileg mindenben azonos azzal a
szekértìpussal, amelyet jászsági szekérnek is nevezhetünk. Jellemzője a sűrűn → zápozott oldalak két
középzáppal. A 10Ŕ16 holdas kisparasztok mindenes járműve. Hasonlìt hozzá az ún. átányi szekér is ebben
a tekintetben, de szerkezetileg is.
K. Kovács László
beré: → burgonyalepény
Beregi Tiszahát: → Tiszahát
beregi vejsze: → rác vejsze
béres: egész évre elszegődött mezőgazdasági bérmunkás. Az uradalom vagy a gazda pusztáján, tanyáján
lakott, egész munkaerejével, idejével, részben még vasárnapjaival is munkaadñi rendelkeztek. A béresek
248
B
a nincstelen és törpebirtokos parasztság rétegeiből kerültek ki. A dunántúli uradalmak béresei

generáciñkon keresztül kinn laktak a pusztán, s apárñl fiúra öröklődött a béresség. Az uradalmi cselédek
ranglistáján legalul a béres volt. Az uradalmi béresek családjukkal együtt cselédlakásokban éltek.
Munkájuk a föld megművelése és a termények betakarìtása, valamint az igásállatok etetése, gondozása
volt (→ uradalmi cseléd). Az alföldi tanyavilágban a béresek, mìg nem volt családjuk, a nagy határú
falvakbñl költöztek ki a gazdák tanyáira. Az év elejétől szilveszterig egy évre kötöttek a gazdákkal
szerződést. Ha nem ajánlkozott megfelelő béres, az alföldi gazdák béreseiket a városok hìres
emberpiacain, → embervásárain válogatták ki maguknak. 14 éves fiú már elszegődött kisbéresnek, 16Ŕ17
éves koráig beletanult a munkába, ettől kezdve a katonaságig már béres. Ha családosan is béresként a
tanyán maradt, tanyásbéres. Ekkor már nem az istállñban hált, hanem a gazda házának egyik különállñ
szobájában vagy külön kis házban élt. Kisbérest 10Ŕ20 holdas gazda, tanyásbérest 20Ŕ40 holdas gazda
tartott. Ötven holdon felüli gazda a többi tanyai cseléd fölé öregbérest helyezett, ez már nős, meglett
ember volt, tisztjét mìg csak ereje fogyni nem kezdett, megtartotta, munkahelyét nem változtatta. A
béresnek a századfordulñ táján évi járandñsága a következő volt: 5 köböl búza, 3 köböl árpa, 1 hold
kukorica, 2 választási malac, 1 kocsi szalma, 1 kocsi → ìzik, 1 pár csizma, 1 pár bocskor, 2 pár kapca, 2
db szappan, 1 nadrág, 1 ujjas és 50 Ft. Ez a bér a múlt század közepi bérektől csak abban különbözött,
hogy az állattartás, marhateleltetés helyett a béres inkább terményben kérte ki járandñságát. A béresek
munkája a szántás, vetés, fűkaszálás, kapálás, boronálás, jñszággondozás és legeltetés volt. A felnőtt béres
az aratásnál mint részes dolgozhatott. Az öregbéres elsősorban a tanyai cselédség munkáját ellenőrizte, a
gazdát helyettesìtette, a kiskanász, libapásztor, kisbéres, béres mind ő alá volt rendelve. A szerszámok
rendbetétele, a nehezebb, szakértelmet kìvánñ munkák elkezdése, megmutatása is az ő feladata volt. Az
Alföldön a nagygazdák alkalmaztak még kocsisbéreseket is, akik nem laktak kinn a tanyán, hanem
kijártak a falubñl vagy a gazda benti portájárñl. Munkájuk elsősorban a gazda lovainak gondozása,
befogása, hajtása volt, de gyakran mentek ki a tanyára, ahol a béresek munkájában segìtettek. Aratásnál
mint részes dolgozhatott. A → nagycsaládban élő férfiakra is használták a kifejezést, bár semmiféle
anyagi juttatást nem kaptak a családfőtől. Munkamegosztásuk szerint pl. az ökrüket őrző családtagot pl.
Göcsejben ököretetübieresnek, a szántñ-vetőt béresnek nevezték. Az előbbi az → ökörfogatokkal dolgozñ,
azt irányìtñ, hajtñ személynek a neve. Biztosan nem tudjuk, hogy ez az elnevezés mikor specializálñdott az
ökörfogat hajtñjára, de nagyon valñszìnű, hogy a 16Ŕ17. sz. folyamán, az ún. majorgazdálkodás
erőteljesebb kibontakozásával; ebben az időben nyert nagyobb teret a lófogatú (→ lñfogatolás) fuvarozás,
áruszállìtás, tehát a → kocsis tevékenység és a két béres cseléd megkülönböztetésére szükség volt. Ŕ Irod.
Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár,
1914); Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).
Béressüveg az Esterházy hercegi uradalombñl (Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Morvay JuditŔK. Kovács László
Béres András (Rñzsály, 1928Ŕ): etnográfus, levéltáros. Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en

végezte (1950). A debreceni Déri Múz. muzeolñgusa (1950Ŕ), majd ig.-ja (1957Ŕ), a Hajdú-Bihar Megyei
Levéltár munkatársa (1969Ŕ). Kutatási területe: a népmese, néptánc, népművészet, pásztorélet. A Déri
Múz. Évkönyvének szerk.-je (1957Ŕ68). Cikkei, tanulmányai az Ethnographiában, a Tánctudományi
Tanulmányokban, a Déri Múz. Évkönyvében jelennek meg. Ŕ F. m. Debreceni cifraszűr (Bp., 1955); A
Hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Bibliográfia, Debrecen, 1956); Rozsályi népmesék (Bp.,
1967).
béresdal, béresnóta, cseléddal, cselédnóta: a mezei munkásdal alfaja, az uradalmi cselédek életéről szñlñ és
körükben ismert lìrai dal. A hasonlñ társadalmi helyzet, ill. az elnevezések vagylagossága következtében
nem mindig lehet elválasztani az ún. gazdacselédek → szolgadalaitñl. Mindkettő gyűjtését meglehetősen
elhanyagolták. Az ún. puszták népének dalkincse lényegében megegyezett a parasztságéval, valamivel
régiesebb fokon állt („Erőlteti, mint béres az új nñtát”), és elnyomottabb helyzetükből következően még
kedveltebb volt a → betyárdal és a → betyárballada. A béresdalokat a korabeli → népdalokbñl
alakìtották át, kevés a saját lelemény. A szigorú uradalmi munkarend kevés dalolási alkalmat biztosìtott
249
B
(„Hetes eső Ŕ hármas ünnep: béresdallás Ŕ gazdamorgás”), ezek határai elmosñdnak; az éneklés közösségi
jellege azonban megmaradt: a béresdalok többsége nem is első, hanem harmadik személyben szñl. Nem
különülnek el élesen az egyes tartalmi csoportok sem, amelyek főként az elszegődésről (Béres az én
nevem; Béres vagyok, béres; Kivirágzott, kibimbñzott a fűzfa…), a felmondásrñl (Isten veled, te
Kistarcsa, örökre!), a hosszú munkaidőről (Öt ñra, hat ñra, hajtsunk itatñra!), az ünnepek hiányárñl
(Hej, mire valñ szombat estét várni?) szñlnak; különösen a munkárñl és a szerelemről szñlñ dalok
fonñdnak össze (Béresgyerek hajt a kútra itatni; Béresgyerek, hova hajtod az ökröt?). A béresdalok
feltűnően keveset foglalkoznak a munkával (Béreslegény, jñl megrakd a szekeret; Eszterházi sok
szekere…), inkább az időjárás viszontagságai (Esik eső bodor ökröm szarvára; Esik eső, fúj a szele…),
általános panaszok (Már fölöttünk hiába dörög az ég; Nem bánom én, ha rám szakad is az ég…) és olykor
a rossz bánásmñd (Ispány úr is direg-dörög magába; Tamás Illés nem intézőnek valñ…) kap hangot.
Kevés számú mulatságaikat duhaj hangulat s ennek megfelelő nñták jellemzik (Béresgyerek szereti a
táncot…). Ŕ Irod. Katona ImreŔMarñthy JánosŔSzatmári Antal: A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp.,
1968).
Katona Imre
béreseke: a majorsági (allodiális) gazdaságokban a fizetett béresek által használt, földesúri tulajdonban
levő eke. A mo.-i uradalmak már a 15Ŕ16. sz.-ban alkalmaztak béresekét, a 19. sz. előtt azonban ritkán és
csak az igényesebb növények művelésére. Az általános gyakorlat szerint szinte kizárñlag a jobbágyok
ekéje szántotta robotban a → majorsági földeket is. Ŕ Irod. Makkai Lászlñ: A paraszti és majorsági
mezőgazdasági termelés a XVII. században (Bp.ŔGödöllő, 1957); Maksay Ferenc: Parasztság és
majorgazdálkodás a XVI. századi Magyarországon (Bp., 1958).
Török Katalin
béresgazda: a béresek munkáját irányìtñ, felügyelő alkalmazott. Urasági birtokon, nagybirtokon

tartottak béresgazdát. Családos, tapasztalt, középkorú ember volt alkalmas béresgazdának, akinek a
paraszti munkákban az átlagnál nagyobb szakértelme volt. Kemény, határozott, gyakran kegyetlen volt
az alárendelt cselédséggel, béresekkel. Gazdája érdekeit képviselte, a „jñ” béresgazda a cselédeket
mértéken felül hajszolta. Az alföldön kutyaütőnek csúfolták. Munkája az állatok betörésére, gondozására,
takarmányozásának az ellenőrzésére is kiterjedt. Azoknál a munkáknál, ahol szakértelem kellett, pl.
kazalrakás, az első barázda egyenes meghúzása, maga is beállta munkások közé. (→ még: uradalmi
cseléd) Ŕ Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950).
Morvay Judit
béreskohñ: tanyai istállñk egyik végéből elrekesztett keskeny, sötét, ablak nélküli főzőhely. Az állatokat
gondozñ béresek szabad idejükben a béreskohñ sárpadkáin heverésztek és itt főztek a katlanon. A füst
eredetileg falba fúrt lyukon távozott, később azonban szabadkémény került a helyiség fölé, mellé pedig
kemencés szoba épült. E néven Kiskunfélegyházárñl ismert, ahol a 19. sz. közepén terjedt el. Hasonlñ
keskeny szobák és konyhák épültek a 19. sz.-ban a DunaŔTisza köze Duna melléki területein is a szállások
istállñi mellé. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Béreskohñ (Kiskunfélegyháza, Bács-Kiskun m.)
Bárth János
béresostor: → négyellő ostor
Bergengñcia: tréfás földrajzi név (→ Óperencia, → Girgácia), távoli, mesés, a térképen nem szereplő
vidéket jelöl. Számos magyarázata közül az a legvalñszìnűbb, amely a debreceni diáknyelv körébe utalja,
s a történelmi Bereg és Ung megyék összevonásábñl makaronikus, latinos formában képzett gúnyoros
elnevezésnek tartja. Ŕ A négy szlavñniai magyar falu megnevezése a 19. sz. közepi diáknyelven. Ŕ Irod.
250
B
Gyalmos János: Latin eredetű képzőink (Magy. Nyelv, 1933); Juhász Jenő: Bergengñcia (Magy. Nyelv,
1941); Kunszery Gyula: Bergengñcia (Magy. Nyelv, 1966).
Kovács Ágnes
bergmanli: → bányaszellem
berhe: a középkorban a férfiak alsñruhaként viselt, a mai fürdőnadrághoz hasonlìtñ nadrágja, amelyre
két különállñ nadrágszárat húztak. Ŕ A Fekete-Körös völgyi Tárkány vidékén a berke szñ a →
szűrnadrágot jelentette. Első előfordulása a Besztercei Szñjegyzékben találhatñ, mely 1395 körüli
másolat. Ŕ Irod. Varjú Edit: A magyar viselet a középkor végén (Magy. Művészettörténet, II. é. n.);
Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912).
Berhe (Köröstárkány, v. Bihar m., 20. sz. eleje)
Gáborján Alice
berliner: gyári készìtésű gyapjúfonal: → hìmzés
bérlő, feles: főbérlő kisparaszt vagy nincstelen, aki nagygazdátñl, nagybirtokostñl, közületektől bizonyos
időre földet, esetleg ezzel együtt tanyát bérelt. A haszonbérlő csak földet bérelt. A múlt század kilencvenes
éveiig ha a bérlőnek lova volt, felesbe adták ki neki a földet, vagyis betakarìtás után a föld hasznának a
fele volt az övé; ha nem volt lova, az igát a földtulajdonos adta, s csak a haszon harmada lett a bérlőé. A
kilencvenes évek után általános lett, hogy csak a haszon harmadáért adták árendába a földeket, ezenkìvül
pl. az Alföldön a földtulajdonos 2 napi ingyenmunkát, a bab-, tök-, cirok-, napraforgñtermés felét
követelte ki magának. Kisárendásnak nevezték azokat a fiatal szegény embereket, akik 5Ŕ10 holdnál
többet nem tudtak bérelni. A földet általában 3Ŕ5 évre adták bérbe. A századfordulñn csak akkor volt
kifizetődő a haszonbérlet, ha a bérleti idő alatt jñ volt a termés, vagy egyfajta keresett növényre
specializálták magukat (pl. csak takarmányra). A nincstelen szegényparasztok pl. Szeged környékén
szintén béreltek a városi földekből. Ezekből a kis 4Ŕ5 holdas, magas bérdìjú földekből a kishaszonbérlők
csak nyomorogva tudtak megélni. (→ még: árendás, → harmados) Ŕ Irod. Erdei Ferenc: A magyar
paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Szolgaság (Bp., 1950).
Morvay Judit
bérlő halászat: Az 1888:19. tc. Ŕ az ún. halászati törvény Ŕ értelmében a halászati jog tulajdonosai
árveréseken adták bérbe a halászatot a legtöbbet ìgérőnek. Többfelé hatalmas vìzterületek
összpontosultak egy-egy bérlő kezében, aki nem volt halász, hanem vállalkozñ, s részért, hetibérért vagy
napszámért alkalmazott halászokkal dolgoztatott. Sok esetben csak a banda vezetője volt halász, a többi
alkalmi munkás. A nagyfokú fluktuáciñ miatt kevesebb lehetőség nyìlt arra, hogy az új generáciñ
alaposan megtanulja a halászatot, átvegye és ápolja a a hagyományokat. A tanult halászok viszont
bérletet keresve járták az országot, ami sok kölcsönhatást eredményezett. A nagyhálñs bandák mellett a
bérlő kishalászoknak is adott ki vizet, vagy bizonyos kisszerszámra területi engedélyt. A bérlő halászat
idejére jellemző volt a szezonhalászok nagy száma, akik az év bizonyos szakaszában foglalkoztak csak
halászattal. Bár a halászati jog bérbeadása már a feudalizmusban, a → céhes halászat kereteiben is
szokás volt, akkor a bérlők maguk a halászok voltak. A bérlő halászatot a 6700/1945. ME. rendelet
szüntette meg azzal, hogy az állami tulajdonba vett vizeket a szövetkezeteknek adta ki. (→ még:
szövetkezeti halász) Ŕ Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
bérmakeresztszülő: → keresztszülő
bernéc: → moldvai csángñ viselet
Bertñk János (Piliny, Nñgrád m. 19. sz.): faragñ, a → palñc áttört bútor egyik korai mestere.
Munkásságát az 1880Ŕ90-es évekből ismerjük. A Néprajzi Múz.-ban őrzött kanáltartñja 1885-ből datált.
251
B
Kitűnik változatos témaválasztásával (pl. szántñ, vető, szénagyűjtő, famunkás) és karakterükben jñl
visszaadott figuráival. Egyes bútorfaragásai grafikai előképek, ìgy katonai emlékképek, képeskönyv
hatását mutatják (lovasok, egzotikus állatok). Ŕ Irod. Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata (Népr. Ért.
1909); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922).
Asztal kávájának részlete: szénamunkára vonulñ parasztok (19. sz. vége, Bertñk János alkotása) Bp.
Néprajzi Múzeum
Asztal kávájának részlete, áttört táblákon szántás és vetés jelenete (19. sz. vége, Bertñk János munkája)
K. Csilléry Klára
Bertñké verbunk: a Szigetköz és Csallñköz → körverbunk tánctìpusának leggyakoribb elnevezése, de

mint → szñlñ verbunkot is táncolják. A Halászibñl származñ változat alapján a körverbunk korai, régi
stìlusrétegben gyökerező vonásairñl alkothatunk képet. A lassú és gyors dallam háromszori ismétlése a
lassú és gyors tételt is három nagyobb koreográfiai egységre tagolja. Viszonylag egységes a vállfogással
járt lassú rész, amelyben a változñ irányú körbehaladást kezdő motìvum indìtja, majd zárlatok tagolják.
Az összefogñdzás nélküli, rögtönzött gyors olyan ugrñs karakterű „cifrája” a verbunknak, amit a három
lépésből, lengetőkből és bokázñkbñl állñ variáciñs sorok alkotnak és zárlatok határolnak. Ŕ Irod. Martin
GyörgyŔPesovár Ernő: A Structural Analysis of the Hungarian Folk Dance (Acta Ethn., 1961); Pesovár
Ernő: Három körverbunk (Táncműv. Ért., 1970, 1. sz.); Martin György: Magyar tánctìpusok és
táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
A Bertñké verbunk táncìrása
252
B
A Bertñké verbunk táncìrása
Pesovár Ernő
Berze Nagy János (Bessenyőtelek, 1879ŔPécs, 1946): folklorista, tanár, tanfelügyelő. 1905-ben avatták
bölcsészdoktorrá. 1905Ŕ1939 között a tanügyigazgatásban különböző beosztásokban és állomáshelyeken
működött. Falusi tanìtñk segìtségével értékes néprajzi anyagot gyűjtött. Tanulmányaiban a monda és a
mese, a mese és a néphit viszonyaival, a népköltészetnek a műköltészetre gyakorolt hatásával foglalkozik,
de ìrt tanulmányokat a hiedelmekről, temetkezési szokásokrñl is. Fő műve a magyar mesekatalñgus: az
általa számba vett 530 mese a magyar népmesék első nagyobb, korszerű rendszerezése, amelynek
megjelenését nem érhette meg. Kéziratban maradt sajátos felfogású mitolñgiai munkája is. Ŕ F. m.
Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnokmegyéből (Bp., 1907); Mese (A magyarság néprajza, III., Bp.,
1935); Baranyai magyar néphagyományok (IŔIII., Pécs, 1940); Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957);
Égigérő fa (Magy. mitolñgiai tanulmányok, Pécs, 1958). Ŕ Irod. Banñ István: B. N. J. (1879Ŕ1946) (Ethn.,
1948).
Berze Nagy János
Diószegi Vilmos
Berzeviczy Gergely (Nagylomnic, 1763ŔKakaslomnic, 1822): felvilágosult szellemű közgazdasági ìrñ.

Késmárkon és a göttingai egy.-en végezte tanulmányait. Beutazta Németo.-ot, Franciao.-ot, Belgiumot és
Angliát. 1795-ben visszavonult s tudományos munkássággal és gazdasága irányìtásával foglalkozott. Az
elsők között látta meg Magyarországon, hogy a feudális viszonyok gátolják a haladást. Éles bìrálatban
hìvta fel a nemesség figyelmét a jobbágyság kizsákmányolására. De conditione et indole rusticorum in
Hungaria (Lőcse, 1806) c. munkájában először hasonlìtotta össze magyar kutatñk közül Eurñpa paraszti
népeit. A magyar jobbágyság történetének vizsgálatával a történeti néprajz úttörője volt. Ŕ F. m. De
commercio et industria Hungariae (Lőcse, 1797). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: B. G. (Írñk, népek, századok, Bp.,
253
B
1960); Horváth Rñbert: B. G. közgazdasági és népességi tanai (Szeged, 1964); H. Balázs Éva: B. G. a
reformpolitikus (Bp., 1967).
Berzeviczy Gergely
Tátrai Zsuzsanna
besenyők: a török nyelvcsalád kipcsak nyelvet beszélő népe. A 9. sz. elején Ny-Szibéria Urál-környéki
területén hoztak létre erős törzsszövetséget, amelyben iráni és ún. erdei finnugor törzsek is részt vettek.
Nevük pecsenek változata egyes ugor nyelvjárásokban erdei emberek jelentéssel is megőrződött. A 9. sz.
végén az oguzok, kipcsakok nyomására Ny-ra települtek, szállásterületük elérte a Prut folyñt is, ìgy
közvetve előidézőivé váltak a magyarság Kárpát-medencebeli honfoglalásának. Súlyos harcokat vìvtak a
kialakulñ kijevi orosz állammal is a 9. sz. végétől. 993-bñl a keleti besenyőket sikerült a kijevi
fejedelmeknek szolgálatuk alá kényszerìteni. A nyugati besenyők viszont a Balkán irányába vezettek
hadjáratot. 1036-ban a Kijev ellen küzdő besenyőket döntő vereség érte, ennek következtében a Duna
vonalátñl D-re telepedtek le a mai Bulgáriában. A Bizánci Császárság ellen viselt hadjárataiknak 1091-
ben vetett véget katasztrofális vereségük. Nagyobb csoportjaik a bolgár román nép közé olvadtak be.
Hazánkba több alkalommal telepedtek be kisebb-nagyobb csoportjaik. A 11. sz.-ban Mo.-on
hozzávetőlegesen 150 településre lehet becsülni a besenyők közösségeit. Úttörőkként vagy a Ny-i
határövezet határőreiként a királyi birtokokon települtek meg. Kiváltságaik azonban viszonylag rövid idő
alatt elenyésztek, területi jogi autonñmiát nem alakìtottak ki maguknak. Feudalizáciñjuk során a 14. sz.
közepéig beolvadtak környezetük népességébe. Ŕ Irod. Györffy György: Besenyők és magyarok (Kőrösi
Csoma Archìvum, 1939).
Vass Előd
besorozott legény: → regruta
beszállñ: → csárda, kocsma, fogadñ, amelyben úton levők szekereikkel, kocsijaikkal, áruikkal és hajtott
állataikkal együtt megszállhattak. Beszállñnak nevezték azokat a házakat (családokat) is, amelyek →
vásárok és egyéb sokadalmak (pl. búcsúk) alkalmával rendszeresen szállást adtak. A vásározñk és a
beszállñk között állandñ kapcsolatok alakultak ki. A beszállñk tagolñdtak is; voltak olyanok, ahol inkább
kupecek, máshol kereskedők vagy koldusok stb. szállásolták el magukat. A beszállñnak bizonyos
szükségszerű berendezése is volt: ñlak, istállñk, karámok, szekérállások, vályús kutak, terménytárolñk
(pl. szénatartñ) stb. Ŕ Irod. Trñcsányi Zoltán: Kñborlñ komédiások, bujdosñ deákok és vándorlñ
mesterlegények (A történelem árnyékában, Bp., 1936); Csatkai Endre: Az egykori „Arany récze” fogadñ
(Új Sopronvármegye, 1940); Tábori Kornél: A vendéglátás irodalma (Bp., 1942); Dankñ Imre: A gyulai
vásárok (Gyula, 1963); Tömörkény István: Vásárállás. A vásárosok (Munkák és napok a Tisza partján,
Bp., 1963).
Dankó Imre
beszélgetőasszony: → halottlátñ
beszélőjegy: → közigazgatási jel
beszorulás: a tavasztñl a legelőn tartñzkodñ állatcsoportok (→ gulya, → konda, → ménes, → nyáj stb.)
őszi hazaterelése gazdáikhoz. A → külterjes állattenyésztésnél a jñszágokat csak akkor hajtották a
település melletti szántñföldekre, a faluba vagy a → telelőre, amikor a „havat hazahozta a hátán”, amikor
már nem talált táplálékot a határban. Ennek ellenére a beszorulásnak Ŕ hasonlñan a → kiveréshez Ŕ
megvoltak a jeles napokhoz fűződő határnapjai. A szarvasmarhák korábban Erzsébet (nov. 19.), Katalin
(nov. 25.), néhol Márton (nov. 11.), újabban Mihály (szept. 29.) napján; a juhok Demeter- (okt. 26.) napon
szorultak be. A határnapok területenként, fajtánként is változtak, az időben korábbi beszorulás a nyugati
254
B
fajták meghonosodásával alakult ki. A beszoruláshoz kapcsolñdott a pásztorszegődtetés és a bérfizetés is.

A beszoruláshoz, elsősorban Demeter-napkor pl. Szegeden egyházi aktusok, mise, körmenet, búcsú,
máshol, főként a kálvinista Alföldön pásztormulatságok kapcsolñdtak. Ŕ Irod. Szabadfalvi Jñzsef: A
gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Szabadfalvi Jñzsef:
Herbstfeste der Hirten in Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, szerk. Földes Lászlñ, Bp:, 1969).
Szabadfalvi József
betegségdémonok: a járványos betegségek: pestis (→ csuma, → mirigy), feketehimlő, → kolera,

spanyolnátha megszemélyesìtett alakjai. Emléke történeti mondáknak is tekinthető →
hiedelemmondákban él, amelyek közös motìvuma, hogy a faluban megjelenő idegent, esetleg különös
megjelenésű személyt tartják magának a betegségnek. A mondák tìpusai: a) Pestis idején egy fekete
asszony jött a faluba, aki magát mint a járványt mutatta be. Megìgérte, hogy életben hagyja a falut, ha
olyat kérdeznek tőle, amit nem tud. Sikertelen prñbálkozások után egy cselédfiú adta fel a következő
rejtvényt: „Mondd meg nekem, mi az: G-n állok, G-n ülök, G van fölöttem, G van alattam és G csúszik
lefelé a gégémen?” Ti. a kapcájába görénybőrt varrt, harisnyája és kalapja fenekét is azzal bélelte ki és
beszéd közben görénybőr darabkát nyelt le. A fekete asszony nem tudta kitalálni, elment (Kalotaszeg; →
rabszabadìtñ). Ŕ b) A faluban esténként egy „csñré” gyermek szalad végig, amelyik utcában megjelenik,
ott reggelre élő nem marad. Öt egynevű asszony a tñbñl visz kendert, feldolgozza, megfonja, megszövi
ingnek, kiakasztják a karñra. A „csñré” gyermek elviszi az inget, többé nem jön, megszűnik a „döghalál”,
a kolera (Középlok, Bükkhavaspataka). Ŕ c) Kolerajárvány idején egy fuvarozñ embert megállìt egy
törpe, kéri, vigye a faluba, cserébe az ő családját megkìméli a baj. Reggel távozik, kopñ lesz belőle, s
amint megy, benéz az udvarokra. Ahová benéz, az egész család meghal. Visszatér a fuvaroshoz, hogy
vigye más helyre. Amint elmegy, megszűnik a vész (Istensegìts, Bukovina). Ŕ d) Kolera idején egy kislány
megy vìzért a réten. Találkozik a „hollerá”-val, aki nagy, borzas, meredt szemű, csúf, rossz lovon ül. A
kislány kérdésére, hogy hová megy, azt válaszolja: „Én menyek a gereblyével, mikor jövök, jövök a
seprivel.” Anyjának otthon elmondja. Megjñsolják a vészt, ami be is következik (Lészped, Moldva).
Betegségdémonokkal kapcsolatos mondákat csak a magyar nyelvterület legkeletibb részéről, Moldvábñl,
Bukovinábñl és Erdélyből ismerünk. Valñszìnűleg ezeken a területeken a betegségdémonok képzetének
kialakulása a Balkán-szerte ismert betegségdémon, a csuma hatásának tulajdonìthatñ. Ugyancsak az
ország K-i feléből ismeretesek olyan tréfás → falucsúfolñ mesék, rátñtiádák, amelyek éppen a gonosz
szellemnek tekintett járványos betegség elűzésén fáradozñkat teszik nevetségessé. (MNK 1318 E* A
hñlyagos aprñ, ti. himlőnek vélt szőlő. Vö.: AaTh 1319 A*) Ennek egyik szatmári változatában a falu bìrñi
csapñval állnak ki a falu végére, hogy a spanyoljárványt ne eresszék be a faluba. Ŕ Irod. Wlisloczkiné
Dörfler Anna: A kalotaszegi néphit köréből (Ethn., 1892); Hegedüs Lajos: Moldvai csángñ népmesék és
beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől (Bp., 1952); Kovács Ágnes: A rátñtiádák
tìpusmutatñja (Bp., 1966).
Nagy Ilona
Bethlen Gábor (1580Ŕ1629): erdélyi fejedelem, akinek alakja mondáinkban ellentmondásosan, sokszor
rokonszenvesen, de olykor ellenszenves vonásokkal jelenik meg. Ezt a körülményt a 17. sz.-i Mo. politikai
és vallási megosztottsága magyarázza. Számos helynévmondánkban lép elénk; ìgy rñla nevezték volna el
az egykori Udvarhely megyében az olasztelki Bethlen-forrást, amelynek vizében a hagyomány szerint
megfürdött; úgyszintén az Aranyos menti dombot (a Fejedelem asztalát), ahol vadászatai alkalmával
ebédelni szokott; végül a kolozsvári Bethlen-bástyát is, amelyet a 18. sz.-ig karbantartñik után szabók
tornyának hìvtak. A Básta dúlásakor elpusztult Tordát ő épìttette újra s telepìtette be mo.-i hajdúkkal.
Ezekkel az Erdély földjéről származñ adatokkal szemben Ny-Mo.-on Ŕ a lakosság egykori Ferdinánd-
párti állásfoglalásának megfelelően Ŕ a fejedelmet és katonáit a kegyetlenkedés jellemzi; ìgy alvezére,
Tarrñdy Mátyás a fejedelemmel dacolñ ellenfelét elevenen valñ eltemettetéssel fenyegeti; ám csatát
vesztve menekülés közben maga zuhan a maga ásatta ostromárokba s fejezi be hasonlñ mñdon életét.
Magyar és német nyelvű régi → ponyvanyomtatványok ismételt kiadásokban, de ellentétes politikai
szemlélettel emlékeztetnek a Bethlen Gábor születésnapján (aug. 24.) a régi Szepes megye Gark
községében világra jött állìtñlagos kétfejű csodaszülöttre. Ennek egymás fölé nőtt két feje közül a
nyomtatványon ábrázolt kép tanúsága szerint a felső fej élettelen, csak az alsñ él. Az ábra allegorikus
magyarázata országrészenként különböző: Bethlen Gábor hìvei szerint a felső fej a r. k. klérust, az alsñ
Bethlen Gábort jelképezi; a Ny-mo.-i szemlélet szerint a felső fej a mohamedánná lett és körülmetélkedett
Bethlen Gábor jelképe, az alsñ pedig Ferdinándé. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A székelyföld leìrása ... (I., Pest,
1868); Mohl Adolf (Papp bácsi álnéven): Nyugat-magyarországi mondák és mondafélék (Győr, 1926).
255
B
Bethlen Gábor
Sándor István
betlehemes: a karácsonyi játékokhoz (→ betlehemezés) kapcsolñdñ, énekelt és recitált darabok

gyűjtőneve. A betlehemesek sokféle zenei stìlust képviselnek, különböző korúak, a játékba valñ
tartozásuk nem egyformán szerves, s funkciñjuk a cselekményben változatos. A különféle játékok zenei
egységét bizonyos mértékig mégis biztosìtja a Csordapásztorok kezdetű ének, mely központi szerepű, s
minden vidéken és tìpusban kimutathatñ. Rajta kìvül → népénekek (jelentős részük templomi
használatban már nem szerepel), diáknñták, recitatìv részletek, táncdallamok s hangszeres (elsősorban →
furulya) darabok találhatñk még a betlehemesek között. Az énekek legtöbbször betétszerűen, szavalt,
deklamált vagy esetleg recitált szövegek közé ékelődve jelennek meg, s csak ritkán fordul elő (főleg a
Dunántúlon), hogy attacca kapcsolñdnak egymáshoz (ahol a dallamok kölcsönhatásával kell számolni). A
Csordapásztorok kezdetű ének karácsonyi játékokon kìvül Ŕ ahol csak kiválasztott versei fordulnak elő
(főleg: Elindulának, Serkenj fel fiam, Üdvözlégy Jézus, valamint: Isten áldja meg, Ŕ ami ìrásos
forrásokban nincs meg) Ŕ → kántáláskor és templomi használatban is szerepel. Az 1651-es Cantus
Catholici ñta, ahol „régi ének” felirattal jelent meg, tartalmazzák a kat. énekeskönyvek. Két 11-es
szñtagszámú, 5+6 tagolású sorbñl áll. Az Alföldön a dallam közepétől kezdődő, Erdélyben az utolsñ hat
szñtagra terjedő ismétlés a szokásos. Ez utñbbi a kadenciák variáciñjával jár együtt. A dallam szeptim,
ritkábban oktáv hangkészletű. Diatonikus, a pentatonizmusok másodlagosak. Hangnemi szempontbñl
variánsai nagy gazdagságot mutatnak: frìg (Alföldön), dñr (Erdélyben), eol (főleg É-on), dúr
(Dunántúlon) altìpusok rögződtek, az erdélyi dñr tìpusnak a mixolyd felé hajlñ változatai is ismertek. E
variálñdási tendenciák párhuzamosan az ìrásos forrásokban is tükröződnek. A hangnemi elszìneződések
ellenére a dallamalak egységes: jellemző s minden variánsban közös az első két (5 és 6 szñtagos) szakasz
kadenciái közti kvint-távolság (VII. és 4., máskor 1. és 5. fok), valamint e két részlet, különösen a második
dallammenete. A folytatás (harmadik kadencia, sőt zárñhang) esetlegesebb. Legtöbb önállñ vonást a
dunántúli (Nyitráig felhúzñdñ) dúr tìpus mutat, ezt a kutatñk egy része a többi dallamváltozattñl
függetlennek tartja. Az előadás a variánsok többségénél lassú, enyhén rubato. Erdélyben a cifrázat is
megjelenik, mìg a dunántúli darabok inkább giusto felé hajlanak. Ŕ A Csordapásztorok dallamával
kapcsolatos összehasonlìtñ vizsgálatok eddig negatìv eredménnyel jártak, s nem került elő a 17. sz.-nál
korábbi ìrásos feljegyzés sem. Stìluskritikai alapon azonban az ének kora ennél lényegesen régebbire
tehető. A karácsonyi játékok e központi éneke mellé több más, ma már tipikusan betlehemes dallam
társul. Stìlusában legtöbbjük eltér a népdaloktñl. Dúr jellegűek. Hangkészletük általában hexachord, de
van köztük plagális és oktávrñl ereszkedő dúr dallam is. Szerkezetük a népdalokénál lazább, zárt strñfa
viszonylag ritkán fordul elő. Bár egyes fajtákban a rögtönzésnek is marad tere, a forma szabadsága
mégsem éri el a sorolñ műfajokét (→ gyermekdal). A hexachord dallamok közül kiemelkednek a Szülte a
szűz szent Fiát (Et virgo parit filium, először 1651; főleg Erdélyben; cseh variánsok) és a hozzá közel állñ A
szűz egy fiat szült (Erdélyben, ìrásban csak a 18. sz.-ban). Kántálñ funkciñban és templomban is szerepel.
Mindkettő refrénes szerkezetű. Rokon dallamvezetést elsősorban prñzai szövegű antifñnák között találni.
Előadásmñdjuk lassú rubato. A hexachord terjedelmet ritkán lépik át a Keljetek fel (Ne féljetek) pásztorok,
pásztorok (18. sz.-i szövegfeljegyzések; német variánsok) és a Pásztorok keljünk fel (18. sz.-i
szövegfeljegyzések) kezdetű énekek. Jellemző vonásuk a sorok, ill. kétütemes motìvumok ismétlése,
melyből azonban hosszabb sorolás ritkán alakul ki, valamint a dallamfordulatok között az ún.
„karácsonyi szext” megjelenése. Szillabikus giusto darabok. Plagális dúr dallamok a Midőn a szűz
magzatát (Dum virgo vagientem kántálás) és a Sìr az Isten báránya egyik változata, a középkori Dies est
laetitiae dallamtöredéke. Az ereszkedő dúr tìpusok közül kiemelkednek: Az Istennek szent angyala
(Mennyből jövök most hozzátok, ill. Paradicsom mezejébe szöveggel is), mely ilyen formában német
protestáns hatást mutat, a dallamtìpus maga azonban régebbi szokásanyagban gyökerezik (Erdély); a
Betlehemnek pusztájában, mely más, egyházi szövegekkel is használatos (Alföld, Dunántúl) s a
Pásztortársim, új hìrt mondok (főleg Dunántúl). Mindhárom dallam szerepel kántálñ funkciñban is. Az első
négysoros, utolsñ sorában gyakran rögződik a felső oktávtörés, ami megváltoztatja a dallam egészének
képét. Előadásmñdja változñ: gyors tempñjú giustñban és lassú, bonyolultan cifrázott rubatñban egyaránt
előfordul. A második dallam szimmetrikus hatsoros szerkezetű (vannak lazább négysoros változatai is),
előadásmñdja rubato; a harmadik ötsoros s feszes ritmusú. Ŕ E dúr tìpusok mellett megjelenik a
betlehemesek között néhány lazábban illeszkedő, önállñ stìlusú moll dallam is: Szép violácska (első
256
B
feljegyzés 1651-ből; főleg Erdélyben), Ím midőn, mindeneket (Kájoninál, Erdélyben ismert), Mostan, kinyìlt
egy szép rózsavirág (országos), Karácsonynak éjszakáján, (Dunántúl, északon Ma született a mi Urunk
szöveggel). Az énekeken kìvül jelentős szerepe van a betlehemesekben a → recitatìv szakaszoknak. Ezek
közül minden játéktìpusban (külföldiekben is) szerepel: az angyal ébresztőjénél és hìradásánál.
Kiindulása legtöbbször a kisterces glóriakiáltás, majd ezt rövid recitatìv-szakaszok követik, ua.-on a
formulán. Ennél stilizáltabbak az erdélyi játékok prolñgusában és epilñgusában s szent szereplőinek
mondanivalñjában alkalmazott recitatìvok. Előadásmñdjuk sajátosan merev, egyes helyeken szabályos
lépegetéssel egybekötött, mely eredetileg a versforma illusztrálására lehetett hivatott. Dallamformuláik
egyrészt kikiáltñ- és hirdető-dallamokkal, másrészt az iskolai versrecitálás fordulataival mutatnak
rokonságot, s kapcsolatuk van a liturgikus anyaggal is (lectio-tñnus). Ŕ E fő tìpusok mellett szñrványosan
más recitatìv-töredékek is előfordulnak a betlehemesek között: nagy részük kifejezetten gregorián
származék (különböző glñria-intonáciñk). Nem recitatìv ugyan, sőt zenének sem nevezhető a „pásztorok”
beszédének hanglejtése, de rendkìvüli hangzása miatt (természetellenes torokhang, vontatott és
remegtetett, sìrñs „kántálás”) mégis vizsgálatot igényelne. A betlehemesek táncdallamainak képe tarka:
legtöbbször kanásztánc- vagy dudanñta-ritmusúak (egyes adatok szerint régebben duda is szerepelt
betlehemezéskor), de előfordulnak páratlan üteműek is (mazurka, volta). Dúr jellegűek, zárt formák
ritkán találhatñk köztük, dallamvezetésük változékony. Erdélyben a táncdallamokat furulya játssza
(csűrdöngölő, verbunk). Az erdélyi és dunántúli variánsokban gyakran kerülnek ütempáros szakaszok is
a táncdallamok közé. A variálñdás tendenciái a Dunántúlon az egész játékra nézve erre hatnak: gyakran
nemcsak a táncdallamok, hanem az énekek is elemeikre bontva, motìvumokat sorolñ formában jelennek
meg (gyermekek betlehemezése). A folyamatot segìti itt az énekek egy ciklusba fűzése. A betlehemesek
zenei összehasonlìtñ vizsgálata az eredmények mellett is (cseh, szlovák és német kapcsolatok kimutatása)
még folytatásra szorul. Ugyanìgy a jövő feladata a történeti rétegek szétválasztása: az egyes dallamok első
ìrásos feljegyzése e téren nem ad elegendő eligazìtást. Ŕ Irod. Ernyey JñzsefŔKarsai (Kurzweil) Géza: A
felsőmagyarországi bányavárosok német népi szìnjátékai (IŔII., Bp., 1932Ŕ38); Benyovszky, K.: Die
Oberuferer Weihnachtsspiele (Pressburg, 1934); Vargyas Lajos: Les mélodies des jeux hongrois de Noël
(Folia Ethnographica, 1950); Jeles Napok (A Magyar Népzene Tára II. Bp., 1953); Rajeczky Benjamin:
Adalék felvidéki lakodalmasaink dallamstìlusához (Népr. Közl., 1957); Rajeczky Benjamin: A székely
betlehemes recitatìvok stìlusához (Népr. Közl., 1959).
Szendrei Janka
betlehemes pásztortánc: az erdélyi és bukovinai székely → betlehemezés játék egyik mozzanata a

pásztorok körtánca, amelyet a jászol előtti hñdolat befejezéseként járnak összefogñdzva vagy
összefogñdzás nélkül. A bukovinai betlehemes játék pásztorai csörgős botjukat maguk előtt rakosgatva
táncolják a lassú és gyors részből állñ táncot. Ugyancsak táncoltak a bábtáncoltatñ betlehem (→
bábtáncoltatñ betlehemezés) bábupásztorai és élő szereplői is, s Vas megyében a karácsonyi köszöntő
alkalmával a cigányzenészek által játszott dudanñta dallamára járták a pásztorok körtáncukat. A
betlehemes pásztortánc a cselekmény bonyolìtását és a jelenet ábrázolását szolgálja, ezért bizonyos fokig
a → dramatikus táncok közé sorolhatjuk. A betlehemes játék, ill. karácsonyi köszöntő a pásztortánc
olyan kollektìv formáját őrzi, amit e szokásgyakorlattñl függetlenül csak néhány adalék alapján
ismerünk. Ilyen a múlt század eleji Georgikon-ünnepélyen járt pásztortáncnak a Vas megyei
Hegyhátszentpéteren élő emléke, s ezt örökìtette meg Gönyey Sándor 1934-ben Bugac-pusztán készült
filmfelvétele. Ŕ Irod. Lajtha LászlñŔGönyey Sándor: Tánc (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941Ŕ43);
Benedek András: Betlehemes játék Homorñd-Remetén (Magyarságtudomány, 1943); Benedek AndrásŔ
Vargyas Lajos: Az istenesi székelyek betlehemes játéka (Ethn., 1943); Morvay Péter: A pásztortánc
szìnpadi pályafutásának kezdete (Táncműv. Ért., 1956); Földes Lászlñ: A Budajenőre telepìtett székelyek
betlehemezése. Mñdszertani kìsérlet betlehemes játékok teljesebb rögzìtésére (Ethn., 1958); Pesovár
Ernő: Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971).
Pesovár Ernő
betlehemezés, betlehemes játék: több szereplős → dramatikus játék; a legnépszerűbb karácsonyi paraszti
→ misztériumjáték, pásztorjáték. Hazánkban a középkorbñl magyar betlehemezés nem maradt fenn; az
első magyar szövegek a 17. sz.-bñl származnak, s iskolai előadás céljára készültek. A 19Ŕ20. sz.-i paraszti
betlehemezés középpontjában hazánkban a kifordìtott bundát viselő betlehemi pásztorok párbeszédes,
énekes-táncos játéka áll. A betlehemezők házilag készìtett, jászol vagy templom alakú betlehemet
hordoznak magukkal. Két fő formáját ismerjük, az élő szereplőkkel és a bábokkal előadott →
bábtáncoltatñ betlehemezést. Több táji tìpusa alakult ki. Főbb jelenetei a következők lehetnek: a
betlehemezés kezdődhet a → szálláskereséssel: Jñzsef és Mária szállást keresnek, de a király, gazdag
ember, kovács stb. nem ad szállást s az istállñba utasìtja őket. A játék bemutathatja a keményszìvűség
257
B
büntetését is. A következő jelenetben az angyal költögeti a mezőn alvñ betlehemi pásztorokat s az
újszülött Jézushoz küldi őket. A pásztorok elmennek az újszülötthöz s ajándékokat adnak át neki. A játék
részét képezheti a → Herñdes-játék is, ezt azonban néha külön, vìzkeresztkor adják elő. Ŕ A betlehemezés
főszereplője a süket öreg pásztor, akinek tréfás félreértései a humor bő forrását képezik. A pásztorok
félreértik az angyal latin szavát; tudatlanok de jñszìvűek és csekély javaikbñl szìvesen adakoznak.
Táncolnak, furulyáznak, énekelnek is. A betlehemezést adománykérő formulák zárják be. Ŕ A magyar
betlehemes játékszövegekben Benedek András több szövegcsoportot különböztet meg. A
legarchaikusabbak az erdélyi játékok, ezeket néha felnőtt férfiak adják elő, s a pásztorok → álarcot is
viselhetnek. Egyik érdekes példája a Dunántúlra települt bukovinai székelyek csobánolása. Ŕ A dunántúli
játékokban a pásztorok gyakran antikizálñ neveket viselnek, mint Maksus, Koridon, Titirus s a barokkos
irodalmi divatot tartották fenn. A jñ-rossz, szegény-gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában
mutatkozik meg e játékokban. Ŕ Irod. Benedek, André: Les jeux hongrois de Noël (Folia Ethn., 1950);
Jeles napok (II. Magyar Népzene Tára, 1953); Ortutay Gyula: Kérdőìv betlehemes játékok gyűjtéséhez
(Ethn., 1956); Kardos TiborŔDömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (IŔII., Bp., 1960); Dömötör
Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964).
1. Matyñ betlehemesek (Mezőkövesd, 1920-as évek)
2. Abasár (Heves m.)
3. Szakmár (Pest m.)
4. Matyñ betlehemes lányok (Borsod megye)
258
B
5. Pásztñ (Heves m., 1947)
1. Betlehemes pásztorok (Vörs, Somogy m., 1969)
2. Vörs (Somogy m., 1969)
3. Bukovinai székelyek csobánolása (1970, Kéty, Tolna m.)
4. Bukovinai székelyek csobánolása (1970, Kéty, Tolna m.)
5. Bukovinai székelyek csobánolása (Király, királyszolga és a család) 1970, Kéty, Tolna m.)
259
B
1. Az angyal a csobánoknak hìrül adja Jézus születését (1965. Kakasd, Tolna m.)
2. Csobánok tánca a betlehem előtt (1965, Kakasd, Tolna m.)
3. A betlehem: a király, Jñzsef és Mária (1965, Kakasd, Tolna m.)
4. Báránykás vagy fekete csobán (1965, Kakasd, Tolna m.)
5. Bukovinai székelyek betlehemes játéka (Kakasd, Tolna m.)
1. Bukovinai székely csobánolás (1971, Kakasd, Tolna m.)
260
B
2. Kakasd (Tolna m. 1971)
3. Kakasd (Tolna m. 1971)
4. Betlehemesek (1973, Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
5. Betlehemesek (1973, Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Dömötör Tekla
betöltött szálhúzás: → szálhúzás, betöltött
betűrìm: → alliteráciñ
betűrt szájú varsa: a mezőségi tavakon használt, aránylag rövid, kerekded → varsaféle, amelynek
szájánál a vesszőfonadék gömbölyűen behajlik, betűrődik a belseje felé. A betűrt szájú varsának tehát
külön készìtett vörcsökje nincsen. A szájánál 70Ŕ80 cm átmérőjű, mélysége 50Ŕ100 cm. Betűrt szájú varsa
a Kecskemét környéki keszegvarsa. Hasonlñ, de hosszúkás a háromszéki putunka-varsa, amellyel csìkot
(lat. Misgurnus fissilis) fognak. (Putunka a székelyeknél a kb. 25 vékás búzahordozñ edény is, amelyet a
malmokban használnak.) A betűrt szájú varsát a Mezőségen használják a románok, a Száva mentén a
horvátok is. U.T. Sirelius szerint ezt a varsatìpust a magyarság a szlávoktñl D-Oroszo.-ban vette át.
Valñszìnűbb azonban, hogy a betűrt szájú varsa archaikus közép-eurñpai halfogñ eszköz. Ŕ Irod.
Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Sztripszky Hiador: A mezőségi
tavak őshalászata (Népr. Ért., 1903); Sirelius, U.T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen
Völkern (Helsingfors, 1906); Èurèiæ, V.: Die volkstümliche Fischerei in Bosnien und der Herzegowina
(Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegowina, Bd. XII. Wien, 1912); Szabñ Kálmán:
A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937).
261
B
Betűrt szájú varsa (Gyeke, Mezőség, v. Kolozs m.)
Gunda Béla
betyárábrázolás: → emberábrázolás
betyárballada: betyárok, rablñk, útonállñk, zsiványok, szegénylegények tetteiről, életéről, kiváltképpen

elfogatásukrñl és halálukrñl szñlñ epikus ének. Témája sokszor hasonlñ a → betyárdalhoz és a
betyármondához (→ betyármondák). A betyárballada kialakulása a 17. sz. végére tehető, a társadalmi
életben bekövetkező változások függvényeként. A 18Ŕ19. sz. fordulñján megjelent → ponyvakiadványok
részletesen beszámolnak a betyárok kalandjairñl, rémtetteiről, jogos büntetéséről. Ezek a szövegek
általában elrettentő példaként állìtják be hősüket. A 19. sz.-ban mindinkább szaporodnak a jeles
betyárokrñl szñlñ énekek, amelyek a század közepétől egyre inkább ponyvaalkotások szintjén kerülnek a
szájhagyományba. Leghìresebb betyárballada-hősök: → Angyal Bandi, → Bogár (Szabñ) Imre, → Fábián
Pista, → Geszti (Geszten) Jñska, → Juhász András, → Rñzsa Sándor, → Savanyú Jñska, → Sobri Jñska,
→ Vidrñcki Marci, → Zöld Marci. A nevükhöz kapcsolñdñ betyárballada rendszerint nem egyedi
eseményeket, hanem tipikus történeteket mond el, és a hősök neve gyakran cserélődik. A betyárballadák
nemcsak témájuk miatt jelentenek különállñ csoportot, hanem az ábrázolásmñd jellegében is. A
balladaköltészet általános jellegével szemben a betyárballadák kifejeznek egyfajta tiltakozást és harcot az
uralkodñ életformával és közvetetten az elnyomñ osztállyal szemben. A betyárballadában
megfogalmazñdik a törvénnyel, paranccsal szembeszegülő szabad élet utáni vágy, ami egyik oka lehetett,
hogy rövid időn belül országszerte nagy népszerűségre tett szert. A betyárok közösségből kiszakìtott
helyzetükben és harcukban érezhetően nem a saját egyedi küzdelmüket vìvják, hanem a közösség vágyát
képviselik. A betyárélet felszámolásával (1875-től) a hősök rokonszenves ábrázolása egyre erősbödik,
ellentétben a prñzai ponyvakiadványokkal, a hivatalos állásfoglalással. Az idealizált hős romantikus
beállìtása is ekkor válik divatossá, valamint a meg nem nevezett, elképzelt betyár virtuskodñ ábrázolása
is. A betyárballada formailag az új stìlusú balladához tartozik, kifejezéskészlete, témája alapvetően eltér
a korábbi „régi” népköltészeti stìlustñl. Kivételt jelentenek a → rabénekek és a → panaszdalok
motìvumait felhasználñ alkotások. A betyárballada előadása részint visszatér a historizálñ előadási
mñdhoz (→ histñriás ének), és az események képszerű ábrázolása a fő jellemvonása, másrészt
érzelmességre, hatáskeltésre törekszik (a halál naturális részét hangsúlyozva, vagy hosszasan részletezve a
temetést). A különbőző betyárokrñl szñlñ betyárballadák sok egymásba fonñdást mutatnak. A benne
szereplő név többnyire felcserélődhet, a témák könnyen általánosìthatñk vándor motìvumokkal,
sztereotìp kifejezések visszatérnek. Jellegzetes betyárballadai fordulatok:
Azt kérdezik mi a nevem, Hol az utazñ levelem...
Ha szaladok fejbelőnek, Ha megállok megkötöznek...
Engem hìvnak X. Y.-nak, Ki is állok hetvenhét zsandárnak...
X. Y. mikor borát issza, Kilenc zsandár az ajtñt benyitja
Szilaj csikñ nem eladñ, Nem is zsandár alá valñ...
Kérem a nagyságos urakat, Engedjék el ezt a csekély bajomat...
...Jönnek a zsandárok, Messziről fénylik a csákñjok...
Jñestét te X csaplárosné, Hát ez a szép pej paripa kié...
Minden családban kell egy rossznak lenni...
Koszorúzzák azt a fát, Amelyikre a X. Y.-t akasztják...
262
B
A sztereotìp fordulatok bizonyulnak a legmaradandñbbnak, a betyárballadák kopásakor (→ széténeklés)

megtalálhatñk a félnépi ponyvaballadákban, → histñriákban és tovább élnek a betyárdalokban. Az
eurñpai népköltészetben a magyar betyárballadák egészében lokális karaktert mutatnak. A szomszéd
népek, elsősorban szlovák, ruszin, román, kisebb mértékben cseh, horvát, szerb stb. betyárballadákkal
motìvumbeli rokonság láthatñ. De a különbség is számottevő. A balkáni betyárballadák hősei gyakorta
valamilyen jelentős tettet hajtanak végre, és kemény küzdelem áldozatai. A bolgár hajdut-balladák, főleg a
montenegrñi betyárballadák tipikus témája a török elleni küzdelem. A hìresebb betyárvezérekhez a
valñságban a kisemmizettek sokasága csatlakozott, és ìgy történelmi valñs jelentőségük, harci
mozdulataik számottevőek. Az események népköltészeti vetülete is nagy tömegeket mozgñsìt. Az újgörög
kleftisz-balladák egyik jellegzetes témája szintén a török elleni harc. A román betyárballadákban az
idegenek elleni küzdelem mellett fontos a bojárokkal valñ szemben állás ábrázolása, a velük valñ harc
leìrása, amiért a szegényeket vagy a hőst igazságtalanul bántalmazták. A balkáni betyárballadák főhőse
gyakorta emberfeletti tulajdonságú, vagy célja elérésében emberfeletti lények segìtik. A szlovák
betyárballadák több hasonlñságot mutatnak a magyar anyaggal, mint az előbbiek mind formai, mind
tartalmi szempontbñl. A K-eurñpai népek betyárköltészete az adott nép társadalmi fejlődését
konkrétabban tükrözi, mint az egyéb, elsősorban családi témájú balladák, ennek következtében a
különbségek is szembetűnőbbek. Ŕ Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Melicherèik,
A.: Janošikovskie tradicie na Slovensku (Bratislava, 1952); Domokos Sámuel: Betyárok tüzeinél (Bp.
1959); Putyilov, B. N.: Isztoricseszkaja pesznya (MoszkvaŔLeningrád, 1964).
Kriza Ildikó
betyárdal, betyárnóta: népi lìránk egy újkori válfaja, a törvényen kìvül élt betyárok szájába adott vagy
rñluk szñlñ dal. Népszerűsége ellenére sem volt egyenletesen elterjedve. Lényegében múlt századi jelenség,
kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a → bujdosñénekek (Bujdosik az árva
madár; Erdők-mezők, vad ligetek…) hagyományainak folytatñja. A közvetìtő szerepet betöltő → ponyva
révén a múlt századi betyárromantika (Hìres vitéz az a Sobri…) is befolyásolta. Műfaji szempontbñl
nehéz elválasztani a lìrai jellegű → betyárballadátñl (Arra alá az alföldi csárdába; Majd elmegyünk
napkeletnek; Nem akar a vezérürüm legelni; Szobáki csárda mellett…); az életformábñl adñdñan pedig
össze van fonñdva egyrészt a → pásztordallal (Debreceni fődön van a lakásom; Lñra csikñs, lñra!...),
másrészt pedig a → rabénekkel (Azt sem hittem volna soha...). A betyárdalok hosszabbak, egyben
epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lìrai dalok átlagánál.
Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, ìgy pl. olykor pontosan (Megizenem a makai uraknak; Voltál-e már
Félegyházán, Berénybe?…), máskor csak általában (Betyár lova kint legel a pusztába; Betyárgyerek az
erdőbe…) utalnak a helyszìnre, hasonlñ a helyzet a lìrai hősök név szerinti (A Savanyú nem úri nemből
valñ; Hìres betyár vagyok: Vidrócki a nevem; Rózsa Sándor harminchat szél gatyája…), vagy csak
általánosságban történő (Betyár vagyok, annak hìvnak engemet; Szegénylegény vagyok én…)
bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valñságot (Mikor juhászgyerek voltam, Az állásban
elaludtam; Nem maradtam őfelsége huszárja, Inkább lettem zöld erdőnek betyárja…) vagy megszépìtett
általánosságot (Monostori zöld erdőben születtem; Séta Pistát nem édösanyja szülte: Barázdába kis
pacsirta költötte…) tudunk csak meg. Hasonlñképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy
végpontot jelentő eseményre is (Bevágtattam Csurgñ-várba; Csütörtökön virradñra Találtam egy pej
csikñra; Kilenc zsandár áll a lovam elébe Megfogatott engem a komiszáros…), e felvillantott, de nem
részletezett jelenetek az érzelmi reflexiñkat is pñtolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az
uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák (Arany a
zablája, Ezüst a kantárja; Mit ér nekem hat vármegye, Tizenkettő jöjjön ide!), lopásaikat virtusnak
tüntetik fel (Hortobágyon nekünk nő fel a csikñ; Kötőfékem harminchárom, Tele lopom még a nyáron…),
s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket (Az urakat fosztogattam, Szegényeknek osztogattam;
Isten teremtette a betyárokat, Azok által veri a gazdagokat…); mindehhez 1849 után még nemzeti
vonások is járulhattak (Letörött a bécsi torony gombja, Rñzsa Sándor lova vizet inna…). E felfogásnak
megfelelően a betyárélet idilli (Minden bokor szállást ad a betyárnak; Nyárfalevél derekalja, párnája,
Gyöngyharmat a takarñdzñ dunnája…); a társadalommal nincs ellentéte (Cifra csárda az én tanyám…),
csak a hatñságokkal (Engem a vármegye keres; Kilenc zsandár áll a lovam elébe…). A betyárdalokban
kevesebb az érzelmi reflexiñ és kisebb fokú a dìszìtettség, ellenben több az állandñ jelző, a formula és az
ún. drámai elem is. Ŕ Irod. Imre Sándor: A népköltészetről és népdalrñl (Bp., 1900); Ecsedi IstvánŔ
Bodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nñták (Debrecen, 1927); Dömötör Sándor: A
betyárromantika (Ethn., 1930).
Katona Imre
263
B
betyárjáték: A → népi szìnjátszás gyakori szereplője K-Mo.-on, É-Mo.-on és a Nagyalföldön a betyár.

Megjelenik a farsangi, lakodalmi, fonñbeli és a betlehemes játékok egyes variánsaiban. A felvonulások,
jelenetek egy részében a betyár lényegében csak mint mellékszereplő vagy mint különösebb funkciñval
nem rendelkező jelmezes alak lép fel. A betyárjáték mint önállñ → dramatikus játék a szatmári
falvakban farsangkor és a Nagyalföldön lakodalomban fordul elő. A szatmári betyárfarsangolót a fonñban
mutatták be. Központi alakja, a betyár általában név nélkül szerepel, olykor azonban a betyárjáték a 19.
sz.-ban, a 20. sz. fordulñján élt hìresebb magyar betyárokat, Angyal Bandit, Rñzsa Sándort, Patkñ Bandit
jelenìti meg. A cselekmény a betyárok néphagyománybeli sorsának utolsñ szakaszát ábrázolja, azt az
eseményt, amikor utoljára mulatnak és elfogják őket. A betyárjátékban bizonyos társadalombìrálat,
ellenállás jelentkezik; a hatalommal szembekerülő betyárok elbuknak. A betyárjáték betyárnñta
betétjein, romantikus szemléletén a népszìnművek hatása érződik. A magyar betyárjáték kialakulása a
19. sz. első felére tehető. Különböző formái ismeretesek az ukrán, az orosz, a román és más Közép- és K-
eurñpai nép hagyományában is. Ŕ Irod. Ferenczi ImreŔUjváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok
Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömötör Tekla: A magyar néphit és népszokások Kelet és
Nyugat között (Ethn., 1964).
Szép Menykő István
Dubecz István
Keserü Rebek István
A szegedi várbörtönben vizsgálati fogság idején készült eredeti fényképfelvételek az 1860-as évekből. A
képeken Rñzsa Sándor bandájába tartozñ betyárok láthatñk. A túloldalon és a 279. oldalon körözőlevelek
(currensek) részletei 1811-ből. A központi közigazgatási és bűnüldözési szervek körözvényeket
bocsátottak ki vármegyék számára, amelyek aprñlékosan tartalmazták a keresett személyek ruházatát,
külsejét, feltünő testi tulajdonságait, valamint az elveszett állatok (leginkább lovak), tárgyak leìrását.
Adataik értékes történeti-néprajzi, elsősorban viselettörténeti források.
264
B
Kñnics Molnár Jñzsef Csomñ Dancs János Forgñ Jñzsef
Rñzsa András Veszelka Imre
Csonka Ferenc
Körözőlevél (currens) részlete 1811-ből a gyanús személyek leìrásával.
265
B
A 278. és 279. oldalon statáriális ìtélet hirdetményének részletei 1851-ből. A szabadságharc utáni években
megromlott a közbiztonság, megszaporodtak az útonállások és rablások. Szigorú rögtönìtéletekkel
igyekeztek a betyárokat megfékezni.
Ujváry Zoltán
betyárkenyér: a 19. sz.-ban az Alföldön a pásztorok kenyérilletményét a gazdák mindig egy kenyérrel
megpñtolták, hogy adhassanak a jelentkező szegénylegényeknek, betyároknak s ìgy azokat kielégìtve, a
rablástñl visszatartsák. Ennek az emléke, hogy Békésben, Biharban a pásztornak sütött kenyeret
helyenként még ma is betyárkenyérnek nevezik. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse
(Bp., 1914).
Gunda Béla
betyármondák: a → történeti mondák egyik kiemelkedő csoportját képezik. A betyárok az eurñpai

folklñr jellegzetes alakjai. Alakjukat a nép idealizálja, természetfeletti erővel, képességekkel ruházza fel.
Legfőbb funkciñjuk a társadalmi igazságtalanságok és a nemzeti elnyomás elleni küzdelem. Így a
betyárköltészet egyik korai alakja, a 14. sz.-i Robin Hood is mint a nemzeti függetlenség harcosa jelenik
meg a folklñrban. A Balkánon, az újgörög, bolgár és szerb népköltészetben ugyancsak a betyárok törökök
elleni felszabadìtñ harca dominál. A román, szlovák, kárpátukrán és magyar folklñrban a betyárok
tevékenysége elsősorban a társadalmi igazságtalanságok megtorlására összpontosul. A betyármondák a
mai magyar szñhagyományban fokozottan megtalálhatñk. Szñrványosan az egész magyar nyelvterületen
ismeretesek, legsűrűbben ott hallhatñk, ahol a betyárok valñban tevékenykedtek: az Alföldön, a
Dunántúlon, a Mátra vidékén, a Tiszántúlon. A mondák hősei néhány generáciñval korábban jñl ismert
valñságos személyek voltak, ìgy a rñluk szñlñ lokális történetekben a valñságos események emlékei is
fennmaradtak. Néhány évtized után azonban megindult a mondaképződés szabadabb folyamata, és az
individuális betyártörténeteket felváltották az országszerte azonos mondatìpusok. A magyar
betyármondák legismertebb motìvumai: amit a betyár elrabol az úrtñl, a szegénynek adja. Megtorolja a
szegényeket ért sérelmeket. A legelterjedtebb mondatìpusok: a) a gazdag és a szegény asszony az erdőn
keresztül a városba megy. A gazdag szidja a betyárt, a szegény védelmébe veszi. A betyár kihallgatja
őket. A gazdag asszonnyal szöget (gombostűt) hozat és a száját beszögezi (talpába veri). Ez a mondatìpus
megtalálhatñ az ukrán, szlovák és román folklñrban is, b) A betyár megajándékozza a szegény
menyasszonyt finom kelmével: egy rőf hossza fátñl fáig ér. c) Ellenségei megtévesztésére lovát fordìtva
patkoltatja meg és ìgy menekül (Rákñczi Ferenc). A betyár rendkìvüli képességei: hatalmas, emberfeletti
testi erővel rendelkezik, varázsereje van, amelyet boszorkányoktñl kapott (Jánosik). A → vasfű
segìtségével lepattan a bilincs a fogoly kezéről. Nem fogja a golyñ, vagy csak bizonyos feltételek mellett
sebezhető (a Tiszántúlon piros búzaszemmel lehet csak lelőni). Elrejtett erejéről (három szál hajában van)
szeretője tud csupán, aki elárulja. A nemzeti elnyomás ellen küzdő betyárt nálunk → Rñzsa Sándor
személyesìti meg, aki részt vett az 1848-as szabadságharcban. A betyár népköltészet kezdete nálunk a 19.
sz. első fele. A szlovák és román nyelvhatáron már korábban, a 18. sz.-ban elterjedtek a magyar lakosság
körében Jánosik és Pintea Gligor alakjához fűződő betyármondák. A 19. sz. elejétől népszìnművek,
ponyvafüzetek népszerűsìtik őket. (→ még: ballada, → betyárballada, → betyárdal, → kuruc mondák, →
Angyal Bandi, → Bogár (Szabñ) Imre, → Fábián Pista, → Geszti (Geszten) Jñska, → Juhász András, →
Patkñ Bandi, → Patkñ István és János, → Savanyú Jñska, → Sobri Jñska, → Vidrñcki Marci, → Zöld
Marci) Ŕ Irod. Dömötör Sándor: A betyárromantika (Ethn., 1930); Melicherèik, Andrej: Janošikovskie
tradicie na Slovensku (Bratislava, 1952); Domokos Sámuel: Az újgörög Kleftisz balladák és a román
266
B
népballadák (Filolñgiai Közl., 1958); Béres András: Tiszántúli hìres betyárok (Gyula, 1961); Bálint
Sándor: Történetek a szegedi betyárvilágbñl (Szeged, 1961).
Dobos Ilona
betyáros: → tésztakása
betyárszeg: a kiskunsági, békési tanyák elején a falba vert kampñs szeg. Ezen éjjel-nappal ott lñgott a
betyártarisznya s benne a rendes nagyságúnál kisebb, a cipñnál nagyobb kenyér, a koros a megfelelő
mennyiségű kolbásszal, szalonnával. Az éjjeli ñrákban az arrajárñ betyár szñtlanul magához vette az
élelmet és továbbállt. Alávalñ kapcabetyárnak tartották azt, aki a tarisznyát is magával vitte. Ŕ Irod. Nagy
Czirok Lászlñ: Budártüzek mellett (Bp., 1963).
Gunda Béla
beugratñ → mondñka
beugratñ mese: a hallgatñk felbosszantására, nevetségessé tételére szolgálñ → csalimese egyik válfaja. A
magyarban számos fajtája van: a) Az egyik mesealak neve, „Hadd-el” vagy hasonlñ. A mesemondñnak
hamarjában nem jut eszébe a név: „Hogy is hìvták a harmadik fiút?” „Hadd-el” Ŕ készségeskedik az
egyik tájékozatlan hallgatñ. „No jñ, hát akkor elhagyom” Ŕ mondja a mesemondñ, s ezzel be is fejezi a
mesét. b) Állatokrñl szñlñ mese, melyben többek között a szamár is szerepel, erről azonban a mesemondñ
látszñlag megfeledkezik. Mikor az egyik hallgatñ felteszi a kérdést, hogy „Hát a szamár?” Ŕ gyorsan
rávágja: „Az most szñlalt meg”, s ezzel vége is a mesének. c) Aki leghamarabb megszñlal, vagy aki
kényszerìti a mesemondñt, hogy meséljen, egye meg a sz ...t (vagy hasonlñ). d) Az egyik hallgatñnak egy
semmitmondñ szñt kell ismételni, s pñrul jár. Pl. a mesemondñ minden mondata után azt kell kérdeznie,
hogy „hogy?” „Egy emelet. Ŕ Hogy? Ŕ Két emelet. Ŕ Hogy? Ŕ Tìz emelet. Ŕ Hogy? Ŕ Ott volt egy ember. Ŕ
Hogy? Ŕ Pofonvágtam. Ŕ Hogy? Ŕ Így la!” (→ felelgetős mese). Ezeket a mesemondñ és egy hallgatñ között
folyñ tréfás párbeszédeket sem magyar, sem nemzetközi vonatkozásban nem ismerjük eléggé,
valñszìnűleg „illetlen” voltuk miatt (AaTh 2200; BN 1962H*; MNK 2205Ŕ2212*) Ŕ Irod. Taylor, Archer:
Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék
tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
bevarrott ujjú ing: a férfi- és női → ingek egyik szabástìpusa, melynél az ing két ujját törzsének felső
részébe varrják be. Két fő tìpusa ismert: egy igen régies „keleti” és két „nyugati” forma, amelyek közül az
egyik eurñpai-középkori. A keleti tìpus csak derékszögű darabokbñl áll, jellegzetessége a derekát képező
függőleges vászonszél, amely a vállaknál egyenesen és elvágatlanul fordul. Ezt felül a vállba bevarrott
ujjak szélesìtik, oldalt pedig az ujjak alatti oldaltoldás. Ujjai borjúszájúak, azaz alul-felül egyforma
bőségűek. A hñnalj alatt néha → pálha könnyìtette meg a karok mozgását. Ami e forma földrajzi
elterjedését illeti, É-Afrikátñl és K-Eurñpátñl egészen a kìnai Turkesztánig ismert mind a felső-, mind az
alsñruhákon. Feltehető, hogy a magyarságnál is igen régi hagyományú. Azonban legrégibb ismert magyar
előfordulása hñdoltság kori. Ilyen volt a Vezekénynél 1652-ben elesett Rákñczy Lászlñ, majd II. Rákñczi
Ferenc fejedelemnek a 17Ŕ18. sz. fordulñján készült inge is. A bevarrott ujjú ingek régi példányai
hosszúak térd körülig értek, de a 18Ŕ19. sz. fordulñjárñl olyan rövid ingek is ismertek, amelyek a derék jñ
részét szabadon hagyták. E tìpus régi paraszti darabjai gallér, kézelő és pálha nélküliek. A nyakban és a
csuklñnál, vagy sehogyan sem csukñdtak, esetleg madzaggal kötődtek. A napjainkig elérhető magyar
néprajzi anyagban ez a „keleti” tìpusú ing derékig érő vagy annál is rövidebb és a férfiviselet darabja. Ŕ
A másik fajta bevarrott ujjú ing ugyancsak régies, középkori forma, de nyugat felől érte el a
magyarságot. Ennek a derekát is függőleges vászonszél jellemzi, amely a vállaknál elvágatlanul, varrás
nélkül fordul. Ám az ing szélesìtését célzñ kétoldali toldása az ing egész hosszúságát kìséri és lefelé
gyakran szélesedik. Az ujjakat felül ebbe a szélesìtő sávba varrták be. Ŕ A második nyugati tìpusú
ingszabás már sokkal újabb. Anyaga gyakrabban a házinál szélesebb gyári vászon, válla rézsútosan
vágott, varrott és erősìtés céljábñl vállfoltos. Visszahajtñs gallérja van, és karöltője kerekìtett. A széles
gyári vászon miatt az ujj megbővült és lobogóssá vált, azonban a városi viselet hatására és napjainkhoz
közeledve megszűkült és → kézelőssé vált. Az ingmellet gyakran dìszìtették szegőkkel (→ mizlivel), a
gallért hìmzéssel. Az elöl levő hasìték alsñ végén gyakran keskeny keresztpánt van, amely az itt levő
ráncolást rögzìti. Ŕ Irod. Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy szabástìpusa (Népr. Ért., 1931);
Höllrigl Jñzsef: Régi magyar ruhák (Bp., 1938); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp.,
1941Ŕ43); Veleva, M.ŔLepavcova, Evg.: Blgarski narodi nosni (Sofia, 1960); Klickova, V.: Les costumes
267
B
nationaux en Macédonie (Skopje, 1963); T. Knotik Márta: A Dél-alföldi bevarrott ujjú női ingek (Mñra
F. Múz. Évkve, 1968, Szeged, 1968).
Bevarrott ujjú női ing (Réde, Veszprém m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Bevarrott ujjú női ing (Hugyag, Nñgád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Bevarrott ujjú női ing (Hugyag, Nñgrád m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Bevarrott ujjú női ing (Szokolya, Nñgrád m., 20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Bevarrott ujjú női ing (Mezőség, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Bevarrott ujjú férfiing (Palñcföld, 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
beverés, csillagozás, poncolás, kerámiánál pecsétbenyomás, tésztánál bélyegzés: gyakori dìszìtésmñd, mely
fém ütővas, ill. verőtő, továbbá fa pecsétfő (cifrázófa), esetleg pecsétlőhenger segìtségével készül, fán,
fémen, cserépen, bőrön, tésztán alkalmazva. A beverés igen régi dìszìtésmñd, fellépése a fémszerszámok
alkalmazásával hozhatñ összefüggésbe. A középkorra már minden, később a népművészetből ismert
alkalmazásmñdja kimutathatñ. Ŕ 1. A famunkánál a beverés leginkább csillag formájú elemekből áll,
innen származik a csillagozás, ill. az ütővasra a csillagozó elnevezés. Ábrázolhat az ütő egyéb alakzatokat
is, pl. félhold, kör, lñhere. Valñszìnűleg a késsel valñ szurkálás mechanizálására alakult ki az aprñ
szögekkel ellátott szögecselő. A magyar faragásokon más dìszìtmények között a beverés általában
térkitöltő szerepű, ìgy pl. a → dunántúli bútornál a széktámlákon gyakori a teljes háttér beborìtása aprñ
csillagokkal. A bevert elemek ritkábban alkotnak önállñ, ill. az egyéb faragást kiegészìtő mintát. Ŕ 2.
Cserépedényen a bepecsételést alkalmazhatják közvetlenül az edény felületére, elszñrtan vagy ismétlődve,
szalagszerű mintát alkotva. Gyakori az edény falát dìszìtő gomboknak csillag ábrájú pecséttel valñ
felerősìtése is. Ŕ 3. Fémen (→ fémmunka). Ŕ 4. Bőrön (→ bőrtarisznya). Ŕ 5. Tésztán a bélyegzett dìsz a
magyaroknál rendkìvül ritka. Alkalmazzák a kézdivásárhelyi mézespogácsások, akik a kör vagy
halformára kiszaggatott tésztára fabélyegzővel virágmintát nyomnak. Ŕ Irod. Kiss Lajos: Dìszìtett jármok
Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1937); Kñs Károly: Erdélyi adatok a pogácsa készìtéséhez (Népr.
Közl., 1959); Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
268
B
Széktámla domború faragással, a hátteret bevert csillagok alkotják (Nyugat-Dunántúl, 1835) Bp.
Néprajzi Múzeum
Bevert csillagokkal és faragott sormintával dìszìtett gyalu (19. sz. első fele, Dél-Dunántúl) Bp. Néprajzi
Múzeum
Mélyìtett faragással és bevert csillagokkal dìszìtett széktámla (1840. Kapuvár, Győr-Sopron m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
Bezerédy Imre: → kuruc mondák
bezgetés: → szénacsinálás
Bibñ István (Kecskemét, 1877ŔSzeged, 1935): etnolñgus, filozñfus. A bp.-i tudományegy.-en 1909-ben
doktorált, 1910-től a Vallás- és Közoktatási Min. munkatársa. 1920-ban a Múzeumok és Könyvtárak
Orsz. Felügyelőségének megszervezését végezte. 1922Ŕ1924 között az iskolán kìvüli népművelés országos
felügyelője. 1924-ben a szegedi egy.-i könyvtár ig.-jává nevezték ki. Néplélektani, történeti-etnolñgiai
munkássága hatással volt a kortárs néprajzi kutatásra. Ŕ A → Népünk és Nyelvünk Szegeden megjelent
folyñirat alapìtñ szerk.-je volt, szerk. a Néprajzi Társaság Társadalomtudomány c. folyñiratát 1921Ŕ1924
között. Nagy szerepe volt abban, hogy a szegedi egy.-i ifjúság körében egészséges szellemi erjedés indult
meg. Ŕ F. m. A primitìv ember világa (Szeged, 1927); Földrajzi szempontok a magyar lélek egyéniségének
megìtélésében (Szeged, 1930); Nomád népek lángelméi: Árpád, Géza és Sarolt (Szeged, 1932, 1933). Ŕ Irod.
Ortutay Gyula: B. I. (Népünk és Nyelvünk, 1935); Szombatfalvy György: B. I. (Társadalomtudomány,
1935).
Filep Antal
bìbor: 1. tekerődző bìbor, a legfinomabb erősen sodrott fonalbñl szőtt, áttetsző → fodorvászonbñl készült,
mintegy másfél arasz széles és mintegy másfél méter hosszú fátyolkendő, melyet a még gyermektelen
fiatalasszony ezüsttűkkel erősìtett a főkötőjére, majd oldalt aláeresztve és az álla alatt elhúzva kétszer,
háromszor nyaka körül tekert, és szìnes selyemmel vagy fémszálas hìmzéssel dìszìtett végét, a bìborvéget,
269
B
a mellére tűzte (Sárköz). Párhuzamai a kalotaszegi, távolabb az ormánsági, somogyi, közép- és Ny-
dunántúli kendőviseletben találhatñk. Múlt századi ábrázolások tanúskodnak többek közt Esztergom és
Komárom megyei használatárñl is. Ŕ 2. finomabb fodorvászon (lat. byssus), a tekerődző bìbor anyaga. (→
még: sárközi szőttesek)
„Tekerőztetés”: a „bìbor”-t feltekerik a fiatal asszony fejére (Szeremle, Bács-Kiskun m., 1930-as évek)
bicke, vasas horgas: a → hajñvontatásban használt kb. 2 m hosszú, vasalt végű, vashoroggal ellátott erős
dorong, amelyet a hajñ kikötésekor és egyéb manőverezésekor használtak. Egy ember a hajñ bakjára
kötött hosszú kötéllel csñnakkal kiszállt a partra, a bicket a talajba szúrta kissé ferdén, és a kötélnél fogva
megállìtotta a hajñt, vagy veszedelmes szirteknél, sarkoknál, sarkantyúknál a hajñt a kötélen rajzoltatta,
azaz körben futtatta, nehogy az az ellenkező partnak vágñdjék. Ugyanezt az eszközt használták a →
tutajok megállìtásakor, ill. kikötésekor is.
Vasas bicke (kb. 1,5 m) rajta kötél tolnai csattal
K. Kovács László
bigézés: ütőfával röptető csoportos → sportjáték. Pontszerző versenyjáték. Nagy elterjedettségére vall
sokféle elnevezése passzìv → játékeszközéről (bige, pige, pike, brige, brincka, peca, pilincka, pilincke, dólé),
egy 10Ŕ12 cm hosszú, 2Ŕ3 cm átmérőjű keményfa pecekről, amelyet mindkét végén meghegyeztek. Ütője
(aktìv játékeszköze) a kánfa, kámpa, kámba, verő, kampaverő, bigeütő, bigefa, levater, levatta, egy 60Ŕ70 cm
hosszú léc vagy husáng. A játékosok igyekeznek a földön fekvő bigét hegyre ütéssel felütni, majd a
levegőben elütni. Lépésben számolják, hogy ki tudja messzebbre röpìteni. A bigéző igyekszik egymás után
minél többször játékban maradni, ezért a felütött bigét oldalütéssel el kell találnia, különben „lesül”, át
kell adnia az ütést társának. Az ütő játékost pöcköléssel jelölik ki. A bigézést megkezdő játékos egy kis
földbe ásott lyukra fekteti a bigét, majd ütőbotjával a lyukbñl kipöcköli, utána botját maga mellé fekteti.
Ha ellenfele elkapta röptében a bigét, vagy a lefektetett ütőfát a bige ráhajintásával eltalálta, ő lesz az első
ütő. A játéknak több változata van (bigézés lyukra, körre). A nyerő pontok beszorozhatñk, ha az ütő
játékos a levegőben ütögetéssel többször megtáncoltatja, majd ezután üti el a bigét. Van olyan változat is,
hogy megegyezés szerint minden ütő háromszor üthet. Ezt latin szavakkal is kifejezik: „szemel, hisz, ter”.
Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949); Hajdu Gyula: Magyar népi játékok
gyűjteménye (Bp., 1971).
Bige (Alföld)
270
B
Bigézés (1952. Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)
Lányi Árpád
bihaj, bihal: → bivaly
Bihar, Biharország: jellegzetes hegyaljai és hegyvidéki táj a → Tiszántúl keleti peremén, ill. az → Alföldet
→ Erdélytől elválasztñ sávban a Berettyñ, a Sebes- és Fekete-Körös völgyében. Sìksági tájai és
folyñvölgyei a honfoglalás ñta magyarokkal benépesült vidékek. A 11Ŕ12. sz. fordulñján Telegd és Élesd
környékén → székelyek laktak, akik később Erdélyben települtek le. A Biharország elnevezés valñszìnűleg
az Árpád-kori „kisebbik királyság”, a dukátus intézményének emléke. Kezdetben a Bihar községben,
maradványaiban ma is láthatñ földvár volt a vidék központja, szerepét azonban hamarosan átvette a
közeli Nagyvárad, és szerencsés fekvése, földrajzi vonzñereje folytán önállñ közigazgatási egységgé,
vármegyévé szervezte Bihart. A település az Alföld és a hegyvidék találkozásának vásárvonalán fekszik,
ott, ahol a Sebes-Körös völgyén az Erdélybe vivő fontos, régi közlekedési út metszi azt. A város a kora
Árpád-kortñl a Tiszántúl legjelentősebb világi és egyházi központja volt. Jelentőségét 1660 után, a török
uralom alatt vesztette el, és csak a 19. sz.-ban éledt föl ismét. Nagyvárad körül mintegy 30Ŕ35 km-re
kisebb táji központok helyezkednek el, amelyek a 18Ŕ19. sz.-ban fontos szerepet játszottak Bihar életében,
közvetìtő és átmenő állomásai voltak a megyeszékhely felé irányulñ forgalomnak: Élesd, Margitta,
Székelyhìd, Nagyléta, Berettyñújfalu, Nagyszalonta, Tenke. Csupán a Fekete-Körös felső medencéjében
fekvő Belényes esik ki ebből a körből. Jelentős táji háttere lévén, viszonylag önállñ központ, amely
azonban jñl járhatñ hágñ hiányában nem fejleszthetett önállñ közigazgatási egységet. A bihari táj és a
vármegye ezeknek az alközpontoknak az összefogñ-szervező erejére támaszkodott. A magyar történelem
folyamán a közigazgatási határok elsősorban Nagyvárad kisugárzñ hatásához és jelentőségéhez
igazodtak. A 13. sz.-ban szakadt el Bihartñl a Sebes-Körös felső, az Erdélyi-medencébe eső völgye (→
Kalotaszeg) és a megalakulñ Kolozs megyéhez csatlakozott. Jelentős változás volt az 1876. évi, amikor a
századok ñta külön fejlődő Debrecent elszakìtva Bihartñl a megszűnő Hajdúkerülettel (→ Hajdúság) új
megyévé szervezték. Bihar rendkìvül változatos, földrajzilag és a népi kultúra szempontjábñl tagolt táj.
Hármas tengelyét a Berettyó mente, a Sebes-Körös völgye (→ Rézalja) és a → Fekete-Körös völgye
alkotják. A folyñk összeömlése táján terül el a → Sárrét. Északon a Berettyñ és az Ér zárja közre az →
Érmellék lankáit. Jellegzetes kistája Nagyvárad közelében a → Hegyköz és a Királyhágñ előterében az
egykor szabadalmas → Bárñdság. Délen Nagyvárad és Nagyszalonta között a → Mezőség feszik. Bihar
magyar népe a török hñdoltság idején, de különösen Nagyvárad eleste után sokat szenvedett, részben
elpusztult, ill. elmenekült. Az időközben hajdúszabadságot nyert alföldi helységeinek egy része a →
Nyìrségben és Szatmárban talált ideiglenes menedéket. A Sárrét környéki falvak a lápba, a hegyvidékiek
az erdőkbe húzñdtak. Várad lakosságának jelentős hányada Tordára és Désre települt. A 18. sz.-ban az
újranépesìtésben jñrészt az elmenekültek leszármazottai és más tiszántúli ref. magyarok vettek részt.
Jelentős teret nyertek a románok is, akik a magas hegyvidékeken, az Erdéllyel határos havasokban már a
13. sz.-ban megjelentek, de a sìksági területekre nagyobb tömegekben csak a 17Ŕ18. sz.-ban költöztek le.
A 18. sz.-ban Nagyvárad környékére és a Réz-hegység fennsìkjára néhány szlovák községet is telepìtettek,
amelyek azonban nem befolyásolták jelentősen Bihar néprajzi képének alakulását. Ma Bihar nagyobbik,
elsősorban hegyvidéki része Romániához, alföldi területei Mo. két megyéjéhez (Hajdú-Bihar, Békés)
tartoznak. Ŕ Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Györffy
István: Délbihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év ñta (Földr. Közl., 1915); Viski
Károly: Arany népe (Nagyvárad, 1919); Jakñ Zsigmond: Bihar megye a török pusztìtás előtt (Bp., 1940);
Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Szabñ Pál: Szülőföldem, Biharország (Bp., é.n.).
Kósa László
bihari cifraszűr: készìtésének ősi fészke Nagyvárad volt. A váradi szűrszabñk céhlevelüket 1614-ben
mutatták be megerősìtés végett Bethlen Gábornak. Az eredetileg nagyon régies, tiszta derékszögű
darabokbñl állñ bihari cifraszűr szabásába újabb elemek is keveredtek. Így az összes többi magyar →
szűrtől eltérően a válla rézsútosan szabott és összevarrott. Felül már rézsútosan szabott, négyszögű
271
B
gallérja két alsñ végén egy-egy csücskő van. E galléron kìvül a bihari cifraszűrnek még kis Ŕ kisnyaknak
nevezett Ŕ állñ gallérja van. A bihari cifraszűr elöl, a mellen összeér, toldott eleje trapezoid alakú. Elöl
fent csatos szìjjal vagy → összeakasztñval csukñdik, → hátravetőt is készìtettek hozzá. Ujja alul és a
hátulja néha felhasìtott, s a felhasìtást gombkötő készìtette gombokkal csukták össze. Az ujjvégeknek és
az aljának kirojtosodását megelőzendő, szabáskor az ujj kéz felőli végére ép, ill. szövött szél jutott. Aljára
ugyanilyen sávbñl aljtoldást tettek. A toldás vonalát szìnes posztñ borìtással fedték. Ujján, elején és
gallérján szìnes posztñ szegés futott körül. Dìszìtése a régebbi darabokon ezenkìvül igen aprñlékosan
varrott szegfű- és rozmaringleveles hìmzés, valamint szìnes posztñ „csipke”. A virágkompozìciñk neve
bokorvirág, ez a galléron virágkosárbñl nő ki. A korábban túlnyomñrészt vörös hìmzést idővel sötétebb,
fekete váltotta fel. Ŕ A bihari cifraszűr másik Ŕ újabb Ŕ tìpusa a → rátétes szűr, amelyet a szűrszabñ
posztñ virágosnak, posztñ metszett virágosnak nevez. Divatja 1870 táján, a varrñgép elterjedésével
kezdődött. A kézi hìmzés helyett alkalmazott és géppel levarrott rátéttel a régi hìmzett ornamentikát
dolgozták át posztñba. Így a rátétnek is fő motìvuma a szegfű. Ez a szűr a múlt század végén Kolozsvár
felé terjedt el. Az applikáciñ szìne túlnyomñrészt a fekete. A varrñgép hatására a szűr szegései egyre
szélesebbek lettek. A bihari cifraszűr dìszìtési mñdja még a szìnes posztñval valñ csipkézés (→ cigula).
Ezeket több rétegben helyezték egymásra, s a közepükön haladñ varrást sodrás takarta. A szegést is, a
borìtást is többnyire vörös cérnábñl, varrñgépen tűzéssel dìszìtették. Szokásos dìszìtőelem volt a csipkéket
befejező bojt vagy galambkosárnak nevezett horgolt kis korong alkalmazása. (→ még: cifraszűr) Ŕ Irod.
Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-
öltésmñdok (Népr. Ért., 1930).
Bihari cifraszűr elejének rajza.
Bihari cifraszűr hátának rajza
Bihari cifraszűr (századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
Bihari Hegyköz: → Hegyköz
Bihari Mezőség: → Mezőség
bika: 1. → szarvasmarha Ŕ 2. a moldvai csángñk → hejgetéséhez Ŕ újévi köszöntéséhez Ŕ használt

hangszer. Juhbőr membránnal bevont szájú, vödörnagyságú fa- vagy fémedény (újabban nagyobb
konzervdoboz is). A membrán közepéhez lñfarokszőr-nyalábot erősìtenek, ezt nedves ujjak közé fogják, s
az ujjakat rajta végighúzva, brummogñ hang keletkezik. Ŕ Irod. Sárosi Bálint: Die
Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
272
B
Sárosi Bálint
bikahajsz: → pünkösdi királyság
bikkfagatya: → gatya
bikkfaing: → ing
bikla: → kebél
bilaterális leszármazás, kétoldali leszármazás: olyan rend, amelyben a leszármazást mindkét ágon, az apa
és az anya oldalán egyaránt számon tartják. A magyar nyelvterületen a rokonsághoz valñ viszony
bilaterális, vagyis az apa és az anya rokonságát egyaránt számon tartják, rokonnak mondják. (→ még:
rokonság) Ŕ Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
bilétes bál: a megrendezett zártkörű → táncalkalmak egyik változata (ÉK-Mo., Szabolcs-Szatmár m.),
amelyen csak meghìvñval lehetett megjelenni. A nyomtatott meghìvñval a múlt század második felében
polgári hatásra kezdett megismerkedni a falusi lakosság, főleg azokon a vidékeken, ahol már →
tánciskola is működött. A bilétes bálnak rendező bizottsága (→ bálgazda, zenebìró) volt és a táncok
rendjében itt már az újabb divattáncok is (→ túrtáncok) szerepeltek. Ŕ Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod
táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások
(Bp., 1958); Martin GyörgyŔPesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutatñ munka
eredményei és mñdszertani tapasztalatai (Ethn., 1958).
Pesovár Ferenc
billeghálñ: → villing(hálñ)
billenőcsapda: a kétkarú emelő elvén működő, tengelyen mozgñ keskeny deszkalap, amelynek a felső
végére csalétket tesznek. A csalétek után kúszñ egér, patkány súlya alatt a deszkalapocska s az állat a
billenőcsapda alá helyezett vizes edénybe esik vagy egy ládaformájú zárt térben fogva marad. A
billenőcsapdának több azonos elvű variánsa van. A billenőcsapdák a palñcoknál, a Dunántúlon és az
Alföldön használatosak. Gyakran a → vermek tetejét is billenőtetővel fedik be. A ládaformájú
billenőcsapdák a szlovákoknál, lengyeleknél, osztrákoknál is elterjedtek és ház körüli rágcsálñk fogására
használatosak. Ŕ Irod. Seweryn, T.: £owiectwe ludowe Polsce. Lud S³owiaðski (II., Krakñw, 1932); Ecsedi
István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai
Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogñ életmñdjához (Vasi Szle, 1938).
Billenőcsapda (Debrecen)
Gunda Béla
billenős palñka: → palñka
billog: → bélyeg
Binder Jenő (Sümeg, 1856ŔBp., 1933): irodalomtörténész, néprajzi ìrñ. Tanulmányait a bp.-i egy.-en
végezte. Brassñban és Bp.-en reáliskolai tanár volt. Összehasonlìtñ mesevizsgálatokat végzett, a néphit és
a népszokás jelenségeivel is foglalkozott. Mñdszeresen ismertette a külföldi szakirodalom
folklñreredményeit. Ŕ F. m. Polyphemos a népmesékben (Ethn., 1912).
Diószegi Vilmos
binkñ: → pásztorbot
273
B
biracs: → csìramálé
birka: → juh
birkafogñ bot: → juhászkampñ
birkanyìrás: → juhnyìrás
birkás: a Ny-eurñpai eredetű juhfajták pásztora a 18Ŕ19. sz.-ban, ellentétben a régi magyar fajták
őrzőjével, a → juhásszal. A többnyire idegen (német, cseh, morva) származású birkások főként a
dunántúli uradalmak szolgálatában álltak, amelyek az értékesebb gyapjút adñ nyugati juhfajtákat (pl.
merinñ) az 1760-as évektől kezdődően Mo.-on meghonosìtották. A birka szñ egy morva juhfajta neveként
már a 15. sz. közepén ismert volt nyelvünkben. A birkások több munkaeszközt (→ juhászkampñ) és
eljárást meghonosìtottak a magyar juhászatban. Helyenként → juhászcéhbe tömörültek. A 19. sz.-ban az
Alföldre és a Felföldre is kerültek át birkások, s a század végére beolvadtak a magyar juhászságba. Ŕ Irod.
Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Éber Ernő: A magyar állattenyésztés fejlődése
(Bp., 1961).
birkaszìn: → hodály
bìrñ: 1. A néphagyományban a bìrñ fogalom és kifejezés kettős értelemben szerepel: egyrészt a

helységnek azt az elöljárñját értik rajta, aki katonának küldte őket s intézkedéseivel kiszolgálta az urakat,
másrészt, aki vitás ügyekben megvesztegethető és a szegény nép hátrányára, kárára dönt. A bìrñnak a
folklñrban jelentkező kedvezőtlen megìtélésére néhány példa:
Állj meg, bìrñ, kutya bìrñ, Kerülj a kezembe! Te tettél be, te tettél be Katonaéletbe.
Jön az ëkzsékválñ birñ. Nëm várja, hogy sok a sìrñ; Szekérre rakta gunyámat, Utolsñ vika buzámat.
Ha a főbìrñ háborgat, Lopok neki egypár lovat, Beállìtom udvarára, Még meg is hì vacsñrára.
A bagoly is birñ a maga barlangjában. Az ajándék megvakìtja a bìrñt. Adj a bìrñnak aranyat, tied az
igazság.
Ŕ 2. Kolozsvár környékén régen pallér. A község (falu), város általános igazgatását szervező, irányìtñ és
felügyelő, elsőfokú bìráskodást gyakorlñ tisztségviselője, aki egyúttal a helység vezető jogi testületének
(tanács, elöljárñság stb.) a feje is. Ŕ 3. a község (falu), város szakigazgatásába tartozñ részfeladatért felelős
tisztségviselő vagy az ilyen tevékenységre felügyelő személy (→ borbìrñ, → cigánybìrñ, → erdőbìrñ, →
fabìrñ, → halászbìrñ, → hegymester, → koldusbìrñ, → korombìrñ, → malombìrñ, → pusztabìrñ, →
székbìrñ, → templombìrñ, → vásárbìrñság). Ŕ 4. a vármegye keretében működött bìrñságoknál a feudális
időszakban fontos szerepet játszott mint bìrñtárs a szolgabìrñ, a táblabìrñ. Ŕ A bìráskodásnak a
közigazgatástñl történt elválasztása után jelentős vìvmánynak tekintették a bìrñi függetlenség
kimondását. Ennek lényege az volt, hogy a bìrñ csak a törvénynek és a szokásnak volt alávetve, a
törvényben (1869:4. tc.) meghatározott eseteken és mñdokon kìvül hivatalábñl nem volt elmozdìthatñ,
saját akaratán kìvül nem volt szabad előléptetni vagy áthelyezni. A polgári kornak ez a bìrñideálja
azonban nem tükröződik népünk folklñrjában. A bìrñ szñ az ismeretlen eredetű, de a honfoglalás előtt
már használt bìr igéből képzett melléknévi igenév; ősi jelentése „hatalommal bìrñ” vagy „hatalmat
gyakorlñ” lehetett. A környező népek egy része (román, szláv, albán stb.) átvette, sőt belekerült a hazai
latin szñkincsbe és a hñdoltság korabeli hazai oszmán-török nyelv szavai közé is. Ŕ A „falusi bìrñi tisztség
egyidős magával a faluval” (Szabñ István), de a feudalizmus idejében már sok tekintetben rányomta
bélyegét az a magánjogi viszony, amely a földesúr és a falu lakñi között fennállott. A bìrñ a földesúr
érdekeinek képviseletét látta el, akinek kényelmesebb volt a falu viszonylatában egy emberrel
kapcsolatban állni (régi nevei: folnagy, falunagy, villicus, falusi bìró stb.) és általa végrehajtani
rendelkezéseit. Hatalma a bìráskodásra is olyan mértékben állt fenn, ahogy a földesúr azt megengedte
(átruházott hatalom); ezt a jogkört is eleinte a családfőkkel, esetleg a nép véneivel, később pedig az
esküdtekkel, általában az egész → faluközösséggel együtt gyakorolta. Ez volt a falu széke (→ bìrñi szék)
vagy falu füstje (a füst szñ értelme még nem tisztázott, egyes feltevések szerint az első települések
központjában őrzött tűztől származik, ahol a szakrális, az igazságszolgáltatási és igazgatási funkciñk
végbementek). Szinte már a korai időkben az egyház és az állam is a bìrñt használta fel az adñk és
szolgáltatások behajtásának megszervezésére és végrehajtására. A városok közül a földesúri
274
B
mezővárosokban a bìrñi hatalom közel ugyanúgy fejlődött, mint a falvakban. A királyi szabadságlevéllel
megajándékozott vagy telepìtett városok az önkormányzatnak már magasabb fokát érhették el, ami a
szabad tisztviselőválasztásban, a bìráskodás és egyházszervezés szabadságában, a feudális nagyuraktñl
valñ viszonylagos függetlenségben nyilvánult meg. Szervezetének élén a már választott bìrñ állt, aki 4Ŕ12
esküdt polgárral együtt alkotta a tanácsot. A 18. sz.-tñl a bìrñt a külső tanács választotta egy, esetleg 2Ŕ3
évre. Néhány német ajkú városunkban a tanács feje nem a bìrñ, hanem a polgármester volt. A 16. sz.-tñl
sok városban a bìrñ mellett a gazdasági ügyeket rendszerint a polgármester, a városrendészetieket pedig
a → kapitány végezte: A bìráskodásnak a közigazgatástñl valñ elválasztása után a kis- és nagyközségek
feje továbbra is a községi maradt, de mellette az adminisztráciñt a jegyző vezette, aki sokszor a község
tényleges vezetőjévé is vált. A régi mezőváros utñdjaként szereplő rendezett tanácsú városnak és a szabad
királyi város utñdjának, a törvényhatñsági jogú városnak az élére a polgármester került differenciált
szaktisztviselő gárdával. E helyeken 1877 után a kisebb polgári, kereskedelmi vitás ügyek, mezei
kártételek elbìrálására községi bìrñt alkalmaztak. Ŕ Bìrñvá tétel: A falusi és a mezővárosi önkormányzat
fejlődésének különböző fokain a bìrñ eleinte a földesúr gazdatisztje, majd a földesúr vagy gazdatisztje
által kijelölt falubeli, végül a lakosság által megbìzott vagy megválasztott személy volt. A fejlődés időben
sem egyenletes: a kinevezés és választás váltakozva éppen úgy előfordul a 14. sz.-ban, mint a 18. sz.-ban
sok helyen olyan motiváciñval, hogy a földesúr több személyt jelölt ki (szükség szerint a különböző
nemzetiségek vagy vallások képviselőiből), vagy a választást utñlag erősìtette meg. A kinevezés a földesúri
magánhatalom, a választás azonban már a lakosság önkormányzata erősödésének, tehát közjogi
tevékenység jeleként értékelhető. Különösen a 18. sz.-tñl figyelhető meg, hogy az államhatalom egyre
szélesebb körben avatkozott be a földesúri magánhatalom gyakorlásának ellenőrzésébe. Az 1767. évi
egységes urbárium a kijelölés és a választás ötvözetét mutatja: a földesúr kijelölt három személyt, és a
lakosság ezek közül választhatott bìrñt. De ez még nem eredményezett teljes önigazgatást, hanem azt
jelentette, hogy a bìrñ felelőssége csökkent a földesúr és növekedett az állam viszonylatában: a két
hatalom küzdelmében pedig elsikkadt az önkormányzat, csökkent a bìrñi hatalom. A földesúri hatalom
megszűnte után (1848) a város aránylag önállñan, a község azonban a főszolgabìrñ által kijelölt személyek
közül választhatta meg a bìrñt, funkciñit pedig egyre inkább a vagyonos rétegek sajátìtották ki
maguknak. Háborús időkben nem szìvesen vállalkoztak a bìrñi tiszt betöltésére, ezért az arányos
érdekeltségen alapulñ, a faluközösségnek megfelelő tisztségviselési kötelezettség rendszerei érvényesültek.
A telkes jobbágyok Ŕ sőt néhol a zsellérek is Ŕ sorrend szerint („szeriben”) viselték a bìrñi tisztséget
(„sorra jár, mint a falusi bìrñság”); a beltelki ház sorrendje vagy egyéb körülmény volt ilyen téren az
irányadñ. Teljes évre se vállalták ilyenkor a bìrñságot: féléves, havi, sőt hetes rendszerek is váltogatták
egymást a vármegye tiltakozásai ellenére. A szabad királyi városokban és ahol választás lehetséges volt, a
bìrñ iránt fontos személyi követelményeket támasztottak. Ilyenek voltak a vagyonosság, a közügyekben
valñ jártasság, az erkölcsösség, az igazságszeretet stb.; szakképzettséget nem kìvántak meg. „Legyen
megfélemlìthetetlen Ŕ mondja ki pl. Besztercebánya 1577. évi statutuma Ŕ, mert ez az alapja az
igazságnak; ne ismerjen haragot, gyűlöletet, irigységet.” A választást rendszerint Szent György napján
(ápr. 24.) tartották, de később Ŕ főleg a porciñk elszámolása miatt Ŕ a 18. sz. végétől a katonai évvel
hozták összhangba, tehát nov. 1-én került rá sor. Nem egy helyen a földesúr a választást szept. 1-re,
máshol dec. végére rendelte; olyan helyről is tudunk, ahol a helység szentjének napján (pl. Endrődön
Szent Imre napján) ült össze a választñ testület. Ŕ A bìrñválasztás mindenütt nagy ünnepélyességek között
folyt le, az ilyen irányú szokásokat azonban még alig ismerjük. A megválasztott bìrñnak a régi bìrñ átadta
funkciñja jelvényeit: a bìrói pálcát (botot), a zöld ágat (pl. Budán); a régi bìrñ sok helyen a kalapját letette
a hivatal asztalára, vagy az új bìrñ eskütétele alkalmával a templom oltárának a zsámolyára, amivel
jelképezte a hivataltñl valñ visszalépését; a kalapot az új bìrñ vette fel. Átadásra kerültek a pecsét, a
kulcsok és az iratos láda, a bìrñi szék, nagyobb helyen a város kapujának a kulcsai is. Az új bìrñ házához
a beiktatás napján ünnepélyesen átvitték a közhatalom jelvényét, a → kalodát is. Az új bìrñnak esküt
kellett tennie (beesketés), amit régen templomban tettek le, a 19. sz. eleje ñta a vármegye megbìzottja
vette ki az esküt. Az eskütétel nyilvánosságához sok helyen hozzá tartozott az érvényes jogszabályok
felolvasása a lakosság előtt. Ŕ A bìrñi hatáskör általában három csoportra oszthatñ: igazgatási,
igazságszolgáltatási és gazdasági jellegűre, valamint a közösség képviseletére. Ezeket törvények,
vármegyei és földesúri határozatok állapìtották meg és nagy vonásokban belefoglalták az eskü szövegébe.
A gyulai uradalomhoz tartozñ falvak bìráinak esküje a 18Ŕ19. sz. fordulñján hatáskörükre nézve a
következőket tartalmazta: „ ... a Köz jñt elő mozdìtani, a’ panaszolkodñ ügyes bajos Személlyeknek, a’
mennyiben rajtam áll, minden Személy választás, kedvezés, vagy részre hajlás nélkül igazságot
Szolgáltatok, a’ Köz terheket a’ Lakosok Között arányosan osztom fel; a’ Helységnek jövedelmeit nem
fogyasztom, hanem inkább szaporìttani igyekezem, azokra Szemessen vigyázok, és annak idején arrñl
mind magam hűségesen számot adok, mind pedig az alattam valñktñl hűségesen Számot vészek.” Írott
szabályok alig-alig kötötték meg a bìrñ kezét, a helyi szokások voltak az irányadñk. Néhol a földesurak
(pl. Gyulára nézve 1792-ben) vagy a városok (pl. 1548-ban Máramarossziget város), vagy a vármegyék
275
B
adtak ki rendtartásokat, vagy kifogás formájában határoztak meg eljárási szabályokat. (→ még:
faluszervezet) Ŕ Irod. Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Magy. Nyelv, 1929); Ember Győző: Az
újkori magyar közigazgatás története Mohácstñl a török kiűzéséig (Bp., 1946); Horváth Pál: A középkori
falusi földközösségek jogtörténeti vonatkozásai (Bp., 1960); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi
testamentumok (Bp., 1961); Maday Pál: Falusi tisztségviselők hivatali esküje a gyulai uradalomban
(Szeged, 1963); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966); Szabñ István: A középkori
magyar falu (Bp., 1969); Imreh István: A rendtartñ székely falu. Faluközösségi határozatok a
feudalizmus utolsñ évszázadábñl (Bukarest, 1978).
Bìrñpálca (ezüstözött réz) fejének rajza: Ádám és Éva a paradicsomi almafa alatt (18. sz. vége,
Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Készìtőhely: Baja
Község ládája (19. sz. első fele, Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Bìrñ Friderika (Bp., 1943Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus, a Szentendrei Szabadtéri Múz. munkatársa.
Egyetemi tanulmányait az ELTE bölcsészkarán végezte, 1972-ben ugyanitt szerzett bölcsészdoktori cìmet.
Népi épìtészettel és lakáskultúrával foglalkozik. Ŕ F. m. Az Őrség ház- és lakáskultúrája (Szombathely,
1975).
Bìrñ Lajos (Tasnád, 1856ŔBp., 1931): zoolñgus, néprajzi gyűjtő. 1896Ŕ1901 között Új-Guineának akkor
német fennhatñság alatt állñ részén (Berlinhafen, Astrolabe-öböl, Huon-öböl), Új-Írország és a Vitu-
(Franciao.) szigeteken végzett természettudományi és néprajzi gyűjtőmunkát az MNM számára.
Példaszerű pontossággal adatolt gyűjteményei forrásértékűek Új-Guinea és a Bismarck-szigetcsoport
etnográfiai megismerése számára. Ŕ Irod. Jankñ János: B. L. német-új-guineai (berlinhafeni) néprajzi
gyűjtéseinek leìrñ jegyzéke (Az MNM Népr. Gyűjt.; I. Bp., 1899); Semayer Vilibáld: B. L. német-új-
guineai (Astrolabe-öböl) néprajzi gyűjtéseinek leìrñ jegyzéke (Az MNM Népr. Gyűjt., III., Bp., 1901);
Bodrogi Tibor: B. L. (1856Ŕ1931) (Ethn., 1951); Petur Lászlñ: Egyszemélyes expedìciñ (regényes életrajz,
Bp., 1963).
Bìrñ Lajos
Bodrogi Tibor
bìrñcsúfolñ: tréfás → csúfolñ dalainknak abba a nagy csoportjába tartozik, amely a falusi
hatalmasságokat, tisztségviselőket (a bìrñt és családját, a rektort, a kántort és a papot) pellengérezi ki (→
még: valláscsúfolñ). A csúfolás indìtéka az, hogy a hatalommal bìrñk személye és viselt dolgai
ellentmondanak hivatali tisztségük, hivatásuk komoly, felelősségteljes voltának. Bìrñcsúfolñ népdalaink
országszerte ismertek, két-három ötletet variálnak. Legnépszerűbb a
276
B
Megdöglátt a bìrñ lova, Megnyúzta a bìrñ maga
kezdetű és a bìrñ dicstelen halálát megéneklő dal:
Úgy megütték a bìrñt, Egy nagy tökkel, hogy meghñtt! Harmadnapos macskája, Bömbölve jár utána...
stb.
E csúfolñ sorok legkorábbi variánsa a 17. sz.-i Vásárhelyi daloskönyv egyik vegyes tartalmú tréfás
csúfolñjában találhatñ meg. (Lásd: RMKT/3 120 sz. 10 vsz.) Bìrñcsúfolñink némelyikének erős szociális
tendenciája van. A lñ agyonrúgta a bìrñt, ìgy siratják a falubeliek:
Szegény bìrñ, de kár volt! De jñ húzñ-vonñ volt; A szegénytől elhúzta, A gazdagnak odadta, Örüljetek
parasztok, Megholt a ti bìrñtok! Amit nem gondoltatok. Kipñtolta a ti szürke lovatok.
Küllős Imola
bìrñi szék: a városi és falusi bìrñi hivatal jelképes, tárgyi kifejezője. A bìrñ ebben ülve gyakorolta a
bìráskodást, fején fejfedővel, kezében a bìrñi botot fogva. A bìrñi szék lényegében az uralkodñi trñnus
leszármazottja. A → szék használata kezdetben a magyarságnál, akárcsak általánosan, méltñságjelző
volt. Következésképp az ìtélethozatalhoz is hozzá tartozott a szék használata (lásd 16Ŕ18. sz.:
„törvényszéket ülni”, „széket ülni”); innen a „törvényszék”, „ìtélőszék” stb. elnevezés. Ennek a középkori
gyakorlatnak megfelelően a falusi bìrñi tisztségnek is velejárñja lett a bìrñi szék. Erről származott át a
középkorban a falusi bìrñságra a falu széke megnevezés (lat. sedes judicaria, latinul az első ismert emlìtés:
1426, magyarul: 1669). Városházákon és községházákon több helyen is maradt fenn dìszesen kiképzett,
sokszor faragott bìrñi szék, ezek a 17Ŕ19. sz.-i példányok mind karosszékek, van amelyiken a felirat is jelzi
bìrñi szék voltát.
Bìrñi szék (Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
Bìrñpálca: → Kaszáscsillag
birs (lat. Cydonia oblonga): kaukázusi és közép-ázsiai eredetű gyümölcs. Mo.-on a házikertek
gyümölcsfája, üzemszerű gyümölcsöseink nincsenek. A birset tartñsìtva, levesként és mártásként
fogyasztják. A népi gyñgyászatban is alkalmazták. Becslés szerint mintegy négyezer éve termesztik.
Eurñpába az ñkori görögök hozták be az i. e. 1. évezred elején. Latin elnevezése Kréta szigetének görög
nevére utal (Kidñn). Hazánkban már a honfoglalás előtt ismerték, a középkorban rendszeresen
termesztették.
Birs
277
B
Kósa László
birszán: → juh
birtokjegy: → tulajdonjegy
birtokrendezés, határrendezés: a megváltozott tulajdon- vagy birtokjog alapján a fennállñ

birtokviszonyok hatñsági úton történő átalakìtása. A birtokrendezésnek előzményeit és célját illetően
számos változata ismeretes. A feudalizmusban birtokrendezésre általában a birtokos felek osztozkodása,
határperek, a saját kezelésű földesúri birtokok kiépìtése, telepìtések stb. alkalmával került sor. A
birtokrendezések közül a legjelentősebbek közé tartoznak az úrbériség és ősiség eltörlése, azaz a feudális
birtokviszonyok felszámolása után a modern, polgári földbirtokrendszer kialakìtását szolgálñ
átalakìtások. Ezek közé tartozik az úrbéri → arányosìtás, → elkülönìtés, → közlegelő-felosztás és a →
tagosìtás. A mo.-i birtokrendezések történetében a másik nagy állomás a földosztás volt, majd a harmadik
a termelőszövetkezetek létrehozása. A birtokrendezés gyakran együtt jár az üzemtìpus, a gazdálkodási
mñd megváltozásával. (→ még: jobbágyfelszabadìtás) Ŕ Irod. Tñth Lajos: Úrbéri kalauz ... (Pest, 1872);
Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadìtás után (Agrártörténeti
Tanulm., 1960); Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosìtás (A parasztság Magyarországon a
kapitalizmus korában 1848Ŕ1974. I., Bp., 1965).
Török Katalin
bitang bor, bitangba ment bor: fizetés nélkül elfogyasztott bor. Az alföldi városok 16Ŕ18. sz.-i
számadáskönyveiben gyakran szereplő tétel volt. Nemcsak a háborús időszakok alatt a katonák által
erőszakkal megszerzett borokat könyvelték el ily mñdon, hanem a város borábñl különböző közcélokra,
pl. küldöttségek, városi tisztviselők utazásai, hivatalos vendégeskedések stb. alkalmábñl ellenszolgáltatás
nélkül kiadott borokat is ìgy nevezték. Ŕ Irod. Zoltay Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).
Égető Melinda
bitangkarñ, bitó: a pusztai pásztorszállásokon a kunyhñ vagy → cserény közelében leállìtott oszlop,
kiszáradt fa törzse, amelyhez a máshonnan elbitangolt állatot hozzákötötték addig, amìg gazdája érte
nem jött. Ide kötötte lovát a látogatñba érkezett pásztor is. A csikñsok tanyáin, ahol nem voltak →
borjúcövekek, → fejőágasok, a bitangkarñt lókarónak is nevezték. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Nomád
pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp.,
1914).
Szabadfalvi József
bitñ: → bitangkarñ
bitñfa: → pellengér
bivaly, bihaj, bihal: 1. a szarvasmarhával távoli rokonságban állñ hasìtott körmű kérődző. Őshazája
Ceylon és Hátsñ-India mocsaras vidéke, ahol ma is vadon él (lat. Bubalis bubalis). Háziasìtását is e tájon
kezdték, főleg teherhordásra használva. Okleveles adataink szerint nálunk már a 12. sz.-ban
tenyésztették. A legújabb korban a paraszti üzemekben nagyobb mértékben csupán az erdélyi Mezőségen
volt elterjedve, egyébként az uradalmakban, főleg Erdélyben és a Dunántúlon igavonñ állatként tartották.
(1896-ban az országban 132 000 db-ot, 1935-ben 7000 db-ot ìrtak össze.) A paraszti üzemekben fejték is,
tejét némely helyen, mivel zsìrosabb, mint a tehéntej, jobban kedvelték. Szélesebb elterjedését
akadályozta, hogy hidegre és melegre egyaránt érzékeny, de ahol nagyobb erőkifejtést igénylő terhek
vontatására volt szükség, időszakosan jñl hasznosìthatñ igásállat volt. Ökörjáromba fogva igázták,
gondozñja, a bivalyos az uradalmi cselédség rangsorában és fizetésben a cselédkondással azonos szinten
állott. A szñ minden szláv nyelvben ismeretes, a magyarba feltehetőleg délszláv közvetìtéssel került. Ŕ
Irod. Nagy MiklñsŔPapp István: Bivalytenyésztés (Bukarest, 1957). Ŕ 2. népies néven a gőzeke és a
cséplőgép mobil vagy stabil gőzkazánja.
278
B
Bivaly (Zimánypuszta, Zala m.)
Balogh István
bivalytalyiga: kettes bivalyfogattal húzott, kétkerekű, → lőcsös vagy lőcstelen oldalakkal készült erős,
nagy → talyiga, amelyet az alföldi uradalmakban használtak az etetőtakarmány szállìtására. A nagy
sárban csak a bivalytalyiga volt képes e feladat elvégzésére, ha esett az őszi eső, vagy elkezdődött a tavaszi
olvadás.
K. Kovács László
biztatñ: → vigasztalñ
blúz: → ujjas
bobajka: → öntött tészta
bobolás: → babvetés
bocsárlapujtői viselet: → felföldi viseletek
Bocskai István (1557Ŕ1606): emléke Hajdú-Bihar megye szñhagyományában mondákban és

emlékezésekben máig megtalálhatñ. A személyéhez és Habsburg-ellenes küzdelmeihez fűződő
hagyománykor főbb csoportjai: 1. a Bocskai-család eredetmondája. „Micbánnak a feleséginek hét
gyermeke született, mind fiú lett. A bábaasszony el akarta üköt pusztìtani. Az apjok, Micbán helyezte el
üköt, hogy el ne pusztìccsák. Abbul a hét gyermekbül lett egy, ez a Bocskai.” (Kismarja) (→ Micbánné) Ŕ
2. szabadságharcának emléke. E hagyománykör nagyobb része nem tekinthető népköltészeti anyagnak,
csupán emlékezésnek: „Még Bécsbe is elment Bocskai István fejedelem, bevette Bécset is a hadseregével.
Mert jñ ember vñt, szerette a nép. Letelepìtette a hajdúkat, telket adott nekijek. Ezir szerették, meg
szabad emberekké tette őket ...” (Kismarja) Ŕ 3. → névmagyarázñ mondákban is jelentkezik az emlékkör:
A Herrgott-dűlő mondája Nagykerekiben: az osztrákokat Bocskai István csapatai „beleszorìtották a
laposba. Oszt az osztrákok kiabáltak, hogy Herrgott!” Ugyanitt „Perzsehalom” mondájának egyik
változata: a vár szorongatott helyzetben volt. Egy bátor lány, „Perzsi” segìtséget akart kérni a
hajdúknak, ezért kiszökött a várbñl, de az ellenség elfogta és kivégezte. A → halom alatt nyugszik. A
hagyomány szerint az osztrákok ölték meg: „Ott Bécsbe ... mirges figét adtak neki.” (→ még:
hajdúhagyományok) Ŕ Irod. Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a
néphagyományban (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1960Ŕ61).
Bocskai István
Dobos Ilona
bocskor: egyetlen darabbñl szabott talpú és felső részű, sarkatlan, elöl kerek vagy hegyes orrú, →
bocskorszìjjal felköthető könnyű lábbeli, amely a talpat, a talp széleit és a lábujjakat védi. Anyaga
lehetett kikészìtett bőr, de készìtettek bocskort szőrösen hagyott, kikészìtetlen bőrből is. Formája szerint
lehetett: egylábas, tehát bármelyik lábra felhúzhatñ, vagy féllábas (a Felső-Tisza vidékén), tehát a jobb és
bal láb szerint külön formájú. Ŕ Elkészìthette mindenki saját maga is, de bocskormetélők is készìtettek
279
B
bocskorkaptafán. Amikor a középkorban a → tìmárokat a → vargák háttérbe szorìtották, akkor a

tìmárok is készìtették a legolcsñbb lábbelit, a bocskort. A hñdoltság korában, amikor a csizmadiák
szerepe került előtérbe a vargákkal szemben, akkor ezek is készìtettek bocskort, sőt ezért a jogért a
vargákkal perlekedtek is. Az alföldi magyarság a Kiskunságtñl a Felföldig és a Nyìrségig a kerek fejű,
ráncos orrú bocskort hordta. Az Alföldön a Köröstől és a Kiskunságtñl délre és a Dunántúl déli részén
talpbñl és a lábujjakat fedő felső részből készült fedeles bocskort viselték. A Fekete-Körös völgyi
magyarság az orrán fűzött, de tompa orrú telekes bocskort hordott. Ennél „telek”-nek nevezték a széleibe
vágott füleket vagy lyukakat, amelyekbe a bocskorszìjat fűzték. A hñdoltság korában úri viselet is volt a
szìnes szironnyal (keskeny bőrszalag, → szironyozás), szìnes selyem vagy arany-ezüst hìmzéssel ellátott
felső részű és szìjazatú telekes bocskor. A bocskor viselete a 19. sz. derekátñl a magyarság körében
rohamosan háttérbe szorult. Viselése a szegénység jelképe lett, ill. bizonyos munkaalkalmakra (pl. aratás)
szorìtkozott. Bocskort legtovább a magyar nyelvterület néhány keleti vidékén (Gyìmes, Moldva) hordtak.
Az I. világháború után elnyűtt csizmaszárbñl is készìtettek bocskort. A bocskort néhány helyen,
különösen a Tiszántúlon és a Kis-Sárréten Ŕ különállñ szárral, az ún. habdával viselték a kanászok. Ha
kilyukadt a bocskor, akkor egy tákot, kisebb Ŕ de oda nem varrott Ŕ bőrdarabot tettek belé. A bocskorba
vászonbñl, télen szőrös bőrből vagy gyapjúszőttesből → kapcát is hordtak, néha szalmát is tettek a
gyapjú- és a tetejébe tett vászonkapca közé. A bocskor szñ eredete ismeretlen. Első emlìtése az 1395 körüli
Besztercei Szñjegyzék másolatában fordul elő. Ŕ Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
(Monumenta Hungariae Historica Scriptores, XI., Pest, 1863); Radvánszky Béla: Magyar családélet és
háztartás a XVI. és XVII. században (IŔIII., Bp., 1879Ŕ96); Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet
(Népr. Ért., 1910); Ébner Sándor (Gönyey): Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében (Népr.
Ért., 1932); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43).
Féllábas bocskor (Bodrogköz, századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Fedeles bocskor (Tolna m., századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Hegyes orrú bocskor (Ecsedi-láp, v. Szatmár m., századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Tompa orrú telekes bocskor, fűzőszìjjal (Mezőtárkány, v. Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Pákászbocskor (Ecsedi-láp, v. Szatmár m., századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Hegyes orrú női bocskor (Gyimesközéplok, v. Csìk m., századfordulñn) Bp. Néprajzi Múzeum
Hegyes orrú bocskor, kiszabott, félig kész és elkészült állapotban (Nagyecsed, Szatmár m., 20. sz eleje)
280
B
Székely bocskor; a kapcát a bocskorszìjjal a lábszárra erősìtették (Lövéte, v. Udvarhely m.,

századfordulñ)
Gáborján Alice
Bocskorondi és Ludamenti király: népszerű obsitos történet, katonatréfa, → vicc. Két obsitos
(szabadságos katona) ballag hazafelé. Egyik este szép tornácos kőházban kérnek és kapnak szállást. A
gyenge vacsora után lefeküsznek. Egyikük felfedez egy egész sült libát a kemencében. Felkölti társát, a
libát kicserélik egy rossz bocskorral, s az éj közepén ñvatosan kilopñznak. Az ajtñnyitásra a gazda felriad,
s utánuk szñl: Hova, hova vitéz uraimék? Ŕ Megyünk, mert Bocskorondi király kiűzte Ludamenti királyt
Kemence országbñl. meg kell védelmeznünk. Ŕ Mire a házbeliek rájönnek a búcsúszavak értelmére, a
katonák már a harmadik faluban járnak (AaTh 1544A*; BN 1616*). K-Eurñpában ismert (orosz, finn
változatok), nálunk különösen a nyelvterület keleti felében kedvelt anekdota, különböző tréfás
szñjátékokkal. („Háj, háj, el kell menni ...” és a katonák elviszik a hájat is a padlásrñl). Ŕ Irod. Kálmány
Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957);
Andrejev. N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp., 1960).
Kovács Ágnes
bocskoros: bocskor készìtésével foglalkozñ kisiparos. Bocskormetélőnek is hìvták. A bocskorosokon kìvül

vargák és tìmárok is varrtak bocskort. Ócska csizma szárábñl maguk a parasztok és a pásztorok is
készìtettek maguknak. A magyar nyelvterületen legtovább a D-Alföldön (Szeged környéke, Bácska,
Bánság) dolgoztak bocskorosok. Ŕ Irod. Ébner Sándor (Gönyey): Bocskorformák Csonka-Szatmár és
Bereg megyében Népr. Ért., 1932); Bálint Sándor: A szegedi bocskoros mesterség (Bőr- és Cipőtechnika,
1957); Vajkai Aurél: A lábbelikészìtés múltjábñl Veszprém megyében (Bp., 1960); Gáborján Alice: A
magyar mñdra történő bőrkikészìtés problematikája (Népr. Ért., 1962).
Bocskoros a munkapad mellett (Szeged)
Gáborján Alice
281
B
bocskoros nemes: → egytelkes nemes
bocskorpénz: 1. pásztorjárandñság. A pásztor lábbelije a bocskor volt, s a pásztor ellátásához tartozott a

bocskornak valñ marhabőr is. Idővel a természetben valñ szolgáltatás pénzadománnyá változott, ìgy az
őrzendő jñszág számának megfelelő összeget, bocskorpénzt adtak. A bocskorpénz mennyisége az őrzendő
állatfajhoz igazodott. Ŕ Irod. Ecsedi István: A hortobágyi pásztorviselet (Népr. Ért., 1914); Vajkai Aurél:
Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959). Ŕ 2. → bába
Vajkai Aurél
bocskorszìj: segìtségével erősìtették fel a → bocskort a lábra. Gyakran a bocskornak valñ bőr bevágott
oldalábñl került ki, amelyet megtoldottak, hogy hosszabb legyen. Madzag, ill. szìj értelmezése van a telek
szñnak is, lehetséges, hogy a szìjjal feltekert bocskort azért hìvták telekes bocskornak. Cifra, a bocskornál
drágább szìjrñl 1800 körülről Veszprémből van adatunk, ahol egy 50 dénáros bocskorhoz 60 dénáros
szìjat adtak a szìjgyártñk. Ŕ Irod. Nyárády Mihály: Az ajaki népviselet (Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi
néprajza, Nyìregyháza, 1939); Forrer, R.: Archäologisches zur Geschichte des Schuhes aller Zeiten
(Schönenwerd, 1942); Vajkai Aurél: A lábbelikészìtés múltjábñl Veszprém megyében (Bp., 1960).
Gáborján Alice
bocskorvarsa: → vörcsök nélküli szögletes vesszővarsa (→ varsa), amelynek elkeskenyedő vége (tömlöc)
kissé felkunkorodik. A sebes vìz a tömlöcbe sodorja a halakat. A bocskorvarsát a → cége nyìlásába
állìtják be. Csak az Olt mellékéről (Erdővidék) ismerjük. A bocskorvarsa valñszìnűleg helyi forma s nem
ugor eredetű, mint Jankñ János vélte. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (I-II., Bp., 1887Ŕ
88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Sirelius, U. T.: Über die Sperrfischerei
bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsinki, 1906).
Bocskorvarsa (Olt mente, Erdővidék)
Gunda Béla
Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712ŔMagyarigen, 1769): ref. lelkész, történetìrñ. Nagyenyeden, majd
Leydenben tanult, 1744-től Olthévìzen, 1749-től Magyarigenben volt lelkész. Egyháztörténeti kutatása
irodalom- és művelődéstörténeti érdeklődéssé tágult. Szent Hilárius ... (Szeben, 1760) c. anekdoták,
példabeszédek, közmondások sorát nyújtñ rejtvénykönyve (508, a 2. kiadásban 684 kérdés) kedvelt
népolvasmány volt. Szent Heortokrates (Szeben, 1761) c. műve az egyházi ünnepkörre vonatkozñ gazdag
szokás- és hiedelemanyagot tartalmaz. Kéziratban maradt önéletrajza, a székelységgel foglalkozñ Siculia
Hunno-Dacica (é. n.), valamint az erdélyi románok története: Brevis Valachorum Transylvaniam incolentium
historia. Ŕ F. m. Felsőcsernátoni Bod Péter önéletìrása (Kiadta Jancsñ Elemér, Kolozsvár, 1940). Ŕ Irod.
Csüry Bálint: B. P. Szent Hiláriusának forrása (Erdélyi Irodalmi Szle, 1928. 1Ŕ2. sz.); György Lajos: A
magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934).
Bod Péter Magyar Athenasának cìmlapja
282
B
Bod Péter sìrja (Magyarigen, v. Alsñ-Fehér m.)
Bod Péter
Sándor István
bñda: → porciñ
bodag: → kenyérlepény, → lepénykenyér
bñdé: → kerekeskunyhñ
Bodgál Ferenc (Miskolc, 1932ŔMiskolc, 1972): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a bp.-i ELTE
bölcsészettudományi karán végezte (1956) és bölcsészdoktori fokozatot szerzett (1961). Az Egri Dobñ
István Múz. (1955. júl.Ŕnov.), a miskolci Herman Ottñ Múz. (1955. nov. 1.Ŕ) munkatársa. Úttörő
kutatásokat végzett a népi fémművesség (kovácsmesterség, rézöntés) területén. Jelentősek az É-mo.-i
néprajzi gyűjtés történetével foglalkozñ tanulmányai. Nagyszámú cikke és tanulmánya a
szakfolyñiratokban, a miskolci és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei sajtñban, valamint helyi
kiadványokban jelent meg. Ŕ F. m. Borsod megye néprajzi irodalma (I. Bp., 1958, II. Miskolc, 1970);
Vidróczky Marci az északmagyarországi néphagyományban (Miskolc, 1970). Ŕ Irod. Balassa Iván: B. F.
(Ethn., 1973).
bodnár: → kádár
Bodnár Bálint (Pátroha, 1906Ŕ): mesegyűjtő, mesemondñ. Azok közé tartozik, akik a néprajzi gyűjtők
hatására és részben azok mñdszereivel gyűjtötték össze anyagukat, amelynek nagymérvű felduzzadása
ennek köszönhető. Gyűjtőmunkája során csiszolñdott ki mesemondñ stìlusa is. Több száz darabot kitevő
repertoárja és gyűjteménye Kisvárda és környéke mesehagyományait foglalja magába.
Népmeserepertoárját és gyűjteményeit a nyìregyházi Jñsa András Múz. és a bp.-i Néprajzi Múz. őrzi.
Kovács Ágnes
bodnártánc, kádártánc: a múlt századi tokaj-hegyaljai szüreti mulatságok ún. bodnárbáljainak bemutatñ
jellegű → mesterségtánca. Bodnárlegények adták elő, Erdőbényén 5 táncos és az ún. pohárforgató
táncvezető. A bodnártáncot egyik kézben kerekre összefogott hordñabroncsokkal libasorban
körbefutással kezdik, olykor összeütögetik, majd az abroncsok egyik végét egymásnak átadva láncba
kapcsolñdnak össze. Az állandñ keringés közben az abroncsokat olykor magasra emelik vagy leeresztik s
átugrálják, majd irányt változtatva kìgyñznak, az abroncsbñl kialakìtott kapu alatt sorban átbújnak.
Fontos mozzanat az abroncsok ünnepélyes keresztezése, felemelése, és leeresztése, majd földrehelyezése és
körültáncolása. Az abroncstartás és a térfigurák változtatását, a tánc menetét a táncvezető
dobbantásaival irányìtja. A bodnártánc mutatványos, befejező jelenete, amikor a pohárforgatñ a kör
közepén a kengyel alakúra összefogott dìszes abroncsra helyezett teli borospoharat nyolcas alakban
forgatja a feje felett. Eleinte állva, majd féltérdre ereszkedve, végül pedig félkézre támaszkodva, szinte
fekvő helyzetben mutatja be ügyességét. A sikeres mutatvány után a poharat kiürìti vagy megkìnál
283
B
valakit. A bodnártánc három állandñ kìsérő dallama közül a visszatérő hangszeres fődallam kvintváltñ,
dúr hangnemű, taktusváltñ (2/4Ŕ3/4) dallam. Ŕ Ez a középkorban divatos és főként a városi kisiparos
céhek által fenntartott régi táncforma a 19. sz.-ig Ny- és Közép-Eurñpában rendkìvül elterjedt volt.
Angliátñl és Spanyolo.-tñl kezdve a nyugati szlávokig szinte minden eurñpai népnél megtalálhatñ, s az
előfordulás gyakorisága alapján elsősorban a germán népekhez fűződik. A germán pogány szertartások
avatñ rìtusa (Tacitus) a középkorban céhtáncként élt tovább. A falusi legénytársaságok és városi kisiparos
céhek ezt a táncot az új céhtagok felvételekor mintegy avatñ szertartásként alkalmazták. A szakirodalom
lánckardtánc néven emlegeti, mivel a táncosok a kardot mindkét végénél fogva egymással láncszerűen
kapcsolñdnak össze. (→ fegyvertánc, → lánctánc) A fegyvert később más eszközök (bot, vessző, abroncs,
kendő) helyettesìthetik a mesterség szimbñlumának megfelelően. Ŕ A régi német szñrványokkal
megtűzdelt Szlovákiában a táncforma több helyütt előfordul. A bodnártánc a magyar népterületen
egyedülállñ és a Kárpát-medencei elterjedés tekintetében a legkeletibb adat. Hozzánk is német telepesek
útján kerülhetett. A magyar és szlovák változatokba jellegzetes K-eurñpai elemek is vegyülnek, pl. a
táncvezető guggolñ, fekvő tartásban végzett pohárforgatása, mely a nyugati párhuzamokbñl hiányzik. Az
átszìneződések ellenére a K-eurñpai lánckardtáncok szerkezete és zenéje is megőrizte nyugati jellegét. A
kötött, pontosan begyakorolt egyöntetű előadást követelő abroncskezelés, a térformák bonyolultsága, a
láncba összefonñdott táncosok szövevénye alapvetően különbözik a K-eurñpai népek elemibb, egyszerűbb
fokon levő, kevésbé rafinált, mesterkéletlenebb táncformáitñl. Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Az erdőbényei
bodnártánc (Ethn., 1934); Wolfram, R.: Schwerttanz und Männerbund (IŔIII., Kassel, 1936); Seemayer
Vilmos: A bodnártánc eredetéhez (Ethn., 1937); Kovalèikova, J.ŔPoloczek, F.: Slovenské L’udové Tance
(Bratislava, 1955); Alford, V.: Sword dance and drama (London, 1962).
Bodnártánc szìnpadi bemutatñja
Martin György
bodon: → bödön, → köpű
bodonszék, fatörzsszék: fatörzsből kialakìtott támlásszék, ill. karosszék. Többnyire odvas fábñl készült
bödönszerűen kivájt alsñ résszel, melynek az ülés képezi a fedelét. A bodonszék Eurñpa nagy részén
ismert, de főként Ny- és É-Eurñpában, továbbá Ny-Afrikában. Finno.-ban egyben menyasszonyi láda is.
Ny-Afrikában törzsfőnöki szék. Ŕ Mediterrán eredetű, akárcsak az azonos formájú, szalmábñl
spiráltechnikával kötött kosárszék. Mindkettőre a legkorábbi biztos emlékek: etruszk sìrmellékletek, kő,
terrakotta és bronz másolatok, ill. bronz székborìtások. A középkorban a bodonszéknek dongábñl
hordñszerűen összeállìtott, abronccsal átfogott változata is volt. A bodonszék előde a székként
alkalmazott tuskñ, mely a háromlábú gyalogszéket követve, az egyiptomi újbirodalom idején (i. e. 1550Ŕ
1070) jelenik meg kézműveseket bemutatñ jeleneteken (→ tőkeszék). A kosárszék őse, a felfordìtott
284
B
szakajtñhoz hasonlñ kosárülőke Mezopotámiában az i. e. 3. évezred derekán királyi helytartñ székeként

szerepelt. A kétféle szükségülőke azonos indìtékra, a részekből szerkesztett szék, ill. karosszék hatására
nyerte el a támlás-karos formát, feltehetőleg nagyjábñl azonos időben és területen. Ŕ Mo.-on a tömör
ülőkés, támlás fatörzsszék fordult elő egészen ritkán, de inkább csak a támla nélküli tőkeszék terjedt el,
majd vált időszaki hajlékok alkalmi ülőhelyévé; hihetőleg helyi kialakulású a → gyékényszék. Ŕ Irod.
Erixon Sigurd: Some Primitive Constructions and Types of Lay-out with their Relation to European
Rural Building Practice (Folk-Liv, 1937).
Bodonszék, ülése és támlája egyetlen tőkéből faragott rátett üléssel (19. sz. második fele, Bihardiñszeg, v.
Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
bodorlepedő: → dìszlepedő
bodorvászon: → sárközi szőttesek
Bodrogi Tibor (Újpest, 1924Ŕ): etnográfus, az MTA Néprajzi Kutatñ Csoport tudományos osztályvezetője
(1969Ŕ75), majd ig.-helyettese (1976Ŕ), a történelemtudományok kandidátusa (néprajz, 1962).
Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz-ősrégészet, 1950). Muzeolñgus
(1948Ŕ), majd főigazgatñ (1961Ŕ68) a Néprajzi Múz.-ban. Fő kutatási területe az etnolñgia, különösebben
a művészetetnolñgia, szociálantropolñgia, területileg Óceánia és Indonézia néprajza. A nyugat-eurñpai
etnolñgia klasszikusainak (Morgan, Frazer, Birket-Smith) magyar fordìtñja és interpretálñja.
Tanulmányai, cikkei a hazai és a külföldi szaklapokban jelennek meg. Ŕ F. m. Óceánia művészete (Bp.,
1959; WürzburgŔWien, 1960; Paris 1961; Roma, 1962); Art in Northeast New Guinea (Bp., 1961);
Mesterségek születése (Bp., 1961); Társadalmak születése (Bp., 1962); Afrika művészete (Bp., New York,
Wroc³aw, Paris, WienŔMünchen, Leipzig, 1967, 1968, 1969); Indonézia művészete (Bp., 1971, német,
holland, francia, angol, román nyelven is).
Bodrogköz: a Bodrog és Tisza folyñ közötti sìk, egykor mocsaras táj, melyet északon a Latorca folyñ
különìt el a szomszédos alföldi jellegű területtől. A honfoglalás kora ñta megtelepült, folyamatosan
fejlődött magyar népességgel. Magyar, jñ részben ref. lakossága közé a 18. sz.-ban magánföldesúri
kezdeményezésre gör. kat. vallású, ukrán eredetű szñrványok települtek. Természetföldrajzi viszonyai,
közlekedésföldrajzi elzártsága miatt a 20. sz.-ig erősen archaikus jellegű volt népi kultúrája.
Árvìzmentesìtése lényegében csak századunk elején oldñdott meg. A 19. sz. második felében az ún.
sárospataki Alsóhatárban közép-tiszai D-alföldi telepesekkel nagy kiterjedésű tanyacsoport keletkezett. A
trianoni szerződésben Csehszlovákiához került részét Felső-Bodrogköznek nevezik. Sajátos arculatú
résztája a Nagyrét. A történeti megyerendszerben túlnyomñ része Zemplénhez, DNy-i pereme pedig
Szabolcs m.-hez tartozott. A Bodrogköznek ezt a részét → Bodrogzugként is jelölik napjainkban; régi,
népi neve Szigetköz, Sziget volt, ami ártéri helyzetére utal. Vásáros központjai: Királyhelmec,
Sátoraljaújhely, Sárospatak. Ŕ Irod. Ecsedi István: Poros országutakon (Debrecen, 1925); Ébner (Gönyey)
Sándor: A Bodrogköz lápi közösségeinek településföldrajzi vázlata (Föld és Ember, 1925); Balassa Iván:
Földosztñ mozgalom a Bodrogközben, 1898-ban (Sárospatak, 1956); Balassa Iván: Lápok, falvak,
emberek (Bp., 1975).
Filep Antal
bodrogközi szőttesek: anyaga pamuttal kevert kender-, még gyakrabban tiszta pamutvászon. A
motìvumkincsben a régi geometrikus minták, csillagok váltakoznak újabb divatú növényi elemekkel, laza,
elnagyolt kivitelben. A mintákat „sukkos tűvel”: lapos, hegyes, arasznyi hosszú vastűvel szövés közben
húzták a vászonalapba. Ez a mintázás ìgy tulajdonképpen a szövés és a varrás közti átmeneti technika,
melynél az alapanyag szövése közben történik a mintázás, de már nem kizárñlag a szövés eszközeivel és
eljárásaival. A szövés közben vagy a szövőszéken kifeszìtett anyagba történő szálbehúzás egyes szomszéd
népeknél és mo.-i nemzetiségeknél, pl. bunyevácoknál is ismert, a magyaroknál ritkábban fordult elő. A
régi sárközi ingujjakon pl. a már megszőtt kész vászonba a szövőszéken húzták be gyapjúszállal a mintát.
285
B
Az erdélyi Mezőségen gyapjútakarñkba, abroszokba húztak be szìnes gyapjúszálat. Ŕ A bodrogközi

szőttesek nagy többsége meghatározott alkalomra készìtett kendő. Más vidékeken csak egy-két alkalomra
készìtenek különleges kendőfélét, a Bodrogközben azonban az életnek szinte minden nevezetes ünnepi
fordulñpontjára szőttek sajátos kendőváltozatokat. Készültek komakendők, vőfélykendők, a
lakodalomban kalácsot osztogatñ lányoknak valñ kotrikendők, esküvőn és temetésen a papnak,
kántornak adott emlékkendők. Volt, amelyet rúdra szerelve a templom tornyán dugtak ki, hogy egy-egy
halálesetet jelentsen, és olyan kendő, amelyet az aratñkoszorúra kötöttek. A kendőkön kìvül készültek
cifra gyúrñkötények az egyszerűbbek mellett; szőttes csìkok vagy csìkok sora dìszìthette a párnavégeket,
abroszokat. A bodrogközi szőttesek a → parasztszőtteseken belül stìlus szerint a legújabb csoportot
képviselik; e században készültek. Ŕ Irod. Ébner Sándor: Bodrogközi szőttesek (Bp., 1924); Kántor
Mihály: Bodrogközi len- és kendermunkák, szőttesek (Sárospatak, 1961).
1. Madaras mintájú szőttes abroszon (19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Újabb divatú szőttes: mintás abrosz részlete (20. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Legújabb divatú szőttes részlete (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
bodrogközi viselet: a Tisza, a Bodrog és a Latorca által közrefogott mocsaras vidék mintegy 50 magyar
községének kevéssé jellegzetes viselete, mely kb. a 19Ŕ20. sz. fordulñján virágzott. Kisipari termékeit
Sátoraljaújhelyen vásárolták, akárcsak a hegyköziek (→ pusztafalusi viselet). Viseletük is hasonlñ, de a
férfiaké régiesebb. A szűcsmunkák helyi stìlusúak. A bodrogközi viselet és népesség nem teljesen
egységes. DNy-i csoportja (Karcsa, Cigánd stb.) ref., az ÉK-i részen ref. kisnemesi községek és Lelesz
körül egy r. k. csoport helyezkedik el. E két csoport szerint tárgyaljuk viseletüket. Ŕ A férfiak
posztñkalapja Karcsán pl. fekete, gömbölyű fejű, széles felállñ karimával. A vászongatya, ill. ünnepre valñ
gyolcs rojtos gatya 4 szélből készül, és DNy-on féllábszárig, ÉK-en bokáig ér. Kézelőtlen bő ujjú
vászoningük madzaggal zárul, kis felállñ nyaka van. A kézelős gyolcsing később terjedt el. Mindkettőnek
alját bekötve viselik. Derekukra 3 ujjnyi széles, fekete, rézgombokkal kivert szìjat tesznek, melyet
baloldalt sárgaréz csat zár szìnes bőrsallangokkal. Zsinñrozott fekete posztñmellényük állñ nyakú,
gombos; nyitva viselik. A karcsai lehajtñs nyakú selyemmellény hátába szìnes selyemszalagokat fűznek.
Az ellenzős posztñ- vagy szövet csizmanadrág és ujjas (rokk) is fekete, néha zsinñrozott. A templomi
alkalmakat kivéve egy szél sima kötényt (surc vagy kötő) is kötnek, köznap sima vászonbñl valñt vagy
kékfestőt, lakodalomba szőttes hìműt. Télen fekete vagy zöld selyemmel hìmzett, ujjas kurta → ködmönt,
a gazdagok juhbőr bundát viselnek. De elterjedtebb a térdig érő → guba, gazdagoknak göndör fekete,
szegényeknek fehér. A csizma fekete, oldalt varrott, puha szárú, sarkantyús. A pásztorok féllábas →
bocskort viselnek. Ŕ A lányok hajukat vagy simán hátrafésülik (DNy), vagy középen kettéválasztják és a
fülnél sodrást készìtenek (ÉK), majd hátul lelñgñ fonatba (csurka) fonják, ünnepen szìnes
selyemszalagokba fogva. A fonat tövén és végén is szalagcsokrot viselnek. Az asszonyok középválasztékot
húznak, a homlokuk körül kicsipkézik, hátul befonják és bádogfésű vagy fadarab segìtségével kontyba
tűzik a tarkñjukon (ÉK) vagy feljebb (DNy). Karcsán a konty elállñ, hegyes. ÉK-en szabott, áll alatt
kötős, fehér csipkés fejkötőt is viselnek. DNy-on a fejviselet alsñ rétege hátrakötő kendő, ünnepre fekete
286
B
alapú selyemből, amely alñl elöl szélesen kilátszik a haj. Hátul feltűrik a kendő lelñgñ csücskét, másik két
sarkát Ŕ amely bojtos Ŕ Karcsán felkötik a fejtetőre. A felső, áll alatt kötős kendő fehér csipkeszerű vagy
szìnes kelméből valñ, Karcsán merevìtett. Ŕ Testi ruhaként kevesebben viselik a hosszúinget, többen az
ingvállat és a pendelyt. Bevarrott ujjú ingválluk köznapra pamutvászon szűk ujjal, gombolñs hasìtékkal;
ünnepre gyolcsbñl készül, hasìték nélkül, kerek kivágású nyakkal. Bő ujját könyök fölé tolva vagy hìmzett
kézelővel, vagy fodrosan, behúzott madzaggal rögzìtik. A 3 szél vászonpendely (ingalj) térd alatt végződik.
Alkalmanként derekán körben fúrt lyukakba húzott madzaggal húzzák össze, vagy derékpántba
rögzìtettek a ráncai. Fölötte köznap egy 4Ŕ6 szél kartonbñl vagy barhentbñl varrt alsñszoknyát (kabát)
viselnek, ünnepen két, 8 szélből állñ, csipkés aljú keményìtett gyolcsszoknyát. A felső szoknya (kabát) 8Ŕ
10 szél nehéz szövetből, kasmìrbñl vagy selyemből készül, nyitott aprñ vagy levasalt nagy ráncokkal, az
alján fekete bársony- vagy zsinñrszegéssel. DNy-on féllábszárig, ÉK-en majdnem bokáig ér, és az alsñk
kissé kilátszanak alñla. Ugyanolyan hosszú a kötény; 2 szél kékfestőből készül, esetleg szìnes dìszvarrással
összeállìtva. Bársony, kasmìr vagy szövet pruszlikjuk magasan zárñdñ. Dìszei a zsinñrozás, a
bársonycsìkok és a piros farkasfog. A vállkendő rojtos, sötét alapszìnű, virágos selyem vagy csipkés
kelme. Karcsán szabott szárny alakú, kötőszalaggal ellátott vállkendőt is viselnek. A hìmzett gyolcs
kézbeli kendő kerek vagy szögletes horgolt széllel. Nyakukban a fiatalok két sor fehér, néha szìnes
gyöngyöt viselnek, hátul fehér szalaggal. Ujjasaik a szoknyához hasonlñ anyagbñl, de elütő szìnben
készülnek. Szabásbeli változataik: pászos, ráncoska, titya, széleresztő. A cigándiak ködmöne barnára
szìnezett, fodros aljú fekete prémmel, piros irha övvel és rátétdìsszel, valamint szìnes selyemhìmzéssel
készül. Viselnek → gubát és a férfiakénál szűkebb bundát is. Fekete ünnepi csizmájuk oldalt varrott, puha
szárú; a lányoké ráncos, az asszonyoké sima. Zöld és piros selyem géptűzés dìszìti, magas sarkát
rézszögekkel mintásan kiverik. DNy-on bőr és bársony papucsot is viselnek. Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Az
abaújmegyei Pusztafalu népi épìtkezése, kendermunkája és népviselete (Népr. Ért., 1939); Varga
Marianna: Pusztafalu, Füzérkajata és Karcsa községek tánc alkalmával hordott viselete az 1900Ŕ1920-s
években (PusztafalutñlŔKarcsáig, Abaúj megyei táncok és dalok, Bp., 1953).
1. Ajándékvivő asszony öltözete (Bodrogköz, 20. sz. első fele)
2. Vőfély, szőttes kötényben, kezében szalagos fokos (Cigánd 20. sz. első fele)
3. Asszony gubában és kisbundában. Rekonstrukciñs felvétel, a jelzett öltözetdarabokat a 20. sz. első
felében hordták (Bodrogköz)
287
B
Fodros aljú női ködmön háta, rátétes és hìmzett dìszìtéssel (19. sz. második fele, Cigánd, Zemplén m.)
Horváth Terézia
Bodrogzug: a → Bodrogköz DNy-i vége, mely a szomszédságátñl vìzrajzilag eléggé jñl elkülönül, Zalkod,
Kenézlő, Viss községek határa, valamint Olaszliszkátñl Tokajig terjedően a hegyaljai községek
bodrogközi határszéle. Viszonylagos önállñ fejlődését az is bizonyìtja, hogy településcsoportja nem
Zemplén megyéhez tartozott a Bodrogköz egyéb falvaival, hanem Szabolcs m. része volt. Ennek oka
részben az, hogy a Tiszán át könnyebben tarthatott tágabb környezetével kapcsolatot, mint a
mocsarasabb környezetű Törökéren, ill. a Határéren át észak felé. A II. világháborút követő
közigazgatási reform során Borsod-Abaúj-Zemplén m. területéhez csatolták. A Bodrogzug területén a
hajdani nyerstáj a vìzrendezés ellenére is több szakaszon viszonylag jñl megőrződött, mivel jelentékeny
szakaszon nyìlt árterű maradt. Települései löszhátakon helyezkedtek el, környezetüktől jñl elkülönülve,
ezért önállñ tájnevük a Szigetköz. A honfoglalás ñta lakott vidék. Környezeti adottságai révén népessége
viszonylagos védelmet élvezett. A 19. sz. végéig érintetlenül maradt mocsaras környezete miatt
gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrája sok archaizmust őrzött meg. Ŕ Irod. Ébner (Gönyey)
Sándor: A Bodrogköz lápi községeinek településföldrajzi vázlata (Föld és Ember, 1925).
Filep Antal
bodza: a gyalogbodza (lat. Sambucus ebulus) és a fekete bodza (S. nigra) bogyñs terméséből főleg a
Dunántúlon lekvárt (csete) főznek. A 19. sz.-ban még gyakori volt a tojással kirántott bodzavirág
(bodzafánk) fogyasztása. Mindkét bodza-species virágjábñl főzött tea, a bodza héja, friss bimbñja elterjedt
népi gyñgyszer. A néphit szerint ha a bodzára taposnak, meghajlìtva földet hordanak rá, akkor a
tehénből, a disznñ sebéből kihull a pondrñ (palñcok, Szatmár). A bodza letépett felső három ágacskáját az
eresz alá téve porral hintik le ilyen → ráolvasás kìséretében: „Akkor legyen N. N. disznñjában pondrñ,
amikor a hét esztendős siket ember fog üdvözülni” (Cserehát). A sertéseket elkerüli a vész, ha bodzaágat
szñrnak az ñlba (Göcsej). A bodzát nem szerencsés a ház mellé ültetni, mert akkor belecsap a villám. A
bodza az ördög, a gonosz lelkek fája. Júdás is bodzafára akasztotta fel magát (Alsñ-Őrség). Hasonlñ
hiedelmek a bodzárñl Eurñpa-szerte ismeretesek. A magyar közlésekből a legtöbbször nem állapìthatñ
meg, hogy melyik speciesről van szñ. Ŕ Irod. Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn.,
1937); Faller Jenő: Növényeink a népies gyñgyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943).
Fekete bodza virágos hajtása és virága
Gunda Béla
bodzafa: → Anyám megölt, apám megevett…
bogácsi lepedőszélek: a borsodi hìmzések egyik csoportját alkotñ hìmzés-emlékanyag. Kevés számban
maradt meg. Vékony gyolcsra dolgozták vastag gyapjúszállal, melyet a sajátos szìnezés (túlnyomñan
narancssárga, vörös, zöld, kék, lila), a kontrasztszìnek alkalmazása mellett a láncöltéssel keretezett →
hamis laposöltéses technika is jellemez. Fő mintája: sorban egymás mellé helyezett, változatosan szìnezett
nagy rozetták sora, amelyeket leveles ágak, madárpárok és keskeny tulipánok kìsérnek. Ŕ Irod. Ferencz
Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940).
288
B
Lepedőbetét részlete, szìnes gyapjúhìmzés (19. sz. második fele, Bogács, Borsod m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Bogácsi hìmzés Lepedőszél és Ŕ alul Ŕ részlete. Néprajzi Múzeum, Budapest
Bogár (Szabñ) Imre: alföldi betyár a múlt század derekán. 1862-ben akasztották föl, húszéves korában. A
rñla szñlñ, országszerte ismert ballada egyike a legrégibb, legegységesebb → betyárballadáknak; Bogár
(Szabñ) Imre neve valñszìnűleg csak később kapcsolñdott a kikristályosodott szöveghez. A legjobb
változatok néhány versszakba tömörìtik életének tragikus sorsfordulñját. A ballada szövege szerint az
áradñ Tisza késlelteti lñlopási tervét; pénzre van szüksége, mert kedvesét al akarja venni. Kocsmában
csendőrkézre kerül, hiába kìnálja őket borral, elfogják. Egyes változatok befejezése a kedvesétől valñ
búcsúzásra utal, mások pedig halálát mondják el. Új stìlusú dallama erősìti a hetyke, magabiztos
hangvételt, amely elsősorban a 19. sz. első felének betyárköltészetére jellemző:
Felállott a székre Felnézett az égre: „Jaj Istenem, sok rablásim Jutnak az eszembe!”
Az 1881-ben közzétett → ponyvafüzetben a hagyományos folklñr- és félnépi alkotásokkal együtt szerepel

Bogár (Szabñ) Imre balladája. A nyomtatott lapokon valñ terjesztés elősegìtette, hogy már a század végén
országszerte ismert énekké váljon. A rñla szñlñ → betyármondák vidékenként nagy eltérést mutatnak. Az
Alföldön (főként Biharban) feljegyzett mondák szerint apja és testvére is betyár volt. Együtt szerezték a
nyájat, amelyet távoli vidéken értékesìtettek. A marhát csellel hajtották el társaiktñl, amìg valami
ürüggyel a pásztorokat az állatok mellől elcsalták. Az elhagyott alföldi itatñkhoz, kutakhoz kapcsolñdñ
mondák szerint azért vált ihatatlanná a vìz, mert (vagy → Angyal Bandi, → Fábián Pista stb.) valakinek
a testét beledobta. A Dunántúlon elárvult gyerekként ismerik Bogár (Szabñ) Imrét, aki az anyja
289
B
megkìnzásának, apja igazságtalan halálának megtorlásáért választotta a betyáréletet, a gazdagok

kirablását s szegények megsegìtését. A ponyvafüzetekben megelevenedő Bogár (Szabñ) Imre tüzes szemű,
leányokat, szép asszonyokat bolondìtñ gavalléros betyár. Lovas csapatával megannyiszor végigszáguld az
Alföldön, és főleg az úri utasokat, postakocsikat támadja meg (ezek a történetek kapcsolñdnak → Zöld
Marci alakjához is).
Szìnezett tükrös, dombozú faragással. Felirata: „Itt utazik Bogár Imre” (20. sz. első fele, Buzsák, Somogy
m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kriza Ildikó
bogárszedő: → csalétek
boglár: 1. a → melltű egyik fajtája; Ŕ 2. ruhadarabokon, → ékszereken gömbölyű vagy félgömb alakú
dìszfém, veret; Ŕ 3. → kupáncs
Boglár Lajos (São Paulo, Brazìlia, 1929Ŕ): néprajzkutatñ, a Néprajzi Múzeum osztályvezetője (1970Ŕ), a
történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1969). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi
karán végezte (1953). A Néprajzi Múz. muzeolñgusa (1953Ŕ), közben terepmunkát végzett 1959-ben
Brazìliában, 1967Ŕ68-ban Venezuelában. Etnolñgiai kutatásai Amerika néprajzával, ezen belül mitolñgiai
és vallási kérdésekkel foglalkoznak. Tanulmányai, cikkei mo.-i, Ny-eurñpai és D-amerikai
szakfolyñiratokban és kiadványokban jelennek meg.
boglya: 1. kis szénacsomñ, amelyet két személy két rúdon elszállìthat, „rudasboglya”; Ŕ 2. kb. 10-szer
nagyobb mezei szénarakás, „szekeres boglya”; Ŕ 3. téli rakodñn hosszabb ideig tárolt, kerek alapú széna-
vagy szalmarakomány, amelybe rendszerint 5Ŕ10 szekérnyi mennyiséget raknak. A téli boglyának több
formai változata van. Erdélyben, a Felföldön és a Ny-Dunántúlon a boglyahelyen földbe ásott, 7Ŕ8 m
magas rúd, árboc köré magas, karcsú boglyát raknak. Az árboc biztosìtja a boglya egyensúlyát, támaszt
jelent a szél ellenében. A magyar nyelvterület középső részein a boglyát merevìtő rúd nélkül rakják.
Szépnek az ún. „körteszárú” boglyát tartják, amely az alaptñl felfelé fokozatosan szélesedik és a derekán
kétszer nagyobb az átmérője, mint a fenekén. A boglyarakás nagy szakértelmet kìván. Legnehezebb a
boglya tetejét megrakni (kalapozás). Elterjedt még az ún. „cukorsüveg” formájú boglya. A téli boglya alá
szalmát, fahasábokat raknak, elkészülte után sodrott szénakötéllel vagy pñznákkal leszorìtják, gyakran
körülárkolják, esetleg körül is kerìtik. A boglya szñ takarmánygazdálkodásunk szñkincsének egyik
legfontosabb eleme. A szñ az egész nyelvterületen otthonos, honfoglalás előtti örökség, amely kezdeti
fokon önmagában is elegendő lehetett a különböző méretű széna- és szalmacsomñk megjelölésére. Ŕ Irod.
Szabñ Mátyás: A Körös és Berettyñ alsñ folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Paládi-
Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970).
A boglyát lánccal kerìtik körül (Nagykunság)
Szénáskert boglyákkal (Debrecen-Bánk)
290
B
Téli boglyák (Bñdvalenke, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
boglyakemence: a → külső fűtésű szobai kemence sajátos, a késő középkor és az újkor fordulñjáig
visszanyúlñ hagyományú mo.-i, közelebbről alföldi változata, amely a szobai külső fűtésű cserépkályhákat
váltotta fel. Agyagbñl, sárbñl (archaikus formájában az agyaghurka-technikára emlékeztető,
kerámiakészìtési eljáráshoz közel állñ mñdon) készìtett kerek, ovális alaprajzú (esetleg négyzetes),
körteszerű gömbölyded formájú, később csonka kúp alakú (legújabban csonka gúla) zárt tűzhely,
amelyet elsősorban fűtésre használtak. Nagy tűztere lehetővé tette, hogy fa hiányában sok salakkal égő
szükségtüzelőként nádat, sást, szalmát, kukoricaszárat is felhasználhassanak benne. Megnagyobbìtott
tűztere révén sütő és főző tűzhelyként is igénybe vették. A hñdoltság első felében elpusztult alföldi falvak
feltárásánál eddig még nem találták meg a boglyakemencét vagy közvetlen előzményeit, a 18. sz.-i
Alföldet érintő kamarai-kincstári telepìtések lakñháztervei között viszont már megtalálhatñk kiforrott
formái. Az egykori tervezők minden valñszìnűség szerint mint kiforrott, a helyi gyakorlatban kiprñbált és
bevált megoldást vették át, adaptálták. A boglyakemencék eredetére formai sajátosságaik is eligazìtást
adhatnak. Egyszerűbb régiesebb formái egyes archaikus vidékek kezdetleges kályhaformáival
megegyeznek, amint a hagyományos ülőpadka vagy az arra rakott karosszékszerű sár-ülőhely
előzményeit is ki lehet mutatni a kályhaépìtés hagyományos megoldásai közül. A boglyakemence épìtése
az újkor elejére fátlanná vált alföldi táj adottságaihoz valñ magasszintű alkalmazkodás példája.
Valamennyi hagyományos tüzelő berendezésünk közül a boglyakemence fennmaradása, továbbélése
szembetűnő. Az Alföldön, ill. a szomszédos peremtájak övezetében még viszonylag ma is gyakori, a
közvetlen közelmúltig szinte általános volt. Nem véletlen, hogy a falusi, mezővárosi értelmiség
lakáskultúrájában is csak az 1920-as évek után indult meg visszaszorulása. Ez a szìvñs továbbélés a
magyarázata annak, hogy a boglyakemencék épìtésében a legutñbbi évtizedekig sok technikai, szerkezeti,
formai újìtást vezettek be. Így a karñvázra valñ épìtés, ill. a tetőcserép darabokbñl valñ falazás gyakorlata
volt terjedőben. Az eredetileg főként szabad kéményes füsttelenìtéshez kapcsolñdñ tüzelőszerkezet a zárt
kémények terjedése után is használatban maradhatott az ún. kulinás kémények kialakìtása révén. Ŕ A
boglyakemencéknek számos kisebb-nagyobb regionális körzetre jellemző helyi alaki változata fejlődött ki.
A hagyományosan boglyakemencével épìtkező alföldi területekről a múlt század második felében
bekövetkezett fellendülés során a peremtájakra is benyomult, átformálva a szomszédos háztìpusokat.
Különösen erősen átalakìtotta az → északi háztìpus déli, ill. a → keleti háztìpus Ny-i körzetét. A
boglyakemencék épìtésével specialista réteg foglalkozott, mesterségbeli tudásuk, technikai szìnvonaluk
szinte a céhes iparosokéval egyenértékű volt. A → középmagyar háztìpus lakáskultúrájának egyik
legfontosabb, esztétikailag is kiemelkedő értékű eleme még a legutñbbi években is a boglyakemence.
Sajátos, hogy az Alföldön a boglyakemence épìtéstechnikája, formája közvetlenül befolyásolta a
szabadban állñ és a konyhai, falon kìvülre épìtett sütőkemencék kialakìtását.
291
B
Boglyakemence (Taktaharkány, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Filep Antal
boglyapénz: kaszálñbérlet fizetésének mñdja a Dunántúlon. A bérlők a felgyűjtött boglyák száma után
fizették a boglyapénzt a tulajdonosnak. Az Alföldön és északon a kaszálñbérletet → embervágñ rét, kaszás
rét, azaz terület után kellett fizetni. Ŕ Irod. Kövér Fidél: A Hanság földrajza (Föld és Ember, 1930);
Seemayer Vilmos: Szemestermények eltartása a Mura mentén (Népr. Ért., 1934); K. Kovács Péter: A falu
tehene, szerepe, jelentősége Bőcs község szarvasmarhatartásának tükrében (Népr. Ért., 1956).
boglyás: területmérték, amellyel rétek, kaszálñk kiterjedését jelölték meg. A 18. sz.-ban az egy boglyás
kaszálñ Debrecenben akkora terület volt, amelyről egy átlagos boglya szénát lehetett betakarìtani.
Területe: 3500Ŕ4000 négyszögöl között változott; az „új boglyás” 3600 négyszögöl lett. Ŕ Irod. Balassa
Iván: A debreceni cìvis földművelésének munkamenete és műszñkincse (Debrecen, 1940).
bognár: → kerékgyártñ, → kocsigyártñ
bogos kötés, borzas kötés: szövési dìszìtő eljárás, melynél „bogokat”, a vászon felületéből domborúan
kiemelkedő csomñkat képeznek azáltal, hogy a szövőszéken a készülő vászon- vagy gyapjúszövet egyes
szálait, a tervezett minta szerint vastag vastű, vaspálca segìtségével fölemelik. Készülhetnek ìgy bogokbñl
állñ sorok vagy a többi szőttes dìszìtéshez hasonlñ szélesebben mintázott sávok, általában geometrikus
motìvumokbñl. A fölemelt szál szìne azonos lehet az alappal, de lehet más szìnű is, a szál vastagsága is
eltérhet az alaptñl, esetleg anyaga is (pl. pamutvászonban gyapjú). Egyes vidékeken, mint pl. Széken (→
széki szőttesek) vastag pálcát használnak, és a nagy bogokat fel is vágják, amivel rojtokat vagy
rojtsorokat nyernek. Ez a bogos vagy borzas dìszìtő eljárás Erdély több magyar népcsoportjánál ma is
ismert. Régi emlékei előkerültek a Tiszántúlon is: feltehetően a múlt század végén másfelé is készìtették.
Maga a technika igen nagy múltú; ezzel az eljárással dìszìtették a kopt szőttesek jelentős részét. Elvében
ugyanez a bársonyszövés is, amelyeknél a sűrű bogokat fölvágják. A 19Ŕ20. sz.-i magyar előfordulás talán
ennek a szövőeljárásnak másodvirágzásába illeszkedik be, mely Eurñpa számos táján megfigyelhető. Ŕ
Irod. Meyer-Heisig E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956); Fél EditŔHofer Tamás: A
Néprajzi Múzeum 1962. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963).
Mezőségi bogos kötéses párnavég
bogrács: → üst
bográcstársaság: → szakácsparti
292
B
bojt: ìgy nevezik Kalotaszeg egyes községeiben azt a selyemszálakbñl kötött, gyöngyös hálñba foglalt
bojtpárt (két bojtot), melyet egy hosszú fonott szalag két végére varrnak. A rendesen vörös, ritkábban
zöld vagy más szìnű bojtot legény adja a lánynak szerelmi ajándékul cserébe a kapott gyöngyös
bokrétáért. A lány, még mint fiatalasszony is, nagy ünnepen a nyakába kötve hordja hátul ezt az
ékességet. Körösfőn hasonlñ szerepben három eltérő szìnű Ŕ piros-zöld-sárga Ŕ szőrszalag végeit
rajtozzák ki, kötik fel együtt olyan hosszan, hogy a bojt csaknem a szoknya aljáig érjen. Közeli rokona a
bojtnak a sárközi csafring. Ez is selyemszálbñl kötött, nemegyszer horgolt, a bojtnál kisebb dìsz, amelyet
korábban a paszományosok készìtettek. A csafringot lány nem viselte, csak a gyermektelen fiatalasszony
fűzte át zsinñrját főkötője madzagházán és szorìtotta vele össze és kötötte meg a tarkñn. A csafring a háta
közepéig ért viselőjének. A bojtnak és a csafringnak közvetlen kapcsolata lehet az úri leltárak hasonlñ
nevű darabjaival. Ŕ Irod. Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (IŔ
III., Bp., 1879Ŕ1896).
Bojt, nyakba akaszthatñ gyöngyös, rojtos dìsz (20. sz. eleje, Vista, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
„Csafring”, a fiatalasszony fejviseletéről lelñgñ bojt és szalagcsokor (Századfordulñ, Sárköz, Tolna m.)
„Csafring”, fiatalasszony fejviseletéről lelñgñ bojt (20. sz. eleje, Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
bojtár: az állatok őrzéséért felelős → számadñ segìtőtársa. Általában fiatal, nőtlen ember, akit a számadñ
egy-egy legeltetési idényre fogadott némi készpénzbér és természetbeni (jñszágtartás, ruha és élelmezés)
fizetés ellenében. A pusztai állattartásban a nagy létszámú állatcsapat mellett több bojtár van; a számadñ
helyettesét, a legöregebbet vagy legügyesebbet számadó vagy öregbojtárnak, a legfiatalabbat kisbojtárnak
nevezték. A szñ bujt-bojt = ’hajt’ ige -ár képzős alakja; több szomszéd nyelv is ismeri. Ŕ Irod. Ecsedi
István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp.,
1936); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen. 1965);
Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv sertéstenyésztés emléke Magyarországon (Debrecen, 1972).
Balogh István
293
B
bojtorján: honfoglalás előtti török eredetű növénynév nyelvünkben. Valñszìnűleg eredetileg a

medvetalpat (lat. Heracleum sphondylium) jelentette, mint különböző török megfelelője. Ebből a
növényből honfoglalñ őseink Ŕ hasonlñan, mint az altáji törökök, baskìrok, zürjének, vogulok, oroszok,
lengyelek, litvánok Ŕ savanyú levest, üdìtő italt készìtettek. Ezt a levest a lengyeleknél barszcz, az
oroszoknál borscs néven ismerik. A terminolñgia átment más levesfélék (vörösrépaleves) megnevezésére
is. A lengyel barszcz készìtését részletesen ismertette már Lippai János 1664-ben megjelent kertészeti
munkája. Irodalmunk a lengyel cibere néven is ismeri. K-Eurñpában és Ázsiában a Heracleum
sphondylium helyett a Heracleum sibiricumot is gyűjtik és hasonlñan levesnek készìtik. Nyelvünkben ma
a bojtorján terminolñgia a laput (lat. Arctium lappa) jelenti, amelynek fiatal leveleit helyenként szintén
fogyasztják. Erdélyben a bojtorjánbñl főzött borscshoz hasonlñ savanyú, üdìtő levest (sózsnyaleves)
készìtenek a különböző vad sñskafélékből. Ŕ Irod. Lippai János: Posoni kert ... (Nagyszombat, 1664);
Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin,
1927); Manninen, I.: Überreste der Sammlerstufe und die Notnahrung aus dem Pflanzenreich bei den
nordeurasischen, vorzugsweise den finnischen Völkern (Eurasia Septemtrionalis Antiqua, VI., Helsinki,
1931); Rapaics Raymund: A kenyér és a táplálékot szolgáltatñ növényeink története (Bp., 1934); Palkñ
Attila: Adatok a barascs erdélyi elterjedéséhez (Erd. Múz., 1946).
Bojtorján
Gunda Béla
bokály: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra
kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van.
Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Mázatlan bokály ismeretes a Jászságbñl Jászapátibñl; a
DunaŔTisza közéből Kecskemétről; a Dunántúlrñl a Baranya megyei Molványrñl. Néhol kancsó, korsó a
neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai → ñnmázas bokályokat készìtettek (→ habán
kerámia). → Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaibñl ismerünk. A bokály szñ
az itáliai származású ’kancsñ’ értelmű bocal szñbñl származik. Magának a formának az elterjedése
általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi ìgy,
Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szñ Ny-mo.-i változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora)
nincsenek közvetlen kapcsolatban a K-mo.-i bokállyal. Ny-Dunántúlon a szñ olyan borosedényt jelent,
amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szñhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a
kancsñforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. A jáki, mázatlan
bokálábñl forralt bort ittak. Lehet azonban a bokála ñnmázas, valñdi bokályforma, mint pl. a csornai. Fő
készìtési helyén, a felföldi habán telepeken nem ismerik ezt a szñt, és a formát krügelnek, szlovákul
džbannak nevezik. Ŕ A bokály szñ, mint melléknév, csakis Erdélyben fordul elő, ahol az ónmázas edényt
vagy más néven a fajanszot nevezték bokály edénynek. Mindezek mellett vonatkozott az elnevezés az
ugyancsak fajansz kályhacsempékre vagy falicsempékre is, függetlenül attñl, hogy helyben készültek vagy
esetleg importálták. Erdélyben már a 16. sz.-ban ’fajansz’ értelmet is nyert, amikor a gyulafehérvári,
gyalui, sárospataki fejedelmi bokályos ház csempéit, vagyis bokályait Konstantinápolybñl
fajanszedényként megrendelték. Bokály jelzővel illették az 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem által
Szobotisztről a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepìtett habánok fajansz edényeit is. B. Nagy Margit
szerint a Mátyás korában Itáliábñl importált fajanszkészìtmények behozatalával maga a bocal szñ is
ismertté vált. Később alkalmazták mindazokra a majolika kancsñkra és hozzájuk hasonlñ edényekre,
amelyeket a kivitel finomsága és a mintakincs rokonsága révén kapcsolatba lehetett hozni. A kutatás
legújabb eredményei azt mutatják, hogy a mázatlan bokályok vörös festésű mintakincse a mázas
bokályok néhány csoportján továbbél. A sgraffiato (→ karcolt dìszìtés) technika és a sárga-zöld szìnezés,
amely főleg a székely bokályok sajátossága, bizánci hatást mutat. A szintén székely, ún. „cserelapis”
(tölgyleveles) dìszìtményű bokályok esetében viszont a 14Ŕ15. sz.-i orvietñi tölgyleveles kancsñkkal valñ
rokonság feltételezhető. A magyar virágos reneszánsz mintakincse is fellelhető az erdélyi és székely
bokályokon. Nagyvárad, Ny-Erdély Ŕ Kolozsvár, Torda, Zilah Ŕ a 18. sz. második felének mintakincsét,
az ún. „győri bokály” dìszìtményeit vették át és őrizték meg. Ŕ Irod. Herepei János: A bokályos ház
294
B
(Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulñjára, Kolozsvár, 1957); Herepei János:
Adatok az erdélyi fazekasság történetéhez (Ethn., 1961, 1962); Katona Imre: A habán kerámia néhány
kérdése (Az Iparművészeti Múz. Évkvei, 1964); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben
(Bukarest, 1970); Kresz Mária: Illusztráciñk az erdélyi fazekasság történetéhez különös tekintettel a késő-
habán kerámiára (Ethn., 1972).
1. Székely bokályok, sárgaŔbarnaŔzöld szìnnel ìrñkázott dìsszel (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Székely bokályok 1842-ből. Bp. Néprajzi Múzeum
3. Székely bokály 1845-ből. Bp. Néprajzi Múzeum
4. Székely bokály „cserelapis” mintával. Bp. Néprajzi Múzeum
5. Székely bokály karcolt dìszìtéssel (4Ŕ5. 19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Bokály, kék ìrñkázott dìszìtéssel (19. sz. második fele, Torda) Bp. Néprajzi Múzeum
7. Bokály kék dìszìtéssel (Századfordulñ, Homorñdalmás, v. Udvarhely m.) Bp. Néprajzi Múzeum
295
B
8. Bokály karcolt dìszìtéssel (19. sz. második negyede, Tiszafüred Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum
9. Az előbbi tárgy oldalrñl
1. Bokályok kék és zöld szìnnel ìrñkázva (Századfordulñ, Zilah) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Bokályok ìrñkázott dìszìtéssel (19. sz. második fele, Zilah, v. Szilágy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Bokály, szìnesen ìrñkázott (19. sz. Bereck, v. Háromszék m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Bokály, ñnmázas. Késő habán munka, lelőhely Kalotaszeg, itt „győri bokály” a neve (19. sz. első fele)
296
B
5. Bokály, ñnmázas. Késő habán munka, lelőhely Kalotaszeg, itt „győri bokály” a neve (19. sz. első fele)
6. Bokály, sötét alapon tarkán ìrñkázott (Századfordulñ, Siklñs, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
7. Bokályok, fehér alapon szìnes ìrñkázással (Az első 1839-ből, a másik közel egykorú, Mñrágy, Tolna m.)
8. Bokályok, sötét alapon tarka ìrñkázással (19. sz. második fele. Bal oldali: Baja, a jobb: Szekszárd) Bp.
Néprajzi Múzeum
Bokály székely határőrkatona alakjával. Kézdimartonos (v. Háromszék m.) Néprajzi Múzeum, Budapest
Fehér és fekete bokály Siklñsrñl (Baranya m.). Néprajzi Múzeum, Budapest
István Erzsébet
bokázñ: a magyar táncok újabb tìpusainak (→ csárdás, → verbunk, → népies műtáncok) jellegzetes
mozdulata, ill. motìvuma, melynek változatos plasztikai, ritmikai és dinamikai megjelenìtése lehetséges.
Az ún. → sarkantyús táncoknál különösen nagy szerepe van a bokázñnak. A bokázñ mint jellegzetes
sorzárñ motìvum különösen a verbunkos zenéhez kapcsolñdik. Minden második vagy negyedik ütem
befejezése után üti össze a táncos a bokáját, ill. a sarkantyúját. A hármas bokaösszeütés pedig a 3 vagy 5
297
B
szñtagú zárñ ütemet veri ki. Ez az ún. sorzárñ vagy → bokázñ ütem. A sarkantyú pengetését, a bokázást
tánctörténeti forrásaink a 18. sz. végétől sűrűn emlegetik. A népies műtáncokkal kapcsolatos leìrások
„urak bokázñját”, „hölgyek bokázñját” különböztetnek meg. Ŕ Irod. Rñka Pál: A táncművészet
tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).
Pesovár Ferenc
bokázñ ütem: a verbunk zene kádencia-formuláival esik egybe. Minden második vagy negyedik ütem
befejezése után üti össze a táncos a bokáját vagy sarkantyúját. A bokaösszeütés a 3 vagy az 5 szñtagú zárñ
ütemre történik ritmusban. (→ még: bokázñ, → verbunk) Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság
táncai (Bp., 1924).
298
B
Bokázñ táncìrása
299
B
Pesovár Ferenc
bñkony, kantárfa: 1. kb. 120 cm hosszú, karvastagságú erős fa, amelyet ma kizárñlagosan a nehéz fuvaros
→ szekereken alkalmaznak. Ezeknek ugyanis nincs → fürhécük, hanem a rúdszárnynak a fejére vagy
nyelvére (ott, ahol abba a rúd beilleszkedik) betétfát vagy vasbñl bókonyakasztót szerelnek. A bñkonyon két
→ hámfa van, azokon húznak a rúd mellé fogott lovak. A bñkony jelentősége abban van, hogy a reá
fogott lovak vonñerejét mérlegkarszerűen veszi át, tehát kiegyenlìti a lépések okozta, nem mindig
egyritmusú mozgásbñl eredő aprñ rántásokat. Hátránya csak annyi, hogy a szekér eleje sokkal jobban
„játszik”: a rúd (→ szekérrúd) ide-oda csapkod, kivált egyenetlen utakon, amit azonban a lovak a →
nyaklñval kiegyensúlyoznak. A bñkony igen régi eredetű, nemcsak Eurñpában, hanem a magyarságnál is.
Minden bizonnyal a bñkonybñl alakult ki a magyarság szekereinek és → kocsijainak ma használatos
fürhéce. Ez úgy történt, hogy a bñkony két végét kikötötték az első tengelyhez, ezáltal a bñkony
elvesztette mérlegkarszerű mozgását, amiből csak az az előny származott, hogy a lovaknak ezután
kevesebb dolguk akadt a nyaklñval, mert a rudat a megkötött bñkony szilárdabban vezette. Ŕ 2.
bñkonynak nevezik a → fahajñk, → csñnakok bordáit is.
K. Kovács László
bokor: → aratñbanda, → banda, → halászbokor
bokordìszìtmény, bokorvirág: → virágtő
bokorgazda: a halászok egy munkaidényre közös (nagy-)hálñhoz társult csoportjának állandñ vezetője.
Bandagazda, halászmester, hálósgazda (halász) néven is ismert. Halászbìró, halászmester és gazda
elnevezéssel már a 16. sz.-ban találkozunk, amelyek minden valñszìnűség szerint vezető, de egymástñl is
eltérő munkaköröket jelöltek. A bokorgazda szerepe függött az önállñ vagy jobbágyi, ill. bérleti
halászattñl, továbbá a hálñ nagyságátñl, tulajdonosának (vagy tulajdonosainak) kilététől stb. Eszerint a
személye lehetett bérlő, albérlő, ill. → vállalkozñ, → alvállalkozñ vagy csak a → halászbokor önként,
közakarattal választott és a társakkal egyenrangú vezetője. A bokorgazda általában mégis több társainál:
már a 16. sz.-ban ő épìti a halfogñ rekesztékeket, ezért a zsákmány harmada illeti, egyenlő osztás esetén
pedig külön dìjazásban részesül. Hasonlñ a helyzet az újkori alvállalkozñkkal, akik nemegyszer a
zsákmány felét is elvitték. Önállñ vállalkozñknál természetesen az egyenlő osztály elve uralkodott, csak a
szerszámhasználatért járt valami különpénz. Az alvállalkozñ tìpusú bokorgazdák kiváltságos helyzetét
nagyban csökkentette a munkában valñ részvétele. (→ még: bandagazda) Ŕ Irod. Solymos Ede: BandaŔ
bokorŔbrigád (Halászat, 1956); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek
idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
bokorhálñ: a → hajtñhalászat országosan elterjedt eszköze, félkör alakú vesszőkávára szerelt zsákszerű
hálñ. Függőleges állású nyele villa alakú, ennek két ága a kávát összekötő ìnhoz, nyélrésze a káva felső
részéhez van rögzìtve. A bokorhálñt a hal búvñhelyéül szolgálñ bokrok, parti mélyedések (padmaly) elé
állìtják, és a vìz, a bokor ütögetésével (zurbolás, gübülés) belezavarják a pihenő halat. A meghalászandñ
vìz jellegétől, az együtt halászñk számátñl függően különböző méretű bokorhálñt használnak még
ugyanazon vidéken is. A Duna mellékén pl. 1,5Ŕ4,5 m között változik a kávájának átmérője, kisebb
folyñkon (Hernád, Sajñ) az 1 m-t sem éri el. A különböző nagyságú bokorhálñk neve vidékenként más és
más; a hajtás megoldása is eltéréseket mutat. A Dunán és a Tiszán, néhány mellékfolyñn a bokorhálñ, a
bokorszák, bokrászó terminolñgia az általános. Az elnevezés a használat mñdját tükrözi: a bokrok alñl űzi
az együtt dolgozñ két-három halász a halakat a hálñba. Az erdélyi hegyi patakok egy ember által is
használhatñ, kisméretű bokorhálñit → farkashálñ, farszák néven ismerjük. A bokorhálñ tìpusába tartozik
a Hernádon használt meriszák, villásháló, de ennek haszhálata eltér a tkp.-i bokorhálñétñl: 10Ŕ20
meriszákos halász lába között a hálñval „elrekeszti” a folyñt, társaik pedig néhány száz méterről indulva
hajtják feléjük a halakat. A Kettős-Körös vidéki bokorhálñ-tìpusú csömpöly szintén a közös hajtñhalászat
eszköze. Különböző kisméretű bokorhálñkat az Ormánságban kácsérnak neveznek. A helyi variáciñjának
tekinthető a Balaton környékéről közölt bukálóháló, kemenceháló, a balatoni Berek halászainak →
turbukhálñja, a Hetésben használatos vonyuháló, huzuháló. A bokorhálñ-tìpusú szerszámok Ny-
Eurñpában széles körben elterjedtek, s a szomszéd népek halászatának is jellegzetes eszközei a vìzrajzi
viszonyok különbözősége magyarázta sokféle helyi variánssal. Az átadás-átvétel kérdései még
tisztázatlanok. Többszörös átvételre is gondolhatunk; az ismeretlen eredetű terminolñgiák (csömpöly,
kácsér), a szláv eredetű szák esetleg több irányú kulturális hatás emlékét őrzik. Bizonyìthatñnak tűnik a
kapcsolat a D-orosz területeken és a Duna-delta orosz halászaitñl ismert turbuk nevű bokorhálñval is. A
300
B
turbuk ugyan a magyar halászatban más tìpusú szerszámokra is átvivődött, de a 16. sz.-i erdélyi okleveles
adat (1537: turbok) esetleg erre vonatkoztathatñ. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII.,
Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Jankñ János: A Balaton
melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Solymos Ede: Adatok a Fehér-Körös halászatához (Gyula, 1960).
Szilágyi Miklós
bokortanya: → tanyabokor
bokréta: → kalapdìsz, → lakodalmi dìszek és jelvények
Bokréta Szövetség: → Gyöngyösbokréta
bokros (ujjú ing): buggyosra felhúzott ujjú ing (Törökkoppány).
bñkvers: az → udvarlñdalok egyik legkorábban önállñsult faja, melyben az énekes köszönti és

dicséretekkel halmozza el kedvesét. Legszebb magyar irodalmi példája e daltìpusnak Balassi Bálint
„Hogy Júliára talála, ìgy köszöne néki ...” cìmű, reneszánsz képekben és hasonlatokban bővelkedő,
szenvedélyes hangú verse. A szeretett nő alakjának hasonlñ költői felmagasztosìtása népköltészetünk régi
stìlusú dalaiban is megvan:
Rñzsa vagy, rñzsa vagy, Még annál is szebb vagy, Aranynál, ezüstnél Sokkal ékesebb vagy.
Ezt a bñkolñ attitűdöt gyakran követi a kedves testi szépségének reneszánsz képekkel, hasonlatokkal
történő leìrása, a szem, száj, termet stb. dicsérete. A régi stìlusú népdalok bñkversei egyszerűbbek,
tárgyilagosabbak, mint reneszánsz kori vagy 17. sz.-i kéziratos őseik; új stìlusú népdalaink között már
nem is találunk bñkverset. Ezekben a kedves szépségének leìrása tényközlő, a dal funkciñja pedig már
nem az udvarlás. Ez a tényközlés sokszor dicsekvéssé is fajul, és az ìgy megrajzolt „lìrai portré” a →
kérkedő daltìpussal lesz rokon. Ŕ Irod. Küllős Imola: Kìsérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak
tipologizálására (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970); Alexa Károly: A misztika stìluselemei a régi
magyar költői nyelvben (Irod. tört. Közl., 1970).
Küllős Imola
boldoganya: → ház középoszlopa
Boldogasszony: 1. feltehetően ősi asszonyistenség neve. Gellért püspök tanácsára a térìtők Szűz Máriára
alkalmazták, ìgy → Mária, Szűzanya törzsökös szinonim szava lett. → Archaikus népi imádságaink, →
ráolvasásaink, ünnepneveink kedveltebb invokáciñja Mária helyett az ünnepélyesebb Boldogasszony. Ŕ
Irod. Kálmány Lajos: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya (Értekezések a nyelv és széptudományok
köréből, Bp., 1885); Katona Lajos: A Kedd asszonya (Ethn., 1905). Ŕ 2. → énekes gyermekjáték; a →
fogyñ-gyarapodñ körjáték kerülő formája. Szövege: „Boldogasszony, Boldogasszony, mit kerülöd, mit
fordulod az én házam tájékát? Azt kerülöm, azt fordulom, leányodat kéretem. Nincs nékem eladñ
lányom. Ó ne tagadd, tegnap láttam Bécsbe, piros almát árult, vettem is tőle, most is van belőle. Új
asszonyka cafrinka, gyere velem Mariska!” Változatai: „Mit kerülöd, mit fordulod az én házam tájékát.
Kerülöm, fordulom Szent Ilona házát”. „Erzsébet asszony kéreti lányod” stb. Szövegvariánsai
változatosak, de van néhány állandñ tìpusa, pl. „Nem adom a lányomat sánta vőlegénynek” szövegrésszel.
Újabban csatlakozik az elejére a → Méz, méz, méz vagy: → Most viszik, most viszik. A régebbi forma
végig dallamos, de van dallam nélküli párbeszédes formája is: „Kakas-bakas jñ napotŔRéce-ruca
fogadja” kezdettel. A játék tartalma mindig azonos: lánykérés, ellenkezés, a lány elvitele. Hasonlñ
tartalmú, de változatosabb forma: „Járom az új várnak az alját”, „... Kapitány úr üzenete”. Az előbbi
inkább a Dunántúlon terjedt el, az utñbbiak az ország északi részén. Ŕ Irod. Gyermekjátékok (A Magyar
Népzene Tára I., Bp., 1951).
Bálint SándorŔIgaz Mária
boldogasszony ágya: → gyermekágy
boldogasszonyfája: → ház középoszlopa
boldogasszonypohár: → asszonyavatás
301
B
boldogi hìmzés: a legújabb stìlusú magyar → hìmzések szerény, fehéren maradt változata. Csak két
öltözetdarabra: a fehér gyolcs fej- és vállkendőre varrják → lyukhìmzéssel, kevés → száröltéssel, →
gépöltéssel, valamint pñkolással. A kendők széleit vagy → huroköltéssel szegik, vagy horgolt csipkével. A
hìmzést a kendők jñl láthatñ részein helyezik el. A kivarrt lyukak s a belőlük készült motìvumok
szokatlanul nagyok, ìgy a hìmzés könnyed, áttört hatású lesz, amit a nagy lyukak közepén alkalmazott
pñkolás is növel. (→ turai hìmzés) Ŕ Irod. Hollñné Hatos Kornélia: Boldogi hìmzésminták (Szeged, é.n.).
Vállkendő sarka fehér hìmzéssel (20. sz. eleje, Boldog, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Vállkendő sarka fehér hìmzéssel (20. sz. eleje, Boldog, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
boldogi viselet: Boldog község (Pest m.) viselete, amely a 20. sz. első harmadában élte virágkorát. A
házivászon mellett jellegzetesebbek itt a fehér gyolcs, a lerakott és a keményìtéssel formált ruhadarabok.
A boldogi viselet a galgavölgyi, főleg a turai, továbbá a herédi viselettel rokon. A férfiviselet kevésbé, a
női Ŕ főként a haj- és fejviselet Ŕ nagyobb mértékben helyi megformálású. Ŕ A férfiak magas, vágott tetejű
fekete kalapján tánc alkalmával fehér, rñzsás pántlika volt. Ünnepre is vászon a gatyájuk; egy-egy szára
3Ŕ3 szél, féllábszáron alul érő, lerakott. Alja mesterkézett (szálhúzással dìszìtett) és rojtos. Hozzá kézelős,
bő ujjú, piros gombos gyolcsing illik. A fölé keskeny hátú, lehajtott gallérú, sűrű ezüstpitykés, de be nem
gombolt piros posztñval bélelt mellényt vettek. A vőlegény négyszögletes kendőt is kötött a nyakára. A
gatya elé ünnepen háromszögűre hajtott, bojtos sarkú, piros tarka kendőt tűztek. Korábban a kocsizñ
emberek bőrnadrágot és jászsági ködmönt is viseltek. Az ünnepi fekete posztñruha régebben sujtásos
volt: ellenzős nadrág, mellény, dolmány és esetleg mente. A lábbeli kemény szárú, hátul varrott fekete
csizma. Ŕ A nők hajukat T alakban választják el. Kétoldalt vagy vizezett sodratot, vagy fonatot (tyúkos)
vezetnek hátra, a fülön átfektetve: a lányok ünnepen sodratot, hétköznap fonatot, az asszonyok mindig
fonatot viselnek. Hátul a lányok haját tarkñ felett magasan összekötik, onnan indul fonatuk, ünnepen
ráomlñ dús szalagcsokorral. A menyasszonyok és Mária-lányok fejére széles, fehér-piros, tükrös
művirágkoszorú is kerül, hátul lelñgñ széles szalagokkal. Az asszonyok hátul fonatlanul betömködik
hajukat egy kis kúp alakú tokba, melyet selyembevonat és szalagfodor dìszìt, és szalagpár rögzìt a fej
elülső, fedetlen részéhez. Hátul két keskeny pántlika lñg alá. A templomi fejkötő arany vagy ezüst csipkés;
az új menyecskéknek ez alñl leomlñ fehér fátyollal. A lakodalmi bukros fejkötő tokja tetején kicsi, kehely
alakba sodort piros szalagdìsz van. Az áll alatt megkötött fejkendők közül legjellegzetesebb ünnepen a
fehér gyolcsbñl, helyi stìlusú lyukhìmzéssel készült, keményìtett kendő. A hétköznapi (egyébként alsñ)
vászon vagy gyolcs ingváll mellévarrott, szűk ujjú, nyakban pántba fogott ráncokkal. Az ünnepi felső
gyolcs ingváll ujja bő és szokatlanul hosszú. Nyakának és ujjvégének ráncolása is madzagházzal
szabályozhatñ. Keményìtett ujját könyök fölött rögzìtik, merev felállñ ìvbe széthúzva ráncait. Széles,
kétsoros fodrának piros csipkéje párhuzamosan ismétlődik az ujjon. A vászon vagy gyolcs egyenes
pendely 5 szélből készült, korccal összehúzñs, térden alul ér. Hétköznap 2Ŕ3, ünnepen 5Ŕ10 szoknyát
viseltek. A szoknyák mindig szìnesek, aprñ ráncokba rakottak, féllábszárig érnek, posztñval szegettek,
csak a felső piros szoknyát szegték zölddel. Sajátos, hogy a szoknya ráncait lenn nagy hullámokba húzzák
szét, ill. merevìtik. Jellegzetes ünneplő a virágokkal hìmzett posztószoknya. A kötények a szoknyával
302
B
egyenlő hosszúak, és elöl kötik meg őket. Az egy szél szakács hétköznap kékfestő, ünnepen fekete klott,
körül csipkével, alján keskeny, szìnes géptűzéssávval. A menyasszonyok és Mária-lányok fehér gyolcs bő
keceléje (→ kötény) lerakott, körüléri a szoknyát. Ingvállra hétköznap csak vállkendőt, ünnepen mély,
kerek nyakkivágású, arany vagy ezüst csipkével dìszìtett, a szoknyábñl elütő szìnű selyempruszlikot is
viselnek. A boldogi viselet legjellemzőbb darabja a fejkendőhöz hasonlñ fehér hìmzéses vállkendő, mely
négy- vagy háromszögletes, gyakran több részből szabott. A többnyire lekerekìtett megkötő végeit a faron
kiterìtik, Szélén keskeny, 17 m hosszú, sűrűn felállñra fodrozott, horgolt csipke van. Ingváll helyett
gyakran a szoknyátñl elütő szìnű ujjast, szállikát viselnek és fölötte vállkendőt is. Lányok és menyecskék
5Ŕ10 sor gyöngyöt (galáris) hordanak nyakukban. Ŕ Téli felső ruhadarabok a fehérìtett juhbőr jászsági
ködmön vagy régebben rñkaprémes → mente, újabban fekete vattás rékli. A lábbelijük piros vagy fekete,
csörgős sarkú csizma, újabban harisnya és cipő is. Ŕ Irod. Újváriné, Kerékgyártñ Adrienne: Boldog
község népének viselete (Népünk és Nyelvünk, 1936); Hollñné Hatos Kornélia: Boldogi hìmzésminták
(Szeged, é. n.).
1. Menyasszony szalagos művirágkoszorúval (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.
2. Fiatalasszonyok feltűrt ujjú ingvállban, fehér vállkendővel (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.
3. Asszony fejviselete és ködmöne hátulrñl (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.
4. Család képe, négy nemzedék ünneplő viseletben (20. sz. első fele) Boldog, Pest m.
Horváth Terézia
bolgárkerék: → bolgárkertész
bolgárkertész: speciális kisüzemi mñdszerekkel, melegágyi hajtatással és öntözéssel zöldséget termelő

kertész. (→ zöldségtermesztés) A 19. sz. derekára Bulgáriában magas szintű kertészeti kultúra fejlődött
ki, amely azonban nem tudta foglalkoztatni a rendelkezésre állñ munkaerőt. Ezért művelői közűl sokan a
Dunátñl északra fekvő országokba vándoroltak, ahol a jobb piaci lehetőségeket kihasználva értékesìtették
303
B
terményeiket. Néhány kisebb előzmény után az első nagyobb bolgárkertész csoportok a korabeli Mo. déli
városai (Nagybecskerek, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Baja stb.) és néhány más helység (pl. Esztergom)
körül az 1870-es évek elején tűntek föl. A századfordulñn már nagy számban dolgoztak Bp. és minden
nagyobb város környékén, ahol kedvező éghajlati viszonyok és piaci adottságok voltak. Jellegzetes
zöldségtermesztő technikájukat a hagyományos mñdszerekkel dolgozñ hazai zöldségkertészek
ismereteivel bővìtették, s ìgy azoknál hamarabb és jobb minőségű áruval jelentek meg a piacon. Fő
terményeik voltak a paprika, a paradicsom, a fejes saláta és az uborka. Új ìzletes fajtákat is
meghonosìtottak. A zöldségpalántákat magas, trágyafűtésű → melegágyakban hajtatták, onnan ültették
ki a túrñekével és széles kapával készült öntöző árkokkal sűrűn barázdált szántñföldekre. Évente 8Ŕ10-
szer öntöztek (→ öntözés). Jellegzetes gyakorlatuk volt, hogy az alacsony gátakkal kialakìtott
kalitkaágyásokba (fitera) (2Ŕ3x4Ŕ6 m) néhány percre vizet engedtek, majd kapával megnyitották a
következő töltést és a munkát ágyásrñl ágyásra folytatták. Az öntözővizet a vìzpartra épìtett bolgárkerék
(doláp) szolgáltatta. A bolgárkerék ñkori eredetű szerkezet, hazánkban a bolgárkertészek honosìtották
meg. Körben járñ lñ vontatta. A függőleges tengely a rászerelt orsñval forgatta a vìzemelő kereket tartñ
vìzszintes tengelyt. A vìzemelő talpában 24Ŕ28 rekeszt alakìtottak ki, melyek 6Ŕ8 liter vizet fogadtak be.
Merüléskor a vìz a rekeszekbe nyomult és a kerék magasba fordulásakor az elvezető deszkavályúba
ömlött. A vödrös bolgárkerék jobban alkalmazkodott a vìzszint változásához. Ennek kerekén a rekeszek
helyett láncszerűen egymáshoz kapcsolt vödrök sorakoztak. A „vödörláncot” tetszés szerint lehetett
rövidìteni vagy nyújtani. A bolgárkertészek hazánkban az első évtizedekben nem vásároltak földet,
hanem kisbérleteken gazdálkodtak. Voltak, akik telente hazautaztak Bulgáriába. Mások több év után
csak akkor tértek haza, ha már bizonyos pénzösszeget gyűjtöttek. Eleinte féltékenyen őrizték szakmai
tudásukat. Munkaközönségekben (druzsesztvo) dolgoztak, melyekbe csak szükség esetén vettek be magyar
idénymunkásokat. A munkaközösségek év közben együtt étkeztek, laktak és dolgoztak. Az idény végén
meghatározott kulcs alapján osztották szét a hasznot. A bolgárkertészek zöldségtermelő monopñliumába
a balkáni háborúk és az I. világháború hozott változást. A bolgár kormány a mo.-i bolgárkertészeket
hazarendelte katonának. Ekkorra azonban már a magyar idénymunkások sok helyen eltanulták tőlük a
speciális termesztési mñdszerket, sőt továbbfejlesztették és korszerűsìtették is. Ezért az 1920-as években a
megnehezült nemzetközi közlekedésben kisebb számban visszatért bolgárkertészek már nem élvezték a
korábbi kiváltságos helyzetet. A bolgárkertészek mñdszereinek mo.-i meghonosodása a magyar paraszti
gazdálkodás belterjesedését jelentősen elősegìtette. Nyomában több helyen intenzìv primőrtermelő
kultúrák is keletkeztek (Gyula, Békés, Szentes, Hñdmezővásárhely). Ŕ Irod. Révész István: A hazai bolgár
és bolgárrendszerű kertészetek statisztikai ismertetése (Bp., 1915); Vakarelski, Ch.: Brunnen und
Wasserleitungen in Bulgarien (Folk-Liv, 1939); Kñsa Lászlñ: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása
(Agrártört. Szle, 1967); Palov Jñzsef: Adatok a Békés megyei zöldségöntözések fejlődéstörténetéhez
(1890Ŕ1944) (Békési Élet, 1971); Boross Marietta: Bolgár és bolgár rendszerű kertészetek
Magyarországon 1870Ŕ1945 Ethn., 1973).
Bolgárkert öntözési rendszere. Ku = kút; V = Vada (öntözőcsatorna); K = Kabal (barázda); F = Fitera

(barázdákkal határolt termőterület); L = Leha (két „V” közti terület)
Bolgárkertész által használt különféle ültetőfúrñk (sadilñ) (Szigetszentmiklñs, Pest m.)
Bolgárkertész barázdatömìtő hengere (Szigetszentmiklñs, Pest m.)
304
B
Bolgárkertészetben használt szerszámok: 1. Motika 2Ŕ4. csapa 5Ŕ6. kalisztirja 7. dikel 8Ŕ9. silñ 10. koszer
Bolgárkertész tanyája (Szigetszentmiklñs, Pest m., 1972) 1. Lakñház 2. Földbe mélyìtett lakñkunyhñ, 3.
földbe mélyìtett istállñ 4. rakodñszìn 5. tárolñszìn 6. sertésñl 7. tyúkñl 8. trágyatelep 9. szalmakazal 10.
szénakazal 11. kút 12. melegágyak
1. Bolgárkertész munkaközösség (Gyula-Pejrét). A háttérben vìzkiemelő vasjárgány. A munkaközösség

vezetője a hátsñ sorban (csìpőre tett kézzel) áll.
305
B
2. Borozdolñ eke („duratñ”) (Szarvas-Hatház, 1963)
3. Öntözőkapa (Békésszentandrás, 1970)
4. Ültetőfa (Békésszentandrás, 1970)
1. Vìzkiemelő vasjárgány (Szarvas-Motyñ, 1963)
2. Vödrös bolgárkerék (Szarvas-Szappanos, 1963)
306
B
3. Rekeszes bolgárkerék (részlet, Szarvas-Motyñ, 1928)
Bolgár öntözőkerék vázlatos rajza. I. Nagykerék és fogaskerék felülnézetben II. Vìzemelő kerék és
fogaskerék oldalnézetben, III. Hajtñkerék, IV. Hajtñkerék kapcsolata a fogaskerékhez (Kalocsa, Bács-
Kiskun m.)
Kósa László
bolgárok: 1. bolgár-törökök, a török nyelvcsaládba tartozñ ñtörök nép. A bolgár szñ eredeti jelentése
keverék. A bolgárok a 4. sz. utolsñ negyedétől tűntek föl a Don és Kubány közötti sztyeppén. A hun
birodalom bukása után az avarok támadása nyomán két csoportra bomlottak. 630 körül a Volga és a
Káma folyñk találkozása környékén telepedtek meg, létrehozták az onogur törzsszövetséget.
Történetükben fontos mozzanatot jelentett 660 körül a volgai bolgár állam megalakulása, amelynek
fővárosa, Bolgari fontos kereskedelmi központtá vált. Nagy szerepet játszottak Közép-Ázsia és Eurñpa
kapcsolataiban a bolgár állam és kereskedői. 920 körül a volgai bolgárok szunnita mohamedánokká
váltak. Államuk 965-ig a kazároktñl függött. 987-ben a hegemñniáért folytatott törzsi versengésben
harcok robbantak ki, melynek következtében számos előkelő bolgár kìséretével együtt Mo.-ra menekült.
Hazánkban a bolgárokat (mohamedán) vallásuk alapján mint böszörményeket emlìtik. Később a
kereszténnyé vált magyar állam gazdasági életében is jelentős szerepet játszottak. Utñbb ugyan
beolvadásukat vallási meggondolások alapján különféle korlátozñ intézkedésekkel siettették. A volgai
bolgárok állama ismét megerősödött. A K-eurñpai kereskedelmi utakat s jelentős részben az orosz
városokat mint árulerakñ helyeket gazdasági ellenőrzésük alá vonták. A Volga, Káma folyñk
környezetében élő finnugor lakosságra kiterjesztette hatalmát e keleti bolgár állam. Az őshazában
maradt magyarok ugyancsak a volgai bolgár állam befolyása alá kerültek. Az orosz fejedelmek növekvő
hatalmával szemben a 12. sz. elejétől sikeresen védték a volgai bolgárok kereskedelmi hegemñniájukat,
mìgnem 1236-ban Batu kán mongol csapatai el nem foglalták az egész országot. Ettől fogva az Arany
Horda részévé vált. 1431-ben itt alakult meg a kazáni tatár kánság. Ŕ 2. A dunai bolgárok az onogur
törzsszövetség felbomlásakor váltak ki a többi bolgár törzs közül, majd a Don vidékéről 679 után az Al-
Duna mellékére vonultak. Az al-dunai szláv törzsekkel szövetségre lépve feudalizálñdñ államot hoztak
létre, amelynek befolyása Erdélyre és szinte az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Jelenlétükkel még az
307
B
É-i-Középhegység északi előterében is számolnunk kell. A feudális bolgár államban az eredetileg török
nyelvű bolgárok asszimilálñdtak, szláv nyelvűekké váltak. Ŕ A bolgár-török néppel, nyelvvel,
műveltséggel a magyarság a 7. sz.-tñl szorosabb kapcsolatban állott. Az onogur törzsszövetséghez fűződő
szoros szálak teszik érthetővé a magyar nép nevének ungur, ugor, uhor, hungarus, venger stb. változatait. A
bolgár-török és a magyar érintkezéshez kapcsolñdñ jövevényszavaink a szántñföldi művelés,
kertgazdálkodás és az állattartás fontos mozzanatait érintik, máig alapvető szñkincsünk alkotñelemei
közé tartoznak. (→ még: csuvasok) Ŕ 3. bolgárok: az Al-Dunátñl délre élő, a dunai bolgár-törökből és déli
szlávokbñl kialakult nép a mai Bulgária területén. A két népelem egymásba olvadásának befejezése előtt
önállñ államterületük alakult ki, amely 1019-ig megőrizte függetlenségét. Ekkor Bizánc hatalma alá
kerültek. 1330-tñl Bulgáriát az oszmán-törökök szállták meg. Csak az 1877Ŕ78-as oroszŔtörök háborúban
szabadult fel ismét. A magyar történelem folyamán számtalan közvetlen kapcsolat alakult ki magyarok és
bolgárok között. Az egykorú Mo. területére többször települtek le bolgárok csoportosan is és
szñrványokban is, legnagyobb számban a 18. sz. folyamán a → Bánságba (Vinga, Óbesenyő). A legutñbbi
évtizedekig a → bolgárkertészeknek jelentős hatásuk volt a magyar paraszti, öntözéses kertkultúra
kialakulásában.
Vass ElődŔFilep Antal
bolgár ritmus: → ritmus
bolgár-törökök: → bolgárok
Bolhád: a Salgñtarján szomszédságában emelkedő Medves vulkáni hegycsoport és a Rima folyñ közötti
dombvidék népi használatú tájneve Gömör és Nñgrád m.-ék területén. 1918 ñta nagy része Csehszlovákia
területéhez tartozik. Ŕ Irod. Prinz Gyula: Magyarország földrajza (Bp., 1942).
Filep Antal
bolha teremtése, a: → légy teremtése, a
bolházás: → prücsközés
Bolond Istñk: anekdotahős, az ostoba, felületes ember jelképe. Dugonics András szerint Léván született,
és egész életében nem volt más kìvánsága, mint hogy meglássa Debrecent. Elkutyagolt hát Lévárñl
Debrecenbe az első házig (a vámsorompñig), s onnan visszafordult nagy megelégedéssel. Innen ered a
szñlás, hogy: „bekukkantott, mint Bolond Istñk Debrecenbe” (→ szñlásmagyarázñ mese). A mondás a 18.
sz. fordulñján igen népszerű lehetett, erre vall Szaller György könyvének a cìme „Istñk Debreczenbe!”
(Pozsony, 1794), mely nem annyira a bolondos legény kalandjaival, hanem inkább deák és német nyelven
magyarázott magyar grammatikájának bìrálñival foglalkozik, akiket a tudñs professzor ugyancsak
leteremt, amiért „tsak bé-tekéntettetek Ŕ bé barátim a könyvbe, mint az Istñk Debreczenbe”„ s ennek
következtében Ŕ szerinte Ŕ igazságtalan kritikát mondtak rñla. De erre utal Szirmay Antal emlìtése is
„Hungaria in parabolis” c. munkájában (Buda, 1807): „Morionum de genere memorabiles sunt apud
Hungaros: Oktondy, Bonfordy, Bolond Istñk Debreczenbe ...”. A Bolond Istñk anekdota Dugonics
nyomán végigvonul a 19. sz.-i közmondás- és anekdotagyűjteményeinken. Arany János idejében még
eleven lehetett Debrecenben, Benedek Rñza azonban a 20. sz. első évtizedeiben már sem Léván, sem
Debrecenben nem találta nyomát. (BN 1348*; MNK 1349*27) Ismeretesek még → Bolond Mihñk, Bolond
Jankñ, Bolondos Gyurka stb. nevű Eulenspiegel-szerű mesehősök (→ Csalñka Péter). Ŕ Irod. Benedek
Rñza: Bolond Istñk (Ethn., 1911); Kardos Lajos: Bolond Istñk a XVIII. században (Ethn., 1912);
Waldapfel Jñzsef: Istñk Ŕ Debretzenbe (Ethn., 1929); Kovács Ágnes: A rátñtiádák tìpusmutatñja (Bp.
1966).
Kovács Ágnes
bolond kocsi: → vontatñkocsi
bolondmese: → hazugságmese
Bolond Mihñk: tréfás → mesehős, ill. annak kalandjairñl szñlñ tréfás mese (→ reális mese). Bolond Mihñk
házasodni (szolgálatba) indul. Első ìzben (évben) egy tűt kap ajándékba (szolgálatáért). Egy
szénásszekérbe dugja. Anyja megrñja, hogy kalapjába kellett volna tűznie. Másodszor egy ekevasat kap,
azt a kalapjába szúrja, nehezelli, eldobja. Azt a vállára kellett volna vennie. Harmadszor egy kis kutyát
kap, a vállára veszi. A kutya marja, eldobja. Azt madzagra kellett volna kötnie. Negyedszer egy
308
B
oldalszalonnát kap, madzagra köti, lerágják a kutyák. Azt füstre kellett volna tennie. Ötödször egy borjút
kap, a füstre köti, megfullad. Azt az istállñba, jászol elé kellett volna kötnie. Hatodszorra megkapja a
lányt, beköti az istállñba. A lány otthagyja vagy anyja végül megbékìti, összeházasodnak (AaTh 1696; BN,
MNK 1684*; folytatása legtöbbször az → ostoba ember egyéb kalandjai, rendszerint AaTh 1691+AaTh
1653A; 21 változat). A 20. sz.-i magyar változatok nagy része meglepő egyezést mutat. Ennek oka
Benedek Elek hasonlñ cìmű és menetű meséjének népi olvasmánnyá válása. A 19. sz.-i változatok kevésbé
egyöntetűek, a tìpus előfordul lányhőssel és más kalandokkal is. Ezek egy esetben sem azonosak a hasonlñ
tìpusú Grimm-mese (Nr. 32.) „gescheiter Hans”-ának kalandjaival. A nemzetközi → népmese-katalñgus a
tìpust azonosnak véli a „Mit kellett volna mondanom?” tìpussal, melyben az ostoba ember a köszönési
mñdokat alkalmazza helytelenül. Bár mindkét tìpus → láncmese, azonosnak nem mondhatñk. A helytelen
gyakorlat következtében mesénk nemzetközi elterjedése nehezen állapìthatñ meg. Minden bizonnyal
egész Eurñpában ismert és népszerű. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder und
Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (I., Bp., 1943; UMNGy V.);
Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (Bp., 1962; UMNGy X.); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔ
Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968).
Kovács Ágnes
bolt: üzleti vállalkozás és az e célt szolgálñ helyiség neve egyaránt. A középkori városi üzletek boltozatos
helyiségei adtak alkalmat az üzlethelyiség bolt megnevezésére. Falvaink és mezővárosaink kereskedéseit
és üzlethelyiségeit eredetileg lakñépületek szobáibñl alakìtották ki. Előszeretettel létesìtettek
üzlethelyiségeket saroktelkeken állñ házakban vagy L alaprajzú épületek utcai helyiségeiben. Az ilyen
házak bolthelyiségeit közvetlenül, előtér nélkül az utcára nyitott ajtñn át lehetett megközelìteni. Ha az
üzlethelyiség utcasarkon állt, a bejárati ajtñt gyakran az épület sarkára épìtették be. A boltok ablakai
nem különböztek a falusi, mezővárosi épületek ablakaitñl. Kirakatokat nem alkalmaztak, legfeljebb a
falakra, ajtñszárnyakra kiakasztott árukkal hìvták fel a figyelmet, előfordult, hogy kis üvegszekrénykéket
akasztottak ki, s abban mutatták be a féltettebb árucikkeket. A bolti élet jellegzetes velejárñi voltak a
cégérek, amelyeknek a használatát a később divatossá vált kirakatok és cégtáblák tették feleslegessé.
Mezővárosaink üzleteinek hagyományos velejárñi voltak a vasalt, dìszesebb, igényesebb kivitelű,
veretekkel is dìszìtett ajtñ- és ablaktáblák, csengők. A mészárszékek, hentesüzletek bolthelyiségei gyakran
különállñ épìtmények, deszkaházak, bñdék voltak. Sajátságos kiképzésű volt utcára nyìlñ ablakuk. Az
ablakot két deszkatábla fedte, és ha a boltot nyitni akarták, a felsőt felhajtották, kitámasztották, az alsñt
pedig lehajtották és vìzszintes sìkban rögzìtették. Bolt szavunk délszláv közvetìtésű középkori olasz
jövevényszñ. Az olasz volta szñ (’ìv, bolthajtás’) eredetileg bolta alakban került át nyelvünkbe. 1481 ñta
ismert üzlet értelme.
Utcasarokra nyìlñ bolt (Zenta)
Filep Antal
boltbìrñ: → vásárbìrñság
bolygatás: → szénacsinálás
bolygñ tűz: → lidércfény
boncolñpad, boncolóasztal: → asztal
bñné: → kece
Bñnis György (Bp., 1914Ŕ): történész, levéltári osztályvezető, az állam- és jogtudományok doktora (1969).
Tanulmányait a bp.-i egy. jogi karán végezte (1936). Könyvtáros (1937Ŕ), a Vallás- és Közoktatásügyi
Min.-ban segédfogalmazñ (1939Ŕ), egy.-i tanár (1940Ŕ), levéltáros (1957Ŕ). Munkássága a magyar és
egyetemes jogtörténetre (középkor) és a jogi néprajzra terjed ki. Cikkei, tanulmányai a hazai és külföldi
309
B
szaklapokban jelennek meg. Ŕ Néprajzi érdekű f. m. Magyar jog – székely jog (Kolozsvár, 1942); Hűbériség
és rendiség a középkori magyar jogban (Kolozsvár, 1947); Buda és Pest bìrósági gyakorlata a török kiűzése
után, 1686–1708 (Bp., 1962); Középkori jogunk elemei. Római jog. Kánonjog. Szokásjog (Bp., 1972).
bontñfa: a kukorica csuhéjának felszakìtására szolgálñ rövid, tőr alakú faeszköz. Amikor a kukoricát a
mezőn fosztva szedték, akkor használták. Kezük kìmélésére az éles csuhé felszakìtásakor, jobb kezükbe
vékony, hegyes pecket fogtak, melynek hegyes vége hüvelykujjuk irányában állt ki, hogy szilárdabban
álljon, középső ujjukhoz kis bőrdarabbal vagy madzaggal is hozzákötötték. Kukoricatöréskor bal
kezükkel megfogták a fej egyik oldalát, a jobb kézben tartott hegyes fával pedig a csövet takarñ csuhét
felhasìtották, majd a hasìtás nyomán a csuhét a csőről lehúzták, ill. a tiszta, csupasz csövet letörték.
Újabb eszköz, sok vidéken még jñl nyomon követhető elterjedése is. Hasonlñ szerszámot egyébként már a
kukorica őshazájában is ismertek, mégis nehezen képzelhető el, hogy közvetlenül onnét származott volna.
(→ még: kukorica) Ŕ Irod. Balassa Iván: A nyövező (Ethn., 1944); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp.,
1960).
Takács Lajos
bor: szőlőléből erjesztett szeszes ital. A szőlőfeldolgozás és borkészìtés mñdja szerint megkülönböztetett,
paraszti vagy mezővárosi szinten előállìtott borféleségek alapanyaguk szerint fehér vagy vörös
szőlőfajtábñl készülhetnek (→ fehér bor, → hamis bor, → vörös bor). A borfajták előállìtásuk
technolñgiája és felhasználásának jellege szerint is három csoportba sorolhatñk: Ŕ 1. A szìnborok a must
legértékesebb részéből, az előléből (taposás, sutulás után) leszűrt italok, a paraszti borkultúrában a
kereskedelmi bor szerepét töltik be. A → történeti borvidékeken a 18Ŕ19. sz.-ban megközelìtően azonos
eljárás és szőlőfajták szerint állandñsult borféleségeket készìtettek, amelyeket helységre, ill. a borvidék
központjára utalñ névvel különböztettek meg (badacsonyi, ménesi, tokaji, visontai bor stb.). A nagyobb
tájegységek, megyék neve alatt eladott borok gyengébb minőségű, nem hegyi borok voltak (alföldi,
somogyi bor stb.). Ez alñl kivétel a szerémségi bor, mely a középkori Kárpát-medencében a
legkeresettebb minőségi hegyi bor volt. Ŕ A szìnborok közül több, bár tájjellegre utalñan rögződött a
köztudatban, korábban általánosan gyakorolt borkészìtési eljárásokhoz kötődik. A szamorodni aszús és
közönséges szőlőből szüretelt, taposásos mustnyerés révén előállìtott, enyhén édeskés fehér pecsenyebor.
A kevéssé aszús évjáratokban a legfontosabb tokaj-hegyaljai borfajta. Szláv eredetű neve is arra utal,
hogy különösen lengyel és orosz piacokon volt keresett áru. A szamorodnihoz hasonlñ jellegű bort
állìtottak elő más borvidékeken is (ménesi Hegyalja, Nagyenyed környéke, Balaton-felvidék). Ŕ A kóserbor
a zsidñ liturgia előìrásai szerint készült fehér minőségi bor. A 18. sz. elejétől ismert kñserfajtákat a
lebogyñzott szőlő harisnyás lábbal történő megtaposása útján állìtották elő s külön tárolták. (A fehér
szìnborokhoz → még: aszú (eszencia, ordinárium.) A vörös szìnborok közül a bikavér néven ismert borfajta
szőlői közül csak a kadarka volt állandñ, korábban a purcsin, Jakab-szőlő, újabban az oportñ és medoc
noire egészìti ki. A többnyire lebogyñzott szőlőből kádon, nyìlt erjesztéssel kézült bikavér kialakulásához
Egerben a kedvező lyukpincés bortárolás járult hozzá. Hasonlñ eljárással előállìtott minőségi vörös borok
Tolnában, Baranyában, a Szerémségben is piacra kerültek. Ŕ A vörös szőlőből vagy vegyesen szedett
fürtökből azonnal sajtolt kástélyosbort (Sopronban Süssdruck) szűrnek le. Ez a vörös bornál savban
szegényebb, világos piros szìnű ital már a 17Ŕ18. sz.-ban is ismert volt. A 19. sz. közepe ñta a fehér,
könnyű borok kereslete miatt a vörös szőlőből is világos szìnű, csak egy-két napig héjon erjesztett sillert,
rózét készìtenek (Alföld, D-Dunántúl, Heves m.). Ezeket a száraz, asztali borokat kocsmákban mérik ki. Ŕ
2. A másodborok törkölyre, borseprőre vagy zúzatlan szőlőre bor, must vagy vìz felöntésével keletkezett
szeszes italok (aszú, → fordìtás, → másodbor). Ŕ 3. A fűszerezett borok alkalmi, házi borféleségek, amelyek
általában növényi eredetű illatanyagok, néha borfesték hozzáadásával készülnek. Mo.-i elterjedésükben a
balkáni vörösbor-kultúrának tulajdonìtanak jelentőséget, ami különösen az ürmös borokra érvényes. A
paraszti gyakorlatban két ürmöskészìtő eljárást ismernek. A hideg eljárás során az erjedés folyamán
vagy már a kész borhoz adják a fűszeranyagokat, a meleg eljárás folyamán (Balaton-felvidék, Tokaj-
Hegyalja) a mustot harmadára-felére lefőzik és illatosìtják. A 16. sz. ñta készìtett vörös ürmös a
szőlőágyon, ürmöságyon készül. Az összezúzott mustos szőlőre megszárìtott, magvas fehér ürmöt
(Artemisia Absinthium) helyeznek el rétegesen, s saját vagy más vörös mustbñl öntik fel (Tolna, Bihar,
Heves m.). A fehér ürmön kìvül ezerjñfű, szegfűszeg, fahéj is drogként szolgál. A parasztgazdaságok
előállìtotta ürmös a ma rácürmösként ismert bor egyszerűbb változata. A közönséges ürmös készìtése során
a kiforrott hordñs borhoz vászonzacskñban áztatott ürömfüvet, meggyfalevelet (meggyesbor: Erdély),
gyöngyvirágot (virágosbor: Mátraalja) adnak. Ezek az italok szentelt borként, étvágytalanság és hasfájás
ellen gyñgyszerül vagy ünnepi alkalmakkor kerülnek az asztalra, a borkereskedelemben ritkán játszanak
szerepet. (→ még: italok) Ŕ Irod. Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk
balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészìtés mñdjai és eszközei, különös
310
B
tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Varga Gyula: Hogyan készül az ürmösbor (Múzeumi
Kurir. 1970. 4. sz.).
Bortermelést idéző dìszìtmény. Ref. templom faragott padjának részlete 18. sz. Erdőcsinád, v. Maros-
Torda m.)
Kecskés Péter
borakolñ: → akolñmester
Borbála napja: december 4-e, a hagyomány szerint Kisázsiában élt és keresztény hitéért megkìnzott,
majd lefejezett Szent Borbála emlékünnepe. A középkori prédikáciñkban gyakran szerepeltek a nevéhez
fűződő → legendák. Védőszentje volt a bányászoknak, a tüzéreknek, a váraknak. Szent Katalinnal együtt
a hajadon lányok pártfogñjuknak tekintették, s a Borbála napján vìzbe tett és karácsonyra kivirágzott
cseresznyeág, gally szintén a házasságot jelentette (→ kivirágoztatott ág). Más szerelmi jñslñ eljárás is
fűződött e naphoz: pl. Hontban a lányok András napján az eresz aljába dugott almát Borbála napján a
másik felére fordìtották, s magukkal vitték karácsonykor az éjféli misére, és várták, ki szñlìtja meg őket
először, mert annak a fia, ill. rokona lett a megszñlìtott lány férje. Kéménden (Esztergom m.) más-más
ház 13 sarkárñl vakolatot, meszet vakartak Borbála napjának estéjén és azt a tyúkok közé dobálták, hogy
sokat tojjanak. Néhol a → Luca napján ismert munkatilalmak Borbála napjához kapcsolñdtak.
Manga János
Borbély Mihály (Beodra, 1882ŔEgyházaskér, 1953): az első magyar mesemondñ, akinek 51 meséje Ŕ nem
teljes repertoárja Ŕ Kálmány Lajos feljegyzésében és kiadásában önállñ kötetként megjelent. Kiskondás,
juhászbojtár, majd Ŕ a gyűjtés idején, 1913-ban Ŕ napszámos-törpebirtokos volt Egyházaskéren (Verbica;
Torontál m.). Repertoárjában az állatmesék, bolondmesék és mondñkamesék kivételével valamennyi
meseműfaj képviselve van, Borbély Mihály tehát a felnőttek mesemondñja volt. Kedvelt műfaja a
tündérmese mellett a novellamese. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (IŔII., VáczŔSzeged, 1914); Bori
Imre: Borbély Mihály (A Hung. Int. Tud. Közl., 1971).
Kovács Ágnes
borbetegség: a bor erjedése, érlelése és tárolása, esetleg szállìtása során bekövetkező fizikai és kémiai
változások összefoglalñ neve. A különböző borféleségek alkoholtartalom, savmennyiség, borkészìtési
eljárás, tárolási mñd (→ bortárolás) függvényeként kaphatnak borbetegséget. A magyar paraszti →
borkezelés viszonylagos fejletlensége következtében főként a gyengébb, 12% alkoholtartalom alatti borok
veszìtettek értékükből. Az eladhatatlan és fogyaszthatatlan felfordult, beteg és tört bort pálinkának főzték
ki. Ŕ Az egyik legismertebb borbetegség a bor virágosodása, hernyósodása, pimpósodása: a darabon levő
hordñban a bor felszìnén pñkhálñszerű szürkésfehér lepedék, borvirág keletkezik, alkoholtartalma és
savmennyisége csökken. Szintén a gyenge borok betegsége az ecetesedés (→ borecet), az ecetsavas erjedés
folyamán a bor először szagos, savanyú, végül szúrñs ìzű lesz. A bor zavarosodása, megtörése, felfordulása
vagy megfordulása az erjedés során létrejövő rendellenesség, vagy valamilyen fémtárgy borba kerülésével
keletkezik. Ez a borok szìnét megváltoztatñ borbetegség: a fehér, barna és fekete törés. A fehér bor
betegsége a nyúlósodás (→ nyárlott bor), a bor rendellenes besűrűsödése. Tej- és vajsavas erjedés
következtében a bor idő előtt öregszik meg, ìgy keletkezik az avas, állott, pennyett bor. Ŕ A vörös borok
borbetegségei: a megkeseredés és a szìnvesztés. Az édesvìzi meszes talajokon a túlérett vörös szőlők levének
kádon tárolásakor fordul elő a keserű bor és szìnehagyott bor. Általában a hordñk helytelen kezelésének
eredménye a dohos és penészes bor, füstìzű bor. Az elmúlt 150 év alatt jelentősen változott a jñ és egészséges
bor fogalma. A közép-eurñpai borìzlés tendenciaszerűen az öreg, nehéz fehér és vörös boroktñl a fiatal,
311
B
könnyű fehér borok irányába tolñdott el, ami a paraszti borelőállìtásra és fogyasztásra is visszahatott, a
savszegény asztali borok terjedésével a borbetegségek gyakoribbá váltak.
Kecskés Péter
borbìrñ: 1. A városi és a falusi közigazgatás középrangú, az esküdtek közül választott tisztségviselője, aki
a bor, ritkábban a sör és a pálinka kocsmáltatását és kimérését ellenőrizte. Egyéb elnevezései: borlátó,
bormester, bortiszt, borvető. Ŕ 2. Szűkebb értelemben a szőlőmonokultúrás területeken és mezővárosokban
a szőlődézsma, valamint a borkereskedelem földesúr és tanács szabályozta rendjére ügyelő és
meghatározott munkamegosztásban közreműködő hites személyek (→ akolñmester, → kádszúrñ, →
törkölylátñ) felelős vezetője, aki a borbìrói számadások és jegyzőkönyvek alapján számolt el a helység
jelentős jövedelmi forrásával. A borbìrñ ügyelt a bor hìrnevére: minden hordñbñl látópoharat,
emelőpoharat küldtek részére, hogy minőségét érzékszervi vizsgálattal ellenőrizze, s árát megszabja.
Minden borszolgáltatással kapcsolatos ügyben a közösség érdekeit figyelembe véve intézkedett. A borbìrñ
hangolta össze az urasági és városi vagy falusi kocsmák, valamint a szabad bormérés idejét és működésük
mñdját, biztosìtotta a háborús idők borban fizetett rendkìvüli adñinak arányos kivetését. A borbìrñ volt
az oltalomlevelek és kiváltságok biztosìtása érdekében adott ajándékbor és a helység ünnepi borának
adminisztrátora. A 16. sz. elejétől a 19. sz. közepéig országszerte általános tisztség hatáskörét néhány
helyen a vásárbìró vagy falubìró látta el. (→ még: kocsmálás, → magisztrátus) Ŕ Irod. Takács Sándor: A
magyar múlt tarlñjárñl (Bp., 1926); Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk,
1929).
Kecskés Péter
borcégér: az év meghatározott időszakában engedélyezett szabad házi bormérések, vásári borárusok,

továbbá kocsmák és csárdák (kocsmacégér, csárdacégér) figyelemfelhìvñ és hìrverő jeleinek összefoglalñ
neve. E bormérések könnyen elmozdìthatñ, levehető borcégérei igazìtottak útba a bormérés mñdjára
(poharas, palackos, hordñs), a kimért bor szìnére, évjáratára, esetleg a termesztés helyére vonatkozñan,
legtöbbször azonban csak a bormérés tényét hirdették. A borcégérek a bormérés, a kocsma utcai
homlokzatára rúdon kitűzött lombkoszorúbñl (fenyőágakbñl), faforgácsbñl, káposztaharasztbñl,
szalmafonatbñl, esetleg ezek kombináciñjábñl álltak s országszerte formai egységet mutattak. A
borcégérek használatát előìrták a 15Ŕ16. sz.-i városi protokollumok, és a 19. sz. végére vonatkozñ néprajzi
gyűjtések is rögzìtik. A borcégér a megengedett körülmények között történő borárusìtás társadalmi
ellenőrzéssel szentesìtett jele volt, ugyanis a cégér nélkül árult bor, a vakbor elkobzásra került. Az
istentiszteletek és egyéb bormérési tilalom alatt árusìtott ital büntetést vont maga után. (→ még:
borkereskedelem) Ŕ Irod. Csatkai Endre: Cégérek (Bp., 1971).
Borcégér a ház homlokzatán (Pozsonyszentgyörgy, v. Pozsony m., 1956)
Kecskés Péter
borda: → szövőszék
bordal: népi lìránk egyik műfaja, borozás közben énekelt dal, mely az italt dicséri, fogyasztására biztat,
és csapongñ gondolatmenetű, komoly vagy tréfás mñdon fejezi ki a mámoros hangulat által kiváltott
érzelmeket, gondolatokat. Nem mindig választhatñ el az alkalmibb jellegű → mulatñnñtátñl és a szélesebb
jelentéskörű → ivñnñtátñl. Népi, félnépi és irodalmi példái az ñkor ñta ismertek. A magyar bordalban a
közép- és újkori diákdal (→ diákköltészet), a → virágének, továbbá a falusi kántorok, verselgető
kisnemesek, főként pedig a népies költők (Csokonai, Petőfi) hatásával kell számolnunk. A bordal éneklési
alkalmai szinte számlálhatatlanok, koronként és tájanként azonban eléggé eltérők, részben innen van a
312
B
dalhagyomány sokrétűsége is. A különféle baráti összejövetelek közül pl. a pincézés (Pince, pince,
tizenhárom sor pince…), a kocsmázás (A horgosi csárda ki van festve…), a hagyományos alkalmak közül
pedig a különféle bálok, mulatságok, továbbá a családi, gazdasági és ünnepi → népszokások emlìthetők.
Borozás közben is sorra kerülnek a különféle ivñ- és mulatñnñták, de a tulajdonképpeni bordalok a
következők: a bor- (A bor pedig mindenre jñ; Bor, bor, bor, De jñ ez a piros bor…) és szőlődicsérők (Hadd
múljon el ez a világ, Csak szőlő teremjen!…), ezekkel összefüggésben a félnépi tájdicsérők (Ó, mely sok
hal terem a nagy Balatonban; Tiszán innen, Dunán túl…); rokon daltìpusok a hordó- (Kicsiny a
hordñcska…), korsó- (Korsikám, korsikám, bugyogñs korsikám…) és kulacsköszöntők (Hol vagy én
szerelmes boroskulacsom?…). Az előzők ellentéte a vìzbecsmérlő (A vìzre szörnyen haragszom; Vìzzel
éljen lúd béka…) és részben e két eltérő daltìpus szintézise az ivásra buzdìtó (Réce van a vìzbe, Bor van az
üvegbe…); ez utñbbiak többsége azonban önállñ lelemény (Azt mondta az öreg Kis; Igyunk egyet: jñt és
hosszút; Nem lehet az ember fábñl…). Kedvelt dalbeli közhely a munka és az ivás tréfás szembeállìtása
(Dolgozom én, mikor illik; Vasárnap bort inni…), a vagyonnal valñ példázgatás (Eladjuk a kenderhámot;
Nagy gazda volt az apám…). Fő helyet foglal el a búfelejtő mámor dicsérete (Bort ide hát, hadd felejtsem
bajomat; Eltemetem minden búm és bánatom…), a részegség elleni sanda tiltakozás (Nem iszom bort,
csak a szőlő levét; Nem szűk ez az utca, csak kicsit szoros…). Legduhajabbak a kocsmai nñták (Még az
éjjel zsandárvérrel ìrom ki a nevemet…). Népszerű téma a mámorban valñ végrendelkezés: Archipoeta
700 éves dala (Életemnek végñráját töltöm a kocsmába…) és ennek leszármazottai (Ha meghalok, a
pincébe temessetek; Ne vigyetek temetőbe, Temessetek szőlőhegybe!…); ezek némelyike játékos szokás
keretében kerül előadásra. Külön műfaji csoportnak tekinthető a → hagyatkozás és a kìvánságvers. (→
kìvánságversek) Régies hagyományt követnek a részegségcsúfolñ ún. kocsmai veszekedők. (→ még:
butellavers) Ŕ Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp.
1955Ŕ1956).
Katona Imre
bordás, a: → cserfába oltott alma, a
bordézsma, dézma, dézsma, szőlődézsma: feudális terményadñ. 1. Az évi bortermés egy tized része,
amelynek szedését már I. István király törvényei biztosìtották az egyháznak. A bordézsma szedése a
megyéspüspök joga volt, de bizonyos hányada (1/4, 1/8, 1/16) a helyi plébánost illette meg. A 15Ŕ16. sz.-tñl
a püspökök az egyházi tizedszedés jogát többnyire a világi földesúrnak vagy a kincstárnak adták bérbe. A
16. sz. közepétől jobbára a királyi kamara bérelte a végvárak ellátására és egyéb hadi kiadások
fedezésére. Ezért gyakran királyé dézmának is nevezték. A bordézsma fizetése alñl a nemeseken kìvül csak
a falu bìrája, a majorsági alkalmazottak és a görög keleti vallás hìvei voltak mentesek. Ŕ 2. Köznyelvi
szñhasználatban elsősorban a földesúrnak járñ terményadñt, a kilencedet (nona) nevezték bordézsmának.
Egységes szedését az 1351. évi törvény rendelte el. Mennyisége eredetileg azonos volt az egyházi tizeddel,
mivel az után szedték. Később azonban a fordìtott sorrend vált szokássá, minek következtében a földesúri
bordézsma a termés 1/10-ét jelentette, az egyházi tized viszont csak 1/11 részét. Szőlőtelepìtésre átengedett
majorsági föld esetén Ŕ minthogy ezt egyházi tized nem terhelte Ŕ a jobbágyok a földesúrral kötött
megállapodás szerint a termés 1/8, l/7, 1/6 sőt gyakran 1/5 részével szolgáltak. Ezt ötöddézsma,
hatoddézsma stb. névvel illették. Az újra művelés alá vett → parlagszőlőt 3 évig, a teljesen újonnan
telepìtett szőlőt pedig a termőre fordulástñl számìtott 7Ŕ12 esztendeig, a → kertszőlőt teljes
dézsmamentesség illette meg. Földesúri jogokat gyakorlñ, ill. szabad királyi városok a joghatñságuk
területén levő szőlők után szintén bordézsmát szedtek. (Pl. Buda, Sopron, Kecskemét, Szeged, Debrecen
stb.) A 17Ŕ18. sz.-tñl a mezővárosok is Ŕ különösen a török hñdoltság alñl felszabadult területeken Ŕ más
adñnemekkel együtt igyekeztek a bordézsmát meghatározott évi összegben megváltani a földesúrtñl. Jñ
bort termő, borárutermelésre berendezkedett vidékeken ritkán engedélyezték a bordézsma pénzzel valñ
megváltását a borkimérésből eredő nagy haszon miatt. A dézsmálás mñdja vidékenként, sőt
uradalmanként, de koronként is változñ volt. A bordézsmát borból, mustból, szőlőből vagy törkölyös
mustbñl (→ csemege, csömöge) vették ki. A termés egy részének eltitkolását azzal igyekeztek
megakadályozni, hogy a szüret időpontját a → hegyközség jelentése alapján az uradalom határozta meg.
A dézsmások végigjárták a szőlőhegyeket, pincéket és megakolták vagy egyszerűen csak felbecsülték a
musttal töltött hordñk, kádak űrtartalmát. Oldalára ráìrták a belőle járñ bordézsma mennyiségét, amit
azután a szőlőbirtokos köteles volt beszállìtani a dézsmaházhoz. Ahol törkölyös mustbñl dézsmáltak, a
letört szőlőt szállìtñ kocsiknak a → dézsmahelyhez, dézsmaszűrőhöz kellett állniuk. Itt mindjárt kivették a
földesúrnak járñ részt. Ilyen mñdon dézsmáltak a 16. sz.-ban a Hegyalján, a Duna mentén és az Alföldön
pedig még a 18Ŕ19. sz.-ban is, mindaddig, amìg a természetbeni dézsmálás gyakorlatban volt. A →
törköly taposásábñl és a sajtolásbñl eredő borbñl nem járt bordézsma. A bordézsmát a
jobbágyfelszabadìtás után a → dézsmaváltság szüntette meg. (→ még: dézsmabor, → dézsmapince, →
dézsmás szőlő, → hegyvám, → törkölylátñ) Ŕ Irod. Szabad György: A tatai és gesztesi Eszterházy-
313
B
uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Maksay Ferenc: Urbáriumok.
XVIŔXVII. század (Bp., 1959); Takács Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVIŔXVII. századbñl
(Bevezette és sajtñ alá rendezte Benda Kálmán, Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi
testamentumok (Bp., 1961).
Égető Melinda
bordun: egy dallam alatt változatlanul kitartott hang. A középkori zeneelméletben az organumnak
nevezett műfaj hosszan kitartott hangjainak neve bordunus organorum vagy punctus organicus, innen a
bordun másik elnevezése: orgonapont. A bordungyakorlat Eurñpa és Ázsia népzenéjében széltében
ismert, nálunk főként a duda- és tekerőjátékra jellemző. A magyar citerajátékban a bordun nemcsak egy
hangbñl, hanem a dallam alatt zúgñ nagyobb hangkötegből áll. Ha a dallamot egy hangon állandñan
ismétlődő ritmikus figura kìséri, ostinatórñl beszélünk (ilyen a gyimesi csángñ hegedűszñlam → gardon
kìsérete).
Rajeczky Benjamin
borecet: az ipari ecetgyártás előtt a sñ és méz mellett a legjelentősebb természetes ételìzesìtő, a gyñgyìtñ
eljárásokban is fontos szerepe volt. Gyenge borbñl, félen hagyott hordñban az ecetes borbñl borecet lett. E
természetes úton kìvül a borecetkészìtés több mñdja ismeretes: fél fenekű hordñba, csapos hordñba vagy
cserépkantába ecetágyat, ecetanyát (borjú, bornyu, Hñdmezővásárhely, Dunapataj, Kiskőrös) készìtenek,
amelyre felöntik az ecetlét. Ecetágyként szolgálhat egyszer sajtolt vagy taposott → törköly, szőlőmag,
másodszőlő is. Erre öntik rá a meleg vizet, gyenge bort, lőrét vagy már ecetes bort. Az ecetes erjedés
révén 3Ŕ5 hét alatt zamatos borecetet kapnak. A leszűrt borecetet többszöri felöntéssel pñtolják. A
borecetet fűszerekkel dúsìtva tinktúraként használták (acetum aromaticum) fej-, derék- és lábfájásra,
mint fertőtlenìtőszert alkalmazták a pestis ecetet (acetum quatuor latronum). A borecet helye az ecetes
hordóban a kamrában volt, gyñgyszerként zárt üvegbutellákban tartották.
Kecskés Péter
borgazdaság: → allodiális szőlő
borhajhász: → cenzár
Borhegyi István, Stephan Francis de Borhegyi (Bp., 1921ŔMilwaukee, USA 1969): kulturális
antropolñgus, régész. 1946-ban végezte tanulmányait a bp.-i egy.-en, majd ugyanott előadñ volt 1948-ig.
Egyidejűleg az MNM segédőre. 1948-ban az USA-ba távozott. 1949Ŕ51 között az antropolñgia társtanára
a San Carlos Egy.-en, Guatemalában. 1952-ben a Missouri, majd az Oklahoma és a Wisconsin Egy.-en
tanársegéd. 1959-től haláláig a Milwaukee Public Museumot igazgatta. Úttörő munkát végzett a közép-
amerikai vìz alatti régészetben. Figyelemre méltñak a közép-amerikai prehisztorikus településekkel, a
maya vallással és a közép-amerikai kulturális kapcsolatokkal foglalkozñ munkái. Számos tanulmányt
szentelt a múzeum és a közönség viszonyának. Ŕ F. m. Settlement Patterns in the Guatemalen Highlands: past
and present (Prehistoric Settlement Patterns in the New World, Willey, R. szerk. New York, 1956); Ball
Game Handstones and Ball Game Gloves (Essays in Pre-Columbian Art and Archeology, szerk. Lothrop, S.
K. és mások Cambridge, 1961); Highland Maya Settlement Patterns; Synthesis of Highland Maya Archeology
(Handbook of Middle American Indians, 1Ŕ2. Washington, 1965).
Sárkány Mihály
Bori Imre (Bácsföldvár, 1929Ŕ): irodalomtörténész, irodalomkritikus, egyetemi tanár. Tanulmányait az

újvidéki egy.-en végezte, 1964-ben lett az irodalomtudományok doktora. Általános iskolai tanár (1952Ŕ),
középiskolai tanár (1956Ŕ), egy.-i előadñ (1960Ŕ). Szakterülete a 20. sz.-i magyar irodalom, a jugoszláviai
magyar irodalom, magyarŔdélszláv irodalmi kapcsolatok. Több népköltészeti tárgyú cikket és
tanulmányt ìrt jugoszláviai magyar lapokba és folyñiratokba. Ŕ F. m. (néprajzi érdekű): Idő, idő, tavasz
idő. A jugoszláviai magyar népköltészetből (Válogatta, a bevezető tanulmányokat és a jegyzeteket ìrta,
Újvidék 1971, 1975).
borica: a Brassñ környéki, hétfalusi csángñk táncos szokása, amit régebben egész → farsangban, a múlt
század hetvenes éveitől már csak karácsony másnapján jártak. A borica kifejezetten férfitánc. A szìnes
szalagokkal dìszìtett boricatáncosok térd alatt csörgőt, a lábbelin pedig csörgős sarkantyút viseltek, s
csákány vagy lapocka egészìtette ki felszerelésüket. A négy álarcos „kuka” kelléke a derékre erősìtett
kolomp, az oldalukra övezett fakard és a kézben tartott korbács volt. Vonuláskor a csoport élén haladñ
314
B
„tebetartó” vitte a tebét, amely fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel. A vatáf és első legény vezetésével
mentek házrñl házra, s a vatáf parancsszavaira járták az udvaron négyrészes kötött körtáncukat: a
motìvumok gyarapodñ ismétléséből állñ egyes, kettes, hármas boricát és a gyors török boricát. Amìg a
többiek táncoltak, a kukák tréfáltak, mñkáztak s igyekeztek a gazdátñl valamit Ŕ ami éppen a kezükbe
kerül Ŕ elemelni. Ezt a gazda pénzzel kiváltotta. A néma álarcos kukák pantomimikus játékához tartozott
a birkñzás, az egyik halottnak tette magát, a többiek feldarabolták, elsiratták, majd korbácsaikkal életre
fújták. Hasonlñ motìvum a csallñközi farsangi hagyományban is ismert. A román caluserrel rokon s a téli
napfordulñ ünnepköréhez tartozñ, a → termékenységvarázslás és az avatñ rìtus elemeit őrző szokást
(Rñheim Géza) újabban Domokos Pál Péter vizsgálta s vetette össze a moreszka magyar és eurñpai
hagyományaival. Ŕ Irod. Horger Antal: A hétfalusi csángñk boricatánca (Ethn., 1899); Réthei Prikkel
Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925);
Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Domokos Pál Péter: A moreszka Eurñpában
és a magyar nép hagyományaiban (Filol. Közl. 1958. 1Ŕ2. sz.); Domokos Pál Péter: Der Moriskentanz in
Europa und in der ungarischen Tradition (Studia Musicologica, 1968).
1. Boricatáncosok (1922)
2. Borica-maszk
3. Boricatánc Ŕ elöl a „kuka” faálarcban (Pürkerec, v. Brassñ m., 1963)
4. Boricás kuka (Zajzon, v. Brassñ m., 1969)
5. Boricatánc (Pürkerec, v. Brassñ m., 1963)
315
B
6. Boricatánc (Pürkerec, v. Brassñ m., 1963)
7. Boricások (Zajzon, v. Brassñ m., 1969)
Pesovár ErnőŔUjváry Zoltán
borìtñ: 1. a) a → tapogatñs halászat szerszámának, az alul-felül nyitott kasnak az egész magyar

nyelvterületen szñrványosan használatos elnevezése, a tapogató szinonim párja; Ŕ b) kereszt alakba
hajlìtott vesszőkávákra szerelt hálñtapogatñ, a vesszőtapogatñkkal azonos funkciñjú halfogñ eszköz. A
hálñtapogatñ valñszìnűleg a 19. sz. második felében, belső fejlődés eredményeként alakult ki. Herman
Ottñ újabb fejleményként (kávás tapogató néven) ìrta le. A Balatonnál, a Velencei-tñnál, végig a Duna
mentén négy, az Alsñ-Tisza vidékén Szolnok vonaláig két meghajlìtott vesszőkávára erősìtik fel a hálñt. A
Tisza vidékén tapogatñ a neve. Hivatásos halászok is használják, de elsősorban az orvhalászok
szerszámaként terjed s szñrványosan a vesszőtapogatñval párhuzamosan is előfordul. Újabban a hálñt
drñthálñval pñtolják. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede:
A borìtñ halászszerszámok fejlődése Magyarországon (Ethn., 1957); Szilágyi Miklñs: A magyarországi
borìtñ halászat fejlődésének néhány kérdése (Műveltség és Hagyomány., 1961). Ŕ 2. fűzfavesszőből kúp
alakúra font, fenéknélküli kas, amellyel a kis csirkéket összetartják.
Szilágyi Miklós
borìtñcsapda: feltámasztott kosárra, ládára, keretre szerelt hálñ, amellyel az alatta csalétket szemelgető
madarat élve fogják meg. Maga a madarász hozhatja működésbe a borìtñcsapdát olyan mñdon, hogy egy
nagyobb kosarat pálcikával felpeckel, a kosár alá csalétket szñr s a pecekre hosszú zsineget köt, amelynek
a végét búvñhelyén meglapulva a kezében tartja. Ha a csalétekre madarak szállnak, a pecket hirtelen
kirántja a kosár alñl, s a madarak fogva maradnak. Az ilyen borìtñcsapdák az Alsñ-Őrségtől a moldvai
csángñkig ismeretesek s Eurñpa-szerte elterjedtek. A magyarságnál gyakran nagyobb deszkalapot, ajtñt
támasztanak fel ilyen mñdon, amely a pecek kirántása után halálra zúzza az alákerült rágcsálñt, madarat.
Szintén Eurñpa-szerte ismert eljárás, amelyet id. P. Brueghel (1525 körülŔ1569) és J. Brueghel (1568Ŕ
1625) festményeikben is megörökìtettek. Az önműködő borìtñcsapda elterjedt magyar formája a
cinkefogñ tökcsapda. Ennél a kettémetszett tök felső részét két pálcikával támasztják alá. Ha a vìzszintes
pálcikát a madár elmozdìtja, a tök felső része az alsñ részre csapñdik, s a madárka fogva marad. Ilyen
mechanikai elven működő → ládacsapdával a Tiszántúlon madarakat fognak. Hasonlñ tökcsapdákat a
Balkánrñl és a szlovákoktñl ismerünk. Azonos elvű ládaformájú borìtñcsapdák Skandináviátñl a Balkánig
madarak, nyest, kisebb rágcsálñk fogására szintén előfordulnak. Ŕ Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány
(II., Buda, Ŕ 1829); Obrebski, J.: Przyczynki do ³owiectwa wschodniej czeœci pñlwyspu Ba³kaðskiego
(Lud S³owiaðski, Tom II., Krakñw, 1931); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni
határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Bödei Jñzsef: Madárfogñk Göcsejből (Vasi Szle, 1939);
Lagercrantz, S.: Zur Kulturgeschichte einiger in Schweden vorkommenden Jagdfallen (Zeitschrift für
Ethnologie, Jhg. 72. Berlin, 1940).
316
B
Csapñláda (Debrecen vidéke)
Cinkefogñ tökcsapda (Göcsej)
Gunda Béla
borjú: → szarvasmarha
borjúbőr tarisznya, szeredás, szőrös tarisznya: egész borjú vagy a csikñ szőrös bőréből készült, lehajtñs
fedelű, lapos, kb. 45x55 cm nagyságú zsákféleség. A falusi parasztember maga is meg tudta csinálni, de
inkább a szűccsel vagy a szìjgyártñval szabatta. A bőrnek adtak némi készìtést. Timsñs-sñs vìzben
áztatták 2Ŕ3 napig, aztán éles vason leszedték rñla a vadhúst és puhìtották, törték. A kiterìtett bőrt
téglalap alakúra egyengették, amely kb. kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles. Ebből kitelt az
eleje és hátulja, a lehajlñ fedelét a levágott oldalrészekből varrták össze, de a fejrészből is szokták
alakìtani: rajtahagyták az orrát, fülét, a szeme helyét piros posztñval bélelték. Két oldalát fonásszerűen
kötötték, ill. hasival (bőrszalag) varrták össze. Ennek alsñ végeit kisallangozták, felső végeihez csont- vagy
rézkarikát iktattak, s ahhoz kötötték a vállszìjat. A borjúbőr tarisznya a földjére naponta kijárñ
parasztembernek nélkülözhetetlen társa, de a földműves napszámos is ebben tartotta egész napi élelmét:
kenyerét, szalonnáját. Ha gyalogosan ment, nyakába vette, ha szekéren, akkor a lőcs fejére hurkolta.
Belsejét házi vászonnal bélelték. Az Alföldön borjúbőr tarisznyának vagy szeredásnak nevezték. Szeredás
volt a neve a csìkos szőrtarisznyának is. A Dunántúlon és a Felvidéken a pásztorok inkább cserzett borjú-
vagy marhabőrből készìtették tarisznyáikat (→ bőrtarisznya, → tarisznya).
Dorogi Márton
borjúcövek: a fiatal szarvasmarhák szopásgátlásának, azaz elválasztásának egyik eszköze. A borjakat a

kunyhñ vagy a tanya körül földbe levert, rövid, néhol 1Ŕ1,5 m magas (Kiskunhalas) karñhoz kötötték,
hogy távol tartsák anyjátñl. A szopásgátlás fejlettebb, tartñsabban használhatñ eszközei a →
keretespalñka, → orradzñ és → palñka. A Kiskunságon a → cserény mellett 3Ŕ5 borjúcövek is áll ki a
földből, rajtuk feltekert pányvakötél (→ árkány) is van. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Nomád pásztorkodás a
kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); K.
Kovács Péter: A járñ, vonñ és fejős jñszág betanìtása Tiszacsegén (Adatok a Hortobágy juh
kezestartásához, Ethn., 1951. 3Ŕ4 sz.); Szabñ Mátyás: Fiatal állatok szopását megakadályozñ eszközök és
eljárások. A Néprajzi Múzeum „palñka”-gyűjteménye (Népr. Ért. 1955).
Szabadfalvi József
borjúkantár: hosszú hegyes szögekkel kivert kis bőröv, amelyet az elválasztás céljábñl a borjú orrára
kötnek. A → palñkák egyik válfaja. Ha a borjú szopni akar, a borjúkantár szúrja a tehén tőgyét, s az
anyatehén ilyenkor elrúgja magátñl.
Földes László
borjúszájú ing: → ing
borkas: → szűrőkosár
317
B
borkereskedelem: A középkortñl kezdve a sñ, a hal, a gabona és a jñszág mellett a legfontosabb árucikk a
bor volt. Az első borkivitelre utalñ adat 1226-bñl származik. A borkereskedelem különösen fontos
szerepet játszott a városok fejlődésében. A 13. sz.-tñl a királyok jelentős kiváltságokkal (vámmentesség,
árumegállìtñ jog, harmincad stb.) támogatták a városok bortermelését és borkereskedelmét. Pl. Sopron
1297-től, Kőszeg 1341-től, Ruszt 1479-től szállìthatta vámmentesen borait az ausztriai tartományokba. A
14. sz.-ban az Anjou-dinasztia városi fejlődést támogatñ politikája alatt jelentősen növekedett a
borkereskedelem. Károly Rñbert felvette a küzdelmet Bécs árumegállìtñ joga ellen. A János cseh királlyal
kötött visegrádi szerződés értelmében megnyìlt a BudaŔEsztergomŔNagyszombatŔBrünn kereskedelmi
útvonal. A jelentős borkereskedelmet folytatñ városok felhagytak az egyéb mezőgazdasági termeléssel. A
szőlőművelés és a borkereskedelem az eredeti tőkefelhalmozás, egyben a várossá fejlődés alapjává lett.
Már a 14. sz.-ban a legjelentősebb városok egyben a legfontosabb borkereskedők voltak. Pl. Sopron,
Pozsony, Nagyszombat, Lőcse, Késmárk, Szepesbéla, Kassa, Kamonc, Szalánkemén, Brassñ, Buda,
később Bártfa, Eperjes stb. Bár a források szerint a Ny-mo.-i bor hamarabb bekapcsolñdott a
külkereskedelembe, a 15. sz. végéig a borkereskedelemben kétségtelenül uralkodñ szerepet játszott a
szerémségi bor, amelyet Budára, Kassára, sőt Lengyelo.-ba fuvaroztak a délvidéki kereskedők. A
szerémségi bor mellett a 15. sz.-ban keresett árucikként tűnt fel a somogyi, baranyai és tolnai bor, amely a
török hñdoltság alatt még nagyobb jelentőségre tett szert. A 16Ŕ17. sz.-ban Szegedre, Debrecenbe,
Kecskemétre, sőt külföldre is szállìtották. A középkortñl a 18. sz. közepéig a borkivitelnek négy fő
útiránya volt: 1. A legkorábbi adatok (13. sz.) a nyugat felé irányulñ kereskedelem megindulásárñl
szñlnak. A soproni és pozsonyi borvidék borait Morvao.-on át Sziléziába szállìtották. Egy részét ott
értékesìtették, más részét tovább vitték Lipcsén, Berlinen át Poroszo.-ba és az északi államokba. A
soproniak a borért cserében vásznat és posztñt hoztak. 2. Pozsonybñl Bécsbe és tovább az osztrák örökös
tartományokba. Kisebb részben tengelyen, nagyobb részben hajñval a Dunán. A 16Ŕ17. sz.-ban ezen az
úton jutottak el a somogyi, baranyai és tolnai ún. török borok az osztrák tartományokba. 3. A Szepességen
át Lengyelo.-ba vezető út. Lublñig, Podolinig, Gniezdáig tengelyen szállìtották a bort, onnan pedig a
Poprádon, ill. a Dunajecen és a Visztulán tutajon Varsñba, sőt tovább Oroszo.-ba. A közvetìtő
kereskedelmet a 16. sz.-tñl a szepességi városoktñl (Lőcse, Késmárk, Szepesbéla) mindinkább Kassa,
Bártfa és Eperjes vették át. A lengyelo.-i borkereskedők a 14Ŕ15. sz.-ban még főként soproni (wino
edelburskie), pozsonyi, szentgyörgyi (wino swietojurskie), budai és kisebb mértékben szerémségi bort
vásároltak. A 16. sz.-tñl fellendülő tokaji bor hamarosan kiszorìtotta valamennyit és a lengyelo.-i
kivitelben egyeduralomra tett szert. Ebben a bor minőségének és a lengyelek ìzlésének találkozása mellett
közrejátszott az is, hogy a Kamarának nagy kiterjedésű szőlőbirtokai voltak a Hegyalján, ezért az állam
is támogatta a lengyel piac monopolizálását. 4. A borkivitel negyedik vonala Erdélyből vezetett Moldvába
és a Havasalföldre. Az erdélyi magyar és szász bortermelés azonban nagyobb jelentőségre nem tudott
szert tenni, sőt a 16. sz.-tñl a török betörésekkel hanyatlásnak indult. A 17Ŕ18. sz.-ban inkább a román
fejedelemségek területéről szállìtottak borokat Erdélybe. Ŕ A 17. sz. közepétől tervszerű exporttörekvések
is jelentkeztek borkereskedelmünkben. Pl. 1680 körül Hollandiába és a skandináv államokba, 1699Ŕ1700-
ban egy örmény kereskedő Angliába szállìtott 1000 csöbör budai vörös bort. 1705-ben a francia és
spanyol örökösödési háború idején angol kereskedőtársaság alakult a mo.-i borkivitel érdekében.
Mindezek és a hasonlñ szñrványos kìsérletek a Ny-eurñpai piac meghñdìtására nem jártak sikerrel.
Ellenkezőleg, a 18. sz. közepétől a külföldi piacok fokozatosan bezárñdtak a magyar bor előtt. Az osztrák
örökösödési háború után, 1752-ben Mária Terézia megtiltotta a sziléziai vászon és posztñ behozatalát, ìgy
a magyar bor kivitele is erősen megcsappant Sziléziába és Poroszo.-ba. A 18. sz. végére lényegében meg is
szűnt. Kevés soproni bort vittek ugyan továbbra is osztrák-Sziléziába, de a szentgyörgyi, bazini, modori,
ruszti borok végleg piac nélkül maradtak. Az 1775-ben bevezetett új vámrendszer értelmében magyar
bort Ausztrián át csak akkor lehetett kivinni, ha ugyanannyi mennyiségű osztrák bort is vitt magával a
kereskedő. Később ugyan ezt a rendelkezést megszüntették, de magyar bort a Dunán nem volt szabad
Bécsen át vinni, csak a jñval költségesebb tengelyen szállìtást engedélyezték. Ezzel az osztrák örökös
tartományokba irányulñ kivitel is erősen megnehezedett. Ráadásul az osztrák bort nem terhelte
behozatali vám Mo. irányába, a magyar borokat viszont kivitelnél harmincaddal terhelték meg. Így a
magyar kivitel helyett a 18. sz. végétől inkább az osztrák behozatal érvényesült. A külföldi piacokon
eladhatatlan, savanyú osztrák bor az olcsñságával vált versenytárssá Mo.-on. A lengyelo.-i piac elvesztése
nagyjábñl ugyanerre az időre esik. Lengyelo. harmadik felosztásával Galìcia hosszú időre osztrák
tartomány lett. Mo. és Lengyelo. közös vámhatára megszűnt, ehelyett az osztrák vámrendszer értelmében
ugyanazok a korlátozások érvényesültek, mint a Bécs felé irányulñ kivitelnél. A külföldi piacok
elzárñdása maga után vonta a szőlőművelés és borkészìtés technolñgiájának nagyfokú hanyatlását, más
társadalmi tényezők együttes hatására viszont ezzel párhuzamosan a szőlőterületek nagymértékű
kiterjedése következett be. A két ellentétes folyamat eredményeképpen a 19. sz. elejére létrejött a
mennyiségi termelés a korábbi minőségre törekvés rovására. Bár a feudális kötöttségek lényegesen
kevésbé sújtották a szőlőművelést, mint a hagyományos paraszti gazdálkodás egyéb ágait,
318
B
elmaradottságának mértéke hasonlñ volt azokhoz. A rosszul kezelt, eltarthatatlan borok miatt még a
gyéren kìnálkozñ piaci lehetőségeket sem tudták a magyar bortermelők kihasználni. A két tényező
kölcsönösen erősìtette egymást. Ezalatt pedig az olcsñ és jñ minőségű francia, spanyol és rajnai borok
meghñdìtották a piacokat. Az ìgy kialakult helyzeten az 1850-ben létrejött vámunió sem sokat változtatott.
A külső piac hiánya miatt létfontosságú kérdés volt a bormérés jogának megszerzése, ill. gyakorlása a
bortermelő helyeken (→ kocsmálás). Mìg a 14Ŕ15. sz.-ban a bortermelő városok ragaszkodtak ahhoz,
hogy a város határában termelt bort helyben mérjék ki, a 16. sz.-tñl ez a probléma mindinkább háttérbe
szorult, ehelyett az idegen borok behozatalának tilalmazása lépett előtérbe. A mennyiségi termelés
időszakában a borbehozatal nemcsak a kimérésből eredő hasznot kisebbìtette volna, hanem időnként és
helyenként egyenesen a helyi termés eladhatñságát veszélyeztette. Ezért vált általánossá országszerte,
hogy a más helyről behozott bor kimérését külön illeték lefizetéséhez kötötték. A borkereskedelemnek a
19. sz. második felére kialakult stagnálásába csak a → filoxéravész hozott változást. A kötött talajra
ültetett szőlők Eurñpa-szerte történt kipusztulása a magyar homoki borok számára időleges
konjunktúrát teremtett, ami nagyjábñl az I. világháború idejéig tartott. A két világháború közötti időszak
nemcsak a borkivitel számára nem volt kedvező, hanem az I. világháborút lezárñ békekötéssel az addigi
belső piac jñ részétől is elesett a borkereskedelem, hiszen az elvesztett területek jñrészt bort nem termelő
területek voltak. (→ még: borcégér, → borkereskedő, → borűrmértékek, → cenzár, → történeti
borvidék) Ŕ Irod. Szekfü Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata (Bp., 1922); Komorñczy György:
Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai
(Bp., 1970).
Égető Melinda
borkereskedő: borok vételével és eladásával foglalkozñ kereskedő. A kiváltságolt helyeken, különösen

pedig a szabad királyi városokban a 13. sz.-tñl jelentős kereskedő polgárság alakult ki. Részint csak
borral, részint más árucikkekkel is kereskedtek, pl. Pozsony, Sopron, Buda, a szepességi városok, Kassa,
a Délvidéken Újlak, Kamonc, Szalánkemén stb. A 17Ŕ18. sz.-tñl nemzetiségüket tekintve a borkereskedők
a korabeli szñhasználat szerint főként görög hitűek (= pravoszláv vallású délszlávok), örmények, rácok (=
szerbek) voltak. A 18. sz. közepétől egyre nagyobb szerepet kaptak a zsidñ kereskedők. A borkereskedők
vagy megbìzottjaik gyakran már nyár elején végigjárták a jñ bort termő vidékeket és a megszorult
szőlősgazdáktñl még tőkén megvették a termést olcsñ áron. Ez a Hegyalján már a 16Ŕ17. sz.-tñl, a
lengyelo.-i export virágzásátñl gyakorlatban volt. Általában azonban mégis mustot és bort vásároltak. A
középkori mértékegységek a tájankénti erős változatosság miatt meglehetősen áttekinthetetlenek, épp
ezért a kutatás számára sem megnyugtatñan tisztázottak (→ borűrmértékek). A kivitel különböző
nagyságú hordókban (vasa), ternariusokban (dreylink), fuderekben (carratum) történt. A 18. sz.-tñl a
legelterjedtebb transzport hordñ a gönci fa (151,20 l), az aszúbor szállìtására pedig az átalag (75,60 l) volt.
Az eladott bor a hordñval együtt számìtott. A borkereskedők többnyire maguk is szőlőbirtokosok voltak.
A → filoxéravész után az alföldi homokterületeken nagy kiterjedésű (20Ŕ50 kh) kereskedelmi szőlőtelepek
létesültek a konjunktúra hatására, ìgy pl. Kecskeméten, Fülöpszálláson, Szabadszálláson,
Szalkszentmártonban, Izsákon, Soltvadkerten, Csengődön stb. A borkereskedőknek kialakult vásárlñ
körzeteik voltak, a nagyobb helyeken megbìzottaik (→ cenzár) működtek, akik előre felkutatták az eladñ
borokat és értesìtették a borkereskedőt. (→ még: borkereskedelem) Ŕ Irod. Kováts Ferenc:
Nyugatmagyarország áruforgalma a XV. században (Bp., 1902); Komorñczy György: A magyar
kereskedelem története (Bp., 1942); Komorñczy György: Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Ruzsás
Lajos: Értekezések 1961Ŕ62 (Bp., 1963).
Égető Melinda
borkezelés: az új és ñborok gondozását, a → borbetegségek elleni védekezést szolgálñ eljárások

összessége. A borkezelés a must leszűrésével, a hordñba töltés munkájával kezdődik (→ mustmerigető
edény). A hordñt nem töltik tele, hogy a bor forrás közben ki ne fusson. Ennek megakadályozására
kotyogót helyeznek a hordñ szájára (bugyogó, kotyogtató: cserépből vagy horganyzott bádoglemezből
készült kettős falú, kifolyñval ellátott edény vagy dugñ formájú puhafadarab sìpszerű bevágással).
Erjedés után a fejtés, lehúzás, a bor és a seprő elválasztásának munkafolyamata következik. A paraszti
borkezelési gyakorlat szerint a bor az anyján (seprőjén, törkölyén) fejlődik jñl, ìgy a századfordulñig nem
volt rendszeresen végzett pincemunka. Ebbe az irányba hatott a borkereskedők eljárása is, akik a hordñs
fehér, seprős bort vásárolták előszeretettel, védekezésül a → hamis bor megvétele ellen. A minőségi, több
éven át érő borokat évente egy-kétszer másik hordñba fejtik át. A borkezelés folyamatos munkája a
feltöltés, töltögetés, a hordñbñl apadt, elpárolgott bor visszaöntése, amit azonos vagy jobb minőséggel
pñtolnak. Ŕ A borbetegségek elleni védekezésre kialakult eljárások közül a kénezés, anslógozás a
legismertebb: az üres vagy félben levő hordñban kéngyertyát vagy kénlapot égetnek el. A virágos bort
319
B
erősebbel töltik fel, korábban tormát akasztottak a hordñba, avas szalonnát áztattak vagy olvasztottak a
borra. Az ecetesedés kezdeti szakaszában célravezető volt az erős borral valñ töltögetés, valamint az
ürömfű adagolása, a szúrós bort pálinkának kellett kifőzni. Valñszìnűleg inkább középkori ìrott
praktikán, mint tapasztalaton alapulñ eljárás volt az ecetes borba adagolt meleg venyigehamu, tüzes kő és
forrñ rozscipñ, ugyanìgy a dohos bor borjúkötéllel történő gyñgyìtása és pörkölt búzával valñ kezelése is.
A többször fejtett ñbort akkor szépìtették, derìtették a mezővárosi gazdák, ha külföldre szállìtottak. Állati
termékeket használtak derìtőanyagként: szárnyas vérét, borjúláb főzetét, szárìtott vizahñlyagot és
tojásfehérjét. A fehér borok szűréséhez sűrű szövésű kenderzsákot alkalmaztak, amelybe betétként friss
borseprőt vagy tisztìtott hársfaszenet öntöttek. Ŕ Az árutermelő falusi és mezővárosi szőlőgazdaságban
hasznosìtották a 18Ŕ19. sz.-i gazdasági irodalom eredményeit, ìgy e minőségi borok be tudtak kapcsolñdni
a közép-eurñpai borkereskedelembe. A sokszor fejtetlen, kamrában tárolt parasztborok azonnali
fogyasztásra voltak alkalmasak. (→ még: bor, → bortárolás) Ŕ Irod. Molnár István: A szőlőművelés és
borászat kézikönyve (Bp., 1897); Horpácsi Illés: Bor-anya, borfejtés, borfűtő (Magy. Nyelv, 1949).
Kecskés Péter
borkoma: → koma
borkő: a borkősav savanyú káliumsñja (kálium-hidrogén-tartarát), mely a must erjedése és a fiatal bor
utñerjedése közben kikristályosodik. A hordñ és a kád belső falárñl borkővakaróval (fogñs, háromszögletű
vaslapocska) távolìtják el. Feloldva a bor savtartalmának növelésére és káposztasavanyìtásra használják.
A népi gyñgyászatban a borkőves vizet terhes asszonyoknak hűsìtő italként vagy enyhe hashajtñként
adták. A paraszti háztartásban összegyűjtött borkövet a 19. sz. közepe ñta mint a borkősav-gyártás
alapanyagát kiskereskedők vásárolták fel.
Kecskés Péter
borlátñ, bormester, bortiszt, borvető: → borbìrñ
borlopñ: → lopñ
bor megvádolása, a: → kenyér panasza
bormérési jog: → kocsmálás
Bornemisza Péter, Abstenius (Pest, 1535ŔRárbok, 1584): ìrñ, ev. prédikátor, szuperintendens. Árva
gyerekként a Felső-Tisza vidéki nemesi udvarokban nevelkedett, 1548Ŕ53-ban Kassán tanult, 1557-től
1563-ig külföldi tanulmányúton járt (Németo., Itália, Bécs). Ördögi kìsértetek (Sempte, 1578. Eckhardt
Sándor gondozásában, Bp., 1955) c. könyve miatt egyházi bìrñság elé került, mert benne számos főurat
név szerint is kigúnyolt. Ez a könyve a néphit szempontjábñl sok értékes néprajzi adatot tartalmaz (pl. az
ördög 35 nevét, 8 „bájolñ imádság” szövegét). Ŕ Irod. Thury Etele: B. P. könyve az ördögi kìsértetekről
(Ethn., 1913); Nemeskürty István: B. P., az ember és az ìrñ (Bp., 1959).
Bornemisza Péter kézìrása
Diószegi Vilmos
borona: → fogas
boronafal: szálfákbñl, gerendákbñl épìtett fal. Lényeges sajátossága, hogy a fal meghatározñ elemei
vìzszintesen egymásra helyezve fekszenek, oldal-, ill. hosszirányú elmozdulás ellen a szomszédos gerendák
csapolásaikkal egymást biztosìtják. A csapolásoknak számos változata alakult ki. A legegyszerűbb tìpus
esetében a bárdolatlan gerendák végeikkel keresztezik egymást, s minden második sorban alul-felül
félkörìvesen bevágott nyaktagú gerendát helyeznek el. Biztosabb kötést, pontosabb illesztést érhettek el,
ha mindegyik gerendát nyaktag-bevágással kapcsolták össze. Jñ minőségű gerendákbñl pontos illesztésű,
teljesen hézagmentes falsìkokat készìthettek. Ezeknél bonyolultabb sarokcsapolásokat alkalmaztak, ilyen
esetekben a gerendák végei nem nyúltak túl a csatlakozñ falsìkon. Mìg az egyszerűbb csapolásokat a
famunkát értő épìtők-épìttetők maguk készìtették, a bonyolultabb megoldásokat specialisták vagy ácsok
320
B
irányìtása mellett kivitelezték. Ŕ A boronaépìtés gyakorlata hazánkban az őskor kései időszakáig

visszavezethető. A magyarság feltételezhetően még a honfoglalást megelőző időben megismerkedett vele,
hiszen azokon a vidékeken, ahol népünk a Kárpát-medence megszállása előtt élt, széleskörűen és szintén
az őskorig visszanyúlñan alkalmazott épìtő eljárás volt a boronatechnika. Hazánkban a középkor
folyamán erődìtési feladatok megoldásánál, templomépìtkezéseknél, kastély-, udvarház-épìtkezéseknél is
kiterjedten éltek a boronafal alkalmazásával. Nemesi, városi polgári körökből a 18. sz. második felétől
szorult ki egyre gyorsabban. Fában gazdagabb területeinken elsősorban Erdélyben, a Dunántúlon, ill. a
Felvidéken a legutñbbi időszakig széleskörűen kedveltek maradtak a boronafalú lakñházak,
melléképületek paraszti, falusi lakosságunk körében, hacsak a földesúri hatalom a helyi erdőhasználatot
nem korlátozta. Erdélyben az utñbbi három évtizedben is több körzetben eleven gyakorlat maradt a
boronafallal valñ épìtkezés. (Pl. a Székelyföld zárt erdős zñnáiban.) A készìtéséhez elsősorban a fenyőfa
felelt meg, de tölgy, bükk stb. lombos fák törzsét is gyakorta felhasználták. A boronafalat bárdolatlan
vagy bárdolt, faragott fatörzsekből egyaránt készìtették. A kevéssé kidolgozott s emiatt kevésbé pontosan
illeszthető gerendák közét mohával, szalmával stb. szigetelték. Különösen a lombos fákbñl készìtett
boronafalat tapasztották, meszelték. A csépeletlen gabona, szálastakarmány befogadására szolgálñ
csűröket, pajtákat hézagos, szigeteletlen szellős boronával épìtették gyakorta. A boronafalú épületeket
gyakran áttelepìtették, hiszen könnyen szétszedhetők voltak, s célszerűbb helyen viszonylag gyorsan
felállìthatták őket. Egyes körzetekben előfordult a boronaházak eladásra történő készìtése is. Az előre
összeállìtott boronafalú házat vásárlás után megfelelő helyre szállìtották s ott végleges helyére épìtették
fel. A boronaépìtkezés az utñbbi 100Ŕ150 évben szűkebb erdélyi körzeteket nem számìtva, az egész
magyar nyelvterületen fokozatosan visszaszorulñban volt, mivel az erdőtakarñ jelentősen csökkent vagy a
paraszti erdőhasználatot erélyesen korlátozták. Ilyen esetben zsilipeléses technikájú falazattal vagy
sövényépìtkezéssel váltották fel az igényesebb fafelhasználással járñ boronaépìtést. Nem egy helyen a sár-,
ill. kőépìtkezés váltotta fel a faépìtkezést. A boronatechnika jñ hőszigetelő tulajdonságú falazat készìtését
tette lehetővé, ezért a szőlőbeli épületeknél, bortárolñk vagy pincék épìtésénél is széleskörűen
használatossá vált a boronafal alkalmazása.
András Pál 1678-ban épült háza (ún. Hamar ház) (Impér, v. Csìk m.) 1. fal és tetőváz a ház bütüje felől Ŕ
részlet 2. szarufa rögzìtése a szélkoszorún. 3. oldalkamra ablaknyìlása 4. parádésház külső falának ajtñ
felőli végződése Ŕ és a ház alaprajza
Boronaépìtkezés (Alsñcsőde, Zala m.)
321
B
Boronapince (Nagykutas, Zala m.)
Pálinkafőző kunyhñ (Csöde, Zala m.)
Filep Antal
borosember, borosembör, borosgazda: bortermelő gazda, akinek eladñ vagy kimérni valñ bora van. A
kifejezés a 17. sz. ñta használatos az alföldi bortermelő városokban. (→ még: szőlősgazda) Ŕ Irod. Zoltai
Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905).
Égető Melinda
Boross Marietta (Szántñdpuszta, 1922Ŕ): néprajzkutatñ muzeolñgus, a Szentendrei Szabadtéri Múz.

munkatársa (1971Ŕ). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeolñgusi oklevelet (1950) és
bölcsészdoktori fokozatot (1965) szerzett. A Néprajzi Múz. munkatársa (1950Ŕ). A népi kertkultúrával, a
népi iparművészettel foglalkozñ cikkei, tanulmányai szakfolyñiratokban jelennek meg.
borotválkozñ tükör: borotválkozáshoz használt, talapzatos, állványos tükör. Nevezik még: álló, asztali,
lábas, talpas tükörnek is. Alkalmazása a magyar parasztságnál a 19. sz.-ban kezdett terjedni, készìtése
azonban, a kései megjelenésnek megfelelően, csak korlátozottan vált népi gyakorlattá, s nagyobb
jelentőséget csupán a → dunántúli pásztorművészetben nyert. Eleinte, a 19. sz. második negyedében, a
polgári tükrös ládikák mintájára a nagyobb, négyszögletes, dobozalakú → tükrösök fedelét alakìtották
felállìthatñvá, csuklñs pánt segìtségével (kitámasztó tükrös), majd hasonlñ megoldással kisebb, sőt kerek
tükrösök is készültek. Elvétve → borotvatok is kaphatott ilyen fedelet. A talapzatra emelt, speciális
borotválkozñ tükör a 19. sz. második felében jelent meg, ugyancsak polgári példányok hatására. A
borotválkozñ tükört mutatñs formája kiválñan alkalmassá tette baráti ajándéknak, amire több
borotválkozñ tükör felirata és ábrázolása is utal, s ebből következik a változatos és gyakran igen gazdag
dìszìtés. A népi borotválkozñ tükör felépìtése leginkább két megoldást követ: a talprészből vagy villásan
kétfelé ágazñ törzs, vagy két oszlop emelkedik ki, a tükör ezek közt csavarral rögzìtett. A talapzat
gyakran borotvatartñ dobozt képez. Hordozásra szánt borotválkozñ tükörnél a lábazat egy sìkba
forgathatñ. A borotválkozñ tükör dìszìtése → spanyolozással, karcolással (→ karcolt dìszìtés), ill. a
századfordulñtñl → domború faragással történt. A dìszìtmények közt nem ritka az → emberábrázolásos
jelenet. Az oszlopok néha emberfejben végződnek, a tükröt közrefogñ ágakon gyakori a → kigyñ
motìvum. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Manga János: Magyar
pásztorfaragások (Bp., 1972).
322
B
Borotválkozñ tükör fedőlapja, a kinyithatñ tükrös fedéllel (1844. Nemespátrñ, Somogy m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Az előbbi borotválkozñ tükör kinyitott állapotban
Borotválkozñ tükrök (a bal oldali: Süttör, 1866, a jobb oldali: Nagylñzs, v. Sopron m., 1863, Torma István
munkája) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
borotvatok, borotvatartñ: egy vagy két borotva elhelyezésére szolgálñ, fábñl faragott és gyakran dìszìtett
eszköz. Régibb formája hasáb alakú kihúzhatñ fedéllel. Ezt a formát Eurñpában már az i. sz. első
évezredében használták. Múzeumaink a 18. sz. derekárñl őrzik legrégibb példányait. Újabb formái egyik
végükön faszeggel rögzìtettek, egy vagy több részből állnak, félrefordìthatñ fedéllel vannak ellátva.
Fedelüket gyakran úgy szerkesztik, hogy csak akkor nyithatñ ki, ha valamelyik részét elmozdìtják.
Készìtőik között mesterembereket, falusi fúrñ-faragñkat és pásztorokat egyformán találunk. A legrégibb,
kihúzhatñ fedelűek dìszìtése főként vésett, ékrovásos mértanias formákbñl (fűrészfogak, rozetták stb.) áll.
A félrefordìthatñ fedelűeket → ékrovással, → karcolt dìszìtéssel, → spanyolozással, → vésett dìszìtéssel
készìtették, → domború faragással, néhány esetben → ñlmozással, csontmunkával dìszìtették. A karcolt,
spanyolozott és domborúra faragott borotvatokok készìtésében a dunántúli pásztorok jeleskedtek.
Dìszìtményeik között a mértanias szegélydìszt, a stilizált virágot, az emberábrázolást, a hazafias és vallási
jelképeket egyformán megtaláljuk. Az Alföldön váltak gyakorivá a könyv alakú borotvatokok oldalt vagy
hosszanti irányban egyik vagy mindkét lapján kihúzhatñ, egy vagy két fedéllel, karcolt, festett, ritkán
spanyolviasszal szìnezett dìszìtéssel. Ezeknek a könyv alakú borotvatokoknak egyikében-másikában a
borotválkozáshoz szükséges ecset, szappan és bajuszpedrő számára is van hely. Készìtettek hasáb alakú,
falra akaszthatñ borotvatokot is, amelynek a felső vége volt nyitott. Ugyancsak falra akasztották az őz
lábárñl lehúzott bőrből készült vagy lenyúzott mñkusbőrből valñ borotvatokot. Bihari szűrszabñk
szűrposztñbñl rátétes dìszű borotvatokot is készìtettek. A szomszéd népek is mind a kihúzhatñ, mind a
félrefordìthatñ fedelű borotvatokokat készìtették és használták. Ŕ Irod. Füzes Endre: A Janus Pannonius
Múzeum borotvatartñi (A Janus Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1961); Manga János: Magyar
323
B
Borotvatok faragott dìsszel, felirata: „1846. Szabñ Istváné Szemes Jánostñl” (D-Alföld) Bp. Néprajzi
Múzeum
Borotvatok ékrovásos dìszìtéssel (Hñdmezővásárhely, 18. sz. vége Ŕ 19. sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Borotvatok, spanyolozott dìszű, kinyitott fedéllel (Szombathely, 1820Ŕ30-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum
Borotvatok, spanyolozott dìszű, kettős kinyitott fedéllel (Székesfehérvár, 1840) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Spanyolozással dìszìtett (Süttör, v. Sopron m., 1854)
2. Spanyolozással dìszìtett (Süttör, 1856)
3. Spanyolozással dìszìtett (19. sz. második fele, Kákics, Baranya m.)
324
B
4. Spanyolozással és domború faragással dìszìtett, vadász ábrázolásával (Kisberzseny, Veszprém m.,

1856)
5. Domború faragással dìszìtett (Hegyesd, Zala m., 1895)
6. Ékrovással dìszìtett (Kecskemét, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
7. Spanyolozással dìszìtett (Veszprém m., 1842) Veszprém, Bakonyi Múzeum
8. Karcolt és választñvìzzel sárgìtott (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1842) Bp. Néprajzi Múzeum
9. Spanyolozással dìszìtett (Nyugat-Dunántúl, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum
325
B
Borotvatok részlete, Hodñ Mihály munkája. Zaláta (Baranya m.) Janus Pannonius Múzeum, Pécs.
Spanyolozott borotvatok részlete. Vas m. Savaria Múzeum, Szombathely.
Manga János
borovicska: → pálinka
Borsai Ilona (Kolozsvár, 1924Ŕ); népzenekutatñ. Tanári oklevelet a kolozsvári egy.-en (latin-görög-
francia, 1946), zenetanárit és karvezetőit (1951), valamint zenetudományit (1961) Bp.-en a Zeneművészeti
Főiskolán szerzett. Népzenei előadñ a Népművészeti Intézet Néprajzi Osztályán (1951Ŕ56); az MTA
Népzenekutatñ Csoportjában, ill. a Zenetudományi Intézetben működik (1961Ŕ), közben hosszabb
egyiptomi tanulmányutat tett (1966Ŕ67). Munkássága a Mátra-vidék zenei életére, a summásdalokra
terjed ki, az egyiptomi zenei szájhagyománnyal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a
szakfolyñiratokban. Ŕ F. m. Cinege, cinege kismadár ... (Népi mondókák, gyermekjátékok kicsinyeknek)
(Kovács Ágnessel, Bp., 1975).
borsajtñ, borprés, sajtóprés: fábñl készült sajtolñ szerkezet, amellyel szüretkor a szőlő levét kiszorìtják.
Három alaptìpusa ismeretes: 1. Az egykarú emelő elve alapján, gerendával és csavarral működő
bálványos prés vagy régős prés (Baumpress). Tájnyelvi alakjai: prős, pörös, peres. Lényeges szerkezeti
eleme egy 3Ŕ4 m hosszúságú, vìzszintesen elhelyezkedő gerenda (főfa, bálvány). Ennek egyik végét
rögzìtik, a másikon többnyire beleerősìtett, súllyal terhelt orsñ van, amelynek segìtségével szabályozhatñ,
egyenletesen működő nyomñerőt fejt ki. Az összezúzott szőlő a gerenda alatt elhelyezkedő melencében,
présaljban levő garatban vagy törkölyös ládában van. Ennek tetejére deszkalapot (asztal) helyeznek,
amelyre a papnak nevezett rövid, vastag gerendák kerülnek. A nagygerenda nyomása a papra nehezedik,
s ezáltal sajtolñdik ki a törkölyládában levő szőlő. Tekintettel a bálványos borsajtñk nagy méretére, itt a
présház ezek méretéhez igazodott. Egyes adatok szerint a Ny-Dunántúlon gyakran a már meglevő
borsajtñ fölé épìtették a présházat. A bálványos borsajtñk különböző változatainak (gúzsos, garatos,
kősúlyos, láncos, medveprés) a Kárpát-medencében két fő elterjedési területe van. Az egyik a Ny-Dunántúl
(Sopron m., Vas m., Veszprém m., Zala m.), a másik Erdély (Küküllő mente, szász városok, Szilágyság).
A közbülső területeken szñrványosan szintén előfordul (Pozsony vidékén, Somogyban, Tolnában, Fejér
megyében, Borsodban és Abaújban) főként a városokban. (Pl. Pozsony, Buda, Szekszárd, Paks,
Kecskemét, Gönc, Mád stb.) Ŕ 2. A borsajtñk másik fő tìpusa a csavar elve alapján működő középorsós
sajtó. Táji elnevezései: sató (Baranya, Somogy, Veszprém), satu (Balaton vidéke, Duna melléke), sotó
(Palñcföld, Gömör), sotu (Alföld, Sopron, Vác vidéke), sutu (Baranya, Csongrád, DunaŔTisza köze,
Udvarhely). A középorsñs borsajtñk vázát egy hasáb forma talpba ácsolt két függőleges oldalgerenda
326
B
alkotja, amelyeket fent egy vastag kötőgerenda, bálvány kapcsol össze. Ebbe illeszkedik az orsó vagy
csavar, amelyet a csavarfejen keresztüldugott rúd segìtségével lehet lejjebb és feljebb csavarni. A talpon
helyezkedik el a lécekből összeállìtott, négyszegletes kosár, amelyben a sajtolandñ szőlő van. A tetejére
helyezett papra nehezedik a csavar szorìtñ ereje. A kötőgerenda, amelyben a csavar le-fel jár,
átfordìthatñ, hogy a törköly ki- és berakásakor a csavarfej ne akadályozza a munkát. E tìpus kétorsñs-
kétkosaras változatai főként Tolnábñl és Baranyábñl ismeretesek, szñrványosan másutt is előfordul (pl.
Eger). Későbbi fejlődés eredményének tekinthetők a középorsñs borsajtñk ún. felülhajtós változatai.
Lényege, hogy a hajtñkar a csavarnak a keresztgerenda fölé kinyúlñ végébe illeszkedik. Ily mñdon a
sajtñt szabad téren elhelyezve teljes, 360 fokos fordulat végezhető, tehát nagyobb erő fejthető ki, mìg az
eredeti (ún. alulhajtós) változatoknál csak 180 fokos fordulat érhető el. Mind a bálványos, mind a
középorsñs sajtñk változatai ez utñbbi kivételével helyükön rögzìtettek. Ez nagymértékben biztosìtja e
hatalmas szerkezetek szilárdságát, a helyváltoztatás pedig súlyuk és méretük miatt amúgy sem lenne
célszerű. Ŕ 3. A harmadik alaptìpust az állóorsós sajtók képviselik. Elterjedtebb népi nevei: gyertyás prés,
kosos prés; szerkezetileg azonosak a sajtprésekkel. Leggyakrabban kétorsñsak, amelyek a középorsñs
borsajtñknál használt két oldalgerenda szerepét is betöltik. Előfordul egyorsñs változata is. A fatörzsből
faragott, lábakon állñ talpon itt is lécekből összeállìtott négyszegletes kosár helyezkedik el. A nyomñerőt a
vìzszintesen elhelyezett nyomópalló közvetìti, amelyet két anyacsavar segìtségével szorìtanak egyre
lejjebb. Elterjedési területe az eddigi kutatások alapján meglehetősen szűk. Eddig Somogybñl és Tolnábñl
régebbi, a DunaŔTisza közéről pedig szñrványosan néhány újabb változata ismert. Újabb alakulása
mellett szñl, hogy az ismert változatok mind könnyen kezelhető és hordozhatñ változatok. Eredetére
vonatkozñlag csak feltevések vannak. Mo.-on kìvül csupán Itáliábñl és a rätoromán területekről ismerünk
párhuzamokat. Ŕ Az emelő gerenda és a csavar kombináciñjával működő sajtolñ erőgépet feltehetően a
görögök találták fel, a rñmaiak átvették, tökéletesìtették és széles körben elterjesztették. Eurñpában a
magyar nyelvterület határain kìvül nyugat felé és a Mediterráneumban mindenütt megtalálhatñ volt.
Kelet felé nem ismerjük elterjedési területét. Egyes feltevések szerint rñmai eredetű borkultúránk
maradványa és egyben bizonyìtéka, mások szerint későbbi beszivárgás eredménye. Elterjedési területe a
16. sz. előtt a mainál jñval szélesebb lehetett. A régi fehérbor-kultúrára rétegződő → vörös bor-kultúra
azonban háttérbe szorìtotta, ill. általános használatát feleslegessé tette. Amikor ezek a területek később,
főként a 18. sz.-tñl lassanként ismét préseket igényeltek, természetszerűleg nem e régi, nehézkes
szerkezetekhez folyamodtak, hanem az újabb technikai vìvmányt, a középorsñs borsajtñkat honosìtották
meg, amelyeknek lassú terjedése nyugat felől K-DK felé a 17. sz.-tñl valñszìnű. A középorsñs borsajtñk
megjelenése Ny-Eurñpában a 16Ŕ17. sz.-ra tehető. Feltehetően innen terjedt el kelet felé. Hazánkban az
első évszámos darabok a 18. sz.-bñl ismeretesek, főként úri és polgári használatban. Ez természetesen
nem jelenti azt, hogy megelőzően nem használták volna. A középorsñs borsajtñ a 18. sz. végétől Pozsony,
Nyitra vidékén, É-Mo.-on, a Dunántúlon Fejér, Tolna és Baranya megyékben és szñrványosan bortermő
vidékeinken mindenütt előfordul. A mennyiségi termelés előtérbe kerültével a 19. sz. folyamán, különösen
az utolsñ harmadában az eddig borsajtñ nélküli területeken is egyre jobban megnövekedett az igény a
borsajtñk iránt. A gyári borsajtñk elterjedése etőtti időben falusi bognárok, ügyes kezű fúrñ-faragñ
emberek a régi középorsñs borsajtñk mintájára készìtettek borsajtñkat. A szőlőművelésben bekövetkezett
változásoknak azonban már nem feleltek meg a nehezen mozdìthatñ, nagy tölgyfa alkotmányok, ezért az
új borsajtñkat a súlyos tölgyfa talapzat helyett négy lábra állìtották és teljes egészében kisebbé és
könnyebbé tették. A kifolyñ must felfogására vékonyabb, deszkákbñl készült láda szolgált. Az orsñk
eleinte ezeknél is fábñl készültek. A kilencvenes években ezt felváltotta a vasorsó, majd a gyári prések
mintájára a törkölytartñ láda is kerek kosárrá alakult. A termelés kiterjedése és a gyári prések elterjedése
közötti intervallumban áthidalñ megoldásként a házi készìtésű borsajtñknak országszerte elég nagy
változatossága alakult ki. Valamennyinek jellemzője, hogy a tájilag használt prések működési elvén
alapultak, de azoknál könnyebb, egyszerűbb, gazdaságosabb szerkezetek voltak. Az alföldi
homokterületeken, főként a DunaŔTisza közén terjedt e könnyen mozgathatñ borsajtñknak egy
továbbfejlesztett, helyi igényekhez alkalmazott változata, a kerekes sutu. Feltehetően a borsajtñk ilyen
irányú változásával egyidőben alakult ki a bérpréselés gyakorlata. Szegényebb emberek, akik borsajtñra
tehettek szert, szüret idején házrñl házra járva tizedrészért préselték a szőlősgazdák törkölyét. (→ még:
seprőprés) Ŕ Irod. Storno Miksa: Régi soproni borsajtñk, hordñk és mércékről (Soproni Szle, 1940);
Vincze István: Magyar borsajtñk (Ethn., 1958); Paládi-Kovács Attila: A paraszti bortermelés néhány
abaúji faluban (Debrecen, 1962).
327
B
Gúzsos prés (Rigyác, Zala m.)
Középorsñs sajtñ (Eger, Heves m.)
Kerekes sutu (Kecskemét, Bács-Kiskun m.)
Égető Melinda
Borsa völgye: a Kolozsvártñl északra eső vidék, a Kis-Szamosba ömlő Borsa-patak és mellékvizeinek
mente. Erdély legkorábban magyarlakta tájai közé tartozik. Ma nagyobbrészt románok, kisebbrészt
magyarok lakják. Vásáros központjai Kolozsborsa és Páncélcseh. Jelentősebb magyarlakta falvai: Kide,
Válaszút, Bádok, Csomafája. A néprajzi irodalomban a Borsa völgye az 1940-es évektől szerepel. Az
Erdélyi Tudományos Intézet több éven át komplex falukutatást szervezett falvaiban. Ennek eredménye
részben napvilágot látott Borsavölgyi kutatások sorozatcìm alatt. Ŕ Irod. Mikñ Imre: Az erdélyi falu és a
nemzetiségi kérdés (ClujŔKolozsvár, 1932); Járdányi Pál: A kidei magyarság világi zenéje (Bp., 1943);
Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Szabñ T. Attila: A Kolozs megyei
Borsavölgy helynevei (Kolozsvár, 1945).
Borsa völgye: Lakñház (Kide, v. Kolozs m.) Épült a 19. sz. elején
Kósa László
borseprő, söprő: az erjedés után letisztult borbñl a mustban levő szennyeződések (por, növényi rostok
stb.). Nevezik még bor-fosának, aljbornak. Az élő és holt erjesztő anyagok a hordñ fenekén ülepednek le
vastag rétegben. Ebből lesz a borseprő. Eger vidékén ruskónak is nevezik. A törkölyén erjesztett bornak
(vörös bor) és a gázolt bornak jñval több a borseprője, mint a sajtolt bornak. Általában 1/11-ed részt
számìtottak a borbñl borseprőre. A borseprőből többnyire → seprőbort készìtenek vagy pálinkát főznek
(→ seprőpálinka). Az előbbi a gazdaságosabb felhasználás, mert a hìg seprőnek 50Ŕ60%-a bor. (→ még:
seprőprés)
Égető Melinda
borsñ (lat. Pisum sativum): tápláléknövény, az emberiség egyik legrégibb kultúrnövénye. Hazánkban a
veteményes kertekben mindenütt megtalálhatñ. Szántñföldi paraszti termesztése elsősorban a Tiszántúlon
(Hajdú-Bihar, Szolnok, Békés megyék), ill. a Dunántúl némely körzeteiben (Fejér és Tolna megye) alakult
328
B
ki. Termesztett változatai több vad ősből származnak. Termesztésbe vétele i.e. 4Ŕ5000 évvel Közép-Ázsia
központi és déli területein (Afganisztán, Irán, Turkesztán) történhetett és a neolitikus kultúrákkal terjedt
el Eurñpában. A bronzkorbñl bőséges régészeti leletek bizonyìtják Kárpát-medencei és Ny-eurñpai
ismeretét. A magyarság még a vándorlása idején ismerhette meg. A magyar borsñ szñ ñtörök eredetű. A
borsñt eredetileg száraz állapotban fogyasztották. A zöldborsñ-fogyasztás a 15Ŕ16. sz.-tñl jött szokásba
Ny-Eurñpában. Eleinte a hüvelyével együtt főzték meg. A 16Ŕ17. sz.-i magyar botanikai irodalom kétféle
borsñt különböztetett meg: az aprñbb magvú mezei borsót és a nagyobb magvú kerti borsót.
Kósa László
Borsodi Hegyköz: → Hegyköz
borsodi hìmzés: alapanyaga kendervászon, a kötényeké gyakran kékfestő. A hìmzőfonal rendesen kék-
piros pamut, a festőkötényeken több szìnű pamut- vagy gyapjúszál. Az egyszerű technikához egyszerű
minták társulnak: kis háromágú virágtövek az abroszokon; együgyű, egymás mellé-fölé tett madarak a
párnavégeken, vonalsorok, keresztek a lepedőkön, szìvek, csillagok, páros madarak stb. a kézelőkön; a
kötényeken pedig sok egymás fölé helyezett csillag és egyéb mértani mintasor. Az utñbbiak felső széléhez
szokás évszámot és a készìtőnek, ill. a kötény viselőjének a nevét kivarrni. Túlnyomñan virágos
keresztszemes (→ keresztöltés) technikával varrták abroszok szélére, párna- és lepedővégekre, ingek
kézelőjére és elejére, kötényekre. A borsodi hìmzések legjelentősebb csoportjai: → mezőkövesdi
hìmzések, kisebb egységei a → szentistváni hìmzések, a → bogácsi lepedőszélek. A → tardi főkötőhìmzés,
cserépfalusi és cserépváraljai szerény hìmzés viszonylag erős szőtteskultúra mellett él. Ŕ Irod. Ferencz
Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Dajaszásziné Dietz Vilma: Borsod megyei régi
keresztszemes hìmzések (Bp., 1951).
1. Abrosz részlete, kék-piros keresztszemes hìmzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Abrosz részlete, kék-piros keresztszemes hìmzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Kendő részlete, kék-piros keresztszemes hìmzéssel (Tard, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Lepedőszél részlete, szìnes laposöltéses pamuthìmzéssel (Századfordulñ, Bogács) Bp. Néprajzi Múzeum
329
B
5. Lepedőszél részlete, szìnes pamutfonalas hìmzéssel, subrikával és csipkével (Századfordulñ, Bogács)

6. Párnavég részlete, piros keresztöltéssel hìmezve (Cserépváralja, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi
Múzeum
1. Kötény részlete, kékfestő, szìnes keresztszemes hìmzéssel (19. sz. második fele) (Tard) Bp. Néprajzi
Múzeum
2. Vászon kötény részlete, piros-kék keresztszemes hìmzéssel, felirata: „Dusza Juli” (19. sz. második fele)
(Tard) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Kékfestő kötény részlete, szìnes keresztszemes gyapjúszálas hìmzéssel. (19. sz. második fele) (Tard) Bp.
Néprajzi Múzeum
4. Vászonkötény részlete, piros-kék keresztszemes hìmzéssel, felirata: „Pap Erzsébet”. (19. sz. második
fele) (Tard) Bp. Néprajzi Múzeum
330
B
5. Vászonkötény részlete, piros-kék keresztszemes hìmzéssel, felirata: „1865 Szémány Juli” (Tard) Bp.
Néprajzi Múzeum
Borsodi Mezőség: → Mezőség
Borsszem Jankñ: mitikus, emberfeletti erejű → mesehős. Egy borsszemtől fogant. Megszületése napján
már beszél, sőt parancsolgat. Számos mese hőse, a magyar népmesekutatás azonban „Az elrabolt
királykisasszonyok megszabadìtása” tìpus (AaTh 310, 301A) egyik redakciñját kapcsolta nevéhez és
személyéhez, melyet a nemzetközi népmesekutatás újabban az orosz népmesekatalñgus nyomán az AaTh
312D tìpusszámon tart nyilván (a redakciñt Honti János a 312 számmal jelölte). Cselekménye: falusi
házaspárnak 3 fia és 3 lánya (2 fia és 1 lánya) van. A fiúk szántani mennek, s meghagyják
lánytestvérüknek, hogy az általuk húzott barázdán vigye utánuk az ebédet. Három sárkány azonban
megsemmisìti a legények barázdáját, másokat húznak helyettük a maguk kastélyáig s ily mñdon
mindhárom lányt elrabolják. A három fiútestvér a lányok felkeresésére indul, meg is találják őket, de a
sárkányokkal valñ küzdelemben elpusztulnak (vagy a sárkányok felakasztják őket a füstre). Évek múlva
anyjuk egy borsszem lenyelése következtében fiút szül, s az útra kel testvérei felkeresésére. A lányokat
sorra megtalálja, a sárkányokat megöli s fivéreit feltámasztja. A fiúk azonban haragusznak öccsükre, egy
nagy fához kötözik, amelyet az kihúz tövestől és világgá megy. Az erdélyi változatokban Borsszem Jankñ
gyakran oly mñdon tudja meg anyjátñl, hogy voltak testvérei s ha igen, mi lett a sorsuk, hogy a ház talpa
alatt csecset kér. Az anya eddig nem mert utñszülött fiának az eltűnt testvérekről beszélni, attñl valñ
féltében, hogy őt is elveszti, a gerendák súlya alatt elmondja a történteket (AaTh 327B*). A mesének egy
másik egyszerűbb formája csupán három meggondolatlan kìvánság következtében elrabolt lánytestvérről
szñl. Ebben a redakciñban „A sárkány barázdája” epizñd hiányzik. Hőse olykor Borsszem Jankñ, máskor
Vas Laci, ismét máskor „Zöld levél”, „Zöldág” vagy Virág Péter; a nevek a hős származására és erejére
utalnak (AaTh 312). A redakciñ egyik változata, Majláth János, ill. Kazinczy Ferenc „Vas Laci” c.
bonyolult szövege már a 19. sz. közepén, majd Benedek Elek feldolgozásában a század végén is ponyvára
került, s az egész magyar nyelvterületen igen népszerű lett, számos egyszerűsìtett népi változatát
jegyezték fel és publikálták (Kálmány Lajos, Dégh Linda stb.). A két redakciñnak 16, ill. 13 változatát
ismerjük, valamennyit a magyar nyelvterület keleti feléből. A nemzetközi meseanyagbñl különösen az
orosz és a román változatok állnak közel Borsszem Jankñ és Vas Laci meséjéhez. (→ még: Fehérlñfia, →
hősmese, → mitikus mese) Ŕ Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und
Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (II., Bp., 1943;
UMNGy, VI.); Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar parasztmesék (I., Bp., 1951); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.);
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp., 1960).
Kovács Ágnes
borszentelés: → Szent János áldása
borszűrő: → szűrőkosár
bortárolás: paraszti szinten önellátñ vagy kisárutermelő, mezővárosi szőlőmonokultúrás szinten

kereskedelmi célú tevékenység, amely a bor érlelését, raktározását és védelmét szolgálja, s alapvetően a →
szőlőfeldolgozás hagyományos technolñgiájának és a nagytáji épìtőkultúrának függvénye. A bortárolás
mñdjának és helyének két alaptìpusát különböztetjük meg: a felszìn feletti sìk falú épületekben
(boroskamra, présházpince) történő és a felszìn alatti folyosñszerűen kiképzett, vájt vagy boltozott
épìtményekben (→ lyukpince) valñ bortárolást. A bortárolás két alapformája a következő történeti
rétegzettséget és nagytáji differenciáltságot mutatja: 1. A Ny- és D-dunántúli területek borona- és favázas
falú, szalmatetős szőlőhegyi épületeiben (→ szőlőhegyi épületek) folyñ sajtñs mustnyerés révén felszìni
bortárolásra alkalmas, savas, mennyiségi jellegű fehér borkultúra alakult ki, amelynek rñmai kori
kontinuitása feltételezhető, de még nem megnyugtatñan bizonyìtott. Ŕ 2. Az alföldi területeken a
331
B
törkölyön erjesztett, kádon tárolt mennyiségi jellegű vörös bor kultúrája, specializált kereskedelmi idény
és bortárolás nélkül, a 16. sz. ñta balkáni hatásként jelentkezett. Ŕ 3. Az É-mo.-i területeken a felszìn alatti
bortárolás olyan lehetőségeket biztosìtott a nagyrészt fehér, de mindenképpen minőségi jellegű borok
előállìtására taposással végzett mustnyerés mellett, amely a magyar bor világpiaci rangját századok ñta
meghatározta: gyökereit tekintve valñszìnű, hogy egyéb hatások mellett a honfoglalás kori lakosság
keletről hozott tapasztalatai és a szőlőművelés északi határán kialakult belső fejlődés eredményeként jött
létre. Ŕ A bortárolás két alaptìpusának kiegyenlìtődése jñrészt a 19. sz.-i gazdasági fejlődés során
következett be (présházas lyukpincék), amikor a felszìn alatti bortárolás és a szőlősajtñk alkalmazása
általánossá vált paraszti szinten. Mezővárosi szinten a szőlőfeldolgozás és bortárolás munkaszervezeti és
épìtészeti vonatkozásban már a középkor ñta megoldott (kétszintes, lakñrészes, borházas és boltozott házi
pincés kőépületek a lakñtelken vagy szőlőhegyi tartozéktelepülésen). Ŕ Irod. Vincze István: Magyar
borpincék (Népr. Ért., 1958); Vajkai Aurél: Balaton melléki présházak (Bp., 1958); Bakñ Ferenc: Egri
borospincék (Eger 1961).
Kecskés Péter
borűrmértékek: a bor összemérhető mennyiségének meghatározását szolgálñ, helyileg vagy központilag

szabályozott mértékegységek. A 14. sz. elején királyi rendelettel engedélyezett és gyakran mñdosult helyi
mértékek használatát a 19. sz. második felében az osztrák, majd az egységes liter űrmértékrendszer
váltotta föl. A századfordulñig használatban volt a magyar borűrmértékek rendszere, amely a 16. sz.-ra
alakult ki, s nagyságrendben a → meszelytől az → iccén, → pinten, köblön és csebren keresztül az → akñig
terjedt. A fenti borűrmértékek közül a házi és kocsmai boreladásban az iccének és pintnek, a
bordézsmában és más földesúri szolgáltatásokban, továbbá a cserekereskedelemben a köbölnek és
csebernek, mìg a hordñs kül- és belföldi borkereskedelemben az akñnak volt elsődleges jelentősége. Ŕ A
meszely (hazai bajor-osztrák < Massel) kb. fél icce nagyságú. Az icce mint a nagyobb borűrmértékek
alapja 0,6Ŕ0,9 liter (kis- és nagyicce). A pint általában két iccének megfelelő, kb. másfél literes egység. Ŕ A
→ köböl (valñszìnűleg délszláv átvételű szñ) 12Ŕ42 liter közötti bormennyiséget jelöl. A területileg és
történetileg is változñ mérték, a köböl a 16Ŕ18. sz.-ban 42,4 liter (váradi köböl vagy tinna), 25,4 liter (egri
köböl) és 13,6 liter (kassai köböl) is lehet. Az öreg vagy nagy köblök kétszeres mennyiséget jelöltek. Ŕ A →
cseber vagy veder (szláv közvetìtésű szavak) sokszor a köböl szinonimájaként voltak ismertek. Az erdélyi
vödör 12,4, a tokaji kis cseber kb. 42 liter a 17Ŕ19. sz.-ban. A szlávbñl átvett akó már a 13. sz.-ban
borűrmértéket jelölt, ami a középkorban 40Ŕ60 litert jelentett az iccék nagyságátñl és számátñl függően.
A magyar akñt a 19. sz. elejétől 64 iccével számolták (54,3 liter). (→ még: átalag → borkereskedelem, →
kanta) Ŕ Irod. Léderer Emma: Régi magyar űrmértékek (Századok, 1923Ŕ24); N. Kiss István: 16. századi
dézsmajegyzékek (Bp., 1960).
Kecskés Péter
borvidék: → történeti borvidék
borvìz: különféle szénsavas, többnyire, savanyú, ill. savanykás ìzű forrásvizek erdélyi elnevezése. Maga a
forrás a borkút. A bor- előtag a forrásvìznek a savanykás borra emlékeztető ìzére utal. A savanyúvìz-
forrásokban bővelkedő Székelyföldön a parasztok lehetőleg borkútrñl hordják az ivñvizet. Korábban a
borvìzzel valñ szekerezés jövedelemforrás volt, többnyire vállalkozñk megbìzásábñl fuvarozták → ekhñs
szekéren. A Felföldön csevicének, a Dunántúlon savanyúvìznek nevezik. (→ még: italok)
332
B
Borvizes székelyek (Múlt század végi ábrázolás)
Kisbán Eszter
borzas kötés (dìszìtő célú szövő eljárás): → bogos kötés
borzfúrñ: hosszú nyélre erősìtett fúrñszerű vaseszköz, amelyet belecsavarnak a kotorékba menekült
borzba, rñkába s ìgy vonszolják ki az állatokat menedékhelyükről (Dunántúl). A borzfúrñt használják a
német, francia vadfogñk is.
Borzfúrñ (Dunántúl)
Gunda Béla
borzfuvar: a borzrñl (lat. Meles meles) országszerte ismeretes hiedelem, amely szerint az egyik állat a
hátára fekszik, a másik pedig kukoricát, szőlőfürtöt rak a hasára, majd a fekvő borz farkát a társa a
szájába veszi és mint a szánkñt tovább húzza. A hiedelmet ismerik a hörcsöggel kapcsolatban is. Pethe
Ferenc 1815-ben az alpesi mormotárñl ìrta, hogy téli odújába hasonlñan hordja össze a füvet. A sündisznñ
a szőlőfürtöket leharapja, a bogyñkat leszedi rñla, széjjel terìti, belehengergődzik s ìgy hordja el a
vackába. A szénát, fát szállìtñ borz- és hñdpárrñl már id. Plinius (i. sz. 23Ŕ79) megemlékezett. Neckam
Alfred 1180 körül ìrt De naturis rerum.. c. munkájában elmondja, hogy a kotorék kikaparásánál az egyik
borz a másik hasára rakja a földet s társát lábánál fogva kihúzza a kotorékbñl a szabadba. A
hiedelemmel egy ñperzsa (1291) kézirat is foglalkozik, amely leìrja és rajzban félremagyarázhatatlanul
ábrázolja, amint a hanyatt fekvő patkány lábai között tojást szorongat, a másik patkány pedig farkánál
fogva húzza a társát. A tojást szállìtñ patkány esetét J. La Fontaine is feldolgozta egyik meséjében. A
meséjének fennmaradására, terjedésére hatott a korábbi természettudományi irodalom. Ŕ Irod. Pethe
Ferenc: Természet histñria és mesterségtudomány (Bécs, 1815); Pák Dienes: Vadászattudomány (I.,
Buda, 1829); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogñ életmñdjához (Vasi Szle, 1938); Ley,
W.: Animal Fables (Natural History, Vol. XLV. No. 2., New York, 1940).
Gunda Béla
bosnyákok: 1. Bosznia délszláv lakñinak népneve. A középkorban Boszniát a magyar királyok bánságok
formájában Mo.-hoz csatolták. Az oszmán-török terjeszkedésével, a 15. sz.-tñl súlyos harcok szìnterévé
vált, ami jelentékeny tömegű magyar katonaság jelenlétével járt együtt. Egyben azonban azt is
333
B
eredményezte, hogy a 16Ŕ17. sz.-ban nagyon sok boszniai eredetű menekült telepedett meg hazánkban.
Részben ez az oka annak, hogy a bosnyák elnevezés a mo.-i → sokácok egy részét jelöli. Az oszmán
hatalom helyi megszilárdulása után jelentékeny számban lettek Bosznia lakñi mohamedánokká. A mo.-i
török politikai-gazdasági adminisztráciñban, a katonai szervezetben nagy volt a mohamedán bosnyákok
száma. Egyébként iparos, kereskedő bosnyákok gyakori lakñi voltak a a 18Ŕ19. sz.-ban a hazai
városoknak. D-Mo. városaiban (mint pl. Pécsett) elkülönülten éltek. A bosnyákok hazai betelepedése,
diaszporái hozzájárultak népünk közép- és újkori balkáni kapcsolatainak elmélyüléséhez. A délszláv
műveltségen kìvül az oszmán-török kultúrát és a mohamedán tradìciñ egyes elemeit közvetìtették. A 19.
sz. folyamán a török hatalom gyengülésével az Osztrák-Magyar Monarchia katonailag megszállta
Boszniát és Hercegovinát. Ezt követően ismét megélénkültek a gazdasági, kulturális kapcsolatok a
magyarság és a bosnyákok között. Ebben az időben néhány ezer magyar agrárproletár is letelepült
Boszniában. A bosnyák név szerb-horvát eredetű. A Boszniábñl betelepedett r.k.-okat a Duna mentén
rácoknak, rác katolikusoknak (Dusnok, Bátya) nevezik népi szñhasználatban. Ŕ 2. vándorkereskedő
jelentése is kialakult.
Filep Antal
boszorkány: 1. mesealak: népmeséink rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, idős asszonyalakjainak

gyűjtőneve (Thompson Motif-Index G 200Ŕ299.), alakja gyakran kontaminálñdik a → vasorrú bábáéval.
Boszorkány legtöbbször a tündérkirály felesége (AaTh 313A és 313C: → Rñzsa és Ibolya) vagy az
üldözött hősnő vetélytársának anyja (AaTh 403A: → gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a; AaTh 707 ill.
MNK 707A: → aranyhajú ikrek: AaTh 708: „a csonkakezű leány” stb.). Ő eszeli ki a rendkìvüli
feladatokat, s ő tör emberfeletti képességei birtokában a hős életére is: ezért ismeri fel a szökevény
fiatalokat átváltozott (vetés Ŕ öreg csősz, kápolna Ŕ öreg barát, tñ Ŕ réce vagy aranyhal, aranyos fa Ŕ
aranyág) alakban is. Képességei azonban alacsonyabb rendűek, csak ártani tud. A hős vagy hősnő Ŕ
akinek emberfeletti erői mindig magasabb rendűek, pozitìv jellegűek, ha megakadályozni nem is tudja a
boszorkány rontñ tevékenységét, hatásköréből ki tud kerülni vagy úgy, hogy átlépi a boszorkány
országának határát, vagy úgy, hogy egy kis részecskéje megmarad, ami képessé teszi a további →
alakváltozásra s végső soron emberi alakja újra felvételére is, sőt nemegyszer sikerül a gonosz
boszorkányt teljesen meg is semmisìteni: a párbaj eredményeképpen lñ farka után kötik, minek
következtében aprñ darabokra szakad, megégetik és hamvát a széllel elfúvatják vagy mérgében
felrobban. → Mirkñ királyfi meséjében (AaTh 463A*) a katonákat szövő boszorkányt a hős szövőszékével
együtt feldarabolja és elégeti ugyan, de nyelvét még külön kell agyonütnie. Boszorkány a lánya szépségére
féltékeny világszép királynő tanácsadñja is, segìtségével kìsérli meg → Hñfehérke (AaTh 709)
elpusztìtását. A → táltos fiú (AaTh 328) és ennek női párja, királylánya Encella (MNK 328f) testvéreivel
ugyancsak a boszorkány Ŕ egyes változatok szerint emberevő óriás Ŕ házában száll meg. A lányai (fiai)
mellé fekteti, de jelt tesz a fejükhöz, hogy éjszaka vendégeinek a nyakát el tudja vágni. A hős (hősnő) a
jelt kicseréli, a boszorkány saját gyermekeit pusztìtja el a legfiatalabb kivételével, aki aranybölcsőben
alszik. A hős és testvérei elmenekülnek, de a hős Ŕ testvérei vagy irigy társai ármánykodása folytán Ŕ újra
meg újra visszatér, hogy a boszorkány kincseit elrabolja (aranykáposztáját, aranykalickában lakñ ékes
szavú madarát vagy aranymuzsikáját, egyetlen megmaradt lányát vagy őt magát; vö.: táltos-párbaj,
kancatej-fürdő: AaTh 531, → Királyfia Kis Miklñs). Vén boszorkány az ördög öreganyja is, akinek a
házában a szegény ember szolgálatot vállal (AaTh 1049). Ő az egyetlen, aki felismeri az új szolga
veszélyes voltát, s tanácsokat ad fiának arra, hogy hogyan pusztìtsa el. A szegény ember természetesen
mindannyiuk eszén túljár. A boszorkánynak az a tulajdonsága, hogy vendégeit felfalja, vagy ellenfelének
szìvét, máját és kisujját kìvánja, nem pusztán gonoszságbñl fakad, hanem abbñl a törekvésből is, hogy
ezáltal saját erejét növelje. Ugyanez okbñl akarja elpusztìtani a csak általa felismert emberfeletti
tulajdonságokkal rendelkező hőst is: tisztában van vele, hogy az többet tud, mint ő, s ha életben marad,
az nemcsak az ő személyére, hanem egész környezete számára is végzetes lehet. Ellentéte, de bizonyos
fokig párja is a jñságos tündér, aki emberfeletti tulajdonságait arra használja, hogy a hőst célja
elérésében, tehát a boszorkány elpusztìtásában is segìtse. Ŕ Irod. Beke Ödön: Boszorkányégetés (Ethn.,
1945). Ŕ 2. hiedelemköre a magyar → népi hitvilág egyik leggazdagabb, legváltozatosabb és még a
közelmúltban is eleven területe. A magyar boszorkányhit több rétegből tevődik össze: a boszorkány élő
személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előfordulñ gyñgyìtñ és rontñ tevékenység bizonyos
vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonìtanak (→ természetfeletti erejű személy).
A gyñgyìtásnak (→ népi gyñgyászat) és → rontásnak a múltban valñszìnűleg szinte hivatásos specialistái
voltak egyes kiemelkedő képességű személyek, az első magyar történeti adatok (pl. Szent István
törvényeiből: „de maleficis, veneficis” stb.) rájuk vonatkoznak. Másrészt ismeretes lehetett a múltban egy
(vagy több) természetfeletti lény, amelynek fő ténykedése az éjszakai rontás (elsősorban nyomás) volt.
Ennek vonásai olvadtak később a boszorkány alakjába (a török eredetű boszorkány szñ jelentése
334
B
’nyomñ’), és ennek nyoma őrződött meg a személytelen lidércnyomás fogalomban is. E két sìkot
kapcsolják össze, ill. a boszorkány alakjának kettősségét tükrözik a rñla szñlñ változatos hiedelemmonda-
tìpusok. Ezek szereplői egy-egy község vagy nagyobb körzet közismert, boszorkánynak tartott személyei,
akik részint a gyakorlatbñl ismert gyñgyìtñ-rontñ műveleteket, részint a boszorkányhit hagyományos
részeit képező emberfeletti tetteket hajtják végre. Ŕ Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti
lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta (→ garabonciás, → lidérc, → táltos). Ehhez térbeli
integráciñ is járult: a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágábñl ismert rokon alakok
különböző vonásai ötvöződtek a magyar boszorkányalakban. Mindezekhez járult a középkorban
kialakult, a boszorkányüldözés későbbi időszakában már a magyar → boszorkányperekben is megjelenő,
a perekkel együtt Ny-Eurñpábñl importált boszorkányfogalom. A perek időbeli egymásutánjában
végigkìsérhető az új motìvumok megjelenése (ördöggel valñ szövetkezés, utazás a levegőben,
boszorkányszervezetek stb.). E vonások némelyike része lett a magyar boszorkányhitnek, bár korántsem
vált olyan integráns tartozékává, mint a perekből és a mai néphitből egyaránt ismert rontási és gyñgyìtási
praktikák. A közelmúlt magyar boszorkányának legjellemzőbb sajátosságai: a boszorkány csúnya, öreg,
összenőtt szemöldökű asszony, ritkábban férfi. Előszeretettel tartották boszorkánynak a rendezetlen életű
vagy elmebeteg egyéneket, továbbá a bábákat, valamint a sokszor saját hitük szerint is természetfeletti
képességekkel rendelkező gyñgyìtñkat. A boszorkány emberfeletti képességeit a hit szerint örökli vagy
tanulja. Az öröklés leggyakoribb mñdja, hogy anya lányára, ill. apa fiára hagyja a tudományt. Nem
halhat meg, mìg tudományát át nem adta valakinek, a halál előtti átadás leginkább kézfogással történik
(ha nem akad vállalkozñ, seprőt nyújtanak neki). A boszorkánnyá válás másik leggyakoribb mñdszere a
prñbák kiállása: Szent György, ritkábban karácsony éjjelén vagy újhold péntekén a jelölt a keresztúton
szentelt krétával vagy más → mágikus tárggyal bűvös kört húz maga köré, amelyben állva nem szabad
megijednie a megjelenő ijesztő alakoktñl (állatok alakját öltő boszorkányok vagy ördög) vagy a feje fölé
hajszálon ereszkedő malomkőtől (→ bekerìtés). Szñrványosan ismertek a boszorkánnyá válás egyéb
mñdjai: pl. dongñ röpül a jelölt orrába; → Szent Iván-i tüzet kell átugrania. A boszorkánnyá válás
feltételének tartották Isten megtagadását, ill. az ördöggel valñ szövetkezést. Az utñbbira vonatkozñ
eseteket a boszorkányperek anyaga konkrét formában is tartalmaz (eredménye a testen láthatñ stigma);
az élő néphitben csak az a hit közismert, hogy a boszorkány lelke az ördögé. A boszorkány felismerése a
legáltalánosabb hit szerint lucaszék segìtségével történik, amelyre készìtője az éjféli misén ráülve
meglátja, hogy ki boszorkány a falu asszonyai közül: ezek ökör- vagy tehénszarvat, szarvasagancsot, ill.
tollat viselnek fejükön, vagy félrefordìtott fejjel mennek be az ajtñn, hogy szarvuk beférjen (táltos); más
adatok szerint háttal állnak az oltárnak. Országszerte elterjedt hiedelemmonda szerint a lucaszék
készìtőjének sietnie kell haza, mert a boszorkányok üldözőbe veszik, ill. mákot kell maga mögé szñrnia,
hogy azt felszedegetve ne érjék el őt. Más mñdszerek: Szent György napján vagy karácsony éjjelén a
keresztúton bűvös körből lehet meglátni, hogy ki a boszorkány; Lucátñl karácsonyig gyűjtött forgácsot
kell karácsony éjjelén a keresztúton égetni; Lucátñl karácsonyig font ostorral végigdurrogatni a falut;
Lucakor vagy húshagyñ kedden átfúrt fakanálon átnézni. Ŕ A boszorkány halála a hit szerint nehéz, mert
megkìnozzák boszorkánytársai. Halála után vihar támad, koporsñja nehezebb vagy éppen könnyebb a
rendesnél (mert az ördög elvitte a testét). Képességei közül legjellemzőbb a metamorfñzis: kedve szerint
ölt macska-, béka-, kutya-, liba-, varjú- stb. alakot; sőt növényalakban is megjelenhet (tökinda,
szederinda). Láthatatlanná tud válni, lát a sötétben, be tud menni a kulcslyukon. A hiedelemmondák
boszorkánya általában állatalakban közlekedik, ezenkìvül lñvá tett ember hátán (→ megnyergelés),
továbbá lovagol vagy repül seprűn, szénvonñn, hordñn stb. Az élő néphitben kevéssé ismert motìvum,
hogy a repülés képességét különleges, hñna alá kent repülőzsìrnak köszönheti, viszont a
boszorkányperekben bőségesek az erre vonatkozñ adatok. Tevékenysége a hit szerint jellegzetes
időpontok köré csoportosul. Ezek elsősorban → Szent György napja és → Luca napja, továbbá karácsony
éjjele, újhold péntekje, újhold vasárnapja, ill. kedd és péntek vagy általában éjjel. A boszorkányperek
anyagában pünkösd és szñrványosan a → Szent Iván-nap is szerepet kap. Ezzel összefüggésben
gyakorolták a mindennapi életben a → rontás elhárìtásának sok hagyományos mñdszerét éppen ezekben
az időpontokban. Ŕ A magyar néphit a rontás minden fajtáját elsősorban a boszorkánynak tulajdonìtja:
ìgy a boszorkány műve a tehén megrontása, ill. a tejhaszon elvitele, az éjszakai légzési nehézségek
okozása, a végtagok bénává tétele, összezsugorìtása, a száj félrehúzása, az impotencia, általában súlyos
betegség vagy halál előidézése rontással; de bármilyen más baj esetén is Ŕ egyebek mellett Ŕ felmerülhetett
a boszorkány tevékenységének gyanúja (anyatej elapadása, szerelmesek elhidegülése, nyáj szétszéledése,
közlekedés akadályoztatása; a kenyérsütés, vajköpülés sikertelensége stb.). A rontásnak mindezek az
esetei azonban nem egy általános boszorkányfogalomhoz, hanem mindig egy-egy konkrét, boszorkánynak
tartott személyhez kapcsolñdtak. Ilyen hiányában e bajokat egy személytelen rontásfogalom körébe
vonták. Ezzel szemben nem a valñságban észlelt tünetek felől közelìtették meg a boszorkány fogalmát, és
ezért sokkal inkább az általános boszorkányfogalom körébe tartoztak a rontás módjára vonatkozñ
elképzelések. Az elsősorban boszorkánynak tulajdonìtott rontñ műveletek a következők: → szemverés,
335
B
megnyergelés, → kötés, csontok kiszedése a végtagokbñl, újszülött kicserélése (→ váltott gyerek), tehén
tejének kiszopása (állatalakban); → harmatszedés, továbbá valamilyen tartozék (pl. kiöntött szemét, kint
hagyott pelenka, háztñl kiadott tej, kovász, lábnyom, vér stb.) megszerzésével valñ rontás. Figyelemre
méltñ a boszorkánynak tulajdonìtott, már emlìtett éjszakai nyomás (esetleg szìvás, szopás). Az emlìtett
mñdszerek közül a kötés és megnyergelés a boszorkányperek ñta sokat veszìtett fontosságábñl. Szinte
teljesen ismeretlen a közelmúlt boszorkányhitében a boszorkányperekben sűrűn szereplő megevés mint
rontñ művelet. Ŕ A boszorkány gyógyìtó tevékenysége a hit szerint nem tiszta; az ördög segìtségével,
valamilyen haszon érdekében végzi. A hit szerint a boszorkány rontása által keletkezett bajt csak ő maga
vagy egy nála nagyobb hatalmú boszorkány tudja helyrehozni. A rontás „visszacsinálásának” konkrét
mñdszerei nemigen ismertek, általában elterjedtek viszont a boszorkányt megidéző eljárások, amelyek
révén a kár helyrehozására lehet kényszerìteni (rontás, rontás elhárìtása). A boszorkány elhárìtását
elsősorban a fent emlìtett „boszorkányos” időpontokban, másodsorban bizonyos tünetek észlelése esetén
gyakorolták. Mìg a megelőző eljárások a tényleges gyakorlat részei voltak, a tünetek észlelésekor
véghezvitt cselekmények inkább hiedelemmondai motìvumok. Az utñbbiak közül legáltalánosabb a
boszorkánynak vagy állatalakjának bántalmazása (verés, szúrás, megkötés), valamint az ajtñ bezárása
(gatyamadzaggal, seprűvel, fokhagymával stb.), aminek következtében a boszorkány bentreked. A hit
szerint a varázsereje révén mindenfajta házi haszon megszerzésére képes: tejet fej a kútágasbñl,
kapufélfábñl, → karácsonyi abroszbñl; túrñt okádik és azt eladja, a lñtrágyát vajjá változtatja stb. Ŕ A
késői boszorkányperek nagyszámú adatot tartalmaznak a boszorkányok katonai hierarchiával felépìtett
szervezeteire vonatkozñan, amelyet azonban a közelmúlt hitvilága egyáltalán nem ismer, és ezért
kérdéses, hogy valaha is része volt-e a magyar néphitnek, és ha igen, a gyakorlatban is léteztek-e
boszorkányszervezetek. Hasonlñ a probléma a boszorkányok gyűlésével kapcsolatban, amelynek
részletekbe menő leìrása gyakran tartozéka a késői boszorkánypereknek (repülve érkeznek az erdei
tisztásra vagy hegyre Ŕ gyakran a Gellérthegyre Ŕ, ott lñvá változtatott férfiakon lovagolnak,
embercsontbñl készült edényből esznek-isznak az ördöggel közösülnek stb.). A boszorkányok
mulatságának hagyományai ma is élnek: helynévmagyarázñ mondák az egyes falvak határában levő
hegyeket, réteket, barlangokat a boszorkányok gyülekezőhelyének tartják. Ismert továbbá az álmában
elragadott legényt megtáncoltatñ boszorkányokrñl szñlñ monda, és az a hit, hogy a boszorkányok
bizonyos alkalmakkor a Tokaji-hegyre, a Gellérthegyre stb. járnak mulatni. Az e hagyományokbñl ismert
mulatságok azonban meg sem közelìtik a boszorkányperekből ismert orgiákat. Ŕ A magyar boszorkányhit
része a közös eurñpai boszorkányhitnek. Ez amellett, hogy a magyar boszorkányra jellemző ismérveket
többé-kevésbé mindenütt magában foglalja, sok helyi sajátságot mutat a különböző elemek egymáshoz
kapcsolñdásának mikéntjében. Emellett a természetfeletti lényekre vonatkozñ helyi hagyományok is
különbözőek voltak, és ezek esetenként más-más mértékben olvadtak össze a valñságban praktizálñ
boszorkánnyal. Mindezeken kìvül számolni kell a varázslñnők (és az őket pártfogolñ istennők)
tevékenységére vonatkozñ antik hagyománnyal, amely legalábbis D-Eurñpában minden bizonnyal tovább
élt. A boszorkányperekben tükröződő, ördöggel szövetkező középkori boszorkány elsősorban Ny-
Eurñpában lett az élő néphitnek is szerves tartozéka, de a boszorkányüldözés egész Eurñpában
egységesìtette a boszorkányhitet és annak fennmaradásához is hozzájárult. Ŕ Irod. Murray, Margaret:
The Witch-Cult in Western Europe (Oxford, 1921); Dömötör Sándor: A boszorkányok gyűlése a magyar
néphitben (Ethn., 1939); Szendrey Ákos: Hexe- Hexendruck (Acta Ethn., 1955); Dömötör Tekla: Naptári
ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Körner Tamás: Boszorkányszervezetek Magyarországon (Ethn.,
1969); Baroja, Julio Carlo: Die Hexen und ihre Welt (Stuttgart, 1967).
Kovács ÁgnesŔPócs Éva
boszorkány komaasszony, a: → ijesztőmese
boszorkánymondák: a → hiedelemmondák leggazdagabb tìpuscsoportja. → Fabulatok, olykor →

hiedelemmesének is minősìthető epikumok tartoznak ide. Az élményelbeszélések zöme a boszorkányok
tulajdonságait, rendkìvüli képességeit illusztrálja a csodálkozñ kìvülállñ szemszögéből, vagy pedig a
boszorkány által elkövetett → rontás helyrehozásának „receptjét” tartalmazza egyedi példán keresztül. A
költészet szférájába tartozñ szövegtìpusok is rendkìvül gazdag anyagot reprezentálnak. A leginkább
állandñsult boszorkánymonda-szerkezetek a következők: I. Tudományszerzés. 1. A tudományra vágyó
elrettentése. → Vándormonda, tulajdonképpen → példázat. A boszorkánytñl valaki (anyátñl leánya) meg
akarja tanulni a tudományt. a) Mezőre mennek. Előbb egy „nyüves kutyát”, majd csñkolñzñ galambpárt
látnak. A jelölt bogáncskñrñra áll, dongñ repül felé, de nem meri lenyelni. A boszorkány elmondja, hogy a
nyüves kutya azt példázza, aki lenyeli, a galambpár pedig azt, aki nem nyeli le a dongñt (ti. magát a
tudást). A jelölt elborzad, eláll tanulási szándékátñl. b) A jelölt a boszorkánynál a szoba közepén először
békát, másodszor fetrengő disznñt, harmadszor liliomot lát. c) A jelölt a boszorkány „fejében keres”:
kìgyñt, békát lát benne. d) A boszorkány az egyik vázába élő ibolyát, a másikba száraz bogáncskñrñt tesz.
336
B
e) A boszorkány a jelöltet mezsgyén vezeti. Odafelé undok csúszñmászñkat, visszafelé liliomot lát. A jelölt
minden esetben eláll szándékátñl. 2. Tudományszerzés keresztúton. Általában az erre vonatkozñ hiedelem
illusztráciñi. Tìpussá szerveződött szüzsé: a keresztúton állñ jelöltnek megprñbáltatásai végén azt kell
mondania: „Nem hiszem, az istent, csak a babos fazekat” (csuprot stb.). Ettől megborzad, nem mondja ki,
ill. ìgy kiált: „Hiszem istent, sz ... k a babos fazekotokba!” Ŕ II. A boszorkány leleplezése. Kapcsolatban van
a boszorkány különféle átváltozásaival: figyelemre méltñ, hogy szinte minden „ál”-alakhoz tartozik
jellemző mondatìpus. 1. Legáltalánosabb: a tehén hasznát meglopñ állat alakú boszorkányt a helyszìnen
bántalmazzák. Ennek nyomai a boszorkányon megmutatkoznak. Vagy tejveréssel stb. megidézik, és ìgy
nyilvánvalñvá válik az illető boszorkány volta. 2. A békaalakban megjelenő boszorkányt mezőn járñk
megetetik. A hálás boszorkány asszony (bába) képében viszonozza a vendéglátást (rendszerint szomszéd
faluban, vásárkor) és felfedi kilétét. 3. A boszorkány megbeszéli társával, hogy szederinda alakban
megsebesìti fiát, aki ettől meghal. Menye kihallgatja, hazatérő urát megelőzve levágja (kikapálja) a
szederindát. Anyñsa megsebesül (meghal). Ugyanennek a szüzsének változata: A boszorkány darázs
képében akarja fia szemét kiszúrni: a menyecske a darázs szemét szúrja ki. A boszorkány anyñs
megvakul. 4. Forgószélbe baltát, kést stb. vágnak, a boszorkány megsebesül, ill. a boszorkánynál
megtalálják az elhajìtott tárgyakat. Lelepleződik. 5. A boszorkány gombolyaggá változik. Tűt szúrnak
bele, megsebesül. 6. Mezőn járñk vonulñ (veszekedő) vadlibákat (ludakat) látnak, egyet ledobnak (lelőnek)
közülük. a) Földre érve vénasszonnyá változik. b) Megeszik a libát. Tűzbe vetett tollai égett ruhaszagúak.
Később egy idegen ember keresi a feleségét, elárulja, hogy az boszorkány volt, liba képében szokott járni.
7. Megpatkolt boszorkány. Az egyik legnépszerűbb mondatìpus: igen közel áll a meséhez (BN 335**). Két
(kovács) legény közül az egyik mindig fáradt, álmos. Társának bevallja, hogy éjjelente lñvá változtatják,
nyargalnak rajta. Társa segìtségével a következő éjjel megelőzik a boszorkányt, fejébe csapják a kantárt
és ő változik lñvá. Kifárasztják, megpatkolják (kováccsal megpatkoltatják). Reggelre a mester felesége
(fiú keresztanyja stb.) beteg, lerántják a takarñját és megtalálják kezén-lábán a patkñkat, a boszorkány
meghal (elkergetik, újra lñvá kell változnia, hogy a patkñkat leszedhessék stb.). Előfordul, hogy éjjel kint
járñk gyanús lñval találkoznak, megpatkolják stb. (→ megnyergelés). Gyakran kapcsolñdik ehhez a
tìpushoz a boszorkánymulatság néhány motìvuma. 8. Túrót okádó boszorkány. Fiú (szolgalegény,
menyecske stb.) gyanúsnak találja, hogy anyja (gazdasszonya, anyñsa stb.) sok túrñs ételt (rétest) készìt,
noha csak egy tehene van. Meglesi főzés (réteskészìtés) közben: az asszony okádja a túrñt (padlásrñl,
kihúzott „péterszegen”, fagörcsön keresztül). Többet nem eszik a főztjéből, a boszorkány lelepleződik.
Rokon tìpus: a boszorkány tojást tojik, meglesik, lelepleződik. Ŕ III. Boszorkánymulatság.
Elszemélytelenedett, állandñsult mondatìpus. Vázlata: éjjel mezőn járñ (felesége után lopakodñ) ember
kastélyt talál; mulatnak benne. Közéjük áll. Aranypoharat csen, tarisznyába dugja, szegre akasztja.
Elálmosodik, elalszik. Reggel csipkebokor alatt ébred, tarisznyájában lñkörmöt talál (→ kìsértetek
vonulása). E tìpus elé gyakran kerül a csodás utazás motìvuma: 1. valaki meglesi, hogy a boszorkány
(szállásadñ nők, anyñsjelölt és lánya stb.) kenőccsel keni hñnalját. Utánozza őket (de hozzáköti magát a
szövőszékhez). Láthatatlan lesz, utánuk röpül, részt vesz a mulatságon. 2. Boszorkányok hordója.
Lakodalomkor a legény (vőfély) meglesi a két főzőasszonyt, akik hordñra ülnek. Beleül az egyikbe.
Varázsszavakat mondanak: „Köd előttünk, köd utánunk, minket senki meg ne lásson!” „No, ott sötétedj,
ahol világosodj!” stb. Levegőben repülve érkeznek a mulatság szìnhelyére. A hìvatlan (avatatlan)
lelepleződése: A boszorkányok koccintáskor varázsszavakat mondanak: „Bugy-burugy komámasszony!”
„Billents kñrñ, komámasszony!” stb. A hìvatlan elvéti: „Isten éltesse!” Eltűnik minden, pincében
(elhagyott helyen) marad, a mulatság kellékei átváltoznak. Gyakori befejező motìvum, hogy a hìvatlan
vendég visszatér a mulatságbñl, leleplezi a boszorkányokat, akik megfenyegetik. A boszorkánymondák a
magyar nyelvterület egészén élnek. Ŕ Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Pñcs
Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy. XII., Bp.,
1967).
Nagy Ilona
boszorkányperek: egyházi, világi vagy vegyes hatñságok előtt a 15. sz. végétől a 18. sz. utolsñ évtizedeiig,
azaz VIII. Ince pápa (1484Ŕ1492) Summis desiderantes affectibus kezdetű „boszorkánybullájának”
megjelenésétől (1485) a felvilágosult abszolút monarchiák uralkodñinak a pereket megszüntető
rendelkezéséig a legtöbb eurñpai országban és É-Amerika eurñpai-telepes városaiban a → boszorkányok
ellen folytatott peres eljárások. Előtörténetük s ezzel vallásjogi alapjuk az Ótestamentumra (2. Mñz.
22:18 „Varázslñ asszonyt ne hagyj életben”; 3. Mñz. 20:6 az igézők és jövendőmondñk meghallgatásának
vétkéről; 3, Mñz. 20:27 „És akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondñ lesz közöttük,
halállal lakoljanak”; 5. Mñz. 13:9Ŕ10 a varázslñk fajtáirñl 1. Sámuel 28:7Ŕ10 az endori boszorkányrñl),
klasszikus ñkori ìrñkra, a synodális kánonoknak (306, Elvira; 314, Ancyra; 375, Laodicaea stb.) a
varázslást és a pogánysághoz valñ visszatérést egyformán súlyos bűnnek tekintő határozataira, feudális
337
B
kori jogkönyvekre (Lex Salica, 5. sz.; I. István és I. Lászlñ Decretumai, 11. sz.; Sachsenspiegel, 13. sz.),
középkori teolñgiai ìrñk munkáira (Aquinñi Szent Tamás. 1225Ŕ74: Summa Theologica; Johann Nider:
Formicarius, 1437) vezethető vissza. A Canon Episcopi (900 körül) a boszorkányságot az eretnekséggel
azonosìtotta, s a 14Ŕ15. sz.-ban továbbra is pápai bullák sora kapcsolja össze e fogalmakat (IX. Gergely,
1233; IV. Sándor, 1258 és 1260; XXII. János, 1318; összesen mintegy 100 bulla). A teolñgiai tanìtás VIII.
Ince bullájának megjelenési idejére részleteiben is kidolgozta és rendszerré fejlesztette demonolñgiáját,
amely szerint a boszorkányok a bukott angyalokbñl lett → ördögök földi hìvei, s a rñmai kereszténységen
belül tűzzel-vassal irtandñ eretnek szektát képviselnek, maguk is népes szektát alkotnak. Az egyházi
dogmává emelt boszorkány-tanìtást Jacob Sprenger (1436Ŕ95) kölni és Heinrich Kramer (szerzetes nevén
Institoris, 1430?Ŕ1505) tiroli dominikánus szerzetes, a németo.-i eretnek- és boszorkányüldözéssel
megbìzott két inkvizìtor foglalta össze Malleus maleficarum (’Boszorkánypöröly’, 1486) c. könyvében, a
teolñgiai tanìtást kiegészìtve a korabeli (jelentős részben tiroli) folklñrbñl, az Eurñpa-szerte széleskörűen
gyakorolt fekete mágiábñl és az eretnekségről megfogalmazott egyházi dogmábñl merìtett elemekkel. A
kölni egyetemen 1487-ben approbatiot (megerősìtést) nyert könyv fél évszázad alatt kb. 30 kiadást ért
meg, latin eredetiből számos eurñpai nyelvre is lefordìtották, s egy korai kiadása a kalocsai érseki
könyvtárba is eljutott. Rövid idő alatt a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Bevezetőjében közli a
pápai bullát (korábban ismeretlen méretű publicitást adva neki ezáltal). A könyv 3 fő részből áll: az első a
boszorkányok tetteivel, eretnek voltukkal foglalkozik, a második a varázslás eszközeit és formáit mutatja
be, a harmadik tulajdonképpen perrendtartás a boszorkányság bűnében vétkesnek talált személyek
vallatásárñl, tortúrázásárñl és megbüntetéséről. A szerzők skolasztikus mñdon katalogizálják a
boszorkányság jelenségét (példatárat adva olvasñiknak) s egyetemes rangra emelik a pápai bulla
megjelenése utáni első pár (Innsbruck, 1485) tortúrával kikényszerìtett vallomásait (a per egyik
inkvizìtora Institoris volt.) Az ellenzék elnémìtására leszögezik, hogy aki kételkedik a boszorkányság és az
eretnekség azonosságában, a boszorkányok reális létében, maga is eretnek. A boszorkányság jelenségét a
női nemre koncentrálják, testi kapcsolatot tételeznek fel a hìmnemű ördögszeretőkkel (incubus), bár a
succubákkal kapcsolatot tartñ férfiboszorkányok létét sem zárják ki. Az ìgy kodifikált boszorkány-dogma
fő elemei: az Istentől valñ eltántorodás egyúttal a reálisan létező ördöghöz valñ csatlakozást is jelenti; az
ördöggel kötött szövetség feltétele az igaz keresztény hit megtagadása, ìgy a boszorkány eretnek; az ördög
testi kapcsolatban áll hìvével; jellel jelöli meg (stigma diabolica); a boszorkányszombatokon vesz részt, az
istentisztelet parñdiájának ábrázolt boszorkányszombat fajtalanságba torkollik; ide valamilyen eszközön
vagy állaton repül, vagy az ördög maga viszi oda; a boszorkány képes állattá átalakulni, állatalakban
embert, állatot megrontani (lycanthropia, Werwolf, küldött farkas); fő tevékenysége a rontñ varázslat,
bár mások rontásának elhárìtására is képes; a varázslathoz és a repüléshez eszközt az ördögtől kapott,
vagy kereszteletlen gyermekek húsábñl, bizonyos növényekből és egyebekből főzött boszorkányzsìrt;
megtévesztésből keresztényként templomba jár, de a szentségeket meggyalázza, a szent ostyát az
ördögnek viszi. A Malleus maleficarumban is és a nyomán kibontakozñ demonologikus irodalomban az
ördöggel kötött szövetség a dogma egyik sarkalatos pontja. Ŕ A Ny-eurñpai tìpusú boszorkányperekben a
kezdetektől központi téma (Toulouse, 1275: boszorkány és démon testi kapcsolatábñl farkasfejű szörny
születik); a hazai boszorkányperekben a 17. sz. végéig, a keleti szláv területeken pedig szinte egyáltalán
nem fordul elő. A szövetségkötés ábrázolása a boszorkányperekben a keresztelés és a konfirmáciñ
parñdiája már J. Nider ñta. Az ördög könyvbe ìrja új hìvének a nevét, annak vérével kell azt aláìrnia (vö.
Faust-monda) (a → boszorkánymondákban van, aki megtagadja, szent nevet emlìt, s erre az egész
boszorkánygyülekezet eltűnik) a szertartást követő áldozás két szìn alatt történik (mint az eretnekeknél a
12. sz. ñta), de az aranyos edények szemétté válnak, a bor rossz, minden sñtlan. A szövetségkötés szìnhelye
hegy, domb, rét vagy szőlőhegyi pince. A lokális boszorkányszombat-szìnhelyek között országonként
idővel kiemelkednek egyesek (Németo.-ban a Blocksberg, Lengyelo.-tñl Oroszo.-ig a Kijev melletti Kopár-
hegy [Liszaja gora], Mo.-on a Gellérthegy [a 17. sz.-tñl] és a Tokaji-hegy). Gyakorisága a Walpurgis-éjhez
(máj. 1.) kapcsolñdñ évi egy alkalomrñl a perekben megszaporodott, akár hetenként is tartottak
boszorkányszombatot. A résztvevők körét a boszorkánymondák inkább egy-egy faluhoz, a
boszorkányperek egy egész országhoz kötik. A boszorkányszombatok zárñaktusa (Aquinñi Szent Tamás
ñta) a szexuális orgia az ördöggel, amit a házasság szentségének parñdiájaként ábrázolnak Ŕ mind
formájában, mind tartalmában. A szép, jñl öltözött (de gyakran kecske-, lñ- stb. lábakat viselő) ifjúnak
ábrázolt démon (a mo.-i boszorkányperekben gyakran német ruhát visel) természete azonban hideg, s
nem termékenyìt. Ŕ A 15. sz. végére kanonizált démonhitet teolñgusok sora „fordìtotta le” az alsñ papság
és a világi bìrák nyelvére (Jean Bodin, 1529Ŕ96: Traité de la démonomanie des sorciers, 1580; Peter
Binsfeld, 1540?Ŕ1603: Tractatus de Confessionibus Maleficorum et Sagarum, 1589; I. Jakab angol király:
Demonology, 1597 stb.), s ez váltotta ki már nagyon korán többé-kevésbé felvilágosult, a dogma egyes
állìtásait vagy egészét kétségbe vonñ ìrñk sorának kritikus hangú reagálását (Reginald Scot, 1538Ŕ99: The
Diacovery of Witchcraft, 1584; Johann Weyer 1518Ŕ88: De Praestigiis Daemonum, 1563 stb.). Az ide
kapcsolñdñ szerény magyar irodalombñl kiemelkedik Bornemisza Péter Ördögi kìsértetekről (1578) ìrott
338
B
könyve. Ŕ Jogi keretek. A 13. sz.-ig a boszorkányságot az egyház vizsgálta s egyházi büntetéssel sújtotta, az
ide vonatkozñ törvényeket is egyházatyák hozták (Theodore, Canterbury érseke a Liber
Poenitentialisban, 668Ŕ690), Ecgberth, York érseke, 735Ŕ766 a Confessionalban). Ide utalja I. István
Decretumainak II. 31. és 32. fejezete, I. Lászlñ Decretumainak 34. fejezete s Kálmánnak a malefica-kra és
venefica-kra vonatkozñ rendelkezése is (a „striga”-knak nevezett vérszopñ, a keleti és délszláv területeken
a recens néphagyományban is ismert, sìrjukbñl visszajárñ lényeket, mint nemlétezőket kiemelve a
Decretumok hatálya alñl). A feudalizmuson belül a centralizáciñs törekvések erősödésével s a feudális
állam és feudális egyház összefonñdásával a boszorkányság mindinkább „delictum mixtum”-má vált, ami
eretnekség és istentagadás, ördögszövetség miatt egyházi, rontñ varázslás és károkozás révén világi fñrum
illetékességébe tartozott. Az össznémet érvényű Sachsenspiegel és a D-német területeken érvényes
Schwabenspiegel (1275 körül) még az eretnekséget és az ördögszövetséget üldözi; az 1507 körül bevezetett
Constitutio Criminalis Bambergiensis (CCB, 131. §.), majd egy negyedszázaddal később a Constitutio
Criminalis Carolina (CCC, 109. §.), amely szinte az egész eurñpai törvényalkotásra hatással volt, már a
rontñ varázsra ìrt elő tűzhalált, a fehér mágiát pedig a bìrñ belátására bìzta. A rñmai jogra épülő
feudalizmus kori eurñpai jogkönyvek abbñl indultak ki, hogy ahol nincs vádlñ, ott nincs vád (a
boszorkánypereket ezért magánpanaszra vagy egyházi kezdeményezésre indìtották; Hinterpommernben
1537-ben a vádlott mostohalányai, Stettinben 1564-ben a város örökös bìrája lépett fel magánvádlñként);
hogy a bìrñságnak a vádlottat eleve bűnösnek kell tekintenie, s a vádlott kötelessége, hogy ártatlanságát
bizonyìtsa (a kánoni vizitáciñk, egyházlátogatások viszont előìrás szerint több éves eseményeket is
felbolygattak, ìgy a vádlott nehezen bizonyìthatta a maga igazát); hogy a vádlott beismerő vallomása
elegendő bűnösségének bizonyìtására; hogy a beismerő vallomás kicsikarásának eszköze az akár többször
is ismételhető tortúra, hogy a vádlott Ŕ társai megnevezésével Ŕ újabb sorozatos boszorkányperek
elindìtásában válhat vádlñvá; hogy a boszorkányság vádja „crimen exceptum”, ennélfogva különleges
(inkvizìciñs) bìrñság hatáskörébe tartozik. Benedict Carpzov (1595Ŕ1666) lipcsei jogászprofesszor 1635-
ben megjelent Practica Rerum Criminaluma („a protestantizmus Malleusa”) a törvény nyelvére ültette át
a realitásként elfogadott démonhitet, törvényesìtette a beismerő vallomásig ismételt tortúrát és a
halálbüntetést, s bár hivatalosan csak az örökös tartományokban, de a gyakorlatban az egész eurñpai
kereszténység területén a boszorkányüldözés kézikönyvévé vált. Mo.-ra Nagyszombaton keresztül
Kollonich Lipñt érsek közreműködésével került, s bár törvény sohasem lett, a 17. sz. második felétől
Mñzes, a magyar királyok és a Tripartitum mellett az ìtéletekben lépten-nyomon idézett jogalap. 60. §-a
tartalmazza azokat a sugalmazñ kérdéseket, amelyekre csak igennel-nemmel kellett válaszolni (tagadás
esetén tortúrával kényszerìtették ki az igent). A boszorkányperek uniformizálásukkal párhuzamosan
mennyiségileg is megszaporodtak. Lényeges lett a különbség az önkéntes és a tortúrán kikényszerìtett
vallomások démonhit-tartalmában, nőtt az összhang a demonolñgusok tanìtása és a tortúravallomások
tartalma között. A jogi keretek fejlődésének következő állomása volt a felvilágosult abszolutisztikus
uralkodñk közbelépése a 18. sz. derekátñl, amikor befolyásos világiak (Voltaire) és felvilágosult egyháziak
(pl. Christian Thomasius, 1655Ŕ1728) hatására előbb korlátozták, a központi hatalom felügyelete alá
vonták, majd felfüggesztették a boszorkánypereket (Mária Terézia 1752Ŕ66 között kiadott rendeletei, II.
György angol király 1736. évi statutuma stb.). Szñrványos boszorkányperek Eurñpában (Glarus, 1782,
Posen, 1793 stb.) és Eurñpán kìvül (Comargo, Mexico, 1860, St. Jacobo, Mexico, 1877) mutatják, hogy a
nemzeti törvénykönyvekből több helyütt csak a 19. sz. második felére sikerült kiiktatni a „crimen
magiae”-t. A 19Ŕ20. sz.-i „boszorkányperekben” a bìrñság a boszorkányság vádját rágalmazásnak
minősìtette, s a rágalmazñt ìtélte el az önhatalmúlag „boszorkányt” égető parasztok ellen hozott ìtélet
(Novgorod, 1879), a szomszédját gyermekrontással, boszorkányozással rágalmazñ nő ellen hozott ìtélet
(Eisenach, 1904). A vádlott és a tanúk kihallgatása során felvett jegyzőkönyvek (vagy a vallomások utñlag
elkészìtett összefoglalása), a tortúra alatt kikényszerìtett vallomások jegyzőkönyve és az ìtélet Ŕ ezek az
épségben fennmaradt periratok fő elemei. A túlnyomñ többségéről regesztákbñl (pár soros jegyzőkönyvi
bejegyzésekből) tudunk. Ŕ A tömeges boszorkányüldözés társadalmi alapjairñl megoszlik a kutatñk
véleménye. Valñszìnűleg a részigazságok szintézisében kereshető az igazság: a keresztény hitre térìtett, de
kereszténység előtti hagyományaikat hordozñ népek világnézeti válsága, az államvallássá lett r. k. hit
szélesen kibontakozñ harca a sokárnyalatú belső ellenzékkel, az abszolút világi hatalomért, az egyház
feudalizálñdása annak minden következményével, az egész társadalomban végbemenő nagyarányú
átalakulás, a jobbágymunkán nyugvñ feudális termelési mñd kialakulása s az ezzel szemben tanúsìtott
paraszti ellenállás éppúgy ott szerepelt a kiváltñ körülmények között, mint a skolasztikán felnőtt
miszticizmus, a permanensen háborús évszázadok, tömegesen pusztìtñ járványok, azokkal együtt a
nincstelenek, özvegyek (akik igen magas százalékban vannak képviselve a perbe fogottak között),
elhagyottak megszaporodása és ellenőrizhetetlen mozgása, a kolostorkertekből vagy a földrajzi
felfedezések révén elterjedt, vagy kñborlñ tömegek által terjesztett narkotikus hatñanyagú növények (a
burgonya föld feletti része, a komlñ, a beléndek, nadragulya stb.). Az eurñpai boszorkányperek a közös
demonolñgiai alap, a hasonlñ kodifikált keretek és a fejlődés fő vonalában hasonlñ társadalmi alapok
339
B
ellenére sem történetileg, sem területileg nem mutatnak egységes képet: integrálñdásuk egy részelemeiben
is sok azonosságot mutatñ eurñpai boszorkányképpé a 18. sz.-ig tartñ történeti folyamat volt. A gyakorlati
demonolñgia minden országban, tartományban helyi szìnezetű folklñrelemeket tartalmaz, s ez rányomja
bélyegét a perbeli vallomások hiedelemtartalmára: az Alpokban a boszorkányok károkozásai között
lavinák támasztása s ezzel templomok összedöntése, a sajt megrontása, hñviharok támasztása szerepel; az
istállñzñ állattartás elterjedési területén a tejelvétel, tejrontás; a gabonatermelő vidékeken a termés
megkötése, jégeső keltése. De helyi szìnezetet ad a boszorkánypereknek az a hiedelemközeg is, amelybe ez
az univerzális folklñrbñl és teolñgus-okoskodásbñl táplálkozñ boszorkányhit újra beágyazñdik: ìgy
találunk a táltoshittel, sőt sámánelképzelésekkel rokonìthatñ elemeket a magyar boszorkányperekben,
holtuk után rontñ, striga-szerű vagy vámpìr-boszorkányokat a délszláv és a keleti szláv perekben
(sìrjukbñl kihantolva nyìrfakarñt ütnek át szìvükön, ìgy teszik ártalmatlanná őket). Vannak az eurñpai
boszorkányperek között konstruált politikai perek, amikor a boszorkányság vádja eszközül szolgálhatott
más ügyek elintézésére (jelentős vádpont volt a Jeanne d’Arc elleni perben 1431-ben; Angliában a rñzsák
harcában, pl. Edward, V. Henrik, VI. Henrik, Boleyn Anna; a 17. sz.-i Oroszo.-ban eszköz lehetett a cári
trñnért folytatott versenyben, pl. Szofja Andrejevna ellen 1689-ben; Mo.-on Apafi Mihály erdélyi
fejedelem családjában). Ŕ Társadalmi-történelmi okok következtében a szervezett boszorkányüldözés
Németo.-ban öltött leginkább tömeges méreteket (az irodalmi források szerint több mint százezer a perbe
fogott, többségüket megégették). A reformáciñ és ellenreformáciñ (16. sz. második fele), a harmincéves
háború (1618Ŕ48) éveiben, jñl képzett jezsuiták vezetésével (Bamberg, Würzburg, Trier jezsuita érseke)
csapott legmagasabbra az üldözés. Prot. részről a végletekig démonhivő Kálvin s a „kálvinista Rñma”,
Genf példája adta az ösztönzést. A tömegesség, a kodifikált démonhit elemeinek aprñlékos számonkérése,
a pereljárás nagyfokú kegyetlensége jellemzi a boszorkányperek többségét (Werdenfelsben 1590Ŕ91-ben a
kisváros teljes lakosságát, 4700 embert égettek meg; Carpzov 20 000 ember megégetését vallja be;
Bamberg 17. sz. elejei püspöke már kortársaitñl elnyerte a „Hexenbischof” gúnynevet stb.). A vádlottak
5Ŕ6 éves gyermekektől (Unterwalden, 1650) kezdve bármilyen korosztályú emberek, főleg nők, ha
társadalmi helyzetük elég változatos is, főleg az alsñbb néposztályokbñl kerültek ki. Franciao.-ban a
nagyszámú gyermekvádlott perbefogása mellett kolostori apácák ellen indìtott tömeges perek kavartak
botrányt (Aix-en-Provence, 1611, Loudun, 1633Ŕ34, Louvier, 1647). E centrumok peremén levő
országokban az ismert boszorkányperek száma, a boszorkányüldözés tömegessége és ugyanakkor
kegyetlensége is alatta marad a németo.-iaknak, bár sporadikusan egyaránt kimutathatñk a skandináv
országokban (Finno.-ban főleg a svédlakta területeken), a rñmai egyház hatásszférájának keleti
határterületein (Ukrajna, Belorusszia, a balti államok), délen elsősorban Horváto. területén. Viszonylag
kevésbé az inkvizìciñ közvetlen ellenőrzése alatt állñ Spanyolo.-ban s hasonlñ okokbñl a Vatikán közvetlen
befolyási területén. A Mayfloweren új hazába indulñ quakerek Angliábñl vitték magukkal New
Englandbe (Salem, 1690). Mivel a boszorkányságot eretnekségnek tekintették a keresztény hiten belül,
klasszikus értelemben vett boszorkánypereket nem folytattak zsidñk, cigányok, mohamedánok ellen, s
mivel az egyházszakadás utáni rñmai teolñgia dolgozta ki dogmáját, nagyon sporadikusan fordult elő
pravoszláv területeken. Ŕ Mo.-on a publikált boszorkányperek száma alig haladja meg az ezret.
Tudomásunk van elpusztult periratokrñl. Legrégibb adatunk a Váradi Regestrumban (1208Ŕ35)
feljegyzett tüzesvasprñbák között talált 14 bejegyzés malefìcia miatt. Kassán 1517-ben két asszonyt
vìzprñbára vetettek. Első fennmaradt periratunk Sopronban kelt 1529-ben, egy Bernát nevű tehénpásztor
megégetéséről. Mìg a vármegyék többségében átlag 5Ŕ10 boszorkányperről tudunk, néhány vármegyében
kiugrñan nagyszámú pert folytattak (Biharban és Sopronban közel száz-száz, Hajdú és Kolozs megyében
félszáznál több); a török hñdoltság területén és néhány erdélyi megyében a legalacsonyabb az ismert
perek száma. Történetileg két egymástñl elkülönìthető korszakot különböztetnek meg a kutatñk a mo.-i
boszorkányperek történetében: a 17. sz. utolsñ évtizedeiig tartñ első korszakban a rontñ varázslat a
legfőbb vád, a kodifikált démonhit elemeiről nem vagy alig esik szñ; a század végén kibontakozñ és
fantasztikus méreteit a szegedi perekben elérő második korszakot már Komáromy András is a Ny-
eurñpai tìpusú boszorkányperek korszakának nevezi. A perbe fogott asszonyokat többnyire váratlan vagy
megmagyarázhatatlan betegségek okozásával vádolják, s a rontást azzal magyarázzák, hogy valamilyen
szìvességet megtagadtak a vádlottñl, s az rontással bosszulta meg magát. A rontñt a maga személyében
ismerték fel (a boszorkányperek nem szñlnak a boszorkánymondák boszorkányt felismerő eljárásairñl,
pl. Luca székéről), gyakran a megrontott maga nevezte meg, vagy más falubñl valñ (még erősebb) tudñs
ember, néző stb. mondta meg a nevét. A rontñ általában tagadta a rontást, de a tanúk arrñl is vallanak,
hogy őmaga levette Ŕ azaz meggyñgyìtotta a megrontottat. Állatok közül többnyire a tehenet rontotta
meg: elvette a tejét vagy a tej zsìrját (fölét), ilyenkor kilétét úgy tudták meg, hogy vagy már „gyanúság
volt reá”, vagy a megrontott tehén maga mutatta meg megrontñját, bebőgve udvarára. A perbeli
vallomások sok, az élő néphitből is ismert adatot tartalmaznak a rontás és rontáselhárìtás körüli
praktikákra, az egészség és a jñszág védelmére vonatkozñan. A második korszakban folytatott
boszorkányperekben mind több szñ esik a Malleus ñta ismert démonhit elemeiről: a mo.-i boszorkányság
340
B
is szervezetszerű kereteket ölt, a boszorkányok rangok szerint tagolñdnak (kapitány, hadnagy, dobos),
zászlñjuk van, súlytalanok (diñhéjban kelnek át a Tiszán), szövetséget kötöttek az ördöggel s tetteikről a
Gellérthegyen számolnak be a boszorkányszombatok alkalmával. Szembeötlő különbség van a vádlottak
önkéntes és kényszervallomásának demonolñgiai tartalmában. A perek nagyobb publicitást kaptak, a
magisztrátusok a tapasztaltabbaktñl kértek tanácsot (Debrecen Szegedtől), hogyan derìtsék fel
boszorkányaikat, egy-egy perben nemegyszer másfél száz tanút is kihallgattak. Az ìtéletekben a korábbi
enyhébb ìtéleteket (tanúk mentőesküje, kiűzetés a megye területéről, megvesszőzés) mind gyakrabban
váltották fel az égetésre szñlñ ìtéletek. A társakat faggatñ kérdések nyomán a perek újabbakat szültek.
Ezt az öngerjesztési folyamatot fékezte le és állìtotta meg Mária Terézia minden megyéhez megküldött
rendelete (amit több megye ellenállással fogadott, jogai korlátozását látva benne). Hogy e második
szakasz kényszervallomásainak démonhite mennyire idegen volt a nép gondolkodásátñl, mutatja az is,
hogy az élő néphitben nem tudott igazán gyökeret verni. Ŕ Irod. Hansen, Joseph: Quellen und
Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns und der Hexenverfolgung im Mittelalter (középkori
ìrott források szemelvénygyűjteménye, Bonn, 1901); Komáromy András: Magyarországi
boszorkányperek oklevéltára (Bp., 1910); Lea, Henry Charles: Materials Toward a History of Witchcraft
(az ñ-, közép- és újkori ìrott források és tudományos munkák szemelvénygyűjteménye, IŔIII., New YorkŔ
London, 1957); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529Ŕ1768 (a publikált magyar perek
irodalmával, IŔII., Bp., 1970).
Kovács Zoltán
bot: a gyalogjárást biztonságosabbá tevő, megmunkált, formált husáng. Bizonyos foglalkozások (→ lápi
bot, → csörgősbot), tisztségek (bìróbot) nélkülözhetetlen tárgyi kelléke. Pásztorok, csőszök, kerülők,
erdőt, hegyet járñ emberek nem indulnak el bot nélkül (→ pásztorbot). Készìtésének legnagyobb mesterei
a pásztorok voltak, akik a kiszemelt fát gyökerénél, bunkñval vágják ki. A bunkósbot egyben védekező
fegyvere a gyalogos vándornak. Egyes tájakon, pl. a Felföldön a bot hozzá tartozott a férfiviselethez. A
felnőtt ember bottal indult a vásárba, búcsúba, lakodalomba, másik faluba, messze városba, de még a
bìrñságra is. Volt, aki 3Ŕ4 különböző formájú botot is tartott otthon. A pásztorok különösen kedvelték az
ñlmos végű, fém- vagy csontbetétekkel dìszìtett bunkñsbotot. Idősek részére görbe botot maguk a
parasztok is készìtettek vagy kézműveseknél, falusi ezermestereknél rendelték meg. A botokat gyakran
dìszìtették (Ádám–Éva, → állatalakok, → emberábrázolás, → kìgyñ). Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: A palñc
„binkñ” és egyebek (Népr. Ért., 1933); K. Kovács Lászlñ: Botpárgolás (Népr. Ért., 1935); Paládi-Kovács
Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).
Kezdetleges bothajlìtñ készülék (Székelyföld)
Gulyásbot feje ñlomberakással (Palñcföld, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum
Gulyásbot fejének kiterìtett rajza. A dìszìtés berakásos munka (20. sz. első fele, Beke Imre munkája,
Hortobágy) Déri Múzeum, Debrecen
341
B
Bot feje berakott dìszìtéssel (Hortobágy, 20. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum
Gulyásbot feje ñlomberakással (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
bot alá valñ nñta: → botolñ nñta
botolñ, botolás, botvágás: az Alföld ÉK-i, K-i peremvidékén a pásztorok és cigányok által őrzött K-
eurñpai fegyveres-botos pásztortáncok (→ fegyvertánc, → hajdútánc) legrégiesebb és legépebb tìpusa. A
századfordulñ táján a botolñ még általános a Felső-Tisza vidéki pásztorság körében, igazi mesterei a
gulyások és kondások voltak. A legjobb botolñk a pásztornak fogadott, valamint rézművescsengőöntő és
teknővájñ cigányok közül kerültek ki. Más vidéki pásztoraink körében e táncfajtának már csak
töredékes, egy-egy mozzanatra lekopott, egyszerűbb tìpusai élnek, s másutt a cigányok tánckészletéből is
hiányzik. A Felvidék és Erdély felé egyre ritkább, s nyugat felé a Jászságig és a Kiskunságig követhetők
szñrványos nyomai. A botolñ műfaji, funkciñ szerinti tìpusai: Ŕ 1. A párbajszerű tìpust rendszerint két
férfi táncolja. A botot vagy más eszközt (kondásbalta, fokos, juhászkampñ, teknővájñ fejsze stb.)
fegyverszerűen kezelik, minden eszközmozgás a harci célszerűséget szolgálja: egy- és kétkezi forgatások,
ütés, vágás, döfés, valamint elhárìtás. A közelìtés, cselvetés, támadás, visszavonulás és védekezés
mozzanatai, lassú lépések, előre-hátra rohanások, ugrñ, forgñ, guggolñ, térdelő mozdulatok és hirtelen
megtorpanások alkotják a táncfolyamatot. A tánc szerkezeti felépìtését, mozzanatainak egymásutánját a
küzdelem pillanatnyi helyzetei és fordulatai határozzák meg. Éppen ezért motìvumai laza szerkezetűek,
meghatározatlan időtartamúak és ritmusúak, vagyis nem a szñ szoros értelmében vett metrikus
táncmotìvumok benyomását keltik. A botolñ e tìpusa a vásári mulatozások szilaj, gyakran verekedéssé
fajulñ szñrakozása volt. Ŕ 2. A párbajszerű, mutatványos és játékos elemek ötvöződnek a nő és férfi páros
botolñjában (→ páros táncok). A fegyveres férfi az eszköz nélkül táncolñ nő előtt mutatja be ügyességét,
majd játékosan reátámad, teste-feje körül forgatja a botot vagy igyekszik kikerülni, elhárìtani a nő
játékosan cselt vető (→ cigánytánc, → csalogatás, → csárdás) s a bot forgatását akadályozñ, támadñ
mozdulatait. A férfi mozdulatkincse ez esetben sem sokkal táncszerűbb, mint az 1. tìpus, a nő tánca
viszont metrikus motìvumokbñl épül fel. Ŕ 3. A tánc szñlñformáját már az öncélú virtuozitás irányába
fejlődő változatos eszközkezelés, valamint a táncszerű motìvumok fokozott érvényesülése jellemzi. A
jellegzetes eszközmotìvumok: az eszköz különböző forgatásmñdjai, egyik kézből a másikba valñ átadása,
láb alatti átkapkodása, a föld ütögetése, a bot egyik végének letámasztása, fokos esetén földbe vágása és
átugrálása, levegőbe valñ feldobása, földre vetése, két bot lehelyezése kereszt alakban és körültáncolása
(→ kanásztánc). Ŕ A botolñ fogalomkörébe tartozñ eszközös pásztor- és cigány változatok korántsem
jelentenek teljesen egységes, homogén kategñriát (ìgy pl. nem kifelezetten férfitánc), hanem különböző
stìlusrétegek és táncfajták vonásait hordozzák. A botolñ a régi stìlusú magyar (kanásztánc, → ugrñs), vele
szorosan kapcsolñdñ cigány (cigánytánc), valamint az új stìlusú táncok (csárdás, → verbunk) sajátos
gyűjtőmedencéje. A fenti Ŕ műfaji-funkcionális jegyek alapján meghatározott Ŕ tìpusokban a formai,
valamint zenei vonások alapján négy réteg különböztethető meg: a valñdi, a kanásztánc-, cigánytánc- és
verbunkszerű botolñ. A botolñ speciális Ŕ csak a párbajszerű és páros cigánybotolñhoz használt Ŕ
dallamai a vokális előadású ún. bot alá valñ nñták (→ botolñ nñta), amelyeknek sajátos ritmikai
kétarcúsága (páros és páratlan ütemű változatok) a régi eurñpai tánczene → proporciñs gyakorlatával
rokonìthatñ. Emellett cigánytánc, valamint a hangszeres előadású kanásztánc, verbunk és
csárdásdallamok is kìsérik a különböző tìpusait. Ŕ A botolñ a régi gyökerű eurñpai fegyvertáncok K-
342
B
eurñpai ágának legjelentősebb tánccsaládja, melynek történeti kapcsolatai a 16Ŕ17. sz.-i hajdútánchoz
vezetnek. A K- és DK-eurñpai népek (szlovákok, goralok, ruszinok, ukránok, románok, albánok, törökök
stb.) körében több, a botolñval érintkező, rokon táncfajta él. Ŕ Irod. Lajtha LászlñŔGönyey Sándor: Tánc
(IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941Ŕ43); Martin GyörgyŔPesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei
monografikus tánckutatñ munka eredményei és mñdszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Kaposi EditŔ
Maácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Andrásfalvy Bertalan:
Párbajszerű táncainkrñl (Ethn., 1963); Martin György: East-European relations Hungarian danse types
(Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Magyar zenetörténeti tanulmányok (Bp., 1968); Martin
György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Botoló tánc 1Ŕ5. Kardvágásszerű tisztelgés 6Ŕ7. A bot sebes forgatása 8Ŕ11. Botvágások a nő felé 12Ŕ13. A
bot lengetése és a földre ütése guggolñ helyzetben 14Ŕ15. A bot áttáncolása 16. Tánc bot nélkül 17. A bot
átkapkodása a lábak alatt 18. Botforgatás a nő feje fölött 19. Döfő mozdulatok bottal 20Ŕ21. Fejlevágás
mìmelése a tánc végén (Porcsalma, v. Szatmár m.)
Botolñ (Gergelyiugornya, Szabolcs-Szatmár m.)
Botolñ (Nyìrvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)
Botolñ (Nyìrvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)
Martin György
botolñ nñta, bot alá való nóta, botos nóta, botvágású nóta: a → botolñ tánc speciális, kizárñlag a
párbajszerű és páros cigánybotolñkhoz használt dallamainak elnevezése. A botolñ nñtákat a zenész
cigányok nem ismerik, csak a cigányság primitìvebb rétegei. Elsősorban a Felső-Tisza vidéki cigányság
343
B
zenei dialektusára jellemzőek, a mintegy 30 ismert dallamtìpusbñl csak néhány kapcsolñdik az

országszerte ismert, általános, eléggé egységes cigánydalrepertoárhoz. A Felső-Tisza vidékén is csak a
cigányok körében ismeretesek, a nyelvterület más részein azonban néhány botolñ nñta magyar variánsai
szñrványosan előfordulnak. A botolñ nñták mindig vokális előadású, szöveges dalok, amelyeket a
tánckìséretkor többnyire „pergetve” (→ pergetés) adnak elő. A botolñ nñták 7 és 8 szñtagos sorokbñl
állnak. A kétféle szñtagszám versszakonként, sőt egyetlen strñfán belül soronként is váltakozik,
keveredik. Olykor a dallamsorok száma is ingadozhat. A botolñ nñták többsége négysoros, de 2-, 3-, 5- és
6-soros dallamváltozatok is előfordulnak. Szövegeik többsége magyar nyelvű. Egy részük a botoláshoz
kapcsolñdik, másik részük → táncszñszerű vagy pedig régies Ŕ főleg Erdélyből ismert Ŕ lìrai szövegek
változatai. A botolñ nñták hangnemileg sokfélék: dúr pentachord és la pentaton hangkészletű dallamok
mellett mixolìd és frìg hangneműek is előfordulnak. Az új stìlusú népdalok és a cigánydalok
architektonikus, visszatérő szerkezete idegen a botolñ nñtáktñl. Többnyire ereszkedő, kvintváltñ
szerkezetűek és ABCD, valamint AABB felépìtésűek. A botolñ nñták mindegyike kétféle metrikai-
ritmikai változatban él. Az egyenletes értékekben mozgñ (néha alkalmazkodñ ritmusú) ún. dudanótaszerű
formájuk mellett következetesen előfordul páratlan, hármas lüktetésű változatuk is. A két változat
sokszor egyetlen táncon belül jelentkezik: a páros ütemű lassú dallamot a tánc folyamán cifrázott,
pergetett 3/8-os gyors változata követi. Máskor a lassú páratlan ütemű dallamot a gyors páros forma
váltja fel. E jelenség a régi eurñpai tánczene → proporciñs gyakorlatával analñg. A Felső-Tisza vidéki
botolñ nñta legközelebbi dallam- és ritmikai rokonait, valamint a páros és páratlan változatok hasonlñ
proporciñszerű megfeleléseit táncdallamaink egyik jellegzetes csoportjában, az ún. erdélyi 6/8-os
táncdallamok között találjuk. Ŕ Irod. Martin György: Magyar zenetörténeti tanulmányok (Bp., 1968).
Martin György
Botond: a → kalandozások mondakörének hőse. Kézai Simon krñnikája szerint a konstantinápolyi

hadjárat idején (görög források szerint 958-ban) egy ñriás termetű görög párviadalra hìv ki két magyart
azzal a feltétellel, ha legyőzik, a görög császár adñfizetője lesz a magyarnak. A kis termetű Botond
egymaga áll ki és győzi le az ñriást. Buzogányával akkora rést üt Konstantinápoly érckapuján, amelyen
egy ötesztendős gyermek átbújhat. Anonymus a Botond-mondát népi elbeszélésnek minősìti. Ŕ Irod.
Mellinger Kamilla: Botond (Bp., 1912); Marczali Henrik: Botond (Akad. Ért., 1916).
Dobos Ilona
botos: 1. gyapjúszövetből készült hosszú szárú, bőrtalpú → lábbeli. Ŕ 2. A Sárközben a téli, szìnes
gyapjúbñl kötött → harisnyák Ŕ szárkapcák Ŕ neve. Bátán → csarapnak is hìvták. Franciábñl származñ
eurñpai vándorszñ. Első ismert előfordulása a magyar nyelvben az 1405 körüli Schlägli Szñjegyzékben
találhatñ. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Zoltai Lajos: A
debreceni viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938).
Botos, fehér szűrposztñbñl (v. Hont m., 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
botospányva: → rudaspányva
botos tánc: az egész magyar nyelvterületen elterjedt pásztortáncok egy vagy két bottal járt tìpusainak
összefoglalñ elnevezése (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). A leggazdagabb emlékeit a Dunántúlrñl
és a Felső-Tisza vidékéről ismerjük (→ botolñ, → kanásztánc). Az újabb kutatások szñrványos erdélyi
változatokra is fényt derìtettek (pl. a mezőségi, két bottal járt. ún. → kecsketánc). A botos táncok
középkori → fegyvertánc (pl. → hajdútánc) emlékeket őriznek. Ŕ Irod. Morvay PéterŔPesovár Ernő:
Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc Ŕ mutatványos táncaink két tìpusa
(Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68. Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV.
Bp., 1970).
344
B
Pesovár Ferenc
botozás: 1. általában férfiaknál ősidők ñta használt büntetési fajta volt, amelyet sokszor a rokkantságig,
esetleg a teljes munkaképtelenség okozásáig vagy a halál bekövetkeztéig alkalmaztak. Egyéb elnevezése:
pálcázás, lapátütés vagy furatos ütés. A botot helyettesìthette a bikacsök, a lapát, a furatos, amelyek
alkalmazására a 16. sz. ñta nagyon sok eset találhatñ, főleg a Felvidéken és Erdélyben. Ha a lapát fejét
közepén átfúrták, hogy suhintáskor ne fogjon szelet, furatos volt a neve. A furatos alkalmazását
helyhatñsági szabályrendeletek és földesúri utasìtások általában tiltották. A botozás mértéke rendkìvül
változñ, de a későbbi időkben a leggyakoribb a 24 botütés előìrása volt. A szabályrendeletek a legalsñ
határt 12, a legfelsőt 100 botütésben ìrták elő, amelyet 4 részletben mértek ki. Ŕ Irod. Vajna Károly:
Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907); Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbìráskodás a XVII. században
(Bp., 1954). Ŕ 2. A céheknél kezdetben ugyancsak fenyìtési mñd volt, de később felavatñ eszközként
használták. Pl. Körmöcbányán a molnárcéhnél a munkába állñ molnárinast padra helyezett bőrkötényre
fektették, és lapáttal ütöttek egyet a hátulsñ felére. 3Ŕ4 év inaskodás után hasonlñ mñdon avatták
legénnyé, de most már két ütéssel, végül három ütéssel avatták mesterré.
botvágás: → botolñ
botvágású nñta, botos nóta: → botolñ nñta
boza: kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital; malátázás nélkül készült, világos szìnű
sörféle. A déli kölestermelő övezetben az ázsiai török népek és a K-eurñpai vidékek máig kedvelt házi,
kisipari, ill. helyenként üzemi készìtménye. A török nyelvekben az ital neve gyakran boza, révükön a szñ
nagy területen elterjedt. A készìtmény és elnevezés utolsñ jelentős eurñpai népszerűsìtése az oszmán-török
hñdìtás idején zajlott le. (Ehhez kapcsolhatñ szerb közvetìtéssel a későn felbukkanñ bácskai magyar
boza.) Boza italt a magyar források 1519-től kezdve, tehát már a hñdoltság előtt emlìtenek. Neve a
században bozaser formában is felbukkan. Fogyasztását Oláh Miklñs (1536) a „Kunság” vidékéhez köti,
ahol a boza nevű italt „a kunok kölesből és vìzből saját eljárásuk szerint” készìtik. Ugyanitt a 19. sz.-ban
még ittak kukoricábñl erjesztett bozát. A boza keményìtőtartalmú magvakbñl erjesztett italként Mo.-on
ma már ismeretlen. A magyar boza szñt nyelvészeink a kunbñl származtatják. Maga az ilyesféle
sörkészìtés a magyaroknál a kunok betelepülése előtt is elképzelhető. A boza, bozaser megjelöléseknek a
borsodi, hevesi nyelvjárásokban máig élő ’megcsapolt csertölgy ihatñ leve’ jelentése (viricselés)
névátvitelen alapul. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A boza kultúrtörténeti hátteréhez (Műveltség és
Hagyomány, 1966).
Kisbán Eszter
bozñtvágñ: → irtñkés
bőcsőhálñ: a → bokorhálñk tìpusába tartozñ hajtñhalászati eszköz. Alakja egyik oldalán nyitott fél
hengerhez hasonlìthatñ: két párhuzamosan elhelyezett, félkör alakú, s ezeket középen merevìtő egyenes
vessző alkotja a káváját, melyet az elülső oldal kivételével feszes hálñ borìt. Függőleges nyele kétágú, s
úgy van a kávához és az ìnhoz erősìtve, mint a bokorhálñnál. Az 1 m széles, 1 m magas bőcsőhálñba
zavarják a parti bokrokban megbúvñ halakat. A bőcsőhálñt csak Herman Ottñ ìrta le Erdélyből (Küküllő
melléke); szélesebb körű elterjedése ismeretlen. A bokorhálñk fogási elvének ismeretében kialakìtott helyi
változatnak tekinthetjük a bőcsőhálñt. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ
88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900).
Szilágyi Miklós
bödöc, bödüc: → szalmazsák
bödön, bodon: élelmiszer tartására szolgálñ dongás faedény vagy cserépedény fedővel vagy kihajlñ
(leköthető) szájjal. Cserépből leggyakoribb formája a keskeny fenekű → fazékhoz hasonlñ, de annál
szűkebb a szája, és oldalán elhelyezett füle függőleges vagy vìzszintes állású. Másik változata henger
alakú, gyakran domborműves dìszìtéssel, az oldalán gombfogñval. Ennek födője csonkakúp alakú
figurális fogñval. Megrendelésre készült tárgy, olykor évszámmal és felirattal. Rendszerint kìvül-belül
mázas, de van mázatlan bödön is. (→ még: köpű) Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények
szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
345
B
Cserépbödön domborműves dìszìtéssel (Hñdmezővásárhely, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Lisztesbödön fenyőfábñl, mogyorñfa abronccsal (Hajdúszoboszlñ, 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Keskeny fenekű bödön (Mezőtúr, 19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Cserépbödön (Hñdmezővásárhely, 1869) Bp. Néprajzi Múzeum
Cserépbödön (19. sz. második fele, Mezőtúr) Bp. Néprajzi Múzeum
Cserépbödön (19. sz. második fele) Hñdmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
István Erzsébet
bödönhajñ: → csñnak
bőgatya: → gatya
bőgő, brúgó: 1. A vonñshangszercsalád legnagyobb méretű tagja, a vonñsegyüttes basszushangszere (→

cigányzene, → hangszeres együttes). Ŕ 2. A → citera és a → tekerő legmélyebb kìsérőhúrja. Ŕ 3.
(szñösszetételben) egyéb mély hangú hangszer; pl. fűzfabőgő (→ fűzfaoboa), köcsögbőgő (→ köcsögduda).
Ŕ 4. → gereblye.
346
B
Sárosi Bálint
bögöly teremtése, a: → eredetmagyarázñ mese. Vázlata: Krisztus és Szent Péter vándoroltak. Krisztus
megszomjazott, egy gulyástñl vizet (tejet) kért (megkérdezte az utat). A gulyás, akinek a gulyája éppen
delelt, heverészett az árnyékban. Lusta volt felkelni, csak a lábával mutatta az utat (merre van a kút).
Továbbmenve egy juhászt találtak, akinek a birkái szanaszét futottak. Sok dolga mellett mégis inni adott
nekik (elkìsérte az útig őket). A gulyás büntetésére Krisztus megteremtette a bögölyt. Azñta bogárzanak a
marhák. A juhász pedig a terelőkutyát kapta jutalmul, hogy pihenhessen (AaTh 822 rest legény,
szorgalmas lány). Rokon tìpusok sokasága ismert a légy, a szúnyog, a bolha, a tetű stb. teremtéséről.
Alapgondolatuk, hogy az állatok, ill. emberek nyugalmát zavarñ férgeket Isten az emberi lustaság
büntetésére teremtette (pl. a szúnyogot a halászok bűne miatt, akik az éjjeli halászatot átaludták).
Gyakori motìvum, hogy Krisztus port hint az állatok közé, s ebből lesznek a bögölyök (→ légy teremtése,
a). Román, bolgár, szlavñniai változatai ismertek. Nálunk különösen a pásztorok körében népszerű. Ŕ
Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (II., LeipzigŔBerlin, 1909); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a
Kiskunságon (Bp., 1959).
Nagy Ilona
bőgős hajñ: → tetejes hajñ
bőgőtemetés: → halottas játék, → téltemetés
bőgőzés, brúgózás, szájbőgőzés: a nem zenész cigányok énekelt és pergetett (→ pergetés) táncdalainak
jellegzetes vokális ritmuskìsérete. Egyszerűbb fajtái a vonñszenekari kontrakìséretek analñgiái. Öblös
szájüreggel Ŕ olykor kézzel is rezonátort képezve Ŕ puffogñ explozìvákkal, berregő tremulánsokkal,
morgñ-búgñ torok- és orrhangokkal a → düvőnek és → esztamnak megfelelő kìséreteket hoznak létre. A
szájbőgőzés bonyolultabb Ŕ a vonñszenekari analñgiátñl független Ŕ fajtáinál rögtönzött, ritmikusan
pattogñ, értelmetlen szñtagokban az emberi hangok igen széles skálája érvényesül a különböző fajtájú és
dinamikájú explozìváktñl az orr- és torokhangokon keresztül a csettintő hangokig. Ezt a dobpergésszerű,
de hangszìnekben is igen gazdag, változatos ritmikájú, gyakran hangmagasságokban is változñ kìséretet
főként a tiszántúli cigányok alkalmazzák. (→ még: cigánytánc) Ŕ Irod. Csenki ImreŔCsenki Sándor:
Népdalgyűjtés a magyarországi cigányok között (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára,
Bp., 1943); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965Ŕ66, Bp.,
1967); Sárosi Bálint: Cigányzene ... (Bp., 1971).
Martin György
bögre, pohár, csupor: legfeljebb 15 cm magas, fazékszerű ñlommázas cserépedény. Alakja nagyon
változatos: keskeny vagy széles fenekű, fazék formájú, de lehet henger is. Szája ritkán kihajlñ szélű, néha
egészen enyhe kiöntője is van. A füle mindig függőleges. Ritkán előfordulñ formája a → csecses csupor.
Általában kìvül-belül mázas, gyakran dìszìtett edény, de van mázatlan külsejű bögre is. Ŕ Irod. Igaz
MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
Széles fenekű bögre.
Henger alakú bögre
Széles fenekű bögre
Keskeny fenekű bögre
347
B
Egyenes oldalú bögre
Csecsemőtáplálñ bögre
Homorú oldalú bögre
Tölcséres szájú bögre
Széles fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum
Keskeny fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum
Hengeres oldalú, széles fenekű bögre. Bp. Néprajzi Múzeum
Egyenes oldalú, széles fenekű bögre (Hñdmezővásárhely)
István Erzsébet
böjt: tartñzkodás az étkezéstől (teljes böjtölés) vagy csak a hústñl és zsìros ételektől bizonyos napokon, a
nap délelőttjén vagy hosszabb időszakokban. Az egyház a kereszténység első századaitñl előìrja hìvei
számára a különböző napokon, vigìliákon tartandñ böjtöket (→ kántorböjt), amelyek napjainkig az
esztendő egy-két napjára korlátozñdtak. A katolikus és prot. családok idősebb tagjai karácsony vigìliáján
és nagypénteken általában délig Ŕ karácsony vigìliáján néha egész nap Ŕ teljes böjtöt tartottak, semmit
sem ettek, legfeljebb vizet ittak. A r. k. vallású falvakban az I. világháború előtti időkben a szerdai és
pénteki napokon kìvül a → nagyböjt ideje alatt, hamvazñszerdátñl húsvét vasárnapjáig számos család
böjtölt, sem húst, sem zsìros ételeket nem ettek. A nyers, ill. aszalt gyümölcsök, főtt tészták, főzelékfélék
mellett elterjedt böjti étel volt a korpábñl készült savanyú leves. Az egyházilag megállapìtott böjti
napokon kìvül egyénileg is, kollektìve is lehetett böjtöt fogadni. Fogadott böjtnapot tarthatott egy falu Ŕ
protestánsok is! Ŕ egykori nagy tűzvész, jégverés, döghalál, marhavész, pestis vagy tömeges
szerencsétlenség emlékére, azért, hogy meg ne ismétlődjék. (Ilyen pl. a mezőségi Széken augusztus 24-e,
Bertalan napja, amelyet a tatárjárás emlékére tartanak.) Az egyéni fogadott böjt kétféle lehet. A szokásos
348
B
pénteki böjt mellé önmegtartñztatásbñl még egy napot (rendszerint a szerdát) fel szokták fogadni böjtnek.
Valamilyen különleges cél elérése érdekében is szoktak böjtöt fogadni. Pl. a családbñl valaki beteg, s
annak gyñgyulásáért vagy szép haláláért, gyermekáldásért, jñ férjért böjtölnek, vagy éppen ellenkezőleg:
valakire böjtöt fogadnak azért, hogy az legyen beteg vagy haljon meg (→ ráböjtölés). A böjtöléssel
rendesen valamilyen imádság (olvasñ, rñzsafüzér) elmondása, gyñnás áldozás is együtt járt. (→ még:
lepénykenyér)
Hoppál MihályŔManga János
böjtfogadñ szerda: → hamvazñszerda
böjti leánytánc: → karikázñ
Bőköz: → Ormánság
bökvers: rövid, tömör, csattanñs vers, a politikai, közéleti harcokban van jelentősége. A 19. sz.-tñl ismert.
Általában nélkülözi a költőiséget, propagandaeszközként jelentős. A magyar népköltészetben nem
honosodott meg. (→ még: rigmus, → röpdal) Ŕ Irod. Katona ImreŔSimon ZoltánŔVarga Imre: A
rigmusköltészet (Bp., 1955).
Szemerkényi Ágnes
bölcső: 1. a néprajzi szakirodalomban mindennemű csecsemőfekhely neve, kivéve általában a

gyermekágyat. Ide szokás számìtani a csecsemőhordozñ alkalmatosságokat is. Kezdeti fokon a szállìtás
megoldása a legfontosabb, mivel az anya gyermekét mindig magával cipelte. Az ezt célzñ egyszerű
hevederektől, leplektől a szilárd lapokon át a megépìtett bölcsőkig az Eurñpán kìvüli népeknél számtalan
az átmenet. Gyakran Ŕ ìgy Afrikában, D-Amerikában Ŕ a hordozñ alkalmatossághoz nem is társul valñdi
bölcső. Eurázsiában viszont rendszerint többféle bölcső is használatos egymás mellett: más a fiatalabb és
az idősebb csecsemőnek, ill. más a lakñhelyiségekben és a háztñl távol végzett munkánál (→ mezei
bölcső). Nemegyszer a társadalmi különbségek is más-más alapformájú bölcső használatában
tükröződnek. Ŕ A lakásbeli bölcsőt vagy a földre állìtották, vagy a mennyezetre függesztették (függő- vagy
hintabölcső). Ŕ A legfontosabb szilárd bölcsőformák: a) lap alakú bölcső; az É-amerikai indiánoknál ehhez
kötve került a kisded anyja hátára. Némely függő bölcső Ŕ Mo.-on is Ŕ szintén keretbe foglalt vászonlap.
b) Teknő vagy láda formájú bölcső. A fábñl kivájt teknőbölcső (póla) mellett ide tartozik a hosszanti
lécekből és félkörös végdeszkákbñl összeállìtott félhengeres bölcső, a fakéregből varrt kéregbölcső és a
kosárbölcső. Elterjedési területük: Eurázsia, Ausztrália és részben É-Amerika. A görögök és a rñmaiak is
teknő-, ill. félhenger alakú bölcsőben tartották az újszülöttet, az idősebb csecsemőt kiságyban. Mo.-on a
18Ŕ19. sz.-ig használatos a teknőbölcső, ìgy a palñcoknál 6 hetes korig. c) A talpasbölcső (ringó bölcső) az
antik csecsemőágybñl fejlődött a késő rñmai vagy kora bizánci időkben úgy, hogy két-két lábát ìvelt
talppal hidalták át. A csecsemőágy nyomán, Eurñpában és részben Ázsiában terjedt el. A magyar
előkelők a honfoglalás előtt török közvetìtéssel ismerték meg, a magyar parasztoknál a 13. sz.-tñl adatolt.
Eleinte magas, függőleges lábú volt; stabilabb, alacsony, gyakran láb nélküli változatai a 13Ŕ15. sz.
folyamán alakultak ki, ezek oldalfala kifelé dőlt. A talpas bölcső hatására néhol felerősìtett talpat kapott a
teknőbölcső, és Németalföldön kialakult a 17. sz.-ra a talpas kosárbölcső, mely Mo.-ra csak a 19. sz.
második felére jutott el, általánossá már nem vált. d) Az állványos bölcsőnél a fekvőhely faállványon függ.
Valñszìnűleg közel-keleti eredetű. A lakásbeli példányoknál az állvány szilárdan megépìtett, a fekhely
láda alakú volt. A házon kìvül használt változat (mezei bölcső) állványa összecsukhatñ, a fekhely könnyű
rácsszerkezet vagy lepelből alakìtották ki. Elterjedési területe kisebb a talpas bölcsőénél. Eurñpában a
lakásbeli változatok királyi udvarokban, előkelőknél a 14. sz.-tñl, Mo.-on a 17. sz.-tñl mutathatñk ki,
magyar parasztoknál, főleg tehetőseknél a 19. sz.-tñl. Ŕ A b–d) bölcsőtìpus hosszanti oldalán gyakran
lyuk- vagy kampñsor van a bölcső madzaggal valñ lekötéséhez. A bölcső minden formájánál előfordul
dìszìtés, Mo.-on leggyakrabban a talpas bölcsőn, ritkán mértanias vagy szabad rajzú faragás, általában
festett virágozás. Kivételes a felirat és a vallási jelkép; datálás a 19. sz. második felétől szokásos. (→ még:
gyermekbútor) Ŕ Számos hiedelem fűződik hozzá, pl. a csecsemőt szemveréstől ñvñ tárgyakat helyeznek el
benne; nem szabad üresen ringatni, mert meghal a gyerek. Ŕ Irod. Herkely Károly: Bölcsőtìpusok
hazánkban (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszñn (Népr. Közl. 1960); K. Csilléry
Klára: A magyar bölcső eredeti formája (Népr. Ért., 1966); Frøsig, HanneŔHansen, Henny HaraldŔPio,
Iørn: Nyfødt (København, 1968); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969). Ŕ 2. A → népies
műtáncok jellegzetes motìvuma.
349
B
Teknőbölcső újszülött számára (19. sz. vége, Bodony, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kosárbölcső (19. sz. második fele, Dunapataj, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Bölcső, félhenger alakú, deszkalapokbñl oldhatñ kötéssel összeállìtva (1900 körül, v. Bihar m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
1. Talpas bölcső, két rögzìtett kávával [19. sz. Szentlászlñ, Szlavñnia, Jugoszlávia] Bp. Néprajzi Múzeum
2. Talpas bölcső rácsos oldallal (19. sz. második fele, Maconka, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Gyermek bölcsőben (20. sz. első fele, Karcsa, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
350
B
4. Talpas bölcső vésett, mértanias dìszìtéssel (19. sz. dereka, Ormánság) Pécs, Janus Pannonius Múzeum
1. Állványos bölcső (Századfordulñ, Kémes, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Talpas bölcső madaras-virágos festéssel, (19. sz. vége, Magyarvalkñ, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
3. Talpas bölcső (19. sz. második fele, Szeremle, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Talpas bölcső (20. sz. eleje, Kemence, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum
351
B
5. Talpas bölcső, 1889, felirata: „Dombo Imre asztalos Szany” (Szany, Győr-Sopron m.)
6. Teknőbölcsőt fején vivő, mezőre menő asszony (20. sz. első fele, Lakñcsa, Somogy m.)
Bölcső gyékényből, a fejnél kendőtartñ kávával, 1964-ben készült múzeumi megrendelésre (Tyukod,
Szabolcs-Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Talpas bölcső, két egymás mellé tűzött kávával felszerelve, amely vékony kendőt tart a gyermek feje fölé
(19. sz. vége, Mezőkövesd) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
352
B
bölcsőcske: → szálláskeresés
bölcsődal, altatódal, csucsujgató: népi lìránk alkalmi műfaja, mely formájában a ringatáshoz igazodik,
tartalmában pedig álomra késztet, olykor az énekes érzelmeit fejezi ki. Ősrégi, világszerte ismert, de
magyar területen nem fejlődött önállñ műfajjá, mint más népeknél, főként Ny-i szomszédainknál. Kezdeti
formái közel állnak a → munkadalhoz és varázsdalhoz, legutñbb a hivatásos művészetek hatása alá
került. Dallam nélküli tagolt → rigmus, mely zeneileg nem lépi túl a → kiolvasñk szintjét, de bármely
arra alkalmas dal (a székelyeknél kivételesen még → keserves is) vagy ballada helyettesìtheti. Nemzetközi
vonása az értelmetlen vagy gyermeknyelvi ringatñ szavak, az alvñ természetre valñ utalás, jutalom
ìgérgetése, a megszemélyesìtett álom stb. használata, formai-zenei szempontbñl pedig a nyugtatñ dúdolás,
az egyszerű, régies dallam és a ringatáshoz igazodñ ütem. A magyar bölcsődal honfoglalás előtti, régiesek
benne a ringatñ szavak (beli, csicsijja, tente). Egyes dallamtìpusai a játékdalokkal rokonìthatñk.
Viszonylag kevesebb idegen, annál több iskolás hatás érte. Külön csoport a → Mária-énekek karácsonyi
altatñja. Bölcsődalainkra is jellemző a gyakori becézés (baba, bogárka, csibe), egy részük a → szerelmi
dalokéval (angyal, kedves, rñzsabimbñ) rokon. Az álmot sugallja a biztatás (aludj), elköszönés (jñ
éjszakát), a természet jelenségeire (Itt van már az este; Feljött már a csillag…), főként a házi, ház körüli
állatokra (Aranyos kis bárány Hazafelé ballag; Dorombol a kis cica; Nyuszi füle lekonyul…) valñ utalás.
Szép álmot kìvánnak (Álmodjál szépeket; Tündérekről álmodjál!…), a siker érdekében ajándékot is
ìgérnek (Bundát hoz a madárka; Cukrot hoz a kosárba…), továbbá utalnak a boldog ébredésre, esetleg a
gyermek jövőjére is. Gyakran megfogalmazzák a szülői gondokat is (Anyádnak sok a dolga; Elment apa a
malomba…). A magyar bölcsődalok általában egyszakaszosak és rövid sorokbñl állanak. (→ még:
dajkarìm) A régebbi gyűjtés nem vette eléggé tekintetbe a bölcsődalt, az újabb pedig alig tud mást
felmutatni, mint importált műzenét. Ritka kivétel a Kallñs Zoltán gyűjtötte csángñ bölcsődal (a
Hungarian Folk Music-Magyar Népzene I. lemezsorozatban): siratñdallam variánsa altatñszöveggel. Ŕ
Irod. Jöckel, B.: Der Erlebnisgehalt des Wiegenliedes (UMNGy VII., Bp., 1948); Daiken, L. H.: The
Lullaby Book (1959).
Katona ImreŔSzendrei Janka
bölcsőjárás: → szálláskeresés
bölcsőkáva: a kéregből vagy fábñl készült bölcső vagy csecsemőágy gyakori tartozéka a légy, szúnyog,
napsütés, ill. szemmelverés ellen védő kendő (szemruha) tartására. Más neve: káva; D-Dunántúlon szemfa.
Ív alakban meghajlìtott vessző vagy fábñl hasìtott pánt, esetleg másodlagosan felhasznált szitakáva.
Fejlettebb fokon 2 vagy 3 pántbñl áll, lécekkel egybekapcsolva. Nagy múltra vall elterjedt volta (Eurázsia
nagy részén és az É-amerikai indiánoknál), továbbá, hogy legkorábbrñl ismert ábrázolása Ŕ teknőbölcső
fejrészénél Ŕ Ciprusbñl kb. i. e. 1750Ŕ1700-bñl valñ. A bölcsőkáva eredetileg önállñ alkatrész, amelyet
rögzìtés nélkül tűztek az ágynemű mellé. Keleten idővel a csecsemőágy, ill. a talpas bölcső mindkét
végéhez illesztettek kávát, később egybe is épìtették vele, fönn léccel kötve össze. A kettős bölcsőkáva
alkalmazása a török uralommal eljutott a Balkánra, legészakibb előfordulásai Baranya megyéből valñk. Ŕ
A széles, hasìtott fa bölcsőkáva az Alpok vidékén általában gazdagon dìszìtett, vésett, karcolt, ékrovásos,
áttört faragással. A legkorábbi ilyen bölcsőkávák a 17. sz.-bñl ismertek. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s
kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Uebe Rudolf:
Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszñn (Népr. Közl., 1960); K.
Csilléry Klára: A magyar bölcső eredeti formája (Népr. Ért., 1966); Rasmo, Niccolo: Wiegenbögen
(Bozen, 1967).
Bölcsőkáva „szemfa” (20. sz. eleje, Hetés)
K. Csilléry Klára
bölcsőmadzag: → csecsemőöltözet
bölcsősátor: → mezei bölcső
böllér: → állatvágás
böndőlámpás: → lámpás
börcfa: → hálñkötés
353
B
bőrduda: → duda
bőrmellény: szőrös juhbőrből szabott, elej- és hátrészből állñ, elül vagy oldalt gombolñs, mellényszerűen
felölthető ruha. Egyéb elnevezései: mellény, bőrlajbi, lábri, puszli, ködmönpuszli, melles, mellrevaló,
lélekmelegìtő, köce, cucaj, kozsuska. A bőrmellényeknek az ősibb fajtáját az oldalt kötős vagy gombolñs
mellények őrzik, melyeket inkább mellesnek, mejjesnek, mejjesbundának, derékravalónak vagy
bújjbeleködmönnek neveznek. Az oldalgombolñs mellény az elej- és a hátibőr fejlettebb formája (→
kacagány, → elejbőr). Két egész juhbőrből készült, levágták a lábakat, a fejet és a nyakat, oldalt Ŕ a test
méretének megfelelően Ŕ leegyengették, az alját lekerekìtették, kivágták a nyak és a karöltő helyét. A
nagyjábñl egyforma elej- és hátbőrt jobb oldalon és a vállakon összevarrták, a bal oldalára pedig
bőrszìjakat vagy gombokat kötöttek. Egyszerűségénél fogva a szegény pásztor-, zsellér- és
cselédembernek ősi ruházata lehetett, mivel maga is könnyen összetákolta. A debreceni szűcsök 1793. évi
limitáciñja „mellyre valñ ködmön puszlinak” emlegeti. Ez már művesebb volt: széleit irhával beszegték,
mellére vagy az aljára zsebeket varrtak, szerényen irházták vagy virágozták is. Az Alföldön és a
Dunántúlon inkább csak a férfiak viselték. Legművészibb formája Erdélyben készült, ahol a hìmzéssel és
irházással gazdagon dìszìtett mellesnek sok szép női és férfiváltozata ma is él. Kalotaszeg vidékén és
Torockñn a nőkét zöld posztñval is borìtották. Ŕ Az elöl hasìtott és gombolñdñ bőrmellény ugyanúgy
készült, mint az oldalt gombolñs, csak mindkét oldalát összevarrták, az elejét pedig végighasìtották, ill.
két darab bőrből szabták. Nevezték lajbinak, bekecsnek, Biharban lábrinak, a nőkét köcének. A
praktikumot szolgálñk mellett divatoztak Ŕ de inkább csak a női viseletben Ŕ a gazdagon irházott vagy
hìmzett ünneplő bőrmellények. Ezek nagysága, szabása és dìszìtése tájanként változott. Voltak derékig
érők és hosszabbak, egyenes és ráncos hátuljúak, nyakig gombolñsak és mélyen kivágottak. A dìszes
bőrmellényeket inkább a lányok, a ködmönöket pedig az asszonyok viselték. Országosan elterjedtek, de
különösen Erdélyben voltak népszerűek. Jelesebbek a nógrádi cucajok, a cserépfalvi pruszlikok, a dunántúli
irhások, a délszláv haldìszes kozsuskák, a kalotaszegi, a székely és a bukovinai csupavirágos mellesek. (→ még:
szűcshìmzés) Ŕ Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); F. E.: Kalotaszegi
mellrevalñk (Muskátli, 1932).
1. Női bőrmellény eleje, szìnes rátéttel és hìmzéssel (20. sz. eleje, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Női bőrmellény hìmzett és rátétes dìszìtéssel (20. sz. eleje, Mezőség, Erdély)
3. Férfi bőrmellény eleje és háta, főként rátétes dìszìtéssel (Századfordulñ, Mezőség, Erdély) Bp. Néprajzi
Múzeum
354
B
4. Asszony hìmzett bőrmellényben (20. sz. első fele, Hollñkő, Nñgrád m.)
5. Férfi bőrmellény eleje és háta, főként rátétes dìszìtéssel (Századfordulñ, Mezőség, Erdély) Bp. Néprajzi
Múzeum
Hìmzéssel és kevés rátéttel dìszìtett bőrmellény. Nagylñc (Nñgrád m.) Néprajzi Múzeum, Budapest
Aprñlékos hìmzéssel és rátéttel dìszìtett bőrmellény. Tordaszentlászlñ (v. Torda-Aranyos m.) Néprajzi
Múzeum, Budapest
Oldalt gombolñs bőrmellény Kakasdra (Tolna m.) települt bukovinai székelyektől. Néprajzi Múzeum,
Budapest
355
B
Bőrmellény Zsinñrral keretezett rátéttel, kevés hìmzéssel. Kalotaszeg, 1882. Néprajzi Múzeum, Budapest
Dorogi Márton
bőrmunka: a köznép, főleg a pásztorok által saját használatukra és gyönyörűségükre készìtett, népviseleti
és népművészeti szempontbñl jelentős munkák. Ŕ A magyarságnak a bőrrel valñ bánni tudása, annak
kikészìtése, ruházati és használati eszközzé valñ feldolgozása ősfoglalkozásnak tekinthető. Valñszìnű,
hogy ezek dìszìtése népünk művészkedésének legrégibb formáibñl is sokat megőrzött. Szűcsrátéteket már
a 16. sz.-i árszabások emlegetnek. Az alföldi pásztorok kés- és tűzszerszámtartñi, lñszerszámdìszei a
népvándorlás kori leletekkel mutatnak rokonságot. A források talán a honfoglalás előtti korra vezetnek
vissza. Ezt a bőrmunkával kapcsolatos török eredetű szavaink is bizonyìtják. Megőrzött bőrmunkáink
alapján csak a 19. sz.-ra tudunk visszatekinteni, legszebb darabjaink a század második feléből valñk,
amikor készìtésüknek, dìszìtésüknek virágkora volt. A bőr dìszìtésének leggyakoribb mñdjai a
következők: → rátétes mintákat csávázott, ill. cserzett, szìnében hagyott vagy szìnesre festett kopasz
irhábñl vagdaltak. A kikészìtetlen pergamenszerű marha-, csikñ-, kutya- stb. bőrből hasogatott, pár mm
széles hasival dìszes varratokat, kötéseket, fonatokat készìtettek, ugyanìgy szironynyal is. Szironynak
inkább a szìnesre festett bőrszalagokat nevezték, → szironyozásnak pedig a vele valñ hìmzést. Az ősi,
préseléssel, domborìtással valñ dìszìtésnek és sámfázással valñ formázásnak is fennmaradt az emléke.
Bőrrátétet a bőrruhákon is használtak dìszként. Legszebb emlékei a szűcsmunkákon maradtak fenn (→
szűcshìmzés). Pásztorok is alkalmazták az ún. kártyásbundákon (suba). Ŕ Rátéten csipkesorokkal
dìszìtették a csikñs nyergeket, priccseket, → tarisznyákat is. A hasival valñ kötés legszebbjeit az
ostornyeleken, a kulacsokon, erszényeken, hüvelyeken láthatjuk. A hasival valñ fonás változatos mñdjait a
pásztorművészet remekének, a karikás ostorok derekának fonásán, az ostorfej és a rudallñ bekötésén
szemlélhetjük. Az ostort fonhatták 6, 12, 16, 24, 32 vagy még több ágbñl. A fonás mintája, ha csak egy
szálat vesz át, kocka, ha kettőt, búzaszemes, ha hármat, zabszemes. Az ostor mellett a pásztori bőrművesség
és ìzlés remeke a készség (→ pásztorkészség), melyet a Hortobágyon kìszsìgnek, Ecsegpusztán pöszörének
neveztek. Ehhez tartozott a késtartñ hüvely és az erszény (erszin), benne a tűzszerszámok: a kova, a taplñ,
mellette az acél. A szépen kikurvanyázott készvégre (ìgy nevezték a Kiskunságon a bőrdìszìtést) igen
büszke volt a pásztor. Pusztai mivolta cìmerének tartotta. A nyers, hüvelynek valñ bőrt sámfán kötötték
(varrták) össze hasival. A dìszes kötés 3Ŕ4 hurkos volt, amit lapos kötésnek mondtak. A sámfa
formálásával vagy a bőr alá dugott pálcikákkal, gyufaszállal, tehát domborìtással is formálták, dìszìtették
a hüvelyt, de gyakoribb volt az élezett vagy a hegyezett csonttal, árral préselt vonalas, ill. pontozással
alakìtott minta. A bicska és az ár élével karcolt dìszeket csináltak. A dìszek közé kör-, levél-, kereszt-,
szegfejmintákat vertek. Ezeket a szegfej formájú, mintázott végű vasakkal préselték a bőrbe. A zacskñ
alakú erszényt is igen változatosan dìszìtették. A régebbieket sámfán vagy a kiszélesedő bot végén
formálták. A sñval, timsñval puhìtott, kör alakú bőrt korcba szedve, feszesen a botra kötötték, s azon
szikkadt meg. Utñbb fenekes vagy 3Ŕ4 cm-es bőrpánttal összefoglalt, oldalbőrös erszényeket csináltak. A
bőröket szìnes szironyvarrással kötötték. A fenekét körkörösen szironnyal hìmezték. Közepére üveg, réz
vagy tükrös gombot erősìtettek, oldalára több szìnű irharñzsákat varrtak. Mind az erszény, mind a
hüvely kötése közé aprñ pillangñkat fontak, a tartñ- és rántñszìjakat szirony fonatokkal, csipkézett,
lyukgatott → sallangokkal és a birka lábszárcsontjábñl fűrészelt, karcolt dìszű boglárokkal vagy más
néven kupáncsokkal cifrázták. A pillangózás és sallangozás a pásztorok dìszìtésének leggyakoribb
formája. Sallang lñgott lova kantárjárñl, csengőszìjárñl, dohányzacskñjárñl, tarisznyájárñl stb. A
sallangok, pillangñk szélét cifrázñ vasakkal, holdvágñval csipkézték, lyukgatták. Jelesebb készìtménye
volt még a pásztornak a buksza, melynek fedelére szironnyal magyar cìmert vagy tulipánt hìmzett. A
pásztorművészet a tarisznyák készìtésével is remekelt. Legszebbek a dunántúliak. Malonyay Dezső ìrja:
„Takarékosabb pásztor még most is (1911) megvarrja a tarisznyát.” Bőrből rñzsákat, sallangokat tett rá;
a felső széleit kicifrázta csipkésre, s a tarisznya szélire, a kötésekre fonatokat illesztett. Végül fényes
csatokkal felékesìtette. Manapság már a szìjgyártñknál szerzi be, akik főleg a tarisznya fedelét dìszìtik.
Fábñl formákat faragtat: pásztort, kocavadászt, őzt, szarvast, cserágat, tulipánt; a bőrt benedvesìti,
rányomkodják a formákat, s azok dombor alakban maradnak meg. A palñcföldi tarisznyák sallangja
„réztányérokkal” dìszìtett. Az Alföldön a legszebb tarisznyákat szőrös borjúbőrből készìtették. Fő dìsze a
356
B
fedele volt, melyet az állat fejéből formáltak, rajtahagyva a füleket; a szemek helyét piros vagy kék
posztñval foldozták be. Jeles munkája volt a falusi és pásztorembernek a kos herezacskñjábñl formált →
dohányzacskñ. Sallangja, melyet a birka lábszárábñl és hasa aljábñl vágott, a csizmáját verte. Dìszül
rajtahagyta a körmöket, de leginkább sallangokra hasogatta, a középsőt szélesebbre hagyta, ez volt a
vezérsallang vagy vendégsallang. A szélét körülcsipkézte. Sallangnak hagyta a farkbőrt is, erre
sárgarézből dìszesen formált pipaszurkálñt kötött. A szűcsök koszorúvirággal kiselymezték a
dohányzacskñ széles tányérját, széleit szìnes irhával és rojttal szegték, bokros sallangjait szìnes irhábñl
szabták vagy szironybñl szegletesre fonták. A szironnyal valñ dìszìtés legszebb példáit az erdélyi tüszőkön
találjuk. A felsoroltakon kìvül majd minden holmiját bőrből készìtette a pásztor, ìgy: tükörtartñját,
szerszámtáskáját, sñtartñját, tömlőjét, iszákját, lábbelijét, kapcáját stb. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A
magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914);
Madarassy Lászlñ: A magyar pásztorművészetről (Kincses Kalendárium, 1932); Lükő Gábor: A
hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940).
Juhász készìti a bőrt (Hortobágy)
Gulyás leveszi a bőrt az ágasrñl (Hortobágy, 1939)
357
B
Bőrkikészìtés (Jászárokszállás, Szolnok m. 1924)
Késhüvely, sámfával formázott, domborìtással dìszìtett (19. sz., Hortobágy) Debrecen, Déri Múzeum
Bőrerszények szironyozott feneke (Tiszántúl)
„Buksza” szironyozott dìszìtéssel (19. sz. második fele, Hortobágy) Debrecen, Déri Múzeum
„Pillangñs” kantár (Alföld)
Ostorfonások (Tiszántúl)
Kötések ostornyélről (Tiszántúl)
1. Bőröv szironyozott dìszìtéssel (19. sz. vége, Torockñ, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum
358
B
2. Pásztorkészség, rajta erszény, tűzcsiholñ acél, kova és taplñtartñ zacskñ, késtok (19. sz. második fele,
Hortobágy) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Bőrsallang lñszerszámhoz (19. sz. vége, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Karikás ostor (Debrecen, 1872) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Ezüstveretes bőrsallangok (19. sz. második fele, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
359
B
Ezüstveretes bőrsallang lñszerszámhoz (19. sz. vége, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Bőrsallang lñszerszámhoz (19. sz. vége, Szatmár, v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Bőr rñzsával dìszìtett erszény (Tiszántúl)
Dorogi Márton
bőrnadrág: rövidre nyìrt szőrű báránybőrből vagy jobbmñdúaknak cserzett szarvasbőrből, az ellenzős
szabású posztñnadrág mintájára készült ruhadarab. Viseletére csak a 19. sz. elejétől van adatunk, de
valñszìnű, hogy előbb is készìtették. A hozzávalñ báránybőröket jñl kikészìtették, puhára törték és a
szőrét rövidre nyìrták. Két szárrészből toldották össze középen. Eleje, vagyis az ellenzője lehajthatñ,
hátulja a faron karikába szabott volt. Széles korcába húzott nadrágszìjjal szorìtották a derékhoz. Szára
vége hasìtott volt. Talpalñja is volt, hogy fel ne csússzon. A 19. sz. elején már országosan elterjedt, bár
uralkodñ viselet akkor a → gatya volt. Pusztázñ vagy rétet járñ embernek nem volt alkalmas, szárát a
felcsapñdñ nedvesség megkérgesìtette, inkább a kocsizñ és erdőt járñ emberek öltözete volt. A pásztorok
is viselték, kezdetben szőrével kifelé, később, a múlt század derekán szőrével befelé. Természetes szìnében
hagyták, vagy feketére festették. Időnként hájjal kenegették, hogy jobban állja a nedvességet. Az otthon
ülő öreg gazdák szerették. A posztñ terjedésével posztñval borìtották és flanellal bélelték. Ritkán
dìszìtették is a bőrnadrágot: szabásvonalát oldalt és a farán szìnes irhával fedték, a comb tükrére
vagdalásos bőrmunka került. A 19. sz. elején a posztñ → rajthúzlik divatjával a pásztorok között elterjedt
a bővebb szárú, pantallñ formájú, a csizmaszárra húzott, juhbőrből szabott rajthuzli. Oldalt sűrűn
varrott fényes rézgombokkal gombolñdott. A gombolás alatt 3Ŕ4 cm széles piros irha futott. A 19. sz.
végén a Dunántúlon a juhászok és a vadászgatñ polgárok csináltattak szarvasbőrből flanellal bélelt
csizmanadrágot is a hozzáértő városi szabñkkal. Nadrág szavunk, amely bolgár eredetű, már a 12. sz.-ban
előfordul, de nem bőrnadrággal kapcsolatban. A szűcsárjegyzékben sem szerepel. Ŕ Irod. Ecsedi István: A
Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ 1867 (Bp., 1956).
Dorogi Márton
bőrös kocsi: könnyű → kocsifajta egyenes vagy görbe oldalakkal, → lőcsökkel vagy → rakoncákkal,
magas kerekekkel, a → kñlya, átalakult változata. Még a 18. sz.-ban is széltében-hosszában használták.
Mivel csak utazásra vették igénybe, ezért magasan ìvelődő káváin, vìzszintesen nyugvñ orsóin tehénbőrből
valñ ernyő, ill. fedél, a kocsiderékban (→ szekérderék) kas volt. Két oldalán egy-egy ajtñ nyìlt, amelyet
rossz idő esetén bőrfüggöny zárt el. Az ajtñknál a bőrös kocsi oldalai sok esetben homorúan legörbültek,
és ott → sallangñ, azaz fellépő lñgott ki, hogy a ki-beszállást megkönnyìtse. A → kocsisnak vagy bent a bőr
alatt volt helye, vagy nagyobb urak bőrös kocsijai esetében külön ernyő védte az esőtől. A bőrös kocsi
fogatolására hármas vagy négyes lófogat szolgált (→ lñfogatolás). A 19. sz. gazdasági fellendülése, a →
360
B
hintñk és a sok másféle kocsi elterjedése a bőrös kocsit megszüntette, de a Balkánon, pl. Bulgáriában,
rugñs karosszériával, még 1965-ben is használták és ott a bőrős ernyőjét kocsija-nak nevezték.
Bőrös kocsi
K. Kovács László
bőröv: → öv
bőrruha: tisztán bőrből készült ruhadarabok: a hátibőr, mellbőr, elejbőr, suba, mellény, nadrág, lábbőr,
kapca, bocskor. A szőrmés állatok Ŕ leggyakrabban a fürtös szőrű racka juh Ŕ bőréből készült ruhák a
halászattal, vadászattal, pásztorkodással foglalkozñ magyarságnak életmñdja adta viselete volt.
Anonymus ìrja, hogy az őshazában még az alsñbb rendű népek: gulyások, kanászok is nyestbőr ruhában
dìszelegtek. A tisztán szőrmés bőrből készült ruhadarabjaink közül a legjelentősebbnek, a → ködmönnek
a neve is bolgár-török eredetű. Ezenkìvül a pásztorok életében a 20. sz.-ig fennmaradt bőrruhák jñ része
ősi viseletünk lehetett, hiszen készìtésüknek szakavatott mesterei a juhászok voltak, akiknél apárñl fiúra
szállt a mesterség. Bőrruhát a juhász nemcsak a maga számára készìtett, hanem a falusi parasztságnak is.
Ezt igazolják a legrégibb szűcsárjegyzékek is, amelyekben a ködmön kivételével egyik sem szerepel. A
tanult és céhes mesterek a 19. sz. elejéig inkább az előkelőbbeknek dolgoztak. A debreceni szűcs céh 1598-
as árszabása a következő nevezetesebb ruhák készìtését, ill. bélelését jelöli meg a prémek kikészìtése
mellett: rókabőrből szìn suba, polgári felső ruha bélelése, öreg felsőruha hátbélelése rñkamállal, szikszai
mente, csonkaujjú mente, sìpujjú mente, muhar mente bélelése hasi báránybőrrel, báránybőr gerezna és a
különféle süvegek prémezése. A subát nemes prémmel bélelve a 15. sz.-ban királyok, főurak viselték,
„meztelenül”, juhbőrből a nép. A ködmön drága posztñborìtással és prémezéssel főúri mente volt,
juhbőrből, irházva paraszt ködmön. A bőrruha viselete sohasem szűnt meg, csak népszerűsége és divatja
változott. Ha elterjedését nem is, de igazi kiteljesedését a 19. sz.-ra tehetjük. Ornamentikája ekkor
szabadult meg a naturalisztikus jegyektől, és nagyjábñl országosan egységes motìvumkincs alakult ki,
361
B
ezekből Ŕ főleg a férfi- és női subákon, ködmönökön Ŕ a magyar dìszìtőművészet egyik legharmonikusabb,
szerkezetileg legjobban felépìtett kompozìciñi jöttek létre. (→ még: bőrmellény, → bőrnadrág, → elejbőr,
→ kacagány, → lábbőr, → suba, → szűcsmesterség) Ŕ Irod. Balogh Jolán: Mátyás-kori, illetve
későközépkori hagyományok továbbélése műveltségünkben (Ethn., 1948); Fél EditŔHofer TamásŔK.
Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
Bőrruha, elölről és hátulrñl (Zenta-Fölsőhegy)
Dorogi Márton
bőrtarisznya: kisméretű fedeles bőrtáska, amelyet hosszú bőrpánton lñgatva, félvállra vetve hordoznak.
Általában bal vállukra akasztják a pántot, és a bőrtarisznya a jobb csìpőhöz simul. A bőrtarisznya a
magyar nyelvterület legnagyobb részén ismeretes, de a Dunántúl kivételével csak egy-egy foglalkozási
réteghez tartozñk, főként a pásztorok, a vadászok, csőszök és kerülők használták. A Dunántúlon csak a
szegényebbek és gyermekek használtak vászontarisznyát, a parasztok szìvesebben hordtak bőrtarisznyát
vagy → szeredást. A bőrtarisznyát vagy → szìjgyártñktñl vásárolták, vagy maguk állìtották elő.
Rendszerint használt csizma szárábñl készìtették. A pásztorok „jágeros” bőrtarisznyája különösen dìszes
kivitelben készült: rézcsattal, bőrsallangokkal, állatalakot, virágot mintázñ bőrrátétekkel, rézveretekkel
dìszìtették. Benne tartották a legfontosabb aprñ használati tárgyakat (acél, kova-taplñ, bicska, tükör,
fésű, bajuszpedrő) és az elemñzsiát, szìjára csatolták a fábñl faragott, dìszes ivñkanalat. Ŕ A bőrtarisznya
párhuzamai megtalálhatñk egyes szomszéd népeknél, mindenekelőtt a szlovákoknál. Ott a pásztorok
mellett egyes vándoriparos-, vándorkereskedő-rétegek is használták (drñtosok). Alpesi és hazai német
csoportok körében szintén megszokott tárgy. Ŕ Irod. Jankñ János: A Balatonmelléki lakosság néprajza
(Bp., 1902); Bednárik, Rudolf: Èasopis Muzeálnej Slovenskej. Spoloènosti (Martin, 1950); Gunda Béla:
Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).
Borjúbőr tarisznya
börtön: → fogda
börtöndal, börtönének: a → munkásdal egyik válfaja, szabadságuktñl politikai okokbñl megfosztott rabok
fogságárñl és eszméiről szñlñ ének. Történelmi elődje a → rabének, műfajilag azonban alig van kapcsolat
közöttük. A börtöndalt a háborús → hadifogolyénekkel is csak a még alig ismert lágerdal (pl. Ameddig a
szemünk ellát, Tüskésdrñt mögött a tábor…) köti össze. Közvetlen előzményei a korai
munkásmozgalomhoz kapcsolñdnak (Búsan, búsan leng a szellő keletnek, Tolonckocsin harminc munkást
kìsérnek…), de a börtöndalok zöme 1919Ŕ1945 között keletkezett. Ŕ 1. Egyik csoportjuk korabeli →
népdal átalakìtása, példái a → bányászdalok között találhatñk (Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni, Hol
fog az én piros vérem kifolyni? A tarjáni nagy fogdában a vaságyon; Márianosztra körül van kerìtve…).
Népies → műdalok dallamára is húztak új szöveget (Budapesten végestelen végig, Kommunista rabokat
kìsérik; Söprik a nosztrai utcát, Jönnek már a kommunisták…). Ŕ 2. Az előző csoportnál tudatosabbak az
362
B
egyéni alkotások, a szerzők rendszerint ismert dalok dallamára ìrták szövegeiket. Így többek között
Hidas Antal (Este van már, késő este, Az én apám mégis messze…), Szatmári-Szatyi Sándor (a Dal
Sztyenka Razinrñl vagy utñbb Valahol a Volga mentén ... dallamára) A Margit körúti fogházban ...
kezdetű lìrai balladája, melynek idők folyamán több változata is keletkezett; az 1., 2., 4. és 6. versszak
(Margit körúti fogházban; A folyosñn zaj hallatszik; Újra nyìlik most az ajtñ; Emeld fel a fejed,
elvtárs!…) volt a legnépszerűbb. Ennek hatására született egy romániai magyar börtöndal (Süvìt a szél a
Doftanárñl...). Valñszìnűleg jugoszláv eredetű az ún. Csillagbörtön-dal (Elvtárs, mi bántja szìved?…).
Dallam nélküli börtönverseket is ismerünk (Cegléd városának a keleti szélén; Kilenctizenkilenc őszi
hñnapokban…), ezek a szñbeliségben nem terjedtek ugyan el, de dokumentum-értékük pñtolhatatlan. A
börtöndalok természetesen a börtönbeli szenvedésekkel foglalkoznak legtöbbet (Harminc munkás
sìnylődik a börtönbe, Éjjel-nappal étlen-szomjan szenvedve; Temesvárrñl jajszñ repül...), hangvételük
mégis bizakodñ (Elmúlik majd az átok, Elmúlik a szenvedés; Kinyìlnak majd a börtönök, Szabad lesz
újra a nép…). Ŕ Irod. T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Pálinkás Jñzsef:
Népünk szabadságmozgalmának dalai (Bp., 1959); Szatmári AntalŔPálinkás Jñzsef: Hej, kenyér, barna
kenyér (Bp., 1964).
Katona Imre
bőségvarázslás: a jñlét biztosìtása érdekében végzett → mágikus eljárások és → rìtusok. Különösen a

kezdő alkalmak, ìgy pl. az → újév, → lakodalom volt jñ alkalom bőségvarázslásra. Lakodalomban
kenyérrel fogadták az új párt, hogy mindig legyen kenyerük; kenyér alatt vezetik át az új asszonyt. (→
még: Luca napja, → termésvarázslás, → regölés, → hejgetés, → karácsonyi asztal)
Hoppál Mihály
böszörmények: a középkori Mo.-on élő mohamedánok egyik neve. 1291-től fordul elő okleveleinkben. A
köznyelvben valamikor mohamedán, izmaelita (→ izmaeliták) jelentése volt, bár valñszìnűleg eredetileg
csak a Szir-Darja mellől, a hvarezmi uralom alñl származñ népcsoportot jelölte. A szñ a mohamedán hitűt
jelentő arab muslim perzsa, török közvetìtésű változata. A böszörmények emlékét néhány helynevünk Ŕ
Hajdúböszörmény, Berekböszörmény Ŕ is őrzi. Ŕ Irod. Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása
Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969).
Filep Antal
bővedeste: → karácsonyi vacsora
Bözödi György (Bözöd, 1913Ŕ): romániai magyar ìrñ, történész, szociográfus. Költeményei, novellái,
regényei mellett jelentős történelmi, társadalomrajzi, folklorisztikai kutatñmunkát végzett. Értékes
könyve, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) a Székelyföld gazdasági, társadalmi leromlását, annak tüneteit
és okait tárja az olvasñ elé történelmi dokumentumok és a terület bejárása során végzett gyűjtőmunka
alapján. Törekvése a „hagyományos”, forrásaiban és szemléletében elavult székely történelemfelfogás
megváltoztatása az általa feltárt adatok és összefüggések alapján. Figyelemre méltñ még román nyelven
megjelent tanulmánya a székelység társadalmi-gazdasági mozgalmairñl az 1562-es felkelésig. Írñi
eszközökkel rögzìtette egy kiemelkedő paraszti mesemondñ, a bözödi öreg pásztor, Bágyi János meséit.
110 meséje közül 14-et, majd 32-t tett közzé a mesemondñ életéről és a gyűjtés körülményeiről ìrott rövid
utñszñ kìséretében. Ŕ F. m. Az eszös gyermök. Bágyi János meséi (Gy. Szabñ Béla és F. Ferenczi Júlia
rajzaival, Bukarest, 1958); Probleme privind miºcãrile social-econimice ale secuilor înainte de rãscoala din
1562 (Bucureºti, 1968). Ŕ Irod. B. Gy. műhelyében (Igaz Szñ, Marosvásárhely, 1969. 3. sz.).
Braun Rñbert (Arad, 1879ŔBp., 1937): szociolñgus, lexikográfus, falukutatñ. 1911Ŕ1918 között a Fővárosi
Könyvtár alig.-ja, Szabñ Ervin közvetlen munkatársa. A Társadalomtudományi Társaság szociográfiai
szakosztályának elnöke, egy ideig a Huszadik Század szerk.-je. Falukutatásai úttörő jelentőségűek. Ŕ F. m.
A falu lélektana (Bp., 1913). Ŕ Irod. Litván György: A magyar szociolñgia első műhelye (Szociolñgia, 1972).
Zsigmond Gábor
Braun Soma (Kecskemét, 1890Ŕ?, 1944): tanár, szociolñgus, a szociáldemokrata munkásmozgalom

propagandistája. Tudatosan mesekutatñnak készült. A népmeséről ìrt munkájában a különféle
meseelméletek és mñdszertani iskolák első magyar nyelvű összefoglalását adja. Másik művében az
általános etnolñgia kérdéseiről tájékoztat. Ŕ F. m. A népmese (Bp., 1923); A primitìv kultúra (Bp., 1924). Ŕ
Irod. Paládi-Kovács Attila: B. S. (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1971).
363
B
Diószegi Vilmos
bregñ, bregócs, bregós: a mezőföldi volt uradalmakban s a környező vidéken az ökrökkel foglalkozñ,
szántásnál, vetésnél, hordásnál segédkező fiatal béreslegény, kisbéres. 16Ŕ18 év után ostoros lesz belőle,
aki már ökörfogattal is dolgozik. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914).
Gunda Béla
brekegtető: → hangadñ játékszer
bricsesznadrág, priccsesnadrág, csizmanadrág: gyakrabban fekete posztñbñl, szövetből, ritkábban

kordbársonybñl, a felső lábszáron bővebbre, a csizma felett elállñ félkörìvvel, az alsñ lábszáron pedig
szűkre szabott, elül gombolñdñ → nadrág. Ŕ Az angol lovassport öltözetét hazánkban a földbirtokosok és
a gazdatisztek hozták divatba. A parasztok között főként az I. világháború után terjedt el az → ellenzős
nadrág rovására. Csizmával viselték. Kivételesen zsinñrozták is.
Flórián Mária
bricska: lengyel eredetű, könnyű, merev karosszériás jármű, amelyet nálunk rugñkra épìtve készìtettek.
A lengyeleknél Ŕ eredetileg Ŕ távolsági utazásokra használták, aludni is lehetett benne; befogadñ
képessége 4 személy volt. A magyar példányokon is négy személy fért el, beleértve a kocsist is, de nálunk
csak rövid utakra használták. Fogatolására Mo.-on két lovat használnak, de vannak a bricskának
kétrúdú, ún. ajonca változatai is, amelyekbe egy lovat fognak.
K. Kovács László
brigézés: → bigézés
brinckázás: → bigézés
brinza: → túrñ
bross(tű), ros(tű): a → melltű gyakori népi elnevezése.
brúgattyú, brúgó, csontbúgó, fürettyű: igen könnyen előállìthatñ → hangadñ játékszer. Egy hengeralakra
formált 20Ŕ30 cm-es fadarabkát egy vagy két helyen, középtájt átlyukasztanak, majd hurkosan vagy
duplán zsinñrt húznak bele. Ezután a gyermek ujjára veszi, megperdìti s húzogatja. A játékszer búgñ
hangot ad. A játék egyik változata, amikor a fadarabka helyett átlyukasztott lábszárcsontot használnak.
Mostanában ugyanezt ruhagombbal játsszák. Ismert az egész ország területén.
Kéztartás a brúgattyú meghajtásakor (Körösladány, Békés m.)
Fábñl faragott brúgattyú és húzñ madzagjának megkötése
Csontbúgñ disznñ lábcsontjábñl, ellentétesen fűzött madzaggal (Debrecen)
Haider Edit
brúgñ: → bőgő
brúgñzás: → bőgőzés
búcsú: 1. A kat. egyház által előìrt cselekedetek elvégzése után bocsánatos bűnök elengedése, valamint a
tisztìtñtűzben szenvedés megrövidülésének elnyerése. A kat. egyház tanìtása szerint meghatározott napi
búcsút nyer Ŕ annyi nappal rövidül meg halála után szenvedése a tisztìtñtűzben Ŕ az, aki erre kijelölt
templomot, búcsújárñhelyet felkeres, ott meggyñn, megáldozik, aki búcsú bizonyos imádságokat elmond,
364
B
jñt cselekszik, → böjtöl, főpapi áldásban részesül, valamely vallásos társulat tagja, s az azzal járñ
ájtatossági és egyéb előìrási formákat elvégzi stb. Ŕ 2. Valamely → búcsújárñhely látogatása, ott gyñnás,
áldozás elvégzése, bizonyos imák elmondása. Ez azzal az ősi hiedelemmel magyarázhatñ, hogy az istenség
bizonyos helyeken jobban meghallgatja a kérést és kedvesebb neki a tiszteletadás. Ŕ 3. A templom
búcsúja, vagyis a templom cìmének ünnepe, annak a szentnek, „titok”-nak (pl. Szentháromság, Szent
Kereszt stb.) a napja, akinek tiszteletére a templomot felszentelték. Nálunk a legtöbb templomi búcsút a
termés betakarìtása utáni hñnapokra tették: István király, → Nagyboldogasszony napja, Szent Kereszt
felmagasztalása (szept. 14.), → Szent Mihály napja, → Kisasszony napja, Szent Márton napjára. A
templomi búcsú napján Ŕ amint É-Mo.-on mondják Ŕ vendégségeket tartanak, amelyre a közelebbi és
távolabbi községekben élő rokonokat és jñbarátokat meghìvják. Régebben a meghìvott vendégeknek már
istentisztelet előtt illett megérkezniük és részt venniük az istentiszteleten. Ezután következett az ételben,
italban bőséges ebéd. Ebéd közben és utána az egymást ritkán látott rokonok és jñbarátok megbeszélték
az elmúlt idők eseményeit. A fiatalok a délutáni istentisztelet után kezdődő, másnap reggelig tartñ → bált
is rendeznek. A vendégek általában még aznap hazatértek. A vendéglátñ család a meghìvottak otthon
maradt családtagjainak az ebéd ételeiből ajándékot küldött. Ŕ Kiemelkedő jelentősége volt a táncnak
búcsúkor a Kisalföld egyes vidékein. A Rábaköz számos falujában még a II. világháború után is a
templom előtt, litánia után kezdődött el a tánc. Itt mutatták be gyakran az ún. céhes legények a közösen
előre begyakorolt csoportos férfitáncukat (→ karéj, → körverbunk, → táncalkalmak). Ŕ Irod. Lajtha
LászlñŔGönyey Sándor: Tánc (A magyarság néprajza, IV. Bp., 1941Ŕ43); Molnár István: Magyar
tánchagyományok (Bp., 1947); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások
(Bp., 1958).
1. Szeged alsñvárosi búcsú
2. Fogadalmi kápolna (Csìksomlyñ v. Csìk m.)
3. Kékeshalomi búcsúsok hazaindulnak Hajñsrñl
4. Kegytemplom (Máriagyüd, Baranya m.)
365
B
5. A szentkúti búcsú (Mátraverebély, Heves m.) (1968)
6. Búcsúfiával hazatérő asszony (Szentkút)
Manga JánosŔPesovár Ferenc
búcsúdal: lìrai műfajcsoport, amely a szeretett személytől valñ búcsúzást, a környezettől valñ elválás
fájdalmát fejezi ki. A mű- és népköltészetben egyaránt gyakori, ősi téma. A szerelmi búcsúdalok külön
tìpusa a hajnalének, amely a középkor ñta minden Ny-eurñpai népnél megtalálhatñ. Népköltészetünk
katonadalainak is egyik leggyakrabban visszatérő szüzséje a búcsú, ennek mintájára születtek meg a 20.
sz. elején a summások búcsúdalai. A lìrai búcsúdaloktñl meg kell különböztetnünk az alkalmi költészet
szertartásos búcsúztatñ verseit, nevezetesen a különböző menyasszony-, ill. halottbúcsúztatñkat és
búcsúdalokat. A szerelmi búcsúdalok kemény hangú, gyakran átkozñdñ tìpusa a szakìtás, amely mindig
tegező formájú.
Szerettelek, nem kellesz már. Szidott anyád, ne szidjon már! Nem fog engem meg az átka, Szálljon a
maga nyakába.
Szerettelek, rñzsám, nagyon, De már ennek vége vagyon: Vége vagyon szerelmemnek, Más parancsol már
szìvemnek.
Ezt a daltìpust a 17Ŕ18. sz.-i közköltészetünkben és népköltészetünkben is megtaláljuk. A szerelmi

búcsúdalok némelyike visszaemlékező formájú, eseményelbeszélése a szerelemnek, ill. a válás okainak. Ez
az elbeszélő modor a narratìv (lìro-epikus) dalokkal (→ narratìv lìra) rokonìtja őket.
Küllős Imola
búcsúfia: → búcsújárñhely
búcsújárñhely: leggyakrabban forrás, kút, továbbá kép, szobor, amelyhez csodás látomások, gyñgyulások
→ legendái fűződnek. A források, kutak mellett rendesen kápolnát, templomot találunk; ugyanitt van a
helye a csodatevő képnek, szobornak is. A búcsújárñhelyek két csoportja: Ŕ 1. vonzási körük nagyobb
területre, gyakran egy egész országrészre terjed ki; az egyház is búcsújárñhelyként tartja nyilván,
látogatñi részesülnek az egyház által engedélyezett → búcsúban. Ŕ 2. kisebb jelentőségűek, csak néhány
környékbeli község lakñi látogatják, az egyház nem minden esetben tartja búcsújárñhelyként nyilván. A
búcsújárñhelyeket a legtöbb esetben a nép hitvilága teremtette meg, valamilyen vélt látomás vagy csoda
hìrére. A csodákrñl szñlñ legendák továbbterjedtek, terebélyesedtek, és ösztönzői voltak a búcsújárñhely
fellendülésének, egyházi elismerésének. Több hazai búcsújárñhely eredete a középkorba nyúlik vissza, jñ
részük azonban a 18. sz.-ban keletkezett. Az utñbbi évtizedekig távolabbi vidékekről is látogatott
búcsújárñhely volt a mátraverebélyi Szentkút (Nñgrád m.), Máriabesnyő, Vác (Pest m.), Máriapñcs
(Szabolcs-Szatmár m.), Szeged, Kalocsa, Máriakönnye (bajai járás), Andocs (Somogy m.), Máriagyüd
(Baranya m.), Felsősegesd (Somogy m.), Csatka (Komárom m.), Csìksomlyñ (Csìk m.), Máriaradna (Arad
m.) stb. A búcsújárñhely látogatásának, a búcsújárásnak kialakult rendje volt. A falvak búcsújárñ
csoportjai a templomban gyülekeztek, onnan indultak. Valaki a csoport élén a feszületet vitte, utána
haladt a búcsúvezető, az előénekes. Gyakran a búcsúsok templomi zászlñkat is vittek. Ha egy másik
búcsús menettel találkoztak, a zászlñkat egymás felé meghajtották. Ha Mária-szobrot vittek, azzal
ugyanezt tették. A búcsúsoknak nem volt szabad visszatekinteniük. Sokfelé azt tartották, hogy aki menet
közben visszanéz, nem lesz része a búcsúban. Az a fiatal, aki először volt a búcsún, búcsúkeresztanyát
366
B
választott magának, akitől valamilyen emléket: imakönyvet, szentképet kapott. A búcsúsok az otthon maradt
rokonoknak, szomszédoknak, elsősorban a gyerekeknek búcsúfiát vásároltak: szentképet, olvasñt,
mézeskalácsot, a mátraverebélyi Szentkúton verebélyi botot stb. Sokan a búcsújárñhelyen gyñgyulást
reméltek, vagy az ott elmondott imádság eredményeképpen terveik, vágyaik megvalñsulását várták. A
félegyházi tanyákon pl. azt tartották, hogy csak az a legény házasodik jñl, ill. az a lány megy férjhez jñl,
aki kétszer elmegy az alpári búcsúra, amelyet május elsején tartottak. A betegek, mielőtt elhagyták volna
a búcsújárñhelyet, ruhájuk valamely darabját, egy hajfürtjüket, a sánták botjukat hagyták ott, abban a
hitben, hogy betegségüket is otthagyják. A búcsújárñhelyek → leányvásáraikrñl is hìresek voltak. A
szülők gyakran ott választottak lányuknak vőlegényt, a fiúknak menyasszonyt. A búcsúsok, mielőtt
hazaindultak volna, búcsút vettek a kegyképtől, szobortñl. Ha a búcsújárñhelyen forrás vagy kút is volt,
annak vizéből üvegben, cserépkorsñban vittek haza. A búcsúsokat már a falu határában várták
hozzátartozñik, főleg a gyerekek, gyakran a falu lelkésze is, ha nem vett részt a búcsún. A búcsúsok, akik
régebben gyalog mentek a búcsújárñhelyre, kisebb-nagyobb megszakìtásokkal az egész úton imádkoztak,
énekeltek. Különösen a búcsújárñhelyre valñ megérkezéskor énekelt beköszöntő és a távozáskor énekelt
búcsúzñ ének szövege rendesen a forrás, szent kút, kegykép csodás történetét is elmondja. A
búcsúsénekeket tartalmazñ nyomtatott füzeteket a búcsújárñhelyen árulták. Ŕ Irod. Jordánszky Elek:
Magyarországban s az ahhoz tartozñ részekben levő Bold. Sz. Mária kegyelemképeinek rövid leìrása
(Pest, 1863); Paulovics Sándor: Magyarország kegyhelyei és azok csodái (Bp., 1930); Vajkai Aurél: A
csatkai búcsú (Adatok a népi orvosláshoz) (Ethn., 1940); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a
magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Manga János: A hasznosi tömegpszichñzis (A
búcsújárñhelyek és a „hasznosi csoda” összefüggései) (Ethn., 1962).
Manga János
búcsúkeresztanya: → búcsújárñhely, → keresztszülő
búcsúsének, búcsújáró ének: a vallásos → népének válfaja, a búcsús zarándokok által az elindulástñl a
visszaérkezésig tartñ időszak különféle alkalmain közösen előadott ének. A látogatottabb búcsújárñhelyek
zöme már a 14. sz.-ban kialakult, majd a török után újjáéledt. A korábbi litánia tìpusú búcsúséneket a
búcsúvezető → előénekesek adták elő, a tömeg többnyire csak a → refrént énekelte. A 18. sz. végére
fokozatosan kialakult a kötött szñtagszámú, izometrikus, parlando-rubato énektìpus, melyet a tömeg
végigénekelt, bár az előénekesek szerepe továbbra is megmaradt. A r. k. egyházi népénekek jelentős része
többnyire jñvá nem hagyott, többségükben → Mária-ének. Meglevő egyházi énekek dallamaira húzták rá
a különféle búcsúsénekek szövegeit, melyek → ponyván és kéziratos másolatokban terjedtek. A mo.-i
gyakorlatra jellemző a frìg Rákñczi-nñtának megfelelő dallam általános használata (templomban,
virrasztñban, processziñkor is gyakran szerepel): Szentséges szűz Mária, szép liliomszál (Erdély), Előttünk
tündöklik Krisztus keresztje (országos), Üdvözlégy, Mária, fájdalmas szent szűz (Bács-Bodrog) stb.
szövegekkel. Elterjedtek a nemzetközileg ismert dúr tìpusok is (pl. Lourdes-i ének), sokszor erősen
magyarosìtott változatban. A szerzők és részben a terjesztők is az alsñpapság, a kántorok, a búcsúvezető
előénekesek, az → énekes koldusok s főként a históriások soraibñl kerültek ki; mindezek előéneklésre,
betanìtásra is szìvesen vállalkoztak. Kiemelkedő szerepet töltött be a jászladányi Orosz István. A
búcsúsénekek változékonyabbak más egyházi népénekeknél; természeti csapás, járvány, háború és egyéb
megprñbáltatások idején időszerű szövegek keletkeztek (pl. 1947-ben: Segìtsd haza foglyainkat!…). A
rendszerint napokig tartñ búcsú szervezett rendben zajlik le, minden mozzanatának külön búcsúséneke
van. Az éneklés főbb alkalmai a következők: elindulás (Mária, Szűz Anyánk, tekints népedre, Kik most
elindullunk tiszteletedre!…), ájtatosság menet közben (Könyörülj, Istenem, én bűnös lelkemen!…),
útmenti keresztnél (Előttünk tündöklik Jézus keresztje…), a kegyhely megpillantásakor (Látjuk, Anyánk,
hajlékodat…), megérkezéskor (Itt van már a kegyhely…) és az ún. beköszöntéskor (Tehozzád
siettünk…). A kegyhelyen rendszerint a hely nevéhez és legendaköréhez alkalmazkodñ köszöntőket (Édes
volt minékünk ide fáradoznunk; Kössünk szép koszorút szép Szűz Máriának!…) énekeltek. Minden
nagyobb búcsújárñhelynek megvolt a maga énekköre, a szegediek pl. ún. havi (alsñvárosi búcsúra valñ),
radnai (Máriaradna) és szentkúti (Pálosszentkút) búcsúsénekeket ismertek. Az ún. elköszönéskor külön
alkalmi éneket (Eljött már az idő, ütött már az ñra; Messze földről jöttünk hozzád…) mondtak, de a
hazatérés énekei általában megegyeznek a búcsúra valñ menetel darabjaival. A búcsúsénekek otthoni,
házi ájtatosságokon, templomi szertartások után is felhangozhattak; matyñ földön hatottak a lakodalmi
énekekre is. A búcsúsének a néphumor egyik céltáblája: tréfálkoznak pl. az andocsi búcsúsok
hatkilométeres énekeivel, és a → mulatñnñták között búcsúsének-parñdiákat is találunk. A búcsú, a
summázáshoz hasonlñan, az énekeknek országos, sőt nemzetközi szinten történő kicserélődésére ad
alkalmat, stìlusegységesìtő és stìlusképző hatása van. A búcsúsénekek váltakozñ előadásmñdja (előéneke,
a diktálñ minden sort előre énekel vagy kiált, s azt a nép megismétli) a zárt strñfa föllazulását s a variálási
lehetőségek megnövekedését segìti elő. Az anyagot zenei szempontbñl tudományosan még nem vizsgálták
367
B
meg. Ŕ Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy magyar
szentember. Orosz István önéletrajza (kiadta Bálint Sándor, Bp., 1942); Schram Ferenc: Bevezető
népénekeinkhez (Bp., 1958).
Katona ImreŔSzendrei Janka
búcsútarisznya: az északi magyar vidékeken a kegyhelyek (pl. Mátraverebély) búcsújára menve a nők
hátukra kötötték, s ebben vitték szükséges holmijukat. Erre a célra szőtték Ŕ leggyakrabban fehér alapon
piros mintával Ŕ a „felszedett búcsútarisznyá”-t. Másfél-két méter hosszú madzaggal erősìtették a
hátukra hátizsák gyanánt, ruhaneműt, élelmet raktak bele. A búcsútarisznyát alkalmasabbnak tartották
a hátikosárnál, mert jobban fekszik a háton. Adataink vannak arra is, hogy hosszabb útra, pl. vásárra is
búcsútarisznyával mentek a nők. Csak nők vették a hátukra, az 1940-es évek mátraverebélyi búcsúin még
igen sok asszony, lány jelent meg vele.
Búcsútarisznya pamutvászon, piros-kék szőttes dìszìtéssel (Őrhalom, Nñgrád m., 20. sz. eleje) Bp.
Néprajzi Múzeum
Vajkai Aurél
búcsúztatñ: → halott búcsúztatása
búcsúztatñ ballada: → siratñballada
Budapest környéki viselet: számos tìpusát, amelyek a század első felében még megkülönböztethetőek
voltak, a magyar mellett a nemzetiségi (szlovák, német és szerb) falvak ruházkodása alakìtotta. A főváros
hatására ezek öltözete már hasonult az általános divathoz, azok a községek azonban, amelyek
zöldségtermesztéssel, tej és tejtermékek árusìtásával, piacozással keresték kenyerüket, szinte cégérként
viselik napjainkig paraszti fokon megtartott ruházatukat. Ŕ Irod. Gabnay Ferenc: Budapest vidéki haj- és
kendőviselet (Népr. Ért., 1906); Gönyey Sándor: Budapest környékének községei (Népr. Ért., 1942);
Boross Marietta: Női népviseletek Rákospalotán (Bp., 1964).
Flórián Mária
budártűz: → őrtűz
buffogatñ: → jég alatti halászat, → kuttyogatñ
buga: → ködmön
búgattyú, zúgattyú: magyar népi (aerofon) hangszer. Vonalzñszerű falemez (zsindely stb.), melyet
lyukasztott végével méternyi hosszú vékony spárgára kötnek. A spárga szabad végénél fogva erőteljesen
megforgatott falemez Ŕ miközben saját hosszanti tengelye körül is pörög Ŕ madárröpülés zajához hasonlñ
surrogñ hangot ad. Nálunk → hangadñ játékszerként ismeretes, számos népnél rituális célra használják. Ŕ
Irod. H. Fekete Péter: ZúgattyúŔbúgattyú (Ethn., 1922).
Sárosi Bálint
bugylibicska, bugyli: olcsñ, fanyelű zsebkés. Rendszerint csak egy, gyenge minőségű fémből készült,
hosszúkás háromszög alakú pengéje van, amely nem rugñval csukñdik az esztergált, festett fanyélbe.
Falatozásra, faragcsálásra használták. Nem csizmaszárban hordták, mint általában a késeket, hanem
összecsukva zsebben. Általában vásárkor, búcsúkor árulták pár fillérért. Gyermekeknek kedvelt vásárfia
volt. Eredete ismeretlen, mindössze a múlt század első feléből emlìtik ìrásos források. Ŕ Irod. Bátky
Zsigmond: Három tárgynévmagyarázat (Népr. Ért., 1934).
368
B
Bugylibicska (Átány, Heves m.)
Kósa László
bujáki viselet: Nñgrád m.-i summásfalu szertelenül dìszìtett öltözete. A 20. sz. elején vált ki a környező
községek viselete közül. Ŕ A leányok hátrafésült előhajukat a fejtetőn körfésűvel tűzték meg. Ŕ Az
asszonyok hajának → kontyát kéregpapìr karika, a konty formázta a puha felső főkötő alatt. Az új
asszonyok lakodalomban, mulatságra → főkötőjüket fodrosra húzott fekete vagy kék selyempánttal, a
kakatúrral és csésze formájúra alakìtott, gyöngyökkel bélelt piros selyemszalaggal, a bukorral dìszìtették.
A nők a rövid 15Ŕ20 alsñszoknyát is takarñ kasmìr → szoknyák elé széles fekete selyem kecelét kötöttek,
amelyet a szoknyákhoz hasonlñan aprñra beraktak. Ingükre fehér, lyukas hìmzéses, erősen keményìtett
→ vállkendőt borìtottak, nyakukat több soros fehér gyöngyfüzér fedte. A csizmát korán elhagyták,
félcipőbe bújtatott lábukat viszont több egymásra húzott fejetlen harisnyaszárral csizmaformájúra
vastagìtották. Ŕ A → posztñruhát viselő férfiak már a két világháború között, a nők csak másfél évtizede
vetették le a bujáki viseletet. Ŕ Irod. Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962).
1. Menyasszony tükrös művirágkoszorúban, fehér ingvállban, vállkendőben (20. sz. első fele)
2. Dudálñ pásztor fémpitykés mellényben, ráncos gatyában (20. sz. első fele)
3. Leányok ünneplőben. Az előtérben állñ ujjasán fehér, fodros szélű vállkendő, előtte fehér hìmzéses
kötény (20. sz. első fele)
369
B
Bujáki viselet Tánchoz beöltözött leány csoport
Flórián Mária
bujdosñének: régibb rétege a kurucdal, az újabb a népi lìra műfaja, a bujdosásra kényszerült legények
életéről, érzelmeiről szñlñ bánatos hangú panaszdal. A régi bujdosñénekek a Thököly és Rákoczi közötti,
ill. a bukás (1711) utáni időszak félnépi termékei. Szerzőik személye többnyire vitatott vagy ismeretlen,
lehet végári vitéz (Buga Jakab éneke), kuruc katona (Egy bujdosñ szegénylegény), kñbor diák
(Szegénylegény dolga) stb. A szövegeket 17Ŕ18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek, kései maradványaikat pedig
a szájhagyomány tartotta fenn. Legnépibbek az elbocsátott végvári vitézek bujdosñénekei (Mit búsulsz,
kenyeres; Egy bujdosñ szegénylegény); változataikat még a 19. sz.-ban is gyűjtötték (Ó, szegény bujdosñ
legény!…). A Geszti Istvánnak tulajdonìtott elégikus, vallásos „Igen szép, bujdosñ legények éneke” ... is
csaknem két évszázadon át hatott (Elindultam szép hazámbul; Én Istenem, rendelj szállást!…). Talán
még fokozottabb a hatása a kései, 18. sz.-i bujdosñénekeknek (az egyik legnépibb, ismeretlen szerzőtől
valñ: Elbúcsúzom országomtñl; Bujdosik, bujdosik szegény árva legény ... és az ezzel rokon Bezerédi Imre
búcsúzñ éneke), a népköltészetben nemcsak soraikat (Sirass, éldesanyám, mìg előtted járok!…), hanem
olykor egész szakaszaikat (Szerencsétlen fejem, mire jutott ügyem?…) is megtalálhatjuk. A népköltészeti
bujdosñénekek kis része kuruc (Egy berek alatt; Fordulj, kedves lovam; Lengyelország szélén…),
többségük az újkori bujdosñk (betyár, idegenbe vitt vagy szökött katona, távozásra kényszerült
nincstelen, árva, csalñdott szerelmes stb.) szájába adott ének, mely már magánéleti jellegű. E bővült,
tematikájú népi bujdosñének erősen áthatotta a rokon műfajokat, mint amilyen a → vándorének (Be van
a város kerìtve; Isten választ mindeneket…), a → keserves (Istenem, Istenem, hol lészen halálom?; Úgy
elmegyek, meglássátok!…), a → rabének (Ímhol kerekedik egy fekete felhő…), sőt a → betyárdalon és →
panaszdalon kìvül a → katonadalt (Sirat engem a madár is…) és → szerelmi dalt (Elment a madárka…)
is. A népi bujdosñénekek lìrai hőseiről még kevesebbet tudunk meg, mint a kurucokrñl (Szegénylegény
vagyok én…), a bujdosás oka is homályban marad (Sok okai vannak annak…), kivételesen tudunk csak
meg valami általánosat (Bujdosñvá tett már a szerelem…). A bujdosñének rendszerint bejelentéssel (Már
elmegyek valamerre…), esetleg búcsúval (Isten hozzátok, bajtársim!…) indul. Úticél általában nincs
(Elbujdosom a világ szélére…), a természet részben csak keret (Erdőn, mezőn járok én; Hegyek völgyek
között állok…), részben a bánat ábrázolásának kifogyhatatlan kelléktára (A nagy útnak mennyi köve,
Szemeimnek annyi könnye; Fészket rakok száraz ágra, Árva gerlice mñdjára; Hosszú út porábñl
köpönyeget veszek…), részben pedig a bujdosñval együttérző, emberies jelenség (El is eltemetnek az erdei
vadak, Meg is megsiratnak az égi madarak; Sìr az út előttem, Bánkñdik az ösven…). Gyakran
találkozunk → túlzással (A két szemem sűrű felhő, Mind onnét csurog az eső…). A bánat és a halálvágy
költői ábrázolása egyező a keservesekével, új vonás viszont a honvágy, még ha a szülőföldre korlátozñdik
is (Ha ez erdőt levághatnám, Szép hazámat megláthatnám; Hazám, hazám, édös hazám, Bárcsak határod
láthatnám!…). A bujdosñénekek szìvesen alkalmazzák a kérdést, felszñlìtást és felkiáltást. Az epikum
jelenlétére vall, hogy a többség 2Ŕ3, sőt még ennél is több versszakbñl áll, a sorok szñtagszáma pedig 8,
ritkábban 10, 11, 12. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Esze Tamás:
Magyar költészet Bocskaytñl Rákñcziig (Bp., 1953); Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (II.,
Bp., 1970).
Katona Imre
bújjbeleködmön: → bőrmellény
Bújj, bújj zöld ág: → énekes gyermekjáték, tkp. a hidasjáték része; a tavaszi „zöldág-járáshoz” is
kapcsolñdik. Újabban önállñan is játsszák, → bújñs játékként vagy → kapus játékként. Szövege: „Bújj,
370
B
bújj zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Nyisd ki rñzsám kapudat,
hagy kerüljem váradat. Szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda”. Általában → játékvégzővel
fejezik be. Helye a játék menetében változñ, attñl függően, hogy melyik játékhoz kapcsolñdik. Szövege
kevéssé variálñdñ. Utolsñ három sora („Szita, szita péntek”) samanisztikus emlékeket őriz (→ varázsdob);
e sorok egyébként más játékszövegek befejező részét is képezhetik (pl. „Cickom, cickom ...”). Ŕ Irod.
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951).
Bújj bújj zöld ág játék (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Igaz Mária
bújka: rövid derekú, hosszú ujjú, nyakig gombolt, laza, béleletlen vagy béléses posztñ férfikabát neve
Erdélyben. Turán haluskás bújkának, a Felvidéken réklinek, blúznak mondják. A 20. sz. elején, talán a női
ujjasok mintájára készült.
Flórián Mária
bújñcska, bújosdi, hunyócska: az elbújñ játékok (→ gyermekjáték) legegyszerűbb formája, fiúk, lányok
együtt játsszák egészen kis kortñl. → Kiolvasñval döntik el, ki lesz a hunyñ. A hunyñ a fal felé fordulva
megegyezés szerint számol. Pl. tìzesével ötszázig, s ez alatt az idő alatt a többiek elbújnak. Ezután társai
keresésére indul. Akit leghamarabb megtalál, a következő fordulñban az lesz a hunyñ. Kisebb
eltérésekkel minden földrészen régñta elterjedt (→ még: kikopogñ)
Haider Edit
bújñs játék: az → énekes gyermekjáték, → sorjáték tìpusába tartozñ csoport. Leggyakoribb formák: két
arcsor egymással szemben áll, az egyik sor minden tagja „kaput” tart. A másik sor: 1.) kézfogás nélkül
átbújik szemben és megfordulva helyet cserélnek, 2.) oldalra fordulva és bekanyarodva, fonásszerűen
bújik végig. A kapuk lezárásával cserélődnek a szereplők. Leggyakrabban → hidas játékot játszanak
ilyen formában: a sorok között párbeszéd folyik, többnyire énekelve. → Mért küldött az úrasszony?; „Kié
ez a hìd”, „Tivi tovi tács”, → Itthon vagy-e hidasmester? vagy csak → Bújj, bújj zöld ág. Leginkább a
palñc vidéken terjedt el ez a forma. Ŕ Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951);
Komlñsi Sándorné: MagyarŔdélszlávŔnémet népi gyermekjátékok Baranyában (Pécs, 1958).
Bújñs játék
Bújñs játék (1967, Galgamácsa, Pest m.)
Igaz Mária
371
B
bujtás, bojtás, bújtatás: a 16. sz. elejétől adatolhatñ, de már valñszìnű a 14. sz.-ban is gyakorolt
szőlőtőkepñtlñ és -szaporìtñ eljárás. Az idősebb, erős tőkétől kétéves cservesszőt a föld alá mélyìtve
vezetnek el új, állandñ helyére. Ez a bujtás már az első évben termést hoz, s a második évben vágják le az
anyatőkéről. Attñl függően, hogy hány tőkekezdeményt alakìtanak ki, lehet: egyes, ill. körbebujtás. A
kosaras bujtás Tokaj-Hegyalján volt ismert: átlyukasztott, tőke mellé rakott fűzfakosárban húzták a
bujtást, s tetszés szerinti helyre ültették a következő évben. A bujtás munkájához néhány szőlővidéken
bujtókapát használtak, amely az irtñkapák egy kisebb nyelű változata (Balaton-mellék, Erdély). A múlt
század végéig az évi rendszeres szőlőmunkák közé tartozott a bujtásolás, a filoxéravész ñta csak immunis
homoki szőlőkben alkalmazhatñ. (→ még: homlìtás, → szőlőszaporìtás) Ŕ Irod. Kecskés Péter: A szőlő
telepìtésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).
Bujtás: 1. Egyes szőlőbujtás 2. Körbe bujtás
Kecskés Péter
buklñrúd: → hajtñhalászat
bukñ: közepes méretű, boglya alakú szénacsomñ a mezőn, amelyet két rúdon két ember elbìr. A bukñ a
történeti Bereg, Ugocsa, Máramaros, Szatmár m.-ben élő magyarság körében ismeretes. Szállìtására →
bukñvillát, ill. bukóhordó rudat használnak. A rúddal szállìtott bukñ mérete bizonyára nagyobb a villával
szállìtotténál. A bukñ szñ eredetét nem ismerjük. Származtatták a „bukik” igéből ill. a „boglya” jelentésű
török bogul szñbñl. (→ még: fiñk, → petrence, → rudas, → villahegy) Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A
széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970).
bukñs: → lippentős
bukñvilla: széna, szalma hordására használt kétágú nyársvilla, amelynek egyik ága hosszabb, hegyesebb,
nyársszerű. A bukñvillát természetes kétágú fábñl, házilag készìtik. A bukñvillára felszúrt széna-,
szalmacsomñt, a → bukñt a fejük fölé emelve szállìtják. A bukñvillát főként a házak szalmafedelének
készìtése ill. a kazlak, boglyák tetőzése során alkalmazzák. Elterjedtsége megegyezik a bukñéval, bár
szñrványosan Ŕ más néven Ŕ Zalában is előfordul. Történetének alakulását adatolni nem tudjuk, de az
eszköz eurñpai párhuzamaibñl levont következtetés alapján bizonyosra vehető évezredes múltja. Ŕ Irod.
Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favillagyűjteménye (Ethn., 1949).
bukovinai székelyek: Bukovinában, az egykori osztrák koronatartományban lakott magyarok. Bukovina

Lengyelo. első felosztása után (1775) került Ausztriához. Viszonylag gyéren lakott terület volt.
Benépesìtésében 1777Ŕ86 között részt vett az a néhány ezer székely, aki a határőrség erőszakos szervezése
elől 1763Ŕ65-ben Moldvába bujdosott. A kis határú székely községek Ŕ Fogadjisten, Istensegìts,
Hadikfalva, Andrásfalva és Jñzseffalva Ŕ hamarosan túlnépesedtek és proletarizálñdtak. A múlt század
második felében többször fölmerült Mo.-on a bukovinai székelyek hazatelepìtésének terve. Először 1883-
ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepìtettek mintegy
4000 embert (→ al-dunai székelyek). 1883-ban az Arad megyei Gyorokra, 1888Ŕ92-ben és 1910-ben
Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes megye), Vicére (Kolozs megye),
Magyarnemegyére (Beszterce-Naszñd megye), 1905-ben Marosludasra, 1910-ben a Hunyad megyei
Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500Ŕ3000 telepes költözött. A bukovinai
székelyek nagy számban vándoroltak ki É-Amerikába is. Kanadában 1905Ŕ1914 között több
farmertelepet hoztak létre, pl. a Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy,
Eszterháza nevűeket. Az I. világháború utáni kivándorlás folytán jött létre Brazìliában
Boldogasszonyfalva bukovinai székely telep (1924). 1941-ben néhány család kivételével az egész
Bukovinában maradt székelységet a magyar állam a Jugoszláviátñl akkoriban visszacsatolt → Bácskába
költöztette. Nagy részüket az 1920 után létesìtett, de a magyar bevonulás miatt elhagyott szerb
telepesfalvakban helyezték el. A bukovinai székelyeknek 1944 őszén a hadi események miatt ismét
372
B
menekülniük kellett. 1944Ŕ45-ben Vas, Veszprém, Zala és Fejér megyék falvaiban húzñdtak meg. Végül
1946Ŕ47-ben Tolna, Baranya és Bács megye kiürìtett német falvaiban mintegy tizenháromezren kaptak
házat és földet. A bukovinai székelyek népi kultúrája hosszú ideig tartñ nyelvi elszigeteltségük miatt igen
sok archaikus vonást őrzött meg. Ŕ Irod. Oberding Jñzsef György: A bukovinai magyarság
településtörténeti és társadalomrajzi vázlata (Kolozsvár, 1939); Mikecs Lászlñ: Csángñk (Bp., 1941);
Sántha Alajos: A bukovinai magyarok története (Kolozsvár; 1942); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a
bukovinai székelyeknél (Bp., 1958); Ősy-Oberding Jñzsef: A bukovinai székelyek letelepìtése a
Dunántúlon (Agrártört. Szle, 1967).
Kósa László
bukovinai székely szőttesek: többségükben bordñ szìnű, mértanias mintázatú párna- és kendővégek,
melyeket pamut-, ritkábban kendervászon alapon szőttek. A bordñ mintázat közé előszeretettel kevertek
Ŕ feltehetően a kiemelendő mintasorokban Ŕ kevés feketét is. Általában ugyanis széles, egyben komponált,
csaknem összezárñdñ mértani motìvumokat alkalmaztak, melyek más néprajzi csoportok szőtteseivel
nem téveszthetők össze. Ŕ Irod. Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története
Madéfalvátñl napjainkig (Szekszárd, 1972).
Párnavég részlete, vörös-fekete mintázással (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Párnavég részlete, vörös-fekete, sűrű szőttes dìszìtéssel (20. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyapjúszőnyeg mértani mintázással. Múzeumi megrendelésre készült az 1960-as években. Bp. Néprajzi
Múzeum
373
B
Bukovinai székely hìmzés Jñzseffalvárñl, Bukovinábñl hozták Bátaszékre (Tolna m.) Néprajzi Múzeum,
Budapest
bukovinai székely viselet: a → székelyföldi viseletek korai jellegzetes öltözetdarabjai szinte mind
jellemzik: a férfiaknál a hosszú, állñ gallérú ing a tüszővel, szűk szárú vászongatyával vagy fehér posztñ
→ harisnyával. Hűvös időben házi szőttes posztñbñl készült, deréktñl lefelé bővülő → szokmányt vagy
egyenes szabású, hosszú, galléros, fekete vagy barna kabátfélét, mentávát viseltek, többnyire csak vállra
vetve. Mindkettőn szőrzsinñr dìszìtés van. Háromféle, juhbőrből készült felsőruhát ismertek: az ujjatlan,
téli-nyári viselésre valñ, oldalt csukñdñ mejjesbundát, valamint az egész és a fél, térdig vagy derékig érő,
elöl csukñdñ hìmzett bundát, mintyán vagy muntyán bunda néven. Mindháromnak magas állñ gallérja van
rñkaprémmel szegve. Általános volt a csizmaviselet, a munkában pedig a bocskor. Ŕ A női viselet
kevesebb régies darabot őriz. Az ing már rövid, nyakkivágása szegletes, ujja bevarrott. Pendelyt öltöttek
föl hozzá. A szoknyák gyári kelméből készültek, rokolya a nevük. Egyes vidékeken az egyszìnű zöld
szövetet kedvelték, ugyanilyen szìnű s anyagú volt a kötény is. A dévaiaknál a fiatalok mintás kelméből
készìtett rokolyát viseltek, s csak az öregek hordták az egyszìnűt. Ugyanitt a kötényt katrincának nevezik.
A szokmányt fekete szìnben az asszonyok is hordták, jellemzőbb azonban ennél a magas állñ gallérú,
derékban szabott hìmzett hosszú bunda. Ŕ Irod. Szabñ Imre: Dévai csángñ székely népviselet és
táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Sebestyén Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története
Madéfalvátñl napjainkig (Szekszárd, 1972).
buksza: → persely, erszény (→ bőrmunka)
bukta: → burgonyapép, → eresztett pép, → öntött tészta
Buli Jankñ, Bulyi Jankó: mitikus, tréfás → mesehős, ill. a tetteiről szñlñ tréfás → hősmese, mely mai
formájában antifeudális parasztmesévé vált. Cselekménye: szegény asszony egyetlen nagy étvágyú, nagy
erejű fia egész nap hammat őröl a suton. Anyja végül megsokallja fia lustaságát és dolgozni küldi. Buli
Jankñ egy kovácsnál hatalmas szerszámokat, sarlñt, csépet csináltat magának, s elvállalja egymaga a
földesúr búzavetésének learatását és kicséplését, annyi gabonáért, amennyit a hátán elbìr. Buli Jankñ egy
nap alatt végez az aratással és a csépléssel, s egy hatalmas zsákban az egész szemtermést hazaviszi. A
földesúr utána gurìttatja a legnagyobb hordñját és utána ereszti (két) legvadabb bikáját. Buli Jankñ
mindet feldobja a zsák tetejére és hazaviszi, mondván, hogy anyjának lesz legalább a kenyér mellé
374
B
pecsenyéje és bora is (MNK 650D*). A mese itt ritkán ér véget, legtöbbször folytatñdik → Fehérlñfia vagy
a → sárkányölő vitéz meséjével vagy „A szegény ember furulyázni tanìtja az ördögöt”, ill. „Az Úrjézus
keresztfia” tìpusoknak a helyzethez illő redakciñjával. a) Buli Jankñ elvállalja, hogy megtisztìtja az
ördögtől az uraság elátkozott várát. Furulyájával (dudájával) és csépjével ott tölt egy éjszakát. Az ördög is
meg akar tanulni furulyázni, akinek ujjait Buli Jankñ ajtñhasìtékba csìpteti és a cséppel alaposan elveri,
mire az ördög megìgéri, hogy többé nem keresi fel a kastélyt (AaTh 1159). b) Buli Jankñ a két bikával
saját földjüket szántja. A földesúr látja, hogy milyen szaporán megy a munka s megparancsolja, hogy az
ő földjeit is szántsa fel egyetlen nap alatt. A két bika (ökör) estére csak a munka felével készül el; erre az
egyik szarvával a Nap korongját visszahajlìtja keletre. Az újabb nap már elegendő arra, hogy a vállalt
munkát befejezzék (AaTh 532*, H 535*, BN 469*). A mesének különböző összetételekben 8 magyar
változatát tartjuk számon. MNK 650*D Ŕ AaTh 1159 összetételben a századfordulñn ponyván is
megjelent, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az → Erős János tìpusbñl kivált motìvumsor a 20. sz.-ban
az egész magyar nyelvterületen elterjedt, különösen a Palñcföldön népszerű. Párhuzamos redakciñja
ugyanennek a motìvumsornak elsősorban a magyar nyelvterület nyugati felében A szegény ember szolgája
az ördög (AaTh 810A; BN 819*) tìpus: a szegény ember utolsñ darab kenyerét, utolsñ fej káposztáját
megeszi az ördög. Büntetésül szolgálnia kell, és gazdaggá kell tennie a szegény embert. A földesúr
parancsára aratnak és csépelnek. Az öreg, törődött szegény ember az árnyékban pihen, az ördög egyetlen
nap alatt learatja és kicsépeli az egész búzát, s egy nagy zsákban a teljes szemtermést hazaviszi. A gabona
mellé még húst és bort is szerez a szegény embernek. Ezalatt letelik a büntetése, egy év (három nap), s
mivel gazdaggá tette a szegény embert, visszamehet a pokolba (AaTh 651*; 9. vált.). Valñszìnűnek látszik,
hogy a két jellegzetes redakciñ nem csupán a magyar és az amerikai spanyol nyelvterületen ismert. Az
AaTh 810 tìpusnál felsorolt litván, ìr, dán, szlovén, szerb-horvát és lengyel változatokon kìvül az AaTh
820A tìpusnál felsorolt német, finn, észt, svéd és orosz változatok egy része is feltehetően tìpusunkhoz
kapcsolñdik, a készülő Román Népmesekatalñgus is 16 változatát tartja nyilván. A nemzeti katalñgusok
egy részének szűkszavú tìpusleìrásai és az eltérő tìpusszámozás megnehezìtik, hogy a kevéssé ismert
tìpusok esetében a cselekmény pontos menetét és egy-egy szüzsének a katalñgusban elfoglalt helyét teljes
bizonyossággal megállapìthassuk. (→ még: hálás halott, a) Ŕ Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian
Narrativ Folk-Lore (Kaunas, 1936); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyomány (II., Pécs,
1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Új népmesetìpusok a
magyar népmesekatalñgusban (Népr. Közl., 1957. 3Ŕ4. sz.); Nagy Olga: A szegény embert szolgálñ ördög
a magyar népmesékben (Nyelv- és Irod. tud. Közl., 1964); Suilleabhain, S. O.ŔChristiansen, R. Th.: The
Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967; FFC 188); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes:
Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.); Nagy, O.ŔMarkel, H.: Variantele Româneºti ºi maghiare
ale basmului „Dracul Ispâºeºte” (AaTh 810A) (Revista de Etnografie ºi Folclor, 1968).
Kovács Ágnes
bunda: → suba
bundamelles: → elejbőr
bundára valñ szűr: → szűr
bunkñsbot: → pásztorbot
bunyevácok: horvát etnikai csoport. Valñszìnűleg a 17. sz. második felében menekültek az oszmán-
törökök elől Dalmáciábñl és Hercegovinábñl mai lakñhelyükre Bácskába, Baja, Zombor, Szabadka
városokba, ill. azok környékére, ahol magyarokkal vegyesen élnek.
Kósa László
Burány Béla (Zenta, 1931Ŕ): orvos, epidemiolñgus. Oklevelét a zágrábi egy. orvosi karán szerezte (1956).
Tanársegéd az újvidéki egy. orvosi karán (1967Ŕ). Szakmai munkája mellett Zentának és környékének
népzenegyűjtésével foglalkozik. Gyűjtései a Zentai füzetekben jelentek meg: Zentavidéki népballadák
(Zenta, 1964); Száraz kútgém üres válú (Juhásznñták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén, Fábri
Jenővel és Tripolszki Gézával, Zenta, 1966); Két szivárvány koszorúzza az eget (142 népdal Zentán és
vidékén, Fábri Jenővel, Zenta, 1969); Rukkolnak a szép zentai legények (Katonanñták Zentán és vidékén,
Zenta 1971); Hej, széna, széna. 120 vajdasági gyermekjátékdal (Zenta, 1973).
burcsuja, luntra: a kisebb → tetejes vagy → tetejetlen hajñk neve. Néhol kecsegeorrú hajónak is nevezték,
minthogy ezeknek a kis hajñknak nem volt a → bálványán vagy orrtőkéjén bőgő, hanem az orrtőkét
375
B
ferdén lefűrészelték, minek következtében a hajñ némiképpen hasonlìtott a kecsegére: torpedñszerűen

hegyesedett az orra. Ezeket a kicsi, általában 20Ŕ30 m-nél rövidebb hajñkat a kisebb vizekre, valamint a
Tisza felső szakaszára épìtették. Ŕ Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Csermák Géza: A
magyar hajñzás múltjábñl (Bp., 1956); Kovács Sándor: A drávai hajñsok és talpasok élete (Népünk
hagyományaibñl, Bp., 1956).
K. Kovács László
Burgenland: a történeti Mo.-nak a trianoni békeszerződés alapján Ausztriához csatolt területe (Moson,
Sopron, Vas m.-k túlnyomñan német lakosságú része), s mint ilyen, Ausztria önállñ tartománya. 1920-ban
alkotott hivatalos osztrák közigazgatási elnevezés. Lakossága többségében a középkor ñta folyamatosan
betelepülő németekből, valamint a török hñdoltság elől menekülő, telepìtett horvátokbñl (ún. gradistyei
horvátok) áll. Egykor népesebb kora középkori magyarságát a késő középkor ñta gyorsulñ ütemben fogyñ
szñrványok képviselik, mint a → Felsőőrség falvai, valamint Felső- és Közép-Pulya. A kései feudalizmus
időszakában is a nagyobb uradalmi központok, mezővárosok keretei között is éltek kisebb-nagyobb
létszámú magyar csoportok, jelentős hányadukban jobbágyparaszt elemek is. A Burgenland megnevezés
a hazai köznyelvben és irodalomban az osztrák szñhasználatbñl terjedt el 1930 tájátñl. Burgenland
szinonimájaként használták a Nyugat-Magyarország megjelölést, ebbe azonban sok esetben Pozsony
környékét, a történeti Pozsony m.-t is és a magyar nyelvterület jelentékeny nyugati sávját is beleértették.
Ŕ Irod. Haberlandt, Artur: Volkskunde des Burgenlandes. Hauskultur und Volkskultur (Baden bei Wien,
1935); Zimányi Vera: Der Bauerstand der Herrschaft Güssing im 16. und 17. Jahrhundert (Eisenstadt,
1962); Zimányi Vera: A Rohonc-szalonaki uradalom és jobbágysága a XVIŔXVII: században (Bp., 1968).
Filep Antal
burgonya (lat. Solanum tuberosum), kolompér, krumpli, pityóka: a gabonafélék mellett a legfontosabb
tápláléknövényünk. Hazánk az eurñpai burgonyatermő zñna déli peremén fekszik. Táplálkozási és ipari
jelentősége mellett nagyon fontos szerepet játszik nálunk a burgonya mint takarmány. Főve sertéseknek,
nyersen szarvasmarhának adják. Egyes vidékeken sülve abraknak is használják. Ahol sok terem,
baromfitáplálék is. Háború idején keményìtőt főznek belőle házilag, levele pedig szárìtva dohánypñtlñ (→
még: újburgonya). D-amerikai eredetű (Chile, Peru), a 16. sz. második felében került Eurñpába.
Hazánkban a 17. sz. közepén bukkant föl, de csak egy évszázad múlva kezdték felhasználásra
termeszteni. Terjedését mind Eurñpában, mind nálunk gátolta az addig ismert növényektől eltérő
művelési mñd és a hozzá fűződő balhiedelmek (mérges, betegséget terjesztő növény). A 17Ŕ19. sz.-ban
Eurñpában fokozatosan növekedett a városi és a nem mezőgazdaságbñl élő lakosság, és egymást követték
az éhìnségek. Ezért fordultak az elaprñzñdott paraszti birtokon is az intenzìven művelhető, nagy hozamú
néptáplálékhoz. A burgonya közvetlenül Ny-Eurñpábñl került hozzánk. Meghonosodását egyrészt
központi rendeletekkel szorgalmazták, másrészt külföldet járt diákok, papok, katonák és földesurak
hoztak haza gumñkat. Mo.-i elterjedésében döntő fordulatot jelentett az 1815Ŕ17. évi nagy ìnség, melynek
során az ország minden részén megismerték és termeszteni kezdték. Kezdetben csak kertekben vetették,
majd némely vidéken előbb a jobbágybirtok telken kìvüli állományába, később az ugarba és a nyomásos
gazdálkodás tavaszi fordulñjába is bekerült, de a nagy gabona- és kukoricatermő vidékeken máig a
veteményes kertek jellegzetes terménye maradt. A múlt század második felében a burgonyatermesztés a
modern ipari központok kialakulásával, a szeszgyártás megnövekedésével és az exportlehetőségek
jelentkezésével párhuzamosan rohamosan megnőtt. 1920 előtt Mo. nagybani burgonyatermő területei a
felföldi szlováklakta megyék voltak (Árva, Liptñ, Turñc, Trencsén, Zñlyom, Szepes, Sáros m.). A kedvező
természeti adottságok folytán a múlt század végén kezdett jelentős mértékben burgonyát termelni a
Nyìrség, majd 1920 után az elcsatolt felföldi területek (Szlovákia) pñtlására D-Somogy is. A főváros
közelében, DŔDK-i irányban a Duna bal partján húzñdñ községek, gyakran nem különösen jñ természeti
adottságok mellett, a múlt század közepétől a közeli nagy piaci lehetőségek vonzásában szintén jelentős
burgonyatermő helyekké fejlődtek. A burgonya az erősen kötött talajok kivételével csaknem minden
talajban termeszthető, azonban legjobban kedveli a levegős, a tápanyagot jñl föltárñ talajokat. Ennek
megfelelően általában laza-homokos földbe, leginkább gabonafélék után következően vetik. Már ősszel, a
burgonya ásásakor kiválogatják és külön kezelik a vetnivalñ közepes nagyságú, egészséges gumñkat. A
legegyszerűbb és legrégibb vetési mñdja a burgonyának a kapa után fészekbe rakása. Meghonosodása ñta
sorosan művelik, de csak a századfordulñ ñta jelölik ki → sorhúzñval a sorokat, addig a vetés szemmérték
szerint a burgonyaföldön keresztben történt. A soros művelésnek több vetési mñdja terjedt el, pl. az
ültetőfával valñ vagy a barázda oldalába sarok segìtségével valñ vetés. Országosan azonban az eke után
minden harmadik barázdába vetés terjedt el legjobban. A burgonya növényápolása legalább egyszeri
kapálásbñl és töltögetésből áll. A szabályos soros művelés lehetővé tette, hogy a múlt század végétől a kézi
kapálást fokozatosan fölváltsa az ekekapa használata. A burgonya ekekapázása az 1940-es évekre az
376
B
egész magyar nyelvterületen ismertté vált, azonban csak a Dunántúlon és a Nyìrségben dolgoztak vele
általánosan. Az önellátñ és helyi piacra termelő gazdaságokban a burgonya művelése megmaradt az
egyszerű, kézi művelés szintjén. A burgonya ásását elsősorban kézi kapával, Ny-Mo. egyes vidékein
vasvillával, a nagyobb, termő vidékeken kiszántással végzik. A századfordulñtñl nagyban termő
területeken a jellegzetesen árutermelő parasztgazdaságok foglalkoztak burgonyatermesztéssel. A
burgonyatermesztés munkaerejét 1945-ig elsősorban a szegényparasztság és az agrárproletariátus
jelentette, akik részes műveléssel (feles, harmados) dolgoztak a vetésterület számottevő részén.
Részesmunka-vállalásukhoz a ledolgozásnak sok formája kapcsolñdott. A termelő körzetek burgonyával
foglalkozñ parasztjainak termelési tapasztalatai jñval bővebbek voltak, mint más vidékeken. A több és
jobb termés érdekében állandñan igyekeztek új fajtákat keresni, új termesztési eljárásokat elsajátìtani
(pl. tőkekiválasztásos szelekciñ), egyszerűbb mezőgazdasági gépeket alkalmazni. A burgonyával valñ
kereskedést Ŕ némi helyi piacozást és rövidebb távú szekerezést nem számìtva Ŕ kezdetektől a hivatásos
kereskedelem űzte. Csupán a vetőmagszerzés és -csere fejlesztett ki bizonyos paraszti kereskedelmet. A
Bp. környéki termelők, nem tudván jñ minőségű vetőgumñt termelni, évtizedekig (kb. 1910Ŕ1950 között)
rendszeresen jártak a Nyìségbe vetőburgonyát vásárolni. Ŕ Irod. K. Karlovszky Endre: A burgonya
meghonosìtása Erdélyben (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1896); Nyárády Mihály: A burgonya szerepe
egy Szabolcs-Szatmár megyei község (Rakamaz) életében (Szabolcs-Szatmári Szle, 1956); Kñsa Lászlñ: A
magyar burgonyakultúra történetének és néprajzának kutatása (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1967);
Kñsa Lászlñ: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1968).
A burgonya hajtásgumñja
1. Burgonyavetés (Döge, Szabolcs-Szatmár m.)
2. Burgonyavetés ekenyomba (Átány, Heves m.)
377
B
3. Burgonyavetés (Monor, Pest m.)
4. Burgonyaprizmák faluszéli szántñföldön (Szulok, Somogy m.)
1. Burgonyaprizma télvégi fölbontása (Szulok, Somogy m.)
2. A csìráztatott burgonyát vetéskor ñvatosan kosarakba rakják (Döge, Szabolcs-Szatmár m.)
378
B
3. Burgonyavásár (Debrecen, 1930)
Burgonyatörő, a megfőtt burgonyát préselik át rajta, hogy tésztával összegyúrhassák
Burgonyatörő (Átány)
Nagy krumpliszedő kosár
Kósa László
burgonyalepény: burgonya alapanyagú sült tészta. Az újabb nyersanyag felhasználásával Ŕ különféle

változatokban Ŕ készült burgonyalepények a parasztkonyha hétköznapi tésztaételeinek választékát
bővìtik. Szerepük a korábbi főtt és sült tészták mellett mindenütt jelentéktelenebb maradt. Országszerte
szokásos a főtt krumplival gyúrt pogácsa. Hasonlñ tésztábñl nagyobb lepényeket az ÉK-i magyarok
sütnek (laska, lepcsánka). Két tájegységben, az ÉNy-Dunántúlon és az É-Tiszántúlon gyakoribb a nyersen
reszelt burgonya, liszt, sñ, esetleg még aludttej és töpörtyű keverékéből tepsiben, vékony rétegben sütött
379
B
lepény. Elnevezése nyugaton igen változatos (beré, cicege, tócsi és alakváltozataik, enge-menge,
krumplimálé, krumpliprósza), keleten feltűnően egységes (lepcsánka). A bukovinai székelyek több vödörnyi
nyersen reszelt krumplibñl leppalacsintát készìtettek. A reszelék addig állt, mìg a sűrűje leülepedett, és a
leve leönthető lett. Az üledéket forrázták és liszttel, → kovászmaggal keverték, majd kanállal
káposztalevélre mérve kemencében sütötték. A lepényt kenyérként fogyasztották.
Kisbán Eszter
burgonyapép: az étkezések önállñ fogását képező, tört burgonyábñl sokféle változatban készült
hétköznapi étel. Elsősorban a burgonyanövényt meghonosìtásakor készségesebben befogadñ Dunántúl, a
Felföld és az ÉK-i országrészek parasztkonyháin változatosan készìtik. Itt a burgonyapép jñl mutatja,
hogyan igyekeztek az új nyersanyagot a régi ételkészìtési gyakorlatba illeszteni a pépes ételek addig
elsősorban kása és liszt alapanyagú ételcsoportjában is. A darabos burgonyábñl készült → főzelék
kezdetben lényegesen jelentéktelenebb volt, mint a burgonyapép. A parasztkonyhán a burgonyapép
három alapváltozata fordul elő. A hámozott, vìzben péppé főtt, tört burgonyábñl kevés liszt
hozzáfőzésével sűrìtett burgonyapép hìgabb-lazább és sűrűbb-keményebb változatban készül. Az előzőt
kásaszerűen tálra kiöntve tálalják, tetejére vöröshagymát sütnek. Általánosan elterjedt étel a D-Dunántúl
középső vidékén (pempő), É-Dunántúlon és a Kisalföldön (krumplikása), ezzel összefüggően északon a
Tarna vonaláig (pép), ill. a DunaŔTisza köze középső vidékén (krumplikása, pempő). É-Biharban
krumplilencse néven készìtik. A Sajñtñl keletre, az É-Tiszántúlt is magában foglalñ övezetben zsámiska,
patyolatzsámiska, selyemzsámiska, ill. puliszka, cinke, cinkepuliszka, helyenként ganca néven ismert étel, és
ugyanìgy nevezik akkor is, ha sűrűbbre főzve kiszaggatják. Másutt a sűrűbbre főtt lisztes krumplipép,
amelyet kis darabokra szaggatva, tejfeles vagy hagymás zsìrral, pirìtott káposztával, morzsával, túrñval
vagy mákkal tálalnak, teljesen önállñ ételként jelenik meg ott is, ahol a kásaszerű burgonyapéppel
párhuzamosan szokásos. Ez a kiszaggatott változat általánosan elterjedt étel dödölle néven a Ny-
Dunántúlon, gánica néven a DK-Dunántúlon, ganca, helyenként bukta néven a nyugati Felföldön és alföldi
szomszédságában ismert. Szñrványosan, főként ganca néven a D-Alföldön is készìtik, mìg a Duna északi
partvidékén ganci néven gyakori. Főtt krumplibñl liszt nélkül, hagymás zsìrral összekevert, többé-
kevésbé pépes vagy darabosabb ételt különböző gyakorisággal, de lényegében minden vidéken készìtenek.
Ezek az ételek elsősorban ott illeszkednek szervesebben a parasztkonyha egyéb ételkészìtési eljárásai
sorába, ételneveinek rendszerébe, ahol a lisztes burgonyapépek is otthonosak. A Dunántúlon Ŕ a baranya
Ŕ tolnai sarok kivételével Ŕ, valamint az ÉK-i országrészen ez a hagymás krumplipép következetesen
hámozottan főtt krumplibñl készült, mìg másutt elsősorban hajában főttből, DK-Dunántúlon sült
krumplibñl is. E burgonyapép neve a Ny-Dunántúlon gánca, gánica, a Dunátñl Északra és K-Dunántúlon
sterc, isterc (az étel nem azonos a pirìtott lisztpép → sterc étellel, ill. annak krumplival feleresztett
változatával), a DunaŔTisza közén és szomszédságában terc, derc, a történeti Bihar vidékén mór, móring,
az É-Tiszántúlon és keleti szomszédságában duci, gyuszi, helyenként puliszka, ill. tokány, a Sajñtñl a
Bodrogig zsámiska. A palñcoknál és sokfelé a Tiszántúlon egyszerűen tört krumpli, törve krumpli,
Erdélyben pedig rántott pityóka. A hagymás tört krumpli az Alföldön kezd legkorábban a hús körìtésévé
alakulni. A városi tejes krumplipüré a hagyományos parasztkonyhán ismeretlen.
Kisbán Eszter
burgyé: → földház
„burìtott” üveg: → kolostormunka
burnñt, tubák: finom dohánypor, melyet az orrba szippantanak és tüsszentenek tőle. A dohányzásnak ez a
mñdja honosodott meg legkevésbé hazánkban. Amerikai indiánok már a földrész felfedezése előtt
ismerték, Eurñpában azonban csak a 18. sz.-ban támadt nagyobb divatja, elsősorban az előkelőbb
körökben. Egészségvédő hatást tulajdonìtottak neki. A 19. sz.-ban azonban visszaszorult és majdnem
teljesen eltűnt. Nálunk mindvégig idegennek számìtñ (németes) szokás maradt. Ritkán asszonyok is
tubálkoltak. (→ még: dohány) Ŕ Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Kósa László
burokban született: Az egész magyar nyelvterületen ismert → hiedelem, hogy a burokban született
szerencsés lesz egész életében. Meglátja a földbe elásott pénzt vagy kincset. Háborúban nem fogja a golyñ,
ha a születésekor eltett burkot → amulettként a nyakában viseli. Szñlásként is él nyelvünkben; a
szerencsés emberre mondják. Másrészt szñrványosan az a hiedelem is élt, amely szerint a burokban
született kötélen fog meghalni.
380
B
Hoppál Mihály
búsanya, búsapa: a → menyasszony szüleinek megnevezése némely vidéken a → házasságkötés

szokáskörében, elsősorban a házasságkötés napján. Ŕ Irod. Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és
szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962. 3Ŕ4. sz.); Fülöp Lajos: A születés, házasság és
halál szokásai Gyöngyöspatán (Gyöngyös, 1969)
Györgyi Erzsébet
busñjárás: → alakoskodás, → farsang
busñkürt: → kürt
bustyállñ: → ághegyhálñ
bustyolás: → kenderpuhìtás
búsvitéz: sátor alakú zsindelytető csúcsára illesztett, fábñl faragott, gömb alakú dìsz neve Háromszéken.
Hasonlñ rendeltetésű tetődìszeket más vidékeken is alkalmaznak. Gyakori a ház ormára tűzött, fábñl
faragott vagy kovácsoltvas kereszt, amely egyben a gazdák felekezetének is a jele. Ref. falvakban a Felső-
Tisza vidékén faragott nyársat tűznek a tetőcsúcsra. Alakja változñ: gombos, tulipán, csillagformát
utánoz. Ezek a dìszek hasonlñak a kálvinista templomok torony- és tetődìszeihez. Ritkábban előfordul a
zsúpszalmábñl kötött gömb alakú és a mázas vagy mázatlan cserépből készìtett oromdìsz is.
Búsvitéz: Tetőnyársak
Búsvitéz: Tetőnyársak
Búsvitéz: Tetőnyársak (Felső-Tisza vidéke)
butella, butykos, butélia <francia bouteille ’üvegpalack’>: üvegformát utánzñ ñlommázas, hordozhatñ
cserépedény. Legfeljebb 25 cm magas, pálinka tartására szolgál. Alakja változatos. Lehet ovális, lapos
vagy domborodñ oldallal és lappal: henger alakú; hasáb alakú, kerekìtett vagy széles vállal, esetleg lefelé
keskenyedő alakú. Ha viszonylag nagyobb, a kulacséhoz hasonlñ fület kap, hogy szìjra lehessen fűzni.
Mindegyik formának felül kis kerek szája van. Kedvelt, de az előzőknél ritkább forma a csukott könyv
formájához hasonlñ könyvbutella, zsoltárbutella, imakönyv, amely négyzetes lapokbñl alakìtott mázas,
dìszes edény. Mindig egyedileg, megrendelésre készül, és rendszerint feliratos, évszámos. A hordóbutella
hordñformájú pálinkásedény négy lábacskával, a tetején kerek szájjal. Általában mázas, de nem dìszìtett.
A butellákon ritkán láthatñ évszám vagy felirat. Rendszerint kis mennyiségben készültek megrendelésre,
alkalomra: rokon, barát vagy katonacimbora megajándékozására. Elkészìtésük nagy gondosságot és
viszonylag sok időt igényelt, ezért „babramunkának” tartották a mesterek. Ŕ Legtöbb és legdìszesebb
butella a három nagy alföldi fazekasközpontbñl valñ (Mezőcsát, Tiszafüred, Hñdmezővásárhely), de
készìtettek butellát Mezőtúron, Szentesen, Makñn, Tñtkomlñson is. Ŕ A mezőcsáti butellák többsége ovális
alakú. Fehér vagy tojáshéj szìnű lapját barna pontsor keretezi. Egyik lapján felirat van Ŕ szöveg, évszám
Ŕ, a másikon leggyakoribb és Mezőcsátra legjellemzőbb dìszìtmény az ágon ülő madár, csőrében leveles-
virágos ágacskával. A mezőcsáti butellák leghìresebb mestere Rajczy Mihály (1791Ŕ1856) és fiai voltak:
ők készìtették a legművészibb butellákat. A másik jelentős mezőcsáti csoportot azok a butellák képezik,
amelyeken madár helyett stilizált vázábñl vagy enélkül, közös tőből eredő, háromszárú virág alkotja a
381
B
dìszìtményt. A madarak és körülöttük a növényi elemek kontúrja is mindig → karcolt dìszìtésű, ezek
kitöltése azonban ìrñkás. A dìszìtmény szìnei: négerbarna, vörös és zöld. Ŕ A tiszafüredi butellák
többségének formája ovális. Jellegzetes alapszìn a fehér. E butelláknak is jellemző dìszìtőeleme a madár
és a virág, a Mezőcsátrñl ismert szìnekkel és technikával. Emlìtésre méltñak a körzővel kontúrozott ún.
karéjos rozetták, amelyek között 3Ŕ6 karéjos is találhatñ. A tiszafüredi butelláknak több neves mestere volt
pl. a Nyúzñ családban, a Katona családban és a Bodñ családban. A butellák virágkora a 19. sz. második
fele volt. Ŕ A formát, az alapszìnt, a dìszìtés motìvumait illetően legváltozatosabbak a hñdmezővásárhelyi
butellák, a dìszìtmény szìneit illetően azonban a legmértéktartñbbak: az alapszìn mellett egy-két, a
dìszìtés motìvumait kiemelő szìnt alkalmaztak. Az egyszìnű zöld, sárga, barna, fehér, kobaltkék butellák
mellett megtaláljuk a fehér alapon kékkel dìszìtett, a sárga vagy barna máz alatt fehér → földfestékből
(engobe), a zöld máz alatt mangánnal dìszìtetteket, a zöld máz alá, a fehér engobe-ba karcolt
dìszìtményeket. A dìszìtmények között növényi és figurális motìvumok egyaránt találhatñk, bár ezekre az
előbbi központokban is akad példa. A hñdmezővásárhelyi butellák magukon viselik, mint a többi itt
készült kerámia is, az újvárosi, a tabáni vagy a csúcsi városrész stìlusát. A dìszìtés technikája szintén
változatos: az ìrñkázást, a karcolást vagy ezek együttes alkalmazását itt is kedvelték. Ŕ Tñtkomlñson
szinte kivétel nélkül zöld mázas, karcolt és főleg vésett dìszìtményű, feliratos, évszámmal ellátott
butellákat készìtettek. Ŕ Mezőtúrrñl világos alapszìnű szìnes, növényi elemekkel dìszìtett butellák
ismertek. Ŕ A habán fazekasok is készìtettek mázas, → ñlommázas butellákat. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A
hñdmezővásárhelyi tálasság története (Dolgozatok a M. Kir. Ferenc Jñzsef Tud. Egyetem Archeolñgiai
Intézetéből, 1926); Viski Károly: Tiszafüredi cserépedények (Bp., 1932); Domanovszky György:
Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Sz. Morvay Judit: A cserépedény a mezőkövesdiek kultúrájában (Népr.
Ért., 1955); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Lipták Pál: Butéliák (Békéscsaba,
1973).
Butella, Rajczy Mihály műve (1848. Mezőcsát) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Szögletes butella négy oldala (1845, Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
382
B
5. Butellák (1870-es évek, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
7. Madaras butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
8. Madaras butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Hordñ formájú butella (1835. Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
383
B
2. Butellák (19. sz. második fele, Mezőkeresztes) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Butellák, a bal oldali 1866, a jobb oldali 1902. (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
4. Könyvbutella (Torda, v. Torda-Aranyos m., 1878) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Könyvbutella (Mezőkeresztes, 1890) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Könyvbutella (Hñdmezővásárhely, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Ovális butella hátoldala (Mezőcsát, 1872) Bp. Néprajzi Múzeum
384
B
2. Ember alakú butella (19. sz. második fele, Mezőcsát) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Butella (Mezőtúr, 1880) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Ovális butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Butella, szìjra fűzéshez fülekkel ellátva (19. sz. második fele, Mezőkeresztes) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Ovális butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
7. Butellák (a bal oldali 1888, a másik 19. sz. második fele) Hñdmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
385
B
Butella „Zöld butella” karcolt dìszìtéssel. Hñdmezővásárhely 1883. Néprajzi Múzeum, Budapest
Hñdmezővásárhelyi hasáb butella 1845-ből és mezőcsáti lapos butella 1865-ből, utñbbi Rajczy Mihály
munkája. Néprajzi Múzeum, Budapest
István Erzsébet
butellás bormérés: termelők által gyakorolt italmérés. Az 1888: XXXV. tc. úgy szabályozta az italmérési
jog gyakorlását, hogy a termelők bizonyos összeg lefizetésével évente megválthatták az állami
monopñliummá lett italmérési jogot. E megváltás ellenében saját termésű borukat „kis mértékben” (100
literen aluli mennyiségben) egész évben át mérhették. Ivñhelyiséget azonban nem tarthattak fenn, csak
utcán át, „zárt edényben” árusìthattak. Innen ered a butellás bormérés elnevezés. E törvény hatálya és
ezzel a gyakorlata is a felszabadulás után szűnt meg. (→ még: kocsmálás)
Égető Melinda
butellavers, butéliavers: a verses felirat egyik népi válfaja, pálinkásbutélia oldalára ìrt alkalmi rigmus. A
klasszikus epigramma egyik kései leszármazottja; kialakulásában közrejátszott a → kéziratos
énekköltészet, a diákdal (→ diákköltészet) és főként a → bordal (Igyunk, aki angyala van, A bankñnak
nagy döge van; Igyunk ebből nagyot, hosszút!…). A butellaverset a lapos, zsebbevalñ pálinkás butella
(butykos), ritkábban cserépkulacs oldalára ìrta a mester; innen az edény tréfás neve: daloskönyv,
zsoltároskönyv stb. A többnyire igénytelen versikék komoly vagy tréfás formában bemutatják, esetleg meg
is nevezik a tulajdonost (Szegény vagyok, semmim sincsen, Ez a butykos minden kincsem; Ez butellát
kérded kié? Szekeres István uramé…). Hasonlñ mñdon verselik meg magát az edényt is (Zöld butella az
én nevem, Ha jñ pálinka van bennem. Ha pálinka nincsen bennem, akkor csak cserép a nevem) és
kìvánnak tréfás átkot az esetleges tolvajra (Ki ez butélának szorul lopására…). A butellát a bordalokban
megénekelt többi edényhez hasonlñ tiszteletben részesìtik (Butellám, pálinkás butellám, Neked leveszem a
sapkám…). A többi felirat, szintén a bordalokhoz hasonlñan, a búfelejtő (De ha eztet nyalogatom,
Elfeledem sok bánatom…), felvidìtñ (Azért vettem, hogy mìg élek, Sok jñ vìg napokat éljek!…),
gondolkozásra (Nézz a butykos fenekére, Ott az élet bölcsessége!…) és munkára serkentő (Ha ezt a zsebbe
tehetem, A dolgomat jñl elvégzem…) hatásrñl ìr, esetleg utal a barátságra is (Készìttette nem magának,
Hanem sok jñbarátjának…). A butellaversek között elvétve találunk komolyat, mely esetleg a →
sìrfeliratra emlékeztet (Első palotád volt rengő bölcsőd fája, Utolsñ házad lesz koporsñd deszkája…). Ŕ
Irod. Tömörkény István: Feliratos agyagedények (Népr. Ért., 1912); Korek Jñzsef: Népi humor az alföldi
butellákon (Puszták népe, 1947).
Katona Imre
bútorfestés: a bútorok dìszìtésének elterjedt mñdja. Ŕ A bútorfestés kezdete, korai elterjedése nem kellően
tisztázott, egyes 13. sz.-i eurñpai egyházi bútoremlékek bizonysága szerint eleinte a faragott keményfa
bútorokhoz is járulhatott. Igazi jelentőségre a bútorfestés az → asztalosbútor előretörésével jutott, főként
a fenyőfát használñ vidékeken. Miként 16Ŕ17. sz.-i német tilalmak tanúsìtják, ekkoriban a nyersanyag
hibáinak a leplezése, nemesebb fa, ill. intarzia helyettesìtése céljábñl alkalmazták, végül is tetszetős, olcsñ
386
B
volta juttatta diadalra a parasztságnál, elsősorban Közép-, K- és É-Eurñpában. Ŕ A mo.-i

parasztbútoroknál a bútorfestés alkalmazásának fő területei: 1. Ácsolt láda. A 14Ŕ16. sz.-i céhes mesterek
által festett példányok finom krétarétegből állñ festőalapot kaptak, erre került a széles szìnskálájú
mintázat. A ládakészìtő háziiparosok által dìszìtett példányokon is volt régebben szìnezés, de alárendelve
a vésett geometrikus dìsznek. A szìnezés növényi festőanyaggal történt: az alapot égerfakéreg főzetével
vörösìtették, a mintázat kiemelni kìvánt részleteit cserlével feketìtették. A 19. sz.-ban egyes központok,
elsősorban az ácsolt ládát gyártñ baranyai háziiparosok az asztalosbútor hatására a vésett
ornamentikátñl függetlenül is használtak festést, eleinte főleg évszámok felrajzolására, majd egyes
motìvumokhoz is. A századfordulñn élénk zöld, kék, sárga, narancs olajfesték alkalmazására is sor került.
A háziipari központokon kìvüli barkácsolñknál néha a ládák teljes mintázatát szabad rajzú festés alkotja,
ilyen már az 1820-as évekből ismert. Más vidékeken az ácsolt ládák vésett dìsze mellől a 19. sz. derekára
elmarad a fekete festés, mìg az alap élénkìtését olajfestéssel, ill. a századfordulñtñl anilin (kátrány)
festékkel (Mátraalmás), esetleg füstöléssel (→ beégetés, gömöri ácsolt láda) érték el. (→ még: ácsolt láda) Ŕ
2. Asztalosbútor. A mo.-i parasztságnál ennek a festése a legáltalánosabb dìszìtésmñd, mely rendszerint →
virágozás. Korábban a festés enyves temperával készült. A kötőanyag vagy kazeinenyv vagy csontenyv,
amit olajkencével vagy viaszos gyantával húztak át (Erdély: gyantáros bútor). Ehhez általánosan ásványi
(föld) festéket alkalmaztak; az erdélyi Vargyason még él az emléke, hogy az asztalosok egykor maguk
szerezték be a hegyekből a porrá törve szìnezőanyagként használhatñ köveket. A 19. sz.-ban tért hñdìtott
a gyári előállìtású festék, és részben a temperát is felváltotta az olajfestés. Mo.-on a mintákat szabad
kézzel festették, a 19. sz.-ban gyakran specialista asszonyok. Kivágott sablont igen kevés helyen
használtak, akárcsak fábñl vagy burgonyábñl kivágott pecsétlőket. A századfordulñn néhol lehúzñkép
(matrica) váltotta fel a virágos festést. Ŕ Irod. Gebhard, Torsten: Die volkstümliche Möbelmalerei in
Altbayern (München, 1937); Kovács Dénes: A gyintár (A Csìki Múz. Közl., 1956); Ritz, Josef M.ŔRitz,
Gislind M.: Alte bemalte Bauernmöbel (München, 1962); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp.,
1972); ifj. Kñs Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).
Bútorfestés Falitéka, Hñdmezővásárhely, 1795. Mñra Ferenc Múzeum, Szeged.
Bútorfestés Tálalñszekrény. Homorñdalmás (v. Udvarhely m.) Néprajzi Múzeum, Budapest
387
B
Bútorfestés Részletek ládákrñl. Szeremle (Bács-Kiskun m.) XVIII. sz. második fele. Néprajzi Múzeum,
Budapest
Bútorfestés Részletek ládákrñl. Kalotaszeg 1825. Néprajzi Múzeum, Budapest
K. Csilléry Klára
bútorkészìtés: Eurñpa-szerte, ìgy Mo.-on is főleg háziiparosok és tanult kézművesek feladata volt. A
magyar parasztság a bútorokat mint reprezentáciñs tárgyakat ismerte meg a középkor folyamán, ezért a
kiemelkedő szerepű darabokat Ŕ pl. családfői → szék, → karosszék, → téka, melyek a lakás fő helyére, a
→ szentsarokba és környékére kerültek, ill. a kelengyés → láda, Ŕ lehetőleg hozzáértővel készìttették.
Házilag elsősorban a hétköznapibb szerepű vagy a rájuk kerülő textìlia által eltakart bútorok készültek.
A különböző mesterségi szinten előállìtott bútorok aránya az idők folyamán, ill. vidékenként állandñan
változott, egyre inkább eltolñdva a mesteremberek gyártotta bútor felé. Kezdetben mindennemű
bútorkészìtéssel az ácsok foglalkoztak, s idővel megjelentek a bútorkészìtéssel foglalkozñ háziiparosok is.
Az → ácsolt láda készìtésének erdős vidékeken külön specialistái voltak, néha teljes faluk lakossága, akik
nagy területeket láttak el termékeikkel. Kisebb eladñi körzetük volt a székfélék, ill. a → dikñ készìtőinek.
A magyar parasztságnál a 16. sz.-tñl kezdett megjelenni az → asztalosbútor, elsősorban a láda, de a
berendezés egészében csak a 18. sz.-tñl tudta fokozatosan kiszorìtani az ácsok és háziiparosok munkáit. Ŕ
Irod. Haáz Ferenc Rezső: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Viires, A.: Eesti
rahvapärane puutööndus (Tallinn, 1960); Deneke, B: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára:
A magyar nép bútorai (Bp., 1972); ifj. Kñs Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972).
K. Csilléry Klára
Butuk Miska: → Okos Kati
butykos: → butella, → butykoskorsñ
butykoskorsñ, butykos, pálinkásbutykos: szűk nyakú, hasas pálinkás cserépedény. Elszűkülő száján kis
kiöntő van. Rostélya nincsen. Lapos füle a nyakán levő karimábñl indul ki, ivñnyìlás nincs rajta. Kìvül
mindig mázas, ez különbözteti meg alapvetően a → korsñtñl. Az elnevezés abbñl adñdik, hogy a szűk
nyakú edényből bugyogva, bugyborékolva ömlik ki a folyadék. A butykoskorsñ magyar fejlemény.
Leginkább az Alföldön terjedt el. Gyakran dìszes, olykor feliratos. Mázassága miatt mestere lehet a →
tálas is, nemcsak a → korsñs. Az Alföldön Hñdmezővásárhelyen és Szentesen készültek a legszebb és
legváltozatosabb mázas, dìszìtett, évszámos, feliratos butykoskorsñk, de ismeretesek Zilahrñl, Désházárñl
és Göncről valñk is. A legnagyobb a 40 cm-nél is magasabb nagy butykoskorsó; az általános méretű
butykoskorsñ 25Ŕ40 cm magas; a kis butykoskorsó 15Ŕ25 cm magas. Ritkán előfordulñ forma a
kiöntőcsöves butykoskorsó, amelynél a nyak és a has közötti hajlatban, a fülével átellenes oldalon egy
csövecske találhatñ. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr.
Ért., 1965).
Kiöntőcsöves butykoskorsñ (D-Magyarország)
388
B
Butykoskorsñ (Hñdmezővásárhely)
1. Butykoskorsñ (19. sz. második fele, Hñdmezővásárhely) Hñdmezővásárhely, Tornya, János Múzeum
2. Butykoskorsñ (19. sz. második fele, Tñtkomlñs) Hñdmezővásárhely, Tornya, János Múzeum
3. Butykoskorsñ (Hñdmezővásárhely, 1826) Hñdmezővásárhely, Tornya, János Múzeum
4. Butykoskorsñ (19. sz. első fele, v. Bereg m.) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Butykoskorsñ (Tiszafüred, 1861) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
butyor: → batyu
búvárhálñ, fodrosháló, kutyaháló, ördögháló, pokolháló, zsákos háló: kb. 40 m hosszú, 3 m mély →
tükörhálñ, fent parás ìn, alul két ñlmos ìn tartja, melyek között egy kb. 35Ŕ40 szem széles hálñ van. Az
alsñ ñlmos ìn méterenként egy-egy 35 cm hosszú zsinñrral van a felső ñlmos ìnhoz felkötve. Két vagy
három halász dolgozik vele egy ladikbñl. A folyñ közepén vetik ki, egyik végét kutya (→ futñhálñ), a
389
B
másikat a ladik húzza. A fogás lényege, hogy a hálñ első ñlmos ina felzavarja a fenéken fekvő halakat,
azok egy része a tükrös hálñba akad, más részük az ìn alatt átbújva a hátrább húzñdñ zsákba kerül. A
búvárhálñt vìzen, ladikba szedik fel. 1934-ben a komáromi Kiss Mihály és Kiss Zsigmond halászok,
valamint Kovács Jñzsef búvár a → kecsegehálñbñl alakìtották ki a búvárhálñt, de csak az 1950-es
években terjedt el a Dunán, mikor a két Kiss testvér Dunaszekcsőre áttelepülve sikeresen használta azt.
(→ még: kerìtőhalászat) Ŕ Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
búvñágy: a → vetett ágy alján kialakìtott rejtett fekvőhely szegényebb, népes parasztcsaládokban. Egyéb
elnevezése: bosznya, kuripintyó, bingyó, pokol, búvú, burcsik, kalodás ágy, superlás ágy, bódés ágy, ekhós ágy.
A búvñágy fölé, az ágy végének fölső peremére támaszkodñ lécvázra vagy deszkákra, mint egy →
mennyezetes ágyra tornyozzák fel a dìszágyneműt. Mo.-i alakulás eredménye, kialakìtására az ágyban
valñ alvás általánossá válásával kerülhetett sor. A búvñágyat dìszlepedő, ill. ágyterìtő takarta nappal, ezt
éjjel felhajtották. Két gyermek vagy nagylány aludt benne. Ha alvñhelyre nem volt szükség, tárolñtérnek
is használták, akár az ágydeszkákat is kiemelve, ìgy a 20. sz.-ban kerékpár számára. Ŕ A búvñágyhoz
közeli megoldást ismertek a hartai németek, ahol soktagú családokban éjszakára az alsñ fekvőhely fölé, a
deszkák alkotta emeletre is ágyat vetettek. Ŕ Irod. Fél Edit: Harta néprajza (Bp., 1935); Fél EditŔHofer
Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Tápé
története és néprajza (szerk. Ilia MihályŔJuhász Antal, Tápé, 1971).
K. Csilléry Klára
búza (lat. Triticum): gabonanövény, az emberiség legfontosabb kultúrnövénye. A búza a magyarság

legjellemzőbb és legfontosabb kenyérnövénye. Jelentőségét bizonyìtja az is, hogy a Tiszántúl középső
részein életnek nevezik. A burgonyát vagy a kukoricát nagyobb mennyiségben fogyasztñ szomszéd
népekkel szemben a magyarok mint búzatermesztő és búzakenyérrel élő nép élnek a köztudatban. A
történeti Mo.-on a Tiszántúl, a D-Alföld (Bácska, Bánság), valamint K-Dunántúl voltak a legjelentősebb
búzatermő vidékek. A mai Mo.-on évente átlagosan a szántñterület 30%-át vetik be búzával. A homokos
talajok kivételével a gazdaságok túlnyomñ többségének a búza a fő terménye. Hazánk búzavetésterületén
majdnem kizárñlagosan őszi búzát termesztenek. Tavaszi búzát (tavaszbúza) általában csak akkor vetnek,
ha rossz időjárás vagy a későn betakarìtott elővetemény miatt az őszi búza nem került idejében a földbe.
Ŕ A búza termesztése több mint tìzezer évre nyúlik vissza. Világszerte nagy területeken elterjedt,
megbecsült, mindennapi kenyértáplálék. Az első termesztett búzafajta az → alakor (Tr. monococcum)
volt. Kisázsiában és a Balkán-félszigeten őshonos. Onnan vándorolt a Duna vonalán i. e. 4000Ŕ4500 körül
nyugatra. Eurñpa magas hegyvidékein (Kárpátok, Alpok, Pireneusok, Balkán) kis mennyiségben ma is
termesztik. A Kárpát-medencében Erdély néhány pontján maradt fenn a 20. sz.-ig. Ŕ Egyszerű búzafajta
a tönke vagy kétszemű búza (Tr. dicoccum), a vad alakor és kecskebúza kereszteződéséből alakult vad
tönkéből származott. Termesztésbe vétele Elő-Ázsiában (Kurdisztán) történt, onnan jutott el a neolitikum
során Kisázsiába és a Balkánon keresztül Közép- és Ny-Eurñpába, ill. Afrikába. Ázsiában és Afrikában
ma is jelentős területeken, Eurñpában már csak néhány helyen (Spanyolo., Svájc, Ausztria, Jugoszlávia)
kis mennyiségben termesztik. Felhasználását gátolja, hogy csak hántolás után őrölhető. A tönke fontos
leszármazottjai a keményszemű búza (Tr. durum) és a hasas vagy angol búza (Tr. turgidum), melyeket a
világ sok táján termesztenek, hazánk mezőgazdaságában azonban sosem játszottak jelentős szerepet. A →
tönköly valñszìnűleg a tönke távoli leszármazottja. Vadon élő megfelelői nincsenek. Kialakulásának helye
a Kaukázus északi lejtője, de Ny-Eurñpa (Svájc, D-Németo.) lett a későbbi elterjedési központja. A
Kárpát-medence peremvidékein a 20. sz. elejéig fennmaradt. Egy tönkefajta, a kolchiszi tönke (Tr.
georgicum) leszármazottjának, a nagyszálkás búzának (Tr. carthlicum) a gyomnövényével valñ
kereszteződéséből állt elő a közönséges búza (Tr. aestivum). Későbbi nagy elterjedettségét annak
köszönheti, hogy a primitìv búzafajokkal szemben sok előnyös tulajdonságot egyesìt magában, pl. kalásza
nem törékeny, viszont a szemek kihullanak a toklászok közül stb. Termesztésbe vétele a neolitikumban
valñszìnűleg Transzkaukáziában, Grúziában és Örményo.-ban történt meg. A közönséges búza Kisázsián
és a Balkánon keresztül még a neolitikum során eljutott Eurñpába. A régészeti feltárások tanúsága
szerint hazánkban is a neolit korban jelent meg. A magyarok a szñ származása szerint a bolgár-törökök
körében ismerték meg a búzát. Némely következtetés arra mutat, hogy már az ugoroknak is lehetett
tönkeféle, kétszemű búzájuk, melyet a nyelvünkből kiveszett ed szñval jelölhettek. A honfoglalás idején a
Kárpát-medence K-i részén szñrványosan, a Dunántúlon nagyobb, összefüggő területeken termesztettek
búzát az itt élő népek. A mo.-i búza legelőször a 12. sz.-i hainburgi vámszabályok közt szerepelt a kiviteli
cikkek között. 1324-ből származñ adat szerint Sopron már jelentős búzaexportot bonyolìtott le Bécs
irányába. A török hñdoltság idején a búzatermesztés visszaesett, de a 18. sz.-ban már az egész korabeli
Mo.-on Ŕ a magas hegyi területek kivételével Ŕ termesztették a búzát, és jñ minőségének hìre külföldön is
390
B
ismert volt. A napñleoni háborúkkal beköszöntő első gabonakonjunktúra, majd a 19. sz. második felének
újabb konjunktúrája még inkább növelte a vetésterületet, amihez az alföldi nagyarányú vìzmentesìtések
és legelőfeltörések hatalmas szántñföldeket biztosìtottak. A százados múltra visszatekintő magyar
búzákat, köztük a legnevesebbet, a „tiszavidéki”-t, az 1863. évi katasztrofális aszály pusztìtotta el szinte
nyomtalanul. Helyét főleg lengyelo.-i búzafajtákkal pñtolták. Az 1870-es években több más sürgető
körülmény hatására elkezdődött a nagyobb hozamú magyar fajták kìsérleti nemesìtése is, mely kiválñ
minőségű, világhìrű búzákat hozott létre (bánkúti búzák). Az utñbbi másfél évtizedben új edzett, nagy
hozamú szovjet és olasz búzafajták terjedtek el hazánkban. Ŕ Irod. Lelley JánosŔRajháthy Tibor: A búza
és nemesìtése (Bp., 1955); Mándy György: Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? (Bp., 1971).
Kósa László
búzababa: az aratás végi felvonulásban (→ aratñünnep) vitt, gabonábñl, rongybñl vagy fábñl készìtett
bábu. Elsősorban az uradalmi aratñk készìtették. Némely helyen az uradalmi aratás befejezésekor a
búzakoszorúra fábñl faragott felöltöztetett legényt és leányt helyeztek. Bevitték az uraság udvarára, ahol
mulatsággal, tánccal fejezték be a felvonulást. Palñc területen szalmábñl készìtettek az aratñk egy női és
egy férfibábut. Ruhába öltöztették és eketaligán húzták az aratási menetben. É-Mo. más helyein is szokás
volt női és férfibábut vinni. A bábukat az → aratñkoszorúval együtt az uraságnak adták át. A
Nagyalföldön a több aratñpárral dolgozñ gazdának is nyújtottak át az aratñk búzababát, amelyet az
utolsñ búzaszálakbñl készìtettek. A búzababát a gazda karácsonyig őrizte, akkor a magjait kiverte és az
aprñjñszágnak adta. A búzababa a magyar néphagyományban különböző, elsősorban a farsangi, tavaszi
népszokásokban előfordulñ szalmabábukkal, szalmába öltözött alakoskodñkkal, a kiszével (→
kiszehajtás) hozhatñ összefüggésbe. Az aratási hagyományban Eurñpa legkülönbözőbb pontjain
ismeretes. Ŕ Irod. Frazer, James George: The golden bough (IŔXIII., London, 1911Ŕ36; magy. válogatás
Az aranyág, Bp., 1965); Ujváry Zoltán: Népi dramatikus játékok alkalmai és tìpusai az Alföldön
Ujváry Zoltán
búzafejes: → kalács
búzagereblye: → gereblye
búzakoszorú: → aratñkoszorú
búzamosás: → gabonatisztìtás
búzáshajñ: → tetejes hajñ
búzáskas: → gabonáskas
búzaszentelés: a vetések megáldásának szertartása, amelyet a katolikus egyház Szent Márk napján, április
25-én végzett. A búzaszentelés a rñmai ambarvaliákban gyökerezik. E napon tartották a könyörgő
körmenetet, amely a Via Flaminiárñl indult Robigus berkéhez (robigo = ’gabonarozsda’), ahol tömjént,
bort, kutya és birka beleit áldozták fel Robigusnak. Ezt a körmenetet Nagy Konstantin ñta a keresztények
is megtartották, majd hozzá kapcsolñdott a vetések megszentelésének szertartása, amelynek 9. sz.-i
formulái Franciao.-bñl, a 11. sz.-iak pedig Németo.-bñl ismertek. A néphit, mint minden más
szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonìtott. Győr megyében 1758-ban azt a
beteget, akinek a tagjai összezsugorodtak, a templombñl szerzett Márk-napi koszorúval füstölték.
Ugyanis szokásban volt, hogy búzaszenteléskor a templomi zászlñkra és a körmeneti keresztre
búzakoszorút kötöttek. Tolnában a megszentelt és hazavitt búzaszálakat az állatoknak adták, hogy ne
dögöljenek. Pereszlényben, ahol a pap megfordult, amikor a négy égtáj felé hintette a szenteltvizet, onnan
egy maroknyi földet vittek haza és elhintették a méhek előtt, hogy a raj ne menjen el. Nñgrádban,
Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok
imakönyvükbe préselték. Egyesek egész marokkal vittek haza, s abbñl vágtak a kislibák eledelébe, egy
részét pedig eltették, és ha a gyereknek nyilallása támadt, belefőzték a teába, amellyel a fájñs részeket
borogatták. Néhol szokás volta búzaszentelésre zöldségmagvakat is elvinni, hogy azok is
megszentelődjenek (→ zöldségtermesztés). Ŕ Irod. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és
szertartásainak kimerìtő leìrása (Bp., 1923); Madarassy Lászlñ: Palñcföldi búzaszentelés (Ethn., 1930);
Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).
391
B
1. Búzaszentelő körmenet (Kazár, Nñgrád m.)
2. Búzaszentelő körmenet (Maconka, Heves m.)
3. Búzaszentelés (Maconka, Heves m.)
Manga János
buzsáki hìmzés: négy (eredetileg horvát és szlovén lakosú) somogyi falu: Buzsák, Tñtszentpál, Varjaskér
és Táska lakosságának ingekre, párnavégekre és lepedőre dolgozott varrásai. Három csoportra oszlik: 1.
a fehér, 2. a kék-piros pamuthìmzésekre és a 3. szìnes gyapjúhìmzésekre. Mindhárom hìmzésféleséget
megtaláljuk az ingeken; a lepedőkön csak a kék-piros pamutos hìmzést, a párnavégeken viszont csak a
szìnes gyapjúhìmzést. Valamennyit vastag kender- vagy pamutos vászonra dolgozták, csupán a lepedők
közt találunk gyolcsot. Főbb öltéseik: → laposöltés, → hamis laposöltés, → háromsoros laposöltés,
továbbá → keresztöltés, → láncöltéssor, → zsinñröltés, → huroköltés, → előöltés és → négyzetöltések. A
szűk, rövid ingujjakon a pamutos hìmzés keresztben (a gyapjúhìmzés a bővülő ujjon hosszában) van
elhelyezve. A fehér varrás mintája levelekből, sakktáblaszerű térkitöltő elemekből és merev
láncöltéssorokbñl áll, melyeket nagy hármas laposöltéssel cikkcakk vonalak, tehát háromszögek közeiben
392
B
helyeztek el. Hasonlñan erőteljes a kék-piros pamutos hìmzések zegzug vonala is, csupán ezek közeibe
már nagy rozettákat illesztettek. Ezeken a szìneket szirmonként váltogatják és láncöltéssel keretezik a
laposöltést. Egyes darabok keresztöltéssel készültek, ezeken is megtaláljuk a füzéreket és a huroköltéses
spirálokat. A feltehetően újabb divatú gyapjúhìmzés nagyobb öltésekkel és lazább mintákkal jelentkezik;
a rozetták között a vidékre oly jellemző többé-kevésbé szétnyitott V alakokkal, melyeknek közei
sakktáblaszerűen vannak kitöltve. A hìmzéseket subrikával, rátéttel vagy szalagdìsszel zsúfolják még.
Jellemző a buzsáki hìmzésre, hogy a gyapjúszállal varrt ing- és párnavégeket alig lehet megkülönböztetni
egymástñl, holott általában a testi ruha hìmzésdìszeit nem szokás átvinni az ágyi ruhára. További
jellemzője a buzsáki hìmzésnek, hogy a mintát két, egymástñl függetlennek tűnő szélesebb és keskenyebb
csìkbñl állìtották össze. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922); Ferencz
Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940).
1. Ingujj dìszìtésének részlete, fehérhìmzés, laposöltéses sáv fölött vagdalásos és subrikált csìk (19. sz.
második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
393
B
2. Párnavég részlete. Szìnes gyapjúhìmzés kevés rátéttel (Századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Lepedővég részlete. Piros-kék pamutfonalas hìmzés (Századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
2Ŕ3. Ingujjhìmzések, a felső szìnes gyapjúszállal, az alsñ kék-piros pamutfonállal varrva (Századfordulñ)
394
B
4. Párnavég részlete, szìnes gyapjúfonállal varrva, a középső részen szőttest utánzñ minta (Századfordulñ)
Buzsáki hìmzés Gyapjúfonallal varrt szalagdìszes párnavég. Néprajzi Múzeum, Budapest
Fél Edit
büdöske, bársonyka, sárga rózsa: erős illatú, amerikai eredetű dìsznövény. Egyéb elnevezése: oláh virág,
oláhleány virága. Nálunk két faja terjedt el leginkább: a Tagetes patula és a T. erecta. A 16. sz. elején
került Eurñpába és kedvelt koszorúvirággá vált. A 16. sz. végi magyar füvészkönyvek már ismerték. A 18.
sz.-tñl a legegyszerűbb kertekben is szìvesen látott virág, bár sokáig mérgesnek tartották, és erős illata
miatt az előkelőbb körök irtñztak tőle.
Büdöske
395
B
Kósa László
büdös vornyik: a bukovinai székelyek hajnali lakodalmi tánca (→ lakodalmi táncok), vendégküldő
táncnak is nevezik. Résztvevői váll- vagy kézfogással sorba, láncba kapaszkodnak össze (→ lánctánc),
vezetőjük csomñra kötött kendővel igyekszik a sor végén állñt megütni. A sor mindenüvé követi a vezetőt,
ablakon ki, ajtñn be; esetleg a táncolñk egy része magasra tartott kézzel „kaput tart”, s a többiek az alatt
bújnak át; összecsavarodnak körbe stb. (→ még: darutánc, → kacsatánc, → kìgyñtánc) Ŕ Irod.
Lakodalom (III. AŔB, A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955Ŕ56).
Maácz László
Bükkalja: a borsodi Bükk hegység déli előterének dombvidéke. Átmeneti jellegű terület a hegység és az
Alföld között. Izoláltat fejlődött vidék, archaikus vonásokban gazdag népi kultúrája kevéssé kutatott.
Jelentékenyebb paraszti szőlő művelését nevezetessé teszi, hogy több jellegzetes extraneus birtoklású hegy
községe működött a közelmúltig. Élő népi neveként ismert a → Hegyköz megnevezése is. Jelentős
helységei: Cserépfalu, Emőd, Sály.
Filep Antal
bükkmakk: a bükk (lat. Fagus silvatica) termése. A bükkmakkot még napjainkban is gyűjtik (Kőszeg
vidéke, Zala, Börzsöny hegység, Gömör, Zempléni-hegység, Székelyföld). Az udvarhelyi székelyeknél az
asszonyok ősz idején csapatosan járják az erdőt és összeszedik a bükkmakkot. A makkászás náluk éppen
olyan elmaradhatatlan munka, mint a szántás vagy az aratás. A megszárìtott bükkmakkbñl a főzéshez,
sütéshez olajat sajtolnak, amit már a 18. sz. végi közlések is emlìtenek. A Szernye-mocsár környéki
magyar falvakban a két világháború között az összegyűjtött bükkmakkot télire rakták el s nyersen,
leforrázva fogyasztották. Veszelszki Antal szerint (1798) a pásztorok is nyersen és hamu alatt sütve eszik.
A bükkmakkra ráeresztik a kondát is (→ makkoltatás). A bükkmakk már a prehisztorikus Eurñpában
fontos táplálék volt. Megemlékezik a fogyasztásárñl Plinius is. Nélkülözhetetlen tápláléka volt a középkori
szlávságnak. Táplálkozás céljábñl napjainkban is gyűjtik a lengyelek, nagyoroszok, ukránok, szlovákok.
A bükkmakkon kìvül népünk helyenként az összeőrölt tölgymakkot → ìnségeledelnek fogyasztotta. A
magyáfa (molyhos tölgy, lat. Quercus pubescens) makkját pásztoraink mint a gesztenyét sütötték. Ŕ Irod.
K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica ... (IŔVI., Pozsony, 1787Ŕ1793); Veszelszki Antal: A’ növény
palánták’ országábñl valñ erdei, és mezei gyűjtemény vagyis fa- és fűszeres könyv (Pest, 1798);
Moszyðski, K.: Kultura ludowa slowian (I., Krakow, 1929); Viski Károly: Adalékok Udvarhelyszék
néprajzához. Makkászás (Népr. Ért., 1932); Rapaics Raymund: A kenyér és a táplálékot szolgáltatñ
növényeink története (Bp., 1934); Hensel, Witold: Die Slawen im frühen Mittelalter (Berlin, 1965).
Gunda Béla
bűn: azon magatartások összessége, amelyeket a közvélemény elìtél. Nem azonos a bűncselekmény
fogalmával, amelytől valñ tartñzkodásra az állam büntetőhatalma jogkövetkezmények alkalmazásával
kényszerìt. A nép bűnnek azt tartja, amit erkölcsileg maga is elìtél, ami a közvélemény megrovását vonja
maga után. A nép bűn fogalma széles körű és korszakonként meglehetősen változatos, sokszor ugyanazt a
cselekményt egyszer súlyosabban, másszor enyhébben ìtéli meg. Ezek: „...minden illetlen, helyhez, emberi
méltñsághoz nem illő viselkedés: a ház tisztátlansága, rendetlensége, a tiltott munkanapok megszegése,
hiúság, gőg, tiszteletlenség az idősebbekkel szemben, trágárság, káromkodás, részegség, pletykaság s
általában a szokások be nem tartása...” (Szendrey Ákos). A megìtélésében a népi erkölcs differenciál hely,
idő, személy stb. szempontjábñl. A káromkodás pl. bűn, de sokkal súlyosabban ìtélik meg, ha a temetőben
vagy a szőlőben történik. Bűn pl. ha az asszony kocsmába jár, de ugyanaz nem rñhatñ bűnül férfinál.
Bűnnek tekintették, ha a szomszédtñl fát loptak, de szinte virtusként dicsekedtek azzal, hogy régen az
urasági erdőből szerezték be tüzelőfájukat ellenszolgáltatás nélkül. A terhes asszony ételre, gyümölcsre
korlátozñdott lopása nem volt bűn, de másnál ugyanez már bűnnek számìtott. Egyes helyeken nem
tekintették bűnnek, ha az idegen a szőlőben annyi gyümölcsöt megevett, amennyivel jñllakhatott, de
bűnnek számìtott, ha ugyanabbñl a gyümölcsből egy darabot magával vitt. A népi közösségben a bűn
fogalma tájegységek szerint is változñ volt, sőt közeli falvaknál is merültek fel lényeges eltérések. A bűn
tárgyköre szempontjábñl is mutatkoztak különbségek közösségen belül. A családi életre vonatkozñ bűnök
iránt inkább az idősebb asszonyok, a gazdasági vonatkozásúak iránt a férfiak, a legény- és leányéletre
vonatkozñak iránt pedig a fiatalok érdeklődtek, ill. tartották számon. Általában súlyosabb bűnnek
számìtott az élet, a testi épség és a vagyon elleni cselekmény, és ebben közelebb állt a falusi megìtélés a
tételes jogi felfogáshoz. A megìtélés szñlhatott valamely személynek, családnak, a falun belül falurésznek,
az egész falunak, sőt idegen falvaknak is (pl. falucsúfolñk). A bűn megtorlása általában a közösség
396
B
feladata volt, és ettől mindenki félt. (→ még: közvélemény-büntetés) Ŕ Irod. Szendrey Ákos: Népi
büntetőszokások (Ethn., 1936); Papp Lászlñ: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Fél Edit: A
nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).
Bünker, Johann Reinhard (Seebach, 1863ŔSopron, 1914): etnográfus. Tanìtñképzőt végzett, Sopronban
vállalt nevelői állást, majd 1890-től ev. iskolai tanìtñ. Később a Soproni Városi és Megyei Múz.-ban
dolgozott mint múzeumőr. Az egykorú Ny-Mo. németségének, a hienceknek kitűnő kutatñja volt. Széles
körű, korszerű tájékozñdás alapján a magyar néprajz kérdéseihez is hozzászñlt, kortársaira élénk hatást
gyakorolt. Úttörő jellegű folklñrkutatásai mellett (egy mesemondñ teljes repertoárját összegyűjtötte)
különösen jelentősek települési, épìtkezési vizsgálatai. Részletes, alapos anyagközlést publikált Sopron
környéke és Ny-Mo. népi épìtkezéséről, lakáskultúrájárñl. De foglalkozott az erdélyi székely és szász
lakáskultúrával, a mo.-i lakñház fejlődésével is. A magyar ház eurñpai helyzetét a millenniumi kiállìtás
néprajzi falujának ismertetése során igyekezett meghatározni: Ŕ F. m. Typen von Bauernhäusern aus der
Gegend von Oedenburg in Ungarn (klny. Wien, 1894); Das ethnographische Dorf der ungarischen
Milleniums-Landesausstellung in Budapest (klny. Wien, 1897); Typen von Dorffluren an der dreifachen Grenze
von Niederösterreich, Ungarn und Steiermark (klny. Wien, 1900); Eine heanzische Bauernhochzeit (klny.
Berlin, 1900); Das Székler-Haus (klny. Berlin, 1904); Dorffluren und Bauernhäuser in Ungarn (Herzogtum
Salzburg, klny. Wien, 1909). Ŕ Irod. Karsai Kurzweil Géza: J. R. B. und die deutsche
Volkskundeforschung (München, 1937).
Filep Antal
bűrfa, karfa, oldalfa: két-két gömbölyű rúd, amelyek a → szekéroldal vagy lajtorja foglalatát alkotják,
ezekbe vésik be a → zápokat.
K. Kovács László
bürü, bürhìd: árkon, patakon egyszerű áthidalás gyalogosok számára. Első értelmezett előfordulása
Comenius Janua c. művében bukkan fel: „Hidacskác, pallñc, boeruec, gyaloghidac: ponticuli”
formulában. Gyakori a vìz felett átdöntött egyszerű fatörzs használata, amelynek Ŕ különösen ha
magányosan használják a faderekat Ŕ a tetejét simára bárdolják. Néha a biztonságosabb közlekedés
érdekében korlátot szegeznek egyik oldalára. Előfordul, hogy egy vagy két, esetleg keresztléccel
összefogott pallñt fektetnek át. Gyalogjárñknak szánt hìd neveként a bürü a Dunántúl déli felében
ismeretes. A néhány pallñbñl, deszkábñl készült hasonlñ hìd neve a Kisalföld egyes részein linka, a
nyelvterület É-i, ÉK-i sávjában palló, Háromszékben zséje. A Közép-Tisza vidékén, a Nagykunságban, a
Sárréten a bürü úgy készült, hogy a határt barázdálñ ereken a vìz tükrére nádkévéket fektettek, majd az
egész alkotmányt összekötözték gyékénnyel, fűzfagúzzsal. Megrakott szekerekkel is átkeltek a jñl gúzsolt
bürhìdon. A bürü szñ a 14. sz. ñta mutathatñ ki nyelvünkben, valñszìnűleg déli szláv nyelvből került a
magyarba. Kezdettől a → hìdnál kezdetlegesebb, gyengébb közlekedési épìtmény megnevezésére szolgál.
Ŕ Irod. Györffy István: A Nagykunság és környékének népies épìtkezése (IŔII., Népr. Ért., 1908); Kniezsa
István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (Bp., 1955); Szentmihályi Imre: Bőrhìd (Ethn., 1974).
397
B
A turistvándi (Szabolcs-Szatmár m.) vìzimalom hìdja (bürü)
Filep AntalŔPaládi-Kovács Attila
Büszke Kocsis Miklñs Barabás (?1888ŔMagyarñ, 1967): → mesemondñ, énekes. Mese- és népdalismerete
igen nagy volt, több mint 700 népdalt, népmesét és történetet mondott hangszalagra. Valñdi repertoárja
ennél jñval kisebb, kb. 200-ra tehető azoknak a daloknak és meséknek a száma, melyeket rendszeresen
mesélni szokott. A vele kapcsolatot tartñ folkloristák hatására a hallott, olvasott meséket leìrta, versbe
szedte és élőszñval is elmondta. Logikai képessége és emlékezőtehetsége, valamint nyelvi
megformálñkészsége jñval az átlag felett volt. Legfőképpen a megtörtént esetekről szñlñ realisztikus
történeteket kedvelte. Élőszñval elmondott meséi kifejezőerő és megformáltság dolgában messze
meghaladják a saját kezűleg leìrottakat. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Ungarische Volksmärchen (Märchen der
Weltliteratur, DüsseldorfŔKöln, 1966); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya, havasi mesemondñ (Bukarest,
1969); Faragñ Jñzsef: Storytellers with rich repertoires (Acta Ethn., 1971).
398
B
Büszke Kocsis Miklñs: A mesemondñ jellegzetes gesztusai elbeszélés közben
Kovács Ágnes
bűvös gyűrű, a (iskátulya, ñra, gyöngy): 1. → varázsmese. Cselekménye: szegény fiú utolsñ filléreiből egy
kutyát, macskát és kìgyñt vásárol, akiket korábbi tulajdonosuk el akart pusztìtani. A kìgyñ a kìgyñkirály
fia. Apja hálábñl, amiért fiát megmentette és felnevelte, → mágikus tárgyat: gyűrűt, ñrát, dobozt,
gyöngyöt ajándékoz, melyből egy inas (ñriások, ördögök) ugrik (ugranak) elő, aki(k) a fiú minden
kìvánságát teljesìti(k) (→ kìgyñkirály kincse, a). A fiú a bűvös gyűrű birtokában a király lányát kéri
feleségül. Három emberfeletti feladatot kell teljesìtenie: a) erdőkivágás, helyén búzavetés, abbñl
másnapra friss kenyér, b) halastñ-kiszárìtás, helyén szőlő, abbñl másnapra bor (→ Rñzsa és Ibolya), c)
aranyláncon (szalmaszálon) csüngő kastély, ahhoz arany hìd két oldalán fákkal, melyeken arany
madarak énekelnek (a változatok nagy részében csak az utolsñ kìvánság szerepel). A király hozzáadja a
lányát. A királykisasszony kikosarazott kérője (régi kedvese, egy koldus) ellopja (ellopatja) a bűvös
gyűrűt, s ennek segìtségével a palotát és az asszonyt elrabolja. A hős a puszta földön marad. A kutya, a
macska és egy kis egér kìséretében csodás palotája, felesége és a rablñ keresésére indul. Meg is találja egy
távoli szigeten. Állatait küldi érte. Azok visszaszerzik a bűvös gyűrűt de visszafele jövet vìzbe ejtik. Hálás
hal (halak királya) segìtségével újra birtokába jutnak. A hős a bűvös gyűrű segìtségével palotáját és
feleségét visszaviteti eredeti helyére; a tolvajt megbünteti, az asszonnyal újra megesküszik (AaTh 560;
variáciñja: a fiú a bűvös gyűrűt anyjátñl vagy a kìgyñkirálytñl kapja, a kutya, a macska és az egér csak a
mese második felében, vándorútja során szegődnek hozzá). 33 magyar változatát ismerjük. Nagy részük
jñl elmondott, kerek, a meseszerkesztés törvényei szerint felépìtett szöveg. Ponyvaváltozatárñl nem
tudunk, Arany Lászlñnak és Benedek Eleknek a nemzetközi tìpusképtől eltérő változatai azonban
nagymértékben befolyásolták a 20. sz.-ban feljegyzett változatokat. A tìpus különösen K-Eurñpában
népszerű szép teljes szláv és török változatokkal. Kapcsolatai a perzsa-arab mesevilággal nyilvánvalñak.
(→ Aladdin; → tűzszerszám, a; → kakas tanácsa, a) Ŕ 2. → meseelem. A → mesehős embertől vagy
természetfeletti segìtőjétől bűvös gyűrűt kap, melyet ha a) megfordìt (hogy a kő a tenyerébe kerüljön), b)
megszorìt, c) belenéz, kiugrik belőle 1. egy fekete ember, 2. tizenkét szolga, 3. három ñriás, 4. tizenkét
ñriás, 5. hét ñriás, 6. araszos emberke, 7. megjelenik maga az adományozñ, 8. minden ördög szolgál neki,
9. minden kìvánsága teljesül. A bűvös gyűrűből előugrñ természetfeletti lények sztereotìp szavai „Mit
parancsolsz, édes gazdám?” (→ mesei sztereotìpia) (Thompson Motif Index D 1076). Ŕ Irod. Aarne, A.:
Vergleichende Märchenforschung (Mémoires de la Société Finno-Ougrienne, 1908); Ortutay Gyula: Nyìri
és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen
(Wiesbaden, 1954); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII.); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (szerk. Faragñ
Jñzsef, Marosvásárhely, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Ford.
Mándoki L.; Bp., 1960; MNKF l.).
Kovács Ágnes
bűvös kör: → bekerìtés
bűvös lakat: → Aladdin
399
6. fejezet - C
cafrang: → nyeregtakarñ
cap: → juh
cedele: gyapjúbñl készült, a székelyek és a moldvai csángñk kabátféle felsőruhája (→ székelyföldi

viseletek). Anyaga a cedele-, condra-, darñc-, harisnya- vagy zekeposztñnak nevezett, szürke, fehér vagy
fekete, négynyüstösen szövött és ványolt posztñ. Szabásárñl nincsen pontos leìrás. Időnként a zeke vagy a
daróc szinonimája. A leìrásokbñl Ŕ a zekéhez hasonlñan Ŕ kétféle szabására lehet következtetni.
Készülhetett úgy, hogy a dereka középsávja egyetlen hosszanti szél, amely a vállaknál varrás nélkül
fordul és elöl végig felhasìtott. Az oldalakat ide beiktatott, lefelé szélesedő betoldás, → aszaj bővìtette. Az
ujjakat, a szűr ujjához hasonlñan, az oldaltoldás fölött toldották a vállba. Készülhetett a cedele Ŕ
ugyancsak a zekéhez hasonlñan Ŕ derékban ráncolva is. Gallér nélkül vagy kis, felállñ gallérral is emlìtik
a leìrások. Ezenkìvül a cedele szñ újabban modern, ìves szabású, a vállaknál rézsútosan lecsapott
gyapjúkabátok jelölésére is használatos. Általában panyñkára vetve viselték, a nyakon madzaggal vagy
szìjjal összekötve. Hétköznap és nagy hidegben felöltötték és derekukon „övedző”-nek nevezett, lñszőrből
fonott madzaggal kötötték át. Az ünnepi cedelére fekete zsinñrdìszìtés is kerülhetett. Ŕ Irod. Nagy Imre: A
vitéz székely nemzet részletesebb ismertetése (Vasárnapi Újság, 1857); Orbán Balázs: A Székelyföld
leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (IŔVI., Pest, 1868ŔBp., 1873); Nagy
Jenő: Öltözet (Kñs KárolyŔSzentimrei JuditŔNagy Jenő: Kászoni székely népművészet, Bukarest, 1972).
Cedele szabásmintája
Gáborján Alice
cédula, árujegy, passzus: hivatalos irat, amellyel az áru származását, jogos birtoklását, eladhatását
igazolták. Felirataibñl (vìzum, aviz, passus stb.) a népnyelv avizát, vizát, passzust, pakszust formált. A
vásárokon, piacokon árult állatok részére kiállìtott cédulákat újabban járlatoknak nevezik. A vásárokon
állñ cédulaházakban kezelték a járlatokat (vétel esetén átìrták a vevő nevére). A cédulaház a vásárok
igazgatási központja volt. Itt tartñzkodott a vásárbìrñ (→ vásárbìrñság), innen indultak ki a
helypénzszedők és itt számoltak el a beszedett összegekkel, itt tartñzkodtak a pandúrok, csendőrök, a
vásári rendőrök. Gyakori eset volt, hogy különösen a nagyobb eladñk, kereskedők nem várták meg a
helypénzszedőt, hanem bementek a cédulaházba és lefizették a helypénzt. A helypénz kifizetéséről kapott
igazolñ jegy a helypénzcédula. Ŕ Irod. Diczig Alajos: A vásárok és a vásározás (Debrecen, 1933); Kiss
Lajos: Vásárhelyi hìres vásárok (Szeged, 1956); Dankñ Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963).
Dankó Imre
cédulaház: → cédula
cefre: → törköly
cége: folyñkba, patakokba a halfogáshoz épìtett rekesztés. Legegyszerűbb formája a Székelyföldön

ismert, ahol a patakokba kövekből V alakú alacsony gátat épìtenek, ennek nyìlásába (kapu) →
bocskorvarsát, esetleg csak rőzsecsomñt helyeznek s gübülőrúddal űzik a halat a cége szűk kapuja felé. A
cégevel azonos rekeszték a Lápos völgyében a gerdus, amelynek a nyìlásába teszik a → szelepet.
Készìthetik a céget a vìz folyásirányába merőlegesen levert karñkbñl, lécekből, sövényből is. Ennek a
nyìlásába zsákforma gamzsahálót fektetnek. A hálñ nyìlását katucsfa tartja szabadon (Bereg). Az ungi
Tiszaháton a karñkbñl készìtett ilyen rekesztés a → gereggye, amelynek a nyìlásához épìtett állványrñl
(kullogó) → szákkal emelik ki a halat. Hasonlñ ehhez az ormánsági lésza. Ennek a kapujában
cölöpépìtményszerű górérñl emelőhálñval (butyka, merétő, szák) halásznak. A háromszéki lesdü V alakú
sövénykerìtés, ennek a nyìlásába télen léket vágnak, s a halász faállványrñl (ülés) pércákkal
(emelőhálñféle) merìti ki a vìzből a halat. A Komárom vidéki cigány cége könyökformában többszörösen
megtört nádfalazat a nyìlásába helyezett zsákszerű hálñval. A 13. sz.-tñl kezdve a magyar halászatban
400
C
nagy szerepet játszott a szégye, szögye, amely cölöpökből készült, vesszővel átfont erős rekeszték volt.
Főleg nemes halak (viza, tok) fogására használták. A kapujában csñnakrñl nagyméretű hálñkkal fogták ki
a zsákmányt. Két oszlopsort párhuzamosan is leverhettek. Az alsñn kaput hagytak, hogy a halak a
szégyébe úszhassanak. Halászat idején a kaput elzárták s a halakat kihalászták. A 15Ŕ17. sz.-ban a
szégyéket a szégyemester utasìtása szerint a jobbágyok (szégyejobbágyok) közösen épìtették, s ezért abrak
(élelem) járt nekik. Kisebb szégyét a Latorca mentén még századunk elején épìtettek s nyìlásában
emelőhálñval (szák) fogták a halat. A Szamoson a szégyét zsallónak nevezték, amellyel az egész
folyñmedret átfogták s ezzel a hajñzást is akadályozták. A szamosi zsallñk lerombolását 1771-ben
mondták ki. A földesúr tiltotta a szégyék előtt a bónéval, → gyalommal valñ halászatot, nehogy a tok, a
viza illetéktelenek zsákmánya legyen. A szégyébe került harcsa ellenben a halászoknak jutott
(Sajñkesznyéten, 1689). A cége és a szégye ugyanaz a halászati terminolñgia, s valñszìnű, hogy szerb-
horvát eredetű nyelvünkben. Cégeszerű halfogñ rekesztékeket azonban a magyarság már az ugor korban
ismerhetett. A cégék a Kárpátok román, ukrán, szlovák, lengyel lakossága körében is ismertek. Szégyéket
a szerb, román és bolgár halászok is épìtettek. Az ormánsági lészák és gñrék analñgiái a Száva mentéről
ismertek. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar
halászat könyve (Bp.ŔLeipzig, 1900); Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért.,
1902); Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről (Bp., 1929); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp.,
1966).
Székely cége (19. sz. második fele)
Gñrén ülő halász (Szaporca, Ormánság)
401
C
Lesdü a hozzá tartozñ üléssel (Feketeügy mente, v. Háromszék m.)
Gunda Béla
cégér: 1. egy-egy mesterség, foglalkozás, műhely jelölésére szolgálñ jelképes tárgy. Legtöbbször a
mesterségre, foglalkozásra, műhelyre jellemző készìtmény vagy használati tárgy, eszköz kicsinyìtett mása
(pl. borbélytányér, kocsikerék stb.). Olyan esetekben, amikor nem jellemző készìtmény vagy eszköz
alkotta a cégért, hanem valamilyen más tárgy vagy ábrázolás, gyakran megtörtént, hogy a cégérről
nevezték el a kérdéses helyet, leginkább vendégfogadñt (pl. Kispipa, Páva, A két jñbarát stb.), boltot (A
szerecsen, A huszár, A fehér pántlika stb.). A cégért a műhely, a bolt, korcsma stb. bejárati ajtaja felett
helyezték el. A csárdák, lacikonyhák, korcsmák gyakori cégére volt a rúdra akasztott gyaluforgácsköteg,
újabban rafiaköteg. A cégér „tábla” jelentéséből származott a → szégyentábla révén a cégéres gazember, a
cégéres kurva kifejezés. Ŕ 2. határjel. Legtöbbször leveles faág, amelyet a rét, a kaszálñ határán, →
mezsgyén a földbe szúrnak. Időszakos rétosztásnál és → aggszéna kaszálása előtt cégérezik ki a rétet,
amikor a határcövek nem látszik a fűben. A cégér szñ határjel értelemben ismeretes Zalában és az
Ormánságban. 16. sz.-i feljegyzés szerint ismerték Háromszékben a székelyek is. A cégér szñ német
eredetű. A kaszálñhatárok jelzéséhez → cuca, → csñva, → hancsik, → komp. (→ még: útjel)
Esztergályoscégér (Szeged)
Kocsmacégér (Debrecen)
Egy rúdra szúrt káposztafejjel jelzik az eladñ káposztát (Hajdúhadház)
402
C
Kovácscéh jelvénye. Egymásra derékszögben függesztett két patkñn kisebb patkñk (Várpalota, Veszprém
m.)
Dankó ImreŔPaládi-Kovács Attila
céh: érdekvédelmi szervezet, amelyet egyes iparágak kézműves mesterei hoztak létre. Szabályzataikat a
14Ŕ17. sz.-ban általában a város tanácsa vagy a helység világi, ill. egyházi földesura hagyta jñvá. A
királytñl kapott szabályzatok száma csak a 17. sz.-tñl kezdve gyarapodott, majd a 18. sz.-ban egyre
általánosabb lett. Mária Terézia rendelte el az egységes szabályzatok bevezetését az egész ország
területén, különös hangsúlyt helyezve a r.k. vallás gyakorlására. Ŕ A céhek legfontosabb tárgyai: a pecsét,
a céhlevél, jegyzőkönyv, → céhláda, → céhkancsñ. A céhek szabályzatai előìrták az inasfelvétel és
felszabadìtás követelményeit, az inas kötelességeit, esetleges járandñságát, pl. felszabaduláskor egy öltözet
ruha adását. A legényekkel kapcsolatban rendelkeztek a munkavállalás rendjéről, a legényszállás
használatárñl, a munkaidőről és munkabérről, a felmondás feltételeiről. A nagyobb létszámú céhek
legényei önállñ → legénycéhet is alkottak. Ez az ellenőrzésükre kirendelt atyamester és a legények közül
választott dékán felügyelete alatt állt. Szabályzataikban a kötelezettségek mellett jelentős helyet kaptak a
legényavatás, -köszöntés, az érkező vándorlegényhez intézett kérdések-feleletek leìrásai. A felszabadult
inas legénnyé avatása sok mñkára adott lehetőséget, szertartás alakult ki ennek lebonyolìtására. A
különféle kérdésekre adott kötött szövegű verses feleletek hibáiért büntetés járt pénzben vagy italban. A
szertartás végén legénykoszorút, legénykoronát tettek a felavatott fejére. Ez zöld ágbñl, virágbñl, vas, ill.
ezüst pántokbñl, de művirágbñl is készülhetett. A céhszabályzatok legfontosabb pontja a mesterremek
előìrása volt. Általában a nagyobb tudást kìvánñ termékek közül jelölték ki a készìtendő remeket.
Megszabták az előkészületeket, a felhasználandñ anyagok minőségét, a remek elkészìtésének időtartamát
és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remekelő idegen
segìtséget vegyen igénybe, vagy más által készìtett terméket mutasson be remekként. A remeket a céh
mesterei együttesen bìrálták meg. A kisebb hibákért bìrságot rñttak ki, nagyobb hiba esetén új remek
készìtésére kötelezték az ifjút. A remek általában az ifjú mesteré maradt, de sokszor a céh értékesìtette és
ezzel vagyonát gyarapìtotta. A céhbe valñ felvételért jelentős összeget kellett fizetni és lakomát adni a
mesterek számára. Ŕ A céhlevél rendszerint kiváltságokat is tartalmazott. Ilyen volt a helybeli vásárokon
valñ árusìtás elsőbbsége, az idegenek árusìtási időszakának korlátozása, kontárok kitiltása a vásárokrñl
és hetipiacokrñl vagy éppen ezek működésének teljes tilalma a céh székhelyén és annak környékén. Néha
a mesterek számát is előìrta a szabályzat, ami sokszor vált az egészséges verseny akadályává. A céh sok
esetben kapott jogot arra, hogy a helybeli mestereken kìvül a környező mezővárosok és falvak azonos
ipart űző mestereit is felvehesse soraiba, ezek voltak a „vidéki mesterek”. Egyes iparágak céhei megyényi,
sőt félországnyi területre is kiterjesztették hatáskörüket. Később egyes helységek önállñ céhet alakìtottak
az „anyacéh” hozzájárulásával. E folyamat azonban sok viszályt is okozott. Az 1805-ös céhrendelet
megkönnyìtette a falusi céhek alakìtását, sőt vegyes, tehát különböző szakmákat magába foglalñ céhek
létrehozását is engedélyezte. Ŕ A városi céhek mesterei elsősorban saját gyermekeiket vették fel inasnak,
de jelentős a falusi származásúak száma is. Természetesen az önállñ műhely létesìtésére vagy átvételére az
elsőknek volt nagyobb lehetősége, mìg az utñbbiak sok-sok évi vándorlásra kényszerültek, vagy éppen
életük végéig bérmunkábñl éltek. A városok, mezővárosok telìtettsége után inkább a falvakban nyìlt
lehetőség műhelyalapìtásra. E falusi mesterek jñrészt a városon tanult inasok, legények soraibñl kerültek
vissza szülőfalujukba. A céh keretein kìvüli műhelyalapìtásra csak a 19. sz. közepén nyìlt több lehetőség,
szűnt meg a céhkényszer. Ŕ A falusi lakosság szükségleteinek kielégìtésében a helyi és mezővárosi
mesterek mellett igen jelentős szerepe volt a városi iparosoknak is. Sőt az ún. „vásármìves” mesterek
kizárñlag a vidék számára termeltek. Ezek elsősorban a csizmadiák, szabñk, szűrszabñk, kalaposok közül
kerültek ki. A 16Ŕ18. sz.-ban a parasztság vászonneműinek nagy részét is céhes takácsok szőtték meg az
ország nagy területein. A mezőgazdasági eszközök jñ része a → kovácsok, bognárok (→ kerékgyártñk), →
kádárok, → kötélgyártñk, → szìjgyártñk stb. műhelyeiből került ki, jñllehet ezek jelentős része
városokban élt. A 19. sz.-ban falvakban is megtelepülő → kőművesek, ácsok (→ ácsmesterség), →
asztalosok a főúri, nemesi, egyházi és városi épìtkezéseken szerzett ismeretek, ìzlés közvetìtői lettek, amint
erről a népi épìtészet példáinak sora tanúskodik. Általában elmondhatjuk, hogy a céhes ipar szokásaival
és termékeivel jelentősen alakìtotta a falusiak ìzlését, igényeit. A céhes legényavatási szokások rokonságát
403
C
a falusi legénycéhekkel a néprajzi irodalombñl ismerjük. A városi, de egyáltalán az iparosok

szerszámkészletének egyes darabjaival a paraszti gazdaságokban is találkozunk, különösen az ügyes fúrñ-
faragñ emberek kamrájában. Az iparosok, vásárok közvetìtésével falusi használatban megjelenő selymek,
bársonyok, egyéb divatos holmik gyakran szerepelnek 17Ŕ19. sz.-i árszabásokban, valamint paraszti
hagyatéki leltárakban. Ŕ A legkorábbi ismert mo.-i céh a kassai szűcsöké, akik 1307-ben kaptak
kiváltságlevelet a város tanácsátñl. A céhek szerveződése a 15. sz.-ban vett lendületet országszerte. Ez a
folyamat töretlenül folytatñdott a következő századokban is, a török által meg nem szállt területeken. A
hñdoltsági területeken általában megszűntek a céhek, ill. a királyi fennhatñság alatti céhek vettek fel
soraikba az érintkező, megszállt helységekből is mestereket. A török kiűzése után a vissza-, ill.
újratelepülő helységek, városok mesterei néhol régi kiváltságaikat újìtották meg, mìg máshol vontatottan
haladt a céhek alapìtása. Az 1805-ös céhrendelet után gomba mñdra szaporodtak a falusi céhek. A 19. sz.
első felében a manufaktúrák, gyárak alapìtása megtörte a céhek monopñliumát. Az idejétmúlt
céhszervezet csak 1872-ben szűnt meg. Temetési szokásaik szinte napjainkig éltek a falusi iparosok
körében. Ŕ Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (IŔII., Bp., 1913);
Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Bácskai Vera: Magyar
mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a
Dunántúlon (1686Ŕ1848) (Bp., 1967); Domonkos Ottñ: A kisiparok néprajzi kutatása (Ethn., 1974);
Domonkos Ottñ: Céhkoszorú, céhkorona (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1977).
1. Gubacsapñ céh ládája fonñkerék és kártolás ábrázolásával (1837. Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén

2. Fazekascéh ládája (1828...) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Mészáros céhláda, a fedelén marhát lefogñ két szelindek ábrázolásával (1779) Veszprém, Bakonyi
Múzeum
4. Fazekas céhkancsñ eleje a tisztségviselők nevének felsorolásával (1847) Debrecen, Déri Múzeum
404
C
5. Az előző céhkancsñ oldalrñl
1. Fazekas céhkancsñ (1744, Berhida, Veszprém m.) Veszprém, Bakonyi Múzeum
2. Fazekascéh behìvñtáblája (1714, Pápa) Veszprém, Bakonyi Múzeum
3. Fazekascéh kancsñja (1869, Veszprém) Veszprém, Bakonyi Múzeum
4. Csapñcéh kancsñja (1827, Veszprém) Veszprém, Bakonyi Múzeum
405
C
1. Takácscéh kancsñja. Két füle hiányzik (1750, Karád, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Céhkancsñ (1778, Rohonc, v. Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Halászcéh kancsñja, csñnakban álñ szigonyos halász ábrázolásával (1774, Keszthely) Bp. Néprajzi
Múzeum
4. Csizmadia céhkancsñ (1752, Szántñd, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
406
C
5Ŕ7. Kovácscéh kancsñja szemből és két oldalrñl (1818, Várpalota) Bp. Néprajzi Múzeum
Domonkos Ottó
céhesdal: → iparosdal
céhes halászat: A feudalizmusban a halászok egyes helységekben más mesteremberekhez hasonlñan

céhekbe tömörültek. Már a 15. sz.-bñl ismerünk adatokat a pesti halászcéhről. 1527-ben a pozsonyi, 1546-
ban a komáromi halászok kaptak privilégiumokat. A többi ismert halászcéh csak a 18Ŕ19. sz.-ban alakult
meg német hatásra. Ezeket főleg a Duna mentén találjuk. A Tisza mentén csak a szolnoki halászcéhről
tudunk. Szervezeti életük hasonlñ volt a többi céhéhez. Inasokat, legényeket szegődtettek, szabadìtottak, s
a vándorlás és remek elkészìtése után mestereket avattak. Védszentjük általában Péter és Pál apostol volt,
jelvényük az üvegbárkába zárt aranyponty. Péter Pálkor volt a céhgyűlés és a → halászbúcsú. A céhen
belül kisebb, 6Ŕ8 mesterből állñ gazdasági közösségek alakultak, melyek közösen vették bérbe
meghatározott összegért vagy bizonyos részesedésért a jogtulajdonosoktñl a → halászati jogot. A céhes
halászat egyidőben állt fenn a szabad és jobbágyhalászattal, de mìg ezek elsősorban saját szükségletüket
elégìtették ki, a céhes halászok a piacot és a kereskedelmet látták el hallal. Az 1872-es ipartörvény
hatására a halászok egyes helyeken ipartársulattá alakultak, máshol őstermelőknek számìtottak. A →
bérlő halászat kialakulásával az ipartársulatok fokozatosan felbomlottak, bár egy-két helyen (pl.
Ráckeve, Tolna) 1945-ig éltek a céhhagyományok. A céhes halászat nagy kiterjedésű bérletek révén
hatással volt a céhen kìvüli halászokra is, de a céh keretei közt felnőtt halász szakmai felkészültsége és
öntudata felülmúlta a céhenkìvüliekét. Ŕ Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története
Magyarországon (IŔII., Bp., 1913); Iványi Béla: Adatok a magyar halászat történetéhez (A Magy.
Mezőgazdasági Múz. Közl., 1962); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
céhjel: → mesterjegy
céhkancsñ: a céhek felszereléséhez tartozñ dìszes cserépedény, boroskancsó, boroskorsó (Dunántúl).

Némely céhen belül céhkancsñja volt a céhbeli fiatalságnak is. A céhkancsñbñl öntötték a bort a céh
összejövetelein, ünnepségein: mesterválasztás, → céhládavitel alkalmával, az inas felszabadulásakor, a
legényavatásokon, a mesteravatásokon, amikor a céh vagy az ünneplő céhtag volt a vendéglátñ. E tárgyak
szimbolizálták a tagság összetartozását, társas szellemét. E nagyméretű Ŕ általában 30 cm-nél is
magasabb Ŕ boroskancsñk majdnem mindegyike zöld mázas. → Karcolt dìszìtésű vagy domborműves
dìszìtésű (→ domborműves dìszìtés kerámián), ritkán festett. A domborműves dìsz és a zöld máz együttese
a Zsigmond- és Mátyás-kori → kályhacsempékre emlékeztet. Jñrészt a 18. sz.-bñl származnak, de van a
19. sz. végén készült céhkancsñnk is. Nagyobb részük a Dunántúlrñl, onnan is főleg Veszprém megyéből
származik, de elterjedtek voltak az egész országban, sőt Erdélyben is. A céhkancsñk dìszìtményei
változatosak. A keszthelyi halászok 1744-ben készült kancsñján szigonyos halász áll a fatörzsből kivájt
bödönhajñn; a karádi takácsok 1750-ből valñ kancsñján az edény elején feszület van, felette koronás női
fej a kiöntő alatt; a zalabéri takácsok 1770-es edényén szintén domborműves fej láthatñ. 1793-bñl valñ a
Gömör megyei kovácscéh kancsñja, melyen kovácsfigura van. Általában a mesterség jelvényei dìszìtették,
melyeket a céh jellemző szerszámaibñl állìtottak össze. Ezeket nemritkán két oroszlán tartja, a heraldikus
cìmerekhez hasonlñan. Már a 18. sz.-i darabokon megjelenik a mester alakja is, amint éppen a
mesterségére jellemző tárgyat készìt. A feliratok jelentékeny részét a tisztségviselők nevének felsorolása
alkotja. Azonban nemcsak a céheknek voltak közös kancsñik, hanem mindazoknak a társaságoknak,
testületeknek, melyeknek életéhez hozzá tartozott a közös ünnepi evés-ivás: ìgy a hegyközségek
szőlősgazdáinak, állattartñ közösségeknek, pl. Solt juhtartñ gazdáinak, egyes falvak elöljárñságának és
egyházi közösségeinek. Ŕ Irod. Nagybákay Péter: A veszprémi és Veszprém megyei céhkorsñk (Veszprém,
1965); Kresz Mária: Emberkorsñk (Népr. Ért., 1971).
407
C
Céhkancsó Takács céh kancsñja. Kalocsán készült.
István Erzsébet
céhláda: a céhtestületek iratainak, értékeinek és pénzének őrzésére szolgálñ, asztalos készìtésű → láda,
mely a benne összpontosulñ értékek révén a céh jelképévé lett, úgyhogy a céh helyett is szokásossá vált a
céhláda megnevezést használni. A céhen belül külön szervezkedő legényeké volt a legényláda (társláda). Ŕ
Formailag a céhláda lehet speciálisan kiképzett, fenn kontyos tetőhöz hasonlñ felépìtménnyel (zár-
szekrényke, kulcstartó üreg), melynek kihúzhatñ fedele alatt rejtőzik a céhláda zárja. A céhládát gyakran
titkos rekeszekkel, fiñkokkal is ellátták. Egyes céhládáknak magas alapzatuk is van; előfordul szekrényke
alakú céhláda is. A céhláda dìszìtései között a főszerepet a céhemblémák, jellegzetes szerszámokbñl
összeállìtott cìmerek viszik, ezenkìvül gyakori a céhláda készìtésének, esetleg javìtásának a dátuma,
továbbá feliratok. Ŕ A legkorábbi céhládák a 15. sz.-bñl ismertek, ilyen pl. a brémai halászcéhláda, a
prágai mészárosok céhládája és a kolozsvári bodnároké. Eleinte az úri-polgári irattartñ ládák szolgáltak
mintaképül, és csak a 16. sz.-tñl kezdett megjelenni a sajátos formaadás és az egyéb jellegzetességek.
Ritkák a népies ìzlésű példányok, és ilyenek csupán a → népművészet történetének viszonylag kései
szakaszán, a 19. sz.-ban mutathatñk ki olyan testületeknél, melyeknek tagjai túlnyomñrészt csak a
parasztság számára termeltek. Ŕ A céhláda a céhtagok körében különleges megbecsülésben részesült.
Ünnepélyes, részben jelmezes menetben vitték az új céhmester házához, erre korai mo.-i adat az eperjesi
gombkötő ifjú céh céhládakìséretének 1665. évi leìrása. A nyitott céhláda különös tiszteletben állt, a céh
minden jelentős eseménye nyitott céhláda előtt történt. Ilyenkor kötelező volt az ünnepélyes, fegyvertelen
öltözet, tilos volt az illetlen viselkedés, dohányzás, ivás, kártya- és kockajáték. Az elkövetett céhláda
sértésért büntetést kellett fizetni. Ŕ Irod. Csipkés Kálmán: Sopron sz. kir. város múzeumának céhládái
(Soproni Szle, 1943); Novotný, Antonìn: Praţské cechovnì truhlice a korouhve (Praha, 1948); Temesváry
Ferenc: A céhládák szerepe a céhek életében (Bp. 1958); Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém
megyei céhládák (A Veszprém megyei múz.-ok közl., 1966).
K. Csilléry Klára
céhlegény: → legénycéh
céhmester: → magisztrátus
céhtánc: → bodnártánc, → mesterségtánc
cemende: az erkölcsileg kifogás alá eső, rendszeresen bűnöző vagy testileg piszkos, szennyes, általában női
személyt nevezik ìgy az ország déli részén (pl. Ormánság).
censuális föld: olyan allodiális jellegű föld, melyet tulajdonosa lakhelyül vagy gazdálkodásra állandñ
összegű pénzszolgáltatás fejében, ideiglenesen másnak átengedett. A censuális föld használñja, birtokosa a
censualista, taksás, → árendás nevet viseli. Gyakran előfordult, hogy a földesurak a jobbágyoktñl elvett
remanenciális és → irtásföldeket visszaadták, azaz bérbe adták nekik mint censuális földet. (→ még:
árendás föld, → census, → kontraktualista föld, → taksa). Ŕ Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás
tìpusai és problémái. 1767Ŕ1849 (Bp., 1967).
Török Katalin
census, földbér, füstpénz: a jobbágyok pénzben fizetett évi adñja, mely a → jobbágytelek (ház) használata
fejében járt a földesúrnak. Kivetésének alapja a történeti fejlődés során változott. A 13Ŕ14. sz. folyamán
kialakult gyakorlat szerint a censust egy egész jobbágytelekre állapìtották meg, a → résztelkek után pedig
408
C
csak a megfelelő hányadot kellett fizetni. Az egész telekre kiszabott census összege uradalmanként, sőt
településenként változott. A census nagyságát először 1514-ben egységesìtették országos érvénnyel, egy
arany forintban. Köteles volt fizetni minden nős férfi, függetlenül attñl, hogy telkes jobbágy vagy zsellér
volt-e. Az 1514. évi rendezés nem vált általános gyakorlattá. Az urbáriumok a későbbi századokban is a
census nagyságának, fizetési határidejének tarka változatosságárñl adnak számot. A 16Ŕ17. sz.-i
Erdélyben pl. a census kivetésének alapja helyenként az → ősi telek volt, másutt viszont a nyìlföld (→
nyilazás) arányában fizették a jobbágyok. Nemcsak a census összege változott vidékenként, hanem
beszedésének határideje is. Évenként egy, két vagy három részletben, valamelyik szent ünnepén volt
szokás a censust beszedni. Leggyakrabban Szent György és Szent Mihály vagy Márton napján szedték.
Innen Szent Mihály stb. adñjának is nevezik. A census fizetésének második országos szabályozása az →
úrbérrendezéskor volt. Eszerint minden házzal bìrñ → belső telek (innen a füstpénz elnevezés) után évi
egy forintot kellett adni a földesúrnak, tehát a házas zsellérek is fizették. A korabeli források censusnak
nevezik a földesúrnak járñ egyes kisebb pénzszolgáltatásokat is, pl. bizonyos bérleti dìjakat (→ censuális
föld), megváltáspénzeket (census culinaris: → éléspénz). (→ még: terragium) Ŕ Irod. Szabñ István:
Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Fügedi Erik: Az esztergomi érsekség
gazdálkodása a XV. század végén (Századok, 1960).
Török Katalin
cenzár: 1. az a személy, aki a jñszágkereskedelemben hivatásszerűen vagy alkalmilag ajánlotta,

közvetìtette, elősegìtette az üzletkötést, de maga sohasem vásárolt. Nevezték még cincárnak, közvetìtőnek,
komendálónak, szenzálnak vagy nyelvújìtás kori kifejezéssel alkusznak is. A vásár élősdijének tartották.
Közreműködött az → alkuban, akár közvetlenül, akár úgy, hogy az önállñ ügyletkötés szándékát
szìnlelve, a megbìzñ érdekében az ár emelésére vagy csökkentésére igyekezett hatást kifejteni.
Megbìzásokat vállalt és azok teljesìtése fejében dìjat kötött ki magának. Tanácsot adott, a vásár
adminisztráciñját (pl. járlatlevél-kiváltás stb.) végezte stb. A cenzárpénzt rendszerint mindkét féltől
felvette; ez vagy fix összeg, vagy százalékszerű kikötés volt, a helyi szokástñl függően, amely a
lñkereskedelemben már akkor is járt, ha a cenzár megfogta a jñszág kötőfékét, mert ez azt jelentette,
hogy megtörtént a közvetìtői megbìzatása. Sokszor tanúsìtott tolakodñ magatartást, és csak úgy lehetett
szabadulni tőle, ha a vevő nyilvánosan kijelentette: cenzárt nem fizet. A cenzárok virágkorukat a múlt
század végén és a század első évtizedében élték, a harmincas évek végére jelentőségük csökkent. Ŕ Irod.
Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a
Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1968). Ŕ 2. borhajhász: borkereskedő vagy kocsmáros helyi megbìzottja, aki az
eladñ borokat felkutatta. Valñszìnűleg latin eredetű szñ (lat. sensal ’ügynök’). Sorba járta a →
borosembereket, s ha a felajánlott bort jñnak találta, lepecsételte és foglalñt adott rá. Amikor elegendő
mennyiség gyűlt ily mñdon össze, akkor értesìtette a kocsmárost, aki kocsival, hordñkkal odautazott és
elszállìtotta a bort. Akinek eladñ bora volt, az legtöbbször maga ment el valamelyik ismerős cenzárhoz és
felajánlotta neki. Ha sikerült a vásár, a gazda fizetett a cenzárnak. A kocsmáros vagy borkereskedő pedig
a vásárolt bor után százalékot adott. A cenzároknak a múlt század második felében már kialakult
vásárlñkörzeteik voltak, amelyek megtartására erősen ügyeltek. (→ még: borkereskedő)
Tárkány Szücs ErnőŔÉgető Melinda
cepők: → székelyföldi viseletek
charivari <fr. ’macskazene’>: → közvélemény-büntetés
cibék: → jég alatti halászat, → kerìtőhalászat
cibere: → erjesztett gabonalé
Cibere vajda és Konc király: a → böjt és a → farsang jelképes párviadalát szìnre hozñ → dramatikus
játék. Az Eurñpa-szerte elterjedt szokásra Mo.-on már a 16. sz.-bñl vannak feljegyzések, e században
főleg Erdélyben maradt fenn, ahol a farsangi szokások keretében szalmabábokkal is eljátszották a tréfás
küzdelmet. Cibere vajda neve a böjti ételt, a ciberét jelképezi, Konc király pedig a húsos, zsìros ételeket.
Eurñpa nagy részén ismert hit szerint Cibere vajda és Konc király → vìzkeresztkor és húshagyñkor
harcol egymással. Vìzkeresztkor Konc király kerül ki győztesen Ŕ kezdődik a farsang Ŕ, húshagyñkedden
Cibere vajda győz, vagyis a böjt veszi át a hatalmat a farsangi konctñl. Csìkrákoson → hamvazñszerdán
korán reggel kiküldték az öregek a gyerekeket a falu melletti, Csere nevű dombra, hogy összeszedjék a
késeket, villákat, Mezőkövesden a karddarabokat, amelyeket verekedés közben Cibere és Konc
elhullatott. A Felvidéken a böjt befejezésekor ismeretes a szokás Kiszileves és Sñdor viadalaként, és
409
C
természetesen ekkor Sñdor kerül ki a játékbñl győztesen. Ŕ Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi
szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).
Ujváry Zoltán
cica: hajfonat, copf (Dunántúl).
cicege: → burgonyalepény
cifra: 1. a népművészeti dìszìtmények, ill. valamely tárgy dìszes voltának legáltalánosabb népi
megnevezése. Egyaránt használatos az egyes dìszìtőelemekre és a belőlük alkotott kompozìciñ egészére.
Mivel a középkorban meghonosodott cifra szñ eredetije a 0 számjegyet jelölte, hihető, hogy kezdetben a
→ mértanias dìszìtés körzővel szerkesztett kördìszìtményeit illették vele. A 16. sz. elejétől ismert történeti
adatokban azonban már általánosabb értelme van; a népnyelvbe is ìgy mehetett már át, amely a →
növényi ornamentikára is alkalmazza. Ŕ Irod. Viski Károly: Dìszìtőművészet (A magyarság néprajza, II.,
Bp., 1941Ŕ1943). Ŕ 2. A magyar néptáncirodalom nevezi ìgy az egész Eurñpában elterjedt ún. „pas de
basque” motìvum változatait. A cifra legkülönbözőbb plasztikai megjelenésben főleg a régi tìpusú
táncainkra (→ kanásztánc, → menettánc, → ugrñs stb.) jellemző, de az új stìlusú táncokban is előfordul.
Ritmusa: (→ még: háromlépés) Ŕ Irod. Lugossy Emma: A magyar népi táncok mozgáselemei és
motivikája (Tánctud. Tanulm., 1959Ŕ60, Bp., 1960).
A cifra tánc ìrása
K. Csilléry KláraŔPesovár Ferenc
410
C
cifra abrosz: a legdìszesebb és legünnepélyesebb kalotaszegi abroszféleség. Piros vagy sötétkék, esetleg
fekete széles csìkokkal mintázott pamutszőttesből, három szélből, dìszöltéssel, kötéssel állìtják össze. Nagy
ünnepen terìtik a parádés szoba asztalára és temetéskor a pap elé tett asztalra. Ha a halott fiatal, piros,
ha idősebb, sötétkék vagy fekete abroszt terìtenek fel. Ŕ Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963Ŕ1964.
évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Fél EditŔHofer Tamás: A kalotaszentkirályi kelengye (Népr. Ért.,
1970).
cifraködmön: → ködmön
cifra lepedő: → dìszlepedő
cifra ménes: → ménes
cifraszűr: a rátéttel, hìmzéssel dìszìtett → szűrnek a 19. sz.-ban kialakult elnevezése. Úgy látszik, hogy a
múlt században kivirágzott szűrhìmzésnek a 18. sz. végétől kezdve Ŕ anyagi okokbñl Ŕ tilalmazott, akkor
már bizonyos fokú kedveltségnek örvendett, piros vagy kék szegéssel, → cigulával dìszìtett szűrök az
előzményei. A szűrruháknak ennél korábbi, az általunk ismert, a 19. sz.-ban kialakult cifraszűrrel nem
egyező dìszìtettségét azonban jelzik halvány nyomok. Így 17Ŕ18. sz.-i limitáciñk posztózott ujjú és posztózott
gallérú szűröket, darñcokat sorolnak fel, s e posztñzás más szìnű posztñszegést, de mintás rátétcsìkokat is
jelenthetett. Mintázott szegélyű szűrről van is bakonyi (18. sz.-i) adat, s az általunk ismert 19. sz.-i
bakonyi szűrök mintás szegélyei igen régies jellegűek. E rátét megelőzni látszik a 19. sz.-i cifraszűrt.
Ugyancsak a szűr 19. sz.-inál korábbi Ŕ varrással valñ Ŕ dìszìtettségére utal a Magy. Nyelvtörténeti Szñtár
egy 18. sz.-i erdélyi Ŕ sajnos, idő- és helymegjelölés nélküli Ŕ adata, amely „varrott szűr”-t emlìt. Ŕ
Különös, hogy a szűrszabñk nem a szűrruhák általános divatjakor Ŕ tehát a 17Ŕ18. sz.-ban, sőt korábbi
századokban Ŕ szerveződtek céhbe, hanem csak a múlt század dereka, második fele körül, amikor a
szűrruhák száma erősen fogyott, de e fogyást a cifraszűrök kivirágzása ellensúlyozta. A szìnes szegéssel,
majd szìnes posztñcsipkével, végül hìmzéssel dìszìtett szűröket először a Dunántúlon tiltották, tehát itt
virágozhattak ki legkorábban. Veszprémben 1825Ŕ30 körül volt a cifraszűr fénykora, mìg Debrecenben
1825-ben még csak a szegett szűrt tilalmazták, a hìmzett szűrök tilalma ennél jñval későbben, még 1870-
ben is érvényes volt Debrecenben. Ŕ A szűrhìmzés eredetét Györffy István a szűcshìmzésben látta. Mint
ez, úgy a szűrhìmzés is férfimunka volt. Bár néhol, pl. Debrecenben a múlt század második felében a
rendeléseket nem győző szűrszabñk betanìtott nőkkel hìmeztettek. A cifraszűr Ŕ területenként nem
mindig azonos időre eső Ŕ fénykorában a szűrnek a következő darabjait dìszìtették, hìmezték: a szìnes
szegések mentét, a gallért, a szűr elejét, az ujjak betoldása alatti oldal-aszaj-pálha-részt és a feleresztésnek
nevezett felhasìtások körét. Ezeken kìvül a cifraszűrhöz még a következő dìszìtőelemek tartoztak: a →
vñc, a belőle alakult posztñ csipke, a csipkéket lefogñ sodrás és a csipkék és feleresztések végén levő bojt,
majd a bojt divatjának múltával a szìnes gyapjúhulladékbñl horgolt → galambkosarak vagy a vastag
pamutzsinñrbñl gombkötő kötötte komlórózsák. A szűr elöl nem ért össze. Dìszes, szìjgyártñ készìtette
csatos szìjjal Ŕ amely néha sallangos is volt Ŕ vagy gombkötő dìszìtette összeakasztóval fogták elöl össze.
Ez utñbbihoz átvetőnek vagy → hátravetőnek hìvott, cifra és több ágú zsinñr tartozott. A szűrgallér két
alsñ sarkának a → csücskő nevű kis korong volt a dìsze. Ŕ A dìszìtés-hìmzés alapján a következő vidékek
szerint különülnek el a cifraszűrök: → alföldi vagy kun cifraszűr; a → dunántúli cifraszűr Ŕ és ezen belül
a → bakonyi cifraszűr, → somogyi cifraszűr, → bihari cifraszűr, → debreceni vagy → hajdúsági
cifraszűr, → erdélyi cifraszűr, felföldi cifraszűr Ŕ ezen belül az egri, → matyñ cifraszűr. Ezeken kìvül
átmeneti formák: a csökölyi szűr (→ csökölyi viselet), a dunántúli cifraszűr, a → felföldi szűr. Ŕ Irod.
Györffy István: A bihari cifraszűr (Népr. Ért., 1929); Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-öltésmñdok (Népr.
Ért., 1930). Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).
411
C
Egri szűr háta és eleje
1. Gulyások cifraszűrben (A szűrök 1896-ban készültek.) (Sarkad, Hajdú-Bihar m.)
2. Szűrös pásztor (1930 körül, Hortobágy)
412
C
3. Cifraszűr (1890, Békés, Békés m.) Bp. Néprajzi Múzeum
413
C
Cifraszűr háta és gallérja (1870-es évek, Eger) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Cifraszűr (ún. körülkoszorús szűr) elejének részlete a kifektetett gallérral (Századfordulñ, Kunság) Bp.
Néprajzi Múzeum
414
C
2. Az előbbi szűr elölről Bp. Néprajzi Múzeum
3. Cifraszűr gallérjának sarka (19. sz. dereka, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Cifraszűr elölről (19. sz. dereka, Karád, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Az előbbi szűr oldalrñl (a gallér részlete az előző oldalon) Bp. Néprajzi Múzeum
415
C
3. Cifraszűr hátulrñl (Századfordulñ, Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Cifraszűr Bihari szűr gallérja. Nagyszalonta.
Csokorba foglalt magyar cìmer szűr aljárñl. Hajdú m.
Nagykunsági szűr aszaja. Karcag.
416
C
Dunántúli szűr rátéttel és hìmzéssel dìszìtett részlete. Szentgál (Veszprém m.).
Debreceni szűr aszaja. Hortobágy. Minden tárgy Néprajzi Múzeum, Budapest.
Egri szűr hìmzéssel elborìtott háta. Néprajzi Múzeum, Budapest
Gáborján Alice
cifrázat: → dallamdìszìtés
cifrázñ festék: → földfesték
cigája: → juh
cigánybìrñ: a helyi hatñság tisztségviselője, aki a népesebb cigánytelepeket, településeket, városrészeket

igazgatta, rájuk felügyelt, a vajda munkáját segìtette, támogatta, őt szükség esetén felelősségre vonta. (→
még: bìrñ)
cigánycsárdás, csingerálás: a → csárdás Ŕ főleg a friss Ŕ régies, összefogñdzás nélkül táncolt, gazdagon
figurált formája. Erdélyben a cigányok jellegzetes táncaként cigányos dallamokra járják. A Mezőségen és
Marosszéken a cigánycsárdás elnevezést a magyarok és a románok is (tigãneasca) alkalmazzák páros
táncukra (→ páros táncok). A cigánycsárdás név korábban másutt is (pl. Kalotaszegen és Alsñ-Fehér
megyében) a páros tánc régibb formáit jelölte, miként a 18Ŕ19. sz. fordulñjának történeti forrásai is
olykor ìgy emlìtik. (→ még: cigánytánc, → ritka cigánytánc) Ŕ Irod. Lajtha Lászlñ: Kőrispataki gyűjtés.
Erdélyi táncok kis népi zenekarra (Bp., 1955); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért.,
1970. 1. sz.); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Martin György
cigánydal: a cigányság népi lìrájának fő műfaja; életüket, érzelem- és gondolatvilágukat tükröző rövid,
rögtönzött ének, mely a szñbeliségben él, jellemzője a → népdalénál is fokozottabb variálñdás, az egyénies
417
C
vonások túlsúlya, a dallam és a szöveg laza kapcsolata, továbbá az oldottabb műfaji-szerkezeti összetevők.
A nyelvileg-etnikailag erősen rétegzett és szñrványként élő cigányság dalairñl máig kevés és nem is mindig
hiteles gyűjtéssel rendelkezünk. Vizsgálatuk magyar szempontbñl kiemelkedő jelentőségű a → cigányzene
és a cigánynñta révén a kölcsönhatások miatt. A hazai cigányság többsége saját dalait már elfeledte,
folyamatosan veszi át a „divatos” népdalokat és → magyar nñtákat. Amìg saját nyelvüket beszélik,
dalaink egy részét cigányra fordìtják (Amerre én járok, még a fák is sìrnak; Elmegyek, elmegyek, hosszú
útra megyek; Fújd el, jñ szél, fújd el!…); az átültetés azonban csak a legritkább esetben teljes vagy szñ
szerinti, inkább sorpárokat, sorokat, félsorokat és különféle → formulákat szakìtanak ki és raknak össze
újra eléggé tetszőlegesen. Az ilyen szövegegyvelegekből nagyon nehéz megállapìtani, mennyi az átvétel és
mennyi az eredeti. Lényegében hasonlñ a sorsuk a magyar nyelven énekelt népdaloknak is, melyek a
cigányok ajkán többnyire oldottabbakká válnak, s ide is benyomulhatnak cigány nyelvű formulák, mint
ahogy saját dalaikba magyar szövegrészletek is. Az „eredeti” cigánydalok száma kevés, legtöbbet az ún.
oláhcigányok körében gyűjtöttek, akik megtartották anyanyelvüket és rögtönző készségüket.
Repertoárjukban kevés az alkalmi-szertartásos ének (→ bölcsődal, lakodalmi ének; siratóének), a
varázséneknek már csak halvány emlékeivel találkozunk; ellenben eléggé hangsúlyos a magyar népi
lìrában alig szereplő (többnyire panaszos hangvételű) házasdal; kedvelt a → szerelmi dal, → táncdal, →
mulatñnñta, továbbá a különféle → búcsúdalok és → panaszdalok. Mindezek a lìrai kategñriák még
kevésbé tiszták és elválaszthatñk, mint magyar megfelelőik. Fő jellemzőjük a megismételhetetlen
rögtönzöttség, a kis szövegrészekből valñ laza felépìtettség, a dallamhoz valñ laza kapcsolñdás. A rövid,
formailag valamivel rendezettebb táncdal, továbbá a hosszabb, oldottabb szerkezetű ún. lassú dal
különböztethető meg legkönnyebben; az utñbbi magába olvasztotta a széthullott → balladák törmelékeit
is. A cigányok csak a legáltalánosabb érzelmeket (szerelem, féltékenység, bosszú stb.) ábrázolñ dalokat
ismerik. Bárki bármikor énekelhet; a mondanivalñ konkrét és rögtönzött; a cigánydalok majdnem kivétel
nélkül jelen időben és egyes szám első személyben szñlnak, ill. feltűnően kedvelik a → párbeszédet.
Gyakori a természeti (átvitt értelmű) kép, bár nem feltétlenül érzelmi vonatkozású. Mivel a szövegek
rögtönzöttek, versszak csak az átvett cigánydalokban van (kötött szñtagszámmal, páros rìmmel),
egyébként dalaik sorok füzéreiből állanak. (E sorok között nem feltétlenül kell tartalmi összefüggésnek
lenni!) Ŕ Irod. Bartñk Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Dincsér Oszkár: A cigányhangsor
(Ethn., 1937); Csenki ImreŔCsenki SándorŔPászti Miklñs: Bazsarñzsa. 99 cigány népdal (Bp., 1955);
Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971); Szegő Lászlñ: Vázlat a cigány népballadárñl (Forrás, 1971. 3.
sz.).
Katona Imre
cigányfogas: vasbádogbñl kivágott, ritkábban vasbñl kovácsolt rövid, 60Ŕ80 cm hosszú fogas, mely a 19.
sz.-ban Mo. nagy részén elsősorban a lakñszoba munkasarkában (→ munkasarok) volt használatos,
másodsorban a konyhaberendezésben. Általában feketére festették, ritkábban pirossal vagy tarkán
szìnezték. Szokásos dìszét a fogakat tartñ pántbñl fölfelé nyúlñ ágak alkotják, rajtuk madarakkal, esetleg
csillagokkal, virágokkal, de ismert kìgyñs dìszű változat is. Közkeletű nevét azáltal nyerte, hogy többnyire
cigánykovácsok készìtették, bár ez korántsem volt általános, s ennek megfelelően sokfelé vasfogas a neve.
Ŕ Irod. Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958).
Cigányfogas (Századfordulñ, Békés, Békés m.) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
cigányhit: → vadházasság
cigányhorog: → horgászat
cigányok: É-indiai eredetű népcsoport. Eredeti lakñhelyüket az i. sz. 5Ŕ10. sz.-ban hagyták el. Eurñpába
vándorlásuk előtt hosszabb ideig tartñzkodtak a mai Irán és Töröko. területén. Közép- és Ny-Eurñpában
huzamosabb balkáni tartñzkodás után a 15. sz. elején tűntek föl. Mo.-on először 1416-bñl emlìtenek a
források Brassñ mellett táborozñ cigányokat. Néhány évtized múlva szinte minden eurñpai országban
megjelentek. Az első türelmes időszakot a 15. sz. végétől üldözés váltotta föl. Különösen Angliában és
Franciao.-ban hoztak kitiltásukra és elpusztìtásukra kegyetlen és erőszakos rendeleteket. Legutñbb a
hitleri fasizmus gázkamráiban pusztìtottak el mintegy ötvenezer cigányt. Ŕ Mo.-on türelmesebbek voltak
a cigányokhoz. Mária Terézia és II. Jñzsef kìsérelte meg először szervezett letelepìtésüket. Intézkedéseik
418
C
sikertelenek maradtak. A cigányok szervezett és tömeges vándorlása Mo.-on csak az 1940-es években
szűnt meg. Ŕ A világ összes cigányait 2Ŕ3 milliñra becsülik. Eurñpában kb. egymilliñ cigány él, legtöbben
Romániában, Csehszlovákiában és Mo.-on. Egy reprezentatìv szociolñgiai felmérés szerint Mo.-on 1971-
ben 320 000 cigány volt. Anyanyelvi megoszlásuk a következőképpen alakult: magyar anyanyelvű 71%,
cigány anyanyelvű 21,2%, román anyanyelvű 7,6%, egyéb anyanyelvű 0,2%. A cigányok az egész
országban szétszñrñdva élnek, legtöbben Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés, legkevesebben Vas és
Győr-Sopron megyében. A mo.-i cigányok a nyelvi különbségeken túl még több kisebb-nagyobb etnikai és
életforma-csoportra tagolñdnak. A cigány anyanyelvűek között többségben vannak az oláhcigányok
(cigányul vlahi), akik foglalkozásuk szerint oszlanak meg, pl. lovara (lñkereskedők), colara
(szőnyegkereskedők), khelderara (üstfoltozñk) stb. (A csoportmegjelölések ma már csak az eredeti
foglalkozásokra utalnak.) Mindössze néhány ezren beszélik az oláhcigány nyelvtől nagymértékben eltérő
kárpáti cigány dialektust (gurvari vagy maskar). A D-Dunántúlon ugyancsak kis számban élnek az ún.
német és vend cigányok. A román anyanyelvű cigányok legnépesebb csoportja a beáscigányok, akiknek
teknővájás az eredeti főfoglalkozásuk. A magyar cigányok (cigányul romungro) ma már szinte valamennyi
társadalmi rétegben és igen sok foglalkozási ágban megtalálhatñk. Ŕ A mai mo.-i cigányok sem nyelvi
állapotukat, sem kulturális helyzetüket, sem társadalmi szervezettségüket tekintve nem rendelkeznek a
nemzetiség vagy a nemzeti kisebbség elégséges ismérveivel. Jelenleg a gyökeres életforma-váltás
állapotában vannak. Többségük falun él, de egyre nagyobb számban költöznek városokba. Föladják
eredeti foglalkozásaikat és elkülönült telepeiket, iparban vállalnak munkát, ami szociális helyzetük
változását is fokozatosan maga után vonja. Ŕ Kezdetben a cigányokat egyiptomi eredetűeknek vélték.
Nyelvük indiai rokonságának felfedezése Vályi István Hollandiában tanulñ ref. teolñgus nevéhez fűződik
(1776). Neves mo.-i ciganolñgus kutatñk voltak Wlislocki Henrik, Habsburg Jñzsef főherceg, Hermann
Antal, Erdős Kamill. A mo.-i cigányok kultúrája mindeddig kevéssé föltárt. Az eurñpai szokásoktñl
merőben eltérő, azzal eredetileg össze nem férő életmñdjuk miatt ma is számos évszázados gyökerű
balhiedelem és előìtélet veszi körül őket. Ŕ Társadalmi szervezetük alapegysége a nagycsalád, amely
nemzetséggé és törzzsé sosem fejlődött. A vándorlñ karavánok több, egymással laza rokonságban állñ
nagycsaládbñl álltak. A cigányokat jellemzi, hogy anyagi kultúrájuk tárgyait szinte kizárñlag készen
másoktñl veszik, maguk nem készìtik. Folklñrjuk gazdag és változatos. Elemeit a vándorlás során érintett
országok, ill. a letelepült csoportokat körülvevő népek folklñrjábñl vették át. Rendszerint annak
archaikus rétegeit őrzik. Erre a mo.-i cigányok köréből is sok példa van (mese, tánc). Ŕ Irod. Erdős
Kamill.: A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (Gyula, 1959); Sárosi Bálint:
Cigányzene... (Bp., 1971); Vekerdi Jñzsef: A cigány népmese (Bp., 1974); Kemény István: A
magyarországi cigány lakosság (Valñság, 1974. 1. sz.).
Kósa László
cigányok temploma, a: Eldorádñ-motìvumokbñl összeállìtott verses, néhol énekelt tréfás → hazugságmese

a sajtbñl (szalonnábñl) épült templomrñl, melynek teteje palacsintábñl, harangja sñdarbñl, harangkötele
kolbászbñl készült, s amelyet a hìvek végül megesznek (AaTh 1932). 18 magyar változatát ismerjük, az
első a 17. sz.-i Bocskor daloskönyvből, az utolsñ 1956-ban Ruszkovics István repertoárjábñl került
feljegyzésre. Ismeretesek román és erdélyi szász változatai is, a nemzetközi mesekatalñgus csupán litván
változatokat ismer. Ŕ Irod. Dömötör Sándor: A cigányok temploma (Erdélyi Múz., 1932); Dömötör
Sándor: Felfalt templom (Ethn., 1935); Seemayer Vilmos: Énekes népszokások Somogy és Zala
vármegyékből (Ethn., 1937); Turñczi-Trostler Jñzsef: János pap országa (Magyarságtudomány, 1943);
Kovács Ágnes: A bolond mesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
cigánysìp: a cigányzenekarban használt → klarinét.
cigánytánc: A cigányok tánckultúrájának viszonylagos egységéről csak kisebb területeken belül lehet szñ,
mert tánckincsük regionálisan mñdosulva kapcsolñdik a befogadñ népekével, s rendszerint e népek régibb
hagyományait alakìtják sajátos előadásmñdjuk szerint. A Balkánon a lánctáncok régibb formáinak s
bizonyos rituális táncoknak a hordozñi. A Kárpát-medencében szñlñ férfi- és páros táncok, valamint
fegyvertáncok archaikus formáinak őrzői, alakìtñi, vagyis tánckincsük alapvonásaiban igazodik az itt élő
népek eléggé egyìvású régi táncaihoz. Törzsek vagy foglalkozások szerint legfeljebb a tánchagyományok
őrzésének intenzitása, asszimiláciñjuk foka szerint vannak kisebb különbségek. Tánckultúrájuk
regionális eltérései inkább a helyi parasztlakosság táncainak régibb Ŕ sokszor már elfelejtett Ŕ rétegéhez
valñ alkalmazkodásukrñl tanúskodnak. A Duna menti ún. román cigányok pl. bizonyos balkáni
lánctáncformák hordozñi, a Felső-Tisza vidékiek a pásztortáncokkal rokon botolóban jeleskednek,
Erdélyben pedig a friss csárdás régies, összefogñdzás nélküli formáját (cigánycsárdás, csingerita) tartják
419
C
jellegzetes cigánytáncnak. A K-eurñpai paraszti táncfolklñr sok régi elemének megőrzését mutatja az is,
hogy a parasztság „cigány” „cigányos” pejoratìv jelzője gyakran saját volt hagyományai elavultnak ìtélt
elemeire vonatkozik, amelyek fokozatosan a cigányok használatába kerültek át. A cigányok ugyanakkor
minden új divat gyors befogadñi és asszimilálñi, tánckultúrájuk ma is eleven, változik, fejlődik éppúgy,
mint zenéjük. Ŕ Táncéletük teljesen spontán, nem a zárt paraszti szokásrend szabályai szerinti →
táncalkalmak keretében zajlik. Náluk bármikor, bárhol, bármely napszakban sor kerülhet táncra,
munka közben csakúgy, mint a halottvirrasztás szüneteiben. Szervezett zenés táncalkalmaik (cigánybál,
cigánylakodalom) viszont a helyi parasztság szokásgyakorlatához illeszkednek. Táncaiknak sajátos szìnt
ad a kezdetleges zenekìséret, mely a vokális tánckìséreti mñdoknak s a spontán zenélés
szükségmegoldásainak, a hangszer- és zenekar-imitáciñknak egész sorát őrizte meg vagy fejlesztette ki (→
bőgőzés, → pergetés). Cigányzenekari kìséretet saját táncaikhoz ritkán s csak a zeneileg fejlettebb
magyar cigányok alkalmaznak. A cigánytáncok általános előadási sajátossága az az elemi erejű, túlfűtött,
olykor az eksztázisig is fokozñdñ átélés, amellyel ma már szinte csak az Eurñpán kìvüli természeti népek
körében találkozunk. Az érzelmi, hangulati fűtöttség az arcjátékban, hangkitörésekben éppúgy
megnyilvánul, mint a lazább, szertelenebb magatartásban és mozgásmñdban, valamint az obszcén
mozdulatok, gesztusok gátlástalan alkalmazásában. Ŕ A mo.-i cigányok körében élő táncok: a →
rñkatánc, a → botolñ, a → cigánycsárdás, valamint a legáltalánosabban jellemző ún. cigánytánc. A
cigánytánc műfajilag korántsem egynemű kategñria: férfi- vagy női szñlñtáncot és vegyes páros táncot (→
páros táncok) egyaránt magába foglal, vagyis műfaji összemosñdás jellemzi (→ ugrñs). Individuális
jellegű, rögtönzött szerkezetű táncforma, mint a Kárpát-medencei táncok többsége. A = 120Ŕ138 tempñjú
„táncalávalñ nñtá”-ra (khelimas djìli) járt -os metrumú cigánytánc ritmuskìsérete gyors → düvő vagy →
esztam, ill. ezt imitálñ szájbőgőzés. A főleg csapásolñ motìvumokbñl felépülő, a zenéhez nagymértékben
illeszkedő ritmikus, virtuñz táncot állandñ ujjpattogtatással kìsérik. A zene és tánc illeszkedésének
jelölésére használatos → pont terminolñgia az Alföld keleti peremén élő cigányok táncaihoz is
kapcsolñdik. A cigánytánc formai és zenei vonásai révén a régi ugrñs-legényes tánccsalád tagjai közé
illeszkedik, legközelebbi rokonai az ardeleana, féloláhos, tehát az erdélyi → legényes kezdetleges formái.
A cigánytánc páros változatában a táncosok összefogñdzás, egymás érintése nélkül táncolnak egymással
szemben. A férfi virtuñz csapásolñ táncát a nő egyszerűbb motivikájú tánca egészìti ki, amelyet elegáns,
játékos, olykor érzékinek tűnő harmonikus karmozgás, körzés és ujjpattogtatás kìsér. A nő mindig a férfi
nyomában táncolva szinte szorìtja, akadályozza társát a táncban. Játékosan versengve csalogatják
egymást, olykor kifordulnak, „megcsalják egymást”. A régi eurñpai csalogatñs (→ csalogatás) páros
táncok primer formáinak egyikét szemlélhetjük a páros cigánytáncban. A cigánytáncra a tánctörténeti
emlékeink több ìzben utalnak a 17. sz.-tñl, s a tánczenei források is tartalmaznak táncdallam-
feljegyzéseket (Kájoni-kñdex, Apponyi, Linus). Ŕ Irod. Martin GyörgyŔPesovár Ernő: A Szabolcs-
Szatmár megyei monografikus tánckutatñ munka eredményei és mñdszertani tapasztalatai (Ethn., 1958);
Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965);
Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1Ŕ3. sz.); Martin György: Magyar tánctìpusok
és táncdialektusok (IŔ IV., Bp., 1970).
420
C
Cigánytánc (Nyìrvasvári, Szabolcs-Szatmár m.)
421
C
Cigánytánc táncìrása
Martin György
cigányzene: cigányzenészek Ŕ elsősorban városi cigányzenészek Ŕ által játszott zene Mo.-on. Ez a zene
azonban nem cigány (s ezért szigorúan megkülönböztetendő a cigány népzenétől), hanem zömében a 19.
sz.-ban keletkezett magyar népies műzene (→ verbunk, → magyar nñta, → csárdás), amelyhez tekintélyes
mennyiségű nemzetközi szñrakoztatñ zene is társul. Hogy mégis cigányzene lett a neve, ezt leginkább a
következő tények magyarázzák: 1. a cigányzenészek kotta nélkül játszanak; jellegzetes magyar
repertoárjuk szerzőinek, a verbunk-, nñta-, csárdásszerzőknek a neve nem került a darabokkal együtt
forgalomba. Így könnyen megrögződhetett az a tudat, hogy mindannak amit a cigányzenész játszik, ő
maga a forrása. Ŕ 2. Az emlìtett műfajokban az előadásnak igen nagy szerepe van: a többnyire csak egy
szñlamban megkomponált, vázlatosan lekottázott nñtát a cigányzenekar a maga technikai adottságaival,
hagyományos formulakészletével, rutinjával, ügyes rögtönzésével tetszetősen hangzñ darabbá formálja.
Ennyiben tehát a cigányegyüttesnek része is van az alkotásban. A cigányok mint hangszeres előadók
nemcsak a magyaroknál, hanem más népeknél: a törököknél a Balkánon, Romániában is fontos
szerephez jutottak. Nálunk legkorábban 1489-ben, majd 1525-ben emlìtenek cigányzenészeket; mindkét
esetben fejedelmi számadáskönyvben. A 16. sz.-bñl még három mo.-i cigányzenészadatot tudunk emlìteni:
1584-ben egy, az esztergomi bég által rendezett dìszmenetben három cigányzenész szerepelt; 1596-ban
magyar végvári vitézek foglyul ejtették a pécsi bég két cigányzenészét, egyik hegedűféle vonñs
hangszeren, a másik kézzel pengetett cimbalmon játszott; 1599-ben a Gyulafehérvárra bevonulñ Mihály
havasalföldi vajda kìséretében ugyancsak vonñs hangszeren játszñ cigányzenészek is szerepeltek. A 17.
sz.-ban kimondottan cigányzenészre vonatkozñ adatot csak az 1683-ban megjelent Ungarischer
Simplicissimusban találunk; itt két esetben cigány trombitásokrñl van szñ, egyszer pedig az élő
hagyománybñl is ismert kettős szerepű Ŕ hegedűs és kovács Ŕ erdélyi cigányrñl. 1736-ban Apor Péter
székely főnemes emlékiratában hegedűs és dudás cigányokat emlìt. Thököly Imre udvarában az 1683. évi
udvartartási jegyzék 29 egyébfajta zenész között mindössze egyetlen, jelentéktelen cigányzenészről tud.
II. Rákñczi Ferenc környezetében nincs tudomásunk cigányzenészről. Ŕ Az első két nevezetes
cigányzenész közül az egyik, egy Barna Mihály nevű Ŕ a régebbi történeti adatokban szereplő
cigányzenészekhez hasonlñan Ŕ főúri környezetben bukkant fel: egy 1737 körüli főúri lakodalomban
rögtönzött zenei versenyen szerzett magának hìrnevet. Czinka Pannának (halála éve 1772) ugyancsak úri
mecénása volt: egy Gömör megyei Lányi János nevű földbirtokos, aki előbb Rozsnyñn zenére tanìttatta,
majd bandájával együtt szolgálatában tartotta és patronálta. Czinka Pannáé volt az első igazi
cigányegyüttes. Összetétele: két hegedűs (egyik közülük a prìmás, a másik a kontrás), egy cimbalmos és
egy bőgős. Általános gyakorlat szerint máig ez a kötelező legkisebb létszám és összeállìtás. Ebből a prìmás
a dallamot játssza, a többiek dolga a harmñniai és ritmuskìséret. Harmñniát azonban a múlt század
elején a cigányzenekarok általában még nem tudtak. Ebben az időben a jñindulatú lelkes, művelt
zenészek Ŕ maga Liszt is Ŕ „szokatlannak”, „merésznek” találták a cigányok együttes játékát, de
legtöbben a zeneértők közül meglehetősen sok szemrehányásban részesìtették a mai, harmñniai érzékükre
büszke cigányzenészek elődjeit az akkori Ny-eurñpai zenéből rosszul ellesett kontár harmonizálásért.
Általánosabban csak a 19. sz. közepétől kezdték el a harmonizálás megtanulását, s e célbñl leginkább
katonakarmesterek szakértelmét vették igénybe. Ŕ A 18. sz. végére nagyjábñl kialakult cigánybandák a
19. sz. közepére már országosan elterjedtek Ŕ nem a kisebb falvakban, hanem csak a nagyobb települések,
főleg városok környékén. A szegényebb néprétegekhez és a kisebb falvakban „felülről” terjedt a
cigánybandák divatja, a végérvényesen máig sem jutott el a magyar terület minden sarkába. A
hagyományos városi jellegű Ŕ legkisebb létszám esetén négytagú, kedvező esetben nyolc- (sőt régebben
tizenkét) tagú, csellñval, klarinéttal is bővìtett Ŕ együtteseken kìvül vannak egy-egy területre jellemző
egyébfajta cigányegyüttesek is. Ilyen a csìki székelyeknél a → hegedű és → gardon együttese, a mezőségi
magyaroknál a hegedűből, brácsábñl és csellñbñl állñ háromtagú együttes. Ez utñbbi két együttesfajta
azonban teljesen a paraszti zenei hagyományhoz idomult; repertoárja, játékmñdja csak az emlìtett
területekre jellemző; nincs köze ahhoz a félnépi játékmñdhoz és repertoárhoz, amelyet általában
cigányzene néven szoktak emlegetni. Ŕ Mo.-on mint máshol is, a cigányoknak csak egy kis töredéke
foglalkozik zenével. Ez a töredék viszont a leginkább magyarosodott, polgárosodott, asszimilált réteg,
mely minden tekintetben, de főleg zeneileg nem a cigányság zöméhez, hanem a magyar környezethez
igazodik. Ez érthető is, hiszen a hivatásos szñrakoztatñ zenésszel szemben a legfőbb követelmény, hogy
közönsége zenei igényeihez igazodjék. A cigányzene fejlődése tetőpontját a múlt századi magyar polgári
ìzlés hatása alatt városokban érte el. Abban a környezetben ragadt rá a helytelen cigányzene név is; ami
azonban egyáltalán nem vonatkozik az ugyancsak javarészt cigányzenészek által megőrzött → hangszeres
népzenére. Ŕ Irod. Bartñk Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Sárosi Bálint: Cigányzene...
(Bp., 1971).
422
C
Sárosi Bálint
cigarettázás: a dohányzás egyik mñdja, a finom papìrhüvelybe töltött dohány szìvása. Eredete a 18. sz.
elejére, Brazìliába megy vissza, ahol az indiánok dohányzási szokása volt. Spanyol- és Franciao.-on
keresztül terjedt el Eurñpában. Első nagy divatját a krìmi háború idejében (1856) élte, ahol sok nemzet
katonái harcoltak és eltanulták egymástñl a cigarettázás szokását. A cigarettázás gyors terjedésének
feltétele a gyufa feltalálása, oka a gyors, bármily helyzetben valñ rágyújtás és dohányzás lehetősége volt.
A cigarettázás a → szivarozással együtt a múlt század második felében háttérbe szorìtotta a nyugodt
körülményeket igénylő → pipázást. Jobban megfelelt a modernebb korok életritmusának. Szinte
kizárñlagos formája lett a dohányzás megváltozott szokásának. A dohányzñ magyar parasztság nagyobb
tömegekben csak az I. világháború után kezdte elhagyni a pipázást és tért át a cigarettázásra. Ŕ Irod.
Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Kósa László
cigula: Biharban, a Kunságon, a Felföldön és a Dunántúlon a szűrök szegéséhez, borìtásához használt

vékony, gyakran piros posztñcsìk. Nevezik még cikulának, aláfogásnak is. Ezt később kicsipkézték.
Csökülyben, ahol nem volt divat a posztñborìtás, szìnes sodrással vagy zsinñrral dìszìtették a szűröket, s a
zsinñr alá keskeny posztñcsìkot, cigulát fogtak. Ezeket a szűröket nevezték csipkésnek. Cigula volt a neve
a somogyi Garibaldi- vagy parasztszűr szìnes kontúrdìszìtéseinek. A palñc szűrök keskeny, fekete szegése
alá piros aláfogás, cigula járult. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp. 1930).
Gáborján Alice
ciklendezés: → evező
ciklus <gör. küklosz ’kör’>: 1. alkotások egy csoportja, amelyek tartalma, témája vagy főhőse azonos
vagy szorosan együvé tartozñ. Voltaképpen az → alműfajhoz hasonlñ szerveződési egysége az → egyedi
műalkotásoknak. A magyar folklñrban is főként az epikus népköltészet ismeri, ilyenek pl. az ostoba
ördögről szóló mesék, egyes → állatmesék vagy az egy-egy személyhez, embertìpushoz, pl. Mátyás
királyhoz kapcsolñdñ anekdoták és trufák, Angyal Bandihoz, Vidrñczkihoz kapcsolñdñ betyármondák,
betyárballadák, tudñs pásztorhoz vagy kocsishoz fűződő hiedelemmondák, Krisztusrñl és Szent Péterről
szñlñ legendák stb. A ciklus egyes darabjait a központi személy kapcsolja össze, s az összetartozást
érzékeli is a közösség, amelyben élnek. Ez azonban nem akadálya annak, hogy más környezetben ugyanaz
az anekdota ne kapcsolñdna más hasonlñ jellegű történelmi személyhez, a Ferenc Jñzsef-anekdoták pl.
Nagy Frigyeshez vagy Mátyás-mesék Stefan cel Marehoz. Az összetartozás érzete abban jut kifejezésre,
hogy ha valaki a társaságban ilyen történetbe, anekdotába kezd, a jelenlevők tudatában nyomban
előtérbe kerülnek az illető személyről élő mendemondák. A ciklusképződés jellegzetes folyamat a szñbeli
költészetben: pl. a Bagi urammal kapcsolatban valñban megtörtént egy-két tréfás eset mellé egymás után
sorakoznak a valñságban soha meg nem történt vándor anekdoták, melyek azonban jellemzőek arra,
akiről szñlnak. Ünnepekkel összefüggő szokások gyakran csoportosulnak, mégsem szokás ciklusnak
nevezni a jeles napok vagy az élet jelentős eseményeinek szokáskörét (pl. nincs karácsonyi vagy lakodalmi
szokásciklus). Néha ìgy nevezik viszont az egymás után következő és hasonlñ jellegű ünnepnapok
szokásait (pl. farsangi, böjti szokáskör). (→ még: műfaj, → szüzsé, → szüzsécsoport) Ŕ Irod. Van Gennep,
Arnold: Manuel de folklore français contemporain (IŔVIII, Paris, 1943Ŕ1958); Mustard, H. M.: The
Lyric Cycle in German Literature (New York, 1946); Banñ István: Mesemorfolñgia, meseélettan (Ethn.,
1947); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972). Ŕ 2. A mo.-i ábrázolñ népművészetben az
→ emberábrázolásos dìszű palñc padokon (→ palñc áttört bútor) gyakori kompozìciñs megoldás, hogy a
háttámla felületét kitöltő, különállñ táblák jelenetei összefüggő ciklust alkotnak.
Kovács ÁgnesŔVoigt Vilmos
cimbalom: trapéz alakú húros hangszer, amelyet két faverővel ütve szñlaltatnak meg. A mai általánosan
használt, négy lábon állñ pedálos nagycimbalom vagy pedálcimbalom elődjét, a láb és pedál nélküli
kiscimbalmot a magyar nyelvterületen már csak kivételes ritkasággal lehet használatban látni. Egy
évszázaddal ezelőtt a kiscimbalomokat nemcsak műhelyben, hanem házilag is készìthették úgy, mint még
ma is a citerát. Részben innen a méretbeli változatosság s a fennmaradt darabok egy részénél a készìtés
kezdetlegesebb mñdja. A hangszekrény teteje, alja, oldala fenyődeszkábñl van; tőkéi régebben leginkább
juharfábñl készültek. A régi kiscimbalmokban acélmerevìtő nincs, a húrozat terhét a hangszekrény
faszerkezete viseli. A cimbalom húrjai acélbñl készülnek. Egy-egy hangnak a cimbalmon nem egy húr
felel meg, hanem 3 vagy 4 húrbñl állñ húrcsoport Ŕ ún. húrkórus, c’-től felfelé a kifeszìtett teljes húrhossz
423
C
osztva van: a cimbalom leghosszabb pallója 3:2 arányban osztja a húrok hosszát. A cimbalom tartozéka a
két darab verő. Ezeket diñ- vagy akácfábñl készìtik. A verők kissé felfelé görbìtett fejét vattapñlyával
tekerik be. Külön ún. kemény verőt is szoktak készìteni. A kemény verők fejét csupaszon hagyják v.
keskeny, kemény bőrsávot, filcet kötnek rá szoros cérnatekeréssel. A verő szárának karcsúnak és
ruganyosnak kell lennie (5 mm körüli átmérő). Ŕ A cimbalomok hangkészlete a múlt század első felében
még diatonikus volt. A legkisebb méretű régi diatonikus kiscimbalomok hangterjedelme pl. g-g” körül
volt. A mai pedálos nagycimbalmok hangterjedelme többnyire D-től e’”-ig terjed temperált kromatikus
hangolásban (a közbeeső fokokbñl egyetlen hang, a disz hiányozni szokott). Ŕ A trapézformájú, két
faütővel megszñlaltatott húros hangszert Ŕ a mi cimbalmunk elődjét Ŕ Perzsiában a 13. sz. közepe táján
készìtették. Perzsa neve santir vagy santur; santurnak nevezik az örmények és grúzok is, akiknél szintén
máig használatban van. Eurñpai előfordulásárñl a 14. sz.-tñl kezdve van adatunk. Az olaszok salterio
tedesco, a franciák tympanon, a németek Hackbrett, az angolok dulcimer néven ismerik. A 17Ŕ18. sz.-i Ny-
Eurñpában gyakran emlegették egyebek között divatos női hangszerként, sőt templomi hangszerként is.
1700 körül Hebenstreit Pantaleon német zenész hangversenyezés céljára a cimbalomnak egy tökéletesebb
változatát készìtette el. Népi hangszerként tőlünk Ny-ra ma már csak Tirolban fordul elő. Ismerik és
használják a délszlávok, románok, szlovákok, fehéroroszok, ukránok is. Hazai történeti forrásainkban a
cimbalom szñ a 16. sz. második felében bukkant fel először. Egy 1543-ban Bécsben keltezett levél még
hegedősöknek nevezi a cimbalmon játszñ cigányokat: „a legkiválñbb hegedősök, a fárañk ivadékai
játszanak itt, akik nem ujjal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.”
1596-ban egy másik levélìrñnak a pécsi bég két foglyul ejtett cigányzenészéről ìrva viszont az tűnik fel,
hogy az egyiknek „czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok az misét éneklik, de nem
fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza”. Két dolgot is megtudunk ebből az idézett
részletből: 1. hogy a cimbalom pengetett közeli rokonát (psalterium) is használták a 16. sz.-ban mo.-i
„hegedősök”; 2. hogy a cimbalom nálunk a 16. sz.-ban nemcsak a lenézett szñrakoztatñ zenészeknek,
hanem „az deákoknak” is hangszere volt. Korábbrñl, 1567-ből is fennmaradt emlìtés Cimbalmos Imre
nevű diákrñl. A 17. sz. magyar főúri zenéjének a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú hangszere.
Végleges helyét a cigányzenekarokban a 18. sz. folyamán foglalta el. Ŕ A ma ismert nagy pedálcimbalmot
a bp.-i Schunda V. Jñzsef az 1870-es években szerkesztette meg. Ez a tökéletesìtett változat néhány
évtized alatt kiszorìtotta a gyakorlatbñl a régi kiscimbalmokat. 1898-ban Mo.-on már több mint negyven
hangszerkészìtő készìtett Schunda mintájára pedálos cimbalmokat. Nemcsak a mo.-i igényeket elégìtették
ki, hanem külföldre is sokat szállìtottak; még Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak ezek a magyar
cimbalmok. Ŕ A cimbalom a cigányzenekarokban azok keletkezésétől, a 18. sz.-tñl fogva honosodott meg.
Itt elsősorban dallamkìsérő, töltő, akkordhangszerként szerepel. Az országszerte itt-ott még ma is
meglelhető parasztcimbalmosok többnyire ugyanúgy használják a cimbalmot (ma már ugyanaz a gyári
hangszer, mint a cigányzenészeké), mint egyéb parasztkézben levő népi hangszert: csaknem kizárñlag
dallamjátszásra, amit „maguktñl” tanultak meg. Ha akad közöttük igényesebb, az a cigány cimbalmosok
játékát utánozza. A nép között régebben a szñlñ cimbalom, a dudához és a tekerőhöz hasonlñan,
elsősorban kocsmai mulatozások hangszere volt. Ŕ Irod. Schunda V. Jñzsef: A czimbalom története (Bp.,
1907); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
Kiscimbalom
Cimbalmozñ férfi
Sárosi Bálint
cimboraság: 1. a serdülőkorban kialakulñ és a legénykorban kiteljesedő, a felnőttkorban felemlegetett

pajtási viszony, amely nem annyira mély, mint a baráti kapcsolat (→ baráti csoport, → leánybanda), de
424
C
annál sokkal mozgékonyabb és szélesebb. Cimboraság létrejöhet közös munka, együttdolgozás,

együttmulatás révén, de létrehozhatja az udvarlásban, összebeszélésben megnyilvánulñ cinkosság, a közös
gondok által teremtett bizalmas (nem baráti) viszony. Éppen ezért a cimboraságnak a barátsággal
szemben van némi pejoratìv jelentéstartalma is. Sajátos formája a katonacimboraság, amelyet az egy
falubñl valñk otthonuk utáni vágyñdása teremt, később pedig Ŕ megfordìtva Ŕ az egy időben és kötelékben
eltöltött szolgálat tesz katonacimborákká egészen távoli vidékekről származñ embereket. Ŕ 2. a
munkatársulás egyik speciális, kihalt, de szükségből mindig újratámadñ formája. A szántásnál az
elegendő igaerővel nem rendelkező jobbágyok állataikat összefogták egy eke elé, s ìgy segìtették ki
egymást („cimborával szántñ”, „cimborás”) (→ egész eke). Az I. és II. világháború alatt és után a
rekvirálások folytán állataikat veszìtett parasztok vagy a felszabadulás után földhöz juttatott új gazdák
hasonlñan jártak el. A cimbora szñ azonban ekkor, ebben az értelemben már kiveszett, csak a társulási
forma maradt meg. Ŕ Irod. Makkai Lászlñ: Paraszti és majorsági mezőgazdasági termelés a XVII.
században (Bp.ŔGödöllő, 1957); Soñs Imre: A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711Ŕ1770
(Eger, 1958); Szabñ Lászlñ: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIXŔXX.
században (Szolnok, 1968).
Németh ImreŔSzabó László
cìmerfa: → látñfa
cìmermondák: Nemzetségek, családok pajzsán, sisakján, hadi jelvényein alkalmazott ábrázolásokhoz

számos esetben mondai vagy ritkábban anekdotikus történetet fűz a hagyomány. E mondák legrégibb
rétege totemisztikus emlékeket őriz, a család egykori állatősére utal, akitől az állìtñlag eredetét vette. Így
Árpád nemzetsége az → Emese álmárñl szñlñ monda tanúsága szerint a turult, azaz héját tekintette
ősének, Géza fejedelem koráig koronás héját ábrázolt pajzsán. Hasonlñ szemlélettel lett a sñlyom a
Csanád, valamint az Őrsur nemzetség, a sas az Aba, úgyszintén a Kaplony, valamint a Miskolc
nemzetség, a farkas az Igmánd nemzetség, az oroszlán a Csák, a hattyú a Szalñk nemzetség jelvénye. A
nyugatrñl betelepült lovagi családok cìmerein geometriai alakzatokat, stilizált növényeket, képzelt
állatokat találunk, az utñbbiakat többnyire kereszttel is megjelölve; ezek a jelképek is egy-egy család
cìmerszerző ősének kiemelkedő erényére vonatkoznak, amelyekről mondák éltek a nép ajkán. A
cìmerábrázolásokhoz fűződő monda általában azokat a valñ vagy költött eseményeket tartalmazza,
amelyek által a család a cìmerhez és a vele járñ birtokhoz és kiváltságokhoz jutott. A Cserei család
cìmerében a kardhegyre tűzött török fej arra mutat, hogy ősük harci érdemeivel szerezte: a monda
szerint a királyt mentette meg élete kockáztatásával. A Báthoriak cìmere (saját farkába harapñ
sárkánykìgyñ) ñriáslény leküzdésére utal. A Bethlenek cìmerének kialakulása állìtñlag egy vadászat
eredménye, ősük itt érdemelte volna ki cìmerét kiválñ lövéssel. A Hunyadiak cìmerén a csőrében gyűrűt
tartñ hollñ Heltai Gáspár Magyar krñnikája szerint (1575) a család királyi vérből valñ származásának
emléke. Eszerint a szép Morzsinai-leánynak az Erdélyben utazñ Zsigmond királytñl fia született, ezt
Zsigmond ìrásán kìvül még aranygyűrűjével is igazolta. A gyűrűt azonban a kisfiútñl egy tolvaj hollñ
elcsente, s nagybátyja hogy visszaszerezze, nyìllal lőtte le a fárñl a madarat. Zsigmond utñbb a gyűrűt
felmutatñ gyermeknek adományozta Hunyadot és vidékét. A történet párhuzamos az ñkori Kelet egyes
perzsa, arabŔzsidñ és hindu mondáival, s talán a Szentföldet járñ zarándokok által talált utat népünkhöz.
Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda tìpusok és tipikus motìvumok (Ethn., 1922); Solymossy
Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1943); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam
eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. Ŕ Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959).
Sándor István
cincárok: a D-Balkánon élő románok, az ún. makedorománok, saját nevükön arumânok neve a szomszédos
délszlávok nyelvében és a régi magyarban. Bár a bizánci tìpusú feudalizáciñ a makedorománokat korán
érintette, nemzeti államuk, szervezetük nem alakult ki. Jelentékeny szerepük volt a Balkán-félsziget
urbánus életében. Pásztorkodással foglalkozñ falusi közösségeik mellett sokfelé keresettek voltak
épìtőmestereik, ötvöseik, kereskedőik. Az oszmán-törökök előnyomulásával sokan elmenekültek közülük.
Mo.-on is nagy számban éltek cincárok. A 19. sz.-ban is még népes cincár kolñnia volt Pesten.
Nyelvünkben a cincár szñnak másodlagosan kialakult a juhkereskedő, juhmészáros, kontár mészáros, böllér
jelentése, de élt a közvetìtő kereskedő értelme is. Mindezek a makedoromán közösségek tagjainak
jellegzetes foglalkozására, életmñdjára utalnak. Századunkra közösségeik a hazai görögökkel
párhuzamosan asszimilálñdtak. A makedorománok nyelve, néprajza, település- és néptörténete alapvető
fontosságú az egész románság etnogenezise szempontjábñl. Kétségtelen, hogy nyelvi elkülönülésük a
románság többi ágátñl viszonylag későn, a 10Ŕ11. sz. után bontakozott ki.
425
C
Filep Antal
cinege: az → ugrñs táncfajta sárközi változata. Szñlñ-, páros vagy csoportos női körtánc. Elnevezését
gyakori kìsérődallamának szövegéről (Hol jártál az éjjel cinegemadár…) nyerte. (→ még: csillagtánc, →
háromugrñs) Ŕ Irod. Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin GyörgyŔPesovár Ernő: Determination of
motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963. 3Ŕ4. sz.); Martin György: MotìvumkutatásŔMotìvum
rendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motìvumkincse (Bp., 1964); Népdaltìpusok (A Magyar
Népzene Tára, VI., Bp., 1973).
Martin György
cinkotai kántor, a: → Mátyás-mese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: a cinkotai plébános egy régi
okirat alapján apáturaságot kér Mátyás királytñl. Mátyás hajlandñ teljesìteni a kérését, ha megfelel
három kérdésre (vagy Mátyás király Ŕ Jñzsef császár Ŕ országjárñ útja során feliratot lát: „Bú és gond
nélkül élek”. Megharagszik s a ház gazdáját maga elé rendeli, hogy feleljen meg három kérdésre: a) Hol
kel fel a nap? b) Mennyit ér a király? e) Mit gondol a király? Ŕ A pap nem mer a király elé menni. A
részeges kántor vállalkozik rá, hogy a plébános ruhájában megfelel a király kérdéseire: a) A királynak
Budán, neki Cinkotán. b) Isten után első a király. Ha Krisztusért 30 ezüstöt adtak, a király megér 29-et.
c) A király azt gondolja, hogy a cinkotai plébánossal beszél, pedig csak a kántorral. Mátyásnak
megtetszenek a cinkotai kántor válaszai, felkìnálja az apáturaságot, de az áthárìtja a plébánosra, csak azt
kéri, hogy Cinkotán nagyobb legyen az icce, mint másutt. (AaTh 922) A világhìrű mese több redakciñja is
ismeretes nálunk. Egyiknek a forrását is ismerjük: Kis János Elmés mulatságok, ill. Jñkai Mñr A magyar
nép élce szép hegedűszñban c. gyűjteménye („A cinkotai plébános régi okmány alapján apáturaságot kér
...”). A feliratos redakciñ II. Frigyeshez, Mátyás király, majd II. Jñzsef sors- és pályatársához
kapcsolñdik, tehát a legújabbak közül valñ. Az ehhez kapcsolñdñ magyar változatok könyvforrása nem
ismert, de megléte valñszìnűnek látszik. A mese első változatát a 9. sz.-ban jegyezték fel az egyiptomi
koptok között. Eurñpában a 13. sz.-ban vált ismertté. A 15. sz.-ban farsangi játék formájában is előadták.
(Nálunk Balog István ìrt szìndarabot belőle a 19. sz. elején, ezt a 80-as években fel is újìtották.) Mìg az
eurñpai változatok nagy része viszonylag korai, s ìrásbeli előzmények alig befolyásolták, a magyar
változatok, különösen a legújabban feljegyzettek ìrott forrásokra vezethetők vissza. Ŕ Irod. Anderson, W.:
Kaiser und Abt (Helsinki, 1923; FFC XLII); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes
kapcsolatai (Bp., 1934); Bárdosi János: Szentivánfai anekdoták (Szombathely, 1961); Liungman, W.: Die
schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968;
FFC 203); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (Bp., 1971; UMNGy XVI).
Kovács Ágnes
cinterem: → temető
cipész: cipő készìtésével és javìtásával foglalkozñ kisiparos. A korábban általános csizmadiamesterség

mellett csak a múlt század első felében kezdett mezővárosokban, majd falvakban a cipészmester is
megjelenni. Eleinte még gyakran egyet jelentett az ún. „német vargák”-kal, akik nyugati divatok szerint
finomabb lábbeliket, férfi és női cipőket készìtettek. Egy időben, amikor a „keleti” jellegű csizma minden
formai és technikai eleme nyugatiakkal cserélődött fel, finom csizmák készìtésére is áttértek a cipészek. A
cipész eszközei: szabódeszka, musta (= réznehezék), bicskia és dikics (kések), árak, szurkos cérna vagy fonál
és sörték a varráshoz (tű helyett), csiptető a szárvarráshoz, lábszìj a varráshoz vagy szögezéshez,
ráspolyok, kármentők, dörgölőfák és fafütyülők. A 19. sz. második felétől napjainkig a cipészmester a
magyar falusi kisiparosság egyik legjellegzetesebb alakja volt. Városi divatokhoz igazodñ cipészek egyes
vidékeken jelentős ìzlésformálñ hatással voltak a paraszti, elsősorban a női lábbeliviseletre. Ŕ Irod.
Frecskay János: Csizmadia-, cipész- és vargamesterség (Mesterségek szñtára, IŔII., Bp., 1882Ŕ84); Vajkai
Aurél: A lábbeli készìtés múltjábñl Veszprém megyében (Bp., 1960).
Gáborján Alice
cipñ: kerek kenyér alakú, de a kenyérnél kisebb, annak a tésztájábñl kiszakìtott, vagy tőle eltérő
gabonafajtábñl, ill. lisztminőségből kenyér vagy kalács mñdjára készült sült tészta. A DNy-Dunántúl
kivételével a házi kenyérkészìtésnél mind a búza-, mind a rozskenyér érett tésztájábñl mindenütt
alakìtanak egy kisebb kenyeret, melynek súlya 1Ŕ2 kg körül mozog. A kenyerekkel együtt, de gyorsabban
megsül, elsőként eszik. Neve a Közép-Dunántúlon a Bakonytñl a Dráváig pompos, a BodrogŔTiszaŔ
Szamos táján lepény, lepényke, másutt cipó. Kenyértésztábñl gyerekeknek ökölnyi, szegényeknek,
koldusoknak különböző nagyságú cipñt gyakran sütnek. (→ szegények etetése) A D-Dunántúl
426
C
rozskenyeres vidékén és az Alföld ÉK-i peremén a rozskenyeres. ill. kukoricakenyeres körzetek érintkező
övezetében ünnepi alkalomra búzalisztből 1Ŕ2 kg-os, kenyér alakú tésztát sütnek. Ez a 20. sz.-ban
többnyire tejes kalácstészta, de gyakran készül még teljesen kenyér mñdjára, annak erjesztőanyagával. A
mindennapi kenyértől a méretén kìvül csak jobb minőségű alapanyagában különböző ünnepi cipñ a →
kenyér és → kalács differenciálñdásának egyik kiindulñpontja a népi táplálkozásban. A cipñ a régiségben
nem ’fehér kenyér’, hanem ’kis kenyér’ elsősorban. A középkor végén nála nagyobb kenyérforma is
szokásos már, de nemesi udvarházakban a 16Ŕ17. sz.-ban a kenyeret elsősorban cipñnak nevezett kis
méretben sütötték, amelyből egy személy napi adagja többnyire két darab volt. A párhuzamosan 2Ŕ3
minőségben készìtett cipñk a liszt korpátlanìtásának mértékében, esetleg a gabonafajtában különböztek
egymástñl. A finomabbak az urak, az egyszerűbbek a gazdasági alkalmazottak ellátására szolgáltak.
Kisbán Eszter
cipő: → lábbeli. Egyéb elnevezései: cipellős, cipellő, cepők. A cipő szñ középkori német eredetű. Első
előfordulását az 1380 körüli Königsbergi Töredékből ismerjük. A szñcsalád az idők folyamán különböző,
ma már néha alig fellelhető formákat jelentett. Így 1598-ban Debrecenben egy → varga által készìtett
remek „egy files cepelles”; 1673-ban: „Az czipellesnec talpai ket fulei es kotoi, szorito szijaj vannac”.
Jelenthetett ez a szñ száras cipőformát, bakancsfélét is. Hasonlñ formájú lehetett a Kecskeméten 1601-ben
felemlìtett „saru czipellős”, valamint a székelyek századunkban is viselt cepőkje, amely tulajdonképpen
belső oldalán fűzős bakancsféle. A múlt század női viseletében igen elterjedt egy fekete bársony → félcipő
fajta és egy száras bársonycipő, amelyeket szìnes maslik, szìnes selyemszalagok és esetenként → ringlik is
dìszìtettek. Napjainkhoz közeledve, sok helyen elterjedt a bőr (piros vagy fekete) női spanglis félcipő.
Munkára inkább a fűzős egészcipő terjedt el nőknél férfiaknál egyaránt. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A
tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Papp Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért.,
1930); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni
viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938); Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, I., Bp.,
1941Ŕ43).
Hìmzett magas szárú bársonycipő bőrrátéttel; szára végén áttörés, sárga szövet alátéttel, a viselő nevével:
„Rideg Gizella” (20. sz. eleje, Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
ciprusmotìvum: → virágtő
circulus <lat.>: a → formulamesék s ezen belül a → csalimesék egyik válfaja (AaTh 2320). A mesemondñ
újra meg újra elismétel egy rövid történetet, mindaddig, mìg a hallgatñk meg nem unják. Mind a magyar
nyelvterületen, mind nemzetközi vonatkozásban kevéssé vizsgált epikus forma. Ŕ Irod. Taylor, Archer:
Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.).
Kovács Ágnes
cirkolás: → mázfolyatás
cirmozás: → szironyozás
cirok: → söprűcirok
cirokhegedű: → kukoricahegedű
citera, citora: 1. játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb
formájú húros pengetőhangszer. A citerák külsejét tekintve igen nagy a változatosság. A sokféle változat
között három alaptìpust különböztetünk meg: vályúcitera, kisfejes citera, hasas citera. Ŕ A „vályú” két
végén levő „fej”-ek egyikében a húrrögzìtő szegek, másikában a hangoló szegek vannak. Ezek között
feszülnek a citera acélhúrjai. A citeratest alja a legtöbb esetben födetlen. A kisfejes citera külső oldalán 1Ŕ
5 kisebb fej sorakozik. A hasas citerát kidomborodñ külső oldala miatt nevezik ìgy. Mindhárom főtìpus
megtalálhatñ az ország egész területén, mégis az Alföldre inkább a kisfejes, a Dunántúlra inkább a hasas
427
C
citera a jellemző. Az Alföldön → tamburának is nevezik. Ŕ A citerát a megfelelő egyszerű

kéziszerszámokkal átlagos kézügyességű parasztember is el tudja készìteni. Ha egy darab fábñl vésik ki,
legalkalmasabb anyag a juharfa. Ha külön darabokbñl állìtják össze, a fejek készìtéséhez keményfát,
fedőlapnak és oldallapoknak pedig fenyődeszkát használnak. A citera „kottái” (érintői vagy bundjai)
drñtbñl készülnek. Helyük megállapìtása úgy történik, hogy a készìtő előbb egyetlen húrt feszìt ki a
készülő citerán, majd egy jñl hangolt hangszeren sorra megszñlaltatja a kìvánt hangsor hangjait. A húr
alatt drñtdarabkát tologatva, megkeresi ugyanazokat a hangokat a készülő hangszeren és a megfelelő
helyeket ceruzával megjelöli. Ŕ A diatonikus citerán egyetlen kottasor (érintősor) van. Ezt a citerát
„egykñtásnak”, „egészhangosnak” nevezi a nép. A 20Ŕ30 év előtti citerák nagy része még ilyen. Újabban a
számarány a kromatikus citerák javára változik. Emezeken két kottasor van, az ún. „külső kotta” és a
„belső kotta”. Ez nem tévesztendő össze az igazi kromatikus gyári citerával (főleg Ausztriában gyártják),
amelynek egyetlen kromatikus érintősora van. Ezen a hangszeren parasztciterásaink nem tudnak
játszani, ezért Ŕ ha ilyen kerül birtokukba Ŕ érintőit diatonikusra ritkìtják. Ŕ A citera alkatrészei közül
csak a húrt vásárolja üzletből a készìtő. Dallamhúrnak nagyobb citerára boltban vásárolt hetes acélhúrt
tesznek, kisebbre vékonyabbat, tizenhatosig. Ugyanabbñl a készletből válogatják össze, amelyből a
dallamhúrokat. „Bőgőhúrnak” Ŕ a citera egyetlen basszushúrja Ŕ vastagabb gitár- vagy cimbalomhúrt is
használnak, de a citerások többsége beéri egyszerű, meghatározatlan magasságra hangolt drñttal. A
magyar citerák hangsora mixolid. A hangterjedelem kisebb citerákon ìrott g–f”, nagyobbakon eléri a két
és fél oktávot (ìrott g–d”’). Ŕ A diatonikus citerák dallamhúrjainak száma 3Ŕ6; a kromatikus (duplakñtás)
citerán a kiegészìtő érintősor fölötti húroké: 2Ŕ3. A kìsérő húrok száma változñ, 20Ŕ25-ig is terjedhet. Ez
utñbbiak hangmagassága a legegyszerűbb esetben megegyezik a dallamhúrokéval (esetleg azoknak felső
v. alsñ oktávja). Gyakoribb és jellemzőbb az a hangolás, amikor kìsérő húrokon a dallamhúrok
alaphangja mellett annak felső kvartja, ill. alsñ kvintje szñl. Újabban nem ritka a dúr hármashangzat
szerinti hangolás. A kìséret inkább ritmuserősìtésre kell, mint harmñniai igény kielégìtésére. Ŕ A citera
századunk kezdete ñta általában a szegényebb néprétegek hangszere: falusi és tanyai parasztoké, pusztai
uradalmi cselédeké. Olcsñn előállìthatñ, s ezzel átlagos zenei teljesìtményt nem nehéz elérni. Egy-két
évtizeddel előbb némely helyen úgyszñlván minden dalkedvelő férfi, sőt nemritkán nő és gyerekek is
tudtak rajta játszani. Szegényebb helyeken még lakodalom is volt citerával. Citerás szñrakozáson a
zenész nem került pénzbe, a résztvevők felváltva játszottak a hangszeren. Előfordult, hogy ketten,
hárman is citeráztak együtt: mindnyájan a dallamot játszották, de esetleg „az ügyesebb még kontrázott is
hozzá” Ŕ ami nem állhatott egyébből, mint valamiféle, a cigányzenekart utánzñ ritmuskìséretből. Ŕ
Régebben akadtak nevezetes citerakészìtők, akik egy-egy egész környéket elláttak citerával. Ilyen volt a
két világháború között pl. Hñdmezővásárhely és Szeged környékén egy Krizsán Pál nevezetű. Békés
környékén egy Füzesi nevű köröstárkányi citerakészìtőt emlegetnek a régebbi évtizedekből; tarisznyában
a vásárra vitte citeráit és miközben árulta, játszott is rajtuk. Emellett a nagyobb fővárosi
hangszerkereskedők (Mogyorñssy, Sternberg) juttattak tömegben gyártott citerát a vidékre. Ma ugyanìgy
a hangszerkészìtő kisipari termelőszövetkezet készìt nagyban citerákat. Ŕ Manapság Ŕ inkább szìnpadi
szereplési céllal, művelődési otthon vagy iskola patronátusa alatt Ŕ országszerte alakulnak 5Ŕ10 tagú
„citerazenekar”-ok. Ŕ A citerának a magyar nép közötti szélesebb körű elterjedéséről először Herman
Ottñ értesìtett a múlt század végén. Ma, a moldvai csángñkat kivéve, az egész magyar nyelvterületen
ismerik és használják e hangszert, de nem mindenhol egyenlő arányban. Az Alföldön van belőle a legtöbb.
Úgy látszik É és K (Erdély) felé az Alföldről terjedt. Öreg csìki székelyek úgy emlékeznek, hogy a citerát
az I. világháború végén vitték oda alföldi katonák. Ŕ A citera távolabbi rokonait Ázsiában és Afrikában is
megtaláljuk. E rokonságba tartozik a kìnai k’in, a japán koto, a dél-indiai vina és a madagaszkári valiha.
Az eurñpai citera ősének a klasszikus görögök monochordját tekintik. Eurñpai népi hangszerként a 17. és
18. sz. folyamán főleg a német nyelvterületen ismerték. A németeknél leginkább Scheitholt néven szerepel.
A skandináv országokban, ugyanúgy, mint nálunk, máig fennmaradt népi hangszerként (norvég langleik,
dán humle, svéd hummel). Ŕ Irod. Norlind, Tobias: Systematik der Saiteninstrumente (Stockholm, 1936);
Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967). Ŕ 2. → hangadñ játékszer
Citerajáték
428
C
Citera
Citera
Citera
Citera
Citera
Citera. Dunántúli (nyugati) tìpus
Citera. Állatalakokkal dìszìtett citera
Sárosi Bálint
citerabál: a spontán táncmulatságok (→ táncalkalmak) igen elterjedt gyakori jelölése. A tánczenét nem
zenekarok, cigánybandák, hanem alkalmi muzsikusok, rendszerint citerások szolgáltatják. A citerabálon
gyakoriak az ún. szükséghangszerek is (nádsìp, meggyhéjsìp, köcsögduda, asztal lapján végzett ún.
sodrñfázás stb.). A citerabálokat főleg a tanyákon és uradalmakban kedvelték. (→ még: gyermekbál) Ŕ
Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Andrásfalvy
Bertalan: Uradalmi cselédek és pásztorok tánchagyománya Tolna és Somogy megyében (Tánctud.
Tanulm., 1958); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok. I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960).
Pesovár Ferenc
citerazenekar: citerákon játszñ népi együttes. Tagjai Ŕ 2Ŕ10 személy, nagyobb iskolás gyermekek vagy
felnőttek (csak férfiak vagy nőkkel vegyesen) Ŕ általában az együttesben is ugyanazt és ugyanúgy
játsszák, amit és ahogy egyenként is játszanak. Citerazenekarok szervezetten az ötvenes évek ñta
alakultak és váltak országos divattá. Részben műkedvelő tánccsoportok kìsérésére, de leginkább hallgatñ
429
C
közönség előtti (szìnpadi, rádiñbeli) szereplés céljára alakultak. (→ még: hangszeres együttes) Ŕ Irod.
Sárosi Bálint: Citera és citerajáték Szeged környékén (Ethn., 1961).
Sárosi Bálint
cìva: → cìvis
civakodñ ördögfiak, a: önállñ tìpusként számon tartott mesemotìvum, epizñd. Ismert változatai nálunk
legtöbb esetben → Árgirus királyfi és Tündér Ilona meséjében fordulnak elő. A hős Ŕ aki elveszett
feleségét keresi Ŕ vándorútja során három ördögfiúval találkozik, akik apjuktñl egy pár papucsot
(bocskort), egy köpenyt (sapkát) és egy ostort örököltek, s a három tárgyon nem tudnak megosztozni,
mert a három csak együtt ér valamit: ha valaki a papucsot meg a köpenyt magára veszi, és az ostorral
egyet pattint, s azt kìvánja, hogy: „Ott legyek, ahol akarok”, kìvánsága teljesül. A hős versenyfutást ajánl,
s amìg az ördögfiúk odajárnak, magához veszi a tárgyakat, s egyszeriben eltűnt felesége városában terem
(AaTh 518). A feltehetően az „Árgirus histñriája”, ill. az ebből keletkezett népkönyv által megszilárdìtott
állandñ tìpuskapcsolat a magyarázata annak, hogy Berze Nagy János a civakodñ ördögfiak meséjét nem
önállñ tìpusként, hanem a „Tündér Ilona” tìpus (BN 400 I.) D epizñdjának részleteként tartja számon, s a
rászedett ördög (→ ostoba ördög meséje) mesecsaládjába sorolja. A civakodñ ördögfiak meséje
Eurñpában más tìpusösszetételekben is előfordul: → testen kìvül elrejtett erő, → papucsszaggatñ
királykisasszonyok, → állatsñgorok stb.; a törökben pl. a → nemváltozás tìpus egyik változatában.
Nálunk tìpusalkotñ szerepe van a civakodñ ördögfiak motìvumának a → hálás halott mesetìpus egyik
redakciñjában is. A motìvum szanszkrit vagy ñgörög eredetű. Előfordulása a Tripitaka c., szanszkritbñl
kìnaira fordìtott legendagyűjteményben az előbbi, a Perseus-mondában valñ felbukkanása viszont az
utñbbi nézetet látszik erősìteni. Előfordul az ind Kathâsaritsâgaraban, a mongol Siddi-Kür-ben és az
Ezeregyéjszakában is. Legtöbb változatát Kisázsiában és K-Eurñpában jegyezték fel. Irodalmi
feldolgozásai közül nálunk legismertebb Vörösmarty „Csongor és Tündé”-je. Ŕ Irod. Cosquin, E.: Le
thème de la „Dispute au sujet des objets merveilleux” (Les contes indiens et l’Occident, Paris, 1922);
Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Nagy Olga: A három táltos varjú (Mezőségi népmesék,
Kolozsvár, 1958); Liungman. W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
Kovács Ágnes
civilizáciñ: 1. a közgondolkodás és a szociolñgiai megközelìtés szerint a civilizáciñ a → kultúrátñl eltérően

egy társadalom anyagi eszközeit, technikáját és tudományát jelöli. Ŕ 2. az etnolñgia szerint a társadalmi
fejlődés egyik stádiuma; bizonyos fejlettségi szintet elérő kultúra. L. H. Morgan és Fr. Engels
korszakbeosztásában a civilizáciñ a vadság és a barbárság kora utáni legmagasabb kulturális fázis, az
ìrásbeliség korszaka, amely a barbárság felső fokáig kialakult munkamegosztást állandñsìtja és fokozza,
kiélezi az ellentéteket falu és város között. Emellett egy harmadik, az új társadalomra jellemző, döntő
fontosságú munkamegosztást hoz létre: kialakìt egy olyan réteget, amely már nem a termeléssel, hanem a
termékek kicserélésével, tágabb értelemben vett elosztásával foglalkozik. A 20. sz. történészei a civilizáciñ
terminust olyan kultúrák megjelölésére használják, amelyekben specializált foglalkozásokat, társadalmi
hierarchiát, városokat és ìrást találunk. Az utñbbi két évtizedben elterjedt legáltalánosabb felfogás szerint
a civilizáciñ nem primitìv, felsőbbrendű kultúra, amely a fejlődés és haladás olyan fokára érkezett,
amelyen a rend, biztonság és eredményes működés problémáit politikai, gazdasági és
társadalomszervezeti intézmények révén hatékonyan megoldñ komplex társadalomrñl, államrñl
beszélhetünk, ahol a művészet elvesztette alapvetően funkcionális jellegét, a tudomány fejlődésnek indult,
az ìrásbeliségnek pedig legalább kezdeményei feltűnnek. Kezdeti fokon, azaz az → „ázsiai termelési mñd”
szintjén a termelőerők forradalmi fejlődése nem tartozik a civilizáciñ ismérvei közé; a társadalmak ebben
a fázisban a magasabb igények és szükségletek gazdasági fedezetét többnyire a meglevő termékfelesleg jñl
szervezett összegyűjtésével és újraelosztásával érik el. Az általános szñhasználat ezektől a korai vagy
archaikus civilizáciñktñl megkülönbözteti a Mediterráneumbñl elindulñ eurñpai fejlődés történetét, az
„eurñpai civilizáciñt” valamint az ipari és a tudományos-technikai forradalom korát, a „nyugati” vagy
„modern civilizáciñt”. Ŕ Irod. Toynbee, A. J.: A Study of History (IŔVI., London, 1934Ŕ1939); Ginsberg,
M.: Sociology (London, 1950); Kroeber, A. L.: The Nature of Culture (Chicago, 1952); Engels, F.: A
család, a magántulajdon és az állam eredete (Bp., 1952); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964).
Ecsedy Csaba
cìvis <lat. ’polgár’>: az alföldi mezővárosok paraszti eredetű és még földművelésből élő vagyonos
lakossága. Használták a cìva nőnemű alakot is. A cìvis hagyománytartñ, sajátos életformával rendelkező
430
C
réteg, amely éppen konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A családok egymás közt
házasodtak. A földdel rendelkező cìvisek benn laktak a városokban Ŕ bár mindegyiknek volt tanyája,
legelőrésze Ŕ, csak cselédeik és a fiatal házasok költöztek ki a tanyára. Vagyonukat állattartásbñl és
földművelésből szerezték, hasznukat nem fektették be kapitalista jellegű vállalkozásokba, hanem a
hagyományos paraszti gazdálkodás keretein belül szaporìtották. Tágabb értelmezésben cìvisnek nevezik
az alföldi városok bennszülött lakosságát, függetlenül a rétegződéstől, vagyis a gazdag polgár-
parasztokon kìvül a kereskedőket, iparosokat, szegényparasztokat, cselédeket is. A cìvis szñ használata
elsősorban Debrecen őslakñira a leggyakoribb, de mondják Nagykőrös, Kecskemét és Hñdmezővásárhely
paraszti törzslakosságára is. (→ még: Debrecen népe, → pñgár) Ŕ Irod. Majláth Jolán: Egy alföldi cìvis
város kialakulása... (Bp., 1943); Balogh István: A cìvisek világa (Bp., 1973).
1. Debreceni cìvispolgár 1880 körül
2. Debreceni fiatal pár 1890 körül
3. Háromablakos ház az Ajtñ utcán (1931, Debrecen)
4. Cìvisház hosszú kapuval, Nap utca (1933, Debrecen)
5. Három debreceni cìvislegény (Múlt század második fele)
Morvay Judit
431
C
cìviskalap: → kalap
cìvisváros: azoknak az alföldi nagy mezővárosoknak a megkülönböztető neve, amelyek a szabad királyi
városi jogállást megszerezték vagy megközelìtették, de polgárságuk döntően földművelő-állattenyésztő
paraszti árutermelőkből állt, kereskedő, iparos, értelmiségi foglalkozású elemeik pedig javarészt
jobbágyparaszt eredetűek voltak. A cìvisvárosoknak és polgáraiknak jelentős szerepük volt a magyar
parasztság társadalmi felemelkedésében, gazdasági, művelődési fejlődésében. A cìvisvárosok keretei
között vészelték át a legjelentősebb lélekszámú csoportok a török hñdoltságot. (→ még: cìvis) Ŕ Irod.
Balogh István: Cìvisek társadalma (Debrecen, 1947); Balogh István: A cìvisek világa (Bp., 1973).
Filep Antal
civitás: a 11Ŕ12. sz.-ban püspöki és királyi területi igazgatási központként szereplő vár, majd a 13. sz.-tñl
a 19. sz.-ig szabad királyi város. Nagy autonñmiával rendelkező és fallal körülkerìtett település, amely
követet küldhetett a feudális országgyűlésbe. A civitás cìmet a király adományozhatta. Legtöbb civitás a
13. sz. második felében és a 14. sz.-ban nyerte el rangját. (→ még: város) Ŕ Irod. Makkai Lászlñ: A
magyar városfejlődés történetének vázlata (Vidéki városaink, szerk. Borsos Jñzsef, Bp., 1961); Györffy
György: Budapest története az Árpád-korban (Budapest története, I., szerk. Gerevich Lászlñ, Bp., 1973).
Bárth János
C. Nagy Béla (Székesfehérvár, 1911ŔBp., 1974): népzenekutatñ, a Zeneművészeti Főiskola tanára (1966Ŕ
74). Zeneszerzési tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán (1936) végezte, néprajzbñl a bp.-i
tudományegy.-en szerzett végbizonyìtványt (1948). A Bartñk Béla Zeneművészeti Szakiskola tanára
(1946Ŕ). A finnugor népek, a szomszéd népek, a tengerentúli népek zenéjének kutatñja, később az
afroamerikai népzene kutatásával is foglalkozott. Tanulmányai, cikkei a zenei szaklapokban, a
Zenetudományi Tanulmányok sorozatban, a Studia Musicologicában, valamint az Ethnographiában
jelentek meg. Ŕ F. m. Finnisch-ugrische Elemente in der ungarischen Volksmusik (Helsinki, 1965); Magyar
népzene (Bp., 1969).
coll: → hüvelyk
concivis: a 15. sz.-tñl 1848-ig a szabad királyi és a szabadalmas → mezővárosokban polgárjogot nyert
lakñ. A concivist megillető jog körét, megszerzési mñdját és a joggal járñ kötelességeket az illető város
kiváltságlevele vagy a város közössége által hozott statutum szabályozta. A concivist illető jog a városok
jogállása szerint szűkebb vagy tágabb körű lehetett. Általában csak őket illette meg az aktìv vagy passzìv
választñjog. Ők részesültek a privilégiumok által a város egésze számára biztosìtott kiváltságokban (pl.
harmincad- és vámmentesség) és polgári haszonvételekben (pl. faizás, határhasználat, polgári szabad
bormérés stb.), a communitás által hozott szabályok szerint. Ŕ Irod. Huszthy, St.: Jurisprudentia practica...
(Eger, 1778).
Balogh István
condra: több jelentésű szñ. Egyrészt gyapjúposztñt jelöl, másrészt elnevezése az ebből a posztñbñl készült,
kabátféle felsőruhának is. Anyaga a cedele-, condra-, darñc-, harisnya- vagy zekeposztñnak nevezett,
négynyüstös, ványolt posztñ. Ennek szürke, barna, fehér vagy ritkábban fekete szìne a juhok gyapjának
természetes szìne. Gyakran szinonimája a condra az ugyancsak gyapjú felsőruhát jelentő → zeke és →
darñc szavaknak. Nemcsak a férfiak, hanem a nők is viselték és viselik még elvétve. Az ünnepi condrát
több szìnű posztñcsìkokbñl összeállìtott csokrokkal vagy → sallangokkal dìszìtették. Vállra vetve,
panyñkán viselték. Ŕ Van pejoratìv rongyos ruha jelentése is. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása
történelmi, régészeti, természetrajzi, népismei szempontbñl (IŔVI., Pest, 1868ŔBp., 1873); Tőkés Béla: A
mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest,
1957); Nagy Jenő: A torockñi magyar népi öltözet (Bukarest, 1958).
Fehér condra hátulrñl (1910, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
432
C
Gáborján Alice
contredanse, country dance: → kontratánc
Corpus Musicae Popularis Hungaricae: → Magyar Népzene Tára, A
cötkénypñta: → marázsahálñ, → méthálñ
cövekelés: kihegyezett végű, rövidebb karñnak földbe verése a föld határának jelzésére. A szñ osztrák-
bajor eredetű, és a 13. sz.-ban került a magyar nyelvbe. A cövekadás a 14Ŕ16. sz.-ban párbajra kihìvás
jele volt. Csak a 18. sz.-ban kezdett szokásossá válni szántñ, rét, legelőbirtok határának cövekkel valñ
megjelölése. Régebben csak nagyobb birtoktestek határát jelölték, elsősorban el nem mozdìthatñ
természetes tárgyakkal (patakpart, út, nagyobb jellegzetes fa), részben földből készült határhalmokkal,
ritkábban kővel (→ határjel). Kő határjelet néha még mocsárba is süllyesztettek. A jobbágyi földeket
ekkor még földközösségben tartották, nem voltak állandñ darabok. A 18. sz.-ban a jobbágytelek
határainak megjelölése is kìvánatossá vált. Az 1894. évi 12. tc. minden birtokosnak kötelességévé tette a
határ megjelölését. A megjelölés mñdját ugyan törvényhatñsági szabályrendeletekkel kellett szabályozni,
de a facövek országos alkalmazást nyert. A határjelek felállìtására valñ felügyelet a községi elöljárñság
feladata volt. Az új határokat jelző cövekek felállìtására, az elromlottak pñtlására a birtokosokat a
községi elöljárñságnak kellett felszñlìtania, s nekik kellett azt is kijelölni, hogy a határos birtokosok közül
melyik végezze a cövekelést. Ha a felszñlìtásnak 15 nap alatt nem tettek eleget, a cövekelést a község
végeztette el a tulajdonos költségén. A határjelek felállìtása, megújìtása, kijavìtása körüli vitákban a
községi elöljárñságnak egyezség útján valñ elintézést kellett megkìsérelnie, ha ez nem sikerült, a feleket a
járási főszolgabìrñi hivatalhoz utasìtották. Ennek határozatát viszont a járásbìrñság, esetleg a
törvényszék előtt perrel lehetett megtámadni. (→ még: határjárás) Ŕ Irod. Hajnik Imre: Bìrñsági
szervezet és perjog az Árpádok és vegyes házbeli királyok korában (Bp., 1898).
Degré Alajos
cövekpénz: → karñpénz
cuca: 1. hegyes pálca, bot, pñzna, amelyet a kaszálñ felosztásakor a kimért parcellák határának jelzésére
a földbe szúrnak. A D-Alföldön és a DK-Dunántúlon több értelemben is használatos cuca szñ valñszìnűleg
déli szláv eredetű, s a régiségben „lándzsa” jelentése is kimutathatñ. A kaszálñdarabok időszakos, ill.
állandñ határainak jelzéséhez használják (→ még: cégér, → csñva, → hancsik, → mezsgye, → komp, →
útjel). Ŕ 2. A kukorica és a burgonya vetéséhez, ill. ültetéséhez használt → ültetőfa neve a D-Dunántúlon.
Ŕ 3. A Felső-Kiskunságban a gyermekek jégszánkñjának két szeges végű tolñbotja. Ŕ Irod. Szabñ Mátyás:
A Körös és Berettyñ alsñ folyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Kñsa Lászlñ: A dél-
somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1968).
cucaj: → bőrmellény
cucorka: → pünkösdi királynéjárás
cugjárñ: → vontatñk útja
cukorrépa: → répa
CS
Csaba Jñzsef (Nagycsákány, 1903Ŕ): néprajzi gyűjtő, nyugdìjas körjegyző. Közigazgatási tanfolyamot
végzett Szombathelyen (1926). Csákánydoroszlñn (1926Ŕ41; 1945Ŕ53), Péterhegyen (1941Ŕ45), Náraiban
(1953Ŕ63) működött. Hivatali munkája mellett néprajzi kutatásokat folytat az anyagi kultúra, főleg a népi
méhészkedés terén. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban.
csabaìre: A 16. sz.-ban feljegyzett monda szerint Csaba hun királyfi az atyja, Attila halála után kitört
testvérharcban életben maradt katonáit a Chaba (Csaba) ìre nevű csodás fűvel gyñgyìtotta. A csabaìre a
mindenféle vérzést elállìtñ Pimpinella saxifraga (földi tömjén). A növény hasonlñ tulajdonságárñl a
germán és szláv néphit is tud. A későbbi botanikai irodalomban a csabaìre valamelyik Sanguisorba
(vérfejű fű) speciest is jelentette. A Pimpinellát (érfű) emlìtik Chaba üröm néven is (1602), amely
433
C
valñszìnűleg népetimolñgiai változat. A Balaton melléki lakosság a múlt század végén még ismerte a csaba
irem, csaba irme nevű füvet. Az Alföldről is közölték a Sanguisorba officinalis csabaìre elnevezését. A fű
gyñgyìtñ hatását Peretsenyi Nagy Lászlñ „Léta magyar vitéz és Zamira” (1800) c. eposzában is
megénekelte s a csabaìrét Szent Lászlñ füvével azonosìtotta. A katonáit valamilyen fűvel gyñgyìtñ király
gyakori alakja a középkori füves mondáknak, s valñszìnű, hogy ezek hatására alakult ki a csabaìre
mondája. Ŕ Irod. Borbás Vince: Csaba irem (Magy. Nyelvőr, 1896); Sebestyén Gyula: A magyar
honfoglalás mondái (I., Bp., 1904); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltatñ növényeink
története (Bp., 1934).
Csabaìre
Gunda Béla
Csaba-monda: a → hun-magyar mondakörbe tartozik. A krñnikások szerint Csaba királyfi az apja,

Attila halála után kitört testvérháborúban csatát vesztett és Bizáncba menekült. Seregének tagjai a Csigle
mezőn várták visszatérését. Ezeknek utñdai a székelyek. A Csaba-monda a székelyek között évszázadokig
fennmaradt. Csaba királyfit a Hadak útján (Tejút) várták vissza seregével. Máig is gyñgyìtñ hatást
tulajdonìtanak a → csabaìrének vagy füvének, amellyel a monda szerint a királyfi beteg katonáit
gyñgyìtotta. (→ még: vándorlások mondaköre) Ŕ Irod. Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely hun-
hagyomány (Bp., 1922); Györffy György: Krñnikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948).
Dobos Ilona
Csábrádi Jñzsef (Nñgrád m. 19. sz.): faragñ, a → palñc áttört bútor faragásának legjelentősebb
képviselője, egyben formanyelvének egyik megteremtője. Azonos formák ismétlése esetén is (huszáros
padtámla) kerüli a pontos megfeleléseket, és mesteri mñdon tudja a kötelező szimmetria figyelembe
tartásával kialakìtott tábláin a szerkesztés szigorúságát a részletek aszimmetriájával kiegyensúlyozni. Ŕ
Irod. K. Csilléry Klára: A Magyar Osztály gyűjteményének gyarapodása 1970Ŕ1972-ben (Népr. Ért.,
1973).
Padtámla két vége áttört, festett huszárábrázolással (1889. Csábrádi Jñzsef műve, Nñgrád m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
434
C
K. Csilléry Klára
csafring, cafring: → bojt
csáklya: → jég alatti halászat
csákñ: → süveg
csákvári kerámia: Csákvár Fejér m. legjelentősebb fazekasközpontja. Céhes fazekasai a 19. sz.-ban 14
Fejér megyei falu mestereivel dolgoztak közös céhben. A tűzállñ és a nem tűzállñ földdel is dolgozñ
mesterek között a fazekasság mindegyik szakága ismert innen: a tűzállñ edényt készìtő → fazekas és a
nem tűzállñ földdel dolgozñ → tálasok és → korsñsok. A csákvári fazekasok messze földön hìres edénye
az ún. csìkos fazék (→ fazék), bár e csìkon nem minden esetben az edény külső felületén függőlegesen
elhelyezett zöld, sárga, barna mázcsìkokat kell értenünk, hanem ennek a nagyon dekoratìv hatású
dìszìtménynek számtalan variáciñját, melyet aprñ pöttyökkel, vonalkázással (→ ñlommáz), → ìrñkával és
ecsettel dìszìtettek. A Dunántúlon kedvelték a zöld mázas boros → kancsñkat, melyeket az ún. →
egresleveles mintával és tréfás feliratokkal láttak el. A felirat szövegét karcolták az edény felületébe. A
csákvári kerámia eljutott Tolna, Pest, Esztergom megyébe és az Alföldre is. Ŕ Irod. Kresz Mária: Magyar
népi cserépedények kiállìtása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Domanovszky György: Magyar
népi kerámia (Bp., 1968).
Csìkos fazék (19. sz., Csákvár) Bp. Néprajzi Múzeum
Boroskancsñ (19. sz., Csákvár) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
család: azoknak az embereknek társadalmilag elismert csoportja, akiknek egymáshoz valñ viszonya
vérségi vagy házassági kapcsolaton alapszik. A család kisebb egysége a → rokonságnak, amely több
családot foglal magában. A magyar család szñ az ñszláv cseljad átvétele, eredeti jelentése háznép,
cselédség. Legkorábbi ìrásos előfordulása magyar nyelven 12. sz.-i. Általában családon két generáciñ,
szülők és nem házas gyermekek együttélő csoportját értjük, a szakirodalomban ezt kiscsaládként is
jelölik. A paraszti szñhasználatban a családtagok, ill. az együtt élő generáciñ száma nem meghatározñja a
család fogalmának; családnak mondják a 28Ŕ30 tagot számlálñ, négy generáciñt is magában foglalñ,
együtt élő ún. → nagycsaládot csakúgy, mint az egygyermekes házaspárokat. A nem együtt élő egynevű
rokonságot is jelölik család szñval. A családdal majdnem azonos jelentésű szñ a → famìlia, amelyet az
egész nyelvterületen ebben az értelemben is használnak. Ha a család nagy létszámú, nagycsaládként,
házcsaládként is emlegetik. Némely helyzetben család helyett ház kifejezést használnak, pl. „lakodalomba
meghìvták az egész házat”, vagy „száz házat is meghìvtak a lagziba”, ezekben az esetekben a ház
családot, háznépet jelent. A család, famìlia, házcsalád, ház fogalmába tágabb értelemben beleértik a
háznál lakñ távolabbi rokonokat, barátokat, szolgákat, cselédeket is. A család szerkezete határozta meg a
435
C
családtagok egymáshoz valñ viszonyát, ez a viszony a hagyományos megszñlìtási formákban tükröződött.

A magyar parasztságnál a patriarchális családforma volt az általános, vagyis a legöregebb férfi, ill. a
kiscsaládoknál a házaspár férfitagja rendelkezett gyakorlatilag a család vagyonával, ő ellenőrizte és
irányìtotta a családtagok erkölcsi magatartását, elsősorban ő képviselte a társadalmi presztìzsét, ennek
előnyeit ő használta ki, a családba fogadás szokásánál az ő véleménye érvényesült. A család a paraszti
életformában egyúttal munkaszervezeti csoport (→ családi munka), amelyben a családtagok nemüknek és
életkoruknak megfelelően szigorúan megszabott munkakörökben dolgoztak a családfő irányìtása alatt. A
család jogi helyzetét, a családtagok egymáshoz valñ viszonyát mindenkor a családjog határozza meg. A
tételes jog nem minden esetben azonos a paraszti gyakorlatban társadalmilag elfogadott jogszokásokkal.
Pl. a paraszti jogszokás a családfőnek nagyobb hatalmat tulajdonìt: a családtagokat megütheti, esetleg
elűzheti, házasságukba, magatartásukba beleszñlhat, vagyonával életében szabadon rendelkezik, fiait
kizárhatta az örökségből, felesége vagyonát sokszor elszámolási kötelezettség nélkül kezelhette. A család
famìlia jelentés mellett a házasságban született gyermekeket is jelöli. Pl. Szeged környékén: „három
családom van, egy gyerök és két lány”. Erre az analñgiára nevezik a kisgyermeket kiscsaládnak, a ki nem
házasìtott gyermeket neveletlen családnak, a fiatal házast újembörcsaládnak stb. A család szñ mellett
gyermek jelentésben párhuzamosan cselédet is mondanak, pl. négy cselédem van, vagyis négy
gyermekem. Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár,
1944); Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes rokonság szegedi formái, megnevezései (Kézirat);
Morvay Judit
családba fogadás: a családon belüli befogadás a vérségi alapon szerveződött rokonság, család szertartása,
amelyen a hangsúly az apaági vonal folytatásának elismerésén (apai elismerés) van. A törvényesen
született csecsemőt valamilyen gesztussal, cselekedettel elfogadja, „befogadja” maga közé az apai
családrokonság, ezzel elismerve odatartozását. Hagyományőrző vidékeken szñrványosan előfordultak
még a közelmúltban is az újszülött befogadását jelző cselekedetek. Például a születés után a bába vagy
jelenlevő rokon asszony letette a földre vagy a küszöbre a csecsemőt, ahonnan az apa vagy az anyai
nagyanya felkapta, esetleg megcsñkolta Ŕ az apa az újszülöttet vászongatyájába rövid időre betakarta, Ŕ
az apa az újszülöttre kalapját ráborìtotta, Ŕ istállñba vitte, lovára ültette Ŕ, az újszülött orrát gyengéden
meghúzta valamelyik rokon asszony vagy az apa, miközben mondta: „hasonlìts apádra”. Ezek a
szertartások elsősorban fiúgyermek születésénél voltak gyakoriak. Egyes vidékeken a fenti cselekedeteket
a templombñl hazahozott, már megkeresztelt gyermekkel tették meg. (→ még: avatás) Ŕ Irod. Szendrey
Ákos: A társadalmi érintkezés formái (Ethn., 1937); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a
komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai
palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).
Morvay Judit
családi munka: a munkaszervezet alapformáinak egyik csoportja (→ munkaszervezeti alapformák), s

felöleli mindazon munkákat, amelyeknek elvégzése során az egyén csak a családja tagjaival kerül
munkaviszonyba, ill. más családokkal valñ kapcsolata esetleges, nem meghatározñ jellegű. A családi
munka azonban a nagyobb közösség munkaszervezetébe szervesen beilleszkedik, szemben az egyéni
munkákkal. A család formája (kiscsalád, nagycsalád), a család tagjainak neme, kora, szakértelme stb.
megszabja a családi munka körének nagyságát, s ugyanaz a munka egyes családoknál elvégezhető családi
munkaként, mìg más családoknál már csak a család körét átlépve valñsìthatñ meg. A családi munka
osztályozásának alapja a családforma, s a munkák rendszerét, belső felépìtését a családi munkamegosztás
szempontjábñl szokták leìrni. Ŕ Irod. Fél Edit: Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata
(Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt
század második felében (Bp., 1956); Jávor Katalin: A parasztcsalád munkamegosztása egy nyìrségi
faluban (Debrecen, 1966).
Szabó László
csalamádé: → kukorica
csalánmunka: a csalán (lat. Urtica dioica) feldolgozása textilneművé hagyományos mñdon és eszközökkel.
Bár irodalmi és népmesei utalások, valamint idős emberek emlékezései arrñl tanúskodnak, hogy
valamikor a magyar parasztság is foglalkozott csalánmunkával, olyan adatok nem állnak
rendelkezésünkre, amelyek a növény rostjainak kikészìtéséről részletesebb tájékoztatást nyújthatnának a
436
C
Kárpát-medencében. Felhasználásárñl tudjuk, hogy durva, erős vásznábñl pl. lúgzñkendőt, hamvast (→
mosás) készìtettek. A csalánmunkára vonatkozñan igen gyér ismereteink vannak a keleti szlávoktñl is.
Részletesebben ismert azonban obi ugor rokonnépeink, a vogulok és osztjákok csalánmunkája. Ennek
alapvető jellegzetessége az, hogy a növény szárának felületén elhelyezkedő rostot nem a belső szövet
megtörése (→ lentörő sulyok) útján szabadìtják fel, hanem kézzel fejtik le szalagokban, szálakban. Ez a
lefejtés valñszìnűleg még a legprimitìvebb szövetkészìtésre szolgálñ nyersanyag, a háncs, a nyìrfakéreg
szalagokban valñ lefejtése technikájának az emlékét őrzi, ami nemcsak a csalánmunkába, de elszigetelten
napjainkig megmaradva a kendermunkába is átment (Bretagne, Spanyolo., Piemont, Székelyföld és több
elszigetelt csoportban a keleti szlávok lakta területen). Az obi ugorok a lefejtett csalánrostot famozsárban
megtörték, hogy a szélesen lehúzott rostszalagokat vékony szálakra szétrepesszék. A rost mozsárban valñ
„szálasìtása” a kendermunkában is megtalálhatñ: általános a keleti szlávoknál és az e területen lakñ
finnugor népeknél, de egykori nagyobb eurñpai elterjedésére enged következtetni egy 18. sz.-i franciao.-i
adat is. Feltehető, hogy a rostfejtés mellett a mozsárban valñ szálasìtás a csalánmunka technolñgiájának
jellegzetes része volt, ami a csalánhoz közel állñ másik rostnövény, a kender kikészìtésének munkájában
élt tovább, s itt-ott elszigetelten a legutñbbi időkig megmaradt. A csalánmunka további menete a helyi,
történetileg kialakult fonñ-szövő technika szintjén és mñdján folytatñdott. Ŕ Szñrványosan előfordult a
legszegényebb társadalmi rétegek körében a gyűjtögetett csalán emberi táplálékul történő felhasználása.
Növendék kacsáknak a beáztatott, összevágott, kukoricadarával összekevert csalánt napjainkban is
adják. Ŕ Irod. Sirelius, U.T.: Die Handarbeiten der Ostjaken und Wogulen (Suomalais-ugrilaisen seuran
aikakauskirja, 1904).
Szolnoky Lajos
csalétek, csali: horogra tett, halat csalogatñ táplálék. Növényi eredetű csalétkeket a békés, állati
eredetűeket főleg a ragadozñ halakra használják. A nyers tejes vagy főtt száraz kukorica, különböző
lisztből készült tésztafélék (dunai molnárok!) újabban terjedtek el a népi halászatban, sokkal régibbek az
állati eredetű csalétkek: a földi giliszta, kis hal, béka, lñtetű Ŕ főleg harcsára Ŕ, újabban a szeméttücsök,
sajt, túrñ stb. Hagyományos és kedvelt csalétek volt a kérészlárva, melyet bogárszedő vagy féregszedő
bödönnel gyűjtöttek. Ez vaslemezből készült, alul szűkebb csonkakúp több méteres nyéllel. A szerszámot
a vìz alatti partszegélybe nyomták, a bádogcső telement sárral, amelyet a ladikba ütöttek, s belőle a
kérészlárvát kiszedték. Ez minden halnak kedvenc csalétke. Bár sok más vizünkben is megfigyelték (pl.
Polymitarcis virgo: dunavirág), legismertebb a tiszavirág (lat. Palingema longicauda), melynek lárvakora
3 évig tart a mederfalba fúrt lyukakban, aztán pár ñrás nászukra csapatosan rajzanak, amit
tiszavirágzásnak neveznek. A vìz felszìne tele van kérésszel, a halak a felszìnen járnak és falják a lepkéket,
a halászok pedig csak meregetik a halakat. Mű csalétkek a népi halászatban ritkán fordulnak elő. A
sporthorgászat elterjedésével megszaporodott a fenékhorgászatnál használt csalétkek száma. Rák fogására
romlott májat használnak. A csalit a vadászok is használják. (→ még: horgászat, → csalogatñ madár, →
véghorog) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede: Dunai
Solymos Ede
csalikancsñ, furfangos kancsó, sokcsöcsű kancsó: → kancsñforma cserépedény, amelynek az a

jellegzetessége, hogy nem lehet belőle a folyadékot a megszokott mñdon kiönteni vagy közvetlenül kiinni.
Ugyanis a füle üreges, csőszerű és összeköttetésben van a szája szélén levő csővel, amelyen több valñdi és
hamis gyűrűs ivñnyìlás is szokott lenni. Csakis mázasan készül, egyedi megrendelésre és gyakran
felirattal, évszámmal ellátva. Egyik változata az emberfejes csalikancsñ, mely valñszìnűleg reneszánsz
eredetű forma. Legszebb példánya Mezőcsátrñl ismert. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi
cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
Csalikancsñ (19. sz. második fele, Mezőtúr) Bp. Néprajzi Múzeum
437
C
Csalikancsñ (19. sz. második fele, Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
Csalikancsñ (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
Csalikancsñ (1798, Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
csalimese, becsapó mese, csalogató mese: olyan rövid, mondñkaszerű epikum, melyre rendszerint a
mesemondás végén kerül sor, mikor a mesemondñ vagy játékvezető, de rendszerint a résztvevők is
belefáradtak már a sok beszédbe, mesehallgatásba vagy a játékba. A mesemondñ legtöbbször úgy fog
hozzá, mintha valami nagy, igazi mesét készülne elmondani, csak a második, harmadik mondat után
veszik észre a hallgatñk, hogy lñvá tették őket. Számos → mesekezdő formula az égig érő jegenyefárñl, a
rinci-ráncos szoknyárñl vagy a hetvenhét lapos könyvről használatos csalimeseként is, csak akkor a
mesemondñ nem azt mondja, hogy „innen vettem elő azt a mesét, amit most elmondok”, hanem azt:
„hogyha a rinci-ráncos szoknya hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.” Ehhez
hasonlatos némiképpen a csalimese a part alatt szántogatñ apárñl és fiárñl, akik szántás közben egy nagy
ládát találtak, abban van egy kisebb, abban egy még kisebb, abban egy legkisebb láda, az utolsñbñl végül
kiugrik egy kurtafarkú nyúl (egér); „Hogyha a nyúl farka hosszabb lett volna, az én mesém is tovább
tartott volna” (AaTh 2251). A csalimese egy másik fajtája az ún. → végtelen mese (pl. →
megszámlálhatatlan sok juh, a; vagy → veres kakas meséje, a), melynél a hallgatñ felbosszankodik vagy
elveszti a türelmét. Ugyancsak a hallgatñ felbosszantására vagy nevetségessé tételére szolgálnak a →
beugratñ mesék. Használatosak végül csalimeseként a → mesezárñ formulák is: „Mese, mese, mess
kenyeret, Egyél hozzá aludttejet” vagy „Mese mese mesd ketté, tehénpacal rágd ketté” stb. (AaTh 2200Ŕ
2320). (→ formulamese) Ŕ Irod. Taylor, Archer: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II. 3.);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék
tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
438
C
Csallñköz: a Duna legnagyobb szigete, a → Kisalföld természetföldrajzilag jñl elkülönült tája. É-rñl a
Pozsonynál kiszakadñ Kis-Duna, majd a vele Gúta községnél egyesülő Vág felvétele után, Komáromnál az
Öreg- vagy Nagy-Dunába ömlő Vág-Duna határolja. Nevét az egykori önállñ Csalló folyñtñl kapta (1269,
Challokeuz). A középkor folyamán a vìzrajzi viszonyok változékonysága és rendezetlensége miatt határa
a Vág-torkolat tágabb környezetében bizonytalan volt. A történeti Pozsony m.-hez tartozñ része → Főtáj,
a Komárom m.-hez tartozñ része pedig → Altáj néven is ismert. Önállñ táji része a → Csilizköz. A régi
magyar nyelvben Nagy-Csallóköz és → Aranykert névváltozata is ismert. Lakossága magyar, r. k. vallású,
de jelentékeny számú ref. és kevesebb ev. is van. A Csallñköz Ny-i végében, Pozsony körzetében
középkori német településű lakosság is élt a magyarok mellett. 1920 után Csehszlovákiához került és
betelepüléssel morva szñrványok is keletkeztek rajta. A magyar lakosság egy részét a II. világháborút
követő kitelepìtések érintették. A Csallñköz területét a településhálñzat viszonylagos háborìtatlan
fejlődése és ennek következtében speciális jogállású községek és kisnemesi falvak kései továbbélése, a
birtokstruktúra stabilizálñdása, a településhálñzat differenciálatlansága jellemezte. A középkortñl
folyamatosan, kiegyenlìtetten fejlődött paraszti mezőgazdasága, amit egyrészt a kertkultúra, a szántñföldi
művelés, állattartás egyensúlya, másrészt az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok magyaráznak
(Pozsony és a Hegyalja, Komárom, később Bécs polgári és katonai fogyasztñ rétegei). A Csallñköz népi
kultúráját a kontinuus zárt közösségek, de egyben a magas szintű paraszti polgárosulás jellemezte.
Vásáros központjai: Somorja, Dunaszerdahely, Gúta, ill. Komárom és Pozsony. Ŕ Irod. Baranyai Jñzsef:
A régi Csallñköz (Nagymegyer, 1911.); Bátky Zsigmond: Néhány vonás a Csallñköz településföldrajzához
(Földr. Közl., 1918); Bátky Zsigmond: Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez (Föld és
Ember, 1923); Makkai Lászlñ: A Csallñköz településtörténeti vázlata (Bp., 1947).
1. Utcakép (Siposkarcsa, v. Pozsony m.)
2. Utcakép (Siposkarcsa, v. Pozsony m.)
3. Torombakötéses deszkaoromzatú lakñház (Diñspatony, v. Pozsony m.)
439
C
Filep Antal
csallñközi hìmzések: piros szálánvarrott és többnyire egyszìnű → recemunkák. A szálánvarrottat vastag

kendervászonra dolgozták halottas lepedők dìszeként. Mintakincsükből kiemelkedik az → Ádám-Éva
motìvum a paradicsomi almafa alatt, mely szakaszos elrendezésben ismételve került a lepedő szélére. A
rececsipke betéteket az ünnepi abroszok közepébe illesztették, bár dìszìtették recével a halottas lepedőket
is. Ezek mintája csillagos vagy gránátalmás. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: Parasztok, pásztorok,
betyárok (Bp., 1966).
4. Halottas lepedő széle Ádám-Éva ábrázolással (19. sz. első fele, Csallñköz) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
csalogatás: a → páros táncok lényegét, udvarlñ-szerelmi karakterét meghatározñ formulák (szemben

táncolás, eltávolodás és közeledés, egymás kerülgetése és üldözése stb.) összefoglalñ neve a népi
szñhasználatban és szakirodalmunkban. Főbb tìpusai: 1. az agresszìv, küzdelemszerű csalogatás; Ŕ 2. a
gáláns udvarlñ karakterű csalogatás; Ŕ 3. a páros forgással kiegészült csalogatás a páros táncok egyes
történeti periñdusaira jellemző tartalmi és formai sajátosságok hordozñja. Az agresszìv elemekkel átszőtt,
küzdelmet megelevenìtő csalogatás alapján a páros táncok korai periñdusárñl alkothatunk képet. A
csalogatás ilyen tìpusát őrzi a felső-tiszavidéki cigányoknak és pásztoroknak a párbajszerű
fegyvertáncokban gyökerező páros → botolñja, másodlagos formáit pedig az → ügyességi táncok páros
változatai, eszköz nélküli formáját pedig a páros → cigánytánc. A csalogatás ilyen vonásairñl adnak hìrt a
korai történeti források, ìgy a kb. 1000-ből származñ latin nyelvű Rudlieb, valamint Balassi Bálint,
Wathay Ferenc és a Vásárhelyi daloskönyv táncjellemzései. Erre a csalogatñs tìpusra utal a szelìd
madarat űző ragadozñ hasonlata, a táncosok suhanását és kartartását felvillantñ leìrás és az „egymást űző
tánc” emlìtése. A korai páros táncnak ezt a fegyverrel vagy fegyver nélkül járt, agresszìv csalogatását
hitelesìti a balkáni, a kaukázusi táncfolklñr, a hajdútánc páros formáira utalñ források, továbbá történeti
ábrázolásaink; a páros táncot fegyverrel járñ kuruc tisztet és a Sáros megyei parasztokat megörökìtő
képek. A csalogatás következő, az udvari tánckultúrában gyökerező, gáláns-udvarlñ tìpusát a 15Ŕ16. sz.-i
→ történelmi társastáncokbñl ismerjük. S a csalogatásnak ez az összefogñdzás nélkül járt, vagy
kézfogással párosulñ formája jellemző a balkáni páros táncokra, s ezt a tìpust képviseli a tánckultúránk
régi rétegébe tartozñ → ugrñs páros. A zárt összefogñdzással, páros forgással kiegészült csalogatás
viszont már a páros táncoknak azt a felszabadult szerelmi lìráját tükrözi, ami általános jellemzője az
újkori táncáramlatoknak. A forgñs páros tánc hazai elterjedésének első nyomait a 16. sz. végéről
ismerjük s a csalogatás e felszabadult formáira utalñ jellemzéseket a 17. sz.-bñl. Tánchagyományunkban
a → marosszéki forgatñs képviseli e csalogatñs tìpus korai, sűrìtett szerkesztésű formáját, oldottabb és
csapongñbb karakterű megjelenése pedig már a → csárdásra jellemző. Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A
magyarság táncai (Bp., 1924); Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes (Berlin, 1933); Wolfram, R.: Die
Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Andrásfalvy Bertalan:
Párbajszerű táncainkrñl (Ethn., 1963); Louis, M.A.L.: Le Folklor et la Danse (Paris, 1963); Pesovár
Ernő: A csalogatñs csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965Ŕ66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-
Tschardasch (Acta Ethn., 1969); Pesovár Ernő: A páros táncok történeti problémái a Kárpát-medence
tánchagyományában (Táncműv. Ért., 1972., 3. sz.).
440
C
Csalogatás (19. sz. első fele)
Csalogatás (Berzence, Somogy m.)
441
C
Csalogatás (Bag, Pest m.)
Pesovár Ernő
csalogatñ madár: élő vagy kitömött madár (a Hortobágyon csali, a Fertő mellékén, a Szigetközben
csalikacsa, a Sárréten csalimadár), amellyel a vadász lőtávolba prñbálta csalni a vadlibát, vadkacsát s más
vìzimadarakat. A 17Ŕ18. sz.-ban a holicsi uradalomban szelìd vadkacsákat tartottak, s ezek csalták
társaikat a tñhoz. 19. sz.-i vadászkönyveink is emlìtik, hogy a házi vagy vadkacsa nőstényét ki kell kötni s
ezzel csalogatni a többit. Csalogatñ madárnak használják az uhut (hétfalusi csángñk: buhu, nagy
fülesbagoly, Bubo bubo). A kikötött madarat a varjak, szarkák, vércse-félék megtámadják, amelyeket az
uhu közelében elrejtőző vadász könnyen lepuskázhat. Az uhuzást a népi vadászatban ritkán gyakorolják.
A kitömött s deszkalapra erősìtett vadkacsák között a nagysárréti pákász náddal, gyékénnyel leplezve
magát megbújt, s a vadkacsák hangját utánozva a kitömött csalimadarak közelébe úszñ vadmadarakat
kézzel igyekezett elkapni. A fegyveres vadászok fábñl készült vagy kitömött vadliba, vadkacsa csaliját
néprajzi leìrásaink is többször emlìtik (Hortobágy, Fertő). A szegedi Fehér-tñ, a Hortobágy paraszt
puskásai az elejtett és kibelezett szélkiáltñt (Numenius sp.), vadlibát a napon, kemencében
megszárìtották, drñtlábat dugtak bele, s azt használták csalogatñ madárnak (gólya). A frissen lelőtt
szélkiáltñkat, vadlibákat megtámasztva használták csalinak. A fábñl, háncsfonatbñl készült vagy kitömött
csalogatñ madár (kacsa, hattyú, fajd) használata vìzi- és erdei madarak vadászatánál Eurñpa különböző
területein (Skandinávia, balti országok, Lengyelo., Németo., Hollandia, Anglia stb.) ismeretes.
Ukrajnában a reznek túzokot (lat. Otis tetrax) vadásszák kitömött tyúkja segìtségével. Perzsiában
kitömött hattyú a csalogatñ madár. Az osztjákok, szamojédek, tunguzok is ismerik a fábñl készült vagy
kitömött csalogatñ vadlibát, vadkacsát. A vadak élő állatokkal valñ csalogatásának is több analñgiáját
emlìthetjük meg. A lappok szelìd rénszarvast kötnek ki egy fához, s az csalja magához vad társát, amelyet
a megbúvñ vadász elejt. A vad rénszarvast a szelìddel csalogatják a szamojédek, a tunguzok. Az
osztjákoknál a szelìd libának a szárnyait levágják vagy lábához kötik s elengedik a homokos folyñparton.
Az elrepülni nem tudñ madár hangjával vad társait a leshelyen meghúzñdñ vadászok közelébe csalja. A
kikötött vadliba csalogatñ madár a románoknál is. Az uhuzást Ŕ léppel fogva meg a bagoly mögé, köré
gyülekező madarakat Ŕ már a régi görögök és a rñmaiak ismerték, s több 15Ŕ17. sz.-i francia, olasz, német
emléke is fennmaradt. Ŕ Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (II., Buda, 1829); Lakatos Károly:
Vadászati és madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a
debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lagercrantz, S.: Beiträge zur Kulturgeschichte
der Tarnvorrichtungen in der schwedischen Jagd (Folk-Liv, Stockholm, 1937).
Csalikacsa fábñl (Hegykő, Győr-Sopron m.)
Gunda Béla
csalogatñ mese: → csalimese
csalogatñsìp: vadászati segédeszköz, amellyel a madarász és a vadász a madarak és a vadak hangját

utánozza, s ìgy csalogatja, hìvja azokat rejtekhelye közelébe. A székelyeknél a farkast a nyúl, malac,
bárány hangjának utánzásával csalogatják. Szeged vidékén a sneff-félék (Tringa sp.) hìvñ szava: tyütyü,
tyütyütyü; csui; tyhü, tyühühü. A haris (Crex crex) hangját a Tisza mentén papìrral betekert fésűn
utánozzák. A két ajak közé tett összehajtott falevél, fűzkéreg fújásával rigñt, szajkñt, nyulat, rñkát
csalogatnak (Somogy, Kalotaszeg). Göcsejben ez a bergyuka vagy doromb. Sìpokat használnak az őz,
szarvas, rñka, császármadár, fogoly, fürj stb. csalogatásához. A Bükk hegységben a múlt században a
császármadársìp pulyka, liba lábszárcsontjábñl készült. Az őz, a fürj csalogatásához sertével, lñszőrrel
töltött bőrzacskñcskát használnak, amelybe pulyka lábszárcsontjábñl készült sìpot tesznek. A sìp végét
442
C
bedugják, s a bőrzacskñt ügyesen nyomogatva a szükséges hangot utánozzák (Szeged vidéke, Hajdúság).
A század elején a fazekasok is készìtettek csalogatñsìpot. Ismeretesek a köcsögdudák vagy höbögők elvén
működő madársìpok (Szilágyság, Székelyföld). Madársìpok maradványai a budai ásatások során a 13.
sz.-bñl kerültek felszìnre. A magyar csalogatñsìpokhoz hasonlñ sìpokat Eurñpa-szerte ismerünk. Több
tìpusukat emlìti J. C. Aitinger 1653-ban megjelent német madarászkönyve. Részletesen leìrja a
csalogatñsìpot Pák Dienes (1829). A csalogatñsìpok használatosak voltak már a középkor feudális
vadásztechnikájában, s valñszìnű, hogy a népi használatuk részben vadászkönyvek leìrásaira és a
középkori vadásztechnikára vezethető vissza. Az emberi hanggal valñ vadcsalogatás mñdszerei pedig
nyilvánvalñan minden nép legősibb tapasztalatai közé tartoznak. Ŕ Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány
(II., Pest, 1829); Moszyðski, K.: Kultura ludowa s³owian (I., Krakow, 1929); Ecsedi István: Népies
vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai Aurél: Szentgál.
Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).
Fürjsìp (Hajdúság)
Gunda Béla
Csalñka Péter: → reális mese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: Egy embert súlyosan megkárosìtanak
(AaTh 1551 mt. keretében) s elhatározza, hogy bosszút áll, vagy egy köztudomásúan tréfás szegény
embert felszñlìtanak, hogy csapjon be valakit. Bemegy a kocsmába, s előre kifizeti a fogyasztást, azután
meghìvja barátait vagy ellenfeleit mulatni. Mikor fizetésre kerül a sor, földhözvágja a kalapját, s a
kocsmáros azt mondja, hogy ezzel minden ki van fizetve. Megveszik tőle a kalapot jñ pénzen, kiprñbálják,
s rájönnek, hogy Csalñka Péter becsapta őket. Mikor ezt számon kérik tőle, újabb „csodálatos”
pszeudomágikus tárgyat ad el (pl. magátñl főző fazekat) még nagyobb összegért. Ezt is kiprñbálják, s
kiderül, hogy Csalñka Péter ismét becsapta őket. Felkeresik otthonában, hogy megbüntessék. Halottnak
tetteti magát, s felesége egy „csodatevő” sìppal (bottal) feltámasztja. Megveszik azt is. Hogy barátai
(ellenfelei) haragjátñl megmenekedjék, eltemetteti magát. A becsapott ember odakuporodik a sìrra, hogy
lepiszkolja. Csalñka Péter kinyúl és levágja ellenfele „farkát”. (AaTh 1539; „Kis Kolozs és nagy Kolozs”:
AaTh 1535 befejezés) Csalñka Pétert ellenfelei vìzbe akarják dobni. Zsákba kötik, s bemennek a
kocsmába (templomba), hogy igyanak Csalñka Péter egészségére vagy imádkozzanak lelki üdvéért.
Pásztor jön arra az állataival, Csalñka Péter kiáltozni kezd, hogy „Nem leszek X-ben vicispán!” A pásztor
vállalja a vicispánságot, bekötözteti magát a zsákba, s Csalñka Péter helyett beledobják a vìzbe. Ellenfelei
kisvártatva megpillantják Csalñka Pétert, amint állataival közeledik. Kérdik, hol szerezte őket. Válasz: a
vìzben. Az ellenfelek sorra beugrálnak és odavesznek. Igen népszerű mese. 28 változatát tartják számon
az egész magyar nyelvterületről. Elterjedésében jelentős szerepe van Jñkai Csalñka Péterének, amely „A
magyar nép élcé”-ben számos kiadást ért meg, s ponyván is megjelent. A változatok nagy része számos
motìvummal bővül a hasonlñ jellegű mesékből („A menasági ember”: AaTh 1540; „A kecskére cserélt
menyasszony”: AaTh 1685 stb.). A mese különböző összetételekben egész Eurñpában, sőt Eurñpán túl is
ismert, a nálunk ismert összetételek elsősorban K-Közép-Eurñpában népszerűek. Csalñka Péter alakja
Hodzsa Naszreddinnel és Till Eulenspiegellel tart rokonságot. Ŕ Irod. Wesselski, A.: Der Hodscha
Nasreddin (Weimar, 1911); Bolte J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Haunmärchen der
Brüder Grimm (IŔII., Leipzig, 1913Ŕ31); György Lajos: Eulenspiegel magyar nyomai (Kolozsvár, 1932,
Erdélyi Tud. Füz. 40.); György Lajos: Magyar anekdotáink Naszreddin-kapcsolatai (Kolozsvár, 1933;
Erdélyi Tud. Füz. 54.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ortutay
GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar népmesék (III., Bp., 1960).
Kovács Ágnes
csámesz: 1. széles, lapos, mindkét végén tompa, csekély merülésű csñnakféle, dereglye, melyet
alkalomszerűen két part közötti közlekedésre vagy árvìz alkalmával élet- és vagyonmentésre az Alsñ-
Tiszán használtak. A csámesz szñ oszmán-török eredetű, nyelvünkbe szerb, ill. bolgár közvetìtéssel került.
Ŕ 2. széles, kb. 3×5 m-es lapos, deszkábñl készült kerekes vontatñ széna, repce vagy kötetlen gabona
szállìtására. A 19. sz.-ban és a 20. sz. elején Debrecen vidékén, a Kiskunságban, a Körösök vidékén
443
C
használták. Debrecenben 3- és 4-kerekű változatai ismertek, többnyire azonban 4 tömör, ún. sajtkereke
volt. A 19. sz.-ban az uradalmak is használták (→ még: repceszekér, → vontatñkocsi). A csámesz
hosszabb távolságon, nagyobb boglyák szállìtására is alkalmas volt. A kerekes csámesz őse a vìzi jármű
lehetett, annak analñgiájára kaphatta a nevét. Ŕ Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön
(Népr. Ért., 1928); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balassa Iván: A debreceni
cìvis földművelés munkamenete és műszñkincse (Debrecen, 1940); Balassa Iván: A vontatñkerék
keletkezésének és elterjedésének kérdése (Ethn., 1949).
Vontatñ szekér (csámesz) rajza 1856-bñl
Csanád-monda: legrégibb változata a 11. sz.-bñl származñ Szent Gellért-legendában találhatñ. Eszerint
Csanád Szent Istvántñl azt a feladatot kapja, hogy verje le a lázadñ Ajtonyt. A csata előtt Csanádnak
álmában Szent György jelenik meg oroszlán képében és támadásra buzdìtja. Csanád legyőzi Ajtonyt és
diadala jeléül kivágja nyelvét. A táborba érve azonban már Gyulát ünneplik győztesként, aki bizonyságul
elhozta Ajtony levágott fejét. Csanád megmutatja a királynak, hogy a fejből hiányzik a nyelv, amelyet ő
hozott magával. A csata előtti látomás keresztény legendábñl ered, mìg a sárkány nyelvének kivágása az
eurázsiai folklñr gyakori motìvuma, nemzetközi és hazai változatai egyaránt ismeretesek. Ŕ Irod. Heller
Bernát: A Csanád-monda főeleme (Ethn., 1916).
Dobos Ilona
csanak: egy darab fábñl faragott, különféle formájú és dìszìtésű, nyeles vagy egyfülű edényke, amellyel az
erdőt-mezőt járñ ember a forrásbñl vizet merìtett. Egyéb elnevezése: ivóbegre, ivókalány, ivócserpák,
merìtőcsésze, pásztorkanál, vadászkanál stb. Korai formái az időszámìtásunk kezdetéről valñ leletekből
kerültek elő. A későbbi festmények, rajzok arrñl tanúskodnak, hogy az utasoknak nélkülözhetetlen
eszköze volt: övükre vagy a tarisznya szìjára függesztve vitték magukkal. A magyarságnál a Dunántúlon
és a Felföldön terjedt el, mìg az alföldi pásztorságnál jellegzetesen hiányzik. A Kárpátok vidékének
román és szláv lakosságánál és a szerbeknél is még elterjedtebb. A megnevezés oszmán-török eredetű. (A
szñ és tárgy nagy földrajzi elterjedtségét jñl mutatja, hogy csanacs formában Ŕ ’egy darab fábñl faragott
kanálszerű merìtő’ Ŕ ismerik Mongñliában is.) Hazánkban a legutñbbi időkig a vadászok és a pásztorok
őrizték meg használatát. Leggyakrabban a tarisznya szìjához csatolva hordták, ritkábban a tarisznyában.
Mivel a nap, a szél hatásának állandñan ki volt téve, száraz, a hasadásra nem hajlamos szilvafábñl,
vadkörtefábñl, galagonyafábñl, juharfábñl faragták. Elkészìtéséhez Ŕ a kinagyolás után Ŕ a faragñkésen
kìvül görbekésre is szükség volt, ezzel vésték ki az edényke belsejét, öblét. Ŕ Gazdag változatai két nagy
csoportra oszthatñk: kanál formájúakra és csésze formájúakra. Mindegyiknek van a vìz merìtésére
alkalmas öble, csészéje, továbbá fogñja, ill. füle. A változatosság mind a formákra, mind a fülekre
jellemző. Változataival a szomszéd, a balkáni és a többi eurñpai népek pásztorkultúrájában is
találkozunk, a formáknak, a dìszìtő technikáknak és a dìszìtményeknek leggazdagabb változatai nálunk
alakultak ki. Valñszìnűnek tartjuk, hogy a pásztorok, ill. falusi emberek régebben a kanálformájúakat
használták, s a pásztorok között csak a múlt században terjedtek el az edényformájú csanakok a
vadászok által használt formák hatására. Ilyen többek között a Ny- és D-Dunántúlrñl ismert csőrös forma
is, amelynek közeli rokonait határainkon túl, dél felé találjuk vésett mértanias dìszìtményekkel,
spanyolviasz berakással. A nñgrádi, hevesi pásztorok a régebbi, kanál formájú merìtő edénykéket Ŕ a
Dunántúlon „kapinyá”-nak is nevezték Ŕ ritkán s inkább csak vésett dìszìtménnyel látták el. Ezeknél
444
C
sokkal változatosabb, gazdagabb formaváltozatokat találunk a füles csészeformájúak között. Köztük két
tìpus a leggyakoribb: az egyik, amelynek a csészéje gömbölyìtett, a másik, amely különböző
csészeformákat követ. Az utñbbi formák valñszìnűleg csak a múlt században alakultak ki nálunk. Csak
Heves megyéből ismert az ún. kacsacsőrű forma, amelyet Ŕ ismereteink szerint Ŕ mindössze két-három
pásztor faragott. Ez hosszúkás forma, csészéje csak a keskenyedő vége felé nyitott. Hasonlñ megoldású
rokonait a Balkánon, Bulgáriában találjuk. A régi Felső-Kis-kunságban kúp alakú tejhordñ fakanta. A
szálláskertből vitték benne a városi házba a tejet. Baranyában, ill. a D-Dunántúlon kifejezetten bőredény
formákat utánzñ faragásúakat is találunk; a forma sejthetően balkáni vagy még inkább török
kapcsolñdású. Ŕ A legrégibb példányok dìszìtő technikája a → vésett dìszìtés és a → spanyolozás (a
Dunántúlon), a későbbieké a → domború faragás. A dìszìtmények között a csipkézett vagy hullámvonalas
szegélydìszt, a virágokat, a tölgyfát, a tulipánt, a pásztort birkával vagy disznñval, az őzet, a szarvast, a
vadászt stb. egyformán megtaláljuk. Valamennyi füles csésze formájú csanaknak legfeltűnőbb
sajátossága a fül, ill. a fogñrész változatos kiképzése. A felföldi magyar területen a csanak fülén gyakran
találhatñk kifaragott szobrocskák (állatfigurák, pásztor és kutyája, juhfejő pásztor stb.); ugyanolyan
jellegű figurák, mint az É-i Kárpátok vidékének szlovák és lengyel pásztorfaragásain közelebbről a
cserpákokon, ill. azok fülein. A csanakok füle gyakran összekunkorodñ kìgyñalak. A fül és a csészerész
külső felülete rendszerint faragással dìszìtett, bár előfordulnak olyan példányok is, amelyek dìszìtetlenek,
de nemes formájúak. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Útmutatñ néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906);
Bátky Zsigmond: Pásztor ivñpoharak (Bp., 1928); Madarassy Lászlñ: Művészkedő magyar pásztorok
(Bp., 1935); Gušiæ, Marian: Primjerak posavke pastierske èaše. Tkalèièev zbornik (I., Zagreb, 1955);
Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).
1. Csanak alulrñl (19. sz. második fele, Palñcföld) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Csanak (19. sz. második fele, Nádújfalu, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Csanakok (a bal oldali 1898. Nñgrád m., a jobb oldali 1898. Gyurkñ Pál műve, Nñgrád m.)
Balassagyarmat, Palñc Múzeum
445
C
4. Csanak (fülén stilizált oroszlánnal, 20. sz. eleje, Gyurkñ Pál műve, Legénd, Nñgrád m.)
5. Csanak (fülén bőrsallanggal, 19. sz. első fele, Okorág, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Csanak (1841, Borsod m.) Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
Csanak kutyát ábrázolñ füllel (Századfordulñ, Felföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Csanak kìgyñábrázolással keretezett áttört füllel (Századfordulñ, Nñgrád m.)
Csanak „ivñbegre” (19. sz., Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Csanak állat alakú füllel (20. sz. eleje, Nñgrád m.) Balassagyarmat, Palñc Múzeum
Csanak Mindkettő Nñgrád megyéből. Palñc Múzeum, Balassagyarmat
Földes LászlóŔManga János
446
C
csángñk: a székelyektől különvált népcsoportok összefoglalñ neve. A szñ valñszìnűleg egy már elenyészett
’elvándorol’, ’elszakad’ jelentésű ige származéka. Csángñknak nevezik elsősorban a → moldvai
magyarokat. Így hìvják a Csìkszékből a közeli Tatros folyñ völgyébe költözött magyarokat (→ gyimesi
csángñk); a Brassñ melletti → Hétfaluban élő magyarságot, valamint a barcasági magyar falvak más
lakñit (→ hétfalusi csángñk). Gyakran helytelenül ìgy emlegetik a → bukovinai székelyeket is, és a
közülük kiszakadt → al-dunai székelyeket. A ’csángñ’ név általában gúnynévnek számìt. Nem maguk a
csángñk, hanem a környezetükben vagy a távolabb lakñ székelyek használják. Kivételt képeznek az
ugyancsak bukovinai eredetű → dévai csángñk, akik nem érzik sértőnek a megnevezést. 1945 ñta
helytelenül csángñknak nevezik a Dunántúl egyes vidékein a bukovinai székelyekkel nagyjábñl egyidőben
a kitelepìtett németek helyébe érkezett áttelepìtett csehszlovákiai magyarokat és alföldi telepes
agrárproletárokat is. A csángó szñ itt az ’idegen telepes’ jelentését vette fel. Ŕ Irod. Mikecs Lászlñ:
Csángñk (Bp., 1941).
1. Hétfalusi csángñlány századfordulñi öltözetben (v. Brassñ m.)
2. Gyimesi csángñ asszony hosszú ingben, feltűzött katrincával, vállán gyapjútarisznyával

(Gyimesközéplok, v. Csìk m.)
447
C
3. A moldvai Gajcsánárñl (Egyházaskozárra, Baranya m.) települt csángñk körtánca
1. Dévai csángñ-székely telepes háza (v. Hunyad m.)
2. Idős csángñ férfi (Somoska, Moldva)
448
C
3. Gyimesi csángñk
Kósa László
csángñ szőttesek: a gyimesi csángók és a moldvai magyar csoportok szőttesei tartoznak ide. Gyimesben is,
Moldvában is készülnek csìkozott, fekete alapú gyapjúszőttesek a katrincák számára, valamint szélesebb
és keskenyebb gyapjúbñl szőtt övek és bernécek a katrinca lefogására (→ moldvai csángñ viselet).
Gyapjútakarñik közt vannak olyanok, amelyek a régebbi székely festékesek geometrikus mintáit idézik,
másoknak kisebb vagy nagyobb kockás mintái vannak. A gyimesi csángñk pamutszőttes → rúdravalñin
az egyszerű sorokbñl, „H” alakú elemekből alkotott sávok, valamint a szìnezés meglepő hasonlatosságot
mutat a palñc halottas párnák szőtteseivel, tehát régies, kezdetleges, a takácsszőttes által nem befolyásolt
szőttesek. Moldvában a kis szegrevalñ kendőket és keszkenőket, „servetek”-et egyszerű sorokkal dìszìtik:
pirossal, feketével vagy a két szìnnel együtt. Nagyszámú és változatos hosszú fejrevalñ kendő Ŕ melyeket
különös gonddal, főként szálbehúzással dìszìtettek Ŕ ismert még a moldvai magyar csoportoktñl, ezeket a
csepeszre vagy a kontyra terìtik az asszonyok. A dìszìtmény elsősorban a kendő két keskeny végére esik,
az ünneplő példányokat azonban teljesen elborìtja a rendesen fehér, ritkábban más szìnű szálbehúzás.
Vannak közöttük olyan ünneplő példányok, amelyeket selyemhernyñ („borondzsik bogár”) házilag font
selyméből szőttek. Két keskeny végüket gondosan kirojtozták s a rojtokra gyöngyszemeket fűztek.
1. Fejre valñ hosszúkendő „kerparuha” vége, szìnes gyapjúhìmzéssel (20. sz. eleje, Diñszeg, Moldva) Bp.
Néprajzi Múzeum
449
C
2. Rúdravalñ fekete-piros, kevés zöld mintázással, szélén horgolt csipke (20. sz. első fele, Gyimesközéplok,
v. Csìk m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Fejre valñ csángñ hosszúkendő „kerparuha” részlete, fehérrel szőtt mintázattal (20. sz. eleje, Bákñ
környéke, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Fejre valñ hosszúkendő vége, szìnes gyapjú mintázással (20. sz. eleje, Lészped, Moldva) Bp. Néprajzi
Múzeum
5. Fejre valñ hosszúkendő „kerparuha” vége, szálbehúzással dìszìtett hernyñselyem szőttes (20. sz. eleje,
Somoska, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Fejre valñ hosszúkendő „kerparuha” vége, szálbehúzással dìszìtett hernyñselyem szőttes (20. sz. eleje,
Lészped, Moldva) Bp. Néprajzi Múzeum
450
C
Csángó szőttesek Mindkettő fejkendő, „kerparuha” részlete. A felső Klézséről (Moldva), az alsñ
Somoskárñl (Moldva) Néprajzi Múzeum, Budapest
csángñ táncok: A csángñ néven ismert különböző eredetű és lakñhelyű népcsoportok eléggé eltérő
tánckincsét egyenként jellemezzük. Ŕ 1. A moldvai csángók két nagy csoportjának tánckultúrájábñl az ún.
székelyes, déli csángñkét ismerjük jobban, az északiakét alig. Táncaik és hangszeres zenéjük a moldvai
románság erős hatása alá került. Tánckészletük a Kárpátokon túli, balkáni táncdialektus sajátosságait
viseli, vagyis egy-egy faluban egymástñl formailag kevéssé, de kìsérő dallamában és nevében igen sok
(olykor 20Ŕ30) különböző strofikus, kötött szerkezetű tánc él. Táncaik többsége nyitott lánc- vagy zárt
kör formájú (korogyászka, tulumba, öves, kezes, hora polka). Páros táncaik szintén a moldvai román →
páros táncok jellemző, főleg kötött szerkezetű tìpusai (baraboj, románka, ruszászka). Az erdélyi
táncokkal terminolñgiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutatñ táncaik pl. az ardeleanca, lapos
magyaros, magyaros, de doi. Helyenként újabban kötött formájú egyszerű → csárdást is táncolnak
ismertebb műdalokra. A férfi szñlñtánc ritka, s rendszerint a cigányászka nevet viseli. Táncaikat
elsősorban furulyával (szültü), néha kobzával kìsérik. A moldvai csángñk tánckincse sok tekintetben
régiesebb maradt, mint a moldvai románoké. Ŕ 2. A gyimesi csángók mintegy 30 táncbñl állñ
tánckészletében három táncréteg különböztethető meg, mint általában a D-i- és K-i-Kárpátok falvaiban:
a) hagyományos magyar, ill. erdélyi jellegű férfi- és páros táncaik kötetlen szerkezetűek; a → verbunk, a
→ féloláhos, a lassú és sebes magyaros, valamint a → kettős. b) Tánckincsük másik részét a kárpáti és
moldvai román anyagbñl kölcsönözték. Ezek kötött szerkezetű nyitott vagy zárt lánctáncformák: héjsza,
régi héjsza, tiszti héjsza, kerekes, korobjászka, békási ruszka, csúfos stb. c) A harmadik réteget a
székelység városiasodñ kultúrájábñl s a szász és moldvai román tánckincsből átvett kötött páros táncok
451
C
jelentik. E csoporton belül tehát magyar (sormagyar), német (→ hétlépés, háromsirűlős, sánta németes),
valamint román (talján porka és a sebese, moldovai és a porkája) eredetű táncokat különböztethetünk
meg. Táncaikat a mai napig a jellegzetes kéttagú hegedű- és ütőgardon-együttes vagy olykor furulya
kìséri. A csángñ táncok a régi székely tánczene leghìvebb őrzői. Ŕ Irod. Dincsér Oszkár: Két csìki
hangszer (Bp., 1943); Molnár István: Magyar tánchagyományok (Bp., 1947); Martin György: Egyéni és
közösségi formatìpusok a népi táncalkotásban (MTA I. Oszt. Közl., 1969); Kallñs ZoltánŔMartin György:
A gyimesi csángñk táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70, Bp., 1970). Ŕ 3. A hétfalusi csángók
táncéletéről keveset tudunk. Általános táncaik a székelység déli szárnya megkopottabb, polgárosodñ
tánckultúrájának vonásait viselhetik. Mindössze a nevezetes → borica táncrñl van több részletes leìrás,
mely a téli napfordulñ szokásköréhez kapcsolñdñ, rituális elemekkel átszőtt farsangi dramatikus tánc. Ŕ 4.
A bukovinai székelyek tánckultúrájában a mintegy 200 éves bukovinai tartñzkodás jelentékeny nyomokat
hagyott. Táncéletükben az idegen elemeknek már jelentősebb szerepük van, mint a régi székely
táncoknak, bár a Bukovinábñl hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják
számon máig. A múlt századi polgári táncdivatok hullámaival (bukovinai németek és lengyelek
közvetìtésével) terjedő kötött páros táncok, pl. a hétfélés c. ciklus darabjai (Az ajtñig meg vissza,
csattogtatñs, fenyegetős, Ez az Ádámé, köszöntős, rop-rop stb.). A román táncok (→ hora, szirba, viricses)
hatása kisebb volt, mint a német táncoké, de repertoárjukba még orosz és hucul (ruszászka, huculenka)
táncok is bekerültek. A magyar, ill. székely eredetű táncanyag már csak töredékes, megkopott
változatokban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc (→ körmagyar), a szñlñ- és páros
formában járt → silladri jelentik tánckincsük régi rétegét, az új verbunk- és csárdásstìlus nem virágzott ki
náluk oly mértékben, mint Erdélyben. (→ még: táncdialektus) Ŕ Irod. Szilágyiné, Szentpál Mária:
Völgységi táncok (Bp., 1951); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp., 1958);
Kiss Lajos: A bukovinai székelyek tánczenéje (Tánctud. Tanulm., 1958).
Martin György
Csánki Dezső (Füzesgyarmat 1857ŔBp., 1933): történetìrñ, levéltáros. A bp.-i egy.-en szerzett
történelemtanári diplomát. Az Országos Levéltár főig.-ja (1919Ŕ). A Levéltári Közlemények szerk.-je
1923-tñl. 1924-ben vallás- és közoktatásügyi államtitkár. 1900-tñl az MTA rendes tagja, 1931Ŕ32-ben a
Magyar Történelmi Társulat alelnöke. Széles körű történeti-földrajzi és helytörténeti kutatásai
nagymértékben gazdagìtották a történeti néprajzkutatást. Ŕ F. m. Kőrösmegye a XV. században (Bp.,
1893); Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában (Bp., 1890Ŕ1913. IŔIII. és V. A IV. kötetet
Fekete Nagy Antal állìtotta össze, Bp., 1941). Ŕ Irod. Domanovszky Sándor: Cs. D. (Századok, 1933).
Csánki Dezső
Sárkány Mihály
csapás: → út
csapásolás, csapás: 1. a → szñlñ verbunk egyik elnevezése a Felső-Tisza vidékén a tánc gerincét alkotñ
tapsos, comb- és csizmaverő motìvumok alapján. A csapásolás motìvumkincse lényegében megegyezik a
csárdás motìvumaival, szerkezetileg azonban sűrìtettebb, megformáltabb, amint a csárdás párelengedős
figurázása közben is előfordulñ férfitáncban. Ŕ 2. Férfitáncaink egyik domináns motìvuma, amely az
ugrós-legényes (→ ugrñs, → legényes) tìpuscsalád táncaiban, a szóló verbunkban, → körverbunkban,
valamint páros táncaink figurázñ részében egyaránt jelentős szerepet játszik. Mìg a régi stìlusú férfi- és
páros táncokban mint -os ritmusú, taps, comb- és csizmaverő motìvumokként jelenik meg a csapásolás,
addig a verbunkban és csárdásban a -es lüktetésű forma is gyakori. Ez utñbbi elsősorban a Ny-i
dialektusra érvényes, ahol a körverbunkokban gyakrabban, a szñlñ verbunkokban ritkábban fordul elő,
mégpedig combcsapás nélkül. A K-mo.-i verbunkot és csárdást viszont a csapásolás intenzìv és komplex
formái, a -os és -es ritmusok váltakozása jellemzi, s ezzel a régi táncstìlushoz, különösen a legényeshez és
cigánytánchoz közelìt. Ŕ Irod. Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970);
Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
452
C
453
C
Csapásolás táncìrása
454
C
455
C
456
C
Tiszapolgári csapásolás (Szabolcs-Szatmár m.)
Pesovár Ernő
csapat: → aratñbanda, → banda
csapatgazda: → bandagazda, → gödörgazda, → summásgazda
csapatvezető: → gödörgazda, → summásgazda
csapda: → billenőcsapda, → borìtñcsapda, → csapñvas, → ékcsapda, → ìjas csapda, → karñcsapda, →

ládacsapda, → lépőcsapda, → varsacsapda
csáphorog: → csapñhorog
csaplár, csapláros, csapos: a földesúr vagy a város saját kezelésében tartott kocsmájában, azaz
csapszékében meghatározott évi bérért vagy kommenciñért alkalmazott borkimérő. Mivel nem
foglalkozott nagybani eladással, csak kis mértékekkel (kupa, pint, icce, meszely) árulta a bort, ezért
iccésnek, iccés kocsmárosnak is nevezték. A városi csaplárokat → borbìrñk fogadták föl. Esküt kellett
tenniük, hogy „igaz mértékkel” (hiteles) mérnek, a bort nem tékozolják, vizezik; általában hűségesen
kezelik a rájuk bìzott mennyiséget. A csaplárok a bort mindig seprősen vették át a borbìrñktñl, a seprőt
(→ borseprő) azután eladták az égettboros asszonyoknak. A csaplárok január elején számoltak el évi
gazdálkodásukrñl. A kiadások között szerepelt a → töltelékbor ára, a seprőre számìtott mennyiség, a bor
szállìtását végző szekeresek, korcsolyások (borkorcsolya) által elfogyasztott borok, az ivñedényeket
készìtő fazekasoknak járñ fazekasok meszelye, a hordñk, kádak és egyéb javìtások költségei, a → bitang
bor és az esetleges károk. A csaplárok hitelbe csak 1 pint bort adhattak, azt is csak zálog ellenében. Az
457
C
elszámolás után az elmért borok mennyisége szerint állapìtották meg a csaplár hasznát, ami a konvenciñn
felüli pénzjáradék volt. (→ még: kocsma, → kocsmálás. → kocsmáros). Ŕ Irod. Zoltai Lajos: Debreczen a
török uralom végén (Bp., 1905); Szabñ Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja
(Kecskemét, 1934).
Égető Melinda
Csaplár Benedek (Dunaszerdahely, 1821ŔBp., 1906): piarista paptanár, néprajzi gyűjtő. Érsekújvárott,
Pozsonyban és Nagyszombatban tanult. Az ország számos vidékén tanìtott irodalmat rendjének
gimnáziumaiban. Pozsonyszentgyörgyi működése alatt ismerkedett meg a szomszédos Zohoron Ipolyi
Arnold akkori plébánossal, akivel együtt végzett csapñközi és mátyusföldi műemléki és néprajzi felderìtő
utazásairñl a Vasárnapi Újságban ìrt folytatásos beszámolñt névaláìrás nélkül. E tárgytörténeti
szempontbñl is kiválñ értékű korai kis néprajzi monográfiák végső megfogalmazása valñszìnűleg Ipolyitñl
származik (Csallñközi Útiképek Rajzokkal, Vasárnapi Újság, 1858; Fehér-hegységi útiképek Pozsonytñl
Szakolcáig fölfelé, Vasárnapi Újság, 1859; Szakolcátñl Dévényig lefelé, Vasárnapi Újság 1860, rajzokkal
és térképpel). Főként nyitrai, majd szegedi gimnazista tanìtványaival, de másokkal is jelentékeny
népmeseanyagot gyűjtetett az 1850-es években Ipolyi Magyar mythológiája számára. A néphagyományok
gyűjtésének egyik első szervezője, aki munkájában felhasználta a tanulñifjúságot és az iskolákat. Ŕ Irod.
Ortvay Tivadar: Emlékbeszéd Cs. B. levelezőtag felett (Bp., 1908); Kovács Ágnes: Ipolyi Arnold
folklñrgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében (Népr. Ért., 1956).
Pogány Péter
Csaplovics János (Felőpribél, 1780ŔBécs, 1847): történeti, jogi és földrajzi ìrñ, a magyar
néprajztudomány egyik előfutára. Jogi tanulmányainak elvégzése után az udvari kancelláriánál szolgált
1809-től a pakráci gör. kel. püspökség titkára, 1813-tñl Schönborn grñf jñszágig.-ja. Az ethnographia szñt
először Csaplovics János használta Mo.-on a népéletre és a nép kultúrájára vonatkozñ tudomány
megnevezésére. A Tudományos Gyűjteményben 1822-ben megjelent tanulmányában a történeti
etnográfiával szemben a statisztikai etnográfiának a szükségességét hangoztatja, és ezen az adott időszak
állapotának minden oldalú leìrását érti. Munkáiban arra törekedett, hogy Mo. különféle etnikumait leìrja
és ezzel az ország szisztematikus-statisztikus etnográfiáját hozza létre. Ŕ F. m. Slavonien und zum Teil
Croatien (IŔII., Pesth, 1819); Ethnographiai Értekezés Magyarországról (Tud. Gyűjt. 1822. 3Ŕ4. sz.);
Gemälde von Ungern (Pesth, 1822); Croaten und Wenden in Ungern (Pozsony, 1829); Ungerns Industrie und
Cultur (Leipzig, 1843); Paradoxen über das Volk- und Staatsleben... (Hermannstadt, 1845).
Csaplovics János
Bodrogi Tibor
csapñ: 1. a gyapjú tisztìtásával, finomabb földolgozásra történő előkészìtésével foglalkozñ mesterember. A

csapás szñ eredeti jelentése: gyapjúfinomìtás fonás előtt. Kifeszìtett húrt vagy madzagot lazára engedve
belecsapták a tisztìtandñ gyapjúhalmazba. A nehezebb (a szemetes, durvább minőségű) alulra, a
könnyebb, jñ minőségű gyapjú pedig felülre került. Ezt a munkát végezte a csapñ. Valñszìnűleg egy
korábbi időszakban, ìgy a magyar középkorban is a szűrszabñk a ruházat megvarrása mellett a posztñ
készìtésének összes munkafázisával is foglalkoztak. Ez az oka annak, hogy 1588-bñl első fennmaradt
adatunk a → szűrszabñt csapñnak nevezi. A 17. sz.-tñl kezdve feltűnő csapószűr megnevezés valñszìnűleg
finomabb posztñjú szűrt jelentett. A magyar szűrszabñk a 16Ŕ17. sz.-tñl kezdve túlnyomñrészt az erdélyi
szászok által készìtett, kisebb mértékben a Felvidékről behozott és gyengébb minőségű, kész
szűrposztñval dolgoztak, ezért a posztñnak valñ gyapjú csapását ez időtől nem végezték. De e munka
emlékeként a szűrszabñnak csapó vagy szűrcsapó elnevezése még a 19. sz.-ban is igen gyakori volt. A
458
C
gyapjú fonás előtti csapásának eljárása, az eredeti csapás elnevezéssel együtt a szűrkészìtéshez képest
periferiálisabb szűrtarisznyás és kalapos mesterségben szinte napjainkig megmaradt. A 15Ŕ19. sz.-ban
több városunkban működtek csapñcéhek. A legnevezetesebbek egyike volt a debreceni. A nagyszámú
debreceni csapñ emlékét a mai napig utca őrzi. A csapñmesterség speciális ága volt a hosszú fürtű gyapjú
ruhadarabot, a → gubát készìtő → gubacsapñ. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések I. A
cifraszűr (Bp., 1930); Gönyey Sándor: A szőrtarisznyás mesterség Dunántúlon (Népr. Ért., 1931); Gönyey
Sándor: A hortobágyi pásztorkalapok készìtése (Népr. Ért. 1933); N. Bartha Károly: A debreceni
gubacsapñ céh (Debrecen, 1939); Szücs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon
(Bp., 1955). Ŕ 2. csapñfa: → takarñ
Csapñjelvénnyel dìszìtett széktámla (részlet) (1900. Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
csapñhorog, csáphorog, lazahorog: partba szúrt erős karñrñl zsinñron alácsüngő egyetlen erőteljes,
kovácsoltvas horogszem, mellyel főleg a folyñk örvényes helyein, ill. áradás idején a zavaros vìzben
halásznak. Élő halat tesznek rá csalétekül, s ez a vìz szìnéhez közel úszkálva magára vonja a ragadozñ
halak figyelmét. Gyakran kolompot, csengőt kötnek a karñra, hogy az Ŕ a horogra akadt hal rángatása
miatt megszñlalva Ŕ figyelmeztesse a halászt. Elnevezése országosan csapñhorog (ill. ennek alakváltozata:
csáphorog). A Felső-Tisza vidékén viszont a lazahorog név az általános (a csapñhorog terminus újabban
terjed), s ìgy neveznek egyéb, partba szúrt s egy-két horogszemmel vìzbe eresztett horogféléket is (pl.
fenéklaza). A szerbeknél (prepon) és románoknál (visila, hapca) szintén használatos a csapñhorog, ez
azonban nem jelenti az átvétel irányát, hiszen hasonlñ, egy szem horogbñl állñ horogfélék Eurñpában
széles körben elterjedtek (→ még: csukahorog, → kolomposhorog, → lábñhorog). Ŕ Irod. Ecsedi István:
Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat
(Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
csapos: → csaplár
csapñvas: rugalmas acélszalaggal működésbe hozhatñ csapda, amelynek szétfeszìtett káváit vaskampñval
rögzìtik. A kávák erősen összecsapñdnak, ha az állat a csapñvasba lép. A csapñvas különböző néven egyik
legelterjedtebb csapdatìpusunk (kapkán, kaptány, vaskapkán: Csallñköz, Kisalföld, Szeged vidéke, Erdély,
Moldva; kelepce: barkñk; kurcsa: hétfalusi csángñk; tőr, vastőr: Alföld; csapóvas, tányérvas: Borsod;
vidravas: Veszprém). Kisebb-nagyobb formájával, különböző variánsával madarakat, rágcsálñkat, vidrát,
őzet, vadmacskát, rñkát, farkast fognak. A csallñközi hódvas, hódi vas elnevezés utal arra, hogy ott
hñdfogásra is használták. Medvefogásnál Erdélyben a csapñvasra súlyos fakoloncot kötnek, kampñval a
földbe akasztják (felsulymozzák), hogy a belelépő állat tovább ne vonszolhassa. A megvetett csapñvasat
falevéllel, avarral leplezik s ragadozñk elejtésénél lúdzsìrral, juhfaggyúval, farkastrágyával kenik be. A
csapñvasat még századunk elején is falusi kovácsok, cigányok készìtették, de a parasztság hozzájutott a
vaskereskedések révén is. A csapñvas Eurñpa-szerte használatos. Egyik korai ábrázolását (1682) egy
Dániában megjelent vadászati munkábñl ismerjük. Valñszìnű azonban, hogy jñval korábban készìtették,
mert a 17. sz.-ban már a finn vadfogñknál megtaláljuk. Nálunk Sopron vidékéről 1597-ből emlìtik a
hñdvasat és vidravasat. A 17Ŕ19. sz.-i vadászirodalom hattyúnyak néven ismeri. Pák Dienes és Bérczy
Károly berlini vastőr néven emlìti. A csapñvas a 18Ŕ19. sz.-ban elterjedt a szibériai és kanadai bennszülött
prémvadászoknál és eredményesebbé tette vadfogñ tevékenységüket. Egy-egy naskapi indián család
napjainkban 400Ŕ450 csapdával dolgozik, mìg régebben dorongokbñl csak 100Ŕ150 csapdát állìtottak fel.
Ŕ Irod. Bérczy Károly: MagyarŔnémet és németŔmagyar vadászműszñtár (Pest, 1860); B. Belházy Jenő: A
vadászati ismeretek kézikönyve (I., Bp., 1892); Sirelius, U. T.: Die Volkskultur Finnlands (Bd. I. Jagd und
Fischerei in Finnland, BerlinŔLeipzig, 1934); Lips, J. E.: Trap Systems among the Montagnais-Naskapi
Indians of Labrador Peninsula (Stockholm, 1936).
459
C
Medvefogñ csapñvas (Erdély)
Gunda Béla
csapszék: → kocsma
csarap: Tolna megyében gyapjúharisnyát, gyapjúszárú csizmát, posztñ félcipőt jelent. Szlavñniában a szñ
gyapjúharisnya jelentése mellett ìgy hìvták azokat a vászontalpú és vászonszárú lábbeliket, amelyeket
bocskorban az aratáshoz viseltek. A csarap szerb közvetìtéssel hozzánk került oszmán-török eredetű szñ.
Ŕ Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Penavin Olga: Szlavñniai
(kñrñgyi) szñtár (Bp., 1965).
Szìnes, kötött harisnya (csarap) (1910 körül, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
csárda: 1. a településen kìvül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén állñ → kocsma. A csárdáknak
rendszerint kocsiszìnjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig
pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hìvták. Csárda szavunkra
1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra,
ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül
nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és ìgy lehetőséget biztosìtottak a
betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg
betyártörténet kapcsolñdik. Elnevezéseik származhattak attñl a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi
csárda a Hortobágyon; Kadarcs csárda a Kadarcs folyñ mellett; Kondorosi csárda stb.), a cégérüktől (pl.
Pintes csárda, Hordñcska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda, Kétszerkovács csárda,
Kelemen csárda stb.) és nem utolsñsorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda
Buj határában, Becsali csárda Alsñpáhokon, Nyakvágñ csárda Kunszentmiklñson, Falkafogyasztñ csárda
Kiskunhalason stb.). Nevezetesebb csárdák a fent emlìtetteken kìvül: Aligvárdi csárda Baján, Almádi
csárda Veszprém és Zala megye egykori határán, Billege csárda Tapolca határában, Gyöngyösi csárda
Hévìz közelében, Zöldhalmi csárda Orgovány mellett, Fakilincses csárda Szankon, Pipagyújtñ csárda
Bñcsán, Hajlati csárda Vezseny mellett, Meggyes csárda Tiszafüred határában, Ágota csárda Karcag és
Nádudvar között, Gugyori csárda Nagygyanté mellett, Kabai csárda Túrkeve határában, Gyilkos csárda
Hajdúböszörmény határában, Látñképi csárda Debrecen határában, Putri csárda Túrkeve határában,
Vadas csárda Hajdúhadház határában, Kutyakaparñ csárda Kecskemét közelében. Ŕ A csárdák a 19. sz.
Mo.-ának jellegzetes létesìtményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot
őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hìrlapanyaga. Gyakorta örökìtették meg a csárdák
világát a Mo.-on átutazñ külföldiek útleìrásai. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk
számára a napi hìrekben valñ tájékozñdásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével valñ
érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette.
Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (→ vendégfogadñ) Ŕ
Csárda szavunk szerb-horvát közvetìtésű jövevényszñ, amelynek végső forrása a perzsák èãrtãk ’négy
oszlopon állñ erkély’, ’négyszögletes szoba’ jelentésű szava. Eredetileg többféle épìtményt jelölt
nyelvünkben is az átadñ, közvetìtő nyelvekhez hasonlñan. Elterjedésében, jelentésfejlődésében szerepe
volt az oszmán-török előrenyomulásnak. Jelölte a török határon levő katonai, magas figyelőállomásokat,
de volt szìn, eresz, gazdasági épület, kukoricagñré jelentése is. Használatos volt a fahajñkra épìtett bñdék
és a halászok gyékényből készìtett hajlékának, sátrának megjelölésére is. A moldvai magyar, csángñ
nyelvjárásbñl cserdák alakja is előfordult pitvar jelentéssel, ami talán a románoknál kimutathatñ tornác,
folyosñ jelentésfejlődés hatását mutatja. A magyar nyelvbe bizonyosan kunyhñ, kalyiba, bñdé
jelentéstartalommal került át. Ŕ Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadñk a XIIIŔXVIII.
460
C
században (Bp., 1927); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Ballai Károly: A magyar
vendéglátñipar története I. A honfoglalás századátñl az 1848Ŕ49. szabadságharcig (Bp., 1943); Szűcs
Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a
Kiskunságon (Bp., 1959). Ŕ 2. guliba, csarnok: a → fahajñk farán, a fedélzeten levő kis házikñ, amely a
hajósnép alvñ- és tartñzkodñhelye, a csárdában tartották élelmüket és ruháikat is. A nagy búzáshajókon
„csarnok” vagy tanyázó csarnok volt, mìg a → tetejetlen hajñn vagy pusztahajókon kicsi volt a csárda, és
gyakran nem is a hátsñ fedélzeten foglalt helyet, hanem középre, a vìzhányóra épìtették. A csárda lapos
tetejű épìtmény volt Ŕ kivéve, ha a vìzhányñra helyezték Ŕ, és részben ennek a teteje meg lábazatok
tartották a domentátot, azt az állványt, amelyről a kormányos a tikmont, a kormányt kezelte. Ŕ Irod.
Betkovszki Jenő: A szolnoki hajñsok, a csongrádi és mindszenti superok mesterszavai (Magy. Nyelvőr,
1952); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajñk épìtése, javìtása, népe (Szolnok, 1968).
1. Betyárok találkozñja a csárdánál (Hortobágy. Hessen-Philippstahl akvarellje, 1830 körül)
2. Csárdabelső romantikus ábrázolása
3. Nemesvámosi csárda (Veszprém m.)
4. Nemesvámosi csárda (Veszprém m.)
461
C
1. Hortobágyi csárda (1933)
2. Kadarcsi csárda (1933. DebrecenŔElep)
3. Látñképi csárda (1935. Debrecen)
4. Ágasházi csárda (Kecskemét közelében)
Dankó ImreŔFilep AntalŔK. Kovács László
csárdás: új táncstìlusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstìlusunk
megtestesìtője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi
szñhasználatban, s mellette az egyes részek tempñjára vagy a jellemző mozgásokra utalñ névadás volt az
általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő,
sétálós, jártatós, kettős, forgñs, ugrós, libbenő, bukñs, mártogatñs, szökős, és a csárdásnak két nővel járt
változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kìsért ( = 120Ŕ180) lassúbñl és az
→ esztam kìséretű ( = 160Ŕ240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok
jellemző hármas tagozñdását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolñdott a csárdáshoz a táncot bevezető
szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesìtette. Egységes stìlusjegyei
ellenére is jñl elhatárolhatñk egymástñl az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástìpusok. Ezek közül a
462
C
nyugati dialektus, csárdásban a motìvumkincs, tempñ és dallam változása éles határt von a lassú és lent
hangsúlyos gyors között. Mìg a lassú dominálñ motìvuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros
forgásba szőtt mártogatñs, → lippentős, ill. a kopogñ, sarkazñ motìvumok (SárközŔDuna mente) a
jellemzőek. Ebben a csárdástìpusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagolñ
kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig
tartñ külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú
és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempñ fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész
motìvumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a
külön táncolás és a nyìlt összefogñdzások uralkodñ szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosìt a férfi
erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépìtésére, a csalogatás oldottabb
megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motìvumai a → cifra, → hátravágñ, → hegyező, →
kisharang, a kopogñ és → bokázñ változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrñs forgñk mellett az →
átvetős, a félfordulñs lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. Ŕ Mìg e két
dialektusterületen a csárdás az uralkodñ páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros
táncoktñl, addig az erdélyi magyar táncfolklñrban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi
tradìciñval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén,
határozottabban kirajzolñdnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a
székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálñdását és az új táncstìlus uralkodñ szerepét.
Itt a → marosszéki forgatñssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi Ŕ
forgñs karakterű s viszonylag egysìkúbb Ŕ csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével)
olyan virtuñz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázñ és forgatñs részek a
marosszéki forgatñssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön
táncolások virtuñz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három
területi tìpus egyúttal hìven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban
kiteljesedő új stìlus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez
tartozik a zárt összefogñdzással párosult, forgñs, forgatñs karakterű páros táncoknak a reneszánsz
jegyében kibontakozñ divatja és térhñdìtása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb
formák és mozzanatok, amelyek az eurñpai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő
hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-eurñpai páros táncokban. A csárdásba torkollñ
átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklñrban, s
ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jñl felismerhető formáit dokumentálja a nyugati
dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgñs és forgatñs karakterű változataival szemben a tiszai
dialektus tìpusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe
ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstìlusának jellemző vonásaira ismerhetünk. Ŕ Irod.
Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (LondonŔBp.,
1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954);
Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi
táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud.
Tanulm., 1959Ŕ60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatñs csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985Ŕ66, Bp.,
1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1Ŕ3 sz.); Martin György: Magyar
tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp.,
1972).
463
C
Friss csárdás táncìrása (Szenna, Somogy m.)
Friss csárdás táncìrása (Szenna, Somogy m.)
464
C
Csárdás táncìrása (Kiskállñ, Szabolcs-Szatmár m.)
465
C
Csárdás táncìrása (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)
Tánc az ivñban. Egri népviselet (19. sz. közepe)
466
C
Csárdás lakodalomban (1970. Bogártelke, v. Kolozs m.)
Pesovár Ernő
csárdás egyedül: a Felső-Tisza vidéki → szñlñ verbunk egyik elnevezése, hìven tükrözi, hogy az új
táncstìlus páros és férfitánca, azaz a → csárdás és verbunk a népi tudatban is elválaszthatatlanul
összefonñdik. A csárdás egyedül motìvumkincse lényegében azonos a csárdás motìvumaival, szerkezetileg
azonban sűrìtettebb, megformáltabb, amint ez a csárdás párelengedős figurázásában is jellemzi a férfi
táncát. Ŕ Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Martin GyörgyŔPesovár Ernő: A
magyar néptánc szerkezeti elemzése (Tánctud. Tanulm., 1959Ŕ60, Bp., 1960); Martin György: Magyar
tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Csárdás egyedül táncìrása
Pesovár Ernő
csárdás kalap: → kalap
csárdatelek: a csárdák épìtményeihez (csárdaépület, szekérállás, kocsiszìn, istállñ, ñl stb.) tartozñ

földterület, porta. Rendszerint kerìtetlen volt, hogy a ki- és bemenő kocsik, szekerek szabadon
közlekedhessenek. Csak azoknak a csárdáknak a telkein volt kerìtés, ahol rendszeres állatpihentetés folyt
vásárrñl jövet vagy vásárra menet. Az ilyen csárdatelkeken több rekeszre osztott karámok is álltak az
egyes nyájak, falkák stb. elkülönìtése céljára. A csárdatelkek fontos épìtményei voltak a kutak,
amelyekhez az állatok itatására vályúk tartoztak. A csárdatelekhez bizonyos szokásjog is csatlakozott, pl.
a környékén sok helyen szabad legeltetés volt.
Dankó Imre
csarnok: → csárda
Császár asztala: → csillagmonda
csatadal, hadi ének, harci ének: a háborús katonadal különállñ csoportja, mely az ütközet előzményeit,
eseményeit s főként érzelmi hatását mutatja be. Az irodalmi csatadallal ellentétben nem lelkesìt, hanem a
halálhangulat kifejezője. A Monarchia 1849 utáni háborúihoz kapcsolñdik, az I. világháborúval zárñdik
élete. Előzménye a → történeti ének, de a csatadalbñl az idegen érdekek kényszerű szolgálata miatt
467
C
hiányzik a hazafiasság. Műfaji rokona a → katonadal és a népi vers; ez utñbbi önállñ tìpusa a csatát
bejelentő → verses levél (Kedves, jñ szüleim, rossz hìreket hallok…). A szerzők többsége ismeretlen altiszt
és közkatona; alkotásaik nem annyira a szñbeliségben, mint inkább ìrott formában éltek, →
katonakönyvekben találhatñk, egy részük → hadirokkantversként vagy → histñriaként nyomtatásban is
megjelent. A csatadalok prozñdiája bizonytalan, sok a rìmtelen vaksor, olykor tudálékosak is. A
legkorábbi 10Ŕ15 versszakos változatok az idők folyamán nemegyszer 4Ŕ5 szakaszosra rövidültek. Nem
az események sorrendjében haladva, hanem füzérszerűen épülnek fel, épp ezért sok a sorrendi csere.
Alapjuk legtöbbször megtörtént esemény, amelyben a szerzők is részt vettek, mégsem adnak kerek
elbeszélést vagy helyzetképet, mindig az érzelmi hatás bemutatása a fontosabb, lìrai jellegük domináns. A
csatadalok a hitelesség kedvéért elég pontosan rögzìtik a helyet, időpontot (Ezernyolcszázhatvanhatodik
évbe Juliusnak harmadik röggelibe; Tratna Ŕ Tratenau Ŕ alatt tornyosodnak a fölhők…), idők folyamán
azonban ez oldottabbá válhat (Augusztusnak huszadikán reggelén Masìroz egy ezred a hegy tetején;
Masìrozunk észak felé, Elmegyünk a porosz elé…). Hasonlñképpen fontos a borús természet bemutatása
(Csütörtökön virradñra, Nap is gyászba borult arra…). A csata leìrása ritkán részletező (Jaj, Istenem,
nem mehetünk előre, Mert igen rossz állásunk van a völgybe; Fent a bosnyák a hegyen jñ sáncábñl
Leszedi a magyar bakát lábárñl); a csatazajt viszont a régi katonadalok és történeti énekek megfelelő
helyeinek (A nagy ágyúk zúgadoznak, Aprñ fegyverek ropognak; Szñlnak a fegyverek, csattognak a
kardok…) korszerűsìtésével érzékeltetik, főként a tűzérségi tűz nemegyszer túlzñ emlìtése gyakori (Ágyú
morog, ropognak a fegyverek; Lőttek reánk, még a fák is reszkettek; Tüzes golyñ hasìtja a levegőt…).
Ebből a képből bontakozhat ki az érzelmi reflexiñ (Szñlt az ágyú, golyñ fütyült mellettem, Még akkor is
kedvesem emlegettem…), de a legritkább esetben valamiféle lelkesìtő sor (Hull a golyñ, mint a zápor a
földre, Magyar baka bátran rohan előre; Szñl az ágyú, ropognak a fegyverek, Most látni meg, hogy ki a
magyar gyerek!…). A csataleìrás rendszerint a sebesülés, a halál, nem pedig a győzelem emlìtésével
folytatñdik (Ott esett le sok szép magyar a földre; Vérrel vannak becsurgatva a mezők…). Az ellenség
úgyszñlván meg sem jelenik, ritkák az ilyen sorok (Nagy rohammal jön a bosnyák hadsereg…),
párbeszédek (Négyes huszár, add ide a lovadat, Úgysem látod többet magyar hazádat! Nem adom én a
lovamat, magamat, Élös a kard, levágom a nyakadat.). Legtöbbet a sebesülés és a halál bemutatásánál
időznek (Ki möghalva, ki fönnszñval jajgatja: Nincsen keze, nincsen lába, siratja; Nyerìt a lñ, érzi a halott
szagát, Ott lőtték le mellőle a pajtását…); majdnem mindig társul hozzá egy-egy érzelmi reflexiñ (Ellőtték
az egyik kezét szegénynek, Szeretőjét nem öleli meg többet…); költői közhely a rossz hìr átadásának
motìvuma (Írd mög, pajtás, az én édösanyámnak: Ne várja a levelit a fiának!...); az idegen földben,
tömegsìrban valñ jeltelen eltemettetés (Hazájátñl távol fekszik egy kősziklás gödörbe; Egy sìr vagyon
ötnek-hatnak megásva, Egynek sincsen fejfája megcsinálva…). A tiltakozás gondolatáig mégsem jutnak el
(Édösanyja mire szülte gyerökit?…). (→ még: békedal) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Történeti énekek és
katonadalok (Bp., 1952).
Katona Imre
Csatkai Endre (Darufalva, 1896ŔSopron, 1970): történész, művészettörténész, muzeolñgus. Bp.-en és

Bécsben végezte az egyetemet. MagyarŔnémet szakos tanári oklevelet szerzett. Szűkebb hazájának, a
történeti Sopron megye és Sopron város művészettörténetével, valamint helytörténetével foglalkozott.
1945 után igen sokat tett a soproni múz. újjászervezéséért. 1954-ben a Sopron és környéke műemlékei c.
kötetért a társszerzőkkel együtt Kossuth-dìjban részesült. 1955-től haláláig szerk. a Soproni Szemlét. 1963-
ban múzeumig.-ként ment nyugdìjba. A népi műemlékekkel, céhélettel, helytörténettel foglalkozñ cikkeit
és tanulmányait a történeti szemléletű néprajzi kutatás forrásként használhatja. Ŕ Irod. Domonkos Ottñ:
Cs. E. (Soproni Szle, 1970).
Kósa László
csatlñlánc: → csikoltñ
csatlñs, kìsérő: 1. az a szolgaszemély, aki lovon kìsérte urát, ha az úton volt, akár lñháton, akár pedig →
kocsin utazván (→ kengyelfutñ). Ŕ 2. a → kocsisok között vagy → fuvarosoknál az a paraszt segìtő, aki
kéznél volt, ha lovakat „ki-befogtak”. Ŕ Különösen régen, a 17. és 18. sz.-ban, amikor ötös-hatos fogatokon
jártak, a szélhámos lovakat (→ lñfogatolás) minduntalan le kellett csatolni, valahányszor mély
bevágásban, haladt az út, és ahol az egyszéltébe fogott 3 vagy 4 lñ nem fért el.
K. Kovács László
csatos szìj: a bihari, debreceni és hajdúsági → cifraszűrök összefogására szolgált elöl, a mellen. Ugyanaz a
szerepe, mint a gombkötő készìtette → összeakasztñé. Két fémcsatbñl, a fémcsatok között bőrszìjbñl áll.
468
C
Szìjgyártñk készìtették, akik pávatoll csévéjéből hasìtott zöld szironnyal tulipántosra kihìmezték.
Szélessége háromujjnyitñl tenyérnyiig terjedt, bélése piros vagy fekete posztñ volt. A felerősìtésnél egy-
egy rézkarikákkal kicifrázott tányér vagy korong fogta le. E korongok alñl néha dìszes → sallangok
csüngtek lefelé, és zsinñr → hátravetők csüngtek belőle hátrafelé. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi
hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930).
Gáborján Alice
csatrangolás: → közvélemény-büntetés
csattanás: → suba
csávázás, meszezés, pácolás: a vetnivalñ gabonamagvak vegyszeres kezelése elsősorban az üszög elleni
védekezés céljábñl. A vetésre szánt szemet aratás után külön tárolták és vetés előtt nem sokkal csávázták.
A csávázást rendszerint kövezeten vagy jñl ledöngölt földön, kisebb mennyiségű mag esetén nyári
jászolban, mosñteknőben végezték. Gazdahelyeken külön csávázñteknőt tartottak. Szokás volt a
csávázñkosár használata is: ilyenkor a kosárba felszedett magot megmerìtették kosarastñl a csávalében. A
kéz kìmélésére kisebb és nagyobb méretű falapátokat használtak. Általában ketten-hárman csáváztak.
Egyikük locsolta vagy permetezte a rézgálicos oldatbñl vagy vìzzel fölengedett oltott mészből állñ
csávalevet, a másik (és a harmadik) falapáttal keverte és forgatta a szemet. Ŕ A csávázás valñszìnűleg a
múlt század folyamán a racionális gazdálkodás hatására honosodott meg a magyar parasztságnál.
Korábban csupán szñrással, kézi válogatással, rostálással (→ gabonatisztìtás) tisztìtották a vetésre szánt
gabonát. Néhány helyen trágyalével öntözték üszög ellen. Ŕ Irod. Nagy Gyula: Hagyományos földművelés
a Vásárhelyi-pusztán (Népr. Közl., 1963); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Pais
Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964); Fél EditŔHofer Tamás: Geräte der Átányer
Bauern (Bp., 1974).
Csávázñkosár (Átány, Heves m.)
Csávázñteknő (Átány, Heves m.)
Kósa László
cseber: 1. faedény Ŕ 2. űrmérték. Használata általánosan nem terjedt el, főleg az érmelléki borvidéken,
Debrecen és Nagyvárad környékén használták. A nagycseber 100, a kiscseber pedig 50 → iccét
tartalmazott, azaz 85, ill. 42,5 liter volt. (→ még: borűrmértékek) Szláv eredetű szñ, eredetileg faedényt
jelölt.
Dankó Imre
csécs: a himlő népies elnevezése (báránycsécs = bárányhimlő).
csecsemőkor: az újszülöttkortñl egyéves korig tartñ időszak megnevezése. A → szülés után az → újszülött
önállñ léte a → köldökzsinñr elválasztásával és a köldökcsonk elkötésével kezdődik. Általában közel a
hasához kötötték el, hogy ne legyen púpos a köldöke, sok vért folyattak ki, mert ezt a vért rossznak
tartották. A köldököt ollñval vagy más vágñeszközökkel, pl. fejszével, sarlñval, késsel vágták el. Cérnával,
pántlikával, spárgával vagy kenderszösszel kötötték el. Egyes helyeken a köldökcsonkot orrváladékkal
vagy nyállal kenték be. Az első → fürösztést az egész életre kihatñ jelentőségűnek tartották. Fürdés után
megkenegették olajjal, vajjal, lúdzsìrral. A fejét, fülét, orrát igazgatták. Hathetes koráig naponta
fürdették, egyéves koráig rendszeresen, később egyre ritkábban. Az újszülött és csecsemő öltözetét az
anya már terhessége alatt elkészìtette. A szegények kimustrált férfi- és női fehérneműből készìtették a
kelengyét és csak a → keresztelőre öltöztették fel dìszesebben, többnyire a keresztanyja által hozott
469
C
öltözékbe. Az újszülött fekhelye keresztelésig vagy avatásig az anyja ágyában volt. Utána aludt a
bölcsőben vagy a teknőben két-három éves koráig. A mezőn függőágyat készìtettek a csecsemőknek vagy
a fateknőben vitték ki. Ŕ Az újszülött és a csecsemő táplálkozásában az anyatej volt a legfontosabb, ezért
ha az anya meghalt, azt kìvánták, hogy a gyermek is meghaljon, mert úgyis éhen halt volna. Az első
napokban, amìg a normális tejképződés megindult, köménymagos vagy herbateát, vagy kölcsöntejet
adtak az újszülöttnek (→ szoptatás). Ha keveset szopott, cukrozott vizes tejjel pñtolták. Pár hñnapos
kortñl már pépes ételeket is adtak, pl. köleskása, lisztkása, darakása, gyöngyharmat, tejben főtt zsemlye,
kifli vagy kenyér, tojásos perec. Korán kezdték szoktatni a felnőttkoszthoz. A folyadékokat csöcsös
korsñbñl, ill. csuporbñl adták, a pépes ételeket ujjrñl vagy kanálrñl szopatták le, a szilárd táplálékokat az
anya összerágta és szájábñl vagy ujjárñl adta a csecsemőnek. Az elválasztás általában két-három éves kor
körül történt elijesztéssel és undorkeltéssel. A csecsemőket általában reggel megfürösztötték, tisztába
tették és valahányszor felsìrt, megszoptatták, vagy szopñkát, pempőt adtak a szájába. Rongydarabba
pépes keverékeket tettek: cukros köményes vìzbe vagy tejbe áztatott zsemlét, kenyeret; cukrozott vajas
zsemlét vagy más cukros pépet, pálinkás zsemlét stb. A nyugtalan gyermekkel mákhajbñl készìtett teát
itattak. Az újszülöttel és csecsemővel kapcsolatos → hiedelmek, → jñslások, → mágikus eljárások fő
alkalmai a → lakodalom, a → terhesség, szülés, → gyermekágy voltak. Az újszülöttet nem merték
egyedül hagyni. Az ágyba különféle tárgyakat tettek az anya és a gyermek védelmére. Legjobban a →
szemveréstől féltették főként az avatásig (→ asszonyavatás) vagy a keresztelésig. Ezért nem volt szabad
megbámulni vagy megdicsérni. Szülés, fürdetés vagy a keresztelő után történt a jelképes apai elismerés
(→ családba fogadás). Az újszülött és a csecsemő nevelésében a hiedelmek és a mágikus cselekedetek
fontos szerepet játszottak. Ezek egyrészt a csecsemő viselkedésére vonatkoztak, másrészt ápolására,
valamint szellemi és testi fejlődését igyekeztek előmozdìtani. Azt tartották, nem alszik a gyerek, ha
naplemente után öntik ki a fürdővizet, vagy ha a pelenkája kinn marad éjszakára; ha kiveszik a
gyermeket a bölcsőből, mángorlñsulykot tettek a helyére, hogy el ne vigyék az álmát. Ápolásával
kapcsolatosan különféle tilalmak (→ tilalom) voltak a köröm levágásával kapcsolatban. Járását,
beszédfejlődését, fogzását igyekeztek előmozdìtani. Pl. ha nem járt időben, akkor péntek délben három
alkalommal ajtñ közé állva a lába között hintáztatta az anya szñtlanul a gyermeket (Hñdmezővásárhely),
ha nem beszélt, koldustñl kenyeret loptak (Hñdmezővásárhely). Sovány gyerekre „húst főztek” (→ agos
gyerek). Ŕ A csecsemőkori betegségek, ill. rendellenességek kétfélék: 1. vele született, 2. szerzett Ŕ ezt
általában szemverés hatásának tartották. A vele született (pl. → üszöggyerek, agos gyerek, → váltott
gyerek) rendellenességeket általában a terhesség alatt megszegett rendszabályoknak tulajdonìtották. A
szerzett betegségek közül a szemgyulladás gyñgyìtására vagy megelőzésére valñ szerek voltak: anyatej,
vizelet; ekcéma ellen frissen vágott meleg marhabőrbe bújtatták. Az ñtvart nem szedték le, mìg be nem
nőtt a feje lágya, mert néma és szemfájñs lesz. Szájpenész ellen szárazon tört köményt adtak. Ŕ Irod.
Temesváry Rezső: Előìtéletek, népszokások, és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899);
Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és felneveléssel járñ szokások, babonás hiedelmek
Hñdmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Luby Margit: Kisdedre vonatkozñ babonák (Ethn., 1930); Kresz
Mária: A kisbuba és anyja Nyárszñn (Népr. Közl., 1960. 3Ŕ4. sz.).
Tátrai Zsuzsanna
csecsemőöltözet: A középkorig kimutathatñan visszanyúlñ szokás szerint a csecsemőt pólyába

csavargatták. A pñlya több darab szegetlen fáslibñl és kendőféléből állt, amelyet Ŕ rendeltetésének
megfelelő méretben Ŕ használt, tehát mosott vászonbñl, gyolcsbñl szabtak. Első volt a kifogó ruha. Sok
helyen e célra a csecsemő anyjának vagy apjának viseltes kötényét használta fel a bába s magát a
szegletes fehér vászonkendőt fürdetés után törülközőnek használta. A kisbaba fejét keszkenővel,
fejruhával, karjait-kezét karja- vagy kézruhával csavarták be, köldökét pupruhával. Alá seggruhát, pelenkát
raktak. Majd beburkolták a „kisbubát” fektető ruhával és a fáslival, pólyamadzaggal vállátñl bokájáig jñ
erősen betekerték, bepñlyálták. A fáslit bokában csokorba kötötték. A 6Ŕ8 hetes csecsemőt szalmaruhával
letakart, szalmával bélelt, pehellyel töltött kispárnával megágyazott teknőbe vagy bölcsőbe fektették, és
bölcsőmadzaggal is átkötözték, hogy ki ne essen. Vállra kötött kendőben, tacskában (Tura) vitték
magukkal a munkába. A mezei bölcsőben hamvassal, ringőruhával (Felvidék) fedték be. Ŕ Bár néhol még a
19. sz. végén (Felvidék), sőt a 20. sz. elején (Nyárszñ) is pólyázták ily mñdon a csecsemőket, több helyütt
már a múlt század közepétől elhagyták a szükségtelennek tartott fáslikat. Első öltözetdarabként hasìtott
ingecskét, hátul nyitott félinget, kis réklit és kis sapkát, ill. → főkötőt készìtettek neki, és pehellyel töltött
négysarkú dunnába (Alföld), dunnikába (Felvidék) csavarva pántlikával kötözték körül. Ŕ A
csecsemőöltözetet az anya akkor kezdte összekészìteni, amikor a gyermek megmozdult. A keresztszülők a
csecsemőöltözetet a → korozsmával egészìtették ki. (→ még: gyermeköltözet) Ŕ Irod. Fél Edit: A turai
viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A pñlyázás Nyárszñn (Népr. Ért., 1943).
470
C
Pñlyába tekert csecsemő kis bölcsőben (20. sz. első fele, Lészped, Moldva)
Asszony pñlyába tekert csecsemővel (20. sz. első fele, Ajak, Szabolcs m.)
Flórián Mária
csecses csupor: ñlommázas cserépedény. → Bögre alakú, hasán kiöntőcső van, amelyen keresztül a
csecsemő a folyadékot könnyen kiszìvja. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények
Csecses csupor csecsemő táplálásához (19. sz., Szilágyság) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
Csefkñ Gyula (Baja, 1878ŔSzeged, 1954): nyelvész, főiskolai tanár, az MTA l. tagja, a nyelvtudományok
kandidátusa (1952). Néprajzi és művelődéstörténeti tárgyú cikkeket ìrt, melyek a magyar
szñlástörténettel és a néphittel foglalkoznak. Ŕ F. m. Szállóigék, szólásmondások (Bp., 1930). Ŕ Irod. Benkő
Lászlñ: „Hátra van még a fekete leves” (Megemlékezés Cs. Gy.-rñl halála első évfordulñján, Tiszatáj,
1956. 1. sz.); Péter Lászlñ: Cs. Gy. munkássága. Bibliográfia (Acta Universitatis Szegediensis, Néprajz és
Nyelvtudomány, VŔVI. Szeged, 1962).
Diószegi Vilmos
csehek: nyugati szláv nép Csehszlovákiában; a Cseh- és Morva-medence lakñi. A csehektől történetileg
kissé elkülönülő csoport a morváké, amely azonban sem nyelvileg, sem kulturálisan nem tekinthető
önállñnak. A cseheknek és a magyarságnak intenzìv kapcsolatai voltak a honfoglalás korátñl kezdve. A
magyar állam korai időszakában, amikor a német nyelvterülettel közvetlen érintkezést alig tartott fenn a
magyarság, a közép-eurñpai műveltségelemeknek egy részét a csehek közvetìtésével vettük át. A cseh és a
magyar állam fejlődésében sok rokon vonás tapasztalhatñ. Különösen a középkor folyamán, az újkor
elején volt konvergens a két állam és a két nép történelmi útja, és bár a cseh társadalom a polgári
fejlődéshez kedvezőbb adottságokkal rendelkezett, lényegesen eltérő vonások csak a 18Ŕ19. sz.-i
471
C
kapitalista kibontakozás során mélyültek el. A két ország paraszti kultúrája különösen a szomszédos
régiñkban a 19. sz. végén és a 20. sz. első felében is azonos jellegű maradt. Mo. területére több alkalommal
települtek át csehek, amint erre földrajzi nevek is utalnak. Átköltöző cseh csoportok részt vettek a szlovák
nép kialakìtásában is. Mo.-rñl szintén települtek ki a csehek közé kisebb-nagyobb csoportok (pl. Dñzsa
György parasztháborúja után, a szarvasmarha-kivitel útvonalának biztosìtása céljábñl stb.). Voltak
közvetlen népi érintkezések, de a csehekhez fűződő kulturális kapcsolataink jelentékeny részében a →
szlovákok voltak a közvetìtők. A csehek kulturális mozgalmai közül a huszitizmusra a magyarság széles
tömegei reagáltak. A csehŔmagyar kulturális érintkezések közvetìtői lehettek azok a cseh-morva
specialisták, akik falurñl falura, városrñl városra vándorolva különféle szakismeretet igénylő feladatokat
végeztek el az élet számos szerteágazñ területén (kertészek, állatgyñgyìtñk, fémipari szakmunkások stb.).
A 19. sz.-i gyáripar telepìtésénél is költöztek az egykori Mo. területére cseh szakmunkások, azonban
hazánk jelenlegi területén nem keletkeztek zárt kolñniáik. DK-Morvao. népi műveltsége rendkìvül
sokoldalú kapcsolatokat mutat a szomszédos szlovák és magyar településterület hagyományos
kultúrájával. Bár a népi műveltségben megmutatkozñ azonosságok részletes elemzését még nem végezte el
kutatásunk, annyi máris biztonsággal állìthatñ, hogy a népi kultúráink közti azonosságok, párhuzamok
még a 16. sz. előtti időszak fejlődésében gyökereznek.
Filep Antal
Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság: a Csehszlovákiai Magyar Dolgozñk Kultúr Egyesülete

(CSEMADOK) keretében működő társadalmi egyesület, melynek fő feladata a csehszlovákiai magyar
néprajzi kutatások támogatása. Munkájában a CSEMADOK járási népművelési bizottságainak néprajzi
szakcsoportjaira támaszkodik. Támogatja az önkéntes néprajzi gyűjtők munkáját, biztosìtja szakmai
továbbképzésüket, részt vesz néprajzi kiállìtások és néprajzi szobák szervezésében. A Csehszlovákiai
Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben alakult. Székhelye Pozsony.
Kósa László
csehszlovákiai magyarok: A trianoni békeszerződés következtében Mo.-tñl Csehszlovákiához került

területen az 1910. évi magyar népszámlálás szerint 1 070 753 magyar anyanyelvű személy élt. Az 1921. évi
csehszlovák népszámlálás ezzel szemben 754 774 magyart mutatott ki. A csökkenés oka elsősorban az
volt, hogy a magyar nemzetiségből kiváltak a magukat korábban számìtásbñl magyarnak vallñ szlovákok,
ill. a zsidñság és a cigányok többsége, valamint a nemzetiségében ingadozñ, főleg német eredetű városi
polgárság. Mo.-ra pedig 1918Ŕ30 között 106 841 személy költözött át. Az első bécsi döntés 1938-ban Mo.-
nak ìtélte Szlovákia túlnyomñan magyarlakta D-i sávját. Az önállñ Szlovákiában az 1941-ben megtartott
népszámlálás mindössze 53 128 magyart talált. 1945 után a csehszlovákiai magyarokat kollektìve vonták
felelősségre a háborús bűnökért. A magyarŔszlovák lakosságcserével 87 000, egyéb úton kb. 30 000
magyar került Mo.-ra. Ezzel párhuzamosan 1946Ŕ47-ben 41 640 személyt kényszerűen a cseh
határvidékre telepìtettek át, majd felajánlották a csehszlovákiai magyaroknak, hogy szlovákoknak
vallhatják magukat (reszlovakizáciñ). Ilyen események után az 1950. évi népszámlálás csak 367 733
magyar anyanyelvűt ìrt össze Csehszlovákiában. (Fogyásukhoz hozzájárult az 1945-től a SZU-hoz került
kárpátaljai magyarság leválása is.) Az 1960. évi népszámlálás már 533 934 magyarrñl tud. A nagyarányú
emelkedést a Cseho.-bñl visszatért kitelepìtettek és a reszlovakizáltak többségének
„visszamagyarosodása” okozta. Az 1970. december 1-én megtartott népszámlálás szerint 572 568 magyar
él Csehszlovákiában. Figyelembe véve az 1945Ŕ49 között hozott, a csehszlovákiai magyarokat sújtñ
diszkrimináciñs intézkedések máig tartñ hatását, számuk ñvatos becsléssel 700Ŕ730 000-re becsülhető. A
csehszlovákiai magyarok túlnyomñ többsége a magyarŔcsehszlovák határ mentén, nagyobb tömbökben a
Bodrogközben, Gömörben, az IpolyŔGaram közén és a Kisalföld szlovákiai felén él. Kisebb csoportokban
Szlovákia minden városában és iparvidékén laknak. Ŕ Irod. Dávid Zoltán: A magyarul beszélők száma
(Magy. Nyelvőr, 1970); Janics Kálmán: A szlovákiai magyar társadalom ötven éve (Valñság, 1971).
Kósa László
csejtei vár mondája: → épületmonda
cseléd: aki kikötött bérért mezőgazdasági vagy háztartási munkára egész évre elszegődik. Cselédet a
középparaszt, a nagygazda, urasági birtok, uradalom alkalmazott, de cselédként emlegetik az
alacsonyabb beosztásban állñ városi egyházi alkalmazottakat is. A város cselédjének is mondták pl. a
városi hajdút. A cseléd, család szñ egyazon szláv jövevényszñ származéka. Nyelvünkben mindkét fogalom
korán szétvált, pontosan körülhatárolhatñ. Ennek ellenére a tájszñlásban a család és cseléd szavak
egyaránt jelentenek családtagot, gyermeket is. „Négy családom (gyermekem) van.” Gyertek ide kis
472
C
cselédeim (gyermekeim)”. A cseléd helyzete vidékenként változñ volt; a parasztgazdaságok különböző

üzemtìpusai meghatározták a cseléd viszonyát gazdáihoz, valamint a gazdaságon belüli életformáját is. A
cselédnek a patriarchális családban, bár helyzete alárendelt volt, életformája, munkája szinte alig
különbözött a családtagokétñl. A nagycsaládban élő telkesjobbágy családok fiai, bár vér szerinti
leszármazottak voltak, a családfőtől függő helyzetük és munkájuk szerint nem részesültek jobban a
család javaibñl, mint a cselédek. A kapitalizmus előtti paraszti társadalomban a családtagok s a cselédek
gyakorlatilag azonos körülmények között éltek, azonos bánásmñdban részesültek, csak tudatilag
különböztek. Ŕ A differenciált paraszti társadalomban a cseléd bérmunkás, szolga, akinek munkaerejével
munkaadñja rendelkezik. Munkája nem szakosìtott, az általános paraszti tevékenységet kìvánták meg
tőle. Bár ugyanabban a paraszti formarendszerben élt mint gazdája, társadalmi helyzetük alapvetően
elválasztotta őket. A gazda kìméletlenül, gyakran még testileg is fenyìtve, cselédje magánéletét semmibe
véve sajtolta ki a járandñság ellenszolgáltatását. Minthogy időbérben dolgoztak, minden lépésüket
ellenőrizték. Éppen ezért a differenciált paraszti társadalomban már a munkaadñ és bérmunkás ellentéte
feszült a gazda és cselédje között. A cseléd gyűjtőnév, amelybe a libapásztor, kiskanász, béres, öregbéres,
kocsis stb. mind beletartozik, pl. az egész alföldi tanya vagy dunántúli uradalom, gazdaság
üzemszervezetének munkásai. A cselédnek főként az uradalmakban, de kisebb gazdaságokban is
hierarchiájuk volt. A cselédek (→ belső cseléd, → béres, → uradalmi cseléd) a szegény vagy nincstelen
parasztság soraibñl kerültek ki. A cselédség lehetett egy egész életen, generáciñkon át tartñ állapot
(uradalmi béresek), de korlátozñdhatott a házasság előtti fiatal évekre, a létalap megteremtéséhez
szükséges időszaki munka (→ szobalány) idejére. (→ még: mezei munkás) Ŕ Irod. Illyés Gyula: Puszták
népe (Bp., 1936); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp.,
1939); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp.,
1941).
Morvay Judit
cseléddal, cselédnóta: → béresdal
cselédes tanya, nagygazdatanya: olyan határbeli lakñ- és gazdasági telephely, amelynek gazdája városban
él, tanyájában pedig magános vagy családos cseléd lakik. Tájanként és történeti korszakonként sok
változata van. Cselédes tanyának foghatñ fel a l 7Ŕ18. sz.-i határbeli állatteleltető szállás, ahol kint
tartñzkodñ férficseléd gondozta az állatállományt. Ide sorolhatñk a Tiszántúlon tanyásnak, Kecskeméten
kertésznek nevezett, állandñan kint lakñ cselédekkel benépesìtett szántñföldi tanyák. Ide tartoznak a 20.
sz.-i ún. nagygazdatanyák, amelyeknek birtokosai polgárias városi házban éltek polgári vagy paraszt-
polgári háztartási keretek között, tanyájukra pedig cselédet vagy cselédeket szerződtettek, akik művelték
pusztai birtokaikat. A tanyai cseléd és családja kisebbrészt pénzben, nagyobbrészt terményben kapta
bérét. A gazda felesége és polgári pályára készülő gyerekei ritkán és csak vendégként tartñzkodtak a
tanyán. A birtokos viszonylag többet volt kint, de csak irányìtott. Tényleges termelőmunkát nem végzett.
A nagygazdatanyához közel állñ tìpus az úri tanya. szervezete hasonlñ az előbbihez, birtokosa azonban
nem paraszt, hanem hivatalnok, katonatiszt, szabad foglalkozású stb. Az úri birtokos családjának nyári
kint tartñzkodása tulajdonképpen nyaralás volt. Ŕ A cselédes tanya valamennyi fajtájára jellemző, hogy
több épületből áll, mint pl. a kisgazdatanya. Néha szinte majorszerű telep. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Magyar
tanyák (Bp., 1942); Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).
Bárth János
cselédfalu, uradalmi község: allodiális pusztákon a földesúr → majorjaiban rendszerint néhány családbñl
állñ település. Lakñi önállñ gazdaság vitelére képtelen nincstelenek, zsellérek. Saját házuk nem volt, a
számukra kijelölt kis terjedelmű földön gazdálkodtak, de nem ez volt megélhetésük alapja, általában csak
szegődésük idejére költöztek ide. Részben e földesúri juttatásokért, részben bizonyos természetben és
(vagy) pénzben fizetett bérért (kommenciñ) különféle munkákat végeztek el a majorban. A cselédfalut
szokták a → majorsági zsellérfalu egyik tìpusaként is emlegetni. Ŕ Irod. Varga János: A jobbágyi
földbirtoklás tìpusai és problémái 1767Ŕ1849 (Bp., 1967).
Török Katalin
cselédláda, juhászláda, pásztorláda, summásláda: a cseléd, a pásztor, ill. a summás ruhaneműjének,

féltettebb használati tárgyainak vagy az élelmiszer tartására szolgálñ (kenyeres- vagy eleségesláda), a
menyasszonyi kelengyeládával azonos felépìtésű láda, → ácsolt láda. Lehetett egykori megkopott
menyasszonyi láda, elsősorban pásztoroknál, summásoknál. A cselédnek állt fiút lehetőleg új
cselédládával engedték el a háztñl, különös tekintettel az előre láthatñ gyakori költözésekre és a
473
C
családalapìtás után benne szállìtandñ tárgyak nagyobb számára, ami a méretet is befolyásolta. Az
asztalos az új ládára ráìrta a tulajdonos nevét s többnyire a készìtés évét is. Az első eleve erre a célra
készült mo.-i pásztorládát a 19. sz. első feléből ismerjük, cselédládát a 19. sz. második feléből. Ezek a 19.
sz.-ban általában a menyasszonyi ládának megfelelően virággal dìszìtettek, és csak a kisebb, szegényesebb
példányokon tölti be egyedül az egyszerűen keretezett név a láda elejét. A 20. sz.-ban az új ládákon a
dìszìtés elmaradt, a felirat is mind igénytelenebb, különösen a gyakran házilag összeütött
summásládákon. Ŕ Irod. ifj. Kodolányi JánosŔFél Edit: A Néprajzi Múzeum 1965. évi tárgygyűjtése
(Népr., Ért., 1966); ifj. Kodolányi JánosŔK. Csilléry Klára: A Néprajzi Múzeum 1963Ŕ64. évi
tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A bútor- és világìtñeszköz-gyűjtemény gyarapodása
(Népr. Ért., 1970).
1. Cselédláda pásztorember számára (1884. Fadd, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Summásláda (1920-a évek, felirata: „Kiss Annuska, Parád”) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Cselédláda családos ember számára, felirata: „Benkői Jñzsef, 1866”. (Készìtőhely: Fadd, használat
helye: Cece, Fejér m.) Bp. Néprajzi Múzeum
474
C
4. Summásláda [1920-as évek, Mátraalmás (volt Szuhahuta), Nñgrád m.] Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
cselédsztrájk: a cselédek érdekvédelmi, gazdasági harcainak (főként az aratñmunkásoktñl átvett) ritkán

alkalmazott fegyvere, az uradalmi munka beszüntetése, megtagadása. Nagyszabású cselédsztrájk
bontakozott ki a Dunántúlon 1905-ben az → aratñsztrájkok nyomán és hatására. Az → agrármozgalmak
letörésére hozott 1898-as II. tc., az ún. rabszolgatörvény már kimondta a sztrájktilalmat, ezt megtetézte az
1907. XLV. tc., mely a cselédeket részlegesen megfosztotta a szabad költözködés és a személyes szabadság
jogátñl, sőt esetenként testi fenyìtéket is megengedett. Méltán nevezte a haladñ közvélemény
derestörvénynek. (→ még: sztrájkdal) Ŕ Irod. Mérey Klára: A mezőgazdasági munkásság mozgalmai a
Dunántúlon 1905Ŕ1907-ben (Bp., 1956).
Katona Imre
cselekmény: a folklñrban ábrázolt vagy kötelező érvényűvé tett cselekvések egymásutánja, összessége. Az
epikus népköltészet alkotásaiban a szüzsé alapja (ellentétben a hivatásos művészet alkotásaival, ahol a
jellemek és a jellemek rendszere, valamint a művek gondolati felépìtése is szerkezeti tényező), a drámai
népköltészetben pedig nem csupán a szöveg, hanem egyáltalán a szìnjátszás mozgatñ ereje (ismét
ellentétben a hivatásos művészet alkotásaival, ahol a filozñfikus dráma vagy a nem előadásra szánt
könyvdráma is létező válfajok). Ismeretlenek a térművészetek, valamint az idő tényezőjét nem ismerő
szñbeli művészetek (lìra, a kisepika egyes formái). Ez utñbbiakban a szereplő elemek összhangja és
ellentéte olykor irányìtott sorrendet képvisel, és ennek következtében pl. egy → szñlás vagy → találñs
kérdés elemei olykor időbeli egymásutánt képeznek („Ne piszkáld a tüzet, mert elég a kezed”;
„Vadonatúj, mégis lyukas, Ha béfoldják, semmit sem ér. Mi az? Ŕ Rosta”), itt azonban gyakran csak
álcselekményről beszélhetünk. A valñdi cselekmény az epikus alkotásokban a tartalom legfontosabb
szervező ereje, gyakran párhuzamos jellegű, általában → epizñdokra bomlik. Ezek egymásutánját a
fokozás és az ellentétesség jellemzi. A műfajokra jellemző, állandñ megjelenési mñdozatokon keresztül
értékek dialektikája valñsul meg benne. Pl. a mesében hősök és cselekvések megléte, ill. nemléte
kapcsolñdik egymáshoz, és ezek kételemű részek váltakozñ előjelű rendszerét (J. M. Meletyinszkij
elnevezése szerint „bináris blokkok alternatìv rendszerét”) alkotják. Eszerint a mesében előbb hiányzik a
főhős (Ŕ elem), majd az ellenség elrabol, elpusztìt valamely értéket (Ŕ elem), de megszületik, megjelenik,
kifejlődik a hős (+ elem) és legyőzi az ellenséget (+ elem). Ilyen értelemben az epikus cselekmény
legáltalánosabb formájában a bináris blokkok alternatìv rendszere, amelyben a zárñ blokk mindig
pozitìv jellegű: Ŕ Ŕ, + + .... Ŕ Ŕ, + +. A blokkok váltogatása olykor a fő- és a mellékcselekmény között
alakul ki. Ez már voltaképpen a folklñralkotás szemiotikai elméletének és értékelméletének is alapja. A
valñdi cselekmény a drámai alkotásokban megjelenìtett (nem imitált) cselekvésekben nyilvánul meg, és
ezek néhány tìpusa (agñn, vetélkedés, harc, csoportok összeütközése stb.) olyannyira sztereotip, hogy az
illető drámatìpust nem is a kisebb jelentőségű szöveg, mint a pontosan koordinált csoportos interakciñk
szabják meg. Ezek a cselekménytìpusok egyszerre táncok, mozgások és gyakran szöveg nélkül is jñl
érthető cselekvések (harc, az ellenség elűzése, megszabadìtás, beavatás, örömtánc stb.). Ilyen értelemben a
folklñr jellegű dráma rendszerét az alkalom és a cselekmény (pontosabban a cselekvés) tipolñgiája adja. Ŕ
Külön meg kell emlìteni a néphit és népszokás sztereotipizált cselekedeteit, amelyek elválaszthatatlanok a
bonyolultabb, már cselekménynek nevezhető formáktñl (→ rìtus, rituális dráma). Eredetét tekintve a
folklñrban a cselekmény fontossága az ősművészetből származik, és az eddigi kutatás kimutatta azt, hogy
dinamikus gesztusok, illetve események sztereotipizálása révén jött létre. Az összehasonlìtñ tipolñgiai
kutatás megkìsérelte, hogy a szüzséalkotñ cselekményeket összehasonlìtñ történeti tipolñgiai mñdon
elemezze. A cselekmény formai tényezőket (kezdet, befejezés, párhuzamos szerkesztés) és tartalmi
vonatkozásokat (téma, szüzsé, idő- és cselekvésábrázolás, hősfogalom) egyaránt befolyásol, mindazáltal
önállñ kategñriaként a folklñresztétika alig vizsgálta. (→ még: szüzsé, → tartalom, → tìpus) Ŕ Irod.
Lukács, Georg: Die Theorie des Romans (Berlin, 1920); Petsch, Robert: Wesen und Formen der
Erzählkunst (Halle, 1934); Flemming, Willi: Epik und Dramatik (Bern, 1955); Michaud, Guy: L’oeuvre
et ses techniques (Paris, 1957); Schirmunski, Viktor: Vergleichende Epenforschung (Berlin, 1961);
Reichert, Walter: Informationsästhetische Untersuchungen an Dramen (Stuttgart, 1965); Hoppál
MihályŔVoigt Vilmos: Strukturális folklorisztika (Bp.Ŕ Szolnok, 1971Ŕ72); Voigt Vilmos: A
folklñralkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
cselke: → ösztörü
475
C
cselvetés: a háborús mondák egyik leggyakoribb motìvuma. Főbb tìpusai: az ostromlottak Ŕ akik számban
megfogyatkoztak Ŕ nagy zajt csapnak (kiabálással, csörömpöléssel), hogy az ellenség azt higgye, sokan
vannak. Állatbőrökbe bújnak, gñlyalábakon járnak Ŕ az ellenség megfélemlìtésére. Ennivalñjuk fogytán
van: hamubñl kenyeret gyúrnak, amelyet rudakra aggatva mutogatnak az ellenségnek. Álruhában
behatolnak az ellenséges várba. E cselekménytìpus már az ñkori népeknél is ismeretes volt (trñjai falñ), az
eurñpai folklñrban a legutñbbi időkig általánosan elterjedt.
Dobos Ilona
csemege: 1. bogyñzott vagy bogyñzatlan, megtört vörös szőlő, mustos → törköly. Egyéb elnevezése:
csömöge, csömege, csamiga. A nyìlt kádon erjesztésre előkészìtett zúzott szőlő (→ szőlőzúzás) a balkáni
eredetű vörösborkultúra területén (főként a D-Dunántúlon, a Sárközben és a DunaŔTisza közén)
ismeretes. Nyelvészeti szempontbñl is valñszìnűsìthető a csemege délről történt átvétele (a szlovén lőre
jelentésű èmiga-bñl), s észak felé terjedése is (magyarbñl a szlovák èemega). A német eredetű
szőlőművesek a csemegét mint bogyñzatlan törkölyös mustot Maische néven tartják számon a Ny-
Dunántúlon. (→ vörös bor) Ŕ 2. csemegeszőlő: az elmúlt száz évben a parasztgazdaságokbñl egyre
nagyobb mennyiségben piacra kerülő étkezési szőlő. Az állani való, eladni való, szép, gyöngyszőlőt
venyigéstől akasztják fel a kamrában (borsodi Hegyközben: csengettyű, csingelő). Függőleges ágkarñn,
szőlőtartó pálcán (Dunántúl) vagy vìzszintes rudakon valñ tárolása is általánosan ismert. A csemegeszőlő
intenzìv kultúrája alakult ki Gyöngyös és Kecskemét környékén a filoxéravész után. Kialakulásában a
paraszti termesztési tapasztalatoknak jelentős szerepe volt. (→ még: szőlő) Ŕ Irod. Andrásfalvy Bertalan:
A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A
borkészìtés mñdjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960); Kozma Pál:
Csemegeszőlő (Bp., 1968); Kiss Lajos: Hatvanhét szñmagyarázat (Bp., 1970).
Kecskés Péter
csempely: → ághegyhálñ
csendbiztos: a közigazgatásbñl átvett tréfás elnevezés, az egy munkahelyen dolgozñ több kézi →
cséplőbanda közösen választott megbìzottjára, aki az ún. → szolgabìrñ ìtéleteit, döntéseit hajtotta végre.
A csoportok közötti nézeteltérésektől függően a szolgabìrñ kirñhatott pénzbüntetést, bizonyos jogok és
kedvezmények megvonását stb. Fejlettebb munkakörülmények között e feladatok a → bandagazdákra,
ill. több csoportot érintő ügyek esetében a munkáltatñkra és a közigazgatási hatñságokra hárultak. (→
még: banda)
Katona Imre
csendes csárdás: → csárdás
Csengery Antal (Nagyvárad, 1822ŔBp., 1880): reformpolitikus, közgazdász és történetìrñ, az MTA tagja.
A kiegyezést megelőző és követő években irányìtñ szerepe volt az irodalmi és tudományos életben. A
magyar mitolñgiakutatás mñdszertani kérdéseivel és társadalomfejlődési problémákkal is foglalkozott.
„Ősvalláskutatásunkban” a samanizmussal valñ összehasonlìtás elméletének a meghirdetője. A
tudománytörténetben nevezetes Ipolyi Arnolddal, annak Magyar mythológia c. munkájárñl folytatott
vitája. Más vallástörténeti kérdésekkel is foglalkozott: a brahmanizmussal, buddhizmussal és az
egyiptomiak vallásával. Ŕ F. m. Összegyűjtött munkái (IŔIII., Pest, 1870Ŕ74, új kiadásban IŔV., Bp., 1884);
Hátrahagyott iratai és feljegyzései (Bp., 1928). Ŕ Irod. Gyulai Pál: Emlékbeszéd Cs. A. felett (MTA
Emlékbeszédek, 1913); Korompay Bertalan: Ipolyi és Cs. A magyar ősvalláskutatás évfordulñjára (Ethn.,
1956).
476
C
Csengery Antal
Diószegi Vilmos
csengő, csengettyű: 1. templomi harangokkal azonos formájú, állatok nyakára valñ, fémből öntött, ütővel
ellátott, idiofñn jelzőeszköz vagy állatdìsz. Átlagnagysága súly szerint: 0,25Ŕ1,50 kg. Szìjra szerelve a →
fogatolt lovak egyikének Ŕ rendszerint a nyerges lñnak Ŕ a nyakába kötötték. Célja az volt, hogy éjjel a
sötétben (ha nem volt → szekérlámpás), vagy a hangtalanul siklñ szánnál jelezze a fogat közeledtét. Dìszül
is (pl. lakodalomkor stb.) kötöttek csengőt a fogatra, ilyen alkalomkor gyakran még az ökörfogatra is. A
hármas és az ennél nagyobb fogatok mindig csengővel jártak, jelezvén, hogy közelednek, különben nem
tudtak volna mellőzni vagy előzni. Csengőt kötöttek a szekér mellett szabadon futkosñ csikñ, az ökörfogat
egyik tagja vagy a juhnyáj vezérürüje nyakába is. A pásztor a nyáj 4Ŕ5 csengőjét úgy állìtja össze, hogy a
különböző magasságú hangok megfelelő összhangzatot adjanak. Ŕ Régebben, a falusi és kisvárosi
csengőöntők korában a pásztor vagy béres maga is meghatározhatta a megrendelésre készülő csengő
minőségét. Pl. ezüstforintot adott a csengőöntőnek, hogy azt is olvassza bele a csengő anyagába (főleg
sárgaréz), mert az ezüsttől nemesebb annak a csengése. Gulyások, csikñsok, juhászok kengyelvasat,
csengőszìjhoz valñ csatot is rendeltek a csengőöntőnél; sokan maguk faragták ki fábñl az elgondolásuk
szerinti dìszes öntvénymintát. (→ még: kolomp) Ŕ A csengőkhöz tartozik, de formájában különbözik
azoktñl a pergő: gömbölyű és nem nagyobb, mint egy jñkora diñ. Gömbjének alsñ felén hasìték van. Egy
kis vasmag szabadon mozog benne, ez szñlaltatja meg. Pergőt csikñ, bárány, borjú, terelő kutya nyakára
kötnek. Ŕ Irod. Ecsedi István: Csengőöntés ősi mñdon Hajdúbőszörményben (Debrecen, 1931); Szabñ
Kálmán: Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorok kezén (Ethn., 1932); Tálasi István: A Kiskunság
népi állattartása (Bp., 1936). Ŕ 2. harang alakú mázas cserépből készült gyermekjáték. Agyagbñl valñ ütője
fonalon függ. Gyakran kisleányok részére, búcsúfiaként vásárolták. A Kocs községi (Komárom m.)
búcsúnak pl. a Tatán kizárñlag e célra készült cserépcsengő volt a cìmere. Kisgyerekek nyakába kötötték.
Csengő nagyobb csikñra (Átány, Heves m.)
Parádés csengő (Átány, Heves m.)
477
C
Csengő hámra (Átány, Heves m.)
Csengő lñ nyakába (Átány, Heves m.)
Tehéncsengő (Átány, Heves m.)
Balogh IstvánŔK. Kovács LászlóŔSárosi BálintŔIstván Erzsébet
csengőöntő: csengőt bronzbñl készìtő mesterember. Bronzbñl öntött csengők már a régészeti leletekben is
előfordulnak, de néhány cigánymester még az utñbbi évtizedben is foglalkozott csengőöntéssel.
Elsősorban pásztorok, parasztok számára készìtettek különböző méretű csengőket, juhászkampñkat,
fokosokat, de öntöttek mozsarakat, sőt egyes adatok szerint még kisebb harangokat is. Az 1893-as
országos cigányösszeìrás szerint több → rézműves (közöttük csengőöntő cigány) dolgozott. Jellegzetesen
vándor foglalkozás. A cigány csengőöntő felszerelése volt: a kapdosófúvó, forma, homok, törött réz-, ill.
bronzdarabok. A csengőöntő a csengőt a fábñl készìtett minta vagy a repedt csengő alapján homokban
megformázta, a formát kiszorìtotta, majd leásta. Föléje tüzet rakott, ebben a tűzben a bronzdarabokat
megolvasztotta és a megolvadt fém az alatta levő mintába folyt. Bizonyos esetekben maga csinálta vasbñl
az ütőt is, de ezt legtöbbször falusi kovácsmesterekkel készìttette el. A csengőt gyakran dìszìtették is. A
kìvánt dìszìtést vagy a megrendelő nevét a homokmintába bekarcolták. Csengőöntéssel rézöntő mesterek
(→ rézöntő) is foglalkoztak. Cigányok elvétve ma is készìtenek csengőt. Ŕ Irod. Roska Márton: Dolgozatok
az erdélyi múzeum éremtárábñl (Bp., 1913); Ecsedi István: Jelentés Debrecen és a debreceni Déri
Múzeum állapotárñl, 1930 (Debrecen, 1931); Bodgál Ferenc: A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei cigányok
fémművessége (Ethn., 1965).
Rézolvasztás a csengőöntéshez (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 1931)
478
C
Rézolvasztás (1931)
Csengőöntés (Kesznyéten, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Bodgál Ferenc
Csenki Sándor (Püspökladány, 1920ŔDunapataj, 1945): cigánykutatñ. Tanulmányait 1939Ŕ1943 között a

bp.-i tudományegyetem bölcsészkarán magyarŔfrancia szakon végezte. A cigány folklñr (népdalok,
balladák, mesék) gyűjtésével foglalkozott. A fasizmus áldozata lett. Az általa gyűjtött cigány népdalok egy
része a Bazsarózsa (Bp., 1955Ŕ5. kiad., Bp., 1971) cìmű kötetben látott napvilágot. Ŕ F. m. A cigány meg a
sárkány. Püspökladányi cigány népmesék (Bp., 1974). Ŕ Irod. Vajda Lászlñ: Csenki Sándor (Ethn., 1945).
Kósa László
479
C
csép: a gabonaszemnek a kalászbñl valñ kiverésére szolgálñ kézieszköz. Legegyszerűbb formája egy bot,
melynek használata bizonyos növények (pl. kender, napraforgñ, hüvelyes növények) magvainak
kiverésénél napjainkig fennmaradt. Gabonához viszont a kb. 150Ŕ200 cm-es nyélből és a 70Ŕ80 cm hosszú
ütőjéből, a hadaróbñl állñ szerszámot használták. A hadarñt a nyélhez erős szìj, a telek vagy közszìj
erősìtette, mégpedig többnyire a nyél és a hadarñ felső végére kötött csépfej vagy kápa segìtségével. A nyél
mindig könnyű fábñl, többnyire bodzábñl készült, mìg a hadarñ szìvñsabb gyertyán- vagy bükkfábñl. A
nyélen a csépfej rendszerint forgott. A hadarñ vége Ny-Mo.-on olykor bunkñs, hogy ütése erősebb és ezzel
munkavégzése eredményesebb legyen. Ugyane célt szolgálta a hadarñ erőteljesebb, vastagabb fábñl valñ
készìtése vagy az ágas hadarñ alkalmazása. A D-Dunántúlon a négyszögletes hadarñ a gyakori. A cséplés
munkahelye rendszerint a → csűr (pajta) középső része (csűrföldje, csűrszáraza, csűr- piaca, csűrszérű stb.)
vagy a gabonatárolñ épület előtti térség, amelyet a nyomtatás → szérűjéhez hasonlñan készìtenek el.
Aszerint, hogy a cséplés milyen céllal történt, a munka végzése is másképpen folyt. Ha zsúpnak csépeltek
Ŕ és ez volt az általánosabb Ŕ, akkor a zsúpkévéket fejjel egymás felé sorban ágyásba lerakták, majd két
oldalt megcsépelték. E munka neve öregelés, oldalazás vagy előzés. Ezután a kévéket kioldva verték újra
végig mindkét oldalon. Ez volt a tisztára verés, kicsépelés vagy zsúpolás. A forgatást csépnyéllel vagy
puszta kézzel végezték. S ha már nem volt szem a kalászban, szedték a zsúpot, azaz markonként a kalász
alatt összefogták, a szemet belőle kirázva és a kusza szálaktñl megszabadìtva, tövét összeütve a zsúpot
külön összerakták. A szemet szórással (→ gabonatisztìtás) tisztìtották, mìg a kuszált szalmát újra
végigverték a cséppel. A tiszta zsúpot → kévekötő bottal kötötték kévébe. A zsúp készìtésénél különösen
az Alföld azon vidékein, ahol a szemnyerés fő formája a → nyomtatás volt, gyakran alkalmaztak széket,
cséplő padot is. Ez vagy lábakra helyezett közönséges ajtñ volt, vagy olyan deszka, amelynek végébe
fogakat is erősìtettek. A rozskévéket kis markokra fogva ezekhez csapdosták, és ìgy tiszta, szép zsúpot
nyertek. A rozsnak ilyen széken, asztalon történő kézi cséplése rendszerint az öregelés után történt, a
tisztára verés helyett. Ha viszont nem akartak zsúpot, vagy ha nem rozsot csépeltek, akkor a fenti második
munkafolyamat helyett a szárak összetörésére került sor, amit agyalásnak, szalmázásnak neveztek. Az
agyalást végezhették a cséplés elején is, de inkább a végén, a munka befejezéseként került rá sor. Ez pedig
abbñl állt, hogy a kévéket torzsra állìtották két sorban, és kétoldalt a cséppel szárukat összetörték,
leagyalták. Majd az összetört tuskñszerű kévéket kioldva, szalmájukat a cséppel kihadarták, azaz addig
verték, mìg a cséplés helyéről a szalma két oldalra el nem szállt. Csépelni egy ember ritkán szokott,
rendszerint a munkát bandában végezték, melynek létszáma 2Ŕ9 fő szokott lenni. A leggyakoribb az 5Ŕ6
fős banda. A kis létszámúban nagyon kellett sietni, a nagyban viszont a munka lassan folyt, és
akadályozták is egymást. A banda tagjai, az ágyást közrefogva, egymással szemben álltak fel, és egymás
után, ütemre ütöttek. A munkát ìgy nagyon össze kellett hangolni; aki nem figyelt, könnyen „elverték a
csépjét”. A cséplés az ágyás kévéin folyamatosan sorban haladt, mégpedig úgy, hogy minden ütéssel
valamivel tovább mentek. Ütés után a csépet felemelték, és fejük felett körben megfordìtva, lendülettel,
nagyobb erővel csapták le. Ŕ Az uradalmak a csépeseket rendszerint az aratási szerződés megkötésével
egyidőben szerződtették. A csépesek részt kaptak az elcsépelt gabonábñl és külön kévepénzt a zsúp
felkötéséért. A cséplőmunkások aratás után, augusztus végén kezdték munkájukat, amely a nagyobb Ny-
mo.-i uradalmakban, ahol csak kézi erővel választották el a szalmátñl a szemet, egész télen át tartott. Sok
helyen külön cséplőházak is álltak a messziről jött csépesek rendelkezésére, hol hetekig laktak. A cséplést
cséplőpajtákban végezték. Ŕ A honfoglalñ magyarok a szemtermést elsősorban nyomtatták, de feltehető,
hogy ismerték a korabeli É- és Ny-Eurñpára jellemző cséplést is. Emellett gyakorolták a különböző
egyszerű cséplési eljárásokat, amelyek kisebb mennyiségű vagy alkalmi szemnyerés céljábñl egészen a 20.
sz.-ig fennmaradtak. Pl. a magot a kalászbñl tenyérrel kidörzsölték; a szálas gabonát kemény tárgyhoz
(székláb, kocsikerék, deszka, földbe ásott gereblye, létra stb.) verdesték, vagy a földre fektetett
kalászokbñl bottal kiverték a szemet. A csép szñ a magyarban szláv, közelebbről déli szláv eredetű, de
nem tudjuk, hogy átvételekor az egyszerű cséplőbotot, vagy a két darabbñl állñ fejlett cséplőeszközt
jelentette-e. A másfélfa eszköz feledésbe merült, de szñrványosan még a 20. sz. elején a magyar
nyelvterület számos pontján föllelhető neve sejteti, hogy a csépnek is volt eredeti magyar megnevezése. Az
Alföldről (pl. Jászság) ismert csikó elnevezése újabb eredetű, belső keletkezésű kifejező szñ. Valñszìnű,
hogy az egyszerű cséplési eljárások, a kézi cséplés, valamint a nyomtatás a honfoglalást követő
évszázadokban párhuzamosan éltek egymás mellett Mo.-on mint a gyengébb hozamú vagy kisebb
szántñk, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárása. A cséplés a csapadékosabb,
kedvezőtlenebb természeti adottságú domb- és hegyvidékeken volt kizárñlagos. A nyomtatástñl valñ
elkülönülését a 12. sz.-tñl folyamatosan elősegìtették a hűvösebb-esősebb éghajlatú vidékeken
meghonosodñ gabonatárolñ épìtmények (csűrök). A 18Ŕ19. sz.-ra a cséplés és a nyomtatás, valamint a
hozzájuk kapcsolñdñ gabonatartñ épületek ill. a szabad ég alatti rakodás elkülönült a Kárpát-medence
egész területén. Ahol a cséplés és a nyomtatás egymás mellett élt, pl. a Dunántúl bizonyos vidékein és az
Alföld északi és keleti peremén, ott leginkább a rozsot csépelték, más gabonákat nyomtattak, ill. a cséplés
megmaradt a kis parcellákon gazdálkodñ szegényparasztság eljárásának vagy alkalmi szemnyerő
480
C
eljárásnak. A Dunántúl Ny-i felén, a Felföld hegyes vidékein, valamint Erdélyben a cséplés, másutt a
nyomtatás vált jellemzővé. A kézi cséplés visszaszorulását a cséplőgépek elterjedése meggyorsìtotta. Ettől
függetlenül azonban a kézi cséplés ott, ahol a zsúpra szükség volt, akár tetőnek, akár egyéb célra,
szñrványosan szinte napjainkig fennmaradt. Ŕ A kézicsép különben, mint lendületes ütőeszköz, vasalva és
szögekkel kiverve időnként Ŕ pl. parasztfelkelésekkor Ŕ fegyverül is szolgált. Ŕ Irod. Gyutay István:
Cséplés Magyarszerdahelyen (Zala m.) (Népr. Ért., 1934); K. Kovács Lászlñ: Die ungarischen
Dreschflegel und Dreschmethoden (Acta Ethn., 1950); Ikvai-Ivancsics Nándor: Jászsági csépek (A
Debreceni Déri Múz. Évkve, 1961); Molnár István: A nyikñmenti kézi cséplés (Ethn., 1963); Hoffmann
Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Kñsa Lászlñ:
Csép, csikñ, másfélfa (Magy. Nyelv, 1968).
A. Bunkñs végű csép (Rábatñtfalu, Vas m.) B. Csép hadarñra húzott vaskarikákkal (Szentelek, Vas m.) C.
Csép hadarñ végére húzott vasgyűrűvel (Sopronkeresztúr, Sopron m.) D. Csép széles, lapos hadarñval
(Váralja, Tolna m.)
Kápás cséphadarñ (Rábatñtfalu, Vas m.)
Kápás cséphadarñ (Németszentgrñt, Zala m.)
Cséphadarñ (Átány, Heves m.)
Szñrñlapát (Murarátka, Zala m.)
481
C
Közgyűrűs cséphadarñ: 1. hadarñ 2. nyél (Rábakeresztes, Vaskeresztes, Vas m.)
A kézi cséplés legfontosabb mozzanatai (általános forma)
Cséplőgereblye (Szeged) Ŕ Cséplőszék (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Cséplés asztalhoz veréssel. Az asztal végén levő gereblye a kicsépelt marok megfésülésére szolgál
(Hajdúhadház, Hajdú-Bihar m.)
1. Rozscséplés bottal (Átány, Heves m.)
2. Tallñzñ bottal kiverik a búzaszemeket (Debrecen)
3. Zsúpnak valñ rozsot csépelnek a kalászokat deszkához verve (Észak-Magyarország)
482
C
4. Cséplés kettesben (Zalavár, Veszprém m. 1950)
1. Cséplés hármasban (Zalavár, Veszprém m. 1950)
2. Cséplés ötösben (Szalafő, Vas m.)
3. Cséplés (Debrecen)
483
C
4. Cséplőgép (Gyula, 1920-as évek)
Kósa LászlóŔTakács Lajos
csépai ember: → halottlátñ
csepedli: → keringő
csepegésbor, csepegtető: → törkölylátñ
Csepel-sziget: a főváros területén Lágymányosnál kezdődő, Rácalmás, Tass határáig nyúlñ mintegy 50
km hosszú, helyenként 7Ŕ8 km szélességet is elérő sziget, melyhez számos kisebb sziget is csatlakozik. Népi
neve Szigetség, a történeti forrásokban előfordul Nagysziget, Király-sziget, Úrsziget, Becsei-sziget, Kevei-
sziget néven is. A honfoglalás ñta központi helyzetéből következően fontos terület. A fejedelmi törzs egyik
szállásközpontja volt. Később is királyi birtok, a középkori királyi ménesek helye. Mint királyi
birtokközpont, a Csepeli-ispánság részeiként hozzá tartoztak a Duna két ágán túl fekvő területek is.
Lakossága a honfoglalás ñta magyar, a 13. sz.-bñl Szigetbecse környékén tudunk kun lakñirñl. A 15. sz.-
ban az Al-Duna melléki Keve megyéből és Keve városábñl török előli menekülők szállták meg
Ábrahámegyháza községet, amely magyar és szerb lakossága révén ezután vált a sziget legfontosabb
középkori településévé Ráckeve néven. Az Alföld városfejlődésének élvonalába emelkedett, szabad királyi
jogokat élvezett. Középkor végi városi állapotának több máig fennmaradt emléke van. A 18. sz. folyamán
a szigeten még néhány gör. kel. és r. k. délszláv község keletkezett. Északi végében a török után német
népesség telepedett meg. Az egykor 14 települést fenntartott magyar lakosság reliktumokban vészelte át a
hñdoltságot. Ezek közül az emlìtett Ráckeve mellett nevezetes Szigetszentmiklñs és Makád. A magyar
törzslakosság „őző” nyelvjárást beszél. A középkori népesség a református egyházhoz csatlakozott. A 18.
sz. során rekatolizáciñ és telepìtések révén jelentőssé vált a r. k.-ok száma. A szerb gör. kel.-ek lélekszáma
a 20. sz.-ban elsősorban az optálás miatt nagyon jelentősen megcsappant. A Csepel-sziget paraszti
gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrájának karaktere alföldi jellegű. Miután a Csepel-sziget É-i
végében települt a modern mo.-i gyáripar és nehézipar legfontosabb központja, a sziget lakosságának
urbanizáciñja és polgárosulása felgyorsult. Azonban az akkulturizáciñs folyamatok ellenére is
megtartotta az alföldi paraszti műveltség archaikusabb sajátosságait. Ŕ Irod. Magdics István:
Diplomatarium Ráckeveiensis (Székesfehérvár, 1888); Pápai Károly: Csepel-sziget és lakñi (Bp., 1890);
Bodor Antal: Csepel-sziget és Budafok kétszáz év előtt (Bp., 1936); Magyarország Műemléki
Topográfiája, Pest megye műemlékei (IŔII., Bp., 1958).
Filep Antal
csepesz: → székelyföldi viseletek
cséplés: → csép, → cséplőgép
484
C
cséplőbanda: a szálas gabona emberi, állati vagy gépi erővel történő kicséplésére szegődött →
cséplőmunkások csoportja, kik a → cséplőgazda, gépesgazda vezetésével közösen dolgoznak és keresnek.
A cséplés mñdja szerint a cséplőbandák összetétele és munkája eléggé eltérő, a gépesìtés ñta pedig
üzemszerűvé vált. A cséplőbandák egyes vidékeken rokoni, baráti vonalon szerveződtek. Munkavezetőjük
nem volt, a korosabbak, tekintélyesebbek szavára hallgattak. Társulásuk célja több irányú lehetett: 1.
összedolgozás, 2. munkavállalás. Munkát vállalhattak helybeli gazdáknál, nagybirtokon vagy távolabbi
vidékre mentek részesmunkát vállalni. A hadarñs kézi cséplést már 3 fő is végezhette, ez azonban még
nem banda; a munkaszervezetek 5Ŕ7, ritkábban 4Ŕ8Ŕ9 főnyi csoportokban dolgoztak a cséplő- vagy
bandagazda vezetésével. A bandagazda idősebb, tapasztaltabb munkás volt, aki társaival →
előmunkásként dolgozott együtt és intézte a bérelszámolást. Több egymás mellett dolgozñ cséplőbanda
ügyes-bajos dolgait a → szolgabìrñ és a → csendbiztos intézte. A cséplőmunkások saját vagy a munkaadñ
kosztján dolgoztak részért, melyet egyenlően osztottak szét. Ŕ A lñval nyomtatñ ún. szérűsbanda
voltaképpen nem banda, hanem csak alkalmi társulás (→ nyomtatás). Ŕ A cséplőgép a múlt század 70Ŕ80-
as évei ñta rohamos gyorsasággal terjedt el Mo.-on, kézi és az állati erővel végzett szemnyerést jñrészt
kiszorìtotta és a cséplőbandát is átalakìtotta; új neve gépesbanda: a csoporton belüli munkamegosztás
végeredményben üzemszerűvé vált, vagyis a géphez igazodott, ezen belül azonban továbbra is megmaradt
a nemek és korcsoportok szerinti tagolás, ìgy az Alföldön a nehezebb munkát végző zsákos, mázsás, etető,
kéveadogató, szalmahordó stb. egész részes férfi, mìg a viszonylag könnyebb munkakörben dolgozñ
törekhordó, kévevágó, etetősegéd stb. félrészes nő vagy serdülő korú gyermek volt. E munkakörök egyikén-
másikán belül további kor szerinti munkamegosztást tapasztalhatunk: pl. a zsákolók a fiatalokbñl, mìg a
mázsamesterek az idősebb férfiakbñl kerültek ki. Elkülönült a fő- és mellékmunka, a nehezebb
munkakörökben (szalmahordñ, zsákolñ stb.) legtöbbször gondoskodtak a váltásrñl is; mindezek miatt itt
is jelen volt a munkapár, habár maga a munka teljesen üzemszerűen folyt. A gépesbanda maga is párokbñl
tevődött össze: a legkorábbi tìpusú cséplőgépet 2Ŕ2 vagy 4Ŕ4 ember felváltva hajtotta és 4Ŕ6, ill. 10Ŕ12
részes dolgozott mellette. A járgányos gépet 1Ŕ4 lñ hajtotta, 6Ŕ8Ŕ10 részes szolgálta ki. A 4 lñerejű
gőzgépnél 10Ŕ12, a 8-asnál 18Ŕ20Ŕ26, a 10 lñerősnél pedig 26Ŕ30 fő dolgozott; az utñbbi fél évszázad
átlagát 22Ŕ24 főnek vehetjük. Rendszerint a tulajdonos gépesgazda szedte össze a cséplőrészeseket, az
összkeresetből ő adta ki a részüket, és gyakran száraz élelmükről is ő gondoskodott. Mellette rendszerint
volt egy bandagazda is, aki a munkások érdekeit képviselte; ennek hìján a csoport néhány tapasztaltabb
tagja ellenőrizte a gépesgazda munkavezető és bérelszámolñ tevékenységét. A kézzel hajtott régibb tìpusú
cséplőgéphez 10Ŕ12 ember kellett, ezekből 2Ŕ4 hajtotta, 1 etette, 1 kévét bontott, 1 adogatta az etetőnek, 1
a szalmát húzta le a géptől, 2 elvitte a kazalig, 2 pedig felvitte a kazalra. A munkások többsége felnőtt
férfi volt, esetleg a kévevágñ, kéveadogatñ és a 2 szalmahúzñ volt nő vagy serdülő. A gőzcséplőhöz utñbb
átlagosan kb. két tucat munkás kellett, a munkamegosztásnak több helyi változata terjedt el. Pl. Szegeden
a molnár (mázsás) és az etető mindig helyén maradt, egyébként a csupa egész részesekből állñ csoport
tagjai időnként a nehéz és a könnyebb munkákon váltogatták egymást. Elterjedtebb volt a vegyes
csoport: a 2 etető, 4 kévehányñ (kazalos), 1 molnár, 4 rudas (szalmahordñ), 1 szalmakazalos, 1
polyvakazalos és a 2 szalmahúzñ egész részes férfi volt, mìg a 2 kévevágñ, a 4 polyvás serdülő fiú vagy
leány. Az üzemszerű munka általában a következőképpen folyt: a kévehányñ az asztagrñl a gépre
adogatta a kévéket, itt a kévebontñ a kéve kötelét elvágta és a felbontott kévét átadta az etetőnek, aki a
dobba eregette. A molnár (mázsás, mázsamester) a gépből kiömlő szemet zsákba szedte és megmérte, a
zsákosok vagy zsákolók elszállìtották onnan; a rudascsinálñ (szalmahordñ) a gép alñl kikotorta a szalmát
(a faros a gép faránál állva kotorta el), külön pár szállìtotta el a kazalig, ahol a kazalos vagy kazalmester
rakta fel. Hasonlñ munka volt a törekhordás is: az ún. bótosinas vagy bótossegéd a töreklyukbñl kiadta a
töreket, és törekhordñ lányok vagy fiúk szállìtották a polyva-, ill. törekkazalhoz, ahol külön kazalos rakta
csomñba. Ezeken kìvül még számos más megoldás adñdott. A gépes cséplőbanda száraz kosztjárñl a
gépesgazda vagy maguk a munkások gondoskodtak, ebédet rendszerint a parasztgazdáktñl kaptak. A
közösen keresett részt a gépesgazda mérte szét: a gépész, fűtő, mázsamester valamivel többet kapott, a
többiek fél, ill. egész részt. Esetenként a gépesgazda napszámot (→ napszámosmunka) fizetett
munkásainak. A cséplőmunkások egy idényben gazdátñl gazdáig követték a gépet, magukkal vive a
megkeresett terményrészt, s a cséplőbanda feloszlásakor osztoztak. A munka közben távozñ maga volt
köteles helyettesről gondoskodni, egyébként részét a csoport javára levonták. (→ még: aratñbanda, →
banda, → részesmunka) Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek
idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle., 1961).
Katona Imre
cséplődal, cséplőnóta: a mezei munkásdal időszakos foglalkozáshoz kötött csoportja, a cséplőrészesek

életéről szñlñ alkalmi dal. A műfajilag rokon → aratñdalokkal ellentétben számuk feltűnően kevés; nincs
köztük → munkadal, hiányzik a kézi cséplés ábrázolása, a gépről inkább → balladák szñlnak. A cséplődal
485
C
ismert példái mind → invariánsok. A cséplődal két főszereplője: a gép és a gépész. A gépészt szñlìtják fel,
amikor a legnehezebb munkán könnyìteni akarnak (Gépész uram, arra kérem magát: Ne etesse nagyon a
masinát!...); rajta kárörvendeznek, ha géphiba miatt kényszerszünet van (Nem jñ már a Tñth úr
masinája, Eltörött a harmadik rostája...). Az aratñdalokhoz hasonlñan a tudatosság kezdetibb szintjén
vannak az aratñrészesek → sztrájkdalai is (Vájsz úrnak a hìrös részessei, Ott akarják a masinát hanni.
Ha a masinámat itthagyjátok, Búzámbul a jñ részt nem kapjátok!). Az aratñrészesek bizonyos hányada
cséplést is vállalt, ìgy a végzésről szñlñ dalaik közösek (Kicsépeltük, kicsépeltük a földesúr búzáját...). Ŕ
Irod. Katona ImreŔMarñthy JánosŔSzatmári Antal: A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968).
Katona Imre
cséplőgazda, gépesgazda: a szálas gabona kézi vagy gépi erővel történő kicséplésére vállalkozñ →
cséplőmunkások csoportjának, a → cséplőbandának állandñ vezetője. A cséplőgazdárñl nincs olyan korai
emlìtés, mint az aratñgazdárñl, önállñ munka- és jogköre valñszìnűleg a 19. sz. folyamán alakult ki. (→
még: bandagazda) A cséplőbandák egyes vidékeken családi, baráti szervezésben dolgoztak,
munkavezetőjük nem volt, vitás esetekben a kor vagy tekintély döntött. Ŕ Irod. Katona Imre:
Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában
(Agrártört. Szle. 1961).
Katona Imre
cséplőgép: a gabonaneműek cséplését és az elcsépelt mag tisztìtását végző gépezet. A cséplés gépesìtésével
a középkor végétől kìsérleteztek, de a mai cséplőgép legfontosabb elemét, a dobot csak 1786-ban készìtette
el a skñt Andrew Meikle. Nem sokkal később több angol üzem kezdte gyártani, és mñdosìtott formában
hamar elterjedt Eurñpában. Technikai fejlődése meggyorsult, amikor az állati hajtñerő helyett gőzgépet
kezdtek alkalmazni hozzá (1849). Mo.-on először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot,
találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriñzumként tartják számon. Az első cséplőgép
1802-ben jelent meg hazánkban, de még évtizedekig csupán néhány működött. Megtörtént az is, hogy a
kenyerüket féltő cselédek a cséplőgépet, mint pl. az ercsi Lilien-uradalomban, fölgyújtották. Rohamos
terjedése 1848 után indult meg egyelőre azonban csak az uradalmakban. Az első gőz-cséplőgép 1852-ben
Angliábñl került Törökbecsére és ezzel megkezdődött a lñhajtású cséplőgépek visszaszorulása.
Térhñdìtását mutatja, hogy 1861-től magyar gyárak is készìtettek cséplőgépeket, de ekkor még az ország
legnagyobb részén kézi cséplés (→ csép) és → nyomtatás folyt. Sőt az 1871. évi statisztika szerint 9 felföldi
és erdélyi megyében még semmilyen cséplőgép nem volt. A mñdosabb parasztgazdaságokban az 1870-es
évektől kezdtek terjedni a gépi cséplőalkalmatosságok. A rohamos terjedés egyik fontos oka volt, hogy a
cséplőgép tiszta szemet adott, a szalmát, a töreket és a polyvát pontosan szétválasztotta. A századfordulñ
idejére a lovas gépek eltűntek, és 1914-re az egész ország területén gőzgépmeghajtású cséplőgépek
működtek. Közben 1904-ben megjelent az első motormeghajtású cséplőgép is. Cséplőgépet nem tudott
minden parasztgazda szerezni, de nem is lett volna számára kifizetődő. Ezért a tehetősebb parasztok vagy
más vállalkozñk vásároltak cséplőgépet és bércséplést vállaltak. Alakultak géptársulások is, melyekben
olykor egy-egy falu mñdosabb rétege, néhány gazda szövetkezett cséplőgép-birtoklásra. A gépi cséplés
jelentősen csökkentette a csépléshez szükséges munkanapok számát. A korábban nyártñl gyakran
farsangig elhúzñdñ cséplés és nyomtatás munkáját néhány hét alatt elvégezte. A cséplőgép
meghonosodása azért is nagy jelentőségű volt, mert a magyar parasztok kezén ez volt az első gép, amely
fejlett munkakooperáciñt kìvánt. A nyomtatñ- és cséplőbandák helyett a cséplőgép kezelésének
szükségletéhez alkalmazkodva új munkástársulások keletkeztek, szakemberek: gépész, fűtő, etető;
segédmunkások: kévehányñk, szalmahordñk, kévevágñk, törekesek, zsákolñk stb. (→ cséplőbanda). A
múlt század végétől a mo.-i agrárszegénység egyik fontos élelemszerző munkalehetőségévé vált a részér
vagy napszámbérbe vállalt gépi cséplés. Ŕ Irod. Sándor Vilmos: A gabonacséplés gépesìtése
Magyarországon (Agrártört. Szle., 1962); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság
Magyarországon a kapitalizmus korában 1848Ŕ1914; szerk. Szabñ István, Bp., 1965).
Kósa László
cséplőmunkás, cséplőrészes: mezőgazdasági bérmunkás, aki a nyári idényben a szálas gabona

kicséplésének gépi erővel valñ elvégzésére szegődik. (→ még: agrármozgalom, → cséplőbanda, →
cséplőgazda, → mezei munkás, → vándormunkás) Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és
ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
486
C
cséplőnñta: → cséplődal
cséplőrészes: → cséplőmunkás
cséptánc: az → ügyességi táncok egyik fajtája. A cséphadarñval járt → eszközös táncok csoportjába
tartozik. A táncos a csép hosszú nyelét fogja, a rövidebb hadarñt pedig a lába alatt forgatja és ütemesen
átugrálja. Ugrálás közben a táncos esetleg előre, hátra halad. Főleg a Dunántúlrñl, de a Nyìrségből és a
Székelyföldről is ismerjük a cséptáncot. Rendszerint férfiak, olykor asszonyok is járják. Ŕ Irod. Seemayer
Vilmos: Adatok népi táncaink ismeretéhez (Ethn., 1935); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok
és táncos népszokások (Bp., 1958).
Cséptánc (Galambok, Zala megye)
Pesovár Ferenc
csepű: → kendertörés, → rostminőségek
csepűguba: → guba
Cser: → Kemenesalja
csere: két értelemben használt fogalom: 1. tevékenységek cseréje. Ebben az értelemben a

munkamegosztás alapján lezajlñ termelési folyamat. Ŕ 2. Javak cseréje: az elosztás történetileg kialakult
formája, amelynek során a javak és a haszonélvezeti jogok gazdát cserélnek a tulajdonosok, birtokosok és
haszonélvezők közötti megegyezésnek megfelelően. Négy fő formája: a) közvetlen termékcsere: a javak
közvetlenül kerülnek szembe egymással; b) közvetett termékcsere: a javak cseréjénél valamilyen
használati cikket, pl. kapát használnak értékmérőként; c) csere korlátozott funkciñjú pénzzel: adásvétel
csupán csereeszköz és (vagy) fizetési eszköz funkciñt betöltő pénzzel; d) csere valamennyi pénzfunkciñt
betöltő pénz segìtségével. Ŕ A csere kevéssé vizsgált téma a magyar néprajztudományban. Számos
maradványa él még ma is. Legegyszerűbb formája a kölcsön, anyagkölcsön, amit meghatározott időn
belül, ugyanabbñl az anyagbñl, ugyanolyan vagy nagyobb mennyiségben és jobb minőségben adnak
vissza. Mindmáig élő, legáltalánosabb formája a háztartási kölcsönzés, amikor a háziasszony az éppen
hiányzñ dolgot a szomszédjátñl kölcsönkéri, és azt többlettel adja vissza. Pl. káposztagyalu kölcsönzése,
amiért káposztával fizetnek, vagy disznñperzselő kölcsönzése, amiért disznñhússal fizetnek stb. Fejlettebb
formája az, amikor az áruért nem a közvetlen szükségletének megfelelő, hanem tartñs, eltarthatñ
487
C
anyagot, mégpedig meghatározott mennyiségben kìván az eladñ. Pl. a fazekas búzát vagy tengerit, a
különböző edényféleségeknek megfelelően a gyakorlatban kialakult szokásos mennyiségben. Az ilyen
csere bizonyos különbséget, ill. kapcsolatot tételez fel a mezőgazdasági termelés fejlettségi foka és a
kézművesség között, ugyanis a mezőgazdasági termelés a kézművességnél kezdetlegesebb, még kevésbé
szakadt el a közvetlen termelőmunkátñl, mint a kézművesség, amely már árutermelő jellegű és részben
már pénzgazdálkodásban él. A cserekereskedelem esetén a kézműves az áruk cseréjéből összeszedett
terményeket csak részben használta fel, általában a nagyobb hányadát pénzért értékesìtette. A
cserekereskedelem jellemző volt a vándorkereskedelemre (→ házalñ kereskedő). Ŕ Irod. Miskolczy István:
A középkori kereskedelem története (Bp., 1926); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei
Martoson (Érsekújvár, 1944); Gregorius, P.: Die Idee, Terminologie und Funktion des Güteraustausches
bei den Primitiven (Die Wiener Schule der Völkerkunde, Wien, 1956); Mezei Árpád: A paraszti létforma
az eurñpai kultúrában (Bp., 1964); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Sárkány MihályŔDankó Imre
cseregyermek: Vegyes nemzetiségű vidékeken szokásban volt, hogy különböző nemzetiségű családok
lehetőleg azonos korú és nemű (elsősorban fiú) gyermekeiket egy-két évre kicserélték, idegen szóra küldték,
hogy az idegen, hasznosnak ìtélt nyelvet tökéletesen elsajátìtsák, az idegen környezetet, gazdálkodást,
szokásokat megismerjék; ott barátokat szerezzenek, kapcsolatokat teremtsenek. Sokszor egymástñl távol
fekvő falvak álltak egymással cseregyermek-viszonyban. Egy-egy család több nemzedéken keresztül
küldte egymáshoz gyermekeit, vagyis a cseregyermek-viszony egyik nemzedékről a másikra öröklődött.
Ahol ilyen öröklött ismeretség nem volt, ott más, már cserekapcsolatban levő családok közbenjárásával
kerestek megfelelő cseregyermeket. Az I. világháború előtti több nemzetiségű Mo. vegyes lakosságú
vidékein mindenütt ismerték a cseregyermek intézményét, a tehetősebb paraszt- és iparoscsaládok több
nemzetiség nyelvére is megtanìttatták gyermekeiket a cseregyermek intézményének segìtségével. Igen
gyakori volt a gyermekcsere a Dunántúl magyar és német községei között. A Felső-Csallñköz és
Mátyusfölde magyar falvaibñl a Pozsony környéki és a hegyaljai német helységekbe küldték a
gyermekeket, és viszont fogadták onnan a szőlősgazdák és polgárok gyermekeit. D-Biharban a magyar és
román gazdák legényfiaikat kölcsönösen küldték egymáshoz szolgálni, hogy azok a sìkvidéki
szemtermelő, ill. hegyvidéki állattartñ gazdálkodást megismerjék. Az erdélyi magyar városok polgárai és
a mñdosabb székely parasztok gyermekeiket szász helységekbe „német szñra” küldték. Ŕ Irod. Nagy
Lajos: Cseregazdalegények (Ethn., 1965); Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi jellegzetességek az észak-
mecseki bányavidék gazdasági életében (I. Az Észak-mecseki bányavidék regionális vizsgálata. MTA
Dunántúli Tudományos Intézet, Értekezések, 1970).
Morvay Judit
Cserehát: a Hernád és Bñdva folyñk közötti dombterület. Nevét a felszìnét borìtñ, hajdan zárt
erdőtakarñrñl kapta, amelyet a 19. sz. végéig csaknem teljesen kiirtottak. Területén a történeti
megyerendszerben Torna, Abaúj, Borsod m.-k osztoztak. Sajátos arculatú része a Szárazvölgy. A
honfoglalás korátñl folyamatosan megtelepült vidék, a török hñdoltság alatt megcsappant lakosságát
magyar, szlovák, ukrán települők egészìtették ki a 18. sz. folyamán. Vásáros központjai: Edelény, Szikszñ,
Encs a terület peremén helyezkednek el. Az újkorban archaikusabb arculatú tájaink közé tartozott.
Cserehát: Hagyományos ácsszerkezettel épült toronysisak (Ref. templom, Szendrő, Borsod-Abaúj-

Zemplén m.)
488
C
Cserehát: Hagyományos ácsszerkezettel épült toronysisak (Ref. templom, Edelény, Borsod-Abaúj-

Zemplén m.)
Filep Antal
cserélt gyerek: → váltott gyerek
cserény: 1. általában vesszőfonat, a parasztszekér vesszőből vagy deszkábñl készült oldala vagy alja
(oldalcserény, alcserény, → szekérkas) a Felföldön és a Dunántúlon. Ŕ 2. a székely ház tüzelőberendezése
(→ kandallñ). Ŕ 3. disznñöléskor a sertés bontásához használt fakeret (Veszprém m.). Ŕ 4. A tüzelős ólban
és szőlőspajtában a nyitott tűzhely fölött felfüggesztett vagy falba erősìtett, vìzszintes deszkábñl készült
szikrafogñ (Alföldön). Ŕ 5. cserény vagy karám, fakeret közé vesszőből font vagy nádbñl korcolt 1,2Ŕ1,5 m
magas, 2Ŕ2,5 m hosszú lapokbñl összeállìtott, fedél és ajtñ nélküli, egy oldalon nyitott, mozdìthatñ
lészaszerű, szélfogó pásztorépìtmény. A DunaŔTisza közi és kiskunsági, nagyjñszágot őrző pásztorok az →
állás közelében állìtották fel. Alaprajza téglalap, a cserénylapokat a sarkokon és az oldalvonal mentén
földbe vert karñkhoz vesszőgúzzsal erősìtették. A cserény két részből állott, a lñ számára valñ szárnyékbñl
és a pásztorok tüzelőhelyéből, ahol szabad tűzön főztek és gúnyájukat, ládáikat tartották. A cserény
helyét az állással együtt változtatták. Az emberek a cserény enyhelyében tértek nyugovñra, az igavonñ
állatok is ott éjszakáztak és a szekérderékbñl vagy az ún. kerekkosárbñl (hordozhatñ jászolbñl) szénáztak.
A → fuvarosok is gyakran vittek magukkal Ŕ a Tiszántúlon Ŕ összetekerhető cserényt, hogy alkalomadtán
a rakományt vagy az állatokat védjék vele, kivált ha valami ok miatt nem érhették el estére valamelyik →
csárda ún. beállóját. Magyar származékszñ, a sző ige családjába tartozñ ser, sìr, sür igéből -r gyakorìtñ
képzővel képezve. Ŕ Irod. Viski Károly: Adatok a székely épìtkezés ismeretéhez (Népr. Ért., 1911);
Madarassy Lászlñ: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztákon (Bp., 1912); Bátky Zsigmond: Földñl és
tüzesñl (Népr. Ért., 1929); Mészöly Gedeon: A cserény szñ eredete (Népünk és Nyelvünk, 1930); Tálasi
István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp.,
1959).
A teljes cserény (5.) alaprajza: 1 kocsi 2 eleséges talyiga 3 szénavágñ saroglya 4 szekrény 5 tűzhely 6
gúnyapad (Kiskunság)
489
C
Fedeles, nádfalú, hordozhatñ cserény (5.) (Kiskunság)
Cserény (5.) (Kecskemét, Bugac) 1 és 3. lñszárnyék 2. jászol, 4. pad, 5. sátor, 6. cserény, 7. gúnyapad
Székelyföldi cserény. Vázlat a karám és a kerékjászol felállìtásárñl. A = szekér, benne a végével

előrefordìtott faroskas; B = kerekjászol; C = karámtartñrúd, a szekérrúd végét köti össze az első lőcsfejjel
és a kiterìtett nádkarámot támasztja; D = karámtartñrúd, ágas, mely a szekérrúd s a vìzszintes tartñrúd
kitámasztására szolgál; E = a kiterìtett nádkarám
Cserény (5.) négy fonott vesszőtáblábñl (Peszéradacs, Pest megye)
Balogh István
cserepcsép: → kenderáztatás
cserepcsìk: behasìtott pálca vagy rövid bot, melynek hasìtékába egyenként felfűzik a használaton kìvüli
→ véghorog horogszemeit, hogy a zsinñrt felakasztva szárìthassák, s télen ìgy raktározhassák a
490
C
horogkészséget. Az egész országban használják ilyen funkciñban a cserepcsìkot. Azokon a vidékeken Ŕ

elsősorban a Tisza mellett Ŕ általános a használata, ahol a véghorog elvetése a ladik oldalárñl történik (az
újabban elterjedt horogtábla a zsinñr szárìtására is alkalmas). Ny-Eurñpában Ŕ a horogtábla mellett Ŕ
szintén használták a cserepcsìkot. Helyenként csìptető (Duna vidéke), kákó (Felső-Tisza), csìpka
(Tiszafüred) elnevezése is van a cserepcsìknak. A cserepcsìk terminolñgia egyéb csipesz jellegű eszközök,
valaminek az öszeszorìtására párhuzamosan alkalmazott pálcák, botok, rudak neveként szintén
országosan elterjedt. A szñ etimolñgiája bizonytalan: szlovák származtatása téves, s a csìp igéből történt
magyarázata sem valñszìnű. (→ még: herélés) Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Cserepcsìk (Magy. Nyelv, 1936);
Szolnoky Lajos: Magyar kenderáztatási mñdok (Népr. Ért., 1958); Rassow, M.: Fischersprache und
Brauchtum im Lande zwischen dem Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958).
Szilágyi Miklós
cserepező: → tetőfedő
cserépkosár: kerek, fonott kosarat utánzñ ñlommázas cserépedény. Egyéb elnevezései: kaska,
varrógaraboly, cérnatartó. Oldala homorú vagy domború, felső és alsñ szélén karima vagy mintás párkány
van. Két vìzszintesen állñ füle gyakran megcsavart, alul négy kis lábon áll. Áttört dìszìtésű (→ áttört
kerámia) vagy → vésett dìszìtésű. Kìvül-belül mázas. Egyedileg készült ritka forma. Felirat csak elvétve
akad rajta. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
Cserépkosár áttört dìszìtéssel (19. sz. második fele, Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
Cserépkosár áttört dìszìtéssel (19. sz. második fele, Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
cserépsìp: gyermekjátéknak készült, leginkább állatok (főleg madarak) formáját utánzñ külsejű ajaksìp.
A II. világháború előtt a fazekasok még készìtették és országszerte vásárokon, falusi búcsúkon árusìtották
agyagedényekkel együtt. A cserépsìpok családjába tartozik az → okarina is. Ŕ Irod. Sárosi Bálint: Die
Cserépsìpok
Sárosi Bálint
cseresznye (lat. Cerasus avium): a rñzsafélék (Rosaceae) családjába tartozñ, Eurázsia mérsékelt égövében
majdnem mindenütt honos csonthéjas gyümölcs. A mo.-i kertekben nagyon elterjedt. Fontosabb
termőtájai EgerŔGyöngyös vidéke, Szeged környéke, a Balaton északi partja, a Nyìrség déli része és Buda
környéke, Magyardécse (Mezőség). A középkor végén már hìres volt a mo.-i cseresznye. A 16. sz.-ban a
főurak versengve kedveskedtek a bécsi királyi asztalnál a korán érő cseresznyével. Az erdélyi Mezőségen
a cseresznyefa kérgéből kászút készìtenek.
491
C
Kósa László
cseresznyefasìp: → levélsìp
cserfába oltott alma, a bordás: → trufa, tréfás mese (→ reális mese) az asszonyi hűtlenségről,
csalárdságrñl. Egy kikapñs asszony betegséget tettetve elküldi férjét cserfába oltott alma után, ha nem
hoz, ő meghal. A férj útjában összetalálkozik egy bordással, katonával stb., az felvilágosìtja, hogy
rászedték, és zsákjában hazaviszi. Otthon az asszony javában mulat a pappal, s rìmeket faragnak
(dalocskákat énekelnek) a férj becsapásárñl: „Elment az én uram, bolond kurafi, cserfába oltott almát
keresni...” A bordás is versben (dalban) szñl a zsákhoz. A férj előugrik, válaszol a rigmusokra, s a papot
és az asszonyt kiveri a házbñl (AaTh 1360C; BN 1751*). Indiai eredetű, reneszánsz novellagyűjtemények
által Eurñpa-szerte elterjesztett, nagyon népszerű mese. Az asszony, a bordás, a pap és a férj által
előadott rigmus (dal) önállñan is ismert a történet asszociálásával vagy anélkül. Nálunk a mese a
Tiszántúlon és Baranyában került legnagyobb számban feljegyzésre. (→ még: dalbetétes mese) Ŕ Irod.
Anderson, W.: Der Schwank vom alten Hildebrand (Dorpat, 1931); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (II., Pécs, 1940); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII).
Kovács Ágnes
cserge: Erdélyben és a moldvai magyaroknál elterjedt, két-négy szélből összevarrt, vastag, hosszú szőrű
takaró, mely gyapjúbñl, szegényebbeknél félgyapjúbñl szőtt, s felülete ványolás után kifésült. Egyéb
elnevezései: cserga, csörge, serge. Marhaszőrből (maszók) vagy kecskeszőrből valñ változata a széjas
cserge. Általában háziiparilag állìtották elő. A cserge vagy festetlen, fehér és szürke szìnű, vagy leginkább
egyszìnű vörösre festett, de lehet szìnes csìkos, esetleg kockás. Ŕ A 14Ŕ17. sz.-ban a sátor készìtésére valñ
ponyvát is nevezték csergének (csergesátor, csergelepel). Takarñ pokrñcként a cserge a 15. sz. ñta
mutathatñ ki. Már a 16. sz.-i Kolozsvárott szegényebb háztartásokbñl emlìtik. A 19. sz.-i parasztságnál a
cserge főleg ágybeli takarñ, ill. → padtakarñ és → falvédő, továbbá kocsitakaró és lópokróc. Moldvában
szegény helyen a cserge hatására vastag, sötétre festett kenderfonálbñl egyszìnűre vagy csìkosra szőtt
takarñdzñ → lepedőt is használtak (békaványolta cserge). Ŕ Irod. N. Bartha Károly: A cserge készìtése az
udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Lükő Gábor: Moldvai csángñk kendermunkája (Népr. Ért.,
1934); Lükő Gábor: A moldvai csángñk (Bp., 1936).
K. Csilléry Klára
csergettyű: → hangadñ játékszer
Cserhát: 1. a Börzsöny, Naszály és Mátra hegység, ill. az Ipoly és a Zagyva völgye közötti dombos-hegyes
vidék tájneve. Nagy része Nñgrád megyéhez tartozik. Eredeti zárt dombos erdőtakarñja a középkor
folyamán már népes területté vált. Északi szegélye előtt kezdődött a honfoglalás után a magyar
nyelvterület határa. A török hñdoltság során lakossága rendkìvüli mértékben elpusztult. A 17. sz.-tñl, de
legfőképpen a 18. sz. folyamán a túlélő magyar lakosság mellé újabb magyarok és szlovákok telepedtek,
elsősorban a szomszédos védettebb megyékből, ill. magának Nñgrádnak szerencsésebb fekvésű északi
vidékeiről. A középkori lakosság nagy része a reformáciñhoz csatlakozott. Noha a 17Ŕ18. sz. folyamán
lezajlott migráciñ egyik előidézője az ellenreformáciñs intézkedések voltak, fennmaradtak protestáns
gyülekezetek is, sőt a 18. sz.-i telepìtések során újak keletkeztek. Népi kultúráját a 19. sz. végén, a 20. sz.
első felében a gyorsan kibontakozñ urbanizáciñ mellett is fennmaradñ szìnes népviseletek (Hollñkő,
Rimñc, Buják), sok archaizmust őrző szigetek jellemzik. A 19. sz. folyamán feltárt bányái mellett meg kell
emlìteni a középkor ñta országos jelentőségű Romhány község tűzállñagyag-bányáit. Többek közt itt
termelték az üveghuták ellátásához szükséges tűzállñ agyagot is. A Cserhát vidékének népét a néprajzi
irodalom általában a → palñcok közé sorolja, jñllehet a szomszédos Mátra környéki, szintén palñcnak
tartott magyarságtñl sok vonásban különbözik. Közigazgatási és vásári központjai: Balassagyarmat, Vác,
Hatvan, Pásztñ és az új ipari centrum, Salgñtarján a terület szélén, a folyñvölgyekben fekszenek. Ŕ Irod.
Mocsáry Antal: Nemes Nñgrád vármegyének historiai, geographiai és statistikai esmértetése (Pest, 1826);
Szabñ Zoltán: Cifra nyomorúság (Bp., 1938). Ŕ 2. Az egykori Bars m. DNy-i részének, a Zsitva és a
Garam közé eső dombvidéknek a történeti-népi tájneve. (→ Garam mente)
492
C
Cserhát (Hollñkő, Nñgrád m.)
Filep Antal
csesze: → laptolñ
csetneki szekér, gömöri szekér: erős szerkezetű, masszìv vasalású nehéz → szekér, amelyet Ŕ noha voltak
fatengelyes változatai is Ŕ hosszú utakra is használtak. Fuvarozásra nagyon alkalmas jármű. Vásározñ
kisiparosok messzi földet bejártak vele. De nagy szerepe volt a mezőgazdasági vasszerszámok Ŕ a
mecenzéfi, stñszi stb. → hámorok termékeinek Ŕ szállìtásában is. Ezeken és a hozzá hasonlñ szekereken
szállìtották az Alföldre a gömöri, borsodi mészégetők is a meszet és a gömöri fazekasok a tűzállñ
(„vászon”) fazekakat, sőt olykor gyümölcsöt is, hogy az Alföldön „faluzva” terményre cseréljék be
árujukat.
K. Kovács László
cséza: könnyű, → lőcsös kiskocsi. Rendszerint utazásra használták a századfordulñig. Nevezték → bőrös
kocsinak is, mert ìvszerűen meghajlìtott káváira kikészìtett ökörbőr fedelet is alkalmaztak. Kisebb volt a
valñdi bőrös kocsinál, általában két személy és a kocsis fért el rajta podgyászostul. Alváza mindenben
azonos a → kocsiéval. Utñbb azonban már rugñsan készìtették, merev karosszériával. Fogatolására két lñ
szolgált. Elterjedési területe: a Szilágyság, Bereg, Ung, Szabolcs, Zemplén és Sáros megye, valamint a
Kisalföld volt.
K. Kovács László
csiberakás: mérkőző csapatjáték (→ sportjáték). Homokban, porban játszñ fiúgyermekek játéka.

Egyszerűsége gyermeki eredetre vall. Két csapat földre guggolva két kézzel homokbñl vagy porbñl kis
kupacokat formál. Ezek a csibék. A két csapat tagjai arra törekednek, hogy az ellenfél csibéit
szétrombolják, a magukéit megoltalmazzák. Ŕ E játék emlékét őrzi Arany János Tetétlen c. költeménye.
Lajos Árpád
Csibéstyúk: → Fiastyúk
493
C
csicsñka (lat. Helianthus tuberosus): évelő takarmánynövény. Előnye, hogy tavasszal szedhető, amikor más
takarmány már elfogyott. Őshazája É-Amerika, ahol a felfedezések idején a lakosság már régen
termesztette. A 17. sz. elején jutott Eurñpába. Hazánkban viszonylag korán (1664) fölbukkant, de a 18. sz.
végéig nem tudunk termesztéséről. A múlt századtñl többször kìsérleteztek nagyüzemi termesztésének
meghonosìtásával, de csak a DK-Dunántúlon sikerült nagyobb eredményt elérni. 1950-ben Somogy, Tolna
és Baranya megyére, elsősorban a paraszti gazdaságokra esett az ország csicsñkával bevetett területének
97,4%-a. Másutt csak mint félvad kerti növény, gyermekek csemegéje ismeretes.
Csicsñka
Kósa László
csiga: 1. gyűjtögető tevékenységhez tartozik az ehető csiga (lat. Helix pomatia) összeszedése és
fogyasztása, amely a parasztság körében a 20. sz.-ban már csak szñrványosan fordult elő. Ŕ Beregben a
csigát télen a levelek alñl szedik össze, házastñl meleg vìzbe teszik, s az előbúvñ csigákat a vìzből kiszedve
tejfellel mártásszerű ételnek készìtik. Az Ormánságban a század elején a kanászok forrñ parázson
sütötték a csigát. Ismertek csigacsalogatñ német, szlovák, cseh, szerb stb. gyermek → mondñkák; nálunk
is általánosan elterjedtek:
Csiga-biga gyere ki, Ég a házad ide ki, Kapsz tejet, vajat, Holnapra is marad.
A Szilágyságban a cigány és román nők szülési fájdalmak csillapìtására fogyasztják a házatlan csigát (lat.
Agriolimax agrestis). A csiga paraszti fogyasztására hatott a felsőbb társadalmi rétegek konyhája, ìzlése.
Tudjuk, hogy Berzsenyi Dániel somogyi birtokán tenyésztette az ehető csigát. (Petőfi Sándornak az olajos
csiga kedvenc eledele volt.) Csigakerteket már a görögök és rñmaiak ismertek. Spanyolo.-ban, Olaszo.-
ban, Svájcban, Franciao.-ban a csiga gyűjtése, ’tenyésztése’ és fogyasztása ma is jelentős. Néhány évtizede
export céljábñl foglalkoznak az ehető csiga gyűjtésével (Győr, Sopron, Eger vidéke). Helyenként a
csupasz csigát Ŕ hasonlñan, mint a németek Ŕ szekérkenőnek használják elevenen rakva a tengelyre. Ŕ
Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (IŔVI., Pozsony, 1787Ŕ1793); Wildhaber, R.: Schneckenzucht
und Schnekkenspeise (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Bd. 46. Basel, 1950). Ŕ 2. matak:
rögzìtőeszköz a szénarakománnyal megterhelt szekér ún. lekötő kötelén. Még a század fordulñján is csak
egyszerű matak, azaz kis fahorog volt a kötélre hurkolva, amelybe beakadt a kötél visszahajlott vége,
később helyébe valñságos csiga került, és azzal húzták meg a kötelet. Ŕ 3. → forgñ játékszer, Ŕ 4. → spirál,
Ŕ 5. → kerìtőhalászat, Ŕ 6. → dikñ, Ŕ 7. → csigatészta
Csiga
Gunda BélaŔK. Kovács László
csigabak: → ágyszék
csigacsinálás: lakodalom előtti munka (→ társasmunkák) a lakodalmas háznál, a gazdaasszonyok

nemegyszer egész napos munkával készìtik a levesbe valñ csigatésztát. A csigacsinálás gyakran kisebb
mulatsággal végződik, „eltapossák a csigát”. Ŕ Irod. Bñka Lászlñ: Csigavigtaposás (Ethn., 1931);
Madarassy Lászlñ: A „csigacsinálñ” (Ethn., 1931); Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei
(Ethn., 1938); Szendrey Ákos: Lakodalmi szokások gyűjtése (Bp., 1956).
Györgyi Erzsébet
494
C
csigacsinálñ, csigacsináló tábla, tésztacsináló: a kiváltképp az Alföldön ünnepi étkezések, ìgy a lakodalom
húslevesébe főzött csigatészta megsodrására szolgálñ kis kézi eszköz. A tésztasodrásra 8Ŕ12 cm hosszú, 6Ŕ
10 cm széles, finoman bordázott felület szolgál. A meggyúrt és vékonyra elnyújtott levestészta szögletesre
felvágott aprñ darabjait pálcikán sodorják e felületen, hogy ezáltal aprñ bordázott csigává váljanak. Erre
a műveletre legegyszerűbben használhatñ a szövőszékhez tartozñ elnyűtt borda egy darabja, pálcika
gyanánt pedig orsñ. A csigacsinálñnak azonban korán kialakultak fábñl faragott változatai is, köztük
csipkézett, áttört szélű, hátlapján és peremén ékrovással, tulipán- és állatalakokkal dìszìtett cifra
változatai is. A legkorábbi évszámos cifra példány Debrecenből ismert 1782-ből. A dìszes példányok
feltehetően lányok, fiatalasszonyok számára készültek kedveskedésnek. A csigacsinálñ ajándékozásának
szokása összefügg azzal, hogy a lakodalom előtti napon az Alföldön sokfelé „csigacsinálñt” tartottak,
amelyen a meghìvott lányok, fiatalasszonyok közös munkával készìtették el a vendéglátáshoz szükséges
nagy mennyiségű csigát, csigacsinálñik pedig közszemlére kerültek. Ŕ Valñszìnűleg a fábñl faragottak
utánzataként készültek cserép csigacsinálñk is zöld, barna vagy fehér → ñlommázzal leöntve. A tárgy
felső része, a bordázott felület körül aprñlékosan dìszìtett: virágokat vagy geometrikus elemeket karcolt
vagy vésett reá mesterük. A legismertebb és legszebb darabok Debrecenből valñk. Hátlapjukon olykor
bekarcolt dedikáciñ találhatñ a megajándékozott lányhoz. Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli
magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935); Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények
szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968); Fél
EditŔHofer TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
1. Csigacsinálñk fábñl (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum
2. Csigacsinálñ borda Bp. Néprajzi Múzeum
3. Csigacsinálñ fábñl, két kakassal (19. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Csigacsinálñ cserépből (19. sz.) Debrecen, Déri Múzeum
495
C
1. Cserép csigacsinálñ hátlapja (1850, az ajándékozñ nevével: „Jeneji Imre”, Debrecen) Debrecen, Déri
Múzeum
2. Az előbbi előlapja Debrecen, Déri Múzeum
3. Csigacsinálñ fábñl, sárgaréz penderìtővel (19. sz., Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum
496
C
4. Csigacsinálñ fábñl (19. sz., Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Csigacsinálñ fábñl (1782, Debrecen) Debrecen, Déri Múzeum
6. Csigacsinálñ fábñl két madárfejjel (19. sz., Debrecen) Debrecen, Déri Múzeum
Hofer TamásŔIstván Erzsébet
csigataposás: → csigacsinálás
csigatészta, csiga, lúdgége: ünnepi húslevesbe főzött tészta. Úgy készül, hogy gyúrt (→ gyúrt tészta),
vékonyra kisodort tésztábñl aprñ rombusz alakú darabokat vágnak, s ezeket egyenként szövőborda
darabra vagy → csigacsinálñra fektetve → orsñval vagy e célra készült fa, ill. fém penderìtővel feltekerik.
Lakodalmi levesbe sok kell belőle, ilyenkor a rokonság nőtagjai összegyűlnek csigacsinálóba. Csigatészta
készìtésével és piaci árusìtásával az alföldi városokban szegény asszonyok foglalkoztak. Csigatésztaként
megformált bordás haluskábñl a palñcok → kifőtt tésztát is készìtettek. Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni
és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).
Kisbán Eszter
csigavejsz: → spirálvejsze
csigézés, csügézés: → kecskézés
csigolyalesdü: → gereggye
Csihán királyúrfi: → csizmás kandúr, a
csìk: → gyúrt tészta, → kifőtt tészta
Csìk, Csìkszék: az Olt felső medencéje, melyet a Keleti-Kárpátok és a Hargita vesznek közre. A
magyarság a legkésőbben telepedett meg Erdélyben ezen az akkoriban teljesen lakatlan tájon (12Ŕ13. sz.).
Csìk Erdély és a → Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik. 150Ŕ200
év ñta túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban vándorolt ki Moldvába (→ moldvai
magyarok). A Csìki-medence földrajzilag is jñl elválaszthatñan két kisebb tájra, Alcsìkra és Felcsìkra
497
C
tagolñdik. Alcsìk egyik völgye, a Lok falui némileg önállñ községcsoportot alkotnak. Csìk mai központja a
több falubñl kisvárossá növekedett Csìkszereda. Falvai, melyek Felcsìkban nagy kiterjedésű ñriás faluk,
az Olt közelében és az abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. Csìk 1876-ig önállñ székely
közigazgatási egység volt, ekkor alakult vármegyévé. Hozzá tartozott a földrajzilag különállñ, de hasonlñ
fejlődésű → Gyergyñ és → Kászon, valamint a Moldvába folyñ Tatros patak felső völgye (→ gyimesi
csángñk). Csìk lakossága túlnyomñan r. k. vallású magyar. Fő megélhetési forrásuk egészen a legutñbbi
időkig, a szűkös földművelési lehetőségek mellett, a havasi állattartás, fafeldolgozás és az erdélyi,
valamint a moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Jñllehet Csìk jellegzetes kultúrájú és pompás
népművészetéről hìres, a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozik. (→ még: székelyek) Ŕ Irod.
Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (II.,
Pest, 1869); Vitos Mñzes: Csìkmegyei füzetek (Csìkszereda, 1894).
1. Csìki székely ház a múlt század derekán (Előtte aránytalanul kicsire rajzolt kñberes kocsi áll)
2. Csìkbánkfalvi öreg székelyek (1941)
3. Székely ház (Csìkrákos, v. Csìk m.)
4. Falurészlet (1971. Csìkszentdomokos, v. Csìk m.)
498
C
1. Utcarészlet (Csìkszentdomokos, v. Csìk m.)
2. Kapuk (Madéfalva, v. Csìk m.)
3. Csűr (Gyimesközéplok, v. Csìk m.)
4. Fedeles székely kapu (Csìkszentdomokos v. Csìk m.)
Kósa László
csìkász: a Nagy- és Kis-Sárrét, a Nagykunság, a Szernye-mocsár, a Rétköz, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz, a

Dráva mente falvaiban élt kishalász, aki leginkább sűrű fonású varsákkal (→ csìkkas), vejszével fogta a
csìkot (lat. Misgurnus fossilis). A csìkász a mocsárban gazbñl, törmelékből (Rétköz: fenér), zsombékbñl,
gyepből, karñkkal erősìtett földből, trágyábñl csìkgátat (Ecsedi-láp), lábót (Szernye-mocsár), hurcagátat
(Berettyñ vidéke, → trombitavarsa) épìtett. A gát 2Ŕ3 m távolságban levő nyìlásaihoz (Berettyñ vidéke:
sìp) mindkét oldalra felváltva állìtották a csìkkast. A megülepedett s a nyìlásokon eltömődött gát
közlekedési útul is szolgált. A csìkkast a természetes kisebb vìztükrökbe, a lápba vágott nyìlásokba
(Ecsedi-láp: lápkút, → lápi kút; Szernye-mocsár: vész), télen a lékekbe függőlegesen is leállìtották. A Sajñ
mentén a lékbe elhelyezett csìkkast rőzsével, szalmával, majd hñval fedték le, hogy a haltolvajok észre ne
499
C
vegyék. A csìk száraz nyáron befúrja magát az iszapba, ahonnan kiásták vagy disznñkkal túratták ki. A
disznñk az ilyen csìkon meg is hìztak (Berettyñ mente). Az Ecsedi-lápon a csìkász zsákmányát
hátikosárforma → csìkputtonyba, → csìktökbe tette. A zsákmányt → csìkgödörben tartotta. A csìk
eltartására szolgált a → véter (hordñ alakú vesszőkosár), amelyet a láp alkalmas helyén a vìzbe
süllyesztettek. A csìkász az ingñ lápon → lápi bottal járt, → lápmetszővel vágott lápkutat a csìkkas
számára. A csìkban gazdag mély gödrüket dohnak nevezték. Kecskemét környékén rúdra kötött lapos
kosárral (csìkszedő) meregették ki a csìkot a lápszéli padmalyok alñl. A nádas helyeket a csìkász kaszurral
tisztìtotta meg. A Rétközben a csìkász olyan helyen rakta le varsáit, ahol látta, hogy a gémek a csìkot
fogdossák, mert ott gazdag zsákmányra tehetett szert. A csìkászok az Ecsedi-láp csìkját Munkács
vidékére, a Bodrogközét Ungvárra vitték eladni, ahol a kárpáti ukránok böjt idején nagy mennyiségben
vásárolták. A Sárrétek csìkját Nagyvárad piacán árulták. Az alföldi csìkot elhordták Nñgrádba, Hontba,
Barsba is. A piacokon vesszőből font kis kosárral, az ún. csìkszűrővel (Ecsedi-láp), mosóval (Dráva mente)
mérték a csìkot. A csìkászok az okkersárga csìkot csìkkirálynak, a testszìnűt csìkdámának nevezték
(Ecsedi-láp). A csìkban gazdag mocsarakrñl, a csìkkal valñ kereskedésről már 1683-ban a Magyar
Simplicissimus is megemlékezik. A 17Ŕ18. sz.-ban a Bodrogközben, a Nagy-Sárréten, a Nagykunságban a
földesúrnak, a lelkésznek csìkot is szolgáltattak be, s hatñsági rendelkezések szabták meg a csìkászatért
fizetendő összeget. Az Ecsedi-lápon csìkászatnak nevezték a csìklakomákat. Hìres volt a szatmári
káposztalében főtt csìk. A csìkászatnak a múlt század végén a mocsarak lecsapolása vetett véget. Ŕ Irod.
Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-
Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Szilágyi Miklñs: Adatok a Nagykunság XVIII. századi
néprajzához (Szolnok, 1966).
Csìkszedő (Kecskemét vidéke)
A csìkászok vágñszerszáma: kaszur (Ecsedi-láp)
Véter (csìktartñ kosár) (Ecsedi-láp)
500
C
Csìkász az Ecsedi-lápon az 1880-as években (Herman Ottñ nyomán)
Gunda Béla
csìkgödör: kerek sìrforma, kb. másfél méter mélységű verem, amelyben az Ecsedi-lápon, a
Bodrogközben, a Nagy-Sárréten a fogott csìkot (lat. Misgurnus fossilis) tartották. A csìkász a libogós
(ringñ) lápon vagy az udvarban ásta ki a csìkgödört, alját megtaposta s ebbe rakta a nyáron, ősszel fogott
csìkot. A csìkgödörbe a vizet a föld árja adta, vagy lápvizet mertek bele. Télen a csìkgödört náddal, sással
fedték. Ebből adták el a csìkot a kereskedőnek, vagy Beregbe, Ungba, Nagyvárad vidékére maguk
szekereztek el vele. Ŕ Irod. Ecsedi István: A csìkgödrök (Föld és Ember, 1922); Ébner Sándor (Gönyey):
Ősfoglalkozások a lápi községekben (Föld és Ember, 1925); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-
Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).
Gunda Béla
csìki szekér: 1. a Csìki-medencében használt hordólajtorjás összeállìtású → félvágás szekér, amelyet a

legutñbbi időkig erős bükkfa → tengellyel készìtettek. Jellemzője, hogy a rúdszárnyát (→ szekérágas)
mindig nyelvesre Ŕ azaz egy darab A betűszerű fábñl Ŕ készìtik, hogy a rúdja (→ szekérrúd) csuklós
legyen; ìgy jobban tud a terepviszonyokhoz alkalmazkodni. Fogatolására Ŕ küszküllő → járommal Ŕ ökrök
szolgálnak. (→ még: szekér) Ŕ 2. → Göncölszekér
K. Kovács László
csìkkas: az Ecsedi-láp csìkászainak sűrű fonású, szűk vörcsökű vesszővarsája (→ varsa). A

nádtörmelékből, földből, zsombékbñl, trágyábñl épült csìkgát (Ecsedi-láp), hurcagát (Berettyñ vidéke)
nyìlásaiba állìtják, de a lápba vágott nyìlásokon (lápkút) függőlegesen is elhelyezik, hogy a levegőért
felszállingñzñ csìk (lat. Misgurnus fossilis) beletévedjen. A csìkkashoz hasonlñ csìkvarsákat a Dráva, a
Sajñ, a Tisza mentén, Kecskemét környékén is használtak. Az Ecsedi-láp csìkkasát Jankñ János
honfoglalás előtti török vagy kaukázusi eredetű halfogñ eszköznek tartja. A csìkfogñ varsáknak több
variánsa van (→ betűrt szájú varsa). Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ
88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Szabñ Kálmán: A Kecskeméti Múzeum
halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937).
501
C
Ritka fonású magyar fülesvarsa
Csìkkas (Martos, v. Komárom m.)
Gunda Béla
csikkentő: a felrántñ hurkok egyik formája, amelynél a hurkot tartñ rugalmas ágat két egymásba
kapcsolñdñ kampñval rögzìtik. A rögzìtésnek vannak kezdetlegesebb megoldásai is (pl. a felrántñ ágat
ágcsonk alá, a szomszédos fa törzsébe, levert karñba bemetszett rovátékba illesztik). A csikkentővel a
Dunántúlon, az Alföldön, a palñcoknál ürgét, vadban gazdag vidéken (Lápos völgye, Székelyföld,
Börzsöny, Pilis hegység, Somogy) nagyobb formájával szarvast, őzet, rñkát fognak. Emlìti a csikkentőt
prédikáciñiban Melius Juhász Péter is (1561), de a formát (éppen úgy, mint a későbbi nyelvi közlésekből)
nem ismerhetjük meg. Maga a csikkentő elnevezés csak Veszprémből ismert, s talán a csikkent ’csìp,
gyorsan elcsìp’ hangfestő szñ származéka. Másutt a csikkentő tìpusú hurok neve urok (Székelyföld), tőrök
(Garam völgye), tűr (Kiskunság), de általában csak hurok. Valñszìnűleg ilyen hurok a csipkentyű (ürgefogñ
kelepce, Komárom m.). A hurok néven került be néprajzi irodalmunkba. A csikkentő két kampñs
rögzìtéséhez hasonlñ, de részben más felrántñ szerkezettel működő hurkokat használnak a svédek, finnek,
lappok, zürjének. Feltűnő, hogy ismeretlen a szlávoknál. A csikkentő tìpusú hurokkal Angliában
patkányt, üreginyulat fognak. (→ még: csikle) Ŕ Irod. Kovách Aladár: A csikkentő és tőr (Népr. Ért.,
1905); Korompay Bertalan: A csiklétől a csikkentőig (Népr. Ért., 1956); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy
bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Csikkentő tìpusú nyúlhurok (Marñcsa, Baranya m.)
Csikkentő tìpusú őzhurok: 1. Drñthurok-részlet 2. Egymásba kapcsolñdñ kampñ (Domokos, Láposvölgye,

Erdély)
Gunda Béla
502
C
csiklányhorog: a fenékhorogként elvetett → véghorog ragadozñ halak fogására alkalmas változata Baja
környékén. Az egy vég zsinñron levő 10Ŕ12 szem horog erősebb, mint a fenékhorog; aprñ keszeget tesznek
rá csalétekül. Szñrványosan más horogféléket szintén csiklányhorog néven emlegetnek a bedobóhorog (→
parti horog) (Érsekcsanád), → csapñhorog (Báta) és → átkötőhorog (Dunaszekcső, Mohács) helyi neve is
csiklányhorog. Ŕ Irod. Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
csikle: a bonyolultabb szerkezetű felrántñ hurkok egyik formája, amely úgy működik, hogy a vìzszintesen
elhelyezett keresztfát a madár, a vad elmozdìtja, ekkor a függőleges pálcika kibillen, s a rugalmas ág a
hurokba került zsákmányt a magasba rántja. A csiklével a Sárközben (csikle), a Dráva-közben (tűr), az
Ormánságban (tűr), a beregi Ŕ ma már kiszáradt Ŕ Szernye-mocsár mellékén (kacsafogó hurok) különböző
vìzimadarat, a gyimesi csángñk (urok) rñkát fognak. A beregiek 4Ŕ8 csiklet is felállìtottak egymás mellé,
elzárva vele a nádasban levő tisztásokat, a vìzimadarak útját. Az úszñ madarak mellükkel, szárnyukkal
félrenyomták, elmozdìtották a vìz szìnére helyezett alsñ rögzìtő pálcikát, s a meghajlìtott pálca
rugalmassági ereje működésbe hozta a csiklét. Az 1910-es években a Szernye-mocsár melletti Dercenben
még nagy számban készìtették a csiklét, s a vele valñ vìzimadárfogás az ottaniak hasznot hajtñ
foglalkozása volt. A csikle konstrukciñja révén kiválñan alkalmas a mocsárban, vìzben valñ felállìtáshoz s
ìgy a vìzimadarak fogásához. Nyelvi feljegyzések, szñtári adatok a csiklét (cseklye) a 16. sz.-tñl többször
emlìtik, de a közlésekből közelebbi formája nem állapìthatñ meg. J. A. Comenius Orbis sensualium pictus
(1658) c. munkájában a csekle, a tőr jelentése ’madárfogñ hurok’, amelyre a madarak „magukat
felakasztják, megfojtják”. Be is mutatja a vìz partján felállìtott, hajlìtott ágakra erősìtett felrántñ
hurkokat, de azok kioldñ mechanizmusa a képről nem állapìthatñ meg. A csekle terminolñgia révén
azonban feltételezhetjük, hogy J. A. Comenius madárfogñ hurokjai a csiklével azonosak. Talán ilyen
hurokra vonatkoznak a csekle, cökle népnyelvi közlések is. A cseklye, csikle etimolñgiáját nem ismerjük.
Korompay Bertalan tárgyilag a csikléből prñbálja leszármaztatni a → csikkentőt. Feltevése azonban nem
igazolhatñ. A csikle és a csikkentő két, egymással genetikus kapcsolatba nem hozhatñ huroktìpus. A
magyar csiklével megegyeznek a bolgár, a horvát és a lengyel formák. Ilyen hurokkal fogják az abházok
(Kaukázus) a menyétet. Egy német vadászkönyv (1750) szerint a huroktìpust rñkafogásra alkalmazták.
DK-Ázsia, Új-Zéland, Madagaszkár, a kontinentális Afrika és D-Amerika különböző törzseinél sem
ismeretlen a csikle tìpusú hurok. A csikle mechanizmusának elvén halfogñ eszközök is működnek
(Volgamente, Surinam stb.). A magyar csikle eredete szerint igen régi eurñpai Ŕ sőt Eurñpán túlterjedő Ŕ
vadfogñ hurok, amely a különböző népeknél elszigetelten fennmaradt. A magyarság kétségkìvül
évszázadok ñta ismeri. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A csikle (Népr. Ért., 1904); Korompay Bertalan: A
csiklétől a csikkentőig (Népr. Ért., 1956); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Rántñ csikle (Sárköz) a hurokra akadt madarat a kötésből kiszabadulñ hajlìtott vessző felrántja
Csikle vìzimadárra (Sárköz). A felső szárra kötött hurkot a madár útjába s vìzen lebegő kákaszárakra
fektetik
Csikle tìpusú rñkahurok a gyimesi csángñktñl (Gyergyñi-havasok, Erdély)
Gunda Béla
csikñ: 1. húzó, talicskahúzó: a → kubikosok talicskavontatñ segédmunkása. A munkahajsza fokozñdásával

került sor alkalmazására, de soha nem vált általánossá: az 1880-as évektől kb. fél évszázadig (hajñs
rakodñmunkán kb. egy, Jugoszláviában kubikmunkán még két évtizeddel tovább) ismerték. Kìsérletet
tettek ugyan idomìtott kutyák és pñni lovak befogására is, de nem váltak be; a kordézás mindezeket
kiszorìtotta. A csikñt olyan helyen vették igénybe, ahol meredeken és nagy magasságra kellett a talicskát
503
C
feltolni. A csikñnak külön vontatñ → hámja volt: egy egyszerű hurok, melynek végéhez vaskampñt
erősìtett, és ezt akasztotta a → talicska elején levő húzókarikába. A kaptatñ elején állt és onnan segìtett
felfelé vontatni a talicskát, esetleg több kubikosnak is. Csikñ igénybevétele esetén a talicskát jobban
megrakták, a széleire magasìtást szereltek. A megerőltető munka komoly kárt okozott a szervezetnek. Az
esetek többségében a kubikosok egymásnak segìtettek, vagy a járó (talicskaút) többszörös megtörésével és
állás (állvány) készìtésével igyekeztek a meredekséget kiküszöbölni. Néha 10Ŕ14 éves fiúgyermekeket, 12Ŕ
16 éves leánykákat, esetleg idősebb asszonyt is alkalmaztak húzónak. A családtagok nem kaptak
fizetséget; ha idegennek is dolgoztak vagy helybeli húzñt fogadtak, a kialkudott napszámot fizették neki.
(→ még: fécikés, → konyhamalac) Ŕ Irod. Tömörkény István: Péter tanul (Napos tájak, Bp., 1908);
Katona Imre: A „csikñ”. A kubikusok talicskahúzñ segédmunkása (Ethn., 1957). Ŕ 2. → csép
Katona Imre
csikñhám: → hám
csikñlép: → ijedtség
csikoltñ: a → tézsla végén levő, járomra emlékeztető kis szerkezet vagy pár szem lánc egy nagyobb
karikával, amellyel a tézslát pl. az eketaliga rúdjához csatolják. Mind a két változat nagyon elterjedt volt
a magyarságnál és a környező népeknél (román, horvát, szlovák) a II. világháborúig. Neve igen
változatos. Egyéb elnevezései: sikattyú, cságattyú, csikaté, kelevéz, csatlólánc.
Csikoltñ
K. Kovács László
csikñnyìrás: az Alföldön az első fűre menő (egyéves) csikñ sörényének és farka szőrének megkurtìtása.
Régebben a betöretlen csikñkat 3Ŕ4 éves korig nyìrták. Tavasszal kihajtás előtt a pusztai ménesre menő
csikñ sörényét tövig, a farka szőrét pedig 3Ŕ4 grádicsban a farkcsigolyáig ollñval lenyìrják. A szőr a
pásztoré volt, aki abbñl ostorcsapñt, kalapszalagot, ñraláncot, nyűgöt és pányvát font. Ŕ Irod. Tálasi
István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: A jñszág teleltetése Debrecen környékén
(Debrecen, 1938); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).
Balogh István
csikorgñ: két, barkás felével egymásnak fordìtott bőrdarab, amelyet a lányok és menyecskék a csizma
talpába tétettek, hogy járás közben hangot adjon. A csikorgñ szñ hangutánzñ tőből alakult. Első
előfordulását a 15 sz. első feléből valñ Bécsi kñdexben találjuk. Ŕ Irod. Györffy István: Viselet (A
magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43).
Gáborján Alice
csikñs: a pusztai legelőkön tavasztñl őszig kint hálñ → ménes pásztora. Uradalmakban a növendék
csikñkat őrző konvenciñs cseléd volt, az alföldi pusztai legelőkön a legeltetés idejére a cifra ménes mellé a
lñtartñ gazdák fogadták. A renyhe méneseket a gulyásszámadñ egyik bojtára őrizte. Terelőszerszáma a
szìjbñl font → karikás; a lovakat lñháton őrzi és tereli, hátaslován hevederrel lekötött vagy heveder
nélküli csikósnyereg van; a lovat a ménesből 6Ŕ8 öl hosszú pányváskötél vagy szőrpányva (→ árkány)
segìtségével fogja ki. Csizmáján tövises sarkantyút visel. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi
állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeìrás 1796-bñl (Ethn., 1959); Nagy
Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).
504
C
1. Csikñs rövid derekú ingben, szűk gatyában, derekán tüszővel (19. sz. eleji ábrázolás, Mezőhegyes, v.
Csanád m.)
2. Csikñs lñháton (Hortobágy)
3. Csikñsok, fejükön széles karimájú kalap, a lovak nyakában pányva (Hortobágy, 1930-as évek)
4. Ménesterelés a Hortobágyon
Balogh István
csikñsdal, csikósnóta: a pásztordal válfaja, a csikñsok életéről és érzelmeiről szñlñ, rendszerint szájukba
adott dal. Főként a lñ ábrázolása révén kapcsolñdik a → betyárdalhoz és a → huszárnñtához. A
csikñsdalok is megfogalmazzák a pásztorok közti elsőség kérdését (A csikñsnak nincsen párja;
Csikñslegény vagyok; Hortobágy eleje...); a csikñs életéről alig szñlanak (Ha felülök kis pej lovam hátára;
Ostor pattog a kezembe, karikás...), akkor is megszépìtik (De szép fényös csillag ragyog a hold előtt! De
szép csikñslegény legeltet a mezőn!...). A csikñsdalok főszereplője a lñ: jelzői állandñk (fakñ, pej, sötétpej
stb.), gyakori a becézés (édes, kedves, kis stb.), olykor a → túlzás (Volt egy csikñm, ha magam rávetettem,
Száz mérföldre maradt a szél mögöttem...) is előfordul; felszerelését is megszépìtik (Arany a kantárja,
gyémánt a zablája; Sötétpej paripa, selyem nyereg rajta...). A lñ szinte embermñdra viselkedik (Kényes az
én lovam szája, Nem szokott a más kútjára...), gazdájának egyenrangú társa, egymáshoz kölcsönösen
alkalmazkodnak (Mìg a kovács a lovam patkolja, Addig rñzsám két orcámat csñkolja...), segìtik is
egymást, mint a mesében (Deres a fű, édes lovam, ne egyél, Inkább engem a rñzsámhoz elvigyél!...), és az
érzelmi viharok mindkettejüket érintik (Békñt tettem kis pej lovam lábára, Mért nem hallgat a gazdája
505
C
szavára...). Egyes kölcsönzött motìvumokkal → szerelmi dalokban is sűrűn találkozunk (pl. Béklyñba vert
engem is a szerelem...). A csikñs elsőbbsége saját szerelmi dalaiban is megfogalmazñdik (Büszke csikñs az
én nevem, hiába! Csñkra vár a falu legszebb leánya...). A félnépi pásztordalok is elsősorban a csikñst
szerepeltetik. A lñ elvesztéséről szñlñ epikolìrai dalok pedig a betyárdalokkal és a → betyárballadákkal
rokonok. Ŕ Irod. Ecsedi István: Hortobágyi pásztor- és betyárnñták dallamokkal (Debrecen, 1927).
Katona Imre
csikñskalap: → kalap
csikñsnyereg: tulajdonképpen nem → nyereg, hanem csak egy faváz nélküli nemez- vagy posztñdarab,
amelyet olykor bőrrel is bevonnak. Lekötő hevedere nincsen, csupán két → kengyele. Egyszerűbb
formában 40×50 cm nagyságú, téglalap alakú, több rétegből összevarrt szűrposztñ lap, amelynek két
elülső sarkára vaskarikát erősìtenek, ebbe csatolják a két kengyelszìjat. Az általános formánál a
csikñsnyereg elülső részét, ahová a kengyelt erősìtik, hosszabbra hagyják, hogy leérjen a lñ oldalára, mìg
a hátsñ részét ìvelten, félkör alakúra vágják és az egészet néha bőrrel is befedik, ezt szìnes bőrrátétekkel
dìszìtik is. Egyszerűbbet pásztorok is csináltak, a dìszesebbeket → szìjgyártñk készìtették. Ha a csikñs a
ménest állva őrzi, a csikñsnyereget vállán viszi, ha lefekszik, a feje alá hajtja. Egyéb elnevezései: hara,
patrac, priccs. Ma már csak a hortobágyi csikósok használják. Abbñl az időből ered, amikor (a múlt
század közepén is) erősen tilalmazták a vármegyék a pásztoroknak a nyergek használatát. A
csikñsnyereget egyszerűen felteszik a lñ hátára, és úgy tudnak felülni rá, ha a bal karjukkal a
csikñsnyereget erősen a lñ marjához szorìtják. Előnye, hogy ha a lñrñl esnek, nem fordulhat elő a láb
kengyelbe valñ akadása, mert a csikñsnyereg is lerepül a lñrñl a csikñssal együtt. Ŕ Irod. Béres András:
Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri Múz. Évkve, 1962).
Csikñsnyereg
Csikñsnyereg, priccs rézkengyellel
K. Kovács LászlóŔSzabadfalvi József
csikñsostor: → karikás
Csikñs Tñth András (Túrkeve, 1902ŔBp., 1963): grafikus, néprajzi illusztrátor. A debreceni Gazdasági
Akadémián és a bp.-i Képzőművészeti Főiskolán végzett, ahol tanársegéd is volt. Később szìniiskolába
járt, 1934Ŕ35-ben a nagykőrösi ref. tanìtñképző, 1935Ŕ43-ban a kecskeméti ref. gimnázium rajztanára.
1943Ŕ45-ben az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács, 1945-től haláláig a Néprajzi Múz. munkatársa.
1925 körül Györffy István fordìtotta figyelmét a néprajz felé. Húszezernél több néprajzi illusztráciñt
készìtett a magyar néprajztudomány reprezentatìv kiadványaiba (pl. → Magyarság néprajza, A, →
Magyar Népzene Tára, A) és vezető folyñirataiba (Ethnographia, Néprajzi Értesìtő, Acta Ethnographica).
Rajzait élményszerűség, magas szintű szakmai hitel, a szöveg és a kép pontos összhangja jellemzi. Ŕ Irod.
Dankñ Imre: Cs. T. A. (Ethn., 1964. 1. sz.).
Kósa László
506
C
csikñtojás, a: 1. a görgeiekre, rátñtiakra, palñcokra, baranyaiakra fogott tréfás történet, → falucsúfolñ.

Ostoba emberek az úritökről azt hiszik, hogy lñ- (szamár-, elefánt-) tojás. Egyikük ráül, hogy kiköltse.
Valamilyen véletlen folytán a tök elgurul, felver egy nyulat, amely elszalad. Az ember sajnálkozik, hogy
milyen soká ült a tojáson, s a kikelő állatot mégis elszalasztotta (AaTh 1319; BN 1336*). Eurñpa-szerte
ismert. Ŕ Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátñtiádák tìpusmutatñja (Bp., 1966. MNKF 3.). Ŕ 2.
többfelé a vadgesztenye termését nevezik tréfásan csikñtojásnak.
Kovács Ágnes
csikñtűzhely: → takaréktűzhely
csìkozás: → ìrñkázás
csìkputtony: gyékényből, fűzvesszőből font urna alakú hátikosár, amelyben a Szernye-mocsár, az Ecsedi-
láp csìkásza a fogott csìkot hazaszállìtotta. A szlavñniai magyaroknál alló a neve. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A
magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a
tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).
Csìkputtony (Ecsedi-láp)
Gunda Béla
csìktök: kabaktökből (lat. Lagenaria vulgaris) készült edény, amelyet fűzvesszőből csavart → kasornyába
tesz a csìkász. Ha kevés a csìk, a csìktökkel végigjárja a → csìkkasokat s ebbe rakja a zsákmányt. A
csìkász a kabaktököt az udvarán neveli. A szlavñniai magyaroknál a csìktöknek csìkos tökző a neve.
Kabaktökből vìz, pálinka, liszt, tojás tartására is készìtenek edényeket, amelyek etnogeográfiai
kapcsolata a Balkán és a mediterrán területek felé követhető. A vastag héjú tökedények Eurñpában már a
neolitikumban használatosak voltak. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ
88); Rütimeyer, L.: Ur-Ethnographie der Schweiz (Basel, 1924).
Csìktök kasornyával (Ecsedi-láp)
Gunda Béla
Csilizköz: a → Csallñköznek a történeti Győr m.-hez tartozott része. Nevét a Dunához csatlakozott Csiliz
folyñmederről nyerte, amely elválasztotta a Csallñköztől. 1918 ñta Csehszlovákiához tartozik. Ŕ Irod.
Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., 1911).
Filep Antal
csillag: → rozetta
Csillag Boris: → táncos körjáték
507
C
csillagfürt, csillagpaszuly (lat. Lupinus): két fajtája, a sárga virágú csillagfürt (Lupinus luterus) és a fehér
virágú csillagfürt (Lupinus albus) a paraszti gazdaságok legelterjedtebb zöldtrágya-növénye (→
trágyázás). Az éghajlat és a talaj a csillagfürt számára a Nyìrségben és Somogyban a legmegfelelőbb, ahol
a homoktalajok javìtására széles körben használják. A tarlñba rozs és burgonya alá vetett, magasra nőtt
csillagfürtöt állatokkal legázoltatják és beleszántják a talajba. A csillagfürt a század elején került
hazánkba. Előbb uradalmak, majd példájukra és a szervezett gazdaoktatás hatására az 1920-as, 1930-as
évektől a parasztság is alkalmazni kezdte.
Fehér csillagfürt
Kósa László
csillagjárás: → háromkirályjárás
csillagjñslás: → horoszkñp
csillagmonda: a csillagokhoz fűződő epikus népköltészet. Szinte kizárñlag valamennyi →

eredetmagyarázñ monda. A csillagok keletkezését vagy elnevezését magyarázzák, ill. elrendeződésüknek
értelmet adnak: → Fiastyúk → Göncölszekér, → Kaszáscsillag, → Tejút. Ismeretes néhány csillagmonda,
amely kevésbé ismert csillagképre vonatkozik, vagy a mondában a népi nevén szereplő csillagot nem
tudjuk azonosìtani. Ezek Szeged környékéről, Kálmány Lajos századfordulñn lejegyzett gyűjteményéből
származnak. „Két árva csillag”: két testvér elmaradt az apjátñl meg az anyjátñl, bolyongtak. Isten
magához szñlìtotta őket, csillagok lettek. „Krisztus Urunk asztala”: az utolsñ vacsora emlékére van, 12
csillag körben a tanìtványok, a tizenharmadik Jézus. „Császár asztala”: egy császár a réten ebédelt.
Farkas támadt rá, szétszaggatta, csak a csizmája és az asztal maradt meg. Az látszik az égen, az a
legfényesebb csillag. A „Koszorú csillag” hét csillagbñl áll, Szűz Máriát koszorúzták meg vele, amikor
Jñzsef eljegyezte. A magyar csillagmondák tehát nem korlátozñdnak a közismert csillagokra, csupán a
gyűjtések ki nem elégìtő volta miatt ismerjük rosszul ezt a témát. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: A csillagok
nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893).
Nagy Ilona
csillagozás: → beverés, → háromkirályjárás
csillagszemű juhász, a: → novellamese, ill. annak hőse. A hatalmas királynak mikor tüsszent, minden
alattvalñja azt kìvánja, hogy „Adj’ isten egészségére!”, kivéve a csillagszemű juhászt. A király maga elé
hìvatja, s megprñbálja rávenni, hogy „teljesìtse kötelességét”, a csillagszemű juhász azonban csak akkor
hajlandñ kìvánságát teljesìteni, ha hozzáadják a királykisasszonyt feleségül: a) fehér medvék, b) ñriás
sündisznñk tömlöcébe, majd c) kaszásverembe vetik. A fehér medvét a juhász csillagszemével megrettenti,
az ñriás sündisznñkat csudafurulyájával halálra táncoltatja, a kaszásverembe pedig nem őt, hanem
szűrével, kalapjával, tarisznyájával felöltöztetett fokosát vetik. A király ezüst erdőt, arany várat és
gyémánt tavat ìgér, csillagszemű juhász azonban hajthatatlan, végül kénytelen hozzáadni a lányát
feleségül. A lakodalmon, mikor felhozzák a „tormás”-t (főtt marhahúst ecetes tormával), nagyot tüsszent
a király, s a csillagszemű juhász most már mondja, hogy „Adj’ isten egészségére!”. A király örömében
szörnyethal, csillagszemű juhász lesz az utñda (AaTh 858, BN 855*). Bodros Katica alias Dessewffy
Virginia Garam vidéki meséje nagy karriert futott be mind a magyar, mind a nemzetközi
meseirodalomban. Benedek Elek feldolgozásában napjainkig a tankönyvek és meséskönyvek kedvelt
darabja, a paraszti mesemondñk repertoárjába is belekerült, mint ezt a Nagyszalontai gyűjtésben
tájszñlásban közölt szöveg is bizonyìtja, mely nyilvánvalñan az előbbi mese származéka. A Nñgrádi Pap
Gyula által versbe szedett ponyvaváltozat elég lényeges változásokat mutat ugyan (csillagszemű juhászt
farkas, medve és oroszlán vermébe vetik), de még itt sem kizárt az összefüggés lehetősége. A mesét számos
idegen nyelvre lefordìtották: német, angol, holland és francia mellett megjelent finn, török, orosz és kìnai
nyelven is. Nemzetközi változatokat nem ismerünk. A Thompson által „orosz”-nak vélt párhuzam A.
Lang „The Crimson Fairy Book”-jában (The Fairy Book Series) elìrás; az itt közölt szöveg E. Sklarek
német fordìtásának angol fordìtása. Ŕ Irod. Arany LászlñŔGyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és
Erdély különböző részeiből (Pest, 1872; MNGY I.); Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (III., Bp.,
508
C
1896); Sklarek, E.: Ungarische Volksmärchen (Leipzig, 1901); Lang, A.: The Crimson Fairy Book
(London, New York, Bombay and Calcutta, 1909); Szendrey Zsigmond (szerk.): Nagyszalontai gyűjtés
(Bp., 1924; MNGY XIV.); Aarne, A.ŔThompson, St.: The Types of the Folktale (Second Revision,
Helsinki, 1961).
Nñgrádi Pap Gyula ponyvanyomtatványként megjelent verses földolgozásának cìmlapja
Kovács Ágnes
csillagtánc: az → ugrñs táncfajta somogyŔtolnaŔbaranyai változata. Csillag alakzatban négyen,

páronként összefogñdzva, keresztezett kézfogással járják. (→ még: cinege, → háromugrñs) Ŕ Irod.
Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: MotìvumkutatásŔ
Motìvumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motìvumkincse (Bp., 1963).
Csillagtánc (Berzence, Somogy m.)
Martin György
csille: a paraszti gazdálkodásban egy szekérnyi boglya vagy egy kocsira valñ rakomány széna, szalma
megnevezése. Ismeretes a Kisalföldön (Szigetköz, Fertő-vidék, Veszprém m.) és Debrecen körzetében. A
19. sz. elején 8Ŕ10 → petrence szénábñl raktak egy csillét. A szñ a fenti értelemben a 16. sz. első felétől
kimutathatñ eleme nyelvünknek. A csille valñszìnűleg a ’dereglye’ jelentésű német „Zille” szñbñl
származik, s a jelentés fejlődése a széna vìzi szállìtásával kapcsolatos. Például a Szigetközben a szénát
még néhány éve is csñnakokon, dereglyéken szállìtották. (→ még: csölle) Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A
széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970).
csillegő: → lépő
509
C
Csilléry Klára, K. Csilléry (Bp., 1923Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus, a történelemtudományok

kandidátusa (néprajz, 1970). A Képzőművészeti Főiskolán rajztanári (1947), a bp.-i ELTE
bölcsészettudományi karán muzeolñgusi (1950) oklevelet szerzett. A Néprajzi Múzeum munkatársa
(1947Ŕ), osztályvezető-helyettese (1961Ŕ), a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum osztályvezetője
(1971Ŕ). Az összehasonlìtñ népi lakáskultúra-kutatással, a népi bútor történetével, a népi fatechnolñgia
vizsgálatával és a népművészet történetével foglalkozik. Cikkei, tanulmányai hazai és külföldi
szaklapokban jelennek meg. Ŕ F. m. Magyar népművészet (Fél Edittel és Hofer Tamással) (Bp., 1958,
19692); A magyar nép bútorai (Bp., 1972; francia, német, angol nyelven is).
csilleszekér: egyszerű szerkezetű könnyű négy → rakoncával és → szekérkassal, később deszkaoldalakkal

ellátott → szekérféleség. A történeti adatok, oklevelek (14. sz.-tñl) mint könnyű, igénytelen és nagyrészt
erdőllésben használt szállìtñeszközt emlegetik. Szállìtottak azonban rajta szénát is, trágyát, földet stb.
Mértékegységként is használták: „egy csille széna” a fele vagy egynegyede volt egy rendes szekér
szénának”. Egyrúdú, forgñ elejű szekér volt, amely alighanem, Ny-rñl került Mo.-ra és itt alakult ki belőle
a Ny-Dunántúlon még ma is használt csille vagy → ladikszekér.
K. Kovács László
csin: → saroglya
csingerálás: → cigánycsárdás
Csip-csip csñka: énekes → dajkarìm. A gyermek és a vele játszñ felnőtt vagy nagyobb gyermek mutatñ- és
hüvelykujjával váltogatva egymás kezefejét megcsìpik, s mìg a szöveg tart, kezüket ritmikusan föl-le
mozgatják, mondñka kìséretében: Csip-csip csñka, vak varjúcska, jñ volt-e a kisfiúcska, ha jñ volt a
kisfiúcska, ne csìpd meg őt vak varjúcska Ŕ hess!” A hess!-nél szétrebbentik kezeiket, hessegető
mozdulatokkal fejezik be a játékot. Más változatban is ismert. Ŕ Irod. Gyermekjátékok (A Magyar
Népzene Tára, I., Bp., 1951).
Haider Edit
csipke: többféle technikával készìthető, mintásan áttört laza vagy tömöttebb szövedék. Több ismert
fajtája közül a magyar népművészetben jelentős: a → rececsipke, a varrt, a tűzött vagy tűcsipke, a vert
csipke, a fonott csipke (sprang technika). Kisebb jelentőségű a horgolt csipke és szinte elhanyagolhatñ a
kötött csipke. A csipkék közé szokás számìtani a → rojtkötést is. A tűvel varrt csipkék megelőzték a vert
(klöpli) csipkéket, de mindkettő közös forrása az áttört munkákban: a → szálvonásos, szálszorìtásos és a
→ vagdalásos technikában kereshető. Ezeknek és a csipkéknek korai mintái, amint ezt a mintakönyvek
mutatják, megegyeznek. Ŕ Nálunk a varrt csipkét, amelyet hurkolással és átcsavarással készìtenek, jñrészt
csak vászonszélek összeállìtására alkalmazták: lepedőkön, abroszokon, párnavégeken, ingeken, gatyákon
és pendelyeken. Szegésül, pl. ingek ujján csak ritkán fordul elő. Ŕ Országosan elterjedt a vert csipke is, de
a magyarok közt csak szigetszerű készìtési gñcait ismerjük; a vert csipke nagyobb része felföldi
vándorárusok révén jutott el a falvakba. Innen a levéltári adatokbñl is ismert „tñt csipke” elnevezés,
amely azonban inkább a közvetìtő kereskedőkre utal. A készìtők közt ugyanis Ŕ legalábbis a korai
időkben Ŕ jelentős szerepe volt a bányavárosok német nyelvű lakñinak. A Sárközben a főleg női ingek
ujjába valñ vert csipkét, a gabócát készìtették fehér kendercérnábñl; Torockñn Ŕ egészen kivételesen Ŕ
szìnes gyapjúszálbñl vertek csipkét a kötények és mellesek dìszìtésére. Találni helyi készìtésű vert csipkét
a D-Dunántúl és a Felföld több magyar csoportjánál is, ezek fehérek, jobbára vastag szálúak és tömött
mintájúak. A csipkeveréshez több eszközből állñ felszerelés szükséges: a fűrészporral megtöltött
csipkeverő párna, a csipkeverő fácskák (amelyekre a rendesen cérna-, ritkábban selyem- vagy
gyapjúszálakat feltekerik), papìrra rajzolt minta (amelyet a párnán a készülő csipke alá fektetnek) és a
gombostűk, amelyekkel a kettesével összefogott szálakat a minta fölött letűzik. Ŕ „A csipke kezdeteikor
nem helyeztek súlyt a fonal finomságára. A varrt és a vert csipkénél is a tartñsság volt a fontos... és a
minta tisztasága” (M. Schuette) Ŕ ìgy volt ez a 17. sz.-ban Itáliában, pontosabban Velencében, e két
csipketechnikát elindìtñ és kialakìtñ városban. Ezen a szinten találjuk a magyar népi csipkének mind a
vert, mind varrott változatait. Ŕ Irod. Schuette, M.: Die Spitze (Èiba Rundschau, Nr. 81); Ricci, E.: Old
Italian Lace (IŔII., London, 1913); Ferencz Kornélia: A tűzött csipke (Bp., 1937); Hanisch, A.: Die
Klöppelspitze und ihre geschichtliche Entwicklung (H. n. 1959); Ember Mária: A csipke (Bp., 1962);
Csernyánszky Mária: The Art of Lace-Making in Hungary (Bp., 1962).
510
C
1. Csipkeverő párna a megkezdett csipkével és a csipkeverő fákkal (Sárköz. Múzeumi megrendelésre

készült összeállìtás) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Vert csipke szìnes gyapjúszálbñl (századfordulñ, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Vert csipkebetét, »gabñca« részlete (századfordulñ, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Vert csipkebetét, »gabñca« részlete (századfordulñ, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum
511
C
1. Vert csipkebetét részlete (századfordulñ, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Vert csipke részlete (századfordulñ, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Vert csipkebetét „gabñca” részlete (századfordulñ, Sárköz) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Selyemszálbñl vert csipke részlete (századfordulñ, Torockñ, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
512
C
1. Vert csipke részlete (századfordulñ, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Fehér és piros vert csipke részlete (19. sz. második fele, Csallñköz) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Selyemszálbñl varrt csipke részlete (századfordulñ, Torockñ v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Fél Edit
csipkebokor, csipkefa: → vadrñzsa
513
C
Csipkerñzsika: → tündérmese, Perrault és Grimm gyűjteményéből, valamint a balettfeldolgozás

jñvoltábñl vált közismertté elsősorban polgári városi környezetben. Cselekménye: Gyönyörű királynőnek
kislánya születik. Keresztelőjére meghìvja a 12 „bűnbánñ nőt” (tudñs asszonyt, tündért stb.), a 13.-at
azonban nem. Ez a kislányt bosszúbñl megátkozza, hogy a 16. születésnapján szúrja meg egy orsñ, és
haljon meg. A 12. tündér a halált 100 éves álomra változtatja. A királykisasszony 16. születésnapján
egyedül marad, bejárja a palotát, rozsdás kulccsal kinyit egy toronyajtñt, ott fonñ öregasszonyt talál.
Kéri, tanìtsa meg őt is fonni. Megprñbálja, az orsñ megszúrja a kezét, mély álomba merül, nemcsak ő,
hanem éppen akkor hazatérő apja, anyja és a palota egész személyzete, a kapuőr, a szakács, aki éppen
pofon akarta legyinteni a kuktát, a macska a tűzhelyen stb. A palotát áthatolhatatlan csipkebozñt veszi
körül. Sok királyfi prñbál szerencsét, de mind odapusztulnak. Végre letelik a 100 év, a csipkerñzsák
virágba borulnak, megjelenik egy herceg, annak akadály nélkül sikerül a várba hatolnia. Megtalálja
Csipkerñzsikát, megcsñkolja, a királyleány felébred, vele a király, királyné és az egész udvari személyzet.
Lakodalmat ülnek (AaTh 410). Egyike azoknak a számtalanszor feldolgozott, ponyván és
gyermekkönyvben kiadott meséknek, melyek a paraszti szñbeliségben kevéssé népszerűek. Mesénknek
csak Íro.-ban és Olaszo.-ban jegyezték fel nagyobb számban népi változatát (10-10), de sem nálunk, sem
szomszédainknál, pl. a románoknál, de még a francia nyelvterületen sem vált közkedvelt népmesévé.
Magyarul 1875Ŕ1907 között négy ìzben is megjelent → ponyván, Benedek Elek fordìtásában is elterjedt,
megverselték, gyermekszìndarab készült belőle, de mindössze két közvetlen olvasmánybñl származñ népi
változatát ismerjük Pandur Péter, ill. Kurcsi Minya repertoárjában; mindkettőjükről tudjuk, hogy
mesemondñ tevékenységükre nagy hatással volt a ponyva, ill. a meséskönyv. Ŕ Irod. „Dornröschen” Hdwb
d. d. Märchens (I., BerlinŔLeipzig, 1930Ŕ33); Dégh Linda: Pandur Péter meséi (IŔII., Bp., 1941Ŕ42.
UMNGy, IIIŔIV.); de Vries, Jan: Dornröschen (Fabula, 1958); Delarue, P.ŔTenèze, M.-L.: Le conte
populaire français (II., Paris, 1964); Wittgenstein, O. G.: Märchen, Träume, Schicksale (DüsseldorfŔ
Köln, 1965); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi mesemondñ (Bukarest, 1969); Niºcov, V.: Variante
germani din „Kinder- und Hausmärchen” ºi variante româneºti la tipurile AaTh 410, 130 ºi 120 (Revista
de etnografie ºi folclor, 1969).
Kovács Ágnes
csipkés lepedő: → dìszlepedő
csipkeverő fácska, csipkeverő párna: → csipke
csìpőpárna: 10Ŕ60 cm hosszú, többnyire karvastagságú, hengeres párnaféle; ritkábban lapos:

négyszögletes vagy félkör alakú. Különböző elnevezései: farpárna, farkolbász, pofándli. Nők viselik
felsőszoknyájuk alatt a csìpőjükön; alsñszoknyára vagy mellényre erősìtve hátul középen vagy kétoldalt
párosan. A nagyobb csìpőpárna önállñ viseletelem, amelyet a végeire varrt madzaggal összekötve, esetleg
vállpántokkal is rögzìtenek. Több helyütt csìpőkének nevezett kis szoknya vagy keresztben kettéhajtva
felkötött alsñszoknya szolgál erre a célra. Ny-Eurñpában a 16. sz.-ban, a 17. sz. elején, a 18. sz.-ban, Mo.-
on a 18. sz. elején viselték az úri osztály tagjai. Magyar népviseletekben a 19Ŕ20. sz. fordulñjátñl a 20. sz.
közepéig, a → kivetkőzésig megtalálhatñ. Legjellegzetesebb és legnagyobb méretű a csìpőpárna a
Dunántúlon, de előfordul a Felvidéken és másutt is, ahol a széles csìpő az ideális. Ahol úgy kìvánatos, ott a
csìpőpárna a természetes derékvonalnál alacsonyabban vagy magasabban segìt rögzìteni a szoknyát és
hangsúlyozza is az eltolt derékvonalat. Egyes helyeken csak templomba és utazáshoz hordják, másutt
hétköznap is. Ŕ Irod. Palotay Gertrúd: A dìszìtmények zsúfolása kérdéséhez (Népr. Ért., 1940); Gáborján
Alice: Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez (Ethn., 1948); Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms
(Berlin, 1968); Broby-Johansen, Rudolf: Az öltözködés története (Bp., 1969).
Horváth Terézia
csirajozás, csiraj búbos: a Duna menti Doroszlñn (Bácska) és környékén a párválasztñ jellegű böjti
leánykörtánc neve. Talán a horvát èire táncnév (kñlñfajta) magyaros továbbképzése. (→ még: karikázñ) Ŕ
Irod. Debeljak, M.ŔIlijin, M.: Mad’arske narodne igre iz Vojvodine (Novi Sad, 1953); Ivanèan, I.:
Narodni Plesovi Hrvatske (I. Zagreb, 1964); Berkes Eszter: A szlavñniai magyar népsziget
tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, Bp. 1969).
Martin György
csìramálé: csìráztatott gabona felhasználásával készült édes → lepény, a magyar parasztkonyha egyik
legrégebbi édes süteménye. Ízét természetes biokémiai folyamatok nyomán nyeri. Általánosan ismert (a
Bakony és a Balaton-felvidék kivételével) az É-Dunántúlon és a csatlakozñ É-kisalföldi vidéken át egészen
514
C
az Ipolyig, mìg a DunaŔTisza közén, Bácskában, a Közép-Tisza mentén és Békésben szñrványosabban

készìtik. Egyéb tájegységeinkben teljesen ismeretlen. Csìramálé készìtéséhez egyféle (rozs, búza) vagy
keverék gabonát (előbbiek és árpa) vékony rétegben elterìtve, nedvesen tartva Ŕ otthon kicsìráztatnak. A
kicsìrázott gabona további kezelése kétféle. Vas m.-ben ezt otthon megszárìtják, majd malomban lisztté
őrletik. Ebből a „csìrás lisztből” készül a csìramálé úgy, hogy közönséges vìzzel tésztává keverik és
megsütik. Itt szokás a keveréskor a tészta egy részéhez kevés kukoricalisztet adni. E tájegységen kìvül
csìrás liszt alkalmazása a Duna-kanyarban és KunhegyesŔKisújszállásŔTúrkeve vidékén fordul csak elő.
Másutt a kicsìrázott gabonát nedvesen megtörik mozsárban, újabban megdarálják húsdarálñn és a
törmeléket langyos vìzben mossák-kiáztatják. Az ìgy nyert fehér szìnű „csìrás lé” a csìramálé alapanyaga,
amelyet közönséges rozs- vagy búzaliszttel tésztává kevernek. A tésztát mindkét eljárásnál vékony
rétegben sütik meg, cseréptepsiben vagy tésztahéjra öntve. Sütése a kemencében ugyanannyi időt igényel,
mint a nagy kenyereké. A csìramálé a téli időszak köznapi étele, tele kemencényit sütöttek belőle
egyszerre. Olcsñ, ìzletes, és mivel zsìrtalan sütemény, fogyasztása főként az adventi és húsvéti böjti
időszakhoz kapcsolñdott. B-, D- és E-vitamintartalma kiemelkedően magas. A tésztának köznyelvi
elnevezése nincsen. Népnyelvi megjelölése a Ny-Dunántúlon (és Orosházán) szalados, ill. kukorica
alkalmazása, meghatározott sütésmñd esetén málé. Az É- és K-Dunántúlon csiripiszli, az É-i Kisalföldön
kőtés, kötis, a Garam, Ipoly és Bp. környékén biracs, a Duna-kanyarban méra, az Alföldön csìramálé, a
csìrás lisztből sütő tiszántúli városokban málé. Hazánkon kìvül ilyen tészta készìtése csak a nyugati
szlovákoktñl ismert keltys néven. A gabona csìráztatása és a szalados név arra mutat, hogy a csìramálé étel
kialakìtása a malátázñ sörkészìtéssel állhat kapcsolatban. A csìramálé az újkor korai századaiban az
ÉNy-i országrészen alakulhatott ki. Valñszìnű, hogy az Alföldre későbben, mégpedig csak a kukorica
növény és a lisztjéből sütött édes málé meghonosodása után jutott el. (→ még: gyúrt tészta, →
kukoricalepény)
Kisbán Eszter
csìrapata: → tekézés
csìrás: → gulyás
csiripiszli: → csìramálé
csirke: 1. kis széna- vagy gabonacsomñ a mezőn, amelyet a megszáradt szénarendből, ill. a kötetlenül
kezelt gabonábñl villával rakosgatnak. A csirke egy villára felszúrhatñ, s ily mñdon szállìthatñ
mennyiségű széna vagy gabona. Ismeretes az egész Tiszántúlon, de helyenként váltakozik a → villahegy
elnevezéssel. A csirke szñ a Székelyföldön csürke, Baranyában csike alakban használatos. Jelentésátvitel
eredményeként alakult ki, első emlìtését Pethe Ferenc tollábñl, 1805-ből ismerjük. (→ még: petrence) Ŕ
Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom,
1970). Ŕ 2. → baromfitartás
csirkepaprikással megvakìtott férj, a: → hűtlen asszony, a
Csirkéstyúk, Csirkéskotló: → Fiastyúk
csirkézés: → fedés
csiszlñ: → tyúkverő
csitkñs (csikñs) minta: → Isten báránya
csìziñ: eredetileg 24 verssorbñl állñ öröknaptár, amelyben minden két sorban egy-egy hñnap ünnepeit (a
fontosabb névnapokat) jelezték, erősen rövidìtett formában. Az eredeti latin nyelvű csìziñk első sora a
cisio szñval kezdődött (feloldva: Circumcisio Domini: az Úr körülmetélésének ünnepe), ezért később ezzel
a szñval kezdték jelölni a naptárakat, melyek természetesen a csìziñn kìvül más részeket is (→
álmoskönyvet, → horoszkñpot, → időjñslásokat) tartalmaztak. Az első magyar csìziñ a kéziratos Peer-
kñdexben maradt ránk a 15. sz.-bñl (Eurñpában a 12. sz.-bñl ismertek csìziñk). A paraszti szñhasználat
még a 20. sz. közepén is fenntartotta a naptáraknak ezt az elnevezését. Ismert egy → szñlásban is: „érti a
csìziñt” Ŕ arra mondják, akit okos, ügyes, hozzáértő embernek tartanak. Jelentésének kialakulását az
magyarázza, hogy az érti a csìziñt, aki el tudta olvasni a naptárak (idő-, álom- és csillagjñslási)
515
C
ismeretterjesztő részét is. Ŕ Irod. Rexa Dezső: A lovak megbabonázásárñl (Ethn., 1904); O. Nagy Gábor:
Mi fán terem? (Bp., 1957).
Hoppál Mihály
csizmadia: csizma készìtésével és javìtásával foglalkozñ kisiparos. A szñ szerb-horvát közvetìtéssel

oszmán-török eredetű. Első előfordulását 1594-ből (a csizmáét 1492-ből) ismerjük. A középkori
lábbelidivatot váltñ keleti jellegű csizma legjellemzőbb eleme a 16. sz.-ban a kifordìtott szárat a talp
visszájához erősìtő, ún. fordìtott varrás volt. Két tűvel dolgoztak úgy, hogy a talp járñfelületét nem szúrták
át, csak fél mélységig öltöttek a bőrbe. A sarki részt sem varrták a talphoz, hanem a benedvesìtett csizmát
ezen keresztül fordìtották a szìnére. Ezután a nyitva hagyott sarki résznél a szár bőrét kifelé fordulñan
öltötték a talphoz. A fordìtott-varrott technika csak egyetlen talpat engedett meg és nagyjábñl béleletlen
szárat jelentett. Ha az egyetlen talp elszakadt, igen nehéz volt még egyszer megtalpalni a csizmát, mert
ekkor a viszonylag vékony bőrből készült szárnak újabb kifordìtást kellett kiállnia. Ezért inkább fejelték
a fordìtott-varrott csizmákat. A fordìtott-varrott csizma talpformáját és összevarrási technikáját a
Szolnokon kiásott, hñdoltság kori török leletek alapján is jñl ismerjük. Ezek szára kétoldalt varrott.
Elejük a láb „L” alakú formájához igazodik. Ezt a formát a régi csizmadiák úgy alakìtották ki, hogy
nedvesen az ún. ványolñ deszkára szögezték és egy hergelő nevű kézi szerszámmal is nyújtották. A csizma
elejét pedig 3Ŕ7 sima ráncba szedték. A múlt század második felétől a magyar parasztság számára készült
csizmák keleti formai és technikai elemeit fokozatosan nyugat-eurñpai eredetűek váltották fel. A csizma
szárteteje egyenletesen kerek lett, a szárat hátul varrták össze. Az egyetlen nagy darabbñl szabott szárat a
megszélesedett kézi ványolñdeszkával sem lehetett már megfelelően meghajlìtott formára alakìtani. Ezért
fokozatosan kisebb-nagyobb ványolñgépeket alkalmaztak. Ún. ráncos sámfára húzták a nedves tori részű
csizmát, és minden ráncot spárgával kötöttek el. Majd körül sima, azután harmonikás ráncokkal
igyekeztek a láb formájához igazodñ meghajlást elérni. A külön szabott fejrész, sőt a csizmának a
lábformát követő jñ formáját a napjainkban is alkalmazott, ún. nyelvesen szabott fej valñsìtja meg
legjobban. A csizma féllábassá válñ talpát ma már béléstalphoz, branzolhoz, esetleg rámához szögezik, és
szárát puha bőrrel, újabban zsákkal, papìrral egyre erősebben bélelik. Ŕ A → tobakosok által kidolgozott
szattyán és kordován bőrökből a 16Ŕ18. sz.-ban divatos csizmákat készìtettek. A csizmadiák a csizmák
készìtésén és fejelésén kìvül még másfajta lábbeli varrásával is foglalkoztak. Különösen amikor azok
divatosak voltak: pl. a cipellő, a papucs és ritkábban a bőrkapca. A csizmadiák a 17Ŕ18. sz.-ban számos
mo.-i városban népes céhekbe tömörültek. A 18Ŕ19. sz. fordulñjátñl a falvakban is megtelepedtek, és
egészen az utñbbi évtizedekig, a paraszti csizmaviselet divatjának visszaszorulásáig a falusi életformában
sokszor a birtokos parasztságtñl kevéssé különböző kisiparosság egyik legjellegzetesebb figuráját
jelentették. Ŕ Irod. Gáborján Alice: A szolnoki hñdoltságkori ásatási lábbelianyag magyar viselettörténeti
vonatkozásai (Ethn., 1957); Gáborján Alice: Két magyar hosszúszárú lábbelitìpus viselettörténeti
elemzése (Népr. Ért., 1958); Gáborján Alice: A Néprajzi Múzeum lábbeligyűjteménye. I. Csizmák (Népr.
Ért., 1959).
Csizma ráncba szedett és széthúzott szárral. Hegyes orrú, piros szìnű (19. sz. vége, Torockñ, v. Torda-
Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Rátétes dìszű, ráncos torkú csizma (19. sz. vége, Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
516
C
A fenti csizma orra és feje
Hátul varrott, kemény szárú, nyelves, rakott sarkú csizma (20. sz. első fele, Mezőkövesd) Bp. Néprajzi
Múzeum
Oldalt varrott ráncos torkú, rakott sarkú és szegezett talpú csizma (20. sz. első fele, Rimñc, Nñgrád m.)
Oldalt varrott, ráncos torkú csizma, vas patkñval (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Csizmadiaműhely. (1931. Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)
Csizmadiaműhely (mázos, égetett cserépdìsz) Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
Gáborján Alice
csizmadia és a disznñ, a: név- és → mesterségcsúfolñ, → falucsúfolñ. Az egyszeri csizmadiát Györgynek

hìvták. A malaca mikor a csordárñl hazafutott, mindig azt visìtotta: Gyuri, Gyuri. A csizmadia
haragudott rá, hogy miért nem hìvja őt a tisztességes nevén, ezért megleste, s mikor a malac szaladt be
visìtva a kapun, fejbevágta. A malac nyomban fölfordult, azt hörögte, hogy: György, György Ŕ és ki is
adta a páráját. Az ember elégedetlenkedett, amiért a malac csak a másvilágon vette észre, hogy őt
517
C
Györgynek hìvják (AaTh 1322A*). Az egész magyar nyelvterületen ismert tréfás mese. A malac visìtása,
ill. hörgése ismeretes → hangutánzñként is. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII.,
Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátñtiádák tìpusmutatñja (Bp., 1966, MNKF 3.).
Kovács Ágnes
csizmadiás: → hátravágñ
csizmadiaszék: → gyalogszék
csizmanadrág: → bricsesznadrág, csizmával viselték az → ellenzős nadrágot is.
csizmás kandúr, a: tréfás → hősmese, másodlagosan népszerű tündérmese. Cselekménye: szegény legény
egyetlen tulajdona (öröksége) egy macska (rñka, kakas, csñka, ürge; hálábñl szegődik hozzá, mert enni
adott neki vagy mert a vadászoktñl megmentette). A hős meg akar nősülni, a csizmás kandúr vállalkozik
rá, hogy feleséget szerez: nagy csorda nyulat, rñkát, farkast (réz-, ezüst-, aranygolyñt) visz a királynak,
mondván, hogy ezt gazdája, Csihán királyfi (Fótonfót vagy Rogozsin király) küldi ajándékba. Megkéri, s
oda is ìgérik a királykisasszonyt abban a hiszemben, hogy gazdag ember a kérő. Útban a király kastélya
felé csizmás kandúr azzal a mesével, hogy gazdája beleesett a sárba (kifosztották a rablñk), jövendőbeli
apñsátñl fényes ruhákat hoz számára, s megtartják a lakodalmat. Egy idő múlva a király
(királykisasszony) látni kìvánja veje (férje) gazdagságát. Útnak indulnak. A csizmás kandúr előre szalad,
s egy gazdag úr (természetfeletti lény) pásztorait ráveszi, hogy magukat s a rájuk bìzott jñszágot a hős
tulajdonának mondják. A gazdag urat csellel elpusztìtja, s az ifjú párt bevezeti annak kastélyába mint
urának tulajdonába. Csizmás kandúr hogy a hőst prñbára tegye, halottnak teteti magát. Kivetik a
szemétre. A macska „feltámad” és emlékezteti urát egykori szegénységére. A hős megìgéri, hogy életében
és holta után is a legnagyobb tiszteletben fogja részesìteni (AaTh 545B). Igen kedvelt, mintegy 20
változatban számon tartott mesénk. Perrault meséjén kìvül Ŕ az ő leleményének tartják a macska
csizmáit Ŕ még számos redakciñ ismert nálunk. A legtöbb változatot a népi mesemondñ jñìzű humora és a
lokális elemek sokasága jellemzi. A mese Eurázsia-szerte közkedvelt, már Straparola (16. sz.) és Basile
(17. sz.) is felvette gyűjteményébe, s eurñpai gyarmatosìtñk közvetìtésével eljutott Amerikába és Afrikába
is. Monográfiája nem készült. (→ még: hálás halott, a; → zsoltáréneklő madár, a). Ŕ Irod. Eberhard, W.Ŕ
Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (II. Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue,
P.ŔTenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács
Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.).
Kovács Ágnes
csobán: → csobolyñ, → juhász
csobánolás: → betlehemezés
csobbantñ: → ághegyhálñ
csobolyñ, csobán: dobra emlékeztető dongás faedény, amelyben a mezei munkásoknak vizet szállìtanak és
tárolnak. Mérete változñ. A kis csobolyñ 5Ŕ6 literes, a nagy 15Ŕ20 liter űrtartalmú. Hengeres oldalán egy
vagy két „füles” donga találhatñ, amelybe szìjat, láncot vagy zsineget kötnek, hogy a kis csobolyñt a
kapanyélre, a nagyot a szekérlőcsre akasztva szállìthassák. Ahol a teherhordás fő eszköze a vászonlepedő
(→ batyu), a csobolyñt az asszonyok ponyvába kötve a hátukon viszik a mezőre. A vizet a fülnél, ill. a két
fül között találhatñ lyukon át szìvják ki nádszállal, facsővel, vagy az edényt a szájukhoz emelve isznak
belőle. A csobolyñt az aratñk, kaszások, kapások, favágñk, pásztorok egyaránt kedvelik, mert benne az
ivñvìz hűs marad. Esetenként bort, pálinkát is szállìtanak és tárolnak benne. A csobolyñt ügyesebb
barkácsolñk is elkészìtették, általában véve azonban kisipari, bodnár, → kádár, → csutorás munka. A 20.
sz. első évtizedeiben még egészen általánosan használatban volt, de fokozatosan kiszorìtotta a zománcos
kupa, ill. szükségtelenné tette az életmñd változása. Ŕ A csobolyñ formájú edények elnevezése nagyon
változatos. Az Alföldön és a Felföldön a csobán névvel együtt fordul elő a csobolyñ. Helyenként a nagyobb
és a kisebb csobolyñt különböztetik meg a két névvel. A Dunántúlon a vatalé szñ alakváltozatai (Veszprém
m.-ben valatér) használatosak az edény megnevezésére; egyes változatai a székelyeknél is feltűnnek. A
csutora és a kulacs a dìszes kivitelű csobolyñforma edényeket jelöli. Szñrványosan a palack, a döbön, a
simica, a tréfás hangulatú vizestarisznya szñ is előfordul az edénytìpus neveként. Erdélyben a → légely,
légény, légel és a budulló, budunka (Csìk, Udvarhely m.) szñval gyakran az inkább hordñcska forma vizes,
518
C
tejes faedényt jelölik. Ennek a füle a két végső abroncshoz volt erősìtve. A csobolyñ szñ eredete vitatott,
hangutánzñ alapszava ősi finnugor eredetű. A csobán szláv, délszláv közvetìtés, a légely német eredetű
szñ. Ŕ A csobolyñ a szomszéd népek körében szintén megtalálhatñ. A Kárpátok román, ukrán, lengyel,
szlovák, morva pásztorszállásairñl a tejet csobolyñtìpusú edényekben (obonka) szállìtják a faluba háton
vagy málhás állatokon. Ŕ Irod. Vécsy Ágoston: Néprajzi adatok Tiszaroff vidékéről (Ethn., 1938); Vajkai
Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Szebeni
Géza: A csìki juhászat (Ethn., 1962).
Csobolyñ (Átány, Heves m.)
Lapos, hordñ alakú faedény. Pásztoremberek vizet tartanak benne s nádszállal isznak belőle. Aratñknak
pálinkát, vizet hordanak benne (Palñcföld)
Fa vizes edény: kistonna (Átány, Heves m.)
Csobolyñ (Átány, Heves m.)
Balogh IstvánŔPaládi-Kovács Attila
csoda: minden olyan jelenség, amelyet irracionális erők működése következményének tekintenek. Szerepe
különösen a vallásokban igen nagy, még ezek legfejlettebb formái sem tudtak lemondani rñla, és
beépìtették teolñgiai rendszereikbe. Ismeretelméleti szempontbñl a hamis tükrözés egyik megnyilatkozási
formája, a tudományos megismerést tipolñgiailag megelőző gondolkodás sajátja, melynek segìtségével
különösen súlyos ellentmondások (pl. égi-földi, anyagi-szellemi stb.) gondolati leküzdését kìsérelték meg.
A parasztság szellemi életében különösen a hiedelemvilág szféráját jellemzi a csodának mint feszültség-
kiegyenlìtőnek alkalmazása. Sokkal bonyolultabb a helyzet a folklñrművészet területén. Föltűnő pl., hogy
maga a csoda szñ és jelentésbeli megfelelői a népköltészeti alkotások szövegeiben alig fordulnak elő; a
népköltészeti alkotások belső világában éppen a kìvülállñ számára csodaként felfogott események-
519
C
mozzanatok látszanak természetesnek. Szigorúan meg kell tehát különböztetnünk a folklñralkotások

csoda-vonatkozásait aszerint, hogy a szöveget „kìvülről” vagy „belülről” vizsgáljuk; egy-egy mozzanat
ebből vagy abbñl a szempontbñl tekinthető-e csodásnak? A tündérmese hősei pl. a legfantasztikusabb
helyzetekben sem csodálkoznak, nem tekintik rendkìvülinek a velük történteket. Még a → legendamese
kovácsának se jut eszébe, hogy valami különös jelenség tanúja, amikor Krisztus a lovat megpatkolandñ
levágja az állat lábát, aztán ismét visszailleszti: a kovács minden megrendülés nélkül hozzáfog, hogy
kövesse a példát. Nem véletlen, hogy folklñralkotások „belső” világában is csodaként felfogott
mozzanatokat olyan kétségtelenül vallásos légkörben fogant alkotásokban figyelhetünk meg, mint pl. a →
Júlia szép leány balladája, az → angyalbárányok meséje stb. A „külső” és „belső” szempontú elemzés
mellett tekintettel kell lennünk a folklñralkotások mű- és válfaji rendjének meghatározásakor a
csodaelemek még egy vonatkozására. Nyilvánvalñ ugyanis, hogy egyes válfajok egész poétikai rendszere,
másokkal szembesìtve, jellemezhető a csoda jelenlétével. Ennek megfelelően mìg pl. a → népmese
egészében tekinthető csodára épültnek, az → anekdotában e mozzanat semmiféle szerephez sem juthat.
Ugyanìgy a hősdal poétikájában döntő szerepet látszik a csoda, viszont a lìrai dalokban, →
közmondásokban, új stìlusú balladákban stb. alig van helye. Végül figyelembe kell vennünk, hogy ott,
ahol a csoda részese a folklñralkotás szövetének, fontos kompozicionális szerepe van. Az epikus
motìvumok (funkciñk) általában sajátos kötések egy-egy szövegben: nagymértékben meghatározhatñ,
hogy adott motìvum milyen rákövetkezőt hìv ki. Ott azonban, ahol csodás elem szerephez jut, e vonzás
elmarad, a rákövetkezés előre nem láthatñ, a szöveg szerkezetében törés következik be. Ŕ Irod. Ortutay
Gyula: Nyìri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Ortutay Gyula: A magyar népköltészet (Klny. A
művelődés könyvtára, IX., Bp., 1943); Nyekljudov, Sz. Ju.: Csudo v bilinye (Trudi po znakovim
szisztémam 4. Tartu, 1969).
csodalámpa: → Aladdin
csodamadár feje és zúzája, a: → Fortunatus
csodaszarvas: 1. a magyar néphagyományban, népköltészetben jelentős szerepet játszñ mitikus állat. A →

regösénekben szereplő csodaszarvas mindig hìm állat, csodafiúszarvasnak is nevezik az énekben. Vas
megyében Búcsún, a századfordulñn feljegyzett változat szerint ezer szarva van, szarva hegyén ezer égő
gyertya, két veséjén két arany kereszt; a Dozmaton feljegyzett változat szerint homlokán van a fölkelő
fényes nap, oldalán a szép hold, jobb veséjén az égi csillagok. Más dunántúli változatok szerint ezer ága-
boga van, rajta ezer misegyertya, „gyújtatlan gyulladék, oltatlan aludék”. A csodaszarvas kis kerek
pázsiton legelészik, vagy fekete felhőben tűnik fel. Hasonlñ asztrális szimbñlumokat visel a Mennybe vitt
leány balladatìpusban (→ Júlia szép leány) az égből leereszkedő bárány is. Ŕ 2. Egy másik csodaszarvas-
hagyomány bontakozik ki a → hun-magyar mondakörből, mely Kézai Simon 13. sz.-i Gesta Hungarorum
c. krñnikájában maradt fenn. Ebben olvashatjuk, hogy Menroth és Eneth fiai: Hunor és Magor egy
szarvasünő üldözése közben a Meñtisz mocsaraiba érkeztek, ahol megtelepedésre alkalmas helyet
találtak. Hat év múlva a pusztában Belár fiainak feleségeire akadtak, akiket elraboltak. Dulának, az
alánok fejedelmének két lányát Hunor és Magor vette feleségül, ezektől származnak a hunok (magyarok).
A mondának három fő motìvuma van: a) Két fiútestvér elhagyva régi otthonát, új hazát alapìt; b) eltűnő,
majd újra felbukkanñ állat (szarvas) vezet nyomra gázlñn, folyñn át; c) a nőrablás motìvuma. Mìg a
szakirodalom általában egyetértett abban, hogy a nőrablás a magyar nép ősi eredetmondája, a
szarvasüldöző testvérpár motìvuma a magyar mondakutatás egyik legtöbbet vitatott kérdése. Ősi magyar
mondának tartja többek között: Toldy Ferenc, Rñheim Géza, Solymossy Sándor, Molnár Erik. A hun
történet ìrñja által ìrott nyugati forrásbñl merìtett szövegrésznek tekinti: Hunfalvy Pál, Király György,
Hñman Bálint, Tñth Zoltán. Ŕ A két honalapìtñ testvér mìtosza világszerte elterjedt (pl. Romulus és
Remus), a motìvum gyakoriságát keleten feltehetően a kettős királyság intézményében (→ Álmos) kell
keresnünk. A magyarság eredetmondája a szñhagyományban ma már nem él. Ugyanakkor egyes helyi Ŕ
források keletkezéséhez fűződő Ŕ mondákban a szarvasüldözés motìvuma máig is fennmaradt. (→
vándorlások mondaköre) Ŕ Végül a magyar (és a lengyel) középkori krñnikákban többször ismétlődő
motìvum, hogy a csodaszarvas mutatja meg, hol kell templomot, kolostort épìteni: Szent Gellértnek
szarvas mutatja meg a bakonybéli monostor helyét, a váci egyház alapìtásmondájában szarvas mutatja
meg Szent Lászlñnak, hogy hová épìtse a székesegyházat, a lengyel krñnikások szerint szarvas mutatja
meg a magyar Szent Imrének, hová épìtsenek a lengyelek kolostort stb. Ŕ A magyar kutatñk keleti és
nyugati párhuzamokra egyaránt utalnak a szerteágazñ motìvumcsaládnál. Úgy látszik, hogy a honfoglalñ
magyarok magukkal hozták a keleti tìpusú csodaszarvas mondát, mely később a keresztény Eustachius és
Hubertus mondakörrel keveredett. A csodaszarvas sok eurázsiai népnél s egyes É-amerikai indián
csoportnál is igen régñta a csillagos ég jelképe. Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902); Berze
520
C
Nagy János: A csodaszarvas mondája (Ethn., 1927); Solymossy Sándor: A magyar csodaszarvas-monda
(Magyarságtudomány, 1942); Györffy György: Krñnikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Dömötör
Tekla: Árpádházi Imre herceg és a csodaszarvas mondája (Filolñgiai Közl., 1958); Dömötör Tekla:
Littérature Hongroise Ŕ Littérature Européenne (Bp., 1964); Kristñ Gyula: Ősi epikák és az Árpádkori
ìráshagyomány (Ethn., 1970).
Dobos IlonaŔDömötör Tekla
csñk: két ember közeli kapcsolatát kifejező → gesztus. Ez a kapcsolat lehet rokoni, érzelmi vagy
„szolgai”. Ennek megfelelően a csñk formája is változik; szigorúan szabályozza a társadalmilag elfogadott
és kulturálisan meghatározott → norma. A Közel-Keleten pl. a vállon csñkolás szokásos. Az eurñpaiakra
jellemző ajakcsñk lényegében ismeretlen az arktikus népek, valamint a kìnaiak, japánok és malájok
körében. Ezek a népek az orr összeérintésével „csñkolñznak”, közben szaglászñ felszìvñ lélegzetet
vesznek. Ez megmagyarázza az eurñpai csñk eredeti jelentését is: nem más, mint jelképes lélekcsere. Ezzel
magyarázhatñ a népmeséknek az a motìvuma, hogy a csñk hatására a kìgyñ más alakot ölt, vagy alvñ,
halott királykisasszony átváltozik, feléled. Ŕ Az egykor valñszìnűleg sokkal szertartásosabb csñk ma
találkozási és főképpen búcsúzási gesztussá lett. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: A csñk eredete (Ethn., 1928).
Hoppál Mihály
csoklya: → gyalogszán
Csokonai Vitéz Mihály (1773Ŕ1805): költő, nevéhez számos vándoranekdota és monda fűződik,
elsősorban Debrecenben és környékén. Táltosként emlegetik, aki megtalálta az elrejtett kincset. Bika
alakban hétéves korában egy másik bikával viaskodott. Más változatokban garabonciásként szerepel,
vagy mint vándor legátus különböző anekdoták hőse. Hajdú-Bihar megyében több helyen ìrásban őrzik
Csokonai Vitéz Mihály állìtñlagos „jñslatait”. Ŕ Irod. Csokonai-emlékek (Összeállìtotta Vargha Balázs,
Bp., 1960).
Csokonai Vitéz Mihály
Csokonainak küldött népköltési gyűjtés. Szabñ Mihály levele Csokonai anyjához 1801-ből. Bp. Néprajzi
Múzeum
Dobos Ilona
csñkpénz: az → eljegyzés alkalmával egyes helyeken (pl. Baranyában) a vendégek pénzt dobnak egy
tányérba, és a mátkapár megcsñkolja egymást; a csñkpénz a fiatalok első közös keresménye, amiből
közösen vagy külön-külön vesznek egymásnak valamit. (→ még: közszerzemény)
521
C
csoma: → csuma
csomñ: 1. öltésmñd. Az alapbñl felöltve, a szálbñl tűvel hurkot formálnak s ezen keresztül a kiindulñpont
mellett az anyagba leöltenek. Egyesével sorjában vagy csoportosan alkalmazzák felület kitöltéséül. Ŕ Irod.
Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei.
Systematik der Stickformen (Basel, 1969). Ŕ 2. → rontás
Csomñvarrás
Fél Edit
csñnak, hajó, ladik: a mélyebb vizek halászatához szükséges lapos fenekű vìzi közlekedési eszköz. A 19. sz.
végéig (helyenként a 20. sz. elejéig) az egy darab, rendszerint főleg fábñl kimélyìtett, elülső (vagy
mindkét) végén hegyes csñnakot használták, s ezeket a finnugor eredetű hajó, ill. a szláv eredetű csñnak,
csónyik szñval nevezték. A két elnevezés földrajzi elhatárolñdását nem ismerjük. Azokon a vidékeken
(Duna melléke, Alsñ-Tisza), ahol nagyméretű teherszállìtñ hajókat is használtak a vìzi közlekedésben és
szállìtásban, a halászok közlekedési eszközeit csñnaknak nevezték; más vidékeken a hajó terminussal
vagy ennek jelzős változatával (bödönhajó) jelölték a halászñ csñnakot. A különböző méretű, egy vagy
több embert befogadñ csñnakoknak helyenként külön nevük volt (az egy embert szállìtñ csñnak a
Balatonon lélekvesztő, Baja környékén csikli, a nagyhálñs csñnak a Balatonon dereglye). A csñnakban
ülésdeszkák nem voltak, hanem a közepe táján → tatnak hagytak egy részt, amely erősìtette az
oldalfalakat és ketté is választotta a csñnakot. A csñnakban rendszerint állva eveztek, nem úgy, mint a
nagy hajñkban, ahol evezőlakatokba, ciklendekbe, evezőgúzsokba dugott → evezőket is használtak, és a
kormányt is evezővel tartotta egy, a hajñ farán, tatján ülő személy. Ŕ A 19. sz. második felétől a csñnakot
fokozatosan felváltotta a ladik, mely deszkákbñl → bñkonyokra vagy bordázatokra épült, mint a →
fahajñk, → kompok és → dereglyék. A csñnak és ladik elnevezésbeli megkülönböztetése következetes;
nem történt névátvitel vagy névcsere. A Duna mentén az orránál hegyes, faránál egyenes osztrák tìpus
Dunapentele vonaláig terjedt el ettől délre a mindkét végén hegyes, felemelkedő orrú apatini tìpus az
általános. A Tisza mentén inkább a mindkét végén egyenes, csapott végű ladikokat használták. Mind a
csñnakot, mind a ladikot a halászat megkìvánta mñdon szerelték fel: evezőket, → szapolyt tartottak a
csñnakban, oldalán evezőkolompot alakìtottak ki, egyes hálñfélék megakasztására alkalmas szögeket
helyeztek el. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A
magyar halászat eredete (Bp.Ŕ Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Bödönhajñ egyetlen fatörzsből (Balaton)
K. Kovács LászlóŔSzilágyi Miklós
csonka hét: → nagyhét
csonka kezű leány, a: → tündérmese. Cselekménye: gonosz (mostoha) anya irigykedik leányára annak
szépsége miatt. Egy vadászának megparancsolja, hogy ölje meg, tüdejét, máját és két karját vigye haza
jegyként. A vadász megsajnálja a leányt, két karját levágja, de életét meghagyja, egy kiskutya tüdejét és
máját veszi ki és viszi haza. A leány világgá megy. Kaszálñn egy szénaboglyába rejtőzik el, egy királyfi
rábukkan, hazaviszi és feleségül veszi. Az asszony másállapotba kerül, a szülés idején a királyfinak
háborúba kell mennie, de meghagyja, hogy levélben értesìtsék gyermeke megszületéséről. A követ a
522
C
levéllel a mostoha házában száll meg. A mostoha és édesleánya kicseréli a levelet, s a királyfi azt a hìrt
kapja, hogy felesége két kopñkölyköt szült, ezért elkergetteti a háztñl. Az asszony két gyermekével
vándorútra kel. Útközben csodatevő vìztől kinőnek a karjai. Gyermekeivel egy erdei kunyhñban telepszik
meg. A királyfi hazatér a háborúbñl s vadászatra (felesége keresésére) indul. A kunyhñba tér be pihenni,
de se feleségét, se gyermekeit nem ismeri fel. Alvás közben az egyik lába lecsüng az ágyrñl, felesége a
fiával visszatéteti. (A jelenet még kétszer megismétlődik.) Az inas reggel elmondja a királyfinak az
éjszakai párbeszédet, mire az boldogan hazaviszi éppé vált feleségét és két szép gyermekét. A mostoha és
leánya megbűnhődik (AaTh 706). A népszerű s a magyar nyelvterületen meglehetős egyöntetűséget
mutatñ mesét elsősorban mesemondñ asszonyaink kedvelik. 13 ismert, szñrványosan feljegyzett változata
általános elterjedtséget mutat s erős → affinitást egyéb szenvedő hősnőkről szñlñ meséinkhez: →
Hñfehérke, → őztestvér, az, → jávorfácska, → Hamupipőke, → tetűbőrbunda, → Szűz Mária
keresztleánya, → aranyhajú ikrek, → gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a, → hét (három, kilenc) hollñ, a
stb. A mese egész Eurñpában, DNy-Ázsiában és É-Afrikában, É- és D-Amerikában ismert. A kutatñk igen
régi gyökerekre vezetik vissza, egyesek a 8. sz.-ra, mások a 13Ŕ14. sz.-ra teszik keletkezését. W. Liungman
egy mesénkkel kapcsolatos 14. sz.-i anglo-normann kéziratrñl tud a stockholmi királyi könyvtárban. Ŕ
Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The
Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955. UMNGy VIII.); Liungman,
W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
Kovács Ágnes
Csonka pajtás és Sánta pajtás: → hősmese Cselekménye: Egy királyfi nagy erejű társával megkéri egy
szép, erős és harcias lány kezét, aki csak olyan vitézhez hajlandñ feleségül menni, aki épp olyan erős, mint
ő. A kérőnek három prñbát kell kiállnia: fel kell kötnie a leány tarsolyát, meg kell suhogtatnia a kardját
(lőnie kell a puskájával), meg kell ülnie a lovát. A prñbákat a nagy erejű társ (szolga) teljesìti. A
nászéjszakán a menyasszony kezét és lábát átteszi a királyfin, s ezzel majdnem agyonnyomja. A királyfi
engedélyt kér, hogy kimehessen, a sötétben társa lép helyébe, és legyőzi a királykisasszonyt. A
menyasszony megtudja, hogy a prñbákon és a nászéjszakán a kocsis helyettesìtette a királyfit, haragjában
levágatja a lábait, férjét pedig elűzi, disznñpásztorrá teszi. A lábatlan kocsis összetalálkozik egy kezetlen
emberrel, együtt erdei kunyhñt épìtenek, s királykisasszony-gazdasszonyt rabolnak maguknak. A
királykisasszony egy idő múlva sápadni kezd, meglesik, s látják, hogy egy boszorkány a vérét szìvja. Ezt
kényszerìtik, hogy mutassa meg nekik az életvize (→ élet- és halálvize) forrását. Az első két forrásba zöld
ágat dobnak, az lángot vet és elég, a harmadikba dobott bot kizöldül. Ebbe belemártják csonka
végtagjaikat, s az újra kinő. (Vagy a vérszìvñ Kalefaktor levágott kezét-lábát illesztik a maguk
csonkjaihoz, odaforr, s kitűnően tudják használni.) Sánta pajtás visszatér a disznñpásztor királyhoz Ŕ
akinek minden nap meg kellett a legnagyobb kan farka alját csñkolnia Ŕ, s visszahelyezi jogaiba. A nagy
erejű menyasszonyra ráijeszt vagy megüli. Csonka pajtás feleségül veszi a gazdasszony-királykisasszonyt
és Sánta pajtás annak testvérét (AaTh 519). A mesének mindössze három teljes magyar változata
ismeretes, a legújabb Kopácson gyűjtött szöveg azonban a GaálŔBenedek-féle változat származékának
tűnik. További két változat csupán mesénk második felét tartalmazza. A két egymástñl független palñc,
ill. székely szöveg a → Fehérlñfia tìpus egyik redakciñja, az „Este, Éjfél, Hajnal” tìpus folytatásaként
mondja el, hogyan fosztja meg a két hűtlen testvér, Este és Éjfél öccsüket, Hajnalkát a lábaitñl, hogyan
találkozik ez a kar nélküli, szárnyas Szélfutñ Pállal stb. (a redakciñnak román párhuzamai is vannak).
Egy meglehetősen homályos szegedi változat viszont a tìpus első felét látszik tartalmazni (BN 523*). A
mese É-K-Eurñpában ismert, 1Ŕ2 svéd, észt, litván, lengyel és cseh s meglehetősen nagyszámú orosz
változatárñl tudunk. Heller Bernát megkìséreli összekapcsolni a perzsa és a germán hősepikát, melyben
mesénk első fele szintén előfordul. Löwis of Menar elképzelése szerint Oroszo.-ba s itt is elsősorban Kijev
környékére a mese a 13. sz. körül kerülhetett a Közel-Keletről, a germánokhoz sokkal korábban, i. sz. a 6.
sz.-ban a Duna vonalán juthatott el (Nibelung-ének). A két mesetìpus összekapcsolñdásának helye és ideje
még feltevések formájában sem ismert. (→ Alexander és Ludovicus) Ŕ Irod. Heller Bernát: A
Brunhildamese magyar és perzsa változata (Ethn., 1918); Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen
(Porvoo, 1921; FFC 34); Löwis of Menar, A.: Die Brünhildsage in Russland (Leipzig, 1923); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar
népmesék (IŔIII., Bp., 1960); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp.,
1960; MNKF 1.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
Kovács Ágnes
csontbúgñ: → brúgattyú
csontkorcsolya: → ironga
523
C
csontkupáncs: → kupáncs
csontlánc: → ñralánc
Csont? Ŕ Leves, csont–hús, gulyás–paprikás: Nagy közösségekben, pl. kaszárnyában, favágñ munkások
között, este elalvás előtt szokásos mesemondás alkalmával az első mese befejezése után, az újabb mese
megkezdése előtt megszñlal a mesemondñ: Ŕ Csont?, a hallgatñk rámondják Ŕ Leves. Ha kérdésére már
csak néhány vagy egyetlen hang sem válaszol, jele, hogy a hallgatñk elaludtak, abbahagyja a
mesemondást. Ha a sötét hálñhelyiségben már nagyon sok a gyanús csend, a meséből is kiszñl, s csak ha
meggyőződött rñla, hogy a jelenlevők mindnyájan figyelnek, folytatja a mesét. Hasonlñ szokásrñl tudunk
a románoknál. Ők is a magyar szavakat használják, O. Bîrlea szerint a szokást hihetőleg az egykori közös
Ŕ osztrák-magyar Ŕ kaszárnyákban tanulták. A. Felice francia párhuzamot emlìt. A mayuni (Loire menti)
kosárkötők, a Maros-völgyi havasi favágñkhoz hasonlñan este munka után körbeülik a mesemondñt, s az
mielőtt hozzáfogna, megszñlal: Ŕ Cric! mire a hallgatñk válaszolnak: Ŕ Crac! Ŕ jeléül annak, hogy várják
a mesét. Ŕ Irod. Béres András: Mai mesélő alkalmak (Ethn., 1955); Dégh Linda: Märchenerzähler und
Erzählgemeinschaft (Berlin, 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (Bp., 1963; UMNGy XI.); Erdész
Sándor: Az öreg festő. Eredeti népmesék Nyìrvasváribñl (Nyìrbátor, 1963); Bîrlea, O.: Antologie de prozã
popularã epicã (IŔIII., Bucureºti, 1966); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi mesemondñ (Bukarest,
1969); Katona Imre: A népi epika újkori átalakulása egy társadalmi csoport körében (MTA I. Oszt.
Közl., 1970).
Kovács Ágnes
csontmunka: parasztok, pásztoremberek által csontbñl készìtett egyszerű használati eszköz, pl. →
gatyamadzaghúzñ, a jñszág orvoslására használt nyűvező, ár, guzsalyszeg. Az utñbbiakat a szlavñniai
magyarok csontnak nevezték, ami a csont efféle használatának régiségére mutat. Készültek csontbñl
sìpok, botfejek, fogantyúk, az utñbbiak esztergálva is, valamint → késes és → fésűs iparosok
munkájaként. Dìszìtés nélkül vagy dìszìtetten faragták a → kupáncsokat, tarisznyára valñ csontcsatokat,
csontgyűrűket, gombokat. A csontot használták ostornyelek, → pásztorbotok, → borotvatokok, késnyelek
berakására, különösen az → alföldi pásztorművészetben. Kivételesen faragtak belőle sñtartñt (Barna
János). A csontmunka múltjárñl tanúskodnak a honfoglalñ magyarok régészeti hagyatékábñl és
középkori ásatásokbñl ismert öltözetdarabokat, ìjakat, nyergeket dìszìtő, véséssel, karccal mintázott
csontlemezek, csontfésűk, tűtartñk.
Kupáncsok
1. Sñtartñ szarubñl (1870-es évek, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Rühzsìrtartñ szarubñl (századfordulñ, Tiszántúl) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
524
C
3. Óralánc szarubñl és csontbñl (századfordulñ, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Lőporszaru szarvasagancsbñl (18. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Lőporszaru (18. sz., Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
csontrakñ: → gyñgyìtñ
csoport: a szociolñgiában és a társadalmi néprajzban a fogalomnak két értelmezésével találkozunk.

Szélesebb értelemben csoportnak tekintenek két vagy több egymással valamilyen kapcsolatban állñ
embert. Szűkebb értelemben csoporton közös célokkal, érdekekkel, kötelékek sokaságával összekapcsolt
emberek együttesét értik, akik a közös célok érdekében együttműködnek, és csoportként olyan
sajátosságokat mutatnak, amelyekkel a csoportot alkotñ tagok egyenként nem rendelkeznek. A szűkebb
értelemben vett csoportnak két fajtáját különìtette el Charles H. Cooley. Elsődleges csoportnak nevezte
azokat az együtteseket, amelyeknek tagjai közvetlenül érintkeznek egymással és spontán keletkezésűek.
Másodlagos csoportokként a tudatosan kialakìtott társulási formákat határozta meg. A magyar néprajzi
kutatások mind elsődleges (pl. család, rokonsági csoport), mind másodlagos csoportokra (pl.
munkaszervezetek, településegységek, mesehallgatñ és mesemondñ csoport) kiterjedtek, de a kutatások a
csoporttagokat összefűző kapcsolat jellege szerint elkülönültek egymástñl, céljuk az egyes csoportfajták
természetének megismerése, nem a csoporté általában. Ŕ Irod. Cooley, Charles H.: Social Organization
(New. York, 1909); Kulcsár Kálmán: Az ember és társadalmi környezete (Bp., 1969); Csoportlélektan
(szerk. Pataki Ferenc, Bp., 1969).
Sárkány Mihály
csoportos falu: → halmazfalu
csoportos udvar: olyan telekbeépìtési rend, amelynél a lakñház és a különféle melléképületek nem
egyvégtében, hanem a telek különböző részein, sarkaiban állnak, udvarteret fognak közre. Ellentéte a →
soros udvar. Előfordul Eurñpában a Párizsi-medence szélein, az Alpok területén, a Balkán ÉNy-i részén,
továbbá Skandináviában és K-Eurñpában Ŕ ìgy Mo.-on, elsősorban az Alföld halmazfalvaiban. Ha a
halmazfalvak korábban → szálláskertes rendszerűek voltak, a csoportos udvar újabb keletű. A lakñház
ugyanis egymagában külön állott a település más részén levő gazdasági udvartñl, ahol az egyes épületek
525
C
lakñház nélkül alkottak csoportos udvart. Ez a körülmény is mutatja, hogy az udvarforma összefügg a
gazdálkodás mñdjával, noha ez az összefüggés nem törvényszerű, mert egyéb tényezők is hatnak rá. Pl. a
családszerkezet, amint a balkáni csoportos udvarnak zadrugával valñ kapcsolata világosan mutatja.
Azonban a nagycsalád más udvarformával is jñl összefér: a göcseji, őrségi kerìtett házak a rendezett
udvar fogalmának felelnek meg.
Csoportos udvar: A telek jobb sarkában meredek szalmás fedelű ház, vele szemben az ñl, hátul,
keresztben a csűr (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Csoportos udvar alaprajza. Minden épület külön áll a telken, meghatározott helyen (A csűr kissé oldalt
esik) (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Major Jenő
csoporttudat: gondolata E. Durkheimtől származik, aki „kollektìv tudat” fogalommal foglalta össze
azoknak a nézeteknek, érzelmeknek összességét, amelyek egy adott társadalom tagjainak többségénél
megtalálhatñk, és csak a társadalomban valñ együttélés alapján magyarázhatñk meg. Tőle eltérően
idealisztikus mñdon önállñan létező „csoportlelket”, csoporttudatot, „tömeglelket” tételezett fel számos
társadalomtudñs, s szellemtörténeti társadalomelméleteikben központi helyet kapott ennek hatása (pl. G.
Le Bon, O. Spengler, L. Frobenius). A marxista szociálpszicholñgia elveti a csoporttudat szubsztanciává
emelésének idealista felfogását, és a szociálpszicholñgia tárgyának a csoport viszonyai között a
személyiség sìkján lezajlñ pszichikus jelenségek tanulmányozását tartja, hangsúlyozva, hogy a csoportnak
mint egésznek mások a jellegzetességei, mint az egyéneknek, amelyek alkotják, de ennek nem valamilyen
önállñ (és a valñságban nem létező) csoporttudat az oka, hanem az egész és rész dialektikus viszonya,
amelyben a csoport és tagjai állnak. Ŕ Irod. Durkheim, Emile: A szociolñgia mñdszere (Bp., 19242);
Csoportlélektan (szerk. Pataki Ferenc, Bp., 1969).
Sárkány Mihály
csorda: → nyáj
csordajárás: → belső legelő
csordás: a falu melletti csordanyomáson vagy az ugaron járñ fejőstehén- és igásökörcsorda pásztora. A
falu vagy a csordatartñ gazdaság tavasztñl őszig tartñ időre készpénz és természetbeni fizetés (csordásbér)
ellenében fogadta fel. A falu szélén a község tulajdonában levő csordásházban lakott, a mellette levő
bikaistállñban, külön bér ellenében, télen a tenyészbikák gondozását is ellátta. A kihajtást csordáskürttel
jelzi, terelőeszköze a → karikás és a bot. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936);
Balogh István: Szabolcs megyei pásztorösszeìrás 1796-bñl (Ethn., 1959).
Balogh István
csordásfarkas: A magyar → népi hitvilág csordásfarkasa (e néven Göcsejben és a nyelvterület K-i részén;
farkaskoldus Hontban; szakállas farkas a Tiszántúlon és ÉK-en; küldött farkas a Dunántúlon, Szatmárban,
Hontban; prikulics több, a románsággal szomszédos területen) a farkassá változni tudñ pásztor, ritkábban
bárki, aki farkassá tud változni, vagy véletlen következtében azzá változik. Általában valamilyen
közösséggel szemben állñ lény: tarthatták a szegény, mások nyájait megrablñ csordást éppúgy
csordásfarkasnak, mint a faluközösségből félig-meddig kirekesztett kuruzslñkat, tolvajlási kìsérleten
rajtakapott szegénypásztorokat, a falu ellenszenves földesurát vagy idegen nemzetiségű lakñját. A
különösen vérengző farkasokat gyakran vélték farkasalakot öltött embernek. A hitet addig táplálta eleven
talaj, amìg a farkasok valñban megkárosìtották a nyájakat vagy a falusi gazdaságokat. A hozzá fűződő
526
C
legjellemzőbb Ŕ részint általánosan elterjedt, részint helyi Ŕ hiedelmek a következők: A metamorfñzis

képessége már csecsemőkorban elnyerhető, pl. a bába vigyázatlansága vagy rosszindulata következtében:
ha a bába az újszülöttet nyìrfaabroncson háromszor keresztülbújtatja, abbñl hétéves korában
csordásfarkas lesz, kedve szerint öltve farkas- vagy emberalakot. Mások felnőttkorban szerzik meg a
képességet. A farkassá változás és visszaváltozás általában hasonlñ mñdon történik; pl. ugyanazon a
nyìrfaabroncson kell háromszor vagy hétszer átbújni. Félig állati, félig emberi formájú is lehet. A
csordásfarkasnak tartott farkast bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az „igazi” farkastñl: jobb
szaglása van, hasa fölül, háta alul helyezkedik el stb. A farkassá változást meg lehet akadályozni: pl.
ember alakjában háromszor keresztet sütnek tüzes vassal a hátára. Ŕ A csordásfarkasrñl szñlñ
hiedelemmondák legnagyobb része az átváltozással kapcsolatos árulñ balesetekről szñl: a farkason
vigyázatlanságbñl rajta marad emberként viselt öve; a feleségét farkas képében megmarñ pásztor fogai
között visszaváltozása után is láthatñk az asszony kötényének, kendőjének darabjai stb. Irodalmi
feldolgozását lásd Tompa Mihály Szakállas farkas c. költeményében. Egyéb mondaszüzsék: a
csordásfarkas feleségével együtt változik farkassá. Az asszony viselős, gyermekét farkasként szüli meg,
aki farkas formájú lesz. A pap nem kereszteli meg. A csordásfarkas felesége tudtával űzi tolvajlásait. Az
asszony véletlenül eltöri az abroncsot, amelyen átbújva csordásfarkassá változott. A férfi nem változhat
vissza, farkasként él felesége mellett. A tudós pásztor hatalma nagyobb, mint a csordára támadñ két
csordásfarkasé. Varázseszközével elveszi hatalmukat. A két farkas sìrva könyörög, ő megkegyelmez,
nyìrfaágon átbújtatva visszaváltoztatja őket. A csordásfarkas farkas alakjában kapott sérüléseit (vakság
stb.) egész életében viseli. Külön tìpuscsoportot alkotnak a leánybñl lett farkasok mondái Ŕ egy részük a
csordásfarkas küldött farkas nevét teszi érthetővé: tudñs ember udvarára három farkas tör be, abroncson
átbújtatva három lánnyá változtatja őket. A szomszéd falubñl „küldték” a lányokat. Csordás lányai
válnak farkassá, hogy a fonñmulatságra ennivalñt raboljanak. Állandñsult → vándormonda: fonñbeli
lányokat egy → boszorkány saját kérésükre farkassá változtatja, hogy a legényeket megijesszék.
Abroncson bújtatja át őket, majd maga is átbújik. A legények védekeznek a farkashad ellen. A
boszorkányt lelövik (leütik). Tudós embert hìvnak a szülők, aki visszaváltoztatja a lányokat. A változatok
egy részében ez nem sikerül, a farkasok nyaklánccal a nyakukon kñborolnak, éhen vesznek („galárizsos
farkasok”). Ehhez áll közel az a monda, amelyben egy asszony (valñszìnűleg boszorkány) a fonñbeli
asszonyokat abroncson átbújtatva medvévé változtatja. A téma mesei előfordulását → Tñth János
története c. varázsmesében. Putnokon és Héten (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) helyi monda alakjaként is
ismert a szakállas farkas: az ő sìrjának vélik a határban találhatñ kőhalmot. Ŕ A csordásfarkasra
vonatkozñ történeti adatokkal is rendelkezünk néhány évszázadra visszamenőleg: pl. egy 18. sz.-i
boszorkányperben egy férfit mint lñpásztorbñl lett küldött farkast fognak perbe. Az 1653-as per adata
szerint a csordás, aki Szombathelynél őrzött, „ott a Farkassokkal megh szaggatta az Marhakat, az
Eördegh segitségevel”. 18. sz.-i peradatok már egyértelműbben mutatják a csordásfarkas hiedelmének
ismeretét: gyakran kérik számon a vádlottñl, hogy változott-e farkassá vagy sem. Egy 1734-es nyìregyházi
per farkasok képében állatokra támadñ 3 boszorkányrñl tesz emlìtést. Alakjának köztudatban maradását
elősegìtette, hogy a rñla szñlñ ponyvanyomtatványok még a 20. sz. elején is forgalomban voltak; a vele
kapcsolatos hit ennek ellenére e század elején már csak néhány területen intenzìv (elsősorban a Ny-
Dunántúlon és ÉK-Mo.-on, Erdélyben). Ŕ Az ember-állat metamorfñzisba vetett hit régi: a középkoron át
az ñkorig bizonyossággal visszakövethetők az adatok. Speciálisan az „emberfarkas” egész Eurñpában és
É-Ázsiában is ismert; a hozzá fűződő hiedelemmotìvumok e területen nagyfokú hasonlñságot mutatnak
(német Werwolf, Mannwolf, szláv vlkodlak, francia loup garow stb.). Egyes német kutatñk szerint a
képzetkör részben az indo-eurñpai, maszkot viselő férfiszövetségek emlékét őrzi. A hiedelemkör a
középkorban virágzott, pl. a német Werwolf 16. sz.-i üldözésének a boszorkányüldözés elterjedése vetett
véget. A csordásfarkas kapcsolatban van a holdbeli, ill. holdat falñ farkassal is (→ égitestek
fogyatkozása), szlovák, délszláv, román hit szerint pedig Ŕ többek között Ŕ a kereszteletlenül meghaltak
lelkéből lesz (→ kereszteletlen gyerek). Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: A csordás farkas (Ethn., 1905); Rñheim
Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Müller, K.: Die Werwolfsage (Marburg, 1937); Dégh
Linda: Az AaTh 449/A mesetìpus magyar redakciñja (Ethn., 1960); Erdész Sándor: Állattá változások a
nyìrségi népi hiedelmekben (Nyìregyházi Jñsa A. Múz. Évkve, 1968).
Nagy IlonaŔPócs Éva
csordáskürt: → kürt
csoroszlya: → eke
csñva: botra, pñznára kötött széna- vagy szalmaköteg, amellyel a rét, kaszálñ, legelő határát jelzik. A
tilalmas út, legelő jelzésére csñvát használtak Háromszékben már a 16. sz.-ban. A Hajdúságban a kapu
mellé állìtott csñvával jelzik, hogy eladñ széna van az udvarban. A csñva szñ és a kicsóvázás kifejezés
527
C
határjel, tilalomjel értelemben köznyelvi szintre emelkedett. Valñszìnűleg nyelvünk belső fejlődésének
terméke. A kaszálñhatárok jelzésére a → cégér, → cuca, → hancsik, → komp, → mezsgye szavakat
használták. (→ még: útjel) Ŕ Irod. Szabñ Mátyás: A Körös és Berettyñ alsñ folyása vidékének
rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Gunda Béla: Pásztorok és jelek (Jel és közösség, szerk. Voigt
Vilmos, Szépe György, Szerdahelyi István, Bp., 1975).
csñvás szekér: → szekérvásár
csöböradñ: → hegyvám
csöbörrúd: egyesével és párosával használt, kb. 2 m hosszú farúd, amellyel ketten cipelnek nagyobb
kétfülű dézsát, csebert. A magyarságnál két alapvető formai változata ismeretes: 1. Egyes rúd, amelynek
a közepére rövid vasláncot csatolnak a végén erős pálcával ellátva, amelyet a dézsa két fülén átdugnak. A
csöbörrúddal felemelt dézsát, sajtárt úgy viszik, hogy a rudat előbb a vállukra helyezik. Ez a
szállìtñeszköz főleg a Ny-Dunántúlon ismeretes, ritkábban a D-Dunántúlon is megtalálhatñ. A
nyelvterület más részein Ŕ néhány szñrványos esettől eltekintve Ŕ ismeretlen. Neve csöbörrúd; a dézsa
füleibe helyezett pálca neve hámfa, füles. Ŕ 2. Kettős rúd közpálcával, amelyet a cseber két fülén átdugnak,
majd végeit a rudak közepén találhatñ furatokba illesztik vagy a rudakra fektetik. Két kézzel fölemelik és
kézben tartva szállìtják. A csöbörrúdnak ez a változata egészen általános az erdélyi magyarságnál.
Szñrványosan északon is feltűnik (Nyitra, Gömör, Abaúj). Neve kettes rúd, kétkézrúd, ketten hordó rúd. A
K-Dunántúlon szñrványosan megtalálhatñ a közpálcával szilárdan összecsapolt kettős lánccal kiegészìtett
változata. A közpálcárñl lelñgatott rövid láncra akasztják a dézsát, majd a csöbörrúd végeit mindkét
cipekedő személy vállaira veszi. A csöbörrúddal vitt 20Ŕ30, sőt 40Ŕ50 literes nagyméretű faedényekben az
emlìtett területeken főleg ivñvizet hordtak a kútrñl vagy a folyñbñl a jñszágnak, ill. öntözővizet a szőlőkbe,
veteményeskertekbe. Mindkét területen használatos volt szüret alkalmával is; a → puttonyt
helyettesìtette. Feltűnő, hogy az Alföldön, a nyelvterület centrális részein a csöbörrúd hiányzik, csak
alkalmilag készìtett karñt használtak, amelyet a dézsa fülein átdugtak és egy-egy kézzel vittek. A
csöbörrúd ismeretes erdélyi román és német, ill. szomszédos osztrák területeken is. Távolabbi
elterjedtsége kevéssé ismert. A csöbörrúdrñl 17. sz.-i forrásaink már megemlékeznek; a kétkézrúd első
emlìtése a 19. sz. elejétől adatolhatñ. Mindkét formai változat esetében számolni kell az újabb kori, helyi
fejlődés, formai tökéletesìtés tényével. Ŕ Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés
Veszprém déli részében (Népr. Ért., 1938); Sándor Gábor: A kolozsvári Hñstát emberi erővel végzett
teherhordási mñdjai és eszközei (Kolozsvár, 1942): Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoiken kantovälineet
(Kotiseutu, Nr. 5., Helsinki, 1965).
Kettős rúd közpálcával
Bojtárgyerek ételhordñ rúddal
csődör: → lñ
csőfúrñ: vìzimalom-gépezettel meghajtott mechanizmus, amely hosszú szárú fúrñt működtetett, ennek
segìtségével hosszabb fagerendákat, gömbfákat lehetett kifúrni. Ezeket vìzvezető csövekként bányákban,
városokban használták, esetleg hosszabb vezetékekkel is kiépìtve, de a kettéhasìtott, fúrt rönkcsövekből
vìzelvezető ereszcsatornákat is készìtettek kisvárosokban, mezővárosokban.
Filep Antal
csök: → keresztelő
528
C
csökölyi hìmzés: túlnyomñan testi ruhára dolgozott, fehér, szálszámolás után készült, ritkás, laposöltéses
munka. Gyakran vagdalással is keverik. Mintái mértaniak, a régi stìlust képviselik. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer
TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
Fél Edit
csökölyi szőttesek: → somogyi szőttesek
csökölyi szűr: átmeneti forma az alföldi és a dunántúli kanász → szűr között. Ezeket az alföldihez hasonlñ
szűröket a Dunántúl keleti felén viselték. A dunántúlinál valamivel hosszabb, ahhoz hasonlñan fenekes
ujjú, gallérja viszont kisebb, körülbelül akkora, mint a palñc szűré (→ felföldi szűr). Posztñborìtás, szegés
soha sincsen rajta. A csökölyi szűr szìnes → sodrással vagy zsinñrral dìszìtett, az ilyen szűröket
csipkésnek hìvták. A zsinñr alá → cigulát fogtak. A csökölyi szűrt leginkább a polgárság viselte. Az alján
levő keskeny, fekete hìmzéses sávon kìvül némi zsinñrdìszìtés van a vállán, az → aszajon és a → gallér
sarkaiban. A csökölyi szűrhöz hasonlñ szűrt Csurgñ tájékán is viseltek. Alja feketével volt hìmezve.
csökölyi viselet: sok régies vonást őrző, fehér vagy sáfránnyal sárgára szìnezett gyászviseletéről számon
tartott öltözet. A férfiak a századfordulñig kézelő nélküli, csipkebetétes bő ujjú és gallértalan T szabású
→ inget viseltek, később hìmzett ráncolt kézelőjűt. A bő gatya valamivel térd alá ért. Ünneplő példányait
hìmezték és csipkebetéttel dìszìtették. Nyakukon fekete nyakravalñt hordtak. Jellemző darabja volt a
háton piros és zöld gyapjúszállal gazdagon hìmzett, fekete bőrrel szegett, kétsor rézgombos, magasan
zárñdñ, fehér posztñmellény. Ŕ A nők a hosszú alsñing felett dìszesebb, vékony, patyolat rövid inget
viseltek, melynek mellévarrott ujját vállban és csuklñban összehúzták, igen hosszú fodorral toldották
meg, és rá lehajlñ csipkegallért varrtak. 3Ŕ4 vászon alsñszoknya fölé sötét felsőszoknyát és 2Ŕ3 piros
haránt szalaggal dìszìtett kék kötényt, mellükön keresztbe vezetett nagy, hátul megkötött piros vállkendőt
öltöttek. Csizmájuk magas sarkú volt fekete-vörös varrásokkal ékesìtve. Ŕ A lányok szüzességük jeleként
még a múlt század végén istenfábñl kötött zöld koszorút tettek a fejükre. Az asszonyok csipkefőkötőjét
tenyérnyi széles, koronaszerű fejszorìtñ vette körül, melyről a halántéknál két széles selyemszalag lñgott
le, ehhez hozzá tartozott egy gallér alakú, szalagokkal megrakott, fekete selyem fejszorìtñ (kendő) vég,
mely a vállakra borulva a csökölyi viseletet jellemezte. A fehér gyászviselet az I. világháború után szűnt
meg.
1. Legények hátulrñl, fehér szűrposztñbñl bőrrátéttel és gyapjúhìmzéssel dìszìtett mellényben,

vászoningben, bőgatyában (20. sz. eleje)
529
C
2. Női viselet, a két szélső asszony fekete homlokkötőjén fehér tüllcsipke kendő (19. sz. vége)
1. Középen idősebb, két szélről fiatalabb nők viseletben (19. sz. vége)
2. Idős házaspár (1930-as évek)
3. Fehér hìmzés, szőttest utánzñ, laposöltéses mintával (századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
530
C
4. Takarñruha részlete, fehér szőttes (századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Takarñruha részlete, fehér szőttes (századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
csölle: 1. kisebb hajñféle, amely azonban inkább hasonlìt egy széles, tompa orrú és farú, aránylag rövid
ladikhoz (→ csñnak). A kisméretű hajómalmokat épìtették csöllére. Másrészt a csölle hasonlìtott az olyan
→ csámeszra is, amelyet oldalakkal, végekkel láttak el és vìzhatlanra épìtettek. Ŕ 2. A Kisalföldön a
nádkévékből csñnakformán összekötött → tutajt nevezték csöllének. (→ még: csille)
K. Kovács László
csömöszölő: → szőlőzúzás
csömpöly: → bokorhálñ
Csön-csön gyűrű!: → váltñ körjáték
csörgő: → hangadñ játékszer
csörgősbot, láncosbot: három-négy fémkarikábñl állñ csörgőszerkezettel felszerelt pásztorbot. Zörgetésével

a pásztor figyelmezteti a nyájat és a nyájőrző kutyákat. Több formai változata ismeretes. A bojtárok 60Ŕ
80 cm-es könnyű csörgősbotot használnak, amellyel a célba dobást gyakorolják. Az idősebb pásztorok 1Ŕ
1,2 m hosszú csörgősbotja nehezebb, erősebb. Általában a tőről vágott somfát, ill. a tölgyet, kökényt és a
szilfát tartják alkalmasnak csörgősbot készìtésére. Maguk a pásztorok keresik és munkálják meg, s a
karikára fűzött fémpereceket is maguk erősìtik a bot „nyakára”, azaz a bunkñs végétől számìtva 20Ŕ30
cm-re. Ŕ A csörgősbot a magyar nyelvterületnek csak a Ny-i szélein, különösen a Kisalföldön terjedt el.
Máshol, beleértve a Dunántúl K-i felét is, csak szñrványosan fordult elő. Legtovább az ártéri, vizenyős,
erdős legelőkön maradt fenn. Elsősorban a marhapásztorok eszköze, ritkábban a csikñsoké. A juhászok a
→ juhászkampñra szereltek csörgő karikákat. Sertéspásztorok a Kisalföldön is csak elvétve használták. A
csordások, gulyások a botot az elkñdorgñ szarvasmarhára dobták. Olyan ügyesen tudták dobni, hogy a
bot oldalával ütődött az állat testének és nem okozott sérülést. A Csallñközben a pásztorok mellett a
csőszök is használtak csörgősbotot. Ŕ A csörgősbot ismeretes Skandináviában, német, osztrák, svájci és
szlovák területen is. Kisalföldi elterjedtsége szorosan kapcsolñdik a szomszédos burgenlandi és szlovákiai
területekhez. Egyes kutatñk történelem előtti kultikus eszköz származékának tartják a csörgősbotot. Első
részletező leìrása 1751-ből, a nagy botanikus, Linné tollábñl származik, de emlìtik már 1499-ben, mikor
egy bécsújhelyi pásztornak a csörgősbotjára tett esküjével kellett vallomását megerősìtenie. A csörgősbot
állandñ tartozéka a betlehemezők (→ betlehemezés) felszerelésének, használják a Dunántúlon a →
regöléshez, szerepet kap a pásztorok táncaiban, zenélésében is: Ŕ Irod. Schmidt, L.: Der Ringstock der
Hirten im Burgenland (Burgenländische Heimatblätter, 1959); Köhler, H.: Der Ringstecken, ein Altes
Hirtengerät (ÖZfVk, 1962); Timaffy Lászlñ: Kisalföldi csörgősbotok (Ethn., 1963); Gunda Béla:
Kulturverbindungen zwischen dem Vorraum der Ostalpen und dem ungarischen Transdanubien
(Kontakten und Grenzen, Festschrift für Gerhard Heilfurth zum 60. Geburtstag, Göttingen, 1969).
531
C
Csörgősbotok (Kisalföld)
csörlő: fábñl készült lendkerekes tengely, amelyet tenyérhúzással hoznak forgásba, hogy a hegyes végére
húzott kis csévére a fonalat feltekerjék. A cséve 8Ŕ12 cm hosszú nád vagy bodzafa csövecske, amelyre a
készülő szövet keresztszál fonalát hajtják fel a csörlővel, hogy azután a → vetélőbe helyezzék. Az eszköz
csörlő, csöllő, csüllő néven általánosan elterjedt. Csörlőként használhatñ a → rokka is, különösen pedig a
→ fonñkerék. A takácsok nagy csörlője a fonñkerék alig változtatott variánsa. Ezek a mesterek nemcsak
a vetélőbe valñ fonal csévélésére használták, hanem a láncfonalat arasznyi vagy ennél is nagyobb, a két
végén gyűrűsen megvastagodñ facsövekre (fájfa, fejfa, fejfok) csévélték, és ezekről egyszerre 12Ŕ20 szálával
végezték a → fonalfelvetést. A takácscsörlő helyenként átment paraszti használatba is, főleg a század első
felében rendezett háziipari tanfolyamok hatására.
Kézi csörlő (á = ágyú, k = kereke, h = hegye, p = pálcája)
Szolnoky Lajos
csőröge: → fánk
csörögi: a → szarkatánc sárközi változata, melyet férfiak járnak guggolñ ugrándozással, kezükkel a
szárnycsapkodást utánozva. Ŕ Irod. Katona Imre: Sárköz néprajza (Bp., 1953).
Maácz László
csöröglő: → keresztelő
Csörsz-árka: széles, de nem különösen mély árok a DunaŔTisza között. Eredete máig is tisztázatlan,
némely szerzők rñmai vagy avar maradványnak, mások kiszáradt folyñmedernek tartják. A Csörsz-
árkához fűződő mondakör elsősorban a Jászságban ismert. Eszerint Csörsz királyfi Ŕ mai változataiban
egy cseh főúr vagy más nagy úr Ŕ árkot épìttet, mivel menyasszonya csak azzal a feltétellel megy hozzá
nőül, ha vìzi úton, hajñn jöhet a szárazföldön keresztül. Az árok ásása több évtizedig tart. Egy fiú, akinek
apja kisgyermekkora ñta otthonátñl távol dolgozott, valamilyen jelről megismeri apját. Megüli az árkot
épìttető zsarnok urat. (→ még: Ördög-árok, → Rapsonné vára, → helyi monda) Ŕ Irod. Réső Ensel
Sándor: Csörsz-árka (Nyìregyháza, 1875); Balás Vilmos: Az alföldi hosszanti földsáncok (Régészeti
füzetek, Bp., 1961. II. 9.)
Dobos Ilona
csősz: → elöljárñság
csőszbìrñ: → pusztabìrñ
Csősz, csősz lopom a szőlődet: → fogñ
532
C
csövesbunda: → ködmön
csúcsos kalap: → kalap
csucsujgatñ: → bölcsődal
Csudahalott, Görög Ilona: klasszikus → ballada. Témája szerint a gazdag legény többféle prñbálkozás
után magát halottnak tetetve csalogatja magához kedvesét. Ez a téma Eurñpa-szerte ismert, de
alaptìpusai igen különbözőek. Magyar változatai Erdélyből, Moldvábñl és Nyitra környékéről kerültek
elő. A szép (Görög) Ilonáért versengő legényt az anya különböző varázslatos dolgokkal (csudamalom,
ezüst-arany malom, ezüst-arany hìd, pénzontñ malom, csudatorony, kő-kiskert, erős vashìd) csalogatja.
Miután a lányt egyikkel sem tudják megnyerni, tetszhalottként ér célt a legény:
Láttam én halottat, de ilyent sohase, Kinek az ő lába felszökőleg álljon, Kinek az ő karja ölelőleg álljon,
Kinek az ő szája csñkolñlag álljon.
A téma újkori megfogalmazásaiban a zárdába vonult lányt (pl. német balladában) hasonlñképp tudja a
legény kicsalni és magával vinni. Az eurñpai összehasonlìtñ anyag alapján elmondhatñ, hogy a mi
balladánk részben északi rokonságot sejtet. A csudamalmot a kutatñk a Kalevala-beli szampóval hozzák
összefüggésbe. Másrészt ez a balladatéma a déli mondakörhöz kapcsolñdik, amennyiben az elérhetetlen
szép nőért valñ küzdelmet ábrázolja. Mindenféleképp balladaköltészetünk legrégiesebb rétegéhez
tartozik. A ballada művészi feldolgozását Kodály Székelyfonñ c. daljátékában találjuk. Ŕ Irod. Child:
English and Scottish Popular Ballads (Boston, 1954); Meier, J.ŔSeemann, E.: Deutsche Volkslieder mit
ihren Melodien (Berlin, 1957); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp.,
1967); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968).
Kriza Ildikó
csúfnév, névcsúfoló: gúnyos elnevezés, amelyet valakinek valamely feltűnő testi, lelki tulajdonsága,
jellemvonása vagy valamely vele történt emlékezetes esemény miatt adnak. Társadalmi oldalrñl
figyelmeztetés és egyben megszégyenìtés. Megkülünböztetendő a ragadványnévtől (→ névadás), mert a
csúfnév minden esetben az egyén elìtélését fejezi ki, de megszokással érzelmi tartalma elszürkülhet, és
eredeti funkciñjátñl eltérően megkülönböztető névvé válhat. Ilyen formában örökölhető. Pl.: „Kelepce
Mári”: mindig kelepelt mint a gñlya. „Sunyi Menyus”: alattomos természetű ember. Tulajdonképpeni
ragadványnév is csúfnévvé válhat bizonyos esetekben, pl. ha gyereket az anyja családi ragadványnevén
hìvnak. Ŕ Irod. Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Tñth Katalin: A Karancs
vidéki ragadványnevek kérdéseihez (Magyar Nyelvjárások, 1966).
Jávor Kata
csúfolás: → közvélemény-büntetés
csúfolñ: 1. általában lìrai dal, kisebb részben prñzai epikus alkotás (az egymondatos szñlásoktñl a néhány
epizñdos falucsúfolñig terjed) vagy rövid, frappáns rigmus, amelyben a kigúnyolt személlyel,
tulajdonsággal, eseménnyel szembeni elutasìtñ magatartás következtében ezek komikussá válnak. Költői
eszközei az egyszerű kinevetéstől a burkolt, ironikus megfogalmazásokon át a nyìlt gúny bántñ formájáig
széles skálán mozognak. Nagyon rugalmas műfaj, határait megvonni igen nehéz, hangulatilag, tartalmilag
közel áll a mulattatñ dalok csoportjához. Rendszerezése eddig csak a kigúnyolt tárgy alapján történt meg.
Megkülönböztetnek asszonycsúfolót, → falusorolñt, → mesterségcsúfolñt, legénycsúfolót, leánycsúfolót, →
valláscsúfolñt, → falucsúfolñt, nemzetiségcsúfolót stb. A csúfolñ jellemzője a túlzás, irñnia, rögtönzés. A
csúfolñ hagyománya rokonságban van a középkori vágáns énekköltészettel, erre utal a gyakran deákos
hangzás, szñkimondás, féktelen jñkedv, egyéni érzékenységgel nem törődő előadásmñd. A magyar
népköltési gyűjtemények igen nagy számú csúfolñt tartalmaznak. Különösen sokat gyűjtöttek Erdélyből
és az Alföldről. Világszerte ismert népköltési műfaj; az orosz csasztuska néhány fajtája, a német Spottlied,
az angol rhyme kedvelt műfajok. (→ még: szñlásformájú csúfolñ) Ŕ Irod. Nielsen, H. G.: Danske
Skaemteviser (København, 1927Ŕ28); Bødker, Laurits: Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965);
Dömötör TeklaŔKatona ImreŔOrtutay GyulaŔVoigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Küllős
Imola: A magyar népköltészet lìrai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1969); Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (IŔII., Bp., 1970). Ŕ 2. a
gyermekcsúfolñ túlnyomñrészt csúf szövegű, támadñ szándékú → mondñka erős, olykor dallamos
hangsúlyozással. A gyermekfolklñr egyik legfigyelemreméltñbb csoportja. A leleményességet, a ritmusos,
533
C
rìmes beszéd erejét a gyermek hol támadñ, hol védekező fegyverül használja fel a társas érintkezésben. a)
Jellemcsúfolók. A csúfolñk legnagyobb csoportja. Ellenszenvesnek tartott gyermekre irányulnak.
Kicsúfolják a jellemhibákat: a kìváncsiskodñt, kérdezősködőt, bámészkodñt, kotnyelest, a majmolva
utánzñt, a bizalmatlankodñt, koldulgatñt, árulkodñt, siránkozñt, gyávát, hazudozñt, bőbeszédűt, a társas
játékrñl elkésőt, hanyag gyermeket. b) Kiterjednek a feltűnő megjelenésűekre is: túlkövérek, túlsoványak,
kopaszok, vörös hajúak, ápolatlanok stb. Az ellenszenves gyermeket a keresztneve miatt is Ŕ általában
kñrusban Ŕ csúfolgatják. c) A gyermekcsúfolñhoz tartoznak a korcsoportcsúfolók (öcsémezők) is. Az
utñbbiakhoz sorolhatjuk az iskolai osztálycsúfolñkat. A két nembeliek ellentétében inkább a
leánycsúfolñk a gyakoribbak. Viszont kölcsönösen csúfolgatják a másik nemhez tartozñ „lányok Ŕ vagy
fiúk pecérkéjét”. A csúfolñkat inkább a fiúgyermekek hangoztatják. Ŕ Irod. N. Bartha Károly: Játék (A
magyarság néprajza, IV. Bp., 1941Ŕ43); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).
Szemerkényi ÁgnesŔLajos Árpád
csuha, kiscsuha: 1. nyakig gombolt, ujjatlan bársony vagy kasmìr mellény, férfi- és női dìszruha, melyet
gyöngyökkel, hìmzéssel és dìszgombokkal is dìszìtettek (Ormánság). Ŕ 2. rövid szűr. A szñ oszmán-török
eredetű, s ott gyapjúruha jelentésű. Első ismert magyar emlìtése 1494Ŕ95-ből valñ, és tafota bélésű úri
ruhát jelentett. Ennek bizonyára korán keletkezett paraszti megfelelője durva szűranyagbñl készült, mert
egy 1515-ből származñ adat szürke csuhát, s más 16Ŕ17. sz.-i adatok szűrcsuhát emlìtenek. Így a paraszti
csuha is egyike az esetenként szürke szűrposztñbñl készült gyapjúruháknak. A múlt században ez a szñ
néha már teljesen összeolvad a „szűr” jelentéssel: Heves, Nñgrád és Gömör, valamint a Dráva mentén
Somogy, Baranya és Szerém megyékben a szűr neve: csuha. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi
hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Papp Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Kiss
Géza: Az ormánsági népviselet (Ethn., 1931); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVIŔXVIII. században
(Ethn., 1938).
Gáborján Alice
csuhé: → ághegyhálñ
csujjogatás: → táncszñ
csukadorongolás, csukabunkózás: → ütőhalászat
csukahorog: a → csapñhorognak a csuka élettani tulajdonságaihoz alkalmazott, jelzővel ellátott, állñvìzi

halászatra használt speciális változata. A horogzsinñrt nyugalmi állapotban egy Y alakú fadarabkára
(kuka) tekerik fel, s úgy kötik karñhoz, hogy a csalétekül horogra tett élő hal a vìzfelszìn közelében
úszkáljon. A rajtavesztett csuka folytonos rángatással letekeri a zsinñrt, s ezzel jelt is ad a halásznak.
Hogy a küszködő hal el ne rághassa a zsinñrt, a horog feletti részen egy drñtdarabkát is közbeiktatnak. A
csukahorogot a Tisza vidékéről (Kecskemét környéke, Sajñ melléke), a Duna menti Sárközből és az
erdélyi Mezőségből ismerjük; hasonlñ elvű horogfélét Ŕ szñrványosan Ŕ a Balatonon és a Velencei-tavon is
használtak. A Mezőségen jég alatti halászatra alkalmas változatárñl is tudunk; ilyenkor a léken keresztbe
tett fácskára tekerik a zsinñrt. A csukahorog a Ny-eurñpai halászatban is ismert; eredetét ebben az
irányban kell keresnünk. Ŕ Irod. Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902);
Szabñ Kálmán: A Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Ligers, Z.:
Ethnographie Lettone (I., Bâle, 1954); Rassow, M.: Fischersprache und Brauchtum im Lande zwischen
der Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958).
Szilágyi Miklós
csuklñmelegìtő: (rendszerint gyapjúszálbñl) kötött, kb. 10 cm hosszú, csőszerű ruhadarab, amelyet

csuklñra húznak. Népi nevei: érmelegìtő, kézszármelegìtő, kézszárravaló, lélekmelegìtő, tuszli stb. Mo.
különböző tájain igen szñrványosan viselték a 20. sz. első felében. Többnyire sötét szìnű, gyakran
keresztirányban szìnes csìkokkal élénkìtett. Téli utcai viselet, főként hosszú ujjú ujjasokhoz veszi fel
mindkét nem. A nőké néha hìmzett, gyöngyözött. Ilyen csuklñmelegìtőt rövid ujjú ruhához is és
templomba is felvesznek, bizonyos délszláv viseletekben menyasszonyi ruhához is. Ŕ Irod. Horváth
Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).
Horváth Terézia
csuklya: eredetileg önállñ ruhadarab volt, de összeötvöződött különféle ujjas és ujjatlan felsőruhákkal,
magyar területen a → szűrrel és a → zekével. Csuklyás szűrt hordtak századunk első felében még a
534
C
Fekete-Körös völgyében és a szlavñniai Kñrñgyon is. Ŕ A szűr négyszögletes gallérjábñl is alakìthattak

csuklyát eső ellen. Ám az önállñ csuklya szabása nem egyezik a négyszögletes galléréval. Az ñ-eurñpai,
kelta csuklyával szemben az eurñpai öltözetben a 15. sz. végén fellépő négyszögletes gallér nemcsak
szabásában független a csuklyátñl, hanem jñval későbbi is annál. A négyszögletes gallér csuklyaként valñ
alkalmazása másodlagos. Eredetileg a fejet védő, nyakig, vállig vagy combig érő ruhadarab. Az eddigi
irodalom ñ-eurñpai, kelta ruhadarabnak tartja. Fiú istenüket ábrázolták csuklyában a kelták. A szñ a
magyar nyelvben latin eredetű. A császárkori Rñmában még rabszolgák megkülönböztető viselete volt. A
középkorban parasztok, pásztorok, úton vagy vadászaton levők és alázatosságbñl egyháziak öltöttek fel
csuklyát. Magyar területről a Képes Krñnikábñl ismerjük legkorábbi ábrázolását Ŕ főrangú egyháziakon
és utazñ királyokon. 15. sz.-i ábrázolásokon (1450 körül Berzenke és Liptñszentandrás, 1480-bñl Berki,
1543-bñl Csìkménaság) a nem szűrbe öltözött pásztorok ruházatának volt része. Önállñ ruhadarabként az
erdélyi Mezőségen és Kászonban volt használatos mint pásztoröltözék. Ŕ Irod. Egger, R.: Genius
cucullatus (Wiener Prähistorische Zeitschrift, Band 19. Festschrift für Rudolf Much, Wien, 1932); Tőkés
Béla: A mezőségi magyar viselet (Népr. Ért., 1935); Tőkés Béla: Magyarpalatkai viselet (Ethn., 1938);
Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970); Nagy Jenő: Öltözet (Kñs KárolyŔSzentimrei
JuditŔNagy Jenő: A kászoni székely népművészet, Bukarest, 1972).
Csuklyás szűr eleje (Kñrñgy, Szlavñnia) Bp. Néprajzi Múzeum
Csuklyás szűr háta (Kñrñgy, Szlavñnia) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
csuma, csoma, pestises csuma: nyirokcsomñ-duzzanatokkal járñ járványos betegségek (→ mirigy), főleg az
ún. bubo pestis (guga, gugahalál) elnevezése a → népi gyñgyászatban. A nagy eurñpai pestisjárványok
után (17. sz.) talán a → kolerát és diftériát is jelentette. A rá vonatkozñ bukovinai és moldvai
csumahagyomány igen gazdag. A nyelvészeti kutatások szerint a szñ szláv-román, ill. szerb-horvát
közvetìtéssel került a magyarba. A rá vonatkozñ hiedelmek egybehangzñan antropomorf
betegségokozñrñl vallanak: koldulñ, összetöpörödött, rút, nyomorék, törpe; ruhátlanul vagy rossz ingben
vándorlñ kiaszott, sìrñ vénasszony. Moldvai adatok szerint egy lñlábú férfi és egy lúdlábú nő söprűvel, ill.
gereblyével járnak (egyik a csuma, másik a kolera, vagy azonos a kettő, vagy csumák járnak) sìrva,
jajgatva. Ahol enni adnak nekik, nem vagy kevesebben halnak meg. Ahol csuma-inget (ruhát) készìtettek
neki, ott nem haltak meg (9 házbñl valñ 9 asszony, vagy a falu asszonyai éjjel kendervásznat s abbñl inget
készìtenek, ezt szalmabábura adva keresztútra „ahol a csuma útja volt”, faluvégére, erdőbe viszik ki,
vagy a községet körülárkolták). E betegségokozñk azonban csak → hiedelemmondai alakokként ismertek
(→ betegségdémonok), az élő → népi hitvilágnak nem részei. Legarchaikusabbnak tetszik a „Csuma
menjetek fára fárñl” kezdetű, állatgyñgyìtásra használt kalotaszegi → ráolvasás. A halottat hasmánt
tették koporsñba, hogy a járvány megálljon (Pusztina). A hazai és a Kárpát-medencén kìvüli szerb,
horvát és román hiedelmek a magyarokéhoz hasonlñk (eufemisztikus megnevezés: komaasszony, néni;
énekel vagy jajgat aszerint, hogy akad-e áldozata, kutya üldözi: szorultságában fává vagy madárrá
változik). A hazai németség emlékezetében is eggyé olvadtak a 18. sz.-i pestis- és 19. sz.-i kolerajárványok,
hagyományaik azonban a román, délszláv, magyar hiedelmektől teljesen eltérnek (a pestis forgñ, jajgatñ
szita, ahová begurul, ott keletkezik a betegség; megszűnik, ha egy halottat állñ helyzetben temetnek el). Ŕ
Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép
dermatolñgiája (Bp., 1940); Oláh Andor: A Békés vármegyében pusztìtñ ragadñs nyavalyák története
(Körös Népe, 1956); Petrilla Aladár: Részletes járványtan (Bp., 1961); Schneeweiss, Edmund:
Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961).
535
C
Grynaeus Tamás
csupor: → bögre
csurgatás: → mázfolyatás
csusza: → gyúrt tészta
csuszázás: → gurulñ játékszer
csúszñ: → ekelñ
csúsztatñ: → fékpapucs, → suvantñ
csutak: maroknyi szalmábñl csavart, tekert lñtisztìtñ eszköz, amellyel a lñ szőrét lecsutakolják.
csutakszék: → tőkeszék
csutkamuzsika: → kukoricahegedű
csutkarozi: → baba
csutora: 1. korong alakú, két oldalán domború fábñl kivájt üregű, kìvül esztergályozott vagy faragott 5Ŕ8
literes bor- vagy pálinkatartñ edény. Kulacs néven is ismert. Pásztorok, útonjárñk, fuvarosok útikészsége
volt. A csutora szñ inkább a Dunántúlon és a Felföldön, a kulacs az Alföldön ismert. Itt szőrös csikñbőrrel
borìtották, szìjfonásba foglalták és kb. 1 m hosszú hordñszìjon viselték. A → csutorás, faesztergályos vagy
kulacsfaragñ készìtette, közönséges, főként iharfábñl, esztergályozással. Belül tartñsìtás végett viasszal
öntik ki. A parasztemberek állandñ kézbevalñja; főként borvidékeken terjedt el. Határbeli
munkaalkalmakkor lőrét vittek ki benne, pinceszerezésnél ivñedényként szolgált. A diñ- és tiszafábñl
készült egyedi darabokat faragással és bőrrátéttel dìszìtették s ünnepi ivási alkalmakkor használták. A
betyárcsutora különleges fajtája volt, belül 2Ŕ4 rekeszre osztott a különböző italok számára, a száján forgñ
csap elfordìtásával vagy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. Országos elterjedéséhez nagyban
hozzájárult, hogy a 18. sz.-ban az osztrákŔmagyar hadsereg ivñedénye lett (hadi csutora). Korábbi időkből
nincsenek hiteles adataink a csutorákrñl, ìgy „ősmagyar” eredete nem igazolhatñ. Az edény neve és a
mesterség is valñszìnűleg balkáni területről terjedt a 17. sz.-ban, s Mo.-on a Dunántúl felől hatolt észak
felé. Csutora szavunk 1703Ŕ1704-ből ismert. Kulacs szavunk a szlovénban, csehben, szlovákban és a
huculok szñkincsében fordul elő. Csutora formájú edényeket készìtettek nagyobb méretben (csobolyó,
vatalér: Dunántúlon) fábñl, továbbá cserépből, keménycserépből és üvegből is (→ kulacs). Ŕ 2. A pipaszár
csontbñl vagy szarubñl esztergályozott szopñkája. A csutora szñ oszmán-török eredetű, a tárgy és a név
ismert a délszláv, román, szlovák, cseh és ukrán nyelvekben is. Ŕ Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A
veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Takács Lajos: A betyárcsutora (Népr. Ért., 1956).
A csutora részei: O = oldala, L = lába, N = nyaka, S = szája, F = födele, H = háta, Fe = feneke
Bőrrel bevarrt facsutora vagy kulacs bőrkantározással, bőrrñzsával dìszìtve (Dunántúl)
Balogh IstvánŔKecskés Péter
csutorás: esztergályozñ technikával fábñl kulacsot, azaz csutorát és → csobolyñt gyártñ kézművesmester.
Legfontosabb munkaeszköze a lábbal hajtott ìjjas, szìjmeghajtású esztergapad, amely a középkortñl vált
536
C
elterjedtté. Egyaránt alkalmas volt a kulacs külsejének kidolgozására és belsejének kivájására. A csutorás
a kulacsot főként juharfábñl ugyanolyan munkamenettel készìtette, mint az → esztergályos. Tartñsìtás
céljábñl belül viasszal öntötték ki. Esztergályozással készìtették a kulacsok dugñit, zárñ kupakjait is. A
kulacsot szìjazatba foglalták, hogy vállra akasztva, kézbe fogva könnyen szállìthatñ legyen. Szinte viseleti
darabbá vált, gazdájuk tekintélyét is kifejezte. Sokszor bőrbevonattal látták el (csikóbőrös kulacs). A
csutorások a céhes iparosság szintjére is eljutottak, de általában a tradicionális kultúrájú
parasztközösségek keretein belül álltak. A csutorásmesterség a 19. sz. vége előtt hanyatlásnak indult, a
csutorások száma a kereslet csökkenésével rohamosan apadt. Ŕ Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A
veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Bartñcz Jñzsef: A veszprémi csutorások (A Veszprém
m.-i Múzeumok Közleményei, 10. 1971).
Filep Antal
csutri, csutribál: a spontánul kialakulñ táncalkalmak Szeged környéki változata (dugott tanyai bál). Ŕ Irod.
Bálint Sándor: Szegedi Szñtár (I., Bp., 1957).
csuváros: olyan béres → fuvaros, akit valamelyik malom fogadott meg, hogy a malom részére, a helységet
kiabálva végigjárva szedje össze az őrletni valñt. Rendszerint egylovas fogattal ingyen, haza is szállìtotta a
lisztet, hiszen a malom érdeke volt, hogy a másik malom elől minél több őrleni valñt elkaparintson. Ez
volt a csuvárolás. Különösen a D-alföldi nagy gőzmalmok alkalmaztak csuvárost, de ismeretes volt ez az
intézmény a Dunántúlon is. (→ még: őrlés)
K. Kovács László
csuvasok: a török nyelvcsalád sorába tartozñ nép. A SZU területén a Csuvas Autonñm Szovjet Szocialista
Köztársaság mellett e Tatár és Baskìr ASZSZK-ban ma mintegy 3 milliñnyian élnek. A csuvas nyelv az
ñtörök nyelvek bolgár-török tìpusú csoportjábñl alakult ki. A csuvas nép ősei és a magyarság között
szoros kapcsolatok fejlődtek. A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai csuvasos jellegűek, s mint
ilyenek a csuvasok nyelvének régi állapotát is segìtenek megismerni. (→ bolgárok) Ŕ Irod. Németh Gyula:
A honfoglalñ magyarság kialakulása (Bp., 1930).
Vass Előd
csúz: hirtelen, nyilallásszerűen beállñ reumatikus eredetű fájdalom elnevezése a → népi gyñgyászatban. A
legrégibb orvosi könyvek csúznak nevezték az orbáncot is (→ Szent Antal tüze), de a mai Ŕ elavulñban
levő nyelvjárási Ŕ szñhasználatban inkább csak derékzsába (ném. Hexenschuss: ’boszorkánylövés’)
értelemben él. A magyar kifejezés valñszìnűleg átvétel a németből éppen a tünetre utalñ „lövés” értelem
miatt. A népi gyñgyìtñ gyakorlat meleg szénatörekfürdőt javasol a csúz orvoslására.
Hoppál Mihály
csúzli: → játékfegyver
csücskő: a szűr gallérjának két alsñ sarkán levő s azt dìszìtő, 6Ŕ8 cm átmérőjű szűrposztñ korongocska
neve. Esőben a két csöcskőt szokás volt úgy összekötni, hogy → csuklyává alakult és védte a fejet.
Csücskő, szűrgallércsücskő (Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Szűrgallércsücskő (Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
csűdözés, csűd: aprñ kocsonyacsontokkal, csűdökkel valñ → nyerő játék. Hasonlñ a kockajáték egyes
változataihoz. Az egymás után következő játékosok egyszerre több csűdöt dobnak fel, s ejtenek sima
537
C
területre. Aszerint, milyen helyzetben esnek le a csűdök, oldalt vagy lappal, nyernek vagy vesztenek. A
játékot az ñkori görögök már ismerték. Eurñpában azñta is a kedvelt játékok közé tartozik.
Csont dobñkockák
Haider Edit
csülközés: → csürközés, → kecskézés
csümölgetés: → találñs kérdések feladása és megfejtése. A falu hagyományos társas összejövetelein élt a
rejtvénymondásnak ez a régies gyakorlata. A társaságbñl valaki megszñlalt: „csümő, csümő, mi az?”, s
feladta az első rejtvényt, amelynek megoldása után jöttek a következők. A feltehetően középkori eredetű
szokásrñl a moldvai csángñk köréből van adatunk. Ŕ Irod. Rokonföldi (Petrás Ince János): Találñs mesék
(Klézse, Moldva) (Magy. Nyelvőr, V. 1876); Mándoki Lászlñ: Moldvai magyar találñs kérdések (Janus
Pannonius Múz. Évkve, 1968. 13.); Dömötör TeklaŔKatona ImreŔOrtutay GyulaŔVoigt Vilmos: A
magyar népköltészet (Bp., 1969); Márton Gyula: A moldvai csángñ nyelvjárás román kölcsönszavai
(Nyelvtudományi Ért., 1969).
Szemerkényi Ágnes
csűr, pajta: a csépeletlen szálas gabona elraktározására szolgálñ gazdasági épület, amelyben régñta helyet
biztosìtottak a különféle szálas takarmányoknak. Sok esetben a csűrben raktározták el a kicsépelt
szalmát, töreket, polyvát is. A csűr vagy pajta az egész magyar nyelvterületen megtalálhatñ, ahol a
klimatikus viszonyok a szabadtéri gabona- és szénatárolásnak nem kedveznek. Így elsősorban a hegy- és
dombvidéken, ahol a csapadék mennyisége nagyobb, de nem ritka a csűrök alkalmazása a vizenyős, párás
sìksági tájakon sem, mint pl. a Kisalföldön vagy a Dráva környéki árterületek szomszédságában stb. Ŕ A
csűrök alaprajzilag két fontos részre tagolñdtak. A csűr vagy pajta fiókjában vagy fiñkjaiban raktározták
a szálas gabonát vagy takarmányt. Ehhez csatlakozott a csűr vagy pajta piaca, ahol szabad helyet hagytak
közlekedésre, de legfőképpen munkára. Ott csépelték ki a gabonát. A csűrök ennek megfelelően két vagy
három fő térre oszlottak általában. A leggyakoribb esetben téglalap alaprajzzal épìtették, belső
tagolásukat a kereszttengelyhez igazodva képezték ki. A csűr bejárata, kapuja és munkatere, piaca vagy
szérűje a hosszanti oldal közepére került, a tárolñhelyek kétfelől csatlakoztak hozzá. A csűrökön
eredetileg nem voltak kapuszárnyak. A szalagtelkes pajtasoros településekben azonban a kertet és az
udvart szinte hermetikusan elzárñ csűrökre mind a külső, mind a belső oldalon kapukat, ajtñkat szereltek
fel. A kapuk oly nagyok voltak, hogy rakott szekérrel ki-bejárhattak rajtuk. Ahol a kézi cséplés a
közelmúltig szokásos gyakorlat volt, a csűr piacát és a fiñkokat másfél méter magas fallal választották el,
hogy a cséplés közben kipergő mag ne hulljon szét, ne kerüljön a csépeletlen gabona, szalma vagy széna
közé; ezért nevezték kármentőnek. Voltak olyan körzetek viszont, ahol részben helyi
kényszerkörülmények, részben az országos átlagtñl eltérő, helyi hagyomány alapján hossztengelyük
szerint osztott csűrök épültek. Pl. a Kisalföld némely településein szñrványosan is, de bizonyos falvakban,
településcsoportokban a lakñtelkek keskenysége miatt kényszerültek hosszirány szerint tagolt csűröket
épìteni, viszont Szatmár m.-ben és környékén a helyi hagyományos csűrtìpus eleve ilyen formában
fejlődött ki. Nemritkán előfordult, hogy a csűr épületében kapott helyet az istállñ, a pince. Ŕ Az istállñk
beépìtése É-Mo. keleti felében szñrványos, Erdélyben általános. Az állattartñ helyiségek beépìtése a közeli
takarmányraktározás révén racionális munkaszervezést biztosìtott, a pincék esetében pedig előnyös volt a
csűrben tárolt széna hőszigetelő hatása. A csűrök a lakñépületek átlagos méreténél nagyobbak voltak,
főként szélesebbek s lényegesen magasabbak. Általában a lakñháztñl elkülönìtve a telek udvar és kert
közötti határán álltak, kisebb telkek esetén magán a telekhatáron. A kisalföldi falvakban nemritkán a
pajtákat a lakñházzal együvé egy alaprajzi egységbe, egy fedélszék alá épìtették. A baromudvaros
telekelrendezés (→ baromudvaros telekrend) esetén előfordult, hogy a csűrök az út vonalára vagy
közelébe kerültek, az istállñk, aklok szomszédságában, de sokszor ugyanúgy a lakñudvar és a kert
határvonalán álltak, mint egyébként a szalagtelkes településekben szokásos volt. Két beltelkes
településekben (→ kétbeltelkes rendszer) gyakori volt a csűrök lakñudvaron kìvüli felépìtése. (Erre utal a
pajtáskert, csűröskert kifejezés is, amely mind közszñi, mind földrajzi névi használatban előfordul.)
Magasabb hegyvidékeinken, a havasi kaszálñkon a csűrhöz hasonlñ szerkezetű, jellegű szénapajtákat
épìtettek. A csűrök épìtésénél ugyanazokat az anyagokat, szerkezeteket használták Ŕ mind a falazatok,
538
C
mind a tetőzet esetében Ŕ, amelyeket a helyi hagyományos épìtő tevékenység a lakñházak épìtésénél
alkalmazott. Sok helyen tovább élt a helyi anyagok felhasználása és az archaikusabb, konzervatìvabb
eljárások, szerkezetek. A gabona, széna utñszáradását előmozdìtandñ viszont mindig olyan falazatokat
alkalmaztak, amelyek jñ szellőzést, légjárást biztosìtottak. A borona-, zsilipeléses, sövény-, nád-, tégla-,
vályog-, kő- vagy vegyes falak vakolás, tapasztás nélkül készültek. Ha viszont a fal anyaga a tapasztást,
vakolást szükségessé tette, nagy szellőzőnyìlásokat épìtettek be. A csűröket úgy épìtették, hogy azokba a
rakott szénásszekerekkel be lehetett állni. Ha a csűrkapu vagy a körülötte levő tetőszegély alacsonyabb
volt, a kapu feletti tetőfelületet felemelhetővé tették, rakodáskor rudakkal feltámasztották (leppentő
csűrök). A gabona gépi cséplésének széles körűvé válása idején gyakoriak lettek az ilyen
csűrkonstrukciñk, hogy a cséplőgépeket a csűrbe beállìthassák. A csűr munkaterének (amely egyben a
mezőgazdasági és közlekedési eszközök, felszerelések tárolñhelye is volt) növelésére épìtették az ún.
nyakaspajtákat. Ezeknél a csűr középső része jelentékeny mértékben meghosszabbìtva az udvar felé
előreugrott. Ŕ A kézi cséplős területeken a gabonatermesztés fokozása idején sor került ún. ikerpajták
épìtésére. Ezek tulajdonképpen két egymásba épìtett csűrből álltak, a két kisebb oldalfiñk mellett egy
nagyobb fiñkjuk volt s két nyakasan kiugrñ csűrpiacuk. Így egyszerre két banda dolgozhatott
párhuzamosan. A nyomtatás és a gépi cséplés előtérbe kerülésével sem csökkent a csűrök jelentősége.
Nőtt szerepük a szénafélék tárolásában, veszteségmentes megőrzésében. Azokon a helyeken, ahol a
klimatikus viszonyok kevéssé változtak, szinte még napjainkban a háztáji gazdaságban az utñbbi években
is újakat emeltek. Ŕ A csűr alkalmazása nedvesebb éghajlatú vidékeken Eurñpa-szerte általános volt. A
hazai csűrtìpusok területenként szorosan együtt fejlődtek a szomszédos népek hasonlñ célú épületeivel.
Mo.-on nemcsak a parasztség és kisnemesség körében, de a nagybirtokok gazdálkodásához is hozzá
tartoztak a 19Ŕ20. sz. fordulñja körülig, ha a klimatikus viszonyok szükségessé tették alkalmazásukat. A
gépi cséplés elterjedése előtt egyes uradalmakban fedett szérűkkel ellátott cséplőpajtákat, csűröket
épìtettek még az alföldi megyékben is, hogy a szemnyerést az időjárástñl függetlenül folyamatosan
végezhessék. A csűrök épìtészeti kiképzése egyszerű volt. Ritkán egy-egy fontos, szem előtt fekvő gerendát
dìszìtményekkel ékìtettek. Egyébként legfeljebb az épìtési évszámot, az épìttetők nevét és esetleg az épìtők
nevét örökìtették meg. A 19. sz. utolsñ harmadát megelőzően a csűr készìtői többnyire maguk a
tulajdonos parasztok voltak. Az épìtést kölcsönös segìtséggel végezték. Ezt követően a csűrök épìtése
szinte egyre kizárñlagosabban a mezővárosi, falusi ácsok, kőművesek tevékenységi körébe került, s az
öntevékeny paraszti faragás, épìtés e téren is megszűnt. Konzervatìvabb vidékeinken, valamint azokban a
körzetekben, ahol a fafeldolgozás házi munkaként, házi iparként megmaradt, a közelmúltig tovább élt a
helyi épìtő gyakorlat, s olyan archaikus szerkezeteket is megőrzött, mint amilyenek a → jármos csűröké
volt. Ŕ A csűr szñ a 15. sz. elejéről mutathatñ ki. Nyelvünkbe a bajor-osztrák nyelvjárást beszélő német
telepesek közvetìtésével kerülhetett be, még a középfelnémet időszakban gyökerezik, amikor schiur, schür,
schir alakváltozatai léteztek. Figyelmet érdemel viszont, hogy a népnyelvben a németŔmagyar nyelvi
érintkezési sávban a Dunántúlon és a Kisalföldön a csűr megjelölésére mindig a pajta szñ használatos.
Pajta szñval jelölik a K-i részeken (Erdély) azokat az istállñkat, amelyek a csűrökbe vannak beépìtve. Az
Alföld keleti felén s a Szilágyságban szőlőbeli épìtmény, présház jelentése is van. Pajta szavunk a 14. sz.
derekárñl ismert pajata alakban, mai hangalakja 1422-ből adatolhatñ. Valñszìnűleg délszláv eredetű
nyelvünkben. (→ még: csép; → nyomtatás) Ŕ Irod. Szinte Gábor: A székely csűr (Népr. Ért., 1903); Bátky
Zsigmond: Épìtkezés (A magyarság néprajza, I. Bp., 1941Ŕ43); Hofer Tamás: Csűrök és istállñk a falun
kìvül (Népr. Ért., 1957); Hoffmann Tamás: Horreum Ŕ szérű, csűr? (Ethn., 1959); Barabás Jenő:
Scheunen auf ungarischem Sprachgebiet (DJfVk, 1967).
Csángñ csűr, előtte fehérìtés végett kiterìtett vászon (Hosszúfalu, v. Brassñ m.)
539
C
Mezőségi csűr (Erdély)
Csűr (Kászonimpérfalva, v. Csìk m.) 1. szemből 2. oldalrñl 3. alaprajz 4. a jobb felső csűrbütű (gerezdbe
rakott boronák, a csűrgerenda kiugrñ végére fektetett szélkoszorú) 5. a csűrkapu felső sarka
Csűrös kert (gidñfalva, v. Háromszék m.)
Csűristállñ és szekérszìn (Kovászna, v. Háromszék m.)
540
C
1. Csűr alaprajza (Kászonújfalu, v. Csìk m.) 2Ŕ5.: 110 éves kapu- és ajtñvasalások (Kászonaltiz, v. Csìk
m.)
Kettős csűristállñ (Korond, v. Udvarhely m.)
1. Favázas, zsilipeléses falú, cseréptetejű csűr istállñval egybeépìtve (Sñvárad, v. Maros-Torda m.)
2. Sövényfalú nádtetejes csűr (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)
3. Belső csűr piacon fonnak szőnek (Korond, v. Udvarhely m.)
541
C
4. Kettős csűr istállñval egybeépìtve (Sñvárad, Sñvidék, v. Udvarhely m.)
1. Boronafalú zsindelyes tetejű csűr, egyik oldalában istállñ (Csìksomlyñ, v. Csìk m.)
2. Boronafalas csűr zsúptetővel (Nñgrádfa, Zala m.)
3. Csűr belső választñ deszkafallal (kármentő) (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
542
C
4. Csűr sövényfallal, zsúptetővel, előreugrñ középrésszel (Bozzai, Vas m.)
Filep Antal
csűrdöngölő: → legényes, → székely verbunk, → taposñbál
csűrdürüzgölő: → taposñbál
csürhe: → konda
csürhés: a falu közelében elterülő legelőre, a csürhejárásra naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj, a
csürhe őrzője. Általában egész évre fogadták, természetbeni bér (sorkoszt) és készpénzfizetés ellenében,
mert a csürhét télen is kihajtotta a legelőre. Terelőeszköze a kissé hajlìtott bot és a → karikás. A csürhés
volt a községi tenyészkan gondozñja is. A tavasztñl őszig egy csapatban a legelőn kinn élő sertésállomány
őrzőjét kondásnak nevezzük. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh
István: Szabolcs megyei pásztorösszeìrás 1796-bñl (Ethn., 1959).
Balogh István
csűristállñ: csűrrel szervesen egybeépìtett istállñ. Az Alföldön kìvül a csűrös gazdálkodás területén
mindenütt fellelhető. → még: csűr, → istállñ)
csürközés, csülközés, csűrözés, pőtyézés: hajìtñfával célzñ csoportos → sportjáték. Megcélzandñ

játékeszköze, a csürök (csür vagy pőtye) aprñ, 5Ŕ6 cm-nél nem hosszabb, egyik végén meghegyezett
hengerded fapecek, amelyet kővel (téglával) megtámasztott deszka vagy egyéb lapos fa tetejére tesznek,
heggyel felfelé. A felállìtott csürök kb. 3 m átmérőjű körvonallal el van kerìtve. A kör valamelyik pontján
áll az őr kezében vékony, mintegy másfél m hosszú űzőbottal. A hajìtñk vele szemben állnak, kezükben
mindegyik 60Ŕ70 cm hosszú, alig észrevehetően ìvelt hajìtñbotjával, a hajìtófával, mintegy 10Ŕ15 m-es
rádobási távolságra. Miután az őr oldalt jñ néhány méterre félreállt, a hajìtñk oldalozñ dobñ mozdulattal
sorra megcélozzák a csürköt. Ha eltalálták, hajìtñfájukért szaladnak. A csürök őrzőjének előbb vissza
kell állìtania a csürköt eredeti helyére, majd a botjaikkal visszafelé futñ hajìtñkat űzőbe veszi. Akit
botjával megérintett, az lesz az új őrző. Ŕ Az őr kijelölése a játék elején: mindegyik játékos beadja botját
valamelyik sorsolñ tagnak, aki nyalábra fogja azokat a sajátjával együtt. Feje fölött vagy lehajolva, két
szétvetett lába között hátradobja a nyalábot. Akinek a botja a legközelebb esett le, az az őr. (→ még:
kecskézés) Ŕ Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Lajos Árpád
csűrközösség: A nagycsalád szervezet felbomlásával a közös telken lakñ családok helyhiány vagy
gazdasági okok miatt nem épìtettek maguknak külön csűrt, hanem az apai házhoz tartozñ rakodñ-,
cséplőépületet közösen használták. A csűrön belül mindegyik családnak meg volt a kijelölt rakodñhelye, a
csűr középső részét, a szérűjét azonban a gabona cséplése, a rakodás megkönnyìtése miatt felosztatlanul
543
C
hagyták. Három-négy és több család esetében a csűrfiñkokat rekeszekkel szétválasztották, némely

családok a csűrpadlásra rakodtak, vagy toldalék épületeket emeltek a csűrhöz. É-i magyar területekről
már a 18. sz. elejéről ismerjük, ahol szinte napjainkig fennmaradt, de emlékei még élnek a Dunántúlon és
Erdély különböző részén, valamint a szlovákoknál is. Ŕ Irod. Gunda Béla: Der Einfluss der
Gesellschaftsorganisation auf die Entwicklung der Bauweise (Sociologus, 1963); Selmeczi Kovács Attila:
Hof- und Scheunengemeinschaft bei den Palñczen (Műveltség és Hagyomány, 1971).
Gunda Béla
csűröskert: → pajtáskert
csűröskertes település: → megosztott település
Csűry Bálint (Egri, 1886ŔDebrecen, 1941): nyelvész, az MTA l. tagja. 1910-től a kolozsvári ref. kollégium,
1932-től a debreceni egy. rk., majd r. tanára. 1938-ban megalapìtotta a debreceni egy. magyar
népnyelvkutatñ intézetét. 1939Ŕ40-ben szerk. a Magyar Népnyelv c. évkönyvet. Elsősorban
nyelvjáráskutatással foglalkozott. A. Kannistñval kiadta J. Wichmann hagyatékát, a moldvai csángñk
nyelvének szñtári anyagát: Wörterbuch des ungarischen Moldauer Nordcsángó und Hétfaluer
Csángódialektes (Helsinki, 1936). Számos néprajzi cikke jelent meg a különböző szaklapokban. A néprajzi
és nyelvjárási gyűjtés szerves összekapcsolásának mo.-i meghonosìtñja volt. Ŕ F. m. Magyar lakodalom
(Vőfélykönyv, Kolozsvár, 1924); Szamosháti Szótár (IŔII., 1935Ŕ36). Ŕ Irod. Szabñ T. Attila és Balassa Iván
tanulmányai (Magy. Nyelvtud. Társ. kiadványai, Bp., 1941. 56. sz.).
Diószegi Vilmos
544
7. fejezet - D
dagasztñteknő: → sütőteknő
dajcs: → keringő
dajka: csecsemő, kisgyermek mellé elszegődött asszony, aki gondozta, táplálta, nevelte, anyaként törődött
vele. Kisgyermekes szegény asszony, megesett lány ment el szoptatñs dajkának, a szoptatñs dajka nem
minden esetben törődött a gyermekkel, csak bejárt a házhoz szoptatni. Dajkát jobb mñdú gazdák, urak
fogadtak fel. Ha szoptatñs dajka volt, táplálkozására vigyáztak, nehezebb munkára nem fogták, hogy elég
teje legyen. Ha nem szoptatott, akkor száraz dajkának nevezték. Gyakori volt, hogy mikor a gyermek már
iskoláskorba került, a dajka mint belső cseléd továbbra is a családnál maradt. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A
szegény asszony élete (Bp., 1941).
Morvay Judit
dajkarìm: a kisdeddel játszadozñ szülő, nagyszülő vagy nagyobb gyermek dallamos, vagy csak ritmikus
→ mondñkával kìsért, tréfálkozñ, alkalomhoz kötött imitálñ játéka. Ŕ 1. Az ismétlés ritmusán keresztül
testrészeinek mozgatása adja meg a játszás élményét. Ide tartoznak a → hintáztatñk (Hinta palinta…), →
höcögtető (Hoc-hoc katona…), állni tanìtó (Áll a baba áll, mint a gyertyaszál), járni tanìtó (Jár a baba jár,
mint a kismadár), pacsit adó (Cirñka, barñka, pipike, parula Ŕ parulñnál belecsapnak a tenyerébe), →
ujjkiolvasñ (Ez elment vadászni…), → Csip-csip csñka-félék tapsikoló (Tapsi, tapsi mamának, kalácsot süt
babának), szántás (Elmentem én szántani, szántani... a fekvő vagy állñ kisgyermeket lábánál fogva
megfordìtják vagy eldöntik). Ŕ 2. Csiklandozñk, → nevettetők. Itt a gyermek mosolyra keltése a cél.
Arccal-játék (Ádám, Éva két szem szilva, két piros alma, Ábrahám! Ŕ ekkor a gyermek bekapja a
mutatñujját), háton vivés (Túrñt vegyenek, korpát vegyenek! Ŕ a háton elhelyezkedő portékát a többiek
csipegetik, csiklandozzák), tenyeresdi (Keregica, gombica, erre fut a nyúlgoca... a gyermek tenyerébe
köröket rajzolnak, majd megcsiklandozzák), cirógató (Cirñka, marñka, mit főztél?... mìg a mondñka tart,
a gyermek arcát cirñgatják). Ŕ 3. A dajkarìmekhez tartozik még az altató és a gyógyìtgató mondóka.
Ezeknél a gyermeknek passzìv szerepe van, mindkettő a kisdedet megnyugtatñ, védő rigmus. Ŕ A
gyermekek dajkarìmek segìtségével ismerkednek meg a társas együttjátszás élményével. A dajkarìmek
Eurñpa-szerte gazdag változatokban fordulnak elő. Ismert és elterjedt az egész magyar nyelvterületen. A
→ gyermekfolklñrt a múlt század utolsñ éveitől kezdve folyamatosan gyűjtik, s ìgy dajkarìmből is
viszonylag sok anyagunk van. (→ még: bölcsődal) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (IŔIII., Arad,
1881Ŕ82; Szeged, 1891); Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Gomme, A. B.: The
Traditional Gomes of England, Scotland and Ireland (IŔII., London, 1894Ŕ98); Böhme, F. M.: Deutsches
Kinderlied und Kinderspiel (Leipzig, 1897); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937);
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Katona ImreŔSimon ZoltánŔVarga Imre: A
rigmusköltészet (Bp., 1955).
Haider EditŔSzemerkényi Ágnes
daku: → ködmön
dal: az irodalmi és népi → lìra fő műfaja, mely általános érzelmet, hangulatot viszonylag egyszerű,
közvetlen mñdon, az elbeszélés, leìrás és elmélkedés mellőzésével fejez ki, terjedelme kicsiny, formája
tetszetős és rendszerint énekelhető. A hivatásos (művészi vagy mű-) zene megfelelő műfajának nem
feltétlenül van szövege, az irodalmi versnek viszont nem mindig van dallama, a népi lìrában a kettő nem
vált el egymástñl. Eredet és főként funkciñ szempontjábñl a 18. sz.-ban megindult népköltészeti gyűjtések
ñta megkülönböztetik a → műdalt és a → népdalt; a kettő századok ñta kölcsönösen hat egymásra, s
nagyon sok a köztes, átmeneti forma is. A dal szñ hangutánzñ eredetű, a népnyelvben inkább dall (dallás,
dallos, dallároz, dallikñz stb.) vagy dana (danaj, danol, danolász, danolgat, danikál stb.) alakban ismert, a
nñta szñ azonban mindjobban kiszorìtja, az utñbbit főként az újabb → magyar nñta értelemben
használják. A régies, epikus, szertartásos ének szñ általában nem helyettesìtheti. A szakirodalom a lìrai
alműfajok nagyobb részét olyan szñösszetétellel fejezi ki, melynek utñtagja a dal, főként az érzelmi (→
átokdal, → búcsúdal, → szerelmi dal), mulattatñ (→ bordal, → tréfás dal), alkalmi (→ bölcsődal, →
munkadal), történeti-társadalmi-politikai (→ amerikás dal, → Garibaldi-dalok, → kortesdal, → Kossuth-
dalok, → negyvennyolcas dalok, panaszdal stb.) és életformához, foglalkozáshoz köthető csoportjai (→
árusdal, → bányászdal, → béresdal, → iparosdal, → katonadal, → kubikosdal, → munkásdal, →
pásztordal, → summásdal, → szolgadal stb.). E csoportok egy részénél utñtagként a nóta szñt is
545
D
használhatják (pl. katonanñta, pásztornñta stb.). Mìg az ének szñ az epikus-szertartásos jelleg emlékeit
őrzi, a nóta a hivatásos művészetek erősödő hatására utal, maga a dal szñ megőrizte a fejlettebb személyi-
egyéni-kötött lìra előtti formák emlékét: a közösségi-alkalmi-kevésbé kötött formájú, rövid alkotásokét,
ìgy pl. több helyen a → gyermekdal neve dana, sőt a sajátos énekhangot adñ, kárálñ kotlñ is danol.
Ugyanezt az elnevezést alkalmazták az újkori → rìmes, versszakokra tagolt, viszonylag kései lìrai
formákra is; legújabb származéka a tömegdal. Ŕ Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (II., Pest,
1847); Imre Sándor: Összegyűjtött irodalmi tanulmányai (I., Bp., 1897); Bartñk Béla: A magyar népdal
(Bp., 1924); Katona Imre: A magyar népi lìra tartalmi-tematikai tagolñdása (Ethn., 1970); Ortutay
GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (IŔII., Bp., 1970).
Katona Imre
dalbetétes mese: Tündérmeséink és trufáink egy része verses betéteket tartalmaz, melyeket a jñ hangú
mesemondñk énekelni is szoktak. Ilyen dalbetétes mesék nálunk: „Kékszakáll” (AaTh 311), „Krisztus és a
varga” (AaTh 330A), → halott vőlegény (AaTh 365), → békakirályfi, a (AaTh 440), → őztestvér, (AaTh
450), „a két lány az ördög házánál” (AaTh 431, MNK 481*), → Anyám megölt, apám megevett... (AaTh
720), → jávorfácska (AaTh 780, MNK 721*) és a → cserfába oltott alma, a (AaTh 1360C, BN 1751*).
Valamennyi tìpus mesekincsünk nyugati, feltehetően franciaŔnémet eredetű rétegéhez tartozik,
változataikat legtöbbször asszonyok szokták előadni. A dalbetétek önállñ dalként is ismeretesek. Német
nyelvterületen az ide tartozñ tìpusok száma jñval nagyobb. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: A Jávorfa-mese és
a Midás-monda (Ethn., 1925); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmesék (Ethn., 1937); Berze Nagy János:
Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967;
UMNGy XII.).
Kovács Ágnes
dalladzñ: → evező
dallam, melódia: időbeli folyamatban belső rendű alakzattá fejlődő ritmusos hangmenet. A melñdia szñ
eredeti jelentése az énekes előadás; a középkori liturgikus dallamrögzìtés után ñfranciábñl került a
nyugati nyelvekbe. A dallam összetevői a hangmenet (mélosz) és a hangok időbeli viszonya (→ ritmus).
Az egyes kultúrák bizonyos dallamtìpusokat meghatározott intézményekhez kapcsolva igen hosszú időre
állandñsìtottak. A nyelvek és nyelvcsoportok hanglejtéseivel összefüggésben az egyes kultúrákon belül is
jellemző altìpusok alakultak ki. A dallam alakzata ugyancsak a kultúráknak megfelelően vagy egy
alapmodellnek az előadás folyamán valñ újra és újra alakìtását jelenti (nomos, makáma) vagy egy előre
megállapìtott „objektìv” formakövetelmény megvalñsìtását (eurñpai műzene). Az eurñpai népzenék a
kettő közötti különböző átmeneteket képviselik. A dallam hangmenete a beszédével ellentétben pontosan
mérhető magasságban, mérhető nagyságú lépésekben mozog. A rendszerbe állìthatñ hangkészlet ismét
kultúrák szerint változñ (→ népzenei hangrendszerek). A → ritmusának kötött vagy szabad volta csak
nagy általánosságban kapcsolñdik mozgáshoz, ill. szöveghez. Kereszteződések és keveredések (kötött
ritmusú szövegrecitálás, ostinato ritmuskìséret fölött szabad ritmusú táncdallam) a történelmi divatok
szerint tűnnek fel. A kötött ritmus a dallamban olyan jelentős lehet, hogy ez csupán annak kopogtatásárñl
is felismerhető. Mozgásirányok szerint a népzenei dallamokat ereszkedő, lebegő és emelkedő tìpusokra
osztják (Werner Danckert). Az épìtkezés vagy belső mozgás jellemzésére további kifejezéseket is
használnak (teraszos, kvintelő, kvintváltñ dallamok, ingamozgás, fanfárdallam stb.). A szöveg és dallam
összefüggésében az egyiknek vagy másiknak túlsúlya nagy stìlusköröket jelezhet (Curt Sachs: logogén és
patogén alapformák, beszédből vagy érzelmi kifejezésből kiindulñ dallamosság). A → recitatìv, a
szillabikus (egy szñtagra átlagosan egy hangot vevő) és melizmatikus (egy szñtagra több hangot éneklő)
dallamosság a népzenékben ma is érvényes kategñriák. (→ még: dallamszerkezet) Ŕ Irod. Danckert,
Werner: Das europäische Volkslied (Berlin, 1939); Sachs, Curt: The Rise of Music in the Ancient World
(New York, 1943); Szabolcsi Bence: A melñdia története (Bp., 1950); Marñthy János: Az eurñpai népdal
születése (Bp., 1960).
Rajeczky Benjamin
dallamdìszìtés, cifrázat, ékesìtés, figuráció, ornamentika: a dallamhang szìnesìtése vagy kiemelése

jövevényelemek hozzáadása, vagy a dallamhang felaprñzása, mozgékonyabbá tétele által. Minden
népzenei területen ismert jelenség, a → dallamvariálás egyik eszköze. Az inkább horizontális irányú
dallamdìszìtésben megkülönböztetünk a) a hang elé- vagy mögécsapñ, továbbá azt körülkanyarìtñ, b) a
dallamhangot aprñzñ vagy vibráltatñ, lebegtető dallamdìszìtést, a vertikális irányúban, c) a főhangot
felhangjaira bontñ tört akkord formájú és d) a meghatározatlan hangmagasságú rácsapñ préselt
546
D
hangokbñl állñ dallamdìszìtést. Mint a vertikális dallamdìszìtés fixálása, dìszìtő funkciñja szerint ide
tartozik e) a primitìv → többszñlamúság is. Az a) és c) csoportbeli dallamdìszìtés mint mondatrészeket
jelző, önállñsodñ zárñképződmény (interpunkciñs melizma) már az átmenetet jelzi a → melizmatikus
dallamstìlushoz; ebben még éppen úgy a kezdő tìpusvizsgálatnál tartunk, mint a → gregorián
melizmatika terén. A népzenei dallamdìszìtések nagy része a műzenékbe is felszìvñdott, ill. onnan
kölcsönződött. Énekelt és hangszeres dallamdìszìtési formák általában szoros összefüggéseket mutatnak.
Eurñpa sok népzenéje ma is őrzi a dallamdìszìtés gyakorlatát (kelták, spanyolok, franciák, olaszok,
balkániak, DK-i magyarok, ukránok, grúzok stb.). A hegyvidékek dallamai Skandináviátñl az Alpokon át
DK-Eurñpáig törtakkordos rendszerű dallamdìszìtésben gazdagok. Mind a vokális, mind a hangszeres
dallamdìszìtés különleges technikai jártasságot követel; mint tudatos készség, könnyen túlzásba is
csaphat, ezért Eurñpa minden zenetörténeti korszakában voltak ellenzői. A népzenére a felvilágosodás
járt a legnagyobb veszéllyel: a 19. sz. népdalgyűjtői éppoly felelősek a dallamdìszìtés visszaesésért, mint a
korabeli egyházi vezetők és kántorok, akik nem is tudták, hogy egyben az énekek érzelmi súlypontjainak
kiemelésétől (vagyis az átélés fontos eszközétől) fosztják meg az énekeseket. Ezt a szerepet az újkori
énektechnikában a dinamika vette át, de jñ olasz énekesek ma is cifrázva emelnek ki érzelmileg telt
dallampontokat. A dallamdìszìtés Eurñpában a gregoriántñl a klasszicizmusig és romantikáig minden
stìluskorszakban kialakult rendszert mutat, melynek sok közös vonása van a népzenével.
Dallamdìszìtésben legszegényebbek a recitatìv-rokon műfajok. Az Eurñpán kìvüli műzene a
dallamdìszìtést még kötelezően műveli. Ŕ Irod. Lach, Robert: Studien zur Entwicklungsgeschichte der
ornamentalen Melopöie (Leipzig, 1913); Szabolcsi Bence: A melñdia története (Bp., 1957); Dadelsen,
Georg von: Verzierungen (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XIII., Kassel, 1966).
Rajeczky Benjamin
dallamforma, dallamépìtkezés: → dallamszerkezet
dallamparñdia: mai értelemben, mint az eredeti görög szñhasználatban „tréfás éneklés” valamely
éneknek vagy zeneműnek kifigurázása, torzìtñ utánzása. A reneszánsz idején az átdolgozott, új szöveggel
ellátott zenemű elnevezésére is használták, minden tréfás mellékìz nélkül (pl. missa parñdia = misévé
átdolgozott madrigál vagy motetta), tehát a jelentés közel állt a → ráhúzáshoz (kontrafaktum), ami
főként a világi és vallásos szövegek kölcsönös cseréjére vonatkozott. A dallamparñdia persziflázs jellege
főleg komoly tartalmú énekek szövegének kiforgatásában jelentkezik. A magyar népzenében
legismertebbek a siratñénekek dallamparñdiái, valamint liturgikus recitatìvok felhasználása társas
szñrakozásra (lakodalmi és fonñjátékokban). A kisgyermekek utánzñ játékai (pl. → gyermeklakodalom)
legtöbbnyire még nem jutnak el a dallamparñdia-jellegig. Ŕ Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára,
III/AŔB. Bp., 1955Ŕ56); Siratñk (A Magyar Népzene Tára, V. Bp., 1966).
Rajeczky Benjamin
dallamrendszerezés: homogén csoportok kialakìtása a dallamok analìzise alapján, racionális sorozatok

felállìtása a csoportokon belül, valamint a csoportok között. Az analìzis, a hasonlñságok és eltérések
regisztrálása alapján a dallamrendszerezés a → népzenekutatás nélkülözhetetlen alapja, mely első sorban
a dallamok lényeges megismerésére vezet. Mint az eddigi kìsérletek mutatják (pl. Werner Danckert: Das
europäische Volkslied, Berlin, 1939), ennek a célnak elérése csak úgy lehetséges, ha igen nagy területi,
társadalmi és időbeli egységek dallami törvényszerűségeit sikerül a segìtségével felderìteni. A fiatal
etnomuzikolñgia egyelőre még csak a dallamrendszerezés szempontjainak egyeztetésére törekszik, mivel
az egyes népek zenei anyagának különbözősége miatt az 1902-ben megindult munka folyamán több
rendszer alakult ki egymás mellett: 1. mechanikus incipitkatalñgus; 2. ritmikus-metrikus formulák
rendje; 3. harmñniai súlypontok sora; 4. hangkészlet és annak különböző súlyú pillérhangjai; 5. a
dallamvonal és a dallamsorok relatìv magassága alapján (az utñbbi a magyar dallamrendszerezés alapja,
kiegészìtve a szñtagszám és kadenciarend tekintetbevételével). Mindezek a rendszerek elsősorban nem az
általános dallamrendszerezés megvalñsìtására irányultak, hanem vagy az egyes gyűjtemények anyagának
áttekintésére és kezelésére (cél: az új anyagnak kész keretekbe valñ besorolása, egyes dallamok gyors
megtalálása) vagy dallamkiadványok praktikus kidolgozására (cél: az egy tìpushoz tartozñ dallamok
együttmaradása, világos tìpusrend, könnyű dallamkeresés). Mind a két területen fontos kisegìtő szerepük
van a szövegi, műfaji, földrajzi, tematikai stb. katalñgusoknak. A jövő a több irányú rendezésé.
Kiadványokban a finnek, magyarok, ukránok, jugoszlávok és csehszlovákok törekszenek nemzetközileg
népszerűsìteni a dallamrendszerezést reprezentatìv nemzeti kiadásban. A Magyar Népzene Tára áll
elvben a zenei rendszerezés alapján. A dallamrendszerezési kérdéseket magyar kezdeményezésre az
International Folk Music Council szisztematikai munkacsoportja tartja napirenden. Ŕ Irod. Methods of
Classification and Lexicographical Arrangements of Tunes in Folk Music Collections (IFMC Conference,
547
D
Bp., 1964 Ŕ Studia Musicologica, Bp., 1965); Kodály, Zoltán: Eine Vorbedingung der vergleichenden
Liedforschung (Studia Memoriae Belae Bartñk Sacra, Bp., 1967); Methoden der Klassifikation von
Volksliedweisen (Materialien der IFMC Study Group of Folk Music Systematisation, Bratislava, 1969).
Rajeczky Benjamin
dallamstrñfa: → dallamszerkezet
dallamszerkezet, dallamforma, dallamépìtkezés: az az egység, mely a dallam lefolyása alatt az egyes

dallamvonalakbñl kialakul. Azok a hatñtényezők, melyek ezt az „egységet a többféleségben” (Hugo
Riemann) megvalñsìtják: az 1. ismétlés, 2. mñdosulás, 3. különbözőség és 4. az ellentét. A nyìlt és zárt
formák csoportjai már a szövegek alapján is elkülönülnek: az előbbiek kötetlen terjedelműek, szabadon
növekednek új sorokkal, mìg az utñbbiak nemcsak a sorok számában határoltak (strófa), hanem azokon
belül a szñtagok számában, a kötött nagyobb formák pedig a strñfák számában is. A sorolñ nyìlt formák
(pl. litánia-tìpus) a gyermekjátékok és szokásdallamok révén a kései fejlődési fokon is tovább hatnak,
erősebben, mint a rövidebb periñdusokhoz kötött zárt formák (énekes játékokban gyakran együtt is
szerepelnek). A nyìlt sorolásbñl a megismétlődő refrének szabhatnak többé-kevésbé egyenletes
szakaszokat. A zárt formák száma szövegileg főként a rìm bekapcsolñdása ñta szinte beláthatatlan; a
dallamszerkezeteké azoknak megfelelően növekszik (bár a dallamstrófák nem esnek egybe szükségszerűen
a szövegstrñfákkal, pl. DK-Eurñpában a dallamstrñfa gyakran átnyúlik a következő szövegstrñfába, ill.
fordìtva; a középkori szövegstrñfák jñ része más rendben hozza a sorokat szövegileg és másban
dallamilag). A strñfa felépìtését betűkkel jelezzük (szöveg- és dallamstrñfa együttes bemutatásához kétféle
betűtìpust használunk). A zártság legfeltűnőbb az ún. architektonikus tìpusokban, melyeknek kezdő- és
zárñsora azonos dallamú. (A magyar anyagban ez az új stìlus jellemzője a régivel szemben.) Ny-Eurñpa a
középkor ñta kitűnik a K-tel szemben több strñfafajbñl kombinált nagy szerkezeteivel. Ilyeneket Ny-i
hatás nyomaiként szokásdallamainkban találhatunk (bölcsőske, betlehemesek, felvidéki
menyasszonybúcsúztatñ stb.). Ŕ Irod. Gennrich, Friedrich: Grundriss einer Formenlehre des
mittelalterlichen Liedes (Halle, 1932); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1937); Müller-Blattau,
Joseph: Form (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, IV., Kassel, 1955); Járdányi Pál: Magyar
népdaltìpusok (IŔII., Bp., 1961).
Rajeczky Benjamin
dallamvariálás: az ismétlésnek egy magasabb formája, melyben a zenei lelemény úgy változtatja meg az
adott anyagot, hogy az eredeti mindig felismerhető maradjon. Az énekes vagy hangszerjátékos a dallamot
„körülìrja”, egyes hangjai vagy szakaszait dìszìti, cifrázva bővìti. A tudatos dallamvariálás a keleti vokális
és instrumentális műzenének közismert kifejtésmñdja hagyományos szabályok alapján, melyet hosszú
gyakorlattal, mesterektől tanulnak el. Az eurñpai népzenében inkább hangszeres eljárásmñd, melynek
összefüggései a zenetörténeti figuratìv variáciñkkal legtöbbnyire kimutathatñk. Az elsődleges → népdal
életére jellemző dallamvariálás az énekesek nem tudatos eljárására mutat: intenciñjuk a dallam
hagyományos alakzatára irányul, a mñdosìtás annak hangulat szerinti új szìnben valñ bemutatása, a
környezettől örökölt eljárásmñdok alapján. Ha valamely területen egy dallam oly mértékben variálñdott,
hogy átritmizált (mozgásjellegben megváltozott, pl. páros ütemből páratlanba átment, vagy
dallamhangjaiban széthúzñdott és hangonként újra cifrázott) alakot öltött, vagy pedig hangnemváltást
szenvedett (jellemző hangközei mñdosultak, az ingadozñ terc vagy szeptim következtében pl. dúrbñl moll
jellegű vagy mixolìd dallammá vált), ott a mñdosulás nem egyetlen énekes leleménye, hanem
hagyományos, azaz hosszabb folyamat következménye. Az egyén hozzáadása nem a hagyományos
megváltoztatására, hanem annak szìnesebbé, tetszetősebbé tételére szolgál. Ŕ Irod. Wiora, Walter:
Systematik der musikalischen Erscheinungen des Umsingens (Jahrbuch für Volksliedforschung, Berlin,
1940).
Rajeczky Benjamin
dalma: → töltött káposzta
dalos játék: → énekes gyermekjáték
daloskönyv, nótáskönyv, verseskönyv: a népi kéziratos (ritkábban nyomtatott) énekeskönyvek egyik tìpusa,
világi dalszövegeket és verseket tartalmazñ gyűjtemény. Az irodalmi kéziratos → énekeskönyvek divatja
a 16Ŕ18. sz.-ban volt, népi megfelelőiké a 19. sz.-ban kezdődött és a fiatalság kisebb részénél máig tart. A
népi daloskönyv tartalma, formája rendkìvül változatos: divatos → magyar nñtákat, különféle városi →
548
D
műdalokat, hazafias és irodalmi → verseket, kisebb számban → katonadalt, → népdalt, → találñs

kérdést, → verses leveleket tartalmaz, egyesek saját alkotásaikat (vers, rigmus, köszöntő stb.) másolják
bele; utñbb már mai kuplékat, sanzonokat és divatos városi műdalokat is; kivételesen időjárási és egyéb
feljegyzéseket. (Az utñbbiak régen inkább a Biblia, a naptár vagy a ponyvafüzetek üres lapjaira, széleire
kerültek.) A daloskönyv voltaképpen többnyire iskolai füzet, esetleg kitépett lapok összefűzött
gyűjteménye; egyes helyeken a → ponyva, a naptár és az álmoskönyv verses lapjait is daloskönyvnek
nevezik. Külön válfaja a → katonakönyv, a → vőfélykönyv és legújabb divat az emlékkönyv, ez azonban az
előzőknél is vegyesebb és személyesebb tartalmú. A kéziratos daloskönyvekbe több tucat, olykor több
száz szöveget is bemásolnak, néha évtizedeken, sőt nemzedékeken át is folytatják. Lényegében a
daltanulást könnyìti meg, máskor közösen olvasgatják, ill. hallgatják, egymásnak kölcsönzik, kimásolják
belőle a tetszetősebb darabokat. Főként fiatal lányok kedvelik, továbbá katona vagy katonaviselt férfiak.
Fokozott jelentősége és szerepe van a munkásmozgalomban, főként a nyomtatott formáknak. (→ még:
agrármozgalmi dal, → munkásmozgalmi dal; → népi verselő) Ŕ Irod. Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete
(Bp., 1941); Ujváry Zoltán: Egy sárréti népi kéziratos versgyűjtemény (Élet és Művelődés, Debrecen,
1959); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, IŔII., 1960); Erdész
Sándor: Népi verselők Szabolcs-Szatmárban (Szabolcs-Szatmári Szle, 1968).
Nyomtatott daloskönyv Nyomtatott daloskönyv
Katona Imre
damaszt: → takácsszőttesek
Dancsuj Dávid: → történeti ballada
dángubálás, hajósünnep: kényszerpihenő a → hajñvontatásban vagy az ereszkedésben. Gyakran hiba

miatt meg kellett állni, de az is megesett, hogy semmi különösebb baj nem volt a hajñval, csupán szelet
hevert, vagyis olyan erős szél fújt, hogy képtelenek voltak folytatni pl. az ereszkedést, ilyenkor szélvédett
helyen lemacskáztak és várták a szél elülését. A felfogadott hajñsok szìvesen vették a dángubálást, mert
pihenhettek és erre az időre is kaptak bizonyos előre kialkudott bért; ezért nevezték ezt az ingyen kereseti
lehetőséget hajósünnepnek. A kormányos vagy a hajñsgazda Ŕ vontatás közben pedig a vontatñk Ŕ nem
örültek a dángubálásnak, mert ők mindenképpen ráfizettek. A hajñsnép viszont ilyenkor felkereste a
közeli falvakat, vagy a part menti csárdákban töltötte az időt.
K. Kovács László
Dankñ Imre (Bp., 1922Ŕ): a debreceni Déri Múz. és a Hajdú-Bihar megyei múz.-i szervezet ig.-ja (1969Ŕ),
muzeolñgus, a történettudományok kandidátusa (néprajz, 1967). Tanulmányait a bp.-i és a debreceni
tudományegy.-en végezte, tanári (1945) és bölcsészdoktori (1946) oklevelet szerzett. Gimn. tanár
Hajdúnánáson, Kecskeméten, Szentendrén, ig. Túrkevén. Muzeolñgus, ill. múzeumig. Túrkevén,
Sárospatakon, Baján, Gyulán, Pécsett. Népi épìtkezéssel, kerámiával, valamint a vásárok és a
kereskedelem néprajzával foglalkozik, a változás-váltás folyamatát vizsgálja a népi kultúrában. Kutatási
területe a Hajdúság, valamint a szomszédos bihari és békési vidékek néprajza. Néprajzi tanulmányokat
folytatott a D-Dunántúlon is. Történeti kutatásai a hajdúk mint sajátos történelmi-társadalmi csoport
kialakulására és térbeli elhelyezkedésére irányulnak. Széles körű tevékenységet végez a
múzeumszervezésben és a múzeumok közművelődési tevékenységének kiterjesztésében. Több múzeumi
kiadvány, évkönyv, helytörténeti-néprajzi tanulmánykötet szerkesztője. Cikkei jelennek meg hazai és
külföldi szakfolyñiratokban és évkönyvekben. Ŕ F. m. A Sajó–Hernád melléki hajdútelepek (Sárospatak,
549
D
1955); A Körösköz-bihari hajdúság (Gyula, 1960); A gyulai vásárok (Gyula, 1963); A gyulai fazekasság
(Gyula, 1963).
dara: → kása, → kásaétel
darázskő, tavi mészkő: az alföldi erek, folyñk, vìzállások medrében keletkező durva szemcsés, könnyen
porladñ, viszonylag nagyobb nehézség nélkül kifejthető és megmunkálhatñ épìtőkő. Egyfelől templomok,
közösségi intézmények épìtkezésénél falazñanyagként használták, másrészt a tehetősebbek lakñépületeik
egészét vagy egyes részeit darázskőből készìtették el. Különösen a Duna–Tisza közén volt kedvelt a népi
épìtőgyakorlatban. Maga a Kiskunság székkapitánysági épülete is, amely ma a kiskunfélegyházi múzeum
otthona, darázskőből épült.
Filep Antal
darázslép: → baranyai szőttesek
darázsolás: ráncolások dìszes, mintás levarrása. Tulajdonképpen az → átcsavarás egy fajtája. A lerakott
ráncok mindegyikét két olyan hosszú függőleges öltéssel erősìtik le, mint amilyen a tervezett minta
szélessége. Ezek az öltések adják azt az alapot, amelyet átcsavarnak, hol a legegyszerűbb átcsavarással,
hol úgy, hogy több szálat fognak át egyszerre, ezáltal hosszabb öltés keletkezik. Az átcsavarás lehet
lépcsős is. Különböző szélességű sávok készülnek belőle. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd:
Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei, Systematik der Stickformen (Basel, 1969).
Darázsolás (20. sz. eleje, Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
550
D
Darázsolás Szoknyaráncolás mintás letűzése. Kalotaszeg. Néprajzi Múzeum, Budapest
Fél Edit
dárdás: → hadnagy
darñc: 1. gyapjúposztñ. Ŕ 2. az ebből a posztñbñl készült kabátféle felsőruha. Ŕ A szñ eredete ismeretlen.
Első előfordulása 1349, de itt nem világos, hogy anyag vagy ruha értelemben. Szürke posztñ jelentésben
1493-ban fordul elő először. Ruha értelemben 1560-bñl van rñla az első biztos adatunk. Az ìrásos
emlìtésekben a → szokmány, a kankószűr, a → zeke, a → condra és a → kacagány szinonimája. A szñ
Erdélyben általános, bár vannak rá alföldi, szegedi és bihari adatok is. Anyaga a Székelyföldön a cedele-,
condra-, darñc-, harisnya- vagy zekeposztñnak nevezett négynyüstös, ványolt posztñ. E posztñk szürke,
barna, fehér vagy fekete szìne jñrészt a juhok gyapjának természetes szìne is. Szabásában a darñc a →
szűrhöz hasonlìt, ámbár jñval kisebb annál: egyenes, varrás nélkül fordulñ válla, oldaltoldása, az ujjak
beillesztésének mñdja és az egész ruha derékszögűsége miatt. Elejének rézsútos csukása ugyan
megkülönbözteti a darñcot a szűrtől, de maga a rézsútos csukás is régi keleti elem a magyar öltözetben.
Régebben nyakba vetve, panyñkán viselték, s a nyaknál szìjjal erősìtették össze. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A
Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (IŔVI., Pest., 1868ŔBp.,
1873); Györffy István: A kaczagány (Népr. Ért., 1912); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVIŔXVIII.
században (Ethn., 1938); Gáborján Alice: Három magyar népi posztñruha (Népr. Ért., 1972).
Darñc eleje és háta (20. sz. eleje, Bihar m.) Bp. Néprajzi Múzeum
551
D
Férfiak darñcban, prémes sapkában, elölről és hátulrñl (20. sz. eleji viseletben, Köröstárkány, v. Bihar
m.)
Gáborján Alice
daru (lat. Grus grus): a magyarság egyik megbecsült ősi vadmadara. A daru eredete valñszìnűleg a
finnugor korbñl származñ hangutánzñ szñ. A 16. sz.-tñl ìrásos emlékeink vannak a szelìd darvak
tartásárñl, a nemesi udvarházak darvait gondozñ darvászokrñl. A parasztudvarokban még a
századfordulñ idején is tartottak szelìd darut. A → pákászok fészkelőhelyeiket tulajdonjeggyel látták el, a
darufiñkákat hazahordták és felnevelték, megszelìdìtették. A szelìdìtés mñdja az volt, hogy a darukat
ñlban tartották, koplaltatták, pálinkába, borba áztatott kenyérrel lerészegìtették, néhány ñrára a csőrét a
nyakához lekötötték, szárnytollait, lábát összekötötték. A daru a parasztudvar dìszmadara volt,
viselkedéséből az időjárásra következtettek, hangos krúgatásukkal az idegent jelezték. A néphagyomány
megőrizte annak az emlékét, hogy az alföldi várfalakon azért tartották a szelìd darucsapatot, hogy az
éjszaka leple alatt közeledő ellenséget észrevegyék. Már 1433-bñl emlìtik, hogy a szegedi piacon sok a
daru és a túzok, s ezeknek a madaraknak a húsát eszik is. A hortobágyi pásztorok a daruhús
fogyasztásárñl ma is tudnak, a madár lábszárcsontjábñl árat, pipaszurkálñt, acél-, kova- és
bicskatartñikra gyűrű alakú dìszt készìtenek. Jánoshalmán darucsontbñl készült avar kori kettős sìpot
találtak. A darutollat Ŕ leginkább kalapjuk bal oldalán Ŕ a legújabb időkig a pásztorok viselték. A
tiszántúli vásárok jellegzetes alakja volt a darutollárus, aki deszkalapocskába tűzdelve árulta portékáját.
A darutoll viselését a túzoktoll szorìtotta ki. A Hortobágyon a vedlő, összefagyott szárnyú darut és
túzokot lñhátrñl karikás ostorral, pányvával fogták el. A sárréti néphagyomány a daruval kapcsolatban
megőrzött Ibykus-motìvumokat (a darvak a gyilkost követik) is. A táltos anyja lehetett daru,
felnevelhették a táltosokat darvak, sasok, daru- vagy sastollat hordtak a vállukon. A táltos és a daru ilyen
kapcsolata valñszìnűleg a totemizmus emléke. Ŕ Szelìd darut tartottak az ñkori egyiptomiak, görögök és
rñmaiak. Később megemlékeznek a szelìd darurñl India mogul uralkodñi, a kìnai források. A daruhús
fogyasztásárñl az ñkori görögök, rñmaiak idejéből, majd a Balearokrñl, Franciao.-bñl van tudomásunk.
Őrszemként tartják udvarukban a darut a dobrudzsai tatárok. Ismerik a daru szelìdìtését a congaree-
indiánok (Kalifornia). Ŕ Irod. Takáts Sándor: Rajzok a török világbñl (IŔIII., Bp., 1915Ŕ17); Szűcs
Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Totemistische Spuren in der ungarischen táltos-
Überlieferung (Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker, szerk. Diñszegi Vilmos, Bp., 1963);
Gunda Béla: Die Jagd und Domestication des Kranichs bei den Ungarn (Anthropos, 63Ŕ64, St. Augustin,
1969).
552
D
Darutollárus portékája (Hortobágy)
Gunda Béla
darudübögő: 1. tápéi páros tánc (→ páros táncok), melynek egyes alaplépése (dobogñs kétlépéses csárdás,
amelynek vége felhúzott térddel végzett félfordulat) a gázlñmadár mozgására emlékeztet, s tréfás helyi
elnevezése innen származhat. A tánc lépésanyaga és az alkalmazott fogásmñd a darudübögőt tipolñgiailag
részben a csárdással s az ardeleana, → oláhos táncokkal rokonìtja. Ŕ Irod. Martin György: Adatok Tápé
tánchagyományaihoz (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971). Ŕ 2. → suba
Maácz László
darutánc: a lakodalmi → lánctáncok, labirintus-táncok Biharbñl ismert változata. A sorban állñk

igyekeznek a vezető táncost követni, az pedig a sor végén táncolñkat prñbálja megütni kendőjével. (→
még: állatutánzñ táncok, → büdös vornyik, → kacsatánc, → kìgyñtánc) Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A
magyarság táncai (Bp., 1924); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások
(Bp., 1958).
Maácz László
Deák Geyza (?, 1870ŔSárospatak, 1931): tanár, rajztanár. Pápán, majd a sárospataki kollégiumban
tanìtott. Részletező, rajzi dokumentáciñval kìsért leìrásokat tett közzé az ungi Tiszahát népéről. Ezek a
századfordulñ körüli időszak É-alföldi anyagi kultúrájának becses forrásai. Rendszeresen jelentek meg
rajzai a Vasárnapi Újságban is. Többek között Szántñ Kovács János hñdmezővásárhelyi paraszt-
földmunkás vezető peréről készìtett tudñsìtñi rajzokat. Tárgyi néprajzi, népművészeti gyűjteménye a
sárospataki Tudományos Gyűjtemények Múz.-ába került. Ŕ F. m. A magyarság és a rajzolás (Sárospatak,
1906); Az ungvármegyei Tiszahát népi épìtkezése és művészete (klny. Bp., 1910). Ŕ Irod. D. G. (Ethn., 1932).
Filep Antal
deberke: → túrñsbödön
debreceni bútor: A magyar népi → asztalosbútor egyik legjelentősebb, az egész Tiszántúl nagy hatású
központja Debrecen volt, ahol az Alföldre jellemző bútorformák és dìszìtésmñdok legkorábbi példányai
553
D
maradtak fenn (láda 1633, deszkatámlás → karosszék 1694, → tálasfogas 1746, → téka 1752, támlás pad
1797, mind szìnes virágozással, a karosszék faragással dìszìtve). Mìg a 17. sz.-i, a városházárñl előkerült
darabok dìszìtése lényegében az uralkodñ korstìlusnak megfelelő, a 18. sz.-bñl fennmaradtak már az ezen
alapulñ, ám a paraszti ìzléshez igazodñ helyi dìszìtőstìlus kibontakozását mutatják. A 17. és részben a 18.
sz.-ban az alapszìn főleg olajzöld, de nyilván szokásban lehetett a nyers alapra valñ festés is, erre
vonatkozhat a 18. sz.-i leltárak paraszt tarka és részben talán a fehér jelzője. Faragott dìsz a 18. sz.-i
ülőbútorokon is szokásos, szìnes festéssel társìtva. A 18. sz. derekán kedvelt a bútorfestésben az
indadìszìtés, ez a század végétől a ládatetőkben ìrt feliratok mellé szorul vissza, a bútorok külsején
ekkortñl a rokokñ jellegű faragott mezőkbe foglalt virágcsokor az uralkodñ, mely egészen a 19. sz.
derekáig, a debrecenibútor elhalásáig tovább él. A debreceni bútor-festésre a tartñzkodñ szìnhasználat a
jellemző. A 18. sz.-ban már fellépő kék és fekete alapszìnt a 19. sz.-ban a barna, csìkozott alapozás váltja
fel, amelyen a virágozás főleg piros, fehér, sárga. Ŕ Irod. Zoltai Lajos: Vázlatok a debreceni régi polgár
házatájárñl. A lakñház belseje (Debrecen, 1937); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972.)
Tálasfogas (1746) Debrecen, Déri Múzeum
Debreceni bútor, saroktéka (1752) Debrecen, Déri Múzeum
A fenti saroktéka metszete
1. Menyasszonyi láda (1831, készìtőhely: Debrecen, lelőhely: Hajdúszoboszlñ) Bp. Néprajzi Múzeum
554
D
2. Az előbbi láda részlete
3. Szék (18. sz.) Debrecen, Déri Múzeum
K. Csilléry Klára
debreceni cifraszűr, hajdúsági cifraszűr: Régi szabása derékszögű darabokbñl állott, s négyszögletes
gallérján kìvül még egy kis felállñ gallérja, nyaka is volt. A rézsútosan vágott váll jellemezte. Széchenyi-
szűrnek is nevezték ezt a tìpust. Eleinte még vak volt, azaz nem volt kihajtñs az eleje. A később divatba
jött kihajtñs elejt kétszeresnek vagy szeccesnek nevezték. A debreceni cifraszűr dìszìtése a múlt század
elején kezdődhetett, 1815-ből ismerünk olyan rendelkezést, amely a szegett szűröket tiltotta. A többnyire
zöld posztñszegést zöld-piros csipke (→ cigula) is dìszìtette. Ebből 4Ŕ6 sort is lehetett alkalmazni. A
csipkék végeire hulladék harasztbñl készült → bojtokat raktak. Ezeket később zsinñrbñl is kötötték,
ekkor komlórózsa volt a nevük. A komlñrñzsát a szìnes gyapjúbñl horgolt, → galambkosár nevű dìsz
váltotta fel. Ezt a szűrt a mellén → szìjcsat tartotta össze, amelyet a szìjgyártñk készìtettek, zöld
szironnyal tulipántosra kihìmezték. A szűr hìmzett virágai pirosak, levelei zöldek voltak. Eleinte csak a
vállára, azután az → aszaj és a → pálha fölé is hìmeztek. A hìmzés főleg a szűr oldalán terjedt. Az aszaj
egyre szélesebb lett, sőt két aszajt is alkalmaztak egymás fölé. A hìmzés az aszajrñl felfelé a pálhára, lefelé
pedig az oldalra terjedt. A szűr oldalát ìgy szinte a hñnaljtñl a szűr aljáig hìmezték. A debreceni
cifraszűrt a hìmzett nagy aszajfolt jellemezte. Más magyar területektől eltérően itt a nők hìmezték a
szűrt. A túl gyorsnak kìvánt hìmzés elnagyolt lett, és takarékosság céljábñl a nők a szìnes gyapjúszállal
nem öltöttek át a posztñn, hanem hamis laposöltéssel varrták. Készìtettek még Debrecenben fehér
szűröket szürke szegéssel és hìmzéssel, amelyeket gyöngyszìnűnek neveztek. A Hajdúság fekete szűreit
barna, kávészìn vagy drapp posztñrátéttel, esetleg hìmzéssel készìtették. Fekete, barna vagy szürke
555
D
posztñbñl a jobb mñdú polgárság és a szabolcsi nemesség számára készìtettek szűröket. Ezeken →
hátravető is volt a debreceni szűrökkel ellentétben. Az 1880-as évek körül emlìtés esik egy kacsari nevű
szürke posztñrñl, amelyből a szegényebbek és kondásfélék szűrei készültek. Földművesek, pásztorok
számára kávészìnű, drapp szìnű posztñbñl szélesen szegett, ún. nyakas szűröket is készìtettek. (→ még:
cifraszűr) Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd:
Szűrhìmzés-öltésmñdok (Népr. Ért., 1930).
Gáborján Alice
debreceni kerámia: A közép-tiszai kerámia stìluscsoport kialakìtñja Debrecen volt. A debreceni kerámia
alapszìne többnyire a fehérnek és a sárgának különböző szìnárnyalata, de van barna és zöld alapszìnű
edény is. A dìszìtőelemek között leggyakrabban stilizált virágok szerepelnek madárral vagy emberi
figurával párosìtva. A dìszìtmények szìnezése az alapszìntől függően zöld, sárga, vörös, barna, ritkán kék.
E stìluscsoport motìvumai, alap- és dìszìtményszìnei a → mezőcsáti kerámiának is alkotñelemei. A
stìlusrñl és a mesterség magas szìnvonalárñl tájékoztatnak a debreceni Déri Múz.-ban őrzött rangos,
évszámmal is ellátott tárgyak: egy 1763-bñl származñ kancsñ; 1792-ből boroskancsñ; 1830-bñl egy tányér;
1832-ből korsñ; 1844-ből tál; 1851-ből kancsñ. Ŕ A legújabb kutatások szerint Debrecenben már a 17. sz.-
ban önállñ fazekascéh működött. Első céhszabályuk 1715-ből valñ, s 1765-től 1920-ig ismerjük a céhben
dolgozñ mesterek nevét is. A korai céhalakìtásnak valñszìnűleg az lehetett az oka, hogy a környező
falvakhoz képest Debrecen iparossága kevesebb kárt szenvedett a török hñdoltság alatt, és gyorsabban
megindult a fejlődése. Bár a központ hagyományai évszázadokra nyúlnak vissza, meglepően kevés a
tárgyi emlék, és e viszonylag kevés tárgy nem tanúskodik egységes stìlusrñl. Ez egyben képet adhat a
tárgyakat elsősorban felvásárlñ debreceni polgárság összetettebb ìzléséről is. Ŕ Irod. Domanovszky
György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).
1. Tányér (1830) Debrecen, Déri Múzeum
2. Tányér (19. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum
3. Tányér (19. sz. első fele) Debrecen, Déri Múzeum
556
D
4. Kancsñ, „orros” (1851) Debrecen, Déri Múzeum
5. Tányér (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
1. A bárándi ref. egyház úrasztali boroskancsñi (1793) Debrecen, Déri Múzeum
2. Nagytál, Tñth Bálint céhremeke (1864) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Kancsñ ásatásbñl (17. sz.) Debrecen, Déri Múzeum
4. Nagy butykoskorsñ (1823) Bp. Néprajzi Múzeum
557
D
5. Nagyméretű fedeles borosedény (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Nagy pálinkásbutykos korsñ (19. sz. második negyede) Debrecen, Déri Múzeum
7. A 4. sz. butykoskorsñ oldalnézete
Debreceni kerámia Nagyméretű fedeles boros kanta. Déri Múzeum, Debrecen.
Debreceni kerámia Nagyméretű butykos korsñ, 1819. Néprajzi Múzeum, Budapest
István Erzsébet
debreceni pipa: A nagy múltú debreceni → fazekassághoz kapcsolñdva valñszìnűleg a 17. sz.-tñl égettek
pipát. Mivel azonban a dohányzást rendelkezések tiltották, eleinte titokban. Még 1703-ban is csak a
fazekasmesterek özvegyeinek engedte meg a pipagyártást a debreceni tanács azzal a feltétellel, hogy
egyetlen egyet sem adnak el helyben. A 18. sz. végére virágzñ kisipari ágazattá vált a debreceni
558
D
pipagyártás. Már nemcsak kiegészìtő foglalkozásként űzték a fazekasmesterek, hanem sokan kizárñlag
pipagyártásra szakosodtak. A 19. sz. első felében átlag évi 10 milliñ pipa készült a városban. Nagy részét
távoli városokban árusìtották, jutott belőle jelentős tételben Angliába és Hollandiába is, ahol a
matrñzoknak rendelték a kereskedők. Ŕ Pipagyártásra a legfinomabb vörös agyagot használták, amelyet
a város közelében termelték ki. Gondosan tisztìtották, hogy a legaprñbb kavicsok se maradjanak benne.
A képlékennyé tett agyagot tenyérrel aprñ rudakba sodorták. Előre elkészìtett fa- vagy cserép formával
kézi erővel nyomták ki belőlük a pipákat. Az első szárìtás hűvös helyen történt, hogy ne repedezzen meg.
A szikkadt agyag pipatestbe ezután karcoltak dìszìtést, cifrázást. Újra szárìtották, majd speciális alakú
cserépből készìtett égetőedénybe helyezve rakták kemencébe. A „veres pipa” mellett nagy számban
készült „fekete pipa” is, amelynek szìnét égetés utáni lefojtott füstöléssel alakìtották ki. A kiégetett
pipatesteket rezezték és kupakkal látták el, a korabeli rendelkezések ugyanis tiltották a kupak nélküli
pipák használatát. A rezezés és a kupakolás eleinte kiegészìtő-bedolgozñ foglalkozás volt, később a
pipagyártás fellendülése után vált önállñ mesterséggé. Ugyanìgy önállñsodott a pipaszárkészìtés. A
pipaszárat („csutorát”) fekete gyűrűfa (lat. Acer tataricurn) vagy kökényfa (lat. Prunus spinosa) ágábñl
faragták, üregét tüzes drñttal fúrták ki. Ŕ A múlt század derekán és második felében Debrecenben több
mint harmincfajta pipát készìtettek, Ezek közül hìres volt a nagy és hosszú fejjel, aránytalan rövid
nyakkal készült „makrapipa” és a „tányéros pipa”. Az utñbbit széles „tányérral” látták el a nyakánál és a
szájánál, amely szintén agyagbñl készült. Ŕ A debreceni pipagyártás a 19. sz. végén a gyári agyagpipák
tömeges piacra kerülésével párhuzamosan rohamosan hanyatlani kezdett. Az 1930-as években teljesen
megszűnt. Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni cseréppipa (Debrecen, 1932).
Az utolsñ debreceni pipakészìtő, Kiss Gábor utánfüstöli a fakñ fekete pipákat (Eredetije a Déri
Múzeumban)
Piparezező munkában
Pipázñ tñgátus deák a 18. sz.-bñl. Eredetije Csokonai Jñzsef kéziratos Naplñjában, a Déri Múzeumban
1. Agyagbñl égetett pipaforma 2. Pipaforma nyitva 3. Agyagbñl égetett pipaforma
559
D
Tányéros pipák dìszìtései. 1Ŕ6 tányérdìszìtés, a többi nyakdìszìtés
1. Palatinszky-pipa 2. Nagy jobbágypipa 3. Gombos pipa 4. Hordñpipa 5. Csillagos vagy kis juhtérgy pipa
6. Subrik pipa
Nagy makrapipa vagy csalñpipa
1Ŕ2. Nagy makrapipa szájtányérja
Csikñs bojtár, pipáját a csizmaszárban hordja
1. Pendelykorcú vagy húzogatott pipa 2. Pipafej megrezezve és kupakolva
Kaszás ember. Elöl az inge hasìtékában hordja a pipát
1. Makrapipa derékdìsze 2. Tányéros rezes pipa
560
D
1. Hunyadi pipa 2. Becskereki pipa 3. Debreceni nagy karimás pipa
Öreg pásztor, süvegében hordja a pipát
Tányéros pipák és dìszìtéseik
Kósa László
debreceni szekér: erős → vasasszekér, általában 9 sukk hosszú, → szekéroldalai ritkán, de erős →
zápokkal, középzáp nélkül készülnek. Elöl-hátul erős, egyenes → saroglyái vannak, és oldalait 4 erős →
lőcs támasztja; nehéz (kb. 30 q) teher szállìtására alkalmas. Fogatolására legkevesebb 4 ökröt, de gyakran
6 ökröt vagy 4, 5, 7 és olykor 8 lovat használtak. (→ még: szekér) Ŕ Irod. Balogh István: A lñfogatok
Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).
K. Kovács László
debreceni talyiga: nagyobb méretű, erős épìtésű, → lőcsös, kétkerekű, kétrudú, egy lñ vontatta és
bérfuvarozásra szolgálñ jármű. Ez a debreceni talyiga és a vele valñ anyagszállìtás az elmúlt századokban
más városban is ismert volt, de a legjellegzetesebb formája és a vele valñ szállìtástechnika sokféle mñdja
ma már csak Debrecenből ismert. Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni fogatok (Népr. Ért., 1911); Balogh
István: A lñfogatok Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).
Talyiga oldalnézetben
561
D
Talyiga felülnézetben és részei
Talyigás (Debrecen-Macs, 1902)
K. Kovács László
debreceni viselet: a legnagyobb ref. alföldi mezőváros cìviseinek, azaz szabad városi jogú, jñmñdú, főleg
állattartñ gazdaparasztságának viselete. A debreceni viselethez legközelebb áll a többi alföldi város és a
562
D
Jászság népviselete. A ruházat elemeit túlnyomñan helyben állìtották elő. Nagy mennyiségű külföldi
posztñt is felhasználtak. Fejlettek voltak a ruházati kisiparok. Ŕ A női viseletben jellegzetes a karcsú
derék és a hosszú szoknya, a báránybőr kisbunda (→ suba) és a lányok → pártája. Legkedveltebbek
voltak a kék és zöld szìnű ruhadarabok arany és ezüst dìszìtéssel. Ŕ A férfiak tarkñig érő hajukban görbe
fésűt viseltek. Kis pödrött bajuszuk volt. Karimátlan süvegüket télre prémes posztñsapka váltotta fel,
nyárra fekete, gömbölyű tetejű, strucctollas kalap (vagy magasabb fejű és keskenyebb karimájú, vagy
alacsonyabb fejű és szélesebb karimájú). A régebbi gyolcsinget és gatyát aranyhìmzéssel is dìszìtették. A
vászon- és gyolcsing is T-szabású, kézelőtlen bő ujjal, gyakran rövid derékkal. Gatyát felsőruhaként csak
a szegényebbek viseltek nyáron. A vászongatyát télen térd alatt körülkötötték. Kötényt csak gatyához
vettek fel. Régebben tüszőt, később keskenyebb vörös és kék bőrövet viseltek, nadrághoz is. Jellegzetes a
posztñruhájuk: világos- vagy sötétkék, később fekete, ezeket dús zsinñrozással, kötött, fém (ezüst, ñn)
gombokkal látták el. Az → ellenzős nadrághoz rövid, szűk dolmány vörös vagy zöld zsinñrövvel és vállra
vetett rñkaprémes mente járult; később mellény és hosszabb, bővebb, magas nyakú, gyakran piros
hajtñkájú, vállra vetett dolmány. A mellény lehetett élénkebb szìnű selyem, bársony is. Fehér, majd fekete
nyakravalñ egészìtette ki az öltözéket. Juhbőr felsőruhájuk általánosan a hosszú → ködmön volt és a
suba, ennek egyik változata, a „kötözött aljú suba” a pásztorok öltözetében sokáig megőrződőtt. Elterjedt
a fekete, a szürke és a fehér → guba is. Jellegzetes volt a hìmzett szűr (→ debreceni cifraszűr). Nyakas
szűrt is viseltek (→ bihari cifraszűr). A gazdagabbak télen ujjas, prémbéléses fekete posztñ décbundát,
nyáron ujjas, kerek gallérú kék → köpenyeget hordtak. Fekete kordován csizmájuk oldalt varrott puha
szárú volt, elején kék bojttal, orra hegyes, sarkán patkñ, sarkantyúja csillag alakú, hegyes taréjú volt. Ŕ A
lányok hajukat középen elválasztották, hátul lelñgñ fonatot készìtettek, a tövén is és a végén is szìnes
szalagcsokorral. A gazdagabb lányok feje tetején abroncspárta ékeskedett. Dìsze igazgyöngyökből, ezüst-
és aranyszálas sodratokbñl kialakìtott 5, később több dudor volt. Hátul széles fémszálas szalag lñgott a
pártán. Az asszonyok 1Ŕ2 fonatbñl készült kontyot viseltek, → főkötővel teljesen elfedték hajukat. A
korábbi arany-ezüst főkötők után elterjedt a gazdagok körében a fekete selyem vagy bársony kaskétli,
homloknál és hátul felkunkorodñ sűrű fodorral. Fekete fátylat vagy szìnes hosszúkás kendőt kötöttek
efölé, a nyak körül megcsavarva, régebben gyöngyös tűkkel is megerősìtették. Helyette többféle hìmzett
gyolcs- vagy selyemkendő is kerülhetett a fejükre. Hosszú alsñingüknek nagy nyakkivágása volt. →
Pendelyt (ingallya) is vettek fel hozzá. Tüllszerű felső ingválluk általában csak egy fodros nyakrészből és
rövid, húzott ujjakbñl állt, amelyeket belevarrtak a halcsontos-fűzős, világos selyempruszlikba. Csak 1Ŕ2
alsñszoknyát viseltek. Felsőszoknyájuk harang alakúra szabott, földig érő volt. Bő alját gyakran abroncs
merevìtette, ünnepre posztñ vagy selyem szegélydìszekkel. A 19. sz.-ban könnyű karton ujjast, penczlit is
viseltek hasonlñ anyagú szoknyával. Ujjas fölé is vettek patyolat vagy szìnes selyem vállkendőt. A végei
elöl lñgtak le a kék, a fekete vagy a szìnes selyemkötény fölé, mely korábban aranycsipkés volt. Nyakukon
szorosan 5Ŕ10 sor aprñ szemű gyöngyöt viseltek. Kedvelték az arany és zománcos, köves gyűrűket. Nők is
viseltek subát, ködmönt, mentét, posztñköpenyt, azonkìvül ujjatlan, kerek fekete posztñgallért, ún.
palástot. Jellegzetes volt a csìpőig érő, barnára festett kisbunda, melynek fekete gallérja vagy egész
báránybőrből készült vagy kerekre szabott volt. Szìnes irharátét mellett kazettás elrendezésű, több szìnű
selyemhìmzés dìszìtette (hìme csak később lett egyszìnű zöld). Válltányérja alatt vìzszintesen zöld
selyemrojt futott körbe. Ŕ Finomak voltak a batiszt kézbevalñ kendők. A tehetősebbek lábbelije fekete →
cipő, a szegényebbek piros, sárga vagy fekete, a férfiakéhoz hasonlñ csizmát viseltek. Ŕ Irod. Zoltai Lajos:
A debreceni viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ
1867 (Bp., 1956).
Debreceni legény kutyával (1820Ŕ30-as évek, köszöntőlevél részlete) Debrecen, Déri Múzeum
563
D
Debreceni asszony kisbundában, kaskétli nevű főkötőben (1820Ŕ30-as évek. Köszöntőlevél részlete)
Debrecen, Déri Múzeum
Debreceni férfi bundában (Köszöntőlevél részlete Debrecen, 1820Ŕ1830) Debrecen, Déri Múzeum
Debreceni legény és leány ábrázolása reformkori emlékképen. Debrecen, Déri Múzeum
564
D
1. Balrñl jobbra: férfi gubában, asszony kisbundában, fiatalabb férfi vállra vetett mentében, fiatal lány
ujjasa fölött vállkendővel (1837, a Regélő metszete nyomán)
2. Esküvői kép (19. sz. második fele)
565
D
Leány, hosszú bő szoknyában, rövid kötényben, hajadonfőtt (19. sz. vége, Debrecen)
Debreceni viselet Legény és leány ábrázolása reformkori emlékképen. Déri Múzeum, Debrecen.
Horváth Terézia
Debrecen népe: Debrecen városa a Tiszántúl jellegzetes települése. A középkortñl folytonos lakosságának
reliktuma s napjainkig gazdasági, művelődési központja. A város környéke a honfoglalás idejétől
folyamatosan megült táj. Lakossága kezdettől magyar, azonban korai népességében szerepet játszhattak
török népelemek is, amire a város nevének eredete utal. A korai feudalizmusban sűrű, aprñ falvas
településhálñzat fejlődött ki a vidéken. A város mai belterületén pl. a névadñ községen kìvül még 4 falu
meglétéről van tudomásunk. Ezek összeépülésével a 13Ŕ14. sz. folyamán alakult ki a mai település
közvetlen előzménye, vásárai révén a tágabb vidék kereskedelmi központjává válñ mezőváros. Mint
oppidumot egy jelentősebb uradalom központjává tették. Polgárai a szomszédos települések
pusztaföldjének bérlete révén jelentékeny jövedelmi forráshoz jutottak. A szélesedő mezőgazdasági
árutermelés révén a 14Ŕ15. sz.-ra az agrártermeléshez kapcsolñdva növekvő hozamú ipara alakult ki,
amely korán eljutott a céhes szerveződés szintjére (az első magyar céhlevelet 1398-ban nyerték a
debreceni csapñk, azaz posztñszövők). Később céheinek száma 14-re gyarapodott. Messze hìressé vált
vásárai és előnyös forgalmi helyzete révén hazai viszonylatban jelentős kalmár-tőzsér-kereskedő rétege is
kialakult. A város polgárosulásával párhuzamosan jelentékeny kulturális tevékenység indult. A
reformáciñ kiterebélyesedésével a kálvinizmus K-mo.-i központjává vált. A debreceni kollégiumban folyñ
oktatás az Alföld ref. népi műveltségformálñdásának egyik legfontosabb tényezője lett. A 17. sz. háborús
megprñbáltatásai és politikai változásai, a 18. sz. folyamán érvényesülő gazdasági és társadalmi visszaesés
jelentősen lefékezték fejlődésének ütemét, ami egyfelől tőzsér-kalmár-iparos elemeinek
elszegényedéséhez, arányuk csökkenéséhez vezetett, másrészt a konzervatìv életforma megerősödésében
jelentkezett. Ismételt fellendülése az utñbbi 100 esztendőben következett be. Fokozatosan jelentős
közlekedési, kereskedelmi, egyetemi központtá vált, majd a szocialista épìtés során jelentős nagyiparral is
gyarapodott. Debrecen népe a város történelmi útja révén sajátos arculatú életmñdot és műveltséget
fejlesztett ki, amely az egész Tiszántúl számára meghatározñ jelentőségű példává vált. A KŔNy-i irányban
60Ŕ80 km-nyi városi határ pusztáin, elsősorban a Hortobágyon extenzìv nagyállattartás alakult ki a 16.
566
D
sz.-tñl és folyt a közelmúltig. Jelentős volt földművelése is, amely a 18. sz.-tñl tanyás gazdálkodás keretei
között történt. A város közvetlen környezetében önellátñ szőlő-bortermelés folyt, de a város polgársága az
érmelléki történeti borvidék legjelentősebb extraneus birtokos csoportja is volt. Céhes ipara egyes
ágazatokat tekintve a parasztság hagyományos cikkekkel valñ ellátásában országosan kiemelkedő helyet
foglalt el. Debrecen népe közvetìtette szellemi műveltségén keresztül a tiszántúli parasztság számára a
hollandiai és németo.-i gyökerű puritanizmusra hajlñ kálvinista életszemléletet és kultúrát. A városi élet
keretei között az önkormányzatnak, önigazgatásnak sajátos, a vagyoni állapottñl erősen befolyásolt, de
sok vonásában demokratikus rendje alakult ki, amely mind az egyházi, mind a világi szervezetben sokáig
például szolgált az alföldi mezővárosokban. Debrecen társadalma mindenkori szélesebb országos és Ny-
eurñpai kapcsolata révén anyagi és szellemi vìvmányok közvetìtésével a magyar népi műveltség egyik
fontos adaptáciñs bázisa volt. Ŕ A város történeti fejlődése feltárásában jelentős volt Balásházy János,
Szűcs István, Zoltai Lajos, Szabñ István, Balogh István tevékenysége. Debrecen népe etnográfiai
vizsgálata részben történeti aspektussal, részben a recens anyagra alapozottan elsősorban Ecsedi
Istvánnak, Balogh Istvánnak, N. Bartha Károlynak köszönhető. Tárgyi emlékeit a → Déri Múzeum őrzi.
(→ még: cìvisváros) Ŕ Irod. Szűcs István: Szabad királyi város Debrecen történelme (IŔIII., Debrecen,
1871); Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső
birtokai területén a XIŔXV. században (Debrecen, 1925); Szabñ István: A debreceni tanyarendszer
kialakulása (klny., Szeged, 1929); Zoltai Lajos: Vázlatok a régi debreceni polgár háztájárñl (Debrecen,
1937); Balogh István: A cìvisek világa (Debrecen néprajza) (Bp. 1973).
Debreceni ref. kollégiumi tanári lakások (1900 körül)
Behavazott debreceni tanya (1918)
Kapu a Nap utcában (Debrecen, 1931)
Cìvis asszony (1880)
567
D
Filep Antal
Debreczeni Lászlñ (Marosvásárhely, 1903Ŕ): ny. képzőművészeti főiskolai tanár. A kolozsvári almérnöki
iskola elvégzése (1923) után művészettörténeti illusztráciñkat készìtett, majd az erdélyi ref. egyházi
épìtészeti műemlékek, iparművészeti és művelődéstörténeti műtárgyak, népi épìtészeti emlékek
összeìrásával, rajzfelvételezésével, az épìtészeti emlékek konzerválásával és restaurálásával is foglalkozott
(1928Ŕ44). Hadifogságbñl valñ hazatérte után a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, ill. az Ion
Andreiescu Képzőművészeti Intézet műszaki ügyeinek intézője, részben adminisztratìv vezetője (1949Ŕ50,
1951Ŕ), utñbb a népművészeti tanszék tanára (1955Ŕ); munkakörének megszűnte után ábrázolñ mértant
és távlattant tanìtott nyugdìjazásáig (1957Ŕ63), közben a Bolyai Egy.-en az épìtészettörténet előadñja
(1955Ŕ58). Néprajzi vonatkozású munkássága a népművészet és a népi épìtészet témakörét vizsgálja. Ŕ F.
m. Erdélyi református templomok és tornyok (50 műlapbñl állñ album, nagyobbrészt népi épìtészeti emlékek,
Kolozsvár, 1929); A mi művészetünk (Kolozsvár, 1940).
Debreczeni Ember Pál (Debrecen, 1660 körülŔOlaszliszka, 1710): ref. lelkész, egyháztörténész, egyházi
ìrñ. 1685-től Thököly Imre támogatásával Hollandiában tanult. Sárospatakon, Debrecenben, Losoncon,
Szatmáron lelkészkedett és tanìtott. Az ellenreformáciñ miatt többször szenvedett üldöztetést. A mo.-i
prot. egyháztörténetìrás megalapìtñja. Rengeteg adatot és korabeli forrást összegyűjtő terjedelmes
művének kéziratát halála után veje Utrechtbe küldte, ahol Fr. A. Lampe egyháztörténész némi
változtatással 1728-ban saját neve alatt megjelentette (Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et
Transsylvania). Művének értékes része a magyar néptörténet fontos forrása, a mo.-i ref.
egyházközségekről adott jegyzéke, amely még a törökellenes felszabadìtñ háborúk települési állapotát
mutatja. Erdélyről nem készìtett ilyen jegyzéket. Ŕ Irod. Ferenczy Gyula: D. E. P. életrajza (Debrecen,
1882); Ritoñk Zsigmondné: D. E. P. egyháztörténeti kéziratai (Magy. Könyvszle, 1973).
Kósa László
deci: → pñzna
decima <lat.>: → dézsmálás
dédszülők: a gyermek viszonylatában az apa és az anya nagyszülei. A gyermek ezeknek dédunokája. A déd
szláv jövevényszñ, első ìrásbeli emléke a 13. sz.-bñl valñ. A dédapa, dédanya kifejezés a népnyelvben csak
elszñrtan fordul elő. Bár a fogalmat ismerik, a népnyelvi gyakorlatban használata nem általános.
Hivatkozásnál inkább apám nagyapja, nagyanyám anyjaként stb. emlegetik. A dédszülők megszñlìtás Ŕ
mivel a gyakorlatban már ritkábban fordul elő Ŕ esetleges, a szñlìtási formák kisebb tájegységen belül
sem azonosak. A dédunokák általában azonos terminolñgiával szñlìtották meg dédszüleiket mint
nagyszülőiket, de valamilyen formában jelezték a különbséget, pl. a nagyapa: apñ, a dédapa: öregapñ.
Más különböztető jelzőként emlìtjük meg a következő, leggyakrabban előfordulñ formákat: koncszülők,
dédnagyszülők, igen öregszülők (igenöregapám, igenöreganyám), jobböregszülők, messzeöregszülők. A
dédszülők és a dédunokák kapcsolata esetleges volt, gyakorlatilag nem volt jelentős.
Morvay Judit
dédunoka: → unoka, → dédszülők
defectus <lat.>: → magszakadás
degenyeg, kulimász, szekérkenőcs: kenhető massza, amellyel a fatengelyeket kenték. A fatengelyű

járművek, ha kenetlenek voltak, fülsértően nyikorogtak és erősen is koptak, gyakran be is tüzesedtek. A
szekérkenőcsöt házilag is előteremtették, amennyiben erre a célra hájat, faggyút tettek félre, esetleg
kulimászt égettek kendermagbñl és azt keverték össze szalmahamuval. A degenyeget nyìrfaszénből és
kátránybñl készìtették. Az Alföldre a Felvidékről és Erdélyből jártak a degenyeget árulñk, akik
kászukban (→ fakéreg edény), kis fa putinákban, Ŕ tergenyés öszvéreken vagy szekereken hozták a
degenyeget és terményért cserélték el. Háromszékben degedtnek nevezték. Degedtes csángók, vándor
hétfalusi szekeresek hordták falurñl falura.
K. Kovács László
Dégh Linda (Bp., 1920Ŕ): folklñrkutatñ, az irodalomtudományok kandidátusa (1956). A bp.-i

tudományegy.-en szerzett bölcsészdoktori oklevelet (1943). A Szabñ Ervin Könyvtár (1947Ŕ), a
Néptudományi Intézet (1949Ŕ) munkatársa, a bp.-i ELTE docense 1964-ig, jelenleg az USA-ban az
568
D
Indiana University (Bloomington) néprajzi tanszékének tanára. Fő kutatási területei: a népi elbeszélő
műfajok és funkciñjuk, akkulturáciñ, interetnikus kapcsolatok, regionális és etnikai csoportok, modern és
városi regionális folklñr Eurñpában és az USA-ban, magyar népi csoportok kultúrája az USA-ban. Az
Indiana Folklore c. folyñirat szerk.-je. Több népmese-gyűjtemény gondozñja és szerk.-je. Számos
tanulmánya jelent meg magyar és külföldi folyñiratokban. Ŕ F. m. Pandur Péter meséi (IŔII., Bp., 1941,
1942); A magyar népi szìnjátszás kutatása (Bp., 1947); A szabadságharc népköltészete (Bp., 1952); Útmutató a
munkásosztály néprajzi vizsgálatához (Bp., 1953); Kakasdi népmesék (IŔII., Bp., 1955, 1960); Märchen,
Erzähler und Erzählgemeinschaft. Dargestellt an der ungarischen Volksüberlieferung (Berlin, 1962); Folktales
of Hungary (Chicago University, 1965, 1969); Folktales and Society (Indiana University, 1969).
Degré Alajos (Zalaegerszeg, 1909Ŕ): történész, a Zala megyei levéltár ny. igazgatñja (1973), az állam- és
jogtudományok kandidátusa (1955). A bp.-i tudományegy.-en állam- és jogtudományi doktori oklevelet
szerzett (1931), ügyvédi vizsgát tett (1936). Bìrñsági joggyakornok Szegeden (1931Ŕ) az igazságügymin.-
ban teljesìtett szolgálatot (1937Ŕ), törvényszéki bìrñ (1940Ŕ), táblabìrñ Pécsett (1949Ŕ), a pécsi egy.
adjunktusa (1951Ŕ). Jogtörténeti munkássága mellett Zala megyei helytörténeti kutatásokkal foglalkozik.
Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban. Ŕ F. m. Magyar halászati jog a középkorban (Bp.,
1939); Olvasókönyv Zala megye történetéhez (Zalaegerszeg, 1962).
dejtári viselet: a Nñgrád m.-i Dejtár, Ipolyvece, Patak, korábban közös anyatemplomba járñ falvak és a
szomszédos Érsekvadkert öltözete. A férfiak a múlt század végén mint épìtőmunkások Bp.-re jártak
dolgozni és ruházatukat városi formára fordìtották. Az otthon maradtak kb. 1940-ig viselték a →
posztñruha polgárias szabású, dìsztelen változatát. Ŕ A női öltözetben kb. ugyanekkor a vászon →
pendelyt, alsószoknyát, pamutvászon ujjú ingvállat gyolcs → testi ruhák váltották fel, amelyekre a
kékfestő → szoknya, → pruszlik, nyakbavaló kendő és a sok esetben szintén kékfestő, vattával bélelt,
testhezállñ frakkos kabát helyett selyem, brokát, ill. szövet felsőruhákat vettek fel. Érsekvadkerten a puha
konty → főkötőre fehér gyolcs, lyukas hìmzéses keményìtett → fejkendőt kötöttek az álluk alá, mìg a
dejtáriak a merevìtett főkötőt selyem brokát menyecskére kikötött kendővel fedték. Érsekvadkerten a
pántos félcipőt, a többi községben a magas szárú cipőt kedvelték, ehhez csìkos mintájú, kézzel kötött
harisnyát viseltek. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A palñcok népművészete (A magyar nép művészete, V., Bp.,
1922); Szabñ Zoltán: Cifra nyomorúság. A Cserhát, Mátra, Bükk földje és népe (Bp., 1938); Flñrián
Mária: Rimñc népviselete (Balassagyarmat, 1966).
Dejtári viselet (Patak, Nñgrád m.)
Flórián Mária
dekorativitás <lat. ’dìszìt’ szñbñl>: az esztétikai visszatükrözés specializálñdott formanyelve, a

dìszìtőművészet gyakorlatának alapja. A művészi → szinkretizmusbñl történetileg legkorábban elkülönült
alkotásterület; az ide tartozñ emlékek egyaránt a művészet legkorábban fennmaradt megnyilatkozásai
(barlangi festészet, archaikus szobrászat, termelőeszközök és használati tárgyak dìszìtése, formaadása). A
dekorativitás kifejezésének eszközkészlete az esztétikai tükrözés absztrakt formái: a ritmus, a szimmetria,
az arány, a szìnviszonylatok stb.; bár fejlődésének meghatározott szakaszain a konkretizáciñ (figurális
ábrázolások, naturalizáciñ) túlsúlyba kerülhet, sőt történetileg az absztrakt kifejezőeszközök is gyakran
egykori konkrét képek elvont jelzéseinek bizonyulnak. Ŕ Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága
(I., Bp., 1965); Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz (Bp., 19664); Bodrogi Tibor: A művészetetnolñgia
helyzete és problémái (Műveltség és Hagyomány, V., 1968).
569
D
dél-dunántúli háztìpus: Bátky Zsigmondnak a magyar házvidékeket rendszerező tanulmánya nyomán a

magyar néprajzban meghonosodott, Baranya és Somogy megyére korlátozott háztìpus. Elkülönìtése
azonban a későbbi kutatások megvilágìtásában nem indokolt. Alapvető alaprajzi, tüzelőszerkezeti
vonásaiban tökéletesen megegyezik a tágabb szomszédságában fekvő → középmagyar háztìpushoz
tartozñ dunántúli lakñházakkal. A kutatást az tévesztette meg, hogy a Dráva mente, Ormánság stb.
elzártabb vidékei sok archaikus vonást őriztek meg, s a középmagyar háztìpus fejlődésének egy korábbi
fokához közelállñbb állapotot tükröznek. Erre utal a → füstöskonyha, helyi nevén szenes ház használata, a
tüzelőszerkezetek padka nélküli, ill. alacsony padkára valñ helyezése, ami természetszerűen együtt jár a
függesztett edények használatával. A konyhák felszerelésében minden valñszìnűség szerint másodlagos és
késői átvételként szerepet kaptak a sütőburák (sütőharangok) stb. Ennek alapján tévesen tételezek fel a
dunántúli magyarság lakás- és épìtőkultúrájában intenzìv balkáni kapcsolatokat. Ŕ Irod. Gunda Béla: A
lakñház kialakulása az Ormánságban, különös tekintettel a tűzhelyek kulturmorfolñgiai jelentőségére
(Ethn., 1936); Bátky Zsigmond: Épìtkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43); Kiss Tibor: A
Szigetvidék és Ormánság népének épìtészete (H. n., 1943).
Dél-dunántúli ház (Decs, Tolna m.)
570
D
Dél-dunántúli ház (Buzsák, Somogy m.)
Filep Antal
delelés: a jñszágnak és gondozñinak déli pihenője. Országszerte általános a nyájban őrzött jñszág déli
pihentetése, megszokott delelőhelyen, amely lehetőség szerint árnyékos hely és kút mellett találhatñ. Mivel
a hőségben legkorábban a juh hagyja abba a legelést, közmondásosan leghosszabb a juhászdél.
Földes László
dél-erdélyi magyarok: a Maros, a Nagyküküllő vonalátñl délre, a Székelyföldtől nyugatra lakñ magyarok.
Nagyobb csoportjuk lakik Hunyad megyében (→ Hunyad megyei magyarok, → dévai csángñk) és a →
Barcaságban (→ hétfalusi csángñk). Szñrványfalvaik az egykori szász székek közé beékelődő erdélyi
Fehér megye (1775Ŕ1876 között Felső-Fehér megye) területén találhatñk. A Székelyföld nyugati határa
közelében: Ürmös, Alsñrákos, Datk, távolabb Nagymoha, Kñbor, Dombos, Olthévìz, Halmágy. (E község
lakñi szászmagyaroknak mondják magukat.) Segesvár és Almakerék vidékén: Héjjasfalva, Fehéregyháza,
Sárpatak, Keresd. A Viza és a Hideg-patak völgyében: Bolya, Mihályfalva, Vìzakna, Alamor,
Örményszékes, Kiskapus. A Hortobágy-patak völgyében és az Olt mellett a Vöröstoronyi-szoros
közelében: Bürkös, Hortobágyfalva, Kercisora, Oláhújfalu, Salkñ, Oltszakadát. A dél-erdélyi magyarok
Árpád-kori eredetűek, letelepülésük valñszìnűleg összefügg a → székelyek korai történetével (11Ŕ13. sz.),
a középkorban nagyobb területen éltek. A 16Ŕ17. sz.-i háborúk megritkìtották soraikat, ezt követően a
szñrványokban nagyarányú volt az asszimiláciñ. Az utolsñ évszázadban a dél-erdélyi magyarok
elsősorban a városokban és a kialakulñ iparvidékeken (→ Bányaság) szaporodtak, ahová Erdély
különböző vidékeiről költöztek be. Ma a D-erdélyi régi szász városokban is jelentősebb számú magyarság
él (Nagyszeben, Brassñ, Segesvár, Medgyes). Ŕ Irod. Gidñfalvy Károly: A dombosi ref. egyház története
(Bp., 1910); Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp., 1939); Vámszer Géza:
Szakadát (Cluj-Kolozsvár, 1940).
571
D
Utcarészlet D-Erdélyben (Halmágy)
Kósa László
délibáb, délibaba: szélcsendes, meleg napokon sìkságok s nagyobb vìztükrök felett észlelhető légköri
fénytörési jelenség, mely a levegőbe felemelve (fordìtva) mutatja a nagyobb távoli tárgyak képét. Ŕ A
néphit → természetfeletti lénye. A mai magyar → népi hitvilágban már alig fordul elő, de múlt századi
közlemény szerint régebben jñval elterjedtebb hiedelemalak volt. Göcsejben a délibaba asszony- vagy
leányalak, fehér vagy fekete ruhát visel, búza-, rozsvetésben vagy kukoricatáblában tartñzkodik,
általában akkor jelenik meg, amikor a gabona elvirágzott. Ha a gabona hullámzik, azt mondják: „Nini!
gyün a délibaba!” A gyermekek a búzatáblák mellett félelemmel haladtak el, mert attñl tartottak hogy
kijön a búzábñl és vaskarikával elgurìtja a lábukat. A szláv hagyomány hasonlñ alakjai a lengyel
poludnica, a szlovák poludnica. A délibaba szñ etimolñgiája bizonytalan. Ŕ Irod. Ujváry Zoltán:
Antropomorf mitikus lények a magyar és az eurñpai agrártudományban (Műveltség és Hagyomány,
1966).
Diószegi Vilmos
delleng: → harang
Délvidék: történeti-politikai tájfogalom, koronként változñ tartalommal. A középkorban „alvidék”, majd

„végvidék” értelemben a D-mo.-i vármegyéket (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve),
ill. a Dunán és a Száván túli bánságokat (Ózorai, Sñi, Macsñi, Szörényi) értették rajta. Később csak a →
Bácskát és a → Bánságot (18Ŕ19. sz.) jelölte. 1918 után a Mo.-tñl Jugoszláviához csatolt részeket nevezték
Délvidéknek. Ma eltűnőben levő tájnév, szerepét átveszi a → Vajdaság elnevezés.
Kósa László
démiurgosz <gör. ’iparos művész’>: a teremtő Isten segìtőtársa, aki Isten utasìtásai szerint rendezi az
anyagot. Gnosztikus tanìtás szerint a szellem és az anyag, Isten és világ kibékìthetetlen ellentétek, a
démiurgosz közvetìtő szerepet játszik közöttük. Teremtésmondáink démiurgosza az ördög, aki Isten
irányìtásával a formálandñ anyagon a manuális munkát végzi. Megprñbál önállñan teremteni, ez nem
sikerül, ill. torz teremtményei lesznek. Istennel valñ szemben állása mindig kifejezésre jut. Démiurgosz-
szerepet játszik a magyar mondákban Szent Péter is. Ő Krisztus társa, együtt vándorolnak, s eközben
számtalan dolgot teremtenek. Szent Péter szerepe vagy megegyezik az ördögével (szerepcsere), vagy annál
pozitìvabb. Tevékenységének az a vonása, hogy új dolgokkal ajándékozza meg az emberiséget, egyben →
kultúrhérosszá is teszi. (→ még: dualisztikus eredetmagyarázñ monda, → világ teremtéséről szñlñ monda,
→ ember teremtése, → asszony teremtése) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai
nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Lixfeld, Hannjost: Die dualistische Schöpfungsschwank von
Gottes und des Teufels Herde (Thompson K. 483). Volksüberlieferung (Göttingen, 1968).
Nagy Ilona
572
D
Demos: az eurñpai szocialista országok (Albánia, Bulgária, Lengyelo., Csehszlovákia, Mo., SZU, Német
Demokratikus Köztársaság, 1966-tñl Jugoszlávia) néprajzi intézményeinek (tanszékek, intézetek, múz.-
ok) informáciñs folyñirata. A Német Tudományos Akadémia (Deutsche Akademie der Wissenschaften)
adja ki Berlinben német nyelven. Megjelenik 1960-tñl évente két, 1969-től évente négy számban.
Szerkesztő bizottsága a részt vevő országok delegált szerkesztőiből tevődik össze. Mo.-on szerkesztése az
MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjában folyik. A Demos a tagországokban megjelent néprajzi tárgyú
könyvekről és tanulmányokrñl közöl rövid ismertető, referálñ kivonatokat és regesztákat.
A Demos cìmlapja
Kósa László
Denceszekér: → Göncölszekér
deperdita <lat. ’kárt szenved’ szñbñl>: azt a veszteséget jelenti, amely a jobbágyokat érte a hozzájuk
elszállásolt császári katonaság miatt (→ porciñ). Deperdita elsősorban két dologbñl adñdott: 1. A katonák
és lovak kötelező élelmezését a kincstár a piaci áron alul számìtotta be a porciñba. A kétféle ár közötti
különbözet veszteséget jelentett a jobbágyoknak. Ŕ 2. Az ellenszolgáltatás nélkül elvett vagy megkövetelt
juttatások, amelyeket senki sem térìtett meg a jobbágyoknak. (→ még: előfogat) Ŕ Irod. Varga János: A
parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében (Tanulmányok a parasztság történetéhez
Magyarországon 1711Ŕ1790, szerk. Spira György, Bp., 1952).
Török Katalin
derc: → burgonyapép
dereglye: elsősorban teherszállìtásra használt, széles, lapos fenekű, mindkét végén csapott, alacsony
épìtésű vìzi jármű. Mérete változñ volt, rendszerint a szállìtandñ teherhez igazodott: 2Ŕ4 m széles és 6Ŕ8,
sőt 20 m hosszú is lehetett. A szállìtott anyag szerint többféle neve volt: sósdereglye, → lovas dereglye,
szénásdereglye, káposztásdereglye, homokosdereglye stb. A dereglyéket fenyődeszkábñl készìtették. Gyakori
eset volt, hogy a szállìtott áru célba érése után maga a dereglye is eladásra került pl. a Vágon az egyszerű
épìtésű káposztásdereglyéket eladták mint deszkaárut. A dereglyéket nagyobbrészt emberi erővel
hajtották, dalladzókkal, nagy → evezőkkel eveztek bennük vagy pedig a partrñl vontatták, mint a
fahajókat. De voltak, kivált a Dunán, lñval vontatott dereglyék is; eszerint megkülönböztettek: 4Ŕ6Ŕ8Ŕ10
lovas dereglyéket. (→ még: csñnak) Ŕ Irod. Kovács János: Szegedi emlékek (Szeged, 1895); Takáts
Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy.
Gazdaságtörténeti Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajñzás a XVI. és a XVII. században (Magy.
Gazdaságtörténeti Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajñépìtők telepìtése Magyarországba a 16., 17. és 18.
században (Magy. Gazdaságtörténeti Szle, 1904).
K. Kovács László
derékalj: az ágynemű része, téglalap alakú tok liba-, ritkábban tyúktollal töltve. A Dunántúlon és a
DunaŔTisza közén párna, alsó párna, tollas vagy derékaljpárna a neve. A paraszti → ágyban a →
szalmatakarñval fedett szalmára, ill. → szalmazsákra került, gyakran 2Ŕ4 darab egymásra; a hálñágyban
→ lepedőt terìtettek rá az alvñ személy alá. A derékalj tokja rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös
házivászon, mely vagy fehér szìnű, dìsztelen, vagy leginkább piros, kék csìkokkal dìszes. Kalocsa
környékén a → vetett ágyba valñ piros csìkos derékalj az egyik végén a gombolás mentén kék és fehér
szìnben virágokkal hìmzett. Erdélyben a dìszìtetlen végére cserélhető, kék vagy piros csìkos szőttes hìmű
derékaljvéget volt szokás húzni. Ŕ A derékalj történetének kezdete egybeesik a szalmazsákéval, lévén a
korai antik civilizáciñkban a bőrből, majd mindinkább vászonbñl készült toknak a töltése még többnyire
növényi anyag (szalma, káka), esetleg gyapjú. Csak a rñmaiak kezdték pehellyel tölteni a derékaljat. A
derékaljtok mintázatát már a görögöknél igen gyakran szőtt csìkozás képezte, de előfordult hìmzett huzat
is. A középkorban a derékaljat eleinte többnyire a puszta földre vetették, akár kettőt is egymás fölé. Az
573
D
ábrázolások szerint ez a derékalj zsák formájú, azaz a két végén összehúzott és bekötözött (párnazsák);
dìszìtésük beszőtt csìkok, esetleg kockák, s volt hìmzett derékalj is. Az úri-polgári háztartásokban a 10Ŕ
11. sz.-tñl a derékaljat az arabok által tovább tökéletesìtett változat, a tűzéssel rögzìtett töltésű matrac
szorìtotta ki. Ŕ Mo.-rñl is maradt 12Ŕ13. sz.-i ábrázolás a földre vetett derékaljra. Pécs környékéről ismert
a legkorábbi derékalj-adat parasztházbñl, a 13. sz.-bñl. Ekkor már Mo.-on terjedt a matrac, mely végül is
csak az úri-polgári otthonok felszerelésébe került be, ott is kezdetben a derékaljjal együttesen
alkalmazták. Pl. a kolozsvári 17. sz.-i polgároknál általános volt a derékalj, az ehhez valñ, pamut-, szőr-
vagy selyemfonállal kivarrott derékalj-csup külön árucikket képezett. A derékalj a magyar parasztságnál
a 19. sz.-ra nagymértékben elterjedt, általánossá azonban csak egyes vidékeken vált, pl. a palñcoknál,
ahol a hálñkamrabeli → ágyszéknek is rendszeres tartozéka volt. Néhol a derékalj pusztán vagyonjelzőül
szolgált, mint a vetett ágy dìsze, amelyet a lakñszoba hálñágyában csak kivételesen használtak, de a földre
vetett szalmazsákon, → vacokon, → heverőn, → dikñn, istállñbeli fekhelyen egyáltalán nem. Szegényebb
háztartásokbñl a derékalj teljesen hiányzott. Ŕ Irod. Hald, M.: De Bolstre blaa (København, 1940);
Aebischer, P.: La literie et l’histoire du matelas d’après des matériaux médiévaux romans (Zeitschrift für
romanische Philologie, 1950); Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és
háztartásban (Népr. Közl., 1967); Tápé története és néprajza (szerk. Ilia MihályŔJuhász Antal, Tápé,
1971); Kñs KárolyŔSzentimrei JuditŔNagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).
K. Csilléry Klára
derekas: → mellény (Pusztafalu)
derékkötő lánc: a nehéz, megterhelt szekerek → szekérderekát kötik át vele úgy, hogy a felső → bűrfák
közepére hurkolják a láncot. Újabban két darabbñl állñ, ún. csattos láncot használnak derékkötő láncul. A
derék bekötésének az a célja, hogy a nehéz teherrel megrakott szekér oldalai ki ne törjenek, és kivált
fordulások alkalmával a szekérderék minél szilárdabban feküdjön a fürgettyűn (→ fügető), ill. a hátsñ
vánkoson (→ simely), továbbá, hogy a → lőcsökre minél kevesebb nyomás essen.
K. Kovács László
derékravalñ: → bőrmellény
derékszeg: erős szeg, amely a → szekér két alvázrészét, az elő- és utñszekeret, ill. szekérelőt és szekérutót a
→ nyújtñnál fogva összekapcsolja. Számos elnevezése ismert: fürgetőszeg, csatlószeg, ragasztószeg, mony-
szeg és kakat-szeg.
K. Kovács László
derékszìj: → öv
derelye: a városi konyha kedvelt főtt tésztaétele. Lekvárral, mákkal vagy túrñval töltött kis tasakokbñl
állñ főtt tészta. A parasztkonyhán általában a legutñbbi évtizedekig hiányzott. Kivétel egy nagyobb ÉNy-i
(Pozsonytñl Nñgrádig) és egy kisebb ÉK-i (HernádŔBodrogŔLatorca vidéke) körzet, ahol a derelye a 19Ŕ
20. sz. fordulñján böjtös és egyéb ünnepi étrendek hagyományos tartozéka, és fogyasztásához
termésvarázslñ elképzelés is fűződött. A parasztkonyha derelyéje gyakran mákkal töltött, vagy ha
lekváros, akkor mákkal hintve tálalják. Kisebb körzetben a dödölle, didelle ételnév derelyét jelent. A
töltelékes kifőtt derelye levesben tálalt rokona a táska (→ gyúrt tészta). Egyes vidékeken barátfüle
elnevezésen ismert.
Kisbán Eszter
derenka, derenkázás: a kñrñgyi (Szlavñnia) böjti leánykörtánc neve. A horvát dere táncnév (kñlñfajta)
magyarosan továbbképzett alakja. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Ivanèan, I.: Narodni Plesovi Hrvatske (I.,
Zagreb, 1964); Berkes Eszter: A szlavñniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ
68, Bp., 1969).
Martin György
deres: testfenyìtő büntetés végrehajtására szolgált, támla nélküli pad vagy lñca, amelyre az elìtéltet
ráfektették (deresre húzták), kezeit és lábait vaspántok alá szorìtották, vagy a pad alatt összekötözték és
ìgy fenyìtették meg. A fenyìtés lehetett → botozás, → korbácsolás, → vesszőzés, szegesbot, áztatott kötél,
furatos stb. alkalmazása. A derest nyilvános helyen, rendszerint a → pellengér mellett vagy vásárban
574
D
használták, ezért hogy könnyen húzhatñ legyen, sok helyen négy kerékkel készìtették (pl. 1768-ban
Veszprémben). Leginkább azok kerültek deresre, akik a kirñtt pénzbüntetést nem tudták megfizetni,
tehát a szegények, vagy akiket elfogtak és vallattak. Népdalok, népmesék őrzik emlékét: pl. a
Hosszúhetényben (Baranya m.) gyűjtött betyárdal ìgy kesereg:
Szobáki csárda mellett Szegény betyárt megfogták. Ráhúzták a deresre; Hat zsandár áll mellette.
Ŕ Zsandárkáplár, hallja ke(nd), Engöm lassan vágjon ke(nd)! Pergálimög, gyñcsgatya, Fáj a testöm
alatta!
A deres nevét a deres lñrñl gúnybñl kaphatta; egyébként falñra vagy → faszamárra megszégyenìtő
büntetésként is ültettek embereket.
Paraszt a deresen (18. sz.-i vìzfestmény)
Deres (Hñdmezővásárhely, múlt század első fele)
Déri Múzeum: Debrecen megyei jogú város múz.-a, Hajdú-Bihar megye múz.-i központja. Benne
találhatñ a Néprajzi Múz. után Mo. legjelentősebb néprajzi gyűjteménye. A Déri Múzeum néprajzi
anyagának törzsállománya az 1902-ben alakìtott debreceni Városi Múz. tárgyaibñl, Déri Frigyes
általános művelődéstörténeti gyűjteményéből, valamint Déri György 1940-ben a múz.-nak adományozott
néprajzi gyűjteményéből tevődött össze. A Városi Múz. alapìtásátñl gyűjtött elsősorban debreceni
néprajzi tárgyakat. A Déri Múzeum komoly néprajzi gyűjteményének alapjait azonban Ecsedi István
rakta le debreceni, hajdúsági és tiszántúli tárgyakkal. Ecsedi előbb tisztviselő őre, majd 1928-tñl a Déri
Múzeum nevet felvett, új épületbe költözött gyűjtemény első ig.-ja volt. A néprajzi gyűjteményeket Déri
György adománya fejlesztette igazán országos jelentőségűvé. Anyagát az egész magyar nyelvterületről és
a Kárpát-medence több nemzetiségétől gyűjtötte elsősorban népművészeti szempontok
figyelembevételével. Ecsedi halála után Sőregi János, Lükő Gábor és Balogh István folytattak gyűjtő,
feldolgozñ és belső muzeolñgiai munkát a Déri Múzeumban. Számottevően gyarapìtotta a gyűjteményt N.
Bartha Károly, a debreceni ref. tanìtñképző ig.-jának a tanìtñság bevonásával szervezett tárgygyűjtése. A
Déri Múzeum néprajzi tárgygyűjteménye 1970. dec. 31-én 13 934 egységből állt, de a tényleges
tárgylétszám meghaladta a 20 000-et. Néprajzi adattára 9750 tételt tartalmazott és kb. 10 000 néprajzi
felvétel fényképnegatìvját és részben pozitìvját őrizte. A Déri Múzeum évkönyvet jelentet meg Debreceni
Déri Múzeum Évkönyve cìmmel. Ŕ Irod. Sőregi János: Zoltai Lajos. A debreceni múzeumi gondolat
története (Debreceni Déri Múz. Évkve, 1939Ŕ40).
575
D
Déri Múzeum főépülete (Debrecen)
Cifraszűrök a debreceni Városi Múzeum kiállìtásán (1928)
Kósa László
deszkafal: elsősorban gazdasági épületeknél (csűr, kamra, gabonás, ñlak), ritkábban lakñházaknál
alkalmazott falszerkezet. A keményfábñl (ritkábban puhafábñl) hasìtott és bárdolt deszkákat a nagyobb
épületeknél függőlegesen állìtották be a talpfa és a koszorú vágatába, esetleg hozzászegelték. A kisebb
épületeknél általában a deszkákat vìzszintesen, zsilipszerűen csúsztatták be a sarokoszlopok vájatába. A
deszkafalat alkalmazták gazdasági épületek belsejében válaszfalnak is. A deszkafalat elsősorban fában
576
D
gazdag vidékeken, a Dunántúl Ny-i és D-i részén, a Felvidéken, ÉK-Mo.-on, Szlavñniában és Erdélyben
alkalmazták. (→ még: gerendavázas fal, → csűr, → istállñ) Ŕ Irod. Bakñ Ferenc: A faépìtkezés emlékei
Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Erdész Sándor: Nyìregyháza népi épìtkezése (A
nyìregyházi Jñzsa András Múz. Évkönyve, 1968); Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).
Füzes Endre
deszkaköpű, deszkakas: rendszerint négyszögletes, ládaszerű → köpűt utánzñ méhlakás. Az egyik

keskenyebb vége nyitott, ez az alsñ része. A száj (röplyuk) vagy az alján, vagy az aljátñl néhány cm-re
feljebb van. A deszkaköpűbe a lépek rögzìtésére egymásra merőlegesen, bizonyos távolságra Ŕ
hasonlñképpen, mint a köpűkbe és a → méhkasokba Ŕ léptartñ pálcákat tesznek. A deszkaköpűhöz
hasonlñ a ritkán alkalmazott, hosszúkás hordñszerű, abroncsolt dongaköpű. A benne összegyűjtött mézet
ősszel csak a méhek elpusztìtása után lehet kivenni (→ méhészet, → méznyerés). Mo.-on ez az eszköz a 16.
sz.-tñl ismeretes. Eurñpában általában a melegebb éghajlatú területeken használták, de fellelhető Németo.
egyes vidékein és Szlovákiában is. Ŕ Irod. Schier, Bruno: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939);
Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963); Szabadfalvi
Jñzsef: Népi méhészkedés a Zempléni-hegyvidék középső részén (Ethn., 1967. 1. sz.); H. Kerecsényi Edit:
A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).
Szabadfalvi József
deszkametsző malom: → fűrészmalom
deszkás szekér: → ladikszekér
deszka tutaj: fűrészmalmok mellett deszkábñl összeállìtott → tutaj. Ilyenek csak a folyñk mellett voltak, a
havasokban nem. A deszka tutajbñl kétféle is volt: nagy és kis deszka tutaj. A nagy deszka tutajokat 8Ŕ10
öles hosszú, 10Ŕ16 hüvelyk széles és 3Ŕ6 hüvelykfokos (vastag) deszkákbñl kötötték úgy, hogy 10Ŕ15
deszkát egymásra raktak, azokat egybekötötték, majd 10Ŕ15 ilyen kötegből táblát alkottak, amelynek
mind a két végét egy pár szál deszka vagy gerenda heveder közé fogták. A Maroson egyesével vezették
ezeket a táblákat; a marosújvári sñszállìtñ hajñk készìtéséhez használták fel a deszkát. Ha azonban
távolabbra, pl. a szegedi → superoknak ment a deszka, akkor több deszka tutajt egymás után kapcsolva
úsztattak.
K. Kovács László
dévai csángñk: a Hunyad megyébe települt → bukovinai székelyek neve. 1888Ŕ92-ben Dévára, 1892-ben
Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, ill. Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2000
székely telepes költözött Bukovinábñl. Az újonnan jöttek a települések mellett külön „csángñtelepeket”
alkottak. Hosszú ideig földműveléssel foglalkoztak, ma elsősorban a vajdahunyadi iparvidék üzemeiben
dolgoznak bejárñ ingázñkként. Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk, korábbi hosszú ideig tartñ nyelvi
elszigeteltségük folytán, sok archaikus vonást őrzött meg. Ŕ Irod. Szabñ Imre: A dévai csángñ-székely
telepesek lakása és lakberendezése (Népr. Ért., 1903); Szabñ Imre: Dévai csángñ-székely népviselet és
táplálkozás (Népr. Ért., 1904); Szabñ Imre: Dévai székely-csángñk házi ipara (Népr. Ért., 1909);
Oberding Jñzsef György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata
(Kolozsvár, 1939).
Kósa László
dezintegráciñ <lat.>: 1. valamely kultúregység felbomlásának folyamata. Közvetlen oka, hogy a kultúra
egységét biztosìtñ alapvető értékek jelentőségüket vesztik, ami többnyire társadalmi dezintegráciñra,
társadalmi változásra vagy kulturális kontaktusra, vagy ezek együttes hatására vezethető vissza. Ŕ 2.
valamely társadalmi rendszer alapelemeire valñ széthullásának folyamata, dezorganizáciñja. Kiváltñja
többnyire az adott társadalmi rendszer belső ellentmondásainak kiéleződése. Ŕ Irod. Homans, G.: The
Human Group (New York, 1950); The Social Science Research Council: Acculturation: An Exploratory
Formulation (American Anthropologist, 1954).
Sárkány Mihály
dézsapad: → vizespad
dézsma, dézma: → bordézsma, → dézsmálás
577
D
dézsmabor, dézmabor: a → dézsmás szőlők terméséből a földesúrnak járñ terményadñ fejében beszedett
bor. Általában igen gyenge minőségű ital volt. Ennek oka, hogy a termelők igyekeztek legrosszabb
borukat beadni dézsmabor gyanánt. A gyakran vìzzel hìgìtott, sokféle edényben tárolt, különböző fajtájú
és minőségű összeöntögetett bor nem is adhatott jñ minőséget. A dézsmabort a földesúr által fenntartott
kocsmákban mérték ki, ami tetemes hasznot jelentett, ezért állandñan törekedtek a dézsmabor
mennyiségének növelésére. (→ még: bordézsma, → dézsmapince, → kocsmálás) Ŕ Irod. Szabad György: A
tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957);
Maksay Ferenc: Urbáriumok. XVIŔXVII. század (Bp., 1959).
Égető Melinda
dézsmahely: a földesúr által kijelölt hely, ahol a szőlőből, mustbñl, egyéb terményből összegyűjtötték, ill.
kivették a dézsmát (→ dézsmálás). Dézsmakert, dézsmaszék, dézsmaszürü elnevezése is ismert. Sok faluban
ma is ismerik, meg tudják mutatni, hol volt. Ide álltak be szüretkor a szőlőt szállìtñ kocsik, ahol az uraság
megbìzottai, a decimátorok megbecsülték a termést és a földesúrnak járñ részt kivették belőle. Nagyobb
uradalmakban több dézsmahely is volt, ahova a közel fekvő falvak tartoztak beszállìtani a dézsmát.
Ezeken a helyeken gyakran dézsmaházat, dézsmáló házat is épìtettek. Legtöbbször alatta volt a →
dézsmapince is. (→ még: bordézsma, → dézsmás szőlő)
Égető Melinda
dézsmálás, decima, tizedszedés: a jobbágy terményei, ill. állatszaporulata tizedrészének, a dézsmának (lat.
decima ’tized’) az egyház javára valñ beszedése. A tized ñtestamentumi eredetű fogalom. Az i. sz. 6. sz.-tñl
kezdve a r. k. egyház Eurñpa-szerte szedte. Mo.-on már I. István korábñl vannak rá adatok. A későbbiek
során többször részletesen szabályozták. Addig ismeretlen súlyú terhet jelentett a termelőkre. Elvileg
háromnegyedét a püspök, egynegyedét a helybeli r. k. plébános kapta. Ez utñbbi azonban a 13. sz.-tñl
kezdve egy tizenhatodra olvadt, három tizenhatodát a káptalan vagy a főesperes élvezte. A mohácsi vész
előtt a püspöki jövedelmeknek mintegy fele származott a dézsmálásbñl. A 11. sz.-ban még mindenki
köteles volt a tizedfizetésre. A 15. sz. közepétől kezdve a nemeseket felmentették alñla. Ugyancsak
felmentették a hajdúkat, a jászokat, a kunokat, továbbá azokat a 18. sz. elején települt népeket, amelyeket
mentesìtettek a telepìtési okiratban vagy külön kiváltságlevél formájában a tizedfizetés alñl.
Gabonaneműekből (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), borbñl (→ bordézsma), juh- és
méhszaporulatbñl történt a dézsmálás: a 16. sz.-tñl kezdve kecskeszaporulatbñl, lencse-, borsñ-, len- és
kender-, mìg a 18. sz.-ban kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermésből is. A pásztorok
dézsmálására külön szabályok voltak, általában nem a szaporulat, hanem az állatállomány után adtak
huszadot vagy éppen ötvenedet. A dézsmálás elvileg természetben történt. Az egyház többször
megkìsérelte pénzben valñ beszedését (1437-ben Erdélyben Lépes püspök), de ebből nem sikerült állandñ
gyakorlatot kialakìtani. Már a 14. sz. közepén előfordult azonban, hogy a dézsmálásra jogosult főpap e
jogát bérbe adta. Ez a 16. sz. elejére széltében elterjedt, a 17. sz. végére pedig általános szokássá vált.
Elsősorban a földesúrnak adták bérbe a dézsmálási jogot, a török háborúk idején a környék végvárainak
fenntartására a kincstárnak, de ha ők nem vállalkoztak a bérletre, más is bérbe vehette, ìgy megesett,
hogy jobbágyközség. Erdélyben a 16. sz. közepén a tizednek a püspököt megillető részét a fejedelem
foglalta le, majd a földesuraknak engedte át, igen szerény bér (a piaci ár 1/11-ed része) fejében. A
dézsmálásnak kinn a földön kellett történnie: gabonaneműeknél kalászban és nem szemben, borbñl a
törvényes mértékek szerint a tizedszedő (lat. decimator) felügyeletével. Ŕ A 17. sz. ñta sok helyen ìgy
szedték be a földesurat illető → kilencedet is. Gabonaföldön az aratás befejezéséről értesìtették a
jogosultat, és az egy héten belül köteles volt a tizedül szolgálñ kepéket kijelölni, különben a jobbágyok
jogosultak voltak a termést Ŕ minden tizedik keresztet kinn hagyva Ŕ behordani. Ŕ A felvilágosodás
irodalma támadta a tizedszedést, és a francia polgári forradalom el is törölte. Németo. jelentős részén a
19. sz. első éveiben szűnt meg. Mo.-on 1792-ben Hajnñczy felvetette a tized megváltását, az 1832Ŕ36. évi
országgyűlésen behatñan, de eredménytelenül vitatták, csak a prot.-okat mentették fel alñla, és a juh-, a
kecske- és a méhszaporulat után is törölték a tizedet (1836: 34. tc.). Az 1848. XIII. tc. kárpñtlás nélkül
megszüntette. Ezt a neoabszolutizmus is kénytelen volt fenntartani. A dézsmálásra ma már nem is nagyon
emlékeznek, de jellemző, hogy mai nyelvünk is dézsmálásnak nevezi, ha valaki önkényesen vagy
erőszakkal elveszi valaminek egy részét. Ugyanilyen értelemből eredt a vagyondézsma kifejezés. Az újabb
időben dézsmának nevezik a földtulajdonos által részes (feles, harmados, negyedes) művelésre kiadott
föld természetbeni bérét. Ismeretes a gabona őrléséért természetben fizetett vám dézsma megnevezése is
(malomdézsma), amely azonban kevesebb vagy több is lehet a tizedrésznél. Ŕ Irod. Huszthy St.:
Jurisprudentia practica... (Eger, 1778); A történeti statisztika forrásai (szerk. Kovacsics Jñzsef, Bp.,
1957); Conrad, H.: Deutsche Rechtgeschichte (Karlsruhe, 1962); Csizmadia Andor: A magyar állam és
egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy korszakban (Bp., 1966); Csizmadia
578
D
Andor: A decima megszüntetése (MTA IX. Oszt. Közl., 1969); Schneider Miklñs.: Dézsma és robot
(Salgñtarján, 1971).
Balogh IstvánŔDegré Alajos
dézsmapince: a földesúrnak vagy földesúri jogokat gyakorlñ városnak a pincéje, ahol a → dézsmabort
összegyűjtötték és tárolták. Nevezik még: dézmapince, dézmáló pincének. Nagyméretű, föld alatti
tárolñhelyek voltak, ahová a borszállìtñ kocsik is behajthattak. A dézsmapincék gyakran bonyolult föld
alatti folyosñrendszert alkottak. Legtöbbször a dézsmaházzal (→ dézsmahely) voltak egybeépìtve.
Mellette többnyire kocsma is volt. (→ még: bordézsma, → dézsmás szőlő)
Égető Melinda
dézsmás szőlő: olyan szőlőbirtok, amely után a birtokos évente a termés bizonyos hányadával (1/9, 1/8,
1/7, 1/6, 1/5 rész) tartozott a szőlőföld feudális tulajdonosának. Nevezik még: dézmás szőlő, dézmaadó
szőlőnek. Jogállását tekintve a → dézsmaváltság előtt a legtöbb szőlő ilyen volt. Dézsmás szőlője nemcsak
jobbágynak, hanem városi polgárnak és nemesnek is lehetett. (→ még: bordézsma, → dézsmabor, →
dézsmapince, → szőlőbirtoklás) Ŕ Irod. Szabñ István: A jobbágy birtoklása az örökös jobbágyság korában
(Bp., 1947); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században különös tekintettel a
szőlőbirtok hatásaira (Agrártörténeti Tanulm., 1960); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás tìpusai és
problémái 1767Ŕ1849 (Bp., 1967).
Égető Melinda
dézsmaváltság: a földesúri szőlődézsma egyszer s mindenkorra kártalanìtással történő megváltása. Az

egyházi tizedet az 1848-as törvények eltörölték, de a földesúri borkilenced, a dézsma (→ bordézsma)
továbbra is érvényben maradt. Az 1853. évi úrbéri pátens szerint csak azok a szőlők estek állami
kártalanìtás alá, amelyeket a jobbágytelek tartozékának tekintettek, tehát a → kertszőlők. A többi
szőlőbirtok után továbbra is fizetni kellett az 1848 előtt érvényben levő szolgáltatásokat mindaddig, amìg
a birtokos meg nem váltotta a földesúrtñl. A pátens lényegében tehát a kertszőlők kivételével minden
szőlőt majorsági birtoknak tekintett, és a megváltás összegét szabad alku tárgyává tette a szőlőbirtokosok
és a feudális tulajdonjoggal rendelkező földesúr között. A pátens által meghatározott elv alapján
dolgozták ki a szőlőbirtok után járñ tartozások megváltásárñl szñlñ, vagyis a dézsmaváltság-törvényt
(1868: 29. tc.). A változás mindössze annyi, hogy a törvény lehetővé tette az „országos közvetìtést”,
amennyiben a váltságkötelezett nem tudná egy összegben kifizetni az egész tartozást. A másik jelentős
előrelépés az volt, hogy a törvény a megváltást kötelezővé tette. A korábbi feudális szolgálmányi viszony a
két fél kölcsönös megegyezése alapján sem volt tovább fenntarthatñ. A dézsmaváltsági per indìtására a
dézsmaszedésre jogosult felet kötelezte. A dézsmaváltság összegét az 1856Ŕ1867 közötti tìz év
átlagtermésének a hússzorosában állapìtották meg. A törvény azonban késve érkezett: 1868-ig a
szőlősgazdák nagyobb része már megváltotta vagy legalábbis egyezséget kötött. Ezekre pedig a törvény
hatálya nem terjedt ki, ill. csak mindkét fél hozzájárulásával lehetett perújrafelvételt indìtani. Már a
pátens megjelenése után a sajtñban országos vita alakult ki a szőlődézsma úrbéres vagy nem úrbéres
minőségéről. A szenvedélyes és hosszú vita érthető, hiszen a bordézsma a legfontosabb földesúri
szolgáltatások egyike volt. A dézsmaváltság mñdozata mind a dézsmaszedésre jogosultak, mind a
borárutermelésből élők számára súlyosan esett a latba. Egy hold szőlő váltságösszege országos
viszonylatban 60Ŕ140 Ft között mozgott. A váltságösszeghez jött még különböző cìmeken 8% kamat. A
törlesztés időtartamát 22 évben állapìtották meg. Ha számìtásba vesszük, hogy az 1848-tñl kezdve gyakori
dézsmamegtagadásbñl származñ összeget is felszámìtották tartozásként, felmérhetjük, hogy milyen súlyos
terhet jelentett a parasztság számára a dézsmaváltság. A kor nem egy szakìrñja ebben látta fő okát a
szőlő- és bortermesztés hanyatlásának. A parasztgazdaságok számára nagy megterhelést jelentő
dézsmaváltság éppen ezért hosszan el is húzñdott. A kérdésre végül a → filoxéravész tett pontot oly
mñdon, hogy az 1895: 14. tc. egyszer s mindenkorra eltörölte a még fennállñ dézsmaváltsági tartozásokat.
Ŕ Irod. Für Lajos: Jobbágyföld Ŕ parasztföld (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, I.,
szerk. Szabñ István, Bp., 1965); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp.,
1970).
Égető Melinda
diákdicséret: → párbeszédes dal
579
D
diákköltészet: diákok, tanulñk közösségi jellegű költészete, amely rokonìthatñ a folklñr számos
jelenségével. Az iskoláztatás korlátozott volta ellenére is viszonylag számottevő nagyságú rétegben a
zömmel népi eredetű diákok nagy része gyakran később is a nép körébe került vissza, ily mñdon
viszonylag huzamosan ismerhette a néphagyományt, és arra alakìtñlag hathatott. Amúgy sem individuális
jellegű alkotñ művészetük is sokszor hozott létre olyan termékeket, amelyek tartalma és formája a
folklñrra emlékeztet. Minden közösségi vonás ellenére is ez a költészet mégsem nevezhető teljesen folklñr
jellegűnek, csupán közköltészet. Legjellemzőbb fajtái a dalok, amelyek a szerelmi, gúny- és egyleti
dalokkal tartanak rokonságot; az elbeszélések, amelyek az anekdoták, trufák, néha helyi és történeti
mondák sorába tartoznak; szìnjátékok, amelyek viszont leggyakrabban az iskoladráma leszármázottai
vagy rokonai, bár egyik-másik népszokással is egyeztethetőek (→ Gergely-járás, → köszöntő, →
aprñszentek napja stb.). Elválaszthatatlan ettől a hagyománytñl néhány ének, tánc, viseleti és
népművészeti alkotás, az okosságprñbák, elmés kérdések stb. hagyománya is. Mindezeket vagy szñban
őrizték meg és terjesztették, vagy ìrásban is rögzìtették. Így keletkeztek a kéziratos prñzai vagy verses
szöveggyűjtemények (→ kéziratos énekköltészet), amelyek időnként szinte folklñr-antolñgiáknak vagy a
→ félnépi folklñr tárházának nevezhetők. Ilyen korszak a 18. sz. vége, főként a protestáns iskolákban
(Debrecen, Sárospatak), a reformkor számos, az ifjúságot is megmozgatñ gyűjtővállalkozása, a 20. sz. első
évtizedeiben a → Folklore Fellows magyar osztálya keretében megszervezett, országos méretűnek szánt
gyűjtőtevékenység, a két világháború között a falukutatás több áramlata és általában a gyermekfolklñr
kutatására gyakran megszervezett diákmunka. Történetileg elválaszthatatlan a → gyermekfolklñrtñl, de
nem tévesztendő össze azzal. Amaz valñdi folklñrnak tekinthető (függetlenül az egyes alkotások
keletkezésének pontos mikéntjétől), emez viszont csak a félnépi folklñr kategñriájába sorolhatñ. Az
iskoláztatás fejlődése és különböző irányai messzemenően befolyásolták a diákköltészet kiterjedését,
műfajait. A magyar folklñrban is ismertek és nyomon követhetők különböző történeti rétegei. Talán
bizonyos nyomaink vannak a középkori goliard és vágáns hagyományrñl, egyáltalán a deákműveltség
alkotásaibñl. Ŕ A reformáciñnak köszönhető a nemzeti nyelvű diákköltészet elterjedése (főként trufáink,
fabuláink köszönhetnek sokat ennek a folyamatnak). Már ekkor kezdődik (és például Comenius által is
propagált) az iskolai szìnjátszás szokása, amely azonban igazi elterjedését később, főként a barokk
időszakában éri el. A 18. sz.-tñl, főként a Ratio Educationis után a tankönyvek és a csoportos iskolai
foglalkozások területével is kapcsolatba kerül a diákköltészet. Voltaképpen a modern iskoláztatás is
felhasználja, részint az amatőr művészet keretein belül, de ide számìthatjuk a napjainkban is eleven diák
folklñr-gyűjtőmozgalom nem egy összetevőjét is. Esztétikailag sajátos képződmény: közvetlen, főként a
gúny és a progressziñ iránt nagy érzékkel rendelkező hagyomány, amely a hivatásos művelődéstől eltérő
anyagot szìvesen rögzìti. Ily mñdon maradt fenn pl. a Rákñczi-nñta szövege, vagy több kuruc ének is. (→
kuruc énekek) Erőteljes, gyakran szabadszájú költészet, amelyben gyakran dominál a tartalmi és formai
játékosság. Nemzetközileg elterjedt, mégsem tudunk eleget az egyes műfajok és alkotások közvetlen
nemzetközi hátteréről. E téren csupán az biztos, hogy pl. a diákköltészet terjeszti el sokfelé a Faust-
történeteket (nálunk is). A hivatalos irodalomban is gyakran felhasználják: J. W. Goethe, Arany János,
Jñkai Mñr, Mikszáth Kálmán, de akár A. Jarry és B. Brecht is gyakran élnek témáival vagy eszközeivel.
Gyakran felhasználták arra, hogy a diákköltészet ne csak átvegye, vagy éppen összegyűjtse a folklñr
emlékeit, hanem ezeket vissza is juttassa a parasztsághoz (német „Wandervogel”-mozgalom, magyar
regöscserkészet, szovjet csasztuska-brigádok stb.). Ŕ Irod. Süssmilch, Holm: Die lateinische Vaganten-
Poesie (LeipzigŔBerlin, 1918); Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei (Bp., 1927); Waddell, H.:
The Wandering Scholars (London, 1927); DobiacheŔRojdestvensky: Les poésies des goliards (Paris,
1931); Kardos Tibor: Deákműveltség és magyar renaissance (PécsŔBp., 1939); O. Nagy Gábor:
Református kollégiumi diák-irodalom a felvilágosodás korában (Debrecen, 1941); Kardos Tibor:
Carmina Burana (Bp., 1960); Salmen, Walter: Der fahrende Musiker im europäischen Mittelalter
(Kassel, 1960); Mandrou, Robert: Introduction à la France moderne (Paris, 1961); Mezey Lászlñ: Deákok
és lovagok (Bp., 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn.,
1962); Bodolay Géza: Irodalmi diáktársaságok 1785Ŕ1848 (Bp., 1963); Bán ImreŔJulow Viktor:
Debreceni diákirodalom a felvilágosodás korában (Bp., 1964); A szájhagyományozás törvényszerűségei
(Bp., 1972).
Voigt Vilmos
diakronikus mñdszer: történeti megközelìtés; a kultúra tanulmányozásának az a mñdja, amely a

kultúrtörténet eseményeinek és jelenségeinek egymásutániságát figyelembe véve az érdeklődést a kultúra
fejlődésére összpontosìtja. (→ még: szinkronikus mñdszer) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Magyar népismeret
(Bp., 1937); Kroeber, A. L.ŔKluckhohn, C.: Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions
(Cambridge, 1952).
Ecsedy Csaba
580
D
dialñgus <gör.>: → párbeszéd
diatonikus <gör. ’át’+’feszìtés’ szñbñl>: → népzenei hangrendszerek
dicalis összeìrás: az állami adñ beszedését megelőző vagyonösszeìrás. Nevét az adñbeszedési eljárásbñl
vette. Rovásbotokra (dica) vésték fel a portánként fizetett adñt. A dicalis összeìrások tartalma jelentősen
változott az elmúlt századok folyamán, mivel változott az adñkivetés alapja is. (→ még: összeìrás, →
porciñ, → rovásadñ) Ŕ Irod. Bakács István: A dicalis összeìrások (A történeti statisztika forrásai, Bp.,
1957).
Török Katalin
didaktikus költészet <gör. ’tanìt’ szñbñl>: azok az énektìpusok, amelyeket valamilyen nagyobb
összejövetel alkalmával (lakodalom, keresztelő, vendégség) az egybegyűltek okulására és
szñrakoztatására adtak elő. Szerzőik 16Ŕ17. sz.-i prédikátorok, iskolamesterek voltak, akiknek hosszú,
epikus verseiben a példázatokkal illusztrált erkölcsi intelem, terjengős magyarázkodás és vaskos humor
az uralkodñ. Az intő és oktató költészetnek három nagy tematikus csoportja alakult ki: 1. A házasulandñ
feleket oktatñ, a jñ házasságot dicsérő házasének, mely a kéziratos énekeskönyvek révén folklorizálñdott
is. 2. Bibliai tárgyú oktatñ histñriák (Rákosi András: Hét iffiak histñriája, 1618; Szentmártoni Bodñ
János: Az tékozlñ fiúnak histñriája; 1628. stb.). 3. A polgári erényekre nevelő munka- és
mesterségdicséret, melynek a 17. sz. elején fellendülő ipar, bányászat és polgárosodás szolgáltatja tárgyát
(Szentmártoni Bodñ János: Az vasrñl valñ ének, 1625 és Az malom és ács mesterségnek dicséretiről valñ
ének, 1644). E két utñbbi énektìpust különösen az unitárius versszerzők művelték. A didaktikus költészet
nem játszott különösebb szerepet költészetünk fejlődésében, de saját korában társadalmi szükségletet
elégìtett ki és hozzájárult az irodalom népszerűsìtéséhez. A 19Ŕ20. sz.-i népköltészetben a didaktikus
költészet hagyománya a lakodalmi dalokban és a → vőfélyversekben lelhető fel. (→ még: tanácstalan
legény) Ŕ Irod. Ujvárossy Szabñ Gyula: A magyar verses oktatñ költészet 1772-ig (I., 1910. RMKT 17. sz.,
kiadta: Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos, Stoll Béla Bp., 1959 Ŕ II. RMKT 17. sz., kiadta:
Jenei Ferenc, Klaniczay Tibor, Kovács Jñzsef és Stoll Béla, Bp., 1962).
Küllős Imola
diffúziñ <lat. ’szétterjedés’>: a néprajztudományban a → kultúrelemek elterjedése egyik helyről a

másikra. (→ még: diffuzionizmus)
diffuzionizmus: elmélet, amely a különböző társadalmak kultúráinak egyező vonásait ezek egy vagy több
eredőhelyről történő elterjedésével magyarázza. Hìvei az egyes vonások földrajzi megoszlása alapján
kìsérlik meg a történeti folyamatok rekonstruálását. Az elterjedés egész etnikumok vagy etnikumrészek
vándorlása vagy kulturális érintkezés során mehet végbe. Különösen a funkcionalista kutatñk (→
funkcionalizmus) támadták a diffuzionista elméletet, mivel annak szélsőséges képviselői 1. nem számoltak
a párhuzamos fejlődés lehetőségével, 2. a vizsgálati körükbe vont kulturális vonásokat összefüggésükből
kiragadva, funkciñjuktñl elvonatkoztatva kezelték és ezért 3. történeti rekonstrukciñik is tévesek. A
diffúziñ kellő mñdszerekkel és körültekintéssel végzett vizsgálata jelentősen elősegìtheti a kultúrtörténeti
kutatást. Ŕ Irod. Harris, M.: The Rise of Anthropological Theory (New York, 1968).
Bodrogi Tibor
digñzás: különböző fajtájú talajok összekeverésén alapulñ talajjavìtási mñd. Mo.-on 1800 körül Tessedik
Sámuel kezdte alkalmazni szikes földön, kis területen az általa alapìtott szarvasi gazdasági iskolában.
Tessedik homokot, mésztörmeléket és maltert hordatott a szikes talajra és keverő szántással elegyìtette.
Jñ eredményei láttán követőkre talált a környék parasztgazdái között. A később kialakult gyakorlat
szerint a szikesek altalajábñl a mészgöbecses sárga márgás földet vagy az ártéri fekete földet kiásták és a
szikes foltokra 2Ŕ4 cm vastagon ráterìtették, majd beleszántották. A digñzás költséges volta miatt
azonban a Körösök és a közeli Tisza mentén csak a nagyobb birtokosok és a mñdosabb parasztgazdák
között terjedt el. A diga olasz szñ, gátat, töltést jelent. Valñszìnűleg a múlt században az alföldi
folyamszabályozásokon dolgozñ olaszoktñl származik. Tessedik még melioratiñnak (’a talaj megjavìtása’)
nevezte a digñzást. Ŕ Irod. Enesei Dorner Béla: Rétek és legelők művelése és termésfokozása (Bp., 1929.).
Kósa László
dikñ, gyikó, lésza, nyoszolya: lécvázas szerkesztésű könnyű ágy, melynek felülete Mo.-on gyékénnyel,
szalmával, kukoricacsuhéval „bekötött”, azaz becsavart vagy beszőtt. 1657-ből „hársfábñl kötött ágy”-ra
581
D
is van adatunk, ennek csak elnevezésben él az emléke (hárságy, hársfadikó). Egyéb megjelölései:
szalmaágy, heverő, pirics, csiga. Ŕ Ezen ágytìpus első emlékei az i. e. 3. évezredből, Mezopotámiábñl és
Egyiptombñl valñk, lapját ekkoriban gyékény vagy szìjfonadék alkotta. Innen terjedt szét Eurñpába,
Közép- és D-Ázsiába, Közép-Afrikába és a gyarmatosìtással D-Amerikába. Eurñpában a 12Ŕ13. sz.-ig az
uralkodñ osztályok bútora, ezt követően a parasztságnál maradt fenn. Ŕ Mo.-on legkorábbi ábrázolása a
14. sz.-bñl ismert, s úgy látszik, még a török hñdoltság előtt elterjedt a köznépnél mint hálñágy, eredetileg
ez volt a „nyoszolya”. Comenius (1643) már alkalmi heverőként emlìti, s legkésőbb a 19. sz.-ra a
parasztházban is alkalmi, ill. gyermekággyá fokozñdott le. Sokfelé → istállñbútor vált belőle. Egyes
területeken erre vetették a ravatalt. Ŕ A mo.-i dikñváltozatok hozzáépìtett fejtámasztñval ellátottak vagy
enélküliek, dìszìtésüket a beszövés mintázata adja. Ágyneműt nemigen tettek rá, pokrñcokon kìvül
többnyire ñcska ruha szolgált párnául és takarñul. (→ még: ágy, → tolñágy, → vacok) Ŕ Irod. K. Csilléry
Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájábñl (Ethn., 1952); Cs. Sebestyén Károly: Ágy a magyar
parasztházban (Ethn., 1954); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Coimbra,
1963); Deneke, Bernward: Bauernmöbel (München, 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp.,
1972).
Dikñ fejmagasìtñval, csavart szalmával bekötve (20. sz. első fele, Átány, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Dikñ csuhéval beszőve (1940-es évek, MénfőcsanakŔGyőr) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
diktás: → előénekes
dilettáns <olasz dilettante ’gyönyörködő’>: valamely művészeti ággal (dìszìtő- és előadñművészet,

költészet stb.) kellő hozzáértés nélkül és nem is hivatásszerűen foglalkozñ személy. A népi → alkotñk, →
előadñk és a → népművészek többsége nem tekinthető dilettánsnak, legfeljebb → amatőrnek. Egyes
átmeneti tìpusaik, ìgy az őstehetségek (naìv festők és szobrászok), továbbá a népi költők (→ népi verselők,
→ histñriások, → hìrversìrñk stb.) egy része már igen, mivel saját hagyománykörükből kiléptek, de a
hivatásos művészet szìnvonalát nem érték még el, legjobb esetben is csak erőlködve, gyatrán, sokszor
nevetségesen utánozzák. Önérzetük és magabiztosságuk azonban semmivel sem kisebb a hivatásos
művészekénél. A dilettánsoknak sokféle gúnynevük van, a költészetben pl. rìmfaragó, rìmkovács,
versfaragó, versìró, verselő stb. (olykor → ponyván vagy kis füzetkékben meg is jelentetik
verselményeiket, mint pl. a tiszántúli Pñcsi Miska); a festészettben mázoló, a szìnészetben ripacs stb. Ŕ
Irod. Kodály Zoltán: A zene mindenkié (Bp., 1954); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (IŔII., Bp.,
1965).
Katona Imre
dinnye: → görögdinnye, → sárgadinnye
dinnyebor: 1. → dézsmabor, amelyet a szőlőheggyel rendelkező helységeknek kellett szállìtani a földesúri

gazdaság részére. E borszállìtmánybñl látta el dinnyeszüret idején a kasznár az uraság dinnyeszedőit a
17Ŕ19. sz.-ban É-Mo.-on. Ŕ 2. borszolgáltatás a dinnyeföldek használata vagy bérlete fejében a földesúr
részére, amit a dinnyésnek a dinnyeadñn kìvül kellett teljesìtenie (É-Mo.-on, Alföldön a 17Ŕ19. sz.-ban).
(→ még: görögdinnye, → sárgadinnye)
Kecskés Péter
dinnyés, felesdinnyés: nagyobb mezőgazdasági üzembe egy idényre felesbérlőként szegődött

dinnyetermesztő kisvállalkozñ. A dinnyetermesztés hazánkban már a középkortñl kimutathatñ. Az
úrbéres jobbágyok a dinnyét irtásföldeken és gyeptöréseken kapásként termelték, részben már eladñra is,
utñbb a kukoricához hasonlñan termeltették harmadában a zsellérekkel. Legrészletesebben a Heves
megyei Csány község dinnyetermesztését ismerjük, ahol e táji kultúra legalább másfél százados múltra
582
D
tekint vissza, és az 1880-as évektől megkezdődött, majd a Tiszántúlt kivéve az egész országra, sőt a
szomszédos országokra is kiterjedt a dinnyések vándorlása. A csányi földtelen vagy kis földű szegény
emberek elsősorban nagybirtokra szegődtek feles dinnyésnek. E viszonylag jñl jövedelmező vállalkozás
mind nagyobb tömegeket érintett, utñbb már középparasztokat is. A szomszédos Ecséd és Hort lakñi is
kezdtek áttérni a dinnyés-életmñdra. A piacra termelés versenyében új munkamñdok és eszközök
alakultak ki, mint pl. a makñi hagymatermesztőknél is; ezek elterjedését azonban a dinnyésekre oly
jellemző titoktartás jelentős mértékben fékezte. A kirajzás kora tavasszal történt, s a családok késő ősszel
tértek csak vissza. Eleinte kocsikon, vasúton, majd tehergépkocsikon utaztak magukkal vive a
berendezést, munkaeszközöket, néhány bútordarabot, élelmet és ruhaneműt. Az uradalmak ìrásbeli
értesìtésére indultak el; ha valahova nagyobb csoport kellett, az ún. dinnyésvállalkozó szedte össze őket, ő
maga továbbra is első dinnyésként szerepelt, vagyis közvetìtett az uradalom felé, kijelölte a telephelyet, a
családi dinnyeföldet, intézte az eladást stb., de a termesztett dinnye minőségéért minden család külön-
külön felelt. A dinnyések bérföldjükön viszonylag lakályosabb kunyhñkat (→ kunyhñtársaság) és egyéb
melléképületeket emeltek; általában házaspárok, családok fogtak ki 10Ŕ15 holdnyi földet. Korábban lñ és
tehén is, utñbb már csak kisebb állatok voltak velük. A munkában a család minden tagja részt vett, a 10Ŕ
15 éves gyerek már teljes értékű munkásnak számìtott, épp ezért nem is fordìtottak nagyobb gondot
iskoláztatására. Fiatal házasok esetleg rokont vittek magukkal, aki a haszon 1/3-át kapta, ilyen hìján
napszámost fogadtak alkalmilag vagy → summást hosszabb időre. A dinnyések fokozatosan
polgárosodtak: átépültek a falubeli házaik, elmaradt a viselet és sok helyi szìnezetű népszokás is. Többen
idegenbe települtek, kifelé házasodtak. 1945-ben sokan földet igényeltek, de majdnem mindenki visszatért
a dinnyés foglalkozáshoz, melyet az állami gazdaságokkal, tsz-ekkel kötött szerződések ma is lehetővé
tesznek. A dinnyések polgárosodásának folyamata manapság felgyorsulva fejeződik be. (→ még:
görögdinnye, → sárgadinnye) Ŕ Irod. Boross Marietta: A csányi dinnyetermesztés eszközei (Ethn., 1957);
Boross Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmñdjának és kultúrájának alakulásához (Ethn.,
1959).
Hevesi dinnyéslakás a ménfő-tényői úton (Kisbarát-Hort)
Hevesi dinnyéslakás a ménfő-tényői úton (Kisbarát-Hort)
Katona Imre
diñ (lat. Juglans regia): 1. Mo.-on őshonos csonthéjas gyümölcs. A magyarság még a honfoglalás előtt
ismerkedett meg vele. 1920 előtt Mo. diñtermésének nagy részét a DNy-erdélyi folyñvölgyek
gyümölcsöskertként használt kiterjedt diñerdei és ligetei adták. Hasonlñ folyñ menti diñsok húzñdnak
meg a Felső-Tisza vidékén Vásárosnamény és Tiszabecs között. A diñ a házikertek igen kedvelt
583
D
gyümölcsfája. A DNy-Dunántúl telepìtett diñsai az ország legnagyobb diñtermő tája. Ŕ Irod. Szilády
Zoltán: A Maros melléki diñsvölgyek (Botanikai Közl., 1934.) Ŕ 2. A diñ szerepe a magyar → népi
hitvilágban csekély, annak ellenére, hogy Eurñpa-szerte régi termékenységi szimbñlumként és egyúttal →
termékenységvarázslásra alkalmas szerként tartják számon. A magyar nyelvterületen szñrványos
szerepet kapott mint rontáselhárìtñ szer, ill. gyñgyszer; általánosabban elterjedtek viszont Ŕ főleg a
nyelvterület É-i és D-i részén Ŕ a diñval kapcsolatos betegség, ill. haláljñslñ eljárások: aki →
karácsonykor (ritkábban → szilveszterkor, → újévkor) rossz diñt tör fel, a hit szerint beteg lesz vagy
meghal a következő évben; vagy a diñhéjba öntött vìz kiapadásának mértékéből jñsoltak. Az Eurñpa több
helyén, különböző magyarázatokkal előfordulñ, karácsony esti (szilveszteri) „diñdobás” (a szoba négy
sarkába vagy a mennyezetre; ugyanezt → hüvelyesekkel is végezték) a magyar nyelvterület több pontján
ismert volt. Szñrványos diñfogyasztási, ill. -törési tilalom is előfordul (főleg karácsonyra és szilveszterre
vonatkozñan). Rìtusénekekben, lìrai dalokban gyakran szerepel a diñ erotikus szimbñlumként.
diñsjenői viselet: a Nñgrád m.-i ref. község öltözete. A szűk határú, hegyek közé szorult Diñsjenő erdei
munkát, fuvarozást, majd a 19. sz. végétől a vasút miatt munkát vállalñ férfilakosság már a század elején
felcserélte a zsinóros magyar nadrágot (→ ellenzős nadrág), a lajbit (→ mellény) és ujjas lajbit (→ mándli)
új szabású posztñ- és szövetruhákra. Ŕ A női viseletben az 1930-as években szintén ritka volt már a több
alsószoknyát fedő, hosszú felső → szoknya, az ingváll és a vállkendő, valamint a fekete, de ritkán fehér
gyolcsbñl is készìtett tarajos → főkötő (német főkötő). A diñsjenői viselethez hasonlñ a szomszédos
Szokolya népi öltözete. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A palñcok népművészete (A magyar nép művészete, V.,
Bp., 1922); Herkely Károly: A szokolyai viselet (Népr. Ért., 1938).
Fiatal házaspár ünnepi viseletben (1914. Diñsjenő, Nñgrád m.)
Flórián Mária
Diñszegi Vilmos (Bp., 1923ŔBp., 1972): etnográfus, orientalista. A bp.-i egy. bölcsészeti karán doktori
oklevelet szerzett (1946). A kandidátusi fokozatot 1958-ban nyerte el. 1947-től a Néprajzi Múz., 1963-tñl a
Néprajzi Kutatñ Csoport tudományos főmunkatársa. Ötször járt Ázsiában tanulmányúton: Törökország
(1954), Szibéria (1957, 1958, 1964), Mongñlia (1960). A magyar, ill. a szibériai népek hitvilágát
tanulmányozta. Monografikusan vizsgálta a magyar néprajzi csoportok kulturális jellegzetességeit (palñc,
bukovinai és moldvai székely, moldvai csángñ). Másik fő munkaterülete a honfoglalás előtti hitvilág
feltárása, a különböző történeti rétegek kimutatása. Legfőbb témaköre a samanizmus különböző
nézőpontú vizsgálata: részint monografikus feldolgozás, részint összehasonlìtñ elemzés, amelynek alapján
etnohistñriai és etnogenetikai folyamatokat tárt fel. A samanizmus jelenségeit vizsgálta néprajzi,
nyelvészeti és művészeti szempontbñl. Bp.-en létrehozta az eurázsiai múz.-ok, adattárak és könyvtárak
idevágñ anyaga fényképezésével, leìrás-másolataival a 15 000 tárgybñl és 1100 kötetből állñ Sámánhit-
Archìvumot. Több ìzben megszervezte és szerk. a samanizmus nemzetközi jelentőségű kiadványait.
Számos cikke és tanulmánya jelent meg hazai és külföldi folyñiratokban és szakkiadványokban. Ŕ F. m. A
sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Sámánok nyomában Szibéria földjén (Bp., 1960);
Samanizmus (Bp., 1962); A pogány magyarok hitvilága (Bp., 1967); Sebestyén Gyula (Bp., 1972); A finnugor
őshaza nyomában (szerk. Kodolányi János, Bp., 1973). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: D. V. temetésén (Ethn.,
1972).
584
D
Diñszegi Vilmos
diñtörés: → mozdulatutánzñ játék
Dissertationes Ethnographicae: a bp.-i ELTE tárgyi néprajzi tanszékének évkönyve (1973Ŕ). Az anyagi
kultúra témaköréből közöl tanulmányokat a tanszék tanáraitñl és volt hallgatñitñl. Szerkesztője: Tálasi
István.
Kósa László
dìszìtés zöld ággal: → zöld ág
dìszìtőbokor: → virágtő
dìszìtőművészet: → népművészet
dìszlepedő: a magyar parasztházban a → vetett ágy tartozéka. Sokféle elnevezése van, mint: cifra lepedő,
csipkés lepedő, formás lepedő, hajtásos lepedő, nagyruha, ágyravaló. A → lepedő szerepének megfelelően az
ágy alsñ részét és az esetleges → búvñágyat takarta, de nem az ágydeszkába tűrve, hanem jñl láthatñan
alálñgatva. Fölötte emelkedett a dìszágynemű. Ágyban fekvő alá sohasem terìtették, de nagyrészt ez
szolgált → halottas lepedő vagy gyermekágyas lepedő gyanánt, ìgy pl. a palñcoknál (sátorlepedő), sőt az
igen differenciált vászonkultúrájú Kalotaszegen is. Másutt e különleges szerepek egyikére vagy
mindkettőre külön dìszlepedő készült, sőt egyes alföldi, az 1850Ŕ60-as évekből valñ kelengyejegyzékek
szerint gazdag parasztlányok menyegzői, gyermekágyas és halottas lepedőt is kaptak. A dìszlepedő 2 vagy 3
szél vászon egymás mellé varrásával készült, a szélek közt esetleg → lepedőbetét közbeiktatásával.
Többnyire csak az egyik végét dìszìtették, széles sávban, szövéssel, hìmzéssel és csipkével, részben külön
felvarrt → lepedőszél formájában, ritkábban a dìszlepedő másik végét is, de csak keskenyebb csìkkal.
Kalotaszeg egy részén, feltehetőleg újabb alakulás eredményeként, a hìmzés a dìszlepedőn keresztben
helyezkedik el, beborìtva az alsñ vászonszelet. A dìszlepedő sárközi változata, a bodorlepedő anyagában is
különbözik a használati lepedőktől, vékony száda, amelyen átlátszik a → derékaljak piros csìkozása. Ŕ A
dìszlepedők, antik és középkori elődök után, Eurñpában széles körben megtalálhatñk, de elsősorban
alkalmi, gyermekágyas és halottas lepedők formájában. Egészen a 18. sz.-ig a dìszlepedő a mo.-i úri
kelengyéknek is fontos tartozéka volt. Noha a magyar parasztházakbñl csak a 17. sz.-tñl maradtak fenn
dìszlepedők, ill. részletük, használatuk itt is minden bizonnyal régebbi, s valñszìnűleg már a 14. sz.-i
jobbágyoknál emlìtett lepedők is nagyrészt dìszlepedők voltak. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép
művészete (IŔII., Bp., 1907Ŕ09); Fél Edit: Bevezetés a magyar népi hìmzések ismeretébe (Bp., 1963); T.
Knotik Márta: Dél-alföldi ágyruhák (A Mñra Ferenc Múz. Évkve, 1969).
Dìszlepedő két szél vászonbñl, az egyik végén külön beillesztett hìmzett lepedővéggel. Szélén csipke
Dìszlepedő vége (Szentistván)
K. Csilléry Klára
disznñ, sertés (lat. Sus domestica): 1. a magyarságnak is igen nagy jelentőségű háziállata. Eredetileg
valñszìnűleg magátñl domesztikálñdott, a települések melletti hulladékhalmokra járva szegődött az ember
585
D
mellé. Domesztikáciñs centrumai: K-Ázsia, ahonnan az ñceániai szigetvilágba és Ausztráliába is eljutott;

ill. Eurñpában a Keleti-tenger melléke, az Alpok keleti vidéke. Az ázsiai disznñ → háziasìtása korábbi: É-
Irakban az i.e. 7. évezredben, Turkesztánban i.e. 6000 évvel, Kìnában i.e. a 4. évezredben, Egyiptomban
2250 körül már tenyésztették. Eurñpában a domesztikáciñ első jelei a neolitikumig (kb. i.e. 2Ŕ4000-ig)
nyúlnak vissza. A magyarság a honfoglalás előtt már ismerte a disznñt, bár széles körű tenyésztéséhez
valñszìnűleg csak a Kárpát-medencében kezdett. Két ősi tájfajtánk van: a) a bakonyi disznó (rőtes fekete
vagy szürkésfekete szìnű, mérsékelten göndör szőrzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adñ)
már a honfoglalás korában itt élt, főleg a Balatontñl É-ra tenyésztették. Ŕ b) a szalontai disznó (nagy testű,
hosszú lábú és törzsű, lelñgñ fülű, vöröses-barnás szìnű hússertés), amely valñszìnűleg a magyarsággal
került a Kárpát-medencébe. Tenyésztésének fő területe a Tiszántúl. Mindkét régi tájfajta a 19. sz.
közepétől a mangalicával valñ kereszteződés következtében mint önállñ fajta kihalt. Tenyésztették még a
következő fajtákat is: a D-Dunántúlon a siskát és a túrmezeit; az Alföldön a rétit, Erdélyben a báznait és az
ölyvest, ÉK-Mo.-on pedig a lengyel disznót, amely valñszìnűleg → makkoltatás révén a 17Ŕ18. sz.-ban
jutott Munkács és Beregszász vidékére és Erdélybe. Az 1830-as évektől a Szerbiábñl behozott sumadia
disznóbñl a szalontai és a bakonyi disznñ keresztezésével tenyésztették ki a magyar mangalicát. Az
eredetileg négy szìnváltozatú (szőke, fekete, fecskehasú, vadas), göndör szőrű, zömök testalkatú zsìrsertés
igen gyorsan elterjedt és kiszorìtotta az emlìtett tájfajtákat. A századfordulñn külföldi behozatal útján
jutottak be az intenzìv hússertésrasszok. Ŕ A sertések elnevezése ivar, kor és funkciñ szerint: malac (kor
szerint szopósmalac, választott malac) kb. 4Ŕ5 hñnapig; süldő 1 éves korig mindkét ivarban; magló bármely
korú tenyészsertés; emse fiatal, göbe kifejlett nőivarú; koca hasas, fias; kan hìm ivarú; ártány herélt;
miskárolt petefészkétől megfosztott disznñ. A naponta kihajtott malac- vagy sertésnyáj őrzője a →
csürhés, mìg a tavasztñl őszig egy csapatban a legelőn élő sertésállományé a kondás (→ konda). Ŕ Irod.
Dorner Béla: A sertés Magyarországban (Bp., 1908); Hankñ Béla: Ősi magyar háziállataink (Bp., 1940);
Schandl JñzsefŔHorn ArtúrŔKertész Ferenc: Sertéstenyésztés (Bp., 1954); Gaál Lászlñ: A magyar
állattenyésztés múltja (Bp., 1966). Ŕ 2. A disznñval kapcsolatos → hiedelmek és → mágikus eljárások
elsősorban az állat egészségére, szaporaságára, hasznára vonatkoznak, másrészt az állatok egyes
megnyilvánulásaibñl az emberi élet fordulñira vagy az időjárásra jñsolnak. A disznñ egészségének
biztosìtására pl. → vìzkeresztkor a malacnak záptojást adnak. Disznñvész és rovarok ellen újtüzet
gyújtottak és ezen hajtották át az állatokat. → Rontás megelőzésére a disznññlra piros szalagot kötöttek.
A praktikus gyñgyszerek mellett gyñgyìtották a disznñt → ráolvasással (pl. a nyüvet „kiolvasták” belőle)
vagy nyálfolyás ellen a kihajtás előtt a disznññlban meghempergették az állatot. Hogy a disznñ ne
dögöljön meg, → Szent György napja előtt fogott kìgyñ fejét tették a disznñvályúba. A szaporaság
biztosìtása egyrészt a pásztorok vesszőhordásával történt (→ Márton napja, karácsonyi vesszőhordás, →
vesszőzés), másrészt pl. → nagypénteken hangyatojást adtak, hogy sokat malacozzék; továbbá pénteken
vagy kedden kellett elválasztani, hogy a göbe hamar begörögjön. A disznñ házhoz szoktatása céljábñl
farral vezetik az új malacot az ñlba; először kenyeret adnak a disznñnak. Hiedelemmondák ismeretesek a
szilajon tartott disznñ megriasztására (→ tudñs pásztor). Hizlalásával kapcsolatban bizonyos → előìrások
ismertek: pl. Egyed napján kell kezdeni; hìzñba fogáskor üres zsákkal, főzőkanállal veregetik, hogy ne
szaporodjék; nagypénteken napfelkeltekor húshagyñkeddi káposztamaradékot adnak, hogy jobban
hìzzék. Az emberi élet fordulñival kapcsolatban változatos hiedelmek ismeretesek. Pl. ha a terhes asszony
disznñt vakar, vagy perzselésbe lép, szőrös, ill. piszkos lesz a gyereke; újszülött első mosdñvizét a
disznñval itatják meg; rosszul alvñ gyereknek a disznñ alomjábñl tesznek a bölcsőjébe. Házasulandñk →
András napjakor megrúgják a disznññl oldalát: az állat röffenése házasságot jelez farsangra. Disznñval
álmodni halált jelent. Időjárásra vonatkozñ előjelek: a levágott disznñ lépének a vastagsága megmutatja,
hogy a tél melyik fele lesz hidegebb; karácsony és újév reggelén disznñröfögés terméketlen esztendőt
jelent; ha a csorda nyugtalan, esőt jñsol stb. Egyes helyeken úgy tartják, hogy az éjféli misén
karácsonykora Luca-székről disznñ alakú kìsértetet lehet látni.
1. Bihari kanász
586
D
2. Disznññl (Somogyszentpál, Somogy m.)
3. Hidas (Mozsgñ, Baranya m.)
4. Hidas (Tormás, Baranya m.)
5. Disznññl egyetlen fatörzsből (Magyarremete, v. Bihar m.)
6. Disznññl (Abaújalpár, Abaúj m.)
Szabadfalvi JózsefŔDiószegi Vilmos
disznñbontñ szék: → asztal
disznñjárom: három- vagy négyszögletű fakeret, amelyet az őrizetlenül legelő sertés nyakába tesznek,
hogy a burgonyát s más veteményt védő kerìtésen át ne hatoljon. A magyar néprajzi csoportok körében
csak a gyimesi csángñk ismerik. Szñrványosan előfordul az erdélyi románoknál. Használják a
disznñjármot a finnek, észtek, lettek, az abházok (Kaukázus), a szerbek, az olaszok is. A disznñjáromhoz
hasonlñ eszközt tesznek a svájci Alpokban a kecskék nyakára. A disznñjárom kapcsolatban áll azzal a
primitìv állattartási mñddal, amikor a jñszágot őrizetlenül tartják a ház körül, s nyakukra helyezett
járomforma eszközzel vagy egyéb mñdon védekeznek az ellen, hogy a tilosba menjen. A Kárpátokban,
ahol a disznñjármot alkalmazzák, jellegzetes ősi sertésfajtát is tenyésztenek. Emlìti a disznñjármot Panait
Istrati románŔfrancia ìrñ a havasalföldi népéletet bemutatñ regényeiben. Ŕ Irod. Manninen, I.: Die
Sachkultur Estlands (IŔII., Tartu, 1931Ŕ1933); Szabñ Mátyás: Herdar och husdjur (Stockholm, 1970).
Gunda Béla
disznññl, hidas: sertések elhelyezésére szolgálñ épìtmény. A nagyobb sertésnyájak (→ csürhe, → konda)
szállása az → akol vagy a → hodály. A paraszti gazdaságok épìtménye, a disznññl többféle lehet:
587
D
használtak földñlakat (kutrica, a Kiskunságon); levert karñkra vesszővel körbefont, bogárhátú egyszerű
épìtményeket (Bodrogköz, Zempléni-hg., Szatmár m.); a Körösök vidékén vályogbñl emelt kerekólakat. A
legáltalánosabb két disznññltìpus: a fátlan területeken vályogbñl, téglábñl épìtett egy- vagy több részes,
téglalap alaprajzú ñl, előtte rendszerint kitéglázott kifutñval; a másik a fában gazdag vidékeken a
gerendákon állñ boronábñl, deszkábñl vagy zsilipelt fallal készült, kifutñ nélküli disznññl, az ún. hidas.
Néhol, mint pl. Szentgálon (Veszprém m.) a hidas mellett kifutñ is állt. A hidas szétszedhető,
továbbhelyezhető épìtmény; erdős, hegyi területekről szétszedett állapotban szekereken szállìtották is az
Alföldre. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy
bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Hajdu Mihály: Sertéstartás Szeghalmon (Sárréti ìrások, szerk. Miklya
Jenő, Szeghalom, 1965).
Disznññl (Kászonújfalu, v. Csìk m.)
Lábas disznññl vagy hidas, vastag pallñdeszkábñl (Kisbény, v. Esztergom m.)
Szabadfalvi József
disznñölés: 1. a háztartás évi hús- és zsiradéktartalékának biztosìtására hizlalt sertés levágása és

feldolgozása. Általában a téli hñnapokra időzìtik. Az állatot szúrással ölik meg, vérét felfogják. Szőrét
perzseléssel távolìtják el. A bontásnak a parasztháztartásban máig uralkodñ, a századfordulñig
kizárñlagos mñdja az ún. órjára bontás. A megtisztìtott állatot bontñasztalon a hátára fektetik és négy
lábát kihasìtják. Ezután hasra fordìtják, a gerincoszlop két oldalán hosszában átvágják a szalonnát. A
nyakszirttől jobbra és balra, a fülek alatt a szájig bemetszik, és többnyire rögtön le is választják a fejet.
Ezzel a szalonna a vállnál is meg van bontva. Ezután lefejtik mindkét oldalon a szalonnát az állat hátárñl,
oldalárñl, egészen a hasig, és jobbra-balra kiterìtve hagyják. Fejszével elválasztják a gerincet a bordáktñl,
s az órjának nevezett gerincoszlopot a farokkal együtt kiemelik. Kétfelé terìtik az oldalast és kiszedik a
belsőségeket előbb a mell-, majd a hasüregből. A gyomor és a belek eltávolìtása után fejtik le a → hájat.
Az oldalasokat kiemelve a bontószéken csak a → szalonna marad az állal. A hasaszalonnán, a háj alatti
részen fekvő hús a disznñ nyula, nyúlja. A hús és a szalonna darabolásában, tartñsìtásában táji
különbségekből és időbeli változásokbñl adñdñ eltérő megoldások szokásosak az utñbbi évszázadban. A
húsdarabok tartñsìtásánál alkalmi ingadozás is adñdik abbñl, hogy egyes részeket → kolbászba,
kocsonyába, → disznñsajtba, frissen húsoskáposztába vagy nyersen kñstolñba szánnak-e. Általánosan
megfigyelhető, hogy korábban többet tartottak meg füstölt húsnak. Sñzni-füstölni szokták a fejet, az
orját, a két oldalast, az oldalasokrñl a hátgerinc mellett leválasztott hosszúpecsenyét (fehérpecsenye,
kanászpecsenye), a nyúlját, két lapockát, két darabban a medencecsont izomburkolatát és a végtagokat (→
sonka). Az orjadarabot kiiktatñ ún. karajra bontás (ennél az állatot állványra akasztják, a bontást a hason
kezdik, a gerincoszlopot kétfelé hasìtják) magyar parasztháztartásokban a 19Ŕ20. sz. fordulñjátñl
jelentkezik szñrványosan, és máig csak kisebb körzetekben gyakori. Viszont korábban is rendszeres
eljárás volt Ŕ a perzselést helyettesìtő forrázással együtt Ŕ több hazai német lakosságú vidéken.
Húsiparunkban a karajra bontás régñta szokásos, mìg a forrázást későn és részlegesen, a tekintélyes
debreceni hentesiparban pl. csak az 1930-as években, exportigények kapcsán vezették be.
Parasztháztartásban a disznñt megöli és felszedi (bontja) a gazda. Ehhez böllért a nagygazdák
presztìzsből, mások csak egészséges férfi családtag hiányában hìvtak. Disznñölésnél férfimunka még a
perzselés, a tartñs töltelékek elkészìtése, a hús és szalonna → sñzása. Női munka a béltisztìtás, a → hurka
és → gömböckészìtés, az abálás (→ kövesztés), a zsìrsütés, valamint a munka végeztével sorra kerülő
disznótor ételsorának elkészìtése, a szomszédoknak-rokonoknak küldendő kóstoló összeállìtása. Sokfelé
egy meghatározott szìnhúsdarab (pecsenye) a kanász, kondás disznñölési járandñsága (kanászpecsenye,
pásztorpecsenye). A disznñtoros házat estefelé gyakran látogatják meg alakoskodók (→ alakoskodás) és
más adománygyűjtők. Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása
(Debrecen, 1935); Kisbán Eszter: A sertéshús tartñsìtása a paraszti háztartásban (Kutatási feladatok)
588
D
(Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969. 2Ŕ3. sz.). Ŕ 2. a disznñöléshez a paraszti életben betöltött fontos
szerepénél fogva hiedelem jellegű → előìrások és → tilalmak is fűződtek, amelyek a hit szerint elsősorban
a sikeres ölést biztosìtották. Ezek közül általánosan elterjedtek voltak a disznñölés tilalmas napjaira
vonatkozñk: nem volt szabad újholdkor ölni, mert férges lenne a hús; helyenként változñan tilos volt a
disznñölés kedden, pénteken, vasárnap, mert pl. megromlana a hús; valamint néhány magára a
disznñölésre vonatkozñ (közben nem szabad a disznñt sajnálni, mert nehezen döglik meg; a disznñ
felhasìtásakor kacagni kell, hogy vastag legyen a szalonna; a sñzást szñtlanul kell végezni, nehogy férges
legyen a hús; néhol a hurkát is szñtlanul főzték, nehogy kifakadjon); továbbá bizonyos, az asszonyokra
vonatkozñ tilalmak (terhes asszony ne lépjen disznñperzselésbe, mert gyereke szőrös lesz; ne egyék a
velőből, mert a gyerek taknyos lesz; asszony ne egye az orrát, mert törni fogja az edényeket stb.).
Szñrványosan felbukkanñ, helyi jelentőségű adatokat nagy számban ismerünk (pl. azt tartották, hogy ha
öléskor a Göncölszekér és Kaszáscsillag közel van egymáshoz, több zsìr lesz; ölés előtt a disznñt meg
kellett kergetni, hogy porhanyñs húsa legyen stb.). A levágott disznñ bizonyos részeit felhasználták
gyñgyìtñ, ill. mágikus eljárásokra; ìgy elsősorban a Tamás-napon vágott disznñbñl eltett tamáshájat
gyñgyszerként, a levágott nemi szerveket és csecsbimbñkat az ñlba visszadobva a sertésszaporaság
céljábñl.
Perzselő villa
Kisbán EszterŔPócs Éva
disznñölő tánc: a somogyi → kanásztánc dramatikus változata a kanász és disznñ viadalát megelevenìtő
táncpantomim (→ dramatikus táncok). A kanász baltáját forgatva hárìtja el a kan támadását, majd
„levágja”. Az elterülő kant feldarabolja és testrészeit a jelenlevők között kiosztja, a „vaszoráját”
(genitáliák) a lányoknak, menyecskéknek, a májat, tüdőt a vénasszonyoknak. A disznñölő tánc másik
változatát Buzsákrñl ismerjük, ahol pantomimikus gesztusokkal kìsért férfiszñlñként táncolták. Ŕ Irod.
Seemayer Vilmos: Adatok népi táncaink ismeretéhez (Ethn., 1935); Morvay PéterŔPesovár Ernő:
Somogyi táncok (Bp., 1954).
Pesovár Ernő
disznñsajt: disznñöléskor főtt fejhúsbñl, bőrből, fűszerekből, helyenként vérrel is keverve készìtett
töltelék. Elsősorban disznñgyomorba, ha kettő készül, a kisebbet vakbélbe töltik. Erdélyben főként a
hñlyagba kerül ilyen töltelék. A disznñsajtot megfőzik, préselik, füstölik, ìgy a kásatöltelékeknél hosszabb
ideig eltarthatñ. Hidegen fogyasztják. A készìtmény neve a népnyelvben a Ny-Dunántúlon préshurka,
prezbors (vö. német Presswurst), a K-Dunántúlon svartli, a D-Alföldön svartli és varsli (vö. német
Schartenwurst), Moldvában dóba, taba, dob (vö. román tobã), Erdélyben disznófősajt, egyébként
disznñsajt. A népterület Ny-i és D-i részén a disznñsajtra gyakran átkerült a → gömböc, pacal, pucor
elnevezés is. A Tolna vidéki szajmóka megjelölés a német Saumagenből származik. Két kisebb
tájegységben a disznñsajtot szaláminak is nevezik. A népterület nagyobb részén a disznñsajtkészìtés
bevezetése a parasztháztartásba a 20. sz.-ban történt. Ennél korábban honosodott meg Ŕ a D-dunántúli és
DunaŔTisza közi nagyobb körzetek kivételével Ŕ a ZagyvaŔTisza vonalátñl nyugatra és a Bánságban.
Készìtése csak a két világháború között lett rendszeres a DNy-Dunántúlon, valamint a TarnaŔTisza
vonalátñl keletre, mìg a Bodrogköztől, Nyìrségtől, a Körösök találkozásának vidékétől egészen Moldváig
csak a II. világháború után gyakoribb. A disznñsajt kiszorìtja a gömböckészìtést, a gyomornak savanyú
levesként valñ felhasználását, de bevezethető ezek párhuzamos fenntartásával is. A disznñsajtnak az
országban, egyes országrészeken valñ ismertté válásátñl paraszti készìtéséig gyakran igen hosszú idő telt
el. Az 1695. évi kolozsvári szakácskönyv már szñl (rongyba töltött) disznó főbül való sajtrñl. A
disznñsajtkészìtés 20. sz.-i elterjedése kapcsán jñl vizsgálhatñk a népkultúra újìtásainak körülményei
(húsipar, rétegközi és osztályon belüli interetnikus kapcsolatok a külső példában, kezdeményezők a
faluban, a megjelenés és meghonosodás között eltelt idő stb.).
Kisbán Eszter
disznñtor: a → disznñölést követő vacsora. Az elfogyasztott ételek alapját a levágott disznñbñl frissen
készült húsos ételek teszik (legáltalánosabb étrend: húsleves, húsoskáposzta és a frissen kisült zsìrban
sütött fánk). A disznñölésnél segédkezőkön kìvül a szomszédokat, közeli rokonokat is meghìvják Ŕ a
589
D
meghìvást viszonozni illik. Vidékenként változñan elsősorban csak a saját korosztályukat vagy öregeket is
hìvnak; de általában egész családokat, tehát házaspárokat gyerekekkel együtt. Ez családias jelleget ad a
disznñtornak, és meglehetősen kizárja a → mulatságokon általában szokásos lányok-legények közti
enyelgést, udvarlást. Evés-ivás, borozgatás, vidám hangulat jellemző a disznñtorra, amely elsőrendű
alkalma a közös dalolásnak, alkalom továbbá a tréfálkozásra, mesélésre és → alakoskodásra, esetleg
alakoskodással egybekötött → adománygyűjtésre, → köszöntő szokások gyakorlására (→ még: disznñtori
kántálás, → nyársdugás). A disznñtori szokások gyakran obszcén jellegűek. A hangszeres zene (egy-egy
alkalomszerűen előkerülő hangszert Ŕ pl. citerát Ŕ kivéve) és a tánc nem jellemző a disznñtorra.
Pócs Éva
disznñtori kántálás: gyermekek tréfás → köszöntő, adománygyűjtő szokása (→ adománygyűjtés). Fiatal

legények vagy férfiak és nők járnak a disznñtoros ház ablaka alá tréfás és pajzán versekkel. Az Alföldön
általában kántálásnak nevezik a disznñtori → alakoskodást. A kántálñk is lehetnek egyúttal alakoskodñk.
A nem alakoskodñ disznñtori kántálás pl. a Heves m.-i Maconkán ìgy zajlott le: csoportba verődött
gyermekek a disznñtoros ház ablaka alatt a következő éneket kántálták:
Megdöglött-e az a disznñ, akit megöltek, Maradt-e a hurkájábñl, adjanak egyet. Mer már holnap péntek
lesz, A maradék nem jñ lesz. Fülét, farkát a papoknak, hurkáját a diákoknak, adjanak egyet!
Félegyházán a vacsora alatt egy csapat legény vagy gyermek rigmusmondñ ritmusban az ablak alatt
kántálni kezdett:
Eljöttünk mi kántálni, kántálni, Nem kell minket bántani, bántani. Mink is fogtuk a farkát, Nekünk is
egy darabkát. Benéztünk az ablakon, Málé van az asztalon, Málé legyen gazdáé. Rétes ide rongyos,
Kalács ide, dombos, Hurka, kolbász, pecsenye, kántálñk fizetése, vivát!
A gazda behìvja őket, s akkor elmondják a disznñ búcsúztatñját. A kántálñk végül egy kis bort és egy kis
csörmeléket kapnak és eltávoznak. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Tátrai Zsuzsanna
dìsznövény: → virágoskert
disztribúciñ <lat.>: a kulturális javak térbeli megoszlása, elrendeződése. Valamely kulturális elem
disztribúciñja lehet folyamatos (többnyire diffúziñ következtében) és lehet megszakìtott (konvergencia,
párhuzamos → invenciñ, → felfedezés vagy → szñrñdás következtében). Ŕ Irod. Rands, Robert L.ŔRiley,
Caroll L.: Diffusion and Discontinuous Distribution (American Anthropologist, 1958); Barabás Jenő:
Kartográfiai mñdszer a néprajzban (Bp., 1963).
Sárkány Mihály
dobñfa: kb. 1 m hosszú, hajlékony pálca, amelynek a végére szúrt lágy agyaggombñcot, burgonyát a
gyerekek suhintással madarakra hajìtják, játékos kedvtelésből dobálják (székelyek: sujtóvessző;
Tiszántúl: hajingáló, suhintó; Kisalföld: maga a sárgombñcdobálás suhingálás). A Nagy-Sárréten a
suhintásnál verselnek is:
Suhintñ, suhintñ, suhintsd magasra, Hogy a toronyñrát is elhagyja.
Csìkban a hanyittófa, Vas m.-ben a hajgicsáló behasìtott végébe tett kavicsot suhintják el ilyen mñdon. A
dobñfát ismerik az erdélyi románok, a szlovákok is. Korábban Eurñpa-szerte elterjedt gyermekjáték volt,
amelyet a madarászok is használtak. Mint → sportjátékok → játékeszköze is használatos. Ŕ Irod. Nagy
Rñzsa: Adatok a baranyamegyei Nagyváty növényekkel kapcsolatos szokásaihoz és néphagyományaihoz
(Magy. Népnyelv, IV. DebrecenŔKolozsvár, 1942); Jñzsef Dezső: A nyikñmenti gyermek magakészìtette
játékszerei (Kolozsvár, 1943).
Gunda Béla
dobogñ, áteresz: 1. utak, utcák szélén vezetett vìzelvezető → árok áthidalására udvarbejáratok előtt,
utcakereszteződéseknél készìtett épìtmény (→ hìd). Legegyszerűbb formában néhány fatörzset rögzìtenek
karñkkal az árok falához s azon fektetnek keresztül fahusángokat, deszkákat s földdel lefedik. Készültek
vastag deszkábñl gondosabb kivitelben, esetleg kő vagy tégla oldalakkal. A dobogñ név éppen az ilyen
590
D
deszkázott átjárñkhoz kapcsolñdott elsősorban. Készültek dobogñk téglaboltozattal vagy kőboltozattal is.
A régi mezővárosok utcaképéhez hozzá tartozott a gondosan kiépìtett, karbantartott dobogñk sora. A
kőből, téglábñl épìtett dobogñk sokszor, a terepadottság szerint szinte hìdméretűen nagyok voltak. Ŕ 2. A
fejőlyuknál ülő juhpásztor előtt földre fektetett, kissé feléje lejtő deszka (→ esztrenga). A juh fejés közben
az előzőleg megvizezett dobogñn áll, s körmével nem tud elrugaszkodni, ìgy a vadabbja is tűrni kénytelen
a fejést. Az eszköz ismert az alföldi juhászatokban, pl. a Nagy- és a Kiskunságon, dobogñnak azonban
csak a Hortobágyon és a környékén nevezik, ahol előfordulása gyakori. A dobogñ a hegyvidéki
juhtartásban ismeretlen. Erdélyben pl. kis gödröt mélyìtenek a fejőhelyen állñ juh lába alá. Ŕ Irod. Ecsedi
István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Málnási Ödön: A régi magyar juhászat (Bp.,
1928); K. Kovács Lászlñ: A bálványosváraljai fejős juhászat (Bp., 1948); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet
a Kiskunságon (Bp., 1959); Bencsik János: Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század
végétől (Debrecen, 1969).
Filep AntalŔSzabadfalvi József
dobñhálñ: → karikás dobñhálñ
dobolás: a hìrközlés intézményesìtett mñdja, amellyel elsősorban közérdekű közleményeket hirdettek ki. A
falusi, mezővárosi közigazgatás vezető testülete dobolás útján adta tudtul a lakosságot érintő hatñsági
rendeleteket, határozatokat. Esetenként egyéni hirdetmények közlése is dobolással történt. A dobolás a
község alkalmazásában állñ → kisbìrñ feladata volt, aki a település meghatározott pontjait felkereste és
pergő dobját verve hìvta fel magára, ill. a közleményre az emberek figyelmét. Néhány perces dobverés
után az utcára kisereglő és hallñtávolságban elhelyezkedő lakosságnak felolvasta a rábìzott közlemény
szövegét. A közleményt általában kötött formulák, kezdő és végző fordulatok jellemezték. A hallgatñság
azonnal megvitatta a közlemény tartalmát; kérdéseket tett fel a kisbìrñnak, akit bennfentesnek tartott. A
dobolást az elmúlt évtizedekben a hangszñrñk váltották fel. Ezek elhelyezése rendszerint követi a régi
rendet; a készülékeket a dobolás egykori szìnhelyein szerelték fel (kocsmák, boltok, közkutak,
templomok, útkereszteződések mellett). Ŕ Irod. Hoppál Mihály: Egy falu kommunikáciñs rendszere (Bp,
1970).
Dobos Ilona, S. Dobos (Nagyszőllős, 1922Ŕ): folklorista. A bp.-i ELTE-en szerzett középiskolai tanári
(1964) és doktori oklevelet (folklñr, 1968). A dunaújvárosi múz. (1951Ŕ), majd a Néprajzi Múz.
munkatársa (1957Ŕ). Kutatási területe a folklñr, ezen belül a monda, a mese, az „igaz” történetek. Cikkei
az Ethnographiában jelennek meg. Ŕ F. m. Szegény ember vìzzel főz (Önéletrajzi vallomások, Bp., 1958);
Egy somogyi parasztcsalád meséi (VMNGY X. Bp., 1962); Tarcal története a néphagyományban (Bp., 1971).
Dobszay Lászlñ (Szeged, 1935Ŕ): zenetörténész, népzenekutatñ, az MTA Zenetudományi Intézetének

munkatársa, a Zeneművészeti Főiskola tanára. Zenepedagñgiai tevékenysége és zenetörténeti kutatásai
egyaránt jelentősek. Népdaltörténeti és középkori magyar zenetörténeti témákkal foglalkozñ cikkei
zenetudományi és néprajzi szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. 16–17. századi dallamok a népi
emlékezetben (Szendrei Jankával és Rajeczky Benjáminnal, Bp., 1976).
dobvarsa: mindkét végén → vörcsökkel készült hálñvarsa (→ varsa), amelyet néhány ággal kifeszìtenek
és karñval a fenékhez rögzìtenek. Ha a feszìtő ágakat a halász kiakasztja a kávák közül, a dobvarsa
tányérszerűen összelapul. A mosztongai mocsarakban Doroszlñ halászai főleg kárász fogására használják.
Ismerjük a Sárközből, az Ormánságbñl (dobháló), a szlavñniai magyaroktñl (dobvarsa), a somogyi
Nagyberek magyar (dobháló) és horvát (buganj) lakosságátñl, ahonnan a Balatonra is elterjedt, Szeged
vidékéről. A Duna mentén (dudavarsa) használata felnyomul Vác környékéig. A mezőségi tavak román
halászai háromkávás dobvarsájukat Ŕ követ téve bele Ŕ süllyesztik le a tñfenékre, s a dobvarsára kötött
zsineg felső végére erősìtett vastag nád jelzi a vìz szìnén, hogy hová állìtották le a halfogñ eszközt. A
Mezőségen csalatékul húst tesznek a dobvarsába. A Mosztonga-mocsárban vesszőből font változata is
van, amellyel csukát fognak. A hálñbñl, keskeny lécekből készìtett dobvarsa ismeretes a lengyeleknél,
finneknél, svédeknél, németeknél, franciáknál, a Száva, Dráva és a Mura menti horvátoknál (bubanj,
vechtar) is. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Gönczi Ferenc:
Muraköz és népe (Bp., 1895); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Sirelius, U.
T.: Über die Sperrfischerei bei den finnisch-ugrischen Völkern (Helsingfors, 1906); Solymos Ede: Dunai
591
D
Dobvarsa (Doroszlñ, v. Bács-Bodrog m.)
Gunda Béla
Documentatio Ethnographica: az MTA Néprajzi Kutatñ Csoport xerox-eljárással készült dokumentáciñs

kiadványsorozata (1970Ŕ). Szerkeszti Bodrogi Tibor.
dodola: → esővarázslás
dohány (lat. Nicotiana): élvezeti cikket szolgáltatñ növény. Palántáit melegágyakban nevelik. A gondosan
elkészìtett trágyafűtésű melegágyak két részből állnak, a rögzìtett keretből és a takarñbñl (hasura,
molinñ, üveg stb.). A dohánymagot csìráztatják, aprñ volta miatt földdel vagy hamuval elkeverve vetik a
melegágyba. A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni ritkìtani, ñvni kell. 4Ŕ8 hét alatt
megnőnek, és április-május fordulñján megkezdik kiültetésüket. A porhanyñsra előkészìtett földön a
sorokat → sorhúzñval jelölik ki. Száraz időben csak vìzzel lehet ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolják a
palánta helyét, amit sarokkal, kapa fokával vagy e célra készült hosszú nyelű bottal, a luggalñval (→
jugalñ) készìtenek el. A palántákat tálban vagy kötényben viszik magukkal a kertészek és az ujjukkal
vagy a rövid ültetőfával fúrt lyukba ñvatosan beültetik. A megeredt palántákat háromszor-négyszer
kapálják. Az ekekapa csak az 1920-as években jött használatba a dohánytermesztésben. Némely nagy
levelű fajtáknál megjelennek a virágbimbñk, lecsìpik. Ez a bugázás. 8Ŕ10 nappal később következik az
oldalhajtások letördelése; a kacsozás. Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segìti elő. A
dohányszüret egyedüli formája, a leveleknek a tőről kézzel valñ leszedegetése a törés, mely a levelek
érésének megfelelően alulrñl felfelé szakaszosan történik. A hazaszállìtott dohányleveleket előbb
hervasztják, füllesztik, majd a hosszú hegyes fém dohánytű segìtségével erezetükön át zsinñrra fűzik. A
telefűzött zsinñr neve az Alföldön (főleg a Tiszántúlon) póré. A kifeszìtett pñrékat napon ideiglenes
állványokon vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtákban szárìtják. A megszáradt dohányleveleket
csomózzák, azaz szìn és nagyság szerint válogatják, lesimìtják és összekötik. Ezután veszi át az állami
kereskedelem. A dohányfűzés, ill. a csomñzás-simìtás egy időben sok ember munkáját igényli. Különösen
az utñbbinál a családi munkaerőn kìvül a rokoni és baráti munkabìrñk, sőt napszámosok is együtt
dolgoznak. Ezek a munkák jeles közösségi szñrakozási és hagyományozási alkalmak. Ŕ A dohány
őshazája D-Amerika, ahol az indiánok jñval a földrész felfedezése előtt vették kultúrába. Már az első
eurñpai utazñk leìrták és igen hamar áthozták kontinensünkre, ahol a 16. sz. folyamán portugál-spanyol,
ill. angol közvetìtéssel gyorsan elterjedt a dohányzás szokása. Népszerűsége hamarosan ellenszenvet is
váltott ki. Némely országokban mint rossz és káros szokást (szokatlan használati mñd, füstszìvás stb.)
tilalmazták és üldözték. Azonban sok pártfogñja akadt, akik gyñgyszerként, tisztìtñ, gond- és éhségűző
voltát dicsérték. Így a 17. sz. végére egész Eurñpában meghonosodott a dohányzás. De a különböző lokális
és a társadalmi különbségeket szem előtt tartñ tilalmak csak az 1789. évi és az 1848-as forradalmakkal
tűntek el Ny-Eurñpábñl. A dohány előbb a botanikus kertek, majd a házikertek növénye volt, s csak a
szükségletek megnövekedésével került szántñföldi termesztésbe. Mo.-ra kerülésének két útja volt:
Németo. felől és a Balkánon keresztül délszláv-török közvetìtéssel. Elsőnek feltehetően Bornemisza Pál
erdélyi püspök hozta be hazánkba, majd 1576-ban az erdélyi török követ vitt a fejedelemnek ajándékba
dohányt. A zűrzavaros hadi állapotok idején Ŕ főleg a katonák példáján Ŕ gyorsan terjedt a dohányzás
szokása a nép közt is. Hiába tiltották a 17. sz. második felében sorozatosan az erdélyi ogy.-ek és az ország
más részein helyi rendelkezések. A 18. sz. elején egyes vidékeken (Heves, Nñgrád megyék) a nyomásos
gazdálkodáson kìvül eső területeken már jelentékeny volt a szántñföldi dohánytermesztés. Kötött rendje,
speciális művelési mñdja és a jobbágyi szolgáltatások miatt a 18. sz.-ban a jobbágyság csak kismértékben
termesztett dohányt. Helyettük szabadabb társadalmi helyzetű rétegek (taxalisták, kurtanemesek)
játszottak fontos szerepet a dohánytermesztésben. Ugyanekkor kezdett feltűnni az újabb termelő réteg, a
zsellérek. A 19. sz. elejétől a napñleoni háborúk kontinentális zárlatátñl rohamosan alakultak ki a
kincstári és magánföldesúri birtokokon Csongrád, Csanád, Arad és Békés megyékben, valamint a
Bánságban a dohánykertészfalvak (→ dohánykertész). 1851-ben Ausztria Mo.-on is bevezette a
dohánymonopñliumot, és az állam elsősorban a nagybirtokokkal kötött szerződést, ami a kistermelőket
visszaszorìtotta és új termesztők, a feleskertész- és a bérmunkás-rétegek kifejlődését segìtette elő. A
dohánytermesztés különleges technikát, szakértelmet kìván. Elsősorban ezért vált külön már a
kezdetekben a hagyományosan gazdálkodñ jobbágyparasztságtñl a dohánykertészek rétege. A dohány a
szántñföldön is nagy munkaerő-ráfordìtást és kertészeti mñdszereket igényel. Korábban a hidegágyas
palántanevelés is gyakorlatban volt. A kolostori és úri kertekre korlátozñdñ virág- és zöldségtermesztő →
592
D
melegágy-használat éppen a dohánytermesztés nyomán vált szélesebb körben ismertté. A 18Ŕ19. sz.
fordulñján a kertészkedő nemesek és városi polgárok révén a dohánypalánták hajtatása szokásba jött.
Paraszti alkalmazása fokozatosan szorìtotta ki a hidegágyat és a szobabeli edényekben történő hajtatást.
Ŕ A dohány élvezésének, a dohányzásnak több mñdja ismeretes: a → bagñzás, a → burnñt, a →
cigarettázás, a → pipázás, a → szivarozás. Ŕ Irod. Benkő Jñzsef: Közép-ajtai dohány... (Szeben és
Kolozsvár, 1792); Takács Sándor: A dohány elterjedése és az első dohánymonopñlium hazánkban (Magy.
Gazdaságtud. Szle, 1898); Penyigey Dénes: A dohány elterjedése, hazai termesztésének kialakulása (Bp.,
1957); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Ültetőfák (Verpelét, Heves m.)
Dohányültető (Átány, Heves m.)
Cseréplocsolñ (Mindszent, Csongrád m.)
„Dohánykuka” (Verpelét, Heves m.)
Dohányfűző tű
Dohányfűző tű
Dohányvágñ kaszakés (Átány, Heves m.)
Dohányvágñ (Átány, Heves m.)
593
D
1. Dohánypalánták melegágyban (Érdmindszent, 1943)
2. A melegágy földjének egyengetése vetés előtt (Fácánkert-Iphigenia, Tolna m., 1955)
3. Dohányülettés (Fadd, Tolna m., 1952)
4. Luggalás kapafokkal és öntözés (Biri, Szabolcs-Szatmár m., 1955)
1. Dohányfűzés (Érsekvadkert, Nñgrád m., 1955)
594
D
2. A dohány egyengetése (Érsekvadkert, Nñgrád m., 1955)
3. Dohánytartñ (Magyarcsaholy)
Kósa László
dohánykertész: dohánytermesztéssel foglalkozñ, speciális szaktudású mezőgazdasági munkás. A 18. sz.

második felében és a 19. sz. első felében a dohánykertészek sajátos faluszerű településeket alkotva (→
kertészfalu) a mo.-i dohánytermesztés legfontosabb tényezői voltak. A 18. sz. első felében a felduzzadt
mezővárosi zsellérlakosság többnyire saját, önállñ kezdeményezésre kitelepült a környező bérbe vett
kincstári pusztákra, és a kedvező értékesìtési lehetőségeket kihasználva dohányt kezdett termeszteni. Az
első dohánykertészségek túlnyomñan szegedi lakosokbñl Csongrád megyében közvetlenül a Tisza jobb
partján az 1710-es évektől folyamatosan keletkeztek. Ezek a telepek kezdetben nem voltak állandñak. A
dohánytermesztés helyeit a kedvező talajokat és az ármentes szinteket keresve viszonylag sűrűn
váltogatta a lakosság. A dohánykertészek hosszú ideig megtartották városi illetőségüket, a kertészeteket
ideiglenes szállásként használták. Végső letelepedésükre és a dohánykertész községek megszilárdulására a
18. sz. második felében került sor. Az úrbéri rendezés után a szabadon gazdálkodñ bérlőket az
allñdiumokká alakulñ földeken egyre több feudális szolgáltatás kötötte. Közben alakult ki a
jobbágyparasztoktñl különböző dohánykertész-réteg, amely a szabad bérlőközösség hagyományait őrizte,
ugyanakkor azonban a jobbágyi kategñriákhoz hasonlñan is tagolñdott. Az 1800-as évek legelején a
napñleoni háborúk és az amerikai dohánybehozatalt akadályozñ kontinentális zárlat még jobban
föllendìtették a mo.-i dohánytermesztést. A gyéren lakott Csanád, Békés és Arad megyékben, valamint a
Temesközben újabb dohánykertész-falvak keletkeztek, amelyek azonban erősen különböztek a
korábbiaktñl. Szervezett telepìtés eredményeként jöttek létre, gyakran magánföldesúri birtokok
allñdiumaként, sok helyen mindjárt szabályos faluként. A dohánykertészeket nem védték a többi,
jobbágyokra vonatkozñ törvények, és a bérleteken növekvő feudális terhek (dézsma, robot)
fokozottabban kiszolgáltatták őket földesuraiknak. Ilyen állapotban történt a jobbágyfelszabadìtás, amely
azonban mint a majorsági földek művelőit a dohánykertészeket nem juttatta földtulajdonhoz. A
szabadságharc bukása, majd az 1851-ben kihirdetett állami dohánymonopñlium megpecsételte a
hagyományos kertészségek sorsát. Az uradalmak nem várták meg az országos rendezést, hanem félve a
dohánykertészek által kapott telkek elvesztésétől, a megnehezült értékesìtési lehetőségekre hivatkozva
595
D
jñrészt föloszlatták a kertészségeket. A Pallavicini-uradalom pl. a falvakat karhatalommal leromboltatta,

a lakosságot szétkergette. A dohánykertészek többnyire beolvadtak a környező települések
agrárproletariátusába. Eredeti foglalkozásukat kevesen folytathatták, és ìgy magas szintű szaktudásuk
kárba veszett. Néhány kivétellel csak azok a magánföldesúri birtokokon levő dohánykertész-telepek
maradtak meg, amelyek már 1848 előtt kezdtek átalakulni cselédfalvakká (pl. a Károlyi-uradalom falvai).
A kincstár nem szüntette meg a dohánykertészeteket, hanem hagyta, hogy lassan fölhagyjanak a
dohánytermesztéssel, és arra törekedett, hogy bérlettel és örökváltság-fizetéssel végleg helyhez kösse,
állandñ falvakká alakìtsa őket a ritka lakosságú D-Alföldön. Ezeknek a településeknek az ügyét más
telepìtvényes falvakéval együtt csak 1873-ban rendezték országosan, önmegváltásra kötelezvén őket. A
lezajlott változások folytán a D-Alföld elvesztette korábbi nagy súlyát a mo.-i dohánytermesztésben. A
megszűnt dohánykertész-réteg helyébe a dohánytermelők új csoportja lépett, az uradalmi feles kertészek.
Nem cselédbérért, hanem csekély konvenciñért és a dohánytermés feléért dolgoztak. Nem voltak folytonos
szolgálatra kötelezve, kisbérleti jellegű dohányos munkájuk mellett más szolgálatokat is elvállalhattak.
Az új dohányosréteget kertésznek, gányónak, kukásnak, dohányosnak nevezték. A hagyományos
földművelést folytatñ parasztoktñl és a cselédektől egyaránt megkülönböztette őket értékes szaktudásuk,
hagyományaik, életmñdjuk, szokásaik, viseletük, magatartásuk, munkaszervezetük és a munkát kereső
nagy mozgékonyságuk. Átmenetet képeztek a mezőgazdasági részesmunkások és az állandñ gazdasági
cselédség között. A dohánykertészek népes rétege nagy szerepet játszott a D-Tiszántúl (Viharsarok)
forradalmi mozgalmainak kialakulásában. A kertészségek feloszlatása után igen sokan a nagy
földmunkáknál (vasút- és útépìtés, folyamszabályozás) kerestek munkát. A bontakozñ agrárszocialista
mozgalom bennük találta meg legfontosabb bázisát. Egészen a II. világháború utánig számos
dohánykertész vált helyi vagy területi mozgalmi vezetővé. Másrészt a dohánykertészek jelentős kertészeti
tapasztalatai alapját képezték a D-tiszántúli belterjes növénykultúrák nagyarányú kibontakozásának is
(szegedi paprika-, makñi hagyma-, szentesi zöldségtermesztés). Ŕ Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés
Magyarországon (Bp., 1964); Gyimesi Sándor: A telepìtvényes falvak „felszabadulása” (szerk. Szabñ
István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848Ŕ1914; I., Bp., 1965).
Kósa László
dohánytartñ: általában ñlommázas cserépedény. Igen változatos formái ismertek. Kedveltek voltak a
hordñ és hasáb alakú dohánytartñk, amelyeknek felülete domborműves dìszű, és födőik fogñját
rendszerint valamilyen figura alkotja. A figurális dohánytartñk lehetnek állat alakúak oly mñdon, hogy
az állat teste a hengeres tartály, az állat feje pedig az edény födele. Vannak részben és teljesen emberi
figurát utánzñ dohánytartñk. Évszám, felirat ritkán találhatñ rajtuk. Más anyagbñl is készült
dohánytartñ. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért.,
1965).
1. Dohánytartñ fej (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Dohánytartñ bödön (1897, Gönc, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Dohánytartñ, domborműves (Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
596
D
Dohánytartñ „medvék” (Felföld, 19. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
dohányzacskñ, kostökzacskó: ebben tartotta a paraszt- és pásztorember a pipába valñ vágott dohányát.
Leginkább a kos herezacskñjábñl készült, de csinálták kisebb állatok (hasibárány, macska, hörcsög), sőt
madarak (szárcsa, gñlya, kakas) bőréből is. Alkalmas volt rá a vìzhñlyag és a szìvburok is. A kos
herezacskñját úgy kanyarìtották ki, hogy körül arasznyi tányérja maradjon. Rajta hagyták a lábszár- és
farokbőrt is → sallangnak. A juhászok kezdetleges mñdon készìtették ki. Előbb hamvasban (fahamu és
mésztej) áztatták, ez lemarta a szőrét, aztán levizelték és 3Ŕ4 napig hűvös helyen érlelték. Később vizelet
helyett sñs vìzben pácolták. Kikészìtés után a kezük közt húzogatták; lecsipkedték rñla a hártyás részeket,
aztán ásñ vagy lapát élén húzgálva törték, közben árpaliszttel vagy korpával hintették, ami fehérìtette. A
kikészìtett zacskñra tányért helyeztek és körülvágták a szélét, a lábakat és farkát vezér- és
vendégsallangokra hasogatták. A pásztor a gatyakorcba vagy a csizmaszárba dugva, ill. a bunda
sallangjára kötve viselte. A szűcsök jobban dolgozták ki: csávalében készìtették ki, szkáfával húsolták,
kákóval törték és curholóval bársonyosra puhìtották, tányérját kiselymezték. A szélét csipkés piros és zöld
irhával szegték, sallangját szìnes irhával pillangñzták. A remekbe készült dohányzacskñ a számadñ
pásztoroknak s a mñdosabb gazdáknak, mesterembereknek régebben cìmere volt, mint a jñmñd, a
rátartiság és a méltñság jele. A dohányzacskñt feltűnő helyen viselték, tányérja kilñgott a zsebből,
sallangja a csizmaszárat verte. A szépen hìmzett dohányzacskñ hozzá tartozott az ünneplő subához.
Macska-, hörcsög-, madárbőrből a csőszök és vìzenjárñk csináltak maguknak dohányzacskñt, a lábakat
körmöstől rajta hagyták dìsznek. A szegény embernek jñ volt a disznñhñlyagbñl valñ dohányzacskñ is. (→
még: szűcshìmzés) Ŕ Irod. Dorogi Márton: Bőrből készült népi dohánytartñk (Ethn., 1958).
597
D
Dohányzacskó Gyapjúval hìmzett dohányzacskñ (19. sz. második fele) Kiskunhalas, Torma János
Múzeum
Hìmzett dohányzacskñ (19. sz. második fele, Debrecen) Bp. Néprajzi Múzeum
598
D
Dohányzacskók Mindkettő sallangos, selyemhìmzéssel. Alföld. Néprajzi Múzeum, Budapest
Dorogi Márton
dolmány: térdig vagy combközépig érő, testhezállñ, felállñ gallérú, férfi posztñ felsőruha. Különféle
elnevezései: dómán (Sopron), dokány (Csallñköz), dóka (Alföld), dolmánt, domány (Erdély). Elejének két
szárnyát egymásra hajlñan csákñra vágottan is szabták, ujja kézfejnél szűkülő. Aba, kék, majd fekete
posztñbñl félszer bélelt nyári és kétszer bélelt téli változatban is készìtették. Ritka volt a prémes dolmány
(Eger, Rábaköz), inkább posztñval, flanellal bélelték. Paszomány, zsinñrozás, valamint fémgombolás
dìszìthette. Utñbbi a mñdos parasztság körében ezüst is lehetett (Szeged, Szentes). Ŕ A dolmány szñ
oszmán-török (török: dolama) eredetű a magyar nyelvben. A dolmány a parasztság ruházatában
feltehetően csak a 16. sz. ñta ismert, elsőként az alföldi mezővárosok tehetősebb gazdáinak ruhatárábñl. A
18. sz.-ban alakulñ posztñmanufaktúrák vásárlñkörzetében és általában gazdag paraszti körökben a
dolmány országszerte elterjedt, az úri viseletben ekkor divatos rövid formában. Csak a reformkortñl
szorìtják vissza újabb tìpusú → ujjasok. A legelmaradottabb gazdasági körülmények között élő vidékek
magyar (pl. a Palñcföld) parasztságához, a többi posztñruhához hasonlñan, csak a 19. sz. végén jutott el
divatja. Szegényeknek készülhetett a dolmány vászonbñl is. A vászondolmány rokona lehet annak a rövid
vászonkabátfélének, amelyet Erdélyben firiskónak, Szlavñniában pedig vászonkankónak neveztek. Az 1860-
as években a dolmány régebbi, hosszú formájában újra jelentkezik az úri viseletben atilla, zrinyi néven,
ennek paraszti visszhangja már nagyon csekély. Ŕ A dolmányt ingen, sokszor övvel derékhoz szorìtva, a
18. sz. közepétől → mellényre felöltve vagy a → mentét helyettesìtve panyñkára vetve viselték. (→ még:
posztñruha) Ŕ Irod. Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956); Ember Mária: XVIŔ
XVII. századi ruhadarabok a sárospataki kriptákbñl (Folia Archeologica, 1966Ŕ67, Bp., 1968).
Idős férfi zsinñros dolmányban (Pusztafalu, v. Abaúj-Torna m.)
Flórián Mária
Domanovszky György (Bp., 1909Ŕ): muzeolñgus, művészettörténész, a történettudományok kandidátusa

(1952). A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán szerzett doktori oklevelet (1936). A Néprajzi
Múz, ig.-ja (1940Ŕ45), majd főig.-ja (1957Ŕ59). A népművészet, a kortárs iparművészet, a kerámiatörténet
terén végez kutatñmunkásságot. Cikkei, tanulmányai néprajzi és művészeti szakfolyñiratokban jelennek
meg. Ŕ F. m. Magyarország egyházi faépìtészete (Bp., 1936); Szkìtáktól a magyarokig (Bp., 1938); Magyar
parasztbútor (Bp. 1942); Népi fazekasság (Bp., 1942); Balatonkörnyék népművészete (Bp., 1943); Magyar
pásztorművészet (Bp., 1944); Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); A két faragó Kapoli (Bp., 1955); Népi bútorok
(Bp., 1964); Magyar népi kerámia (Bp., 1968).
599
D
domborműves dìszìtés kerámián, plasztikus dìszìtés: a nedves agyagot szabad kézzel alakìtják vagy negatìv
mintába nyomják, majd az ìgy létrejött domborműves dìszìtményt az edény felületére helyezik. Gyakran
párosul valamely más eljárással, pl. → karcolt dìszìtéssel, → ìrñkázással, → ecsetes dìszìtéssel stb.
Nagyméretű szìnes, → ñlommázas edényeken, pl. → céhkancsñkon és → kályhacsempéken is
alkalmazták. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért.,
1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).
Cserép tükörkeret domborműves dìszìtéssel, az orom két oldalán pipázñ férfi és kezében virágot tartñ
asszony ábrázolásával (19. sz. első fele, Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
domború faragás: a → fafaragásban és a → kőfaragásban széles körben alkalmazott dìszìtő technika,

amelynél a bemélyìtett háttér előtt a dìszìtmény többé-kevésbé domborúan jelentkezik. Fával dolgozñ
mesteremberek dìszìtették vele szerszámaikat; gyalukat, fúrñkat, pintérek a faragott hordñfenekeket,
faragñ molnárok a vìzimalmok, szélmalmok berendezését, kivált lisztelő padjait. Parasztemberek,
paraszti specialisták domború faragással dìszìtették a kapufélfákat, a nagykapukat a Felföldön, itt-ott az
Alföld északi peremén, Erdélyben, ìgy az ún. székely kapuk (→ fedeles kapu) jñ részét. Domború faragás
kerülhetett kivételesen a ház mestergerendájára, a homlokzat előtt állñ szelementartñ ágasra, gyakrabban
bútordarabokra, ìgy a → dunántúli bútorok közt a keményfa széktámlákra. A használati eszközök,
szerszámok közt találunk domború faragással dìszìtett → mosñsulykokat, → mángorlñkat, →
pásztorbotokat, szőlőpréseket. A domború faragás a → pásztorművészetben különösen a Felföldön és a
Dunántúlon volt elterjedt. A Felföldön → csanakokon, → gyufatartñkon, botokon és → juhászkampñkon
jelentkezik. A dunántúli faragñ pásztorok körében a 19. sz. végén vált uralkodñ dìszìtő technikává az itt
korábban jobban kedvelt → vésett dìszìtés, → karcolt dìszìtés, → spanyolozás után. A domború faragás
először botok szárának faragásában és gyufatartñkon, tükrösökön, dobozokon terjedt el, majd más
tárgyakon is egyre gyakoribbá vált e dìszìtésmñd. A pásztorok ennek a technikának két változatát
tartották számon: lapos faragásnak mondták, ha csak a dìszìtmények közeit faragták, ill. vésték ki, maga
a dìszìtmény az eredeti sìk felületben maradt (champ enlevé), és domború faragásnak, ha az egyes
dìszìtmények maguk is kisebb-nagyobb mértékben domborúan voltak megmunkálva. Minél
erőteljesebben domborodtak ki, emelkedtek ki az alapbñl az egyes dìszìtmények, mint pl. a kìgyñ, a
tölgyfalevél a pásztor, a kos, a disznñ alakja, annál szebbnek tartották a faragást. Az 1930-as években 1Ŕ2
pásztor már szarun és csonton is alkalmazta a domború faragást. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Művészkedő
magyar pásztorok (Bp., 1935); Manga János: Hirtenkunst in Transdanubien (Acta Ethn., 1961); Manga
János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).
1. Gyufatartñ (19. sz. vége, Egercsehi, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum
600
D
2. Tükrös vágtatñ betyárral (Századfordulñ, Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Széktámla (18. sz. második fele, Galambok, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Juhászkampñ részlete Jézus ábrázolásával (századfordulñ, Barna János műve, Drégelypalánk, Nñgrád
Hofer TamásŔManga János
domesztikáciñ <lat. ’házi’ szñbñl>: → háziasìtás
Domokos Pál Péter ìrñi néven Gernyeszeghy Ádám, Páldeák Áron (Csìksomlyñ, 1901Ŕ): ny. tanár (1961Ŕ).
A kolozsvári tudományegy. bölcsészettudományi karán doktori oklevelet szerzett (1943). Tanár (1926Ŕ),
egyházmegyei tanfelügyelő (1936Ŕ), tanìtñképző intézeti ig. (1940Ŕ44), miniszteri osztálytanácsos (1945Ŕ
49), tanár (1951Ŕ). A népzene, a történeti zene terén végez kutatñmunkát; néprajzi, irodalmi kérdésekkel
foglalkozñ cikkei irodalmi, nyelvészeti, néprajzi folyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Moldvai magyarság
(Csìkszereda, 1931, Kolozsvár, 19414); Csángó népzene (IŔII., Rajeczky Benjaminnal, Bp., 1956, 1961).
Domonkos Ottñ (Orgovány, 1928Ŕ): múzeumigazgatñ, néprajzkutatñ, muzeolñgus. A bp.-i ELTE

bölcsészettudományi karán muzeolñgus szakos (1952) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1961). A
soproni múz. munkatársa (1952Ŕ), ig.-ja (1963Ŕ). A kisipar, a céhes ipar, a céhszokások, a viselettörténet
kérdéseit tárgyalñ cikkei az Ethn., a Népr. Ért., a Néprajzi Közl. c. szaklapokban, valamint múz.-i
évkönyvekben jelennek meg.
dongaköpű: → deszkaköpű
Dorogi Márton (Szerep, 1911Ŕ): ny. tanìtñ, szakfelügyelő, néprajzi gyűjtő. A debreceni tanìtñképzőben
szerezte tanìtñi oklevelét (1932). Oktatñ munkássága mellett állandñan foglalkozott néprajzzal, a bőr és
egyéb állati eredetű anyagok feldolgozásának, a szűcsmesterség és a bőrruházat kérdéseivel. Ŕ F. m.
Adatok a szarvasi szűcsmesterséghez (Gyula, 1960); A kunsági kisbunda (Szolnok, 1962).
601
D
doromb, dorombér: idiofñn hangszer (→ népi hangszerek). Hangjának erősìtését és természetes

hangsorának képzését a játékos szájürege végzi. Eredetileg, mint ma is Ázsiában és Óceániában,
bambuszbñl készìtették. Az eurñpai tìpusú, közte a magyar doromb fémből készül. Két fő része: egy
patkñszerűen görbìtett, párhuzamosan összeszűkülő szárú fémkeret és egy vékony, keskeny acélnyelv,
mely egyik végével a keret közepéhez van forrasztva. A nyelv a szárak között, azokkal párhuzamosan
halad; kissé elhegyesedő szabad vége a szárak végénél, a keret sìkjára merőlegesen be van hajlìtva. A
dorombkészìtés nálunk régen vándor cigánykovácsok mestersége volt. Ŕ A hangszer átlagos hosszmérete
4Ŕ6 cm; keretének legnagyobb átmérője 3Ŕ5 cm. Alaphangja (kis) c körül van. Természetes hangsorábñl
dallamképzésre a 6. és 7. felhangtñl felfelé levő hangokat használják. Sikerültebb példány felhangjaibñl
két összefüggő oktávot is meg lehet szñlaltatni. Az állandñan szñlñ alaphang mellett legerősebben az a
felhang szñlal meg, amelyre szájüregét a játékos ráállìtja Ŕ ugyanolyan elven, mint amikor dallamot
fütyülünk. Dorombjáték közben nem kell dúdolni; a hangmagasságot a szájüreg tágìtása vagy szűkìtése
(a nyelv-segìtségével), a hangerőt pedig elsősorban a pengetés erőssége befolyásolja. Ez utñbbit a szájon át
történő, nem túlságosan erős lélegzéssel intenzìvebbé lehet tenni. 70Ŕ80 évvel ezelőtt a dorombot
falvainkban általában házalñ kereskedők, hulladékgyűjtők, vásári bazárosok terjesztették. Leginkább
gyerekek, főleg nagyobb leánygyerekek használták → hangadñ játékszerként. Országos
elterjedettségének nyomait ma is megtaláljuk. Eurñpa-szerte a 14. sz.-tñl kezdve gyakran emlegetik.
Nálunk egyértelműen rávonatkozñ adatokrñl a 18. sz.-tñl kezdve tudunk. Szerepel a „Tzigányokrñl szñlñ
histñriá”-ban és Gvadányinál is. Ŕ Irod. Sachs, Curt: Reallexikon der Musikinstrumente (Berlin, 1913, új
kiadás: 1964); Bartñk Béla: Összegyűjtött ìrásai (I., Bp., 1966).
Doromb
Sárosi Bálint
dorozsba: → vőfély
dorozsmai kocsi: könnyű, vékony alkatrészekből, finom, szép vasalással készìtett, a homokon is jñl futñ Ŕ
tehát vékony talpú Ŕ, magas kerekű, kétlovas kis → kocsi. Kiskundorozsma nagyon jñnevű kocsikészìtő
központ volt, különösen a múlt században sok volt ott a → kerékgyártñ. Ez a verseny az oka a finom
munkának és annak, hogy a dorozsmai kocsi nagy körzetben Ŕ Szeged körzetén túl is Ŕ elterjedt. A
dorozsmai kocsit egyaránt használják a tanya és a város közötti személyszállìtásra, tehát közlekedésre és
piaci áruk szállìtására.
K. Kovács László
Dñzsa György (Dálnok, 1470 k.Ŕ1514): a középkori Mo. legnagyobb → parasztmozgalmának, az 1514. évi
nagy parasztháborúnak vezetője és hadvezére. Székely köznemesi származású volt, innen a másik neve:
Székely György. Ŕ A magyar népköltészetben Dñzsa Györgyre és háborújára vonatkozñ önállñ dal vagy
ballada nem maradt fenn, mintegy 100 éve Kálmány Lajos már csak nyomát találta ilyen éneknek. A
kuruc szñ azonban máig őrzi Dñzsa György kereszteseinek emlékét (a latin crux ’kereszt’, szñbñl),
valamint néhány más kifejezés (földhözragadt szegény ember, sült paraszt), egy székely esküformula (Dózsa-
hitre mondom). Emléke különösen szülőföldjén, a székelység körében eleven. Dálnokon, a régi Háromszék
megyében ìsmerik szülőháza helyét, maradványait, tudnak kincséről is, amelyet itt rejtett el hatalmas
rézüstökben. Roppant ereje a hagyomány szerint Toldi Miklñséhoz hasonlatos (→ Toldi-mondakör).
Mint Toldi, Dñzsa György is ennek köszönhette, hogy az udvarhoz került és lovagi cìmert kapott,
minthogy egy hetvenkedő török vezér karját páncélostul vágta le egy délvidéki párviadalában. A székely
hagyomány II. Ulászlñ feleségével valñ viszonyárñl, udvari emberekkel, főurakkal valñ összetűzéséről is
tudni vél. A hagyomány hasonlñ elevenséggel emlékezik a Délvidéken halálának körülményeire.
Temesváron ismerik kivégzésének helyét, beszélnek a kivégzése alkalmával történt csodárñl, Szűz Mária
megjelenéséről; ennek emlékét kegykép, majd szobor örökìtette meg. A kivégzett hős fejét a hagyomány
szerint Zápolya János Dñzsa György örökbefogadñjának, Pálfy Balázs szegedi főbìrñnak küldötte el;
Szegeden úgy tudják, a főbìrñ lánya Dñzsa György fejét a ferencesek alsñvárosi templomának
cintermében temette el. Kolozsvárt és vidékén éppen akkor járt le a városbìrñ megbìzatása, amikor a
keresztesek a várost ostrom alá vették; mivel pedig a titkon megejtett bìrñválasztás alkalmával, a nagy
hidegben a választñknak hñlyagos korsñban melegìtett bort kìnáltak, ez a kolozsvári bìrñválasztások
hagyományos rìtusává lett. A Dñzsa György kivégzésére használt vaskoronát is a kolozsvári levéltárban,
602
D
majd az Erdélyi Múzeumban mutogatták, bár hitelessége bizonytalan. Ugyancsak mondai eredetűnek
kell tekintenünk Dñzsa György kivégzésének ma általános előadásábñl azt a motìvumot, hogy
kìnzñeszközei közt a tüzes trñn is helyet kapott volna, minthogy erről az egykorú források nem tudnak.
Alakja a hagyományban nemegyszer egybeolvad Mátyás királyéval vagy Rákócziéval. Ŕ Irod. Kálmány
Lajos: Szeged népe (II., Arad, 1882); Márki Sándor: Dñzsa György (Bp., 1913); Székely György: A török
hñdìtñk elleni védelem ügye a Dñzsa-parasztháborútñl Mohácsig (Századok, 1952); Sándor István: Dñzsa
György a néphagyományban (Ethn., 1972).
Sándor IstvánŔKatona Imre
dödölle: → burgonyapép, → derelye, → eresztett pép, → kásaétel
dögkerék: földbe ásott oszlopra vìzszintesen ráhúzott, használt kocsikerék, amelyre a legelőn a pásztorok
téli időben a dögöt kirakták, hogy a kutyák éjjel-nappal éberen őrködjenek a tanya körül. Reggel és este a
dögkerék alatt kapták az etetéshez levágott porciñt.
Dögszárìtás (1924, Hortobágy, Hajdú-Bihar m.)
Pásztorkunyhñ dögkerékkel (Debrecen)
Balogh István
dögtaliga: állattetemek elszállìtására szolgálñ, hátrabillenthető, két rúddal ellátott kétkerekű jármű. A
két kerék közti tengelyen nyugvñ kb. 2 m hosszú részt kemény fábñl készült deszkákkal fedik le. Hátsñ
végén egy görgő henger van, elöl egy ehhez hasonlñ, karral hajthatñ, kb. 3 m hosszú lánccal ellátott
hévérszerű fahenger. Kezelője a dögös, régebben kivénhedt pásztor vagy cigány, újabban maga a
legelőőr, aki amikor hìrt kap arrñl, hogy a legelőn jñszág hullott el, a dögtaligával elszállìtja azt a
dögtemetőhöz, ahol az esett állatot megnyúzza, majd elföldeli. Csak a Hortobágyrñl és a hozzá kapcsolñdñ
legelőkről ismert, kb. az 1880-as évek ñta. Ŕ Irod. Béres András: Az „esett jñszág” eltakarìtása a
Hortobágyon és környékén (Ethn., 1964).
Varga Gyula
603
D
dögtemető: az a hely, ahová az elhullott állatot temették. Valñszìnűleg a 18. sz. 70-es éveiben dühöngő
nagy marhavészkor hozott hatñsági intézkedésre kellett első ìzben a pásztoroknak a legelő félreeső részén
igen nagy, mély árkot ásni s az elhullott állatokat ebbe temetni. Később hatñsági intézkedés folytán a
puszták elhagyottabb részein, de a faluk mellett is körülkerìtett, hatalmas gödröket ástak, s minden esett
állatot, mésszel valñ fertőtlenìtés mellett ebbe kellett temetni. Az elhullott állatot szekéren vagy →
dögtaligán vitték a dögtemetőbe. Erre a feladatra sok helyen dögöst fogadtak, aki Ŕ amennyiben a jñszág
nem fertőző betegségben esett el Ŕ bizonyos fizetésért meg is nyúzta s a bőrrel elszámolt a pásztornak
vagy a gazdának. Ŕ Irod. Balogh István: Marhadög és orvoslása Debrecenben a XVIII. században (Népr.
Közl., 1959, 1Ŕ2. sz.); Béres András: Az „esett jñszág” eltakarìtása a Hortobágyon és környékén (Ethn.,
1964).
Döggödör korláttal (Hortobágy)
Varga Gyula
Dömötör Sándor (Bp., 1908Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. A szegedi tudományegy.-en szerzett

néprajzbñl doktori oklevelet (1930). A Néprajzi Múz. gyakornoka (1931Ŕ32), a fővárosi üdülő ig.-
helyettese Balatonkenesén (1935Ŕ44). A szombathelyi múz. ig.-ja, (1949Ŕ57), Bp.-en a Népművelési
Intézetben osztályvezető-helyettes, majd honismereti főelőadñ (1958Ŕ69). A magyar néprajz, a
muzeolñgia, a művelődéstörténet (betyárélet, boszorkányhit) köréből vett témákkal foglalkozik. Több
néprajzi művet rendezett sajtñ alá múzeumi és honismereti kiadványokat szerkeszt. Ŕ F. m. Őrség (Bp.,
1960).
Dömötör Tekla (Bp., 1914Ŕ): folklñrkutatñ, tanszékvezető egyetemi tanár, a történelemtudományok

doktora (1972). Középiskolai tanári oklevelet szerzett (1936). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi kara
folklñr tanszékének oktatñja (1953Ŕ). A népköltészet, a népszokások, a néphit, a népi szìnjátszás, a
szìnháztörténet területén végez kutatásokat. Legjelentősebb munkáiban a magyar néphit, népszokások és
népi szìnjátszás történeti rétegeit, eurñpai összefüggéseit vizsgálja. Publikáciñi magyar és külföldi
szakfolyñiratokban és tanulmánykötetekben jelennek meg. Ŕ F. m. Régi Magyar Vìgjátékok (Bp., 1954);
Régi Magyar Drámai Emlékek (Kardos Tiborral, IŔII., 1960); Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964);
A népi szìnjátszás Európában (Bp., 1966); Magyar népszokások (Bp., 1973); A népszokások költészete (Bp.,
1974).
Dömötör (Demeter) napja: (oktñber 26.) a keleti egyház kedvelt és gyakran ábrázolt „harcos” szentjének
ünnepe. Demeter (Démétriosz) a hagyomány szerint a 4. sz.-ban élt, Tesszáliában született s okt. 26-án
vértanúként halt meg, mert a pogány istenek tiszteletét megtagadta. Egyik ismert keleti ábrázolása a
piros lovon ülő vitéz, aki dárdájával a földön fekvő pogány katonát szúrja át. Népszerűsége a bizánci
kereszténység hatásterületével és szentjeinek kultuszával függ össze. Mo.-on a 11. sz.-tñl követhetjük
nyomon tiszteletét. A Dukasz által adományozott korona egyik zománcképén szent Demeter katonaruhás
alakja láthatñ. Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovica) 1057-ben még állt a Demeter-székesegyház. A
szegedi Demeter-templom a 12. sz.-ban épült. 1474-ben Mátyás király is részt vett Dömötör (Demeter)
napján Szegeden az ünnepségeken. A Hortobágyon az egykori Hort faluban a 14. sz. elejéig állt a
Demeterről elnevezett templom. A keleti egyház a harcosok és a pásztorok védőszentjének tekintette.
Nálunk főként a pásztorélet hagyományaiban kapott helyet, amelyek különösen a nyelvterület K-i részén
ismertek, a Dunántúlon hasonlñ funkciñt az állatpatrñnusok (Szent Vendel, Lénárd) töltenek be. Dömötör
(Demeter) napjának megünneplése, a dömötörözés a juhászok körében nagy esemény volt, amire már jñ
előre készültek, a csárdában vagy pásztorháznál összejöttek, és sokszor több napon át mulattak. A
lakoma rendezése sorra járt a juhászszámadñk között, s a rendező számadñ arra a szomszédos gulyás- és
csikñsszámadñkat, a pusztai csőszöket, a pandúrokat is meghìvta. A Kiskunságban Dömötör (Demeter)
napja előtt hajtották a nyájat a város alá, s ilyenkor a juhász a nyáj őrzését átadta a gazdának, mert neki
joga volt három napig mulatni. Dömötör (Demeter) napját juhászújévnek is mondták. Szegeden Dömötör
(Demeter) napján Ŕ a belvárosi templom védőszentjének ünnepén Ŕ nagy népünnepélyt tartottak, amelyre
a tanyai pásztorok családtagjaikkal együtt vonultak fel. Az ünnepségen részt vettek a céhek képviselői és
604
D
a város vezetői is. A mise után a juhászok a plébánosnak bárányokat ajándékoztak. A plébánia udvarán a
juhászgazdák főzték a paprikáshúst, a juhásznék a túrñslepényt, a rétest, a bélest tálalták. Borrñl a város
borbìrái gondoskodtak. Az ételeket felszolgálñ lányokat és menyecskéket a juhászlegények dudaszñval
kìsérték a cinterem ajtajáig. Szent Demetert néhány helyen (pl. Viss Ŕ Zemplén m.; Nádudvar Ŕ Hajdú
m., Barkñság) a juhászok védőszentjeként tisztelték. A → beszorulás utáni mulatozást sok helyen
juhtornak, juhbálnak, gulyásbálnak stb. nevezték. A Demeter-nap már a 16. sz.-tñl a pásztorok és a
mezőgazdasági cselédek szegődtetési napja volt. A naphoz fűződő szokások még sokrétűbbek a balkáni
országokban. A délszlávok a farkasok elleni védekezés időpontjának, a bulgáriai karakacsánok legeltetési
és cselédszerzési határnapnak tartották, az új házasok pedig kalácsot és kenyeret vittek a templomba,
majd rokonaik körében mulatoztak. Ŕ Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901); Szabadfalvi
Jñzsef: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964).
Manga JánosŔSzabadfalvi József
Döncőszekér: → Göncölszekér
döntés: a szőlészetben az öreg tőkék fiatalìtásának és egyúttal a → szőlőszaporìtásnak is a középkor ñta

ismert eljárása. Főként hegyi szőlőkben: a meszes, márgás talajú, Buda környékén, valamint a gyenge
gyökérzetű fajtákat termesztő borvidékeken (Balaton-mellék, Tokaj-Hegyalja) alkalmazták az évi
szőlőmunkák részeként. Azokon a területeken is előszeretettel döntöttek, ahol a fiatal szőlők hamarabb
érő borát kedvelték (Sopron, Pécs, Gyöngyös). A döntés, buktatás vagy rokkantás (Erdély) munkáját az
anyatőke melletti verem vagy árok ásásával kezdték, majd tavasszal kibontották a tő gyökerét, s
döntőkéssel megtisztìtották, elvágták az oldalgyökereket. A tőkét maga alá döntötték, tőgyökerét
vìzszintes helyzetbe hozták, a cservesszőkből a régi tőke helyére húztak egyet, s a tőke erősségétől függően
egy-három vesszőt vezettek a tőkehiányok helyére. Az új tőkék alá lapátnyi istállñtrágyát is raktak. A
középkori → homlìtás is tulajdonképpen a döntés fenti mñdját jelentette. Ŕ Irod. Kecskés Péter: A szőlő
telepìtésének hagyományos és újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).
1. Ledöntött szőlőtőke (Heves m.) 2. Döntőkés (Heves m.)
Kecskés Péter
döntőbìrñ: → fogott bìrñ
dőre: adománygyűjtő alakoskodñk neve a Csallñközben (→ adománygyűjtés, → alakoskodás).

Húshagyñkedden (→ farsang) nagyobb csoport legény 15Ŕ20-féle jelmezbe öltözik: női ruhába,
cigánynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak, vőlegénynek. Fejükre rossz harisnyát húznak, vagy
bekormozzák, esetleg belisztezik arcukat és házrñl házra járnak egy-két cigány muzsikus kìséretével.
Nem szìvesen engedik be a dőréket a házba, mert nagy felfordulást csinálnak. Felborìtják az asztalt,
kormos lével „bemeszelik” a falat stb., majd néma játékukkal és táncukkal szñrakoztatják a háziakat és a
kìváncsiskodñkat (→ pantomim). A játék közben igyekeznek a háziak figyelmét kijátszva kolbászt,
szalonnát lopni. Táncukért a gazdasszonytñl lisztet, szalonnát vagy tojást kapnak. Az élelmet kosárba
rakják és este a kocsmában közös mulatság közben elfogyasztják. Ŕ Irod. Khin Antal: A farsangi dőrék
(Magyar Figyelő, 1935); Ujváry Zoltán: Varia folkloristica (Debrecen, 1975).
„Borbély” és asszonyruhába öltözött dőre (Csölösztő, v. Pozsony m.)
605
D
A „drñtostñt” (dőre) beszegezi az ñlat (Tejfalu, v. Pozsony m.)
Ujváry Zoltán
dörgölődzőfa: a gulyaálláson levert 2Ŕ3 m magas, combvastagságú karñ, amelyhez a szarvasmarha

hozzádörgölődzik (Hortobágy, Bugac, Kiskunság), hogy szőrét, bőrét tisztìtsa. Ferde növésű fákat is
keresnek erre a célra, hogy a jñszág a hátát is dörgölhesse. A → cserénytől távol, a → járás sìkabb részén
is felállìtják a dörgölődzőfákat (Kiskunság). A Hortobágyon a baromállás kiszemelt helyére a pásztorok
egy elnyűtt tölgyvályút 50Ŕ60 cm-re függőlegesen beásnak a kemény szikes talajba, s a jñszág este, amikor
az állásra ér, ehhez dörzsöli a nyakát, testét. A gulyaálláson gyakran 3Ŕ4 dörgölődzőfát is felállìtanak. Ha
már 10Ŕ20 szarvasmarha ugyanahhoz a dörgölődzőfához hozzádörzsölődik, az oszlopon marad az állatok
szaga, ezt a többi barom megérzi s mindig visszatér az oszlop köré (Hortobágy). A hortobágyi hagyomány
szerint a dörgölődzőfának legelő-, területfoglalñ jelentősége is volt. A dörgölődzőfa ma is jellegzetessége a
hortobágyi legelőnek. Gyakran ül a csúcsán egy-egy parlagi sas, vércse vagy más nagyobb madár, s
ilyenkor távolrñl úgy néz ki, mintha valami ’totemoszlop’ lenne. Erdős területen nincs szükség
dörgölődzőfára. Ott a jñszág a fák törzsét használja fel szőre, bőre tisztìtásához. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A
magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914);
Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959); Gunda Béla: Significance of Ecological
Factors in Herding (Acta Geographica Debrecina, tom. XIX. Ser. VII., Debrecen, 1968).
Gunda Béla
dörzsölőmalom: → kendermorzsolñ henger
dráma, dramatikus szokások: → népi szìnjátszás
dramatikus játék: a népköltészet több szereplős, párbeszédes formájú alkotása, melyet szerepjátszással
összekötve adnak elő (→ népi szìnjátszás), formájában hasonlìt az irodalmi drámához. Gyakran
irodalmi-félnépi szövegek folklorizált változata. Ide tartoznak a vallásos tárgyú úgynevezett népi →
misztériumjátékok, mint a → betlehemezés, → Herñdes-játékok, → paradicsomjátékok, a → Zsuzsánna-
játékok, a → dúsgazdagolásnak nevezett moralitás stb. A farsangi, lakodalmi és más ünnepek alkalmábñl
eljátszott → alakoskodások is gyakran dramatikus játékok. Gyakori a behìvñ forma: a szìnre lépő
szereplő bemutatkozik, majd behìvja a következő szereplőt. Hazánkban többnyire valamely népszokás
keretében kerülnek előadásra, néha azonban alkalmi szìnjátszñ társulatok is alakulhatnak: ilyenek voltak
az I. világháború előtt a bányász-szìnjátszñ társulatok. Ŕ Szokásokhoz nem kötött dramatikus játékot
adtak elő a hivatásos és félhivatásos vásári komédiások, → bábjátékosok, → árnyjátékosok is. Felépìtésük
gyakran a vetélkedő játék formáját veszi fel: a szemben állñ erőket egyének vagy csoportok képviselik,
akik történeti köntösben is megjelenhetnek vagy megszemélyesìtett allegñriák lépnek szìnpadra. Gyakori
a bìrñsági tárgyalás forma is. Máskor nincs konfliktusos cselekmény, hanem egy egyén, csoport vagy
foglalkozás nevetségesnek tartott vonásait utánozzák vagy valamely érdekes, emlékezetes megtörtént
eseményt elevenìtenek meg szerepjátszás segìtségével (→ betyárjátékok). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Kérdőìv
betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Ujváry Zoltán: Egy farsangi játék funkciñjának
kérdéséhez (Ethn., 1957); Kardos TiborŔDömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (IŔII., Bp., 1960);
Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkciñ kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány,
1961); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Székely György: Szìnjátéktìpusok
dramaturgiája (Bp., 1965).
Dömötör Tekla
dramatikus táncok: azok a pantomimikus táncjátékok és jelenetek, melyekben a zene, a tánc és gesztus a
megjelenìtés és ábrázolás eszközei. Ilyen pantomimikus táncok a pásztortánc-kultúrában gyökerező →
disznñölő tánc, → Oláh leány tánca, → Savanyñ-játék, a „memento mori”-szerű → Bene Vendel tánca,
606
D
valamint a nyìrségi lakodalmakban a részegséget és kijñzanodást megelevenìtő jelenet. Néhány →

állatutánzñ táncunk is ilyen pantomimikus jelenet, ìgy a bekölcei → rñkatánc, amelyben az elfogott
tyúkkal játszñ rñkát alakìtja a táncos, és sapka jelképezi a tyúkot. Továbbá az állatok párzását utánzñ
vérteskethelyi rñkatánc és a nagyvázsonyi → nyúltánc. A dramatikus táncok közé soroljuk a népi
szìnjátszásban az ábrázolást és a cselekmény bonyolìtását szolgálñ táncjeleneteket, táncbetéteket is (→
betlehemes pásztortánc, → tréfás verbuválás) s tágabb értelemben az egyes szokásokban bizonyos
mértékig dramatikus funkciñt betöltő → rituális táncokat. A táncjátékokon, dramatikus funkciñjú
táncokon kìvül egyes tánctìpusok is őriznek pantomimikus elemeket, mozzanatokat. A cigányok
küzdelmet megelevenìtő, párbajszerű → botolñjában ilyen a találatot vagy támadñ szándékot kifelező
mimika (Nyìrvasvári), a → cigánytáncban és → medvetáncban pedig az obszcén részletek. S ugyancsak a
táncba szőtt pantomim a páros cigánytáncban (Tiszaigar) a mosakodás és borotválkozás, a gyimesi →
féloláhosban pedig a mesterségutánzás gesztusai. Pantomimikus elemeket és vonásokat őriznek a páros
táncok csalogatñs formulái is (→ csalogatás) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és
táncos népszokások (Bp., 1958); Varga Gyula: Játékos dramatikus táncok Biharban (Tánctud. Tanulm.,
1958); Wolfram, R.: Volksmusik Südosteuropas (München, 1966); Pesovár Ernő: Két táncpantomim
(Bene Vendel tánca és Savanyñ játék) (Táncműv. Ért., 1968, 1. sz.); Pesovár Ferenc: Az elveszett juhait
siratñ pásztor története (Újabb adatok egy táncpantomim elterjedéséhez) (Táncműv. Ért., 1969, 2. sz.).
Pesovár Ernő
dránica, fatégla, gránica: tölgy- vagy fenyőfábñl hasìtott, 30Ŕ80 cm hosszú, 10Ŕ30 cm széles, 1Ŕ2 cm vastag
tetőfedő deszkalap. A dránicát a → zsindelytől az különbözteti meg, hogy nagyobb méretű, vastagsága
minden részében nagyjábñl azonos, és nincs hornyolva. Faszögekkel szegelték fel sorban a tetőlécekre
úgy, hogy a sorok egymást fedjék. ÉK-Mo.-on és Erdélyben alkalmazták, elsősorban gazdasági
épületeket, szñrványosan lakñházakat fedtek vele. Udvarhely megye egyes vidékein fatégla a neve. Ŕ Irod.
Oroszhegyi Mihály: Az fenyőfanak hasznos voltárñl, és az sendely tsinalñknak kellemetes és hasznos
munkajokrñl valñ Histñria (H. n., 1656); Nagy Jenő: Zsindelyfaragás a kalotaszegi Magyarvalkñn
(Erdélyi Múz., 1944); Molnár István: A hazai zsindelyfaragás térbeli-, időbeni alakulásának egykori és
mai termelési sajátosságainak néhány vonása (A Székelykeresztúri Múz. jubileumi évkve, Csìkszereda,
1974).
Füzes Endre
dranka: → esztrenga
Drávaköz: a Dráva és a Duna közötti területnek elsősorban a tudományos irodalomban használt

megnevezése, a → Hegyalja és → Drávaszög szinonimája.
Filep Antal
Dráva mente: a Dráva ártérszéli, ártéri településeinek láncolatát jelölő tájnév Somogy és Baranya m.-k
területén. A honfoglalástñl megtelepült magyarság között helyenként nagyobb szigetekben megmaradt a
szláv lakosság s az Árpád-kor folyamán megmagyarosodott. A Dráva mente középkori lakossága a
hñdoltság idején viszonylagos természeti földrajzi védettsége ellenére is erősen megcsappant. Jelentős
horvát népessége újkori betelepüléssel keletkezett. Az itteni horvátokat a környéken tótoknak nevezték.
Magyarsága korábban a baranyai, DK-dunántúli népességgel tartott kapcsolatot, nyelvjárási sajátságaik
is erre vallanak. A Dráva vìzrendezésének befejezetlensége miatt a vìzi életmñd emlékei elevenebben
éltek, mint más folyñ mentén. Az I. világháború végéig jelentékeny kereskedelem folyt a Dráva mentén
Szlavñnia lakosságával.
Filep Antal
Drávaszög: Baranya m. déli, 1918 ñta részben Jugoszláviához tartozñ területének újabb, a
szakirodalomban felbukkanñ neve, Gönyey Sándor használta először. Élő népi neve: → Hegyalja. Ŕ Irod.
Gönyey Sándor: A Drávaszög néprajzi elkülönìtése (Pécsi Városi Múz. Ért.-je, 1942); Penavin Olga: A
jugoszláviai Baranya magyar tájnyelvi atlasza (Újvidék, 1969); Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek
(Újvidék, 1972); Baranyai Júlia: Vìzbe vesző nyomok (Újvidék, 1976).
607
D
Vörösmart (v. Baranya m.)
Utcarészlet (Csuza, v. Baranya m.)
Kopács (v. Baranya m.)
Filep Antal
drávaszögi hìmzések: a Drávaszög községeinek a → sárközi főkötőkkel rokon jellegzetes főkötőhìmzései.

A drávaszögi hìmzéseket is fekete muszlinon varrták fehér fonallal; a minták nagyobbak, a sárközihez
képest szinte elnagyoltak. Előképeik → aranyhìmzések is lehettek. Ellentétben a sárközivel, itt kisebb
dìszìtmény jut a főkötő elejére, a nagyobb a kontyot borìtja. → Laposöltéssel, nyolcas öltéssel, →
huroköltéssel, → láncöltéssorral, → száröltéssel, → keresztöltéssel és → Margit-öltéssel varrták. A nagy
rozetták közepét keresztekkel és a pñkolásra emlékeztető laza öltésekkel töltötték ki. A főminta a főkötő
kontyot borìtñ hátsñ lapjához igazodik, melyet két szimmetrikus félre tagolnak: egyik fél tükörképe a
másiknak. Néha csipkesor választja el őket, máskor egybe szerkesztettek. Akad madaras, rákos minta is,
de a legtöbb rozettákbñl, gránátalmákbñl, tulipánokbñl és leveles ágakbñl áll. A minták java mozgalmas,
amit a kevés dìszìtőelem változñ állásban, világos, egyértelmű kompozìciñ szerinti elrendezésével érnek el.
Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Drávaszögi hìmzések (Bp., 1944).
1. Főkötő hátsñ fele rákos mintával (19. sz. vége)
2. A rákos minta kinagyìtott képe
608
D
3. Főkötő hátsñ fele virágtöves mintával (19. sz. vége)
4. A virágtöves minta kinagyìtott képe. Bp. Néprajzi Múzeum
1. Főkötő oldalrñl, virágtöves ábrázolással (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.
2. Hìmzés főkötő hátsñ feléről (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.
609
D
3. Hìmzés főkötő hátsñ feléről (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum.
4. Főkötő hátsñ fele Bp. Néprajzi Múzeum.
Fél Edit
drñtos: szlovák vándoriparos (drotari), aki főleg eltörött cserépedények javìtásával, drñtozásával
foglalkozott. Az értékesebb fazekaskészìtményt, keménycserepet a vándorlñ drñtos előre is összedrñtozta.
Munkájához fekete vashuzalt vagy sárgarézdrñtot használt. Leghìresebbek voltak a trencséni, abaúji
drñtosok, akik az egész Alföldet bejárták. A rendszeresen megjelenő drñtos a magyar falvak és városok
jñl ismert, megszokott alakja volt. A századfordulñ után a bádogedény térhñdìtásával az eredeti drñtos
foglalkozás fokozatosan megszűnt. Azñta a drñtosok a kilyukadt bádogedények foltozásával foglalkoznak.
A drñtos rendszerint kerékpáron közlekedik, hátán faládában hordja a szerszámokat és a bádogot.
Legfontosabb szerszámai: a kalapácsok, fogñk, szegecsek, csiriz. A falvakban rendszerint elnyújtott
„Fazikat fodoooozz!” kiáltással hìvja fel magára a figyelmet. Ma Mo.-on a leghìresebb drñtosok az Abaúj
megyei Háromhuta községben élnek. Edényfoltozással nemcsak a szlovák ajkú drñtosok, hanem sokszor
vándorcigányok is Ŕ házalási engedéllyel vagy anélkül Ŕ foglalkoznak. Ŕ Irod. Matter János: A csurgñi ev.
ref. főgymnasium értesìtője (Csurgñ, 1899); Pranda, A.: O súèasnom stave slovenského drotárstva
(Bratislava, 1957); Petercsák Tivadar: Vándoriparosok a Zempléni-hegységben (Ethn., 1973).
Kiskutai drñtos fa hátibatyuja (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
610
D
1. Drñtos fazekat foltoz (Kishuta, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
2. Vándor drñtos munka közben
3. Bandukolñ drñtos a nyìrgyulaji utcán (Szabolcs-Szatmár m.)
4. A kiállñ két drñtvéget harapñfogñval többször megcsavarják, fölösleges részét levágják
5. Bádogfolttal javìtott és használhatñvá tett fazék
6. Drñtos munka közben
611
D
7. Masinás fazék fonása: fűrészfog és zegzugos kombináciñjú hosszanti és spirálrendszerű keresztkötés
Drñtos szerszámai: 1. lemezvágñ ollñ 2. kalapács 3. ár 4. kézi üllő 5. csìpőfogñ 6. harapñfogñ 7. lyukasztñ
8. hidegvágñ
Bodgál Ferenc
drusza: (Székelyföldön: is) ját: 1. az azonos keresztnevűek nevezik egymást ezen a néven. Ismert durasza,
duruca elnevezése is. Ŕ 2. tágabb értelemben előfordul „barát”, „cimbora” jelentésben is. A kifejezés a 18.
sz. ñta ismert, de a szñ eredete még nincs felderìtve.
druzsbatánc: a lakodalmi → vőfélytánc változata Pest és Nñgrád megyében. (→ még: pajtástánc)
dualisztikus eredetmagyarázñ monda: epikus néphagyomány, amely azt a gondolatot fejezi ki, hogy a
teremtés két ellentétes erő együttműködésének az eredménye. Ezt a két teremtő erőt az Isten és az ördög
személyesìti meg. Kettőjük közül az ördög áll közelebb a formálandñ anyaghoz, Isten csak az utasìtást, a
szellemi irányìtást adja (→ világ teremtéséről szñlñ monda). Az ördög hatásköre nem is terjed túl az
anyagon, életet nem tud adni (→ ember teremtése). Jelentős számú mondában utánozni kìvánja Isten
teremtő tevékenységét, de működése vagy sikertelen lesz, vagy pedig valamilyen kártékony lényt teremt
hasznos helyett (→ légy teremtése, a), más alkalommal pedig csupán a formai imitáciñ sikerül, de az sem
tökéletesen (Isten lovat és tehenet teremtett, az ördög utánozni akarta, de az ő teremtménye se lñ nem lett,
se tehén, hanem bivaly). Az ördög szerepe a dualisztikus eredetmagyarázñ mondákban mindig negatìv
Isten teremtésével szemben, még a közös tevékenység alkalmával is. Az ördögtől származtatják a mondák
a világon létező valamennyi rosszat: a betegséget, a dohányt, a kártyázást, puskát, verekedést, a szeszes
italokat, kártékony állatokat stb. A dualisztikus eredetmagyarázñ mondák keletkezése érdekes
tudományos problémákat tár fel. A dualisztikus vallási koncepciñ a tételes vallásoknak is sajátja. Pl. az
iráni Aveszta (i. e. 3. sz.) tartalmazta a jñ és rossz princìpiumok szembenállásának tanát (Ormuzd és
Ahrimán), majd ez átkerül a zsidñ és a keresztény vallásba is. A keresztény egyházbñl a középkorban
kivált bogumil eretnekség a dualista tanoknak gazdag tárháza lett. A bogumilok hatására Balkán-szerte
elterjedtek a dualisztikus hitelveken alapulñ, legendákat tartalmazñ apokrif evangéliumok s egyéb szent
szövegek. Azoknak a népeknek a folklñrja, amelyek a bogumilizmussal valamilyen kapcsolatban voltak,
ily mñdon dualisztikus mondákban igen gazdag. Maguknak a dualisztikus mondáknak az útját
Dragomanov úgy állapìtotta meg, hogy mindenképpen iráni nyelvterületen keletkeztek, innen egyfelől a
Kaukázuson át Bulgáriába, másfelől Közép-Ázsiába kerültek, itt őrződtek meg a legteljesebb formában,
majd továbbjutottak orosz nyelvterületre. A magyar folklñr ide vonatkozñ anyaga eredetkérdésének
tisztázása nem történt meg. A magyar dualisztikus eredetmagyarázñ mondák rokonsága szembeszökő
egyfelől a balkáni népek hasonlñ hagyományaival, másfelől a balti népek, valamint a vogulok, osztjákok
és zürjének teremtésére vonatkozñ hagyományaival. (→ még: démiurgosz) Ŕ Irod. Kálmány Lajos:
Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Dähnhardt, O.: Natursagen (I., LeipzigŔ
Berlin, 1907); Ivanov, J.: Bogomilszkije knyigi i legendi (Szofia, 1925); Bianchi, U.: Il dualismo religio
(Roma, 1958); Dragomanov, M. P.: Notes on the Slavic Religio-Ethnical Legends: The dualistic creation
of the World (Indiana University Publications, Russian and East European Series, Vol. 23. Bloomington,
1961); Istoria literaturii Române I. Folclorul, literatura românã în perioada feudalã (1400Ŕ1780) (Szerk.
Pop, M. etc., Bucureºti, 1964); Lixfeld, Hannjost: Der dualistische Schöpfungsschwank von Gottes und
des Teufels Herde. (Thompson K 483.) Volksüberlieferung (Hrg. Harkort, Fr., Peeters, K. C., Wildhaber,
R., Göttingen, 1968).
Nagy Ilona
duc: → kalács
duci: szűk derekú, rövid, hátul fodros női bársony ujjas (Püspökbogád).
612
D
duda: két vagy több nyelvsìpbñl állñ több szñlamú hangszer, melynek sìpjait szájjal vagy fújtatñval felfújt
tömlő segìtségével szñlaltatják meg. Számos elnevezése ismert: gajd, tömlősìp, bőrduda, kutyaduda,
kecskeduda. A magyar duda sìpjai egyszerű ún. rácsapñ nyelvsìpok. Fő részei: a birka-, kecske- vagy
kutyabőrből, ritkábban csikñ- vagy borjúbőrből készült tömlő, a dudafej, a kettős sìp, a bordó és az emlő,
ill. fújtató. Ŕ A jobb első lábcsonkba a duda emlőjét vagy fújtatñját, a bal lábcsonkba a duda bordñsìpját,
a bőr nyaki nyìlásába pedig Ŕ arra a helyre, ahol eredetileg is az állat feje volt Ŕ a dudafejet kötik bele. A
fábñl faragott dudafej kecske-, kos- vagy emberfej formájú. A dudafej derékszögű furatán át jut a levegő
a tömlőből a fej szájrészébe csaposan illeszkedő kettős sìpba. A kettős sìp Ŕ „sìpszár”, „billegető” Ŕ a duda
legfontosabb része. Az egyik Ŕ rendszerint a bal kéz felőli Ŕ sìpon elöl 5 nagyobb és 1 kisebb hangképző
nyìlás láthatñ. Ez a dallamsìp vagy „prìm”. A dallamsìp felső végénél mogyorñnyi kiemelkedésen levő kis
hangképző nyìlással Ŕ a „bolhalyukkal” Ŕ átellenben a sìp hátsñ oldalán is van egy normális nagyságú
hangképző nyìlás, amelyet a játékos a hüvelykujjával működtet. A dallamsìp alsñ végnyìlása fölött, a
sìpszár külső oldalán 5×20 mm-nyi méretű hosszúkás téglalap alakú nyìlás van; ennek nagyságát a szélére
ragasztott viasszal szabályozni lehet s ezáltal bizonyos mértékig mélyìteni vagy magasìtani a dallamsìp
alaphangját. Neve „oldallyuk”, „váltñlyuk” vagy „stimmlyuk”. Ŕ A kettős sìp vele egybeépìtett második
sìpjának, a kontrasìpnak egyetlen hangképző nyìlása van. A kontrasìp alsñ végéhez hosszabbìtñ is
csatlakozik (csapszerkezettel), amelynek formája szerint „pipa”, „pipka” vagy „csikñ” a neve. Ŕ A dudát
megszñlaltatñ klarinételvű fúvñkák nádbñl vagy bodzafábñl készülnek. A Szeged környéki dudákon
azonban gyakori az ún. heteroglotta fúvñka: fémcsövecskére cérnatekeréssel kötik rá a külön készült
bodzafa vagy nád nyelvet. Ŕ A duda bordñszárának hosszúsága 7Ŕ800 mm. Több darabbñl,
csapszerkezettel állìtják össze, a csapok széjjelebb húzásával, ill. összetolásával lehet hangolni. A Szeged
környéki dudák bordñja trombitaszerűen hajlìtott rézcsőből készült, vagy ha fábñl készìtették, a cső
részleteit a trombitaformának megfelelően egymás mellé csapolták. Ŕ A duda emlője Ŕ „fúvñka”,
„höppentyűje” Ŕ amelyen keresztül a tömlőt felfújják, rövid facső, a tömlő belsejében levő végén
bőrszeleppel. Van ún. fújtatñs duda is, amelynek levegővel valñ táplálását a jobb karral működtetett kis
fújtatñval (a kovácsfújtatñhoz hasonlñ szerkezet) végzik; ilyenek többségükben a Szeged környékiek. Ŕ A
duda dallam- és kontrasìpjának hangja leginkább az oboáéhoz hasonlìt, de annál élesebb; a bordñ hangja
pedig leginkább a fagottra emlékeztet. A dallamsìp alaphangja a mo.-i dudákon f’ és b’ között van. A
fedett kontrasìp tiszta kvarttal, a bordñ két oktávval mélyebb a dallamsìp alaphangjánál. Ŕ A dallamsìp
hangterjedelme egy oktáv, hangsora mixolid vagy közönséges dúr. Ŕ Figyelemre méltñ, hogy a dudások
többsége nem mindjárt dudán, hanem rendszerint előbb furulyán tanul meg játszani. A gyakori trilla,
előke, mordent ugyanúgy jellemzője a dudajátéknak, mint a furulyajátéknak. A duda-staccatók viszont
főleg annak a következményei, hogy a dudás nem közvetlenül szájjal fújja hangszerét. A jellegzetesen
sikìtñ dudaelőkét a játékos a hüvelykujjal kezelt 6. lyukon („sikajtñlyuk”-nak is nevezik) szñlaltatja meg.
A bolhalyuknak, mint azt egyik neve is mutatja („cifrázñlyuk”), a dallam dìszìtésében van
megkülönböztetett szerepe. Ŕ A kontrasìp egyetlen hangképző nyìlásának a dallamhangok egymástñl valñ
elválasztásában betöltött szerepén kìvül önállñ szerepe is van: a játékos játék közben többé-kevésbé a
dallam tempñjához és ritmusához alkalmazva nyitja és zárja egyéni hajlama és képessége szerint. A duda
régebbi országos népszerűségét bizonyìtja a rengeteg dudanóta. Ezek általában közönséges páros ütemű,
tánctempñjú népdalok; általában nem lépnek túl az oktáv terjedelmen, hangsoruk többnyire dúr jellegű,
egyszerű ritmusúak; az újabb stìlusú magyar népdalra oly jellemző pontozást is kerülik, negyed és
nyolcad értékekből állñ egyenletes ritmusegységekből épülnek. A hagyományos duda-repertoárba
tartozik a dudanñták mellett az ún. aprája: egy-két ütemes motìvum ismételgetése, amit a dudás a
dudanñtákhoz közjáték- és utñjátékként játszik. Ŕ Dudálni felnőtt férfiak szoktak, nők soha. A hangszer
művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok. A szegényebb néprétegek Ŕ
zsellérek, cselédek, kubikosok, pásztorok Ŕ között az 1900-as évek elején még lakodalmak, farsangi
táncok is voltak dudával. Ŕ A dudás nem mindig egymaga játszott, hanem Ŕ leginkább az Alföldön Ŕ
kettesben is: a dallamot hegedű vagy klarinét is játszotta. Ŕ A dudának Eurñpa-szerte, Ázsiában és É-
Afrikában rengeteg változata van. A Balkánon és K-Eurñpa egyes pontjain (pl. a cseremiszeknél) ma is
használják népi hangszerként, de általában kiveszőben van. Napjainkban Ŕ magyar nyelvterületszerte is
egy-két kiöregedett dudással Ŕ a dudát a magyar néphagyománybñl kipusztultnak tekinthetjük. Ŕ A
legkorábbi mo.-i dudaábrázolás a 15. sz.-bñl valñ, egy Corvin-kñdex keretdìszén találhatñ. A 16. sz.-ban
Ny-Eurñpában is ismerték a magyar dudásokat. A magyar hangszeres tánczene legkorábbi ìrott
emlékeiben, a 16. sz.-ban külföldön megjelent Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha cìmű kottákban
világosan ráismerünk a magyar paraszti dudajáték századunkban még megfigyelt jellegzetességeire. Ŕ A
17. sz.-i magyar főúri hangszeres zenében előkelő helye volt a dudának, mint akkor nemcsak Mo.-on,
hanem Eurñpa-szerte divatos hangszernek. Egymagában is, együttesben is használták. Hegedűvel együtt
valñ szerepeltetése gyakori volt. A hegedű mellett a duda kìsérő, alátámasztñ szerepet töltött be. E két
hangszer együttesét részben a mai cigányzenekarok elődjének tekintjük. Ŕ Irod. Baines, Anthony:
Bagpipes (Oxford, 1960); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); Manga
613
D
János: Magyar duda Ŕ magyar dudások a XIXŔXX. sz.-ban (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, I., Bp.,
1968).
Palñc duda
Duda
Dudafej
Dudafej
Dudasìpszár menyecskefejjel
614
D
Dudafej A felső Szegedről, az alsñ Délmagyarországrñl. Mindegyik Mñra Ferenc Múzeum, Szeged
Sárosi Bálint
dudabál: a spontán → táncalkalmak egyik változata. Elnevezését a tánc kìsérőzenéjét szolgáltatñ

hangszerről, a dudárñl kapta. A 19. sz.-ban még népszerű dudások a századfordulñ táján fokozatosan
kiszorultak a falusiak táncmulatságaibñl, és később egyes vidékeken már csak a gyermekek farsangi
táncain (→ gyermekbál) muzsikáltak. E gyermektáncok a hangszer végleges kiszorulása után is
esetenként megőrizték a dudabál, duda, kutyaduda (Ny-i palñcság, Galga völgye) elnevezésüket. Ŕ Irod.
Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp, 1955); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és
táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., Bp., 1958).
Pesovár Ferenc
dudanñta: → duda
dudaritmus: → ritmus
dudi: → földfesték, → mezőtúri kerámia, → sárközi kerámia, → sárospataki kerámia
dudva: → tőzeg
dugászás, duga: a hegyi patakok elgátolásával („dugásával”) gyakorolt → rekesztőhalászati mñd. Az

anyamederből kiindulñ mellékmedret ásnak, majd gátat emelve az új mederbe terelik a vizet. Ha az
elgátolt régi mederben elfogy a vìz, a vergődő halak puszta kézzel megfoghatñk. A zsákmány felszedése
után az ásott medret gátolják el, s szedik fel a vìz nélkül maradt halakat. A dugászást tehát időről időre
megismétlik, ìgy az egyszer kiásott meder mindaddig használhatñ, amìg a halak meg nem érzik a
veszedelmet. A dugászást a Székelyföldről részletesen ismerjük (duga), de szñrványosan az ország más
vidékén is alkalmazták a vìz elvezetésének hasonlñ mñdját, hogy a szárazra kerülő halakat kézzel
megfoghassák. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A
magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Bátky Zsigmond: Egy-két szñ a duga halászñmñd kaukázusi
és magyar analñgiájához (Ethn., 1905); Grétsy Lászlñ: A székely duga és családja (Magy. Nyelv, 1959).
Szilágyi Miklós
Dugonics András (Szeged, 1740ŔSzeged, 1818): ìrñ, kegyesrendi szerzetes, a pesti egy.-en a matematika
tanára. Papi és tanári működése során megfordult az ország különböző vidékein, tanulmányozta a
népnyelvet, közmondásokat gyűjtött. Ez utñbbi gyűjteménye csak halála után jelent meg. A nemesi
ellenállás és a nemesi nemzeti mozgalom irodalmi képviselője volt, korának legünnepeltebb ìrñja. Szeged
vidékének ìzes nyelvét és életét örökìtette meg művében közmondásokkal teletűzdelve. Ŕ F. m. Magyar
példabeszédek és jeles mondások (IŔII., Szeged, 1820); Följegyzései (Sajtñ alá rendezte ifj. Szinnyei J. Bp.,
1883). Ŕ Irod. Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditñl Petőfiig (Bp., 1927); Kordé Imre: A
XVIII. századi Szeged és folklorisztikus elemek az Etelkában (D. A. regényében) (Szeged, 1961).
615
D
Dugonics András
Tátrai Zsuzsanna
dugñs horog: → kecsegehorog
duláb: a legnagyobb, legvastagabb, faragatlan fenyőgerendákbñl, ill. szálakbñl összerñtt → tutaj,

amelynek a hossza 8Ŕ10 öl volt. A szálfákat úgy válogatták össze, hogy azok vékonyabb vége 12Ŕ18
hüvelyk átmérőjű legyen. Egy → fertálytutajba ezért 4Ŕ8 szálfánál többet nem kötöttek. Ezt a tutajt a →
superok vagy hajóácsok vásárolták, és ez volt az egyetlen tutaj, amelyet a tutajkereskedelem
virágkorában nem terheltek meg semmivel.
K. Kovács László
dulandlé <fr. tulle anglais ’angol tüll’ szñbñl>: nagyméretű, szegletes fehér tüllkendő, mely a →
kalotaszegi viseletben az új asszonyok ünnepi öltözetéhez tartozik. Átlñsan összehajtva viselik. Az új
asszony hajára szìnesen kivarrt, islñgtñl, fényes papìrtñl csillogñ recefőkötő és hasonlñ dìszű homlokkötő
kerül, a dulandlét ezek fölé borìtják. Két rövidebb sarkát az áll alatt tekerik körül lazán és vetik hátra.
Másik két egymást fedő sarka a → muszuj aljáig is leér. Szélét és hátul lecsüngő sarkait rendesen piros
gyapjúszállal, aranycsipkével és islñggal dìszìtik. Vannak több szìnű gyapjúfonallal, felnagyìtott
mintákkal kihìmzett dulandlék is. A dulandlé az új asszonyok viseletében országszerte ismert kisebb vagy
nagyobb fátyolkendő egyik változata éppúgy, mint a sárközi tekerődző → bìbor, a kisalföldi fidel, a turai
fátyol stb. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Nagy Jenő: A kalotaszegi
magyar népi öltözet (Bukarest, 1957).
Dulandlé Fiatalasszony fején dulandléval. Kalotaszentkirály (v. Kolozs m.).
616
D
Tüllkendők, „dulandlék“ hìmzett sarkai. Kalotaszeg. Néprajzi Múzeum, Budapest
dunai bolgárok: → bolgárok
Dunamellék: 1. A Duna keleti partját szegélyező mély fekvésű sìkterület történeti tájneve. Északi része a
→ Kiskunság területéhez tartozik, déli fele a → Kalocsai Sárköz. Középső része a Pest megyébe beolvadt
régi Solt vármegye (korábban Fejér m. tartozéka) központi területe volt. A honfoglalás ñta megtelepült
vidék. A középkorban fejlett kultúrájú táj. A hñdoltság után erősen megfogyatkozott népessége néhány
reliktumban húzñdott meg (Ócsa, Dömsöd, Dunapataj, Danavecse, Uszod, Fajsz stb.). Újratelepülése
során a magyar betelepülők mellett kisebb számú szlovák, német, délszláv telepeseket is kapott. A
legutñbbi időkig az Alföld archaikusabb tájai közé tartozott. Ŕ 2. A Dunamelléki megjelölést a fenti
területet is magában foglalva a ref. egyházigazgatás a mai Pest, Bács-Kiskun, Fejér, Tolna, Baranya,
részben Somogy megyék területére kiterjedő egyházkerülete nevében is használja, amely a korábbi tájnév
emléke. Ŕ Irod. Földváry Lászlñ: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez (Bp., 1898);
Erdei Ferenc: Futñhomok (Bp., 1937); Máté Elek: A Dunamellék (Prot. Szle, 1943).
Filep Antal
Duna menti bútor: → bajai bútor, → faddi bútor, → kalocsai bútor, → komáromi bútor, → sárközi
bútor, → szekszárdi bútor, → váraljai bútor
Dunántúl: a Duna vonalátñl D-re és Ny-ra eső, az Alpok keleti nyúlványai és a Mura, valamint a Dráva
által határolt nagytáj. A Dunántúl legkorábbi tájneveink közé tartozik. Természetföldrajzilag, vìzrajzilag
rendkìvül tagolt, sokarcú táj. A közvéleményben elterjedt felfogással szemben történeti és néprajzi
határait szűkebben kell megvonni, mivel az egykori Moson, Győr, Komárom m.-k teljes egészükben,
Sopron m.-nek pedig ÉŔÉK-i, K-i fele (→ Hanság, → Rábaköz) a Dunátñl É-ra fekvő alföldi jellegű
területekkel alkottak Ŕ társadalmi fejlődésüket, kultúrájukat tekintve Ŕ egységes arculatú tájat (→
Kisalföld). A Dunántúl a honfoglalás ñta a magyarság egyik legfontosabb településterülete, Mo.
legsűrűbben megült vidéke. A honfoglalñ magyarság megtelepedése idején a Dunántúlon néhány helyen
megtalálta az ñkori Pannonia folytonosan lakott települését. Több helyütt frank hatalom alatt élő szláv
közösségekkel, valamint jelentékeny tömegben avarokkal került érintkezésbe az itt letelepedő magyar
nép. A DNy-Dunántúlon kisebb német (bajor) jellegű csoportok jelenlétével is kell számolnunk. E
közösségekben a kereszténység már tisztes hagyományokkal rendelkezett. Ezek a csoportok tarthatták
fenn és örökìtették át a paraszti gazdálkodásunk életében máig szerepet játszñ dunántúli szőlőművelés
ñkori hagyományait is. A feudalizálñdñ magyar állam nagyon sok fontos állami, vallási és kulturális
központja a területén alakult ki (Székesfehérvár, Esztergom, Pécs, Veszprém, Győr, Pannonhalma stb.).
Településhálñzata meglehetősen kiegyenlìtetten fejlődött, bár a Ny-Dunántúl számos esetben szenvedett
osztrák, cseh betörésektől, s ez a határsáv német nemzetiségének fokozatos feltöltését indìtotta meg a 13.
sz.-tñl folyamatosan (pl. mosoni heidebauerek). Az Árpád-korban megindulñ városi fejlődés
jelentékenyebb számban vonzotta a latinusokat (vallonok, olaszok), akiket később németek is követtek. A
617
D
török a Közép-, D- és K-Dunántúlt nagyon erősen elpusztìtotta, de Ny-Dunántúl jelentős részét is

érintették a hadműveletek. A törökök elől menekülő magyarok a középkori nyelvjárási és néprajzi képet
áttelepüléseikkel mozaikszerűvé tették. A magyar menekülőkkel egy időben → horvátok, gradistyei
horvátok települtek le a Ny-Dunántúlon. A K-Dunántúlon a szerbek is jelentős telepeket mondhattak
magukénak. A 17. sz. végén, főként a 18. sz. folyamán különböző eredetű német csoportok érkeztek,
amelyek részben újra föllendülésnek indulñ városaiban, részben falvaiban rendezték be otthonaikat,
sokszor a telepìtőktől kapott vagy kiharcolt jelentékeny szabadalmak birtokában. A zárt lakatlan vagy
alig lakott erdővidékeken szlovákokat telepìtettek uradalmak. Dunántúl népe a reformáciñ időszakában
részben az ev. egyházhoz Ŕ amelynek bázisterületévé a Ny-Dunántúl vált Ŕ, részben a ref. egyházhoz, ill.
az unit. egyházhoz Ŕ akik főként a D-Dunántúlon voltak otthonosak Ŕ csatlakozott. Noha a felszabadìtñ
háborúk előtt megkezdődött a rekatolizáciñ szervező munkája, a török kiűzését követően állami, katonai
eszközöket is széleskörűen felhasználtak, aminek következtében a helyi lakosság részben elvándorolt. Így
tudták felszámolni a dunántúli unit. gyülekezeteket is. A felszabadulást követően viszont a német, szlovák
nemzetiségű betelepülők között szép számmal jöttek ev. és ref. hìvek is. Az önállñ jugoszláv állam
kialakulását követően jelentékeny számban költöztek el (optáltak) a délszláv lakosság köréből. A II.
világháborút követően nemzetközi rendelkezések alapján nagyszámú német lakost telepìtettek át
Németo.-ba, helyükre részben a Bukovinábñl visszatelepìtett magyarok (→ bukovinai székelyek), részben
Szlovákiábñl kitelepìtett magyarok kerültek, hazai eredetű agrárproletár, szegényparaszt telepesekkel
együtt. Ŕ A Dunántúl társadalmi fejlődését kiegyenlìtettség jellemezte. Az egységesülő jobbágyság mellett
jelentékeny létszámú szabadalmas és kisnemesi közösségek is megőrződtek. Jobbágyparasztságának
polgárosulása korán megindult, azonban korántsem rétegződött olyan élesen, mint pl. az alföldi megyéké,
és a jobbágyparasztság kevésbé tudott függetlenülni a földesúri hatalomtñl, mint az alföldi mezővárosok
társadalma. A Dunántúl paraszti műveltségét, kultúráját a sajátos helyzetű fejlődés következményeként a
viszonylagosan kedvező anyagi helyzetből fakadñ polgárosulñ igényesség s egyben erősebb
hagyományérzés, enyhe konzervativizmus jellemezte. A paraszti tömegek különleges helyzetű, kultúrájú
világa alakult ki a majorsági gazdálkodást folytatñ uradalmak alkalmazottai, később pedig az uradalmak
cselédsége körében. Elsősorban a latifundiumok fojtñ világa felelős ezért, hogy a Dunántúl parasztsága
évszázadok ñta erősen korlátozva volt fejlődésében. Ez az oka, hogy népének viszonylagos jñléte és
polgárosulñ kultúrája ellenére jelentékeny számban kellett földjéről kivándorolnia (pl. Szlavñniába), vagy
életszintjük fenntartása érdekében kénytelenek voltak az egyke önpusztìtñ eszközéhez folyamodni. Ŕ Irod.
Sebestyén Gyula: Dunántúli gyűjtés (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A balatonvidéki magyar pásztornép
művészete (Bp., 1912); Malonyay Dezső: A dunántúli magyar nép művészete (Veszprém, Zala, Somogy,
Tolna) (Bp., 1912); Kogutowitz Károly: Dunántúl és Kisalföld ìrásban és képben (Bp., 1930, 1936).
Filep Antal
dunántúli bútor: helyi stìlusa már korán kialakult. Jñl felismerhető egyedi jegyeket mutatñ központra
utal egy 15. és egy 16. sz.-i emlìtés „bakonyi szekrény”-ről. A dunántúli bútor fontosabb csoportjai: 1.
ácsolt láda. A 14. sz.-tñl kimutathatñ a parasztságnál valñ elterjedtsége. Legjelentősebb a baranyai,
somogyi → ácsolt láda (szökröny), amely alacsony, zömök formájú, háztető alakú fedéllel, ennek 4 sarkán
egy-egy szarv (bibó) áll. A mo.-i ácsolt ládák közt ez hasonlìt legjobban az antik előképekre. Geometrikus,
hornyolñval → vésett dìszìtése nagyvonalú, vagy tisztán egyenesekből, vagy körmotìvumokbñl is áll;
jellemzők a többszörös körgyűrűbe foglalt → rozetták. Növényi festékkel, vörös alapon feketével
szìnezett, a 19. sz. végi, kései példányai enyves- és olajfestékkel tarkán pingáltak (→ bútorfestés).
Készìtése a századfordulñra apadt el. Ŕ A göcsej-őrségi ácsolt ládák között vannak az előbbiekhez hasonlñ
felépìtésű, nyeregtetős, bár azoknál testesebb példányok, erőteljes szarvakkal. Más itteni darabok lapos
tetejűek, szarv nélküliek. Vésett dìszük egyszerűbb, fekete alapon egyenes vonalakbñl összetett. Ennek a
tìpusnak a készìtése a 19. sz. közepén szűnt meg. Az osztrák szakirodalom ezt a Szlavñniában és Stájero.
keleti felében is megtalálhatñ tìpust nevezi pannóniainak. Ŕ 2. Lécvázas bútorok. Többfelé a 20. sz.-ig
általános a gyékénnyel, szalmával, csuhéval bekötött → szék, → karosszék, → dikñ. Az ormánsági széknek
fő dìszét az ékrovásszerűen faragott támlapillérek adják, a ménfőcsanaki (Győr) székfélének és dikónak az
ülése aprñlékosan kötött, változatos mintázatú. A csak helyi igényt ellátñ, dìszesen faragott és bekötött
székekkel ellentétben a baranyai német háziiparosok egyszerű, esztergált vázas bekötött székei (sváb szék)
vásározás révén nagy területen elterjedtek. Ŕ 3. Félkörös ülésű karosszék. Legjelesebb változatai a
Dunántúlrñl ismertek (karosszék, → fonñszék, → szülőszék). Ŕ 4. Festett fenyőfa bútor. Az → asztalosbútor
térhñdìtásával terjedt el. A legtöbb szìnesen virágozñ dunántúli központ stìlusára a legnagyobb hatású
központ terméke, a → komáromi bútor nyomta rá a bélyegét (pl. → faddi bútor). (→ még: sárközi bútor,
→ szekszárdi bútor, → váraljai bútor) A dunántúli festett bútorok közül ki kell emelni a virágos →
szekrényeket, melyek csak itt váltak általánosabbá. Ŕ 5. Faragott keményfa bútor. A lényegében országos
gyakorlattal szemben a Dunántúl erdős vidékein, a Balaton-felvidéken, az Őrségben, Göcsejben az
618
D
asztalosoktñl is keményfa bútort rendelt a falusi parasztság, főként diñfábñl, ill. tölgyből. A keményfa és
puhafa bútor használata mégsem vált el élesen, a keményfához ragaszkodñ vidékeken is sokfelé a
menyasszony számára festett virágozású fenyőfa ládát vásároltak (pl. komáromi ládát), esetleg festett
szekrényt. Másrészt a szìnes fenyőfabútorral berendezkedő falukban is kedveltek voltak a faragott
keményfa székek. Az Őrség és Göcsej vidékén a keményfa bútor általában dìszìtetlen, a székeknél is
csupán a támla körvonala csipkézett. Másutt a keményfa bútorok közül leginkább a székek kapnak
faragásdìszt, esetleg a padok, egyéb bútor (pl. láda, bölcső) csak kivételesen, s van, amelyik szinte mindig
dìszìtetlen, mint pl. a → sublñt. A faragott székek ún. hegedű hátúak többnyire áttört fogñnyìlással. A
faragás a háttámlát borìtja, leginkább lapos dombormű, gyakran csillagokkal bevert háttérrel (→
beverés). Néha a támla áttört dìszű. Gyakori a datálás, ennek segìtségével egyes helyi stìlusok alakulása
jñl nyomon követhető, némelyik a 18. sz. derekátñl 150 éven át ismert. A korábbi példányok faragása lágy
átmeneteket mutatñ dombormű, mìg a későbbi, főleg falusi faragñk kezéből származñké keményebb, a
pásztorfaragásokhoz közel állñ. A legszebb faragott székek Győr, Pápa, Veszprém környékéről valñk,
eleinte a városokban, majd mezővárosokban, falun készültek. Ŕ 6. Intarziás bútor. Egyedül a Balaton-
felvidéken vált otthonossá, itt teljes szobaberendezések is készültek ìgy. A készìtés valñszìnűleg
Veszprémből indult ki, majd helyi műhelyek több változatát fejlesztették ki. A 18. sz. második felében és a
19. sz. elején egyszerű, nagyvonalú a mintázat, s klasszicista előképet követ, ezeken a bútorokon a
faberakáshoz nemritkán piros-zöld vagy piros-fekete → spanyolozás is társul. A 19. sz. derekátñl a pesti
Steindl-műhely mintáinak hatása átalakìtja a dìszìtménykészletet. Mìg a magyar falvak lassan felhagynak
az intarziás bútorral, egyes hagyományőrző német községekben az 1940-es években is készül. Ŕ Irod. Viski
Károly: Dunántúli bútorok. I. Székek (Bp., 1925); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza
(Bp., 1959); Mándoki Lászlñ: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962).
1. Sarokpad asztallal (1840-es évek, Balaton-felvidék) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Karosszék (18. sz. második fele, Szentgál, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Ácsolt láda (19. sz. első fele, Baranya, v. Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Szék (18. sz. második fele, Balaton-felvidék) Bp. Néprajzi Múzeum
619
D
5. Szék (1844. Decs, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Szék kocsmai jelenet ábrázolásával (19. sz. második negyede, Kñny, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Dunántúli bútorok Szekrény, Csánig, (Vas m.) 1827. Savaria Múzeum, Szombathely
620
D
Dunántúli bútorok Vőláda. Fadd (Tolna m.), 1883. Néprajzi Múzeum, Budapest
K. Csilléry Klára
dunántúli cifraszűr: legrövidebb a magyar szűrök között, bő, és legnagyobb a gallérja. Ujjai általában
befenekeltek. A dunántúli cifraszűr legismertebb két válfaja: a → bakonyi cifraszűr és a → somogyi
cifraszűr. Kisebb válfajai a → csökölyi szűr és a pápai szűr. A Dunántúl K-i oldalán készült szűrök inkább
az alföldi, hosszabb és kisebb gallérú szűrökre emlékeztetnek. (→ még: cifraszűr) Ŕ Irod. Györffy István:
Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930; Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-öltésmñdok) (Népr. Ért.,
1930).
Dunántúli cifraszűr eleje és háta (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
dunántúli pásztorművészet: Valamennyi táj → pásztorművészete közt a dunántúli pásztorművészet a

legváltozatosabb tárgyféleségeit, technikáit, tematikáját tekintve. Fábñl faragtak itt → juhászkampñt, →
pásztorbotot, → bárányjelet, → csanakot, → tükröst, → borotvatokot, → gyufatartñt, → furulyát és
hosszúfurulyát, dudafejet, → mángorlñt, → vetélőt, állótükröt. Szarubñl készült, a → kürt, zsebbe és
621
D
tarisznyába valñ, asztalra állìthatñ → sñtartñ, gyufatartñ, tükör, → ñralánc. A dìszìtés technikái között a
régies, geometrikus → ékrovás mellett megtaláljuk a dunántúli pásztorművészetre különösen jellemző →
spanyolozást, a → karcolt dìszìtést és a → domború faragást. Ez a sorrend többé-kevésbé megfelel e
technikák egymást követő divatjának. A Ny-Dunántúlon a 18. sz.-tñl összefüggő sorozatokban
fennmaradt sok dìszes mángorlñn megfigyelhetők azok az alakulási tendenciák, amelyek a sajátos
dunántúli pásztorművészet kiformálñdásához vezettek. A korai darabok geometrikus ékrovásos
dìszìtését, rozettáit, forgñ rñzsáit egyre változatosabb szabad vonalvezetésű növényi ornamentika váltja
fel, s a virágok alatt a 19. sz. elején megjelenik a lány s a legény alakja. Az 1830-as évektől a technika
kibővül a spanyolozással, amely kezdetben egy szìnnel, vörössel a vésett dìszìtmény árkait tölti ki,
hamarosan azonban több szìnűvé válik, vonalak, foltok berakására változatosan használják. Király Zsiga
juhász 1839-ben készìtett mángorlñján a több szìnű spanyolozással ábrázolt zenész és táncolñ pár, a
finoman részletezett virágtő témában és technikában is kiforrottan, szinte a csúcson mutatja azt a
dunántúli faragñstìlust, amely már sajátosan pásztori. Ebben az időben és még három-négy évtizedig
készülnek spanyolozással tükrösök, borotvatokok, szaru sñtartñk egyre változatosabb figurális
ábrázolásokkal, virágornamentikával. A hetvenes-nyolcvanas évektől a dìszìtésben a karc veszi át a
vezető szerepet, hogy aztán a legkésőbbi munkákon, kiváltképp a jelen században a domború faragás
kerüljön előtérbe. A dunántúli pásztorművészet korán kibontakozott, de hosszan is maradt fönn. A
faragñ pásztorok már a századfordulñ körül dolgoztak városi, úri megrendelésekre is, a Dunántúlon
alakult ki ìgy pásztorművészeti jellegű dìsztárgyak több tìpusa: dobozok, domborúan faragott támlájú
székek stb. Ennek a késői pásztorművészetnek volt két jelentős alakja: Kapoli Antal és fia, ifj. Kapoli
Antal. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Dunántúli tükrösök (Bp., 1932); Manga János: Hirtenkunst in
Transdanubien (Acta Ethn., 1961).
1. Mángorlñ spanyolozott dìszìtéssel (Felirata: „1841. Király Zsiga tsinálta Kiss Eörzsébetnek”) Sopron,
Liszt Ferenc Múzeum
2. Spanyolozott dìszìtésű szaru sñtartñ (19. sz. második fele, Magyaratád, Somogy m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
622
D
3. Spanyolozott dìszìtésű tükrös (1840-es évek, Felsőzsid, Zala m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Juhokat terelő pásztor a borotvatartñn (Felirata: „Készült Sopron 1869”. Lelőhely: Kapuvár, Győr-
Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Borozñk borotvatartñn (19. sz. dereka, Kñny, Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Könyv alakú tükrös (Századfordulñ, D-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Karcolt dìszìtésű szaru sñtartñ (19. sz. vége, Henész, Somogy m.) Kaposvár, Rippl-Rñnai Múzeum
4. Spanyolozott nyelű faragñkések (19. sz. második fele, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
623
D
5. Spanyolozott dìszìtésű juhászkampñ (1880-as évek, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
6. Vetélők (a bal oldali: Okorág, Baranya m., 19. sz. második fele; a jobb oldali: Hodñ Mihály munkája,
1870Ŕ80-as évek) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Spanyolozott dìszìtésű tükörtartñ szekrényke, fönn Mária kegyképpel, alatta oltáriszentséggel (1877,
Jánosháza, Vas m.) Szombathely, Savaria Múzeum
2. Felnyithatñ fedelű tükrös borotválkozáshoz (19. sz. első fele, Zalagyömrő, Zala m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
624
D
3. Domborúan faragott tükrös (Századfordulñ, Zaláta, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Borotvatartñ, karcolt és választñvìzzel sárgìtott dìszìtéssel (Hodñ Mihály munkája, 1870Ŕ80-as évek,
Zaláta, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Tükrös karcolt és választñvìzzel sárgìtott dìszìtéssel (Hodñ Mihály munkája, Drávaiványi, Baranya m.)
2. Szaru sñtartñ (1899, D-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
Juhász cifraszűrben, rojtos gatyában (tükrös kirajzolt részlete, Király Zsiga műve, 1841. Magyargencs,
Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Spanyolozott tükrös. Csokonya (Somogy m.). Néprajzi Múzeum, Budapest.
625
D
Spanyolozott tükrös (Vas m.) 1856. Savaria Múzeum, Szombathely.
Spanyolozott mángorlñ részlete. Király Zsiga munkája, Nagycenk (Sopron m.) 1841. Liszt Ferenc
Múzeum, Sopron.
Spanyolozott tükrös, Savanyú Jñzsef betyár elfogásának ábrázolásával. Nagydobsza-István major

(Somogy m.) 1885. Rippl. Rñnai Múzeum, Kaposvár.
Spanyolozással és karccal dìszìtett tükrös két betyár alakjával. Pénzeskút (Veszprém m.) Bakony
Múzeum, Veszprém.
Dunántúli pásztorművészet Spanyolozott tükrös. Vas m. Savaria Múzeum, Szombathely
Hofer Tamás
dunántúli takácsszőttesek: Valamennyi nagytájunk közül a Dunántúlrñl ismert a hìmes munkát készìtő
takácsok legtöbb szőttese. Az emlékanyag korán kezdődik: 1748-bñl ismerünk datált és a készìtő Takács
Pál nevével jelzett dunántúli takácsszőtteseket. A dunántúli takácsok által használt →
takácsmintakönyvek között a legkorábbi 1782-ből ismert, Takácsi községből. A sokrétű és nagyszámú
emlék néhány kiemelkedő csoportját emlìtjük. A kapuvári szőttesek nevezetes darabjai a kendervászon
alapon fehér vagy piros pamutfonállal mintázott abroszok, köztük a fehér, gyakran fényes fonallal
mintázott → karácsonyi abrosz. Talán korábbiak ezeknél az ugyancsak kenderből szőtt lepedővégek,
melyeket vékony piros pamutfonállal és selymes fényű fehér szállal cifráztak (ezekkel jártak együtt a
hìmzett végű párnák, kapuvári hìmzés). A Keszthely környéki nagyobb területről ismert lepedővégek
626
D
anyaga megegyezik az előzővel. Itt is vékonyabb piros pamutszálat használtak a mintázáshoz, az alapul
szolgálñ kendert viszont nem mindig fehérìtették egészen. A mértani mintázatú csìkok úgy vannak
elhelyezve a lepedőn, mint a hìmzéseken, főleg a párnavégeken: egy széles középponti sávot két oldalrñl
két keskenyebb, azonos mintájú csìk fog közre. Ugyanezen a tájon később lazább geometrikus
mintázattal készültek keskenyebb, szélesebb kendők, abroszok. Ŕ Göcsejből pelikános mintájú
takácsszőttes darabokat ismerünk halottas párnák végeiről és lepedőkről. Takácsszőttes párnahéjak
ismertek a Sárközből is. Ha ezeket összevetjük a valamivel fiatalabb → parasztszőttesekkel (→ sárközi
szőttesek), a minta igen pontos kivitelezése és összefogottsága, a parasztszőttesek vaskosságával szemben
a motìvumok nyúlánk, karcsú megformálása, finom tagoltsága szembetűnő. Takácsok szőtték a
földrajzilag a Duna K-i partján fekvő, de kulturálisan a Sárközhöz kapcsolñdñ, az Érsekcsanádon
használatos régi, keskeny, hosszú párnákat, melyek ebben az évszázadban jñrészt csak halottas
párnaként szerepeltek. Mértanias mintáik szinte végletesen leegyszerűsìtettek, sűrű, ismétlődő soraik
nemegyszer a párna egész felületét elborìtják. Ŕ Járatosak voltak e vidéken a takácsok a betűk szövésében
is. Erről tanúskodnak a falikendők és tükörruhák. Egy pirossal és feketével mintázott falikendőn, mely az
egyablakos ház hiányolt második ablaka helyébe volt felakasztva, a papìrnyomatokrñl jñl ismert „Házi
erények” teljes szövegét találjuk leszőve. Figyelemre méltñ az alig tenyérnyi széles, tükör aljára rögzìtett
kendő, melybe ezt a feliratot szőtték: „Vég Julis örvend e házban.” Ŕ Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum
1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962); Boross Marietta: A takácsmesterség „titkosabb műveinek”
leìrása Siñagárdrñl (Ethn., 1962).
1. Karácsonyi abrosz részlete, vastagabb fehér fonállal mintázott (19. sz., Kapuvár, Győr-Sopron m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
2. Párnahéj részlete, pelikános mintával (19. sz. közepe, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Párnahéj kék-piros csìkozással (19. sz. vége, Fadd, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
627
D
4. Lepedőszél részlete, piros és kevés fehér szőttesmintával (Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
dunántúli táncok: A Dunántúl tánckultúrája sok helyütt Ŕ különösen a D-Dunántúlon Ŕ régies vonásokat
őriz. A dunántúli táncok sajátosságai a Kisalföld, a Ny-i palñcvidék és a D-i Duna mente táncaira is
jellemzőek. A → karikázñ leggazdagabb, több részes változatai a legutñbbi időkig a D-Dunántúlon éltek.
A két keresztezett bot felett járt → kanásztánc főleg a D-Dunántúlon, a → söprűtánc pedig inkább a
Kisalföldön szokásos. A másutt ritka → üveges tánc is a Dunántúlra jellemző. A kanásztánccal rokon
régies → ugrñs különböző fejlettségű táji változatai mindenütt megtalálhatñk. A kötött szerkezetű →
körverbunk a Kisalföldön honos, a szabályozatlan → szñlñ verbunkok gazdagabb változatai pedig a
Sárközben, a Duna mentén éltek. A D-Dunántúlon a verbunk hiányzott a tánckészletből, ill. nevét és
szerepét a kanásztánc vagy ugrñs vette át. A dunántúli verbunkok formakincse egyszerű, a csizmacsapás
ritka. A lassú és friss → csárdás motìvumanyaga élesen elválik. Ez összefügghet azzal, hogy néhol
(Sárköz, Duna mente, Szigetköz) a → táncrend korábban csak a lassú verbunkbñl és a friss csárdásbñl
állt. A verbunk helyét csak a század eleje körül foglalja el a másutt általános lassú, olykor a férfitánc
nevét is átvéve. A későn elterjedő, lekopott lassú csárdás már nem érte el más vidékek régibb lassúinak
formai gazdagságát. A friss csárdás motìvumkészlete viszont gazdag: buktatñs egylépés, aprñzñ-kopogñk,
lippentős-mártogatñs, páros forgás, valamint a játékos-csalogatñs párelengedés a legjellemzőbb
mozzanatai. A csárdás zenekìséretéül javarészt új stìlusú népdalok és népies műcsárdások használatosak.
A tánc tempñja a Dunántúlon a leggyorsabb. A → lakodalmi táncok bősége a Dunántúl jellemző vonása.
A szertartásos, játékos és szñrakoztatñ, valamint menettáncok (É-on a menyasszonyfektető → gyertyás
tánc, Ny-on a → Bene Vendel tánca és a → mozsártánc, D-en pedig a → gazdasszonyok tánca, a
lakodalmi → mars) mellett a régi általános táncfajták (kanásztánc, ugrñs, verbunk) használata is
mindinkább a lakodalomra korlátozñdott az utñbbi évtizedekben. (→ még: táncdialektus) Ŕ Irod. Morvay
PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. AŔB, Bp.,
1955Ŕ56); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Pesovár Ernő: A
simonfai verbunkok formai elemzése (Népr. Ért. 1961); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin
György: Motìvumkutatás Ŕ Motìvumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motìvumkincse (Bp.,
1964); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970); Pesovár Ernő:
Tánctörténeti emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971); Martin György: The Relationship between
melodies and Dance Types in the Volume VI. of CMPH (Studia Musicologica, 1972).
Martin György
Dunántúli Tudományos Intézet, Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete: a

Dunántúl, elsősorban D- és DK-Dunántúl természetrajzi és történeti kérdéseit kutatñ tudományos intézet.
A Pécsről Kolozsvárra költöztetett egy. (1940) tudományos munkáját pñtlandñ 1943-ban
kultuszminiszteri rendelet hìvta életre. Szervezője és első ig.-ja Szabñ Pál Zoltán geográfus volt. A II.
világháború után a Dunántúli Tudományos Intézet az Oktatásügyi Min. főhatñsága alá került. 1955 ñta a
munkáját már korábban is ellenőrző MTA-hoz tartozik. Munkatársainak száma 1944-től (4 fő)
folyamatosan emelkedett. 1970-ben 5 földrajz-, 6 történészkutatñ és egy etnográfus tudományos
munkatárssal dolgozott. Az intézet létszáma a kisegìtő személyzettel együtt 20 fő volt. A Dunántúli
Tudományos Intézet fő kutatási területei a természeti földrajz, a gazdasági földrajz és a történetkutatás
(ipartörténet, várostörténet, bányatörténet, mezőgazdaságtörténet, magyar-délszláv művelődéstörténeti
kapcsolatok). A Dunántúli Tudományos Intézet évkönyve Értekezések cìmmel 1958-tñl jelenik meg.
Kiadja a Dunántúli Tudományos Gyűjtemény cìmű sorozatot (1955Ŕ; Series Geographica és Series
Historica) és a Közleményeket (1967Ŕ). A Dunántúli Tudományos Intézet munkáját szervezett külső
628
D
munkatársi hálñzat segìti. Ŕ Irod. Babics András: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli
Tudományos Intézetének huszonöt éve (Bp., 1968).
Kósa László
dunántúli viseletek: ezeket sokkal kevésbé kötik össze azonos sajátosságok és tendenciák, mint az erdélyi,
felföldi vagy akár az alföldi öltözeteket. A Dunántúl számos vidékén szìntelen, viszonylag jellegtelen volt
az öltözet. Az uradalmi majorságok cselédnépének, bérük fejében, az uradalom vette az egyszerű
öltözetdarabokat. Emellett azonban a Dunántúlon megtalálhatñk szinte végletes formában az új stìlusú
szìnes parasztos öltözetek is és a hosszan megőrzött régi stìlusú archaikus viseletek. Az első csoporthoz
sorolhatñ a → kapuvári viselet, karádi viselet, → törökkopányi viselet és a → püspökbogádi-egerági
viselet, mindegyik több-kevesebb község öltözete. Ezek mind sokszoknyásak, a nők felső testükön rövid
ujjú inget és vállkendőt, utñbb ujjast viseltek. A Sárköz e századi öltözete is ezek közé az új stìlusú
parasztos öltözetek közé tartozik (→ sárközi viselet, ide sorolhatñ az → érsekcsanádi viselet, a →
szeremlei viselet és bizonyos fokig a → siñagárdi viselet is). Ŕ A régi sárközi női öltözet azonban a múlt
század elején és a 18. sz. végén a régi stìlushoz tartozott, és a somogyi, baranyai viseleteknek fehér, házi
előállìtású anyagbñl készìtett kevés és hosszú szoknyás, nemegyszer vállkendő nélküli öltözetéhez
kapcsolñdott (→ csökölyi viselet, → hetési viselet,→ göcseji viselet, → ormánsági viselet). Ebbe a régies
rétegbe tartoznak olyan öltözetdarabok, mint a homlokkötő és a ráterìtett hosszú kendő (mely rokona a
székelyföldi, bukovinai és moldvai hasonlñ kendőknek), a tülkös párta, a sìpujjú ing stb. Ezeknek az
öltözeteknek is bő a köténye, bár nem annyira, mint a felföldieké, ìgy a szoknyát csak jñ félig takarja.
Ujjatlan bőrmellények, ködmönök és hosszú női subák voltak a régies téli öltözetdarabok. A csizma
ritkább, mint a Felföldön és K-en, viszonylag régen elterjedtek a cipő posztñ és bársony változatai,
valamint a papucs, és fenn is maradtak sokáig. Ŕ A régies férfiöltözetekre, a női viseletekhez hasonlñan a
házi előállìtású vászonholmi volt a jellemző. Az ing itt is rövid derekú, ujja borjúszájú, nyaka T szabású.
A gatya mérsékelten bő szárú. Itt az ünnepi ingujj és gatyaszár külső felébe hosszában csipkét tettek.
Újabb keletű a leginkább Somogyban elterjedt, de másutt is megtalálhatñ hìmzés az ingelejeken és
kézelőkön (→ somogyi inghìmzés). Elterjedtek az ujjatlan, oldalt gombolñs vagy keresztes bőrmellények s
a ködmönök. A suba ritka, helyette a tehetős gazdák inkább az alföldi decembernek megfelelő hosszú
ujjas bundát viselték. A → cifraszűr a Dunántúlon alakult ki és innen indult hñdìtñ útjára jñformán az
egész országban. Szabása itt sajátosan rövid és bő. Ismerték a szűrposztñbñl subaformára varrt, gallér
alakú köpönyegeket is, valamint a gallérral és felöltve viselt ujjakkal készìtett, többnyire sötét szìnű
szűrkabátokat. A Dunántúl a hazája a posztñ → rajthúzlinak, még inkább a szőrös juhbőr vagy
szarvasbőr nadrágoknak, melyeket legtovább a kocsizñ és pásztoremberek viseltek. A sok kisnemes
viszont korán rátért a posztñöltözetek viselésére: a csizmanadrágra, dolmányra és mentére, melyeknek
ismerjük világoskék, molnárszürke, sötétkék és fekete változatait. A kalapformák közt a dunántúli
viseletekben jelent meg az Eurñpa-szerte elterjedt cilinder formájú, szélesebb és keskenyebb karimájú,
magas tetejű kalap, kiváltképp mint pásztorok és betyárok (Sobri-kalap) öltözetdarabja. A déli
határszélek felé a hegyesedő tetejű kalapokat hordták. Ŕ Irod. Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937); Fél
Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu
néprajza (Bp., 1959); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).
Asszony pacsában és lányok (1821. Veszprém, Franz Jaschke metszete nyomán)
„Bölcskei köznép Tolnában” (1838. A Regélő metszete nyomán)
629
D
„Parasztasszonyok Veszprém vidékéről” sajátosan hajtogatott fejkendővel, a pacsával, 1816-bñl (Bikessy

Heinbucher metszete nyomán)
Fél Edit
DunaŔTisza-köze: a Duna és a Tisza közötti sokarcú táj összefoglalñ, a földrajzi szakirodalombñl

származñ újabb keletű (19. sz.) neve. Régi megjelölése → Két vìz köze volt. Peremterületei folyñ menti,
mély fekvésű, ártéri, ártérszéli jellegűek (→ Dunamellék, → Kalocsai Sárköz, → Tisza mente). Belseje
északon homokos hátság (→ Homokság), délen löszös vidék (→ Bácska). A honfoglalás ñta megült terület.
Lakñi a középkorban magyarok voltak, akik közé → kunok települtek. A kun szállások igazgatási
autonñmiát élveztek, és egykori területeik nyelvi beolvadásuk után is a 19. sz. utolsñ harmadáig
megőrizték különállásukat (→ Kiskunság). Paraszti lakossága, mezővárosi polgársága élénk fejlődésű volt
a 14Ŕ15. sz.-ban. Ennélfogva a késő középkor legfejlettebb mo.-i vidékei közé számìtott. A paraszti föld-
és pusztabérletek, a kaszás aratás, a szénaszerű gabonakezelés, a paraszti kályhás-kemencés lakñház
korai előfordulásait tartja számon területéről a szakirodalom. A hñdoltság során egyes reliktumait kivéve
(→ Háromváros) népessége nagy részben elpusztult vagy elmenekült. Újranépesedése részben földesúri,
részben kamarai telepìtésekkel, részben spontán paraszti kirajzásokkal a 18Ŕ19. sz. folyamán tartott, ami
egyben az elvadult természeti körülmények megváltoztatását is maga után vonta. (A homok megkötése Ŕ
szőlészetének kifejlődése.) Benépesìtésében a kontinuus, de kiegészült, újra virágzásnak indult reliktumok
(Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunhalas, Szeged stb.) lakosságán kìvül részt vettek K-dunántúli,
baranyai, valamint kisalföldi prot. közösségek (pl. Cegléd), jászsági (pl. Kiskunfélegyháza), felföldi r. k.
csoportok, ill. délen délszlávok, főleg szerbek, akik már a középkor végétől kisebb-nagyobb rajokban
megjelentek. A 18. sz. folyamán jelentős létszámú német és szlovák csoportot is letelepìtettek a DunaŔ
Tisza közére. A 18. sz. derekátñl feltöltődött hñdoltsági magyar vidékről is érkeztek nagy létszámban
kolonusok (pl. a → Nagykunságbñl). Reliktumai, hacsak jelentősebb más vidékről felülrétegeződés nem
érte őket, a D-i „öző” nyelvjárásterülethez tartoznak. Felföldi eredetű magyarjai ún. „palñcos”
nyelvjárást őriznek. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Futñhomok (Bp., 1937).
Filep Antal
dunyha, dunna: takarñul használt ágynemű; téglalap alakú tok libatollal töltve. Egyéb elnevezései: a
Dunántúlon párna, fölső párna, takaródzó párna. A tokra húzott külső huzat régebben nem volt általános.
A dunyhahaj vagy dunyhahuzat rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös vászon, leginkább piros vagy kék
csìkozással. A → vetett ágybeli csìkozása lehetett mintázott, pl. Sárközben csillagos, madaras szőttes. A
dunyha tiszta fehér huzatának a végét néhol szìnes hìmzés dìszìtette. Az Alföldön a fehér gyolcs huzaton
lyukacsos fehér hìmzés volt gyakori szìnes alátéttel, a dunyha egyik, esetleg mindkét végén, néha még
hosszában is, a kétrét hajtás mentén. Előfordult, különösen köznapi dunyhánál karton és kékfestő huzat
is. Ŕ A dunyha későn alakult ki, a középkor folyamán, amikor szélesebb körben általánossá kezdtek válni
a kizárñlag ágyneműként szolgálñ takarñk az addigi felsőruhával valñ takarñdzás helyett. A dunyha
feltehetőleg a → paplan mintájára, a tollal töltött → derékalj takarñkénti használatával jött létre.
Elterjedése lényegében É- és Közép-Eurñpára korlátozñdik. A magyarokhoz, az eddigi magyarázat
szerint szláv közvetìtéssel jutott, de a kérdés még nem tekinthető lezártnak. Dunyhára az első hazai adat
1458-bñl ismert. Parasztoknál a 17. sz.-tñl mutathatñ ki (pl. Csepreg mezőváros, Sopron m., 1673; Tar
falu, Nñgrád m., 1674). A 18. sz.-i alföldi mezővárosokban szinte társadalmi szintjelző, az előkelőbb
paplan és a szegényes pokróc között. A parasztságnál a szobabeli ágyban ez lett a legáltalánosabb, mìg
alkalmi fekhelyen nem volt használatos. A dunyha kései kialakulásábñl következik, hogy egyes
területeken, ìgy Erdélyben csak késve terjedt, vagy nem is nyert befogadást, pl. a csángñknál, szlavñniai
magyaroknál, akik a korábbi elterjedésű gyapjútakaró, lazsnak, → cserge mellett tartottak ki. Szatmárban
a dunyha a vetett ágy tartozéka, mìg takarñdzásra a közelmúltig → rongypokrñc szolgált. A palñcoknál
viszont kétféle, téli és nyári dunyhát (nagydunyha, kisdunyha) is használtak 3, ill. 2 és fél szél vászon
szélességgel és 3Ŕ4, ill. 2Ŕ2 és fél kg tollal töltve. A jñl, „mint a duda” kitömött dunyha a vetett ágy dìsze
volt. A → mennyezetes ágyban laposan feküdt, különben rendszerint vagy kétrét hajlìtva („négy lábon”),
630
D
vagy a falnak támasztva („talpon”), hátulrñl esetleg speciális támasztñ állvánnyal vagy botokkal
megemelve felállìtották. Szegények a vékonyan töltött dunyhát két csücskénél fogva a
mennyezetgerendához is felkötötték. Ŕ Irod. Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ
43); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájábñl (Ethn., 1952); Fél Edit: Bevezetés a
magyar népi hìmzések ismeretébe (Bp., 1963).
K. Csilléry Klára
dupét: 1. az előhaj pñtlására, hangsúlyozására készìtett hajbetét. A dupét két összekötött, szalaggal
betekert, hurka formájú csepűforma, amelyet a homlok fölé erősìtettek és a kettéválasztott előhajat
rácsavargatták. Ŕ 2. kettéválasztott előhaj, mit befelé sodorva hátra vezettek. Ezt a hajviseletet a 20. sz.
elején a Felvidéken még ismerték. (→ még: hajviselet)
Haját felcsavargatñ asszony (20. sz. első fele, Hasznos, Heves m.)
Flórián Mária
duplenc, dupleckó: → körberñta
dúr-moll: → népzenei hangrendszerek
dus, duss, duska, dusozás, dustánc, tus, tuska, tustoló, tustnóta: 1. társas összejövetelen áldomásiváskor
elhangzñ köszöntő vagy → ivñnñta. A szláv eredetű dus szñ időben és térben alaki, jelentésbeli változáson
ment át. Korábbi jelentései: áldomás, dáridñ, serleg, ill. valakinek üdvösségére, egészségére ürìtett pohár,
az italnak egy hajtásra valñ kiivása. Áldomásivás jelentése összetapadt a hozzá kapcsolñdñ ének
fogalmával. A népnyelvben keveredett a német eredetű Tusch (ünnepi zene) szñval is. Utñbb e dus szñt
általában áldomásivás, köszöntés, asztali nñta, lakodalmi nñta és ivñnñta jelentésben használták. A két
utolsñ háromsoros szerkezetű változatcsoport, rendszerint → bordal- és ivñnñta-szöveggel. Többnyire a
hangulat tetőpontján, szertartásosan éneklik. Legtöbb adat lakodalmi előadására van: a vőfély
felszñlìtására a vendégek egyenként a násznagy elé állnak és kezükben tele pohárral, zenekìséret mellett
éneklik a dus valamely szakaszát (Bor, bor, bor, Nincsen olyan bor; Tűz, tűz, tűz, Nincsen olyan tűz; Vìz,
vìz, vìz, Nincsen olyan vìz...), ezután koccintanak, isznak, sorra felköszöntik az idősebbeket. A szokás
neve dusolás, dusollás, az énekesé dussoltató, tustoltató stb. A szegedi tustnóta más (Szép állat a liba...), de
hasonlñ mñdon éneklik. Az ormánsági tus többféle bordal és ivñnñta (Először szñlt az Úristen: kedves
fiam, Noé; Jñ bor, jñ egészség...) elnevezése. Helyenként a → katekizmusi éneket hìvják Jézus tustjának. A
lakodalmi dust a hasonlñ szerkezetű és szerepű ún. verses ábécé (Ábécédé, megiszod-é; A, a, a, itt a tele
csutora...) is helyettesìtheti. Ŕ 2. az → ugrñs táncfajta fejlett, rábaközi altìpusa. Ma már többnyire
indulñzene kìséri. Kötetlen szerkezetű férfiszñlñ és páros változatai mellett főként csoportos →
menettáncként alkalmazzák. A tánc neve a duska (’áldomás’) és a tus (’zene’) szñcsaládok jelentéskörének
keveredésével és a tánchoz valñ kapcsolñdásával keletkezhetett. (Dus a D-Dunántúlon ’ivñ-nñta’; dusolás:
a Bakony vidékén a ’zenészek táncos pénzgyűjtése’; dus a Rábaközben a ’zenészektől külön rendelt és
megfizetett tánc’). (→ még: mars, → tustolñ) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és
táncos népszokások (Bp., 1958); Lajtha Lászlñ: Dunántúli táncok és dallamok (I., Bp., 1962); Martin
GyörgyŔPesovár Ernő: Determination of motive types in dance folklore (Acta Ethn., 1963); Martin
György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Katona ImreŔMartin György
dúsgazdagolás: több szereplős → dramatikus játék cìme, amelyet kb. a II. világháborúig Erdélyben,
Udvarhely megyében, Gyergyñban s másutt is előadtak húshagyñkedden (→ farsang). Ördög-farsangnak
is nevezték. A Comico-Tragoedia cìmű, ismeretlen szerzőtől származñ moralitás (1646) II. felvonásának
631
D
rövidìtett és erősen átdolgozott, folklorizált változata énekbetétekkel. Feltehetően →

ponyvanyomtatványokbñl került a népi szìnjátszás repertoárjába. A darab a bibliai Gazdag és Lázár
példázatot szedi párbeszédekbe, bemutatja a gazdag ember mulatozását, Lázár halálát, a gazdag ember
lelkéért vìvott harcot s a gazdag pokolra kerülését és pokolbeli kìnjait. A moralitás a középkorban igen
népszerű „Akárki” drámák családjába is tartozik, de azokban a haldoklñ lelke általában az égbe jut, mìg
a Lázár-drámákban a gazdag ember lelke a pokolra kerül. A játék népszerűségét a félelmes s egyben
mulatságos ördögfiguráknak s társadalmi mondanivalñjának köszönhette. Ŕ Irod. Kardos TiborŔDömötör
Tekla: Régi magyar drámai emlékek (IŔII., Bp., 1960).
Dömötör Tekla
dusza, duszé, duszi: → szalmazsák
duva, duválás: → düvő
dübbencs: → kenyérlepény
dübögő: → taposñbál
dűlő, dűlőföld: 1. A határnak két út vagy mezsgye közé eső, rendszerint külön névvel jelölt része. A szñ
eredete az azonos irányba „dűlő” barázdákra, parcellákra, olyan szántñföldre utal, amely a másikra
merőlegesen „rádől”. Ŕ 2. a szántñdarabok között húzñdñ földcsìk, rendszerint út, melyre a „földek véggel
kijárnak”, s ahol szántásnál az eke megfordul. A 14. sz. ñta ismert és használatos elnevezés. (→ még:
dűlőút) Az első jelentés kialakulása és fennmaradása szoros kapcsolatban van a nyomásos
gazdálkodással, az újraosztásos földközösséggel. Mindkettőnél az egyik fő alapelv, hogy a birtokosok
egyenlő joggal részesedjenek a határ különböző részeiből. Ez viszont csak úgy érhető el, ha a művelés alá
kerülő földeket minőség és földrajzi fekvés szerint kialakìtott táblákra, dűlőkre osztják, majd ezeket
tovább parcellákra. A nyomásos gazdálkodást folytatñ településeket ezért eredetileg a dűlőkre tagolñdás, s
ami ezzel jár, a tagosìtatlanság jellemzi. Helyenként a dűlő → nyomás értelemben is előfordul. A →
dűlőnevek sok történelmi és néprajzi adatot (pl. elpusztult helységek neve és helyei, egykori növénytakarñ
és művelési rendszerek emléke stb.) is őriznek. (→ még: dűlős tagosìtás) Ŕ Irod. Derecskei Fodor Gábor:
A mezei gazdaság (Tudományos Gyűjtemény, 1827. XI.); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori
településrendje (Bp., 1971).
Török Katalin
dűlőkényszer: → nyomáskényszer
dűlőnév: a település határának művelés alatt állñ részeire vonatkozñ földrajzi név. Szűkebb értelmű a
határnév fogalmánál, amely a műveletlen területek földrajzi neveit is magában foglalja. A dűlőnevek
jelentős forrásai a helytörténet-ìrásnak, agrártörténetnek, régészetnek, néprajznak egyaránt, mivel
tanúskodnak a határ régi természeti viszonyairñl (Bükkös, Körtvélyes, Lápos, Nádasd, Sárosrét,
Nagyszéksñs); az egykori művelési formákrñl, termelvényekről, határhasználati mñdokrñl (Kenderföld,
Répáshát, Szilvás, Dinnyés, Nyomás, Falurétje, Telek, Rövidnyilas); a birtokbavétel mñdjárñl (Tönkös,
Tuskñs, Csonkás, Ritások, Ülés, Vágás); a birtoklási formákrñl és azok változásárñl (Jobbágydűlő, Tilos,
Uraság-kert) és a határban állt egykori településekről (Templomdomb, valamint az elpusztult középkori
falvak dűlőnévként továbbélő nevei, pl. Malomér, Varajt, Hontoka, Bñvár Kalocsa környékén). Ŕ Irod.
Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp.,
1966).
Bárth János
dűlős tagosìtás: a tagosìtásnak az a formája, amikor minden gazda parcelláit → dűlőnként vonták össze.
A birtoktestek számának csökkenése itt jñval kisebb, mint a → fordulñs tagosìtás vagy → egytagos
tagosìtás esetén. A dűlős tagosìtást általában hegyvidéki falvakban alkalmazták, ahol rendszerint a határ
egyes részei között talajminőség és domborzat szempontjábñl jelentős különbségek voltak. A tagosìtásnak
ez a mñdja nem vonta maga után a nyomásos gazdálkodás felszámolását. Ŕ Irod. Simonffy Emil: A
parasztföld és a tagosìtás (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, szerk. Szabñ István,
1848Ŕ1914, I. Bp., 1965).
Török Katalin
632
D
dűlőút, düllő: a határbeli szántñföldek megközelìtését szolgálñ helyi jelentőségű szekérút. Tanyás
területeken nagy szerepe van a tanyák megközelìtésében is. Általában szántñföldi táblákat („dűlőket”),
határrészeket választ el egymástñl. Legtöbbször országútbñl vagy két falut összekötő jelentősebb útbñl
ágazik ki. Rendezetlen határrészeken és változñ térszintű területeken a dűlőútak sokszor kanyargñsak,
természeti környezethez igazodñ irányúak, tagosìtott hatásokban vagy parcellázással kiosztott tanyás
pusztákon azonban legtöbbször párhuzamosak, szabályos elrendeződésűek és azonos méretű
„dűlőhosszak” után következnek. Dűlőutak jelentősebb előfordulása Mo.-on a 14. sz.-tñl valñszìnűsìthető
a számottevő földművelést folytatñ helységek határában. Ŕ Irod. Maksay Ferenc: A magyar falu
középkori településrendje (Bp., 1971).
Bárth János
düvő, dúva, duválás: a népi vonñszenekar kìsérő hangszereinek egyik játékmñdja, amikor a kontra, a
brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágñan működik. Az ún. lassú düvő esetén a 4/4-es ütemű (rendszerint
pontozott, alkalmazkodñ ritmusú) melñdiát -es alapritmus kìséri úgy, hogy egy vonñhúzással két értékű
(többnyire azonos magasságú) hangot legato játszanak, melyből a második hangsúlyos: A lassú düvő
kemény, feszes hatású tánczenét eredményez. A lassú düvővel kìsért táncok tempñskálája igen széles. A
gyorsabb (Mm. = 130Ŕ180) tempñ mellett teljesen egyenletes lassú düvő az új stìlusú táncok (lassú →
csárdás, → verbunk) általános kìséretmñdja. Lassúbb tempñban (Mm. = 40Ŕ126) a düvő rendszerint
sánta, aszimmetrikus változatokban jelenik meg: (erdélyi lassú és magyar). Az ún. gyors vagy sűrű düvő
esetén a 2/4-es ütemű -okban figurált hangszeres dallamokat -os alapritmus kìséri, egy vonñhúzással két
vagy négy hangot kötnek össze: Lassúbb tempñ mellett ( = 80Ŕ110) a gyors düvő is sánta ritmusú: A
gyors düvő a -os metrumú régi stìlusú táncok kìséretmñdja (→ cigánytánc, → kanásztánc, → legényes,
→ marosszéki forgatñs). Erdélyben általános, az Alföldön és a Dunántúlon szñrványos. Az erdélyi
románok, szlovákok, morvák, goralok és cigányok régies táncait is gyors düvő kìséri. A zenészcigányok
düvő szava a cigány dui var (’kétszer’) számnévi kifejezésből eredhet (vö. az indogermán nyelvek 2
számnevével), s a két ritmikai értéket összekötő játékmñdra utal. (→ még: bőgőzés, → esztam, →
tánczene) Ŕ Irod. Lajtha Lászlñ: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: A néptánc és népi tánczene
kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965Ŕ66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns
(Leipzig, 1967).
Martin György
633
8. fejezet - E, É
ebagos: → agos gyerek
ebéd: → étkezések napi rendje
ebédkosár: → karoskosár
ebhiten élés: → vadházasság
Ébner Sándor: → Gönyei Sándor
ecetkészìtés: levegővel érintkező, alkoholtartalmú folyadékokban ecetesedést eredményező bomlási

folyamaton alapulñ ipari eljárás. A világszerte nagy múltú házi ecetkészìtés nálunk a polgári és a
parasztháztartásban egyaránt csak e században vesztette el jelentőségét. Ezzel a zamatos bor- és
gyümölcsecet tömegfogyasztása megszűnt, mert a hazai nagyüzemi ecetgyártás szeszre épül. A hazai
szakácskönyvek a század elején még rendszeresen sokféle ecetkészìtési eljárást ismertetnek.
Parasztháztartásokban szőlőtermelő vidékeinken elsősorban borecet, másutt gyümölcsecet készült. Az
utñbbi gyakran almabor, csiger készìtésével kapcsolatos. Ez esetben a két eljárás eszközkészlete azonos.
Az ital és ecet lehet egy feldolgozási folyamat két egyaránt fontos, egymást követő terméke, de lehet
mindegyik az egyetlen, ill. fő cél is. Ha ecet vagy csiger és ecet készìtése a cél, leggyakoribb alapanyag a
vadalma, vadkörte. Ha a mustot, bort fontosnak tekintik, s csak ennek egy részét szánják ecetnek,
megfelelőbb a kerti alma. A gyümölcsöt először összetörik: vályúban, bunkñs fejű vagy kalapácsszerű
fatörővel, olykor lépőkölyűben zúzzák. E célra vályúban körbejárñ törőkorongot (→ kendermorzsolñ
henger) az Ormánságban és D-Erdélyben használtak. Az összetört gyümölcsöt vagy kipréselik vagy
préseletlenül vìzzel felöntik. Az utñbit attñl kezdve, hogy kezd összeérni, egészen addig, mìg teljesen
megecetesedik, csügörként, almavìzként italul is használják. Az eljárás Erdélyben és a zempléni
hegyvidéken szokásos, de előfordul a DNy-Dunántúlon is. Az összetört gyümölcs préselésére kisméretű
gyümölcssajtñkat, a Dunántúlon szőlőpréseket is használnak. A gyümölcsprések közt vannak csavarorsñs
(középorsñs) és az egykarú emelő elve szerint működő (főfás, nyomñrudas) szerkezetűek. Az utñbbi, igen
archaikus forma különböző garatkiképzéssel a Ny- és D-Dunántúlrñl, valamint Erdélyből ismeretes. Ahol
rendszeresen gyümölcsecetet használtak, egyszerre egész évi mennyiséget készìtettek. Az üledékből
képződő ecetágyat a következő alkalommal nem hasznosìtották. Gondosan őrizték, újra felhasználták
viszont általában a borecetnél, különösen ha csak egy korsñnyit tartottak állandñan készen, s a használat
során ezt pñtolták folyamatosan tiszta borral. Hordñnyi borecethez többnyire törkölyön érlelt mustban
készìtettek előre ecetágyat. Hegyvidéken a gyűjtögetett vad gyümölcsből eladásra valñ ecetkészìtés
jövedelemforrás volt. Házalñ ecetárusként ismerték pl. a múlt században a máramarosi Visk,
Hosszúmező, Técső lakñit. A 18. sz.-ban a Partiumban a vadalma, vadkörte, ill. a belőle készült ecet még
jobbágyszolgáltatás volt. Az előző században uradalmi és várleltárakban másutt is előfordultak a
feldolgozás eszközei. A savanyìtñ a parasztkonyhán a sñ mellett a legfontosabb ìzesìtő volt. A ma is
szokásos savanyú levesek, főzelékek, helyenként saláták mellett korábban a savanyú húsételek is fontos
szerepet töltöttek be. Mindehhez ecetet és → erjesztett gabonalét használtak. Ŕ Irod. Gunda Béla:
Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Zentai János: Két adat Ormánság népének régi életéből. Almabor
és almaecet készìtés (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1968).
Kisbán Eszter
Ecsedi István (Debrecen, 1885ŔDebrecen, 1935): etnográfus. A bp.-i egy.-en szerzett tanári oklevelet.
1908Ŕ09 között Szegeden tanár. 1909-től a debreceni ref. tanìtñképző tanára. 1912-től a debreceni városi
múz. tiszteletbeli őre, a néprajzi osztály vezetője. 1929-től a megalakult Déri Múz. első ig.-ja. 1925-ben
„Magyarország földrajza és néprajza” tárgykörből a debreceni egy.-en magántanárrá képesìtették.
Rendszeresen tartott néprajzi előadásokat. Cikkei és tanulmányai a tiszántúli, elsősorban a hajdúsági és
debreceni népi kultúra különböző területeivel foglalkoznak. Nevéhez fűződik a Hortobágy reális képének
fölfedezése. A népi vadászatrñl, halászatrñl és táplálkozásrñl szñlñ tanulmányai úttörő jellegűek. A Déri
Múzeum néprajzi anyagát nagyszámú értékes tárggyal gyarapìtotta. Több földrajzi tankönyvet és
környezetismereti munkát is ìrt. Földrajzi-néprajzi utazást tett a Balkánon és a Közel-Keleten. Ŕ F. m. A
Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Poros országutakon (Debrecen, 1925); Hortobágyi pásztor- és
betyárnóták dallamokkal (Debrecen, 1927); Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon
(Debrecen, 1933); Népies hadászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); A debreceni és
634
E, É
tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935). Ŕ Irod. Sőregi János: E. I. (1885Ŕ1936) (A Debreceni
Déri Múz. Évkve; 1936, Debrecen, 1937).
Ecsedi István
Kósa László
Ecsedi-láp: a Szamoshát és a Nyìrség közötti mélyedésben, a Kraszna két oldalán elterülő nagy
kiterjedésű mocsár. A 18. sz. végén kezdődött el lecsapolása, ekkor még hossza 50, szélessége 30 km volt.
A 19. sz. első felében 50 000 hold összefüggő vìztükörre és 20 000 hold ártérre terjedt ki. Az 1863. évi nagy
szárazság után fokozatosan kisebbedett és a déli Nagy-lápra meg az északi Ecsedi-tó lápjára szakadt ketté.
1895-től rendszeres árvìzmentesìtési és lecsapolási munkákkal kiszárìtották és túlnyomñ részét művelés
alá vonták. A környező falvak népe az Ecsedi-lápot Rétnek, a környező vidéket Rétoldalnak nevezi. Az
elmúlt évszázadban az Ecsedi-láp közelében fekvő falvak nagy változáson mentek keresztül.
Életmñdjukban az állattartás és pákászat-halászat háttérbe szorult, a földművelés előretört. Ŕ Irod.
Lovassy Sándor: Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállása utolsñ évtizedében (Bp., 1931); Morvay Péter:
Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete (Ethn., 1940).
Csìkász az Ecsedi-lápban (múlt század második fele)
Kósa László
Ecsedy Csaba (Munkács, 1942Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a bp.-i ELTE

bölcsészettudományi karán végezte (néprajzŔmagyar szak, 1967), ahol doktori oklevelet is szerzett (1968).
A Néprajzi Múz. munkatársa (1967Ŕ). Kutatási területe a tradicionális államok politikai szervezete a
prekoloniális Fekete Afrikában. Cikkei, tanulmányai a szaklapokban jelennek meg.
635
E, É
Ecseri Lajos (Szentes, 1860ŔSzentes, 1938): Bp.-en, később Lipcsében folytatta jogi tanulmányait.
Szentesen telepedett le és nyitott ügyvédi irodát. Később gazdálkodott is. Korai munkáiban a szociális
gondozás kérdéseivel, később kora közgazdasági-mezőgazdasági problémáival foglalkozott. Az alföldi
magyar parasztság életmñdját, társadalmi helyzetét tárgyalñ műveit néprajzi kutatásunk nem
nélkülözheti, ezekben a 19. sz. elejétől tekintette át a D-alföldi kisvárosi, falusi társadalom fejlődését.
Különösen nagy figyelmet szentelt az agrárproletariátus kialakulásának. Munkássága Kiss Lajosra és
Mñra Ferencre is hatással volt. Ŕ F. m. Az alföldi munkáskérdés és a mezőgazdasági válság (Bp., 1898);
Telepìtési ügyünk (Bp., 1899); A szegény ember (Bp., 1909); A szegény emberről (Bp., 1912); A magyar
földműves nép munkája (Szentes, 1930).
Filep Antal
ecsetes dìszìtés: a népi kerámiában alkalmazott dìszìtőtechnika, szìnes → földfestékbe (engobe) mártott
ecsettel általában növényi ornamensek felvitele a cserépedényre. A középkori mázatlan edényeket is
dìszìtették ezzel az eljárással. Egyes fazekasközpontok jellegzetes dìszìtőeljárása (pl. Gyöngyös). Nagyobb
mértékben az ñnmázas fajansz hatására terjedt el. A parasztság által kedvelt keménycserép dìszìtése szinte
kizárñlag ecsettel történt. Fazekasaink többnyire a századfordulñ körüli időben szervezett agyagipari
tanfolyamokon ismerték meg és sajátìtották el s azñta alkalmazzák több fazekasközpontunkban az →
ìrñkázás helyett. Az ecsetes dìszìtéshez gyárilag előállìtott bolti festékanyagot használtak. Ŕ Irod. Igaz
MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György:
Magyar népi kerámia (Bp., 1968).
István Erzsébet
edény: különféle dolgok tárolására alkalmas mozgathatñ tárgy, amelynek megfelelő űrmérete és nyìlása
van. E tágabban értelmezett funkciñjára utal az a tény, hogy némely archaikusabb területeken (pl. Nyitra
környékén) az ácsolt ládát is edénynek nevezik. A köznyelvben az edény általában a háztartásban
szükséges kisméretű tartñ és használati tárgyak közös neve. Ŕ Az edénynek rendkìvül sok rendeltetése
volt, amely anyagát és formáját is befolyásolta. Funkciñjuk szerint többféle edényfajtát különböztetünk
meg. Általában beszélnek vizes-, mustmerigető, tejes-, főző-, boros- stb. edényekről. A muzeolñgia
szakterminusai pedig tejtartñ, tárolñ-, fejő- stb. edényt különböztetnek meg. Ŕ Az edény anyaga szintén
sokféle lehet. Igen elterjedtek voltak a tökedények, amelyekben vizet, tejet, sñt, tojást egyaránt tartottak.
A tökön a nyìlást a használatnak legmegfelelőbb mñdon vágták ki. Sñtartñnál pl. oldalt vágták a szögletes
nyìlást, hogy kényelmesen bele lehessen nyúlni, mìg a tojástartñhoz a tetejét metszették le, a lemetszett
részt esetleg fedőnek használták. A folyadéktartñ kis felső nyìlását faragott dugñval vagy
kukoricacsutkával zárták el. Ha pásztoremberé volt a tökedény, szìjkantárba tették, hogy könnyen
hordozhatñ legyen (→ kobak). A kéregedényeket elsősorban gyűjtögetéshez használták (→ kászu). Az
edényfajták nagy része cserépből volt (→ fazekasság), a legismertebbek: fazék, lábas, kancsñ, korsñ, tál,
tányér, szilke stb. A faedények közül az egy fábñl faragott vagy esztergált tányérok, tálak kanalak s a
dongás vagy egy fábñl vájt liszt-, sñ- és zsìrtartñ edények minden paraszti háztartásban megtalálhatñk
voltak. A szalmábñl, gyékényből, vesszőből (→ vesszőfonás) és sásbñl kötött tárgyak közül csak azok
sorolhatñk az edények közé, amelyek kisebb méretűek és tárolásra használatosak, elsősorban tojást,
szemesterményt tartottak bennük. A fémedények nagy része vasbñl, rézből készült, ìgy a főzéssel, sütéssel
kapcsolatos tárgyak: az üstök, fazekak, lábasok és a tepsik. A rézedényeket kolompár cigányok és
mesteremberek (→ rézművesek, → rézöntők) készìtették. Az öntöttvas edények a múlt század második
felétől terjedtek el nagyobb mértékben a paraszti háztartásokban. Igen ritkán használtak üvegedényt, egy
házban általában egy-két boros- vagy pálinkásüveg volt. Ŕ A főzőedények helye különböző volt, pl.
Mezőkövesden a fazekak a padkán sorakoztak, a mátraalji palñcoknál helyük a tűzlñcán volt. A
tejesedényeket K-Mo.-on a ládában, „tejes”-ben vagy az almáriumban tartották. A tányért, kancsñt a
falon, fogasokon, → tálasokon helyezték el.
636
E, É
1. Különböző fajta tejes edények (Beszterce vidéki román parasztok készìtményei, amelyeket Erdélyben
és az Alföld keleti peremén magyarok is általánosan és rendszeresen használtak) A: kétfülű bödön, B:
tejesdeberke, C: tejesdézsa, D: budunka, E: budunka, F: oka (mérték), G: kisvéka, H: rocska, I:
nagyvéka, J: kártyu
2. Különböző fajta boros- és vizesedények. (Besztercevidéki román parasztok készìtményei; Erdélyben és

az Alföld keleti peremén magyarok is általánosan és rendszeresen használták) A: szőlőskád, B:
káposztáskád, C: átalag, D: káposztásátalag, E: túrñsbödön, F: boroshordñ, G: mosñcseber
637
E, É
Morvay Judit
edényes: → polc, → téka
edényhordñ kendő: négyszögletű, dìszes vászonkendő, amelynek két-két átellenes sarkát a ráhelyezett
cseréptányér, szilke vagy tál fölött összekötik, majd kézbe fogva szállìtják. Mérete vidékenként változik,
rendszerint 50×50 és 80×80 cm közötti méretek használatosak. Maguk a parasztasszonyok szőtték és
dìszìtették. A dìszes edényhordñ kendőt akkor használták, amikor lakodalomba, keresztelőbe vittek
kalácsot, sült húst stb. Állandñ eszköze volt a → gyermekágyas asszony számára ebédet hordñ nőknek
(komatál, paszita, radina, → komatálküldés). Egyik kezükben a levesesfazekat tartñ → kasornyát,
másikban az edényhordñ kendőt vitték. Dìszes, „sátoros” kendőben vitte ki az ebédet a mezőn dolgozñ
családtagoknak a fiatalasszony. Férfiak kevésbé dìszes, az edényhordñ kendőhöz hasonlñ asztalkendőkbe
kötik elemñzsiájukat és botra, szerszámnyélre akasztva viszik magukkal. Ezt Erdély több vidékén
merendés ruha, merindárica néven ismerik. Ŕ Az edényhordñ kendő az utñbbi évszázad folyamán
elsősorban a Felföldön, az Alföld É-i felében és Erdélyben volt használatos. A Dunántúl és a Kisalföld
népe általában nem használta. Elnevezése változatos, a Mátra és a Bükk környékén poszrikos kendő, a
Sajñtñl keletre és az É-Tiszántúlon → komakendő, szñrványosan a szervéta, szalvéta, kenyérruha,
ebédhordó kendő név is előfordul. Az edényhordñ kendő közeli szlovák és kárpát-ukrán területeken is
használatos. Mediterrán területeken Portugáliában éppúgy, mint a Balkánon az edényhordñ kendőbe
kötött ételt fejükön szállìtják a nők. Ŕ Irod. Gunda Béla: Ludový transport v Ţakarowciach (Slovenský
Národopis, III. Bratislava, 1955); Dias, Jorge: Wie die Männer in Portugal Lasten tragen (Műveltség és
Hagyomány, 1971).
Éder Xavér Ferenc (Selmecbánya, 1727ŔBesztercebánya, 1773): jezsuita hittérìtő, néprajzi gyűjtő.
Nagyszombatban tanult, 16 éves korában belépett a jezsuita rendbe. 1749-től 1769-ig hittérìtőként
dolgozott Peruban és Bolìviában a Mamoré-folyñ mentén, főként a mojo indiánok között. Hazatérve
Besztercebányán volt plébános. Feljegyzései K-Peru, Ny- és K-Bolìvia néprajzának alapvető forrásai. Ŕ F.
m. Descriptio Provinciae Moxitarum in Regno Peruano... (Buda, 1791). Ŕ Irod. Márki Sándor: Egy
ismeretlen magyar utazñ (Földrajzi Közl., 1884); Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth
Century Hungarian Travellers in South America (Acta Ethn., 1955).
Sárkány Mihály
édesgyökér (lat. Glycyrrhiza glabra L.): a pillangñsvirágúak családjába tartozñ félcserje. Nevezik ednám-
(ebman-)kórónak is. Hazája a mediterrán Eurñpa és Kisázsia Perzsiáig. Nedves, magas ártereken
bozñtokat alkotva tenyészik az Alföldön, főleg a Tisza és a Körösök mentén. Tavasszal a nedvkeringés
megindulásakor ceruzavastagságú gyökereit kiássák, 10Ŕ15 cm hosszúra darabolják és megmosva
kötegelik. Így rakják el vagy piacra viszik. Az emlìtett vidékeken jellegzetes paraszti csemege, de minden
gyerek szìvesen fogyasztja. Az összerágott gyökér édes nedvet ad. Köhögés elleni orvosságul is használják.
Kósa László
efezusi özvegy, az: tréfás mese (→ reális mese) az asszonyi hűtlenségről. Egy özvegy éjjel-nappal gyászol
férje sìrjánál. A közelben akasztott embert őriz egy lovag (katona). Az őriző élete veszélybe kerül, mert a
holttestet valaki ellopja. A gyászolñ özvegy felajánlja szerelmét és férje holttestét, ìgy a lovag megmenekül
(AaTh 1510). Indiai eredetű, a latin irodalombñl is ismert (Petronius, Satyricon 111. és 112.), Eurñpa-
szerte elterjedt történet, már középkori példatárainkban is előfordul (Vitry, Pauli), nálunk feltehetően →
Ponciánus histñriájábñl került a szájhagyományba. A Székelyföldön a 18. sz. ñta vannak rñla
feljegyzéseink. Ŕ Irod. Krausz Sámuel: A hűtlen özvegyasszony irodalmárñl (Ethn., 1904); György Lajos:
A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Tubach, F. C.: Index exemplorum
(Helsinki, 1969, FFC 204).
Kovács Ágnes
Ég a gyertya, ég: → énekes gyermekjáték, az → egyszerű körjáték guggolñs formája. Kezdő sorai: „Ég a
gyertya, ég, el ne aludjék, mìg a gyertya lángot nem vet, mind leguggoljék!” Kicsi leányok körbe járnak, a
dal végén leguggolnak. Gyakran folytatñdik: „Zöld fű, zöld fű a lábam alatt, aki itt a legszebb, tőlem
csñkot kap.” Ebben a változatban már → táncos körjáték. Előfordul még a játékszövegekben egy esetleg
lakodalmi szertartásra utalñ töredék is: „Ég a gyertya, ha meggyújtják, mikor ezt a táncot járják”. A
638
E, É
„Zöld fű” szövegrész néha önállñan is előfordul; németből fordìtott, de beolvadt a magyar játékokba.
Újabban Ŕ az eddigi palñcvidéki elterjedésével szemben Ŕ országosan elterjedt az úttörők között új
változatban: „Sñder, sñder a lábam alatt”. A variáciñ természetes mñdon, a gyermekek között született. Ŕ
Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).
Igaz Mária
Ég a karám!: az égő karámban rekedt állatok hangját értelmező, hármas, fokozñ szerkezetű →
hangutánzñ → állatmese. A havason kigyullad a karám. A bárány azt mondja: „Ja-aj be-e me-eleg van!”
Ŕ Kisvártatva megszñlal a vén juh is: „Meg-é-é-égünk!” Ŕ Egy idő múlva már a szamár se bìrja tovább s
elordìtja magát: „U-után-nam!” A mesemondñ előadás közben a birka bégetését az e hangok
kettőztetésével, a szamár hangját az u hang csuklásszerű ismétlésével érzékelteti (MNK 206*). Juhtartñ
vidékeken, az Alföldön és a Székelyföldön ismert. Nemzetközi változatairñl nem tudunk. Ŕ Irod.
Dähnhardt, Oskar: Natursagen (IŔIV., LeipzigŔBerlin, 1907Ŕ12); Aarne, Antti: Variantenverzeichnis der
finnischen Deutungen von Tierstimmen und andere Naturlauten (Helsinki, 1912, FFC 9.); Kovács Ágnes:
A magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958); Faragñ Jñzsef: Farkas-barkas (Bukarest, 1962,
4. kiad.).
Kovács Ágnes
égben járás, égben járás keresztvìzért: samanisztikus alapmotìvumú szinkretikus → hazugságmese,

parodisztikus túlvilágjárás, bolondmese. A hős → égig érő fán (szalmaszálon, káposztakñrñ létrán,
korpakötélen stb.) felmászik az égbe. Ott rendkìvüli dolgokat tapasztal. Közben a fát kivágják (a
szalmaszál elég, a létrát a kecske megeszi), kénytelen korpábñl (pelyvábñl) font kötélen lejönni. Egy egér
elrágja a kötelet. Leesik. (AaTh 1889K BN 1961**A 5, 8, 12, 14, 17.) Folytatása rendszerint AaTh 1882:
Belefúrñdik a földbe. Hazaszalad ásñért és kiássa magát. Vagy AaTh 1962 VI. (→ apám lakodalma-
részlet): Vìzbe csubban bele. Annyi halat ver ki, hogy egy falu három hétig hordja, s nem képes
elhordani. Végül egy mezìtelen cigánypurdé a kebelébe hányja és elszalad vele. A motìvum előzménye
gyakran „A megreparált lñ” (AaTh 1889P): A hős lova kettészakad. Faszegekkel összeszegezi
(fűzfavesszővel összekötözi, összecövekeli). A lñbñl égig érő fa nő. A hős azon mászik föl az égbe. A
motìvumnak és különböző kombináciñinak 17 magyar változata ismeretes. A nemzetközi katalñgus a
magyaron kìvül német és orosz változatokat tart számon. Az égben járás keresztvìzért tìpusnak „apám
(öregapám) keresztelője” is lehetne a cìme az „apám lakodalma” tìpus analñgiájára, a változatok azzal
nemegyszer kontaminálñdnak is: Mikor a fiú apja (öregapja) születik, ő már felnőtt ember (AaTh 1962
I.). A bába (öreganyja, a pap) elküldi őt a mennyországba keresztvìzért (keresztnévért, keresztanyáért).
Torzsábñl rakott létrán (magas fárñl égig növő tökindán, kappanháton, korpakötélen stb.) feljut a
mennyországba, Szent Pétertől kap keresztvizet. Korpakötélen jön le. A kötelet egy egér elrágja, leesik.
Hazaszalad ásñért, kiássa magát (AaTh 1882) és szerencsésen megérkezik a szenteltvìzzel (keresztnévvel
stb.) (MNK 1889K1). A mesének 9 változata ismeretes a magyar nyelvterület déli részéből és a
Palñcföldről. Idegen nyelvű változatokrñl nem tudunk. (→ templom a pokolban Ŕ pokol kapujában; „A
cigány égben és pokolban”: AaTh 800) Ŕ Irod. Kovács Ágnes: A bolondmesék tìpusmutatñja (Kézirat az
MTA Népr. Kutatñcsoport Adattárában); Banñ István: Baranyai népmesék (Bp., 1941; UMNGy II.);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
égbolt: Az egész magyar nyelvterületen ismert → hiedelem szerint az égbolt bura alakban borìtja a földet,
esetleg 2, 3, 7 vagy 12 rétegben. Sokfelé elterjedt nézet szerint villámláskor széthasad az alsñ ég, és látszik
mögötte a felső, „igazi” égbolt.
Pócs Éva
egér és az oroszlán, az: → ezñpusi mese, → példázat. Az oroszlán megkönyörül az egéren, az egér hálábñl
megmenti az oroszlán életét, kirágja a hálñt, mellyel az oroszlánt elfogták (AaTh, MÁT 75). Magyarul
Heltai Gáspár, Péczeli Jñzsef és Dugonics András gyűjteményéből ismerjük. A szájhagyománybñl eddig
nem került feljegyzésre. Eurñpa-szerte ismert. Legkorábbi feljegyzése Jacques de Vitry (13. sz.)
példázatgyűjteményében találhatñ („Jñ tett helyébe jñt várj!”). Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Magyar állatmesék
tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958. III. 3.); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204.).
Kovács Ágnes
639
E, É
egeres tánc: játékos, fogñcskázñs páros tánc (→ páros táncok), amelyben a csalogatñ lány az egér, s a
kergető legény a macska. Apor Péter szerint Ŕ aki a → kontratáncok közé sorolta Ŕ a 18. sz. elején az
erdélyi nemesi udvarok kedvelt tánca volt. A kergetőző pár az állñ nők és férfiak szemben állñ sorfala
közt, ill. azon kìvül táncolt. Ez a térrend a német sövénytáncra emlékeztet, a táncosok szoros fogásának
hiánya és a csalogatñ mozgás viszont páros táncaink visszatérő s igen elterjedt mozzanata. (→ még:
csalogatás, → csárdás) Ŕ Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI.
Pest, 1863).
Maácz László
egérütő: vìzszintesen és függőlegesen elhelyezett, egymásba kapcsolñdñ fapeckekkel feltámasztott,

keretben fel-le mozgathatñ téglaforma, súlyosabb fakolonc. A függőleges pecket a keret felső részébe fúrt
lyukon átvezetett zsinegre kötik. A vìzszintes pecket (nyelvet) a talpat alkotñ fahasáb mélyedésébe
helyezik el. A zsinegre kötött pecket a kolonc oldalába vájt rováték segìtségével rögzìtik. Erre a
vìzszintesen elhelyezett pecekre teszik a csalétket, amelyhez ha az egér, patkány hozzányúl, az
összekapcsolt két pecek kibillen nyugalmi helyzetéből, és a fakolonc az állatra zuhan. Az egérütőt készìtik
két-három egymás mellé helyezett fakolonccal is. Azonos mechanizmusa van a torziós és
deszkacsapdáknak is. Az egérütő (Székelyföldön kaptán) Erdélyben és É-Mo.-on használatos. Az Alföldön
és a Dunántúlon már ritkább. Az egérütőhöz hasonlñ csapdák a balkáni szlávoknál, törököknél,
gagauzoknál, a szlovákoknál, lengyeleknél, a kárpát-ukránoknál, románoknál is gyakoriak.
Használatosak Skandináviában, a Baltikumban, Olaszo.-ban, a Ny-Eurñpában az angol szigetekre is
követhető elterjedésük. Az egérütő feltűnik egy 1420 körül készült flamand oltárképen (Mérode-oltár,
Metropolitan Museum, New York). Ez az ikonográfiai emlék, valamint az egérütő földrajzi elterjedése a
csapda régi használatát igazolja, de terjedésének útvonalait nem ismerjük. Valñszìnű azonban, hogy Ny-
Eurñpábñl került el K- és É-Eurñpába. Ŕ Irod. Lagercrantz, S.: Observation on Block Traps (Orientalia
Suecana, Vol. IX., Uppsala, 1961); Berg, G.: Medieval Mouse Traps (Studia Ethnographica Upsaliensia,
Vol. XXVI., Lund, 1966).
Gunda Béla
egész eke, egész gazda: a szántáshoz helyileg szükséges számú igásokbñl (ökör, ritkábban lñ) állñ ekefogat.
A talaj- és domborzati viszonyoktñl, a → szántás tìpusátñl, az → eke szerkezetétől függően egy egész eke
kiállìtásához általában 2Ŕ8 vonñjñszág kellett. Azt a gazdát, aki egész ekével rendelkezett, egész gazdának,
egész ekés gazdának nevezték, megkülönböztetve a fél ekéstől. Ez utñbbi csak mással összefogva,
„cimborába” (→ cimboraság) tudott szántani. E fenti elnevezések abbñl az időből veszik eredetüket,
amikor egy jobbágy „tehetségét” (facultas) az határozta meg, hogy mennyi igásállattal rendelkezik, más
szñval, mekkora terület megművelésére képes. Az újraosztásos → földközösségben a → nyìlvetés alapja
sok helyen az igásállatok száma volt. Ebben a rendszerben az egész ekés jobbágyot egy nyìl illette meg, s
innen egésznyilas gazdának nevezték. Ŕ Irod. Varga János: A földközösség megerősödése és bomlása a 18.
században (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711Ŕ1790, szerk. Spira György,
Bp., 1952); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Török Katalin
egész gazda: → egész eke
egészhelyes gazda: → gazda
egészkezes: → summás
egészségvarázslás: az egészség biztosìtása érdekében végzett → mágikus eljárások, → rìtusok. A cselekvés

elvégzése általában meghatározott időponthoz, leginkább → naptári ünnepekhez kapcsolñdik. Pl.
karácsonykor meghatározott ételek fogyasztása (fokhagyma vagy méz) szolgálta az egészségvarázslás
célját (→ karácsonyi vacsora), pünkösdkor a harmatban valñ mosdás. A mosdásnak, fürdésnek, ill. a →
katartikus rìtusoknak általában gyakran van egészségvarázslás jellege. Pl. folyñvìzben fürdés nagypéntek
hajnalán. Általában ismert volt az az elképzelés, hogy a serdülő gyermeknek nem árt, ha kiáll az esőre,
attñl egészséges lesz, nagyra nő (ezt a hiedelmet ma is, városon is ismerik). Egészségvarázslásnak vehető
az a szokás is, hogy a gyermekek meghemperegnek az első hñban és az első mennydörgéskor. A →
kiszehajtás, → villőzés és más ünnepi szokások bizonyos mozzanataiban is felfedezhetjük az
egészségvarázslás szándékát. A közelmúlt magyar → népi hitvilágában az egészségvarázslással összefüggő
szokások és hiedelmek csak nagyon áttételesen következtethetők ki. (→ még: aranyos vìz)
640
E, É
Hoppál Mihály
egész tutaj: → fertálytutaj
egészvágás-szekér: nagy → szekér a székelyeknél, amelynek a tengelyhossza 200 cm. Ez a legszélesebb

vágású (nyomtávú) szekér, hegyi terepen nem is nagyon használatos, csak a téresebb helyeken. Lñ- vagy
ökör→ fogattal egyaránt húzatták. Ŕ Irod. Haáz Ferenc Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr.
Ért., 1932).
Székely hordñlajtorjás szekér (v. Udvarhely m.)
K. Kovács László
égetett jegy: → jñszágjegy
Égető Melinda (Bp., 1941Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a bp.-i ELTE

bölcsészettudományi karán végezte (néprajzŔtörténelem szak, 1967). Bölcsészdoktori oklevelet szerzett
(1970). A szekszárdi Balogh Ádám Múz. (1967Ŕ), a bp.-i Néprajzi Múz., a Szentendrei Szabadtéri Múz.
munkatársa (1971Ŕ). Az anyagi kultúrában a földművelés kérdéskörével, ezen belül különösen a
szőlőműveléssel foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban.
égettbor-bìrñ: Az égettbornak mint a 16Ŕ17. sz.-ban romlott borbñl, borseprőből vagy szőlőtörkölyből
főzött tömény szesznek készìtése és kereskedelme urasági, városi, néha falusi kiváltság volt. A városokban
(Szeged, Debrecen, Gyöngyös) az égettbor-bìrñ mint tanácsi tisztségviselő intézte a főzés és eladás
adminisztráciñját: összegyűjtötte a korcsmálásbñl maradt seprőt, az égettbor-főzővel árendában főzetett, s
a különböző minőségű szeszféléket a város vagy a felfogadott égettbor-áruló mérte ki. Az égettbor-bìrñ
minden főzésnél jelen volt, az eladási árat meghatározta, tevékenysége párhuzamos volt a → borbìrñ és
→ sörbìrñ munkájával. A 18. sz.-ban, amikor minden terményből és termékből készìtett (borseprő,
gabona, gyümölcs) égetett szeszt összefoglalñ névvel pálinkának neveztek, a pálinkabìró hatásköre
kibővült, ennek ellenére csak néhány helységben volt e feladattal külön megbìzott felügyelő. Ŕ Irod.
Szendrey Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929).
Kecskés Péter
égig érő fa: samanisztikus képzet, → meseelem, önállñ mesetìpusként számon tartott mesemotìvum, mely
a változatok nagy részében kezdő motìvum, ritkábban → keretmese: (öreg) király kertjében égig érő
tetejetlen (alma-, körte-, cseresznye-) fa áll. A király annak ìgéri lányát és fele királyságát, aki neki a fa
ifjìtñ gyümölcséből hoz. Változata: a királykisasszonyt már korábban elrabolta a sárkány, aki a fa tetején
él. Sokan prñbálnak szerencsét, senkinek sem sikerül megmásznia a fát, végül egy (7 éves) kiskondás
táltos malaca (kutyája) tanácsát követve 7 (3) rend vasgúnyával 7 (3) pár vasbocskorral útnak indul:
baltájával lépcsőfokokat vág a fa törzsébe s ìgy lépeget felfelé. Mire ruhái elszakadnak, elér egy kinyúlñ
ágat. Azon végigkúszva megérkezik a sárkány, ill. a királykisasszony palotájához s szolgálatába szegődik.
(Folytatása: → Világhìrű Szép Miklñs: MNK 400C*. Vagy: felkéri, hogy tudja meg, miben van a sárkány
ereje, folytatás: → testen kìvül elrejtett erő, a: AaTh 302A*.) A mesemotìvum előfordul tréfás
meséinkben is; a cigány egy nyárfán, melynek hegye az égben, gyökere a pokolban van, előbb az égbe,
majd a pokolba megy (AaTh 800); különösen gyakori parodisztikus jellegű hazugságmeséinkben: az →
apám lakodalma (AaTh 1962) c. közismert mesetìpus hőse is égig érő fára mászik fel. Kevésbé ismert, de
nem kevésbé jellegzetes az → égben járás (AaTh 1889K) tìpus, ill. annak gyakori előzménye, a szarvasbñl
(lñbñl) kinövő égig érő fa motìvuma, melyen a hős az égbe megy (MNK 1889D1). Jellegzetes a magas (égig
érő) jegenyenyárfa mint → mesekezdő formula. A mesemondñ a fa hetvenhetedik ágán levő hetvenhét
ráncú szoknya egyik ráncábñl vagy a zsebében levő hetvenhét lapos kis könyv egyik lapjárñl tanulta a
mesét, vagy a mesehallgatñnak, ha nem figyel, a fa tövénél legelésző csődörcsikñk rugdosását, ha figyel, a
641
E, É
fa ágai között fészkelő hollñk csipkedését kell elszenvednie. Az égig érő fa képzete a → mitikus mese
(tündérmese, varázsmese, hősmese) fogalmával szoros kapcsolatban lehet. A mesemotìvumnak német
(erdélyi szász), román, cigány és szerb-horvát változatai ismeretesek, valñszìnűnek kell tartanunk
azonban, hogy előbb-utñbb többi szomszédainknál is felbukkan. Solymossy Sándor és Diñszegi Vilmos is
jellegzetes, keletről magunkkal hozott, samanisztikus tìpusnak tartja, s a képzetet a sámánszertartás
fájával azonosìtja, melynek lépcsőin a sámán az ég 7 (9) rétegét megjárja (→ világfa). Berze Nagy János
számos magyar, néhány román, erdélyi szász, alsñ-ausztriai és pomerániai német, török, turkesztáni és
kalmük mesét ismertet, melynek hőse a fa törzsébe vágott létrafokokon mászik fel. A samanisztikus
világkép szempontjábñl jellegzetes ez a zajzoni (hétfalusi) csángñ és az alsñ-ausztriai német változatban,
továbbá Ámi Lajos meséiben és világelképzelésében felbukkanñ elem, hogy az égig érő fa az ég alatt 7-
szer (13-szor) meggörbült „Azért, mert az arany égboltot nem bìrta beszakìtani ... Az én felfogásom
szerint tiszta vont aranybul van az ég boltja”. Ŕ Figyelemre méltñak azok a változatok, melyekben a hős a
fa törzsébe vágott rovátkákon folytatott útja során három öregasszonytñl, a nap, a hold és a csillagok (szél)
anyjátñl tudakozñdik útjának célja felől. (Ezek egy-egy ajtñ mögött a fa törzsében laknak, vagy egy-egy
kis házikñban a fa ágai közt.) Az égig érő fa tetején, a fatető közelében elényúlñ ágon, vagy az azon levő
levélen a hős tágas mezőt, pusztaságot s azon messze fénylő, arany hajszálon függő, vagy 3 madárlábon
forgñ kastélyt, vagy réz-, ezüst- és aranypalotát, istállñjukban réz-, ezüst-, arany táltos lovakat talál. A
mese folytatása harmadik kastélyban játszñdik le. A hős az ifjìtñ gyümölcsről számos változatban
megfeledkezik vagy azt csak késve, az elrabolt tündérleány visszaszerzése után Ŕ mintegy a mese
befejezéseként Ŕ dobja le (AaTh 317, 468; H 467*; BN 530 I.). Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Keleti elemek
népmeséinkben (Ethn., 1922); Harva, Uno: Religiöse Vorstellungen der altaischen Völker (Helsinki, 1938;
FFC 125); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII.); Berze Nagy János: Égigérő fa
(Magyar mitolñgiai tanulmányok, Pécs, 1958); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy
XII.); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (IŔIII., Bp., 1968; UMNGy XIIIŔXV.); Diñszegi Vilmos: A
honfoglalñ magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969).
Kovács Ágnes
égiháború: → vihar
égitestek fogyatkozása: Általános hit volt a magyar nyelvterület egészén hogy nap- és holdfogyatkozás
idején ezeket az égitesteket valamilyen állat vagy természetfeletti lény eszi. Néhol napfogyatkozáskor a
szabadban fehér tálba vagy tányérba tiszta kútvizet öntöttek, s látni vélték, hogy kutya vagy farkas
kapkod a nap után. A Balaton vidékén azt tartották, hogy a napot kakas eszi; más vidéken azt, hogy
kereszteletlenül elhalt gyermekek nyelik el a holdat holdfogyatkozáskor. A máramarosi magyarok szerint
a holdat a virkolák (→ csordásfarkas) falja fel. A palñcok úgy tudják, hogy az égitestek fogyatkozását a
markoláb, markalab okozza. E szñ elterjedési képéből megállapìthatñ, hogy mely alföldi községekbe
települt palñc lakosság. Ŕ Irod. Szily Kálmán: Morkoláb (Nyelvőr, 1890); Rñheim Géza: Magyar néphit és
népszokások (Bp., 1925); Diñszegi Vilmos: A palñc etnokulturális csoport határa és kirajzásai. (Az égitest
evő mitikus lény, a markoláb elterjedtségének tanulságai) (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1968).
Diószegi Vilmos
égitestsñgorok: → állatsñgorok
Égitestszabadìtñ: mitikus → hősmese. Cselekménye: egy országban teljes sötétség van, mert három →
sárkány elrabolta a napot, a holdat és a csillagokat. A király lánya kezét és fele királyságát ìgéri annak,
aki az égitesteket visszahozza. → Szépmezőszárnya (→ Királyfia Kis Miklñs, → Hamupipőke királyfi) és
testvérei (társai) vállalkoznak a feladat végrehajtására. Ország (világ) kovácsához mennek (aki a hős
keresztapja), s megkérik, hogy egy üst olvasztott ñlmot (vasat, aranyat) tartson visszatértükig forrñn
készenlétben. Réz-, ezüst- és aranyhìdnál Szépmezőszárnya legyőzi a sárkányokat, mìg társai alszanak
(birkñzás, kardpárbaj, küzdelem vas- és fakerék, kék és vörös láng alakjában), s az égitesteket felereszti
az égre. Dongñvá, nyúllá stb. változva a sárkányok kastélyába lopakodik, kihallgatja a sárkányok anyja,
a → vasorrú bába és menyeinek bosszúterveit. Az útjukat állñ, kúttá, szederbokorrá, tűzzé stb. változott
sárkányfeleségeket felismeri és megöli. Az üldözésükre siető sárkányanyát a világkovácsa segìtségével
elpusztìtja: ñriásira kitátott szájába beleönti a forrñ ñlmot. Két bátyjával feleségül veszi a király három
lányát, és elnyeri a fele királyságot (BN, MNK 319*, H 300II; AaTh 300A, 328A*). Ŕ Egyike a legtöbb
változatban feljegyzett meséinknek. Változatainak száma a töredékek, reminiszcenciák nélkül megközelìti
az 50-et. Az egész magyar nyelvterületen ismert. Már a 18. sz.-bñl vannak nyomaink, a századfordulñn
Palñc- és Székelyföldön; a 20. sz. második felében Szabolcs-Szatmár megyében jegyezték fel változatai
nagy részét. Tiszta, teljes változatunk alig van, az idetartozñ mesék gyakran bővülnek az üldözési
642
E, É
jelenetben a → Rñzsa és Ibolya meséjéből ismert „Menekülés mágikus tárgyak segìtségével”

motìvummal, s a mesemondñk nemegyszer megtoldják a hős vitézi tetteit az → ñlomfejű barát
legyőzésével és Tündér Ilona elnyerésével (az utñbbi a → hatan a világ ellen tìpus keretében). A
változatok egy része kontaminálñdik → Fehérlñfia, „Este, Éjfél, Hajnal”, vagy csak egyszerűen a „Három
elrabolt királykisasszony visszaszerzése a sárkányoktñl” (AaTh 301) meséjével. Figyelemre méltñak azok
a változatok is, melyekben a hősnek nem az égitesteket, hanem a napos-holdas paripát kell a sárkányoktñl
visszaszereznie. Különállñnak kell tekintenünk azt a mindössze 4 szöveg által képviselt redakciñt, mely
rendszerint a „Haltñl (szőlőfürttől) fogant három egyforma fiú” (AaTh 303**) → mesekezdő motìvummal
indul, majd a „Harc a hìdon” tìpussal (AaTh 300A) folytatñdik, s amelyben a boszorkány üldözése
rendszerint a „Menekülés hátradobott mágikus tárgyak segìtségével” motìvum keretében történik.
Ezekben a változatokban a hős neve Kutya Jankñ, Agárfia vagy Pumilek királyfi, s az égitestek
elrablásának mitikus motìvuma hiányzik. Ennél a redakciñnál idegen, valñszìnűleg szláv átvételre kell
gondolnunk. Az Égitestszabadìtñ tìpusnak a magyaron kìvül német, cseh, román, orosz, lett, litván, észt,
finn, vogul, csuvas és tatár változatairñl tudunk. Ŕ Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen
(Porvoo, 1921; FFC 34.); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und Märchenvarianten
(Helsinki, 1928; FFC 78.); Ranke, K.: Die zwei Brüder (Helsinki, 1943; FFC 114.); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű
mutatñja (Bp., 1960; MNKF 1.); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész
SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.); Kovács Ágnes: A
népmese prozñdiájárñl (MTA I. Oszt. Közl., 1969).
Kovács Ágnes
egres: → pöszméte
egresleveles minta: cserépedényeken rit kán alkalmazott dìszìtésmñd. Az egres levelét a képlékeny
állapotban levő edény falába nyomkodják Ŕ pl. a tányér falába Ŕ, ezeket karcolt indákkal egymáshoz
kapcsolják, majd szìnes mázzal bemázolják, kiégetik. A levél helye a mázétñl elütő szìnű (Csñkvár).
István Erzsébet
egri bútor: → miskolci bútor
egri kiskocsi: nagyon rövid (4Ŕ5 sukkos), egyes lñfogatú, 4 → lőcsös → kocsi. Kis méretét az magyarázza,
hogy a város szűk, teker vényes, hegyi utcáiban csak ezzel Ŕ vagy a → talyigával Ŕ tudtak pl. tüzelőt vagy
más dolgokat szállìtani. Az egy lovat csak ritkán fogták két rúd közé, amikor is a rendes rúd maradt a
helyén, és a → fürhéc bal végére sze reltek egy pñtrudat. A leggyakoribb az volt, hogy a lovat egyszerűen
a nyerges lñ helyére fogták, a → hámfát azonban a → derékszeghez csatlakoztatták, hogy a kocsi ne
forduljon el folyton a húzás következtében. Nagyobbrészt szegény fuvarosok használták.
K. Kovács László
egri szekér: erős, de rövid (kb. 5 sukkos), 4 → lőcsös, két lñ vagy ökör által vontatott könnyű → szekér,
amelynek a dereka elég széles; a hordñk, kádak elfértek benne. Rövidsége miatt nagyon fordulékony,
gyakran mondták szüretelő szekérnek is, minthogy a szőlősgazdák nem nélkülözhették. Még a sìkon is
használhatták a mezőgazdasági szállìtásokban, mert két egyenes, hosszú → saroglyája által és a →
vendégoldalakkal jñl meg lehetett növelni rakodñfelületét.
K. Kovács László
egybeltelkes rendszer: olyan települési rend, amelynél a parasztvárosok és falvak belterületén a

gazdálkodñ lakosoknak csak egy telkük van. Ezen áll a lakñházuk, és itt vannak a gazdasági épületeik is.
Az egybeltelkes rendszer világszerte elterjedt és általános, mìg a → kétbeltelkes rendszer, amelynél a
lakñtelek és a gazdasági udvar térben elkülönül egymástñl, ritkább. Az utñbbi két évszázadban a magyar
kétbeltelkű települések is egybeltelkűekké fejlődtek. Ŕ Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz
(Bp., 1963).
Bárth János
Egyedem-begyedem: igen elterjedt → kiolvasñ. Kezdő szavai: Egyedem-begyedem, „egyetem-begyetem”

„egedem-begedem”, „ekete-pekete”. Legismertebb változata: „Egyedem-begyedem kendertánc, Hajdú
sñgor mit kivánsz? Nem kìvánok egyebet, Csak egy karaj (darab) kenyeret. Szél-szál, szalmaszál, ecki-
643
E, É
becki, tengerecki Pál!” Van sok, teljesen vagy részben értelmetlen hangzású változata: „Egyedem-
begyedem petpellára...” „Egyedem-begyedem bittondárom...”, „Egyedem-begyedem cikkondárom...”
„Egyedem-begyedem cikota pé...”, „ekete-pekete cukota pé...” stb. kezdetekkel. Feltehető, hogy a
kiszámolñ mondñka kezdő szavai kun nyelvemlékekkel vannak összefüggésben. (→ még: játékkezdő) Ŕ
Irod. Kelemen Jñzsef: Egyedem-begyedem (Szeged, 1937); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (I., Pécs, 1940); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy VII., Bp., 1953).
Lajos Árpád
egyedi műalkotás: a folklñresztétika alapkategñriája, a hivatásos művészetben „alkotás”-nak nevezett

fogalom megfelelője. Voltaképpen a változatok alapját és előzményét képező mű, amely a folklñr
törvényszerűségeinek megfelelően hagyományozñdik és e folyamat során természetesen variálñdik. Benne
dialektikus egységben van hagyomány és újìtás, közösségi és egyéni jelleg, alkalomszerűség és a sajátos
folklñrbeli esztétikum törvényeihez igazodás. Éppen dialektikus jellege következtében a folklorisztika
viszonylag későn fedezte fel, sokáig összetévesztették a változatokkal. Nem azonos a földrajz-történeti
iskola (és ellenfelei) által kikövetkeztetett ősforma, normálforma egyediségével, mivel nem filolñgiai, hanem
esztétikai kategñria. Ŕ Irod. Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak (Pécs, 1931); Ortutay
Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt. Közl., 1959); Markiewicz, Henryk: Az
irodalomtudomány fő kérdései (Bp., 1968); VoigtVilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
„egyeles” vászon: → kalotaszegi szőttesek
egyenesági rokonság, ági rokonság, lineáris rokonság: olyan rokonság, melyben a rokonok egymás
közvetlen leszármazottai, ill. felmenői: pl. dédszülők, nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák. Az
egyenesági rokonok sorát általában ág, → ágazatként emlegetik. (→ rokonság)
Morvay Judit
egyéni munka: a → munkaszervezeti alapformák egyik csoportja, amelynél az egyén vagy a valamilyen
alapon (családi, társulásos) együtt dolgozñk fő megélhetési forrásukat biztosìtñ munkájuk során
semmiféle vagy csak esetleges, rendszertelen kapcsolatban vannak annak a közösségnek az egész
munkaszervezetével, amelyben benne élnek. Az elvégzett egyéni munka és a faluközösség egész
munkaszervezete közötti laza kapcsolatnak több oka lehet: a) A munka értéke a közösség szempontjábñl
szinte lényegtelen, s ezért a közösségnek társadalmi igénye iránta nincs, a munka produktumát a munka
végzője nem tudja értékesìteni a településen (pl. madarászás, kisvìzi halászat stb.); Ŕ b) Ugyanazt a
tevékenységet önellátñ jelleggel, kiegészìtésként a faluközösség majd minden tagja végzi vagy végezheti,
ha szüksége van rá, s ezért nem szorul arra, hogy ezt a produktumot speciálisan ezzel foglalkozñktñl
szerezze be (pl. gyűjtögetés, kosárfonás, boronakötés, fafaragás); Ŕ c) A közösség tagjai ugyan ritkán
maguk is rászorulnak a munkát végző specialista termékeire, munkájára, de ebből olyan kevés
jövedelmük származik a specialistáknak, hogy megélhetésük szempontjábñl a közösség igénye figyelmen
kìvül hagyhatñ (mészégetés, szénégetés, miskárolás stb.). Ŕ Irod. Szabñ Lászlñ: Útmutatñ a palñcok
munkaszervezetének kutatásához (Eger, 1970).
Szabó László
egyéniség és közösség: a folklñrelmélet dialektikus kategñriapárja, amely az egyéni alkotás és a közösségi

befogadás egységét fejezi ki. A hagyományos folklorisztika a folklñrban differenciálatlan (és változatlan)
közösségi produktumot látott (német szñval Gemeinschaftsgut), amelyet vagy passzìv örökségként, vagy
felülről valñ átvételként jellemzett. Ezzel szemben a folklñrban alkotñ folyamatokat észrevevők a kreatìv
egyéniség meglétét hangsúlyozták, aki ugyan megkötöttségek között, mégis egyéni mñdon alkot. A
variálñdás ilyen értelemben valñ felfogása egyszerre bìrálata a deriváciñs elméletnek, a lesüllyedt
művelődési javak elgondolásának és a folklñrt társadalmi szempontbñl differenciálatlannak tekintő
elképzeléseknek. Az egyéniség szerepe kettős: az átvétel során szelektál és értelmez, a megalkotás
folyamatában pedig egyénìt, legtöbbször a változñ körülményekhez hozzáigazìt. A → hagyomány alapja
azonban a közösség: ez meghatározza az átvehető alkotásokat mind az egyén számára, mind attñl
kiindulñan. A közösségi szelekciñ ugyan nem olyan erős, mint ezt az → önkiigazìtás törvényének
feltételezésekor a földrajz-történeti iskola képviselői vélték, mindazáltal a variálñdáson keresztül
meghatározñ tényező. Az egyéniség és közösség viszonya a folklorisztikában, az egyes művészetekben,
műfajokban különbözőképpen valñsul meg. Az előadás során mindkét elem másként kerül elő, mint az
644
E, É
alkalmazott művészetekben. Az egyéniséghez kötött műfajok (mese, élménytörténet) másképpen

közösségi jellegűek, mint pl. a csoportosan végrehajtott dramatikus szokások. Mindazáltal a leginkább
individuális alkotások (pl. saját magának készìtett dìsztárgy) formakincse, funkcionális megkötöttségei is
közösségi jellegűek; más oldalrñl a legmesszebbmenően közösségi megnyilvánulások (pl. a viselkedés
szokásszerű elemei) is tartalmazzák a választás mozzanatát. Esztétikai értelemben az egyéniség az egyes
alkotások alakìtását végzi, új alkotásokat vagy új műfajokat a folklñr keretén belül nem hozhat létre: ha
egy alkotás nem mutatja a közösségi befogadás (és variálñdás) tüneteit, nem tekinthető folklñr jellegűnek.
(→ még: közösség, → közösségi jelleg, → átadás, → átvétel) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél
(UMNGy I. Bp., 1940); Péter Lászlñ: Egyéniség a népkultúrában (Szeged, 1947); Marñt Károly: A
népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektìvái
(Ethn., 1960); Ujváry Zoltán: Az egyén szerepe a népszokásokban (Ethn. 1965); Ortutay Gyula:
Halhatatlan népköltészet (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula:
Hungarian folklore. Essays (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
egyéniségkutatás: a folklorisztika irányzata, amely a folklñr alkotásaiban nem valami személytelen alkotñ
erő megnyilvánulását látja, hanem a nép körében élő alkotñ személyiségek tudatos tevékenységét kutatja,
és azt alkotáslélektanilag, esztétikailag, ritkábban társadalomtörténetileg is vizsgálja. Ez a gondolat a
folklorisztika kezdetei ñta felbukkant, határozott mñdszerű irányzattá azonban csak néhány esetben és
főként olyan jelenségekkel kapcsolatban vált, ahol az egyéniség szerepe nyilvánvalñ (→ népmesekutatás,
tánckutatás, félnépi folklñr). A német filolñgiában a szociolñgiai irodalomtörténet metodikájának
kialakulásával szoros kapcsolatban J. Schwietering és tanìtványai; az orosz folklorisztikában a múlt
századi „arisztokratikus” iskola képviselői, majd a Szokolov fivérek és Azadovszkij, elméleti szinten P. G.
Bogatirev és mások formálták elméletté. A magyar kutatásban Kálmány Lajos és mások kezdeményezései
után az 1930-as évektől kezdődően Ortutay Gyula fogalmazta meg elveit, más oldalrñl Tomori Viola
(pszicholñgiai), Marñt Károly (esztétikai) megközelìtése is itt emlìtendő. Az 1940-től megindulñ Új Magyar
Népköltési Gyűjtemény mñdszertani alapelve volt, továbbfejlesztése során Kovács Ágnes a hagyományozñ
közösség, Dégh Linda pedig a kortársi folklorisztika eredményeivel egészìtette ki. Bizonyos fokig a
népművészet kutatásában is megjelent (Madarassy Lászlñ, Domanovszky György, Manga János), a
népzene kutatásában csak alkalmilag vált határozott mñdszerré (Barsi Ernő), a tánckutatásban (Martin
György) hasonlñ szinten maradt. Ŕ A kiformálñdott gondolatokat több periñdusra oszthatjuk. Az 1930-as
években Ortutay Gyula az alkotáslélektani vonásokat hangsúlyozta és ezt kiegészìtette a parasztság
demokratikus szellemi-társadalmi emancipáciñjának gondolatával. Az 1940-es években a terepmunkábñl
folyñ tapasztalatok összegyűjtése folyt: főként a mesemondñkat és a mesemondás alkalmait vizsgálták. A
hatvanas években került sor általános folklorisztikai és esztétikai kérdések ide kapcsolására, ekkor a →
hagyomány és a variálñdás kérdései kerültek előtérbe. Legutñbb a → szájhagyomány sokoldalú
megközelìtésébe vonták be az egyéniségkutatás eredményeit. A nemzetközi kutatás néhány kivételtől
eltekintve nagy elismeréssel övezte ezt az irányzatot, és „magyar iskola” vagy „budapesti iskola” néven
előbb a mesekutatásban, újabban a folklñrelméletben polgárjogot kapott. Voltaképpen ez az egyetlen
olyan folklorisztikai áramlatunk, amelynek metodikája nemzetközileg elismerést nyert, legutñbb a
terepkutatás elméletével foglalkozñ finn kutatñk részéről lényeges mñdon továbbfejlesztve. (→ még:
egyéniség és közösség, → folklorisztika) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: A magyar lélek alapvonásai népi
kultúránkban (Szeged, 1933); Tomori Viola: A parasztság szemléletének alakulása (Szeged, 1935);
Madarassy Lászlñ: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél
(UMNGy I. Bp., 1940); Marñt Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949); Dégh
Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektìvái (Ethn., 1960); Ortutay Gyula: A magyar népmesekutatás
eredményei és feladatai (MTA I. Oszt. Közl., 1963); Dégh Linda: Folktale and Society (BloomingtonŔ
London, 1969); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972); Ortutay Gyula: Hungarian folklore.
Essays (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
egyenlő osztály: az → öröklésnek az a mñdja, amely egyenlő részesedést biztosìt az örökhagyñ halála
esetén a hagyatékbñl valamennyi leszármazñ örökös javára. Két alakja ismert: az eszmei és a
természetbeni egyenlő osztály. Újkori formájában Napñleon Code Civilje tette általánossá Eurñpában, és a
császár a Bourbonokhoz húzñ régi földbirtokos nemességet a földjük szétosztását eredményező egyenlő
osztály eszközével is igyekezett tönkretenni. Nálunk az egyenlő osztály az 1840. évi VIII. törvény ñta a
jobbágyokra is kiterjedően a törvényes öröklés formája volt. A természetbeni egyenlő osztály szabálya
főleg a kis vagyonú családoknál a föld és a ház esetében egészen káros gyakorlathoz vezetett. Némely
helyen ugyanis az osztozñ örökösök a föld minden egyes, bármely kicsiny darabját is felosztották maguk
645
E, É
között, még akkor is, ha ennek következtében a felosztott földdarab teljesen használhatatlanná és
értéktelenné is vált (nadrágszìj-parcella stb.). Erdélyben és Göcsejben a leszármazñk az apai házon
rendszerint úgy osztozkodtak meg, hogy az egészet szétbontották és az anyagát annyi felé osztották,
ahány örököstárs volt. A Mezőségen (Erdély) ez a gyakorlat sokszor oda fajult, hogy a belső telket öröklő
legfiatalabb fiú az apai ház gerendáit a bìrñ jelenlétében kihányta a kerìtésen kìvülre testvérei részére. Ŕ
Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Tárkány Szücs Ernő: Erdély
öröklési jogszokásai (Hitel, 1944).
egyensúlyi helyzet: a kultúrát alkotñ elemek közötti harmonikus viszony. A → funkcionalizmus felfogása
szerint valamely kulturális rendszer működésének feltétele a rendszert alkotñ részek harmñniája, belső
állandñsága, vagyis valamennyi rész normális, az egész rendszer fenntartásához szükségesen arányos
mértékű funkcionálása. Ha a belső harmñnia, a részek egyensúlya megbomlik, a rendszer átalakul vagy
összeomlik. A koncepciñ munkahipotézisként elfogadhatñ azzal a megszorìtással, hogy a kulturális
fejlődés dinamikájában a rendszer egyensúlya az egyes részek közötti ellentétek egységén alapszik. Ŕ Irod.
Durkheim, E,: Les Règles de la Méthode sociologique (Paris, 1895); Malinowski, B.: Foreword to H. I.
Hogbin: Law and Order in Polynesia (New York, 1924); Chapple, E. D.ŔCoon, C. S.: Principles of
Anthropology (New York, 1942); Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and Function in Primitive Society
(London, 1952).
Bodrogi Tibor
egyesgyerek: testvértelen fiúgyermek értelmében használt kifejezés.
egyes járom: → járom
egyetemes néprajzi kutatás: az eurñpai etnikumok körén kìvül eső népek kultúrájának és társadalmi
életének vizsgálata. Kialakulásában és történetében fontos szerepet játszott közelebb eső társadalmak
vizsgálata is (balkáni, török stb.). Az egyetemes néprajzi kutatás gondolati és tudományos kezdetei főleg a
18. sz.-ban kereshetők. A kutatások elméletét a kor filozñfusai adták, elsősorban a felvilágosodás
gondolkodñi (Voltaire, Rousseau és mások). A tényanyagot utazñk leìrásai szolgáltatták. A 18. sz.-i világ
körüli utazásokban fontos szerepet játszottak az egyház által támogatott küldetések és missziñs
tevékenységek is. A mo.-i egyetemes néprajzi kutatás kezdetét az egyházi utazások jelentik. A jezsuita
rend D-Amerikában tevékenykedő térìtői között szép számmal akadtak magyarok, akiknek művei, ill.
feljegyzései a mai napig a nemzetközi kutatás forrásai közé tartoznak. Éder X. Ferenc Peruban és
Bolìviában, Fáy Dávid főleg ÉK-Brazìliában tevékenykedett. Munkásságuknak is köszönhető, hogy Mo.-
on a „jñ vadember” mint filozñfiai fogalom többször is szerepelt Bessenyei György irodalmi alkotásaiban.
Sokan azok közül, akik hazájuk elhagyására elsősorban politikai okokbñl kényszerültek (Rákñczi-
szabadságharc, Martinovics-összeesküvés), távoli területekre kerültek és kalandos utazásokat tettek. A
18. sz. legismertebb mo.-i származású utazñja Benyovszky Mñric volt. A 19. sz. első évtizedeiben több
fiatal magyar arisztokrata és nemes tett tanulmányutat Eurñpában, nemegyszer tudományos céllal.
Széchenyi István, Wesselényi Miklñs, Eötvös Jñzsef, Pulszky Ferenc utazásai iskolát nyitottak más népek
tudatos megismerésében; Tessedik Ferenc, Szemere Bertalan, Irinyi Jñzsef kitűnő könyvekben számoltak
be tapasztalataikrñl. Úti kìsérőként jutott ki É-Amerikába Bölöni Farkas Sándor, aki élményeiről 1834-
ben megjelent nagy hatású könyvében (Utazás Észak-Amerikában) adott leìrást. Ŕ A század első felében
egyre inkább előtérbe kerültek azok az utazások, amelyek kimondottan tudományos elképzeléssel
szerveződtek. Fő érdeklődési területek a magyar őstörténet, a finnugrisztika és a földrajz voltak. Becse
János 1829-ben a nagy német tudñs, A. Humboldt társaságában tett kutatñutat a Kaukázusban ahol a
magyar őshazát kereste. Ez a cél hajtotta Jerney Jánost, aki 1844Ŕ47 között az Azovi-tengernél,
Moldvában és a Don-vidéken járt. A modern értelemben vett tudományos igényű kutatñmunka első
rangos magyar képviselője Kőrösi Csoma Sándor volt, aki ázsiai utazását szintén a magyar őstörténet
kutatásának elkötelezve kezdte meg. Kőrösi lett a példaképe a finnugor kutatás önfeláldozñ úttörőjének,
Reguly Antalnak (A dzsungár nép és annak magyarral állìtott fajrokonsága, Pest, 1860). Az 1848-as
forradalom leverése visszavetette a tudományos kutatásokat, de a Bach-korszak alatt különös politikai
jelentőséget nyert a magyar őstörténet, a finnugor kutatás és fokozatosan a magyar népleìrás művelése.
Ezeknek a kutatásoknak az MTA által 1858-ban engedélyezett nagyobb szabadság új lendületet adott. Ŕ
Az 1850-es évektől a korszak tudományos áramlatai (pozitivizmus, evolucionizmus, darwinizmus stb.),
továbbá a politikai gondolkodás (gyarmati, nemzeti-nemzetiségi, szociális kérdés) hatására tudományos
formát öltött a néprajz, és megkezdődött egyes szakterületeinek elhatárolñdása. E. B. Tylor, A. Lang, L.
H. Morgan, H. S. Maine, J. Lubbock, E. Haeckel, J. Bachofen és mások munkássága nyomán nagy
646
E, É
lélegzetű rendszerező és elméleti publikáciñk jelentek meg, amelyek igen hamar magyar fordìtásokban is
napvilágot láttak. A magyar tudományos élet gyorsan bekapcsolñdott az elméleti kutatásokba, és számos
önállñ eredményt ért el. A korszerű elméletek egyik előharcosa Csengery Antal lett (Tanulmányok a
magyar ősvallásról. Cs. A. összegyűjtött munkái, Pest, 1854). Az evolucionista magyar egyetemes néprajzi
kutatás úttörője Beöthy Leñ volt. A kortárs szakirodalom alapos ismerete, a haladñ szociális és nemzeti
mozgalmaknak valñ elkötelezettség, egy igazságos társadalom megtervezése állottak művei
középpontjában (A társadalmi fejlődés kezdetei, IŔII., Bp., 1882). Lánczy Gyula és Pulszky Ágost
egyetemes néprajzi érdeklődését viszont konzervativizmus jellemezte. A konzervatìv egyetemes néprajzi
kutatás felé mutattak azok a török és balkáni kutatások is, melyeknek vonalát főleg Kállay Béni, később
pedig Thallñczy Lajos határozta meg. A széles körű elméleti előmunkálatok lehetővé tették volna, hogy a
hivatalos magyar néprajztudomány az egyetemes néprajzi kutatást igényes formában művelje. A
kiszélesedő néprajzi érdeklődésben azonban ez az igényesség háttérbe szorult. Az Ethnographia első
számában megjelent mintaszerű elméleti tanulmány Katona Lajos tollábñl inkább egy korszak lezárását,
mint megnyitását jelentette. A magyar egyetemes néprajzi kutatás vagy más tudományterületeken
folytatñdott (turkolñgia, finnugrisztika, földrajz stb.), vagy néhány bátor kezdeményező munkássága
éltette. Az Ázsia-kutatást Kőrösi Csoma nyomdokain folytatva indult útnak Közép-Ázsiába Vámbéry
Ármin 1861-ben, szintén az őshazát kutatni. Vámbéry a magyarság eredetét mind nyelvileg, mind
kulturálisan a török népek között kereste. A turkolñgia nagy tudñsa volt Goldziher Ignác is, a nemzetközi
iszlámkutatás elismert képviselője. Vámbéryvel vitázva Hunfalvy Pál a magyarság finnugor eredete
mellett tartott ki. 1885-ben Munkácsi Bernát a Káma-folyñ vidékén járt és a votjákoknál (Votják
népköltészeti hagyományok, Bp., 1887). Zichy Jenő több expedìciñt is szervezett, ìgy jutott el 1898-ban az
osztjákokhoz (Kaukázusi és középázsiai utazásai, IŔII., Bp., 1889). Jankñ János, az első finnugrista
terepkutatñ egyúttal magyar etnográfus is volt (A magyar halászat eredete, Bp., 1902). A turkolñgia mellett
számos az egyetemes néprajzi kutatással kapcsolatos anyagot szolgáltatott a földrajztudomány is. Ide
sorolhatñ Xantus János, aki DK-ázsiai utazásárñl értékes néprajzi anyagot hozott. Az Afrika-kutatásban
jelentős érdemek fűződnek magyar utazñk nevéhez. Magyar Lászlñ 15 évet töltött D-Afrikában (1849Ŕ
1864). Torday Emil 1900-tñl tett útjai során nemzetközi hìrű kutatñ lett (The Congo Free State, New York,
1908Ŕ1909). A magyar egyetemes néprajzi kutatás első új-guineai lépései Fenichel Sámuel nevéhez
fűződnek. Új-Guinea szakavatott kutatñja lett az 1895-ben ott tevékenykedni kezdő Bìrñ Lajos, akitől a
Néprajzi Múz. gyűjteményének több értékes darabja származik (Hét év Új-Guineában, Bp., 1923). A
magyar egyetemes néprajzi kutatás nem lendült fel az I. világháború utáni időszakban sem. A
kedvezőtlen anyagi és szervezeti körülményeken kìvül a kutatást számos elméleti fogyatékosság is
akadályozta. Továbbra is egyes kimagaslñ tudású kutatñk művelték az egyetemes néprajzi kutatást.
Rñheim Géza életművében első helyet kapott az egyetemes néprajzi kutatás. Járt Ausztráliában és
Melanéziában, foglalkozott egyes É-amerikai indián törzsekkel (Csurunga népe, Bp., 1932). A
finnugrisztika művelői között kiemelkedő tevékenységet végeztek Vikár Béla és Bán Aladár. Jelentős
eredményeket hozott a magyar egyetemes néprajzi kutatásnak a nyelvtudomány, ìgy Zsirai Miklñs
munkássága is. Ázsiábñl származñ néprajzi forrásanyagot tett közzé Almásy György és Baktay Ervin. Az
ñkori kultúrák tudñsai közül többen folytattak az egyetemes néprajzi kutatásba vágñ munkásságot.
Marñt Károly a klasszika-filolñgia, Dobrovits Aladár az egyiptolñgia területén, Lőw Immánuel a sémi
filolñgiábñl szolgáltatott adatokat az egyetemes néprajzi kutatás számára. A polgári radikalizmus és a
munkásmozgalom neveltje volt Polányi Károly, aki Angliában lett a → gazdasági antropolñgia egyik
vezéralakja (Dahomey és rabszolgakereskedelem. Egy archaikus gazdaság elemzése, Bp., 1972). Hasonlñ
elkötelezettsége volt Braun Somának, aki egyebek között a népmese és a társadalom egyetemes
összefüggéseit elemezte. Ŕ A felszabadulás után új lendületet kapott az egyetemes néprajzi kutatás.
Megkezdődött a magyar múzeumokban őrzött anyag rendezése, tudományos feldolgozása és publikálása.
Sor került számos elméleti és tudománytörténeti kérdés tisztázására. Bodrogi Tibor Óceánia, Boglár
Lajos D-Amerika, Vajda Lászlñ Afrika kérdéseivel foglalkozott. Az eurázsiai kutatásban Diñszegi Vilmos
(A pogány magyarok hitvilága, Bp., 1967), a finnugor néprajzban ifj. Kodolányi János tett közzé új
eredményeket. Az ötvenes évek második felében a magyar egyetemes néprajzi kutatásban minőségi
változást eredményezett a terepmunkák megszervezésének lehetősége, Bodrogi Tibor Indonéziában,
Boglár Lajos a brazìliai indiánoknál, Ecsedy Csaba a K-szudáni néger törzseknél kutatott.
Népzenekutatñink tanulmányúton jártak Etiñpiában és a finnugor rokon népeknél. A múzeum mellett az
egyetemi tanszékek is fñrumai lettek az egyetemes néprajzi kutatásnak. Grunda Béla több tanulmányt és
cikket ìrt É-Eurázsia néprajzárñl, a prekolumbián etnobotanikárñl és zoolñgiárñl. USA-beli
tanulmányútján kutatott a paintek, navahñk, papagok között. Ŕ A magyar kutatñk egyetemes néprajzi
vizsgálatai nincsenek tudománytörténeti rendszerességgel feldolgozva. Ŕ Irod. Vajda Lászlñ: Nagy magyar
utazñk (Bp., 1951); Agárdi FerencŔBorsody-Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárñk (Bp., 1955).
Zsigmond Gábor
647
E, É
egyet mondok, kettő lesz belőle: → mesei sztereotìpia
egyház: → népi vallásosság
egyházatya: → templombìrñ
egyházi népének: → népének
egyházkelő: → asszonyavatás
egyházkerület: a magyar ref. egyház legmagasabb szintű szervezeti, igazgatási egysége, melynek élén
püspök, ill. a világi főgondnok áll. A jelenlegi egyházkerületek beosztása lényegében a 18. sz. végén
alakult ki. A népi kultúra történeti fejlődését és integrálñdását tekintve lényeges szerepük volt, mivel a 19.
sz. második feléig területük művelődési központjainak kollégiumai és azok partikuláris iskolái
biztosìtották a ref. lakosság népoktatását és magasabb szintű képzését, ìgy többek között a tanìtñi kar
nevelését. Ma Mo.-on négy egyházkerület van: a Tiszántúli, a Tiszáninneni, a Dunamelléki és a Dunántúli
egyházkerület, ez utñbbi régebb idő ñta magában foglalja a korábban különállñ kisalföldi területeket is. A
mo.-i ev. egyház igazgatási szervezete hasonlñan alakult. Az egyházkerületeknek általában nem volt
állandñ székhelyük, a püspökök a megválasztásukkori állomáshelyükön laktak.
Filep Antal
egyházkör: a mo.-i unit. egyház igazgatásának egysége, melynek élén az esperes és a világi főgondnok áll.
Az egyházkörök java része regionális kis egységek határai közt alakult ki, a népi közösségek érintkezési
zñnáihoz igazodott. Kereteik között számos, a népi kultúrát integrálñ tényező hatott.
Filep Antal
egyházkövetés: → eklézsiakövetés
egyházmegye: a r. k., gör. kat., gör. keleti egyház szervezeti, igazgatási egysége, melynek élén a püspök
áll. A püspökség vagy az egyházmegye területe esperességekre oszlik. Több egyházmegye területét
érsekséggé vonhatják össze. Az egyházmegyei kormányzat alá tartoznak a területén működő egyházi
intézmények, szervezetek, egyházközségek. Az egyházmegyék, püspökségek kialakulása a magyar
államszervezet megszilárdulásának időszakában indult meg. Az egyházmegyei szervezetek közvetlenül
befolyással voltak évszázadokon át a népi kultúra alakulására, keretei integrálñ tényezőként hatottak. Ŕ A
ref. egyház szervezetében az egyházmegyék esperesi-főgondnoki vezetés alatt az egyházigazgatás
középszervei, az → egyházkerületek egységei.
Filep Antal
egyke: 1. eredeti népnyelvi jelentésben testvér nélküli egyetlen gyermek. Ŕ 2. az irodalomban és a

szaktudományban használatos műszñ, amely egész életformát jelöl, annak gazdasági-társadalmi
hátterével együtt. Ŕ A magyar paraszti társadalomban már a 19. sz. közepén elkezdődött a tudatos →
születésszabályozás, amely igen gyorsan az egyetlen utñddal rendelkező család társadalmilag is elfogadott
formájához vezetett. Egyik legnevezetesebb egykés terület a D-Dunántúl volt (Baranya, Somogy, Tolna
m.). Az egyke a paraszti életfeltételek s az ezekkel együtt járñ életforma, értékrendszer, erkölcs
megváltozásában gyökerezik. A földtulajdon megnövekedett értéke, a munkaszervezeti formák és mñdok
változása, az öröklési rend megszilárdulása, az igényesebb élet utáni vágy, valamint a paraszti rétegek új,
a vagyon nagysága szerinti újraértékelése mind az egykerendszer kialakulását támogatták. Ŕ Miután az
egyke mint családforma társadalmilag elfogadott lett, divatba jött s végül erkölcsi normává merevedett;
megvetették, lenézték, erkölcstelennek tekintették azokat a családokat, ahol több gyermek született. A
fiatal asszonyok nagyon vigyáztak arra, hogy ne essenek teherbe házasságuk első éveiben, s ha
fiúgyermekük született, a további terhesség vagy gyermek ellen fogamzásgátlással, a terhesség
megszakìtásával védekeztek (→ vetélés); arra is van példa, hogy a férj inkább szeretőt tartott. Az egykéző
vidékeken nagyon elkényeztették a gyermekeket, sok figyelemmel nevelték. Ŕ Az egykés társadalomra
jellemző, hogy mivel a nők is mint egyetlen utñdok az egész vagyon örökösei lettek, egyenrangúvá nőttek
fel, sőt gyakran az asszonyi vezetés érvényesült családon belül. Az egykézés egyik tipikus területén, a zárt,
ref. vallású ormánsági falvakban nagymérvű bevándorlást vont maga után. Oka a születéscsökkenéssel
fellépő munkaerőhiány volt. Felesbe, részbe, napszámba jártak ide a környező és távolabbi vidékekről
dolgozni. Az egykés közösségekben gyakori volt a → vőség, mivel az egykelányok nem mind találtak
vagyonilag magukhoz illő legényt, ìgy más helységből, alacsonyabb paraszti rétegből választottak
648
E, É
maguknak férjet. Ŕ A vőség másik változatában, amikor az egyke lány volt, és az apja meghalt, vagy más
okok miatt a gazdag egykefiú költözött a lányos házhoz vagyona gyarapìtására. A házassági szerződések
tanúskodnak arrñl, hogy mennyire pusztán gazdasági megfontolások alapján történtek a házasságok. Az
Ormánságban a bevándorlñ és letelepült lakosság általában r. k. vallású volt, néhány évtized alatt többé
kevésbé e vidék néprajzi képét átformálta. Az egykéző vidékeket egyébként is a közösségi
hagyományoktñl valñ elfordulás, nagymértékű individualizálñdás jellemezte. Az életforma kifelé fordulñ,
önmutogatñ lett. Az erkölcsi normák meglazultak, az élvezetek és az esztétikai tényezők iránti túlzott
fogékonyság általánossá vált. Ŕ Az egyke a két világháború között a magyar irodalomban,
szociográfiában és a társadalomtudományokban mint égetően sürgős kérdés, a nemzetpusztuláshoz
vezető gond jelentkezett. Az akkori tudományosan feltételezett okok (pl. az egykés társadalom és a vallás
összefüggése) nem minden esetben fedték a valñságot. Ŕ Irod. Elek PéterŔGunda BélaŔHilscher Zoltán:
Elsüllyedt falu a Dunántúlon (Bp., 1936); Illyés Gyula: Magyarok (Bp., 1936); Kodolányi János: Baranyai
utazás (Bp., 1940); Bñnis György: Egyke és jogszokás a Garam völgyén (Társadalomtudomány, 1941);
Kotta János: Az Ormánság népesedése (Pécs, 1958); ifj. Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1960); Kalász
Márton: Egy ormánsági falu 1960-ban (Hazai Kis Tükör, Bp., 1961).
Morvay JuditŔTátrai Zsuzsanna
egymezős rendszer, örökmező, permanens rendszer: olyan művelési rendszer, amelyben a → belső telek
közvetlen folytatásában fekvő szántñföldön évről évre, megszakìtás nélkül gabonát termesztenek. Az
egymezős rendszer általában ott honosodott meg, ahol szűk volt a termőhatár, s ezért pihentetés nélküli,
folytonos művelést kellett alkalmazni rendszeres trágyázással. Ilyenek például az erdőtelkes falvak →
tanorokjai. Az egymezős rendszer a középkori Mo.-on kimutathatñ Erdélyben, a felvidéki és dunántúli
irtástelepülések kertalja szántñiban (tanorok). Ezek a földek állandó egyéni birtoklású szántñk voltak. Ha
a határ távolabbi részein volt is nyomásos gazdálkodás, az ott kötelező közös ugar- és tarlñlegeltetés, a →
nyomáskényszer ezekre a földekre nem vonatkozott. Az egymezős rendszer É- és Közép-Eurñpa erdős
vidékein már a háromnyomásos rendszer meghonosodása előtt fellelhető. A 13Ŕ14. sz.-ban terjedt el,
rendszerint ott, ahol kolonusokkal terjeszkedett a feudális gazdálkodási rendszer. Ismerték Angliában,
Skandináviában, Németo.-ban stb. Az mindig az ún. belső szántñk (infield) művelési rendszere, mìg a
külső földeket (outfield) parlagoló, majd nyomásos rendszerrel hasznosìtották. Ŕ Irod. Belényesy Márta: A
permanens egymezős földhasználat és a két- és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyarországon a
középkorban (Ethn., 1960); Wellmann Imre: Határhasználat az Alföld északnyugati peremén a XVIII.
század első felében (Agrártörténeti Szle, 1967. 3Ŕ4. sz.).
Török Katalin
egysejtű ház: egyhelyiséges lakñház megjelölésére szolgálñ néprajzi szakkifejezés. A hazai emlékanyagban
zárt településekben, egyhelyiséges állandñ szálláshelyül szolgálñ lakñházat a közelmúltban és a recens
gyűjtésekben sem talált a kutatás. Némely vidékeken, különösen az → északi háztìpus elterjedési
területén azonban még az emlékét megőrizték. Mindazonáltal evolucionista alapokon feltételezték az
egysejtű ház szélesebb körű létét, használatát, tulajdonképp olyan primitìv háznak vélték, amelyben
épìtett tűzhely sem lett volna. A régészeti kutatások nem igazolták ebben a formában a spekulatìv
következtetéseket, hiszen a korai Árpád-kortñl kemencés házakat tártak fel. A 13. sz. után pedig a több
helyiséges lakñházak általánossá válásával kell számolnunk. Népünk legkorábbi ismert lakñépületei
bizonyosan kemencések voltak, s mint ilyenek, a kelet-európai kemencés háztìpus sorába tartoztak (→
keleti háztìpus).
Filep Antal
egyszakaszos dal, egyversszakos dal, monostrofikus dal: a lìra fő műfajának egyetlen szakaszra terjedő vagy
rövidült újkori tìpusa. Korábban a → több szakaszos dal volt elterjedtebb, az egyszakaszos dal a 19. sz.
második felére s főként a századfordulñ idejére nyomult mindjobban előtérbe. E rövidüléssel
párhuzamosan a verssorok szñtagszáma is felszaporodott. Legtöbb egyszakaszos dalt az új stìlusú
népdalok (→ katonadal, summásdal, → kubikosdal, → amerikás dal stb.) között találunk, részben
jellemző ez a → magyar nñtára is. A lìrai dalok rövidülése régiesebb hagyományú vidékeken (székelyek,
moldvai csángñk stb.) nem haladt ennyire előre, sőt egyebütt is mintha megállt volna ez a folyamat. Mivel
a magyar népköltészetben a versszak zárt tartalmi-formai egység, az alkalmazkodñ → ritmus lehetővé
teszi a szövegek és dallamok állandñ cseréjét, nagyon nehéz eldönteni, mikor beszélhetünk egy- és mikor
többszakaszosságrñl. Jñval kevesebb dallam lévén, mint szöveg, egyetlen dallamra több rokon hangulatú,
azonos szñtagszámú versszakot is ráénekelhetnek, s ezek sorrendje szabadon változik, ill. cserélődik.
Sokszor maguk a gyűjtők jártak el önkényesen: össze nem illő szakaszokat is „párosìtottak”.
649
E, É
Mindenesetre az egyszakaszosság kialakulása kétféle mñdon képzelhető el: 1. korábbi hosszabb dalok
szakaszaikra hullottak szét és 2. az újak eleve ily rövidekként keletkeztek. A több dalban is szereplő, más-
más helyen és szövegösszefüggésben előfordulñ szakasz neve vándorversszak. Az egy- és több szakaszos
dalok között átmeneti tìpusok az azonos kezdősorú vagy szerkezetű ún. csoportos-sorozatos változatok,
amelyek felsorolják a foglalkozásokat, nemeket, korosztályokat stb. (Haragszom az olyan szñra…); az
elbeszélő elemet is tartalmazñ ún. homológ vagy strófaformula-ismétlő dalok (Kimentem én a szőlőbe
/tanyára/), valamint ez utñbbiak legfejlettebb tìpusai, az ún. páros-felelgetős dalok (Három éle van a
sásnak, Igaz (hamis) lelke van a lánynak. Négy éle van a gyékénynek, Igaz (hamis) lelke a legénynek…). Ŕ
Irod. Kodály Zoltán: A magyar népdal strñfa-szerkezete (Nyelvtud. Közl., 1906).
Katona Imre
(egyszemű) ñriás megvakìtása: → Polyphemos
egyszerű körjáték: az → énekes gyermekjáték, → körjáték tìpusába tartozñ csoport. A gyermekek

körben állnak, bármilyen számban, egyéni szereplő, beszélő nincs. Jellegzetes formái a következők: a)
Kiforduló: a kör tagjai kissé oldalt fordulva, menetirányban, lépésben haladnak vagy futnak. Egymás
kezét fogják. A szövegben emlìtett keresztnevet viselő gyermek vagy gyermekek megfordulnak és a
továbbiakban arccal kifelé lépkednek. Közben énekelnek: → Kis kacsa fürdik, vagy → Lánc, lánc,
eszterlánc stb. Ŕ b) Guggoló: lépegetnek vagy szökdelő lépéssel haladnak, majd a játék végén leguggolnak,
esetleg némelyek felborulnak, nevettetve a többit. A játékot kìsérő dalok: → Ég a gyertya, ég, „Mit
játsszunk lányok?”. Ŕ c) Tapsoló: lépegetnek, időnként megállnak és tapsolnak a dal ütemére: „Egy kis
várat kerìtettem”. Ŕ d) Szűkülő-táguló kör: a dal egyik részénél ugrálñ lépéssel befelé haladva összehúzzák,
majd hátrálva kitágìtják a kört. Közben összefogott kezüket lengetik. Leggyakoribb dal: „A kállñi
szőllőben”. Ŕ Az a) forma országosan elterjedt, a többi csak egy-egy területre jellemző. Ŕ Irod.
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára., I. Bp., 1951).
Körtáncos gyermekjáték (Méra, v. Kolozs m.)
Igaz Mária
Egyszer volt Budán kutyavásár: → szñlásmagyarázñ mese, legtöbb változatában → Mátyás-mese.

Cselekménye: a szegény ember Budán Mátyás közbenjárására sok pénzt kap a kutyáiért, a gazdagot, aki
minden vagyonát pénzzé tette s azon kutyákat vásárolt, azzal kergetik el, hogy Egyszer volt Budán
kutyavásár. (MNK 921 V*) Három irodalmi forrásárñl tudunk: Kiss János: „Elmés nyájasságok”,
Dugonics András: „Magyar példabeszédek” és Jñkai Mñr: „A magyar nép élce szép hegedűszñban” c.
gyűjteménye. A Kiss János gyűjteményében közzétett szöveget Tñth Béla népszerűsìtette „Magyar
Anekdotakincs”-ében. A szájhagyománybñl feljegyzett szövegek részben a KissŔTñth-, részben a Jñkai-
féle szöveg származékai, vagy nagyon egyszerű kettős szerkezetű mesék, melyekben a szegény ember pénzt
kap kutyáiért (kutyájáért; vagy azt állìtja, hogy pénzt kapott érte), a kapzsi gazdag a hìrre kutyacsordát
hajt a vásárra s pñrul jár. Ismeretes a mesének olyan változata is, melyben a szegény ember azt füllenti,
hogy a sok pénzt macskákért kapta, mire a gazdag zsákszámra visz macskákat a királyi palotába, ez
Merényi Lászlñ „Eredeti népmesék” c. gyűjteményéből, ill. a szöveg Benedek Elek feldolgozásábñl terjedt
el. Ez a forma nálunk minden változatában „A kerek kő” tìpus (AaTh 736) folytatása, s nem kapcsolñdik
Mátyás királyhoz. Az Egyszer volt Budán kutyavásár Mátyás-mese hasonlìt „A nagy tök és a négy ökör”
(AaTh 1689A) tìpushoz. Ŕ Irod. Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (II., Bp., 1894Ŕ96); Hollñ
Domokos: Néhány népi Mátyás anekdotánk forrása (Ethn., 1937); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (II., Pécs, 1940); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar népmesék (III.,
Bp., 1960).
Kovács Ágnes
Egyszer volt, hol nem volt...: → Hol volt, hol nem volt...
650
E, É
egyszñlamúság, monódia: olyan éneklésmñd, melyben egyetlen dallamvonal hangzik el, bármennyi az
énekes. Pszicholñgiai alaptìpus, nem zenei fejlődés kérdése, mi ad kielégìtő zenei élményt: egy dallam
horizontális lebonyolñdása, vagy a zenei történés vertikális lezajlása két vagy több szñlam
egybehangzásában. Az előbbi 1Ŕ2 hang ismételgetésétől a több szakaszos és technikailag legmagasabb
követelményeket támasztñ virtuñz dìszìtéses formákig terjedhet, az utñbbi a → borduntñl a komplikált →
többszñlamúságig. Az egyszñlamúság nem zárja ki több hang egyszerre valñ megszñlalását akár az
éneklésben, akár a hangszeres játékban: ugyanannak a dallamnak több személyes, variált előadásában
egyes dallami csomñpontokon hangzatok keletkezhetnek, de ez a jelenség nem kiszámìtott, nem is
ellenőrzött, és rövid lezajlás után helyet ad a szándékolt egyszñlamúságnak (→ heterofñnia). Másrészt az
egyszñlamúság azt sem zárja ki, hogy a dallam lefutása mögött, akkord, sőt akkordok váltakozása álljon
mint pl. a jñdliban vagy az újabb tìpusú osztrák és német népdalokban (vagy pl. a magyarban:
„Debrecenbe kéne menni”).
Rajeczky Benjamin
egytagos tagosìtás: a tagosìtásnak legtökéletesebb és legkorszerűbb változata. Minden gazda valamennyi

szántñ-, rét- és legelőbirtoka (vagy külön a szántñ és egyben a rét-, legelőbirtok) egy (vagy két) → tagban
került kihasìtásra. A tagosìtásnak ez a mñdja ott volt alkalmazhatñ, ahol a → határ nagyjábñl azonos
minőségű és fekvésű volt (pl. az Alföldön). Ellenkező esetben egyik gazda kedvező, a másik hátrányos
termelési feltételek közé került volna. Az egytagos tagosìtásnak leglényegesebb és szükségszerű velejárñja
volt a nyomásos gazdálkodás és a → nyomáskényszer felszámolása. (→ még: dűlős tagosìtás, → fordulñs
tagosìtás) Ŕ Irod. Simonffy Emil: A parasztföld és a tagosìtás (A parasztság Magyarországon a
kapitalizmus korában 1848Ŕ1914, szerk. Szabñ István, I., Bp., 1965).
Török Katalin
egytálétel: az ételkészìtés egyik fontos mñdja. Különböző nemű élelmiszerekből Ŕ mint pl. főzelék, hús,
kása, tészta stb. Ŕ kétféleképpen készìthető el az étkezés egy összetartozñ ételegyüttese, fogása. Főhet
külön a főzelék, mártás, tészta- vagy kásakörìtés és a hús, vagyis a két vagy több részből állñ ételfogás
minden összetevője, amelyek ilyenkor csak tálaláskor kerülnek egymás mellé. (Ez pl. a francia konyha
uralkodñ ételkészìtési gyakorlata.) Ennek ellentéte az egytálétel, amelynél olyan élelmiszereket főznek
együtt, egy edényben egy ételfogássá (németül Eintopfgericht), amelyekből külön-külön is lehetne önállñ
ételeket, ill. egy fogás önállñ részeit készìteni. A kétféle ételkészìtési gyakorlat megoszlása gyakran hosszú
korszakok és nagy tájak táplálkozásának jellegzetessége. Az egytálétel fogalom független attñl, hogy az
étkezés, amelyen szerepel, csak ebből az egy fogásbñl vagy még továbbiakbñl áll-e. Az egytálétel a magyar
parasztkonyhán a főzelékféle és a hús párosìtásának, a háztartásban tartalékolt füstölt hús
felhasználásának uralkodñ mñdja. Az egytálételként összefőzött hús és főzelékféle hol sűrűbb, és akkor →
főzelék, hol hìgabb, és akkor → leves. Mindkettő ìzletes és gyakran készül → rántás és → habarás nélkül
is, hiszen a hús zsìrozza, ìzesìti. A heti → étrenden a „húsevő napok” ételei. A főzelék-hús-egytálételek
mellett jellegzetes, régi kása-hús-egytálétel az Alföldön a húsos kása, újabb a tésztábñl burgonyával
összefőzött → tésztakása. Pásztorok és földművesek, férfiak és nők a mezőn bográcsban főétkezésre
mindig egyetlen ételt, igen gyakran egytálételt készìtenek. Az egytálétel szaknyelvi megjelölés, a népnyelv
nem használja.
Kisbán Eszter
egytelkes nemes, kurialista, hétszilvafás nemes: a → kisnemesek alsñ kategñriájához tartozñ, egyetlen
telkén parasztmñdra élő és gazdálkodñ nemes. Nem voltak jobbágyai és jobbágytelkei (→ jobbágytelek),
legfeljebb néhány birtoktalan → zsellér szolgálta. A nemesi társadalomban az egytelkes nemesnél
alacsonyabb státusban már csak a jobbágytelken ülő, ún. bocskoron nemesek voltak. Ŕ Irod. Szabñ István:
Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp.,
1969).
Török Katalin
egyvér: elsősorban Erdélyben, a Székelyföldön használt kifejezés a vérrokonokra. „Egy vérből valñk”,
„vérem”, vagyis rokonom. A „véreim” ünnepélyesebb megszñlìtása a rokonságnak. Átvitt értelemben
fajtám, nemzetemként is használják. Szűkebb értelemben testvért is neveznek ìgy, „egy vér velem”,
vagyis testvérem. (→ még: rokonság)
Morvay Judit
651
E, É
éjféli mise: → karácsony
éjjeliőr-ének, éjjeliőr-kiáltás: → bakternñta
éjszaka: a magyar → népi hitvilágban Ŕ és egyöntetűen egész Eurñpában Ŕ hagyományosan elsősorban a

→ rontásnak, a → boszorkány és más rontñ lények működésének ideje, másodsorban mindenfajta →
mágikus eljárás véghezvitelére alkalmas. E hit eredete elsősorban az éjszakai sötétségben keresendő.
Hagyományosan az éjszakához köti a magyar néphit a következő cselekményeket: tehén és gyermek
megrontása, gyermek kicserélése (→ váltott gyerek), boszorkány által mások megnyomása, megnyergelése,
megtáncoltatása stb.; halottak hazalátogatása (→ lélek), → kìsértetek megjelenése. Különösen
veszélyesnek számìtott → Luca napja és Szent György éjszakája. Mindezeknek megfelelően éjszakára
szokásos volt bizonyos rontáselhárìtó ñvñintézkedéseket tenni, elsősorban veszélyes napokon és
helyzetekben vagy ha még meg nem keresztelt gyermek volt a háznál (→ gyermekágy). A nem
kimondottan rontñ célú tevékenységek közül elsősorban azok kötődtek hagyományosan az éjszakához,
amelyek célja nem volt egyértelműen tiszta: ìgy a → szerelmi jñslás és haláljñslás több mñdja, a →
kincsásás, a boszorkányság tanulása és a boszorkány felismerése, de még bizonyos gyñgyìtñ eljárások is,
és főleg a gyñgyfüvek beszerzését végezték hagyományosan éjszaka. Az éjfél mint fontos időpont főleg a
kìsértetekkel és a halottakkal kapcsolatos hitben játszott szerepet, karácsony-éjfél pedig a
legváltozatosabb mágikus eljárásokban és jñslásokban. Ebben az ekkor tartott éjféli misének is szerepe
volt. A napkelte előtti és napnyugta utáni időpontokhoz is fűződtek hiedelmek (→ Nap). Ŕ Irod. Szendrey
Zsigmond: A varázslñcselekmények személye, ideje és helye (Ethn., 1937).
Pócs Éva
ékcsapda: deszkábñl, ládábñl, odvas, kivájt fatörzsből készìtett félhenger formájú tok, amelynek felső
nyìlásán át nehéz, ékforma szeges fatuskñ, fatörzs zuhan az állatra. A tuskñ rögzìtése vìzszintesen és
függőlegesen elhelyezett pálcikarendszerrel történik. A Dunántúl K-i részétől a Székelyföldig elterjedt
rñka- és görénycsapda. Az ékcsapdának jellegzetes magyar elnevezése nincs. Erdélyben szñrványosan
bortának nevezik. A borta román jövevényszñ, s eredeti jelentése odvas fatörzs, ami arra utal, hogy
helyenként a csapda tokját abbñl készìtik. Hasonlñ elvű ékcsapdát ismernek a szlovákok, huculok,
románok, horvátok, szerbek, bolgárok. Az ékcsapda orosz telepesek révén eljutott Szibériába is. Az
ékcsapda szerb-horvát tùlac, tùljac elnevezése összefügg a zúzñcsapda jelentésű ukrán tulec (tul ’kivájt
fatörzs, tuskñ’) szñval, de a szavak jelentésének tárgytörténeti összefüggéseit nem ismerjük. A kivájt
fatörzsből készült ékcsapdát az ősszlávok még semmiképpen sem használhatták. Lehetséges, hogy
elterjedésének kiindulñpontja a Kárpátok területén volt. Ŕ Irod. Gunda Béla: Keilfalle in den Karpaten
und auf der Balkan-Halbinsel (Et multum et multa. Beiträge zur Literatur, Geschichte und Kultur der
Jagd. Festgabe für Kurt Lindner, Herausgegeben von S. Schwenk, G. Tillander und C. A. Willemsen,
BerlinŔNew York, 1971).
Ékcsapda rñka, nyest és görény fogásához (Inaktelke, Kalotaszeg, Erdély)
Gunda Béla
eke: háziállatokkal vontatott talajművelő szerszám, a szántás eszköze. Eredete két egyszerű kézi
földművelő szerszámra, az ásñbotra és a kapa ősére megy vissza. A feltevések szerint ezeknek az
eszközöknek a húzñ alkalmatossággal (rúd, kötél), ill. szarvval történt ellátása eredményezte az „őseke”,
az ún. túróeke elődjének kialakulását. Már legkorábbi régészeti maradványok a két alaptìpus
variálñdásárñl tanúskodnak. Az eke i. e. 3000 körül DNy-Ázsiában több gabonanemű géncentrumának, a
szarvasmarha domesztikáciñjának és a járművontatás feltalálásának feltételezett helye közelében alakult
ki. Indiában nem sokkal ezután, Kìnában i. e. 1400 körül jelent meg. Eurñpába a neolitikum vándorlñ
földműves népességével jutott el Kisázsián és a Balkánon keresztül. A bronzkor folyamán terjedt el a
kontinens minden részén. Az i. e. 2. évezred közepén már É-Eurñpában is használták. A legrégibb
eurñpai ekeleletek között is megkülönböztethető az ásñbot-eredetre (ún. döstrupi eke Ŕ Dánia) és a kapa-
eredetre (ún. wallei eke Ŕ Frìz-szigetek) vallñ tìpus. Az első ekék valñszìnűleg fafejjel túrták a földet,
vaspapuccsal, az ekevas elődjével csupán a vaskorban látta el őket az ember. A vaspapucsos, a földet csak
föltúrñ-karcolñ Ŕ ezáltal a talajnedvességet jobban őrző Ŕ ekék megfeleltek az ñkori Mediterráneum
éghajlati viszonyainak. Az eke fejlődésének forradalma Eurñpában az ún. ágyeke kialakulásával
652
E, É
következett be. A kontinens északi és ÉNy-i sìkságain i. e. 400 körül jelentős klìmaváltozás történt,
csapadékosabb időjárás alakult ki. Az új eketìpusnak a talaj kiforgatása, a túlzott nedvességtől ñvása, a
gyepképződés leküzdése lett a feladata. Ennek megfelelően az ágyekének a túrñekével szemben
aszimmetrikus a vasa, a vashoz új elem, a fölhasìtott föld fordìtását segìtő széles kormánylemez járult, s
mìg a túrñekének általában nem volt csoroszlyája, a nehéz ekénél ez elmaradhatatlan tartozék. Az ágyeke
a túrñekénél sokkal intenzìvebb földművelést tett lehetővé. A korábbi kis, többnyire négyzet alakú
parcellák helyett hosszú földcsìkokat szántottak vele. Az ágyeke az i. sz. első századokban terjedt el Ny-
Eurñpában és a rñmai birodalom szomszédos területein, sőt megjelent DK-Eurñpában is. A kétféle eke
eltérő megnevezését több nyelv máig őrzi (pl. a német Arl és Pflug). Ŕ A magyarok elődei már valñszìnűleg
az ugor kor végén a bolgár-török kapcsolatok kezdetén dolgoztak a túrñekével. Az ekés földművelést
tanúsìtják ebből a korbñl származñ szavaink is: az eke, tarló, szánt. Levédiában megismerkedhettek
aszimmetrikus vasú ekével is. A Kárpát-medencébe érkezve az eke ismerete bővült más tìpusok,
elsősorban a fejlettebb ágyeke rendszeres használatával (12Ŕ13. sz. fordulñjátñl), amint ezt a szláv
nyelvekből eredő és a belső keletkezésű szavak, az eke részeinek nevei is bizonyìtják: kormány, gerendely,
csoroszlya (= kés, hosszúvas), patying (= gúzs) stb. Az ágyeke hazai elterjedése a középkor folyamán
századokon át tartott. A 16. sz.-ban már általánosan ismerhették, azonban több korabeli régészeti lelet Ŕ
melyben egymás mellett fordulnak elő a szimmetrikus és az aszimmetrikus ekevasak Ŕ tanúsìtja, hogy az
egységesen ekének nevezett két tìpust párhuzamosan használták. A 18Ŕ19. sz.-ra a túróeke teljesen eltűnt
a magyar paraszti gazdaságokbñl, mindössze a kései, hasonlñ konstrukciñjú → ekekapa emlékeztet rá. A
19. sz. derekáig a mo.-i ekék túlnyomñ többsége az ekevas és a csoroszlya kivételével fábñl készült. A
talajviszonyokhoz alkalmazkodva kisebb-nagyobb, de nem alapvető szerkezeti és nagyságbeli eltéréssel
táji és helyi tìpusokat alkottak: pl. a szarv és a talp egy vagy két fábñl van faragva; az ekének egy vagy
két szarva van; egyenes vagy görbe a gerendelye stb. Ŕ A faekék többnyire kerülőekék voltak, amelyekkel
a → szántást felváltva a parcella közepén vagy a két szélén kezdték és fokozatosan két iránybñl
közeledtek a szélekhez, ill. a középbarázdához. A 16Ŕ17. sz.-tñl terjedt el s a hegyes-dombos vidékeken
(Erdély, Felföld) használták az ágyekének speciális konstrukciñjú, szimmetrikus vasú változatát, a
váltóekét, melynek kormányát át lehetett fordìtani a másik oldalra, úgyhogy az eke az előző vetésnyom
mellett visszafelé haladt és ugyanarra az oldalra fordìtotta a földet. A kerülő és váltñekék mellett sok
faluban megtalálhatñ volt a köztulajdonban levő határbarázdoló eke, amellyel a lakosság közös igaerővel
árkokat, határjeleket húzatott ki. Ŕ A faekét házi munkában minden ügyesebb parasztember kifaragta, a
könnyen hibásodñ alkatrészek javìtásához mindenkinek értenie kellett. A szántñvetőnél állandñan kéznél
volt a balta és az ékes tarisznya, amelyben az erősìtéshez, rögzìtéshez és a mélységszabályozáshoz használt
ékeket tartotta. Az uradalmak faragñ béreseket alkalmaztak az ekék karbantartására. A falusi bognárok,
faragñ molnárok, kerékgyártñk is foglalkoztak faekekészìtéssel. A vasalkatrészek többnyire a kisvasipari
központok → hámoraibñl kerültek ki. A vasalást mindig mesterember, a kovács végezte. A múlt század
első felében a mo.-i faekék elérték a fejlődés legfelső fokát. Megtalálhatñ volt rajtuk minden alkatrész,
amelyet utñbb a vasekék is átvettek. Mo.-on a szñrványos eseteket nem tekintve a faekéről a vasekére valñ
áttérés a gazdasági szakìrñk és reformerek munkássága nyomán az 1830-as években kezdődött, de csak
1850 után vett nagyobb lendületet. A fejlődő hazai gyáripar előbb angol és német ekéket másolt, majd a
pesti Vidats-műhelyben megszületett az első sikeres mo.-i konstrukciñ, a fagerendelyes vaseke, amelyet
Vidats-eke néven századunk első évtizedeiben is használt a parasztság. A gyakran rendezett eke- és
szántñversenyeken egyre inkább előtérbe kerültek a vasekék. Az 1871Ŕ72. évi országos statisztika szerint
az ország ekeállományának már csak 48%-a volt faeke. A vaseke térhñdìtása még szűkebb táji keretben
sem volt egyenletes. Legelőször a Dunántúlon és az Alföld Ny-i területein terjedt. Erdélyben pedig csak az
1870-es években tört be, amikor egyes közép- és Ny-mo.-i megyékben már majdnem kizárñlagosan
használták. A teljes váltás a múlt század utolsñ két évtizedében zajlott le olyan egyöntetűen, hogy az 1900-
as évek elején már csak a magyar nyelvterület K-i felén néhány félreeső községben dolgoztak faekével. A
magyar paraszti gazdaságokban a Ny-eurñpai gyakorlattal szemben, ahol a lovat sok évvel előbb az eke
elé fogták, igen sokáig szarvasmarhával (ökörrel) szántottak. Hazánkban a lovat nagyobb mértékben
csak a múlt század második felében kezdték a szántásnál igázni, ugyanakkor párhuzamosan a szegényebb
rétegeknél terjedt a tehén igázása is. A faekével valñ szántás nehéz munka volt, ezért az ekék elé 4Ŕ6
ökröt befogtak. Az Alföld középső részein 3Ŕ4 egymás elé fogott lñval is húzatták az ekét, miközben az
egyik lovat megülő ostoros vagy nyerges biztatta a fogatot. Az eke járulékos eszköze, tisztogatñ szerszáma
az → ösztöke. Ha az ekét tovaszállìtáskor nem akarták szekérre rakni, → ekelñnak nevezett csúsztatñ
alkalmatosságon húzatták a kìvánt helyre. Ŕ Irod. Leser, P.: Entstehung und Verbreitung des Pfluges
(Münster, 1931); Kovács Lászlñ: A Néprajzi Múzeum magyar ekéi (Ethn., 1937); Koren, H.: Pflug und
Arl (Salzburg, 1950); Haundricourt, A. G.ŔDelamarre, M. J. B.: L’homme et la charrue (Paris, 1955);
Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában,
1848Ŕ1914. szerk. Szabñ István, I., Bp., 1965); Balassa Iván: Az eke és a szántás története
Magyarországon (Bp., 1973).
653
E, É
Zenthei Mátyás nemesi cìmere az első mo.-i ekeábrázolással (1456-bñl)
Falupecsét ekevasábrázolással (Csurgñ, 1781)
A noszvaji (Borsod m.) templomi mennyezet ekevas- és csoroszlyaábrázolása a 17Ŕ18. sz.-bñl
1. Eke 2. Eketalp (Kunmadaras, Szolnok m.)
Eke (Perbál, Pest m.)
Eke (Magyarvalkñ, v. Kolozs m.)
654
E, É
Határbarázdálñ eke (a 18. sz. végéről, Székelyföld)
Vidats-ekék (1855)
Vidats-eke talyigával. Bp. Mezőgazdasági Múzeum
655
E, É
Szimmetrikus vasú váltñ faeke (Gyimesközéplok, v. Csìk m., 1966)
Vaseke talyigával (Átány, Heves m.)
Kerülő eke tézslával. A hajlìtott gerendely a Ny-mo.-i fa- vagy félig fábñl készült ekékre jellemző
Eketalyiga (Szolnok m.)
Ösztöke (Ibrány, Szabolcs m.)
Fagerendelyes vaseke talyigával (Átány, Heves m.)
Ekevas (Aszalñ, Abaúj m.)
656
E, É
Ekevas (Dél-Alföld)
Ekevas (Kalotaszeg)
Kósa László
ekeföld, ekealja: kora középkori munkaigény-eredetű területmérték. Az ekeföld latin megfelelője, az

aratrum az ekét, ill. eredetileg az egy igába fogott állatokat jelentette, s csak később lett az egy ekével
felszánthatñ föld mértékegysége. Az ekeföldet kétféle jelentésben használta a szakirodalom: 1. Az egy év
leforgása alatt egy ekével felszánthatñ terület. Ebben az értelemben a kora középkorban és középkorban
használatos. Az Árpád-korban az ekeföld („királyi mértékű eke”) 120Ŕ150 királyi holdnak felelt meg. Ŕ 2. A
helyileg szokásos igával egy nap alatt megszánthatñ terület, amely általában egy → holdnak felel meg
(1100Ŕ1300 öl). Mivel az ekeföld a szántás gyakorlatábñl kialakult területmérték, a fentieken kìvül
számtalan változata alakult ki az elmúlt századok folyamán. Ŕ Irod. Belényesy Márta: A földművelés
fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Bendeffy Lászlñ: Középkori magyar
hossz- és területmértékek (Fejezetek a magyar mérésügy történetéből, Bp., 1959); Maksay Ferenc: A
magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).
657
E, É
Török Katalin
ekehúzás, rituális: → mágikus eljárás, ill. népszokások → rìtuseleme, amelyet többféle célbñl
végezhetnek. A tavaszi mezőgazdasági munkák kezdetekor vagy újévkor az ekehúzás jellegzetes kezdő
rìtus, célja a következő évi termés sikerének biztosìtása. Az ekehúzás, mint termékenységvarázslñ
agrárrìtus (→ termékenységvarázslás) Eurñpa jelentős részében ismert, közvetlen szomszédaink közül
különösen a románoknál jelentős újévi népszokás; a moldvai magyar falvakban e szokás a → hejgetés
formájában jelentkezik. Az angoloknál az ekehúzás időpontja a vìzkereszt utáni első hétfő, azaz → regelő
hétfő. A Távol-Keleten is gyakorolják újévkor. Ŕ Más funkciñban mint gonoszűző rìtus (→ gonoszűzés)
jelentkezik a körülszántás (→ körüljárás); hazánkban pl. történeti adatok jelzik, hogy szárazság (→
esővarázslás) vagy járvány idején leányokkal ekét húzattak a határ körül. Szolnok megyében pl. dögvész
idején néhol ikerborjakkal szántották körül a falut; vagy a múlt századi kolerajárványok idején a D-
Alföldön eke elé fogott szűzlányokkal szántottak a község körül. Ŕ A farsangi ekehúzás nemcsak a föld,
hanem az emberi termékenység fokozását is célozta, Karl Klier s mások nézete szerint ebből alakult ki a
hazánkban ma is népszerű s tréfássá szelìdült tuskñhúzás is (→ vénlánycsúfolás). Ŕ Irod. Szendrey
Zsigmond: A varázslñcselekvések személye, ideje és helye (Ethn., 1937); Klier, K.: Das Blochziehen
(Eisenstadt, 1953); Dömötör Tekla: Regelő hétfő (Ethn., 1958); Ujváry Zoltán: Az agrárkultusz kutatása
a magyar és az eurñpai folklñrban (Műveltség és Hagyomány, 1969).
Dömötör Tekla
ekekapa, kapálóeke, lókapa: a kapásnövények gyomtalanìtására szolgálñ → eke. Elsősorban a sorosan

vetett kukorica és burgonya sorközeit tisztìtják és lazìtják vele, az időjárástñl és a talajtñl függően két-
három alkalommal, melyből egy általában a növény tövére több-kevesebb földet húzñ töltögetés.
Nyomában a kézzel kapálñnak csupán a két oldalt, a növények közvetlen közelében elmaradt gazt kell
kivágnia. Az ekekapa a 18. sz. második felében Ny-Eurñpában bukkant föl mint a kapásnövények
termesztését megkönnyìtő soros művelés eszköze. Hamarosan hazánkban is megjelent (1791), de jñllehet
az okszerű gazdálkodást szorgalmazñ szakirodalom a kukoricatermesztéshez ismételten ajánlotta, több
évtizedig csak néhány nagybirtokon alkalmazták. Miután uradalmi használata általánossá vált, a
mñdosabb dunántúli parasztgazdaságokban a szakismeretek fejlődésének hatására a példát követve
terjedni kezdett (1880-as évek). A századfordulñ után nagyobb arányban jelent meg az Alföldön és más
vidékeken is. Térhñdìtása szorosan összefüggött a kukorica- és burgonyatermesztés fellendülésével, ill. a
soros művelés terjedésével. Azonban a magyar nyelvterület K-i és ÉK-i részén még az 1960-as évek elején
is akadtak olyan eldugott hegyvidéki falvak, ahol nem dolgoztak ekekapával. Az ekekapát használatba
vételének kezdetétől a sorok között elvezethető lñval húzatták. (Innen ered az országszerte elterjedt neve,
a lókapa.) A szarvasmarha ekekapa elé fogása a széles és az egyes járom terjedésével főleg az 1920-as
években kezdődött. A nagybirtokon használt ekekapák rendszerint kétfélék, kapáló- és töltögető ekék
voltak. A parasztgazdaságokban viszont csak a Dunántúl bizonyos vidékein (Somogy, Vas m.) honosodott
meg egy gazdaságban kétféle ekekapa. Ezzel szemben inkább olyan tìpus beszerzésére törekedtek, amely
csekély átalakìtással kapálásra és töltögetésre használhatñ volt. Az ekekapa legtöbb vidéken a
megjelenésétől kezdve jelezte tulajdonosai szociális szintjét. Gyári példányait csak a tehetősebbek
vásárolhatták meg, mások inkább helyi bognár- és kovácsmesterekkel csináltattak. Ezermester hajlamú
parasztemberek maguk is készìtették. A falusi mesterek által készìtett ekekapák tájanként alig eltérő
tìpusok. Egyszerűsìtették a gyári ekekapák szerkezetét, fölöslegesnek vélt alkatrészeket elhagytak, amit
lehetett, faalkatrészekkel cseréltek ki, az utñbbit különösen a homokvidékeken. Az ekekapa alapvető
konstrukciñja azonban megmaradt. Gerendelyére a túrñekéhez hasonlñ szimmetrikus ekevas van
szerelve. Ehhez a töltögető ekénél ugyancsak szimmetrikus kormánylemez csatlakozik a kapálñekénél
pedig további 2Ŕ4Ŕ6 különböző állású és formájú állìthatñ kapa. A kezdeti időben előfordult, hogy több
gazda együtt vásárolt és közösen használt egy ekekapát. Az ekekapa viszonylag hamar legyőzte az
idősebb parasztok ellenérzését, akik a kézi kapálás munkáját jobbnak tudták, de látván a jñ eredményt,
elismerték az új szerszám hasznát. A harmados munkábñl élő agrárszegénység viszont nagy ellenszenvvel
fogadta és sok esetben összetörte az ekekapákat, mert kenyerének elvevőjét látta benne. A részes
munkásnak a gazda ekekapálását (igaerőkölcsönzését) vidékenként eltérő napszámmal kellett
ledolgoznia. Ŕ Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Varga Gyula: A parasztgazdaság
munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914. Szerk. Szabñ István,
I., Bp., 1965); Kñsa Lászlñ: A dél-somogyi burgonyatermelés (Ethn., 1988).
658
E, É
Az Alföldön általánosan elterjedt forma (Átány, Heves m.)
Ekekapa (Mezőcsokonya, Somogy m.)
Töltögető eke (Dunaszekcső, Baranya m.)
Kósa László
ekelñ, csúszó, kabola: az → eke szántñföldre szállìtásának eszköze. Legegyszerűbb formája V alakú fa,
fejlettebb a fordìtott A alakú, ill. annak nyújtott változata. Ny-Mo.-rñl ismeretes kétkerekű ekelñ is. A
szántáshoz előkészìtett ekét oldalára fordìtották és az alája tolt ekelovon húzatták ki a földhöz. Előnye az,
hogy a szántñvető már a gazdasági udvraban befoghatta igásállatát az ekébe, nem kellett bajlñdnia a
szekérre rakással, ha több helyen vagy nagyobb távolságra akart szántani. Ezért különösen a sok aprñ
parcellábñl állñ tagosìtatlan határokban és a távoli tanyaföldeken használták. Az ekelñ a múlt század
második felétől lassan kezdett kiszorulni a gazdálkodásbñl, de teljesen az utñbbi évtizedekben sem tűnt el.
Háttérbe szorulását siettette a nyomásrendszer eltűnése is. Ŕ Irod. Balassa Iván: Az eke szántñföldre
történő kiszállìtásának mñdjai (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1965Ŕ66); Balassa Iván: Az eke és a
szántás története Magyarországon (Bp., 1973).
Ekelñ, általános forma (Átány, Heves m.)
659
E, É
Kerekes ekelñ használatban (Désháza, v. Szilágy m., 1942)
Kósa László
ékesìtés: → dallamdìszìtés
ekhñs szekér: olyan → szekér, amely fölött négy állñ rúdon domború tetőszerkezet, rácsozat nyugodott, és
arra terìtették fel az ekhót, kóbert vagy ernyőt (gyékényből font ponyvát), amely hátul leért a → saroglyáig
is, ha kellett, de rendszerint félig felcsavarták. Az eső és a nap heve ellen nyújtott védelmet. A debreceni
→ cìvisgazdák minden útjukra ezzel mentek. Az ekhñs szekér fogatolására mindig 3 lñ szolgált. Ŕ Irod.
Balogh István: A lñfogatok Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (3. rész) (Ethn., 1966).
Ekhñs szekér a Hortobágyon három lñval (1928)
Ekhñ, kñber. Fuvaros szekér (Debrecen, 1935)
K. Kovács László
eklézsiakövetés, egyházkövetés: egyházi eredetű büntetés, amelyet a ref. vallás elterjedési területén
országszerte alkalmaztak kezdetben a házasságtörőkkel, később szinte minden bűncselekmény
elkövetőivel szemben mellékbüntetésként. Abbñl állt, hogy a bűnöst a templomban istentisztelet
alkalmával különállñ fekete székre ültették vagy a szñszék mellé állìtották és fekete terìtővel leborìtották,
majd a pap a szñszékről bűnbánatra hìvta fel. Ekkor hangosan meg kellett vallania bűnét és
bűnbocsánatért esedeznie. Az eklézsiakövetés büntetésre ìtéléssel rendszerint a viselt közfunkciñ
elvesztése is járt, pl. az esküdtet a tanácsbñl „kiszámlálták”. Aki e büntetésnek nem vetette magát alá, az
egyházbñl és egyúttal a községből is kiközösìtették. Az eklézsiakövetést II. Jñzsef eltörölte, ennek ellenére
660
E, É
még századunk közepén is alkalmazták Erdély némely vidékein. (→ még: szamártemetés) Ŕ Irod. Vajna
Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).
ékrovás, rovás, rovátkolás, kristálymetszés: a fafaragásban használatos dìszìtőeljárás. Eredetileg késsel

készült; a faragvány felülete élben találkozñ sìkokra bontott, ill. ék alakú bemetszésekből áll. A dìszìtés
ennek megfelelően elsősorban mértanias jellegű. Legegyszerűbb változata a tárgyak peremén húzñdñ
bemetszéssor, ill. az ún. → vìzfolyás. Alapdìszìtményei között jellemző a különféle, körzővel szerkesztett
→ rozetta és → svasztika. A 18. sz.-tñl a közép-eurñpai munkákon gyakori a megjelenésében az ékrovás
technikájának megfelelő, bár részben már véséssel kivitelezett szabadabb rajzú dìszìtés is, főleg
virágmotìvumok és levéldìsz, ìgy pl. a kalotaszegi faragásban és a → komáromi bútoron. Ŕ Az ékrovás
emlékei a bronzkorig vezethetők vissza, de téves és nem igazolhatñ az az elterjedt vélekedés, hogy
ősgermán eredetű lenne. Valñszìnűbb a kisázsiai eredet, a dìszìtménykincs túlnyomñrészt innen
származtathatñ. Az idők folyamán az eurñpai parasztságnál általánosan elterjedt. A magyarságnak
valñszìnűleg ez a legrégibb dìszìtő célú faragásmñdja, ezzel magyarázhatñ az ékes szñ ’dìszes, szép’, ill. az
éktelen, ’csúf’ jelentése. Az újkorra már inkább csak a céhen kìvüli faragñk alkalmazták, ìgy, →
mestergerenda, → mosñsulyok, → mángorlñ, → borotvatok stb. dìszìtésére. A magyar népi faragásban a
18. sz.-ban még túlsúlyban volt, s csak a 19. sz. folyamán szorult háttérbe. Ahol megmaradt, ott a
népművészet általános alakulásának megfelelően, a századfordulñra az ékrovásos dìszìtmények egészen
elaprñzñdtak, ìgy Kalotaszegen. Ŕ A fafaragás hatására az ékrovásnak megfelelően alakìtott dìszìtés
megtalálhatñ kő-, fém- és cseréptárgyakon is, az utñbbiaknál főleg a fa nyomñdúccal előállìtott →
kályhacsempéken. Ŕ Irod. Rütimeyer, L.: Ur-Ethnographie der Schweiz (Basel, 1924); Hofer Tamás:
Magyar népi faragások (Bp., 1963); Szabédi Lászlñ: Ékes (Magy. Nyelv, 1966).
Ékrovás kinagyìtott rajza
Borotvatartñ ékrovásos dìszìtéssel (19. sz. első fele, Kecskemét) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Orsñkarika (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Doboz négy kihúzhatñ fedelű rekesszel (1774., Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
661
E, É
3. Mángorlñ, geometrikus rozetták között tulipános indákkal (19. sz. eleje, Nyugat-Dunántúl) Bp.
Néprajzi Múzeum
4. Vetélők (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Mángorlñ (1770., Nyugat-Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
ékszer: 1. a legszorosabb értelemben: anyaga és megmunkálása folytán értékes vagy legalábbis tetszetős,
többnyire kisméretű dìsztárgy, melyet az ember a testén visel. A magyar népi ékszerek fajtái, aszerint,
hogy a test melyik részére erősìtik: → fülbevalñ, → gyűrű, → karkötő, → nyakék. Az ékszer
ragyogásával, művészi hatásával kiemeli valamelyik testrészt, ünnepélyesebbé teszi viselője megjelenését,
jelzi vagyoni helyzetét, társadalmi rangját és gyakran → amulett- vagy gyñgyìtñ szerepet is
tulajdonìtanak neki. Mindezekkel a funkciñkkal hangsúlyozottabban rendelkezik, mint a ruházat. Ŕ Az
ékszer az őskor ñta minden népnél elterjedt. Szinte megelőzte, később pedig kiegészìtette a ruházatot.
Férfiak is, nők is folyamatosan viselnek ékszert napjainkig, változñ intenzitással. A magyar nép 19Ŕ20.
sz.-i ékszerei általában polgárosultabbak, mint a viselet, viszonylag kevés a régies, nem ipari előállìtású
662
E, É
ékszere. Csak gyermekek és néha pásztorok készìtenek ékszert természetes anyagokbñl: növényi szár,
termés, csiga, lñszőr, szaru stb. Kész ipari elemekből helyi ìzlés szerint házilag előállìtott ékszer több is
van (pl. → gyöngysor). A házi készìtésű ékszereket inkább a régiesebb kultúrájú szláv, román, cigány
nemzetiségek és főként délszláv szomszédaink kedvelik. Specialista pásztor és cigány rézművesek
termékei viszont elterjedtek a magyarságnál az Alföldön és Erdélyben. Legjellegzetesebb az ötvösművű
ékszer: a 19. sz.-ban és a 20. sz. elején ezüstből, később aranybñl készült a parasztságnak is. Dìsze gyöngy,
opál, türkiz, de inkább utánzataik; piros, kék, ritkábban zöld üveg- vagy porcelánkövek, továbbá szìnes
zománcok. A korall szerepe a környező népekéhez képest csekély. Egyes ötvösközpontok vásárkörzetében
(pl. a Duna mentén) helyi stìlusjegyek figyelhetők meg, és fellelhető a régi hìres magyar ötvösmű-,
ékszerkultúra és pompaszeretet emléke. De a magyarság általában kevésbé ékszerkedvelő, mint pl. a
délszlávok. Ŕ 2. tágabb értelemben vett ékszerek: az öltözetdìszek. Ŕ 3. a legtágabb értelemben ékszernek
számìt minden dìszes, elsősorban ötvösművű kisebb-nagyobb személyes használati tárgy, amelyet az
ember ruháján vagy kezében visel; pl. különféle csüngők, keretek kis képpel, dobozkák amulettel, ñra
lánccal, stb. Ezek a magyar népviseletekben nem jelentősek, nem mutatnak különösebb helyi
jellemvonásokat. Ŕ Irod. P. Alcsuti Katalin: Régi magyar ékszerek (Bp., 1940); KuŸel, V.: Das Buch vom
Schmuck (Praha, 1962); Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek (Bp., 1965).
Komáromi szekeresgazdák viseletének mentelánca
Komáromi szekeresgazdák viseletének mentelánca
Nyaklánc „lázsiás” (Kalocsa környéke)
663
E, É
Fülbevalñ (Baja)
Rézgyűrű (Alföld)
Ezüst nyaklánc (Győr m.)
Horváth Terézia
eladñ lány: → leányélet
eladott lány: régi stìlusú → ballada. Az akarata ellenére férjhez kényszerìtett, eladott lány tragédiáját
mondja el, aki rendszerint halálával tiltakozik az események ellen. A magyar anyagban öt altìpust
különböztetünk meg: a) eladott lány, akit lñfarkához kötve halálra hurcol az ifjú férj, mert nem hajlandñ
őt gyöngybéli mátkájának szñlìtani (Rákóci kis úrfi ballada); b) eladott lány, akit fehér legénynek (német
kérőnek) adtak, és a szegények imájával kéri Istentől, hogy mielőtt idegenbe tér, meghaljon (egyes
változatok → Szent Erzsébet-mondák motìvumait emlìtik); c) eladott lány, akit idegen ország (német,
török) gazdag kérője halva talált; haldoklását ruhák lehullása, virágok hervadása jelzi; a legtöbb esetben
a kérő magával viszi ìgy is (Fogarasi István ballada); d) eladott lány, akit idegenbe pompával vittek, és
nem halálával, hanem kiszolgáltatottságának hangsúlyozásával érezteti tragédiáját:
Add ki szép lányodat, Seprődi Borbálát Ha nem adod, bizony mink es reád vessük Bizony reád vessük a
császár adñját.
e) eladott lány, akiért az ördög jön el, mert még az anyja méhében levő gyermeket akaratlanul neki
ìgérték. A mesei Jephta motìvum (Thompson: Motif Index S. 241) balladai megfogalmazása ritka, egyéb
hiedelemmel párosulva (a lány lelketlensége oka büntetésének) válik balladaivá (→ halott vőlegény). Az
664
E, É
eladott lány balladatéma Eurñpa majd minden népköltészetében ismert. Változatossága miatt alkalmas
→ kontamináciñra, → affinitásra. (→ még: elrabolt lány, az) Ŕ Irod. Vargyas Lajos: Researches into the
Mediaeval History of Folk Ballads (Bp., 1967); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp.,
1968).
Kriza Ildikó
elásott kincs: → kincs
elátkozott vár (kastély, templom, kocsma, malom): kìsértet járta hely, hiedelemmondák és mesék szìntere
(Thompson Motif: Index D6, E280). Aki a várban nappal tartñzkodik, annak semmi baja nem történik,
de éjjel az ördögök széttépik, vagy kìsértetek járnak ott, s azok miatt senki nem mer ott lakni. A mesehős
varázstárgyai és bátorsága segìtségével az épületet megtisztìtja: az ördögöket megöli és elűzi, a visszajárñ
halottat pedig kielégìti, a kincset kiosztja azoknak, akiktől a halott elszedte: AaTh 326A*. (→
félelemkereső, a: AaTh 326; Krisztus és az obsitos: AaTh 330.) Eurñpa-szerte ismert hiedelemképzet, a
népmesébe is behatolt az élő hiedelemből. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok
(II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Balassa Iván: Karcsai
mondák (Bp., 1963; UMNGy. XI.).
Kovács Ágnes
elcsalt feleség: → Molnár Anna
elcsináltatás, elhajtás: → magzatelhajtás
Eldorádñ <spanyol: el dorado ’aranyozott’, átvitt értelemben ’aranyország’>: a → hazugságmesék és a →

vőfélyversek képtelen jñlétének szìnhelye. Itt kolbászbñl fonják a kerìtést, az utcán sült malacok
szaladgálnak késsel és villával a hátukban, a levegőben sült galambok repkednek, a folyñkban tej és méz
folyik, a legrestebb ember lesz a király stb. (AaTh 1931; → cigányok temploma, a: AaTh 1932)., Szabolcs-
Szatmár m.-i mesemondñink: Ámi Lajos, Görbedi István és Ruszkovics István ismertek erről a csodálatos
országrñl egy hosszú verses mesefélét is, mely minden bizonnyal egy a bőséges lakodalmi asztal felett
elmondott tréfás, képtelenséget képtelenségre halmozñ vőfélyversezetnek lehetett része. A mesés
gazdagságú, a D-amerikai spanyol hñdìtñk elképzelése szerint drágakövekben és arany-ezüst kincsekben
bővelkedő ország az egész eurñpai folklñrban, de az irodalomban is jñl ismert, népi motìvumkincse
elsősorban az evés-ivással kapcsolatos gazdag fantáziárñl, ill. az egykorú helyi konyha maximális
lehetőségeiről ad jñ képet (Arkádia, Schlaraffenland, János pap országa). Ŕ Irod. Kovács Ágnes: A
bolondmesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában); Turñczi-Trostler
Jñzsef: János pap országa (Magyarságtudomány, 1943); Zsoldos Jenő: Eldorádñ (Magy. Nyelv, 1968).
Kovács Ágnes
elégetett hűtlen asszony: → Barcsai
elejbőr, előbőr: a hátibőr (→ kacagány) kiegészìtésére szolgálñ, a mellet, hasat melegìtő, combközépig érő,
juhbőrből készült öltözetdarab. Többnyire kikészìtetlen vagy sñs vìzzel puhìtott, tört juhbőrből
alakìtották, levágva a fej- és nyakbőrt, valamint a farkat. Felül a nyak- és vállméretnek megfelelően
kikerekìtették, a vállon és derékon a lábbőrökkel kötözték a hátat takarñ kacagányhoz, ill. hátibőrhöz.
Inkább csak a szegényebb sorsú, suba nélküli alföldi pásztorok viseltek. Az elejbőrrel csaknem
megegyezik a → mellbőrnek nevezett, csak a mellet takarñ, derékig érő gyapjas bőrdarab, amely a
nyaknak és a karöltőnek megfelelően ki volt kanyarìtva. Hátranyúlñ váll- és oldalrészeihez erősìtett,
kengyelnek nevezett kötőlékkel a nyakba akaszthatñ, a derékon megköthető. Ingre öltötték fel, rá
ködmönt vagy kiskabátot (→ ujjast) vettek. Falusi szegény emberek, cselédek viselték, akik rendszerint
maguk csinálták sñs vìzzel lágyìtott, kezük között puhìtott juh- vagy nagyobb nyúlbőrből. Viseletére az
Alföldről vannak adataink, ahol mejjbőrnek vagy mejjedzőnek nevezték, és Göcsejből, ahol
bundamellesnek, mellenzűnek vagy ümögbattyónak. Ŕ Az elej- és a mellbőrök továbbfejlődésének
tekinthetjük a keresztesmellényt is. Ezt is szőrös juhbőrből szabták. Elejének egy egész bőrt vettek, melyet
a nyakánál és a karöltőjénél ki-, alul lekerekìtettek. Az elejbőrhöz kétoldalt egy-egy fél hátrészt toldtak,
melynek átalvetője a háton keresztbemenve az elejbőr vállához volt varrva. A hátbőrök középen
egymásra illeszkedtek, és az alsñ sarkukra varrott kötőlék segìtségével szorosra húzva, elöl a hason
kötötték össze. Rendszerint szìnében hagyták és a széleit irhával szegték. A Dunántúlon a magyar,
délszláv és német férfiak egyaránt használták a paraszti munkában, a délszlávok hìmezve ünneplőnek is.
665
E, É
Ingre öltötték fel, kiskabát alá. A magyarok melencének is, a délszlávok prsnyáknak, a németek
Prusztfléknek nevezték. A 18. sz.-ban nálunk járt svéd utazñ, C. A. Ehrensvärd rajzot készìtett rñla. (→
még: bőrmellény) Ŕ Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kiss Lajos: A
hñdmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Gönczi Ferenc: Göcsej s
kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Dorogi Márton:
Sárréti és nagykunsági adatok a kacagány viseletéről (Szolnok, 1973).
Elejebőr elölről és hátulrñl (Göcsej)
Juhász maga készìtette elej- és hátibőrben (20. sz. eleje, Hajdúszoboszlñ)
Dorogi Márton
elekötő: előkötő, → kötény (Göcsej)
élelmesláda: → eleségesláda
élelmiszer-tartñsìtás: az élelmezésben önellátásra, készletgazdálkodásra berendezett parasztháztartás

fontos házi munkája. A beszárìtás (→ aszalás, → befőzés, → füstölés, → savanyìtás, → sñzás) általánosan
elterjedt eljárások, amelyek önállñan és összekapcsolñdva is előfordulnak a gyümölcstartñsìtás,
zöldségtartñsìtás, hústartñsìtás, tejfeldolgozás hazai megoldásai között. A romlandñ élelmiszerek alacsony
hőmérsékleten valñ eltartása (jegelés, hñba ágyazás) főként halásztelepüléseken és vendégfogadñkban volt
szokásos.
Kisbán Eszter
elemi gondolat: A. Bastian német etnolñgus által a néprajztudományba 1859-ben bevezetett fogalom
(Elementargedanke). Olyan alapvető képzetet, gondolati formát jelöl, amely az emberiség pszichikai
egységének következtében a legkülönbözőbb társadalmaknál többé-kevésbé azonos kulturális vonások
létrejöttéhez vezet. Az elemi gondolat A. Bastian és követői szerint tiszta formában sehol se tűnik fel,
hanem megjelenési mñdjait az éghajlati, földrajzi és egyéb külső körülmények befolyásolják. Ezek
eredményeként, az egyes földrajzi provinciákban az elemi gondolat „népgondolat” formájában tűnik fel.
Az elemi gondolat, ill. „népgondolat” fogalmát A. Bastian és mások a különböző társadalmakban létező
kulturális azonosságok okának megmagyarázására használták. Ŕ Irod. Baltian, A.: Der Mensch in der
Geschichte (IŔIII., Leipzig, 1860); Bastian, A.: Der Völkergedanke im Aufbau einer Wissenschaft vom
Menschen (Berlin, 1881).
Bodrogi Tibor
eleségesláda: 1. hosszú, keskeny láda, esetleg támlás padláda vagy ládás aljú → kanapé, melynek belseje
elválasztñ deszkákkal fiókokra tagolt. Többnyire asztalosbútor, a szobabeli példány a ládához, ill. a
kanapéhoz hasonlñan dìszìtett, egyébként festetlen. A lábat rendszerint a hosszabbra hagyott végdeszka
alkotja. Az eleségesláda a szobában az asztal mellett padként szolgál vagy a konyhában, kamrában áll.
Lisztet, korpát, hüvelyeseket tartanak benne, ill. edényben tejet, fogyasztásra megkezdett szalonnát,
666
E, É
szegett kenyeret, esetleg szerszámot, házieszközt. Egyéb elnevezései: élés, éléstartó, élelmes-, stokkláda,
stokk. Ŕ 2. → cselédláda. Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Fél
EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967);
K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
K. Csilléry Klára
eleségestalyiga: → kenyerestalyiga
éléspénz (lat. census culinaris): a konyhai élés megváltásáért a jobbágyok által a földesúrnak fizetett
pénzszolgáltatás (→ még: ajándék).
élesztő: élesztőgombák különböző táptalajon elszaporìtott tömege, amelyet tésztakelesztéshez

erjesztőanyagként használ a háztartás- és a sütőipar. Az újkori Eurñpában a sütőipar finomabb fehér áru
erjesztéséhez a 17. sz.-tñl sokfelé használ sörfőzdékből melléktermékként kikerülő sörélesztőt. Csak a
felszìnen erjedő fajták alkalmazhatñk előnyösen tésztaerjesztésre. Így amikor a sörüzemek teljesen
áttértek az eltarthatñbb sört nyújtñ, fenéken erjedő élesztőfajták alkalmazására (1800 körül),
főtermékként sütőipari élesztőt előállìtñ új iparág jelentkezett. Mindezek az élesztők folyékony és szárìtott
állapotban egyaránt forgalomban voltak. Nálunk a sütőipar gyakran, a falusi háztartás alig alkalmazta
őket. Somogyban pl. a 19. sz. második felében cigány vándorzenész családok kereskedtek folyékony
sörélesztővel. Valñszìnűleg a sütőélesztő e változataihoz kapcsolñdik még a „Hej, de erős vagy Ŕ akár a
sörélesztő” szñhasonlat. A ma használatos sajtolt élesztő előállìtási eljárását 1848-ban Bécsben dolgozták
ki. Ez felső erjedésű sörélesztő gombák (lat. Saccharomyces cerevisiae) gabonacefrében (melaszban)
elszaporìtott tömege. A múlt század utolsñ harmadátñl a hazai falusi lakosság is hozzájuthat. Nálunk a
sajtolt élesztő a kalácsnál felváltja a tésztakelesztés korábbi helyi erjesztőanyagát, viszont kenyérnél
legfeljebb járulékos szerepet kap. Ŕ A népnyelvben az élesztő szñ a → tartñsìtott erjesztőanyag régi
elnevezése az ország közepén (Duna mente, a Dráva, ill. a Maros alsñ folyásának vidéke). Ilyen
értelemben főként korpaélesztő, borélesztő stb. jelzős összetételben használják, miñta a sajtolt élesztő
alkalmazása a parasztháztartásokban általános. Ŕ Irod. Pelshenke, P. F.: Brot und Gebäck (1952. 6. sz.);
Zsolt JánosŔPazonyi BélaŔNovák ErvinŔPelc Antal: Az élesztők (Bp., 1961).
Kisbán Eszter
élet: → búza
Élet (hetilap): irodalmi, művészeti, társadalmi és közgazdasági folyñirat, majd hetilap. Bp.-en jelent meg
1891Ŕ1896 között. Első szerkesztői Katona Lajos és Vikár Béla voltak. Katona kiválása után Vikár
határozta meg a lap arculatát, majd 1894-től Lenkei Henrik került előtérbe. Az → Ethnographia és az →
Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn mellett a magyar néprajz korabeli legfontosabb fñruma. Katona
Lajoson és Vikár Bélán kìvül az Élet munkatársa volt: Diner-Dénes Jñzsef, Herman Ottñ, Herrmann
Antal, Jankñ János, Kunos Ignác, Lyka Károly, Pikler Gyula, Pulszky Ágost, Vajda János, Wlislocki
Henrik, a későbbiekben Mezőfi Vilmos és Somlñ Bñdog is. Az Élet a századfordulñn kibontakozñ haladñ
társadalomkutatás egyik fontos előzménye. A lap szocialistának vallotta magát, fñruma volt a klerikális,
antiszemita, a női emancipáciñt tagadñ reakciñs társadalmi és tudományos irányzatok elleni
küzdelemnek. Az új Ny-eurñpai irodalmi irányzatok népszerűsìtője volt (Zola, Ibsen). Néhány fontosabb
tanulmány, amely jelzi a folyñirat társadalomtudományi tájékozñdásának irányát: Katona Lajos: A
karácsony ünnep történetéhez (1893); Vámbéry Rusztem: Realizmus a büntetőjogban (1893); Mezőfi Vilmos:
Kommunizmus és kapitalizmus (1894); Vikár Béla: Szocializmus és darwinizmus (1895); Somlñ Bñdog:
Osztályharc és szocializmus (1895).
667
E, É
Az I. évfolyam 3. szám cìmlapja
Zsigmond Gábor
élet- és halálvize: mitikus → meseelem, mely népmeséinkben legtöbbször a → halhatatlanságra vágyñ

királyfi és az → élet fiatalìtñ vize tìpusokban fordul elő, olykor előfordul az → aranyhajú ikrek tìpus
változataiban, valamint az → égig érő fa (világfa, életfa) képzettel kapcsolatban is. „Az élet fiatalìtñ vize”
tìpus változataiban az élet- és halálvize a Tündér Ilona (Erzsébet) vára udvarán (piacán) levő két kútban,
hálñszobájában levő két forrásban, karosszéke jobb és bal oldalán, a tündérek szigetén, egy
tengerszigeten, a szelek királynője ágya alatt levő két palackban, az ifjúság országában levő elbűvölt vár
legszebb termében, a 100 szoba közül a 99.-ben találhatñ. Egyes szövegek szerint a kastély az üveghegyen
maga is üvegből van. „A halhatatlanságra vágyñ királyfi” tìpus egyik változata szerint az élet- és halálvize
forrása a halhatatlanság királynéjának a hálñszobájában van. „Az aranyhajú ikrek” tìpus változataiban
az elem ritkábban fordul elő. Az aranyhajú fiúnak kell elhoznia az elátkozott vár kertjében (erdő
közepén) levő fa tövén fakadñ forrásbñl. Az „égig érő fa” képzettel kapcsolatban is előfordul az a
képzetkiegészìtés, hogy a tövénél fakad az élet- és halálvizének forrása. Funkciñjuk: az életvizével
befecskendezett halott (kőbálvány, miszlikbe vágott holttetem) feltámad szebb formában, mint életében
volt, az öreg megfiatalodik, ha a halálvize élőre ráfreccsen, meghal. Némileg más körülmények között
fordul elő az élet- és halálvize a → Csonka pajtás és Sánta pajtás tìpus magyar és orosz változataiban: a
királylány vérét szìvñ boszorkányt azzal a feltétellel hagyják életben, ha az mindkettőjüket meggyñgyìtja.
A boszorkány egy forráshoz vezeti őket, ebbe zöld ágat vetnek, az lángra lobban, majd egy másikhoz,
amelyben a belevetett száraz ág kizöldül. Ennek vizétől Csonka és Sánta pajtás keze-lába kinő. A szláv
mitolñgiában az élet- és halálvizet Baba Jaga őrzi. Mesénk fenti motìvuma erre a képzetre utal. Az élet- és
halálvize mellett ismeretes még élő-haló (forrasztó) fű: ennek a segìtségével támasztják fel hálás állatai a →
sárkányölő vitézt, mikor vetélytársa levágja a fejét. Az élő-halñ füvet egy kìgyñtñl veszik el. Rokon képzet
még az ifjìtñ gyümölcs Ŕ ilyen pl. az égig érő fa gyümölcse Ŕ, továbbá a → zsoltáréneklő madár, amelynek
a hangjátñl az öregek megfiatalodnak. Meséinkben ezek olykor az életvizével együtt szerepelnek. Az ifjìtñ
almák, „az élet fiatalìtñ vize” tìpus inkább az orosz, mìg az életvize (Thomson, Motif: Index E80.
D1338.1.1Ŕ2.) a mese lengyel, cseh és német, ritkábban francia változataiban fordul elő. A török
mesekincsben más mesékben (pl. „Hűtlen anya”, „Békamenyasszony”) is funkciñja van. Ŕ Irod. Wünsche:
Die Sagen von Lebensbaum und Lebenswasser (Leipzig, 1905); Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen
Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen
(Wiesbaden, 1954); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Ranke, K.: Schleswig-
Holsteinische Volksmärchen (AaTh 403Ŕ665), (Kiel, 1958); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-
rendszerű mutatñja (Bp., 1960; MNKF 1.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin,
1961); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., WroclawŔWarszawaŔKrakñw 1962).
Kovács Ágnes
életesház: különállñ épület a kicsépelt gabona tárolására. Az e néven számon tartott épületek anyagát,
formáját és szerkezetét csak archivális adatokbñl ismerjük, a recens népi épìtészetben nincs ilyen névvel
jelölt objektum. Általában borona- vagy deszkafallal gerenda talpra épìtették, amelyet kő- vagy falábakra
helyeztek, hogy szellőzését biztosìtsák. Fazsindellyel fedték. Falépcső vezetett bejárati ajtajához. Egyterű
belsejében ládákban (szuszék) vagy deszka rekesztékekben (→ hombár) tárolták az „életet” (gabonát). Az
életesház terminussal jelzett tárolñépület földrajzi elterjedéséről nincsenek adataink. A 16Ŕ18. sz.-ban
használták őket, az adatokbñl kitűnően elsősorban uradalmakban és nagyobb parasztgazdaságokban,
Erdélyben és a D-Alföldön. (→ még: ácsolt láda, → gabonatárolás) Ŕ Irod. Barabás Jenő: Népi épìtkezés
Hñdmezővásárhelyen a XVIII. században (Ethn., 1954).
Füzes Endre
életfa: 1. vallástörténeti értelemben az ñkortñl kezdve ismert elnevezés. A vallástörténeti művek ìgy
nevezik a fatiszteletben feltűnő életfákat, amelyeknek sorsa szimbolikusan összefüggött egy-egy ember
életével. Ŕ 2. A magyar népszokásokban életet, termékenységet jelképező feldìszìtett faág, főként
lakodalmak alkalmával szerepel. Elnevezései: életfa (Balaton-mellék); tebe (palñcság); termőág (Baranya);
prémes, prémeság, nyoszolyóág, zöld ág (Erdély); násznagykalács (bukovinai székelyek) stb. Erős
kölcsönhatás látszik a feldìszìtett → lakodalmi kalács és a tésztával bevont vagy feldìszìtett faág között.
Többnyire ugyanis formában sült kalácstésztába tűzik a tésztával bevont vagy feldìszìtett faágakat.
Eredeti formájában száraz vagy → zöld ág, amelyet a termékenységet jelképező almával és dióval vagy
hasonlñ formájú tésztagömbökkel dìszìtettek. Kerek vagy négyszögletes fatalpba három- vagy több ágú
fát helyeztek, melyet tésztával vontak be, kemencében sütötték ki. Ezután feldìszìtették, a Balaton
668
E, É
mellékén szőlővel, almával, diñval, pereccel, forgácsfánkkal stb., Zala és Somogy megyében gyűszűvel
kiszaggatott, cérnára fűzött tésztával. A baranyai életfa hasonlñ a balatonihoz, de még gazdagabb és
dìszesebb, csúcsára pedig fallikus figurát helyeztek. A vázat általában férfiak készìtették különböző
fafajtákbñl. Többször is felhasználták, kölcsönözték. A dìszìtést idősebb asszonyok végezték. Általában
egyet vagy kettőt készìtettek. Ünnepélyesen vitték a vőlegény házához, ahol a vőfély vagy a násznagy
köszöntőt mondott, és az életfát a lakodalmas asztalra helyezték. Erdélyben vidékenként változik a faág
fajtája. A vázat itt is férfiak készìtették. Az ágak tésztabevonata kétféle: nyers tésztát rátekernek az
ágakra és úgy sütik meg, vagy kis kürtőskalácskákat húznak készen az ágakra. Az ágakat formában sült
kalácstésztába illesztik, virágokkal, szalagokkal, tésztafüzérekkel dìszìtik. Egyes helyeken leány- és
fiúalakokat is készìtettek, cérnára fűzött tésztagömbökkel kötötték össze. A Székelyföld K-i felében és a
csángñknál másfél méteres formás fenyőt erre a célra sütött nagy kalácsba helyeznek, a fa töve köré a
nagy kalács tetejére három kisebb kalácsot tesznek, az ágakat száraz süteményekkel, gyümölcsökkel
dìszìtik, zöld ágnak nevezik. A bukovinai székelyek rozskenyérbe tűzködtek 4Ŕ9Ŕ12Ŕ20Ŕ25 darab 50Ŕ70
cm-es ágat. Feldìszìtették gazdagon süteményekkel, gyümölcsökkel, az ágak hegyére piros almát tűztek.
Hozzáértő asszonyok készìtették. A Székelyföldön a prémesek száma 1Ŕ10 volt. Helységek és készìtők
szerint változott a számuk. Készìtői: nyoszolyñk, násznagyok, általában a rokonságbñl valaki. Egyes
helyeken a menyasszony kikérésében van szerepe, főként felvonulásban vitték a prémes szekéren.
Általában a vőlegény házához viszik, a lakodalmas asztalra helyezik és a vacsora végeztével fogyasztják
el, néhol a lakoma megkezdése előtt. Egyes palñc vidékeken nem lakodalom, hanem farsang alkalmával
készìtettek tebét, amelyet kisfiúk ajándékoztak kislányoknak. A vázat férfiak faragták, asszonyok
dìszìtették diñval, fánkkal, almával, szalagokkal. A kislány anyja viszonzásképpen ajándékot küldött.
Diñsjenőn a tebe száraz ágasfa, melyre rongyokat és csengőt, szalagokat tesznek, és menyecskének
öltözött legény viszi végig a falun a lakodalom másnapján. Szokolyán hasonlñ tebét visznek egy tréfálkozñ
asszony vezetésével. A → halott lakodalmának is része pl. a kolozsvári hostátiaknál. Szerepe van a
hétfalusi → boricatáncban is tebe néven. (→ még: karácsonyfa) Ŕ 3. → virágtő Ŕ Irod. Berze Nagy János:
Baranyai magyar néphagyomány (IŔIII., Bp., 1940); Erdélyiné Fehér Julianna: A „tebe” a Nñgrád
megyei Perőcsényben. Adatok az „életfa” elterjedéséhez (Népr. Közl., 1958); Molnár István: A székely
lakodalom jelképes süteménye: a prémes. Adatok az „életfa” elterjedéséhez (Népr. Közl., 1958); H.
Kerecsényi Edit: A pátrñi „ajándékfa” (Népr. Közl., 1959, 1Ŕ2. sz.).
Tátrai Zsuzsanna
élet fiatalìtñ vize, az: → tündérmese. Cselekménye: öreg, beteg király nem akar meghalni, meg szeretne
gyñgyulni, fiatalodni (→ égig érő fa). Három fia az orvosság, az élet fiatalìtñ vize megszerzésére indul. A
két idősebb még az út elején elakad: egy kocsmában elisszák vagy elkártyázzák minden pénzüket,
adñsságaik kiegyenlìtéséig fát, vizet kell hordaniuk a kocsmárosnak. A harmadik fiú (táltoslován) az élet
fiatalìtñ vize lelőhelyére, egy tündérkastélyhoz ér. Az alvñ királykisasszonyt „megcsñkolja”, s az élet
fiatalìtñ vizéből merìtve hazafelé indul. Útközben bátyjait kiváltja. Ezek megcsonkìtják (megölik), a
korsñjában levő élet fiatalìtñ vizét magukhoz veszik. A király meggyñgyul, harmadik fiát, ki egészségét
(épségét, életét) visszanyerte, eltaszìtja. A királylány, Tündér Ilona gyermeket szül, s gyermeke apjának
felkeresésére indul. Az apa felismerése végett prñbát állìt: egy szőnyeget terìt hajñjátñl a király
kastélyának ajtajáig, ezen csak a legkisebb fiú mer végiglovagolni (vagy a gyermek felismeri apját). A
királylány a legkisebb fiú felesége lesz, a két nagyobb megbűnhődik (AaTh 551). A mese olykor kibővül
azzal, hogy a legkisebb királyfi útjában egy remetétől vagy három öregasszonytñl (akik a négylábú
állatok, madarak és halak királynői) útbaigazìtást kér, tőlük egy kefét, egy tojást és törülközőt (vagy
hasonlñkat) is kap. Viszonzásképpen egy kortyot kell adnia az élet fiatalìtñ vizéből. Visszafele jövet a
kastély falán átugorva lova farka meglegyinti a falat, ez megcsendül, a tündérek üldözőbe veszik.
Hátradobja a tárgyakat: a keféből erdő, a tojásbñl hegy, a törülközőből tenger lesz. A tündérek nem érik
utol (Thompson Motif. Index D672). Az öregasszonyok az élet fiatalìtñ vizétől megfiatalodnak. A
változatok egy részében a kocsma Ŕ amelyben a két idősebb testvér minden pénzét elkártyázza, s maguk
is ottmaradnak adñsság fejében Ŕ az ördögé, a Tündér Ilona kastélya és benne az élet fiatalìtñ vize forrása
szintén az ő hatalmában van. Ezek mögött szláv kapcsolatokat sejtünk. A mese 29 változatban az egész
magyar nyelvterületen s Mo.-on túl egész Eurñpában ismert, a magyarhoz az orosz, lengyel, cseh és német
változatok állnak legközelebb. A tìpusnak a → zsoltáréneklő madár tìpussal valñ szoros kapcsolata, a
magyar változatok alapján, nem nyilvánvalñ (→ aranyhajú ikrek, → halhatatlanságra vágyñ királyfi, a).
Ŕ Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Berze Nagy János:
Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (IŔII., Bp.,
1943); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Konsza Samu: Háromszéki magyar
népköltészet (szerk. Faragñ Jñzsef, Marosvásárhely, 1957); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische
Volksmärchen (AaTH 403Ŕ665) (Kiel, 1958); Kuntár Lajos: A bűvös ládikñ és más mesék (Bp., 1959);
669
E, É
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp., 1960; MNKF I.); Liungman, W.:
Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., WroclawŔ
WarszawaŔKrakow, 1962)
Kovács Ágnes
életkor szerinti tagozñdás: a különböző korú emberek kapcsolatainak meghatározott rendszere, amely
társadalmi osztályonként, csoportonként különböző és történeti fejlődése változñ állapotaiban ìrhatñ le.
Az életkor szerinti tagozñdás közvetlen, az adott társadalmi alakulatra jellemző tìpusait a → korosztályok
és a nekik megfelelő társulási-szervezeti formák, a → korcsoportok jelentik, de a mindennapi élet minden
fontos területét áthatja a tagozñdás ténye, akár úgy, hogy zárt formákban intézményesìti, akár úgy, hogy
nyitottabb gyakorlatában szokásokkal, normákkal, szabályokkal szervezi önmagát. (→ még:
belenevelődés, → nemek szerinti tagozñdás)
Németh Imre
életrajzi elbeszélés: részletesen elmondott és esetenként feljegyzésre került élettörténet. Mìg az →

élménytörténetek, igaz történetek, → realisztikus történetek meghatározott körülmények között
spontánul, az életrajzi elbeszélések rendszerint mesterséges körülmények között, felszñlìtásra hangzanak
el. Folklñrgyűjtők, szociolñgusok, ìrñk, pszicholñgusok mondatják el egyes személyekkel teljes
élettörténetüket, meghatározott céllal. Az elbeszélők rendszerint idősebb, nagy élettapasztalatú,
tehetséges emberek, akik számára élményt jelent emlékeik felidézése, és ìgy szìvesen tesznek eleget a
felszñlìtásnak. Írott → parasztönéletrajzok is ismeretesek, szerzőik a polgárosultabb parasztgazdák közül
kerültek ki. Az életrajzi elbeszélések a paraszti élet fontos dokumentumai. Ŕ Irod. Pogány MáriaŔRádics
Jñzsef: Malteroslányok (Bp., 1958); Dobos Ilona: Szegényember vìzzel főz (Önéletrajzi vallomások, Bp.,
1958); Lewis, Oscar: Sánchez gyermekei (Bp:, 1968).
Dobos Ilona
életre-halálra jñ barátok: → hiedelemmese. Cselekménye: Két jñ barát megfogadja, hogy egymás

lakodalmára még a sìrbñl is elmegy. Az egyik meghal, a másik lakodalmára készül, s elmegy a temetőbe a
sìrhoz, barátját meghìvni. Az meg is jelenik: eszik-iszik, de barátján kìvül senki nem látja, a vendégek
csak annyit látnak, hogy a hely az asztalnál üres, s az étel-ital fogy. A halott is meghìvja az élőt a maga
túlvilági lakodalmára. Az ott marad, mìg három nñtát el nem játszanak: ez 300 év. Kap egy követ (inget),
mìg azt a szájában (magán) tartja (s túlvilágjárásárñl nem beszél), nem hal meg. Végül az ing elkopik (a
parancsot áthágja) s hamuvá válik. (AaTh 470.) Valamennyi nyomtatásban megjelent és kéziratbñl ismert
magyar népköltési változat a 20. sz.-ban került feljegyzésre, a változatok egy része interferál a → halott
vőlegény tìpussal. Az eurñpai exemplum gyűjteményekben a 13. sz. ñta ismeretes, nálunk Dégh Linda az
Érdy-kñdexben lelt első ìrásbeli nyomára. Sajátos, hogy az ismert magyar változatokbñl hiányoznak az →
angyalbárányok vagy a → halkisasszony tìpusok egyes változataiban és a → Júlia szép leány
balladájában oly költőien ábrázolt túlvilági látomások, mesemondñink inkább azt hangsúlyozzák, hogy a
halottak birodalmában töltött ñrák az élők világában száz éveket jelentenek, s aki egyszer ott járt, az ezen
a földön emberi életet többé nem élhet (→ halhatatlanságra vágyñ királyfi, a). A hasonlñ alapgondolatú
„A szerzetes és a madár” tìpusnak (AaTh 471A) is van szájhagyományunkban Gáspár S. Antal
repertoárjában egy szemmel láthatñlag vallásos ponyvárñl származñ változata („Elmélkedő Konrád”.)
Katona Lajos még Radñ Antal hasonlñ témájú költeménye alapján kìséri végig a tìpust a magyar és az
eurñpai exemplumgyűjteményeken. Ez a téma is túlmutat a keresztény középkoron (Don Juan). (→ még:
túlvilágjárás) Ŕ Irod. Katona Lajos: Régi gyöngyök új foglalatban III. A mennyei madárka (Irodalmi
Tanulm. II., Bp., 1912); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dégh
Linda: Pandur Péter meséi (IŔII., Bp., 1941Ŕ1942; UMNGy IIIŔIV.); Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische
Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres
András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Ó Súilleabháin Seán Ŕ Christiansen, Reidar Th.:
The Types of the Irish Folktale (Helsinki, 1967; FFC 188); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki,
1969; FFC 204.); Petschel, Günter: „Freunde im Leben und Tod” (AaTh 470) (Fabula, 1971. 12. Bd.).
Kovács Ágnes
életvize: → élet- és halálvize, → élet fiatalìtñ vize, az
eleven csomñ: → kötés
670
E, É
elhálás: → menyasszonyfektetés, → nászéjszaka
„élifántos” (elefántos) minta: → Isten báránya
eljegyzés, jegyváltás, kézfogó: a házassági ìgéretnek → jegyajándékok cseréje, ill. kézfogás által valñ
megpecsételése. Egyéb elnevezése még: kendőlakás, kendőváltás (palñcoknál), foglalás (Ormánság),
mátkásodás, mátkaság, gyűrűváltás. A nevük ettől fogva együttesen: jegyesek, mátkások, foglaltak stb.,
külön-külön: vőlegény, menyasszony. Az eljegyzés feltétele a házasságkötéssel kapcsolatos anyagiakon (→
hozomány, → kelengye, → hitbér) valñ megegyezés. Ezt leánykérés alkalmával elő szokták készìteni,
fontosabb részleteit az ország egyes területein ìrásba is foglalták (parafernum-levél, móringlevél). Az
eljegyzés a leány szülői házánál ünnepélyesen ment végbe a házassági tanúk, ún. násznagyok, valamint
mindkét oldali hozzátartozñk jelenlétében. A szertartásos cselekményeket a násznagy vezette. A fiatalok
házassági szándékának kinyilvánìtását a jegyajándékok cseréje és kézfogás követte; ezek bizonyìtñ
értékűek voltak a házassági ìgéret megtörténtére nézve. Az ìgéretnek törvény szerint nincs kötelező ereje,
de erkölcsileg és szokásjogilag Ŕ különösen faluhelyen Ŕ megbélyegezték azt, aki különösebb indok nélkül
elállt adott szavátñl. Meghatározott szertartást a törvény eljegyzésnél régebben sem kìvánt meg, de
helyileg sokféle formaságot tartott fenn; pl. jegyajándék, foglalñ adása, jegygyűrűváltás, tanúk jelenléte,
okirat felvétele stb. Ŕ Az eljegyzés a mátraaljai palñcoknál a következőképpen történt: „A kendőlakás
vagy kendőváltás pecsételte meg a szülők és Ŕ elvétve Ŕ a fiatalok egyességét. A vőlegény anyja elhozott
egy szép kasmìr- vagy selyemkendőt, a sarkába három, négy vagy öt forintot kötve. Ez az összeg azt
jelképezte, hogy a menyasszony ne a maga költségére készìtse el a jegyruhát. A menyasszony leendő
apñsának, anyñsának, a későbbi időkben jövendő menyecsketársainak is fehér vászonkendőt
ajándékozott, s abba almát és diñt kötött. Vőlegényének pedig szép piros kendővel kedveskedett, az aztán
ünnepi alkalmakkor kabátja zsebébe tűzve viselte.” (Morvay Judit) Ŕ Ajak községben próbajegyet adtak:
ñcska kendőt piszkos zsebkendőbe kötöttek és azt kìnálgatták. Ezt persze nem fogadták el. A vőlegény
régen általában a gyűrűn kìvül jegykést vagy jegybicskát és jegypénzt adott a leánynak, az pedig
jegyruhát (ing, gatya, kendő), amelyeket a legény az esküvő alkalmával viselt. A gyűrűt a hit szerint
kilenc napig nem volt szabad lehúzni az ujjrñl, mert egyébként nem sikerül a házasság. Az Ormánságban
a vőlegény és a menyasszony jegyeit a pap cserélte ki közöttük és áldotta meg. Az eljegyzés fontos
járuléka a két család együttes lakomája. Igen régi hagyományt látszik őrizni az a szokás, hogy a leányt
olykor késedelmesen vezették elő, helyette → álmenyasszonyokat mutattak be először, s a csalást a
legénynek kellett észrevennie. Ŕ Az eljegyzés jogi hatása az volt, hogy aki valamit előre adott a leendő
házasság céljábñl a másik félnek, azt visszalépés esetén elveszìtette, aki pedig elvette azt, hasonlñ esetben
kétszeresen volt köteles megtérìteni, továbbá a vétkes fél tartozott megfizetni a másiknak a házasságkötés
céljábñl és érdekében tett kiadásait. Ŕ A házasságkötés döntő mozzanata hazánkban a középkor
folyamán, sőt azon túl is az eljegyzés volt, a 18Ŕ19. sz.-dal kezdődően a források arrñl tanúskodnak, hogy
csupán mint szokásnak volt jelentősége. Ŕ Irod. Kováts Gyula: A házasságkötés Magyarországon egyházi
és polgári jog szerint (Bp., 1883); Kovács Gyula: Szilágyi Márton tanìtása az eljegyzésről (Bp., 1885);
Hanuy Ferenc: A jegyesség- és házasságkötési forma kifejlődése a Ne temere decretumig (Bp., 1912);
Corso, Raffaele: Die Kleiderabgabe bei den Hochzeitsgebräuchen (Zeitschrift für Vergleichende
Rechtswissenschaft, 1913); Bächtold, Hans: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit (I., BaselŔ
Strassburg, 1914).
Györgyi ErzsébetŔTárkány Szücs Ernő
eljegyzési ajándék: → nászajándék
elkárhozott királykisasszony, az: → hiedelemmese. Cselekménye: gyermektelen királyi pár gyermeket

kìván, nem bánják, ha ördög lesz is. Kìvánságuk tejesül. (A királykisasszony az ördög kedvese vagy
szörnyeteg.) A királyleány eladñ lány korában meghal. Halála előtt átok alatt meghagyja apjának, hogy a
templom kriptájába temessék, és minden éjjel őriztessék. Az őröket reggelenként holtan találják
(eltűnnek). A király magas jutalmat ìgér annak, aki a holttestet megőrzi. Egy legénynek (kiszolgált
katonának) sikerül egy öreg ember segìtségével a feladatnak eleget tennie: első éjjel az oltár mögé,
második éjjel a szñszékre, harmadik éjjel a halott koporsñjába bújik (láthatatlanná tevő sapkát és köpenyt
vesz magára vagy bűvös kört von maga köré), a vámpìr nem találja meg. Végül megváltja a királylányt és
feleségül veszi (vagy az ördögök a pokolra viszik). (AATh 307 Folytatása és befejezése néha: A segìtő
öregember magának követeli a megváltott lány felét. Kettéhasìtja, a benne levő „ördög” elszalad, az öreg
újra összeragasztja, s most már tisztán, egészen jövendőbelijének adja az öreg a → hálás halott AaTh
507). A Palñcföldön, ÉK-Mo.-on, Szeged környékén és Baranyában nagyon kedvelt, szñrványosan a
Székelyföldön és Kalotaszegen is előfordulñ mese, melyet a benne tükröződő hiedelemelemek tanúsága
szerint valñszìnűleg szláv szomszédainktñl vettünk át. Két jñl körvonalazhatñ redakciñja és több
671
E, É
élményelbeszélésszerű változata ismert. Egyes változatok → hiedelemmonda jellegűek, mintegy a mesei

megformáltság előtti stádiumban látszanak lenni, s helyhez és személyhez kötik a cselekményt. A
változatok nagy részének nincsen szilárd mesei szerkezete, a tìpust a kiszolgált katona háromszori
elrejtőzése és a „jñ vég” teszi mesei jellegűvé. A szüzsé mesévé alakulásában és a magyar nyelvterületen
valñ elterjesztésében van némi szerepe az Erdélyi János által gyűjtött és Benedek Elek által feldolgozott,
meséskönyvekben és ponyván is kiadott Sárospatak környéki változatnak. Az elkárhozott
királykisasszony meséje a szláv nyelvterületen és a német nyelvterület keleti felében, a románoknál és a
Baltikumban népszerű, kevés számú francia, norvég és dán változat is ismert. Az Eurñpán kìvüli
változatok szñrványosak. (→ ördögszerető, → halott vőlegény, → félelemkereső, a; a téma hasonlñsága
következtében egyes változatok keverednek „A fekete királykisasszony”: AaTh 401A meséjével.) Ŕ Irod.
Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (Porvoo, 1921; FFC 34.); Schullerus, A.: Verzeichnis der
rumänischen Märchen und Märchenvarianten (Helsinki, 1928; FFC 78.); Berze Nagy János: Baranyai
magyar néphagyományok (II. Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű
mutatñja (Bp., 1960; MNKF 1.); Krzyzanowski, J.: Polska bajna ludowa (I., WroclawŔWarszavaŔ
Krakow, 1962); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész SándorŔHalmos
IstvánŔKovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (Bp., 1968; MNKF 4.)
Kovács Ágnes
elkárhozott lélek: → kìsértet
elkülönìtés, segregatio <lat.>: a földesúr és a jobbágyok osztatlan közös használatában levő területek
szétválasztása → birtokrendezés útján. Az elkülönìtés első lépése akkor történt, amikor a földesurak saját
kezelésű üzemeik megteremtése, ill. továbbfejlesztése céljábñl szántñföldjeiket kivonták a jobbágyok
parcellái közül. Ezek a korai elkülönìtések Közép- és K-Eurñpában a majorsági gazdálkodás kiépìtésének
szerves részei voltak. A történeti szakirodalom elkülönìtésen azonban nem elsősorban a fentieket érti,
hanem a 19. sz. első felétől elindulñ és a jobbágyfelszabadìtás után általánossá, sőt kötelezővé válñ
legelőelkülönìtéseket és erdőelkülönìtéseket. A közösen használt legelők, erdők miatt az úrbéresek és
földesurak között évszázados ellentétek voltak. Ezen prñbált az 1836. évi törvény segìteni, amikor első
ìzben kimondta és engedélyezte az elkülönìtést, ha a földesúr, valamelyik birtokos vagy a jobbágyok
többsége kérte. Az 1853. évi pátens már kötelezővé tette az elkülönìtést, s egyben megszabta, hogy az
elkülönìtett területekből csak a volt úrbéresek részesedhetnek és azok is kizárñlag úrbéres telkük
arányában. (→ úrbéres erdő, → úrbéres legelő) Egy egész → jobbágytelekre 4Ŕ22 hold legelőt és 2Ŕ8 hold
erdőt lehetett számìtani. (erdőjog, legelőjog) Az elkülönìtett legelőket és erdőket a parasztok rendszerint
osztatlanul, közös használatban tartották, bár egyes helyeken a telkek arányában a legelőt felosztották
egymás között. Legelőtársulatok és erdőközbirtokosságok alakultak, amelyek szervezett formában
irányìtották e területek hasznosìtását. (→ még: közbirtok) Ŕ Irod. Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld (A
parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848Ŕ 1914., szerk. Szabñ István, I., Bp., 1965);
Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadìtás után (Agrártörténeti
Tanulm., Bp., 1960).
Török Katalin
ellentét, antitézis <gör.>, kontraszt <fr.>: stilisztikai gondolatalakzat, a hatásfokozás egyik eszköze;
egymástñl eltérő vagy ellenkező értelmű szavak, szñalakzatok, gondolatok, ritkábban helyzetek vagy
jellemek egy alkotáson belüli közvetlen szembeállìtása. A kapcsolatba került fogalmak egymást
kölcsönösen megvilágìtják és a lényeges vonásokat emelik ki. Irodalomban és népköltészetben egyaránt
kedvelt. Szerkezetileg rokon a → hasonlattal, egyszerűbb verses formája a → párhuzamosság fordìtottja,
a fejlettebb pedig ellentétes gondolatritmus is lehet. Népköltészetünk minden főbb műfajában
megtalálhatñ, különösen egyes lìrai dalcsoportokban (→ szerelmi dal, → keserves, → tréfás dal) gyakori.
A dalokban fele részben elöl (Széles a Balaton vize, Keskeny a hìd rajta…), fele részben pedig hátrább
(...Mert az álom nyugodalom, A szerelem szìvfájdalom.) helyezkedik el. Hasonlñ az arány az egy sorra
terjedő (Lassú vizen sebesen, mén a hajñ…) és a hosszabb (Mi haszna szép virágzásom, Ha mindjárt lesz
hervadásom; Siralom anyámnak Cifra szabñlegény, Örömöm énnékem Szegény szolgalegény…)
előfordulások között. Az ellentét magva rendszerint egymással szembeállìtott szñpár, mely lehet ige (él-
hal, sìr-nevet, hűl-melegül), főnév (bánat-öröm, széle-közepe, úr-paraszt), leggyakrabban melléknév
(fehér-fekete, kicsi-nagy, sok-kevés, üres-tele, hideg-meleg, édes-keserű, könnyű-nehéz, vìg-szomorú,
szép-csúnya). Máskor egész szñcsoport van ellentétbe állìtva (Gazdag ember üti-veri, rongálja, Szegény
legény megöleli, csókolja…), ill. nem feltétlenül az alapszavak jelentése ellentétes (Mán a nap is leáldozott
az égrű, De a bánat nem mén, le szìvemrű; Kit mindig szerettem, jaj, be távol estem, Kit mindig gyűlöltem,
672
E, É
annak rabja lettem…). Az ellentétbe állìtott szavak váltakozhatnak (Vìg örömem szomorúra fordult; Bús
szìvemre szállott vìg illatja…). Az ellentét egyes daltìpusokban (Mikor én még legény voltam; Nincs
szabadabb a madárnál...) és balladákban (Házasulñ királyfi, Kétféle menyasszony) szerkezeti elv.
Katona Imre
ellenzőpénz: → tizedbecs
ellenzős nadrág, magyar nadrág: hosszú, szűk szárú, aba, kék vagy fekete posztñbñl készült, fehér
posztñval vagy flanellal bélelt → nadrág. A vásári szabñk kialakìtotta, országosan egységes szabású
ruhadarabot elejének lehajlñ ellenzője jellemzi, amelyről az általánosan ismert ellenzős nadrág vagy
billencses nadrág (Szokolya) elnevezéseket is kapta. Fejlettebb változatán ellenzője gombbal zárñdñ
alátétet takar. Derékra korcába húzott szìjjal rögzìtették, a lábszárvégekre varrt talpalóval a lábfejhez
feszìtették az általában csizmával viselt ellenzős nadrágot. Paszománnyal dìszìtették általánosan,
kivarrásárñl (gépi tűzéssel) csak felvidéki adatok szñlnak. A vitézkötéses, zsinóros nadrágot a parasztság
csak a 19. sz. közepétől hordhatta. A nemesség a lábszár formáját követő szűk nadrágot a 14. sz.-tñl, a
hozzá felöltött ujjastñl eltérő szìnben viselte. A zsinñrozás először a nemesi és huszárnadrágon tűnt fel a
17. sz.-ban. Ekkor már az ellenzős nadrág az úri szolgák, a diákok és a mezővárosi tehetősebb parasztok
ruhatárában is szerepelt. Bár a konvenciñk tanúsága szerint a 18. sz.-ban kocsisok, béresek is hordták,
még a múlt században is a gazdagság, pl. a bìrñi méltñság kifejezője volt. A legény valamilyen
posztñujjassal rendszerint vőlegényruhaként kapta, és élete végéig téli és ünnepi öltözetnek használta.
Előfordult, hogy kìmélésére fehér bélésével kifelé fordìtva vették fel (Felvidék), vagy újonnan irhával
foldozták térdét és ülepét (Alföld, Szilágyság). Bár magyarosnak tartott zsinñros formájában a
szomszédos népek is átvették, a legelmaradottabb gazdasági szintű tájakon, a D-Dunántúlon és néhol a
Felvidéken csak a múlt század végén jelent meg. Erdélyben még a századfordulñn sem tudta kiszorìtani
szűrposztñ megfelelőjét, a → harisnyát. (→ még: posztñruha) Ŕ Irod. Domonkos Ottñ: Adatok a kapuvári
férfiruha szabásához (Ethn., 1957); Ember Mária: XVIŔXVII. századi ruhadarabok a sárospataki
kriptákbñl (Folia Archeologica, 1968).
Flórián Mária
ellető: → fiaztatñ
Elmélkedő Konrád: → életre-halálra jñ barátok
élménytörténet: az elbeszélő életéből, első személyben elmondott jelentősebb epizñd. Ismeretes mind a
tradicionális paraszti közösségben, ahol a mesével felváltva hangzik el, mind a városi munkáselemekkel
vegyes környezetben. A folklorizáciñ kezdeti fokán áll az élménytörténet, csupán a többszöri elmondás
csiszolja, formálja. Témája rendkìvül változatos. Legkedveltebbek: a) → háborús történet, b) egyéb
történet, amelyben az elbeszélő Ŕ a történet pozitìv hőse Ŕ elmondja, hogyan torolta meg az
igazságtalanságot, leckéztette meg a gőgös urat stb. Az élménytörténet többszöri elmondás után
rendszerint jelentékenyen eltér a valñságtñl. (→ még: memorat, → „igaz” történet, → realisztikus
történet) Ŕ Irod. Wesselski, A.: Die Formen des volkstümlichen Erzählguts (Spamer, Adolf: Die deutsche
Volkskunde, Leipzig, 1934); von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected Papers on
Folklore, Copenhagen, 1948); Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).
Dobos Ilona
előadás: az időbeli művészetekhez (költészet, szìnjáték, zene, tánc) tartozñ alkotások megszñlaltatása,
közönség előtt valñ bemutatása. A népművészeti alkotások megjelenési formája a rögtönzött előadás,
melyet megelőzhet gyakorlás, segìtségre lehet valamiben szövegkönyv is, de ez nem általános. Az
előadásbeli improvizációbñl (→ rögtönzés) következik a tartalmi variáns. (→ változat) A népi előadás
alkalomszerű, jñrészt hagyományos keretek (pl. fonñ, lakodalom és különféle más szokások) között zajlik
le, az esetleges rendezőféle szerepe korlátozott, ritka a szñlñban történő előadás (magános siratgatás és
éneklés) is. A közönség általában aktìv: részt vesz az előadásban vagy közvetlenül nyilvánìt véleményt, ill.
reagál a befogadott hatásokra. A népi → előadñ csak kis részben specialista, az egyéni és a közösségi
jegyek még összefonñdnak. Egyéni rögtönzésre bő teret ad többek között a → siratñének, a → népmese,
mindkettőnél fokozottabb szerepe van a mimikának és a gesztusnak. A dal és a ballada egyaránt
megengedi az egyéni és a csoportos előadást, de közös énekléshez összehangolt, homogén csoportok
(fonñbeli lányok, mulatozñ férfiak, menetelő katonák stb.) kellenek; hasonlñ a helyzet a népi szìnjátszñ
csoportokkal is, ahol viszont a jelmeznek és a kelléknek van hangsúlyosabb szerepe. A népi előadás stìlusa
673
E, É
korszakonként változott: a régi stilusú népdalokat ünnepélyes hangvétellel, dìszìtetten és nyelvjárásban

adták elő, mìg az új stìlusú népdalok előadása jñformán csak hangerőben különbözik a mindennapi
beszédtől, és többnyire köznyelven mondják el (→ népdal). Hasonlñ különbségek észlelhetők a → népzene
előadásában is. Hosszabb alkotások menetében is változik az előadás mñdja: balladánál a tartalom és
hangulat szerint mñdosul a ritmus, a dìszìtés, esetleg a dallamvonal is, a mesében pedig az egyes epizñdok
jellege, ill. a szereplők szerint. Hasonlñ elvek érvényesülnek a → histñriák előadásában is. Ahol van
hallgatñság, magatartása meghatározñ mñdon érvényesül az előadásban. A műfajok, alkotások
többségénél az előadás egyéni vagy etnikus vonásait jñval nehezebb elkülönìteni, mint a nemek,
korcsoportok és korok szerintit.
Katona Imre
előadñ: az a személy, aki az időbeli művészetekhez (költészet, szìnjáték, zene, tánc) tartozñ alkotásokat
megszñlaltatja, közönség előtt bemutatja. A népi előadñk többsége nem hivatásos, hanem alkalmi;
általában nem saját alkotásaikat viszik nyilvánosság elé, hanem a hagyományos, közösségi jellegű
darabokat, elsősorban ők tartják életben és teljesìtik ki azok variánsait. Az → előadás alkalmai is
rendszerint hagyományosak, az aktìv közönség közvetlen kapcsolatban van az előadñval, erős a
kölcsönhatás, gyakori a szerepcsere, az egyéni és a közösségi jelleg egymással szorosan összefonñdik. Az
egyéni vonások legtöbbször úgy elvegyülnek az általános előadási stìlusviszonyok hullámzásában, hogy
elkülönìtésük nem mindig lehetséges. A népi előadñk tìpusai elsősorban műfajonként specializálñdhatnak,
a jñ → előénekestől és előtáncostñl a népi → alkotñig számtalan fokozat lehetséges. A népi énekes (→
énekmondñ) ösztönösen saját hangterjedelmébe szorìtja a dallamot, ritmusban, magasságban stb. aprñ
eltéréseket enged meg magának. Több altìpusa van: 1. aki ismeri a dalt, de elő nem adja; 2. a kis
dalkincsű, ún. egynótájú ember; 3. egyéni előadásra nem vállalkozñ, közösségben éneklő ember; 4. az
önállñ, jñ énekes, bő repertoárral, aki lehet előénekes, énekes koldus, nñtafa, histñriás stb. Egyes műfajok
(→ siratñének, → histñria stb.) nagyobb teret engednek az egyéniségnek; maga az előadás függhet az
átéltség fokátñl, valamint a közönség reagálásátñl is. Az → egyéniségkutatás a → mesemondñk
vizsgálatában ért el legtöbb eredményt. Ezt tükrözik az UMNGy kötetei. Az aktìv (produktìv) és a passzìv
(reproduktìv) tìpusok tudása között nem mennyiségi, hanem minőségi különbségeket észlelt. Az utñbbiak
közül az 1. akusztikus-stiláris tìpus a meseszöveg szép elmondásával tűnik ki; a Ŕ 2. vizuális szinte maga is
látja és láttatni akarja a mesei történést, fontos szerepet kap nála a mimika és a gesztus; a Ŕ 3. motorikus
meseelőadó hangszìnét szereplői szerint változtatja, beleéli magát a szerepekbe, megjátssza a mesei
cselekményt, mozgásával olykor kisebbfajta szìntársulatot pñtol. A mesemondó mégsem adja fel
egyéniségét, a népi szìnjáték (→ népi szìnjátszás) szereplői azonban teljes mértékben azonosulnak felvett
szerepükkel, bár ebből könnyen ki is zökkennek; alakìtásukban segìtségükre vannak a jelmezek, néha a
dìszletek, ill. kellékek is. Ŕ Irod. Marñt Károly: A népköltészet elmélete és magyar problémái (Bp., 1949);
Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1960); Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn.,
1984).
Katona Imre
előbőr: → elejbőr
előénekes, énekvezető, énekes ember (asszony): a népi előadñ egyik tìpusa, aki megadja a hangot, belekezd
az énekbe, esetenként egész részeket énekel előre, a többiek megismétlik vagy refrénnel válaszolnak.
Egyik megfelelője az előtáncos vagy táncvezető; fejlettebb tìpusa a nótafa. A legtöbb előénekes nem szakad
el a közösségtől, pl. a fonñban, menetelés közben intonál, és a társak néhány ütem vagy sor után
kapcsolñdnak be az éneklésbe. Szìvesen vállalkoznak egyéni → előadásra, társaik tanìtására. Az
előénekesek különféle tìpusainak fokozott szerepük van a egyházi népénekek előadásában, ill. vezetésében.
E funkciñkörbe tartozik az előimádkozó is, aki egyaránt lehet asszony vagy férfi. Legtöbbször az
előénekes-előimádkozñ ugyanaz a személy. Ui. a félhivatalos vallási gyakorlatokon akár templomban,
akár az otthoni tiszta- vagy Mária-szobában folyik éneklés-imádkozás, felváltva követik egymást bizonyos
kötött rìtusrend szerint. Ezt a mindenkori helyi hagyomány határozza meg, és megtartása jobbára az
előénekes-előimádkozñ feladata. Sőt különösen vallásos közösségekben a házi ájtatosságok rendszerint
nála kapnak helyet vagy legalábbis nála kezdődnek és fejeződnek be. Ez elsősorban olyan szokás során
alakul ìgy, melybe több család is belekapcsolñdik, pl. a karácsony előtti szálláskeresés vagy a
legkülönbözőbb alkalmakkor tartandñ kilencedek rendje. Ilyen öntevékeny ájtatosságon a hìvők nagy
része az előénekesek kezdeményezése nélkül nem kezd énekbe, imába; az ún. énekes ember vagy asszony
rendszerint könyvből ad elő, bizonyos idő után esetleg csak olvassa a szöveget, a többiek énekelve
ismétlik. Az ilyen előénekesek többsége szìvesen vállalkozik szñlñénekre is. A II. világháborúig a ref.
községekben iskolás gyermekek (diktások) a templomban soronként mondták elő az énekelendő
674
E, É
zsoltárokat. Külön énekvezetője lehet a halotti virrasztónak; a székelyeknél egyben szertartásmester ìs, aki
vegyes tartalmú kéziratos halottaskönyveket készìt. Némelyiknél már szerzői öntudat is jelentkezik, művei
esetleg → ponyván is megjelennek, mások vallásos társulatokat stb. szerveznek, mint a jászladányi Orosz
István is. Az előénekesek többsége búcsúvezető, aki kiválasztja és intonálja e → búcsúsénekeket, újakat is
tanul és társainak közvetìti. Korábban a tömeg csak a refrént énekelte, utñbb az egészet megismételték,
tehát mintegy diktálás után énekeltek. A búcsúvezetők tanìtñmesterei nemegyszer a → histñriások, akik e
szerepben maguk is előénekesek: az első versszakokat egyedül éneklik, a tömeg halkan olvasva,
zümmögve kìséri őket, majd előbb a jñhangúak, később mindenki énekelni kezd, s ettől kezdve a histñriás
esetleg fennhangon szintén csak előolvas. (→ énekmondñ, → énekes asszony, → Kánai menyegző, →
katekizmusi ének) Ŕ Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Egy
magyar szeptember. Orosz István önéletrajza (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Schram Ferenc:
Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958); Takács Lajos: Histñriások, histñriák (Bp., 1958).
Katona Imre
előfogat, forspont <ném. Vorspann>: a jobbágyok egyik legsúlyosabb állami szolgáltatása, mely szerint a
katonáknak, megyei tisztviselőknek, átutazñknak kötelesek voltak ingyen vagy meghatározott összegért
fuvart kiállìtani. Az előfogatadás a jobbágyokat gyakran a legnagyobb mezei munkák idején érte.
Ilyenkor több napi távollét vagy vonñjñszágainak agyonfáradása, esetleg megsérülése, elpusztulása a
hosszú úton nehezen pñtolhatñ veszteséget jelentett. Bizonyos falvak Ŕ amelyek postaút vagy hajñvontatñ
folyñk mentén feküdtek Ŕ rendes előfogat-szolgáltatással tartoztak, azaz megadott távolságig kötelesek
voltak a postakocsi vontatására, vagy vontatni kellett a földesúr hajñit, ugyancsak meghatározott
távolságig. Voltak esetek, amikor a falvak csak igaerővel (szekér nélkül) adtak előfogatot (ilyen volt a →
hajñvontatás is). Az előfogatadás, amennyiben a katonák és felszereléseik szállìtására vették igénybe, a
katonatartás (→ porciñ) mellett a hadiadñ másik, természetben lerñtt része volt. (→ még: deperdita, →
hosszúfuvar) Ŕ Irod. Varga János: A parasztság állami kizsákmányolása a 18. század első felében
(Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711Ŕ1790. Szerk. Spira György, Bp., 1952);
Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt (Századok, 1955).
K. Kovács LászlóŔTörök Katalin
élőföld: → földismeret
előhaj: → hajviselet
élő-halñ (forrasztñ) fű (vìz): → élet- és halálvize
élő holttest: → lélek
előìrás: A → népi hitvilágban jellemző a hiedelmek előìrás formájában valñ megfogalmazása és

hagyományozñdása. Megfogalmazñdhat ìgy bármilyen mágikus eljárásrñl szñlñ tudñsìtás (pl. „Hogy a
gyereket ki ne cseréljék, a gyermekágyas minden este imádságot mondjon”), de valñdi előìrás esetén adott
tevékenységek körülményeinek megszabásárñl van szñ: amikor a tevékenységet végző személy a
hagyomány megszabta lehetőségek közül egyet választhat. Az előìrások megtartásának mértéke igen
változñ. Az előìrások egy része tisztán hiedelem jellegű, más része mindennapi eljárások hiedelem jellegű
kìsérő eleme vagy indoklása. A magyar népi hitvilág legelterjedtebb előìrásfajtái: 1. A munkavégzés
körülményeire vonatkozñk: előìrt időpont (pl. holdfázis, a hét, a hñnap meghatározott napja, naptári jeles
nap, napszak; pl. fát metszeni holdtöltekor kell, hogy jñl teremjen; a szántást hétfőn kell kezdeni, hogy jñl
sikerüljön; → még: nevezetes időpontok). A munkavégzés előìrt mñdja (pl. búzavetésre menet a
vetőzsákok hátrafelé nézzenek, hogy majd a magtárba siessen a gabona). előìrt személy (pl. ha nem akar
sikerülni a vaj, szűz lány köpülje). Ŕ 2. Az emberi élet nevezetes eseményeire vonatkozñk (pl. lány első
pendelyét szögre akasztva kell tartani hogy majd sok kérője legyen; a fiút első gatyája ráadásakor
eketaligára kell állìtani, hogy majd jñ szántñ legyen). Ŕ 3. Valamilyen → mágikus eljárás előìrt időpontja
(pl. az → agos gyereket napkelte előtt kell megfürdetni), mñdja (pl. szemmel vert gyereket fürdetés után a
pendely visszájával kell megtörölni), előìrt számban valñ ismétlése (pl. a gyñgyìtñ ráolvasást háromszor
kell elmondani), előìrt végzője (pl. torokbetegséget olyan asszony gyñgyìtson, aki megfogta a → Szent
György napja előtt talált gyìkot). Az eljáráshoz felhasznált → mágikus tárgy készìtésének, ill.
származásának előìrt körülményei (pl. gyulladt tehéntőgy gyñgyìtására olyan kaszakövet kell használni,
amely a → karácsonyi asztalon volt). Ŕ 4. Nevezetes időpontokra vonatkozñk: pl. első mennydörgéskor a
fejet falba kell verni fejfájás megelőzésére; újév napján disznñhúst kell enni, mert a disznñ előre túrja a
szerencsét. Ŕ Az előìrások létrejöttében és fennmaradásában sokféle, különböző korú és eredetű Ŕ
675
E, É
egymással is összefonñdñ Ŕ tényező játszott közre. Ezek közül a magyar anyagot tekintve legfontosabbak
a következők: Bizonyos → tilalmak megtartása egyúttal egy előìrás megtartását is jelentheti, mivel az
előìrás és tilalom sok esetben egyazon tevékenység előìrt és tiltott körülményeit fejezi ki (pl. pénteken
tésztát kell enni, és nem szabad húst fogyasztani). Ŕ Bizonyos racionális eljárások kimenetelének
bizonytalanságát mágikus kìsérő cselekményekkel vélték biztosabbá tenni. Ŕ Az év jeles napjaira,
valamint a hét napjaira vonatkozñ elképzelések, továbbá az ünnepek történetével kapcsolatos tényezők
kialakìtották a bizonyos időpontokban előnyösebben végezhető cselekmények hagyományát (ìgy pl. a
Szent György-napot „boszorkányos” jellege miatt alkalmasabbnak vélték tejvarázslásra, mint más
napokat; → András napja „évkezdő” jellege miatt a következő évre vonatkozñ szerelmi jñslásra megfelelő
időpont). Ŕ Bizonyos mágikus kìsérő cselekmények a hozzájuk fűződő hit szerint bármilyen tevékenység
hatását fokozzák (pl. meztelenség, szñtlanság, ruha kifordìtása, az eljárások bizonyos számban valñ
megismétlése stb.). Ezek gyakran lesznek egy-egy eljárás előìrásszerű kìsérőjévé. Az analñgia hitén
alapulñ elképzeléseknek megfelelően ajánlatos az eljárás folyamatának vagy céljának valamelyik
eleméhez hasonlñ kìsérő cselekményt elvégezni (pl. búzavetés után a vetőzsákot fel kell dobni, hogy a búza
magasra nőjön). Az időpontok megszabásában is lehetett szerepe az analñgiának, többek között a
holdjáráshoz valñ igazodás is ezen alapszik. Ŕ A munkaritmus szabályozására valñ törekvés alakìtotta ki
azt a hagyományt, hogy az objektìve optimális időszakon belül egy bizonyos időpontban kell pl. egy
bizonyos munkát elvégezni, amihez mintegy indokolásképpen hiedelem jellegű magyarázat fűződött. A
bármiféle okkal létrejött előìrásokra jellemző, hogy könnyen kaphatnak másodlagosan hiedelem jellegű
magyarázatot (pl. lakodalomban kását kell enni, hogy termékeny legyen az új pár), a másodlagos
magyarázatot megtéve az eljárás céljának.
Pócs Éva
előjel: a jñslásnak az a fajtája, amikor az ember bizonyos jelenségeket, cselekményeket valamilyen más
esemény bekövetkezésének jeleként értelmez. A jelek lehetnek természeti jelenségek, továbbá állatokkal,
emberekkel, tárgyakkal kapcsolatosak. Pl. a magyar népi hitvilágban a hullñ csillag halált, az üstökös
háborút jelez. A bagoly és a kuvik hangja halált jelent (→ halálmadár). Disznñöléskor a lép vagy a máj
alakjábñl jñsoltak a következő év időjárására, arra, hogy az évnek első, középső vagy utolsñ harmada
lesz-e csapadékos. Az egyes jeles napok időjárásábñl a várhatñ termés, ill. egy hosszabb időszak
időjárásának alakulására jñsoltak (→ időjñslás, → termésjñslás). Az álomban látott képek, jelenetek
magyarázatára születtek az előjelálom-jñslatok. (Az előjelnek ez a fajtája igen régi időkre nyúlik vissza, az
időszámìtás előtti Mezopotámiában is, Egyiptomban is mindig nagy jelentősége volt.) Ŕ A tüsszentést a
magyar néphitben jelként értelmezték: az a mondat, amely a tüsszentés előtt elhangzott, a hit szerint igaz.
Az előjelek ismerete, a jñslásokkal együtt, a falusi közösségek életében mintegy a mindennapi életet
irányìtñ jelrendszer működött. A jelzett események igen sokfélék. Különösen sok előjel kapcsolñdott a
szerencse és szerencsétlenség bekövetkezésének jñslásához. Így pl. vásárba menet cigánnyal vagy férfival
találkozni szerencsét jelent, ellenben pappal vagy asszonnyal szerencsétlenséget (→ szerencsejñslás).
Országosan ismert előjel volt, hogy ha lakodalomkor esik az eső, azt jelenti, hogy az új pár gazdag lesz (a
sok esőcsepp analógiájára sok pénzük lesz). Ha az esküvőkor véletlenül elalszik a gyertya az oltáron,
akkor azt jelzi, hogy a fiatalok egyike rövidesen meghal. Újév napjához különösen sok előjel kapcsolñdott,
többségük tilalom vagy előìrás formájában fogalmazñdott meg, pl. ha fiúgyermek jön újesztendőt
köszönteni, az szerencsét jelent, de ha asszony vagy lány lépi át elsőnek a ház küszöbét, az nem jñ előjel az
egész következő évre. Hasonlñképpen jñsolnak az állatokra vonatkozñan is: az első esetben bikaborjú, az
ellenkező esetben üszőborjú születése várhatñ. Ŕ Tréfás előjelként emlegetik a következőket: akinek
viszket a szájaszéle, csñkot érez, meg fogják csñkolni; akinek a tenyere viszket az pénzt kap, akinek a füle
cseng, hìrt hall; s ha valaki beveri a könyökét, ez váratlan vendéget jelez. Ŕ Az előjeleket napjainkban is
széles körben ismerik, még városon is. (→ még: halál előjelei)
Hoppál Mihály
előkertes beépìtés: az utcakép kialakìtásának az a mñdja, amelynél a lakñházak homlokzati végfalai nem
közvetlenül az utca vonulatába épülnek, hanem attñl néhány méterrel beljebb, és ìgy a végfalaktñl a
járdáig terjedő területen kis kertek képződnek. Ilyen esetben az utca vonulatát a telkek kerìtései,
valamint az azokat megszakìtñ kis- és nagykapuk határozzák meg. Az előkertek kerìtései általában nem
tömörek, hanem áttörtek, lécből vagy drñtbñl készülnek. A kerteket általában virágokkal, bokrokkal
ültetik tele. Az előkertes beépìtés előnye, hogy a kert elszigeteli a lakást az utcátñl, a benne levő növényzet
pedig sokat felfog az utca porábñl. Nem elhanyagolhatñ a virágos terület esztétikai jelentősége sem. Az
előkertes beépìtés egész Mo.-on elterjedt. Általában vegyesen fordul elő előkert nélküli beépìtéssel.
Valñszìnűleg legtöbb helyen újkori eredetű. Néhol az egyes korszakokban az előkert nélküli épìtés a
polgárosultság, a városiasodás jeleként értelmezhető. Napjainkban viszont éppen a polgári ìzlésvilágot
676
E, É
tükröző villaépìtészet falusi terjedése járul hozzá az előkertes beépìtés gyakoriságának növekedéséhez.
(→ virágoskert) Ŕ Irod. Laboda ZsigmondŔMajor Jenő: Egy Dunamenti falu településtudományi
vizsgálata (Településtud. Közl., 1956, 8. sz.).
Bárth János
előleg, előpénz: adás-vételnél a vételár egy részének előzetes teljesìtése, amelyet a vételárba be kell
számìtani.
előleges vétel: a gabonauzsora szokásjogilag érvényesült egyik formája volt. A megszorult parasztember
egy bizonyos összegű előleg fejében s még jñval az aratás előtt arra kötelezte magát, hogy aratás után
meghatározott időre és helyre bizonyos mennyiségű terményt szállìt. Ha rossz lett a termése, ez teljes
anyagi romlásba kergethette. Ez a szokás az I. világháború előtt főleg a D-Alföldön volt általános.
elöljárñság: 1. a jobbágyság fennállásáig a községekben a földesúr vagy megbìzottja által kinevezett vagy
a falu lakñi által választott helyi hatñság. Hatáskörét a szokásjog, a földesúr által kiadott rendtartás,
helyenként a falutörvény állapìtotta meg. Ez a hatáskör kiterjedt a → faluközösség mindenféle igazgatási,
igazságszolgáltatási és gazdasági tevékenységére. Az elöljárñság tagjai: a bìró, 2Ŕ4 esküdt vagy hites, a 18.
sz. ñta helyenként a nótárius és az adószedő. A bìrñi tisztet a 17. sz. ñta házsorjában mindenki köteles volt
elvállalni. (Közmondás: „Sorba jár, mint a falusi bìrñság”.) Az ìrásos ügyintézés kialakulása ñta (17Ŕ18.
sz.) lényeges intézkedéseit helyenként beìrták a falu könyvébe. A különböző rendészeti és gazdasági
feladatok ellátására az elöljárñságnak tiszteletbeli és konvenciñs alkalmazottai voltak. A cigánybìró a
cigányok, a mezőbìró és havasbìró a határbeli szántñföldek, ill. hegyi legelők feletti felügyeletet, a
koldusbìró a koldusok közti rendtartást látta el. Az ármás <lat. arma ’fegyver’> és → bakter <ném.
Wächter ’éjjeliőr’> a falu éjjeli biztonsága felett őrködött, a csősz és a mezőőr az erdőt és a határt őrizte. Ŕ
2. A jobbágyfelszabadìtás (1848) után 1949-ig a rendezett tanácsú városokban, a kis- és nagyközségekben
a helyi igazgatási feladatokat ellátñ, a községi önkormányzat, a → képviselőtestület és a felsőbb hatñságok
rendelkezéseit végrehajtñ testületi szerv. Ebben az időben 1886-ig hatáskörét és összetételét a korábbrñl
örökölt gyakorlat, a szokásjog és a népképviselet elvén alapulñ helyi rendtartás, 1886 után több ìzben
mñdosìtott törvények, miniszteri rendeletek és helyi szabályozások állapìtották meg. A községi
közigazgatás rendezése ñta az elöljárñság volt felelős az országos és megyei hatñságok, valamint a
képviselőtestület utasìtásainak a végrehajtásáért. Intézkedéseit testületileg hozta, tagjai személyükben és
anyagilag is felelősek voltak intézkedéseik következményeiért. Tagjainak számát a törvény a kis- és
nagyközségekben, valamint a rendezett tanácsú városokban eltérően állapìtotta meg; egy részüket
meghatározott időre választották, másokat élethossziglan alkalmazták. Az elöljárñságok munkája felett a
községekben a főszolgabìró, a rendezett tanácsú városokban az alispán látta el a felügyeletet. Ŕ Irod.
Szemere LajosŔMarschalkñ János. A magyar községi jog (Bp., 1912); A mai magyar közigazgatás (Szerk.
Mártonffy Károly, Bp., 1938); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstñl a török
kiűzéséig (Bp., 1946).
Balogh István
előmunkás: egy időben és helyen, azonos munkát végző csoport első embere, aki után a többiek
igazodnak. Mivel felügyeletet is gyakorolhat, olykor munkaköre azonos a különféle → munkavezetőkével;
ez utñbbiak azonban nem feltétlenül vesznek részt a csoportmunkában. A → bandagazdák többsége
bizonyos munkafajtákon maga is előmunkás: kubikon pl. ún. kitűzéskor (a munkatér kijelölésekor),
méréskor és egyéb finom munkákon, bár ez egyáltalán nem általános, hiszen nem ez a bandagazda
voltaképpeni feladata. Igazi előmunkás viszont vizes csatornamunkákon az ún. vezérárkos, aki az egész
ásást és vìzlevezetést irányìtja, miközben maga is az élen dolgozik. Hasonlñ szerepe (és elnevezése) van a
vezérrudasnak: aki a hajñvontatñ kötél végén halad, egy ütemre lépkedő társai pedig párosával követik a
húzñkötél két oldalán (→ hajñvontatñ banda). A szintén térben megosztott summásmunkák közül főként
répakapáláskor jutott szerephez az előmunkás: ha a summások mindnyájan egyszerre álltak be a
táblába, egyetlen meneteles sort alkotva, jobbrñl az ún. elsős volt az élen, aki az ütemet diktálta.
Rendszerint azonban külön sorba állìtották fel az ún. fél- és egész kezeseket, e V alakú vadlúdszárny élén a
vajda dolgozott, aki igyekezett a bandát meghúzni. Ha nagyon erős iramot diktált, rá is kiabáltak: Ŕ ne,
pengő ne!, mivel a vajda a bandagazdátñl külön sápot húzott. Előmunkásnak tekinthető az aratñ- és a
szénakaszálñ bandák első kaszása, aki kora s főként munkateljesìtménye alapján került az élre, a többi
igyekszik vele lépést tartani. Előmunkásféle még a cséplős kazalmester, mázsamester, a → pályamunkások
677
E, É
kis csoportjainak vezetője. Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek
idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle., 1961).
Katona Imre
előöltés: egy vonalban, folytatñlagosan, egyenlő megszakìtásokkal varrt → laposöltés. A köznyelvben férc,
fércelés. Egy egyszerű laposöltés után, az alap visszáján, attñl egy öltés hossznyira felöltenek, s újra egy,
az elsővel azonos öltést varrnak. Változata a kettős, ill. hármas előöltés (az utñbbit D-mo.-i laposöltésnek
is mondják). Ez úgy készül, hogy a betöltendő felületen egy előöltéssort varrnak, majd ennek végén
megfordulva visszafelé haladnak ugyancsak előöltésekkel s kitöltik az odamenetkor hagyott hézagokat. A
két öltéssor ìgy egy sort alkot. Emellé szorosan egy ugyanilyen sor kerül, de úgy, hogy az öltések
érintkezési pontjai valamivel eltolñdnak. Szabályosan ismételve a sorokat, olyan felület alakìthatñ ki,
mely rézsútosan csìkozott hatású. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp.,
1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969).
Előöltés
Fél Edit
előpárta: → párta
előpénz: → előleg
előrepedző horog: → horgászat
előrìm: → alliteráciñ
előruha: → kötény
előttem világosság, hátam megett sötétség: → varázsszñ, → mesei sztereotìpia
elővásárlási jog, elővételi jog: az a jog, melynél fogva valaki megkövetelheti, hogy ha egy másik személy el
akar adni egy bizonyos dolgot, elsőbbséget biztosìtson neki, amennyiben a vevő részéről vállalt feltételeket
elfogadja. Régi jogunkban és a nép gyakorlatában két alakja volt jelentős: 1. A régi magyar birtokjogban
uralkodñ → ősiség, a nemesi → vagyonközösség elvei szerint az ősi birtokkal a család és az atyafiság
megkérdezése nélkül nem lehetett rendelkezni. Azok, akiket az eladñval a leszármazás és az egykori
birtoklás közössége kapcsolt össze, nemcsak elővásárlási jogot élveztek, hanem az ősi birtokot eladása
vagy elzálogosìtása előtt fel kellett kìnálni nekik, hogy nem akarják-e ugyanakkora vételár, ill.
zálogösszeg lefizetésével magukhoz váltani. Ha ez elmaradt, az osztályosok az ügyletet perrel
megtámadhatták. A nem osztályos atyafiak, valamint a → szomszédjog alapján a szomszédok elővásárlási
joga úgy érvényesült, hogy az eladñnak bìrñi úton vételi ajánlatot tettek, s amennyiben ezt nem vette
figyelembe, az ügyletet perrel megtámadhatták. A jobbágyok főleg a szőlőföldre, az irtásföldre, a családi
házra vonatkozñan szerezhettek majdnem nemesi terjedelmű tulajdonjogot, ezért atyafiaik ebben
ugyancsak elővásárlási jogot élveztek. Ŕ 2. Régi szokás alapján elővásárlási joga volt a földesúrnak a
jobbágyok mezőgazdasági és ipari termékeire, ezeket azonban piaci áron kellett megvásárolnia. E jogát
Mária Terézia Urbáriuma is megerősìtette. (→ még: vásárjog) Ŕ Irod. Eckhart Ferenc: Magyar
alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
Bónis György
előzőre halászat: a → rekesztőhalászatot és a → kerìtőhalászatot egyesìtő halászati mñd; a halmegállìtñ

rekeszték szerepét betöltő → őrhálñ speciális alkalmazásával. Tiszafüred környékén (Szolnok m.) a
Tiszába ömlő kisvizeken, csatornákon egy nehéz láncokkal lesúlyozott nagyszemű hálñt (őrhálñ) úgy
kötnek keresztül, hogy a két apacsot a parton megerősìtik. Az őrhálñval szemközt, távolabbrñl indulva →
kerìtőhálñt vontatnak, és az őrhálñhoz érve azzal összekapcsolják, ìgy együtt húzzák a partra. Ŕ Irod.
Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934).
Szilágyi Miklós
elrabolt lány, az, törökrabolta lány, komáromi szép lány: klasszikus → ballada. Változatai két fő csoportot
alkotnak: a) a folyñnál mosdñ (vizet merìtő) lányt a török elrabolja. A lány úgy tesz, mintha
678
E, É
belenyugodna sorsába, de elszökik tőlük; más változat szerint szembeszáll elfogñival, Dunába ugrik, a
halált választva a rabság helyett:
Dunának habja: az én szömfödelem, Dunának halai: koporsñm szögei Dunai halacskák: az én siratñim,
Az égi madárkák: az én éneklőim...
b) Moldvában gyűjtött változatok szerint rablñk (katonák) jönnek a lányért:
Anyám, édesanyám, rejtsen el engemet, Jőnek a katonák, rabolnak el engem.
A leány a kamrába, ládába bújik, de az üldözők megtalálják, mert az anya elárulja a katonák
fenyegetésére (néha kìnzás miatt); a leány megátkozza az anyját és saját halálát megjövendöli. Mindkét
alcsoportban ismert a rabságbñl valñ visszatérés motìvuma. Az elrabolt lány ballada formailag közel áll
az → eladott lány balladatìpushoz. A moldvai változatok között férfihőst (elrabolt legényt) is találunk; ez
a ballada a katonafogdosás elleni tiltakozást fejezi ki (→ katonaballadák). Rokon témájú ballada a
környező népek (cseh, szlovák, román, horvát, grúz stb.) néphagyományában is ismert. Ŕ Irod.
Amzulescu, Al.: Balade populare romînesti (Bucureºti, 1964); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja
isztoricseszkaja ballada (MoszkvaŔLeningrad, 1965); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák
(Bp.; 1968); Šramková, M.: Katalog èeskyh lidovych balad (IV., Praha, 1970); Kallñs Zoltán: Balladák
könyve (Bukarest, 1970).
Kriza Ildikó
elrejtezés: → révülés
elsajátìtás: → foglalás
első bìrñ: → főbìrñ
első foglalás: → szabad foglalás
első kihajtás: → Jñzsef napja, → Szent György napja
első leány: → leánybanda
első legény: az egykor virágzñ falusi legényszervezetek (→ legénycéhek, → legénybìrñ) vezetője volt. 2
vagy 4 ügyes, rátermett, erélyes, fegyelmet tartani tudñ legény töltötte be ezt a tisztséget. Az első
legényeket rendszerint 3 évre választották farsang idején. Legfontosabb feladatuk volt a → táncrendezés:
intézték a mulatság engedélyezését, beszedték a belépődìjat, felfogadták a zenészeket, ügyeltek a mulatság
rendjére, a szokások megtartására (pl. farsang utolsñ napján éjfélkor ő vétette el a zenészek hegedűjét:
ezzel jelképesen berekesztette a mulatságot), irányìtotta a zenészeket, a rendetlenkedőket eltávolìtotta a
bálteremből stb. Egyes vidékeken (pl. Szigetköz) az első legények tartották számon, hogy mennyi bort
fogyasztott a legénység a mulatság alatt. Az első legények előlegezték a pénzt a → tánchely (kocsma)
feldìszìtésére és a mulatság rendezésével kapcsolatos egyéb költségekre (Szigetköz). Ha a beszedett
belépődìj alapján ezt nem tudták fedezni, őket terhelte a hiányzñ összeg. Ha azonban a kiadások
kifizetése után is maradt pénz, azt az első legények mulatták el. Az első legény elnevezést főleg a Dunántúl
egyes vidékein (pl. Szigetköz, É-Dunántúl) használták, de a magyar nyelvterület más részein is ismeretes e
megjelölés (pl. Kalotaszeg, Gyimes). (→ még: legényavatás) Ŕ Irod. Faragñ Jñzsef: A tánc a mezőségi
Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., 1946); P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavatñ szokás Halásziban
(Népr. Közl., 1957. 3Ŕ4. sz.); Kallñs ZoltánŔMartin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai
(Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70, Bp., 1970).
Morvay JuditŔPesovár Ferenc
elsőrészes: → aratñgazda
első személyes előadásmñd: valamely népköltészeti alkotás előadñja vagy szereplője (a kettő azonos is
lehet) egyes szám első személyben beszél. E költői eljárás indìtéka többféle lehet. Több szereplős
dramatikus műfajokban (→ népi szìnjátszás, → népszokás stb.), továbbá a minden műfajban kedvelt →
párbeszédek egy részében ez természetes, hasonlñképpen a személyesebb jellegű lìrai dalokban (→
keserves, → rabének és → siratñének stb.); a → szerelmi dalok viszont egyes számban, de nem feltétlenül
első személyben szñlnak, miként a közösen énekelt → katonadalok és → summásdalok is. Az elbeszélő
679
E, É
műfajok első személyes előadásmñdja több figyelmet érdemel. Világszerte ismert az öndicsőìtő, hősködő
jellegű ún. kérkedők első személyes előadásmñdja, de a másokrñl szñlñ → énekmondñk is szinte mindenütt
élnek e fogással. Anonymus emlìti a Lech mezei vereség után hazatért ún. gyászmagyarokrñl, hogy
„magukrñl éneket szereztek”; más krñnikások a honfoglalñ vezérekről állìtják ugyanezt. Újkori →
balladákban is eléggé elterjedt, hogy a hős, ill. a szereplők maguk beszélnek; egyes kutatñk ebből azt
következtették, hogy az ilyen → betyárballadák az érdekelt „hősök” alkotásai; ez nyilvánvalñ tévedés: a
hősükkel valñ azonosulás esetével van dolgunk. Mások a hősepikai első személyes előadásmñd folyamatos
fennmaradását vélték mindebből kiolvasni, ami valñszìnű, bár e kérdés tüzetesebb vizsgálatot kìván. (→
még: monolñg) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 1937).
Katona Imre
elsőszülött: → legidősebb fiú joga
első tej: A → tehén első tejéhez (föccstej, freccstej, pectej, szösztej stb.) országszerte elterjedt szokás
fűződik, amelynek bizonyos tejhasznot befolyásolñ mágikus jellege is van. Magához az első fejéshez is
fűződtek → előìrások: meztelenül kellett végezni, a fejősajtárba ezüstpénzt vagy fokhagymát kellett tenni,
utána köpni kellett egyet a tehénre stb. Az első tejet nyersen vagy forralva fogyasztották (utñbbi neve →
gurászta, guruszta, gullusza stb.), ill. a túrñjával sütött lepényt ették. A hozzá fűződő szokás lényege az,
hogy minél többen egyenek, igyanak belőle. Ez két formában nyilvánul meg: vagy összehìvják a szomszéd
gyerekeket, akik a földön körben ülve kanalazzák ki egy tálbñl a tejet vagy túrñt, vagy a szomszédoknak
küldenek a tejből és készìtményeiből, akik a vivőt lelocsolják s jñkìvánságokat mondanak. A földön ülő
gyerekeket maga a gazdasszony locsolja le; esetleg szitán át. Néhol úgy tartották, hogy a gyerekeknek
locsolás közben futkározni vagy ugrálni kell. A jñkìvánságok és gyakran az ugráláshoz, futkosáshoz
fűződő magyarázatok is azt a gondolatot fejezik ki, hogy a tehén jñl tejeljen, a tej jñ minőségű legyen. A
szokás a 20. sz.-ban már elsősorban azt fejezi ki, hogy az első fejést a családnál tágabb közösség
bevonásával kell jelentős ünnepi eseménnyé tenni; sok helyütt már csak az tartotta életben, hogy a
föccstejivás a gyerekek számára kellemes szñrakozás volt. Eredetileg feltehetően a tejvarázslás mágikus
célja hìvta életre a szokást, hasonlñan más kezdő alkalmakhoz kapcsolñdñ termékenységvarázslñ (→
termékenységvarázslás) szokásokhoz.
Pócs Éva
eltemetés: → közvélemény-büntetés
elválasztás: → szoptatás
elvált asszony, elvált ember: → válás
Elvesztettem zsebkendőmet: → váltñ körjáték
elvetélt gyerek: A szándékosan elvetélt gyerek lelkéből a néphit szerint általában → kìsértet vagy →
lidércfény lesz, anyjának pedig halála után bűnhődnie kell: pl. addig, mìg valakivel annyiszor jñt nem
tesz, ahány elvetélt gyereke volt. A nyelvterület több pontján ismert → hiedelemmonda szerint az anya
(lelke) addig bolyong, amìg összes elvetélt (megevett) gyermekét fehér egér alakjában ki nem öklendezi (ez
általában egy-egy jñcselekedet alkalmával sikerül neki). A hiedelemkör keveredik a → kereszteletlen
gyerekre vonatkozñ hiedelmekkel (→ még: vetélés).
Pócs Éva
emberábrázolás: a népművészetben Eurñpa-szerte megtalálhatñ, bár területenként eltérően alkalmazzák,

és részben más-más előképek, ill. tradìciñ alapján alakult ki. Az emberábrázolás a → mértanias
dìszìtésben és a → növényi ornamentikában rendszerint ritkábban fordult elő, ahol azonban megjelent,
ott általában a főhelyre került. Ŕ Mo.-on az emberábrázolás egyaránt szerepelhetett a parasztok és a
pásztorok által maguk és a környezetük számára készìtett tárgyakon (ìgy faragáson hìmzésen, szőttesen),
a háziiparosok előállìtotta → ácsolt ládán, ill. iparosoknak a parasztok részére gyártott termékein
(elsősorban képeken és részben cserépen, mézeskalácson). Az emberábrázolás alkalmazásának mñdja,
mértéke azonban erősen különbözött az egyes dìszìtőművészeti ágakban, ill. vidékeken. Pl. az
emberábrázolásos csìkdìsz gyakori a szatmári szövésben, a → bodrogközi szőtteseken és helyenként a →
palñc szőttesekben, de nincs meg az egyébként gazdagon mintázott → sárközi szőttesekben. A → Kalocsa
vidéki hìmzésből hiányzott az emberábrázolás, de ugyanitt fel-felbukkant a parasztházakat dìszìtő
falfestésben, pedig ugyanazok az ìróasszonyok alkották, akik előrajzolták a hìmzéseket (→ pingálás). Ŕ A
680
E, É
népi emberábrázolások nagyrészt sìkdìszìtmények részei, az ilyenek megjelenìtése a két fő

dìszìtőirányzathoz igazodik. Geometrizált emberábrázolás általában a mértanias ornamentikában fordul
elő, ìgy → karcolt dìszìtésnél, → vésett dìszìtésnél, szedettes szövésben, → keresztöltéses hìmzésben.
Geometrikus emberábrázolásnak növényi mintához valñ társulása ritkább, azonban a nyugat-dunántúli
hìmzés egyik változatában, → dìszlepedőn vagy → párnán a virágdìszìtményt gyakran mértanias
stilizálású emberábrázolások sora szegélyezi. A geometrikus emberábrázolás mindig elölnézetes, egyenes
és körvonalakbñl szerkesztett. Több figura esetén rendszerint egyazon ábra ismétlődik, gyakran
összekapcsoltan, mintegy körtáncban. Az emberábrázolások ruhája dekoratìvan mintázott; a test
részletei elnagyoltak, ìgy a fejet alkotñ körön belül többnyire még a száj, orr és szem sincs jelezve, és pl. a
kezeken a valñságosnál kevesebb vagy több is lehet az ujjak száma. Az emberábrázolás nemére általában
nincs utalás. Egyes elnevezésekből (általánosan: babás, palñc: pádári gyerekes, szatmári: kisasszonyos), ill.
esetleg az öltözet továbbalakìtásábñl arra lehet következtetni, hogy az emberábrázolásokat gyermeknek
ill. nőalaknak értelmezték. Ácsolt ládákon előfordul vallásos magyarázat is (magános emberábrázolás:
„kis Jézus”, páros emberábrázolás: „Mária és Szent Jñzsef”, „Ádám és Éva”, hármas emberábrázolás:
„három angyal”). A geometrikus emberábrázolás sajátos korai változata a 17Ŕ18. sz.-i lőporszaruk
visszatérő motìvuma; ez egymásba fogñdzñ emberábrázolások sora, többnyire a tárgy alsñ végein. A
menyasszonyi ácsolt ládák 15Ŕ16. sz.-i, erdélyi szász csoportjárñl ismert a feje fölé leveles ágat tartñ
ember; a 18Ŕ19. sz.-i gömöri és D-tiszántúli ácsolt ládákra jellemző a karját az ég felé emelő ember; a
békéscsabai ácsolt ládán (→ békéscsabai bútor) emellett néha megjelenik a csìpőre tett kézzel
megjelenìtett ember. Ezen emberábrázolások területenként és vidékenként nagymértékben egyező,
állandñsult formája tekintélyes múltra vall. Néha egykori mágikus, kultikus tartalmuk is kimutathatñ, ìgy
a feltartott kezű ember az antik-ñkeresztény imagesztust őrzi, innen a szakirodalombeli oráns elnevezés
(lat. orans = ’imádkozñ’). Ŕ A természethűségre törekvő emberábrázolás a → virágozás elterjedése nyomán
jutott uralomra a sìkdìszìtő népművészetben, Mo.-on a 18. sz.-tñl kimutathatñan. Számottevő jelentőségre
csak a 19. sz.-ban tett szert, egyes területekre, ill. dìszìtőművészeti ágakra korlátozñdva, főként a
dunántúli pásztorfaragáson és a → palñc áttört bútoron. Kibontakozását a parasztok számára dolgozñ
céhes ipar emberábrázolásos dìszű tárgyain kìvül a mind szélesebb körben terjedő sokszorosìtñ grafikai
termékek (szentképek, ponyva- és könyvillusztráciñk) ösztönző hatása siettette, tematikai és kompozìciñs
ötletekkel szolgálva. Az átvételekben a paraszti alkotñk általában nem pontos másolásra törekedtek,
hanem a népi ornamentikában kialakult törvényszerűségeknek megfelelő absztrahálásra, stilizálásra, ill.
dekoratìv felületkitöltésre. A formaadásban, különösen kezdetben, kimutathatñ a geometrikus
emberábrázolás hagyománya, mindamellett már korán tért nyert az elölnézetes emberábrázolással
szemben az oldalnézetes emberábrázolás, ill. a kettő sajátos vegyìtése. A népművészet történetében
érvényesülő tendenciáknak megfelelően, a korábban túlnyomñan statikus emberábrázolások mellett a 19.
sz. második felében vált gyakorivá a mozgásban bemutatott ember, továbbá a sokalakos jelenet. A
szereplők foglalkozását, rangját öltözetük és meghatározott attribútumok jelezték (pl. → juhászkampñ
vagy → kanászbalta a szereplő kezében, a betyárnál pedig puska). Témaadás tekintetében ezen mo.-i
emberábrázolások többsége életkép, ill. a népi epika alkotásainak az illusztráciñja. Az életképek
rendszerint személyes vonatkozásúak, nemritkán képmás, ill. önarckép jellegűek. Nagyrészt ilyenek azok,
melyek szereplője munka közben jelenik meg, ezek előképei közt ott vannak a 17Ŕ19. sz.-i → céhkancsñk,
→ céhládák emberábrázolásai is. Munkaábrázolás a mo.-i népi fafaragásban a 19. sz.-tñl ismert.
Leginkább a pásztorfaragñk alkotásai közt fordul elő, ennek megfelelően főként a legeltető pásztort
mutatja és csak kivételesen szántñ, vető vagy más munkát végző parasztot. Többnyire pásztorokat
örökìtenek meg a mulatñ jelenetek is, ill. azok, amelyeken két barát találkozása láthatñ. Az egyéb
foglalkozások közül gyakori még a vadászok és a katonák, rendszerint huszárok ábrázolása. Ŕ Az epikus
alkotások illusztrációi közt legjelentősebbek és sajátos mo.-i műfajt képeznek a 19. sz.-i dunántúli
betyárábrázolások. Többségüknél megállapìthatñ, hogy betyárokrñl szñlñ balladák és mondák
megjelenìtései. Kezdeti prñbálkozások után a reformkor idején jelent meg teljes érettségében a
betyárábrázolás. A 19. sz. második felében fogalmazñdott meg a portyára vonulñ betyárhad képe, majd a
betyárvilág felszámolása után, a század vége felé a betyárhős elfogását bemutatñ kép. Néha a szereplők
neve, ill. a jelenet témája is jelzett. A mo.-i népi emberábrázolások közt jñval ritkábbak az egyéb epikus
témák, balladák (pl. a halálra táncoltatott leány), mondák és mesék jelenetei (pl. a hétfejű sárkány
megölése), ill. azok egyes szereplőinek (pl. sellő) az ábrázolása. Csak a 19. sz. vége felé fordulnak elő
történelmi személyiségeket megjelenìtő emberábrázolások (pl. Kossuth Lajos, a honfoglalñ vezérek). Ŕ A
mo.-i népművészetben kisebb jelentőséget kapott a vallásos téma. Kézművesek, ill. a nyomdaipar által
előállìtott szentképek (→ üvegkép, → tükörkép, nyomat) hatására szerepelhetett elvétve főként
faragásban, pl. → mángorlñn, → tükrösön, → borotvatokon, → gyufatartñn. Az ábrázolás leginkább egy-
egy búcsújárñ hely Szűz Mária-kegyképét kìvánta felidézni, és csak elvétve jelentek meg a népi tárgyakon
Krisztus, a szentek vagy bibliai történetekből vett jelenetek (pl. → Ádám-Éva a paradicsomban), esetleg
palñc padokon összefüggő jelenetsorok. Néha az előkép átvételének útja sokszorosan összetett, ìgy végső
681
E, É
soron reneszánsz mintalapra, közvetlenül pedig mo.-i úri-polgár előzményekre vezethető vissza a népi
hìmzésben többfelé kedvelt → Ábrahám áldozata kompozìciñ. Ŕ Szoborszerű emberábrázolás a
fafaragásban és a kerámiában fordul elő. Háziipari műhelyek specializálñdtak a búcsújárñ helyek
kegyszobrai kicsinyìtett, stilizált másának az előállìtására. A Ny-Dunántúlon kedvelt mariazelli és Svata
Hora-i Szűz Máriák és a Felföldön népszerű sasvári pieták többsége ilyen műhelyekből valñ. Helyi
fafaragñk ritkábban vállalkoztak szentszobrok készìtésére; elkülönülő csoportot alkotnak az ilyen
munkák közt a kiskunfélegyházi ún. Kiskun Madonnák. Aprñ faragott figurák kerültek többnyire a →
türelemüvegekbe. Ŕ A kerámiában szoborszerű emberábrázolás a → butellák, ritkábban a → sñtartñk, →
perselyek egy része: hitelességre törekvő, paraszt férfit és asszonyt, továbbá főként katonát ábrázolñ
figurák. Függönygombként szolgáltak a → hñdmezővásárhelyi kerámiában előfordulñ sellők. A gömöri
palñc hérészes korsñkat a nászra, ill. a gyermekáldásra utalñ szoborcsoport koronázza; ezen korsñban
hozták a lakodalomba a menyasszonyi háztñl a pálinkát. Az ünnepi kalácsok közt is akadt
emberábrázolás, ìgy a karácsonyi Ádám-Éva és a csecsemőt mintázñ hetési lakodalmi kalács, a → fumu
(→ figurális sütemény). Az emberi testrészek közűl főként a fej szerepel önállñan. Igen régi hagyományt
őriznek a fejben végződő → pásztorbotok. Orosz ásatásokbñl már a 12. sz.-bñl került elő ilyen; hasonlñra
vonatkozhat az 1402-ből valñ „Benedictus Botrafaragott” emlìtés. Az Alföldről és részben a Felvidékről
ismertek a fej alakú cserépedények; ezek többsége dohánytartó, de van köztük kultikus szerepű is lucabúza
ültetésére. Gyakran emberfejként kiképzett a faragószék szorìtñfeje. Szegeden a dudafej menyecskét
ábrázolt. Emberfejű pálinkáskorsñ többfelé is készült Mo.-on, a borosedények közt ilyen a →
miskakancsñ. Ŕ Irod. Manga János: Betyarendarstellungen auf den Schnitzereien ungarischer Hirten
(Acta Ethn., 1951); Fél EditŔHofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp. 1966); Kresz Mária:
Emberkorsñk (Népr. Ért., 1971); Lipp, F.: „Selbstdarstellung” in der Volkskunst (Volkskunde. Fakten
und Analysen. Szerk. Beitl, Klaus, Wien, 1972).
Mulatñ pár tükrösön (1870-es évek, Kis István munkája) Bp. Néprajzi Múzeum
Pipázñ, subás emberalak kutyával szaru sñtartñn (1889. Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Emberfej, faragñszék részlete (1811. Békés m.) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
2. Ember alakú dohánytartñ gyékénykosárka (Századfordulñ) Debrecen, Déri Múzeum
682
E, É
3. Emberfej vìzimalom cölöpjén (19. sz. eleje) Ráckeve, Múzeum
Emberpár sñtartñ oldalán (Századfordulñ, Vajszlñ, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Táncolñ nő és hosszú furulyán játszñ férfi juhászkampñn (19. sz. második fele, Zala m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
1. Menyasszonyi ácsolt láda részlete, feltartott kezű stilizált emberalakokkal (1896. Nñgrád m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
2. Lőportartñ részlete egymásba fogñdzñ emberalakokkal (18. sz. Erdély) Bp. Néprajzi Múzeum
683
E, É
3. Tányér (19. sz. második fele, Vámfalu, v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Ember alakú pálinkás butellák a) Parasztember subában, b) Parasztasszony főkötőben c)

Parasztember zsinñros dolmányban (mindhárom: Mezőcsát, Borsod m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi
Múzeum
5. Tükrös mulatñjelenettel (1856) Szombathely, Savaria Múzeum
6. Az előbbi tükrös hátsñ lapja; két pásztor ajándékot cserél. Szombathely, Savaria Múzeum
7. Pásztor és kedvese (1840-es évek) Szombathely, Savaria Múzeum
1. Nő alakú butella (19. sz. második fele, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
2. Fej alakú dohánytartñ (19. sz. vége, Tiszafüred) Bp. Néprajzi Múzeum
684
E, É
3. Huszár alakú butella (19. sz. második fele) Debrecen, Déri Múzeum
4. Vörös Péter juhász önábrázolása pásztorboton (Palñcföld) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Sárkányölő Szent György pipatartñ oromzatán (19. sz. második fele, Szentgál, Veszprém m.)
6. Szent Jñzsef tükrös lapján (1865, Somogy m.)
7. Katona leánnyal és öregasszonnyal tányéron. Felirata: „Szeretem az urat igen tüle magam nem
sajnállom édes szüvem”. (Debrecen, 1802) Bp. Néprajzi Múzeum
1. Pandúrt térdre kényszerìtő betyár tükrös lapján (1841, Király Zsiga alkotása, Magyargencs, Vas m.)
685
E, É
2. Betyár lñháton, tükrös lapján (1840-es évek, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Savanyú Jñska betyár elfogása, tükrös lapján (1800-as évek vége, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Betyárok vonulása, szaru sñtartñ karcolt dìszìtménye (1890 körül, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
5. Szemben ülő emberalakok, ivñcsanak fülén, az oldalán juhász nyájával (19. sz. vége, Nñgrád m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
ember életideje, az: → eredetmagyarázñ mese. Vázlata: Isten egyformán harminc évet adományozott az
embernek és a különféle állatoknak. Az ember kevesli ezt az időt, kölcsönkér éveket az állatoktñl, azok
ugyanis sokallják a sajátjukat. A legtöbb változatban a szamár, a kutya és a majom adják az éveket s az
évekkel együtt tulajdonságaikat is. Ezért az ember harmincéves koráig él emberi életet, harminctñl
ötvenig sanyargatják, mint a szamarat, ötventől hatvanig zsémbes, acsargñ, mint a kutya, majd élete vége
felé játékos, bohñkás, mint a majom. Egyes változatokban a fenti állatok helyett ökör, lñ, birka stb.
szerepel. Az átengedett évek száma is változik. Kétezer éve ismert történet. Először a görög Babriosz (i.
sz. 3. sz.) ìrta le 74. számú meséjében. Kortársa, a zsidñ Simon ben Eleázár is emlìt egy hasonlatsort,
amely a fenti monda alapgondolatát fejezi ki. Ezer évvel később egy zsidñ aggádában jelenik meg újra.
Ismert a Közép- és K-eurñpai népköltészetben. A múlt századtñl több magyar fordìtása, átdolgozása
jelent meg. A magyar népköltészetben igen elterjedt, a nyelvterület legkülönbözőbb helyein jegyezték fel.
Ŕ Irod. Heller Bernát: Mikszáth, Babrios: A mese és a legenda (Ethn., 1930); György Lajos:
Tárgytörténeti jegyzetek Mikszáth anekdotáihoz (Bp., 1933).
Nagy Ilona
emberfeletti erejű személy: → természetfeletti erejű személy
686
E, É
ember formájú köpű: fenyőfábñl és hársfábñl szoborszerűen megmunkált fatörzs, rendszerint

emberalakot, emberfejeket, szenteket (ritkábban állatalakot) ábrázol. Gyakran szìnezik. A fatörzsből vájt
→ köpű egyik tìpusa. Formája és szìnezése a méztermelést kìvánja elősegìteni. Röpnyìlása a szobor alsñ
harmadában van, az ellentétes oldalon téglalap alakú ajtñszerű rés szolgál a lépek kimetszésére.
Használata azonban elsősorban esztétikai igény kielégìtését szolgálta, elsőrendűen úri méheseket dìszìtett.
Tömegesen fordult elő Németo. keleti részén, a Cseh-Érchegységben és szñrványosan fellelhető a
szlovákoknál és a lengyeleknél, Mo. északi részén és a Dunántúlon is. A mo.-i ember formájú köpűkből a
leggazdagabb gyűjtemény Ŕ 10 db Ŕ a Néprajzi Múz. tulajdonában van. Készìtésük ideje a stìlusjegyek
alapján a 19. sz. első felére tehető. Ismeretes gyékényből készült ember formájú köpű is. Ŕ Irod. Seweryn,
Tadeusz: Ludowa swiecka rzézba monumentalna (Polska Sztuka Ludowa, 1955); Bednarik, Rudolf:
Slovenské ule (Bratislava, 1957); Borosa Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében
(Népr. Ért., 1963); Gunda Béla: Mehiläishoitou Unkarissa (Kotiseutu, 1971).
Gyékénykas (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.) Debreceni Déri Múzeum
Méhkaptár. Keszthely, Balatoni Múzeum
Boross Marietta
emberhajcsár: → emberkereskedő
emberhám: a → hajñvontatñk szerszáma, kb. 130Ŕ140 cm hosszú, tenyérnyi széles heveder. Abranyica
elnevezése is ismert. Két végét egymás mellé varrták úgy, hogy a hevedervégekbe kis fapeckeket
helyeztek, ezeket a peckeket fogta körül a csatlókötél vagy spógat, amelynek a végén ugyancsak egy kis
fapecek, a matak volt. A matakkal csatoltak az alattságra vagy → hajñvontatñ kötélre. A vontatñ férfi úgy
bújt az emberhámba, hogy az ne a hñna alatt legyen, mert akkor nehezen vehetett volna lélegzetet, hanem
kìvül a vállhegy alatt a felső karjára és a mellkasára feszìtette. Az emberhám mellkast összeszorìtñ
tulajdonságát küszöbölte ki az abranyica. Az abranyica a váll szélességénél kb. 10 cm-rel hosszabb, ìvben
hajlñ és kb. 3 ujjnyi széles, 2 ujjnyi vastag rugalmas puhafábñl készült léc volt; a csatlókötelet az
abranyica kifúrt végein keresztül vetették át úgy, hogy a kötél elöl a léc külső ìvén feküdt. A vontatñ
belébújt az abranyica és a csatlñkötél alkotta hurokba, mellét nekifeszìtette az abranyicának és úgy
végezte a vontatást. Ŕ Irod. Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajñsok életéből (Ethn., 1954).
687
E, É
Szabályozhatñ zsineg és csatos szìjcsülök (Tisza mentén)
K. Kovács László
emberi test: Az emberi test és testrészek → hiedelmei fontos részét képezik a magyar → népi hitvilágnak.
Pl. → fog, → haj, → köröm, → koponya hiedelmei. Az emberi test tartozékait a „pars pro toto” elve
alapján az egész ember helyettesìtőjének, megszemélyesìtőjének tartották, ezért az emberi test váladékait
(nyál, vér, vizelet stb.) is gyakran felhasználták rontñ (→ rontás) és → gyñgyìtñ célzattal. Különösen
gyakori ezek felhasználása a → megétetésben, a → szerelmi varázslásban.
Hoppál Mihály
emberkaszálñ rét: → embervágñ rét
emberkereskedő, emberhajcsár, embervásárló, ügynök: a vállalkozñ megbìzottja, aki különféle (főként

épìtőipari és mezőgazdasági) idénymunkára személyes tárgyalás útján embereket toboroz. Sok esetben ő
maga is → alvállalkozñ volt, aki a toborzás után munkahelyi felügyelővé (→ munkavezető) alakult át
(innen a kettős jelentésű emberhajcsár elnevezés), de konjunkturális időkben legalább ennyi volt a
hivatásos toborzñ ügynök, aki csupán emberek felhajtásábñl élt. A toborzñk egy része vállalati
alkalmazásban dolgozott, a többség azonban magánközvetìtő volt; ez utñbbiak követték el a legtöbb
visszaélést, nemcsak a munkásokat, hanem még a vállalkozñkat is igyekeztek kijátszani egymás ellen. A
toborzás során a munkaadñk élvezték a szabad verseny előnyeit, a munkások azonban nem: a kereslet-
kìnálat törvényei szerint bocsátották áruba munkaerejüket. Az ügynökökre inkább a munkaadñnak volt
szüksége, élelmes → munkanézők és → bandagazdák ki is tudták őket küszöbölni. A sok becsapás és
szemérmetlen kizsákmányolás miatt mindig is éles harc volt a munkások és az emberkereskedők között,
ez utñbbiak közül nem is egy életével fizetett mohñságáért. Nekik ugyanis a költségtérìtésen túl a
toborzott munkások számának megfelelő jutalék volt legfőbb jövedelmük, de emellett előleg, utazási és
egyéb költség cìmén is sápot szedtek a munkásoktñl. Tevékenységüket a különféle tömegszervezetek
(Földmunkások Országos Szövetsége, Földmunkások Vállalkozñ Szövetsége stb.) és a hatñsági
munkaközvetìtő hálñzat kiépìtése igyekezett korlátozni, de kevés eredménnyel. (→ még: vándormunkás)
Ŕ Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: Vándormunkások toborzása a
kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).
Katona Imre
emberpiac: → embervásár
embertan: → antropolñgia
ember teremtése: → dualisztikus eredetmagyarázñ monda. Nagy részében az első embert, Ádámot, ill. a
század végén lejegyzett két szegedi mondában Illést az ördög teremti, pontosabban agyagbñl megformázza
testüket, de életet nem tud adni, az agyagembert nem tudja talpra állìtani. Amikor Isten segìtségére jön,
megrúgja Ádámot, vagy rálehel s utasìtja, hogy keljen fel. Ádám elindul. Néhány változatban Isten már
megteremtette az embert, amikor az ördög utánozni akarja, de neki nem sikerül az életre keltés. Az
ördög, ill. az egyes mondákban szerepcsere révén helyébe lépett Szent Péter munkálkodása az anyagon
sem mindig tökéletes. Pl. a formálandñ testre Szent Péter a fejet fordìtva teszi fel, ezért ebből az emberből
lett a köteles (→ mesterségcsúfolñ). Egy székely mondában az ördög elfelejti megformázni az ember farát,
mikor ez kiderül, pñtolni akarja a mulasztást, de az agyagdarabot rossz helyre teszi, s ezért vannak púpos
emberek. Az ember teremtésének lényeges mozzanata, hogy agyagbñl formázással készült az emberi test.
Igen elterjedt az a monda, amely az agyagemberek szárìtásának, ill. égetésének menetét mondja el, s ìgy a
különböző szìnű emberfajok kialakulását magyarázza. Isten, amikor az első embert tette kemencébe, túl
sokáig benn tartotta, fekete lett, néger. A másodiknál már hamarabb kivette, de még mindig sötét lett a
bőre, tőle származnak a sárga bőrűek. A harmadikat már nagyon gyorsan kivette, ez fehér bőrű lett. Igen
elterjedt a cigányok fekete bőrének az a magyarázata, hogy túl sokáig szárìtotta Isten a napon azt az
688
E, É
agyagembert, akiből az első cigány lett. Ismeretes az agyaggyúrás motìvuma azokban a mondákban is,
amelyek a különféle emberi testrészek eredetéről, ill. kiosztásárñl szñlnak. Bukovinai székelyeknél
jegyeztek le olyan mondákat is, amelyekben Isten az embert abbñl a homokbñl teremti, amelyet az ördög
a tenger fenekéről felhozott. Egy moldvai csángñ mondában pedig miután Isten és az ördög
megteremtették a világot a tengerből felhozott homokbñl, az ördög egy gallyba rúg, béka lesz belőle, Isten
egy másik gallyba rúg, s abbñl ember lesz. „Az ember elkezdett beszélgetni, és ìgy lett ember a földre.” A
Biblia szerint is élettelen testként teremtette Isten Ádámot, és később lelket lehelt belé. A népi ember
teremtése-féle mondák erre épülnek dualisztikus jellegűek: a → világ teremtéséről szñlñ monda és az →
asszony teremtése monda. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged,
1893); Munkácsi Bernát: A szegedvidéki magyar világteremtési regetöredékek változatai (Ethn., 1894);
Dähnhardt, Oscar: Natursagen (I., LeipzigŔBerlin, 1907); Bosnyák Sándor: A tenger fenekéről felhozott
föld motìvuma a magyar teremtésmondákban (Ethn., 1969).
Nagy Ilona
embervágñ rét, kaszás rét (lat. falcastrum, falcatura): területmérték, amellyel a kaszálñ rétek kiterjedését
megadták. Akkora rétdarab, amekkorát egy kaszás átlagosan le tud kaszálni egy nap alatt. A 19. sz-ban
Zemplénben 1200 négyszögöl számìtott egy embervágñ rétnek. Az embervágñ rét kiterjedése a korábbi
századokban, ill. más vidékeken ettől némileg eltérhetett. A 16Ŕ17. sz.-ban az embervágñ rét megfelelője
volt a kaszás, kaszányi megjelölés (pl. 150 kaszányi pázsitja volt valakinek). Analñg esete a szántñföld
területértéke: → ekeföld, ekealj. (→ még: boglyapénz) Ŕ Irod. Ikvai Nándor: Szénamunka és
takarmánykészìtés a Zempléni-hegyvidéken (Ethn., 1962); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp.,
1964).
embervásár, emberpiac, munkáspiac, koplaló, köpködő: 1. nyìlt téren gyülekező, munkára várñ
embertömeg. Ŕ 2. a gyülekezőhely maga. Az embervásár a mezőgazdasági bérmunkások időszakos
(karácsony, újév, stb.) szegődtetésének hagyományos formáibñl nőtt ki, amikor helyi szokások szerinti
meghatározott napokon a munkáltatñk (rendszerint a gazdák) és a munkavállalñk (cselédek,
napszámosok stb.) egy kocsmában találkoztak és egyezkedtek. A nyìlt téri embervásárra már a 18. sz.
végétől vannak adataink, de igazi elterjedése a kapitalizmus korára esik, és vele együtt múlt is el. A
részleges munkanélküli tömeg növekedésével szaporodtak el az embervásárok, telìtettségük kitűnő
fokmérője volt a pillanatnyi foglalkoztatottságnak. Fellendülő időszakokban az embervásároknak az
idénymunkákhoz igazodñ rendjük alakult ki, pl. télen, vìzkereszt körül a cselédek, tavasszal-ősszel a
napszámosok, nyáron pedig az aratñ-cséplő munkások keresték fel elsősorban, s ugyanilyen ütemben és
sorrendben ürült is ki a munkák kezdésének idejére. Munka nélküli időszakokban zsúfolásig megtelt
emberekkel, sok gondot okozva a hatñságoknak és másoknak is. Nagy körzeti embervásárok is
kialakultak, ilyen volt többek között a fővárosi Teleki tér is az 1930-as válságévben, ahova szinte az egész
országbñl özönlöttek a vándormunkások. A válság mélypontján elég volt egy-egy szikra, hogy tüntetés
vagy más megmozdulás robbanjon ki, ilyen volt pl. 1894-ben a hñdmezővásárhelyi Szántñ Kovács János
vezette tüntetés és az 1931-es nagy csongrádi és szentesi kubikosmegmozdulás. Az uralkodñ osztály tagjai
a munkára várakozñ, elkeseredett embereket pl. piaci legyeknek csúfolták, mindent megtettek
mozgalmaik leszerelésére, kevesebbet foglalkoztatásukra. Az embervásáron a helyben vagy kisebb
létszámban elszegődő munkásokkal főként a munkaadñk, nagyobb tömeg és távolság esetén viszont
megbìzottaik, az ún. → emberkereskedők tárgyaltak. Az emberi munka a kereslet-kìnálat szerinti áruvá
vált: mindjobban megszűntek a közvetlen, emberi kapcsolatok, és kereslet idején a munkások, kìnálat
esetén pedig a munkaadñk tartották az ajánlatokat. (→ még: alvállalkozñ, → vándormunkás) Ŕ Irod. Kiss
Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kamjén István: Emberpiac (Bp., 1951); Katona Imre:
Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).
Emberpiac (Debrecen, 1902)
689
E, É
Munkára várñ napszámosok Debrecenben (1930-as évek)
Katona Imre
embervásárlñ: → emberkereskedő
emelőhalászat: kisebb méretű szerszámokkal a partrñl vagy csñnakbñl végezhető, kevésbé gazdaságos
halfogási mñd; lényege a keretre szerelt hálñ függőleges irányú vìzbe merìtése, majd kiemelése. Ha a vìzbe
merìtett hálñ fölé úszik a hal, és a halász kiemeli a szerszámot, a lefelé öblösödő hálñban fogva marad a
zsákmány. A halászñ ember nem tudja megbìzhatñan érzékelni, hogy hal úszott a hálñ fölé, ìgy emeléskor
rendszerint a valñszìnűségre alapoz. Egyes eszközök továbbfejlesztett változatai a hal mozgását jelző
berendezésekkel biztosabbá teszik az emelés mozzanatát. Az emelőhalászat szerszámainak négy altìpusát
ismerjük a magyar halászatban: 1. a kishalászok legelterjedtebb, főleg partrñl használt halfogñ eszköze a
kereszt alakban összeerősìtett vesszőkávák négy ágárñl lelñgñ hálñféle (→ ághegyhálñ), melynek újabban
csñnakrñl, különböző mechanizmusokkal emelhető s a fenéken járñ hal leborìtását is elvégző változatai
alakultak ki (→ tápli); Ŕ 2. kanál alakú, csñnakrñl vìzbe merìthető szerszámok fakerete a hálñt alulrñl
tartja, a vìzfelszìn közelében úszñ halak kiemelésére szolgál (→ milling, → villing[hálñ]); Ŕ 3. az ollñ
összecsukhatñ száraihoz hasonlñ fakeretre szerelt hálñ a két rúd között öblösen csüng le, a villinghez
hasonlñ használatú (→ ollñhálñ); Ŕ 4. a kör alakú és nyeles vesszőkeretről lelñgñ hálñzsák járulékos
eszköz, egyéb szerszámokkal megfogott zsákmány kiemelésére szolgál; csak alkalmilag használatos
önállñan halfogásra (szák). Az emelőhalászat e négy alaptìpusát a fogás elvének azonossága (az emelés
mozzanata) miatt sorolhatjuk Ŕ Herman Ottñ nyomán Ŕ közös rendszertani kategñriába, jñllehet nincs
közöttük genetikus kapcsolat; történeti és néprajzi jelentőségük is különböző. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A
magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig,
1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
emelőpohár: → borbìrñ
Emese: a → honfoglalás mondakörének egyik jelentős alakja, az Árpádok ősanyja. Neve is az ’anya’
jelentésű egykori magyar ’eme’ szñnak -s kicsinyìtő képzős származéka. Középkori történetìrñink a
magyarokat új hazájába vezető → Álmos fejedelem születését, sőt nevét is anyja csodálatos álmával
hozzák kapcsolatba. Anonymus szerint (3. fej.) Emese, Ügyek vezér felesége férjétől teherbe esett. Ebben
az állapotban álmot látott: úgy vélte, turulmadár képében „isteni látomás” közelìtette meg, „reá szállva
teherbe ejtette”; azután pedig úgy érezte, „méhéből forrás fakad és ágyékábñl dicső királyok származnak,
ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.” A monda e másodlagos alakjával szemben eredetileg az
állatős mellett az emberős ismeretlen, a megtermékenyìtés pedig nem álom, hanem valñság. Belső-Ázsia és
Szibéria népei ugyanis hasonlñ totemisztikus felfogással eredeztetik magukat vagy sámánjaikat sastñl,
varjútñl, uhutñl, tigristől stb., a totemisztikus állatősök pedig a magyar mondához hasonlñan nemritkán
álmában termékenyìtik meg az ősanyát (→ totemizmus). Emese álmának további motìvuma, hogy ti.
méhéből forrás fakad, s leszármazottai idegen földön sokasodnak el, Kürosz perzsa király
származásmondájával párhuzamos, mint azt Hérodotosz és más görög források előadják. Ez a motìvum
keleti rokon népeink körében ismeretlen, Anonymus ismeretlen forrásbñl kölcsönözve illesztette a magyar
történelembe. Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp., 1905); Györffy György:
Krñnikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Lászlñ Gyula: Hunor és Magyar nyomában (Bp., 1967).
Sándor István
emlékfa: idős, kiemelkedő vagy furcsa növésű fa, amelyhez mondai, történeti vagy irodalmi hagyomány
fűződik. Többnyire neves történeti személyiségek életének egy-egy mozzanatát kötik az emlékfákhoz. Pl. a
romhányi tölgyfa alñl figyelte Rákñczi Ferenc a kurucok vesztes csatáját, a szekszárdi Balogfájánál
690
E, É
fogták el Balogh Ádám kuruc tábornokot, Úrmező (Mármaros m.) határában van egy fa, amely alatt a
hagyomány szerint Rákñczi Ferenc utolsñ ebédjét költötte el Lengyelo.-ba bujdosása előtt. A nagyenyedi
két fűzfa története Jñkai elbeszéléséből közismert. Sok a Rákñczi-szabadságharccal kapcsolatos emlékfa,
de van emlékfája Széchenyinek, Deáknak, Kossuthnak és Rñzsa Sándornak is. Az emlékfához kapcsolt
történeti hagyomány és monda gyakran nem igazolhatñ, még történeti magja sincs, és sokszor jñval az
események után született. Maguk az emlékfák is nemegyszer fiatalabbak a hozzájuk fűzött, többnyire
műköltészeti eredetűnek látszñ eseménynél. Nem bizonyos pl. a bajmñci vén hársnak Csák Mátéhoz,
Zsigmond királyhoz és a huszitákhoz fűződő hagyománya. Történeti tény viszont, hogy Bocskai István
országos jelentőségű gyűlést tartott, Rákñczi Ferenc leveleket keltezett alatta. A betyárkalandot vagy
Mátyás-mondát őrző emlékfa-hagyomány igen gyakran vándortörténet. Sok ìrñnak, költőnek, művésznek
van emlékfája. Pl. Szepsi Csombor Márton bükkfája a sárosi Beszkidekben, a Petőfi-fűz Koltñn, a
Klapka-fa Komáromban, Arany János tölgyei a Margitszigeten stb. Ŕ Irod. Hanusz István: Magyar
történeti emlékeztetők a fák birodalmábñl (Kecskemét, 1903); Balogh András: Magyarország nevezetes
fái (Bp., 1968).
Kósa László
emléktor: → halotti tor
emse: → disznñ
endogámia <gör.>: társadalmi szokás, javaslat vagy követelés, hogy a párválasztás egy körülhatárolhatñ
csoporton belül történjék. Az endogám csoport lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális. A magyar
nyelvterületen a paraszti társadalomban társadalmi és lokális endogám tendenciák ismeretesek. Az
endogám falvakban általában elsődleges szempont volt, hogy a falubeli lányok, elsősorban a jñmñdú, jñ
családbñl származñk ne kerüljenek el falujukbñl, vagyis idegen falubeli legénnyel ne kössenek házasságot.
Ennek az elvnek a szülőkön, rokonságon kìvül gyakorlati végrehajtñi voltak a falubeli legények is, akik az
idegenből jött fiatal férfiakat tettlegességgel is igyekeztek távoltartani a falubeli lányoktñl. Ha a település
kisebb területi egységekre oszlott, pl. alvégre, felvégre, tizedre, városrészekre, ezeken belül is
megfigyelhető volt endogám tendencia, elsősorban az udvarlás időszakában. Pl. a palñcoknál ha más
falurészből jött egy legény udvarolni a kiszemelt lányhoz, a helybeli legények meglesték, megverték,
elűzték, nemegyszer emberhalál lett a vége. Magánál a házasságnál már nemigen vették figyelembe a
településen belüli endogámiát, hacsak a különböző falurészekben lakñk egyúttal nem tartoztak más-más
paraszti rétegekhez. A lakodalmi szertartás egyes mozzanatai is őrzik a valamikori endogámia nyomait.
Ilyenek pl. a lánykiadásnál a menyasszony rokonságának vonakodñ, időhalasztñ, a vőlegény rokonságával
szinte ellenséges magatartása, a más faluba vitt menyasszony nászmenete útjának kötéllel valñ elkötése.
Endogámia lehet egy foglalkozási ágon, paraszti rétegen belül is. A pásztorcsaládok egymás között
házasodtak, s még itt is foglalkozási ágak szerint, pl. a juhász általában juhász lányát vette el.
Gazdalegény azonos nagyságú vagyonnal rendelkező lányt kellett, hogy elvegyen. „Guba gubához, suba
subához” Ŕ mondja a közmondás. Ŕ Vegyes nemzetiségű vagy vallású falvakban a II. világháborúig az
azonos nemzetiségűek és vallásúak házasodtak csak össze, vagyis saját csoportjukon belül házasodtak,
mentek férjhez. Ilyen esetekben vallási, nemzetiségi endogámiárñl beszélhetünk. A különböző endogám
tendenciák általában együttesen jelentkeznek, a vallási, vagyoni, lokális csoportok gyakran egybeestek, pl.
a falu eredeti magjában lakñ, ref. magyar nagygazda családok egymás között házasodtak. Az endogámia
ellentéte az → exogámia. Néprajzi értelemben megkülönböztetünk exogám és endogám jellegű
településeket. Az endogám falvakban szégyen a legénynek, lánynak más falubelivel házasságot kötni, csak
egymás között házasodnak. Ilyen település azonban igen kevés van, azért általában inkább endogám
tendenciájú településekről szñlhatunk, ahol az endogámia elvként megvan, de gyakorlatilag más
falvakkal is összeházasodnak. Gyakori az is, hogy az endogámia falun belül csak egy paraszti rétegre,
valláscsoportra korlátozñdik, pl. csak az ev. nagygazda lányokat nem engedik ki a községből. (→ még:
házasság) Ŕ Irod. Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
ének: 1. paraszti értelmezése: egyházi ének, szemben a világi → dallal és nñtával. Ŕ 2. a szñ eredetileg a
verses alkotások énekelt előadásmñdjára utalt. „Egy táncnñtát énekszñval tinéktek mondanék...”
(Vásárhelyi daloskönyv, 17. sz.) A 17. sz.-ig a hosszabb, epikus és rövid, dalformában ìrt lìrai
költeményeket egyaránt éneknek nevezték. (Pl. hegedős ének, histñriás ének, virágének.) A rìmes
strñfikus lìrai alkotások megjelölésére a magyar nyelvben csak a 17. sz. végétől használják a dal szñt. Ŕ 3.
az eposz önállñ része, voltaképpen egy nagyobb epizñd, amely viszonylag egységes cselekményt tartalmaz.
691
E, É
A folklorisztikában szokatlan (és jñrészt indokolatlan) elnevezés, mivel az epikus népköltészet alkotásait
csak a kiadñk szokták énekekre tördelni.
Küllős ImolaŔVoigt Vilmos
énekelt mese: a → formulamesék s ezen belül a → mondñkamesék és a → felelgetős mesék egy részének
ismeretesek dallammal lejegyzett változatai (→ Jakab és a zab: AaTh 2032; „A gñlya és a békák”,
„Madármondñka”, → hangutánzñ). Bizonyos tìpusok, bár nemegyszer csak szövegüket jegyezték fel, csak
énekelt formában fordulnak elő („Hol jártál báránykám?”, „Hol jártál, te kis nyulacska?”, „Kitrákotty
mese”). Vannak emellett bizonyos daltìpusok, elsősorban lakodalmi énekek, amelyek voltaképpen versbe
szedett, eldalolt mesék (→ katekizmusi ének, → tücsöklakodalom, házasodik a lapát). Nálunk ezek a
daltìpusok sohase szerepeltek a → balladák között, a készülő német balladakatalñgus azonban a tréfás
balladák egyik válfajának tekinti őket. Szerintünk → láncmese és → halmozñ mese szerkezetűek a
formulamesék (AaTh 2000Ŕ2499), a képtelenséghalmazatok, pl. a → szarkaháború, de voltaképpen a
„Tücsöklakodalom” is Ŕ bár ezt Thompson az AaTh 2019* tìpusszámon tartja nyilván Ŕ a →
hazugságmesék (AaTh 1875Ŕ1999) csoportjába tartoznak. Funkciñjukat tekintve egy részük alighanem
felelgetős, hang- és mozdulatutánzñ társasjáték lehetett („A gñlya és a békák”). A mondñkamesék
dallamának lekopása Ŕ mint ahogyan ez napjainkban a gyermekmondókáknál (→ mondñka) jñl
megfigyelhető Ŕ és a felnőtt-társasjáték, társastánc gyermekjátékká válása történelmi folyamat. Az ide
tartozñ szöveganyagot népköltési gyűjteményeink legtöbbször a műfaj közelebbi meghatározása nélkül a
„Tréfás dalok”, „Vegyes dalok” vagy „Gyermekjátékok, -dalok, -mondñkák” csoportjában teszik közzé, a
dallamokat Ŕ és részben a publikált és kéziratos szövegeket is Ŕ a Magyar Népzene Tára
„Gyermekjátékok” és „Lakodalom” kötete vette számba. A nemzetközi változatok összeállìtásával, a
földrajzi elterjedés, a történeti alakulás megrajzolásával, az egyes tìpusok mai és korábbi funkciñjának a
megállapìtásával, valamint a formai jegyek számbavételével folklñrkutatásunk még adñs. Ŕ Irod. Berze
Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A bolondmesék tìpusmutatñja
(Kézirat az MTA Népr. Kutatñcsoport Adattárában); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék
tìpusmutatñja (Kézirat uo.)
Kovács Ágnes
énekes: → énekmondñ
énekes asszony, imaasszony: idősebb r. k. vagy görög kat. asszony, aki vallásos összejöveteleken, a vallási
előìrások szerinti alkalmakkor, búcsúban, temetésen, virrasztáson, rñzsafüzér-társaságban az imádságot,
az éneket elkezdi, vezeti, az énekek (imák) sorrendjét befolyásolja. Az énekes asszony sok éneket tud,
igyekszik újakat tanulni. Szépen csengő tiszta hangja, énektudása tisztelt személlyé teszi. A r. k. vidékek
asszonyainak rñzsafüzér-társaságaiban nyilvántartják, hogy ki az első, második, harmadik énekes
asszony, imaasszony, lappangñ versengés folyik az első hely elnyeréséért.
Morvay Judit
énekes ember: → előénekes
énekes gyermekjáték, énekes táncos gyermekjáték, énekes játék, dalos játék: a kötött formájú több személyes
→ gyermekjátékok leggazdagabb csoportja. Főként gyermek- és serdülő leányok (4Ŕ10Ŕ16 évesek)
énekes, ritmikus mozgással kìsért, térformát alakìtñ játéka. Falvainkban és városainkban egyaránt
kedveltek voltak a két háború közti időkig, azñta az ñvodai és iskolai közösségekből fokozatosan kezdtek
kiszorulni. A játékosok maguk énekelnek s az ének ritmusát mozgással kìsérik az egyszerű lépéstől a
tánclépésformákig, meghatározott alakzatban, térformában. A szöveg és a mozgás bizonyos cselekményt
fejez ki (bár nagyon halványan), esetleg dramatikus formában, amely a csattanñban válik tulajdonképpen
játékká (pl. párválasztás, a játékos elvitele stb.). Az énekes gyermekjáték dallama nagyrészt az emberiség
dalkincsének legegyszerűbb, legrégibb rétegéhez tartozik. A mozgás térformái (kör, sor) szintén a
legegyszerűbbek, jñformán világszerte egyformák. A szövegek töredékesek, összefüggésteleneknek
látszanak, bár van bizonyos tartalmi egységük. Eredetüket tekintve: a szövegtöredékekből a felnőttek
szokásformáira következtethetünk vissza. Így pl. lakodalmi szokások, → leánykérés, a hìdon valñ átkelés,
vámszedés stb. emléke él az énekes gyermekjátékokban. A szokásokon kìvül ősvallási elemek, →
ráolvasások nyomai, → történeti énekek, balladák stb. töredékei találhatñk az énekes
gyermekjátékokban. Ŕ Az énekes gyermekjáték rendszerezése: Dallambñl, szövegből, térformát alkotñ
mozgásbñl, szìnjátékszerű cselekményből tevődnek össze az énekes gyermekjátékok. Mindezek önállñan
is variálñdnak (leginkább a szöveg, legkevésbé a térforma), és egymáshoz valñ kapcsolñdásuk is változñ.
692
E, É
Pl. ugyanazt a „Fehér liliomszál” kezdetű szöveget különböző dallamokkal, változñ térformákban
játsszák. Ezért nem lehetséges az énekes gyermekjátékok egynemű rendszerezése. A legáttekinthetőbb a
térforma szerinti rendszerezés, amely figyelembe veszi a térformákat kialakìtñ mozgástìpust is: I. →
Körjátékok: 1. → Egyszerű körjáték: a) Kifordulñ: Lánc, lánc eszterlánc vagy Kis kacsa fürdik, b)
guggolñ: Ég a gyertya, ég, c) tapsolñ: Egy kis várat kerìtettem, d) szűkülő-tágulñ kör: A kállñi szőlőbe. Ŕ
2. → Táncos körjáték: a) párcserélő: Haj szénája, szénája, Héla, héla, héluska, b) páros kör: Hajlik a
meggyfa, c) páratlanul maradñ: Hatan vannak a mi ludaink. Ŕ 3. → Fogyñ-gyarapodñ körjáték: a)
kerülő: Erzsébet asszony, Méz, méz, méz, Boldogasszony, b) szoknyafogñ: Itt ül egy kis kosárba, c)
válogatñ: Járok egyedül. Ŕ 4. → Váltñ körjáték: a) utánzñ (imitálñ): Fehér liliomszál, b) kiváltñ: Mély
kútba tekintek, Elvesztettem zsebkendőmet, c) kitalálñ: Hej koszorú. Ŕ 5. → Kergető körjáték: a)
kendőelejtő: Tüzet viszek, b) ütögető: Ne nézz hátra, jön a farkas, c) behunyt szemű: Lipim-lopom a
szőlőt, d) harmadikat kergető: Sickiri, e) bujkálñ: Künn a bárány, benn a farkas. Ŕ II. → Sorjátékok: 1.
→ Vonulás a) egyenes irányú, b) szabálytalan irányú kanyargás, c) kanyargás kijelölt pontok körül, d)
vonulás arcsorban: Hej, Pilike táncolj! Ŕ 2. → Bújñs játék: a) bújñs játék: Mért küldött az úrasszony?, b)
kapusjáték: János úr készül, c) hidasjáték: Itthon vagy-e hidasmester?. Ŕ 3. → Fogyñ-gyarapodñ sor:
Ninive, Ninive. Ŕ III. → Páros játékok: 1. Forgás: Kocsi-kocsi komámasszony. Ŕ 2. Szökdelés: Szép a szőlő.
Ŕ 3. → Tapsos játék: Kovács pengeti a vasat. Ŕ Az énekes gyermekjátékok dallamainak teljes
rendszerezését és a hozzájuk kapcsolñdñ játékok legkorszerűbb formai elemzését Kerényi György végezte
el A Magyar Népzene Tára I. Gyermekjátékok kötetben. A játéktìpusok rendszerezése első ilyen kìsérlet
a világirodalomban. Ŕ Irod. Kiss Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Lajos Árpád: A
magyar nép játékai (Bp., 1940); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok (UMNGy VII., Bp., 1953);
Bakos JñzsefŔKerényi Gyula: Útmutatñ a népi énekestáncos gyermekjátékok gyűjtéséhez (Bp., 1953);
Igaz MáriaŔBorsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink (Bp., 1955);
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951); Lajos Árpád: Mñdszeres szempontok a népi
gyermekjátékok rendszerezéséhez (Miskolc, 1968).
Körtáncos gyermekjáték (Méra, v. Kolozs m.)
693
E, É
Lánykörtánc. Szombat este, vasárnap délután „ablak alá menünk” mondñkával (Galgamácsa, Pest m.,
1939)
Igaz Mária
énekes koldus: hivatásos énekesek kéregetésből élő tìpusa; általában bánatos hangulatú énekek hatásos
előadásával indìtja könyörületre hallgatñit. A középkori → énekmondñk és koldusdiákok tìpusrokonai.
Oláh Miklñs Hungáriája (1531) emlìti őket először: az Arad megyei Simánd község lakñi koldulással és
énekléssel tartották fenn magukat. Az énekes koldusok testi fogyatékos, társadalmilag deklasszált
emberek voltak. Hétköznapokon meghatározott, de elég tágas körzetben házaltak, többnyire kìsérő is volt
velük, esetleg kordén tették meg a nagyobb távolságokat. Ünnepi alkalmakkor (mise, egyházi ünnepek,
búcsú, vásár stb.) a sokadalmakat keresték. Házakhoz is eljártak pl. névnapot, karácsonyt, újévet stb.
köszönteni, de a nyilvánosságot jobban szerették. Némelyikből templomi vagy búcsús → előénekes,
ritkábban vándor → histñriás vagy ismert nótafa lett. A többség megmaradt a hagyományőrzés szintjén,
olykor meglepően régi énekeket tartottak fenn. Többféle igénynek is igyekeztek megfelelni, ezért
énekkincsük összetett, vegyes, a koldusének fogalma több értelmű. Az → előadáshoz zenekìséret is
járulhatott. A koldusének különféle parñdiái elsősorban az énekes koldusokat veszik célba. (→
hadirokkantvers) Ŕ Irod. Sztripszky Hiador: Igricek, énekes koldusok (Ethn., 1908); Takács Lajos:
Histñriások, histñriák (Bp., 1958).
Katona Imre
énekeskönyv: vallásos énekeket, esetleg imádságokat is tartalmazñ kéziratos vagy nyomtatott

gyűjtemény; prot. (ref.) neve zsoltároskönyv → (zsoltár). Régi neve kancionálé: a → ponyván megjelent
énekesfüzetkéket népünk levél vagy istória néven is ismeri. Alkalmi válfaja a halotti vagy →
virrasztñénekeket tartalmazñ kéziratos halottaskönyv. A középkori kódexek és egyéb egyháztörténeti,
valamint nyelvemlékek (→ népének) is tartalmaznak vallásos énekeket, de a magyar nyelvű éneklést
igazán a reformáciñ és a könyvnyomtatás viszi diadalra. A 16. sz.-ban egymást követik a prot.
énekgyűjtemények (Gálszécsi István, Székely István, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter,
Gönczi György), a betetőzést Szenczi Molnár Albert zsoltárfordìtásai (1607) jelentik. Ezután a
katolikusok veszik át a kezdeményezést (Kisdi Benedek, Szegedi Ferencz Lénárt, Kájoni János, Illyés
István, Náray György); a 18. sz.-ban mindkét felekezetnél újrakiadások jelennek meg, csak a század
végére lendül fel ismét a kiadás (r. k. Szent-mihályi Mihály stb.). A 19. sz.-ban emlìtésre méltñ r. k.
énekeskönyv még Szemenyei JánosŔKposia Gyula, valamint Tárkányi Béla és a Zsasskovszky testvérek
694
E, É
több kiadást megért műve. A jelen században előbb a r. k.-ok (Harmat ArtúrŔSìk Sándor), majd a prot.-
ok (Révész ImreŔKarácsony SándorŔ Ádám JenőŔÁprily LajosŔBalla Péter) fordulnak újra a régi és népi
énekek felé. E többségükben jñváhagyott énekeskönyvek anyaga ugyanis jelentős részben idegen szövegű
(latin), ill. dallamú darabokbñl áll, a tömegek éneklési gyakorlatára valñ hatásuk meglepően átmeneti: a
legmaradandñbb (Szőlősy)-Kisdi-féle gyűjteményből pl. (mely maga is régi, hagyományos énekeket újìtott
fel) mára talán két tucat ének ha maradt, de a HarmatŔSìk-féle könyvből is csak 10Ŕ15-öt vett át a nép,
ill. tartott meg a szájhagyomány. Pedig ezek az énekeskönyvek nem liturgikus, hanem közösségi,
gyülekezeti énekeket tartalmaznak, melyeket ünnepkörök és egyéb alkalmak, a r. k.-oknál a biblikus
alakok és egyéb szentek köré csoportosìtva szoktak közölni. Igyekeztek olcsñ, népszerű kiadásokban is az
ìrástudñ emberek kezére juttatni. Többnyire kántorok, → előénekesek, olykor → énekes koldusok vagy
→ histñriások vezették az együtténeklő csoportokat. A legtöbb kiadvány csak szöveges (különösen a
protestánsoké), de a kottás sem sokat segìtett a zeneileg többnyire képzetlen hivőseregnek. Ŕ A nép
körében jñval ismertebbek és használtabbak voltak a vidéki kántorok, búcsúvezetők (pl. a jászladányi
Orosz István) és más ponyvaszerzők által kiadott énekeskönyvek. A 4Ŕ8 lapot tartalmazñ, 8-adrét alakú
ponyvai énekeskönyvek főként a 18. sz. vége ñta s különösen a múlt század második felében szaporodtak
el. Ismert ponyvakiadñk jelentették meg, elsősorban Somogy, a Jászság és D-Mo. ontotta a kiadványokat,
de egyebütt, főként a fővárosban is sok látott napvilágot. Az asszonyok könyvnyi terjedelemre
felszaporodott gyűjteményeiket cérnával összefűzték, az ágyfejben tartották. Népünk körében legalább
ilyen elterjedt volt a sokféle kéziratos énekeskönyv, ill. füzetlapokra ìrt népének. Ezeket többnyire
nyomtatott kiadványokbñl válogatták, másolták, mintájukra egyes → népi verselők maguk is alkottak
újat. Különösen népi a r. k. és prot. felekezetnél korábban egyformán ismert halotti énekkincs, melyet a
halottaskönyvekben gyűjtöttek egybe. A bukovinai székelyek néha több száz oldalra rúgñ halottaskönyvei
valñságos kñdexek: a virrasztñ és halotti énekeken kìvül meséket, betyártörténeteket, találñs kérdéseket
stb., sőt még hasznos tudnivalñkat is tartalmaztak; a 48 ñrán át tartñ halottvirrasztás ennek segìtségével
könnyebben volt megoldhatñ, főként a virrasztñk szertartásmesterei, a paraszti kántorok vagy
előénekesek, énekvezetők vették nagy hasznukat. (→ még: daloskönyv) Ŕ Irod. Schram Ferenc: Bevezető
népénekeinkhez (Bp., 1958).
Katona Imre
énekesrend: előző korszakok és fejlődési szakaszok hivatásos énekmondñinak iskolája, érdekvédelmi

testülete. Hivatásos énekesek kìsérőiről, tanìtványairñl és követőiről számos adatunk van: pl. a közép-
ázsiai nomád népek énekmondñit is tanìtványok követik, akik fokozatosan sajátìtják el a mester tudását
és mind több esetben váltják fel, majd helyettesìtik is őt; a kelta bárdok s részben a germán skáldok is
valñságos iskolákba tömörültek, megvoltak a tanulás, a gyakorlás szabályai és követelményei, és bizonyos
specializálñdás is megfigyelhető. Ókori görög énekesrendekről is van tudomásunk: ìgy az ún. Homeridák
nem feltétlenül Homérosz leszármazottai, hanem inkább tanìtványai és követői voltak, akik más
énekesrendek tagjainál magasabb szinten működtek. A rñmai joculatorok és histriók is bizonyos
szervezetekbe tömörültek; a császárság bukása után az Alpokon túlra vándorolva segìtettek fenntartani a
hagyományt. E nyugati → énekmondñk közül egyre többen telepedtek meg a városokban, a 13Ŕ14. sz.-tñl
részben ñkori, részben helyi hagyományokat követve alakìtottak céhszerű testületeket, amelyek többek
között a nagyobb hatñsugarú vándorlásokat is elősegìtették. Bár egyes szakìrñk feltételezik, teljes
bizonyossággal nem dönthető el, hogy nálunk a középkor folyamán voltak-e hasonlñ testületek. Ŕ Irod.
Marñt Károly: Az epopeia helye a hősi epikában (Bp., 1964).
Katona Imre
énekmondñ, énekes: régmúlt történelmi korszakok és meghatározott művelődési szakaszok hivatásos

énekese, aki többnyire zenekìsérettel adott elő különféle epikus alkotásokat. A népköltészeti és az
irodalmi → alkotñk közti átmeneti tìpus: hivatásos → előadñként folytatja költői mesterségét; a fejlődés
végpontján rendszerint az ìrásos rögzìtés is megtörténik. Ismertebb nemzetközi tìpusaik az ñkori görög
énekmondñk: a szñbeliséghez közelebb állñ aoidoszok és az ìrásos gyakorlat felé közelìtő rapszodoszok; e
kettő repertoárjának műfaji összetétele, sőt énekmondñi gyakorlata is különbözött. Hasonlñ fejlődés
történt egyfelől a kelta bárdok, germán skáldok, másfelől a különféle középkori hivatásos énekmondñk
esetében, az irodalomba átlépő trubadúrokig bezárñlag. E fejlődést az énekesrendek is elősegìthették. A
szñbeliségben megrekedt énekmondñk társadalmi megbecsülése az idők folyamán csökkent, legjobb
esetben a nép körében élve működtek. Hasonlñ a magyar fejlődés is, melyre a középkorbñl jñformán csak
nyelvi adataink vannak. Az énekes és dalos szñ pl. a 13Ŕ16. sz. közt 10, ill. 6 ìzben fordul elő, mindkettő
máig használatos családnév. Az eleinte megbecsült és birtokadományokban is részesìtett → igric, →
jokulátor és → regös a középkor végére alacsony rangú mulattatñvá vált, miközben fokozatos
specializálñdás ment végbe, főként a zenekìséret vált hangsúlyosabbá (a 13. sz.-tñl a kobzos, a 14. sz.-tñl
695
E, É
pedig a hegedős, lantos, sìpos stb. fordul elő mind gyakrabban). Anonymus a jokulátoroknak tulajdonìtja
az epikus énekek fennmaradását, más szerzők már ekkor összekeverik a honfoglalñ 7 vezér saját szerzésű
énekeinek bizonytalan adatait a 7 gyászmagyar koldulñ énekmondásával. Galeotto Mátyás király udvari
énekeseit emlìti, akik vitézi tettekről szñlñ epikus történeteket adnak elő magyarul. Bonfininak a
kenyérmezei csatárñl szñlñ tudñsìtásábñl kitűnik, hogy valamiféle kisepika ekkor már a nép széles
rétegeiben is élhetett. A ránk maradt irodalmi emlékeken (Szabács viadala, Ének Pannñnia megvételéről)
kìvül egyes források más epikus témákat is emlìtenek (Kont: 1488; Hunyadi: 1526; Haláltalan Detre:
1536; Kinizsi: 1568; Zách Klára: 1600. stb.), ill. feldolgoznak. Egyes kutatñk a → ballada keletkezését is a
hivatásos énekmondñkkal hozzák összefüggésbe. Ŕ A 16. sz.-tñl kialakulñ → histñriás ének a középkori
epikának kisebb méretű, bővebb tematikájú folytatása. Egy részük nyomtatásban is megjelent. A szerzők
maguk adták elő műveiket, mely énekelt irodalomnak tekinthető. E histñriás énekmondñkrñl már többet
tudunk: volt köztük vándor lantos, katona, diák, pap és polgár is. Zenei és többen irodalmi szempontbñl
is képzett emberek voltak (Ilosvai Selymes Péter, Enyedi György, Tinñdi Lantos Sebestyén stb.). A
hivatásos énekmondñi gyakorlat elnépiesedése a 17Ŕ18. sz.-tñl figyelhető meg, az újkori → ponyva az
összekötő a szñbeliség és az ìrásbeliség között. A 18. sz.-ban már megjelenik a históriás, a 19. sz.-ban a
mindvégig idegennek maradt képmutogató. Rokon tìpus lehet még az → énekes koldusok, a különféle →
előénekesek, továbbá a → nñtafák között is. (→ még: képmutogatñ ének) Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: A
regösök (Bp., 1902); Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondñk (Egy. Phil. Közl., 1917);
Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondñk kérdéséhez (Irod. tört., 1928); Szabolcsi Bence: A
magyar zenetörténet kézikönyve (Bp., 1947); Pais Dezső: Árpád- és Anjou-kori mulattatñink
(Zenetudományi Tanulm., 1953); Takács Lajos: Histñriások, histñriák (Bp., 1958); Falvy Zoltán:
Énekmondñk a középkori Magyarországon (Filol. Közl., 1961).
Katona Imre
énekvezető: → előénekes
engobe [angñb] <fr.>: → földfesték
enyhely: földre állìtott, két karñval feltámasztott, összekorcolt, kb. 2Ŕ3 m magas és széles falazat. A
hordozhatñ és fordìthatñ enyhely a pásztor felszerelési tárgyainak nyújt a nap és az eső ellen védelmet.
Használata és funkciñja megegyezik a → szárnyékéval; a Hortobágy vidékén melléje állìtva, már mint
egyszerű kunyhñ, újabban baromfiñlként is előfordul. Az enyhely a Felső-Tiszántúlon és a Kiskunságban
bukkan fel néhány helyen. Nevezik ekhónak is. Ŕ Irod. Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im
ungarischen Tiefland (Bp.ŔKarcag 1927).
Szabadfalvi József
eperfa (a Tiszántúlon), szederfa (a Dunántúlon) (lat. Morus): gyümölcsfa. Mo.-on két fajtája ismeretes. Az
érdes levelű, sötétbìborszìnű gyümölcsöt termő fekete eperfa (M. nigra) iráni származású. Az ñkori
görögök és rñmaiak is termesztették. Mo.-on valñszìnűleg már a honfoglalás előtt ismerték. A fehér
(ritkábban sötét ibolya- vagy rñzsaszìnű) termésű fehér eperfa (M. alba) kìnai származású. Mindkét
eperfát a múlt század eleje ñta szìvesen ültetik a falusi házak és a tanyák udvaraira, a fehér eperfát
országutak mellé is. Az eperfa gyümölcséből pálinkát is készìtenek. A fehér eperfa a 12. sz.-ban került
Eurñpába a selyemhernyñval együtt. Nálunk a 18. sz.-ban terjedt el a selyemhernyñ-tenyésztéssel
párhuzamosan.
Eperfa levelei, termése és jobb oldalon virága
Kósa László
696
E, É
epika <gör. ’elbeszélő költészet’>: a tágabb értelemben vett költészet egyik alapvető tartománya,
műneme. A lìrai ábrázolással ellentétben az epikában az élet, a valñság tárgyi objektivitásában
tükröződik, anélkül, hogy az előadásban az ember belső világa önállñan föltárulna, s ne a külvilággal
(tárgyak, emberek, jelenségek) valñ kölcsönhatás során rejtett mñdon bontakoznék ki. Az epikai
látásmñd keletkezésének vizsgálatában az esztétika hangsúlyozottan az „élettényekre” utal vissza;
lehetőségét, sőt szükségszerűségét meghatározott társadalmi feltételek jelenlétében keresi. Ez utñbbi
meghatározottság azonban, bármennyire is nagy jelentőségű, egy kiegészìtő jellegű személy- és kollektìv
lélektani értelmezés nélkül kimerìtő választ nem nyújthat a műnemek származásának, megvalñsìtásának
kérdésében. Az epikai ábrázolás sajátosságának és törvényeinek leìrása az általános esztétika tárgya; a →
folklorisztikában, mivel kutatási tárgyára sokkal inkább a mű- és válfaji szerkezet, semmint a műnemi
rendeződés (ebben a vonatkozásban ti. a folklñr nagymértékben szinkretikus) jellemző, hasonlìthatatlanul
fontosabb az előbbiek (ti. a mű- és válfajok) klasszifikáciñja, leìrása, történeti dinamikájuk föltárása stb.
A folklñrepika mű- és válfaji állománya vagy szerkezete történeti képződmény, és úgy tűnik, kulturális
tìpusok szerint és etnikusan is jellemezhető. Az eurñpai prekapitalista paraszti kultúrákban pl. nagyjában
egységes képet mutat a szñbeli költészet epikus mű- és válfajainak szerkezete (az etnikus sajátságok az
egyes egységek jelentőségének fajsúlyában, poétikai sajátosságokban, tematikai eltérésekben stb.
mutatkoznak meg): → mìtoszok, → népmesék, → mondák, → történeti énekek, → legendák, →
anekdoták, az ún. → „igaz” történetek, stb., valamint mindezek gazdagon kibontakozñ válfaji elágazásai
megtalálhatñk általában valamennyi eurñpai nép folklñrjában. Kivétel nélkül minden kultúrában jelen
vannak a → proverbiumok és → találñs kérdések, azonban ezek műfaji és műnemi hovatartozása
tekintetében a tudomány ez ideig nem jutott döntésre. Legelfogadhatñbbnak tűnik az az álláspont, amely
szerint a folklñrnak ezek a jelenségei nem sorolhatñk az alapvető műnemek egyikéhez sem; külön osztályt
képviselnek. Ŕ Az epikai objektiváciñk kulturális területek szerinti és etnikus sajátságainak feltárásában
még sok adñssága van a szaktudománynak mind konkrét történeti, mind pedig elméleti vonatkozásban;
jñllehet az erre irányulñ kutatások a folklorisztikának igen gazdag fejezetét képezik már
szaktudománnyá történt szerveződésének kezdeteitől fogva. Sokkal előrehaladottabb, eredményesebb a
kutatás az epika egyetemes evolúciñjának megragadása terén. Különösen a legutñbbi esztendők szovjet
kutatásai értek el nagy eredményeket, ezekben bontakozik ki az egész emberiség történetét átfogñ
általánosìtás. Több, egyébként a részleteket illetően egymással vitázñ felfogás alapján az epikai
objektiváciñ általános fejlődéstörténete a következőképp tárul fel: az etnolñgiai vizsgálatok rögzìtette
archaikus folklñrokban már határozottan kibontakozik az epikai objektiváciñ két hőstìpusa, velük
párhuzamosan jellegzetes → szüzsék jelentkezése. E két hőstìpus a mitikus nemzetséghős, a →
kultúrhérosz és a névtelen-személytelen „egy ember”. Az előbbi a mitikus elbeszélés hőse, az archaikus
emberi közösségek első munkatapasztalatainak még jñrészt szinkretikus, de ebben az esztétikai tükrözést
is tartalmazñ általánosìtása, a nemzetségi-törzsi közösség megszemélyesìtése; a természettel és idegen-
ellenséges közösségekkel szembeni maga megvalñsìtásának művészi sűrìtése. A kultúrhérosz az osztály
előtti társadalom elbeszélő folklñrjának központi alakja (meglehetősen sokrétű: démiurgosz, szörnyeket
legyőző, ember- vagy állatalakú kñpé, stb.). Mìg a kultúrhérosz az archaikus emberi közösségek
egészének megszemélyesìtője, közösségi személy tehát, ami éppen idealizálásának feltétele, addig az
ősközösségi folklñr másik hőstìpusa, a személytelen „egy ember” merőben másféle minőség hordozñja és
evvel párhuzamosan sajátos szüzsésorozat szervezője. Az ide tartozñ nagyszámú történet „reális”
esemény: emberek és démonok, perszonifikált természeti jelenségek találkozásárñl szñlnak, amelynek
során az ember vagy fölülkerekedik, vagy alulmarad annak megfelelően, mennyire tartja meg, ill. szegi
meg az érvényes vallási etikai szabályokat. A hősnek ez a tìpusa nem az ősi emberi közösség egészének
koncentrátuma, hanem e közösség minden egyes tagjának személytelen, individualizáciñ nélküli
leképzése. Egyszerre tükrözi az egyes ember tehetetlenségét a természettel szemben és a közösség
köldökzsinñrján függését. Teljes mértékben személyén kìvüli erők függvénye, mind sikereit, mind
vereségeit ezeknek az erőknek köszönheti. Ŕ Az archaikus folklñrnak ez az osztálya vált hagyományává a
nemzetségi társadalmi szervezet hatalmas szociális és ideolñgiai megrázkñdtatással járñ felbomlásának
szakaszán véglegesen megformálñdott → tündérmesének és antipñlusának, a vele egyidőben
differenciálñdott → hősmesének is. Ez utñbbi hőse ugyancsak a személytelen „egy ember”, aki azonban
egyaránt rendelkezik fizikai erővel, és a varázslat-mágia fölényes ismeretével is (képes lévén
természetfeletti erőknek a maga szolgálatába állìtására). Kézenfekvő a feltételezés, hogy a varázslñ-sámán
nem kis mértékben lehetett prototìpusa ennek a figurának, amelyik ugyanakkor örökölte a kultúrhérosz
egy sor jellemvonását. Az archaikus folklñrnak ezek és további (hagyománnyá nem szerveződött
mindennapi elbeszélések, törzsi háborúkra vonatkozñ történeti mondák, az igen jelentős szñnoklatműfaj,
a siratñ stb.) egységei, „műfajai” alkották talaját az ekkor uralkodñ mitikus világkép szervezte archaikus-
mitikus hősdalciklusoknak, mint amilyenek a karél-finn runák, a jakut olonho, a burját uligerek, az É-
kaukázusi nárt mondák, a grúz Amiráni, a Gilgames stb. Ezek a tipolñgiai szempontbñl egy osztályba
sorolhatñ epikai alkotások persze jelentős eltéréseket mutatnak, pl. a megfelelő közösségek etnikus
697
E, É
konszolidáciñja előrehaladottságának mértéke szerint. A bemutatott evolúciñ az epika fejlődését persze

csak egyetlen aspektusbñl tekintette. A magisztrális út mindenesetre a szociális viszonyok ábrázolásának
egyeduralomra törése Ŕ az emberi kollektìva természettel vìvott harcai tükrözésének rovására. Éppen
ezért az ember-, a hősábrázolás mñdjának változásai az epikai műfajok történeti megismerésének
legfontosabb támpontja. Az, hogy milyen szociális tìpust emel hőssé, teljes értékű osztályozási rendezőt
kìnál az epikai műfajok rendszerezéséhez. Ŕ A fejlődés teljes ábrázolásához mégis további nézőpontokbñl
is vallatñra kell fognunk az alkotásokat, nevezetesen az ábrázolñ eszközök és értékek rendszerének, az
epikai anyag műbe szervezése mñdszerének evolúciñja stb. szempontjábñl. A tudományos kutatás jelentős
sikereket ért el ezen a téren is, mindazonáltal a különböző nézetek szñrñdása itt már sokkal nagyobb,
hogysem valamennyire is egységes kép kialakìtásával sikerrel kìsérletezhetnénk. Figyelmeztetnünk kell
arra is, hogy a fenti fejlődésvázlat absztrakt séma, amely a valñságban egyes etnikus közösségek
folklñrjának történetében sehol sem juthatott érvényre. Hangsúlyosan érvényes ez az epika egyetemes
fejlődésének arra a korszakára, amelyet a klasszikus hőseposz (nagyepika, epopeia) kialakulása fémjelez.
A társadalmi alap itt a katonai demokrácia korszaka, az államalapìtás hajnala. Minthogy e szociális alap
megvalñsulása nagymértékben különbözik az egyes etnikai masszìvumok életében, alaposan eltérnek az e
talajon kibontakozott epikai alkotások formálñdásának útjai és maguk az alkotások is. A tipolñgiailag ide
sorolhatñ emlékek önmagukért szñlnak, ismertebbek is, hogysem itt részletezésükbe bocsátkozhatnánk:
az Iliász és Odisszeia, a Mahabharata és Ramajana, az Alpamis és Manasz, az örmény David Szaszunci, a
bizánci Dijenisz Akritasz, a francia Roland, a spanyol Cid, az orosz bilinák, délszláv junák-éposz, a
Körogli, stb. alkotják az epika történetének ezt az osztályát. Ŕ A klasszikus hőseposz kialakulása a
folklñrepika egyetemes útjának kulmináns pontja, bizonyos értelemben lezárása. A továbbfejlődés az
eddig vázolt úton átfejlődés az irodalomba, a hivatásos művészetbe. Az ìrásbeliség (pontosan az
ìrásbeliséget is feltételező szociális viszonyok és szellemi állapotok) kifejlődésével a folklñr egész
struktúrája és társadalmi funkciñja-státusza minőségi változást szenved; ezen belül a folklñrepika a
feudalizmus, majd kapitalizmus kizsákmányoltjainak mintegy reliktumkultúrájává fokozñdik le.
Jelentősége persze ñriási ennek az osztálynak életében, de olyan teljesìtményekre, mint a klasszikus
hőseposz volt, már soha többé nem képes. Örökli és tovább alakìtja, sőt kezdetben pompásan kifejleszti a
mesét, műfajjá kristályosìtja a mondát és legendát; van alkotñ energiája és szükséglete új műfajok,
ábrázolñ eszközök, új tìpusú hősök galériájának megteremtésére, egyszñval létrehozza saját,
kimerìthetetlen gazdagságú epikai hagyományát. Még önérvényű világmodellt is érvényre juttat e
hagyományban, amely azonban éppen e közösség szociális helyzeténél fogva már csak partikuláris lehet,
minthogy már nem az egyetlen művészet az adott társadalomban. Ŕ Irod. Marñt Károly: Homeros „a
legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra, C. M.: Heroic Poetry (London, 1952); Meletyinszkij, E. M.:
Proiszhozsgyenyije, geroicseszkovo eposza (Moszkva, 1963); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp.,
1972).
epikolìrikus műfajok: a → lìrai műfajok olyan csoportja, amelyben igen erős az epikus jelleg, és ez mind
az egyes alkotásokban, mind azok nagyobb csoportjainak felépìtésében, összetételében (alkotócsoport, →
ciklus) megmutatkozik. Történetileg a folklñron belüli személyes lìra létrejöttének kìsérő jelensége. Amìg
az őslìra voltaképpen nem nevezhető lìrának, a személyes lìra a folklñrban a reneszánsz után alakul ki.
Ekkor az epikus műfajok uralkodnak, és a kialakulñ lìrai alkotások epikolìrikus szìnezetet vesznek fel:
keretbe jutnak, narratìv történeteket képviselnek, párbeszédes formában valñságos kis történetek
zajlanak le. Formailag is ilyen jellegű a → narratìv lìrai dal, a dalciklus és általában a polistrófikus dal is.
(→ több szakaszos dal) Esztétikai előzményei és közvetlen forrásai között a trubadúr-életrajzok
dalciklusait, Dante és Petrarca lìrai dalfüzéreit, majd a pásztorköltészet és az arkadizmus termékeit
emlìthetjük meg. Hasonlñ fejlődés megfigyelhető az Eurñpán kìvüli (kìnai, japán, indiai, arab, perzsa
stb.) lìrában is. Tágabb értelemben az epikolìrikus műfajok, mint átmeneti műfajok keretébe vonhatñ több
olyan régies műfaj, amelyekben az epikum még nagymértékben jelen van, és a lìrai dalok voltaképpen
ennek keretében fordulnak elő. Ilyen a → dalbetétes mese, a → széphistñria, a gyakran verses szerelmi
levelezés (→ verses levél), sőt időnként az erotikus műfajok jñ néhány példája. Ezek egyetemes
műfajtörténeti helyét nehéz kijelölni, annyi mégis nyilvánvalñ, hogy ugyancsak nemzetközi
elterjedtségűek. Ŕ A magyar népköltészetben a hagyományos műfajbeosztás nem különböztette meg az
epikolìrikus műfajokat, az ilyen alkotásokat általában a lìrai dalok, románcok, szertartás- és játékdalok
között találjuk. Gyakran utñlag egyesìtették a gyűjtők az egyes → monostrofikus dalokat, és ily mñdon
álepikolìrikus alkotások is keletkeztek. Esztétikailag igen régies, történeti stìlusok egész sorának
(legkivált a reneszánsz, barokk, klasszicizmus) nyomait őrző alkotások tartoznak ide, amelyeket gyakorta
a lìraiság mintaképeinek tartanak (történetileg indokolhatñ mñdon, leìrñ szempontbñl azonban
helytelenül). Ŕ Irod. Mersmann, Hans: Grundlagen einer musikalischen Volksliedforschung (Archiv für
698
E, É
Musikforschung, 1922Ŕ24); Gennrich, Friedrich: Grundriss einer Formenlehre des mittelalterlichen

Liedes (Darmstadt, 1932); Kardos Tibor: Középkori kultúra Ŕ középkori költészet (Bp., 1941); Brittain,
Francis: The Medieval Latin and Romance Lyric to A. D. 1300 (Cambridge, 1951); Èerný, Václav: Lid a
literatura ve strídovíku (Praha, 1958); Gerézdi Rabán: A magyar világi lìra kezdetei (Bp., 1962); Dronke,
Peter: Medieval Latin and the Rise of European Love-Lyric (Oxford, 1965Ŕ66); Voigt Vilmos: „A
szerelem kertjében” (Ethn., 1969Ŕ70); Marinelli, P. V.: Pastoral (London, 1971).
Voigt Vilmos
epikus proverbium: összefoglalñ megjelölése azoknak a → proverbiumoknak, amelyek a

legközvetlenebbül utalnak a mögötte állñ epikus történetre (→ még: wellerizmus). Legpregnánsabb
képviselői kérdés-felelet formájúak: „Mit is mondott a kabai asszony? Igyunk egyet komámasszony!”;
„Az oláh szőre kopott kecskét vitt a vásárba: beül a szőre nyáron, mint a bundának!”. Ide sorolhatñk még
azok az átmeneti formák, amelyek nem csupán egy mondatbñl állnak, hanem egy rövid kis történetbe
ágyazva mondják el az epikus proverbiumot, mely legtöbbször nem hagyhatñ el. Az epikus proverbiumok
használata némiképp szűkebb, mint a közmondásé vagy a szñlásé, mivel általában egy rövid történet
elmondását is jelenti, jobbára csak társas összejöveteleken hangzik el. Gyakran vidám hangulatú,
humoros hangvételű. Ismerete nem kötődik társadalmi réteghez, korhoz. Népköltési gyűjteményekben és
szñlásgyűjteményekben találhatñ szép számmal. Igen szoros a kapcsolata az → anekdotával, → tréfával,
→ viccel. Ŕ Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szñlás? (Magy. Nyelv, 1954); Taylor, Archer: The Proverb, and an
index to the Proverb (HatboroŔCopenhagen, 1962); O. Nagy Gábor: Magyar szñlások és közmondások
(Bp., 1966).
Szemerkényi Ágnes
epikus ráolvasás: a → ráolvasásnak az a fajtája, amely (általában gyñgyìtásrñl, ill. gyñgyulásrñl szñlñ)
történetet tartalmaz, többnyire hasonlatba ágyazva (úgy gyñgyuljon meg az epikus ráolvasással
gyñgyìtott beteg is, ahogy a történetben szereplő személy), általában dramatizált formában. A magyar
ráolvasás-anyagban több tìpus képviseli, amelyek általában a gyñgyìtñ specialisták gyakran titokban
tartott, családban örökìtett szövegkincséhez tartoznak. Sokszor tartalmaznak hosszú időn át és nagy
területeken viszonylag állandñ szövegelemeket. Eredetük gyakran bizonytalan, tekintve, hogy gyñgyulás-
történet elmondásával gyñgyìtani a mágia általánosan elterjedt, alapvető eszközkészletébe tartozik;
könnyen jöhettek létre különböző időkben és helyeken hasonlñ epikus ráolvasások. Az elterjedtebb
magyar szövegtìpusok a következők: A nemzetközi szakirodalomban → második merseburgi ráolvasás
néven számon tartott, általában ficamot, lábtörést gyñgyìtñ, főleg D-Mo.-on és Erdélyben ismert tìpus. Ŕ
Jó ember Ŕ gonosz asszony („gyékényágy Ŕ kőpárna”): D-Mo.-on, Erdélyben, Moldvában és szñrványosan
É-on ismert tìpus; 18. sz.-i → boszorkányperekben is szerepel: A jñ gazda szállást ad a (gyakran Szent
Péterrel együtt) vándorlñ Krisztusnak, de a szìvtelen gazdasszony gyékényágyra-kőpárnára fekteti,
esetleg sñtalan kásával, „sütelen” pogácsával eteti Ŕ az asszony beteg lesz, majd Jézus meggyñgyìtja. A
tìpus D-eurñpai párhuzamokon keresztül esetleg ñegyiptomi szövegekig vezethető vissza. Ŕ A gyñgyìtñ és a
betegség találkozásának szüzséjét több, feltehetően genetikusan is rokon tìpus képviseli, amelyek a
jelenlegi eurñpai ráolvasásanyaggal különböző irányú, korú és intenzitású kapcsolatokat mutatnak. Ezek
a tìpusok: Találkozás az igézettel: A gyñgyìtñ (Krisztus, Mária stb.) találkozik a valakit megbetegìteni
indulñ betegséggel (amely nálunk, éppúgy, mint DK-Eurñpában és az egész Mediterráneumban többnyire
igézet, ritkábban más betegség vagy rossz idő), és ember nem lakta helyre küldi. Országszerte elterjedt;
szép számú 17Ŕ18. sz.-i szövegünk is van, Bornemisza is több változatban közli. A régi, valamint a
nyelvterület K-i részéről származñ szövegek gyakran szñlnak hét vagy hetvenhét(féle) betegséggel valñ
találkozásrñl. A három fehér asszony szövegtìpus a nyelvterület K-i részén ismert (románoknál közkeletű).
Valñszìnűleg e körbe vonhatñ a Három zsidó lány: Az általában Mária karján vitt Jézust három nő
dicsérettel, ill. → szemveréssel megigézi, majd a beteg gyermeket Mária vagy egy szent meggyñgyìtja,
többnyire a szemverés e századi magyar parasztság kezén is élő gyñgymñdjainak valamelyikével (pl.
vìzvetés). Ŕ Az e körbe vonhatñ (a nálunk ismerteknél Eurñpa-szerte jñval nagyobb számban elterjedt)
szövegtìpusokat egyes kutatñk az ñkori keleti magaskultúrákig vezetik vissza. Mindenesetre egyes
motìvumok vonatkozásában igen régi ìrásos emlékek maradtak fenn. Több tìpust is eredeztetnek a
szemita keletről, antik szövegeken át, különböző utakon; adatokkal igazolva a szövegek kora középkori
elkeresztényiesedését, egyúttal figyelembe véve hasonlñ tartalmú bibliai, ill. apokrif legendák és egyházi
benedikciñk profanizálñdását, epikus ráolvasássá válását, ill. a többféle eredetű szöveganyag
kontamináciñját (pl. ismeretes három féreggel valñ találkozást emlìtő babiloni szöveg; a valakire fejfájást
vivő Antaurával valñ találkozásrñl szñlñ 3. sz.-i görög szöveg; 13. sz.-i bizánci szöveg a fejfájással
találkozñ Jézusrñl; bizánci szövegek Lilith, ill. Gello démonnal valñ találkozásrñl stb.). A magyar
szövegek inkább a régi bizánci szövegekhez közelebb állñ DK-eurñpaias tìpusok körébe tartoznak, de
699
E, É
számos szállal kötődnek a közép-eurñpai, ill. a kora középkori egyházi eredetű szöveganyaghoz is. Ŕ
Egyéb, a magyar nyelvterületen kevesebb adattal képviselt epikus ráolvasás-tìpusok: Szűz Mária
szembetegséget gyógyìt: Jézus vagy más beteg szemét ág sebzi meg; Mária meggyñgyìtja. Közép- és Ny-
Eurñpában elterjedt, a középkortñl ismert. Három gyógyìtó asszony: Nálunk és egész Eurñpában több Ŕ
köztük több igen régi Ŕ szövegtìpus képviseli. Közös bennük valamilyen betegség három asszony (lány)
általi gyñgyulásának elbeszélése, többnyire rövid, nem dramatizált formában. Bornemisza is több
formában közli. Három gyógyìtó virág: Valñszìnűleg az előbbivel rokon, a középkor ñta Ny- és Közép-
Eurñpában ismert: Mária vagy Jézus három virággal gyñgyìt (nálunk többnyire szembetegséget). Beteg
találkozása a gyógyìtóval: Magyar változataiban általában Jézus gyñgyìtja a vele találkozñ, neki
panaszkodñ Máriát. Bornemisza által is közölt, a nyelvterület több pontján (Nyitra, Erdély, Moldva stb.)
különböző változatokban ismert szövegtìpus. Hasonlñ szüzséket (pl. a fogfájñs Szent Péter panaszkodik
Jézusnak) egyes kutatñk egyiptomi-görög szövegekig vezetnek vissza; mindenesetre Eurñpa több
pontjárñl ismertek 9Ŕ10. sz.-i Ŕ feltehetően rokon Ŕ latin nyelvű szövegek. Ŕ Irod. Ohrt, Friedrich: Über
Alter und Ursprung der Begegnungssegen (Hässische Blätter für Volkskunde, 1936); Szendrey Zsigmond:
A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Hampp, Irmgard: Beschwörung, Segen, Gebet (Stuttgart, 1961);
Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).
Pócs Éva
epikus törvények: 1. a folklñreposz fejlődési és tükrözési elveinek összessége. Ŕ 2. szűkebb értelemben a

dán Axel Olriknak egy nagy hatású tanulmányában kifejtett tételei az elbeszélő műfajok szerkezeti
felépìtésére vonatkozñan; a) az expozìciñ és a finálé törvénye (a mese elején és végén nincs cselekvés); b)
az ismétlések törvénye; c) a hármasság törvénye; d) a szcenikai kettősség törvénye (két fő ellenség
küzdelme); e) a szembeállìtás törvénye (a hősök ellentétes vonásokkal vannak felruházva: fiatal-öreg, jñ-
gonosz stb.); f) az ikrek törvénye (két személy azonos szerepben lép fel, pl. a → jñ és a rossz lány); g) az
utolsñ jelentéshordozñ törvénye; h) az egységes fabuláris cselekvés törvénye; i) a cselekménykoncentráciñ
törvénye. A. Olrik és követői a szüzsé épìtkezésének e valñban megfigyelhető törvényszerűségeit azonban
abszolutizálták, a művészi forma természetében rejlő, mindenkorra adott sajátságainak vélték, amelyek
további elemzésre nem szorulnak, keletkezésük és alakulásuk kérdése sem merül fel. Metafizikusak e
„törvények” abban az értelemben is, hogy egymáshoz valñ viszonyuk tisztázatlan. Hasonlñ „törvények”
tetszés szerinti mennyiségben lennének kimutathatñk, mint ahogy efféle kìsérletek nem is hiányoznak a
polgári tudományban. Ŕ Irod. Olrik, Axel: Epische Gesetze der Volksdichtung (Zeitschrift für das
deutsche Altertum, 1909. No. 51.).
épìtőáldozat: A magyar nyelvterületen épìtőáldozatnak bizonyos új vagy épülő házzal kapcsolatos

cselekményeket nevezünk, amelyek elvileg azon az elképzelésen alapulnak, hogy „az új ház áldozatot
követel”. E hit különböző megfogalmazásokban fellelhető még ma is az egész nyelvterületen, nem
ismeretes azonban arra vonatkozñ magyarázat, hogy ki és miért követel áldozatot. A baj megelőzésére ma
lényegében háromféle cselekménytìpus ismert: 1. Első éjjel olyan személy alszik az új házban, akinek a
haláláért „nem kár”: pl. legöregebb családtag, gyñgyìthatatlan beteg, de leggyakrabban kutyát, macskát,
tyúkot zártak be első éjjelre a házba. 2. Beköltözéskor állatot ölnek, pl. baromfit nyakaznak le a küszöbön
(esetleg vérével körülcsepegtetik a házat). 3. Valamilyen állat vagy állati eredetű termék (tyúk, macska,
tojás stb.) befalazása a 20. sz.-ban már igen szñrványos, de a régészeti leletek tanúsága szerint régen
gyakoribb volt; ma is találni régi falusi házak lebontásakor a falban ismeretlen tartalmú edényeket, néha
állatcsontvázakat. Csak Erdélyben fordult elő az árnyék bemérése a falba (amely egyébként a Balkánrñl
ismert): az éppen arra haladñk árnyékát kákával megmérik, majd a kákát beépìtik. Ŕ Az „eredetinek”
tartott forma: ember megölése, ill. elevenen befalazása (→ Kőműves Kelemenné) a gyakorlatban a
közelmúltbñl nem ismert, és nem valñszìnű, hogy valaha is általánosan elterjedt lett volna Eurñpában, ill.
hogy a fenti formákat időben mindenütt megelőzte volna. A jelenben Eurñpa-szerte általánosnak csak a
hit ismerete mondhatñ; a fenti cselekmények bármelyikének tényleges elvégzése már ritka volt a
közelmúltban is. Ma is fellelhető gyakorlat viszont Ŕ a magyar nyelvterületen is Ŕ a pénz fundamentumba
ásása, kétséges azonban, hogy ez minden esetben e körbe vonhatñ-e; a mai magyarázatok inkább arra
utalnak, hogy „emléket hagynak az utñkornak”. Lehet, hogy a szokás elhalványult, értelmét vesztett
továbbélése az alkalomszerűen előfordulñ rñzsafüzér, szenteltvìz falba helyezése; ma már e gesztusok
inkább az épìtkezés kezdetének ünnepélyességét hangsúlyozzák. Kérdéses, hogy genetikusan
kapcsolñdnak-e az épìtőáldozathoz országszerte elterjedt hiedelmek: az hal meg először, aki az új házban
először gyújt tüzet, vagy először oltja el a lámpát, először alszik el stb.; mindenesetre a mai elképzelések
rokonìtják velük: a nem is olyan régi gyakorlat szerint azon igyekeztek, hogy a legöregebb végezze el e
műveleteket. Ŕ Irod. Ernyei Jñzsef: Épìtőáldozat emléke a XVIII. századbñl (Ethn., 1927).
700
E, É
Fazékban elfalazott kakas (18. sz., Torda, v. Torda-Aranyos m.)
Pócs Éva
épìtőanyag: a lakñ- és gazdasági épületek elkészìtéséhez szükséges anyag. A magyar népi épìtészetben a
környéken előfordulñ természetes épìtőanyagokat használták fel. Az épìtőanyag és a táj kapcsolata
bizonyos harmñniát biztosìt a falu épìtészeti megjelenése és a táj arculata között. A népi épìtészet
legfontosabb fal-épìtőanyagai: föld (vert, rakott, vályog, gyeptégla), fa, nád, kő és kismértékben a tégla. A
tetőszerkezet anyaga: fa, a héjazaté: nád, szalma (zsúp), fa (zsindely, deszka), cserép, terméspala, sás,
gyékény. Az egyes épìtőanyagok használatában a földrajzi adottságok voltak a meghatározñk, ìgy sok
esetben az egyes épìtőanyagok használatának határai jñl megvonhatñk. Máshol a határok
összemosñdnak, és több épìtőanyag szerepel egymás mellett. A faépìtkezés Mo.-on a 18. sz. tájékán
Erdélyben, a Felföldön és Zala, Vas, Somogy, Baranya megyében volt jelentős. A földépìtkezés
legjellemzőbb területe az Alföld, de határa átnyúlik a Dunántúlra. A kő- és téglaépìtkezés elsősorban a
Balaton mellékén, a Ny-Dunántúlon, valamint az Északi-Középhegységben volt jelentős. A faépìtkezés
elterjedési területe régebben még nagyobb lehetett, de az erdők fogyásával fokozatosan visszaszorult.
Helyén a föld- vagy kőépìtkezés vált jellemzővé. A 20. sz.-ban országszerte visszaszorult a természetes föld
épìtőanyag is. Helyét egyre inkább a tégla foglalja el. Ŕ (→ még: tetőfedés) Ŕ Irod. Bátky Zsigmond:
Parasztházak épìtőanyag szerinti elterjedése hazánkban (Föld és Ember, 1921); Major Jenő: A magyar
falu a tájban (Magy. Épìtőművészet, 1954); Tñth KálmánŔFarkas TiborŔMiskolczy Lászlñ: Az anyag,
szerkezet és forma egysége a népi épìtészetben (Magy. Épìtőművészet, 1954).
Bárth János
épìtőmunkás, épìtőipari munkás: különféle rendeltetésű épìtmények (lakñ- és középület, üzem, közlekedési
berendezés stb.) készìtését végző bérmunkás. A termelés kezdetlegesebb szintjén az épìtés az emberek
otthoni tevékenységének körébe tartozik (→ népi épìtkezés); a szak- és segédmunka különválása, a
különféle épìtőközösségek kialakulása elsősorban a városokban már az ñkortñl kimutathatñ; a
feudalizmus korában a céhek a nemzetközi vándormunka és a kisvállalkozás keretévé váltak, de falun és
mezővároson a kézműves a legutñbbi ideig megtartotta kapcsolatát a földdel és a parasztságnak
dolgozott. A tőkés vállalkozás időszakában a kézműves fokozatosan vándormunkássá lett, hasonlñképpen
az épìtőipari segéd- és betanìtott munkás is, a termelő és a fogyasztñ közé beékelődő → vállalkozñ fogadta
fel őket meghatározott időtartamra. Részben ennek hatására alakult át a falusi-mezővárosi épìtőmunka
is, elkülönült a mindjobban szakosodñ falverők, vályogvetők és a munkájukhoz kapcsolñdñ hivatásos
tapasztók tìpusa, a téglaverők pedig részben családi, részben üzemi keretek között, tehát téglagyári
munkásokként tevékenykedtek. A tőkés vállalkozás kiterjedésével egyes épìtőipari ágazatok, azokon belül
pedig a szak-, betanìtott és segédmunka éles elkülönülése figyelhető meg. Az üzemszerűen végzett munka
zárt üzemi kereteken kìvül történik, az egy munkahelyen tevékenykedő munkásoktñl a legteljesebb
együttműködést kìvánja meg. A hagyományos épìtőközösségek, céhek, az újkori → bandák helyett a
szakképzettség szerinti szigorú és szinte áthághatatlan munkaköri beosztás uralkodik, melyben a
szakmunkások (ács, asztalos, bádogos, kőfaragñ, kőműves, szerelő, szobafestő, tetőfedő stb.) keresete és
öntudata magasan felette áll a betanìtott (állványozñ, cserepező, kövező, kubikos stb.) és főként a
legfalusibb segédmunkásokénak (anyagmozgatñ, habarcskészìtő, malterhordñ stb.); különösen a nők
voltak kiszolgáltatott helyzetben. Az épìtkezések fellendülése és visszaesése elsősorban az utñbbi kétlaki
(→ kétlakiság), felemás helyzetű munkásokat érintette. Nagyobb ipari központok, főként a főváros
környékének viszonylagosan túlnépesült falvaibñl kerültek ki az épìtkezéseken dolgozñ napszámosok (→
napszámosmunka) nagy tömegei: a közelebb lakñk naponta, a távolabbiak hetenként jártak haza;
igyekeztek a lokális és a vérségi kapcsolatokat megtartani, ezzel együtt sokáig nyelvjárásukat, viseletüket
és szokásaikat is, mindezek a hagyományok a szakmunkások állandñ gúnyolñdásának valñságos céltáblái
voltak. Idők folyamán fokozatosan munkásokká váltak, vagy a munkanélküliség visszakergette őket a
mezőgazdaságba, esetleg másfajta iparágba. Az épìtőipari betanìtott és segédmunkásság egyike volt a
legsűrűbben cserélődő, legvegyesebb és sokszor a leggyengébb munkaerkölcsű foglalkozásoknak. Ennek
ellenére az épìtőmunkás pl. a famunkásnál jñval, közelebb áll az igazi ipari munkáshoz, részt vett
mozgalmaiban: hazánkban a századfordulñ után a vas- és fémmunkásság mellett éppen az
épìtőmunkásság volt a baloldali mozgalmak zászlñvivője. (→ még: baráber, → rakodñmunkás, →
701
E, É
útmunkás, → vándormunkás) Ŕ Irod. Katona Imre: Átmeneti bérmunkaformák (A parasztság

Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914, II., szerk. Szabñ István.. Bp., 1965).
Katona Imre
epizñd: népköltési alkotások, legtöbbször epikus művek cselekményének önállñ részlete. Az elnevezés
<gör. epeiszodion> voltaképpen a ’bevezetés utáni’ értelmű és eredetileg a drámákban két kñrusének
közé eső, cselekményben gazdag részt jelölte. Ilyen értelemben előbb az epikus alkotások jeleneteit, majd
az → epikolìrikus műfajok epikus részeit nevezték ìgy. Önállñ terminusként csak a prñzaepika kutatñi
használják: itt egységes jelenet, amelyben szereplők, szìnhelyek és a cselekedetek nagyjábñl változatlanok.
Esztétikai értelmét nem vizsgálták, strukturális egységként a makroszegmentumok egyike. (→ még: tìpus,
→ motìvum, → szüzsé) Ŕ Irod. Krohn, Kaarle: Die folkloristische Arbeitsmethode (Oslo, 1926); Voigt
Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
eplény, zepliny: a → szán első és hátsñ keresztfája, amely a szánlábak vagy sulykok segìtségével
egybefoglalja a szántalpakat.
eposz <gör. ’ének’>: a nagyepika verses alkotása, az epikus népköltészet terméke. Szorosabb értelemben
hivatásos szerző által készìtett epikus mű, szemben a népeposszal. Más elnevezése, amely a leggyakoribb
témájára utal, hősének vagy hőseposz. Marñt Károly terminolñgiája szerint, amely azonban a magyar
folklorisztikában voltaképpen nem honosodott meg, minden epikai alkotás epikus ének, ezek közül a
nagyobbak és jelentősebbek érdemlik meg az eposz nevet, mìg a legigényesebb változatok, amelyek a
legnehezebb költői feladatokat a legmagasabb fokon valñsìtják meg, az epopeia nevet nyerhetik.
Általában egy hős nevezetes cselekedetei köré fűződő, több részből (énekből, epizñdbñl) állñ, egységes
vezetésű cselekménnyel rendelkező alkotás, amelynek stilisztikai és formai eszközei is következetesek.
Jellemzi az epika számos poétikai vonása (hős-centrizmus, cselekményesség, epikus közhelyek,
hasonlatok, epikus verssor). Eredetileg énekelt alkotás, szerzői és előadñi a többé-kevésbé hivatásosnak
tekinthető epikus énekesek. Megkülönböztetjük az osztálytársadalmak kialakulását megelőző szakaszra
jellemző archaikus eposzt a katonai demokrácia korára jellemző, voltaképpen hőseposztñl. Aszerint, hogy
szerzője és elterjedésmñdja milyen, különbséget tehetünk szóbeli eposz és népeposz, ill. könyveposz között.
Azt a formáját, amely a népeposzokbñl (nagy költői egyéniségek közreműködésével) mintegy nemzeti
eposzokat alakìt, leghelyesebb klasszikus eposznak nevezni. Ilyenek Homérosz eposzai, de ez a fokozat
megtalálhatñ a latin, a perzsa, indiai költészetben, sőt számos belső-ázsiai vagy kaukázusi nép
költészetében is. Ŕ A magyar filolñgia mintegy évszázada foglalkozik azzal a kérdéssel, miért nincs (vagy
miért veszett el) a magyar népi eposz. Valñjában egész hősepikánk történeti megìtélésétől függ a megoldás
milyensége. Általában azt mondhatjuk, hogy a voltaképpeni eposz és a folklñr epikus költészetének
kapcsolata két korszakban a leginkább jelentős. Egyrészt a keletkezés idején, amikor az ősköltészet
archaikus vagy klasszikus eposzaibñl maradványként kialakul a folklñr jellegű eposzok sokasága.
Másrészt a múlt századi romantikus népiesség idején, amikor a népköltési alkotásokbñl műköltők
egyesìtettek úgynevezett „naiv eposzokat”, mint amilyen a Kalevala, a Kalevipoeg (és ide vehetjük a nem
létező alkotásokbñl készìtett naiv eposzokat, mint a cseh, román stb. kìsérletek). A 19. sz.-i magyar
irodalomban már Vörösmarty Mihály, legkivált Arany János célkitűzése volt ez s a folklñradatokat a
magyar mitolñgiai irodalombñl, leginkább Ipolyi Arnold anyagábñl vették. A naiv eposzra vonatkozñ
utánzási kìsérletek azonban nem fajultak a hamisìtásig, megmaradtak az irodalmi rekonstrukciñnál. A
folklorisztikában ez a felfogás azonban azt a nézetet terjesztette el, hogy egykor megvolt a magyar népi
eposz, csupán a középkor zivatarai vagy a népiessel szemben állñ egyházi tudákosság pusztìtotta el azt. A
komoly filolñgiai apparátussal is legalább fél évszázada folyñ vitában nem mondták még ki az utolsñ szñt.
Annyi bizonyos, hogy valamilyen epikus költészete volt a honfoglalás korában vagy előbb élő
magyaroknak. Hogy azonban ezt nevezhetjük-e igazi eposznak, valamint arrñl, mikor és miért pusztult ki
e hagyomány, ma még nem tudunk eleget. (→ még: epika) Ŕ Irod. Arany János: Naiv eposzunk
(Szépirodalmi Figyelő, 1860); Marñt Károly: Homeros „a legrégibb és legjobb” (Bp., 1948); Bowra,
Maurice C.: Heroic Poetry (London, 1952); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); de
Vries, Jan: Heldenlied und Heldensage (BernŔMünchen, 1961); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij
geroicseszkij eposz (Moszkva, 1962); Meletyinszkij, Je. M.: Az epikus népköltészet (Folcloristica, 1971);
Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
702
E, É
épületmonda: Várakhoz, kastélyokhoz, szent helyekhez Ŕ főként templomokhoz, de lakñházakhoz,

csárdákhoz, műhelyekhez, pl. malmokhoz is Ŕ a néphagyományban számos → hiedelemmonda és történeti
monda fűződik. Nagyarányú vagy nehezen hozzáférhető helyen emelt épìtményeket, amilyen pl. → Firtos
és Tartñd vagy → Rapsonné vára, tündérek, ördögök vagy ñriások alkotásának tartanak. Általában az
épìtkezések tartozékaként maradtak fenn az → épìtőáldozat mondái. Számos monda szñl házakban
kìsértő túlvilági lényekről. Várakban, ìgy pl. a régi Pozsonyban, de lakñházakban is sokszor kìsért az Ady
emlegette „fehér asszony”. Kedvelt mondai motìvum, hogy terjedelmes épìtmények, mint pl. Mátyás
király visegrádi, a Festetics család keszthelyi kastélya 365 szobábñl áll. Tornyokhoz, toronyñrákhoz is
kapcsolñdnak mondák, ìgy pl. a → késett kegyelem motìvuma a győri székesegyház régi, minden ñrát
kétszer ütő toronyñrájához. Sűrűn hallunk épületmondában a várbñl, csárdábñl messze vidékekre
egérutat biztosìtñ alagutakrñl, pincében rejlő kincsekről, mint pl. a → kuruc mondák Rákñczihoz fűzött
csoportjában; várromjaink feltúrását sok esetben hasonlñ mondák idézték elő. Csárdák, korcsmák mint
egykori betyárok (→ betyármondák) mulatñ- vagy búvñhelyei emlékezetesek. Elhagyott, romladozñ
épìtményeken, kivált ha azok súlyos vétkek, rablás, gyilkosság szìnhelyei, mondáinkban átok ül, „nem
tiszták”, rontñ természetfölötti hatalmak tanyái. Az „ördög a malomban” c. ismert mesetìpus bátor hőse
ilyen átokverte helyen tölt három éjszakát és szabadìtja meg a malmot a „lelkektől”; e mesének egyik
épületmondává formált változata egy hasonlñ „kemény” legényről ìgy vált az erdélyi Kemény család →
névmagyarázñ mondájává. Sok épülethez kapcsolñdtak történeti mondák, számos esetben fiktìv, költött
történetek a műfaj tipikus, személytől személyhez, helyről helyre vándorlñ motìvumaival, mint azt pl. a
kuruc mondák Rákñczirñl szñlñ csoportja, a → Kossuth Lajosrñl, → Petőfi Sándorrñl szñlñ mondák vagy
a → királymondák tanúsìtják. Ezek mellett főként egyes várakhoz fűződő → helyi mondák is jelentős
számban akadnak: mint vetették pl. Siklñson börtönbe zsarnoki tetteiért Zsigmond királyt, ásattak török
foglyokkal magasan fekvő sziklavárakban kutat, munkájukért szabadulást ìgérve („vized van, de szìved
nincsen” Ŕ halljuk pl. a trencséni vár kútmondájában). Ugyanezt mesélik a vajdahunyadi vár kútjárñl, és
ezzel magyarázzák a mellette láthatñ kőbe karcolt török ìrásjegyek eredetét. Hasonlñ történetekben nem
ritka az éles antifeudális célzat, mint pl. a jobbágylányok vérében fürdő Báthori Erzsébet csejtei, az udvari
bolondját mélységbe taszìtñ Stibor vajda beckói várának mondájában; ez utñbbiak számos irodalmi
feldolgozás útján általánosan ismertek. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatìpusok és tipikus
motìvumok (Ethn., 1922Ŕ24); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923Ŕ26); Solymossy
Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ1943).
703
E, É
Csejte vára
Trencsén vára
Beckñ vára (v. Trencsén m.)
Sándor István
704
E, É
érczúzñ: a vìzimalmokra kapcsolt → külük, → kendertörők stb. működési elvén alapulñ mechanikai
szerkezet, amely a hasznos ásvány- és érctartalmú köveket összetöri, ìgy iszapolásra, kohñsìtásra
előkészìti. A vìz energiájával, fogaskerék áttétellel megfelelő fordulatszámmal egy erős, vastag hengert
forgatnak, amelybe megfelelő távolságban, egymáshoz képest kb. 30 fokkal eltérő emelőkarok vannak
beépìtve. Ezek a tengely forgása közben egy-egy törő bakñt emelnek fel, majd amikor a bakñnyél
ütközője alñl a tengely emelőkarja kifordul, a bakñ vasalt béleletű zúzñba zuhan, s a benne levő kőzetet
aprñ darabokra tördeli. A vìzi energiával működő érczúzñk a késő középkori kohászat legfontosabb gépei
közé tartoztak, s talán a hasonlñ rendszerrel működő élelmiszeripari, textilipari berendezések szélesebb
körű elterjedését éppen a kohászati berendezésekkel együttesen lehet megérteni, megmagyarázni. A
kolozsvári szabadtéri néprajzi gyűjteményben láthatñ egy a magyarŔromán vegyes nyelvterületű
bányavidékről származñ, századunk elején is használt érczúzñ Verespatakrñl. Egyébként az egész
Kárpát-medencében elterjedt volt, ahol fémkohászattal foglalkoztak. (→ még: patakmalom) Ŕ Irod.
Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Pongrácz Pál: Régi malomépìtészet (Bp.,
1967).
Filep Antal
Erdei Ferenc (Makñ, 1910ŔBp., 1971): szociolñgus, közgazdász, az MTA tagja (l. 1948, r. 1956), Kossuth-
dìjas (1948, 1962). Tanulmányait a szegedi egy. jogi karán végezte. Bekapcsolñdott az egy.-i ifjúság
haladñ mozgalmaiba, tagja lett a → Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. 1933-tñl a makñi
hagymás szövetkezet gyakornoka. 1935Ŕ36-ban Ny-eurñpai tanulmányutakat tett. A falukutatñ
mozgalom (→ falukutatás) egyik vezető egyénisége, Györffy István munkatársaként részt vett a táj és
népkutatás megszervezésében. A Márciusi Front (1937) és a Nemzeti Parasztpárt alapìtñ tagja (1939). A
népi ìrñk mozgalmának baloldalához tartozott. Részt vett a németellenes antifasiszta ellenállásban. A
földosztás végrehajtásának egyik irányìtñja. 1944Ŕ45-ben az ideiglenes nemzeti kormány belügymin.-e,
1945Ŕ47-ben a Nemzeti Parasztpárt alelnöke, majd főtitkára. 1948-ban államminiszter, 1949Ŕ53-ban
földművelésügyi min. A szövetkezeti gazdálkodás és a falu szocialista átalakulása ügyének egyik vezető
politikusa. 1953Ŕ54-ben igazságügyi min. 1955Ŕ56-ban a Minisztertanács elnökhelyettese. 1964Ŕ69-ben a
Hazafias Népfront főtitkára, 1965Ŕ71 között az Elnöki Tanács tagja. Az Agrárgazdasági Kutatñ Intézet
ig.-ja (1957Ŕ69), az MTA főtitkára (1958Ŕ64 és 1970Ŕ71). Korai szociográfiai és szociolñgiai munkássága
erjesztően hatott az 1930-as években kibontakozott etnográfus nemzedékre. A paraszti műveltséget és
életmñdot egységesen vizsgálñ településszociolñgiai művei úttörőek voltak. Mñdszerét a történeti szemlélet
és a konkrét, részletes társadalomelemzés egyidejűsége jellemezte. Élete második felében agrárpolitikai és
szervezéstudományi kérdésekkel foglalkozott. Ŕ F. m. (néprajzi érdekűek): Futóhomok (Bp., 1937);
Parasztok (Bp., 1938); Magyar város (Bp., 1939); Magyar falu (Bp., 1940); A magyar paraszttársadalom (Bp.,
1941); Magyar tanyák (Bp., 1942); Város és vidéke (Bp., 1971); Néprajzi ìnyesmesterség (Bp., 1971). Ŕ Irod.
Balogh István: E. F. (nekrolñg) (Ethn., 1971).
Erdei Ferenc
705
E, É
Erdei Ferenc Futñhomok c. művének cìmlapja
Kósa László
erdei legelő: A határbeli legelőhelyek szűkös volta vagy kedvezőtlen használati mñdja miatt helyenként
szokás volt az erdő aljnövényzetét, az erdei tisztásokat legeltetni. Az erdei legelő egyes vidékeken nem
csupán kiegészìtő legelő, mint az ugar, a tarló vagy a kaszálás utáni rét, hanem elsődleges legeltetési hely.
Az erdei legeltetés nagy körültekintést kìvánt, mert ha nem megfelelő időben (pl. rügyfakadás) és nem
megfelelő helyen (pl. sarjerdőben) történt, komoly károkat okozhatott. Az → elkülönìtések révén a
parasztok saját birtokába került → úrbéres erdők használatát, de konkrétan a legeltetés rendjét is
hatñságilag szabályozták. (→ még: közlegelő, → tilalmas erdő, → úrbéres legelő) Ŕ Irod. Márton Sándor:
Az erdőbényei közbirtokosság és volt úrbéresek legelőerdejének rendszeres gazdasági üzemterve
(Sátoralja-Újhely, 1889); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn., 1939).
1. Hegyi legelőn a szarvasmarha (Döbrököz, Tolna m.)
706
E, É
2. Erdei legeltetés a Hargitán (Székelyföld)
Török Katalin
erdei lények: → természetfeletti lények. A magyar népi hitvilágban alakjuk eléggé elmosñdott, s részben a
magyarokkal együtt élő más nemzetiségek hasonlñ hiedelemalakjaival egyezik. Sok közülük a határokon
kìvül élő hegyvidéki magyar településekben ismert csak. Általában elnevezésük is helyi. A palñc kontyu
sötét gödrökben és völgyekben „koncsorog, állìtñlag azért, mert elűzetett”. Már Zrìnyi emlìti az erdei
csodát, aki füvet rág, s aki elől az emberek elfutnak. A kalotaszegiek vadöreg néven ismerték; aki hosszú
szőrrel fedett, zömök testű, vad tekintetű ember, fent a havasokon ide-oda barangolt, az erdő és a vadak
felett őrködött. Ha favágñ szerencsétlenül járt, „a vadöreg rázta meg”. Ha bosszantották, tiszteletlenül
beszéltek rñla, hazamenet meghajigálta őket és odvassá tette a kivágásra kijelölt fákat. Ezért esténként
egy tönköt hagytak neki áldozatul. Reggel húst és bort tettek egy fa alá, mert a vadöreg, amìg ők
heverésznek, minden munkájukat elvégzi. A vadleány kapnikbányai hiedelem szerint a legerősebb embert
is lefogta és megkötözte. A vadleányt ismerték a láposi magyarok is: meztelenül jár, az arca szép, a testét
azonban földig érő szőr fedi. Földig ér a haja is, amely a homlokán egy kicsit szétfésült, ujjai hosszúak,
körmei a sarlñhoz hasonlìtanak. Lábnyoma keskenyebb és hosszabb, mint az emberé, lábának a körmei is
nyomot hagynak a földön, a talp szőre is észrevehető a porban, sárban, a hangja visìtñ. Ha felbosszantják,
olyan szelet csinál, hogy fákat tör ki, széthányja a pásztor kalibáját. A domokosiak szerint meg lehetett
fogni: amerre járni szokott, fél pár csizmát kellett kitenni. Kìváncsiságában felprñbálta, de mindkét lábát
beledugta, ìgy aztán nem futhatott el. A képzetet ismerték a mezőségi és székelyföldi magyarok is: erdei
leánynak, éneklő kisasszonynak, vìg leánynak emlegették. Az erdők anyjárñl a hñstátiak csak annyit tudtak,
hogy elvitte a gyermek álmát. A fákban lakñ → szellemekről ez ideig két adatot jegyeztek fel: az egyik a
múlt szelleme, amely a Rima forrásának ezeréves fájábñl meséli a múlt eseményeit. A másik a görgény-
üvegcsuri tápió: szakállas zuzmñval benőtt fa volt ez, amelyben ember lakott. Tövéhez kenyeret tettek, és
nem vágtak volna bele, mert vér folyt volna belőle, és minden szerencséjüket elvesztették volna. Ŕ Irod.
Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn.,
1938); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).
Diószegi Vilmos
erdei szállás: ártéri tájak, vizek melletti erdős háton kialakìtott állatteleltető hely (→ telelő). A →
tartozéktelepülés egyik formája. Legfontosabb épìtményei: az → akol, valamint az emberi tartñzkodásra
szolgálñ kunyhñ. A jelentősebb erdei teleltetőhelyeken állandñbb istállñt is épìtettek. Az erdei szállások
kis területű kertecskék voltak, amelyek füzérszerűen vagy méhsejtszerűen kapcsolñdtak egymáshoz.
Birtoklásuk a 18. sz.-ban még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak tulajdonjogát, csupán a régi
szokásjog alapján biztosìtott folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásbñl származñ
szálláshasználati jogot adták-vették. Az erdei szállásoknak különösen a Duna mo.-i D-i szakaszának
árterületein volt nagy jelentősége a 18. sz.-ban és a 19. sz. első felében. Ŕ Valñszìnűleg voltak Mo. más
vidékein is erdei szállások, de ezek részletes és alapos feltárását még nem végezte el a néprajztudomány.
A Duna melléki ártéri szállásoktñl sok vonatkozásban különböztek, de tulajdonképpen mégis erdei
szállásoknak tekinthetők a debreceniek 17Ŕ18. sz.-i erdei állatteleltető helyei. Ŕ Irod. Szabñ István: A
debreceni tanyarendszer kialakulása (Föld és Ember, 1929); Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak
állattartása 1686-tñl 1848-ig (klny., Bp., 1970).
Bárth János
Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardel, Transilvania, németül Siebenbürgen): nagy kiterjedésű
földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence DK-i részén a mai Romániában. 106Ŕ271 között Dacia néven
rñmai provincia. A népvándorlás idején különböző népek (hunok, gepidák, gñtok, vandálok, avarok,
szlávok stb.) szállásterülete. A honfoglalñ magyarok gyér bolgárŔszláv lakosságot találtak Erdélyben.
707
E, É
Tartñsan a 10. sz.-ban az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva
szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve is, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva,
’erdő előtti, erdőn túli’ területet jelent <Erdőelve>, valamint a mai román név előzménye a középkori
mo.-i latinságban használt Transsylvania. A 11. sz.-ban az emlìtett három folyñ völgyei és a Mezőség
összefüggő magyarlakta területek voltak. Erdély K-i és D-i vidékei ekkor még a gyakori kun és besenyő
becsapások ellen védő gyepűt és gyepűelvét alkották. A magyarság a 13. sz.-ra fokozatosan benépesìtette
Erdély termékeny folyñvölgyeit és hegyi medencéit. Általában eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig,
sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült. A középkori Mo.-on legtovább Erdélyben maradt
meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A Marostñl délre eső
viszonylag ritkán lakott területre a 12Ŕ13. sz. folyamán a magyar királyok szász népességet (→ szászok)
telepìtettek (→ Királyföld). Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Ny-Erdély egyes
pontjaira is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed). A 11Ŕ13. sz.-ban Erdély különböző pontjaira besenyők és
kunok is kerültek, akik kis számban lévén hamarosan beleolvadtak a környező magyarságba. A →
románok a 12Ŕ13. sz.-ban jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon a
Bihar-hegységben és az Érchegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg.
Majd a 14Ŕ17. sz.-ban újabb sűrű rajokban érkezvén dél felől Erdély minden vidékén megjelentek. A 13Ŕ
14. sz.-ban kialakultak a nemesi vármegyék, és a 15. sz.-ra megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a
magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át
közigazgatási szervezetként is érvényben volt. A középkori Mo. három részre szakadása után (1541)
Erdély másfél száz évig önállñ fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt
laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. A török és a Habsburg-királyság között
egyensúlyozñ, belső politikai függetlenségét őrző Erdély ebben az időben gyakran keveredett pusztìtñ
háborúkba, amelyek elsősorban a folyñs völgyekben és alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és
szászokat sújtották. Elpusztult helységeikbe jñrészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves
háborúban (1591Ŕ1606) és a II. Rákñczi György lengyelo.-i hadjáratát megtorlñ török-tatár pusztìtásban
fogyatkozott meg a népesség. 1690-ben a török visszaszorìtása után a Habsburgok Erdélyt nem csatolták
vissza Mo.-hoz, hanem fejedelemségként, ill. nagyfejedelemségként külön kormányozták. A magyar
reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Mo. és Erdély uniñja. Az egyesülést az erdélyi
országgyűlés 1848-ban ki is mondta, azonban az új birodalmi alkotmány értelmében 1849Ŕ67 között ismét
külön kormányozták Bécsből. 1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a
székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek. Az OsztrákŔMagyar Monarchia fölbomlásakor, 1918-
ban a románok, majd 1919-ben a szászok is kimondták Erdély elszakadását Mo.-tñl. A trianoni
békeszerződés Erdélyt mint többségében románlakta területet Romániának ìtélte és jñval a történeti
Erdély határain túl az Alföld szélén húzta meg az új magyarŔromán államhatárt. Ennek következtében a
köznyelvi szñhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Mo.-tñl Romániához került egész területre,
amely meghaladja a történeti Erdély területét. 1940Ŕ1944 között É-Erdély és a Székelyföld ismét Mo.-hoz
tartozott. A párizsi békeszerződés értelmében ma újbñl Románia része. Erdély mai magyar lakossága
elsősorban a → Székelyföldön és az É-Erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok →
Kalotaszegen, a → Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllű völgyében, valamint a → Mezőségen.
A 19. sz.-ot az Erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági
fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolñdva érte meg. A klasszikus
értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség) megtalálhatñk voltak szabadalmas vagy egykori
kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, → Hétfalu), kisnemesi falvak (→ Hunyad megyei
magyarok), „iparos” parasztok (Torockñ) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hñstát). A néprajzi
vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A bonyolult
nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német)
találkozásának területe. A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi
világban, mind a dìszìtőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a Ny- és K-eurñpai
(balkáni) kapcsolatokat reprezentálñ, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg. Ŕ Irod. Bartñk BélaŔ
Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok (Bp., é. n.); Szilády Zoltán: Erdély magyar népe (A
történeti Erdély. Szerk. Asztalos Miklñs, Bp., 1936); Viski Károly: Erdélyi népélet (Erdély, Bp., 1941);
Erdély és népei (szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Makkai Lászlñ: Erdély története (Bp., 1944); ifj. Kñs
Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).
Kósa László
Erdélyi János (Nagykapor, 1814ŔSárospatak, 1868): költő, filozñfus, népköltésgyűjtő, az MTA tagja.
Tanulmányait a sárospataki kollégiumban végezte. Székfoglalñját a Kisfaludy Társaságban a magyar
népköltészetről tartotta. Népdalokat, meséket, játékokat, közmondásokat gyűjtött, ezeket a Kisfaludy
Társaság megbìzásábñl megjelentette. A Népdalok és mondák II. kötetében hatalmas tanulmányt ìrt a
708
E, É
népköltészetről, amelyben néplélektani gondolataival messze megelőzte korát, előfutára Wundtnak.

Részletesen vizsgálta népköltészetünk egész stilisztikáját, a belső és külső forma és a ritmus kérdéseit. Jñl
látta, hogy a népdalban a szöveg és dallam elválaszthatatlan; a vers, a ritmus és dallam belső
összefüggéseit hangsúlyozta, stilisztikai fejtegetéseinek körébe vonta a népnyelvet is. Az 1848 előtt Herder
szellemében kezdett népköltési gyűjtőmunkájával hozzájárult a népies költészet diadalra jutásához.
Különösen esztétikai, irodalomelméleti és kritikai munkássága jelentős. Esztétikájának alapelveiben és
filozñfiájában Hegel eszméit fogadta el az ellentmondásokon át végbemenő történeti fejlődésről, a
mennyiségi és minőségi változásrñl, stb. Mo.-on elsőnek folytatott kritikai munkásságot a dialektikus
mñdszer alkalmazásával. Ŕ F. m. Népdalok és mondák (IŔIII., Pest, 1846Ŕ48); Ungarische Sagen und
Märchen (ford. G. Stier, Berlin, 1850); Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Magyar népmesék (Pest,
1855); Ungarische Volksmärchen (ford. G. Stier, Pesth 1857). Ŕ Irod. K. Pozsonyi Erzsébet: E. J. és a
népköltészet (Bp., 1927); Ortutay Gyula: E. J. (Halhatatlan népköltészet, Néprajzi Vázlatok Bp., 1966).
Erdélyi János
Erdélyi János Magyar Népmesék c. művének cìmlapja
Diószegi Vilmos
Erdélyi Zsuzsanna (Komárom, 1921Ŕ): folklñrkutatñ. A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán

tanári (1944) és bölcsészdoktori (1945) oklevelet szerzett. A Művelődésügyi Min. népzenei
kutatñcsoportjának („Lajtha-csoport”) (1951Ŕ), a Néprajzi Múz. Népzenei Osztályának (1963Ŕ71), majd
az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának (1971Ŕ) munkatársa. Szövegfolklñrral, archaikus apokrif népi
imádságokkal foglalkozik, a népköltészet szimbolikáját vizsgálja. Cikkei, tanulmányai az Ethnographia,
az Irodalomtörténeti Közlemények, az Új Irás c. folyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Sopron megyei
virrasztóénekek (társszerzőkkel Bp., 1956); Hegyet hágék, lőtőt lépék (Kaposvár, 1974; 2. bőv. kiad. Bp.,
1976).
erdélyi bútor: formai tekintetben meglehetősen egységes, dìszìtésére nézve igen sokrétű. Fennmaradt
példányok révén kifejlődésének főbb vonásai több századra visszamenően ismertek. Ŕ 1. Az erdélyi bútor
korai stìlusrétegének képviselője az → ácsolt láda. Ez régebben kelengyeláda, később már csupán
gabonatárolñ. A legutñbbi időkig számos háziiparos község lakñi foglalkoztak a készìtésével, a
magyarokon kìvül románok és cigány faragñk is. Az erdélyi ácsolt ládák korai formáját azoknak a 14Ŕ16.
sz.-i példányoknak az alapján ismerjük, amelyek egyes szász faluk templomerődjében, a menedékül
szolgálñ kamrákban őrződtek meg (innen az elterjedt „templomi láda” elnevezés). Ezek a példányok már
azt a jellemző készìtésmñdot és felépìtést mutatják, amely a későbbiekben országosan általános maradt.
Dìszìtésük részben az ilyen ládákon szokásos vésett, mértanias ékìtmény, részben pedig hivatásos
festőkkel készìttetett indás mustra vagy figurális ornamentika a 14. sz.-tñl terjedő → asztalosbútor
hatására. A későbbi központokban kialakultak az ácsolt ládák sajátos helyi változatai. Ezek többségénél a
dìszìtmény erősen leegyszerűsìtett, nagyvonalú, néha csakis egyenes vonalakbñl áll. Az asztalos készìtésű
festett ládák hatására többfelé a 19. sz. első felében geometrizált virágokkal, főleg tulipán motìvumokkal
709
E, É
dìszìtett példányok is készültek. Ŕ 2. Az asztalosbútor a 18Ŕ19. sz.-ra jutott uralomra a parasztházakban,

korai terjesztői a templomi festett famennyezeteken dolgozñ asztalosok voltak. Az asztalosbútor elterjedt
voltárñl a jelentős számban fennmaradt emlékanyag mellett a 19. sz. első felétől leìrások is vallanak. A
Székelyföldet és Barcaságot a 19. sz. 3. negyedében beutazñ Orbán Balázs már mindenütt szìnesen festett
bútorral berendezett szobabelsőket talált. Az elsősorban városokban és mezővárosokban kialakult
készìtőközpontok egyedi, önállñ stìlusa és egymással fennállñ kapcsolatai nagyrészt a legutñbbi időkben
megélénkült kutatás nyomán váltak ismertté. Ezeknek a készìtőhelyeknek a legfőbb jellemzőjük a szìnes
→ virágozás; a régies megfogalmazású, kiforrott kompozìciñk az erdélyi bútor korai elnépiesedéséről
vallanak. (→ még: hétfalusi csángñ bútor, → kalotaszegi bútor, → székely bútor, → torockñi bútor) Ŕ 3.
Az asztalos készìtésű erdélyi bútor hatására a házilag barkácsolt bútorfélék között kialakultak
különlegesen kiképzett változatok. Ezek között figyelemre méltñ a → pohárszék számos sajátos
megoldású és dìszìtésű változata. A szerelmi ajándékként szolgálñ kalotaszegi kisszékek (→ fonñszék)
egyedülállñan gazdag és változatos dìszìtésének a kialakulását is az asztalosbútor hatása indìtotta el.
Sajátos reneszánsz székformát őriztek meg és variáltak ötletesen a zsámolyszerű, deszkalábas → székek
(Kalotaszeg: „guzsalyos szék”, Székelyföld: „gñcalja szék”). Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása
történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontbñl (IŔVI., PestŔBp., 1868Ŕ73); Malonyay Dezső:
A magyar nép művészete (IŔII., Bp., 1907Ŕ1909); ifj. Kñs Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár,
1972).
1. Menyasszonyi láda (1835, Csìkdelne, v. Csìk m.) Bp. Néprajzi Múzeum
710
E, É
2. Kis ácsolt láda, „kis szuszink” (Vista, v. Kolozs m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
3. Szék (1893, Torockñ, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum
4. Szék (19. sz. második fele, Vista v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
erdélyi cifraszűr: körülbelül a 16. sz. végétől fordul elő az ìrásos anyagban. Ebből az időből Kolozsvárott
szűrköpenyegről, bohai szűrről és posztózott gallérú szűrről esik emlìtés. Dìszìtését a posztñzástñl eltekintve
nem ismerjük, egy 18. sz.-bñl származñ adat, amely „varrott” szűrt emlìt, talán valamelyes hìmzéssel
dìszìtett szűrt takarhat. Mégis a cifraszűr divatja nyugat felől hatolt be Erdélybe, mépedig két útvonalon:
Nagyváradrñl a Sebes-Körös mentén és Arad felől a Maros mentén. Nagyváradon akkor már a rézsútos
vállú, kis állñ gallérú és elöl a mellen összeérő cifraszűr volt a divat. → Tűzéssel, nyargalással, gépen
levarrott rátétes dìszìtésű volt. A → bihari cifraszűr Ŕ a múlt század vége felé Ŕ éppen akkor kezdett
Erdélyben terjedni, amikor a hìmzett szűr ott a rátétes szűr olcsñbbsága miatt kiveszésnek indult. Így
Kolozsvárt és környékén meg sem ismerhették a hìmzett cifraszűrt. A Maros völgyén azonban a hìmzett
cifraszűr elterjedt D-Erdély felé. (→ még: cifraszűr) Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A
cifraszűr (Bp., 1930).
711
E, É
Erdélyi cifraszűr eleje és háta
Gáborján Alice
Erdélyi Fiatalok: a hasonlñ cìmű kolozsvári folyñirat köré tömörült fiatal értelmiségi társaság, amely a
szociográfiai kutatást tűzte ki célul maga elé. Az Erdélyi Fiatalok c. folyñirat 1930-ban, nem sokkal
megjelenése után a csehszlovákiai Sarlósok (→ Sarlñsok falujárásai), a → Szegedi Fiatalok Művészeti
Kollégiuma, a bp.-i Bartha Miklñs Társaság és a román Dimitrie Gusti professzor munkásságának
hatására faluszemináriumot szervezett, melynek feladata a falusi népművelés és a falu tudományos
megismerése volt. Az első falukutatás alkalmábñl bárñ Bánffy Ferenc kolozsborsai birtokán öt főiskolai
hallgatñt látott vendégül (Demeter Béla, Miklñs András, Mikñ Imre, Pálffy Zoltán és ifj. Szabñ Géza),
akik kilenc vegyes lakosságú község magyarságának helyzetét vizsgálták meg. Ennek eredményeként
születtek meg az „Erdélyi Fiatalok falu-füzetei” (Demeter Béla: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok,
Cluj-Kolozsvár, 1932; Mikñ Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, Cluj-Kolozsvár, 1932 stb.). A
kezdeti jelentős eredmények után az Erdélyi Fiatalok közt politikai nézeteltérések támadtak, ami a tagság
megoszlását vonta maga után, de a falukutatás továbbfolytatását nem akadályozta. 1931Ŕ32-ben alakult
több olyan egyesület és társaság (pl. a Székelyek Kolozsvári Társasága, A falu barátainak köre), amely
szintén falukutatást és népművelést tűzött ki célul maga elé. Hasonlñ munkát végeztek a felekezeti
főiskolás egyesületek is (Majláth Kör, Ifjúsági Keresztyén Egyesület, Dávid Ferenc Egylet). A politikai
viszonyok azonban szervezett mélyrehatñ kutatásokat alig tettek lehetővé. 1936-ban a kolozsvári ref.
teolñgia kezdeményezésére a kalotaszegi Bábonyban rendeztek falukutatñ tábort. Az anyagi alapot Kñs
Károly és a kalotaszegi ref. egyházmegye teremtette meg. A hatñsági engedély elnyerésére Gusti
professzor közbenjárására volt szükség. A táborozást 23 főiskolás részvételével Szabñ T. Attila vezette. A
résztvevők jelentős fizikai munkát is vállaltak (utat épìtettek, patakot szabályoztak), ill. elkészìtették a
község történeti-demográfiai felmérését, feltérképezték a települést, felmérték a lakásviszonyokat,
népnyelvi és néprajzi gyűjtést végeztek. A következő nagyobb erdélyi magyar falukutatást Venczel Jñzsef
szervezte. Az ösztönzők között ott volt Erdei Ferenc és Kovács Imre is. Venczel Jñzsef Gusti
monografikus szociolñgiájának példája mellett sajátos új mñdszerrel kìsérletezett. A kiszállást alapos
kollektìv előkészìtés előzte meg. A 33 különböző szakos egyetemi hallgatñ (jogászok, orvosok,
közgazdászok, tanárjelöltek, teolñgusok) egyhetes tanfolyamon egyetemi előadñktñl 14 előadást
hallgattak. Ezután került sor 1941 nyarán a mezőségi Bálványosváralján az egyhñnapos falukutatñ
táborra. Venczel Jñzsef elválasztva az informatìv és az objektìv adatgyűjtést, a hangsúlyt az előbbire
tette. A vizsgálatoknál Ŕ miközben a néprajz a legnagyobb jelentőséget kapta Ŕ igyekeztek a lehető
legteljesebb komplexitást biztosìtani. A kutatñk feladatait a kétnaponként tartott értekezleteken beszélték
meg. A munka családösszeìrással kezdődött, s ahol legszìvesebben fogadták a kutatñkat, oda később is
visszamentek és szakmájukba vágñ feljegyzéseket készìtettek. Másfél hét után a feljegyzések rohamosan
szaporodtak, és a munkatársak személyes munkabeosztást, szűkebb területet kaptak. A harmadik héten
rendezték az anyagot. Ezután már nem a kutatñk érdeklődése irányìtotta az adatgyűjtést, hanem a
hiányokat kellett pñtolni. A bálványosváraljai falukutatás Ŕ az egyik legmñdszeresebb magyar falukutatñ
tábor Ŕ több mint 5000 informatìv cédulát, 7Ŕ8000 családtörténeti és népmozgalmi cédulát, nagyszámú
térképet, fényképfelvételt, fonográffelvételt eredményezett. A feldolgozást és a publikáciñt azonban a
háborús események megakadályozták. Az erdélyi magyar szociolñgiai és falukutatñ törekvések beszámolñ
cikkei és tanulmányai elsősorban az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Magyar Kisebbség és az Erdélyi Múzeum
c. folyñiratokban láttak napvilágot. (→ még: falukutatás) Ŕ Irod. Venczel Jñzsef: A falumunka és az
erdélyi falukutatñ mozgalom (Kolozsvár, 1935); Szabñ T. Attila: Az első munkatábor (Hitel, 1937);
Venczel Jñzsef: A falukutatás mñdszerének vázlata (Kolozsvár, 1941); Molter Péter: Falukutatás
712
E, É
Bálványosváralján (Hitel, 1941); Markos András: A monografikus falukutatás (Társadalomtudomány,

1943).
Erdélyi Fiatalok Ŕ a fiatal falukutatñ csoport folyñiratának cìmlapja
Az Erdélyi Fiatalok Falu-Füzetei egyik számának cìmoldala
Kósa László
erdélyi háztìpus: → keleti háztìpus
Erdélyi Hegyalja: → Hegyalja
erdélyi magyar népviselet: Sok kisebb-nagyobb népcsoport, szemre igen eltérő öltözete tartozik ide,
melyeknek közös tulajdonsága a régiesség, valamint az, hogy bár néhány vonásukban megváltoztak,
alapjukban nem haladtak végig a többi magyar viselet 19Ŕ20. sz.-i átalakulásának útján. A női
viseletekből pl. nem lett sokszoknyás parasztviselet. Noha eljutott Erdélybe is egynéhány
„magyarországi” öltözetdarab, mint pl. a szűr Kalotaszegre vagy a zsinñros, fekete posztñbñl szabott,
csizmanadrágos öltözet, de ez csak kevés helyen illeszkedett az öltözetek rendjébe, s ott is csak a fiatalság
ruhatárát gyarapìtotta. Példaként Kolozsvár földműves elővárosát, a Hñstátot emlìtjük. Itt ismerik a
zsinñros posztñöltözetet. A magyar gyolcsbñl valñ bőgatya ideálját itt a szüreti bálokon a derékra kötött s
a két láb szárára Ŕ a nadrág fölé Ŕ húzott egy-egy pendellyel prñbálták megvalñsìtani, elébe a legény
kötényt kötött. A lobogñs ujjú ing megfelelője pedig a mellényujjba varrt két bő és hosszú ujj. A
túlnyomñan házi készìtésű vászon-, gyapjú- és pamutszőttesek szìvñsan tartják magukat. Egyik jellemzője
az erdélyi magyar népviseletnek a meleg felsőruhák sokfélesége (a zekékre, condrákra, szokmányokra
gondolunk) és a sok és ugyancsak változatos bőrruha általános viselése. Ŕ Egyik megkülönböztető
vonásként emlìtjük a férfiak és nők sok közös öltözetdarabját. „Kitelelt” az Alföldön is ugyanabban a
ködmönben és csizmában akár egy hattagú család is, közte férfiak, nők, gyerekek Ŕ de ez szegénységből,
szükségből történt, azért, mert csak egy-egy darabjuk volt. Erdélyben azonban azonos anyagbñl, azonos
formára, nemegyszer azonos szìnben készìtették a két nem egyes felsőruháit. Ŕ Az idősek és fiatalok
ruházatának szìnek által valñ megkülönböztetése általános a határokon belüli magyaroknál is, Erdélyben
azonban olyan mértékben, szinte kiélezve találhatñ meg, mint sehol másutt. Itt nemcsak a mezőn
élénkpiros szoknyában dolgozñ fiatal nők válnak el a sötétes szoknyájú idősebbektől, de a férfiingeket is
nem egy helyen azáltal különböztetik meg, hogy a fiatalét piros, az öregebbét fekete galand köti össze
nyakban. Az erdélyi magyar népviseletnek van egy negatìv megkülönböztető vonása is: a női fejviseletek
formaváltozatainak viszonylag szűkös köre, ha azokat pl. a mo.-iakkal összevetjük. Ŕ Egy-egy ruhadarab
változatlan formában tarthat ki több nemzedéken át. Így válik lehetővé, hogy egy-egy kelengyében a
nagyszülőtől, sőt a dédszülőtől öröklött darabokat is hordhatják. Egyedül Erdélyből ismerünk 1700-as
évekből datált öltözetdarabot, a muszujt Ŕ ilyen korai szoknya talán nem is maradt fenn másutt, de nem
is raktak évszámot a szoknyára. Ŕ Az egységes sajátságokon belül az öltözetalakulásnak számos szintje
különböztethető meg. Itt csak a széki, szinte uniformizált öltözetre hivatkozunk, melyhez hasonlìthatñ
Mo.-on Ajak község öltözete. Sajátos jegyeik miatt Ŕ a szakirodalom és gyűjtésből származñ adatok
alapján Ŕ külön tárgyaljuk a → kalotaszegi viseletet, a → torockñi viseletet a → székelyföldi viseleteket, a
→ hétfalusi csángñ viseletet és a → széki viseleteket. Mint átmeneti tìpust a → Fekete-Körös völgyi
713
E, É
viseletet is hozzászámìthatjuk az erdélyi magyar népviselethez, továbbá a belőle kivált → bukovinai

székely viseletet és a → moldvai csángñ viseleteket. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IŔ
V., Bp., 1907Ŕ22); Nagy Jenő: A kalotaszegi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Nagy Jenő: A torockñi
magyar népi öltözet (Bukarest, 1958); ifj. Kñs Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972); Kñs
KárolyŔSzentimrei JuditŔNagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).
Torockñi népviselet (1854-ben készült metszet nyomán)
Erdélyi Mezőség: → Mezőség
Erdélyi Múzeum: 1. tudományos folyñirat. Döbrentei Gábor indìtotta Kolozsvárott 1814-ben Kazinczy
Ferenc támogatásával. A → Tudományos Gyűjteményhez hasonlñan tudományos cikkeket és
tanulmányokat, valamint szépirodalmat egyaránt közölt. 1818-ban szűnt meg. Ŕ 2. az → Erdélyi
Múzeum-Egyesület tudományos folyñirata. 1874Ŕ1917 és 1930Ŕ1947 között jelent meg. Enciklopédikus
jellegű volt, elsősorban azonban irodalomtörténeti, történettudományi és nyelvészeti cikkeket közölt. Az
1930-as évektől az új folyamban egyre inkább a társadalomtudományok felé tolñdott el szerkesztőinek
figyelme. Ekkortñl közölt néprajzi cikkeket is nagyobb számmal. A néprajz szempontjábñl fontosak az
Erdélyi Múzeumban megjelent helytörténeti, művészettörténeti, épìtészettörténeti tanulmányok is. Ŕ Irod.
György Lajos: Az Erdélyi Múzeum története (Kolozsvár, 1939); Az Erdélyi Múzeum név- és
szakmutatñja (Összeállìtotta Valentiny Antal és Entz Géza, Kolozsvár, 1942).
Kósa László
Erdélyi Múzeum-Egyesület: Kolozsvárott 1859-ben alakult, legrégibb erdélyi magyar tudományos

egyesület. Mikñ Imre alapìtotta. Tudományos szakosztályai (bölcsészeti, nyelvi, történettudományi,
természettudományi, orvostudományi, jog- és államtudományi) az erdélyi tudományos és irodalmi élet
fellendìtésén dolgoztak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadásokat, vándorgyűléseket és kiállìtásokat
rendezett. Többek közt kiadta az → Erdélyi Múzeum c. enciklopédikus jellegű tudományos folyñiratot,
melyben sok néprajzi tárgyú cikk és tanulmány is megjelent. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tartotta fenn
az Erdélyi Nemzeti Múzeum c. muzeális gyűjteményt, melynek gazdag néprajzi tára is volt. Ez az anyag a
másik nagyobb kolozsvári néprajzi gyűjteménnyel, az Erdélyi Kárpát-Egyesület néprajzi osztályának
tárgyaival ma a kolozsvári Erdélyi Néprajzi Múzeumban (Muzeul Etnografic al Transilvaniei) találhatñ.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1949-ben szűnt meg. Ŕ Irod. Kelemen Lajos: Az Erdélyi Múzeum-
Egyesület múltja és jelenje. (H. n., 1909); Az Erdélyi Múzeum-Egyesület háromnegyedszázados
tudományos működése 1859Ŕ1934 (Szerk. György Lajos, Kolozsvár, 1937); Szabñ T. Attila: Az Erdélyi
Múzeum-Egyesület története és feladatai (Kolozsvár, 1942).
Kósa László
Erdélyi Néprajzi Tanulmányok: a kolozsvári Ferenc Jñzsef, majd a Bolyai Tudományegy. néprajzi
tanszékének kiadványsorozata (1943Ŕ1947). 9 száma jelent meg. Szerkesztette Gunda Béla.
714
E, É
Erdélyi Néprajzi Tanulmányok cìmlapja
Kósa László
erdélyi pásztorművészet: kisebb mértékben önállñ karakterű → pásztorművészet, mint az → alföldi

pásztorművészet, → felföldi pásztorművészet vagy → dunántúli pásztorművészet. A pásztorok itt is
maguk faragták számos szerszámukat, használati tárgyukat, közöttük azonban kevesebb volt dìszìtett,
ezek kevésbé váltak a pásztori hivatás „cìmereivé”, dìszìtésük általában nem különül el a paraszti →
fafaragásoktñl. A székelyföldi, kalotaszegi pásztorok tárgyain hasonlñ → ékrovásos és → vésett dìszìtést
találunk, mint a paraszti szerszámokon, guzsalyszárakon. A kalotaszegi → csanakokat (jellegzetes
formájuk: hosszúkás kanálalak, állatfejben végződő hosszú füllel) egyaránt faragták parasztemberek és
pásztorok. Nem kizárñlag pásztori munkák az Erdélyre különösen jellemző bonyolult összefűzéssel,
karcolással, beszurkálással, áttöréssel dìszìtett kéreg sótartók sem. A 19. sz. végéről karcolt
virágornamentikával dìszìtett mezőségi botok, néhány késői csìki, domborúan faragott figurális
ábrázolásos bot jelez a többi táj pásztorművészetére emlékeztető törekvéseket. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A
magyar nép művészete (IŔII., Bp., 1907Ŕ1909); Bátky Zsigmond: Pásztor ivñpoharak (Bp., 1928); Kovács
Dénes: Írott botok és guzsalyok mintái (Csìkszereda, 1954).
Csanak (1873) Bp. Néprajzi Múzeum
Kéreg sñtartñ (19. sz. vége, Gyimesközéplok, v. Csìk m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
erdélyi szászok: → szászok
erdélyi szekér: hosszú derekú, nehéz → ökörszekér, amelyet a Bihar-hegységben (a Körös völgyében,
Belényes vidékén) készìtettek. Szétszedett állapotban, vasalatlanul Ŕ szekerekre rakva Ŕ hozták le Gyula,
Nagyszalonta, Sarkad stb. vásáraira, ahol főleg az uradalmak és a vagyonosabb parasztgazdák
vásárolták. Az eladñk „faluztak” is áruikkal, amikor terményért, kenderért igyekeztek azt elcserélni. A
„nyers szekerek” vasalását a helyi szokásnak megfelelően a helyi kovácsok végezték el. A vas anyagot meg
a torockñiak és a mecenzéfiek hozták. (→ még: szekér)
K. Kovács László
Erdélyi Tudományos Intézet: 1940 őszén, Erdély visszacsatolása után Kolozsvár székhellyel alapìtották
azzal a céllal, hogy az 1920 után erősen visszaesett erdélyi magyar társadalomtudományi kutatásokat
pñtolja, ill. az újabb munkákat összefogja és irányìtsa. Speciális célkitűzése volt a magyarŔromán
kapcsolatok és a románság tanulmányozása is. Régészeti, nyelvészeti, történeti, irodalmi, földrajzi,
élettani, embertani és néprajzi osztályai működtek. Rövid fennállása alatt viszonylag sok kiadványt
jelentetett meg, melyek részben saját munkatársainak kutatásait, részben az 1940 előtt végzett erdélyi
kutatások eredményeit adták közre. A kiadványok többsége értékes forráspublikáciñ. Az Erdélyi
Tudományos Intézet néprajzi osztálya a kolozsvári → hñstátiak között és a → Borsa völgyében végzett
komplex (nyelvészeti, régészeti, történeti) kutatásokban vett részt. Az Erdélyi Tudományos Intézet 1941
őszétől a Teleki Pál Tudományos Intézet tagintézeteként működött. Tevékenysége az 1944Ŕ45. évi
háborús események és az új államhatárok miatt szűnt meg. Ŕ Irod. Erdély magyar egyeteme (Bp., 1942);
Mikecs Lászlñ: Új erdélyi tudomány (Kolozsvár, 1944).
715
E, É
Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve cìmlapja
Kósa László
Erdély Népei: az Erdélyi Kárpát-Egyesület Néprajzi Bizottságának és Osztályának folyñirata. Az Erdély

c. lap mellékleteként jelent meg 1898Ŕ1902 között Herrmann Antal szerkesztésében. Elsősorban rövid
cikkeket és adatközléseket jelentetett meg, továbbá néhány tanulmányt, folyñiratszemlét és néprajzi
hìreket. Túlnyomñan erdélyi nem magyar (román, német, cigány, örmény stb.) néprajzi anyagot közölt.
Erdély Népei (az Erdély c. lap melléklete)
Kósa László
erdész: → erdőbìrñ
Erdész Sándor (Szob, 1929Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a bp.-i ELTE

bölcsészettudományi karán végezte (muzeolñgus szak, 1954), ahol doktori fokozatot is szerzett (1963). A
bp.-i Néprajzi Múz. (1953Ŕ), a jászberényi (1954Ŕ) és a nyìregyházi múz. (1957Ŕ) munkatársa. Kutatási
területe a folklñr, elsősorban a népmese. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban. Ŕ F. m.
A hegyaljai szőlőmunkások szüreti népszokásai (Miskolc, 1957); Báthori Gábor a néphagyományokban
(Nyìregyháza, 1965); Ámi Lajos meséi (IŔIII., UMNGy, Bp., 1968); Nyìrség (Bp., 1974).
erdő: növénytársulás, a vadon növő vagy telepìtett fáknak és az alattuk, köztük növő bokroknak,
valamint más növényeknek az együttese. Általában az 1 kh-nyi területet meghaladñ facsoportot nevezik
erdőnek, de az Alföldön már a néhány száz fábñl állñ ligetet is erdőnek mondják. Az erdő volt az a
természetes növénytakarñ, amely a magyarság elődeit történetünk legkorábbi szakaszaiban körülvette. A
magyar nyelv alapszñkincsének igen sok szava tanúskodik az egykori erdői életmñdrñl. Pl. gyökér, tő,
kéreg, ág, vessző, fürt, fa, fagyal, héj, rügy, levél, fű, tapló, hárs, szil, nyár, fúr, ró, szúr, vés stb. Az erdő szñ az
ered ige melléknévi igenevéből keletkezett. Az erdő legrégibb magyar neve valñszìnűleg a napjainkban
már kihalt mórágy szñ volt. Ugor kori neve, a vad ma is él vadon és vadonerdő szavainkban. A honfoglalñ
magyarok a Kárpát-medencében a hegyeket sűrű erdőkkel, a sìkokat ligetekkel és összefüggő mocsári
erdőkkel borìtva találták. A kialakulñ magyar településrendszer földrajzi nevei hìven őrzik az egykori
erdőségek helyét és tulajdonságait. A helynévadáskor gyakran járult az eredeti fa vagy cserje nevéhez
képző vagy rag. Így őrzi pl. a som nevét a Somogy és a Somló, a szilét a Szilas és Szilágy, a hársét vagy
szádokfáét a Harsány és Száldobágy, a fűzét a Füzes és Füzegy, a nyárét a Nyárád és a Nyárágy, az égerét az
Egres és az Egregy, a szederét a Szederkény, a mogyoróét a Mogyoród stb. Kiskőrös és Nagykőrös feltehetően
a kőrisfa régi nevét tartotta fenn, Cegléd pedig a cegle- vagy ciglefűzét. A jávor- vagy juharfa ihar változatát
őrizte meg az Iharos. Igen gyakoriak a Bükk és Csere (tölgy) dűlőnevek is. A honfoglaláskor itt talált szláv
lakosság nyelvéből is maradtak ránk hasonlñ földrajzi nevek (nemegyszer magyar végződésekkel). Lippa
a hársfa, Eszeny a kőrisfa, Garbóc a gyertyán, Liszkó a mogyorñ, Visnyó a meggy szláv nevének
származéka, Borzova nyìrest jelent. A helynevek olykor az erdők alakjárñl is tanúskodnak: Mogyorókerék,
Somkerék, Becskerek, Szilkerek a kerek vagy széltében-hosszában egyforma erdő emléke. Ennek ellentéte a
716
E, É
Szigliget, Diószeg, Egerszeg, Szegerdő, az elnyúlñ vagy kiszögellő erdő volt. A magyar parasztság
erdőhasználatát a fakitermelés mellett különféle erdői haszonvételek jellemzik: erdői legeltetés, erdői
méhészet, vadászat és gyűjtögetés: gyümölcsök, gombák, gyñgynövények, gubacsok, fakéreg, vessző stb.
rendszeres gyűjtése. (→ még: erdőgazdálkodás, → gyümölcstermesztés) Ŕ Irod. Tálasi István: Adatok a
Bakony erdei életéhez (Népr. Ért., 1942); Herkely Károly: Adatok Gömör megye népi
erdőgazdálkodásához (Népr. Ért., 1941); Pais Dezső: Kerengés az erdő körül (Élet és Irodalom, 1965. 40.
sz.); Varga Domokos: Erdőkerülőben (Bp., 1970); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (Szerk.
Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).
Rőzsegyűjtés (Hollñkő)
Kósa László
Erdőalja: kistáj Kolozsvártñl keletre, a Mezőség szélén. Hat magyarŔromán vegyes lakosú helységéből
Györgyfalva és Kolozs a jelentősebbek.
Györgyfalvi család Erdőalja vidékéről
Kósa László
erdőbìrñ: a város vagy község (falu) tisztségviselője vagy megbìzottja, aki a közbirtokossági és úrbéri erdők
kezelésével, a haszonvételek kiosztásával és ellenőrzésével, a kitermelés irányìtásával és a kiirtott erdő
pñtlásával foglalkozott. Egyéb elnevezései: erdész, erdőfelügyelő, erdőinspektor, erdőmester, erdősáfár.
Ennek érdekében nyilvántartást kellett vezetnie a lakosság személyenkénti vagy családonkénti
erdőjogairñl, hogy az évi kiosztás alkalmával mindenki csak a jogának megfelelő mennyiségű erdő-, ill.
farészhez jusson. Meghatározta és nyilvánosságra hozta a kiosztás időpontját, a közös kezelés költségeit
és egyéb terheit, irányìtotta a kiosztás műveleteit, eldöntötte az eközben vitássá válñ kérdéseket,
fenntartotta a rendet, behajtotta az erdő fenntartásával és pñtlásával kapcsolatos kintlevőségeket és a
bìrságokat, felbecsülte a károkat. (→ még: bìrñ, → közös erdő)
erdőfelügyelő: → erdőbìrñ
erdőgazdálkodás: termelési ágazat, amelynek feladata az → erdők telepìtése, felújìtása, fenntartása,

sokoldalú hasznosìtásának biztosìtása. A honfoglalás idején Mo. területét olyan sűrűn borìtották az
erdők, hogy nem volt szükség erdőgazdálkodásra. A legkorábbi erdőbirtoklási forma az ñkori germán
Markhoz hasonlìtott: az első foglalñk, több település lakñi együttesen használtak hatalmas
erdőterületeket. Ilyen volt pl. Aranyosszék „székely erdeje”, amely 1778-ban az egyes községek birtokába
ment át, valamint a hét csìki falu havasai és a szász Selykszék közös erdeje. Kezdetben bárki vághatta a
települések közös erdeit, később jött szokásba a tulajdonosok közötti nyìlhúzásos ideiglenes földosztás. Az
Árpád-korban az erdő fő haszonvételi formája a vadászat volt. A 13. sz. végéig, a mo.-i településrendszer
megszilárdulásáig az erdők akadályozták a mezőgazdasági művelést és a letelepülést, ezért nagy
arányokban irtották őket. A közös erdőkből először a királyi erdőbirtokok váltak ki, amelyek a 12. sz.-
ban még az ország területének kétharmadát jelentették. Kormányzásukra külön közigazgatási
egységeket, → erdőispánságokat szerveztek (pl. Bakonyi ispánság, Bányai ispánság stb.), melyeknek
717
E, É
szolgáltatñ népei az → erdőñvñk voltak. A királyi erdőbirtokok a későbbi évszázadokban adományozások

révén nagyrészt magánföldesúri kézre kerültek. A mo.-i erdőgazdálkodás első okleveles nyoma Ŕ mely
eurñpai viszonylatban is igen korai Ŕ 1262-ből a Csallñközből származik, vetett magrñl nőtt erdőről tesz
emlìtést. A középkori oklevelekben előfordulñ erdőmegnevezésekből már bizonyos erdőgazdálkodás képe
bontakozik ki. A bárdos erdő leggyakrabban az erdőbirtokos közösség tagjainak járandñságaként
szerepelt, eredetileg valñszìnűleg az egy nap alatt egy ember által kivágott erdőrészt jelentette. Az
eresztevény a sarjadzñ, tilalmazott erdő neve volt, később felserdült erdőt értettek rajta. Az avas (= ñvott)
is nem irthatñ erdőt jelentett, akár a tilalmas vagy a tilos. Ŕ A földművelés kiterjedése, a bányászat és a
kohászat föllendülése következtében a középkor vége felé az erdők nagyarányú pusztulásnak indultak. Az
első erdőgazdálkodási rendeletet a Zñlyom környéki ñlombányák erdőinek használatát szabályozandñ
Zsigmond király adta ki 1426-ban. Az 1565. évi erdőpátens a felvidéki bányavárosok számára kötelezően
előìrta a hallstatti erdőrendtartást, amely már rendszeres erdőgazdálkodási ismereteket tartalmazott. Ezt
követően számos közbirtokosság készìtett erdőrendtartási egyezségeket és falutörvényeket. Az üzemi
hamuzsìrfőzés, szénégetés és a nagyszámú üveghuta ebben az időben tovább fogyasztotta a mo.-i erdőket.
A 18. sz.-tñl sűrűn bocsátottak ki királyi rendeleteket, amelyek a pusztìtñ erdei legeltetést és tervszerűtlen
irtást igyekeztek korlátozni. A század derekátñl szorgalmazták az → Alföld-fásìtást, az erdő ügye
országos közérdek lett, megszervezték az erdészeti oktatást is. Az 1769-ben kibocsátott erdőrendtartás
erősen megszorìtotta a szabad erdőgazdálkodást (Erdélyben 1781-ben vezették be). Az 1791. évi LVII. tc.,
az első igazi erdőtörvény az erdők kötelező védelmét, az 1807. évi XX. tc. a futñhomok fásìtását ìrta elő. A
19. sz. második felében a városépìtés fellendülése és a modern közlekedési hálñzat kialakulása
következtében ugrásszerűen megnövekedett az erdők gazdasági jelentősége. Az erdészeti
rablñgazdálkodástñl ekkor szenvedtek hatalmas károkat Erdély és Máramaros addig érintetlen
erdőségei. Az 1879. évi erdőtörvény hibás, a magánbirtokot nem eléggé korlátozñ rendelkezései
elégtelennek bizonyultak az erdők védelmében. Az 1935. évi erdőtörvény helyes elveit a háború miatt már
nem volt mñd érvényesìteni. A valñban közérdekű erdőgazdálkodás lehetőségét az erdőket államosìtñ
1945. évi VI. tc. hozta meg. Ŕ A paraszti erdőgazdálkodás elsősorban fakitermelésből (→ favágás) és az
irtások többé-kevésbé rendszeres fásìtásábñl állt. Debrecen város a 18. sz. második felétől rendszeresen
bérbe adta erdőbirtokát és irtásait művelésre és erdősìtésre. Az erdőföldek bérlői, a vákáncsosok, akik
sajátos társadalmi réteget alkottak, gondozták a magrñl vetett facsemetéket és ezért néhány esztendeig
kapásnövényeket (kukorica, burgonya, dohány, dinnye) termelhettek az irtásokban köztes veteményként.
A különféle kisebb erdei haszonvételek (gyümölcsök, gombák, gyñgynövények, fakéreg, gubacs, vessző,
fanedvek stb. gyűjtögetése) a gyűjtögető gazdálkodás és a vadászat körébe tartoznak. Ŕ Irod. Tagányi
Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (IŔIII., Bp., 1896); Lesenyi Ferenc: A magyar erdőgazdálkodás
története és mai helyzete (Bp., 1936); Balogh István: Adatok a debreceni erdőgazdálkodás történetéhez. A
vákáncsosok (Debrecen, 1936); Tálasi István: Adatok a Bakony erdei életéhez (Népr. Ért., 1942); Erdélyi
Zoltán: Az erdő néprajza (Bp., 1961); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (szerk. Kolossváry
Szabolcsné, Bp., 1975).
Kósa László
Erdőhát: 1. a → Szamoshát és a → Tiszahát közé eső terület a szatmári sìkságon (→ Szamosköz).

Egybeesik a → Túrhát nyugati részével. Vásáros központja Fehérgyarmat. Ŕ 2. a Béga és a Maros közötti
dombvidék. Gazdasági, kulturális és igazgatási központjai Temesvár és Lippa. Középkori magyar
lakossága a török hñdoltság alatt elpusztult vagy elmenekült. Mai magyar lakñi a múlt században Szeged
vidékéről és D-Tiszántúlrñl települtek. (→ Bánság) Ŕ 3. dombvidék a romániai Hunyad megyében, amely
a Ruszka-Pojána-hegység keleti lejtőjét képezi, a Cserna völgyéig terjed. Túlnyomñan román népességű,
magyar lakossága aprñ szñrványokban él. Ŕ 4. a Fekete- és a Fehér-Körös közén és partjain elterülő
sìkság. A honfoglalás ñta magyarlakta terület. A 16Ŕ17. sz.-ban → Körösköz volt a neve. Gyula (1566) és
Várad (1660) eleste után igen sokat szenvedett a török hñdoltságtñl. Magyar lakosságának egy része
elpusztult, más része elmenekült, az erdők és mocsarak védelmében azonban néhány község lakossága
folytonos maradt: Erdőhegy, Vadász, Nagyzerind, Bélzerind, Ant, Tamáshida, Ágya stb. Hagyományos
vásáros központjai: Gyula, Nagyszalonta, Borosjenő. Az Erdőhát ma majdnem teljes egészében
Romániához tartozik. Területén magyarok és románok vegyesen élnek. Ŕ 5. a Sajñ és Rima folyñktñl
délre, a Gortva és a Hangony patakok közötti dombos, erdős táj. Lakossága r. k., kivéve a
Gortvakisfaludtñl Jene, ill. Susa községekig húzñdñ településsort, amelyekben az eredetileg ref. lakosság
kisnemesi aránya meglehetősen magas. Az Erdőhát r. k. népét barkó névvel (→ barkñk) illetik a
szomszédos körzetben (irodalmi adataink szerint 1836 ñta). Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok
pásztorkodása (Debrecen, 1965); Paládi-Kovács Attila: A barkñ etnikai csoport (klny. Debrecen, 1968).
718
E, É
Nemesborzova harangtornya (Szabolcs-Szatmár m.) (A Szentendrei Szabadtéri Múzeumban felállìtva)
A kölcsei ref. templom harangtornya (18. sz. második fele)
Kósa LászlóŔFilep Antal
erdőispánság: nagy kiterjedésű zárt erdőterület, melyet az Árpád-korban teljes közigazgatási

autonñmiával rendelkező királyi uradalommá szerveztek. Élén ispán állott. Az erdőispánság területén
rendkìvül tagolt szolgáltatñ rendszer alakult ki, a községek egy részét eleve meghatározott feladatok
ellátására telepìtették. Az egyes erdőispánságok később vármegyévé alakultak, mint pl. Torna, mások
területük magánföldesúri kézbe kerülésével a szomszédos megyékbe olvadtak be, mint pl. a sárospataki
erdőispánság Abaúj és Zemplén területét egészìtette ki (központi területe volt az abaúji Hegyköz). Erre a
sorsra jutott a → Bakony-erdőispánság is. Okleveles adatokon kìvül az egykori erdőispánság emlékét
egyes községek évszázadokig tovább élő szabadalmai is őrzik, mint pl. a bakonyi Szentgál királyi vadászai
a jobbágyság megszüntetéséig fenntartották kiváltságaikat. Az erdőispánságban is élt szolgáltatñ
rendszer, meglétét számos helynév is tanúsìtja (erdőñvñ: Ardñ, Márcadñ, Mézadñ, Födémes, Vadász,
Halász, Lovász, Hodász stb. alakokban és származékaikban). Ŕ Irod. Mályusz Elemér: Turñc megye
kialakulása (Bp., 1922); Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza (I., Bp., 1963Ŕ
66); Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálñnépek a korai Árpád-korban (Bp., 1970).
Filep Antal
erdőjárñzás: böjti leánykörtánc. Elnevezése a törökkoppányi (Somogy m.) „Erdőjárñznak a lányok...” c.

dalszövegből származik. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp.,
1954); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Martin György
erdőjog: a községi, → úrbéres erdőből az egy egész → jobbágytelek után járñ eszmei rész. Az úrbéri
birtokrendezés alkalmával kiosztott, elkülönìtett (→ elkülönìtés) erdőilletőség paraszti haszonélvezete
annyi részre oszlott, ahány jog volt a faluban. A jog szerinti erdőélést az 1853. és az 1871. évi törvények
szabályozták. Ennek értelmében csak az előìrt rendtartás szerint lehetett az erdőket használni, az
erdőjogok száma nem változhatott, de hányadolni és elidegenìteni lehetett. Az erdőket évről évre →
nyilazással osztották szét a kitermelés idejére a jogosultak között. A jog szerinti osztatlan erdőhasználat
emléke azonban napjainkig él. (→ még: legelőjog) Ŕ Irod. Mihalovits János: Magyar erdészeti jog
(Selmeczbánya, 1909); Für Lajos: Jobbágyföld-parasztföld (A parasztság Magyarországon a
kapitalizmus korában, Bp., 1965).
719
E, É
Török Katalin
erdőmester: → erdőbìrñ
erdőmunkás, famunkás: a fa kitermelésével, szállìtásával és feldolgozásával foglalkozñ bérmunkások

összefoglalñ elnevezése. Hagyományos keretek között a famunka a paraszti foglalkozás természetes
kiegészìtője; nincstelenek vagy kis földű parasztok helyben vagy kisebb távolságra telenként bérmunkát
is vállaltak. Ekkor még az egyes munkafolyamatok nem váltak el, és az erdőmunkások is megmaradtak
parasztoknak. A századfordulñ évtizedeiben elterjedt a tőkés vállalkozñi rendszer, elszaporodtak a
fűrész- és fatelepek, elkülönültek a munkakörök. Az erdőmunkások munkajogi viszonyait érdemben az
1900: XXVIII. tc. szabályozta először. A → vállalkozñk → alvállalkozñkat alkalmaztak, akik rendszerint
havi fizetés és bizonyos jutalékok fejében összetoborozták az erdőmunkásokat, átvették tőlük a kitermelt
mennyiséget és kifizették. Legtöbbször külön volt mellettük a munkások érdekeit képviselő →
bandagazda. A munkapárokat mindjobban felváltották a → favágñ bandák. A fakitermelés
munkafolyamata két fő részre tagolñdott: 1. az ún. ölezők végezték a döntést, darabolást és összerakást, 2.
a faközelìtők pedig a szállìtást (kézi erővel történő húzást). Nagyobb távra bekapcsolñdtak a → fuvarosok
is. (Ez időtől kezdve a favágók tulajdonképpen már nem erdőmunkások, hanem zárt településen vagy
fatelepen dolgozñ tüzelőkészìtők, akik nemegyszer idősebb vagy részlegesen megrokkant
erdőmunkásokbñl kerültek ki.) A vállalkozñk a fát elsősorban eladásra termeltették ki, e munka a gyár
függvényévé vált: az épìtkezési konjunktúrával kapcsolatosan elszaporodtak a vidéki fa- és fűrésztelepek.
A telepi munkások zöme az erdőmunkások és a favágñk közül került ki, egy részük a zártabb üzemi
kereten belül is bandában dolgozott. A többségük tanulatlan segédmunkás volt, ők végezték a legnehezebb
szállìtñ- és rakodñmunkákat. (→ rakodñmunkás) Bár a faipari üzemek a téli hñnapok kivételével egész
évben dolgoztak, a telepi munkások létszáma idényszerűen hullámzott. A többség nem idő-, hanem
teljesìtménybérben dolgozott. A kishaszonbérlők és az erdőmunkások között átmeneti tìpust képviselnek
a debreceni vákáncsosok (szegedi nevük ingyenös embörök). A mai erdőmunkások egy része bizonyos
szakmunkásképző tanfolyamok (pl. gépi, fakitermelési stb.) elvégzése után (ipari) szakmunkássá válik.
(→ még: fécikés, → kétlakiság, → szakmánymunka, → tutajos) Ŕ Irod. Erdélyi Zoltán: Népi
erdőgazdálkodás Bernecebaráti, Kemence és környékén (Kézirat, szakdolgozat, ELTE bölcsészettud.-i
kar, Bp., 1956); Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén (Népr. Közl., 1957).
Katona Imre
erdőñvñ: a királyi erdőispánságok szolgálñ népe a középkorban. Az erdőñvñk erdei vagy erdők közelében
fekvő falvakban laktak. Közvetlen elöljárñjuk a tìznagy, efölött a száznagy volt, aki őket védelmi célbñl
katonai fegyelemben tartotta. Az ország szélső vidékein határőrző szerepük is lehetett. Feladatuk
elsősorban az erdő őrizete és gondozása, a királyi konyha szükségletét fedező vadászat és az erdei patakok
halászata, tisztántartása volt. Az utñbbi ellátására egyes helyeken külön vìzñvñk is szolgáltak. A 13. sz.-
ban a jobbágyság kialakulásával szervezetük fölbomlott. Vezetőik a nemességbe emelkedtek, néhány
kisebb közösségüknek sikerült megtartania előjogait és kisnemesi faluvá alakulnia, nagyobb részük
azonban jobbágysorba süllyedt. Az egykor erdőñvñ kisnemesi községek legtovább megmaradtak Zñlyom
és Veszprém megyében (Szentgál). A szentgáliak 1847 telén szállìtottak utoljára hagyományos szokás
szerint vadhúst a bécsi udvarba. Hajdan nemesi származásuk tudatát ma is őrzik. Az erdőñvñ falvakrñl
sokfelé földrajzi nevek tanúskodnak (Végardñ, Szőlősardñ, Nyársardñ stb.). Ismert az Ardó családnév is. Ŕ
Irod. Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I, Bp., 1896); Eötvös Károly: A Bakonybñl (Debrecen,
1902); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959).
Kósa László
erdőőr, erdőpásztor, erdőrontó: → fabìrñ
Erdős Kamill (Bp., 1924ŔGyula, 1962): ciganolñgus, etnográfus, nyelvész. Katonatisztként francia
hadifogságba került. Elsajátìtotta az ún. kárpáti cigány és oláh cigány nyelvjárást, majd e témakörben
nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, ìgy kimunkálta a hazai cigányság etnikai csoportjainak elkülönìtését.
Érdeklődött népi kultúránk egész területe iránt: törekedett a hitvilág, a népi társadalom, az anyagi
kultúra jelenségeinek megismerésére. A cigánykutatás történetével is foglalkozott. Részlettanulmányai a
Néprajzi Közlemények, Journal of the Gypsi Lore Society (Edinburgh), Études Tziganes és Psyché (Paris)
c. folyñiratokban jelentek meg. Ŕ F. m. A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (Gyula,
1959). Ŕ Irod. Dankñ Imre: E. K. (Ethn., 1962).
720
E, É
Erdős Kamill
Diószegi Vilmos
erdőtelkes falu: a → sorfaluk egy változata, mely a középkorban a nagy kiterjedésű erdőterületek
benépesìtésével kapcsolatban alakult ki. A földesúr egy meghatározott erdőterület benépesìtésére
szerződést kötött egy vállalkozñval (soltész, kenéz), aki bizonyos jogok, kedvezmények ellenében
gondoskodott megfelelő számú telepesről, elvégezte a terület felosztását, kisorsolását a telepesek között,
gondoskodott az épìtőanyagokrñl stb. Az új település általában 3 évig mentes volt az adñfizetéstől és a
földesúri terhektől. Az erdőtelkes falu tehát tervszerű településforma, melynél a terület nem oszlott külön
belsőségre és külsőségre, hanem az egyes gazdasághoz tartozñ, előre kijelölt szalagtelkek rendszerint egy
patakvölgyből a falu kijelölt határáig nyúltak. A lakñ- és melléképületek a patak mellett, rendszerint alsñ,
árvìzmentes teraszon sorakoztak, a mögöttük lejtősen emelkedő szalagtelkeken egymás után következtek
a különbözően hasznosìtott területek: a szántñföld, legelő és legvégül az erdő. Az erdőtelkes falut az
eredetileg széles teleksávok miatt lazán épìtették be. Népességnövekedés esetén a telkeket hosszában meg
lehetett osztani, s a tartalék erdőterületek kiirtásával a megosztott telek eltartñképességét bizonyos
határok között egyensúlyban lehetett tartani. Ez a faluforma a 11. sz.-ban alakult ki Németo.-ban és a
hegyvidéki erdős területek benépesülésével Közép-Eurñpa-szerte elterjedt. Mo.-on elsősorban a
Szepességben volt jellegzetes.
Erdőtelkes falu települési vázlata
Major Jenő
Erdővidék: székelyek lakta, a Hargita DNy-i részén fekvő terület, az Olt völgye Felsőrákostñl Bölönig,
valamint az Oltba ömlő Kormos, Barñt és Ajta-pataka vidéke. Az Erdővidék az 1876 előtti régi
közigazgatási beosztásban két területre tagolñdott, az Udvarhely-székhez tartozñ Bardñcfiúszékre és a
Háromszékhez tartozñ Miklñsvárszékre. Nevezetes helységei: Barñt, Köpecz, Nagyajta, Vargyas. (→ még:
székelyek, → Székelyföld) Ŕ Irod. Ifj. Kñs Károly: A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972); Kisgyörgy
Zoltán: Erdővidék (Sepsiszentgyörgy, 1973).
Kósa László
eredeti telek: → ősi telek
eredetmagyarázñ mese: Az → állatmesék, → legendamesék, → falucsúfolñk, → formulamesék egyes

tìpusai, változatai növények, állatok az ember, asszony, különféle népek, nyelvek, szñlások, kifejezések
eredetét mesés mñdon magyarázzák. Meglevő, közismert lények tulajdonságok, hangok, szavak,
mondatok keletkezését a távoli múltba, a világ keletkezése idejére, arra az időre vetìtik vissza, „amikor
Krisztus urunk még a földön járt”, s nem a tárgyi tényekre, hanem a Ŕ többszörösen is találñ Ŕ jelképes
ábrázolásra törekszenek. Az → eredetmagyarázñ mondátñl, mely unilineáris, egysìkú, egysejtű elbeszélés,
az eredetmagyarázñ mesét nagyobb mérvű művészi kidolgozottsága különbözteti meg. Az
eredetmagyarázñ mesék nagy része szintén egyszerű történést ábrázol, de a rövid, gyakran ugyancsak
egysejtű epikumokon világosan felismerhető a megkomponáltság ténye: a szereplők jellemzése, az elemek
721
E, É
ábrázolása a cselekményre korlátozott, frappáns a történés előadása szintjén. A cél nem valamiféle
esemény elmondása, hanem az esemény és a szereplők segìtségével a gondolati tartalom kifejezésre
juttatása. Ez lehet tipikus jelenséget bemutatñ, didaktikus-normatìv, tréfás-erotikus vagy csúfolñ. A
forma lehet zárt egysejtű, kétsejtű (kettős szerkezetű: → bögöly teremtése, a „Rest legény, szorgalmas
lány”: AaTh 822, → Egyszer volt Budán kutyavásár), háromsejtű (hármas szerkezetű; → Krisztus és a
fák) vagy több sejtű (→ Krisztus és a madarak; → Isten és a nemzetek). Az eredetmagyarázñ befejezés
sztereotìp formulája sohasem hiányozhat. Egyes mesemondñk, akik az ilyen jellegű meséket kedvelik,
alkalmazzák ezt más, arra alkalmassá tehető mesék vagy meserészek befejezéseként is, vagy egyik-másik
meséhez kis eredetmagyarázñ mondát fűznek (→ kovácsok kovácsa). A jelképes magyarázat értelmét,
tanulságát a mesemondñ ritkán mondja ki, annak levonását a hallgatñkra bìzza. (→ még:
szñlásmagyarázñ mese)
Kovács Ágnes
eredetmagyarázñ monda, aitiologikus monda, természetmagyarázó monda: a → monda műfaj egyik

csoportja: az ide tartozñ epikus alkotások a világ, az égitestek, a természeti jelenségek, az ember, az
állatok és a növények teremtéséről, keletkezéséről, tulajdonságaik eredetéről és esetleges változásaik
okárñl szñlnak. Leginkább a teremtésmondák tartoznak ide: azok a biblikus eredetű és apokrif népi
szövegek, amelyek a világ teremtését és berendezését magyarázzák a Bibliára épülő, de a kereszténység
előtti világkép és középkori eretnek tanok elemeit is hordozñ motìvumokkal. Az eredetmagyarázñ
mondák tekintélyes része → legendának is minősìthető: a bibliai Újszövetség szereplői a hősei (Krisztus
Urunk, Szűz Mária, Szent Család, Szent Péter stb.): tevékenységük eredménye, ill. nyoma bizonyos
emberi törvényszerűségeknek a létrejötte, bizonyos állatoknak vagy növényeknek a megjelenése,
tulajdonságuk megváltozása stb. eredetmagyarázñ mondának minősìthetők olyan prñzai szövegek is,
amelyek műfajilag nem tartoznak kizárñlag a mondák közé, hanem pl. az → állatmesékhez. (→ kutya-
macska barátság, → kutya és a nyúl, a stb.) Az eredetmagyarázñ monda heterogén műfaji képe (mese,
monda, legenda) abbñl adñdik, hogy a világ jelenségeinek magyarázatára a teremtésmondákon kìvül
egyéb epikus művek is szolgálhatnak, műfajra valñ tekintet nélkül, ha a szövegben elbeszélt események
eredményeképpen valami a világ addigi rendjében megváltozik. (Pl.: „Azñta haragszik a kutya a
macskára”.) A műfaji összetettség és a mesék felé közeledés eredményezi, hogy az eredetmagyarázñ
monda szinte kizárñlag → vándormonda, tipizálhatñ, a mondai törvényszerűségek kevésbé vonatkoznak
rá, mint pl. a → hiedelemmondára. Ugyanakkor mindenkori „aktualitásuk” a meséktől is elválasztja
őket. Az eredetmagyarázñ mondában megnyilvánulñ elképzelések hitalapja igen különböző: van hitalapja
pl. annak az elképzelésnek, hogy a kalász régen a földig ért, és büntetésből rövidìtette meg Isten (a kalász
megrövidülése), ugyanakkor az eredetmagyarázñ mondák tekintélyes része közel áll a trufához, olykor
obszcén tartalmú, kifejezetten gúnyolñdñ célzattal jött létre (szakáll és bajusz eredete, miért az
asszonynak kell mosogatni stb.). A magyar folklñr igen gazdag eredetmagyarázñ mondában: a készülő és
→ eredetmagyarázñ meséket rendszerező eredetmagyarázñ monda-katalñgus közel kétszáz szövegtìpust
tart nyilván. (→ még: dualisztikus eredetmagyarázñ monda → világ teremtéséről szñlñ monda, → ember
teremtése, → asszony teremtése, → vìzözönmondák, → Krisztus és a fák stb.). Ŕ Irod. Aarne, A.:
Verzeichnis der finnischen Ursprungssagen und ihrer Varianten (FFC8 Hamina, 1912); Dähnhardt, O.:
Natursagen (IŔVI., Leipzig, 1919Ŕ21); Sinninghe, J. R. W.: Katalog der niederländischen Märchen,
Ursprungssagen. Sagen und Legendenvarianten (FFC 132., Helsinki, 1943); Tagung der Sagenkomission
der International Society for Folk-Narrative Research in Budapest (Bp., 1964); Vergleichende
Sagenforschung (Darmstadt, 1969).
Nagy Ilona
ereklyetartñ kép: → kolostormunka
ereszalj: a lakñház udvari homlokzata előtt a tetőszék szélének tudatos kiugratásával,

meghosszabbìtásával kialakìtott nyitott esőmentes tér, amely viszonylag védett közlekedési helyül szolgál,
ahol munkát végeznek és raktároznak. Ebben az értelemben szinonìm tájnyelvi párjai szerha alja,
esztergya, → tornác, → gádor stb. Az ereszalj kiképzésénél a tetőzetet tartñ keresztgerendákat
meghosszabbìtották, a falsìkon kìvülre kiugratták úgy, hogy a talpszelemen a faltñl 60Ŕ80 cm-re vagy még
messzebb került. Előfordult az is, hogy az egyes szarufákat toldották meg, akár úgy is, hogy a tető sìkját
megtörték, esésszögét csökkentették, ún. csendesìtőt alakìtottak ki. Az ereszalj szélén gerendát, gömbfát
fektettek végig, s a fal és a fa közötti területet döngölt agyagtapasztással kitöltötték, hogy az udvar
szintjénél magasabb legyen, a becsapñ eső vìze lefusson, ezzel egyben a ház falának szigetelését is
javìtották. Az ereszaljban helyezték el a gabonatartñ hombárokat, szuszékokat, ott tárolták zsákokban az
elszállìtásra várñ gabonát. Nemritkán az ereszaljban ástak gabonás vermet. Itt volt a helye a mezőről
722
E, É
beszállìtott, de még feldolgozást igénylő terményeknek, növényeknek. Az ereszaljban felfüggesztett

rudakon szárìtották a ruhaneműeket, tároltak különféle felszerelési tárgyakat. Az ereszaljban a
gerendák, szarufák, keresztlécek közé vagy a tetőhéjba dugtak be különféle szerszámokat (pl. sarlñt).
Ereszalj. Szerszámtárolás az eresz héjazatában (beleszúrva: marokszedő sarlñ, kéve kötöző fa és szentelt
barka) (Súr, Komárom m.)
Falba beépìtett tartñoszlop és az ollñpad kötése, fűrészelt dìszìtéssel (Acsalag, Győr-Sopron m.)
Filep Antal
eresztett pép: a parasztkonyha lisztből főtt fontos étele. Készìtésekor folyadékba a forráskor lassan lisztet
eresztenek, kevergetve sűrűre főzik. Vìzbe főzve az egész népterületen századunkig készült.
Táplálkozásbeli szerepe az É-Dunántúlon, a K-i Felföldön, a Tiszántúlon és Erdélyben csekélyebb, mint
másutt. Kenyérgabonábñl az újkorban ritkán csinálják, a búzábñl, rozsbñl főtt eresztett pép gyakran a
többiektől eltérő nevet visel (macskanadrág, macskakása, liszteskása). Fő alapanyaga a kukorica, de
gyakran készül árpábñl, s ahol termelik, hajdinábñl is. Ezek eresztett pépjét kétféleképpen tálalják. Vagy
kásaszerűen tálra öntik, vagy a főzés végeztével aprñ darabokban zsìrba szaggatják. A SajñŔTisza
vonalátñl keletre egyben öntik ki, s ha olykor egy részét kiszaggatják, az nem számìt más ételnek. Az
eresztett pépek neve itt zsámiska (ÉK-Felföld), tokány (Szatmár), puliszka, pulicka (Alföld), ganca (D-
Tiszántúl). Innen nyugatra általános a sűrűbbre főtt, kiszaggatott változat. Nñgrád-Hevesben, ahol
mellette kásaszerűen tálalt hìgabb pépet is készìtenek, az másik ételnek számìt (pép). A kiszaggatott
eresztett pép elnevezései gánica (D-Dunántúl), ganca, gánca, gánci (Kisalföld, Felföld, szñrványosan ÉK-
Dunántúlon, DunaŔTisza közén), ritkán dödölle (K-Dunántúlon), szuszogó, szuszoga (DunaŔTisza köze),
bukta (palñc vidéken). Az eresztett pépeket vidékenként eltérően tejfeles zsìrral, pirìtott hagymával,
723
E, É
káposztával, morzsával, tejjel, túrñval, szilvalekvárral eszik. Tejben főtt eresztett pép a DNy-Dunántúlon
szokásos, savñban főtt eresztett pép a → bálmos újabb változata Erdélyben.
Kisbán Eszter
eresztőhálñ, állìtóháló, lesháló: az → állìtñhalászat eszköze. Számos változata van. Lényege, hogy a több
méter hosszú és mély, finom fonalbñl kötött nagyszemű hálñfalat úszñkkal vagy függesztve lazán,
függönyszerűen a vìzbe helyezik, s a bolygñ hal a laza hálñban fennakad. Csak állñ vagy nagyon lassan
áramlñ vìzben használhatñ. Alaptìpusai: 1. gyékény úszñval szerelt és kősúlyzással rögzìtett a balatoni
pamukos vagy pamukháló (→ pamukos halászat), eresztőháló, a velencei-tavi → pñtás cérnahálñ és a
Soroksári-Dunán használt meslenc. Ŕ 2. két karñ közt kifeszìtett zsinñron, háromszögletűre hajlìtott kñrñn
vagy fémkarikán függönyszerűen összehúzhatñ forma a sokfelé ismert → leshálñ, → marázsahálñ, metica,
ill. Kopácson és Velencén a → karikás cérnahálñ. Ŕ 3. a nagyon ritkán használt, szabadon úszñ Szeged
környéki → méthálñ. Leshálónak is nevezik a hasonlñan szerelt vagy tükrös szerkezetű azon hálñkat,
melyeket a → hajtñhalászatnál használnak, mint a balatoni → turbukhálñ és a velencei → tükörhálñ,
melyekkel nádas, bokros, zsombékos területeket kerìtenek be, és a halat a hálñnak zavarják. Az
eresztőhálñ a kishalász szerszáma, ha munkára társulnak is, mindenki saját hálñjával dolgozik. Ŕ Irod.
Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Domanovszky György: A tihanyi
pamukos halászat (Népr. Ért., 1942); Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon (Székesfehérvár,
1958); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
eresztőhorog: → véghorog
ergolñgia, tárgyi néprajz: főleg német és francia nyelvterületen elterjedt kifejezés a kultúra anyagi
objektumaival és azok készìtési technolñgiájával foglalkozñ vizsgálatok összefoglalñ megnevezésére,
olykor ideértve a kapcsolñdñ szokások, társadalmi, vallási és gazdasági tényezők kutatását is. Ŕ Irod.
Haberlandt, A.: Wege und Ziele der österreichischen Volkskunde (Laos, 1951).
Bodrogi Tibor
erjedés: különböző mikroorganizmusok normális életműködése, anyagcseréje során létrejövő kémiai

folyamat, amely szénhidrátok lebontásában és energiafelszabadulásban nyilvánul meg. Alkoholos
erjedésnél cukorbñl túlnyomñrészt etilalkohol és szén-dioxid keletkezik. Tiszta alkoholos erjesztés csak az
élesztők egy részére jellemző, mìg más élesztők és egyes baktériumok melléktermékként képeznek
alkoholt és CO2-t. A tejsavas erjedést baktériumok okozzák. Az ún. ecetes erjedés tkp. nem erjedés hanem
oxidáciñs folyamat: növényi cukrokbñl származñ alkohol ecetsavvá oxidálñdása Acetobacter törzsek
hatására. Ŕ Az erjesztés az erjedés tudatos kihasználása, ill. előidézése ember irányìtotta folyamatokban és
eljárásokban. A természetben előfordulñ vad- és kultúrélesztők, baktériumok spontán erjesztő hatásának
kivárásátñl ún. tisztatenyészetek előállìtásáig és ipari felhasználásáig terjed. A háztartási → élelmiszer-
tartñsìtásban és ételkészìtésben a → tésztaerjesztés, → savanyìtás, → tejfeldolgozás során és erjesztett →
italok készìtésénél alkalmazzák. Amint az emberiség történetében, úgy a parasztság kultúrájában is
megelőzi az erjedés kihasználása a folyamat tudományos ismeretét. E körülményből a népi kultúrában
sikeres alkalmazások sorozata mellett hiedelemképzetek egész szövevénye is adñdik. Ŕ Irod. Bánhegyi
Jñzsef: A tejsavbaktériumok (Bp., 1960); Zsolt JánosŔPazonyi BélaŔNovák ErvinŔPelc Antal: Az élesztők
(Bp., 1961); Horváth János: Mikrobiolñgia (Bp., 1964).
Kisbán Eszter
erjesztett gabonalé: leves alapanyagaként, ételek ìzesìtésére és italként használt savanyú folyadék. Az
egész magyar népterületen századunkig ismert házi készìtmény. Alapanyaga a gabonaőrlet
legerjedőképesebb része, a korpa. Ahol rozsot termelnek, ezét, másutt búza korpáját használják. A
korpát nagy cserép- vagy faedényben forrñ vìzzel leöntik úgy, hogy bőven álljon rajta a lé. Kevernek
hozzá gyakran → kovászmagot, de nélküle is savanyúvá erjed pár nap alatt. Télen meleg helyiségben,
kemence sarkában tartják. Leszűrt levét használják, üledékét pedig újra felöntik vìzzel. Az egész
készìtmény, valamint a korpárñl leszűrt savanyú lé s az utñbbi levessé főzve azonos nevet visel: cibere (a
Dunátñl K-re), cibre (Erdélyben), keszőce (Dunántúlon), kiszi (Hont, Nñgrád, Gömörben) és
alakváltozataik. (Valamennyi szñ jelöl gyümölcsből főtt, ill. ecettel ìzesìtett más savanykás ételeket is.) Ha
az erjesztett gabonalé leves alapanyaga, főznek bele kását (köles, hajdina, kukorica), tojást, habarják
liszttel, tejfellel stb. Ecet mñdjára mindenfelé étel savanyìtására használatos. Erdélyben, Bukovinában
724
E, É
savanyìtónak is nevezték. Üdìtő italként nyári mezei munkában igen kedvelt. Üledékét szükség esetén →
tésztaerjesztésre használták. Bár az erjesztett gabonalé készìtése nem korlátozñdott az év egyetlen
szakaszára, legjellegzetesebb a nagyböjti fogyasztása. Ilyenkor naponta fogyasztották. Ezért személyesìti
meg a népszokásban Cibere vajda nevű alak, ill. kisze bábu a hosszú böjti időszakot. Az erjesztett gabonalé
hazai használata történeti adatokban a 16. sz.-ig kìsérhető nyomon. Ekkoriban úri házakban is szokásos
volt. Az utñbbi évszázadban a parasztságnál is kihalñ készìtmény. Erjesztett gabonalé korpábñl, durván
őrölt darábñl K-Eurñpa-szerte a legutñbbi időkig ételek alapanyaga, savanyìtñja, ill. önállñ ital volt,
amely a háztartásban állandñan készen állt. A keszőce és kiszi elnevezés nálunk szláv eredetű, a cibere
vitatott, esetleg belső fejlődésű. (→ még: zabkiszi) Ŕ Irod. Maurizio, Adam: Die Geschichte unserer
Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927).
Kisbán Eszter
érmelegìtő: → csuklñmelegìtő
Érmellék: a Berettyñ és az Ér közötti sìk- és dombvidék mintegy 30Ŕ35, részben vagy egészben
magyarlakta községgel. Nevezetes helységei: Margitta, Érmihályfalva, Székelyhìd, Bihardiñszeg. Az
Érmellék a kora Árpád-kor ñta magyarlakta táj, nagy múltú történeti borvidék. A 16. sz.-tñl van román
lakossága is, ma Romániához tartozik. Ŕ Irod. Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra (Berettyñújfalu,
1976).
Érmelléki ház (Érkőrös, v. Szilágy m.)
Kósa László
Ernyei Jñzsef (Bélaudvarnok, 1874ŔBp., 1945): etnográfus, nyelvész, történész. 1908-tñl az MNM
dolgozñja. A Néprajzi Múz.-ban dolgozott, majd 1927-től az Érem- és Régiségtár tisztviselője, 1929-től ig.-
ja. 1934-ben a Természettudományi Múz. első főig.-ja. 1938-ban nyugdìjba ment, 1940-ben a Néprajzi
Társ. t. tagja. Széles körű néprajzi tevékenységének irányát felvidéki származása és kapcsolatai szabták
meg. Jñ ismerője volt a cseh, szlovák, lengyel, ukrán, orosz és német néprajzi irodalomnak, éveken át
ismertette a hazai szakfolyñiratokban a jelzett népek szakirodalmát. Rendszeresen tartott előadásokat a
Néprajzi Társ. ülésein. Legtöbbet foglalkozott a népszokásokkal. Ŕ F. m. A Majthényiak és a Felvidék
(Odescalchi Artúrral, Bp., 1913); A Felsőmagyarországi bányavárosok német népi szìnjátékai (Karsai
Gézával IŔIII., Bp., 1932Ŕ38). Ŕ Irod. Halmai János: Emlékezés E. J.-ről (Gyñgyszerész-tudományi
Társaság Ért.-je, 1948).
725
E, É
Ernyei Jñzsef
Szemerkényi Ágnes
ernyő, gyékény: gyékényből szőtt ponyva, amelyet → szekerek és → kocsik fedésére használnak, pl. az
ekhós kocsinál (→ ekhñs szekér) vagy a meszesszekereknél stb. Ismert elnevezései: ekhó-sátor, kort, kóber.
Vannak négy lábon állñ ekhñk és olyanok, amelyek ìvszerűen meghajlìtott kávákra kifeszìtett ernyők. A
félkörìves ernyőt Erdélyben és Moldvában használják, ahol kóber, ill. kort a neve. Ŕ Irod. Balogh István: A
lñfogatok Debrecenben a XVIIIŔXIX. sz.-ban (Ethn., 1965).
K. Kovács László
erődtemplom: → templomerőd
Erős János, Kilenc: mitikus → mesehős, ill. a tetteiről szñlñ → hősmese, egyes változataiban hősmese-
parñdia; mind magyar, mind K-eurñpai változataiban jellegzetes parasztmese. Cselekménye: szegény
asszony egyetlen fia (akit kilenc, tizenkilenc beszállásolt katonátñl szült; kilencedik fia, akit vasbñl
kovácsoltak; akit hét évig szoptatott) rendkìvül nagy étvágyú, semmit nem dolgozik, egész nap hammat
őröl a suton. Anyja végül dolgozni küldi. A szomszédban segìt az épìtkezésnél, egymaga adogatja fel a
tetőfedéshez a gerendákat. Beáll a paphoz (királyhoz, grñfhoz, bìrñhoz) béresnek. Nem kér fizetést, csak
az ennivalñját és azt a jogot, hogy szolgálati ideje leteltével egy pofont (egy fricskát) adhasson
gazdájának. Nyolc (tizenegy) társával fáért küldik. Jñval később megy ki, mint társai, a fákat puszta
kézzel huzigálja ki a földből, s toronymagas szekeret rak. Ami nem fér a szekérre, azzal eltorlaszolja az
utat (vagy egy ñriásit piszkìt az út közepére, amibe társai szekerestől beleesnek), mindenkinél hamarabb
ér haza, s megkapja a megìgért jutalmat; vagy amìg rakodik, farkasok és medvék megeszik az ökreit és
az ördög kihúzza a tengelyvégszeget; Erős János befogja a farkasokat és a medvéket a járomba, s az
ördögnek kell tartania a tengelyt hazáig. Gazdája el akarja pusztìtani. Kiküldi az erdőre, hogy hajtsa
haza Ŕ nem létező Ŕ disznñcsordáját és vigyen tisztát a kondásnak vagy hajtsa be az ördögökön Ŕ nem
létező Ŕ adñsságukat, vagy őrlessen meg csontokat lisztté az ördögök malmában. Erős János
vaddisznñcsordát hajt haza, s ezzel együtt a csordát kerülgető medvét, amelyre ráhúzta a kondásnak
szánt inget, gatyát, Erős János ráijeszt az ördögökre, s azok teljesìtik a kìvánságát. A disznñkat az uraság
levágatja, felperzselteti és leküldi Erős Jánost egy százöles kútba, hogy rakja le a vaddisznñsonkákat. Egy
malomkövet hengerìttet a kút szájához, hogy Erős János ott pusztuljon. Erős János kiemelkedik, s a
malomkővel mint kalappal köszön. Gazdája elküldi maga helyett katonának. Háborúban egy szál karñval
leveri az egész ellenséges ármádiát. Jutalmul megkapja a királykisasszony kezét s a fele királyságot.
Megpattantja gazdája orrát (egy pofont ad neki), az belehal s Erős János lesz helyette a király (AaTh
650A). A mese szerkezete nem merev, a motìvumok gyakran felcserélődnek, halmozñdnak vagy más
hasonlñkkal kiegészülnek. („Az ördöngös szolga”: AaTh 1725, → János szolga: AaTh 1000, „A vitéz
szőcs”: AaTh 1540 tìpusok egyes motìvumaival). A 25 ismert magyar változat csak legfőbb vázában s a
hős testi és lelki vonásait illetően azonos. A változatok legnagyobb része a magyar nyelvterület K-i feléből
valñ, az egyetlen ismert dunántúli változat könyvmese-származéknak látszik. Mind a magyar, mind a K-
eurñpai változatok határozottan antifeudális jellegűek. A mese a Kaukázustñl Portugáliáig egész
Eurñpában elterjedt. Az eurñpai változatanyag különösen gazdag. (→ még: Buli Jankñ, → Fehérlñfia) Ŕ
Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (II.,
Leipzig, 1913); Nagy OlgaŔFaragñ Jñzsef: Előbb a tánc, aztán a lakoma. Mezőségi népmesék (Bukarest
1951); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955, UMNGy VIII.); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Bözödi György: Az eszös gyermök. Bözödi népmesék (Bukarest, 1958);
Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács
Ágnes: Magyar népmesék (II., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
Kovács Ágnes
Erősmintavas, Sebesmintaszél, Mindentudñ: → Messzehallñ, Messzelátñ, Földneheze
726
E, É
Erre csörög a diñ: → szembekötősdi
érsekcsanádi szőttesek: → dunántúli takácsszőttesek, → sárközi szőttesek
érsekcsanádi viselet: hasonlñ a → sárközi viselethez, de annak változásait szerényebben és elkésve

követte. A Sárköztől eltérőleg a nők → lázsiást is viseltek.
erszény: → pásztorkészség
érvágñ: állatgyñgyászati eszköz, kb. 12 cm hosszú vaspenge, amelynek egyik végén kiugrñ késszerű darab
van. Az érvágñt esetleg maga az állatorvoslñ készìti kaszadarabbñl kiképezve az ütő részt. Ha a marha
beteg, rossz állapotban van, de a betegségnek semmiféle jellegzetes tünete nincsen, eret vágnak rajta. Az
állatgyñgyìtñ műtétkor az állat nyakát spárgával áthurkolja, a spárgát meghúzza, majd kitapintja a
kidagadñ nyaki vénát, az érvágñt ráhelyezi és arra ügyesen ráüt az ütőfával, mire a megnyitott érből
hosszú sugárban kiömlik a vér. Egy nagy állatbñl egy-két liter vért enged ki. Ha már elegendő vért
eresztett ki, a spárgát ellazìtja és a vágás helyét ujjával kis ideig összeszorìtja. Legtöbbször a nyakon vág
eret, ritkábban másutt, pl. a lábakon körömgyulladáskor. Ha a birkát a „vér szorìtja”, a „vér bántja”, a
juhász a birka szeme feletti nagyobb eret (vénát) megböki késsel, „vért ereszt”. A mai népi
birkagyñgyászatban a birka szem feletti vénájának erelése egyformán elterjedt a Dunántúlon, az
Alföldön. (→ gyñgyìtñ) Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Vajkai Aurél:
Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A szentgáli juhászat (Bp., 1943).
Érvágñ bicskák a Keszthelyi Balatoni Múzeum gyűjteményéből. A Balaton-felvidéken használták
Érvágñ
Vajkai Aurél
eseménymagyarázñ monda: A → monda mint epikus műfaj szükségszerűen eseményeket beszél el; az
események magyarázatát akkor keresi különleges erők, természetfölötti hatalmak, rendkìvüli képességű
hősök közbeavatkozásában, ha az előzmények és következmények között áthidalhatatlannak látszñ
ellentétet tapasztal. Ilyenkor éppen az ismeretlen, az érthetetlen mozzanatot emeli ki, amelyet egyéb
magyarázat hìján szükségszerűen mitikus lényekkel, varázslñkkal, nagy erejű vagy igen bátor
emberekkel, vagy romantikus indulatokkal: szerelemmel, gyűlölettel hoz kapcsolatba, ilyenek
közbeavatkozására vezet vissza. Ŕ Irod. Sydow, C. W. von: Kategorien der Prosa-Volksdichtung (Selected
papers on folklore, Copenhagen, 1948); Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány
(Ethn., 1966).
Sándor István
esettanulmány: valamely társadalom vagy társadalmi egység körében adatok gyűjtése és azok elemzése
azzal a céllal, hogy néprajzi elméletek és hipotézisek igaz voltát, mñdszerek alkalmazhatñságát megìtéljék,
érvényességi körét megállapìtsák.
Sárkány Mihály
eskü: földöntúli hatalmak büntetésének, bosszújának valñ alávetésről szñlñ nyilatkozat arra az esetre, ha
az ember adott szavát nem tartaná meg, vagy az valñtlant tartalmazna. A szokás majdnem minden
727
E, É
népnél fellelhető, és történeti nyomai a vallásos hiedelmek keletkezésével párhuzamosan jelentkeznek.

Különböző dologra lehetett esküdni, mint pl. tűzre, vìzre, hñra, földre, állatra stb. Az obi-ugoroknál
külön helyet foglal el a medveeskü; a vogul nép képzeletében „...a medve mint az igazság, különösen az
eskü szentségének őre s mint a hamisságot szigorúan megtorlñ felsőbb hatalom...” (Munkácsi Bernát)
jelentkezik. Az állatesküvel rokon a véreskü, amelyet a magyar fejedelmekkel kapcsolatban Anonymus is
feljegyzett a néphagyomány alapján. A véreskünek egyik változata az, amikor a szerződő felek nem saját
vérüket folyatták, hanem kutyáét vagy farkasét, vagy vér helyett bort öntöttek egymásnak; ez azt
jelképezte, hogy a szerződés megszegése esetén az ő vérük is úgy folyjon, mint az állatoké vagy mint a bor.
A magyaroknál hosszú ideig fennmaradt a földeskü vitás tulajdon- vagy örökjogi ügyekben, de főleg
határperekben. A földre valñ esküvéssel történő bizonyìtás számos oklevélben előfordul; a félnek és
eskütársainak födetlen fővel, öv nélkül és mezìtláb a vitás földön vagy egy abban ásott gödörben, egy
marék földet fejük fölé helyezve kellett esküdniük. Az önmegátkozás (→ átok), amely minden eskü
velejárñja, itt a temetésre utal, mert az esküt tevő öltözete tulajdonképpen a középkorban szokásos
temetési ruha volt. A szépirodalombñl ismeretes Arany János földre esküvő Vén Márkusa. Emlékét a
népnyelv is megőrizte a „föld nyeljen el, emésszen el” átkozñdásban. A 18. sz.-ig az úriszéki gyakorlatban
is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyìtották. A bìrñság
állapìtotta meg az eskütársak szükséges számát a bűncselekmény súlya, ill. a bűncselekményért
kiszabhatñ büntetés nagysága szerint. Ha az eskütársak (rendszerint 40 személy) letették az esküt, a
vádlott szabadult a vád terhe alñl; ez volt a tisztìtó eskü. A bìrñság azonban 20 személy esküjével is
megelégedett, ha a vádlott „lerakja a fejét”, tehát a fejére esküszik; ez volt a fejre letett eskü. Szokásos még
ma is a becsületre, asszonyoknál a gyermekük életére, egészségére valñ esküvés. A tisztviselők
évszázadokon át esküt tettek, ma fogadalmat tesznek. A levéltárak, továbbá a falusi bìrñládák a falusi
elöljárñk hagyományos esküformáibñl sokat őriznek. Ŕ Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri
büntetőbìráskodás a XVIŔXVII. században (Bp., 1954); Erdődi Jñzsef: Véreskü, földeskü (Magy. Nyelv,
1963); Kovács Ferenc: A magyar jogi terminolñgia kialakulása (Bp., 1964).
esküdtbìrñ: az az esküdt, aki a → bìrñt Ŕ rendszeresìtett helyettes hiányában Ŕ helyettesìtette, tehát

távolléte vagy akadályoztatása esetén hatáskörében teljes joggal eljárt.
esküvő: az egyházi házasságkötés szertartása, amelynek neve utal a → házasságra lépő felek egymás
iránti hűségesküjére, amely hazánkban speciális szokás. Hitnek, hitlésnek is nevezik. Az esküvő a →
lakodalom napjának délelőttjén szokott végbemenni, s a régiesebb szokás szerint a → menyasszony és →
vőlegény → násznépe külön vonult fel az esküvőre, gyakran miután a vőlegény küldöttsége a
menyasszonyt kikérte; az esküvő után mindkét násznép saját → lakodalmas házához tért vissza. Az
újabb, rövidìtett lakodalomban a menyasszonyt az esküvő után már a vőlegény házához kìsérik. Az
eskető papnak sütemény- és italajándékot szoktak vinni. Az esküvő után a templom előtt Ŕ e században
már ritkán Ŕ paptáncot járt a két násznép és a → hìvatlanok. (→ még: házasságkötés szokásköre) Ŕ Irod.
Sohm, R.: Das Recht der Eheschliessung (Weimar, 1875); Reiner János: Az egyházi házasságkötési jog
történelmi alapja (Bp., 1903); Szendrey ÁkosŔSzendrey Zsigmond: Lakodalom (IV. A magyarság
néprajza, Bp., 1941Ŕ1943); Van Gennep, Arnold: Manuel de folklore français contemporain (IŔII., Paris,
1946); Lakodalom (III., A Magyar Népzene Tára, 1955Ŕ1956).
Kecskeméti református esküvő (1781. Rajzolta és festette Georgius Petrus Herczeg)
728
E, É
Esküvő (Palñcföld)
Györgyi Erzsébet
esküvői dal: → lakodalom költészete
esküvői menet: → menyasszonyvitel
esküvőre hazatért vőlegény: régi stìlusú → ballada. Változatait csak Moldvábñl ismerjük. Eurñpa-szerte
ismert az esküvőre visszatérő vőlegény (férj, asszony) téma mesében, mondában, balladában. A magyar
ballada szüzséje: a legény kéri a lányt, hogy várjon három (hét) esztendeig, amìg ő katona:
Ha meg nem vársz ingem, Magad Ilonácska, Isten engedje meg, Mikor eléjövök, Kerek udvaridat Ki
kapjam seperve, Testi koporsñdat Udvaridon lássam.
Az idő elteltével rávették a lányt, menjen máshoz. Esküvőre ér vissza a legény; a lány meglátva őt,
meghal, s utána a legény is (vagy a legény megöli őt és a sìrnál kedvese után hal). Néha az átokmotìvum
(→ átokdal) jelen idejű változatával fejezi ki a halált. Faragñ Jñzsef szerint századeleji népies, román
nyelvű románc átvétele. A sokszor ismételt átokformula 1864-től szerepel népköltési gyűjteményekben. A
teljes balladát először 1929-ben jegyezték fel. Ma 24 változatát ismerjük. A téma és a formai megoldás a
régi stìlusú balladákkal rokon. Erik Seemann szerint az esküvőre hazatért vőlegény balladátñl
történetileg élesen elválik a hazatérő férj balladatéma, amelynek költői megfogalmazása az Odisszeiátñl
kezdve divatos témája a verses lovagregényeknek, a középkori hősének-költészetnek. Az esküvőre
hazatért vőlegény balladatìpus gondolatvilága a fejlődés későbbi szakaszán jött létre. Ŕ Irod. Seemann,
Erik: Zum Liedkreis vom ’Heimkehrenden Ehemann’ (Beiträge zur Sprachwissenschaft und
Volkskunde, Lahr, 1951); Faragñ Jñzsef: Györgyike és Ilona balladája (Nyelv és Irodalomtud. Közl., VII.
1963); Kallñs Zoltán: Balladák könyve (Bukarest, 1970).
Kriza Ildikó
eső: Gazdag hiedelemanyag kapcsolñdik hozzá. Azt tartották, hogy → pünkösd napján minden évben kell
legyen egy kis eső. Ha Medárd napján esik, akkor negyven napig esni fog. A nagypénteki eső rossz
termést, a karácsonyesti jñ búzatermést ìgér. Ŕ A gyermekeknek azt tanácsolták, álljanak ki az esőre,
hogy nagyra nőjenek, a leányoknak pedig azért, hogy hosszú hajuk legyen. Ŕ Az esőt sokszor
felhasználták arra, hogy általa megjñsoljanak valamit. Még több az olyan hiedelem, amelyben esőt
jñsolnak: pl. a holdsarlñ állása megmutatja, hogy lesz-e eső; ha az újhold csurgñra áll, sok eső lesz; ha
nagy udvara van a holdnak, esőt jelez. Ha tavasszal először bugyborékos eső esik, akkor sok eső lesz
abban az évben; ha a hangyák előjönnek, eső lesz; a legyek élénksége, a macska mosdása, a veréb fürdése
a porban is esőt jelez; fülviszketés vagy a tenyér kiszáradása, az álomban pedig a halott is erre mutat. Ŕ
Egy tréfás mondás szerint ha napsütésben esik az eső: az ördög veri a feleségét. (→ még: esővarázslás)
729
E, É
Eső ellen alsñszoknyájukat fejükre borìtñ nők (20. sz. első fele, Rimñc, Nñgrád m.)
Hoppál Mihály
esőabrosz: keresztben összehajtott, sima vagy szélein pirossal csìkozott vászon → abrosz. Köznapra
házivászonbñl készült, az ünnepre valñk takácsszőttesek. Néhol a hamvast használják erre a célra, pl. a
Felföld számos községében. A turai morványabrosz elnevezés viszont morvao.-i készìtésre utal. Az
asszonyok általában összehajtva, karjuk alatt viszik. A 20. sz. elején, sőt a két világháború között is sokan
sokfelé viselték. Többféle funkciñja lehetett. Eső, hñ, hideg ellen terìtik magukra; beletakarják a fázñs
gyereket stb. Derekuk köré csavarva kötényt helyettesìt. Köznap ez a hátalñ ruha, amelybe terhet kötnek;
a szabadban hálñ aratñknak (ill. marokszedőknek) ez volt a takarñja. Ŕ Irod. Prñnay Gábor: Vázlatok
Magyarhon népéletéből (Pest, 1855).
Esőabrosz, asszony fejére borìtva (Várdarñc, Baranya m., 20. sz. első fele)
Flórián Mária
esővarázslás: szárazság alkalmával végzett → mágikus eljárások sorozata a csapadék biztosìtása céljábñl.
A magyar nép életében nem játszott olyan jelentős szerepet (lévén a Kárpát-medence egyenletes
csapadékeloszlású terület), mint egyes természeti népeknél. Dodola és paparuda néven ismeretes elsősorban
a délszláv, a balkáni népek hagyományában, megtaláljuk azonban a délszlávokkal és a románokkal
730
E, É
szomszédos magyar területeken is. Az esővarázslás alkalmával gyermekek, nők vonulnak végig a falun.
Egyiküket, aki többnyire meztelenre vetkőzik, zöld gallyakkal, levelekkel borìtják. Az esővarázsláshoz
kapcsolñdñ énekek világosan kifejezésre juttatják a szokás lényegét. Az énekekben esőt kérnek a
szántñföldre, szőlőre, búzára, kukoricára, lenre, kenderre stb. A falu lakosai a zöld lombba öltözött
személyt vìzzel öntözik. A vìzzel valñ leöntés alapja az analñgia: az eső utánzásával akarnak csapadékhoz
jutni. Az esővarázslás magyar nyelvterületen jobbára a cigányok adománykérő szokásaként őrződött
meg. Mo. É-i és Ny-i területén a balkánihoz hasonlñ esővarázslás nem fordul elő. Mo. középső részéről
csak szñrványosan bukkannak fel példák az esővarázslás egykori gyakorlására. A magyar népi
hitvilágbñl ismert néhány más jellegű eljárás, amely esővarázslásnak tekinthető: részeges ember sìrját
megöntözik; a legutolsñ halott sìrján a keresztet kiássák; ekét húzatnak a patak vizében; a falu
legöregebb asszonyának egy alsñszoknyáját beáztatják a legközelebbi folyñvìzbe; szárazság alkalmával
lányokkal szántják körül a vetést (→ ekehúzás, rituális). Ŕ Irod. Bellosics Bálint: Dodola (Ethn., 1895);
Ujváry Zoltán: Une coutume des Slaves du Sud: la „dodola” (Slavica, 1963); Dömötör TeklaŔEperjessy
Ernő: Dodola and other Slavonic Folk-Customs in County Baranya (Hungary) (Acta Ethn., 1967).
Ujváry Zoltán
esti ének: esténként énekelt, a tevékenyen eltöltött napra visszatekintő és az élet elmúlására emlékeztető,
gyakorta vallásos tartalmú ének (→ hajnalének). Egyes vidékeken (Mezőség) az esti harangszñkor otthon
éneklik, a Dunántúlon vacsora előtti ájtatosság része. Számos esti ének → virrasztñénekként maradt fenn.
Íme elmegy a fényes nap Fölkel-e még nekem holnap Számadásom nem egész Nem vagyok még útra kész.
Hová leszek, ha meghalok, Ha bűneimmel sìrba szállok Mi lesz velem, ha a halál Halálos vétekben talál.
Ŕ Irod. Sismarev, V.: Lirika i pozdnyevo czrednyevekovja (Ocserki po isztorii poezii Francii i Provancza,
Párizs, 1911).
Kriza Ildikó
északi háztìpus, palóc háztìpus: a → keleti háztìpus változata. Az eredetileg egyhelyiséges, belső fűtésű
kemencés lakñház előbb nyitott, majd zárt előtérrel bővült, amely raktározási funkciñkat is ellátott, majd
egy további, lakás céljára is igénybe vett kamrahelyiséget csatoltak hozzá. Az utñbbi kétszáz évben
háromhelyiséges alaprajzi egységek jellemezték általánosan háztìpusunkat. A lakñszobába és a kamrába
a közöttük kialakìtott előtéren (pitvaron) át lehetett bejutni, a lakñszobának, kamrának ajtaja nem nyìlt a
szabadba, bár előfordult, hogy a háromhelyiséges alaprajzi egységet újabb kamrával (vagy kamrákkal)
bővìtették, ebben az esetben a második vagy az esetleges további kamra közvetlenül az udvarrñl nyìlt. Az
utñbbi kétszáz évben a tehetősebb rétegek épìtkezésével szokásossá vált az istállñknak a lakñépülethez
csatolása, közös alaprajzi egységbe és közös tetőszék alá valñ épìtése, ebben az esetben is, mint a
magyarság körében mindenütt, az istállñk szintén közvetlenül az udvarbñl nyìltak. Ŕ Az északi háztìpus
elterjedésterülete felölelte a történeti Mo. É-i részét úgy, hogy a hajdani Máramaros m. és a vele D-ről
szomszédos hegységek területétől Szatmár, Bereg, Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves, Nñgrád, Hont m. zárt,
erdős, magasabb dombos középhegységi jellegű vidékein át Nyitra, Pozsony hegyvidéki erdős területeiig a
magyar nyelvterület É-i sávját, nyelvszigeteit, de magában foglalta az itt lakñ román, ukrán, szlovák
lakosság lakñházait is. Közvetlenül kapcsolñdott a szomszédos K-eurñpai térség hasonlñ, a miénkkel
részleteiben is azonos háztìpusához, úgyhogy azzal szerves egységet alkotott. Az északi háztìpus a hazai
társadalmi, gazdasági, művelődési fejlődés visszafogottabb tìpusához tartozott. Elterjedésterülete
egybeesett a szigorúbb feudális viszonyok között fejlődő egybefüggő É-mo.-i tömbbel. Az északi háztìpus
történeti fejlődésének nyomon követésében mindeddig hiányoznak a középkori fejlődését részleteiben
megvilágìtñ régészeti feltárások. A 16. sz.-tñl tömegesebben fennmaradt ìrásos források már nagyjábñl a
mai viszonyokra jellemző állapotokat mutatják. A több helyiségűvé válás e területen is kibontakozott a
15. sz. végéig, ezzel párhuzamosan megjelentek a mai méreteket megközelìtő lakñhelyiségek. A változást
követte a tüzelőberendezés méretbeli növekedése, anélkül azonban, hogy szerkezeti, minőségi változás
következett volna be. A hajdan szoba sarkába épìtett vagy falba vájt kemence méreteit annyira
megnövelték, hogy teteje és padkája is a ház lakñinak hálñhelye lehetett. Ebben az időben még általában
nincsen e házvidéken füsttelenìtés. A füst szabadon terjengett a szobában, az ablakokon, ajtñkon át
húzñdott ki. A 19. sz. elejéről azonban általánossá vált az, hogy a kemence és a főzőtűzhely füstjét a föléje
és a kemenceszáj fölé épìtett kürtő szìvja ki a szobábñl a padlástérbe, onnét szivárog el a tetőnyìlásokon
vagy a füstfogñbñl ferde, vìzszintes tengelyű sìp vezette a füstöt az előtérbe, amelynek kezdetben
mennyezete sem volt. Később a füst elsősorban a szikrafogñ funkciñt betöltő félfödém vagy a vakkémény
érintésével oszlott el a padlástérben. A 19. sz. folyamán az északi háztìpus elterjedésterületén is kedveltté
731
E, É
váltak a sövény, deszkavázú, tapasztott szabadkémények. A kürtős kemencék az északi háztìpus

területének középső, valamint Ny-i felében voltak jellemzők, mìg K-en a sìpos, előtérbe torkollñ füstjáratú
ún. kaboláskemencék váltak kedveltekké. A padlástér füsttelenìtésére általában a lekontyolt tetők
oromzatán elöl s hátul nyìlást képeztek ki. Ŕ A 19. sz. második felében a jobbágyfelszabadìtás, a
polgárosulás következtében kibontakozñ átalakulások során felbomlott az északi háztìpus hagyományos
rendje. A lakás fűtésére a szomszédos középmagyar háztìpus külső fűtésű boglyakemencéjét vagy fekvő
félhenger alakú kemencéit épìtették a szobákba, ezek füstelvezetésére az előtér bejárattal szembeni
oldalára szabadkéményt épìtettek. Ezzel a hagyományos állapottal szemben e területeken is különvált a
lakás, ill. az ételkészìtés funkciñja, a korábban közlekedő és raktározñ funkciñjú előtér pitvar-kéményalja
beosztású konyhává alakult, amely az ételkészìtés valamennyi fázisát befogadhatta. A 19. sz. végén, a 20.
sz. elején gyakorivá vált a külső fűtésű, újabb tìpusú kemencék lebontása is. A szobákba falazott,
vaslemeztetős takaréktűzhelyeket kezdtek épìteni, amelyeket később hordozhatñ, lemezből készült
takaréktűzhelyekkel cseréltek fel. Ezzel párhuzamosan a kenyérsütés számára a kémény alá épìtettek a
konyhában kemencét. Ezek többnyire alacsony, padlñhoz közeli tűztérrel épültek. Boltozatukat
körülfalazták, tetejükön sìk, sima, asztalszerű felületet képeztek ki, amelyen adott esetben nyìlt tűzhelyen
főzni is lehetett. A tüzelőszerkezet gyökeres átalakulása e házvidéken a szomszédos közép-magyar
háztìpushoz igazodott. További fejlődésében is ugyan megkésve, de mozzanatrñl mozzanatra követte
példáját. A hagyományos belső fűtésű, kürtős füsttelenìtéses kemencéjű lakñházak az utñbbi három-négy
évtizedben teljesen eltűntek. A kabolás kemencék a lassúbb ütemű fejlődés következtében a felszabadulás
körüli időszakig viszonylag nagyobb számban maradtak használatban. Miközben a tüzelőszerkezetek
tekintetében a középmagyar háztìpussal teljesen konvergensen zajlott le az északi háztìpus fejlődése, s a
különbségek a két háztìpus között fokozatosan csökkentek, egyes sajátságok mégis erősen megmaradtak
napjainkig. Jñ példa erre az utcai rövid homlokzatok kettős szimmetrikus ablakelhelyezése, amit az
északi háztìpus területén elsősorban a szarufás fedélszékek általánossá válásával lehet magyarázni. Az
északi háztìpus területének K-i részén, az egykori Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár, Máramaros stb.
megyék magyar parasztsága körében a → kandallñ tüzelőszerkezet is széles körűen megjelent. A kabolás
kemencék mellett helyenként általánossá váltak az Erdély-szerte is ismert cserép csempékből rakott
hőpalástú kandallñs kemencék. Feltételezhető, hogy a kandallñ használata megvolt a 16. sz.-tñl, s a 17Ŕ18.
sz. folyamán megindult szélesebb körű elterjedése könnyen magyarázhatñ a vidéknek az erdélyi
fejedelemséghez fűződő politikai, gazdasági, kulturális kapcsolataival és az egykorú K-Mo. és Erdély
között váltakozñ irányú nagy migráciñs mozgalmaival. Az északi háztìpus területén készìtett kandallñk
tűztere valñszìnűleg magasabbra volt épìtve, mint a K-i háztìpus vidékén. Ŕ Az É-i házvidéken
feltételezhetően az eredeti, leginkább használt épìtőanyag a fa volt. A borona-technika többféle változatát
alkalmazták. Részben az erdőtakarñ pusztulása, részben az uradalmi erdőgazdálkodás előtérbe
nyomulása miatt korlátozottabbá vált a paraszti fahasználat. Megfelelő viszonyok esetén általánossá vált
az északi háztìpus vidékén a kőfalazat, ezek hiányában a sár-, tömés-, vályogfalazatok használatára tértek
át. Az utñbbi évtizedekben pedig a kő további terjedése mellett a tégla is kedvelt épìtőanyaggá vált. Ŕ A
múlt század végén és a század elején még kimutatták az ágasfás, szelemenes megoldást. Talán a korábbi
időszakban a szelemenes tető (→ szelemenes tetőszék) előfordulása gyakoribb volt, mégis házvidékünk
egészére a szarufás-kakasülős fedélszéket (→ szarufás tetőszék) kell a késő középkor ñta jellemzőnek
tartanunk. A tetőformák tekintetében általánosak voltak a mindkét végükön lekontyolt nyeregtetők. Az
utñbbi 100Ŕ150 évben széles körben elterjedtté vált az alsñ csonkakontyos fedélforma. Napjainkhoz
közeledve az oromzati nyìlás növekedése, a csonkakonty méretének csökkenése figyelhető meg. Az 1860-
as évektől kezdve fokozatosan emelkedett a falazott oromzatú egyszerű nyeregtetők száma. Hagyományos
fedőanyag a zsúp volt vidékünkön. Nád csak a mocsarasabb, vìzállásosabb folyñvölgyekben és a D-i
peremvidékeken fordult elő. A → zsúptető felverésének többféle mñdját ismerték. Előfordult a
lépcsőzetesen felrakott, de általános az éleken lépcsőzetes és a teljesen simán felvert héjazat volt. A
cseréptetők 1860Ŕ1870 ñta számottevő mértékben megszaporodtak, s az utñbbi 30 évben általánossá
váltak. Az 1920-as évekig számos helyen divatossá vált a hagyományos tìpusú házak épìtésénél vagy
átalakìtásánál a bádoglemezzel fedett tető. Ezek helyenként az egész falukép meghatározñi voltak. Az
1920-as évek ñta folyamatosan szaporodott, az utñbbi két évtizedben egészen gyakorivá vált a
műpalafedés is. Az északi háztìpus elterjedésterületén az igényesebb architektonikus kiképzés, a történeti
stìlusok közvetlen hatásának jelentkezése a 19. sz. elejére, legfeljebb a 18. sz. végére tehető. Főleg az 1860-
asŔ1880-as évektől jelentékeny ìzléskéséssel jelentkezett szélesebbkörűen a barokk, copf, klasszicista,
romantikus, eklektikus stìlus hatása. Házvidékünkön különösen az oromzatokon és az utcai
homlokzatokon a nyìláskeretek körül jelentkező vakolatarchitektúra emelkedett magasabb fokra és
örvendett széles körű kedveltségnek. É-i területeink lakñházai ugyan eredetileg nem voltak tornácosak,
csak szélesen kiülő ereszek védték a ház elejét, de a múlt század második felében, századunk első felében
részben az új épületekkel együtt, részben felújìtások során házvidékünk kései periñdusára jellemző
tornáctìpus alakult, java részük homloktornáccal készült. Minthogy az északi háztìpus elterjedésterületén
732
E, É
nagyon gyakoriak voltak a nagy családok, a több nemzedékes familiáris együttélésnek mély hagyományai
voltak, a családszervezet hatására meglehetősen terjedelmes épületek, épületegyüttesek alakultak ki.
Előfordult, hogy háromszor-négyszer ismétlődően szoba-konyha, kamra alapegységből tevődött össze egy
épület. Gyakorivá vált az udvarok közös beépìtése. Nemegyszer egy-egy telken ìgy 6Ŕ8 több lakásos épület
sorakozott, sőt a mindkét oldalán szorosan beépìtett udvar szinte közterületté, zuggá, utcává válhatott.
Ezt a beépìtést helyenként a mezővárosokban, városokban is a közelmúltig fel lehetett lelni e házvidéken.
A 19. sz. végével indult meg a magyar nyelvterületen háztìpusunk hagyományos kereteinek végleges
bomlása. Lényegében a felszabadulásig a gazdálkodñ rétegeknél teljesen felszámolñdtak a tradicionális
keretek, legfeljebb a 19. sz. folyamán kialakult sajátosságok, valamint az alaprajzi beosztás, ablakok,
ajtñk elhelyezése emlékeztetett a régi formákra. Ŕ Irod. Szeder Fábián: A palñczok (Tud. Gyűjt., 1819.
VI.); Pápay Károly: A palñc faház (Ethn., 1893); Istvánffy Gyula: A palñcok lakñháza és berendezése
(Népr. Ért., 1911); Vargha Lászlñ: Népi épìtészet (Nñgrád megye műemlékei, Bp., 1954); Bakñ Ferenc:
Település, népi épìtkezés (Heves megye műemlékei. I., Bp., 1969).
1. Lakñház (Drégelypalánk)
2. Lakñház gerenda falazattal, szarufás lehornyolt zsúpos tetővel (Nñgrád m., Balassagyarmat, Palñc
Múzeum. Szabadtéri gyűjtemény)
3. Lakñház alsñ csonka kontyos tetővel (Kazár, Nñgrád m.)
4. A parádi múzeumház szobabeli kemencéje kürtővel
Filep Antal
Esze Tamás: → kuruc mondák
733
E, É
eszkatolñgikus mondák <gör. ’végső dolgok’ szñbñl>: a világ végéről szñlñ epikus néphagyomány. A világ
tűz általi elpusztulását, az Antikrisztus eljövetelét a Biblia is megjövendöli (Joel. 2 és 3, Ézs. 66. 15 stb.).
Költői megfogalmazása végigkìséri egész középkori irodalmunkat (pl. Temesvári Pelbárt, Sermones de
Tempore). A mindenkori szekták vallási koncepciñi között az egyik legelőkelőbb helyet az eszkatolñgia
foglalja el. A világ közeli elpusztulásába vetett hitet népszerű jñskönyvek, egyebek között a Szibilla-
könyvek ponyvakiadásai máig hatñan erősìtették. Ezek szerint a világ végének előjelei: a diñfa levele
akkora lesz, mint a cseresznyéé, a csillagok rendje megbomlik, a nők dohányoznak, hajukat lenyìrják,
nadrágban járnak, a gyermekek gyűlölik szüleiket s fordìtva stb. Szeged vidéki mondás: „Ezröt adok,
ezröt nem adok” Ŕ ti. a világ nem éri meg a kétezredik évet. A dohányzás önmagában is azt jelenti, hogy
tűz által pusztul el a világ. (Az özönvìz előtt bugyborékoltak az emberek.) Az eszkatolñgikus mondák
szerint Jñnás (Énok) és Illés eljönnek a földre (őket ugyanis az ördög teremtette; → ember teremtése:
Krisztus lelket lehelt beléjük, felküldte őket az égbe, hogy lövöldözzék le a gonosz angyalokat, azñta fenn
vannak). Mivel még nem haltak meg, a jeruzsálemi templom kapujában megölik őket, s ott fognak
feküdni temetetlenül tizennégy napig, aztán feltámadnak. A világ pusztulása után a törpék (idétlen
gyermekek) birodalma következik, amint az emberek uralmát a földön az ñriásoké előzte meg. Mondák
szñlnak az ñriás leányrñl, aki szántñvető embert ökreivel együtt kötényébe tesz. Apja megjñsolja az
emberek, majd a törpék uralmát. Az Antikrisztus születésének előjeleiről, tevékenységéről (kenyérosztás
stb.) szintén eszkatolñgikus mondák szñlnak. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai
nyelvhagyományunkban (Szeged, 1893); Kardos Lászlñ: Egyház és vallásos élet egy mai faluban (Bp.,
1969).
Nagy Ilona
eszközös játék: → játékeszköz
eszközös táncok: a magyar néptánckincs változatos nagy csoportja, amelynek különböző eszközökhöz
(bot, söprű, üveg, gyertya, sapka, kendő, párna, csép, szék stb.) kapcsolñdñ tìpusait az egész magyar
nyelvterületen ismerik. A különböző stìlusrétegek hatását viselő eszközös táncokban a táncosok az
eszközökkel valñ ügyes bánásmñdot mutatják be. Elnevezésüket rendszerint az eszközről kapják. Az
eszköz szerepe, használata, a táncosnak az eszközzel valñ kapcsolata alapján különböztetjük meg egyes
fajtáit. Közismert mutatványos formájában a táncot egy vagy több, földre helyezett eszköz körül, közötte
vagy fölötte járják. Ekkor az eszköz a tánc terét határozza meg (→ botos tánc, → gyertyás verbunk, →
kanásztánc, → üveges tánc). Másik tìpusában a táncos kapcsolata az eszközzel még közvetlenebb, vagyis
az eszköz a táncmotìvumokat is alakìtja (→ cséptánc, → kampñs tánc, → sapkatánc, → söprűtánc);
viszont az üveges tánc és a botos tánc, kendős tánc változatainál csak részben. A játékos párcserélő
társastáncoknál az eszköznek viszont csak kapcsolñdñ kellékként van szerepe (→ kendős tánc, →
lapockás tánc; → párnás tánc, → süveges tánc; részben a söprűtánc egyes változatai). Hangulati és
ritmikai kifejezés fokozására szolgálñ eszköz a → táncsarkantyú (→ sarkantyús tánc). A kötetlen
szerkezetű eszközös táncok mozdulatkincse főleg az → ugrñs tánctìpus különböző változataival van
rokonságban, bár az újabb táncfajták (verbunk) és a nyugati polgári társastáncok hatása is szembetűnő
(pl. a játékos társastáncoknál). Az eszközös táncokat a régies magyar és nyugati eredetű táncdallamok
mellett az új stìlusú dallamok is kìsérik (pl. sarkantyús táncok, párcserélő társastáncok). Az eszközös
táncok mutatványos változatait rendszerint szñlñban, ritkábban párosan vagy csoportosan táncolják. Az
eszközös táncok zöme férfitánc, de van közöttük olyan, amelyet csak nők táncolnak. A játékos párválasztñ
társastáncok mindig csoportosak. Az eszközös táncok közül a hagyományos paraszti táncrend szerves
részeként csak a sarkantyús táncot emlìthetjük meg, mely a többitől mozdulatkincsében lényegesen eltér.
Az eszközös táncoknak bemutatñ, ill. szñrakoztatñ szerepük van, főleg a családi ünnepeken (pl.
lakodalomban) vagy egyéb alkalmi mulatságokon. A magyar nyelvterülettel érintkező népeknél és
általában egész Eurñpában megtalálhatñk az eszközös táncok változatai. A mutatványos-ügyességi
tìpusok feltehetően az Eurñpa-szerte ismert → fegyvertáncok (→ botolñ, pásztortáncok) egy-egy
mozzanatábñl alakultak ki, bár az eszközökre, azok használatára már a nem fegyverszerű is jellemző. A
játékos társastáncok pedig a 200Ŕ300 évvel ezelőtt Ny-Eurñpábñl elterjedt nemesi-polgári táncok
folklorizált változatai (cotillon változatok, cushion dance, Polsterltanz stb.). (→ még: lakodalmi táncok,
→ ügyességi táncok) Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Wolfram, R.: Die
Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Lakodalom (III AŔB, A
Magyar Népzene Tára, Bp., 1955Ŕ56); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos
népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc Ŕ mutatványos táncaink két tìpusa
(Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, 1969); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp.,
1970).
Pesovár Ferenc
734
E, É
eszközváltás: műveltségbeli változás, melynek során az egyszerűbb gazdasági eszközöket és

munkamñdokat fejlettebbek és korszerűbbek váltják fel. Ŕ Az egyik leghosszabb ideig tartñ és az eurñpai
fejlődés szempontjábñl is lényeges a sarlñ-kasza eszközváltás volt. A középkor vége felé az intenzìvebb
takarmánygazdálkodással Eurñpa-szerte uralkodñvá lett szénavágñ eszköz, a takarñval fölszerelt, hosszú
nyelű → kasza alkalmassá vált az addig kizárñlagosan → sarlñval aratott szálasgabona aratására. A
kaszás → aratásra Eurñpában először Németalföldön és Mo.-on tértek át (15. sz.). A jelentős gazdasági
újìtás, amely meggyorsìtotta és termelékenyebbé tette a munkát, a következő századokban előbb a
nagyobb gabonatermő sìk vidékekről, majd fokozatosan a dombvidékekről, később a magasabb
hegyvidékekről is kiszorìtotta a sarlñs aratást. A 20. sz.-ban a sarlñval végzett aratás a kontinens
peremein, elsősorban K-Eurñpa gazdaságilag visszamaradt területein maradt gyakorlatban. Mo.-on a
középkori oklevelekben gyakran szereplő kaszával vágott gabona hatalmaskodások és kártételek emléke,
melyeket viszálykodñ feudális urak okoztak egymásnak. A 15. sz. végétől és a 16. sz. elejétől irodalmi
feljegyzésekből, majd dézsmajegyzékekből és defterekből kitűnik, hogy a D-Alföld (Bács és Csongrád
megye) parlagolással művelt kis területein termő, elsősorban tavaszi gabonát aratták először kaszával.
Ezek a szántñföldek kìvül estek a nyomáshatáron. Termésük gyors betakarìtásának szüksége szorìtotta rá
a parasztokat a szénamunkához hasonlñ kötetlen kaszás aratási mñdra. A sarlñ-kasza eszközváltás
országos méretekben a múlt században zajlott le, de a Kárpát-medence K-i és É-i részeinek magas
hegyvidékein szñrványosan még az 1940-es években is arattak sarlñval. Ŕ A mo.-i eszközváltások
legjelentősebb szakasza a 19. sz. második felére esett. Előzménye a 18. sz. végétől Ny-Eurñpábñl kiindulñ
racionális gazdálkodásra törekvés, mely a 19. sz. elején hazánkat is elérte, és a szerszámok folyamatos
fejlődését lökésszerűen meggyorsìtñ ipari forradalom volt. A parasztgazdaságokban viszont csak 1848
után a szabadabb tőkés fejlődés, az árutermelés megnövekedése, a polgárosulás nagyobb lendülete folytán
mutatkozott meg. A múlt század második felében lezajlott eszközváltások változñ intenzitással, nem
mindig kizárñlagosan, általában a nagyobb gabonatermő Alföldről, É- és K-Dunántúlrñl, ill. a mñdosabb
közép- és nagyparaszti gazdaságokbñl kiindulva, de viszonylag gyorsan mentek végbe. Bizonyos
munkafolyamatoknál a váltás nem az eszköz teljes kicserélődésével, hanem rendszerint a tìpus s ezáltal
anyagának megváltozásával zajlott le. Legfontosabb volt ezek közül a faekék vasekére cserélődése (→
eke). A 19. sz. elején a mo.-i faekék tájanként különböző tìpusai elérték a szerkezeti és funkcionális
fejlettség legmagasabb fokát. Minden alkatrész megtalálhatñ rajtuk, amit később a vasekék is átvettek. A
vasekék terjedése az 1830-as években kezdődött, de csak az 1850-es évek után vett nagyobb lendületet. A
fejlődő hazai gyáripar először német és angol ekéket másolt, majd a pesti Vidats-műhelyben megszületett
az első mo.-i konstrukciñ, a parasztok közt sokáig népszerű Vidats-eke. A vaseke térhñdìtása az ország
gazdaságilag fejlettebb területeiről kiindulva rohamosan haladt. A századfordulñn már csak a keleti és
északi részek néhány eldugott falujában használtak szñrványosan faekét. Hasonlñan játszñdott le a
kevésbé fontos talajművelő eszköz, a → fogas változása. A fakeretes, fafogú fogasboronát a múlt század
első felében a fakeretes vasfogú, majd a század derekátñl a teljesen vasbñl készült konstrukciñ kezdte
fölváltani. Mivel azonban ez az eszközváltás nem jelentett lényeges újìtást és munkakönnyìtést, a teljesen
fábñl készült fogast szñrványosan, a fakeretest nagy területeken a 10. sz. első felében is használták. A
fogas változásának lefolyását némileg szìnezte a hasonlñ funkciñjú → tövisborona visszaszorulása és a
múlt század második felétől a Dunántúlon és az Alföldön a henger terjedése. Közvetlenül gép váltotta föl a
kézi → vetést, a kézi cséplést (→ csép) és a nyomtatást. A → vetőgépek térfoglalása viszonylag későn, az
1870-es években indult, de magas ára miatt a 20. sz. első felében is általános maradt a kézi vetés. A →
cséplőgép 1880 és 1910 között kizárñlagosan megszüntette a korábbi munkamñdokat. Utñbb csak
alkalmilag került sor kézi cséplésre és nyomtatásra. Cséplőgép vásárlására csak gazdagabb parasztok
kerìthettek sort. A többiek vállalkozñktñl vagy gazdatársulásoktñl béreltek gépet. A soros művelés
eszközei, az → ekekapa és a → sorhúzñ a kézi → kapa használatában hoztak jelentős változást. Az
ekekapa a kukoricatermesztés korszerűsödésével terjedt, a sorhúzñ a → dohány és a → burgonya
ültetését segìtette elsősorban. Mindkettő a századvégen jelent meg a parasztgazdaságokban. Használatuk
fokozatosan vált általánossá, de a Kárpát-medence keleti részén a termelőszövetkezetek megalakulásáig
sem használták őket mindenütt. A kézi kapa részben az ekekapa kiegészìtő munkaeszközeként, részben
kertművelő gyomirtñ szerszámként maradt fenn. Ŕ Irod. Sevin Henrik: A faekétől a Hofherr gépig (Bp.,
1944); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus
korában, 1848Ŕ1914. Szerk. Szabñ István, I., Bp., 1965); Tálasi István: Az eszközváltás első 100 éve a
magyarországi aratñműveletekben és későbbi következményei (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1971).
Kósa László
eszmei község: olyan közigazgatási egység, amelyet valamely uradalom területén hoztak létre. Föld- és
háztulajdonos törzslakossága nincs. Népessége az uradalom alkalmazottaibñl, cselédeiből állt.
Képviselőtestülete, elöljárñsága is az uradalom alkalmazottai és tisztségviselői közül került ki. Az eszmei
735
E, É
község tehát tulajdonképpen egy községi hatñságot gyakorlñ magánuradalom. Ŕ Az eszmei községek ősei
az ún. önálló puszták, amelyeknek létrehozására 1851 után nyìlt lehetőség. A földbirtokosok kivehették
pusztáikat a községi kötelékből, ill. megakadályozhatták, hogy azok valamelyik községhez kerüljenek. Az
ìgy önállñsìtott pusztákat közvetlenül a járási hivatal alá rendelték. Adñjukat egyenesen az állami
adñhivatalba fizették. Birtokosaik ezáltal megmenekültek a magas községi pñtadñk fizetésétől. Az 1850
utáni évtizedekben több száz önállñ puszta alakult Mo.-on. Szaporodásuk nagy ellenállást váltott ki a
községek részéről. 1871-ben és 1886-ban az állami törvényhozás kìsérletet tett megszüntetésükre. E
törekvésnek azonban kevés eredménye lett, sőt ebben az időben sok önállñ puszta eszmei községgé
alakult. Különösen sok eszmei község jött létre Tolna, Bács-Bodrog és Somogy megyében. Közülük több
nem is képezett összefüggő területet, mint pl. a Tolna megyei Majsamiklñsvár. Ŕ Magánbirtoklású
ipartelep is átalakulhatott eszmei községgé. Ilyen ipartelepen létrejött eszmei község volt Tatabánya. Ŕ A
századfordulñ után az eszmei községek száma csökkenni kezdett. Megszűnésüknek kétféle mñdja volt: a
szomszéd községhez, ill. községekhez valñ hozzácsatolás; vagy az eszmei jelleg megváltoztatása, azaz
valñdi községgé alakìtás. Az utñbbi mñd általában birtokeladással, parcellázásokkal, zárt faluközpont
létrehozásával és a községi autonñmia gyakorlására képes népesség odaköltöztetésével járt együtt. 1940-re
már csak 6 eszmei község működött Mo.-on: Kisszállás, Mezőhegyes, Pusztavacs, Kivadár,
Somogytarnñca és Fürged. Ŕ Irod. Benisch Artúr: Az eszmei (uradalmi) községek alkonya (Pécs, 1940).
Bárth János
eszrő: → ösztörü
esztam: a népi vonñszenekar kìsérő hangszereinek egyik játékmñdja, amikor a kontra és brácsa, ill. a
bőgő ritmikailag ellentétes, egymást kiegészìtő együttműködéssel hoz létre staccato -okra felbontott,
sajátosan lüktető ritmuskìséretet:
Az esztammal kìsért 2/4-es ütemű táncok két csoportja: 1. lassúbb tempñban (Mm. = 120Ŕ138) az esztam
a → cigánytáncot, az → eszközös táncokat, a → kanásztáncot, a → marsot, a pásztortáncokat és az →
ugrñst kìséri; 2. gyors tempñban (Mm. = 160Ŕ240) pedig a friss → csárdást. A cigányzenészek által
használt esztam szñ talán hangutánzñ eredetű. (→ még: bőgőzés, → düvő, → tánczene) A → rezesbanda
esz- és b-kontrájának lényegében ugyanaz a szerepe, mint a vonñsegyüttes kontra-brácsájának az
esztamkìséretben. Ŕ Irod. Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm.,
1965Ŕ66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarus (Leipzig, 1967).
Martin GyörgyŔSárosi Bálint
esztena, isztina, sztina: a fejősjuhászattal kapcsolatos szállásgazdaság, elsősorban az a legelőterület, ahol

az esztenaház áll. Kissé tágabb értelemben e fogalomba beleszámìt a szállásgazdaság egésze: épìtmények,
legelő, nyáj, munkaerő. Az esztena voltaképpen évszaki jellegű (fejési idényben) fiñkgazdaság, amely egy
vagy több tulajdonképpeni gazdaság tartozéka, azoktñl térbelileg elszakìtva. A pásztorok a nyájjal az
esztenázás idején nem térnek haza naponta az anyagazdaságba, vagyis az esztena ideiglenes lakhely
(szállás) és munkahely, amelynek személyzete, élén a bács vagy major nevű juhásszal végzi az állatok
legeltetését, fejését és a tejtermékek készìtését. Esztenák Erdélynek főleg havasokban bővelkedő vidékein
mindenütt tömegesen voltak, de általánosan fellelhetők a két- és háromnyomásos határhasználat idején az
ugarlegelőkön is; például a Mezőségen. Az É-i-Kárpátok lengyel és szlovák lakosságánál éppúgy elterjedt
volt, de maga az esztena kifejezés helyett ott a magyar szállás hangtani megfelelőit (salaš stb.) használják.
Az Alpok vidékén az esztena megfelelője Ŕ tehéntartással kapcsolatos Ŕ a Sennerei. (→ még:
esztenaközösség) Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: Adatok a bálványosváraljai fejős juhászathoz (Ethn., 1947);
K. Kovács Lászlñ: Beiträge zur Frage der EsztenaŔGenossenschaften in der Siebenbürger Heide
(Viehzucht und Hirtenleben, Bp., 1961).
Esztenaház kosárral. A kosár baloldalt láthatñ (Szucság, v. Kolozs m.)
Földes László
736
E, É
esztenaközösség: juhtartñ gazdák társulása, amely közös → esztenát létesìt, ill. működtet. Hagyományos
termelési szövetkezet, az ún. autonñm gazdasági közösségek egyik, Erdélyben általánosan elterjedt
változata. Az állattartñ gazdatársulások a → gazdaságok egyik sajátos tìpusa, alfaja. Az esztenaközösség
gazdasági feladata Ŕ a gazdaságoknál ìrtakon túlmenően Ŕ, hogy a közös (egyéni tulajdonban levő
állatokbñl egyesìtett) fejőnyáj tejének feldolgozását és a tejtermékeken valñ osztozást is szabályozza.
Ebben különbözik az alföldi nem fejős nyájak szállásgazdasági tartására létesült gazdaságoktñl, de az
alföldi hagyományos fejőnyáj-társaságoktñl is; az Alföldön ugyanis a fejőnyájakat rendszerint a
települések közelében fejték meg, s a tejet nem a szálláson dolgozták fel, hanem bevitték a soros
gazdához, s ott a háztartásban került feldolgozásra. Az erdélyi esztenaközösségek számára azonban a
legfontosabb közösségi szabályozást igénylő kérdés a tej vagy tejtermékek elosztása volt, s az esztenákat,
ill. esztenaközösségeket eszerint is különböztették meg, a bonyolult lokális elosztási rendszerek szintén
lokális megnevezései szerint (pl. derék-, szer-, mértékes esztena). Az esztenaközösségek általában fogadott
pásztorral végeztették a legeltetést és a tejfeldolgozást, helyenként különböző mértékben azonban a
gazdák is kivették részüket a tejfeldolgozásbñl, különösen a szeresztena rendszerénél. Az esztenaközösség
egészének vagy kiküldött bizottságának felügyelete mellett történt a juhok szezoneleji próbafejése,
amelynek eredményétől függött a termékekben valñ részesedés mértéke. Az esztenaközösségnek kellett
biztosìtania a tejfeldolgozás eszközkészletét és az esztenaházat is. Az esztenaközösségek (Székelyföldön:
társaság, gazdaság, juhnyájgazdaság, cimboraság, cimboraszer; tagjai: esztenás társ, tag, cimbora, gazda)
egyik tagjukat vezető gazdának választották (főgazda, esztenabìró, majorbìró), aki kifelé és a pásztorok felé
az esztenaközösséget képviselte. Az esztenaközösségek szükség szerint gyűléseket tartottak (juhgyűlés,
majorsággyűlés), amelyen minden tag részt vett. Egy-egy községben szükség szerinti számban voltak
esztenaközösségek; néhol a falu hagyományos közigazgatási egységei (tìzes) szerint Ŕ s ilyenkor az
esztenaközösség ügyeit azon tìzesgyűlés intézte Ŕ, másutt a falu települési egységei szerint (alszeg, felszeg)
jöttek létre, kivételesen erősebb rokonsági hangsúllyal (Szentegyházasfalu a Hargitán), de mindig egy
falun belüliek tartoztak egy esztenaközösségbe. Ŕ A havasi esztenákon kìvüli esztenáknál Ŕ tehát a
Székelyföldön, régebben a nyomásos forgñrendszerű szántñhatáron levő esztenáknál, a Mezőségen pedig
általában Ŕ az esztenázás idénye egyidejű volt a → kosarazáséval. E helyeken az esztenaközösség
szabályozta a kosarazás elosztását is, ami működésében, a tisztségviselők megnevezéseiben stb. is
kifejezésre jutott. Gyergyñban voltak tehénesztenák is, ezek a 20. sz. kezdete táján keletkeztek csak a
juhesztenák mintájára, azok szñkincsével; esztenaközösségek azonban ezzel kapcsolatban nem épültek ki,
mert a tehénesztenákat vállalkozñ tìpusú bácsok létesìtették, akik az egyes állattulajdonosokkal egyénileg
egyeztek meg. Ŕ Irod. Kñs Károly: A kalotaszegi kosarazñ juhászat (Miscellanea Ethnographica, Erdélyi
Néprajzi Tanulm., szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Földes Lászlñ: Esztena und Esztena
Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben, in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Beiträge
zur Frage der Esztena Genossenschaften (Melkengenossenschaften) in der Siebenbürger Heide
(Viehzucht und Hirtenleben, szerk. Földes Lászlñ, K. Kovács Lászlñ, Gunda Béla, Belényesy Márta, Bp.,
1961).
Földes László
esztergált dìszìtés: fatárgyakon szokásos dìszìtőeljárás; az alkalmazott technika jellegének megfelelően

vagy karcszerűen bemetszett karikákbñl, vagy keskenyebb-szélesebb domború és homorú gyűrűkből áll.
Ŕ Az esztergált dìszìtés meglehetősen régi, az i.e. 2. évezredtől kezdve adatolhatñ a közel-keleti városi
civilizáciñkban. Mo.-on is már korán, a Tihanyi Alapìtñlevélben (1055) emlìtenek esztergályost. Mégis a
magyar népművészetben az esztergált dìszìtés csak csekély alkalmazást nyert. Általában kevés az olyan
esztergált tárgy, amelynek csupán a készìtő eljárás során bemetszett gyűrűk képezték a dìszét (pl. zsebbe
valñ → sñtartñ, „karikás” → tokmány), hanem rendszerint szabadkézi befaragások, tarka festés,
virágozás is (ìgy a → kupákon, → csutorákon). Az alföldi mñdosabb gazdák számára készült kulacsok
szerény esztergált dìszìtését teljesen el is fedheti a csikñbőr borìtás és a dìszes szìjazás. → Orsñkon, esetleg
→ guzsalyokon az esztergált dìszìtésű bemetszett gyűrűk mellett előfordulhatnak esztergálással az
orsñgomb, ill. guzsalyszár felületéről leválasztott, szabadon mozgñ karikák (csörgős vagy pereces orsó); az
ilyen játékos szerszám csak fiatal leánynak valñ. Ugyanúgy legények, fiatalemberek szerszáma volt az egy
vagy két gyűrűsen esztergált kasza-üllő. Igen szép esztergált dìszìtésű guzsalyokat készìtettek a
cserépfalusi (Borsod m.) háziiparosok, melyek jellemzően mutatják az esztergált dìszìtésnek más
technikákkal valñ társìtását. Itt a kétrészes szár fölső darabja (fej) kapott esztergált dìszìtést, vörös föld-
és kék krétafestékkel szìnezve, mìg az alsñ → karcolt dìszìtésű, választñvìzzel barnìtott mintákkal, a talp
pedig → vésett dìszìtésű. Bútorokon az esztergált dìszìtés egyes alkotñelemekre korlátozñdott, pl. →
karosszékek és → padok támlájának betétlécei, karfatartñ bábjai készültek ìgy. Különösen a →
komáromi bútor 3. és 4. stìlusában volt kedvelt a ládákon az előrész két oldalát esztergált dìszìtésű
737
E, É
féloszloppal határolni. Ŕ Irod. Lajos Árpád: Dìszes fafaragás a Hñr völgyén (A Herman Ottñ Múz. Évkve,
1963); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
Esztergált korlát festett virágozású fogason (19. sz. vége, Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
esztergályos, csutorás, kupás: esztergán dolgozñ, fatárgyak készìtésével foglalkozñ mester. Az

esztergályozás elvét az ñkori Mediterráneumban találták föl. Az eszterga legegyszerűbb tìpusa a nyirettyűs
eszterga: a megmunkálandñ tárgyat, a ráhurkolt nyirettyü segìtségével, bal kezével az esztergályos tartja
váltakozñ forgñ mozgásban, a jobb kezében fogott vésővel pedig az esztergába fogott fát formálja.
Tökéletesebb szerszám a lábbal (újabban motorral) hajtott lendkerekes eszterga. Ha az esztergályos a
munkába vett darabra a forgás tengelyének irányába forgatja a vésőt, henger, kúp vagy gömbölyű test
formálñdik. Ezt nevezik kerekre esztergályozásnak vagy kerekìtésnek. Ha a mester a forgás tengelyéveI
szemben merőlegesen tartja szerszámát, akkor sìk felület keletkezik. Ez a sìk esztergálás. Az esztergálás
szerszámai: satuk, vésők, vonalzñk, körzők, reszelők, fúrñk, harapñ- és csìpőfogñk. Az esztergályos
készìtette a 19. sz.-ig általánosan használt fa ivñ- és étkezőedényeket (fakupa, fatál, fatányér). A 18Ŕ19.
sz.-ban a nagy hadi rendelések és a csutora (fakulacs) páratlan népszerűsége lendìtette föl az
esztergályosság egyik speciális ágát, a mo.-i → csutorásmesterséget, melynek súlypontja a Dunántúlon
volt. A legnevesebb csutoráscéh a 18. sz. elejétől Veszprémben működött. Csutoráscéhek dolgoztak még
Nagykanizsán és Miskolcon is. A csutorás legfontosabb szerszáma a kotróvas, amellyel a csutora oldalán
vágott nyìláson át a belsejét esztergálja ki. Ha az üreg elkészült, szájnyìlást vág rá, majd az oldalát
pontosan illeszkedő fakoronggal elzárja. Végül, hogy a folyadékot jñl tartsa, viasszal vagy gyantával önti
ki. Ezután következik a nyak, a kupak és a lábak kifaragása, valamint oldalának dìszìtése. Az
esztergályos- és csutorásmesterség a századfordulñra országszerte elvesztette jelentőségét. Az esztergályos
faedényeken kìvül rokkát, orsñt, bútorrészeket, mozsarat, csapot, csigát, dobozt stb. készìtett.
Esztergályos csinálta a tajtékpipát is. Ŕ Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A veszprémi csutorásmesterség
(Népr. Ért., 1932); Nagy Lászlñ: A csutora (Dunántúli Szle., 1940).
738
E, É
Orsñesztergálás (Pusztafalu, Abaúj-Torna m., 1939)
Kósa László
esztétikum <gör. ’észlel’ igéből>: az esztétikának a folklñr területén is megtalálhatñ alapvető kategñriája,
a valñság művészi megismerésének és újraformálásának legfontosabb eredménye. A különböző esztétikai
iskolák különféleképpen határozták meg, és ennek megfelelően a folklñrban is időnként másban-másban
keresték az esztétikumot. A szorosabban vett folklorisztikai kutatásbñl gyakran a pszicholñgia (O.
Böckel), máskor a fenomenolñgiához közelìtő műfajelmélet (A. Jolles, C. W. von Sydow, Honti János)
javasolt egyoldalú, bár megszìvlelendő esztétikum-definìciñkat. A morfolñgiai, majd strukturális,
legújabban szemiotikai műelemzés számos képviselője (V. Ja. Propp, Je. M. Meletyinszkij, V. V. Ivanov
és V. N. Toporov, Ju. M. Lotman, A. J. Greimas, Cl. Lévi-Strauss, E. és P. Köngäs Maranda, A. Dundes)
legalább részben műfaji rendszereket, a művek és a valñság közti viszonyt tárgyalñ elgondolásokat
terjesztett elő, amelyek voltaképpen az esztétikum újszerű körülhatárolását is szolgálhatják. A mai Ny-
eurñpai folklorisztikában megfigyelhető bizonyos mértékig hasonlñ törekvés (K. Ranke, M. Lüthi, H.
Bausinger, L. Honko), ezt azonban helyesebb lenne új-morfolñgiai vagy új-funkcionalista felfogásnak
nevezni. Ŕ Külön kérdéskör a szájhagyományozás esztétikumának kutatása. Ezt már A. N. Veszelovszkij
elméleti szinten kezdeményezte, majd az orosz formalisták (legkivált P. G. Bogatirjov és R. Jakobson)
folytatták, újabban kommunikáciñelméleti alapon Th. A. Sebeok, D. Hymes és mások vizsgálták. E téren
igen jelentősek a magyar egyéniségkutató iskola (Ortutay Gyula) eredményei, amelyek legutñbb
kiegészültek az idevágñ nemzetközi kutatás más irányzatainak (A. B. Lord, J. Vansina, V. M.
Zsirmunszkij) értékelésével. A magyar esztétikai kutatás történetében elsősorban a kezdeményező
Henszlmann Imre és Erdélyi János nevét kell összekapcsolnunk a folklñr esztétikájának vizsgálatával. A
folkloristák közül az átlagos irodalomelméleti-esztétikai megközelìtést csak Marñt Károly pszichologista,
valamint Honti János egyéni (némileg irracionalista, relativisztikus) morfolñgiai szemlélete képviseli. Ŕ A
739
E, É
mi esztétikatörténetünk sosem foglalta össze a folklñr esztétikumára vonatkozñ elképzeléseket; az eurñpai

folklorisztika is szegény ilyen összegezésekben: B. Croce teñriáját fejti ki, G. Cocchiara csak
tudománytörténetet ad, a számos D-amerikai folklñrelmélet pedig elnagyolja a kérdéskört. Egyedülállñ
munka V. Je. Guszev két monográfiája, amelyekben a folklñr esztétikatörténeti helyét vázolja, ill. jellemzi
a folklñr esztétikumának legfontosabb vonásait. Ez az összegezés átmeneti jellegű: még nem tükröződik
benne a szovjet kutatás nagyarányú modernizálñdása, ugyanakkor már megtalálhatñ benne a
strukturális-tipolñgiai vizsgálatok első elméleti összegezése is. Az esztétikum általános definìciñjának
megfelelően ez a folklñrban is egyetemes, bár sajátos különformákkal rendelkező társadalomontolñgiai
fogalom, amely azt tartalmazza, egy adott társadalom tudatformái között milyen speciális mñdon jelenik
meg a folklñrt alkotñk körében a valñság esztétikai visszatükrözése, megismerése és elsajátìtása. Ilyen
mñdon az esztétikum társadalomontolñgiai jellegű struktúrafogalom. Legfontosabb összetevői: a folklñr
jellegű művészetek rendszere; a folklñr jellegű művek, műfajok, műnemek és művészetek egymásra
vonatkozñ rendszerei; a művészi mñdszer, stìlus és eljárás kapcsolatai; egyén és közösség dialektikus
kapcsolata; hagyomány és újìtás összefüggése; ezenkìvül a struktúrák és funkciñk összekapcsolása.
Újabban néhány más szempont is előtérbe került a folklñresztétikum vizsgálatában. Ezek gyakran nem
mások, mint az előbbi kérdések újrafogalmazásai. Ilyennek nevezhetők: a morfolñgiai, strukturális és
szemiotikai szintelméletek; a performancia és kompetencia kapcsolata a folklñrban; a paradigmatikus és
szintagmatikus tengelyek vizsgálata; a folklñr kommunikáciñbeli és társadalmi interakciñbeli vonásai.
Ezek felderìtése már választ ad a hagyományos esztétika számos olyan kérdésére, amelyeket a folklñrban
is fel szokás vetni: munka és művészet kapcsolata, a folklñr népisége, realizmusa, történeti és nemzeti
jellege stb. Általában azt mondhatjuk, hogy deskriptìv, de elméleti folklñresztétika nélkül nincs helytállñ
folklñresztétikum-meghatározás sem. Ŕ Tartalmilag a folklñr esztétikumát különböző aspektusaiban lehet
szemügyre venni. Külön kérdéskör az esztétikai minőségek érzékelésének problémája. Ezzel szorosan
összefügg az esztétikai minőségek megteremtésének kérdésköre. A folklñralkotás esztétikai leìrásában a
modelljelleget kell hangsúlyoznunk. Kettős értelemben is modell a folklñrban a művészi alkotás: a
változatok különböző tìpusai között az állandñság statisztikus valñszìnűséggel ismétlődő vonás Ŕ másrészt
az alkotás a világ megismerésének és tükrözésének csupán modelljét alkotja. A primitìv gondolkodás
mechanizmusainak kapcsolatát a kezdeti (ősművészeti és primitìv művészeti) alkotásokkal, műfajokkal az
eddigi kutatás már részletesen kimutatta. A szorosabban vett folklñr keretén belül csupán ilyen irányú
pszicholñgiai és esztétikai sejtések fogalmazñdtak meg ugyan, mégsem lehet elvitatni azt, hogy a
hiedelmek, szokások, rögtönzött szövegek, sémákat követő, mégis egyszerűsìtett és kezdetleges
kompozìciñjú népművészeti minták modellszerűek abban az értelemben is, hogy a valñság szigorúan
korlátozott számú elemét ábrázolják csupán. A folklñrművészet stilizáltságának, művészi mñdszerei
sajátszerűségének nyitja ebben áll. Ami végül is a befogadást illeti, itt a nem hivatásos művész nem
hivatásos művészeti alkotását egy nem csupán az esztétikum sajátszerűségeit követő mñdon
megszerveződött közösség teszi magáévá. Bármilyen sok adatunk is van arra, hogy e kereteken belül
érvényesül az egyéniség (esetleg még a személyiség) hatñereje is, mindez csupán szìnezi. de nem szünteti
meg a folklñrművészet esztétikumának közösségi jellegét. Ŕ Társadalomtörténetileg igen nagy a különbség
a folklñrművészet és a rokon kategñriák esztétikuma között. Az osztálytársadalmakat megelőző
ősművészet meg a primitìv művészet jellemző vonása a minden értelemben megnyilvánulñ első
szinkretizmus. Ezzel szemben a folklñrművészet művészisége elválaszthatatlan a második szinkretizmus
kereteitől. Ezzel összefüggésben kell elhatárolni a hivatásos művészetet és a félnépi művészetet (általában
a folklñrral rokonìthatñ közösségi művészet minden formáját) a voltaképpeni folklñrtñl. Esztétikai
értelemben is vizsgálni kell a folklñr kétirányú kapcsolatát a hivatásos művészetekkel (→ folklorizmus),
mivel csak ezek feltárásával adhatunk teljes képet a folklñrművészet határairñl. Az esztétikum egyes
megjelenési formái a folklñrban sajátszerűen valñsulnak meg. A → tartalom, → forma, → stìlus, →
cselekmény, → hős, → tìpus, → motìvum és minden más kategñria is külön vizsgálatot igényel. A
folklorisztika oldalárñl viszont jñ néhány kategñria eljutott az esztétikába is (pl. egyszerű forma, struktúra
és funkció, → hagyomány, lesüllyedt művelődési értékek, → egyéniség és közösség), és ott igényel önállñ
vizsgálatot. Mindezek alapján azt állìthatjuk, hogy napjainkra bontakozik ki a folklñr esztétikájának
kutatási területe, amelyen még számos felfedezésre várhatunk. (→ még: folklñr, → folklorisztika, →
népművészet, → népzene, → népköltészet) Ŕ Irod. Cassirer, Ernst: Sprache und Mythos (LeipzigŔBerlin,
1925); Zsirmunszkij, V. M.: Problema folklora (Leningrad, 1934); Marñt Károly: Esztétika és folklore
(Ethn., 1938); Veszelovszkij, A. N.: Isztoricseszkaja poetika (Leningrad, 1940); Propp, V. Ja.: Szpecifika
folklora (Trudi jubilejnoj naucsnoj szesszii Leningradszkovo goszudarsztvennovo unyiverszityeta,
Leningrad, 1946); Croce, Benedetto: Poesia popolare e poesia d’arte (Bari, 1957); Cocchiara, Giuseppe:
Az eurñpai folklñr története (Bp., 1962); Lévi-Strauss, Claude: La pensée sauvage (Paris, 1962); Dundes,
Alan: The Study of Folklore (Englewood Cliffs, 1965); Guszev, V. Je.: Esztyetyika folklore (Leningrad,
1967); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Vigotszkij, Lev:
Művészetpszicholñgia (Bp., 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva,
740
E, É
1971); Köngäs Maranda, ElliŔMaranda, Pierre: Structural Models in Folklore and Transformational
Essays (The HagueŔParis, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
esztrenga, dranka, fejőkarám, isztronga, kosár, lécka, sztronga: 1. négy- vagy többszögletű, könnyen
szétszedhető és összeállìthatñ, továbbhelyezhető kerìtés, másutt fedett épìtmény, amely a legelőn a juhok
egybetartására, ill. fejőkarámjául és a nyáj védelmére szolgál. Az egész karámot kb. 3Ŕ5 m hosszú és 1Ŕ
1,2 m magas, karñkbñl, lécekből vagy deszkákbñl, régebben vesszőfonadékokbñl összeállìtott részekből,
ún. lészákbñl, léckákbñl állìtják össze oly mñdon, hogy a két rész összetalálkozásánál mindkét oldalon egy-
egy karñt vernek a földbe, amelynek a tetejét vesszőgúzzsal, újabban drñttal kötik össze. A Hortobágyon
gyakran a → szárnyék két ága közé állìtják az egyrekeszes esztrengát, máshol ismeretes volt a két- vagy
több rekeszes, két- vagy több udvaros is, ahol külön zárták a fejő anyajuhokat és a bárányokat vagy a
meddőket. Az esztrenga egyik sarkánál alakìtották ki a fejőhelyet, ahol az állatállomány és a pásztorok
számátñl függően 1Ŕ2Ŕ3 lyuk volt. A lyukak mellé állìtott fejőszéken ülnek a fejőjuhászok. A fejőhelyet,
amelyet néhol esztrengának neveznek, a Hortobágyon, a Hajdúságban lábakon állñ félereszes tetővel is
védték. Az erdélyi juhászatban az esztrenga a kosárnak az a része, ahová fejés előtt hajtják a juhokat. Az
esztrenga másik fontos funkciñja az ún. → kosarazás, a folyamatos továbbhelyezéssel történő trágyázás.
Az eszköz elnevezése igen változatos képet mutat: esztrenga Erdélyben (esztrunga), a Hajdúságban és
részben a Hortobágyon; isztronga a Kiskunságban és Szeged vidékén; sztronga, sztrunga Bereg megyében;
dranka a Hortobágy és a Hajdúság némely területein; lécke Bereg, Szatmár és Szabolcs m.-ben; kosár a
Székelyföldön és Erdély-szerte; fejőkarám a Nagykunságban és pl. Maros-Torda m.-ben. Ŕ A sztronga,
isztronga és az esztrenga román eredetű szñ (strunga ’a juhszállás bekerìtett része, karám, fejőrekesz’),
feltehető a szlovák közvetìtés is. A lésza, lészka, lécka elnevezés északi szláv, szlovák vagy ukrán eredetű,
a kosár román és szláv többszörös átvételű szñ. Ez utñbbi a 14. sz. elején már a legelőn állñ nyitott karám
volt, amelybe állatokat, különösen juhokat hajtottak éjszakára, Az ugyanazon eszköznek többféle
elnevezése arra utal, hogy több hasonlñ eszköz keveredéséről is lehet szñ. A kosár pl. lehetett vesszőből
font és tetőzettel is részben ellátott (→ akol) teleltető épìtmény is; az esztrenga a Hortobágy vidékén és a
Felső-Tiszántúl ugyancsak nem mozgathatñ, magas nádfalazat (esetleg szìnnel) is lehetett. A
Kiskunságban a 18. sz.-ban az ún. magyar isztronga is a legelőn állñ nádfalazat, ellentétben az ún. német
isztrongával, amely birkaszìnbe beépìtett fejőakol volt. Valñszìnűnek tűnik, hogy a szétszedhető, könnyen
mozgathatñ esztrenga az alföldi juhtartásban a 18. sz.-ban honosodott meg. (→ külterjes állattenyésztés)
Ŕ 2. A sztronga, sztrongálás 16Ŕ17. sz.-i szñ Erdélyben az első tavaszi prñbafejést, az adñ megállapìtását,
sőt talán jobbágyszolgáltatásként pénz- vagy természetbeli adñzást is jelentett. Bár ugyanebben az
időszakban az épìtményt is jelölték a szñval. Az esztrenga a vlach pásztorkodás (→ vlachok) egész
területén elterjedt. Ŕ Irod. Sztripszky Hiador: Sztronga, esztrengába fog (Magy. Nyelv, 1891); Takáts
Sándor: Sztronga (Magy. Nyelv, 1906); Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen
Tiefland (Debrecen, 1927); Györffy István: Pásztorépìtkezés a magyar Alföldön (Magyar falu Ŕ magyar
ház, Bp., 1943); Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I., Bp., 1955); Földes Lászlñ:
Kosár, „karám, ñl” (Ethn., 1960); Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon
(Műveltség és Hagyomány, XII., 1970).
741
E, É
Esztrenga (Hajdúszoboszlñ)
Szabadfalvi JózsefŔTörök Katalin
esztrengahajtñ: a tiszántúli legelőkön a fejős juhász segìtsége, kisbojtárja. Rendszerint saját gyermeke
vagy némi fizetés ellenében fogadott iskolahagyott fiú, aki nappal a kunyhñ körül tartott állatokat látta el,
az esti és reggeli fejésnél a juhokat a juhász keze alá terelte. A fejés befejezése után a külön járñ kos- és
ürünyájat őrizte. (→ még: esztrenga).
Balogh István
ételhordñ, baket: zománcozott edény leves és főzelék szállìtására. A → kasornya és az ételhordñ

cserépedények kiszorulásával párhuzamosan terjedt el csaknem az egész magyar nyelvterületen a 19. sz.
második felétől kezdődően. Gyári termék, több méretben készül (1Ŕ6 literes), fedővel, lehajthatñ fogñval,
de egyetlen edénnyel. A második fogást tányérban, tálban viszik karkosárba rakva. Asszonyok, lányok
hordanak ìgy főtt ételt a határban dolgozñ parasztok, pásztorok, erdei munkások számára. A baket
elnevezés Abaúj, Torna, Zemplén, É-Borsod magyarságánál ismeretes. Zemplénben szñrványosan a diner,
dinerka szñ is használatos az edény neveként. Ezt az angol eredetű szñt az „amerikások”, az Amerikát járt
szegényparasztok honosìtották meg. Az ételhordñ elnevezései igen változatosak, némely vidéken
falvanként eltérő szavakat találunk. É-Hevesben a medence, Ny-Borsodban a kasztrol, a kutyli, Gömörben
a kanna, Kassa vidékén a skutella szñ ismeretes baket jelentésben.. Újabban nyelvi egységesedés figyelhető
meg, terjed az ételhordó megnevezés. A baket K-Szlovákia, a Szepesség szlovák parasztsága körében
dinerka néven használatos. Ŕ Irod. Gunda Béla: Lúdový transport v Ţakarovciach (Slovenský Národopis,
III. 1955); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956).
742
E, É
Ételhordñ
743
E, É
Ételhordñ (Tiszafüred)
ételhordñ rúd: → vállrúd
ételszentelés: → húsvét
etető, zabló: a → fogatolt jñszág etetésére szolgálñ berendezés. Egyéb elnevezése: kerekkosár, nyári jászol.
A → kocsisok a zabot → abrakos tarisznyábñl etetik, a szénát a → fuvarosok a lñ fejére húzott zsákbñl,
esetleg kerekkosárbñl; a kifogott állatokat pedig ún. nyári jászolhoz kötik, de etetik kerokkosárbñl vagy
egyenesen a → szekérderékbñl.
K. Kovács László
etetőrács: formáját tekintve létrára emlékeztető, de annál sűrűbben fokokkal ellátott szálastakarmány-
etető: 1. lovaknak a jászol fölé elfektetve, falhoz hegyes szögben felerősìtve; 2. juhoknak alacsonyabb,
744
E, É
kisebb méretű, sűrűbb fokbeosztású és X alakú lábakon nyugvñ etetője. Ŕ Irod. Földes Lászlñ: A Ditrñbñl
Budajenőre települt székelyek állattartása eljövetelükig (Népr. Közl., 1956).
Földes László
Ethnographia: a Magyar Néprajzi Társaság folyñirata. Az MTA adja ki évi négy számban.
Megjelenésétől kezdve (1890Ŕ) a magyar néprajztudomány központi, vezető folyñirata. Szerkesztői: Réthy
Lászlñ (1890); Herrmann Antal és Katona Lajos (1891), Herrmann Antal, Jankñ János, Katona Lajos,
Réthy Lászlñ (1892), Herrmann Antal, Jankñ János, Munkácsi Bernát (1893); Munkácsi Bernát (1894Ŕ
97), Munkácsi Bernát és Sebestyén Gyula (1898Ŕ1910), Sebestyén Gyula (1911Ŕ19), Solymossy Sándor
(1920Ŕ22, 1926Ŕ30), Solymossy Sándor és Madarassy Lászlñ (1923Ŕ25, 1931Ŕ34), Györffy István (1935Ŕ
39), Gunda Béla (1940Ŕ44), Fél Edit (1944Ŕ48); főszerkesztő Ortutay Gyula, szerkesztő Balassa Iván
(1951-ben Katona Imrével együtt) (1949Ŕ56), K. Kovács Lászlñ (1957Ŕ71), Földes Lászlñ (1972Ŕ74), Hofer
Tamás (1975Ŕ). Az Ethnographia 1923Ŕ25-ben Népélet, 1926Ŕ1948 között Ethnographia-Népélet cìmmel
jelent meg.
Az Ethnographia első számának cìmlapja
Kósa László
Ethnographia Füzetei: → Magyar Nép rajzi Társaság
Ethnolñgiai Közlemények: → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn
745
E, É
Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn: az első mo.-i néprajzi folyñirat. Herrmann Antal szerkesztette
1887Ŕ1907 között (1890Ŕ92-ben Katona Lajossal együtt). Feladatának tartotta a mo.-i néprajzi kutatás
eredményeinek idegen (német) nyelven történő ismertetését, a magyarság és a szomszédos népek
összehasonlìtñ néprajzi vizsgálatát, valamint a mo.-i cigánykutatásnak fñrumot biztosìtani. A
tanulmányok, cikkek és adatközlések mellett rendszeresen közölt hazai folyñiratszemlét és néprajzi
hìreket is. Anyagának jelentős része a mo.-i nemzetiségekkel foglalkozott. Havi folyñiratnak indult,
később rendszertelenül jelentek meg füzetei. 1887Ŕ1889-ben három számban látott napvilágot
melléklapja, az Ethnologiai Közlemények, az első magyar nyelvű néprajzi folyñirat. Ez azonban elsősorban
szervező és nem tudományos publikálñ feladatot vállalt magára. Szerepe volt a → Magyar Nép rajzi
Társaság megalakulásában. Lapjain jelent meg 1888-ban a Magyarországi Népvizsgálñ Társaság
alakìtására tett javaslat.
Az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn cìmlapja
Kósa László
746
E, É
étkezések napi rendje: a táplálkozási alkalmaknak az életritmussal összehangolt tagolñdása. Gerincét a

napi állandñ étkezések képezik. Ezek száma, időpontja és jellege korszakonként, tájanként és az egyes
társadalmi csoportok között gyakran eltérően alakult. A középkor csupán két állandñ napi étkezése
délelőttre és késő délutánra esett. A napi három állandñ étkezés rendje a késő középkortñl kezdve
fokozatosan alakult ki. A 15Ŕ16. sz.-ban a kétféle rendszer Közép-Eurñpában még az előkelők és
városlakñk házaiban is párhuzamosan jelentkezett. A 17. sz.-ban német területen már túlsúlyba került a
háromtagú forma. A középkori kettős tagolás megtartása mégis Közép-Eurñpa számos pontján nyomon
követhető városi polgároknál a 18., elsősorban paraszti rétegeknél a 19Ŕ20. sz.-ig. Mo.-on a 17. sz.
közepéig töretlen a kéttagú étkezési rend uralma, főúri és polgári körben is ez a gyakorlat. A délelőtti
étkezés időpontja 9Ŕ10 ñra, a neve ebéd. A vacsora délután 4Ŕ6 ñrakor követi. A század első felében de. 10
ñrára esett a napi főétkezés a Bécs vonzásában élő főúri udvartartásokban is. A 17. sz. közepétől a
központi és a magyar kormányhivatalok munkarendjének változása miatt a hazai főúri körökben az ebéd
ideje későbbre, 11 ñrára tolñdott. Az ilyen rendhez tartozhat állandñ harmadik, reggeli étkezés is, de
biztosan tudjuk, hogy a 11 ñrai ebéd járt kettős étkezési renddel is. A század második felében Erdélyben a
fejedelmi udvar és az előkelőségek a régi középkori kettős szerkezetet tartják még. A reggeli fogalmára
korábban a früstök (ném. Frühstück) szñcsalád alakváltozatai használatosak, amelyeket a reggeli a 19. sz.
elejétől a népnyelvbe szorìtott vissza. A korai magyar alak a fölöstököm, amely a 14. sz. végéről
kimutathatñ. Az étkezéselnevezés léte és használata azonban önmagában nem jelenti az étkezés
mindennapos érvényű voltát. A napi három állandñ étkezés rendjének megszilárdulásárñl hazai
forrásaink a 18. sz.-ban tudñsìtanak először. A régi kettős és az új hármas étkezési rend váltása hosszan
elhúzñdñ folyamat, amelynek részletei még tisztázatlanok. Az új hármas szerkezetben az ebéd elnevezés
többségben a déli főétkezésre tolñdott át, és később a köznyelvben ez állandñsult, de mellette megjelenik
az ebéd étkezésnévnek az új, a harmadikként belépett állandñ napi étkezés, a „reggeli” megjelölésére valñ
áttolñdása is. Ezek a körülmények magyarázzák, hogy éppen a 18. sz.-ban alakul ki a déli étkezés olyan
szñösszetétellel (délebéd) valñ megjelölése, amely visszaállìtja az étkezéselnevezés félreérthetetlen
időpontjelző érvényét is. Ŕ A mindennapi étkezések új, háromtagú szervezete Mo.-on a paraszti
rétegeknél jutott leglassabban, legkésőbben általános érvényre. Hosszú időszakon át jellegzetes az évnek a
mezőgazdasági munka szerinti megoszlásához igazodñ megosztott gyakorlat az étkezések napi rendjében:
nyáron háromtagú, télen két étkezés ből állñ szerkezet. A téli időszakra korlátozva a középkori kéttagú
étkezési rend gyakorlata igen kiterjedten megérte a 20. sz. elejét, és máig sem tűnt el teljesen. Ugyanez
egész éves érvénnyel a századfordulñn csak szñrványosan, elsősorban peremvidékeken jelentkezett. A téli
kettős szerkezetben délelőtt 10 és vidékenként változñan délután 3, ill. 5Ŕ6 ñra körül ettek, többnyire
mind a kétszer frissen készült, meleg ételeket. A késő délutános változat (főként Erdélyben) esetén
világosan a délelőtti alkalom a napi főétkezés. A kora délutános változatnál a helyzet nem ilyen
egyértelmű; leves, kása, főtt és sült tészta a délelőtti étkezésen is szerepel, főétkezésnek mégis a délutáni
alkalom látszik, amennyiben itt tálaltak a nyári ebédekhez hasonlñ ételeket. A kettős tagolású étkezési
rend első (délelőtti) étkezését a Székelyföldön és Beregben ebédnek nevezik. Megkülönböztetésül a nyári
déli étkezés neve délebéd, dél. A többi országrészeken a kettős tagolású téli rend első étkezésének
fölöstököm, früstök (és alakváltozataik) a népnyelvi megjelölése csakúgy, mint a nyári reggelinek. A 19Ŕ
20. sz. fordulñján a téli kéttagú étkezési rend parasztságunknál nem kizárñlagos érvényű, gyakori a
nyárihoz hasonlñ s ìgy egész éven át állandñ hármas szerkezet is. Az utñbbi reggelije nyáron 8, télen 9 ñra
körül, középső étkezése 12 körül, vacsorája nyáron este 8, télen 6 ñra körül van. A hármas szerkezet kissé
eltérő téliŔnyári időpontjai a paraszti munkához igazodnak. Parasztságunknál a háromtagú étkezési rend
reggelije is csak századunkban alakul át többségében kenyérből (és mellévalñbñl), valamint reggeli italbñl
(tej, egész későn tejeskávé, tea) állñ étkezéssé. Korábban a reggelin is dominálnak a főtt, frissen sült
ételek. A fenti állandñ étkezéseken kìvül a parasztemberek további, egészen általános „étkezési” alkalma
volt a hajnali felkeléskor ivott pár korty pálinka egy falat üres kenyérrel. Tìzñrai és uzsonna hideg
ételekből gyakori, de nem elmaradhatatlan a nyári dologidőben. Ebben az évszakban a munkaidőbe
beleeső reggelit és ebédet is kint a mezőn fogyasztották. Az ebédet elsősorban a nagy határú alföldi
településeken főzték kint a helyszìnen, egyébként az asszonyok otthon készìtették el és pontos időre
kivitték. A kis határú dunántúli falvakban is csak kivételesen vált rendszerré, hogy a parasztok a mezőről
délben hazajártak ebédelni. Némely vidéken meleg reggelit is otthonrñl vittek a mezőn dolgozñk után.
Másutt viszont a munka csúcsszakainak kivételével nyáron az ebéd nem főtt étel. Ŕ Irod. Ethnological
Food Research in Europe and USA (Göttingen, 1972); Kisbán Eszter: Az étkezések napi rendjének újkori
átalakulása és az ebéd (Magy. Nyelv, 1975); Ethnologische Nahrungsforschung (szerk. Valonen, N.Ŕ
Lehtonen, J., Helsinki, 1975).
747
E, É
Étkezések napi rendje. Ebéd a kunyhñ előtt (Hortobágy)
Étkezések napi rendje. Ebéd a tanyán. (Debrecen-Bánk, 1934)
Kisbán Eszter
etnikai csoport: → néprajzi csoport
etnikum: → etnosz
etnikus specifikum: a kultúra olyan eleme vagy komplexusa, amely hosszabb időszakban sajátos, abban
az értelemben, hogy csak az adott etnikum kultúrájában találhatñ meg, ott általános, más csoportoknál
viszont hiányzik vagy csak másodrendű. Az etnikus specifikum a népi kultúra vizsgálata során használt
fogalom, elsősorban a dolgozñ osztályok kultúrájára vonatkozhat, ami a széles körű elterjedettség
kìvánalmábñl is következik. Beletartoznak nemcsak tárgyak, dolgok, hanem az életmñd minden
megnyilvánulása, rìtusok, normák, értékìtélet, tudásszint, művészi alkotás stb. Különbözik az etnikus
specifikum fogalma a nemzeti sajátosságtñl, jellegtől, a → nemzeti karaktertől. Egyrészt ezek döntően
esztétikai, pszichikai kategñriák, másrészt osztálytartalmukat a nemzetfogalom határozza meg. Ennek
megfelelően vizsgálatukkal más tudományágak Ŕ történetìrás, irodalomtudomány, művészettörténet,
esztétika stb. Ŕ foglalkoznak elsősorban. Más vonatkozásban különül el a lokális specifikumtñl (couleur
locale), amely egész átfogñ szemléletben vonatkozhat ugyan az etnikum egészére is, általában azonban
kisebb zñnákban jelentkező sajátosságokat foglal magában. A lokális specifikum tehát inkább csak kisebb
egységekre jellemző, az etnikum egészére, döntő részére nem. Az etnikus specifikum, történeti kategñria
lévén, változik, de a fogalom lényegéhez tartozik viszonylag tartñs Ŕ legalább néhány százados Ŕ
fennmaradása és elkülönültsége. Valñjában a lokális és etnikus specifikumnak tekintett jelenségek és
komplexusok többsége az egyenlőtlen fejlődés következményei, s ìgy leginkább fejlődési fáziskülönbségek
kifejeződései. Bármennyire is szembetűnőek egy rövidebb időszakban a népi kultúrában a
fáziskülönbségekből adñdñ speciálisnak tűnő vonások, ezek önmagukban a lényegről keveset árulnak el.
Nagyobb számú együttes szereplésük azonban már inkább megvilágìtja az etnikum helyzetét, különösen
ha több százados állapotot mutat. Az etnikus specifikum kutatását a korai néprajzi vizsgálat központi
feladatnak, végcélnak tekintette. A századfordulñ irodalmában még bőségesen találkozunk olyan
megállapìtásokkal, amelyek jelenségeket etnikus specifikumnak minősìtenek. Az ismeretek bővülése
során azonban nagyobb részükről kitűnt, hogy szélesebb körben elterjedettek, semmilyen szempontbñl
sem sajátosak. Az etnikus vonásoknak ilyen erőteljes mértékű Ŕ indokolatlan Ŕ hangsúlyozása hozzájárult
az etnolñgiának és az antropolñgiának az elkülönüléséhez. A mai körültekintőbb s mñdszeresebb vizsgálat
csak ritkán igazolja az etnikus specifikum jelentkezését, de létezését nem tagadja. Jelentőségének
túlhangsúlyozása inkább csak az alkalmazott néprajz területén figyelhető már meg. Ebben a körben
kapcsolják össze leginkább a nemzeti karakter vizsgálatával. Ŕ Irod. Diñszegi Vilmos: A magyarság
eredetének kérdéséhez (Ethn., 1954); Vajda Lászlñ: A néprajzi anyaggyűjtés mñdszere és jelentősége
(Ethn., 1954); Bodrogi Tibor: A néprajzi anyaggyűjtés mñdszere és jelentősége (Megjegyzések Vajda
Lászlñ tanulmányához) (Ethn., 1954); Vargyas Lajos: Vajda Lászlñ cikkének néhány megállapìtásához
(Ethn. 1954).
Barabás Jenő
748
E, É
etnobiolñgia: az embercsoportok biolñgiai alkata és kulturális teljesìtményei közötti összefüggések

vizsgálata. Az etnobiolñgiai doktrinát, amely szerint a kulturális megnyilvánulásokat benső, biolñgiai és a
rasszban gyökerező tényezők határozzák meg, Walter Scheidt dolgozta ki. Nézetei alapot szolgáltattak a
rasszista ideolñgiához. Szélsőséges felfogását az antropolñgusok és néprajzkutatñk széles köre támadta és
vetette el, bizonyìtva, hogy a kulturális teljesìtmények különbsége az egyes népek eltérő társadalmi és
kulturális fejlődése különbségének a következménye. Ŕ Irod. Scheidt, Walter: Lebensgesetze der Kultur
(Berlin, 1929); Firth, Raymond: Human Types (New York, 1958); Unesco Statement on Race and Racial
Prejudice (Current Anthropology, 1968).
Sárkány Mihály
etnobotanika: a néprajztudománynak és a botanikának az a közös kutatási területe, amely a növényeknek

az emberi kultúrában játszott szerepével, alkalmazásuk mñdjaival, a hozzájuk fűződő képzetekkel,
szokásokkal stb. foglalkozik. Ŕ Irod. Gunda Béla: Borbás Vince és a magyar etnobotanika (Ethn., 1971).
Bodrogi Tibor
etnocentrizmus: az a szemlélet, amely szerint a saját etnikum vagy etnikai csoport mindennek a
középpontja, és minden más csoport dolgait, viselkedését, értékeit stb. ehhez viszonyìtva becsülik. Az
etnocentrikus szemlélet szembetűnő megnyilvánulásai között emlìthetjük azt a képzetet, amely szerint a
világ központja a szñban forgñ etnikum területe, itt ment végbe az emberiség teremtése, ők az egyedül
igazi emberek, minden más nép nyelve értelmetlen stb. E felfogásbñl adñdik, hogy sok etnikum eredeti
neve „ember”-t jelentett. Ŕ Irod. Sumner, W. G.: Folkways (Boston, 1906); Herskovits, M. J.: Man and
His Work: The Science of Cultural Anthropology (New York, 1949).
Bodrogi Tibor
etnogenezis: olyan történeti folyamat, amelynek menetében egy populáciñ etnikus egységgé formálñdik
nyelvi, antropolñgiai, demográfiai és etnográfiai tekintetben. Az etnogenezis lényegében integráciñs
folyamat, az együttélés következtében kisebb-nagyobb mértékben eltérő csoportok, néprészek
homogenizálñdnak. A néppé válás menetében egymáshoz közel állñ nyelvek, nyelvjárások egységesülnek,
környezetüktől elkülönülnek, vagy nem rokon nyelvek kereszteződnek igen változatos mértékben, ill.
csoportok más nyelvet vesznek át. Az együttélés, a bizonyos mértékű érdekazonosság, a nyelv, a közös
őstől valñ származás (esetleg fiktìv) tudat egybefonñdása járul hozzá az etnikai egység kiformálñdásához.
Minden esetben döntő az etnogenezis folyamatában az integrálñ erő szerepe. Ez leginkább valamilyen
intézmény, nemzetség, törzs, állam, falu, egyház, stb., amely ideolñgiával rendelkezik. Hatékonyságuk az
integráciñban azonban igen változékony, s jelentősen függ az együttélő közösség normáitñl és a →
dezintegráciñ irányába hatñ erőktől. Így pl. az állam nyelvi integrálñ törekvéseivel eredményesen állhat
szemben a falu közösségi tudata, eltérő nemzeti tudata. Az integráciñ hatékonyságát tekintve a
minőségnek nagyobb jelentősége van, mint a mennyiségnek. Számos tudomány (társadalom-, történet- és
természettudomány) részt vállal a népek kialakulásának, formálñdásának vizsgálatában. Közöttük az
etnográfiának csak akkor van kiemelkedő szerepe, ha ìrásos források a kérdésben semmi eligazìtást nem
nyújtanak. A századfordulñn még jellegzetesen néprajzi feladatnak tekintették, sőt a kutatás egyik fő
céljának. Ebben a periñdusban az etnogenezis vizsgálata csak a néppé válás kezdeti szakaszaira
korlátozñdott. Ahogy visszaszorult az eurñpai etnolñgiai vizsgálatokban a néprajz szerepe az etnogenezist
tekintve, úgy bontakozott ki az a felismerés is, hogy ez az élő népeknél nem lezárhatñ folyamat. A kezdeti
s kétségtelenül döntő kialakulási periñdust olyan szakaszok követik, amelyek lényegesen mñdosìthatják
egy nép etnikus arculatát. Pl. a 12. sz.-i spanyol, bolgár, litván, francia nép etnikus tekintetben is
jelentősen különbözik a 20. sz.-itñl, tehát indokolt, hogy az etnogenezis vizsgálatában a későbbi
mozzanatokat is figyelemre méltassák. Ŕ Irod. Tokarjev, Sz. A.: Az etnogenezis problémája (Ethn., 1950).
Barabás Jenő
etnográfia <gör. ’nép’+’ìrás’ szñbñl>: a → néprajz egyik nemzetközileg ismert és használt elnevezése.
Jelentéstartalma nem egyértelmű, gyakran még egy nyelvterületen belül sem. A világ nagy részén csak a
leìrñ néprajzot értik rajta, s ha egyáltalán használják, akkor az → etnolñgia egy részének tekintik. Közép-
Eurñpában egy időszakban etnográfián az eurñpai néprajzi kutatást értették, ellentétben az Eurñpán
kìvüli vizsgálatokkal, amelyet etnolñgiának neveztek. Svédo.-ban ennek a fordìtottja szokásos. A SZU-
ban az etnográfia a néprajzi kutatás minden részét magában foglalja, a leìrñ és elemző vizsgálatokat
egyaránt, területi megkötés nélkül, kivéve a népköltészet (itt: folklñr) körét, amelyet az
irodalomtörténethez kapcsolnak. Többé-kevésbé szinonim értelemben használatos az etnográfiával német
749
E, É
nyelvterületen a Volkskunde, Völkerkunde, angolszász országokban az anthropolñgia, folk-lore, folk life

studies, neolatin területen a folklore, laographie, szláv nyelvterületen a cseheknél národopis, lengyeleknél
ludoznawstwo, oroszoknál régebben narodovedenie. Ŕ Mo.-on jelenleg az etnográfia legáltalánosabban
használt értelemben magában foglalja a néprajztudomány egészét, a tradicionális jellegű, anyagi, szociális
és szellemi műveltség teljes vizsgálatát, függetlenül a kutatott területtől. A marxizmus felfogása szerint
nem létezik tisztán leìrñ tudomány, elszakìtva a törvényszerűségekkel foglalkozñ vizsgálatoktñl. Így az
etnográfiával teljesen azonos értelmű az etnolñgia. Nálunk ennek részét képezi a folklñr, a szociális és
kulturális antropolñgia is. Előfordul azonban ettől eltérő szñhasználat, illetve értelmezés, a fentebb
felsorolt lehetőségek valamelyik változata. Ŕ Irod. Gennep, A. van.: Manuel de folklore français
contemporain (I. Paris, 1943); Erixon, S.: Eurñpai ethnolñgia (Ethn., 1944); Volkskunde. Ein Handbuch
zur Geschichte ihrer Probleme (Hrsg. v. Gerhardt Lutz, Berlin, 1958); Hultkrantz, A.: General
Ethnological Concepts (Copenhagen, 1960).
Barabás Jenő
etnohistñria: az → etnolñgia szñhasználatában az ìrással nem rendelkező társadalmak történetének

kutatása a régészet és a szájhagyomány forrásai, továbbá a külső megfigyelőktől származñ ìrásos
feljegyzések alapján.
Bodrogi Tibor
etnokulturális csoport: → néprajzi csoport
etnolingvisztika <gör. ’nép’+lat. ’nyelv’ szñbñl>: a szñ két fogalom összekapcsolásábñl keletkezett. A
magyar nyelvben egyelőre nincsen szñ a fogalom felölésére, de a nemzetközi szakirodalom teljesen
egységes az etnolingvisztika elfogadásában és használatában. Az USA-ban használják az „anthropological
linguistic” elnevezést is. Az etnolingvisztika olyan nyelvészet, amely elsősorban a nyelvet használñ
közösséggel foglalkozik, valamint a nyelvhasználat szokásaival. Az etnolingvisztika a nyelv és a kultúra
kapcsolatait kutatja, azt, hogy miként és hogyan tükröződik a nyelvben az adott közösség kultúrája,
vagyis egy nyelv miként jellemez egy kulturálisan összetartozñ közösséget. A szaknyelvészet azokat a
nyelvészeti kérdéseket sorolja az etnolingvisztika fogalomkörébe, amelyek nem illeszkednek egyértelműen
a nyelvtudomány hagyományos keretei közé. Ezeknek a problémáknak a száma nem is kevés; néhány
ezek közül: etimolñgia, névtan (földrajzi nevek, népnevek), ìráskutatás (ìrás nélküli nyelvek fonetikai
leìrásának problémái, új ìrások kialakìtása, kihalt nyelvek fennmaradt ìrásos emlékeinek megfejtése), a
proto-nyelvek rekonstrukciñja, glottokronolñgia, a nyelvcsaládok szétválásának kérdései, a kulturális
kapcsolatok leìrásának nyelvi mñdszerei, etnogenezis-kutatás nyelvi alapon, az összehasonlìtñ
mitolñgiakutatás nyelvészeti vonatkozásai, a dialektusok és a bilingvizmus kutatása, a nyelvi akkulturáciñ
és a modern nyelvészeti taxonñmia. Ŕ A kommunikáciñ és a nyelv, a „kognitìv stìlus” (Hymes, D. H.), a
’paranyelvészet’ és az expresszìv gesztusnyelv, a gyermeknyelv, a fütty- és dobnyelvek vizsgálata szintén
az etnolingvisztika hatáskörébe tartozik, valamint az orális költészet stìlusának nyelvi vonatkozásai, de
ide sorolhatñ a tabu-szavak, a totemika és a hangszimbolika nem kevésbé fontos kérdésköre is. A magyar
filolñgiai kutatásokban már a 20. sz. elején Munkácsi Bernát munkáiban adalékokat találunk a magyar
etnolingvisztikai kutatások megindulására. Az etnolingvisztika fellendülését az 1950-es évek hozták meg
világszerte. 1959-től jelenik meg az USA-ban az „Anthropological Linguistic” c. folyñirat, amely
lényegében fñrumot ad az ilyen jellegű cikkeknek és nagyobb tanulmányoknak is. Ŕ Irod. Hymes, D.:
Directions in (Ethno-) Linguistic Theory (American Anthropologist, 1964); Language in Culture and
Society (szerk. Hymes, D., New York-EvanstonŔLondon, 1964); Szépe György: A nyelvészeti diszciplìnák
és a kommunikáciñkutatás (Nyelv és kommunikáciñ, Bp., 1969); Gulya János: Az etnolingvisztika magyar
„előfutárai” (Tanulmányok a magyar és finnugor nyelvtudomány történetéből, Bp., 1970).
Hoppál Mihály
etnolñgia: egyetemes vagy általános néprajz. A kifejezés jelentése az etnolñgia története folyamán több
ìzben változott. 1839-ben, amikor az első néprajzi társaságot, a „Société ethnologique de Paris”-t W. M.
F. Edwards megalapìtotta, az új tudomány a népek (etnoszok) fizikai sajátosságaival, szellemi és erkölcsi
jellemvonásaival, nyelvével és történeti hagyományaival kìvánt foglalkozni. Az ìgy felfogott etnolñgiárñl
Eurñpában hamarosan levált a fizikai embertan, és E. B. Tylor és sok más korai etnolñgus számára az
etnolñgia az ún. primitìv népeket vizsgálñ, összehasonlìtñ és történeti tudománnyá lett. A kifejezést
Eurñpában újabban két értelemben is használják: 1. tágabb értelemben az egyetemes emberi kultúra
összehasonlìtñ vizsgálatát nevezik etnolñgiának; Ŕ 2. szűkebb és specifikusabb értelemben az etnolñgia
szñval jelölik azt a tudományt, amely az eurñpaiŔamerikai, továbbá az ázsiai magaskultúrák körén kìvül
750
E, É
élő társadalmak összehasonlìtñ vizsgálatával foglalkozik. Az etnolñgia kifejezést az angol nyelvterületen

általában a → kulturális antropolñgia vagy a → szociálantropolñgia megnevezések helyettesìtik, s az
etnolñgia szñ elsősorban a kultúrtörténeti rekonstrukciñra irányulñ kutatásokat jelzi. A mai eurñpai
etnolñgia célkitűzéseiben és mñdszereiben egyaránt lehet funkcionalista (→ funkcionalizmus),
evolucionista (→ evolucionizmus, etnolñgiai), kultúrtörténeti vagy strukturalista (→ strukturalizmus),
foglalkozhat etnogenetikai (→ etnogenezis) és elterjedési problémákkal (→ diffuzionizmus) stb. (→ még:
regionális etnolñgia) Ŕ Irod. Radin, P.: The Method and Theory of Ethnology (New York, 1933); Schmidt,
P. W.: Handbuch der Methode der kulturhistorischen Ethnologie (Münster, 1937); Mühlmann, W. E.:
Methodik der Völkerkunde (Stuttgart, 1938); Adam, L.ŔTrimborn, H.: Lehrbuch der Vülkerkunde
(Stuttgart, 1958); Lowie, R. H.: The History of Ethnological Theory (New York, 1960); Mühlmann, W.
E.: Geschichte der Anthropologie (Frankfurt a. M.ŔBonn, 1968); BirketŔSmith, K.: A kultúra ösvényei:
általános etnolñgia (Bp., 1969).
Bodrogi Tibor
Etnolñgiai Adattár: a → Néprajzi Múzeum Etnolñgiai Adattára, a magyar néprajztudomány központi

archìvuma. 1938Ŕ39-ben K. Kovács Lászlñ és Gunda Béla svéd, finn és észt minták alapján szervezték
meg. Feladata a múzeum munkatársainak és az önkéntes gyűjtőknek nem tárgyi gyűjtéseit összegyűjteni,
megőrizni és a tudományos kutatás számára alkalmas állapotba hozni. Az Etnolñgiai Adattár az önkéntes
néprajzi gyűjtőmozgalom elvi és szervezeti irányìtását is végzi 1952 ñta. A magyar néprajz jeles
kutatñinak hagyatékát is őrzi (pl. Jankñ Jánosét, Sebestyén Gyuláét, Bátky Zsigmondét stb.).
Legjelentősebb gyűjteménye a kézirattár (kb. 900 000 lap). További gyűjteményei: fényképtár (kb. 240
000 negatìv), rajz- és festménytár (kb. 15 000 lap), térkép- és statisztikai gyűjtemény (kb. 6500 db),
filmtár (kb. 40 000 m film), diapozitìv-tár (kb. 6000 db; az adatok az 1970. év végére vonatkoznak), végül
az etnolñgiai dokumentumgyűjtemény, a sámánhit-archìvum és a történeti archìvum (14Ŕ17. sz.-i
néprajzi vonatkozású levéltári adatok gyűjteménye). Az Etnolñgiai Adattár gyűjteményeinek használatát
tárgy-, földrajzi és szerzői mutatñk segìtik. Az Etnolñgiai Adattár kiadványai: az → Adattári Értesìtő,
mely az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezeti irányìtását végzi, az Útmutató füzetek a néprajzi
adatgyűjtéshez és a Magyar Népmesekatalógus füzetei.
Kósa László
etnolñgiai evolucionizmus: → evolucionizmus, etnolñgiai
etnosz <gör. ’nép’>, etnikum: „...olyan emberek történelmileg kialakult együttese, akik közös, viszonylag
stabil kulturális vonásokkal rendelkeznek, tudatában vannak egységüknek, valamint más hasonlñ
együttesektől valñ különbözőségüknek” (Ju. V. Bromlej). Minthogy történetileg kialakult csoport, ezért
történetileg változñ is, változhatnak mind összetevői, méretei, mind az általa hordozott kultúra, noha
egyes jegyek folyamatossága a kulturális állandñság látszatát keltheti. Az etnosz az etnográfia egyik
fontos vizsgálati területe, kutatja kialakulását, létfolyamatait és az általa kialakìtott, ill. hordozott
kultúrához valñ viszonyát. Az etnosz által birtokolt kultúra összességében, de nem minden elemében
etnikusan jellemző. Az etnikailag jellemző kulturális elemek az → etnikus specifikumok, amelyek
megállapìtása a kultúrák összehasonlìtñ és történeti elemzésével lehetséges. Ŕ Irod. Barabás Jenő:
Kartográfiai mñdszer a néprajzban (Bp., 1963); Bromlej, Ju. V.: Etnosz és etnoszociális szervezet (Gunda
Béla, Bodrogi Tibor és Tálasi István hozzászñlásával, Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1971).
Sárkány Mihály
etnoszemiotika: minden, az adott kultúrában valaha is intézményesült és működő jelrendszer

vizsgálatával foglalkozñ szemiotikai résztudomány. Olyan tudományok közötti területet fog át, amely
egyfelől része az → etnográfiának, másfelől pedig a szemiotikának, a jelek általános tudományának. Bár
története több száz évre nyomon követhető a filozñfiatörténetben, újkori fellendülése csak a hatvanas
években következett be, az ún. → kommunikáciñ-kutatás egyik eredményeként fordultak a
legkülönfélébb jelrendszerek, más szñval kñdok (pl. → gesztus-nyelv, tánc-nyelv, viselet-, a költői nyelv
stb.) kutatása felé a SZU-ban éppenúgy, mint az USA-ban és számos eurñpai országban. Az
etnoszemiotika terminus megjelenésének időpontját a néprajzi szakirodalombñl pontosan ismerjük. 1971-
ben egy szovjet, egy francia és két magyar tanulmány foglalkozott az etnoszemiotika kutatási területének,
körülhatárolásának kérdéseivel. Mivel a szemiotika a társadalom minden jelszerű megnyilvánulásával
foglalkozik, az etnoszemiotikát is elsősorban a kulturálisan összetartozñ közösségek életének jelként,
jelrendszerként értelmezhető viselkedési formái érdeklik. A jelrendszereket a közvetìtő közeg jellege
szerint két nagy csoportba oszthatjuk: ezek az auditìv és vizuális jelek. Az előbbiekhez tartoznak a
751
E, É
beszéd, a zene (ezek köznapi és ünnepi formái), mìg az utñbbihoz a dìszìtő és ábrázolñ művészetek,
valamint a mozgásművészetek (a tánc, a gesztusok, a távolságtartás öntudatlan jelei). Az egyes
kultúrákban ezeknek a kñdoknak az egymásmellettisége figyelhető meg (pl. egy lakodalmi → szokásban
egymás mellett és egyidőben, egymást átszőve hatnak a zene, a tánc, a költői szöveg, az étkezés, az
ülésrend, a gesztusok jelrendszerei). Ezek pontos működésének, egymásra hatásának vizsgálatát a
szemiotika terminusainak segìtségével szabatosan el lehet végezni, mert az etnoszemiotika is
megkülönbözteti az általános szemiotika három fő részterületét, amely egyben az elemzés feladatait is
kijelöli: a jelek egymáshoz rendelésének szabályaival a szintaxis, a jelek jelentéseivel a szemantika, a jelek
társadalmi használatával a pragmatika foglalkozik. A kultúra egészének mint informáciñtárolñ
jelrendszernek a vizsgálatát tűzte ki célul az ún. kultúra-szemiotika irányzata, amely teljes kidolgozása
esetén az etnoszemiotika meta-elméletévé lehet. Ŕ A hazai néprajzi kutatásban is megkezdődött az
etnoszemiotika elméleti kereteinek, problematikájának és a konkrét elemzések mñdszertani alapjainak
kidolgozása. Kìsérletek születtek pl. a tulajdonjegyek, a fejfák, a hiedelmek, a proverbiumok, a népdalok,
népmesék és népművészetünk szimbñlum-rendszerének feltárására. Ŕ Az etnoszemiotika irányzata az
1970-es évek jellegzetes mñdszertani irányzata volt. Ŕ Irod. Approaches to Semiotics (szerk. Sebeok, Th.
A.ŔBateson, M. K.ŔHayes, A. S., LondonŔThe HagueŔParis, 1964); Jakobson, R.: Hang-Jel-Vers (Bp.,
1969); Bogatirev, P. G.: The Functions of Folk Costume in Moravian Slovakia (The Hague, 1971 (1937);
Mallery, G.: Sign Language among North American Indians (The Hague-Paris, 1972 [1881]); Lotman, Ju.
M.: Szöveg, modell, tìpus (Bp., 1973); Gunda Béla: Sex and Semiotics (Journal of American Folklore,
1973); De Vries, A.: Dictionary of Symbols and Imagery in Western Civilization (AmsterdamŔNew York,
1974); A jel tudománya (szerk. Horányi ÖzsébŔSzépe György, Bp., 1975); Jel és közösség (szerk. Szépe
GyörgyŔSzerdahelyi IstvánŔVoigt Vilmos, Bp., 1975).
Hoppál Mihály
etnoszociolñgia: a skandináv országokban, német nyelvterületen és Izraelben művelt tudomány, a →

szociálantropolñgia rokona. Tárgyát elméletileg valamennyi élő, kihalt és történeti nép, gyakorlatilag a
törzsi és népi társadalmak társadalmi viszonyainak történeti szempontú, összehasonlìtñ vizsgálata
alkotja. A szociálantropolñgiátñl az különìti el, hogy élesen elutasìtja a kulturális relativizmust és a
világtörténelem egységének alapján áll, valamint hogy az etnoszociolñgiai kutatásokban központi helyet
kap a jellegében változñként felfogott → etnosz tanulmányozása. Egyidejűleg az etnoszociolñgia szemben
áll a kultúrtörténeti néprajzban elterjedt indeterminista történetfelfogással, a tárgyak, a szellemi
termékek és a társadalmi háttér összefüggését hangsúlyozza. Ŕ Irod. Eskeröd, Albert: „Folk society” and
„Western Civilization”. A Suggestion to the Study of European Folk Cultures (Folkliv, 1953Ŕ54); Rudy,
Z.: Zentralprobleme der Ethnosoziologie (VII. Mezsdunarodnij Kongressz Antropologicseszkih i
Ethnograficseszkih Nauk. Tom. IV. Moszkva, 1967).
Sárkány Mihály
etnozoolñgia: a néprajztudománynak és a zoolñgiának az a közös kutatási területe, amely az

állatfajtáknak az emberi kultúrában játszott szerepével, a hozzájuk fűződő képzetekkel, szokásokkal stb.
foglalkozik.
Bodrogi Tibor
étolaj: → olajkészìtés
étrend: egy-egy étkezés ételsora. A napi étkezési alkalmak elrendezését tekintve célszerűbb az →
étkezések napi rendjéről beszélni. A napi étkezések hierarchiája az étrendben jut kifejezésre. Ha a
főétkezésen kìvül a továbbiak is főtt ételekből állnak, a korszerűnek számìtñ alapanyagbñl, korszerű
formában készült ételek elsősorban a főétkezésen szerepelnek, mìg az értékrendben mögöttük állñk,
elavulñk vagy még tekintélyt nem szerzettek a továbbiakban. Az étrendek alakulása az egyház böjti
előìrásaihoz igazodott, és ez a befolyás a parasztságnál többnyire lényegesen tovább maradt hatñerő, mint
a szabályozás fennállása. Katolikusoknál nemcsak a pénteki, hanem igen gyakran az egész évi szerdai,
szombati böjt is a legutñbbi évtizedekig előfordult. Ahol a parasztkonyha mindennapi főtt ételei közt
formájukban, jellegükben egymástñl jñl elkülönülő csoportok adñdtak, gyakori volt a főétkezés
étrendjének a hét minden egyes napjára kiterjedő szabályos elrendezése. A magyar parasztkonyhán ilyen
jñl elkülönülő ételcsoportok a kifőtt tészták és velük szemben az → egytálételek, húsételek. Erdély azon
részén, ahol kifőtt tésztát alig ettek, nem is alakult ki heti étrend, legfeljebb pénteki, vasárnapi visszatérő
ételsor. Egyébként a böjt és az eltérő jellegű ételcsoportok kombinálásábñl általában gazdagabb volt a
vasárnapi. Kedden, csütörtökön „húsevő nap”, szerdán, pénteken, „tésztaevő nap” alakult ki, mìg hétfő
752
E, É
és szombat váltakozik, gyakran az elmúlt ünnep maradékábñl, ill. már az ünnepi készülődés jegyében
formálñdik. A heti étrend sokszor szervezett összhangban állt a nők napi feladataival. Ahol hétfő volt a
mosás napja, már ezért is célszerű lett a vasárnapi maradékbñl kerekìtett ebéd vagy az egyszerű gyors
ételek. A három „húsevő nap” egyben legényjárñ nap volt, ìgy az udvarlñknak az esti maradék is a család
előnyösebb oldalát mutatta. A heti étrend olyan elv, amit a lehetőségeknek és a változatosság igényének
megfelelően valñsìtottak meg. Valñjában húsevő napok sokasága múlhatott el → húsételek nélkül, s a
tésztaevő napok tésztaétele különféle lehetett. A mindennapok főétkezésén a parasztoknál leggyakoribb
volt a két fogásbñl állñ ételsor, amelyből az egyik leves. Az → ünnepi étkezés étrendje gazdagabb, ill.
részleteiben kötöttebb voltában tért el következetesen a hétköznapitñl. A különféle étkezések étrendjének
pontos megismerése kiválñan alkalmas a táplálkozás egészének formai, tartalmi és szerkezeti
áttekintésére, mert nemcsak az ételválasztékot, de helyértéküket is tükrözi. (→ még: táplálkozás)
Kisbán Eszter
Eustachius-legenda: → templom alapìtása
evangélikusok: a Luther Márton reformátori tevékenysége és tanìtásai nyomán létrejött protestáns

egyház hìvei. Az evangélikusokat egyházuk alapìtñjára utalva lutheránusoknak is nevezik. A korábbi
magyar szñhasználatban evangélikusoknak nevezték ugyan a kálvini tanìtásokat követő svájci-helvéciai
hitvallású ref. egyház hìveit is, de a lutheri tanìtásokat követőket hitvallásukra utalva az ágostai jelzővel
különböztették meg. Az ev. felekezet elsősorban a német nyelvterületen és a német fejedelemségek
területén, valamint a skandináv államokban, a Baltikumban lelt hìvekre. Másutt a reformáciñ
radikálisabb áramlatai találtak követőkre. Mo.-on is 1560Ŕ1580 között kiváltak az ev. jellegű egyházi
szervezetből a ref. és az unit. hìvek. Az ev. egyház hìvei között magyarok elsősorban a Dunántúlon, a
Kisalföldön, különösen annak Ny-i részén voltak nagyobb számban. Némely gyülekezetük a 18. sz.
folyamán innen az Alföldre költözött vallásszabadságuk megñvása érdekében (pl. Orosháza). Kisebb
számban a Felföldön, pl. Gömörben és D-Erdélyben keletkeztek magyar ev. gyülekezetek. (Ilyenek a D-
erdélyi magyar szñrványcsoportok, mint pl. Oltszakadát vagy Hétfalu.) A szlovák nép körében kevés
kivétellel a prot. vallású hivők az ev. egyház követői lettek. A szlovákság alföldi betelepüléseinek egyik
indìtñoka a szabad vallásgyakorlat jogának s az ev. gyülekezetek fenntartásának biztosìtása volt. A
történeti Mo. ev. hìvei között jelentős létszámban voltak német nemzetiségűek. A középkor folyamán
kialakult egységes német nemzetiségű tömbök, a szepesi szászok, a bányavárosi németek, erdélyi szászok
a reformáciñ során kitartottak a lutheri tanìtások mellett. Az erdélyi szászok között kizárñlagossá vált az
ev. vallás. Az É-i országrész németsége egyrészt a 17Ŕ18. sz. során rekatolizált, viszont a 18. sz.-ban a
Dunántúlon letelepedett németek között sokan voltak evangélikusok is. Az ev. paraszti hivők vallási-
egyházi élete, szokásai művelődéstörténeti szempontbñl tanulságosak, mivel az ev. egyház liturgikus
rendjében folyamatosan tovább élt a középkori egyházi gyakorlat, néprajzi vonatkozású föltárásukat és
elemzésüket azonban még nem végezték el.
Filep Antal
Éva teremtése: → asszony teremtése
evési prñba: → istenìtélet
evező, evedző, dalladzó: vìzi járművek hajtására és kormányzására szolgálñ, rendszerint egyetlen darab
fábñl készült lapátszerű eszköz. A halászok inkább az evedző szñalakot használják az eszköz jelölésére. Az
evezőt rendszerint tölgy- vagy kőrisfábñl készìtik. Három fő része van: 1. rúdja, szára, nyele, mely
keresztirányú fogantyúban (mankó, kaccs) végződik (de használnak mankñ nélküli evezőt is); 2. a vágója
és 3. a talla vagy tolla. Vágónak a rúd azon részét nevezik, amely a tolltñl számìtva felfelé a rúd
kétharmadát alkotja. Az evező tallja (tolla) kétféle: az egyik esetben hosszú, párhuzamos oldalú lapát,
keresztben elvágott véggel, amelyet olykor sima vagy fecskefarkas vasalással, esetleg csáklyával látnak el;
a másik forma hasonlìt a nyújtott dohánylevélhez. Az előbbit jñl lehet használni a csñnak tolására is. Ha
rögzìtés nélküli evezővel hajtja előre és kormányozza a halász a csñnakot, karon hajt, karos evezőt használ.
A levélforma egyenletesen fokozñdñ erőkifejtést tesz lehetővé, nem rángat evezés közben, és ami a
halászatban, vadászatban kivált fontos, teljesen zajtalanul merül a vìzbe és száll ki abbñl, csobbanásával
nem ijeszti el sem a halat, sem a vadat. Ez utñbbi forma nálunk és tőlünk K-re, kivált az obi-ugoroknál
fordul elő. Újabban elterjedt, hogy a csñnak (ladik) oldalán kialakìtott evezőkolompba, evezővillába
akasztják vagy gúzzsal rögzìtik a vágóevezőt, és egy vagy párosevezővel eveznek. A → kecével, → piritty
hálñval, → flákkal, → palñnyával valñ halászat közben a hasonlñ mñdon rögzìtett evezővel fél kezével
(nyolcasokat „ìrva” a vìzben) evez a halász (ciklendezés, zaklanyozás, védlizés), másik kezével pedig a hálñ
753
E, É
vontatñkötelét tartja. Az evezők formájának, az evezés mñdjának táji különbségeit, távolabbi

összefüggéseit nem ismerjük. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88);
Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Szabñ Kálmán: A Kecskeméti Múzeum
halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Lapát alakú evező. Általános forma
Mankñs, dohánylevél alakú evező (Szeged)
K. Kovács LászlóŔSzilágyi Miklós
evolúciñ, kulturális, fejlődés: változási folyamat, amelynek során az ember természeti környezetének
erőforrásait egyre hatékonyabban hasznosìtja. A evolúciñ vizsgálata során megkülönböztethetünk
speciális és általános fejlődést. A speciális fejlődés valamely kultúra egészének vagy egyes részterületeinek
vonatkozásában megy végbe és progresszìv változások történetileg kapcsolñdñ sorozatábñl áll (pl. a
földművelés fejlődése DK-Ázsiában). Az általános fejlődés esetében időtől és helytől elvonatkoztatva, a
speciális fejlődéssorozatok ismeretében azt állapìtjuk meg, hogy az emberiség egyetemes története során
hogyan jöttek létre a kultúrának vagy a kultúra egyes részterületeinek minőségileg magasabb rendű
fokozatai (pl. a földművelés fejlődése). A speciális fejlődésnél tehát multilineáris evolúciórñl, az általános
fejlődésnél pedig unilineáris evolúciórñl van szñ. Az általános fejlődés unilineáris elvének elfogadásábñl
nem következik az, hogy a evolúciñ lineáris lenne, állandñan egyenletesen felfelé ìvelne, vagy hogy a
speciális fejlődésmenetek főbb szakaszain minden kultúrának végig kell mennie. Mivel a kultúra
evolúciñja nemcsak → belső fejlődés, hanem → átvétel útján is végbemehet, kellő feltételek esetén adott
társadalmak kultúrájukban egész fejlődési fokozatokat átugorhatnak. Hasonlñ, bár térbeli „ugrásokat”
figyelhetünk meg az általános evolúciñ menetében is; pl. bizonyos kultúrák fejlődésük valamely szintjét
elérve stagnálni vagy hanyatlani kezdenek, mìg más kultúrák, részben az előbbiek vìvmányait átvéve,
részben evolúciñs potenciáljuk révén az általános fejlődés élvonalába lépnek. A kultúra fejlődése egy-egy
kulturális rendszeren belül is egyenlőtlenül megy végbe. A fejlődés elindìtñja és meghatározñja a kultúra
technolñgiai alrendszere (termelési rendje), amely korrelációs összefüggésben áll a szociolñgiai és
ideolñgiai alrendszerekkel, amelyek azonban az előbbire visszahatnak és szabaddá tehetik további
fejlődésének útját. Egy-egy új szakasz, fokozat akkor kezdődik, amikor a kisebb minőségi változások
mennyisége eléri azt a szintet, hogy a kulturális szervezet egésze minőségében alakul át, amikor tehát a
kultúrán belüli ellentétek időlegesen kiegyenlìtődnek. Az új szakaszba valñ lépés a fejlődés korábbi
menetének mértékéhez viszonyìtva időben rendkìvül gyorsan, forradalmi mñdon megy végbe (pl.
neolitikus forradalom, ipari forradalom). A fejlődés mértékét az egyes kultúrák eltérő fejlettségi szintre
valñ besorolásának lehetőségét mindenekelőtt a technolñgiai alrendszer hatékonysága, azaz a termelés
folyamán hasznosìtásra kerülő energiának egy főre eső mennyisége adja meg. Haladásra azonban csak
akkor kerülhet sor, ha az adott társadalom az energiát kulturális szervezetének kiépìtésében és
fenntartásában maximálisan hasznosìtja, tehát kultúrájának integráciñs szintjét emeli, a technolñgiai és a
társadalmiŔpolitikaiŔideolñgiai alrendszerek közötti ellentmondásokat folyamatosan megoldja, és a teljes
szerkezet kiegyenlìtett funkcionálásárñl gondoskodik. Az általános evolúciñ fokozatait ìgy a társadalmiŔ
politikai szervezet minősége határozza meg.
Bodrogi Tibor
evolucionizmus, etnolñgiai: elmélet, amely szerint az emberi kultúra általános története szakaszosan
végbemenő progresszìv változások folyamata (→ evolúciñ, kulturális). Evolucionista elképzelésekkel már a
primitìv mìtoszokban és az ñkori szerzők műveiben (pl. Lucretius) találkozunk. Tudományos
koncepciñként az etnolñgiai evolucionizmus, először a francia felvilágosodás idején jelenik meg, amikor
filozñfusok, mint Turgot és Condorcet az emberiség történetében megfigyelhető haladás elvét fejtették ki.
A gondolatot szociolñgiai-kulturális vonatkozásban a 18Ŕ19. sz. fordulñján a skñt morálfilozñfusok
(James Dunbar, James Burnet, Adam Ferguson stb.) épìtették tovább. Teñriájuk szerint az evolúciñ
unilineáris, szakaszosan megy végbe, és az emberiség pszichikai egységén alapszik. Elsőként alakìtották ki
a vadság, a barbárság, a civilizáciñ fokozatokat mint az emberiség fejlődésének fő szakaszait, mìg a 19. sz.
elején a skandináv régészek az őskor három (kő-, bronz- és vaskor) fő fokozatának koncepciñját
dolgozták ki. Az etnolñgiai evolucionizmus, további kialakulását és térhñdìtását a
természettudományokban fokozatosan tért nyerő evolucionista szemlélet, elsősorban Charles Darwin „A
fajok eredete” c. munkájának megjelenése (1859) segìtette elő, de ennél fokozottabb mértékben
754
E, É
támaszkodott az univerzális evolúciñ eszméjét kidolgozñ filozñfusok, mint pl. H. Spencer munkáira. Ŕ A
19. sz. második felében az etnolñgiának a felvázolt előzményekből kialakulñ etnolñgiai evolucionizmus, a
vezető irányzata. Az emberi kultúra egészének vonatkozásában E. B. Tylor és L. H. Morgan, az egyes
részterületeket és intézményeket illetően különösen J. J. Bachofen, J. F. McLennan és J. G. Frazer
elméletei voltak nagy hatással az etnolñgiára. Teñriáik az emberiség pszichikai egységén alapulnak,
amelynek megfelelően a kultúra fejlődése egészében véve azonos vonalak mentén, egyező fokozatokon
keresztül halad. Mìg egyes evolucionista etnolñgusok mechanikusan a → belső fejlődés elvét tartották az
evolúciñban kizárñlagosnak, addig Tylor és Morgan tekintettel volt a speciális evolúciñra és a →
diffúziñra is. Vizsgálataikban az evolucionisták az összehasonlìtñ mñdszert alkalmazták, amelynek kellő
kidolgozására azonban ekkor még nem került sor; fejlődési sorozataik megállapìtásában pedig, különösen
egyes intézmények, kulturális vonások tekintetében, nem dialektikusan alkalmazták az egyszerű
formáktñl az összetettek felé valñ fejlődés általában helyes elvét. Ŕ Az etnolñgiai evolucionizmus a
századfordulñ éveitől háttérbe szorult az etnolñgiai kutatásokban. Bár a vezető kutatñk (pl. F. Boas, L. H.
Lowie, B. Malinowski) nem voltak antievolucionisták, vagyis a fejlődés elvét nem tagadták és elismerték
az evolucionista kutatások szükségességét és jogosultságát, a vizsgálatokat hosszú időn át a →
diffuzionizmus, a → funkcionalizmus és a → strukturalizmus célkitűzései és mñdszerei jellemezték. Az
etnolñgiai evolucionizmus újraéledésére az 1940-es években került sor, amikor L. A. White
munkásságával felhìvta a figyelmet L. H. Morgan pozitìv értékelésére és az evolucionista kutatások elvi
fontosságára. L. A. White és a nyomában fellépő kutatñk (M. D. Sahlins, E. R. Service, J. H. Steward, M.
Fried stb.) többségükben a 19. sz. etnolñgiai evolucionizmusának alapelveit megtartva épìtik tovább az
evolúciñ teñriáját. Elméleteik az általános fejlődés unilineáris menetének elvén alapulnak, de ezt
kiegészìtik a speciális fejlődés (multilineáris evolúciñ) gondolatával, mìg a fejlődés mértékéül az
energiahasznosìtásnak a kulturális szervezetben jelentkező progresszìv hatását tételezik fel. Ŕ Irod. Tylor,
E. B.: Primitive Culture (London, 1873); Steward, J. H.: Theory of Culture Change: The Methodology of
Multilinear Evolution (Urbana, 1955); Evolution and Anthropology (kiadta Meggers, B., Washington,
1959); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964); Mead, M.: Continuities in Cultural Evolution (New
HawenŔLondon, 1964); Frazer, J. G.: The Golden Bough (IŔXIII., London, 1911Ŕ36; magyar válogatás:
Az Aranyág, Bp., 1965); Evolution and Culture (kiadta Sahlins, M. D.ŔService, E. R., Ann Arbor, 1966);
White, L. A.: A kultúra fejlődése (Bp., 1973).
Bodrogi Tibor
evőeszköz: A legutñbbi időkig a paraszti étkezésben a kanálnak és késnek volt fontos szerepe. A kanál
általában személyi tulajdon volt, melyre, például némely palñc falvakban → tulajdonjegyet véstek. A
kanalakat a konyhán tartották különféle kanáltartñkban, kanalasban. Az úri háztartásban a középkorban
ismeretes volt az öblös fábñl készült kanálforma, melynek először csak a nyelénél alkalmaztak ezüst
dìszìtést, majd a 15. sz. végén megjelent az ezüst és a cink kanál. A középkor vége felé még nem
mindenkinek volt kanala, és a közös kanállal valñ étkezésnél a kenyérre csorgatva fogyasztották a
folyékonyabb ételeket. A kanál dìsz- és ajándéktárggyá is vált, mivel a nyele dìszìtési lehetőségként
kìnálkozott a fa- és csontművesek, ötvösök számára. A parasztok kanala fábñl készült, a közös tálbñl valñ
étkezéshez alakìtották hosszú nyelűre és öblösre. Ŕ A kés a parasztember elsőrangú fontosságú eszköze.
Evésen kìvül számos célra használja. pl. faragásra, metszésre. Vásárban (→ késesmesterség) vagy
vándorkereskedőktől szerezték be, és maguk is alakìtgatták a szaru- vagy fanyelű, rézzel, faragással
cifrázott késeket. Ŕ A villa szerepe a paraszti étkezésben a legutñbbi időkig nem volt jelentős, általában a
kéz ujjai vagy a kés helyettesìtették. Az étkezésen kìvül különböző rendeltetésű kanalakat készìtettek és
használtak, ìgy sñs, tejfölös, lisztmerő, tésztaszűrő stb. kanalat. A speciális szelőkés, melyből egy darab
volt, a paraszti háztartásban kenyér és hús szeletelésére szolgált. A villának főként a sütésnél, a hús
forgatásánál volt fontos szerepe, ismeretesek paraszti használatbñl tésztaszedő villák is. Az evőeszközök
általában személyi tulajdonban voltak. Mindenkinek volt kanala, csak a férfiaknak kése, evőeszközeiket
pl. lakodalmakkor ki-ki magával vitte, esetleg a csizmaszárba dugva. A pásztorok, halászok, pákászok és
a parasztok rögtönzött evőeszközei voltak pl. a nádvillák, kanalas gém csőréből készìtett kanál stb. Ŕ Irod.
Teuteberg, Hans J.ŔWiegelmann, Günter: Der Wandel der Nahrungsgewohnheiten unter dem Einfluss
der Industrialisierung (Göttingen, 1972).
755
E, É
Kanalas (Borsod m.)
1. Fakanál (Alföld) 2. Fakanál (Nñgrád m.)
Kanalas
Evőeszköz 1. Kézhez állñ fakanál (Somogy m.) 2. Kanál és villa közös láncon egy darab fábñl. Lakodalmi
rituálé maradványa. 3. Fakanál (Erdély) 4. Fakanál (Somogy m.) 5. Fakanál (Hortobágy) 6. Fakanál
(Erdély) 7. Alföldi pásztorok nádvillái 8. Tésztaszedő favilla (v. Borsod m.) 9. Fakanál (10. Kerek fakanál
(Átány, Heves m.) 11. Fakanál 12. Evőkanál fábñl (Maconka, Heves m.) 13. Evőkanál fábñl (Hollñkő,
Nñgrád m.)
Halzsìrszedő kanalak kagylñbñl (Tisza melléke)
Tátrai Zsuzsanna
evőszék: → asztalszék
exogámia <gör.>: társadalmi szokás, mely megköveteli vagy javasolja az egyénnek a saját csoportján
kìvüli személlyel valñ házasságkötést, ill. ennek érdekében kényszerìtő körülményeket teremt. Az egyén
csoportja lehet társadalmi, gazdasági vagy lokális jellegű. A magyar paraszti társadalomban az
(exogámiának különböző formái ismertek. Megkülönböztetünk rokonsági exogámiát: a vérrokonoknak
tiltották az összeházasodást harmadìziglen, vagyis harmadik unokatestvérig bezárñlag. Hagyományőrző
vidékeken, ahol a rokonságot számon tartották ötöd-, hetedìziglen is, a házasodási tilalom ezek ismeretéig
terjedt ki. A legközelebbi rokonsággal a házasságkötés bűn (→ vérfertőzés). A rokonok a szokás
ismeretében egy másik csoportbñl választották házastársukat, ezekkel kerültek exogám viszonyba. A
756
E, É
lokális exogámia a századfordulñig gyakori volt a magyar nyelvterület egyes vidékein. Elsősorban a Ny-
Dunántúlon Göcsejben, az Ormánságban a Nyitra környéki, Ipoly mellék magyaroknál és az ÉK-i
megyékben, Erdélyi egyes vidékein. Az emlìtett vidékek mind sűrű hálñzatú, kis lélekszámú falvak,
melyek az exogámia következtében szoros rokoni kapcsolatba kerültek egymással. A nagy exogám
tájegységeken belül általában három-négy kisebb falu szorosabb exogám egységet alkotott, de ezek a kis
csoportok is házasodási körzeteik változñ határával összefüggtek az egész területtel. Az ún. exogám
vidékeken a legények házasodás előtti aktìv tájékozñdási ideje a farsang volt, amikor is csapatostñl
keresték fel a szomszéd s a távolabbi községeket. Rendszerint mulatságokra, farsangolásra,
lakodalmakba mentek, de vásárlás, munkavállalás ürügyével is sorra járták a szomszéd falvak lányos
házait. Ŕ Tisztán exogám falvakrñl, vidékekről nem beszélhetünk, inkább csak exogám tendenciárñl. De
még ezeken az exogám területeken is megtalálhatñ a falvak összeházasodásának gyengébb, gyakorlatilag
nem érvényesülő, de jelenlevő rosszallása is (→ endogámia). Az exogámia általában az endogámiával
együtt jelentkezik, például az összeházasodñ, tehát exogám községek a paraszti rétegeken belül
endogámok, vagyis szolgalegény társadalmi helyzetéhez illő leányt választ magának a szomszéd falubñl is.
Ugyanezt elmondhatjuk a dunántúli nemes családokrñl is, kik farsang idején a „harmadik megyébe” is
elmentek lánynézőbe, de csak osztályukon belül házasodtak. A lokális exogámia célja a rokonság
kiterjesztése, erősìtése is volt, csakúgy, mint az iparoscsaládoknál, kik távolabbi, kereskedelmi
kapcsolataikat szìvesen erősìtették meg gyermekeik összeházasìtásával.
Morvay Judit
exorcizmus: → átok
extenzìv állattenyésztés: → külterjes állattenyésztés
extenzìv gazdálkodás: → külterjes gazdálkodás
extraneus <lat.>, idegen, vidéki: a helyi birtokosoktñl megkülönböztetett olyan egyén, aki másutt lakik,
mint ahol birtoka van. Az extraneus általában a település határában (olykor távolabb is, pl. a
szőlőextraneusok), valamilyen mezőgazdaságilag hasznosìtott földterület bérlője vagy tulajdonosa. Az
ilyen birtoklású föld az extraneus birtok. Ŕ Az extraneus szőlőbirtokosok dézsmás szőlejük után a
szőlőhegy földesurának kilencedet, az egyháznak pedig tizedet tartoztak fizetni. Emellett külön,
kizárñlagosan általuk fizetett adñ volt a ferton vagy fertonpénz. Nagysága különbözött. Általában
meghatározott mennyiségű zabbñl vagy árpábñl, kappanbñl vagy tyúkbñl, kalácsbñl és bizonyos összegű
pénzből állott. Éppúgy bele tartoztak a hegyközségi szervezetbe, mint a helyben lakñ szőlőbirtokosok. Az
extraneus szőlőbirtoklás a középkortñl ismert jelenség. A debrecenieknek már a 13. sz.-tñl voltak szőleik
az Érmelléken. A 14Ŕ15. sz.-ban a szegedieknek a Szerémségben, a kecskemétieknek ugyancsak a
Szerémségben és Baranyában, a felföldi Kaproncának Kővár vidékén voltak szőlőbirtokaik. A parasztság
és a városi polgárság már ebben az időben szìvesen szerzett idegen határban szőlőbirtokot. A török
előrenyomulása némely borvidékeket elpusztìtott, másokat viszont fellendìtett és erősen kitágìtotta az
extraneus birtoklás kereteit. A 16. sz. közepén a szekszárdi dombokon pesti, ráckevei és kalocsai polgárok
is birtokoltak szőlőt. Még nagyobb méreteket öltött ez a jelenség a Hegyalján, ahol ebben az időben az évi
bortermésnek több mint a felét kassai, eperjesi, bártfai polgárok szüretelték. Ennek oka abban rejlik,
hogy a szerémségi borvidék elpusztulásával fellendülő hegyaljai bortermelés fő piaca Lengyelo. volt. Ezt a
kereskedelmet pedig a felföldi városok tartották kezükben. Az extraneus birtoklás a borkereskedelem
hanyatlásával, a mennyiségi termelés és a sìk vidéki szőlők térhñdìtásaival a 19. sz. elejétől egyre inkább
elvesztette jelentőségét. (→ még: történeti borvidék, → borkereskedelem, → szőlőbirtoklás). Ŕ Irod.
Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért., 1955); Orosz István: A
hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira
(Agrártörténeti Tanulm., 1960); N. Kiss István: A mezőgazdasági termelő népesség fluktuáciñja és
extraneus birtoklás Hegyalján a 16. század második felében (Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös
jobbágyság kialakulásának korszakában. Bp., 1966); ifj. Szakály Ferenc: Tolna megye negyven
esztendeje a mohácsi csata után (1526Ŕ1566) (Klny. Tanulmányok Tolna megye történetéből, II., szerk,
Puskás Attila, Szekszárd, 1969).
Égető MelindaŔTörök Katalin
ezñpusi mese, ezópi mese, aiszóposzi mese, tanìtó mese, fabula: az → állatmese egyik alműfaja, melyet
Aiszñposz görög meseìrñ (i.e. 6. sz.) latinosìtott nevével jelölnek, s az ő szerzeményeinek szokás tartani,
jñllehet a rövid, csattanñra kihegyezett tréfás, didaktikus történetek körülbelül úgy függenek össze
személyével, mint a → Mátyás-mesék esetében a királynak tulajdonìtott tréfás cselekedetek Mátyás
757
E, É
királlyal. Jellegzetes társadalmi ellentétek, emberi helyzetek, jellemtìpusok és viselkedésmñdok állatokra

transzponálását ismerte már az egyiptomi, ind és szanszkrit verses és prñzai meseköltészet, alkalmazták
őket a görög és latin rétorok, középkori keresztény prédikátorok, a reneszánsz és a felvilágosodás költői.
A magyar népköltészetben Heltai Gáspár ezñpusi fabuláit és Gáspár János Csemegéit mesélik tovább, de
bejuthattak a szñbeliségbe diákközvetìtéssel a görög és latin nyelvkönyvek, nyelvmesterek által
megfogalmazott ezñpusi mesék is. A szájhagyományban nem a szokásos mesemondñ alkalommal, hanem
beszélgetés közben, mintegy a közmondások terjedelmesebb, képszerű megfogalmazásaként kerülnek elő.
Előszeretettel alkalmazzák az ezñpusi meséket 18Ŕ19. sz.-i közmondásgyűjteményeink is egyes
közmondások mesés magyarázataként. Jellegzetes ezñpusi mesék: → egér és az oroszlán, az, → farkas és
a bárány, a, → kutya és a farkas, a, → rñka és a hollñ, a, → rñka és a szőlő, a, → tücsök és a hangya, a. Ŕ
Irod. Dugonics András: Magyar példabeszédek és jeles mondások (Szeged, 1820); Kovács Ágnes: Magyar
állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958); Brunner-Traut, E.: Tiergeschichten in Bildern aus dem
alten Aegypten (IV. International Congress for Folk-Narrative Research in Athens, Athen 1965);
Aiszñposz meséi (fordìtotta, az utñszñt és a jegyzeteket ìrta Sarkady János, Bp., 1969); Levin, I.:
Tiermärchen im Tadschikischeri (Kontakte und Grenzen. Göttingen, 1973).
Kovács Ágnes
Ezredéves Országos Kiállìtás Néprajzi Faluja: → Millenniumi Kiállìtás Néprajzi Faluja
758
9. fejezet - F
Fábián Pista: Nagyszalonta környéki betyár a múlt század derekán. A szabadságharc leverése után
akasztotta fel a császári rögtönìtélő törvényszék. Elfogásának története szerint hosszú hajtñvadászat után
találtak rejtekhelyére, végső harcát disznññlba húzñdva küzdötte végig. Fábián Pista „nñtás betyár” volt,
dalaibñl Arany János kettőt közölt 1851-ben a Remény c. almanachban. A nevéhez kapcsolñdñ →
balladák és → balladás dalok szökött katonaként emlegetik:
Engöm hìnak Fábián Pistának A némöt szökött katonájának, Nem viselöm szürke köpönyegit, Nem is
öszöm a némöt kinyerit.
A hatalommal valñ tudatos szembenállását fejezik ki a nevéhez fűződő balladák egyes variánsai:
Gyün a zsandár, mint a záporeső, Szögény Fábián, maga van egyedül. Ü is fordul a fegyvere felé. Bátor
szìvem, szömbeszállok vélek, Mögfelelök a magyar beszédnek...
A legtöbb szöveg itt is, mint egyéb → betyárballadában különböző sztereotip formulákat ötvöz egybe.
Gyakran Fábián Pista neve helyett más, helyi betyárhőst emlìtenek. Az alföldi (Sárrét, Hajdú-Bihar m.)
→ betyármondák szerint Fábián Pista hìres lñtolvaj volt. Egyik Biharban elterjedt monda szerint az
elfogatására kiküldött pandurokat azzal játszotta ki, hogy veszély esetén átlépte a vármegye határát, ott
ugyanis nem folytathatták az üldözést. A hajdúkerület és Bihar m. határán állt csárdához fűződő monda
szerint a két mulatñ közötti alagút volt állandñ biztonságot nyújtñ lakhelye. Elsősorban az alföldi
pásztorok szájhagyományábñl ismert mondák szerint Ŕ hasonlñan az → Angyal Bandihoz kapcsolñdñ
mondákhoz Ŕ Fábián Pista a lopott lovakat álcázott istállñban tartotta éveken át. Bátorságával, erejével,
vakmerő tetteivel félemlìtette meg az ellene kirendelt császári sereget. A Fábián Pista személyéhez
kapcsolñdñ alkotások folklñr viszonylatban ritka tudatossággal ábrázolják a nemzeti felszabadìtásért
folyñ küzdelmet és azt a gondolkozást, amely szerint a betyárok a parasztság érdekeiért szállnak harcba.
Ŕ Irod. Csanádi ImreŔVargyas Lajos: Röpülj, páva, röpülj (Bp., 1954); Béres András: Tiszántúli
betyármondák (Debrecen, 1967); Szücs Sándor: Betyárok, pandurok és egyéb régi hirességek (Bp., 1969).
Kriza Ildikó
fabìrñ, erdőőr, erdőpásztor: a város vagy község (falu) tisztségviselője vagy alkalmazottja, aki a helység
erdejére ügyelt fel (→ bìrñ). Óvta a faállományt azokkal szemben, akik semmibe vették a tilalmakat, és
saját hasznukra dézsmálták a közerdőt (→ közös erdő). Ilyenek voltak az erdőrontñk, a prevarikátorok.
Fizetése aránylag alacsony összegű pénz és természetbeni juttatás volt, de megkapta az általa kirñtt
bìrság bizonyos hányadát. Igénybe vették becslésre is.
fabocskor: a jégen dolgozñ nádvágñk lábbelije. Csizmájuk, bakancsuk kìmélése végett gyakran
használnak puhafábñl faragott fapapucsot, fabucskort. Az egyszerű deszkatalptñl a magas oldalú
klumpáig több formai változata ismeretes. A biztonságos járást a jégen is lehetővé teszik a szeges talpú
fabocskorok. Készìtői falusi faragñk, cigányok. A fabocskor főképp a Dunántúlon ismeretes tavak, folyñk
közelében. Elnevezései közül emlìthető még a bocskor, a fapapucs, a kalaborgya és a klumpa. Ŕ Irod. Gunda
Béla: Hñtalpak, jégpatkñk, gñlyalábak (klny., Bp., 1940).
fabula (lat.): → ezñpusi mese
fabulat: a műszñt C. W. von Sydow alkotta 1934-ben, a lat. fabulare szñbñl. Első megfogalmazásában
rövid, egyepizñdos költői elbeszélést jelentett, epikus hiedelemmondákat, eredetmondákat, de trufákat,
rövid állatmeséket is. Később a szñ értelme szűkült, s a → memorat és fabulat szñval a mondaképződés
két szakaszát jelölték; memoratnak azt a fokot nevezték, amikor a rendkìvüli esemény, melyet valaki
átélt, első személyben elmesélt, egyéni élmény még, s nem kapott pregnáns, költői formát, ezzel szemben a
fabulat a már költőileg megformált, a folklorizálñdott → monda alakot jelöli. – Irod. Sydow, C. W., von:
Selected Papers on Folklore (Copenhagen, 1948); Röhrich, Lutz: Sage (Stuttgart, 1966); Vergleichende
Sagenforschung (Darmstadt, 1969).
759
F
Dömötör Tekla
facimbalom: → xilofon
faddi bútor: → asztalosbútor, melyet Faddon (Tolna m.) asztalosok és faragñspecialisták (kontárok)
állìtattak elő a község és a környező falvak, ìgy részben a Sárköz számára. A jellegzetes virágozású faddi
bútor a 19. sz. közepétől a 20. sz. elejéig készült; dìszìtőstìlusa a → komáromi bútor második
periñdusának hatására bontakozott ki. A faddi bútoron a tulipáné a főszerep. Virágkorának Ŕ a 19. sz.
második fele Ŕ darabjaira a lényegében két szìnre leszűkìtett szìnskála a jellemző: sötétkék alapon
erőteljes piros virágok, amit csupán élénkìt a fehér cifrázás, mìg a zöld belevész az alapba. Az idők
folyamán a virágkompoziciñk túlburjánzanak a század végére, különösen a menyasszonyi ládákon és a
tisztaszobák (→ szobaberendezés) bútorain a dìszìtmény szerkezete megbomlik, miközben az alapszìn is
részben fehérré, zölddé válik, sőt szokásba jön, hogy az egyazon szoba számára egyidejűleg készülő
bútorokon is váltogassák az alapszìneket. – Irod. K. Csilléry Klára: A Néprajzi Múzeum 1962. évi
tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1963); Molnár Mária: Faragñspecialista műhelye Faddon (Népr. Ért., 1965); K.
Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
760
F
Faddi bútor (Tolna m.) Sarokpad fele (Felirata: „Keserű Ádány Anno 1865”), Téka (19. sz. 3. negyede),
Szék (1876) Mindhárom Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
fafaragás: a → népművészetben szorosabb értelemben a → domború faragással (lapos, magas és mélyìtett

dombormű, mélyìtett alapú domborìtás nélkül), → ékrovással dìszìtett és a körplasztikaként kiformált
fatárgyakat soroljuk ide. Szélesebb értelemben ide vonhatñk a → vésett dìszìtéssel, → karcolt dìszìtéssel,
→ berakással, intarziával, áttört faragással, → beveréssel, → beégetéssel, → esztergált dìszìtéssel készült,
ill. kialakìtott fatárgyak is. E technikákat kiegészìtheti pácolás és füstölés, ami a tartñsìtás mellett a
szìnezést is szolgálja, továbbá választñvìzzel valñ szìnezés, esetleg alapozás nélküli festés. A fafaragás
emlékanyaga feloszthatñ tárgykategñriák szerint, ezek többé-kevésbé összevágnak a készìtők szerint
elkülönülő csoportokkal. A fafaragás mindig férfiak tevékenysége, parasztembereké, pásztoroké, paraszti
specialistáké, háziiparosoké, mesterembereké. A fafaragás legnagyobb méretű, monumentális emlékei
épületekhez kapcsolñdnak, kapufélfák, kiskapuk és befedett, ìves nagykapuk, ún. székelykapuk (→ fedeles
kapu), kútágasok csillagosra, tulipánosra kifaragott gombjai, → mestergerendák, tornácoszlopok (esetleg
esztergályozva), tornácok fábñl faragott, áttörten fűrészelt ìvei és mellvédjei, áttöréssel dìszìtett deszka
házoromzatok (vértelkek), áttört nyári ajtñk (verőcék), ajtñ- és ablakkeretek, ablakrácsok, fazárak stb.
tartoznak ide. Ezek ácsok, falusi asztalosok, és mellettük nagyrészt specialista parasztemberek (pl.
székely kapufaragók) munkái. Általában falusi specialisták faragják ref. vidékeken a temetői → fejfákat,
r. k. területeken a sìrkereszteket. Az utñbbiak lehetnek három m magasak, zsindelytetővel, fábñl faragott
corpusszal, mint Csìk és Kászon egyes községeiben, vagy mozgalmas barokkos körvonalúak és plasztikus
dìszűek, mint a Karancsságban. Az út menti, határbeli keresztek, oldalukon gyakran Krisztus
szenvedésének domborúan faragott szerszámaival, szőlő-, virágornamentikával viszont általában
iskolázott mesterségbeli tudásrñl tanúskodnak. Ŕ Faragott (vésett, karcolt stb.) dìszìtés kerülhetett a
paraszti gazdaságok, háztartások sokféle szerszámára, edényére, használati eszközére. Így a → járomra,
a szekérrúd fejére, oldalára, a saroglyára, a faragñszék fejére (mely formázhat emberfejet, kosfejet), a
gereblye, a kasza, az ostor és más szerszámok nyelére, jñszágterelő és görbe → pásztorbotokra, →
tokmányra, → kapatisztìtñra. A szerszámokat árúsìtñ háziiparosok és mesterek az egyszerűek mellett
készìtettek dìszìtett példányokat is, az utñbbiakat főként fiatalok számára vásárolták. Legények,
fiatalemberek faragták ki általában saját munkaeszközüket. Különösen sok fafaragással dìszìtett tárgyat
találunk a női munkák körében: → csigacsinálñkat, → mosñsulykokat, → mángorlñkat, →
orsñkarikákat, guzsalyszegeket, → vetélőket, vászonfeszìtőket, sőt fafaragás és berakás dìszìtheti az egész
szövőszéket. Legtöbbjük kedveskedésnek, szerelmi ajándéknak készült, legény, illetve a legény családja
adta a kiválasztott leánynak, fiatal férj feleségének, keresztszülő vagy rokon fiatalabb hozzátartozñnak Ŕ
ezért dìszesek. Sok darabon bevésett dedikáciñ mondja el, ki kinek adta ajándékba, minő érzelmekkel. Az
aprñ kézbeli eszközöknek, tárolñ- és mérőedényeknek, kisbútoroknak egy további csoportja is kaphatott
dìszìtést fafaragással: → borotvatokok és tolltartñk, tarisznyába, asztalra, falra valñ → sñtartñk,
kanalasok (→ kanáltartñ), → fakanalak, diñ- és mogyorñtörők, fali és asztali tükrök (→ falitükör, →
tükör, asztali), állñ- és függő → gyertyatartñk, virágtámasztñ létrák, képkeretek, → fogasok és → tékák,
palackosok, tányérosok, faedények (véka, légely, kártya, famozsár) és → gyalogszékek, egyetlen fábñl
kifaragott ülőlappal és támlával (Alföld) vagy fölnyithatñ fedéllel, fiñkkal mint a kalotaszegi fonñ és varrñ
kisszékek. Az utñbbiakra szintén azért került gazdag fafaragás, mert szerelmi ajándékok voltak. Más
eszközök ünnepi szokások, szerepek kellékei és ezért faragottak: pl. a bìróbot, mancsozó bot, a strázsabot, a
→ vőfélybot, a vőfélyfokos. Ŕ Az emlìtett tárgyféleségek némelyikéből minden nagytájrñl ismertek
nagyobb vagy kisebb számban faragással dìszìtett példányok (a túlnyomñ többségben levő diszìtetlenek
mellett), ìgy tokmánybñl, szerszámnyelekből, mosñsulykokbñl, mángorlñkbñl. Más tárgyféleségek
761
F
dìszìtése körülhatárolt területekre szorìtkozik, pl. a kapatisztìtñké Kalotaszegre, a csigacsinálñké az

Alföldre, különösen Debrecenre és környékére. A paraszti használati tárgyaknak fafaragásal valñ
dìszìtése megtalálhatñ az egész magyar nyelvterületen, bár intenzitása sokfelé gyenge, másutt
kimagaslñan nagy, mint Kalotaszegen. A paraszti, ill. specialista faragñ öntudatárñl tanúskodik a 18. sz.
ñta fennmaradt számos, a készìtő nevét megörökìtő felirat. A faragott holmi értékét, megbecsülését
mutatja, hogy az Alföldön egy szépen faragott borotvatokért választási malacot adtak, egy cifra
rühzsìrtartñért jñ bárányt. A paraszti faragñgyakorlatbñl a 19. sz. elejétől egy sajátos pásztori ág, a →
pásztorművészet különült el. Jellegükben az előbbiektől igen különböznek a tanult céhes mesteremberek
fafaragásai. A fával dolgozñ mesterek, ìgy a pintérek domború faragással, véséssel, beveréssel,
vésőnyomokkal dìszìtették szerszámaikat, főként a gyalukat. Domború faragás, figurális, vallásos témájú
ábrázolás kerülhetett hordñfenekekre. Különösen régies motìvumkincset őriztek meg a → nyerges
mesterek a fanyergek dìszìtésében. A mesterember-faragások körébe tartoznak még a →
mézeskalácsosok negatìvan faragott, gyakran figurális ütőfái, a → kékfestők fábñl faragott nyomñdúcai, a
molnárok domború faragással dìszìtett berendezései (pl. kőpad-elők Kiskunfélegyházárñl), a fábñl
faragott céhbehìvó táblák, → cégérek. Formai jegyeik alapján közel állnak ehhez a csoporthoz az
asztaloskészìtette faragott bútorok, különösen a régebbiek (pl. a komáromi ládák → komáromi bútor) és
általában a faragott keményfa bútorok, bár ezek közt találhatñak parasztemberek, paraszti specialisták
munkái (pl. dunántúli faragott széktámlák). A mesteremberi faragñ tradiciñkhoz kapcsolhatñk részben a
fábñl faragott útszéli keresztek és házak oromfülkéibe, a parádés szoba szent sarkába helyezett Madonna
és szent szobrok, feszületek. Kiskunfélegyházán például, ahonnan több fábñl faragott Mária-szobor,
„kiskun Madonna” ismeretes. Tudunk olyan faragñ molnárrñl, aki háza oromzatára Madonna-szobrot
faragott. A vallásos szobrocskáknak egy jelentős részét azonban a magyar nyelvterületen kìvül eső
búcsújárñhelyek (Máriazell, Sasvár) tömeges termeléséből hozták haza búcsúsok. Nem mesterek, hanem
háziiparosok munkái voltak országszerte az → ácsolt ládák, ezekre vésett geometrikus dìsz került. A
magyar népi fafaragás diszìtmény- és formakincsében megkülönböztethetők: 1. az elemi, egyszerű
dìszìtések: vésőnyom-sorok, hornyolások, bevésett, bemetszett vonalak, fűrészfogsorok, felületkitöltő, ék
alakú bemetszések stb. Ezek kiegészìtik, keretezik az egyéb dìszìtményeket, de önállñan is szerepelnek
épületelemeken, paraszti használati tárgyakon. Ŕ 2. A geometrikus dìszìtésnek ékrovással, véséssel
uralkodñ szerepe van a paraszti faragásban (mestergerandák, kapufélfák, borotvatokok, orsñnehezékek
stb.) és az ácsolt ládákon. Plasztikusan, térben jelennek meg a geometrikus formák egyes fejfák,
guzsalyszárak, guzsalyszegek, egyenes lapokkal határolt csillag, hasáb stb. alakú elemeiben. Ŕ 3. A növényi
ornamentika igen különböző változatai is előfordulnak a fafaragáson, kezdve a geometrikus főmotìvumok
mellett alárendelt szerepben jelentkező vésett ágaktñl, virágoktñl (pl. kalotaszegi mosñsulykokon, régi
dunántúli mángorlñkon) a székelykapuk vagy komáromi ládák kimñdolt virágmintáiig. Igen változatos és
hajlékony növényi ornamentika Ŕ virágtövek, szabadon kanyargñ indák, fák ábrázolásai stb. Ŕ találhatñk
a pásztorművészetben. Későiek és a 19. sz. polgári ìzlésével rokonok a fejfákba vésett szomorú füzek és
koszorúk. Ŕ 4. A barokk, rokokñ és a klasszicizmus ornamentikájábñl vett kagyló, akantuszlevél, palmetta
stb. motìvumok, melyeket a mesteremberek faragásain és a hasonlñ jellegű paraszti munkákon
találhatunk meg. Ŕ 5. A faragott, vésett feliratok, betűk (kapuk, mestergerendák, fejfák, dedikáciñk
használati tárgyakon). Ŕ 6. Figurális motìvum, a figurális ábrázolás viszonylag ritka a magyar
fafaragásban. A mesteremberek munkái közt a mézeskalács ütőfákon erősen konvencionális huszár-,
csecsemő-, kakas- stb. ábrázolások vannak, a bodnárok, faragñ molnárok munkái közt vallásos témájú
szobrok, domborművek (pl. hordñfenék). A paraszti faragások között néhány emberfejű faragñszék,
kapufélfa, fazár és bot, sìrkereszten kifűrészelt angyal, házoromra fölrakott Ádám és Éva emlìthető.
Voltaképp figurális ábrázolñ tradìciñ csak a pásztorművészetben alakult ki, ahol pásztorok,
parasztemberek, betyárok, történelmi személyiségek és szentek alakjával egyaránt találkozunk karccal,
spanyolozással, domború faragással ábrázolva. A csanakok fülén, juhászkampñkon, dudafejeken állatok,
emberek körplasztikában vannak kifaragva, s egyes pásztorok, pl. Barna János, vallásos szobrocskákat is
készìtettek. Ŕ Változatossága ellenére is a fafaragás nem olyan jelentős népművészetünk összképében és
nem hagyott hátra olyan gazdag emlékanyagot, mint Eurñpa más vidékein, pl. Skandináviában, a
Baltikumban, É-Oroszo.-ban, az Alpokban a Pireneusokban. Nálunk hiányzik, vagy alig van képviselve a
fafaragás több ága, mint pl. a vallásos plasztika (amelynek Lengyelo.-ban, Szlovákiában igen gazdag
emlékanyaga maradt fenn) vagy a famaszkok faragása (amire a magyar nyelvterületen a boricamaszk
mellett nem igen van példa, az Alpokban azonban igen elterjedt). A geometrikus ékrovás, vésés egész
Eurñpában elterjedt, a közös mintakincsből azonban nálunk is sajátos helyi stìlusok alakultak, némelyik
(pl. Kalotaszeg) a formák pazarlñ változatosságát megteremtve. A virágornamentika (a többi
népművészeti műfaj hasonlñ dìszìtményeivel együtt) inkább Közép-Eurñpához kapcsolñdik, a román és a
balkáni faragásokon jñformán már meg sem találhatñ. Még szorosabb a mesterember-faragások közép-
eurñpai kapcsolñdása, ezek között sajátos vonások az előképek rusztikus-parasztos átalakìtásábñl
adñdnak. Az összehasonlìtásban egészen sajátosnak tűnik a pásztorművészet múlt századi rövid
762
F
virágzása, mely kiugrñan gazdag, változatos és összetéveszthetetlenül magyar emlékanyagot hagyott

hátra. Ŕ Irod. Szinte Gábor: A kapu a Székelyföldön (Népr. Ért., 1909Ŕ1910); Malonyay Dezső: A magyar
nép művészete (I., II., V., 1907, 1909, 1922); Viski Károly: Dìszìtőművészet (A magyarság néprajza, II.,
1941Ŕ1943); Bednárik, Rudolf: Pastierske rezbárske umenie (Bratislava, 1956); Kiss Lajos: Dìszìtett
jármok Szabolcs vármegyében (Vásárhelyi hétköznapok, Bp., 1958); Lajos Árpád: Dìszes fafaragás a Hñr
völgyén (A Herman Ottñ Múz. Évkve, 1963); Weiner, Piroska: Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn
(Bp., 1964); Kruglora. O.: Traditional Russian carved and painted woodwork (Moscow, 1974); Szimie,
Cornel (et al,): Arta lemnului la Români, (Bucureºti, 1975); K. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a
magyar parasztságnál (Ethn., 1976).
Faragott kiskapu (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Faragott fejfa, ún. kopjafa (Gyerővásárhely, v. Kolozs m.)
Guzsalyszél kiterìtett fafaragásának részlete (Szenterzsébet, v. Udvarhely m.)
Faragott véka (Dunapataj, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum
763
F
Fejfák faragott tagjai és elnevezésük a szilágysági Tövishát falvaiban
Fafaragás Csigacsinálñ tábla. Debrecen, Déri Múzeum. Ŕ Középső kép: Guzsalytalp vésett és ék rovásos
dìszìtéssel (Szentmártonkáta, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ Jobb oldali kép: Guzsalytalpak (v.
Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Borotvatok vésőnyomásos dìszìtéssel (Hñdmezővásárhely) Bp. Néprajzi Múzeum
764
F
Faragott széktámla (1803-bñl, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyalu (Dunántúl, 1771-ből) Bp. Néprajzi Múzeum
Faragñszék részlete: emberfej (Békés m., 1811) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
Mézeskalács-ütőfa. Bp. Néprajzi Múzeum
765
F
Guzsalytűk (Bogyiszlñ, Pest m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kékfestő nyomñdúc. Faragás és szögbeverés (Dunántúl) Bp. Néprajzi Múzeum
766
F
Faragott fajfák (Nagybajom, Somogy m.)
Faragott fejfák (Magyarvalkñ, v. Kolozs m.)
Perczel János nagyradai faragñpásztor (Zala m.)
Temetői kereszt
Fafaragás Állñtükör szìnes spanyolozással (Taszár, Somogy m.) Kaposvár, Rippl Rñnai Múzeum
767
F
Kapatisztìtñ, ékrovásos faragással (Kalotaszeg, századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
Guzsalytalpak ékrovással és vonalas véséssel dìszìtve (Kiskunfélegyháza, 19. sz. második fele)
Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum
Karcolt dìszìtés Felső-Tisza vidéki kürt részlete (19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
Fagörbìtő: → Fanyűvő, Vasgyúrñ, Kőmorzsolñ
fágy: 1. halászati műszñ; jelentése: nagyméretű kerìtőhálñt a csñnakban rétegesen elrendez, kivetésre
előkészìt. Finnugor eredetű szñ, eredetileg nomenverbum lehetett (’rétegesen egymásra rak’, ill. ’sor,
réteg’ jelentéssel). A rokon nyelvi megfelelők jelentése távol áll a halászattñt, ìgy az etimolñgia a halászat
története szempontjábñl keveset mond. A fágy egyébként eléggé elszigetelt nyelvi jelenség: csak a balatoni
és Ŕ fád, fejfád alakban Ŕ a dunai halászok ismerik. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII.,
Bp., 1887Ŕ1888); Horváth Károly: Fágy. Adalékok a finnugor szñbelseji affrikáták történetéhez (Magy.
Nyelv, 1953). Ŕ 2. Használják az állattartás körében is. A szarvasmarha, amikor nyelvével bekanyarìtja
szájába a fűcsomñt: fel- vagy befágyja.
Szilágyi Miklós
fahajñ: fábñl készült, nagyméretű: 30Ŕ60 m hosszú, 7Ŕ8 m széles, 2Ŕ3 m oldalmagasságú, lapos fenekű vìzi
jármű; a nagyobbak teherbìrása sokszor elérte a 800 tonnát. A fahajñ igen régi találmány, a magyar
hajñzhatñ folyamokon honos volt már a rñmaiak idejében is, és a honfoglalás idejétől kezdve fontos
szerepe volt a magyar gazdasági életben és a hadászatban egyaránt, A hadászatban használt Ŕ elsősorban
evezős fahajñkat csajkáknak vagy naszádoknak nevezték. A fahajñkat sohasem nevezték uszályoknak,
noha ezeket is vontatni kellett ár ellenében, de mìg az uszályok vontatás nélkül tehetetlenek voltak, addig
a fahajñk szerkezeti felépìtésük és felszerelésük folytán mind a vontatásban, mind a folyñ árján valñ
768
F
ereszkedésben önállñ manővérezésre is alkalmasak voltak, különösen akkor, amikor a fahajñ teherrel
megrakottan ereszkedett alá. Ebben és könnyűségében rejlett a használhatñsága. A 19. sz. elején még több
ezer fahajñ bonyolìtotta le a magyar folyñkon a nagyméretű szállìtást, és csak az utak kiépülése, valamint
a vasutak elterjedése, a vasúti teherszállìtás kifejlődése tüntette el Ŕ a 20. sz. 30-as éveiben Ŕ véglegesen
ezt a jellegzetes vìzi járművet, nemkülönben a hozzá tartozñ életformákat: a → hajñvontatást, a →
hajñvontatñkat, a hajósnépet, a → supermesterséget stb. Ŕ A fahajñk szerkezetileg két fő tìpusba
tartoztak: az egyik csoportba sorolhatñk azok, amelyeknek a bálványa vagy orr- és fartőkéje merőlegesen
állott, a másik csoportot pedig azok a fahajñk alkották, amelyeknek bálványnak megfelelő gerendái
vìzszintesen feküdtek, és lapos fenekük elöl-hátul erősebben perge (felfelé görbülő, emelkedő) volt, mint a
merőleges bálványúaké, amelyeknek a lapos feneke elöl és hátul alig 50Ŕ60 cm-rel hajlott felfelé. A
vìzszintes bálványú fahajñk rendszerint kis méretűek Ŕ legfeljebb 15Ŕ20 m hosszúak Ŕ voltak, és nevük →
dereglye, bárka, → burcsuja, bornyúszájú hajó volt. Az első csoportba tartozñ nagy fahajñkat ismét két
kategñriába sorolták: az egyikbe tartoztak a → tetejes vagy fedeles hajók, a másikba a → tetejetlen vagy
pusztahajók. A tetejetlen vagy pusztahajñk ismét kétfélék voltak: olyanok, amelyeken hátul volt a →
csárda vagy guliba, és olyanok, amelyeken ez a hajñ közepén állott. Tartozékaik: anyamacska, mérőkasza,
őrfa, timon stb. Ŕ A fahajñkat nagyobbrészt az ártéri tölgyesekből származott tölgyfa gerendákbñl és
deszkákbñl épìtették: ezek voltak a keményfa hajók. Nagyon sok fahajñt épìtettek azonban fenyőfábñl is,
amelyeket puhafa hajóknak vagy deszkahajóknak neveztek, ilyenek voltak a sñszállìtñ hajñk, a sós hajók. A
sñs hajñk nagyobbrészt „varrás”-sal készültek és faszegezéssel, mert a sñ a fémalkatrészeket mihamar
szétmarta volna; a sñs hajñk különben sem voltak hosszú életűek, ezért is készìtették azokat az olcsñbb és
könnyebben megmunkálhatñ fenyőfábñl és lehetőleg közel a sñbányákhoz. Ŕ Irod. Szentkláray Jenő: A
dunai hajñzás története (Bp., 1890); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös
tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai
hajñzás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajñépìtők
telepìtése Magyarországba a XVI., XVII. és XVIII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1904);
Csermák Géza: A magyar hajñzás múltjábñl (Bp., 1956); Juhász Antal: A deszki hajñvontatñk (Mñra
Ferenc Múz. Évkve, 1964Ŕ66); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajñk épìtése, javìtása, népe (Szolnok, 1968);
Gráfik Imre: Szállìtás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).
Fahajñ (tetejetlen vagy pusztahajñ) középre épìtett gulibával. 2. domentát, 3. timon vagy kormány, 4.
ñradzñ vagy térìtőfa, 6. orrtőke
769
F
Fahajñ (tetejes) a felállìtott őrfával
K. Kovács László
faháncskalap: → kalap
faharang, tóka: faállványra felfüggesztett deszka, fatábla, vaslemez, amit két verővel ütnek, és hangjával
adnak jelt meghatározott tevékenységre, hìrek továbbìtására. A fatábla főként bükkfábñl, két verője
pedig (tókáló, kópia) gyertyánfábñl készült. Harsány hangot ad, amely legalább 2Ŕ3 km távolságra
elhallatszik. Általában magaslati pontokon, tornyokban helyezték el, hogy a hangja messzebbre
hallatsszék. A faharangot igen sok helyzetben, rendeltetéssel használták (pl. bányákban, szőlőhegyeken,
épìtkezéseken, ortodox templomok tornyában). Torockñn faharanggal adtak jelt a bányászoknak a
gyülekezésre, a munka megkezdésére. Az Alföld némely vidékein a felfüggesztett vaslemez, ekevas
pñtolja. Korábban ismeretes volt a Kisalföldön, Sopron vidékén, ahol a beszállásolt katonák használták.
Minden ház előtt volt belőle egy, ahol katona lakott. Neve a Ny-i széleken nem maradt fenn, Szatmár m.-
ben kolomp, az Alföldön dóka, Erdélyben faharang néven ismeretes. A tóka szñ a magyarban a 18. az.
elejétől mutathatñ ki, valñszìnűleg román átvétel. Ŕ A faharang igen régi jeladñ eszköz, Eurñpa számos
népe ismerte. Román ortodox templomok tornyában a 20. sz. elején is megszokott tárgy volt, az
ércharangot helyettesìtette. Ismeretes volt német nyelvterületen is. Ŕ A faharang hagyományos formái
eltűntek, de bizonyos munkahelyeken (pl. épìtkezéseken) ma is gyakori, hogy felfüggesztett vaslemezt,
sìndarabot ütnek kalapáccsal, úgy adnak jelt a munka elkezdésére, ill. abbahagyására. Ŕ Irod. Beke
Ödön: Tájszavaink történetéhez (Magy. Nyelvőr, 1946).
faizás: a középkorban szokásjog, a 16. sz. ñta pedig az urbáriumok által előìrt mñdon a jobbágyokat illető
azon jog, hogy a földesúr tulajdonában levő erdőkben saját szükségletük mértékéig épületfát és tűzrevalñt
vághattak. A jobbágyságot megszüntető 1848. évi törvény alapján a földesúr a jobbágyait az őket
megillető faizásért pénzbeli vagy természetbeni kártalanìtásban részesìtette.
Balogh István
faj: vérrokonságot jelölő szñ, a leszármazásnak elsősorban biolñgiai oldalát hangsúlyozñ kifejezés. Az
egész fajtája ilyen volt, az anyja fajtájára ütött, az én fajtám, a fene egye meg a fajtáját (legyen beteg az egész
rokonsága). Öröklött, elsősorban nemi betegségre mondják: „fajta rajta”. Ritkábban nemzet helyett is
használják, pl. német faj, egyes személyekre is mondják: cigány faj, „ez a faj”. Személy jelölése esetén
770
F
alkalmanként perjoratìv csengésű is lehet. (→ még: antropolñgia) – Irod. Fél Edit: A nagycsalád és
Morvay Judit
fajansz: → ñnmáz
fajdhurok: a siketfajd (lat. Tetrao urogallus), császármadár (lat. Tetraotes bonasia) fogásához használt,
villa formájú ágra kötött lñszőr, marhabél, farkasìn zsineg vagy vékony drñt hurok (urok). A villa két ágát
a madarak látogatta helyen a mely hñba szúrják. Azokat a fenyőket, ahol a fajdok éjszakáznak, az ilyen
hurkokkal körül is rakják. A három-négy lépés távolságra elhelyezett hurkokat kb. 30Ŕ40 cm magas
kerìtéssel veszik körül. A fajdhurokkal azonos hurkokat használnak a finnek, lappok, osztjákok is. A
Csìki- és Háromszéki-havasokban a → csikléhez hasonlñ felrántñ hurokkal (urok) is fogják a fajdféléket.
Ez a hurok azonban a csiklétől abban különbözik, hogy a függőleges pecket (a) tartñ vìzszintes (b) pálcára
keresztben vékony ágacskákat (c) helyeznek el, olyanképpen, hogy azok egyik vége a földön nyugszik.
Erre a talpra terìtik rá a marhabélből, a beviaszkozott, zsinegből készült hurkot. A talp körül hintik el a
csalatékot (fenyőtű, bükkmakk, bükk-, nyìr-, mogorñrügy, borñkamag, hangyatojás stb.). Ha a talpat
alkotñ ágacskákra rálép a madár, elmozdul a vìzszintes pálcika, a pecek kiakad és a hurok a magasba
rántja a zsákmányt. A moldvai magyarok az ilyen hurokkal (árkán) varjút, foglyot fognak. Ezt a
fajdhurok-tìpust szintén ismerik a finnugor népek (észtek, osztjákok), lettek, oroszok, de a természeti
népek (Afrika, D-Amerika) is. Ŕ A fajd finnugor eredetű szñ a magyar nyelvben, s a fajdhurkok analñgiáit
ismerjük a finnugor népektől, ezért valñszìnű, hogy a fajdhurok mindkét tìpusa még a finnugor népekkel
valñ együttélés idejéből maradhatott fenn. A hurkok a fajdfélék kipusztulása miatt csak a Székelyföldön
és Moldvában maradtak meg. Ŕ Irod. Gunda Béla: Unkarilaisten käyttämiä, suomalaisŔugrilaiŔselta
ajalta peräisin olevia linnunansoja (Virittäjä, 1964); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Fajhurok (Kászonfeltìz, v. Csìk m.)
771
F
Fajdhurok (Gelence, v. Háromszék m.)
Gunda Béla
fajegy: 1. A → tulajdonjegy egyik válfaja, amelyet főleg a székelyek az irtásra kiszemelt erdőben levő
fenyőfák szálainak törzsére embermagasságnyira és a föld felszìnén láthatñ gyökereire rárñttak. E
művelettel nemcsak a megjegyzett fák, hanem a terület is közösből magántulajdonba került. Gyergyñban
rönkjegy, Háromszékben tönkjegy a neve. A fajegy használatára a 16. sz.-ig visszavezethető adatok azt is
mutatják, hogy a székelyek családi jegyeiket leszármazñik részére továbbadták, akik azt nem lényeges
megkülönböztető jellel ellátva alkalmazták. Házi eszközeiken (szekéroldal, villa, fejsze stb.) is
megtalálhatñk, sőt egyes gyergyñi falvak temetőiben a sìrokon a latin ìrást pñtolják. A fajegynek a székely
rovásìrással vagy a fennmaradt jegyekkel valñ kapcsolata csak feltételezés; eredetük kérdése még
tisztázatlan. Ŕ 2. Elszámolási jegy, amelyet a bérmunkában erdei fakitermelést végző székely ember
fejszével tett az általa kivágott szálfára; a munkavezető a bérfizetést a fajegy alapján végezte. Ŕ 3.
Minőséget jelző jegy, amelyet a deszka bütüjébe tesznek a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk
osztályozása alkalmával. A megjelölés történhetett égetéssel és festéssel. Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és
rovásìrás (Bp., 1909); Kémenes Antal: Székely rovásìrás és tulajdonjegyek (Bp., 1914); Meldau, R.:
Zeichen, Warenzeichen, Marken (BerlinŔZürich, 1967).
Fejegyek a századfordulñrñl (Gyergyñremete, v.Csìk m.). Használñi: 1. Lászlñ Lőrinc János, 2. Albert
Márton, 3. Ferencz István, 4. Portik Lajos, 5. Péter János, 6. Molnár András, 7. Balázs György, 8. Balázs
Cs Imre
Gyergyñi fajegyek
fák: szerepük a magyar népi hitvilágban több sìkú. A hozzájuk fűződő hiedelmek (→ hiedelem) és →
mágikus eljárások egy része régi, a világ sok helyén elterjedt képzeteken alapul (ilyenek: a fa mint a
világegyetem képmása, mint az élet szimbñluma, mint a vegetáciñ újjászületésének, ill. az év
körforgásának szimbñluma, a fa és az ember kapcsolata stb.). A mai Eurñpában és a magyarságnál ezek
már csak nyomokban követhetők; a mai hiedelmek alapja már túlnyomñan a fák megfigyelt természete
(pl. téli álom Ŕ tavaszi zsendülés ellentéte, bizonyos évszakban vagy napszakban valñ virágzás, egyes
növények dús lombú, nedvdús, csìpős, tüskés volta, valñságos vagy képzelt gyñgyhatása stb.), amelynek
alapján az eredeti hittől függetlenül vagy azzal összeötvöződve még a közelmúltban is használatosak
voltak gyñgyìtásra, termékenységvarázslásra, rontás elhárìtására vagy külső tulajdonságaik adta
analñgiák felhasználásával bármilyen egyéb célra. A magyar népi hitvilágban és népszokásban a fákkal
kapcsolatos hit és mágikus eljárások következő főbb csoportjai különböztethetők meg: 1. a fa mint a
világegyetem képmása (→ világfa). Ŕ 2. A fák eredetével, az egyes fák termesztésével, tulajdonságaival
kapcsolatos hit (→ eredetmagyarázñ monda). Ŕ 3. A fák, ágak mint a természet megújulásának jelképei a
tavaszi-nyári ünnepi szokásokban és az emberi élet nevezetes eseményei alkalmával (→ életfa, →
májusfa, → zöld ág, zöldág-hordás, → téltemetés, → virágvasárnap, → pünkösd). Ŕ 4. Megszemélyesìtett
fákhoz fűződő mágikus eljárások (elsősorban a betegség átadása a növényeknek, → ráolvasás-
szövegekkel). Ŕ 5. A fák és tartozékaik mint mágikus eljárások, főleg a gyñgyìtás eszközei, ill. → mágikus
tárgyak (→ barka, → füvek, → gyñgynövények, → nyìrfa, → vadrñzsa). Ŕ 6. A fák termesztésével
kapcsolatos mágikus eljárások, amelyek növekedésüket, terméshozamukat kìvánják serkenteni (→ még:
gyümölcstermesztés, → termésvarázslás). Ŕ 7. Bizonyos „szent”, tisztelt fákkal kapcsolatos hit több
eurñpai népnél még ma is fellelhető, és az ñkorig visszakövethető; a magyarságnál azonban a jelenben
nemigen van szerepe, bár idős, kiemelkedően magas, vagy furcsa növésű fákhoz gyakran fűződik mondai
772
F
vagy folklorizált. történeti, ill. irodalmi hagyomány (→ emlékfa). Ŕ 8. Némely kutatñ magyar erdőkultuszt
tételez fel, ez azonban Ŕ legalábbis a jelenben Ŕ bizonyossággal nem mutathatñ ki. Ugyanilyen kétséges az
erdőkultusz meglétének bizonyìtására összegyűjtött magyar adatok kapcsolatba hozása. W., Mannhardt
megcáfolt → vegetáciñs démon elméletével (→ még: erdei lények). Ŕ Irod. Mannhardt, W.: Wald- und
Feldkulte (IŔII., Berlin, 1904Ŕ1905); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a
varázslatokban (Ethn., 1937); Ferenczi Imre: Animizmus és a magyar erdőkultusz (Műveltség és
Hagyomány, 1963); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland Ŕ New York, 19663).
Pócs Éva
fakanál: puha, szálkamentes fábñl faragott evőeszköz, amely a parasztság körében az ország némely
vidékén még a múlt század második felében, e század elején is ismert volt. Használták evőkanálként,
lapos változatát pedig keverőkanálként (pl. → kásakavarñ) és lekvárkavaráshoz. A felföldi pásztorok,
különösen az idősebbek, még két-három évtizeddel ezelőtt is kedvelték, mert az ételtől nem forrñsodott át.
Legrégibb formája kerek fejű volt, egyenes nyéllel, a kásakeverőé négyszögletes. Az újabbak, amelyeket a
múlt század második felétől faragtak, már a fémből készült kanalak hosszúkás formáját követik. A
dunántúli pásztorok az újabb formájú fakanálnak Ŕ s az ugyancsak fábñl kifaragott villának Ŕ a nyelét
gyakran → karcolt dìszìtéssel, → spanyolozással és → domború faragással dìszìtették. Egyik-másik
nyelének végén a nyél anyagábñl kifaragott néhány láncszemen lakat formájú lñgñ dìszt találunk. A
dìszìtett fakanalat és villát evésre már nem használták, ajándékként készültek, dìszként a falon lñgtak. A
fakanál jellegzetes háziipari termék, egész faluk foglalkoztak készìtésével (pl. a Hasznos melletti
Mátrakeresztes). Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Útmutatñ néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906);
Madarassy Lászlñ: A palñc fakanál (Népr. Ért., 1932).
Kerek fejű fa evőkanál, Bp. Néprajzi Múzeum
Kerek fakanál (Átány, Heves m.)
Fakanál (Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Manga János
fakéreg: A növényföldrajzi viszonyoktñl függően a fakéreget a magyarság napjainkig különböző célokra

használja. A székelyek a pásztorkunyhñk tetőzetét fenyőkéreggel fedik, s hideg, nedves földjét szintén
ezzel takarják be. Fenyő-, nyìr-, hárs-, cseresznyefa stb. kérgéből különböző edényeket (→ kászu)
készìtenek. A vadkörte, vadalma, éger, cserfa héja, kérge festőanyagot (→ festőnövények) szolgáltat
(bútorfestés). A székelyek az éjszakai pisztrángozáshoz nyìrkéregből sodorják a fáklyát (tidó).
Veszprémben a lobogñ, Vasban a lobbogató, Somogyban a bédó és a huszigyárgya a Szent Iván-napi
szokásoknál használt nyìrkéreg fáklya. Zemplénben, az Ormánságban bocskort formáltak fakéregből, sőt
az utñbbi vidéken a hársfa lehántott kérgéből még csñnakot is készìtettek. A húzñhálñk úszñja vagy
parája gyakran fakéregdarabka (Velencei-tñ, komáromi Duna mente). Nyìrfakéregből a székelyek havasi
kürtöt sodornak, a Maros mentén méh bodonokat hajlìtanak. Ínséges esztendőkban Erdélyben,
Moldvában a tölgy- és szilkérget összeőrölve lepényszerű ételnek készìtették el, s más fák kérgével együtt
takarmánynak gyűjtötték. A különböző fák kérge Skandináviában már a vikingek idejében
nélkülözhetetlen takarmány volt. A bőrrel együtt a fakérget Eurñpában a paleolitikumtñl kezdve
használják. A neolitikumban, a bronzkorban szinte mindazok a kéregből készült edények, eszközök
ismeretesek, amelyeket Közép- és K-Eurñpa parasztsága napjainkig használ. A fakéreg nagy múltú
felhasználására utal, hogy a kéreg és a kérget szolgáltatñ fák legnagyobb részének elnevezései az eurñpai
nyelvekben igen ősiek. Pl. a szlovák breza, német Birke, litván béržas ’nyir’ őse ugyanaz az indoeurñpai
eredetű szñ. A fakéreg felhasználása jelentős a természeti népek körében. Polinéziában a Broussonetia
papyrifera kérgéből áztatással, ütőgetéssel a ruhaanyagnak, takarñnak használt tapat készìtik. (→ még:
773
F
fakéreg edény, → háncsmunka). Ŕ Irod. Clark, J. G. D.: Prehistoric Europe. The Economic Basis
(London, 1952); Ropeid, A.: Skav. Ein studie i eldre tids főr-problem (OsloŔBergen, 1960); Gunda Béla:
Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gunda Béla: Significance of Ecological Factors in Herding (Acta
Geographica Debrecina, Tom. XIX. Ser. VII., Debrecen, 1968).
Gunda Béla
fakéreg edény: élő fa (nyìr, nyár, éger, cseresznye, hárs, fenyő) lefejtett kérgéből készìtett edény erdei
gyümölcsök, gombák szállìtására, juhtúrñ, fenyőszurok, gabona tárolására. Alakja változatos,
leggyakrabban kolompra, harangra emlékeztet, de van hosszú henger, tölcsér és lapos tarisznya-forma is.
Űrtartalma általában 1Ŕ2 liter, de 4Ŕ5 literes fakéreg edények is készülnek. Az összehajtott fakéreg
peremeit háncs vagy gyökér zsineggel varrják, az alkalmilag használt fakéreg edényt tüskékkel tűzik
össze. Általában háncsbñl sodort füllel látják el. Régebben vìzmerìtésre, gabona- és liszttárolásra
alkalmas fakéreg edények is készültek. Zalában kéreg-sñtartñk, fakéregből készült méhkasok is
használatosak volta. Napjainkban az erdei gyűjtögetés eszközeként erősen visszaszorult, elterjedtsége
csak a nyelvterület peremein figyelhető meg. Legintenzìvebb a használata Erdélyben, különösen a
székelyek közt. Ŕ A fakéreg edények elnevezésére számos tájszñ ismeretes. Legelterjedtebb ezek közül a
kászu (Székelyföld), kazlu, kaszol (Göcsej, Őrség), a kazup (Abaúj, Zemplén, Bereg, Szatmár). Erdélyben
használatos a gyób, a Bakonyban a kobak szñ. A Zempléni-hegységben falvanként változik a fakéreg
edény neve: kozup, döbön, pudliszka. Az Ormánságban szükő, sarginya néven ismeretes. A fakéreg edény
neveként emlìthető a toboz, bédó, bidon, kártya, pőnyeg, szepet, szelence szñ is. Ŕ A fakéreg edény a
magyarság ugorkori műveltségének már biztosan tartozéka volt. Készìtésének igen nagy mesterei voltak a
vogulok, cseremiszek. Nagy gonddal készült, gazdagon dìszìtett változatai ismertek a finneknél. Ez az
eszköz a szomszédos népeknek is a legrégibb műveltségi javai közé tartozik, és máig megtalálhatñk
elzártabb hegyi, erdei területeken a szlovákok, románok, szerbek körében is. A tárgy emlìtett
megnevezései közül is többet a szomszéd nyelvekből kölcsönzött népünk, pl. kazup, kadlup (ukrán), gyób
(román). Manapság az erdei gyűjtögető, pásztorkodñ életforma tartozékaként, Közép-Eurñpa elzárt
magashegyi területein találhatñ még meg. (→ még: famunka) Ŕ Irod. Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki
székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Valonen, Nülo: Geflechte und andere Arbeiten aus
Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Helsinki, 1952); Gunda
Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kerecsényi Edit: Kéregedények a Thúry György
Múzeumban (Ethn., 1970).
Cseresznyeszedő kászu (Torockñ, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fakéreg sñtartñ (Borszék, v. Csìk m.) Bp. Néprajzi Múzeum
fakilincs: lakñházak és más épületek egyszerű zárszerkezete. Alkalmazták kiskapun, kertajtñn is.
Lényege az, hogy a belső oldalon levő, tengelye körül elfordìthatñ, zárt állapotban a tokbñl kiállñ
kampñba csúszñ fapecekhez madzagot kötöttek, melyet az ajtñn ütött lyukon keresztül kìvülre vezettek. A
madzag végére vaskarikát vagy fadarabot kötöttek. A madzag meghúzásával lehetett az ajtñt kinyitni.
Fejlettebb formájában a zárnyelv szerepét betöltő fapecket fatengelyre erősìtették, a tengely végét az
ajtñn vágott lyukon kìvülre vezették. A tengely elfordìtásával lehetett az ajtñt kinyitni.
Füzes Endre
774
F
fáklya: világìtásra használt farúd vagy vessző, nád- vagy vesszőnyaláb, amelyet, hogy fénye nagyobb és
tartñsabb legyen, szurokkal itattak át vagy kentek be. A szñ a középkori műveltség elemeként került
nyelvünkbe, közvetlen előzménye a latin fax (’fáklya’) kicsinyìtett alakváltozata, a facula. Azokon a
vidékeken fordult elő a közelmúlt és a recens néprajzi gyűjtések tanúsága szerint, ahol fenyőszurok
előállìtásával is foglalkoztak. A középkorban és az újkor elején a társadalom felsőbb rétegeiben is
elterjedt világìtñeszköz volt, amelyet zárt térben is és szabadban is használtak. Napjainkban
visszaszorult, ünnepi felvonulásokon gyárilag készìtett fáklyaszerű eszközöket használnak. Hagyományos
fáklyákat a legutñbbi időkben az éjszakai halászat segédeszközeként vettek igénybe. A fáklya szñval
azonos eredetű a → fokla, amelynek használata egyszerűbb előállìtása miatt szélesebb körben tovább élt.
(→ még: fakéreg) Ŕ Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világìtás (Népr. Ért., 1940); Kiss Lajos: A
Nyìrség halászata (Ethn., 1943).
Filep Antal
fakonty: faforgácsbñl készìtett, hatszegletes, lapos csésze alakú hajkontytakarñ (Göcsej). (→ még: kápli)
fakorcsolya: a lábbeli talpára zsineggel felköthető rövid fadarab, amellyel a jégen csúszkálnak. A
fakorcsolya keresztmetszete háromszög, amelynek egyik oldala a talphoz simul, ellentétes éle a jégen
siklik. Két végén keresztben átfúrják, és egy-egy zsineggel, bőrszìjjal kötözik a lábbelire. A fakorcsolyát a
fejlődés későbbi fokán vaséllel látták el. Maga a fakorcsolya csaknem olyan régi, mint a csontkorcsolya,
az → ironga. Hollandiában a 13. az. folyamán jelent meg a vasélű fakorcsolya, a modern acélkorcsolya
viszont csak 1850 körül Amerikában tűnt fel. A magyar parasztság a 20. sz. első felében sem használt még
vaskorcsolyát. A fakorcsolyát főként a gyermekek szñrakozására készìtették, közlekedési célra általában
nem használták. Több táji elnevezése ismeretes, pl. talpis (Brassñ vidéke), slutyifa (Nñgrád m., Pest m.).
Az utñbbit egy használt kés beverése révén látták el vaséllel. Ŕ A korcsolya szñ a 14. sz. ñta ismert szava a
bortárolásnak és szállìtásnak, ’jégen csúszñ eszköz’ jelentése csak a 18. sz. végétől adatolhatñ. A szñ
eredete ismeretlen, a szomszéd nyelvekbe a magyarbñl került. Ŕ Irod. Tömörkény István: Amik eltűntek
(Rñnasági csodák) (Bp., 1943); Lips, Julius: A dolgok eredete (Bp., 1962).
Fakorcsolya (Dunántúl)
fakñszekér: olyan → szekér, melynek csak igen minimális vasalása volt. Alkalmilag készìtettek ügyes
ezermesterek teljesen fábñl valñ fakñszekereket, amelyekben vas egyáltalán nem volt. Ezt a járművet
azonban nagyobb távolságra és gyors járatra nem használhatták, mert könnyen tört. „Fakñszekér,
kenderhám, mind a kettő rossz szerszám” Ŕ jellemzi a szñlás is. Hogy jñ állapotban maradjon, különféle
csapolásokat, gúzzsal valñ kötéseket és mindenekelőtt vizet használtak; ui. használat előtt mindig jñl meg
kellett locsolgatni, hogy alkatrészei megdagadjanak. Szerkezetileg azonos volt a közönséges szekérrel, csak
kisebb (4Ŕ5 sukkos) volt. Olcsñsága miatt közeli távolságrñl történő szállìtásra (szegény zselléreknek,
parasztoknak) megfelelt, nehéz terepre pedig Ŕ ahol a szekér és az igavonñ állat sok veszedelemnek volt
kitéve Ŕ ez volt a legcélszerűbb szállìtñeszköz, mert ha tört, se esett nagy kár.
K. Kovács László
faláb: → gñlyaláb
falborìtás: → hétfalusi csángñ bútor
falfestés: → pingálás
falifülke, fülke, vakablak, vaklyuk, vaklik: a ház falába vágott tárolñtér. Ŕ 1. Különféle tárgyak, elsősorban
öblösedény, üvegféle elhelyezésére szolgál. A föld-, kő- és téglaépìtkezéshez kapcsolñdik, legelterjedtebb a
Mediterráneumban. Már az antik rñmai házakban is előfordult, s a középkori várakban, polgárházakban
és templomokban is alkalmazták. Ŕ Mo.-i legkorábbi példája a 12. sz.-i Orosháza határában feltárt
kétosztatú falusi házbñl valñ. Parasztházban a 19. sz.-ban is gyakori volt, szobában és konyhában
egyaránt. A falifülke belsejében többnyire polc, az alján deszkalap van, szélén esetleg vakolatperem vagy
775
F
peremléc szìnes virágozással. A falifülkét többnyire függöny takarja. Gyakran ajtñs falap fedi (Felvidéken
fülajtó), helyenként belseje is bélelt; ezzel faliszekrénnyé válik, a általában már → téka a neve, a
Dunántúlon falba való almáriom vagy kászli. Ŕ 2. A szobabeli tüzelő közelében találhatñ világìtñeszközt is
elhelyeznek benne (világìtó fülke vagy kandalló). Eurñpa déli és középső területein elterjedt. A Felföldön,
Ausztriában, Cseho.-ban kürtővel kiegészìtett formája is élt. Ŕ Irod. Buschan, G.: Die Völker Europas
(Berlin, 1926); Cs. Sebestyén Károly: Falitéka (Népünk és Nyelvünk, 1930); Gáldi Lászlñ: Vakablak
(Magy. Nyelv, 1942); Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Krüger, F.: El mobiliario
popular en los paìses románicos (Coimbra, 1963); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972).
Falifülke elé valñ borìtñlap, helyi nevén téka vagy tékaborìték (Homorñdalmás, v. Udvarhely m., 1866)
K. Csilléry Klára
fali sñtartñ: egy darab fábñl faragott vagy esztergályozott, hengeres vagy hasáb, ritkábban kocka alakú,
deszkalapokbñl összeállìtott, fedéllel ellátott, falra akaszthatñ edény, amelyben a sñt tartották. A tűzhely
közelében a falon lñgott, régebben a nyitott kémény alatt. Elülső részén gyakran egy vagy több vésett
rozettával dìszìtették. Különböző formái Eurñpa-szerte ismertek. Nálunk a fában bő vidékek faragñi
fakanalakkal és egyéb fatárgyakkal együtt a vásárokon árulták.
Fali sñtartñ (Buják, Nñgrád m.)
Fali kéregsñtartñ (Kisbacon, v. Udvarhely m., 1820 körül)
776
F
Faragott fali sñtartñ (Bélafalva, v. Háromaszék m.)
Manga János
faliszekrény: → falifülke, → téka
falitükör, rámás tükör: keretbe foglalt, falra akasztott tükör. Eurñpában lényegében a foncsoros tükörrel
a 15. sz.-ban terjedt el. A korai kerek fonna mellett már ebben e században négyszegletes is készült. A
falitükör ekkor még drága volt, ennek megfelelően dìszes, faragott keretbe foglalták. A 17. sz.-i holland
polgári berendezésben lett általános az egyszerű, sötét keretű, gyakorlati okbñl előredöntve felakasztott
falitükör. A népi használatban nagyrészt ez a forma terjedt el a 18. sz.-tñl, bár a barokk oromzatos
dìszfalitükör hatására helyenként kialakult a népi keretfaragás is. Ŕ Mo.-on a falitükör valñszìnűleg még
a 15. sz.-ban meghonosodott. A 18. sz.-ban a már viszonylag olcsñ az alföldi mezővárosok paraszti
lakossága körében is általánosan elterjedt. Itt a készen vett falitükröt rámástñl együtt helyi faragñ által
készìtett külső keretbe volt szokás illeszteni (cifra vagy cirádás tükör), ilyenek a 18. sz. második felétől
maradtak fenn. Másutt a népi faragású falitükör-keret kivételes, inkább csak a 19. sz. második felében
lépett fel. Ekkor azonban az aranyozott gipszrámás falitükör már kiszorìtotta a házi faragású keretet.
Mezőkövesden szokás volt a falitükör helyett ún. → tükörképet felakasztani. A magyar parasztházban a
főhelyre, az ajtñval szembe, a mestergerenda alá került, döntve, bukñra állìtva. Általános szokás volt
körülrakni virágos tányérokkal, később fényképekkel. Hamar kialakultak a hozzá kapcsolñdñ szokások
is, ìgy letakarása halálesetkor → tükörlekötő ruhával. Ŕ Irod. Mészáros Gyula: A magyar kerek tükör
(Népr. Ért., 1915), Hahm, Konrad: Deutsche Volkskunst (Berlin, 1928); Cs. Sebestyén, Karl: Ungarische
Bauernmőbel (Ungarische Jahrbücher, 1938); Steensberg, Axel: Danske Bondemøbler (København,
1964); Varga Zsuzsanna: Képek és szobrok (Kiállìtás-katalñgus, Székesfehérvár, 1970. 2.)
Falitükör (Kiskunhalas, 1818). A belső tükör D-német készìtésű, török exportra, ennek megfelelő a rossz
törökséggel ìrt felirat, ill. a datálás (1196). A külső keret helyi faragñ munkája. Bp. Néprajzi Múzeum
777
F
Falitükör a tisztaszoba oldalfalán, két magasra vetett ágy között (Apátfalva, Csongrád m., 20. sz. eleje)
K. Csilléry Klára
falka, fót: 1. juh Ŕ ritkábban sertés Ŕ kisebb, 50Ŕ100 darabbñl állñ, egyetlen pásztor által őrzött csoportja;
Ŕ 2. a pusztai állattartási mñdnál egy tulajdonosnak saját pásztora őrizete alatt legelőn járñ nagyobb
számú juh- vagy sertésállománya. Ŕ A pásztorát falkás juhásznak vagy falkás kondásnak nevezték. Nem és
kor szerint külön csapatban legeltették a. juhokat (bárány-, anyaürüfalka), a sertéseket (malac- vagy
süldőfalka). A 17Ŕ18. sz.-ban az alföldi pusztai állattartásnál az egy tulajdonos saját pásztora által
legeltetett nagyobb számú szarvasmarha- és juhcsapatot fótnak nevezték. Származékszñ a fal igéből
képezve, a magyarbñl származñ hasonlñ jelentésben a szlovák nyelvben is ismert. Ŕ Irod. Ecsedi István: A
Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936);
Balogh István: Szabolcs megyei pásztor-összeìrás 1796-bñl (Ethn., 1959); Bene Zsuzsánna: Die
Schafzucht auf dem Gebiet des Cserehát (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961).
Balogh István
falñ: → faszamár
falravalñ, falra való deszka: Torockñn és a Székelyföldön a támlátlan padláda (→ pad) fölé akasztott, egy
vagy két deszka magasságú falvédő falap. Torockñn néha a szoba egész falát körülveszi. Tarkán
virágozott (→ virágozás), gyakran rajta van a gazda és felesége neve és a készìtés éve is. Emlékei a 18. az.
végétől maradtak fenn. A falravalñt a korábbi magyar kutatás a támláspadhoz vezető fejlődés emlékeként
értékelte, valñszìnűbb azonban, hogy fordìtva, azok hatására keletkezett elszigetelt, helyi alakulás. (→
még: falvédő) Ŕ Irod. Jankñ János: Torda, Aranyosszék, Toroczkñ magyar (székely) népe (Bp., 1893); Cs.
Sebestyén Károly: A magyar parasztház padja (Népünk és Nyelvünk, 1937); K. Csilléry Klára: A magyar
nép bútorai (Bp., 1972).
K. Csilléry Klára
falu: egyszerű szerkezetű, korlátozott önállñságú, a városi központhoz vidékként tartozñ; többnyire
mezőgazdasági jellegű kis település. Komplex gazdasági és társadalmi egységek, a szomszédságban élő
háztartások szoros együttese. Az erős szomszédsági viszony következménye a falusi társadalmi ellenőrzés
szigorúsága, az emberek közötti kapcsolat közvetlensége és az egyén erős közösségi kötöttsége. A falut
alkotñ egységek térbelileg gyakran megoszlottak, mivel a termelőhely és a lakñhely elkülönül egymástñl.
Maga a gazdasági termelő és termelésszervező tevékenység sem folyik összefüggő területen. Ŕ A faluk
778
F
többségét őstermelő parasztok lakják. Így a falutörténet kezdetei is az emberiség földműveskultúráinak

kialakulásával hozhatñk kapcsolatba. A falu a legtöbb eurñpai népnél azonban a feudalizmusra valñ
áttérés időszakában vált a legjellemzőbb megtelepedési formává. A feudális korú eurñpai falu egyszerre
települési forma, gazdasági szervezet, társadalmi csoport és jogi közösség. Ŕ A magyar falu a honfoglalñ
magyarság megtelepedése után viszonylag gyorsan alakult ki. A 9Ŕ10. sz.-ban az arab, perzsa és görög
források még sátorlakñ, nagyállattartñ, helyváltoztatñ legeltetést végző népnek ìrták le a magyarokat. A
11Ŕ12. sz.-i törvényekben és oklevelekben pedig már kimondottan falukrñl és házakban élő falulakñ
magyarokrñl olvashatunk. A magyar falurendszer első rétege a nornád eredetű téli szállás állandñ faluvá
valñ átfejlődésével jött létre. Valñszìnűleg azért történhetett meg viszonylag gyorsan az átalakulás, mert a
magyarság téli szállása már a honfoglalást megelőzően is rendelkezett bizonyos faluszerű vonásokkal (a
falu szñ ugor eredetű). Így pl. helye a mellette folytatott földművelés érdekeinek megfelelően huzamosan
állandñ volt, és a nyelvi emlékek tanúsága szerint bizonyos szilárd épìtményekkel is rendelkezett. Ŕ A
falualakulás első korszaka után a magyar falurendszer további fejlődésére a középkori pusztásodási
folyamat, a török megszállás, a különféle telepìtések, valamint a tanyásodás és a tanyaközségek
központjainak létrehozása volt jelentős hatással. Ŕ Különösen nagy változásokat okozott a középkori
pusztásodási folyamat és a török uralom, amelynek hatására sok régi aprñfalus terület lakatlanná vált, ill.
az egy-egy településre összefutott népesség, elsősorban az Alföldön, nagy határú és elnyúlt belterületű
ñriás falukat hozott létre. E gyakran mezővárosi jogállású ñriás falvak határa képezte a mo.-i 18Ŕ19. sz.-i
tanyás terület legnagyobb részét, amelyen csak a 20. sz.-ban került sor újra jelentősebb
faluszerveződésre. Mint Eurñpa legtöbb részén, nálunk is legelterjedtebb a zárt falutelepülés; a
lakñtelkek a közterület (utcák, terek) mentén szabályos rendben vagy szabálytalan elrendezésben
helyezkednek el. A telkeken állñ lakñházak, gazdasági épületek, a közterületen állñ középületek alkotják a
falu belsőségét. A belterületet Erdélyben és az Alföld K-i és É-i peremén még a 19. sz.-ban is árok vagy
kerìtés (→ falukerìtés) vette körül; a határba vezető utcák végét → falukapu zárta le. A nagyobb, több
utcábñl állñ, erősen tagolt térszìnen hosszan elnyúlñ patakvölgybe települt falvak elkülönülő részeit
végnek (alvég, felvég), szernek vagy szegnek nevezték. (→ még: állandñ település) Ŕ Irod. Erdei Ferenc:
Magyar falu (Bp., 1940); Szabñ István: A falurendszer kialakulása Magyarországon. XŔXV. század (Bp.,
1966); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori
településrendje (Bp., 1971).
Rézkarcrészlet 1617-ből (Palánka, v. Hont m., ma: Drégelypalánk, Nñgrád m.)
779
F
Bogdása (utcarészlet, Baranya m.)
Szádelő (v. Abaúj-Torna m.)
Rábacsanak (Győr-Sopron m.) főutcája
Falu látképe (Arlñ, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Szék látképe (v. Szolnok-Doboka m.)
Rév (v. Bihar m.)
780
F
Tibolddarñc (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kisnyárád (Baranya m.)
Decs (Tolna m.)
Tiszacsécse (Szabolcs-Szatmár m.)
781
F
Kiskanizsa (Zala m.)
Magyarbánhegyes (Békés m.)
Hollñkő (Nñgrád m.)
Bárth JánosŔBalogh István
faluárok, sánc: a → falukerìtés egyik formája. Az árok melletti földhányást gyakran tövissel rakták meg,
sőt → palánkká is kiépìthették. A körülsáncolt falvakba kapukon lehetett bejutni. Nagyobb és fontosabb
településeknél vìz is folyt a kerìtő árokban. A falvak körülárkolása Eurñpa-szerte elterjedt volt a
középkorban. A történeti Mo. területén is sokat emlegetik a források. Egyes nézetek szerint gyakoribb
volt, mint a sövényből készült falukerìtés. Rangosabb, számottevőbb település számára elengedhetetlen
volt az árokvédelem. Ŕ Irod. Győrffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszlñ települése (Népr.
Ért., 1926); Méri István: Az árkok szerepe Árpád-kori falvainkban (Arch. Ért., 1962); Szabñ István: A
középkori magyar falu (Bp., 1969).
782
F
Bárth János
faluba járás: → udvarlás
falucsúfolñ: frappáns történet valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságbñl
ostobának tettető lakñjárñl, ill. lakñirñl. A humor forrása a főszereplő viselkedése, világképe és a
történetet elmondñ és hallgatñ közönség viselkedése, világképe közötti különbség. A falucsúfolñban főként
a tudatlanságot, célszerűtlen viselkedést, jellemhibát gúnyolja ki a közösség. A jellemzői a természetfeletti
motìvumok gyakori előfordulása, az ismert személyek, helyek szerepeltetése a hitelesség igénye nélkül, a
túlzás, a nagyìtás. Megtörtént komikus esetekből is válnak falucsúfolñk. A falucsúfolñk egy része
kizárñlag egy-egy faluhoz kötődik századok ñta, más részük országszerte elterjedt, vidékenként más-más
falura helyettesìtve ismerik. A falucsúfolñban szereplő falvak egy részéről egyetlen történet ismert, más
részéről több. Vannak személyek és falvak, akiket, ill. amelyeket valñságos legendakör vesz körül, s
azokon a vidékeken, ahol a csúfolñdásnak ez a szellemes, gyakran művészi formában jelentkező, de nem
veszélytelen formája szokásos, ott minden falunak megvan a maga csúfolñja. Duka János csìkszeredai
pedagñgus az egész Székelyföldet bejárta 1940Ŕ1960 között, s úgyszñlván nem talált falut, mellyel
kapcsolatban egy vagy több falucsúfolñt ne ismertek volna a környékbeliek. Valamennyi között
kiemelkedett azonban Oláh-falu, Csìkménaság és Lövéte: ezekre a falvakra csaknem valamennyi ismert
falucsúfolñt „ráhúzták”. A Székelyföldhöz hasonlñan bővelkedik falucsúfolñkban Szatmár, Palñcföld,
Csallñköz, Mátyusföld és az egész Dunántúl. Olykor egy-egy falu még nevének megváltoztatását is kérte,
hogy szabadulni tudjon a csúfolñdásoktñl (Disznñsd Ŕ Borsodszentgyörgy). A falucsúfolñ több műfaj
formájában jelentkezhet: a) általában egy epizñdbñl állñ anekdotikus szerkezetű rövid történet; b)
szñláshasonlat; c) tréfás jelző; d) vers, rigmus; e) dal; f) hosszabb epikus történetté kapcsolñdott több
falucsúfolñ együttese. A falucsúfolñ, melyet az egyik sokat gúnyolt Veszprém megyei falurñl
(Gyulafirátñtrñl) rátótiádának nevez a szakirodalom, több műfajhoz áll közel, ìgy a szñlásokhoz, →
szñlásformájú csúfolñkhoz, → tündérmeséhez, → állatmeséhez. Ez utñbbiak több műfaji sajátossága
megtalálhatñ a falucsúfolñ-történetekben, ìgy a hármas ismétlődés, állandñ jelzők használata, fokozás stb.
Kapcsolatban van a → legendával és az → anekdotával is. A falucsúfolñk elmondása nem a hagyományos
mesemondñ alkalmakhoz kapcsolñdik, hanem a mindennapi érintkezés formái között is jut idő ezek
elmondására. Igen elterjedt élő és népszerű műfaj, megtörtént esetekkel és vándor anekdotákkal
napjainkban is gyarapodik, ismeretes az egész magyar nyelvterületen. A falucsúfolñk elkészült magyar
katalñgusa kiadásra került (AaTh 1200Ŕ1349). (→ még: falusorolñ) Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond:
Falucsúfolñink (Ethn., 1927); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Bausinger,
Hermann: Schildbürger Geschichter (Der Deutschunterricht, 13. Lg. 1961); Kovács Ágnes: A rátñtiádák
tìpusmutatñja (Bp., 1966); Kryzanowski, J.: Sprichwort und Märchen in der polnischen Volkserzählung
(Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).
Kovács ÁgnesŔSzemerkényi Ágnes
falu dolga: → faluszervezet, → közmunka
falu felszámolása: 1. tágabb értelemben minden olyan földesúri akciñ, amelynek eredményeként
évtizedes, sőt évszázados falvak szűntek meg. A falu felszámolására számos példát ismerünk a középkori
feudális magánháborúk időszakábñl és az ellenreformáciñ korábñl. Ŕ 2. Szűkebb értelemben azoknak az
intézkedéseknek a sorozata, amelyekkel a 19. sz. második felében több alföldi telepìtvényes →
kertészfalut megszüntettek. E feloszlatott telepìtvényes falvak lakñi dohánytermesztéssel foglalkoztak.
Földjeik majorsági földek voltak. Közismert viszont, hogy 1848-ban azonban csak az úrbéres jogállású
jobbágybirtokok szabadultak fel. Így az allodiális földön települt kertészfalvak népének helyzete
ingataggá vált. E helységek földesurai is féltek egy esetleges Ŕ számukra kedvezőtlen Ŕ országos
rendezéstől. Ezért, hogy későbbi földveszteségüket elkerüljék, az 1850-es években több helyen feloszlatták
a telepìtvényes falvakat. A házak széthúzatása, a nép elkergetése sok erőszakkal és fájdalommal járt.
Leghìresebb volt a mindszent-algyői uradalom kertészfalvainak felszámolása. Itt 1852Ŕ56 között Ányás,
Hantháza, Homok, Sövényháza, Hatrongyos, Vadkert és Percsora helységeket semmisìtették meg. Az
elűzött lakosság földjét nagyrészt állattartással hasznosìtották. A szétszéledő kertészek egy része
levándorolt Torontál megyébe. Többségük azonban a környék mezővárosainak és tanyás területeinek
szegény népességét gyarapìtotta. Sokan váltak közülük idénymunkássá és kubikossá. (→ még:
dohánykertész) Ŕ Irod. Féja Géza: Viharsarok (Bp., 1937); Für Lajos: A majorsági zsellérkérdés
rendezése 1848Ŕ1896 (Agrártört. Tanulm., Bp., 1960); Takács Lajos: Dohánytermesztés Magyarországon
(Bp., 1964).
Bárth János
783
F
falu füstje: → bìrñ
falugazda: → másodbìrñ
falujegy: → közigazgatási jel
falukapu: a → falukerìtést megszakìtñ ki- és bejárñhely. Különféle elnevezései: vetéskapu, porgolátkapu,

mezőkapu, pusztakapu, tanorkapu. A falubñl kivezető fontosabb utakra állìtották. Legtöbbször sövényből
fonták. A kapulevél gúzsokkal csatlakozott a vastag és magas sarokoszlophoz. A falukaput a tavaszi vetés
előtt újìtották meg. Három-négy gazda összeállt, és közösen végezték el a munkát. Maguk közül egy
kapugondozñt választottak, aki évközben a javìtásokat végezte és megfenyìtette a rongálñkat. Két év
múlva a bìrñ a házszámok sorrendjében új kapukészìtőket jelölt ki. A falukaput ki- vagy bemenetelkor
rendszerint gyerekek nyitották és csukták. Szìvességükért egy-egy krajcárt kaptak az utasoktñl. A
falukapu a falukerìtés velejárñja, tartozéka, ìgy elterjedettségük egybeesik. A középkorban Eurñpa-szerte
ismert volt. Mo.-on különösen a poremvidékeken (pl. Erdély elzártabb vidékein) még a 20. sz.-ban is
előfordult. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar nép Ŕ magyar föld (Bp., 1942); Belényessy Márta: Kerìtett
település és gazdálkodás kapcsolata néhány zalai irtásos falunál egy 1460-as határjárás alapján (Ethn.,
1958); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Falukapu (Kisnyégerfalva, v. Bihar m.)
Bárth János
falukerìtés, porgolát: a falusi kertek alján egymásba kapcsolñdñ kerìtések rendszere, vagy pedig a falu
lakñi által közösen készìtett önállñ kerìtés, amely teljesen körülzárja a falut. Formái közé tartozik a
faluárok és a palánk. A körülkerìtett falubñl → falukapukon, vetéskapukon, porgolátkapukon, mezőkapukon
lehetett kijutni. A falukerìtés leginkább tüskés élősövényből állt, készülhetett azonban fonott sövényből is.
Jñ karban tartása, javìtása a falu valamennyi lakñjának kötelessége volt. A falukerìtés tkp. nem a falut,
hanem a falu menti szántñföldek vetéseit védte. Az volt az elsőrendű feladata, hogy megakadályozza a
falu belterületén szabadon járkálñ jñszág kicsatangolását. Ŕ Arra is bőven van példa, hogy az egyéni
birtokolású, házitelkek végében elnyúlñ, falu menti szántñföldek övének külső szélén tartottak fenn
sövénykerìtést. E kerìtés a legelőkről befelé csatangolñ jñszág elől védte a vetést. Ŕ A falukerìtés főleg
irtvány eredetű településekben gyakori. Egy-egy területen azonban soha nem kizárñlagos. Mindig a
település formájátñl függ, hogy kialakìtásának van-e értelme vagy lehetősége. Leginkább → sorfaluk és
utcás faluk (→ útifalu) velejárñja, de előfordul halmaztelepülések belterülete körül is. Ŕ A középkorban
Eurñpa-szerte elterjedt volt a falukerìtés. Különösen német, angol és skandináv források vallanak rñla
sokat. Mo.-on a Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben egyaránt emlegetik a középkori oklevelek. Az
újkorban különösen a Tiszaháton K-Mo.-on volt jelentős. (→ még: tanorok) Ŕ Irod. Győrffy István:
Magyar nép Ŕ magyar föld (Bp., 1942); Belényessy Márta: Kerìtett település és gazdálkodás kapcsolata
784
F
néhány zalai irtásos falunál egy 1460-as határjárás alapján (Ethn., 1958); Szabñ István: A középkori
magyar falu (Bp., 1969).
Falukerìtés. Révfalu-Pataháza 16. sz.-i képe (Jelenleg Győrhöz tartozik, Győr-Sopron m.)
Bárth János
falu kovácsa: → faluszervezet
falu könyve: → faluközösség
faluközösség (lat. communitas villae): a kora középkor ñta, a feudális rendben élő agrártársadalom
szociális és gazdasági szervezete. Létrejötte és formái a földesúri jogra vezethetők vissza. A faluközösség
képviselte a → falu lakñinak szűkebb vagy tágabb körét a földesúri és államhatalommal szemben, és
ellátta annak gazdasági és társadalmi funkciñit [adñkivetés, határhasználat Ŕ (→ nyomáskényszer), Ŕ
rendfenntartás, igazságszolgáltatás]. A korai feudalizmus idején (nálunk a 11Ŕ13. sz.-ban) a falu összes
lakñit magában foglalta; a társadalmi differenciálñdás következtében a földesúr és szolgálñ népei, majd a
falu nemes lakñi fokozatosan kiváltak belőle. A faluközösség tagjai kötelezettségeikért a földesúrnak
kollektìv felelősséggel tartoztak; határozatai tagjai számára általánosan kötelezőek voltak. Képviselője
nálunk a 14. sz. ñta a bìró és esküdttársai. Ők hajtották végre a szokásjog és a 16. sz. ñta helyenként ìrásba
foglalt → falutörvénye szerint a falu székén, az egész falu jelenlétében hozott intézkedéseket. Az ìrásos
ügyintézés általánossá válása (17Ŕ18. sz.) ñta a fontosabb határozatokat a falu könyvébe, jegyzőkönyvbe
ìrták. Ŕ Irod. Maurer, G. L.: Geschichte der Dorfverfassung in Deutschland (IŔII., Erlangen, 1865Ŕ1866);
Redfield, R.: The Little Community (Peasant Society, London, 1960); Szabñ István: A középkori magyar
falu (Bp., 1969).
Balogh István
faluközpont, falumag: a falu középső része, a középkori oklevelekben is gyakran emlegetett medium villae.
Itt állt a templom, itt volt az emberek gyülekezőhelye, itt tartották a búcsút, és leggyakrabban itt volt a
piac is. A faluközpontban kiöblösödött a főutca, vagy pedig szabálytalan belső térség keletkezett. Ŕ Az
újkori falvak faluközpontjainak is legfontosabb épülete a templom. Körülötte álltak a középületek:
iskola, paplak, községháza stb., valamint a kereskedők, iparosok és a gazdag parasztok házai. A törzsökös
és mñdos parasztok faluközpontban épült házai általában erősebbek, dìszesebbek, magasabbak és
rangosabbak voltak, mint a falu szélein élő szegényebbeké. Ŕ Irod. Szabñ István: A középkori magyar falu
(Bp., 1969); Kñs Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).
785
F
Kölesd (Tolna m.)
Tiszafüred (Szolnok m.)
Magyarbőd (v. Abaúj-Torna m.)
Bátor (Heves m.)
Szenna (Somogy m.)
Naprágy (v. Gömör m.)
Balaton (Heves m.)
786
F
Magyarvalkñ (v. Kolozs m.)
Bárth János
falukutatás: a falu életmñdját és kultúráját komplex mñdon tanulmányozñ tudományos vizsgálat, tágabb
értelemben a faluval foglalkozñ minden szociográfiai jellegű kutatñmunka, szűkebb értelemben a két
világháború között a falu életének megismerésére törekvő társadalmi mozgalom. A falukutatásban a falu
életének legteljesebb megismerése és leìrása gyakran összefonñdott az ismeretterjesztéssel és
népműveléssel. A falukutatás ezt a kettős feladatot az egyéni kutatñktñl az alkalmi vagy rövid ideig
fennállñ kutatñcsoportokon át a tudományos intézetekben folyñ munkáig az 1930Ŕ1940-es években szinte
divattá szélesedően a legkülönbözőbb mñdon és eredményekkel igyekezett megoldani. A falukutatñk
nézeteiben megtalálhatñ volt a parasztság haladñ forradalmi, de a romantikusan idealizálñ, sőt reakciñs
szemlélete is. A falukutatást mégis határozott politikai állásfoglalás, jelentős részét ellenzéki, társadalmi
változásokat követelő szellem jellemezte. Az erős politikai szinezet, valamint a megfelelő mñdszertani
felkészültség hiánya, a gyenge állami támogatás, majd a II. világháború kitörése miatt a falukutatñknak
általában nem nyìlott alkalmuk, hogy vizsgálataikat elmélyitsék, adatgyűjtésüket feldolgozzák. Ezért
munkájuk legtöbbször torzñ maradt. A közvetve vagy közvetlenül segìtő és serkentő kölcsönhatásban volt
a néprajztudománnyal. A néprajzi vizsgálatok gyakran támaszkodtak a falukutatás eredményeire,
viszont a falukutatás legtöbbször feladatának tekintette a népi kultúra leìrását és gyűjtését is. Több, ma
már klasszikusnak számìtñ néprajzi mű szervesen beletartozik a két háború közti falukutatñ
mozgalomba. Így Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); A szegényasszony élete (Bp., 1941);
Ortutay Gyula: Parasztságunk élete (Bp., 1937); Kiss Géza: Ormányság (Bp., 1937). Ŕ A 18Ŕ19. sz.-i mo.-i
helyismereti, statisztikai, történeti és néprajzi irodalomban több olyan mű találhatñ (pl. Tessedik Sámuel,
Berzeviczy Gergely, Csaplovics János, Orbán Balázs, Galgñczy Károly és mások munkái), melynek
némely részletei kitűnnek társadalmias látásmñdjukkal, s ilyen mñdon a magyar falukutatñ-szociográfiai
irodalom előzményeinek tekinthetők. Szociográfiai falukutatñrñl azonban csak a jelen század elejétől
beszélhetünk. A megindult társadalomtudományi érdeklődés művelői a → Huszadik Század c. folyñirat
köré gyülekeztek. Könyveikben és tanulmányaikban elsősorban a külföldi szakirodalom eredményeit
tárgyalták tovább és elméleti problémákat boncolgattak. A mo.-i társadalom konkrét vizsgálatához, a
hazai sajátságokhoz alkalmazkodñ elemzésig ritkán jutottak el. A falukutatñ általában nem tartozott
érdeklődési körükbe. A Huszadik Század munkatársai Ŕ köztük Jászi Oszkár, Braun Rñbert, Farkas
Geyza Ŕ az 1918Ŕ19-es forradalmakban jelentős szerephez jutottak, de annak megdöntése után
emigráciñba kényszerültek. Tevékenységük az ellenforradalmi rendszer szemében kompromittálta az
általános társadalomtudományi kutatásokat. A hivatalosan rendszerellenesnek tekintett szociográfiai
vizsgálatok csaknem egy évtizedig ténylegesen szüneteltek. Az 1924-ben alapìtott Magyar Szociográfiai
Intézet, jñllehet nevében hordozta, nem foglalkozott szociográfiával. Feladata közigazgatási, helyismereti
és államismereti adatnyilvántartás, valamint helytörténeti és társadalomtudományi katalñgusok és
bibliográfiák összeállìtása volt. Adatgyűjtése a történeti Mo. egész területére kiterjedt.
Társadalomtudományi szakkatalñgusai és szakbibliográfiái a nagy világnyelveken, valamint a szomszédos
országokban megjelent szakirodalmat tartalmazták. Községi adatszolgáltatásai azonban később
segìtségére voltak a falukutatásnak. Az intézet Bp.-en székelt. Ig.-jának, Krisztics Sándornak 1940-ben a
pécsi egy.-re történt kinevezése után részben Pécsre költözött. 1945 után szűnt meg. Ŕ Az első diák
falukutatñ mozgalmat Ŕ mely egyben a magyar falukutatás kezdetét is jelentette Ŕ a csehszlovákiai
magyar fiatalok szervezete, a Sarlñ indìtotta el. A Sarlósok (→ Sarlñsok falujárásai) a népi kultúrábñl
akarták megújìtani a nemzeti kultúrát, és kutatñútjaikon döbbentek rá a falu szociális nyomorára. Az
1927Ŕtől kezdődő falujárásokban előbb a népművelés kapott nagy szerepet, majd a néprajzi gyűjtés,
végül döntő szerepet nyert a szociografikus falukutatás. A Sarlñ mozgalma időközben balra tolñdott, és
néhány tagja eljutott a forradalmi munkásmozgalomba is. Ez azonban korábbi bázisuktñl valñ
elszigetelődéshez és 1931 után a mozgalom bomlásához vezetett. Monografikus terveiket nem tudták
megvalñsìtani, de példájuk ösztönzően hatott a mo.-i és a romániai magyar hasonlñ jellegű falukutatásra.
Az 1929. évvel kezdődő gazdasági világválság új helyzetet teremtett. Mo.-on is egyszerre ráirányìtotta a
figyelmet a társadalomkutatás, benne a szükségességére. A társadalmi bajok fokozñdñ jelentkezése a
magyar értelmiség legjobbjait arra ösztönözte, hogy a magyar falut, ahol az ország lakosságának
787
F
többsége lakott, mind jobban megismerje, problémáit, melyek a legsúlyosabbaknak mutatkoztak, az

egész társadalom elé tárja, orvoslásukon és megoldásukon gondolkodjék. Az 1930-as évek elején
kibontakozñ és társadalmi mozgalommá szélesülő falukutatást nevezték falukutató mozgalomnak. A
falukutatñ mozgalom a legkülönbözőbb pártállású emberek, egyházak, ifjúsági és társadalmi egyesületek,
tudományos intézetek törekvéseit foglalta magába. Bár az elméleti ismeretek a falukutatñk legjobbjainál
nem hiányoztak Ŕ a német, az orosz, az angol és a román falukutatñ irodalom hatott rájuk kisebb-
nagyobb mértékben Ŕ, a falukutatás egészét mégis mñdszertani tisztázatlanság jellemezte. Műfaja a
szociográfia lett, elsősorban a jelenségek konkrét leìrására vállalkozott. A mo.-i falukutatás 1928 tavaszán
a szegedi egyetemisták radikális szellemű Bethlen Gábor Körében kezdődött, majd a hozzá kapcsolñdñ
agrársettlement mozgalommal folytatñdott. Az 1930 őszén megalakult → Szegedi Fiatalok Művészeti
Kollégiuma tagjai ennek részvevőiből kerültek ki. A Művészeti Kollégium a mozgalom eredményeinek
propagálására, művészeti és tudományos földolgozására vállalkozott. Munkáját változñ intenzitással
1938-ig, a feloszlásig folytatta. A szegediekkel egyidőben indult a romániai magyar fiatalok falukutatñ
mozgalma. A kolozsvári → Erdélyi Fiatalok c. folyñirat 1930-ban faluszemináriumot szervezett, melynek
egyetemi hallgatñ tagjai a Sarlñsok, a Szegedi Fiatalok, valamint a román Dimitrie Gusti professzor
hatására falukutatást kezdtek. Népművelői és felvilágosìtñ munkájuk közben elsősorban a nemzetiségi
kérdésre fordìtottak nagyobb figyelmet. Az Erdélyi Fiatalok tagsága néhány éves munka után a különféle
politikai pártok irányába polarizálñdva megoszlott, a romániai magyar falukutatás azonban tovább
folytatñdott, 1931Ŕ32-től kezdődött a „Székelyek Kolozsvári Társasága”, majd a baloldali beállìtottságú
„A falu barátainak köre” és különböző felekezeti főiskolás egyesületek (Majláth Kör, Ifjúsági Keresztyén
Egyesület, Dávid Ferenc Egylet) falumunkája, mely azonban elsősorban népművelői tevékenység volt.
1941 nyarán az Erdélyi Fiatalok egykori tagja, Venczel Jñzsef egy. intézeti tanár a mezőségi
Bálványosváralján szervezett nagyszámú egy. hallgatñ bevonásával komplex falukutatást. Mindkét
falukutatñ tábor eredményeiről azonban csupán beszámolñk és résztanulmányok láttak napvilágot. Ŕ A
szegedi egyetemisták falujárásaival majdnem egyidőben a bp.-i Bartha Miklós Társaság is falukutatást
kezdeményezett. Az 1925-ben alakult társaság 1928-tñl kezdett szélesebb körű működést. 1929 végétől
radikalizálñdott, gyökeres földreformot, a munkássághoz valñ közeledést és a marxizmus megismerését
propagálta. Fábián Dániel, a társaság akkori elnöke Jñzsef Attilával együtt 1930 májusában
Hñdmezővásárhelyen fogalmazta meg a Ki a faluba! c. kiáltványt, amely a magyar falu társadalmi és
gazdasági helyzetét, a parasztság nemzeti szerepét vizsgálñ pályázati felhìvás is volt. A felhìvásnak
jelentős eredménye nem lett, mert a társaság politikai harcok szìnterévé vált. Baloldali és radikális
tagsága hamarosan elhagyta és a jobboldal felülkerekedése után kezdeményező szerepét elvesztette. Ŕ A
→ Sárospataki Református Főiskola Faluszemináriuma 1931 végén alakult Újszászy Kálmán és Szabñ
Zoltán tanárok vezetésével. Munkaterületüket kiterjesztették azokra a tájakra, amelyeknek Sárospatak
századok ñta kulturális és iskolai központja volt. A sárospataki faluszeminárium kérdőìves adatgyűjtése
és falujárásai azt is szolgálták, hogy a főiskola hallgatñi megismerjék jövendő munkaterületüket, a falut
annak minden problémájával együtt. A szeminárium tagjai népművelői munkát is végeztek,
kiszállásaikon rendezvények szervezésével és szociális segìtő akciñkkal vettek részt a falu életében. A
faluszeminárium 1952-ig, a főiskola megszüntéig működött. Ŕ A Pro Christo diákszövetség bp.-i főiskolai
internátusában (Diákok Háza, VII., Hársfa u. 59/b) 1934 elején indult a falukutatás falugondozñ-
népművelő munkával. Célkitűzései hasonlñk voltak a többi diák falukutatñ mozgaloméhoz: megismerni a
falut és keresni a bajok orvoslását. „Kemsei munkaközösség”-ük, melynek többek közt tagjai voltak Elek
Péter, Gunda Béla, Hirscher (Mády) Zoltán, Kerényi György és Kovács Imre, a magyar falukutatás egyik
legértékesebb munkáját alkotta meg: Elsüllyedt falu a Dunántúlon, (Bp., 1936). Közös munkájuk folytatás
nélkül maradt, de a munkaközösség tagjainak többsége más szervezeti keretekben továbbra is részt vett a
falukutatásban. Ŕ A szegedi egyetemisták példájára alakult a „Fiatal Magyarság Szociográfiai
Munkaközössége” a hasonlñ c. lap égisze alatt, mely 1934 novemberében szociográfiai számot adott ki.
Irányukat és célkitűzéseiket Boldizsár Iván, főleg azonban Szabñ Zoltán adta meg.
Cserkésztáborozásokkal egybekötött falukutatásokat rendeztek, a két vezető egyéniség azonban
hamarosan kilépett a munkaküzösségből, és távozásukkal annak jelentősége megszűnt. Ŕ Az 1920Ŕ30-as
évek fordulñján több olyan szociolñgiai jellegű mű látott Mo.-on napvilágot, melyek nagy figyelmet
fordìtottak a magyar falu, elsősorban a földbirtok kérdésére. Szerzőik (Weiss István, Matolcsy Mátyás,
Gesztelyi Nagy Lászlñ, Kerék Mihály) nem tartoztak egyetlen falukutatñ közösséghez sem. Munkáik
fontos problémaföltárñ művek voltak, de mégsem ők, hanem a velük párhuzamosan jelentkező, a népi
ìrñk közé tartozñ „falukutatñ ìrñk” szociográfiai indìtású könyvei fordìtották a közvélemény figyelmét a
magyar parasztság sorsának alakulása felé. Ezeket a műveket a fennállñ renddel szemben erős kritikai
magatartás jellemezte. Többségükben nem tudományosan, adatokkal megalapozott, anyagukat
rendszeresen tárgyalñ tudományos művek, hanem a szociográfiát a riport közvetlenségével és
szépirodalmi stìlussal oldñ, érzelmekre is hatñ olvasmányok. Bevallott céljuk a kormányzatot
változásokra bìrni, ill. a közvéleményt mozgñsìtani az általuk felvetett kérdések ügyében. Emiatt többször
788
F
összeütközésbe kerültek a hatalommal. Féja Géza és Kovács Imre börtönbüntetést is szenvedtek

műveikért. A falukutatñ ìrñk igazságaikat, megfigyeléseiket és tapasztalataikat gyakran erős érzelmi
telìtettséggel adták elő. Nem egy munkájuk szép és szenvedélyes vallomás a magyar parasztság és a
magyar nép ügye mellett. Szépirodalmi fogantatásuk ellenére mondanivalñjuk egésze és főleg részlet-
megfigyeléseik gazdagsága tudományos értékeket tartalmaz. Az egész falukutatásra igen nagy hatással
volt Illyés Gyula Puszták népe c. könyve. Életrajzi élményeken alapulnak: Veres Péter: Számadás, Falusi
krónika; Darvas Jñzsef: Elindult szeptemberben; Balázs Ferenc: Rög alatt; riportszociográfiák: Erdei
Ferenc: Futóhomok; Féja Géza: Viharsarok; Szabñ Zoltán: Cifra nyomorúság; Bözödi György: Székely
bánja c. művei. Több más probléma mellett elsősorban az „egyké”-ről ìrñdtak: Kodolányi János: Baranyai
utazás; Illyés Gyula: Magyarok; Hìdvégi János: Hulló magyarság c. könyvei. Kovács Imre A néma
forradalom (szekták) és a Kivándorlás c. munkáiban a magyar parasztságnak a nyomor elől valñ
menekülését ìrta meg. Veres Péter Az Alföld parasztsága, Darvas Jñzsef Egy parasztcsalád története, Illyés
Gyula Lélek és kenyér c. munkáiban az alföldi falu és mezőváros anyagi és szellemi képét más-más
szemszögből tárták az olvasñ elé. Erdei Ferenc könyvei: Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák,
Parasztok, A magyar paraszti társadalom tudományosan jñl megalapozott, rendszeres szociográfiai művek,
a magyar falukutatñ mozgalom kiemelkedő teljesìtményei. Ŕ A kezdettől ellenzéki hangvételű
falukutatással szemben hamarosan jelentkeztek az „ellenfalukutatñk”. Beállìtottságuk általában
konzervatìv volt, a társadalmi rend és a kormányzat iránti lojalitással dolgoztak. Rendszerint
megkerülték a falu égető társadalmi kérdéseinek tárgyalását. Gyakran az ellenzéki szellemű eredményeit
igyekeztek szépìteni, ill. a helyzet ellenkezőjét állìtani. Ŕ Az 1917-ben alakult Magyar Társaság az 1930-as
évek elején a falukutatñ mozgalom indulása után létesìtette Falukutatñ Intézetét, mely szoros
kapcsolatban állt a Magy. Kir. Tudományegy. Közgazdaságtudományi Karának Steinecker Ferenc
vezette Közigazgatási Intézetével. A Falukutatñ Intézet mozgatñja, elvi irányìtñja Bodor Antal volt. Bodor
kolozsvári egy.-i hallgatñ kora ñta foglalkozott a falu kérdéseivel. Társaival 1897-től az angol University
Extensionok mintájára falusi kiszállásokat szervezett és ismeretterjesztő előadásokat tartott. Majd az
erre a célra alakìtott „Népegyetemben” tevékenykedett, melyet azonban az egy.-i hatñságok föloszlattak.
Később községtörténettel és helyismerettel foglalkozott. Ez meghatározta falukutatñ munkásságát,
amelyben a szociális szempontokat háttérbe szorìtották a történetirñi és földrajzi szempontok. Bodor már
az 1920-as években a „Falu Országos Szövetség” Falu c. lapjánál is prñbálkozott falukutatással. A
Falukutatñ Intézet 1935-ben évkönyvet bocsátott ki, melyben megkìsérelte a szerteágazñ falukutatñ
mozgalom seregszemléjét. Az intézet jelentette meg Bodor Antal A falukutatás vezérfonala (Bp., 1935) c.
munkáját. Ennek mñdszerét követve sorozatnyi tanulmány készült, melyek azonban új eredményt nem
hoztak a falukutatásban. (Pl. Élő Dezső: Sarrñd monográfiája, Bp., 1937; Dömötör Sándor:
Dunaszentgyörgy népe, Bp., 1937). Ŕ Az Országos Széchenyi Szövetség alakulásátñl, 1907-től rendszeresen
küldte diáktagjait falusi gazdasági ismeretterjesztő munkára, de falukutatáshoz csak 1931-től kezdett. Ŕ
A különféle bajtársi szövetségek (elsősorban a Turul Szövetség) tagjai 1924-től jártak falura
mindenekelőtt „falunevelés”-re, azaz politikai eszméiket terjeszteni. 1932-től prñbálkoztak néprajzi és
szociográfiai anyaggyűjtéssel is. A cserkészszövetségek többsége az 1920-as évektől folytonosan rendezett
táborozásokat, de a „regölésen”, műsoros estek tartásán, néhány csoport kivételével (Sarlñ, Fiatal
Magyarság) alig jutottak túl. Az „ellenfalukutatás” többnyire szervezetlen munkája nem akadályozta
meg, hogy a falukutatñk tevékenysége nyomán a társadalom széles rétegei felfigyeljenek a parasztság
szociális kérdéseire. Az 1930-as évek második felében a kormányzat jñzanabb elemei is látták, hogy
jelentős társadalmi reformokra van szükség. Igyekeztek a falukutatáson felnőtt szakembereket
tudományos intézetekbe szervezni, és céljaiknak megfelelően foglalkoztatni. A bp.-i műszaki egy. Teleki
Pál vezette gazdaságföldrajzi tanszéke és a tudományegyetem Györffy István vezetése alatt állñ néprajzi
tanszéke 1936-tñl nagyarányú szociográfiai-néprajzi adatfelmérést végzett az épülő tiszafüredi öntözőfürt
területén. Ugyanezekben az években az egy. Közigazgatástudományi Intézete Magyary Zoltán egy.-i
tanár irányìtásával dolgozñ munkaközössége a tatai járásban folytatott sokirányú szociográfiai kutatást.
E három egy.-i tanszék munkájára támaszkodva Teleki Pál 1938 őszén létrehozta a → Táj- és Népkutatñ
Központot, amely nagyon sok indìtást és kezdeményezést adott és jelentett sokféle irányba. Ŕ A bp.-i egy.-
en 1939Ŕ49 között működött → Magyarságtudományi Intézet kiadványai egy részével és néprajzi gyűjtést
szervező tevékenységével szintén kapcsolñdott a falukutatáshoz (Erdei Ferenc, Ortutay Gyula, Fél Edit,
Lajos Árpád, Márkus István munkái). Ŕ Az Országos Közegészségügyi Intézet néhány munkatársa a
parasztság egészségügyi helyzetével foglalkozott (Kerbolt Lászlñ: Beteg a magyar falu, Bp., 1934; Johan
Béla: Gyñgyul a magyar falu, Bp., 1939). Ŕ A Mezőgazdasági Munkatudományi Intézetben Heller András
a mezőgazdaságban dolgozñk, elsősorban a cselédség életmñdjával és munkaviszonyaival, anyagi
helyzetének alakulásával foglalkozott (Cselédsor. A mezőgazdasági cselédek helyzete 1935-ben. Különös
tekintettel a székesfehérvári járásra, Bp., 1937; Elsüllyedt ország agrárnépe, Bp. 1940 stb.). Hasonlñan az
agrárproletariátus közgazdasági tanulmányozñja volt Szeberthy (Szeibert) János, aki elsősorban szintén
a mezőgazdasági munkásviszonyok vizsgálatára törekedett (Munkanélküliség és napszámbér a
789
F
mezőgazdaságban, Bp., 1939; Mezőgazdasági munkabérkérdés. Béralakulás-bérszabályozás, Bp., 1940). Ŕ A

belügyi kormányzat a szociális problémák felmérésére 1938-ban minden megyébe szociális tanácsadñt
nevezett ki. Néhányan értékes helyzetfelmérést végeztek megyéjükről, de a mélyrehatñ következtetések
levonásátñl tartñzkodtak (pl. Nádújfalvy Jñzsef: Somogy megye szociális és gazdasági helyzete, Bp., 1939;
Soproni Elek: A kultúrsarok gondjai, Bp., 1940). Ŕ Az 1944Ŕ45-ös háborús események nagy törést hoztak
a falukutatásban. A felszabadulás után újjászerveződő életben bizonyos intézmények és intézetek még egy
ideig folytatták munkájukat (Néptudományi Intézet, Sárospataki Faluszeminárium), sőt az egri Katolikus
Jog- és Államtudományi Karon szervezett Szociográfiai Intézet új kutatási helyként, de anyagi és politikai
nehézségekkel küszködve alig értek el eredményt, majd a tudományos élet átszervezésével meg is szűntek.
1945Ŕ1949-ben a falukutatás által felvetett problémák egy része Ŕ mindenekelőtt a földkérdés Ŕ egyik
naprñl a másikra megoldñdott, vagy nagy lépéssel került közelebb a rendeződéshez. Új tìpusú kérdések
merültek fel a falun, melyek feszegetésére főleg a Válasz és a Valñság c. folyñiratokban szociográfiai
riportirodalom kezdett kibontakozni (Hegedűs András, Márkus István, Sarkadi Imre, Gyenes András és
mások ìrásai). A fordulat évétől a burzsoá áltudománynak bélyegzett szociolñgia és szociográfia művelése
hosszú időre megszűnt hazánkban. Ritkaságszámba mentek még az olyan ìrások is, mint a Somogyi
jelentés (Csillag, 1956). 1959Ŕ60-tñl a szociolñgiai kutatások megindulásával párhuzamosan mintegy a
belőle kimaradñ konkrét faluszociolñgiát „pñtlandñ” ismét életre kelt a 30-as évekhez hasonlñ,
szociografikus hangvételű szépirodalmi irány, mely felhìvta a figyelmet a parasztság (és a vidék)
problémáira. Művelőit elsősorban a közös gazdálkodás útjára lépett falu élete, a város és a falu új tìpusú
viszonya, a magyar parasztság gyökeresen megváltozott sorsa érdekelte (Csák Gyula, Csoñri Sándor,
Sántha Ferenc, Mocsár Gábor, Végh Antal, Zám Tibor, Galgñczy Erzsebét, Féja Géza és mások munkái).
Mindez azonban már alig néhány szálon kapcsolñdott a falukutatás két háború közötti klasszikus
korszakához.
Erdei Ferenc: Parasztok
Ortutay Gyula: Parasztságunk élete
Darvas Jñzsef: Egy parasztcsalád története
790
F
Szabñ Zoltán: Cifra nyomorúság
Féja Géza: Viharsarok
Kovács Imre: A néma forradalom
Kiss Lajos: A szegény ember élete
Kósa László
falumag: → faluközpont
falunagy: → faluszervezet
791
F
falunév: → helységnév
falu nyila: → nyìl
falurendezés: a falusi települések állandñan folyñ spontán átformálñdásával ellentétben a falu egészére
vagy nagyobb összefüggő részére kiterjedő tervszerű művelet, melynek célja a lakñkörülmények
egészségesebbé tétele, a gazdaságok korszerűsìtése, a tűzveszély csökkentése, végül a falukép megjavìtása.
Ilyen a közösség egészét vagy nagyobb részét érintő vállalkozásra elsősorban nagy pusztìtñ katasztrñfák
adnak indìtékot: árvìz- és tűzkárok, földrengések vagy háborús pusztìtások, vagy a falu társadalmi,
gazdasági viszonyaiban bekövetkezett gyökeres változások. A falurendezés fogalomkörébe tartozik az
utcák kiegyenesìtése, a telkek szabályozása, körülkerìtése, a gyúlékony anyagok tárolására közös
területek kijelölése (szérűk, logerek), szétszñrtan elhelyezkedő (főleg hegyvidéki) falvak összetelepìtése. A
falurendezést előìrhatják felsőbb állami hatñságok, a feudalizmus korában a földesúr, de sor kerülhet rá
a lakosság saját elhatározásábñl is. A falurendezés fogalomkörébe sorolhatjuk a falu áthelyezésével
kapcsolatos településátalakìtási tevékenységet is (Dunaszentbenedek, Császártöltés, Cserepeskenéz stb.).
A falurendezés nagyobb méretekben a 18Ŕ19. sz.-ban indult meg Mo.-on, mérnökök közreműködésével.
Ennek következtében igen gyakran megváltozott a falvak alaprajzi rendszere, ezért is alkalmatlanok a 19.
sz.-i faluformák történeti településtìpusok elterjedésének meghatározására, Napjainkban a falurendezés
fogalomkörébe tartozik a mezőgazdasági üzemi telephelyek létesìtése, a falvak közművesìtése. A nagyobb
települések rendezését, fejlesztését ún. egyszerűsìtett rendezési tervek rögzìtik.
Major Jenő
falurendszer: Eurñpa középső részén az Atlanti-ñceántñl a félsivatagi jellegű sztyeppékig az újabb

kőkortñl kezdve a földművelő társadalmakra jellemző települési, gazdálkodási és társadalmi formák
összegeződése. A magyar falurendszer kialakulása a honfoglalást követő évszázadban az állandñ
településsel, a nomadizálñ állattartásrñl a földművelésre valñ áttéréssel kezdődik. A Kárpát-medencében
a falurendszer a 15. sz.-ig általánosnak mondhatñ. Tipikus formája az utcák és terek mentén szabályos
vagy szabálytalan rendben, zártan csoportosulñ lakñtelkekből állñ belsőség. A lakñtelkek és a szomszéd
faluktñl jñl felismerhető vonallal elkülönìtett külső tartozékok (szántñföldek, erdők, legelők), a faluhatár
(→ határ) szoros üzemi egységet alkotnak, de a lakñhely és termelési hely térbelileg elkülönül egymástñl.
A falurendszer mellett a Kárpát-medence erdős-hegyes tájain már a középkorban ismeretes a lakott
helyek szétszñrt települési rendszere; az Alföldön és a Dunántúl némely részein pedig a 17. sz. ñta
történeti okok következtében a tanyarendszer alakult ki. Ezek a rendszerek a falurendszerhez hasonlñan
földművelő jellegűek, de bennük a lakñtelek és tartozékai térbelileg is szoros egységet alkotnak. Ŕ Irod.
Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabñ István: A falurendszer kialakulása
Magyarországon. XŔXV. század (Bp., 1966); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966).
Balogh István
falusi: 1. falun élő, faluban lakñ ember. A mai városi köznyelv a falusi kifejezést gyakran használja a
’paraszt’ szñ szinonimájaként. Hangsúlyozásátñl függően lehet lekicsinylő értelmű is. A tanyaitól azonban
a falusi ember előbb áll a köztudatban. Ŕ 2. Olyan vidékeken, ahol többféle településforma él egymás
mellett, és az egyes településformákban élők között népi, vallási és kulturális különbségek vannak,
előfordul, hogy a falusi szñ a falvakban lakñk állandñ megkülönböztető nevévé válik. Így pl. Kalocsa
környékén a kalocsai szállások népe falusiaknak nevezi a Duna melléki falvak: Ordas, Géderlak,
Szentbenedek, Uszod, Foktő más népi kultúrájú lakosait. Erdélyből más nemzetiségű helységek lakñinak
megnevezésére ismerjük a falusi kifejezést. Az egykori városi jogú, de faluvá süllyedt települések (pl.
Kraszna, Szék) lakñi falusinak nevezik a környező kisközségek népét. Ŕ Irod. Gunda Béla: Telekformák,
települések és a gazdálkodás kapcsolata a Lápos felső völgyében (Földr. Közl., 1941); Bárth János: A pota
néprajzi csoport (Ethn., 1973).
Bárth János
falusias épìtési övezet: az alföldi → mezővárosoknak a városmagot és félagrárövet körülvevő nagy

kiterjedésű külső burka. Lakñi mezőgazdasági foglalkozásúak, akiknek házai → falusias jellegűek A
falusias épìtési övezet telkein belül, ha eredetileg halmazos településű volt a város, a házak gyakran az
utcavonalhoz viszonyìtva szabálytalan összevisszaságban állnak, és az utca vonalát esetleg el sem érik.
Teleklábas rend esetén viszont a lakñház egyik hosszanti oldala a telekhatárhoz simul, keskeny egy- vagy
kétablakos vége pedig az utcára néz. Az utca vonulatát tehát házoromzatok és kerìtések váltakozñ sora
szegélyezi. Ebben az övezetben üzletek csak szétszñrtan vannak, ezek is nagyrészt vegyeskereskedések,
792
F
amelyek az őstermelők mindennapi szükségleteit elégìtik ki. A fogalmat Mendöl Tibor használta először
ilyen értelemben. Ŕ Irod. Mendől Tibor: Az alföldi városok morfolñgiája (Debrecen, 1936).
Bárth János
falusias jelleg: a magyar alföldi → mezővárosok épìtészeti képének egyik legfőbb sajátossága. E
települések környezetük számára városi feladatokat látnak el, de Ny.-eurñpai értelemben vett városi
lakosságuk alig van. A középső, emeletes házakbñl állñ városmagot és a félagrárövezetet leszámìtva a
város külső, nagyobbik részét parasztok lakják, akik foglalkozásuk szükségleteinek megfelelően falusias,
utcára merőleges hossztengelyű épületekben laknak. A fogalmat először Mendöl Tibor használta ilyen
értelemben. Ŕ Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963).
Kalocsa, külváros (Bács-Kiskun m., 1957.)
Falusias jellegű utcarészlet (Makñ, Csongrád m.)
Bárth János
falusi használati közösségek: ezek a község tulajdonát képező területeken régi szokás szerint alakultak
igen változatos tartalommal. Legfontosabb volt a közös legeltetés, amelynek szabályait a községi
képviselőtestület határozta meg. A legeltetés csak közös csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben
és ménesekben történhetett. A hasznosìtást és a célszerű gazdálkodást az illetékes közigazgatñsági hatñság
ellenőrizte (1894 : XII. törvény). A faluvégi területeken közös célokra ugyancsak meghagytak földeket; a
község bármely lakosa az ily páskum- vagy páskomokon aprñ baromfiát legeltethette, onnan
háztapasztáshoz földet hordhatott, homokot termelhetett, vályogot vethetett (Szilágyságban: falu
szabadja), sőt esetleg abba fákat is ültethetett s azokat saját javára értékesìthette. Hasonlñan közös
használat jellemezte a községi kutakat, a község erdejét. Ŕ Irod. Magyar magánjog (V., Bp., 1942).
falusi társadalom: ezt a fogalmat relatìv értelemben, a városi társadalommal szembeállìtva használja a
szakirodalom, városokkal rendelkező társadalmak városon kìvül élő és nem városi életformát követő
csoportjaira. Ennek megfelelően a falusi társadalom létrejötte a városok keletkezéséhez köthető,
megszűnését a falu urbanizáciñja idézi elő. A falusi társadalmat alkotñk zöme mezőgazdasági termelő, de
beletartoznak a faluban lakñ más foglalkozásokat űzők is, akiknek életformája alapjában véve
megegyezik az élelmiszertermelőkkel (pl. halászok, falusi kézműiparosok). A várossal összehasonlìtva a
falusi társadalmat az jellemzi, hogy az együttélő közösségek kisebb méretűek, társadalmilag
egységesebbek, kisebbek a társadalmi különbségek, kisebb a népesség területi, foglalkozási és rétegek
közötti mobilitása. Az összehasonlìtásnak megfelelően a város és falu szembeállìtása mindig csak egyazon
társadalmon belül, azonos időpontban lehetséges, különböző társadalmak különböző időpontban
fennállott falvainak és városainak összehasonlìtása elmosná a falu és város között évezredeken át fennállñ
különbségeket. (→ még: népi társadalom, → paraszttársadalom). Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Magyar falu (Bp.,
1940); Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Zimmerman, Carle C.: Rural Society
(Encyclopaedia of the Social Sciences XIII., New York, 1947); Redfield, R.: Peasant Society and Culture
(Chicago, 1956).
Sárkány Mihály
793
F
falusorolñ: a falusorolñ csúfolók egyik tìpusa, amelyben egy-egy vidék falvainak Ŕ lehetőleg a falunévvel
összecsengő Ŕ jellemző vonatkozásait rigmusban sorolják fel (MNK 1940A*) Pl.
Salomvár szaromvár, Kávás kemény fával, Háshagyiak gazok, Tsébiek is azok, Szent-Györgyi tolvajok
(Erdélyi János)
(Erdélyi János gyűjteményéből, MTA Kézirattár). (→ még: hazugságmese, → formulamese) Ŕ Irod. Kriza
János: Vadrñzsák (Kolozsvár, 1863); Kálmány Lajos: Szeged népe (III., Szeged, 1891); Gönczi Ferenc:
Göcsej népköltészete (Zalaegerszeg, 1948); Duka János: Csúfolkodñ székelyek (Kézirat a Néprajzi Múz.
Etnolñgiai adattárában); Kovács Ágnes: A bolond mesék tìpusmutatñja (AaTh 1875Ŕ1899) (Kézirat az
MTA Néprajzi Kutatñcsoport adattárában).
Kovács Ágnes
falu széke: → bìrñ, → faluközösség
faluszervezet: a → falurendszer kialakulása során spontán és fokozatosan létrejött, a falu gazdasági,

igazgatási, igazságszolgáltatási és kulturális funkciñit ellátñ társadalmi képződmény. Eredete a →
faluközösség autonñmiájára nyúlik vissza, a kora középkori faluban már megtaláljuk az önkormányzati
alaptevékenységét. Jogkörét az egységes jobbágyság kialakulása (14. sz.) ñta a földesúr érdekei, az újabb
korban az államigazgatás politikai és gazdasági irányìtásának megerősödése (18. sz.) ñta központi
intézkedések állapìtották meg. Ŕ A faluszervezet élén a 11Ŕ12. sz.-ban a faluk különböző jogállású
(szabad, félszabad és szolgarendű) népeit egyesìtő faluközösség képviselője, a falunagy (villicus) állott, aki
a közrend és -biztonság fenntartásáért kollektìv felelősséget viselő falu határozatainak végrehajtñja is
volt. A földesúri joghatñságnak a falu feletti fokozatos kiterjedése korában (14Ŕ16. sz.) a faluszervezet
elsősorban a földesúr, a 18. sz. első felétől kezdve emellett még az államhatalom akaratának végrehajtñja
lett. Eredeti autonñmiája erősen visszaszorult ugyan, de teljesen nem szűnt meg. 1848-ig fennállñ
szervezetét és tevékenységét, a 18. sz. közepén Mária Terézia úrbérrendezése során nyerte.
Hanyatlásának korszakában hatásköre csak a falu jobbágylakñira terjedt ki, igazságszolgáltatási
jogkőrét a földesúr → úriszéke vette át. A 14Ŕ15. sz.-ban az egész falu népe által választott → bìrñ az
ugyancsak választott esküdtekkel még teljes hatáskörrel intézkedett a falu dolgában, a szűkebb
értelemben vett falut érintő minden igazgatási, gazdasági és peres ügyben, hatñsága alñl csak a földesúr
volt kivéve, de a faluban lakñ nemesek nem. Az ìrásos ügyintézés kialakulása ñta nagyobb helyeken a
faluszervezet fizetett nótáriust, a mezei felügyeletre konvenciñs csőszt, a vasmunkák elvégzésére falu
kovácsát tartott. Ŕ Irod. Szabñ István: A parasztfalu önkormányzatának válsága az újkorban
(Tanulmányok a magyar parasztság történetkből, Bp., 1948); Eperjessy Kálmán: A magyar falu története
(Bp., 1966).
Balogh István
falutörvény: a → szokásjognak a hagyományokon alapulñ, a paraszti önrendelkezés (helyi autonñmia)

biztosìtékaként ìrásba foglalt, gyűjteményes (kñdexszerű) forrása, amely a helyi életviszonyok
viszonylagos teljességére kiterjedően tartalmaz szabályozást. Falutörvényt a község arra illetékes szerve
(az egész község vagy az elöljárñság) hoz vagy ismer el a → faluközösség teljességére kiterjedő hatállyal.
Meg kell különböztetni a falutörvénytől a község gazdasági szervezetére (pl. hegyközségek stb.) vonatkozñ
szabályzatokat, amelyek hatálya legfeljebb a szervezet tagjaira terjed ki, még akkor is, ha a jogalkotñ
szerv ugyanaz (pl. az egész község). Ugyancsak nem tekinthetjük falutörvénynek a faluközösség
esetenkénti döntéseit, vagy legfeljebb egy-két problémára kiterjedő szabályozását, továbbá a felsőbb
szervek által kiadott rendszabályokat. A falutörvény jogforrási lényegén nem változtat az a körülmény,
hogy egyes helyeken a vármegye vagy a földesúr hozzájárulására szorult, vagy nem falubeliek, hanem pl.
idegen bìrñk állìtotték össze. Ŕ A falutörvény a község igazgatására, a határhasználatra, a közterületekre
(utak, vizek stb.), a birtokviszonyokra, a gazdálkodási közösségek szervezetére, jogaira és kötelességeire,
a haszonvételek megosztására (legelő, erdő, kaszálñ stb.) tartalmaz átfogñ szabályozást. Ilyen
szabályozásra főleg azok a falvak kényszerültek, amelyek a kisszámú felsőbb igazgatási szervezettől
elszakadva, ügyeik egy részét saját hatáskörben intézték (Imreh István). Legismertebbek a székely
falutörvények, amelyek közül több mint 30-at már közzétettek, de legalább még ugyanennyi létezéséről
van tudomásunk levéltári anyagban. Ezek keletkezését az is elősegìtette, hogy a 16. sz. közepétől a székely
társadalom egyre inkább rendi társadalommá vált, és mindenki igyekezett személyi és vagyoni helyzetét
(státuszát) rögzìteni. Az első falutörvény 1581-ből (Gyergyñújfalu), az utolsñ 1807-ből (Léczfalva)
származik. Lényegében bìrñi jogmeghatározásokat tartalmaznak, amit az ún. fogott közbìrák állìtottak
össze. A közbìrák rendszerint nem a faluban élő, ìrástudñ nemes emberek voltak, és 3Ŕ5-en vettek részt a
794
F
jogi szokásokat lejegyző munkában, amihez a falubelieket tanúként hallgatták meg. A falubeliek azután
az ìrásba foglalt határozatokat, szabályokat „kezük beadásá”-val, sokszor kötbér terhével ismerték el
kötelezőnek a maguk részére. Falutörvényről tudunk még a hajdúk, az erdélyi szászok köréből;
ideszámìtjuk a kisnemesi községek rendtartásait is (pl. 1652-ből ismert Rettegről). A falutörvények becses
forrásai a népi műveltségnek, és kitűnő példái a népi jogalkotásnak. Ŕ Irod. Imreh István: Székely
falutörvények. (Bevezetéssel és jegyzetekkel közzétette, Kolozsvár, 1947); Belényesy Márta: Beregi
falutörvények a XVIII. század fordulñjárñl (Népr. Közl., 1957. 1Ŕ2. sz.); Belényesy MártaŔHorváth
Antal: Tiszaújhely falutörvénye 1611-ből (Népr. Közl., 1957. 3Ŕ4. sz.).
faluvá alakulás: az egykori tanyás határrészek és más tartozéktelepülések önállñsodásának, az eredeti

pusztai szñrványtelepülések községekbe szerveződésének és egyes uradalmi majorok faluvá bővülésének
folyamata. Számos példája van a 19. sz.-bñl. A faluvá alakulás azonban az 1950-es években vett igazi
lendületet, amikor az Alföldön több mint száz tanyaközség önállñsodott és elszakadt anyavárosátñl. Az új
községek nevében igen gyakran megőrződött a helyükön vagy környékükön állt középkori falu neve.
Bárth János
falvédő: falra függesztett lepel vagy deszkalap, egyrészt a fal védelmére, a gyakori dörzsölésnek kitett
részeken, másrészt az ágynemű megñvására (ágymentő). 1. Legrégiesebb formája a támla nélküli → pad
mögött alkalmazott falvédő; mely gyakori volt a középkori várakban és polgárházakban; innen
kerülhetett a parasztházakba. Erdélyben a közelmúltban néhol még fellelhető volt. Így a moldvai
csángñknál a támlátlan pad mögé gyapjúszőttes → csergét aggattak fel, Torockñn és a Székelyföldön
pedig virágos festésű falapot, → falravalñt. Ŕ 2. Az asztalos készìtésű ágynál helyenként előfordul, hogy
hátul magasabb, esetleg rácsos oldaldeszka szolgál falvédőül. Ágy mögötti falvédőnek gyakori volt a fali
gyékény. Ez lehetett gyékényszőttes vagy egymás mellé tett szálakbñl a felső perem mentén egybefont, ill.
mintásan összevarrt. Az ágyhoz falvédőnek a székelyek általában gyapjúszőttes festékest (→ szőnyeg)
használtak, esetleg fekete-vörős „táblás szőttes”-t, amelyet a férjhez menő vitt magával a kelengyében. A
19. sz. második felében ezt szálánvarrott hìmzésű (→ szálánvarrott öltés) vászonkendő váltotta fel. Ŕ 3. A
konyhai, többnyire a falhoz tolt asztal mögé kerülő falvédő a konyhák füsttelenìtése után, a századfordulñ
körül jelent meg. Ez eleinte mind bolti előrajzolású, amit gyolcs alapra száröltéssel hìmeztek, majd az I.
világháború körüli időkben társult mellé a szìnes nyomású papìr falvédő. Mindkettőre jellemző a felület
nagy részét kitöltő édeskés, többnyire szerelmespárt vagy szorgos háziasszonyt mutatñ jelenet,
dalidézettel, verses felirattal kìsérve. Helyi ìróasszony, esetleg férfi rajzolñ által előrajzolt ilyen falvédő
kevés ismert, ezek is rendszerint hìven ragaszkodtak az előképekhez, ritka az egyénibb megoldás. Ŕ Irod.
Lükő Gábor: A moldvai csángñk (Bp., 1936); Birñ Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra
problémáinak megközelìtése egy őrségi faluban (1850Ŕ1918) (Népr. Ért., 1971); Kñs KárolyŔSzentimrei
JuditŔNagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).
Régies kék festésű ágy, alatta kerekeságy, mellette padágy, a másik oldalon tálas, az ágyon és a falon
„festékes”, vagyis falvédő (Kászonimpér, v. Csìk m.)
Falvédő, fali deszka (Torockñ, v. Torda-Aranyos m.)
795
F
Régies kék festésű ágy és „lelketlen” pad, az ágyon és az ágy mögött tarka „festékes”, vagyis falvédő
(Kászonfeltìz, v. Csìk m.)
Falvédő, fali deszka. Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
fametszet: → nyomat
famìlia: latinbñl kölcsönzött szñ, eredeti jelentése: rokonság, család, nemzetség. Első magyar nyelvű
ìrásos előfordulása a 17. sz. közepéről származik. Mindkét jelentését megőrizte a magyar nyelvben is; a
magyar nyelvterületen elterjedt mind a → család, mind a → rokonság jelöléseként. Némely vidéken, pl.
K-Mo.-on rangos csengése van, pl. nagy-, nemes famìliákrñl beszélnek, mìg más területeken pejoratìv
értelmezésben is használják: „szép kis kñdus famìlia”. A régies szñhasználatban megbecsülést kifejező
formája volt általános.
Morvay Judit
famunka: a fa különböző részeinek (kéreg, vessző, ág, törzs) használati tárgyakká, gazdasági eszközökké
és épületté történő feldolgozása. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A
finnugor őshazában feltehetően fábñl készìtettek majd minden használati tárgyat, eszközt és a hajlékokat.
Erre vall a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szñkincsünk is: fejsze, kés, szalu (hornyolñ balta),
szeg (ék), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped, szil (szilánk), hajk (bevágás). A honfoglalñ magyarság a Kárpát-
medencében elsősorban a lombos erdőövezetben telepedett meg, ahol igen sokféle megmunkálásra
alkalmas fa él. A fa gyorsan romlñ anyag, ezért kevés fogalmunk van a korai magyar századok
famunkáirñl. A városi iparosok kezén már az Árpád-kortñl differenciálñdott a fát földolgozñ mesterség
(→ asztalos, → kádár, → kerékgyártñ). A 16. sz.-tñl sokasodñ ìrásbeli feljegyzések, leltárak, összeìrások,
árujegyzékek stb. bőven tanúskodnak arrñl, hogy hazánknak fejlett faipara volt. Némely havasalji
székely község (Zetelaka, Kis- és Nagyoláhfalu) a 17. sz. elejétől zsindellyel adñzott. A 15Ŕ16. sz. folyamán
kialakultak és a 20. sz. elejéig virágoztak a famunkával foglalkozñ háziiparos községek. A nagyobb
uradalmak éves vagy hñnapos szerződéssel faragñbéreseket fogadtak, akiknek kötelességük volt
796
F
mindenféle gazdasági famunka elvégzése. A 19. sz.-ig a magyar nyelvterület egészén paraszti házi
munkaként értettek az egyszerűbb famunkához. A nagyobb erdős területeken (Bakony, Börzsöny, Bükk,
Székelyföld) minden gazda a maga erejéből elvégezte a ház körül szükséges famunkát a
kaszanyélfaragástñl a szekérkészìtésen át a villa-, gereblye-faragáson át a házépìtésig. Másutt egy-egy
ügyesebb ezermester foglalkozott a nagyobb hozzáértést kìvánñ famunkákkal. Ŕ A paraszti famunka
legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúrñ, a véső, a gyalu, a faragñszék vagy vonñszék, a
faragñtőke stb. egyetlen gazdaságbñl sem hiányozhattak. A háziipari famunkával foglalkozñ községek
legtöbbet gazdasági eszközökből termeltek. Az elmúlt másfél évszázadban az erdőhasználat fázisainak
megfelelően a magyar nyelvterület keleti felén hasìtott ágú, a nyugati felén toldott ágú favillát (→ villa)
készìtettek. Anyaga nyìr, bükk vagy gyertyán volt. A növendékfa husángjábñl a hasìtott ágat úgy
alakìtották ki, hogy az előzőleg megmunkált nyél végét fűrésszel két, három, ritkán több ágra vágták. A
toldott ágú favilla nyelét többedmagával vastagabb hasábbñl hasìtották ki, a mellékágakat külön tartñág,
a záp segìtségével erősìtették a nyélbe. A villa ezután hajtñba került, ahol megfelelő görbületet kapva
kiszáradt. Némely községben (Fenyéd, Bakonybél) parázs fölött puhìtva vagy forrñ vìzben főzve adták
meg a villahegynek a kìvánt görbületet. A gereblyének keményfábñl faragták a fejét és a fogait, amelyeket
természetes vagy hasìtott, esetleg hajlìtott vesszővel (kávával) rögzìtett faágra erősìtettek. Ŕ Hìres favilla-
és fagereblye-készìtő falvak voltak a század elején a Bakonyban Bakonybél, Szentgál és Herend;
Baranyában Csánta, Szászvár és Hosszúhetény; a Börzsönyben Diñsjenő; Abaújban Gönc és Telkibánya;
Borsodban Cserépfalu és Borsodnádasd; Beregben Dercen, Nagybereg, Dobrony, Márok, Tarpa;
Biharban Árpád és Tenke; Arad m.-ben Csermő; Kolozs m.-ben Mákñ; a Székelyföldön Telekfalva, Alsñ-
és Felsősñfalva, Lövéte, Pálfalva, Siklñd stb. A magyar falvakon kìvül nagy mennyiségű faeszközt
készìtettek a Liptñ, Nyitra, Trencsén, Nñgrád, Hont m.-i szlovákok, a Bereg, Ung, Máramaros m.-i
ukránok és a Hunyad, Krassñ-Szörény, Szilágy, Kolozs, Bihar m.-i románok is. Ŕ A villa és gereblye
mellett a háziiparos falvak kaszanyelet, jászlat, nyomñrudat, szekéroldalt, talicskát, faekét, szánt stb.
készìtettek. A szekérfaragás a kerékgyártás miatt bonyolultabb mesterség volt, de némely vidéken ezt is
háziiparszerűen űzték. A hornyolt deszkábñl összerñtt szuszék vagy szökröny (ácsolt láda) készìtése szintén
a háziipari famunkát végző községek munkája volt (pl. Bakonybél, Siklñd, Székelyvarság). Ŕ A
zsindelyfaragás külön háziipari ágként létezett. A kìvánt hosszúságúra feldarabolt fenyőrönköt (ritkán
bükköt vagy tölgyet) lemezekre hasogatták, majd hornyolták. Zsindelykészìtéssel magyarok pl.
Székelyvarságon, valamint a tutajozásárñl és fakereskedelméről hìres Szegeden foglalkoztak. 1918 előtt
Sáros, Szepes, Zemplén m.-i szlovákok, ill. Beszterce-Naszñd, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos
m.-i románok látták el Mo.-ot zsindellyel. Speciális tudást igényelt a paraszti favágñktñl a fatorony-
(harangláb-) állìtás, a boronaház-faragás, a kapuállìtás és a fejfafaragás. A puha nyár- és fűzfábñl az
elmúlt évtizedekben az erre az iparra szakosodott teknővájñ cigányok készìtették a mosñ- és
dagasztñteknőket, valamint a kisebb-nagyobb fatálakat, melencéket. Korábban a szlovákok, utñbb a
cigányok űzték a puhafát földolgozñ kanalasmesterséget is. Ŕ Külön ágai a famunkának az →
esztergályosság, a vesszőmunka (→ vesszőfonás), a kéregmunka (→ fakéreg edény → fafaragás), melyek
részben háziiparként, részben kisiparként léteztek, valamint a pásztorfaragás (→ pásztorművészet). A
háziipari famunkák fő idénye ősszel kezdődött és télen tartott, hogy tavasszal friss áruval tudják ellátni a
parasztgazdaságok megnövekedett szükségletét. A famunkával foglalkozñ falvak vásárokon adták el
termékeiket. famunkával általában szegényebb emberek (kisparasztok, napszámosok) foglalkoztak
jövedelemkiegészìtő munkaként. Ŕ Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Kovács Ferenc:
Erdei famegmunkálñ eszközök Gyergyñcsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki
székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp.,
1950); Vajkai Aurél: A Bakony (Bp., 1960); Juhász Antal: A szegedi zsindelyvágñ mesterség (Szeged,
1961); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves Ŕ
iparművészeti szimpñzium anyaga) (Veszprém, 1972).
Rámás fűrész (Átány, Heves m.)
Vonñkés (Átány, Heves m.)
797
F
Faragñszék (Átány, Heves m.)
Klumpa (facipő)-árus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)
Famunka-szerszámok: 1. bárd, 2. fejsze, 3. nyeles véső, 4. vinklivéső, 5. bicsak cifrázñ éllel, 6–7. betűvágñ,
8. nagy fűrész, 9. kézi fűrész, 10. kézvonñ, 11. bot (a hasìtñ ék beverésére) 12. simìtñ gyalu (Désháza, v.
Szilágy m.)
Guzsalytalp-faragás (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
798
F
Teknővájñ cigány a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)
Nagyvásár, Debrecenben. Faáruk a vásáron
Kósa László
famunkás: → erdőmunkás
fáncolñ: → vésett dìszìtés
fancsali feszület: a „fancsali pofa” kifejezéshez fűzött mesés magyarázat, → falucsúfolñ. Fancsal
községben (volt Abaúj-Torna m., ma Csehszlovákia) összeverték az útszéli keresztet, kiszúrták a szemét
stb., amiért megengedte, hogy a határt elverje a jég (AaTh 1324A*, BN 1346*). 19. sz.-i
szñlásgyűjteményeink „Szomorú, mint a fancsali feszület” szñláshasonlat egyik magyarázataként közlik.
(Vö. „Faszñsz [szorulsz], mint az egri szent”: Esőt kértek, nem adott, megverték a szent szobrát). Egyéb
magyarázatok: Krisztus azért búslakodik, mert a) a keresztvivők a mezőn felejtették, s az eső lemosta
rñla a festéket, b) a mellette levő latornak két ballábat csináltak stb. A rátñtiáda elsősorban a magyar
nyelvterület északi részén, a palñcoknál ismert. Idegen változatát nem ismerjük. (→ még:
szñlásmagyarázñ mese). Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Falucsúfolñink (Ethn., 1927); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A rátñtiádák tìpusmutatñja (MNKF 3. Bp.,
1966).
Kovács Ágnes
fánk: zsiradékban sütött tészta. A kelt tésztábñl készült, kerekre szaggatott (pánkó, pampuska)
századunkban a parasztságnál is a farsangi ünnepnapok elmaradhatatlan tartozéka, az alföldi ref.
vidékeken gyakran egyetlen jele. Fontos ünnepi tészta egész évben elsősorban Erdélyben, ahol a lakñház
nyìlt tűzhelye és az erőteljesebb olajhasználat is kedvezett a fánksütésnek. Itt lapos tányér nagyságú
pánkókat is sütnek, s e tészta szerepel népdalokban is. Viszonylag gyakoribb a készìtése még a D-
Dunántúlon, ahol újévi tészta is, mìg másutt évente csak néhányszor, pl. gyermekágyas ételajándékaként
készült. A szñ a magyarban erdélyi szász eredetű. Korábbi alakváltozata a keleti nyelvjárásokban
megmaradt pánkó. A finom, tojásos gyúrt tésztábñl készült forgácsfánk (csőröge, herőce) farsangkor
gyakran a kelt fánk kìsérője, a palñcoknál gyermekágyas ajándék is. A csőröge szñt, a korábbi török
származtatást elvetve, nyelvészeink ma belső fejlődésűnek tartják. Forgácsfánk összetételű tésztát
használtak többnyire a régi lakodalmak dìszes menyasszonykalácsába állìtott → életfa ágainak
betekerésére, ill. felaggatására. Hasonlñ a zsiradékba merìtve sütött kürtősfánk (→ kürtőskalács) tésztája
is.
Kisbán Eszter
fantasztikum <gör. ’elképzelhetetlen, hihetetlen’>: az alkotásfolyamat belső előfeltételei egyikének, a

fantáziának mint emocionális-intellektuális folyamatnak terméke. Szaktudományi értelmezése tehát
jelentősen eltér a szñ (pejoratìv) etimolñgiai, köznapi, olykor filozñfiai-ismeretelméleti jelentésétől: nem
azonosìthatjuk mindenkor a hamis tükrözéssel. A fantázia működése elengedhetetlen mindenféle
alkotásfolyamatban; funkcionális terhelése azonban különösen az esztétikai szférában, ennélfogva a
799
F
folklñrban nagy. Egyes folklñrműfajok (mìtosz, mese, hősdal, hiedelemmonda) poétikája teljes mértékben
a fantasztikumra épül; másokban szerepe kevésbé jelentős, a különbséget meghatározandñ azonban nem
érhetjük be a fantasztikum Ŕ realizmus ellentétre szűkìtéssel. A megjelenéstìpusainak és ezek történeti
fejlődésének feltárásával a szaktudomány még adñsunk. Ŕ Irod. Vetter, A.: Die Erlebnisdeutung der
Phantasie (1950); Caudwell, Ch.: Illúziñ és valñság (Bp., 1960); Vigotszkij, L.: Művészetpszicholñgia (Bp.,
1968).
fanyereg: → nyereg
Fanyűvő, Vasgyúrñ, Kőmorzsolñ: mitikus emberfeletti lények, mesealakok, → Fehérlñfia cimborái

(Thompson Motif Index: F 601); egyes változatokban Fanyűvő a hős neve vagy erejének dokumentuma:
út közben fákat dönt ki tövestől. Más változatokban a harmadik társ Hegyhengergető (Hegygörgető,
Hegyforgatñ, Hegytolñ, Hegygyúrñ, Hegycsinálñ, Hegyhányñ, Hegytaszigálñ), ritkán Kőtörő, Kőgyúrñ,
Rézvágñ, két változatban Hìdrakñ (hosszú szakálla a hìd a folyñn). Fanyűvő (néhol Fagörbìtő,
Fahorgasztñ, Fahajtogatñ, Fatörő, Faroncsolñ, Fafaragñ, Faegyenesìtő, egy változatban Nyìrfanyűvő)
gyakran nem név, hanem attributum, olyan emberé, aki úgy nyűvi az erdő fáit, mint az asszonyok a
kendert; ugyanìgy Vasgyúrñ: olyan ember, aki úgy gyúrja a vasat, mint az asszonyok a kenyértésztát,
Kőmorzsolñ pedig olyan, aki lisztté morzsolja a sziklát. A nevek az újabb változatokban olykor
családnévként használatosak, s a rendkìvüli erejű mellékalakok bemutatkoznak: Fanyűvő János,
Vasgyúrñ Laci, Kőmorzsolñ Péter. A három alak néhol óriás, a legtöbb változatban azonban erről nem
esik szñ, a mesemondñ láthatñlag normális méretű, de gigászi erejű embereknek képzeli őket. Alakjuk a
301B mesetìpushoz kötöttén az egész magyar nyelvterületen ismert, de ismeri őket a régi indiai irodalom
is, és Eurñpa minden népe a maga nyelvére lefordìtva sajátos tevékenységüket. A három rendkìvüli
cimborárñl és a rájuk sokban emlékeztető öt csodálatos útitársrñl (→ Nagyehető, Nagyihatñ,
Nagyfázhatñ, Nagyhajigálñ, Nagyszaladñ), valamint a valñszìnűleg ugyanide tartozñ három mitikus
kutyárñl (→ Messzehallñ, Messzelátñ, Földneheze) modern, elemző tanulmány még nem készült sem
magyar, sem nemzetközi vonatkozásban. Ŕ Irod. Benfey, Th.: Menschen mit den wunderbaren
Eigenschaften (Kleinere Schriften zur Märchenforschung, Berlin, 1894); Tompson St.: The Folktale (New
York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
fapapucs: → fabocskor
fára (ném. Pfarre ’lelkészség’): a dunántúli nyelvjárásokban a r. k. plebánia és az ev. parñkia neve.
Tágabb értelemben, főleg a 18. sz.-ban egyházi javadalmas állás. A fára fiñkegyháza a Dunántúlon a filja
(lat. filia).
Balogh István
faragás: → fafaragás, → kőfaragás, → szarumunka, → pásztorművészet, → domború faragás, →

famunka
Faragñ Jñzsef (Brassñ, 1922Ŕ): tudományos kutatñ, folklorista. Tanulmányait a kolozsvári egy.-en
végezte, ahol néprajzbñl doktori oklevelet szerzett (1945). Egy.-i gyakornok, tanársegéd, adjunktus
(1941Ŕ53), tudományos (akadémiai) kutatñ a kolozsvári Folklñr Intézetben (1949Ŕ). A romániai magyar
folklorisztika múltjával, a mai romániai magyar folklñrral, magyarŔromán (K-eurñpai) összehasonlìtñ
folklñrkutatással foglalkozik. Cikkei, tanulmányai magyar és román szakfolyñiratokban jelennek meg.
Gondozta Arany Lászlñ, Kriza János, Benedek Elek, Ősz János, Ion Pop-Reteganul több
mesegyűjteményét. Ŕ F. m. Betlehemesek és kántálók Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1947); Felszállott a páva.
Szemelvények a magyar népköltészetből a XVI. századtól máig (Bukarest, 1951); Moldvai csángó népdalok és
népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1954); A szegény ember vására. Székely népmesék (Bukarest, 1955);
Diófának három ága. Székely népballadák (Bukarest, 1956); Bárányka. Román népballadák (műfordìtñ
társszerzővel, Bukarest, 1963); Jávorfamuzsika (Bukarest, 1965); Kriza János (társszerzőkkel, Bukarest,
1965, 1971); Hej, zöld levél. Román népdalok (műfordìtñ társszerzővel, Bukarest, 1966); Kurcsi Minya,
havasi mesemondó (Bukarest, 1969); Novákékról szól az ének. Román hősi balladák (műfordìtñ társszerzővel,
Bukarest, 1969); Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsi népmesék (társszerzővel, Bukarest, 1970);
Háromszéki magyar népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1973); Márk vitéz. Román népballadák (műfordìtñ
800
F
társszerzővel, Bukarest, 1973); Gyönyörű Bán Kata. Régi magyar népballadák (Kolozsvár, 1973); Romániai
magyar népdalok (társszerzővel, Bukarest, 1974); Balladák földjén (Bukarest 1977).
faragñ pásztor: → pásztorművészet
faragñszék, faragópad: a faragás segédeszköze, a munkadarab befogására. Egyéb elnevezései: kézvonószék

vagy -pad, vonószék, bakszék (Ormánság), szijószek, szilópad (Dunántúl). Alsñ részét támlátlan, becsapolt
lábú pad képezi, ennek egyik végéhez csatlakozik a faragandñ darabot tartñ emelvény, ill. az azt rögzìtő
fej. A fejet a vele összeköttetésben levő lábitó (talp, papucs) segìtségével tartja szorosan a lovaglñülésben
helyet foglalñ faragñ. A faragñszékhez tartozñ speciális faragñeszköz a kétnyelű kés (kézvonókés, szìjókés). –
A faragñszék a középkor folyamán alakult ki; rñmai kori kezdeteit egy 2. sz.-i galliai dombormű jelzi,
mely szerint ekkor még a lábbal valñ leszorìtás szìjhevederrel történt. A faragñszéket a faipar Eurñpa-
szerte, általánosan használta, ìgy a modern gyalupad bevezetéséig, a 18. sz.-ig az asztalosok is. Mo.-on a
legkorábbi adatot 1587-ből ismerjük a faragñszékre, ill. 1588-bñl a vonószékre. Első ábrázolása Comenius
Orbis Pictusában (1685) maradt fenn (kádárműhelyben). A megőrződött régi népi példányok gyakran
dìszesen kiképzettek, különösen jellemző a fejnek ember- vagy lñfejkénti kialakìtása. Ŕ Irod. Haáz Ferenc:
Udvarhelyszéki famesterségek (Kolozsvár, 1942); Maissen, Alfons: Werkzeuge und Arbeitsmethoden des
Holzhandwerks in Romanisch Bünden (Geneve - Erlenbach-Zürich, 1943); Lajos Árpád: Dìszes fafaragás
a Hñr völgyén (A Herman Ottñ Múz. Évkve, 1963).
1788-ban készült tiszabői kürt részlete. Faragñmolnár faragñszék előtt.
K. Csilléry Klára
faragñszék nñtája, a: a gyarapodñ szövegű láncének egyik tìpusa, mely versszakonként új sorral bővül, és
ezeket a gyarapodás fordìtott sorrendjében dalolják el. (Innen másik neve: az ún. visszaolvasó énektìpus.)
Legtöbbszőr tréfás társasénekként kerül előadásra; ez esetben az → előénekes a megénekelt tárgyakat és
személyeket rajzzal illusztrálja. Az ábrák száma a versszakokkal együtt gyarapodik, és az előre vagy az
éneklés alatt felrajzolt képek mutogatása megkönnyìti az éneklést. A faragñszék nñtája tetszés szerint
nyújthatñ, a leghosszabb ismert változat 14 versszakos; teret enged a rögtönzésnek, változtatásnak. Ha az
egyes szakaszokat más és más énekli, az → előadñk kifejthetik tréfás rìmfaragñ képességüket. A → refrén
mindig állandñ és közös (Ŕ Ó, be szép!, Ó, mi szép! Ez a derék faragñszék... vagy: Ez a görbe lábu szék!);
viszonylag állandñk a kezdősorok is (Ez a hosszú, ez a kurta; vagy: Itt az egyenes, itt a görbe; esetleg: Ez
a kapa, ez a kasza...). Rìmei minden esetben játékosak, és a fogalmakat is a rìm kedvéért meglehetősen
tetszőlegesen válogatják össze. A változñ töltelékszavak között szerepelhet személy (bolond vagy részeg
Miska, boros Linka, asszony, öreg bojtár, német, görög, török stb.), állat (birka, cirmos cica, gñlya,
vöcsök), testrészeik (birka farka, gñlya lába, hosszú orra), különféle tárgyak (gyertya, gyufa, koppantñ;
kés, villa, ollñ; köcsög, pohár stb.), továbbá étet, ital és egyéb fogalmak is. Angol, francia és német
változatait ismerjük, az utñbbi lehetett a magyar (és a szlovák) forrása. Elterjesztéséhez és a rajzok
alkalmazásához a vásári képmutogatók is hozzájárulhattak. Nálunk nem vált általánossá: a mintegy 40
változat a Dunántúlrñl és Erdélyből valñ, a palñcok és az alföldiek nem ismerik. Legkorábbi emlìtése
Pálñczi Horváth Ádámnál találhatñ. Jñkai 1856-ban emlìti először, majd beledolgozta a Mire
megvénülünk (1865) c. regényébe. Terjedése során többszörös változás érte: céhes eredetű és oktatñ
jellegű → iparosdal lehetett, mindig a segédek (főként az ácsok) közt volt a legnépszerűbb; később tréfás,
szñrakoztatñ társasénekké vált. Megtaláljuk a lakodalmi énekek, a különféle játékdalok, → mozgalmi
dalok, sőt még az → árusdalok között is. Környezetének megfelelően alakult szövege is; dallama
távolabbrñl a → gyermekdalokkal és a → regösénekekkel rokonìthatñ. Műfaji rokona a → fejőnñta, a →
katekizmusi ének és a → kitrákotty-mese, valamint ezek párhuzamai (az ún. Jakab-nóta, → kñrñ és a
kismadár, a c. mese stb.). (→ még: képmutogatñ ének) Ŕ Irod. Tolnai Vilmos: A faragñszék nñtája (Ethn.,
1930); A Magyar Népzene Tára (III. A., Bp., 1953); Pálñczi Horváth Ádám: Ó és új mintegy ötödfélszáz
énekek (Bp., 1953); L. Gábor Judit: A faragñszék nñtája (kézirat, Bp., 1972).
801
F
Katona Imre
farbőrugrás: bányászszokás, az új bányásszal munkába lépése napján átugratták a farbőrt, s ezzel

jelképesen bányásszá avatták, a szakmába tartozñnak fogadták el. A farbőr a 18. sz.-ig a bányász
munkaruhájának része. Durva, hátul a derékra akasztott borjúbőr-lepel. Azért viselték, hogyha meredek,
szűk vágatokban a gerendákon siklottak, fel ne sértsék magukat, vagy ha leültek a nyirkos vágatokban
ñrákon keresztül ékkel, kalapáccsal dolgozni, meg ne fázzannak. A baleset- és egészségvédelmi célbñl
használt farbőrt munkán kìvül is magukon hordták. Amikor pedig már a bányában nem volt rá szükség,
finomabb kivitelben dìszként a bányászegyenruha tartozéka lett. A farbőr az egykori erdélyi bányákban
jelent meg. Első emléke Nagybánya és Felsőbánya 1347-ből származñ várospecsétjén láthatñ, amelyen a
bányászok már farbőrt viselnek. Innen kerülhetett a fontos ruhadarab a 15. sz. körül a felvidéki
bányákba, s itt alakulhatott ki a farbőr szokása is. A farbőr a legtovább Selmecbányán tartotta magát,
hol a Bányászati Akadémia elsőéves hallgatñjának, a baleknak a sörrel valñ megkeresztelése után még át
kellett ugrania a farbőrt, s csak ennek megtörténte avatta bányásszá, az Akadémia polgárává, „mert a
farbőr jelentette a határt az utált filiszter és a vidám bursélet között”. A múlt század negyvenes éveiben
az Akadémia igazgatñja többször is tiltotta a diákegyletek által támogatott „bőrön át valñ ugrálást”, de
eredmény nélkül, mert a diákok nemcsak a balek-keresztelőkön, hanem más alkalmakkor, szakestélyeken
stb. mindig találtak „keresztelni valñt” s okot az ivászatra, a farbőrugrásra. Így a szokás még inkább
megerősödött, és a múlt század közepén a Selmecbányárñl elkerült diákok a mai Ausztria, Csehország,
Jugoszlávia területén is elterjesztették. A szokás Lengyelországban Ŕ különösen Krakkñ környékén Ŕ is
több évtizedes múltra tekint vissza, a néhány évvel ezelőtt a Ruhr-vidék szénbányáiban is meghonosodott.
A mondott országokban a farbőrugrást a bányákban rendszerint december 4-én, Borbála napján, a
bányászati főiskolákon pedig röviddel az új tanév megkezdése után alkalmazzák. Az ugrás mñdja
ezekben az országokban kissé megváltozott, mert nem nekifutással történik, mint egykor Selmecbányán,
hanem székről vagy hordñrñl, és a jelöltnek előzetesen választ kell adnia néhány formálisan feltett
kérdésre. Ha e feltételnek eleget tesz, és a bányászatot élethivatásnak vállalja, megkapja az engedélyt az
ugrásra. A farbőrt ilyenkor „oktatñi”, magasabb évjáratú diáktársai tartják. Az ugrás után a felavatott
diák a jobb kezében tartott sörös poharat kiürìti. A farbőrugrás a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem
bányamérnök hallgatñinak balek-keresztelőin is meghonosodott (→ avatás). Ŕ Irod. Faller Jenő: A farbőr
használatának eredetéről (Bányászati Lapok, 1963. 12. sz.); Faller Jenő: A farbőrugrásrñl (Bányászati
Lapok, 1966. 5. sz.).
fardűlő: → gyalogút
farhám, 1. fékhám, soroglás-farhám: a → hám kiegészìtő része. Mint a szügyellő a lñ szügyét, ez a lñ farát
fogja körül; olykor csak dìszül szolgál: ráaggatják a → sallangokat. Ha a → szekérrúd vezetését nem →
nyaklñval, hanem tartñlánccal végzik, akkor a farhám a fékezést, a jármű visszatartását szolgálja. Ez
esetben a farhám erős szìjakkal csatlakozik az → istráng bekötéseibe, és ìgy a lñ Ŕ kivált hegyes, dombos
vidéken Ŕ jñl tudja visszatartani, fékezni a → szekeret.
802
F
Farhám
K. Kovács László
fárida, fáridázás: a háromrészes sárpilisi (Sárköz) leánykörtánc középső (csárdásszerű) részének

ismeretlen eredetű elnevezése. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Lakodalom (III. AŔB., A Magyar Népzene Tára,
Bp., 1955Ŕ56); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Martin György: Motìvumkutatás Ŕ
Motìvumrendszerezés. A sárközi Ŕ dunamenti táncok motìvumkincse (Bp., 1964).
Martin György
farkas-barkas: ritmikus felépìtésű → állatmese, nálunk → gyermekmese. Az állatok a „világvége” elől

menekülnek (egy diñ esett a tyúk fejére vagy hasonlñ: AaTh 2033), verembe esnek. Megéheznek, s a rñka
tanácsára egymást kezdik enni. A legkisebbel (legrútabbal, legrútabb nevűvel) kezdik: „Farkas-barkas az
is szép, rñka-bñka az is szép..., tyúkom-búkom jaj de rút” mondják, s a tyúkot felfalják, majd sorra a
nyulat, őzet stb. (AaTh 20A, ill. AaTh 2010 IA). Végül csak a farkas marad életben. Az üvöltésére
odasiető emberek agyonverik (lelövik stb.) (AaTh, MÁT 20C). A mesének a magyar anyagban 4
redakciñja van: Az állatok sorra felfalják egymást (AaTh 20; 2 vált.), Állatok a veremben (AaTh 20A; 1
vált.), farkas-barkas (AaTh 20C; 6 vált.), Ugróverseny (MNK 20F*, 4 vált.). A 4 redakciñ és a 13 változat
egymástñl csekély eltérést mutat, ezért is sorolta Berze Nagy János valamennyit egy tìpusszám alá. →
Mondñkamese jellegű, 19. sz.-i elterjedési területe a DunaŔTisza köze, ill. a Dunántúl. A 20. sz.-ban Arany
Lászlñ meséje Ŕ a tankönyvek és meséskönyvek közvetìtésével Ŕ az egész magyar nyelvterületen elterjedt.
Eurñpa-szerte ismert, K-Eurñpábñl a magyar mellett görög, török, erdélyi szász és cigány változatokrñl
tudunk. Ŕ Irod. Gerber, A.: Great Russian Animal Tales (Publication of the Modern Language
Association of America, VI., 1891); Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und
Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Tompsom St.: The Folktale (New York, 1936);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék
tipusmutatñja (Népr. Közl., 1958); Kovács Ágnes: A XX. században rögzìtett magyar népmeseszövegek
XIX. sz.-i nyomtatott forrásai (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969).
Kovács Ágnes
farkas és a bárány, a: → ezñpusi mese és → példázat. A farkas megvádolja a bárányt, mely a folyñn
lejjebb iszik, hogy felkavarja a vizet. Bár a bárány védekezése helytállñ, közli vele, hogy az igazság
mindig az erősebb oldalán van, és felfalja (AaTh 111A). Nálunk a latin kultúrájú középosztály körében
közismert. A szájhagyománybñl Heltai Gáspár gyűjteménye nyomán, a Székelyföldről jegyezték fel egy
változatát. Eurñpaszerte ismerik. Legkorábbi feljegyzése J. de Vitry (13. sz.) példázatgyűjteményében
találhatñ. Tartalmazzák a 15. sz.-i angol, spanyol stb. példázatgyűjtemények és K. von Halm Ezñpusa is. Ŕ
803
F
Irod. Imre Lajos: Heltai Gáspár ezñpusi meséi (Bp., 1897); Wienert, W.: Die Typen der griechisch-
romanischen Fabel (Helsinki, 1925; FFC 56); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr.
Ért., 1958); Tubach, F. C.: Index exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204).
Kovács Ágnes
farkasgúzs: régi testi büntetés volt. Az elìtélt két kezefejét összekötötték és két összefogott térdén
átvetették, két keze szára és térdcsuklñja közé pedig botot húztak. A farkasgúzsba rakott ember szinte
mozdulni sem tudott, a minden mozdulati szándékára felbukott. „Nem kár vñna farkasgúzsba rakni” Ŕ
mondják néha ma is.
Farkasgúzs (Ormánság)
farkashálñ, farszák: ìvesen hajlìtott, zsinñrral összekötött vesszőkávára szerelt, aprñ szemű, hegyes
zsákszerű hálñ, a → hajtñhalászat eszköze. Szájánál az ìnhoz és az abroncshoz erősìtett egyenes vagy
villás végű hosszú rúddal szorìtja le a halász a farkashálñt a fenékhez. Köves hegyi patakok orvhalász
szerszáma. Használatához legalább két ember kell. Egyik a hálñt szorìtja a fenékhez vìz ellen tartva, a
másik 20Ŕ30 m-ről kezdi zavarni a halat a zurboló vagy gübülő, turbokoló fával, melynek néha kerek
fatárcsa vagy bőr talpa van. Bokros, fás partoldalaknál használják a bokorhálót, bokorszákot. Hasonlñ a
farkashálñhoz, de nagyobb, átmérője a 2Ŕ3 m-t is eléri, rúdja 4Ŕ5 m is lehet. Csñnakrñl 2Ŕ3 halász
dolgozik vele. A hálñt a bokrok elé tartják, zurbolñval, evezővel zavarják bele a halat. Ide tartozik a Baja
környéki Duna-ágakban használatos nyitott kece, melyet kötéllel vontatnak a bokrok elé, a a halat kötélre
erősìtett kövekkel zavarják ki. A farkashálñnak számos változatát ismeri a külföldi, főleg nyugati
irodalom. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar
halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Demoll, M.: Handbuch der Binnenfischerei... (Stuttgart, 1926);
Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Farkashálñ
Solymos Ede
farkaskert: két koncentrikus kör formájában épìtett sövény- vagy deszkakerìtés, amelynek fala kb.
másfél-két méter magas, és rendszerint tetővel van ellátva. A belső zárt kerìtésbe helyezik az élő tyúkot,
bárányt, malacot stb. A külső kerìtés ajtñval ellátott. A külső és belső kerìtés közötti szűk folyosñban a
zsákmányra éhes farkas, rñka körbe kúszik és meglöki a külső kerìtés befelé nyìlñ ajtaját. Az ajtñ
becsukñdik s a ragadozñ vad fogva marad. A kerìtés köze gyakran előreállñ tüskékkel van ellátva,
amelyek a farkaskertbe került állat hátrálását lehetetlenné teszik. A hazai nagyobb uradalmak erdeiben a
század elején még készìtettek ilyen farkaskerteket. Népi használata a székelyektől, a kalotaszegiektől
ismert. A háromszéki határnevek között 1779-ben előfordul a Farkaskert elnevezés, ami nyilvánvalñan
ottani régi készìtésére utal. Leìrta használatát Pák Dienes is (1829). A farkaskert ismeretes a románoknál,
a balkáni törököknél és szlávoknál, a lengyeleknél, oroszoknál, letteknél, észteknél, finneknél, németeknél
stb. A 17. sz.-i norvég és svéd törvények előìrták, hogy minden állat- és erdőtulajdonosnak farkaskerthez
hasonlñ csapdát kell épìtenie, amely alñl csak az egyházi emberek és a zsellérasszonyok kivételek. A
farkaskert valñszìnűleg az oroszok révén jutott el a burjátŔmongolokhoz, tunguzokhoz, jakutokhoz,
kazakokhoz. A farkaskertet részletesen leìrja Gaston III. Phoebus francia vadászkönyve (1381). Széles
körű elterjedése a Balkánon a népi vadfogñ technikában magas korát bizonyìtja, de ugyanakkor a finnek
804
F
csak a 19. sz. eleje ñta ismerik. Elterjedéséhez, népi használatához valñszìnűleg hozzájárultak a
vadászkönyvek is. Ŕ Irod. Moszynski, K.: Kultúra ludowa slowian (I., Krakñw, 1929); Lagercrantz, S.:
Fallgropar hos clen svenska allmogen (Ymer, 1933); Sirelius, U. T.: Die Volkskultur Finnlands (I., Jagd
und Fischerei in Finnland, BerlinŔLeipzig, 1934); Gunda Béla: Néprajzi vonatkozások régi francia
vadászkönyvben (Népr. Ért., 1939); Vuia, R.: Vânãtoarea ºi curse þãrãneºti din Þara Haþegului ºi
regiunea Pãdurenilor (Carpaþii, XI., Sibiu, 1943).
Farkaskert, farkas és rñka fogásához (Farkaslaka, v. Udvarhey m.)
Gunda Béla
farkaskoldus: → csordásfarkas
farkastánc: a 19. az. elejétől ismert táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok), melyet táncmulatságok
változatossá tételére, lakodalmakban (→ lakodalom) a násznép szñrakoztatására jártak. Farkasjátéknak
is nevezik. Lényege a párfogás, párcserélés: a kör közepén állñ férfi a „farkas”, aki a zene és a körtánc
megszüntével igyekszik párt fogni. Ha sikerül, beáll vele a körbe, s a pár nélkül maradt táncos kerül
középre. (→ még: kacsázás) Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Lakodalom
(III., AŔB., A Magyar Népzene Tára, Bp., 1955Ŕ56).
Maácz László
farkasverem: → szembekötősdi, → verem
farmatring, farokszìj: dìszesebb → hámoknak és → nyeregnek a tartozéka. Hámoknál a marszìjhoz,

nyergeknél a nyeregdeszka két hátsñ szárnyához csatlakozik, hurokján vagy bujtatóján a lñ farkát húzzák
át. Szerepe, hogy a → sallangokat reá akaszthassák, másrészt hogy megakadályozza a hám és a nyereg
előre csúszását. Olykor mellékszìjak is kìsérik, amelyek a lñ farán oldalt fekszenek, de nem →
farhámszerűen, mert a farmatringnak nincsen köröljárója vagy soroglája, amely a lñ farát kerìtené körül.
Ŕ Irod. Pettkñ-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931).
Farmatring
K. Kovács László
farmtanya: állandñan lakott, egy-egy földművelő család tulajdonában és használatában levő külterületi
magános telep. Teljes gazdasági udvar és a tulajdonos családi otthona. Lakñjának nincs háza a városban.
Körülötte terül el a hozzá tartozñ termelőhely, a szántñföld, a kaszálñ, szőlő. Mivel gazdasági és települési
egység, látszñlag szñrványfalusi telepnek felel meg. Társadalmi szempontbñl azonban különbözik attñl. A
farmtanya mindig valamelyik város távoli határán áll. Lakñja gazdaságilag és közigazgatásilag kötődik a
városhoz. A farmtanya különösen a DunaŔTisza közén elterjedt, de előfordul Alföld-szerte. Megtalálhatñ
szőlőben, gyümölcsösben és szántñföldön egyaránt. A farmtanyák kialakulása és elterjedése a 19. sz.
második felére, valamint a 20. sz. elejére esik. Számukat nagymértékben növelte sok régi tanya állandñ
lakñhellyé alakulása. 1950 után, amikor a nagy határú városok távoli pusztáin önállñ tanyaközségeket
szerveztek, a farmtanyák többsége valñdi → szñrványtanyává vált. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Magyar tanyák
(Bp., 1942).
Bárth János
805
F
farokkötés: a lñ farokszőrének a felcsavarása és a visszacsavart fonadék megkötése. Célja, hogy sáros

időben a lñ farokszőre ne ragadjon tele sárral, de emellett sokszor a dìszelgés is. Ŕ Gyakran nedvesen
kötötték fel a farokszőrt, úgy hagyták egész éjjelen át, hogy másnap kibontva szép „habos”, azaz
hullámos legyen a szőr. A farokkötésnek azonban volt mágikus jelentősége is: úgy tartja a néphit, főleg a
katonák, huszárok között, hogy a felkötött farkú lovat nem éri baj, nem bukik fel, és lovasát hátulrñl nem
tudja az ellenség levágni, lenyilazni, mert „meg van kötve”. A farokkötés régi keleti lovasszokás, a kìnai
Ming császárok idejéből már bőven vannak rá ábrázolások. Farokkötéses lovat ábrázol a Kolozsvári
Márton és György Prágában állñ Szent György-szobra (1372-ből), és ilyen többek között Schemel 1568-
bñl valñ kocsi rajzán a fogat felkötött farokkal. (→ még: sörényfonás) Ŕ Irod. Gönyey Sándor:
Lñfarokkötések Szilágy és Szatmár megyében (Ethn., 1942).
Bokrára kötés (Szilágyság).
Farok répa (Szilágyság).
K. Kovács László
farokszìj: → farmatring
faroskas: a → szekérkas általános neve az Alföldön. A Tiszántúlon nagyobbrészt csak a háromnegyedes

kast használták, ez a szekérderék 3/4-es részét érte végig, de ha mind a két egyenes → saroglyát
vìzszintesre leeresztették, akkor a szekérderekat éppen két kas érte végig egymással szembefordìtva;
ezáltal tetemesen megnövelték a rakodñterét a szekérnek. Ilyen, összefordìtott kassal hordták a csöves
kukoricát, répát stb.
K. Kovács László
farpárna, farkolbász: → csìpőpárna
farsang: → vìzkereszt napjátñl (január 6.) → hamvazñszerdáig tartñ időszak. A → szokások és hiedelmek
(→ hiedelem) zömének szempontjábñl azonban többnyire farsang-vasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd
alkotja a farsangot. Néhol, különösen K-en és É-on a határa kitolñlik. A hamvazñszerdát követő napon az
egynapos → böjt után a böjtöt felfüggesztik, hogy a farsangi maradékot elfogyaszthassák. Ennek a
napnak zabáló-, torkos- vagy tobzódócsütörtök a neve. A farsang bajor-osztrák jövevényszñ: a „vaschang”-
bñl származik. Első ìrásos jelentkezését 1283-bñl bajor-osztrák adatokbñl ismerjük. Mo.-on a farsang
kialakulása a középkarra tehető, elsősorban német hatás eredményeként. Elterjedése valñszìnűleg három
fő területen történt: a királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében. A királyi
udvarban jelentős volt az itáliai hatás, mìg a másik két szinten német hatással kell számolni. Ezt az is
bizonyìtja, hogy a karnevál – amely olasz jövevényszñ Ŕ, bár számos eurñpai nyelvben megtalálhatñ,
nálunk a farsangra nem honosodott meg. Ŕ A farsanghoz a → karácsonyi ünnepkör után a leggazdagabb
jelesnapi szokáshagyomány kapcsolñdik. Legjellemzőbb eseménye az → álarcos, → jelmezes →
alakoskodás, amely majdnem minden farsangi szokásban előfordul. Történeti adatok tanúsága szerint a
15. sz. ñta ismeretes és kedvelt, és számos formája ma is él Mo.-on. Leggyakrabban adománygyűjtő
szokással kapcsolñdik (→ dőre, → bakkuszjárás). A farsangi mulatságok a mulatság szìnhelyén vagy
házaknál előadott dramatikus játék (→ halottas játék, → betyárjáték, → lakodalmas játék, → rabvágás).
A busójárás a Mohács környéki délszlávok alakoskodñ felvonulása. Erdély több helyén húshagyñkedden
adták elő a → dúsgazdagolás elnevezésű dramatikus játékot is. A farsangban gyakori az →
806
F
állatalakoskodás, mint pl. a → gñlyaalakoskodás, → kecskealakoskodás, → lñalakoskodás, →

medvealakoskodás. A maszkos alakoskodñk dramatikus játékai és a felvonulások mellett fontos esemény
az ünnepinél is gazdagabb evés-ivás, tánc, mulatozás az ivñban, fonñházban vagy más közösségi helyen. A
mulatság gyakran elkülönült nemenként és korcsoportonként (→ asszonyfarsang). Kezdete néhol a
farsang utolsñ előtti vasárnapján, a lányok vasárnapján kezdődik (→ talalajvasárnap). A Felvidék némely
területén a vasárnapja előtti ún. kövércsütörtök a mulatozás első napja. A legények a muzsikusokkal
végigjárják a falu utcáit. A lányos házak előtt táncolnak, és a házbeli lányt is megtáncoltatják, aki ezért
pénzt ad a legénynek. A pénzből a muzsikusokat és a mulatozás költségeit fizetik. A farsanghoz
általánosan elterjedt köszöntő szokások (→ farsangi köszöntő, → sardñ vasárnap, talalajvasárnap), ill.
adománygyűjtő felvonulások is közös mulatsággal zárulnak. Legények és fiúgyermekek versengő
ügyességprñbái is ismeretesek voltak néhol farsangkor (→ kakasütés, → gunárnyakszakìtás). Mo.-on is
élt az Eurñpaszerte ismert szokás a böjt és a farsang tréfás küzdelméről (→ Cibere vajda és Konc király).
Bizonyos húshagyñkeddi szokások a farsang, ill. az egész tél elmúltát jelképezik: farsangtemetés,
bőgőtemetés (→ halottas játék, → téltemetés). A farsanghoz számos termékenységvarázslñ (→
termékenységvarázslás), ill. termésvarázsló cselekmények és hiedelmek kapcsolñdnak; ezek részint a
köszöntők jñkìvánságaiban, a dramatikus játékok egyes mozzanataiban nyilvánultak meg, részint
bizonyos, elsősorban a kender növekedésével kapcsolatos → előìrásokban, Pl. a farsangi mulatságban
nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender, a húslevesbe ugyane célbñl hosszú laskát kell főzni.
Sokfelé elterjedt hit szerint húshagyñkedden kell a vetnivalñ kukoricát lemorzsolni, vagy bizonyos
gyümölcsfákat, ill. a szőlő négy sarkán egy-egy tőkét megmetszeni. A farsang legarchaikusabb elemei a
hétfalusi csángñk → boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban kereshetők. A szokásainak
alakulására számos történeti utalásbñl következtethetünk, hadd utaljunk itt csak Bod Péter Szent
Heortokrates és Temesvári Pelbárt Pomerium de tempore c. művére. Világi és egyházi ìrñk, katolikus
papok és prot. prédikátorok egyöntetűen elìtélik a farsangi mulatozást, amelyet az → ördög ünnepének
tartanak. A magyar farsang és az eurñpai népek hagyománya között több párhuzamot ismerünk. Ŕ Irod.
Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén (Bp., 1942); Fehrle, Eugen: Feste und
Volksbräuche im Jahresablauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Vámszer Géza: Adatok a csìki
farsangi szokásokhoz (Ethn., 1959); Lajos Árpád: A domaházi ivñ (Népr. Közl., 1960); Ferenczi ImreŔ
Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Dömőtör
Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén
(Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: Farsangi „remélés” Eger vidékén (Ethn., 1968).
Az álarcosok tojást gyűjtenek (Tejfalu, v. Pozsony m., 1976).
A farsangolñ „menyasszony és vőlegény” egy ház udvarán táncolnak (Csölöszte, v. Pozsony m., 1976)
Az álarcosok hátba verik a járñkelőket az utcán (Tejfalu, v. Pozsony m., 1976)
807
F
Farsangjárñ maskarás csoport (Csömör, Pest m.)
Remélők egy csoportja (Novaj, Heves m.)
Farsangi bolodkerék (Bölön, v. Háromszék m., 1972)
Farsangi szokások. Remélők felvonulása (Novaj, Heves m.)
Álarcos farsangi felvonulñ (Moha Fejér m.)
808
F
Vőlegény, menyasszony és musztikás (Bölön, v. Háromszék m., 1972)
Ujváry Zoltán
farsangi bál: a naptári év jeles napjaihoz fűződő → táncalkalmak közül a legjelentősebb, amelyet a
farsang három utolsñ napján rendeznek meg. Számos helyen már kövércsütörtökön elkezdődőtt a tánc,
de a legzajosabb a húshagyñkeddi volt, amely éjfélig tartott. A farsang valamelyik napján tartották meg a
páros és nős bálokat is. A Dunántúl egyes vidékein (Fejér m.) a zártkörű farsangi mulatságot batyu bálnak
is nevezték. Palñcföldön háromnapos, ún. farsangi ivót, ijót, iót tartottak. Gyakori volt farsangkor a →
gyermekbál. Ŕ Irod. Bakñ Ferenc: Felsőtárkány néprajzi ismertetése (Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz
Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Pesovár Ferenc
farsangi köszöntő: többnyire gyermekek, egyes helyeken lányok adománygyűjtő, → köszöntő,

jñkìvánságmondñ felvonulása → farsangkor. Néhol csak legények és nős férfiak járnak farsang keddjén,
néhol hétfőn vagy vasárnap házrñl házra farsangot köszönteni, többnyire hosszú nyárssal a kezükben,
bekormozott arccal. Esetleg valamilyen hangszer kìséri az éneküket. Néhol bizonyos varázscselekmények
kapcsolñdnak a köszöntéshez: pl. Baranya m.-ben kukoricát szñrnak a farsangolñk lába alá, hogy sok
csirkéjük keljen, mint ahogy a letaposott kukorica is kikel. Az ének végén a gazdasszony vagy a gazda
esetleg ìgy szñl: „gyertek ide fiaim azzal a nyárssal. Rátűzöm a szalonnát, hogy szép megölőjeim
legyenek!” Heves m.-ben lányok köszöntenek. Ha nem kapnak tojást a háziaktñl, ìgy fenyegetőznek: „Ne
keljen meg a cipñjuk!” A köszöntők szövege rendkìvül összetett, állandñ versszaka:
Hipp, hopp farsang, itt ölték az átányt, nem adják a máját, csak a szalonnáját.
Emellett a dunántúli változatokban a → regölés ismert kìvánságversei: „Adjon az úristen ennek a

gazdának...”, vagy más farsangi szokások kìsérő szövegei, pl.: „Elmúlott a rövid farsang...” kezdetű
vénlánycsúfolñ (→ vénlánycsúfolás), vagy a → karácsonyi ünnepkörből ismert, továbbá Gergely-járás, →
Balázs-járás ABC-s verseire emlékeztető szövegrészletek szerepelnek. Néhol nyársalás néven ismert a
szokás. → Kardozás néven ismerjük Zobor vidéki helyi változatát. (→ még: sardñ vasárnap, →
talalajvasárnap) Ŕ Irod. Jeles napok (A Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953).
Tátrai Zsuzsanna
farszák: → farkashálñ
faszamár, faló: megszégyenìtő büntetőeszköz, amelyet az ország különböző részein (Felföld,

Hajdúkerület, Szeged stb.) a községek Ŕ II. Jñzsef tiltñ rendelkezéséig Ŕ kisebb bűncselekmények (pl.
káromkodás, házasságtörés stb.) elkövetőivel szemben mellékbüntetésként alkalmaztak. Használata a
katonaságnál is gyakori volt. Az elìtélt hosszabb-rövidebb ideig volt kénytelen a faszamáron ülni,
miközben a tömeg gúnyolta, ütlegelte. Emléke a nép nyelvében, meséiben ma is él. Ŕ Irod. Horna, R.: Der
Pranger in der Tschechoslowakei (Graz, 1965).
fatégla: → dránica
fatorony: ácstechnikával készìtet, gerendavázas épìtmény, amely a település vagy az épìttető közösség
harangjának (harangjainak) elhelyezése mellett a környezet védelmére, a közbiztonság biztosìtására őr-
és megfigyelőhelyül szolgál. Bár a középkor korai századai ñta országszerte gyakoriak voltak a kő- és
téglatornyok, a toronyépìtésben a fa-, ill. ácstechnika a 18. sz. végéig kiemelkedő jelentőségű maradt,
mivel kevés kivétellel eltekintve a kő- vagy téglatoronytest csak a szinte teljesen önállñ faszerkezet,
809
F
toronyépìtmény felemelését szolgálta. A 17Ŕ18. sz.-tñl elsősorban K-Mo.-on, Erdélyben, ill. prot. és gör.
kel. gyülekezetek birtokában maradtak fenn nagy számban fatornyok, vagy a kifejezetten peremhelyzetű
vidékek őriztek meg jeles emlékeket. Ŕ Világi rendeltetésű épìtmények, udvarházak, kúriák kerìtései-
kapui, várak, várfalak, városok és városfalak egyaránt épültek okkal, s ezek szerkezete, technikai kivitele,
formája nyilván mély gyökerű középkori hagyományoknak köszönhetően feltűnően egységes volt. Ŕ A
magyar fatornyok középkori hagyományai mélyen gyökereznek az eurñpai gñtikus egyházi és hadi,
valamint világi monumentális épìtészet gyakorlatában. A fatorony épìtésének mesterei falusi, mezővárosi
környezetben élő vagy a paraszti szinthez közel állñ városi ácsok voltak. Noha fennmaradt legrégebbi
fatornyaink is csak a 16. sz.-bñl valñk s általában 17Ŕ18. sz.-iak, épìtési szerkezeteik, technikájuk,
formájuk késő gñtikus, helyenként reneszánsz jellegűek, eredetük a 14Ŕ15. sz. épìtőgyakorlatáig nyúlik
vissza. A fatorony általában a templom testétől külön áll, de volt példa arra is, hogy a fagerenda vázas
szerkezetű templomtesttel együtt egységes alaprajzba épült vagy szorosan egymás mellé épìtették. A kő-
vagy téglatorony-testeken állñ fatornyok általában a templommal összeépültek. A fatornyokat
talpgerendás ácsszerkezetre alapozták. Az alapgerendázatba állìtották a torony felmenő
oszlopszerkezeteit, amelyeket egymással is, a talpgerendázattal is kölcsönösen összekötöttek,
összecsapoltak. Az oldalirányú dőlések ellen külön támasztñ gerendázatot épìtettek be, amelyet egyfelől a
talpgerendák rácsszerkezetébe, másfelől a torony felmenő gerendázatába csapoltak. Ennek az oldalirányú
támasztásnak a biztositására épìtették fatornyaink alját szélesebbre, s ìgy a toronytestek szinte az
alapgerendázatig szélesedő csonka gúlára emlékeztettek. Az ìgy kialakìtott toronytest felső szintjén
középütt helyezték el a harangokat, s körülöttük körben erkélyszerű galériát vagy legalábbis nyitott
ablaksort helyeztek el, amely a saját kereteinek kötéseivel járomszerűen fogta össze két, három egymás
feletti kötéssorral a torony felmenő gerendázatát, egyben a torony sisakjának szilárd, szétcsúszásmentes
alapjául is szolgált. Hazánkban különösen kedveltek voltak a toronytest középtengelyébe épìtett
árbocfára támaszkodñ, rendkìvül magas toronysisakok, amelyek négyzet alakú toronytesthez, galériához
képest sokszög keresztmetszetű vagy szinte kör keresztmetszetű, hegyesszögű gúlák, ill. kúpok voltak.
Sokfelé szokásos volt a toronysisak 4 sarkán kisebb fiatornyokat kialakìtani. Ha a fatorony kő-,
téglatoronyra került, a tartñszerkezetet a kő-, téglatesten belül mintegy védőköpenyben épìtették meg, s a
galéria, a fiatornyok és a toronysisak került a kő- vagy tégla falkorona felett megépìtésre (Csaroda,
Mikepércs, Kőrösfő, Magyarvalkñ, Magyargyerőmonostor stb.). Ezekben az esetekben a kőszerkezet az
ácsolat statikai-dinamikai terheléseit segìtett megoldani, az ácsszerkezet, ill. héjazata pedig a tégla-,
kőfelépìtményt védte. Ritkábban készültek gömb, hagyma idomú toronysisakok is. A 17. sz.-i korai
barokk épìtkezésekben előljárñbb, kedvezőbb helyzetben levő Felső-Mo.-on ezek részaránya nagyobb.
Egyik legszebb hazai példánya e tipusnak a tolcsvai r. k. templom tornya. A fatornyok héjazati anyaga
hagyományosan mindig a fazsindely volt. A 19. sz. második felében divatba jött a bádoglemez fedés, majd
pedig a műpala. A toronycsúcson általában fémgömböt helyeztek el. Ebből vasrúd állt ki, rajta
vaslemezből készült forgñ zászlñ, amelybe bevésték az épìtés vagy javìtás évszámát. Később jött szokásba
a különböző kereszt (r. k. és gör. kat., gör. kel., ev.), csillag, kakas (ref.) kitűzése, mint vallásfelekezeti
szimbñlumok, jelvények felszerelése. (Némely D-dunántúli ref. templom tornyát a csillag alatt félhold
dìszìtette, amit a helyi lakosság a török hñdoltság emlékének tart. Kecskeméten az ún. barátok temploma
toronykeresztje mellett a város védőszentje, Szent Miklñs fémlemezből kivágott, festett alakja függött.) A
legnyugatibb Zala m.-i nemesnépi fatorony-épìtés előfordulása és a székelyföldi fatornyok között lényegbe
vágñ szerkezeti, technikai, formai különbségek nem mutathatñk ki. Ŕ A 18. sz. folyamán, főleg a türelmi
rendelet után hamarosan megszűnt épìtésük, ami az ellenreformáciñs barokk épìtkezések révén a r. k.
közösségekben már amúgy is régñta folyamatban volt. A századunk elejét megérő példányok
fennmaradását az épìtésükhöz használt anyagok hozzáférhetetlenné válása, technikájuk feledésbe
merülése teszi nehézzé. (→ még: harangláb, → templom) Ŕ Irod. Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp.,
19352); Domanovszky György: Magyarország egyházi faépìtészete (Bp., 1936); Balogh, Heléne: Les
édifices de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Károlyi AntalŔPerényi ImreŔTñth
KálmánŔVargha Lászlñ: A magyar falu épìtészete (Bp., 1955); Tñth János: Népi épìtészetünk
hagyományai (Bp., 1961).
810
F
Farnas (v. Kolozs m.)
Ref. harangtorony homlokzata és galériájának alaprajza (Zsurk, Szabolcs-Szatmár m.)
Ugyanannak a harangtoronynak metszete és az eresz alaprajza (Zsurk, Szabolcs-Szatmár m.)
Ref. harangtorony (Mezőcsávás, v. Maros-Torda m.)
811
F
Szalonna (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Bñdvalenke (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Nyìrbátor (Szabolcs-Szatmár m.)
Tiszacsécse (Szabolcs-Szatmár m.)
Filep Antal
fatörzsszék: → bodonszék, → tőkeszék
fatykñ, fattyú: → zabigyerek
fátyol: csipke, tüll fejrevalñ. A főnemesi női fejviseletből az alföldi mezővárosok gazdag asszonyainak
fejviseletén keresztül jutott el a parasztsághoz.
fátyoltű: átlag 6Ŕ10 cm hosszú, sárgaréz vagy ezüst tű, tompa végén néhány cm-es gömbölyded vagy
hengeres, ötvösművű fejjel. Új menyecskék könnyű fehér fátylát erősìtik kétoldalt halántéknál 3Ŕ3
fátyoltűvel az alatta levő fejkötőhöz. Sárköz vidékén 1Ŕ1 fátyoltűt (tekerődző tű) a fülnél szúrnak a
fátyolba (fültű), 2Ŕ2 feljebb kerül, egymást keresztezve, átölelve (csóktű). Jellegzetes a Brassñ környéki
812
F
szászoknál és szomszédságukban a hétfalusi csángñknál; a Felvidéken a szlovákoknál, a Duna mentén a

szerbeknél. A Sárköz vidékén a fátyoltű feje legtöbbszőr a tű végét körülölelő fémsodronyok és
gyöngyházszemek (ehelyett esetleg szìnes üvegkövek) váltakozñ soraibñl áll, préselt fém félgömböcskékkel
tarkìtva. Ugyanitt előfordult balkánias áttört filigrán gömbölyded fej is, néha kisebb csüngő gömbbel.
Erdélyben a feje a tűre merőleges körlapon félgömb alakban elhelyezett zománcos, üvegköves dìszekből
áll. A fátyoltű országszerte előfordult a 17Ŕ18. sz.-i úri viseletben. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei
Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Malonyay Dezső: A székelyföldi, a csángñ és a torockñi magyar nép
művészete (Bp., 1909); Fél Edit: Women’s Clothing in the Sárköz (Folia Ethn., 1950).
Filigrán művű fátyoltű a bìbor letűzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
„Tekerőző” menyecske (Szeremle, Pest m.)
Gyöngyös végű fátyoltű a bìbor letűzéséhez (Decs, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyöngyökkel és üvegkövekkel kirakott fátyoltű (erdélyi ötvösmunka) Bp. Néprajzi Múzeum
Főkötőre borìtott fátyol a fiatalasszony fején (Galgamácsa, Pest m.)
Horváth Terézia
fattyazás: → kukorica
favágás: a lábon állñ fa kidöntése és szállìtásra alkalmas állapotba hozása. Hagyományos ideje a
lombhullatás utáni őszi és téli hñnapok. A favágást a közös erdőkben az erdőbirtokosság tagjai, az
813
F
uradalmi erdőkben a helybeli agrárszegénységből verbuválñdñ vagy a távolabbi országrészekből

szerzúdtetett favágók (→ erdőmunkás) végezték. Egy-egy vágásra kijelölt fa döntésénél általában ketten
dolgoztak. Előszőr hakkolják (halkolják, hókkolják), azaz a tervezett dőlés oldalán a földhöz közel a törzsbe
mélyen benyúlñ ék alakú rést vágnak (hakk, halk), amitől a fa a dőlés irányába megroggyan. Ekkor az
ellenkező oldalon a hakk alsñ szintjével egy magasságban befűrészelik. Amikor a fa egyensúlya megbillen,
jellegzetes hangot ad, kirántják a fűrészt és a dőléssel ellenkező irányba ugranak. Aszerint, hogy milyen
céllal történt a favágás, hozzáfognak a törzs tisztìtásához és földarabolásához. A tűzifának szánt rönköket
méretre (1 m vagy 1 öl hosszúra) fűrészelik, és hasìtószeggel, ékkel, valamint sulyok (faragóbunkó)
segìtségével fölhasogatják. Végül két függőlegesen levert karñ közé ölbe vagy méterbe rakják. Az épületfát
csupán legallyazzák. A Székelyföldön a fenyőnek a kérgét is lehántották és cserzőanyaggyártásra eladták,
a házépìtéshez használt boronafát gyakran a helyszìnen szabályosan kifaragták. Ŕ Az okszerű →
erdőgazdálkodás bevezetéséig a fatörzset nem a föld közelében, hanem a kézi fakitermelésnek
kényelmesebb derékmagasságában vágták ki. A favágás eredeti szerszáma a fejsze (fészi), a fadöntő
fűrészt csak a 18Ŕ19. sz.-tñl használják Mo.-on. Nemcsak az épületfa-kitermelésnél, hanem a fatárgyak
készìtésénél és a tűzifa előkészìtésénél is hasonlñ favágási műveleteket végeztek. A tűzifát fejszével, majd
baltával a tűzhely méreteitől megkìvánt darabokra vágták. Ŕ Irod. Kovács Ferenc: Erdei famegmunkálñ
eszközök Gyergyñcsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Tagán Galimdsán: Fakitermelés és szénégetés
Székelyvarságon (Népr. Ért., 1943); Hegyi Imre: Erdei fakitermelés Bakonycsernyén (Népr. Közl., 1957).
Favágñ fejszék (Bakonycsernye, Veszprém m.)
a) a csutak, b) a törzs, c) a talaj. A nyìl a dőlés irányát mutatja. Jobboldalt: a) a fészi: I. foka, 2. nyaka, 3.
éle, 4. orra vagy hegye, 5. torka, 6. nyele, 7. fokatartñ vas, b) a „duvasztñfa” (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk
m.)
Hakkolás (Bakonycsernye, Veszprém m.)
Fűrészelés (Bakonycsernye, Veszprém m.)
a) a „csafling”, 1. tézsolarúd, 2. tartñszeg, 3. tartñlánc, 4. bajusz, 5. keresztfa, 6. kankñ, 7. hámfa, 8.

karikatartñ szeg, 9. csaflingkarika, 10. forgñ, 11. csaflinglánc, 12. csaflingnyelv, b) a csaflingnyelv fába
ütve, vontatásra készen (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
Ölfa (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
814
F
a) Harcsafűrész: 1. oldala, 2. füle, 3. nyele, 4. háta, 5. torka, 6. éle, b) a harcsafűrász fogai, c) 1. a páros, 2.
a jelölt fogak iránya, d) az osztñ (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
Sulyok (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
A „rámpa”: a) 1. galicka, 2. alap, 3. unterlag, 4. rámpafa, 5. padlás, 6. hajtñfa, 7. pap, b) az ászok: 1.

gömbfák, 2. bélgya, c) a „baláncsák” (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
A „bot”: a) 1. feje, 2. nyele, b) a hasìtñszeg, c) a hasadñ fa (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
Hasìtás (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
815
F
Favágás: a) A bárd: 1. nyele, 2. kontya, 3. orra, 4. éle, 5. torka, 6. pofája, b) a kifaragandñ fa: 7. bélgya, 8.
kapocs, 9. csaptatñ spárga (alatta pontozva a faragási irány), c) a colosfa (Gyergyñcsomafalva, v. Csìk m.)
a) A „csittkñ”: 1. heveder, 2. ágas, 3. alap, 4. geranda, 5. fedél, b) Összehajtott kéreg (Gyergyñcsomafalva,

v. Csìk m.)
Kósa László
favágñ: → erdőmunkás
favágñ banda: a → banda egyik tìpusa, a fa kitermelésére, szállìtására és felhasználására szegődött

bérmunkások együttműködő csoportja. (Kevésbé ismert neve: fűrész, karám s újabban motor.) E különféle
famunkákat hagyományos keretek között is lehetőleg munkapárok vagy kisebb csoportok végezték, a
vállalkozñi rendszer elterjedésével vált általánosabbá a favű banda, sőt a zárt üzemi keretek között (fa- és
fűrésztelep) dolgozñ → erdőmunkások, famunkások egy része is csoportban dolgozott. A → vállalkozñk
→ alvállalkozñkat fogadtak havi fizetés és bizonyos jutalékok fejében. Ezek vagy a → karámgazdák
toborozták a munkásokat. A favágñ badák sejtje a munkapár: többnyire egykorú és egyenlő erejű
pajtások, akik éveken át együtt dolgoztak. Minden más munkafajtánál következetesebben érvényesült itt
a páros munka, az erdőben dolgozñ favágñ bandák leggyakoribb létszáma 6Ŕ8Ŕ10Ŕ12Ŕ14Ŕ16Ŕ18, a
fűrésztelepieké is 6Ŕ8 fő. A párban dolgozñ favágñk rendszerint szemben állnak, mozdulataik és
munkájuk a másikénak tükörképe, és egyforma ütemben haladnak (fűrészelés, fadöntés stb.). Adott
helyzetekben a munkát megosztják: pl. a fa kidöntése után egyikük gallyaz, a másik a gallyfát
megtisztìtja. 3 fő együttműködését is másfél párnak tekinthetjük, mert nem fő- és mellékmunkát
végeznek, hanem párhuzamos tevékenységet folytatnak (döntés után két fűrészes a törzset feldarabolja, a
harmadik legallyaz vagy két munkás új fát dönt, a harmadik az előzőt osztályozza, rakja rendbe stb.).
Könnyebb mellékmunkákra magukkal vitték fiúgyermeküket → fécikésnek. A favágñk →
kunyhñtársaságban laktak, egyénileg vagy párban főztek. Egyik héten előleget kaptak, a másikon volt a
faátvétel, az ún. tiszta fizetés. favágñ bandanként adták át a kitermelt fát, és mindenki egyformán is
keresett. Ha azonban a párok közül csak az egyik vitt fűrészt, annak a kopásáért bizonyos összeget vagy
fatöbbletet kapott társátñl. (→ még: rakodñmunkás) Ŕ Irod. Katona Imre: Munkaszervezeti formák és
ideiglenes életközösségek idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961).
Katona Imre
favázas épìtkezés: → népi épìtkezés
Fáy Aladár (Bp., 1888ŔBp., 1963): festőművész. A Képzőművészeti Főiskolán Csñk Istvánnál tanult, majd
a kecskeméti művésztelepen dolgozott. Néprajzi vonatkozású műve: A magyarság dìszìtő-ösztöne (Bp., é.n.)
Fáy Dávid (Fáj, 1721ŔLisszabon, 1767): jezsuita hittérìtő és néprajzi gyűjtő. Nagyszombatban tanult.
1752Ŕ60-ig ÉK-Brazìliában az amanayé indiánokat térìtette. Mint jezsuitát elfogták, 1762-ben
Lisszabonba szállìtották, ott halt meg börtönben. Fennmaradt levelei értékes tudñsìtások az ÉK-braziliai
indián törzsekről. Ŕ F. m. Foltin János: Fáy Dávid múltszázadi hithirdető levelei Amerikából (Magyar Állam,
1890); Zakarjás János és Fáy Dávid délamerikai jezsuita misszionáriusok úti levelei (Földrajzi Közl., 1910);
816
F
Boglár Lajos: The Ethnographic Legacy of Eighteenth Century Hungarian Travellera (Acta Ethn., 1955). Ŕ
Irod. ifj. Szinnyei Jñzsef: Egy magyar hittéritő úti élményei a múlt század derekán (Földrajzi Közl.,
1876); Ács Tivadar: Akik elvándoroltak (Bp., 1940).
Sárkány Mihály
fazár: A költséges kovács- vagy lakatosmunkával készült vas zárszerkezetek helyett a korábbi
századokban városon és falun egyaránt nagy számban alkalmaztak az épületeken különböző méretű teljes
egészében fábñl faragott zárakat. Egyszerűbb változatai a tolñreteszek, fakallantyúk, madzagra járñ
reteszek. Bonyolultabb változatainak szerkezete a következő: Az ajtñra erősìtett magas fahasábba több
(1Ŕ5) függőleges vájatot vésnek. Ezek mindegyikében a beleillő kisebb fahasáb (makk) könnyen fel-alá
mozgathatñ. A nagy fahasáb vìzszintes vájatában vaskos faretesz jár, amelyen a makkok csapjának
megfelelő méretű vésett nyìlások vannak. Amikor a könnyen mozgñ makkok ezekbe a nyìlásokba
beleesnek, a vìzszintes retesz mozdìthatatlan, az ajtñ zárva van. Ha a retesz fölötti kulcslyukon a
megfelelő számú foggal ellátott fakulcsot a zárba tolják, segìtségével a makkok fölemelhetők, az ajtñ
nyitva van. Ezt a szerkezetet Arany János szñhasználata után Viski Károly javasolta a szakirodalomban
makkos fazárnak nevezni. Használatos még gömöri elnevezése is, a kölykes fazár. Általában azonban arrñl
az épületről nevezik el, amelyen találhatñ pl. pajtazár, csűrkapuzár stb. Ŕ A makkos fazár az ñkorban az
egész Mediterráneumban jñl ismert volt. Különböző változatai elterjedtek Eurñpa minden vidékén, É-
Afrikában és a Közel-Keleten. A 19Ŕ20. sz.-i néprajzi gyűjtések az egész magyar nyelvterületen
rögzìtették használatának gyakorlatát. Ebben az időben azonban lakñházakon már csak elvétve
alkalmazták. Pincék, malmok, szőlőskertek, aklok, gazdasági melléképületek zárjaként szerepelt. Ŕ Irod.
Viski Károly: Makkos fazáraink (Nép. Ért., 1931).
Fazár. 1. ajtñfél és szemöldök profilozása. 2. fali borona, gombolyagfa és bevágása a gerezdnél, 3. az

oldalkamrát elválasztñ boronafal belső végződése. 4. parádés ház ajtñ felőli végződése, 5. ereszajtñ fa
kocsolñja, fölötte fordìtñ kankñ, ahol a gilina ütközője, 6. fenyőtörzsből vájt csatorna felhelyezése a
szarufa végére szegezett fakankñra (Kászonimpér, v. Csìk m.)
817
F
Fazár (Szenna, Somogy m.)
Fazárak (kocsolñk): Váncsa Kelemen György csűrkapuján (Kászonfeltìz, v. Csìk m.); Csűrös Andrásné
1851-ben épült csűrjén (Kászonfeltìz, v. Csìk m.); Dániel Ágoston csűrkapuján (Csìkbánkfalva, v. Csìk
m.); az 1800-ban épült ún. Dávid-féle malom ajtajának kocsolñja és kilincse ütközővel és bevehető
madzaghúzñval (Csìkmenaság, v. Csìk m.); alatta sütőház ajtaján levő fazár (Udvarhelyszék)
Kósa László
fazék: tűzállñ agyagbñl készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartñ. Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy
két függőlegesen elhelyezett füle van. Az egyik legváltozatosabb formájú edényfajta. Legszembetűnőbb
formai tulajdonsága hasas formája. A cserépedények között a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől
kapta nevét maga a mesterség is a legtöbb eurñpai nyelvben. Ŕ A magyar nyelvben a fazék finnugor
eredetű szñ. Eredetileg főzőedényt jelentett, azonban valñszìnűleg nem cserépből valñ edényt jelölt. Ŕ
Alapformája és neve az egész magyarlakta területen azonos. A régészeti kutatások szerint hazánk
területén a honfoglalás előtt készült darabok kontinuitása napjainkig fennáll. Eurñpában tőlünk keletre
és nyugatra szintén ismert. A legrégibb eurñpai leletek a Dániában talált töredékek; a mo.-iak a
honfoglalñk sìrjaibñl előkerült kultikus edények. A középkori Ŕ 11Ŕ14. sz.-i Ŕ ásatásokbñl már a kor
eurñpai szintjén állñ edények, közöttük fazekak is kerültek napvilágra: széles szájúak, öblösek, tojásdad
testűek, lefelé keskenyedők; kihajlñ szájuk néha tagozott. Ŕ A fazék belül mindig mázas Ŕ sárga, barna,
zöld Ŕ, kìvül igen ritkán. Külső felületét vìzszintesen vagy ferdén barázdálják, a nagyobbakat a vállon →
ujjbenyomásos abroncsszalaggal vagy vörös és barna földfestékes zsinórozással diszìtik. Ŕ A mo.-i
főzőedények legrégebbi és legfontosabb központjai a Gömör és Nñgrád megyeiek, ahol feltehetően a 13.
sz.-tñl készìtenek fazekakat. A gömöri edényeket a tűzállñ földdel nem rendelkező Alföldre szállìtották.
Nevezetesebb fazékkészìtő központjaink: Fazekaszsaluzsány, Rimaszombat, Melléte, Süvéte, Poltár; a
Dunántúlon: Ják, Sümeg, Tapolca, Csákvár, továbbá a Züric-völgy és a Mecsek központjai: keleten Rév,
Désháza, Dés, Korond, Csìkmadaras, Magyarlápos, Bereck, Barcaújfalu, Alsñjára, Torda, Lippa,
Belényes, Zilah, Vámfalu. E központok fazékformái egyúttal a szűk fenekű fazekak különféle tìpusait is
jelölik: pl. gömöri tìpusú abroncsos fazék, gömöri tìpusú fazék festett zsinñrozással; révi tìpusú fazék;
csákvári tìpusú fazék: szakállas fazék, csìkos fazék; Vas megyei tìpusú fazék; sümegi tìpusú fazék;
magyarláposi tìpusú fazék; alsñjárai tìpusú fazék, aránka stb. Ŕ A paraszti háztartásban a fazék
legfontosabb funkciñja a főzés volt. Főztek benne szabad tűzhelyen vagy bent a kemencében, sőt egyes
vidékeken a mezőn is. Olyan ételek főzésére volt a legalkalmasabb, melyeknek Ŕ mint a káposzta, bab,
818
F
húsleves, kása Ŕ egyenletes, lassú tűz kellett. Ŕ Elnevezései jelzős összetételűek, rendszerint jelölik a
származást: tótfazék, rimaszombati fazék; a formát: keskeny fenekű fazék, csücsös fenekű fazék; a funkciñt:
lagzis fazék, ezek között egyfülű a leveses fazék, a kásás fazék pedig kétfülű; a mázoltságot vagy annak
hiányát: vászonfazék, parasztfazék, csìkos fazék, dìszìtettségét: abroncsos fazék; az űrméretét; iccés
háromfuntos, kupás vékás; árát: garasos, négykrajcáros fazék. – A szűk fenekű főzőfazék főbb tìpusai: 1.
nagyfazék (→ lakodalmas fazék): magassága 30 cm felett van; Ŕ 2. fazék; magassága 20Ŕ30 cm; Ŕ 3.
kisfazék: magassága 15Ŕ20 cm vagy ennél is kisebb (→ bögre). – A múlt század vége ñta fokozatosan
áttértek a téglábñl rakott, ill. fémből öntött tűzhelyen valñ főzésre, és a klasszikus formájú szűk fenekű
fazekat a tűzhelyen jñl ülő, a tűzhely vas lapján csak alulrñl melegedő széles fenekű fazék, lapos fenekű
fazék, totya fazék, sparhertos fazék váltotta fel. Ez szélesedő aljú, nagyjábñl csonka kúp alakú edény; belül
mindig mázas, kìvül csak ritkán mázatlan, sima felületű. (→ még: üst) Ŕ Irod. Holl Imre: Adatok a
középkori magyar fazekasság munkamñdszeréhez (Budapest Régiségei, 1956); Kresz Mária: Fazekas,
korsñs, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlìtásához (Ethn., 1960);
Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965); Domanovazky
György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).
Széles fenekű fazék
Kisfazék
Keskeny fenekű fazék
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék egy füllel, fehér földfestékes dìszìtéssel (Korond, v. Udvarhely m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék füllel (Vas m.) Bp., Néprajzi Múzeum
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék egy füllel, vörös földfestékes dìszìtéssel (Magyarlápos, v. Szolnok-
Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum
819
F
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék két füllel és ujjbenyomásos abronccsal (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Széles fenekű mázas fazék (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék két füllel és vörös földfestékes dìszìtéssel (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Fazék (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék három füllel (Alsñjára, v. Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Szűk fenekű, kìvül mázatlan fazék füllel és ún „szakállal”, újjbenyomásos abronccsal. Felülete erőteljesen
rovatkolt (Csákvár, Fejér m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kétfülű kásás fazék újjbenyomásos szalagdìsszel
820
F
István Erzsébet
fazekas: 1. a) mesterember, aki agyagbñl korongolt és égetett edény készìtésével foglalkozik; Ŕ b)

megkülönböztető megjelölése azoknak a mestereknek, akik az agyag egyik fajtájábñl, a → tűzállñ
agyagbñl készìtenek főleg → fazekat, ill. más sütésre és főzésre alkalmas edényféleségeket; formájukat
tekintve fennállñ edényeket, ill. mázatlan külsejű, de belül ñlommázas edényeket. Ŕ Irod. Kresz Mária:
Fazekas, korsñs, tálas. Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlìtásához (Ethn.,
1960); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp, 1964). Ŕ 2. → pohárszék
István Erzsébet
fazekasdeszka, fazekaspolc: → polc
fazekasjegy: → kerámiajegy
fazekasság: népi mesterség, melyet eleinte a hűbéri birtokok jobbágyiparosai űztek, később pedig
elsősorban a városi, mezővárosi céhekbe tömörülő, kizárñlag ipari-kereskedelmi tevékenységet űző
mesterek. I. István király 1015Ŕ31 között adományozta a veszprémvölgyi görög apácáknak
Gerencsérpusztát Bakonytamási határában, amelyet az adományozott falvak között fazekasközségként
tüntettek fel. Szép számmal kerültek elő a mesterség meglétét bizonyìtñ tárgyak is, amelyek részben a
korabeli sìrok, részben a telephelyek tartozékai, fazék formájú sìrkerámiák, a telephelyekről egyszerű
fazék és cserépbográcsok vagy agyagüstök töredékei. Mivel a cserépbográcsok nemcsak a véglegesen
megtelepedett magyarság telephelyein találhatñk meg, hanem mindenütt, ahol addig megfordultak, a
magyar népi kerámia eredetének, a mesterség előzményeinek problémája kétféleképpen tehető fel:
magával hozta-e a mesterség ismeretét, vagy az itt talált lakosságtñl tanulta a magyarság? Ŕ 1. A két
háború között közzétett régészeti munkákbñl kitűnik, hogy a letelepedő magyarság az előttük itt élő
avarság és a szláv lakosság által készìtett edényeket használta, majd a szlávoktñl tanulták a mesterséget.
„Majdnem bizonyos, hogy első fazekasaink (gölöncsérek) itt talált avar és szláv mesterek voltak” Ŕ ìrja
Lászlñ Gyula egyik 1944-ben megjelent munkájában. Nagy vonalaiban ugyanezt az elképzelést adja
tovább Domanovszky György is az 1940-es években publikált, a magyar népi kerámiát összefoglalñ
könyvében. Ŕ 2. A két háború között a cserépbográcsok által felvetett problémával több kutatñ is
foglalkozott. Szőke Béla az 1950-es években mintegy az addigiakat összefoglalva és a saját kutatásait is
közreadva megállapìtotta: a cserépbográcsok legkorábbi mo.-i darabjai a 9. sz. első feléből valñk, a
legutolsñk a 13. sz.-bñl. Formájuk gömbölyű, peremük széles, a belső részén mindig párosával és szemben
elhelyezett és függőleges átfúrt fülekkel ellátott, melyek arra szolgáltak, hogy a felfüggesztett zsinñrt a
lángtñl megñvják, ugyanis ezeket a nyìlt lángon valñ főzéshez használták. Mindig a települések táján
találhatñk, feltehetően főleg halászok, pásztorok szállásai körül. A Kárpát-medencében a magyar
etnikumú területeken lelhetők fel. A 13. sz. után már nem találhatñk meg a régészeti anyagban, s ezt a
félnomád életmñd megszűnésével hozza kapcsolatba Szőke Béla, Dienes István közlése alapján. Úgy tűnik,
hogy a cserépbogrács korai előde a szabadban történő főzésnél szinte napjainkig is használt, fémből
készült „bográcsnak”, népi nevén vasfazéknak. A házak közötti téres helyeken cserépüstök töredékei
kerültek elő, amelyekben nyìlt lángon főzhettek, szolgafára akasztva vagy vas háromlábra helyezve őket.
Eredetükről pedig azt mondják: „... van néhány jellegzetes edényfajta, amelyet az őslakosság mesterei
nem készìthettek. Ilyen korai falvaink legáltalánosabb edénye, a cserépüst, amely a magyarok
megjelenésével tűnik fel a Kárpát-medencében.” 9Ŕ13. sz.-i kerámiáink még igen kezdetleges készìtési
mñdrñl tanúskodnak. Az edények fala vastag, jñl láthatñk az egymásra rakott agyaghurkák és az edény
falát egyengető ujjak nyomai. A 13. sz.-bñl maradtak fenn simább falú edények is, amelyekből fejlettebb
technikára következtethetünk, bár még mindig az egyszerű kézikorongot használják. A 14Ŕ15. sz.-bñl
fennmaradt egyszerű fazekak és palackok mellett megtalálhatñk a korabeli háztartások megnövekedett
igényeiről tanúskodñ kancsñk, poharak, korsñk. Ezeknek a fala vékonyabb, anyaguk finomabb, és a fal
felülete simább, mint a 13. sz.-i edényeké volt. A korong fejlődése és a technikai lehetőségek felismerése,
azok jobb kihasználása következtében jobb minőségű és több edényt készìtettek. Az edények minősége
azonban mégsem volt egyforma ugyanazon korban, hiszen készìtőik sem éltek ugyanazon társadalmi
körülmények között, és nem dolgoztak azonos feltételek mellett: a 13. sz.-ban már általánosan ismert,
gyorsabban forgñ kézikorongot a hűbéri birtokon földesurának dolgozñ jobbágyfazekas még a 16. sz.-ban
is alkalmazta, mìg a városi, mezővárosi kézműves, aki piacra termelt, a 15. sz.-tñl az állñ tengelyű, lábbal
hajtott korongot használta. Az állñ tengelyű, lábbal hajtott korong ismerete tette lehetővé, hogy a 15. sz.-
ra a magyar fazekas korszakának legmagasabb technikai szintjét elérje. Más vonatkozásban is nagy
változást hozott a 15. sz.: a 14. sz.-ban viszonylag ritkán feltűnő → ñlommázat ekkor már gyakran
alkalmazták az edényeken, majd az → ñnmáz mint a legújabb fedő és dìszìtő anyag is megjelent Mo.-on, s
a 16Ŕ17. sz.-ban a habánok (→ újkeresztények) révén országszerte kedveltté vált. Az ñlommázat már
821
F
nemcsak funkcionális céllal alkalmazták az edényeken, hanem megjelentek valñszìnűleg a 16. sz.-ban
előszőr az → ìrñka használatával készült, ñlommázzal dìszìtett edények, főleg tálak és tányérok. S hogy az
edények ekkor már nemcsak a mindennapi konyhai szükségletet elégìtették ki a parasztság körében,
hanem falra akasztva a lakásokat is dìszìtették, tanúsìtják a szintén ekkor megjelenő akasztñfülekkel is
ellátott tányérok. A gazdag, virágos ornamentikájú kerámiák a reneszánsz diszìtményeinek korai
feltűnését, azoknak a magyar népi kultúrába valñ korai beilleszkedését mutatják. Ŕ A 16. sz.-ban jelentek
meg É-Mo.-on a habánok új ñnmázas technikával. A törököktől is új edényformákat és dìszìtési
eljárásokat, mint pl. a folyatott engobe-diszìtést (→ földfesték) vettük át. Ezek az új külső hatások a
magyar kerámia 17Ŕ19. sz.-i nagy kivirágzását, a stìlusok differenciálñdását eredményezték. E kivirágzást
elősegìtette a céhek megalakulása is, melyeket a mezővárosi és a városi fazekasok termelői és társadalmi
érdekeik megvédésére hoztak létre. A hűbéri birtokok jobbágyfazekasai tovább viselték a feudális
terheket, és városbeli céhes társaik mellett esetleg csak kontárokként jelentkezhettek a piacon. A
legkorábban megalakult fazekascéhek közé tartozott a kolozsvári, mely 1512-ben, a pozsonyi, mely 1569-
ben, a kassai, mely 1674-ben, a dési, amely szintén az 1570-es években alakult. A hñdoltsági területeken Ŕ
a Dunántúlon és az Alföldön Ŕ nem voltak ebben az időben céhek. Ott csak a hñdoltság megszűnte után, a
18. sz. elején kezdtek megalakulni, és még a 19. sz.-ban is szerveződtek újak. Az 1890-es országos
statisztikai adatok 7000 fazekast tüntetnek fel, akik évente kb. 30Ŕ40 milliñ edényt készìtettek. Abban az
időben több ezer települése volt az országnak, ahol fazekas dolgozott, és olyan falvaink is voltak,
amelyekben szinte mindenki fazekas volt. Ilyen falu volt Csìkmadaras, amelyről a következő mondñka
szñl:
Ez a falu Madaras, Hol a pap is fazekas.
Fazekasközpontjaink, melyek behálñzzák a történeti Mo.-ot, népi kerámiánk 6 nagyobb stìluscsoportját is

jelentik. A stìlus jegyei mindenütt, minden központban az ún. diszkerámián mutatkoznak meg a
legerőteljesebben: ezek az edény alapszìne, dìszìtményének szìnei, elemei, kompozìciñja, azon belül a
különböző eredetű dìszìtmények elrendezése, a dìszìtés eszköze stb. Ha mázatlan, stìlusát elsősorban az
határozza meg, hogy milyen égetésen esett át az edény, hogy utána vörös lesz-e vagy fekete? A vörös
edényeket földfestékkel festik, eszközzel vagy eszköz nélkül karcolják; a fekete edényt égetés előtt
karcolják, sikálják, vésik. A stìlusközpontra jellemző lehet még az edények formája vagy egyes részeinek
oly mñdon valñ alakìtása, hogy az egyben bizonyos mértékig már a stìlust is jelzi. A hat nagy stìluscsoport
a következő: 1. Közép-tiszai terület: Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztñ és
Eger. Ŕ 2. Felső-tiszai terület: Vámfalu, Bikszád. Ŕ 3. Felvidéki terület: Gömör megye és Bakabánya
kerámiája. Ŕ 4. Közép- és D-alföldi terület: Hñdmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar. Ŕ 5.
Dunántúli terület: Sárköz (Baja, Siklñs, Szekszárd), Mohács, Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár, Sümeg,
Magyarszombatfa és környéke. Ŕ 6. Erdélyi terület: Torda, Jára, Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság.
Ŕ A fazekasok vagy maguk vitték készìtményeiket eladni, vagy kereskedőknek adták át, akik révén a
készìtési helytől távoli vidékekre is eljutottak. Az edényeket szalma közé, kocsira rakva, otthonuktñl
messze vitték készìtőik: a gömöriek az Alföldre, a dunántúliak a DunaŔTisza közére vagy a Dráván is
túlra. Az edényekért kapott fizetség nem mindig pénz volt, hanem terményért vagy más élelmiszerért
cserélték el, ahogy a szükséglet megkìvánta. Gyakran az ország határain túl is eljutottak az edények, mint
pl. a mohácsiak készìtményei, melyeket hajñba rakva szállìtottak a Balkánra. Ŕ Népi kerámiánk
formakincse két alapvető csoportra oszlik: 1. laposedényre vagy tálasedényre; Ŕ 2. fennállñ edényre. Ezek
a) fazékfélék, b) korsñfélék lehetnek. E két csoportba be nem sorolhatñ készìtmények is vannak, mint pl. a
gyerekjátékok vagy a szenteltvìztartñk. De nem feledkezhetünk meg a fazekasságnál megemlìthető
kályhásság készìtményeiről, a → kályhacsempékről sem. (→ még: bokály, → bödön, → bögre, → butella,
→ butykoskorsñ, → csalikancsñ, → csecses csupor, → cserépkosár, → csigacsinálñ, → dohánytartñ, →
fazék, → fésűtartñ, → gyertyamártñ, → ikerfazék, → kalácssütő, → kancsñ, → komaszilke, → korsñ, →
kulacs, → lakodalmas fazék, → miskakancsñ, → mozsár, → persely, → szenteltvìztartñ, → szilke, → tál,
→ tányér, → tepsi, → tintatartñ) Ŕ A népi fazekasmesterség a feldolgozásra kerülő nyersanyag
minőségétől függően (hogy ti. tűzállñ agyaggal dolgozik-e vagy nem tűzállñ agyaggal) szakágakra bomlik,
és ennek megfelelően nevezik el az agyagiparosokat → fazekasnak, kályhásnak, → tálasnak, → korsñsnak.
A fazekasok egyik ismert, tájnyelvi elnevezése a → gerencsér. Itt emlìtjük meg a fehéredényeseket, akik
ñnmázas, ún. népi fajanszot készìtettek. Ŕ A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az → agyag, amelyet a
lakñhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a → tűzállñ agyag esetében messziről hozatnak. Ŕ Az
agyagot többszöri tisztìtás után vìzzel összekeverik, majd ládákban tárolva a vizet elpárologtatják belőle.
Az ily mñdon megszikkadt agyagot kockákra vágva a műhelybe viszik, ahol ismét tisztìtják, majd
gyúrják, tapossák, hogy minél rugalmasabbá váljék. Végül akkora darabokra vágják, amekkora
darabokat a készìtendő edény nagysága megkìván. Ezután következik az edény formálása, a korongolás.
Nedves kézzel végzik, vagy nedves bőrt szorìt a fazekas az ujjai és az edény közé. Amikor kész az edény,
822
F
egy vékony drñttal levágja a korongrñl és szikkadni hagyja. Szikkadás után kapja az edény az alapszìnét,
engobe-ot és az esetleges dìszìtményeket: ìrñkával, ecsettel, más eszközzel vagy eszköz nélkül, ill. a felület
pozitìv vagy negatìv alakìtásával. A megszáradt edényeket először gyengén kiégetik az égetőkemencében,
majd a második, erősebb égetés előtt rakják rá a mázat. Kezdetleges körülmények között az edényeket
nem kemencékben, hanem valamilyen éghető anyaggal körülrakva égetik. (Erre azonban Mo.-rñl nincs
példa.) A legegyszerűbbek egyike a nálunk is ismert kerek alaprajzú kemence. Újabb az ún. német vagy
hosszú kemence, mely téglalap alakú. Ilyen volt a habánok kemencéje is. (→ még: apátfalvi
keménycserép, → áttört kerámia, → domborműves dìszìtés kerámián, → ecsetes dìszìtés, → egresleveles
minta, → fekete kerámia, → hollñházi keménycserép, → ìrñkázás, → karcolt dìszìtés, → keménycserép,
→ kontúrozás, → máz, → mázfolyatás, → telkibányai keménycserép, → ujjbenyomásos abroncs, → vörös
kerámia) Ŕ Irod. Papp Lászlñ: Ásatások a XVI. században elpusztult Kecskemét-vidéki falvak helyén
(Népr. Ért., 1931); Szőke Béla: Cserépbográcsaink kérdéséhez (Arch. Ért., 1955); Holl Imre: Középkori
kályhacsempék Magyarországon. 1. Az udvari központok műhelyei és hatásuk a vidéki fazekasságra,
XIV. század Ŕ XV. század közepe (Budapest Régiségei, 1958); Kresz Mária: Fazekas, korsñs, tálas.
Néhány szempont fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlìtásához (Ethn., 1960); Kresz Mária:
Magyar népi cserépedények kiállìtása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Igaz MáriaŔKresz
Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi
kerámia (Bp., 1968); Szalontai Barnabás: Kerámia a nyìrbátori paraszti háztartásban (Debrecen 1970).
Agyagtaposás (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Agyaggyúrás (Nyìrbátor, Szabolcs-Szatmár m.)
823
F
Tálka korongolása Ŕ Fennállñ edény korongolása: a fazekas egyenesbe húzza a csövet (Nyìrbátor,
Szabolcs-Szatmár m.) Ŕ A fül feltétele a bokályra Ŕ Utolsñ simìtások a bokályon Ŕ Bokály korongolása (2.
kép kivételével mind: Páll Antal, Korond, v. Udvarhely m.)
824
F
Tál festése (Kántor Sándor, Karcag, Szolnok m., 1934) Ŕ Kanta korongolása (Rév, v. Bihar m.) Ŕ
Fazekasműhely (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)
Fazekaskemence épìtése. Középkori tìpusú ún. „kerek kemence” alapozása (Nyìrbátor, Szabolcs-Szatmár
m.)
Fazekaskemence épìtése. Középkori tìpusú, ún. „kerek kemence” alapozása (Nyìrbátor, Szabolcs-
Szatmár m.)
825
F
Fazekaskemence épìtése. Falazás (Nyìrbátor, Szabolcs-Szatmár m.)
Fazekaskemence épìtése. A sárral tapasztott fal megerősìtése deszkával és drñttal (Nyìrbátor, Szabolcs-
Szatmár m.)
Fazekaskemence, ún. „kerek kemence” (Deresk, v. Gömör m.)
Fazekaskemence (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.) Korongolñ és mázat őrlő fazekasokat ábrázolñ égetett
agyagfigurák. Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
A várpalotai fazekascéh céhkorsñja középkori tìpusú, állñ tengelyű korong ábrázolásával. Bp. Néprajzi
Múzeum Ŕ Középső kép: Fazekasremek (Tata, Komárom m., 1873) Ŕ Jobb oldali kép: Részlet a
várpalotai fazekascéh korsñjárñl. Fazekasszerszámok: alul: háromszögletű simìtñfa, felül: cifrázñ, szintén
fábñl
826
F
Sulyok (Hedrehely, Somogy m.)
Agyagszeletelők (Hedrehely, Somogy m.)
Agyagfaragñk, agyagszelők (Hedrehely, Somogy m.)
Gyúrñpad (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Falapát vagy keverőfa (Hedrehely, Somogy m.)
Szorìtñbőr (Hedrehely, Somogy m.)
Forgñ tengelyű korong ülőpaddal (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Tálformák profilban: kétsincű, felső sincű, alsñ sincű
827
F
Festékőrlő mozsár és festéktörő vas (Tata, Komárom m.)
Festékőrlő mozsár fábñl (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Mázőrlő kő (Tata, Komárom m.)
Festékszita és selyemszita (Tata, Komárom m.)
Mázolñ és festő kanalak (Tata, Komárom m.)
Mázöntő és festékeskanál (Hedrehely, Somogy m.)
Festékesdézsa (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Festőecsetek (Tata, Komárom m.)
828
F
Mázolñ- és festékestál (Hedrehely, Somogy m.)
Festékesfazék (Tata, Komárom m.)
Kézdivásárhelyi fazekas cégláda (v. Háromszék m., 1819)
Edényvásár Debrecenben az 1930-as években
Fazekasközpontok térképe
István Erzsébet
fazékmadzag: ételhordñ cserépfazék szállìtására szolgálñ zsineg, amelyet az edény nyakán, pereme alatt
körültekernek, majd szája fölött átvetve megkötnek. A vastag fonálbñl vagy szőtt szalagbñl készìtett
829
F
fazékfogñ eszköz a → kasornya nevű hálñ kezdetleges változata, a fazékmadzag előfordul a hálñ neveként
is. A fazékmadzag szñrványosan előfordul az ételhordñ hálñ elterjedése egész területén. Ismeretes szlovák
és lengyel tájakon is (pl. Szepesség). Ŕ Irod. Gunda Béla: Ludový transport v Zakarovciach (Slovenský
Národopia, 1955).
fécikés: az → erdőmunkás serdülőkorú segédmunkása, rendszerint saját fiúgyermeke. A palñcok a közeli

erdőkbe magukkal vitték fiaikat, ahol azok kisebb fejszéjükkel (talán innen a fécikés elnevezés is) vágták
a vékonyabb fákat, egyéb munkáknál is segìthettek, de legfőbb dolguk a vìzhordás, az elhagyott ruhák
összeszedése és a fűrész reszelése volt. 16Ŕ18 éves koruktñl már párban dolgoztak és önállñ keresővé
váltak. (→ még: csikñ, → konyhamalac, → kordésgyerek) Ŕ Irod. Erdélyi Zoltán: Népi erdőgazdálkodás
Bernecebaráti, Kemence és környékén (Kézirat, szakdolgozat, ELTE Bölcsészettud. kar, Bp., 1956).
Katona Imre
fecsegő asszony, a: a reneszánsz novellagyűjtemények s innen népi → trufáink, tréfás meséink (→ reális
mese) kedvelt alakja. A rñla szñlñ történetek azt a „tételt” igazolják, hogy az asszony nem tud titkot
tartani. Ide tartozñ, feltehetően indiai eredetű, Eurñpa-szerte ismert mesék: a hal a barázdában, a →
kolbászeső és a tojás (AaTh 1381AŔE; BN 1381*, BN 1631*). A férj kincset talál (embertől vagy csak
egyszerűen bizonyìtani akarja, hogy az asszony képtelen a titoktartásra, ill. a világ szája megsokszorozza
a titkot), s ezért képtelen dolgot állìt, pl. hogy az éjszaka egy tojást tojt (egy szarka repült ki az alfeléből).
Felesége jñvoltábñl másnap már egy egész fészekalja tojásrñl (madárseregről) beszélnek a faluban.
Nálunk ez a mesecsoport hihetőleg a Gesta Romanorumbñl került a szájhagyományba (vö. AaTh 9218). Ŕ
Irod. Lázár Béla: A „Gesta Romanorum” hatása a magyar népköltészetre (Ethn., 1891); György Lajos:
Az anekdota (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ43); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946).
Hal a barázdában (Meseillusztráciñ ismeretlen szerzőtől az 1840-es évek elejéről)
Kovács Ágnes
fecske: A magyar → népi hitvilágban hozzá fűződő hiedelmek jñrészt azzal függnek össze, hogy isten
madarának tekintették, és ìgy bizonyos tisztelet övezte. A Nyárád mentén pl. nagy pénteken a gyerekek
kitakarìtották fészkét és kalácsdarabkákat tettek bele. A kalotaszegi gazdák kalaplevéve köszöntöttek az
első fecskét és → Kisasszony napján is ìgy búcsúztak el tőle. Védett madár volt, fészke szerencsét hozott a
házra: fészkének leverése, a madár meglövése viszont szerencsétlenséggel járt, az általános hit szerint
ilyenkor véres lett a → tej. Az első fecske meglátásához országszerte → mágikus eljárások fűződtek:
tenyerükbe fújtak, hogy egész évben szerencsések legyenek, jászberényi hit szerint az ilyenkor
830
F
hátradobott marék föld mind kaporrá lesz, Bácsban kezüket falhoz ütötték, hogy sok búzájuk teremjen.
Désen úgy tartották, hogy ha ilyenkor lábuk alatt három szénrudacskát találtak és kenyérbélben beadták
a → tehénnek, egész télen bő teje lett tőle. Első megpillantásakor történt az általánosan elterjedt
szeplőhányás is. Néhol csak a szöveget mondták: „Fecskét látok, szeplőt hányok”, sok helyen azonban
mozdulatokkal is kìsérték: Alsñszecsén és Ipolylitkén háromszor feléjük köptek, általában jobb kezük
összefogott három ujjával hátuk mögé dobást, arcmosást utánoztak. Bácsban meghemperegtek a földön,
Somogyban pedig két kezükkel úgy tettek, mintha gombolyìtanának. Gyakran szerepelt a fecske mágikus
eljárások eszközeként is: Bácsban fészkéből kivett fecsketojást ivott, aki szerencsére akart szert tenni,
Szegeden a → keresztúton elásott fiñka helyén néhány nap múlva talált kereszt fegyverlövés elleni
amulett volt. Nyelve, szìve, mája szerelmi varázslñszer: már a 17. sz.-i feljegyzés szerint is, de Szajánban,
Göcsejben, Tordán azt tartották, ha a lány nyelvet vagy szìvet tesz a nyelve alá és úgy csñkolja meg a
legényt, örökre magához köti. Gyñgyszerként is használatos volt, pl. Tordán és Kalotaszegen a
fecskefészket felfőzték és tályogra vagy torokra kötötték. Göcsejben a felfőtt levet hasfájñssal itatták. →
Jñslásokban, → előjelekben is nagy szerepe volt. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Részletek
a készülő magyar babonaszñtárbñl (Ethn., 1940).
Diószegi Vilmos
fecskézés: → gñlyázás
fedél: → fejkendő
fedeles ágy: → mennyezetes ágy
fedeles hìd: → hìd
fedeles kapu: az időjárás viszontagságai ellen tetővel fedett, személyi közlekedést szolgálñ kiskapu vagy a
szekerek és számosállatok számára is használt nagykapu, amelyet egységes szerkezetet alkotva gyakran
egymás mellé épìtenek. Bizonyos változataiban a kiskaput a nagykapu nyìlñ szárnyaiba épìtették be.
Valamennyi alakváltozatában a kapuszárakat, bálványokat vìzszintes sìkban elhelyezett
szemöldökgerenda köti össze, erre épìtették reá a kapu tetőzetét, amelyet deszkával, zsindellyel, zsúppal
vagy cseréppel, esetleg palával vagy náddal fedtek. Mind a fedeles kiskapuknál, mind a fedeles
nagykapuknál szokás volt a tető alá galambdúcot beilleszteni, ezek voltak a galambbúgos → fedeles
kapuk. A kapuszerkezet statikai erősìtését szolgálta a kapuszár és a szemöldökgerendák ácskötésekkel
valñ összekapcsolása. Ezért nevezték fedeles kötött kapunak is. A fedeles kapukat mint az udvar, a kert
főbejáratának reprezentatìv épìtményét karcolt, vésett, fűrészelt domborműves faragással és szìnes
festéssel általában gondosan dìszìtették. Dìszes megjelenéséhez hozzájárult a fő elemek arányos
méretezése, valamint a kötések gondos körìvelemekből szerkesztett összetett alakja. Hangsúlyosan
szerkesztett ráccsal, különféle áttört idomokkal töltötték ki a kiskapu feletti mezőt, de gyakrabban ezt a
részt zsilipeléses technikával bedeszkázták, s ennek felületét domborműves faragással, festéssel gazdagon
dìszìtették. Az épìtés évszámát, az épìttetők nevét s esetleges egyéb szövegeket ugyanitt bevésve
megörökitették. A fedeles kapuk nyìlñ szárnyai Ŕ akár kiskapuk, akár nagykapuk vagy a kettő
kombinálásával épültek Ŕ általában alul deszkázottak, felül lécrácsozattal készültek. A nagykapuk kétfelé
nyìlva kétszárnyasan készültek, a kiskapuk szinte kivétel nélkül egyszárnyúak voltak. Ŕ A fábñl faragott
fedeles kapuk mellett ismeretesek kőből, téglábñl falazott pillérű, fa szemöldökgerendás vagy boltozott
áthidalású példányok. A néhány esetben alkalmazott vasvázas, vaslemezes nyìlñ szárnyú, kőből vagy
téglábñl rakott fedeles kapukon is a favázasokhoz hasonlñ kapuszárnyakat alkalmaztak. A falazott
fedeles kapukat sok esetben a történeti stìlusok formakincséből merìtve vakolat architektúrával,
párkányzatokkal, homlokfalakkal dìszìtették. A fedeles kapu mellett szokásos volt → szakállszárìtñk
felállìtása, még gyakrabban megesett, hogy kispadot tettek a fedeles kis- vagy nagykapu mellé. Ŕ A fedeles
kapu állìtása általános, a középkorban gyökerező eurñpai hagyomány, sokféle 16Ŕ17. sz.-i képzőművészeti
ábrázolása is ismert, bár megjegyzendő, hogy más földrészeken az eurñpai telepesek lakñkörzeteitől
függetlenül is előfordul, de ezeknek nincsen kapcsolatuk a magyar emlékanyaggal. Az ezzel kapcsolatos
feltevések, elméletek megalapozatlanok, tévedésnek bizonyultak. Valamennyi szomszéd országban
előfordul még napjainkban is vagy megvolt a közelmúltig a fedeles kapu állìtásának szokása. A magyar és
szomszéd népi alakváltozatokat kisebb mértékben csekély szerkesztési, szerkezeti megoldások, nagyobb
mértékben dìszìtésmñd vagy az alkalmazott motìvumok különböztetik meg. Hazánkban a 17. sz. ñta
ismeretesek fedeles kapu-ábrázolások. Ezeken a 19Ŕ20. sz.-i népi példányokkal azonos tìpusú és
szerkezetű formákat láthatunk. A 17. sz.-bñl nemesi udvarházak, urasági szérűskertek, kolostorudvarok
kerìtéseiből bukkannak fel a fedeles kapukra vonatkozñ ìrásbeli adatok. A 17. sz.-bñl (1673-bñl) a
Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került a Székelyföldről Mikháza ferences kolostorának fedeles kapuja.
831
F
A mai Mo.-on fennállñ legrégebbi példány a sajñkeresztúri ref. templom kerìtőfalának fedeles kapuja,
amelyet latin nyelvű feliratának tanúsága szerint 1766-ban állìtottak. A sajñkeresztúri kis- és nagykapus
fedeles kapu mellett a kerìtésfal keleti szakaszán egy hasonlñ szerkezetű és formai megoldású kiskaput is
állìtottak. A néprajzi terepmegfigyelések elsősorban 19. és 20. sz.-i példányokat rögzìtettek. Különősen
nagy számban fordultak elő a székelység körében. Ez az oka annak, hogy a hazai köztudatban a fedeles
kapu helyett a székely kapu megjelölés a járatosabb, gyakoribb. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egész
magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt a fedeles kapuk állìtása. A néprajzi kutatások az
erdélyi, székelyföldi példányokhoz közel állñ, némileg méretben és dìszìtésben eltérő, fő szerkezeti
sajátosságokban mégis azonos tìpusú fedeles kapukat találtak a Nyitra megyei magyarság körében a
Zobor-vidéken. DNy-Dunántúl területéről a → kerìtett házak udvarainak bejárñkapui is fedeles kapuk
voltak, amelyeket szalmával, zsuppal fedtek. A Dunántúlon és az Alföldön a mezővárosokban, ill. a
felföldi kisvárosokban a parasztpolgárság, az iparos- és kereskedőrétegnek gazdagabb parasztságunkhoz
közel állñ mñdban élő tagjai is szìvesen állìtottak fábñl vagy falaztattak kőből, téglábñl fedeles kapukat.
Ezeknél leggyakrabban a nagykapu táblájába épìtették be a személyi közlekedést szolgálñ kiskaput,
utcaajtñt. A különállñ fedeles kiskapu állìtása akár a lakñépülethez csatlakozñan, akár szabadon állñ
kivitelben szintén az egész Kárpát-medencében elterjedt. Szerkezeti, formai megoldásait tekintve közel
állñ tìpusúak, akár a DNy-Dunántúlrñl vagy a Kisalföldről, akár Ny-Erdélyből vagy a székelység
területéről származtak. Ŕ A magyar nyelvterület centrális vidékein állìtott fedett kiskapuk feltűnően
barokkos jellegűek, mìg a Ny-i peremvidékekről, ill. Erdélyből származñ példányok középkori eredetű
ácsszerkezetekkel, gñtikus arányokkal, esetleg reneszánsz gyökerű ornamentikával jellemezhetők. A
magyar emlékanyagban különösen kiemelkedő szìnvonalúak a reneszánsz eredetű vésett, mélyìtett s
metszett felületein szìnesen festett kalotaszegi fedeles kiskapuk. A székely domborfaragás architektonikus
elemeit is, indás-virágos sìk felületű, de a háttérből kiemelkedően faragott, szìnesen festett reneszánsz
eredetű dìszìtésmñdját mind a fedeles kiskapukon, mind a nagyméretű, összetett fedeles kapukon azonos
tìpusban megtaláljuk. Az erdélyi magyarság fedeles kapui minden szerkezeti azonosságuk ellenére élesen
elkülönülnek dìszìtő stìlusuk alapján a románok és szászok hasonlñ alkotásaitñl. Ŕ A fedeles kapu-állìtás
szokása népünk körében az 1880-as, 1920-as évek között lényegében megszűnt. Napjainkig azonban elég
gyakori maradt a székely területen, különösen az egykori Udvarhely megyében, ill. Marosszékben. Az
1970-es évekig a legnemesebb hagyományok éltek Udvarhely városa környékén, a Hargita vidékén. Ezen
a környéken az utñbbi 3 évtizedben szokásossá vált a középületek, intézmények kert- és udvari bejáratait
fedeles kapukkal dìszìteni. Az utñbbi években a helyi származású nem paraszti rétegek tagjai
magánházaik kerìtéseibe a tradicionális formákat átalakìtñ, továbbfejlesztő példányokat épìtettek be, ìgy
a hagyományos életforma teljes átalakulása, felbomlása idején sem tekinthető lezártnak a fedeles kapuk
alakulás- és fejlődéstörténete. (→ még: kiskapu) Ŕ Irod. Huszka Jñzsef: A székely ház (Bp., 1895); Viski
Károly: Adatok a székelykapu történetéhez (Népr. Ért., 1929); Szabñ T. Attila: Levéltári adatok
faépìtkezésünk történetéhez. II. Székelykapuk és fazárak (Kolozsvár, 1939); Haáz Ferenc:
Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Miskolczy Lászlñ Ŕ Vargha Lászlñ: A
Nagykunság vidék népének épìtészete (Bp., 1943); Imrényi Szabñ Imre: Öreg udvarházak. Régi kúriák és
parasztházak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (Bp., 1944); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk
Erdélyben (Művészettörténeti Tanulm., Bukarest, 1970); Kñs KárolyŔSzentimrei JuditŔNagy Jenő:
Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Gilyén NándorŔMendele FerencŔTñth János: A Felső
Tiszavidék népi épìtészete (Bp., 1975).
Faragott fedeles kiskapu (Kalotadámos, v. Kolozs m.)
832
F
Faragott galambbúgos fedeles nagykapu (1860-bñl, Csìkszentmárton, v. Csìk m.)
Faragott galambbúgos fedeles nagykapu. Virágdìszìtmény nincs rajta, a dìszìtés kedvéért sűrűn vertek
bele faszegeket (1673-bñl, Mikháza, v. Maros-Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fedeles kapu részlete (Máréfalva, v. Udvarhely m.)
833
F
Fedeles kapu (Kőrispatak, v. Udvarhely m.)
Fedeles kapu (az 1760-as évekből, Sajñkeresztúr, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
834
F
Az ev. templom kerìtésének ácsolt fedeles kapuja (1741-ből, Sajñgömör, v. Gömör m.)
Fedeles kapu (Máréfalva, v. Udvarhely m.)
Fedeles kapu (Sajñkeresztúr, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Miklñs Zsigmondné fedeles kapuja (Dálnok v. Háromszék m.). Az ìv belsejébe bevésve: 1763
835
F
Fedeles kapu (Korond, v. Udvarhely m.)
Filep Antal
fedélzet: → bas
fedés: a szőlőtőke fejének, esetleg vesszeinek is földdel takarása. Egyéb elnevezései: csirkézés, födés, fedis,
takarás. A fedés technikáját a szőlőtelepìtés mñdja határozza meg. Így a sortalan szőlőkben a tőkénkénti
kupacba, bokorra fedés, csirkézés volt szokásos. A soros szőlőkben bakhátra fednek: a kapás hátrafelé
dolgozik, visszafelé kapál. A kialakìtott fedésárokba szñrják a ganét (istállñtrágya), amelyet a hñlé a
gyökerekhez iszapol, s tavasszal rányitnak. A bakhátra fedést végezhetik a föld egy vagy két oldalra
húzásával, az utñbbi eljárás gyakoribb (É-Mo.), amit egy vagy két (nagyolás és tisztázás) munkafázisban
végeznek el. A eszköze a fedő kapa, amely a parasztgazdaság eszközkészletében külön számon tartott
tárgy: a helyileg használt lapos kapák legnagyobb méretű változata (→ szőlőkapa). Az ősszel végzett
szőlőmunka mo.-i elterjedését a téli fagy elleni védekezés indokolta, de a fél trágyázással felérő mély
talajforgatás is szükségessé tette. A fedés a szőlő évi talajművelési rendjének első része: ahol fedtek, ott
tavasszal a → nyitás munkáját is el kellett végezni. A szőlő fedése a 15. sz.-tñl bizonyìtott, de a 19. sz.-ban
sem volt mindenütt végzett munka, a Dunántúlon (Buda környéke és a Balaton-felvidék kivételével) nem
alkalmazták. Ŕ Irod. Kecskés Péter: A szőlő talajművelése Észak-Magyarországon (Népr. Ért., 1967).
Kecskés Péter
Fedics Mihály (Piricse, Szabolcs m., 1851ŔBátorliget, Szabolcs m., 1938): mesemondñ. Meseanyagát
minden valñszìnűség szerint a szabolcsi pásztoroktñl, favágñktñl tanulta. Kiemelkedő elbeszélő tehetség
volt, előadását nagyfokú beleélés jellemezte. Azonosulása különösen a kalandmesék hőseivel volt
nyilvánvalñ: harmadik személyű előadása gyakran átcsap első személyűbe. A meseszerkesztés törvényeit
igen jñl ismerte. Arra törekedett, hogy megszövegezése minél változatosabb legyen. Mesekincsének
rögzìtése élete legvégén, 1936Ŕ38-ban történt. Repertoárját (40 szöveg) nem is sikerült kimerìteni.
Jelentősége mindenekfölött abban áll, hogy Ortutay Gyula az ő meséinek közreadásával, hanglemezre
vételével és a személyével kapcsolatos tanulmányaival indìtotta el az ún. paraszti → egyéniségkutatást. Ez
a szemlélet igen termékenynek bizonyult nemcsak a mese-, ill. a folklñrkutatás, hanem a népművészet, a
paraszti kismesterségek vizsgálatának területén is. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (Bp.,
1940; UMNGy, I.); Marñt Károly: Idiosz en koinñi. Gondolatok Fedics Mihály meséiről (Egy. Phil. Közl.,
1940); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektìvái (Ethn., 1960).
Fedics Mihály mesél (Bátorliget, Szabolcs-Szatmár m.)
Kovács Ágnes
fedőtánc: lakodalmi párfogñ táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok) Sárpilisen. Amikor a kör
közepén állñ táncos földhöz vágja a fedőt, a körtánc résztvevői hirtelen párokra szakadva forognak
836
F
tovább; akinek nem jut pár, az veszi fel a fedőt és folytatja a játékot. (→ még: lakodalmi táncok) Ŕ Irod.
Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., AŔB., Bp., 1955Ŕ56).
Maácz László
fegyvertánc: tágabb értelemben mindazon táncok elnevezése a szakirodalomban, amelyeket valamely

fegyverszerűen használt eszközzel (kard, fokos, balta, bot stb.) járnak, ill. a ma használatos eszközt
korábban fegyver helyettesìthette. Kifejezetten férfitánc. A világ minden részén találkozunk
fegyvertánccal. Korai virágzásukrñl az antik tánckultúra emlékei éppúgy tanúskodnak, mint a germán
tánctörténet első adatai. Eurñpában többféle fegyvertánc-maradvány is előfordul. Ŕ 1. A kötött szerkezetű
csoportos, ún. lánckardtáncokban a kard vagy más eszköz (fakard, bot, abroncs) a táncosok láncszerű
összekapcsolñdását szolgálja. Ŕ 2. A mñrok és a keresztények harcát jelenìti meg a középkor ñta sokat
emlegetett moreszka. Ŕ 3. Az ún. mutatványos, ügyességi fegyvertáncok a legszélesebb körben elterjedtek.
Ezek a fegyverkezelés egyetlen mozzanatábñl Ŕ a földre tett eszköz körüli táncolásbñl vagy az eszköz láb
alatti átkapkodásábñl Ŕ állnak. A Zñlyom vidéki szlovákság → nyúltánca is ide sorolhatñ. A K-eurñpai
népek kötetlen fegyvertáncaiban gyakoriak a párbajszerű mozzanatok. A magyar tánckincsből a történeti
→ hajdútánc és az ennek maradványait őrző eszközös pásztortáncok tartoznak ide, valamint a →
bodnártánc. (→ még: botolñ, → kanásztánc, kardtánc, eszközös táncok) Ŕ Irod. Wolfram, R.: Schwerttanz
und Männerbund (IŔIII., Kassel, 1936Ŕ37); Domokos Pál Péter: A moreszka Eurñpában és a magyar nép
hagyományaiban (Filol. Közl., 1958); Alford, V.: Sword dance and drama (London, 1962); Andrásfalvy
Bertalan: Párbajszerű táncainkrñl (Ethn., 1963); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc Ŕ
mutatványos táncaink két tìpusa (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, Bp., 1969); Martin György: Magyar
tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Martin György
fehér bor: általában fehér, kisebb mértékben kevés festőanyagú vörös szőlőfajtákbñl, előzetes erjesztés
nélkül, azonnali sajtolással vagy taposással nyert bor. Feltehetően a 15. sz.-ig Mo.-on csak fehér bort
készìtettek. Szìne a benne levő fajtáktñl függően a halvány zöldessárgátñl a sötét aranysárgáig változñ.
Legelterjedtebb fehér bort adñ szőlőfajtáink voltak a → filoxéravész előtt: furmint (általánosan elterjedt
különböző neveken), bakator (Érmelléken), bálint vagy járdovány (Arad m., Baranya, Duna mente), ezerjó
(Mñr, Alföld), fehér dinka vagy rakszőlő (Baranya, Buda környéke), góhér (Tokaj, Mecsek), hárslevelű
(Tokaj), juhfark (Somlñ, Dunántúl), kövidinka (Alföld), mézesfehér, olaszrizling (általánosan elterjedt),
rajnai rizling (Mecsek, Siklñs, Villány, Somlñ). Fehér bort, ha csak kis mennyiségben is, de mindig
mindenütt készìtettek. Ez alñl a vörös bort termelő borvidékek sem kivételek. Leghìresebb fehér bort
termelő borvidékek voltak: az abaúj-miskolci, érmelléki, hegyaljai (Erdély), Küküllő-menti, a somlyói és a
tokaji. (→ még: bor, → szőlő, → történeti borvidék) Ŕ Irod. Schams, Franz: Ungarns Weinbau in seinem
Umfange... (Pesth, 1833); Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája, 1860Ŕ1873 (Bp., 1875);
Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).
Égető Melinda
„fehércseléd”, „fehérnép”: → vászonruhák
fehér gyász: → gyász
fehér hìmzések: → szabadrajzú fehér hìmzések
Fehér-Körös völgye: az egykori Zaránd megye területe. Sìksági része a honfoglalástñl a 17. sz. elejéig
sűrűn magyarlakta vidék volt. Gyula (1566), Borosjenő (1566 és 1658), Várad (1660) eleste után magyar
lakossága majdnem teljes egészében elpusztult vagy elmenekült. Maradékai Borossebesen, Borosjenőn,
Nagyhalmágyon és a közeli → Erdőháton élnek. Ma a 15. sz.-tñl a Bihari-hegységből és az Érchegységből
folytonosan az Alföldre húzñdñ románok lakják többségben a Fehér-Körös völgyét. Ŕ Irod. Kozma Pál:
Zarándmegye földirati, statistikai és történeti leìrása (Kolozsvár, 1848); Rácz Károly: A zarándi
egyházmegye története (Arad, 1880); Jancsñ BenedekŔSomogyi Gyula: Arad vármegye és Arad szabad
királyi város monográfiája (IŔIV., Arad, 1893Ŕ1913).
Kósa László
Fehér Lászlñ, halálra ìtélt húga: klasszikus → ballada. Az egész magyar nyelvterületen megtalálhatñ.
Erdélyben valñszìnűleg a múlt század második felétől kezdődően terjedt el. Sok a → betyárballada jellegű
változata. Szüzséje: a lñlopásért elitélt Fehér Lászlñt húga kincsekkel akarja megváltani. A bìrñ ehelyett
837
F
őt magát kéri. Fivére tanácsa ellenére Fehér Anna feláldozza lányságát, testvérét mégis kivégzik. A
rászedett nő súlyos átkot mond a bìrñra (→ átokdal). Solymossy Sándor szerint egy megtörtént olasz
esemény balladai megfogalmazása. Az első hazai hìr, egy 1547-es levél arrñl szñl, hogy a börtönbe került
gyilkos felesége fölajánlja a bìrñnak teljes vagyonát, de a bìrñ csak az asszonyt kìvánja. Férje
rábeszélésére enged a kérésnek, de a bìrñ mégis kivégezteti a bűnöst. Bornemisza Péter 1578-bñl tudñsìt e
különleges, megtörtént eseményről. Ettől kezdődően hasonlñ esetek sorát jegyzik fel a krñnikások. A
ballada szüzséjével megegyező olasz novellát 1565-ből ismerjük, amelyet latin, angol, francia nyelvű
gyűjtemények terjesztettek el egész Eurñpában, de japán, kìnai prñzai feljegyzésből is ismert. A férjéért
vagy fivéréért önmagát feláldozñ nő témája jelenik meg Shakespeare Szeget szeggel, Puccini Tosca stb. c.
alkotásában. Ŕ A magyar ballada zárt felépìtettségű, feszes drámai hangvételű. A szövegvariánsok
meglehetősen egységesek. (Egyetlen göcseji feljegyzés mutat eltérést: a Királyfi és királylány, amelyben az
ifjú feleségével hazafelé utazñ királyfit támadja meg az ellenség, és a szabadulás reményében adja oda
magát a királylány a rablñvezérnek, az mégis a férj fejét véteti.) Az országszerte följegyzett több száz
változat az állandñsult formulák továbbélését mutatja (pl. a Fehér Lászlñ kivégzésére vonatkozñ
kérdésekre a bìrñ félrevezető választ ad). A befejező átokmotìvum sokfélesége pedig a változtatás igényét
jelzi, és az előadñ egyéni képességét mutatja. Többféle dallammal él a szájhagyományban. A Fehér Lászlñ
ballada legközelebbi rokonai az olasz balladák között találhatñk. Ŕ Irod. Dános Erzsébet: A magyar
népballada (Bp., 1938); Csanádi ImreŔVargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj. Magyar népballadák és
balladás dalok (Bp., 1954).
Kriza Ildikó
fehér liliom: → liliom
Fehér liliomszál: → énekes gyermekjáték, a váltñ körjáték utánzñ formája. Szövege: „Fehér liliomszál...
ugorj a Dunába, támaszd meg oldalad az aranyvillába (vagy: oromvellába, két arany pálcába stb.),
mosakodjál meg te, fésülködjél meg te, hej törülközzél meg te.” A játszñk körbe állnak, egy a középre
megy, s megjátssza az énekelt szöveget: a játékos csìpőre tett keze vagy hátrahajtott dereka jelzi a
támaszkodást, felemelt kar vagy három felemelt ujj az aranyvillát. Végül valakinek a kötényébe
törülközve történik a váltás. Az egész országban ismert, szövegében kis formai eltérésekkel („Kék
ibolyácska, Bársony ibolyácska” stb.), de egységes tartalommal. Palñc vidéken egy nagyon változékony →
táncos körjáték sorozathoz csatlakozik: → Ég a gyertya, ég, → Haj szénája, szénája, Kendermorzsa stb. Ŕ
Irod. Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).
Fehér liliomszál: „Fésülködj meg szépen!” (Decs, Tolna m.)
Igaz Mária
Fehérlñfia: mitikus, emberfeletti képességekkel rendelkező → mesehős, ill. a kalandjairñl szñlñ →

hősmese. A mesehős természetfeletti eredetű, állatanyátñl: fehér lñtñl, tehéntől, juhtñl, medvétől
származott vagy gyümölcstől, levéltől, virágtñl, vìztől, széltől fogant nagy erejű ifjú. Állatanyja 7 (3 × 7)
évig szoptatja. Minden alkalommal egy-egy tölgyfát kell a földből gyökerestől kitépnie. Mikor ezt már a
legnagyobbal is meg tudja tenni, vándorútra indul. Nagy erejű társak, → Fanyűvő, Vasgyúrñ,
Kőmorzsolñ (Hegyhengergető) szegődnek hozzá (miután erőprñbán legyőzte őket). Ezekkel három eltűnt
lány keresésére indul. Gúzst készìteni (vadászni) erdőbe mennek. Az ebédfőzni otthon hagyott társakat a
bakarasznyi, hétsingszakállú ember sorra legyőzi, a forrñ kását a hasukrñl eszi meg. Csak Fehérlñfiának
sikerül őt ártalmatlanná tennie: szakállát egy nagy fa hasìtékába csìpteti. A → bakarasznyi ember
azonban a fát szakállánál fogva kihúzza és eltűnik. Követik a nyomát, s az az alvilágba szolgálñ lyukhoz
vezet. A társak vonakodnak, Fehérlñfia azonban nyìrfahéjbñl készült gúzs segìtségével leereszkedik.
Madárlábon forgñ réz, ezüst és arany várban három sárkányt megöl, ezek hatalmábñl a három elrabolt
lányt kiszabadìtja. Ebben a keretben: a hős megvendégelése ñlomgaluskával, melyhez fakést adnak,
birkñzás a réz, ezüst, arany szérűn (mezőn, csűrben). A várakat réz, ezüst és arany vessző segìtségével
838
F
réz-, ezüst- és aranyalmává változtatják. A három megszabadìtott lányt a fennmaradt társak felhúzzák,
az általuk Fehérlñfiának vélt követ (vagy magát a hőst) visszaejtik. Bolyongása közben griffmadárfészket
talál. A fiñkákat megmenti a jégesőtől (kigyñtñl), az anyamadár hálábñl felhozza őt a felső világra. A
hűtlen társak a hős kedvesét várátñl megfosztják, őt magát házasságra kényszerìtik, fiát megalázñ
szolgálatba állìtják. Fehérlñfia megjelenik, társait megbünteti, kedvesét, az aranyhajú királykisasszonyt
feleségül veszi (AaTh 301B). Egyike legnépszerűbb meséinknek. Változatai a más tìpusokban felbukkanñ
részletektől, reminiszcenciáktñl eltekintve meghaladják az 50-et. Egyes változataiban felismerhetők az →
Égitestszabadìtñ vagy az → Erős János tìpus nyomai. Népszerűségére jellemző, hogy jñllehet szép, ép
változatai sem ponyván, sem iskoláskönyvek vagy meséskönyvek útján nem terjednek, nyomai „Az
elrabolt királykisasszonyok megszabadìtása” tìpus (AaTh 301, 301A) valamennyi magyar nyelvű
redakciñjának („Csonkatehénfia”: MNK 301B I*; „A szalonnafa”: MNK 301E*; „Este, Éjfél, Hajnal”;
„Vas Laci”: AaTh 312; → Borsszem Jankñ: AaTh 312D) változataiban interferálnak. Egész Eurñpában
ismert és népszerű redakciñ, a magyarhoz hasonlñ erőteljes, gazdag változatok azonban ritkák. Ŕ Irod.
Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IŔIII.,
Leipzig, 1913Ŕ18); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen Wiesbaden, 1953);
Ortutay Gyula: Magyar népköltészet (III., Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I.,
Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen
Volksmärchen (Berlin, 1961).
Ponyvakiadás cìmlapja
Kovács Ágnes
fehér lñ mondája: régi magyar jogszokás emlékét őrző, hiteles monda a → honfoglalás mondaköréből;
szájhagyománybñl került középkori történetìrñink munkáiba, akik a honfoglalás különböző szakaszaihoz
kapcsolva idézik. Zalán bolgár vezértől a Bodrog és a Sajñ, majd a Duna-Tisza közét, Mén Marñttñl
Bihart egyaránt fehér lñért cserébe veszi birtokába, szállja meg Árpád (Anonymus 16., 38. és 19. fej.).
Teljesebb alakjában késői krñnikáink rögzìtik (Nemzeti Krñnika, 28. fej., Budai, valamint Dubnici
Krñnika). Eszerint a magyarok a Duna mellékén uralkodñ morva fejedelemnek fehér lovat, aranyos
nyerget és kötőféket küldenek, s viszonzásul földet, füvet és vizet kérnek. Szvatopluk (a régebbi változat
szerint atyja, Marñt) válaszára: „vegyenek, amennyit akarnak, ezért az ajándékért” Árpád immár
jogaira hivatkozva veszi birtokába Pannñniát, s futamìtja meg az ellenállñ morva fejedelmet. Ŕ Általános
felfogás szerint a monda alapja a föld vásárlásával kapcsolatos ősi jogszokás, szerződés értékű jelképes
szertartás, amelyet a magyarok a mit sem sejtő idegennel szemben érvényesìtenek. A jelképes
birtokszerzésnek a perzsáknál szokásos hasonlñ gyakorlatát Hérodotosz is ismeri, arab forrás később, a
honfoglalással egyidejűleg mint keleten érvényes szokást emlìti. E szokás alapja az a hiedelem, hogy az
országbñl, településből, házbñl kihordott föld, por vagy bármilyen tárgy az országot, tájat stb. ellenséges
erők hatalmába juttatja. A csuvas, votják, mordvin nép körében századunkig élt a lopott föld
termékenyìtő hatásában, ill. a meglopott terület termékenység-vesztésében valñ hit, amelyre rìtusok
épültek, de amelyből egyúttal népek közti háborúskodások is származtak. A Marñt-Szvatopluk alakjához
fűzött monda értelmezésében nehézséget jelent a magyar-morva érintkezések 9Ŕ10. sz.-i állandñsága,
úgyszñlván kivétel nélkül baráti jellege. Ŕ Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (II., Bp.,
1905); Györffy György: Krñnikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948); Fehér Géza: Les fouilles de
Zalavár (Arch. Ért., 1974).
Sándor István
fehérvasárnap, mátkáló vasárnap: a → húsvét után következő vasárnap. A r. k. egyházban a → húsvéti

ünnepkör lezárása. A korai kereszténységben a nagyszombaton keresztelt katekumenek ekkor vetették le a
kereszteléskor felvett fehér ruhájukat. Ebből az alkalombñl keresztszüleik megvendégelték,
megajándékozták őket. A magyar parasztság e naphoz fűződő szokásai részben e korai keresztény
839
F
szokásra utalnak. (→ még: komatálküldés) Ŕ Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év
néprajza (Bp., 1938); Radñ Polikárp: Az egyházi év (Bp., 1957).
Györgyi Erzsébet
fehér viselet: a női-férfi fehér vászoning és gatya, ill. ing és pendely, esetleg fehér vászonszoknya. Ehhez
járultak még a vászonbñl utánzott különböző városi vagy kisnemesi formájú öltözetdarabok, mint
vászondolmány, vászonujjas. Az ezek felett viselt szűrposztñ ruhák a 18Ŕ19. sz.-ban jñrészt szintén
fehérek voltak. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi
Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság
viselete (Népr. Ért., 1912); Györffy István: A nagykun viselet a XVIII. sz.-ban (Ethn., 1937); Györffy
István: Matyñ népviselet (Bp., 1956).
Fehér vászon ing-gatya viselet (Fekete-Körös völgye)
Gáborján Alice
fejalj: 1. fa fejtámasz, az alvñhely kiegészìtője. Egyéb elnevezései: fűajj, fűajjdeszka, fejfa, fejvánkus.
Tekintélyes múltú tárgy, használata már az i. e. 3. évezredből, az egyiptomi ñbirodalom idejéből
kimutathatñ. Eurñpában, Afrikában, K-Ázsiában, ill. számos ñceániai szigeten ismert; elterjedésében
jñval megelőzi az ágyat. A fejalj elemi formája a megmunkálatlan tuskñ. Faragott, ill. részekből
szerkesztett, esetleg egyéb anyagbñl előállìtott változatai területenként eltérőek, Eurñpára az ék alakú
fejalj jellemző. Itt, az ágyhasználathoz igazodva, részben már korán a puha párna alátámasztñja volt;
ilyen fejalj a rñmai korbñl is fennmaradt bronzbñl. Népi alkalmazásban fejaljul használt tuskñt a 16. sz.-i
Angliábñl emlìtenek. Az Alpok vidékén az ék alakú fejalj a közelmúltig meg volt a kályha melletti
pñtágyon, s használatban maradt a finneknél, oroszoknál is. Ŕ A magyaroknál a fejalj valñszìnűleg
finnugor eredetű. A 18. sz.-ban debreceni iparoscsaládnál még találhatñ „fa párnatartó vagy támasz”. A
19Ŕ20. sz.-ban Szabolcsban párnatartñ fejalj egészen szegényeknél fordult már csak elő, egyébként
országosan tartozék-településekre, pásztorok, favágñk szállására szorult vissza. A alkalmazás
továbbéléséhez hozzájárult az, hogy az ébresztőñrák terjedése előtt kemény fejtámasszal kellett
biztosìtani az éberebb alvást, ehhez a felaljon kìvül használták a nyerget vagy pl. → gyalogszéket, →
lñkoponya ülőkét is. Ŕ 2. Általános értelemben fejaljnak számìt minden, alváskor a fej alá tett magasìtñ,
ìgy a → párna is. A palñcoknál a fejel a régebbi, keskeny formátumú, csìkos szőttes párna
megkülönböztető neve. Ŕ 3. fejaljnak szokás nevezni a fa fejalj analñgiájára egyes formájukban vagy
elhelyezésükben hasonlñ tárgyakat, ìgy pl. a tűzgyújtásnál alulra tett fadarabot vagy vas tüzikutyát, az
Alföldön a gabonakereszt legalsñ kévéjét stb. Ŕ Irod. Beke Ödön: Fejalj (Magyar Nyelvőr, 1912); Bátky
Zsigmond: Feljel (cervical) (Népr. Ért., 1931); Fernald, Helen E.: Chinese Mortuary Pillows in the Royal-
Ontario Museum (Toronto, 1952); K. Csilléry Klára: Egy régies népi bútordarab: a fábñl készült fejalj (A
Néprajzi Múzeum Adattárának Ért.-je, 1956); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paìses
románicos (Coimbra, 1963).
Fejalj
840
F
Felaljuk használt kisszék (Dunapataj, Pest m.)
K. Csilléry Klára
feje: → rostminőségek
fejel: → fejalj
fejelruha, fejeltakaró: → párnatakarñ
fejen valñ teherhordás: napjainkig ismeretes a Dunántúl egész területlen a Pilis és a Gerecse kivételével.
A másik összefüggő terület az Erdélyi-medence (Mezőség, Kalotaszeg, Aranyosszék, Szilágyság), ahol a
fejen valñ teherhordás megtalálhatñ. Szñrványosan az Alföldön és a D-erdélyi magyar falvakban is
felbukkan. A fejen valñ teherhordás egyetlen segédeszköze egy rongybñl, kendőből készìtett, korong vagy
gyűrű alakú alátét, amelyet a fejre helyeznek, hogy a teher ne törje a fejbőrt. A Bakonyban disznñszőrrel
tömik ki a gyűrű alakú fejpárnát. Ezeknek a fejpárnáknak a magyar megnevezései utalnak a tárgy
formájára (tekercs, perec, koszorú, tukarcs), ill. rendeltetésére (févó). Napjainkban a tekercs szñ a
legelterjedtebb közülük, ez találhatñ a dunántúli és az erdélyi magyarság többségénél. A févñ (pévó, féval,
pévalykó) Baranyában, Tolnában ismeretes, eredeti formája: fejñvñ → févñ. – A fejen valñ teherhordást
csak a nők végzik, a férfiak más mñdon cipekednek. A teherhordásnak ez a mñdja egyenes, sudár tartást,
szép járást kölcsönöz a nőknek. Befolyással van a haj- és fejviseletre is. Alakìtñlag hatott a fejen vitt
vizesedények, kosarak, vékák formájára is; kedvezett a könnyebben egyensúlyozhatñ kerek formák
terjedésének, fennmaradásának. Ŕ A fejen valñ teherhordás igen régi szállìtási mñdja az emberiségnek.
Óegyiptomi szobrok, görög és rñmai leletek tanúsìtják, hogy a Földközi-tenger térségében már az ñkori
civilizáciñk idején mindennapos szállìtási gyakorlat volt. A mai Dunántúlon is a kelta-rñmai időkig
vezethető vissza. A fejen valñ teherhordásrñl szñ esik a Margit-legendában. Margit fejen vitt tekenőben
szállìtott élelmet a betegeknek. M. S. mester 1506-ban festett Vizitáciñján is szerepel fejen terhet vivő
asszony. A török hñdoltság idején a piacra „fejtetőn” vitt tejtermékek és gyümölcs után nem kellett adñt
fizetni (1570). 16Ŕ17. sz.-i levéltári feljegyzések tanúsìtják a fejen valñ teherhordás elterjedtségét
Kolozsváron és Désen. Némely csoportok, amelyek fejen valñ teherhordást gyakorolnak, mint az orosházi
magyarok és a tokaj-hegyaljai németek a 19Ŕ20. sz. fordulñjáig megőrizték a fejen valñ teherhordást.
Viszont pl. a bakonyi szlovák szñrványlakosság nem vette át környezetétől a szállìtásnak ezt a mñdját. Ŕ A
fejen valñ teherhordás a szomszédos Ny-i és K-i szláv népeknél nem ismeretes, a románságnál és a
balkáni szláv népeknél mindenütt elterjedt. Megtalálhatñ egész D-Eurñpában és Fekete-Afrikában. Alpesi
és szñrványos É-i német elterjedtsége mellett kell emlìteni skandináviai előfordulását, ami látszñlag
ellentmond annak, hogy a fejen valñ teherhordás az ñkori civilizáciñk kulturális öröksége az eurñpai
földrészen. Ŕ Irod. Bödei János: Adatok a fejen valñ teherhordáshoz (Dunántúli Szle, 1940); Sándor
Gábor: A kolozsvári Hñstát emberi erővel végzett teherhordási mñdjai és eszközei (Kolozsvár, 1942);
Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoikien kantovälineet (Kotiseutu, 1965); Szabñ T. Attila: A kolozsvári
fejenhordás történetéhez (Ethn., 1961); Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte
der ungarischen Bauernschaft (Műveltség és Hagyomány, 1971); Berg, G.: Kopftragen in Schweden
841
F
Csöves kukorica zsákos fejenhordása (Dunaszekcső, Baranya m.)
Asszony fején zsomborral (Tekenye, Zala m.)
Fejér megyei Sárrét: → Sárrét
fejés: A kézi fejésnek állatfajták és a fejő személy testhelyzete szerint elkülönìthető mñdozatai vannak. Ŕ
A juhot mindig hátulrñl fejik. Rendszerint tuskñn, → fejőszéken ülve, két kézzel végzik ezt az igen
fárasztñ munkát, amely nagyobb nyáj esetén több ñráig eltart. Az állatot nem kötik meg, hanem egy szűk
nyìláson át egyenként engedik a fejőjuhász elé. A juh fejés kifejezetten férfimunka, de esetenként a
juhászok feleségei is értenek hozzá. Az asszonyok, gyermekek feladata azonban inkább a juhok terelése a
fejőnyìláshoz (→ esztrenga), amelynek szintén számos változata ismeretes. A K-i palñcoknál ismeretes a
juhok esztrenga nélküli fejése is. A juhász sorba járja a karámba zárt juhokat és guggolñ testhelyzetben
fej. Ŕ A tehénnek több mñdozata ismeretes. A 19. sz.-ban a szállásokon tartott teheneket nem kötötték
jászolhoz, szabadon jártak-keltek az → akolban, → karámban. Fejésük általában férfimunka volt. A
férfiak a jñszág mellé állva és meghajolva, fejüket a tehén hasának nyomva fél kézzel fejték a félszilaj
teheneket, miközben másik kezükben a fejőedényt tartották. Egyszerre két csöcsöt tudtak fejni, külön az
első párat és külön a hátsñ kettőt. Mikor a jñszág továbblépett, a fejő is lépett utána. Cserépköcsögbe,
kisebb faedénybe, a tolnai Sárközben pedig tökhéj edénybe (kapinya) fogták fel a kifejt tejet. A megfogott,
lekötözött tehén fejése lábujjhegyre guggolva vagy ülve történik. A fejő személy mindig a tehén jobb
oldalán helyezkedik el. A fejőedényt bal kezében tartja és másik kezével fej, gyakrabban a földre helyezi
vagy a térdei közé szorìtja és két kézzel fej. A guggolñ testhelyzetben történő fejés a 20. az. első
évtizedeiben a Tiszántúl és Erdély nagy részén még szokásban volt. Feltehetőleg ősi, keletről hozott fejési
mñd ez a magyarságnál. Az utñbbi évszázadban a térdelő helyzetben történő fejés csak elvétve fordult elő
Erdély elzárt vidékein. Korábban elterjedtebb lehetett, pl. az 1576-ban kiadott Nagyszombati
Kalendárium április hñnapot szimbolizálñ képén térdelve fejő asszony láthatñ. A 19. sz. második felétől
kezdve a szürke magyar szarvasmarhát fokozatosan felváltották jñl tejelő tarka fajtákkal, ezzel
egyidejűleg a tartásmñd is belterjesebbé vált. Az istállñs tartás terjedésével a tehérnfejés csaknem
kizárñlagosan női munkává vált, ugyanakkor a fejőedények mérete növekedett. Ezzel párhuzamosan a
többi fejésmñd rovására is mindenütt a fejőszéken ülve történő fejés terjedt el, melynél a fejőedényt a
földre helyezik és két kézzel szaporán végzik a munkát. A rugñs tehenek megfékezésére számos eljárást
eszeltek ki: pl. a gúzst. – Irod. Belényesy Márta: Viehzucht und Hirtenwesen in Ungarn im 14. und 15.
Jahrhundert (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században
(Pécs, 1965); Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában (Debrecen, 1972).
842
F
Fejőzsétár
Guggolva fejés (Gyìmes, v. Csìk m.)
fejesgyűrű: → gyűrű
fejetlen barát: → kìsértet
fejfa, fütül való fa, gombfa, kopjafa: a ref. és unit. temetők kizárñlagos sìrjele (→ sìrjelek), némely, a
kőfaragásban paraszti hagyománnyal is rendelkező vidék kő sìrjeleit nem számìtva. Az ev.-ok részben (pl.
Kisalföld, Gömör, D-Erdély) fejfát használtak, de sok helyen Ŕ pl. ahol német nyelvű lakossággal
érintkeztek (ìgy Veszprém, Sopron m. több helyén) Ŕ keresztet alkalmaztak. A r. k.-oknál egyöntetű a
sìrkereszt használata. Ŕ Noha bizonyos formák történeti hátterét keresve egyes kutatñk igen messzi
múltba nyúltak vissza (pl. honfoglalás előtti temetkezési szokások maradványaiig), a faanyag
romlandñsága miatt a ma ismert fejfa-tìpusokat csak a 18. sz.-ig követhetjük, egyelőre nyitva hagyva azt
a kérdést, hogy a fejfa a reformáciñŔellenreformáciñ korában vált a r. k.-oktñl megkülönböztető sìrjellé,
(ìgy sem kizárt a régebbi formai hagyományok folytatása) vagy éppen fordìtva: a kereszt lett a r. k.-ok
megkülönböztető jele. Ŕ A fejfát temetéskor a sìr fej felőli végéhez tűzik be. Sok helyen lábfát szúrtak le a
sìr másik végébe, amely egy vagy gyakran több dìszìtetlen rúd, amelyen a halottat a temetőbe vitték. A
fejfa anyaga tölgy vagy akác, esetleg cser, hossza 80Ŕ150, néha 200Ŕ300 cm. A földbe kb. 1/3 része kerül,
ezt megszenesìtik vagy kátránnyal kenik be, hogy tartñsabb legyen. Egyes részeit általában elnevezik: a
felső vég a homloka, feje, alatta esetleg nyaka, válla, középső rész a törzse, néhol dereka, földbe kerülő első
vége pedig a lába, esetleg talpa. – A fejfát a halott hozzátartozñja vagy a bognár, esetleg a faluban élő és
faragást állandñ melléktevékenységként űző ember készìtette ácsmunkával, egy darab fábñl; ritkábban
deszkábñl fűrészelve. Többnyire belevésték a halott nevét, ill. kezdőbetűit, és vésett felirattat (→
sìrfelirat) látták el. A feliratot nem feltétlenül a fejfát faragñ személy véste be, egyes vidékeken külön
fejfaìró tevékenykedett. A fejfa legtöbb esetben dìszìtett: bizonyos tìpusokat dìszesen faragtak, ill.
fűrészeltek ki, másokat bevésett dìszìtéssel láttak el. Gyakran korommal vagy szurokkal kenték be,
ritkábban barnára, kékre, zöldre festették. Újabban elég általános a fekete szìn. A fejfa szìnének
életkorjelző szerepe is lehetett. Így a barna (néhol lila) középkorú, a fekete öreg halottakat jelölt. A fehér
és kék újabban sokfelé a fiatal halottak szìne (→ gyász). Több helyről származñ régi adatok szerint
vörösre festették az erőszakos halállal meghaltak fejfáját. Ŕ A fejfák három alapformája, ezen belül több
alcsoport, ill. átmeneti eset különböztethető meg. Mindegyik forma olyan egyszerű továbbfejlesztése az
alapadottságoknak (nyersanyag, technika), hogy az azonos funkciñ révén bárhol bármelyik
kialakulhatott, egymástñl függetlenül is. Ezért kétséges Ŕ bár nem minden esetben kizárt Ŕ akár ősi
szokások (pl. csñnakban temetkezés), akár ősi jelképrendszer, ill. ábrázolásmñd maradványait keresni a
20. sz.-i fejfákon. A tìpusok elterjedési képe meglehetősen tarka; bár a nagyobb tájegységekre általában
jellemző egy-egy uralkodñ tìpus. Egy-egy kistájon, esetleg csak néhány szomszédos vagy éppen egyetlen
községben gyakran sajátos, helyi altìpus jelenik meg. Ŕ 1. Fatönkös fejfa: Fatönk majdnem természetes
állapotában. Eleje jobban megmunkált (és felirattal ellátott), hátulja, ill. másik három oldala kevéssé,
vagy egyáltalán nem. Mint legegyszerűbb forma az egész magyar nyelvterületen megtalálhatñ, olyan
községek temetőiben is, amelyeknek jellemző képét egyébként más tìpus adja. A fejfa elején, ill. homlokán
gyakori a vésett vagy karcolt dìszìtés: körben elhelyezett csillag, szomorúfűz, különböző virágok,
843
F
ritkábban foglalkozást jelentő eszközök: szekerce, balta, fogñ, hal, orsñ stb. E tìpus alcsoportját képezik a
Szatmár m.-i ún. csónak alakú fejfák is (amelyeket Ŕ nem bizonyìthatñan Ŕ régi magyar csñnakban valñ
temetkezéssel hoztak kapcsolatba, kiképzésében a csñnakba temetett ember képmását látva). Ennek háta
nem lapos, hanem a törzs hátán él fut végig. Ŕ 2. Oszlopos fejfa: Minden oldalán egyforma kiképzéssel
faragott, négyzet vagy téglalap, ritkábban kör alaprajzú. A felső, homlok fölötti része általában átmegy
kör keresztmetszetbe. Többnyire igen dìszes faragással ellátott, de ismertek egyszerűbb formák is.
Némelyik táji forma kiképzésében, dìszìtésében hasonlìt az ugyanazon a vidéken faragott
kapubálványokhoz. Nagyobb összefüggő táji foltokban (helyenként csak egy-egy községben) a magyar
nyelvterület sok helyén elterjedt, néhol szñrványosan egy-egy példány, másutt mint a temető fő
jellegzetessége (ìgy Pest, Tolna, Somogy, Bereg m. több helyén, a nyelvterület északi részén stb.). Több, e
tìpusba tartozñ jellegzetes altìpus különböztethető meg. Ilyen a Székelyföldőn, Kalotaszegen elterjedt, de
az Alföld több helyén is (pl. Fülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) fellelhető kopjafa, amely egyes
vélemények szerint Ŕ legalábbis Székelyföldön Ŕ a kopjás temetés emlékét őrzi. (A hñdoltság kori törők
temetők elterjedt sìrjele volt a halott mellé szúrt dzsida.) Meglétére már hñdoltság kori források is
utalnak. Faragása és dìszìtésmñdja a guzsalyéhoz hasonlñ: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán
vésett mértanias elemek dìszìtik. Gyakran festették is. Általában nincs „homloka”, ìgy felirata sem;
többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szìv stb. dìszekben
végződik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére is szolgált. Erdély sok helyén Ŕ pl.
Háromszékben Ŕ gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának is, ìgy a kopjafa már
nemcsak ehhez az altìpushoz kapcsolñdik. Másik jellegzetes alcsoport a leginkább D-, DK-Alföldőn
elterjedt, de másutt is előfordulñ gombosfák, ill. turbános fejfák csoportja, amelyek formai kiképzése
valñszìnűleg hñdoltság kori török hatásra vezethető vissza. Ŕ Az ún. emberalakú fejfák e tìpusba tartozñ
formái néhány Pest m.-i, É-mo.-i, dunántúli községben, D-Biharban, Szilágyságban ismertek. Közös
bennük, hogy formájuk fejjel, nyakkal, törzzsel rendelkező emberre emlékeztet; néhol, pl. a Kisalföld és a
Szilágyság több helyén a férfi halott fejfája csúcsos végű („süveges”), a női halotté gömbölyű („kontyos”).
Felmerülhet, hogy ezek Ŕ és más antropomorf formák Ŕ a halott képmásának kifaragására lennének
visszavezethetők, de lehet szñ másodlagos, leginkább csak a terminolñgiában megnyilvánulñ →
antropomorfizmusrñl is. Ŕ 3. Táblás fejfa: Deszkábñl kifűrészelt tábla, ill. legegyszerűbb formája oszlopra
szögezett deszka, amelynek lehet külön rászögezett fedele. Egyes vidékeken feltehetően a sìrkövek lapos és
széles formáinak utánzata, és mint ilyen újabb jelenség. Az egyszerű formák mellett gyakoriak a fűrésszel
gazdagon kicsipkézettek, sokszor áttört dìszìtéssel, esetleg az első lapon vésett dìszìtéssel. Az egész
nyelvterületen előfordul; egy-egy kistájon vagy egyes községekben az egyedi dìszìtésmñd adta
alaptìpusokkal. Kiképzése több helyen hasonlñ az ugyanott készìtett széktámlákéhoz. Némely D-
dunántúli és sárközi forma határozottan antropomorf jellegű. A felismerhető emberalakot néha arcként
értelmezhető dìszìtéssel is ellátták. Ez utñbbi formák balkáni kapcsolatai valñszìnűek. Ŕ Irod. Solymossy
Sándor: Ősi fejfaformák népünknél (Ethn., 1930); Csalog Jñzsef: A sárközi református temetők
emberalakú fejfái (Népr. Ért., 1940); Csalog Jñzsef: A szentesi református temetők gombosfái (Népr. Ért.,
1957); Timaffy Lászlñ: Emberalakú fejfák, sìrkeresztek kisalföldi temetőinkben (Arrabona, 1963);
Balassa Iván: A magyar temetők néprajzi kutatása (Ethn., 1973); Nagy Dezső: A magyar fejfák és
dìszìtményeik (Folklñr Archìvum, 1974. 2. sz.).
„Csñnak alakú” fejfák: Szatmárcseke (Szabolcs-Szatmár m.)
844
F
Táblás fejfák: 1. Rinyaújlak (Somogy m.), 2. Sárpilis (Tolna m.) 3–5. Kosd (Pest m.), 6. Kémes (Baranya
m.) 7. Csányoszrñ (Baranya m.), 8–9. Baranya m.
„Kopjafák” 1. Tiszainoka (Szolnok m.), 2. Nagybacon (v. Háromszék m.), 3. Körösfő (v. Kolos m.)
1. Jászberény (Szolnok m.), 2. Albertirsa (Pest m.)
Fatönkös fejfák: 1. Beregdarñc (Szabolcs-Szatmár m.), 2. Barabás (Szabolcs-Szatmár m.), 3–4.

Szöllősardñ (Borsod-Abaúj-Zemplén m.), 5. Galambod (v. Maros-Torda m.), 6. Kovászna (v. Háromszék
m.), 7. Körösfő (v. Kolozs m.)
„Gombosfák”: 1–2. Szentes (Csongrád m.)
Oszlopos fejfák: 1. Bölcske (Tolna m.), 2. Diñsviszlñ (Baranya m.), 3. Magyarñkereke (v. Kolozs m.)
„Emberalakú” fejfák: 1. Szilágyballa (v. Szilágy m.), 2. Börvely (v. Szatmár m.)
Fejfadìszìtmények: 1. Vásárosnamény (Szabolcs-Szatmár m.), 2. Vámosatya (Szabolcs-Szatmár m.), 3.

Kalotadámos (v. Kolozs m.)
845
F
Fejfadìszìtmények: 1. Gyanta (v. Bihar m.), 2. Monor (Pest m.)
1. Karcag, 2. Kérsemjén (Szabolcs-Szatmár m.), 3. Kunmadaras, 4. Kisújszállás (1, 3–4. Szolnok m.)
Fejfadìszìtmény: Kisújszállás (Szolnok m.)
Fejfadìszìtmények: 1. Kunhegyes (Szolnok m.), 2. Aszñd (Pest m.), 3. Túrkeve (Szolnok m.)
846
F
Felső képek: Vésett betűk előrajzolása Ŕ Fejfafaragás Ŕ Alsñ képek: Fejfafaragñ vési a betűket Ŕ
Fejfafaragás (mind: Gömörmihályfalva, v. Gyömör v.)
847
F
Fejfák az elhagyott ref. temetőben (Felsővály v. Gömör m.) Ŕ Alsñ képek: Fejfa (Gyula, Békés m. Ŕ
Csñnak alakú fejfák (Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m.)
848
F
Felső képek: Fejfa (Iváncsa, Fejér m.) Ŕ Fejfák (Vajaszlñ, Baranya m.) Ŕ Alsñ képek: Fejfa az ev. magyar
temetőből (Lőkösháza, v. Gömör m.) Ŕ Középső kép: Fejfa (Patca, Somogy m. Ŕ Jobb oldali kép: Fejfák
(Nemesradnñt, v. Gömör m.)
849
F
Református temető (Kñrogy, v. Szerém m.) Ŕ Alsñ képek: Jobboldalt: Fejfa a ref. temetőben
(Felsőszenterzsébet, Zala m.) Ŕ Fejfa (Iváncsa, Fejér m.)
850
F
Fejfa (Nagyszőllős, v. Ugocsa m.) Ŕ Jobboldalt: Fejfák (Tiszaszentmárton, Szabolcs-Szatmár m.) Ŕ Alsñ
képek: Fejfák (Magyarvalkñ, v. Kolozs m.) Ŕ Jobboldalt: Fejfa, a fa a felirat festéke alatt megmaradt
(Iváncsa, Fejér m.)
851
F
Faragott fejfák (Monor, Pest m.) Ŕ Jobboldalt: Zászlñs fejfa (Korond, v. Udvarhely m.) Ŕ Alsñ kép:
Részlet a ref. temetőből (Nagyszőllős, v. Ugocsa m.)
Fejfák (Alsñrákos, v. Nagy-Küküllő m.)
Pócs Éva
fejkendő: a nők fejét borìtñ, különböző méretű, ritkán hosszúkás, általában négyzet alakú lepel, melyet
átlñsan összehajtva vagy hajtás nélkül rögzìtettek a → kontyra. Egyéb elnevezései: fejre való kendő,
féruha, fedél, fidel, bibor, ruva. A 16Ŕ17. sz.-i úri viselethez hasonlñan a paraszti női fejviseletben csaknem
a múlt század közepéig viselték a kivarrott és csipkével dìszìtett fehér patyolat, majd batiszt és tüll
feklendőt is. A korábban csak hétköznapra felkötött szìnes, tarka (kékfestő) fejkendők mellett, a múlt
század végén ünnepeken országszerte közkedveltek lettek a finomabb selyem, kasmìr, rojtos szélű
fejkendők és téli változataik, amelyeket posztñbñl, gyapjúbñl készìtettek. Ŕ Az átlñsan háromszögűre
hajtott fejkendőt a → főkötő felett a tarkñn hátrakötötték, csárdásos, menyecskésre kötött (Felvidék)
fejkendőnek is nevezve. A főkötőre áll alá való (Martos), elöl hajtogatott, megtűzött vagy megkötött
fejkendőt is terìthettek. A fejkendőt előbb a felső főkötő, majd egyre gyakrabban az alsó főkötő helyett is
használták. A fejkendő kötési mñdja helyi ötletek adta formában állandñsulhatott, mint a kapuvári
cucáskendő kötése, és használatra rögzìtetten előkészìtve átmenetet is képezhetett a főkötők felé, sőt felső
főkötővé is mñdosulhatott. Ide sorolhatñ az ún. hosszú kendő: kb. 2Ŕ3 m hosszú, fél m széles, keskeny
végén esetleg kivarrt fejkendő, amelyet egyszerűen fejre borìtva, nyak köré tekerve, ill. fejtetőre
hajtogatva viseltek az asszonyok. Ŕ A kontyra tűzött, elöl kézzel összefogott fidél (Alföld), férevető, takarìtó
(Somogy m.), köcöle (Őrség) használata általános volt. Ŕ A nyak köré tekert, elől lelñgñ vagy ruha alá
fogott hosszú kendő, a felföldi bulázó, fidel, a körösfői kontyoló fátyol („dulandlé”) különböző megkötési
mñdja szñrványosan jelentkezett a 17Ŕ18. sz.-tñl a magyar női fejviseletben. Szintén nyak köré tekert, de
dìszes fejű tűkkel rögzìtett hosszú kendőt viseltek Erdély K-i sarkában és a D-Dunántúlon. A bogláros
tűkkel megfogott → bìbort, a tekerődzőfátyolt a sárközi, érsekcsanádi menyecskék még a 20. sz.-ban is
852
F
felvették. A hosszú kendőnek pacsa, → hátravető elnevezése és a 16. sz.-i Itáliában is ismert sajátos,
fejtetőre hajtogatott, szögletesre merevìtett formája talán a 18. sz. végére jutott el a DNy-dunántúli
parasztasszonyok fejviseletébe, és csak a 19. sz. végén szűnt meg divatja. Ŕ A hosszú kendő általában az új
asszonyt illette meg, akár az újmenyecske-főkötő. Ilyen jelleggel a 19. sz. közepétől a fátyol vette át
fokozatosan a szerepét. Ŕ Irod. U. Kerékgyártñ Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937);
Gönyey Sándor: Adatok Galgamácsa néprajzához (Népr. Ért., 1940); Kresz Mária: Magyar
parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956); Györffy István: Matyñ népviselet (Bp., 1956); Gáborján Alice: A
szlavñniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége (Ethn., 1969).
Fiatalasszony menyecskére kötött fejkendőben (Őrhalom, Nñgrád m.)
Fejkendő. Asszony áll alá hajtogatott kendőben (Martos, v. Komárom. m.)
Menyecskekendő megkötése (Rimñc, Nñgrád m.)
853
F
Menyecske ünnepi kendőviselete (Tard, Borsod m., 1941) Ŕ Idős asszony tarkñn megkötött kendőben
(Törökkoppány, Somogy m.) Ŕ Alsñ képek: Asszony áll alatt megkötött kendőben (Hugyag, Nñgrád m.,
1910) Ŕ Idős asszony áll alatt megkötött fehér kendőben (Kñrogy v. Szerém m., 1910)
Flórián Mária
fejlődés: → evolúciñ, kulturális
fejőágas: a pusztai gulyásszállásokon a pásztorkunyhñ közelében leásott oszlop, amelyhez a teheneket

fejés idejére kikötötték. Fejőfának, fejőkarónak is nevezik. A gulyások saját szükségletükre rendszeresen
fejtek néhány tehenet. A Hortobágyon, a Kiskunságban egy-egy pásztortanyán három-négy fejőágas is
állt. Bugacmonostoron, ha kiszáradt fát ástak le, rövidre vágott ágait fejőedények és más tárgyak
felakasztására is használták (→ még: bitangkarñ, látñfa). A Hortobágyon a fejőágas helyett → koplalñt is
készìtettek. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tálasi István: A
Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Szabadfalvi József
fejőedény, geleta, rocska, sajtár, vendel: az az edény, amelybe fejnek. Számos elnevezése használatos
(fejőveder, fejőrocska, fejőcsanak, fejőkanna, fejőputton, fejőpitli, fejőcsupor, fejőbögre stb.). Két
alapformája ismert: 1. felfelé szélesedő vödörforma; Ŕ 2. felfelé szűkülő alacsonyabb forma. Az előbbi
tehenek, az utñbbi juhok fejésére használatos. A juh gyakran kiegészül egy fejőbögrével, amelyet a vödör
közepén két kifeszìtett madzag tart; közvetlenül ebbe fejnek, ìgy a tej kevésbé habzik. A Nyárád mentén a
fejőcsupor kb. 3 dl űrtartalmú, égetett mázas cserépedény. Egyébként a fejőedények általában fábñl
készültek dongás, abroncsos összeállìtással; a felfelé bővülő, ill. szűkülő alapformát az utñbbi időben
gyárilag előállìtott zománcos vagy zománc nélküli bádog fejőedények is megtartották. Ŕ Irod. Herman
Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); K. Kovács Lászlñ: Adatok a bálványosváraljai
fejősjuhászathoz (Ethn., 1947. 1Ŕ2. sz.).
Földes László
fejőkarám: → esztrenga
fejőnñta: 1. fejés közben ütemesen énekelt dal, a munkadal válfaja. Általánosan ismert, az őrlődal mellett
valñszìnűleg az egyik legrégibb daltìpus. Ŕ A fejéshez tartalmilag-ritmikailag kapcsolñdñ kìsérőének,
többnyire alkalmi, rögtönzőtt gúnydal (Aki tejet, aki tejet akar venni; Balázs Dávid, be, be, be...)
eredetük és tìpusrokonságuk még kiderìtetlen. Ŕ 2. Ritmikus mondókamese, funkciñját tekintve →
gyermekmese, egyes feltevések szerint Ŕ innen a neve is Ŕ fejés közben mondogatott vagy énekelt mese.
Mindössze négy változata ismeretes, valamennyi Erdélyből, közelebbről a Székely-földről. Heller Bernát
feltevése szerint a fenőnñta közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban van a zsidñság körében a széder esten
családi körben dalolt „Gödölye-ének”-kel. Feltevését támogatja, hogy bár a lánc nem teljesen azonos
854
F
(Had Gadja: gödölyeŔmacskaŔkutyaŔbotŔtűzŔvìzŔbikaŔmészárosŔHalál AngyalaŔIsten; fenőnñta:

kecskeŔfarkasŔvadászŔvìzŔtehén(bika)ŔmészárosŔhalál), a két szöveg indulása, felépìtése, meglepő
egyezéseket mutat: „Hol van az a kecske, kit apám vett a vásáron félgarassal, félmáléval? Fejjed anyám,
fejjed! Hol van az a farkas, ki megette azt a kecskét, kit apám vett a vásáron...” stb. (MNK 2018B*; vö.
„A bot és a bak”; MNK 2018B*) Bár a tìpuscsoportok (AaTh 2030Ŕ2034) számos redakciñja ismeretes
Eurñpa-, sőt Eurázsia-szerte, a fejőnñtának közel eső folklñrpárhuzamárñl nem tudunk. Ŕ Irod. Gálos
Rezső: Fejőnñta (Ethn., 1905); Kodály Zoltán: A magyar népdal strñfa-szerkezete (Nyelvtud. Közl.,
1906); Szendrey Zsigmond: Falucsúfolñk (Ethn., 1926); Heller Bernát: Chad Gadja (Bp., 1939; IMIT
Évkv); Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (IŔII., Helsinki, 1929, 1932; FFC 88, 99); Taylor, A.:
Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, II., 3. BerlinŔLeipzig, 1935); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék tìpusmutatñja
(Kézirat az MTA Népr. Kutatñcsoport Adattárában); Seres András: Madárka, madárka, merre szállsz..?
Élő gyermekfolklñr (Megyei Tükör, Sepsiszentgyörgy, 1972).
Katona ImreŔKovács Ágnes
Fejős Pál (Bp., 1897ŔNew York, 1963): néprajzkutatñ, filmrendező, vegyész, régész. 1921-ben szerzett
orvosi diplomát Bp.-en. 1926-tñl 1932-ig filmeket rendezett az USA-ban, 1932-ben hazatért, majd
filmrendezőként dolgozott több eurñpai országban. 1934Ŕ36-ban a Dán Nemzeti Múz. terepgyűjtője,
Madagaszkáron és a Seychelles-szigeteken járt. 1936-ban svéd etnolñgiai expedìciñval Indiába és
Thaiföldre utazott, néprajzi filmeket készìtett. 1939Ŕ41-ben Wenner-Green D-amerikai expedìciñját
vezette. 1941-től a Wenner-Green-alapìtvány ig.-ja volt. 1943-tñl kulturális antropolñgiát adott elő a
Stanford Egy.-en. 1949Ŕ51-ben kulturális antropolñgiai előadásokat tartott a Yale Egy. tanáraként. 1951Ŕ
52-ben társtanár volt a Columbia Egy.-en. 1955-től a Wenner-Green-alapìtvány elnőke, 1957-től az
Electrolux Corporation ig.-ja haláláig. Értékes etnolñgiai vizsgálatokat végzett DK-Ázsiában és az
Amazonas felső folyása mentén. Nagy jelentőségűek az Andokban végzett régészeti feltárásai. A
nemzetközi néprajzi és régészeti együttműködés egyik kiemelkedő szervezője. Magyar nyelvű cikkei a
Természettudományi Közlönyben jelentek meg. Ŕ F. m. Ethnography of the Yagua (NewYork, 1943);
Archeological Explorations in Cordillera Vilcabamba (New York, 1944). Ŕ Irod. Nemeskéri János: F. P.
(Anthropolñgiai Közl., 1963); Dodds, John W.: Eulogy for Paul Fejos (1897Ŕ1963) (Current
Anthropology, 1963).
Fejős Pál
Sárkány Mihály
fejősszéktánc: → kisszéktánc
fejőszék: fejéskor használt alacsony, többnyire 20Ŕ30 cm magas, rendszerint támla nélküli szék. Ŕ 1. Mo.-
on istállñban, tehénfejéshez a legáltalánosabb volt a négylábú, négyszegletes lapú → gyalogszék; már
Comenius Orbis Pictus-ában (1669) is ilyen láthatñ. Juhfejéshez is gyakori a gyalogszék, de egységes
forma nem alakult ki. Elterjedt a keskeny tégla alakú ülés három lábbal, de négyszegletes négylábú,
kerek és félkörös lapú, háromlábú fejőszék is használt. Ŕ 2. Juhfejőszéknek a Dunántúlon gyakori a
homorú lapú, négylábú gyalogszék, melyen lovaglñülésben fejnek (nyeregszék). 3. A lovaglñülésben
használt fejőszék egyes helyi jelentőségű változatainál a sajtár rögzìtése is meg volt oldva, pl. azáltal, hogy
az ülés egyik vége kampñs kialakìtású (Szentgál, Veszprém m.) vagy úgy, hogy a deszka végébe kerek
nyìlást vágtak (Mánfa, Baranya m.). Ŕ 4. Egészen ritka a támlás fejőszék, melynél az alacsony, keskeny
támla a fejő elé kerül az előrecsúszás megakadályozására (Kalotaszeg). Ŕ 5. Időszaki szállásokon
juhfejőszék gyanánt mesterséges földhalmot is emeltek, ill. használatos volt a → taplñszék, az áglábú szék,
a fejőtőke (→ tőkeszék), az Alföldön a fejőzsombó (→ zsombékszék) és a → lñkoponya ülőke. Ŕ 6. A
lñkoponya fogytával a Hortobágyon a 19. sz. végén kialakìtották a lécekből összeállìtott oldalú ülőkét.
Hegyvidéki pásztorok juhászai olykor kőből valñ fejőszéket használtak. Ŕ 7. Főleg dunántúli uradalmi
tehenészetekben alkalmazták a 19. sz.-tñl az egylábú, kerek, esetleg kupás ülésű, derékra szìjazhatñ
855
F
fejőszéket. Ezzel a fejő másik tehénhez mehet anélkül, hogy a széket kézben kellene odavinnie, ill.
egyáltalán kézzel megfognia. Ez a fejőszék-forma Ny-Eurñpában általános; már a 18. sz.-tñl ismertek
ékrovásos faragású népi változatai az alpesi országokbñl. Ŕ Irod. Baud-Bovy, Daniel: Peasant Art in
Switzerland (London, 1924); ifj. Kñs Károly: A kalotaszegi kosarazñ juhászat (Miscellanea
Ethnographica, Erdélyi Néprajzi Tanulm. szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Krüger, Fritz: El
mobiliario popular en los paìses románicos (Coimbra, 1963); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei)
népi bútorok (Alba Regia, 1963); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Műveltség és
Hagyomány, 1965).
Fejőszékek
K. Csilléry KláraŔFöldes László
fejruha: → csecsemőöltözet
fejviselet: férfiak és nők, ill. a gyermekek fejét fedő viseletdarabok bizonyos szabályok szerint váltogatott
Ŕ nőknél a → hajviselettel, is összefüggő Ŕ együttese. Mìg a férfi-fejviseletben a divathatások
egymásutánját, a női fejviseletben több helyütt ezek egymásra rétegződését figyelhetjük meg, aminek
következtében nemcsak az egymást követő korosztályok, hanem a családi állapot megkülönböztetésére is
mñd nyìlt az eltérő leány- és asszonyfejviselet segìtségével. Nemcsak egy-egy személy vált élete során
többféle fejviseletet, de maguk a fejviseletekek is gyakran változtatják formájukat. A széles peremű
férfikalap 2Ŕ3 nemzedéken belül pörgére cserélődhet, a nőiek pedig nemegyszer nemzedékenként váltják
egymást. Új formák, új dìszek jönnek divatba. Létezik olyan fejviselet, melyet csak egyetlen nemzedék
életében hordtak. Ŕ A paraszti fejviseletnek a 19. sz.-ra hozzávetőlegesen kialakult rendszerét a
polgárosodás bolygatta meg, előbb a férfi-, majd éppen az állapot- és rangjelző szerepe miatt nehezebben
változñ női fejviseletet a városi divathoz közelìtve. Ŕ 1. férfifejviselet: A magyar fejviseletben a téli →
báránybőr sipka mellett az évszázadok folyamán különböző nemez fejfedők váltogatták egymást.
Legkorábbi tìpusuk a → süveg, amelyet csak a 19. sz.-ban szorìtottak ki végérvényesen a → kalapok.
Ezek első formái a széles karimájú, később a pörgekalapok, a századfordulñ végén csak idős
parasztemberek és pásztorok fejviseletében maradtak meg. A különböző tájakon különböző
divathatásokra kialakult fejfedők formája viselőjük korára, finomabb vagy gyengébb minőségű anyaga
vagyoni állapotára, viselési mñdja életkorbeli és társadalmi hovatartozására is utalt. A tollal, bokrétával,
szalaggal dìszìtett kalap pl. csak legényt és fiatal házast illetett meg. A kalapot csak házasember hordta
otthon is (legény nem), csupán étkezés előtt, alváshoz és a templomban tette le. Amint az asszonyt →
főkötője; a férfit kalapja kìsérte el a koporsñba is. (→ még: kalapdìsz) Ŕ 2. női fejviselet: A paraszti leány-
és asszonyfejvieletet a nemesi fejviselet mellett, amelyből az alapformák, pl. a → párta és a kontyfőkötő
öröklődtek, a polgárosodás Ny-i divatformákkal bővìtette, mint a német főkötő és a → pintli. Ŕ a)
leányfejviselet: a kislány haját főkötőbe, kis sapkába, gyöngyös sapkába (Rimñc) szorìtották, mihelyt
azonban a haja fonhatñra megnőtt, hajadonfőtt járatták, a nagylányok, hajadonok hajviseletét azonban
csak bizonyos kortñl, pl. az iskola befejezésétől követhette. A kalotaszegi lányok konfirmálás után pártát
viselhettek, s ezért pártás lányoknak is nevezték őket. Ŕ A magyar leány fejviselet jellemző ünnepi darabja
volt a párta, de a múlt században bevezették már a → homlokbársony viselését, a menyasszonyi fejék
pedig → koszorú lett. Ŕ A leányoknak templomba hidegben, melegben egyaránt hajadonfőtt illett járni. A
hajadonfőtt járñ lányok az erős nap és a hideg ellen kendőbe bugyolálták fejüket. Néhol a kendőviselet
szerves tartozéka is lett a leányfejviseletnek (Boldog). A megesett leányok fejét pedig országszerte asszony
mñdra bekötötték. Ŕ Az általános szokástñl eltérően a múlt század közepén Tolna m.-ben leányok is
viseltek főkötőt, Erdélyben pedig nagy karimájú szalmakalapot, fekete felhajtott karimájú férfikalapot. Ŕ
b) asszonyok fejviselete: a lakodalom éjszakájátñl, a kontyolástñl az asszonyt megillető és számára kötelező
alkatrészei a főkötő és a fejre valñ ruha voltak. A fejviselet attñl függően, hogy helyi szokás szerint az
előhajat vagy a hátihajat hangsúlyozták, alkalmazkodott a hajviselethez. Ŕ Az új asszonyt korábban a
fátyol, újabban az újmenyecske-főkötő különböztette meg korosabb társaitñl. Egy-egy viseletcsoporton
belül a főkötők és a fejrevalñ kendők szinte jelrendszert alkottak, szìnűkkel, dìszìtettségükkel utalva
viselőjük korára, állapotára, a viselés alkalmára. Ŕ Irod. U. Kerékgyártñ Adrienne: A magyar női haj- és
856
F
fejviselet (Bp., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956); Fél EditŔVarga
Marianna? Népviselet. Orosháza néprajza (Orosháza, 1965).
Fejviseletek. Felső sor: Pintli (Martos, v. Komárom m.) Újmenyecske-főkötő (Sñshartyán, Nñgrád m.) Ŕ
Főkötő (Rimñc, Nñgrád m.) Ŕ Középső képek: Gyöngyös necc főkötő (Békés, Békés m.) Ŕ Csepesz
(Gyergyñtekerőpatak, v. Csìk m.) Ŕ Alsñ sor: Újmenyecskefőkötő (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Ŕ
Gyermekfőkötő (Mezőkövesd, Borsod m.) Ŕ Fityula (Szakmár, Bács-Kiskun m.)
Szabott főkötő (Sárpilis, Tolna m.)
Parittya főkötő (Sárpilis, Tolna m.)
Főkötő „pille” (Törökkoppány, Somogy m.)
Homlokkötő (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Alsñ főkötő (Csicsñ, Komárom m.)
Nagyfőkötő (Gúta, v. Komárom m.)
857
F
Menyecske tüllkendős főkötőben (Meconka, Heves m.)
Csepesz viselete kendő nélkül (Székelyföld)
Pintli (Martos, v. Komárom m.)
Férfi prémkucsmában (Siñagárd, Tolna m.)
Fejviselet. Párta (Debrecen, Hajdú-Bihar m.)
858
F
Fejviselet. Kendővel lekötött csepesz (Székelyföld)
Flórián Mária
fék: 1. a kötélverők által, erős zsinegekből összeállìtott eszköz, melyet lñ, öszvér és szamár megkötésére
használnak. A lñra nem mindig tesznek külön még kantárt is, hanem a fék fékemlő-hurokjába Ŕ kis
fapeckekkel vagy csontpeckekkel Ŕ csatolják fel a → zablát; ìgy áll elő az ún. szekeresfék, amelyet azonban
már gyakran nem a → kötélgyártñ, hanem a → szìjgyártñ készìt szìjbñl. Ŕ 2. szekérfék, féktuskó: a →
szekerek és → kocsik fékezésére szolgálñ berendezés. A legegyszerűbb fék a kerék megkötése. Gyakran a
kerék forgását gátlñ, csökkentő, ún. dörzsölődő fékeket alkalmaznak. Ez a → szekérderék aljára, a két
alsñ oldalcsüre, → bűrfára, a két hátulsñ kerék előtt felfüggesztett vastag dorong, amelyet a szekér fara
felől kötéllel vagy lánccal szorìtanak a kerekekhez. Vannak olyan megoldások is, amelyeket a kocsis
anélkül tud működésbe hozni, hogy a szekérről le kellene szállnia, ilyenek az ún. vitorlás kocsifékek és a
csavaros fékek; ez utñbbiak a → hintñkon és „féderes” kis kocsikon vannak. Fék szavunk ugor kori
származású. Ŕ Irod. Szabñ Pál Zoltán: A vitorlás kocsifék (Pécs, 1945).
Fék: 1. pofaszìj, 2. párta, 3. orradzñ, 4. álladzñ’, 5. zablapecek-karika, 6. zabla, 7. pecek-ìn, 8. pecek, 9.

fékszár, 10. gyeplő
K. Kovács László
fékemlő: → zabla
fekete föld: → földismeret
feketehét: a feketevasárnapot, azaz → nagyböjt ötödik vasárnapját megelőző hét. Az elnevezés eredete: e
vasárnapot megelőző szombat délutánján a templomokban fekete lepellel borìtották le Jézus alakját és a
szentek képeit. A feketehéten általában szigorúbb → böjtöt tartottak, feketevasárnap pedig a lányok és
menyecskék fekete ruhában mentek a misére. Szokásban volt, hogy ebédre mákos tésztát főztek, mert a
mák fekete szìne is a gyászt jelképezte. A tésztát hosszúra vágták, hogy a kender hosszúra nőjön. (→ még:
kiszehajtás)
Manga János
fekete kerámia, fekete edény: a mázatlan cserépedények egyik csoportja. A megformált edényt szikkasztás
és esetleges dìszìtés után kiégetik. Amikor az edények vörösen izzanak, a kemence összes nyìlását
lezárják, a tüzet elfojtják, és ennek következtében kémiai folyamat Ŕ redukciñ Ŕ keletkezik, amitől az
edény feketévé válik. A kemencébe szorulñ égési termékekhez szennyező anyagok is járulnak, amelyek jñl
859
F
átjárják a bent levő tárgyakat. A kiszedett, már kész edényeket, hogy fényesek legyenek, valamilyen
fényesìtő folyadékba, pl. petrñleumba mártott ronggyal átdörzsölik. A nyers állapotban levő edényre sima
kaviccsal mintákat dörzsölnek. A dörzsölés nyoma az égetés és fényesìtés után matt marad. Ŕ Az ezzel az
égetési mñdszerrel készült tárgyak ismertek Közép- és É-Eurñpában, Eurñpán kìvül Indiában,
Egyiptomban, Mexikñban és Peruban. Hazánk területén a honfoglalás körüli időkből ismert. Számos
fazekasközpontban készìtettek fekete kerámiát, pl. Szentesen, Mezőtúron, Hñdmezővásárhelyen,
Tiszafüreden, Kunmadarason, Dőrön, Leányváron, Komáromban, Tatán, Tüskeváron. Napjainkban is
készìtenek fekete kerámiát Mohácson, Nádudvaron, Csìkdánfalván. Ŕ Irod. Szabadfalvi Jñzsef: A magyar
feketekerámia és keleteurñpai kapcsolatai (Műveltség és Hagyomány, 1960); Béres András: A nádudvari
fekete kerámia (Debrecen, 1960).
Gyertyamártñ (Mezőtúr, Szolnok m.)
Fekete kerámia, Bödön (Mezőtúr, Szolnok m.)
Fekete kerámia. Kanta (Szentes, Csongrád m.)
Kanta és korsñ (Nádudvar, Hajdú-Bihar m.)
István Erzsébet
Fekete-Körös völgye: a Fekete-Körös mellékének a Bihar-hegységtől az Alföldig terjedő szakasza, amely

magában foglalja a Belényesi-medencét is. Magyarlakta falvai Belényes közelében (Köröstárkány,
Kisnyégerfalva, Várasfenes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete) és a
860
F
folyñ Alföldre ömlésénél fekszenek (Gyanta, Kisháza, Tenke, Tenkeszéplak, Bélfenyér). A Fekete-Körös
völgyének magyarsága a kora Árpád-korban telepedett meg. Faluit a folyñ közelében épìtette föl. A török
hñdoltság idején, különösen Várad eleste után (1660) sokat szenvedett és megritkult. A Belényes környéki
falvak a 17. sz. végén bekövetkezett nyelvi elszigeteltség következtében archaikus népi kultúrát és
nyelvjárást őriztek meg, mely részben a régi Alföldhöz, részben pedig Ny- és DNy-Erdély magyarságához
kapcsolja őket. A Fekete-Körös völgye tájegységként első néprajzi kutatñja, Györffy István
tanulmánysorozata ñta szerepel a magyar néprajzi irodalomban. Ŕ Irod. Györffy István: A
feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Györffy István: Délbihar népesedési és
nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év ñta (Földr. Közl., 1915); Jakñ Zsigmond: Bihar megye a török
pusztìtás előtt (Bp., 1940); Fodor Ferenc: Az el nem sodort falu (TenkeŔBélfenyér) (Bp., 1940); Kñsa
Lászlñ: Az Alföld és a hegyvidék gazdasági kapcsolata (Ethn., 1967).
A 19. sz. végén épült lakñház (Gyanta, v. Bihar m.)
Fekete-Körös völgyi fejfák: 1Ŕ2. Körösjñnásfalva, 3Ŕ4. Magyarremete, 5Ŕ6. Köröstárkány, 7Ŕ8. Lábtñl
valñ fák, Tenke és Gyanta. Köröstárkányon az idősek fejfáit sárgára, a fiatalokét meg kékre festik
Lakñház (Köröstárkány, v. Bihar m.)
Köröstárkányi család 1901-ben (v. Bihar m.)
861
F
Vìzimalom (Köröstárkány, v. Bihar m.)
Belényesi hetivásár (v. Bihar m., 1964)
Kósa László
Fekete-Körös völgyi viselet: 12 magyar község régi stìlusú öltözetei tartoznak ide az Alföld és Erdély
határán, megőrizve mindkét táj számos régies vonását. A férfiak vászonöltözetben jártak. Egyik
vászoningük rövid derekú, egyenes, bő ujjakkal, T szabású nyakkal. Az öregekét nyakban fekete, a
fiatalokét piros galand köti össze. Másik fajta ingüknek hosszú, lobogñs ujja vállban ráncolt és szélesen
letűzött. Ennek az ingnek nyaka vagy gallérja van. Ünnepen fekete szalagbñl csokorra kötött nyakkendőt
viseltek hozzá. A vastag vászongatya rövid, bő szárú, szélesen letűzött aprñ ráncolással. Mindezekhez
felső testükön télen-nyáron (a munkát kivéve) báránybőr mellényt, kozsokot viseltek. Körhajukra kis
kerek tetejű, három ujjnyi széles karimájú nemezkalapot tettek, lábukra pedig ráncos orrú bocskort
húztak fehér szőrkapcával; ünnepen csizmát. Ez a téli-nyári öltözet alapja, amihez kiegészìtő darabok
járulhatnak, az alkalomtñl és időjárástñl függően. Nyári holmi a szalmakalap, téli a báránybőr sapka. A
legények minden fejrevalñhoz elől középütt bokrétát vagy tollat tűztek. Téli viselet a köce nevű rövidebb
→ ködmön és a fodros aljú bekecs. Ŕ A → subának csak gallér nélküli köznapi változata van meg.
Divatját múlta már a → szűr és a → guba, de a fehér → darñc elengedhetetlen. Az öregekét fekete, a
fiatalokét piros posztñrátéttel dìszìtik a kézelőjén és az oldalán. Nem öltik fel, csak vállra vetve hordják.
A → berhe darñcposztñbñl készült ellenzős nadrág, melynek szárai lefelé nem szűkülnek, mert kìvül
viselik a bocskoron is, bakancson is, csizmán is. Jobbára fázñs öregek hordják, a fiatalabbja télen át is
gatyát visel. Ŕ A nők öltözete a férfiakéhoz hasonlñan egyrétegű, vászoningből és pendelyből áll, fekete
kötényt kötnek elébe. Nyáron lábukra papucsot húznak vagy mezìtláb járnak. A női ing mellévarrott
ujjú. Az ing nyakát és ujjait nem a felső szélükön ráncolják, hanem valamivel beljebb, hogy ezáltal kis
fodrot nyerjenek. Az ing rövid és fodros ujjának ráncait éppúgy letűzik, mint a férfiak ingét-gatyáját;
862
F
ugyanìgy tűzik le a bő, egyenes szabású, korcos pendelyeket is. Az asszonyok fejkendője kötényükhöz
hasonlñan egyszìnű fekete. Ünnepen a lányok hajukat szalagokba fonják és karjukra keszkenőt terìtenek.
Az asszonyok viszont „tarajos” főkötőt tesznek a fejükre, s e fölé átlñsan összehajtott fehér kendőt
terìtenek. Miként a férfiaknak, a nőknek is téli-nyári ruhadarabja a kozsok nevű bőrmellény; csak téli
ruha az ujjas köce. A férfiakkal közösnek mondhatñ öltözetdarabok mellett a nők, kiváltképp a lányok
szövetpruszlikot és szövetujjast is viselnek, mindkettőt bársonyszalaggal dìszìtve. A → mente fekete
posztñbñl valñ prémes, panyñkásan felöltött kabátféle, a menyasszony viselte az esküvőn. Ünnepen a
pendely fölé szoknyát öltöttek, ennek is két sor bársonyszalag volt a disze, mint a többi újabb
szövetholminak. A darñcot a férfiakéval azonos formában és szìnben viselték. Télen csizmát húztak. Ez az
egyszerű, régi viselet egyes öltözetdarabjai által többfelé is kapcsolñdik. Az Alföld felé utal a rövid gatya,
a kis kerek posztñkalap s a női mente megléte és viselésmñdja. Nagyobbrészt azonban Erdély magyar
csoportjainak öltözetdarabjai és viselési szokásai tükröződnek a Fekete-Körös völgyi viseletben. Így
elsősorban a férfiak és nők közös öltözetdarabjai, azután a télen-nyáron hordott bőrmellények; a
bocskoron, bakancson kìvül viselt nadrág. A nők főkötője s az afölött hordott fehér kendő, a szoknyák,
ujjasok, pruszlikok bársonyos szalagdìsze, a karon viselt keszkenő Ŕ mind-mind arrafelé utal. Ugyanìgy
az ünnepi suba hiánya is. Helyi sajátosság nem sok akad: ezek között első az ing, a pendely és a gatya
szélesen letűzött ráncolása, azután a női ing nyakfodra, végül az egész öltözet együttese. Ŕ Irod. Györffy
István: A feketekörösvölgyi magyarság viselete (Népr. Ért., 1912).
Legény Köröstárkány, v. Bihar m.,
Fiatalasszony és leány (Köröstárkány, v. Bihar m.)
Jegyesek (Köröstárkány, v. Bihar m.)
863
F
Fiatal házaspár (Köröstárkány v. Bihar m.)
fekete ugar: a vetetlen → ugar megkülönböztető elnevezése a zöld ugarral szemben.
feketevasárnap: → feketehét
feketézés: 1. a földes parasztszobák, konyhák, ámbitusok időnkénti felkenése fekete földből oldott
festőanyaggal. E célbñl a háztartások ősszel egy vagy két kocsi fekete földet szereztek be, az egész évre
valñ anyagot. A fekezétés a leány vagy fiatalasszony tiszte, csak ìgy volt a szoba az ünnepre felkészìtett.
Földes szobákban még az 1950-es években is lehetett találkozni vele. Ŕ 2. → kontúrozás kerámián.
K. Csilléry Klára
fékhám: → farhám
fékpapucs, talabor, csúsztató: a befékezett, megkötött → kerék talpa alá illesztett papucsszerű eszköz,
amely arra valñ, hogy védje a kerék talpát vagy a vasalt kerék → sìnjét a csúszás okozta kopástñl; kivált a
vasalatlan keréktalpaknak volt erre nagy szükségük hegyes, köves vidéken, ahol hosszú száz métereket is
csúszott a kerék.
Kerékkötő talabor (Székelyföld)
K. Kovács László
fektető ruha: → csecsemőöltözet
féktuskñ: → fék
Fél Edit (Kiskőrös, 1910Ŕ): etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa (néprajz, 1957). A szegedi
tudományegyetem bölcsészettudományi karán doktori oklevelet szerzett (1935), a bp.-i tudományegyetem
magántanárrá habilitálta (1946). A Néprajzi Múz. munkatársa, igazgatñhelyettese, osztályvezetője, majd
tudományos főmunkatársa (1935Ŕ1970). Szerkesztette az Ethnographiát (1944Ŕ1948). Kutatñmunkájának
középpontjában a paraszti társadalom kérdései állnak. Könyveiben, tanulmányaiban ábrázolta egy Duna
menti német község kulturális beilleszkedését, ill. hagyományőrzését, helyzetképet adott egy dunántúli
falu kultúrájárñl, társadalmárñl a kutatás időmetszetében, vizsgálta a családszervezet, rokonsági
intézmények, nemzetség, a munkában valñ kooperáciñ, a falusi társadalom rétegződése kérdéseit. A Hofer
Tamással együtt végzett átányi kutatásbñl eddig megjelent kötetekben a község társadalmát, a paraszti
gazdálkodás és háztartásvitel mindennapos döntési folyamatait és hagyományos ismeretanyagát, valamint
a különböző paraszti üzemek eszközfelszerelését elemezte. További munkái a népviselettel, hìmzéssel és
általában a népművészet kérdéseivel, különösen a népművészet társadalmi összefüggéseivel, a múzeumi
tárgygyűjtés elveivel foglalkoznak. Cikkei, tanulmányai főképpen a Néprajzi Értesìtőben és az
Ethnographiában, valamint külföldi szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Harta néprajza (Bp.,
1935); Kocs 1936-ban (Bp., 1941); A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár,
1944); Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasága vázlata (Érsekújvár, 1944); A magyar népi
társadalom életének kutatása (Bp., 1948); Ungarische Bauernkunst (Hofer Tamással és K. Csilléry
Klárával, Bp., 1958, 1969, magyarul: 1969, 1970); Hungarian Peasant Embroidery London (London,
1961, németül is); Népviselet (Bp., 1962); Parasztok, pásztorok, betyárok (Hofer Tamással, Bp., 1966);
864
F
Proper Peasants (Chicago, 1969); Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt (Göttingen, 1972);
Geräte der Átányer Bauern (Hofer Tamással, Koppenhagen és Bp., 1974); Magyar népműészet (Hofer
Tamással, Bp., 1975, 19762); Magyar népi vászonhìmzések (Bp., 1976).
félajtñ: a lakñházak bejárati ajtaja előtt alkalmazott, kifelé nyìlñ, alacsony → ajtñ. Általában lécből,
ritkábban deszkábñl készült, egyszárnyú. A befelé nyìlñ, egyszárnyú bejárati ajtñkkal együtt használták.
Jñ időben, amikor a belső ajtñt szellőzés céljábñl kinyitották, a külső félajtñt becsukták, nehogy a
baromfiak a házba bemenjenek. Sok helyütt télen egyszárnyú, nagy ajtñra cserélték ki. Elsősorban a
Kisalföldön, a Nagy-Alföldön, a Felvidéken, Bácskában és a Bánságban használták. Neve: cserény (Tolna-
Baranya), lésza (Székelyföld), sarágja (Kisalföld, Mezőföld, Duna-Tisza köze), sorompó (Nñgrád, Heves),
rács (ÉK-Felvidék), rostély (Csongrád, Bánság) és verőce, veréce, verepce (a Tiszátñl K-re).
Füzes Endre
félbéres: → kisbéres
félcipő, topánka: talpbñl és kivágott bőr, bársony, ebelaszti (tartñs textilfajta) vagy vászonféle felsőrészből
állñ női → lábbeli. Kapuváron és környékén a piros bőrből készült, két- vagy hárompántos félcipő volt a
kedvelt, mìg a palñcságnál a fekete pántos. Különösen a Sárközben a meggypiros vagy fekete bársonybñl
készült félcipőt viselték, amelyet szìnes selyemszalagok, szìnes hìmzés és sárgaréz „ringlik” dìszìtettek.
Szokás volt a félcipők sarkára a talp felől egy rézrudacskán néhány rézkarikát is felerősìteni, amelyek
járásnál vagy tánc közben csörögtek, ezeket csörgős cipőknek nevezték. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A
tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Györffy István: Matyñ népviselet (Bp., 1956); Horváth
Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).
Félcipő (Kapuvár, Győr-Sopron m.)
Gáborján Alice
felekezet: 1. → baptisták, → evangélikusok, → görög katolikusok, → görög keletiek, → reformátusok, →

rñmai katolikusok, → szekták, → szombatosok, → újkeresztények, → unitáriusok. Ŕ 2. → banda, →
halászbokor
félelemkereső, a: → hiedelemmese. Cselekménye: hetvenkedd legény meg akar tanulni borzadni. Anyja (a
pap, sekrestyés) lepedőt borìtva magára odaáll éjfélkor a temetőkertbe (az üres templomba stb.), leveri a
lábárñl (agyonüti). A fiú világgá megy. Megitat (a tűz mellé fektet) akasztott embereket. A király
(kocsmáros, molnár) elátkozott kastélyát (házát, malmát) megszabadìtja az ördögöktől. Jutalmul
megkapja a királykisasszony kezét. Tréfás befedezés: jelentéktelen aprñságtñl, kismadártñl, halacskáktñl
megborzad (AaTh 326). A kìsértet elvezeti őt a pincébe, és megmutatja az ott felhalmozott kincseket.
Megbìzza, hogy juttassa vissza azoknak, akiktől jogtalanul eltulajdonìtotta: emiatt nem tudott nyugodni.
félelemkereső teljesìti a kìvánságot, a az elhalt király (öreg grñf, kocsmáros) többé nem kìsért. Ő is
részesül a kincsekből (AaTh 326A*). Országosan ismert, hiedelemelemekre, -motìvumokra felépìtett
mese. A meséskönyvek, ponyvafüzetek útján elterjesztett Grimm-változat mellett még két attñl független,
határozottan körvonalazhatñ redakciñja és számos amorf, a → hiedelemmondához közelebb állñ
változata van. Ezek közvetlen irodalmi forrása nem ismert. Változatainak egy része a tréfás ostoba
ördögmesék (→ ostoba ördög meséje) (AaTh 1000Ŕ1199) egyik, nagy vonásaiban állandñ
tìpuskompozìciñjának tűnik. A mese Eurñpa-szerte elterjedt, Ázsiában, Afrikában és Amerikában csak
legújabban Eurñpábñl odaszármazott változatokrñl tudunk. A tìpusnak korai irodalmi előképe nem
került elő, csupán a 19. az. ñta feljegyzett népi változatokat tartanak számon. A mese különösen a szláv
nyelvterületen népszerű. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940);
Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (I., Kiel, 1955); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (IŔII.,
Bp., 1955, 1960; UMNGy VIIIŔIX.); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957);
Krzyzanowski, J.: Polaka bajka ludowa (I. WroclawŔWarszawaŔKrakñw, 1962); Béres András: Rozsályi
népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi mesemondñ (Bukarest, 1969).
Kovács Ágnes
865
F
felelgetős mese: kötött formájú epikum, melyet rendszerint úgy adnak elő, hogy a mesemondñ kérdez,
egyik vagy valamennyi hallgatñ válaszol. A magyar népi szñhasználatban a gyermekek körében, játszás
vagy hintázás közben párbeszédes formában is előadhatñ → formulameséket nevezik ìgy, ugyanez a
forma előfordul azonban egyes népszerű, napjainkban gyermekjátékként használatos dramatizált
mesénkben, mondánkban (ludas játék, tyúkozás, kecskejáték, angyal-ördög játék, hidas játék stb.),
valamint fonñbeli és lakodalmi játékaink között is (→ katekizmusi ének AaTh 2010; vö. „Az ördög kilenc
kérdése” AaTh 812A*). A felelgetős mese előadhatñ szñban vagy dalban („Hol jártál, báránykám?” →
szitakötögető). Országosan, Eurñpa-szerte ismert forma, anyagának, eredetének, társadalmi-történeti
környezetének feltárásával adñs a folklñrkutatás. A felelgetős mesék egy részének közvetlen forrása
minden bizonnyal az iskola, és felhasználhatñk a kezdetleges számolás, betűvetés, rìmalkotás
elsajátìttatására is. Egyes tìpusaik azonban a keresztény egyházi, iskolai gyakorlaton túlmutatnak (→
még: csalimese, → hangutánzñ). Ŕ Irod. Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens II.,
BerlinŔLeipzig, 1934Ŕ40); Viski Károly: Drámai hagyományok (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ
43); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñcsoportja
Adattárában).
Kovács Ágnes
felém rángatñ: → gereblye
feles: → bérlő
felesdinnyés: → dinnyés
feleség: a házasságban élő emberpár nő tagja, egyik fele. Magának a főnévnek a 15. sz.-bñl van első ìrásos
nyoma. A fél állapotjelző származéka. A férfi házastársát feleségének, asszonyának, páromnak,
ünnepélyesebb szñhasználatban hites feleségemnek emlegeti, de általában ezekkel a szavakkal is szñlìtja:
„hallod feleség” ... „hallod asszony”, ha már több gyerek volt, azt mondta: „anyja”, „anyjuk” (mármint a
gyermekeknek), „anyjukom”. Hagyománytartñ vidékeken még nemrég is elvétve hallhatñ volt az
„asszonyfeleségem” kifejezés, amely a Barcsay c. balladánkban is megőrződött: „nyiss ajtñt, nyiss ajtñt
asszonyfeleségem...” Szeged környékén „kontyos”-nak, mìg a Tiszántúlon „fehércseléd”-nek titulálják
tréfásan a férfiak feleségüket. A hagyományőrző patriarchális paraszti társadalomban a feleség a
házasságban férjével, „urával” nem egyenrangú. Ezt már a kölcsönös szñlìtásmñdban is tükröződött: mìg
a feleség magázta, kendezte, hallja-e kend ember vagy édesuram formulával kezdte szavait, az ember
tegezte, „te asszony”, „te anyja” vagy csak keresztnevén szñlìtotta. A férj feleségét a család gazdasági
irányìtásábñl kizárhatta, parancsolt neki, magatartását szabályozhatta, engedélye nélkül az asszony
sehová nem mehetett. A házastársi hűséget megkövetelte, büntethette, nagyobb ok nélkül is megverhette.
A testi fenyìtést a társadalom csak abban az esetben ìtélte el, ha gyakori, mértéken felüli volt, s súlyos
következményei lettek. A feleség férjének vissza nem szñlhatott, tűrnie és hallgatnia kellett: „az asszony
neve hallgass”. Ŕ Még a századfordulñ táján is a házaspárok az utcán nem mentek egymás mellett, az
asszony ura mögött három lépéssel lemaradva követte azt. Házba is a férj ment be elsőnek. A gazdagabb,
polgárosult vagy egykés vidékeken, ahol az asszony jobban örökölt vagy gyakori volt a vőnek ment férfi
(→ egyke, → vőség), már a múlt század végén is az asszony egyenrangú társa lett férjének, a gazdaság
ügyeibe beleszñlt, saját magára néha mértéken felül is költhetett, sőt ha erős, határozott egyéniség volt, a
család vezetését is magához ragadhatta. A feleség helyzetének változásával a közvélemény megìtélése is
átalakult a férj-feleség viszonyárñl. Ŕ Igen megbecsült élettárs a szegényparaszt kiscsaládok asszonya,
ahol a munkába járñ, otthon alig tartñzkodñ férj helyett a család, a háztartás minden gondja, munkája az
asszonyra hárult. De ezekben a családokban is a végső szñt mégis csak a férfi mondta ki, az ő véleménye,
határozata volt a döntő. A paraszti életből fakadñ gyakorlat és ezzel járñ szemléletmñd kialakìtotta a jñ és
rossz asszony ideálját. A jñ feleség egészséges, munkabìrñ, termékeny, engedelmes, béketűrő, önállñsága
csak a férj akaratán belül jelentkezhet, de ezen a kötöttségen belül ügyesnek, szorgalmasnak, élelmesnek
kell lennie. Értsen az asszonyi munkákhoz, legyen takarékos, aki nemcsak megtartja, hanem ha
lehetséges, gyarapìtja is a család vagyonát. Hűséges, megfelel a társadalom erkölcsi normáinak. A rossz
feleség mindennek az ellenkezője, s hogy a legfontosabb tulajdonsága a jñ, a takarékosság, szorgalom és
alkalmazkodñképesség, megmutatkozik abban is, hogy legyen bár egészséges, szép, ha préda, iszákos vagy
lusta, rossz feleségként emlegetik. (→ még: férj) Ŕ Irod. Bálint Sándor: A vérszerinti, lelki és jelképes
rokonság szegedi formái, megnevezései (kézirat); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai
Morvay Judit
866
F
felesjuhászat, felestartás, részes juhászat: Az a juhtartñ paraszt, akinek legalább 200Ŕ300 saját juha volt
(→ magatarti juhászat), de lakñhelyén birtoka után elegendő legeltetési lehetősége (→ legelőjog) nem volt,
az Alföldön általában három évre elszegődött állataival egy fölös legelővel rendelkező nagygazdához,
régebben földesúrhoz. A legelőtulaldonos biztosìtotta a legelőt, a téli takarmányt, épületet mind a juhász
családjának, mind állatainak, ezenkìvül fizetett a pásztornak még → kommenciñt is. A szerződés
lejártakor megfelezték az eredeti állatállományt és az addigi szaporulatot. A szerződés évei alatt a gyapjú
és a tejhaszon is feles volt. Máshol, pl. a magyar népterület. É-i részén a szerződés csak két évre szñlt, a
részesedést mégis felezték. Néhol csak egy évre szerződtek, a csak ennek hányadában adtak át a
kitartásért állatot. Azok a juhtartñ gazdák és juhászbojtárok, akik juhukat nem tudták máshol
elhelyezni, ugyancsak átadták 2Ŕ3 évre felestartásra magatarti juhászoknak. Ezzel is biztosìthatták
későbbi önállñ nyájuk létrejöttét. A feleség segìtette a juhtartñ gazdák, önmagukrñl gondoskodñ juhászok
megélhetését, hozzájárult a fölös legelők kihasználásához, a juhtartás, gyakran a merinói juh (→ juh)
elterjedéséhez. Más állatfajták esetében ez a tartásmñd csak rendkìvüli esetekben, pl. az 1791-es és az
1863-as aszályos években fordult elő, amikor pl. a Rétközben az odahajtott lovakat és szarvasmarhákat
felesben tartották ki. Az alföldi mezővárosokban tanyákra adtak ki felestartásra anyakocát, valamint
kotlñt fiastñl is. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti-palñcok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány,
Debrecen, 1965); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Népr. Közl., 1968); Szabadfalvi
Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).
Szabadfalvi József
felfedezés: az → innováciñ egyik formája, valamely kultúrán belül új elem teremtésének folyamata,
valamint a folyamat eredménye. A felfedezésnek két formáját ismerjük: vagy a kultúrában előzetesen
már megtalálhatñ, de korábban fel nem ismert jelenséget észlelnek, és szervesen a kultúrába illesztenek,
vagy a kultúrában korábban nem találhatñ, annak elemeiből össze nem állìthatñ, gyökeresen új kulturális
elemet alkotnak. Az első eset a gyakoribb, lefolyását Roland B. Dixon az alkalomŔmegfigyelésŔképzelettel
megragadás mozzanataira bontotta. A második eset igen ritka, nagy szerepet játszik benne az intuìciñ.
Mindkét formájában leggyakoribb motiváciñs tényező a társadalmi szükséglet. Ŕ Irod. Dixon, Roland B.:
The Building of Cultures (New York, 1928); Murdock, George Peter: How Culture Changes (Shapiro,
Man, Culture and Society, szerk: Harry L., Oxford, 1956).
Sárkány Mihály
felfogadás: a bérmunkáknál a munkás szerződtetésének aktusa a gazda, azaz a felfogadó oldalárñl,

szempontjábñl nézve. A felfogadásnál a gazda diktálja a feltételeket, s ez egész magatartásán, a
munkához valñ viszonyán meglátszik. A felfogadás során azonban a gazda kezét a közösségi normák,
érvényben levő munkabérezési feltételek kötik, s igazodnia kell a felfogadás formai követelményeihez is,
hogy a kötött megállapodást érvényesnek tekinthessék (megszñlìtás, bérek és feladatok ismertetése, alku,
kézfogás, áldomás).
(→ még: felvállalás)
Szabó László
félfordulñs: → lippentős
felfordult világ: → tárgyak lakodalma, a
Felföld: történeti tájfogalom, tágabban a történeti Mo. északi területeinek, az ún. Felső-Mo.-nak,
szűkebben a magyar nyelvterület É-i, hegyvidéki területeinek megjelölésére. Bizonyos szerzők az É-i-
Középhegységre és ennek É-i tágabb előterére alkalmazzák. Használatára családnévi vagy jelzői
szerepben a 15. sz. derekárñl van adat. Sokan a → Palñcföld megjelöléssel élnek helyette. A Felföld
magyarsága a D-i területein honfoglalás kori megtelepedésű, amelyben az Árpád-korban némely helyeken
kisebb-nagyobb szláv lakosságú szigetei is voltak. Ezek jelentős része azonban a középkor folyamán
felszìvñdott népileg és nyelvileg a magyarságba. Népessége a feudalizmus megerősödése idején megszállta
a korábban lakatlan, ill. lakatlanná tett, csak határőrelemekkel megült gyepű- és gyepűelvi területet,
benyomult az É-rñl lefutñ folyñ- és patakvölgyekbe. A 16. sz.-tñl egyre nagyobb létszámban fogadott be D-
Mo.-rñl, a hñdoltságbñl jövő menekülőket. D-i sávja, de helyenként az egész magyar nyelvterület
mélységében maga is a török által veszélyeztetetté vagy hñdolttá vált és elpusztult. A 18. sz. folyamán a
törökök visszaszorultával a magyar és a szlovák népesség sűrű rajokkal vett részt az alföldi megyék
újranépesìtésében, egyben elpusztult vidékei is benépesültek. Sokfelé szlovák nyelv-szigetek keletkeztek,
867
F
de sor került az eddig mindig lakatlan erdővidékek hasznosìtására, telepìtésére is (pl. üveghuták,
hamuzsìrfőző telepek a Mátra, Bükk hegységben, Zemplénben). A reformáciñ során népe jelentékeny
tömegeiben prot.-sá lett. A magyarok a kálvini, a szlovákok a lutheri irányzathoz csatlakoztak, bár pl. a
gömöri magyarok közt ev. vallásúak, a zempléni szlovákok közt pedig kevesen ref.-ok is vannak. A 17. sz.
folyamán kibontakozñ, a 18. sz. elején megerősödő ellenreformáciñ nagy területeket érintett, s egyben a
középkori, a hñdoltságot átvészelt lakosság migráciñjának egyik felidézőjévé vált. Ŕ A társadalomfejlődés
szempontjábñl a Felföld területét a késő középkori árutermelő mezővárosi, szabad paraszti elemek
szerény jelentkezése, a második jobbágyság rendszerének merevsége, nagy robotoltatñ-majorkodñ
uradalmak jelenléte-terjeszkedése határozta meg, valamint a viszonylag népes, de szegényedő, aprñzñdñ
középnemesség, amely egyre inkább fokozni kényszerült a telkein élő jobbágyparaszt igénybevételét.
Helyenként népes kisnemesi csoportok tarkìtották, akiknek jelentős szerepe volt a protestantizmus
fennmaradásában. A jobbágy famìlia-nagycsalád rendszere széleskörűen kedveltté vált mint
társadalomszerkezeti és üzemszervezeti egység. Régies jellegű mezőgazdasági gyakorlatában a 19. sz.
derekáig-végéig alig történt változás (sarlñs aratás, kézi cséplés stb.). A néhány körzetben jelentkező
szőlészeti specializálñdás, gyümölcstermesztés nem bontakozott ki szélesebb körben, sőt jelentős
mértékben vissza is esett. Jelentékeny 19. sz.-i népfeleslegét részben elvándorlás, részben rendszeres nagy
létszámú csoportokat megmozgatñ munkamigráciñ segìtette kiegyenlìteni. A 19. sz. második felétől pedig
sokezres tömegek vándoroltak ki területéről É-Amerikába. A vasúthálñzat kiépülésével, a kapitalista
gyáripar és a városiasodás fellendülésével egyfelől intenzìvebbé vált népességének belföldi elvándorlása
vagy kétlakivá válása, másfelől bizonyos vidékein más-más időpontban, de megindult a paraszti
földművelés, gazdálkodás racionalizálñdása. (Pl. bevezették a kaszás aratást.) Ŕ Kedvező adottságú
körzeteiben a 19. sz. közepétől ennek következtében megindult a népi műveltség átalakulása. Így a
korábban füsttelenìtés nélküli, majd kürtős, belső tüzelőnyìlásos szobai kemencéket az alföldi eredetű
kìvülfűtős boglyakemencék váltották fel. A 19. sz. második felében megindult paraszti polgárosulása
ugyan a népi műveltségnek szinte minden területére átalakìtñlag hatott, a Felföld kultúrája a 20. sz.
folyamán is konzervatìvabb, archaikus sajátosságokban gazdagabb volt a szomszédos alföldi vagy
távolabbi dunántúli tájakéhoz képest. Noha a 19Ŕ20. sz. során sok változáson esett át a Felföld, s az
utñbbi 150 évben a Felföld némely táji körzetében számos helyi jellegzetesség alakult ki, a közelmúltig a
falusi társadalom struktúrájában, a népi műveltség fő vonásaiban rendkìvül pregnánsan jelentkeztek a
nagytáji keretekre jellemző sajátosságok. A Felföld népének kultúrája hazai viszonylatban is erősen
integrált volt. (Különösen szemléletesen mutatkozik meg ez a népi épìtkezés emlékanyagában.) Csak
látszñlagosan mond ennek ellent az, hogy nyelvjárásilag nem egységes. Egyrészt az É-i „palñcos”
nyelvjárási sajátosságok jellemzik, másrészt keleten Abaúj-Zemplénben az irodalmi nyelv alapjául
szolgálñ nyelvjárás él, azonban számos olyan nyelvi szerkezeti elem ismert, ami az eltérő fonetikai
sajátosságok ellenére is e két vidéket szorosan egymáshoz kapcsolja (pl. ragozás). A Felföld népi
műveltségének egységes vonásait az I. világháborút követő új államhatár sem bontotta meg lényegesen,
akár a szlovákság, akár a magyarság kultúráját vizsgáljuk is. Archaikusabb fejlődésmenetét jelzi, hogy
számos csoportjában még iparvidéken is viseletben járnak vagy jártak az elmúlt évekig (pl. Kazár,
Rimñc, Hollñkő), de az is, hogy egyes népművészeti ágak (pásztorfaragás, bútormìvesség) az országosan
megszokottñl eltérően itt vitálisak maradtak az I. világháborúig. Földrajzi helyzete, fejlődése révén a
Felföld népének jelentős szerepe volt a magyar-szlovák, részben a magyar-ukrán érintkezések
történetében. Az alföldi, de a dunántúli, sőt erdélyi területekkel is közvetìtő kereskedelmet folytattak,
vagy specialista központjaikban azok számára termeltek. Ŕ Irod. Szendrei János: Miskolc város története
és egyetemes helyirata (Miskolc, 1886Ŕ1911); Malonyay Dezső: Hont, Nñgrád, Heves, Gömör, Borsod
magyar népe. A palñcok művészete (Bp., 1922); Mályusz Elemér: Túrñc megye kialakulása (Bp., 1922);
Fekete Nagy Antal: A Szegesség területi és társadalmi kialakulása (Bp., 1934); Ila Bálint: Gömör megye.
A települések története 1773-ig (IŔIV., Bp., 1944Ŕ76); Kñsa Lászlñ: A csehszlovákiai magyar néprajzi
kutatás feladatai (Irodalmi Szle, 1968); Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt (Bp., 1971).
Filep Antal
felföldi bútor: az Északi-Középhegység területén és peremvidékén használatos bútor. A társadalmi-

gazdasági körülmények kényszerű következményeként itt maradt meg legtovább, általában egészen a 19.
sz. második feléig, egységes lakásképet alkotva a nagyrészt házilag faragott bútor. Ezek jelentős hányada
igen régies, a paraszti bútorkészìtés kezdeteit idéző képződmény. Ilyen volt pl. a mátraaljai palñcok
hálñkamrabeli → ágyszéke és a lakñszobában az olyan lóca, melynek ülődeszkája sárlábakon nyugodott.
A házilag összeállìtott bútorokhoz járult a többnyire bognár, ács vagy más hozzáértő által faragott
kecskelábas → asztal, továbbá a menyasszonyi kelengyebútor: a háziiparosoktñl beszerzett → ácsolt láda
és az asztalosoktñl vásárolt virágos festésű → láda. Ácsolt ládával elsősorban a gömöri hegyvidék
készìtőközpontjai látták el a vidéket (→ gömöri ácsolt láda); ezek befolyására több kisebb hatñsugarú
868
F
készìtőhelyen is gyártottak ácsolt ládát, ìgy Mátraalmáson (v. Szuhahuta). Az → asztalosbútorok közül a
legjelentősebb, legnagyobb vásárkörzetű a → miskolci bútor volt. Nagyobb népszerűségre tett még szert a
→ rimaszombati bútor. A terület keleti részén a kései kialakulású, sokáig életben maradt bútorstìlusok
jellemző példája a → sátoraljaújhelyi bútor. Az asztalosbútor általánossá válása nyomán bontakozott ki a
19. sz. második felében a → palñc áttört bútor, továbbá a székek és tányértartñk faragása Cserépfalun
(→ Hñr-völgyi fafaragás). Ŕ Irod. Malonyay Dezső: Hont, Nñgrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A
palñcok művészete (Bp., 1922); K. Csilléry Klára: A magyar nép bútorai (Bp., 1972); K. Csilléry Klára:
Mezőkövesdi bútorok (Mezőkövesd város monográfiája. Mezőkövesd, 1975).
Ácsolt láda (Készìtőhely: Gömör m., lelőhely: Mezőkövesd, 19. sz. második fele.) A középső sor
emberábrázolásai helyi értelmezés szerint: Szűz Mária és Szent Jñzsef (mások szerint: Ádám-Éva), a felső
sor közepén levő alak a kis Jézus. Bp. Néprajzi Múzeum
Karos lñca támlájának egyik táblája vadászjelenettel (Kazár, Nñgrád m., 1890). Pásztorfaragñ munkája.
Felföldi bútor Gömöri készìtésű ácsolt láda (Lelőhely Szarvas, 1720) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
felföldi pásztorművészet: A magyar → pásztorművészetben a felföldi pásztorművészet jellegzetessége a →

fafaragás és a különféle fémberakás. A fennmaradt emlékanyag és föltehetően a pásztori faragñgyakorlat
kibontakozása is későbbről datálñdik, mint az Alföldön és a Dunántúlon. Domború faragással dìszìtették
a → pásztorbotokat, → juhászkampñkat és a → karikásostorok nyelét. Különösen változatosak és a
felföldi pásztorművészetre jellemzőek az ivñcsanakok (→ csanak), Domború faragás került a fa →
gyufatartñkra és → sñtartñkra; egyes pásztorok (pl. Barna János) ezekre az aprñ felületekre bibliai
jeleneteket komponáltak. A pásztori fafaragásnak ehhez a gyakorlatához kapcsolñdik a Nñgrád
megyében a múlt század utolsñ harmadában divatba jött bútorokat dìszìtő áttört faragás (→ palñc áttört
bútor). A felföldi pásztorművészetre jellemző még az ólmozás, rézszalagok, szögek beverése, rézlemezből
kivágott dìszìtmények → berakása. Ólmozás főképpen botokra, ostornyelekre került, a rézszalagokkal
valñ beverés legszebb példái a balta- és a → fokosnyelek. Pásztori hangszerként maradt fenn a Felföldön
a duda, amelyre kos- és kecskefej alakú dudafejeket faragtak. Ezekre ugyancsak kerülhetett fémberakás,
fémdìsz, homlokukra tükör is. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Művészkedő magyar pásztorok (Bp, 1934);
Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).
869
F
Ivñcsanak (Kisterenye, Nñgrád m.)
Felföldi pásztorművészet. Kaszárnya, előtte silbak: áttörten faragott széktámla betétje (Piliny, Nñgrád
Ivñcsanak. Berze János munkája (Bekölce, Heves m.)
Felföldi pásztorművészet Gyufatartñ, Jézus a jñ Pásztor ábrázolásával (Barna János juhász munkája,
Drégelypalánk, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
870
F
Áttört támlájú pad részlete (Karancsság, 19. század vége) Balassagyarmat, Palñc múzeum
Botfej, házi- és vadállatok ábrázolásával (Barna János juhász munkája, Drégelypalánk, Nñgrád m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Karikásostor nyele, ñlomberakással, rézszögekkel dìszìtve (v. Hont m., századfordulñ) Bp. Néprajzi
Múzeum
Hofer Tamás
felföldi szűr, palóc szűr: posztñja általában vastagabb az egyéb vidékeken készült → szűrökénél. Szabása
a dunántúli és az alföldi szűrök között áll, amennyiben hosszabb a dunántúlinál, de rövidebb az
alföldinél. Bősége is a kettő közötti. Gallérja az alföldinél nagyobb, a dunántúlinál kisebb. Markos,
Domoszlñ, Veresmart népe jobbára szürke szűrt hordott. Gyöngyöstarján, Gyöngyöspata számára nagy
gallérú, rövid palñc szűrőket csináltak, amelyek gallérja majdnem tele volt hìmezve, főleg piros
virágokkal. Ilyen cifraszűrőket azonban leginkább csak váltóba készìtettek, azaz rendelésre csináltak.
Ezek jobb minőségűek lévén, vastagabb posztñbñl is készültek. Mint az alföldi szűrökét, a felföldi szűrök
alját is tenyérnyi széles posztñszéllel toldják ki kopás ellen. Az ujjak általában nyitottak, de a pásztorok,
gulyások és kondások szűrei fenekes ujjúak. A felföldi szűrt sohasem szegik be olyan szélesen, mint a
dunántúli pásztorszűrt, e tekintetben olyanok, mint az alföldi régebbi divatú szűrők, amelyeknek a
szegése legfeljebb 2 cm széles volt. A szegés Ŕ ugyancsak az alföldi régebbi szűrökhöz hasonlñan Ŕ fekete.
Rendesen piros aláfogás, → cigula járul hozzá. E posztñcsìkok dìszìtése fekete és piros, ritkán kevés
zölddel és kékkel. A feleresztés a felföldi szűrökön, különösen a gömörieken sokszor el is marad. Ŕ Irod.
Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Palotay Gertrúd: Szűrhìmzés-
öltésmñdok (Népr. Ért., 1930).
871
F
Felföldi szűr eleje (Gyöngyöstarján, Heves m.)
Ugyanennek a szűrnek a háta
Felföldi szűr Befenekelt ujjú szűr gallérja és (alsñ kép) maga a szűr (Gyöngyöspata, Heves m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
felföldi viseletek: a közvélemény gyakran palóc viseletekként tartja számon, noha távolrñl sem csupán
palñcok hordják. (A palñcok viseletéhez tartozik: a bocsárlapujtői, → bujáki viselet, → dejtári viselet, →
diñsjenői viselet, → kazári viselet, Szécsény környéki és ludányi viselet.) Ezt a nagy csoportot is Ŕ akárcsak
a többit Ŕ számos jellemző vonás együttese alkotja. Igen jellemző e viseletek viszonylag fiatal kora. A mai
50Ŕ60 éves kutatñk még beszélhettek olyan idős falusiakkal, akik fiatalon csak vászonruhában jártak, s
azok közé tartoztak, akik elsőkül öltötték fel a posztñnadrágot, -kabátot. Ezáltal nyári, később pedig
egyenesen alsñ öltözetté szorìtották vissza a vászonneműeket. Ezek szerint a korábbi, de még
emlékezetben elérhető férfiöltözet vászoningből és gatyábñl állott, hűvös időben bőrmellényből,
872
F
ködmönből vagy szűrből. A subát itt csak kevesen viselték. Noha a múlt század eleji adatok még szñlnak a
gyapjú házi feldolgozásárñl, melyből azon fehéren szabtak-varrtak férfinadrágot és valamiféle condrát,
tehát ujjast, úgy látszik, ez a szokás már a század közepére elenyészett, és a fehér posztñbñl csupán
szűröket viseltek, ez azonban már nem házi készìtésű volt, hanem kézművesipari. A lábukon bocskort,
ünnepen és télen csizmát viseltek, fejükön nagy karimájú kalapot, ill. prémkucsmát. Ŕ Ugyanekkor Ŕ
tehát a múlt század harmadik harmadában Ŕ a női viselet vászoningből és pendelyből állott. A pendely
fölé egy vagy két kötényt kötöttek (egyiket elöl, másikat hátul, tehát pároskötényt). Hűvös időben az ing
fölé bőrmellényt vagy ködmönt öltöttek, a lábukra piros vagy fekete csizmát húztak a nyári bocskor vagy
papucs helyébe. Ŕ Ez volt az az öltözet, mely a férfiakéval egyidőben kibővült, megváltozott. Amazok
vászonruhája fölé fekete posztñmellény, posztñnadrág és kiskabát került, a nők pendelye fölé pedig
egymás után több szoknya is. A vászoning megmaradt még ebben a században is, de fölötte általánossá
válik a vállkendő a pruszlikkal. Erről a vállkendőről ezt olvashatjuk 1819-ből: „melly keszkenyő nincs
szokásban, a’mellynek tisztesség okáért valñ behozásán a’lelkipásztorok igyekeznek. Ezen
mezìtelenségeket midőn a Szentegyházba mennek, ugy rejtik el, hogy az idősebbek keszkenyővel, a’
fiatalok pedig finom fátyollal kötvén be fejeket, annak szegleteiből és végeiből mellytakarñ is kikerül.
Ezen alkalmatossággal a leányok fél rőf szélességű és három-négy rőf hosszúságú hìmes rojtos kendőt
tesznek vállaira” (sic). Ami azt jelenti, hogy az ing mélyen ki volt vágva Ŕ valñjában egyes palñc
községekben viselték a legnagyobb kivágású ingeket. Vállkendőt nem hordtak, de a fejen viselt kendők és
fátylak olyan nagy méretűek voltak, hogy jutott belőlük a váll eltakarására is. A vállkendőből lett azután
a viselet egyik legfontosabb kelléke. Ez a vállkendő Ŕ melyhez hozzáigazìtják a rövid és igen bő (rendesen
két ing egymás fölé öltéséből kialakult) ingujjakat Ŕ lett hangadñja a felföldi viseleteknek a felső testen.
Az ebben a korban már nagyszámú szoknyák előtt igen bő kötényt viseltek, mely szinte beérte a
szoknyákat. A ruhaanyag (kendőre, szoknyára) kékfestő, mellette kasmir, kisebb mértékben más gyári
kelmék. Az utñbbiak között a tüllcsipkék a fej- és vállkendők, ünnepi ingujjak anyagát szolgáltatják.
Egyébként az ingek ujjai, ünnepre is kender- vagy kallott pamutvászonbñl készültek. Sajátos, csak a
felföldi viseletekre jellemző vonás: a fejrevalñk igen gazdag változatossága. Ez a gazdagság nemcsak
abban áll, hogy a fejdìsz több rétű (van alsñ és felső fejkötő, utñbbi nemegyszer maga is több részből van
alkalmanként összeállìtva, felettük fejkendő), hanem 2Ŕ4Ŕ5 községenként formája is változik. E helyi
változatokon belül is a félünneplő és ünneplő, az egyszerűbb-összetettebb, dìszesebb vagy kevésbé dìszes
példányok egész sorozatokat alkotnak. Az ujjatlan bőrmellény, hìmzett változatban, egyes községekben
erre a késői időre is fennmarad, általánosnak azonban a bélelt ujjasok mondhatñk. A rñkaprémes mente
mindvégig megmarad mint legbecsesebb felső ruhadarab. Tartja magát a csizma is télidőben. Ŕ Ennek a
viseletcsoportnak nyugat felé mintegy végső kicsengése a szìnes → martosi viselet, délre pedig az aszód-
vidéki viselet, a galga menti, sőt bizonyos fokig a → Budapest környéki viselet is.
Érsekújvári köznép Nyitra vármegyében (A Regélő 1837-es évfolyamában megjelent metszet nyomán)
873
F
Muzslai köznép Esztergom vármegyében (A Regélő 1837-es évfolyamában megjelent metszet nyomán)
Fél Edit
felfuvalkodott béka: a: → ezñpusi mese és példázat. Az öreg béka azzal kérkedik társainak, hogy ha
akarna, ő is tudna akkora lenni, mint a mezőn legelésző kövér ökör. Úgy felfújja magát, hogy végül
megreped (AaTh 277A). A magyarban Heltai Gáspár ezñpusi mesegyűjteményéből és Dugonics András
közmondásgyűjteményéből jñl ismert. A szájhagyománybñl nem került feljegyzésre. A nemzetközi
népmesekatalñgus finn, lett és indiai változatokrñl tud. Legkorábbi ismert szövege J. de Vitry (13. sz.)
példázatgyűjteményében találhatñ, tartalmazza a mesét Halm és Jacobs Aesopusa is. Ŕ Irod. Dugonics
András: Magyar példabeszédek és jeles mondások (IŔII., Szeged, 1820); Imre Lajos: Heltai Gáspár
ezñpusi meséi (Bp., 1897; RMKT 4); Graf, Adolf: Die Grundlagen des Reinecke Fuchs (Helsinki, 1920;
FFC 38.); Wienert, W.: Die Typen der griechisch-romanisehen Fabel (Helsinki, 1925; FFC 56.); Kovács
Ágnes: Magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958. III. 3. 278 mt.); Tubach, F. C.: Index
Exemplorum (Helsinki, 1969; FFC 204.)
Kovács Ágnes
félgyűrű, félkendő: → meseelem. A mesehős a természetfeletti ellenfél legyőzése után elnyeri a

királykisasszonyt, de vándorútját folytatnia kell. Megìgéri, hogy egy év múlva visszatér. Mátkája jegyül
odaadja gyűrűjének és kendőjének felét, hogy majd arrñl fogják egymást felismerni (Thompson Motif-
Index H94. 5.). A hős távozása után álhős kényszerìti a királykisasszonyt, hogy vallja őt
megszabadìtñjának. A királykisasszony egy darabig ellenáll, végül beleegyezik, hogy feleségül megy az
álhőshöz. Lakodalmuk alatt telik le az egy év, a hős álöltözetben (→ jelmez) megjelenik és felmutatja a
félgyűrűt. Felismerik, az álhőst lñ farka után kötik, s a királykisasszony a valñdi hős felesége lesz. A
félgyűrű meseelem legtöbbször a → sárkányölő vitéz (AaTh 300) tìpus egyik, nálunk viszonylag ritka
redakciñjában fordul elő.
Kovács Ágnes
félhajñ: → sárhajñ
félhely, fél telek: egy egész → jobbágytelek fele. Birtokosa a féltelkes vagy félhelyes → jobbágy.
Török Katalin
félhelyes gazda: → gazda
874
F
félig nyúzott bakkecske, a: → állatmese, funkciñját tekintve → gyermekmese. Cselekménye: a gazda

elküldi sorra három fiát kecskét legeltetni. Meghagyja (versben), hogy hajtsák derékig érő fűbe, övig érő
vìzbe. A fiúk ìgy is tesznek, a kecske ennek ellenére este mindig azt hazudja, hogy éhes és szomjas. Az apa
fiait egymás után megveri (elkergeti a háztñl), s végül maga hajtja ki a kecskét. A kecske, bár a gazda
szeme láttára ette-itta tele magát, este ismét azt állìtja, hogy egész nap koplalt (AaTh 212). A gazda
haragjában egy cölöphöz kötözi és elkezdi elevenen nyúzni. Közben bemegy a házba kését megfenni, a
kecske elszakìtja a köteleket és világgá szalad. Erdőben egy rñkalyukba bújik, a a rñkát elijeszti. A rñka
különböző állatokat (farkas, medve) hìv segìtségül, de a kecske azokat is megfenyegeti (versben). Végül a
sündisznñ (dongñ, szunyog) begurul (berepül) a lyukba, s a kecskét össze-vissza szurkálja. A kecske
kiugrik, s az összegyülekezett állatok felfalják (H 212; BN 161*; MÁT 212B*; MNK 212A*). Voltaképpen
két Ŕ olykor négy Ŕ tìpusbñl alkotott állandñ tìpusösszetétel (a mese befejezése nemegyszer AaTh 20 +
AaTh 21), melynek két összetevője nálunk önállñ meseként csak elvétve fordul elő. 18 változatát (+ 1, ill. 2
változat a mese két részéből) tartjuk számon az egész magyar nyelvterületről. A tìpus Eurñpában
általánosan ismert. Nyugaton a mese első fele (gyakran, pl. a Grimm-gyűjteményben is, a → Terülj
asztalkám! tìpussal kombinálva), keleten a második a népszerű (orosz, román, délszláv változatok). A
tìpusösszetétel kialakulásának szìnhelye és időpontja felderìtetlen. A magyar forma → versbetétes mese.
Népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Arany Lászlñ és Benedek Elek is lejegyezték, ill.
feldolgozták, s változataik tankönyvekben, meséskönyvekben, kalendáriumokban és olcsñ kiadványok
formájában széltében elterjedtek. Több mesemondñnk a kettő kombináciñjábñl alakìtotta ki a maga
változatát. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder
Grimm (I., Leipzig, 1913); Schullerus, A.: Verzeichnis der rumäniachen Märchen und Märchenvarianten
(Helsinki, 1928; FFC 78.; 103 I*mt.); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János:
Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl.,
1958. III. 3.); Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Bp., 1960; MNKF 1.);
Kovács Ágnes: A XX. században rögzìtett magyar népmeseszövegek XIX. századi nyomtatott forrásai
(Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969).
Kovács Ágnes
féling: → csecsemőöltözet, → gyermeköltözet
felirat: a parasztság által használt tárgyakon az ìrás és olvasás terjedésével párhuzamosan jelent meg és
terjedt el. A eleinte puszta évszám, amelyhez csak később társult szöveg. Ŕ Mìg Ny-Eurñpábñl már a 16.
sz.-tñl ismertek datált paraszti tárgyak, a mo.-i emlékanyagban ilyenek csak a 17. sz.-tñl jelentkeznek. A
felirat-alkalmazás paraszti gyakorlata az úri-polgári körökben különösen a 16Ŕ17. sz.-ban divatozott
szokás nyomán bontakozott ki. Mìg azonban ott a felirat iránti igény hamarosan elhalt, a parasztságnál
meggyökeresedve hagyományossá vált. A 17. sz.-ban és a 18. sz. első felében a paraszti tárgyakon az
évszám szñrványos (pl. mestergerendán 1686-bñl, Börcs, Győr-Sopron m., háziiparos készìtette → gömöri
ácsolt ládán 1720-bñl, falusi faragñra vallñ dìszìtésű, Sopron vármegyei mángorlñn 1730-bñl). A
parasztok számára is dolgozñ mesteremberek munkáin a is megjelent, ìgy debreceni karosszéken:
„Épìtődött Ao 1714 Molnár Pál palérlegin miatt” vagy dunántúli takácsszőttesen: „Gál Erseji Takács Pál
szőtte 1746”. Az alkotñt megnevező paraszti feliratok a 18. sz. második felétől mutathatñk ki, pl. viszáki
(Vas m.) mángorlñn: „Ano 1767 Cinálto Lud Ferenc” és székely himzésen: „Nagy Ilona 1776 eszt.
varrotta”. A 19. sz.-ban mind általánosabb lett az évszámok, feliratok alkalmazása az ünnepi szerepű
tárgyakon. Az elterjedés azonban nem egyenletes, vannak vidékek, ahol még az egyszerű évszám is
mindvégig ritka maradt, másrészt vannak tárgyfélék is, amelyeken csak elvétve fordult elő (pl. ácsolt
láda). A feliratnak a tárgyon valñ elhelyezése változatos. Korábban a felirat csak esetlegesen ékelődött a
dìszìtmények közé vagy járult melléjük, és előfordult a tárgy aljára rejtett datálás is. Majd mindinkább
beépült a felirat a dìszìtménybe, sőt maga is dìszìtőelemmé vált (ennek legszebb példái közé tartoznak a
19Ŕ20. sz. fordulñján készült cserépfalui tányéros polcok, melyek legfőbb dìszei a korlátokat alkotñ áttört
feliratok; → Hñr-völgyi fafaragás). A felirat és évszám egyes elemei gyakran dekoratìv elosztásban, ill.
központi helyen láthatñk. A különböző tárgykészìtő központokban kialakultak a felirat eltérő elhelyezési
mñdjai, pl. a → hñdmezővásárhelyi bútornál a karosszéken a támla felső szegélye mentén, a
menyasszonyi ládán a tető belsejében, rendszerint dìszes keretbe foglalva. A felirat leggyakrabban a
tulajdonost, ill. a megajándékozottat nevezi meg, esetleg a tárgy készìtőjét, ajándékozñját, ritkábban az
ábrázolt jelenetet vagy annak szereplőit. Egyéb felirat, különösen személyes vonatkozású, ritka (→
szerelmi ajándék), vallásos felirat a magyar népi tárgyakra általában nem jellemző. A 19. sz. második
felében viszont meglehetősen gyakorivá vált a hazafias felirat, leginkább „Éljen a haza!”. Cserépedényen
fordul elő a vásárlásra buzdìtñ felhìvás, pl. „Ved meg Panni”. Egyes tárgycsoportokon, elsősorban
alkalmi szerepű boros és pálinkás edényen szinte követelmény a hosszabb, erre a célra fogalmazott felirat
(→ feliratos népköltészet). Ŕ Irod. Ott, Margrith: Das Ornament im bäuerlichen Kunsthandwerk des
875
F
Kantons Appenzell (Zürich, 1945); Tardieu, Suzanne: Meubles régionaux datés (Paris, 1950); Kresz
Mária: Évszámos hñdmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1954); Fél EditŔ
Hofer TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: A magyar nép
bútorai (Bp., 1972).
Felső kép: Téka. Felirata: „Bánfi Pálé” (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ
Mángorlñ lapja. Felirata: „Ano: 1767 cináltñ Lud Ferenc” (Viszák, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ Alsñ
képek: Láda. Felirata: „Szénási Sáráé, Anno 1834” (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.) Ŕ Ládatető belseje.
Felirata: „Petri Susannáé, 1848.” (Szeghalom, Békés m.)
876
F
Tálaspolc. Felirata: „Lökös Erzsébetre áldás Ŕ Simon András készìtté Ŕ Készült 1901 évben márczius”
(Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Láda. Felirata: „1810-be” (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
K. Csilléry Klára
feliratos népköltészet: rövid, pár soros, általában ritmikus, rìmelő, versformában ìrott szöveg. Attñl
függően, hogy hol találhatñ, megkülönböztetünk ház-, kapufeliratot, kocsma-, csárdafeliratot, sìrfeliratot,
→ butellaverset. Ismeretes az egész országban. Célja fajtáinak megfelelően az üdvözlés, figyelemfelkeltés,
emlékállìtás vagy egyszerűen a szñrakoztatás. Szerzői nem specializálñdott személyek, hanem alkalmi
feliratìrñk. Stìlusában közel áll a → rigmushoz. A népi kultúrában elfoglalt szerepükre Szendrey
Zsigmond hìvta fel a figyelmet. Ŕ Irod. Tömörkény István: Feliratos agyagedények (Népr. Ért., 1912);
Szendrey Zsigmond: A népi feliratos költészetről (Népünk és Nyelvünk, 1931. 3. sz.).
Szemerkényi Ágnes
félkas: a → szekérkasnak az a változata, amelyet → kocsikra vagy a → szekérderék farába tettek fel,
hogy ki ne hulljon valami a derékbñl, ha hosszabb útra mentek. Olykor a → talyigákra is félkast tettek.
K. Kovács László
félkezes: → summás
féllepedő: → széllepedő
fellépővas: → fürhéc
félnépi folklñr: az osztálytársadalmak alávetett, de nem kizsákmányolt osztályainak (és rétegeinek)

közösségi jellegű társadalmi tudata, a kizsákmányolt osztályok folklñrjának megfelelő kategñria.
Voltaképpen ide tartozik a hivatásos és a folklñr jellegű művészet közötti számos átmeneti forma (diákok,
városi lakosság, céhek, bizonyos mértékig a munkások folklñrja), ezenkìvül a népies és népszerűsìtő
kulturális termékek (ponyva, kalendáriumok, iskolakönyvek) egész sokaságában találhatñ folklñr jellegű
877
F
alkotások és jelenségek összessége. Tartalmilag a folklñrhoz hasonlñ témák és művészi eljárások jellemzik
ugyanakkor megfigyelhető benne az egyéniség fokozottabb szerepe. A hagyományozás nem csupán
szñbeli lehet, és a közösségi jelleg természetesen a nem kizsákmányoltak megfelelő csoportjára jellemző.
Általában a nyomtatás és az iskoláztatás elterjedésével jelentősége fokozñdik, és minden közösségi jellege
ellenére is az ìrásbeliség alapján áll. Különböző jellegű jelenségeket soroltak ide, amelyek külön-külön
értelmezendők (→ munkásfolklñr, → népiesség,→ ponyva, → népkönyv, → városi folklñr); voltaképpen
közösségi kultúra terméke, de nem értelmezhető sem a közköltészet, sem a tömegkultúra kategñriáival,
ezeken belül megkülönbözteti az, hogy a hajdani folklñrral azonos jellegű és terjedelmű. Az uralkodñ
osztályok kultúrája és a folklñr közötti kölcsönös kapcsolatok (bár nem kivétel nélkül) zömmel a félnépi
folklñr segìtségével történnek (→ folklñr). Ŕ Irod. Pogány Péter: Folklñr és irodalom kölcsönhatása a régi
váci nyomda működése nyomán (1770Ŕ1823) (Bp., 1959); Lowenthal, Leo: Literature, Popular Culture,
and Society (Engleliwood Cffs, 1961); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk
kultúrájában (Ethn., 1962); Littérature savante et litterature populaire (Paris, 1965); Mandrou, Robert:
Magas kultúra és népi műveltség (Századok, 1970); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
felnőtté avatás rìtusai: → avatás
felnyársalás: → karñba húzás
féloláhos, félolájos: 1. az erdélyi → legényes férfitánctìpus formailag legegyszerűbb keleti székely és

gyimesi csángñ altìpusa. Szabályzatlan szerkezetű férfi szñlñtánc, de olykor nők is járják. Neve arra utal,
hogy a táncot és zenéjét keverék jellegűnek érzik. Gyors tempñjú (Mm. dhangjegy = 120Ŕ138), → esztam
kìséretű zenéje hangszeres → kanásztánc-dallamokbñl (ardeleana, kolomejka) áll. Formakincse a közép-
erdélyi legényesnél egyszerűbb, zenéhez valñ illeszkedése is alacsonyabb fokú. Fejlődéstörténetileg a
legényes és az → ugrñs táncfajta közötti átmeneti fokot képviseli, s mint ilyen, a bukovinai székely silindri,
az alföldi oláhos és a mo.-i cigánytáncok legközelebbi formai rokona. A székely verbunkkal valñ rokonsága
révén a verbunktáncokkal is kapcsolñdik. Ŕ 2. A D-Nyìrségben és a Szilágyságban olykor féloláhos névvel
jelölik az ugrñs alföldi altìpusát. Ŕ 3. A féloláhos név a Küküllő vidékén viszont a → marosszéki forgatñs
(korcsos) páros táncot jelöli. Ŕ Irod. Lajtha Lászlñ: Kőrispataki gyűjtés. Erdélyi táncok kis népi zenekarra
(Bp., 1955); Martin György: Egyéni és közösségi formatìpusok a népi táncalkotásban (MTA I. Oszt.
Közl., 1969); Kallñs ZoltánŔMartin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai (Tönetud. Tanulm.,
1969Ŕ70, Bp., 1970).
Martin György
felpénz: → foglalñ
félrìm: → asszonánc
félsor-ismétlés: → ismétlés
felső főkötő: → főkötő
felső gatya: → gatya
Felső-Magyarország: → Felföld, → Felvidék
Felső-Maros menti hìmzések: három község: Holtmaros, Magyarñ és Disznajñ vászonhìmzései. Párna-,
derékalj- és lepedővégekre varrták vörös vagy kék pamutszállal, esetleg a kettővel együtt.
Hìmzőtechnikája a → szálánvarrott öltés, a → keresztöltés, a → szálvonás és a → vagdalás.
Megkülönböztető szerkezeti sajátosságai: a széles középhìm mellett az ugyancsak széles peremdìsz;
továbbá a peremet a középmezőtől elválasztñ vonal, amely nemegyszer csìkká szélesül Ŕ mint Torockñn Ŕ
és negatìv hatású mintával van kivarrva. A Felső-Maros menti hìmzésekre a füzéres minták a
legjellemzőbbek. A füzér lehet laza, könnyed, virágokkal, csillagokkal megszakìtott inda, jellemzőbb
azonban az erőteljes mértani zegzugvonal, elmértaniasìtott virágtövekkel közeiben. Ezt a mintát mindig
kék és piros fonallal varrták, s a szálánvarrott hìmzést szálvonásos-vagdalásos technika beiktatásával
tették változatossá. Más munkákon, ill. mintákon is megtaláljuk a szálánvarrott és vagdalásos technika
együttes alkalmazását, csupán kevesebb szìn felhasználásával (a szálánvarrott rendesen kékkel vagy
pirossal készült s a vagdalás fehérrel). Találunk a Felső-Maros menti hìmzéseken állatalakokat is,
878
F
„nyúlnak” nevezett egykori heraldikus griffet, egyszarvút és szarvast. Ŕ Irod. Palotay GertrúdŔSzabñ T.
Attila: Ismeretlenebb erdélyi magyar hìmzéstìpusok (Népr. Ért., 1941).
Lepedővég kék-piros hìmzése fonottas öltéssel és szálvonásos vagdalással (Felső-Maros mente)
879
F
Párnavég hìmzése kék-piros fonottas öltéssel és szálvonásos vagdalással (Felső-Maros mente)
Párnavég kék-piros hìmzéssel, fonottassal és szálvonásos vagdalással. Részlet. (Felső-Maros mente)</k
880
F
Lepedővég hìmzése kék-piros fonottassal és szálvonásos vagdalással. Részlet. (Felső-Maros mente)
Felsőőrség, Felsőőr vidéke, Felsőőri népsziget: a történeti Vas m. Rábán túli területén, az Árpád-kori
gyepü vidékén a Pinka völgyében fennmaradt magyar településcsoport, nyelvsziget neve. A 20. sz. elején
Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget és Jobbágyi községek tartoztak hozzá. Egykor határbiztosìtñ magyar lakosságú
települések hosszú sora kìsérte a Rábán túli országszélt. Erre vallanak az Őr-, Őri- összetételű, Lő-, Lövő
tagú, és a Szem, Szemes, Kolozs településnevek is. Jelentékeny vasfeldolgozñ-szolgáltatñ népessége is volt,
amire a gyér okleveles nyomokon kìvül régészeti leletek, valamint szintén helynévi adatok alapján lehet
következtetni (Vasverőszék, Tömörd stb.). A vidék lakosságában az Árpád-kor végétől növekvő arányban
jelentek meg az osztrák területről beköltözők. A hñdoltság alatt néhány hadjárat alaposan megtizedelte a
középkori lakosságot, akiknek száma a határőrelemek szabadalmainak megvonása, korlátozása miatt is
csökkent. A németek mellett a török elől menekülő horvátok is részt vettek a népesség-veszteség
pñtlásában. A reformáciñ során részben az ev., részben a ref. irányzatokhoz kapcsolñdtak. Mint
kiváltságos közösséget, az ellenreformáciñ kevéssé tudta megközelìteni, bár vannak r.k. lakosai is.
Közösségeik struktúráját az egykori territoriális kisnemesi jelleg befolyásolta. Gazdálkodásuk a sajátos
szubalpi környezetben alakult ki, jelentékeny állattartásuk mellett nem elhanyagolhatñ irtásos
szántñművelést fejlesztettek ki. Népköltészeti és folklñranyaguk az utñbbi években válik ismertté. A
trianoni békeszerződés ñta Ausztriához tartozik mint → Burgenland része. Ŕ Irod. Imre Samu: Felsőőr
helynevei (Debrecen, 1940); Imre Samu: A felsőőri földmìvelés (Debrecen, 1941); Kovács Márton: A
felsőőri magyar népsziget (Bp., 1942); Gaál Károly: Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19, und 20.
Jahrhundert (Wien, 1969); Imre Samu: Az ausztriai (burgenlandi) magyar szñrványok (Népi Kultúra Ŕ
Népi Társadalom, 1973); Seper, Karl: Unterwarter Heimatbuch. Geschichte, Kultur und. Wirtschaft
einer südburgenländischen Gemeinde (Graz, 1976).
Filep Antal
felsőruha: 1. az a többnyire posztñbñl vagy más ipari előállìtású anyagbñl készült öltözet, amelyet az →
alsñruha fölé öltenek második rétegként. Ŕ 2. Gyakran a felső testen viselt öltözetdarabokat jelöli, amilyen
pl. a felsőkabát. Ŕ Irod. Györffy István: Viselet (A magyarság néprajza, IŔIV., Bp., 1941Ŕ43).
Fél Edit
Félsz: → kiskutya neve, a
881
F
felszállñk (felmenők) öröklése: az → öröklésnek az az esete, amikor leszármazñ örökösök hiányában az

elhalt örökhagyñ túlélő szülője vagy más előd örökölt. Ilyen esetben régi jogunk szerint az ősi javak (→
ősiség) arra az elődre szálltak vissza, akitől származtak, a → szerzeményi javak pedig a két elődre fele-
fele arányban, vagy közülük arra, aki még élt. (→ még: ági öröklés)
félszekér, szekéralj: a → szekér alvázának a két része, vagyis az első → tengely a rúdszárnyakkal (→
szekérágas), a tengelyággyal, vánkossal, fürgettyüvel (→ fügető) és a → juhával, valamint a hátulsñ tengely
a tengelyággyal, a vánkossal és a → nyujtñval. Van eset rá, hogy a két félszekeret külön-külön önállñan is
használják, pl. amikor ún. tengelykast szerelnek az első félszekérre; olykor a hátulsñ félszekeret
használják, mint pl. a → bakitszekér esetében. A két félszekér oldalak nélkül alkotja a → pőreszekeret.
K. Kovács László
félszeres akol: → akol
félszerjászol: → jászol
félszilaj pásztorkodás: → külterjes állattenyésztés
fél telek: → félhely
féltelkes gazda: → gazda
félujjú ing: rövid ujjú ing (Ajak).
felügyelő: → hadnagy, → munkavezető
felülhajtñs szélmalom: → szélmalom
félvágás szekér: a székelyek legáltalánosabb → szekere, amelyet lñ és ökör után egyaránt használnak.
Nevét a nyomtávja után kapta, mivel → tengelyének a hossza 178 cm, ennek megfelelően a nyomtávja
vagy vágása – keréktalptñl keréktalpig Ŕ 80 cm. Ezt a szekéraljat többféle összeállìtásban is használják: az
erdőllő szekér vagy tajiga akkor áll elő, ha a puszta szekéraljra deszka aljdeszkát, a → rakoncáknak
deszkákat támasztanak, ezzel hordanak fát, követ, trágyát stb. Hordólajtorjásra is átalakìthatják úgy,
hogy hosszú lajtorjás oldalakat (2Ŕ2,5 öl hosszúakat) szerelnek rá, amelyeket hátul egy-egy lőcsös
rakonca, elöl pedig egy-egy rövid rakonca vagy koslantyú tart. (→ még: csìki szekér) Ŕ Irod. Haáz Ferenc
Rezső: Az udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932).
K. Kovács László
felvállalás: a bérmunkáknál a munkás szegődtetésének aktusa a munkás, azaz a felvállaló oldalárñl nézve.
A munkás a felvállalás során rendszerint igazodik a gazda, a felfogadó feltételeihez, a ez magatartásán is
meglátszik. A munkást védi a kialakult szokásjog a munkabér és a feladat arányosìtásakor (→
felfogadás). A felvállalñ mérlegeli a végzendő munkát, a felajánlott dìjazást. A felvállalásnak fontos része
az alku, az alkut megpecsételő kézfogás (esetleg jegyző előtt kötött szerződés) és az áldomás.
Szabó László
Felvidék: 1. újabb keletű megnevezése a → Felföld területének. A 19. sz. előtti szñhasználatban a csak
szlováklakta vidékeket („tñtsági vidékek”) jelölte. A 19. és 20. sz.-ban használt jelentéstartalmában a
Felső-Magyarország is szinonimája volt. 1918 után a Felföld, ill. Felső-Magyarország Szlovákiához tartozñ
magyar- és szlováklakta területeit jelölő szñként használták, tartalma tovább bővült, mivel a → Kisalföld
szlovákiai területeit is beleértették. Ŕ 2. Felvidéknek nevezik az Alsñ- → Háromszékben lakñk Felső-
Háromszéket, Kézdivásárhely és Bereck környékét. Ŕ 3. Felvidéknek nevezik a Balázsfalva körüli magyar
falvak lakñi a Kis-Küküllő mentén Dicsőszentmárton közelében fekvő vidéket.
Filep Antal
fémmunka: a magyar népművészet anyag és technika szerinti áttekintésében használt kategñria, amelybe
paraszti és pásztori, valamint mesteremberi munkák tartoznak. Parasztok, ill. paraszti specialisták rézből
→ csengőket, csatokat öntöttek, rézlemezből (gránáthüvely) → kontyvasakat formáltak és dìszìtettek
882
F
véséssel, → beveréssel. Ónbñl, ñlombñl öntöttek → orsñkarikákat (szñrványosan az egész magyar

nyelvterületen, különösen Kalotaszegen), hármas, ötös, hetes orsñnehezék-csoportokat (Méra, Vista),
guzsalyszegeket (Bogyiszlñ), ñlmos botok, pálcák fejét. Parasztok is, de kivált pásztorok → ñlmozással
dìszìtették botjukat, ostornyelüket, ritkábban késtokot; borotvatokot, kivételesen mosñsulyok lapját. Ŕ A
→ pásztorművészetben, különösen a → felföldi pásztorművészetben gyakori a rézlemez berakás és
rárakás, a rézszalagok és szögek beverésével valñ dìszìtés. A falusi specialisták és a céhes mesteremberek
közé sorolhatñk be a cigány fémművesek. Öntöttek csengőket, pipaszurkálñkat, csigacsinálñkat (orsñt
helyettesìtő cifra végű pálcákat), vasbñl kovácsoltak Ŕ egyebek mellett Ŕ → cigányfogasokat. A
mesteremberek közül az ötvösök (→ ötvösség), → lakatosok, → késesek, → rézművesek, ónöntők
különböző munkái eljutottak a parasztokhoz. Náluk szorosabb kapcsolata volt a falusiakkal a falun lakñ
→ kovácsoknak és a tágabb környéket ellátñ vasfeldolgozñ központok vasműveseinek (pl. Torockñ).
Különös gonddal formált dìszesebb műveik közül egyesek az épületekhez kapcsolñdnak: ajtñvasalások,
ajtñhúzñk, kilincsek, kulcspajzsok, → ablakrácsok, → ablaktáblák, házoromdìszek, széldeszkafogñ vasak
a ház fedelére. Változatos formája, dìszes kialakìtása volt sok kovács készìtette egyszerű használati
tárgynak is (tözikutya, tűzcsiholó acél). A szerszámokra, fejszék és bárdok lapjába, szőlőmetszőkésekre,
aratósarlókba bevert dìszìtés, ill. a tulajdonos monogramja, tulajdonjele kerülhetett. Ahogy a kocsi és a
szekér egyik tükre volt a gazda mñdjának és gondosságának, úgy vasalása is különös műgonddal
készülhetett, csipkés szélűre, bevert virágdìszekkel, ill. vaspálcákbñl hajlìtott kacskaringñkkal,
vaslemezekből domborìtott rñzsákkal. Mint ajándékozni valñ aprñ tárgyak kaptak néha dìszes formát a
vasbñl kovácsolt kapatisztìtók, pipaszurkálók. Kovácsok készìtettek szìv vagy más alakú aprñ pajzsokat
belevágott monogrammal fa sìrkeresztekre, sőt vasbñl cifrára kovácsolt sìrkereszteket is. Ŕ Irod. Bakñ
Ferenc: A tiszaigari cigányok fémművessége (Népr. Ért., 1954); Kñs Károly: Népélet és néphagyomány
(Bukarest, 1972).
Tűzikutya (Cún, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fémmunka: Kanászbalták. Vas fejükön sárgaréz berakással, karcolt dìszìtéssel, nyelükön bevert
rézszalag dìszìtéssel (Mátravidék) Bp. Néprajzi Múzeum. Ŕ „Hetesi” hét tagbñl állñ, ñlombñl öntött
orsñkarika-csoport (Méra, v. Kolozs m., 1953) Bp. Néprajzi Múzeum
883
F
Ólombñl öntött orsñnehezékek (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ólombñl öntött guzsalytűk. Felső képek: 1-2. ismeretlen hely 3. Okány (Békés m.), 4. Cserépfalu (Borsod-
Abaúj-Zemplén m.) Ŕ Alsñ képek: 1Ŕ2. Báta (Tolna m.), 3Ŕ4. Bogyiszlñ (Tolna m.)
884
F
Rézcsat kolomp- vagy csengőszìjra, lñszerszámra (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
„Hatosi”. Hat tagbñl állñ, ñlombñl öntött orsñkarika-csoport (Méra, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Házoromvasalás (Átány, Heves m.) Bp. Néprajzi Múzeum
„Hetesi”. Hét tagbñl állñ, ñlombñl öntött orsñkarika-csoport a szétnyitott öntőformában (Méra, v. Kolozs
m., 1939)
Kocsilőcsvasalás (Méra, v. Kolozs m.)
885
F
Hofer Tamás
fén, fenkő: → kaszakő
fene: a → népi gyñgyászat betegségelnevezése. A finnugor eredetű szñ jelentése tisztázatlan. Mivel
kezdettől gyakran szerepel a farkas jelzőjeként („... egy nagy fene sárkány” Tel. C., „a fene farkasnak
szájátñl” Winkl. C.) vagy el kell fogadnunk a Nyelvtörténeti Szñtár „ferus, efferus” jelentését, vagy
föltételezni, hogy később a jelzett szñ elkopott mellőle. Ennek ellentmond a szñ korai, önállñ használata és
az összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként szereplése. Megszemélyesìtett betegségokozñ voltára
ma már csak szñlásokbñl, szitkokbñl következtethetünk („Vigyen el a fene” Ŕ „egye meg a fene”). A fene
tisztázatlan, valñszìnűleg nem egységes, bőrelváltozással is járñ betegség. Több fajtája ismeretes:
hidegfene (a csontban van), melegfene (a végtagokat bántja), a rákfene (az ember arcát), van még lépfene
(sertésbetegség). Egy 1798-bñl származñ feljegyzés szerint (Pápai-Páriz) a fene „kemény dagadás, de
fájdalma igen nagy”, mások nyìlt sebnek ìrják le. A leìrások szerint a furunkulusok egyik fajtáját jelölték
ezzel a névvel Ŕ erre utalnak azok az adatok, amelyek a pokolvarral, pokolszökéssel azonosìtják. Ezt a
fekélyes, gennyes sebet különféle füvek főzetével, levével (cickafark, hunyor-fű, torma, hagymáz-fű,
vénusz-köldöke fű) kenegették. Fenye, pene néven és feneseb, fene pokolvar összetételben is ismert, a mai
orvosi nyelvben is megtalálhatñ a lépfene (anthrax) betegségnévben. A ráksebet, rákfenét helyenként
farkasalmalevél főzetével gyñgyìtják, ezenkìvül még nyers húst, kocsikenőcsöt, pipamocskot, fehér
kutyaürüléket is használnak. Ŕ Irod. – Melich János: Fene (Magyar Nyelv, 1920); Magyary-Kossa Gyula:
Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatolñgiája (Bp., 1940);
Grynaeus Tamás: A népi orvoslás Orosházán (Szántñ Kovács János Múz. Évkve, 1963Ŕ64, Orosháza,
1965).
Grynaeus TamásŔHoppál Mihály
fenekes ujjú szűr: → szűr
fenékhálñ: → keresőhalászat
fenékjegy: → kerámiajegy
fenékkel felfordult világ: a → hazugságmese egyik fajtája, melyben a mesemondñ elmondja kalandjait
egy olyan országban, ahol minden fordìtva van, mint a tapasztalati valñságban. A mese feltehetően a
középkori túlvilágjárásban gyökerezik, a kéziratos énekeskönyvekben, népköltési gyűjteményekben
találhatñ verses változatokban ennek már alig találjuk nyomát: tipikus mendikáns énekek, diáktréfák, a
racionális 18. sz. termékei. A megrakott asztal mellé került üres bendőjű diák elmondja külországi
tanulñútján szerzett tapasztalatait, képtelennél képtelenebb kalandjait. Látszñlag szabad
gondolattársìtással sorakoznak egymás mellé a képtelenségek: egy gatyakorcban fogott tetü és egy bika
párviadala, a Duna fölött hidat tartñ szúnyog, ñriás hal, ökör és tojás Ŕ óriás (apró) tárgy – leégett folyñ,
levegővel élő emberek stb. (AaTh 1935). Eurñpa-szerte elterjedt hazugságmese-elemekkel és szilárd
szerkezettel van dolgunk. A versezet csaknem változatlan formában vonul végig a 17. sz.-tñl (Szentsei-
daloskönyv), az Erdélyi-féle kéziratos anyagon, a Magyar Népköltési Gyűjtemény, a Magyar Nyelvőr
kötetein, Kálmány Lajos Szeged népe e. gyűjtésén és Berze Nagy János Baranya megyei magyar
népköltési gyűjteményén, s megtalálhatñ Turi Sándor paszabi kéziratos feljegyzéseiben és Makkai-Nagy
erdélyi gyűjtésében is. Teljes terjedelmében lakodalmi rigmus, asztali köszöntő, alaposan megtűzdelve a
tejjel-mézzel folyñ országgal (→ Eldorádñ) kapcsolatos elemekkel, töredékeiben felbukkan betlehemes
játékokban, névnapi köszöntőkben is. A teljes és töredékes változatok száma megközelìti a 30-at. A páros
vagy négyes rìmű tizenkettesekbe szedett képtelenségek célja nyilvánvalñan a mulattatás és az
adománygyűjtés. A magyar diák-, ill. obsitostréfák legközelebbi rokonai a német és az orosz változatok. Ŕ
Irod. Török Károly: Csongrád-megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872); Halász János: Vőfély köszöntő
(Magy. Nyelvőr, 1886); Turñczi-Trostler Jñzsef: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942); Szentsei-
daloskönyv (Buda János kiadása, Bp., 1943); Bausinger, Herrmann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin,
1968).
Kovács Ágnes
Fenichel Sámuel (Nagyenyed, 1868ŔStephansort, Új-Guinea, 1893): régész, preparátor, néprajzi gyűjtő.
1888Ŕ1891 között a bukaresti Nemzeti Múz.-ban a régészeti osztály őre. 1891 dec.-ében A. Grubauer
német műkedvelő ornitolñgussal az akkori Német-Új-Guineába utazott, ahol az Astrolabe-öböl vidékének
törzsei között néprajzi tárgygyűjtést végzett az MNM számára. 1893-ban trñpusi betegségben elhunyt.
886
F
Gyűjteményei, amelyek a berlini Museum für Völkerkunde közvetìtésével kerültek Bp.-re, mintegy 3000
tárgyat tartalmaznak, és a gyűjtés területéről világviszonylatban is egyedülállñak. Ŕ Irod. Bodrogi Tibor:
F. S. (Ethn., 1954).
Fenichel Sámuel
Bodrogi Tibor
fennállñ: → szekrény
fenőkőtartñ, féntok: → tokmány
fentő, foglár, katka: 1. hosszú kötélen vìzbe eresztett ágas-bogas fadarab, ill. Ŕ újabban Ŕ erős drñtbñl
hajlìtott vagy vasbñl kovácsolt három- (négy) ágú horog, amellyel az elszakadt, fenéken maradt →
véghorog zsinñrját keresik meg és emelik ki. A fábñl készülő fentőre, kő vagy fém súlyokat kötöznek.
Neve országosan féntő; Szeged környékéről katka, a Felső-Tisza vidékéről (a fentővel párhuzamosan)
foglár elnevezését is ismerjük. A vasbñl kovácsolt változatát vasmacska néven emlegetik. Herman Ottñ a
svájci cölöpépìtményekből előkerült ágasbogas faeszközökkel rokonìtotta a fentőt; ezeknek az ősrégészeti
leleteknek a funkciñját szintén az elsüllyedt fenékhorog és hálñ kiemelésében jelölte meg. A magyar fentő
prehisztorikus eredete általánosan elfogadott. A szñ etimolñgiája bizonytalan; a megfejtési kìsérletek
általában a belső fejlődést tételezik fel. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ
88); Bátky Zsigmond: „Fentő” és katka szavunk etimolñgiájához (Népr. Ért., 1933); Szabñ Kálmán: A
kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937). Ŕ 2. → küllő Ŕ 3. → ösztörü
Fentő vagy katka (Szeged). A jel nélkül kivetett fenékhorog felkutatására szolgálñ faszerszám.
Szilágyi Miklós
Fenyér: a Duna és a Lajta közötti sìkvidék történeti tájneve. Tágabb környezetével együtt a korai magyar
állam határvidékének magyar megszállású területe volt. A honfoglalás után a magyar településű vidék a
Lajtán túl nyúlt, a folyñ menti határ I. István király uralkodása alatt alakult ki. Noha a környék
magyarsága az Árpád-kori német-osztrák hadak gyakori betörései miatt szinte teljesen kipusztult,
helyükre korán németek (Heidenbauerek) települtek, a helynévanyag alapján világosan kibontakozik a
korai magyarság jelenléte, erre vall többek közt a Lajta folyñ helynév-összetételben ma is élő régi magyar
neve, a Sár. Területe az I. világháború után nagyrészt Ausztria részévé vált, keleti felének Pozsony
környéki szakasza 1948-tñl Csehszlovákia területe.
Filep Antal
Fényes Elek (Csokaly, 1807ŔÚjpest, 1876): statisztikus, az MTA 1. tagja (1837), a reformkori polgári
haladás harcosa. Nagyváradon bölcsészeti tanulmányokat, Pozsonyban jogot végzett. A pozsonyi ogy.-
eken a távol levő főrendek képviselője. 1836-ban Pesten telepedett le, különböző gazdasági területeken
működött, elsősorban azonban statisztikai munkásságot folytatott.. Munkáibñl ismerték meg a kortársak
a korabeli Mo. gazdasági, népességi, statisztikai állapotát. Fényes Elek a nemzet anyagi és szellemi
887
F
erőforrásainak számbavételén túl fejlődésében ábrázolta az ország állapotát, összehasonlìtotta a külföldi

viszonyokkal, hogy az elmaradottság még jobban szembetűnjék. Műveinek leìrñ része hatalmas értékű
néprajzi forrás is. 1848-ban Szemere Bertalan az Országos Statisztikai Hivatal szervezésével bìzta rneg. A
szabadságharc bukása után börtönbe került. Elképzelései 1867 után főként Keleti Károly munkásságában
valñsultak meg. Ŕ F. m. Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és
geographiai tekintetben (IŔVI., Pest, 1836Ŕ40); Magyarország statistikája (IŔIII., Pest, 1841Ŕ43);
Magyarország leìrása (IŔII., Pest, 1847); Magyarország geographiai szótára (IŔIV., Pest, 1851). Ŕ Irod.
Keleti Károly: Emlékbeszéd F. E. felett (Bp., 1878); Horváth Rñbert: F. E. a haladñ magyar statisztikus
és reformer (1807Ŕ1876) (Szeged, 1957).
Fényes Elek
Kósa László
fenyővìz: → pálinka
férc, fércelés: 1. a Kalocsa vidéki leánykörtánc elnevezése, jelentésmagyarázata eddig nincs megoldva. Két
Ŕ lassú és friss Ŕ részből áll, a csárdáslépés változatai és a kör gyors, fent hangsúlyos forgatása jellemzi.
Alkalmazkodñ ritmusú, új stìlusú dalok kìsérik. Déli leánykörtáncaink közül a legfiatalabb, de legélőbb
→ karikázñ tìpus. Ŕ Irod. Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Lakodalom (III. AŔB, A Magyar
Népzene Tára, Bp., 1955Ŕ56); Hegedűs Lászlñ: Kalocsa és környékének táncélete (Népünk
Hagyományaibñl, 1956). Ŕ 2. → előöltés
Férc (Kalocsa-vidék, Bács-Kiskun m.)
Martin György
féregűzés: Az élősködő rágcsálñk és rovarok (főleg patkány, egér, bolha, svábbogár) távoltartása a
paraszti háztartástñl fontos szerepet játszott. Teljesen célravezető racionális mñdjai a legutñbbi időkig
nem voltak ismertek. Ennek következtében sok változatban élő, kimñdolt → mágikus eljárásai is
elterjedtek voltak országszerte. Ezek egy részét alkalomszerűen, a féreg megjelenése esetén alkalmazták.
Bizonyos racionális gyökerű mñdszereken kìvül (egy patkányt felsebeznek, csìpős szerrel bekennek, vagy
nyakába csengőt kötnek Ŕ a visìtás vagy a csengő hangja elűzi a többit) a következő eljárások voltak a
leggyakoribbak: halottmérő rúd darabját vagy lñistráng csatját dugják a patkánylyukba; a patkányt
megetetik búzával vagy kukoricával, majd → ráolvasással vagy zajkeltő eszközökkel (sìp, duda, kolomp)
(→ zajkeltés) küldik el (gyakran folyñba, tñba); a házat meztelenül háromszor körülseprik vagy
körülfutják (→ bekerìtés); arra haladñ kocsival elvitetnek egy patkányt, mire a többi is utána megy. Ŕ A
naptári ünnepekhez vagy más nevezetes időpontokhoz kapcsolñdñ eljárások általában megelőzőek. Sok
hiedelemtartalmát elvesztett gesztust, ill. tréfássá vált elemet tartalmaznak. A féregűzés legáltalánosabb
napjai → nagypéntek és → nagyszombat. Nagypénteken kora hajnalban körülfutják vagy körülseprik a
házat (háromszor, meztelenül, szñtlanul stb.), helyenként nagycsütörtöki patakvìzzel hintik körül a házat.
A nagypéntek reggeli → tűzgyújtási tilalommal függ össze a patkányok „füstös kéményhez” küldése.
Nagyszombati első harangszñkor a templomba küldik őket hagyományos ráolvasásszövegek kìséretében
(pl. „Patkányok, beharangoztak, menjetek a templomba”) Ŕ ugyanez történhetett más ünnepen, vagy
vasárnapi, újhold pénteki harangszñkor is. Ugyane napon elterjedt volt Ŕ főleg az Alföldön Ŕ a gyerekek
888
F
kolompolása, ilyesféle szövegek kìséretében: „Megszñlaltak a harangok, kìgyñk-békák távozzatok!”

„Patkányküldő” nap volt még Kázmér (márc. 4.) és Nikázius (dec. 14.) Ŕ e napokon általánosak voltak a
ráolvasás jellegű feliratok cédulán, falon, kerìtésen stb. (Pl.: „Ma vagyon szent Nikázius napja Ŕ
takarodjatok patkányok.”) → Szent György napján, márc. 1-én vagy a béka első megszñlalásának napján
a bolhát küldték el a háztñl. Ŕ A fenti eljárások, ill. alkotñelemeik közül igen régi gyökerű és Eurñpa-
szerte elterjedt a körülfutás, a zajkeltéssel történő elküldés, a meztelenség, a ráolvasás, valamint a vìzbe
küldés; ezek nagy része egyúttal a legáltalánosabb és legrégibb rontáselhárìtñ eljárások (→ rontás
elhárìtása) közé tartozik. A jeles napokhoz kapcsolñdñ féregűzés Eurñpa különböző helyein más-más
szentekhez kapcsolñdik, ìgy a nálunk ismerteken kìvül patkányküldő nap még Szent Gertrúd, Medárd,
Szent János napja. A féregűzőt gyakran hozzáértő ember végezte; szinte minden kisebb körzetnek
megvolt a patkányküldője (gyakran vìzimolnár), akinek alakját titkok övezték, mñdszereit nem árulta el,
részben ennek következtében lett hiedelemmondai alakká (→ ördöngös molnár). Mondaköre Eurñpa-
szerte elterjedt a középkor ñta; nálunk is közismert. A féregűzés fontosságát jelzi, hogy a mindennapi
életet átszövő → előìrásokat és → tilalmakat gyakran hozták vele kapcsolatba. Legáltalánosabbak ezen a
téren a meszelésre vonatkozñ hiedelmek voltak (→ még: takarìtás).
Pócs Éva
Ferenczi Géza (Kolozsvár, 1924Ŕ): régész, etnográfus, a székelyudvarhelyi múzeum igazgatñja, majd
munkatársa (1954Ŕ). A kolozsvári Bolyai Tudományegy.-en végezte tanulmányait (történelem szak). A
népi mesterségek területére vonatkozñ kutatásokkal foglalkozik. Publikáciñi régészeti és néprajzi jellegű
folyñiratokban, kiadványokban jelennek meg.
Ferenczi Imre (Balmazújváros, 1931Ŕ): folklñrkutatñ, egy.-i docens a szegedi Jñzsef Attila Tudományegy.
néprajzi tanszékén (1969Ŕ), a történelemtudományok (néprajz) kandidátusa (1968). A debreceni KLTE
bölcsészettudományi karán szerzett középiskolai tanári oklevelet (1954). Középiskolai és általános iskolai
tanár (1954Ŕ), muzeolñgus a debreceni Déri Múz.-ban (1961Ŕ), egy.-i oktatñ a szegedi Jñzsef Attila
Tudományegy.-en (1964Ŕ). Népszokásokkal, a mondakutatás elméleti kérdéseivel, hiedelemmondákkal,
történeti mondákkal, történeti néphagyománnyál (elsősorban a Rákñczi- és kuruckor hagyományaival)
foglalkozik. Cikkei, tanulmányai a hazai és külföldi szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Farsangi
dramatikus játékok Szatmárban (Ujváry Zoltánnal, Műveltség és Hagyomány, IV., 1962); Fordulj,
kedves lovam ... Rákñczi és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban (Molnár Mátyással, Vaja,
1972).
férevető: → fejkendő
férfifejviselet: → fejviselet
férfiing: → ing
férfiláda: → vőláda
férfitáncok: → borica, → eszközös táncok, → fegyvertánc (bodnártánc, hajdútánc, kardtánc), → lassú

magyar, → legényes (féloláhos, pontozñ, ritka legényes, silladri), pásztortáncok (→ botolñ, →
kanásztánc), → ugrñs (dús, oláhos), → ügyességi táncok, → verbunk (körverbunk, székely verbunk, szñlñ
verbunk).
férfiujjas → ujjas
férfiviselet: A hagyományos paraszti gazdálkodás korában a felsőruha és egyben az → alsñruha a

férfiviseletben is a paraszti háztartás önellátásábñl származñ → vászonruhák voltak, amelyhez télen és
ünnepen bőrből és szűrposztóbñl készült öltözetdarabok járultak. Az egyszerűbb, anyag meghatározta
szabású vászonruhák házi készìtmények voltak, a bonyolultabb előállìtású, drága, ezért öröklődő bőr és
szűrposztñ ruházat a mesteremberek keze alñl került ki. Bár a paraszti férfiviselet alapanyaga országosan
általános volt, sőt szabásukat is meghatározta a céhek szigorú szabályzata, egyes darabokhoz kivitelük,
dìszìtettségük miatt csak a legvagyonosabb paraszti réteg juthatott hozzá. Ŕ A korán árutermelővé vált,
rendszerint mezővárosokban lakñ paraszti réteg közvetìtette, sokszor áthágva a jobbágyságra kiszabott
öltözködési tilalmakat, a nemesi és huszáröltözetet a paraszti férfiviseletbe. Mintegy első
viseletváltozásként terjedt el a kisipari, ill. gyári alapanyagot igénylő új szabású → posztñruha a 18Ŕ19.
sz.-ban a korábbi mellett. Ŕ Az újabb viseletváltozást a múlt században megindulñ polgárosodás okozta. A
magyar szabñk varrta, úri viselethez igazodñ posztñruha mellett a nyugati eredetű polgári divatot
889
F
közvetìtő német szabñk a posztñruha polgári változatait készìtették. Így mìg a posztñruha kiszorìtotta a
szűrposztñ és bőr felsőruhákat, csupán alsñruhává fejlesztette vissza a vászonruhákat, alkalmazkodva a
mindenkori polgári divathoz, önmaga is megváltozott. Ahol a polgárosodás hatása nem volt elég erős, a
két világháború kényszerìtő ereje meghozta a paraszti férfiviselet teljes hasonulását a városi
férfiviselethez. Ŕ Irod. Balogh Jolán: Mátyás-kori, illetve későközépkori hagyományok továbbélése
műveltségünkben (Ethn., 1948); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956).
Férfiak fekete posztñöltözetben (Monor, Pest m.)
Férfiviselet (Bélapátfalva, Heves m.)
Flórián Mária
férj: a házasságban élő emberpár férfitagja. A férj főnév eredeti jelentése is a férfi szñbñl alakult. Első
ìrásos előfordulása a 14. sz.-bñl ismeretes. Paraszti viszonyok között a feleség férjét ritkán emlegeti
férjének, inkább „férjuramnak”, „uramnak”, „az én emberemnek”, „páromnak”, ünnepélyesebben
„hites uramnak”. Mikor megszñlìtja: „hallja kend férjuram”, „uram”, „édesuram”, „ember”, ha már
gyerekek is vannak, „apjuk”, „apjukom”, „apja” (mármint a gyerekeké). A hagyományos patriarchális
paraszti társadalomban a férj volt az úr a házasságban; „ő hordta a kalapot”. Feleségét „férjhez adták
hozzá”, ő annak „ura”, „embere” tett. Ha → nagycsaládban éltek, ahol mindnyájuknak a legidősebb férfi
parancsolt, feleségének magatartásába beleszñlt, engedelme nélkül az asszony önállñan nem
cselekedhetett, pl. lakodalomba csak úgy vitték el az asszonyokat táncolni, ha előtte az uruk is
beleegyezett; búcsúba sem mehettek el az asszonyok a férj tudta nélkül. Mìg a feleséggel szemben az egész
paraszti társadalomnak volt kialakult mércéje, amely meghatározta a jñ asszony testi és lelki
tulajdonságait, addig a férjekkel szemben nem volt ilyen élesen körvonalazott követelmény. Jñ ember az,
aki nem iszik mértéktelenül, dolgos, takarékos, feleségét nem veri ok nélkül. A férjnek azok a rossz
tulajdonságai, amelyek az asszony életét esetleg pokollá tették, a társadalom szemében nemegyszer
virtusnak számìtottak. (→ még: feleség) Ŕ Irod. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai
Morvay Judit
férjgyilkos asszony, Ágnes asszony ballada, Sára néném: új stìlusú → ballada. Ez a ponyvaballada jellegű
alkotás arrñl szñl, hogy a folyñnál lepedőjét mosñ asszonyt kérdik, miért véres a lepedő, hova tette férjét.
Még a börtönben is azt állìtja, a lepedőt „bele etettem a ruca véribe, ki kell mosni a hñnapi ünnepre”.
Más változatok szerint sñgorával öleti meg férjét, hogy annak szeretője lehessen. A férjgyilkos asszony
ballada kevés változatát ismerjük, de a Szalonta környéki változatok mellett az erdélyi, felvidéki
gyűjtések azt bizonyìtják, hogy helyi vonatkozásai ellenére a múlt század derekán szélesebb körben
ismerték. Arany János Ágnes asszony c. balladája miatt fordult a figyelem a férjgyilkos asszony
folklñralkotáshoz. Hasonlñ téma nem ritka a 19. sz.-i főleg német, francia és 20. sz.-i amerikai
890
F
gyilkosságénekekben. A férjgyilkos Danaida-téma költői megfogalmazásai egymástñl távoliak. Ŕ Irod.

Thewrewk Árpád: Ágnes asszony (Bp., 1882); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938).
Kriza Ildikó
fersing: Erdélyben a fehér vászon- vagy gyolcsszoknya és az alsñszoknya neve, de Alsñ-Fehér megyében
ez a szñ kék-piros gyapjúszőttes → szoknyát jelentett. Szentgálon a fersling szñ szintén a szoknya neve
volt. A kösnyős fersing a fersingnek mellénnyel egybeszabott torockñi változata. A fersing összetett szñ,
utñtagja az ing (felsőing) főnév. Első előfordulása 1710 körüli. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása
történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (IŔVI., PestŔBp., 1868Ŕ1873); Lázár István:
Alsñfehér vármegye magyar népe (Nagy-Enyed, 1896); Szabñ T. Attila: Fersing (Magy. Nyelv., 1951);
Nagy Jenő: A torockñi magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu
néprajza (Bp., 1959).
Fersing (Torockñ, v. Torda-Aranyos m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gáborján Alice
fertály (lat. quartale): 1. negyed, szapu: a) űrmérték gabona mérésére. Általában a gabonamérő,
gabonaköböl negyede. (→ még: köböl, → mérő, → véka; Ŕ b) űrmérték bor, méz stb. mérésére. (→ még:
meszely) Ŕ 2. fertálytelek, negyedtelek: egy egész → jobbágytelek negyedrésze, területmérték. Birtokos a
negyedtelkes jobbágy. (→ még: résztelek) A települések egyes részeit, negyedeit is jelenthette (pl. Szilfás
fertály, Alsñ fertály stb.). Ŕ 3. óranegyed (három fertály öt) és évnegyed is (ez az utolsñ fertály), valamint az
évnegyedi bér (pénz). Ŕ 4. bizonyos piaci, vásári áruadag neve is fertály. Kiskunfélegyházán a levágott,
megtisztìtott és négy részre vágott liba egy részét fertálynak (libafertály) hìvják. Ŕ 5. mint súlymérték a
régi mázsa negyedét jelentette. Szentesen egy fertály 25 font. Ŕ A fertály, fertál, fertále elnevezés a német
Vierteil szñbñl származik. Ŕ Irod. Nyìri Antal: A kihalñ szentesi vìziélet néprajzi és népnyelvi
maradványai (Szeged, 1948); Fejezetek a magyar mérésügy történetéből (Bp., 1959).
Török KatalinŔDankó Imre
fertálykapitány: → fertálymester
fertálykocsma: → kocsma
fertálymester, fertálykapitány, viertelmeister: az É- és Ny-mo.-i szabad királyi és mezővárosokban általános

rendészeti (különősen tűzrendészeti) és közbiztonsági feladatokkal megbìzott tisztségviselő, akit évente a
városrész rangos polgárai közül választottak. A városi tanács és a városrész között közvetìtett, s
munkájáért fizetséget általában nem kapott (nobile officium). Eredetét tekintve valñszìnű, hogy a német
jogú városi törvényeket tükröző területbeosztásban már a 16. sz.-ban működtek: városnegyedmester-
viertelmeister, tizenkettedmester-rottmeister. A fertálymester magyar többségű városokban a 18. sz.-ban
lett általános. A fertálymester nevében és jelentésében is kiszorìtotta az alföldi és erdélyi területeken
általános tizedes (decurio) feltehetően magyar eredetű tisztségét, bár tartalmában a két tevékenységkör
nem azonos. A fertálymester a városi közigazgatás helyenként és időnként változñ munkamegosztásában
különleges feladatokat is kaphatott, ìgy az adñszedés, számvevőség, üzenetközvetìtés is hatáskörébe
tartozhatott. Az 1848-as törvényekkel szűnt meg a fertálymesterség, azonban néhány helyen (pl.
Komárom, Eger) a 20. sz. elején is a polgárrang kifejezője, de már tényleges szerep nélkül. A
fertálymesteri tisztséget két ünnepi viseletdarab jelezte: a fertálymesteri bot másfél méternyi pálca,
amelyre a mindenkori fertálymester saját selyemszalagját is felkötötte. A fertálymesteri köpeny bokáig
érő fekete posztñ körgallér piros béléssel, nyakán fekete bársony, áll alatt ezüst csattal zárñdik. (→ még:
utca) Ŕ Irod. Breznay Imre: Az egri fertálymesterségről (Eger, 1939); Csizmadia Andor: Tizedesek és
fertálymesterek (Dunántúli Szle. 1942).
891
F
Egri fertálymesterek
Kecskés Péter
fertálytelek: → fertály
fertálytutaj, talp: a legkisebb → tutajegység, amelybe 4Ŕ10, legfeljebb 12 szálfát tettek a fatörzsek
vastagságátñl, ill. a patak- vagy folyñmeder szélességétől függően. A havasokbñl csak fertálytutajokba
kötve tudták a kitermelt szálfákat kihozni, leúsztatni. A fertálytutajok árába mindig beleszámìtott a reájuk
terhelt 100 szál deszka is, amit két hasábban raktak a fertálytutajra. Azt a fertálytutajt, amely 2 német öl
(12 láb) vagy annál szélesebb volt, nagytutajnak nevezték. A tutajkereskedelemben a nagytutaj volt a
mértékegység; ez lehetett: egyfás, kétfás vagy háromfás aszerint, hogy a keskenyebb, tehát az orr részén
mérve a 2 öles mérőheveder alñl 1, 2 vagy 3 szálfa kimaradt, ill. ennyivel szélesebb volt. Sok esetben akkora
vastag szálakat kötöttek a nagytutajba, hogy a 9 szálfa szélessége elérte a 3 német ölet. Egy ilyen
nagytutaj teherbìrása kb. 90 q volt, amelyet jñl lehetett terhelni sñval, deszkával, épületfával,
szerszámfával, szétszedett állapotban levő faépületekkel. Sok esetben gyümölcsöt is szállìtottak ily mñdon
pl. a Tiszahátrñl. Négy fertálytutaj egybekapcsolásábñl állt össze az egész tutaj. Két fertálytutajt egymás
mellé kötöttek táblába, és két ilyen táblát csatoltak egymás után. A Tiszán szokásban volt a négy
fertálytutajt egymás után is kötni, és ìgy vezették le azokat Szegedig vagy még tovább. Ezt nevezték
magyaros kötésnek.
K. Kovács László
ferton, fertonpénz: → extraneus
fertői vejsze, pontyfogó kürtő: a Fertő tavon használt, elsősorban ponty fogására alkalmas, két szárnylészás,
összetett vejszefős → vejszetìpus. A V alakban elhelyezett terelő falak (lésza) az egymás mögött sorakozñ,
folyton szűkülő átjárñkkal összekötött tévesztő udvarokba (udvar, nagykotróca, kiskotróca), végül a vese
alakú fejbe vezetik a halat, ahonnan nem találja meg a kifelé vezető utat. Közös szárnylészával két fertői
vejszet is összekapcsolhatnak; ilyenkor ellentett állású a kapcsolt vejszék bejárata. A Herman Ottñ által
bemutatott fertői vejszenél a tévesztő udvarok hegyesszögben csatlakoznak egymáshoz. A néprajzi
irodalom Ŕ Herman tìpusjelölése nyomán Ŕ ezt a változatot ismeri fertői veszének. Újabb kutatások
szerint azonban Herman fertői vejszeje a 19. sz.-ban kialakult változat, egyéni kombináciñ. A 18. sz.-tñl
biztosan adatolhatñ pontyfogó kürtő tévesztő udvarai, egymásbñl nyìlñ kapui egyvégtében helyezkednek el.
Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Bárdosi János: A fertői pontyfogñ
kürtő (Ethn., 1970).
892
F
Fertői vejsze: F = fej, C1 = kotrñca, C2 = nagy kotrñca, U = udvar, V = verés, K = kapu, L = lésza
Szilágyi Miklós
Fertő-vidék: A Fertő tñ tágabb környezetének neve, amely a történeti megyerendszerben Sopron, Moson
m.-hez tartozott. Északi nagyobb része a trianoni békeszerződés ñta Ausztriához tartozik. Neve finnugor
eredetű, ún. beszélőnév: sekély vìzű tavat, vìzállást jelentő, hajdan köznévi szñbñl származik (Stagnum
Fertew, 1200 körül). Környéke a honfoglalás ñta megtelepült, a gyepürendszerhez tartozott. Egykori
őrtelepeit a helynévanyag alapján is nyomon lehet követni. A gyepürendszer felszámolásával német
települései rohamosan gyarapodtak mind a Ny-i, mind a K-i oldalán. A hñdoltság alatt mint viszonylag
békés vidék horvát települőket is kapott. A tñ szeszélyes vìzjárású, gyakran kiszáradt, de gyakran
huzamosabb ideig magas vìzállású volt. Sekély vizét a tartñsabb széljárás elsodorja s a tñ egyes részein
felduzzasztja. Kiterjedt nádterületei vannak, kiválñ halászñvìz. Ny-i és D-i partjain, a szomszédos
dombokon kiválñ minőségű szőlőterület övezi, a tokaj-hegyaljait követő történeti borvidék alakult ki.
Bortermelése a városi-mezővárosi fejlődés fellendülésével is járt, amit Sopron és Ruszt szabad királyi
városi rangra emelkedése is jelez. Bortermelésében szerepet játszott évszázadok ñta az ausztriai, németo.-
i piacok kedvező közelsége. A D-i és DNy-i kisalföldi, Ny-dunántúli területek népi műveltségének fejlődése
szempontjábñl fontos központi szerepkört betöltő városa volt Sopron. Paraszti társadalma, gazdálkodása,
kultúrája a középkor ñta polgárosulñ volt, azonban a 16. sz.-tñl megerősödő nagybirtokok paraszti
fejlődését korlátozták. Ŕ Irod. Padányi Gulyás Jenő: A Fertő vidék népének épìtészete (Bp., 1937); Élő
Dezső: Sarñd monográfiája (Sopron, 1937); Soproni Elek: A kultúrsarok gondjai (Sopron, 1940).
Fertőszéplak (Győr-Sopron m.)
Filep Antal
féruha: → fejkendő (Ormánság)
893
F
festékes: → szőnyeg
festett famennyezet: Középkori régi feljegyzések tanúsága szerint nemesi udvarházak, kastélyok,
ritkábban paraszti mezővárosi otthonok mennyezetét szokás volt kifesteni. Ezek azonban oly mértékben
elpusztultak, hogy a művészettörténeti kutatás is csak a népművészet számára történeti szempontbñl is
jelentős szentbenedeki Kornis-kastély mennyezetfestését tanulmányozhatta. Festett famennyezetek
tulajdonképpen csak templomokban maradtak fenn. Egyfelől egykori épìttetőik jñrészt autonñm falusi,
mezővárosi közösségek, testületek voltak, másrészt ugyanazokat a mestereket foglalkoztatták, akik egyéb
dìszìtett asztalosáruval ellátták falvainkat, kisvárosainkat, mezővárosainkat s azok paraszt vagy
parasztpolgár lakñit. Az egykori Mo. legrégibb ismert festett famennyezetei a 15Ŕ16. sz.-bñl valñk. Ezek
javarészt nemesi, kegyúri megrendelésre készült munkák, jelzik az egykori műfaji élvonalat. A 16. sz.
második felétől, végétől szaporodik a festett famennyezetek között a provincializálñdott, népi igények
számára készìtett, az egykori közìzlést visszatükröző emlékek száma. A festett famennyezeteket a
nagyobb céhes központok mesterei készìtették. Egy-egy centrumbñl messze vidékre eljártak. Fontos
szerepet vitt Erdély-szerte a kolozsvári asztaloscéh a 16Ŕ18. sz. folyamán. A 18. sz.-bñl ismert fontos
központ a Dunántúl, az Alföld ellátásában Révkomárom, a Felföldön Miskolc, D-Tiszántúlrñl
valñszìnűleg elsősorban Gyula mesterei gondoskodtak, de elláthatták a szomszédos bihari gyülekezeteket
is. Több műhelynél tárgyi emlékekkel bizonyìtott, hogy egykorú megrendelőiknek profán bútorait
ugyanazokkal a motìvumokkal dìszìtették, mint a → templomberendezéseket vagy a festett
famennyezeeket. Ŕ A festett famennyezeteknek több tìpusa volt. Előfordult, hogy a 18Ŕ19. sz.-i
parasztházak födémszerkezetéhez hasonlñan mestergerendás alátámasztással készültek, s a dìszìtmények
a tartñszerkezet egységei szerint tagolñdva bomlottak szakaszokra. (Ilyen volt a szentbenedeki Kornis-
kastély mennyezete.) Lényegében 17. sz.-i mestergerendás és középoszlopos alátámasztású a rudabányai
ref. templom festett famennyezete. Gyakran fordult elő, hogy a festett famennyezeteket a templom
tetőszékének gerendázatára függesztették fel, ìgy teljesen sìk felületet biztosìthattak. A sìk mennyezeteken
előfordult, hogy keskeny deszkaszálakat dekoráltak, festettek ki s komponáltak egységessé. (Pl. Zubony
ref. templomában vagy Abaújalpáron.) Általánosabb volt, hogy a festett famennyezetet lécezéssel
négyzetes táblákba osztották fel. Ezek voltak az ún. kazettás mennyezetek. A festő asztalosok munkájukat
változñ technikával végezték. Volt példa arra, hogy sablonszerű eszközök segìtségével sokszorosìtották a
mennyezetsìkra dìszeiket. Gyakoribb volt, hogy szabadkézi rajzzal, festéssel, némi szabadon kezelt
előrajzolással dekoráltak. Ebben az esetben előfordult, hogy három-négy dìszìtménykompozìciñt
meghatározott rendben, ritmusban váltogattak egymás mellett. Gyakoribb volt azonban, hogy azonos
szerkesztési elvek szerint nagyjábñl körülhatárolhatñ motìvumanyagbñl mintegy folklorizálva,
újjáteremtve, többé-kevésbé eltérő egyedi mintákat készìtettek kazettánként. Egy-egy műhely vagy
központ ismerete alapján feltehető, hogy a mesterek munkájukhoz mintakönyveket használtak, s
bármennyire is szabadon dolgoztak, függetlenségük mintakönyveiktől, önnön gyakorlatuk kereteitől nem
volt túlzottan nagy. Motìvumkincsük a késő gñtikus, reneszánsz dekoratìv dìszìtmények világábñl eredt.
Általában növényi, virágornamensek maradtak fenn. De a szimbolikus alakos ábrázolásoktñl sem
idegenkedtek. Valñszìnűleg egy részük rendszeresen foglalkozott alakos ábrázolásokkal, nagyobb
ikonográfiai programokkal. Ilyenek viszonylag elvétve maradtak fenn, hiszen az emlékanyag java része
prot. templomokbñl (ref., unit.) maradt fenn, ahol nem volt szokás az alakos kompozìciñk alkalmazása. A
tehetősebb r.k. gyülekezetek viszont Ŕ ahol az alakos kompozìciñk szerepet játszottak és meg is valñsultak
Ŕ a 18. sz. konjunktúrájában sorozatosan felszámolták festett famennyezetes templomaikat, s helyükre
korszerűbben boltozott architektúrájú egyházakat emeltek. A prot. emlékek fennmaradásukat jñ részben
a 17Ŕ18. sz. ellenreformáciñs törekvéseinek köszönhetik. Tilalmazták a prot. egyházak kőtemplom-
épìtéseit. Lényegében a festett famennyezetek túlnyomñ része olyan helyeken maradt fenn, ahol a
gyülekezetek nem voltak Ŕ gazdasági okok miatt Ŕ képesek a 18. vagy a 19. sz. folyamán új, korszerűbb
templomokat épìteni. A 19. sz. derekáig ugyan készìtettek még egyre gyérülőbb számban virágosan festett
famennyezeteket. A 18. sz. utolsñ harmadában beköszöntő ìzlésváltozás egyfelől az egyszìnű dekoráciñ
nélküli festett famennyezetek készìtését lendìtette fel, másrészt divatossá tette a különféle architektonikus
motìvumokkal dekorálñ festést, vagy bizonyos nonfiguratìv dìszìtőelemek alkalmazását. Ŕ A kutatás
korábban több területi, táji csoportot vélt elkülönìteni a festett famennyezetek, templomberendezések
emlékanyagában. Az újabb elemzések azonban ezeket a véleményeket egyáltalában nem igazolják. Az
egykori Mo. r.k., ref., unit. és ev. festett famennyezettel, festett berendezéssel dìszìtett templomai az egész
magyar nyelvterületen, de a szlovákság körében is rendkìvül egységes emlékanyagot alkotnak. Ezeken
belül legfeljebb egyes műhelyek sajátosságait lehet felismerni vagy egy-két emberöltőnyi stìluskorszakot
lehet elkülönìteni. Legfeljebb arrñl lehet szñ, hogy egy-egy stìluskorszak emlékei egyes vidékekről
elpusztultak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a gör. kel., ill. később gör. kat. egyház festett dìszìtésű
templomai más csoportot alkotnak, hiszen ezekben a keleti, nemzeti rìtusú, ortodox-pravoszláv egyház
ikonográfiai hagyományai érvényesültek s folklorizálñdtak, teljesen külön világot alkottak az egykori
894
F
ország művészeti, népművészeti fejlődésében. A festett famennyezeteket gyakran az épìtés körülményeit

megörökìtő feliratokkal látták el, amelyek épìtészet-, művészet-, népművészettörténeti tanulságaik mellett
a társadalom, társadalmi struktúra történeti-néprajzi elemzéséhez nyújtanak támpontot. Ŕ Irod. Éber
Lászlñ: A bútorművesség emlékei Magyarországon (II., Az iparművészet könyve, szerk. Ráth György,
Bp., 1905); Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századbñl
(Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkve, Kolozsvár, 1945); Tombor Ilona: Régi festett asztalosmumkák a
XVŔXIX. században (Bp., 1967); Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a
XVŔXIX. századbñl (Bp., 1968); Vilhelm Károly: Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a XVŔ
XVIII. századi erdélyi templomokban (Bukarest, 1975); Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok
(Bukarest, 1977).
Fertőszéplak (Győr-Sopron m.)
Templombelső festett famennyezettel (Szentgyörgyvölgy, Zala m.)
Festett famennyezet részlete (Szentsimon, Borsod-Abaúj-Zemplén m., 1650)
Festett famennyezet kazettája (Gyürgye, Szabolcs-Szatmár m.)
895
F
Festett famennyezet kazettája (Kraszna, v. Szilágy m.)
Festett famennyezet részlete (Székelydálya v. Udvarhely m.)
896
F
Festett famennyezet kazettája (Gyügye, Szabolcs-Szatmár m.)
Festett famennyezet táblája. A kalotaszegi Umling-dinasztia készìtette (Magyarñkereke, v. Kolozs m.)
Festett famennyezet táblái. A kalotaszegi Umling-dinasztia készìtette (Magyarñkereke, v. Kolozs m.)
A tákosi ref. templom belseje (Szabolcs-Szatmár m.)
897
F
A tákosi ref. templom festett famennyezete és a karzat mellvédje (Szabolcs-Szatmár m.)
Templombelső festett famennyezettel és festett karzattal (Drávaiványi, Baranya m.)
898
F
Festett famennyezet (Bánffyhunyad, v. Kolozs m.)
899
F
A zabolai ref. templom festett famennyezete (v. Háromszék m.)
900
F
Festett famennyezet A megyaszñi (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) református templom festett

mennyezettáblái. (Asztalos Imre és Asztalos István miskolci mesterek munkája 1735-ből) Miskolc,
Herman Ottñ Múzeum
Filep Antal
festőnövények: gyapjú-, kenderfonál és húsvéti tojás szìnezésére használt vadnövények. D-Mo.-rñla múlt
század első felében Fényes Elek még közel harminc vadon termő festőnövényt sorolt fel, napjainkban már
csak a székelyek használnak festőnövényeket. A vadalma, vadkörte, égerfa héját, a nyìrlevelet, a sáfrányt,
a zöld diñhéjat, az Euphorbia-specieseket, a rekettye- (lat. Genista tinetoria), a kökörcsinvirágot (lat.
Pulsatilla nigricans), a szúlfüvet, zsoltinát (lat. Serratula tinetoria) sárga festék előállìtására használják.
Az Origanum vulgare (szurokfű), a Berberis vulgaris (sñskaborbolya) gyökere, a Rhamnus catharcticus
(varjútövis) kérge, a Galium-speciesek (galaj-fajok), az Asperula tinctoria (festő müge), a lencse (lat. Lens
culinaris) kék, a cserfahéj fekete és sárga, a tölgygubacs fekete, a fűzfalevél, a bürök zöld festék
készìtésére használatos. Általános a vöröshagyma héjának főzetével a húsvéti tojást sárgásbarnára
festeni. A húsvéti tojást Beregben a zöld búza kifőtt levével zöldre, az Ormánságban a bábic (lat.
Polygonum lapathifolium) gyökerének a főzetével sötétsárgára festik. A vad festőnövények főzetébe
gyakran ecetet, timsñt, rézgálicot kevernek, hogy tartñs szìnt kapjanak. A vegyi anyagokkal a szìnt
változtatni is tudják. A Serratula tinctoria parázs fölött megpörkölve timsñ hozzáadásával piros szìnt is
ad. A beregi juhászok bárányvérrel festették a tojást pirosra. A bőr festésére a hortobágyi pásztor bolti
berzseny (lat. Caesalpinia), tölgygubacs és rézgálic főzetét használja. A székelyek a rézgálicot urinnal
fazékban összekeverik, belehelyezik a gyapjúfonalat és a fazekat meleg helyre teszik, leginkább a
trágyadombba ássák el. A magyar, román és szlovák pásztorok fehér gatyájukat, ingüket zabszalma
hamujának és juhtejnek a keverékébe tapossák bele, majd szalonnával kifényesìtik. Az ilyen fekete
bikfagatyán (Kiskunság) sem az idő, sem a féreg nem fogott. A fenti növények Ŕ a növényföldrajzi
viszonyoktñl függően Ŕ a paraszti festőtechnikában, főleg a szlávoknál közismertek, s valñszìnű, hogy
középkori, esetleg még korábbi technolñgiai eljárások maradványai. Feltűnő, hogy egyes népek csak
bizonyos szìneket tudnak előállìtani. Így az osztjákok csak vörös és sárga szìnt adñ növényeket ismernek.
A kék szìn előállìtásához szükséges festőanyagot az oroszoktñl szerzik be. (→ még: bútorfestés) Ŕ Irod.
Györffy István: A hazai festőnövények és a velük valñ festési mñdok (Herba, 1921); Palotay Gertrúd: A
gyapjú fonása és festése Csìkszenttamáson (Népr. Ért., 1937); Vilbaste, G.: Taimedega värvimisi Eestis
(Eesti Rahva Muuseumi Aastaraamat, XIV., Tartu, 1939); Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye
néprajzához (Sepsiszentgyörgy, 1942); Gunda Béla: Borbás Vince és a magyar ethnobotanika (Ethn.,
1971).
Lapulevelű keserűfű (bábic) (Polygonum lapathifolium)
901
F
Szurokfű (Origanum vulgare)
Varjútövis (Rhamnus catharcticus)
Festőnövények: Festő zsoltina (Serratura tinctoria) Ŕ Fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricane) Ŕ Festő müge
(Asperula tinctoria)
902
F
Festőnövények: Festő rekettye (Genista tinctoria) Ŕ Leánykökörcsiny (Pulsatilla grandis) Ŕ Festő buzér
(Rubia tinctorum)
Gunda Béla
fésű: a haj bontására, ill. rögzìtésére szolgálñ eszköz. Szarubñl, csontbñl, fábñl, különböző formában és
méretben mesterek, az egyszerűbbeket bádogbñl és rézből a cigányok készìtették. A Tiszavidéken ecsélő a
neve. Ŕ A → hosszú haj és → körhaj divatja idején a férfiak a görbe fésűt használták, amellyel hajukat
tarkñ felett leszorìtották. A női hajviseletben a hajakasztó (Debrecen), a kontyfésű korábban a jobb
vagyoni helyzetre utalt a toll vagy → kontyfa használatával szemben. Leányok hajában a körfésű újabb
divatú, a választék nélküli előhaj leszorìtására vagy a fonatok feltűzésére szolgál. (→ még: hajviselet) Ŕ
Irod. Bartha Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929).
Felső kép: Görbe fésű Ŕ Alsñ kép: Paraszt bontñfésű Ŕ Jobb oldali kép: Faros fésű (Mind: Debrecen)
Férfi, fésűvel a hajában (Valkñ, Pest m.)
903
F
Kontyfésű (Nagytarcsa, Pest m.)
Felső képek: Nyomtatott hajakasztñ (Debrecen) Ŕ Kontyfésű szarubñl (Magyarország) Ŕ Alsñ kép:
Gombos hajakasztñ (Debrecen)
Flórián Mária
fésűs: mesterember, aki ökör-, tehén-, bivalyszarubñl, csontbñl és lñpatábñl különféle fésüket készìt. A
tìmároktñl vagy mészárosoktñl vásárolt szarvakat napon vagy kemencében szárogatták, hogy a szaru
belsejéből eltávolìthatñ legyen a csont. A szarubñl a fésű mérete szerint hengeres darabokat fűrészeltek,
azokat melegìtés közben felmetszették, szétnyitották, a belsejét késsel kitisztìtották. A még meleg
szarudarabokat présben kiegyenesìtették, rövid idő múlva vìzbe szñrva lehűtötték. A kìvánt fésűt
papìrminta után kifűrészelték, a végleges formát ráspollyal adták meg. A fogzást fűrésszel végezték, majd
az igazìtás, tisztogatás, fényezés következett. A dìszìtés mindig a fésű párkányán volt, amit kivölgyeléssel,
festéssel, meleg réz- és szaruminták rápréselésével végeztek. A legváltozatosabb formák és dìszìtések a
kontyfésükön figyelhetők meg. Gyakori rajtuk a papìrminta szerint fűrészelt finom, áttört dìsz. Az ún.
bontñfésű mindennapos használatú volt. A görbe fésű a férfiak hosszú hajviseletének kelléke, legtovább a
pásztorok között maradt használatban. A fésűsök szarugombokat is készìtettek, amint erre utal a
debreceniek 1674-ben kelt, az ország legkorábbi fésűscéhének levele is: „Füsű és Szaru Gomb Csinálñ
regulái”. Csináltak kivételesen egyéb tárgyat is, pl. áttört keretű tükröt dobozzal. A gyári készìtmények
megjelenése után a kisipari mñdszerekkel dolgozñ műhelyek megfogyatkoztak, csak a helyi speciális
igény, ill. a kimondottan minőségi munka tartott fenn néhány műhelyt századunk közepéig. Ŕ Irod. Bartha
Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929).
A tehénszarv csontozása a fésűsműhelyben (Szeged)
Fésűs vágja a fésű fogát (Debrecen)
Domonkos Ottó
fésűs beépìtés: a szalagtelkek leggyakoribb beépìtési mñdja, melynél az egyhelyiségsoros lakñház

hosszoldali, általában a telek északi részén, a telekhatárral párhuzamosan, attñl bizonyos távolságra
904
F
(ereszcsurgñ távolság) helyezkedik el, és a főbb melléképületek (istállñ, ñlak, szìnek) mögötte sorakoznak.
Az utcafrontra néző rövid oldal állhat közvetlenül az utcavonalon, vagy attñl előkert választhatja el. A
fésűs beépìtés változata a fűrészfogas beépìtés, melyet olyankor alkalmaznak, amikor a telkek nem
merőlegesen állnak az útra. A fűrészfogas beépìtés abban különbözik az egyszerű fésűs beépìtéstőlm hogy
a lakñházakat egymáshoz képest előreugratják, vagy a telek hosszanti határai és az épületek nem
merőlegesek az utcavonalra, hanem 10Ŕ20 fokkal eltérnek attñl, miáltal oldalhomlokzatuk egy része is
szerepet kap az utcaképben. Az előreugrñ részen gyakran oldalablakot is nyitnak, ahonnan az utca
végigtekinthető. Jellegzetes példája Fertőszentmiklñs.
Major Jenő
fésűtartñ: fésűk tárolására szolgálñ, falra akaszthatñ tasak. Korábban gyakran másodlagosan erre a célra
alkalmazott tárgy, ìgy a mátraaljai palñcoknál egészen a századfordulñig szokásban volt a már
szakadozott rostájú tejszűrőt, a szűrőkét fésűtartñként felhasználni. Az Alföldön szegény helyen
csizmaszárbñl is alakìtottak fésűtartñt. Az eleve erre a célra készült fésűtartñ használata Ny-eurñpai úri-
polgári háztartásokbñl indulhatott ki. Mo.-on a kolozsvári Nyìrő Ötvös János 1630-ban felvett leltárában
már emlìtésre kerül „egy fűsű tartñ tok, melyben vagyon három csont fűsű”. Parasztoknál általában
későn terjedt el, Németo.-bñl és Svájcbñl a 18. sz.-bñl ismertek paraszti fésűtartñk, Mo.-rñl a legkorábbi
datált példányok a 19. sz. derekárñl valñk. Leginkább az Alföldön voltak elterjedve. Ezek a 19. sz.-i
fésűtartñk készülhettek textìliábñl, cserépből, esetleg fábñl. Dìszìtett példányok az előbbi kettőnél
ismertek. Formájára nézve a egy nagyobb hátlapbñl és egy vagy egymás fölött két zsebből áll. A
textìliábñl valñ fésűtartñk legjelesebb csoportját a tiszántúli szűrszabñk munkái alkotják, akik a helyi
szűrdìszìtő stìlusban látták el hìmzéssel, ill. Biharban rátéttel a fésűtartñt, hasonlñképp az általuk
ugyancsak készìtett Ŕ bár egyébként népi használatban rendszerint igen ritka Ŕ kefetartókhoz, továbbá
borotva- és gyufatartñkhoz. A parasztasszonyok a fésűtartñt maradékokbñl varrták, a különböző szìneket
ötletesen társìtva, majd az egészet kelméből kivágott gombbal, csillagokkal dìszìtették. A századfordulñtñl
városi mintára divatba jött a fehér vászonra száröltéssel hìmzett fésűtartñ falun is, és ez a 20. sz.-ban
fokozatosan kiszorìtotta a régiesebb fésűtartñkat. Ŕ A cserép fésűtartñ a vászontárgy ñlommázas
utánzata, a 19. sz. második felében és a 20. sz. elején egyes tiszántúli készìtőközpontok terméke volt, ilyen
Hñdmezővásárhely és Mezőtúr. Lapokbñl formált, falra akaszthatñ tárgy, amely egy magasabb téglalap
alakú hátlapbñl és egy alacsonyabb, szintén téglalap alakú előlapbñl áll. A kettőt kicsi oldal- és fenéklap
erősìti össze. A hátlap felül átlyukasztott, hogy falra akaszthatñ legyen. Rendszerint áttört dìszìtésű (→
áttört kerámia) vagy → vésett dìszìtésű. Egyedileg készìtett tárgy, de felirata csak elvétve van. Ritka
forma. A fésűtartñ elején általában körzővel előrajzolt és áttört rács láthatñ, hátlapján áttörés vagy
bekarcolt dìszìtmény. Mindig mázas, gyakran zöld szinű. Ŕ Irod. Győrffy István: Magyar népi hìmzések I.
A cifraszűr (Bp., 1930); Kiss Lajos: A tárgyak élete (Ethn., 1940); Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi,
cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ert., 1965).
Fésűtartñ (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fésű- és kefetartñ (v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
905
F
Fésű és kefetartñ (Hajdú-Bihar m.)
K. Csilléry KláraŔIstván Erzsébet
fészer: → szìn
févñ: → fejen valñ teherhordás
fiági öröklés: az öröklésnek az a mñdja, amelyben a leszármazñ fiúk a szülői vagyonbñl kedvezőbb
mértékben örököltek, mint a lányok. A kedvezmény kiterjedhetett a helyi szokásnak megfelelően az apa,
az anya vagy mindkét szülő vagyonára egyaránt, az ősi vagyonra (→ ősiség) vagy csak a → szerzeményi
javakra, a belsőségre vagy csak a külső földekre; mértéke lehetett az egész vagyon, de szorìtkozhatott az
ingatlanokra vagy csak egyes vagyontárgyakra (pl. családi ház). A lányok ilyen esetben a leánynegyedhez
(→ negyed) vagy csak kiházasìtáshoz, ill. méltányos pénzbeli kielégìtéshez jutottak. A fiági öröklés
történhetett úgy, hogy a lányok csak az ingñságokbñl vagy a helyi gyakorlat szerint egyes egyéb
vagyontárgyakbñl részesültek (megrövidìtés). A fiági öröklés hazánkban hosszú évszázadokon át
törvényeken alapulva, 1848 után szokásjog útján (→ öröklési jogi szokások) élt, de a legelterjedtebb
öröklési szokásként különböző mértékben az ország egész területén mindenfelé érvényesült. Történeti
hagyományok alapján még a múlt század végén is jelentősebb mértékben uralkodott a fiági öröklés
szokása a volt jászkun kerületekhez tartozñ helységekben (Zagyva mente, Nagy- és Kiskunság), a
környezetükben lakñ palñcoknál és barkñknál, az Alföld egyes nagyobb városaiban (pl. Cegléd,
Csongrád, Szentes stb.), az erdélyi magyarságnál, Somogyban, a régi csajkás-kerületben, Titel környékén.
Ez utñbbi helyen a fiági öröklés azzal mñdosult, hogy a szerbeknél az ingatlan vagyont a fiúk vették
birtokba és a délszláv szokásoknak megfelelően hosszabb időn át is házközösségben maradtak (zadruga,
druzina). A fiági öröklés érvényesülésének a mñdja a törvénnyel szemben a → végrendelet vagy a
megegyezés volt, akár az örökhagyñ életében, akár halála után, továbbá az, hogy a nők az ősi
hagyományoknak megfelelően természetesnek tartották az öröklésnél történt megrövidìtésüket, a
törvényi lehetőségekkel nem éltek. Ŕ Irod. Mattyasovszky Miklñs: Törzsöröklési jog és törzsöröklési
szokás (Bp., 1904); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919).
fiáker, konflis: egy- vagy kétlovas fogatú könnyű → hintñ kocsi, amelyet harmñnikaszerűen leereszthető
ernyővel szerelnek fel. A városokban a legközelebbi múltig személyfuvarozást bonyolìtottak le fiákerok.
K. Kovács László
fia rabolta anya: a → török mondakörbe tartozñ mondatìpus. Szüzséje: Az anya saját fiának fogságába
esik, akit a törökök gyermekkorában elraboltak és felneveltek (más változatokban egy fiút és egy leányt
raboltak el). A basa Ŕ az elrabolt fiú Ŕ dajkát fogad gyermeke mellé, aki altatñdalt énekel a bülcsőben
ringñ gyermeknek. A basa a dalrñl ismeri fel anyját. A magyar nyelvterületen ez a téma elsősorban
ballada formájában ismert (→ török fogságban viszontlátott fiú) és feltételezhető, hogy felejtés, kopás
után vált mondává, néhány versbetét megtartásával. A fia rabolta anya mondatìpusa K-Eurñpa és a
Balkán népeinél általánosan elterjedt. Ŕ Irod. Putyilov, B. N.: A magyar „fia rabolta anya” mondája a
szláv adatok világánál (Ethn., 1964).
Dobos Ilona
Fiastyúk: a Taurus csillagképben levő Pleiades csoport legismertebb népi neve. Egyéb elnevezése:
Csirkéstyúk, Csibéstyúk, Kotlós, Kotlóstyúk, Fészkestik, Csirkéskotló, Fiascsillag, Hetes, Hetevény stb. Hét
csillagbñl áll. Legrégibb adatunk (Schlägli Szñjegyzék, 15. sz.) szerint Fias tik. Eurñpa nagy részén
hasonlñ neve van. Ma már elfelejtett a Fiastyúknak Szitás tyúk elnevezése. Ez igen elterjedt mind a
finnugor, mind a török-tatár nyelvekben, hatása kimutathatñ a balti és a szláv nyelvekben is.
906
F
Keletkezéséről → eredetmagyarázñ mondák szñlnak, ezek egyben az elnevezést is magyarázzák.

Biharban Sánta Katárñl mesélték, hogy az égi búzamezőre vitte a kotlñst csibéivel, hogy az elszñrt
búzábñl megéljenek. Tréfás elképzelések élnek arrñl, hogy a Fiastyúk az üdvözültek, égi lakñk számára
vitetett fel az égbe, hogy paprikáscsirkét ehessenek. Dévai csángñ adat szerint egy asszonyt, aki vasárnap
szőtt (→ tilalom), Isten úgy bűntette, hogy kotlñját kővé változtatta és az égre vitte. Ŕ Irod. Mándoki
Lászlñ: Two Asiatic Sideral Names (Popular Beliefs and Folklore Traditions in Siberia, Bp., 1968);
Erdődi Jñzsef: Uráli csillagnevek és mitolñgiai magyarázatuk (Bp., 1970).
Nagy Ilona
fiatalos belépő: → lépő
fiaztatñ, ellető, kec, kutrica: juhok és sertések ñljában, hodályában deszkákkal, lészákkal (→ esztrenga)
védelmi célbñl elkerìtett rész, ahol a vemhes állatok különzárva hozzák világra kicsinyeiket, ill. ahová a
megellett állatokat fiaikkal bezárják (fogadtató). Az eszköz elnevezései területileg kevéssé lokalizálhatñk.
A fiaztatñ elnevezés Somogy, Bihar és Zemplén megyében; az ellető Győr, Borsod, Zemplén megyében, a
Mátyusföldön, Kecskemét vidékén és a Székelyföldön; a kec Hajdú, Szabolcs, Szatmár és Zemplén
megyében; a kutrica Bihar és Somogy megyében fordul elő. Debrecenben a tanácsi jegyzőkönyvek már
1842-ben emlìtenek kutrica nevű épìtményeket. A régi rasszok állatai [pl. a rackajuh (→ juh), valamint a
szalontai és a bakonyi sertés] a legelőn szabadon párzottak, és gyakran ott is hozták világra kicsinyeiket
(→ bánya). Az új tájfajták, pl. a merinñ birka és az új sertésfajták, valamint a belterjes tartás terjesztette
el a fiaztatñ alkalmazását, amely a nagyobb állatcsoportok istállñzásánál már a 17Ŕ18. sz.-tñl ismert (→
hodály). Az uradalmakban azt a pásztort, aki a fialñ kocákat őrizte, keces kondásnak nevezték. Ŕ Irod.
Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Bencsik János: Pásztorkodás a Hortobágy északi
területén a XVIII. század végétől (Debrecen, 1969).
Szabadfalvi József
ficsñrjárñ: → vontatñk útja
fidel: → fejkendő
figuráciñ: → dallamdìszìtés
figurális dìszìtés: → állatalakok, → emberábrázolás
figurális sütemény: ember (→ emberábrázolás) és állat alakú tészta. A figurális dìszìtés a →

mézeskalácsos ipar kedvelt formája, mìg egyszerűbb tésztábñl a parasztság házi készìtményei között alig
fordul elő. Ilyen figurális dìszìtés a lakodalomra, keresztelő-vendégségre sütött, pñlyásgyermek alakú →
fumu Zalában, a férfi alakú aprñ tésztababával dìszìtett menyasszony-kalács a Szigetközben (bandi néven,
Nagybajcs-Kisbajcson az I. világháborúig). A kaposvári járásban (Kaposkeresztúr és környékén)
karácsonyra 20 cm hosszú → ÁdámŔÉva babapárt sütnek. Valamennyi kalácstésztábñl készül. Madarat,
galambot vakaréktésztábñl kenyérsütéskor országszerte sütnek a gyerekeknek. Hasonlñ aprñ madárkák
gyakran dìszìtik az ünnepi kalácsokat (→ állatalakok) Eurñpa majd minden népénél, ìgy
szomszédságunkban is, a figurális sütemények nagy számban és változatos alakban fontos szerepet
játszanak a néphitben és népszokásban (→ még: sütemények). Ŕ Irod. Burgstaller, Ernst: Österreichisches
Festtagsgebäck (Wien, 1958).
Figurális tészták
907
F
ÁdámŔÉva, kalácsfigura (Kaposkeresztúr, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kisbán Eszter
figurás, figurázni, figurázó: az erdélyi → legényes tánctìpust jelölő kalotaszegi és szilágysági elnevezés. A
székelyek olykor a verbunkra alkalmazzák. A kalotaszegi románoknál: fighuraº. (→ még: székely verbunk)
Martin György
fijazñszék: → szülőszék
Filep Antal (Szentes, 1936Ŕ): etnográfus, az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának tudományos kutatñja
(1967Ŕ). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (muzeolñgus szak, 1959), ahol
doktori fokozatot is szerzett (néprajz, 1969). Muzeolñgus Győrben (1959Ŕ), múzeumig. Sárospatakon
(1961Ŕ). A népi épìtkezés kutatásával, településvizsgálattal, 18Ŕ19. sz.-i történeti néprajzzal foglalkozik.
Publikáciñi jelennek meg a szakfolyñiratokban. Ŕ F. m. A magyar nép táji-történeti tagolódása (Kñsa
Lászlñval, Bp., 1975).
Filep Istvánné, Győri Klára (Szék, 1900ŔSzék, 1975): mesemondñ. 1950Ŕ60 között Nagy Olga 450 prñzai
alkotást gyűjtött tőle. Több mint negyven éven át az ő házuknál gyűlt össze az egyik széki fonñ és táncház,
melynek ő volt a háziasszonya. Repertoárja mintegy 100 élményelbeszélésből, valamint 20 szñlás-
magyarázatbñl, 10 állatmeséből, 20 novellameséből, 15 legendameséből, 280 pedig tréfás meséből (→ reális
mese) állt. Meséinek ìrásban rögzìtett változatait a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Néprajzi és
Folklñr Intézete őrzi. Élete végén elkészìtette önéletìrását, a széki paraszti élet szìnes és őszinte rajzát
(Kiszáradt az én örömem zöld fája. Közzétette Nagy Olga, Bukarest, 1915), amely meséivel összevetve a
paraszti ìrásbeliség és a szájhagyomány alkotáslélektani kapcsolataira vet fényt. Ŕ Irod. Nagy Olga:
Lüdérc sñgor (Erdélyi magyar népmesék, Bukarest, 1969); Faragñ Jñzsef: Storytellers with rich
repertoirs (Acta Ethn., 1971); Nagy Olga: Parasztdekameron (Bp., 1977).
Kovács Ágnes
filoxéra (lat. Phylloxera vastatrix): szőlőpusztìtñ gyökértetű. É-Amerikábñl származñ szőlővesszőkkel

került Eurñpába. Népi nevei: filoxer, filoxéria (általános), finóca (Somogy m.). A filoxérával szemben az
eurñpai szőlőnek (Vitis vinifera) nincs ellenállñképessége. Eurñpában először Franciao.-ban bukkant fel
1863-ban. Sokáig nem ismerve fel a kártevő életkörülményeit, nem tudtak védekezni ellene. Így mintegy
30 év alatt a filoxéra elpusztìtotta a kontinens kötött talajra települt nagy múltú szőlőkultúráját. A
termőszőlők mintegy 2/3 része esett áldozatul. Mo.-on 1875-ben észlelték először Pancsován. A betegség
terjedése ellen sürgős ñvintézkedéseket tettek (a községeket, amelyekben filoxérát találtak, zárlat alá
helyezték, a szőlőfürt kivételével a szőlőnövény bármely részének kivitelét megtiltották, általánosan
korlátozták a vesszőforgalmat), ezek azonban mit sem segìtettek. A filoxéra 20 év alatt végigpusztìtotta
összes szőlőterületünk 2/3-át. 1897-ig 666 820 kh szőlőből 391 217 kh pusztult el, szinte az összes kötött
talajra telepìtett szőlőállomány. Ŕ A védekezés mñdjának kidolgozásában a filoxéravész által legjobban
sújtott Franciao. járt az élen. Kezdetben egyszerűen a megtámadott szőlőterület kiirtásával, vìzzel valñ
elárasztásával, majd szénkéneges gyérìtéssel prñbáltak segìteni. A végső megoldást az ellenállñ amerikai
alanyfajták meghonosìtása (→ szőlőoltás) jelentette. Egyik legjelentősebb mezőgazdasági kultúránk
katasztrofális méretű pusztulásának társadalmi következményeit csak súlyosbìtotta, hogy egybeesett a
századvégi elhúzñdñ agrárválsággal. A szőlőből élő borvidékeknek nemcsak a szőlősgazdái, hanem a
szőlőmunkábñl élő napszámosok ezrei is földönfutñkká váltak. Közülük került ki az Amerikába
kivándoroltak egy tekintélyes része is. 1895-re Mo.-on (Horvát-Szlavñnia nélkül) 2543 lepett község volt.
A hamarosan megindulñ felújìtás fő jellemzője volt az állami irányìtás. Törvényekkel és rendeletekkel,
intézmények felállìtásával és adñkedvezményekkel támogatták a rekonstrukciñt, ami gazdasági program
lett. Az új homoki ültetésekre és az amerikai alannyal újjá telepìtettekre pl. hatévi adñmentességet adtak
908
F
(1891: 1. tc.). Hamarosan végleg eltörölték a még fennállñ → dézsmaváltsági (1895) tartozásokat. Az
állami beavatkozásnak nemcsak az volt a jelentősége, hogy anyagilag lehetővé tette a mielőbbi
rekonstrukciñt, hanem hogy azt összekapcsolta a szőlőművelés racionális alapokra helyezésével. Az „új
irányú” szőlőművelés terjesztésére tanfolyamokat szerveztek, jutányos áron biztosìtottak alanyvesszőt és
oltványokat a fontosabb hegyvidéki területeken. Ŕ A szakszerű művelési eljárások terjesztésének egyik
fontos eszköze az előnyös feltételekkel nyújtott telepìtési kölcsön volt. A kölcsönvevő köteles volt hivatalos
bizottság által jñváhagyott művelési tervet készìteni. A kedvezmények nagyobb mértékben a hegyvidéki
területekre vonatkoztak. A homoki szőlőtelepìtés amúgyis fellendült, amikor nyilvánvalñvá lett a
homoknak a filoxérával szembeni immunitása. Egyszeriben felszökött az eddig értéktelen futñhomok ára.
Különösen a DunaŔTisza közén, de az Alföld más részein is nagyarányú parcellázások kezdődtek. Az
1880-tñl 1890-ig eltelt tìz év alatt országosan mintegy 90 000 kh-dal növekedett a homoki szőlők területe.
Pedig az igazi nagy telepìtési korszak még csak ezután következett. A hegyvidéki, ill. kötött talajú szőlők
nem tudták többé visszaszerezni korábbi főlényüket, sőt területileg végérvényesen elmaradtak a homoki
szőlőkkel szemben. A filoxéravészt nagy cezúraként tartjuk számon szőlőművelésünk történetében.
Valñjában a változásoknak csak egy kis része, a védekezési eljárások (szénkénegezés, oltás)
meghonosodása és elterjedése volt a filoxéra közvetlen következménye. Közvetve azonban a termőszőlők
nagyobb részének elpusztulásával megkönnyìtette a művelés új alapokra helyezését. Annak a
racionalizálásnak lett elindìtñja, aminek már évtizedekkel előbb kellett volna kibontakoznia
szőlőművelésünkben. Ebben a munkában élen járt a Kecskemét környéki nagy múltú homoki kultúra,
melynek eredményeit jñl hasznosìtották az új helyzetben, s hamarosan vezető szerepet töltött be a
rekonstrukciñ végrehajtásában. (→ még: szőlőbetegség) Ŕ Irod. Bende Lászlñ: A kecskeméti szőlő- és
gyümölcstermelés története (Kecskemét, 1929); Asztalos IstvánŔSárfalvi Béla: A DunaŔTisza köze
mezőgazdasági földrajza (Bp., 1960); Patay Árpád: Az alföldi borvidék vázlatos története (Bp., 1960);
Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).
Filoxéravész következtében elpusztult szőlőhegy teraszainak maradványai. Nagyobb része parlagon

hever, egy részét gyümölcsösnek ültették be. (Szádelő, v. Abaúj-Torna m.)
Égető Melinda
finális: → tonika
Fincicky Mihály (Csepely, 1842ŔUngvár, 1916): ügyvéd, műfordìtñ, népköltési gyűjtő, Ungvár város
polgármestere (1891Ŕ). Az 1860-as években társaival 339 népdalt és 92 meseszöveget gyűjtött. E
kárpátukrán (rutén) népköltési anyag eredeti szövege elveszett vagy lappang. Népdalgyűjteménye
megjelent magyar fordìtásban 1870-ben a Kisfaludy Társaság Hazai, nem magyar ajkú népköltészet tára c.
sorozatában; nyugalomba vonulása után népmesegyűjteményéből lefordìtott 40 szövege csak 1970-ben
látott napvilágot. Azok a népdalok és népmesék, melyeket ukránbñl (ruszin) magyarra fordìtott,
kiemelkednek kora hasonlñ indìttatású szlovák, és román fordìtásai közül. Figyelemre méltñ még néprajzi
909
F
szempontbñl az OsztrákŔMagyar Monarchia XVIII. kötetében megjelent Ung vármegye c. dolgozata. Ŕ F.

m. Magyar-orosz népdalok (Pest, 1870); A vasorrú indzsibaba (Kárpát-ukrajnai népmesék. Ortutay Gyula
utñszavával, Bp., 1970). Ŕ Irod. Sztripszky Hiador: F. M. (Ethn., 1916); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
finnugor népek: az urál-altáji nyelvek finnugor családjához tartozñ nyelveket beszélő népek. Elődeik a
távoli múltban a magyarok elődeivel genetikus egységet alkottak. Jelenleg ez a mintegy 13 rokonnép a
Skandináv-félszigettől Ny-Szibériáig terjedő területen él, és a legkülönbözőbb kultúrák hordozñja.
Valamikori összetartozásukat nem lehetne bizonyìtani, ha a nyelvben nem maradtak volna a régi
egységre visszavezethető elemek. A legkorábbi ún. uráli egység az i. e. 4. évezredben bomlott meg, amikor
a szamojédok elváltak a finnugor népek elődeitől. A finnugorok erdei vadász-halász életmñdot folytattak,
és viszonylag fejlett munkaeszközeik voltak. Az őshaza helye máig vitatott, az elméletek egy, a
Baltikumtñl Ny-Szibériáig terjedő sáv különböző részeire teszik. A finnugor egység a továbbiakban
fokozatosan felbomlott, az i. e. 2. évezred közepén a finn-permi ág nyugati irányban elkülönült, majd
több népre oszlott. Az ugor népek elődei az i. e. 1. évezred közepéig éltek együtt, mikor is egyik
csoportjuk Ŕ a → magyarok elődei Ŕ egyre délebbre húzñdott, az északon maradt csoport (a manysik és a
chantik elődei) pedig jñval később Ny-Szibériába vándorolt. Az ugor korban a vadászathoz és halászathoz
már lñtartás is járult; a kis számban tartott lovakat hátalták és a vadászatban használták. Ez tette
lehetővé, hogy a magyarok viszonylag rövid idő alatt elsajátìtsák a sztyeppei nagyállattartñ kultúrát. A
finnugor együttélés korai szakaszában a népesség érintkezhetett az indoeurñpaiakkal, később ezeknek az
ñiráni nyelvet beszélő csoportjával, valamint egy török nyelvű néppel. Az ugor korbñl is kimutathatñ
iráni és török kultúrhatás. A magyarok később rövid időre kapcsolatba kerülhettek a permi népek
elődeivel. Az összehasonlìtñ nyelvészet és társtudományai segìtségével meglehetős biztonsággal
rekonstruálhatñ az egyes korszakok kultúrája, a konkrét elemek összehasonlìtñ néprajzi vizsgálata
azonban a legnagyobb nehézségekbe ütközik, különösen az új körülményekhez gyorsan alkalmazkodñ
anyagi kultúra és a társadalom esetében. A legősibb elemek olyannyira általános elterjedésűek, hogy az
sem kielégìtő bizonyìték, ha több finnugor népnél is megvannak. Pl. a magyarok és rokon népeik
hiedelemvilágában, szokásaiban, folklñrjában a jelenkori vagy történeti anyagbñl kimutathatñ az
égitestek, természeti erők, bizonyos állatok (medve, ragadozñk, madarak) és szent fák tisztelete, az ős- és
halottkultusz, a többes lélek, a több világ és világfa képzete stb. Ŕ lehetetlen, hogy ezeket az alapvető
dolgokat éppen a finnugorok ne ismerték volna. Az ugor korbñl bizonyìthatñ a lñkultusz, esetleg a
szarvaskultusz, a bálványok tisztelete. A magyar táltos, tulajdonságai, cselekvései (pl. a foggal születés,
feldarabolás a tudás elnyerése előtt, a viaskodás) és néhány kapcsolatos műszñ az obi-ugor
samanizmusban is megtalálhatñ. A mesék, mondák, hiedelmek, szñlások, szavak az ugor kori vagy annál
is régebbi kultúra számos elemét őrzik. A finnugor népek verselésében közös a hangsúlyos verselés, a
gondolatpárhuzamra és az alliteráciñra valñ törekvés. A zenében az ereszkedő dallam és a hangismétlés-
zárás jellemző az obi-ugorokra is. Ŕ Az obi-ugor népek: a manysik (vogulok) és chantik (osztjákok) a
magyarok legközelebbi nyelvrokonai. A manysik az Ob-torkolattñl a Konda-folyñig az Ob Ny-i partján
élnek, településeik az Urálig húzñdnak. Lélekszámuk 7700 fő. A chantik az Ob K-i partján a torkolattñl a
Vah és Vaszjugán folyñig terjedő területet népesìtik be, 21 000 főt számlálnak. A két nép kultúrájában
nem az etnikus, hanem a territoriális tagoltság a jellemző. Északi csoportjaik réntartással foglalkoznak. A
nagy folyñk mentén a halászat a megélhetés alapja, a vadászat másodlagos jelentőségű, a kisebb tajgai
folyñk mentén ez fordìtva van. D-i csoportjaik az ősfoglalkozások mellett ismerik a lñ- és
szarvasmarhatartást, valamint a földművelést. Patriarchális nemzetségi társadalomban élnek.
Sámánhitűek, mitolñgiájuk a felsőbbrendű istenekről, kisebb bálványokrñl és más természetfeletti
lényekről alkotott képzetek, valamint a medvekultusz és egyéb kultuszok keveredése miatt igen bonyolult.
Reprezentatìv népköltészeti műfajaik a hosszú hősénekek, medveénekek és szìnjátékok, a rögtönzött
egyéni énekek és a mondák. Az utñbbi 40 év alatt gyors fejlődésnek indultak, hagyományos életmñdjuk és
kultúrájuk eltűnőben van. Ŕ Permi népek: a komi (zürjén) és udmurt (votják), nép gyűjtőneve. A komik
lakñhelye kb. É-rñl a Mezeny és a Pecsora, D-ről a Vjatka, Ny-rñl a Vicsegda, K-ről az Urál által határolt
területen van. Egy kisebb csoportjuk leszakadva Perm környékén él. Lélekszámuk 475 000. Az erdős
vidéken régebben irtásos földművelést folytattak, a 19. sz.-ban terjedt el a háromnyomásos gazdálkodás.
Kiegészìtő ágként állattartással, halászattal, vadászattal, erdőmunkávak foglalkoznak. A komik É-i
csoportjai átvették a szomszédo-nyenyecektől a réntartást és továbbfejlesztették. Kereskedőrétegüknek
fontos szerepe volt a környező népek áruforgalmában. Viszonylag korán, a 14Ŕ15. sz.-ban vették fel a
kereszténységet, régi vallásuknak már csak a hiedelmekben van nyoma. Írásbeliségük is korai.
Népköltészeti műfajaik kb. megegyeznek az orosz lakosságéval. Igen ügyes fafaragñk. Gazdaságuk,
kultúrájuk erőteljesen fejlődik. Az udmurtok a komiktñl délre, a Vjatka és Káma között egy tömbben
910
F
élnek. Lélekszámuk 704 000 fő. Életmñdjuk megegyezik a földművelő komikéval, fejlett a fakitermelésük
és fafeldolgozásuk is. Népviseletük dìszesebb, mint a komiké. Mivel csak a 18. sz. ñta keresztények, ősi
vallásuknak lényegesen több nyoma maradt, pl. a jñ és rossz szellemek tisztelete, áldozati szertartások a
szent ligetekben stb. Ŕ A volgai népek csoportját a marik (cseremiszek) és a mordvák (mordvinok) alkotják.
A marik a Volga, a Vjatka és az Ufa-folyñ között laknak, 599 000 főt számlálnak. Földműveléssel és
állattartással foglalkoznak, az erdős helyeken életmñdjuk hasonlìt az udmurtokéra. Kultúrájukban az
orosz mellett erős csuvas és tatár hatás is észlelhető. Jellegzetes a nők népviselete, a hìmzett, felfűzött
pénzekkel dìszìtett ingruha. Régi hitviláguknak elég sok emlékét őrzik. Népköltészetükben különősen
szépek a lìrai dalok. Pentaton, kvintváltñs dallamaik meglepő megegyezést mutatnak a magyar
népzenével, ami abbñl ered, hogy hasonlñ csuvasos török hatás érte mindkét népet. Új kultúrájukat igen
aktìvan épìtik. A mordvák a mariktñl délre, az Okátñl a Bjelajáig terjedő vidéken szétszñrt csoportokban
élnek. Az egyik legnagyobb lélekszámú finnugor nép, számuk 1 263 000 fő. Lakñhelyük kiválñan alkalmas
a földművelésre, a lakosság életmñdja és kultúrája alig különbözik az oroszokétñl. Nyelvük a finnségi
csoporthoz közelebb áll, mint a velük szomszédos cseremiszekéhez, a territoriális és kulturális egység
miatt soroljuk őket a volgai népek gyűjtőfogalom alá. A volgai népek közé tartozhatott a régi ìrásos
emlékekből ismert merja és muroma nép, melyek a 10Ŕ11. sz.-ban beleolvadtak a nagyoroszokba. Ŕ Balti
finn népek: a finnek, észtek, karjalaiak, vepszék, vótok, livek, inkeriek gyűjtőneve. Ŕ A finno.-i és a környező
országokban élő finnek száma 4 100 000 fölött van. Kultúrájuk szerves része a skandináv kulturális
zñnának. Az 1249-től 1809-ig tartñ svéd uralom természetesen erős hatást gyakorolt rájuk. Az eredetileg
irtásos földműveléssel, állattartással, tengeri és tavi halászattal, vadászattal foglalkozñ nép magas
életszìnvonalú, fejlett országot hozott létre. A 13. sz.-ban vették fel a kereszténységet, a 16. sz.-tñl vannak
anyanyelvű ìrásos emlékeik. Ennek ellenére a népköltészet nem veszìtett gazdagságábñl, a finn
„reformkorban” egybegyűjtőtt eposz, a Kalevala 22 795 sorbñl áll, és végtelen forrása a régi életre,
hiedelemvilágra utalñ elemeknek. A hagyományos kultúra ugyan eltűnik a 20. sz.-ban, de az azt felváltñ
új kultúrát, a finn épìtészetet, ipar- és képzőművészetet, irodalmat világszerte ismerik. Ŕ A SZU balti
részét lakñ észtek száma 1 007 000; a negyedik legnagyobb finnugor nép. Földműveléssel,
állattenyésztéssel, tengeri halászattal és fafeldolgozással foglalkoznak. Történelmük folyamán sok külső
hatás érte kultúrájukat, különösen a német és a svéd hatás volt jelentős. Könyvnyomtatásuk a 17. sz. eleje
ñta folyamatos. A 19. sz.-i nemzeti mozgalom idején a finnek példája nagy segìtségükre volt. Ekkor
egybegyűjtött népi eposzuk, a Kalevipoeg értékében és érdekességében alig marad el a Kalevalátñl.
Jelenleg Észto.-ban a legmagasabb az egy főre jutñ könyvek kiadása, irodalmuk, kñrusművészetük, ipar-
és képzőművészetük hìres. Ŕ A többi balti finn nép közül a karjalaiak a legnagyobb lélekszámúak, 146 000
főt számlálnak. A vepszék száma kb. 16 000, az inkerieké (izsñroké) kb. 1000 fő, a többi népek száma pár
száz főre tehető. Rokonnépeik közelében élnek, nyelvük, kultúrájuk is hasonlñ hozzájuk. Ŕ Lappok.
Norvégia, Svédo., Finno. északi részein és a SZU-ban a Kola-félszigeten élnek, lélekszámuk kb. 31 000 fő.
É-i csoportjaik különböző arányban réntartással, halászattal és vadászattal foglalkoznak, a D-iek
többsége asszimilálñdik a fejlettebb népekhez. A lappok eredete a finnugor őstörténet egyik legvitatottabb
kérdése; nyelvük levezethető a közfinnből, antropolñgiailag és kulturálisan azonban olyan távol állnak a
finnektől, hogy valamilyen arktikus ősnép nyelvet cserélt utñdait lehet sejteni bennük. Népviseletük
csoportonként változik, jellegzetes az egy- vagy több csúcsú sapka, a zárt, övvel átfogott, csìkokkal
dìszìtett kabát. Hitvilágukban a legarchaikusabb elemek (pl. a samanizmus) is fönnmaradtak.
Reprezentatìv népköltészeti műfajuk a rögtönzött egyéni ének. Ŕ 1960 ñta magyar kezdeményezésre
minden ötödik évben „Finnugor kongresszus”-ra gyűlnek össze a finnugor népek irodalmával,
történetével, néprajzával és a finnugor nyelvekkel foglalkozñ szakemberek. A kongresszusokat felváltva
Mo.-on, Finno.-ban és a SZU-ban tartják. Ŕ Irod. Manninen, L.: Die Finnisch-ugrischen Völker (Leipzig,
1932); Zsirai Miklñs: Finnugor rokonságunk (Bp., 1956); Vuorela, T.: Suomenaukuiset kaneat (Helsinki,
1960); Hajdú Péter: Finnugor népek és nyelvek (Bp., 1962).
Schmidt Éva
finomsági jel: → ötvösjegy
fiñk: 1. közepes méretű mezei szénacsomñ, amelyet két személy két rúdon elszállìthat. A fiñk az Erdélyi-
medence magyar parasztsága körében ismeretes. Szállìtására fiñkhordñ rudakat használnak. Kalotaszeg
egyes vidékein aprónak is nevezik. A fiñk a fi, fiú szñ származéka, belső fejlődésű szñ. ’Szénacsomñ’
jelentése a 19. sz. elejétől fogva adatolhatñ. (→ még: bukñ, → petrence, → rudas, → villahegy) Ŕ Irod.
Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970).
Ŕ 2. földtábla: kisebb telekrész, földdarab. Valakinek egy dűlőben fekvő földje több fiñkbñl állhat. Ŕ Irod.
Boross Marietta: A nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsom kultúra (Népr. Ért., 1956). Ŕ 3. állatok
kicsinye. Ŕ 4. a → kukorica oldalhajtása. Ŕ 5. bútorfiñk.
911
F
Paládi-Kovács AttilaŔDegré Alajos
fiñkos szekrény: → sublñt
firhang: → ágyfüggöny, → függöny
firhangos ágy: → mennyezetes ágy
firiskñ: → vászonkabát
firokonság: → apaági leszármazás
Firtos és Tartñd: Székelyföldön népszerű monda a Korond közelében emelkedő két hegycsúcs
váromladékairñl. Firtos, a jñ tündér remekül elgondolt várat épìttet; Tartñd a gonosz tündér utánozni
prñbálja, sőt épìtőversenyre hìvja ki: fogadkozik, hogy különb várat épìt amazénál, de az épülethez Firtos
várábñl fogja kifeszìteni a szegletkövet. A versenyt Firtos nyeri meg, de Tartñd tündérei éjfélkor valñban
kilopják a szép vár szögletkövét, s két roppant vasrúdon viszik a gonosz asszonyhoz. Az éjféli kakasszñra
azonban a rudak megrepednek, az átfúrt szegletkő lehull; még ma is mutogatják Korond határán. Egyes
változatok a két tündért Rapsonné testvéreinek mondják; a monda rokon egyéb → ördögkövek
mondáival. (→ még: Rapsonné vára) Ŕ Irod. Kőváry Lászlñ: Száz történelmi rege (Kolozsvár, 1857);
Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (IŔVI.,
PestŔBp., 1868Ŕ73).
Sándor István
fisér: a halkereskedő népi elnevezése. A saját fogású halat árusìtñ halászok mellett már a 15. sz.-ban
emlìtik a csak halkereskedelemmel foglalkozñkat is. Bár maguk általában nem halásztak, sokan
halászmesteri cìmet viseltek. Egy részük valñban halászbñl lett kereskedő, mások kizárñlag csak ezzel
foglalkoztak. A halat bérleteikből és kereskedelem útján szerezték be. Nagy városok halpiacain,
sátrakban kádakbñl árusìtották az élő halat, amelyet → bárkákban tartottak élve. A nagy harcsákat,
tokokat tőkén felvágva árusìtották. Az Al-Dunárñl, az Adriárñl és külföldi tñgazdaságokbñl szerezték be
az árut a múlt század pesti halkereskedői, ők szállìtottak külföldre is. Az élő halat → lajtban, → vonában,
bárkában szállìtották, vagy jegelve, szárìtva, sñzva. Komárom, Bp., Apatin és Szeged voltak a leghìresebb
halpiacok. A tőkeszegény fisérek maguk jártak a halásztanyákra összevásárolni a halat, amelyet lajtban
vagy gyékénnyel letakart kocsin jég között szállìtottak falurñl falura. A halárusìtás joga miatt sok vita
keletkezett a céhes halászok és a halkereskedők között. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve
(IŔII. Bp., 1887Ŕ88); Takáts Sándor: A bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországban 1328-tñl 1714-
ig (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1902); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
fiú, akinek minden kìvánsága teljesül, a: → Rest Miska
fiúleány: → fiúsìtás
fiúsìtás, kanosìtás: az a királyi engedélytől függő formális eljárás, amely lehetővé tette, hogy a feudális jog
szerint a fiágra korlátozott nemesi földbirtokot a fiág kihalása esetén az állam (az uralkodñ) helyett a
tulajdonos lánya vagy nővére örökölje. Kivételt képeztek a → kunok és a → székelyek, akik kiváltságos
jogaik folytán minden felsőbb beavatkozás nélkül örökìthették földjeiket fiúgyermek hiányában
leányaikra is. Az ilyen leányt fiúleányként emlegették. A fiúleánynak a földdel együtt családi és jogi
kötelezettségeinek is eleget kellett tennie. Ŕ A telkes jobbágycsaládok földjei, javai fiúutñd hiányában a
földesúr tulajdonába kerültek vissza. Gyakorlatilag a jobbágycsaládok is igyekeztek a leányutñdok
öröklését kiharcolni, ami a földesúr belátásátñl, ill. a jobbágyi szolgáltatások elvégzésének az öröklő leány
által is biztosìtott voltátñl függött. Ŕ Irod. Bñnis György: Magyar jog, székely jog (Kolozsvár, 1942).
Morvay Judit
fiúszék: → szék
flajta: oldalfúvñs → furulya
912
F
flák: a → laptolñhoz hasonlñ szerkezetű, két csñnakrñl két ember által kezelt, zsákszerűen öblös
húzñhálñ, mellyel folyñvìzen, váltakozñ vìzmélység mellett lehet halászni. A 30Ŕ40 m hosszú és 5Ŕ12 m
mély hálñ felső inán parafa úszñk sorakoznak, alsñ inát a két végén egy-egy kővel súlyozták. Apacsa
nincs, az alsñ és felső ìnhoz szétágazñ kötéllel vontatják. Zsákszerű alakját úgy érik el, hogy a lapban
megkötött léhést kettéhajtva a széleket félig összevarrják. A jugoszláviai Duna-szakaszrñl századunk
elején ismertették a flákkal azonos szerkezetű és funkciñjú vlákot, megjelölve állìtñlagos „feltatlálñját”. A
flákot a magyar Dunán Tolna felett nem ismerik; használñi szerint „régi” szerszám. A Tiszán → palñnya
néven ismernek hasonlñ hálñfélét. Az átvétel irányát déli szláv területek felé kereshetjük: többféle (a
flákhoz szerkezetileg is hasonlñ) hálñt vlaknak neveznek a szerb-horvát nyelvben. Az északi szláv
területeken Ŕ reliktumként az Elba és Odera vidékén is Ŕ szintén flok, wlak, wlok (stb.) néven ismernek
különböző húzñhálñkat, a magyarhoz szerkezetileg is hasonlñ, két ember kezelte hálñfélét is. A velk-ti
úsleppen, ’húzni’ igéből fejlődött ’halászhálñ’ jelentésű alakváltozatok az ősi szláv műveltség részének
tűnnek. Kérdéses azonban, hogy a déli szláv területen a flák-tìpusú húzñhálñt nevezték-e ìgy eredetileg,
vagy az általánosabb jelentésű elnevezést vitték át erre a szerszámtìpusra. Ŕ Irod. Solymos Ede: Dunai
halászat (Bp., 1965); Peeseh, R.: Ein altslawisches Relikt der materiellen Kultur im Gebiet zwischen Elbe
und Oder (Deutsches Jarhbuch für Volkskunde, 1965).
Szilágyi Miklós
Flñrián Mária (Bp., 1940Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a debreceni tudományegy.-en

végezte (1963), ugyanott szerzett bölcsészdoktorátust (1967). A balassagyarmati Palñc Múz. (1963Ŕ69), a
Néprajzi Múz. (1969Ŕ74), a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múz. (1974Ŕ) munkatársa. Kutatási területe
a népi épìtészet és a paraszti öltözködés. Tanulmányai hazai szakkiadványokban jelennek meg. Ŕ F. m.
Rimóc népviselete (Balassagyarmat, 1966).
Flñrián-nap: Flñrián neve latin eredetű (Florianus, ’virágos’). A r. k. egyház a szentek sorába iktatta
(május 4.). A tűzoltñk és kéményseprők védőszentje. Napjának → hiedelemanyagába az ősi pogány
tűzkultusznak számos eleme fölszìvñdott. Szobrát sok helyen a házak tűzfalára állìtották, hogy a házat
megñvja a tűztől, villámcsapástñl. Flñrián-napon sok helyütt férfi rakott tüzet a konyhában. A Lendva
vidéki községekben ezen a napon tüzet sem raktak, Göcsejben ősi mñdon gyújtottak tüzet. Napkelte előtt
valamely élő fa vastagabb száraz ágán kötelet vetettek át, és ezt a két végénél fogva addig huzogatták, mìg
tüzet nem fogott a fa. Aznap az egész falu erről gyújtott tüzet. (→ új tűz) Ŕ Babot, borsñt a hiedelem
szerint nem jñ Tüzes-Flñrián napján ültetni kukoricát viszont igen, mert akkor bőtermő lesz. Ŕ Irod.
Gönczi Ferenc: A természeti elemek kultuszának maradványai a göcseji és hetési népnél (Ethn., 1910);
Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp., 1943).
Kiss Mária
flñta: → furulya (oldalfúvñs furulya)
fodor: a régies, → mellé varrott ujjú ingek húzott, felállñ vagy lehajtott gallérja. Anyaga gyolcs vagy
csipke. Ŕ A → bevarrott ujjú ingekhez külön készül, s egy vagy két sorban kötik, gombolják össze a
nyakon; egyes példányait hozzá is varrják az inghez. A Kalocsa vidéki ingek adják a legjobb példát, bár
sokfelé ismerik. Ŕ Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Papp
Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Kiss Géza: Az ormánysági népviselet (Ethn.,
1931); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938); Nyárády Mihály: Az
ajaki népviselet (Szabolcs vármegye vázlatos tárgyi néprajza, Nyiregyháza, 1939).
Gáborján Alice
Fodor Ferenc (Tenke, 1887ŔBp., 1962): geográfus, a kartográfia történetének kutatñja. 1910-ben a bp.-i
tudományegy.-en doktorált. 1919-ig Karánsebesen gimnáziumi tanár, majd Bp.-en tanìtott a
közgazdaságtudományi karon, 1920-ban magántanár, 1928-ban c. rk. tanár. 1940-től 1946-ig tankerületi
főig. Munkásságának fő területe a gazdaság-tájföldrajz. Idősebb korában nagy jelentőségű
térképészettörténeti munkásságot fejtett ki. E tevékenysége révén áttekinthetővé vált a hazai térképészet
korai anyaga. Tájföldrajzi, tájtörténeti munkássága maradandñ értéket rejt, közvetett és közvetlen
néprajzi vonatkozásokban gazdag, jelentős hatással volt a kortárs etnográfusokra. Ŕ F. m. Magyarország
gazdaságföldrajza (Bp., 1924); Szülőföld és honismeret (Bp., 1926); A Szörénység tájrajza (Bp., 1930); Egy
palócfalu (Nagyvisnyó) életrajza (Bp., 1930); Az el nem sodort falu (Tenke-Bélfenyér) (Bp., 1940); A Jászság
életrajza (Bp., 1942); A magyar térképìrás (Bp., 1952Ŕ54).
913
F
Filep Antal
fodorvászon: igen vékony, erősen sodrott fonálbñl szőtt vászon, felülete ezért enyhén fodrozñdñ,
egyenetlen. Egyes esetekben fodrozñdñ csìkok bontják meg a sima alapot. Ismert elnevezései még
szerbvászon, száda, bìbor. A korábban sokkal nagyobb területen ismert és használt fodrozñdñ felületű
anyagot a ránk maradt emlékek szerint már csak a sárköziek (és szomszédaik) szőtték egészen finom,
erősen sodrott fonallal; vastagabb vászonváltozata Erdélyből ismert. Készìtették csìkozva is szìnes
fonállal vagy vastagabb pamutszállal. A legfinomabb, áttetsző fodorvászonbñl a tekerőző bìborok, női
ingek, szoknyák és szemfedelek készültek, mìg a vastagabbñl férfiingek és ágytakarñk. (→ még:
kalotaszegi szőttesek)
fodrosaljú ködmön: → ködmön
fodroshálñ: → búvárhálñ
fog: 1. a magyar népi hitvilágban változatos → hiedelmek és → mágikus eljárások fűződtek hozzá. A
foggal született gyermek a néphit szerint → garabonciás vagy → táltos lett. A csecsemő első fogához
országszerte → előjelek fűződtek. Általános nézet volt, hogy akinek felül nő először foga, nem lesz hosszú
életű. A hamar kibújñ első fogbñl hamar születő, a későn jövő fogbñl sokára születő testvért jñsoltak. Az
első kihullott foghoz különböző, a gyermek egészséges fogazatát biztosìtñ mágikus eljárások fűződtek. Sok
helyütt lenyelte az anya, hogy ne legyen a gyermek fogfájñs. Országszerte elterjedt volt az első fog
kemencekuckñba vagy más helyre hajìtása mondñka kìséretében: „Egér, egér adjál vasfogat, én meg
adok csontfogat!” Általánosak voltak különböző fogfájást megelőző eljárások. Elterjedt nézet volt, hogy e
célbñl villámsújtotta fa vagy koporsñ szilánkjával kell a fogat piszkálni. Szeged környéki hiedelem szerint
a kihúzott fogat a templom valamelyik szögletébe kellett dobni, akkor nem fájnak többé a meglévő fogak.
Palñc hit szerint nem fog a gyermek foga fájni, ha körmét pénteken vágták le. Kolozsban azt hitték, a
jövő Úrnapig fogfájñs lesz, aki anélkül ment Úrnapján templomba, hogy kétszer mosdott volna. Fogzási
nehézségek esetén timsñs vìzzel, borral, lñvizelettel, violagyökér levével kenték az ìnyt. A fájñs fog
gyñgyìtására változatos gyñgymñdok egész sora ismert. Ezek részint fájdalomcsillapìtñ eljárások
(gyakran tényleges nyugtatñ hatással), részint annak a régtől fogva általánosan elterjedt hitnek
megfelelően, hogy a fogfájást a fogat rágñ aprñ féreg okozza, e férget vélik megölni vagy kihajtani a
fogbñl. Mágikus és tisztán tapasztalati gyñgymñdok egyaránt ismertek. A fájñs fogat füstölték, piszkálták,
kenték, borogatták, párolták valamivel; rátettek, beledugtak, cseppentettek rá valamit vagy ráolvastak.
17. sz.-i recept → tömjénnel füstölést ajánlott, az általános népi gyakorlat pedig beléndek (lat.
Hyosciamus niger) szárìtott magját használta, tátott szájjal hajolt a füst fölé a lepedővel betakart beteg.
Villámsújtotta fa forgácsával, oltár- vagy szñszékszilánkkal, koporsñszeggel piszkálták. 17Ŕ18. sz.-i szöveg
szerint lñhájjal kellett kenni kìvül az arcot, 1727-ből valñ rimaszombati recept ajánlata: ördögoldalfű
megtört gyökerének főzetével mosogatni a fogat és kìvül az arcot. Sok vidéken zsályát főztek és zacskñba
téve borogatták az arcot; a Szilágyságban maszlagos csodafa (lat. Datura stramonium) magvának
főzetével párolták, ekkor kihullott a „fográgñ kis féreg”; besenyőtelki hiedelem szerint a forrñ vìz párája
fölé hajolva is kiesett a „fogban rágñdñ pondrñ”, Göcsejben puskaport, másutt sñt, bagñt, timsñs
tojásfehérjét tettek rá; Somlñ vidékén farkasbogyñ (lat. Daphne meserum) termését, a Felföldön
gyufafejet, fokhagymát, szegfűszeget, általános hiedelem szerint pedig tömjént dugtak a fájñs fogba;
Göcsejben az azon az oldalon levő fülbe fokhagymagerezdet. Katolikus vidéken szentelt bort
cseppentettek a fogba. Szőregen zsályát kellett szakìtani, ezt mondva: „Zsálya, zsálya, akkor fájjon a
fogam, amikor a tijéd!” Kalotaszegi hiedelem szerint a fogfájñs felment egy hegyre, ráült egy sziklára, 32
farkasgége virágbñl kört rakott maga köré, amelyeket ráolvasás elmondása közben egyenként megevett. Ŕ
A fogat általában a kovács húzta ki. Az állatok fogához ugyancsak fűződtek hiedelmek. Pl. a nyakban
hordott macskafog gonoszűző amulett, a farkasfog eltérìtette a katonára lőtt puskagolyñt, a lñfog
fogfájástñl ñvñ öblìtőszer, a csukafog kasba téve távol tartotta a himlőt a méhektől, hamva pedig vìzbe
téve a szìvfájñsok itala volt, a farkasfog porrá törve és kenőccsé készìtve megállìtotta az ìnysorvadást, a
vadkanfog borban szìvfájást szüntetett. Ŕ 2. → záp
Diószegi Vilmos
fogadalmi kép, votìv kép: főleg → kegyképeknél, de gyakran patrñnus szentek oltárainál, hálábñl vagy a
segìtség megnyerése céljábñl helyezik el. Mária vagy a beavatkozñ szent „csodáját”, a fogadalomtevő
helyzetét és az esemény pontos idejét dokumentálják. Egyes személyek és közösségek Ŕ a falu, a város, az
elöljárñk, testületek Ŕ egyaránt tehetnek fogadalmat képek állìtására. Általában betegséggel, járványokkal
914
F
(pestis), természeti csapásokkal, katasztrñfákkal, balesetekkel függnek össze, amire a fogadalmi kép
mindig utal. A segìtségül hìvott szentek mindig a kegyképen vagy templomban levő ábrázolás szokásos
formájában jelennek meg. Gyakran felirat is elbeszéli az eseményt. Néha maguk a kegyképek is
fogadalmi képek, pl. a sasvári Pieta (v. Pozsony m.). A fogadalmi kép a r. k.-oknál szokásos, de gör. kel.-
eknél is előfordul. Ŕ Az első fogadalmi képek az 1400-as években jelentek meg Itáliában. Kialakulásuk
egyrészt a magasztalñ célzatú, ún. „majestas-képekkel” függ össze, melyeken a hñdolñk (másként
donátorok) is szerepelnek; másrészt a szentek élettörténetét, csodáit ábrázolñ műfajokbñl vezethetők le.
Nagy szerepük volt a koldulñ rendeknek abban, hogy közvetlen viszony alakult ki a hìvők és szentek
között. Kezdetben neves festők is készìtettek fogadalmi képeket, virágkorukban Ŕ a 19. sz. idején Ŕ
azonban már mint a népi vallásosság jellegzetes műfaját, provinciális és naiv festők képviselték. D-
Itáliábñl terjedtek el Eurñpa-szerte. Nápolyban, Szicìliában, de Ausztriában is szinte napjainkig élő
hagyományuk van. Ausztriában a népi eredetű fogadalmi képek már a 18. sz.-ban jelentősek. Mo.-on
főleg Ny-i és felvidéki fogadalmi képeket ismerünk a 18. sz. vidéki polgársága köréből. Ekkor a pestis-
fogadalmi képeknek sajátos tìpusa alakult ki, mely szinte azonos formában találhatñ meg Pesten, Budán
de Jákon is (1710-ből). Fogadalmi képek vannak még pl. Sümegen, Osliban, Máriaremetén. Ŕ Irod.
Bogyay Tamás: A jáki apátsági templom és a Szt. Jakab kápolna (Szombathely, 1943); Ciarocchi, A. Ŕ
Mori, E.: Le tavolette votive italiane (Udine, 1959); Beitl, K.: Votivbilder (Salzburg, 1973).
Varga Zsuzsa
fogadalmi tárgy, offer, votìv: a különleges pártfogásukrñl, csodás meghallgatásaikrñl nevezetes szentek,
főként → kegyképek oltárainál, a segìtség megnyerése céljábñl vagy hálábñl elhelyezett tárgy. Lehet:
értéktárgy Ŕ pénz, ékszer, kegyszer, mint pl. gyertya Ŕ vagy egyéb szimbolikus tárgy. A nép körében
azonban az ún. identifikáciñs fogadalmi tárgyak a legkedveltebbek, melyek a betegségben szenvedő
állatot, testrészt vagy belső szervet ábrázolják vagy jelképezik (az utñbbira példa: béka = női méh; rák =
egyes vidékeken a tartñs gyomorbántalmak), néha a bajba jutott fogadalomtevőt ábrázolják. A szokás és
tárgyi megnyilvánulásai megvoltak a természeti népeknél és az antik civilizáciñkban; emlékei maradtak
fönn Mezopotámiábñl, Egyiptombñl; bronz fogadalmi tárgyakat ismerünk az etruszkoktñl, az ñkori
Rñmábñl, ahonnan terakotta állatfigurák is maradtak ránk (i. e. 4Ŕ3. sz.); Küroszi Theodorétosz (i. sz.
458) arany és ezüst testrészeket emlìt; a germán térségben a legkorábbi emlìtés i. sz. 580-bñl valñ és fa
testrészekre vonatkozik. Külön csoportot képeznek a vas fogadalmi tárgyak, melyek D-Németo.-ban és
Ausztriában jellemzőek, de hazánk Ny-i és DNy-i vidékein is megtalálhatñk a reformáciñ előtti időktől
fogva. Egyes vidékeken (bajor-sváb) a Lénárt-kultuszhoz kapcsolñdik, ahol a középkori ásatási emlékek
emberi alakok, tehát a Szent fogolykiváltñ funkciñjának emlékei, mìg a későbbi állatfigurák az
állattartásra áthelyeződő patronáciñt mutatják; másutt patrñnustñl függetlenül használt a fogadalmi
tárgy. A vas fogadalmi tárgyak már a 11Ŕ12. sz.-tñl kimutathatñk. Ŕ A népi eredetű fogadalmi tárgyak
korábban fábñl lehettek, melyeket még ügyes kezű parasztok maguk készìtettek. Már a 15. sz.-bñl
ismerünk beteg szemet jelentő viaszgolyñkat. A viasz fogadalmi tárgyak szokása azonban csak később
vált általánossá, öntésükkel a mézeskalácsosok foglalkoztak, s többnyire a templomszolgák vagy
szerzetesek forgalmazták őket; Mo.-on főleg a kegyhelyek és ferences szerzetes-templomok körében volt
szokásos az I. világháborúig. A mézeskalácsosok árulták a → búcsújárñhelyeken a templomok mellett.
Akinek a lába fájt, az láb formájú fogadalmi tárgyat, akinek a szeme, az szem formájú fogadalmi tárgyat,
akinek a tehene volt beteg, az tehén formájú fogadalmi tárgyat stb. vásárolt és helyezett el bizonyos
imádságok kìséretében a búcsújárñhely oltárán vagy az oltár közelében. A fogadalmi tárgyaknak az
oltáron, ill. a templomban történő elhelyezéséhez az a hiedelem fűződött, hogy az a beteg testrész vagy
állat, amelyet a fogadalmi tárgy ábrázol, meggyñgyul, annak az asszonynak, aki a viaszbñl készült
pñlyásbabát áldozza fel, gyermeke születik. Szegeden az a lány, aki férjet akart, az oltáriszentséget
ábrázolñ viaszfigurát helyezte el az oltáron vagy a Mária-kép alatt. Az üsszegyűlt fogadalmi tárgyakbñl
rendesen gyertyákat öntöttek a templom számára. Rontáselhárìtñ → mágikus tárgyként is használták:
hazavitték a beteg állathoz, a küszöb alá ásták stb. Ŕ Irod. Kovács János: Szeged és népe (Szeged, 1901);
Bátky Zsigmond: Fogadalmi állatszobrocskák (Népr. Ért., 1904); Bellosics Bálint: Áldozati szobrocskák
(Ethn., 1908); Vajkai Aurél: A csatkai búcsú (Ethn., 1940); Szalontai Barnabás: Viaszöntő népszokás
Máriapñcson (Nyirbátor, 1977).
Varga ZsuzsaŔManga János
fogadkozás: az → udvarlñdalok egyik szüzséje, amely a 17. sz.-i magyar kéziratos költészetben még az
udvarlñdalok alkotñrészeként, a népköltészetben viszont már önállñ tìpusként él.
915
F
Mìg a tñban halak laknak Addig rñzsám el nem hagylak, Abba pedig mindég laknak, Így hát rñzsám el
nem hagylak. Mìg a tñba halak lesznek, Addig rñzsám el nem veszlek, Abba pedig mindég lesznek, Így
hát rñzsám el nem veszlek,
Eredetét a középkori lovagi, szerelmi, ill. udvarlñdalokhoz vezethetjük vissza. Az énekes hűségìgérete és
szerelmi fogadkozásai a Petrarca-féle, reneszánsz udvari szerelmi költészetnek is konvencionális
alkotñelemei voltak.
Küllős Imola
fogadott böjt: → böjt, → ráböjtölés
fogadott búcsú: valamilyen kìvánság, vágy teljesülése érdekében egy vagy több → búcsújárñhely
évenkénti vagy bizonyos ünnepen történő látogatása, összekötve rendesen gyñnással, áldozással, bizonyos
imádságok, pl. rñzsafüzér elmondásával (→ búcsú). Célja hálaadás is lehet. A lányok fogadott búcsút
tartottak, hogy jñ férjet kapjanak, a betegek, hogy meggyñgyuljanak, vagy hálábñl azért, hogy
meggyñgyultak. Halottak lelki üdvéért is végezhették. Arra is volt példa, hogy bizonyos cél elérése, pl.
füldvásárlás, hosszabb ideig húzñdñ per megnyerése érdekében ìgértek fogadott búcsút. Ŕ Irod. Bálint
Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943).
Manga János
fogadott kerék, váltott kerék: kölcsönkért → kerék. Azokban az időkben, amikor még gyakoriak voltak a
→ fakñszekerek, különösen gyakori volt, hogy hosszabb úton Ŕ kivált nyáron, száraz időben Ŕ összetörött
a kerék. Vittek ugyan pñtkereket magukkal többet is, de ha már mindből kifogytak, a legközelebbi faluig
(ha tehették) csúszófán elvánszorogtak (vagyis a törött kerék felől a → tengely alá csúszñfát kötöttek,
amelynek az egyik vége a földön csúszott,), ahol becsületre kereket fogadtak, azaz kölcsön kértek.
Rendszerint a kerékgyártñhoz fordultak, de annak hìján más is segìtett a bajba jutottakon. Kötelező volt
viszont a fogadott kereket minél hamarabb és épen visszajuttatni tulajdonosához. A fogdott kerékért bért
becstelenség lett volna felszámìtani; azt tartották: mindenkit érhet baleset.
K. Kovács László
fogadott szűr: → szűr
fogadott ünnep: helyi → ünnep, amelyet munkatilalommal, ájtatossággal, istentisztelettel, fogadalmi

búcsúkkal ünnepelnek. Keletkezésüket többnyire valamely elemi katasztrñfábñl valñ megszabaduláshoz
(tűzvész, árvìz, járvány) vagy valamely történeti eseményhez, főleg a török, tatár csatározásokhoz fűzik; a
valñdi ok emlékének homályba merülésekor → szokásmagyarázñ mondákkal magyarázzák eredetét.
Gyakori Győr-Sopron megyében; Fertőhomok községben pl. Szent György napjátñl Szent Ivánig minden
szombat délutánja volt munkatilalommal; hasonlñ fogadott ünnepeket ismertek Lövőn, Újkéren stb. is.
Széken (v. SzolnokŔDoboka m.) az 1717. évi tatárpusztìtás emlékére augusztus 24-én (Birtalan napja)
tartanak fogadott ünnepet. A Balaton-parti községekben a vìzen történt balesetek emlékére tartottak
fogadott ünnepet. A fogadott ünnephez tartozhatott harangozás és körmenet is, pl. Szolnokon az 1744-es
dögvész emlékére tartottak zászlñs körmenetet teljes munkaszünettel. Komáromban az 1783-i földrengés
emlékére a Péter-Pál nap utáni vasárnapon tartottak a r. k.-ok fogadalmi körmenetet. Ugyanekkor a ref.
és ev., valamint a gör. kel. templomokban is megemlékeztek a természeti csapásrñl. Gyulán az 1950-es
évek végéig egy 18. századi pusztìtñ vihar emlékére pünkösd harmadik napján minden felekezet fogadott
ünnepet tartott. Ŕ Ha a fogadott ünnep valamely népszerű szent napjához fűződött, szobrához
körmenetben vonultak. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos: Vallásos élet (A magyarság
néprajza, IV., Bp., 1941Ŕ43); Hetényi János: Fogadott ünnep és mondája Fertőhomokon (Ethn., 1948).
916
F
Fogadalmi tárgy Felső képek: Viasz fogadalmi tárgyak: tehén, bárány Ŕ Középső képek: szem, disznñ Ŕ
Alsñ képek: alak, szìv (Mind: Nyìrbátor, Báthory István Múzeum)
Kéz, viasz fogadalmi tárgy, Nyìrbátor, Báthory István Múzeum
Láb, viasz fogadalmi tárgy, Nyìrbátor, Báthory István Múzeum
917
F
Kakas, viasz fogadalmi tárgy, Nyìrbátor, Báthory István Múzeum
Tyúk, viasz fogadalmi tárgy, Nyìrbátor, Báthory István Múzeum
Dömötör Tekla
fogadtatñ: → fiaztatñ
fogantyús tapogatñ: → reginás tapogatñ
Fogarasi István ballada: → eladott lány
fogas: 1. tárolñbútor függesztés céljára kiképezve. Ŕ a) Egy- vagy több ágú ..., ún. kalapfogas: többnyire
faderékbñl hasìtott ágcsonk az akasztñ. Az ágmaradvány gyakran fölfelé hajlìtott. Legkorábbi példánya
svájci őskori telepről valñ. Újkori, népi példányai közt É-Németo.-ban templomi, ékrovásos dìszű
kalaptartñk is vannak. Ŕ Mo.-on szñrványosan többfelé is előfordul; van részekből összetett variánsa is. A
mennyezetgerendárñl lñg alá, főleg kalap számára. A D-dunántúli bikla-fogason a kamrában szoknya
függ. Rendszerint dìsztelen, de Kalotaszegről ismert szìnesen festett is. A kalapfogas változata a szalonna
akasztására valñ gamó vagy kajmó, vagy kákó. – b) Akasztósoros fogas: deszkalapbñl, néha keskeny polccal.
Mint ruhafogas hagyományos helye a hátsñ ágy végénél vagy a kemence mögött van. Edény, élelmiszer, ill.
szerszám tartására szolgálñ, konyhai és kamrai változata is van. Ritka a dìszìtett példány, a faragñk
munkái közt azonban van madár- vagy kìgyñalakra faragott és emberábrázolásos is. Vasbñl készült a →
cigányfogas. Ŕ c) Akasztósoros fogas korlátos polccal, edény tartására: → tálasfogas. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc:
Göcsej a kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914);
Schwindrazheim, Otto: Deutsche Bauernkunat (Wien-Leipzig, 1931). Ŕ 2. borona, fogasborona: rögtörő,
talajsimìtñ és magtakarñ eszköz. A kapa fokával, csákánnyal, → hanttörővel végzett rögtörés helyett a
kisebb összetapadt földdarabok szétverését, a szántás porhanyìtását és elsìmìtását, ill. a szántásra szñrt
gabonamagvak betakarását végzik vele. Főleg a Dunántúlon használják rétek tavaszi tisztìtására, a száraz
fű és szemét összegereblyézésére, vakondtúrások elegyengetésére is. A 19. sz. elejétől a racionális
gazdálkodás hìvei propagálták rendszeres növényápolási hasznosìtását. Ennek következtében a
Dunántúlon és az Alföldön a parasztgazdaságokban általánosan elterjedt a kisarjadt gabonavetések és
fiatal kapásnövények gyomirtñ, talajlazìtñ fogasolása. Igásállatokkal hámfa segìtségével leginkább a
szántás hosszában, ill. a vetés menetének megfelelően fogasolnak. Ha nagyon göröngyös a föld, a fogasra
nehezéket (tuskñ, kő, kerék) tesznek, vagy ritkán gyereket ültetnek rá. Ŕ A fogas használata az ñkori
Mediterráneumba nyúlik vissza. Első mo.-i emlìtése a 16. sz.-bñl származik. Bizonyosan korábban is
ismeretes volt hazánkban, de múltját még nem tárta föl a kutatás. Borona nevének eredeti jelentése (=
gerenda) sejteti, hogy az eszköz elődje állatok által vontatott földsimìtñ szálfa volt. Ŕ A Kárpát-
medencében a 19. sz.-ban használt fogasok tájanként eltérést mutatnak a keret alakjában, a fogak
számában és elhelyezkedésében, funkciñjukban azonban nincs különbség. A talajminőségekhez
alkalmazkodva a fogas keretét erősebbre és nehezebbre, ill. sűrű vagy ritkább fogúra csinálták. A keret
formája vidékenként változik: négyszögletes, háromszögű, téglalap, rombusz vagy trapéz alakú. Ny-Mo.-
on a bakhátas szántáshoz speciális kettős kis fogasokat használnak. Az egyszerűbb favázas fafogú fogast
minden ügyesebben faragñ parasztember házilag elkészìtette. Használata szñrványosan e század derekáig
fennmaradt. A múlt században rohamosan terjedő vasfogú fakeretes fogast többnyire falusi bognárok és
kovácsok csinálták, a gyári készìtésűeket is utánozták. A teljesen vasbñl készült fogas az 1850-es évektől
lassan kezdte kiszorìtani ezt a tìpust. Mivel azonban bevezetése nem jelentett lényeges újìtást vagy
munkakönnyìtést, az 1950-es évekig nem vált kizárñlagossá használata. (→ még: tövisborona) Ŕ Irod.
Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a
Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság
Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914. Bp., 1965).
Szìnesen virágzott fogas (Hñdmezővásárhely, 19. sz. dereka) Bp. Néprajzi Múzeum
918
F
Szobai fogas (Mátraalmás, Nñgrád m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum
Kìgyñ alakú fogas, faragñspecialista műhelyébő (Dunapataj, Bács-Kiskun m., 20. sz. eleje) Bp. Néprajzi
Múzeum
Fogas, ritka forma, 3 sor foggal (Miskolci készìtés. Felirata: „Nemes Bajkor János épìtteté. Anno Dni
1773”) Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
Kis fogas (Homorñdalmás, v.Udvarhely m., 1832) Bp. Néprajzi Múzeum
Faragott dìszìtésű fogas (Vámosatya, Szabolcs-Szatmár m., 19. sz. második fele)
Sarokfogas egyik darabja (Sárköz, készìtőhely: Szekszárd, 19. sz. utolsñ negyede) Bp. Néprajzi Múzeum
919
F
Sarokfogas egyik darabja, párjának kialakìtása ennek tükörképe (Sárköz, 19. sz. vége, készìtőhely:
Szekszárd) Bp., Néprajzi Múzeum
K. Csilléry KláraŔKósa László
fogás: akkora földterület, amennyi egyszeri nekifogással (vagy befogással) megdolgozhatñ. Kivételesen
használt kifejezés.
fogashenger: keretbe foglalt, elállñ fogakkal ellátott, igavonñ jñszággal vontatott vaskos hengertest. Mo.-
on a futñhomok megkötésének eszköze. A hasonlñ szerkezetű szerszám mint rögtörő Ny-Eurñpában a
középkor végén tűnt fel, a Kárpát-medencében azonban még a 19. sz. első felében is vontatottan terjedt.
Használata majdnem teljesen a nagybirtokra korlátozñdott. A homokkötő fogashengert a múlt század
közepétől használják a Duna-Tisza közének futóhomokos területén, elsősorban Kiskunhalas és Szeged
vidékén. Ilyen irányú használatba vételére valñszìnűleg helyi találmányként került sor. A szalmával
leszñrt homokot hengerezték vele. Fogai valñsággal „belevarrták” a homokba a szalmát és megkötötték
azt. Fogashengerrel különösen az erős böjti szelek ellen védekeztek, amelyek betemették a zsenge vetést
vagy elfújták alñla a homokot. Korábban a homokra hintett szalmát hasìtott körmű állatok (főleg juhok)
ráhajtásával tapostatták be. Szeged vidékén szokás volt a szalmás homokot üres vetőgéppel megjáratni,
amely hasonlñ eredményt ért el, mint a fogashenger. A futñhomok megkötésére szñrványosan ismert a
vetés tüskés ágakkal történő letakarása (Kecskemét). Ŕ Irod. Török Gyula: Szalmahengerlő (Népünk és
Nyelvünk, 1937); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában
(Bp., 1963).
Farámás borona (Átány, Heves m.)
Farámás borona (Átány, Heves m.)
Fogas (Bágy, v. Udvarhely m.)
Fogas (Sñvárad, v. Maros-Torda m.)
Fogasolás (Csokonyavisonta, Somogy m.)
920
F
Fogasolás (Orosháza, Vásárhelyi-puszta)
Fogasolás (Monor, Pest m.)
Fogashenger
Fogashenger oldalnézetben
Fogashenger felülnézetben
Kósa László
fogásolás: → legényes
fogasöltés: → laposöltésekből alkotott öltéspár. Két, ellentétes irányú átlñs laposöltésből áll; oly mñdon
készül, hogy egy átlñs laposöltést varrnak, majd az anyag visszáján az első öltés kezdetével egy vonalban,
de attñl egy öltés távolságra felöltenek, és ezt az öltést az előbbi leöltésével egy pontban fejezik be. Ha az
öltéspárt egymás mellett ismétlik, zegzugvonal hatású dìszöltést kapnak. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és
Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei (Basel, 1969).
Fogasöltés
921
F
Fél Edit
fogat, fogatolás: az a mñd, ahogyan az igásállatokat (lovat, ökröt, öszvért, szamarat, bivalyt stb.)
meghatározott rendszerben befogják az → igába (→ járom), és → hámmal, → kumet szerszámmal a
vontatandñ eszközbe. Jelenti a fogatolt igavonñ állatokat is, pl. lófogat, → ökörfogat, szamárfogat stb.
Jelzőkkel, számnevekkel a fogat milyensége is kifejezhető: pl. parádésfogat, igásfogat, egyes fogat, ötös
fogat stb. A szarvasmarhát igázta az ember a legrégibb időktől fogva (a fiatalabb kőkorbñl már vannak
járomleletek) és mindig csak párosával. Az egyes tehénfogat, egyes járom igen rövid múltra tekint vissza.
A lovat viszont Ŕ az őstörténeti, ñkori ábrázolások szerint Ŕ nagyon gyakran egyesével fogták igába, ami
arra mutat, hogy a lñ esetében nem az igaerő, hanem a kultusz játszotta a szerepet. Köztudott ugyanis,
hogy az igásállatok párosával fogatolva, egy állatra mérten, tübb erőt képesek kifejteni, mintha csak egy
állatot fogtak volna be. Ha kettőnél, tehát egy párnál többet fognak be, akkor az egy állatra eső
erőkifejtés nem növekszik, hanem csökken. A lófogatok (→ lñfogatolás) is párosával fejtik ki a legtöbb
erőt, de a megfigyelés azt mutatja, hogy legeredményesebb, ha három vagy négy lovat fognak be, az egy
lñra számìthatñ legnagyobb erőkifejtést ekkor érik el. Hogy mégis alkalmazzák a négynél nagyobb számú
fogatokat is, annak a teher nagysága az oka, cséplőgépet pl. csak négy ökörrel és négynél is több lófogattal
vontathattak biztonságosan. Leggyakoribbak voltak mégis a négyes ökörfogatok, a hármas, négyes és
parádéra az ötös lófogatok. Különösen a hármas lñfogatoknak volt szerepe a kocsik vontatásában.
Ötösfogat (Debrecen)
Négyes magyar ökörfogat
K. Kovács László
fogatos munka: → igás munka
fogazás: a nemzetközi szñhasználatban kockaöltésnek mondott öltéscsoport hazai elnevezése. Két-három

függőleges → laposöltéses csoport ismétléséből áll egymástñl bizonyos távolságra. Vìzszintes sorokat
készìtenek belőle, esetleg többet egymás alatt, sakktáblaszerűen. Térkitöltésül alkalmazzák. Ŕ Irod.
Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Himzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, L: Stickerei (Basel,
1969).
Fél Edit
fogda, árestom, börtön, garizs: a községházán kialakìtott vagy különállñ, zárhatñ ajtñval ellátott helyiség
neve volt, ahol a rövid időre elìtélt vagy vizsgálat alatt állñ személyeket tartották fogva.
Fogdmeg, Tartsdmeg, Szaggasdszéjjel: → Messzehallñ, Messzelátñ, Földneheze
foggal született gyermek: → táltos
922
F
foglalás (lat. oceupatio), elsajátìtás: eredeti tulajdonszerzési mñd, melynek tárgya csak gazdátlan, uratlan
dolog lehet. Ilyen dolognak mondjuk azt, ami soha senkinek a tulajdonában nem állott, vagy ha igen, azt
korábbi tulajdonosa elhagyta, és ezért a dolog gazdátlanná vált. A nép körében a foglalás különböző
szabályai ismertek. A feudális jog is elismerte a jobbágy valamelyes jogait (használati jog, esetleg
korlátozott tulajdonjog) a saját munkájával elfoglalt, művelhetővé tett földre, az irtványra (→ irtás). A
török idők után az alföldi mezővárosok hatalmas határában aki feltörte a gyöpöt (legelőt), előjogot
szerzett a használatára, és csak akkor foglalhatta el más valaki, ha meghatározott számú éven át (pl. 7Ŕ8
év) műveletlenül, parlagon hagyta. Ebben az időben a foglalás külső jele a körülégetés, kaszálñnál a
kicsóválás (→ határjel) volt. Ŕ A talált méhraj odúját rejtő fába régen a foglalás jeléül →
tulajdonjegyként keresztet vagy egyéb jelet tettek. Később azonban már nem a megjelölés, hanem a méz
tényleges kiszedése biztosìtotta csak a jogot. Szentgálon pl. a méhkeresés úgy történt, hogy
szarvasagancsbñl faragott tartñba vagy pici ládába mézet tettek, majd az erdőben egy tisztáson
lefeküdtek, a tartñt, ill. ládát a földre tették, és megvárták, amìg 2Ŕ3 méh rájött és megrakodott. A már
jñllakott méhek további méheket csaltak oda, amelyeknek a repülési irányát megfigyelve, továbbvitték a
tartñt, amìg ahhoz a fához érkeztek, amelyben az odú volt. A fát megjegyezték, éjjel felmásztak rá, az
odút megnyitották, a méheket kifüstölték, és a lépet kivették, hazavitték. A szabad állapotban levő
vadakra és halakra (és más hasznos állatokra, pl. rák) foglalás útján csak az szerezhetett tulajdont
törvény szerint, aki vadászatra vagy halászatra engedéllyel bìrt, ezzel szemben sok helyen a szokásjog
annak juttatta a dolgot, aki bármilyen alkalmas eszközzel megfogta, meglőtte (orvvadászat, orvhalászat)
azt, vagy akinek a tulajdonjegye az eszközön (nyìl, csapda, varsa stb.) rajta volt. (→ még: foglalñjegy, →
találás) Ŕ Irod. Vajkai Aurél: Adatok Szentgál gyűjtögető életmñdjához (Ethn., 1945); Virtanen, E. A.: A
foglalñjegyekről (Műveltség és Hagyomány, 1961); Gunda Béla: Ancient Hungarian survivala of Land
occupation (Acta Ethn., 1962).
foglalkozási dal: rendszeres és állandñ jellegű munkakörhöz kapcsolñdñ dal. Nagyobb részét →
népdalbñl, utñbb főként → katonadalbñl alakìtották át, kis része az adott munkakörön belül keletkezett
és maradt. Az újabb, városi foglalkozások körében sok az átmeneti, félnépi alkotás, foglalkozási dalaink
egyik fő vonása, hogy a munkakört, életformát nem részletezik, hanem általános képekben ábrázolják;
előadásuk sem a munka menetéhez, hanem annak szüneteihez kapcsolñdik. Két érzelmi véglet: hetyke
önérzet és keserves panasz (→ panaszdal) között mozognak, részben ebből fakad a más foglalkozásúak
gúnyolása is (→ mesterségcsúfolñ, → csúfolñ). Foglalkozás szerinti csoportjaik: a hagyományos →
pásztordal (csikñs-, gulyás-, juhászdal, kanásznñta), rokona a → betyárdal, kevéssé ismert a → halászdal
és a → hajñsdal; régies foglalkozáshoz kapcsolñdik a → bakternñta és a → koldusének. Kényszerű és
ideiglenes foglalkozáshoz köthető a sokszìnű katonadal (baka-, huszár-, tüzérnñta). Részben
hagyományosak, részben újabbak a mezei → munkásdalok (aratñ-, cséplő-, cseléd-, béres-, szolga- és
summásdal; a napszámosok dalait nem ismerjük eléggé). Tárdadalmi-műfaji szempontbñl átmeneti
tìpusú a → kubikosdal; a favágñk, szénégetők stb. dalait ma még szintén kevéssé ismerjük. Hasonlñan
átmeneti jellegűek a különféle → iparosdalok (vándordal, mesterdal), melyeket ma még nem tudunk
konkrét foglalkozásokhoz kötni. Ide tartoznak a hagyományos, félnépi → diákköltészet, az újkori →
árusdalok (házalñdal, kofadal stb.). A foglalkozási dalok kategñriájába csak részben szorìthatñk az ipari
munkásdalok, ezeket is csak kevéssé tudjuk az egyes foglalkozásokhoz (ács, kőmìves stb.) kötni;
leghagyományosabb a → bányászdal, legnépibb a gyári népdal vagy munkásnépdal. – Irod. Katona Imre: A
magyar népi lìra tartalmi-tematikai tagolñdása (Ethn., 1970); Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar
népdalok (II., Bp., 1970).
Katona Imre
foglalñ, felpénz (lat. arrha): a szerződés megkötése jeléül adott érték (pénz vagy egyéb), melyet a szerződés
telesìtésekor visszaadnak, de be is számìthatñ. Ha a szerződés nem valñsul meg, az abban vétkes fél az
adott foglalñt elveszti, és ha ő kapta, azt kétszeresen kell visszatérìtenie. Polgári kori cselédtörvényünk
(1876: XIII. törvény) szerint annak bizonyìtékául szolgált, hogy a cselédszerződést megkötötték, és a
kialkudott bérbe be kellett tudni. A nép életében a foglalñval kapcsolatban sokféle szokás alakult ki a
nagyságára, a felelősség formáira stb. nézve; a folklñrban ugyancsak szerepet játszik. (→ még:
bánatpénz, → jegyajándék)
Tárkány Szücs ErnőŔBónis György
foglalñjegy: az uratlan, tehát a senki tulajdonában nem levő tárgyak (növényi, állati termék, földterület
stb.) birtokba vételének, a → foglalásnak bizonyìtására szolgálñ jegy, amely leggyakrabban egyúttal →
923
F
tulajdonjeggyé is válik. A talált vagy első foglalás útján birtokba vett tárgyat a világ minden táján, a
legkülönbözőbb kultúrszinten levő népeknél a szokásnak megfelelően látták el foglalñjeggyel. A jegy a
legkülönbözőbb lehetett, pl. a partra sodort hozadékfára követ raktak, jegyet véstek, kötéldarabot
kötöttek rá; a föld, a halászñhely lefoglalását a földbe állìtott rúddal, evezőlapáttal, a fákra vésett jellel, a
bokrokra tett szìnes textìliával jelölték; a kaszálñhelyet körülégették, az erdei vadnyúl odúját, a halászñ
varsát tulajdonjeggyel látták el. Aki a foglalñjegyet nem vette figyelembe vagy azt eltávolìtotta, szigorúan
megbüntették. A finnugor népeknél a foglalñjegy szokásával babonás képzetek is összefüggésben álltak.
Használata ma is gyakori. Az iskolába kerülő, a betűket még nem ismerő gyerekek jelet tesznek
könyveikbe, hogy felismerjék, és más ne tulajdonìtsa magáénak. A foglalás szokása ma is társadalmilag
elismert magatartásra kötelez. Pl. a fürdőben a napozñpadra törülközőt, a vonaton az ülőhelyre kalapot,
táskát tesznek annak kifejezésére, közlésére, hogy az a hely „foglalt”; a többiek a foglalás jelét és tényét
tudomásul veszik, elismerik. Ŕ Irod. Virtanen, E. A.: A foglalñjegyekről (Műveltség és Hagyomány, 1961).
foglalt bor, fogott bor: elővételi joga alapján a földesúr által a dézsma (→ bordézsma) kivétele után
megvásárlásra lefoglalt jobbágyi bortermés. A földesurak a borkimérés jñ jövedelmezősége miatt
igyekeztek minél több borra szert tenni. Általában a forgalmi árnál alacsonyabb összeget fizettek érte a
jobbágynak, sőt gyakran nem is pénzben, hanem más, nehezebben értékesìthető terményben egyenlìtették
ki a vételárat. (→ még: kocsmálás) Ŕ Irod. I. Rákñczi György birtokainak gazdasági iratai (1631Ŕ1648)
(Sajtñ alá rendezte és a bevezető tanulmányt ìrta Makkai Lászlñ, Bp., 1954); Szabad György: A tatai és
gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Bp., 1957); Takács
Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVIŔXVII. századbñl (Bevezette és sajtñ alá rendezte Benda
Kálmán, Bp., 1961).
Égető Melinda
foglár: → fentő
fogñ, kergető játék: a kötött formájú több személyes → gyermekjátékok gazdag csoportja. A
legegyszerűbb fogñcskátñl a mérkőző csapatjátékokig több fokozatot mutat, s a legtarkább változatokban
alakult ki. A fogñk felosztása: 1. Szerencsés fogó: a) Szöveg nélküli fogók. Egyszerű fogó: a → kiolvasñval
kijelölt fogñ igyekszik valamelyik játékost megfogni. Akit sikerült elkapnia, azzal szerepet cserél, az lesz a
kergető. Páros fogó: a menekülő játékosokat nem foghatja meg a kergető, ha megfogják egymást kezét.
Guggolós fogó: ha a játékosok leguggolnak, már nem lehet őket megfogni. Fára vagy vasra: aki fára vagy
vasra teszi a kezét, azt nem szabad megfogni. Ŕ b) Szerepjátszó (→ mondñkás, párbeszédes vagy dalos)
fogñk: „Hátulsó pár előre fuss!” A párosával felállt játékosok elé állñ „cica” kiáltja. Ezután a hátsñ pár
jobbra-balra szalad, közben a fogñnak el kell valamelyiket kapnia, majd az elfogottal szerepet cserél.
„Csősz, csősz lopom a szőlődet, senki sem látja, kutya sem ugatja.” E mondñkával serkentik fel a
szundikálñ csőszt, aki igyekszik egyet elkapni a „tolvajok” közül. Akit elfogott, azzal szerepet cserél. A
fogñ ősi alakja a csőszjáték. Ahol a szőlőlopás (fűtépés) keret elmarad, egyéb változatok alakulnak ki,
mint pl. páros fogñ, guggolñs fogñ, fára vagy vasra stb. (lásd fent). Ŕ Gyertek haza ludaim! is az egyik játék
változata, és az → árokcica. Ŕ c) Körjáték versenyfutással egybekötve: a túrós játék. A legrégibb magyar
játékok egyike. Kisleányok körben leguggolnak, ők a „túrñk”, mögéjük állnak az árusok. A körüljárñ
megegyezik valamelyik árussal: „Hogy a túrñ?” „Három lépés, hat futás!” A megállapodás szerint, de
ellenkező irányban körbefutnak. Aki hamarabb visszatér, azé a túrñ. Ŕ d) → Kergető körjátékok: →
énekes gyermekjáték versenyfutással egybekötve, pl. → Tüzet viszek. Ŕ 2. Fogyasztó-gyarapìtó fogó
(szerepjátszñ): „Gyertek haza ludaim!” és árokcica játékváltozatai. Ŕ 3. Kergető jellegű → sportjátékok:
a) a kergető a másik játékos kiütésére törekszik (pl. → körberñta, → nemzetes). Ŕ b) a másik csapat
tagjának elérése vagy kiütése a cél (egyes mérkőzéses csapatjátékok, pl. → méta). Ŕ Irod. Kiss Áron:
Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Lajos Árpád: A magyar nép játékai (Bp., 1940); Hajdú
Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
924
F
Fogñcskázás (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Haider Edit
fogñkötél: → árkány
fogott bìrñ, arbiter, döntőbìró, választott bìró: a vitás felek részéről közös megegyezéssel megválasztott és
felkért azon személy, aki az egyébként illetékes → bìrñ helyett az ügyben Ŕ alávetés folytán Ŕ teljes
jogkörrel eljárt. Erre azért került sor, mert az ügy az illetékes bìrñ hatáskörét meghaladta, vagy őt
közösen mellőzni kivánták. Különösen bizalmas természetű családi vagy kereskedelmi ügyekben kértek
fel fogott bìrñt, akiben megbìztak, vagy aki mindkét fél előtt különösebb tekintélyt élvezett. Az alávetés
szñban vagy ìrásban történhetett, a Székelyföldön „kézbeadás”-sal is. A fogott bìrñ döntésének a
végrehajtása erkölcsi kötelességnek számìtott, és általában késedelem nélkül meg is történt, közhatñság
igénybevétele nélkül. Ŕ A török megszállás idején a fogott bìrñ intézménye a vármegye irányìtñ szerepét és
hatáskörét nélkülöző alföldi mezővárosokban szinte állandñsult annak következtében, hogy az
előljárñságok nagyobb ügyekben nem merték magukra vállalni a bìráskodás felelősségét. Ezeken a
helyeken (Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös stb.) a szomszéd városok meghìvott bìráival és a városba került
idegenekkel kiegészìtve az elöljárñság társas bìrñságot hozott létre, akik a jelentősebb polgári és
büntetőügyekben korlátlan hatáskörben ìtélkeztek. A társas bìrñságok a 17. sz. közepétől meghatározott
napokon, rendszerint vásár alkalmával gyűltek egybe, hogy a lakosság szélesebb tömegeit érdeklő vagy
elvi jelentőségű ügyekben hozott határozataikat azonnal kihirdethessék. Az Alföldön 1598Ŕ1750 között
működött rendszeresen fogott bìrñság. Eljárása és az ìtélkezés anyagi szabályai kizárñlag szokásjogon
alapultak. Ŕ Irod. Imreh István: A rendtartñ székely falu (Bukarest, 1973).
fogott bor: → foglalt bor
fogyñ-gyarapodñ körjáték, várkörjárás: az énekes gyermekjáték → körjáték tìpusába tartozñ játékcsoport.

Ŕ Formái: 1. Kerülő játék, tartalma általában leánykérés. A körön belül és kìvül is jár egy szereplő. A kör
áll vagy lépésben halad, a szereplők lassan mennek. A külső „kérő” megáll, és ének vagy recitálñ
párbeszédet folytat a belsővel, az „anyával”, esetleg néhány imitálñ mozdulatot (köszönés, ivás) is
végeznek. Aki a körben közöttük áll, azt elviszi magával kézenfogva a külső, s az ismétlésnél a következők
mindig csatlakoznak a növekvő félkör végére, amìg újabb kör nem alakul ki. Az utolsñnak maradñ belső
játékos a → játékvégző „kìgyñ”-val fejezi be a játékot. Változatai: → Boldogasszony, → Most viszik, most
viszik, → Méz, méz, méz, „Járom az új várnak az alját”. Az egész ország területén ismerik. Ŕ 2.
Szoknyafogó, az előbbihez hasonlñ, de a középső kislánynak fogják körben a szoknyáját, és a külső azt
viszi magával, akinél befejezték a dalt, amelyhez nincs párbeszéd. Leggyakoribb dal: „Itt ül egy kis
kosárban”. – 3. Válogató, amelynél a külső ütögeti a körtagokat, de nem mindig viszi el, akire az utolsñ
ütés esik. A kör néha csárdáslépéssel mozog. A játékot kìsérő dalok: „Járok egyedül... nem kell nekem
ez”, „Szerdán viszik a lányokat”. Ez a forma főleg az ÉK-i területeken ismert. Ŕ Irod. Gyermekjátékok (A
Magyar Népzene Tára, I., Bp., 1951).
Fogyñ-gyarapodñ körjáték, várkörjárás
Várkörjárás (Boldog, Heves m., 1950)
925
F
Várkörjárás (Bajna, Komárom m., 1950)
Igaz Mária
fogyñ-gyarapodñ sor: az → énekes gyermekjáték → sorjáték tìpusába tartozñ játékcsoport. Arc-sorban

állnak a gyermekek, szemben áll velük a követ, aki a párbeszédet folytatja, s minden dal végén maga
mellé vesz egyet a sorbñl, mìg amazok el nem fogynak. Legismertebb szövegváltozata: „Mit akar ez az egy
ember, Ninive, Ninive, király, király biztos ...” Tartalma szerint jelképes menyasszonyrablás. (Dallam
nélküli, párbeszédes → sportjáték, formája az Adj király katonát! → láncszakìtñ játék.) A játék német
eredetű, de egész Eurñpában ismert. Tudomásunk van cseh, szlovak, svéd, holland, dán, angol
változatokrñl is. Magyar nyelvterületre a mo.-i németek közvetìtésével került. A játék teljesen
beilleszkedett a magyar népi gyermek játékok közé. Leginkább meghonosodott változata: „Gyön két
ember, piros vérű, király, király biztos ...” Ŕ Irod. Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderspiel
(Leipzig, 1897); Hajnal Ignác: Bácskai gyermekjátékok (Népr. Ért., 1906); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi
gyermekjátékok (UM-NGy, VII., Bp., 1953).
Fogyñ-gyarapodñ játék; fogyñ-gyarapodñ sor
Igaz Mária
fohászkodás: → ima
fojtñka: → nyakszorìtñ (ruhadarab). Ez a palñc elnevezés a fojt ige egyik jelentéséből ered: ’valamit
valamire szorosan ráköt, ráteker’.
fojtott burgonya, tarlóburgonya: az → újburgonya egyik fajtája. Augusztusban tarlñba vetik a burgonyát
és az első fagyok után fölszedik. 100Ŕ120 cm mély, 50 cm széles több m hosszú árokba nyirkos homokkal
letakarva rétegesen lerakják. A verem tetejét vastag szalma- és földtakarñ védi a beázástñl. Ilyen mñdon
tél végén és tavasz elején foszlñs héjú újburgonya, a fojtott burgonya szállìthatñ piacra. Termelésével a
század eleje ñta a közeli bánsági uradalmak példájára a Szeged környéki tanyavilágban és néhány
szomszédos Maros menti községben foglalkoznak a parasztgazdaságok. Nagyobb mennyiségben a kereslet
hiánya miatt nem termelik.
Kósa László
fokhagyma (lat. Allium sativum): 1. fűszer- és zöldségnövény. Hazánkban jñval kisebb területen
termesztik, mint a vöröshagymát. Termesztési technikája és termőtájai sokban egyeznek vele. Őshazája
Közép- és Ny-Ázsia. Az ñkorban jutott el a Földközi-tenger mellékén fekvő országokba. Ŕ 2. a magyar
népi hitvilág közismert rontáselhárìtñ → mágikus tárgya, gyakran egészsegvarázslñ (→
egészségvarázslás) és gyñgyìtñ funkciñban is. Gerezdekre bontott vagy koszorúba fűzött termését
használták fel. Alkalmazása végigkìsérte az emberi élet minden nevezetes időpontját és időszakát: a ház
alapzatába vagy a küszöb alá ásva az egész házat bajtñl ñvta; esküvőn a vőlegény zsebében hordta, a
gyerekágyas lepedőjébe dugták, a → szemveréstől vagy kicseréléstől (→ váltott gyerek) féltett újszülött
bölcsőjébe tették stb. A háziállatokat → rontástñl ñvták vele: pl. tehénelléskor az istállñajtñ fölé dugták. A
vetést a madarak pusztìtásátñl ñvta. Az év jeles napjai közül leginkább a karácsonyi ünnepkörben volt
jelentősége (ajtñk, ablakok keresztezése fokhagymával → karácsonykor és → Luca napkor), továbbá →
Szent György napján (istállñ különböző helyeire vagy a tehén szarvába dugva). Ŕ A fokhagymát a neki
tulajdonìtott gyñgyìtñ erő következtében a legkülönbözőbb betegségek (mellgyulladás, gyulladt tehéntőgy,
giliszta, torokfájás, kìgyñcsìpés, kolera stb.) gyñgyszeréül vagy megelőző szeréül használták önmagában
vagy más szerekkel együttesen. A → karácsonyi asztalra helyezett vagy a → karácsonyi vacsorárñl eltett
926
F
fokhagyma (ekkor általában mézbe mártogatva ették, gyakran a vacsora kezdő fogásaként) különösen
hatékonynak számìtott. Hasonlñ képzetek és gyakorlat Eurñpa-szerte, de főleg DK- és K-Eurñpában
elterjedt volt, ñkori adatokig visszakövethetően: sokféle ñkori orvosi alkalmazása mellett a rñmaiak házi
szellemek ártalmatlanná tételére is használták; a középkorban ismert volt többek között mint kìgyñ- és
gilisztaűző szer. A Közel-Keleten a mai napig szemverés-megelőző ezer. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: A
növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937).
Fokhagymavásár Baján (Bács-Kiskun m., 1959.)
fokla: világìtásra használt, jñl égő fábñl hasìtott, 40Ŕ60 cm hosszú, esetleg nagyon vékony szál, amelyet
gondosan szárìtanak, preparálnak. Többszöri kemencebeli szárìtás mellett balta fokával végigverik, hogy
a belső rostok felszakadjanak, könnyebben égjenek. Néhol vékony vesszőt is hasonlñan készìtenek ki fokla
céljára. A fokla szñ az irodalmi és köznyelvben élő, részben más jelentésárnyalatú → fáklya szñval azonos
eredetű, annak régiesebb, tájnyelvben élő változata. Tájnevei még: csontika, csörőfa, fócsika, gyertya,
lobogó, szilánk, világló, világzó. A néprajzi anyag összefoglalása során emelték szakirodalmi kifejezéssé.
Mint kölcsönszñ széles körben elterjedt, sokféle szinonìmájának tanúsága szerint tulajdonképpen ún.
felesleges jövevényszñ. Ŕ Eurñpa-szerte ismert világìtñeszköz a fokla, amely elsősorban az erdős, dombos,
hegyi vidékeken volt használatban, a 19Ŕ20. sz.-ban. Az utñbbi 100Ŕ150 évben visszaszorult.
Lakásvilágìtásban alárendelt szerepe volt egy-két szűkebb körzetet kivéve, ìgy például az Őrségben a
húszas-harmincas években még fényképek tanúsìtják konyhai használatát. A Székelyföldről inkább csak
éjszakai halászat segédeszközeként maradt fenn reá vonatkozñ adat. A meggyújtott foklát kézben tartva
vagy korpával, terménnyel töltött edénybe dugva használták, vagy → foklatartñba helyezték. Sajátságos,
hogy gyertya szavunk is eredetileg foklaszerű tárgy jelölésére szolgált, s valñszìnűleg a gyertyánfa neve is
még a gyertya fokla jelentésére utal, s egyben e fafajta foklának valñ felhasználását is szñ- és
tárgytörténeti emlékként őrzi. (→ még: világìtás) Ŕ Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világìtás (Népr.
Ért., 1940); Viski Károly: Világìtás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43); Dömötör Sándor: Zsìrosfa
és foklafa Szombathely környékén (Ethn., 1950); Iváncsics Nándor: Népi világìtás a Zempléni
hegyvidéken (Ethn., 1958).
Fenyőfábñl hasìtott foklafa. Világìtñszilánk (Vas m.)
Egyszerű és keretes foklatartñk (Göcsej)
Filep Antal
foklatartñ: A → foklát kézben is hordozták, tartották, de többféle megoldású foklatartñt is készìtettek. A

legegyszerűbb foklatartñk a kemencék vállába vájt, tapasztott foklalikak voltak, amilyenről Göcsejből van
tudomásunk. Készültek ágcsonkfejű, áglábú foklatartñk, amelyek asztalra, padkára, földre állìtva
magasabban tartották a fejébe támasztott foklát. Az ilyen foklatartñkba az égő szilánkot nem rögzìthették
szilárdan, ahogy égett a fokla, úgy egyre könnyebben lebillenhetett. Ezen azzal segìtettek, hogy a
927
F
fokltartñkra foklavasat erősìtettek, amely szilárdan tartotta a foklaszilánkot elhamvadásáig. Foktavassal

felszerelt foklatartñinknak egy része gyertyatartñra emlékeztető talpas, asztalra állìthatñ vagy kézben
hordozhatñ szerkezet volt. Talpuk kör alakú vagy négyzetes vastagabb deszkalap, fahasáb volt, amelybe
hengeres nyelet illesztettek. Ezekbe ütötték a V, Y, X, X vagy görög Φ stb. idomú vasfejeket. Tömör
deszkatalpat használtak a földre állìthatñ foklatartñk esetében is, bár a leggyakoribbak a görögkereszt
alakú talpak voltak. A földre állìthatñ foklatartñk lehettek egyszárúak is, ezek szára a talpkötés közepébe
volt ékelve. Kedveltek voltak az ún. keretes foklatartñk is, ezek talpának két szárnyába két szárat ékeltek,
amelyet alul és felül keresztpánttal fogtak össze. A keretes fokltartñ mindig, az egyszárú is többnyire
változtathatñ magasságú volt. A szárhoz fogazott szélű segédszár csatlakozott fejében a foklavassal. A
fogazott lécszárat rugñval, gúzzsal feljebb-lejjebb lehetett állìtani attñl függően, hogy milyen magasra
kìvánták emelni az égő foklát. Ismerünk magyar nyelvterületről, pl. Pilinyből (1768-as évszámmal)
felakaszthatñ foklatartñt, amelynek hátsñ lapjábñl nagy akasztñhorog áll ki, e támasztékul is szolgálñ
lapba merőlegesen deszkát ékeltek, amelynek külső végén a fokla befogadására lyukat vágtak. Ebben a
foklát a támasztñlapba rögzìtett, a tartñ deszka nyìlásába feszülő rugñ tartja. A foklatartñk hazánkban
sokfelé elterjedtek. Erre vall az ásatásokkor Pomázon (Pest m.) előkerült középkori foklavas is. A
néprajzi gyűjtések során azonban a foklatartñkra csak a Felföldön, ill. a Ny-Dunántúlon kerültek elő a
magyar nyelvterületen tárgyi bizonyìtékok, ill. emlékezeti adatok. Többfelé a foklát terménnyel, korpával
megtöltött edény közepébe szúrták, úgy világìtottak vele, ìgy könnyen kézben is vihető volt, bárhová
letehették. Gyűjtőinknek a két világháború között konyhai világìtási funkciñban sikerült fényképpel
dokumentálni használatát. Ŕ Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világìtás (Népr. Ért., 1940); Viski
Károly: Világìtás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43); H. Kerecsény Edit: Világìtási mñdok és
eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világìtás a Zempléni hegyvidéken
(Ethn., 1958).
Keretes foklatartñ (Göcsej)
Hasìtott nyelű állványos foklatartñ (Göcsej)
Foklatartñ tuskñ (Hejce, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
928
F
Forgácsviláglñ. Foklatartñ (Piliny, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Foklatartñ (Szalafő, Vas m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Foklatartñ használatban füstöskonyhában (Kondorfa, Vas m.)
Filep Antal
fokos: baltaszerű, rézből vagy vasbñl készült eszköz, amely a baltánál kisebb és könnyebb, foka
megnyújtott, rendszerint kerek vagy négyzetes gombszerű véggel, lapjának alsñ és felső sarka gyakran kis
gömbben végződik, hogy viselőjének kezét ne sértse. Botszerű nyele általában hengeres, ritkábban
laposìtott. Kovácsok, lakatosok készìtették megrendelésre vagy a vásárokon árulták. Nyelét használñja
faragta, néha rézveret, ólmozás dìszìtette. Ŕ A fokos a 18. sz. elejéig harci eszköz volt. Később is használták
önvédelmi fegyverként. A 19. sz.-tñl különösen a fiatal pásztorok, bojtárok és a falusi legények kedvelték.
Sétabot helyett vitték magukkal, ha látogatñba, vásárba, vendégségbe mentek. A feldìszìtett fokos még
néhány évtizeddel ezelőtt is Ŕ az ország egyes vidékein Ŕ a lakodalmi vőfélyek cìmere volt. Ŕ Irod. Bátky
Zsigmond: Útmutatñ néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Václavik, A.: Slovenské palice (Turè.
Sv. Martin, 1934); Polonec. O.: Valašky, fokoše, èakany (Turè. Sv. Martin, 1963).
Fokosok (bal oldali Mátra-vidéki, jobb oldali mo.-i) Bp. Néprajzi Múzeum
929
F
Fokos (Őrhalom, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fokos (Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fokos (Debrecen)
Fokos (Mátra-vidék)
Manga János
fokozás, fokozat, gradatio (lat.), klimax: a költői mondanivalñ nyomatékolását szolgálñ eljárás; olyan
kifejezések egymás utáni felsorakoztatása, melyek értelmileg-érzelmileg egyre hangsúlyosabbak (Mért
nem fordulék meg, Mikor lovam horkolt, Mikor ágaskodék, Mikor bokrosodék? ... Bìrñ Máté balladájá). A
fokozás egyszerű formái a népköltészetben gyakoribbak, mint az irodalomban. Két fő formája van, a
mennyiségi (Ha hibázik kettő-három, Lesz helyette tizenhárom; Meghúzatod-e már a hármas harangot?
Meghúzatom, anyám, mind a tizenhatot! ...) és a minőségi fokozás (Csináltatsz-e neki diófakoporsót?
Csináltatok, anyám, márványkőkoporsót!...). Szervezettebb formában haladványos vagy ellentétes →
gondolatritmust is képezhet, sőt kiterjedhet az alkotás egészere is. Összefügg az ismétlés, → hármasság, →
hasonlat és a → túlzás jelenségével. Minden főbb népköltészeti műfajban előfordul, az epikában a
leggyakoribb. Formái változatosak, ìgy → mondñkában (Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka,
Még annál is hosszabb, mint a tenger hossza!...), Szñlásban (Kis tűn kezdi, ökrön végzi), → dalban (Mély a
Tiszának a széle, De még mélyebb a közepe; Szép a virágos fa május hñnapjába, Ezerszer szebb a lány
eljegyzett korába...), → balladában (Mit ér nekem hét vármegye, Tizenhárom gyűjjön ide; Egy elémentébe
gyalogösvényt vága, És visszajöttébe szekérutat nyita; Még a dobokat es mind táncra veretik, S még a
lovakat es mind táncra léptetik...) és végül a → népmesében (réz-, ezüst- és aranyvár, 7–9–12 fejű sárkány,
párbajban bokáig, térdig és derékig földbe vágás stb.). Ritka az ellentétes fokozás (antiklimax), kötött
formában valamivel elterjedtebb (Harminchat tojásbñl csak egy kakas lett...), esetleg gondolatrimus
formáját ölti fel (Verje meg az Isten szeretőmnek házát, Ne is éppen házát: a benne lakóját, Azt sem
mindegyiket, csupán az egyiket!...), mint prñzában (Nagy tömegben ott volt mindenféle nép: hercegek,
grófok, bárók, válogatott szegény legények; mindenki ugratott a zsebkendőért. Birñ János meséje). A
népmesékben, balladákban és a → histñriákban az egymást követő epizñdok, jelenetek esetében
szerkezeti fokozásrñl beszélhetünk. Ŕ Irod. Szathmári István: A magyar stilisztika útja (Bp., 1961).
930
F
Katona Imre
Folcloristica: a bp.-i ELTE folklñr tanszékének időszakos kiadványa (1971Ŕ). Eredeti és idegen nyelvből
fordìtott folklñrtanulmányokat közöl. Szerk. Ortutay Gyula.
Folia Ethnographica: a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy. néprajzi tanszékének idegen nyelvű
folyñirata (1949Ŕ1950). Szerkesztette: Ortutay Gyula. Orosz, angol, francia nyelven közölt
tanulmányokat.
folklñr (ang. ’népi tudomány’): kollektìv esztétikai tudatforma, jellemző társadalmi-történeti

meghatározottsággal, szerkezettel és objektiváciñs rendszerrel. A hazai kutatásban kialakult
hagyománynak megfelelően a folklñr „három nagy területe: a mindennapi élet folklñrja (a szokások
legtágabban értelmezett területe), a művészeti műfajok (népköltészet, dìszìtművészet, tánc) Ŕ tehát a
valñság tükrözésének esztétikai mñdszerei (→ népművészet) és az ideolñgiai állásfoglalások (→
hiedelmek, vallási képzetek és rendszerek, értékìtéletek)” (Ortutay Gyula). Mindaz amit a fenti
meghatározás elősorol, századok, évezredek folyamán fölhalmozñdott → hagyomány, mégpedig
különböző tìpusú társadalmi közösségek részéről teremtett tradìciñ. A folklñr egyik alapvető specifikuma
ennélfogva szociális meghatározottsága: milyen társadalmi csoportok, osztályok hozzák létre és tartják
meg? A marxista → folklorisztikának erre a kérdésre egyértelmű válasza van: a folklñr az anyagi javakat
termelők, tehát a mindenkori nép munkatapasztalatainak, társadalmi gyakorlatának közvetlen ideolñgiai
általánosìtása, világnézetének, esztétikai ìzlésének kifejezése, mentális magamegvalñsìtásának eszköze és
tükrözése. Ennek megfelelően a népfogalom tartalmának szociális és etnikai változásai, fejlődése
természetesen meghatározzák a folklñr társadalmi tartalmát is. A folklñr tehát azoknak a társadalmi
osztályoknak és csoportoknak (kor- és foglalkozási csoportok, városi foklñr stb.) alkotása, amelyek a
népet alkotják Ŕ ez utñbbi történeti fejlődésének különböző szakaszain. Ebből következik, hogy valamely
jelenség folklñr voltát nem elterjedtsége határozza meg, ez csupán népszerűségére utalhat: a folklñr
alkotás gyakran egészen kis lélekszámú kollektìva hagyományát képezi. A folklñr szociális
meghatározottságának kérdéséhez szorosan kapcsolñdik haladñ voltának problémája. A gyakran
fölbukkanñ romantikus idealizáciñval szemben hangsúlyozandñ, hogy a folklñr távolrñl sem tekinthető
minden jelenségében és minden időben pozitìvnak, hiszen szükségképpen tükrözi a népen belüli
ellentmondásokat, a valñság ismeretének, elsajátìtásának általában alacsony szintjét is. Ŕ A folklñr
szintetikus, szinkretikus tudatforma. A népi kultúra történeti-társadalmi-etnikai jegyekkel meghatározott
egész, amelynek összetevő egységei rendszert alkotnak: kölcsönösen föltételezik egymást, függnek
egymástñl. Ennek a rendszernek, mint rendszernek tudományos vizsgálata az → etnográfia feladata;
ugyanakkor az összetevő egységek: az anyagi kultúra és foglalkozások-életformák, a társadalmi szerkezet
és szellemi élet területeinek kutatására külön tudományágak fejlődtek ki, minthogy a népi élet egészében
e területek elkülönülése is minőségi eltérésekhez vezetett. A folklñr a nép szellemi életének
megnyilvánulása, tárgyiasulása szñban, énekben, zenében, gesztusokban és tárgyakban. Nem tekinthetjük
azonban folklñrnak a köznapi-gyakorlati tudatot és objektiváciñit: a termelési folyamatokat szabályozñ
gyakorlati ismereteket, technolñgiai, jogi és természetre vonatkozñ hagyományos, racionális tudást stb.,
csak akkor, ha ezek szemiotikai szimbolizáciñ rendszerében jelentkeznek. (A termelési folyamatok pl.
gyakorlati ismeretek mellett mágikus képzetek-cselekedetek jelenlétét, munkadalok előadását stb. is
megkövetelik.) A népi tudatformák szerkezetének ez éppen alapvető oppozìciñja, történeti fejlődésük fő
tendenciája: a foklñr a köznapi-praktikus tudattal és cselekvéssel szemben önállñsul szimbolikus érzéki-
képi gondolkodássá, és történeti létezésének folyamán benne további tudatforma-elkülönülés nem
következik be. Igaz, a folklñron belül egy mágikus-vallásos-mitikus, ill. esztétikai szféra elkülönülése igen
erőteljes tendencia, és viszonylag korán jelentős előrehaladást ér el, ez a folyamat azonban Ŕ
rendszerelméleti vonatkozásban Ŕ a teljességnek olyan fokára nem jutott, hogy a népi-szellemi kultúra
szerkezetét és történetét kutatñ folklorisztika önállñ tudományszakokra kényszerülne tagozñdni. (Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy a folklñr különféle tárgyiasulásait más tudományszakok: nyelvészet,
lélektan, vallástörténet, esztétika-művészettörténet stb. ne vizsgálhatnák a maguk rendszerében, sőt hogy
kutatásaik köréből egyáltalán kirekeszthetnék. Ŕ A folklñr harmadik lényeges vonása közösségi-
hagyományos volta, és ebből következően változatokban valñ keletkezése és fejlődése. A folklñr
kollektivitása nem jelent személytelenséget, csupán közösségi-személyes dialektikájának sajátos
megnyilvánulását. Ennek a sajátos megjelenésformának tudományos leìrása, kifejtése, elmélet szintjére
emelése azonban meglehetősen nagy erőfeszìtéseibe került a kutatásnak. A tudománytörténet folyamán
egyszer a személyi alkotñi aktus túlhangsúlyozása, ennek következtében a folklñrnak mint önérvényű
tudatformának tagadása térìtett el kutatñi iskolákat a vizsgálati tárgy minőségének helyes értelmezésétől;
máskor viszont a kollektivitás romantikus értelmezése vezetett szélsőségeiben oda, hogy a folklñr egészét a
különféle tudatformák alacsonyrendű „előiskolájának” tekintsék csupán. Közösségi és személyes
dialektikájának egyedül helyes értelmezése a modern nyelvtudomány egyik alapvető felfedezéséből
931
F
kiindulñ kutatñknak köszönhető. A szñban forgñ felfedezés a nyelvŔbeszéd (langueŔparole) szigorú

megkülönböztetése; analñg jelenség feltételezése a folklñrra nézve: „...a folklñralkotás is személyek fölötti
és csak potenciálisan létezik, csupán bizonyos normák és impulzusok összessége, a jelenben is érvényes
hagyományok váza...” (R. JakobsonŔP. Bogatirev), amelynek betöltése, objektiváciñja az esetek nagy
többségében személyes-individuális aktus. A személyes részvétel tehát szükségszerű, de nem elégséges
feltétele a folklñr létrejöttének. A személyes jellegű objektiváciñ a közösség szakadatlan alkotñ
folyamatának csupán egyetlen mozzanata, amelyik pusztulásra ìtélt, hibának, torzulásnak minősül, ha a
közösségi folyamat áramkörén kìvülreked, ha benne befogadást nem nyer. Ez a személyes-kollektìv
átcsapás minőségi jellegű, a folklñr „grammatikájának”: műfajai relatìve állandñ strukturális jegyeinek,
hagyományos → szüzséknek, → motìvumoknak, mitikus-mágikus, vallásos-művészi képeknek, kifejező-
és ábrázolñeszközök és mñdszerek rendszerének stb. kialakulásában jut kifejezésre. A kollektivitás tehát
nem a személyes alakìtñ aktusok mechanikusan értelmezett összegét, hanem a hagyomány rendszerének
megteremtődését jelenti. Ŕ A folklñr elősorolt lényegvonásait egy sor további olyan meghatározñ jegy is
kiegészìti (→ szñbeliség, variábilitás, → művészi mñdszer, ábrázolásának tárgya stb.), amelyek érvénye
mégis a folklñr története folyamán, különböző műfajaiban változñ fasúlyú, nem mindig csak a folklñrra
jellemzők. Jelentőségük egyáltalán nem lebecsülendő, a gyakorlatban rendszerint csak e definitìvumok
meghatározott hálñzata képes a jelenségek minőségi rendszerezésének megvalñsìtására. Ŕ Irod. Ortutay
Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az MTA II. Oszt. Közl., 1959); Guszev, V. E.: Esztyetyika folklora
(Leningrad, 1967); Bogatirev, P. G.ŔJakobson, R.: A folklñr sajátos alkotásmñdja (HangŔJelŔVers, Bp.,
1969); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Folklñr Archìvum: az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportja kiadásában megjelenő, rotaprint technikával
készült időszakos kiadvány (1973Ŕ). Elsősorban népköltészeti szövegeket, folklñrgyűjtéseket közöl. Szerk.
Hoppál Mihály.
Folklore Fellows magyar osztálya: 1907-ben K. Krohn, A. Oldrik és C. W. von Sydow kezdeményezésére
alakult meg Helsinkiben a folklñrkutatñk szövetsége (Folklore Fellows, Folkloriatischer Forscherbund,
Fédération des Folkloristes) azzal a céllal, hogy a kutatñk számára az egyes országok népköltési,
népszokás- és néphitanyagát hozzáférhetővé tegye. Elképzelésük az volt, hogy a nagy gyűjteményekről
jegyzékeket készìtenek, s azt valamely nemzetközi nyelven kiadják. A → Magyar Néprajzi Társaság
Katona Lajos akkori alelnök kezdeményezésére az elsők között, már 1908-ban belépett a szövetségbe. A
folklore Fellows magyar osztálya azonban csak 1911-ben, a Folklore Fellows folyñiratának, a Folklore
Fellowe Communications első számainak megjelenése után alakult meg Sebestyén Gyula elnökletével.
Sebestyén Gyula és a Folklore Fellows magyar osztályának titkára, Bán Aladár nagyszabású tervet és
útmutatñt dolgozott ki a magyar folklñr anyagának összegyűjtésére. A Magyar Néprajzi Társasággal
közösen vándorgyűléseket szerveztek Sárospatakon, Egerben, Pápán, Győrött, Kaposváron, Csurgñn,
Csáktornyán, Komáromban, Kecskeméten, Kisújszálláson, Nagyszalontán, Gyulán és Kassán, e
megnyerték céljaiknak a különböző középfokú és felsőfokú tanintézetek vezetőit, akik egyrészt a
diákságot lelkesìtették, másrészt pályadìjakat tűztek ki a legjobban sikerült gyűjtésekre. 1912Ŕ14-ben
nagyszámú gyűjtemény érkezett be a sárospataki, egri, pápai, győri és nagyszalontai diákság köréből,
ekkor azonban az I. világháború kitörése következtében a gyűjtések nagyon meggyérültek, majd félbe is
szakadtak. Sebestyén Gyula terve szerint a kiemelkedő gyűjteményekből kötetek készültek a → Magyar
Népköltési Gyűjtemény részére. A sárospataki, az egri és a nagyszalontai kötet szerkesztői munkálatai
meg is indultak, de csupán a Nagyszalontai gyűjtés jelent meg 1924-ben Szendrey Zsigmond
szerkesztésében a sorozat utolsñ köteteként. A mozgalom gyűjtőfüzetei Sebestyén Gyula hagyatékával a
→ Néprajzi Múzeum Ethnolñgiai Adattárába kerültek, itt találhatñk az Erdélyi János emlékezetének
szentelt sárospataki gyűjtés kötetének kéziratai is. Ŕ Irod. Katona Lajos: Nemzetkőzi folklorista szövetség
(„FF”) (Ethn., 1908); Krohn, Kaarle: Erster Bericht über die Tätigkeit des folkloristischen
Forscherbundes „FF” (Helsinki, 1910. FFC. 4.); Sebestyén Gyula: A magyar néphagyomány emlékeinek
országos gyűjtéséről (Ethn., 1912); Sebestyén GyulaŔBán Aladár: Tájékoztatñ a Folklore Fellows magyar
osztályának országos gyűjtéséhez (Ethn., 1912); Szendrey ZsigmondŔKodály Zoltán: Nagyszalontai
gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924).
Kovács Ágnes
folklorisztika (Magyarországon): A folklñr tudományos tanulmányozása különböző területeken

egymással is összefüggésben alakult ki, a → népköltészet, a → népzene és a népi tánc kutatása egyfelől
igen szoros egységet alkot, másrészt a művésziségükben felfogott népköltészet, népzene, néptánc, →
népművészet kutatása is elválaszthatatlan egymástñl. A → népszokások kutatása összefügg a zene és a
932
F
szövegek vizsgálatával, másrészt pedig a néphit (→ népi hitvilág) kutatásával, ami ismét közel áll néhány
népköltési műfaj (hősepika, monda, hiedelemtörténet) vizsgálatának redményeihez. Mindazonáltal a szoros
értelemben vett folklorisztika szűkebb, hiszen a folklñr különböző jelenségeinek egyidejű vagy
egyszempontú vizsgálatára kevés kutatñ képes, és a tudományos iskoláknak is ritkán terjed ki egységesen
a figyelme. Ŕ A folklñr iránti differenciálatlan érdeklődés korában a folklñr minden jelensége szinte
egyformán bukkanhat szem elé. Középkori hivatásos irodalmunk és történetirodalmunk főként az epikus
folklñr alkotásaira hivatkozik, egyházi szertartásaink megszilárdulásával kapcsolatban leginkább a
később népszokássá válñ ünnepi és hétköznapi gyakorlatrñl értesülünk, a hitvédelem néha a néphitre is
vonatkoztathatñ adatokat szolgáltat. Eurñpa-szerte a reneszánsz és a humanizmus fordul a folklñr
irányába, ennek közvetett nyomait nálunk is megtaláljuk, de közvetlen folklorisztikai gyűjtésre nálunk
ekkor nem kerül sor. Ŕ A reformáciñ nemzeti nyelvű műveltségeszménye kiszélesìti a hivatásos kultúra
kereteit, és a figyelembe majdnem a folklñr egésze befér: trufák, szñlások, hiedelmek, bájolñ imádságok,
epikus és lìrai népköltészeti műfajok nyomaira bukkanunk. A világot járt magyar tanulñk, prédikátorok,
követek másutt is megfigyelik a hasonlñ jelenségeket. Különösen megnő a magyar adatok fontossága a
16Ŕ17. sz.-ban, amikor Eurñpa figyelmét magukra vonják a török háborúk. Mindkét hadviselő fél
részéről maradt ránk a magyar folklñrra vonatkozñ adat, a keleti forrásokat azonban mindmáig kevéssé
ismerjük. A kor folklñrján belül nagyszabású átalakulás figyelhető meg. Legjobban a tánc-zene-dal
jellegének megváltozása dokumentált. A páros tánc, a strofikus szerkezetű zene és szöveg metszeteken,
kéziratos énekeskönyvekben, a kortársi Ny-Eurñpa kottáiban és közvetett adatok egész sorában maradt
ránk. Hasonlñ ehhez a prñzai folklñrban a trufa, novellamese, fabula elterjedése, bizonyos mértékig az
anekdota vagy az egyszerűbb történetté fejlődő szñlás megjelenése. Ezt főként irodalmi, átdolgozott
formában ismerjük, mindazáltal érdekes dokumentumok. Ŕ Valñszìnű, hogy különösen a némi
állandñságot képviselő 17. sz.-ban bontakozik ki az ún. „keleti hatás” folklñrunkban, amelyet hosszú ideig
jñval régibb, gyakran egészen az őstörténet koráig visszanyúlñ kapcsolatokkal bonyolìtottak össze. A
balkáni népek saját hagyományával összekevert keleti zenei, dìszìtőművészeti és talán költészeti
motìvumok népszerűekké válnak, bár néhol (pl. öltözetben, a kerámia dìszìtésével) gyakran kerülő úton,
olasz vagy francia orientalizmus nyomán terjednek el hasonlñ jelenségek. A politikai széttagolñdás
felismerhetővé teszi a lokális különbségeket is. Egymással összefüggő folyamatként jelentkezik a
manierizmus, a barokk, a rokokñ folklñr iránti érdeklődése. Megfigyelhető ez a formák finomabbá
válásában, találñs kérdések, szñlások „metrikai” állandñsodñsában, az aprñ dìszìtőmotìvumok
megjelenésében, a bonyolultabb strofikus formák szöveg, zene és tánc keretében valñ elterjedése nyomán,
és az iskolai szìnjáték, meg a vallási népünnepek révén az ünnepi szokások teátrálisabb voltában,
tartalmilag pedig az ideolñgiai, allegorikus magyarázatok megjelenésében. Korábban a folklñr alkotásai
magukat adták: most a vallásos, nemzeti ideolñgia motìvumai bukkannak fel bennük, előbb formai
jegyként, később állandñ tartalmi elem gyanánt. Ami a folklñr iránti érdeklődés középpontjait illeti:
egyházak és iskolák hovatovább állandñ figyelmet fordìtanak e jelenségre is. Mindez mégsem nevezhető
tudományos folklñrkutatásnak. Ŕ Az új korszak, a voltaképpeni folklorisztika kezdete igen hosszúra
nyúlik, és kialakulásának folyamatábñl mindmáig inkább csak a csúcsok és végeredmények láthatñk.
Valñszìnű, hogy a 18. sz. nemzeti és vallási ideolñgiájábñl származik a folklñr néhány formája (eposz,
mitológia) iránti érdeklődés. Ez torkollik azután a felvilágosodás, a preromantika és romantika hármas
sodrában (Kulcsár István, Gaál György) egyrészt a paraszti életmñd szakszerű (statisztikai, történeti,
gazdasági, praktikus, nyelvi stb.) vizsgálatához, amely a reformkori tudományosságban éri el alsñ
csúcspontját, másrészt a folklñrban a nemzeti múlt és önállñság jelképét látják (Kölcsey Ferenc). A
reformer magatartás a népélet (és folklñr) jelenségeinek pontos rögzìtésével egyszerre el is utasìtja a
hagyományos életmñdot, a konzervatìv-nemesi múlthoz ragaszkodás viszont értéknek tekinti a népi
kultúra sokfajta aprñságát. A dilemma a reformkorban csak folytatñdik, és voltaképpen egyetlen rövid
periñdusban, a szabadságharc idején látszik feloldñdni. Ami az érdeklődés mozgatñ rugñit illeti, ez egyre
inkább a népiesség eszmerendszerében találhatñ meg, vagyis egy esztétikai és emancipálñ törekvésben,
amely a folkñrban elvileg a szépet keresi, gyakorlatilag ezt a történetiségben találja meg. Nem véletlen,
hogy a nacionalizmus legártatlanabb változata jelenik meg ekkor a folklñrkutatásban, a népiesség
környező változatai (pánszlávizmus, indogermanizmus, dákoromán elmélet) reakciñsabbak, kevésbé
esztétikai jellegűek, ugyanakkor (a német és a szláv folklorisztikai kutatásokban) sokkal gyakorlatibbak
és nagyobb távlatúak, mint a magyar folklorisztika. A másik feltűnő körülmény a romantika furcsa
megjelenése a magyar folklorisztikában. Annak ellenére, hogy a 19. sz. középső évtizedének hivatásos
művészetében nálunk is uralkodñvá válik ez az irányzat, sőt mind német, mind francia változatát
közvetlen szálak fűzik is hazánkhoz, romantikus folklorisztikai ideolñgia ekkor nem alakul ki, a vezető
elvek a régibb, nemzeti-történeti elképzelések alapján állnak, az újabb gondolatokat pedig a
klasszicizmusbñl és a hegelianizmusbñl (Arany János, Erdélyi János) veszik át. A sikertelen forradalom
után megtorpan a folklñrkutatás lendülete, megkezdődik viszont a szaktudomány kereteinek gondosabb
kiépìtése, és az az 1870-es évektől állandñnak tekinthető kutatási lehetőségeket hoz létre. Ŕ A 18. sz. utolsñ
933
F
harmadátñl kezdődő évszázados kutatás tematikailag igen gazdag. Állandñsul és egyre megerősödik a
népköltészet vizsgálata. Dalok, mesék, mondák kerülnek a középpontba, a balladák csak a korszak végére
bukkannak fel teljes elragadtatást váltva ki (Kriza János). A népzene területén a „közkeletű” dalok
uralkodnak, társulva az új stìlusú táncokkal (csárdás, verbunkos). Egy kissé differenciálatlan a népzene, a
népies műzene, a cigányzene fogalma, az első pozitivista dallamkiadványok és későbbiek. Mégis, kissé
társadalmiatlan szemlélettel ez a korszak alapozza meg zenekutatásunk történetiség-felfogását. A
népművészet kutatása közvetlenül nem fejlődik ki, csak a kor végére bontakozik ki a nemzeti
művészettörténet és régészet ideája, enélkül pedig népművészetkutatás is aligha képzelhető el. A
szövegfolklñr és a néphit vizsgálata az ősköltészet (legkivált a magyar „mitológia” meg az „elveszett” naiv
eposz) (Ipolyi Arnold, Csengery Antal, Arany Lászlñ) kutatásának szolgálatában áll. Lassan és nem viták
nélkül kodifikálñdik az összehasonlìtñ folklorisztika, kialakul ennek szűkebb finnugrisztikai és tágabb
uráli-altáji (esetenként kaukázusi) távlata. A reális kutatási program (annak ellenére, hogy élénken indul
a környező népek folklorisztikája, és magyar vagy hazai kutatñk is dolgoznak a környező nem magyar
folklñr feltárásán) határozott formában nem bontakozik ki. A szokások kutatása marad leginkább hátra,
itt szinte csak a kuriñzumok kereséséig vagy elemi leìrásokig jut el a kutatás. Elkezdődik viszont a területi
összegezések, sőt hovatovább a monográfiák kiadásának sorozata, bár ez a munka inkább a következő
periñdusra jellemző. Megkezdődik a Magyar Népköltési Gyűjtemény könyvsorozatának publikálása,
megszerveződik a → Magyar Néprajzi Társaság és szakfolyñirata, az → Ethnographia, sőt egy időre
működik a nemzetközi közvélemény tájékoztatás céljait szolgálñ → Ethnologische Mittelungen aus
Ungarn. Néhány kérdésben (cigánykutatás, finnugrisztika, orientalisztika) Hermann Antal, Munkácsi
Bernát révén a magyar tudomány nemzetközi hìrnévre és szerepre tesz szert. A szorosabb értelemben
vett folklorisztika keretében nagyot fejlődik a népmesék, népdalok, balladák, néphit kutatása. Már
kevésbé szakszerű mñdon, de nagy összefoglalások látnak napvilágot a szñlások, gyermekjátékok köréből,
bizonyos zenetörténeti és tánctörténeti munkák is megszületnek. Egy kissé később, már az I. világháború
évtizedével készül el népművészetkutatásunk első nagy összegezése (Malonyai Dezső). Feltétlenül külön
kell emlìteni az országos, megyei, városi és más helyi monográfiák sorozatát, ezek legtöbbjében mindmáig
sem értékesìtett hatalmas (bár egyenetlen) anyag találhatñ. A kor mñdszere a pozitivizmus, inkább
filolñgiai és történeti, mint összehasonlìtñ jelleggel (Katona Lajos, Kálmány Lajos). Elméletül Ŕ ha a
nemzeti tudományok tág elgondolásán belül gondolnak ilyesmire Ŕ pszicholñgiai és nyelvi analñgiák
kìnálkoztak, és ezt a néplélektan eidetikus tudományként valñ felfogásával épìtették bele műveikbe a
kutatñk. Tulajdonképpen szigorú mñdszertan nem alakult ki sem a gyűjtés, sem az anyag tárolása
(raktározása, katalogizálása), sem annak publikálása terén. Voltaképpen ezt célozta a századfordulñ után
külföldi minták követőjeként létrejött újabb magyar mñdszertan (Folklore Fellows magyar osztálya,
Sebestyén Gyula), amely Ŕ éppen közérthető és szükséges szigorúsága következtében Ŕ hosszú idő ñta
megszabja bizonyos folklorisztikai feladatok elvégzésének mikéntjét. Ennek érdekköre elsősorban megint
csak a népköltészet (főként a mesék, később a mondák, bizonyos mértékig a szñlások és találñs kérdések)
köreire terjedt, ezzel összefüggésben, az őstörténeti vonatkozások egyirányú hangsúlyozásával
folytatñdott a néphitkutatás, de ennek önállñ mñdszertanárñl nem beszélhetünk. A két világháború
közére lehanyatlott a néptánc-, népszokás- és népművészetkutatás. A harmincas évek újabb irányzatai
(→ falukutatás), valamint a szociológia kezdődő behatolása a folklñrba nem a tudományos mñdszert
segìtette elő, inkább a kutatás célját és társadalmi felelősségét szabta meg. Ez időben alakult ki viszont a
magyar népzenekutatás azñta világhìrűvé válñ iskolája: az egyetemes zenefolklñrban vérbeli
ethnomuzikológia, itthon inkább történeti tudomány, amely a nemzeti tudományok sorába illeszkedik be,
sőt időnként azoknak etikai példát is szolgáltatñ erővé vált (Bartñk Béla, Kodály Zoltán). Ŕ A két
világháború közti magyar folklorisztika önállñ tudománytörténeti monográfiát érdemlő, igen bonyolult
korszak, amelyet az eddigi feldolgozások és visszaemlékezések nem tártak fel minden oldalrñl. Ami a
kutatás szervezetét illeti, e korban a Magyar Néprajzi Társaság elveszti egyetemes jellegét, viszály alakul
ki a folkloristák és a Néprajzi Múz. etnográfusai között, nem sikerül megteremteni a folklorisztika
központi archìvumát (ezt előbb a múz.-ban, majd az MNM keretében tervezik), akadozik a sorozatok
kiadása. Másrészt új irányzatok bukkannak fel, amelyek voltaképpen a következő korszakban
folytatñdnak, nyerik el betetőzésüket. Kibontakozik a népiesség folklorisztikai vetülete, több-kevesebb
nyoma van a pszicholñgiai, vallástörténeti, sőt a fenomenolñgiai mñdszertannak. A finn iskola nyomán
nálunk is felbukkant földrajz-történeti irányzat szinte moccanatlan, és programjai ellenére sem ad
összefoglalñ munkákat, mégis egy kissé elvei feladásával is a történetiség és az ősköltészet problémaköre
felé orientálñdik (Solymossy Sándor). Az ezzel szemben állñ erők kezdetben az etnolñgiai, pszicholñgiai,
társadalomtudományi szemlélet elegyével jelentkeznek, később világossá válik a program: a szorosabban
vett folklorisztikában kibontakozik az egyéniségkutató irányzat (Marñt Károly, Ortutay Gyula), és a
folklñrkutatás távlatait tekintve minden a magyarságtudomány érdekszférájába kerül, amelynek egyik
oszlopa éppen a néprajz. 1934-től katedrája van a néprajznak Bp.-en, és bizonyos szegedi előzmények
folytatásaképpen a negyvenes évekre előbb rendkìvüli, majd rendessé válñ folklorisztikai oktatás
934
F
bontakozik ki Szeged, Bp., Kolozsvár egyetemein. Tudományos intézetek (Magyarságtudományi Intézet,

azelőtt Országos Táj- és Népkutató Intézet, végül Néptudományi Intézet, Kolozsvárott az → Erdélyi
Tudományos Intézet) programjában előkelő helyet kap a folklorisztika és a néprajz egységes szervezetébe
valñ betagolñdás, jele a Néprajzi Múz. keretében végre 1939-től megszerveződő, központi archìvum, az
Ethnológiai Adattár. A kutatás és feldolgozás nagy lendülettel folyik, és a felszabadulás után a
Néptudományi Intézet, valamint a bp.-i egy. irányìtásával gondos tudománytörténeti analìzissorozat lát
napvilágot (A Magyar Népkutatás Kézikönyve), amelyben először szerepel együtt a folklorisztika minden
válfaja: a zenetudománytñl a népművészetig, a néphit kutatásátñl a népnyelvi vizsgálatokig. Központi
irányìtás alá kerülnek a múzeumok, és a Magyarországi Múzeumok országos Központja irányìtásával új
alapokra kerül a néprajzi muzeolñgia is. Több változtatás után az 1950-es évek elejétől alakul ki egy
másfél évtizedig nagyjábñl állandñ tudományos szervezet. A folklorisztikai kutatásnak is központi fñruma
ekkor a Néprajzi Múzeum. 1951-től rendszeressé válik a folklorisztika egyetemi oktatása, a bp.-i egy.-en
katedrát kap e tudomány, Debrecenben és Szegeden is a néprajzi oktatás részeként állandñsul. Bizonyos
integrálñdás figyelhető meg mindenhol, és ennek betetőzéseként a magyar folkloristák kivehetik részüket
a nemzeti tudományok által készìtett zenei, művészeti, irodalomtudományi, szìnháztörténeti stb.
összefoglalásokbñl is. E korszakban a folklorisztika társadalmias néprajzi szemléletre alapozñdik,
amelyben újabban ismét határozottan érvényesülnek a történeti és etnikai vonatkozások. Bizonyos rövid
időtől eltekintve az összehasonlìtñ kutatás minden irányban kifejlődik. A korszak legjelentősebb
folklorisztikai vállalkozásai az → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (szinte kizárñlag meséket publikál),
valamint a sokoldalú népzenei publikáciñsorozat (→ Magyar Népzene Tára, A; Népzenei Monográfiák
stb.), amely szervezetileg lazábban kapcsolñdik a folklorisztika más műhelyeihez. Megindul több
nagyszabású munka (népmese-katalógus, népdalkataszter, ezt követi később a mondakatalógus) és a munkás
folklór, majd később a városi néprajz kutatása is folklorisztikai jellegűnek nevezhető. A néphitkutatás
történeti és összehasonlìtñ vonatkozásokat keres (Diñszegi Vilmos), irodalomtörténeti koncepciñk
jegyében folytatñdik a népszokások és népi szìnjátszás vizsgálata. Az 1950-es évek népitánc-mozgalmának
lehanyatlása után tovább folyik e téren is a kutatás, és sok ponton már felzárkñzott a népzenevizsgálat
nemzetközileg méltán elismert szìnvonalára. Belső viták termékenyìtik a kutatást, különösen a
folklorisztika néprajzi aspektusai kerülnek sokrétű megvilágìtásba. Forradalmasodik a gyűjtés
technikája (magnetofon), javaslatok hangozhatnak el az archiválás korszerűsìtéséről (lyukkártyák,
számìtñgépek alkalmazása), a népművelő folklorisztika is felhasználja a film, a rádiñ és televìziñ kìnálta
lehetőségeket. Ŕ Az utñbbi évtized ismét újabb, átmeneti szakasznak nevezhető. Szervezeti
átcsoportosìtások egész sora következik be. A vidéki múzeumok önállñsága növekszik, ezzel egyszerre
érdeklődésük a helytörténet felé fordul, és a folklorisztikai muzeolñgia lehetőségei csökkennek. A
népművészet kutatása kivételével a Néprajzi Múzeum megválik a folklorisztikai feladatoktñl. A
megszerveződő → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatñ Csoportja veszi kézbe a teljes
szövegfolklñr-kutatást, valamint a folklorisztika elméletének kidolgozását. Szakarchìvumokat alapìt,
főként olyan területen, ahol az korábban nem volt lehető (népdal, monda, szólás, néphit, népszokás). Ez az
intézet koordinálja az egész hazai folklorisztikát. A Népzenekutató Csoport (1974-től Zenetudományi Intézet)
feladata a népzenei és néptánc-vizsgálatok folytatása. Voltaképpen csak a munkásfolklór marad más
keretben, ezt többé-kevésbé szétszñrtan irányìtják. Megszilárdul az egyetemi folklorisztikai oktatás. A
debreceni egyetemi néprajzi tanszék évkönyve, a Műveltség és Hagyomány (1959Ŕ) rendszeresen közöl
folklorisztikai cikkeket. Az ELTE folklñr tanszékén 1966-ban tudományos igényű jegyzet látott
napvilágot, 1970-től évkönyv (→ Artes Populares), 1971-től szöveggyűjtemény (→ Folcloristica) sorozata
kezdődött meg. Mñdszertani szempontbñl az utñbbi évtized a kiszélesülés és megszilárdulás korszakának
tekinthető. A magyar folklorisztikai iskola további eredményeket ért el itthon és külföldőn egyaránt.
Határozottá vált és 1965 ñta immár programmal is rendelkezik az összehasonlìtñ finnugrisztikai
folklorisztika, ennek kiépìtése és tudományos intézetbe csoportosìtása most vált időszerűvé. A folklñr
jellegű textológia a megformálñdás stádiumán túljutott. Bizonyos fñrumokon elhangozhatott a nemzeti
tudományok és a művelődéstörténet kereteibe valñ beilleszkedés megteremtésének szükségszerűsége is.
Érdemes kutatñk és irányzatok tudománytörténeti szemléje hovatovább sorozatban készül, és a
tudománynépszerűsìtés is megtalálta a maga méltñ helyét. A mo.-i szaktudományos folklorisztika első
évszázadának végén nemzetközileg is ismert, sikeres tudomány, amelynek eredményeit ünnepi alkalmak
veszik számba. Mñdszere egyre inkább tudományközi jellegű, a népi kultúra egészére kiterjed, és
metodikai szempontbñl is több fontos témát dolgozott fel (szóbeliség). A jelen periñdusban a recens
vizsgálatok sorába beillesztette a változásvizsgálatokat, történeti témákat kutatván pedig a
társadalomtörténet és különösen a társadalmi tudat specifikus vonásainak feltárásán fárad. Ŕ Irod.
Ortutay Gyula: A magyar népköltési gyűjtemények története (Ethn., 1939); Marñt Károly: Fejezetek a
magyar néprajz mñdszertanához (klny., Bp., 1940); Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp.,
1948); Ortutay Gyula: A magyar néprajztudomány elvi kérdései (Ethn. 1949); Ortutay Gyula: The
Science of Folklore in Hungary Between the Two World Wars and During the Period Subsequant to the
935
F
Liberation (Acta Ethn., 1955); Ortutay Gyula: Írñk, népek, századok (Bp., 1960); Cocchiara, Giuseppe:
Az eurñpai folklñr története (Bp., 1962); Dorson, Richard M.: Folklore Research around the World (New
York, 1962); Vargyas Lajos: Folk Music Reaearch in Hungary (Bp., 1964); Gunda Béla: The Science of
Ethnography and Folklore (Science in Hungary, Bp., 1965); Gunda Béla: Ethnography and Folklore in
Hungary (Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).
Fonográfba éneklő férfiak (Kisgyőr, Borsod m., 1920-as évek)
Voigt Vilmos
folklorizáciñ: az a folyamat, amelynek során a hivatásos művészet alkotásai a folklñralkotás

folyamatának áramába kerülnek, a → folklorizmus ellentéte. A hivatásos művészetek kialakulása ñta
állandñ jelenség, kiterjed az esztétikai objektiváciñk csaknem valamennyi elemére-egységére;
mindazonáltal teljes értékű, önállñ teremtői aktusnak tekintendő, minthogy a folklñr Ŕ lévén önérvényű
esztétikai objektiváciñs rendszer Ŕ mindenféle átvételt önmagához hasonìt, saját törvényei szerint alakìt.
(→ még: széténeklés) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952);
Bogatirev, P. G. Ŕ Jakobson, R.: A folklñr sajátos alkotásmñdja (HangŔJelŔVers, Bp., 1969).
folklorizmus: a folklñrjelenségeknek a hivatásos művészetek részéről történő adaptáciñja; a →

folklorizáciñ korrelatìv fogalompárja. Folklñr és hivatásos művészetek közt a kölcsönhatás állandñ az
utñbbiak egész története folyamán, bár jelentősége, intenzitása koronként, alkotñkként változñ. Történeti-
tipolñgiai tekintetben két jelentős szakaszát figyelhetjük meg: a művészi termelésnek mint olyannak
kibontakozásakor az archaikus folklñr a kizárñlagos, az egyetlen esztétikai tradìciñ szerepét játssza;
mindenféle hivatásos művészet innen veszi kezdetét. A másik nagy szakasz polgári, majd szocialista
társadalmi viszonyok közt jelentkezik, jelentős mértékben társadalmi-politikai indìtékú és célzatú, ilyen
meggondolásokkal a folklñrhoz valñ tudatos visszanyúlást jelent. A folklorizmus nem képezi a →
folklorisztika vizsgálati tárgyát, bár maga a jelenség fontos forráshoz juttatja a tudományt, amelyet saját
feladatai megoldása érdekében nem nélkülözhet. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (Az
MTA II. Oszt. Közl., 1959); Dömötör Tekla: Folklorismus in Ungarn (Zeitschrift für Volkskunde No 65.,
1969); Voigt Vilmos: Vom Neofolklorismus in der Kunst (Acta Ethn., 1970); Bogatirev, P. G.: Voproszi
teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971).
936
F
folnagy: → bìrñ
folyami malom: olyan stabil épìtményű, partra vagy part mellé épìtett malom, amely a folyñ sodrásának
energiáját hasznosìtja. A kisebb vìzhozamú vagy sekély medrű, száraz évszakban alacsony vìzállású
folyñknál a folyami malom működését gátakkal segìtik elő. A folyñ medrébe a két part között keresztgátat
épìtenek, méghozzá úgy, hogy a gát malommal ellentétes parti csatlakozását a folyásiránnyal ellenkezően
magasabban képezik ki, ìgy nemcsak megduzzasztja a gát a vizet, hanem tereli is a malom felé. A gát a
másik oldalon a malomberendezés helyénél magához a malomhoz csatlakozik. A folyami malmok
alulcsapñs szerkezetűek. Vìzi kerekeik a hajñmalmokéhoz hasonlñan széles és ritka lapátúak. A
malomház a meder szélén cölöpökön, oszlopokon áll vagy a partra épìtik. Ezért nevezik elterjedési
vidékén a hajñmalmoktñl megkülönböztetendő oszlopos malomnak. Általában gerendavázas, deszka
oldalú, zsilipeléses technikával készülnek, de a partra épìtett malomházak között vannak tégla- és
kőházúak is. A folyami malom különféle tìpusai Eurñpa-szerte ismertek a középkor ñta. Prága
városképét máig is meghatározzák a Vltava medrében épìtett gátak, amelyek az Óváros, ill. a Kisoldal
partján állñ épületek tartozékai. Magyar nyelvterületen is széles körben elterjedtek voltak, azonban
(tulajdonképpen teljesen hibásan) a folyami malmokat tették felelőssé folyñink árvizeiért, s a múlt századi
árvìzvédelmi munkálatok, folyñszabályozások kezdetén szinte valamennyit felszámolták. Napjainkban is
fennállñ folyami malmokat a magyarság körében csak a Csallóköz és Mátyusföld vidékén a Kis-Duna
mellől ismerünk, pl. Pozsonyeperjesről. Ezekről ugyan feltételezhető, hogy másodlagosak, csak a pozsonyi
Kis-Duna-ág elsekélyesedése után épìtették fel őket oszlopos alépìtményre, korábban hajñmalmok voltak.
Bizonyosan sok folyami malom üzemelt a szabályozások előtt a Rábán is. A magyar folyami malmok
fennállñ példányai lisztelő, darálñ malmok voltak, de van közöttük, amelyik másodlagosan mellé telepìtett
deszkametszőt üzemeltet. A kis-dunai malmok a karñvázzal rögzìtett, lekavicsolt rőzsegáton kìvül
hajñáteresztő zsilipből és a malomberendezésből állottak. Az áteresztő zsilipek megfelelően kiképzett erős
vájatos jármokba illettek, a vìzi jármű áthaladásakor a zsilipdeszkát ki kellett emelni. Az áteresztő zsilip
mellett állt a vizeskerék külső tengelyvégének csapágyállványzata, amelyhez a malomkerék előtti tiltñ
deszka felemelését, szabályozását, rögzìtését szolgálñ oszlopos állvány s a hozzájuk vezető járñdeszkázat
tartozott. Ezen lehetett a malomházbñl a tiltñ kezeléséhez, valamint a vizeskerék csapágyának
karbantartásához kijutni. A folyami malomhoz, a hajñmalmokéhoz hasonlñan, széles, két szakaszos
lapátú vizeskerekeket készìtettek. Ugyancsak a hajñmalmokhoz hasonlñan lehetett a vìzi kerekeket
megindìtani, leállìtani. Ha a folyami malmot nem kìvánták üzemeltetni, leeresztették a kerék elé a tiltñ
deszkázatát, ami megszüntette a vìz áramlását a kerekek előterében. Indìtáskor a tiltñt felhúzták s ìgy
rögzìtették, ekkor a folyñnak a malomgát által duzzasztott árama a kerekekre zúdulhatott, s a malom
gépezetét mozgásba hozta. A vìzi kerék viszonylag lassú, vìzszintes tengelyű forgását fogaskerék-áttétellel
meggyorsìtották, függőleges tengelyűvé tették s a kőpad tengelyére vezették. A kövek mellett szakaszos
mozgású, rázñ szitarendszert is üzemeltettek, hogy az őrleményt megfelelően osztályozhassák. Ha a
malomház a part szélénél beljebb állt, a malomhoz kis hìdon lehetett bejutni. A felszereléséhez tartozott
egy-egy nagyobb dereglye és csñnak is, hogy a malmot a folyñ mindkét partjárñl igénybe lehessen venni,
másrészt, hogy a malom vìzben levő berendezéseit, épìtményeit javìtani, gondozni lehessen. Magasabb
vìzállás esetén a gátján átbukott a vìz feltorlñdñ, a malom munkacsatornáján át nem férő része. A
rőzsegátak előnye volt, hogy a jeges torlaszokat könnyen felszakìthatták, kevéssé okoztak jeges árvizet,
duzzasztást. Jégzajlás ellen kovácsoltvas láncolattal védték a folyami malom cölöpépìtményét, a
láncolattal körülfogott oszlopok, cölöpök együttesen vették fel a zajlñ jég nyomñ terhelését. A folyami
malom speciális változata ismert a Szamosrñl, ahol a folyñ partjára épìtett malom kereke leleményes
szerkezet segìtségével a vìzállásnak megfelelően változtathatñ, szabályozhatñ mélységben merült a vìzbe,
korábban ilyen másutt is előfordult. Valñszìnűleg a 18. sz. végi ipari-termelési ésszerűsìtéshez kapcsolñdñ
találmány. (→ még: vìzimalom).
Parti malom merülő vìzkereke a Szamoson
937
F
Oszlopos folyami malom a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)
A változñ vìzállásnak megfelelően szabályozhatñ (aŔb) a kerék merülési mélysége
Favázas malomgát rőzse-, kavicsborìtással a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)
Oszlopos folyami malom vìzkereke a Kis-Dunán (Pozsonyeperjes, v. Pozsony m.)
Filep Antal
folyamszabályozások: → vìzmentesìtés
938
F
folyosñ: → tornác
fonalfelvetés: a láncfonal előkészìtése a → szövésre. Eszköze a Kárpát-medencében a legutñbbi időkben a

vetőfa vagy vetőkaró volt. A függőleges tengely körül forgñ ráma oldalára spirálisan annyiszor rakják fel a
vászon kìvánta hosszúságban a fonalat egymás után, általában két szálával, gombolyagbñl, amennyi fonal
a vászon szélességéhez szükséges. A vetőfa alsñ részén két rövid faszeg áll ki egymás mellett: ezek küzött
keresztezik a fonalak egymást, ìgy biztosìtják a szálak sorrendjét és párhuzamosságát. A keresztezetnél
számolják a felvetett szálakat: 3 szál = 1 ige és 10 ige = 1 pászma. A vászon szélessége Ŕ a fonal
vastagságátñl is függően Ŕ 6 és 18 pászma között ingadozik, ìgy egyszerre ennyi fonalat vetnek fel. (Tehát
pl. ha 12 pászma széles vásznat akarnak szőni: 3 x 10 x 12 = 360, de mivel két szálával megy a
fonalfelvetés: 720 szál.) Ez egy mejjék. A vetőfa használata előtt Ŕ szñrványosan még századunkra is
fennmaradva Ŕ szokás volt a fonalfelvetést a ház falán végezni. A kìvánt fonalhosszúságot a falba vert
faszegeken vezették végig, háromszor-négyszer is megtörve ennek a vonalát. A pászmákat itt is a
keresztezetnél számolták. Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Ősi fonalfelvetőeszköz a somogymegyei Szennán.
Nagybajomi kapcások ősi gyapjúkallñja (Népr. Ért., 1934); Szolnoky Lajos: Minőségi csoportok,
mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a kenderfeldolgozásban (Ethn., 1950).
Fonal felvetése a vetőfára. Általános forma.
Szolnoky Lajos
fonaljáték, átvevős játék, szőttes, ördögszövő: a leányok ügyességi játékai (→ gyermekjáték) közé tartozik.
Egy kb. egyméteres fonalat végénél összekötnek, majd az egyik játékos ujjai használatával ügyesen a kéz
fejére veszi és megfeszìti. Így kialakul egy minta. A másik játékos ezt oly mñdon emeli le, hogy újabb
forma alakuljon ki. A fonál alakulatainak elnevezése: bölcső, szőnyeg, folyñ, pñkhálñ, béka stb. A játékot
szinte az egész világon ismerik. Ŕ Irod. Hathalmy Gabnay Ferenc: Gyermekművészet és gyermekjátékok
(Népr. Ért., 1904); Haddon, G.: Artists in String (London, 1930); Brewster, Paul G.: Fadenspiele aus dem
Mittleren Westen der Vereinigten Staaten von Amerika (ÖzfVk, 1945).
Általánosan elterjedt egyszereplős fonaljáték egyes mozzanatai
Általánosan elterjedt kétszereplős fonaljáték egyes mozzanatai
Haider Edit
fonalmosás: a motringokba motollált fonal szövés előtti tisztìtása. Fő formái különböző korszakokat
képviselnek. 1. A → motollárñl levett fonalat megnedvesìtve szitált fahamuba forgatják, majd a
trágyadomb közepébe gödröt ásnak, ezt szalmával kibélelik, s a hamus fonalat beletemetik. Itt
hamulúgosan napokon át melegen tartják. Ŕ 2. A fahamuba forgatott nedves fonalat teknőbe rakják, s
kenyérsütés után a kemencébe tolják, amelynek a száját a teljesebb átforrñsodás kedvéért be is
939
F
tapasztják. Ŕ 3. Lúgzñkádban mint a vászonneműt (→ mosás) lúgozzák. A századfordulñn még

mindhárom fonalmosás mñd általános volt, de a két világháború közti időben már csak a lúgzñkádban
lúgoztak. Mindhárom eljárás után a fonalbñl a lúgot tiszta hideg vìzben → mosñsulyokkal kiverték,
kisulykolták. A fonalmosás ideje január, február: ahol tñ vagy patak vizében mostak, a jégen léket
vágtak, s a jégen vagy a vìzben állva sulykoltak, gyakran mezìtláb. Az asszonyok elgémberedő kezük és
lábuk melegìtésére vederben forrñ vizet vittek magukkal. Ŕ Irod. Morvay Judit: Asszonyok a
nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956).
Szolnoky Lajos
fonaltartñ (állvány, kosár): → hìmzés
fonás: 1. a kender, len és gyapjú rostos, szálas anyagának fonallá sodrása. Fonásnak nevezik általában a
köz- és a népnyelvben is a vesszőnek, a szalmának szálkeresztezés útján lappá, szalaggá alakìtását
(vesszőfonás, kosárfonás, kerìtésfonás, szalmafonás). A fonás eszköze a kézzel pörgetett → orsñ vagy a
lábbal hajtott → rokka. A fonásra szánt rostcsomñt laza göngyöleggé formálva a → guzsalyra vagy a
rokka pálcájára felkötik, hogy munka közben a kéz számára legalkalmasabb helyen legyen. A fonás
három összefolyñ mozzanatbñl áll: a szálhúzásbñl (bal kézzel a rostcsomñbñl), az alapsodrásbñl
(ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásábñl (a jobb kéz pörgette orsñval, ill. a
rokkával). A kész fonalat az orsñ szárára tekerik, ill. a rokkával a fonással egyidejűleg a csévére hajtják.
A régebbi orsñ helyébe sok helyen a termelékenyebb rokka lépett. A két fonñeszköz váltása az ország
területén nem egy időben ment végbe. A Dunántúlon századunkban már csak rokkával fontak, a Nagy- és
Kisalföldön rokkával is, orsñval is, mìg a Felföldön és Erdélyben a legutñbbi időkig túlnyomñrészt csak
orsñval. A fonás jellegzetesen társas munka, s a → fonñknak jelentős szerepe volt a falu társadalmi
életében. Ŕ Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951); Lajos
Árpád: Borsodi fonñ (Miskolc, 1965). Ŕ 2. a fonáshoz kapcsolñdñ → hiedelmek közül bizonyos tilalmak
(→ tilalom) a legelterjedtebbek. Általános hit volt, hogy szombaton tilos fonni, mert ez a nap Szűz Mária
napja, s aki ezt a tilalmat megszegi, annak fájni fog a feje, ill. az Mária haját húzza munkájával. Gyakori
volt a keddi tilalom is (→ kedd asszonya). → Luca napján szintén tiltott volt a fonás (és a varrás), mert
azt tartották, hogy akkor a tyúkok nem tudnak majd tojni, vagy Luca megbünteti őket. Tiltották a fonást
→ Mikulás napján is, valamint D-Dunántúlon → Borbála napján.
Szolnoky LajosŔHoppál Mihály
fonatöltés: a → Margit-öltésnek az a változata, amikor a párhuzamos öltések közvetlenül egymás mellett

vannak. A kész öltések mögé öltenek vissza úgy, hogy az öltések felét elfedjék. Fonásszerű sort lehet vele
alkotni. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, L:
Stickerei (Basel, 1969).
Fonatöltés
Fél Edit
foncsikaszőnyeg: → rongypokrñc
fonñ: → munkaszokás. A kenderszösz közös munkában (→ kaláka) történt felfonását a középkor ñta jñl
ismerjük. Irodalmi adatok szerint ugyanis a fonñbeli élet világias játékait, a fiatalok késő éjszakába nyúlñ
együttszñrakozásait, táncait, a „fajtalan, buja énekeket... vagy más botránkoztatñ rosszaságokat”
(Pozsony, 1762) az egyházi és világi hatñságok egyaránt tiltották (M. Csulyak István ref. esperes az 1630-
as években kijelentette: „a fonñ nem egyéb, mint latorságnak hajléka”). A fonñ azonban mint az
öregeknek és fiataloknak a közös munka során szokássá szerveződött együttléte egyidős a →
kendermunkával. A fonás az őszi betakarìtástñl → farsang végéig tartñ foglalkozás, amelynek igen
változatos intézményei alakultak ki: 1. A rokonok és a barátok egymást kisegìtve egyikük házánál
összegyűlnek, majd sorra járva mindenkit, felfonják az összegyűlt szöszt. Ŕ 2. A jobb mñdú gazdák egy-
egy nap a falu lányainak rendeztek fonñt, ahol a munka fejében megvendégelik őket, és a szñrakozásukrñl
is gondoskodnak. Ŕ 3. Az igazi, a leginkább intézményesedett fonñt a felnőtt lányok szervezik; kibérelnek
egy házat vagy szobát a faluban, ahová mindenki elviszi a maga munkáját és eszközeit, közösen veszik
meg a világìtanivalñt és a tüzelőt. Az ilyen fonñk, fonókák, guzsalyasok a helyben hagyományos →
korcsoport-rend szerint állnak össze: a lányok mellett összegyűlhetnek külön az asszonyok, a nagylányok
940
F
és a serdülők is. Gyakoriak a vegyes fonñk is. Egy faluban egyszerre több fonñ is működik a
fonñházakban. Ezért alakulhatott ki egymás felkeresésének dalolással, mesemondással, →
alakoskodásokkal, játékokkal tűzdelt hagyománya. Ŕ A legváltozatosabb belső élete az ún. táncos
fonñknak volt; este tartották, eljártak ide a legények is. A fonñk intézménye a kenderfeldolgozás házi
mñdjainak megszűnésével századunk első felében számolñdott fel. Maradványaival azonban elszñrtan
még ma is találkozunk. Fonñbeli alakoskodások: → betyárjáték, → gñlyaalakoskodás, → halottas játék,
→ kecskealakoskodás, → lakodalmas játék, → lñalakoskodás, → medvealakoskodás. Ŕ Irod. Szendrey
Zsigmond: A népi társasmunkák és összejöveteleik (Ethn., 1938); Lajos Árpád: Borsodi fonñ (Miskolc,
1965).
Fonñház (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Fonñház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Fiatalság a fonñban (Rimñc, Nñgrád m.)
Fonal sodrása (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
941
F
Fonñház (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Németh Imre
fonñbeli játékok: 1. Egy részük táncos játék, amelyeknél elsősorban a térforma kialakìtásán volt a
hangsúly. Ŕ 2. a) A párosìtó játékoknak fontos szerepe volt a fiatalok ismerkedésében. Elterjedt tìpus volt a
Megy a kosár (kosarazás), amelyről már Csokonai is megemlékezik Dorottyájában (1799). Ebben
általában a lány választott párt magának. Az osztñ felajánlja a legényeket Ŕ általában hármat: Ŕ Megy a
kosár! Ŕ Mi van benne? Ŕ Aranyalma, aranydiñ, aranypohár stb. Benne ül (neked adom) N. N.(-t). Hová
teszed (mit adsz érte)? A lány felelete, aszerint, hogy tetszett-e a legény, vagy sem pl.: Ŕ Teszem a
kötőmbe, az ágyba stb.; vagy: Ŕ Szedek neki tüskét ... A játékhoz munkaverseny is kapcsolñdhatott: a
lány felajánlotta, hogy hány szálat húz érte, ill. azé lett a legény, aki munkájával előbb elkészült. Ŕ
Tetszikezés, szomszédkázás: Ebben a lányok mellett ülő legények választottak párt. A bìrñ sorra kérdezte:
Ŕ Tetszik-e a szomszéd? Ŕ Tetszik! Ŕ Kiállasz-e érte ... pacsit? Ŕ Ki! Ekkor a bìrñ fakanállal vagy más
tárggyal a tenyerébe mérte a megfelelő számú ütést. Ha más kellett, akkor annak a párja szabta ki, hogy
mennyi ütést kell kiállnia érte. A párosìtñk más tìpusainál lányok és legények felváltva választottak párt.
Legelterjedtebb tìpusa: a Kútba estem. Ez a játék polgári körökben is kedvelt volt. Központi eleme a csñk.
A csñkkérő az ajtñnál vagy a szoba közepén elkiáltotta: Ŕ Kútba estem! (Bìrñ): Ŕ Ki húzzon ki? Ŕ N. N. A
megnevezett, miután megcsñkolta, maga maradt a kútban, s most őt kellett csñkkal kihúzni. Hasonlñ a
Fordulj kisszék! Valaki a szoba egyik végében kisszékre ült és párbeszédbe kezdett a bìrñval: Ŕ Fordulj,
kisszék! Ŕ Nem fordulok! Ŕ Mit vársz? Ŕ Csñkot! Ŕ Kitől? Ŕ N. N.-től. E két fő tìpusnak gazdag
változatköre volt: bolhácska vagy fordulj bolha; postás stb.; ezekben a csñkadás helye, mñdja s indoka volt
más és más. Ŕ A párosìtñkkal rokon célzatú néhány félig-meddig játékos szokás, amely azonban már
komolyabban kapcsolñdik a fiatalok szerelmi életéhez. Ilyen az orsólesés (-elütés, -kiváltás): a legények a
leeső orsñt igyekeztek megszerezni vagy akarattal leszakìtották, s ezt a lánynak csñkkal, öleléssel kellett
kiváltania. Ez történhetett a pitvarban vagy az udvaron is. Az illem megkövetelte, hogy a kiváltás ne
tartson túl soká. A késlekedőket nevetségessé tették vagy megbüntették guzsalykitétellel, guzsalypisiltetéssel
(a fonal eláztatása), guzsalyfektetéssel (a szétszedett eszközt célzatosan az ágyba rejtették) vagy akár a
fonal lemotollálásával. Ŕ b) A → szerelmi jñslás némely mñdja is kifejezetten a fonñhoz kapcsolñdott.
Legelterjedtebb, régies formája volt a csepű, szöszgombolyag elégetése (cucorka, mñcérka, kica, pacurka
stb.). A meggyújtott csepű fölszáll: röptének irányábñl, a lángolás mñdjábñl és időtartamábñl meg lehet
tudni, kire és mikor számìthat a lány. Még régiesebbnek tűnik a bábuégetés: 1Ŕ3 szöszből készìtett bábut
gyújtanak meg, és az égés, ill. dőlés irányábñl következtetnek a jövőre (pl. jñ jel, ha két bábu Ŕ a legény és
a lány Ŕ egymás felé dől). Ŕ c) A testedző játékok nagy része valamilyen munkamozdulat utánzása.
Általában csak lányok játszották, legények ilyenkor nem jöhettek. Ilyen játékok: a kendertörés. A
kendertörő malom hengerének mozgását utánozta. Párosan kört alkottak, valaki a kör közepére állt;
előre haladñ mozgásban derekukat, fejüket hajtogatták, a középen állñ egyik kezét kinyújtva valamelyik
pár mozgását követte, maga körül forogva. Tilolás: párosan játszották, szembeállva, a tilolñ bal kezében
törülközőt fogott, jobbjával felemelte a másik jobbját s a ruhát hñna alá csapkodta. Időnként lenyomva a
másik karját kihúzkodta hñna alñl a kendert, majd a tilñ oldalához csapkodta, hogy kihulljon a pozdorja.
Motollálás (ördögmotolla, bolondmotolla): nagy ügyességet kìvánñ játék. Ketten térdre-könyékre
támaszkodva hidat képeztek, egymásnak háttal. A harmadik kézen állt, a negyedik megfogta derekát,
megemelte úgy, hogy a keze ne érje a földet, amaz is átkulcsolta az ő derekát. Ekkor átlendültek a motolla
törzsét képező hìdon úgy, hogy most az került állñ helyzetbe, aki az előbb fejjel lefelé volt. Ezt egyre
gyorsabban csinálták, mìg „eltört a motolla”. Egyszerűbb változata a csűrdöntés: egyesével nekifutva,
kézen állásbñl billentek át a hìdon. Lisztőrlés (malmocskázás): egy lány kisszékre támaszkodva leguggolt Ŕ
ő volt a malom garatja Ŕ, letakarták lepedővel; a többiek edények ütögetésével utánozták a gépzajt, a
garat ütemesen ringatta felső testét. Vállára kevés lisztet szñrtak, mikor ez lassan lepergett, a maradékot
fakanállal lekotorták. Köszörülés (taliga-köszörű): a mester bokájánál felfogta a köszörűt és betolta
középre, aki itt négykézláb megállt; a mester ütemesen nyomkodni kezdte lábával a köszőrű egyik sarkát,
mire az gyorsan mozgatni kezdte csìpőjét, a mester pedig különböző szerszámokat húzott végig felette.
Hasonlñ játékok: olajütés (bakolás, húsvágás), mérleg, diótörés (sñ-, borstörés). Ŕ d) Külön figyelmet
942
F
érdemelnek a játékos ügyességi próbák, amelyek századunkra már csak szñrványosan maradtak fenn.
Feltehető, hogy korábban általánosan elterjedt és talán szigorúbb munkaversenyben éltek. Fonóverseny
(parazsazás): lapáton izzñ szenet járattak körben, minden szál lefonása után lábbal arrébb tolták; a
parázs egyre lohadt, egyre gyorsabban kellett fonniuk, mert senki sem akarta, hogy nála aludjon el.
Akinél végül is elaludt, arra valamilyen büntetést szabtak ki. Falukerülés (faluzás): munka közben
gondolatban végigjárták a falut. Időnként valamelyikük megmondta, hogy hol tart, felmutatva az
elkészült fonalat, aminek meg kellett felelnie az elképzelt távolságnak. Ha valaki már útjának végére ért,
el kellett mesélnie, hol, kinél járt; a többiek gondosan megvizsgálták, hogy a fonalmennyiség megfelelő-e.
Ŕ e) Általánosan ismert volt néhány utánzó játék. Vonatozás (megy a gőzös): sorban a földre ültek
szétterpesztett lábbal, kezüket az előttük ülő vállára tették, ütemesen jobbra-balra dőltek, közben
valamilyen mondñkát mondogattak. Állatutánzñk: békázás; guggolva játszották, helyben vagy
előrehaladva, rövid párbeszédekkel, amelyben a béka hangját utánozták. Hasonlñ játékok: szarkajáték,
kacsázás, hernyócskázás. – f) Mérkőző játékok: Az egyik legelterjedtebb játék a csizmaszárazás (csizmatánc,
talpalás, turácsolás) volt: ketten egymással szemközt a földre ültek, jobb kezükben levetett csizmájukat
tartották; egyikük hirtelen hanyatt dőlt, a másik pedig a farára ütött a csizmával, majd ő dőlt hanyatt.
Rúdhúzás: ketten háttal állva, fejük fölött egy rudat tartottak, amelyet ki-ki igyekezett maga felé elhúzni.
Játszották szemben is, guggolva vagy térdelve. Gúnárnyak-, libanyakszakìtás: ketten négykézlábra
ereszkedtek, egymásnak háttal, mint lovak; rájuk ült szintén háttal két huszár, hátuk mögött vagy fejük
fölött rudat fogva. A lovak elindultak, a huszárok pedig igyekeztek elhúzni egymást. Ŕ g) Széles körben
elterjedt néhány kitalálós vagy beugratós játék is. Itt a cica (itt a tányér; pacskñzás): körben a földre ültek
felhúzott térddel; csomñra kötött kendőt vagy tányért csúsztattak körbe lábuk alatt; a kör közepén
levőnek ki kellett találnia, hogy kinél van a cica, a tányér. Kútőrzés: a szoba közepén vizesgödröt
csináltak, ezt őrizte valaki szétterpesztett lábbal a földön ülve; a többiek igyekeztek figyelmét elterelni,
majd egy alkalmas pillanatban elölről megkapták és végighúzták a vizesgödrön. Hasonlñ játékok:
szembekötős, csillagnézés, malmocskázás stb. Ŕ Irod. Seprődi János: Házasìtñ dalok (Ethn., 1916); Szendrey
Zsigmond: Magyar népszokások a fonñban (Ethn., 1928); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a
házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Volly István: Népi játékok (IŔIII., Bp., 1938), Lajos Árpád:
Borsodi fonñ (Miskolc, 1965).
Fonñbeli játék (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
943
F
Fonñba érkező alakoskodñk (Csömör, Pest m.)
Fonñbeli játék (Csömör, Pest m.)
Fonñbeli játék (Csömör, Pest m.)
Károly S. László
fonñdal: fonñbeli összejövetelen énekelt lìrai dal. A → fonñ a falusi nők egyik legfőbb éneklési alkalma is
volt az ősztől tavaszig tartñ időszakban. Helyenként a lányok és az asszonyok, ill. egyes korcsoportjaik el
is különülhettek, ennek megfelelően különbözhetett dalkincsük is; általában a leányoké volt az újabb és
időszerűbb. Éneklés tekintetében a férfiak másodrendű szerepet játszottak, saját dalkincsük
szegényesebb és dìszìtetlenebb, a táncokat és a különféle játékokat viszont rendszerint ők
kezdeményezték. A fonñban az egyéni kezdeményezés szinte teljesen kötetlen és szabad volt, gyakran
énekeltek szñlñban, a közös éneklés azonban átmenetileg állandñ formát adott egy-egy dalnak, mely a
fonñbñl kiszorulva gyorsabb változásnak volt ismét kitéve. A fonñ volt a dal tanulásának és
cserélődésének egyik legfontosabb helye; úgyszñlván minden lìrai és epikai műfaj elhangzott. Az előadás
944
F
sarán a fonñdalok részint időrendben (legényváróktñl a búcsúdalokig), részint tartalmi-tematikai

csoportokban (csúfolñk, szerelmi dalok stb.) követtek egymást. Külföldi példákkal ellentétben a magyar
fonñdalok közt nincsenek → munkadalok, általában érzelmi mulattatñ jellegűek (párosìtó, csúfoló,
szerelmi, tánc- és játékdal stb.). A fonñ keretül szolgált (Virágos kenderem kiázott a tñba...), a fonñdalok
tartalmilag ritkán kapcsolñdnak a munkához (Tudok szőni, tudok fonni, tudok motollálni...), elsősorban
az ún. legényváró vagy esti dalok (Ez a kislány, jaj, de szépen fonogat; Este van már, késő este, kilencet
ütött az ñra...), s némelykor a búcsúdalok is. (→ még: ballada, → előadás) Ŕ Irod. Lajos Árpád: Borsodi
fonñ (Miskolc, 1965); Gaál Károly: Spinnstubenlieder (München Ŕ Zürich, 1966).
Katona Imre
fonñkerék: zsinñrkerék-áttételes szerkezet, amely Ŕ akárcsak a kézi → orsñ Ŕ külön ütemben végzi a
sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott kerék hozza forgásba a vìzszintesen elhelyezett orsñt,
amely a másik kézből egyenletesen engedett laza szálas anyagot megsodorja. Az orsñra ráhúzott csévére
(→ csörlő) rakják le a kész fonalat. Elsősorban gyapjút feldolgozñ mesterek használják a magyar
nyelvterületen, Erdélyben néha a házi gyapjúfeldolgozásban is alkalmazzák. A 13. sz.-ban a fonñkereket
az eurñpai posztñipar már használta. Feltehetően az arab barhend-takácsok közvetìtésével került
Eurñpába a magas textilkultúrával rendelkező Indiábñl, ahol az szélesen elterjedt. A fonñkerékből alakult
ki a → rokka. – Irod. Endrei Walter: Tévhitek a rokka keletkezésével és elterjedésével kapcsolatban
(Népr. Ért., 1962).
Szolnoky Lajos
fonñszék: fonás alkalmával használt, ill. ennek megfelelően kialakìtott szék. Ŕ 1. A fonñházban padon
ülőknek lábzsámolyként szolgálñ → gyalogszék. Gyakran szerelmi ajándék, s mint ilyen, Kalotaszegen
különlegesen dìszìtett. Ŕ 2. A fonñnak ülőhelyül szolgálñ székek: a) Kalotaszegen alacsony szék becsapolt
támlával és lábakkal vagy → zsámolyszerű alsñ résszel (guzsalyosszék). – b) D-Baranyában és Somogyban
leginkább félkörös ülésű, támlás karosszék, esetleg félkörös vagy tégla alakú ülésű gyalogszék; az ülés
mindegyiküknél jobboldalt át van fúrva a rúdguzsaly betűzéséhez. Ŕ c) Németo.-ban és Ausztriában
rokka mellé valñ, lécvázas vagy becsapolt lábú karosszék, melynek egyedül baloldalt van karfája. Ŕ Irod.
Bátky Zsigmond: A kenderrel valñ munka Kalotaszegen (Népr. Ért., 1905); Uebe, Rudolf: Deutsche
Bauernmöbel (Berlin, 1924); Cs. Sebestyén Károly : Magyar parasztszékek (Népünk és Nyelvünk, 1937);
Mándoki Lászlñ: Baranyai székek (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962); Deneke, Bernward:
Bauernmöbel (München, 1969).
Fonñba valñ kicsi szék, alján fiñkkal (Magyarvalkñ, v. Kolozs m., 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum
Fonñszék, a tábmla bal oldali pillére mellett guzsalytartñ furattal (Szaporca, Baranya m., 18. vagy 19. sz.
első fele) Debrecen, Déri Múzeum
945
F
Fonñba valñ kicsi szék, faragott és festett dìszű (Magyarvalkñ, 1890 körül) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
fonott csipke, sprang technika: olyan szövetkészìtő eljárás, amelyik vetülék nélkül, csupán a láncfonalak
csomñzás nélküli összefonásával alakìt laza és rugalmas csipkét. A magyar népcsoportok között ismertek
voltak ezzel a technikával készült övek, főkötők, az utñbbiak a szlavñniai magyaroknál a század elején is.
Itt ezeket kereten fonták, a „főkötőfán”, amelyet függőleges szövőszékhez hasonlñan a földre állìtva,
lábbal leszorìtva használtak. Külőnbözőképpen mintázott fehér pamut főkötőket fontak. Erdélyből és a
Felföldről sötétkék és piros fonott övek maradtak fenn. Maga a technika igen régi, emlékei egyiptomi
sìrokbñl is előkerültek, több földrész különböző kultúrszintű népei ismerték. Egyes adatok szerint a 17.
sz.-ban az erdélyi úriasszonyok is dolgoztak ezzel a technikával arany- és selyemszálbñl. Ŕ Irod. Palotay
GertrúdŔFerencz Kornélia: Magyar adatok a fonással készült főkötőkhöz (Népr. Ért., 1933); Oppenheim,
K.: Die Primären Textiltechniken (Leiden, 1942).
Fonott csipkeöv részlete (Felföld)
Fonott csipkefőkötő (Szlavñnia)
Fonott csipkeöv (Felföld)
946
F
Fél Edit
font: régi súlymérték. Általában 32 → latbñl állt, azaz 56 dkg. Általánosan elterjedt. Nagysága, ha kevés
eltéréssel is, de vidékenként változott.
fordìtás: 1. a kitaposott aszútörkölyre felöntött must vagy bor erjedése útján keletkezett fehér törkölybor
neve (→ másodbor). A fordìtás mint tokaj-hegyaljai borfajta a 18. sz.-ban alakult ki az → aszú
nagymérvű készìtésével párhuzamosan. A fordìtás elsősorban a mezővárosi gazdák árubora volt a 19. sz.-
ban is. Ŕ 2. forgatás, rigolozás, rigolìrozás: a szőlőtelepìtést megelőző talajmunka. A szőlőnek szánt földet
két ásñnyomnyira (kb. 60 cm) átforgatják úgy, hogy a humuszban gazdag felső talajréteg a gyökerekhez
kerüljön. A télidőben végzett nehéz munkát néhol a szőlőföld megszántásával helyettesìtették. A fordìtás
a 19. sz.-ban terjedt el, és a századfordulñn a gyökeres oltványvesszőket forgatott földbe ültették el. (→
még: szőlőtelepìtés)
Kecskés Péter
fordìtott ház: → L alaprajzú ház
fordìtott kása: → kásaétel
fordìtott lábnyom: A lábnyom halandñ vagy természetfölötti személyek egyszerű jelképe, jelenlétük
megörökìtője Ŕ kivált sziklába vésődve s-s kedvelt motìvuma mondáinknak: Attila, → Szent István,
Salamon, → Szent Lászlñ, → Mátyás király, Toldi (→ Toldi-mondakör), Rákñczi (→ kuruc mondák)
alakjához kapcsolñdva él a magyar hagyományban. A nyugati legendairodalom a 6. sz.-tñl fogva ismeri és
alkalmazza, előzményei az ñkori keletre vezetnek vissza. Indìtékuk bizonyos természeti képződmények,
sziklaalakzatok értelmezése, ilyen szempontbñl → eredetmagyarázñ mondák. A lábnyomok visszájára
fordìtásának célja mondáinkban, hogy a hőst ellenségei „ne arra keressék, amerre ment”; ezzel a
furfangos fogással játssza ki a menekülő az üldözőket. Főként Rákñczi Ferenccel foglalkozñ kuruc
mondáinkban tér vissza ismételten ez a motìvum, de alkalmazzák történeti anekdotáink, betyármondáink
(→ betyármondák) is. Ismeri párhuzamait az észt, angol, izlandi, német, svájci, vend, oszét, kìnai és
afrikai népköltészet, a zsidñ Haggáda; sőt már az egyik ñkori homéroszi himnusz is úgy tudja, hogy
Hermész hátrafelé tereli ki a csordábñl a lopott teheneket, Vergilius szerint pedig Héraklész marháit
farkuknál fogva vonszolja el a rejtekhelyre a tolvaj Cacus. Ŕ Irod. Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és
a keleti folklore. VI. Visszájára vert patkñ (Bp., 1949); Ferenczi Imre: Rákñczi alakja az abaúj-zempléni
néphagyományban (Ethn. 1960); Castiglione Lászlñ: Szent lábnyomok Indiában és a görög-rñmai
világban (Antik Tanulm., 1969. 2. sz.).
Sándor István
fordulñ (lat. calcatura): 1. a nyomásos gazdálkodási rendszerben a faluhatár azonos művelésű része.
Kétnyomásos gazdálkodásnál a faluhatár két (őszi és tavaszi vetésű) fordulñra van osztva;
háromnyomásosnál ez még ugarfordulñval bővül. A tagosìtás és az ezt nyomon követő szabadgazdálkodás
kialakulása után, a 19. sz. második felétől kezdve a fordulñtartás szokása a paraszti gazdálkodásbñl is
947
F
eltűnt, ma már csak határnevek őrzik emlékét. (→ még: nyomás, → váltñgazdálkodás) Ŕ Irod. Wellmann
Imre: Földművelési rendszerek Magyarországon a XVIII. században (Agrártörténeti Szle, 1961). Ŕ 2. A
váltñgazdálkodásban az egymásra következő növénykultúrák. (→ még: vetésforgñ)
Balogh István
fordulñkényszer: → nyomáskényszer
fordulñs gazdálkodás: → váltñgazdálkodás, vetésforgñ
fordulñs tagosìtás: a → tagosìtás legelterjedtebb változata. Nevét Balásházy Jánostñl, a reformkor egyik
nagy hatású gyakorlñ mezőgazdászátñl és szakìrñjátñl vette, aki legjelentősebb propagálñja volt. A
fordulñs tagosìtás azt jelentette, hogy minden birtokos annyi darabban kapta ki szántñbirtokát, ahány →
nyomásra oszlott a határ. A parcellák szétszñrtsága jelentősen csökkent, de Ŕ ahol ragaszkodtak hozzá Ŕ
nem kellett a nyomásos gazdálkodást felszámolni. A nyomásokba nem tartozñ művelési ágakat (rét,
legelő, kenderföld stb.) külön mérték ki. (→ még: egytagos tagosìtás, → dűlős tagosìtás) Ŕ Irod. Balásházy
János: A tagosztályban valñ zavarok tisztába hozatalárñl (Pest, 1857); Simonffy Emil: A parasztföld és a
tagosìtás. A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848Ŕ1914 (I., Bp., 1965).
Török Katalin
forgatás: → fordìtás
forgatñkönyv: a szokáshagyományozás központi kategñriája. 1. Az a szöveg és cselekvésminta, amelyet a

társadalmi csoportok → szokásszerű tevékenységeik végrehajtásakor követnek. A mindennapi élet
rendezett ismétlődései és szerveződései önmagukban is kialakìthatják, ha a tevékenységek és elgondolások
nagymértékű egyöntetűsége az objektiválñdás feltételeit megteremti. Ŕ 2. mñdszertani kategñria,
amelynek mozgása a szokások kialakulásának és létének útja, állapotát regisztrálja. Az emberi együttélést
rendező → társadalmi szokások forgatñkönyv jellege még halvány, a szokás regulatìv funkciñjának
spontán megvalñsulása. A dramatikus hagyomány, mint pl. a → népi szìnjátszás ezzel szemben elveszti
ezt a mindennapi élettel valñ közvetlenségét, és szokásjátékként tökéletesen forgatñkönyvszerű; a
forgatñkönyv alkalomhoz, intézményhez kötött változatainak életre játszása, rendezett-szervezett életre
keltése. A kategñria ezért tükrözi jñl és árnyaltan a szokások objektiváltságának mértékét, még akkor is,
ha a társadalmi kapcsolatokat rendező szokásokbñl mint szokásokbñl a szokásjátékok mint nem szokások
nem vezethetők le, kapcsolatuk, eszközeik egymásra utaltsága nem mutathatñ ki. Ŕ 3. A szerep
kategñriával kapcsolatba hozva a kategñria azt tükrözi, hogy a szokásokhoz és szokásjátékokhoz valñ
kollektìv viszony mennyire mély és széles, erkölcsi vonatkozásai milyen töltésűek, fñrumjellegük
mennyire fejlett avagy csökevényes. Ŕ 4. A forgatñkönyvet vizsgálandñ dokumentumként akkor kapjuk
meg, ha bármelyik szokást vagy szokásszerű jelenséget leìrjuk, rögzìtjük. Ez a szokás tudományos
forgatñkönyve, amely minden cselekvést, szöveget tartalmaz, amelyet a szokás megfigyelésekor,
elmondatásakor stb. rögzìtettünk. A tudományos forgatñkönyv egyrészt a megfigyelt jelenség valñságos
szokásszerűségére épül, másrészt a szokásnak az azt végrehajtñ társadalmi csoport tudatában élő köznapi
forgatñkönyvére, amelyet minden működő és hatñ szokás önmagát tükrözve magátñl értetődően létrehoz.
Ez a köznapi forgatñkönyv lehet a közösségben elvárt, megkìvánt viselkedési minta is, de tökéletes és
teljes forgatñkönyvnek csak a szokásjátékok rendjére vonatkozñ egyéni és kollektìv, ìrásban ritkábban,
de emlékezetben annál gyakrabban megőrzött ismeretanyag tekinthető. (Pl. a köszönés szokása
meglehetősen spontánul alakul ki utánzás révén a belenevelődés folyamatában, mìg pl. a → betlehemezést
a helyben hagyományos forgatñkönyv szerint megtanulják, a szöveget, a mozgást gyakorolják.) Ŕ Irod.
Ortutay Gyula: Kérdőìv betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek
Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: Szokás-forgatñkönyv Ŕ szerep (Valñság, 1965); Németh
Imre: Néprajzi és szociolñgiai mñdszerek a szokáskutatásban (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1971).
Németh Imre
forgatñs: → futñ, → marosszéki forgatñs
forgñ: → gyermekbútor, a kisded járni tanulásának eszköze. Tájnevei: borzsa, forgó-álló, forgójáró, járófa,
járórúd, kalinkó, keringölő, linga, sergő. Általában függőleges állású rúdba erősìtett vìzszintes léc, amelyhez
a gyermek tartására többnyire vesszőből hajlìtott káva, esetleg vaspánt vagy szìjkengyel csatlakozik. A
rúd rendszerint a mennyezetgerendához erősìtett, s a gyermek a rúdba kapaszkodva forog körben. Ŕ A
forgñ eredete tisztázatlan, újkori népi használatban Eurñpa nagy részén ismert. Az örményeknél egészen
948
F
kezdetleges formája él földbe vert cövekhez erősìtett keresztfával vagy háromszögű kávával. Ŕ Irod.
Pokrowski, E.: Matériaux pour servir á l’étude de l’éducation physique chez les différents peuples de
l’empire russe (Revue d’Ethnographie, 1889); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937);
Gunda Béla: Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956); Mándoki Lászlñ: A kisgyermek állni és járni
tanulását szolgálñ eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960); Vyšniauskaité, Angelika: Lietuviu
etnografijos bruoţai (Vilnius, 1964).
K. Csilléry Klára
forgñ játékszer: a → játékszerek egyik kedvelt csoportja. Orsñpörgetéshez a felnőttek orsñit gyakran
elcsenték a gyermekek, és versenyeztek, ki tudja jobban megperdìteni, de szìvesen faragtak maguknak is,
ha találtak hozzávalñt. Ŕ A csiga háromszög metszetű, zömökebb mint az orsñ, kb. 4Ŕ6 cm magas, 3 cm
átmérőjű kúp. Ostorral hajtják. Az ostor madzagját rátekerik a csigára majd az ostor hirtelen
felrántásával forgásba hozzák. A csiga ismert volt a görögöknél, a rñmai gyerekek is ostorral hajtották.
Comenius is emlìti 1658-ban a csigával valñ játékot. Ŕ Pergettyű vagy brügettyű néven ismert a krumpli
nehezékbe szúrt botocska, melynek középső részére egy oldalán is kifúrt diñt erősìtettek. Itt volt
feltekerve a pörgetéshez szükséges cérnaszál. Ŕ Szìvesen készìtettek szìnes papìrforgót, melyet egy botra
erősìtve a szabadban futva hoztak forgásba. Forgñhoz hasonlñ a papìrbñl és faállványbñl készìtett
szélmalom, mely fujásra forgásba jön. Ŕ Irod. Jñzsef Dezső: A nyikñmenti gyermek magakészìtette játékai
(Kolozsvár, 1943).
Gyermekjártatñ linga, aljának hegyes vége a ház földjén lyukban jár, felső vége a gerendán karikában
forog. A gyereket a káván ingába állìtják, hogy járni tanuljon
Forgñ
Diñpörgettyű krumpli nehezékkel (Nagyhalász, Szabolcs-Szatmár m.)
Pergettyű (általános)
949
F
Ostorral pergethető csiga (általános)
Pörgető
Szélkelepce
Haider Edit
forgñlant: → tekerő
forgñrñzsa, forgó körvirág, forgó körcsillag: → svasztika
forgñs: → futñ
forgñszél: a népi hitvilágban az a hagyományos magyarázat fűződik hozzá, hogy a táltos vagy a →
garabonciás, vagy a → boszorkány tud forgñszelet támasztani. Legelterjedtebb az az elképzelés, hogy a
forgñszélben boszorkány van, azzal repül. A hit szerint a baltát, kapát, ásñt, kést, tehát valamilyen éles
vastárgyat kell belevágni (néhol úgy tartják, hogy bal kézzel), és akkor megáll, ill. az éles tárgy által ejtett
seb meglátszik majd (a faluban élő) valamelyik boszorkányon. Másrészt azt tartják, hogy nem ajánlatos
belevágni a kést vagy baltát, mert aki ìgy cselekszik, szerencsétlenül jár.
Hoppál Mihály
forma: a folklñresztétika kategñriája, amely magában foglalja az egyedi alkotások külső alakját, valamint
belső struktúraszerű vonásai közül azokat, amelyek a kifejezés állandñ kereteit biztosìtják. A → tartalom
megjelenìtése ugyanis két oldalrñl közelìthető meg, egyrészt mint az illető folklñrművészet általános
formanyelvének megfelelő vonatkozások rendszere (ez a lukácsi esztétika terminolñgiájával az egyes
művészetek egynemű közege); másrészt az egyes műalkotások konkrét formája, amely az egyediséget
képviseli mind a tartalom, mind a megjelenìtés vonatkozásában. A folklñr-alkotások esetén az egynemű
közeg a tiszta hallhatñság, láthatñság, a nyelvi szféra, az alakìtñ mozgás stb., ezek azonban a hivatásos
művészetekhez képest tökéletlenebbül valñsulnak meg, és ezért csak a formanyelv statisztikus
valñszìnűségből állñ struktúráját alakithatják ki, amelynek lehetőségei igen korlátozottak. A konkrét
forma (belső forma) sajátszerűségét a folklñrban az egyedi alkotás sajátszerűsége hozza magával: a
variálñdás jelenségei következtében nem csupán az egyedi alkotások megjelenési mñdja, hanem
megalkotása és egyáltalán létformája a → változat, amely a belső format is csak határok közé szorìtott,
statisztikus valñszìnűségekből állñ struktúrává teheti. Az → állandñság hìvei megkìsérelték, hogy
különböző folyamatokban idézzék vissza a stabil formát (→ ősforma, → archetìpus, → normálforma), ez
azonban csak filolñgiailag igazolñdott, folklorisztikailag a stabil ... az alkotás nem folklñr jellegét
bizonyìtja. A különböző folklñrművészetekben eltérő mñdon jelennek meg e törvényszerűségek, de a
forma mindenütt modell és → struktúra jellegű. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás
950
F
(MTA II. Oszt. Közl., 1959); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (IŔII., Bp., 1965); Voigt Vilmos:
A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
formás lepedő: → dìszlepedő
formula: a népköltészet-elméletek szerint a folklñralkotások legkisebb állandñ formai egysége.

Voltaképpen azonosìthatñ lehetne a motìvum formai megnyilvánulásával. A különböző népköltési
műfajokban igen gyakori, bár különböző jelentőségű. A → szñlásokban szerkezeti elem, a formula
ráolvasásokban és általában a varázsszövegekben mágikus jelentőségű, ezzel szemben a lìra vagy a mese
esetében formai, sztereotipizálñ jelentőségű, viszont a hősepikában a stìlus és a jellemzés elválaszthatatlan
eszköze. Gyakran több formula kapcsolñdik egymáshoz, és ekkor formateremtő elem (pl. a lìra
közhelystrñfái, a → formulamese, néhány gnñmikus műfaj, sztereotip átkok, áldások, üdvözlések,
köszöntések, káromkodások stb.). Általában ezt a fokozatot használja fel a félnépi folklñr is (jelszñk,
feliratok, kikiáltások formájában). Elhelyezkedésük szerint megkülönböztetjük a kezdő, záró epizñdok
közti átvezető formulákat. Mindegyikük gyorsan sztereotipizálñdik, egy-egy műfajra is jellemzővé válik.
Az epika kezdeti formáinak kutatñi, főként az ún. harvardi epikakutatñ iskola megkìsérelte, hogy az ún.
„szñbeli formula-szerű költészet” fokozatához (oral formulaic poetry) kapcsolja egyáltalán a verses epika
kialakulását. Újabb kutatások szerint a formulék megjelenési köre ennél sokkal szélesebb: ismerjük lìrai
és drámai alkalmazásukat is, a folklñron kìvül is megtalálhatñk, az Eurñpán kìvüli költészetben is jñl
ismertek. Néhány műfajban rögtönzött álformulák szerepelnek (→ röpdal, → táncszñ), ezekben
voltaképpen bármilyen szöveg előfordulhat tömör megfogalmazásban, azért nem beszélhetünk bennük
valñdi formulákrñl. (→ még: közhely, → természeti kezdőkép). Ŕ Irod. Parry, Milman: Studies in the Epic
Technique of Oral Verse-Making (Harvard Studies in Classical Philology, 1930); Petsch, Robert:
Spruchdichtung des Yolkes (Halle, 1938); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960);
Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Miner, Earl: A költői formulák
összehasonlìtñ vizsgálatához (Ethn., 1968); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
formulamese: meseműfaj, mely abban különbözik a mitikus mesétől, a reális mesétől, állatmesétől vagy
novellamesétől, hogy nemcsak szilárd szerkezeti felépìtése van, mesekezdő, mesezárñ mondñka keretezi és
számos mesei sztereotìpiát tartalmaz, hanem versszerűen zárt felépìtésű: ide tartozik a → láncmese, →
halmozñ mese, → felelgetős mese, → végtelen mese, cirkulus, → hangutánzñ stb. Mindezek a mesefajták
formájukat, eredetüket, elterjedésüket tekintve különbözőek, csupán az a közös vonásuk, hogy
változtathatñ elemeik száma a változtathatatlanhoz képest elenyészően csekély. Egy részüket kis
terjedelmű dallam is kìséri, más részüket váltogatva mondogatva és énekelve adják elő, legnagyobb
részük erősen kötött ritmikus beszéd. Funkciñjukat tekintve szolgálhatnak a kisbaba mulattatására,
lehetnek kiszámolñk, hintázñk vagy gyermekjátékok, amelyeket legalább két személy vagy egy kérdező és
egy felelgető csoport ad elő. Formájuk, terjedelmük funkciñjuktñl függően változik, ahogy nő a gyermek,
úgy növekedik a → mondñkamese terjedelme is, de változik pl. a felelgetős mese terjedelme és befejezése
aszerint is, hogy kiszámolñként vagy gyermekjátékként adják-e elő. Formáját tekintve ide tartozik a →
hazugságmesék (bolondmesék) egy része, valamint a mesekezdő és a mesezárñ mondñka is. A
mondñkamesék egy részéhez jellegzetes, a ritmust követő mozdulatok is tartoznak, pl. a → kiolvasñ vagy
→ hintázñ mondñkához; más része munkadal (→ fejőnñta AaTh 2000ŔAaTh 2500). Ŕ Irod. Taylor, A.:
Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, BerlinŔLeipzig, 1934Ŕ40); Bausinger, H.: Formen der
„Volkspoesie” (Berlin, 1968); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA
Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
forrástisztìtás, kúttisztìtás: az a szokás, hogy a község vìzellátása érdekében évente, rendszerint a tavaszi
→ határjárással egyszerre, György napján országszerte közös erővel megtisztìtották a forrásokat,
közkutakat, vìznyerő helyeket. A források tisztìtása rendszerint a legények, a kutaké pedig a férfiak
feladata volt. Mindezt közmunkában végezték; fizetségük az esti → áldomás volt, amit a község fizetett,
vagy a falubeliek közösen természetben adtak össze.
Forrñ vizet a kopaszra!: → kismalac és a farkas, a
951
F
forspont: → előfogat
Fortunatus: → varázsmese. Cselekménye: a hős (három testvér, katona, közülük a legfiatalabb) mágikus
tárgyakat kap természetfeletti lénytől, lényektől, vagy örököl apjátñl: egy soha ki nem fogyñ erszényt,
láthatatlanná tevő sapkát és egy tarisznyát (dobot, botot), melyből katonák jönnek elő, vagy egy gyűrüt és
láncot, mely minden kìvánságát teljesìti, valamint egy repülő szőnyeget. A csodálatos tárgyakat egy
királykisasszony (örömleány) elcsalja, kártyán elnyeri, a hőst (a testvéreket sorra) megvereti és kidobatja.
A hős vándorútra indul. Csodálatos gyümölcsökre bukkan, amelytől szarvai (szamárfülei) nőnek (maga is
szamárrá változik, bélpoklossá lesz, húsa lesorvad testéről), majd újabb gyümölcsökre (forrásvìzre, fűre)
talál, amelytől szarvai (fülei) lehullanak (ismét emberré változik, ép, egészségessé válik). A talált
gyümölcsökkel (fűvel, vìzzel) visszatér a városba, ahol mágikus tárgyait elcsalták. A leány vásárol a
gyümölcsökből, szarvai nőnek. A hős mint csodadoktor jelentkezik, de csak úgy hajlandñ meggyñgyìtani,
ha tárgyait visszaadja. Ez megtörténik: a) a hős a királykisasszonyt meggyñgyìtja és feleségül veszi, b) a
hős a leányt még betegebbé teszi és faképnél hagyja (AaTh 566; 15 vált.). A magyar epikus anyagban öt
redakciñja ismert: 1. a középkori Fortunatus-regény, mely nálunk a 16. sz. második felében
széphistñriaként nyomtatásban, s a 19. sz. közepén ponyván is megjelent („Fortunát fiainak története és
hogy mi lett végre a tündértáskábñl és a tündérkalapbñl”, Bucsánszky, ill. Rñzsa K. és neje kiadása). Bár
a ponyvafüzetnek a század második felében 6 kiadása is volt, szñbeli származékárñl nem tudunk. Ŕ 2. a
Gesta Romanorum CXX. szövege. Ez Dárius királyrñl és annak három fiárñl, ill. a legkisebb fiú által
örökölt mágikus tárgyakrñl (gyűrű, nyaklánc, szőnyeg) szñl. Az almáktñl és a vìztől a leány bélpoklossá
válik. Ennek egy hétfalusi csángñ és egy kalotaszegi származékárñl tudunk. Ŕ 3. „A három
szerencseprñbálñ” (Benedek Elek és Sebesi J. gyűjtése; MNGy, III.) mágikus tárgyaikat egy
öregasszonytñl kapják, akit vendégül láttak. Az álnok hercegkisasszony mindhármukat sorra megfosztja
a soha ki nem fogyñ erszénytől, a láthatatlanná tevő sapkátñl és a pálcátñl, melynek minden suhintására
egy hadsereg áll elő. A redakciñnak Ŕ Benedek Elek feldolgozása, meséskönyv vagy ponyvakiadás
közvetìtésével Ŕ egy dunántúli, Vas m.-i származékát ismerjük. Ŕ 4. A negyedik, népszerű redakciñ ìrott-
nyomtatott forrása nem ismert: három testvér együtt szabadul a katonaságtñl (36, 24 és 12 évi szolgálat
után), ördöngős helyen állnak őrt vagy szállnak meg, természetfeletti lénytől (lényektől) soha ki nem
fogyñ erszényt, láthatatlanná tevő köpenyt (sapkát) és egy katonaságot odateremtő sìpot (sapkát, dobot,
trombitát) kapnak (→ apjuk sìrját őrző fiúk). Egy királykisasszonyon kell kártyázásban túltenniük, az
azonban elcsalja tőlük a mágikus tárgyakat. Világgá mennek. Almákra találnak, melyektől ökörszarvuk
nő, egy másiktñl lehull. Visszatérnek, drága pénzen eladják a szarvnövesztő almákat a
királykisasszonynak, majd a legfiatalabb jelentkezik meggyñgyìtására. Előbb meggyñntatja, tárgyaikat
visszaszerzi, megbünteti, majd feleségül veszi (6 változat). Ŕ 5. Valamennyinél népszerűbb „A csodamadár
feje és zúzája”: AaTh 567 tìpussal alkotott kombináciñ: szegény ember arany tojást tojñ madarat fog. A
tojások vevője udvarolni kezd a szegény ember asszonyának, a madár közelébe férkőzik, s elolvassa a
szárnyára ìrott szöveget, mely szerint, aki a fejet megeszi király lesz, aki a májat (zúzáját), minden
éjszaka X számú arany terem a feje alatt. Megsütteti a madarat, de a szegény ember fiai a fejet és a májat
(zúzát) megeszik. Világgá mennek. A vevő (a fiúk tanìtñja) mikor erre rájön, otthagyja az asszonyt. A
jñslat beteljesedik: az idősebb fiúnak egy városban a korona a fejére száll, királlyá teszik, a fiatallal
ellenben egy „szép leány” (a felesége) a májat kihányatja. Almákra lel, melyek segìtségével szamárrá
változtatja és körtékre, melyektől ismét emberré válik (15 változat). Az AaTh 567 tìpusnak vannak a
magyarban a Fortunatus-tìpushoz nem kapcsolñdñ, → keretmese jellegű változatai is. Legismertebb ezek
közül az AaTh 567 Ŕ AaTh 303 (AaTh 300) összetétel, mely hihetőleg a népszerű Grimm-mese (60. „Die
zwei Brüder”) hatására terjedt el nálunk is. Mindkét redakciñ megjelent ponyván. Ŕ Fortunatus meséje
az egész nyelvterületen ismert, a Székelyföldön különösen kedvelt volt a századfordulñ idején. A tìpus
egész Eurñpában népszerű, eurñpai közvetitéssel eljutott az egykori amerikai és afrikai gyarmatokra is.
A. Aarne szerint Ny-Eurñpát, W. Liungman szerint Kisázsiát kell őshazájának tekintenünk. Az utñbbi
feltételezés a valñszìnűbb. Ŕ Irod. Gesta Romanorum (fordìtotta Haller János, kiadta Katona Lajos, Bp.,
1900); Horger Antal: Hétfalusi csángñ népmesék (Bp., 1908; MNGY X.); Aarne, A.: Vergleichende
Märchenforschungen (Memoires de la Société Finno-Ougrienne, 1908); Bolte, J. ŔPolivka, G.:
Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärehen der Brüder Grimm (I, III., Leipzig, 1913, 1918); XVI.
századbeli költők művei (VII. 1566Ŕ1577., Közzéteszi Dézsi Lajos, Bp., 1930); Thompson, St.: The
Folktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Dégh Linda:
Kakasdi népmesék (II., Bp., 1960; UMNGy IX.); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin,
1961).
952
F
Fortunatus histñriájának régi kiadása
Kovács Ágnes
fñt: → falka
fota: a keskeny kötény egyik fajtája a csángñknál (→ moldvai csángñ viselet, → kötény).
Fñtonfñt király: → csizmás kandúr, a
főbìrñ, békéltető bìró, első bìró, közbìró, öregbìró: városokban és nagyobb községekben a → bìrñ
elnevezése. A → magisztrátus élén állott 1848-ig.
föccstej: → első tej
födém: → mennyezet
fődipiciny: → törpe
főkötő: csupán asszonyokat megillető, a férjes nőt jelképező, fejet borìtñ öltözetdarab. Rendeltetése
szerint különböző anyagokbñl készült, egy-három darabbñl alakìtották, szabott részeit homlokpánt és
hátlap szakkifejezéssel jelölik. A főkötő tartozéka volt még Ŕ felerősìtési mñdja szerint Ŕ a korcba fűzött
főkötőfűző vagy a homlokszorìtñ szalag. A főkötőt csipke, pántlika, gyöngy dìszìtette vagy kivarrták. Ŕ
Funkciñ szerint két részből állt: alsó és felső főkötőből. Az alsñ a hajkonty (→ konty) leszorìtását
szolgálta. Aszerint, hogy a kontyot csak fedte, vagy a konty formáját is alakìtotta és rögzitette, puha
főkötő, ill. kéregfőkötő szakkifejezés jelöli. A puha főkötőt vászonbñl, gyolcsbñl, más egyszerűbb anyagbñl
is szabhatták és csak ritkán dìszìtették. A félgömb vagy kúp formájú kéreg anyaga lehetett fa (mint a
göcseji, hetési fakonty és a rábaközi kobak); lehetett keménypapìrhoz ragasztott vászon (mint a
mezőkövesdi és hasznosi tok, ill. hegyeskonty), de készülhetett formázott keménypapìrbñl (miként a D-
dunántúli kápli vagy az ormánsági kácsis). Ugyancsak keménypapìr karika az aszñdi karima vagy a bujáki
konty. Mezőkövesden, Szentistvánon szalmafonatbñl, Tardon bőrből készült alsñ főkötőt is hordtak. A
kéregfőkötőket vagy a hajhoz erősìtették, a kontyra varrva, tűzve (Dunántúl), vagy puha alsñ főkötővel,
homlokszorìtñval, esetleg kendővel kötötték le. Ŕ A felső főkötő két alaptìpusát különböztetik meg: a 17.
sz. közepén a főnemesi női viseletben kialakult a hajkontyot borìtñ, de az előhajat láttatni engedő ún.
kontyfőkötőt és a 18. sz. végétől terjedő, az előhajat is fedő, eredete után német főkötőnek is nevezett felső
főkötőt. A kontyfőkötők finom vászonbñl, gyolcsbñl, lyukashìmzéssel, rátéttel (Kisalföld, Közép-
Dunántúl) vagy selyemből és más finom matériábñl is készülhettek. Lágy anyaguk miatt sokszor
kéregfőkötőn viselték őket. Kéregfőkötőre, esetleg drñtvázra feszültek részben a necc (Békés, D-
Dunántúl) és a csipkefőkötő, pl. aranycsipke (Felföld) felső főkötők is. A kevesbé dìszes felső főkötő
egyszerűbb kiadásban alsñ főkötővé válhatott. Ŕ Az újabb debreceni főkötő, a kaskétli fekete, ritkán viola,
ill. fehér selyem, bársony is lehetett. Az alföldi mezővárosokbñl debreceni, kecskeméti főkötő néven indult
hñdìtñ útjára, majd több soros fodrosra húzott csipke vagy selyempántlika dìsze miatt tarjagos (Kunság),
budréjos, rakott (Erdély) jelzővel leginkább az alföldi és az erdélyi ref. magyarság körében terjedt el. Mìg
a kaskétli esetleg egyszerűsödve, de lényeges formai változás nélkül maradt meg, ill. veszett ki végül, a
kontyfőkötők között az alakìtások új változatokat hoztak létre. Ezek létrejöhettek úgy, hogy a felső
főkötőt véglegesen rádolgozták a kéregfőkötőre, ill. a puha felső főkötőt eleve kéregpapìrral merevìtették
(Felföld), de az egyes alkatrészek is sokszor funkciñjukat veszìtve, megnagyobbodva megváltoztatták a
felső főkötő külső megjelenését. A korábban egyszerű madzag főkötőfűző pl. a D-Dunántúlon 5Ŕ6 cm
széles, fülszerűen visszahajtott, dìszìtett pánttá szélesedett, a homlokszorìtñ, a fejszorìtó vagy közép pedig
keménypapìr karikává zárñdott. Ez utñbbi a Felföldön homlokcsìk néven dìszszalaggá, összefüggő sora
953
F
rakattá (Kazár) mñdosult az ünnepi felső főkötő alatt. A felső főkötő legújabb tìpusát azok képviselik,
amelyek az alsñ főkötő fölé előre elkészìtett, rögzìtett, hátrakötött → fejkendőből alakultak felső főkötővé,
vagy utñbb már korábbi formájukat utánozva ki is szabták őket. A legismertebb ezek közül a ludányi
„singolt, vasalt” farkas- vagy kacsafarkú fékelő, a kiskomáromi füles-, sarkos- vagy farkosnecc vagy a
szakmári fityula. De a hátrakötött kendő előre rögzìtett formában az alsñ főkötőre szerelve is felső főkötőt
alkot a hollñkői viseletcsoport menyecskéjénél (→ fejviselet). Ŕ Ünnepi felső főkötő az újmenyecske-főkötő,
melyet a lakodalom éjszakáján először felkontyolt asszony fejére tettek. Ezt csak meghatározott ideig, pl.
az első gyermek megszületéséig viselhette az új asszony. Megkülönböztetettséget általában anyagának
megválasztása pl. aranycsipke (Felföld), vagy a többihez viszonyìtott túldìszìtettsége jelezte, mint a
barcasági homlokszorìtñ helyett a menyecskepántlika használata. A menyecske az általánosan használttñl
eltérően szabott, ill. más fejviseleti darabbal kiegészìtett is lehetett. Legszebb példaként a mezőkövesdi
fekete fátyollal viselt suta és a hollñkői viseletcsoport menyasszonyi koszurúval felszerelt nagyféketői
emlìthetők, amelynek hátlapját dús szalagdìszìtés is borìtotta. Ŕ A leginkább ünnepeken használt felső
főkötők küzül a korosodñ asszony a dìszesebbeket lassan elhagyta, az idős asszony már csak a
legegyszerűbb alsñ főkötőt viselte, s mint halotti főkötőben, abban is temették el. A főkötő fölött,
alkalomtñl függően, fejkendőt is viseltek. Ŕ A főkötő általában kis sapka megnevezéssel, a →
gyermeköltözet tartozéka is volt, amelyet az áll alatt megkötöttek, s a fület is takarñ széles
homlokpántjával a fej védelmét szolgálta. Ŕ Irod. U. Kerékgyártñ Adrienne: A magyar női haj- és
fejviselet (Bp., 1937); H. Kerecsényi Edit: Az asszonyok fejviseletének alakulása Kiskomáromban és
környékén az elmúlt kilencven év alatt (Népr. Ért., 1957); Fél Edit: Népviselet (Bp., 1962).
„Suta” fátyollal (Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Szalmatok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Fiatalasszony főkötője (Kapuvár), Győr-Sopron m.)
954
F
Főkötő: ugyanez hátulrñl
Aranycsipkés tok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Főkötő. Fiatalasszony dìszfőkötője (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Menyecske aranycsipkés ünnepi főkötőben (Hasznos, Nñgrád m.)
Homlokpánt felillesztése az alsñ főkötőre (Homokterenye, v. Nñgrád m.)
Menyecskék pillangñs főkötőben (Törökkoppány, Somogy m.)
955
F
Ünnepre felvett „farkasfőkötő” (Lapujtő, v. Nñgrád m.)
Fiatalasszony merevìtett ünnepi főkötőben (Tesmag, v. Hont m.)
Fiatalasszony kontyfedő gyolcsfőkötőben (Tolmács, Nñgrád m., 1939)
Homlokpánt az alsñ főkötő felett (Rimñc, Nñgrád m.)
Merevìtett főkötőt viselő gerebenező menyecske (Bogács, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
956
F
Fiatalasszony az egész fejet beborìtñ csepeszben (Gyergyñújfalu, v. Csìk m., 1895)
Idős asszony tokban (Tura, Pest m.)
Idős asszony hétköznapi főkötőben (Valkñ, Pest m., 1911)
Főkötő Bocsárlapujtői (1956 ñta: Karancslapujtő, Nñgrád m.) fiatalasszony hìmzett fehér gyolcs
főkötővel (20. sz. első fele)
957
F
Kendőkötés (Kazár, Nñgrád m.)
Kazári (Nñgrád m.) fiatalasszony nagyünneplőben (20. sz. első fele)
Flórián Mária
főkötőfűző: → főkötő
föld: a magyar néphit szerint kerek és lapos. Néhol úgy tudták, hogy négy sarka van. Általános hit volt,
hogy a földet (ill. sarkait) állatok tartják: cethal, bivaly, ökör, medve stb. Számuk változñ (egyŔhét).
Olykor-olykor megmozdulnak, pl. hét- vagy kilencévenként, vagy ha dongñ légy szállt rájuk, ha egyik
oldalukrñl a másikra fordulnak, ha az egyik állat a fülét megvakarja. Ilyenkor a hiedelem szerint
földrengés van. Kalotaszegen úgy hitték, hogy ez hétévenként ismétlődik. Ugyanitt azt tartották, hogy az
egyik állat kimúlt, ha a földrengés nagyobb károkat okozott. A földet tartñ állat képzete nem magyar
sajátosság, a Biblia is két állatot emlìt: Behemñtot és Leviathánt. Az utñbbit részint elefántnak, részint
cethalnak tartották. Egy angolszász irodalmi emlék Leviathant ugyancsak cethalnak véli. A képzet jñl
ismert a török, mongol, mandzsu Ŕ tunguz népek körében is. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (IIŔIII., Pécs, 1940).
Diószegi Vilmos
földbér: → census
földelés, földhordás, liktorozás, sankolás: a hegyoldalak földjének védelmét és a talajerő-visszapñtlást célzñ

szőlőmunka. A földelés során a szőlőhegyről az aljba, hegylábhoz főként a talajerñziñ által lehordott,
humuszban gazdag iszapos földet visszavitték a teraszokra, a tőkék mellé. E munka különösen a 16Ŕ19.
sz.-ban a szőlőművelők évente ismétlődő téli munkája volt (É-Mo., Buda, Sopron, Pécs környéke,
Balaton-felvidék). A vìzfogókbñl, liktorvermekből, luttorgödrökből (Tokaj-Hegyalja), a kőgátak árkábñl
puttonnyal vagy földhordó kosárral szállìtották fel az iszapot, sankot és gyepföldet a hegyoldalra. Ezzel az
eljárással nemcsak a szőlőhegyek földállagát védték, vìzgazdálkodását szabályozták, hanem trágyázást
pñtlñ munkát is végeztek. Csak a földeléssel és mély talajmunkával indokolhatñ, hogy azonos helyen
évszázadokon át istállñtrágya nélkül vagy gyengén trágyázott földeken szőlőkultúra fenntarthatñ volt. A
földelés során hasznosìtották a szőlőhajtást, felaprìtott venyigét, kifőzött törkölyt, szalmát, nádat és erdei
lombot is, amit a vìzlehordta iszaphoz, az erdőből, kertből hozott földdel kevertek. A gazdaságtörténeti
irodalom eddig a földeléssel nem számolt, pedig a paraszti szőlők termőképességének fenntartásában a
középkorban is elsődleges szerepe volt. Ŕ Irod. Vincze István: Szőlőművelés és eszközei a borsodi
Hegyközben (Népr. Közl., 1960. 3Ŕ4. sz.).
Kecskés Péter
Földes Lászlñ (Szászváros, 1934Ŕ): etnográfus. Tanulmányait a bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi

karán végezte (1957). A Néprajzi Múz.-ban működött (1956Ŕ), az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának
958
F
tudományos munkatársa (1973Ŕ). Kutatási területe a pásztorkodás-nomadizmus, a településtörténet.

Tanulmányai hazai és külföldi folyñiratokban és szakkiadványokban jelennek meg. Szerk. a Viehzucht
und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961), Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Bp., 1969) c.
gyűjteményes műveket és az Ethnographia c. folyñiratot (1972Ŕ1974).
Föld és Ember: a Magyar Néprajzi Társaság emberföldrajzi szakosztályának kiadásában megjelent

negyedéves folyñirat (1921Ŕ1929). Előbb Bp.-en, majd 1925-ben a szegedi egy. földrajzi tanszéken
Kogutowicz Károly szerkesztette (1926-ban Strömpl Gáborral együtt). A Föld és Emberben jelentek meg
Bátky Zsigmond, Györffy István és Szabñ István fontos településtörténeti tanulmányai.
A Föld és Ember cìmlapja
Kósa László
földeskü: → eskü
földfesték, engobe [angñb]: a cseréptárgyakra az első égetés előtt kerülő, a tárgy egész felületét fedő vagy
egyes részeit dìszìtő agyagfesték. Egyéb elnevezései: agyagmáz, öntőföld, cifrázó festék, ìrókás. Ismertek a
természetben készen találhatñ tiszta földfestékek fehér, sárgás, vörös és barna szìnben, mint pl. a
helységekről elnevezett váraljai fehér agyag, a kiskupányi vörös agyag, a bajai barna agyag, a dudi agyag,
mely halvány sárgás szìnű. Eredetileg a mezőtúri fazekasok az 1810-es évektől használták, ehhez ugyanis
a földet a v. Arad m.-i Dudrñl hozatták. Másik csoportját a kaolin-, mészpáttartalmú anyagok és
különféle fémoxidok megfelelő keverésű arányábñl nyert festék teszi ki. Ezekből piros, vörös, sárga, zöld,
kék árnyalatú szìnek keverhetők. Ŕ A földfesték az ñlommázas karámiának legsajátosabb anyaga, mivel
az átlátszñ mázzal fedett edény szìnskáláját nagymértékben gazdagìtja. Ezt a dìszìtési eljárást a
törököktől vettük át. (→ még: bútorfestés) Ŕ Irod. Wartha Vince: Az agyagipar technolñgiája (Bp., 1892).
István Erzsébet
földház, burgyé: földbe ásott, de gyakran felmenő falakkal is rendelkező lakñépület, amelynek két-három
helyisége van. Beépìtett, állandñ tűzhelyekkel szerelték fel. A korai Árpád-kortñl származñ változatai a
Kárpát-medence több pontján kerültek elő régészeti feltárásokbñl. A 16Ŕ18. sz. közötti időszakban
gyakran emlékeznek meg ìrásos források is a földházak használatárñl, amit részben a háborús viszonyok
tettek érthetővé. A 19. sz. folyamán a falusi szegénység rossz körülmények között élő rétegeire
korlátozñdott használata. Századunkban némely, a fejlődéstől elmaradt körzetben, szinte kivétel nélkül az
uradalmi cselédek között őrződtek meg. Olyan helyeken épìtettek földházakat, ahol az épìttető engedélyt
kapott saját lakás létesìtésére, de telke tulajdonjogát nem szerezhette meg. A földház készìtése kevés
anyagot igényelt. Jñformán csak a tetőszerkezethez volt szükség nehezebben megszerezhető anyagokra.
Földházakat agyag-, lösz-, homoktalajokon épìtettek. A kiásott földház belső felületeit tapasztással,
sövényfonással erősìtették meg. Általában meszelték is. A földház padlñját a parasztházakban is
megszokott mñdon döngölték, tapasztották, sározták. A kiásott föld felhasználásával alacsonyabb-
magasabb falat is rakhattak, de ha kellően mélyre ásták a házat, a falrakást mellőzhették. A kiásott
földdel a ház közvetlen környezetét igyekeztek feltölteni, parkosabbá tenni, hogy a csapadék elfollyék a
ház mellől. A földházak a → putriházakkal ellentétben állandñ használatra, téli-nyári tartñzkodásra
készültek. Ezért mindig legalább kéthelyiségesek voltak, de legtöbbjük szoba, konyha (pitvar-
kéményalja), kamra beosztással készült. Általában külső fűtésű kemencékkel fűtötték a szobákat. A nyìlt
tüzű főzőhely a konyhában kapott helyet padkákon. A tűzhelyek füstjét sövény vagy tégla szabadkémény
vezette el. Szabolcsban kandallóval felszerelt földházak is voltak. Ŕ A 19. sz. utolsñ harmadában,
századunk első felében tanulmányozott földházak a → középmagyar háztìpus szerkezeti elvei szerint
épültek. A kandallñ előfordulása a K-alföldi környezetben, fennállñ falazattal épült házak esetében is
959
F
szokásos volt az alföldi boglyakemencés tüzelőszerkezetekkel együttesen. Eltérés vagy archaikusabb

sajátosság csak a kéthelyiséges földházak esetében fordult elő. Ezeknél volt eset, hogy a bejárat a ház
rövid oldalán nyìlott a pitvarba. Egyébként az általános gyakorlat az volt, hogy a ház hosszú oldalára
épìtették a bejáratot. A bejáratot gádorral védett lépcsőlejárás egészìtette ki, hogy a csapadékvìztől
megvédjék a ház belső terét. A földházak tetőszékét ágasfás szelemenes szerkezettel készìtették. Belső tere
leginkább padlástalan volt. A tetőhéjazat belső felületét a gerendázattal, lécezéssel együtt betapasztották,
bemeszelték. Ha kellően magas volt a földház fala, nemritkán mennyezetet is beépìthettek, erre sokszor
másodlagosan is sor kerülhetett. A földházak szobáit egy-két ablak világìtotta meg. Ezeket, ha a ház
fennállñ fallal is rendelkezett, lehetőség szerint sarkosan helyezték el, ha csak a rövid oldalon az oromzat
épült fennállñ fallal, abba került szimmetrikusan két ablak. Volt példa arra is, hogy a tetősìkot a hosszú
oldalon két ablak beépìtésével megtörték, kis falrészt falaztak fel melléjük. A földház tetőzetét náddal,
zsúppal fedték. Ŕ A földházakhoz vagy a putriházakhoz hasonlñ szerkezetű, felépìtésű állattartñ
épìtmények is készültek, a → földñlak. Ezekben egy-egy kis szegényparaszti zsellérszintű gazdaság
számosállatait helyezték el. (Pl. az 1945. évi földosztás után, amikor sok helyen épìtőanyag hiányában az
új gazdák ideiglenesen csak földházat tudtak épìteni.) Ŕ A 19. sz. végi mo.-i földházak párhuzamait Ny-i
irányban a Morva-medencében D-i, K-i irányban, szerb, bolgár, román Duna-menti területeken lehet
fellelni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Mo.-on az utñbbi két-háromszáz évben a földház használata
nem volt általánosan jellemző, kifejezetten a szegénység legelesettebb rétegeihez kapcsolñdott. Ŕ Irod.
Ecsedi István: A debreceni népi épìtkezés (Népr. Ért., 1912); Ébner Sándor: Néhány adat az alföldi
földházhoz és földñlhoz (Népr. Ért., 1929); Kiss Lajos: Földházak Szabolcs vármegyében (Népr. Ért.,
1936); Györffy István: A Nagykunság és környékének népies épìtkezése (Magyar nép Ŕ magyar föld, Bp.,
1942).
Régi szegvári ház beszögellő falkerìtéssel (Csongrád m.)
Régi putriház a század elején a Nagykunságban
Filep Antal
földhordás: → földelés
földhordñ teknő: egy darab puhafábñl kivájt edény, amelyet két fülénél fogva emelnek fel, és földet,
követ, ércet, meszet szállìtanak vele rövid távolságra. Felső pereme kör vagy ellipszis formájú,
keresztmetszete félkör, fala 3Ŕ5 cm vastag. A régi ércbányákban mindenütt használtak földhordñ
teknőket, amelyekkel a medő földhordñ teknő kőzetet szállìtották az elhagyott tárnákba. Nagybánya
vidékén ez a munka a zóborlónak nevezett serdülő fiúkra hárult. A földhordñ teknő neve Hunyadban
kőhányó teknő, a régi sáncépìtők földhányó tekenő néven emlegették. Sajtroknak nevezett kis teknőben
mosták az aranyat a zalatnai aranybányászok. Az eszköz másutt is hozzá tartozott az aranymosñk
felszereléséhez. A 16. sz.-ban a várakban, végházakban néhol ezernél is többet tartottak. A 19. sz.-i
szénbányákban a földhordñ teknőhöz hasonlñ alakú, füles vaslavórok váltották fel a fateknőket és
háncskosarakat. Ŕ Medencének nevezett földhordñ teknőt használtak Kolozsváron a sìrásáshoz. A négy
méter mély sìr fenekéről kötélen húzták a földhordñ teknőbe rakott földet. Ŕ A földhordñ teknőt népünk
igen régtől használja. A teknő szñ a honfoglalás előtt került a magyarba valamely török nyelvből. Mìg a
földhordñ teknő Eurñpában főleg a bányászathoz és a várvédelemhez kapcsolñdott, DK-Ázsiában
napjainkig elterjedt eszköz, amelyet vállrudakra függesztve párosával szállìtanak különböző
960
F
földmunkához (árvìzvédelem, út- és vasútépìtés). Ŕ Irod. Sándor Gábor: A kolozsvári Hñstát emberi
erővel végzett teherhordási mñdjai és eszközei (Kolozsvár, 1942); Takács Sándor: Művelődéstörténeti
tanulmányok a XVIŔXVII. századbñl (Bevezette és sajtñ alá rendezte Benda Kálmán Bp., 1961); ifj. Kñs
Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).
földieper: → szamñca
földimogyorñ: 1. (gumñs vagy mogyorñs lednek) (lat. Lathyrus tuberosus) gumñit kiássák, az eke után a
barázdákban összeszedik és nyersen, ritkábban (a baranyai pásztoroknál) sütve fogyasztják. Fogyasztása
a Mezőségtől az Őrségig elterjedt, de napjainkban már csak a gyermekek csemegéje. A szántásbñl
hazatérő apa gyermekeinek kedveskedik földimogyorñval. 18. sz.-i botanikai munkáink szerint is nyersen,
főzve, sütve fogyasztják. K. Mátyus István Erdélyben szerzett tapasztalatai nyomán elmondja, hogy
parázs alatt megsütve vagy megfőzve, fekete bőrét levonva sokaknak kedvenc csemegéje. A főzve
fogyasztott földimogyorñt a 18. sz. végén Debrecenből emlìtik. A szepesi szászok, szlovákok, románok,
kárpáti ukránok, krimi tatárok s más népek szintén fogyasztják. Ŕ Irod. K. Mátyus István: Ó- és új
diaetetica... (IŔVI., Pozsony, 1787Ŕ1793); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltatñ
növényeink története (Bp., 1934); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966). Ŕ 2. (lat. Arachis
hypogaea) amerikai mogyoró: a legértékesebb hüvelyes növények egyike, olajnövény, édesipari alapanyag.
Nagyobb területen Baja, Kiskunhalas, Szeged, Hñdmezővásárhely és Mezőhegyes környékén termesztik.
Neves termesztői a medgyesegyházi bosztányosok (zöldségkertészek), akik a szántñföldi zöldségtermesztés
mñdszereivel termesztik. Őshazája Brazìlia. Eurñpában a 19. sz.-ban jelent meg először Spanyolo.-ban.
Hazánkban állami támogatásra az 1930-as években a Szegedi Kìsérleti Intézet kezdte meghonosìtani.
Termesztésének természeti feltételei a D-Alföldön adottak.
Földimogyorñ
Gunda BélaŔKósa László
földismeret: a talajnemek minőségére, termőképességére, általános tulajdonságaira vonatkozñ paraszti

tudás. Nemzedékek egymásnak hagyományozott termelési tapasztalatát tartalmazza, elsősorban az illető
parasztbirtokos saját földjére, ill. az azt övező határrész, kisebb településeken az egész határ talajára
vonatkozik: hová milyen növényféleségeket érdemes leginkább vetni és ültetni, milyen a talaj
humusztartalma, nedvességtárolñ, vìzáteresztő képessége, milyen erős trágyázást kìván, mennyi napfényt
kap az illető terep stb. Általában megkülönböztetnek humuszban gazdag zsìros vagy kövér földet, ill.
gyengén termő, nem trágyázott sovány földet. A jñl trágyázott, trágyás (egykori legelőn a jñszág állásának
a helye) talaj televényföld, televényes föld vagy telekföld. A humuszréteg, amelyet az eke jár, élőföld, alatta
vad- vagy szűzföld van. Megkülönböztetnek gabonatermesztésre alkalmatlan futóhomokot vagy
poszhomokot, sziket és a kiszárìtott mocsarak helyén lápi földet vagy kotut, kotusföldet. A
talajminőségekhez legtöbb helyen a határhasználat is alkalmazkodott. A kötött gazdálkodást folytatñ
községek nyomáson kìvül művelt kenderes, káposztás és veteményes kertjeiket általában az illető
növények talajigényének megfelelően szakìtották ki a határbñl. A 17Ŕ19. sz.-ban a nagy határú Cegléd és
Nagykőrös csak a településtől É-ra, ill. D-re eső fekete földeket művelte, a többi, jñrészt futñhomok
legelőnek maradt. Azokon a vidékeken, ahol a közeli folyñk miatt a talajvìzszint erősen ingadozott
(Rétköz, Bodrogköz, Sárköz stb.), a termesztés szempontjábñl megkülönböztették az ajjat (alj,
alacsonyabban fekvő rész) és a partot (magasabban fekvő rész). A domborzatilag erősen tagolt tájakon,
különösen a szőlővidékeken a paraszti földismerethez tartozik a terület mikroklìmájának, elsősorban a
napsütés időtartamának és a beesési szögének ismerete. A térszìn megnevezésére sokfajta jelölés szolgál:
magas, partos, oldalas, mély, hátas stb. A parasztemberek ismerik a különböző terepfedezetek hatását
(erdő vagy település közelsége), a határ széljárta részeit, villámcsapásos helyeit és a fagyzugokat is.
961
F
Kósa László
földközösség: a világ majdnem minden táján különböző mértékben meglevő intézmény, amelyben a
tulajdonjogot, a birtoklás és haszonvétel mñdját a falu határában levő szántñföld, rét, legelő, erdő,
halászñvìz és nádas tekintetében a → faluközösség határozza meg tagjai vagy tagjai egy részének
számára. A földközösség nyomai megvannak a Földközi-tenger melléki ñkori társadalmakban, a
középkor elején pedig a kelta, germán és szláv népek körében is. Nálunk a földközösség → falurendszer
kialakulása ñta mutathatñ ki, bomlása a feudális, földesúri földtulajdon kialakulásával kezdődött.
Maradványai a polgári földtulajdon érvényesülése idején, a → közbirtokosságok körében és a
fordulóagazdálkodásban a legújabb korig éltek. Formái: a → szabad foglalás, a faluközösség által
szabályozott → nyilazás, a periodikus újraosztás, amelyeknél a határt vagy egy részét határozatlan vagy
meghatározott időre ki-, ill. újraosztották. A nemesi birtokjog érvényesülése ñta a falu nemes tagjai
fokozatosan kivonták magukat a földközösség hatálya alñl. A 18. sz. ñta, a jobbágy-telekszervezet
megszilárdulása után a földközösség lényegében a szántñföldi határhasználatban és erdők
haszonélvezetében élt tovább. Ŕ Irod. Tagányi Károly: A földközösség története Magyarországon (Bp.,
19502); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Balogh István
földmérés: valamely művelhető vagy művelt földterület nagyságának és határának szakszerű

megállapìtása és kijelölése. Tágabb értelemben földmérésnek nevezik a háromszögeléssel végzett részletes
térképkészìtést is, mely eredetileg elsősorban katonai célokat szolgál, de amely feltétele az utak, vasutak
vonalkijelölésének, épìtésének, városrendezésnek, általában a gazdasági és politikai tervezésnek is. Mo.-
on, egyes városokat kivéve, a 18. sz. végéig nem mérték fel a földbirtokokat. A nagyobb nemesi birtokokat
csak határok szerint jelölték meg, a birtok nagyságának megállapìtására nem volt szükség, mert adñt
nem kellett fizetni utána. A kisebb Ŕ sokszor a közepes Ŕ nemesi birtokok nagysága is a valñságban
felmérhetetlen volt, ugyanis az esetek túlnyomñ részében számos Ŕ gyakran nem is szomszédos Ŕ falu
határában volt egy-egy birtokrészük, azaz a természetben osztatlan falu határábñl egy-egy „illetőség”-ük,
ami változñ nagyságú hányad. Ez persze ritkán állott felmérhető szántñföldből és rétből, javarészt inkább
közös erdőből, legelőből, vìzből és a tulajdoni illetőségnek megfelelő számú teljes jobbágybñl és zsellérből,
akiktől kilenced, robot vagy robotváltság és egyéb úrbéri járandñság illette meg a részbirtokost
(compossessor). A jobbágyok földbirtokának nagysága Ŕ a 18. sz. elején a dicalis adñzás bevezetése ñta Ŕ
már nagyon is fontos volt. Az állatállomány és az ipari jövedelem mellett ugyanis a földbirtok nagysága
alapján készült a → dicalis összeìrás, amely mind a kincstári hadiadñ, mind a vármegyét illető házadñ
kivetésének számìtási egysége volt. Az adñösszeìrásokban tehát a jobbágyok szántñföldjét holdszám vagy
a szükséges vetőmagmennyiség (rendszerint 2 pozsonyi mérő egy magyar holdra) szerint vették
lajstromba. Ezek azonban nem pontosan felmért és kiszámìtott, hanem a helyi elöljárñk (bìrñ és
esküdtek) által becsült területnagyságok voltak. Ugyanìgy készültek Mária Terézia Urbáriumának
tabellái is. II. Jñzsef rendelte el először az egész ország területének pontos mérnöki felmérését. Ami abbñl
ránk maradt, kitűnő és pontos munkának bizonyult. A II. Jñzsef-féle felmérés célja kettős volt. Egyfelől
az ingatlanok tulajdonának és az azt terhelő zálogjogoknak pontos nyilvántartása, azaz országos
telekkönyv felfektetése, másrészt az adñ igazságosabb kivetésének alapja (adñkataszter). Ŕ Minthogy a
földmérés célja világosan a nemesek adñztatásának bevezetése is volt, a nemesség mérhetetlen
felháborodással fogadta, sietett a császár halála után azonnal és teljesen hatályon kìvül helyezni, legtöbb
helyen az elkészült munkarészeket is megsemmisìteni. A reformkorban több kìsérlet is történt legalább
bizonyos telekkönyvi intézmények bevezetésére (betáblázás), de ezek az általános földmérést nem
érintették. Mégis történtek a 19. sz. első felében elég szép számban földmérések, de kizárñlag jobbágyi
birtokokon. Mária Terézia Urbáriuma ugyanis lehetővé tette, hogy utñlag az úrbéres földeken földmérést
végezzenek, és ha ennek alapján kiderült, hogy a jobbágy telke nagyobb (több holdat tesz ki), mint
amekkorára az Urbárium bevezetésekor becsülték, ezt a felesleget a jobbágytñl el lehetett venni. Igaz, e
„maradványföldeket” (remanentialis föld) a földesúr nem csatolhatta majorsági birtokához, hanem vagy
új jobbágytelkeket alakìtott belőlük, vagy jobbágyoknak bérbeadta. Ez mindenképpen anyagilag előnyös
volt a földesúr számára. Ezért ezt az úrbéri tagosìtást (regulatio) szìvesen alkalmazták, bár költséges volt.
Ŕ Általános, országos földmérést Mo.-on csak 1849. okt. 20-án rendeltek el. Az 1848. márciusi
alkotmánynak három alapvető újìtását, a jobbágyi kötöttség eltörlését, a közteherviselést és az ősiség
eltörlését, azaz a földbirtokforgalom szabaddá tételét ugyanis a neoabszolutizmus végre kìvánta hajtani.
Így szükség volt telekkönyvre is, földadñkataszterre is. Annál is inkább, mert a rñmai jogi, tehát korlátlan
földbirtoktulajdonon alapulñ 1811. évi Osztrák Polgári Törvénykönyv Ausztriában már 1819-ben
szükségessé tette az „állandñ földadñkataszter” felfektetését. Ez pedig nemcsak az adñ, de a tőkés
mezőgazdaság kialakìtása, azaz a tulajdonjog nyilvántartása és a hitel biztosìtása szempontjábñl is
kedvező tapasztalatokat hozott. A háromszögelési hálñzat kifejlesztését, azaz a földmérést megelőző
962
F
alapmunkálatot 1853-ban, a részletes felmérést 1856-ban kezdték meg. A földmérés alapja a

háromszögelési eljárás, csak utolsñ, befejező momentuma a mérőléccel valñ helyszìni mérés. A nép tudata
azonban ehhez fűzte a földmérés fogalmát és aggodalommal fogadta, hisz a földadñ alapjául is szolgált. A
földadñ hosszan húzñdott. Ennek befejezését nem várhatták meg, ha meg akarták könnyìteni a
mezőgazdaságnak a hitelszerzést, és be akarták vezetni a polgárjogi szabályok szerinti ingatlanforgalmat.
Ezért már 1853-ban külön, úgynevezett helyszìnelési eljárást vezettek be, melynek során a kiküldött
bizottságok házrñl házra, földről földre jártak, kinyomozták az ingatlanok tényleges birtokosát, és az
ingatlanokat helyi fekvésük szerint lerajzolták. E szemmérték szerinti, műszaki munkálatok nélkül
alakìtott birtoktestek kerültek be a helyszìnelési jegyzőkönyvekbe, és ezekből készültek a
telekjegyzőkönyvek. E telekjegyzőkönyvek szolgáltak ettől kezdve az ingatlanforgalom és a hitel alapjául.
A helyszìnelési eljáráson alapulñ telekjegyzőkönyvek tehát nem egyeztek meg a mérnöki földmérésen
alapulñ földadñkataszter és földadñnyilvántartás adataival. Ezen az 1855. évi telekkönyvi rendtartás által
kilátásba helyezett végleges telekkönyvek, „különös telekkönyvi betétek” lettek volna hivatottak segìteni.
Azonban még mielőtt az országos földmérés elkészült volna, megszűnt az Osztrák Polgári Törvénykönyv
általános érvényessége Mo.-on (1861. évi Országbìrñi Értekezlet). Ŕ Az 1867. évi kiegyezés után a magyar
kormány új magyar Polgári Törvénykönyvet akart szerkeszteni, és ennek keretében kìvánta a telekkönyv
végleges rendezését is megoldani. Mikor kiderült, hogy ez a munka hosszan elhúzñdik, külön törvénnyel,
községenként kìvánta a telekkönyveket a tényleges állapottal, a földadñkataszter adataival összhangba
hozni, egyben a telekkönyvekben az elmulasztott bejegyzéseket a tulajdon-, haszonélvezet- stb.
változásokra vonatkozñan pñtolni. Ezt az eljárást nevezték betétszerkesztésnek. Az 1886: 29. tc.-kel indult
meg, de nagyon sok kiegészìtő rendelkezést (1889: 39.,1891: 16. tc., 19, 665 1893 I. M. rendelet stb.) vont
még maga után. A betétszerkesztés természetesen mindig földméréssel járt, ill. csak ott lehetett elvégezni,
ahol az állami földmérés már befejeződött. Ezért a betétszerkesztés nagyon lassan folyt, az ország
egyharmad részén a községekről még mindig csak telekjegyzőkönyvek vannak. Így a földmérés sok
helyen még mindig folyik. Ahol a betétszerkesztés után változások állottak be (művelési ág változott,
parcellákat megosztották stb.), e változásokat az illetékes földmérési felügyelőség legújabb bemérései
alapján nyilvántartották, ill. keresztül vezették. Minthogy a telekkönyv és a földnyilvántartás különbségei
a szocialista tervgazdálkodást akadályozták, az 54/1960. Korm. (XI. 27.) sz. rendelettel és 2/1960. (XII.
25.) I. U. sz. végrehajtási utasìtással szabályozott új, szocialista jellegű telekkönyvvezetését a 21/1972 (IX.
29.) sz. rendelettel az illetékes járási földhivatalokra bìzták, hogy ìgy az ingatlannyilvántartás egységes
legyen. A kétféle nyilvántartás különbségeit az egységes kezelésnek kell felszámolnia, és ennek során most
is gyakran van szükség földmérésre. Ŕ Irod. Sárffy Andor: Telekkönyvi rendtartás (Bp., 1941); Kampis
György: Telekkönyvi jog (Bp., 1963); Baranya Margit: A telekkönyv funkciñja és a telekkönyvi iratok
(Levéltári Szle, 1970).
Degré Alajos
földmérő lánc: → láncalja
földmértékegységek: → területmértékek
földmunkás: → mezei munkás
földművelés: 1. alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a növénytermesztéssel foglalkozñ ágakat

(szántñföldi, szőlő- és gyümölcstermesztés, kertészet) foglalja magában. Eredete a növényi gyűjtögetésben
kereshető. Közvetlen előzménye a rendszeresen gyűjtögetett termések anyanövényeinek ñvása és
gondozása lehetett. Földművelésről azonban csak akkor lehet beszélni, ha a talajt a növény
életkörülményeinek megjavìtásáért megművelik, és célszerű beavatkozással teremtenek kedvezőbb
feltételeket a növényi növekedéshez. Ŕ A régészeti ásatások tanúsága szerint a földművelés kezdetei a
neolitikumba, az i. e. 8Ŕ6. évezredbe a Közel-Keletre nyúlnak vissza. Kezdetleges fokon hosszú
kihegyezett karñkkal, ún. ásñbotokkal fellazìtott talajba ültették el a magot. (A 20. sz.-ra csak néhány
Eurñpán kìvüli, elszigetelten élő primitìv törzsnél maradt fenn.) Ezt a formát követte Ŕ legfontosabb
eszköze szerint tipizálva Ŕ a kapás, ill. az ekés földművelés. A kapás földművelés Amerika nagy részén,
Afrikában a Szaharátñl D-re, D-Ázsiában és Óceánia némely szigetein terjedt el. Az ekés földművelés
eredeti területei Eurñpa, É-Afrika, valamint Ázsia középső és K-i részei. Kialakulásának helye és ideje
vitatott. Az i. e. 4Ŕ3. évezredre az Egyiptom és India közé eső területre tehető, és összefügg a vonñállatok
domesztikáciñjával, valamint az állati erővel húzatott járművek megjelenésével. Ŕ A földművelés a
neolitikus népesség vándorlásával került Eurñpába. Az eke eurñpai megjelenése az i. e. 3. évezredre
tehető, az i. e. 2. évezred közepén már É-Eurñpában is használták. A Kárpát-medencében az i. e. 5.
évezredben a Körös-kultúra népessége foglalkozott először földműveléssel. Az eke használatba vétele az i.
e. 3. évezred végére tehető. Ŕ A magyarok elődeinél a kezdeteit még nem tárta föl kellő alapossággal a
963
F
tudományos kutatás. Az ugor együttélés idején az i. e. 2. évezred első felében juthatott túlsúlyra
életmñdjukban a halászattal, vadászattal, gyűjtögetéssel szemben a termelő gazdálkodás, amely
háziállatok tartásábñl (kutya, lñ) és erdőzñnában élvén, égetéses → irtással összekapcsolt ásñbotos
földművelésből állhatott. Az obiugor népektől elválñ önállñ magyar etnikum következő állomáshelyei a
ligetes sztyeppén voltak. Az új élet és földrajzi viszonyokhoz valñ alkalmazkodás során előtérbe került
gazdálkodásukban a legeltető állattartás, majd a nomadizálás bizonyos formájára tértek át. A
földművelésnek azonban továbbra is jelentős szerepe volt életmñdjukban. Az i. sz. 3Ŕ5. sz.-ban feltehetően
a mai Baskìria területén ismerkedtek meg az → ekével. A 7. sz. körül továbbvándoroltak DNy felé a Don
középső folyásának vidékére. Itt az ún. szaltovñi kultúra erőteljes hatása alá kerültek, amelynek
népessége elsősorban bolgár-törökökből, alánokbñl és magyarokbñl állt. Gazdálkodásukban a
földművelésnek jelentős szerepe volt az állattartás mellett. Különösen a bolgár-törökök fejlettebb
életmñdja nagy hatást tett a magyarok kultúrájára és társadalmi szervezetére. Az eke használata lehetővé
tette nagyobb földterületek feltörését és a jelentősebb gabonatermesztést, amely tökéletesebb
aratñszerszámok alkalmazását is megkìvánta. Feltehetően ekkor tértek át az egyszerűbb, több funkciñt is
teljesìtő ún. horgas → sarlñrñl a speciálisan aratásra alkalmazott, termékenyebb munkát biztosìtñ
ìvsarlóra, amely akkor egész Eurñpában a legfejlettebb aratñsarlñ-forma, és megismerték a rövid →
kaszát. A ligates sztyeppei földmévelés körében sajátìtották el a → szérűn valñ → nyomtatást.
Megismerkedtek nagyobb hozamú gabonafajtákkal (→ búza, → árpa), gyümölcsökkel (→ alma, → körte,
→ diñ, som) és más növényekkel is (→ kender, komló, → borsñ). Értettek a borkészìtéshez is (→ szőlő,
szűr, seprő). Ŕ A honfoglalñ magyarok életmñdjárñl mind ez ideig nem alakult ki egységes tudományos
álláspont. Némely kutatñ szerint erőteljes nomadizmus jellemezte őket. Mások félnomád állapotukat
hangsúlyozzák, amelyben a fejlett földművelésnek is nagy szerepe volt, és életmñdjuk nem állt
alacsonyabb szinten, mint új szomszédaiké, csak más szìnezetű és tìpusú volt. A Kárpát-medencébe valñ
betelepedéskor elsősorban földrajzi okokbñl Ŕ a nedvesebb éghajlat és az erőteljesebb vegetáciñ más
munkamñdszereket követelt Ŕ formálñdtak át mezőgazdasági ismereteik. Az itt lakñ, főleg szláv népek a
honfoglalást követő századokban új eszközöket és munkamñdszereket közvetìtettek. Ezek egy része még
az egykori rñmai provinciák hagyományaiban gyökerező gazdálkodásbñl származott (pl. a Dunántúlon
különböző tüskevágñ, bozñtirtñ és → ágvágñ kések, amelyek az irtások megtisztìtánának voltak alapvető
szerszámai). A magyarok megismerkedtek a fejlettebb rñmai hagyományú szőlőkultúrával, új balkáni és
mediterrán eredetű gyümölcsökkel (barack, → szilva, → kajszibarack, → őszibarack), eddig nem
termesztett gabonafélékkel (→ rozs, → zab). Bár a Don melletti szállásterületükön használhatták az
aszimmetrikus vasú ágyekét, véglegesen itt illesztették eszköztárukba (a 13. sz.-tñl mutathatñ ki). Ebbe a
sorba tartozik a szénamunka fontos eszköze: a kasza és a → villa, majd a talajporhanyìtás szerszámai: a
→ gereblye és a → kapa. Valñszìnű, hogy → ásñ szavunk ebben az időben nyerte el mai szűkebb értelmét.
A szláv szavak kölcsönzésének Ŕ sokszor az eredetitől eltérő jelentéssel Ŕ azonban nemcsak a tárgyátvétel,
hanem számos más oka is lehetett. Erre utal pl. a szénamunka szñkincsének egy része vagy pl. a → csép.
Valñszìnű ugyanis, hogy a magyarok Ŕ ha nem is gyakorolták általában Ŕ ismerték korábban is a
gabonamagvak bottal történő kiverését. A különböző hatások ötvöződésére épülő önállñ fejlődés tanúja
az a jelentős szñkincs-elem, amely ebben az időben belső fejleményként jött létre. Ŕ A 11Ŕ12. sz.-ra már
kialakulhatott a gazdálkodás új formája, amely helyi viszonyokhoz jñl alkalmazkodott. Eleinte
valñszìnűleg szabad foglalással, majd parlagolással (→ parlagolñ rendszer) szabályozatlan (vad) vagy
szabályozott talajváltñ rendszerben művelték a földet. A 12Ŕ13. sz.-ban főleg az Alföld szegélyén lezajlott,
majd egyre inkább a Kárpát-medence peremei felé haladñ irtások jelezték, hogy a központi területeken
az irtás lehetőségei összeszűkültek. A 13Ŕ14. sz. fordulñjára Mo.-on megerősödtek és kialakultak az
alapvető feudális intézmények. Kifejlődött a jogilag egységes jobbágyság, megszilárdult a
településrendszer. A földművelési viszonyok olyan mértékben stabilizálñdtak, hogy lényeges és fő
vonásaikban egészen a 19. sz.-ig jellemezték az ország mezőgazdaságát. Az alapegységet a → jobbágytelek
képezte, amely külsőségből (→ külső telek) és → belső telekből állt. A külsőséget → ugart hagyñ →
nyomáskényszerben művelték, amely a 9Ŕ10. sz.-ban Ny-Eurñpábñl kiindulñ üzemszervezeti
racionalizálás eredménye volt, a termőterületek intenzìvebb talajhasználatát tette lehetővé. A fél
évezredes időszak azonban nem volt változásmentes. Az éghajlati viszonyoknak jobban megfelelő,
termelékenyebb ágyeke (kerülőeke) a 17. sz.-ra teljesen kiszorìtotta a túrñekét. A hosszú kasza szélesebb
körű használata a 16. sz.-ra a fűvágás munkájábñl teljesen eltüntette a rövid kaszát, sőt a 15Ŕ16. sz.
fordulñján a D-Alföldön az → aratás eszközévé is vált. Ebben a funkciñban azonban a 19. sz. elejéig
nagyobb területen alig használták. A cséplés és a nyomtatás párhuzamosan élt egymás mellett mint a
gyengébb hozamú vagy kisebb szántñk, ill. a nagyobb termékenységű területek szemnyerő eljárásai. A
cséplés a csapadékosabb domb- és hegyvidékeken kizárñlagos volt. Elkülönülését a nyomtatástñl
fokozatosan elősegìtették a 2. sz.-tñl a hűvösebb-esősebb éghajlatú tájakon meghonosodñ gabonatárolñ
épìtmények (csűrök). Speciálisak, de nem elhanyagolhatñk a betelepült szerzetesrendek, ill. a „latinos”
(francia-vallon-olasz) és a német kolonusok kertészeti és szőlészeti ismeretei. Ŕ A 15. sz.-ra nemcsak
964
F
környezetéhez zárkñzott fel a mo.-i földművelés, hanem lényegében elérte a korabeli átlagos eurñpai
szintet, ha nem is a leghaladottabb nyugati országokkal, de az északon és nyugaton szomszédos
területekkel együtt fejlődött. Ŕ A 16. sz.-ban az egész K-eurñpai térségben kialakult ún. második
jobbágyság (→ örökös jobbágyság) új helyzetet teremtett. A majorsági gazdálkodással a nagybirtok új
üzemi formái jelentek meg, amelyek a paraszti termelést összébb szorìtották, fejlődését nagymértékben
akadályozták, és tetemesen növelték a jobbágyszolgáltatásokat. A mo.-i földművelést súlyosan
károsìtották a törők háborúk is, amelyek éppen a legfejlettebb D-i és középső területek üzemi kereteit
pusztìtották el. Stagnáltak a kiterjedt hadi eseményektől kevésbé érintett É-i és Ny-i területek is, az Alföld
egyes vidékein viszont olyan nagy volt a visszaesés, hogy a 18. sz. elején a rekonstrukciñ sok helyen
parlagolñ határhasználattal indult meg. Ŕ A 18. sz.-ban a 19. sz.-ra átnyúlñan újabb nagy irtási hullám
zajlott le, de nem ez, sem pedig a sorra meghonosodñ amerikai eredetű kapásnövények és zöldségfélék
hosszú ideig nem hoztak lényeges változást (→ burgonya, → dohány, → kukorica). Az új
kapásnövényeket sokáig csak házikertekben vagy → haszonföldeken, irtásokon termesztették, ugarban
vagy a tavaszi vetemények között csupán a 19. sz.-ban fokozatosan kaptak helyet. Ŕ A Ny-Eurñpában
kibontakozott ipari forradalom a mezőgazdaságban is alapvető változásokat hozott, hazánkba azonban
csak több évtizedes késéssel jutottak el első hullámai. A 18. sz. végétől a gazdasági szakemberek
felvilágosìtñ tevékenysége nyomán elsősorban a dunántúli nagybirtokon lassan megindult a gépesìtés, és
üzemszervezési reformokat vezettek be. A parasztgazdaságokban ezek hatása csak a 19. sz. második
felében volt számottevő. A kibontakozás kedvező feltételeit a jobbágyfelszabadìtás és a nyomában járñ
kapitalista fejlődés, a piaci lehetőségek kiszélesedése, valamint a vìzrendezéssel, legelőfeltöréssel és
irtással ugrásszerűen megnőtt szántñterületek jelentették. A változások egyes eszközük, munkamñdok és
az üzemszervezet tökéletesedésében, új szerszámok használatba vételével (→ eszközváltás), ill. a
gépesìtéssel jelentkeztek. A változások első szakasza lényegében még az eredeti eszköztár és munkamñdok
körén belül zajlott le. A lehetséges legfejlettebb szerkezetet érte el a faeke. A sarlñs aratás
termelékenységét növelte a kaszasarló megjelenése, ugyanezt célozták, ha nem is sok sikerrel a →
kötözőbot és a kéveverő fa. Párhuzamosan a kaszás aratás a hozzá kapcsolñdñ fejlettebb
munkaszervezettel együtt fokozatosan terjedt az Alföld peremein, a domb- és hegyvidéken. Az Alföldön
nagyobb teret hñdìtott a kötetlen kaszás aratási mñd és a vontatñzás, a nyomtatás pedig a magas hegyi
folyñvölgyek és Erdély kivételével a cséplést váltotta föl. Az eszközváltás és a gépesìtés
munkafolyamatonként és társadalmi rétegenként, ill. vidékenként különböző időszakokban és eltérő
ütemmel zajlott le. Némely területen egészen a termelőszövetkezetek megalakulásáig elhúzñdott. Legelőbb
és legegységesebben a → cséplőgép terjedt el, az I. világháborúig mindenütt fölváltotta a kézi cséplést és a
nyomtatást. Ugyanebben az időben vált kizárñlagossá a vaseke használata. Lassan terjedtek más
talajmunkálñ szerszámok, a vasfogas (→ fogas) és a henger, a szántñföldi kézi kapálást igen lassan
váltotta föl az → ekekapa. A kaszás aratás gépesìtésére a parasztgazdaságokban csak ritka kivételként
került sor. A határhasználatban a 19. sz. derekátñl kezdett bomlani a háromnyomásos rendszer, helyébe
általában a → zöld ugarral a → javìtott háromnyomásos rendszer, majd a fejlettebb vidékeken
fokozatosan a → váltñgazdálkodás lépett. Jelentős volt a kukorica, a burgonya, a dohány és a szálas
takarmánynövények szántñföldi előretörése, valamint némely konyhakerti növény szántñföldre kerülése
(→ paprika, → paradicsom, → vöröshagyma stb.). Kialakultak a városok ellátásához szorosan
alkalmazkodñ → zöldségtermesztés és → gyümölcstermesztés körzetei. A szőlőterületek szinte teljes
rekonstrukciñját követelte meg a → filoxéra pusztìtása. Mindezek a változások a paraszti termelési
tapasztalatok jelentős fejlődését és gyarapodását hozták magukkal. Ŕ Az utolsñ száz évben a paraszti
földművelés táji eltérései nagymértékben kiegyenlìtődtek. A természetföldrajzi viszonyokhoz
alkalmazkodñ határ- és eszközhasználat, a munkamñdok és a termelt növényféleségek, valamint az
általános fejlettségi szint figyelembevételével mégis megkülönböztethető a sìksági-dombsági, ill. a
hegyvidéki földművelés tìpusa. A sìksági-dombsági tìpus az adott időszakaszban az Alföld és a Dunántúl
nagy részén terjedt el. Ezek a területek vidékenként változñ intenzitással, de leggyorsabban fogadták be a
jobbágyfelszabadìtás után a tőkés fejlődés során jelentkező változásokat. Általában jellemző volt rájuk a
piacra termelés fokozása. A domborzati és éghajlati különbségekből adñdñ bizonyos eszközök
használatában kezdetben meglevő eltérések a századfordulñtñl gyors ütemben nivellálñdtak,
kizárñlagosan azonban nem tűntek el. Üzemszervezeti különbségek mutatkoztak a tanyás gazdálkodást
folytatñ és az aprñfalvas vidékek között. Jellegzetes talajműveléssel és szerszámokkal elkülönültek a
homokos területek (→ hegyhúzñ) és a szántñföldi zöldségtermesztést folytatñ körzetek. Ŕ A hegyvidéki
tìpust (Ny-Mo. és a Felföld némely vidéke, Erdély nagy része) a sìksági-dombságihoz képest fáziskésés
jellemezte. A hegyvidék kedvezőtlen természeti körülményei és közlekedésföldrajzi helyzete
következtében számos archaizmust őrzött meg. Általában nehezen és lassan fogadta be a parasztbirtok
kapitalizálñdásával járñ változásokat. Intenzìv piacra termelés helyett inkább önellátñ gazdálkodást
folytatott. Mindkét fő tìpust sajátosan tagolta és szìnezte a parasztságon belüli társadalmi és vagyoni
rétegződés is. Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: A magyar földművelő gazdálkodás kutatása (Bp., 1948);
965
F
Belényesy Márta: A földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században (Ethn., 1955); Tálasi
István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratñműveleteinkben (Ethn., 1957); Balogh István: A gabona
betakarìtása a XVIŔXVII. században (Ethn., 1957); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960);
Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Nagy
Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr., Közl., 1963); Takács Lajos: Az irtásos
gazdálkodás néhány jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Takács Lajos: A dohánytermesztés
Magyarországon (Bp., 1964); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Műveltség
és Hagyomány, 1967); Bartha Antal: A IXŔX. századi magyar társadalom (Bp., 1968); Balassa Iván: Az
eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1973). Ŕ 2. A földműveléshez fűződő hiedelmek: →
aratás, → szántás, → termésvarázslás, → vetés.
Kósa LászlóŔTakács Lajos
földnélküli, nincstelen: a jobbágyfelszabadìtás után a → zsellérek utñda. Földje, állatai, munkaeszközei

nem voltak, de életformája és ismeretei folytán parasztnak számìtott. Bérmunkábñl élő → cseléd, →
summás, → bérlő stb. Törekvése nem a parasztságbñl valñ kiválás, hanem a paraszti életformán belül egy
magasabb rétegbe valñ feljutás felé irányult. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom (Bp.,
1941).
Morvay Judit
földñl: domboldalba vagy veremszerűen a földbe vájt, négyszögletes alaprajzú, falazat nélküli vagy
gyephantbñl rakott alacsony falazatú, nyeregtetős, padlástalan állattartñ épìtmény. A teteje a gödör két
végén leásott ágasokon végignyúlñ, mestergerendához és a gödör szélére támasztott szarufákra terìtett
szalma vagy kñrñ fölé halmozott föld. Bejárata az egyik hosszanti oldalán van, a bejárat elé és fölé fedeles
gádort épìtenek. Dombos vidéken sokfelé elterjedt, a DunaŔTisza közén eléggé általános volt. A
Nyìrségben a valñszìnűleg kárpát-ukrán eredetű gugyec néven ismerik. Ŕ Irod. Ébner Sándor: Néhány
adat az alföldi földházhoz és földñlhoz (Népr. Ért., 1929); Bátky Zsigmond: Földñl és tüzesñl (Népr. Ért.,
1929).
Földñl (Gebe, Szabolcs-Szatmár m.)
Ugyanez a földñl a gádor felől
Földñl a putriñl (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)
Balogh István
földpad: → padka
földrajzi név, helynév: a táj különböző részeinek, ill. a tájban találhatñ természetes és mesterséges
alakulatoknak (hegységek, hegyek, dombok, halmok, völgyek, sìkságok, erdők, mocsarak, rétek, szántñk,
árkok, gödrök, kutak, források, folyñvizek, tavak, városok, falvak, majorok, utak, utcák, terek, hidak
stb.) megkülönböztető neve. Legfontosabb csoportjai: 1. természeti nevek: a) vìznevek, b) földnevek; Ŕ 2.
műveltségi nevek: a) foglalkozásnevek, b) létesìtménynevek; Ŕ 3. asszociációs nevek; – 4. eseménynevek. – A
földrajzi név tudományos jelentősége abban áll, hogy fontos adatai lehetnek a történeti földrajznak, a
966
F
település-, művelődés- és agrártörténetnek, valamint a nyelvtudománynak és a néprajznak. A földrajzi

név elemzésével sokat tudhatunk meg egy-egy terület régi természeti viszonyairñl: növényzetéről,
állatvilágárñl, vizeiről; egykori birtokosairñl, birtoklási rendjéről, határhasználati formájárñl,
termeléséről; elpusztult településeiről; régi lakosságának nemzetiségéről, társadalmi viszonyairñl. (→
még: helységnév, → dűlőnév) Ŕ Irod. Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Inczefi Géza:
Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata (Bp., 1970); Névtudományi előadások (Szerk. Kázmér Miklñs és
Végh Jñzsef, Bp., 1970).
Deáki
967
F
Karancs-Keszi
Bárth János
földtábla: → fiñk
föstő: → kékfestő; 1. mesterember. Ŕ 2. Indigñval festett vászon vagy gyolcs.
Főtáj: a → Csallñköz É-i, a történeti Pozsony m.-hez tartozñ részének neve. A → Szigetközzel
kapcsolatosan is használták, a történeti MosonŔPozsony megyék területeit jelölte.
Főtolvaj Ádány: → Megölő Istéfán
főtől valñ: → ágyfűtől valñ
főtt tészta: → kifőtt tészta, → tésztakása
főzelék: zöldségterményekből főtt, sűrű, rövid levű étel. A polgári-városi konyhán a 19Ŕ20. sz.-ban oly
sokféle változatban, rendszeresen szereplő főzelék a magyar parasztkonyhán a legújabb korig jñval
ritkább étel volt. A főzelék ételformának a népnyelvben összefoglalñ elnevezése nincsen. A főzelék
termények közül a hagyományos parasztkonyha nagy mennyiségben használja a hüvelyeseket és a
káposztát, amelyekhez a 18. sz. második felétől fokozatosan a burgonya is csatlakozott. A káposztát
természetes állapotában és → savanyìtással előkészìtve egyaránt fogyasztják. Ugyanìgy a fehér kerek
tarlñrépát, amelyet elsősorban a Dunántúlon ettek. A töknek sütni valñ változatait termelték, megsütve
fontos téli táplálék volt, de ritkán főzték. Friss zöldfőzelékből a századfordulñn önállñ étel még alig
968
F
készült, helyenként ilyesmiből még viszonylag több vadon termő sñskát, spenñtot, csalánt főztek tavaszi
változatosságként, mint kerti veteményt. Főzelékterményeiből a parasztkonyha különböző sűrűségű
ételeket készìt, önállñan és hússal → egytálételként egyaránt. Az egyes ételek összetételét, sűrűségét
befolyásolta az is, hogy ünnepre vagy hétköznapra szánták, jutott-e bele hús, ill. böjt lévén azt éppen
kerülték, milyen ételsorba illeszkedett az étel az étkezésen. A körülmények összegződéseként hol a hìgabb
→ leves, hol a sűrűbb, rövid levű főzelék az az ételforma, amelyben az egyes terményeket leggyakrabban
főzik. A → mártásnak a paraszti étkezésen betöltött sajátos szerepe gyakran lehetetlenné teszi bizonyos
ételek mártás, ill. főzelék voltának elkülönìtését. Elég következetes, hogy a konkrét étel emlìtésénél a
népnyelv a kérdéses nyersanyagbñl leggyakoribb változatnál magának az ételformának megnevezését (pl.
leves) mint magátñl értetődőt elhagyja, és csak az alapanyagot (fuszulykát főztem, szilvás babot),
készìtésmñdot (habart paszuly), ìzesìtést (tárkonyos: ez babbñl, aszalt szilvábñl, füstölt húsbñl tejfölös
habarással készült leves egytálétel Erdélyben) emlìti. A hüvelyesekből leggyakrabban készült ételforma a
leves, akár hústalan habart, berántott, akár húsos egytálétel. Legritkább a főzelék, amit nem ìgy, hanem a
levestől megkülönböztetve pl. sűrűbabnak neveznek, viszonylag újabban, a harmadik ételforma
visszaszorulásával, annak mintájára babkásának, törtpaszulynak. Főzelékként a babot helyenként
káposztával, répával is összefőzték. A hüvelyesek elkészìtésének a gyakoriságban második, régi formája
volt a kása-ételszerű feldolgozás, a sűrű pép készìtése. Ehhez a babot, lencsét vìzben puhára főzik, levét
leöntik. A szemeket fakanállal összenyomják, az egészet összeforralják, kásaszerűen tálra terìtve, tetejére
pirìtott vöröshagymás zsìrt locsolva tálalják. Leve külön az első fogás, utána a babkása, törött bab,
törtpaszuly, fuszulyka törve a második. Az újabb burgonya főzve levesként, főzelékként, → burgonyapépek
és egyéb önállñ ételek, végül lassan húskörìtés formájában is beilleszkedtek a néptáplálkozásba. Uralkodñ
elkészìtésmñdrñl alig lehet szñ, ìgy itt a formára az ételnevek általában utalnak. A főzelék jelölése itt is
sűrű-, kása stb. Káposztábñl viszont a főzelék ételforma leggyakoribb a parasztkonyhán, mégpedig ünnepi
(vasárnapi, hétközi „kisvasárnapi”) szerepű húsos egytálétel: húsos káposzta vagy → töltött káposzta
formájában. Gyakori a hústalan káposzta is, ritkább viszont a káposztaleves. Répábñl is gyakoribb a
levesnél a főzelék sűrűségű étel. A 18. sz.-ban a disznñhússal, jñkora szalonnával főtt húsos káposzta a
legelőkelőbb és a legegyszerűbb magyar házak vendéglátñ ünnepi ételsorában egyaránt szerepelt. A
káposztát elsősorban ebben a formában tekintették „Magyarország cìmerének”. (→ még: rántás) Ŕ Az
alföldi régi szñhasználatban a kölest, a tarhonyát és a lebbencstésztát is főzeléknek nevezték.
Kisbán Eszter
főzés: a konyha uralkodñ ételkészìtési mñdja. Bár a magyar népterület nagyobb része az Árpád-kortñl
folyamatosan kétségtelenül kemencés lakñházú övezet, a mi kemencéink nem jellegzetes főzőkemencék.
Az Árpád-kor legfontosabb, legnagyobb számban előfordulñ edénylelete a nyìlt tűzhelyen valñ főzésről
tanúskodñ cserépbogrács. Ezt a középkor végén elsőrendű főzőedényként szintén cserépből készült, a
szabad parázson valñ főzésre legalkalmasabb formájú → fazekak, → lábasok, ill. edénylábakra állìthatñ
edények váltották fel, amelyek fémüstökkel és kisebb fémserpenyőkkel kiegészülve a 19. sz.-ig képezték a
parasztkonyha főzőedény-készletét. A különböző fémlapos tűzhelyek 19Ŕ20. sz.-i megjelenése előtti időből
a főzés körülményeit jñl ismerték, és alapvető analñgiát nyújtanak általában az újkori viszonyokra. A
főzés elsőrendű helye Ŕ mégpedig nemcsak a nyìlt tűzhelyes lakñház erdélyi övezetében, hanem
valamennyi kemencés házvidékünkön is Ŕ a nyìlt tűzhely. Ezek különféle elhelyezkedésű és nagyságú
padkák, amelyeken szabadon égő tűz parazsának melegénél főztek. Egész éven át ez volt a főzés
rendszeres megoldása. Kemencébe, kályhába állìtottak ugyan fazékban ételt, ami itt főtt meg, de ilyenkor
nem a főzés kedvéért tüzeltek. Kézenfekvő, hogy télen, amikor a lakñteret e tüzelők fűtik, hosszabb főzést
igénylő babot, káposztát, Ŕ ami nem fut ki és keverni sem szükséges Ŕ betettek a kemence, kályha
belsejébe. A fűtési időszakon kìvül kemencében a kenyérsütés napján szoktak csak fűzni. Így a zárt
tüzelők belseje nálunk csak alkalmi főzőhely, ételkészìtésbeli szerepe lényegesen különbözik a keleti szláv
vidékek egész éven át nap mint nap főzésre használt kemencéjétől. Különféle Ŕ étkezési és egyéb célt
szolgálñ Ŕ folyadékok nem tűzállñ edényekben, forrñ kövek segìtségével valñ melegìtése, ami tűzállñ
edényeket nélkülöző kultúrákban, ill. foglalkozási csoportoknál világszerte alkalmazott eljárás,
szñrványosan a legújabb korig előfordult nálunk is. (→ még: sütés, → üst)
969
F
Főzés a vasalñban (Hortobágy)
Kisbán Eszter
főzőasszony: → gazdasszony
főzőfa: → szolgafa
franc, franca, francu: 1. A szifilisz elnevezése a → népi gyñgyászatban, valñszìnűleg azért, mert e
betegségek eurñpai elterjesztését a franciákkal hozták összefüggésbe. Már 1511-ben felbukkan Morbus
Gallicus jelentéssel a francvar szñ. A falusi nép körében nem volt elterjedt betegség. Ŕ 2. Általánosan
elterjedt → átokformulákban ismert, leginkább „A franc egye(n) meg!” Ŕ „A franc essen beléd”
formában.
Hoppál Mihály
franciák: az indoeurñpai nyelvcsaládhoz tartozñ újlatin nyelvet, a franciát beszélő, Franciao., Belgium és
Svájc területén élő nép. É-Amerikában, különösen Kanadában is zárt közösségben, nagy létszámban
élnek. A francia nép a mai Franciao. területén volt rñmai provincia romanizált (kelta) lakosságábñl és a
késő rñmai időkben e területekre betelepült germán eredetű (többek között frank) népesség és nyelv
beolvadása révén alakult ki. Népünk kapcsolatai a franciákkal feudalizáciñnk korai időszakában
megindultak. A magyar egyházszervezet kiépìtésében, a kolostori élet megteremtésében sok francia vett
részt. Hatásuk a gazdasági, társadalmi, politikai életre is jelentékeny volt. Az Árpád-korban városaink
polgárai közé is települtek franciák, de némely vidékünkön földműves telepes közösségek is alakultak
franciákbñl, vallonokbñl. A Mo.-on élő vallonok ñhazájukhoz fűződő kapcsolatairñl a 15. sz.-bñl hiteles
okmányok is beszámolnak. Helyneveink között Tálya településnév is francia-vallon eredetű, irtást jelent.
Eger környékén, valamint a Tokaj-Hegyalján voltak telepeik, de más borvidékünkön is lehet számot vetni
jelenlétükkel. A két kultúra érintkezésében külön fejezetet jelent a reformáciñ után a kálvini hitújìtás
mo.-i hatása és kapcsolatrendszere. A 18. sz.-i nagy telepìtési hullámokban elszñrtan francia telepesek is
költöztek Mo.-ra (Bánság). Ezek jelentős része azonban a velük egyidőben érkezett szomszédos német
közösségekben asszimilálñdott. A 18. sz. végétől Franciao. a polgári forradalom kivìvásátñl más eurñpai
országokhoz hasonlñan jelentős nyelvi, kulturális hatást gyakorolt hazánkra is. A 19. sz. folyamán nem
volt jelentéktelen a francia nyelvterületen munkát vállalt magyarok száma sem, akik népi szinten is
közvetìtőivé váltak a francia kultúra, civilizáciñ eredményeinek. A magyar nyelvben eredetileg a franciák
megjelölésére a közelebbi hovatartozást el nem árulñ latini, olasz megjelöléseket használták, a középkor
végére alakult ki a ’francia’ szñ melléknévi értelmű használata.
Filep Antal
fráng: a földesúri pénzbìrságolás egyik fajtája, amelyet akkor szabtak ki, ha valaki az elrendelt
békességet, nyugalmat erőszakos eszközökkel megsértette. Feltevések szerint az intézmény a határos
német területek hűbéri jogábñl származott, mert szinte kizárñlag az ország Ny-i részeinek irodalmában
fordul elő. Aki nem fizette a frángot, köteles volt nagyobb összegű bìrságot fizetni. Néhány esetben a
helység frángján kìvül bizonyos helyekre és személyekre is állapìtottak meg frángot. Főleg olyan
helyekről volt szñ, amelyeken összeveszés, verekedés, erőszaktétel könnyebben bekövetkezett vagy
fokozottabb védelmet igényelt. Ilyen helyek voltak: a bìrñ háza, a kocsma, a szőlőhegy a pincéivel, a
malom, a vásár. A bìrñ házának frángja védte a bìrñ személyét is. A szokást a hatñságot megillető
fokozott védelemre vonatkozñ modern rendelkezések történeti előzményei között tartjuk számon. Ŕ Irod.
Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbìráskodás a XVIŔXVII. században (Bp., 1954).
970
F
frász, fráz: különböző eredetű csecsemő- és gyermekkori (ritkán felnőttkori, rángñ) görcsös állapotok:
epilepsziák, eklampszia (→ nyavalya), néha szélgörcs elnevezése a → népi gyñgyászatban. → Ijedtségtől,
→ rontástñl, fogzástñl származtatják. A betegségnév és a vele kapcsolatos szitkok és szñlások (a frász
törje ki; a frász fogja meg; beállt a frász; járta a frász stb.) országszerte ismertek. Maga a szñ
valñszìnűleg igen kései (19. sz.) német átvétel. Az átvett névvel valamilyen más, korábban is ismert
betegséget illettek (kórság, → nyavalya). A hazai németségnek, valamint az osztrákoknak és németeknek a
frásszal kapcsolatos hagyományai sokkal gazdagabbak, de a magyarokétñl sokban eltérnek. Ablakot
borìtanak a beteg csecsemő bölcsőjére (Szeged vidéke, Balatonszemes), a beteget jegykendővel, kifordìtott
köténnyel takarják le (Békés m.), jegygyűrűt nyomnak homlokára, pálinkában csikñlépet adnak be,
ráolvasnak (→ ráolvasás). Előfordult, hogy a beteg csecsemőt → frászkarikán bújtatták át. Ŕ Irod.
Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (IŔIV., Bp., 1929Ŕ1940); Zolnay Vilmos: Frászkarika
(Nyelvőr, 1930); Erdődi Jñzsef: Egy babona eurñpai útja (Frászkarika) (Magy. Nyelv, 1954).
Grynaeus Tamás
frászkarika: a → frász nevű gyermekbetegség gyñgyìtására szolgálñ eszköz neve. Mo.-on szñrványos
emlékei ismertek. Ezek szerint sült tésztábñl készült kerek perec, amelyen átbújtatták a beteg gyermeket.
A tésztához kilenc egymás utáni napon kilenc házbñl kellett a lisztet kérni. Az → átbújtatás mintegy
szimbolikusan ábrázolni akarta a betegségtől valñ megszabadulást, az újjászületést. Az analñgiás
gyñgymñdok közé tartozik (→ mágia). Ŕ Ez az eszköz egész Eurñpában jñl ismert. Már a 12. sz.-tñl
vannak adatok az ún. görcs-(oldñ)-gyűrűkről Angliábñl. Ŕ Irod. Erdődi Jñzsef: Egy babona eurñpai útja
(Frászkarika) (Magy. Nyelv, 1954).
„Frászkarika” sült tésztábñl
„Frászkarika”. Nagykőrös, Arany János Múzeum
Hoppál Mihály
frátria: két vagy több nemzetséget felölelő exogám (→ exogámia) csoport. Általában egy törzsön belül két
frátria találhatñ. L. H. Morgan feltételezte, hogy két nemzetség osztñdott újabb nemzetségekre, de a közös
leszármazás tudata fennmaradt. A frátria nem csupán a házasságot szabályozta, hanem elláthatott vallási
funkciñkat, pl. az irokézeknél a frátriák temetéskor egymást segìtették, a gyászolñ frátria számára a
másik frátria vezette le a gyászszertartásokat. A frátriákkal találkozunk rokonainknál, az obi-ugoroknál,
ahol a nemzetségek a por(medve) és a mos (nyúl) frátriákba tömörültek. A frátriális megoszlás és a →
kétosztályú rendszer genetikai viszonya nem tisztázott. Ŕ Irod. Csernyecov, N. V.: Adalékok az obi-ugorok
nemzetségi szervezetének történetéhez (Bp., 1949); Morgan, L. H.: Az ősi társadalom (Bp., 1964).
Sárkány Mihály
frigy: → házasság
friss csárdás: → csárdás
fukarszekér: → furmányos szekér
fumu: csecsemő nagyságú, pñlyás gyermek alakú ünnepi kalács a zalai Hetésben és közvetlen környékén a
19Ŕ20. az. fordulñján. A főkeresztanya ajándéka, korábban a keresztelőlakoma, későbben lakodalom
alkalmával. A kalács-fiúbabával mindkét helyen keresztelőt parodizálñ szertartást játszanak el, majd
felvágják és szétosztják úgy, hogy minden jelenlevőnek jusson belőle. A fumu készìtése az I.
világháborúval megszűnt. Az utolsñ időben a kalács alapját három Ŕ diñval, mákkal, almával stb.
971
F
megtöltött Ŕ tésztarúdbñl fonták össze, fejet és lábakat is alakìtva. Erre az alapra az arcot, hajat, kezet,
ruhát jelző tésztadìszek kerültek. A fumut gyakran pékkel készìtették el. Ŕ Földrajzilag ugyanezen a
területen a 15Ŕ16. sz.-ban magyarul fumolynak nevezett ’kenyér’ ünnepi alkalmakra előìrt
jobbágyszolgáltatás volt. Nevét (a nálunk Sopronbñl ismert) délnémet péksütemény-elnevezésből
(Fummel) származtatják. Pñlyás gyermek alakú kalács készìtése Ŕ elsősorban karácsonyra Ŕ a 19Ŕ20. sz.-
ban burgenlandi osztrák községekben volt gyakori. A sokszor Hausvaternek nevezett figura itteni
népszerűségét összefüggésbe hozzák azzal, hogy Ŕ Kőszeggel szemben fekvő Ŕ Répcekethely kolostorának
épìtésekor, a 18. sz. utolsñ negyedében a gyermek Jézus ilyesféle szobra a kolostor védelmezője,
körmeneteken is hordozott, a széles környéken jñl ismert kegytárgy volt. (→ még: sütemények) Ŕ Irod.
Dömötör Sándor: Lakodalmi kalácsaink néprajzához (Népr. Ért., 1959).
Fumu. Lakodalmi kalács felülnézetben (Zalaszombatfa, Zala m.)
Kisbán Eszter
fundált szőnyeg: → szőnyeg
fundus (lat.): → belső telek
funerátor (lat. funus ’temetés’): temetésrendező. A funerátor olyan népi tisztségviselő, aki a temetések
körül alkalmilag vagy rendszeresen eljár, tevékenykedik. Kisebb helyeken a funerátor esetenként más és
más is lehet, feladatát (pl. a → vőfélyhez hasonlñan) tiszteletből, esetleg ajándékért látja el. Nagyobb
alföldi településeken kialakult a hivatásos funerátor tisztsége is, aki fizetségért (vagy állandñsult
természetbeni juttatásért) látta el feladatát. Egy-egy nagyobb helyen több hivatásos funerátor is van.
Tevékenységük a haláleset hivatalos bejelentéséből, anyakönyveztetéséből, a temetési eszközök,
felszerelések beszerzéséből, ill. biztosìtásábñl, a felravatalozás, a temetés megszervezéséből és
lebonyolìtásábñl áll. Tiszte a hivatalos bejelentéssel kezdődik, és a sìr beföldelése után a megjelenteknek
valñ köszönetmondással fejeződik be. A funerátor tevékenységének két legfontosabb mozzanata a temetés
jñ rendjének (pl. a gyászolñk nemek és rokonsági fok szerint valñ ültetése stb.) biztosìtása, és az ún.
életirat elkészìtése. Az életirat a temetést végző pap számára az elhunyt életrajzát, családi körülményeit
rögzìti hagyományos keretek, állandñsult kifejezési formák között. Nemesi, főnemesi temetéseken
közreműködő funerátorokrñl a 17Ŕ18. sz.-bñl vannak adatok. Parasztok köréből a 19Ŕ20. sz.-bñl
elsősorban az Alföldről, közelebbről a Tiszántúlrñl, leginkább ref. vallású helységekből ismert.
Dankó Imre
funkcionalizmus (lat. ’eljárás’ szñbñl): legtágabb értelemben olyan elmélet és mñdszer, amely szerint a
társadalom és a kultúra részei összefüggésének rendszerében létezik, és ezért az összefüggések
rendszerében ragadhatñ meg. Ez a meghatározás túlságosan általánosnak tűnhet, mégis indokolt, mert ez
a közös kiindulñpontja az eltérő funkcionalista irányzatoknak, amelyeket a funkciñ fogalmának
különböző értelmezése választ el. Az irányzatoknak közös vonása, hogy a 19. sz. végének filozñfiai,
pszicholñgiai és szociolñgiai gondolkodásában felmerült funkciñ fogalmát alkalmazták, ennek segìtségével
értelmezték kis közösségekben, intezìv terepmunka során nyert tapasztalataikat. A funkcionalizmus
fogalmát Bronislaw Malinowski vezette be a néprajzba, annak tudatában, hogy hasonlñ szemlélettel már
korábban is kutattak. Funkciñn a jelenségek egymásra hatását, funkcionális antropolñgián pedig a
kultúra olyan megismerését értette, amelyben feltárul, hogy a rendszeren (a kultúrán) belül a jelenségek
hogyan kapcsolñdnak össze egymással, és a rendszer mint egész milyen viszonyban van külső
környezetével (1926). Gondolatait később úgy fejlesztette tovább, hogy a kultúrát szükségletek
hierarchikus rendszerének kielégìtését célzñ eszközök rendszerének fogta fel, és az eszközöknek, a
kulturális jelenségeknek (amelyek éppúgy lehetnek tárgyak, mint intézmények, szellemi termékek vagy
972
F
attitűdök) funkciñján valamilyen szükséglet kielégìtésére valñ alkalmasságukat értette (1944).

Malinowskival szemben alakìtotta ki atrukturális-funkcionalista elméletét A. R. Radcliffe-Brown, aki
önmagát anti-funkcionalistának tekintette. Felfogásában a társadalmi jelenségek funkciñja nem más,
mint az a szerepük, amelyet a társadalmi lét totalitásában betöltenek, az a vonatkozásuk, amellyel a
társadalmi lét folytonosságához hozzájárulnak úgy, ahogyan a vérkeringés hozzájárul az emberi
szervezet életben tartásához (1935). Elméletének központi kategñriái: a társadalmi struktúra (egyének és
csoportok meghatározott elrendeződése), a társadalomszervezet (a struktúrát alkotñ egyének és csoportok
tevékenységének rendszere) és a társadalmi lét, ami a struktúrát alkotñ egyének és csoportok
tevékenységei egymásra hatásának, funkciñjának eredményeként létrejövő folyamat. Az itt bemutatott
funkcionalizmus még az Eurñpán kìvüli népek kutatására korlátozñdott → szociálantropolñgián belül
született, továbbfejlesztése a szociolñgiai kutatások eredménye. A szociálantropolñgia keretében inkább
kritikájára és nem újra formulázására törekedtek. Az eurñpai néprajzba főként V. E. Mühlmann és
Mielke tanulmányain, valamint a folklorisztikai kutatásokon keresztül került be. Általában a
hagyományos eurñpai néprajzban a funkcionalizmus Malinowski-féle felfogása nyert teret azzal a
megszorìtással, hogy nem a kultúra rendszerjellegű kutatásában követték, hanem a kulturális jelenségek
rendeltetésének, hasznosságának, működése vagy működtetése céljának kutatását tekintették funkcionális
vizsgálatnak. A folklorisztikai kutatásokban és a modern közösségtanulmányokban viszont az egész és
alkotñrészei kapcsolatának tanulmányozására helyeződött a fő súly. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Magyar
népismeret (Bp., 1937); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I. Bp., 1940); Gunda Béla: A
funkcionalizmus kérdése a néprajzban (Erdélyi Múzeum, 1945); Radcliffe-Brown, A. R.: Structure and
Function in Primitive Society (London, 1952); Kulcsár Kálmán: A szociolñgiai gondolkodás fejlődése
(Bp., 1966); Malinowski, B.: Baloma (Bp., 1972).
Sárkány Mihály
furatos ütés: → botozás
furfangos kancsñ: → csalikancsñ
Furicz János (Tiszabökény, Ugocsa m., 1857Ŕ?): mesemondñ. Cselédlány gyermeke; béres, majd
gyümölcspásztor. Repertoárja még a Kocsisné Szirmai Fñris Mária által feljegyzett 100 mesénél is többől
állhatott. Meséi, melyeket a feljegyző szerint mindig „szñrñl szñra” azonos mñdon mondott el, nem zárt
szerkezetűek, aligha könyveredetűek, bár sok hagyományos elemet, motìvumot tartalmaznak. Stìlusa
ötvöződik a feljegyző stìlusával, a mese menetén azonban a feljegyző nem változtatott. Furicz meséi
figyelmet érdemelnek azért is, mert a magyar nyelvterület olyan pontjárñl származnak, melynek
mesekincsét korábban alig ismertük. Ŕ Irod. Kocsisné, Szirmai Fñris Mária: Felsőtiszai népmesék
(Debrecen, 1956).
Kovács Ágnes
furkñsbot: → pásztorbot
furmányos: → fuvaros
furmányos szekér, fukarszekér, fuvarosszekér: erős → vasasszekér volt, amelyet fuvarozásra, főleg
bányaérc szállìtására használtak a bányavárosokban. Egyes feltevések szerint a fukarszekér elnevezésnek
valami köze volt a Fuggerekhez is, akik annak idején a bányák gazdaságosabb kihasználása érdekében
megszervezték a szükséges szállìtást is. Fogatolására 2 vagy 4 nehéz testű, hidegvérű lovat, nagyritkán 4
ökröt használtak ezeknek a 4 → lőcsős → szekereknek a vontatására.
K. Kovács László
furulya: az ajaksìpok családjába tartozñ népi hangszer. E névvel általában a hatlyukú, végén fúvñs, dugñs
változatot jelöljük, de jelentheti a → hosszú furulyát is. A Hortobágy környékén pedig a klarinétot
nevezik furulyának. Ŕ Furulyakészitéshez leginkább bodza- vagy juharfát használnak. A hatlyukú
furulyák átlagos hossza 30 és 50 cm között van. Furatuk átmérője 13Ŕ16 mm. A mai mo.-i furulyák furata
általában egyenletes. Az erdélyi magyarok és a csángñk (úgyszintén a románok) furulyáinak a furata alul
összeszűkül, ennek következtében ezek hangsorának első két foka között nagyszekundnál nagyobb a
távolság. Az ún. szélhasìtñ nyìlás alsñ pereme hozza rezgésbe a furulyába fújt levegőt, mely a cső végét
szorosan zárñ fadugñ melletti keskeny csatornán át áramlik egyenesen a szélhasìtñ nyìlás éles peremének.
Ŕ A hangképző nyilások („lyukak”) helyét a furulyakészìtők legszìvesebben valamilyen kész minta egy
973
F
„jñl magyarázñ” kész furulya méretei után jelölik ki. Ha ilyen nincs kéznél, vagy a rendelkezésre állñ
anyag nem alkalmas (pl. rövid) ahhoz, hogy a kész beosztást rámásolják, akkor különbözőképpen mérik
ki a lyukak helyét. A mérés legegyszerűbb mñdja az, hogy a készìtő kezébe veszi a készülő furulyát,
mintha játszana rajta, és megjelöli azokat a helyeket, ahol „az ujjaknak kényelmes”. Az egyik
legáltalánosabb mérési elv szerint a legfelső hangképző nyìlásnak a cső hosszanti felezőpontján kell
lennie, s legalsñ pedig annyira van a furulya alsñ végétől, mint amennyi a legfelső lyuk és a szélhasìtñ
nyìlás közötti távolság egyharmada. A lyukak egymás közötti távolságát egyenlően osztják el; a nagyobb
méretű hatlyukú furulyákon azonban a 3. és 4. hangképző nyìlás között nagyobb távolságot hagynak. Ŕ A
pásztorok a furulyát Ŕ mint egyéb eszközeiket Ŕ művészi faragással, ñlomöntéssel, karcolással, néha
diszkrét szìnezéssel is (spanyolozás) dìszìtették. Készìtettek dìszes „ostornyél-furulyát”, „bot-furulyát”
(amelyet ostornyélként, pásztorbotként használtak), néha olyat is, amelynek egyik fele közönséges
furulya, a másik pedig harántfurulya. Ŕ A hatlyukú furulyák alaphangja az f’ és c” között változik. A
hangsor általában dúr vagy mixolid. A sokféle alaphang miatt a hatlyukú népi furulyát olyan
transzponálñ hangszernek tekintjük, amelynek ìrott alaphangja (legmélyebb hangja) c’. Ŕ A furulyák
hangterjedelme két és fél oktáv: c’-f” (g”’). A legfelső hangok Ŕ d”’-től Ŕ nehezen és nem mindegyik
furulyán szñlaltathatñk meg. Paraszt furulyások a c”’ fölötti hangokat általában nem használják.
Mñdosìtott hangot általában nem játszanak. A diatñnia határain túllépő dallamrñl ki szokták jelenteni:
„Nem lehet furulyán eljátszani, mert félhangos.” A jobb furulyások többnyire ismerik a mñdosìtott hang
képzésének mindkét mñdját: a villafogást és a hangképző nyìlás félig valñ födését; erre ritkán van
szükség, ilyenkor inkább az utñbbit alkalmazzák. Ŕ Népi furulyások közt egyáltalán nem látszik
szabálynak, hogy furulyázás közben a jobb kéz van alul; a furulyásoknak kb. a fele „balkezesen” fogja
hangszerét. Ŕ Az eddig leìrt és legáltalánosabban használt hatlyukú furulya mellett a ritkábban előfordulñ
harántfurulya (oldalfúvós furulya, flajta, flóta) is általánosan ismert. Ennek megszñlaltatása, hasonlñan a
gyári fuvoláéhoz, oldalnyìláson át történik. Hangja valamivel élesebb a végén fúvñs, dugñs furulyáénál.
Egyebekben nincs különbség a kettő között. Ŕ A csángñknál ritkán előfordulñ kettős vagy ikerfurulya nem
egyéb, mint két egybeépìtett, azonos nagyságú és hangmagasságú, végén fúvñs, dugñs furulya, melyek
egyikén hat hangképző nyìlás van, a másikon nincs hangképző nyìlás. Ŕ A bukovinai székelyek
„szélfurulyája” szintén csak megszñlaltatási mñdjában különbözik a közönséges furulyátñl: nincs külön
sìpszerkezete, hanem a cső peremére fújt levegővel szñlaltatják meg. Ŕ Egyik változata a dunántúli hosszi
furugla. – Az iskolás gyerekek által használt 7+1 hangképző nyìlású, leginkább fémből készült furulya a
német Blockflöté-k tìpusába tartozik. Ŕ Magyar furulyások általában azt játsszák hangszereiken, amit
dalolnak is. A csángñk hagyományos hangszeres táncdallamokat is furulyáznak. A székelyekkel együtt
ismerik és játsszák a pásztor histñriáját, aki elveszti juhait és efölött kesereg (hangszeres rubato-dallam),
majd amikor azt hiszi, hogy megtalálta a juhokat, örömének ad kifejezést (hangszeres táncdallam). A
Dunántúlon a molnár histñriáját szokták furulyával előadni, akit rablñk támadtak meg; furulyázásra
megjelennek a kutyák és széttépik a rablñkat. Ŕ Hogy mi minden funkciñja lehetett a régi pásztorok és
parasztok életében a furulyának, arrñl ma már nehéz teljes képet alkotni. A regölésnek Ŕ a köcsögduda,
láncosbot, csengők mellett Ŕ fontos hangszere. A betlehemes játékban is szerepel a pásztor. Közös
mulatság, tánc hangszereként Ŕ a csángñk kivételével Ŕ régñta nem használják. A falusi lakosság már
régebben is rangon alulinak tartotta a szegényebb réteghez tartozñ pásztorok hangszere mellett mulatni.
Ŕ Több furulya együttes játéka vagy esetleg furulya és egyéb hangszerek együttese, már csak a furulyák
sokféle hangolása miatt is, nehezen valñsìthatñ meg. Ilyenekről Ŕ az emlìtett regölést kivéve, ahol a többi
hangszer meghatározatlan hangmagasságú ritmushangszer Ŕ nem tudunk. Ŕ Jellegzetes férfihangszer.
Nők csak újabban és igen kivételes esetben játszanak rajta. Ŕ Furulyaféle hangszerek a földkerekségen
mindenhol vannak. Csontbñl, agyagbñl, fábñl készült példányok a történelemelőtti korbñl is ismeretesek.
Ásatási leletek tanúsága szerint Mo. területén a honfoglalás előtt szintén ismerték (pl. istállñskői és szőnyi
leletek). A furulya régebbi nevét Ŕ süvöltő Ŕ használják máig is a moldvai csángñk: szültü. Meglepően
hasonlìt ehhez a cseremiszek ugyancsak furulyát jelölő sijáltös szava. Az elmúlt századokban a furulya
ugyanolyan elterjedt közkedvelt hangszer volt a magyar nép (különösen pásztorok) körében, mint még
századunkban is a szomszéd szlovákoknál, románoknál, délszlávoknál. Ŕ Irod. Hickmann, H.:
Flöteninstrumente (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, Kassel, 1966); Baines, A.: Woodwind
Instruments and their History (London, 1956); Sárosi Bálint: A magyar népi furulya (Ethn., 1962).
974
F
Furulya.
„Hosszú furuglán” játszñ pásztor (Somogy m.)
„Hosszú furugla” készìtése bodzafábñl (Somogyudvarhely, Somogy m.)
„Hosszú furugla” készìtése (Somogyudvarhely, Somogy m.)
Furulyázñ kecskepásztor (Váralja, Tolna m.)
Sárosi Bálint
furulyagatya: → gatya
975
F
Fuszek Rudolf (Bp., 1882ŔMonrovia, 1942): orvos, néprajzi gyűjtő. Egyetemi tanulmányai végeztével a
berlini Tropen Institutnál dolgozott, majd Columbiába ment. Az 1910-es évek elejétől Kamerun, majd
Libéria német kolñniáinak orvosa volt. 1922-től, az államelnök sikeres meggyñgyìtása után Libéria
egészségügyének vezetője lett. A következő két évtizedben bejárta egész Libériát. 1937-ben, második
hazalátogatása alkalmával páratlan kameruni és libériai (dan-kran) művészeti és egyéb néprajzi
gyűjteménnyel ajándékozta meg a Néprajzi Múz.-ot (mintegy ezer tárgy). Feljegyzései elvesztek vagy
hozzáférhetetlenek.
Ecsedy Csaba
fuszulyka: → bab
futás, rituális: → népszokások gyakori → rìtuseleme. Funkciñja többféle lehet. Gyakori formája pl. 1. a
körbenfutás. Akár a → körüljárásnak, a körülfutásnak is célja lehet a → gonoszűzés, a járvány
távoltartása, a nyáj mágikus védelme; a féregűzésben, jñslásban is szerepe van a ház körüli futásnak. Ŕ 2.
A célja lehet az analñgiás úton valñ serkentés: azzal az elképzeléssel, hogy a gyors emberi mozgás a
természet erőit, az égitestek mozgását vagy a növényzet fejlődését is serkenti. Délnémet és osztrák
területen pl. az álarcos alakoskodñk futása a kora tavaszi időszakban a termékenység biztosìtását
szolgálta; általában a kora tavaszi ünnepkör álarcos alakoskodñinál gyakori az előìrt futás. Ŕ A keleti
egyház lakodalmi szertartásában a fiatal pár az eskető pappal együtt körben fut a templomban. A
magyar lakodalmi szokásokban → lakodalmi verseny. Ŕ 3. Rituális mñdon játszñdhat le a versenyfutás is,
amikor a versenyzők az évszakok vagy az ñév és újév képviseletében jelennek meg; a pünkösdikirály-
választás formája is lehet versenyfutás (→ pünkösdi királyság). Szerepe van a versenyfutásnak az eurñpai
→ aratñünnepeken is; rendezhetnek továbbá versenyfutást a holtak tiszteletére is. Ma a futás a tavaszi
ifjúsági játékok egyik jellemző mozgásformája, azonban a mai sport- és szñrakoztatñ játékok közül
néhány eredetileg mágikus rìtus lehetett. Ŕ Irod. Spence, L.: Myth and Ritual in Dance. Game and Rhyme
(London, 1947).
Dömötör Tekla
futñ: a leánykörtánc gyors (Mm. = 160Ŕ212), második, néhol (Sárköz) harmadik része. Egyéb elnevezése:
forgatós, forgós, penderedő, sendergő, sergés, ugró. Az ún. futó- vagy ugrónóták (a D-Dunántúlon) régi
stìlusú, egyenletes negyedelő ritmusú, 7- és 8-szñtagos dudanñták. Újabban az új stìlus, a népies műdalok
és a friss csárdás zenei hatása egyre erősebb. Ŕ A leányok derék mögötti (általános) vagy elölkeresztezett
kézfogással (Sárköz) alkotnak zárt kört. A gyors forgás a régibb → karikázñkban (D-Dunántúlon)
rendszerint napirányú, az újabb, általános karikázñkban kétirányú. Egyetlen motìvuma Ŕ a forgñ vagy
futñlépés Ŕ a vidék friss csárdásának megfelelően lent- (Dunántúl) vagy fenthangsúlyosan (Tiszántúl)
hullámzik. (→ még: lépő, → sergés) Ŕ Irod. Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi Táncok (Bp., 1954);
Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Martin György: Motìvumkutatás Ŕ
Motìvumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motivumkincse (Bp., 1964); Martin György: A
magyar leánykörtánc. Régi táncaink kelet-eurñpai kapcsolataihoz (Táncműv. Ért., 1969. 3. sz.).
Futñ táncìrása
Martin György
futñhálñ: nagyméretű → kerìtőhálñ, amellyel nem partra halásznak, hanem vìzközépen ladikra szedik fel.
Kivetése két mñdon történhet: 1. két ladikra fádják fel a hálñt (→ fágy), és közepénél kezdik a kivetést, a
két ladik távolodik egymástñl, s közeledik a két part felé. Ŕ 2. egy ladikrñl vetik ki, a hálñ kijárñ végére
dézsát, tuskñt, halasbárkát vagy külön erre a célra készìtett, 3 deszkábñl összeszegelt kutyát kötnek úgy,
976
F
hogy a vìz sodra azt a part felé nyomja, ìgy feszìtik ki a hálñt a folyásra keresztbe. Az ìgy vagy úgy
kivetett hálñt a folyás irányában hosszan vontatják, rinát csinálnak (ném. rinnen ’folyni’), majd kört
vágva kezdik beszedni a hálñt. A halat nem a tulajdonképpeni bekerìtés fogja meg, hanem a →
laptolñnál, → fláknál a hálñ mély öble, amit a felemelt alin még fokoz, a szimpla → balinhálñnál a vékony
nagy szemű hálñ, amelyben megnyaklik, a tükrös balinhálñnál és → kecsegehálñnál a tükrös
hálñszerkezet. Herman Ottñ futtatóhálónak nevezi a komáromi laptolñt. A futñhálñk folyñvizek élő
medrének halászatára valñk. Jellemzője, hogy egy rinában általában nem fog sokat, ezért egy-egy
folyñszakaszt vagy napjában többször (8Ŕ10-szer is) végighúznak, vagy hosszú szakaszokat halásznak
végig (pl. Komáromtñl Esztergomig, Esztergomtñl Pestig stb.). Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat
könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Solymos Ede
futñhomok: → fogashenger, → hegyhúzñ
futtatñhálñ: → futñhálñ
fuvaros, szekeres, furmányos: olyan személy, aki saját → fogatával végez bérfuvarozást. Rendszerint
városokban működtek fogatok. Egy-egy fogatnak több fogata is lehetett, amelyekhez fuvaros kocsisokat
fogadott. Speciális fuvaros jelenség volt a debreceni talyigás fuvaros, aki egyes fogatával, erős kétkerekű →
talyigával (→ debreceni talyiga) fuvarozott. A fuvarosok csaknem kivétel nélkül Ŕ a legrégibb időktől
fogva Ŕ lovakkal dolgoztak; nagyon ritka volt az ökrösfogat, mert az lassu volt. (→ még: csuváros)
Fuvaros (Tusrajz egy szerződésről, 1836) Hosszúfalusi Múzeum, v. Brassñ m.
K. Kovács László
fuvarosszekér: → furmányos szekér
fűbér: → legelőbér
fűbìrñ: → réti hadnagy
füdző: → torockñi viselet
füge (lat. Ficus carica): indiai és középázsiai eredetű gyümölcsfa. A Dunántulon a déli domboldalakon és
házikertekben ültetik. Baranyában elvadultan nő. Mai fő mo.-i termőhelye Diñsd, de termése a hazai
piacokon nem számottevő. Hazánkban valñszìnűleg a középkor folyamán ismerték meg kereskedelmi
áruként. A múlt század közepén az Orsován, Pécsett és a budai Gellérthegyen számba vett fák török
telepìtésre mutatnak.
Kósa László
fügemutatás: gonoszelhárìtñ, távoltartñ → gesztus, de ugyanakkor lekicsinylést, gúnyolñdást, csúfolñdást

is kifejeztek általa. (A hüvelykujjat a behajlìtott mutatñ- és középső ujjak közé szorìtják.) A magyar népi
hitvilágban elsősorban → szemverés megelőzésére használták. A kettős fügemutatással védekezni lehetett
a támadñ kutyák ellen. A két kézzel valñ fügemutatás varázslñ mozdulat megerősìtése. A fügemutatás
tulajdonképpen a genitáliák jelképes mutogatása, s mint ilyen, igen ősi bajtávoltartñ mozdulat volt.
Valamivel enyhébb gesztusa fügemutatás „fityiszt neked!” értelmű használata, és már 1505-ben
panaszkodik egy pannonhalmi szerzetes (a bakonybéli apáthoz ìrt levelében), hogy gúnyolñdásképpen
csipiszt (fica-t) mutattak neki. Egész Eurñpában ismert volt. Ŕ Irod. Tolnai Vilmos: Fügét mutat (Ethn.,
1904); Vajkai Aurél: Adatok a Felföld népi orvoslásához (Ethn., 1937); Taylor, A.: The Sanchai Gesture
(Helsinki, 1956).
977
F
Fügemutatás (általános)
Hoppál Mihály
fügető, fürgettyü: a → szekér és a → kocsi első vánkosán fekvő négyszögletes fa, ezen nyugszik a →
szekérderék eleje. A fügető teszi lehetővé, hogy a szekér eleje fordulni tudjon.
függő: → fülbevalñ
függöny, firhang: 1. a lakñhelyiség ablaka előtt, ill. mellett sötétìtésre, esetleg dìszül alkalmazott lepel. Ŕ
Az ablak meglehetős későn vált általánosabbá. A középkor korábbi szakaszában, amikor az
ablaküvegezés még rendkìvüli luxus volt, az időjárás ellen védő fatábla szolgált elsötétìtésre. A leplek
ekkor még elsősorban ünnepjelzők; állandñ, elhúzhatñ ablakként a 15. sz.-i Ny-eurñpai polgári lakásban
jelentek meg szñrványosan, és a 16. sz.-tñl váltak rendszeressé. A 18. sz. második felében, a klasszicizmus
idején jött divatba a függönyrudat takarñ dìszes fa függönytartó. – Mo.-on a függöny a 17. sz.-tñl
mutathatñ ki úri és polgári házakban. Terjedése lassú, Debrecenben pl. még a 18. sz.-ban is ritka volt. A
mezővárosi és falusi parasztságnál általában csak a 19. sz. második felétől terjedt el. Addig itt is fa- vagy
vas ablaktáblákkal sötétìtettek, de nappal csupán kivételes alkalmakkor, mivel az indokolatlan
elfüggönyözés tisztességtelen életmñd jelének számìtott. A függöny először a tisztaszobákban kapott
polgárjogot. Egyszerűbb fokon a függöny egy, az ablaknak megfelelő nagyságú szőttes vagy hìmzett
kendő. Az eleve erre a célra készült függöny kezdetben leginkább gyári előállìtású csipke vagy valamely
vékony gyári kelme, fehér vagy a helyi ìzlés megszabta más szìnben és mintával. A házilag készült
függöny jñrészt az I. világháború utáni drágulás következtében terjedt el. A szövéssel még nagyban
foglalkozñ K-i magyar csoportoknál vált kedveltté a csipke hatású, áttört mintás, szőtt függöny, továbbá a
beszőtt szìnes csìkos függöny. Ez idő tájt kezdett terjedni a horgolt és a hìmzett függöny is. Szegény
házaknál selyempapìrbñl is készült függöny. Ŕ A parasztság rendszerint kétszárnyú függönyt alkalmazott,
néhol fönn drapériával. Az ablak alsñ részét fedő, zsinegre ráncolt félfüggöny nem honosodott meg
978
F
általánosan, bár a Dunántúl Ny-i részén megelőzte az előbbit, és a továbbiakban a kétféle függönyt
együttesen használták. Az ablak fölső széléről lelñgñ függöny leginkább függönytartó pálcára
(firhangpálca) függesztett, ennek két végét függöny-(firhang)-gomb, firhangpálcagomó zárja, ami lehet fábñl
esztergált, lehet deszkábñl szìv vagy tulipán idomra kivágott, és lehet szìnes mázas korongolt cserép. A
többnyire csipkézett szélű, gyakran eklektikus ìzlésben faragott, aszatalos által készìtett karnis, függöny-
akasztó (függöny- vagy firhangtartó, firhangláda) alkalmazása ritkább. A Dunántúlrñl azonban már a 19.
sz. második feléből ismert népies ìzlésű, szalmaintarziával borìtott változata is. A függönyt szìnes selyem-
vagy papìrszalaggal kötötték félre, kampñsszöghöz, cérnagurigához vagy hasonlñ formára alakìtott cserép
firhanggombhoz. Hñdmezővásárhelyen használtak erre a célra cserépből formált, domborműves női és
férfi sellő-figurákat is. Ŕ 2. → ágyfüggöny. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi
gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl. 1967); Birñ Friderika: A polgári-paraszti lakáskultúra
problémáinak megközelìtése egy őrségi faluban (1850Ŕ1918) (Népr. Ért., 1971); Kñs KárolyŔSzentimrei
JuditŔNagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).
K. Csilléry Klára
fűkötél: → kötélalja
fülajtñ: → falifülke
fülbevalñ: fület dìszìtő → ékszer. Egyéb elnevezései: függő (Dunántúl), fülbevaló (Alföld), fülönfüggő
(szñrványosan országszerte). Lényege egy gyűrű alak, amelyet kezdetlegesebb fokon mindkét fülkagylñra,
fejlettebb fokon a két átlyukasztott fülcimpába akasztanak, változatos szerkezeti megoldásokkal.
Általában dìszìtik mozgathatñ vagy rögzìtett fej(ek) és levehető vagy tövüknél rögzìtett, de mindig
szabadon lengő csüngő(k). Növényből, gyöngyből, lñszőrből házilag is készül, de többnyire (nemes)
fémből, többféle technikával, gyakran ékkövekkel dìszìtve ötvös készìti. Ŕ A fülbevalñ Ázsiában, pl.
Indiában több évezredes múltú. Fejlett az ñkori magaskultúrákban, főleg a görögöknél. Viselték a
honfoglalñ és Árpád-kori magyarok. A középkorban Eurñpában nem jelentős, a barokk kor hozta újra
divatba. A magyar parasztság jelen ismereteink szerint a 19Ŕ20. sz.-ban városi hatásra legtöbb helyen
ékszerként kezdte viselni. Kedveltebb és formája is dìszesebb a K-i és D-i területeken, a délszlávoknál s a
cigányoknál. Főként nők, ritkábban férfiak viselnek fülbevalñt. Férfiak adataink alapján a 18. sz. vége
ñta gyakran csak egyik fülükben hordják a hozzá fűződő hiedelem miatt. Ugyanis az ñkorig visszanyúlik
az a hit, hogy a fülbevalñ megvéd szem- és egyéb betegségektől, ill. gyñgyìtja azokat, mert „a rossz
nedveket” levezeti, gennyhúzñ. Ahol a ékszerként nem divatos, ott csupán a fülcimpa átfúrásával és
esetleg a lyukba húzott valamilyen szál vagy pálcika viselésével vélik ugyanazt a hatást elérni. Ŕ Irod.
Hadaczek, K.: Der Ohrschmuck der Griechen und Etrusken (Wien, 1903); Huszka Jñzsef: Hunn-avar és
honfoglalñ sìrjaink fülönfüggői (Bp., 1918); Seweryn, T.: Krakowskie klejnoty ludowe (Krakñw, 1935); P.
Alcsuti Katalin: Régi magyar ékszerek (Bp., 1940); Schmidt, L.: Der Männerohrring in Volksbrauch und
Volksglauben (Wien, 1947); Weiser Aall, L.: Menn med oreringer i Norge (Oslo, 1957).
Csavaros férfi fülbevalñ (Szamosújvár, v. Szolnok-Doboka m.) Bp. Néprajzi Múzeum
„Lencse” fülbevalñ, csepp alakú csüngővel (Baja) Bp., Néprajzi Múzeum
Horváth Terézia
979
F
füljegy: a szarvasmarha és a juh Ŕ ritkábban a lñ és sertés Ŕ fülén vágással, csipkézéssel vagy

lyukasztással a tulajdon vagy évjárat megjelölésére használt legrégibb és leggyakoribb jelzés. Késsel vagy
erre a célra szolgálñ lyukasztñ vagy csipkéző vassal, az első tavaszi kihajtást megelőző bilyogozással (→
bélyeg) egyidejűleg veszi a tulajdonos jegyibe a jószágot. A jobb és bal fülön egyaránt alkalmazott 12Ŕ14 fő
változatának külön-külön neve van, sőt a rovásìrás tìzes és százas jeleihez hasonlñ kombináciñk szerint 1Ŕ
199 számig a dunántúli és D-alföldi uradalmi állattartásban évjárat megjelölésére is használatos volt. A
magyar és román állattartásban használt füljegyek nemcsak alakilag, hanem egyes esetekben tükörszñ
formájában is megegyeznek. A füljegyek nemzetségen és családon belül a magyarságnál és az erdélyi
románságnál egyaránt nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A füljeggyel valñ tulajdonmegjelölés
használatos szerte Eurñpában. (→ még: jñszágjegy) Ŕ Irod. Péterfi Márton: A páringi juhászat (Népr.
Ért., 1905); Sebestyén Gyula: Rovás és rovásìrás (Bp., 1909); Szabñ Kálmán: A jñszág jegye és billege
Kecskeméten (Népr. Ért., 1932).
Birkafüljegyek: 1. kerekfal forma, 2. csìpés, 3. ájos, 4. csonka, 5. rñtt, 6. likas, 7. hasìtott, 8. jobb fülén
csonka, mellette két lik, alul három csìpés, bal fülén felül egy kerekfal forma, egy csìpés, alul egy lik és egy
rovás (v. Csìk m.)
Birkafüljegyek. 1. bal ferde, 2. jobb ferde, 3. bal előlvettes, 4. jobb hátulvettes, 5. bal dupla elővettes, 6.
jobb likas, 7. dupla elővettes (Szentgál, Veszprém m.)
Békés vármegyei füljegyek
Fül- és orrjegyek a Hajdúságbñl és Nagykunságbñl
Szeged vidéki füljegyek
Balogh István
fülke: → falifülke
fülönfüggő: → fülbevalñ
980
F
fürdés: 1. → tisztálkodás; Ŕ 2. a népszokások gyakori → rìtusa, ill. rìtuseleme; a → népi gyñgyászat

alapvető → mágikus eljárása. A jelképes „tisztulást”, → egészségvarázslást és → szépségvarázslást
szolgálñ fürdés és mosdás legfontosabb időpontja a → nagypéntek volt, de → újév, → vìzkereszt, →
húsvét és → Szent György napjához is fűződött ilyen szokás (→ katartikus rìtusok); és nevezetes ilyen
alkalom volt az újszülött első fürdetése (→ fürösztés). Mindezek elsősorban a vìznek régñta tulajdonìtott
gyñgyìtñ-tisztìtñ erején alapultak, de gyakran kaptak szerepet bizonyos vìzbe helyezett → mágikus
tárgyak is (pl. szépségvarázslñ mosakodás almárñl, újszülött fürdővizébe helyezett tojás, sñ, vastárgyak
stb.). A gyñgyìtñ célú fürdés esetén elsősorban ezeken és a fürdés mikéntjén volt a hangsúly. Ez lehetett
önállñ művelet is, gyakran azonban más gyñgyìtñ eljárásokkal társult. Pl. a → szemverést gyñgyìtñ fürdés
többnyire vìzvetés vagy a mérés kìsérő eljárása; önállñ eljárás volt viszont gyakran az → agos gyerek
fürdéssel valñ gyñgyìtása, továbbá a különböző ìzületi bántalmakra és bőrbetegségekre használt fürdés
(pl. tarlóvaras beteget tarlñfőzetben, keléseset szénamurva főzetében, ótvarast széksós vìzben,
bárányhimlőst dohánylevél főzetében, sebes bőrű beteget bab, kukorica, krumplihaj főzetében fürdettek
stb.). A fürdővìzbe helyezett hatñanyagok sora igen változatos (régen is az volt a → boszorkányperek
tanúsága szerint); növényi, állati és ásványi eredetű termékek egyaránt szerepeltek (csalán, agyagos föld,
kékkő, harmat, cserefahéj, libaláb stb.). Gyakran tisztán mágikus jellege volt a vìzbe helyezett
tárgyaknak: pl. kilenc sìrrñl hozott fű, kilenc vakondtúrás földje, hétféle szemes termény, talált lñpatkñ,
úrnapi sátorfű stb. Legkimñdoltabb országszerte a szemverést gyógyìtó fürdés volt, de más betegségek
kapcsán is sokféle mágikus kìsérőcselekménnyel találkozunk. Ilyenek pl.: szñtlanul hozott vìz, madár át
nem repülte folyñbñl hozott vìz, a művelet háromszor vagy kilencszer valñ elvégzése vagy → imával,
keresztezéssel, → köpéssel, → ráolvasással valñ kìsérése. Sokszor előìrt sorrendben kellett a beteg tagjait
lemosni; néha csak Ŕ jelképesen Ŕ homlokát és nyelvét kenték meg vìzzel. Gyakran ivott is a beteg a
fürdővìzből. Elterjedt kìsérője volt a gyñgyìtñ fürdőnek (főleg gyereknél) a pendely vagy kötény
visszájával valñ letörlés, valamint a fürdővìz járatlan helyre öntése (nehogy a betegség a belelépőre
ragadjon). Ŕ Irod. Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Berde Károly: A magyar nép
dermatolñgiája (Bp., 1940); Szendrey Ákos: Az életvize karácsonyi népszokásainkban (Ethn., 1940).
Gyñgyìtñ fürdő készìtése. A patakrñl hozott kövekre öntik a vizet (Szuhahuta, v. Heves m.)
Gyñgyìtás fürösztéssel (Szuhahuta, v. Heves m.)
Pócs Éva
fűrészfogas beépìtés: → fésűs beépìtés
fűrészmalom, deszkametsző malom: hagyományosan vìzi energiával meghajtott mechanikai gépezet, amely
a forgñ mozgást fűrészkeretek mozgatásához alkalmas szakaszos, függőleges irányú emelő-süllyedő
mozgássá alakìtja át, ezáltal a fűrészelendő fagerendát folyamatosan a mozgñ fűrészlapok felé tolja.
Működtetéséhez jelentős vìzi energiára volt szükség, ezért nagy esésű, nagy vìztartalékú patakok mentén
létesültek, s a deszkaárut szállìtották el szekéren, vìzi úton. Forradalmi változást jelentett a gőzgépek,
981
F
gőzmalmok elterjedése, amikor a hegyvidékektől távol eső vidékeken is létesülhettek fűrészüzemek. Ez a

népi épìtkezésben a deszkaáru fokozott felhasználását, igénybevételét vonta maga után. A 19. sz. második
felében ennek volt köszönhető az alföldi, kisalföldi deszkaoromzatok elterjedése, kivirágzása, amelynek
legszebb darabjai a Szeged környéki napsugaras vagy istenszeme dìszìtésű berakott oromzatok. Göcsejben
és az Őrségben festett deszkaoromzatokat állìtottak. A magyar nyelvterületen a legszebb a
legtökéletesebben működő fűrészmalmok az erdélyi magyarság és a székelység körében létesültek. De
fellelhetők voltak szép példányaik a Dunántúlon és a felföldi patakok mentén is. Üzemeltetnek még
ilyeneket a helyi igények kielégìtésére. A fűrészmalomban gerendakivágással is foglalkoztak, bár
országszerte nagyobb becsülete volt napjainkig a kézzel bárdolt gerendáknak. A fűrészmalom
megjelenésének köszönhető az → asztalosbútor tömegáruként valñ kifejlődése. Ŕ Irod. Lambrecht
Kálmán: A fűrészmalom (Erdészeti Lapok, 1913); Pongrácz Pál: Régi malomépìtészet (Bp., 1967).
Fűrészmalom felmérési rajza (Bánd, Veszprém m., 1957. Felmérte Szittya Béla)
982
F
Deszkametsző malomrész (Bñdvalenke, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Filep Antal
fürettyü: → brúgattyú
fürgettyü: → fügető
fürhéc: a → szekér elején a rúdszárnyra (→ szekérágas) szerelt keresztfa, amely a fellépővasak és a

fürhéckötések által csatlakozik az első tengelyhez. Van hátulsñ fürhéc is, amely nem más, mint a
meghosszabbìtott haslófa. Ennek a két végére szintén fellépővasakat szerelnek. A fürhéc a szekérnek, de a
→ kocsinak sem régi alkatrésze; aligha öregebb 100 évesnél. Ökrösszekereken ma sincs.
K. Kovács László
fürmender: → magisztrátus
fürösztés: A csecsemő (→ csecsemőkor) körüli teendőkre vonatkozñ hiedelmek (→ hiedelem) és →

mágikus eljárások közül különösen sok kapcsolñdott az első fürösztéshez. Ezek két alapgondolata:
megvédeni a gyermeket a → rontástñl, és biztosìtani az egészségét, munkára termettségét felnőtt korában.
Liba lábát belemosták a fürdetővìzbe, hogy a gyerek ne legyen fagyos kezű; libavályúbñl tettek vizet a
fürdőbe, hogy a gyerek ne legyen lúdbőrös; tejet öntöttek a vìzbe, hogy finom bőre legyen; almát, hogy
piros legyen az arca; sñt, hogy jñ erős; baltát, hogy jñ favágñ legyen a gyermek. A fürdővìzbe aprñpénzt
dobáltak, hogy az újszülött soha ne szűkölködjék. Ŕ A fürösztés után a gyermeket az alsñ szoknya
visszájába törölték meg, a kis inget fordìtva adták rá, hogy ezzel megelőzzék a → szemverést. A fürösztés
után pénzt nyomtak a kezébe, hogy takarékos, kalapácsot, hogy jñ munkás legyen. Fürdővizébe kiöntés
előtt beleköptek, hogy a gyerek álmát ki ne öntsék. Csak napnyugta előtt öntötték ki a fürdővizet (ìgy lesz
jñ alvñ a gyerek), az udvar vagy kert félreeső helyére, nehogy valaki belelépjen s ezáltal elvigye a kicsi
álmát. A vizet fa tövére öntötték, hogy a gyerek egyenes növésű legyen; a kislány fürdővizét piros
vadrñzsára (hogy pirospozsgás legyen), vagy az eresz csurgásba öntötték, hogy friss legyen, mint a vìz. Ŕ
Irod. Temesváry Rezső: Előìtéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp.,
1899); Istvánffy Gyula: A borsodmegyei palñcok (Ethn., 1911); Kiss Lajos: A szüléssel, kereszteléssel és
felneveléssel járñ szokások, babonás hiedelmek Hñdmezővásárhelyről (Ethn., 1919); Luby Margit:
Kisdedre vonatkozñ babonák (Ethn., 1930).
Hoppál Mihály
füstfa: → locenfa
füstölés: 1. a paraszti háztartás sñzáshoz kapcsolñdñ uralkodñ hústartñsìtñ eljárása. → Disznñölés után
majdnem az egész húst és a tartñs töltelékeket füstölik, az Alföld kivételével következetesen a → szalonnát
is. A marha-, a juhhús, a szamárhús, a liba konzerválása nálunk ritka, füstölése a disznñhús mñdján
történik. Tiszai kishalászok saját maguknak olykor 5Ŕ6 kilñs halakat is füstöltek. Parasztháztartásban
gyakori volt a → túrñ, de itt és a pásztoroknál egyaránt ritkább a sajt füstölése. A hús helye a
hagyományos tüzelőberendezésű parasztházakban a füstjárta padlás, ill. a szabad kémény. Régebben
mindenfelé használatosak voltak léckeretes, vesszőfonatos füstölthústartñk, amelyek a húst a padláson a
macskáktñl védték. Ŕ Irod. Szendrey Ákos: Füstölés a magyar néphitben (Ethn., 1935); Barabás Jenő:
Adatok a népi húskonzerváláshoz (Ethn., 1959). Ŕ 2. → beégetés, Ŕ 3. a füstölés a magyar népi hitvilág
egyik alapvető → mágikus eljárása, ill. → népszokások gyakori → rìtuseleme. Igen régi, elterjedt,
Eurñpaszerte sokféle célra alkalmazott cselekmény. Sok esetben csak hiedelemtartalom nélküli
hatásfokozñ kìsérőcselekmény, de gyakran világos a → gonoszűzés gondolata (pl. → boszorkány, →
ördög távoltartása). Általános elterjedését és fennmaradását elősegìtette az egyházi ritusokban betöltött
szerepe, valamint az a tény, hogy fizikai tulajdonságai miatt önmagában is elűző lehet. Igen régñta
983
F
tulajdonìtanak a füstölésnek gyñgyìtñ hatást is. A → népi gyñgyászat sokfajta gyñgymñdjának tartozéka,
ill. önállñ gyñgyìtñ eljárás Eurñpa-szerte, de főleg D- és DK-Eurñpában. A rontñ célú füstöléshez bizonyos
rontñ hatásúnak vélt tárgyak elégetése, füstre akasztása is tartozik. Ilyen mñdon ártani lehet másik
személynek (a hit szerint őt marja a füst), ill. oda lehet idézni a rontñ személyt (→ tej). Alkalmazási
területei a magyar nyelvterületen: a) → rontás és a betegségek elhárìtása az állatállománytñl: istállñ
körülfüstölése → Szent György napján vagy → tehénellés alkalmával; az állatok első tavaszi kihajtása
alkalmával a marhák füstölésen át valñ vezetése; a ház körülfüstölése olyan alkalmakkor, amikor
boszorkánytñl lehetett tartani, ìgy elsősorban Szent György és → Luca napján (→ bekerìtés). Ŕ b) Rontñ
célú füstölést elsősorban tudós pásztorok alkalmazták, más jñszágának a legelőn valñ szétszélesztése
céljábñl; de ezzel szinte egyező mñdszerek voltak ismertek a szétszélesztés megelőzésére is (pl. koponya
vagy köröm égetésével gerjesztett füst). Ŕ c) Gyñgyìtás: elsősorban tehénrontás, → szemverés, → ijedtség
és az állatok → veszettsége szñrványosan szìvbántalmak, ìzületi bántalmak, nehéz szülés, tehéntőgy
begyulladás stb. esetén; ritkábban pedig mint betegségmegelőző eljárást alkalmazták bizonyos naptári
ünnepeken (pl. → Balázs napján alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére, vagy himlő megelőzésére
a → Szent Iván-i tűz fölé tartották a csecsemőt). A füstölést vagy a lepedővel letakart beteg alatt végezték,
vagy a beteget (gyakran háromszor) körüljárva; általában → ima vagy → ráolvasás kìséretében.
Rontásnak tulajdonìtott bajok vagy szemverés és ijedtség esetén volt elterjedt, hogy a rontñnak vélt
személy ruhadarabjábñl, hajábñl tettek a parázsra más szerekkel együtt. Gyakori füstölőszerek voltak a
pñkhálñ, tömjén, disznñganaj, különböző → füvek (pl. úrnapi sátorfű), szentelt barka, szentelt búza (→
szentelmények), tetőből kihúzott nád, ajtñfélfábñl vágott szilánk, → karácsonyi morzsa, továbbá
különböző patikaszerek. Gyakran nem magán a szeren, hanem származási helyén volt a hangsúly (pl.
kilenc gyümölcsfa ága, sìrrñl hozott föld stb.). Gyakori volt a piros kukorica csutkájával valñ füstölés. A
→ gyñgyìtñk gyakran adtak a hozzájuk fordulñ betegeknek ismeretlen tartalmú, előre elkészìtett füstölőt,
a használat mñdját pontosan előìrva. Marhák veszettsége esetén általában a nyáj füstön valñ áthajtását
alkalmazták. A → boszorkányperek tanúsága szerint mind a gyñgyìtñ, mind a rontñt megidéző füstölés a
múltban is általánosan elterjedt volt, a legkülönbözőbb füstölőszerek használatával együtt. Ŕ Irod.
Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Berde Károly: A magyar nép
dermatolñgiája (Bp., 1940).
Húsfüstölő kukoricaszárbñl (Debrecen, Bánk, 1935)
„Hústartñ lésza”. Padláson használták füstölt hús tárolására (Vitnyéd, Győr-Sopron m.)
Füstölés ijedtség ellen parázsra tett tyúktollal (Nagyhñdos, Szabolcs-Szatmár m.)
984
F
Új tìpusú húsfüstölő tanyaudvaron (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)
Kisbán EszterŔPócs Éva
füstölő: 1. méhészfüstölő: eszköz a méheknek füstöléssel valñ megfékezésére. A 17Ŕ18. sz.-i magyar
méhészkönyvek védekezésül a mézelvételnél ajánlják a füstölést (→ méhészpipa). A legegyszerűbb
füstölési eljárás a fenyőszuroknak, taplñnak, korhadt fának, gyékénybuzogánynak, napraforgñtányér
taplñs belének lassú égetése. A magyar parasztság körében háromféle füstölő ismeretes: a) légvonatos: a
levegő magátñl áramlik a füstölőben, kitñdulñ füstjét ráfújással irányìtják, Ŕ b) fújtatñs: a levegőt
bőrfújtatñ szolgáltatja, Ŕ c) ñraműves: a levegőt ñraműves szelelő hajtja. A b) tìpus a legelterjedtebb É- és
Ny-Mo.-on. Ŕ Irod. Schier, Bruno: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939); Őrösi Pál Zoltán:
Méhek között (Bp., 1962). Ŕ 2. A parasztudvarokon állñ újabb (többnyire 20. sz.-i eredetű) bñdészerű
falazott épìtmény, amely a disznñhús → füstölésére szolgál.
Boross Marietta
füstösház: → nyugati háztìpus
füstöskonyha: kémény nélkül épìtett főző-, sütő- és fűtőhelyiség, amelyből a füst csak az ajtñn vagy a falba
vágott kisméretű nyìláson, esetleg a mennyezetbe vágott füstlyukon távozik. A Dunántúl déli részén
szenesháznak nevezik. A füstöskkonyha használata eredetileg a → középmagyar háztìpushoz
kapcsolñdott. Magába foglalta a lakñház sütőkemencéjét, amelyet szárìtásra, főzésre is használhattak, de
helyt adott az ételkészìtés, vìzmelegìtés nyìlt tűzhelyeinek is. A füstöskonyhába nyìlott(ak) a szomszédos
lakñszoba vagy lakñszobák külső fűtésű kályháinak tüzelőnyìlásai, szájai. A recens gyűjtésekben
füstölőkonyhák csak a Dunántúlon fordultak elő részben a középmagyar háztìpushoz, részben a →
nyugati háztìpushoz kapcsolñdva. Ezért helytelenül dunántúli füstölőkonyhás házrñl is beszélnek. A
levéltári forrásokbñl világosan kiderül, hogy a 18. sz.-ban még az alföldi területeken sem volt ritka a
füstölőkonyha. A helyi igazgatási szervek számos rendeletben, egyedi intézkedésben szorgalmazták a
kéményes füsttelenìtésű konyhák létesìtését. A hatñsági előìrások Alföld-szerte meghallgatásra találtak. A
Dunántúl archaikus vidékeire, részben pedig szegényebb sorsú lakosainak a hajlékaira szorult vissza a
füstöskonyhák használata. A füstöskonyhák két tìpusát lehet elkülönìteni. Ahol a középmagyar háztìpus
hagyományossá vált, a füstöskonyha viszonylag kisméretű helyiség volt, amelyben a nagy sütőkemence és
a főzőpadkák éppen elfértek, esetleg előterükben maradt elég hely az ételek előkészìtésére, az
ételkészìtéshez szükséges eszközök tárolására. A nyugati háztìpus elterjedésterületén, ahol a lakñház
fejlődése során füstösházú (Rauchstube = „füstös szobá”-val rendelkező) épülete a külső fütésű kályhás
szobával kiegészült, ìgy a füstöskonyhák tágas, szobányi nagyságú, téglalap alakú helyiségek voltak
általában. Előfordulhatott, hogy a konyhai funkciñk mellett továbbra is megmaradt tágabb értelemben
vett munkahelyként valñ hasznosìtásuk, esetleg szálláshelyül is használták őket továbbra is. Mindenesetre
feltűnő az is, hogy a nyugati háztìpus elterjedésterületén és szorosabb szomszédságában a füstöskonyhába
rendkìvül nagyméretű sütőkemencéket épìtettek, amelyeknek oldalait viszonylag széles, de alig kihasznált
padkák szegélyezték. Ezek a kemencék az → északi háztìpus alvñhelyül is szolgálñ kemencéihez közel állñ
szerkezetűek, formájúak voltak. A nyugati háztìpushoz valñ egykori tartozás emlékeit legtovább a
konyhák arányai, méretei őrizték meg azokon a területeken is, ahol már sem fennállñ emléke, sem szñbeli
hagyományai nem maradtak a hajdani füstösháznak, de még a füstöskonyhának sem. (→ még: konyha) Ŕ
Irod. Barabás Jenő: Népi épìtkezés Hñdmezővásárhelyen a XVIII. században (Ethn., 1954); Tñth János:
Az Őrség népi épìtészete (Bp., 1971).
985
F
Füstöskonyha (Drávakeresztúr, Baranya m.)
Füstöskonyha részlete (Böde, Zala m.)
Füstöskonyha sütőkemencével (Berzence, Somogy m.)
Füstöskonyha (Farkasfa, Vas m.)
986
F
Füstöskonyhás lakñház (Kávás, Zala m.)
Filep Antal
füstpénz: → census
fűszerhasználat: → táplálkozási táj
fűszernövények: → fokhagyma, → paprika, → torma, → vöröshagyma
fütül valñ fa: → fejfa
fütykös: nagyobb bunkñsbot; → pásztorbot
fütyülő: → hangadñ játékszer
füvek: gyűjtőfogalmába gyomnövények, kerti növények, ill. különféle növényrészek egyformán

beletartoznak. Változatos szerepet töltenek be a magyar népi hitvilágban. Legfontosabb alkalmazási
területük a gyñgyìtás volt (→ gyñgynövények), de használatosak voltak ezenkìvül → szerelmi varázslásra
(bagzófű, kankalin, zsálya stb.), szerencse biztosìtására (pl. fekete nadály a kertbe ültetve), zár kinyitására
(→ vasfű), → féregűzésre (pl. ereszbe tűzött úrnapi sátorfű), → vihar megelőzésére (ezerjófű az ablakban),
hajnövesztésre (márialen) stb.; továbbá rontñ célokra is (nadragulya az ellenség küszöbe alá ásva), vagy a
→ rontás elhárìtására (csalán, ökörfarkkóró, üröm stb.). A füvek felhasználás mñdja sokrétű: orálisan
alkalmazott gyñgyszer, valamint kenőcs, tapasz, fürdők, füstölőszerek tartozékai éppúgy lehetnek, mint a
legkülönbözőbb → mágikus eljárások segédeszközei (eldobás, bekerìtés, keresztezés, megverés, az érintett
személy magánál hordja, a megrontandñ egyénnél elrejtik, küszöb alá, ablakba dugják stb.). Használatuk
gyakran kémia-biolñgiai hatñerejükön alapul. Az erre vonatkozñ ismeretek részint paraszti
tapasztalatokon alapulñ hagyományok, részint a mindenkori hivatásos orvostudomány ismerettárábñl
eredeztethetők. Jñval nagyobb szerepe volt azonban a füvek használatának hagyományossá válásában
bizonyos hiedelem jellegű tényezőknek: bármilyen fű használhatñ bizonyos célokra, ha meghatározott
időpontban, mñdon, helyről gyűjtik. Országszerte elterjedt volt pl. a kilenc sìrról hozott fű vagy az úrnapi
sátorfű használata. A gyűjtés nevezetes időpontjai → Szent György napja és → Szent Iván-nap, továbbá
kétasszonyköze. Sokszor a szedés → előìrásainak megtartásán volt a hangsúly: szñtlanul, mondñkák
kiséretében, köszönés nélkül stb. kell szedni. Némelyik füvet a hit szerint csak → hetedik gyerek vagy →
burokban született gyerek találhatta meg. A → boszorkányperek is gyakran utalnak effajta előìrásokra
987
F
(pl. „három puszta szérűről szedett fű”). A füvek természetfeletti eredetére és tulajdonságaira vonatkozñ
hit is fokozhatta a hatñerőt (pl. a páfrány virága Szent György éjszakáján nyìlik ki néhány percre; aki
akkor leszakìtja, minden állat nyelvét megérti; a hollófű holdújuláskor elásott hollñ feléből nő ki). Más
füvek neve → természetfeletti lényekre utal, ezeket nevük révén tartják hatásosnak, attñl függetlenül,
hogy a nevek általában területileg más-más füvet jelölnek: pl. angyalfű, istenfa, szentantalvirág,
szentjánosfű stb. Más esetekben a növény fizikai-kémiai tulajdonságai révén állìthatñ analñgiás
kapcsolatba a tevékenységgel (→ mágia). Ilyen szerepe lehet a szìnnek (pl. sárga virágú fű → sárgaság
gyñgyìtására), az erős illatnak, tüskének (pl. ha csalánnal verik a → tejet, az a tehénrontñ boszorkányt
csìpi). E tényezők általában egymással összefonñdva jelentkeztek; a kép tarkaságát csak fokozzák a
területi, időbeli, intenzitásbeli különbségek az egyes füvek elnevezését, a felhasználás célját és mñdját
illetően. Ritkán alakultak ki egy-egy fűféle használata és célja között állandñ kapcsolatok (ilyen pl. a vasfű
„zárnyitásra” valñ felhasználása Eurñpa-szerte); e kapcsolatok fennmaradását segìtették elő a célt
kifejező nevek (pl. vajfű a vajhaszon biztosìtására, fülfű fülbetegségek gyñgyìtására stb.). A füvek
hatñerejébe vetett hit általánosan elterjedt Eurñpa-szerte; mindenhol a mágikus eljárások legfontosabb
segédeszközei közé tartoznak. A történeti adatok is igen bőségesek, akár a boszorkányperek vagy
füvészkönyvek gazdag anyagára, akár az ñkori szerzők utalásaira gondolunk. (→ még: csabaìre) Ŕ Irod.
Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Berde Károly: A
magyar nép dermatolñgiája (Bp., 1940); Kakas Zoltán: A „nagyerejű fű” a Felső-háromszéki néphitben
(Folklñr Archìvum, 1973).
Pócs Éva
füves: a népi → gyñgyìtñk egyik specialistája, aki gyñgynövényeket is gyűjt, árusìt. Nemegyszer → pákász
vagy más gyűjtögető foglalkozást űző egyén. Első ìrott emlìtése 1561-ből valñ. Egyéb elnevezései: fives,
füjes. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Grynaeus Tamás:
Gyñgynövényárusok Szegeden (Orsz. Orvostörténeti Könyvtár Közl., 1964).
Füvesasszony (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Grynaeus Tamás
füves osztás: → nyilazás
füvészkönyv: vadon termő és kertekben termesztett növények rendszeres leìrását, orvosi hasznát és
táplálkozási felhasználhatñságát tartalmazñ kéziratos vagy nyomtatott könyv. Ŕ A füvészkönyvek
bizonyos mértékben tükrözik a korabeli paraszti növényismeretet, másrészt többszörös áttétellel, főúri-
nemesi-polgári közvetìtéssel hatottak a parasztok általános mezőgazdasági és kertészkedési tudására,
valamint a népi gyñgyászatra is. Nyelvemlékeinkben a Besztercei (1380 körül) és a Schlägli
Szñjegyzékekben (1410 körül) találhatñ először nagyobb számú gyñgynövény neve. Az első magyar nyelvű
füvészkönyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma német munkák nyomán, de számos mo.-i utalással bővìtve
1578-ban jelent meg. 1583-ban adta ki Beythe István a magyar orvosi növényeket fölsorolñ latinŔmagyar
szñjegyzékét, amelynek latin részét a Bécsben élő Clusius, a kor legnagyobb botanikusa állìtotta össze
(Stirpium nomenclator Pannonicus). Szikszai-Fabricius Balázs 1590-ben kinyomtatott szñjegyzéke, amely
értékes botanikai részt tartalmaz, a füvészkönyvek szempontjábñl kisebb jelentőségű. 1595-ben
Füveskönyv cìmen kevés változtatással, némi bővìtéssel Beythe András ismét kiadta Melius Herbáriumát.
Bécsben 1664-ben Jelent meg Lippai János Posoni kert c. könyve, amely füvészeti tartalma mellett
elsősorban kertészeti szakkönyv, és másfél száz évig hatással volt a mo.-i virág-, gyümölcs- és
zöldségkertészetre. Lippai munkája korának eurñpai szìnvonalán állt. Jelentőségében és értékében
messze elmarad tőle az erdélyi Nadányi János 1669-ben kiadott könyve, a Kerti dolgoknak leìrása, mely
egy száz évvel korábbi francia munka fordìtás-átdolgozása. A 18. sz. második felében igen élénk botanikai
988
F
munkálkodás indult meg Eurñpa-szerte és Mo.-on is. A sort hazánkban Debrecen városi főorvosának,
Csapñ Jñzsefnek a munkája nyitotta meg: Új füves és virágos magyar kert (megjelent 1775-ben Pozsonyban
és 1794-ben, Pesten). Földi János (1755Ŕ1801), Molnár János (1728Ŕ1804) és Benkő Jñzsef (1740Ŕ1814)
elsősorban a növények elnevezéstanában működtek, új neveket alkottak, és sok korabeli népi nevet
megőriztek, irodalmivá tettek. Benkőnek köszönhető Linné rendszerének magyar nyelvű ismertetése, s a
növényeket először ő jelölte nálunk kettős névvel. Igen sok értékes adatot őrzött meg a korabeli polgári-
paraszti növényismeretből Veszelszki Antal fűvészkönyve, A növény planták országából való... (1798).
Ebben az időben már dolgozott Kitaibel Pál (1757Ŕ1817) a magyar tudományos botanika megteremtője, a
Kárpát-medence flñrájának első nagy felfedezője, leìrñja és ismertetője. 1807-ben jelent meg az utolsñ
jelentős mo.-i fűvészkönyv, Diñszegi Sámuel és Fazekas Mihály műve, a Magyar Füvész Könyv. Linné
rendszerét vette alapul és a népszerűsìtés igényét a tudomány szempontjaival igyekezett összeegyeztetni.
Sikerült is fölkelteni az érdeklődést a mo.-i növényvilág iránt. Hatása a reformkorban igen nagy volt.
Diñszegi Sámuel Orvosi Füvészkönyve (1813) már jñval kisebb jelentőségre tett szert. A 19. sz. második
felében a füvészkertek helyét elfoglalták a tudományos botanikai, ill. orvosi munkák. Ŕ Irod. Rapaics
Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Gombocz Endre: A magyar botanika története (Bp., 1936).
Melius Juhász Péter Füvészkönyvének cìmlapja
Beythe András füvészkönyvének egy oldala
Csapñ Jñzsef füvészkönyvének cìmlapja
989
F
Diñszegi Sámuel és Fazekas Mihály füvészkönyvének cìmlapja
Kósa László
füvön osztás: → nyilazás
füzértánc: → lánctánc
Füzes Endre (Döbrököz, 1932Ŕ): etnográfus, minisztériumi főelőadñ, a néprajztudomány kandidátusa

(1975). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz szak, 1956). A Pécsi
Janus Pannonius Múz. munkatársa (1953Ŕ63), a Művelődésügyi Minisztériumban működik (1964Ŕ). A
népi épìtészet, pásztorművészet témakörével foglalkozñ cikkei az Ethnographia c. szakfolyñiratban és
múzeumi évkönyvekben jelennek meg.
fűzfaoboa, fűzfabőgő,fűzfakürt: fúvñs hangszer, kettős nyelvű → hangadñ játékszer. Fúvñkája frissen
levágott tavaszi fűzfavesszőről duvasztott héj-cső, melynek szájba veendő végén a cső falát kissé
megvékonyìtják és két oldalrñl egymásra lapìtják, a másik végét fűzfahéjtekerésből készült, 20Ŕ50 cm
hosszú konikus cső elszűkülő felső végébe rögzitik. A fűzfaoboa más népeknél is ismert tavaszi
gyermekjáték, zajkeltő eszköz.
Sárosi Bálint
fűzfasìp: a közönséges → furulya mintájára hangképző nyìlás nélkül készült, Eurñpa-szerte ismert →
hangadñ játékszer. Tavasszal készìtik a gyerekek, amikor a fűzfa héja könnyen duvaszthatñ. A
fűzfadarabot a héj lehúzása előtt kés nyelével ütögetik, hogy a héj könnyebben leváljék, s közben verses
mondñkát mondanak, pl. ezt:
Jöjj meg, jöjj meg tilinkñ, Keselylábú kiscsikñ, Télben, nyárban, Minden esztendőben . . .
Sárosi Bálint
fűző: madzag vagy szalag, amellyel az ormánsági perec alakú hajkontyot (→ konty) a tarkñra
„felvarrták”. (→ még: hajviselet)
Flórián Mária
990
10. fejezet - G
Gaal György (Pozsony, 1783ŔBécs, 1855): ìrñ, könyvtáros, népmesegyűjtő. Dugonics András tanìtványa
volt. Esterházy Miklñs herceg szolgálatában állt, aki magával vitte Bécsbe, és 1811-ben könyvtárnokának
nevezte ki. Németül ìrt. Számos magyar művet fordìtott németre. A magyar népmesegyűjtés úttörője. Ő
adta ki az első magyar népmesegyűjteményt német nyelven, amely magyarul csak halála után jelent meg.
Ŕ F.m. Märchen der Magyaren (Wien, 1822); Sprichwörterbuch in sechs Sprachen (Wien, 1830); Erzählungen,
Sagen, Märchen und historische Anekdoten aus dem Französischen, Italienischen, Spanischen, Englischen und
Ungarischen (Wien, 1834); G. Gy. magyar népmesegyűjteménye (IŔIII. Pest, 1857Ŕ60). Ŕ Irod. Gácsér
György: G. Gy. élete és munkássága (A soproni kat. főgimn. ért.-je, 1905); Verő Leñ: G. Gy. (Hemrich-
emlékkönyv, Bp., 1912); Turñczi-Trostler Jñzsef: Tárgytörténet, mesetörténet, stìlustörténet (Az Orsz.
Néptanulmányi Egyesület Évkve, 1943).
Gaal György
Gaal György népmesegyűjteménye magyar nyelvű kiadásának cìmlapja
991
G
Gaal György népmesegyűjteménye első, német nyelvű kiadásának cìmlapja és illusztráciñi
Tátrai Zsuzsanna
Gaál Károly (Bp., 1922Ŕ): etnográfus. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte (1946). A
kiskúnfélegyházi (1946Ŕ), a keszthelyi (1952Ŕ) múz. munkatársa, majd Lundhan (Svédo.) működött
(1956Ŕ), ezután a bécsi egy. docense (1969Ŕ), majd tanszékvezető tanára (1975Ŕ). Összehasonlìtñ tárgyi
néprajzzal és szociáletnográfiával foglalkozik. A burgenlandi magyarok népi kultúráját vizsgálja. Cikkei
a Burgenländische Heimatblätter, Ethnologia Europaea c. folyñiratokban és különböző évkönyvekben
jelennek meg. Ŕ F.m. Angaben zu den abergläubischen Erzählungen aus dem südlichen Burgenland
(Eisenstadt, 1965); Spinnstublieder (MünchenŔZürich, 1966); Zum bäuerlichen Gerätebestand im 19.
und 20. Jahrhundert (Wien, 1969); Wolfau (Eisentadt, 1969); Die Volksmärchen der Magyaren im
südlichen Burgenland (Berlin, 1970); Tadten (Eisenstadt, 1976).
gabñca: sárközi vert → csipke.
gabona: → alakor, → árpa, → búza, → hajdina, → köles, → rñkafarkú köles, → rozs, → törköly, → zab
gabonamérő: → vásárbìrñság
gabonás: 1. gerendatalpakra épìtett, borona- vagy deszkafalú, fazsindellyel vagy szalmával fedett kis
épület az udvarban. A gerendatalpakat kő- vagy téglalábakra állìtják. Az épület bejárati ajtaja előtt
gyakran kis tornác van, melyhez néhány lépcső vezet fel. Belül általában osztatlan. Az itt elhelyezett nagy
→ ácsolt ládákban (→ hombár, szuszék) és vesszőkasokban (→ gabonáskas), néha deszka rekesztékben
tárolták a gabonát. A gabonásban tartottak más élelmiszert is, és gyakran itt helyezték el a kézi
szerszámokat. A kamra szerepét betöltő gabonás elsősorban mñdosabb gazdaságokban egész Erdélyben
elterjedt. Ismerjük Lengyelo.-bñl, Moldvábñl, Ukrajnábñl, Fehér-Oroszo.-bñl és a Baltikumbñl is. Ŕ 2.
gabonásház: a 17Ŕ18. sz.-ban uradalmakban használt nagyobb épület a kicsépelt gabonafélék tárolására.
A birtok- és ingatlan-összeìrások gyakran emlìtik. Ŕ 3. boglyakemence alakú, 2Ŕ4 m magas, kissé földbe
mélyìtett, kúpos gabonatartñ épìtmény. Vályogbñl, máskor korcolt nád- vagy vesszővázra vert sárbñl
épìtették, kiszáradás után bemeszelték. Felső részén nyìlást vágtak, itt öntötték be a gabonát. A nyìlást
deszkábñl vagy sárbñl készült ajtñval zárták el. Gyakran csoportosan álltak az udvarban. A kúpos,
boglya formájú épìtmény a 18Ŕ19. sz. fordulñján terjedt el a Hajdúságban, a Nagykunságban és a
Viharsarokban a megnövekedett gabonatermés raktározására. Elsősorban ott épìtették, ahol a magas
talajvìzszint miatt földbe mélyìtett gabonásvermet nem készìthettek. Ŕ Irod. Vargha Lászlñ:
Boglyakemencealakú baromfiñlak az Alföldön (Népr. Ért., 1940); Balassa Iván: A boglyakemence alakú
gabonások eredetéhez (Ethn., 1946); Erdész Sándor: Gabonatárolñ épìtmények a szatmári Erdőháton (A
nyìregyházi Jñsa András Múz. Évkve, (1967).
992
G
Gabonatartñ szuszék a tornácon (Magyarszovát, v. Kolozs m.)
Gabonás (Magyarbñly, Baranya m.)
Gabonás (Vadász, v. Arad m.)
Gabonás (Milota, Szabolcs-Szatmár m.)
Gabonás (Sñvárad, v. Maros-Torda m.)
Gabonás a tanyán (Zenta-Fölsőhegy, v. Bács-Bodrog m.)
993
G
Gabonás (Haraszti, v. Verőce m.)
Gabonásláda a tornácon (Kraszna v. Szilágy m.)
Gabonás (Magyarszovát, v. Kolozs m.)
Gabonás: vìzimalom hombárja. Épült a 19.sz. elején (Réty, v. Háromszék m.)
Füzes Endre
gabonáskas, búzáskas, kas: 1. vesszőből kötött nagyobb edény a szemes gabona tárolására. A formája
kerek, hosszúkás-ovális vagy négyszögletes, gyakran felfelé szélesedő vastagabb talpkerettel vagy anélkül.
Belül minden esetben, kìvül gyakran betapasztották pelyvával, trágyával kevert sárral. Néha kìvül
bemeszelték. Erdélyben és ÉK-Mo.-on a tornácon, a pitvarban vagy a padláson van a helye, más vidéken
a kamrában áll. Nagyon régi tárolñedény, már a prehisztorikus időkben használták. Szláv eredetű neve
Mo.-on az Árpád-korban tűnt fel, később a 15Ŕ16. sz.-i gazdasági leltárakban gyakran szerepelt, a
nagybirtokokon és a jobbágyháztartásokban egyaránt használták. A 19Ŕ20. sz.-ban Erdélyben és ÉK-
Mo.-on a kisgazdaságokban zömmel gabonáskasban tárolták a gabonát. Gyakori volt a Szigetközben, Vas
m.-ben, a Bakonyban, a Dráva, a Duna, a Tisza és a Körösök vidékén. Mindenhol a házi használatra
szánt vagy vetőmagnak eltett gabonát tárolták benne. A Szigetközben a neve: hombár. Eurñpa-szerte
elterjedt tárolñedény, a Mediterráneumban Portugáliátñl Töröko.-ig a legfontosabb gabonatartñ.
Intenzìven használták a Balkánon is. Ŕ 2. vesszőfalu gabonatartñ épület a Bánságban és D-Erdélyben (→
hombár). – 3. vesszőből kötött épület a csöves kukorica tárolására (→ gñré). – Irod. Haberlandt, Arthur:
Die volkstümliche Kultur Europas in ihrer geschichtlichen Entwicklung (Illustrierte Völkerkunde, II/2.,
Stuttgart, 1926); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Filep Antal: A gabonatárolás egy régi
eszköze a Szigetközből (Arrabona, 1960).
994
G
Gabonáskas (Felsődetrehem, v. Aranyos-Torda m.)
Füzes Endre
gabonásverem, verem: földbe mélyìtett üreg a szemes gabona tárolására. Nevezik búzásveremnek is. Két
formai változata van: a körte vagy köcsög alakú és a négyszögletes, sìr formájú. Általában az udvarban, a
ház előtt az utcán, ritkábban a kertben, csűrben, néha a ház egyik helyiségében ásták agyagos és
vìzmentes talajban. Gyakran a falu központjában vagy a faluhoz közel csoportosan helyezkedtek el. Ezek
emlékét sok helyütt dűlőnév, helynév őrzi. A gabonásvermet általában tulajdonosaik ásták, a Felvidéken
szlovák vándor kutászok, veremásók készìtették. A körte alakú gabonásverem készìtésekor először az 50Ŕ
80 cm széles, 70Ŕ120 cm mély szájat, torkot, nyakat ásták ki, majd a öblét (hasát) mélyìtették ki éles
pengéjű, kapaszerű eszközzel (veremvágó, vermelő). A kiásott gabonásvermet lassú tűzzel kiégették, majd
tisztìtás után rozsszalmával, pelyvával kibélelték. Miután a gabonát beöntötték, a száját pelyvával,
szalmával, majd agyaggal légmentesen befedték. Erre gyakran malomkövet, kocsikereket tettek, vagy
nádbñl, deszkábñl kis tetőt készìtettek föléje. A kisebb gabonásverem 5Ŕ8 q, a nagyobb 20Ŕ40 q
befogadñképességű volt, de a nagybirtokok, városok, várak gabonásvermeibe nemritkán 50Ŕ80 q gabona
is belefért. A jñl lezárt gabonásveremben a magot több évig is nagyobb romlás nélkül tárolták. A sìr
formájú, négyszögletes gabonavermet általában szükségből készìtették laza talajú, homokos vidéken
(Duna-Tisza köze, Nyìrség). Ezt is kibélelték rozsszalmával, pelyvával, gyakran tetővel látták el. A
gabonásverem Közép-, K- és D-Eurñpában, valamint a Földközi-tenger vidékén évezredeken át a
legfontosabb és a legjobban elterjedt gabonatárolñ volt. A magyar nyelvterületen az Árpád-kortñl a 19.
sz. végéig használták. Neve a magyar ìrásbeliségben a 13. sz.-ban tűnt fel. A 18Ŕ19. sz.-ban a
parasztgazdaságokban elsősorban az Alföldön, a Kis-Alföldön, a Dunántúl É-i részén használták, azokon
a területeken, ahol nyomtattak. Korábban az erdélyi, felvidéki nagybirtokokon, városokban, várakban is
ìgy tárolták a gabonát. A parasztgazdaságokbñl az igényesebb gabonatárolñk (→ gabonatárolás)
szorìtották ki, zömmel a 19. sz. végén. Ŕ Irod. Haberlandt, Arthur: Die volkstümliche Kultur Europas in
ihrer geschichtlichen Entwicklung (Illustrierte Völkerkunde, II/2., Stuttgart, 1926); Moszynsky, K.:
Kultura ludowa slovian (I., Krakow, 1929); H. Fekete Péter: Hajdúsági búzavermek (Ethn., 1948); Ikvai
Nándor: Terménytartñ vermek Berettyñszentmártonban (A Déri Múz. Évkve, 1958Ŕ59); Ikvai Nándor:
Földalatti gabonatárolás Magyarországon (Ethn., 1966); Füzes Endre: A gabonás vermek
problematikájához (Ethn., 1973).
Gabonásverem-formák: 1. Nyársapát (Pest m.) 2. Pécs-Tettye 3–4. Debrecen 5–6. Pereszteg (Győr-Sopron
m.) 5–7. általános palack formájú vermek 8–19. különböző metszetű veremformák középkötött és kötött
talajon 20. kútverem homokos területeken gerendákkal szűkìtett nyìlással
Füzes Endre
995
G
gabonaszárìtñ: Háromszékből csupán egy okleveles mondatfoszlánybñl tudjuk, hogy a kemence előtt
valamilyen gabonaszárìtñ állvány állt: „az kemencze előtt egy kis gabona szárasztñ gusokon állñ”, 1722).
Közelebbről azonban a magyar gabonaszárìtñkat nem ismerjük. A palñcoknál a szobabeli kemencék
lapos tetejét használták arra, hogy kukoricát, kevés gabonát, kendert szárìtsanak. Valñszìnűleg egykori
gabonaszárìtñ maradványa a borsodi, gömöri kenderszárìtñ (mile, koliba, ruzga), amely földbe mélyìtett
gödör. A gödör fölé ágasos-szelemenes állványt készìtenek vagy közepére ágast állìtanak a ennek döntik a
szárìtandñ kendert. Az ilyen kenderszárìtñk megegyeznek a nagyorosz, mordvin, cseremisz, zürjén,
baskir, volgai tatár gabonaszárìtñ vermekkel, amelyeket a néprajzban az orosz terminolñgia nyomán šiš-
tìpusú gabonaszárìtñnak nevezünk. A šiš kender- és lenszárìtásra is szolgál. Lehetséges, hogy az Árpád-
kori szárìtñ, pörkölő, füstölő kemencék szintén ennek a tìpusnak a változatai, noha ezeket Ŕ klimatikus
okokbñl Ŕ gabonaszárìtásra nem használhatták.
Gunda Béla
gabonatárolás: 1. a szálas (kévébe kötött) gabona rövidebb-hosszabb ideig valñ eltartása szabad ég alatt
(rakodó, szérű, szérűskert) → asztagban, ill. zárt vagy félig nyitott épületben (→ csűr, pajta); Ŕ 2. a
kicsépelt, szemes gabona huzamosabb elraktározása saját felhasználás (táplálkozás, takarmányozás,
újratermelés) vagy értékesìtés céljábñl. A szemes gabona tárolására évszázadok során a legkülönfélébb
tárolási mñdok alakultak ki a magyar nyelvterületeken, melyek tipolñgiailag a következőképpen
osztályozhatñk: a) föld alatti tárolás (→ gabonásverem); b) edényben valñ tárolás: kivájt fatörzs (dudu,
buduc, faköpű), szalmábñl kötött edény (kópic), vesszőkas (→ gabonáskas), szegelt vagy ácsolt láda (ferslóg,
→ hombár, szuszék), feneketlen hordó (kád), zsák; c) speciális különállñ épület (hombár, életes ház, →
szántalpas hombár, boglyakemence alakú → gabonás, → magtár); d) több célú különállñ kamraszerű
épület kamra, → gabonás, kástu); e) kamrába épìtett deszka rekeszték (hombár); f) lakñház padlásán
kupacban (csomó, garmada, rakás) vagy elterìtve valñ tárolás. Az a–b) és részben a c) tìpusok a jobbára
önellátñ jobbágygazdaságokban (19. sz.-ig), a c–f) tìpusok a kisárutermelő parasztgazdaságokban (19Ŕ20.
sz.) voltak uralkodñk. Ŕ Irod. Nagy Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán (Ethn., 1963);
Füzes Endre: A magyarországi szántalpas hombár (Ethn., 1964); Ikvai Nándor: Földalatti gabonatárolás
Magyarországon (Ethn., 1966); Erdész Sándor: Gabonatárolñ épìtmények a szatmári Erdőháton (A
nyìregyházi Jñsa András Múz. Évkve, 1967), Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).
Gabonatartñ kas (Szalafő, Vas m.)
996
G
Gabonatárolñ hombár és „kas” (Apátfalva, Csongrád m.)
Fonott, belülről tapasztott gabonatartñ rekeszek a gabonásbñl (Kovászna, v. Háromszék m.)
Füzes Endre
gabonatisztìtás: a → nyomtatással és kézi → csépléssel nyert gabona különválasztása a közékeveredett

szeméttől (toklász, gyommagvak, földdarabok stb.), mert a szemetes mag ugyanis raktározásra, vetésre,
legfőképpen pedig táplálkozásra nem alkalmas. 1. Szelelés: a gabonát erősebb szélben valamilyen
edényből embermagasságbñl vékony sugárban öntik a földre (kosárba, ponyvára). Közben kifújñdik
belőle a könnyebb szemét, a nehezebb azonban közte marad. Ezért rendszerint más tisztìtñ eljárásokkal
együtt alkalmazzák. Szeleléssel a 19. sz. előtt tisztìtották a gabonaneműeket. Rostával is végzik: ebben
forgatják a szemet, hogy a por is kihulljon belőle. Újabban inkább kukoricát és babot szelelnek. Ŕ 2.
Szórás: a kézi csépléshez és a nyomtatáshoz legáltalánosabban kapcsolñdñ gabonatisztìtás. A magyarság
valñszìnűleg a földműveléssel valñ tüzetesebb megismerkedése ñta (bolgárŔtörök együttélés) gyakorolta,
de mint az egyik legegyszerűbb gabonatisztìtási eljárás igen régñta az egész eurñpai kontinensen ismert
volt. A szñrás lényege az, hogy széllel szemben levegőbe szñrják a magot, és az fajsúlya szerint
osztályozñdva hull a földre. A legnehezebb gabonaszem a legtávolabb esik le, a könnyebbet és a szemetet
(pelyva) a szél jobban visszafújja. Az Alföldön a nagy gabonatermő területeken a szñrást a nyomtatás
számára készült szérűn végezték (gazdasági udvaron, település szélén, tarlñn). A szñrás a férfiak munkája
volt. A szñrñ széles falapáttal (szórólapáttal) földobta a szemet. Egyik segìtsége a felező hosszú nyelű
nyìrfaseprűvel, a felezőseprűvel a tiszta búzárñl a lassan rászállñ szemetet leseperte. A másik segìtség, az
alhajtó sűrű fogú gereblyével a könnyebb fajsúlyú magrñl húzta le a szemetet. A hegy- és dombvidéki
területeken, ahol csépelték, gyakran a csűr ledöngölt, fölsöpört közepére szñrták a magot a nyitva hagyott
kapuk segìtségével teremtett széljárattal szemben. Általában rövidebb nyelű és öblösebb falapátokat
használtak, mint a szabadtéri szñráshoz. Széljárás nélkül, csupán a levegő ellenállására alapozva is lehet
szñrással gabonát tisztìtani. Ezt a szñrási mñdot ritkábban, különösen magas hegyvidékeken alkalmazták,
ahol télen nagyon zord az időjárás, és az elcsépelt magot zárt helyen kénytelenek tisztìtani (pl. a
Székelyföldön). A szñrást attñl függően, hogy milyen tiszta magot akartak kapni, egymás után többször
997
G
megismételték. Ŕ 3. Mosás: célja, hogy a könnyebb magvakat ás a toklászt különválassza, a földdarabokat

kioldja a gabona közül. A gabonát öblös fateknőkbe teszik és vizet öntenek rá, majd a piszkos vizet
leszűrik, és a szemet ponyvára kiterìtve napon szárìtják. A korábbi századokban rendszeresen mosták a
főúri asztalokra kenyérnek kerülő vagy igényes vevőknek szánt búzát. A búzamosás az utñbbi száz
esztendőben ritkán fordult elő a magyar paraszti gazdaságokban. Leginkább a megdohosodott magot
igyekeztek ilyen mñdon megszabadìtani kellemetlen szagátñl. Ŕ 4. Szemenszedés: a leggondosabb
gabonatisztìtási mñd. Kézzel válogatják ki a törött és gyommagvakat, valamint a göröngyöket a búza
közül. A szemenszedés igen lassú és hosszadalmas munka, szñrt paraszti háztartásokban ritkán
alkalmazták. Korábbi századokban úri asztalokra kerülő lisztnek használták a szemenszedett gabonát.
Debrecenben a századfordulñn búzairtásnak nevezték a szemenszedés munkáját. Ŕ 5. A múlt század első
felétől külünböző szerkezetű szórórosták és szelelőmalmok jöttek használatba, amelyek mesterséges
széljárással tisztìtották a gabonaneműeket, és még a cséplőgépek megjelenése előtt háttérbe szorìtották a
hagyományos, egyszerűbb gabonatisztìtást. – Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az Alföldön
(Népr. Ért., 1928); Hoffmann Tamás: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok
gazdálkodásában (Bp., 1963); Balassa Iván: Kezdetleges gabonatisztìtñ eljárások (Magy. Mezőgazdasági
Múz. Közl., 1964).
Bőrrosta (Komádi, Hajdú-Bihar m.)
Szemhúzñ (Átány, Heves m.)
Bőrrosta (Átány, Heves m.)
Búzateregető (Átány, Heves m.)
Szelelőrosta (Átány, Heves m.)
998
G
Gabonatisztìtás szñrással (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)
Gabonatisztìtás szelelővel (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)
Kósa László
Gáborján Alice (Nagyvárad, 1922Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a bp.-i ELTE

bölcsészettudományi karán végezte (1951), ahol bölcsészdoktori fokozatot is szerzett (1968). A miskolci
Herman Ottñ Múz.-ban (1951), az Iparművészeti Múz.-ban (1952), a Közoktatásügyi Min.-ban (1953)
működött, a Néprajzi Múz. munkatársa (1954Ŕ). A magyar népviselet, a magyar népi lábbelik, a magyar
bőrkikészìtés terén folytat kutatñ munkásságot. Cikkei, tanulmányai a szakfolyñiratokban jelennek meg.
Ŕ F. m. Magyar népviselet (Bp., 1969).
gácsértánc: → kacsatánc, → kacsázás
gádor: a külszìnnél mélyebben fekvő padlñzattal épìtett lakñépület, vagy pince védett lejárata, amely
megakadályozza, hogy az eső beessék, vagy az udvaron összegyűlő vìz befolyjék az épület belső terébe,
valamint áthidalja a külső térszìn és a belső padozat közötti különbséget; e célbñl általában lépcsőket
vágtak az aljába. A lépcsőfokokat letaposás ellen deszkával, sövényfonással, téglaburkolattal védték. A
lakñházaknál a gádor használatának emléke is elhalványodñban van, hiszen a földfelszìn alatti lakñházak
száma elenyészően csekély lett az utñbbi 30Ŕ40 évben. A pincék lejárataként manapság is használják a
pincegádor kifejezést a pincetorka, lejárata értelemben. Gádor szavunk jelenti még a tornácot, az →
ereszaljat és az → ajtñ előtti boltozatot. Ŕ Irod. Kiss Lajos: Földházak Szabolcs vármegyében (Népr. Ért.,
1936).
Filep Antal
gaggancs: → vonyigñ
gágñ: → vìzhordñ rúd
gajd: → duda
gajlñ: hosszú nyélre köpüsen felerősìtett vaskarika, amellyel a nyeregből valñ tereléskor az elhajìtott
botot a csikñs a földről, a rét vìze felszìnéről felszedi anélkül, hogy a lñrñl leszállna. Használat után a
gajlñt a nyeregkápán levő karikába húzzák. Csak Túrkeve és Kunmadaras környékéről ismerjük, s már
Herman Ottñ is kiveszett csikñsszerszámnak mondja. Használják a gajlñt a dobrudzsai tatárok is. Ŕ Irod.
999
G
Herman Ottñ: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Bátky Zsigmond: Útmutatñ néprajzi
múzeumok szervezésére (Bp., 1906).
Gajlñ (Túrkeve, Szolnok m.)
Gunda Béla
galambászat: a galambok tenyésztése, nevelése és idomìtása. Galambok tartása a gazdasági udvarban a

20. sz.-ban a magyar nyelvterület nagy részén szokás volt, tömegben azonban elsősorban a D-Tiszántúlon
leginkább tanyákon tartottak galambot. Az itteni parasztudvarok jellegzetes épìtménye a galambdúc. A
galambászat szegedi parasztemberek egyik legszenvedélyesebb, sportszerű szñrakozása. A galambászat
kitenyésztett helyi fajtája az igénytelen megjelenésű, búbos fejű purszli (talán a német Purzel szñbñl),
szakirodalmi nyelvén szegedi keringő. (Igen magasra fölrepül, 8Ŕ9 ñra hosszat is fönnmarad a levegőben.)
Egy-egy galambásznak 10Ŕ100 pár purszlija is van, gondosan neveli őket, tulajdonjegy nélkül is
megismeri a magáét; gyönyörködik röpülésükben, keringésükben, játékos bukfencezésükben. A
levegőben kñválygñ, falkájátñl elszakadt idegen kódorgó, őgyelgő galambot zsákmányul ejtik. Ennek több
aprñlékos mñdja van: lépezés, tőrözés, cserényezés, aláhajtás. A galambász a maga felhajtott galambjaival
belevet másnak a levegőben közeledő falkájába. Ilyenkor a két galambsereg összeforog, vagyis elkeveredik
egymással. Bizonytalan, hogy melyik falka kerekedik fölül, és ragadja magával a másikat, ill. abbñl egy-
két galambot. Ŕ A halott galambász temetésére kedvenc galambjait zsákban kihozzák, és a koporsñ sìrba
eresztése közben szabadon eresztik. (→ még: baromfitartás, → fedeles kapu) Ŕ Irod. Bálint Sándor: A
szegedi galambászat (Néprajzi Közl., 1956).
Lakñház gádoros bejárata (Ásványrárñ, Győr-Sopron m.)
Galambház (Tiszajenő határában levő tanyán, Szolnok m.)
Galambdúc (Kondoros, Békés m.)
1000
G
Tanyai ház tűzfalán elhelyezett galambdúc (Szolnok környéki tanya)
Szeged környéki tanyán levő galambdúc
Galabdúc (Szolnok határában levő tanyán)
Bálint Sándor
galambfa: → gñlya
galambkosár: gyapjúfonalbñl horgolt, 4Ŕ5 cm átmérőjű lapos korongocska. A szűr hìmzett oldalrészének,
a vállának, továbbá az alján levő csipkefeleresztésnek, általában minden csipkedìsznek befejezője a
bojton kìvül. Általában három szìnben készült. Külső szìne olyan volt, mint a szűr szegésének a szìne. A
középső szìn rendszerint a szűrposztñ szìnével, a belső pedig a szűrhìmzés szìnével egyezett. A
galambkosarat a Kunságon szűrszabñné horgolta, vagy gombkötőnél rendelték. A debreceni nagy
galambkosarak neve, melyek gyapjúfonal-hulladékbñl készültek, komlórózsa vagy harasztrózsa volt. Ŕ
Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).
Gáborján Alice
galancni: → balinhálñ
galáris: → gyöngysor
Galgñczy Károly (Lápafő, 1823ŔBp. 1916): mezőgazdasági szakìrñ, statisztikus az MTA tagja. Jogot
tanult Pozsonyban. 1848-ban a Belügymin. statisztikai osztályán dolgozott, majd honvéd százados lett.
1853-tñl Pesten az Országos Magy. Gazdasági Egyesületben, az Iparegyletben tevékenykedett, 1860-tñl
biztosìtási intézetek vezetője. Gazdálkodás-mñdszertani könyvei rögzìtették az egykorú viszonyokat, s
mint ilyenek alapvető forrásértékűek a néprajz és a gazdaságtörténet számára. Ŕ F.m. Népszerű gazdasági
földművelés (Pest, 1845); Mezei Gazda (IŔIV., Pest., 1854); Magyarország, a Szerb Vajdaság és a Temesi
Bánság mezőgazdasági statisztikája (Pest, 1855); Kolozsvár város múltja, jelene és jövője (Kolozsvár, 1872);
Pest–Pilis–Solt–Kiskun megye monographiája (IŔIII., Bp., 1876Ŕ77); A telepìtés kérdése Magyarországon
(Bp., 1880); Nagykőrös város monographiája (IŔIII. Bp., 1896).
1001
G
Galgñczy Károly
Filep Antal
gallér: 1. eredetileg a páncél nyaki részét jelentette. A magyar népviseletben három formája ismert: a)
kis, állñ gallér, b) visszahajtott, szabott gallér, c) négyszögletes gallér. Az ábrázolások és a fennmaradt
darabok mindhárom formát először az úri viseletben és inkább felsőruhák tartozékaként mutatják. A kis,
álló gallér keleti divat. Első magyar ábrázolása az 1200 körüli kisbényi oszlopfő medvevadászain láthatñ.
Eurñpában 14. sz.-i divatnak látszik. Legkorábbi ránk maradt magyar tárgyi előfordulása 1522-ből II.
Lajos esküvői ingéről ismert. Ettől kezdve folyamatos ez a forma a magyar öltözetben, főleg posztñ vagy
selyem felsőruhákon. Ezekről terjedt át a paraszti felsőruhákra és ingekre, inkább csak a 19. sz.
folyamán, az ingeken a század végén. Népi neve kisnyak. Ŕ A visszahajtott, szabott gallér eurñpai Ŕ 15. sz.-i
Ŕ divatnak látszik. Első ismert tárgyi előfordulása Oláh Miklñs gyermekkori mentéjén 1503-bñl valñ. A
magyar parasztság felsőruháin, ingein ez a forma is csak a múlt század vége felé fordult elő, a akkor is
összemosñdik az inkább századunk elején általánossá válñ nyugati formájú férfiingek gallérjával. Ŕ A
magyar szűrre oly jellemző négyszögletes gallér ugyancsak eurñpai divat. A 15. sz. végén jelenik meg,
legkorábbi magyar ábrázolásait Ŕ ujjas és ujjatlan, posztñ vagy szőrme felsőruhákon, esetleg szőrme
gallérként is Ŕ csak a 17. sz.-bñl ismerjük. Ebből a korbñl valñk a limitáciñk „galléros szűr” és „galléros
darñc” emlìtései is, bár ezekből az adatokbñl a gallér formája nem derül ki. Ŕ E három, valñságos formán
kìvül a gallér szñ a pendely vagy fehér alsñszoknya és gatya felső övrészét Ŕ pártáját, ontráját, korcát is
jelentette. A gallér szñ felnémet eredetű, s oda a középkori latinbñl került. Első magyar emlìtése az 1395
körüli Besztercei Szñjegyzékben fordul elő. Ŕ Irod. Szendrei János: A magyar viselet történeti fejlődése
(Bp., 1905); V. Ember Mária: Die ungarische Galakleidung im XVI. und XVII. Jahrhundert (Waffen-
und Kostümkunde, 1965); Husa, V.: Homo Faber (Praha, 1967); Gáborján Alice: Adatok a szűr
kialakulásához (Ethn., 1970). Ŕ 2. → kaloda
Gáborján Alice
gallérszűr: körcikkelyekből állñ, szűrposztñbñl készült ujjatlan ruhadarab. Somogy m.-ben

gallérszűrnek, Tolna m.-ben szűrsubának nevezték. Ez utñbbi nem azonos a szőrméből készült subával. Ŕ
Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések, I. A cifraszűr (Bp., 1930).
Gallérszűr (Somogy m.)
Gáborján Alice
galuska: → gyúrt tészta, → lebbencs, → sztrapacska, → töltött káposzta
galuskaszaggatás: → mozdulatutánzñ játék
Galyaság: az egykori Torna és Gömör m. Borsoddal határos részének tája a Bñdvátñl Ny-ra, Aggtelek és
Rudabánya között. Eredetileg zárt erdővidék volt. Némely része karsztosodott. A filoxéravészig (1890-es
1002
G
évekig) jelentékeny paraszti szőlőművelése volt. Népi kultúrája számos archaikus vonást őrzött meg.
Területéről a 19. sz. második felétől sokan elkültöztek más vidékekre, ipari központokba vagy
kivándoroltak É-Amerikába.
Filep Antal
gamñ: → fogas, → juhászkampñ
ganézás: → trágyázás
gang: → tornác
ganga: a bő → kötény egyik fajtája a palñcoknál.
gánica: → burgonyapép, → eresztett pép, → sterc
gantárpénz: → ászok
gányñ: a → dohánykertész D-alföldi (Szeged környéki) neve. Csúfnév. A dohánykertészségnek, azaz

idegen, bérelt földön valñ önállñ dohánytermesztésnek Ŕ még ha a termést részelték is Ŕ a D-Alföldön volt
a legkorábbi hagyománya és egyben legszélesebb körű alkalmazása. A dohánykertészet az
agrárszegénység hatalmas tömegeit foglalkoztatta, akik Ŕ a dohánykonjunktúra ingadozása
következtében Ŕ bizonytalanságban és időnként nyomorban éltek, távol az állandñ településektől, piszkos
munkát folytatva. A gányñ szñ eredete ismeretlen, de eredeti jelentése: szegény, semmirekellő. E jelentése
következtében alkalmazhatták a kertészek helyi elnevezéseként. A szñ szélesebb, csaknem köznyelvi
elterjedését Justh Zsigmond Gányó Julcsa c. regénye (1894) segìtette, amely a D-alföldi dohánykertészek
életét is bemutatja. Ŕ Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Takács Lajos
gányñnñta, kukásdal: a mezei munkásdal egyik foglalkozáshoz kötött csoportja, a → dohánykertészek

életéről szñlñ és általuk énekelt dal. A gányñnñták száma kevés, holott a dohánykertészek dalkincse
gazdag. Az „alföldi mñdos gazdák ... megvetéssel néztek a gányñ nñtára”, ìrja Kodály Zoltán (A magyar
népzene). Főként dohánycsomñzñban és az elszámolás utáni bálokon hangzottak fel a gányñnñták. Egy
részük → katonadal (Ej-haj, de megúntam ezt az urat szolgálni; Pista bácsi ha kimegy a pajtába ...), más
részük → szerelmi dal (Barna kislány, nem alszol az éccaka ...) átalakìtása. A közös munkahely révén a
gányñnñták olykor a → summásdalokkal is rokonok (Ha akarok, új esztendőt csinálok ...). A gányñnñták
régi rétegében előfordulnak szertartásos, ñvñ jellegű (Áldd meg, Uram Isten! ...) és ún. tapsos táncdalok
(Annyi a finánc...); a kedvezőtlen bérletek miatti panasz is hangot kap (Hej, szajányi lakos vagyok én;
Nem adja ki a Gida a fődjit...). Az újabb gányñnñták a szokásosnál gyakrabban szövik dalba sajátos
munkájukat (A dohányos ha bemegy a hodályba; Keljetek fel, pászoltatñ kislányok!...), rendszerint
szerelmi dalokkal összefonñdva (Barna kislány ha kimegy a pajtába...); ezekből kedvelt
vándorversszakok is kialakulhatnak. A gányñnñták hangja is örömteli, mikor a munka végzéséről (János
bácsi, arra kérem, gyűjjön ki; Kivirágzott a csomñzñ eleje...) vagy a mulatozásokrñl (Húzd rá, cigány,
szaporán!...) szñlnak. Formai szempontbñl eléggé elkülönül az 5Ŕ6Ŕ7 és a 9Ŕ10Ŕ11 szñtagos sorokbñl állñ
rétegük. Ŕ Irod. Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).
Katona Imre
garaboly: → karoskosár
garabonciás, garabonciás diák: 1. a magyar népi hitvilág → természetfeletti erejű személyeinek egyike.
Egyéb elnevezései: barboncás, verboncás, tókás diák. A hozzá fűződő hiedelemkör legfontosabb motìvumai:
a → táltoshoz hasonlñan foggal vagy több foggal születik. Rongyos köpenyben, kezében könyvvel
kopogtat be a házakba: tejet vagy tojást kér; sok nem kell neki, de nem szabad kimérni. Egész köcsög
tejet kell eléje tenni: ha eltagadják, megmondja, hogy van a háznál tej, és fenyegetődzik: „majd adnál, de
már késő lesz”. Büntetésül vihart, jégverést okoz vagy könyvéből „kiolvassa” a sárkányt és azon lovagol a
falu fölött. A sárkány hosszú farka lesöpri a házak tetejét, a fákat pedig tövestől kicsavarja. A
garabonciás ellen harangozással lehet védekezni, szokta is mondogatni: „a falu kutyái (= harangjai) igen
harapñsak, különösen a kisebbik.” A garabonciás 13 iskolát végez, ìgy bűvös könyvhöz jut. Bűvös könyve
segìtségével a levegőbe tud emelkedni. Sárkány húsábñl tesz a nyelve alá, akkor nem érzi a nap közelében
a hőséget. Ŕ Garabonciás-képzetünk három rétegből áll: egy egyetemes pogány eurñpai, egy középkori
1003
G
keresztény és egy pogány magyar képzetből. Az első a germán vihardémonnal (Wilder Jäger), a másik a
középkori vándordiákkal (vagana, goliard) hozhatñ kapcsolatba. Az utñbbi ördöggel cimborálñ
bűvésznek, varázslñnak tüntette fel magát. A két idegen eredetű képzetbe beleolvadt a magyar táltoshit
némely vonása is. A garabonciás szñ görög eredetű, amely a latinon át olasz közvetìtéssel került
nyelvünkbe, ahol az eredeti ’halottidéző, szellemidéző’ jelentést a középkor ’fekete iskola diákja’ jelentés
váltotta fel. Tévedés tehát pogánykori papi rendre („garaboncok”) következtetni a garabonciás
képzetéből. Ŕ 2. Garabonciás a mondában: Jellegzetes → hiedelemmonda-tìpusok: a) A garabonciás és a →
sárkánykìgyñ. 1. Fekete tyúk tojásábñl gyìkok kelnek ki, az emberek agyonütik őket. Másnap egy kis
gyerek jön, keresi a gyìkokat: „Ezek lettek volna az én lovaim.” 2. Télen egy ember gödörbe esik. Két
ñriáskìgyñ van a gödör fenekén. Nem bántják, sñt nyalnak. Az ember is azt teszi. A garabonciás időnként
meglátogatja őket, de az öreget nem engedi ki, csak hét év múlva. Az egyik sárkánykìgyñt neki kell
megnyergelnie. Hazamegy, nemsokára meghal. Valñszìnűleg ponyvárñl elterjedt történet, pontos mását
ìrja le a Gesta Romanorum (CXIV). 3. A garabonciás a kìgyñ szájába kantárt vet, ellovagol
Szerecsenországba. Ott a szerecsenek felkoncolják a kìgyñt, húsát a nyelvük alá teszik, mert a kìgyñhús
(sárkányhús) hűsìt. 4. Emberek aratáskor egy nagy lyukat találnak. Szalmával betömik, meggyújtják.
Óriáskìgyñ jön elő és egy alacsony, széles, vörös bőrű ember kìgyñbőrbe csavarva. Ráül, elszállnak. 5.
Valaki lelővi a garabonciás lovát, a sárkányt. A garabonciás beszñl az ablakon, fenyeget. Az ember
reggelre meghal. 6. Templomkerülő vadász vasárnap rálő egy állatra. Sárkánykìgyñvá változik. Elviszi a
vadászt, aki hét napot tölt vele a levegőben. A garabonciás imádkozza le. Ŕ b) A garabonciás iskolái. A
garabonciás 13 iskolát végez, egy barlangban az ördög tanìtja. 13-an vannak. Szerencsekerékre ülnek,
egy feltétlenül lebukik. Ŕ c) garabonciás, tejkérés, vihar. A garabonciás aludttejet kér. Nem akarnak adni
neki. Tejük vérré válik (béka ül benne). Vihar kerekedik. Aki megtagadta a tejet, az szenvedi a
legnagyobb kárt, az adakozñk megmenekülnek. A garabonciás a mezőn dolgozñkat a közelgő viharra
figyelmezteti. Szemtanuk látják, amint előhìvja a sárkánykìgyñt. Akik nem hallgattak rá, károsulnak. A
határban leereszkedő felhőből három garabonciás száll le, juhásszal bárányt süttetnek maguknak. Újra
leszáll a felhő, elmennek. Ezek a legnépszerűbb mondatìpusok. Ŕ d) A garabonciás és a könyve. Kocsira
kéredzkedik. A kocsis (vagy utasa) az alvñ garabonciás könyvébe beleolvas. A kocsi emelkedni kezd.
Amikor abbahagyja; leszállnak. (Elterjedt tìpus.) Változatok: A garabonciás könyvébe néző személy
távoli helyen (pl. a miskolci piacon) találja magát. Amikor visszalapoz, újra hazajut. A garabonciás
könyvébe egy gyerek belelapoz. Először egy kis kìgyñ, majd egy nagy jön ki, rátekeredik a gyerekre,
megfojtja. Ŕ e) A garabonciás és a kincs. 1. A garabonciás csordásbojtár segìtségét kéri „lovai” (két kìgyñ)
megnyergeléséhez. Nem szabad elvéteni a nyergelést, a kantárt a kìgyñ szájába kell vágni. A bojtár egy
hét múlva rengeteg kinccsel tér haza, ti. a kìgyñk egy barlangban kincset őriztek. 2. Kìgyñk mágikus fűvel
ajtñt nyitnak a földbe. Egy juhász titokban utánozza őket, utánuk megy. Kincset talál; „emberalakforma”
őrzi. Titoktartásra esketi. Egy telet tölt a föld alatt. Kiszabadulva a garabonciás „kipofozza” belőle a
titkot, az emberformájú lény ugyanis az ő eltünt „lova”. Visszaváltoztatja. A juhász sajnálja, hogy
otthagyta a gyémántkövet és a márványkövet, amelyet nyalogatva elmúlik az éhség (vö. a) 2., 3. A
garabonciás egy zsák krumplit akar adni egy vargának, de az csak három szemet fogad el. Zsebében
arannyá válik. Ŕ f) garabonciás táltos vonásokkal. 1. A garanbonciás kezében a bot a holdig nő, felmászik
rajta a felhőkbe. 2. Garabonciások viaskodása szőke és fekete bika képében. A szőke garabonciás társai
segìtségét kéri (verjék a fekete garabonciás körmét, heréjét stb.). Győz, megszabadul, ill. új küzdelem vár
rá, ahol elpusztul. Ŕ Irod. Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Hollñ Domokos: A
garabonciás diák alakja a magyar néphagyományban (Ethn., 1934); Kovács Ágnes: Kalotaszegi adatok a
lidércről, sárkányrñl, garabonciásrñl, rosszakrñl, prikolicsokrñl, boszorkányokrñl (Ethn., 1947); Diñszegi
Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Mozsolics Amália: Hegyháti
hagyományok (Savaria, 1963); Erdész Sándor: Drachentypen in der Ungarischen Volksüberlieferung
(Acta Ethn., 1971); Pais Dezső: A garabonciás és társai (A magyar ősvallás emlékeiből, Bp., 1975).
Diószegi VilmosŔNagy Ilona
garád: 1. tüskés sövényből, gallyakbñl, szalmábñl, trágyábñl, gizgazbñl rakott kerìtés. Elsősorban a fátlan
Alföldön készìtettek ìgy kerìtést a porták, még inkább a → kertek (→ szálláskert), némely nyom szerint
települések köré. Gyakori volt a garád mint az → akol, → karám, → szalmakarám és más állattenyésztést
szolgálñ épìtmény fala, kerìtése is. A garád a különböző szláv nyelvek, valñszìnűleg a szerb-horvát kerìtés,
körülkerìtett hely, istállñ, ñl jelentésű szavának átvétele. Korábban hasonlñ jelentése volt a finnugor
eredetű, már jñrészt kipusztult nyék szavunknak. Elterjedési területe az Alföld, jobbára annak déli fele. Ŕ
Irod. Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány,
Debrecen, 1970). Ŕ 2. a kaszálñn hosszú sorba összehajtott szénarakás, amelyből a kisebb-nagyobb
boglyákat rakják. Ismeretes a garád ebben a jelentésben Nñgrád, Hont, É-Heves területén. A Zagyva
völgyeben gát, a Szuha-völgyön gerenda, Aggtelek vidékén lánc, Abauj némely részén kócs, kacsal stb.
1004
G
néven ismerik a szénagyűjtés első menetében rakott szénasort (→ még: hurka, → máglya, → petrence). A
garád, akárcsak a szénasor többi elnevezése, a tárgy formáját hivatott kifejezni jelentésbővülés révén. Ŕ
Irod. Paládi-Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom,
1970).
Paládi-Kovács AttilaŔSzabadfalvi József
garagulya: → vìzhordñ rúd
Garam mente: a folyñ Lévátñl a torkolatig húzñdñ völgyének falvait foglalja magában. Ny-rñl a Nyitra
folyñ és a Kis-Duna, K-ről az Ipoly vìzválasztñja határolják. A Garamnak az egykori Gömör és Zñlyom
megyékbe eső szakaszához, a Felső- Garam mentéhez viszonyìtva nevezik Alsó-Garam-mentének is. A
honfoglalás ñta magyargyarlakta vidék. Népességének egyenletes fejlődését a török hñdoltság zavarta
meg. Közel esett az esztergomi szandzsák székhelyéhez, és a gyakori hadjáratok miatt is sokat pusztult.
Etnikai egységét azonban nem vesztette el. A II. világháború utáni magyar-szlovák lakosságcsere-
egyezmény a Léva környéki falvakat érintette. Az eltávozott magyarok helyébe alföldi szlovák telepesek
kerültek. Ma Csehszlovákiához tartozik. Ŕ A Zseliztől és Csatátñl délre eső rész r.k. vallású. Esztergom
vonzáskörzetébe tartozott. Nevezetes községei Kisbény és Kéménd (→ még: bényi viselet). Az északi
részen számos ref. vallású község találhatñ (pl. Nagysallñ, Garamszentgyörgy, Óbars), köztük egykor
kisnemesi falvak. 20. sz.-i népi kultúrájuk archaikusabb vonásokat őrzött meg, mint a déli falucsoport.
Vásáros központjai a jelentős mezővárosi és közigazgatási múltú Párkány, Léva és Ipolyság. A Komárom
felé lejtő dombvidék régi népi neve Cser. Az Ipoly és a Garam torkolatvidéke közti hegyeket
Hegyfaroknak nevezik. A Garam mente a néprajzilag kevésbé kutatott területek közé tartozik. Ŕ Irod. Sz.
Kiss Károly: Monográfiai vázlatok a barsi ref. esperesség múltja s jelenéből (Pápa, 1878); Novák Jñzsef
Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913); Bñnis György: Egyke és jogszokás a Garam-
völgyén (Társadalomtudomány, 1941); Duba Gyula: Vajúdñ parasztvilág (Pozsony, 1974).
Kósa László
Garay Ákos (Apáti, 1866ŔBp., 1952): festő, grafikus, etnográfus. 1882-tñl a bp.-i mintarajztanodában,
majd 1884Ŕ87-ben Münchenben tanult. Számos fővárosi lapnak rajzolt karikatúrákat. A népélet
témaköréből készült festményei és rajzai forrásértékűek. Munkáinak leggazdagabb gyűjteményét a
szekszárdi Balogh Ádám Múzeum őrzi. Elsőként kutatta néprajzilag a szlavñniai magyar falvakat.
Értékesek Tolna megyei néprajzi közleményei. Tanulmányai a Néprajzi Értesìtőben jelentek meg.
gardahalászat, látott hal, tekintős halászat: A garda (lat. Pelecus cultratus), a „Balaton heringje” ősz végén,
nov. elején ñriási tömegbe verődve vándorol a Balatonban. A tihanyi halászbokrok ez idő tájt állandñ
készenlétben álltak a parton, s lesték a hegyenjárót, azt a társukat, aki a Tihanyi-hegy valamely csúcsárñl,
tekintőről figyelte a gardasereg megjelenését, amit lila szìnű folt mutatott a vìzen, de jelezte a felettük
csapkodñ küszvágñk nagy serege is. Minden hegyenjárñ a maga kompániájának adta a jeleket, kabátját
lengetve és különböző testhelyzeteket felvéve irányìtotta a hajñ útját, a macska, majd a hálñ bevetésének
helyét, a kerìtés idejét, mñdját. A halászok a szokásos öreghálóval (→ kerìtőhálñ), → gyalommal
dolgoztak, s a sikeres gardahalászat száz mázsa halat is eredményezett. 1900-ban a Balatoni Halászati Rt.
megalakulásával ez az ősi tihanyi halászati mñd megszűnt. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat
könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Viski Károly: Tihany őshalászata (Népr. Ért., 1932); Vajkai Aurél: Tihany
(Veszprém, 1970).
Gardahalászat: a hegyenjárñ jelzése (Tihany, Veszprém m.)
Solymos Ede
1005
G
gardon, ütőgardon: a csellñhoz hasonlñ, házi készìtésű, négyhúrú ütőhangszer. Csellñbñl is alakìthatják át
(„kávás gordon”). Az átalakìtás annyibñl áll, hogy a csellñbñl kiveszik a lelket, lábát (nyergét) vìzszintesre
faragják és húrjait áthangolják. A közönséges gordon testét egy darab juhar- vagy fűzfábñl vájják ki,
mint a teknőt. Külső tartozéka az „ütő” vagy „gardonpáca”, 40 cm-nyi hosszúságú, seprűnyél vastagságú
keményfa bot. A gordonnak régen három húrja volt, a mostaniak négyhúrúak. A húrokat többnyire
egyformán kis d-re hangolják. Régebben ettől eltérő hangolások is voltak, pl.: g d A, a d D, d A D, d d A, a
d d, d d D. A gardonhoz vonñt sohasem használnak. A játékos a jobb kezében levő ütővel a vìzszintes
tetejű lábon egy sìkban fekvő húrokra üt, bal kezének hüvelyk- és mutatñujjával pedig belecsìp a szélső
húrba, azt kissé felemeli és rácsaptatja a fogñlapra. Ugyanabban a kìséretben az ütés és a rácsaptatott
pizzicato egymással váltakozik. Különböző táncokhoz különböző ritmusformulák, a kétféle megszñlaltatás
különböző kombináciñi tartoznak. Az ütéssel megszñlaltatott gardon tompa, átütő hangja leginkább az
üstdob hangjához hasonlìt. A gardont Ŕ egy dallamjátszñ hegedű mellett Ŕ csak tánczenekìsérethez
használják félhivatásos falusi cigány- vagy parasztzenészek (→ hangszeres együttes). Távolabbi múltját
nem ismerjük; valñszìnű, hogy a 17. vagy 18. sz.-ban a tánckìsérő dob szerepét vette át. A csìki
székelyeknél és csángñknál máig használják. Korábban a bukovinai székelyeknél is előfordult. Ŕ Irod.
Dincsér Oszkár: Két csìki hangszer (Bp., 1943).
Gardon (v. Csìk m.)
Sárosi Bálint
Garibaldi-dalok, Garibaldi-nóták: Giuseppe Garibaldi (1807Ŕ1882) szabadsághősről, az olasz nemzeti

felszabadìtñ és forradalmi mozgalmak vezéréről szñlñ népdalok. Az 1848-as szabadságharc bukása után
az emigránsok és az Itáliában szolgálñ katonák egy része csatlakozott az olasz szabadságmozgalmakhoz.
1859-ben magyar légiñ alakult, legnevesebb tisztje a dalokban Garibaldival együtt emlegetett Türr István
(1825Ŕ1908) volt. A magyarok Garibaldi több akciñjában is részt vettek, és kapcsolatban voltak a
Turinban élő Kossuth Lajossal; a Garibaldi-dalok a két vezért gyakran emlìtik együtt. 1859Ŕ64 között a
„Garibaldi-dalok egész özöne árasztott el minden tájékot ...; ha többet nem tudtak is rñla a kunyhñk
lakosai, annyit mindenki tudott, hogy a szabadságot tőle kell várni” (Vasárnapi Újság, 1873) (Majd eljön
a Garibaldi!...). Többnyire → negyvennyolcas dalokat és → Kossuth-dalokat (Fölnyergelem szürke
paripámat; Letörött a bécsi torony gombja; Szeged alatt elkészült a vasút...) alakìtottak át, az utñbbiakat
természetesen a → Kossuth-nñta dallamára énekelték. A Garibaldi-dalokban a korabeli hősök együtt is
szerepelhetnek (Hoz majd Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi!; Ŕ Kossuth, Klapka és
Türr Mind be fognak jönni. Éljen Garibaldi!...), de a legtöbbnek Garibaldi az egyedüli hőse (Garibaldi
szürke paripája; Garibaldi a csatára siet ...); vitéz tábornok (Garibaldi sokat vizitálja, Hogy hol lenne
tágasabb csatája?...), aki azonosul a magyarok ügyével (Ezernyolcszázhatvankettedikbe Felment
Garibaldi egy nagy hegyre, Onnan nézte szép Magyarországot: Hogy harcolnak a magyar huszárok...).
Egyik legnépszerűbb történelmi hősünk, az idegen származásúak között pedig a legelső, aki időközben
szinte magyarrá vált (Garibaldi csárdás kis kalapja...), még évtizedek multán is énekelték a Garibaldi-
dalokat. Ŕ Irod. Arany Lászlñ: A magyar politikai költészetről (Bp., 1873); Dégh Linda: A szabadságharc
népköltészéte (Bp., 1952); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952); Ortutay Gyula:
Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban (Ethn., 1952).
Katona Imre
Garibaldi-szűr, parasztszűr: A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben Somogy m.-ben is üldözte, sőt
tiltotta a hatñság a túl cifrán varrott szűröket. A tilalmazás, ill. büntetés egyik mñdja az volt, hogy késsel
lekaparták a cifraságot a szűrről. Ahol azonban a cifraságot a szűrhöz varrták, a varrás helyén a cifraság
levágása után szìnes vonal maradt. Ezt követően a szűrszabñk a diszìtményeknek csak a kontúrjait
jelezték a szűrökön. Az ilyen szűröket Kaposváron Garibaldi-szűrnek vagy parasztszűrnek nevezték. Ŕ
Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).
Gáborján Alice
garicsa: → kaloda
garizs: → fogda
1006
G
garmada: → nyomtatás
gatya, lábravaló: két szárbñl, a két szár közti fenékből, → pálhábñl vagy ületből állñ ruhadarab.
Munkanapra háziszőttes kendervászonbñl készült inkább, 2Ŕ4 szél szélességben. A kemény, sokszor
zsákvászonbñl készült gatya neve helyenként bikkfa- vagy tölgyfagatya. Hosszúsága a térdtől a lábikráig
érhetett, leghosszabb az alföldi gatya volt. A gatya felső részén általában → korc készült a gatyamadzag
számára, de Torockñrñl és az Udvarhely megyei Lövétéről olyan emlìtés is akad, hogy a madzag nélküli
gatyát elöl megcsavarták és a megcsavart részt a korcba dugták. Neve cigánybog volt. A szegények
sokszor egyetlen → pőre gatyában teleltek ki. A vászon gatyát és inget – különösen azok, akik állatokkal
jártak Ŕ élősdiek ellen juhtejjel vegyìtett zabszalma hamujába taposták vagy főzték, s ha megszáradt,
hájjal kenegették. Melegebb is volt az ilyen fehér ruha. Télidőben a szegények sokszor két gatyát vettek
egymás fölé, s azokat a térd alatt összekötötték, vagy a bő gatya divatjakor ez alá még egy szűk gatyát is
vettek. Így jött létre az un. felsőgatya. Az alföldi pásztorok, cselédek pendelyhez hasonlñ egyágú gatyát
viseltek dolgozñgatyájuk felett, hogy azt az elpiszkolñdástñl ñvják. A 19. sz. folyamán Ŕ helyenként
különböző időpontokban Ŕ a kendervászon helyett pamutos vászon, majd gyári gyolcs lett a gatyák
anyaga. Ezek nagyobb szélessége hatott a gatya szabására, az ünnepi gyolcsgyatyák szélességét 12Ŕ16
szélig megbővìtette. Gyolcsbñl készültek az ún. bőgyatyák, amelyeket a derékban sok aprñ ráncba szedtek.
A bő gatya többnyire a lobogñs ujjú inggel együtt fordult elő; Erdélyben csak Kalotaszegen terjedt el.
Másutt a nadrág alatt munkához szűk gatyát viseltek, ennek a matyñknál furulyagatya volt a neve.
Szélessége 1Ŕ2 szél volt. Ŕ A múlt század elején inszurgensek (nemesi felkelők), verbunkos katonák,
pandúrok kék vászon inget és gatyát hordtak. Rñzsa Sándor szabadcsapata is ilyen „egyenruhában” vett
részt a szabadságharcban. Az 1860-as évektől a Hortobágyon jött divatba. Betyárok, pandúrok, valamint
csikñsok és gulyások hordták. Hajdu m.-ben a két világháború között még itt-ott viselték. A matyñk közül
csak a tardiak hordták. Ŕ Irod. Haáz Ferenc Rezső: Egy székely falu (Lövéte) öltözete (Emlékkönyv a
Székely Nemzeti Múz. ötvenéves jubìleumára, Sepsiszentgyörgy, 1929); Györffy István: A nagykun viselet
a XVIII. században (Ethn., 1937); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn.,
1938); Nyárády Mihály: Szabolcs megye vázlatos tárgyi néprajza (Szabolcs vármegye c. munkábñl,
Nyìregyháza, 1938); Györffy István: Matyñ népviselet (Bp., 1956); Nagy Jenő: A torockñi magyar népi
öltözet (Bukarest, 1957).
Bőgatya (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Lőrinci palñc gazda gatyában (Heves m.)
1007
G
Ludányi palñc gazda gatyában (v. Nñgrád m.)
Parasztember gatyában (Hñdmezővásárhely, Plohn-gyűjtemény, Csongrád m.)
Lñci gazda gatyában (Nagylñc, Nñgrád m.)
Gáborján Alice
gatyamadzag: 1. a gatya megkötésére a gatya derekában levő korcba, gallérba, ontrába vagy pártába
fűzött madzag. Szőhették házilag laposmadzag-szövőn, vehették cigányasszonyoktñl, de lehetett házilag
sodrott, gömbölyű madzag is. Ez utñbbit más célra is használhatták, pl. köthettek nyüstöt is belőle, de a
neve akkor is gatyamadzag volt. Ŕ A múltban sokszor dìszìtették és mint ilyent szerelmi ajándéknak is
adták, pl. Kecskemétről 1727-ben aranyprémes és csipkés gatyamadzagot emlìtenek. Ŕ Irod. Papp Lászlñ:
A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Gáborján Alice: A kender feldolgozása és a nyert
termékek felhasználása Tardon (Népr. Ért., 1956). Ŕ 2. A magyar népi hitvilág gyakran használt →
mágikus tárgya. Főleg két szerepben volt ismeretes: a) a → boszorkány ellen védekeztek vele, pl, ha a
kilincset gatyamadzaggal kötik be, akkor a hit szerint a boszorkány nem tud bemenni. Ŕ b) A → szerelmi
varázslás gyakori eszköze volt, pl. a elégetésével a férfiakat meg lehet rontani. (→ kötés) Ŕ Irod. Pñcs Éva:
Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964).
Gáborján AliceŔHoppál Mihály
gatyamadzaghúzñ: fábñl faragott Ŕ s a Dunántúlon gyakran dìszìtett Ŕ vagy a baromfi szárnycsontjábñl, a

disznñ szárkapocscsontjábñl, ritkábban fémből készìtett, mintegy arasznyi hosszú, lapos keskeny eszköz,
amellyel a gatyamadzagot húzzák a gatya korcába. Egyik vége keskenyedő, ill. hegyesedő, a másik végén
lyuk van a madzag befűzésére, vagy ráhurkolt zsinegdarab, amelyhez a gatyamadzagot kötik. Ŕ Irod.
Mándoki Lászlñ: Pásztor „faragñiskola” (A pécsi Janus Pannonius Múz. Évkve, 1963).
1008
G
Gatyamadzaghúzñ
Gatyamadzaghúzñ
Manga János
gazda: 1. a parasztgazdaság tulajdonosa, a termelés irányìtñja, a család feje. A gazdának a vagyona

állatai, földje, munkaeszközei voltak. A nincstelen földnélküli sohasem gazda. A gazda földdel bìrñ
paraszt, a telkes jobbágy utñda. A jobbágytelek nagyságátñl függően az I. világháborúig általánosan
használt kategñria volt a telkes, egész helyes, háromnegyedes, félhelyes, féltelkes, negyedes gazda, amely a
vagyoni állapot szerinti megkülönböztetés folytán egyúttal rangsorolás, presztizsjelző is volt. A paraszti
rétegződés új kategñriái az I. világháború után a kis- és nagygazda. A kisgazda kategñriához számìthatñk
mindazok az önállñ parasztgazdák, akiknek akkora birtokuk volt, hogy azon önállñ gazdálkodást
folytathattak, más gazdaságában nem dolgoztak, viszont a saját gazdaságukban elsősorban saját családi
munkaerővel végezték el a munkát, és idegen munkaerőre csak időnként vagy mellékesen szorultak. Ide
kell számìtani a nagyobb haszonbérlőket, valamint azokat, akik törpebirtokukat bérlettel egészìtették ki.
A nagygazdák birtokuk nagysága miatt a családi munkaerő mellett idegen munkaerőre szorultak. A
nagy- és a kisgazda réteg magatartásformában sem volt egységes. A kisgazdának és családjának minden
idejét és erejét a munka kötötte le, tevékenysége a puszta megélhetésre irányult. A nagy gazda már csak
irányìtotta a mezőgazdasági munkát, cselédeit ellenőrizte. Haszonélvező volt, jutott ideje gazdakörbe,
kávéházba járni, posztñruhája, aranyñrája, könnyű kocsiszekere megmutatta rangját. A kisgazdáktñl,
cselédektől távoltartotta, elhatárolta magát (→ pñgár). – 2. az elszegődött cselédek, felfogadott
bérmunkások, ledolgozási viszonyba kerülő felesek, harmadosok stb. felfogadñ munkaadñja, akit
országszerte szinte általánosan gazduramnak szñlìtottak. Ŕ 3. az együttélő → nagycsaládok feje, a család
legidősebb férfitagja volt, tisztét haláláig viselte. A családtagok engedelmességgel tartoztak neki, a család
minden egyes tagját joga volt megszidni, testileg megfenyìteni, a bűnöst bizonyos időre vagy véglegesen
elűzhette a család kötelékéből. A családtagok tisztelettel közeledtek hozzá, jelenlétében a család asszonyai
csak suttogva beszéltek, nem nevettek, akkor szñlìtották meg, ha elkerülhetetlen volt. Ŕ A családi vagyont
egyedül csak ő kezelte, nála volt a pénz. Ő rendelkezett a gazdasági termékek, állatok, készletek felett;
vásárra ment, kereskedett. A család élelmiszerkészletét, felhalmozott javait őrizte, pl. a palñcoknál a
gazdánál volt a „hambár” (kamara) kulcsa, amelyben a szemes termények egy részét és az élelmiszereket
Ŕ liszt, szalonna stb. Ŕ őrizték. Általában nem tartozott senkinek számadással, képessége és természete
szerint őrizte, gyarapìtotta vagy kisebbìtette a család küzös vagyonát. Ŕ Ha elöregedett, rendszerint az
utána következő legidősebb férfit, fiát vagy öccsét vette maga mellé, kinek tanácsát esetleg kikérte, de a
döntés joga, a szellemi irányìtás élete végéig övé maradt. Ŕ A társadalom felé a családot a gazda
képviselte: hatñsági ügyekben ő járt el, a törvény elé ő állt családtagjai helyett. Ha családjábñl valaki
helytelenül cselekedett, őt is szégyen érte, ezért éberen ügyelt a családtagok viselkedésére, pl. ellenőrizte a
vallási szertartások gyakorlását, beleszñlt az asszonyok, a lányok ruházkodásába. Vasárnap délután a
Bibliábñl vagy imádságoskönyvből olvasott fel a családtagoknak. Ŕ Feladata elsősorban a gazdasági
munkák megtervezése, gyakorlati megszervezése, irányìtása, az elvégzett munkák ellenőrzése, a javak
őrzése volt. Munkaköre és tekintélye mentesìtette minden határbeli és nehezebb udvarbeli munka alñl.
Tisztsége, társadalmi rangja ruházkodásában is kifejezésre jutott, pl. egyes vidékeken subát csak ő
hordott, mìg a család többi férfitagjai ködmönt vagy szűrt; a lajbiján, ujjasán nagy ezüstgombok
mutatták tekintélyét. Ŕ A gyermekek irányìtásában, szellemi nevelésében a gazdának jelentős szerepe
volt, ő mesélte el a falu, a család történetét, mondáit, tudatosìtotta a helyes magatartást, kialakìtotta
gondolkozásmñdjukat, értékrendjüket. Ŕ A gazda halála igen gyakran a nagycsalád újraszerveződését
vagy felbomlását vonta maga után. Ŕ A feudális jellegű nagybirtok Ŕ még a jobbágyfelszabadìtás után is Ŕ
a gazdákon keresztül fegyelmezte a családokat, irányìtotta a szolgáltatásokat, alakìtotta a közvéleményt.
Ŕ 4. a legénycéh vezetőjének, a → legénybìrñnak helyi neve. Ŕ 5. → lakodalmi gazda Ŕ Irod. Erdei Ferenc:
Magyar paraszttársadalom (Bp., 1941); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1942); Morvay Judit:
Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század második felében (Bp., 1956);
Morvay Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása. (Ethn., 1966).
1009
G
Morvay JuditŔSzabó László
gazdag asszony anyja: → anyját föl nem ismerő lány
gazdaság, parasztgazdaság: 1. alapvetően mezőgazdasági termelést folytatñ, különböző, esetleg nem mezői,
de azt kiszolgálñ ágazatokat is magában foglalñ (pl. háziipari vagy javìtñ részleg), a parasztcsalád
munkaerejére, esetleg néhány alkalmazott munkájára épülő üzemegység. A gazdaság alapja a birtokolt,
használt magántulajdonban vagy bérletben bìrt föld, amelyen mezőgazdasági termelés folyik. A gazdaság
célja elsősorban az egész család önellátása, munkaerejének, állatállományának, eszközeinek
újratermelése, s csak másodsorban az árutermelés. A gazdaság termelésének célja azonban koronként és
vagyoni kategñriánként változik. A gazdaság a jobbágyfelszabadìtás előtt nemcsak a saját fenntartására,
munkaerejének megújìtására szükséges javakat termelte meg, hanem bizonyos többletet is előállìtott,
amelyet különböző szolgáltatások formájában (elsősorban természetben) kisajátìtott a föld tulajdonosa.
Ugyanebben az időben a kisebb nemesi birtokok is önellátñ jellegűek voltak, bár ezeken a munkaerő egy
részét a jobbágyok biztosìtották. A kapitalizmus korában a gazdaságok zöme megőrizte önellátñ jellegét,
a csak a 30Ŕ40 hold felettiek termeltek jelentősebb mértékben eladásra is. A földnagyságon kìvül a
gazdaság termelésének szerkezete (pl. állattartñ, szőlőtermelő) és a földminőség is befolyásolta az
árutermelés mértékét. A gazdasághoz hozzá tartoznak az emberi munkaerőn kìvül a munkaállatok,
szerszámok, a gazdasági épìtmények, amelyek nem feltétlenül találhatñk egy tagban, hanem egymástñl
távolabb is elhelyezkedhetnek, több üzemegységet alkotva (→ területi munkamegosztás, →
üzemszervezet). A gazdaság munkáit, üzemegységeiben folyñ tevékenységét a → gazda irányìtja és
hangolja össze. Az egyes családtagok, alkalmazottak az ő irányìtásával dolgoznak. Ugyancsak a gazda
feladata a gazdaság gyarapìtása, szükségleteinek megállapìtása, különböző munkák, adásvétel dolgában
valñ döntés. A gazdaságok működésének eredményességét két fő ágának, a földművelésnek és
állattartásnak az összehangolása, viszonya határozza meg, de jelentős szerepet játszik a
melléktevékenységek (kertgazdaság, fuvarozás, ipari munkák, háziipari tevékenység, gyűjtögetés) jñ
bekapcsolása, összehangolása is a két fő gazdasági ággal. Ŕ Mo.-on a gazdaságoknak vidékenként
különböző tìpusai vannak, s ezeket a tìpusokat az egyes ágazatok arányával és jellegével (intenzitás
mértéke) jellemezhetjük. Az egyes gazdaságtìpusokat a magyar néprajztudomány még nem foglalta
rendszerbe, csak legszembeötlőbb és egy-egy nagyobb vidék viszonylatában kiugrñ jegyeit rögzìtette
esetenként. Így számon tartjuk az alföldi tipusú gazdaságot, ahol a gabonatermesztés és külterjes
állattartás kapcsolñdik össze, s határozza meg a gazdaság jellegét, a D-alföldi és kiskunsági kerti
művelésre épülő vagy annak nagy teret szentelő gazdaságokat (makñi, szegedi, kalocsai hagyma- és
paprikakertészek), az EgerŔGyöngyös, Tokaj vidéki és Balaton melléki szőlőtermelésre épülő
gazdaságokat, az Északi-Közép-hegység, Erdély, a Bakony mindent termelő földműves és állattartñ
gazdaságait, ahol a földművelés az állattartás mellett csekélyebb jelentőségű, és nagyobb szerepet kapnak
a táj lehetőségeit kihasználñ egyéb tevékenységek, alkalmi munkák (gyüjtögetés, erdőlés, fafaragás,
fuvarozás, mészégetés, szénégetés, idénymunkák: summásság, aratás, szőlőmunkák). Az egyes területek
gazdálkodásának ez a jellege, ìgy a gazdaságok itt felsorolt tìpusai az elmúlt évszázadban alakultak ki
ebben a formában, bár közülük nem egy terület nagy múltra tekint vissza (borvidékek). A nagy
tájátalakìtñ munkák előtt az Alföldön is differenciáltabb jellegű gazdaságtìpusok voltak. A gazdaságok
fenti tìpusai még kisebb egységekre, helyi tìpusokra tovább bonthatñk. A néprajz azonban adñs mind az
átfogñbb, mind a részletezőbb kép megrajzolásával. Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Futñhomok (Bp., 1937); Erdei
Ferenc: Parasztok (Bp., 1938); Szabñ István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában
1848Ŕ1914 (Bp., 1965); Makkai Lászlñ: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság
kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XVŔXVIII. századi agrártörténetéből, Bp.,
1966); Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr.
Közl., 1967); Gyìmesi Sándor: A kapitalizmus és a parasztgazdaság (Ethn., 1968). Ŕ 2. parasztgazdák
társulása állataik közös kint hálñ nyájban valñ legeltető tartására. A paraszti kisüzemek az állattartás
bizonyos mozzanatait, ìgy elsősorban a legeltetést Ŕ már évszázadokkal korábban is közös pásztorlás
révén igyekeztek megoldani, mert az rentábilisabb volt. A közös legeltetés bizonyos kooperáciñt igényelt a
legegyszerűbb formáknál is: pl. a naponta hazahajtott nyájak esetében is közös pásztorfogadást, a
legeltetés rendjének megállapìtását stb. A tartás a kihatott nyájak esetében is még szoros összefüggésben
maradt az egyes paraszti üzemekkel. Kint háló nyájak szervezése, amikor az állatok egész évben vagy az
év jelentős részében pásztoraikkal együtt a parasztgazdaságoktñl térbelileg is elszakìtva, a
pásztorszálláson Ŕ legelőn vannak, vagyis egyfajta közös tartozéküzem létesül, az szorosabb
együttműködést követel az állatok tulajdonosaitñl is. A kétféle legeltetés-szervezés között szervezeti
szempontbñl választñvonal húzñdik, s a különbség kifejeződik abban is, hogy gazdaságnak csak az olyan
gazdacsoportot, gazdatársulást nevezik, amely kint hálñ közös nyájat, szállásos nyájtartást szervez. A
gazdaságok önkéntes alapon szerveződtek, egy-egy településen belül szükség szerinti számban; az
1010
G
Alföldön pl. a nagy parasztvárosokban nyolc-tìz is. Ŕ Az egy-egy gazdaság előtt állñ feladatokat
részleteiben a helyi viszonyok szabták meg. Hajduszoboszlñn pl. a gazdatársaknak a gazdaság
létrehozásánál és működtetésénél a következő kérdéseket kellett megoldaniuk: a közös nyájba vert állatok
számon tartása (tulajdonjogának biztosìtása); legelő biztosìtása; az állatok őrzői számára pásztorkunyhñ,
az állatok számára hodályok biztosìtása; munkaerőről gondoskodás; fogyñeszközök és egyéb üzemeltetési
költségek biztosìtása; a szállás gazdaság általános irányìtása. A gazdák részvétele a szállásos
állattartásban minimális volt; bizonyos hagyományos kollektìv termelőmozzanatok elvétve előfordultak
ugyan (pl. a nyáj ki- és hazahajtása a gazdák tényleges részvételévél), a munkát azonban a termelést
szolgálñ szövetkezésben bérért alkalmazott hivatásos pásztorok látták el. A juhállomány közös nyájakban
tartásának egyik gazdasági indoka éppen az volt, hogy ezáltal a komplex paraszti gazdaságok a sokféle
tennivalñ egy részétől épp a nyári időszakban mentesültek. A gazdatársakat a közös szállásgazdaság
fenntartása és irányìtása kis szervezett együttessé tette, amely a maga szabályai, szokásai szerint
működött. A kis közösség élén listásgazda állt, kifelé ő képviselte a gazdaság ügyeit, ő vezette a jñszág- és
egyéb listákat, hìvta össze és vezette a gyűléseket. Pénztárnok intézte a pénzügyeket a azok
nyilvántartását. A gyűléseken jegyzőkönyvet készìtettek, jñ fogalmazñképességű gazdatársat választottak
jegyzőnek. Az eljáró vagy tizedes szervezési, hìradási feladatokat látott el, a pásztorokhoz hasonlñan
fizetett alkalmazott volt, de ettől függetlenül lehetett egyben gazdatárs is. A gazdaság évente több ìzben
tartott gyűlést a helyadó gazda házánál. A fontosabb gyűlések → gazdasági evéssel jártak együtt. A
helyadñ gazdánál őrizték Ŕ ha volt Ŕ egy-egy gazdaság közös vagyontárgyait. A gazdaságok e néven az
Alföldön ismeretesek, ahol a heverő- vagy tőkeállat tartására alakultak. Valñszìnűleg a korábbi extenzìv
tartás emléke, hogy egyes helyeken a gazdaságok egész évre fogadtak pásztort, jñllehet csak tavasztñl
őszig volt közös nyáj már; télen a pásztor gazdaságrñl gazdaságra járva egészségügyi szempontbñl
ellenőrizte a birkákat. Az extenzìv tartás idején egész évben folyt legeltetés, a szállásgazdaság egész évben
fennállt. Ŕ Történetileg a gazdaságok a késő feudális és feudálkapitalista gazdasági fejlődés termékeinek
látszanak. Kora középkori források még nem emlìtik őket. A 18. sz.-ban több alföldi parasztvárosban
(Debrecen, Hñdmezővásárhely, Kiskunság) már megvoltak. Az új közigazgatási rendszer kiépìtésekor
bizonyos gazdaságirányìtási funkciñk ellátása Ŕ amelyek korábban a communitások szabályozása alatt
álltak Ŕ az új községigazgatási kereteken kìvül maradt, s ezeket ún. autonñm gazdasági közösségek látták
el. A gazdaságok ezek közé tartoznak. Tágabb értelemben termelési szövetkezetek, amelyeknek Ŕ mint az
összes kapitalizmus korabeli termelési szövetkezetnek Ŕ lényeges vonásuk, hogy nincs bennük
termelőszövetkezeti jellegű kollektìv munka. Másrészt számos vonásuk jñl kitapinthatñan feudalizmus
kori hagyományt testesìt meg. A termelőszövetkezeti gazdasági átszervezésig álltak fenn. A gazdaságok
legközelebbi rokonai az → esztenaközösségek. Erdélyben helyenként az utñbbiakat is gazaságnak hìvták.
Ŕ Irod. Ecsedi István: Gazdasági evés (Népünk és Nyelvünk, 1931., 1Ŕ3. sz.); Imreh István: Székely
falutörvények (Kolozsvár, 1947); Erdei Ferenc: Mezőgazdaság és szövetkezet (Bp., 1959); Földes Lászlñ:
Egy alföldi juhtartñ gazdaság (Népr. Ért., 1962).
Szabó LászlóŔFöldes László
gazdasági antropolñgia: az angolszász néprajztudományban kialakult kutatási terület, amely felöleli mind
a törzsi, mind a népi társadalmak gazdaságának vizsgálatát, azaz tanulmányozza a gazdasági folyamatot
alkotñ tevékenységeket és a gazdasági folyamat ismétlődő lezajlását biztosìtñ gazdasági viszonyokat az
emlìtett társadalmak körében. A gazdasági antropolñgia kialakìtása Malinowski és Thurnwald
munkásságának eredménye, akik funkcionalista társadalomszemléletük (→ funkcionalizmus)
következtében figyelmüket a társadalmi lét minden szférájára, ìgy a gazdaságira is kiterjesztették.
Társadalomközpontú érdeklődésüknek megfelelően elsősorban a gazdaság minőségi oldalát, a gazdasági
viszonyok adott formáit ìrták le és analizálták, főként abbñl a szempontbñl, hogy mi a gazdaság szerepe a
vizsgált törzsek társadalmának rendszerében. A gazdasági antropolñgiát az 1920-as évek végétől
nagymértékben gazdagìtották Firth kutatásai. Firth az emberek közötti reláciñk mellett tanulmányozta
az ember és a javak viszonyát, jelentőséget tulajdonìtott a mennyiségi elemzéseknek, és a gazdasági
antropolñgia egyik fő kérdésének a századfordulñ polgári közgazdaságtanának azt az alapvető
dilemmáját tekintette, hogy az egyes társadalmakban milyen megfontolások alapján osztják el a szűkösen
rendelkezésre állñ javakat. Firth nyomán számos kutatñ kìsérelte meg különféle polgári közgazdaságtani
mñdszerek alkalmazását egyes társadalmak gazdaságának feltárására. Velük szemben lépett fel az 1950-
es években Polányi Károly, aki kétségbe vonta, hogy a kapitalista gazdaság elemzésére kialakìtott
mñdszerek (formális közgazdasági elmélet) alkalmasak lennének más tìpusú gazdasági rendszerek
lényegének megismerésére is. Elvetette azt, hogy a gazdasági vizsgálatok központi kérdése a
gazdaságossági elv megvalñsulásának elemzése, helyette a gazdaság alapvető (szubsztanciális) jelentéséből
indult ki; a gazdaság az embernek a természettel és társadalmával folytatott olyan anyagcseréje,
amelynek eredményeképpen hozzájut kìvánságai kielégìtésének anyagi eszközeihez. Az elosztás formái Ŕ
1011
G
reciprocitás, redisztribúciñ, piac Ŕ szerint tipologizálta a gazdaságokat, és megismerésükre más-más

mñdszereket ìtélt alkalmasnak. Követői és a közgazdasági mñdszerek alkalmazásának védelmezői között
alakult ki az 1960-as évek egyik fő néprajzi vitája, az ún. szubsztantivista-formalista vita. A gazdasági
antrolpolñgia elméleti és mñdszerbeli gazdagodásával egyidejűleg változott kutatásának tárgya is. Az
1930-as évektől kezdve törzsi társadalmak mellett kiterjesztették a vizsgálatokat a kapitalizmust
megelőző osztálytársadalmak parasztgazdaságaira is, a közgazdasági jellegű analìzisek elsősorban ezek
körében bizonyultak eredményesnek. Az 1950-es évek végétől, Afrika és Ázsia népeinek felszabadulása
ñta egyre nagyobb figyelmet szentelnek a törzsi és parasztgazdaságok átalakulási folyamatának. Az ilyen
jellegű gazdasági antropolñgiai kutatásoknak jelentősége lehet gazdasági döntések hozatalában: jelzik,
hogy a gazdaságba bevezetett újìtás milyen társadalmi hatásokkal járhat, ill. hogy a gazdaság
változtatását célzñ döntések megvalñsìtásának milyen társadalmi gátjai vannak. Ŕ Irod. Herskovits, M. J.:
Economic Anthropology (New York, 1952); Polanyi, K.ŔArensberg, C. M.ŔPearson, H. W. (szerk.): Trade
and Market in the Early Empires (Glencoe, 1957); Sárkány Mihály: Gazdasági antropolñgiai irányzatok
(Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1970.)
Sárkány Mihály
gazdasági evés: az alföldi juhtartñ társaságok, a → gazdaságok fontosabb gyűléseihez kapcsolñdñ közös
étkezése. Az utñbbi időben racionális okát adták: a vidám lakmározás vonzotta a tagokat, s ìgy a gyűlésen
valñ részvételt biztosìtotta. (Annál inkább, mert az evés költségeinek egy személyre eső részét a
távolmaradñkra is kivetették.) A gazdasági evés azonban szélesebb körű hagyományhoz kapcsolñdik, s e
puszta ésszerű ok nem eredetére utal. A különböző gazdasági eseményekhez kapcsolñdñ hasonlñ
együttevések, aratási, szüreti lakomák, régebben céhebédek, újabban a tsz-ek zárszámadási bankettjei
stb. sorába tartozik. Ŕ A juhtartñ gazdaságok gazdasági evésén a főétek birka pörkölt volt, amihez régen
sorrendben adták a gazdatársak a birkát (vágósor, soros vágó). A pörköltet a gazdaság juhásza készìtette
el szabad tűzőn, bográcsban, a legutñbbi időkben is. A gazdasági evésen csak a gazdaság tagjai (férfiak)
és a juhász vett részt. A gazdasági evések régebbi közösségi evéseknek és magának az evéstechnikának
olyan mozzanatait őrizték meg a legközelebbi múltig, amelyek a paraszti háztartásokbñl már eltűntek (pl.
egy asztalnál ülők közös bográcsbñl esznek stb.) Ŕ Irod. Ecsedi István: Gazdasági evés (Népünk és
Nyelvünk, 1931. 1Ŕ3. sz.); Földes Lászlñ: Egy alföldi juhtartñ gazdaság (Népr. Ért., 1962); Szabadfalvi
Jñzsef: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964).
Földes László
gazdasági munka: → mezőgazdasági bérmunka
gazdasági munkás: → mezei munkás
gazdasszony: 1. a → gazda felesége. Elsődleges munkaterülete a háztartás, az udvar körüli munkák. A

kisgazda feleségének minden idejét és erejét a ház körüli és gazdasági munka kötötte le; nemcsak főzött,
mosott, veteményezett, de a mezei munkákra is kijárt. A nagygazdák feleségei cselédet tartottak, a
feladatuk elsősorban a munka megszervezése és ellenőrzése volt. Bár a gazdasszony is végzett házi
munkát, cselédei a piszkosabb, nehezebb munkát elvégezték helyette. A mezőre soha nem járt ki. A helyi
szokás is befolyásolta a gazdasszony munkaköreit. Ŕ 2. az együttélő nagycsalád legidősebb nőtagja,
rendszerint a gazda felesége. A gazdasszony volt a közvetitő a nagycsalád feje, a gazda és a család
nőtagjai között. Hatalma sokkal korlátozottabb volt, mint a gazdáé, csak az asszonyoknak, lányoknak és
a még nem munkaképes gyermekeknek parancsolt. A menyecskék (→ meny) élete, boldogulása a
családon belül a gazdasszony természetétől függött; jñl vagy rosszul bánt velük természete vagy kedve
szerint. Testileg is megfenyìthette őket, de nem űzhetett el senkit a családi kötelékből. A nagycsaládban a
gazdasszony feladata volt a főzés az egész család számára, menyei csak a kenyérdagasztásnál,
vìzhordásnál, tűzrakásnál, mosogatásnál segìtettek neki. Ugyancsak kötelessége volt a nagycsalád összes
gyermekének a felügyelete, amìg menyei a határban dolgoztak. A tehenek, baromfiak gondozása, a
veteményeskert művelése is nagyjábñl rámaradt. A közös asszonyi munkákban: szövésben, fonásban,
tollfosztásban stb. szintén részt vett, irányìtotta és beosztotta a munkát. Segìtsége az utána következő
legidősebb asszony, rendszerint legidősebb fiának felesége, az „első menyecske” volt. A család vagyonábñl
övé volt a tej, tojás, baromfi piacozással járñ haszna. A kamra felett, amelyben az élelmiszerek voltak, ő
rendelkezett. A mátraaljai palñcoknál a 19. sz. végén még csak ritkán volt a gazdasszony kezében a
kamra kulcsa, ezt is a gazda őrizte, de a gazdasszony hatalma itt is egyre jobban nőtt. A családi vagyon
kezelését, a pénz beosztását és hasznosìtását a gazda általában a gazdasszonnyal is megbeszélte.
Családtagjainak a gazdasszony vette a vásárokon a szükséges ruhaneműt, ünnep előtt ő adott a
legényeknek kocsmázásra pénzt. A gazda halála után, ha a nagycsalád nem vált szét, a gazdasszony vette
1012
G
át a család irányìtását, de a család legidősebb férfitagjainak bevonásával vezette a gazdálkodást.

Polgárosultabb egykés vidékeken hatalma megnőtt, nemegyszer nagyobb lett a férfiakénál, „hangja is a
gazda fölé emelkedett”. Ŕ 3. a nagygazdák, úri házak házvezetőnője. Ŕ 4. a → summások szakácsnője. Ŕ 5.
főzőasszony: a → lakodalomra sütő, főző asszonyok a lakodalmas családok rokonai, szomszédai, műrokonai
közül, ill. olyan specialista, aki a többi, ebben kevésbé gyakorlott asszony munkáját vezeti és összefogja,
ellenszolgáltatás fejében. Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Putz Éva:
A kolonyi lagzi (Pozsony, 1943); Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson
(Érsekújvár, 1944); Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt
század második felében (Bp., 1956); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai
székelyeknél (Népr. Közl., 1962).
Morvay JuditŔGyörgyi Erzsébet
gazdasszonyok tánca: általánosan ismert lakodalmi táncos szokás (→ lakodalmi táncok), melyre
rendszerint a vacsora végeztével, esetleg hajnalban kerül sor. Szakácsasszonyok táncának is nevezik.
Legtöbbször tréfás kéregetés a bevezetője: a násznép körében megjelenő szakácsasszonyok bekötött,
„kásával megégetett” kezüket mutogatják, s kásapénzt szednek (az utána következő táncot ezért néhol
kásatáncnak mondják). A gazdasszonyok tánca formailag rendszerint kötetlen, ill. az egyik helyi
táncformát jelenti: Kalocsa környékén marsot (→ indulñ), Sárközben → ugrñst, másutt körtáncot vagy
csárdást járnak soros, kör vagy teljesen kötetlen alakzatban. A főzőasszonyok, menyecskék többnyire
csak magukban járják, gyakran azonban férfiakat is felkérnek a násznépből. Néhol borosüveggel a
fejükön táncolják, mindig elengedhetetlen azonban tánc közben a konyhai főzőeszközök felmutatása,
lábasok, fedők, tepsik összeverése, fakanállal, nyújtñfával ütögetése. Ŕ Irod. Lakodalom (A Magyar
Népzene Tára, III., AŔB., Bp., 1955Ŕ56); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos
Lakodalmi főzőasszonyok (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Maácz László
gazdaváros: Györffy István által ajánlott kifejezés az alföldi parasztváros megnevezésére. Indoklása
szerint a paraszt szñ elsősorban úrbéres jobbágyot jelent. Ilyen réteg viszont az újkorban nem volt a
jelzett városokban. A török korban nagy tekintélyt szerzett itteni állattartñ-földműves réteg inkább
gazdának nevezhető, és az általa lakott város tìpusa gazdavárosnak. A gazdaváros Györffy által
megemlìtett sajátosságai: terjedelmes (30Ŕ90 ezer holdas) határ; fejlett tanyarendszer; a nagybirtok
hiánya; nagy belterület; egykori szálláskertesség; falusias utcák és nagy lélekszám. Ŕ Irod. Györffy István:
Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszlñ települése (Népr. Ért., 1926).
Bárth János
gázlñ: folyñ- vagy állñvizek olyan sekély szakasza, amelyen gyalogszerrel, lñháton vagy szekérrel át lehet
menni. A gázlñ mindig ott keletkezett, ahol a folyñ egyenes folyású volt és lapos partok között haladt;
szélesen terült el a vìz, és ezért a sodra sem volt nagy. A gázlñnak különösen a 16Ŕ17. sz.-ban volt
jelentősége, vagyis a magyar marhakereskedelem, a tőzsérkedés virágkorában. A marhahajtó utak ugyanis
nemcsak a településeket kerülték el, hanem a réveket is, de nemcsak a révpénz megtakarìtása végett Ŕ
hiszen a gázlñkon ingyen verték át a jñszágot Ŕ, hanem azért, mert a szilaj marhát nem igen lehetett volna
a → kompra, hidasra ráhajtani. A gázlñkon könnyen áthaladt a jñszág, nem bomlott meg a csapat, mint
pl. ha úsztatták, amikor is az átértek könnyen annyi felé mentek, ahányan voltak, s nehéz volt az
együttartás. A vásárosok, kupecek is szìvesen használták a gázlñkat. Akárcsak a → révek, a gázlñk
közelében is gyakran állottak → csárdák, keletkeztek települések, ahol az utas magának és állatainak is
talált élelmet, fedelet és → karámot vagy legeltető területet. A gázlñk egyúttal a hadak vonulását is
irányìtották.
1013
G
Gázlñ a Fekete-Körösön Belényes mellett (v. Bihar m.)
K. Kovács László
gazruha: → szénaruha
gebulyázás: → mérgezőhalászat
gedázás: → kecskézés
gegőzés: jeladás, hìrközlés torokhanggal. Az alföldi tanyavilágban a helyi lakosság gégére tett ujjakkal
mñdosìtott torokhangokkal adott hìrt egymásnak. A hangképzés mñdját, ill. e jeladás formáját a gége szñ
D-alföldi gegő változata alapján nevezték gegőzésnek. Hñdmezővásárhelyen a gegőzést ’éneklés, kántálás’
értelemben is feljegyezték. Maga a gége szñ is hangutánzñ eredetű, összefügg a ludak hangját visszaadñ
gágog igével.
geleta: → fejőedény
Gémes Gál: → hangutánzñ, névcsúfolñ és → falucsúfolñ mese. Egy Gál nevezetű (szentgáli)
parasztemberről szñl, aki a nádasban elvesztett lovait keresvén, gém kiáltását hallja: Ŕ Gál, gál! Azt hiszi,
hogy isten szñlott hozzá, s ìgy válaszol: Ŕ Itt vagyok uram, keresem a lovamat! Majd bakcsñ (varjú) repül
el fölötte: Ŕ Vak, vak, vak! Ŕ kiáltással, ennek meg azt feleli: Az volt uram teremtőm, mind a két szemére!
(MNK 1318G*). Egyes változatok szerint ìgy ragadt rá a Gál családra a „gémes” melléknév, mások a
szentgáliakat csúfolják hasonlñ történettel. Csekély eltéréssel országosan ismert anekdota, nemzetközi
változatai nem ismeretesek. Ŕ Irod. Kavács Ágnes: A rátñtiádák tìpusmutatñja (2. kiadás, Kézirat az MTA
Néprajzi Kutatñcsoport Adattárában); Farkas Sándor: Állathangutánzások (kézirat a bp.-i Néprajzi
Múz. Ethnolñgiai Adattárában).
Kovács Ágnes
gémeskút: a legelterjedtebb kútszerkezet a magyar nyelvterületen. A földbe ásott kútgödörből a kétkarú

emelő elvén működő szerkezet emeli ki a vizet. Részei: a földbe mélyìtett ágas (gyakran élő fábñl
kialakìtva), melynek villásra vagy csapoltra kiképzett végébe vastengelyt erősìtettek, e tengelyen forog az
emelő szerepét betöltő gém (Csallñközben: sujtó; a Kisalföld É-i részén: hankalék). A kútgödör fölé nyúlñ
végére erősìtik a vödörtartñ rudat (ostor, kútostor; a Dunántúl nagy részén: sudár), amelyen az abronccsal
erősìtett favödör függ. A vìzzel telt vödör súlyának egyensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskñ
nehezéket (koloncot) erősìtenek. A legtöbb vidéken a gémeskutat az udvarban készìtették, de több faluban
vagy annak határában voltak közös használatú gémeskutak is. Nagyobb vìzfogyasztású helyeken (pl.
legelőkön) iker gémeskutat is készìtettek, ahol a szokásosnál nagyobb kútgödörből két gémeskút
segìtségével merték a vizet. A gémeskút az egész magyar nyelvterületen elterjedt, sok helyütt a legutñbbi
évtizedekig az egyetlen vìzhúzñ szerkezet volt. Uralkodñ kúttìpus volt egész Közép- és K-Eurñpában.
Neve: gémeskút (általános és leggyakoribb), csigáskút (a Dunántúl Ny-i és D-i részén), nyilas kút
(Szlavñniában), komponás kút (Erdélyben). (→ még: jeladás kútgémmel) – Irod. Pálos Ede: A Rábaköz és
Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., 1911); Cs. Sebestyén Károly: A magyar gémeskút (Szegedi
Füzetek, 1934); Tálasi István: Itatñk és itatás a Kiskúnságon (Népünk és Nyelvünk, 1936); Fehér Gyula:
Kutak a Körös Kissárrétjén (Ethn., 1938); Ujváry Zoltán: Források és kutak a zempléni hegyvidéken (A
Herman Ottñ Múz. Évkve, 1969).
1014
G
Közös kút a falu alatt (Fornos, v. Bereg m.)
Gémeskút (Mátravidék)
Gémeskút (Tiszaigar, Szolnok m.)
Füzes Endre
gemics: → jég alatti halászat
gencsi verbunk: a rábaközi → körverbunkok egyszerűbb tìpusával, a karéjjal rokon a Vas megyei
Gencsről és Perenyéről ismert forma. A körbejárásbñl (l. motìvum) és csapásolñbñl (2. motìvum) állñ
táncot a malmozás (3. motìvum) vezette be. Ez utñbbit a kun verbunk jellemző motìvumaként is ismerjük.
A gencsi verbunkot korábban a „Ritka búza ...” dallamára táncolták, az újabban használatos kìsérő zenét
a → Gyöngyösbokréta honosìtotta meg, valamint a → verbuválás emlékét idéző „felcsapást” is. Ŕ Irod.
Szász Béla: Gencsapáti verbunk, perenyei seprűs, gencsi páros (Bp., 1953); Pesovár Ernő: Tánctörténeti
emlékek Vas megyéből (Szombathely, 1971).
1015
G
Gencsi verbunk táncìrása
Pesovár Ernő
genetikus egyezés: kulturális jelenségek közti leszármazási kapcsolat. Az összehasonlìtñ-történeti mñdszer

kategñriája, ill. aspektusa; műveltségi jelenségek, intézmények hasonlñságának minősìtő teñriája.
Korrelatìv viszonyban áll a → tipolñgiai egyezés fogalmával. A genetikus egyezés megállapìtására
irányulñ kutatások az etnolñgia és folklorisztika legterjedelmesebb fejezetét alkotják; egyfelől
néptörténeti, etnogenetikai leszármazás-kapcsolatok kimutatását, másrészt az átvételek, műveltségi
hatások megállapìtását célozzák. A gyakorlatban ezeknek a kutatásoknak érvényességi körét igen
gyakran indokolatlanul kitágìtják; jellemzi azokat továbbá a kultúra atomisztikus felfogása („elemek”,
„rétegek” elmélete) és egyfajta vulgáris evolucionizmus. Gyakran előfordulñ elméleti hiba a genetikus
egyezés és → etnikus specifikum implicit mñdon vagy kifejezetten valñ azonosìtása. Ŕ Irod. Ortutay
Gyula: A nemzeti és nemzetközi kérdése a néprajzban (ELTE Ért.-je, 1957Ŕ58); Zsirmunszkij, V. M.:
Szravnyityelno-isztoricseszkoe izucsenyie folklora (Problemi szovremennoj folklorisztiki, Avtoreferati
dokladov, Leningrád, 1958).
Genovéva: nemzetközileg elterjedt legenda, illetve mesetéma, népünk körében ma is általánosan ismert.
Az ártatlanul meggyanúsìtott asszony középkori mondakörének elemeiből alakult ki, amelyhez a nálunk
szintén ismert Griseldis és Valter, valamint Octavianus császár histñriája is tartozik. Genovéva férje,
Szigfrid, a Szentföldre vonul hadával; az asszonyt egy Golo nevű vitéz előbb férje halálárñl költött hìrrel
prñbálja tőrbe csalni, majd ura hazatérte után házasságtöréssel vádolja. Szigfrid erre Genovévát fiával
együtt vìzbe vetteti, a könyörületes szolgák azonban az erdőben szabadon bocsátják. Genovéva és a kis
Fájdalomfi hat éven át bujkál, a gyermeket egy nőstény szarvas szoptatja, az asszony gyökereken,
bogyñkon él. Végre az ura vadászat közben rátalál, felismeri, megköveti, s hálábñl az erdőben templomot
épìttet Szűz Mária tiszteletére, Golot pedig kivégezteti. A történet hazánkban különféle legendás
könyvekben a 17. sz. közepe ñta ismert, első részletesebb előadását Esterházy Pál Mennyei korona c.
gyűjteménye nyújtja (1696). Népszerűsìtésében Eurñpában a német Schmid Kristñf regényes
feldolgozásának jutott a főszerep (1810). Művét magyar fordìtásban Jászai Láng Ádám tolmácsolta
(Kassa 1824). Láng műve népkönyvvé lett, nagyszámú, részben rövidre fogott ponyvaváltozata ismeretes,
1016
G
kiadások áttekinthetetlen sorával. A legenda alapszerkezete 1400 táján a Rajna vidéki Laach város
bencés kolostorában keletkezett, eredetileg a kolostor közelében levő Frauenkirche, népszerű nevén
Genovevakirche legendás hìrnevének emelésére szolgált. Ŕ Irod. György Lajos: A Genovéve-legenda és
népkönyv története (Bp., 1929).
Sándor István
geometrikus ornamentika: → mértanias dìszìtés
gépesgazda: → cséplőgazda
gépöltés: a → laposöltésekhez tartozñ öltésfajta, tűzőöltésnek is nevezik. Előbb egy vìzszintes irányú
laposöltést varrnak, majd a kezdőponttñl egy öltés távolságra felöltenek az anyagra, és az öltést az első
öltés kezdőpontjában fejezik be. Az öltések ismétléséből az anyag szìnén összefüggő laposöltéssor
keletkezik. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrud: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller,
I.: Stickerei (Basel, 1969).
Gépöltés
Fél Edit
gereben: gyapju- és → rostfésülésre használt, lapát alakú, nyeles faeszköz, melynek szélesebb részén
merőlegesen 1Ŕ2 hegyes szegsor van beverve. Egyszerre két azonos gerebennel dolgoznak: az egyiket
széken, padon rögzìtik, s a fogaiba beakasztott rostot előbb kis csomñkban kézzel szaggatják ki, majd a
fogak között maradt simább szálakat a kézbe fogott másik gerebennel fésülik simára. A gereben
használata a recens magyar kultúrában főleg az erdélyi magyarságnál találhatñ meg, de vannak adatok
előfordulásárñl nyugat felé egészen a Duna vonaláig. Neve mindenütt gereben. (Általános
szñhasználatban ìgy nevezik ma a → héhel tìpusú eszközt is, de ez ennek csak másodlagos neve.) Az ñ-
eurñpai gyapjú- és lenkultúra rostfésülő eszközének az alapformája az a fábñl egy sìkban kifaragott,
hosszabb-rövidebb nyéllel készült valñságos fésűforma, amely napjainkig úgyszñlván csak a K-i szlávok
műveltségében maradt meg. A klasszikus görög és rñmai kultúrákban, ahol a vas alkalmazására már
tágabb lehetőség nyìlt, a fésű fafogait vasszegekkel cserélték fel, amelyeket Ŕ technikai szükségszerűségből
Ŕ a lapát alakú fanyél végén merőlegesen kellett átverni. Így született meg a gereben új formája, amelyet
az egykori rñmai provinciák területén (ill. germán nyelvterületen észak felé távolabb is) használtak.
Amikor a déli szlávok az egykori közös szláv hazábñl kiváltak, még a lapos fa fésülőt vitték magukkal
’gereben’ néven, de romanizált kultúrájú balkáni új hazájukban a fejlettebb vasszeges formát
megismerve, ezzel felcserélték azt, megtartva hozzá a korábbi, azonos funkciñt ellátñ eszközök ’greben’
nevét. A magyarság a honfoglalás után főleg a dunántúli területeken lakñ s a déli szlávsághoz tartozñ
népcsoportoktñl ismerte meg a számára új eszközt, és átvette kultúrájában déli szláv nevével együtt. Ŕ
Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk (Népr. Ért., 1966); Szolnoky Lajos. Alakulñ munkaeszközök (Bp.,
1972).
Gereben, szegsoros rostfésű pár (általános forma)
Gereben, héhel
1017
G
Gerebenező asszony (Váralja, Tolna m.)
Szolnoky Lajos
gereblehálñ: → kaparñhálñ
gereblye: a paraszti gazdálkodás több területén használt, elsősorban a levágott széna és a gabona
összegyűjtésére szolgálñ munkaeszköz. 1. szénagyűjtő gereblye, az eszköz elsődleges változata, amely
főképp a fej és a fogak méretében, formájában és használatának mñdjában tér el a többi gereblyétől.
Ismert grábla elnevezése is. Feje 60Ŕ70 cm hosszú, nehezen hasadñ fábñl készül. A szénagereblye általában
sűrű fogazatú; a kb. 10Ŕ14 cm hosszú, keményfábñl készült, egyenes fogakat 3Ŕ4 cm-es közönként erősìtik
a gereblyefej furataiba. Vidékenként változik a széna fogainak száma 8Ŕ18 között. A könnyű fábñl készült
160Ŕ210 cm hosszú nyél beerősìtése szintén sok táji eltérést mutat. Formai változata: a) egyágú nyél, b)
hasìtott kétágú, c) természetes kétágú, d) kávás merevìtésű nyél. A szénagyűjtő gereblyét a talajra
helyezve 2Ŕ3 m-es szakaszonként húzzák maguk felé a szénát. A munkamñdra utal a gereblye tréfás neve:
felém rángató. Erdélyben és a Felföldön sokfelé használják az ún. csörgős gereblyét. Ennek fogai nincsenek
szilárdan rögzìtve a fejben, vertikálisan 1Ŕ2 cm-t elmozdulhatnak, s ezáltal követik a talaj kisebb
egyenetlenségeit. A szénagyűjtő gereblye eredendően női eszköz, számos vidéken készìtette a legény
választottjának. Különösen Erdélyből, Kalotaszegről ismeretesek művészien dìszesre faragott, feliratos
darabok. Ŕ 2. A kötetlen kaszás → aratásnál a rendre vágott gabona összegyűjtésére használt gereblye
formája megegyezik a szénamunkánál használatos eszközzel. Ŕ 3. A rávágñ kévés aratásnál a marokverők
után az elmaradt kalászokat hajnalban vagy napszálltakor, amikor a harmattñl kissé nyirkos a gabona, és
nem pereg annyira a szem, nagygereblyének, bőgőnek, brugónak, búzagereblyének, tarlógereblyének
nevezett eszközzel összehúzzák. A nagygereblye formája hasonlìt a szénagereblyéhez, de a feje jñval
nagyobb és szélesebb. Ennek következtében több (25Ŕ30), a fejjel hegyesszöget bezárñ, arasznyi hosszú,
de ritkábban állñ foga és rövidebb nyele van. A nagygereblye valñszìnűleg a szénamunka szerszámábñl
fejlődött ki. Használata a múlt század derekán még az Alföld középső területéhez kötődött. A sarlñs
aratás visszaszorulásával párhuzamosan terjedt át más, az Alfölddel szomszédos területekre. Erdélyben
azonban ma sem ismerik, helyette közönséges gereblyét használnak kalászgyűjtéshez. Ŕ 4. A kézi →
cséplés és a → nyomtatás munkaeszköze a szérű-, csűr-, törekelő vagy rugdalógereblye. A nyele jñval
hosszabb a közönséges gereblyénél, a fejében pedig 5Ŕ7, fábñl faragott vagy kovácsolt vas, karomszerűen
görbülő, ritkásan elhelyezett fog van beépìtve. A törekelő gereblyét használñja a görbe fogakon csúsztatva
az ágyáson előretolja, aztán gyors mozdulattal maga felé rántja. Amint a fej az összehúzott törekkel a
lába elé ér, belerúg, de abban a pillanatban már el is tolja magátñl. A gyorsan ismételt mozdulatok
eredményeként a törek lekerül a szérűről, a szem pedig a földre hull. Ŕ 5. A kertműveléshez használt, ma
már rendszerint vasfejű kisebb rögtörő és magtakarñ eszköz. Kis területen a veteményes és virágágyások
ápolásában a → fogas szerepét tölti be. Feltehető, hogy talajegyengető szerepe volt az elsődleges. Később
vált a szénamunka és más művelési ágak szerszámává. Ŕ Fagereblyék készìtésével a parasztok
országszerte házi munkaként, az erdős hegyvidékeken a faragñközpontokban háziiparban foglalkoztak.
Az értékesìtést vásárokon és vándorárusok útján oldották meg (→ famunka). Ŕ Irod. Szabñ Mátyás: A
Körös és a Berettyñ alsñfolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957, 3Ŕ4. sz.).
1018
G
Gereblye Rugdalñgereblye (Átány, Heves m.) Ŕ Makñ (Csongrád m.) Ŕ Kerti vasgereblye (Átány, Heves
m.) Ŕ Várong (Tolna m.)
Gereblye Viszák (Vas m.) Ŕ Szuhahuta (Nñgrád m.) Ŕ Sñvárad (v. Maros-Torda m.) Ŕ Szögliget (v. Abaúj-
Torna m.)
1019
G
Nagygereblye és két kisgereblye (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)
„Csörgős” gereblye (Szilice, v. Gömör m.)
Lovas gereblye (Berzéte, v. Gömör m.)
Gereblye (Alföld)
1020
G
Gereblye- és kapanyélvásár a füzesabonyi vásáron (Heves m.)
Paládi-Kovács AttilaŔKósa László
gereggye, csigolyalesdü: kisebb folyñkon, patakokon épìtett, az → emelőhalászatot segìtő → rekesz. A

vìzfolyást teljes szélességében vesszőből fonott kerìtéssel rekesztik el (esetleg Ŕ alkalmilag Ŕ hálñval,
drñthálñval), csak egy kaput hagynak, ahol cölöpökre épìtett ülőkén (kullogó) ül a halász és →
ághegyhálñval halászik. A gereggye a kapuhoz tereli a halakat, ìgy az egyébként véletlenre számìtñ
emelőhálñs halász biztosabb zsákmányt remélhet. A gereggye (eredeti jelentése ’kerìtés’) az Ung megyei
Tiszaháton, a csigolyalesdü (’csigolya’, ’vörös fűz’) az erdélyi Háromszéken (Feketeügy) használatos
vesszőfonatú rekeszték. Hasonlñ terelő rekeszt ismerünk az Ipolyrñl (véc) és az Ormánságbñl (lésza). A
más fogñszerszámokkal kombináltan széles körben elterjedt halmegállìtñ rekeszték (rekesz, őrháló)
speciális alkalmazási mñdja a gereggyével valñ halászat. A szñrványos adatok esetleg annak a
következményei, hogy az újabb kori halászati szabályrendeletek, törvények tilalmazzák a vìz teljes
szélességben valñ elrekesztését, hiszen az emelő halászatot segìtő rekeszek párhuzamai Ŕ pl. a finnugor
népeknél, a Baltikumban Ŕ hatalmas folyñkat is elrekesztő, erőteljes gerendázatú épìtmények. Ŕ Irod.
Sztripszky Hiador: Adatok Erdély őshalászatához (Népr. Ért., 1902); Deák Geyza: Az ungvármegyei
Tiszahát halászatárñl (Népr. Ért., 1911); Sirelius, Uuno Taavi: Jagd und Fischerei in Finnland (Berlin Ŕ
Leipzig, 1934); Zentai János: Egy letűnt életforma utolsñ képviselője az Ormánságban (A pécsi Janus
Pannonius Múz. Évkve, 1965; Pécs, 1966).
Szilágyi Miklós
gerencsér: Ny-Dunántúlon, főleg Vas megyében azoknak a fazekasoknak az elnevezése, akik tűzállñ
agyagbñl nemcsak fazekat, hanem más edényeket is készìtenek. Az ország több vidékén, pl. az Alföldön is
a gerencsér fazekasmesterség minden szakágát magába foglalñ Ŕ fazekas, → korsñs, → tálas – népi iparos
olykor lebecsülő, csúfondáros elnevezése. Ŕ Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsñs, tálas (Ethn., 1960).
István Erzsébet
gerendavázas fal: a népi épìtészetben jelentős falszerkezet. A gerendavázas falú épület alapját
összekapcsolt gerendák (talpfák) alkotják. A sarkokon és a falsìk másik részén függőleges oszlopokat
csapolnak bele, azok tartják a koszorúgerendákat, melyekre a tetőszerkezet épül. A gerendaváz gyakran
talpgerenda nélküli. Az ìgy létrejött falváz kitöltésére többféle anyagot és technikát alkalmaztak:
vesszővel fonták be és sárral tapasztották (→ vesszőfal); korcolt és tapasztott náddal töltötték ki;
függőleges karñkkal és a közéjük rakott sárgombñcokkal rakták ki (karó közfal, csömpölyegfal, mereglyés
fal); gyakran vályoggal töltötték meg (sárfal, vályogfal). Gerendaváz alkotta a keretét a deszkafalú
épületeknek is (→ deszkafal). A gerendavázas fal a magyar nyelvterület nagy részén alkalmazott technika
volt a 19. sz.-ban: a Dunántúl Ny-i és D-i részén, a Felvidéken, ÉK-Mo.-on, továbbá az Alföld keleti
peremterületein. Alkalmazták lakñházaknál, csűröknél, istállñknál, gabonásoknál egyaránt. Elsősorban a
Kisalföldön és a Sárréten terjedt el (szñrványosan máshol is) talpgerenda nélküli változata. A
gerendavázas fal igen elterjedt volt Közép- és K-Eurñpában, az Alpok vidékén, Skandináviában, a fában
gazdag területeken. (→ még: boronafal, → talpasház) Ŕ Irod. Tñth János: Göcsej népi épìtészete (Bp.,
1965); Bakñ Ferenc: A faépìtkezés emlékei Heves megyében (Az Egri Múz. Évkve, 1967); Szabñ Lászlñ:
Mereglyés épìtkezés Szabolcs megye keleti részén (Ethn., 1968).
Füzes Endre
gerendely: → eke
gerezna: → alföldi városi és mezővárosi viselet
1021
G
Gergely-járás: iskolás gyermekek Gergely-napi (márc. 12.) dramatikus jellegű, → köszöntő,

adománygyűjtő (→ adománygyűjtés), eredetileg többszereplős → dramatikus játéka. Országosan ismert
volt, de élő gyakorlatát csak a Dunántúlrñl és palñc vidékekről gyűjtötték. Ŕ Az iskolás gyermekek
csapatostul házrñl házra járva verbuválták az iskolába a gyerekeket. A katonai toborzás mintájára a
szereplők gyakran különféle katonai rangokat viseltek, „szent Gergely vitézeinek” is nevezték őket. A
püspököt is meg szokták személyesìteni. Sok helyütt leegyszerűsödött, s az egykori szereplők közösen
énekeltek, csak megkülönböztető öltözékük maradt meg. Maszkjuk jellemző darabjai voltak a csúcsos
papìrsüveg és a fakard. A Gergely-járás több szövegből összetett énekének legjellegzetesebb darabja a
„Szent Gergely doktornak, hìres tanìtñnknak az ő napján”, „Régi szokás szerint, menjünk Isten szerint
iskolába...” kezdetű ének volt. Ezenkìvül az énekhez kapcsolñdhatott a szereplők tréfás bemutatkozása,
továbbá jñkìvánságmondñkák és tréfás adomány kérés (pl. latinnal kevert szöveggel) stb. A szokás egyik
célja éppen az adománygyűjtés volt a tanìtñnak; sok helyütt dìjlevélben is biztosìtották számára. A
természetbeni adományokbñl (lencse, bab, borsñ, kolbász, szalonna, zsìr, tojás) megvendégelte a
köszöntőket. Az adományok gyűjtését Kosárhordñnak, Nyársasnak nevezett szereplők végezték. Ŕ A
szokás iskolai ünnepségben gyökerezik, amelyet IV. Gergely pápa rendelt el 830-ban I. Szent Gergely
tiszteletére. Mo.-i ünneplésének kezdeteire nincsenek pontos adataink. Ács Mihály énekeskönyvében
(Zöngedező mennyei kar... Lőcse, 1696) az emlìtett ének szerepel. A tanìtñk egyéni leleményei is
alakìtották a szokást (pl. Kecskemét Sámuel ref. kántortanìtñtñl a Gömör megyei Simonyibñl kéziratban
fennmaradtak a tanìtványaival 1817Ŕ26 között előadott változatok). Ŕ Rokon szokás a → Balázs-járással.
A kutatás mindkettőt szláv eredetűnek tartja, a Balázs-járás szokása azonban később közvetìtődött
hozzánk, s nagy hatást gyakorolt a már ismert Gergely-járásra. A Dunántúlrñl fennmaradt a szokás
egyházi tiltása is 1756-bñl, az „ocsmány énekek és bohñcos ugrándozás” miatt. Ŕ Irod. Jeles Napok (A
Magyar Népzene Tára, II., Bp., 1953); Dunántúli gyűjtés (gyűjtötte és szerk. Sebestyén Gyula, MNGy,
VIII. Bp., 1906); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Papp Jñzsef: Régi
Gergelynapi játékok (Ethn., 1903); Égető Melinda: Gergelyjárási ének és János napi köszöntő a XVIII.
századbñl (Ethn., 1969).
Tátrai Zsuzsanna
Gesta Romanorum: a középkori példairodalom világiasabb ágához tartozñ gyűjtemény. A 13. sz. második
felében keletkezett. Keletkezési helye és szerzője (valñszìnűleg szerzői) ismeretlen(ek). A 14. sz.-ban
kéziratokban terjedt (csaknem másfélszáz kéziratrñl tud a filolñgia), első nyomtatott, ún. vulgáris kiadása
1472-ből valñ. A 15. sz.-ban már angol, német és cseh fordìtása is elkészült, később Eurñpa csaknem
minden nyelvére lefordìtották. A legtöbb kiadásban a 181 fejezetből állñ gyűjteményt összeállìtñja
elsősorban az ñkori görög és rñmai szerzők műveiből merìtette, ill. azoknak másod-harmadkézből
származñ idézeteiből. A Gesta Romanorumnak ugyanis eredetileg főleg a rñmai történelem képezte
alapját, természetesen középkori felfogásban. A források másik csoportját a bibliai elbeszélések, apokrif
könyvek, egyház- és világkrñnikák, enciklopedikus munkák, prédikátoroknak szánt példatárak és egyéb
vegyes gyűjtemények alkották. Ŕ Mo.-on a 15. sz. eleje ñta terjedt másolatokban. Ezek közül
legjelentősebb a Sztárai-kñdex (1474), amely a Gesta Romanorumon kìvül a Historia Septem
Sapientumot (→ Ponciánus histñriája) és a Historia Trojanat is tartalmazza. Az első, mindmáig egyetlen
magyar nyelvű teljes fordìtás Haller János (1626Ŕ1697) Torda megyei főispán tollábñl származik, aki az
1508-as hagenaui kiadás alapján latinbñl fordìtotta 1681Ŕ82-ben, fogarasi fogsága idején. Misztñtfalusi
Kis Miklñs (1650Ŕ1702) nyomatta ki Kolozsvárott 1695-ben. Hármas Histñria néven a Trñja-regényt és a
Nagy Sándor-életrajzot is magában foglalta. A Hármas Histñriának a 18. és a 19. sz.-ban három-három
kiadása volt, a hetediket 1900-ban tette közzé Katona Lajos kitűnő filolñgiai apparátussal. Ŕ A Gesta
Romanorum hatása a magyar irodalomban a kñdexektől (Példák könyve, Érsekújvári-kñdex stb.) kezdve
nyomon követhető. Már a középkorban terjesztették élőszñban is: prédikátorok szőtték beszédeikbe a
Gesta Romanorum magvas, csattanñs történeteit (Temesvári Pelbárt, Magyarországi Mihály, Laskai
Osvát). A prédikáciñkban hallott, elmeélénkìtő és szñrakoztatñ histñriák könnyen vertek gyökeret az
ìratlan népköltészetben. Az Apollonius-mese (BN 978*, Haller 153) népszerűségét Bornemisza Péter
(1535Ŕ1585) Postilláiban helytelenìtette. Tinñdi Sebestyén a Sokféle részögösről ìrt művében (1548) a →
szőlő ültetésének mondáját dolozta fel. Jovinianus császár történetét (AaTh 757, Haller 59) Pñli István
verselte meg a 16. sz. végén. A Csoma-kñdexbe (1638) a Dravai Névtelen műve Rusten császárrñl szintén
a Gesta Romanorumbñl került: Placidus élettörténetével (AaTh 939, Haller 110) tartja a rokonságot. A
Gesta Romanorum történetei később, még a 19Ŕ20. sz.-ban is forrásként szolgáltak ìrñk, művészek
számára (Mikes Kelemen, Vörösmarty Mihály, Mikszáth Kálmán, Vargha Gyula). A népköltészetbe
prédikáciñk útján került történeteket már igen korán megerősìtették a Gesta Romanorum
ponyvakiadásai: a legnépszerűbb histñriákat még a 20. sz. elején is újra és újra ponyvára tették. Maga a
Hármas Histñria népkönyvvé vált, rendkìvül népszerű volt, különösen Erdélyben. → Novellameséink és
1022
G
→ legendameséink egy részének ìgy a Gesta Romanorum vált forrásává. Ezek közül a fent emlìtetteken
kìvül az ismertebbek: Focus kovács (AaTh 929A, Haller 57), a → három jñ tanács (AaTh 910B, Haller 34,
56, 103), a → remete és angyal, a (AaTh 759, Haller 80), → Sziklához láncolt Gergely (AaTh 933, Haller
81), Androclus (AaTh 156, Haller 104), → igazmondñ juhász, az (AaTh 889, Haller 111), a legjobb barát,
a legnagyobb ellenség (AaTh 921B, Haller 124), az elásott birkafej (AaTh 1381C, Haller 124), a → fecsegő
asszony, a (AaTh 1381D, Haller 125), a világ hálája (a hálátlan kìgyñ, AaTh 155, Haller 174) stb. Ŕ Irod.
Lázár Béla: A Gesta Romanorum és a magyar irodalom (Irod. tört. Közl., 1891); Lázár Béla: A Gesta
Romanorum hatása a magyar népköltészetre (Ethn., 1891); Gesta Romanorum (Fordìtotta Haller János,
kiadta Katona Lajos, RMKT 18. Bp., 1900); Tìmár Kálmán: Magyar szentek legendái és a Gesta
Romanorum (Ethn., 1910); Tìmár Kálmán: Párhuzamok a Gesta Romanorum történeteihez (Ethn.,
1911); Katona Lajos: A Gesta Romanorum (Irodalmi tanulmányai, II. Bp., 1912); György Lajos:
Tárgytörténeti jegyzetek Mikszáth Kálmán anekdotáihoz (Irod. tört. Közl., 1932); Tubach, Fr. C.: Index
Exemplorum (FFC 204., Helsinki, 1969).
Nagy Ilona
gesztenye (lat. Castanea sativa): a bükkfafélék egyik nemzetsége, ehető lisztes gyümölcsöt termő fa. A
Mecsekben, Somogyban, Zalában, Vas, Sopron m.-ben, Pozsony, Nyitra környékén, a Börzsöny
hegységben, Nñgrád É-i részén, Nagybánya vidékén, Biharban, Hunyadban jelentős szelìdgesztenye erdők
vannak. A nyitrai Ghymes gesztenye erdejét a hagyomány szerint a törökök ültették. Hazánkban és
általában a Kárpát-medencében a gesztenye őshonos. Felmerültek korábban olyan nézetek is, hogy Itália
felől jutott el hozzánk, s a rñmaiak idején kezdett terjedni. Későbbi terjesztéséhez hozzájárultak a
várkerteket, gyümölcsösöket telepìtő földesurak, egyházi férfiak a talán az olasz telepesek is. A gesztenye
tervszerű termesztéséről, a fák ápolásárñl csak ritkán gondoskodtak, noha már a 17. sz.-ban Lippai János
pontos utasìtást adott a gesztenye ültetéséről. A kolozsvári Hetilap 1853-ban a nagybányai gesztenye két
(korábban és későbben érő) fajtájárñl tud. A hìradás szerint az ottani gazdák a fákat csonkìtják, ágaiktñl
megfosztják, hogy nagyobb gyümölcsöt teremjenek. A gesztenye szeptember végén kezd érni, s az
önmagátñl lehullott vagy pñznákkal levert termést gereblyével, szénvonñforma eszközzel (Nagybányán
kocsorba) csomñba húzzák, facsipesszel (Vas m. csiptetyü) összeszedik. A gesztenyét zsákba rakva tüskés
burkábñl (Zala m. fondor; Vas m. guba; Nagybánya gubó) bakancsos, csizmás lábbal kitapossák vagy
fakalapáccsal kiverik. Gyakran a gesztenyét tüskés burkában homokkal lefedve hordñkba rakva tartják
el, s csak a felhasználás előtt verik ki a burkábñl. Lippai János szerint frissen sokáig eláll a gesztenye, ha
„sörtés héjábñl” kivéve füstön megszárìtják vagy rakásba hányva diñval fedik le. Veszelszki Antal arrñl ìr
(1798), hogy Kőszeg vidékén a gesztenyét mint a szilvát megaszalják, s mikor enni akarják, vizet
forralnak, és a gőz fölé helyezett hálñra rakják, ahol megereszkedik, s olyan lesz, mintha frissen szedték
volna. Nagybánya vidékén szüret után a fák tulajdonosai lakomát csapnak. Zengővárkonyban (Mecsek)
szüret alkalmával van a → leányvásár, azaz az eladñ leányok első bálja. Eötvös Károly ìrja balatoni
utazása során, hogy a magyar gesztenyének nincsen párja a világon. A gesztenyét lyukas aljú nyeles
serpenyőben sütik. Vas m.-ben régebben minden háznál volt gesztenyés zsombor (’szalmábñl font öblös
edény’), amelyet vánkossal fedtek le, ha meleg volt benne. Kőszeg vidékén burgonyaként főve eszik, de
megdarálva, a kemencében jñl kiszárìtva lisztet is készìtenek gesztenyéből. A gesztenyelisztet vìzben,
tejben megfőzve fogyasztják. Kőszeg vidéki falvakban mindenszentek estéjén hagyományosan sütik a
gesztenyét, s ezzel ajándékozzák meg a halottak emlékére harangozñ legényeket. Mindenszentek után Vas
m.-ben szabadon gyűjthető, szedhető a fákon visszamaradt gesztenye. Ez a lécskálás. A gesztenyével a
Magyar Simplicissimus (1683) és későbbi leìrások szerint jñszágot hizlalnak. Fája bányafa és épìtőanyag.
Faszénégetésre is használják. A levele alomnak kitűnő, s toll helyett még századunk elején is párnába
tették. A gazdák termésüket messze vidékre vitték eladni. Szekerükön ott volt a gesztenyesütő serpenyő, s
falurñl falura járva sütötték a gesztenyét. A vasi gesztenyések eljártak Stájero.-ba, Sziléziába, a
nagybányai gesztenyét Tokajig, Déváig, Debrecenig hordták. Kassa még a 18. sz.-ban is vámot szedett a
gesztenyés szekerektől. Lippai János 1667-ben különböző betegségek ellen ajánlja a gesztenyét. Több
mint száz évvel később K. Mátyus István úgy nyilatkozik rñla, hogy borkorcsoja, de akik sokáig
gesztenyével élnek, megtetvesednek tőle. A nyelvünkben bajor-osztrák eredetű szñ (szláv, olasz és latin
származtatása nem fogadhatñ el), s átvétele 1200 táján történhetett. Kérdéses azonban, hogy mi volt a
magyar neve a 13. sz.-ig, amelyet már korábban is kellett ismernie a magyarságnak. A román ghistinã a
magyar nyelvből került át a románba, s magyar eredetűek azok az eszközök is, amelyeket a románok
szüret alkalmával használnak. Viszont a magyar gesztenyeszüret eszközei (kalapács, csipesz, lábbal valñ
kitiprása a gubábñl) a Mediterrán gesztenye kultúrájának eszközeivel megegyezőek. Ŕ Irod. Borbás
Vince: A szelìd gesztenye hazánkban (Természettudományi Közl., 1897); Gunda Béla: Összehasonlìtñ
néprajzi jegyzetek (Mediterrán eljárások a gesztenye feldolgozásával Magyarországon) (Népr. Ért.,
1023
G
1938); Rapaics Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Dömötör Sándor: Gesztenye termelés Vas
megyében (Népr. Közl., 1961); Jávorka SándorŔMaliga Pál: A gesztenye (Bp., 1969).
Szelìdgesztenye
Gesztenyebugázñ kalapácsok (Zengővárkony, Baranya m.)
Gesztenyesütő serpenyő (Zengővárkony, Baranya m.)
Gesztenyés kunyhñ (Cák, Vas m.)
Gunda Béla
Geszti (Geszten) Jñska: nyìrségi betyár. A szabadságharc idején ott olyanannyira népszerű volt, hogy az
országosan ismert betyárdalokat is az ő nevével énekelték. Kalandjait → ponyvákbñl és a nevéhez
kapcsolñdñ igen gazdag → betyármondák hagyományábñl ismerjük. Életéről annyit tudunk, hogy 1848-
ban kiszabadult fogságábñl, és részt vett a szabadságharcban, de az 1850-es évek elején újbñl elfogták, és
a nagykállñi várbörtönből valñ szökésekor lelőtték. Halálának története a népballadává lett
ponyvaszövegben ìgy fogalmazñdott meg:
Ezernyñcszáznyñcvanegybe mi történt? Geszten Jñzsit a zsandárok meglűtték. Mikor ment a

gulyáskunyhñ elébe Eccerre lűtt két zsandár a fejébe.
A Tiszaháton, a Nyìrségben Geszti (Geszten) Jñska nevéhez kapcsolñdñ mondák közül legismertebbek: a)
a kint éjszakázñ pásztorok állatait elhajtja, ha őrzés közben elalszanak, de az ébren levőkkel elbeszélget;
b) pásztorral (gazdával) közös kenyéren él. Egy alkalommal megegyezés nélkül Geszti (Geszten) Jñska
elviszi a sñdart (szalonnát), lovat, társa ezért feljelenti, és megvesszőzik. Bosszúbñl a nñtáriust (vagy a
gazdát) megkárosìtja; c) megüzeni a vidék gazdáinak, hogy bizonyos időközönként tegyenek ki számára
élelmiszert (lovat, pénzt puskaport stb.), aki nem teljesìti, azt megbünteti (tanyáját felgyújtja, állatait
elhajtja stb.), az egyszer megszegett megállapodást semmi sem teheti jñvá; d) a kállñi várban fogva tartott
betyár egy alkalommal vìzért megy, az őt kìsérő pandúrt leüti, elszökik. Gulyáskunyhñban húzñdik meg,
1024
G
de a gulyás elárulja, és a kunyhñba rejtőzött pandúrok orvul lelövik a közeledő Geszti (Geszten) Jñskát. Ŕ
Irod. Béres András: Tiszántúli betyármondák (Debrecen, 1967).
Kriza Ildikó
gesztus (lat. ’taglejtés, testmozdulat’): olyan kifejező testmozgások sorozata, amely a közösség tagjai
számára hìrértékkel bìr az egyén lelkiállapotárñl, ki nem mondott szándékárñl, véleményéről. A lélektani
szakirodalom a gesztusokat metakommunikáciñként értelmezi. Rendszerint önkéntelen megnyilvánulás,
de közlést tartalmaz, melyet a társadalom többi tagja minden nehézség nélkül megért. Sorozatos
előfordulása gesztikuláció, személyhez kötve gesztúra. Értelmezésével és osztályozásával újabban a
kommunikáciñelmélet foglalkozik. Az emberi viselkedés tagolatlan folyamata többszörösen rétegzett. A
viselkedés bármely mozzanata bizonyos közlést tartalmaz, a társadalom többi tagja értelmezi, megérti a
cselekvéseket. Ebben az értelemben minden viselkedést informatìvnak tekinthetünk, s csak akkor
nevezzük kommunikatìvnak, ha benne az informáciñ átadásának szándéka is megnyilvánul. Az
informatìv és a kommunikatìv viselkedés megkülönböztetése egyértelmű a jelzésnek, mint a közlés anyagi
hordozñjának és a jelnek, mint a kommunikáciñs folyamat egységének a megkülönböztetésével. Az
emberi beszéd az a viselkedési forma, amely kifejezetten kommunikatìv funkciñkat lát el, s egyben más
kñdok metanyelveként is felhasználhatñ. A nyelv mellett van másfajta kommunikatìv viselkedés is,
ilyenek a plasztikai művészetek, melyekben a közleményeket vizuális terminusokban kñdoljuk; az
akusztikus kñdban a zene; a kinetikus kñdban a mozgások, a „tánc nyelve” és végül a távolsági
viszonylatokat beállìtñ proxemikus viselkedés. A vìzuális csatornán érkező jelek közül a kinetikusok
abban térnek el a plasztikai (szobrászat, festészet) kommunikáciñ jeleitől, hogy a kinetikus jelrendszerben
kñdolt közlés elemei időben bontakoznak ki. A gesztusok ezek közé tartoznak. A gyìmesi csángñ →
keserveseket szinte mozdulatlan fejtartással, merev arccal éneklik, annál árnyaltabb és egyénibb a dallam
és szöveg előadása. A → mulatñnñtákat és → táncnñtákat viszont fel-felkapott fejjel, fenyegető
ujjmozdulatokkal, esetleg összekapaszkodva, hajlongva stb. éneklik, a mondanivalñ háttérbe szorul. A
gesztus kérdését a → mesemondñnál vizsgálták behatñbban. Az egyes tìpusok közül főként az ún. vizuális
és motorikus → előadñ él vele. Többféle szerepe van: 1. cselekvést, folyamatot, esetleg tárgyat ábrázolñ,
leìrñ, utánzñ mozdulat (a mesemondñ megmutatja valaminek a magasságát, köszönéskor lekapja a
kalapját, verekedés elmondásakor levegőbe üt stb.); Ŕ 2. bizonyos belső jelenségekre (jellem, érzés, lelki
folyamat) utalñ jelképes mozdulat (ujjával homlokára bök, ha hősének valami eszébe jut, fenyeget, int, a
tehetetlenség jeleként tenyerét kifelé fordìtja stb.); Ŕ 3. közeli személy, tárgy bekapcsolása a mese
menetébe (pl. egyszerű rámutatással); Ŕ 4. nyomatékolñ, magyarázñ mozdulat (pl. ököllel asztalra csap
stb.). A mesei előadás vagy annak jelentős része teljes egészében is épülhet a mimikára (pl. amikor egy
történetben süketnémával beszélgetnek), ez azonban kivétel. A gesztus életre kelhet a test egésze által
(testtartás, ülésmñd, járás), kifejeződhet testrészek (kar, kéz, ujjak, fej) révén, vagy megjelenhet az arcon
(szemöldökfelhúzás, kacsintás, ajkbiggyesztés). Ŕ A gesztusok leggyakrabban a verbális-vokális közléseket
kìsérik, azokat értelmezik, aláhúzzák, „jelentőségteljesen” elmélyìtik (vagy éppen ellenkezőleg a gesztus
éppen ellentétes értelmű, mint a szñbeli közlés, s ezzel erős expresszìv hatást lehet kelteni). Mivel a
gesztusok a kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, igen sok olyan gesztus van, amely csak
egyes népeket, népcsoportokat jellemez, de vannak rasszokra jellemzők is (pl. → csñk) és még több
általános, pánhumán gesztus (pl. sìrás, nevetés). Ezeknek ismerete és helyes használata a mindennapi
életben hasonlatos a nyelv használatához. Ezért beszélnek egyes kutatñk az ún. gesztusnyelvekről
(kétségtelen, hogy az indiai táncnak van egy kialakult mozdulat- és gesztusnyelve, hasonlñan a japán No-
drámának is, s az eurñpai civilizáciñ napjainkban kialakìtotta az országúti autñzás nyelvét is. A
hagyományos magyar paraszti kultúra leggyakoribb gesztusai a köszönést kìsérő mozdulatok; továbbá a
mulatást, éneklést, mesélést kìsérő gesztusok. (→ még: előadás, → fügemutatás, → keresztvetés, → köpés,
→ mimika) Ŕ Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály:
Gesztuskommunikáciñ (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VIII. 1972).
Hoppál MihályŔKatona Imre
gircsñzás: az aprñszentek napi (→ aprñszentek napja) → alakoskodás neve volt Maros-Torda megye
néhány községében. Szereplői a duszások: ruhájukat szalmával kitömik, álarcot hordanak, derekukra
csöngőt kötnek, kezükben botra kötött, vizes homokkal teli zacskñ, mellyel hadakoznak. Kìséretükhöz
tartozik a lovas, aki fateknő segìtségével egyszerre alakìtja a lovat és a lovast, szintén álarcot hord,
továbbá egy asszonynak öltözött legény. Ezek az alakoskodñk kìsérik a falu legényeit, akik a lányos
házakhoz látogatnak s köszöntik a lányokat. A duszások más községekben (pl. Bözödújfaluban,
Udvarhely m.) → húshagyñkedden (→ farsang) jelentek meg. Ŕ Irod. Szilády Zoltán: Suhancok játékai
(Ethn., 1930); Makkai EndreŔNagy Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár, 1939).
1025
G
Dömötör Tekla
Girgácia: tréfás földrajzi név, mint → Bergengñcia, → Óperencia. Etimolñgiáját Tolnai Vilmos
megtalálta Zakál György Eörségnek leìrása c. kéziratában „Legnevezetesebb Folyñ vizek 1. A Kerka ...
a’honnan ezen most nevezett Helységek közönségesen Kerka mellyéknek, Kerka mentinek, Kerkatiának,
csúfságbñl Gergatiának is mondatnak”. Az elnevezés feltehetően a pápai diákoktñl származik, akik
számára ez volt a legtávolabbi vidék, ameddig legáciñba jártak. Ŕ Irod. Gyalmos János: Latin eredetű
képzőink (Magy. Nyelv, 1933); Dömötör Sándor: Girgácia (Magy. Nyelv, 1960).
Kovács Ágnes
giusto: → ritmus
glissando: → portamento
Goldziher Ignác (Székesfehérvár, 1850ŔBp., 1911): orientalista, egyetemi tanár, az MTA tagja. Állami
ösztöndìjjal Szìriában, Palesztinában és Egyiptomban járt tanulmányúton. A bp.-i tudományegy. sémi
filolñgiai tanszékén volt tanár. Kora egyik legnagyobb sémi filolñgusa. A modern kritikai mñdszerekkel
dolgozñ iszlámtörténet megalapìtñja. Az összehasonlìtñ vallástudományban rendszeresen figyelemmel
volt a néprajzi kapcsolatokra is. Ŕ F. m. Der Mythos bei den Hebräern ... (Leipzig, 1876); Az iszlám (Bp.,
1881); A pogány arabok költészetének hagyománya (Bp., 1893).
Diószegi Vilmos
gñlya, gólyás: 1. kézfogással, egymás mellett elhelyezkedve járt egyöntetű, kötött szerkezetű páros tánc
(→ páros táncok). A párok egymás mögött, oszlopban felsorakozva, rendszerint körìven haladva
táncolják. A gñlya állandñ nyolcütemes dallamához kétrészes táncszakasz illeszkedik, amely többször
ismétlődik: előre-hátra sétálás után a férfi kiforgatja karja alatt a nőt. Közismert Ŕ feltehetőleg német
eredetű Ŕ dallama Amerikáig eljutott (John Brown). Nálunk tréfás-vaskos szövegekkel éneklik, s a refrén
lett a tánc névadñja (Gñlya, gñlya, hosszú lábú gñlyamadár). ÉK-Mo.-on virágtánc néven is ismerik. A
valñszìnűleg német eredetű tánc nemcsak közvetlen népi átvétel, hanem tánciskolák útján is terjedt a
múlt század második felétől. Bukovinátñl Erdélyen és az Alföldön keresztül a Dunántúlig, Szlavñniáig
mindenütt ismert a nemzetiségek és a szomszéd népek körében is. Ŕ Irod. Vámszer GézaŔBándy Mária:
Székely táncok (Kolozsvár, 1937); Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél (Bp.,
1958); Berkes Eszter: A szlavñniai magyar népsziget tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, Bp.,
1969). Ŕ 2. galambfa: a gémeskúthoz hasonlñ emelőszerkezet, amellyel a kompkötelet a vìzszintnek
megfelelően magasabbra vagy alacsonyabbra állìtották a → révészek. A gñlya a két part közelében a
révfeljáró vagy révásás előtt, de a vìzfolyás irányában attñl kissé oldalt állt. Ágasfáját cölöpszerűen a
mederbe verték és 3Ŕ4 támasztñlábbal erősìtették meg; az oszlop tetejére szerelték emelőkarszerűen a
gñlyát, amelynek mindkét karja végére egy-egy kötelet kötöttek. Az egyik kötéllel a kompkötelet emelték
vagy süllyesztették, a másikkal pedig a kìvánt helyzetben a gñlya farát kötötték le a lábazathoz. Amiñta
acélsodrony köteleket és csigasort, csörlőket használnak (századfordulñ), nem állìtanak gñlyákat a vìzbe,
hanem csak a part koronáján, a szárazon vernek le kötéltartñ, szabályozñ oszlopokat. Ŕ 3. → látñfa.
1026
G
Gñlya (Tiszaugi rév, Szolnok m.)
Martin GyörgyŔK. Kovács László
gñlyaalakoskodás: gñlya utánzása, megjelenìtése; az → állatalakoskodás gyakori formája. Elsősorban a

→ farsangi felvonulás maszkos alakoskodñi között, a → fonñházi játékokban és a → lakodalom
szìnjátékszerű jeleneteiben fordul elő gñlyaalakoskodás. A gñlyát alakìtñ legény lepedőt borìt magára.
Fejmagasságban fábñl faragott gñlyacsőrt tart. Ez két részből áll: a nyélhez erősìtett felső és a mozgathatñ
alsñ részből. Az utñbbi mozgatásával utánozza az alakoskodñ a gñlya kelepelő hangját. A gñlya szárnyát a
játékos hátán a lepedőre akasztott két fekete rongy jelképezi. Mo.-on főleg az Alföldön, K- és É-Mo.
területéről, Erdélyből ismeretes számos példa a gñlyaalakoskodásra. A gñlyaalakoskodás a közép-eurñpai
és D-eurñpai dramatikus szokásokban is megtalálhatñ. Ŕ Irod. Ferenczi ImreŔUjváry Zoltán: Farsangi
dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962).
Gñlyaalakoskodñk (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)
Gñlyaalakoskodñk vezetőjükkel (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)
Ujváry Zoltán
Gñlya, gñlya gilice: → varázsdob
gñlyaláb, faláb: sáros, vizenyős terepen gyalogjáráshoz, párosával használatos rúd. Több formai és
méretbeli változata ismeretes. Az alföldi faláb általában csak térdig ér, és a közepe táján egy-egy talptartñ
deszka van az oldalára erősìtve. Erre lépnek rá, majd a gñlyaláb fölső szárát a lábszárukhoz kötik
körültekert szìjjal, zsineggel. A gñlyalábra felállva hosszú botot, pñznát vesznek a kezükbe, arra
1027
G
támaszkodva járnak vele. Gyakorlott ember bot nélkül is tud felkötözött, rövid gñlyalábon járni. A másik
tìpus jñval hosszabb, nem kötözik hozzá a lábhoz, csak ráállnak. A felső végét kezükkel fogják vagy
hñnuk alá dugják. Járás közben nem támaszkodnak másik botra. Taposñja lehet a rúd ágcsonkja, még
gyakrabban mesterséges, faragott, toldott fadarab. A gñlyaláb nagy előnye volt, hogy kìmélte a lábbelit. A
19. sz. második felében a nagykunsági, a sárréti iskolás gyermekek még általánosan használták. A
Rétközben (Szabolcs m.) ősszel és tavasszal a nagy sárban gñlyalábon jártak egymáshoz. Főként agyagos
talajú vidékeken volt használatos Erdélyben (Szilágyság, Mezőség, Székelyföld), de ismerték a moldvai
csángñk is. A Felföldön az iskolás gyermekek használták századunk elején (Tarna, Zagyva, Eger, Sajñ
folyñk völgyében). Pásztorok több vidéken is jártak gñlyalábon. Az eszköz nevei közül a gñlyaláb mellett
a cséklye (palñcság), csáklya (Szilágy), mankó, bankó, lábka, garagulya szavak emlìthetők. Ŕ A gñlyaláb
kezdetleges, alkalmi változatait igen elterjedten és régtől fogva használja az emberiség. Némely afrikai
népek maszkos, kultikus táncainak, szertartásainak is fontos kelléke. Szñrványosan az eurñpai
parasztkultúrák maszkos szokásaiban is előfordul. Ŕ Irod. Gunda Béla: Hñtalpak, jégpatkñk, gñlyalábak
(Bp., 1940); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); ifj. Kñs Károly: Mihez kezdjünk a
természetben (Bukarest, 1968); Gunda Béla: A gñlyaláb (Nyelvtudományi Közl., 1976).
Gñlyalábak (Nova, Zala m.)
gñlyázás, fecskézés: bothajìtñ csoportos → sportjáték (botos pásztorjáték). Két vagy több fiú játssza.
Minden játékosnak kb. egyméteres erős botja van. A „vezér” feldobja a botját, és a többiek kb. 20Ŕ30
méter távolságbñl megprñbálják dobásaikkal a repülő botot eltalálni. Akinek sikerült, legközelebb az
dob, ő lesz a vezér. Nagy ügyességet, biztos célzást kìvánñ játék. A pásztorkodñ gyermekek ìly mñdon a
futñ vagy repülő vadat is eltalálták. Más-más elnevezésekkel és szabályokkal országosan elterjedt volt. Ŕ
Irod. Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Golyázás (Nova, Zala m.)
Haider Edit
golyñsjáték, likkerezés: a → nyerő játékok igen kedvelt formája. A játéknak több változata ismeretes
aszerint, hogy a golyñkat, melyek lehetnek üvegből, festett agyagbñl vagy fémből, a játékosok gurìtják
vagy lökik. 1. Gurìtós forma: akinek golyñja Ŕ melyet meghatározott távolságbñl gurìt a lyuk felé Ŕ
legközelebb ér a célhoz, felmarkolja az összes golyñt, és újra gurìtja a lyukba. Amelyik beletalált, az már
az övé, de lehetősége van hüvelykujjával a többi golyñt is a lyuk felé irányìtani. Ha ez nem sikerül, társa
folytatja tovább. Ŕ 2. Lökős változat: a földre öt lyukacskát ásnak, s mindegyikbe egy-egy golyñt helyeznek
el, majd egymás után dobnak a lyukak felé. Akinek először sikerül valamelyiket eltalálni, elnyeri mind az
öt golyñt. Ugyancsak lökős változat két játszñ közt egy-egy saját golyñnak a földön valñ pöccintésével ezek
egymás felé valñ közelìtése vagy koccantása („csőr”). Aki játszñtársa golyñját megközelìtette: „kitette”, az
nyer, golyñt kér társátñl. Általában, különösen É-Mo.-on elterjedt feltételek szerint: arasz egy (a golyñk
arasznyi távolsága), bakk kettő (hüvelyk- és mutatñujj közti távolsága), csőr három (koccantás után a két
golyñ közti távolság legföljebb egy arasznyi lehet), hüvelyk négy golyñ nyerése. (A „hüvelyk” azt jelenti,
hogy a két golyñ közti távolság hüvelykujjnyi szélességgel befoghatñ.) Ŕ 3. Ütős változat: két ellenfél
felváltva üt egy-egy golyñt falhoz vagy palánkhoz. Visszapattanñ golyñikkal igyekeznek „kitenni” egymást
1028
G
ugyancsak az emlìtett nyerési feltételek szerint. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi gyermekjátékok
(Kaposvár, 1949); Hajdu Gyula: Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Haider Edit
golyva: a → népi gyñgyászat betegségelnevezése a pajzsmirigy daganatszerű megnagyobbodására

(strúma). Egyéb elnevezései: gelka, gelyva, gelva, géva, gilva, gusa. Ŕ A régi orvosi nyelvben a lovak
mirigykñrját (adenitis aequorum Ŕ csomózás vagy golyvadaganat) is ìgy hìvták, valñszìnűleg abbñl a
tapasztalatbñl kiindulva, hogy a nyakon a betegség alkalmával golyñszerű kidudorodás jelenik meg.
(Erdélyben román hatásra a gusa elnevezés használatos Ŕ román: ’csomñ a nyakon’; a moldvai
csángñknál kizárñlag gelka). Ŕ A néphit szerint szüléskor keletkezik, vagy a vìztől lehet kapni.
Legelterjedtebb gyñgymñdjai: a beteg háta mögött állñ személy kendővel a nyakat fölfelé „húzogatja”. A
→ gyñgyìtñ a két középső (nevetlen) ujjával húzogatja és közben „visszafelé számlálñ” → ráolvasást
mond, vagy egy halott kezével háromszor megérintik, abban a hitben, hogy a halott magával viszi a
daganatot. Egy pénzdarabbal megnyomkodták, körülkerìtették. A pénzt eldobták a keresztútnál. Aki
felvette, arra ragadt a betegség (→ rontás másra hárìtása). Gyñgyìtották még meleg borogatással is. Ŕ
Irod. Szabñ T. Attila: Golyva elleni orvosság a XVI. században (Magy. Nyelv, 1939).
Hoppál Mihály
gombakalap: → kalap
gombászás: gombagyűjtés. Erdős vidéken, nagyobb kiterjedésű réteken még napjainkban is sokfajta
gombát gyűjtenek, amelyeket főleg frissen elkészìtve fogyaszt a falusi nép. A napon, kemencében szárìtott
gombát télire teszik el. Már K. Mátyus István körültekintő részletességgel ismertette a gombák gyűjtését
és fogyasztását. A nyári szarvasgombárñl (lat. Tuber aestivum) elmondja, hogy a Csiki- és a Gyergyñi-
havasokban a szarvasok ’kivakarásai’ és a disznñk ’feltúrásai’ helyén keresik, hasonlñan mint Cseho.-ban
és Sziléziában. A szepességi pásztorok és favágñk mezìtláb, bottal a kezükben csoszogva járnak, a csupasz
talpukkal megérzik a mohás talajban a szarvasgombát, amelyet botjukkal kikaparnak. A bakonyi
gombagyűjtők két-, háromágú bottal keresik a fű között, az avarban a gombát. A moldvai magyarok, a
Bakonyban, Somogyban, az Ormánságban, Szlavñniában a közönséges laskagombát (lat. Pleurotus
ostreatus); a gévagombát (lat. Polyporus sulphureus), a pesztericét (lat. Polyporus aquamosus) termő
odvas fatörzset, korhadt tuskñt hazacipelik, s a kertben árnyékos helyre téve, félig földbe süllyesztve
időnként öntözik, hogy minél gyakrabban legyen friss gomba a háznál. Az egyes családoknak megvan a
hagyományos gombászñhelye. Ahol valaki gombászás alkalmával edényét, valamelyik ruhadarabját
földre helyezte, ott nem illik másnak gombát gyűjteni. Egy-egy faluban gyakran 10Ŕ15 fajta gombát is
számon tartanak és gyűjtenek. (A beregi Dercenben a következő gombákat gyűjtik: barna tinó, bokros,
csúszó, fehér tinó, fingó vagy füles, galamb, keserű, mogyoróajja, picerke, szarvas, szilvafa, talló, tinó, tövis,
tyúk és vereshátú gomba.) Vannak gombák, amelyeket egyik vidéken ehetőnek, a másikon ehetetlennek
tartanak. Csìkban a bimbñs pöfeteggombát (lat. Lycoperdon perlatum) nem eszik, de Marostordában
már fogyasztják. A közönséges keserűgombát (lat. Lactarius piperatus) Ny-Mo.-on nem kedvelik, de az
erdélyiek sütik-pirìtják. A székely pásztorok felhevìtett kőlapon, a tűzhely forrñ hamujában juhtúrñval
meghintve sütik a keserűgombát. K. Mátyus István a havasalji székelyek kedvenc eledelének mondja a
laskagombát. Zemplénben a gyenge taplñgombát (lat. Fomes fomentarius) is megeszik. A palñcoknál a
gombaleves karácsonyesti böjti eledel. A beregi magyarok jellegzetes étele a káposztával főzött gomba. Itt
a besñzott vagy almaecettel leöntött keserűgombát kis hordñcskákban télire elteszik. Az erdélyi magyar és
román juhászok a keserűgombával tejet oltanak. A gombagyűjtés jelentőségére utal, hogy a 17. sz.-ban a
munkácsi uradalom jobbágyai komlñt, mogyorñt, vadgyümölcsöket és gombát tartoztak szedni s részben
aszalva beszolgáltatni. Ŕ Népünk gombafogyasztása K- és Közép-Eurñpa gombafogyasztñ területébe
tartozik. Sok és sokfajta gombát fogyasztanak a szláv, a román népek, akik a gombafogyasztás terén
élesen elkülönülnek a németektől és skandinávoktñl. Németo. belső területein még századunk elején is
megvetették a gombát, s a németeknél csak a szlávokkal és román népekkel érintkező területeken terjedt
el fogyasztása. Az itáliai kolostori konyhának nagy szerepe volt a gombafogyasztás elterjesztésében. Ŕ
Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (II., Pozsony, 1787Ŕ93); Vajkai Aurél: A gyűjtögető
gazdálkodás Cserszegtomajon (Népr. Ért., 1941); Bödei János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető
gazdálkodásához (Népr. Ért., 1943); Hensel, W.: Die Slawen im frühen Mittelalter (Berlin, 1965); Gunda
Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Gregor Ferenc: Magyar népi gombanevek (Bp., 1973).
Gunda Béla
gombfa: → fejfa
1029
G
gombkötő: mesterember, aki szőr-, selyem-, ezüst- és aranyszállal készült fonalakbñl gombokat készìt,
sujtásokat, zinñrokat ver, vitézkötéseket fon. A gombkötők a gombokat általában fa alapra kötik,
felhányva rá a fonalat vagy sodrást a kìvánt minta szerint, majd az ìgy kialakult minta közeit tűvel
kivarrják, kitöltik azonos vagy többszìnű fonallal, sodrással. A gombkötés általában tűmunka, csak az
utñbbi időben terjedt el a horgolt gomb készìtése. A sujtásokat, zsinórokat a korábbi századokban ún.
nyergen kézzel fonták. A gömbölyű és szögletes zsinñrok közepébe pamut belet tettek, és ezt fonták körül
selyem-, teveszőr-, arany-, ezüstfonállal. E hosszadalmas és fárasztñ munkát a 18. sz.-ban a különféle
zsinñrverő gépek váltották fel, működtetésük sokáig kézi erővel történt. A vitézkötéseket kézzel fonták,
alakìtották a nyereg szögeire. A komplikált mintát olcsñ fonallal felvetették a nyeregre, a fonalvégeket
viaszpecséttel, a nyereg oldalán rögzìtették. Így az igazi munkadarab készìtésekor csak a vonalvezetésre
kellett ügyelni, ill. szükség szerint többször utánajárni és kitölteni a minta közeit. A legszebb és
legnehezebb volt a pozsonyi vitézkötés, az ún. malomkerék és változatainak kötése. A szövött munkák
eredetileg a → paszományosok tevékenységi körébe tartoztak, a múlt század második felétől a gombkötők
is foglalkoztak készìtésével. Ŕ A gombkötők legkorábban a Pozsony m.-i Somorján szerveződtek céhbe
1514-ben. A 16. sz.-bñl még kettőt, a 17Ŕ18. sz.-bñl pedig 54 céhet ismerünk. A dìszes gombok,
vitézkötések a főúri és katonai viselet fontos kellékei voltak, majd később a városi polgári és a falusi
paraszti viseletben is egyre általánosabb lett alkalmazásuk. A magyar huszárok zsinñros, dìszes ruhája
Eurñpa-szerte divatossá vált a lovasságnál a 18. sz.-ban. A mezővárosi paraszti viseletben a 18. sz. végén
elterjedt a nadrágok, dolmányok dìszìtése. A reformkor nemzeti viseletté tette a zsinñros ruhát, amelyet
az abszolutizmus idején a nemzeti ellenállás kifejezőjeként hordták. A századfordulñtñl rohamosan
hanyatlott az iparág, amit a gyári termékek mellett a divat változása is nagyban befolyásolt. Csupán
kisebb fellendülést ért el a II. világháborút megelőző évek politikai divatját kiszolgálva. Ŕ Irod. Nyáry
Albert: Rozsnyñi gombkötők (Népr. Ért., 1904); Domonkos Ottñ: A soproni gombkötők céhszabályzata
1633-bñl (Soproni Szle, 1955); Bálint SándorŔJuhász Antal: A szegedi gombkötőmesterség (Népr. Ért.,
1968); Lénárt Andor: Műhely és bolt, Az egri gombkötő mesterek és a kereskedők vitája. Adatok az egri
gombkötő céh történetéhez a céhes ipar hanyatlásának idejéből, a XVIII. század végéről (Az Egri Múz.
Évkve, 1974); Szörényi István: Kőszegi gombkötőmesterek és műhelyek a céh keletkezésétől
megszűnéséig (Savaria, VŔVI., 1976).
Rozsnyñi gombkötők remekei (v. Gömör m.)
A fonal felvétele a sodrñfára (Szeged)
Gombkötőmester spárgát készìt a vitézkötéshez (Szeged)
1030
G
Gombkötőmester vitézkötést fon (Szeged)
Gombárus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)
Domonkos Ottó
gombolyìtñ: a → motollán motringokba rendezett fonalnak → fonalmosás utáni legombolyìtására

szolgálñ eszköz. Két fajtája használatos. 1. A leveles gombolyìtó általában bakláb tetején, rövid
köldöktengely körül forgñ, egymást keresztező lécpár (levelek), melyeknek a végén lyukakba dugott
cifrafák tartják a fonalcsomñt. A levelek hosszát a használt motolla mérete határozza meg: két cifrafa
közötti távolságnak a motolla hosszával kell egyenlőnek lennie. A gombolyìtñra helyezett fonalat kerek
vagy lyukas gombolyagba gombolyìtják. Az eszközfajta az egész magyar nyelvterületen elterjedt, s neve
az általános gombolyìtñ mellett Erdély K-i felén tekerő level, Ny-i felén tekerő, a Felföld K-i részén bak és
baklevel, középső részén vertöke level Szabolcsban és Biharban level, levelke. A forma Eurñpa nagy részén
egykor általános volt. Ŕ 2. A takácsos gombolyìtó két Ŕ fakorongokbñl és pálcákbñl összeállìtott, Ŕ egy-egy
vastengelyen egymás felett forgñ henger, amelyekről a fonalköteget legombolyìtják. Neve általában
gombolyìtñ, esetleg jelzős összetételben takácsgombolyìtó, németgombolyìtó. – Hazánkban a múlt század ñta
terjedő eszközforma, a azokon a vidékeken fordul elő a leveles gombolyìtñ mellett, ahol → takácsokkal
szövetnek, vagyis a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és a Kisalföldön, valamint egészen újonnan és
csekély számban a háziipari tanfolyamok hatására pl. Hevesben, Borsodban, Biharban, Szatmárban.
Leveles gombolyìtñ (általános forma)
Szolnoky Lajos
gombos haj: → hosszú haj
gombos nadrág: → rajthúzli
gombñta: → gyúrt tészta, → tarhonya, → tésztakása
gombozás: → pénzjáték
gomolya, gömölye: a → juhtej-feldolgozás során nyert, cipñ vagy gömb alakú édes → sajt. A beoltott tej
túrñját gomolyanyomó ruhával összefogják, a túrñbñl a savñ nagyját ruhán keresztül kinyomkodják, majd
a négy sarkán összekötött kendővel gerendába akasztva a maradék kicsepeg belőle. A cipñ alakú, 2Ŕ3 kg
nagyságú sajtot a pásztorkunyhñ eresze alatti polcon vagy a tető alatt állñ gomolyaszárìtón 4Ŕ5 napig
szikkasztják. A gomolyát frissen vagy tartñsìtva, juhtúrónak feldolgozva fogyasztják. A szñ mély hangú
1031
G
változata inkább az Alföldön járatos. Gömbölyű csomñ jelentésben tükörszava a környező szláv
nyelvekben is előfordul, a magyarba ezek valamelyikéből, talán délszláv közvetìtéssel került át.
Gomolya szárìtñval (Hortobágy, 1933)
Balogh István
gomolyanyomñ asztal: 1. a juhtejből valñ cipñ alakú nyers alapsajtféleség, a → gomolya készìtésénél
uradalmi tejgazdaságokban használt, felül peremmel ellátott, egyik oldalán lefolyñval kiképzett lapú
asztal, amelyen kiterìtett sajtruhákon az előzőleg feldolgozott sajtanyagbñl a maradék savñt kinyomják. Ŕ
2. népi és pásztori tejfeldolgozásnál megfelelője Erdélyben a → kerenta, amelyet gyakran lábakra is
állìtanak. Ŕ Irod. Gaál Lászlñ: A juhtej termelése és feldolgozása (Bp., 1957).
Földes László
gondolatpárhuzam: → párhuzam
gondolatritmus: tartalmi-formai szempontbñl összehangolt és arányosan tagolt rokon vagy, ellentétes

értelmű gondolatok egymásutánja. A → ritmus az ún. külső, a gondolatritmus pedig a belső forma
megnyilvánulása; ha ez a megformáltság tartalmi-szerkezeti jellegű, arányosságrñl beszélünk. A
gondolatritmus ősrégi és általánosan ismert költői-stilisztikai eszköz. Ugyanúgy az → ismétlés elvén
alapszik, mint a vele rokon → párhuzam és → ellentét is, de valamennyinél fejlettebb fokot képvisel.
Kapcsolatba hozhatñ a → hasonlattal és a → természeti kezdőképpel is, kétségkìvül szerepe van a → rìm
kialakìtásában. Ŕ A magyar népköltészetben a gondolatritmus legszebb példáit a népballadákban
találjuk, a lìra és a prñzai epika kivételesen él csak vele. Arany János ñta három fajtáját szokás
megkülönböztetni. A tipizálás és az elnevezések korántsem következetesek, de maguk a tìpusok is
keveredhetnek. Ŕ 1. párhuzamos gondolatritmus (gondolatpárhuzam, párhuzamosság, paralelizmus): az
egymással rokon gondolatok párhuzamos elrendezésben követik egymást, esetenként a → hármasság
formájában is (Megunta két lábam már a követ nyomni, Megunta két kezem már a láncot húzni,
Megunta két fülem tenger mormogását; Júlia szép leány balladai siratñja stb.) Ŕ 2. haladványos
gondolatritmus (haladvány, fokozñ, összerakñ, láncolatos gondolatritmus): az egymást párhuzamos
elrendezésben követő gondolatok között előrehaladés, fokozñdás van; rokon jelenség a → fokozás (Kis
fecske elvitte, vállára föltette, Úrfi észrevette, kezébe fölvette, Kezébe fölvette, szomorún olvasta,
Szomorún olvasta, keserűn jajgatta; Kerekes Izsák balladai kezdősorai és a hős búcsúszavai stb.). Ŕ 3.
ellentétes gondolatritmus, egyszerűbb formájában ellentét (Kit mindig szerettem, jaj, be távol estem! Kit
mindig gyűlöltem, annak rabja lettem; Lelkem a lelkeddel Mennyekben vigadjon, A hercegné asszony
Pokolban gyulladjon!...). Ŕ 4. az előzőknél is gyakoribbak a vegyes tìpusú gondolatritmusok, különösen a
párhuzamos-haladványos (Esteledik, alkonyodik, Gulya, ménes takarodik, A számadñ káromkodik,
Három bojtár jñ bort iszik...), valamint az ellentétes-haladványos (Mikor fürösztöttél gyönge-meleg vìzbe,
Fürösztöttél volna buzgñ-forrñ vìzbe! Mikor bepñláltál gyönge gyolcsruhába, Pñláltál volna be halotti
ruhába! Mikor lefektettél gyantáros bölcsőbe, Fektettél volna le sötét, hideg földbe!...). Ŕ Irod. Arany
János: A magyar nemzeti versidomrñl (Pest, 1854); Schirmnuski, V.: Vergleichende Epenforschung (I.,
Berlin, 1961); Kovács Ágnes: A népmese prozñdiájárñl (MTA I. Oszt. Közl., 1969).
Katona Imre
gondolkodñszék: 1. a → karosszéknek az Alföld nagy részén elterjedt elnevezése. Ŕ 2. mint

tìpusmegjelölés: becsapolt lábú, deszkatámlás karosszék, mely forma Debrecenből már a 17. sz.-bñl
ismert, és a 18. sz.-ban Alföld-szerte elterjedt a városi, mezővárosi parasztpolgároknál. A gondolkodñszák
támlája rendszerint két függőleges állású és egy rájuk merőleges deszkalapbñl áll, amelyet néha faragott
orom koronáz. A karfát gyakran esztergályozott oszlopocskák tartják. A gondolkodñszéket általában
festett → virágozás dìszìti, ritkábban faragás, esetleg intarzia (→ berakás). Ŕ Irod. Kiss Lajos: A
1032
G
hñdmezővásárhelyi városi múzeumbñl (Múzeumi és Könyvtári Ért., 1910); Fél EditŔHofer TamásŔK.
Gondolkodñszék. Helyi fafaragñ készìtette asztalosbútor mintájára (Dunapataj, 1770) Bp. Néprajzi
Múzeum
Gondolkodñszék (Debrecen, 18. sz. második fele) Debrecen, Déri Múzeum
Gondolkodñszék (Hñdmezővásárhely, 1832) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
gonoszűzés: → népszokások több formában megnyilvánulñ → rìtuseleme. Célja valamilyen ártñ lény vagy
általában valamilyen baj, → rontás távoltartása. Az eredeti rontáselhárìtñ (→ rontás elhárìtása) cél
általában nem tudatos, sok cselekményt másodlagos magyarázatokkal vagy teljesen cél nélkül, csak a
szokáscselekmények hagyományos részeiként gyakorolnak. Leggyakoribb kezdő alkalmakkor (pl. →
újév, → farsang), továbbá az emberi élet átmeneti rìtusaiban (→ átmeneti rìtusok, pl. → lakodalom, →
keresztelő). Változatos formákban nyilvánulhat meg: → katartikus rìtusok, → zajkeltés, → tűzgyújtás, →
füstölés, → körüljárás, → ekehúzás, rituális.
Pócs Éva
gorálok: → lengyelek
gordonyozás: → gyomirtás
gñré: csöves → kukorica tárolására szolgálñ, fonott vagy lécezett épìtmény. Egyéb elnevezése: kas,
kotárka. A fonott gñré kukoricatárolásra valñ használatát a növény mo.-i meghonosodása idején már
emlìtik a korabeli ìrásos források. Az épìtménynek a Földközi-tenger mellékén az ñkorig visszanyúlñ
nagy múltja van. Valñszìnű, hogy Mo.-on sem a kukoricával jelent meg, csupán fejlettebb formái
alakultak ki. Korábban leginkább gabonatárolásra használtak egyszerűbb konstrukciñjú fonott kasokat.
A fonott gñré a múlt században még az egész mo.-i kukoricatermesztő vidéken általános volt. A 20. sz.
elejére a D-Dunántúlon, ÉK-Mo.-on és Erdélyben maradt általános a használata. Tájanként más-más
formai változatban (kerek, szögletes, hosszúkás) készìtették, szalmával, zsúppal, zsindellyel vagy
cseréppel fedték. A léces oldalú gñréhoz hasonlñ épületek már az amerikai indián földművelésben
megvoltak. Lehetséges, hogy azok példájára honosodtak meg Eurñpában is. Hazánkban feltehetőleg Ny-
1033
G
eurñpai mintára a 18. sz. végén a nagybirtokokon jelentek meg, és a múlt század folyamán a kukorica-
vetésterület növekedésével párhuzamosan terjedtek el. Tömeges paraszti használatuk nem régi. A
századfordulñ idején többnyire még csak a gazdag- és ritkábban a középparaszti szintig jutottak el.
Utñbb a fonott gñrékat és más egyszerűbb kukoricatárolñ mñdokat háttérbe szorìtva, egyszerűbb
kivitelben (husáng-, napraforgñ-, drñthálñfal, szalmatető) általánosan elterjedtek. A D-Alföldön, a
Tiszántúlon és a Dunántúlon hatalmas, tágas, erős épìtmények, melyek alatt gyakran disznññl, kocsiszìn
vagy más gazdasági rendeltetésű helyiség foglal helyet. Ŕ Irod. Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp.,
1960).
Gñré disznññllal (Vásárhelyi puszta, Orosháza, Békés m.)
Gñré a tanyán (Debrecen)
Gñré (Ipacsfa, Baranya m.)
1034
G
Gñré vesszőből, zsindelytetővel (Szatmár m.)
Kőlábazatra épült kukoricagñré (Torontáloroszi, v. Torontál m.)
Gñré (Csokonyavisonta, Somogy m.)
Gñré Adorján, v. Bács-Bodrog m.)
Kósa László
gñzsálás: legény- vagy leányhalott énekkel valñ kikìsérése a temetőbe (Mezőség). Az énekesek
fiatalasszonyok, a halottas vagy azt kìsérő szekéren a muzsikásokkal együtt ülve pñzsálnak. Feketelakrñl
ismert énekeink dallamilag inkább keservesekre, szövegileg már a verses siratñkra is emlékeztetnek, ìgy a
szokást a kollektìv siratás távoli rokonainak is tekinthetjük.
Szendrei Janka
göbe: → disznñ
göböly: → szarvasmarha
Göcsej: Zala m. DNy-i része a Zala folyñ, a Kerka és a Válicka patakok völgye között az → Őrség, a →
Hegyhát, → Hetés szomszédságában. Ŕ Göcsej mint tájnév 1769-től ismert. A szñ a dunántúli
nyelvjárásokban többfelé a vìzjárások által felszabdalt dombvidék jellemzésére használt megjelölésként
él, és abbñl vált tájnévvé. Göcsej területe mély völgyekkel tagolt, agyagos talajú, szubalpin éghajlatú,
erdővel (jelentős részben fenyvesekkel) borìtott. A korai Árpád-korban határőrvidékeink közé tartozott,
a magyar-horvát perszonáluniñ kialakulása után azonban hamarosan jelentőségét vesztette.
Viszonylagosan nyugodt középkori fejlődésében jelentékeny nemesi-kisnemesi népessége alakult ki. A
reformáciñ során gyülekezetei ref.-okká lettek. A hñdoltság idején Kanizsa várának elestével
veszélyeztetett terület volt. Ŕ A 18. sz.-ban jobbágyságát rekatolizálták, de nemesi-kisnemesi rétege révén
biztosìtott ref. egyházközségei a szomszédos tájak protestánsai számára is támaszul szolgáltak. Népének
életét a legújabb időkig a nyerstáji állapotok erősen befolyásolták. Sovány, terméketlen, könnyen
vizenyőssé válñ, rossz adottságú talajain archaikus jellegű szantñgazdálkodást folytattak (pl. égetéses
irtás). Néhány növénykultúra reliktumterületévé vált (pl. köles, hajdina). Egykor jelentős szőlészete
eurñpai viszonylatban is egyedülállñan régies jelleget őrzött meg. Állattartásában szubalpin jellegű
vonások bukkannak fel. A nagytáji és szomszédnépi környezethez hasonlñan sajátos aprñ
településcsoportok alakultak ki jellegzetes zárt udvarú beépìtéssel (→ kerìtett ház). Népének társadalmi
szerkezete, jogszokásai, szellemi műveltsége hasonlñképpen archaikus, konzervatìv vonásokban gazdag.
A népélet iránti korai tudományos érdeklődés már foglalkozott területével. Az irodalomban megvont
kulturális táji határai a valñságban nem merevek. A Göcsejben feltárt gazdag néprajzi anyag az egész
1035
G
DNy-Dunántúlra jellemző, s a K-re, ÉK-re eső belsőbb zalai települések népi kultúráját is reprezentálja. Ŕ
Irod. Plander Ferenc: Göcseinek esmérete (Tud. Gyűjt., 1838. 4. sz.); Gönczi Ferenc: Göcsej s
kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi
Imre: A göcseji nép eredethagyománya (Bp., 1958); Papp LászlñŔVégh Jñzsef: Zalamegye földrajzi nevei
(Zalaegerszeg, 1964); Tñth János: Göcsej népi épìtészete (Bp., 1965); Szentmihályi Imre: Göcsej
területfogalmának alakulása (Deák Ferenc Göcsejről) (Zalai Gyűjtemény, 1976).
Minden oldalrñl kerìtett hajlékok alaprajazi (Göcsej)
Harangláb (Csehi, Zala m.)
Kerìtett ház (Páka, Zala m.)
1036
G
Régi nemesi kúria (Milej, Zala m.)
Kerìtett ház (Náprádfa, Zala m.)
Lakñház bejárata (Bárszentmihályfa, Fő u. 95., Zala m.)
Harangláb. Zalaegerszeg, Szabadtéri Néprajzi Múzeum
1037
G
Filep Antal
göcseji takácsszőttes: → dunántúli takácsszőttesek
göcseji viselet: régi stìlusú öltözet. A férfiak rövid derekú, gallértalan vászoningét a múlt század második
felében váltotta fel az elöl gombos, mellén letűzött ráncokkal, → mizlivel dìszìtett, kézelőbe ráncolt bő
ujjú ing. Ugyanekkor a szűk, 1 vagy 2 szeles, csak kevéssel térden alul érő gatyák helyett bő, szedett
gatyákat kezdtek hordani; a fehér, rojtos főszedett kötìn vagy előkötő helyett pedig fekete vagy kék
kötényt. Az ingen nyáron puruszlit vagy lajbit, vagy → ümögbáttyát, télen → mellest, mellenzüt Ŕ az utñbbi
alatt bécsi piros mellest is Ŕ viseltek. A kisszűrt általában mint a tarisznyát vitték a nyakukban, a
vagyonosabbaknak → szűrdolmányra, ujjasbundára vagy → ködmönre is telt. A századfordulñ után
terjedt a rövid és hosszú bunda, a bekecs és a kékdolmány divatja. A századfordulñn maradt el a széles
karimájú kalap, a sötét szìnű, nyakra tekert nyakkendő és bocskor használata. Ŕ Az asszonyok hosszú ing
vagy alsóümög helyett a múlt század második felében bevarrott ujjú, bokrosujjú ingvállt, rövid ümögöt
vagy kézelős ümögöt kezdtek viselni. A hosszú ingen viselt, lapos ráncokba szedett szoknyát
vászonpéntőnek nevezték. A felsőruhaként viselt vászonszoknyát kékre festették, ehhez gubaccsal feketére
festett fodros vászon előkötőt kötöttek. Télen a felsőtesten → kengyeles bundamellest, köcölét, a
vagyonosabbja → ködmönt hordott. A múlt század végén már általános volt a kanavasz lajbiszoknya
(mellénnyel egybevarrott szoknya) és a mindenféle szìnű karton kerekszoknya kanavász köténnyel. A →
kontyot takarñ → fakontyra vagy a → káplira a múlt század végéig → pacsát terìtettek. Részben a vidék
szegénységére vezethető vissza a göcseji viselet dìsztelensége és a házi készìtésű anyagoknak az átlagosnál
tovább tartñ felhasználása. Századunk első évtizedeiben már a városi eredetű ruhadivat vált uralkodñvá.
Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: A göcseji s hetési népviselet (Népr. Ért., 1910).
Lány „filkés” tarisznyával (Radamos, v. Zala m.)
Kontyos asszony régies fehér ruhában (Göntérháza, Zala m.)
Pacsás asszony hátulrñl (Göntérháza, Zala m.)
Göcseji pásztorember: birkás (Bak, Zala m.)
1038
G
Férfiak és kisfiú nyári munkaruhában (Göntérháza, Zala m.)
Göcseji viselet: asszony pacsában (Göntérháza, Zala m.)
gödény (lat. Pelecanus onocrotalus): vìzimadár. A gödény (Szeged vidékén pilikán madár, a
Nagykunságban gődiny, nagybőgyű, a Dráva mentén batonya) csőrének felső kávájábñl a pásztorok
kásamerìtő kanalat készìtettek (Ecseg-puszta, Nagykunság). Az álla alatt fityegő bőrzacskñbñl
dohányzacskñ, szárnyábñl a tarhonyacsináláshoz, kenyérsütéshez tollseprű készült. Nagy csőrű fejét a
halászkunyhñk ajtajára, a lápjárñ edény (csñnak) orrára szegezték (Szeged vidéke). A dobrudzsai oroszok
(lippovánok) a melle bőréből kettős esőköpenyeget varrnak. A gödény a múlt század közepén eltűnt az
Alföldről. Csupán dűlő- és halomnevek, népi rigmusok őrzik emlékét:
Gödénymadár elmönt, ritka lütt a magja, Ü volt a halaknak gyohontatñ papja. De nem tellett soha
torkának a szákja, Olyan volt, mint a pap telhetetlen zsákja.
Ŕ Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica ... (IŔVI., Pozsony, 1787Ŕ1793); Lakatos Károly: Vadászati és
madarászati emlékeimből (Szeged, 1891); Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914);
Györffy István: Nagykunsági krñnika (Bp., 19553).
Gunda Béla
gödörgazda, (kubikos) csapatgazda, csapatvezető, partigazda: a → bandagazda egyik tìpusa, a különféle

vìz-, út-, vasútépìtési és épìtkezési földmunkák végzésére szegődött szakmánymunkások (→ kubikosok)
együttműködő csoportjának, a → kubikosbandának állandñ vezetője. A gödörgazda elnevezést utñbb
átvitték a → kordésgazdára is, a karos és talicskás kubikmunkán pedig a bandagazda elnevezés vált
általánosabbá. A elnevezés a kubikolás első fél évszázadábñl származik, amikor a töltésépìtéshez
szükséges földet a kijelölt munkagödörből kellett kitermelni, az együtt dolgozñ csoportok egyik tagjának
nevére ìrták a gödörlapot (munkalapot), és vele számoltak el a gödörből kitermelt föld mennyisége
alapján. A kubikos gödörgazda alakja és szerepe élesen elkülönül a toborzást és felügyeletet gyakorlñ
alvállalkozóétñl, sok mindenben éppen ellentéte a → summásgazdának is. A gödörgazda nem feltétlenül
végzett toborzást, bár a többség → munkanézőként már előzetesen is részt vett a munkaalkalmak
felkutatásában, megszerzésében. A toborzást végző kubikosokbñl nem mindig lett gödörgazda, esetenként
jñval több munkást összeszedett, mint amennyit gödörgazdaként vezetett, egyébként is rendszerint csak a
munkahelyen történt meg az ún. elbandásodás, és a csoportok ott választották meg vezetőiket: a választás
értelmes, bátor fellépésű, megbìzhatñ, jñ szakmunkásokra esett. A kubikos gödörgazda felelős volt ugyan
az elvállalt munkaszakaszért, közvetìtett a tagság és a munkaadñ között, de nem a munkaadñi
hajcsárapparátus tagja volt, hanem a csoport bizalmija. Egyedül vezette a munkanaplñt, az ún. napolást,
intézte az ügyeket, és néhány csoporttaggal együtt ő is számolt el. A csoporton belül kezdeményező
lehetett, de mindenben a kis közösség határozott. Ugyanazok voltak a kötelességei és jogai, mint a
többieknek. Az ösztönző szakmánybér miatt sem kellett ellenőrzést gyakorolnia, a késlekedőket
figyelmeztette, de ezt bárki más is megtehette helyette. Személyi ügyekbe lehetőleg nem szñlt bele. A
kubikos gödörgazda is visszaélhetett társai bizalmával, illetéktelen mellékjövedelmet is húzhatott, ez
azonban többnyire kitudñdott, és a tagság nyomban le is váltotta. A kubikos gödörgazdák jelentős része a
szervezett munkásokbñl került ki. A gödörgazda szerepe éppen nem volt hálás, tudta ezt maga a tagság is,
1039
G
vezetőjüket többféle gúnynévvel is illették: banda (vagy csapat) bolondja, bandacsahos, bandagazda,
előcsahos stb. Sokan önként mondtak le tisztségükről, mások csak helyettessel együtt vállalták. A kubikos
gödörgazdák állandñ törzse elsősorban a szervezett munkásokbñl került ki. 1945 után a kubikosbandák
brigádokká, a gödörgazdák brigádvezetőkké (tréfás nevük brigadéros) alakultak át. (→ még: előmunkás,
→ emberkereskedő, → kunyhñtársaság, → partiszakács, → szakmánymunka). Ŕ Irod. Katona Imre: A
magyar kubikosok élete (Bp., 1957); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek
idénymunkákon a kapitalizmus korában (Agrartört. Szle, 1961).
Katona Imre
göföje: a Tiszántúlon a pásztorok által juhtejből készìtett → zsendicetúrñ, amelyet tojás- vagy
ökölnagyságú gomolyákká formáltak és tartñsìtás végett megszárìtottak. Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: Die
traditionelle Milchwirtschaft bei den Ungarn (Viehwirtschaft und Hirtenkultur, Bp., 1969).
Földes László
gölöncsérjegy: → kerámiajegy
gömböc: a disznñ kásás töltelékkel megtöltött gyomrának vagy vakbelének legelterjedtebb népnyelvi
elnevezése. Ha nem töltik meg a disznñgyomrot, eldobják vagy hurkatöltelékbe vágják, oltót készìtenek
vagy savanyú levest főznek belőle. Gyomorba töltött tartñs készìtmény a → disznñsajt. Ennek hazai
elterjedését időben megelőzte a gyomornak nem tartñs, többnyire fűszerezett kásás keverékkel valñ
töltése. Ez a készìtmény a gömböc. Tölteléke sokszor teljesen megegyezik a helyi fehér vagy véres
hurkáéval, ìgy ÉK-Mo.-on aszalt szilva is került bele. A véres gömböcbe kisebb-nagyobb torka alji véres
húsdarabokat, helyenként csontos húst is tesznek. Szokás ugyanìgy megtölteni a vakbelet, ìgy egy állatbñl
egy nagy- és egy kisgömböc készül. A Körösök vidékén és Erdélyben gyakran csak a vakbelet töltik
gömböcnek, akkor is, ha a gyomor töltetlen marad. Ahol ezeket a kásás készìtményeket gömböcnek
nevezik, gyakran az üres gyomor, a vakbél neve is. A Dunántúlon és a Bácskában, Bánságban sokfelé
átkerült a gömböc név az újabb disznñsajtra is. A DK-Dunántúlon a gyomorba töltött neve kásás pacal
gömböc, kásás pacó, az Ipolytñl a Sajñig és sokfelé az Alföldön pucor, ahogy ugyanitt a töltetlen gyomrot is
nevezik. Előfordul a gömböcnek hurka és bendő elnevezése is. DNy-Dunántúlon a gyomor levesnek
főzéséről a disznñsajt készìtésre úgy tértek át pár évtizede, hogy a gömböcöt sosem ismerték.
Századunkban a gömböckészìtést É-Dunántúlon már teljesen elfelejtették, egyébként általánosan ismert a
népterület K-i felén, a gyomor-vakbél felhasználásának leggyakoribb eljárása. A gömböcöt kézzel töltik,
bevarrják, kifőzik, nem préselik, nem füstölik, hamarosan elfogyasztják. Savanyú levesnek vagy húsos
káposztában főzik meg, sütve tormás lével tálalják. A gömböc ezen a néven a hazai forrásokban a 16. sz.-
tñl ismert. Ekkor az erdélyi fejedelem szakácsa is ajánlotta, a 18. sz.-ban közrendi háztartásokban még
kedvelt volt. Ŕ Irod. Kisbán Eszter: A sertéshús tartñsìtása a paraszti háztartásban (Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1969).
Kisbán Eszter
gömölye: → gomolya
Gömör, Gömörország: a Bükk hegység és a Gömör-Szepesi-Érchegység között elterülő hatalmas hegyi

medence. Északi részét magas erdős hegyek, középső és déli részét dombvidékek alkotják, amelyeket a
Sajñ és a Rima, ill. mellékvizeik (Balog-, Murány-, Csetneki-patak, Túrñc, Gortva stb.) tagolnak, tesznek
változatos domborzatúvá. A magyarok a kora Árpád-korban a medence déli lankásabb területét, a folyñk
és patakok lapályát szállták meg, és a 13. sz. végére viszonylag sűrűn betelepült aprñfalvas tájjá
alakìtották. Az északi és középső részek még a középkor vége felé is gyéren lakott, nagy erdőségekkel
borìtott vidékek voltak. A 14Ŕ15. sz.-ban az É-i és Ny-i részeken megnőtt a szlovák lakosság aránya. A
vasércben és más nemes ásványokban gazdag lelőhelyek mellett kialakult bányavárosokba jelentékeny
német alapréteg települt (Rozsnyñ, Dobsina, Nagyrőce, Csetnek, Jolsva). A 16. sz. folyamán telepìtették be
ruszin (ukrán) telepesekkel Gömör legészakibb részét, a természetföldrajzilag és néprajzilag különállñ
Garam-forrásvidéket. A települések és a népesség szerves fejlődését először a 15. sz. második felének
huszita háborúi zavarták meg nagyobb mértékben. A 16. sz. második felében Gömör D-i és Ny-i vidékei
fokozatosan török hñdoltság alá kerültek, ami a lakosság megritkulását és számos falu eltűnését vonta
maga után. Sokat szenvedett népe a Thököly- és Rákñczi-szabadságharc háborúitñl is, de aprñfalvas
településszerkezete lényegében nem változott, lakosságának folytonossága nem tört meg. A 18. sz.
derekátñl állandñsult magyarŔszlovák nyelvhatár Gömört két, majdnem teljesen homogén nemzetiségű
népterületre osztotta. K-en és D-en magyarok, É-on és Ny-on szlovákok laktak. A ruszinok
1040
G
elszlovákosodtak, a németek egy része szlovákká, más része magyarrá lett. A 20. sz. elején Gömörben
mindössze egy helységben, Dobsinán éltek németek (az ún. bulénerek). – A ma Gömörnek nevezett
nagytájba beleértik nemcsak a történeti Gömör vármegyét, hanem az egykori Kishont vármegyét, a
terület Ny-i, ÉNy-i részét is, amely 1802-ig önállñ közigazgatási egység volt. Gömör nevezetes kisebb tája
a DNy-on fekvő → Medvesalja. Az egyes folyñk és patakok völgyeit is általában néprajzi egységként
emlìti a kutatás: pl. Rozsnyñtñl K-re a Csermosnya völgye, a Sajñ völgye, a Túrñc völgye (Tornaljátñl É-
ra), a Balog völgye, a Száraz völgy (Keleméri és Szuha patakok mente) stb. Gömör magyar lakosságát a
néprajzi szakirodalom általában → palñcoknak nevezi. A Heves, Nñgrád, Borsod felé eső vidéken élőket
→ barkñknak hìvják. A barkñ elnevezés egyben r. k. vallási megkülönböztetést is jelent az innen K-re és
É-ra élő ref. magyarokkal szemben. A szlovákság jelentős része ev. vallású. A magyar települések sorában
csupán néhány ev. akad (pl. Sajñgömör, Gömörpanyit, Lőkösháza). A ref. magyarok között külön szìnt
képvisel az egykori kisnemesi falvak népe (pl. Felsővály, Bikkszeg, Gömörmihályfalva, Nemesradnñt,
Hubñ, Hét stb.). Ŕ Gömör magyar lakossága évszázadok ñta hagyományosan földműveléssel és
állattenyésztéssel foglalkozik. Az állattartásban a közelmúltig nagyobb jelentősége volt a juhászatnak.
Nevezetes iparágként virágzott a kiválñ minőségű vasasagyagra épülő fazekasság (→ gömöri kerámia). A
bányavárosokban virágzñ kisvasipar (→ hámor) a 19. sz.-ban erőteljesen visszafejlődött. A bányász- és
iparoshelységek többsége elvesztette jelentőségét. Ma Gömör Szlovákia kevéssé iparosìtott tájai közé
tartozik. A Mo.-hoz eső DK-i sáv lakossága az ñzdi iparvidéken talált munkát. A vasúthálñzat
kiépülésével visszafejlődött Gömör és a korábbi századokra jellemző távolsági fuvarozás is, amely
elsősorban a vasáruk kereskedelmi forgalmát biztosìtotta. Gömör hagyományos közigazgatási, kulturális
és vásáros központjai Rozsnyñ, a legnagyobb múltú bányaváros és Rimaszombat, amelynek jelentős
szabadalmas és mezővárosi hagyományai vannak. Mérsékeltebb vonzñkörű központok voltak a
mezővárosi jellegű Tornaalja, Rimaszécs, és Pelsőc. Gömör néprajzilag viszonylag kevésbé föltárt vidék. Ŕ
Irod. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leìrása (Pest, 1867); Komorñczy
Miklñs: Gömör és Kishont vármegye népe Gömör és Kishont vármegyék monográfiája, Bp., é. n.); Ila
Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (IŔIV., Bp., 1944Ŕ1976); Ág Tibor: Édesanyám
rñzsafája (Pozsony, 1974).
Gömör Lakñház (Zsñr)
Gömör Lakñház (Sőreg)
Gömör Ev. templom tornya, 1804 [Lökös(háza)]
1041
G
Gömör A felsővályi ref. erődtemplom
Gömör Lakñház (Lévárt)
Gömör Lakñház (Hubñ)
Gömör Lakñház (Naprágy)
1042
G
Gömör Lakñházak (Cakñ)
Gömör A zsìpi ref. templom pitvara
Gömör A zsìpi ref. templom harangtornya
1043
G
Gömör A felsővályi ref. templomerőd bástyakapuja és fala
Gömör A felsővályi ref. templomerőd harangtornya és kaputornya a templomudvarbñl
1044
G
Gömör Csűr (19. sz. első fele, Hubñ)
Lakñház 1833-bñl (Gömörpálfala, v. Gömör m.)
Nemesi udvarház (Hubñ, v. Gömör m.)
Nemesi kúria (19. sz. eleje, Naprágy, v. Gömör m.)
Csűr (Naprágy)
1045
G
Csűr (Lévárt, v. Gömör m.)
Kósa László
gömöri ácsolt láda: a történelmi Gömör m.-ben készült ácsolt menyasszonyi láda és gabonás-, ill.
lisztesszuszék összefoglalñ elnevezése, mint tìpusmegjelölés elsősorban az előbbire vonatkoztatva. Az
egykori Mo.-on a gömöri bükkerdő övezetben voltak az → ácsolt láda előállìtásának legnagyobb
központjai, némely háziiparos község (Babarét, Kiéte, Fillér, Kisrőce) egész lakossága úgyszñlván csak
ezzel foglalkozott. A gömöri ácsolt ládát szétszedett állapotban vitték eladásra más kisebb fatárgyakkal,
kosarakkal egyetemben a szomszédos fuvarosfalvak lakñi. Egyrészt a felföldi falvakban házaltak vele,
főként a tőlük délre fekvő vidéken, másrészt vásárokon értékesìtették a gömöri ácsolt ládát, a környéken
is, de méginkább az egész Alföldön. Itt az árusìtás főbb határállomásai: Tokaj, Debrecen, Nagyvárad,
Arad, Hñdmezővásárhely, Baja. Az → asztalosbútor hatására a 19. sz. derekára az alföldi piacok
megszűntek, mìg a Felföldön az asztalos készìtésű → láda mellett is megmaradt a kelengyebútornak a
fehér ruha számára, egészen az I. világháborúig; innen a szakirodalomban a palóc szuszék elnevezés. A
kelengyés gömöri ácsolt láda jellegzetes formája a 18. sz. elejére már kialakult. Ezt a mñdosulást az
alkalmas vaskos fatörzsek fogyása indìtotta el, minek következtében mind keskenyebb deszkábñl, egyre
magasabb, hosszú lábakon állñ ládatestek épültek (kb. 100Ŕ120 cm-ig). Hatására a vésett, → mértanias
dìszìtés is fokozatosan keskeny sorokra bomlott. A régies dìszìtőelemek között a menyasszonyi gömöri
ácsolt ládákon gyakori a többnyire ég felé emelt karú, geometrizált → emberábrázolás. Az ornamentikát
korábban növényi festés egészìtette ki: vörösìtett alapon feketére szìnezett motìvumok (→ bútorfestés). A
19. sz. folyamán a festés elmaradt, és legfeljebb az alap kapott füstölést (→ beégetés), hogy jobban
érvényre jusson a dìszìtmény vonalrendszere, az elaprñzott dìszìtőelemekből összetett változatos,
csipkeszerű kompozìciñ. A századfordulñn a növényi motìvumok is megjelentek, ágak, bimbñk, ill.
esetenként a kehely, kereszt, ñra képe. A gabonatartñ gömöri ácsolt ládán általában nem volt dìszìtés, de
a kiemelhető oldaldeszkák visszahelyezésének elősegìtésére a deszkák végeibe eltérően alakìtott kis
dìszìtőelemek kerültek. Ŕ Irod. Bartholomaeides, Ladislaus: Inclyti Superioris Ungariae Comitatus
Gömöriensis. Notitia HistoricoŔGeographicoŔStatistica (Leutschoviae, 1806Ŕ1808); Gömör-Kishont
vármegye (szerk. Borovszky Samu, Bp., é. n.); K. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (Az MTA II. Oszt. Közl.,
1951).
Gömöri ácsolt láda. Geometrikus dìszìtése feketés festéssel szìnezett (Lelőhely: Mezőkövesd, 18. sz.Ŕ 19.
sz. eleje) Bp. Néprajzi Múzeum
Ebben a korban már lemaradt a fekete festés a dìszìtésről, és megindult a dìszìtmények elaprñzñdása
(Lelőhely: Borsodnádasd, 1860) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
1046
G
gömöri kerámia: kezdetei a középkorig nyúlnak, s minden korai, jelentősebb földrajzi leìrás emlìti.
Előállìtásának helyei elsősorban Melléte, Gice, Lice, Ozsgyán, Rimaszombat, Süvéte, Zsaluzsány
helységek voltak; mestereinek társadalmi helyzetére a félig paraszti, félig iparos sor volt a jellemző. A
Gömörből származñ edényeknek két nagy csoportja van: a tűzállñ főző-sütő edények és a nem tűzállñ
agyagbñl készült, főleg tárolásra és étkezési célokra használhatñ edények. A tűzállñ edények
legjelentősebb csoportja a → fazék, a → lábas és a lábas serpenyő vagy a lábas lábas Rimaszombatban,
váltakozñ szìnekben, barna, sárga és zöld mázzal bevonva készültek. Jellemző termék továbbá a
korongolt, majd kettévágott → tepsi, a vìz hordására és tárolására szolgálñ mázas és mázatlan → korsñk
és kanták. A mázatlanokat azonban belül mindig mázolták, kìvül pedig vörös vagy barna földfestékkel,
egyszerű vonalas, geometrikus dìszìtménnyel látták el. A mázas korsñknak és kantáknak legarchaikusabb
darabjai zöld mázasak és a felületre füzérszerűen vagy elszñrtan agyagkorongra nyomott rozettával
dìszìtettek. Igen dekoratìvok azok a vìztárolñ edények, amelyeknek külső felületét váltakozñ ritmusban
barna, sárga és zöld mázzal, függőlegesen, széles sávokban öntöttek le. Ŕ A gömöri kerámia legnagyobb
piaca az Alföld volt, de ismerték és használták Abaújban, Sárosban, Zemplénben, Borsodban, Hevesben,
Szabolcsban, Bihar, Szolnok, Ung, Bereg és Pest megyében is. Az ország határain túl, D-Lengyelo.-ban,
Cseho.-ban is kedvelték. Ŕ Irod. Kresz Mária: Fazekas, korsñs, tálas. Néhány szempont
fazekasközpontjaink kutatásához és összehasonlìtásához (Ethn., 1960); Kresz Mária: Magyar népi
cserépedények kiállìtása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961); Domanovszky György: Magyar népi
kerámia (Bp., 1968); Szanyi Mária: Adatok a gömöri népi fazekassághoz (Irodalmi Szle, 1977).
Sorminták az előbbivel azonos ácsolt ládárñl
Stilizált emberalakokbñl összetett motìvum
Emberfejű korsñ (20. sz. eleje, készìtőhelye: Süvéte, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gömöri kerámia Lakodalmi kásafőző nagy fazék (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
1047
G
Lábas serpenyők (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyertyamártñ edény. Szövege: „Dobos István Uramnak Betsülete ké(szült)”. (18. sz.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Boroskancsñk (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Vizeskorsñ (készült Süvétén, v. Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
gömöri szekér: → csetneki szekér
Göncölszekér: az Ursa maior csillagkép első hét csillagának leggyakoribb neve. Számos elnevezése ismert
a népnyelvben: angyalok hintója, Benceszekér, Csìkiszekér, Denceszekér, Döncőszekér, Gönciszekér, Illés
szekere, Jancsika szekere, Jób szekere, Kincseő szekeri, Köncölszekér, Küncőszekér, Ökörszekér, Ördögszekér,
Szekércsillag, Szent János szekere, Szent Péter szekere, Társzekér, Venceszekér. Az egész magyar
nyelvterületen, de Eurñpa majdnem minden népénél is valamilyen szekérnek nevezik. Ez görög-rñmai
hagyományokra megy vissza. Első nyelvi emléke a Schlägli Szñjegyzékben (1405 táján) „zeker hug” =
szekér csillagzat. A Vence- és Benceszekér a Göncölszekér eltorzult csángñ névváltozatai. A Szent Péter
szekere már régebben általános lehetett. A Jancsika (Szent János) szekere elnevezés a Kárpátokon túli
magyarságnál gyakori. Moldvábñl ismert a Nagy szekér név, valñszìnűleg a román carul mare fordìtása.
Magát a Göncölszekér terminust Erdődi Jñzsef szláv és német hatásra alakult szavunknak tartja. Ŕ A
keletkezéséről szñlñ mondák azt mondják el, hogyan került az égre a Göncölszekér. Gyakori motìvum,
hogy a részeg embert megátkozta a felesége, s szekerestől az égre került (→ holdfoltok). Sokfelé ismert,
1048
G
hogy Illés prñfétát ragadta az égbe tüzes szekér. Nagyszalontai monda szerint Jñb ül rajta, vigyáz a
csillagokra, Isten adta ezt a hivatalt neki. A Göncölszekérről szñlñ mondákban a utasai: Szent Péter,
Szent Dávid, Illés, Jézus, angyalok. A Tejúton halad. Gyakori motìvum, hogy szalmát szállìt. Annak
magyarázatára is van epikus hagyományunk, hogy miképpen törött el a Göncölszekér rúdja: a) Szent
Péter (Jézus) ment rajta, nekiütközött a mennyország kapujának (világ végének); b) a szekér szalmát vitt,
és valamilyen akadály elől kellett kitérnie (részeg ember, cigánygyerek, farkasok stb.), kátyúba került,
megcsavarodott a rúd, felborult a szekér. stb. A Göncölszekér melletti kis csillagrñl (Alkor) az a hiedelem
él, hogy: a) ő hajtja a Göncölszekér ökreit, b) egyike azoknak a cigánygyerekeknek, akik az eltört rúd
rendbehozására mentek fel az égbe. Nevei: Kisbéres, Hüvelykpici, Ostoros, Cigánygyerek. Ŕ Irod.
Mándoki Lászlñ: Csillagneveink és csillagmondáink nemzetközi összefüggései (Ethn., Adattár, 6319. Bp.,
1958); Mándoki Lászlñ: A Szalmásút. Adatok a Via Lactea mediterrán névtìpus eredetéhez és
elterjedéséhez (A Janus Pannonius Múz. Évkve, 1962. Pécs, 1963); Erdődi Jñzsef: Uráli csillagnevek és
mitolñgiai magyarázatuk (A Magy. Nyelvtud. Társ. Kiadványai, 124. sz. Bp., 1970).
Nagy Ilona
Gönczi Ferenc (Rádñ, 1861ŔKaposvár, 1948): tanìtñ, néprajzkutatñ, 1880-tñl D-dunántúli községekben
tanìtott, 1932-től a kaposvári múz. vezetője. Göcsej, Hetés, Muraköz s más somogyi és zalai tájak tárgyi
és szellemi kultúrájának kiválñ szakértője, feltárñja, gyűjtője, a kaposvári múz. néprajzi gyűjteményének
megteremtője. Ŕ F. m. Muraköz és népe (Bp., 1895); Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének
összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); A somogyi betyárvilág
(Kaposvár, 1944); Göcsej népköltészete (Zalaegerszeg, 1948); Somogyi gyermekjátékok (Kaposvár, 1949). Ŕ
Irod. Gönyei Sándor: G. F. (Ethn., 1948); Gunda Béla: Ethnographische Forschungen von Ferenc Gönczi
bei den Slowenen und Kroaten in Ungarn (Etnološki Pregled, Nr. 12., Ljubljana, 1974).
Gönczi Ferenc egy munkájának cìmlapja
Gönyey Sándor egy munkájának cìmplaja
Sándor István
Gönyei Sándor, Gönyey, Ébner (Kolozsvár, 1886Ŕ Bp., 1963): néprajzkutatñ. Kolozsvárt biolñgiai
doktorátust tett, majd tanár lett Csìksomlyñn. Az I. világháború után Györffy István biztatására
néprajzzal foglalkozott, s 1920-tñl 1944-ig, nyugdìjazásáig a Néprajzi Múz. munkatársa volt. Az ország
szinte minden táján s a néprajz szinte minden tárgykörében közvetlen kutatás, tapasztalat alapján Ŕ a
halászattñl a néptáncig Ŕ értékes, részben monografikus gyűjtő munkát végzett. Több mint 10 000
fényképfelvétel, több száz gyűjtött tárgy tanúsìtja eredményeit. Főként a népi épìtkezés, a háziipar és a
falusi kisipar kérdései foglalkoztatták. Lajtha Lászlñval közösen ìrta meg A magyarság néprajza táncrñl
szñlñ fejezetét. Számos tanulmánya jelent meg, főként a Népr. Ért. és az Ethn. lapjain. Ŕ F. m. Bodrogközi
szőttesek (Bp., 1924); Drávaszögi hìmzések (Bp., 1944); Magyar népi táncok (Lugossy Emmával, Bp., 1947);
111 népi táncdal (Rajeczky Benjaminnal, Bp., 1958). Ŕ Irod. K. Kovács Péter: G. S. (A Népr. Múz.
Adattárának Ért.-je, 1962Ŕ63).
1049
G
Sándor István
görbe fésű: → fésű
görbe ház: → L alaprajzú ház
görbe oldalú kocsi: még ma is használatos könnyű → kocsitìpus; jellemzője, hogy oldalai a kerekeknél
kissé felfelé ìvelnek. Vannak olyanok is (pl. a somorjai kocsi), amelyeken a → szekéroldalak hátul felfelé
ìvelnek, de a → lőcsöktől kezdve visszafelé hajlanak, tehát domborúan görbék. Vannak négylőcsös és
olyan változatai is, amelyeknél hátul két lőcs, elöl két → rakonca tartja a szekéroldalakat. A görbe oldalú
kocsi a magyar kocsiknak ma is élő és már a 15. sz.-ban kialakult jellegzetes formája. Ma már csak a
Dunántúlon, a Dunátñl Ny-ra és a Csallñközben, a Mátyusföldön fordul elő a görbe oldalú kocsi mint a
kocsiszekér leszármazottja, de a múlt században még ismerték és használták pl. Kecskeméten is. Az
Alföldről azonban kiszorìtotta az egyenes oldalú kis kocsi sokféle változata. A Dunántúlon a görbe oldalú
kocsi ma betölti Ŕ itt-ott Ŕ a → szekér szerepét is, és → fogatolják nemcsak lovakkal, hanem ökrökkel is,
azonban sohasem vált egyetlen vidéken sem nehéz → vasasszekérré.
Görbe oldalú kocsi
K. Kovács László
görcsös bot: → pásztorbot
görgei ember: ostoba ember. Mindazokat az adomákat, melyeket Dunántúlon a rátñtiakra, Nyitra
vidékén a lédeciekre, a Szepességben a bélaiakra, Gömörben a ratkñ-lehotaiakra, Erdélyben a csìkiakra
fognak, a Felső-Tisza mentén a görgeiekhez fűzik. A görgei ember tolta ki borsñn a templom oldalait, ő
etette le a falu bikájával a torony párkányán nőtt füvet, ő vitte keresztben a létrát a fák között, „ő feküdt
haza” Kassárñl, ő nézte pataknak a torony árnyékát holdvilágnál, ő felejtette otthon a fiát stb. (→
falucsúfolñ) Ŕ Irod. Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851).
Kovács Ágnes
görgő: → henger
görhe: → kukoricalepény
görögdinnye (lat. Colocynthis lanatus): üdìtő gyümölcsnövény. Őshazája India, ahonnan különféle népek
közvetìtésével több évezreddel ezelőtt terjedt el Afrika, Ázsia, majd D-Eurñpa országaiban. Mo.-ra a
középkor végén balkáni közvetìtéssel jutott. Erre utal nevének előtagja is. Írásos források csak a 16. sz.-
tñl emlìtik termesztését. Valñszìnűleg az oszmán-török hñdoltság is hozzájárult elterjedéséhez és
népszerűsödéséhez. Ŕ A 18. sz.-ban már eladásra is termesztettek görögdinnyét a bihari erdőirtásokon
(Bagamér, Sáránd). Legjelentősebb mo.-i görögdinnyetermő vidék a Mátrátñl délre, annak éghajlati
kiegyenlìtő hatásának védelmében, a Heves megyei Csányon jött létre. Itt a dinnyetermesztés gyökerei a
18. sz.-ig nyúlnak vissza. Az első dinnyetermesztők zsellérek voltak, akik a dinnyeföldnek legalkalmasabb
gyeptöréseket bérelték. A jobbágyfelszabadìtás után a kereskedelmi és közlekedési viszonyok javulásával
a dinnyetermesztés is megnövekedett. Túlnyomñrészt részes művelésben folyt, de földigényét helyben
hamarosan már nem lehetett kielégìteni. Ezért az 1880-as évektől szñrványosan, majd a századfordulñtñl
nagyobb rajokban keltek útra az ország minden tájára a csányi dinnyetermesztők. Telephelyeiken
uradalmakbñl vagy parasztbirtokokbñl feles-szerződéses alapon földet béreltek (gyakran 10Ŕ15 holdat is),
és több mint fél évig otthonuktñl távol tartñzkodva keresték meg az egész évi megélhetésüket. A két
világháború közt már külföldre (Ausztria, Csehszlovákia, Németo.) is elszegődtek. Keresett szakemberek
voltak, és ezért lassan a legtöbb dinnyekertész család viszonylagos gazdasági stabilitásra és mñdra tett
szert. A birtokos parasztoktñl elkülönülő társadalmi csoporttá alakultak. A gazdatársadalombñl valñ
kirekesztettség endogám tendenciákat és társadalmi zárkñzottságot eredményezett, ugyanakkor
gyorsabban polgárosodtak, mint a hagyományos gazdálkodást folytatñk. Kezükön formálñdtak ki a
paraszti dinnyetermesztés magas fokú termelési tapasztalatai és speciális eszközei. Az 1890-es évektől jött
gyakorlatba a gyepkockákat fölhasználñ melegágyi palántanevelés: a palántákat sorhúzñ nyomába,
1050
G
trágyázott földbe ültetik ki. Növekedésük idején többször kapálják. Az 1930-as évektől → ekekapával
művelik. A zsendülő görögdinnyét különböző -jelek vagy betűk beütésével (ill. karcolással) megjelölik. A
két világháború között a csányi dinnyések egy része végleg elhagyta a faluját, és az ország különböző
pontjain a jñ természeti és termesztési lehetőségekhez alkalmazkodva letelepült, majd a környező
lakosság közt is elterjesztette növénytermesztési tapasztalatait. Nevezetesebb mo.-i termesztő vidékek
még: Kecskemét környéke, BékésŔCsanádŔCsongrád megyék, a Nyìrség, valamint Fejér megyében Cece
és Fehérvárcsurgñ községek. A mo.-i termesztés a fajtaminőség elhanyagolása miatt az 1940-es években
válságba juttott és erősen visszaesett, a korábbi mennyiségi termelést máig nem tudta ismét elérni. (→
még: sárgadinnye) Ŕ Irod. Boross Marietta: A csányi dinnyetermesztés eszközei (Népr. Ért., 1957); Boross
Marietta: Adatok a csányi felesdinnyések életmñdjának és kultúrájának alakulásához (Ethn., 1959).
Görögdinnyevásár a szegedi hìd alatt (1920-as évek)
Hevesi dinnyéslakás a Ménfő-Tényő-i úton (Győr-Sopron m.)
Kósa László
Görög Ilona: → Csudahalott
görög katolikusok: a keleti (ortodox) egyházbñl a 17. sz. folyamán a rñmai pápai hatalom elfogadásával
kivált egyházak hìvei. A görög katolikusok felekezetének egyházszervezetében a korábbi keleti
hagyományú, részben nemzeti jellegű liturgikus gyakorlat élt tovább, egyházigazgatásilag is autonñm
egységekké szerveződtek. Korábban unitus, egyesült óhitű megnevezésük is használatos volt. A
megjelölésükben szereplő görög megnevezés a bizánci kereszténységhez fűződő történeti kapcsolatra utal,
noha a görög katolikusok tömegükben eredetileg közvetlenül nem a görög, hanem a pravoszláv egyházhoz
tartoztak. Mo.-on a gör. kat. egyház szervezése a 17. sz. folyamán indult meg. A 18. sz.-ban kiépìtették
autonñm hierarchiáját. Magas egyházi méltñságait, intézményeit hatalmas feudális birtokokkal látták el.
Kezdetben bizonyos egyházmegyéik vegyes nemzetiségűek voltak. Később nemzetiségenként elkülönült
egyházi szervezetük (román, kárpátukrán, magyar). Tanintézeteiknek a nemzeti ébredés időszakában a
nemzetiségi kultúra és gondolkodás kialakìtásában döntő szerep jutott (pl. románok, Belényes,
Balázsfalva). A történeti Mo.-on jelentős tömegeik éltek, akik között a szabolcsi, hajdúsági, hegyaljai
magyar anyanyelvűeken kìvül szlovákok, ukránok és románok is voltak. A II. világháborút követően a
SZU-ban, Csehszlovákiában és Romániában a görög katolikusok újra egyesültek a keleti ortodox
egyházzal. A görög kat. egyház hìveinek népi műveltségét sajátos ünneprendjével, szokásvilágával,
valamint önállñ iskolaszervezetével befolyásolta.
Filep Antal
görög keletiek: a keleti, ortodox egyházak hìveinek magyar megnevezése. Régebbi magyar megjelölésükre
(19. sz. előtt) az óhitű, nem egyesült óhitű kifejezéseket használták. A görög keletiek magukat
ortodoxoknak nevezik. A görög keleti felekezetének megnevezésében szereplő görög szñ a keleti ortodoxia
korai bizánci kapcsolataira utal, etnikumjelölő szerepe nincs. A történeti Mo.-on a századfordulñn a
görög keletiek közt kevés magyar nyelvű volt. Többségük a szerbek (kizárñlagosan görög keletiek) és
románok közül került ki. Nagy számban voltak közöttük görög, macedon, bolgár eredetűek is, akik
hajdan a hazai kereskedelemben jelentékeny szerepet töltöttek be. A magyarság a bizánci és keleti
kereszténység más egyházaival még a honfoglalás előtt kapcsolatba került. Az Árpád-korban az ország
1051
G
DK-i, D-i vidékein a keleti egyháznak állandñ befolyása volt. A korai Árpád-korban már a pravoszláv
egyházzal is alakultak ki kapcsolatok, részben beköltöző keleti szláv csoportok, részben a kijevi
fejedelemséghez fűződő dinasztikus kapcsolatok révén. A D-i országterület folytonos keleti egyházi
intézményein kìvül újabbakat is alapìtottak Árpád-kori királyaink (pl. István király a veszprémvölgyi
apácakolostort). Noha a magyar állam a rñmai kereszténységet támogatta, s a mo.-i tömegek ñriási
többségükben r. k.-ok voltak, később sem rendült meg a keleti egyház mo.-i helyzete. Még akkor sem,
amikor pl. az Anjou uralkodñk (különösen Nagy Lajos) a Balkánon a rñmai egyház számára fegyverrel is
igyekeztek újabb területeket biztosìtani. A magyar nemzetiségű ortodox keresztények lélekszámát a
hñdoltság pusztìtása erősen csökkentette, a 17. sz.-ban bekövetkezett uniñ pedig jñ részben gör. kat.-sá
tette. A keleti ortodox vallású nemzetiségi népesség száma a török balkáni megjelenésétől kezdve gyorsan
emelkedett, mivel egyre nagyobb csoportok kerestek hazánkban menedéket. A mo.-i keleti ortodox
egyház igazgatása kezdetben területi elvek szerint alakult, később fokozatosan nemzetiségi keretűvé vált.
A szerb és a román ortodox egyház a 19. sz.-ban teljesen elkülönült. Ma hazánkban részben ennek
következtében külön magyar, szerb és ortodox egyházi szervezet létezik. A keleti egyháznak a népi
kultúrára gyakorolt hatása bizonyos pontokon a magyarság más vallású csoportjainak szokásanyagában
is észlelhető. Így a magyar parasztság a nyugati egyház gyakorlatában nem élő szentek ünnepeihez fűződő
szokásokat is ápolja, ilyen pl. a Dömötör-napi pásztorünnep.
Filep Antal
görögök: a Balkán-félsziget déli részén, a Jñn- és Égei-tenger szigetein, valamint a szomszédos kisázsiai
partvidéken az ñkor ñta ismert, az indoeurñpai nyelvcsaládba tartozñ nép. A görögség különféle
államalakulatai az ñkorban a rabszolgatartñ társadalom kialakulásával magas szintű urbanizált
civilizáciñt és magas kultúrát teremtettek. Bár a görögök önállñ államiságát a rñmai hñdìtás az ñkor
végén megszüntette, a középkor elején a Keletrñmai Birodalom keretében ismét a görög kultúra
egységesìtette az eltérő elemeket. A Bizánci Császárságban az eurñpai feudalizmus sajátos despotikus
jellegű hatalmi szervezete és sajátos jellegű egyházi organizáciñja fejlődött ki, amely a Nyugatrñmai
Császárság területlen működő r. k., latin szertartási nyelvű egyházzal szemben görög, ill. nemzeti
szertartási nyelvű autonñm egyházakat hozott létre. A bizánci államot az oszmán-törökök
előrenyomulása felmorzsolta. Az újkori görög állam 1830-ban nyerte el függetlenségét. A görögség a
magyarsággal a Fekete-tenger térségében a Bizánci Császárság idején még a honfoglalást megelőzően
összeköttetésbe került. A bizánci görög források becses adalékokat őriztek meg a honfoglalás előtti és
honfoglalás kori magyar népről, katonai, társadalmi viszonyairñl. A magyarság körében is hìveket
szerzett a görög rìtusú keresztény hittérìtés. Az élénk művelődési, kereskedelmi, politikai és dinasztikus
kapcsolatoknak nem vetett gátat a véglegessé válñ egyházszakadás sem a 11. sz. közepén. Mo. területére a
15. sz.-tñl rendszeresen telepedtek le hazájukbñl elmenekült görögök. Fontosabb városaink, nagyobb
mezővárosaink szinte kivétel nélkül otthont adtak kisebb létszámú görög csoportoknak, ìgy az egykori
Mo.-on Brassñ, Gyöngyös, Hñdmezővásárhely, Karcag, Kecskemét, Komárom, Miskolc, Nagyszeben,
Pancsova, Pest, Sopron, Szentes, Tokaj, Temesvár, Újvidék, Vác. Ezekben a kolñniákban többnyire a
szerbek, macedonok, cincárok, románok társaságában éltek együtt a görögök vallásuk azonossága
alapján. A 17Ŕ18. sz.-tñl a 19. sz. közepéig sok helyen monopolisztikus helyzete volt a görög
kerenkedőknek úgyannyira, hogy a „görög” szñ ’boltos’ jelentésben foglalkozásnévvé vált.
Belkereskedelmi tevékenységük mellett jelentékeny szerepet játszottak a közvetìtő külkereskedelemben
is. A Habsburg birodalom és a levantei piacok között részben az ő révükön bonyolñdott a forgalom. Nem
volt jelentéktelen a mezőgazdasági bérleti vállalkozása sem. A törökellenes felszabadìtñ háborúk után
pusztabérlők lettek, különösen nagyállattenyésztéssel foglalkoztak. A mo.-i görögség az újkori Görögo.
megszervezéséig és megerősödéséig jelentékeny kulturális missziñt is fejtett ki (könyvkiadással,
iskoláztatás szervezésével, alapìtványokkal). A 19. sz.-tñl nagyobbrészt elvándoroltak, kisebb részben
mind nyelvileg, mind nemzeti öntudatukat tekintve asszimilálñdtak. A görögŔmagyar kereskedelmi,
kulturális érintkezések emlékét bizonyos nyelvjárások (pl. Ny-macedoniai) magyar eredetű vagy magyar
közvetìtésű jövevényszavai is megőrizték. Ŕ Irod. Horváth Endre: Az újgörögök (Bp., 1943); Moravcsik
Gyula: Bevezetés a bizantinolñgiába (Bp., 1966).
Filep Antal
göröngy, hant: a szántás közben összetapadt nagyobb földdarab neve. Rendszerint akkor keletkezik, ha
nedves és kötött a talaj, a szántás nyomán nem omlik azét eléggé a föld, hanem hasábos vagy hantos lesz.
Az ilyen szántást szalonnás szántásnak is nevezik. Az összeszáradt, összetapadt, a vetést akadályozñ nagy
görögyöket és hantokat → fogassal, → hengerrel, ill. csákánnyal, kapa fokával és egy speciális eszközzel, a
→ hanttörővel verik szét.
1052
G
Kósa László
grábla: → gereblye
gradatio: → fokozás
Gráfik Imre (Balatonalmádi, 1944Ŕ): etnográfus, muzeolñgus, a Néprajzi Múz. munkatársa (1970Ŕ).
Egyetemi tanulmányait a debreceni KLTE és az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte. 1975-ben
Bp.-en tett bölcsészdoktori vizsgát. Szűkebb szakterülete a szállìtás és közlekedés, település és épìtkezés,
valamint az etno-szemiotika. Tanulmányai hazai folyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Szállìtás és
közlekedés a Szentendrei szigeten (Népr. Közl., 1971).
Gragger Rñbert (Aranyosmarñt, 1887ŔBerlin, 1926): irodalomtörténész. A Berlini Magyar Tudományos

Intézet, a Collegium Hungaricum első ig.-ja. Az Ungarische Bibliothek c. kiadvány és az Ungarische
Jahrbücher c., néprajzi tanulmányokat is közlő folyñirat elindìtñja. Összehasonlìtñ irodalomtörténeti
vizsgálatokkal foglalkozott. Magyar népballadák c. (Bp., 1927), német nyelven is megjelent tanulmánya a
magyar balladakutatás jelentős állomása. Ŕ Irod. C. H. BeckerŔSzekfű Gyula: G. R. művelődésünk
történetében (Minerva, 1927).
Gragger Rñbert
Gragger Rñbert egyik munkájának cìmlapja
Diószegi Vilmos
gránátalma, pomagránát: 1. a gránátfa (lat. Punica granatum) gyümölcse. A gránátfa közép-ázsiai

eredetű, D-Eurñpában honos cserje. Mo.-on a gránátalma az oszmán-török és más balkáni kereskedők
árujaként vált ismertté. Nálunk a szabadban nem dìszlik, a századfordulñn a D-Dunántúlon ültetett
bokrai elfagytak. Ŕ 2. a népművészetben igen általános, sokféle formában jelentkező dìszìtőelem kerek,
ovális vagy csepp alakú maggal, csipkézett vagy virágszirmokbñl állñ széllel. Ŕ A gránátalma mint
textildìszìtmény arab-mñr eredetű, a 14. sz.-tñl jelenik meg az uralkodñ osztályt ellátñ eurñpai szövőipar
készìtményein. A 15. sz.-i olasz brokátokon csaknem kizárñlagos. Olasz és török közvetìtéssel Mo.-on is
kedveltté vált. A népművészetben nem csupán hìmzéseken, de más műfajokon, ìgy famunkákon is
szerepel. Alkalmazñi értelmezik almaként is (pl. Erdélyben aranyalma, fejedelem almája), de leginkább
virágként (pl. Kalocsa környékén tüskös rózsa). Ŕ Irod. Reichelt, R.: Das Granatapfelmotiv in der
Textilkunst (Berlin, 1956).
1053
G
Gránátalmás minta főkötő oldalárñl (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp., Néprajzi Múzeum
Két nagy grátátalma lepedő széléről. Lenvászon selyemfényű fonallal szálvonással, szálszorìtással és
laposöltéssel varrták (Aggtelek, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Gránátalmás virágtövek és peremdìszek párnavégen (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kósa LászlóŔK. Csilléry Klára
gránica: → dránica
gregorián: a középkori Eurñpa első, egyszñlamú (monodikus) műzenéje. Kezdeteiben itáliai és galliai,
későbbi alakulásában kelta és germán népzenei elemeket olvasztott egybe, nem zárva ki a bizánci és
közelkeleti elemeket sem. A rñmai társadalom hirdető, akklamáciñs, refrénes és recitálñ formái a 4. sz.-ra
már felszìvñdtak benne; a zsoltározás tömegrecitáciñjához a szñlista ugyancsak szabad ritmusú
melizmatikája adta a kiegészìtő ellenpárt, mìg Milánñban és a kolostorokban a kötött szñtagszámú
mértékes vers is megjelent mint a rñmai hagyomány szintén népies képviselője. A hivatalos énekkarok,
scholák létesìtésével járt főként az antifona-(zsoltárrefrén-)anyag technikásabb részének elválása az
eredeti tömegének-tìpustñl, de a kettő együtt hagyományozñdott tovább. A Karolingok alatt hivatalosan
rögződött anyag a 9. sz.-tñl ìrásban is állandñsodott, egyelőre csak a dallammozgás irányát adva, de az
ezredfordulñ táján már kötött hangmagasságokkal is, éppen eleggé idejében ahhoz, hogy egy diatonikus,
szűkebb menetű változatot megkülönböztessen egy pentatonizálñ tág lépésestől. A ritmusjelzés hiánya
miatt ma még tisztázatlan, mennyi volt a gazdag gregorián melizmatikában a cifrázat jellegű; ezt a mai
keleti liturgiák reliktum jellegű dallamkészlete és a mediterrán dallamvilág pontosabb analìzise segìt
majd tisztázni. Az ìrásosság bevezetése után a hagyományos dallamokhoz az új már láthatñan mint
népies, vidéki eredetet mutatñ betoldás, gyarapodás, újìtás jelentkezik: a sequentiák, trñpusok,
himnuszok, verses officiumok, conductusok és cantiñk a rìmes verseléssel összeforrva a középkor végéig
elborìtják és átszövik az egész hivatalos dallamkincset. Mind a diatonikus, mind a pentatonizálñ
dallamcsoport népi eredetre mutat, önmagában és egymás között is úgy viselkedik, mint az élő népzene:
még az ìrásos megkötöttség mellett is nagy territoriális variánskörökre, azokon belül kisebb
variánscsoportokra oszlik, hogy az egyes kñdexek úgyszñlván egyéni, helyi verziñinak is helyt adjon. A
gregorián fontossága a népzenekutatás és a zenetörténet számára abban áll, hogy 500 évvel megelőzve a
nagyobb népdal- és népénekkiadványokat, ìrásban és változatcsoportokban közöl olyan dallamanyagot,
mely számtalan szállal kapcsolñdik az eurñpai népdalhoz. Nélküle ennek története nem tárgyalhatñ. Ŕ
Irod. Wagner, P.: Einführung in die gregorianischen Melodien (IŔIII., Leipzig, 1911, 1912, 1921);
Szabolcsi Bence: A melñdia története (Bp., 1950).
Rajeczky Benjamin
Greguss Ágost (Eperjes, 1825ŔBp., 1882): ìrñ, esztéta, kritikus, az MTA tagja. Bölcsészetet, majd Bécsben
orvostudományt tanult. Részt vett a szabadságharcban. Világos után bujdosott, de elfogták, és
börtönbüntetést szenvedett. 1870-től haláláig a pesti egy. esztétika tanára. Sokoldalú munkásságával
kiemelkedő szerepe volt kora irodalmában. A magyar esztétikai tudományok első jelentős rendszerezője.
Magyar népdalokat fordìtott németre és külföldi népdalokat magyarra. Nagy hatású balladaelméletét a
népköltészet, a skñt balladák és Arany János balladái alapján alkotta. Ŕ F. m. Ungarische Volkslieder
(Leipzig, 1846); A szépészet alapvonalai (Pest, 1849); A balladáról (Pest, 1865); Népek lantja (Külföldi
népdalok, Pest, 1866). Ŕ Irod. Bánñczi Jñzsef: Emlékbeszéd G. Á. felett (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1889);
Palmer Károly: Visszaemlékezések G. Á.-ra (Nyugat, 1926).
1054
G
Greguss Ágost
Greguss Ágost egyik munkájának cìmoldala
Tátrai Zsuzsanna
Grynaeus Tamás (Bp., 1931Ŕ): orvos. Tanulmányait a szegedi orvostudományi egy.-en végezte (1966). A
bajai kñrház ideg- és elmeosztályán működött (1966Ŕ68). Szűkebb szakterülete a pszichiátria, néprajzi
vonatkozású munkássága során népi orvoslással foglalkozik. Cikkei néprajzi folyñiratokban és az
Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményeiben jelennek meg.
guba: 1. egyrészt gyapjú szőttes anyagot jelöl, másrészt a belőle készült, kabátféle felső → gyapjúruhák
neve. A magyarlakta területeken az É-i és K-i részekről van rñla a legtöbb adat, de ismerték a
Dunántúlon és az Alföldön is. Az eddigi ìrásos emlìtésekből úgy látszik, hogy a guba kétszer terjedt el
magyar területen. Egyszer a középkorban, de ennek a gubának sem szövéstechnikáját, sem szabását nem
ismerjük, csak azt tudjuk, hogy vörös vagy fekete szìnű volt. A 17. sz. végén ÉK felől terjedt el a ma is
ismert guba jellegzetes szövéstechnikájával és szabásával. E szabásnak két jellegzetessége van: az ujjak
betoldásának mñdja, amely É-Eurñpábñl bronzkor szőrmeruhákrñl ismert, a recens anyagban pedig, É-
Eurázsiában honos. Második szabásbeli jellegzetessége a gubának a vìzszintesség. Vìzszintesen pokrñccá
varrott darabbñl szabják. Ez a vìzszintesség Közép-K-Eurñpában szñrványosan, de előfordul, Arábiátñl
Iránig egy „aba” nevű felsőruhatìpus meghatározñ jegye. A múlt században a magyar guba lehetett
szürke, barna, fekete vagy fehér. A szürke, a barna és a fehér a juhgyapjú természetes szìnei voltak, a
feketét festeni kellett (→ gubafestés). Ŕ Készìtése következőképpen történt: a megszövött gubát,
gubavásznat levették az e célra szolgálñ szövőszékről, az ún. gubaszékről és két szélét vìzszintesen
összevarrták, összederekazták gubapokrñccá. Ezt kallották, utána késsel szabták. Végül kivágták a nyakát
és összevarrták elöl a két ujját. A kész gubát gallérozták. A gallér piros posztñ, amelyet csepűvel
gömbölyűre tömtek, és amely leért egészen a mellvarrásig. Elöl az összefogásánál dìszìtették: szemmel
vagy cifrázással. Ezek alá két kis madzagot varrtak, ezzel kötötték össze elöl a gubát. Ŕ A magyarlakta
területről háromféle guba ismeretes: → bárányfürtös guba, → rakott guba, → sima guba. Szabása
mindháromnak egyforma, technikailag azonban a K-i szőnyegtechnikára emlékeztető mñdon a szövött
bárányfürtös és a rakott guba különbözött a vászonkötéses, fürt nélkül szövött sima gubátñl. A fürtetlen,
csak a szövés után bolyhozott guba elnevezése Szatmár megyében füsült guba volt. Ha a gubavásznat a
gubaszékről levették, az egyik oldalát körömpővel bolyhosra feltépték. Ŕ A gyapjúkon kìvül viseltek
rongypokrñcbñl gubaszabással készült rongygubákat Mezőkövesden és környékén, valamint a Bihar m.-i
Körösszegapátiban és Biharkeresztesen. A bihari Kissárréten és a polgári matyñknál kenderkñcbñl is
csináltak durva szövésű, fürtös csepűgubát. Az Alföldről szűrposztñ gubárñl is van adatunk. Ŕ A guba
ismeretlen eredetű szñ. Első ìrásbeli emlìtése magyar területről 1387-ből valñ, és feltehetően
gyapjúszőtten anyagra vonatkozik, 1528-bñl származik az első olyan adat, amely kifejezetten ruhaként
emlìti a gubát. (→ még: gubacsapñ) Ŕ Irod. Tilke, M.: Le costume en orient (Berlin, 1922); Luby Margit:
A guba készìtésmñdja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Karoly: A debreceni gubacsapñ
céh (Debrecen, 1939); Hald, M.: Olddanake tekstiler (København, 1950); Györffy István: Matyñ
népviselet (Bp., 1956); Marková, E.: Vyroba gub na Slovensku (Slovensky Narodopis, XII., 1964). Ŕ 2. →
öntött tészta
1055
G
Guba szabása
A guba „szeme”, ill. csukása (Beregújfalu, v. Bereg m.)
Fehér fürtös guba (Debrecen)
Gubafésű (1840 tájárñl, Hadadnádasd, v. Szilágy m.)
Fekete fürtös guba (Debrecen)
Gubás cégér. Debrecen, Déri Múzeum
Gubás a szövőszékkel (Debrecen)
1056
G
A gubás kártol, a felesége „melyek”-et, vékony fonalat sodor
Gubás a fonñgép mellett
Gáborján Alice
gubacsapñ: a → guba anyagát és magát a ruhadarabot is készìtő mesterember. A szokványos →

gyapjúmunkát végzi, csak éppen → gyapjúszövés közben minden harmadik-negyedik keresztfonal után
egy sor válogatott gyapjúfürtöt rak be kézzel a szövetbe, amit újabb keresztfonalakkal rögzìt benne. Ettől
lesz a gubavászon külső oldala prémes, szőrös megjelenésű. A munkája az anyag elkészìtésén és festésén
kìvül a ruhadarab szabása, gallérozása, majd letakarìtása, végül vásáron valñ eladása is. Gubacsapñk az
Alföldön, főleg a Tiszántúl É-i felében és a Felföld K-i részén dolgoztak nagyobb számban. Neves
központjaik voltak: Debrecen, Nagyvárad, Nagykároly, Miskolc, Ungvár. A gubacsapñk a szűrcsapó
mesterségből specializálñdás útján váltak ki: nevükben a csapó a gyapjú fellazìtására használt húros, ìjas
csapñeszközre utal, amelyet később a kézi kártoló (→ gyapjútépés) váltott fel. A debreceni csapñk 1529-es
céhpecsétjén az ìjas csapñfa, a 18Ŕ19. sz.-i céhpecséteken viszont már a körömpő (kártolñ) jelképezi a
mesterséget. Az 1801. évi debreceni tanácsi jelentés szerint „a Szür Csapñk ... Maradékainak tanyák a
mostani Guba Csapñk magokat, minthogy ... a Szür Csapñk lettek Guba Csapñkká”, és a gubacsapñk
céhe a szűrcsapñ céhből alakult ki (Debrecenben pl. a 17. sz. végén). Ŕ Irod. Luby Margit: A guba
készìtésmñdja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A debreceni gubacsapñ céh
(Debrecen, 1939).
Debreceni gubacsapñ céh sárgaréz behìvñ táblája. Debrecen, Déri Múzeum
Gubacsapñ szövőszék. Debrecen, Déri Múzeum
1057
G
Gubások a miskolci vásáron gubát árulnak
Szolnoky Lajos
gubafestés: A juhok természetes, szürke vagy szürkésbarna gyapja az ilyen szìnű juhok számának
nagymértékű megcsappanásával igen ritka lett, s a megszokott szìneket festéssel prñbálták előállìtani. Így
a gubát feketére égerfa héjával, rézgáliccal és köszörűsárral festették. A szürkének és barnának nevezett
árnyalatokat a fehér és a fekete gyapjú más-más arányú keverésével érték el. Lehetett festeni a gubát még
gyapjú korában a fonás előtt, de lehetett festeni a gubaszékről levett szövedéket, a gubavásznat is. Ŕ Irod.
Luby Margit: A guba készìtésmñdja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927).
Gáborján Alice
gubaszűr: a gallér nélküli szűr neve. Felölthető ujjú, szűrposztñbñl készült, elöl összeérő és össze is
gombolhatñ kabátféle. A múlt század vége felé terjedt el Somogy, Zala, Vas, Veszprém, Győr, Komárom
és Fejér megyékben. Leginkább Pápán készült, ez esetben csuklyát is varrtak rá. Vas megyében gubának,
az alföldi mesteremberek gubaszűrnek nevezték. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések I. A
cifraszűr (Bp., 1930).
Gáborján Alice
guga: a → népi gyñgyászat országosan elterjedt elnevezése a nyaki nyirokmirigyek gyulladásos

megdagadására (lat. Lymphadenitis). A régi nyelvhasználatban (17Ŕ18. sz.) a pestist (→ mirigy, →
csuma) is jelentette (meggugásodik = pestis-gugák, vagyis pestises kelevények lepik el), mert guga volt
minden olyan daganat, amely az ember mirigyes részein (pl. az ágyékban vagy a hñnaljakban) keletkezik.
(Az állatok hasonlñ kemény daganatait szintén gugának nevezték.) A guga elnevezése valñszìnűleg azzal
van összefüggésben, hogy a leggyakrabban a toroknál keletkezik (vö. gége, giga, géga Ŕ a 18. sz.-ban: gugu
= torok). Népies gyñgymñdja: nyomkodással prñbálták eloszlatni (állatoknál kifakasztották), melegvizes
ruhát tettek rá. Ŕ Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II., Bp., 1929Ŕ40).
Hoppál Mihály
guliba: → csárda
gulya: a falvaktñl és városoktñl távol eső → pusztai és hegyi legelőkön tavasztñl őszig szabadon tartott és
éjjel is kint hálñ bika-, tinñ- vagy tehéncsapat. A fias tehenek bikával együtt járñ csoportját anyagulyának,
a bika nélkül tartott 1Ŕ3 éves üszők csapatát szűrgulyának, a tinñkat és bikákat tinó- és bikagulyának
nevezték. Pásztorainak neve → gulyás. A szñ ismeretlen, talán kaukázusi eredetű, a magyarbñl a
szomszéd népek nyelvébe is átszármazott. Ŕ Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen,
1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Balogh István: Pusztai legeltetési rend
Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1958Ŕ59).
1058
G
Magyar gulya legel a Hortobágyon. A kép jobb szélén áll a gulyás
Balogh István
gulyafordìtás: → vénlánycsúfolás, → zajkeltés
gulyás: 1. a → gulya pásztora. A paraszti szñhasználatban mindig jñl megkülönböztetik a naponta

hazajárñ csorda pásztorátñl. A község vagy a gulyatartñ gazdaság kihajtástñl beszorulásig fogadja; 1945
előtt az uradalmakban a növendékállatokat gondozñ gulyás éves konvenciñs cseléd volt. A
pásztorszervezet élén gulyásszámadñ állott, ő fogadta a → bojtárokat, akik állattartás, élelmezés és
készpénzbér fejében az őrzést, legeltetést és itatást ellátták. Terelőeszköze a bunkñs bot és a gulyás
karikás, az állatok kifogására pányvás vagy rudas kötelet használ. A Dunántúlon az uradalmak legelőre
járñ fejősteheneinek őrzőjét csirásnak nevezték. A Kiskunságban a tehetősebb gazdák külön legeltetett
nagyobb csapat marhájának őrzője a kurta gulyás. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása
(Bp., 1936); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1958Ŕ
59); Nagy Czirok Lászlñ: Pásztorélet a Kiskúnságon (Bp., 1959). Ŕ 2. → pörkölt
Pihenő gulyások (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m.)
Hñdmezővásárhelyi „városi tehénpásztor”, gulyás
Balogh István
1059
G
Gulyás Jñzsef (Debrecen, 1885ŔSárospatak, 1954): tanár, irodalomtörténész, könyvtáros. Bp.-en Eötvös-
kollégistaként magyar-latin szakon végezte egy.-i tanulmányait. Tanári működését 1909-ben
Szatmárnémetiben kezdte, 1910-ben Sárospatakra helyezték, ahol később a kollégium könyvtárosaként
működött. 1927-től a debreceni egy. magántanára volt. Az általa feldolgozott irodalomtörténeti témákban
a népköltészeti, folklorisztikai vonatkozásokra mindig figyelmet fordìtott. Mint a sárospataki kollégium
könyv- és kézirattárának vezetője fontos szerepet vállalt az ott őrzött értékes népköltészeti anyag
közkinccsé tételében. Ŕ F. m. Az Árgirus-mese feldolgozásai (Sárospatak, 1910); Árgirus és Tündér Ilona
(Sárospatak, 1912); A kuruc balladák hitelessége (Simoni JánosŔHarsányi István társszerzőkkel,
Sárospatak, 1914); A sárospataki kéziratos népmese gyűjtemény (Sárospatak, 1917); Sárospatak és vidéke
(Kántor Mihállyal, Bp., 1933). Ŕ Irod. Juhász Géza: G. J. (Irodalomtörténet, 1954. 3. sz.).
Gulyás Jñzsef egyik munkájának fedőlapja
Filep Antal
gulyásdal, gulyásnóta: a pásztordal válfaja, a gulyások életéről és érzelmeiről szñlñ, rendszerint első
személyben előadott dal. A gulyások is zömmel átalakìtás nélküli → népdalokat énekeltek, de a többi
pásztorfoglalkozáshoz hasonlñan saját dalaik bizonyos mértékig elkülönìthetők. Egyik irodalmi előkép
Mátyási Jñzsef „Sorsával elégedő Gulyásnak pásztori Dallja” (röviden: Gulyásnñta) c. terjengős
pásztoridillje 1823-bñl (Nem bánom, hogy parasztnak születtem ...), mely széttöredezve és keveredve e
ugyanakkor reálisabbá is válva egy évszázadon át fennmaradt. Egyik részletét Petőfi is felhasználta a
János vitézben (Ha látom a fergeteg elejét ...). Idill népi eredetű golyásdalokban is előfordulhat
(Hortobágyon kivirult az ibolya ...), bár jñval ritkábban s rendszerint → szerelmi dalokkal (Este van már,
besötétült a puszta ...) összefonñdva. Magabiztosságban rokon hangvételűek az egyes
pásztorfoglalkozások közti vetélkedők gulyásdalbeli jelentkezései (A gulyás se hagyja magát ...). Új szìnt
jelentenek és kevésbé éles megfogalmazásuk ellenére is az → agrármozgalmi dalok egyes csoportjaira
emlékeztetnek a pásztorhierarchián belüli (Esteledik, alkonyodik ...), továbbá a pásztorok és a gazdák
közötti (Bánatosan bőg előttem a gulya ...) ellentétek ábrázolásai. A jñszág elvesztéséről szñlñ epikolìrai
dalok (Ellopták a tinñ anyját ...) súrolják a → betyárdalok és a → betyárballadák határát; némelyiket
idilli hangulatú kép vezeti be (Ha fölülök a bugaci halomra ...), ìgy az → ellentét kétszeres hangsúlyt kap.
A gulyásdalok kétarcúak: a jñ legelő és kedvező idő (Amoda le hármas halom; Debrecennek van egy vize
...), ill. a szárazság és a legelőhiány (Kiszáradt a tñbul mind a vìz, mind a sár; Nem akar a tehéngulya
legelni ...) szerint váltanak át. A gulyások gondjaira bìzott jñszágok ábrázolása nem oly árnyalt és
gyakori, mint a → csikñsdalokban, de hasonlñképpen emberies jellegű (Szilaj a babám gulyája, nem jár
az a más kútjára ...). Ŕ Irod. Ecsedi IstvánŔBodnár Lajos: Hortobágyi pásztor- és betyár-nñták (Debrecen,
1927); Mészöly Gedeon: Mátyási Jñzsef és „Kalász-kaparék”-ja (Népünk és Nyelvünk, 1931).
Katona Imre
gulyás-paprikás: → Csont? Ŕ Leves
gunaras lánya: → tréfás ballada. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Első feljegyzése a 18. sz.-i
sárospataki → kéziratos énekeskönyvben maradt fenn. Változataiban jelentősek a formai eltérések, de ez
témabeli differenciálñdást nem jelent. A ballada szerint a bìrñ fia agyonhajtotta a gunárt, amelyet a lány
őrzött, ezért a lány olyan magas váltságdìjat követel a bìrñtñl, hogy az inkább a fiát adja. A lány ezzel
elérte célját. A ballada témája jelképes kifejezése a párválasztásnak. Hasonlñ jelképrendszert →
párosìtñkban találunk. A gunaras lánya balladát a környező népek (szlovák, szerb) is ismerik, távolabbi
Ny-eurñpai összefüggései a szerelmi dalköltészet középkori motìvumrendszerével magyarázhatñk. Ŕ Irod.
Csanádi ImreŔVargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj (Bp., 1954).
1060
G
Kriza Ildikó
gunárnyakszakìtás: ügyességet, erőprñbát igénylő vetélkedő → szokás, amely elsősorban a mészárosok

hagyományainak körébe tartozik. Meghatározott alkalommal (húshagyñkedd, a mesterré válás napja) a
mészárovlegények az utca fölé két egymással szemben állñ ház között kötelet húznak, amelynek a
közepére fejjel lefelé egy ludat függesztenek. A legények lovon futtatnak el a kötél alatt. A cél az, hogy
elkapják és kitekerjék a lúd nyakát. Akinek ez sikerül, az a győztes; egy évig főlegényi tisztet tölt be, és a
mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvez. A gunárnyakszakìtás az eurñpai néphagyományban
széles körben, számos formában ismeretes. A magyar néphagyományban idegen eredetű és csak a
Felföldön és Erdélyben ismeretes (→ kakasütés). Ŕ Irod. Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkciñ
kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961).
Ujváry Zoltán
Gunda Béla (Temesfüzes, 1911Ŕ): etnográfus, a történelemtudományok doktora (1961). A bp.-i

tudományegy.-en, a Jñzsef Nádor Műszaki Egy.-en és a stockholmi egy.-en tanult. 1939-tñl a Néprajzi
Múzeum tudományos munkatársa. 1943-tñl a kolozsvári, 1949-től a debreceni egy. néprajzi tanszékének
tanára, 1951Ŕ54 között a KLTE dékánja. A svéd Kir. Gustav Adolf Akadémia (Uppsala), az Osztrák
Antropolñgiai Társaság tiszteletbeli tagja, a Finnugor Társaság, a Finn Régészeti Társaság, a Kalevala
Társaság (Helsinki) tagja. 1978-ban Herder-dìjjal tüntették ki. Kutatñmunkát végzett a magyar
nyelvterület számos részén, a Kárpátokban, a Balkánon, Skandináviában és az É-Amerikai Egyesült
Államok indiánjai között. Több alkalommal meghìvott előadñ eurñpai és USA-egy.-eken. Elsősorban
Közép-K-Eurñpa népeinek összehasonlìtñ néprajzával, a néprajz elméleti kérdéseivel foglalkozik. Fő
kutatási területei az ősfoglalkozások, település, épìtkezés. A Néprajzi Múz. Ethnolñgiai Adattára
szervezésének, a magyar néprajzi atlasz és lexikon készìtésének egyik kezdeményezője. Hazai és külföldi
folyñiratokban megjelent számos tanulmánya az anyagi, társadalmi kultúra és a folklñr más területeihez
is kapcsolñdik. Ŕ F. m. A gyűjtögető gazdálkodás. Az elvetett magtól a kenyérig (Bp., 1939); A magyar
gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Néprajzi gyűjtőúton (Debrecen, 1956);
Ethnographica Carpahica (Bp., 1966). Ŕ Irod. Korompay Géborné: A debreceni Kossuth Lajos
Tudományegyetem tanárainak munkássága. 2. Gunda Béla (Debrecen, 1971).
gúny: az esztétikábñl átvett kategñria a folklorisztikában, a komikum sajátos, erős fajtája. Két válfaja
van, a nyìlt gúny, amelynek lényege az, hogy a kicsúfolt jelenség ellenszenves vonásait felnagyìtva, erős
emocionális kifejezéssel utasìtják el; valamint az → irñnia, amelynek során a bemutatott jelenséget
látszñlag elfogadva, helyeselve mutatják be annak abszurd év nevetséges voltát. Mind a szarkazmusig
elmerészkedő nyìlt gúny, mind a groteszk év a → szatìra fogalmával rokonìthatñ irñnia
társadalomtörténetileg kései kategñriák: a humorban megnyilvánulñ fölény kifejeződései, amely az
ésszerűtlenség leleplezéséből áll. A fölény legtöbbször a társadalmi progressziñ oldalán áll, ilyen
értelemben a gúny a társadalmi fejlődést igenli és képviseli. Mindezek értelmében nem véletlen, hogy a
folklñrban igazán ritkán találhatñ meg: sokkal gyakoribb az általános → komikum, a → csúfolñ és a
szelìdebb nevetségesség. A csekély számú folklñrszatìra leginkább a dal, néha a gúnyos szñlás vagy
anekdota keretében jelenik meg. Sokkal gyakoribb azonban itt is, hogy a kinevetés nem társul fölénnyel,
egyszerű → tréfa, ill. csúfolás. Voltaképpen a → vicc sem gúnyos műfaj a folklñrban. Ahol megtaláljuk, a
társadalmilag határozottabb konfliktusokkal kapcsolatos. Ilyenek az antiklerikális, antifeudális
alkotások, nemegyszer a nemzetiség- és valláscsúfolñk. Ennek következtében a folklñrban a gúny nem is
mindig demokratikus jellegű, a fölény olykor a vélt társadalmi előnyökhöz ragaszkodásban jelenik meg
(→ nemzetiségcsúfolñ). Formailag a túlzások, gyakran a groteszk képek jellemzik. Poétikailag sem a
nemzetközi, sem a magyar folklñr nem vizsgálta. (→ még: humor, → trufa). Ŕ Irod. Simonyi Zsigmond:
Tréfás népmesék és adomák (Bp., 1902); Ortutay Gyula: Tréfásszavú magyarok (Bp., 1942); Kardos
Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és eurñpai összefüggései (Filol. Közl., 1955);
Mészáros István: Szatìra és valñság (Bp., 1955); Byvtron, Jan Stanislaw: Komizm (Warszawa, 1960);
Gluckman, Max: Gossip and Scandal (Current Anthropology, 1963); Legman, Gerahon: Rationale of the
Dirty Joke (New York, 1968); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prñzaműfajok (A magyar népköltészet,
Bp., 1969).
Voigt Vilmos
gúnya: az állandñ szállással nem rendelkező pásztor, leginkább juhász legfontosabb felszerelési tárgyaibñl
állñ csomagja, amelyet változñ szállásaira mindig magával visz. A szñ első, 1604-es előfordulásának
jelentése: ’batyú, cñkmñk, Bündel’. A gyalogos, ún. gunyás pásztor, → juhászkampñjára vagy botjára
akasztja és a vállán cipeli. Ha van szamara, a → tergenyére rakja fel. A gúnyához tartozñ legfontosabb
1061
G
tárgyak: eleséges → átalvető vagy → tömlő, → csobolyñ, → szolgafa, → bogrács, valamint az időszaktñl
függően → szűr vagy → suba. A kifejezés és funkciñja az alföldi pusztaságon megegyezik, a
Kiskunságban gúnyának mondják a juhász ideiglenes állomáshelyét is, ahová csomagjait lerakja. A
gúnya szñ valamelyik szláv nyelvből került a magyarba. A bolgár gunya és a szerb-horvát gűnj jelentése
szűrféle felsőruha, darñc pokrñcbñl készült kabát’. Ŕ Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete
(Debrecen, 1914); Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén (A Debreceni Déri
Múz. Évkve, 1960Ŕ61, Debrecen, 1962); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn., 1964).
Tergenyés szamár (Debrecen)
Szabadfalvi József
gúnydal: → csúfolñ
gúnyketrec: → szégyenketrec
gúnynév: → csúfnév
gurászta, gulászta: 1. a borjas tehén friss vagy első-második napos sűrű, ún. fecsteje. Ŕ 2. A fecstejből
melegìtés által kicsapñdott édes túrñ. Ŕ A borjas tehén és a megellett juh első-másodnapon tejét a borjúval
vagy báránnyal szopatják ki. Ha a tehén bő tejű hogy el ne apadjon, a felesleges tejét az anyajuhnak
adják, ha a fia elpusztul, az első-másodnapos tejét is kifejik, a kifejt tejet melegìtik s a kicsapñdott édes
savñs túrñt, a gurásztát frissen fogyasztják. A Nagykunságon zangura, a Palñcföldön urda a neve. A
gurászta szñ román eredetű, vlach pásztorok révén a szlovák és ukrán nyelvek is átvették. Az alföldi és
keleti magyar nyelvjárásokba közvetlenül a román nyelvből, az északiakba szlovák és ukrán közvetìtéssel
jutott. (→ még: első tej) Ŕ Irod. Málnási Ödön: A szoboszlñi juhászat (Népr. Ért., 1928).
Balogh István
gurgñ: → henger
gurgulya: → ìrñka
gurulñ játékszer: a legelterjedtebb → játékszerek tartoznak ide. Karikázás: kocsikerék, hordñabroncs,

kerekre formált gömbvas űzése. Tenyerükkel, ütőbottal, villás vagy hozzáerősìtett nyéllel irányìtják és
szaladnak kilométereken keresztül. Karikáznak napraforgñtányérral is. A karikázás az ñkori görögöknél
és rñmaiaknál is igen kedvelt volt. A gyermekvilág egyik legelterjedtebb játéka. Ŕ Vonatozás csuszán
(csuszázás): 1Ŕ2 méter hosszan kukoricacsutkát fektetnek le, és egymás háta mögé állva, egymás derekát
megfogva talpuk alatt görgetik a csutkákat (Erdély). Ŕ Kerékpározás tökkel: két nagy tököt vesszővel
tengelyként átfúrnak, majd drñttal, madzaggal összekötik. Az egyik gyermek a két tengelyen kezével-
lábával megkapaszkodik, a másik meg tolja. Ŕ Ide tartoznak a gyermekek által készìtett kerekes
járműveket → utánzñ játékszerek: kocsi, szekér, talicska, autñ, traktor stb.
Karikázñ gyerekek (Sály, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1062
G
Karikázñ kisfiú (Kocs, Komárom m.)
Gurulñ játékszer
Játéktraktor, készìtette tìzéves fiú (Jászkisér, Szolnok m.)
Játéktalicska
Haider Edit
gusztony: → ironga
guta: a → népi gyñgyászat betegségelnevezése. Egyéb szñhasználata: gut, gút, gutta, gutaszele, gutaütés,
gutasimìtás, Szépasszony szele, vörös guta stb. A 16. sz. eleji gyöngyösi latinŔmagyar szñjegyzék („gwtta
wtes”) értelmezi első ìzben s mindmáig helyesen apoplexiának (agyvérzés), ezt egy 1546-ből származñ
leìrás is megerősìti („az gwtta meg ewte, mistan nem zolhat, az yob kezewel és labawal semmyt nem byr
...”). A szñ eredete (latin: gutta) kérdéses. A megszemélyesìtett betegségokozñk közé tartozik, erre
szñlások és átkozñdások vallanak: „Hogy a guta üssön meg”. „A gutaszele üsse el!” „Rossz szel ütte.” Az
utñbbiak a szél kñrokozñ szerepére is utalnak, talán összefüggésben azzal a → hiedelemmel, hogy a
forgñszélben → boszorkányok vagy → szépasszonyok vannak, s akit a szél megcsap, szélütött lesz. A
szélütés után azonnal eret vágtak régen a betegen, mert azt is feltételezték, hogy ilyenkor túl sok (vagy túl
sűrű) a beteg vére. Isten büntetésének is tartják. Körös vidéki hit szerint táncolñ boszorkányok verejtéke
áztatta helyre ülve lehet gutaütést (bénulást) kapni. Kenéssel, piñcával, érvágással, köpölyözéssel, növényi
orvosságokkal gyñgyìtották. Az utñbbiak között szép számmal vannak erős illatú (viola, zsálya, menta,
kakukkfű, levendula, méhfű, majoránna), izgatñ ìzű (tormát, mustármagot rág a beteg) vagy hatású
(csalánnal csapkodják) növények. Föltehet, hogy az „összehúzta magát, mint falu végin a guta” tréfás
szñlás és változatai eredetmagyarázñ monda (rátñtiáda) töredéke. Betegségelnevezésként ma már
ritkábban, de szñlás formában gyakran használatos. Ŕ Irod. Margalits Ede: Magyar közmondások (Bp.,
1896); Margalits Ede: Horvát népszokások és babonák Belovár-Kőrösmegyében (Ethn., 1899); Takáts
Sándor: Adatok nyelvünk történetéhez (Magy. Nyelv, 1907).
Grynaeus TamásŔHoppál Mihály
guzsaly: gyakran gazdagon faragott, ritkábban festéssel is dìszìtett rúd, amelyre → fonásnál a rostcsomñt
felkötik. A dìszes guzsalyt alkalmanként → szerelmi ajándékként készìtette a legény a lánynak. A
guzsalynak magyar nyelvterületen négy fő tìpusa használatos: a) Az övguzsaly kb. 1 m hosszú. A fonñ nő
bal karja alatt az övébe dugva vagy bal hñna alatt a karjával magához szorìtva rögzìti, ìgy járás közben is
tud rñla fonni. Az övguzsaly végét ülve fonásnál a padba, székbe e célra fúrt lyukban is szokás rögzìteni.
A guzsaly felső kétharmadán a szösz tartására gyakran ágcsonkos, kúpos, gyűrűs, lándzsa és lapát alakú
stb. kiszélesedés van. Ma ezt a tìpust jobbára a délszlávok és a románok használják, ìgy a magyar
nyelvterület D-i és K-i peremén, az e népekkel erősen keverten élő magyarságnál fordul elő. Ŕ b) A
rúdguzsaly az előzőnél jñval hosszabb. Ezt is szokták Ŕ ritkán Ŕ övbe rögzìteni, de rendszerint ülve, a
1063
G
térdek közé szorìtva fonnak rñla. Erdély magyarsága, főleg a székelyek használják. Ŕ c) A talpas guzsaly
kb. másfél m-es rúd, alul egy- vagy kétszárnyas talpba rögzìtve. A talpra fonás közben ráülnek, hogy a
guzsaly biztosan álljon. A Dunántúl és a Kisalföld kivételével az egész magyar nyelvterületen elterjedt:
kétszárnyas formája jobbára az Alföldön és a Felföldön, egyszárnyas formája inkább a Tiszántúl ÉK-i
részén és Erdélyben használatos. Ŕ d) A székes guzsaly hosszú, sima rúdja egy kis gyalogszék formájú
lábazatbñl áll ki, ìgy a guzsalyt a fonñnak nem kell külön rögzìtenie. A Dunántúl Ny-i és É-i felében
használják a rokka mellé állìtva (itt már nincs → guzsalyorsñval valñ fonás!), valamint a Kisalföldnek a
Dunátñl É-ra eső részén és újabban Szatmárban és Erdélyben is. A négy fő tìpus között sok átmeneti,
ezeket összekapcsolñ megoldás van: az övguzsaly lñcába szúrása átmenet az öv- és talpas guzsalyok
között; a rúdguzsalyt övben is rögzìtik; a talpas guzsalyra Erdély némely részein nem ülnek rá, hanem
mint a rúdguzsalyt, térdük közé veszik és a talpára rálépnek stb. E négy tìpusnál az eszköznek a fonñ
személyétől valñ függetlenìtés iránya figyelhető meg. Egykor Ŕ bizonyos reliktumterületeken ma is Ŕ úgy
fontak, hogy a rostcsomñt a fonñ még a kezében vagy a hñna alatt tartotta. Ŕ A 16Ŕ17. sz.-ban Eurñpában
néha még a fejére kötötte a fonñ a rostcsomñt és innen húzta a szálakat. Ŕ A magyar guzsaly terminus
szláv jövevényszñ, de ottani megfelelője nem a guzsalyt, hanem a guzsalyra felkötött rostcsomñt jelenti.
Mivel a magyar nyelvterületen ma előfordulñ tìpusok más-más korban Eurñpa legnagyobb részén
használatban voltak, ill. még ma is vannak, ezek egy általános eurñpai eszközfejlődés időbeli rétegeinek
tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain
konzerválñdtak. Az öv- és rúdguzsalyok népi neve mindig guzsaly, a talpasok neve a Duna-Tisza közén,
valamint a Tiszántúlon K felé ritkulva gyalogrokka, amelyet kelet felé ismét a guzsaly vált fel, mìg a székes
formát a Dunántúl Ny-i részén törzsöknek, a középső és K-i részén rokkaszéknek, rokkafának, a
Kisalföldön és Erdélyben pedig guzsalynak nevezik. Ŕ Irod. Szolnoky Lajos: Az Országos Néprajzi
Múzeum guzsalygyűjteménye (Bp., 1951).
1. Egytalpú guzsaly (v. Szolnok-Doboka m.) 2. Hosszú guzsalyok(Székelyföld) 3. Kéttalpú guzsaly (v.
Gömör m.) 4. Orsñ (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 5. Hosszú guzsaly (Székelyföld), 6. Kéttalpú
guzsaly bőrsallangokkal és hìmzett szalagokkal (Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1064
G
Guzsalytalpak: 1. Kétszárnyú guzsaly (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 2Ŕ3. egyszárnyú guzsalyok (v.

Szolnok-Doboka m.)
Guzsalyok és guzsalyrészletek: 1Ŕ2. guzsalyok 1940Ŕ50-es évekből (Vérvölgy és Szér, v. Szilágy m.) 3Ŕ5.
guzsaltalpak 3. (Nagyboda, v. Szilágy m.) 4. (Szér, v. Szilágy m.) 5. (Vérvölgy, v. Szilány m.) 6Ŕ9.
guzsalyszárak 6. 1915-ből (Nagydoba, v. Szilágy m.) 7Ŕ8. (Vérvölgy, v. Szilágy m., 1953, 1949). 9.
(Kisdoba, v. Szilágy m., 1938)
Guzsalyon kötött gyapjú, orsñval (Kászon)
Guzsalykötő szalag (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1065
G
Guzsalyok: A. övguzsalyok, B. rúdguzsalyok, C. talpas guzsalyok, D. székes guzsalyok (Általános formák)
Szolnoky Lajos
guzsalyas: → fonñ
guzsalykötő: rendesen egyszerű madzag, amellyel a guzsalyra vagy a rokkára felrakott kendert tekerik
körül Ŕ hegyétől lefelé Ŕ, hogy hozzáerősìtsék. Fiatalok guzsalykötője némely helyen selyemszalag, a
matyñknál pedig irhaszalag, mit szűcshìmzéssel gazdagon kivarrtak. A guzsalykötő végén van a
guzsalyszeg.
Fél Edit
guzsalyvasárnap: → nagyböjt
gübülőrúd: → hajtñhalászat
gügyű: → házasságközvetìtés
1066
11. fejezet - GY
gyalázka: → nádvágñ
gyaloghálñ: → kétközhálñ
gyalogjobbágy, gyalogszeres; → zsellér
gyalogkötél: → hajñvontatñ kötél
gyalogmunka, gyalogos munka, kézi munka: kézzel vagy kézi szerszámmal végzett munka, amelynél
igaerőt, gépet a munka végzője nem ad. (→ még: igás munka, → közmunka, → munkacsere, → robot)
Szabó László
gyalogorsñ: → orsñ
gyalogrokka: → guzsaly
gyalogsági nñta: → bakanñta
gyalogsátán: → házasságközvetìtés
gyalogszán, csoklya: emberi erővel vont → szán. A legtöbb gyalogszán azonos szerkezetű Ŕ csak jñval
kisebb Ŕ az állati erővel vontatott szánnál. Egyik tìpusa a csoklya (Székelyföld) és az ún. románszánkó,
ezeket nehéz erdei terepen Ŕ főleg tűzifa közelìtésére Ŕ alkalmazzák. A gyalogszánokat nemcsak havas,
jeges utakon, hanem szárazon, füves vagy süppedős terepen, valamint nyáron a meredek erdei utakon,
olykor dorongokbñl készìtett speciális utakon is használják. Ŕ Irod. Erdélyi Zoltán: Faközelìtés a
Bernecebaráti környéki erdőkben (A „románszánkñ”) (Ethn., 1958).
Gyalogszán: román szán húzása a fábñl készült hìdon (Kemence, Pest m.)
Gyalogszán (Bernecebaráti, Pest m.)
K. Kovács László
gyalogszék, kisszék: támla nélküli ülőbútor, mely deszkalapbñl és belecsapolt lábakbñl áll. Főleg
Eurñpában terjedt el. Ŕ A kerek ülőlapú, háromlábú gyalogszék az egyiptomi középbirodalom idején (kb.
i. e. 2060Ŕ1785) jelent meg kézművesek körében, akik azt megelőzően a földön ültek. Mintájára alakult ki
az egyetlen fatömbből kifaragott kisszék (→ tőkeszék). A gyalogszék azonos társadalmi szinten öröklődött
tovább, majd a rñmai birodalomban kialakult a négyszegletes ülésű, négylábú gyalogszék, melyből a
méretek és az arányok mñdosìtásával további bútorfélék, ill. változatok jöttek létre (→ ágyszék, →
asztalszék, → magasszék, → mosñszék, → pad). A barbár népeknél kezdetben a gyalogszék alacsonyabb
méltñságjelzőként is terjedt, de hamarosan itt is főleg az alávetettek, kézművesek, parasztok bútora lett. Ŕ
A magyarok valñszìnűleg még a honfoglalás előtt, a szék szñval együtt ismerték meg. Mo.-i ábrázolásokon
a 13. sz.-tñl fordul elő, szegényes lakásviszonyok megjelenìtésekor. A 15. sz.-ban már egyaránt volt kerek,
félkörös és négyszögletes forma. Az asztalosbútor terjedésével a 18Ŕ19. sz.-ban a parasztságnál is
mindinkább háttérbe szorult a gyalogszék, a mint barkácsolñk készìtette, sokcélú kiegészìtő bútor maradt
meg, melynek újabb versenytársa az asztalos készìtette → zsámoly. Többnyire négyszegletes, négy lábbal,
s rendszerint csupán méreteiben különbözik az ágyrajáró, a varró-, a szoptató-, a templomba járó szék, a
1067
GY
présházbeli hegyi kisszék vagy tanyaszék, a → fejőszék vagy a → gyermekszék. Félkörű ülőlapú a →
szülőszék. Kerek lapú a csizmadia- vagy suszterszék, melynek teknőszerűen kimélyìtett változata is van
(kupásszék). Kerek lapú, háromlábú gyalogszék készülhetett taplñ ülőkével is (→ taplñszék). Ŕ A dìszìtését
általában a peremen körbefutñ bemetszések képezik. Ajándéknak dìszesebb példányok is készültek.
Kalotaszegen a szerelmi ajándékok közé tartozott a láb alá való vagy fonóba való kicsi szék, ilyenek a 19.
sz. második felétől ismertek, mind hozzáértő specialisták munkái (kalotaszegi faragás), s részben gazdag
→ ékrovással dìszìtették, részben festették. Ŕ Irod. Szendrey Ákos: Magyar gyalogszékek (Népr. Ért.,
1931); K. Csilléry Klára: A maconkai szék (Ethn., 1948); Blomkviszt, Jevgenyija:
Vosztocsnoszlavjanszkij etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956). Kiss Lajos: Vásárhelyi
hétköznapok (Bp., 1958); Krüger, Fritz: El mobiliario popular en los paises románicos (Anales del
Instituto de Linguistica, 1959).
Gyalogszék, „kupásszék” teknőszerűen kimélyìtett üléssel (20. sz., Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Gyalogszék, „fonñba valñ kicsi szék”, a fonñ személy a lábát helyezi rá (Magyarvalkñ, v. Kolozs m., 1885)
Gyalogszék a tűzhely melletti üléshez (19. sz., Ormánság, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
gyalogszekér: embervonta kicsi → szekér vagy talyiga, amelyen kisebb terhet szállìtanak. Így pl. árut a
piacra vagy a mezőre, és onnan hazahordanak vele dolgokat. Ilyenféle a székelyek → vetőszekere is.
K. Kovács László
gyalogszéktánc: → kisszéktánc
gyalogszőlő: fejművelésű, karñ nélküli szőlő. Főként az Alföldön és a Dunántúl egyes részein elterjedt.
Bizonyos szőlőfajtákként teremnek legjobban. (→ még: szőlő, → szőlőmetszés)
gyalogút, kisút: keskeny, gyalogos közlekedésre használt, kitaposott út. Előfordul belterületen is, pl.
kertek aljában, temetőn át épìtett út nélküli közökben stb., de sokkal jelentősebbek a külterületen,
erdőkön; mezőkön áthaladñ, taposott gyalogutak. A gyalogutnak nagy szerepe van a tanyák népének
közlekedésében. A szomszéd tanyákat gyalogutak kötik össze egymással, amelyek sokkal rövidebbek,
mint a dűlőre kikanyarodñ szekérutak. A gyalogút sok helyen a dűlőföld közepén halad, ott, ahol a két
parcellasor végei összedűlnek. Ilyenkor fardűlő a neve. Máshol két parcella hosszanti oldalainak
találkozási vonalán taposnak gyalogutat a gyakran arra járñk. Előfordul, hogy a gazda tiltakozása
ellenére szántñföldön halad keresztül a gyalogút úgy, hogy minden szántás után újra tapossák az útjukat
rövidìteni igyekvők. Igen gyakori, hogy a dűlőutak, „hatöles utak”, „agyagos utak”, sőt még a kövezett
országutak mellett is gyalogút halad. Az ilyen út menti gyalogutaknak különösen az utñbbi évtizedekben
lett nagy jelentősége, mivel az igen elterjedt kerékpáron közlekedés szìntereivé váltak. A gyalogút szñt
1320-ban emlìtik először oklevélben.
Bárth János
1068
GY
gyalogvontatñ: → hajñvontatñ
gyalom: nagyméretű, 50Ŕ200 m hosszú kerìtőhálñ, amelynek közepén zsákszerű kiöblösödése (káta) van.
A hátába beszorulnak a bekerìtett halak. A gyalom két szárnyát rudak (apacs) tartják, ezekhez erősìtik a
vonñköteleket. A gyalom felső inára kötik a pálhákat (’gyékénycsomñbñl kötött úszñk’), s az alsñ kettős
inon vannak a hálñsúlyok (galacsér, gyalompogácsa, kő). A gyalomot rendszerint állñvizekben vetik meg, s
bokorba (→ halászbokor) tömörült Ŕ a hálñ nagyságának megfelelően Ŕ 8Ŕ10 halász csñnakrñl kezeli. Jég
alatt is halásznak vele. Ismerjük a Balatonrñl, a Velencei-tñrñl, a Fertőről, a Bodrogközből. A 16Ŕ17. sz.-
ban a Felső-Tiszán és mellékfolyñin szegedi vagy gyalmos halászokat emlìtenek, akik a török hñdoltság
elől húzñdtak a Tisza északi vìzvidékére. 1632-ben és 1648-ban Sárospatakon réti és gyalmos halászokat
ìrtak össze. Az előbbiek a magyar szeren laktak, varsákkal, vejszével halásztak, az utñbbiak pedig kerìtő-
és más hálñkkal. A gyalmos halászok a Rákñczi-uradalomnak hetenként négy napot szolgáltak s a hal
harmadrészéért. Aratás idején szabadságot kaptak az uradalomtñl. A Közép-Tisza vidékén kerìtőháló, réti
háló néven ismerünk a gyalomhoz hasonlñ zsákszerű kiöblösödéssel (sebesz, szebesz) készült hálñkat. A
Szamoson a káta nélküli kerìtőhálñt hìvják gyalomnak. Ŕ A gyalomot az oroszok, a finnek, a különböző
török népek használják, de a gyalommal egyező hálñkat irsmernek a németek, a franciák is. A gyalom
keleti elterjedése, valamint gyalom szavunk honfoglalás előtti török eredete alapján feltételezhető, hogy
ezt a hálñt D-Oroszo.-ban a törökök révén ismertük meg. Ebből arra is következtethetünk, hogy a
honfoglalás előtti magyarság a halászatban ismerte a szervezett, közös munkát. (→ még: kerìtőhálñ, →
jég alatti halászat) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A
magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről (IŔII., Bp., 1929);
Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gunda Béla: A
néprajz és a magyar őstörténet (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti L., Bp., 1943).
Gyalom (Bodrogköz)
Gunda Béla
gyámság: jogszabály rendelte gondoskodás és képviselet olyan személyek részére, akik személyükről és
vagyonukrñl önmaguk nem képesek gondoskodni. Feudális jogunkban a nemesekre állt, hogy „a jñszág
öröklése a gyámság oka”, tehát a gyámnak az volt a fő kötelessége, hogy a vagyon épségére ügyeljen. Az
atya kijelölhette a gyámot kiskorú (eredetileg 12, utñbb 24 éven aluli) gyermeke számára (végrendeleti
gyámság), ennek hiányában a törvényes gyámság cìmén az anya vagy az osztályos atyafiak következtek
abban a sorrendben, ahogyan a gyámolt esetleges halála után a jñszágaiban örökölniük kellett. Végül
végrendeleti és törvényes gyámság hiányában a király, a nádor s 1765 után a jñszágok fekvése szerint
illetékes vármegye hatñsága állìtott kirendelt gyámot. A polgároknál ebben az esetben a városi hatñság
rendelt ki gyámot; ő a családapa gondosságával, évenkénti számadás mellett volt köteles a vagyont
gyümölcsöztetni. A városokban külön hatñsági személy, az árvaatya vagy az árvahivatal ügyelt fel a
gyámsági ügyek vitelére. A jobbágyok is maguk rendelhettek gyámot kiskorú árváik számára; ha nem
tették, a földesúr intézkedett. A gyám vagyonkezelésére is a földesúr ügyelt fel. A múlt században a
kiskorú vagyonát általában elárverezték, és a befolyt pénzt a községi árvakasszába helyezték el, amely
azután kamatra kiadta a jobbágyoknak. A gámsággal kapcsolatban a jobbágyközségekben számtalan
helyi szokás alakult ki és érvényersült. Az árvák pénzének hasznosìtásábñl sokan meggazdagodtak annak
következtében, hogy a helyi szokások és a felügyelet lazaságai lehetővé tették a gyám összejátszását a
községi elöljárñkkal. Az árva érdekeire a legsúlyosabb csapás a pénz értékének rendszeres romlása volt.
A polgári korszakban az 1877 : 20. törvény az osztrák jog mintájára szabályozta a gyámügy intézményét.
Ŕ Irod. Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Degré Alajos: A jobbágyárvák
kifosztása a feudális Magyarországon (Pécs, 1954).
Bónis György
gyángyi: → ángy
1069
GY
gyanta: fenyőfélék kicsorgñ ragacsos nedve. A székelyek, a gyimesi csángñk a gyantát (fenyőszurok,
folyószurok, csipkerágó szurok) összegyűjtik. Elsősorban a pásztorok, erdei munkások, szénacsinálñk egy-
egy mogyorñnyi, diñnyi darabot naphosszat rágnak. Hitük szerint a gyanta tisztìtja a fogat, gyñgyìtja a
gyomrot, s erőt nyújt a gyalogláshoz. Rágják a leányok, asszonyok a fonñban, hogy a fonálsodráshoz
minél több nyáluk képződjön. A gyantát teszik kenyérkovásszal összekeverve kelésre, zsìrral összefőzve a
tehén megrepedezett tőgyét kenik vele. Századunk elején a Tiszántúlra járñ mñc csebresek fenyőkéregbe
burkolt gyantát árultak, amellyel a parasztasszony a szobát illatosìtotta. A rágás elterjedt az Alpok
vidékein, valamint a románoknál, szlovákoknál, finneknél, lappoknál, zürjéneknél, voguloknál,
osztjákoknál s más szibériai népeknél. A rágott gyantának a neolitikumbñl (Finno.) előkerült
maradványát ismerjük: a gyantacsomñn megmaradt a fogak helye. A gyantarágás szokása a
magyarságnál valñszìnűleg finnugor hagyomány. Ezt a véleményt támasztja alá az is, hogy ’gyanta’
jelentésű szurok szavunk valñszìnűleg finnugor eredetű. A gyanta későbbi jövevényszñ nyelvünkben, de
végső forrása, közvetlen átadñja ismeretlen. Ŕ Irod. Vilkuna, K.: Das Kauharz, ein uralten Genussmittel
(Studia Ethnographica Upsaliensia, XXI., Lund, 1964); Gunda Béla: Etnologisia huomautuksia pihkasta
(Virittäjä, 2. sz., 1966).
Gunda Béla
gyantáros bútor: → bútorfestés
gyapjúfestés: szőttesek, festékesek készìtéséhez a gyapjúfonal házilag történő megfestése. Mñdjait a

Székelyföldről ismerjük. Fekete: cserfakérget megáztatnak, majd addig főzik, amìg kézzel szét nem lehet
nyomni, aztán boltban vásárolt gálicot tesznek hozzá s belerakják a fonalat. Sárga: nyìrfalevél főzetébe
teszik a fonalat; sárgára fest a rogyica (festőrekettye, lat. Geniata tinctoris) főzete is. Piros: szurfűből
(szurokfű, lat. Origanum vulgare) készìtenek főzött festéket. Zöld: a fűzfalevél új hajtásának főzetében
festik. A szép és tartñs kék szìn a legbonyolultabb: egy rossz edénybe vizeletet gyűjtenek, majd bolti
porlókékkőt tesznek bele, s egy nap múlva a fonalat is belerakják; a fazekat állandñan melegen kell
tartani, legjobb a trágyadombba beágyazni. Festés után a fonaldarabokat jñl átmossák folyñvìzben, majd
kifeszìtve szárìtják. Ŕ Irod. Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csìkrszenttamáson (Népr. Ért.,
1937).
Szolnoky Lajos
gyapjúfonás: a gyapjúnak → orsñval → guzsalyrñl vagy → fonñkerékkel történő fonása. A →

gyapjútépéssel fellazìtott anyagot lazán akkora kisebb kötegbe göngyölik fel, amekkorát egyszerre a
guzsalyra feltesznek. A készìtendő szövetnek megfelelően szorosabbra és vékonyabbra sodorják a fonalat,
vagy vastagabbra, lazán fonják. Fonñkereket jobbára mesteremberek használtak, ennél a kézben tartott
kis gyapjúcsomñbñl engedik nyúlni a fonalat. A láncfonalat és a keresztfonalat ellentétes irányban fonják,
különben a szövet deformálñdna, „megcsavarodna”. Ŕ Irod. Luby Margit: A guba készìtésmñdja és a
gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csìkszenttamáson (Népr.
Ért. 1937).
Szolnoky Lajos
gyapjúmosás: a juhrñl lenyìrt gyapjú feldolgozás előtti tisztìtása. Ha csak lehetett, a gyapjút folyñvìzben
mosták. Vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba téve beleállìtották a vìzbe, a kosarat kikötötték és
egy, a végén korong alakú mosókarikával ellátott rúddal nyomkodták a vìzben állñ gyapjút. Néha előzőleg
otthon meleg vìzben megáztatták a kint a vìzparton átsulykolták. Mosás után otthon kötélen vagy nagy,
alacsony peremű vesszőkasokon szárìtották. Ŕ Irod. Luby Margit: A guba készìtésmñdja és a
gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Palotay Gertrúd: A gyapjú fonása és festése Csìkszenttamáson (Népr.
Ért., 1937).
Szolnoky Lajos
gyapjúmunka: a gyapjú hagyományos mñdon és eszközökkel textilneműekké valñ házi feldolgozása, amit
a parasztcsalád nőtagjai végeznek. A juhrñl lenyìrt gyapjút megmossák (→ gyapjúmosás), majd száradás
után kézzel megtépik (→ gyapjútépés) és fésülik a → gerebennel. Az ìgy szálasìtott gyapjút vagy orsóval
guzsalyrñl, vagy pedig fonókeréken megfontják (→ gyapjúfonás), s a fonalat felvetik a kézi → motollára. A
gyapjúfonalat a motollával együtt vìzbe mártják, és csak száradás után veszik le arrñl, mert különben a
fonal összesodrñdna. Amennyiben szìnes szövetet akarnak készìteni, a motollált fonaldarabokat megfestik
(→ gyapjúfestés). Ezután ugyanúgy következik a gombolyìtás (→ gombolyìtñ), majd a → fonalfelvetés,
1070
GY
mint a kendermunkánál, mìg végre a → gyapjúszövésre kerülhet sor. A kész szövetet általában még
tömörìtették (→ kallñmalom és → ványolás), hogy sűrű, tömött, erős anyagot kapjanak. A gyapjúmunka
századunkra erősen visszaszorult, magyar nyelvterületen már csak a Felföldön és még inkább Erdélyben
maradt meg a házi feldolgozás keretein belül, és itt a család szövetszükségletét fedezte. A gyapjúmunka a
textilkészìtés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, technolñgiája pedig hatással volt a
rostnövények feldolgozására is: pl. a gereben eredeti gunkciñja a gyapjúfésülés volt, majd emellett
rostfésülésre is használták. A gyapjúmunkának az önellátásra történő naturális gazdálkodás idején igen
jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában. A gyapjúmunka egyes ágai, különösen a
posztñkészìtés a középkorban hamar céhes iparrá fejlődött. Mo.-on a 14. sz.-ban a gyapjúszövőknek
céhük volt. A posztñkészìtő manufaktúrák alakulásával, különösen pedig a gyáripari termelés
megindulásával a gyapjúmunka mint házi, önellátñ tevékenység jelentősen visszaszorult. Ŕ Irod. N. Bartha
Károly: A csergekészìtés az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932); Palotay Gertrúd: A gyapjú
fonása és festése Csìkszenttamáson (Népr. Ért., 1937).
Birkanyìrás (Hajdúszoboszlñ, Hajdú-Bihar m.)
Gyapjúmosás (Hortobágy)
Szolnoky Lajos
gyapjúruhák: két vagy több nyüstösen szövött, esetleg még kallott vagy ványolt posztñbñl házilag vagy
kisiparos által varrott felsőruhák. A gyapjú szñ ñtörök eredetű. Első előfordulása az 1395 körüli
Besztercei Szñjegyzékből ismert. Ugyanott fordul elő először a szövés szñ is. A magyar nyelvben eddig a
legkorábbi, gyapjúszövetet jelentő szñ a szláv eredetű szűr. E szñnak a szlávban ’szürke posztñ’ jelentését
a középkori magyar szűr szñ is megőrizte. Ez a juhok természetes Ŕ szürke vagy barna szìnű Ŕ gyapja
mellett a juhtartás differenciálñdásával, a fehér juhok számának szaporodásával egyre gyakrabban fehér
szűrposztñt jelentett. A 16. sz.-tñl a szűr szñnak az anyagjelentés mellett ’szűrposztñ ruha’ jelentése is
feltűnik. E kettős jelentését a szűr szñ a mai napig is megőrizte. A szűrhöz hasonlñan kettős Ŕ anyag és
belőle készült ruha Ŕ jelentése van a darñc és guba szavaknak is. Ŕ A másik, gyapjúterméket jelentő szñ az
iráni eredetű nemez. E szñnak ’tömörìtett gyapjú’ jelentése mellett ’gyapjúszövet’ jelentésére is van
halvány nyom. Feltehető, hogy a honfoglalñ magyarság ismerte a mai értelemben vett (tömörìtett gyapjú)
nemezt, de elképzelhető, hogy a gyapjú megszövését is alkalmazta. Ŕ Feltehető, hogy a honfoglalñ
magyarság ruháinak szabásai a régi keleti, derékszögű szabásrendszerhez tartoztak. A szegényebbek,
régimñdi ruháik mellett a tehetősek drágább anyagú ruháinak megfelelőit, másolatait Ŕ bizonyára a
középkori eurñpai parasztviselethez hasonlñan Ŕ szürke vagy barna, természetes szìnű gyapjúszövetből
készìtették el. Erről tanúskodnak a magyar földön a 16. sz.-tñl kezdve előfordulñ „vestes griseae” ’szürke
ruha’ kifejezések is. Ezt a jelenséget hñdoltság kori adataink is mutatják. Szűrposztñbñl készült
különböző ruhákat jelentettek a szűrcsuha, szűrköntös, szűrköpenyeg, szűrmelles, szűrnadrág és
szűrdolmány szavak is. Ezek mellett olyan más Ŕ ugyancsak gyapjúruhákat jelentő szavak is éltek, mint
pl. a → cedele, → condra, → darñc, → guba, → kankñ, → szokmány, → zeke, amelyek ma tájnyelvi
szavak, de amelyeknek recens és korábbi szabásai nem okvetlenül paraszti eredetűek. Ŕ Irod. Györffy
István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); Mautner, KonradŔGeramb, Viktor: Steirisches
Trachtenbuch (Graz, 1932); Gáborján Alice: Adatok a szűr kialakulásához (Ethn., 1970).
Gáborján Alice
1071
GY
gyapjúszőttesek: olyan házi készìtésű szőttesek, amelyeket a régi fajtájú hosszú szőrű juhok (pl. a racka)
gyapjábñl házilag font fonálbñl szőttek parasztasszonyok. A gyapjút szőtték eredeti szìnében, ill. a fekete
és a szürke gyapjút váltogatva is, és növényi, utñbb vegyi festékekkel szìnezték. Teljes férfiöltözetek
készültek gyapjúszőttesből, nőknek kötények, szoknyák (alföldi városi és mezővárosi viselet, → erdélyi
magyar népviselet stb.), a ház felszereléséhez takarñk, terìtők (→ szőnyeg) a sokféle zsák és tarisznya
mellett. E szőttesek nagyobb részének a láncfonala kender, azonban a viseleti ruhák anyagának, a kisebb
méretű abroszoknak, tarisznyáknak gyapjúszál a láncfonala is. Újabb kutatások szerint a gyapjúszövés
korábban Ŕ a juh-birka fajtaváltásig Ŕ kisebb-nagyobb mértékben minden magyar népcsoportnál ismert
volt. Történeti források emlìtései mellett Heves m. alföldi részén és a Hajdúságban gyapjúbñl szőtt,
csìkozott kötények, lñpokrñcok, dìványtakarñk maradtak fenn. A DunaŔTisza közének némely
községeiből négy nyüsttel szőtt fehér gyapjúlepedőket ismerünk, melyeket szìnesen csìkoztak, széleikre
bojtot kötöttek. Legintenzìvebben azonban az erdélyi magyar csoportoknál maradt fenn a gyapjúszövés,
sok helyen máig is (→ széki szőttesek, → csángñ szőttesek). Fönnmaradt a gyapjúszövés a D-dunántúli
magyar, a bácskai horvát, a sokác, a bunyevác csoportoknál is (→ baranyai szőttesek).
Gyapjútakarñ részlete. Nyers szìnű gyapjú, világos és sötétebb csìkozással (Mezőség v. Kolozs m.) Bp.
Néprajzi Múzeum</u>
Gyapjútakarñ részlete szálbehúzással (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyapjútakarñ részlete, ún. táblás szőttes (Sñvárad, v. Maros-Torda m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kötény részlete. Nyers szìnű és vörösre festett gyapjúszőttes (Feketelak, v. Szolnok-Doboka m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Fél Edit
1072
GY
gyapjúszövés: a gyapjúnak a növényi eredetű rostos anyagok → szövéséhez hasonlñan vìzszintes →

szövőszéken végzett feldolgozása. A hosszanti láncfonalak gyapjúszövésnél vékonyabbak, erősebbek
(néha ezeket kenderfonal helyettesìti!), a keresztfonalak lazábban, vastagabbra fonottak. Ezért a
gyapjútépéshez külön e célra készìtett ritkább bordát és nyüstöt használnak. A keresztfonalak bevetését
általában nem vetélővel végzik, hanem éppen a fonalak vastagsága miatt egy másfél-két arasz hosszú, két
végén bevágással vállasìtott botocskával (cséppel, vesszőcsűvel, sőt → gubacsapñknál: motollával), amire a
fonalat a vállakra támaszkodva hosszant megcsavart irányban kézzel helyezik fel (csöllés, ill. motollálás).
A vetélőt, ill. az ezt helyettesìtő botocskát a láncfonalak alkotta nyìláson átdobják, ill. átbújtatják. Ŕ Irod.
Luby Margit: A guba készìtésmñdja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); N. Bartha Károly: A cserge
készìtése az udvarhelymegyei Bágyon (Népr. Ért., 1932).
Szolnoky Lajos
gyapjútépés: a mosott gyapjú (→ gyapjúmosás) fellazìtása, szálasìtása. Először kézzel csipdesik,

szaggatják kis csomñcskákra az összetapadt gyapjút, majd ezeket megfésülik a → gerebenen, ill.
mesteremberek megtépik a kézi kártolón, hogy a gyapjú szálas, laza, pihés legyen. A kártolñ a gerebenből
alakult ki: működési elvük azonos, de ez kimñdoltabb mesterember-szerszám. A kézi kártolñ is páros
eszköz, az egyikkel rögzìtve, a másikkal kézbe fogva dolgoznak. Ennek azonban nem két szegsora van
csak, mint a gerebennek, hanem nyeles tábláján 25Ŕ30 sorban 5Ŕ600 villás, acéldrñtbñl készült foga,
rugalmasan bőrlapba ágyazva. A kis gyapjúcsomñkat a tépőpadra szerelt kártolñtábla fogaira teszik, s a
másik táblával tépik, szálasìtják. Körömpőnek, hörömpőnek, ritkán fésülőnek is nevezik. Ŕ Irod. Luby
Margit: A guba készìtésmñdja és a gubásmesterség (Népr. Ért., 1927); Béres András: Adatok a debreceni
gubásmesterséghez (A debreceni Déri Múz. Évkve, Debrecen, 1958Ŕ59).
Szolnoky Lajos
gyász: a → halál beálltátñl meghatározott ideig, az egyéni fájdalmat kifejező, a közösségi

követelményektől hagyományosan függő magatartási forma. Már a → temetésig is számos formában jut
kifejezésre, pl. a halál beálltakor a tükör letakarása az erre a célra készìtett kendővel. Kötelező gyász
megnyilvánulások a siratás (→ siratñének), a → virrasztás. A gyász idő a temetéssel kezdődik. Mértékét a
rokonsági fok és a halott kora szabja meg. Általában hat héttől egy évig terjed. Pl. Kisküküllő megyében a
csecsemőket 6 hétig, a nagyobb gyermekeket 6 hñnapig, a felnőtteket 1 évig gyászolják; Martoson
(Komárom m.) kistestvért 3Ŕ4 hétig, nagyszülőket 1 hñnapig, nagybácsit, nagynénit 2Ŕ3 hñnapig, szülőket
egy évig gyászolnak. Jellegzetesek voltak a gyászszìnek mind a halott, mind a gyászolñk viseletében, mind
pedig a → koporsñ- és a fejfaszìnekben. A fiatalon elhunytakat menyasszonyi, ill. vőlegényi dìszben,
lakodalmi külsőségek közt temették el, koporsñjukat világoskékre vagy világoszöldre festették (→ halott
lakodalma). Hñdmezővásárhelyen a bolti koporsñk közül a fiataloké ezüst szìnű, az idősebbeké májszìnű,
sötéthordñ, barna vagy fekete. Főként a fiatalok és a gyermekek fejfáját festették, kék, zöld, fekete, piros
szìneket alkalmaztak. Némely adat szerint az erőszakos halállal haltakat vörösre festett fejfával jelölték
(pl. Erdővidék, Sárrét). A gyász legszembetűnőbb megnyilvánulása máig is a viseletben van, mely ma
általában fekete szìnű. Régen feltehetően éppen ilyen általános volt a fehér gyászviselet, mely századunkig
már csak néhány vidéken maradt fenn (Ormánság, Sárköz). A viselet mindig egyszerűbb, dìsztelenebb. A
fehér, festetlen, nyers szìnű, házivászon öltözetet ezért tartották alkalmasnak erre az alkalomra. A viselet
a helyi szokásoknak megfelelően lehetett teljes öltözék vagy csak tartozék: kendő, gyászszalag. Néhol a
halott hozzátartozñi vásárolják meg a rokonoknak a kendőt, szalagot, fátylat (pl. Hñdmezővásárhely,
Szeged). Országszerte általános szokás, hogy az egyéves gyászt megért asszonyok 35Ŕ40 éves kortñl
feketében maradtak halálukig. Sok helyen gyászruhát viseltek → nagypénteken is. Néhány adat
bizonyìtja, hogy a fehér, fekete viselet mellett a vörösnek is szerepe lehetett, pl. vörös kendővel gyászoltak
gyermekhatottat (palñcoknál, Kalotaszegen). A gyászidő alatt előfordul, hogy férfiak bizonyos ideig nem
borotválkoznak, hajat nem vágnak. A gyászolñk nem járnak mulatságba, disznñtorba, lakodalomba, nem
házasodnak. A gyász egyéb megnyilvánulásai a temetés utáni mise, a gyászév elteltével faültetés, újabban
sìrkőállìtás. (→ még: halottkultusz) Ŕ Irod. Kiss Lajos: Hñdmezővásárhelyi temetkezési szokások (Ethn.,
1920); Fél Edit: Adatok a gyászszìnekhez és párhuzamok (Ethn., 1935); Balassa Iván: A magyar
gyászszìnek kérdéséhez (Ethn., 1945); Moldován Domokos: „Tu mourras de la mort des mortes” (Acta
Ethn., 1974).
1073
GY
Fehérgyászba öltözött asszonyok a temetőben (Csököly, Somogy m.)
Fehér gyászruhás asszony (Csököly, Somogy m.)
Tátrai Zsuzsanna
gyáva szerető: → tréfás ballada. Témája szerint a félszeg legény különböző kifogásokkal (ajtñcsikorgás,
kutyaugatás) indokolja, hogy miért nem mert bemenni kedveséhez a férj távollétében sem. Az asszony a
bátorìtñ hìvogatást (→ párbeszédes dal) végül is megelégeli és elküldi a legényt. Ismert ez a téma
madárszimbñlummal is a „hol jártál az éjjel cinege madár” országszerte ismert → balladás dalban,
amikor a ’madárt’ kérdi, miért maradt távol az éjjel és bátorìtja a látogatásra. Egy-egy változat szerint a
legény elmegy az asszonyhoz. Balladánk motìvumai ismertek a német, holland, dán népköltészetben, itt
azonban inkább az erotikus mondanivalñ a hangsúlyozott. A magyar balladák egyéni szìnezetét a
visszautasìtott félszeg legény nevetségessé válása adja. Szabályos ismétlődő strñfás szerkezetű ballada (→
strñfaismétlő ballada), kevés változatát ismerjük. Ŕ Irod. Greguss Ágost: A balladárñl (Pest, 1865);
Csanádi ImreŔVargyas Lajos: Röpülj páva, röpülj (Bp., 1954).
Kriza Ildikó
gyékény: → ernyő
gyékénymunka: a széles levelű gyékény (lat. Typha latifolia) és a keskeny levelű gyékény (Typha
angustifolia) leveleinek használati tárgyakká valñ feldolgozása. A gyékényt mocsaras, vìzjárta réteken,
tavakon, folyñk mellékágaiban vágják, rendesen augusztusban. A napon kiteregetett, megszáradt növényt
kévébe kötve szállìtják és otthon dolgozzák föl. Másképp dolgozik a gyékényfonó és a szövő. A fonñ
általában a földön ül: lábával rögzìti a munkába vett holmit, kezével pedig fon. A gyékényfonatot
ugyancsak gyékényhasìtékkal burkolja, majd a gyékénykötélből rendszerint spirális technikával alakìtja
ki a terménytartñ kosarakat, szakajtñkat, lábtörlőket stb. A gyékényszövés több előkészületet kìván:
először lehántják a gyékény külső rétegét, az alatta levő rostokrñl lefejtik a gyékényszár finom szalagjait,
1074
GY
az ún. selymet, majd a bélgyékényt meghasìtják. A selyemből két tenyér közt zsineget sodornak, amely a
szövés hosszanti vetülékszálát képezi. A szövés földbe vert karñkhoz erősìtett, egyszerű szövőszéken
történik. Mìg a gyékényvágás férfimunka, a szövés előkészületeiben a család apraja-nagyja részt vesz,
addig a szövést leginkább asszonyok végzik. Így különböző méretű ponyvákat, szőnyegeket, szatyrokat
készìtenek. Ŕ A gyékénymunka a neolitikumtñl ismert Eurñpában. Minden bizonnyal már a honfoglalás
előtt értett hozzá a magyarság. Ahol a gyékény megterem, minden faluban akad néhány hozzáértő
gyékényfonñ, aki alkalmilag és rendelésre dolgozik. Nagyobb mocsarak és vìzjárta területek mellett a
házimunkábñl fontos háziiparrá fejlődött. Tápé lakñi a 16. sz. ñta eladásra szövik a gyékényt. A község
ma a legnevesebb mo.-i gyékényfeldolgozñ központ. A közeli mocsarak lecsapolása után sem hagytak föl a
gyékénymunkával. Távoli vidékekre is elmennek nyersanyagért. Háziipari szövetkezetük exportra is
dolgozik. A közelmúltban jelentős gyékénymunka folyt a Fertő vidéki falvakban (Bősárkány, Sarrñd), a
bihari Sárréten, a Bodrogközben (Cigánd), a Mezőségen és a Székelyföldön (Mezőfele, Mezőcsávás,
Mezőkölpény, Szabéd, Harasztkerék). A gyékénymunka az elmúlt évszázadban háziiparként elsősorban
az agrárszegénység kenyéradñ foglalkozása volt. Újabban foglalkoznak vele a vályogvető és napszámos
cigányok is. Ŕ Irod. Ébner Sándor: Gyékényszövés a Bodrogközön (Népr. Ért., 1929); Horváth Júlia: A
tápéi gyékényszövés (Debreceni Szle, 1933); Szűcs Sándor: A gyékény földolgozása és eszközei a
Biharmegyei Sárréten (Népr. Ért., 1940); Kálmán Béla: A bősárkányi gyékényszövés és szñkincse (Bp.,
1942); Ilia MihályŔJuhász Antal: A tápéi gyékényszövés és szñkincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1959Ŕ
60).
Gyékonyfonás a Sárréten (Hajdú-Bihar m.)
Gyékényszövés (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kósa László
gyékényszék: hordñ alakú ülőke gyékényből, a tápéi gyékényszövők jellegzetes készìtménye. Az egymás
mellé fektetett szálakat alul-felül leszegték és középen fonással megerősìtették, majd összegöngyölés után
két végén gyékénykötéllel körülkötötték. A gyékényszéket gyékényszedés alkalmával készìtették a munka
melletti szabad időben. Odahaza alkalmi ülőbútornak használták, pl. nyári köznapi étkezéshez. Nyáron
földönalvásnál → fejalj gyanánt alkalmazták. Szegeden piaci árusok, újságárusok is használták ülőkének.
(→ még: szék) Ŕ Irod. Horváth Júlia: A tápéi gyékényszövés (Népr. Ért., 1939); Ilia MihályŔJuhász Antal:
A tápéi gyékényszövés és szñkincse (Néprajz és Nyelvtudomány, 1959Ŕ60); Boross Marietta: Fonás (Bp.,
1962).
Gyékényből készült kisszék (Tápé, Csongrád m.)
1075
GY
K. Csilléry Klára
gyeplő, hajtószár: két hosszú szìj vagy kötél, amellyel a lñfogatot (→ lñfogatolás) irányìtják.
Legegyszerűbb az egyes lñfogat gyeplője. Ez áll: egy szárperecből, amelybe gyeplőszárakat vagy ereket,
eremlőket csatolnak. A szárak áthaladnak a → hám marszìjának vagy kápájának a karikáin és jobbrñl-
balrñl a → zablához vagy fékemlőhöz csatlakoznak. A szárperecre egy kb. 70Ŕ80 cm hosszú, sallangos
szìjat hurkolnak, az ún. → álomszìjat vagy kiskocsist, amelyet a → kocsis a szekéroldalhoz hurkol, hogy
ha netán kiejtené kezéből a szárperecet, a gyeplő könnyen ismét kézbe kaphatñ legyen. Hátaláskor
gyakran a → kötőféket használták gyeplőként. Ŕ Irod. Pettkñ-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp.,
1931).
Magyar hajtñszár (fenn) és „hármaskarikás gyeplő” (Mindkettő Debrecen vidéke)
Szántñgyeplő (Átány, Heves m.) Ŕ Kettes fogathoz valñ gyeplő
K. Kovács László
gyeptelek: a falu közföldjén (gyakran a legeltetésre használt füves területen) létesìtett → jobbágytelek
vagy zsellérhely. A gyeptelek birtokosa, a → pástonülő a megtelepedés első éveiben más adñzási,
szolgáltatási elbìrálás alá esett, mint a falu eredeti telkeinek lakñi.
Török Katalin
gyepű: 1. mesterségesen megépìtett középkori országvédő határ (→ vég). Lehetett árok, sövény,
földhányás. Készülhetett felhalmozott kőből, fábñl. Leggyakoribb volt a fatorlasz. A behatolásra alkalmas
1076
GY
helyeken, főleg völgyekben épült gyepűk egységes láncolatot alkottak az ország körül. A kivezető utakon
országkapuk álltak. Ezeket sokszor az irányukban levő szomszéd népről nevezték el. Pl. Cseh, Német,
Lengyel kapu. Jelölhették őket a környékükön állñ város nevével vagy anyagukkal is. Pl. Kőkapu,
Vaskapu stb. A gyepű mellett, különösen az átjárñhelyek tájékán határőrnépek éltek. Ezek emlékét az
Őr, Strázs stb. helységnevek őrzik. A határőrök gyakran idegen, leigázott vagy a magyarsághoz
csatlakozñ népelemek voltak. A gyepűt külső oldalán széles, lakatlan erdős sáv vette körül. Ezt a területet
hìvták gyepűelvének. A középkori magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tkp. két határa
volt: a gyepű és a gyepű elve. A terjeszkedés során a gyepűelvék lassan benépesültek. Ilyenkor a gyepűt
kijjebb tették. Ŕ A kora középkorban a határok gyepűvel valñ őrzése Eurñpa-szerte elterjedt volt. Ŕ 2. a
→ kerìtés egyik régi neve. Lehetett eleven sövény vagy tüskével megrakott árokpart. Alkalmazták udvar,
szálláskert, szőlőskert, pajtáskert, veteményeskert, határbeli irtott parcella stb. körülkerìtésére. Ŕ Irod.
Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve (Magy. Nyelv, 1913); Györffy István: A feketekörös-völgyi
magyarság települése (Földr. Közl., 1913).
Bárth János
gyepűelve: → gyepű
gyepűjárás: → határjárás
Gyergyñ: a Maros felső medencéje. Központja Gyergyñszentmiklñs. Erdélynek a magyarság által

legkésőbben megtelepült területei közé tartozik (12Ŕ13. sz.). Gyergyñszék néven a Székelyföld önállñ széke
volt. Lakñi → székelyek. Román lakossága 18. sz.-i földesúri betelepìtés (Vasláb). Népességileg
Gyergyñhoz kapcsolñdnak a Gyergyñi-havasok közeli szűk hegyi medencéi (Borszék, Bélbor, Tölgyes),
melyeknek erdei munkával és állattartással foglalkozñ magyar és román lakossága van. Néprajzilag
kevéssé ismert vidék.
Kósa László
gyergyñi tutaj: az erdélyi tutajkereskedelemben a legnagyobb → tutaj. Szép, egyenes szál fákbñl állìtották
össze, a hossza rendszerint 6, 6 és fél öl volt és egy → fertálytutajba 9Ŕ11, olykor 12 szálfát kötöttek.
Épületfának valñ legjobb gerendaanyagot tartalmazott, de különleges deszkaáruk céljaira is a gyergyñi
tutajt keresték a fűrészmalmok. Deszkával terhelték, sőt borvizet is úsztattak rajta. Nagy teherbìrása
sñszállìtásra is alkalmassá tette.
K. Kovács László
gyérhálñ: a → keresőhalászat folyñvìzi, fenéken járñ szerszáma, melyet két csñnak között kötelekkel
vontatnak. Öblös, zsákszerű hálñ, száját kötélből valñ keret alkotja (ìn), inán két ágyúgolyñ vagy kő van,
farkán kő súlyozással. Egyetlen szűkszavú leìrásunk van a gyérhálñrñl: Herman Ottñ közölte Szegedről
(feltételesen ide vonhatñ a bajai göreháló, melynek csak elnevezését közli). Az újabb gyűjtések már
Szegeden sem találták meg. A hiányos leìrás az Eurñpában széles körben ismert zsákszerű hálñkkal valñ
összehasonlìtást megnehezìti. Jankñ János a német eredetet valñszìnűsìtette. Az újabb kutatás a román
Duna oria nevű hálñját állìtotta párhuzamba a magyar gyérhálñval. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar
halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900);
Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
gyermek, gyerek: 1. életének nagyjábñl a 12. évéig húzñdñ szakaszát élő fiú vagy lány. Ŕ 2. leszármazott a
szülő viszonylatában. Ŕ 3. fiúgyermek (tájszñ) 6 éves koráig (neve ekkor kisgyerek, kisbuba, kisbaba, pulya
stb.). A legfontosabb ismereteket, benyomásokat családjában szerzi. 6 éves korátñl idejét és
tevékenységeit megosztja a család, az iskola és korosztálya hagyományos keretei között. Életének ebben a
zárt közegében szerveződnek meg kapcsolatai (→ baráti csoport, → korcsoport), amelyek már igen korán
a felnőttek közötti kapcsolatok mintáinak megfelelően alakulnak (→ belenevelődés). Növekedése,
fejlődése eredményeit a játékrñl a feladatokra valñ átálláson túl (→ gyermekmunka) a kulturális
hagyomány teszi kézzelfoghatñvá: élete egy-egy fordulñpontján (pl. 6Ŕ8 éves korában) új ruhát kap, 6
éves korátñl kezdve az ünnepek szokásainak szereplője lehet stb. Ŕ Irod. Kresz Mária: A hagyományokba
valñ belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Németh Imre: A népi közösségekben élő
fiatalok életmñdja és kultúrája (Arrabona, 1966).
Németh Imre
1077
GY
gyermekágy: 1. az az ágy, amelyben a gyermekágyas asszony és többnyire újszülöttje tartñzkodik ebben

az időszakban. Ŕ 2. A → szülést követő néhány hetes időtartam. A gyermekágyas asszony és az →
újszülött ellátása és védelme hagyományos → szokásokon, → hiedelmeken, → mágikus eljárásokon át
valñsult meg. A gyermekágy időtartama változñ volt. Általában egy hét múlva felkeltek az ágybñl, de a
házbñl nem mehettek ki az avatásig (→ asszonyavatás), amely legkorábban egy hét után, többnyire két
vagy három hét múlva történt. A gyermekágyat a bába készìtette el tiszta szalmábñl, lepedővel leborìtva,
s ahol szokásos volt, az ágy fölé rudak segìtségével lepedőt erősìtettek fel, mely erre a célra készült
(boldogasszony ágya, sátor, galiba). – Az anyát és gyermekét egyaránt féltették → rontástñl, →
szemveréstől, az anyát az anyatej elapadásátñl, a csecsemőt az elváltástñl (→ váltott gyerek). Ezért az
ágyba különböző → mágikus tárgyakat helyeztek el rontáselhárìtñ (→ rontás elhárìtása) célzattal,
lepedőbe kötve vagy az ágy alá. Ilyenek pl.: → fokhagyma, → sñ, kés, tű, seprű, balta, sarlñ, →
szenteltvìz, tömjén, gyertya, olvasñ stb. A szülés után a bába kìsérte a gyermekágyast az ágyba,
megkérdezve tőle: „Hová mégy?” Ŕ „a boldogasszony ágyába” volt a felelet (Göcsej, Szeged vidéke). Az
avatás alatt egyes vidékeken szétszedték a gyermekágyat, a szalmát vagy megégették, vagy az istállñba
vitték, a gyermeket ilyenkor szokták áttem a bölcsőbe. Másutt csak megújìtották az ágyat friss szalmával
és lepedővel. A gyermekágyas asszony viselkedését a tisztátalanságával és gyengeségével összefüggő
tilalmak (→ tilalom) és → előìrások szabályozták az ágyban és különösen az ágybñl kilépve.
Környezetéből csak rokon és a koma mehetett a közelébe. Nem főzhetett-süthetett, nem nyúlhatott →
kenyérhez. Nem merhetett vizet a kútbñl, mert elromolna a kút vize; sok helyen az eresz alñl sem
mehetett ki, mert elverné a jég a határt. A gyermekágyas asszony ellátásárñl elsősorban a komaasszonya
(→ komaság) vagy komaasszonyai gondoskodtak egy hétig. A rokonok is vittek élelmet, országszerte
különböző alkalmatosságokban (komakosár, komavéka, komatál, komaszilke, komacsésze). Ezekben ételt és
italt (levest, baromfihúst, kalácsféléket, bort, pálinkát) helyeztek el szépen elrendezve és feldìszìtve s erre
a célra tartogatott kendővel letakarva. A komaasszonyt étellel, itallal kìnálták; vagy néhol az volt a
szokás, hogy megkñstolja, amit hozott, hogy az anya jobb étvággyal fogyassza (pl. Sárköz), vagy a
gyermekágyasnak a komaasszony jelenlétében kellett elfogyasztania az ételeket (pl. Hajdú m.). A hozott
ételekkel az egész családot ellátták. Volt, ahol hagyományos rendje alakult ki a naponta vitt ételeknek-
italoknak. Ŕ A gyermekágyi betegségek közül a gyermekágyi folyást mérgezőnek tartották (állat megdöglik
tőle, fa kiszárad stb.); az ezzel fertőzött tárgyakat elégették vagy folyñba dobták. A gyermekágyas vizelési
nehézségén fürdőkkel (→ fürdés), gőzöléssel, borogatással prñbáltak segìteni, növényi főzeteket, teákat,
fűszerezett pálinkát itattak vele. A tejláz fő gyñgyszere a pálinka volt ezerjñfűvel és a forralt bor.
Alkalmaztak izzasztást teákkal, borogatást, gőzölést, kenést, az emlők kiszopását, kifejését stb.
Kìsérleteztek → ráolvasással, → imával, → mágikus tárgyakkal vagy mágikus eljárásokkal. A
gyermekágyas tisztálkodására vonatkozñ hagyományok eltérőek voltak. Pl. Mezőtúron a gyermekágyas
naponta kétszer fürdött, Heves m.-ben minden harmadik nap, Abaúj m.-ben fiú után hat hétre, lány után
nyolc hétre fürödtek először. Ŕ Irod. Temesváry Rezső: Előìtéletek, népszokások és babonák a szülészet
körében Magyarországon (Bp., 1899); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének
összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Kresz Mária: A kisbuba és anyja Nyárszñn (Népr. Közl.,
1960).
Asszony „komába” menet (Siñagárd, Tolna m.)
1078
GY
Radinát vivő komaasszony. Kendőbe kötve viszi a gyermekágyas asszonynak az ételt (Lövéte, v.
Udvarhely m.)
Radinát vivő csángñ asszonyok (Déva, v. Hunyad m.)
Hoppál MihályŔTátrai Zsuzsanna
gyermekállñ, gyermekállató: → állñka
gyermekbál, kukacbál, macskabál, pulyabál: a gyermekek önállñ táncalkalma (táncalkalmak), amely

egyúttal a táncok gyakorlását is biztosìtja. De gyakorolták a táncot más bálokon is, ahol részt vehettek (→
citerabál). Egyéb elnevezése: → dudabál, → taposñbál, csőcselékbál. A gyermekbál általános volt az egész
magyar népterületen, leggyakoribb alkalma a háromnapos farsangi mulatság (→ farsangi bál) volt: pl.
duda, kisivó, ivó (Pest m.), citerabál (Galga vidéke), kismuzsika (Esztergom m.). Az utñbbi időben Erdély
némely vidékein még gyakoriak voltak a gyermekbálok: gyermektánc, aprók tánca, kicsik tánca
(Kalotaszeg, Mezőség), serketánc (Gyimes). Főleg nyáron, jeles napok alkalmával rendezték meg ezeket. A
gyermekbált egy-két kezdeményező gyermek szervezte meg, belépődìjat szedtek, hogy a zenészeket
(dudás, cigánypurdé) és a tánchelyiség bérletét fizetni tudják. A gyermekbálok egyik változata a →
gyermeklakodalom. (→ még: bál, → tánctanulás) Ŕ Irod. Faragñ Jñzsef: A tánc a mezőségi
Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és
táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun (Tánctud. Tanulm., 1958); Kallñs
ZoltánŔMartin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70, Bp., 1970).
Gyermekbál (Hévìzgyörk, Pest m.)
Pesovár Ferenc
gyermekbanda, gyermeksereg: → korcsoport, melyet a kb. 3Ŕ12 éves, egy falurészben lakñ fiúgyermekek
alkottak. Tevékenységét a → gyermekmunka elosztásának helyi hagyományai és a szabad idő eltöltésének
hagyományos formái határozták meg. Ennek megfelelően a csoportok működésének szìntere a faluhoz
közel eső rét vagy legelő volt, ahol a rájuk bìzott állatokat őrizték, és a faluban hagyományosan kialakult
játszñhelyek, rendszerint a közutak, a templom, az iskola körül. A laza szervezettségű, az idősebb fiúk
irányìtotta gyermekbanda tevékenységében még nem válik ketté a munka és a játék. Éppen ezek egysége
1079
GY
révén teremtődnek meg a → belenevelődés sajátos feltételei. A fiúk csoportjaival szemben a lányok
intimebb, kisebb létszámú társulásokat alkotnak. A gyermekbandához olyan intézmények is
kapcsolñdtak, mint → gyermekbál, a komálás vagy az → avatás egyszerű formái. (→ még: baráti csoport,
→ korosztály) Ŕ Irod. Kresz Mária: A hagyományokba valñ belenevelődés egy parasztfaluban (Népr.
Tanulm., 1949); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmñdja és kultúrája (Arrabona,
1966).
Németh Imre
gyermekbútor: csecsemők és kisgyermekek számára kialakìtott, a felnőttekétől néha csak méretben,

általában azonban formában is eltérő bútorok (→ bölcső, → gyermekszék, → ülcsik); a néprajzi
szakirodalomban ide szokás sorolni az állni és járni tanulás eszközeit is (→ állñka, → forgñ, → járñka, →
tolñka). Csupán Mo.-on lehet a gyermekbútorok között emlìteni a → tolñágyat, mivel az másutt inkább
felnőttek szükségágya. Ŕ Irod. Uebe, Rudolf: Deutsche Bauernmöbel (Berlin, 1924); Viski Károly:
Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941); Mándoki Lászlñ: A kisgyermek állni és járni tanulását
szolgálñ eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960).
Gyermekbútor (állñka)
Gyermekbútor (állñka)
K. Csilléry Klára
gyermekdal, gyermekjátékdal: a nem strñfás, sorolñ, ill, lánc-, füzértechnikával épìtkező zenei műfajok
közé tartozik. Zenei sajátságai összefüggnek a cselekvéssel (játékkal). Kis mennyiségben szerepelnek a
gyermekjátékokhoz kapcsolñdñan önállñ („felnőtt”) népdalok is, melyek azonban zenei szempontbñl nem
tekinthetők sajátosan gyermekdalnak. A gyermekdalok hangkészlete bi-, tri-, tetrachord, pentachord és
hexachord, melyek főleg dó-végűek. A hexachord kiegészülhet a felső oktávval is, s gyakran pentaton
szìnezetű. A kis hangkészletű darabok közül néhány ismert hexachord-dallam töredékének bizonyul, a
többség azonban hangnemét illetően önállñ alakulat. A szerkezet alkotñelemei: kötetlen szñtagszámú
kétütemes egységek, „ütempárok”, valamint két különböző funkciñjú ütempár kapcsolñdásábñl
keletkezett négyütemes egységek, „sorok”. A darabok rendszerint ezeknek lazán összefűzött láncolatábñl
állnak, bár előfordul valñdi sorpárok, periñdusok kialakìtása is. Az alkotñelemek formulaszerűek, a
forma egésze azonban, melyet külső, nem zenei elem (játék) befolyásol, esetleges, változékony, s a
rögtönzésnek tág tere nyìlik benne. A ritmus a szöveg igényéhez nem vagy csak kivételes esetekben
alkalmazkodik. Keretét a mozgás által megszabott egyenletes lüktetés adja (tempo giusto, Mm d
(hangjegy)-cca 108Ŕ126), tartalmát pedig az alapegység kettes-hármas-négyes osztásai, ill. duplázása. A
dallam önállñ, jellegzetes dallamformulák (motìvumok, általában ütempár terjedelmű egységben) és az
esetlegesen megjelenő zárt dallamsorok füzére. A motìvumok nem egyenrangúak. Amelyiken a
tulajdonképpeni „sorolás” (többszöri, variált ismétlés) történik, az alkotja rendszerint a konkrét dallam
„súlypontját”, jellemző „magját”. E központi dallammagok, melyek alapján a gyermekdalok zenei
rendszerezése történik: 1. mi-re-dó keretbe tartozñk, különösen mi-re-dó-re; 2. szó-lá-szó-mi és változatai,
valamint rokonai: szó-lá-szó és szó-fá-mi; 3. szó-mi-dó és dó-mi-szó, szó-dó-fá és szó-dó-szó (regösénekkel
rokon); végül 4. az oktávot érintő formula: szñ Ŕ dó-’sz-dó-’sz és szó – dó-’dó-’ti-lá-szó-mi. A sortìpusok
közül kiemelkedik gyakoriságával: szó-szó-szó-szó / szó-lá / fá-mi-re- / mi-dó. A gyermekdalok egy része
megelégszik egy dallammotìvum variálásával, mások többfélét is összekapcsolnak. Előfordul, hogy a
motìvumok láncolatába a felnőttek dalai közül vett egész strñfák vagy (különösen a lakodalmi szokások
anyagábñl ismert) periñdusok illeszkednek. Találhatñk benne a régi és új műzenéből ismert maradványok
is, akár átalakìtva (töredékesen vagy belső ismételgetéssel megbontva), akár mozaikszerűen beépìtve. A
gyermekdalok mñdszeres, zenei motìvumkatalñguson alapulñ összehasonlìtñ vizsgálata még nem történt
1080
GY
meg. A magyar népzenén belül rokon épìtkezésű s részben rokon dallamú és ritmikájú anyag kapcsolñdik
egyes népszokásokhoz (regölés, → regösének; → betlehemes; tavaszi vasárnapok, → kántálás).
Szerkezetben és ritmikában rokon a mondñkákkal (→ kiolvasñ) és táncszñkkal, dallamfordulatokban a
→ recitatìv anyag egy része. A magyar gyermekdalokhoz hasonlñ szerkezetű sőt hasonlñ motivikájú zenei
anyag egész Eurñpában, sőt Ázsiában is kimutathatñ, elsősorban a gyermekdalok és szokásdallamok
között. Jelentős mennyiséget őriztek meg a különböző fejlett liturgiák, a rögzìtettek a középkori világi
tartalmú ìrásos emlékek is. A szövegeket → énekes gyermekjátékok és alcsoportjainál. Ŕ Irod. Szabolcsi
Bence: A primitìv dallamosság: a hanglejtéstől az ötfokúságig (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik
születésnapjára, Bp., 1943); Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I., szerk. Kerényi György, Bp.,
1951); Wiora, W.: Álter als die Pentatonik (Studia memoria Belae Bartñk sacra, Bp., 1957).
Szendrei Janka
gyermekét föl nem ismerő anya, két rab testvér: régi stìlusú → ballada. Témája: idegen fogságbñl két
testvér (fiú-lány) hazaindul. Üldözik őket, a fiú megvìv az ellenséggel, megsebesül, csak nővére
segìtségével ér haza. (Némely változatban a harcepizñd hiányzik, a fivér a fogságban lett beteg.) A szülői
háznál elfedik kilétüket, ennivalñt, szállást kérnek, de istállñba küldik őket:
Ŕ Menj bé, hugom, menj bé, Atyánk házába. Kérjél el szállást nékünk Bár az éccakára... Ŕ Menj ki
kñdus, menj ki, Mer én az kñdosnak Büzit nem állhatom...
A sebesült fivér meghal, nővére siratásábñl tudják meg a szülők (szolgálñk közvetìtésével), hogy saját
gyermekeikkel bántak embertelenül. (Egy változat szerint a testvérek mint férj-feleség találkoznak az
anyjukkal, akivel kegyetlenül bánnak. Az anya kisgyereküket ringatñ dalábñl derül ki, hogy ők testvérek
és saját anyjukat rabolták el (→ török fogságban viszontlátott fiú). Az idegenből valñ visszatérés és a
családtagok föl nem ismerése a közép-eurñpai balladaköltészetben jñl ismert motìvum. Legtöbbször a
török-tatár rabsággal hozzák kapcsolatba. B. N. Putyilov kutatásai szerint a fel nem ismerésből fakadñ
bonyodalmak a legarchaikusabb konfliktustìpusok egyikének alapjai. A gyermekét fel nem ismerő anya
balladában az ellenséggel valñ megvìvás mozzanata jellegzetesen hősballadai motìvum (→ Szilágyi és
Hajmási). A gyermekét fel nem ismerő anya ballada párhuzamai ismertek a morva, szlovák, lengyel,
ukrán, orosz, bolgár, horvát és francia stb. folklñrban. Ŕ Irod. Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja
isztoricseszkaja ballada (MoszkvaŔLeningrád, 1965); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák
(Bp., 1968).
Kriza Ildikó
gyermekfolklñr: a gyermekek által ismert vagy számukra alkotott folklñrjelenségek összessége. Általában
műfajaiban és céljában is különbözik a felnőttek folklñrjátñl. Fő tartalma a játék, amelyhez szorosan
kapcsolñdik a társadalmi életbe és a hagyományokba valñ belenevelődés. Ilyen értelemben a nevelés (még
az iskolai nevelés is) tartalmaz folklñr jellegű elemeket. A gyermekek által gyakorolt folklñr jelenségek
körében megkülönböztetjük a → gyermekdalokat, a gyermekjátékokat és → gyermekmeséket, tágabb
értelemben a gyermeknyelv és a tanulás számos részletet. Mindezeket jellemzi többé-kevésbé
csoporttevékenység jellegük, a játékosság (amely, főként mozgalmas, élénkìtő mivoltukban jelenik meg).
A gyermekek gyakran önellátñak, eszközeiket maguk készìtik, játékaik rögtönzöttek, a játék keretei
nagyjábñl állandñak, hagyományosak, egyszerűek. A játékszerek is egyszerűek, igen gyakran a munkára
nevelés eszközeiként foghatñk fel. A felnőttek által alkotott és előadott gyermekfolklñr legjellemzőbb
termékei a különböző gyermekdalok (→ bölcsődal), az ezektől ritkán elválaszthatñ → mondñkák,
amelyekhez közel állhatnak egyszerű → találñs kérdések, másrészt viszont a nevelő célzattal is
megszövegezett → gyermekijesztők. Voltaképpen a későbbi és már a folklñr keretein kìvüli
gyermekirodalom (valamint a tankönyvek) anyagának egy része is innen származik. Az ilyen értelemben
vett gyermekfolklñr jellemző vonása a didaktikus jelleg, valamint a felnőttek folklñrjának egyszerűsìtett,
kivonatos előadása. Ŕ A gyermekfolklñr kultúránként rendkìvül változékony. Annak megfelelően, hogy a
kultúra milyen korcsoportokat ismer, milyen korszaktñl kezdve és hogyan választja el egymástñl a
lányokat én fiúkat, valamint a nevelés mennyire prefiguratìv (a múltra orientált), ill. posztfiguratìv (a
jövőre orientált), lényeges tartalmi különbségek fedezhetők fel. Általában a gyermekfolklñrt a folklñr
egészen külön, önállñ tartományának ismerhetjük, amelynek kutatása azonban mind a nemzetközi, mind
a magyar folklorisztikában legfeljebb csak a kultúra játékszerű elemeinek összefoglalñ vizsgálatában
merült ki. A gyermekfolklñr milyensége szorosan összefügg a nevelés szervezetével is. A hagyományos
parasztkultúrában a hivatalos iskoláztatás voltaképpeni hiánya következtében ez családi, közösségi
jellegű. Az iskola (és ñvoda) nem szünteti meg, csupán egy más közösséget ad, amely jñval tágabb,
nemzeti jellegűnek mondhatñ, és a hivatásos kultúra egyszerűsìtett változatának foghatñ fel. Ŕ Irod. Kiss
1081
GY
Áron: Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (Bp., 1891); Kresz Mária: A hagyományokba valñ

belenevelődés egy parasztfaluban (Népr. Tanulm., 1949); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok
(UMNGy, VII., Bp., 1953); Brewster, Paul G.: American Nonsinging Games (Norman, 1953); Hausenblas,
Karel: O sztile gyetszkoj poezii (ZRL, 1962); Opie, IonaŔOpie, Peter: The Lore and Language of
Schoolchildren (London, 1967); Pinon, Roger: Probleme einer europäischen Kinderspielforschung
(Hensische Blätter, 1967).
Voigt Vilmos
gyermekgyilkos leányanya: új stìlusú → ballada néhány archaikus kifejezési formával. Az egész magyar
nyelvterületen ismert, rendkìvül népszerű. Három altìpusát ismerjük: a) a főhős, Szabó Vilma, Bereg
Náni, Uti Mari stb. titokban erdőn megszüli gyermekét. Észreveszik. Bemegy a kocsmába mulatni.
Zsandárok jönnek érte, kérdik, hová tette a gyermekeit. A sztereotìp válaszformula szerint:
Egyet tettem diñfa tövibe Másikat a Duna fenekibe Harmadiknak most vagyok gyilkosa...
Börtönbe menve szeretőjét hibáztatja. A legtöbb változat moralizálással zárul. Motìvumai közül a
kocsmajelenet és a zsandárokkal valñ beszélgetés, ill. börtönbe indulás rokon a → betyárballadák
formakincsével. Népszerűségét → ponyvafüzetben megjelent változatai és ennek alapján ìrt népies
történetek (→ histñria) fokozták. Moldvában feljegyzett változatok szerint az anya gyermekével együtt
magát is megöli. b) Erdélyben és főként Moldvában ismert altìpus szerint Szabñ Erzsi leányanya titkon
szült gyermekét összevágta. A királyfi ezt észreveszi és a leányt elfogatja, börtönbe vetteti. A börtönben
álmot lát, ami halálát jelenti. Anyja és apja elmennek a királyhoz kegyelmet kérni, de az elutasìtja
mondvan: „Az nem édesanya, ki megöli fiát! Szenvedjen ő ea más halálért egy halált!” Mire bátyja a
börtönhöz ér, a leány halott. Az anyja jajszavára újbñl a király morális ìtélete a válasz. A halált jelző
álommotìvum és a rabénekekre emlékeztető panasz a ballada archaikus elemei. Szövegtìpusa az előzőtől
független fejlődést mutat, annál sokkal archaikusabb. Itt a sztereotìp formulák szñ szerinti egyezést
mutatnak. c) Gyermekgyilkossággal vádolt lány, Szabñ Orsika ballada → invariáns. Eszerint három
királybìrñ ìtélkezik a leány felett, akiről egyik azt állìtja, hogy gyermekét „csihánba aprìtá, s a
disznñknak adá”, amiért tövissel telt gödörbe élve eltemetik. Panaszában elátkozza a bìrñt, mert „ott van
a gyerek, de halva született”. Megbizonyosodnak a leány szavának igazárñl, kiveszik a sìrbñl, de akkor
már halott. Leányokat intő moralizálás zárja a balladát. Stìlus- és szemléletbeli egyedisége miatt kétséges
a szöveg népi eredete. Ŕ Az eurñpai balladaköltészetben általánosan ismert a ballada. Balladánk
legközelebbi rokonait a cseh, szlovén és más szomszéd nép szájhagyományában találjuk. A német, angol,
dán balladában gyakorta szerepel természetfeletti lény (ördög, isten, szentek), aki megbünteti a
gyilkosságot. A lengyel rokon témájú balladát pokolba vitt lányként ismerjük. A német ballada tragikumát
fokozza, hogy az esküvőn derül fény a lány tettére. Más variánsokban gyilkossági szándékrñl van szñ, és
mint gyermekét elhagyñ anya bűnhődik a hős. (→ még: kegyetlen anya) Ŕ Irod. Kumer, Z.: Balada o
nevesti detomorilki (Ljubljana, 1963); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk
Ballad (Bp., 1967); Sramkova, M.: Katalog... (Praha, 1970).
Kriza Ildikó
gyermekijesztő: kisgyermekek ijesztgetésére szolgálñ fenyegető kifejezés. Általános formája: „Elvisz a

(mñkár)!” Ŕ „Jön a (drñtos)!” Az ijesztő alakok négy nagy csoportba oszthatñk. 1. Reális alakok:
gyerekszedő, pulyaszedő, zsákos ember, koldus, cigány, rongyszedő, kéményseprő, drñtos, csendőr,
rendőr, pap, doktor, fekete ember, tatár, török, betyár. Ŕ 2. Állatok: bagoly, mñkus, rñka, farkas. Ŕ 3.
Irreális alakok, amelyek valñszìnűleg gyermeknyelvi eredetű vagy hangutánzñ szavak: pl. bákász, bakucs,
bankusz, bunkus, bönkös, böbös, bökötör, kankus, konkñ, kunka, kankar, kñkñs, kőkár, kercsula,
kumasz, mánkus, muma, mumñ, mumák, mamusz, mommñ, hemmes, murkus, babus, babñs, bumbus,
bubusz, bambuc; bobo, bobñs, dodo, mankuj, vankuj stb. Ŕ 4. Mesei és hiedelemalakok: banya, →
boszorkány, → vasorrú bába, rézfaszú bagoly, bakaraszt, markoláb (→ égitestek fogyatkozása), manñ,
plutñ, dromñ, → ördög, prikulics (→ csordásfarkas), → garabonciás, → lidérc, tüzes ember (→
lidércfény). Ŕ Az egész ország területét átfogñ gyűjtések kimutatták, hogy az egyes gyermekijesztő szavak
használata csak meghatározott vidékekre korlátozñdik. Így pl. a kókut Szabolcs-Szatmárban, a kókót a
palñc vidékeken, a mókárt a Felső-Tisza két partján a Tokajig terjedő területeken használták. A mumus
országos elterjedtségű, de a bubus csak a Duna mentén használatos. Erdélyben a mamóst, a böböst
ismerik. Nem valñszìnű, hogy ezek mögött az ijesztő szavak mögött valamikori mitolñgiai ijesztő lények
rejtőznének (mint azt a régebbi kutatñk hitték), de nyelvészeti elemzések, a változatok nagy száma és az
érdekes hangtani változások vizsgálata még sok értékes eredményt hozhatnak. Ŕ Irod. Kálmány Lajos:
1082
GY
Gyermekijesztők és rablñk nyelvhagyományainkban (Ethn., 1893); Hoppál Mihály: Gyermekijesztők

(Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1969).
Hoppál Mihály
gyermekjáték: A gyermekvilágot egy köztünk élő kis társadalmi rétegnek foghatjuk fel, amelynek
közösségi életét a játék törvényei szabályozzák. A gyermekjáték mozgatñ ereje a felnőtt életre valñ
készülődés a testi-szellemi adottságok folytonos gyakorlásával. A gyermek alkotñ ereje 6Ŕ12 éves kora
között a legnagyobb, s észrevehető a törekvés önállñ közösségek kialakìtására, bár a gyermek még ekkor
is a természeti és a felnőtt környezet hatása alatt áll. A gyermek fejlődő szervezete kiválasztja és
felhasználja képességei (érzékszervek, erő, ügyesség, alkotñ hajlamok) fejlesztésére a környezet
adottságait, ugyanekkor hatalmas ütemben fejlődik a társas élet alakìtására (barátkozás, vetélkedés,
közösségi érzés, a morális és esztétikai érzék fejlesztése). Nemcsak érzi helyét a közösségben, de fejlődő
egyéniségével hatni is tud rá: kezdeményez, állást foglal. Ŕ A gyermekkornak ebben a szakaszában
figyelhetjük meg leginkább a gyermekjáték két fő eredetét: az emberi környezet utánzását és a gyermek
alkotñ hozzájárulását a kapott tárgyi és szellemi javakhoz. A felnőtt környezet kultúrájának a vetülete
adja a gyermekjátékok zömét. Ennek a vetületnek a vizsgálata a gyermeki utánzás fokán a gyermekjáték-
néprajz kutatásának egyik fő területét jelenti: összehasonlìtva a gyermek néprajzát a felnőttekével, letűnt
kulturális javakra következtethetünk ennek töredékeiből. Külön figyelmet érdemelnek a gyermekjáték
olyan jelenségei, amelyekben a gyermekeknek van kezdeményező szerepük: csak gyermekek által
készìtett játékszerek Ŕ sárbñl, porbñl, homokbñl, fűből stb., harci játékok homokban, gyermeki rigmusok
stb. A gyermekjátékot a maga egészében a gyermek naiv kultúrájának tekinthetjük, melynek fő forrása
az adott felnőtt környezet, elsősorban a szülők, nagyszülők, idősebb testvérek, rokonok, de alakulásában
szerepe van a természeti környezetnek is. Ebben a tevékenységben az iskolai életnek csak mñdosìtñ
szerepe van. Ŕ A népi gyermekjátékok osztályozása: 1. Felnőttek játékai ölbeli gyermekkel (→ dajkarìm);
Ŕ 2. → mondñkák; Ŕ 3. → hintáztatñk; Ŕ 4. → gyűjtögető játékok; Ŕ 5. → vadászgatñ játékok; Ŕ 6. →
játékszeres játékok; Ŕ 7. kötött formájú több személyes játékok (társasjáték) a) ügyességi játékok (→
fonaljáték, → ickázás, → kapñzás), b) → mozdulatutánzñ játékok, e) → fogñk, d) → sportjátékok, e) →
énekes gyermekjátékok, f) elrejtő játékok (→ késjáték, → váltñ körjátékok közt: „Csön-csön gyűrű”), g)
elbújñ játékok (→ bújñcska, → szembekötősdi, → kikopogñ), h) → nevettetők, i) beugratñ játékok, j) →
nyerő játékok Ŕ 8. népszokások utánzásai (→ gyermeklakodalom, bogártemetés stb.). (→ gyermekfolklñr)
Ŕ Irod. Kresz Mária: Hagyományokba valñ belenevelődés egy parasztfaluban (Bp., 1949); Hamvai
Vilmos: Játék és pedagñgia (Pedagñgiai Szle, 1968); Lajos Árpád: Mñdszeres szempontok a népi
gyermekjátékok rendszerezéséhez (Herman Ottñ Múz. Évkve, Miskolc, 1968); Hajdú Gyula: Magyar
népi játékok gyűjteménye Bp., 1971).
Béka diñhéjbñl (Vásárosnamény, Szabolcs-Szatmár m.)
„Jojñ” (Nagyenyed, v. Alsñ-Fehér m.)
Béka libamellcsontbñl (Köröstarcsa, Békés m.)
Lajos Árpád
gyermekjátékdal: → gyermekdal
gyemekjáték-hangszerek: közönséges hangszerek kezdetleges változatai, ill. gyermekjáték céljára is

alkalmas hangszerek. Az első kategñriába tartozik a → cserépsìp, → fűzfaoboa, → fűzfasìp, →
kñrñhegedű, → kukoricahegedű, → tollsìp, → töklevélszár oboa stb. A második csoporthoz sorolhatjuk a
→ búgattyút, → dorombot, → kereplőt, → mirliton hangszereket stb. Ŕ Irod. N. Bartha Károly: Játék (A
magyarság néprajza, IV., Bp., 1941Ŕ43).
1083
GY
Sárosi Bálint
gyermekkosár: → ülcsik
gyermeklakodalom: a felnőtt lakodalmi szokásokat utánzñ gyermekjáték; a gyermekek önállñ

táncalkalma (→ táncalkalmak). A gyermeklakodalomban a → lakodalom minden szereplője
megtalálhatñ: a vőlegény, menyasszony, vőfély, násznagy, pap stb. Az esküvő eljátszása után táncra
perdülnek. A felnőttektől lakodalmi süteményt szereznek, de helyenként a gyermeklakodalomban azok is
megjelennek, segìtenek a rendezésben, ételeket kìnálgatnak. Rendszerint egy-két cigányrajkñ húzza a
talpalávalñt. A gyermeklakodalom a táncok gyakorlásának egyik fő alkalma, és az egész nyelvterületen
még a közelmúltban is általános volt. (→ még: gyermekbál, → tánctanulás) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz
Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Gönyey Sándor: Tánctanulás falun
(Tánctud. Tanulm., 1958); Kallñs ZoltánŔMartin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai
(Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70. Bp., 1970).
Tánc a gyermeklakodalomban (Gyimesközéplok, v. Csìk m.)
Gyermeklakodalom: vőlegény, menyasszony és nyoszolyñlányok (Szada, Pest m.)
Gyermeklakodalom (Galgamácsa, Pest m.)
Gyermeklakodalom (Bag, Pest m.)
Pesovár Ferenc
gyermeklepedő: → lepedő
gyermekmese: a paraszti szñhasználatban rövid, legtöbbször tréfás, prñzai epikum, melyet ñvodás és
kisiskolás korú gyermekek mulattatására, okulására szoktak elmondani. Ide tartoznak azok az →
állatmesék és → tündérmesék, melyeknek hőse kisgyerek vagy állat (→ hét kecskeollñ, a; → Hüvelyk
1084
GY
Matyi; → kiskakas gyémánt félkrajcárja, a; → kismalac és a farkas, a stb.), a ritmikus, sok ismétlés
következtében könnyen memorizálhatñ → mondñkamesék (→ icinke-picinke; → kakaska és a jércike, a;
→ kñrñ és a kismadár, a), a környezetükből ismert jelenségek magyarázatára szolgálñ →
természetmagyarázñ mesék (Miért haragszik a kutya a macskára?, Miért rövid a nyúl farka? stb.), a
változatos mimikára és hangszìnezésre alkalmat adñ → hangutánzñ mesék (→ malacok az esőben), a
dallammal és prñzában egyaránt előadhatñ, a gyermekeknek maguknak is aktivitást biztosìtñ →
felelgetős mesék (Hol jártál báránykám?, → szitakötögető), a nyilvánvalñ képtelenségeket tartalmazñ,
nagyon mulatságos → hazugságmesék (→ apám lakodalma, → égben járás, → szarkaháború) és végül a
rñluk magukrñl vagy pajtásaikrñl szñlñ aprñ történetek. A gyermekmesék cselekménye egyszerű, esetleg
egyszerűsìtett, ha „felnőttnek valñ” mese kerül elmondásra. A forma kötöttebb, az előadásmñd szìnesebb,
ha felnőtt mesél a gyermekeknek. Az ñvodás korú és iskolás korú leánykák mesemondñja legtöbbször nő:
az édesanya vagy a felügyeletükkel megbìzott nagyobb leányka, idősebb asszony. Repertoárja rendszerint
nem nagy, az évek során hallgatñi maguk is megtanulják, a távollétében meséivel egymást mulattatják.
Az 5Ŕ10 éves fiúk már igénylik a férfi mesemondñt Ŕ ez is rendszerint a családbñl kerül ki Ŕ, s ha mñd van
rá, besettenkednek a férfiak mesemondñ alkalmaira is, ahol még ha tudomást vesznek is a jelenlétükről,
nemigen vannak tekintettel rájuk. Napjainkban a családi mesemondást mindinkább felváltja az ñvodai és
az iskolai, háttérbe szorìtja a rádiñ és a televìziñ. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy,
VŔVI. Bp., 1943); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X. Bp., 1962); Faragñ Jñzsef:
Farkas-barkas (Bukarest, 1962); Pinou, R.: Les contes enfantines et l’apprentisage du style (IV.,
International Congress for Folk-Narrative Research in Athens, Athen, 1965).
Kovács Ágnes
gyermekmunka: 1. a fiú- és lánygyermekek önállñ és kisegìtő foglalkoztatása a → családi munka helyi

gyakorlata szerint. A munkába állìtás ideje vidékenként és a parasztság különböző rétegeinél igen
változñ; általában a szegényebb rétegek gyermekeit a család már 6Ŕ7 éves korukban munkára fogja. A
lányok anyjuknak segìtenek a házi munkában, vigyáznak aprñbb testvéreikre, mìg a fiúk állatot őriznek
vagy apjuk otthoni munkájában kapnak kisebb feladatokat. A fiúgyermekek 9Ŕ10 éves korukban már
segìtenek a mezei munkában; kapálnak, lovat hajtanak, vizet-ételt hordanak a mezőre. A lányok
megtanulják a főzést, varrást, fonást-szövést. Az Alföldön 13Ŕ14 éves korukra minden asszonyi
munkában jártasságot szereznek. (→ még: belenevelődés, korosztály) Ŕ 2. gyermekmunkának nevezzük
még a fiú- és leánygyermekek bérért, juttatásokért történő foglalkoztatását parasztgazdaságokban,
uradalmakban stb. Zselléreknél, cselédeknél, kisgazdáknál az effajta foglalkoztatás jövedelemkiegészìtő
forrás a gyermeket munkára adñ család számára. Az alkalmazási viszonyok igen széles skálán mozognak,
a végzett munka fajtái azonban nagyjábñl azonosak a saját családjában dolgozñ gyermek teendőivel. (Pl.
a gyermek felvállalja egy gazda állatait őrzésre, gondozásra, s ezért cipőt, ruhát, tejet vagy terményt kap,
de ugyanezért a munkáért a szülei kötött bérben is megállapodhatnak. (→ még: gyermekbanda) Ŕ Irod.
Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).
Németh Imre
gyermeköltözet: A → csecsemőöltözetet elhagyva a karon ülő gyermekek nemre valñ tekintet nélkül hátul
hasìtott, nyaknál megkötött fehér gyolcs félinget, hosszú inget viseltek, amelyhez kis főkötő, kis sapka,
gyöngyös sapka (Nñgrád m.) tartozott. Ŕ A kisgyermek öltözetének kb. az iskoláskorig legfontosabb
darabja a derékban szabott, hátul gombolñdñ, szűk, hosszú ujjú felsőrészhez varrt, ráncolt aljú szoknya
(Dunántúl), kantus (Alföld), zubbony, mellyes szoknya (Felföld), viganó (Ajak) volt, amelyet az évszakoknak
megfelelően vékonyabb vagy melegebb, rendszerint gyári anyagokbñl készìtettek, viselője nemére csak
szìnével utalva. Néhol a kisfiú már → kalapot, a kislány anyja → fejkendőjéből vállkendőt kapott és haját
befonták. Ŕ Az iskolás korú fiú vászonnadrágban, fűzfanadrágban, → ingben, → mellényben járt, fejét az
évszaktñl függően → báránybőr sipka vagy kalap fedte. A leány ruhája a nagylányokéhoz kezdett
hasonlìtani, a bő aljhoz elöl nyìlñ mellényt varrtak, amely alatt → pendelyt és inget, fölötte → kötényt és
vállkendőt viselt. Téli öltözetüket sokszor a férfi- és női viselet valamelyik téli darabjának megfelelő vagy
olcsñbb anyagbñl készült változata egészìtette ki, pl. a flanell kuzsi a Fekete-Körös völgyi férfi bőrmelles
mintájára. Ŕ Rendszerint az iskola befejezése vagy pl. a konfirmálás után a → hajviselettel, → fejviselettel
és a ruházattal jelezték a gyermek felnőtt voltát. Sok gyermek pedig a felnőttek öltözetdarabjaiban
(csizma, kendő, → ködmön) járt. Ŕ Kb. a századfordulñtñl meggyorsult a gyermeköltözetben az
öltözetváltoztatás üteme, és a II. világháború előtt is a népviseletben járñ falvakban már az iskolába
kerülő gyermekek is felvehették a felnőttekével megegyező felsőruhákat. Ŕ Irod. Fél Edit: A turai viselet
(Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: A gyermekek és fiatalok viselete a kalotaszegi Nyárszñn (Népr. Ért.,
1957).
1085
GY
Gyermeklepedőcskébe csavart csecsemő (Kászonaltiz, v. Csìk m.)
Asszony ünneplőre felöltöztetett fiával és kislányával (Kalotaszg, v. Kolozs m.)
Kékfestő hosszú inget viselő gyermek (Rimñc, Nñgrád m.)
Felnőtt viseletben járñ kislányok (Siñagárd, Tolna m.)
1086
GY
Sárszentlőrinci iskolás lányok (Tolna m.)
Sárszentlőrinci iskolás fiúk (Tolna m.)
Fiúk ünnepi viselete (Szentgál, Veszprém m.)
Flórián Mária
gyermekrajz: néprajzi vonatkozásban a parasztgyermekek által papìron, ceruzával készìtett és többnyire

szìnezett rajz. A spontán firkálások, ill. ábrázolások papìrra vetése az iskolázás, ill. az ìrñszerek és a
papìrhasználat általánossá válásához köthető, gyakran régi könyvek előzéklapjain őrződött meg. A
magyar gyermekrajzok közül azok váltak ismertekké, amelyeknél az ösztönös rajzolgatásbñl szakember
1087
GY
kezdeményezésére a paraszti életet kifejező alkotások sora bontakozott ki. Ŕ 1. Sárközi gyermekrajz. Az
itteni kislányok közt a 20. sz. elejére szokássá vált egymás megajándékozása az iskolaév végén szìnes
ceruzával telerajzolt lapocskákkal. A megőrződött lapok többségén a népi hìmzésekre emlékeztető
sorminták közt ajánlás vagy számok sora láthatñ. A Malonyay Dezső szervezte néprajzi gyűjtés során
(1910 előtt) Ács Lipñt rajztanár vezette itt rá a kislányokat a figurális gyermekrajzra. A nagy számban
fennmaradt ilyen gyermekrajzok többsége egyetlen leány- vagy asszonyfigurát mutat oldalnézetben,
ritkábban két szemben állñ nőt vagy körtáncot. A korábbi, mereven beállìtott népi → emberábrázolásnak
megfelelően stilizált gyermekrajzok eszményìtett képét adják a korabeli mñdos → sárközi viseletnek. Ács
Lipñt működésének megszűntével a sárközi gyermekrajz folytatás nélkül maradt. Ŕ 2. Galgamácsai
gyermekrajz. Elindìtñja Gönyey Sándor volt 1939-ben, Dudás Juli felfedezésével, aki mellé néhány más
leányka is társult. Gönyey viseletképeknek és helybeli szokásokat és munkafolyamatokat megörökìtő,
sokalakos ciklusoknak a komponálására biztatta a rajzolñkat. Ezek a gyermekrajzok kitűnnek
részletgazdagságukkal, mozgalmasságukkal, ill. a cselekménynek és környezetének hiteles visszaadására
valñ törekvésükkel. A galgamácsai gyermekrajzok készìtői közül Dudás Juli mint naiv festő (→ naiv
művészet) sajátos stìlussá fejlesztve folytatta a későbbiekben az ilyen szellemű alkotásokat. Ŕ Irod.
Lewetus, A. S.: Gyermekrajzokrñl (A Ház, 1910); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp.,
1912); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért., 1971).
Gyermekrajz. Templomba menő mñdos menyecske, fején parittyafőkötővel, kezében zsebkendőbe csavart
virággal (Korsñs Erzsébet iskolásleány rajza, 1911, Öcsény, Tolna m.)
K. Csilléry Klára
gyermeksereg: → gyermekbanda
gyermekszék: ülőhelyül szolgálñ → gyermekbútor. 1. Általában a felnőttnek valñ → gyalogszék, →

karosszék, → szék kicsinyìtett mása; a karosszéken elöl gyakran rögzìtő léc van. A gyermekszék a
székhasználat állandñaulását követően alakult ki, legkorábbrñl ismert ábrázolása 14. sz.-i, eredeti
példánya 15. sz.-i. Az eurñpai parasztságnál általános, s nagyrészt kiszorìtotta a régies → ülcsiket is. Ŕ
Mo.-on minden változata ismert (kisszék, kiskarszék). – 2. Miután szokásba jött a gyermekek asztalnál valñ
étkeztetése, a 16. sz.-ban előkelő otthonokban megjelent a magasìtott lábú gyermekszék, mely azután a
parasztságnál is elterjedt. Sajátos formája Hollandiában a 17. sz.-ban megjelenő, részben a német
parasztságnál is elterjedő, zárt alsñrészű, ún. ülőszekrény. Mo.-on „kisgyermeknek valñ magas szék”
kastélybeli használatára 1792-ből ismert az első adat. Ez csupán a Dunántúl DK-i részén, ill. Bács
megyében népiesedett el (magasszék). – Irod. Ploss, Heinrich: Das kleine Kind (Berlin, 1881); Gönczi
Ferenc: A somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Blomkviszt, Jevgenyija: Vosztocsnoszlavjanszkij
etnograficseszkij szbornyik (Moszkva, 1956); Mándoki Lászlñ: Baranyai székek (A Janus Pannonius
Múz. Évkve, 1962).
K. Csilléry Klára
gyermekülő: → ülcsik
Gyertek haza ludaim!: szerepjátszñ, párbeszédes → fogñ játék. A „libák” arccal előre egymás háta
mögött sorakoznak. Velük szemben, távolabb áll az „asszony”, közepütt a „farkas”. Párbeszéd az asszony
és a libák között: „Gyertek haza ludaim! Nem megyünk. Miért? Félünk. Mitől féltek? Farkastñl. Hol
lakik? Bokorban. Mit eszik? Lúdhúst. Mit iszik? Lúdvért. Mibe mosdik? Aranymedencébe. Mibe
kendőzik? Kiscica farkába. Gyertek haza ludaim!” Ezután kifutnak. Akit elfog a farkas, azzal szerepet
cserél. A játéknak van fogyñ-gyarapodñ változata is; ekkor az összes játékos a farkas háta mögé kerül. A
Gyertek haza ludaim! kedvelt, általánosan elterjedt játék. Az eddigi lejegyzések több mint ötven
szövegváltozatot, pl. Sas és tyúk, Rñka és kotlñs, Héjázás stb. és több játékmñdot mutatnak. Tartalmi
érdekessége, hogy mindig ragadozñ állatokat utánoz. A Gyertek haza ludaim!-féle játékok Eurñpa-szerte
1088
GY
ismertek, ìgy pl. mo.-i szerb és német, erdélyi szász, szlovák, cseh, német és orosz stb. lejegyzéseket
ismerünk. Ŕ Irod. Edvi Illés Pál: Gyermekek, játékaik és más mulatságok (A magyar hazai vándor, 1835);
Böhme, F. M.: Deutsches Kinderlied und Kinderepiel (Leipzig, 1897); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi
gyermekjátékok (UMNGy, VII., Bp., 1953).
Haider Edit
gyertya: 1. faggyúbñl, viaszbñl készìtett, fonott, rostos béllel ellátott, rúd alakú világìtñeszköz. Tájnévi
változatai: gyortya, gyercsa, dzsercsa, gyerta. A gyertya szñ nyelvünk ñtörök eredetű jövevényszavai közé
tartozik: a yar-, yaru – ’fénylik’ jelentésű tőre megy vissza. Eredetileg a gyertya foklaszerű eszköz
fogalmát jelölhette. A méhviaszbñl, faggyúbñl mártogatással vagy üveg, ill. fém hengerformába történő
öntéssel készìtett alakjában eredetileg valñszìnűleg kultikus célokat szolgált. Paraszti használatára első
adat Tany és Nagymegyer (Komárom m.) községekből 1627-ből származik. A 18. sz.-bñl számos adatot
ismerünk gyertyagyújtásrñl. Általában éjjel gyújtják valamely váratlan esetben, esetleg boszorkány
elűzésére, megkerìtésére. Betegnél is égett éjjel. Még a 19. sz. első felében középnemesi életvitelben is csak
takarékosan használták, bár már a késő középkortñl kezdve egyre szélesebb körben éltek vele. Gyakoribb
használatát megkönnyìtette a gyári előállìtású sztearin gyertyák tömegtermelése. A 19. sz. utolsñ
harmadára vissza is szorult a házi → gyertyamártás gyakorlata. A kisipari gyertyakészìtés a speciális,
sokszor különlegesen nagy méretű, nemegyszer kézműves mñdszerekkel dìszìtett, szakrális felhasználású
gyertyák előállìtására szorìtkozott. Ilyen kisipari műhelyek még napjainkban is léteznek. A vallási
szertartásoknál a r. k. és gör. kat., valamint a keleti szertartású egyházak templomaiban, azonkìvül hìveik
otthonaiban egyaránt igénylik a hagyományos készìtésű gyertyákat. Múzeumaink a 19. sz. végén és
századunk elején a házi gyertyakészìtésnek számos emlékét gyűjtötték össze. Ezek között különösen
nevezetesen értékes a mártó edények gazdag sorozata. Gazdag és igényes dìszìtésük kifejezte a gyertyák és
a házi gyertyakészìtés megbecsülését. A gyertyamártás egy-egy család életében ünnepi alkalom volt,
családi mulatozás kapcsolñdott hozzá. Századunkra a gyertya használata az állandñ világìtás nélküli
helyiségekben vagy a ház körül végzett tevékenység kisegìtő világìtására szorult vissza, ill. a határbeli
magános gazdasági épületek, elsősorban pincék fényforrásává vált, de mint a kisegìtő, szükségvilágìtás
eszköze továbbra is országos elterjedésű maradt még a petróleumlámpák elterjedése és a villamosìtás után
is. (→ még: gyertyatartñ, → lámpás, → világìtás) Ŕ Irod. K. Csilléry Klára: Adalékok a magyar népi
világìtás történetéhez (Népr. Közl., 1966). Ŕ 2. → Balázs napja, → gyertyaszentelő
Filep Antal
gyertyamártás: viaszbñl, faggyúbñl paraffinbñl történő gyertyakészìtés egyik jellegzetes mñdja. A

gyertyamártás a → szappanfőzéssel együtt, hagyományosan női munka. A legősibb eljárás, amely még a
közelmúltban is előfordult, a kézzel valñ megformálás. A meleg vìzben meglágyìtott viaszt a bél köré
nyomkodják, asztalon mángorlóval egyengetik. Az eszközzel történő gyertyakészìtés mñdja, a
gyertyamártás ismert volt a parasztok, s pásztorok és a városi lakosság körében. Eszköze, a →
gyertyamártñ rendszerint négyszögletes hasáb alakú cserépedény. A felmelegìtett viaszt vagy más
alapanyagot beleöntötték, majd a gyertyabelet (gyakran tartñra felerősìtve egyszerre többet is)
belemártogatták, közben kiemelték, hogy a rátapadt réteg megmerevedjen. A gyertyamártñk a magyar
népi kerámiának igen szép darabjai. A gyertyamártás házi gyakorlata a 19. sz. végére visszaszorult. Ŕ
Irod. Szabadfalvi Jñzsef: A viaszfeldolgozás és gyertyakészìtés ismeretéhez (Debrecen, 1958).
Szabadfalvi József
gyertyamártñ: cserépedény. Két formája ismert: a lapokbñl készült hasáb alakú, amelynek mindegyik
oldala egyenes; a korongolt, amelynek alsñ része domború, de oldallapjai felül téglalap alakúak. Mindkét
formának kis talpa van, két füle és néha a szája a sarkain gombokkal dìszìtett. Rendszerint mázatlan,
esetleg belül mázas. Évszám, felirat is szokott lenni rajta. Dìszìtménye → ujjbenyomásos abroncs, →
karcolt dìszìtés, → ìrñkázás vagy → domború faragás. A korongolt formát → korsñs, a lapokbñl
formáltat → fazekas mester készìti. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények
szakterminologiája (Népr. Ért., 1965).
1089
GY
Gyertyamártñ. Krisztiján Márton fazekas készìtette Varga György számára, 18. sz. (Nemesradnñt, v.
Gömör m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyertyamártñ (Hñdmezővásárhely, 1826) Hñdmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
István Erzsébet
gyertyaöntés: a gyertyakészìtésnek a → gyertyamártásnál újabb és fejlettebb mñdja. Üvegből vagy

fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősìtik a belet, s a
felmelegìtett viaszt, faggyút, paraffint (újabban a sztearint) beleöntik. Amikor kihűl és megmerevedik, a
gyertyát kihúzzák a formábñl. A gyertyaöntés jobbára mészárosok, szappanfőzők jellegzetes
melléküzemági tevékenysége. A → mézeskalácsosok a sonkolyosan vásárolt méz melléktermékéből, a
viaszbñl speciális öntőeljárással készìtettek gyertyát. A mennyezethez és a padlñhoz erősìtett rúdon, kb.
160Ŕ180 cm magasságban forgathatñ fakerék (ring) szélén kiállñ szegekre 30Ŕ35 db gyertyabelet
erősìtenek. A felmelegìtett viasz az állvány mellett három lábon állñ, széles peremű edényben (kalap) áll,
alulrñl parázs melegìti. A szegekre erősìtett bélre serpenyővel (sefon) öntik rá sorban, többször
megismételve a masszát. Az ìgy öntött gyertyákat asztalon mángorlóval egyengetik, majd a kìvánt méretre
vágják. A hosszú, vékony, ún. pincegyertyák és a templomokban használt gyertyagyújtogatñk ismét más
eljárással készülnek: a hosszú fonalat két forgathatñ dob között, felmelegìtett viaszosedényen húzzák át
többször (cúghúzás). A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években,
petrñleum szűkében üreges napraforgñ szárába, belétől kitisztìtott bodzafába, hengeresen összesodort
papìrba és agyagformába is öntöttek gyertyát. Ŕ Irod. Szabadfalvi Jñzsef: A viaszfeldolgozás és
gyertyakészìtés ismeretéhez (Debrecen, 1958); Szabadfalvi Jñzsef: Adatok a Zemplén hegyvidék népi
világìtásához (Ethn., 1963).
Gyertya- és mézeskalácsárus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)
Szabadfalvi József
gyertyás: → lidércfény
gyertyás tánc: a 17. sz.-tñl ismert szertartásos lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok). Leginkább az É-i
területeken maradt fenn, de ismerték az Alföldön és Erdélyben is. Rendszerint éjfélkor járják, a fektetést
és kontyolást megelőzően. Menyaaszonykikérő táncnak, menyasszonyfektető gyertyás táncnak és néhány
Komárom megyei községben → árgyélus-táncnak is nevezik. Alakváltozatai gyakran keverednek az →
osztñtánccal és a → menyasszonytánccal. Kìsérő dallamai nemritkán páratlan ritmusúak. Számos
formaváltozata ismert: vagy csak a vőfély járja a menyasszonnyal, vagy három nyoszolyñlány is a
párjával, s igen gyakran az egész násznép is. Járják kör mentén párban, összefogñdzkodva nagy körben,
csigavonalban, a vőfély vezetésével. Gyakran nemcsak a vőfély tart a kezében 1Ŕ3 szál gyertyát, hanem az
összes résztvevő is. A tánc egyes szakaszai közt a vőfély rigmust mond, és sorban elfújja a gyertyáit. Az
utolsñ elfújása után kiszökteti a menyasszonyt, a násznép pedig Ŕ kiáltozás, szaporaság kìvánása közben Ŕ
a menyasszony után dobja a többi gyertyát. Apor Péter szerint a 18. sz. elején ismerték külön az előbbi
rituális-mágikus formát (szövétnekes tánc), melynek végén, a menyasszony szöktetésekor ágyúval lőttek,
de járták más formában is mint szñrakoztatñ társasági táncot. A gyertyás tánc Ny-eurñpai párhuzamai,
ill. előzményei (gyertyás, fáklyás branle) ugyancsak ismeretesek. Ŕ Irod. Apor Péter: Metamorphosis
Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI. Pest, 1863); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. AŔB.,
Bp., 1955Ŕ56); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
1090
GY
Maácz László
gyertyás verbunk: az → ugrñs táncfajta (dus) egy vagy több földre helyezett égő gyertya között járt,
mutatványos változata (→ eszközös táncok, → ügyességi táncok). Elterjedési területe: Rábaköz,
Szigetköz. (→ gyertyás tánc) Ŕ Irod. Lugossy Emma: 39 verbunktánc (Bp., 1954); Pesovár Ferenc:
Kanásztánc és seprűtánc Ŕ mutatványos táncaink két tìpusa (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68, Bp., 1969);
Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIII., Bp., 1970).
Pesovár Ferenc
gyertyaszentelő: a r. k. egyház Szűz → Mária tisztulásának (Purificatio B. Mariae Virginis) ünnepeként

febr. 2-án tartja. A rñmaiak Februus, ill. Pluto tiszteletére ebben az időben égő fáklyákkal járták körül a
várost, s vesszővel igyekeztek egymást a bűnöktől megtisztìtani. Ezzel párhuzamosan ezen a napon a
keresztények gyertyás körmeneteket tartottak. A 7. sz.-ban Ildefons toledñi püspök ìrja, hogy „a
keresztények Mária tisztulása napján gyertyákkal a kezükben, dicsőìtő énekeket és zsoltárokat énekelve a
templomok és a szent helyek környékén körmeneteket tartanak”. A gyertyák megszentelése (→ szentelés)
azonban későbbi eredetű. A szertartáskönyvekben a 10. sz. előtt nem fordul elő. Eurñpai elterjedése a 12.
sz.-ra tehető. A Pray-kñdex szerint nálunk ezen a napon először a tüzet áldották meg, és ennél a tűznél
gyújtották meg a gyertyákat. Mint más → szentelményekhez, a szentelt gyertyához is számtalan hiedelem
fűződött. A r. k. családok gyertyaszentelő napján több gyertyát is vittek a templomba megszentelni. A
szentelt gyertyákat otthon a falra akasztották, vagy a ládafiában, a szekrényben tartották, s → vihar
idején vagy a haldoklñ mellett meggyújtották (→ halál); gyñgyìtásra (→ népi gyñgyászat) is használták:
Göcsejben a felpuffadt gyomrú beteg köldökére a szentelt gyertyábñl egy égő darabot tettek, s azt
üvegpohárral borìtották le. A néphit szerint a kialvñ láng kiszìvta a betegséget. A Székelyföldön a beteget
„megkerìtették” vele, hogy meggyñgyuljon. Ŕ Irod. Koren, Hans: Volksbrauch im Kirchenjahr (SalzburgŔ
Leipzig, 1935); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pascher, Joseph: Das
liturgische Jahr (München, 1963).
Manga János
gyertyatartñ: a világìtñ → gyertya biztonságos elhelyezésére vagy kézben tartására szolgálñ, gallyfábñl,
fábñl, fémből, üvegből vagy cserépből készìtett eszköz. A legegyszerűbb gyertyatartñkat a → sñvágñk
használták bányáinkban, háromágú gallyfalábra szúrták a gyertyát, a népi neve kecskeláb. A fábñl
esztergált, templomi gyertyatartñkhoz hasonlñ formák nem terjedtek el a köznapi, paraszti, falusi,
kisvárosi gyakorlatban, legfeljebb szakrális funkciñkban fordultak elő. A magyar népi világìtás
legfejlettebb, legszebb eszközeinek tekinthetők a függesztett, csillárszerű fa gyertyatartñk, amelyek
legfőképpen Erdélyben, a Székelyföldön terjedtek el. Kereszt alakú, farúdszárakbñl összeállìtott két-,
négykarú gyertyatartñkba a gyertyákat a karok végén levő nyìlásokba, a függőleges rúd alsñ csúcsára
rögzìtett, félkörìvesen meghajlìtott falécek rugalmassága szorìtotta és tartotta helyén. Mennyezetre,
gerendázatra függesztve használták. Gyakran az ilyen tìpusú gyertyatartñkat faragással dìszìtették.
Hasonlñan függesztett gyertyatartñkat készìtettek az Alföldön is, azonban ezek karja fűrészelt, faragott,
pipaszerű tartñkkal készült. Másodlagosan gyertyatartñként használták a tányéros-talpas-nyeles
cserépmécseseket is, ilyenkor a gyertyát a zsìr-olaj befogadására szolgálñ tányérba ragasztották.
Hasonlñan sokfelé használtak cserépedényeket, esetleg bádogfazekakat felfordìtva gyertyatartñ-
funkciñban. Keménycserép-manufaktúráink készìtettek gyertyatartñkat, amelyek némely körzetben a
polgárosultabb parasztság otthonaiban is helyet kaptak, hasonlñan üveghutáink formában is megegyező
gyertyatartñi eljutottak a parasztsághoz. Mind a keménycserépből, mind az üvegből készültek méretre,
alakra hasonlñak voltak az öntött fém gyertyatartñkhoz, amelyek leginkább rézből készültek. A
kovácsoltvasbñl, vasbádogbñl készìtett gyertyatartñk egy része a szobai, konyhai, kamrai használatú
talpas cserép, üveg, réz vagy esztergált eszközök formáját követte, vagyis széles korongszerű talpon állt,
amelyből enyhén hullámosan bordázott törzs magasodott ki (ami a kényelmes kézben tartást tette
lehetővé). A törzs felső részén szintén tányért képeztek ki, amelynek a belsejébe, mélyedésébe vagy kiállñ
szegbe lehetett a gyertyát rögzìteni. Mind a felső, mind az alsñ tányér lehetővé tette, hogy a gyertya
faggyúja, viasza ne csöppenhessen le, a magasabb törzs pedig a fény jobb kihasználását is előnyösen
befolyásolta. Kovácsoltvasbñl, vaslemezből csavarmenetes vagy fogazatos megoldással készìtettek
emelhető foglalatú gyertyatartñkat, hogy az elfogyñ gyertya fénypontját mindig azonos magasságban
lehessen tartani. A fém gyertyatartñk között voltak többágúak is. Készültek függeszthető köpüs
gyertyatartñk vasbñl, amelyeket kézben tartva, de felakasztva is lehetett használni. Akadt közöttük olyan,
amelyen a tartñ köpű magasságát fogasléccel lehetett változtatni (Torñckon készültek ilyenek).
Speciálisan széles körben elterjedt tìpus még manapság is a pincei gyertyatartñké. Ezek fanyelüknél fogva
célszerűen hordozhatñk. Vannak köztük olyanok, amelyek három lábra állìtva fali fülkébe, hordñra,
1091
GY
polcra, asztalra helyezhetők, végük hegyes vasnyelével, nyársával a pince falába, fagerendába,
deszkaoldalakba beszúrva is használhatñk, széles tányérjuk az elcseppenés megakadályozása mellett a
tűzgyújtñ eszköz, gyufa elhelyezésére is alkalmas. A gyertyatartñk használata a lakásvilágìtásban a
petrñleumlámpák használatba vétele ñta kiszorulñban van. A villanyvilágìtás általánossá válásával pedig
teljesen alárendelt szükség- és kiegészìtő eszközként maradt meg. Napjainkban csak a külterületi
gazdasági épületekben, elsősorban a pincékben használnak gyertyatartñkat. Kisiparosok ma is készìtik a
nyeles, nyársas tìpusú pincei gyertyatartñkat. A hazai gyertyatartñk tìpusai, formái jñl példázzák a
magyar paraszti kultúra eurñpai kapcsolñdását a középkor ñta. Ŕ Irod. Viski Károly: Világìtás (A
magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43); Márkus Mihály: A magyar népi világìtás (Népr. Ért., 1940); H.
Kerecsényi Edit: Világìtási mñdok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954).
Gyertyatartñ: természetes fa-háromág. Máramarosi bányászok használták és kecskelábnak nevezték
Pincei nyeles és kifüggeszthető gyertyatartñk: 1Ŕ2. függeszthető vas gyertyatartñk 1. állìthatñ, 2. fix köpüs
(Torockñ, v. Torda-Aranyos m.), 3. függő gyertyatartñ (Sñshartyán, Nñgrád m.) 4. csilláros gyertyatartñ
(Magyarvalkñ, v. Kolozs m.), 5. lakodalmi gyertyatartñ (Tura, Pest m.), 6. erdélyi gyertyatartñk rugñs
szerkezete
Cserép gyertyatartñk (Gönc, Füzér) Ŕ Keménycserép gyertyatartñ (Füzérkomlñs) Ŕ Üveg gyertyatartñk a

zempléni hutákbñl (Háromhuta, Óhuta, 1940 ñta: Bükkszentlászlñ) (Mind: Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Sárospatak, Rákñczi Múzeum
1092
GY
Nyeles-nyársas pincei gyertyatartñk (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákñczi Múzeum
Kovácsoltvas függesztett gyertyatartñk (Torockñ, v. Torda-Aranyos m.)
Keménycserép gyertyatartñ (Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Sárospatak, Rákñczi Múzeum
Gyertyatartñ (Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Filep Antal
1093
GY
gyìk: Országszerte gazdag hiedelemkör fűződött hozzá. Részint bizonyos természetfeletti tulajdonságokat
tulajdonìtottak neki (pl. általános hit volt, hogy a megölt gyìk Ŕ bármilyen napszakban pusztìtják el Ŕ
csak naplemente után múlik ki; göcseji hit szerint → sárkány lesz belőle, ha hét évig nem látja ember; a
csádiak azt tartották, hogy fütyüléssel jelzi az elalvñ embernek a feléje közeledő kìgyñt), részint →
mágikus tárgyként volt használatos: a → Szent György napja előtt látott vagy megfogott gyìk → gyñgyìtñ,
rontáselhárìtñ (→ rontás elhárìtása), szerencsét hozñ, jñslñ erejű. Legnagyobb szerepe a gyñgyìtásban
volt. Általános hit szerint Szent György-nap előtt bal kézzel és hüvelykujjal kellett a gyìkot megfogni,
hogy kezük alkalmassá váljék → torokgyìk vagy más torokbetegségek gyñgyìtására. Udvarhely m.-i
hiedelem szerint az ekkor fogott gyìk torkát, állát, nyakát simogatñt abban az évben elkerülte a
torokgyìk, golyva és gégebaj. Érmelléken azt tartották, hogyha valaki Szent György-nap előtt gyìkot
fogott és megsimìtotta annak állát, egy évig nem betegedett meg. Szent György előtt fogott gyìk levágott
farkát hordta a gyermek Göcsejben amulettként. Ugyanitt Szent Györgykor megölt gyìkrñl itattak vizet
háromszor a hideglelőssel (→ hideglelés. A Szent György-nap előtt fogott vagy éppen vetkező gyìk
kiszárìtva a jászolba, vályúba szegezve távoltartotta a bajt, betegséget. Kalotaszegen azt tartották, aki az
első gyìkot jobb felől látja, annak „jñ dolga” lett, aki viszont bal felől, annak sokat kellett szenvednie az
irìgyeitől. Tolna megyei hit szerint, aki Szent György-nap előtt megnyomkodta a gyìkot, bármit ültetett,
minden megeredt. Általános hiedelem volt, hogy Szent György-nap előtt fogott gyìk feje és farka
erszényben tartva szerencsét hoz. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a
varázslatokban (Ethn., 1937).
Diószegi Vilmos
gyikñ: → dikñ
gyimesi csángñk: a Csìki-havasokbñl Moldvába futñ Tatros folyñ völgyében, a Gyimesi-szorosban élő
magyarok neve. Három községük Ŕ Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesbükk Ŕ a folyñ néhány
száz m széles, 30 km hosszú fővölgyében és annak mellékágaiban, az ún. patakokban, szétszñrt
házcsoportokban helyezkedik el. Területük eredetileg öt szomszédos csìki székely község tulajdona volt. A
gyimesi csángñk a 17. sz.-tñl kezdték legelőbérletként benépesìteni mai lakñhelyüket. A Gyimesi-szoros
lakossága nagyobb részben csìki székelyekből, kisebb részben → moldvai magyarokbñl és románokbñl
származik. Csekély termőföldjük miatt főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi
kultúra zárt helyzete folytán a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizték meg. Ŕ Irod. Vámszer
Géza: A gyimesi csángñk eredete, települése és gazdasági viszonyai (Láthatár, 1940); Kallñs ZoltánŔ
Martin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ1970. Bp., 1970).
Gyimesi csángñk hegyi tanyája
Gyimesi csángñk
1094
GY
Gyimesközéplok (v. Csìk m.)
Gyimesi csángñ lakodalom (Gyimesközéplok, v. Csìk m.)
1095
GY
Gyimesközéploki falurészlet (v.Csìk m.)
Kósa László
gyñgyi alma: erdélyi télialma-fajta. A gömbölyű alakú, kicsiny gyümölcsök sűrűn piros csìkosak. A Maros
nyugati és D-erdélyi mellékvölgyeiben, valamint a Fehér- és a Fekete-Körös vìzgyűjtő területén a
kertekben és félvad ligetekben nagy mennyiségben termett. Amìg az Alföldön nem hñdìtottak tért a
nemesìtett gyümölcsfajták (a 20. sz. elejéig), tutajokon és szekereken nagy mennyiségben szállìtották le a
Tiszántúlra.
Kósa László
gyñgyìtás: → népi gyñgyászat
gyñgyìtñ: 1. gyñgyìtással foglalkozñ falusi személy. Egyéb elnevezései: bajos, javas, kuruzsló, látó, néző,
orvos. A 20. sz. közepéig a falvak orvosi ellátása nem volt kielégìtő. Ha visszafelé haladunk az időben,
egyre kevesebb a hivatásos orvosok száma; falvak elzárt kisközségeiben gyñgyìtñ specialisták végezték a
betegek ápolását. Ezek tudásukat általában más idősebb, egy-két nemzedékkel öregebb, tapasztalt
gyñgyìtñktñl nyerték (sokszor családi hagyományként), tovább gyarapìtva szerzett tapasztalataikat. Ŕ A
gyñgyìtñk között bizonyos specializálñdás figyelhető meg. Így pl. a kenőasszonyok (kenő, kente-fitélő,
gyúrogató) többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést vagy zsiradékkal, vagy forralt füvekkel
simogatták, nyomták, gyúrták a fájñs derekat, hátat. A kenés sokszor gyñgyfüvekből készìtett fürdővel
járt együtt, melyet a fürösztőasszony készìtett. A legtöbb faluban élt egy olyan ember vagy asszony, aki
arrñl volt hìres, hogy jñl ismeri a füvek gyñgyhatását (→ füves). Különleges kézügyesség kellett a
kificamodott (eltörött) végtagok helyreigazìtásához, ezt a csontrakók végezték. Majd minden faluban élt
foghúzó, aki kezdetleges eszközeivel a fájñs fogakat távolìtotta el. Ismeretes volt vadszőrszedő, mérő (→
mérés), ráimádkozó (→ ráolvasás), érvágó, öntő (→ öntés) specialista is. A „szakosodás” régi keletű lehet;
erre vallanak bizonyos terminusok igen régi emlìtései (pl. csontrakñ, kenő, 1522-ből). Ŕ A gyñgyìtñt a
régebbi szñhasználatban elsősorban a javas és a néző szñval illették. Gyógyìt szavunk azonos tőből
származik a javassal (jñ = javìt). A gyñgyìtñ elnevezésére használt néző kifejezés pedig a →
boszorkányperekben többször is szerepelt a 15Ŕ17. sz.-ban. Az orvos kifejezés személynévként már 1211-
ből ismeretes. A gyñgyìtñk századunk harmincas-negyvenes éveiben még aktìvan folytatták
tevékenységüket. Többnyire ingyen gyñgyìtottak, legfeljebb természetben fizetett ajándékot fogadtak el.
Voltak közöttük helyi jelentőségűek, másokhoz járásnyi körzetből is eljártak. Ŕ A gyñgyìtñ alakjához
gazdag hiedelemanyag fűződik, amely sok esetben nehezen választhatñ el a → tudñs, → halottlátñ, →
táltos, → boszorkány hiedelemkörétől; gyakran a terminusok is keverednek. A hiedelmek egy része a
gyñgyìtñ különleges származására vonatkozik: pl. harmadik vagy → hetedik gyerekként született, a
táltoshoz hasonlñan foggal született stb.; más részük természetfeletti képességeire: rontani (→ rontás) és
gyñgyìtani egyaránt képes. A gyñgyìtñk e kettős arcát mutatják már a boszorkányperek is (Kolozsvár,
1565: „scientiam habeo sanandi vel dilacerandi”; Makñ, 1728: „ő rontñ és gyñgyìtñ is volt”). A
tevékenységet is sok természetfeletti vonással övezi a néphit: a gyñgyìtñ érti a füvek beszédét; azért
hasznos a keze, mert → Szent György napjának hajnalán fogott kìgyñ hájával kente meg; távolbñl is tud
diagnñzist adni; nem vállalta a gyñgyìtást, mert nála nagyobb hatalmú rontñ személy okozta a bajt stb.
(→ még: népi gyñgyászat, → állatgyñgyászat, → olejkár) Ŕ 2. gyñgyìtñ a mondában: A gyñgyìtñrñl szñlñ
mondák a → hiedelemmondák tekintélyes részét alkotják. Legtöbbjük tipizálhatatlan élményelbeszélés,
→ memorat: X-et Y megrontja, megbetegszik, gyñgyìtñhoz fordul, aki a végtelen sok praktika (→ népi
gyñgyászat) valamelyikét alkalmazza, mire a beteg meggyñgyul. A kevés számú → vándormondának
minősìthető szövegtìpus közül a legjellegzetesebbek: a) A beteget szekérre ültetve viszik a gyñgyìtñhoz. A
lovak verejtékeznek, és csak nagy nehézségek árán (varázslñ cselekmények után) indulnak el.
Megérkezéskor a gyñgyìtñ csodálkozását fejezi ki: hogy tudtak eljönni, amikor a szekéren annyian ültek,
még a küllőn is (ti. láthatatlan rossz lelkek). Ŕ b) A gazdasszony lábfájására a gyñgyìtñ orvosságot ad,
amelyet éjfélkor malom kerekéhez kell verni, de aki ezt teszi, meghal. A szolgálñlány vállalja.
Láthatatlanul üldözi egy hang, majd álmában gyötri. Meghal. Fizetségét eltemetik vele, a gazdasszony
meggyñgyul. Ŕ c) A gyñgyìtñ elmondja, hogy miért keresték fel, mielőtt a tanácsot kérők egy szñt
szñlnának. A gyñgyìtñ megmondja, hogy a beteg már meggyñgyult, vagy tanácsot ad a gyñgyulásra. Az
állatgyógyìtóhoz is nagyobb számmal élményelbeszélések tartoznak. A legnépszerűbbek a tehén
megrontásának gyñgyìtását mondják el. Némiképp kiválnak ezek közül a → veszettorvosokrñl szñlñ
mondák. Mind az ember-, mind az állatgyñgyìtás mondái ismertek és népszerűek az egész nyelvterületen.
Ŕ Irod. Ébner Sándor (Gönyey): A zselici rakñk és öntőasszonyok (Ethn., 1931); Vajkai Aurél: Az ősi
javasember (Ethn., 1938); Berde Károly: A magyar nép dermatolñgiája (Bp., 1940); Szücs Sándor:
Javasok a Nagysárréten (Ethn., 1941); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943);
1096
GY
Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Oláh Andor: Egy orosházi kenőasszony
tudománya (Szántñ Kovács János Múz. Évkve, 1963Ŕ64, Orosháza, 1965); Grynaeus Tamás: Népi
orvoslás (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).
Grynaeus TamásŔHoppál MihályŔNagy Ilona
gyñgynövények: a → népi gyñgyászatban gyñgyìtásra használatos vadon termő és termesztett növények.

Leggyakrabban virágukat, termésüket, gyökerüket vagy levelüket használják fel. Ritkán frissen,
gyakrabban szárìtott állapotban kerültek felhasználásra. Tárolásukra nagy gondot fordìtottak a paraszti
háztartásokban. Majd minden faluban éltek, még a 20. sz. elején is specialisták (→ gyñgyìtñ, → füves),
akik jñl ismertek és számon tartották a gyñgynövények szedésének legjobb időpontját, a szárìtás és az
alkalmazás mñdjait, azonkìvül azokat a → mágikus eljárásokat is, amelyek a hatékonyságát voltak
hivatva növelni. Nem minden vadon termett növényhez járult valamilyen babona. Ritkán használták fel a
gyñgynövényeket természetes állapotban; leggyakrabban vìzben megfőzték, és ivásra, borogatásra, sebek
lemosására vagy fürdőnek (→ fürdés) használták. Az is gyakran előfordult, hogy többféle füvet is
összefőztek, pl. 3-, 7- vagy 9-féle növényt (→ számok), s a készìtés vagy szedés időpontja is fontos volt.
Leginkább bizonyos jeles napok (→ Szent György napja, május elseje, → pünkösd, → Szent Iván-nap
stb.) jöttek számìtásba. A gyñgynövények egy része már elnevezésével utal arra, hogy milyen betegségre
használhatñ: sömörfű, ìnnyújtñ, méregvonñfű, gyújtoványfű, Szent Jakab-fű, Szent Antal-fű (az utñbbit
pl. a → Szent Antal tüze gyñgyìtására használták). A martilaput (lat. Tussilago farfara L.) pl. sebek
borogatására használják, a fehérürömről (lat. Artemisia absinthium L.) azt tartják, hogy kiválñ
gyomorerősìtő, étvágygerjesztő hatású, a nadragulyát (lat. Atropa belladonna L.) viszont bolondìtñ
szerként tartják számon. A hasznos tisztesfű (lat. Stachys recta) különösen nagy becsben állt, pl. a
csecsemőket → szemverés esetén fürösztötték főzetében. Belsőleg alkalmazták a békarokka (mezei zsurlñ,
lat. Equinetum arvense) főzetét gyomorbaj, hñlyaggyulladás ellen; az erdei zsálya (lat. Salvia silventris)
főzetét kehe ellen; a közönséges keskenylevelű kakukkfű (lat. Thymus glabrescens) főzetét gyomorbaj,
kehe, fogfájás ellen; az ezerjñfű (lat. Centaurium) főzetét gyomor-, bélbajok ellen. A vérehullñ fecskefű
(lat. Chelidonium majus) virágának főzetét a similia similibus (’hasonlñt a hasonlñval’) elve alapján
sárgaságban szenvedő betegnek adták be. A fekete nadály (lat. Symphytum officinale) gyökeréből készült
masszát törött csontú végtagra kenték, gyñgyhatására utal népies neve is: összeforrasztñ fű. Sebre a
farkasalma (lat. Aristolochia clematitis) levelét tették, mìg a fülfájñs beteg fülébe a hazai kövirñzsa (fülfű,
lat. Sempervirum tectorum) levelének kifacsart levét csorgatták. Ŕ A példákat hosszan lehetne sorolni,
hiszen évszázadok tapasztalati tudásanyaga halmozñdott fel a gyñgynövények ismeretében. A legrégebben
kiadott orvosi és gyñgyszerkönyvek gyakran közlik pontosan azokat a javaslatokat, amelyeket a mai
gyűjtésekből megismerhetünk. (→ még: füvek, → füvészkönyv) Ŕ Irod. Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis
(Kolozsvár, 1690); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa-völgyében (Kolozsvár, 1943); Faller Jenő:
Növényeink a népies gyñgyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943); Vajkai Aurél:
Népünk természetismerete (Magyar Népkutatñk kézikve, II., Bp., 1948); Vajkai Aurél: A magyar népi
orvoslás kutatása, (klny., II., Bp., 1948).
1097
GY
Gyñgynövények: fekete nadálytő Ŕ hasznos tisztesfű Ŕ martilapu
Gyñgynövények: nadragulya Ŕ fehérüröm Ŕ vérehullñ fecskefű
Aszatolñ feje (Alföld)
Aszatolñ (általános)
Hoppál MihályŔVajkai Aurél
gyolcsgatya: → gatya
gyomirtás, gyomlálás: a gabonavetések megtisztìtása a vadon nőtt növényektől, gyomoktñl és dudváktñl.

A gyomirtás valñszìnűleg az → irtás utñmunkájaként jelentkezett a gabonatermesztés
munkafolyamatában. Akkor nyert nagyobb jelentőséget, amikor kaszával kezdtek aratni, mert ezután
nem kerülhették ki úgy a gyomot, mint sarlñval. Újabb voltát tanúsìtják változatos helyi elnevezései is:
szúrókázás, gordonyozás, juszapirtás, tüskelöködés, aszatolás stb. A gabonákat leginkább a mezei aszat
(gordony, szúró, tüsök, lat. Cirsium arvense), ill. a konkoly (lat. Agrostemma githago) ellen kell védeni. Az
aszat elnyomja a fiatal növényt, ritkìtja a termést, aratáskor szúrñs levével akadályozza a marokszedők
munkáját. Ezért tavasszal, amikor még alig egyaraszos a vetés, kigyomlálják közüle. A Dunántúl és a
Felföld dombos-hegyes vidékein, ahol erdei irtásföldeket még a múlt században is nagy területen törtek
föl, görbe késsel (gordonyozó) vagy sarlñval, lehajolva vágták el az aszat gyökerét. Itt a gyomirtás eszköze
és mñdja leginkább emlékeztet az irtásföldek örökszántñvá alakìtásának első esztendeire, amikor a vetés
még nagyon gyomos volt, és irtñkésekkel intenzìv gyomirtást kellett végezni. Az Alföldön és az utñbbi
évtizedekben az ország más területein is az → ösztökéhez hasonlñ hosszú nyelű böködőket használják
gyomirtásra. Az aszatoló, irtóvas, gyomlálóvas stb. 100Ŕ150 cm hosszú pálca, melynek végére kovácsoltvas,
V alakú vagy egyenes végű lemez van erősìtve. Eredetileg rövidebb nyéllel (20Ŕ40 cm) a köles
tisztìtásának eszköze volt. Főleg mohart böködtek ki vele. Ilyenformán a gyomirtás munkája állva
végezhető. A gabonák gyomirtása a fiatal családtagok munkája, görbe késekkel inkább az asszonyok,
hosszú nyelű böködőkkel a férfiak is dolgoznak. Ŕ A kapásnövények gyomirtása kapával, a veteményeké
általában puszta kézzel történik. Ŕ Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Takács
Lajos: A szántñföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964).
Kósa László
1098
GY
gyorsmondñka: → nyelvtörő
gyökérásñ: A cipszer származású vándor kereskedő (ném. Anzchenklauber), aki a Magas-Tátrában

összegyűjtött gyñgyfüvekkel és főleg gyñgyhatású gyökerekkel házalt. A szepességi városokban és
falvakban még a múlt század végén is gyakran feltűntek a gyökérásñk. Árujukat jellegzetes széles
kézikosarakban a Mátra, a Bükk vidékéig is elhordták. A gyökérásñk árulták az enciángyökeret (lat.
Gentiana radix), amellyel a borókabogyóval, az ezerjófűvel együtt a házi pálinkát ìzesìtették. Keresett
füvük volt a kapotnyak (lat. Asarum europaeum), amelyet a háziasszonyok a frissen fejt tejbe tettek, hogy
vastagabban vesse fel a tejszìnt. A virágkedvelőknek havasi gyopárt, gyökeres virágokat, fiatal fenyőket
hoztak, amelyek a lőcsei kertekben napjainkig dìszlenek. A Szepességbe a Lengyel-Tátrábñl is átjártak a
gyökérásñk, akik a Zingiber officinale gyökerét „krakkñi gyömbér” néven borsos áron adták el. A
gyökérásñk vevőiket hajmeresztő történetekkel szñrakoztatták, s ìgy hozzájárultak a szájhagyományok, a
mondák terjesztéséhez is. Mikszáth Kálmán egyik regényének (Kìsértet Lublñn) témája is kedvenc
mondáik közé tartozott. A gyökérásñkat a Magas-Tátrábñl emlìti már a Magyar Simplicissimus (1683) és
a 18. sz.-i szepességi földrajzi irodalom is. Losonc környékén magyar és szlovák gyökérárusok a
hetipiacokon és vásárokon napjainkig feltűnnek. Ŕ Vándor román gyökérárusokat ismerünk a Bihar-
hegységből és más erdélyi területekről. A vándor román gyökérásñk az I. világháború előtt eljártak a
magyar Alföldre is. A békési parasztok még emlékeznek a tájuggyökeret (lat. Helleborus purpurascens)
árulñ román gyökérásñkra. Ezt a gyökeret a beteg disznñ fülébe, a lñ szügyébe húzták. Gyökérásñkat
ismerünk az osztrák és svájci Alpokbñl. (→ még: édesgyökér) Ŕ Irod. Lipták Jenő: Heilfaktoren der
Hohen Tatra in den vergangenen Jahrhunderten (Die Karpathen, 12. Késmárk, 1936); Gréb, J.: Zipser
Volkspflanzen. Ihre Namen und Rolle in unserem Volksleben (Késmárk, 1943); Gunda Béla:
Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Gunda Béla
gyökerező kapa: a szőlőtőke legfelső, ún. harmatgyökereinek elvágására szolgálñ eszköz. A gyökerezés
munkáját az őszi vagy tavaszi metszés alkalmával végezték el a kisméretű irtñkapa (→ szőlőkapa) rövid
nyelű változatával; gyökerező kapával húzták el nyitatlan szőlőkben metszés előtt a tőkére húzott földet is
(Gyöngyös környéke). Az országszerte ismert eszköz elterjedése előtt (valñszìnűleg a 19. sz. közepe) a
balta nélküli metszőkéssel dolgozñ területeken (→ szőlőmetsző kés) a gyökerezés munkáját
csákánybaltával (Mátraalja, Miskolc és Buda környéke) végezték, amely egyúttal a szőlőmetsző kés
kiegészìtő eszköze is volt.
Gyökerező kapa használata (Markazs, Heves m.)
Kecskés Péter
gyökös örökösödés: azonos a törvényes, tehát a törvény szerinti örökösödés fogalmával. A kifejezés
Georch Illés 1804-ben megjelent Honnyi törvény c. munkája alapján terjedt el, aki a lat. jus szñ
megmagyarosìtására több esetben használta a gyök szñt. Ŕ Irod. Kovács Ferenc: A magyar jogi
terminolñgia kialakulása (Bp., 1964).
gyöngy: 1. igagyöngy vagy utánzata (a magyar gyöngy név ñtörök eredetű). Ŕ 2. természetes ásványi,
növényi, állati vagy ipari termékből (elsősorban üvegből, porcelánbñl) előállìtott, 0,1Ŕ1,5 cm átmérőjű
gömbölyű vagy sokszög lapú, néha tojásdad, hengeres alak, középtengelyében átfúrva. Mindenféle
szìnben készül. Ŕ 3. → gyöngysor. Ŕ 4. → gyöngygallér (ritkább).
Horváth Terézia
1099
GY
gyöngygallér: női ünnepi nyakék. Vékony fonalra fűzött, különböző szìnű, aprñ üveggyöngyből varrt laza
hálñfonat, mely 3Ŕ10 cm széles fodorban omlik a nyak köré (→ nyakék). Korábban zárt gyűrű alakot
képezett, alkalmanként húzták össze, és kötötték meg hátul egy madzaggal. Később a két vége nem zárult
össze, a felső szélét textilpántba foglalták, kapoccsal csukták. A 19. sz. második felében és a 20. sz. elején
néhány helyen viselték. Legszélesebb és legjellegzetesebb a Tolna m.-i Sárközben (→ sárközi viselet).
Varrñasszonyok, specialisták készìtik. Bő ujjú ingvállhoz valñ. Keskenyebb fajtáját viselték
Mezőkövesden, a legkeskenyebbet a moldvai csángñk. Többé-kevésbé hasonlñ gyöngygallért viseltek még
a r. k. szorb vidéken (NDK), Szlavñniában, Horváto.-ban, sokác és bunyevác helységekben. Ŕ Irod.
Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Fél Edit: Women’s Clothing in the
Sárköz (Folia Ethn., 1950); Györffy István: Matyñ népviselet (Bp., 1956).
Gyöngygallér (Sárköz, 1910) Bp. Néprajzi Múzeum
Horváth Terézia
Gyöngyösbokréta: 1931Ŕ1944 között minden év aug. 20-a táján e néven rendezték meg a
parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatñit Bp.-en. A bemutatñkon részt vevő csoportokbñl 1935-
ben Bokréta Szövetség, később Magyar Bokréta Szövetség néven társadalmi egyesület alakult. A szövetség
összefogta és irányìtotta a „fiñkszervezeteket”, és szervezte a bemutatñkat. A több mint 100 helyi
szervezet a szövetség fennállása alatt mintegy 4000 tagot számlált. Az első bp.-i bemutatñt a főváros
kezdeményezte, majd továbbra is szervezte s anyagilag támogatta. A Gyöngyösbokréta megszervezése,
elnevezése, a bemutatñk rendezése Paulini Béla nevéhez fűződik. Paulini eredetileg újságìrñ volt, s
különböző irodalmi és műkedvelő szìnpadi munkák után 50 éves korában állt kitűnő szervező készségével
és ügyszeretetével a népművészeti mozgalom élére. Neve a kortársak szemében összeforr a
Gyöngyösbokrétáéval. Kora társadalmi és politikai nézeteivel valñ kompromisszumok útján megnyerte a
kormányzat teljes támogatását. A társadalom akkori vezető ereje a falvaktñl a parlamentig, a tanìtñktñl a
tudñsokig figyelemmel kìsérte és többségében támogatta a Gyöngyösbokrétát. A köztudatban a
Gyöngyösbokréta-bemutatñk és mozgalom emléke máig él. A mozgalom tevékenységéről és feladatairñl
Paulini folyñirataiban tájékoztatta tagságát és a közvéleményt. Bár a Gyöngyösbokréta előadásai csak az
elemi szìnreviteli követelményeknek tettek eleget, mégis teret kapott a hagyomány többé-kevésbé hiteles
formában valñ bemutatása. A bemutatñk hullámzñ szintje miatt a Vallás- és Közoktatásügyi Min. a
Néprajzi Múz. szakembereit kérte fel a műsorok előzetes ellenőrzésére, de a „hitelesìtés” rövidesen
abbamaradt. Ŕ A bemutatñk népművészeti anyaga többségében értékes, hiteles hagyományanyagot
képviselt, e ezek jñ része a Gyöngyösbokréta nélkül feledésbe merült volna. Számon tartunk olyan, a
bemutatñkra helyileg rekonstruált táncokat és szokásokat, amelyekkel a későbbi kutatñk már mint
„eredeti” hagyománnyal találkozhattak. A bemutatñknak ìgy a hagyomány megőrzésében, de
megmerevìtésében is jelentős szerepük volt. A bokrétások a szereplések során mintegy 75Ŕ80 fajta tánc
több mint 200 változatát, 35Ŕ40 játékot, jelenetet és szokást adtak elő. (→ még: népi együttes) Ŕ Irod. Pálfi
Csaba: A Gyöngyösbokréta története (Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70, Bp., 1970).
Pálfi Csaba
gyöngyöshurka: → juhászhurka
gyöngyösi bútor: → miskolci bútor
Gyöngyösi ráolvasások: → kincs
Gyöngyös, Pásztñ, Eger kerámiája: a közép-tiszai kerámia-stìluscsoport egyik egysége. Mindhárom

helységben hasonlñ stìlusban dolgoztak, s emiatt szinte lehetetlen szétválasztani készìtményeiket. A múlt
század végén Gyöngyösön 40, Egerben 13, Pásztñn 7 mester dolgozott. Az innen származñ edények
1100
GY
alapszìne fehér. Dìszìtményük szìne: kék, vörös, zöld, barna, → ecsetes dìszìtéssel készülnek. A → tálak,
→ tányérok dìszìtményének elemeit stilizált növények alkotják, melyek füzérként futnak az edény szélén,
és rendszerint az öblöt is ez dìszìti. Ritkaság számba megy az öbölrészen villával, kanállal, késsel dìszìtett
tányér. Ez az evőeszközös dìszìtmény a mezőcsáti és a tiszafüredi tányérokon is gyakori. A stìlust
elsődlegesen jellemző fehér alapszìn e stìlusegységet a debreceni kerámia hasonlñ alapszìnű és szintén
virágfüzérrel dìszìtett edényeihez kapcsolja. Ŕ Irod. Beczkñyné Révész Ágnes: Adatok a gyöngyösi régi
cserépedények történetéhez (Népr. Ért., 1937).
Tál, öblében madárral (19. sz. második fele) Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
A fazekas ifjúság kancsñja, oldalán a gyöngyösi nagytemplom képe (Bacsaroczki Mihály munkája,
Gyöngyös, 1863) Bp. Néprajzi Múzeum
Tál gazdag virágkoszorúval (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Felső képek: Tál, öblében madárral (19. sz. második fele) Eger, Dobñ István Múzeum Ŕ Tányér, öblében
kakassal (19. sz. második fele) Eger, Dobñ István Múzeum
1101
GY
Tányér, öblében virággal és madárral (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Tál, öblében villa, kanál és kés ábrázolásával (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ Tál (18. sz.)
Miskolc, Herman Ottñ Múzeum
Nagyméretű pálinkásbutella (19. sz. második fele) Ŕ Boroskancsñ (Készült Gyöngyösön, 19. sz. második
fele)
1102
GY
Csalikancsñ (19. sz. második fele) Ŕ Testületi kancsñ (Gyöngyös, 1865) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum
Gyöngyös, Pásztó, Eger kerámiája Pálinkás butykos (Gyöngyös, 1893, Lelőhely Átány, Heves m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a, a leány, aki aranyvirágot lépik: mesehősnő, aki csodálatos szépségét
és rendkìvüli tulajdonságait Krisztustñl (egy tündértől) kapta azért, mert szülei születésekor szállást
adtak neki, vagy mert ő maga vizet adott a két szomjas vándornak (megmutatta nekik a faluba vivő utat).
Rendszerint a fehér és a fekete menyasszonytìpus (AaTh 403A) szenvedő hősnője. Bátyja, aki a lány
arcképét mindig magával hordja, a király szolgálatába szegődik, az megpillantja a képet s a szép lányt el
akarja venni feleségül. A lánynézőbe magával viszi dajkáját, akiről nem tudja, hogy saját leányát szánta
neki feleségül. Visszafele jövet a dajka (mostohaanya) gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány szemét kiveszi
(kezét, lábát levágja, → csonka kezű leány, a), a folyñba veti, s a sajat lányát ülteti a helyére. A királynak
azt hazudja, hogy az út porátñl és a fáradtságtñl csúnyult meg a lány. A csalñdott király a fiút
bebörtönözteti. A lányt kifogják a halászok. Az aranyvirágok és az igazgyöngyök árán visszavásárolják a
szemét (kezét, lábát), a megmentői is meggazdagszanak, vagy aranykìgyñvá változik, amelyet diákok
ajándékul visznek a királynak (→ aranyhajú ikrek, → átváltozás, → nádlányok, a). A király rátalál (vagy
gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány a király udvarába kerül), elmondja történetét, felismerik, a király
feleségül veszi. Bátyját kiengedik a tömlöcből, a dajkát (mostohát) és lányát lñ farka után kötik (→
őztestvér, az: AaTh 450; a beszélő lñfej: AaTh 533). Egyike legnépszerűbb → tündérmeséinknek; a
készülő Magyar Népmesekatalñgus 33 változatát tartja számon. Az egész magyar nyelvterületen több,
egymással ineterferálñ redakciñja ismert. Ponyvára került a 19. sz.-ban Gaál György Leányszìn Bálint és
Gyöngyszìn Ilona c. változata (Benedek Elek feldolgozásában), Arany Lászlñ Az aranyhajú
hercegkisasszony c. meséje, a Grimm-gyűjtemény Die weisse und die schwarze Braut-ja. 20. sz.-i hiteles
szövegeinknek azonban csak kis része tekinthető ezek származékának. Ŕ A mese Eurñpa-szerte népszerű,
különösen nagyszámúak az ìr, dán, német, francia (kanadai is), olasz és török változatok. Első ismert
feljegyzése a 12. sz.-ban az ún. Berta-monda, mely Nagy Károly születését helyezi a fenti mesés keretbe.
(A középkori változatok egy része Nagy Károly anyját magyar királylánynak mondja.) Ennek hősnője
azonban nem gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány. Ezt a Szomadéva c. 11. sz.-i szanszkrit verses
gyűjteményben találjuk meg, a „nagy lábú” Bertáéval számos ponton egyező elbeszélésben. A jelző mint a
természetfeletti eredetű, abszolút szépség kifejezője gyakran szerepel a hindu és perzsa mesehősök és -
hősnők epitheton ornansaként. Ŕ Irod. Afert, P.: Dan Motiv von der unterschobenen Braut in der
internationalen Erzählungsliteratur (Schwerin, 1897); Solymossy Sándor: Mesehősnő, aki gyöngyöt sìr és
rñzsát nevet (Ethn., 1917); Eckhardt Sándor: A Berta monda (Ethn., 1937); Liungman, W.: Die
schwedischen Volksmärchen (Wiesbaden, 1953; Typ 240); Delarue, P.ŔTenèze, M. L.: Le conte populaire
français (II., Paris, 1964.).
Kovács Ágnes
1103
GY
gyöngysor: 1. általánosabb értelemben: egymás mellé helyezett, erősìtett, fonalra felfűzött →

gyöngyszemek füzére. Ŕ 2. a Dunántúlon, a Duna mentén, Erdélyben gyöngy, az Alföldön és a hozzá
csatlakozñ felföldi területeken kaláris gyöngysor, galáris Ŕ a korallbñl Ŕ, az É-Tiszántúlon gránát nyakék
egy vagy több sor felfűzött gyöngyből. A 19Ŕ20. sz.-ban a magyar felnőtt parasztlányok és menyecskék
táncos, de templomi ruhájához is országszerte szinte kötelezően hozzá tartozott. A legjelentősebb népi →
ékszer. Sok helyen kislánykortñl öregkorig kinek-kinek megvolt az őt megillető minőségű és mennyiségű
gyöngysora. Szñrványosan hétköznap is viselték, az ékszer kedvelése vagy a betegségektől megñvñ erejébe
vetett hit miatt. Természetes anyagokbñl inkább csak a gyermekek készìtik. A nemes gyöngysor
anyagokat (igazgyöngy, piros korall, sötétvörös gránát) többnyire utánzatokban találjuk a népnél. A
dunántúli gyertyaöntő kisiparosok üreges, vékony falú, kb. 1 cm átmérőjű gömbölyű viaszgyöngyöket
készìtettek matt fehér és piros szìnekben. Országszerte legelterjedtebb a gyári üveggyöngy. Ennek 19. sz.-
i fajtája az üreges, vékony falú cseh fújt üveggyöngy. Legtöbbször gömbölyű, többféle méretben és
szìnben. Jellegzetes az ezüst szìnű. Kisebb méretűeket viseltek pl. a palñcok, nagyméretűeket pl. a
sokácok. A 20. sz.-i öntött, tömör üveggyöngyöket és porcelángyöngyöket a legváltozatosabb formában és
szìnben hordták. Méretük többnyire 0,5 cm alatt van. Részben szìntelenek vagy szìnesen áttetszők,
részben szìnezett átlátszatlanok. A gyöngyszemeket vásárban, búcsúban súlyra mérve vették, és a
gyöngysorokat házilag, helyi ìzlés és divat szerint készìtették. Egy-egy gyöngysort egynemű szemekből
magyarok közt szokás fűzni, tarkán inkább csak a nemzetiségek fűzték a gyöngyöt. Mìg a korabeli városi
viseletben jobbára csak 1, néha 2 gyöngysort viseltek, addig a magyar és más eurñpai parasztviseletekben
egyszerre többet, akár a barokk korban az urak. Parasztfiatalok közt legkedveltebb a piros gyöngysor,
főleg a Dunátñl K-re. A polgárosultabb Dunántúlon a 19. sz.-ban elég általánosak a fehéres, ezüstös
gyöngysorok. Később másutt is a fehér Mária-lány- és menyasszonyi ruhához illő fehér gyöngysorok
lettek általánosak (→ mezőkövesdi matyñ népviselet). A gyászolñ és az idősebb palñcok kék vagy zöld
gyöngysorokat viseltek. Szñrványosan, a szìnesebb népviseletekben két-, néha háromféle szìnű gyöngysort
is felvettek egyszerre. A 19. sz.-ban országosan legalább 7Ŕ8, majd a 20. sz.-ban legfeljebb 5Ŕ6 sort
hordtak. Szìnes, dús sokszoknyás viseletekhez (pl. palñcok) az átlagosnál többet, 20Ŕ30 sort is felvettek.
Az egyszerre viselt gyöngysorok végét gyakran összedolgozzák 1Ŕ1 rongypántra, párnácskára és az arra
varrt kapoccsal vagy hosszan lelñgñ, szìnes, virágos pántlikával erősìtik meg hátul a nyakon. Az alsñ
gyöngysor közepén lehet csüngő: művirág, fémdìsz vagy pénzdarabok (→ lázsiás). Hagyományosan
szorosan a nyakhoz simulnak az azonos hosszúságú gyöngysorok. Ha nagyon széles a nyakék, az alsñ
sorok fokozatosan egyre hosszabbak, és tömött félkörben leomlanak a mellre. A 20. sz.-ban sok helyen
újabb divat, hogy az összes lelñg a mellre, és nagyobb közöket hagynak köztük. Ŕ Irod. Kresz Mária:
Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956); Flñrián Mária: Rimñc népviselete (Balassagyarmat, 1966).
Lány fülbevalñval és gyöngysorral (Désháza, v. Szilágy m.)
Horváth Terézia
gyöngytyúk (lat. Numida meleagris): Ny- és É-Afrika sztyeppés vidékein őshonos, vadon élő szárnyas. A
nálunk tenyésztett fajtaváltozatait i. e. 500 körül Itáliában és Görögo.-ban háziasìtották. Mo.-on
kolostorokban a 13. sz. ñta, majd főúri vadaskertekben a 16. sz. ñta dìszmadárként tartották. Paraszti,
kisüzemi gazdaságokban elszñrtan csak a múlt század végén, nagyobb arányokban pedig a két
világháború között kezdték tartani, főleg a DunaŔTisza közén és a Tiszántúlon, a tanyás gazdálkodási
helyeken. Igénytelen, kevés gondozást kìvánñ állat, szinte félvadon, a mezőn, a szántñföldön találhatñ
rovarokon és gyommagokon kìvül csak téli időben kìván takarmányozást. Nálunk a közönséges,
kékesszürke fajtáját tenyésztették, nevét a tollazata gyöngyszìnéről és tyúkformájárñl kapta.
Balogh István
gyöngyvirág (lat. Convallaria maialis): erdeinkben őshonos virág, a parasztkertek kedvelt dìsznövénye.
Kerti ültetése a középkorban kezdődött. Mo.-on nagyon népszerű volt, a liliomhoz hasonlñan a szüzesség
1104
GY
és a tisztaság jelképévé vált. A virágénekekben, majd a népi lìrában szerelmi szimbñlum, általában a
kedves leány megszñlìtása.
Kósa László
Gyönyörű Bán Kata balladája: → kegyetlen anya
Györffy György (Szucság, 1917Ŕ): történész, tudományos főmunkatárs, a történelemtudományok doktora

(1969). Egy.-i tanulmányai végeztével bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1940). A bp.-i Egyetemi
Könyvtár gyakornoka (1940Ŕ42), a Teleki Pál Tudományos Intézet tanára (1943Ŕ44), a Néptudományi
Intézet ig.-ja (1945Ŕ49), a Történettudomány Intézet munkatársa (1949Ŕ). Magyar őstörténettel,
középkori történeti földrajzzal, a 9Ŕ14. sz.-i magyar és K-eurñpai történettel, foglalkozik. Cikkei
szakfolyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Besenyők és magyarok (Bp., 1940); Krónikáink és a magyar
őstörténet (Bp., 1948); Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az
országig. Ŕ Kurszán és Kurszán vára (Bp., 1959); Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza (I., Bp.,
1963Ŕ66); István király és műve (Bp., 1977).
Györffy István (Karcag, 1884ŔBp., 1939); etnográfus, egyetemi tanár, az MTA l. tagja. Tanulmányait
Kolozsvárt, majd Bp.-en folytatta, történelemŔföldrajz szakos tanári oklevelet szerzett. Az MNM
Néprajzi Osztályának gyakornoka lett. 1912-ben múzeumőr, 1918-ban múzeumig. 1926-tñl a
közgazdasági egy.-en adott elő K-Eurñpa néprajzábñl. 1929-től egy.-i magántanár, 1930-tñl a
bölcsésztudományi karon rendszeresen előadott. 1934-ben egy.-i ny. r. tanárrá nevezték ki, ő szervezte
meg a bp.-i néprajzi tanszéket. 1938-tñl a → Táj- és Népkutatñ Központ vezetője. A magyar nép anyagi
műveltségének kiemelkedő kutatñja. A földrajztudomány iskolákon nevelkedett történeti mñdszer és
szemlélet jelentőségét. Úttörője volt a levéltári forrásokon alapulñ néprajzi kutatásoknak. A korábban
felgyülemlett néprajzi anyagot igyekezett történeti szempontokat érvényesìtve rendszerezni. Ötletekben
gazdag munkahipotézisek felállìtásával igyekezett széles körű szintézisre törekvő kutatásokat
kezdeményezni. Településvizsgálatai nagy hatással voltak a hazai általános településtudományra és a
társtudományokra. A népi gazdálkodás körében végzett kutatásai ösztönzően hatottak a kortárs
etnográfusokra. Fontosak, maradandñ értékűek népi épìtkezési, viseleti kérdéseket tárgyalñ dolgozatai.
Irányt mutatñak voltak néprajzi csoportjainkrñl ìrott történeti megalapozottságú tanulmányai. Szerk.-je
volt Bátky Zsigmonddal és Viski Károllyal együtt A magyarország néprajza c. négykötetes munka IŔII.
kötetének (Bp. 1933Ŕ37 és 1941Ŕ1943), abban több fontos fejezet megìrását is vállalta. Mint egy.-i oktatñ,
később mint tanszékvezető tanár jelentős nevelőmunkát végzett, részben történészek, geográfusok
körében, részben pedig az 1930-as évek derekán indulñ etnográfusnemzedék kinevelésében. Korszerűbb
tudomány- és művelődéspolitika kialakìtását sürgette. Igyekezett a magyar népet veszélyeztető nácizmus
befolyása ellen kulturális egységfrontot létrehozni, és átgondolt művelődési-tudományos ellenállást
ébreszteni, amiben a néprajzi kutatásoknak nagy szerepet szánt. Halála után az egy.-i, főiakolai hallgatñk
közt kialakult legprogresszìvebb mozgalom rñla nevezte el a Györffy Kollégiumot (1940). A Magyar
Néprajzi Társaság 1970-től Györffy nevével emlékérmet alapìtott. Ŕ F. m. Nagykunsági krónika (Karcag,
1922, 1941, 1955); Das Bauwesen der Hirten im ungarischen Tiefland (Debrecen, 1927); Magyar népi
hìmzések. I. A cifraszűr (Bp., 1930); A néphagyomány és a nemzeti művelődés (Bp., 1939); Magyar nép –
Magyar föld (Bp., 1942); Magyar falu – Magyar ház (Bp., 1943); Matyó népviselet (Bp., 1956). Ŕ Irod. K.
Kovács Lászlñ: Gy. I. irodalmi munkássága (Népr. Ért., 1939); Vargyas Lajos; Gy. I. az Alföld
etnográfusa (Nagykunsági krñnika, Bp., 1955); Ortutay Gyula: Gy. I. (Írñk, népek, századok, Bp., 1960);
Illyés Gyula: A magyar nép tudñsa (Ingyen lakoma, Bp., 1964); Szemlélet, mñdszer és eredmény Bátky
Zsigmond, Györffy István és Viski Károly munkásságában (Ethn., 1974).
Györffy István
1105
GY
Györffy István egy művének cìmlapja
Filep Antal
Györffy István Emlékérem: 1970-ben alapìtott kitüntetés, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság
adományoz tagjainak egy-egy kiemelkedő tudományos teljesìtményükért vagy egész addigi életművükért.
Györffy István emlékérem (Szabñ Iván műve)
Az emlékérem hátlapja
György Lajos (Marosvásárhely, 1890ŔKolozsvár, 1950): tanár, irodalomtörténész, folklñrkutatñ, az MTA

r. tagja. Tanulmányait a kolozsvári egy.-en végezte. Mezőkövesden, Kolozsvárt gimn.-i tanár. 1924-től a
Pásztortűz, 1926-tñl az Erdélyi Irodalmi Szemle, 1930-tñl az Erdélyi Múzeum szerk.-je, 1928-tñl a kolozsvári
Báthory-Apor Intézet ig.-ja. 1931-től Bp.-en egy.-i magántanár, 1940Ŕ47 között Kolozsvárt ny. r. tanár.
Összehasonlìtñ tárgytörténeti kutatásai kiemelkedőek. 16Ŕ19. sz.-i histñriás, regényes, anekdotikus
műfajaink nemzetközi kapcsolatai, eredete, vándorlása, hazai pályafutása kérdéskörében könyvtárnyi
tanulmánya jelent meg, mindezek a folklñr és irodalom határkérdéseiről is széles körű tájékoztatást
biztosìtanak. A magyarság néprajza számára elkészìtette az anekdotárñl szñlñ fejezetet. Mint Erdély
bibliográfusa is kiválñ munkát végzett. Ŕ F. m. Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919Ŕ23
(Kolozsvár, 1925); Két dialógus régi magyar irodalmunkban (Kolozsvár, 1928); A Genovéva-legenda és
népkönyve története (Bp., 1929); A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Világjáró
anekdoták (Bp., 1938).
Sándor István
györgyfalvai viselet: a Kolozsvárral szomszédos községnek sok vonásban a → kalotaszegi viselettel egyező
öltözete. Ŕ Irod. Pap Jánossy Magda: Györgyfalva viselete (Ethn., 1971).
Györgyi Erzsébet, Földes Lászlñné (Bp., 1936Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. A bp.-i ELTE
bölcsészettudományi karán szerzett néprajzi-muzeolñgusi oklevelet (1959). Ugyanitt bölcsészdoktori
vizsgát tett (1974). A Néprajzi Múz.-ban működik (1958Ŕ). Népszokásokkal és dìszìtőművészettel
foglalkozik. Tanulmányai szakfolyñiratokban jelennek meg.
győri kocsi, szabadhegyi kocsi: a kisalföldi nagykocsik vagy → szekerek egyik változata. Győri bognárok
(→ kerékgyártñ) és → kovácsok készìtették. Nagyobbrészt fuvarosok használták, de vették a
parasztgazdák is. Jellemzője, hogy → lőcsök helyett négy erős, magas, vasalt → rakonca tartja a deszka
→ szekéroldalakat. Kerekeit erős csavarok tartják a helyükön. Elöl-hátul van a → saroglyája, ezek
görbék. Használják hozzá a szekérkast is háromféle változatban: hosszú → faroskas, első rövid →
szekérkas és hosszú → körülkas változatban. Használñi szerint a városi kövezeten nem zörög úgy, mint a
1106
GY
lőcsös kocsi. Fogatolására két muraközi lñ elég, amelyek a rúdszárnya (→ szekérágas) alatt felakasztott
bókonnyal (→ bñkony) vagy kisefával húznak.
K. Kovács László
Győri puszták: Győr-Komárom megyék Duna melléki, a Rábátñl K-re eső, a → Sokorñaljátñl, a →
Bársonyos vidékétől É-ra fekvő, sìk, helyenként kissé dombosodñ, részben homokos, kavicsos,
alacsonyabb fekvésű, teraszos terület. A Dunába közvetlen leszaladñ patakok, Bakony-erek csapadékát
gyorsan összegyűjtik, elszállìtják, ìgy száraz terület. A honfoglalás ñta magyar népességű. Sűrű, aprñ
falvas településhálñzata a hñdoltság során elpusztult a Tatáért, Komáromért és Győrért folyñ harcokban.
Reliktum községei mellett újjánépesedésében a → Kisalföld északi részének és a felső megyéknek
népessége vett részt, magyarok mellett szlovákok is. Jellegzetessége, hogy jelentős területein nem
telepìtették újjá a falvakat, hanem nagy uradalmi központok, majorok keletkeztek. Jellemző példája
ennek a hìres méneskari telep, Bábolna, amely ma már világhìrű állami gazdasággá vált. Uradalmi
cselédsége, zsellérsége archaikus kultúrát tartott fenn. Részletes vizsgálatával még adñs kutatásunk. A
Győri puszták megjelölés a török pusztìtás kezdeti korszakátñl élő tájnévvé vált. A közigazgatási
beosztásban 1950-ig erre utalt Győr megye Pusztai járásának megnevezése is.
Filep Antal
győri vaskakas: → helyi monda, amely Győr város jelvényéhez, egy vörösrézből készült szélkakashoz
fűződik. Ez a győri Xantus János Múzeumban találhatñ. A monda legrégebbi feljegyzése 1598-bñl valñ, s
egy Bécsben megjelent népének részlete, amely szerint a török dölyfösségében a Vìzikapura aranyozott
kakast helyezett el, és azt mondta, akkor űzik ki őket, amikor ez a kakas kukorékolni fog. Amikor a
törököket kiűzték, az érckakas az erős szélviharban megszñlalt. A mondának több irodalmi változata
ismeretes. A Győr környéki falvak szñhagyományában máig is számos változatban hallhatñ. Ŕ Irod.
Uzsoki András: A győri „vaskakas” jelvény és a hozzá fűződő monda kialakulásának története
(Arrabona, 1961).
Dobos Ilona
gyufatartñ, gyújtótartó: mintegy 6Ŕ8 cm-nyi hosszú, lapos hasáb alakú, fábñl faragott, egy vagy két
felcsapñdñ fedéllel ellátott kis dobozka, amelyben a súrlñdásra is könnyen gyúlladñ kénes gyufát
tartották. Pásztoraink akkor kezdték a maguk számára készìteni, amikor a gyufa használata körükben is
elterjedt. Ezt megelőzőleg városi mesteremberek, fésűsök, fúrñ-faragñk is készìtettek elefántcsontbñl vagy
marhacsontbñl azonos szerkezetű gyufatartñkat. Valñszìnűnek tartjuk, hogy ezeknek a városi eredetű
gyufatartñknak mintájára készültek azok is, amelyeket pásztorok faragtak. A dunántúli pásztorok az egy
darab fábñl faragott, hasáb alakú és mindkét végén nyitott dobozka egyik vagy mindkét végébe
felnyithatñ (felpattinthatñ) keskeny fedelet illesztettek és szeggel rögzìtettek. A felnyithatñ fedeleket Ŕ
amikor felnyitották Ŕ a dobozka oldalában elhelyezett falemez (a zsebkéshez hasonlñ megoldással)
feszìtette, s a fedél csukáskor csattanñ hangot adott. A dunántúli gyufatartñt → karcolt dìszìtéssel, →
spanyolozással és → domború faragással dìszìtették. A dìszìtmények között megtaláljuk a mértanias
szegélydìszt éppúgy, mint a virágokat, az ember- és állatalakokat, a történeti és vallási tárgyú
ábrázolásokat. Ilyen gyufatartñkat a horvát, a szlovén területekről és az osztrák Alpok vidékeiről is
ismerünk. É-Mo.-on a pásztorok hasáb alakú, a kihúzhatñ fedelű tolltartñhoz hasonlñ kis dobozkát
faragtak, s abban tartották a gyufát. Ŕ Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. A Balaton
melléke (Bp., 1911); Haberlandt, A.: Österreichische Volkskunst (Berlin, 1911); Matašovic, A.: Seljaèko
rezbarstvo u slavonsko Posavini (Narodna Starina, XII, Zagreb, 1933); Manga János: Magyar
Gyufatartñ domború faragással (Mernye, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gyufatartñ szarubñl, karccal, sárgìtással dìszìtve (Kapoli Antal munkája, Somogy m.) Bp. Néprajzi
Múzeum
1107
GY
Manga János
Gyulai Pál (Kolozsvár, 1826ŔBp., 1909): irodalomtörténész, egy.-i tanár, az MTA tagja, 1848 tavaszán a
forradalmi márciusi ifjúság egyik szñvivője. Már ifjú korában Kolozsvárt népköltési gyűjtést szervezett.
1860-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. Ő indìtványozta, hogy indìtsák meg a → Magyar Népköltési
Gyűjteményt. A Társaság 1861-ben elfogadta kezdeményezését, s őt bìzta meg a szerkesztéssel (IŔ
III.,1872Ŕ82). Hìrlapokban több ìzben felhìvást tett közzé a népköltészet gyűjtésére. 1870-től az MTA
osztálytitkára, 1879-től a Kisfaludy Társaság elnöke. Bár munkássága mindenekelőtt irodalomtudományi
tárgyú volt, jelentős irodalmi és tudományos tisztségek betöltőjeként állandñan figyelte és értékes
támogatásban részesìtette a magyar népköltészeti gyűjtéseket. A bp.-i egy.-en népköltészeti előadásokat
tartott.
Gyulai Pál
Diószegi Vilmos
Gyurikovits György (Ivanoc, 1780ŔBazin, 1848): történeti, jogi és földrajzi ìrñ, a mo.-i néprajztudomány
egyik előfutára. A nagykőrösi ref. gimnáziumban, valamint a pozsonyi ev. lìceumban és jogakadémián
tanult. Jogi és gazdatiszti pályára lépett. 1825Ŕ1839 között a reform-ogy.-eken Pozsony város követe volt.
Magyar nyelvű ország- és helyismereti munkái nagyobb részben a Tudományos Gyűjteményben láttak
napvilágot. Számos tanulmányt tett közzé németül és latinul is. Korának egyik legkiválñbb könyv- és
kéziratgyűjtője volt. Tudományos érdemeiért 1832-ben az MTA l. tagjává választotta. Ŕ F. m. De situ et
ambitu Slavoniae et Croatiae (Pest, 1844).
Gyurikovits György
Kósa László
Gyurkñ Pál (Nñgrádmegyer, 1869Ŕ? 193?): faragñ. Nñgrád, majd Heves m.-i uradalmi kanász. Munkáit
gyakran GyP névjel és évszám jelöli. Kisebb tárgyak, kanál-, gyufa-, sñ- és fűszertartñ, ivñcsanak, ñn →
berakásos bunkñsbot, ostornyél, választñvìzzel sárgìtott → karcolt dìszìtésű kürt mellett huszáros lócát is
faragott. Művein jñl érződik a pályakezdése idején kiteljesedő → palñc áttört bútor hatása, ezeknek a
készìtőtechnika megkövetelte kazettás felületbeosztását, a dìszìtmény kivághatñságát célzñ, árnyképszerű
fogalmazásmñdját, ill. az ott kedveltté vált témákat (huszárok, erdei élet, kocsmai mulatság) a kis tárgyak
felületére kerülő domborműbe és karcba is átvitte. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: Művészkedő magyar
pásztorok (Bp., 1934); Fél EditŔHofer TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
Gyurkñ Pál készìtette kürt (1899) Bp. Néprajzi Múzeum
1108
GY
K. Csilléry Klára
gyúrt tészta: a legegyszerűbb, különféle összetételben igen változatosan használt tésztaféle. Csupán
lisztből, sñbñl, vìzből állñ változatát pl. a parasztkonyha a következő sült és főtt tésztákhoz használja:
sütik ujjnyi vastagra lapìtva → lepénykenyérnek, vékonyra nyújtva → öntött tésztának, ugyanezt
megtöltve → lepénynek, → bélesnek, → kukoricalepénynek és a → csìramálé tésztahéjaként. Készül
belőle húslevesbe és tésztalevesbe, → tésztakásának és → kifőtt tésztának valñ tészta. Az egyetlen
elnevezés, amely a gyúrt tészta kapcsán Ŕ jñllehet különböző jelentésekben Ŕ az egész nyelvterületen
használatos, a laska, amely a fentieket mind jelöli. Ŕ A főzésre szánt gyúrt tészta a magyar
néptáplálkozásban igen fontos, kialakìtásában és elnevezésében változatos. Elsősorban a húslevesbe valñ
tésztákat gyúrják sok tojással, mindig kisodorják és vidékenként, divatáramlatok szerint váltakozñan
inkább késsel aprñ négyzetekre (pacó, haluska, galuska, sifli), rombuszokra (sifli, apróhaluska, kocka,
zabtészta), cérnametéltnek (csìk, laska) vagy derelyevágñval cifra szélű téglalapokra (cifrapacó, eperlevél)
vágják. Köztük is ünnepi forma a → csigatészta. Legváltozatosabb a húslevesbe valñ tészta az Alföldön
további alakváltozatokkal. Sok tojással készül általában a → tarhonya. Tésztalevesbe, tésztakásának,
kifőtt tésztának kevésbé tojásos, gyakran tojás nélkül készült gyúrt tészta használatos. Egyszerű
kialakìtású változatai elsősorban az É-Tiszántúlon és a Felföldön máig igen kedveltek. Ilyen itt a
tésztacsomñbñl kézzel elaprñzott, két tenyér közt sodorva gömbölyìtett tarhonya nagyságú gombóta,
melynek másutt inkább fémreszelőn aprìtott reszelttészta társa a szokásos. Ugyanitt máig legszìvesebben
és sokoldalúan használják (tésztalevesnek, tésztakásának, kifőtt tésztának) a kisodort levélből, ill. a belőle
vágott széles csìkokbñl kézzel tépkedett tördelt tésztaformát, amely a századfordulñ táján szélesebb
körben, ìgy a dunántúli övezetekben is a kifőtt tészta legkedveltebb formája volt (tördelt tészta, lebbencs,
galuska, csipkedett, csipkedett galuska, haluska, mácsik, csusza). A kifőzni valñ gyúrt tészta országos
általánosìtásban leggyakoribb két formaváltozata ma a metéltre (mácsik, csìkmák, laska, laposka,
szabógallér), ill. kockára (pacñ, haluska, galuska, csusza) vágott alak. A formaváltozatok e célra is az
Alföldön a leggazdagabbak, ahol különféle szélességű metéltek, háromszög alakú (szabógallér) és csipkés
szélű tészta is készül. Az emlìtett legfontosabb csoportokkal a gyúrt tésztafőzésre szánt formaváltozatait
közel sem merìtettük ki, amint a népnyelvi elnevezésekből is csak példákat jelezhettünk. Ezek is
mutatják, hogy azonos elnevezések tájanként, ill. köznyelvi értelmüktől eltérő jelentésűek. Sodrñfa
(csikolófa, sikárló, laskaserìtő) évszázadok ñta tartozik a parasztháztartás felszereléséhez, viszont a
palñcok, D-zalaiak gyúrñdeszka hiányában századunk közepéig mángorlñ-, ill. mosñlapickán vágták fel az
asztalon gyúrt és kisodort tésztát. Parasztházakban levestésztábñl gyakran szárìtanak tartalékot,
egyébként elsősorban az Alföldön készìtenek előre nagyobb mennyiséget tarhonyábñl, lebbencsnek
valñbñl. Ŕ Országszerte kedvelt parasztétel volt korábban a táska. A legegyszerűbb, csak ritkán kissé
tojásos tésztábñl, kézzel rétesszerűen Ŕ de annál vastagabbra Ŕ nyújtva, pirìtott hagymával, túrñval,
mákkal töltve, 10Ŕ15 cm hosszú darabokban, vìzben megfőzve készült. Tejes levesben vagy hagymával,
borssal, paprikával ìzesìtett saját levében ették. A kifőtt tésztaként tálalt → derelye csak kisebb körzetben
hagyományos parasztétel. Ŕ A gyúrt tészta gazdagabb összetételben számos egyéb tészta alapanyaga. Ŕ
Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935).
Kisbán Eszter
gyuszi: → burgonyapép
gyűjtögetés: olyan tevékenység, amelynek során az ember összegyűjti, megszerzi a léte fenntartásához
szükséges természeti javakat, anélkül, hogy azok pñtlásárñl, további termesztéséről gondoskodna. A
gyűjtögetés része a zsákmányolñ gazdálkodásnak, amelybe a növényi és állati világbñl történő
gyűjtögetésen kìvül beletartozik a → halászat és a vadászat is. A gyűjtögetés alacsonyabb gazdálkodási
fok a fölhasznált javakat pñtolni törekvő, ezért a természet munkájába aktìvan beleavatkozñ, a természeti
folyamatokat kedvezően befolyásolni igyekvő termelő gazdálkodásnál. A gyűjtögető életforma határai
nem élesek. Olyan társadalmi alakulat nem ismeretes, amely kizárñlag az állat- és növényvilágbñl valñ
gyűjtögetéssel szerezte be szükségleteit, halászattal vagy vadászattal ne foglalkozott volna. A gyűjtögetés
viszont erőteljesen jellemezheti bizonyos társadalmak élelmiszerszerző tevékenységét. A termelő
gazdálkodásba valñ átmenet is fokozatos. Ŕ A 20. sz.-ban még világszerte éltek a gazdálkodásra jobbára
alkalmatlan, ún. visszavonulási területeken olyan egyszerű, osztálynélküli társadalmak, amelyek anyagi
javaikat túlnyomñrészt gyűjtögetéssel szerezték meg (pl. a Kongñ menti őserdők pigmeusai, a Ceylon
szigeti veddák, az ausztráliai bennszülöttek egy része, a D-amerikai tűzföldi indiánok stb). Ŕ A
gyűjtögetésnek különösen az emberiség történetének korai szakaszaiban volt igen nagy jelentősége. A
hordákba tömörült embercsoportoknak általában nem volt állandñ településük. Vándorlás során
gyűjtötték össze táplálékukat és készìtettek maguknak természetadta nyersanyagokbñl egyszerű
eszközöket, használati tárgyakat. Később, ahol a természeti feltételek lehetővé tették, fokozatosan
1109
GY
kialakult a növénytermesztés és az állattenyésztés, ami a táplálékmennyiség növekedését, fejlettebb

társadalmi munkamegosztást és az anyagi kultúra gyarapodását vonta maga után. A fejlődés során az
osztálytársadalmak különböző formáiban Ŕ az embernek a természettől valñ függése lazulásával
párhuzamosan Ŕ a gyűjtögetés egyre inkább veszìtett gazdasági jelentőségéből, azonban még a
legfejlettebb fokon sem tűnt el teljesen az emberiség életéből. Ŕ A magyarság történetének korai
szakaszában (ugor kor) igen fontos szerepe volt a gyűjtögetésnek. A földművelés és az állattartás
kifejlődésével visszaszorult, de a középkor folyamán mindvégig számba vehető összetevője volt a
jobbágyság létfenntartñ tevékenységének. Jelentősége akkor esett vissza ugrásszerűen, amikor
Magyarország természeti viszonyai az újkorban átalakultak (az erdőterület nagyarányú csökkenése,
pusztásodás, ármentesìtés). Rendszeres tevékenységből alkalmivá, közösség jellegű foglalkozásbñl
jobbára egy-egy specialista (pl. → pákász) vagy falusi szegények, ill. idősebb emberek, gyerekek
foglalkozásává vált. Korlátozñdott a gyűjtögetés területe, csökkent a gyűjtögetett növények száma,
összeszűkült felhasználásuk lehetősége. A magyarság körében a 19Ŕ20. sz.-ban elsősorban a kevésbé
fejlett, elzártabb vidékeken talált számottevő gyűjtögető tevékenységet a néprajzi kutatás (pl. Szernye
mocsár, Ecsedi-láp, Keleti-Kárpátok stb.). Ŕ 1. A növényi gyűjtögetés tárgya és fölhasználása szerint igen
sokfajta. Táplálkozás céljábñl gyűjtögetnek levélféléket, pl. sñskákat, vadsalátákat, csalánt, papsajtot,
kakukkfüvet. Fogyasztják a fák rügyeit, a virágokat (→ bodza), termeseket (→ bükkmakk, tölgymakk), a
vad gyümölcsöket (→ áfonya, → gesztenye, → sulyom, → vackor stb.). Elterjedt a gyökerek gyűjtögetése
(→ baraboly, → édesgyökér, → tátorján) (→ még: gyökérásñ). Napjainkban a városi és a falusi lakosság
egyaránt fogyaszt vadon termett gombafajtákat (→ gombászás). Csemege, gyñgyszer és cukorpñtlñ a
fanedv (→ nyìrvìz). Ismeretes az összegyűjtött → gyanta rágásának szokása, a gyanta ragasztñanyagul is
szolgál. A fakéregből őrölt liszt ìnségeledel. Ŕ → Fakéregből készül bocskor, cserzőanyag, festék, padlñ és
edény (→ kászu) is (→ még: háncsmunka). A taplñgombábñl (→ taplñ) kalapot készìtenek. A gyűjtött
mohát házfedésre, alomnak és a boronaház falának tömìtésére használják. A gallyakat, száraz ágakat
tüzelőfának gyűjtik. Tüzelőül szolgál a legelőn összegyűjtött száraz állati trágya is (→ tőzeg). A
füzesekben, erdőkben szedett vesszőkből kosarakat fonnak (→ vesszőfonás). A nád fontos tetőfedő anyag.
Gyékényből edényeket, használati tárgyakat szőnek és fonnak (→ gyékénymunka). Bizonyos növények
festőanyagul használatosak (→ festőnövények). Széles körű a gyűjtögetett → gyñgynövények alkalmazása
(→ még: csabaìre). Gyűjtögetett növényeket használnak szakrális okbñl (pl. úrnapi körmenet
virágkoszorúinak kötése) és játékszerek készìtésére (pl. gyermekláncfű, pásztortáska). A gyűjtögetés
határterületére esik a takarmányozás céljábñl történő gyűjtögetés. Ismert a fagyöngy és falevél(lomb)
takarmánykiegészìtő szerepe, a réti széna rendszeres kaszálása és gyűjtése már nem sorolhatñ ide. Ŕ 2. Az
állatvilágbñl valñ gyűjtögetés az utñbbi századokban a magyar parasztok körében a növényi
gyűjtögetéshez viszonyìtva kevésbé volt jelentős és elterjedt. Bizonyos formái határterületet alkotnak a
vadászattal (pl. az eszköznélküli vadászattal). A vadméheket kifüstöléssel űzték és pusztìtották el, hogy
lépeikhez hozzáférjenek. Ismert a készletgyűjtő állatok fészkének kifosztása (hörcsög, ürge, pele, mñkus).
Madaraktñl tojást (→ tojásgyűjtés), tollakat → (daru), fiñkákat (táplálék, játék, dìsz és nevelés céljára)
gyűjtögettek. Táplálékul szolgál a → csiga, a béka (→ békászás), a → teknősbéka. A → kìgyñ és a béka
gyűjtése mágikus célt is szolgálhat. Ŕ 3. Az ásványok gyűjtögetése sorában legelterjedtebb az
épìtőanyagok kitermelése: kavics, homok, mészkő (→ mészégető), → darázskő, terméskő. Ismert a sñ
szabad fejtése és a sñsvìz használata (→ sñvágñ). A Duna, a Dráva, az Aranyos és más folyñk homokjábñl
rendszeresen aranyat mostak (→ aranymosás). Az Alföldön ipari célra szokás volt a sziksñ összeseprése
és a salétromfőzés. Az ásványi gyűjtögetéshez tartozik a vìzszerzés is (→ még: borvìz, → lápi kút). Ŕ Irod.
Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahnung von den Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin,
1927); Rapaics Raymund: A kenyér és a táplálékot szolgáltatñ növényeink története (Bp., 1934); Gunda
Béla: A magyar gyűjtögető és zsákmányolñ gazdálkodás kutatása (Bp., 1948); Gunda Béla:
Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Kñs Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968);
Gunda Béla: Gathering of Wild Plants among the Hungarian People (Acta Ethn., 1977).
Kósa László
gyűjtögető játék: a természeti környezet aprñ javainak gyűjtögetése, gyakran → mondñkák

hangoztatásával, étkezés vagy → játékszerek készìtése céljábñl. A gyermek részint a táplálkozás
ösztönétől vezetve, részint a felnőttek megfigyelése nyomán megkeresi és összegyűjtögeti a könnyen
megszerezhető, többnyire növényi javakat. Eszegetésre, szopogatásra gyűjti a papsajtot (isten
kenyérkéje), sñskát, árvacsalán, akác virágját, madársñskát, galagonyát, szőlőkacsot (bajuszt), bogyñkat,
földalatti gumñkat (csicsñka, turbujka vagy tubujka, tobojka), föld alatti gyökeret (páfránygyökér Ŕ
édesgyökér). Játékszer készìtésére gyűjtögeti a fű- és pitypangféléket, útszéli gyomok terméseit, leveleket,
virágok pártáit, szirmait, sőt nagyobb fák (tölgy, juhar, bükk) terméseit is. A gyűjtögető játékhoz tartozik
kisebb állati maradványok gyűjtése is (pl. aprñ csigaházak gyűjtése, felfűzése nyakbavalñ ékszernek). Ŕ
1110
GY
Irod. Gabnai Ferenc: Botanikai gyermekjátékok (Népr. Ért., 1905); N. Bartha Károly: Játék (IV. A
magyarság néprajza, Bp., 1941Ŕ43).
Bogáncsbñl összerakott kis szék, asztal, ágy és dìvány. Ugyanebből készìtenek kis állatalakokat Ŕ pl.
lovacskát Ŕ is (általános).
Rongybaba bogáncs ágyon (általános)
Karperec tökmagbñl (általános)
Szalma nyaklánc (általános)
Lajos Árpád
gyülekezeti ének: → népének
gyümölcskenyér: a népnyelvben gyümölcsös-, körtés-, szemeteskenyér: böjti étel a DNy-Dunántúlon. A

mindennapi → kenyér (itt rozskenyér) tésztájába főtt, aszalt gyümölcsöt dagasztva a háztartásban
készìtik, önállñ ételként fogyasztják, főként karácsony hetében. Hasonlñ étel a 17. sz.-tñl kimutathatñ
Mo.-on a mai Burgenland vidékén. Napjainkig igen elterjedt az összefüggő déli német nyelvterületen, a
francia nyelvhatártñl a szentgotthárdi járásig. Szerepe ott a táplálkozásban és a néphitben igen sokrétű.
Elterjedésterületén belül nem készìtik minden községben, s ahol igen, ott sem valamennyi
parasztcsaládnál. Hazai terjesztésében kimutathatñ a polgárosodñ és értelmiségi falusi rétegek jelentős
szerepe. Ŕ Irod. Burgstaller, E.: Brauchtumsgebäcke und Weihnachtsspeisen. Ein Volkskundlicher
Beitrag zur Österreichischen Kulturgeographie (Linz, 1957); Kisbán Eszter: A gyümölcskenyér és
elterjedésének tanulságai (Ethn., 1961).
Kisbán Eszter
Gyümölcsoltñ Boldogasszony napja: márc. 25-e, a r. k. egyház → Jézus fogantatását (Conceptio Domini,
Conceptio Christi) ünnepli e napon. Amikor Jézus születése napjának megünneplését dec. 25-re tették,
kilenc hñnapot számìtottak visszafelé, s ìgy rögzìtették az ünnep időpontját erre a napra, amelyet már 624
ñta e napon tart az egyház. Magyar elnevezése onnan ered, hogy a fák oltását nálunk ez idő tájt szokták
végezni. Az ünnephez fűződő hiedelmek (→ hiedelem) is ezt tükrözik. Göcsejben azt tartották, hogy
amely fát ezen a napon oltanak, azt nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik belőle. Aki ilyen fát
levág, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az ünnep magyarázatábñl fakad az a hiedelem, hogy az az
asszony, aki Gyümölcsoltñ Boldogasszony napján érintkezik férjével, biztosan teherbe esik.
Manga János
1111
GY
gyümölcssajt: → befőzés
gyümölcstermesztés: 1. a gyümölcsfák állandñ helyen történő gondozása és szaporìtása gyümölcshozam

céljábñl. A gyümölcstermesztés egyike a legrégibb termesztési ágaknak. Az ember igen korán
kiválasztotta a vadon bőven termő fákat, számon tartotta és rendszeresen szüretelte őket (→ hagyásfa).
Az ñkori nagy folyam menti birodalmak az öntözéses növénytermesztés mellett a gyümölcstermesztés
központjai is voltak. A rñmaiaknak szintén fejlett gyümölcskultúrájuk volt. Ŕ Nyelvünk néhány
honfoglalás előtti török jövevényszavának tanúsága szerint a magyarok korán megismerkedtek a
gyümölcskultúrákkal (gyümölcs, → alma, → diñ, → körte, som, → szőlő), azonban nem bizonyos, hogy a
rendszeres gyűjtögetésen, szüretelésen kìvül egyébbel is foglalkoztak. A magyarság a Kárpát-medencében
ismerkedett meg egy sor új gyümölcsfélével, amelyek őshonosak voltak itt, ill. a Balkánrñl kerültek az
ország területére (→ cseresznye, → málna, → mandula, → őszibarack, → szilva stb.). Különösen nagy
jelentősége volt a korabeli Mo.-on a rñmaiak ñta fejlett gyümölcstermesztésű Szerémségnek. A középkori
rendszeres gyümölcstermesztést nemcsak az okleveles feljegyzések, hanem nagyszámú földrajzi név is
bizonyìtja (pl. Váralmás, Érkörtvélyes, Meggyes, Diñsgyőr, Eperjes stb.), amelyek valñszìnűleg gondozott
gyümölcsösök emlékét őrzik. A gyümölcsösöket erdőkből, ligetekből alakìtották ki. A bekerìtett
gyümölcsösök neve vadkert volt (Érsekvadkert, Soltvadkert). A 16. sz.-tñl tudunk tervszerűen ültetett
gyümölcsösökről is. A 17. sz.-ban már kisebb gyümölcskivitele volt Mo.-nak Ausztriába, Cseho.-ba és
Sziléziába (szilva). 1664-ben jelent meg az első magyar nyelvű gyümölcstermesztési szakkönyv, Lippai
János Posoni kertje, amely a korszerű eurñpai termesztési ismeretek mellett a korabeli hazai termelési
tapasztalatokat is összefoglalta. A gyümölcstermesztés újabb fellendülése a 18. sz. végén kezdődött. Ennek
állomásai: az első nagyarányú gyümölcsfa-telepìtések, a Ny-eurñpai és amerikai gyümölcsfajták
meghonosodása, a faiskolák létesìtése és a korszerű gyümölcsnemesìtés megindulása voltak. Ŕ A paraszti
gyümölcstermesztés a 20 sz. közepéig középkori formákat őrzött meg: az erdei és ártéri gyümölcsösök
kertszerű használatát és kertbe foglalását. Kertszerűen használták még az 1930-as években is a Maros D-
erdélyi völgyében és mellékvölgyeiben a ligeteket és erdőket alkotñ diñ- és almafákat (→ gyñgyi alma). A
nedvességet kedvelő alma, körte és szilva kisebb-nagyobb ártéri gyümölcsösöket képezett a Szamos
mentén Nagybányátñl a torkolatig, a Felső-Tisza mentén Dombrádig, a Duna partján és ártéri szigetein a
Csepel-szigettől délre. Ezeket a gyümölcsösöket szabálytalanul ültették, a fák egy része magrñl kelt, vagy
→ homlìtással szaporìtották, egyszerű → oltással nemesìtették. Gondozásuk tavaszi tisztogatásbñl, a
száraz és tört ágak eltávolìtásábñl, újabban hernyñzásbñl állt. Fárñl vagy fa alñl bárkinek joga volt
gyümölcsöt szedni, de a fa rázása, az összeszedett gyümölcs elszállìtása lopásnak számìtott. A
gyümölcsösök általában nem voltak bekerìtve, a családok örökléssel adták tovább a tulajdonjogot. A
tolvajok távoltartására, a hullñ gyümölcs fölszedésére és földolgozására (aszalás) a távol lakñ
tulajdonosok csekélyebb munkaerőt képviselő leányokat, fiatal legényeket, idősebb embereket Ŕ általában
családtagokat Ŕ alkalmaztak. Az ártéri és erdei gyümölcsösök jelentősége a múlt század második felében
az új, bőven termő, nemes fajták elterjedésével visszaesett. A mo.-i gyümölcstermesztés súlypontja
áttevődött a Duna-Tisza közére, majd az 1920-as évektől a Nyìrségre is. A gyümölcsösöket korszerű
mñdszerekkel telepìtették, és a paraszti termelésben előtérbe került az addig kevésbé nevelt kajszibarack,
őszibarack, cseresznye és meggy. Ŕ Kisebb jelentőségű gyümölcstermesztés folyik a házikertekben és a
szőlőhegyeken. A szőlőbeli gyümölcsfaültetést, mivel a nagy lombú fák árnyéka csökkentette a
bortermést, 1848 előtt földesúri rendelkezések tiltották. Ŕ A DunaŔTisza közén a gyümölcstermesztés
nagy területeken szőlővel vegyesen folyik. Az utakat és az országutakat szegélyező gyümölcsfákat az
utñbbi száz évben hivatalos rendeletekre ültették. (→ még: áfonya, → birs, → eperfa, → füge, →
görögdinnye, → gránátalma, → kajszibarack, → mogyorñ, → meggy, → naspolya, → pöszméte, →
ribiszke, → sárgadinnye, → szamñca, → szeder) Ŕ Irod. Szabñ Kálmán: Kecskemét szőllő és
gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Szilády Zoltán: A Maros melléki diñsvölgyek
(Botanikai Közl., 1934); Luby Margit: A szilva hazája (Népr. Ért., 1939); Rapaics Raymund: A magyar
gyümölcs (Bp., 1940); Belényesy Márta: Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században (Népr. Ért.,
1955); Andrásfalvy Bertalan: Dunamenti gyümölcsöskertek (Klny., Bp., 1964). Ŕ 2. Sok mozzanatához
különféle hiedelmek fűződtek. Ismertek voltak a gyümölcsfák ültetésének és oltásának időpontjával
kapcsolatos → előìrások és tilalmak (→ tilalom) pl. újholdkor kell ültetni vagy metszeni, hogy majd a
növő holddal növekedjék a fa, a legjobb faültető nap oktñber 31.; gyümölcsfát Kisboldogasszony és →
Nagyboldogasszony napja között kell ültetni; gyümölcsfát holdtöltekor kell ültetni, hogy sok szép
gyümölcsöt hozzon; gyümölcsfát oltani → Gyümölcsoltñ Boldogasszony napján (március 25.) kell; keddi
napon nem jñ diñfát ültetni, mert keserű lesz a gyümölcse; a diñfát augusztusban lehet nyesni,; a diñfa
tövébe döglött kutyát vagy macskát ástak el, hogy jobban teremjen. Ez az utñbbi hiedelem már a
gyümölcsfák termésének serkentésével van összefüggésben, ilyen pl. még az, hogy a → karácsonyi
morzsát a gyümölcsfa alá szñrják; az első termést a terhes anya eszi meg; szilvaszedéskor megfenyegetik a
szilvafát: „ha jövőre nem teremsz többet, kiváglak!”; az almafát almaszedés után fejszével
1112
GY
megfenyegetik; tavasszal, még virágzás előtt husánggal megverik a terméketlen gyümölcsfákat. Óvják a
gyümölcsfát → szemveréstől is: első virágzáskor feldìszìtik szìnes szalagokkal. Meg lehet rontani a
gyümölcsfát azzal, ha koporsñszeget, nyúlfogat vernek bele. Ismertek voltak a gyümölcsfákkal
kapcsolatban a következő tilalmak: terhes asszony ne másszon a virágzñ fára, mert az elszárad:
gyermektelen asszony ne vegye le az első termést, mert rosszul fog teremni a fa; kedden és pénteken nem
szabad a fát rázni, mert elszárad; nem szabad lerázni a gyümölcsfákrñl a zuzmarát, a ráfagyott havat,
mert elszárad, lehull rñla a gyümölcs.
Kávás fűrész (Átány, Heves m.)
Kisfűrész (Átány, Heves m.)
Bal oldali kép: Hernyñzñ Ŕ Középső kép: Gyümölcsszedő kampñ Ŕ Jobb oldali kép: Ágfűrész (Mind:
Átány, Heves m.)
Gyümölcsfametszés (Monor, Pest m.)
Metszőollñ (Átány, Heves m.)
1113
GY
Gyümölcsöskert a falu szélén (Felsővály, v. Gömör m.)
Filoxérátñl kipusztult szőlők helyére telepìtett gyümölcsös. Előtérben elhagyott borospince (Szádelő, v.
Abaúj-Torna m.)
Régi Duna menti gyümölcsös szállásépülettel (Bátya, Bács-Kiskun m.)
Szilváskert a felsővályi ref. erődtemplom udvarában (v. Gömör m.)
Prés vadalma és vadkörte feldolgozásához (Domokos, Lápos völgye, v. Szolnok-Doboka m.)
1114
GY
Gyümölcskirakodás: „éjjeli gyümölcs” (Kecskemét, 1937)
Kósa LászlóŔHoppál Mihály
gyűrű: karika alakú ékszer, mely a kéz ujjainak tövét körülöveszi. Készülhet önellátñ szinten természetes
ásványi, növényi, állati anyagokbñl. Készen vett ipari termékekből házilag is összeállìthatják. Specialisták
és hivatásos iparosok fémből készìtik (→ ékszer). Lehet füzérszerű, de általában merev, zárt karika.
Képezhet gyűrűt pár soros spirál is. Legegyszerűbb a karikagyűrű: egyenletes szélességű abroncs. A
fejesgyűrű feje a kézhát felől vagy magábñl az abroncsbñl kiszélesìtett szakasz, vagy külön felerősìtett
fémdìsz, esetleg ékkő. Az alföldi réz pásztorgyűrűk fején geometrikus bevert dìsz volt. Ha a kerek, ovális
vagy szögletes fej sima lap, vagy kis vésett virágmotìvum, esetleg monogram van rajta, pecsétgyűrűnek
hìvják, ezzel különböztetve meg a köves gyűrűtől, amelyen általában 3 db, kétféle szìnű kő van a karika
mentén sorba rakva. Ŕ A 19Ŕ20. sz.-i parasztviseletekben elég jelentős, főként ötvösközpontok körül.
Elsősorban nők viselik, ünnepen. Fizikai munkavégzéskor, hétköznap leveszik. A felnőtt ifjúság ékszere a
réz- vagy ezüstgyűrű. A 19. sz. végéig valamelyik kezük középső vagy kisujján hordták a gyűrűt. Később
tették csak a negyedik, népi megjelöléssel „nevetlen ujj”-ukra. Erősebben ékszerkedvelő vidékeken (pl. a
D-Duna mente) a nők mindkét kezük több ujjára, néha mutatñujjukra is húztak 1Ŕ1 vagy 2Ŕ3 gyűrűt is.
Lányok szerelmi ajándékként egyszerre többet is kaptak a legényektől vásárok, búcsúk alkalmával.
Amikor a 20. sz.-ban a parasztviseletekben elterjedt a jegygyűrű, eleinte ezek szolgáltak arra a célra is,
csak később váltotta fel őket az ezüst, majd arany karikagyűrű. Legtöbben csak az esküvői szertartásra
vették fel, akkor is kölcsönkapták. Ŕ A kéz ujjain viselt gyűrűféléket a magyarok a honfoglalás előtt is
hordták. A 11Ŕ13. sz.-ban a köznép bronz- és ezüstgyűrűt viselt. A középkorban csak a menyasszony
kapott jegygyűrűt, a barokk korban már a vőlegény is. Akkor már a „gyűrűsujjon” viselték. Az úri
viseletekben a 17. sz. ñta karikagyűrűt adnak eljegyzésre. Ŕ Irod. Hlatky Mária: A magyar gyűrű (Bp.,
1938); Radajkoviæ, B.: Nakit kod Srba (Beograd, 1969).
Ezüst ajándékgyűrű üvegkövekkel (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Eljegyzési aranygyűrű (Szeremle, Bács-Kiskun m.)
Ezüstgyűrű szìv alakú fejjel (Martos, v. Komárom m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Préselt ezüstgyűrű (Baja környéke, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Lñszőrgyűrű gyöngyökkel (Somorja v. Pozsony m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1115
GY
Pásztor készìtette rézgyűrű (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Lñszörgyűrű gyöngyökkel (Somorja v. Pozsony m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Pásztor készìtette rézgyűrű (Alföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Horváth Terézia
gyűrűváltás: → eljegyzés
1116
12. fejezet - H
Haáz Ferenc Rezső (Szepesbéla, 1883ŔSzékelyudvarhely, 1958): etnográfus, tanár. Képzőművészeti
főiskolát végzett Bp.-en. 1906-tñl a székelyudvarhelyi ref. kollégiumban tanìtott. Diákjaibñl szervezett
csoportokkal néprajzi gyűjtést végzett Udvarhelyszékben. Az összegyűjtött tárgyi anyagbñl több
alkalommal rendezett kiállìtást és kialakìtotta a székelyudvarhelyi múz. néprajzi gyűjteményét.
Szakfolyñiratokban és lapokban megjelent cikkei elsősorban a népművészettel és a népi kisiparral
foglalkoznak. Ŕ Irod. Ferenczi Géza: H. F. R., 1883Ŕ1958 (Ethn., 1958).
Kósa László
habán kerámia: A habánok (→ újkeresztények) magas szintű kerámiai ismerete szoros kapcsolatot mutat
az itáliai Faenza majolikájával. A magyar népi kerámiát forma-, dìszìtménybeli és nem utolsñsorban az
általuk alkalmazott technikai újdonságokkal gazdagìtották. Ez utñbbi szempontbñl a legalapvetőbb, hogy
edényeiket → ñnmázzal fedték; dìszìtményeik szìnei az ún. izzñtűz-szìnek: az antimonsárga (nápolyi
sárga), kobaltkék, mangánlila és a türkizszìnű réz-zöld. Bár nagyobbrészt dìszkerámiát készìtettek, vagy
csak a főúri háztartások edényszükségletét elégìtették ki, gyártottak használati ñlommázas és mázatlan
kerámiát, pl. kályhacsempéket is. A habán kerámia stìluskritikai szempontbñl a következő korszakokra
oszthatñ: 1. a 16Ŕ17. sz.-i habán fajansz beleilleszkedik a mo.-i reneszánsz virágos stìlusába, majd a
hollandiai delfti fajansz fehér-kék stìlusa a jellemző rá. Ŕ 2. A 18. sz.-ban népiesedik, és a kìnai „famille
verte” (amelyben a zöld szìn uralkodik) stìlusa érvényesül, amelynek edényein a korábban kedvelt
növényi motìvumokkal szemben gyakoribb a figurális motìvum. A 18. sz.-i felföldi habán munkát az
erdélyi magyar fazekasok utánozták, de ñlommázas technikával. Ŕ 3. Az előbbi stìlus folytatñdik még a
19. sz. elején, amikor azonban több szlovák fazekasközpont Ŕ Modor, Stomfa Ŕ átveszi a habánok
fajansztechnikáját. Ŕ A 18. sz.-ban sok késő habán tárgyat szállìtottak az ország különböző területére, ìgy
Erdélybe is, ahol többek között „győri” edény néven ismerték. Az utñbbit több erdélyi magyar
fazekasközpont utánozta, de → ñlommázas kivitelben. Edényeik alapszìne általában fehér; a 17. sz. elején
világoskék, majd sötétkék. A sárga alapszìn ritka, főleg a szlovák területen fordul elő az ottani lakosság
ìzlésének megfelelően. Ŕ Legkedveltebb edényformájuk a tál és a tányér. A legkorábbi évszámos rácsos
peremű tál 1598-bñl valñ. A széles peremű, kis öblű tálak a 17Ŕ18. sz.-bñl származnak. Olasz és delfti
hatást mutatnak az ovális és a gerezdes tálak. Nagy mennyiségben készìtettek korsñkat is. Az első
évszámos korsñ 1599-ből valñ; az első mo.-i darab 1606-bñl. Alakjuk tojásdad és gömbforma. A
korábbiakat felnyìlñ ñnfedővel látták el. Különlegesség a gerezdes testű korsñ. A 17. sz. közepén jelent
meg a körte idomú korsñ. Jellegzetes formát képviselnek a négy-, hat- és nyolcszögletes oldalú palackok,
amelyek a 17. sz.-bñl valñk. A legkorábbi 1609-ben készült. E tárgyakon jelenik meg először a szarvas
mint dìszìtőmotìvum. Ezen tárgyak jellegzetessége még az épületcsoportokat ábrázolñ dìszìtmény. A
habánok által készìtett edények között kis boros- és pálinkáshordñk, valamint kézmosñk és vìztartñk is
találhatñk. Patikaedényeik korábban hengeresek, később tojásdad testűek. Mesterjegy vagy monogram
csak a 19. sz.-tñl fedezhető fel edényeiken. Ŕ Irod. Szendrei János: A habánok története Magyarországon
és a habán majolika (Művészi Ipar, 1889); Wartha Vince: Az agyagipar technolñgiája (Bp., 1892);
Landsfeld, H.: Lidové hrnèìøstvi a dţbánkárštvi (Praha, 1950); Krisztinkovich Béla: Haban Pottery (Bp.,
1962); Kresz Mária: Illusztráciñk az erdélyi kerámia történetéhez (Ethn., 1973); Bunta Magda: Az
erdélyi habán kerámia (Bukarest, 1973); Katona Imre: A habán kerámia Magyarországon (Bp., 1974).
Hatszögű habán fajansz palack (1667)
István Erzsébet
habánok: → újkeresztények
1117
H
habarás: a folyadéktartalmú főtt ételek (leves, főzelék, mártás) liszttel valñ sűrìtésének egyszerű, régi
mñdja. A parasztkonyhán máig is sokkal elterjedtebb a nála újabb → rántásnál. Habarásnál a liszt
mindig nyersen kerül az ételbe. Hogy a forrñ lében ne csomñsodjék össze, többnyire előzetesen elkeverik
hideg folyadékban (tejben, tejfelben, vìzben, ill. ezek és tojássárgája keverékében), majd ezt a csurgñs
pépet (eresztéket) csorgatják állandñ keverés közben az ételbe, amellyel összeforralják. A különböző nemű
anyagok, ill. folyadékok összekeveréséhez korábban főúri háztartásokban is használatos habarófa nálunk
legtovább a felföldi parasztháztartásokban maradt meg. Ágas fábñl vágott egyszerűbb változatát otthon
is elkészìtették, korongfejű formája szakmunka. Megfelelői Eurñpában sokfelé máig használatos
konyhaeszközök, archaikus paraszti és modern városi környezetben egyaránt. A nyelét két tenyér közt
sodorgatva használják, innen van a pereszlen elnevezése. Magának a habar (’belekever’) igének
jelentésszűkülése a köznyelvben előrehaladottabb, mint a népnyelvben. A parasztkonyha habart ételei
nem mindig liszttel sűrìtettek, a habarék sokszor csak tiszta tej, tejfel.
Habarñ. Bp. Néprajzi Múzeum
Habarñ (Nñgrádmegyer, Nñgrád m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Kisbán Eszter
habda: → lábbőr
haboknya: két-három méter hosszú, a szájánál tölcsérformában hirtelen kibővülő, vörcsök nélküli
vesszővarsa. A Bodrogközben a tiszai ártér szűk csatornáiba rakják le a tavaszi haljárás idején. Az ungi
Tiszaháton a haboknya 18Ŕ20 méteres varsa, de ennek közelebbi formáját nem ismerjük. A bodrogközi
haboknyához hasonlñ varsát Lengyelo.-ban is használnak. (→ még: trombitavarsa)
Haboknya (Bodrogköz)
Gunda Béla
háborús katonadal, háborús katonanóta: a → katonadal különállñ csoportja, melyet háború idején
időszerű szöveggel énekeltek. A legtöbb háborús katonadal békebeli katonadal átalakìtása, tematikus
csoportjaik is hasonlñk, de bőven van új alkotás is. Szoros rokonság fűzi az előző időszak →
csatadalaihoz, elsősorban az ütközetek leìrásában (Galìcia köröskörül füstölög; Szñlnak ott az ágyúk,
csattognak a kardok...). A Monarchia korábbi balkáni háborúinak dalai is felújulhattak (Boszniában hull
a magyar rakásra...), sőt esetenként a → negyvennyolcas dalok (A csatában selyemzászlñk lobognak...) és
a → kuruc énekek (Jaj, Istenem, hol fogok én meghalni?...) is. A háborús katonadal lényegében az I.
világháború katonadalait jelenti, a II. világháború daltermését nem ismerjük eléggé. A háborús
katonadal többféle hatás eredője, széles körben volt elterjedve, és életfolyamata szinte lázasan felgyorsult:
„a háborúnak, mint valami véres varázslñnak egy intésére fölszabadultak a dalok; fölpattantak százados
és évtizedes zárak... Nemcsak a katonák, a kisgyerekek, a lányok, mindenki dalol és dúdolja a nñtákat;
minduntalan és mindenütt megüti fülünket egy bakanñtábñl kiszakìtott dallam- vagy szövegfoszlány”
(Gömöri Jenő: A nagy háború katona nñtái). Ez az állandñ körforgás és változás az események függvénye
ugyan, de a háborús katonadal nem háborús naplñ, hanem érzelmi visszhang. A változás legtöbbször nem
is megy túl a nevek kicserélésén, és ugyanazok a szövegtìpusok vissza is alakulhatnak békebeli
katonanñtává. A háborús katonadalok inkább csoportosìthatñk tematikusan, mint időrendben, a kettő
olykor egybe is eshet. Így pl. csak kevés dal szñl a háború kitöréséről (Szerbiában megszñlaltak az ágyúk;
Montenegrñ fegyverben áll, megjött a háború...), legfeljebb ún. kincstári alkotások, melyek a többi uszìtñ
jellegű dallal együtt hamarosan ki is hullanak az idő rostáján. Némely esetben → történeti énekek
(Életem áldozom a magyar hazáért; Veszélyben van a mi kedves, szép hazánk...) és népies → műdalok (El
kell menni, mert szñlìt a haza; Már minálunk előre kell menni...) fejezik ki a háborúban valñ részvétel
1118
H
megokolását. Jñval népibbek a leplezetlenül bánatos hangulatú → búcsúdalok (Most akarnak a harctérre
elvinni, Sajnálom a jñ anyámat itthagyni...), nagyobb részük → sorozñnñtábñl van átalakìtva (Sìr az
édesanyám, a szeretőm gyászol, Ellenséges ágyúgolyñ választ el egymástñl...), de még előképénél is jñval
szomorúbb (Kis fegyverem búsan veszem kezembe, Hull a könnyem, mint a zápor a földre...). A harcolñ
katonák dalai is jñrészt a békebeli → kaszárnyanñták átalakìtásai (Felmegyek a doberdñi nagy hegyre;
Sìrhat-rìhat már az az édesanya, Kinek fia oda van a harcba...), olykor még a valñság vastörvényeit is
áttörik (Barna kislány kiment a harctérre; Kedves édesanyám, ha fel akarsz keresni...). E háborús
katonadalok szereplőinek száma sem több, mint egyébként (a katona, kedvese, anyja, bajtársai és
feljebbvalñi); a lìrai hős, a harcolñ katona legalább annyi szállal kötődik az otthonhoz, mint a helyszìnhez
(Írtam a babámnak szomorú tábori levelet; Nyugszok, anyám, nyugszok Galìciában; Siratják majd a
pajtások, Hazahallik a sìrásuk...). Magukrñl a harcokrñl alig tudunk meg valamit, annál gyakoribb a
párbeszéd a katona és az ellenfél (Harmincnégyes, add ide a fegyvered!...), a közlegény és a feljebbvalñ
(Őrmester úr, mitől véres a lába?...), valamint a sebesült és az orvos között (Doktor uram, kérem szépen,
Ne hagyja folyni a vérem!...). Minden a halál látomásába torkollik (Asztalos, készìts koporsñt, Egy egész
ezrednek valñt!...), még a háború végét jelző dalok egy része is elsiratja a bajtársakat (Vége van a
háborúnak, jönnek a katonák...), más részük a → szabadságos katonadal (Oktñberben jönnek haza a
bakák...) átalakìtása. A háborús katonadalok általában nem jutnak el a tiltakozásig. (→ még: békedal, →
hadifogolyének, → hadirokkantvers) Ŕ Irod. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nñtái (Nagybecskerek,
1918); Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).
Katona Imre
háborús történet: az → élménytörténet leggyakoribb fajtája. A valñságos magot tartalmazñ elbeszélések a

többszöri elmondás után mindinkább csiszolñdnak, folklorizálñdnak, céljuk nem a tényközlés többé,
hanem a szñrakoztatás. A távoli országokban történt mesés kalandok elbeszélése mindenkor kedvelt
lehetett a nép között, feljegyzésükre azonban nem került sor. A nagyot mondñ katona alakját formálta
meg Garay János Az obsitos főhősében, Háry Jánosban. A háborús történet jelentősége a
szñhagyományban az utñbbi évtizedekben megnövekedett: a → realisztikus történetek és a
betyártörténetek mindinkább háttérbe szorìtották a tündérmeséket és mitikus elemeket tartalmazñ
mondákat. Falvainkban máig is népszerűek az I. világháborús történetek. A katonai hőstettek
elbeszélésén kìvül az ismeretlen tájak, népek életének, szokásainak megismerése e környezetben az
útleìrások olvasásának élményét helyettesìti. A háborús történetek elbeszélésére férfitársaságban kerül
sor, kocsmában vagy családi összejöveteleken. A háborús visszaemlékezések a történészek számára
forrásanyagul is szolgálnak. (→ még: „igaz” történet, → histñria) Ŕ Irod. Szücs Sándor: Háry János
bajtársai (Szolnok, 1956); Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).
Dobos Ilona
hácsku: → hágcsñ
had: a köznyelvi hadsereg jelentés mellett a népnyelvben aktìv rokoni-baráti csoportot jelölő kifejezés.
Elsősorban a Zagyvátñl keletre eső területeken, az ún. palñcoknál, a Jászságban, az Alföldön,
szñrványosan az Alföld peremterületén és a Dunántúlon használatos. Erdélyben és Ny-Dunántúlon ebben
az értelmezésben ismeretlen. Az északi területeken hadnak mondják az együtt élő nagycsaládokat vagy
rokon kiscsaládokat, a differenciált társadalmú Alföldön viszont rokon, szomszéd, jñbarát aktìv,
összetartñ, egymást segìtő csoportját jelenti. A 17. sz.-ban a török utáni idők újratelepülésének
időszakában a hadak egy-egy falurészt szálltak meg, amelynek nyomai mind a mai napig megmaradtak,
innen ered a „hadas település” szakkifejezés. Ebben az időben a megtelepült hadak gazdasági alapja a
közös, egymás közelében fekvő külső és belső telek, a közös állatállomány, a csoportos település, valamint
a rokonsági, baráti szervezésű gazdásági tevékenység volt. A 19. sz. végére a had közös gazdasági alapját
elvesztve aktìv rokoni, ill. rokoni-baráti csoportra szűkült le. Ŕ A 19. sz.-ban a had mindkét formájában a
településen belül elsősorban közös érdekvédelmi csoport, amelyben nemcsak az apaági rokonság, de a
családbeli asszonyok s ezek rokonsága is beletartozott, alkalomadtán csatlakoztak hozzájuk a
szomszédok, barátok, cselédek s ezek családtagjai. Ilyen alkalmak voltak pl. a követválasztások,
sérelemmegtorlások, házasìtási akciñk, munkaszervezetek kialakìtása stb. Bár a had magja rokonsági
szerveződésen alapult éppen aktivitásánál, társadalmi potenciájánál fogva, a nemzetséggel ellentétben
nem volt jelentős tagjai számára a leszármazás kérdése, bár a hadon belüli tekintély sorrendjében
figyelembe vették. Ugyancsak nem számìtották bele a hadba a meghalt ősöket sem. A had érdekei szerint
az Alföldön rokonok, műrokonok, cselédek, elszegényedett rokonok, tulajdonképpen mindenki, akire
számìtani lehetett, hozzá csatlakozhatott, előnyeiből részesülhetett. Az É-i területeken a palñcoknál a had
erejét felnőtt férfitagjainak száma, a rokonság nagysága, tudata, továbbá a falu társadalmában elfoglalt
1119
H
helyzete határozta meg. Hogy a had legjellemzőbb és legszükségesebb tulajdonsága a tömeg, a sokaság
volt, a egykori értéke is ebben rejlett, az a társadalom véleményében is tükröződött. Sok esetben tekintik
a hadat félelmesnek, veszedelmesnek, akikkel kikezdeni nem volt tanácsos. Ŕ A népnyelvben is kiveszőben
van a had rokonsági csoportként valñ használata, ill. elmarasztalñ, csúfolñ csengése lett. Ŕ Irod. Morvay
Judit: A had és nemzetség fogalmának körülhatárolása (Ethn., 1966).
Morvay Judit
Hadak útja: → Tejút
hadi ének: → csatadal
hadifogolyének, hadifogolydal, hadifogolynóta: a háborús katonadal egyik csoportja, a hadműveletek

során fogságba került katonák táborbeli életéről szñlñ dal. Az I. világháború idején gyűjtöttek néhányat,
melyek korabeli → katonadalok (Korán reggel feltekintek a polcra; Szépen szñl az egyes honvédbanda...),
szomorú hangulatú → népdalok (Amerre én járok, még a fák is sìrnak...) és népies → műdalok
(Gondolatba messze-messze járok...) átalakìtásai. Kevesebb közük van viszont a → rabénekekhez és a →
börtöndalokhoz (Minden jñ családbñl kell fogolynak lenni!..), bár panaszos hangvételük és tematikájuk
eléggé hasonlñ. A tábori életről szñlñ dalok elsősorban a kötött napirendet és a gyenge kosztot emlìtik
(Korán reggel jön az orosz naposa: Keljetek fel, hadifoglyok, csájára!; Itt van a dél, itt van a dél, hiába!
Nem ìzlik a komisz répa hajába...); még a → búcsúdalok is visszatérnek rá (Szibérjai fogságombñl
utazom, A kásátñl, káposztátñl búcsúzom...). A közös sors (A java legények mind foglyok, szegények...),
távollét (Elfújták a takarodñt régen, Árvaságom oly igazán érzem...) és némi humor (Szìjja el az orosz cár
a mahorkát!...), valamint a szabadulás éltető reménye (Hazatérünk szép hazánkba; Lesz még szülőm,
feleségem, göndörhajú szép babám) jellemzi az érzelmi fogantatású hadifogolyénekeket. A búcsúdalok
mintegy összegezik a különféle megprñbáltatásokat (Isten, veled, Szibéria! Búcsút mondunk teneked! Itt
hagyjuk az emberölő ötven fokos hideget...). Némely → mozgalmi dal is a hadifoglyok körében
keletkezett, ìgy pl. Kacsñh Pongrác egyik népies dallamára alkalmazott „Tedd kezembe, kérgeskezű
Tovaris a kezedet!...” kezdetű ének; más, orosz eredetű dalok közvetìtésében is tevékeny részt vállaltak.
(→ még: békedal) Ŕ Irod. Volly István: Előre (Bp., 1943); Katona ImreŔMarñthy JánosŔSzatmári Antal:
A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968).
Katona Imre
hadifogolymunka: → rabmunka
hadigyerök: → zabigyerek
hadirokkantvers: a népi vers válfaja, sebesülés következtében munkaképtelenné vált férfiak sorsárñl
szñlñ, saját szerzésű költemény. A hadirokkantversek a múlt század 60-as évei ñta jelentek meg →
ponyván az ország nagyobb nyomdáiban (Bp., Debrecen, Gyoma, Orosháza, Veszprém stb.). E csaknem
százéves termésből azonban keveset őriztek meg a közkönyvtárak. Az ún. szemérmes koldulás egyik
mñdja volt e röplapok személyes árusìtása, olykor élőszñbeli előadás (szavalat, ének) kìséretében; maguk
a hadirokkantak vándoroltak kisebb-nagyobb körzetben, már a külsejük is elárulta kilétüket
(katonasapka, kitüntetés viselése stb.). A legtöbb verselő kilépett a névtelenségből (pl. Bárány Pál
rokkant, Fehér Jñzsef sebesült katona, Máté Sándor nyomorgñ munkanélküli), sőt a szerzői öntudat
kezdeti jeleivel (pl. vándorköltő, versìrñ stb. kitételek) is találkozunk. Az egyes művek (pl. Alföldi versek,
Magyarország népéhez, Rokkant panaszai stb.), valamint a versek cìmei (Fogsági élményeim, Sötét
éjszakában, A hajnal már hasad, Szerelem és fájdalom stb.) általában hatáskeltőek. Fő téma a
hazaszeretet, a háborús viszontagságok, sebesülés, otthon és család, szerelem, különféle panaszok és
időszerű kérdések. A sebesülésről nem tudunk meg részleteket (Láng-tengerben jártam, Ott veszett a
szárnyam...), gyakori a panasz (Amiñta rokkant lettem, Csak fél ember lett belőlem...), hiányzik viszont a
társadalmi általánosìtás (Milliñk meghaltak Meg elnyomorodtak, Mi haszon belőle?...). A múlt századi
alkotásokban a kuruc (A nagymajtényi sìkon letört a zászlñ...) és az 1848-as (Mi piroslik ott a sìkon
távolban?; Hozd el nagy március második idusát!), az újabb versekben a nacionalista szellem kap hangot.
Őszintébb mondanivalñ a társadalmi panasz (Koldustarisznya, vándorbot; Nem kìvánok, földet, házat,
De hogy állok, az gyalázat!...) és a szemérmes kérés (Ki mit ad, jñ szìvvel adja!...). E → panaszdalok
többségéből is hiányzik a társadalmi általánosìtás (Gyászos egy világ ez, boldogságot rablñ!...).
Panaszosak a családi vonatkozású versek is, a szerző kilétére vonatkozñlag azonban ezekből sem sokat
tudunk meg (Anyám, ha lát, bú tölti el lelkét; Szegény ember volt az apám, Szegénynek születtem én...).
Tartalmi-formai szempontbñl a különféle társadalmi szatìrák a legsikerültebbek (Behozták a luxusadñt
1120
H
nálunk, Örömünkbe majd bukfencet hányunk...). Dallam hìján a hadifogolyénekek prozñdiája gyenge, a
rìmek sántìtanak. A múlt századi költeményeken a népies műdalok, az újabbakon a városi slágerek és
kuplék hatása érződik. (→ még: énekes koldus, → hìrvers, → histñria, → histñriás, → koldusének) Ŕ Irod.
Kñthy Judit: Hadirokkant-versek (Kézirat, Bp., 1970).
Katona Imre
hadnagy: 1. a nemesi község elöljárñja, vezetője, akit a közbirtokossági közgyűlés (→ nemesi

közbirtokosság) választott meg a nemesek közül (főnagy, felügyelő, princpális is volt a neve). A felmerülő
igazgatási és igazságszolgáltatási ügyekben bìrñtársakkal (assessor) együtt ìtélkezett, gazdasági (pl. közös
erdő használata) kérdésekben egyedül vagy nagyobb jelentőségű ügyekben a közgyűlés meghallgatása,
állásfoglalása után intézkedett. Hatáskörére, illetékességére, eljárására nagyjábñl ugyanazok a szabályok
érvényesültek, mint a községi és a városi → bìrñéra. Mezővárosokban, ahol nemesek is laktak, a bìrñ
helyett a hadnagy volt illetékes velük kapcsolatban. Ŕ 2. szabad királyi városokban az utca, mint
igazgatási egység élén a hadnagy állt, mezővárosokban pedig a bìrñnak nyújtott segìtséget rendészeti
kérdésekben. Ŕ 3. a Kiskunságban a 18. sz.-tñl a kertek és a legeltető puszták közbiztonsági szolgálatát
ellátñ tisztség neve. A kerület szintjén a districtuális és a mezei komiszáros járt el. A városi hadnagy az
utcahadnagyokkal, a tizedesekkel, dárdásokkal, botos és vasvillás strázsákkal főleg az istállñkra és
kertekre felügyelt, az éjjeli csavargñkat elfogta, a bitangolñ embereket → fogdába vitte. A pusztázó
hadnagy a közbiztonsági szolgálaton kìvül a közigazgatási rendelkezések végrehajtñja is volt. A →
pusztabìrñ az engedetlen emberért a hadnagyot küldte, és ez a hadnagynak nyargalópénzt fizetett költsége
fedezetére. (→ még: kuriális község, → parasztvármegye) Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi
állattartása (Szeged, 1936); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstñl a török
kiűzéséig (Bp., 1946).
hágatñdeszka: a kézből valñ fedeztetésnél használt, oszlopok közé állìtott, 2 m hosszú és változtathatñ
(130Ŕ180 cm) magasságú deszkakorlát. A kanca hágatásnál farral közvetlenül a korlát mögött áll, a hágñ
méntől a deszka választja el, hogyha hátra rúg, mert nem akarja felvenni a mént, azt a rugásával meg ne
sértse.
Balogh István
hágcsñ, hácsku, lépő: telket, kertet, szőlőt övező kerìtéseken gyalogosok számára kemény tuskñkbñl,
pallñkbñl, sövényből készìtett kezdetleges átjárñ. Olyan helyre épìtik, ahol kapuállìtással nem akarják
megbontani a kerìtést, de a bejárást lehetővé kìvánják tenni. Korábban valñszìnűleg az egész ország
területén elterjedt. A 20. sz.-ban leginkább a peremvidékeken (Ny-Dunántúl, Erdély) használták.
Hágcsñ, a temető felé vezető úton (Tarpa, Szabolcs-Szatmár m.)
1121
H
Hágcsñk: 1. Csehi (Vas m.), 2. Gotorfölde, 3. Bak, 4. Becsvölgye, 5. Lispeszentadorján, 6. Bak, 7.

Mikekarácsonyfa, 8–10. Lasztonya, 11. Pusztamagyarñd (2Ŕ11. Zala m.)
Hágcsñ (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)
Kósa László
hagyásfa: hasznos gyümölcsöt termő fa (vadalma, vadkörte, berkenye, som, szelìd gesztenye, mogyorñ
stb.), melyet erdőirtás alkalmával meghagynak, hogy a szántñföldeken, legelőkön, utak mentén,
mezsgyéken tovább teremjen. A hagyásfákat a napfény jobban éri, más fák nem nyomják el őket, a
lombjuk alatti földet a pihenő állat megtrágyázza, törzsüket simára dörzsöli, s ìgy a kártevő rovarok
elpusztulnak. Mindezek következtében a hagyásfa gyümölcse élvezhetőbb lesz, mint azoknak a vad
fáknak a gyümölcse, amelyek a sűrű erdőben növekednek. A hagyásfa gyümölcsét rendszeresen
összegyűjtik. A Dunántúlon, a palñcoknál, a Zempléni-hegyekben és a Székelyföldön főleg a legelőkön
nagy számban találunk ilyen hagyásfákat. Gyakran még a falusi kertekben is meghagynak egy-egy
hagyásfát. A hasznos gyümölcsöt termő erdei fák kivágását a 17Ŕ18. sz.-ban a székely falutörvények
tiltották. A hagyásfákhoz különböző jogszokások fűződnek. A Hargita-hegységben, aki bő termést hozñ
vadalma- vagy vadkörtefát talál, de a gyümölcs még éretlen, a fa törzsét ágakkal, szalma-, vagy
szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak s ezzel jelzi, hogy a termés le van foglalva. Idegen
utasok, vándorjuhászok, borvizesek, fazekasok a szokásjog alapján azonban szabadon szedhetnek egy
keveset a megjelölt fák gyümölcséből. A Kisalföldön a falu közös legelőjén állñ vadkörtefákra ki-ki rávési
a maga tulajdonjegyét, s ezzel jelzi, hogy igényt tart a fa gyümölcsére, de magát a fát nem vághatja ki. A
hagyásfára tett tulajdonjegy csak a gyümölcs leszedéséig védi a fát, a következő évi termést bárki
lefoglalhatja. Ha a hagyásfa a gazda szántñföldjén áll, akkor gyümölcse a föld tulajdonosáé, de az utas
zavartalanul szedhet a termésből. A hagyásfák a Kárpátok szlovák, román, ukrán lakosai körében is
ismeretesek. A Kaukázusban, Turkesztánban az erdőirtñk egyes fákat szintén megkìmélnek, helyben
1122
H
hagynak, s az ilyen hagyásfák a szántñföldön a települések közelében tovább teremnek, települések

alakulnak ki körülöttük. A hagyásfa Ŕ a vad gyümölcsfákra tett tulajdonjegy tulajdonképpen a
gyümölcstermesztés kezdetét jelzi Ŕ a mesterséges kiválogatás egyik formája. Ŕ Irod. Vavilov, N. I.: Wild
Progenitors of the Fruit Trees of Turkestan and the Caucasus and the Problem of the Origin of Fruit
Trees (Report and Proceeding of the IXth International Horticultural Congress, London, 1930); Rapaics
Raymund: A magyar gyümölcs (Bp., 1940); Gunda Béla: Ancient hungarian survivals of land occupation
(Acta Ethn., 1962); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Ikvai Nándor: Földművelés a
Zempléni-hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967).
Gunda Béla
hagyatkozás: a → kìvánságversek egyik tìpusa, amely az énekes „végrendeletszerű” kìvánságait

tartalmazza. Önállñan, lìrai formában ritkán, csak az új stìlusú népdalokban, pl. katonadalainkban
jelenik meg:
Amég élek, feketébe járok, /:Ha meghalok, sirassatok lányok!:/ Négy szép kislány vigye ki testemet /:Az
ötödik az én körösztömet.:/
Tréfás → bordalaink között is találunk hagyatkozás tárgyút: a borissza férfi kéri, hogy kocsmában érje a
halál és borpincébe (szőlőhegyen stb.) temessék el. Ez az ötlet először a középkori vágáns költészet
kocsmadalaiban bukkant fel (vö. Archipoeta dala). Epikus népköltészetünkben (népballadáinkban) a hős
hagyatkozása igen gyakori befejező mozzanata az alkotásoknak. Népballadáink egyik legtipikusabb
formulája, ez:
Vérem a véreddel egy patakot mossék, Testem a testeddel egy sìrban nyugodjék, Lelkem a lelkeddel egy
istent imádjék!
Ŕ Irod. Küllős Imola: Kìsérlet a magyar népköltészet szerelmi dalainak tipologizálására (Népi Kultúra Ŕ
Népi Társadalom, IV., Bp., 1970).
Küllős Imola
hagyma: → fokhagyma, → vöröshagyma
hagymakalendárium: a népi → időjñslás eszköze, segìtségével előre megjñsolják az esős és száraz

hñnapokat. Országosan ismert és általában → szilveszter napján készìtik, de előfordul más év végi →
naptári ünnepeken is, ìgy pl. → Luca napján. Egy jñkora fej vöröshagymát négyfelé vágtak és
széjjelszedték ìzekre. Kiválasztottak tizenkét egészséges lemezt és mindegyikbe egy csipetnyi sñt szñrtak.
A hagymalemezeket sorban egy tányérba vagy tepsibe tették, megjegyezve, hogy melyik milyen hñnapot
jelöl, és az ñév utolsñ estéjén feltették a kemence tetejére. Újév reggelén megnézték, hogy melyik hñnap
lemezén olvadt el a sñ. Az a hñnap esős lesz, s amelyikben száraz maradt, abban a hñnapban nem lesz eső.
Hoppál Mihály
hagyomány: a közösségi magatartásformák és objektiváciñk nem örökletes programja, a kultúra

invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele;
az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai
kñdokban rögzìtett programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányìtják (pl. a nyelv), amelyek a
megtanulás-elsajátìtás folyamatában válnak a különféle tìpusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak
birtokává, szervezik ezek viselkedését (→ társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e
szimbolizált jelrendszerek összessége. Helytelen az a néprajzi irodalomban megtalálhatñ gyakorlat, amely
a hagyomány köznyelvi értelmét megszorìtás nélkül elfogadja, az „ősi”-vel, „örökség”-gel, a
tudományszak kutatási tárgyával azonosìtja. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Két előadás (Bp., 1947); Gunda Béla:
Műveltségi áramlatok és társadalmi tényezők (Ethn., 1958); Bogatirev, P.ŔJakobson, R.: A folklñr sajátos
alkotásmñdja (Hang Ŕ Jel Ŕ Vers, Bp., 1969); Kontinuität? Geschichtlichkeit und Dauer als
volkskundlisches Problem (Kiadta: Bausinger, H.ŔBrückner, W., Berlin, 1969); Ortutay Gyula:
Tradicionnoe i novoe v narodnoj kul’ture (Szovjetszkaja Etnografija, 1970); Bromlej, Ju. V.: Etnosz i
etnografija (Moszkva, 1973).
1123
H
Haider Edit (Debrecen, 1939Ŕ): etnográfus. A debreceni KLTE-n középiskolai tanári és etnográfusi
képesìtést szerzett (1962). Az MNM muzeolñgusa. A népi gyermekjátékok témakörével foglalkozik. Ŕ F.
m. Bujj, bujj, zöldág... (Népi gyermekjátékgyűjtemény, Borsai Ilonával és Kovács Ágnessel, Bp., 1975);
Kivirágzott a diófa (Népi gyermekjátékok) (Bp., 1977).
háj: az állatok testében a beleket fedő laza szerkezetű zsiradék. A sertésháj felhasználása változatos.
Zsìrrá valñ kiolvasztása a parasztságnál újabb szokás, századunk elejéig országszerte egy darabban
tartñsìtották. Ehhez disznñöléskor a hájat összegöngyölték, hártyájába bevarrták. A hússal, szalonnával
együtt sñzták. Az Alföld nagy részén a → szalonnával együtt füstöletlen maradt, máshol füstölték.
Kñcmadzagbñl, fahasìtványbñl készült hájtartñkban felakasztva tárolták. Tápláléknak készült, pirìtott
kenyérre kenve ették. Orvosságként is használták. A megavasodott háj szekér-, bunda-, csizmakenésre
szolgált. A hájas tészta a parasztkonyhán a 20. sz.-ban terjedt el.
Kisbán Eszter
hajaboka, hajabokázó, hajabuka: a zselicségi (Somogy m.) böjti párválasztñ jellegű leánykörtánc
ismeretlen eredetű elnevezése. Valamely gyermekjátékszerű kìsérő dallam elhomályosult, torzult
kezdőszavaibñl, szövegrészletéből névátvitel útján keletkezhetett. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Morvay
PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954)
Martin György
hajadontartás, hajadonjog: a feudalizmus idején a hajadon leány (aki a férjes nőktől valñ
megkölönböztetésből nem fedte be haját kendővel vagy mással) azon jogát jelentette, hogy amennyiben
atyja vagyonábñl nem örökölt, lakást, nevelést, tartást, ruházatot és férjhezmenetele esetén kiházasìtást
követelhetett magának fiútestvéreitől. Ezek feltételeit és mértékét általában a helyi szokás szerint ìtélték
meg. Ŕ A leányt a lakás apja házában illette meg. Neveléséért az a fiúgyermek volt felelős, aki az apai
házat örökölte. Tartása a gyermekek számátñl és a vagyon mennyiségétől függött; szőlőtermő vidéken az
apa rendszerint e célra a szőlőföld hasznát rendelte. Ha férjhez ment, a kiházasìtás ingñságokbñl (ruha,
ágynemű stb.), pénzből, valamint az eljegyzés és lakodalom költségeinek a viseléséből állt, de erre az ősi
vagyont (→ ősiség) nem lehetett felhasználni, hanem csak a szerzeményit (→ szerzeményi javak). A tartási
és kiházasìtási költségek a fiúörökösöket egyetemlegesen terhelték, de részben az apa végrendelete vagy
megállapodásuk, részben a helyi szokás alapján ettől eltérően is intézkedhettek (→ még: negyed). Ŕ Irod.
Papp Lászlñ: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok
(Bp., 1961).
hajakasztñ: → fésű
hajápolás: Ŕ legáltalánosabb mñdja a zsìrozás volt. A sertés-, kacsa-, libazsìr, szalonna, háj, a tehénvaj
(Erdély), a táblaolaj a férgek ellen védte a férfiak és a nők haját, de megakadályozta a kñcosodást is.
Zsìrozással, később diñolajjal elérték az eszményinek tartott barna hajszìnt is. Szokása a férfifejfedők
tartñsságát, vìzhatlanságát szintén biztosìtotta. A női ruha védelmére vállra terìtett ruhát, hátast
(Ormánság), ill. hajra tekert pántlikát, → kontyruhát használtak. A zsìrozás kb. a századfordulñ ñta
szűnt meg, azñta az asszonyok lúgkészìtéskor azzal, néhol kukoricatorzsa főzetével (Boldog) mossák
hajukat. Ŕ A hajat zilálñdás, kñcosodás megakadályozására a férfiak gombra kötötték, → fésűvel lefogták.
A leányt anyja, az asszonyokat anyñsa fésülte meg, később saját maguk készìtették fel magukat. A
sokszor bonyolult, hosszadalmas fésülködés miatt csak vasárnapra bontották ki hajukat, egyébként csak
az előhajat igazìtották meg. Újabban a vasárnapi felkészìtés a szombati mosással kezdődött. Az előhajat
vékony fonatokban szárìtva, újabban vassal hullámosìtottak. Ahol a lesimìtott előhaj divatozott, lúgos,
szappanos vìzzel vagy a szájbñl fésűre köpködött vìzzel tapasztották össze a hajat, Kalocsa vidékén pedig
cukros vìzzel formálták meg a fürtöket. A női hajat csak büntetésként, főleg erkölcsi vétségért vagy a
néphitben gyökerező szokásbñl vágták le. A D-Dunántúlon az előhajat, a Felföldön
menyasszonykontyoláskor a hátihajat csonkìtották meg, a → főkötő felerősìtésének nehézségeivel Ŕ
praktikus okokkal Ŕ magyarázva utñlag a szokást. Ŕ A hajápolással kapcsolatos előìrások részint
illemszabály-jellegűek, részint a hosszú hajat kìvánták biztosìtani analñgiás úton. Általánosan elterjedt
volt a fésű asztalra helyezésének tilalma, továbbá az az előìrás, hogy fésülködni az ajtñ mögött kell. A →
nagypénteki fésülködés (szomorúfűz alatt vagy folyñ menti réten) a haj dús növését célozta; hasonlñ okbñl
mosták a hajat szomorúfűzág főzetében. Hajat vágni növő hold idején vagy újhold péntekjen kellett, tilos
volt viszont teliholdkor. A kislány első levágott haját szekérnyomba vagy ereszcsurgásba dobták, szintén
1124
H
hajnövesztő céllal. A harmatnak és a vìznek is hajnövelő szerepet tulajdonìtottak. A szentandrásiak a

harmatot a fejükre rázták, a jászberényiek harmatban mosakodtak, hogy hosszú hajuk legyen.
Országosan elterjedtek voltak a hajnövesztő gyermekmondñkák, amelyeket a lányok az esőre kiállva
mondtak. Racionális hajnövesztő szerek is ismeretesek voltak, ìgy pl. gyermek haját tavasszal megvágott
diñfa levével kenték, a Somlñ-vidéken Mária-len teájával mosták. 17. sz.-i kézirat szerint vakond vérével
és béka epéjével háromszor-hatszor be kellett a kopaszodñ fejét kenni, hogy a haj megsűrűsödjék. A
hajhullás megelőzésének céljábñl nem volt szabad talált hajtűt használni, holdfogytán fésülködni; aki
dögöt látott, annak meg kellett húznia háromszor saját haját stb. A haj mint → gyñgyìtñ és → mágikus
eljárások eszköze országszerte általános volt. Használata azon a régi gyökerű elképzelésen alapszik, hogy
a kihullott vagy levágott haj tulajdonosát jelképezi, általa tulajdonosa is befolyásolhatñ. Ennek
megfelelően a beteget lehetett saját hajával vagy a rontñ hajával füstölni (→ szemverés). Göcsejben az
először nyìrt gyermeket a maga hajával fejfájás ellen, Kisküküllő megyében a halottñl félőt a halott
hajával füstölték. A szerelemkeltő eljárásokban kapott nagy szerepe is ezen a nézeten alapszik (→
megétetés); ismert a bajai eljárás, amely szerint a halálát okozhatták valakinek azzal, hogy hajfürtjét
kitűzték a kerìtésre, hogy a szél elvigye. Országszerte általános hit volt, hogy a kihullott, kifésült hajat
nem szabad elszñrni, mert a → túlvilágon számot kell adni rñla. Ezért vagy → tűzbe dobták vagy az egész
életen át gyűjtött hajat a halott mellé tették a koporsñba. (→ még: hajviselet) Ŕ Irod. Fél Edit: A női
ruházkodás Martoson (Népr. Ért., 1942).
Flórián MáriaŔDiószegi Vilmos
hajcsár: 1. a felvásárlás szìnhelyéről az átvételi helyre lábon hajtott jñszágok alkalmi kìsérője, akit a vevő
fogad fel. Korábbi századok hajtñinak vagy hajdúinak újkori megfelelője, akinek mozgáskörzete azonban
jñval kisebb és a kìsért jñszágok, az együttműködő személyek száma is kevesebb. A hajcsárokrñl keveset
tudunk, a Viharsarokban élők valamelyest ismertebbek. Általában jñszággal bánni tudñ nincstelenek
közül kerültek ki, némelyik pásztorként kezdte. A népes mezővárosok melletti kisebb városokban éltek
nagyobb számban. A több megbìzñnak is dolgozñ állandó hajcsár mellett sok volt az ún. szaladó (alkalmi)
hajcsár is, akit a hivatásosak esetleg napszámban fogadtak maguk mellé kìsérőknek. A hajcsárok
összetartottak ugyan, de igyekeztek önállñan dolgozni. Nagyobb gazdák, mészárosok és állatkereskedők
fogadták fel őket; a hajcsár- vagy hajtópénzt csak a vállalás teljesìtése után kapták meg, előleget,
borravalñt, áldomást azonban rendszerint előre kaptak. A hajcsárok saját zsebükre fogadták a kìsérőket,
sokan csak addig tartottak igényt rájuk, mìg a jñszágok menet közben össze nem szoktak. Bizonyos
mértékig állatfajták szerint szakosodtak: legelőkelőbb volt a lóvezető (lñhajcsár), aki alkalmanként
marhákat is hajtott; külön volt birka- és disznóhajcsár. A lovakat négyesével, a marhákat kettesével
összekötve hajtották oszlopban, létszámuktñl függően haladtak hátul és kétoldalt középütt, esetleg elöl is;
a lñvezető úgy ült fel egy szélső, elöl haladñ hátasra, hogy ostorával az egész oszlopot elérje. Még arra is
volt gondjuk, hogy a jñszágokat megismert természetük szerint osszák el. A hajcsárszervezettől függött,
hány jñszágot vállaltak; ezek száma elég szélsőséges határok között ingadozott: 5Ŕ12, kivételesen 32 lovat;
4Ŕ6, nagy csoportban 10Ŕ12 marhát, továbbá 100Ŕ200 juhot is elhajtottak fejenként, az utñbbi esetben
már ott volt a puli is segìtségükre. Néhány napi járñföldre hajtottak, lñval 50Ŕ80, marhával 25Ŕ40,
birkával 25Ŕ30 km-t tettek meg naponta. Útközben kosztrñl, szállásrñl maguk gondoskodtak; legeltették,
etették és itatták, szükség esetén gyñgyìtották is a gondjaikra bìzott állatokat. A hajtñpénzt a jñszágok
száma és a megtett úthossz szerint kapták, esetleg napszámban, de akkor szépen és kényelmesen
haladtak. Az utñbbi időkben már nem gyalogosan hajtottak, hanem csak vonaton kìsérték a szállìtott
jñszágokat, de a tehergépkocsis fuvarozás ezt a foglalkozást is megszüntette. A hajcsárok általában
mulatñs emberek hìrében állottak; közülük kevesen szereztek házat és földet. A hajcsárfoglalkozást meg
kell különböztetnünk a → kupecétől, aki maga vette és adta el haszonnal a lovat vagy a marhát, továbbá
az alkuszétñl (cenzár, szenzál) is, aki csak közvetìtett az eladñ és a vevő között (→ alku); ez utñbbinak
semmiféle kockázata, nem volt. Ŕ Irod. Erdős Kamill: Lñvezetők, marhahajcsárok... (Kézirat az ELTE
Bölcsészkara Tárgyi Néprajzi Tanszékén, Bp., 1960). Ŕ 2. → munkavezető.
Katona Imre
hajdina (lat. Fagopyrum vulgare): kásanövény. Hagyományos mñdon kézzel vetik. Egyenetlenül érő
kalászait könnyen pergő magja miatt szakaszosan aratják. Korábban sarlñval takarìtották be, a század
végétől takarñval ellátott kaszával vágják le, de nem kötik azonnal kévébe, hanem felállìtgatott,
egymásnak döntött markokban szárìtják. Általában kézi cséppel csépelik. Takarmányozásra nyersen
használják (baromfi, lñ). Emberi táplálkozásra csak hántolás-koptatás után megfőzve (a Dunántúlon
kövesztve) alkalmas. Kultúrába vétele valñszìnűleg Közép-Ázsiában (Nepál és Kìna határvidéke) történt.
Előbb K-Ázsiában terjedt, csak a középkor végén ismerték meg Eurñpában (15. sz.), ahol a mérsékelt
égövben (Oroszo., Lengyelo., Németo., Németalföld, É-Franciao.) kezdték termeszteni. Közvetlen átadñi
1125
H
DK-eurñpai török-tatár népek lehettek. Erre utalnak magyar nevei: a hajdina (ném. Heidekorn = pogány
gabona), pohánka (pogány gabona), haricska (görög gabona), tatárka, tönkő, kruppa. Az elnevezések
megvető-lenéző értelműek is (pogánynak vagy tatárnak valñ gabona). Hazánkban a szomszédos német,
lengyel, ukrán területekről a csapadékos, enyhébb éghajlatú dombvidékeken terjedt el termesztése.
Legnagyobb területen Ny-Mo.-on (Sopron, Vas, Zala, Somogy, Baranya megyék), kisebb mértékben az
északi és ÉK-i vidékeken és Erdély némely pontjain vetették. Leginkább kásaként, ritkábban tésztaételek
formájában fogyasztották. A múlt század második felétől rohamosan visszaszorult ez a gabonafajta,
elsősorban a burgonya, ill. a rizs foglalta el helyét a táplálkozásban. Ma Ny-Mo.-on kis területen,
leginkább másodveteményként takarmánynak termesztik. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző
gabonaféléink (Földr. Közl., 1918); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálkozást szolgáltatñ növényeink
története (Bp., 1934); Bödei János: A hajdina termelése és feldolgozása (Ethn., 1937).
Kósa László
hajdiván: két félkörös ìvben meghajlìtott, vékony husángra kifeszìtett hálñ, amely kiterìtett állapotban
kör vagy ellipszis alakú, összehajtva pedig 50Ŕ60 kg széna, szalma elszállìtására alkalmas. Az ìv átmérője
elérheti a 2 m-t, általában 100Ŕ150 cm. Maguk a parasztok állìtják elő házilag. A hajdiván elterjedtsége a
magyar nyelvterületen igen sajátos: ismeretes a Dunántúl D-i, DNy-i részén egy széles összefüggő sávban
a MuraŔDráva vonal mentén. Máshol Ŕ leszámìtva néhány Börzsöny vidéki falut Ŕ teljesen ismeretlen. Ŕ
A hajdiván magyar elnevezései közül a bőgő szñ a legelterjedtebb (Baranya), bizonyára a tárgy nagy
mérete szolgált a névadás alapjául. Kelepce néven ismeretes a Börzsöny hegységben, dobó néven a
Drávaközben. Számos más neve közül emlìthető a kötröc, a petrence, a hajtovány (Drávaszög), a mindegy
(vasi Őrség), a koppantó (Ormánság), a kecele (Göcsej), a merezsa (Szerémség). Egy-egy falubñl ismert
neve: terézsia, kaláta, tragacs, berhe. Ŕ A hajdiván szalmahordñ eszközként megtalálhatñ a drávaközi
szerbek, ill. a D-bácskai szlovákok gazdaságában is krošòa néven. Jñl ismert az Alpok számos vidékén,
ahol a szénhordñ hálñk egyéb változatai is igen kedveltek. Svájci, német, osztrák és É-olasz elterjedtségén
belül a legnagyobb összefüggő folt a Mura-vidéken, Stájero.-ban és Burgenland D-i területén találhatñ.
Ezzel összefügg a szlovén, horvát és D-dunántúli magyar elerjedtsége. Erdélyben és az É-i-Kárpátok
népeinél nyomát sem találni, viszont felbukkan a podoliai és a máramarosi huculoknál. A hajdiván másik
eurñpai centruma a Baltikum, ahonnan a szomszédos belorusz és lengyel területekre is eljutott lett és
litván nevével együtt. Nemcsak szénát és szalmát, de learatott gabonakalászokat is szállìtottak
hajdivánnal. A hajdiván szñrványosan kimutathatñ északnémet és skandináv területen is. Svédo.-ban a
19. sz. végén érte el maximális elterjedtségét, és története nem adatolhatñ a 18. sz. előtt. A hajdiván nagy
múltú eszköze az eurñpai szénagazdagságnak. Használatos volt erdei lomb, avar szállìtására, ill. a téli
almozás munkájában is. Az évszázadok során hol szűkebb területre húzñdott vissza, hol pedig terjedőben
volt. Ŕ Irod. Gönyey Sándor: Szalmahordñ hajdiván a Drávaszögben (Ethn., 1941); Schmidt, L.: Der
Heubogen im südlichen Burgenland (Deutsches Jahrbuch für Volkskunde 1962); Bringéus, Nils-Arvid:
Höbågen Relikt eller novation? (Rig, 47, 1964); Viires, A.: Der Heubogen in Osteuropa (Deutsches
Jahrbuch für Volkskunde, 1964); Gunda Béla: Unkarilaisten talonpoikien kantovälineet (Kotiseutu, 1965,
5. sz.); Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft
Hajdiván (Szalafő, Vas m.)
hajdúhagyományok: a hajdú életforma egykori (16Ŕ18. sz.-i) katonai jellegét tükrözik. Az epikus
hagyományok egy része emléktöredék, másik része mondává formálñdott. A szabad hajdúk sajátos
védelmi rendszert alakìtottak ki: sáncok, földvárak és palánkok, templomvárak (pl. nagyszalontai
csonkatorony), őrtornyok segìtették a lakñsságot a rátörő ellenséggel szemben. A mondák és emlékezések
nagy része ezek romjaihoz vagy határrész-elnevezésekhez fűződik. Főbb csoportjai: 1. → Bocskai István
1126
H
és szabadságharcának emléke. Ŕ 2. Törökellenes küzdelmek. Ezek nagy részét Nagyszalonta, Sarkad és

Gyula környékén tárta fel a kutatás. Többségük a török és magyar végváriak kisebb csatározásainak
emlékét őrzi, szinte kivétel nélkül a hajdúk győzelméről, a törökök nyugtalanìtásárñl, hadicselekről,
tolvajlásokrñl szñlnak. Hőseik valñságban élt hajdúkapitányok és merész tetteket végbevivő mondabeli
katonák (Varga Mihály a „Csavarga”, Bakñ János, Győri Jakab), Ŕ A szilveszter esti kolompolás szokását
Hajdúszoboszlñn a helybeli hajdúk törökökön aratott győzelmével magyarázzák. Ŕ 3. Rácellenes
hagyományok. A hajdúhagyományok katonai jellegét a tánchagyományok is visszatükrözik (→
hajdútánc). Bár a hajdúk utñdai az ország különböző területein Ŕ ìgy a Dunántúlon is Ŕ élnek, egységes
hagyománykörről csupán a Hajdúságban és Biharban beszélhetünk. (→ még: betyárballada, → történeti
monda) Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920); Dankñ Imre: A hajdúnánási
Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethn., 1956); Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke Hajdú-
Bihar mondahagyományában (Déri Múz. Évk.-ve, 1962Ŕ64, Debrecen, 1965).
A nagyszalontai (v. Bihar m.) csonkatorony a 19. sz. második felében
Dobos Ilona
hajdúk: magyar néprajzi csoport a Közép-Tiszántúlon. A hajdú szñ a 16. sz. elején még ’barompásztor,
tehénpásztor’ jelentésben élt. Fegyveres hajdúk védték a feudális magáncsapatoktñl és a portyázñ
törököktől a 16. sz.-i Mo. fontos kiviteli cikkét, az osztrák, bajor és É-itáliai városok piacaira lábon
hajtott szarvasmarhát. Többségük a D-mo.-i végvidékekről elmenekült és elüldözött magyarságbñl került
ki, akikhez különféle délszláv népekből származñk is csatlakoznak. Már a Dñzsa-felkelés leverésekor
törvényt hoztak a hajdúk ellen, de a török hñdoltság előrehaladtával a század végére jelentős katonai
erővé vált a hajdúság. Marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak királyi várakban,
erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben, és háborúk idején válogatás nélkül sarcolták-
pusztìtották a lakosságot. Soraikat állandñan gyarapìtották a földönfutñvá lett jobbágyok és kisnemesek.
Kialakult sajátos katonai szervezetük Ŕ elöljárñikat, kapitányaikat, hadnagyaikat és tizedeseiket maguk
választották Ŕ és jellemző harcmodoruk, melynek lényege a portyázás és lesvetés volt. A hajdúk hivatásos
katonai renddé alakulása a tizenöt éves háborúban (1591Ŕ1606) fejeződött be. Bocskai István nemcsak
katonáivá fogadta, hanem le is telepìtette őket (több mint 9000 vitézt) saját birtokaira: szerződésük
szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek
mindennemű földesúri szolgáltatás alñl. Az első hajdúkiváltságolásokat hamarosan újabbak követték. A
hajdútelepek kiterjedtek a D-Bihartñl a Sajñ-Hernád torkolatáig húzñdñ félkör alakú vidékre, sőt a
Dunántúlon és Erdélyben is akadtak hajdú jellegű települések a várak közelében. Az erdélyi fejedelmek
és a tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosìtñ szerződést. Az utolsñt II.
Rákñczi Ferenc 1708-ban Tarpával. A hajdúk valñban jelentős támaszai voltak a 17. sz.-i függetlenségi
harcoknak, és bár soraikat az 1660Ŕ90 közötti háborúk nagyon megritkìtották, a Rákñczi-
szabadságharcnak is. A tömegben, nagy többségben magánjogilag kiváltsagolt hajdúk szabadságát sem
az országgyűlések, sem a kamara nem ismerte el, s az valñjában meg is szűnt az önállñ erdélyi
fejedelemség bukásával (1690). Mégis általában hajdújoggal éltek a 18. sz. elejéig, és csak a Rákñczi-
szabadságharc bukásával süllyesztették őket jobbágysorba. Sokan nem nyugodtak bele, és pl. az
Esterházyaknak adott bihari hajdú községek több mint száz évig pörösködtek szabadságukért
(Nagyszalonta, Derecske stb.). Az egykori hajdúk egyes településeken belül is megtartották
különállásukat, pl. Berettyñújfaluban ma is van külön Hajdúszer és külön Parasztszer városrész. Csupán a
Bocskai telepìtette hajdúk egy részének, a hat hajdúváros (ún. „öreg hajdúvárosok”) lakñinak sikerült
többszöri birtokcserével megőriznie kiváltságait: Hajdúszoboszlñ, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás,
Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospéres. 1791-től végleg különválván a vármegyei fennhatñságtñl,
önállñ közigazgatási egységet, a Hajdúkerületet alkották, melyet az 1876. évi megyerendezés törölt el és
szervezett Hajdú megyévé. A szabad paraszti állapot a szomszédos kun és jász kerületekhez, valamint a
nagy alföldi mezővárosokhoz hasonlñan a hajdúvárosokban is sajátos mezővárosi helyzetet, önigazgatási
1127
H
autonñmiát és a jobbágyparaszti területekénél jñval több művelődési lehetőséget biztosìtott, amelyből a

18Ŕ19. sz.-ban fejlettebb parasztpolgári kultúra sarjadt ki. A hajdúk történeti és népi kialakulása sok
párhuzamot és hasonlñságot mutat a többi K-eurñpai szabadalmas újkori katonai réteg vagy rend
keletkezésével és történetével. Ilyenek voltak D-Oroszo.-ban a kozákok, a Balkánon a délszláv népeknél a
hajdemákok, a hajdukok, morlákok, martalñcok és haramiák. Ŕ Irod. Császár Edit: A hajdúság
kialakulása és fejlődése (Debrecen, 1932); Szabñ István: A hajdúság kialakulása (Debrecen, 1956); Béres
AndrásŔMñdy György: A Hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Debrecen, 1956); Rácz
István: A hajdúk a XVIII. században (Debrecen, 1969); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969).
Hajdú (Hegyesd, Veszprém m.) 17. sz.-i rézmetszet
Kósa László
hajdúkerület: → kerület
hajdúpalánk: → huszárvár
Hajdúság: történeti-néprajzi tája Tiszántúl középső részén. Eredetileg a hat szabadalmas hajdúváros (az
ún. „öreg hajdúvárosok”): Hajdúszoboszlñ, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúhadház, Hajdúdorog
és Vámospércs határa. Tágabb értelemben az 1876Ŕ1950 között fönnállott Hajdú megye területét, a
hajdúvárosokat és Debrecen környékét értik rajta (→ még: hajdúk).
Löki-Balog-ház Hajdúböszörményben (1940, Hajdú-Bihar m.)
Egy hajdúsámsoni ház kapuja (Hajdú-Bihar m.)
Hajdúsámsoni házak (Hajdú-Bihar m.)
1128
H
Hajdútánc, Kaproncavár (v. Belovár-Körös m.) előterében (17. sz.-i metszet)
Régi tornácos ház (Hajdúnánás, 1939. Hajdú-Bihar m.)
Kósa László
hajdúsági cifraszűr: → debreceni cifraszűr
hajdútánc, hajdótánc (1553-ban először emlìtve): névadñi a 16Ŕ17. sz.-i Mo. gazdasági és katonai életében
fontos szerepet játszñ → hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai
táncát jelentette (→ fegyvertánc), de tágabb átvitt értelemben a korszak általános Ŕ a Kárpát-medence
különböző népeit és vidékeit átfogñ Ŕ népies táncstìlusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint
páros táncként is emlìtik, sőt „jñ hajdútáncos asszony”-rñl is megemlékeznek. A néhány tucat emlìtés,
leìrás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korátñl a Rákñczi-
szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dñzsa, Balassi, Thurzñ Imre,
Zrìnyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolñdñ adatok a táncstìlus egész társadalmat átszövő
divatjárñl tanúskodnak. A 18. sz. elejétől már ritkán emlìtik a források, népszerűségét elvesztve szorul
vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A
hajdútánc két évszázados hazai divatját és eurñpai hìrét a török hñdoltság körülményei magyarázzák. Ŕ
A hajdútánc zenéjéről néhány emlìtés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű
hangszerei, a duda, a töröksìp és a dob kìsérte. Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc
néhány stilizált dallamát is megőrizték (→ ungareszka). Ezek a → kanásztánc-ritmust és a dudazene
jellemző motivikáját hordozñ dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. Ŕ A
történeti források a tánc többféle funkciñjárñl is hìrt adnak: győzelmi torok és udvari mulatságok
virtusos, bemutatñ táncaként járták, de még csata közbeni hajdútáncrñl is tesznek emlìtést. A történeti
emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolñdnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuñz
forgatásával együtt járñ, többnyire kötetlen szerkezetű, harcszerű, vìvñ mozzanatokkal átszőtt férfitáncot
magánosan vagy csoportosan, összefogñdzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A
1129
H
források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogñs jellegét (toborzñk), kiemelik szinte akrobatikus ugrñ és
guggolñ, földhöz lapulñ figuráit, s a táncot kìsérő karjátékrñl, valamint ritmikus kiáltásokrñl is tesznek
emlìtést. Ŕ A hajdútánc átalakult maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncai őrzik.
A magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklñrban több olyan tánc is feltűnik (a magyar →
kanásztánc és → botolñ; a szlovák, goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbñjnicki; az erdélyi román haidãu),
amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolñdnak e történetileg fontos s a Kárpát-
medencei népek tánckincsének összefonñdását tanúsìtñ régi táncfajtához. E táncok a 16Ŕ17. sz.-i
egymástñl elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus szìnezetű elágazásai. A magyar
változatokra a virtuñz, változatos eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggolñ motìvumok, a
román haidãura pedig a botra támaszkodñ gazdag, virtuñz figurázás jellemző. E táncok éppúgy nem
csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem eszköz nélküli és páros, valamint csoportos
formákban is élnek. A hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az újabb
férfitánc, a → verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar táncstìlus kialakuláshoz is hozzájárult. Ŕ
Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian dances (Bp.,
1937); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem (Tanulmányok, Bp., 1954); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ:
Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kresánek, J.: Hùdobnovedné študie (Bratislava,
1959); Martin György: East-European Relations of Hungarian Dance Types (Europa et Hungaria, Bp.,
1965); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969).
Martin György
haj- és szakállnyìrás: megszégyenìtő büntetés volt, amelyet I. István ideje ñta a 18. sz. végéig rendszeresen
alkalmaztak, legutoljára a hajñvontatñ raboknál (szakáll) és a kétes erkölcsű nőknél (haj). A 19. sz. ñta a
haj- és szakállnyìrást egészségügyi és biztonsági okokbñl (a szökés megakadályozására) rendelték el az
elìtélteknél. Népmesékben, népi ìrásokban, népdalokban gyakran történik utalás haj- és szakállnyìrásra.
Ŕ Irod. Vajna Károly: Hazai régi büntetések (II., Bp., 1907).
hajìtñfa: 1. mindkét végén kihegyezett, kb. 65 cm hosszú, 5 cm átmérőjű keményfa karñ. Végeit esetleg
tűzben megpörkölték, hogy tartñsabb legyen. A kiskunsági pásztorok 5Ŕ6 hajìtñfát (cüvek, hajìtófa, karó,
nyárs) kötélhurokban hordtak a vállukon. Verekedésnél a hajìtñfát egyik végénél fogva egymásra
hajìtották, egymást megcüvekelték, támadñ ebekre, farkasokra vetették. A kis- és nagykunsági pásztorok a
századfordulñn még használták a hajìtñfát. A Nagy-Sárrét → pákászai hajìtñfával madarakat ejtettek el.
A 16. sz.-ban Szatmárban emlìtik. „Nem ér egy hajìtñfát” szñlásunk talán ezzel a primitìv vadász- és
verekedőeszközzel függ össze. A nyelvi közlésekben emlìtett hortobágyi hajìtñfa formáját közelebbről
nem ismerjük. A hajìtñfa honfoglalás előtti török eredetű vadász- és verekedő (korábban harci?)
eszközünk s a bumeráng primitìv formája, amelynek variánsai Ŕ gyakran hajlìtott formában Ŕ
Eurñpában már a felső paleolitikumtñl kezdve használatosak voltak. Bátky Zsigmond a régi germánoktñl,
poroszoktñl, oroszoktñl több hajìtñfa-tìpust emlìt. A magyar hajìtñfa analñgiáját a természeti népek
(Marshall-szigetek, Borneñ, Maláj-félsziget) körében is megtaláljuk. A hajìtñfák közé sorolhatñ a kereszt
alakú, bádoggal megerősìtett libucütő, amelyet a felriasztott, → búgattyúval megzavart bibiccsapat közé
dobnak (Balmazújváros). Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ: A hajìtñfa (Magy. Nyelv. 1908); Bátky Zsigmond: A
hajìtñfához (Ethn., 1910); Franz, L.: Alteuropäische Wurfhölzer (kiadta W. Koppers, Festschrift P. W.
Schmidt, Wien, 1928); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon
(Debrecen, 1933); Gunda Béla: The Casting-Staff used by Hungarian Herdsmen and its Ethnological
Significance (London, 1941). Ŕ 2. → játékeszköz
Hajìtñfa: libucütő (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)
Kötegelt hajìtñfa (Bugac, Kecskemét vidéke, Bács-Kiskun m.)
1130
H
Gunda Béla
hajlika, hajlikázás: a D-nyìrségi (Érpatak, Geszteréd) Ŕ olykor aszimmetrikus ritmusú Ŕ böjti, párválasztñ
jellegű leánykörtáncok egyik dalszövegéből (Hajlik a meggyfa...) elvont táncnév. (→ még: karikázñ) Ŕ
Irod. Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIII., Bp., 1970).
Martin György
hajlìtott ház: → L alaprajzú ház
hajnalének, hajnali dal, provanszál alba, francia aube, aubade, német Tagelied: a középkori
trubadúrköltészet kedvelt lìrai daltìpusa, a szerelmesek hajnali ébresztő dala. A lovagnak napfelkelte
előtt el kell válnia kedvesétől, hogy megőrizze annak jñ hìrét. A szerelmeseket a lovag virrasztñ aprñdja,
jñ barátja vagy valamilyen madár (általában pacsirta) dala figyelmezteti a hajnal közeledésére. Az alba
műfaja valñszìnűleg az őr figyelmeztető kiáltásábñl fejlődött ki. Két változata ismeretes: az őr
figyelmeztetése; a búcsúzñ szerelmesek párbeszéde (→ búcsúdal). A hajnalének először a 12. sz. végén
Provence-ban és Franciao.-ban jelent meg, majd egész Ny-Eurñpában elterjedt, és a 16. sz.-ig virágzñ
műfaja volt a szerelmi lìrának. A magyar népköltészetben csak töredékeit találjuk a hajnalének
tìpusának, párosìtñkban és szerelmi dalokban. Népköltészetünk hajnalénekeinek legismertebb sorai ezek
(ill. ezek variánsai): „Szñl a húros madár / Talán megvirrad már / Fordulj felém rñzsám / Magad
maradsz mingyár”. A 16. sz.-tñl lakodalmi szokásként ismert hajnalozás, (→ tyúkverő), hajnalköszöntés
valñszìnűleg nincs összefüggésben a fenti lìrai daltìpussal. Ŕ Irod. Heinrich Gusztáv: A középkori
„Hajnali-dal” (Alba) (Egy. Phil. Közl., 1885); Domokos Pál Péter: Hajnal, hajnalnñta, hajnalozás (Ethn.,
1961).
Küllős Imola
hajnalfa: → májusfa
Hajnalkötöző királyfi: mitikus → mesehős, kalandjairñl jellegzetesen formált → hősmese szñl. Ennek
cselekménye: egy király halálos ágyán meghagyja, hogy sìrját három fia egy-egy éjjelen át őrizze. A fiúk
tüzet raknak, úgy őrködnek. Minden éjjel egy-egy sárkány (vadkan, medve, saskeselyű stb.) jelenik meg,
akik az elhalt király fejét (bőrét) akarják. A fiúk megvìvnak velük, megvédelmezik apjuk holttestét (vagy
csak a legkisebbnek sikerül a király végakaratának eleget tennie; → apjuk sìrját őrző fiúk). A
legkisebbnek kialszik a tüze. Magas fa tetejéről távolban nagy tüzet pillant meg. Útra kel. Útközben
megkötözi az Estét, az Éjfélt és a Hajnalt, hogy addig meg ne virradjon, amìg ő vissza nem tér. A tűz
körül 12 ñriás (rablñ) ül. Hajnalkötöző királyfi nyilával kilő egy tüzes üszköt. Elfogják, arra kényszerìtik,
hogy egy királyi palota ormán levő kakast (kutyát), melytől ők a királyt kirabolni nem tudták, lőjön le. A
királyfi megteszi s bemegy a palotába. Sorra járja a szobákat, s a király, királyné és a
királykisasszony(ok) szobájábñl valamit elhoz, égő gyertyájukat eloltja stb. Az ñriások közben lyukat
ásnak a vár falába. Hajnalkötöző királyfi sorra levágja a fejüket (→ molnár leánya, a), és eltűnik a
palotábñl. Visszatér testvéreihez, útközben elengedi Hajnalt, Éjfélt és Estét. A király keresteti vára
felszabadìtñját. Fogadñt épìttet, melyben mindenki ingyen kap enni-inni, aki elmondja az élete történetét.
A három királyfi is betér ide, Hajnalkötöző királyfit felismerik, a királykisasszony férje és az ország
királya lesz (MNK, 304A* AaTh 304 + H 727*). A mesének gyakran kerete és folytatása az →
állatsñgorok mese (AaTh 552A). A redakciñnak 24 magyar változata ismert az egész magyar
nyelvterületről. A változatok közül Majláth János Pengő c. bonyolult szövege korán ponyvára került
„Arasztos Tñbiás” cìmmel. Több népi szövegünk ennek a származéka. Kriza János „A vadász királyfiak”
c. meséjének Benedek Elek feldolgozásában („A fekete havas”) szintén ismerjük utánamesélt változatát,
változatainak nagyobb részének azonban ìrott-nyomtatott eredetije nem ismert. A középkori
lovagregényekre emlékeztető magot: a királyfi kalandja az ñriásokkal, a vár felszabadìtása és a fogadñ
(AaTh 304) sajátos keretbe foglalják a samanisztikus és a szláv mitolñgiával kapcsolatot tartñ motìvumok
(„apjuk sìrját őrző fiúk”: MNK 304A** „Hajnalkötözés”: H 727*). A redakciñnak közeleső román
változatairñl tudunk, némi rokonságot mutatnak a török változatok is. A mag több-kevesebb eltéréssel
egész Eurñpában ismert. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen
der Brüder Grimm (IŔV., Leipzig, 1913Ŕ31); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II.,
Pécs, 1940); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wielbaden, 1953); Dégh
Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy VIII. Bp., 1955); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I.,
Pécs, 1957); Kuntár Lajos: Az aranyrñzsafa. Vasi népmesék (Szombathely, 1957); Liungman, W.: Die
schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
1131
H
Kovács Ágnes
hajnalozás: → tyúkverő
hajnaltűz: → lakodalmi tűz
hajnaltűztánc: különösen Heves és Borsod vidékén fennmaradt lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok).
Hajnalban a násznép szalmábñl, kñrñbñl tüzet rak a falu szélén vagy az utcán, udvaron, s énekelve,
körtánccal vagy csárdással körültáncolja. A szokás gyakran azonos a menyasszonyporkolással (→
lakodalmi tűz), előfordul azonban az is, hogy a hajnaltűztáncban a menyasszony nem vesz részt. Ŕ Irod.
Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., AŔB. Bp., 1955Ŕ56).
Maácz László
hajñ: → csñnak, → fahajñ
hajñduda, vìziduda: két vagy több fenyődongábñl készült, 150Ŕ200 cm hosszú és 10Ŕ15 cm-re kiöblösödő
végű cső. A dongákat egymástñl tenyérnyi távolságra reáerősìtett mogyorñfa abroncsok tartják össze.
Voltak olyan hajñdudák is, amelyeket egész hosszúságukban hársfahánccsal vagy nyìrfakéreggel
csavartak be. Sìptőkéje nem volt, úgy szñlaltatták meg, mint a trombitát. Ŕ Rendszerint a havasokban
készìtették a hajñdudákat és a → tutajosok hozták le azokat; terményért, élelemért adták cserébe. A
hajñdudával a hajñsok jelt adtak a vìzimalmoknak, legkivált pedig a → révészeknek, hogy előlük minden
akadályt hárìtsanak el, ill. hogy a → kompkötelet idejekorán leeresszék. Némely helyen a folyñk menti
falvak, városok (pl. Szegeden is) ifjúsága is használta szñrakozásaiban a hajñdudát. A hajñduda igen
messze hangzñ, kellemetlen bőgő, sikongñ hangot adott, különösen este, ha öblét a vìz szìnéhez közel
tartották. (→ még: kürt)
K. Kovács László
hajñhúzñ: → hajñvontatñ
hajñkormány: → timon
hajñmalom: folyñk, hajñzhatñ vizek áramlását hasznosìtñ malomszerkezet, amelyet hajñkra, úszñ
testekre helyeznek el, és a sodrñ vìz erejének legjobb kihasználását lehetővé tevő folyñszakaszon
lehorgonyoznak vagy a parthoz kikötnek. A vìzimalmok (→ vìzimalom) között a hajñmalom előnye volt,
hogy a vìz járásának megfelelően változtathatta helyzetét. Hátrányos tulajdonsága, hogy a téli időszakban
jégzajlásmentes kikötőbe kellett vinni, vagy partra kellett vontatni. Ŕ A hajñmalomra vonatkozñ első
adatok a kései ñkorig nyúlnak vissza. Hazai elterjedésükkel a 13. sz.-tñl lehet számolni. A 16Ŕ17. sz.-i
hadsereg-élelmezési problémák megoldása érdekében több újìtást igyekeztek bevezetni a mo.-i
hajñmalmok szerkezetében. Az egykori leìrásokbñl, hajñzási utasìtásokbñl tudunk a hajñmalmok
folyamatos elszaporodásárñl. Mivel némely folyñszakaszon tömegesen fordultak elő, akadályozták
részben maguk a hajñmalmok is, valamint kikötőberendezéseik, horgonyzñ szerelvényeik a hajñzást. A
18. sz.-i hatñsági előìrásokig rögzìtésükhöz nem használtak vasmacskát és vasláncot. Ehelyett szegeket,
cölöpöket vertek le a folyñ fenekére, s ahhoz kötötték ki fűz vagy tölgy gúzzsal a hajñmalmokat; ahol a
cölöpverésre alkalmatlan volt a meder, ott kövekkel megterhelt kasokat süllyesztettek el, és ahhoz
rögzìtették a hajñtesteket. A néprajzi irodalom a Dunán, Tiszán, Szamoson, Maroson, Körösön, Vágon,
Murán, Dráván rögzìtette a hajñmalom használatát. De ismerünk adatokat pl. a Bodrogon s más kisebb
folyñnkon működött hajñmalomokrñl is. A hajñmalmok sok százas tömegéből századunk elejétől egyre
több pusztult el. Pl. a Győr környéki, szigetközi hajñmalmokat az 1945-ben visszavonulñ német katonai
alakulatok süllyesztették el, ill. gyújtották fel. 1950 után az ismétlődő dunai árvizek pusztìtották el az
utolsñ példányokat, úgyhogy az 1951-ben még üzemelő 10Ŕ12 hajñmalombñl ma már egyetlen egy áll
műemléki védelem alatt, helyreállìtva. Tudomásunk van még a közelmúltig a Murán, ill. a Szamoson
működő néhány hajñmalomrñl. A hazai hajñmalmokat két hajñtest összekapcsolásábñl állìtották össze. A
nagyobbik volt a házhajó, nagybontó, a kisebbik a kishajó, kisbontó vagy tombác, de használták a tárhajó
megjelölést is. Használják a tombácos malom kifejezést is a hajñmalom megjelölésére. Ez a közelmúltig
megszokott deszkaoldalú, gerendavázas hajñ Ŕ a dereglye testekre épìtett hajñkkal ellentétben Ŕ kivájt
belsejű fatörzs gerendákra állìtott archaikusabb úszñtestű malmokra utal. Utñbb csak a tárhajñ vagy
kishajñ készült kivájt fatörzsből. A házhajñt és a kishajñt gerendákkal összekapcsolták. A hajñmalom
elején a kapcsolñ gerendákon deszkahìdlást helyeztek el. Ezen közlekedtek a ház- és kishajñ között, de ez
a rész foglalta magába a malom mozgását szabályozñ tiltñt, amely széles deszkatábla volt, s amellyel a két
1132
H
hajñtest közé helyezett vìzi kerekek mozgását állìthatták meg, ha ezt leeresztették, elzárta a vìz útját a
vizeskerék lapátjai előtt, megszüntette a vìz áramlását. A vìzi kereket nagyon erős, kerek vagy sokszögű
keresztmetszetű gerendatengelyre szerelték fel. Voltak olyan vìzi kerekek, amelyeken a hajtñlapátok egy
szakaszbñl álltak, két-három küllősorral s ráffal, de voltak olyanok is, amelyeken két külön szakaszban
álltak a hajtñlapátok. A vìzikerék tengelyének mindkét végét vasalt vaskarikákkal fogták közre, a
tengelygerenda közepébe pedig vas tengelyvégeket vertek be, ezeken forgott a vìzi kerék a hajñtestekre
rögzìtett fémperselyekben. A házhajñban volt a vìzi kerékre felszerelt nagy fogaskerék, amely a
vìzáramlás energiáját közvetlenül átadta a malomgépezetnek, ill. a forgássìkokat és forgássebességet
átalakìtñ fogaskerék áttételnek. A hajñmalmokban egy-két kőpárral dolgoztak. A 19. sz. folyamán a
hajñmalmokat gondosan felszerelték szitagépezetekkel, hogy az őrlemények minőségét javìtani tudják. A
hengerszékes malomtechnika elterjedésével a hajñmalmok kőpadjait is sok helyütt leszerelték, és ide őrlő
hengereket épìtettek be. Az őrlő szerkezeteket általában teljesen zárt malomház foglalta magába. Ezek
nem voltak lepadlásolva. Fedélszékükbe benyúltak az egyes gépszerkezetek. A Murán használt
hajñmalmok között azonban volt olyan, amelyik nyitott oldalú. A gépeket csak egyszerű nyeregtető védte.
A Duna, Tisza, Vág, Szamos stb. folyñinkon dolgozñ hajñmalmaink azonban mind gondosan burkolt
kivitelben készültek. Előfordult, hogy manzardszerűen magasìtott oldalhomlokzatú volt a fedélszék. Az
általában kontyolt tetőket zsindellyel fedték. A hajñmalmok vizeinken rendszerint csoportokban
dolgoztak. Egy-egy körzet hajñmalmai meghatározott helyeken és meghatározott rend szerint köthettek
ki. Kapcsolataikat, kötelességeiket nemcsak a hatñságok, hanem a molnárok élő szokásjoga szabályozta.
A munkában szorosan egymásra utalt hajñmolnárok gazdag céhhagyományokat fejlesztettek ki, eleven
szervezeti életet éltek, amit annál is inkább megtehettek, mivel egy-egy közepes városban, községben is
nagy volt a számuk. A múlt századi pesti, ñbudai, budai városképek, látképek is a hajñmalmok tucatjait
örökìtették meg. Szolnok, Szeged, Csongrád, Szentes gazdasági életében is nagy szerepük volt a sok →
szárazmalom és → szélmalom mellett is. Szegeden a lisztelő hajñmalmokon kìvül paprikaőrléssel
foglalkozñk is voltak. Működött szállásra berendezett hajñmalom is. Miután a hajñmalmok a vìzálláshoz,
sodráshoz alkalmazkodva gyakran változtatták helyüket, sokfelé az őrlendő gabonát, ill. a kész őrleményt
a hajñmolnárok szállìtották el, ill. vissza dereglyéiken, burcselláikon, kishajñikon. Ilyenkor adott helyen
állandñ kikötőhelyet tartottak fenn. Ha azonban lehetséges volt, olyan helyen horgonyozták le malmaikat,
ahol tengelyen könnyen megközelìthették őket. A partközelben állñ hajñmalomra padlñhìdon lehetett
bejárni s a terhet be- és kirakodni. Ŕ Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914);
Mendele Ferenc: Ráckevei hajñmalom (Technikatörténeti Szle, 1962); Vargha Lászlñ: Az uszñdi
hajñmalom (Népr. Ért., 1965); Pongrácz Pál: Régi malomépìtészet (Bp., 1967); Czigány Béla: Adatok a
Győr megyei hajñsmolnárok életéhez (Arrabona, 1963Ŕ1970).
Hajñmalmok Óbudánál (Rohbock Lajos metszete)
Hajñmalom a Dunán (20. sz. eleje)
Hajñmalom a Szamoson (Tomány, v. Szatmár m.)
1133
H
Filep Antal
hajñs: vìzi szállìtással foglalkozñ munkásember vagy vállalkozñ. Hajñs szavunk oklevelesen 1395 ñta
ismert, de a rendszeres hazai hajñzásrñl az Árpád-kor elejétől számos adalék vall. Különösen élénk
hajñzás volt a Dunán, Tiszán, Maroson, Dráván. Kisebb folyñink, pl. a Szamos, Körös forgalma sem
elhanyagolhatñ. Vìz menti mezővárosok polgárai között nem voltak ritkák már a középkor végén sem a
hajñsok, gazdák, hajñtulajdonos vállalkozñk. A hajñzás gazdasági térhñdìtásával a középkor ñta jelentős
szerepe volt hajñsainknak városaink fejlődésében (Szeged, Győr, Baja, Komárom stb.). A vasúthálñzat
kiépìtéséig a tradicionális közösségeink keretei között élő hajñsok jellegzetes társadalmi réteget alkottak.
A tulajdonos vagy munkaadñ hajósgazda tőkés viszonyok között fő- (→ vállalkozñ) vagy → alvállalkozñ;
az állandñ személyzetből legfőbb szakértő a kormányos, ő egyben a gazda helyettese is, s ennek
megfelelően → hajñvontatñkat is fogadhat fel. A gőzhajñzás előtti tìpusokon külön ún. hetesek (hétszámos,
hetibéres) látták el a hajñn adñdñ teendőket, segìtettek a fennakadt kötél kiszabadìtásában stb. Segédjük
a mecsár (napos) rendszerint az egymást váltva pihenő munkásokbñl került ki. Kisegìtő munkát végzett a
serdülő vagy kiskorú inas. A személyzet és a szakosìtott munkamegosztás hajñtìpusonként változott
(homok-, sñhajñ, zöldséges kofahajñ, kotrñ- és sárhajñ, uszály, gőzhajñ stb.), a gőzhajñzás kifejlődésével
képesìtéshez kötött szakmunkává vált. A városokban fejlett céhszerű szervezeteik működtek. A hajñsélet
alkalmat adott a mñdosabb paraszti szinten vagy afölött valñ megélhetésre, lehetőséget kìnált a
gazdagodásra, polgári sorba valñ emelkedésre. A hajñzás a falusi, városi szegény zsellér-réteg fölé
emelkedést, biztonságosabb megélhetést jelentett. A 18. sz. végétől az első hazai gabonakonjunktúrákkal
párhuzamosan a hajñsok és a velük kapcsolatos alkalmazottak száma gyorsan növekedett. A
hagyományos hajñsélet a 19. sz. végére elvesztette jelentőségét, az utolsñ hajñsok századunk harmincas-
negyvenes éveiben hagytak fel mesterségükkel. A hazai hajñsok között külön speciális réteget képeztek a
rácok (szerbek). Hajñzásunk súlyára jellemző, hogy a dunai hajñs nemzetközi érintkezésében mint
közvetìtő nyelvnek a magyarnak nagy szerepe volt a legutñbbi időkig. A hajñsélet szépirodalmunk számos
feledhetetlen alkotásában is megörökìtést nyert. Ezek az ìrások sokszor ma már néprajzi, történeti
forrásértékűek (Jñkai Mñr: Aranyember, Tömörkény István novellái, tárcái, pl. Vizenjárñk és kétkezi
munkások). Ŕ Irod. Tömörkény István: Szegedi vìzenjárñk (Népr. Ért., 1906); Kovács Sándor: A drávai
hajñsok és talpasok élete (Népünk hagyományaibñl, Bp., 1956); Csermák Géza: A magyar hajñzás
múltjábñl (Bp., 1956); Betkovszki Jenő: Tiszai hajñsélet (Szolnok, 1961); Katona Imre: Átmeneti
bérmunkaformák (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914, II. szerk. Szabñ
István, Bp., 1965); Kuczy Károly: Vìzi élet, népi hajñzás Foktőn (Kalocsa, 1976).
Filep AntalŔKatona Imre
hajñsdal, hajósnóta: népi lìránk foglalkozáshoz kötött csoportja, gyalogos vagy lovas hajñvontatñk életéről
szñlñ dal. A gőzhajñzás elterjedése a régi életformával együtt a dalok ismeretét is háttérbe szorìtotta.
Adataink hézagosak, nem ismerünk pl. az oroszhoz hasonlñ hajñhúzñ nñtát, erre legfeljebb egyes dalok
→ refrénjei (Ej-haj, fogd meg jñl! Ej-haj, húzd meg jñl!...) utalnak, sőt némileg a lovas vontatással is
hasonlñ a helyzet (Hajlñ, hajlñ! A vontatñ ustora jaj de szépen szñl!; Mennél jobban: haj, lñ! haj, lñ!
Annál jobban mén a hajñ...). Kevés a régi életformára utalñ teljes szöveg, mindössze néhány tìpusra
korlátozñdik (Onnan alñl jön egy hajñ, Húzza aztat harminchat lñ. Káromkodik a kormányos, Kinek
neve Jéri János...). A hajñsdalok többsége indulás, pihenő és megérkezés idején énekelt többnyire tréfás,
nemegyszer kétértelmű → mulatñnñta, melyet bizonyos szertartásossággal énekeltek. (Pl. a sorvégeket
nyújtottan, az utolsñ sort röviden énekelték a következő → bordalban: Mén a Tiszán a hajñ, huja-hó;
Húzza két kis girhes lñ, huja-hó! Ha elszakad a kötééél, Hasra esnek a lovak...) A hajñsok tréfábñl
magukat is nevezhették „lovak”-nak dalaikban, a „húzás” (vontatás) kifejezést pedig átvitték az ivásra
(Egyet-kettőt húzd meg!...) vagy a zenére (Húzd meg, húzd meg, szép csendesen, Hogy a szìve
megrepedjen! Repedjen meg örömébe, bújába! Ott mulat egy hajñslegény magában...); → szerelmi dalaik
is hasonlñan áttételesek (Most akadtam egy hajñra, Övedző nélkül valñra. Én vagyok az övedzője, Barna
rñzsám szeretője), → tréfás dalaik pedig rendszerint többértelműek; olykor eredetük ki is nyomozhatñ (l.
Fékom azt a terömtötte! Összetörött a deröglye; Káromkodik a kormányos, Kinek neve Jéri János. 2.
Eszem-adta teremtette, Elñdzñdott a dereglye! Uccu, pajtás, üssünk karñt, Kössük hozzá terhes hajñt!...).
A hajñsdalok képei a vìz mentén lakñk különféle lìrai dalaiba is bekerültek (Alulrñl jön egy öreg vontatñ,
Azt kérdezi: van-e zab eladñ? Árpa is van, mégis zabot mérnek. Jobb a lánynak, mint a menyecskének;
Csütörtökön vërradñra Ültem a bánathajñra; Duna vize alig birgya, Mindön bánatomat hozza; Túr alatt
foly a Berettyñ. De szépen lebeg a hajñ! Bánatos hajñra ültem, Jaj, de hamar elmerültem!...). Kevesebbet
tudunk a gőzhajñkon szolgálñ legénység dalairñl, a jelek szerint csak a bordalok hagyományát folytatták
(Mén a hajñ lefelé, Bodor füstje főfelé. Addig igyunk, jñ testvérek, Még a hajñ ideér!). (→ még: halászdal)
Ŕ Irod. Népünk hagyományaibñl (szerk. Igaz MáriaŔMorvay PéterŔSimon Jñzsefné; Bp., 1956); Gráfik
Imre: Szállìtás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).
1134
H
Katona Imre
hajñsgazda: → hajñvontatñ banda
hajñsünnep: → dángubálás
hajñvontatás: a → fahajñknak állati vagy emberi erővel, a folyñ árja ellenében történt vontatása, húzása.
Leginkább lovas fogatokkal végezték; öszvérfogatot ritkán, szamarat sohasem alkalmaztak
hajñvontatásra, az ökörfogat lassúsága miatt nem volt kifizetődő. Az ökör azért sem jöhetett számìtásba,
mert azzal nagyon nehéz lett volna az → átköltözést végrehajtani. A vontatñ fogatok épp úgy nem
tartoztak a hajñhoz, mint a hajñsnép sem. A vontató fogatot, a cúgot a hajñvontatásra társult → kocsisok
vagy → fuvarosok lovai s maguk a kocsisok alkották. A → fogat vagy cúg nagysága mindig a hajñ
nagyságátñl, a folyñ sebességétől, vìzállásátñl, valamint attñl függött, hogy teher alá (üresen) mentek-e,
vagy terhelt hajñt kellett vontatni. Bármilyen hajñt csak a következő feltételek biztosìtása után lehetett
vontatni: mindenekelőtt szükség volt kormányosra, aki lehetett maga a hajñ tulajdonosa is, a kormányos
volt a hajñ felelős parancsnoka a hajñvontatás alatt; szükség volt továbbá hajósnépre, hajñsokra is, a hajñ
nagysága szerint 6Ŕ8 vagy 12 férfira, akik kikelettől kifagyásig szerződtek a hajñra, és szükség volt a
vontatñ fogatra vagy cúgra. Mindezekről a hajñsgazda, a hajñ tulajdonosa gondoskodott. A hajñsnépet
természetesen nem egyenként szedte össze, hanem megállapodott a kráncmajszterrel, aki aztán mint →
bandagazda összeszedte az embereket. A kocsisokat, fuvarosokat, vagyis a vontatñ fogatot is a hajñsgazda
fogadta fel, vagy az ő képviseletében a kormányos, aki ezt úgy csinálta, hogy szñlt egy vállalkozñ
kocsisnak: a kocsisgazdának, fuvarosgazdának, szekeresgazdának vagy más néven kaparásnak (Szeged),
aki aztán összeállìtotta a cúgot. Rendszerint 2, 3 vagy 5 kocsis állt cimborába a hajñ nagysága szerinti
lñszámmal. A kocsisok, ellentétben a hajñsokkal, mindig csak egyszeri vontatásra szegődtek a hajñhoz: az
elindulás helyétől a célig vontatták a hajñt. Igyekeztek minél gyorsabban célhoz érni, s minthogy
szakmányba, átalányba vállalták a munkát, nem örültek a → dángubálásnak. Miként a hajñsok, a
kocsisok is maguk gondoskodtak élelmezésükről és lovaik takarmányozásárñl. Mivel lefelé nem kellett
vontatni a hajñt, a kocsisok a cél elérése után igyekeztek haza, hogy újabb fuvart vállaljanak. A hazafelé
vivő utat szekéren tették meg, ezért szekereiket mindig magukkal vitték, azokat szétszedett állapotban a
basaljában helyezték el, ugyanide rakták lovaik abrakját is, ha nem volt a hajñn erre a célra külön ún.
zabhombár. A takarmányt, ha kellett, mindig útközben szerezték be a falvakban, vagy a part menti
csárdák gazdáinál, leginkább azonban azzal voltak, amit a lovak a pihenők alkalmával és éjjel legeltek. A
vontatñ fogatnak jñl összeszokottnak kellett lennie; szükség volt egy megbìzhatñ ügyes lñra, amelyik az
élen haladt és betöltötte a vezérló, a preznyák szerepét. A preznyák feladata volt, hogy a vontatñláncot
vagy rudat mindig kifeszìtve tartsa. A preznyák rendszerint egyedül is elvezette a fogatot; mindig tudta,
hogy hol kell haladnia, és diktálta a többieknek a tempñt. Legtöbbször azonban az egyik kocsis
irányìtotta vezetve, esetleg fel is ült rá. Ezt a kocsist első kocsisnak, vagy pedig a lñ után preznyáknak
nevezték. A fogatban volt nyerges lñ is, rendszerint a vìz felőli utolsñ lñ. Nyeregből csak a magyar
kocsisok hajtottak, de azok is csak akkor, ha sok volt a lñ; a „rác”-ok földről hajtottak. Rendszerint két
kocsis volt a fogat mellett. A jñl összeszokott, begyakorlott fogatot vezényszavakkal is tudták
kormányozni. Mindenre volt vezényszavuk; ha pl. átköltözéshez kellett a hajñt felgyorsìtani: „...hajló
hééé!...”-t kiáltottak, ha meg kellett állni: „...hóha hñññ...”-t, amikor pedig azt akarták, hogy a fogat
távolodjék a partkoronátñl, a vìztől, ezt kiáltották: „...kijjebb hééé!...”, ha a vìz felé kellett tartani:
„...Dunáraaa” (még a Tiszán is gyakran ezt kiáltották!). Amìg két kocsis a fogatot, a cúgot irányìtotta,
azalatt a többi zabló volt, azaz pihent. Pihenők idején a zablñk kötelessége volt a lovak ellátása, legeltetése
is, valamint az, hogy a főzéshez tüzelőről gondoskodjanak. Ha pedig bográcscimboraságban voltak
(együtt, egy közös edényben főztek), a főzés is az ő feladatuk volt. A kocsisok ha tehették, halásztak a
maguk étkezésére, de leginkább a halászoktñl vették a halat. Gondosan ügyeltek arra is, hogy a lovakat
egyenletesen „hajtsák”; a legnehezebb feladata mindig a → turtujás lñnak volt, azért azt napjában
többször leváltották. Ez a feladat sorba járt a lovakon, kivételt csak a preznyák képezett, az mindig
vezérlñ volt. Ŕ A jobbágyság fennállása idején a hajñvontatás gyakran robotmunka volt. A földesurak
jobbágyaik kötelességévé tették, hogy hajñikat vontassák. A folyñ menti falvak jobbágyai gyakorlatbñl
ismerték a hajñvontatás minden részletét, ezért ha úgy hozta a szükség, mindig kisegìtették a megszorult
hajñkat; ideiglenes munkára: → kukázás, → siftelés stb. is mindig készen állottak. Némely folyam menti
község lakossága pedig egyenesen hajñvontatásbñl élt. Kivált a zsellérek igyekeztek lovakat szerezni, és
mint fuvarosok jñ mñdra tettek szert a hajñvontatásbñl; a jobbágyság idején ez a foglalkozás a szabadság,
a viszonylagos függetlenség egyik mñdja volt. Ŕ A kocsisok, fuvarosok vagy szekeres gazdák a zordabb
idők beálltával lovaikat nem éjszakáztatták a szabadban, hanem éjjelre mindig beszállottak velük a
legközelebbi faluba, ahol istállót fogadtak lovaiknak és takarmányt vettek. A folyñk mentén mindenütt
kialakultak a vontatñk szállásai; mindenütt ismerős helyre mentek, sokszor apárñl fiúra szállottak az
ismeretségek. Ezekbe a falusi szállásokba azonban mindig csak a soron levő zablók vitték be a lovakat, a
1135
H
többi kocsis kint maradt a hajñn és rendszerint a hombárban vagy a basaljában háltak. A hazavezető út
is kialakult volt, itt is megvoltak a pihenő-, éjszakázñhelyek, sőt gyakran még fuvart is találtak; nem
mentek üresen visszafelé. Ŕ A hajñvontatásban részt vettek a hajñsok is. Az ő dolguk volt mindenekelőtt a
lovaskötél (→ hajñvontatñ kötél), a vontatñkötél kezelése; egy hajñsnak pedig Ŕ rendszerint a
legfiatalabbnak Ŕ állandñan a parton kellett gyalogolnia mint turtujásnak, hogy a suhán fennakadt
lovaskötelet onnét lehányja, ezért kötélhányónak is nevezték ezt a hajñst. Rendszerint a kötél után haladt,
mindig a part felőli oldalon, és kézzel vagy egy kétágú, villaszerű rúddal szabadìtotta fel az elakadt
kötelet; ha pedig komolyabb növésű kisebb fa állta útját a kötélnek, a nála levő fejszével gyorsan kivágta,
ìgy nem kellett időt vesztegetni a váltással, vagyis a → vontatñláncot, a rudat nem kellett lecsatolni a
lovaskötélről. Ha azonban valami miatt a fogatnak úgy kellett haladnia a cúgjárón vagy patingon, hogy
olyan fa került közbe, amit nem vághattak ki, akkor a lovakat meghajlózták: a hajñt szaladóra vették, és
amìg ez a lendület tartott, a turtujás gyorsan átváltotta a kötelet. Ha pedig → szaldomra került a sor, a
lovaskötelet is segìtette a turtujás a csñnakba szedni és az → őrfán átváltva a túlsñ partra juttatni; hajñs
társai ilyenkor horgonyt vetettek, és átkötötték az ellenkező oldalra a csarnokköteleket, mert ezeknek
mindig ellentétes oldalon kellett lenniük, mint a lovaskötelet tartñ paránkás kötélnek. Ha pedig a hajñ →
kukázásra vagy egyéb mñdon valñ előbbre vontatásra szorult, minden munka a hajñsoké volt. A kocsisok
ilyenkor is a hajñn tartñzkodhattak, sőt ha az volt az előnyösebb, lovaikat is a hajñ mellé kötött → lovas
dereglyére szállìtották, hogy amint vége volt a kukázásnak, azonnal ráfoghassanak a hajñra. Ŕ Irod.
Takáta Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században
(Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajñzás a XVI. és XVII. században (Magy.
Gazdaságtört. Szle, 1903); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajñsok életéből (Ethn., 1954); Kovács
Sándor: A drávai hajñsok és talpasok életéből (Népünk hagyományaibñl, 1956); Takács Lajos: A dunai
hajñvontatñ út Tolna megyei szakasza (Népr. Közl., 1958); Juhász Antal: A deszki hajñvontatñk (Mñra
Ferenc Múz. Évkve, 1964Ŕ65, Szeged, 1966); Kecskés Lászlñ: A komáromi szekeresgazdák (Irodalmi Szle,
1969).
Hajñvontatñ abranyicák (hosszuk 60-65 cm). A legalsñ felszerelve (A gyalogos vontatás eszköze az
abranyica)
a) Hám spñgáttal és matakkal. 1. spñgát Ŕ 2. matak; b) Hám hevederének vége természetes nagyságban
Lovas hajñvontatñk a komáromi erődìtmény előtt a komáromi kalendárium borìtñlapján (19. sz. első fele)
1136
H
Hajñvontatás lovakkal (a 19. sz. második fele)
Hajñvontatñk Komáromnál (Werner litográfiája, 1844)
K. Kovács László
hajñvontatñ, gyalogvontató, hajóhúzó: munkás, aki társaival → bandába állva elvállalta valamely hajñnak
a felvontatását. A hajñvontatñ bandáját mindig egy vállalkozñ: a → bandagazda hozta össze. Ő alkudott
meg a hajñ tulajdonosával, és társai nevében elvállalta szakmányban (átalányban) a vontatást, és attñl
függően, hogy mekkora hajñt kellett vontatni, teher alá mentek-é, vagy terhes hajót kellett felvonni (ebből is
kétféle volt: egész- és félterhes), verbuválta, összeszedte a hajñvontatñkat. Egy 30 vagonos hajñt, közepes
vìzálláskor, 12 ember bìrt elvontatni (ez 6 lñ munkája volt), de ha egész teher alatt volt a hajñ, akkor már
24 emberre volt szükség. Ŕ A hajñvontatñk maguk gondoskodtak élelmükről. A munkát többféleképpen
vállalták: vagy csak a célig valñ vontatásra szegődtek, vagy vállalták a → kukázást, a támasztással valñ
vontatást és a hajñ megpakolását is, sőt nemegyszer azt is, hogy az ereszkedő hajñn előadñdñ munkákban
is részt vesznek, pl.: → siftelés, a lintával valñ evezés, dalladzás (→ evező) stb. munkákban. Ŕ A →
hajñvontatást → emberhámmal vagy abranyicával végezték; rövid, lassú toporgó járással, huzamosan
(egyenletes kötélfeszìtéssel) vontatták a hajñt. Így naponta 20Ŕ25 km-t tettek meg (lñval 30Ŕ35 km-t
haladtak volna). A vontatás technikája ugyanaz volt, mint a lovas hajñvontatásnál; itt is mindig kellett
preznyák, aki vezette a rudat, a többiek párosával csatoltak az alattságra (→ hajñvontatñ kötél), mìg hátul
Ŕ a part felől Ŕ mindig magánosan húzott a turtujás vagy kurtulás. Vontatás közben, ha nagyobb akadály,
pl. élőfa került a vontatñ kötél útjába, a hajñvontatñk is váltottak: lecsatoltak a kötélről, hogy kikerüljék
az akadályt, és a cúgjárót (→ vontatñk útja) követve, ők is gyakran átköltöztek egyik partrñl a másikra. Ŕ
A hajñvontatñk mind és mindig munkában voltak, nem úgy, mint lovas vontatáskor a kocsisok egy része;
a hajñvontatñnak csak → átköltözéskor és az étkezési szünetekben volt pihenőjük. Ennek ellenére
sohasem örültek annak, ha a hajñ szél miatt pihent; mert nekik az veszteséget jelentett, annyival is később
értek célba, a veszteglés ideje alatt nem kerestek semmit, hiszen szakmányban vállalták a vontatást. A
legnehezebb emberi munkák közé tartozñ hajñvontatás korszakonként volt rabszolga-, rab- vagy
kényszermunka. Nálunk 1848 előtt a földesúri robotszolgáltatások között is szerepelt, a vìz menti,
szállìtñhajñkkal rendelkező uradalmak pedig cselédeiket fogták be vontatni. Hagyományos alapokon a
hajñvontatñ a tőkés vállalkozás időszakában vált hajómunkássá, a lovas, majd a gépi erővel történő
hajñzás időszakában pedig átalakult szállìtñ- és → rakodñmunkássá. Korábbi századokban folyñink
mentén bizonyos távolságokra hajñzási központok és kikötők alakultak ki (Győr, Komárom, Baja, Tolna,
Szolnok, Csongrád, Szeged stb.), s ezek mellett a falvak zsellérnépe valñsággal a vontatásra specializálta
magát (pl. Baja mellett Báta, Tolna mellett Bogyiszló, Szolnok mellett Tiszaföldvár stb.), habár e munka
sehol nem jelentett egész évi elfoglaltságot. A hivatásos hajñvontatñk napszámban vagy átaljában
vállalták a húzást. (→ még: hajñvontatñ banda, → kaparás, → vándormunkás) Ŕ Irod. Tömörkény
1137
H
István: Vìzenjárñk és kétkezi munkások (Szeged, 1902); Tömörkény István: Szegedi vìzenjárñk (Népr.
Ért., 1906); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajñsok életéből (Ethn., 1954); Takács Lajos: A dunai
hajñvontatñ út Tolna megyei szakasza (1831) (Népr. Közl., 1958, 4. sz.); Juhász Antal: A deszki
hajñvontatñk (Mñra Ferenc Múz. Évkve, 1964Ŕ1965, Szeged, 1966).
Gyalogvontatñk (a 19. sz. második felének eleje)
K. Kovács LászlóŔKatona Imre
hajñvontatñ banda: a → banda egyik tìpusa, folyami hajñ emberi erővel történő húzására szegődött
bérmunkások együttműködő csoportja. A → hajñvontatñk vagy hajóhúzók a hajñ nagyságátñl, a
terheléstől, a vontatñúttñl és az időjárási viszonyoktñl függően bandát alakìtottak, mert e munkát nem
lehetett egyénileg végezni. A Szigetközben üres hajñt 4Ŕ5, terheset 6Ŕ8 fő vontatott, Szolnokon a nagyobb
hajñkat 12, sőt szükség esetén 24 fő is. A munkahajszára jellemző, hogy a drávaiak 3Ŕ4, a szolnoki
hajñhúzñk pedig mindössze 2 ember erejével helyettesìtettek 1 lovat! A munkások vezetője (régi nevén →
kaparás, utñbb kráncmajszter) a hajósgazdával vagy az → alvállalkozñként tevékenykedő kormányossal
alkudott meg oda-visszavontatásra vagy csak félútra, ritkábban be- és kirakodásra is, de erre nem mindig
futotta erejükből, úgyhogy ezt szakosodott helybeli → rakodñmunkások végezték. Ugyancsak külön ún.
hetesek (hétszámos, hetibéres) látták el a hajñn adñdñ tennivalñkat, mìg az ún. mecsárok (naposok) és az
inasok a pihenő munkások közül kerültek ki. A hajñvontatñ munkások az ún. vezérrudas után párosával
haladtak a kötél két oldalán, a végén pedig a kurtulás (a vezérrudas kötélvégi párja) tartotta ki a kötelet.
A szállás a hajñn volt; általában saját koszton éltek és felváltva főztek, de ők is ismerték a →
szakácspartit kompánia-kaszroj néven. Napszámban vagy átaljában vállalták a húzást; a bandagazda vette
át a pénzt, melyen egyenlően osztoztak. Az időközben felvett különböző összegű előlegeket természetesen
éppúgy egyénenként vonták le, mint a hiányzásokat. Ŕ A győri és a Dráva menti hajñvontatñk otthon
céhszerű szervezetekbe tömörültek. A hajñvontatñ bandák a közös keresetből juttattak köz- és
jñtékonysági célokra. (→ még: előmunkás)
Katona Imre
hajñvontatñ kötél: Két fajtája ismert. Az egyik az ún. lovas- vagy vontatókötél, melyet a → fahajñk lñval
valñ vontatásánál használtak. A partig érő, rendszerint háromsodratú (3 db. ujjnyi vastag kötél
egybeveréséből készült) kenderkötél mintegy 150Ŕ200 m hosszú volt, a folyñ mérete szerint változott, nem
volt ritka a 300 m-es sem. Egy-egy hajñn többet is tartottak belőle, hogy toldani is lehessen, ha a vìz úgy
kìvánta, vagy ha kukázni (→ kukázás) kellett. Ŕ A hajñvontatñ kötél másik változata az alattság vagy
gyalogkötél volt. Ezt általában akkor használták, ha a hajñt üresen vagy a fahajñt emberek vontatták. Ha
a hajñt mégis lovak továbbìtották, az effajta kötelet üres kötélnek is nevezték. Mindig a célnak
megfelelően alkalmazták; ha nagyon ráeresztettek, mivel a zátonyok kerülgetése végett igen hosszú kötélre
kellett fogni a hajñt, akkor az részben a vìzbe lñgott, a vìz sodra visszafelé nyomta, ami által sok erő
veszett kárba.
K. Kovács László
hajñvontatñ út: → vontatñk útja
hajrñzsázás, hajrúzsázás: a somogyi böjti leánykörtáncok gyakori dalszövegéből (Haj rñzsa, rñzsa ékes
vagy ...) elvont táncnév. (→ még: karikázñ) Ŕ Irod. Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp.,
1954).
Martin György
Haj szénája, szénája, szinalázás: → énekes gyermekjáték, a → táncos körjáték párcserélő formája.
Szövege: „Haj szénája, szénája, széna szakadékja, benne ül egy kerék asszony, kerék kis menyecske,
öleld, öleld, akit szeretsz, szomszédodnak lányát, kedves Mariskáját... „ Változatai: „Hej széna... , „Hej
szénára...”, „Hej szénárom...”, „Haj szénalja...”, „Haj szinalja...” stb. A játékosok körbe járnak, egy a
1138
H
középen a körrel ellentétes irányban sétál. Öleld öleld... résznél valakit elkap a körből és csárdáslépésben
táncol vele. A különböző változatoknál a külső kör mozgása is más, pl. a körben állñk is párosával
összefogñznak, párosforgñznak. A tánc néhol gyorsul, dobbantással is szìnesedik. Rendkìvül
változékonyan, hosszan kapcsolñdik tovább különböző szövegrészekkel, amelyek némelyike önállñan is
ismert játék („Fürdik a csñka, fekete tñba” a → Kis kacsa fürdik változata), más részei viszont csak
ebben az összefüggésben ismert töredékek (pl. „Nyújt, nyújt fonalát, a nyálával nyálazi...”, „Még azt
mondják szajkñ, fárad a mi Jankñnk” stb.). Hasonlñ töredékek változatai más kezdetű
szövegösszefüggésben is előfordulnak, szintén nehezen követhető értelemmel (pl. „Viviási Panna”, „Zöld
fű”). Az egymás után játszott sorozatjátékok helyenként különböző kapcsolatokban maradtak fenn. A
szövegben a lakodalom egyes mozzanatainak, pl. → megkérés, → menyasszonytánc maradványai
ismerhetők fel; vagy pl. a „széna szakadékja” talán a szénábñl font útelzárñ kötél, amelyet a vőlegény
karddal vágott el, hogy a lakodalmas menet továbbhaladhasson (→ menyasszonyvitel). Eredetileg a játék
a nagyböjti játékok közé tartozik. Egy változatát húsvét és → pünkösd közötti vasárnapokon, de főként
pünkösd vasárnapján úgy járják, hogy kézfogással hosszú sorban vonulnak az utcán, a sor végén két
leány összefogott feltartott karja alatt átbújnak (→ kapus játék). (→ még: karikázñ) Ŕ Irod.
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára I., Bp., 1951); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok
(UMNGY, VII., Bp., 1953).
Haj szénája, szénája játék (Kazár, Nñgrád m., 1938)
Igaz Mária
hajtásos lepedő: → dìszlepedő
hajtatás: kertészeti eljárás, amely a növény fejlődési idejét és szakaszait a természeti viszonyokhoz képest
megváltoztatja. Hazánkban a középkor ñta ismeretes. Sokáig azonban csupán a főuri és kolostorkertben
alkalmazták. Szelesebb körű elterjedésére, a paraszti gazdaságokban valñ megjelenésére a 19. sz. utolsñ
évtizedeitől a belterjes → zöldségtermesztés megnövekedése idején került sor (→ még: melegágy).
Kósa László
hajtka: → tácsi
hajtñ: 1. fiúgyermek, aki Ŕ különösen szántáskor Ŕ ostorral a kezében, vezetéken hajtja a lovakat, esetleg
az ökörfogatot; Ŕ 2. az a személy, aki → nyomtatáskor az ágyáson járatta a lovakat körbe-körbe.
K. Kovács László
hajtñhalászat: a halászat egyik alaptìpusa. Hálñi a → bokorhálñ, → bőcsőhálñ, → farkashálñ, az Olt

melléki → leshálñ, a → tráglahálñ és a balatoni → turbukhálñ. Lényeges kelléke valami hajtñszerszám,
amellyel a kövek, bokrok, vìzbe dőlt tuskñk vagy nádcsomñk közül a halat a hálñ felé lehet riasztani. A
hajtñrudakat tipolñgiai és nyelvi alapon Jankñ János négy csoportba osztja: 1–2. a gübülőrúd, ill.
turbukoló fa, buklórúd hegyes végű döfögető szerszám, de az első bizonytalan, az utñbbi szláv eredetű szñ;
a Ŕ 3. zurboló rúd láncos és hangutánzñ eredetű, mìg a Ŕ 4. botló, bugyka, bugykázó, buffogató, bufoló és
szinonìmái orosz eredetűek és bőr-, fatalpasak vagy vájtfejűek. Jankñ hangsúlyozza, hogy a hajtás más
halászati mñdoknál is szerepet kap (→ keresőhalászat, → kerìtőhalászat, → rekesztőhalászat), ezért az
újabb felfogás nem is tartja önállñ csoportnak. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII.,
Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai
1139
H
Hajtñhalászathoz használt hajtñrudak
Solymos Ede
hajtñszár: → gyeplő
hajtñvadászat: a vadászat egyik alaptìpusa. Az Alföldön századunk elejéig több hagyományos formáját
gyakorolták. Az Ecsedi-lápon, a Nagy-Sárréten verzésük (vedlésük) idején a nehezen repülő vadlibákat,
vadkacsákat botokkal verték agyon. A kora tavaszi és késő őszi ñnos esők alkalmával az összefagyott
szárnyú túzokokat csapatosan hajtották be a tanyaudvarra, karámba, akolba. Ezt a túzokfogást már
1781-ben leìrták. Hajdúnánáson adoma is őrzi emlékét. Az ottaniak a városháza udvarába tereltek be egy
csapat túzokot, s mìg az áldomást itták, a madarak összefagyott szárnya kiengedett és elrepültek. A
Hortobágyon és környékén a farkast, az összefagyott szárnyú túzokot, darut lñhátrñl üldözték és hurkos
pányvával, ñlomgombos karikás ostorral fogták el. Az ñlomgombos karikás az üldözött farkas, madár
nyakára csavarodott. A székelyeknél a közös farkasvadászatra az egész falu kivonult, s a fegyvereken
kìvül dorongokkal, fejszékkel üldözték a vadat. A Lápos-völgyi, a székely juhászok hosszú bot végére
taplñt, nyìrkérget kötöttek, meggyújtották, e ezzel támadták meg a nyáj körül ñlálkodñ farkast, medvét.
Hasonlñan cselekszenek a kárpáti ukránok és románok is. Kalotaszegen hegyes karñkat vernek le a
medve csapásába, megriasztják, s a menekülő állat a karñkon átugrálva könnyen felnyársalñdik. A vad
útjába elhelyezett hegyes karñkat ismerik a szlovákok, kárpáti ukránok, a lengyelek, a nagyoroszok, a
lettek is. A kirgizek a nádasokban levágják a nád felső részét, hogy a hegyes nádszálakba a szökdelő
antilopok belezuhanjanak, s halálra sebezzék magukat. Mìg az ñlmos esőben valñ túzokfogás az ökolñgiai
tényezőkön alapszik, a hegyes karñk alkalmazása történeti összefüggéseket sejtet. (→ még: szakasztás) Ŕ
Irod. Hussty von Rassnya, Z. G.: Der ungarische Trappe (K. D. v. Windisch, Ungarisches Magasin, I.
Pressburg, 1781); Andrásy Manñ: Hazai vadászatok és sport Magyarországon (Pest, 1857); Szücs
Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Gunda Béla: Contributions a l’étude d’un type de piége en
Europe Orientale (Acta Ethn., 1955).
Gunda Béla
hajtű, kontytű: a hajkonty rögzìtésére szolgálñ eszköz, amely készülhetett szarubñl, rézből (Mezőkövesd),
fábñl (Felvidék, Erdély), csontbñl (Erdély) és vasdrñtbñl is. A 19. sz. dereka ñta a → kontyfa és →
kontyvas helyét elfoglalva, polgári hatásra terjed. (→ még: hajviselet)
Flórián Mária
hajviselet: a haj fésülési mñdja. Leìrásánál előhaj és hátihaj szakkifejezések segìtségével külön beszélünk a
fejtető és a fejhát fésülési mñdjárñl, amelynek különösen a leány- és asszony elkülönìtésében van nagy
szerepe. A → hajápolás a férfi- és női hajviseletben hasonlñ volt, sőt fésülési mñdjuk és egyes hajrögzìtő
eszközök, a madzag (→ fűző), → fésű használata is hasonlñ lehetett. Ŕ Mìg a női hajviseletet kb. két
évszázad távlatábñl, főleg állapotjelző szerepében ismerjük, a férfihajviseletben a honfoglalástñl
napjainkig nyomon követhetjük a történeti korok, események divathatását. Ŕ 1. Férfihajviselet: a
honfoglalás korátñl nyomon követhető a pogány mñdra borotvált → tarfej és a kereszténység felvételével
szokásossá vált → hosszú haj divatja. A 16. sz.-ban átmenetileg a tarkñn borotvált lengyeles hajviselet is
hñdìtott, a franciás vállig érő fürtös haj és a törökös, lñgñ üstökű borotvált fej divatja azonban csak a 18.
sz. végén, ill. a 19. sz. derekán adta át helyét egy újabb, de rövid életű hajviseletnek, a → körhajnak. Az
asszonyok hajához hasonlñan kezelt hosszú hajat jñrészt az 1848-as szabadságharcban katonáskodñk
hagyták el. A múlt század közepétől a köteles katonai szolgálat hatására már a → nyìrott haj is terjedt. A
női hajviselet kor- és állapotjelző lehetőségeivel szemben a férfi változásában a történeti korok és
események hatása mérhető, és csupán annyiban korjelző, hogy a korábbi hajviseleteket mindig az idősebb
nemzedék viselte tovább. Ŕ 2. Női hajviselet: a lányok és asszonyok kb. a századfordulñig országosan
elterjedtnek mondhatñ hajviseletét Ŕ a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatban, ill. →
kontyba igazìtott hátihaj divatját Ŕ biedermeier hajviseletből származtatják. Ez az alapformának vélhető
hajviselet mégsem volt országosan egységes. Nem beszélve a helyi kezdeményezések szerepéről, amelyek
1140
H
kisebb falucsoportokban is hatottak, a nemesi és polgári divathullámok eredményezte változásokkal is

számolnunk kell. Mìg egyes hatások az alapforma megváltoztatása nélkül csak mñdosìtották a
hajviseletet, mások elszigetelt jelenségként alapos formaváltozást eredményeztek. Így az előhajat a konty
rovására hangsúlyozñ sárközi hajviselet mind külső formájában, mind a hozzá fűződő szokásokkal
idegenül hat az egységesnek tartott magyar hajviseletben. A polgárosodás hatása először a
leányhajviseletben jelentkezett, az előhaj választék nélküli hátrafésülésével. Ugyancsak polgári hatásra
terjedt az előhajat, majd a kontyot rögzìtő fésű és a → hajtű, amelyek alkalmazása a hajviselet
mñdosulásához is vezethetett. Mindemellett a → főkötővel, a → fejkendővel takart asszony-hajviselet,
amely viselője számára állapotábñl eredően rangjelző is volt, szinte legtovább tartotta magát a polgári,
városi divat → kivetkőzést parancsolñ erejével szemben. Ŕ 3. Leány-hajviselet: a kisleányoknál
legfontosabb szempont a növőfélben lévő haj összefogása volt, ezért Somogyban pl. választék nélkül körbe
pödörték, általában a fülek mellett összefonták. Az eladñsorba került leányok legfőbb ékességét, mindig
fedetlen haját, egy hátul csüngő fonatba fogták. Ezt az országszerte egységes hajviseletet csak
kismértékben mñdosìtották a helyi szokások. Ŕ Néhol a fültől fülig választott két hajmezőből az előhajat
madzagon vagy egy homlok feletti fonatban hátrahajtották. Rendszerint azonban ezt is két részre
osztották lesimìtva, hullámosìtva, fülig, fül alá vagy fül fölé sodorták, néha oly erősen, hogy karikát vetett,
ill. fonva vezették hátra az előhajat. Ez a fonat leggyakrabban 3-ágú rozmaringos, tyúkos, csipkés foncsìk
volt, ritkábban 5Ŕ9, sőt Somogyban 20Ŕ25 ágú is lehetett. A választék nélkül hátrafésült előhajat
korábban a moldvai csángñk viselték, a múlt század derekátñl azonban, néhol körfésűvel leszorìtva egyre
terjedt. A hátihajat, a belevezetett előhajjal egy 3-ágú fonatba fogták össze. Az ìgy készült hajcsapnak,
krákónak, brekocsnak nevezett fonat leginkább a Mezőségen, É-Mo.-on és Bp. környékén szintén lehetett
4Ŕ5 vagy 10Ŕ12 ágú is. A fonatlanul leeresztett haj ritka, ünnephez, pl. első áldozáshoz kötődő divat volt, a
fejtetőn vagy tarkñn megkötve is csak elvétve viselték. Kis darabon fonatlan, kb. válltñl fonott pl. a
martosi, mezőségi, Pest környéki leányok haja volt. Az asszonyok feltűzött hajához hasonlìtott a Ny-
dunántúli és a Kalocsa környéki szállásokon a leányok koszorúja, mìg néhol az asszonyok hajviselete
szerint kontyot (Hétfalu, újabban Kalocsán) vagy → kontykarikára tekert geccát (moldvai csángñ)
viseltek a leányok is. Ŕ A hajviselet munka- és ünnepnapok szerint csak néhol változott, különbséget a
belefogott hajtekerő pántlikák minősége és száma mutatott. A korábban erősen zsìrozott hajat szükségből,
újabban csupán dìszìtésre széles pántlikákkal együtt fonták be, vagy utñlag tekerték körül. A fonatot a
tövére és a végére kötött egy-egy szalagcsokorral is dìszìtették. Pest környékén az egész fonatot szalagba
tekerték. Ŕ 4. Asszonyhajviselet: az utoljára felékesìtett leányhajviseletet az asszony a lakodalom
éjszakáján, kontyoláskor váltotta fel. Mìg az előhaj formáját csak ritkán változtatták meg, a hátihajat
kontyba tekerték. A felerősìtés mñdjábñl adñdñan különböző kontyformák alakultak ki. A hátihajat
fonatlanul kontykarikába tűzték Erdélyben, → kontyruhába tekerve → kontyfára vagy → kontyvasra
csavarták a Felvidéken. Általában azonban egy vagy két 3-ágú fonatba fogva egyszerűen kéregfőkötő alá
gyűrték (Boldog, Dunántúl), fűzővel tarkñra „varrták” (Ormánság, Kiskomárom), kontyfa, kontyvas köré
tekerték, fésűvel vagy hajtűvel felszúrták a hátihajat. Mìg a moldvai csángñknál pl. a leány- és
asszonyhajviselet teljesen megegyező volt, a Sárközben a menyecskék még az előhaj formáját sem
tartották meg korábbi hajviseletükből. A homloktñl nyakszirtig két részre osztott hajmezőből a két fül
mellett tekertek kis kontyot. A hajviseletnek mindig nagy jelentőséget tulajdonìtottak, és ezért a
rászorulñk pñthaj segìtségével is hangsúlyozták. A kontyot a visszahajtott előhajjal (→ dupét, Felföld)
vagy saját kihullott, összegyűjtött hajukkal (Dunántúl), → kontyvánkos és kontyruhák segìtségével
növelték meg. Másutt a nagy hajat nem tartották illendőnek, a sárköziek előhajukat, másutt (Felföld)
kontyukat ritkìtották meg. Ŕ Az azonos hajviseletű női csoportoknál a kontyolñdás helye (tarkñ, fejtető) a
falubeli hovatartozást (Kalotaszeg), de az asszony korát is jelezhette. Ahogy öregedtek, a konty mindig
hátrább került (Mezőség). A századfordulñig az asszonyhajviselet, amelyet mindig főkötő vagy fejkendő
takart, csak kisebb mñdosulásokat szenvedett. A polgári, városi hajviselet a falusi mesterek asszonyainak
hajviseletén keresztül terjedt el. Mint a paraszti viselet más rejtett elemeinek, az asszonyhajviselet
elhagyását is a kivetkőzés fokmérőjének tekinthetjük. Ŕ Irod. Szendrei János: A magyar viselet történeti
fejlődése (Bp., 1905); K. Kerékgyártñ Adrienne: A magyar női haj és fejviselet (Bp., 1937); Fél Edit: A
turai viselet (Népr. Ért., 1937); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956); Györffy
István: Matyñ népviselet (Bp., 1956).
1141
H
Kakasosan font haj hátulrñl (Diñsad, v. Szilágy m.)
Hajfonat készìtése (Désháza, v. Szilágy m.) Ŕ Koszorúba tűzött haj (Désháza v. Szilágy m.)
Dupéba font hej (Diñsad, v. Szilágy m.) Ŕ Kakasosan font haj oldalrñl (Diñsad, v. Szilágy m.)
1142
H
Asszonyhajviselet kontyvassal (Rimñc, Nñgrád m.) Ŕ Tyúkosan font haj (Diñsad, v. Szilágy m.)
Régi férfihajviselet (Kalocsa, Tolna m.) Ŕ Öreg kondás becsavart hajjal (Hortobágy, 1930)
Flórián Mária
halacskázás: → mozdulatutánzñ játék. Fiúk, leányok 4Ŕ8-an fürdés közben játsszák. Sekély vìzben
kézfogással kört alkotnak, majd a halacskát két szomszédos társa átcsúsztatja a szemben levők
összefogott keze felett. Országosan elterjedt.
Haider Edit
haladñ: a feudális jog szerint a halászñvìz tulajdonosának a jobbágyok (vagy városi polgárok) által a
halászatért fizetett szolgáltatások összessége. Rendszerint a zsákmány meghatározott hányadának
beszolgáltatását jelentette. A megkövetelt hányad koronként és vidékenként eltérő volt. A 14. sz. végi
törvények igyekeztek egységesìteni a haladñt, meghatározván, hogy a folyñvizekben fogott halnak
harmada, a mocsarakban, holtágakban fogottnak fele illeti a földesurat. Ilyen magas hányadot azonban
csak a legértékesebb halasok után, ill. abban az esetben követeltek, ha a halászeszközök is a földesúréi
voltak. Esetenként a zsákmány negyedével, sőt tizedével is megelégedett a tulajdonos, ill. a
zsákmányhányad helyett (máskor amellett) meghatározott napon (főképp pénteken) rendszeresen
ebédhal szolgáltatására kötelezte jobbágyait. A szabad királyi városok polgárai a kamarának fizették a
haladñt; ilyen jellegű a hñdoltság kori Szeged haladñja is, mely csekély mennyisége miatt alig több
jelképes ajándéknál. A mennyiségét mindenkor jelentősen befolyásolta a helyi szokásjog, ìgy a jobbágyi
1143
H
szolgáltatásnak ezt a formáját nem tekinthetjük rendszeres és pontosan kodifikált adñfajtának. A feudális
bérleti formák elterjedésével különösen csökkent a haladñ jelentősége. A bérleti összeg (még ha jobbágy
vagy jobbágyközösség fizette is földesurának) már nem tekinthető haladñnak. (→ még: halászati jog, →
szabad halászat) Ŕ Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939).
Szilágyi Miklós
halál: a halál beálltát megelőző és követő cselekmények mindegyikének hagyományos rendje alakult ki. E
cselekmények részint a halottal kapcsolatos, többé-kevésbé a gyakorlati szükségszerűség megszabta
teendők, részint a hozzátartozñk viselkedésére és a halottas házra vonatkozñ rendszabályok (→ előìrás, →
tilalom) megtartásai. Mindezek hátterét a halottal és a halállal kapcsolatos igen régi, Eurñpa-szerte
általánosan elterjedt hiedelmek adják. Ezek kialakulását és fennmaradását elősegìtette részint a halál
tényének megmagyarázhatatlansága még a 20. sz.-i paraszt szemében is, részint a eset által kiváltott
rendkìvüli pszichikai állapot a hozzátartozñkban. Mind a hiedelmek, mind a hiedelem-hátterű
cselekmények nagy része igen régi és tájilag Ŕ egész Eurñpa viszonylatában is Ŕ igen kevéssé variált. A →
halotti szokások hagyományos rendjébe tartozñ cselekmények egy részének hiedelem-háttere ma már
nem világos, nem tudatos, más részéhez másodlagosan fűződött hiedelem-jellegű magyarázat. Mégis
kikövetkeztethetők azok az alapvető elképzelések, amelyeken a közelmúltbñl ismert, halállal és halottal
kapcsolatos cselekmények és hiedelmek alapulnak: A halál nem hirtelen, hanem fokozatosan következik
be; a holttest egy ideig az élő sajátságaival rendelkezik. A halott lelke egy darabig a testben vagy a test
közelében tartñzkodik, majd a → túlvilágra távozik, ill. maga a halott él tovább a sìrban (→ lélek). A
halott minden tartozéka tisztátalan. Mindezekkel összefüggésben a halottat tisztelet és félelem övezi (tehát
el kell látni a neki járñ dolgokkal, de visszajárását meg kell akadályozni; a halált meg kell könnyìteni és
siettetni kell). A temetkezés mint társadalmi szokás elsősorban a tiszteletet tartja életben, a félelem már
inkább csak értelmét vesztett gesztusokban nyilvánul meg. A magyar nyelvterületen a halálesettel
kapcsolatban a következő eljárások és hiedelmek a legelterjedtebbek: Országszerte ismert hit, hogy tollas
párnán, tollon nehéz meghalni. Ennek megfelelően szokás volt, hogy a párnát kivették a haldoklñ feje
alñl, vagy letették őt a földre. Szintén általános hit volt, hogy sem a haldoklñt, sem az éppen elhunytat
nem szabad sajnálni, siratni, mert nehezen halna meg; visszasìrnák (újra feléledne és másodszor sokkal
nehezebben halna meg). A halál megkönnyìtése érdekében sok helyen szentelt gyertyát adtak a halott
kezébe. Annak az elterjedt nézetnek megfelelően, hogy a halott az élőket magával viheti (azok utána
halnak), előfordult, hogy a haldoklñt vagy az éppen meghaltat kérték, hogy vigye magával özvegyét,
árváit. Néhol a szopñs gyereket a halott anya mellén megszoptatták, hogy utána haljon. Csecsemő halála
esetén gyakori volt, hogy az anya arcába fejt egy kis tejet, hogy az elapadjon. Ŕ A halál beálltakor a
legelső tennivalñk közé tartozott az ablak kinyitása, az ñra megállìtása és a tükör letakarása. Az
ablaknyitás célja még a 20. sz.-i hit szerint is az, hogy az eltávozñ léleknek szabad útja legyen. A tükör
letakarását (bármivel, újabban fekete kendővel) mai napig életben tartotta az iszonyat attñl, hogy a
tükörben is lássák a halottat. Szerepe volt annak a törekvésnek is, hogy a halott ne lássa meg saját magát
Ŕ ez megnehezìtené távozását. Ma e két motìvum mellett sok egyéb indokolás is ismert (pl. ha valaki
belenézne a tükörbe, sárgaságot kapna stb.). Az ñra megállìtása újabb keletű szokás; valñszìnűleg a
kézenfekvő analñgia (élet megszűnése Ŕ ñra megállása) hozta létre. Mindhárom cselekmény hasonlñ
formában és magyarázatokkal Eurñpa-szerte elterjedt. A halottal kapcsolatos teendők nagy részét a
gyakorlati szükség hìvta létre. Az áll felkötése általános volt, hogy a halott rendes arckifejezése
megmaradjon. Az állfelkötő kendőt leoldás után különböző mágikus célokra használták, pl. a →
boszorkányperek tanúsága szerint elterjedt szerelmi varázslñ eszköz volt. A lábak összekötése a normális
testhelyzetben történő megmerevedést célozta. A szemlezárás általánosan elterjedt szokását (két
hüvelykkel, gyakran pénzérmékkel; Kisküküllő megyében e célra készìtett cserepekkel) is részint ilyen
törekvés tartotta életben, valamint a halott merev tekintetétől valñ iszonyodás. Országszerte Ŕ és Eurñpa-
szerte Ŕ elterjedt hit, hogyha a halott szeme nyitva marad, „vár valakit maga után”. A halott lemosása
kötelező érvényű, általánosan elterjedt szokás volt. Általában nem családtag, hanem rokon vagy
szomszédasszony végezte; néhol a férfi halottat férfiak mosdatták. Sok helyütt működött a lemosást
különböző juttatásért végző → halottmosñ asszony. A halott szakállát leborotválták; arcát gyakran ecetes
ruhával „húzták le”, hogy szép szìne legyen. A halottal érintkezésbe került valamennyi tárgyhoz tilalmak
és előìrások fűződtek. Azt a ruhát, amelyben meghalt, családtag nem használta tovább; általában a
szegényeknek adták. A szalmát, gyékényt stb. elásták, elégették, a halottmosó vizet járatlan helyre
öntötték; a szappant, fésűt eldobták vagy eltemették a halottal. A fésűtől a hit szerint a haj kihullana, a
szappantñl, halottmosñ vìztől sárgaságot kapnának stb. Az állfelkötő kendőt gyakran szintén eltemették a
halottal; ugyanìgy a szemlezáráshoz használt pénzt is. A halottnak és a földben talált maradványainak
egyaránt mágikus erőt tulajdonìtottak; ennek elsősorban a népi gyñgyászatban van szerepe. Így pl. a →
gugás vagy → golyvás betegnek a hit szerint háromszor meg kell érintenie a halott kezét, hogy
1144
H
meggyñgyuljon; a reumás testrészt halottcsonttal kell dörzsölni; magtalanság ellen porrátört csontot kell
enni. Az egész Alföldön általánosan használták a → koponyát ijedtség gyñgyìtására. Ŕ Irod. Rñheim Géza:
Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak temetkezése
(Kolozsvár, 1944).
Pócs Éva
halál előjelei: az emberi élet hosszúságát vagy a halál bekövetkeztét jelzñ → előjelek. Az emberi élet egyes
jelenségeiből levont következtetések már a terhesség ideje alatt megkezdődnek. Pl. ha a terhes asszony
lába dagad, a gyermek rövid életű lesz stb. Rövid életet jñsolnak az újszülöttnek, ha pl. nevet; ha
keresztelés alatt sìr; ha hasra fekve vagy fürdetés közben elalszik stb. Házasságkötés utáni első éjszaka
figyelik, ki alszik el előbb: az hal meg először. Munkavégzéssel kapcsolatos mozzanatok szintén jelezhetik
a munkavégző vagy közvetlen hozzátartozñ halálát. Pl. ha valaki szárìtñkötél alatt átbújik és nem bújik
vissza, vagy lánykorában nem csinál nyüstöt s mint asszony készìti el, hamar meghal az ura. Halált jelent,
ha a kenyérsütés közben megreped; kereszt alakban reped meg; a kenyér héja elválik; vagy a tészta kikel
a szakajtñbñl stb. Bizonyos véletlen mozzanatokbñl is jñsolnak: pl. ha az asszony fésülködés közben egy
hajfürtöt kihagy, meghal valakije; ha ketten egyszerre mondanak valamit, egyszerre fognak meghalni.
Egyes testrészekkel kapcsolatos jelenségek is jelenthetnek halált, ill. rövid életet: foggal születés, felülről
jövő első fog; elsőnek növő szemfog; hosszú hajjal születés; nagy bajusz, piros fül; ujjhegyek sárgulása,
valaki pénteken megvágja az ujját stb. Ŕ A közismert halált jelentñ álmok közül leggyakoribbak:
temetőben járni; gödröt ásni, halott rokonnak adni valamit, fésülködés, a fog kiesése, ha asszony lánynak
álmodja magát, disznñval álmodni stb. Ŕ Halottal kapcsolatos jelenségekből is következtetnek halálra: pl.
ha szeme felpattan: valakire vár a házbñl; ha feje félre billen, olyan irányban lakñ falubeli hal meg
legközelebb; ha fiatal halottnak öreges arca lett, öreg halott lesz a következő, és viszont stb. Ŕ Természeti
jelenségek is jelzik a halottat; pl. csillaghullás vagy karácsonyi szél iránya. Déli szél karácsonykor sok
asszony-halottat, északi szél sok férfi-halottat jelent. A háziállatok közül a → kutya, → macska
viselkedésével jelzi a beteg közelgő halálát vagy valakinek a halálát a házban. Hasonlñképpen a baromfi;
pl. a tyúk a ház tetejére megy; sárgája nélküli tojást tojik; kakas karácsonyi ebéd alatt kukorékol; fekete
tyúk kukorékolása gyászt jelent stb. Lñ és tehén viselkedéséből is következtetnek: pl. ha idegen fehér lñ az
udvarra szalad, a házigazda meghal nemsokára, hacsak nem köp háromszor a lñra; ha tehén,
szarvasmarha bőg a temetésnél, hamar lesz új halott. Ha a disznñ a kapu előtt túr, valakinek a sìrját ássa,
ezért sñs vìzzel kell leönteni. Bika bőgése a beteg háza előtt, vakond- vagy hangyatúrás a ház földjében
vagy a ház táján mutatkozñ görény halált jelez. A madarak közül elsősorban a denevér és a kuvik jelez
halált (→ halálmadár). Ha valaki először hall kakukkot abban az évben, megszámolja hányat szñl: annyi
évet él még; ha a faluba téved a kakukk, halált jelent. Ha valaki fekete pillangñt (halálpillangó) lát először
elpusztulni tavasszal, meghal abban az évben; ha keresztespñk leereszkedik a gerendárñl, szintén halált
jelent. Ŕ Tárgyakkal kapcsolatos szokatlan jelenségekből is jñsolnak a halálra: szú rágja a bútort; a
házban valami nagyot reccsen; tükör vagy pohár elpattan vagy eltörik; leválik a cipő talpa; valaki után
kinyìlik az ajtñ; a ház fala kidől; ajtñ elé zsindely vagy cserép esik; a szoba földje vagy a kemence
behorpad; az ñra megáll vagy harangozás közben üt; tányér összecsördül, elhasad; beteg gyertyája
homályosan ég stb. (→ még: haláljñslás)
Diószegi Vilmos
haláljñslás: → jñslás a közeljövőben bekövetkező halálesetek megtudakolása céljábñl; általában a

családban, a következő évben bekövetkező halálesetekre vonatkozik. Mìg a → halál előjeleiként
értelmezett történések időponthoz nem kötöttek, a jñslñ eljárásokat általában → naptári ünnepeken
alkalmazták, mégpedig elsősorban az egyébként is évkezdő jellegű, a következő év más fontos
eseményeinek megtudakolására is alkalmasnak tartott téli jeles napokon, főleg a → karácsonyi
ünnepkörben. A haláljñslás országszerte elterjedt cselekményei közül legáltalánosabb volt a → karácsony
esti, amelyet sok helyütt a karácsony esti szokások sztereotip részeként még a hit kihalása esetén is
gyakoroltak. Különösen áll ez a → karácsonyi vacsorához, ill. az ekkor fogyasztott ételekhez fűződő
haláljñslásra: pl. a vacsorára evett almát a családfő szétosztja minden családtag között; a magok elvágott
vagy egészben maradt voltátñl függött hitük szerint, hogy melyik családtag lesz egészséges, beteg, ill. hal
meg a jövő évben. Hasonlñ hit kìsérte a diñ szétosztását; akinek a karácsonyi vacsorán férges diñ jutott, a
következő évben meghalt. Szintén leginkább karácsony este gyakorolták a tűzifahasábok tűzhelyhez
támasztását: akié ledőlt reggelre, a jövő évben meghalt. Ugyanekkor vìzzel telt diñhéjak kemencére
helyezése (minden családtag számára) a vìz kiapadásával jelzett halált, a kemencébe készìtett
„hamusìrok” pedig a hamu behorpadásával. Nemcsak karácsonykor, hanem → szilveszterkor is
általánosan gyakorolt jñslásmñd volt a ház → körüljárása: háromszor körülmenve a házon, majd az
ablakon betekintve megláthatták a jövő évben meghalñ családtagot az asztalnál ülve; vagy a tükörbe
1145
H
nézve, koporsñban fekve; vagy ravatalon látják meg a következő év halottját. A haláljñslñ →
tollaspogácsát leginkább → Luca napján, szilveszterkor és Pál-napon sütötték.
Pócs Éva
halálkihordás: → kiszehajtás
halálkoma, a: → hiedelemmese, → „igaz” történet jellegű mesetìpus, amely a magyar anyagban

meglehetős egyöntetűséget mutat: a szegény ember megkéri a Halált, hogy legyen komája, mivel
igazságosabbnak tartja, mint az Istent (Jézust) vagy az ördögöt. A Halál megadja komájának vagy
keresztfiának azt a képességet, hogy meglássa őt betegágyának lábánál vagy fejénél, s ebből megtudja,
hogy meggyñgyul-e vagy meghal. Hìres orvos, gazdag ember lesz. Végül becsapja a Halált azzal, hogy
nem fejezi be a Miatyánkot, melynek elmondására időt kapott, vagy azzal, hogy megfordìtja az ágyat,
mikor a Halál a beteg lábánál áll. A Halál megbosszulja magát vagy azzal, hogy csellel ráveszi az embert
az „ámen” szñ kimondására, vagy azzal, hogy eloltja élete gyertyáját (nem szaporìtja meg mécsesének
fogyñ olaját), mikor komája (keresztfia) látogatást tesz barlangjában (AaTh 332). A mese az egész
magyar nyelvterületen ismert Ŕ a látogatás a Halál barlangjában előfordul önállñ meseként is, ilyenkor a
szegény ember csapja be a Halált Ŕ; első ismert szövegünk egy 1854-ben kiadott ponyvafüzet. 11
feljegyzett magyar változatárñl tudunk. Nemzetközi változatai is a magyarokhoz hasonlñak. Feltehetően
középkori, eurñpai szüzsével van dolgunk. Első alkalommal a 14. sz.-ban Izlandon jegyezték fel. Hans
Sacha is feldolgozta, a 17. sz.-ban farsangi játék is készült belőle, a 17Ŕ18. sz.-ban pedig számos német ìrñ
foglalkozott vele. Hozzánk hihetőleg német forrásbñl (forrásokbñl) került. Ŕ Irod. Christiansen: Gevatter
Tod (Hdwb. des deutschen Márchens, II., 1934Ŕ40); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (Pécs, 1940); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy VIII., Bp., 1955); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
halálmadár: A kuvik (lat. Athene noctua) megjelenése, ill. hangja országszerte általánosan elterjedt hit
szerint szerencsétlenséget vagy halált jelent. Ennek megfelelően legelterjedtebb táji elnevezése a
halálmadár vagy halál-bagoly (a dévai csángñknál táltosmadár). A baj a hit szerint általában abban a
házban következik be, amelyikre a halálmadár rászáll: a házban levő beteg vagy bármelyik családtag,
esetleg máshol lakñ közeli hozzátartozñ hamarosan meghal. Egyes helyeken csak három kuvikolás jelent
halált. Ismert az a hit is, hogy aki nappal halálmadárat lát, vissza kell térnie útjárñl, mert balszerencse
fogja kìsérni. A halálmadár álomban valñ megjelenése is jelenthet halált. Ŕ A hit hasonlñ formában szinte
egész Eurñpában ismert, és összefüggésben van a halott lelkének általánosan elterjedt, már az ñkorban is
ismert madáralakban valñ elképzelésével, valamint a halott lelkét a túlvilágra szállìtñ madarak
képzetkörével. A magyar halálmadár mindenesetre e tágabb körbe tartozik bele. Kérdéses azonban, hogy
a hozzá fűződő haláljñslñ, szerencsétlenséget hozñ hiten kìvül volt-e szerepe a múltban mint a lelket a
túlvilágra vivő madárnak, vagy pedig mint a lélek megjelenési formájának. (→ még: halál, → lélek, →
halál előjelei) Ŕ Irod. Rñheim Géza: A halálmadár (Ethn., 1913); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak
temetkezése (Kolozsvár, 1944).
Pócs Éva
halálnak halálával halsz (haljon) meg: állandñ szñösszetétel, figura etimologica (→ mesei sztereotìpia).
Már a Halotti Beszédben is előfordul: „halalnec halalaal holz”, ismeri a Jordánszky-kñdex: „halalnak
halalawal hallyon”, használja bibliafordìtásában Károli Gáspár (Mñzes I. 2. 17.); „halálnak halálával
halsz meg”, s előfordul népmeséinkben is: „Jñ estét, ides szülém. Ŕ Aggyon Isten neked is kedves fiam.
Szerencséd, hogy ìgy szñlìtottál, mer különben halálok halálávő hâsz meg. Hát mi járotba vagy?” másutt:
„Jñl jártál, hogy anyádnak fogadtál, mert ha ezer lelked van is, meg kellett volna halnod” (→ Szerencséd,
hogy (öreg)anyádnak szñlìtottál!). Népmeséink ismerik a több lélek fogalmát. Emberfeletti lények
természetfeletti ereje onnan származik, hogy egynél több lelkük van, a hős csak akkor tudja őket
végérvényesen megsemmisìteni, ha valamennyi lelküket elpusztìtja (→ testen kìvül elrejtett erő, a: AaTh
302); vagy a hős és társai csak úgy tudnak a félelmetes csata után újabb kalandokra indulni, hogy az
állat-anya három lelkével holtukbñl feltámasztja őket (csonka tehén fia: MNK 301B I*). Ennek a
felfogásnak megfelelően a halál is lehet többszörös, vannak fokozatai. A hős és ellenfele küzdelmeik során
egymást újra meg újra megölik, újra meg újra feltámadnak, s végül a gonosz ellenfelet (boszorkányt)
megégetik, hamvát a széllel elfúvatják, hogy teljesen megsemmisìtsék. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Magyar
szñlásaink és a folklñr (Ethn., 1929, 1932); Kiss Gabriella: A 301-es mesetìpus magyar redakciñi
(Csonkatehénfia) (Ethn., 1959).
1146
H
Kovács Ágnes
halálpillangñ: → halál előjelei
halálra ìtélt húga: → Fehér Lászlñ
halálra táncoltatott lány, Sági bìró lánya: klasszikus → ballada. Témája: gazdag bìrñlányt szegény legény
bálba kéret. A dìszesen felöltözött leány megérkezésekor a legény felszñlìtja a zenészeket:
Huzd rá, cigány, huzd rá Hurod szakadtáig, kezed fáradtáig, Kezed fáradtáig, Szalai Rozinak halál
ñrájáig.
A lány több ìzben kéri, engedje el (cipője tele vérrel, ruhája testére tapadt, gyűrűje ujjába dagadt), de az
nem engedi, mert ha hozzá nem adják, másé se legyen. A leány halála után a szülőket (vagy csak az anyát)
megátkozza a ballada (→ átokdal). A változatok egy részében a legény is meghal. A ballada újabb
variánsai a legényt állìtják bìrñi ìtélet elé. Ŕ A halálra táncoltatás középkori büntetésforma; balladabeli
megjelenése nincs összefüggésben a haláltánccal. A lány ily mñdon valñ büntetésének oka legtöbb esetben
a két fiatal közti társadalmi különbségből fakadñ konfliktus. Egyes variánsokban szerelmi féltés az ok.
Előfordul, hogy természetfeletti lény jelenik meg a leány kedvesének képében. A halálra táncoltatott lány
egyike a poétikailag jñl felépìtett, hatásos balladáinknak. A ballada dallama többnyire új stìlusú, giusto. A
halálra táncoltatás motìvum ismert az angol népköltészetben (Child: English Scottish Popular Ballads,
Boston, 1954. 73. sz.), ahol az egymástñl elválasztott szeretők a halálba menekülnek; a francia
(D’Harcourt 99. sz.), a dán, német, olasz stb. folklñrban különböző tartalomba ágyazva. Ŕ Irod. Vargyas
Lajos: Researches into Mediaeval History of Folk Ballads (Bp., 1967); Kriza Ildikñ: Halálra táncoltatott
lány (Bp., 1967).
Kriza Ildikó
halálra valñ, halálra való batyu: halál esetére összekészìtett, batyuba kötött öltözetdarabok. Idősödő vagy
fiatal, de beteges személyeknek Ŕ férfiaknak és nőknek egyaránt Ŕ jñ előre összekészìtik azokat az
öltözetdarabokat, amelyekbe majd halál esetén felöltöztetik őket. A férfiak batyujába rendesen
jegyingüket és legszebb bőgatyájukat teszik, esetleg egy fekete posztñ mellényt (a nadrágos vagy pantallñs
öltözetben valñ temetés az I., helyenként a II. világháború után jött szokásba). A nőknek halálra valñ
inget, pendelyt, szoknyát, váll-, ill. fejkendőt készìtenek. Egyes községekben külön vannak főkötők, mint
pl. Mezőkövesden a „tuklyák”. Ahol nem mezìtláb helyezik a halottat a koporsñba, ott egy-egy pár új
harisnyát is készìtenek. Szükséges a batyuba egy puha fehér ún. állakötő kendő. A batyuba kötnek még az
elhalt kìvánságának megfelelően kedves emléktárgyakat is, pl. fényképet elhalt gyermekről; vagy ha
volna, saját levágott hajat stb. Beteg kislánynak egyes vidéken, pl. Mezőkövesden kis kötényt is varrnak,
mert ő majd „abba szedi a virágot”. Végül a batyuba kerül a → szemfedél.
Fél Edit
halálra valñ ing, halottas ing, halotti ing: a halott felöltöztetéséhez rendesen előre elkészìtett ünneplő ing.
Férfiaknak általában jegyingét őrzik meg erre a célra: lányra, fiatalasszonyra legdìszesebb, a korát
megillető ünneplő ingét adják fel. Idősebb asszonyok külön készìtenek maguknak rendesen régiesebb
szabású, tehát divatjamúlt halálra valñ inget. Így Csökölyön és Martoson különleges sìpujjú szabású inget
varrnak. Martoson fekete taft vagy fehér batiszt rátéttel gazdagon dìszìtik. Minden esetben
elengedhetetlen követelmény, hogy mosatlan legyen. Ŕ Irod. Fél Edit: A női ruházkodás Martoson (Népr.
Ért., 1942).
Fél Edit
halápi hìmzés: a → zalai hìmzések egy sajátos helyi csoportja. Két vagy három szélből összeállìtott
lenvászon lepedők végeire varrták közvetlenül, a lepedővég kereteit subrikasorokkal és peremdìszekkel
jelzik. A hìmzőtechnika alapján két nagy csoportja van: a szálszámolásos munka és a szabadrajzú
munka. Az elsőbe néhány tiszta fehér → vagdalásos, → laposöltéses hìmzés tartozik nagy csillag-,
mértaniasan szerkesztett leveles ágmintákkal. Hasonlñ technikával készültek tiszta sárga szìnű, valamint
kék-piros, kék-piros-fehér változatok is. A szálvonásos-vagdalásos-laposöltéses munkák között
jellegzetességüket az adja, hogy szálvonással, vagdalással mindig csak egy-egy elemet varrtak ki, tehát
nem azt az egész vászonhátteret, amelyből azután a laposöltéses minták kiemelkednek. A fődìsz a sima
vászonfelületen érvényesülő vagdalás. Feltevések szerint egyes újabb példányokon csak a laposöltéses
munkát tartották meg, amihez kevés keresztöltés is társul. A szabadrajzú hìmzéscsoport lepedőinek fő
1147
H
mintája: alsñ és felső peremdìsz között edényből kinyúlñ hétágú virágtövek sora. Ezeket kék-piros
pamutfonallal, lapos- és száröltéssel varrták. Sajátosságuk: egyes dìszìtőelemek sötétszìnű kontúrozása,
valamint a → régi dunántúli hìmzések stìluscsoportjába tartozñ virágtövek kötöttebb, tömöttebb,
összefogottabb megtervezése, mint másutt. Vannak kék és drapp szőrfonallal dolgozott, feltehetően korai
változatok is. Ez a hìmzéscsoport jñl példázza az országos hìmzésalakulást, megtalálhatñ benne annak
legtöbb szakasza. Alakulására vonatkozñ helyszìni kutatás azonban nem folyt, szép számú, gyűjteménybe
került példánya mind a műkereskedők révén gyűlt össze. Ŕ Irod. Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp.,
1961); Fél EditŔHofer TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
Halápi hìmzés lepedő széléről (Haláp, Veszprém m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Halápi hìmzés (Haláp, Veszprém m.)
Fél Edit
hálás halott, a: mesealak, természetfeletti segìtőtárs, aki a hőshöz szegődik hálábñl, mert eltemettette vagy
botütésektől váltotta meg azáltal, hogy adñsságait kifizette. Alakjához egész tìpuscsoport kapcsolñdik
(AaTh 505Ŕ508), melynek alapsémája az, hogy a hálás halott a hőst felesége megszerzésében,
jövendőbelije rablñktñl, boszorkánymestertől, sárkánykìgyñtñl valñ megszabadìtásában segìti. Ezen belül
azonban az egyes tìpusok cselekménye, hiedelemtartalma és stìlusa erősen különbözik. A számon tartott 7
magyar redakciñ forrásai között 18. sz.-i francia romantikus kalandregényt, 19. sz.-i ponyvafüzetet is
találunk, de vannak olyan szerkezeteink is, melyek kétséget kizárñan a szájhagyományban gyökereznek, s
erős szálakkal kapcsolñdnak a samanisztikus világfelfogáshoz. Egyik Gaál György által gyűjtött
szövegünket, melyet Erdély János is közölt, s a bukovinai székely mesemondñ, Palkñ Jñzsefné Benedek
Elek feldolgozásában ismert meg, a mai, halottakkal kapcsolatos népi felfogásnak megfelelően →
hiedelemmeseként mesélte tovább. Az AaTh 506B: Jean de Calais Ŕ redakciñ változatai közül a két ide
tartozñ, feltehetően közös irodalmi forrásbñl származñ, Gaál-féle szöveg mellett a Kazinczy Gábor
kéziratos gyűjteményében találhatñ bánfalusi mese érdemel figyelmet: egy gazdag kereskedő egyetlen fia
világot látni indul. Távoli parton két szekér elé fogott leányt vált ki a rabságbñl. Ugyanezt teszi egy másik
városban egy adñhátraléka miatt üldözött szegény emberrel, és egy harmadikban egy ugyanezért
felakasztott és ütlegelt halottal. Midőn a két leánnyal, egy királykisasszonnyal és komornájával hazafelé
tart, a hajñ kapitánya tengerbe löki. A kapitány a királykisasszonyt kényszerìti, hogy őt vallja
megszabadìtñjának. A hős ismeretlen szigetre kerül, innen fehér sas (a megaláztatástñl megmentett halott
lelke?) a királyleány atyjának városába viszi, ahol a királykisasszony éppen lakodalmát tartja a
hajñskapitánnyal. A fiú mátkagyűrű segìtségével felismerteti magát, s elfoglalja a hajñskapitány helyét
(→ félgyűrű, félkendő, → sárkányölő vitéz). A redakciñ valamennyi ismert magyar változata francia
kapcsolatokra enged következtetni. Ŕ Irodalmi vonatkozásai vannak „A szörnnyel társalkodñ
királykisasszony” redakciñnak is (AaTh 507), melynek hőse Ŕ a halott megszabadìtása és a vele valñ
társulás után Ŕ egy „elkárhozott” boszorkánymesterrel, a gonosszal kapcsolatot tartñ királykisasszonyt
szabadìt meg. A hálás halott a → civakodñ ördögfiaktñl megszerzett varázsköpeny, bocskor és pálca
segìtségével követi a királykisasszonyt kedveséhez (→ papucsszaggatñ királykisasszonyok, a),
beszélgetésükből megtudja, hogy a) hová rejti el a keresett tárgyakat, b) hová rejtőzik el ő maga (→
rejtekbe látñ királykisasszony, a) vagy c) mire fog gondolni másnap. Végül a boszorkánymester fejét is
levágja. Cselekedetei jutalmaképpen a megszerzett kincs és a királyleány felét követeli: a leányt
kettéhasìtja, s belsejét a kìgyñktñl, békáktñl megtisztìtja. A mesének 1873-ban kiadott ponyvaszövegéről
1148
H
is tudunk („János útitársa vagy: Az elvarázsolt királykisasszony”. Nyomatja és kiadja Bucsánszky

Alajos), Berze Nagy János egri és Béres András rozsályi változata ezzel minden valñszìnűség szerint Ŕ
közvetve vagy közvetlenül Ŕ kapcsolatban van. Jellegzetes Nagy Olga széki változata, melyben a hálás
halott az öt csodálatos útitárs (→ hatan a világ ellen) segìtségével lesz úrrá a gonosz szellemmel
társalkodñ leány felett. A harmadik redakciñnak („A férjét a nászéjszakán megölő leány”: AaTh 507C)
csak moldvai székely változatárñl tudunk: a tejjel előcsalja és megöli a királykisasszonyban lakozñ
sárkánykìgyñt. A papucsszaggatñ királykisasszonyok meséjével kapcsolatban viszont többször is
találkozunk azzal a motìvummal, hogy a hős vagy tanácsadñja az „ördögökkel cimborálñ” leányt
kettéhasìtja, belsejéből három fekete varjú repül ki, vagy „valami fényeset” húz ki belőle. A negyedik
redakciñ: a hálás halott három zöld levél segìtségével meggyñgyìtja a királykisasszonyt a vakságtñl, majd
kettéhasìtja, és belsejét az ördögöktől, férgektől megtisztìtja (MNK 507D*). A mesének Istvánffy Gyula
parádi (?) változata mellett egy ramocsaházi cigány mesemondñ asszonytñl származñ szövegét ismerjük
Erdész Sándor feljegyzésében. (Cseh változatait idézi Tille.) Jñl rávilágìt a mesealakulás folyamatára
Ruszkovics István változata, amely számos samanisztikus vonásával a szegény embert szolgáló ördög (→
Buli Jankñ) mese pogány kori előzményével ismertet meg. A jellegzetes, a samanisztikus világelképzelésbe
is jñl beilleszkedő mesefigurához asszociálñdñ nemzetközi meseanyag nem kevésbé gazdag, de csak
részben azonos a magyarral. A magyar nyelven feljegyzett redakciñk nemzetközi párhuzamai Ŕ a francia-
vallont és csehet kivéve Ŕ csak esetlegesen követhetők nyomon. (→ még: csizmás kandúr, a; hű szolga, a;
→ zsoltáréneklő madár, a) Ŕ Irod. Tille, V.: Verzeichnis der böhmischen Märchen (FFC 34. Porvoo,
1921); Lilieblad, S.: Die Tobiasgeschichte und andere Märchen mit toten Helfern (Lund, 1927); Dégh
Linda: Adalékok a hálás halott epizñd mesei és mondai formálñdásához (Ethn., 1957); Liungman, W.: Die
schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue, P.ŔTenèze, M.ŔL.: Le conte populaire français (II.,
Paris, 1964); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy XII. Bp., 1967).
Kovács Ágnes
halászat: a magyarságnak már a honfoglalás előtt fontos foglalkozása. A vogulokkal és osztjákokkal valñ
együttélés idején a magyarság ismerte a rekesztőhalászat (→ vejsze), a hálñk (talán a → méthálñ), a
horgok kezdetleges formáit. D-Oroszo.-ban török, kaukázusi népek, az ñoroszok s a Fekete-tenger melléki
görög telepesek révén a magyarság halászeszközkészlete varsákkal, szigonyokkal, különböző hálñkkal
gyarapodott. Így török népek révén ismerte meg a kétágú szigonyt, a húzñhálñk egyik formáját (→
gyalom), amelynek használata már szervezett munkát igényelt. A magyarság D-Oroszo.-ban a folyñk
mellé húzñdva rendszeres téli halászatot folytatott. A honfoglalás után a halászat fejlődéséhez hozzájárult
hazánk halbősége, amelyet a középkorban (1300) Norvégia kivételével Eurñpában a leggazdagabbnak
tartottak. A középkori oklevelek gyakran emlìtik az egyház, a királyi udvar szolgálatában állñ halászokat,
a mesterséges halastavakat. Az Árpád-korban jelentősek voltak a mansionak nevezett halászközösségek.
A jobbágyok gyakran csak meghatározott halfogñ eszközzel dolgozhattak. Így 1360-ban a pannonhalmi
apátság és az egyik falu nemesei között folytatott perben 12 szégyejobbágyot (→ cége) emlìtenek. Hìresek
voltak a szegedi halászok, akik a 16Ŕ17. sz.-ban a Tisza felső folyása, a Bodrog mentén is megjelentek,
ahol nagyméretű hálñkkal (→ kece, → piritty hálñ) dolgoztak. 1567-ben Sárospatakon két gyalomalja
szegedi halászt emlìtettek. A rétek, mocsarak, lápvidékek halászai vejszével, → varsával, tapogatñval,
emelőhálñkkal halásztak, s tevékenységük szoros kapcsolatban volt a csìkász- és pákászélettel. A 16. sz.
végén egyes zempléni falvakban a jobbágyoknak száznál több vejszéjét, varsáját számolták össze, s egy
vejsze egy borjas tehén árával ért fel. A múlt században a Tisza menti Tápén a halászoknak 54
vejszehelyét tartották számon. A nagyobb folyñkon, tavakon húzñhálñkkal, szégyékkel fogták a halat,
amelyek a földesúr tulajdonában voltak. Egyes helyeken (Kapuvár, 1527) csak a nemesek halászhattak
hálñval, s a falu fonta meg a hálñt (Sajñkesznyéten, 1689). A jobbágyok a fogott hal egy részét a
halászñvizek tulajdonosának szolgáltatták be. A megfelelő halászñhelyek tanya néven ismertek. A tanya a
14. sz-ban még a hálñkivetés műveletét is jelentette. A magyar halászat jelentőségére utal a széles körű
halkereskedelem. Már 1378-ban az esztergomi vámtarifában a viza, kecsege, csuka mellett az egyéb
sñzott, friss és élő halat is felsorolják. Szeged, Szentes vidékén még a múlt század végén a halat nagy
mennyiségben felhasogatták, besñzták, napon megszárìtották, s bálákba kötve a Bánságba, Szlavñniába
vitték eladni. A halszárìtñ helyeket az akkori térképek is feltüntetik. A szárìtott (szivatolt) hal korábban
még nagyobb jelentőségű volt. 1570-ben a tokaji vár éléstárában ezernél több szárìtott halat számláltak
össze. A 17Ŕ18. sz.-i szakácskönyveink szerint a magyar konyhán több mint kétszázféleképpen tudták a
halat elkészìteni. Ennek ellenére 1759-ben holland halászokat akartak hozni Mo.-ra, hogy a halsñzást
megtanìtsák. A múlt század elején született halászoknak emlegették a szolnokiakat. A szolnoki
halászasszonyok a sült halat a Tisza partján árulták a tutajosok, az aratñk, a kupeckodñ állatkereskedők
részére. A halászat jelentősége csak a múlt század második felében csökkent a folyñszabályozások
megindulásával, a mocsarak lecsapolásával. A jobbágyfelszabadìtás megnyitotta az utat a feudális
1149
H
formákbñl a kapitalista halászat felé. A → céhes halászat (Balaton, Duna mente) felbomlott. A
halászñvizek tulajdonosaitñl bérlők vették át a halászatot, akik paraszthalászokkal dolgoztattak. A
hagyományos halászat mindinkább a kisvizekre szorult vissza. (→ még: állìtñhalászat, → emelőhalászat,
→ hajtñhalászat, → jég alatti halászat, → keresőhalászat, → kerìtőhalászat, → rekesztőhalászat, →
tapogatñs halászat) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A
magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Szabñ István: Tiszai halászat a XVIII. században (Népünk
és Nyelvünk, 1930); Alapy Gyula: A csallñközi halászat története (Komárom, 1933); Degré Alajos:
Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Bonnerjea, B.: La pêche chez les peuples Finno-
Ougriens (L’Anthropologie, 49., Paris, 1939Ŕ1940); Thomazi, A.: Histoire de la pêche, des âges de la
pierre à nos jours (Paris, 1947); Clark, J. G. D.: The Development of Fishing in Prehistoric Europe (The
Antiquaries Journal, XXVIII., 1948); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953);
Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965; Studien zur europäischen traditionellen Fischerei (szerk.
Solymos Ede, Baja, 1976).
Öreg halász az 1880-as évekből (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Tiszai halászok (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Dunai halászok (Somorja, v. Pozsony m.)
Gunda Béla
1150
H
halászat hiedelmei: Mint a paraszti életben fontos szerepet játszñ, de többé-kevésbé bizonytalan
kimenetelű munkát hiedelem jellegű → előìrások és tilalmak (→ tilalom) is kìsérték, amelyek a szerencsés
halfogást voltak hivatva biztosìtani. Ezek közül néhány magára a hálñra vonatkozik. Pl. általános hit volt,
hogy a hálñt holdtöltekor kell kötni, hogy jobban megteljék majd hallal. Néhol azt tartották, hogy a kötést
→ Luca napjátñl → karácsonyig kell elvégezni; továbbá a hálñba szerencsét hozñ → mágikus tárgyakat
kell bekötni (pl. pénzdarab, karácsonyi mákostészta, szentelt étel darabja, → Szent György napja előtt
fogott pillangñ vagy ugyanekkor fogott → kìgyñ ezüstpénzzel levágott feje stb.). Magával a halászattal
kapcsolatban általános hit volt, hogy munkába induláskor marokba vagy a hálñba kell köpni. Első hal
kifogásakor sok helyütt ezt mondták: „Apád-anyád ide jöjjön!” Egyéb, helyi jelentőségű adatok nagy
számban ismertek (pl. nem jñ déli tizenkét ñrakor tanyát vetni, a vìzen nem jñ káromkodni stb.).
Szñrványosan fellelhető Ŕ régen általánosabb lehetett Ŕ a halászat sikerének megronthatñságába vetett hit
(pl. egyik halász a másik munkáját → szemveréssel eredménytelenné teheti). (→ még: halászmondák)
Pócs Éva
halászati jog: a halászatot szabályozñ, közjogi és magánjogi természetű törvények, ill. jogszokások
összessége. A halászati jog a társadalmi-gazdasági viszonyok függvénye. A magántulajdon kialakulása ñta
ìrott törvény (ennek hìján vagy ezt kiegészìtve a szokásjog) szabályozta a halászñvìz és a halászeszközök
tulajdonjogát, a más tulajdonában levő vizek halászatának lehetőségét, a zsákmánybñl valñ részesedés
arányát. A honfoglalás korának → szabad halászata már a 11. sz.-ban megszűnt: első királyaink
halászñvizeket, halászñ szolgákat adományoztak. Kálmán király Ŕ nyugati mintára Ŕ megkìsérelte, hogy a
halászatot királyi előjoggá tegye, de Mo.-on soha sem volt a halászat királyi haszonvétel (regale). A 13.
sz.-tñl egyértelműen földesúri magántulajdonba kerültek a halászñvizek, s kialakult annak tartozék
jellege: a parti birtok függvényévé vált. Az egységes jobbágyosztály kialakulásával s az ezt kodifikálñ
jobbágytörvénnyel (1351) megszilárdult a halászat földesúri magántulajdon jellege: a jobbágy csak
meghatározott szolgáltatások ellenében (→ haladñ) halászhatott. A halászñvìz általában nem tartozott a
jobbágytelekhez; a jobbágyközség szervezte meg a határában levő vizeken a halászatot. Az elsőrendű
halászñhelyeket (a → cégéket, halastavakat) azonban a földesúr magának tartotta fenn, a maga
eszközeivel halásztatta. A szabad királyi városok a királynak tartoztak szolgáltatásokkal; a halászcéhbe
(→ céhes halászat) tömörült halászok használták vizeiket. A 17Ŕ19. sz.-ban gyakran halászok vagy
jobbágyközségek bérelték a földesúr halászñvizét, zsákmányhányad helyett készpénzfizetés ellenében. A
→ bérlő halászat azonban az általános kapitalizálñdás eredménye. Az úrbéri perek lezajlása után
megalkotott halászati törvény (1888) átmentette a feudális jogbñl a halászñvìznek a parti birtokhoz
tartozását, s a kapitalista vállalkozásokat segìtette azzal, hogy a szomszédos vizek közös hasznosìtására
létrejövő részvénytársaságok (halászati társulat) jogává tette a hasznosìtást. A halászati törvény az
ármentesìtések miatt jelentősen csökkent halállomány fokozott védelmét is célozta, ìgy megszabta az
általános tilalmi időt, az ìvñ hal fogásának tilalmát, eltiltotta bizonyos szerszámok használatát, s a csekély
jelentőségű vizek korábban megengedett szabad halászatát is eltiltotta, szigorúan büntetve az engedély
nélkül halászñkat (orvhalász, loptoshalász). A felszabadulás után megalkotott törvények állami tulajdonná
tették a halászñvizeket, s intézkedtek a halászszövetkezetek megalakìtásárñl (→ szövetkezeti halász). Ŕ
Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Andrásfalvy Bertalan: A paraszti
halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében (Ethn., 1970).
Szilágyi Miklós
halászat munkaszervezete: kisebb hálñk, horgok stb., az ún. kisszerszámok kezeléséhez egy ember, a
kishalász is elengedő. A nagyszerszámokhoz 3Ŕ6Ŕ12 nagyhalász is szükséges, akik bokor, kötés stb.
szervezetben dolgoztak. Bizonyos esetekben (céh, szabad társulások) a felszerelést közösen állìtották,
máskor (jobbágy halászok, alkalmazott halászok) a földesúr vagy bérlő adta, mìg a szövetkezetben
közösségi tulajdon volt. Minden tagnak pontosan körülìrt munkája van a közös halászatban, feladataik
minden munkára kiterjedtek a hálñjavìtástñl a főzésig. A legrészletesebben ismert Balaton melléki
(Tihany) halászat munkaszervezetet a szerszámok közös tulajdona, a zsákmánybñl valñ azonos részesedés
és a belső demokratizmus jellemezte. Az 1055. évi alapìtñlevél 10 halászt juttat a tihanyi apátságnak,
amennyi a jég alatti halászathoz, az ún. öregháló kezeléséhez is kellett a 19. sz.-ban. A 16Ŕ17. sz. folyamán
a nagy → cégekkel 6Ŕ8Ŕ12 ember dolgozott a Tiszán, már külön emlìtik a vezetőt; ez időben 6Ŕ8 fő volt
egy szigetközi halászat munkaszervezete is; a nagyhálñkhoz átlagosan máig 6 fő szükséges. Tehát a
halászat alapvető termelőeszközei és munkaszervezetei a gépek megjelenéséig belenőhettek fejlettebb
termelőmñdokba, gazdasági rendszerekbe is. A tihanyi szervezeti formát és az itt használatos
elnevezéseket Herman Ottñ a kerìtőhálñval dolgozñ munkacsoportokra általánosìtotta, a magyar
halászatot ősi eredetűnek, a nemzetséggel összekapcsolhatñnak s már az Árpád-kortñl a történeti
forrásokban is megjelenő munkaszervezeti formának tartotta. Jankñ János az orosz halászok hasonlñ
1151
H
társulásaibñl (artel) eredeztette a magyar halászat munkaszervezetét. A halászat munkaszervezete „ősi”

voltát, ill. szláv kapcsolatait nem vitatja a magyar kutatás, de a szükségszerűen csak közösségben
végezhető nagyhálñs halászat munkaszervezetével kapcsolatos problémák korántnem tekinthetők
megoldottnak. Azokon a vidékeken, ahonnan azonos rangú egyének állandñ akciñközösségének ismerjük
a halászat munkaszervezetét, a → céhes halászat hatását nem szabad figyelmen kìvül hagynunk.
(Tényleges céhes kerettől függetlenül is meglehetnek a céhszervezet kellékei: ìrásos szabályzat, láda, korsñ
stb.) A Herman Ottñ általánosìtásához alapot adñ halászat munkaszervezete a történeti forrásokban s
más vidékekről származñ leìrásokban nem körvonalazñdik ennyire tisztán, nem több a szükségszerű
munkakooperáciñnál, mely a paraszti társasmunkákkal mutat rokonságot. Még az autonñm és állandñ
halászcsapatok szervezeti rendjét is jellemzik bizonyos hierarchikus vonások. A halászgazda (vagy -
mester) és legényei nem azonos rangúak; az utñbbiak vagy a mesterré válás szükségszerű iskolájának
tekintik a legényi állapotot, vagy bérmunkás minőségben tartoznak a munkacsapathoz. De már a
feudalizmus idején is gyakran a vìz-, ill. a hálñtulajdonos alkalmazottja a halászgazda maga is. Így a
zsákmány arányos elosztásának elvét a tulajdonosi elvek erősen befolyásolták. Ŕ A → bérlő és →
szövetkezeti halászat munkacsapatai (banda, brigád) méginkább a munkáltatñ alkalmazott viszonyával
jellemezhetők. Ŕ Esetenként az egymástñl független halászok vagy munkacsoportok társas halászatot
rendeztek. Elsősorban a → hajtñhalászatnál fordult elő, hogy több kishalász közösen meghajtott egy-egy
mederszakaszt, nádast vagy zsombékost (pl. → tráglahálñnál, → turbukhálñnál vagy a → tükörhálñnál).
A társas halászat legismertebb formája volt a → tiszaverés és a dunai kecsegézés. Mindkét esetben több
→ laptolñhálñ és számtalan → kece a meder teljes szélességét átfogva több km hosszú szakaszt
végighalászott, az elfekvő halakat felzavarták, egymás szerszámjába hajtották. Ilyenkor a zsákmányon
egyenlően osztoztak. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Ecsedi István:
Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat
(Bp., 1965).
Solymos EdeŔSzilágyi Miklós
halászbárka: → bárka
halászbìrñ: a város vagy község (falu) tisztségviselője, aki intézkedett a halászattal kapcsolatos ügyekben,
felügyelt a halászatra, a halászokra, a halászñvizekre, a halászszerszámokra, továbbá arra, hogy a helység
kellő mértékben el legyen látva hallal, főleg böjt idején. (→ még: bìrñ)
halászbokor: halászok nagy- vagy kerìtő hálñhoz társult csoportja, amelynek belső életét és munkáját a
minden tagra kiterjedő szokásjog szabályozza. A halászbokor a zsákmányon meghatározott kulcs szerint
osztozott, és szállását, élelmezését is rendszerint közösen oldotta meg. Egyéb elnevezése: hálósbanda,
hálósparti; bokor, felekezet, kompánia, kötés, parti. A → bokorgazda vezető szerepe és munkaköre
valamivel jobban elkülönült, mint egyéb → bandákban, sőt a tagság is rendszerint mesterekre, legényekre
és inasokra oszlott. Az egy halászbokorhoz tartozñ tagok száma vidékenként és az általuk kezelt szerszám
méretétől függően változñ: 4Ŕ12 ember alkothat egy halászbokort. A nagyhálñs halászbokrokban volt
gazda, halász (vagy legény) és inas; mindezek lehették önállñ vállalkozñk vagy egy bérlő alkalmazottai. A
könnyebb, de nagyobb szakértelmet igénylő munkát végezték a mesterek, gazdák (kormányzás, hálñvetés,
laptárosság, paraszedés stb.), a nehezebb vagy piszkosabb feladatokat (evezés, alinszedés, mosogatás) a
legények és inasok. Az inas az élelmen, szálláson és egyéb alkalmi (a fogástñl függő) összegen kìvül állandñ
fizetést nem kapott, a legény a hetibérért és a kosztért, a halász pedig Ŕ mìg nem volt saját szerszámja Ŕ a
fogás (halzsákmány) bizonyos hányadáért dolgozott. A szövetkezeti halászok a lehetőséghez képest
felváltva végezték a munkaköröket. Ŕ A halászbokor közös élelmét részben a gazda, részben a kifogott
zsákmány szolgáltatta; ebédet együtt főztek; a halászlét az egyik legény készìtette, a tésztát a mester
(gazda) gyúrta hozzá; a levest közös tálbñl kanalazták. A tüzelőszerzés és a mosogatás az inas dolga volt.
(→ még: szakácsparti) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ
János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Solymos Ede: Banda-bokor-brigád (Halászat,
1956); Katona Imre: Munkaszervezeti formák és ideiglenes életközösségek idénymunkákon a
kapitalizmus korában (Agrártört. Szle, 1961); Szilágyi Miklñs: Halászati üzemformák a Tisza vidékén a
XVIIIŔXX. században (Ethn., 1975).
Katona ImreŔSolymos Ede
halászbúcsú: Péter-Pál napján (jún. 29.) a halászat védőszentjére valñ emlékezéssel (halászmise),
feldìszìtett koszorú vìzbe dobásával és zenés-táncos mulatsággal ünnepeltek a Duna és a Balaton
1152
H
mellékének r. k. vallású halászai. Legtovább a Baja környékiek ünnepelték meg a halászbúcsút;

korábban is a céhes hagyományokat megtartñ halászközössegekben volt eseményekben gazdag ünnepnap.
Helyenként (Vác, Bp., Baja) Nepomuki Szent János napját (május 16.) egyéb vìzenjárñkkal együtt a
halászok is búcsúval ünnepelték. A tiszai halászok sikeres halászatok befejezéséül tartottak a
halászbúcsúhoz hasonlñ mulatságot. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Halászszokások és hiedelmek (IŔII.,
Népünk és Nyelvünk, 1932); Dankñ Imre: A bajai Jánoska-eresztés (Ethn., 1958); Solymos Ede: Dunai
Szilágyi Miklós
halászdal, halásznóta: népi lìránk hagyományos foglalkozáshoz kötött csoportja, halászok életéről szñlñ
vagy szájukba adott dal. A halászat többnyire kiegészìtő foglalkozás volt, jelentősége nagyot csökkent, ìgy
feltűnően kevés halászdalt ismerünk. Az életformához csak néhány daltìpus kapcsolñdik (Hej, halászok,
halászok, Mit fogott a hálñtok?...), egy részük gúnyos (Kimegyek a Dunára, Beülök a ladikba, Áztatom a
hálñmat, Tán valami ráakad...) vagy obszcén (Tisza szélin csñnakázik a halász...), más részük szerelmi
jellegű (De szeretnék aranyhallá válni, Sárpilistől Bátáig úszkálni! Rátalálnék babám hálñjára, Csñkot
kérnék tőle utoljára; Réce, ruca közbe, Hal van a veizbe. Gyere, kis angyalkám, Fogjuk ki belőle!...). A
közvélemény halászdalként tart számon néhány egyéb daltìpust is (pl. Vñt énneköm édösanyám, de mán
nincs, Mer elvitte a szögedi nagy árvìz...). Viszonylag több a népies műdal (Én vagyok a halászlegény;
Estét harangoznak a toronyba; Hullámzñ Balaton tetején stb.), ezeket is halászdalokként éneklik. A →
bordalok és → mulatñnñták (Amott vagyon egy hal; Bús a gñlya, le van a vìz csapolva; Harcsa van a
vìzbe; Ó, be sok hal terem a nagy Balatonba!...), továbbá a → szerelmi dalok (Átalmennék én a Tiszán;
Márványkőből van a Tisza feneke; Mély a Tiszának a széle; Széles a Balaton vize; Széles a Duna... stb.)
jelentős része használja fel a vìzi és halászélet képeit, egy részüket szintén halászdalnak tartják.
Úgyszñlván semmit nem tudunk a révész- és aranyászdalokrñl, melyekkel a halászdalok keverednek (→
hajñsdal).
Halásztanya (Kopács, v. Baranya m.)
Halászkunyhñ (Romantikus ábrázolás a múlt század második feléből)
1153
H
Halászkunyhñ (Duna-sziget Szekszárdnál, Tolna m.)
Halászkunyhñ (Tisza mellett, 1920 körül)
Katona Imre
halászkunyhñ: a halászok időszakos (főleg nyári) tartñzkodásra alkalmas lakñhelye. A magánosan

dolgozñ halász vagy a → halászbokor halászkunyhñt épìtett magának, ha hosszabban Ŕ esetleg tavasztñl
őszig Ŕ a faluban vagy városban levő állandñ lakásátñl távoli vìzen halászott. A halászkunyhñ
szerkezetileg és formailag azonos volt egyéb, alkalmi lakñhelyül szolgálñ kunyhñkkal (földre állìtott
szelemenes nyeregtető vagy egyosztatú, fennállñ falú, nyeregtetős épület vessző, nád, ritkábban vályog
falazattal, lehetett kúp alakú is). Az árvìz által veszélyeztetett partszakaszon, ill. mocsaras területen
földbe leásott cölöpökre épìtették a több évi használatra szánt halászkunyhñkat. A halászok a
halászkunyhñ előtt szabad tűzön főztek maguknak, a szabadban javìtgatták szerszámaikat, a közvetlen
közelben szárìtották, tárolták az éppen nem használt eszközöket. Maga a kunyhñ csak pihenésre, alvásra,
eső elleni védelemül szolgált. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88);
Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede:
Dunai halászat (Bp., 1965).
Szilágyi Miklós
halászmester: → bokorgazda
halászmondák: → hiedelemmondák. Nagyrészt → tabumondák: tiltott napon halászñk megkìsértéséről

szñlnak. A. Általános szövegtìpus: „Kössem vagy oldjam?” Cselekménye: halászok munkatilalmas napon
(karácsony, pünkösd stb.), esetleg bármilyen éjszaka rendkìvüli csukát fognak. A csuka pislog, kacag.
Vesszővel verik, ráolvasnak (→ ráolvasás): „nem egy, nem kettő” stb. A csuka megszñlal: „Kössek vagy
oldjak?” Halászok válasza: „Se ne köss, se ne oldj!” Csuka: „Jñl jártatok, hogy ìgy tettetek!” Eltűnik a
vìzben. Változatok: éjszaka halászñhoz násznép érkezik, ők kérdezik: „Kössük vagy ñggyuk?” Az oldást
választja, egy pillanat alatt szétoldják a hálñját. Utána táncba hìvják, partnere rossz hajñdarabbá válik,
amikor ellöki magátñl. (→ kìsértetek vonulása, → tudñs: révész) A kérdést feltehetik libák, kacsák, vìz
alatti hang stb. A válasz különböző. Ŕ B. Karácsonykor a kapzsi halász holttesteket fog, egyre
nagyobbakat. Hullaszerű vìzirém (→ vìzilények) ijesztgeti, szörnyethal (Szeged). Ŕ C. Halászok „holt
ember”-t fognak. Látják, hogy pislog. Ütik és mondogatják: „egy, egy, egy”. Ti. amìg kettőt nem
mondanak, nem futhat el. Változat: elkeseredett halász sñhajt: „Nem bánom, ha dögöt fogok is!” „Holt
ember” megjelenik, isten nevére eltűnik. A halászmondák eddig K-Mo.-rñl (főleg Bodrogköz), a Balaton
mellől és az Alsñ Tisza vidékéről ismertek. Az A., B., és C. tìpusok gyakran kontaminálñdnak az A.-val
jelzettel. Ŕ Irod. Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).
Nagy Ilona
halételek: a magyar vizekben foghatñ halak legtöbbjét felhasználják emberi táplálkozásra, miután
sütéssel, főzéssel, fűszerek hozzáadásával fogyasztásra alkalmassá tették a halhúst, annak bizonyos
részeit, ill. a halikrát. A halételek fogyasztásának a böjtök idején volt különösen nagy jelentősége. Erről
tanúskodnak a késő középkori szakácskönyvek, valamint az a tény, hogy a más felekezetűeknél több
böjtöt tartñ gör. kel. vallásúak lényegesen több halat fogyasztanak (haltartósìtás). Egy 1622-ben ìrott
1154
H
szakácskönyv pl. 30 halféléből elkészìthető 189 ételt sorolt fel. A 19Ŕ20. sz.-ban már a „szakácstudomány”
is lényegesen kevesebb variáciñs lehetőséget tartott számon, a paraszti étrendben pedig mind
alárendeltebb szerepet játszottak a halételek. Háttérbe szorulásukat Ŕ a halállomány csökkenése mellett Ŕ
a reformáciñ térhñdìtása, a böjti tilalmak lazulása is elősegìtette. A halételek elkészìtése a parasztság
körében inkább a férfiak feladata volt, leginkább maguk a halászok ismerték a hal sütésének, főzésének
mesterségét. A halászok legjellegzetesebb halételeinek készìtési mñdját a polgári konyha is átvette. E
közül a legismertebb a halászlé, mely többféle halbñl, vöröshagyma, sñ, paprika hozzáadásával készül.
Egyéb alkotñelemek alkalmazása (burgonya, tészta, paradicsom stb.) és a készìtés technikája tekintetében
vidékenként eltérések vannak. A halpaprikás „rövidebb” lére eresztett hasonlñ ételféle. A halászok a
halászlét is inkább halpaprikásként emlegetik. Közkedvelt halétel a tepsibe fektetett nádszálakon, ill.
vasrostélyon egészben megsütött aprñ hal (főleg keszegféle); az ilyen sült halat a vìz menti városok
piacain széltében árusìtották a halsütő asszonyok. Általánosan elterjedt a nyárson valñ halsütés: vagy
pikkelyestől, belestől sütötték, és sütés után belezték ki (mundéros hal), vagy megtisztìtva és szeletekre
vágva húzták nyársra. A sárba göngyölt hal parázsban valñ megsütéséről szintén országosan
rendelkezünk adatokkal. A mocsaras területek (pl. a Sárrét) jellegzetes halétele volt a nagy tömegben
fogott csìkbñl főzött csìkos káposzta. A hagyományos parasztkonyhán a halételek szerényebb
mennyiségben fordultak elő. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Ecsedi
István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai
Halsütés (Somorja, v. Pozsony m.)
Szilágyi Miklós
halfogás állatokkal: 1827-ből fennmaradt leìrás szerint a Nagy-Sárréten a pákászok a fiatal halászsasokat
(lat. Pandion haliaëtus) a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyamadár éjjelente annyi
halat hordott fiai táplálására, hogy azok nem győzték elfogyasztani. Reggel a pákászok a fészket
felkeresték és a pontyokat, csukákat elrabolták. A hal megszerzésének ez a mñdja nem volt egyedi eset,
mert Albertus Magnus (1193Ŕ1280) De animalibus... c. munkájában leìrta a halzsákmányolásnak ezt a
mñdját. A Magyar Simplicissimus (1683) szerint a Tisza mentén a gödényekre, a Rétközben a gémekre
figyelt fel a halász, s ahol a madarak lakmároztak, ott látott hozzá a halfogáshoz. A Rétközben, a
Hortobágyon a sekély, mocsaras vìzbe beküldte a pásztor a kutyáját s halat fogatott vele. A kutyát a
halfogásra betanìtották. Kutyákkal fogattak halat Skñciában, Iro.-ban, Walesben, az ainuknál Japánban.
Japánban, Kìnában az 5Ŕ6. sz. ñta betanìtott kormoránokkal (lat. Phalacrocorax carbo) fogatták meg a
halat. Jezsuita szerzetesek révén a halfogásnak ez a mñdja a 16. sz.-ban Ny-Eurñpában is elterjedt. A
bolgárok megcsonkìtott szárnyú kormoránokkal zavartatják a halat a vejszeszerű rekeszbe. Ismeretes a
betanìtott vidrákkal (lat. Lutra utra) valñ halfogás is (Kìna, India, Anglia, Svédo.) Ŕ Irod. Gunda Béla:
Beziehungen zwischen den naturbedingten Faktoren und der Fischerei in Karpaten-Europa (Acta
Ethnologica Slovaca, I. Bratislava, 1974).
Gunda Béla
halfogás kézzel: a Duna, Tisza mentén mozdulatlanul a vìzben sütkérező csukát, a Székelyföldön a kövek
alatt meghúzñdñ pisztrángot, a Körösök vidékén a ’halfészekben’ tömörülő nagyobb halakat az ügyes
halász kézzel, legtöbbször a kopoltyújánál megragadva fogja meg. Göcsejben a vizet felzavarják, s a
halászok egymással szemközt Ŕ a patakot keresztben elzárva Ŕ megfelelő távolságban leülnek a sekély
vìzbe s csúszva közelednek egymás felé. Közben a kezük ügyébe eső halakat kikapkodják a vìzből. A
kézzel valñ halfogáshoz sok tapasztalat szükséges, s a vizek járásának, a halak természetének megfelelően
több változata van. Ez az egyszerű halfogási mñd a Kárpátok területén általánosan ismert. Elterjedt a
horvátoknál, fehéroroszoknál, ukránoknál, lappoknál, észteknél is. Ősiségére utal, hogy már a
babilñniaiak is felzavarták a vizet, és a halakat kézzel fogták. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Halászás, rákászás,
és csikászás Göcsejben és Hetésben (Népr. Ért., 1911); Banner János: Halászat (Népünk és Nyelvünk,
1155
H
1929); Nishimura, Asahitaro: Primitive Fishing Methods (Ryukyuan Culture and Society, Honolulu,
1964); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Gunda Béla
halfogñ hurok: másfél-kétméteres nyélre kötött lñszőr, vessző, inda, esetleg drñthurok, amelyet a vìzben
mozdulatlanul lebegő csukára ügyesen ráhúz a halász s a nyelet megrántva a hurokba szorult halat kiveti
a partra. Alkalomadtán pontyot, süllőt is fognak vele. A Duna és Tisza mentén, a Sárközben, a Kalocsa
környéki szállásokon ismerik. A halfogñ hurok ismeretes a Száva menti horvátoknál, a lengyeleknél,
cseheknél, oroszoknál, észteknél, letteknél, litvánoknál stb. A magyar drñthurok formájával megegyeznek
a finn és svéd lazachurkok. A kárpáti ukránok, baskìrok pisztrángfogásnál olyan eszközt használnak,
amelynél a drñthurkot a villaszerűen szétágazñ nyél egyik ágához kötik, s a másik ághoz nekitámasztják.
Így a hurok szilárdabban áll. Emlìti a halfogñ hurkot a középkori francia irodalom is. Ismerik a
természeti népek (pl. az eszkimñk halcsont szalagbñl készìtik), akik nyélre erősìtett kézi hurokkal
madarakat is fognak (naskapi, guarani indiánok, kamcsadálok). Három-négyméteres rúdra kötött
drñthurokkal a Pilis hegységben mñkust ejtenek el. Hasonlñ tìpusú hurok a török-mongol népek rudas
pányvája. Jankñ János a halfogñ hurkot német eredetűnek tartotta, de széles körű elterjedése s hasonlñ
hurkoknak a vadfogásnál valñ alkalmazása ellentmond elméletének. A halfogñ hurok a magyar és az
eurñpai halászat ősi eleme. A halfogñ hurok éppen olyan archaikus jelenség az eurñpai halászatban, mint
a kézzel valñ halfogás (→ halfogás kézzel). Feltűnő, hogy Közép- és K-Eurñpában Ŕ a villás ágú hurkoktñl
eltekintve Ŕ a halfogñ hurok elsősorban csukafogáshoz használatos, ami a különböző népek azonos
megfigyelését, tapasztalatát bizonyìtja. A halfogñ hurokhoz hasonlñ primitìv halkiemelő eszköz a
halkapzsi, amely kengyelszerűen meghajlìtott fűzvessző. A lék mellé ülve halásznak vele olyan mñdon,
hogy a kengyelbe úszott halat kivetik a jégre (Ecsedi-láp). Analñgiáját más területről nem ismerjük. Ŕ
Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat
eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); Moszyðski, K.: Kultura ludowa s³owian (I., Krakñw, 1929); Ecsedi István:
Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Gunda Béla: A
magyarországi halászñ hurkok eredete (Népr. Ért., 1938); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
Halfogñ hurok (Pinnyéd, 1950 ñta: Győr)
Halfogñ hurok (Kiskunság)
Halfogñ hurok (Ecsedi-láp)
Gunda Béla
halfüstölés, halhasìtás: → haltartñsìtás
halhatatlan hős: hiedelmen alapulñ epikus motìvum, mely a népköltészet különböző műfajaiban
jelentkezik, főként a → történeti mondákban. A halhatatlan hős általában egy-egy közösség Ŕ nemzetség
vagy egész nép Ŕ csodavárñ reményét fejezi ki: a kiemelkedő egyénnek halála után is gondja van a
közösségre, és visszatér, ha szükség lesz rá. E témakörön belül az eurñpai népek folklñrjában elterjedt az
ún. → Kyffhäuser-mondatìpus. Nálunk az „öröklétűség” képzete a történelem során legáltalánosabban a
következő személyekhez fűződött: Csaba királyfi (→ Csaba-monda), → Mátyás király, Rákóczi Ferenc (→
kuruc mondák), → Kossuth Lajos, → Petőfi Sándor, → Rudolf. A több történelmi korszakon
keresztülhúzñdñ azonos elképzelés mindig a kornak megfelelően nyer megfogalmazást, ahogyan a
történelmi háttér is mindig változik, aktualizálñdik. Ŕ Irod. Heller Bernát: A Brunhilda-mese magyar és
perzsa változata (Ethn., 1918); Grafenauer, Ivan: Slovenske pripovedke o kral’ju Matjeţu (Ljubljana,
1951); Csisztov, K. V.: O szjuzsetnom szosztava ruszszkih narodnih predenij i legend (Isztorija., kultura,
folklor i etnografija szlavjenszkih narodov, Moszkva, 1968).
Dobos Ilona
halhatatlanságra vágyñ királyfi, a: → tündérmese, ill. annak hőse. Cselekménye: a halhatatlanságra

vágyñ királyfi olyan országot keres, ahol a halálnak nincs hatalma. Vándorútra kel. Útjában hosszú életre
1156
H
kárhoztatott királyokkal találkozik: a) egy sassal, melynek egy fát kell kitépnie a körmével, tövestől, b)
egy kopasz királlyal, akinek egy kis kosárral egy hegyet kell elhordania, c) egy királykisasszonnyal,
akinek egy szobára valñ tűt kell elkoptatnia. Egyiknél sem marad. Végül egy folyñhoz ér, mely fölött egy
kastély lebeg: a halhatatlanság királynéjának vára. A királyfi nőül veszi a királynét. 1000 év múlva
hazavágyik. A királyné útravalñul ellátja egy kulaccsal az élet és halál vizéből. Hazafelé menet
feltámasztja a) a hìmvarrñ királykisasszonyt, b) a kopasz királyt és c) a saskirályt. Hazatérve a királyi
palota helyén kénköves tavat talál. A halál (az emberevő nővére: AaTh 313J*) űzőbe veszi. A saskirály, a
kopasz király és a hìmvarrñ királykisasszony minden ármádiáját felállìtja akadályozására. A
halhatatlanságra vágyñ királyfi elér a halhatatlanság királynéjához, de csak az egyik lábát tudja betenni
a várba, a másikat üldözője megragadja. Vitáznak, hogy kié legyen. Abban állapodnak meg, hogy a
királyné felrúgja a hetedik égig, ha a vár falán belül esik, az övé lesz, ha kìvül a halálé. Belül esik. A halált
tüzes söprükkel kiseprűzik, a királyfi és a királyné ma is boldogan élnek (AaTh 470*, 470B). Ŕ A magyar
anyagban ismeretes egy teljes és két töredékes változata (Kriza János, Ipolyi Arnold Nr. 19. és 127.),
valamint két újonnan gyűjtött szöveg, ezek azonban Kriza meséjének, ill. Benedek Elek átdolgozásának a
származékai. Meggyőzően mutat rá Honti János a tìpus kelta kapcsolataira. A mese az ìren kìvül a
francia és a flamand szájhagyományban ismeretes, de tudunk szerb-horvát és lengyel változatairñl is. A
magyar változatok → mitikus mese jellegével szembeállìthatñ a nyugatiak mìtosz, → hősmonda, ill. →
hiedelemmonda jellege (hármas fokozás, jñ vég). Változataink kevésbé irodalmias jellegűek, mint a
francia-flamand változatok egy része (Mme D’Aulnoy feldolgozása); bár a Gálffy Sándor által feljegyzett
Kriza-szöveg sem egészen mentes a gyűjtői beavatkozástñl. Ŕ Irod. Honti János: Mesék és mìtoszok a
halálrñl és a halhatatlanságrñl (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Honti János: Az ismeretlen népmese
(Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Krzyzanowski, M. J.: Polska bajka ludowa (I., WroclawŔ
WarszawaŔKrakñw, 1962); Istvánovits Márton: Egy folklñrszüzsé kialakulása Eurázsiában (Ethn., 1964);
Delarue, P.ŔTenèze, M.-L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Súilleabháin, SeanŔ
Christiansen, Reidar, Th.: The Types of the Irish Folktale (FFC 188. Helsinki, 1967); Meyer, M. de: Le
conte populaire flamand (FFC 203. Helsinki, 1968).
Kovács Ágnes
halhéj: → kéverakás
halkapzsi: → halfogñ hurok
halkisasszony, a: → tündérmese. Cselekménye: szegény halászfiú a folyñbñl aranyhalat fog ki. Az szép
leánnyá változik, és felesége lesz. Segìtő szellemek (ördögök) segìtségével aranyos palotát, fényes
ruházatot, személyzetet teremt. Halász Jñzsi meghìvja az uraságot (királyt) magukhoz ebédre. Az
meglátja a szép asszonyt, beleszeret, s a férj elé elvégezhetetlen feladatokat tűz ki: a) épìtsen a király és
saját palotája között ezüsthidat, b) vágasson ki egy erdőt, helyét vesse be gabonával (ültesse be szőlővel),
reggelre a kenyér (bor) a király asztalán legyen (→ bűvös gyűrű, a: AaTh 560; → Rñzsa és Ibolya: AaTh
313A és C); c) hìvja meg az Úristent Szent Péterrel ebédre. Az első két feladatot a halkisasszony segìtő
szellemei hajtják végre, a harmadikat maga a férj: az asszony tanácsai nyomán rongyos csikñval az égbe
repül. Az Isten csak különböző feltételek mellett hajlandñ elmenni: egy szem árpát ad, abbñl kìván
másnap kenyeret enni, s egy tehén „még ma folyassa meg magát”, annak a borja húsábñl készüljön
másnap az ebéd. Mire Jñzsi hazaér, az árpa már „szépen málik”, s a tehén is „omlñban van”, tud hát
ebédet készìteni az Isten kìvánsága szerint. A földesúr (király) bezárja előle a kaput, az Úristen (Péter)
büntetésből vìzzel árasztja el a várát (városát), s Jñzsinál ebédel (AaTh 465C; egyes esetekben bev. az
AaTh 402: „macskamenyasszony” tìpus „békamenyasszony” redakciñja, s a harmadik feladat a
pokoljárás feladatával bővül, olykor a változat befejezése az AaTh 400: „hattyúlányok” tìpus
feleségkeresés motìvuma). Ŕ A mese az egész magyar nyelvterületen 13 változatban ismert,
elterjesztésében szerepe van Kriza János Halász Jñzsi c. meséjének, ill. a mese Benedek Elek által
készìtett feldolgozásának (Palkó Jñzsefné meséi). A mese Ny-Eurñpában ismeretlen, K-Eurñpában és a
Baltikumon viszont közismert és közkedvelt. Tisztázatlanok a tìpus kapcsolatai az Ezeregyéjszaka
gyűjteményével, a görög mitolñgiával, ill. a középkori keresztény felfogással és epikus anyaggal. (→ még:
állatvőlegény, angyalbárányok, Árgirus) Ŕ Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen
und Märchenvarianten (FFC 78. Helsinki 1928); Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-
Lore (Kaunas, 1936); Eberhard, W.-Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953);
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (Ford. Mándoki Lászlñ, MNKF 1. Bp.,
1960); Krzyzanowski, J.: Polska bajka ludowa (I., WroclawŔWarszawaŔKrakñw, 1962); Béres András:
Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).
Kovács Ágnes
1157
H
hallgatñnñta: lassú ütemű, bánatos hangulatú lìrai dal. Eredetileg a verbunkos hallgatásra, nem táncra
valñ lassú része volt, később jelentése kibővült. Nagyobb része → magyar nñta (pl. Szentirmay Elemér:
Csak egy kislány van a világon...); népi megfelelője a → keserves. Témája szerelmi vagy más lelki bánat
(csalñdás, elválás, magány stb.), olykor időszerű panasz (pl. I. világháborús → katonadal: Amerre most
magyar fiúk járnak...). Rendszerint társas összejöveteleken vagy mulatságokon ülve vagy fél karéjba
állva énekelik, ill. húzatják a cigánnyal, és esetleg csak halkan dúdolják Az érzelmileg hangsúlyos
részeket még külön is lassìtják, ill. lassìttatják, az, ún. cigányos modor ilyenkor érvényesül legjobban.
Pihenésképpen táncmulatságokon is sorra kerülhet, sőt csárdásokat is énekelhetnek, húzathatnak
lassìtva. (→ még: mulatñnñta)
Katona Imre
halmazfalu, csoportos falu: olyan település, amelynek belsősége szabálytalan alaprajzú, és e települési
szabálytalanság minden lényeges alaprajzi vonásra kiterjed. Tehát házai rendszertelen összevisszaságban
állnak, telkei és telektömbjei szabálytalan alakúak, utcái, ha vannak, rövidek és zegzugosak. Halmazfalu
többféleképpen keletkezhetett. Többek között → szñrványtelepülésből besűrűsödés útján vagy pedig
egyetlen magányos település terebélyesedésével. A magános település és a halmazfalu között sokféle
átmeneti forma van, ilyen pl. a → törpefalu. A halmazfalu az egyik legrégebbi alaprajztìpus, amely már a
feudalizmus előtti időben is elterjedt volt. Feudális felsőbbségtől független megszállással, nemzetségi
településként a feudalizmus korában is sok halmazfalu keletkezett. Előfordult, hogy utcás-soros falvak
később halmazosodtak, de még több példa van egykori halmazfaluk szabályozására, utcássá rendezésére.
A halmazfalu nemzetektől és népektől független településforma. Előfordul az egész világon. Ŕ A magyar
néprajz- és történettudományban még vitatott kérdés, hogy a Kárpát-medence középkori települési
képében milyen jelentősége volt a halmazfaluknak. Egyes kutatñk régebben az alföldi halmazfaluk újkori
nagy száma alapján feltételezték, hogy ez az alaprajzforma a középkorban uralkodñ volt a Kárpát-
medence sìkságain, és utcás-soros települések csak a dombos és hegyes vidékeken alakultak. Az utñbbi
évek történeti kutatásai nem igazolták e feltevést. Az ìrott források tanúsága szerint a középkori Kárpát-
medencében az utcás-soros tìpusú települések voltak többségben, és halmazfaluk megléte csak kis
számban bizonyìthatñ. Ŕ Az újkori magyar alföldi kétbeltelkű (→ kétbeltelkes rendszer) ñriás
halmazfaluk az eurñpai halmazfaluk sajátos regionális változatainak tekinthetők. E szálláskertes
ñriásfalvak (→ szálláskertes település) belsősége egykor két övre különült. Középütt terült el a lakñváros
aprñ, rendszertelen, legtöbbször kerìtetlen telkeivel és a lakñházakkal, ezen kìvül pedig a → szálláskertek
öve, nagyméretű, kerìtett telkekkel és a rajtuk állñ gazdasági épületekkel. Az ñriásfalu közepén levő
térről tölcsérszerűen szélesedő utak haladtak kifelé. Ŕ Régebben több kutatñ feltételezte, hogy az alföldi
halmazos, szálláskertes ñriásfalu keleti hozadékunk, és a nomád téli szállásbñl keletkezett. Az újabb
történeti kutatások ezt kétségbe vonják, mivel középkori megléte ìrásos forrásokkal nem igazolhatñ. Ŕ
Irod. Mendöl Tibor: Általános településföldrajz (Bp., 1963); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp.,
1969); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).
1158
H
Halmazfalu (Mezőtárkány, Heves m., 1869, Korompay György után)
Bárth János
Halmos István (Bp., 1929Ŕ): az irodalomtudományok kandidátusa (1960), az MTA Népzenekutatñ

Csoportjának, ill. a Zenetudományi Intézet főmunkatársa (1962Ŕ). A bp.-i ELTE bölcsészettudományi
karán muzeolñgusi oklevelet szerzett (1952). Aspiráns (1952Ŕ56), muzeolñgus a nyìregyházi Jñsa András
Múz.-ban (1956Ŕ), a Jászberényi Múz ig.-ja (1957Ŕ), népzenei előadñ a Népművészeti Intézetben (1958Ŕ).
A magyar népzenével, a primitìv zenével foglalkozik. Publikáciñi hazai, valamint külföldi folyñiratokban
jelennek meg. Ŕ F. m. A zene Kérsemjénben (Bp., 1959).
halmozñ mese: a → formulamese egyik válfaja. Egyszerűbb formában énekelt vagy → verses mese (→
fejőnñta, → katekizmusi ének, → kitrákotty-mese), bonyolultabb formában a → láncmesével kombinálva
jellegzetes meseformákat alkot (→ átkozott pipöretyúk, az; → kakaska és a jércike, a; → kñrñ és a
kismadár, a). Lényege, hogy a mese hőse vándorútja során minden állomásnál elismételi elejétől kezdve
teljes mondñkáját (megismétlődik a teljes párbeszéd, a vásárolt állatok beszéde stb.), s ennek
következtében a szövegben újra meg újra ismétlődik egy verses, ritmikus kötött szövegrész oly mñdon,
hogy az közben mindig egy-egy elemmel bővül. Pl. a kattrákotty-mese legkorábbi, 1848-ban feljegyzett
Somogy megyei változata Erdélyi János kéziratos gyűjteményéből:
Elmentem a vásárra félpénzzel, Félpénzen vettem egy tikot, Most tikom mondja kotty, Jaj ne kotty édes
tikom, Mégis van félpénzem. Félpénzen vettem én egy kokast, Kokas mondja kikeri, Tikom mondja kotty,
Jaj ne kotty édes tikom, Mégis van félpénzem. Félpénzen vettem én egy récét, Récém mondja rikhajda,
Kokas mondja kikeri, Tikom mondja kotty...
Az → ismétlés sajátos bővülő formájával van tehát dolgunk, minden állat a maga jellegzetes beszédével
csatlakozik az előzőkhöz Ŕ a továbbiakban lúd Ŕ pulyka, macska Ŕ kutya, disznñ Ŕ szamár, Ŕ a sor
úgyszñlván a végtelenségig növelhető. Az ismétlődő-bővülő szövegrészt nem ismétlődő Ŕ vagy csak
részben ismétlődő Ŕ, a cselekményt előbbre vivő mondatok kötik össze, melyek a kumulatìv részhez
képest prñzának hatnak, a rákövetkező „prñzai” résszel azonban ismétlődő párhuzamos
1159
H
mondatszerkezetűek, s a kumulatìv résszel láncszerűen kapcsolñdnak, pl. a „Kakas és jércike”

nagybecskereki változata:
A jérce elmegy a kútra, azt mondja: Ŕ Kút, adjál nekem vizet, Vizet adom pitykének, mert megfúl a
kökintül. De a kút azt mondja: Ŕ Hozzál nekem ződ ágat! Szalad a jérce a fához. Ŕ Fa, adjál nekem ződ
ágat, Ződ ágat adom kútnak, Kút ád nekem vizet, Vizet viszem pitykének, Mer megfúl a kökintül. Azt
mondja a fa: Ŕ Hozzál nekem fődet a tövemre! Szalad a szip lánhoz: Ŕ Szip lány, aggyál nekem fődet,
Fődet adom fának, Fa ád nekem ződ ágat...
Sajnos, a feljegyzett magyar halmozñ mesék nagy része vázlatos vagy töredékes, ìgy rajtuk ez a bonyolult,
számos variáciñra lehetőséget adñ epikus verselési mñd csak a nemzetközi anyag bevonásával
tanulmányozhatñ. Egy részüket dallam kìséri. Az énekelt változatok feljegyzésse szintén töredékes és
szñrványos. Mai, tegnapi funkciñjuk szerint egy részük lakodalmi vagy fonñbeli játék, esetleg → párosìtñ,
más részük gyermekvers (→ mondñka). Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja
(Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñ Csoport Adattárában); Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (FFC 88.
Helsinki, 1929); Perkel, J. R.: The dual nature of cumulative tales. A comparativ study (IV. International
Congress for Folk-Narrative Research in Athens; Athen, 1965).
Kovács Ágnes
hal nyilazása: az ìjat és nyilat ismerő természeti népek körében általánosan elterjedt halászati mñd. A vìz
fénytörésének figyelembevételével a lesben állñ halász a vìz szìnéhez közelúszñ halat (hasonlñan a →
szigonnyal valñ szúráshoz) ìjábñl kilőtt nyìllal felnyársalja. Recens magyar adatunk nincs a hal
nyilazására. Herman Ottñ idézett egy 1254-es okleveles adatot, s eszerint a halastñ kis szigetéről nyìllal
lőtték a halat; következtetése szerint nem lehet népi halfogási mñd. Jankñ János Ŕ erre az adatra s altáji
török párhuzamokra hivatkozva Ŕ a magyar halászat török eredetű elemei közé sorolta a hal nyilazását.
Az „átvétel” nem valñszìnű (bár újabb kutatások nem történtek), mert a hal nyilazása minden népnél
egyidős az ìj és a nyìl ismeretével: a neolitikum végén kialakult fegyvert (hasonlñan a neolitikus
szigonyhoz) vadászatra, halászatra és harcászatra egyaránt használhatták. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A
magyar halászat könyve (IŔII. Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig,
1900).
Szilágyi Miklós
halojtás: → bárka
hálñkötés: a halászszerszámok elkészìtésének munkafolyamata. A különböző halászszerszámok

hálñanyagát összefoglalñan léhésnek nevezik; ennek kenderfonalbñl valñ megkötését rendszerint maguk a
halászok és családtagjaik végzik a halfogásra kevéssé alkalmas téli hñnapokban. A → céhes halászat
hagyományai szerint a halász foglalkozás legfőbb kritériuma a hálñkötés tudománya. Az intenzìv
hálñshalászat kìsérő jelenségeként kialakult a csak hálñkötésből élők foglalkozási csoportja; a 19. sz.
végétől kendergyárak is kötöttek hálñt. A hálñkötés eszköze a bodzafábñl faragott hálókötő tű, melyre
felszedik a fonalat, és a börcfa (a hálñszem méretétől függően különböző szélességű deszkalapocska),
melyre sorban ráhurkolják a hálñszemeket. A magyar halászok körében kétféle hurkolási mñd ismert. Az
országosan elterjedt kétöltéses hurkoláskor (nyakkötés, parasztkötés) előbb áthúzzák a fonalat az előző
szemen, azután kötik a hurkot. A céhes hagyományokat követő halászok a bonyolultabb, de gyorsabb
egyöltéses necckötést alkalmazzák. Ez utñbbi újabb, nyugatrñl terjedő hálñkötési technika. A
folyñmederben, kvadrátban vagy zsákban megkötött hálñt a célszerű szerszámmá alakìtás érdekében fa
vagy fém vázra, ill. kötél keretekre, inakra kell szerelni, úszñkkal, súlyokkal kell ellátni (szerszámállìtás).
Ez a munka mindig a halász feladata, akkor is, ha a léhést hálñkötőktől készen vásárolta. A halászat
közben elszakadt hálñszemeket szintén maga a halász javìtja ki (foltozza, reperálja) a hálñkötő tűre szedett
fonallal. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII. Bp., 1887Ŕ88); Szabñ Kálmán: A
Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye (Népr. Ért., 1937); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).
1160
H
Hálñkötés (Hortobágy)
Szilágyi Miklós
hálñkötő tű: → hálñkötés
hálñlñca, hálópad: → pad
halom: a földfelszìn kisebb természetes vagy mesterséges kiemelkedéseihez, sokszor történeti

magyarázatok fűződnek, leggyakrabban háborús mondák. Erdélyben és az Alföldön számos Testhalom
nevű dombot tartanak számon, amelyekről azt mesélik, hogy alattuk csaták elesettjei vagy a török (tatár)
által lemészárolt lakosok nyugosznak. A magyar nyelvterületen a legismertebb ezek közül a hajdúsági
Testhalom mondája, amely szerint a vidini rácok támadást készìtettek elő a magyarok ellen. Egy öreg rác
koldusaszony Ŕ akire egy magyar asszony rábizta bölcsőben ringñ gyermekét Ŕ megsajnálta a
magyarokat, és elárulta a tervet. A férfiak felkészültek a támadásra, és a rácokat mind egy szálig
megölték. Néhol a halom nagy járványok emlékét őrzi. Kincsmondák is gyakran fűződnek halomhoz (→
kincs). Az egész népterületen elterjedt folklñrmotìvum, hogy a halmot sapkával hordták össze. A hős
sìrhelyét kìvánták ezzel emelni, vagy a vezér sátra alá hordták össze a földet, hogy messzebbre láthasson.
A kuruc hagyományban Rákñczi nevével kapcsolatban különösen gyakori az utñbbi motìvum. A
mesterséges halmokat az Alföld sok helyén kunhalomnak nevezik, összefüggésben azzal, hogy ezeket
sokáig kun sìrhalmoknak vélték. Eredetük azonban a neolitikumig nyúlhat vissza; vannak köztük lakñ- és
temetkezőhelyek, őrhelyek stb. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatìpusok és tipikus
motìvumok (Ethn., 1922); Dankñ Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethn.,
1956).
Dobos Ilona
hálñsbanda, hálósparti: → halászbokor
hálñsgazda: → bokorgazda
hálñtanya: → szőlőőrzés
halott: → halál
halottak miséje: az éjjel miséző halottakkal kapcsolatos hit a → kìsértet képzetkörébe tartozik. Az ország
több helyén azt tartották, hogy karácsony éjjelén a halottak, ill. az üdvözült lelkek misét tartanak, esetleg
barátköntösben; ezért éjféli misére a beharangozás előtt nem volt szabad bemenni, mert ilyenkor van a
halottak miséje. E hit → hiedelemmondai megfogalmazása a nyelvterület egészén ismert. A monda
ritkábban fűződik karácsony éjjeléhez; általában csak éjjeli misézésről szñl. Szüzséje: Egy ember (halott
lányát látni akarñ asszony stb.) betér éjszaka a templomba. Éjfélkor gyülekeznek a halottak. (Bemegy a
templomba a harangszñt hallva, vagy a kivilágìtást látva. Bent veszi észre, hogy a halottak miséznek.)
Meghalt ismerőseit (lányát) felfedezi köztük. Látja, amint kihozzák az oltáriszentséget. Amikor
észreveszik a halottak, letépik rñla a ruhát (rémülten elfut, amikor észreveszi őket). Három nap múlva
meghal, mert élőnek nem szabad a holtat látni. Ŕ Rokona a halottak mulatsága (azaz →
boszorkánylakodalom halottakkal), a halottak éjszakai körmenete és a hálás halott-tìpus. Az egész
magyar nyelvterületen élt. Ismert egész Ny-Eurñpában (német, angol, francia, dán párhuzamairñl
tudunk). Német nyelvterületen hasonlñ mondatìpus él a → csordásfarkasok gyülekezetéről. Ŕ Irod. Dégh
Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII., 1955); Kelemen Zoltán: Tolna megyei székely népmesék
(Szekszárd, 1964); Pñcs Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Müller, J.ŔRöhrich, L.: Deutscher
Sagenkatalog. X. Der Tod und die Toten (Deutsches Jahrbuch für Völkskunde, 1967); Körner Tamás:
Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalñgusbñl (Ethn., 1970).
1161
H
Pócs ÉvaŔNagy Ilona
halottak napja: → mindenszentek
halottas: → virrasztñének
halottas ember: ìgy nevezik Hñdmezővásárhelyen a temetkezési intézetek vagy koporsñárusok által
fizetett temetésnél segédkezőket, szertartást intézőket. Gyászhuszárnak, testőröknek, halottvivőknek,
halottkìsérőknek is nevezik őket. Ők viszik ki a koporsñt az udvarra, ha háztñl temetnek, elkészìtik a
ravatalt, felteszik a koporsñt a halottaskocsira, szállìtják a koszorúkat, sìrba eresztik a koporsñt. Csekély
fizetésüket a gyászolñ hozzátartozñk borravalñja egészìti ki. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete
(Bp., 1939).
Morvay Judit
halottas ing, halotti ing: → halálra valñ ing
halottas játék: temetést utánzñ, halotti szertartárt parodizálñ alakoskodñ (→ alakoskodás) → dramatikus
játék. A magyar nyelvterületen széles körben elterjedt szokás, amelynek több előfordulási alkalma
ismeretes. Főleg a → lakodalom és a → farsang hagyomány körébe tartozik. 17. sz.-i feljegyzések szerint
tényleges → temetés alkalmával is gyakorolták a szokást: tánccal, zenével kìsérve játszották a halottas
játékot egy magát halottnak tettető személy körül a halott házában, ill. a temetőkertben. A Nagyalföldön
elsősorban lakodalom alkalmával, másutt inkább farsangkor fordul elő. A Nagyalföldön a temetést
parodizáló játék igen kedvelt volt, és lakodalom aligha fejeződött be a halottas játék bemutatása nélkül. A
szereplők férfiak voltak. A női szerepeket is férfiak alakìtották. A halottas játék szereplői a halottat
alakìtñ játékos, a pap, a kántor, a halott felesége és gyermekei. A „halottat” lñcára, létrára, asztalra stb.
fektetve vitték be a lakodalomba, amelynek résztvevői nagy érdeklődéssel fogadták és nézték végig a
jelenetet. A halottas játék egyik legfontosabb részét a pap beszéde alkotta, amely a valñságos
gyászbeszédek felépìtésének, fordulatainak a mintájára készült, vaskos, obszcén kifejezésekkel
megtűzdelve. Az obszcenitás a játék cselekményében is megmutatkozik. A pap beszéde közben a halott
családtagjait alakìtñk jajgatnak, a feleség a halott penisét fogdossa. A phallost rendszerint
kukoricacsővel, csutkával, botdarabbal, sárgarépával imitálják. A játék több variánsában a halott
feltámasztására, életre keltésére történik kìsérlet. Megjelenik a csodadoktor, aki napraforgñszárbñl
készìtett injekciñs tűjével Ŕ amelyből lisztet fúj ki Ŕ éleszti a halottat. Ŕ A farsangi időszakban bemutatott
halottas játékok rendkìvül változatosak. Farsangkor a halottat nemcsak élő személlyel, hanem igen
gyakran szalmabábbal, döglött állattal, a koporsñt helyettesìtő lefelé fordìtott tekenővel alakìtják. A
halott eltemetésének mozzanataiban is lényeges különbségek mutatkoznak. A halottas játékok egyes
variánsai (farsangtemetés, bőgőtemetés) húshagyñkedden fordulnak elő a farsangi felvonulásban. Ezekben
a tél, a farsang eltemetésének, elmúlásának gondolata jut elsősorban kifejezésre. A játékhoz szöveg,
halotti prédikáciñ ritkán kapcsolñdik. A halottat alakìtñ személyt, szalmabábot, tekenőt stb. végigviszik a
falun, és a falu végén beletemetik a hñba, a szalmabábot elégetik vagy széttépik (→ téltemetés). K-Mo.-on,
elsősorban a szatmári falvakban a halottas játékot a → fonñkban mutatták be. A szatmári fonñbeli
halottas játék fő vonásaiban a nagyalföldi lakodalmi halottas játékokkal egyezik meg. A Nagyalföldön és
K-Mo.-on a halottas játéknak elsősorban a temetési szertartást parodizálñ formái ismeretesek. A halottas
játék párhuzamai Eurñpa-szerte ismertek, különböző alkalmakkor (→ virrasztáskor, → karácsonykor,
farsangkor, → pünkösdkor stb.) (→ még: rabvágás) Ŕ Irod. Ujváry Zoltán: Das Begräbnis parodierende
Spiele in der ungarischen Volksüberlieferung (Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 1966);
Ferenczi ImreŔUjvári Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány,
1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek, népi szìnjátszás (Bp., 1964).
Halottas játék alakoskodñi (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)
1162
H
Halottas játék alakoskodñi (Panyola, Szabolcs-Szatmár m.)
Ujváry Zoltán
halottaskocsi: a delizsanszokra, dìszhintñkra hasonlìtñ zárt, fekete → hintñ, amelyet két vagy négy lñ
vontatásával csak halottszállìtásra használnak. Ma kevés a jelentősége, csupán a ravataltñl a sìrig viszik
rajta a koporsñt. A múltban Ŕ még a múlt században is Ŕ a halottaskocsinak előìrás szerint teljesen
zártnak kellett lennie s ugyanìgy benne a koporsñnak is, különben az útba eső helységek babonás
félelemből nem engedték volna át a szállìtmányt a határukon. A halottszállìtást lehetőleg éjjel és a lakott
hely lehető elkerülésével kellett lebonyolìtani. Ritka kivételt csak a nagyon jeles személyek holttestével
tettek. (→ még: halott kivitele)
K. Kovács László
halottas lepedő: tulajdonképpen egy vagy több → dìszlepedő, amely csupán a → ravatalra terìtve lesz
halottas lepedővé. Egyes vidékeken csak fekete hìmű lehet, másutt a halott korához mérten választanak
piros, kék vagy fekete hìműt. Serkén szìnes rececsipkebetét dìszìti, Mezőkövesden pedig a tarka selyem
vagy gyapjúszállal varrott szélűeket mondják „halállepedőnek”. E lepedőket kelengyéjébe kapja a
menyasszony, ezért egyben menyasszonyi lepedők is. Kedves, jñmñdú halott koporsñját terìtik le a
halottas lepedővel → szemfedél gyanánt, amelyet a halott fölött a szemfedélhez hasonlñan felhasìtanak.
Ilyenkor a halottas lepedő dìszes vége, szélei kicsüngnek a lezárt koporsñbñl. Kalotaszeg egyes
községeiben a felöltöztetett fiatal lányt a koporsñban tiszta fehér lepedővel tekerik be, Ketesden a
fiatalasszonyt vagy a fiatal férjet feketével varrott halottas lepedőbe tekerik. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer
TamásŔK. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).
Halottas lepedő részlete (Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
halottas párna: hìmzéssel, szőttes hìmmel dìszìtett párnahéj, melyet a → ravatalon a halott feje alá tett
párnára húznak. Készülnek külön erre a célra valñ halottas párnák, amilyen pl. az egyik végén hìmzett →
sárközi halottas párna, vagy a két végén mintázott, középütt csukñdñ őrhalmi. Csökölyön is külön szövik
a halottas párnat, fiatalnak pirossal, középkorúnak kékkel-rñzsaszìnnel, öregnek sárgával mintázva. Itt
és az Alföldön a halottas párnak dìszìtő motìvuma a pelikán. Gyakran azonban a rendes ágybñl
választanak ki a halott korát megillető szìnű piros, sötétkék vagy fekete mintás párnahéjakat, amelyekből
Ŕ attñl függően, hogy milyen a ravatal Ŕ egy párnára egyet húznak fel vagy kettőt, hogy „kétvégű” legyen.
Szakmáron és Kalocsa környékén azt a párnát teszik a halott feje alá, amely a felvetett ágyban a
kelengyéből valñ, és a sarkaiba angyalt varrtak.
1163
H
Halottas párna részlete (Csököly, Somogy m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Halottas párna részlete (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
halottas tánc: a D-dunántúli lakodalmakban egykor általános dramatikus tánc (→ dramatikus táncok) a
→ Bene Vendel tánca, valamint a halotti torban járt rituális tánc (→ rituális táncok). Ez utñbbit
Karcagrñl ismerjük, ahol a halottat megszemélyesìtő, földön fekvő férfit táncolták körül a torban
jelenlevő idősebb férfiak báránybőr sapkájuk mellé tűzött, égő gyertyával. Mindkét változattal, ìgy a
lakodalomban és halotti toron járt halottas táncformával is rokon Simplicissimus 17. sz.-i leìrása, amely
szerint a temetésen látott (de lakodalomban és farsangkor is járt) halottas tánc a következő
mozzanatokbñl állott: egy a halottat megszemélyesìtő, földön fekvő férfit jártak körül énekelve és
siránkozva, majd lassan felállìtották és táncoltak vele. A halottas táncok, melyek az eurñpai
tánchagyományban is csak szñrványosan fordulnak elő, elütnek tehát a → halottas játékok drasztikus,
parodikus karakterétől, s archaikus temetési rìtusok nyomain túl a középkori haláltánc-kultusz jegyeit
ismerhetjük fel bennük. Ŕ Irod. Böhme, F. M.: Geschichte des Tanzes in Deutschland (Leipzig, 1886);
Röheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Sachs, C.: Eine Weltgeschichte des Tanzes
(Berlin, 1933); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas játék
népszokásához (Ethn., 1951); Pesovár Ernő: Két táncpantomim (Bene Vendel tánca és Savanyñ-játék)
(Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.).
Pesovár Ernő
halottbejárñ asszony: Hñdmezővásárhelyen szegény özvegyasszony, aki a haláleset után a temetés

dolgában eljárt az orvosnál, a hivatalokban, papnál, kántornál, harangozñnál. Elintézte a sìrásást a
temetőcsősznél. Ha volt gyászjelentés, azt is ő vitte szét. Fáradozását a hozzátartozñk fizették. Ŕ Irod. Kiss
Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).
Morvay Judit
halott búcsúztatása: a → temetési szertartás része. A halott kivitelekor az udvaron az egyházi szertartás
után általában a kántor búcsúztatta el a halottat, az általa költött énekkel. A halott nevében szñlal meg
egyes szám első személyben. Egyes halotti búcsúztatók végig a halott nevében szñlnak; mìg másokat
általánosabb bevezető és befejező rész keretez. A halott életének egyes eseményeit, korának és nemének
megfelelően a kántor a búcsúztatñszövegek helyileg szokásos formái és formulái közé ékeli. Ékes
rigmusokban, énekszñval búcsúztatja a halottat szüleitől, testvéreitől, rokonaitñl, szomszédaitñl stb.
Dallama rendszerint nem egyéni alkotás (bár ilyen is előfordul), hanem ismert → népének, →
virrasztñének vagy → búcsúsének. A halotti búcsúztatñ történeti emlékei arra engednek következtetni,
hogy jñ ideig főúri és városi temetési szertartásban szerepeltek. Pl. 1707-ben ezt ìrta Révay Erzsébet
Radvánszky Jánosnak: „Ha Isten mostani terhemet elvenné, kérem ne hagyjon imitt-amott parasztul
eltemettetni, hanem Isten parancsolatja szerint becsületes temetésem legyen, verseket mondasson betévén
beléjük sok keserves sorsomat s gyermekségemtől valñ keserves bukdosásimat, uramért tett keserves
nyomorúságimat... Krasnu Péter jñl tudja csinálni magyar és tñt verseket, kérem véle csináltassa tñtul és
magyarul, ki is nyomtassa mind a kettőt Ŕ maradt isten áldásábñl annyi pénzem Ŕ és osztassa el
jñakarñimnak.” A halott búcsúztatásának énekes formái mellett vagy helyett ismeretesek verses vagy
1164
H
prñzai formák is. Pl. Kalotaszegen nemcsak a kántor, hanem főként a rokonok vagy a köszöntőmondñk
(akik egyéb jeles alkalmakkor is szerepelnek) adták elő a búcsúztatñt a behantolt sìr felett. Kolozsvárott a
→ kalandos társaságok szintén a sìrnál mondtak verses búcsúztatñt. Ugyanitt korábban a háznál is
búcsúztattak; ekkor került sor a nemzetséglevél felolvasására. Prot.-oknál a lelkész búcsúztatta a halottat
(némely helyen, ahol templombñl temettek), és olvasta fel a nemzetséglevelet. Ez a halott rövid életrajzi
adatait tartalmazta, és felsorolta azoknak a nevét, akiktől a halott elbúcsúzik. Többnyire → virrasztás
közben állìtották össze a rokonok és a család. Mivel az egyházi vezetés szorgalmazta elmaradását, az
utñbbi évtizedekben már csak kisebb helységekben, a hagyományokhoz inkább ragaszkodñ vidékeken
gyakorolták. Szokásos volt a halotti búcsúztatñszöveg szétosztása is a gyászolñk közt. A halott
búcsúztatásának tréfás változatai a → halottas játék és a → menyasszony búcsúztatása. (→ még: halál,
halotti szokások) Ŕ Irod. Fludorovics Zsigmond: A matyñkrñl (Népr. Ért., 1913); Nagy Jenő: Temetés,
temető és halotti tor a kalotaszegi Magyarvalkñn (Ethn., 1942); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstatiak
temetkezése (Kolozsvár, 1944); Siratñk (A Magyar Népzene Tára, V., 1966).
Halott búcsúsztatása (Diñsviszlñ, Baranya m.)
Szendrei JankaŔTátrai Zsuzsanna
halott etetése: a halott étellel valñ ellátása közvetlenül vagy jelképes formában. Eredetileg a halál utáni
élet, ill. az élő holttest képzetében gyökerezik (→ lélek), amelynek értelmében a halott nemcsak életében
használt tárgyaira tart igényt, hanem az élete továbbviteléhez szükséges dolgokra is, elsősorban ételre,
italra és ruházatra. Egyben a halotti áldozat kezdeti formája (→ halottkultusz). Az eredeti
hiedelemtartalom a halott etetésenek több mai formájában is világosan felismerhető; Közép-Eurñpában Ŕ
és a magyar nyelvterületen Ŕ az esetek többségében azonban már a lélek táplálásárñl van szñ, gyakran
csak jelképes mñdon (pl. jelképes ételekkel: vagy a halottat megszemélyesìtő gyerekek, → szegények
etetésével). A magyar nyelvterületen a halott etetését elsősorban a r. k. és gör. keleti vallású lakosság
gyakorolta. Csak szñrványosan fordult elő a felravatalozott halottnak adott étel, és a halott etetése a
virrasztñban (→ virrasztás), valamint az étel sìrra helyezése vagy utñlagos beásása a sìrba. Tehát a halott
etetésének mindazon formái, amelyek közvetlenül az élő holttest elképzeléséhez kapcsolñdnak,
jelentéktelen szerepet játszottak. A 20. sz.-ban viszonylag intenzìven élő formák mindegyike a visszajárñ
halott hitéhez fűződik. Legáltalánosabb volt a halott etetése a temetés utáni első éjszakán, amikor a halott
„visszajön a szállást megköszönni”. Ilyenkor az asztalra vagy gyakrabban az ablakra tettek számára
ételt. Ritkábban fordult elő a halott etetése a lélek végső távozásának vélt időpontjában (3 nappal, 1
héttel, 2Ŕ7 héttel stb. a haláleset után), amikor a hit szerint a halott még utoljára meglátogatja családját;
továbbá alkalomszerűen olykor, amikor úgy vélték, hogy azért jár vissza, mert éhes (ezt pl. álmában
közölte hozzátartozñjával), vagy a → túlvilágon hiányzik neki az ennivalñ (erről a → halottlátñ tudñsìtja
a családot). Ŕ A → halotti tor régen szokásos temetőben tartásában (a 20. sz.-ban már csak szñrványosan
1165
H
fordult elő), feltehetően szerepet játszott a halottal valñ utolsñ együttevés gondolata is. Még a háznál
tartott torokon is előfordult, hogy a halott számára is terìtettek. Halottak napján (→ mindenszentek),
valamint szñrványosan → húsvétkor, → pünkösdkor, még ritkábban disznñtorban és → lakodalomban
nem annyira egy bizonyos halottat, hanem általánosságban a család halottait etették. Ez többnyire
jelképes mñdon, üres terìtékkel történt, de ritkábban előfordult ételek asztalra, ablakba, esetleg tűzbe
tétele a halott számára. A → karácsonyi vacsora asztalon hagyott maradékaihoz is fűződhettek ilyen
elképzelések. A halottnak adott ételek az alkalom szerint változtak. Az üres terìték mellett egyformán
gyakoriak voltak a „jelképes” ételek (sñ, vìz, liszt, kenyér, cipñ), valamint a tej, bor, pálinka; a család
által éppen fogyasztott ételekből valñ juttatás vagy a halott kedvenc étele. A halott etetésének különböző
változatai nem rendszerezhetők területileg. Eurñpa-szerte ismert minden eljárás, bizonyos intenzitásbeli
különbségekkel. Csak néhány sajátság tűnik a 20. sz.-ban egy-egy terület jellegzetességének. Így több
szláv népnél, valamint a románoknál jellemző a sìrra vitt étel haláleset után és a különböző halotti
ünnepeken; ill. e területeken gyakran a legutñbbi időkig a temetőben tartották a tort. Mo.-on hiányzik az
emléktorokkal együtt a halott emléktorokon valñ ellátása, amely szintén elsősorban DK- és K-eurñpai
jellegzetesség; valamint az Eurñpa nagy részén fellelhető, húsvéthoz és pünkösdhöz kapcsolñdñ szokások.
A karácsony is sokkal kevésbé halotti jellegű ünnep a magyarságnál, mint bármelyik szomszédos
területen; ennek megfelelően a halott etetése karácsonykor csak igen szñrványos. (→ még: halál, →
halotti szokások) Ŕ Irod. Murko, M.: Das Grab als Tisch (Wörter und Sachen, 1910); Ranke, Kurt: Der
dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951).
Pócs Éva
halottfogñ ruha: 2 m hosszú, egy szél, rendesen simán körülszegett lenvászon lepedőféle. Határainkon
belül csaknem általános kelléke a → halotti készületeknek. Arra szolgál, hogy vele emeljék a halottat az
ágyrñl vagy a földről a → ravatalra, onnan pedig a koporsñba. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: A Textil
Gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).
Fél Edit
halotti ének: → virrasztñének
halotti főkötő: → főkötő
halotti készületek: azok a ruhadarabok, amelyeket haláleset alkalmával a halott, a → ravatal és a lakás
öltöztetésére használnak. Egy részüket a halottal eltemetik (→ halálra valñ, → halálra valñ ing, → halotti
köntös, → halotti papucs, → halotti ruha, → szemfedél), a többi marad, és más hasonlñ alkalommal újbñl
használják, esetleg kölcsönbe adják őket (→ bakacsin, → halottas lepedő, → halottas párna, → halottfogñ
ruha, → koporsñfedő ruha, → orcatakarñ, → tükörlekötő ruha). Ha a halott fiatal leány vagy olyan
fiatalasszony, akinek nem maradt leánygyermeke, eltemethetik vele még szép ünneplő öltözeteinek javát
is, pl. Kalotaszegen, Csökölyben, Sárközben, Martoson. Csökölyben, ha a meghalt asszony „java
kezemunkája” nem fért volna a koporsñba, külön ládában engedték a koporsñ fölé a sìrba. A Sárközben a
tágas családi kriptákba fogasra akasztották be az öltözeteket. A ravatal kellékeit kiegészìti még a ház
öltözetének a ravatal szìneihez választott többi darabja, párnák, kendők, rúdravalñk. A rúdravalñk a
halottas szobában vannak kiaggatva, mìg a halott bent fekszik, amint azonban a gyászszertartásra
kiviszik az udvarra, összekapkodják és a tornác alján rudakra vagy kötelekre ismét kiterìtik. A halotti
készületek közé tartoznak végül törülközőkendők is, a halott korának megfelelő dìszìtéssel, amelyekbe a
temetésről a torra visszaérkezők kézmosás után kezüket megtörlik. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer TamásŔK.
Fél Edit
halotti köntös: a rendes öltözettől eltérő szabású, bő ruhadarab, melyet koporsñban kiterìtett halottra
adnak, rendes ruházata fölé. Két formaváltozatát ismerjük: egyik a rövid vagy hosszú, elöl csukhatñ
ujjatlan palást; a másik egyenes szabású, bő ujjú, hátul csukhatñ köntös. A századfordulñn már csak
elvétve öltöztették bele a halottakat; a korábbi századokban azonban általános lehetett. A nagyszebeni
szabñcéh 17. sz.-i szabáskönyve közli egyik szabásmintáját; a 18. sz.-i váci szabñk mesterremekei közé
pedig a „megholt ember köntöse” is beletartozott. Az egri Rozália-kápolnában a 18. sz. végéről hátul
csukñdñ formája került elő polgári sìrokbñl. Régebben az úri osztály is alkalmazta azt, erre Eurñpa-
szerte számos utalás van. Erdély egyes községeiben a halotti köntös szerepét tölti be a lepedő, amelybe a
koporsñban a felöltöztetett halottat beletekerik. Ŕ Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1963Ŕ1964. évi
1166
H
tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1965); Ember Mária: XVIŔXVII. századi ruhadarabok a sárospataki
kriptákbñl (Folia Archaeologica, 1968).
Halotti köntös (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
halotti melléklet: Eurñpa-szerte szokás volt még a 20. sz.-ban is a halott mellé a koporsñba különböző
tárgyakat helyezni. A szokás, valamint hiedelemháttere alapvonásaiban egész Eurñpában egyezik.
Eredetileg a halálon túli életbe vetett hiten (kezdetben az élő holttest, később a továbbélő → lélek hite)
alapszik. Az első régészetileg feltárt sìrleletek (neolitikum) ñta ismert a halotti melléklet. A jelenkori
Eurñpában különböző korú elemeket foglal magába. A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban már inkább
csak a hagyományok fenntartotta szokás, amelyet a halott jogainak utolsñ időkig fellelhető tisztelete nem
enged megszegni; kevésbé volt már szerepe annak a hitnek, hogy a halottnak a → túlvilágon szüksége van
a mellé adott tárgyakra. Ŕ A 20. sz.-i gyakorlat azt mutatja, hogy elengedhetetlennek elsősorban a halott
felöltöztetését, tehát a ruházat veleadását tartották (→ halotti ruha). Előfordult, hogy a ráadott ruhán
kìvül másikat is tettek mellé: pl. az Ormánságban két rend fehérneműt, hogy „legyen vele száraz, ha
átmegy a Jordánon”; Kalotaszegen lányhalott mellé sokszor egész kelengyéjét. Általános szokás szerint
terhes anya mellé csecsemőkelengyét tettek, mert a hit szerint a koporsñban megszüli gyermekét. Az egész
Eurñpában elterjedt középkori gyakorlattal szemben (amikor a halottat a régészeti leletek tanúsága
szerint bőségesen ellátták étellel-itallal) az ennivalñ mint halotti melléklet az utñbbi időben meglehetősen
szñrványos volt Mo.-on éppúgy, mint másutt. (A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban néha előfordult pl.
kenyér, kalács, gyümölcs.) Kivétel a bor, pálinka, amelyeket főleg iszákos emberek mellé a legutñbbi
időkig tettek a koporsñba, sokszor szinte tréfás jelleggel; ugyanìgy a dohányosoknak dohányzacskñt,
pipát. Az elmúlt századokban előfordulñ gabona és tojás mint halotti melléklet feltehetően nem vagy
nemcsak a táplálékkal valñ ellátást célozta, hanem talán az újjászületés jelképeként került a sìrba.
Használati tárgyaknak, szerszámoknak a koporsñba tétele még a közelmúltban is ismert volt; de a
túlvilági szükségletekre vonatkozñ hit halványolására utal, hogy nem annyira hasznos, mint inkább a
halottnak kedves tárgyakat tettek be (pl. gyermekjáték, köszörűkő, zsebkés, pipa, zsebkendő). A halott
rendbetételéhez használt fésűt, borotvát, szappant, állfelkötőkendőt tisztátalan voltuk miatt helyezték a
halott mellé. → Amulettek, rontáselhárìtñ szerek sìrba tétele Eurñpa több helyén a mai napig szokásos. A
magyar nyelvterületen Ŕ talán ezek helyettesìtéseképpen is Ŕ általános volt a r. k.-oknál az olvasñ, kisebb
mértékben imakönyv, ref.-oknál zsoltároskönyv, Biblia koporsñba tétele. Az Árpád-kortñl a 20. sz.-ig
folyamatosan szokásos volt a pénz halott mellé helyezése (egész Eurñpában hasonlñképpen). Régebben
leggyakrabban a nyelv alá tették a pénzt, az utñbbi időkben a halott mellé, esetleg kezébe; néhol a
szemére helyezték a szemlezáráshoz használt pénzt. A legáltalánosabb nézet szerint a halott ezzel fizeti
meg a túlvilági vámot, hìdpénzt; a → kereszteletlen gyerek pedig a túlvilági keresztelő dìját. A pénz mint
halotti melléklet már az ñkori Eurñpában, sőt Egyiptomban is ismert volt. Az életforma-változással függ
össze a férfi halottak fegyvermellékletének megszűnése az Árpád-korban; ugyanìgy a lñ Ŕ lovasnépeknél
szokásos Ŕ sìrbatételének megszűnése a középkorban. Ŕ Az ittfelejtett tárgyak halott után küldése egész
Eurñpában gyakorolt szokás volt. A magyar nyelvterületen legáltalánosabban két formában történt:
beásták a sìrba, vagy a következő halott koporsñjába tették be; szñrványosan előfordult, hogy → tűzbe
dobták. Néhol egyúttal üzentek is az új halottal a réginek (fülébe súgtak vagy a „feje lágyára kiáltottak”).
Az ittfelejtett holmiért, be nem tett halotti mellékletért → visszajárñ halottakrñl szñlñ hiedelemtörténetek
országszerte ismertek, és részint Ŕ mint szñrakoztatñ műfaj Ŕ komolytalanabbá tették a túlvilági
szükségletekre vonatkozñ hitet, részint ébren tartották azt. (→ még: halál, → halotti szokások) Ŕ Irod.
Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak
temetkezése (Kolozsvár, 1944).
Pócs Éva
1167
H
halotti papucs: egy darab kendervászonbñl szabott és hátul kézzel összevarrott hosszú szárú lábbeli,
melyet a halott lábára húznak. Eltérően a többi halottas ruhátñl, ezt nem előre, hanem csak a haláleset
után szabják, varrják gyermeknek, felnőttnek egyező formára, csupán méretbeli eltéréssel. Mezőkeszün
ma is készül, Orosházán emlékeznek arra, hogy régebben volt; az Alföld más vidékein az I. világháborúig
a temetkezési vállalatok is készìtettek hasonlñt. Ismert a korábbi évszázadok úri emlékanyagábñl. Ŕ Irod.
Fél EditŔVarga Marianne: Népviselet (Orosháza néprajza, Orosháza, 1965); Ember Mária: XVIŔXVII.
századi ruhadarabok a sárospataki kriptákbñl (Folia Archaeologica, 1968).
Halotti papucsok (Mezőkeszü, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
halotti pénzbeszedő: Hñdmezővásárhelyen a halotti társaság havi dìját szedte, haláleset alkalmával a
társaság pénztárkönyvébe beìrta a halott nevét, megállapìtotta, hogy a tagdìjat rendesen fizették-e. A
halotti pénzbeszedő családos, meglett férfi, becsületessége munkájának a feltétele. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A
szegény ember élete (Bp., 1939).
Morvay Judit
halotti ruha: általában a helyi hagyományok szerinti, nemnek és kornak megfelelő ünneplő öltözet, ill. a
halott életében legutolsñra hordott ünneplő ruha volt minden tartozékával (kendő, kalap, fejdìsz,
zsebkendő stb.). A lábbeli általában harisnya volt, csak néhol húztak csizmát, cipőt is a halott lábára.
Göcseji hit szerint a szeget és a sarokvasat le kellett szedni a csizma talpárñl, hogy a másvilágon ne legyen
túl nehéz. Hasonlñ szokás másutt (pl. palñcoknál) is ismert volt. Göcsej több helyén olyan gyerekekre is
csizmát húztak, sőt új csizmát vettek, akik különben még soha nem jártak csizmában. Általában jellemző,
hogy a gyerekeket többnyire szìnesebb, az idősebbeket sötétebb ruhában temették; de előfordult az idős
asszonyok fehérben vagy világos szìnű ruhában valñ temetése is (Erdély több helyén, Ormánságban,
Somogyban stb.). Általános volt a fiatal lányok, sőt sokszor fiatal asszonyok menyasszonyként valñ
felöltöztetése (→ halott lakodalma). Idősebb asszonyok sokszor előre előkészìtették vagy kijelölték halotti
ruhájukat (→ halálra valñ). Általános nézet volt, hogy abban a ruhában, amelyben meghalt, nem lehet a
halottat eltemetni; azért azt országszerte elterjedt szokásként temetés után a szegényeknek, koldusoknak
ajándékozták. Kivételt képeztek azok, akik erőszakos halállal haltak meg, tehát megölték őket vagy
öngyilkosok lettek. (→ még: halál, → halálra valñ ing, → halotti köntös, → halotti papucs, → halotti
szokások) Ŕ Irod. K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).
Pócs Éva
halotti szokások: olyan → rìtusok, szertartások (→ kultusz) és szokásszerű cselekedetek, melyeket a

halott környezetében élő emberekből a halál beállta kivált, s amelyek a haldoklástñl a gyászidő leteltéig
rendszeresen megjelennek. Tükrözik azokat a hiedelmeket, elgondolásokat, amelyek a halottra, a halál
utáni „életre” vonatkoznak, ezért valamennyi szokás közül a legkonzervatìvabbak, makacsul őrizvén
olyan pogány képzetek kiváltotta, rìtusokat is, amelyeket az egyházak tiltanak és elìtélnek. (→ még:
gyász, → halott etetése, → halotti tor, → halottkultusz, → halott lakodalma, → mindenszentek, →
siratñének, → temetés, → virrasztñének, → visszajárñ halott) Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi
népszokások (Pest, 1866); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács Lászlñ: A
kolozsvári hñstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Schram Ferenc: Temetési szokásaink (Bp., 1957).
Németh Imre
halotti tor: az ősök tiszteletére rendezett szertartásos → áldozati lakomák maradványa, amelyek a
lélekhit és az ezzel összefüggő → őskultusz és → halottkultusz alapján fejlődhettek ki. Ez a képzetvilág
meghatározta az élők viszonyát a halottakhoz, akiknek haragját igyekeztek megelőzni, jñindulatát pedig
1168
H
biztosìtani. A szellemi háttér gyöngülésével az ismeretlentől valñ félelem Ŕ részben pedig maga a
hagyomány Ŕ vált egyre inkább a szokás indìtñokává. A megtartása a legutñbbi időkig kötelező erejű volt.
Ŕ Az utñbbi száz-százötven évben leginkább a halottas háznál Ŕ általában estefelé Ŕ tartották, a temetés
napján (nyáron az udvaron, télen a házban). Szñrványosan előfordult, hogy a sìrnál, ill. a temető kertben
toroztak (pl. Bakonyalja; Kis-Küküllő és Arad vm.; Szeged környéki tanyák), ami a középkorban még
valñszìnűleg általános volt. Vagy mindenki részt vett rajta, aki megjelent a temetésen, vagy csak a külön
meghìvottak. Néhol a temetőben kìnálták meg a temetés körül segédkezőket, a szűkebb rokonságot és a
komákat, jñbarátokat pedig a házhoz hìvták meg (a papnak és a kántornak nem volt illő elfogadni a
meghìvást). Egyes vidékeken csak férfiak mentek el a halotti torra, vagy külön Ŕ esetleg egymás után Ŕ
ettek férfiak és asszonyok. (Apor Péter leìrása 1736-bñl.) A meghìvás egy közeli férfi rokon, a koma, a
kántor vagy a szószóló dolga volt. Szövege hagyományozott, de sokszor tudálékos fordulatokkal tűzdelt;
megköszöntek benne a végtisztességtételt, a halottnak nyugodalmat kìvántak, a jelenlevőket pedig
meghìvták a szomorú házhoz. Ŕ Az Ormánságban a halott közeli nőrokona hazamenet háromszor
bekiáltott a házba: „Édösapám (édösanyám stb.) itthon van-é?”, mire az öltöztetőasszony mindannyiszor
visszafelelte: „Nincs itthon!” Ezzel meggyőződtek, hogy a halott már nem akarja zavarni őket, nincs
kielégìtetlen kìvánsága. Ŕ Szñrványosan az egész nyelvterületről ismert a halotti tor előtti kézmosás, ami a
megtisztulást jelképezte. (Országos hiedelem volt pl., hogy a halott sárgaságot okoz.) Korábban fontos
szerepet játszottak a szegények és a koldusok, akik a halott(ak)at helyettesìtették (→ halott etetése, →
szegények etetése). Ezért mondták Hñdmezővásárhelyen: „Adjatok a koldusnak, hogy haza ne járjon a
lelke!” (ti. a halotté). A halotti tor rendesen imával kezdődött, esetleg újabb köszöntőt is mondtak.
Irányìtñja Ŕ r. k.-oknál Ŕ az énekesasszony. Evés után halottas énekeket (egyházi népének) énekeltek,
imádkoztak, beszélgettek, (szñrványosan előfordult mesemondás és valamilyen játék is). Nem volt ritka a
tánc sem. Keresztelő, lakodalom és halotti tor között Ŕ különösen fiatal halott esetében (→ halott
lakodalma) Ŕ olykor szinte semmilyen különbség sem volt, amit a lélekkel kapcsolatos elképzelések is
indokolnak. Többfelé külön terìtettek a halottnak, amelyhez senkinek sem volt szabad nyúlnia (a részét
félretették és később általában a koldusoknak adták a maradékkal együtt). Eredetileg a halotti toron
fogyasztott ételeknek is jelentősége lehetett, ennek azonban századunkra már nem igen maradt nyoma.
Mégis megfigyelhető bizonyos étkezési rend: leggyakoribb volt a kenyér, kalács (kelt-tészták), hozzá bor
vagy pálinka; ezenkìvül valamilyen húsétel (gulyás, paprikás, pörkölt) vagy sajt, túrñ és kásaféle. Az
ételeket meghatározhatta a szñrványosan meglevő tűzgyújtási tilalom is (pl. D-Alföld, Erdély egyes
területei), amelynek többféle magyarázata lehetett (pl. a tűz elűzi a halott szellemét, vagy éppen elősegìti,
hogy visszajárjon stb., valamint a keresztény tanìtások). A középkorban még igen gyakori lehetett a
halotti torhoz kapcsolñdñ tánc, amire több egyházi tilalombñl következtethetünk (pl. 1092-ik évi szabolcsi,
1279-ik évi budai zsinat stb.); emlìtik 17Ŕ18. sz.-i leìrások Ŕ amelyek nagyrészt a főúri gyakorlatra
vonatkoznak Ŕ, utal rá néhány zenei adalék is. Századunk elején még előfordult, elsősorban a halott
lakodalmánál (pl. Arad vm., Nagykunság, Szeged és környéke). A tánc esetleg összekapcsolñdott a →
halottas játék valamilyen formájával; Karcagon 1930 táján egy halotti toron idősebb férfiak még járták a
lassú csárdásra emlékeztető ún. gyertyástáncot a földön fekvő megszemélyesìtett halott körül. Ezek a
táncok eredetileg nem a jñkedv kifejezői voltak, hanem mágikus célt szolgáltak. Szñrványosan zenész,
esetleg banda is részt vett a halotti toron. Emlìtésre méltñ az a szokás, amelyet Szeged-Felsővároson még
gyakoroltak a múlt század végén: az éneklő asszony a → kánai menyegzőt énekelve, fejére tett
borosüveggel táncolt, a torozñk is vele táncoltak (az ének az újszövetségi jelenet humoros előadása).
Szintén Szegedről ismert a → Szent János áldásának éneklése (középkori eredetű: János az utazñk
oltalmazñja, a halál pedig a lélek nagy útja), amely után az énekes végigkìnálta a torozñkat, különösen az
odagyűlt szegényeket. Ŕ Nagyon valñszìnű, hogy a kereszténység felvétele előtt a halotti tor még
nagyszabású szertartás volt, tehát a mögöttes → hiedelemvilág is eleven lehetett. A 11. sz. elejéig még élt a
lñáldozat valamilyen formája, ìgy az állat húsának halotti toron valñ fogyasztása is, amint erre régészeti,
történeti és összehasonlìtñ néprajzi adatokbñl következtethetünk. Egyes nyelvrokonaink Ŕ elsősorban
török, kisebb részt finnugor népek Ŕ a 19. sz.-ban még gyakorolták ezt a szokást, ha többnyire
csökevényes formában is. Ehhez kapcsolñdhatott egyes belső szervek fogyasztási tilalma (pl. szìv, máj,
tüdő), amit a lélekhit magyaráz. A későbbi századokban az egyház üldözte, ill. megprñbálta átformálni a
szokást. Az 1310-i trieri zsinat pl. kiközösìtéssel fenyegette a torozñkat; az 1562-i debreceni hitvallás
megtiltotta a „holtakért valñ lakomákat”. A sok tilalom és rendszabály a szokás elevenségét és a régi Ŕ
keresztény tanìtásokkal már erősen szìnezett Ŕ képzetvilág szìvñsságát tanúsìtja. A halotti tor fontosságát,
egyben társadalmi szerepét mutatják azok az adatok is, amelyeket végrendeletekben találunk elszñrtan. A
hñdmezővásárhelyi Tolnay Erzsébet (vagyoni helyzete ismeretlen) pl. ìgy rendelkezett 1757-ben:
„Takarìtásomra hagyok tizenöt Rh. forintot... Az Üszőt Takarìtásomra a körülöttem forgolñdñknak le
vágják...” Tor – valamint koporsó és gyász – szavunk ñtörök eredetű, vagyis szñkincsünk honfoglalás előtti
türk rétegéhez tartozik. A K-Eurñpa-szerte ismert emléktorok tartása nálunk szinte teljesen ismeretlen az
utñbbi századokban, csak a román környezetben élő bukovinai és moldvai magyarok (székelyek)
1169
H
ismerték. A 14Ŕ15. sz.-ig előfordult (feljegyezték pl., hogy Károly Rñbert halálának 30. napján
országszerte nagy tort ültek); szñrványosan a 17. sz.-ig is élhetett, mert Alvinczi Péter még kárhoztatta az
„esztendőnként valñ torcsinálás ördögi találmányát”. Nyelvrokonainknál viszont még századunkban is
gyakorolták ezt a szokást Ŕ a szomszédos szlávoknál és románoknál szintén Ŕ, amelynek oka és célja
hasonlñ a halotti toréhoz. Néhol ténylegesen meghìvták a halottakat, majd visszakìsérték őket a temetőbe.
A cseremiszek és a votjákok nemcsak családi, hanem nemzetségi emléktorokat is rendeztek. Az emléktorok
dátumai nagyjábñl megegyeztek egész Eurázsiában. Leggyakrabban a halál utáni 3., 7., 9., 20. és 40. vagy
30. napon; majd fél év múlva és az évfordulñn tartották. A magyarázat népenként és koronként eltérő
volt. A finnugor népek egy részénél pl. a → lélek másvilági utazásának főbb állomásaihoz kapcsolñdott; a
3., 7. és 30. nap esetében általában a keresztény tanìtás vált uralkodñvá. A gyászmisék, a templomi
megemlékezések és az emlékharangozás időpontjai az emléktorokkal lehetnek kapcsolatban. Ŕ Irod.
Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon 1600Ŕ1630 (Bp., 1911); Tagányi
Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások
(Bp., 1925); Lászlñ Gyula: A honfoglalñ magyar nép élete (Bp., 1944); Bálint Sándor: A halálhoz és
temetéshez fűződő szegedi néphagyományok (Az Alföldi Tudományos Intézet Évkve, 1944Ŕ45); Morvay
Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás (Ethn., 1951); Ranke, Kurt: Der dreissigste
und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC 140. Helsinki, 1951); Roux, Jean-Paul: La mort
chez les peuples altaïques anciens et médiévaux (Paris, 1963).
Halotti tor (Fornos, v. Bereg m.)
Károly S. László
halott kivitele: A halottnak a házbñl a temetőbe vitele több, hagyományos rend szerint kialakult
mozzanatbñl tevődik össze. Ezek egy része az egyházi szertartásokat is magában foglalñ, ill. azokhoz
kapcsolñdñ hagyományos szokáscselekmény; más része inkább hiedelem jellegű, és nem kötelező érvényű,
de a múltban meglehetősen elterjedt kìsérő cselekmény. A fő mozzanatok országszerte nagyjábñl
egyeznek. Ŕ A koporsñ lezárását általában megelőzte a halott siratása (→ siratñének) és a családtagok
halottñl valñ búcsúvétele. Ezután a halottat letakarták → szemfedővel (régen fehér vászon, később gyári
tüll), amelyet a koporsñ lezárása előtt felhasìtottak általában az arc fölött hosszirányban, de sok helyen a
lábnál is. Néhol ehelyett lehúzták a szemfedőt az arcrñl. Az ehhez fűződő leggyakoribb magyarázat az,
hogy ha nem tennék, a halott a → túlvilágon felébredve nem látna, megfulladna vagy nem tudna járni.
Sok helyütt szokás volt ilyenkor a halott lábát összekötő kötelékeket is megoldani, sőt néhol a ruházat
kötőit, gombjait is Ŕ eredetileg feltehetően azért, hogy ezek ne gátolják a halott mozgását a túlvilágon. A
halottñl valñ félelem ellen általános volt a koporsñ lezárása előtt a lábujját megfogni. A leszögezés csak
néhány szöggel történt, hogy a szemfedő körben kilñgjon. Az udvarra lábbal előre vitték ki a koporsñt (az
udvarrñl az utcára hasonlñképpen) Ŕ általánosan elterjedt hit szerint ezzel a halott visszajárását előzték
meg. Hasonlñ magyarázata ismert annak az országszerte elterjedt szokásnak, amely szerint a koporsñt a
házbñl valñ kivitel közben a küszöbhöz érintették (néhol ugyanez tiltott cselekmény volt). Általánosan
elterjedt volt ugyanekkor az ablak kinyitása. Néhol él annak az emléke, hogy a halottat Ŕ szintén a
visszajárást megelőzendő Ŕ nem az ajtñn, hanem az ablakon vitték ki; ez azonban valñszìnűleg soha nem
volt általános szokás. A 20. sz.-ban már csak szñrványosan fordult elő a → zajkeltés a halott kivitelekor
(pl. rossz köcsög földhöz verése), feltehetően a halott lelkét elriasztñ, tehát szintén a visszajárást
megakadályozñ szándékkal. Hasonlñ célja lehetett a néhol szokásos → füstölésnek (ez történhetett a halott
valamilyen tartozékával is: hajával, a szemfedő leszakìtott darabkájával), valamint a ravatalozñ bakok,
székek feldöntésének, amely a halott házbñl vagy udvarrñl valñ kivitelét kìsérte sok helyen. Ha a gazda
halt meg, az udvarrñl valñ kivitelkor szokás volt a szarvasmarhát kiengedni az istállñbñl, hogy ők is
búcsúzzanak el gazdájuktñl és ne sìrjanak utána (gazdaasszony halálakor néhol a baromfit zavarták
szét). Ŕ Az udvaron lefolytatott egyházi szertartást (→ halott búcsúztatása) régen még egy templomi
szertartás is követte; ezután vitték a halottat a temetőbe. A ma általános → halottaskocsi helyett régen
kézben (rudakon, ezek sokszor középen kiszélesedtek), ill. → Szent Mihály lován vagy sok helyen
szekéren vitték a halottat. (Néhol csak akkor, ha sár volt.) A szekérre több helyen felültek a
siratñasszonyok vagy a közeli hozzátartozñk, vagy a női családtagok stb. A menet élén a halott előtt a pap,
1170
H
kántor, templomszolga és egyéb tisztségviselők haladtak (pl. matyñknál a kereszthordozó, valamint két
legény a templomi lobogñkkal, fáklyások égő gyertyával, a kolozsvári hñstátiaknál a → kalandos
társaságok elöljárñi); a koporsñt követően elöl a férfiak, majd a nők (mindkét csoportban a rokonsági fok
szerinti rendben). A fiatalok gyakran Ŕ néhol az asszonyok is Ŕ nem a menetben, hanem az út két oldalán
mentek. Előfordult, hogy a férfiak a halott előtt, a nők a halott után vonultak. A halott hozzátartozñja
vagy néhol külön kereszthordozñ vitte a menet élén a fejfát vagy keresztet. Fiatal lányok és legények
temetése esetén a halottas menet sok egyéb mozzanatot is tartalmaz: dìszek, jelvények vitele, zenekìséret
stb. (→ még: halott lakodalma). Ŕ A halott kivitelének mñdja Eurñpa-szerte nagymértékben egyezik. A
hiedelem jellegű kisérő cselekmények régtől fogva megtalálhatñk egész Eurñpában; nyilvánvalñan a
halotti szokások igen régi rétegébe tartoznak. (→ még: halál, → halotti szokások) Ŕ Irod. Rñheim Géza:
Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak temetkezése
(Kolozsvár, 1944).
Temetésre indulñ székely lányok zászlñkkal (Déva, v. Hunyad m., 1906)
Temetési menet (Pográny, v. Nyitra m., 1961)
Temetési menet útban a ref. temető felé (Őriszentpéter, Vas m., 1953)
1171
H
Zászlñs temetkezés 1972 (Felsőrákos, v. Udvarhely m.)
Leánytemetés. Vöfénynek öltözött legyének viszik a koporsñt, zászlñs lányok kìsérik 1939 (Pusztafalu, v.
Abaúj-Torna m.)
Zászlñs lányok a temetésen (Rimñc, Nñgrád m., 1970)
Pócs Éva
halottkultusz: az elhunyt hozzátartozñk, rokonok, ismerősök, barátok emlékének rendszeres ápolása, a

rñluk valñ megemlékezés szokása. A halálra, temetésre és a halotti emlékszokásokra vonatkozñ magyar
történeti anyagban nem jelentkezik → kultuszként, bár egyes vonásai arra mutatnak, hogy annak
maradványait is őrzi (pl. → halott etetése, → halotti tor, → mindenszentek). Szertartásai egyházi és nem
egyházi (pogány) elemekből ötvöződnek. Az utñbbiak őrződtek meg a → halotti melléklet adásának
szokásában és több olyan szokásban, amelyben a hazajárñ halottñl valñ félelem tükröződik (→ halál).
Hiedelemtörténetekben is felismerjük a halottkultusz töredékeit (→ visszajárñ halott). A halottkultusz
nálunk nem öltött és nem hordoz kultikus mñdokat: a hagyomány megőrzésének köznapi megoldása, de
egyházi és világi szervezetek egyaránt intézményesìthetik. (→ még: halotti szokások) Ŕ Irod. K. Kovács
Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).
Németh Imre
halott lakodalma: fiatal lány vagy legény halálakor (általában 14Ŕ28, 30 éves korig) az átlagostñl eltérő
szertartásos → szokások éltek, amelyek több mozzanatban is megegyeztek a lakodalmi szokásokkal (→
lakodalom). A halott lakodalmának megülése a halál utáni élet, ill. a visszajárñ halott képzetköréből ered:
általa mintegy megadják a halottnak, amire szüksége van és ami jár neki, egyben megñvják magukat
esetleges ártñ szándékátñl (→ halál, → lélek). A szokás nagyjábñl az egész magyar nyelvterületen
egyformán ismert volt, legtovább és legépebben a K-i, és ÉK-i területeken maradt fenn. A lakodalmi
jelleget a viselet őrizte meg legtovább. Az eladñlány halottat → menyasszonynak öltöztetve Ŕ általában
tiszta fehérben, ritkábban rñzsaszìnben, koszorúval és fátyollal Ŕ ravatalozták fel és tették koporsñba,
kezébe jegykendőt adtak. A legény halottat ünneplő ruhába öltöztették Ŕ szñrványosan vászoningbe és
gatyába, fekete posztñmellénybe Ŕ, kalapjához vagy melléhez virágot, esetleg vőlegénybokrétát tűztek. A
fiatal halottnak (ha nem volt szeretője) vőlegényt, ill. menyasszonyt választottak, koszorúspárokat
állìtottak, helyenként a halottat is megszemélyesìtette valaki. A koporsñt ilyen temetésen általában kézben
Ŕ rúdon Ŕ vitték; lányét lányok, legényét legények, helyenként épp fordìtva vagy párosan, ill. felváltva, de
az azonos neműek vették fel először (többnyire három vagy négy, esetleg hat pár). Kifelé eső karjukra
vőfély-, ill. jegykendőt kötöttek, amelyet néhol a sìrba dobtak, általában azonban ajándékba kapták
1172
H
ugyanúgy, mint lakodalomban (→ lakodalmi dìszek és jelvények). Ŕ Szñrványosan az egész

nyelvterületről ismert Ŕ elsősorban r. k.-oknál Ŕ a fiatal halott zászlñs temetése: a koszorúslányok, esetleg
párok vagy az azonos neműek rögtönzött, ill. templomi lobogñkat vittek a koporsñ előtt (az utñbbit néhol
kendővel dìszìtették). A hétfalusi csángñknál (Brassñ környéke) a fiatalok felöltöztettek egy fenyőágat
kendőkkel, szalagokkal, tetején virággal Ŕ a neve tebe – és elmentek kikérni a halottat, mint
lakodalomkor: „Én is vőlegény (menyasszony) vagyok / Már indulni akarok / Most jöjjön a nász népe /
Szomorú menyegzőre...” (→ életfa). A rögtönzött, ill. alkalmilag dìszìtett lobogñnak lakodalmi
párhuzamai is vannak más népeknél is (pl. altáji népeknél azonos funkciñban). Részben hasonlñ a
románok halottas fenyője (bradul murtului stb.), de más hiedelemháttérrel (ti. a halott párját jelképezi).
Az ilyen lobogñk használata talán valamilyen áldozati szertartás maradványa. A menet élén néhol
szűzpárnát visznek, lány halottnál (Nagyalföld r. k. falvai). Néhány adat szerint zenész Ŕ olykor banda Ŕ
is részt vett a fiatal halott temetésén és torán (főleg DK-Alföld, Erdély egyes részein). A századfordulñn
még többfelé előfordult, hogy a halottat kìsérő fiatalság a sìrnál, ill. a temetőkapuban és a → halotti toron
táncolt, ami a halott lakodalmának szerves része lehetett korábban. Kálmány Lajos szerint az Arad
megyei Magyarpécskán a → Rákñczi-indulñ hangjaira a legények vagy eladñlányok temetése után, a múlt
században és még a 20. sz. elején is táncoltak a falu legényei a temetőben. Valñszìnűleg hasonlñ funkciñja
volt annak a → halottas játékkal egybekötött táncnak is, amelyet egy felvidéki városban látott a Magyar
Simplicissimus szerzője (1683). Utalnak a halott lakodalmára a → siratñénekekben és a búcsúztatñkban
(→ halott búcsúztatása) is, pl.: „Elmentél, itthagytál bennünket... Húsz éves korodba... Drága kedves
menyasszonyunk...” (Bihar); „...drága kis lejányom... nézd meg milyen dìszbe jöttek a lejányok a
temetésedre! / Ezek visznek téged arra(j)a hosszú(j)útra” (Kolozs); „...Elhervadott mennyei vőlegény
fijam...” (Nyitra). Az utñbbi szöveg utal a szokás középkori eredetű, keresztény magyarázatára: a halál
menyegző Krisztussal, ill. a mennyországgal. Ilyen értelmű Mikes Kelemen erdélyi főúr kijelentése is, aki
„az Üdvözìtő Krisztusban” adta férjhez lányát, torát pedig reggelig tartñ tánccal, lakodalomként ülte meg
(1686). Ŕ A halott lakodalmának szokása egész K-Eurñpában ismert; az utñbbi századokban leginkább a
szláv népeknél, de megtaláljuk finnugor és altáji népeknél is. Nevezetes Marco Polo leìrása a (közép-
ázsiai) tatárokrñl: a fiatal legény és leány halottrñl képet készìtettek, amelyet körülhordoztak, majd
elégettek, hogy egybekeljenek a másvilágon; azután megülték lakodalmukat. Maszúdì a kazár sztyeppe
népeiről ìrja (10. sz. eleje), hogy a legény halottnak feleséget adtak. Némely finnugor nép
megszemélyesìtette Ŕ vagy bábuval helyettesìtette Ŕ a halottat, aminek nyomai a magyar népszokásban is
fennmaradtak, a korábbi századokban pedig (a 18. sz. elejéig?) még elterjedt lehetett. Ŕ A halott
lakodalmának irodalmi ábrázolását találjuk Arany János A varróleányok c. költeményében. (→ még:
táncalkalmak) Ŕ Irod. Schrader, Otto: Totenhochzeit (Jena, 1904); Karjalainen, K. F.: Die Religion der
Jugra-Völker (IŔIII. FFC 41, 44, 63. Helsinki, 1921, 1922, 1927); Réthei Prikkel Marián: A magyarság
táncai (Bp., 1924); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Ákos: A halott
lakodalma (Ethn., 1941); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944);
Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához
(Ethn., 1951); Kallñs Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963Ŕ1964,
Bp., 1964).
Halott lakodalma (Rimñc, Nñgrád m., 1970)
1173
H
Leánytemetés: a templom elé kitett koporsñ a ráborulñ gyászolñkkal (Pusztafalu, v. Abaúj-Torna m.

1939)
Károly S. László
halottlátñ: 1. a magyar → népi hitvilág olyan → természetfeletti erejű személye (férfi vagy nő), aki az
elhunytakkal érintkezni tud, vagy felőlük hìrt hoz, néha segìtségükkel gyñgyìt, vagy az időben távoliakrñl
is tájékoztat (pl. hol az eltűnt állat, mikor jön meg a messzi földön levő hozzátartozñ). Egyéb elnevezése:
beszélgetőasszony, látó, mondó, mondóasszony, néző. Egyes helyeken ellátónak, tudósembernek,
tudósasszonynak is nevezik. Tevékenységük gyakran → révüléses állapottal jár együtt. Néha a halottlátñ
→ gyñgyìtott vagy jñsolt is. A magyar halottlátñval kapcsolatos legelterjedtebb hiedelmek: Tudománya
lehet „Isten rendelése”, ami már a születéskor megmutatkozik, mert jellel (pl. foggal) születik. Serdülő
korában „látomások gyötrik: természetfeletti lények jelennek meg és felszñlìtják, legyen halottlátñ. A
kiválasztott ellenáll, ezért betegeskedni kezd. Betegsége azzal végződik, hogy bizonyos időre „meghal”,
tetszhalott lesz. Amikor ìgy fekszik, akkor lelke elhagyja és a másvilágon jár. Lelkét ott valamilyen
természetfeletti lény vezeti, az ágyon fekvő élettelen test ezalatt gyakran vért verìtékezik. Hogy mi történt
vele, amìg lelke a túlvilágon járt, nem árulhatja el. A rendszerint három napig tartñ tetszhalottszerű
állapot a legkiválñbb halottlátñknál még kétszer megismétlődik. Az ìgy halottlátñvá lett személy
emberfeletti képességekkel rendelkezik: szándékosan és közvetlenül érintkezik a természetfeletti
lényekkel, éspedig rövidebb ideig (egy, másfél ñra hosszat) eszméletlenül fekszik (elrejtőzik, leragadtatódik,
ellesz), ezalatt a lelke vagy a túlvilágra megy, hogy ott kapcsolatba kerüljön a szellemekkel, vagy azok
jelennek meg őnála. Szñrványosan az egész magyar etnikum ismeri; sűrűbb előfordulású a ZagyvaŔSajñ
között, továbbá a székelyek és a csángñk körében. Egy-egy hìresebb halottlátñt messze földről is
felkerestek, s tőlük elhunyt hozzátartozñkrñl kérdezősködtek. A nevezetesebb halottlátñkat lakñhelyükről
nevezték el: novaji asszony, csépai ember, meggyesi jány. A halottlátñ hiedelemkörének bizonyos vonásai
egyeznek egyes → táltosra vonatkozñ hiedelmekkel és a → samanizmus emlékeit őrzik. (→ még: halál) Ŕ
Irod. Nyári Albert: A halottlátñ (Ethn., 1908); Fekete Jñzsef: Tudñs asszonyok (Ethn., 1910); Diñszegi
Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958). Ŕ 2. Halottlátñ a mondában:
Tipikus mondaszüzsék: 1. A tudományszerzéséről szóló mondák. a) Egy asszony templomba menet tükör
helyett szentkép üvegébe nézve köti meg a kendőjét. Saját tükörképe helyett egy halálfejet lát, azñta
tudománya van. b) Gyilkosság után egy asszonynak álmában megjelenik az áldozat, felfedi a gyilkost.
Utána „lebetegszik”. Álmában jár a mennyországban. Azñta halottlátñ. c) Egy halottlátñ kijelenti, hogy X
asszony örökli majd a tudományát a halála után. Az illető asszony sokat imádkozik. Karácsony
éjszakáján fényjelenségek után sorra jelennek meg ismerős halottai. Azñta halottlátñ. Ŕ 2. Útban a
halottlátóhoz. A halottlátñhoz (javashoz, tudóshoz stb.) tartñ társaság egyik tagja szellent: „Ha nem tud
segìteni, ez a fizetsége!” A halottlátñ tőle nem fogad el fizetséget, mert már útközben megfizetett.
Változat: A halottlátñ tud arrñl, hogy amikor a fizetségbe hozott tyúkot otthon kiválasztották a számára,
az asszony azt mondta, hogy a könnyebb is jñ lesz. A halottlátñhoz fűződő mondák félúton vannak a →
memorattñl a → fabulat felé. Ŕ 3. Tudósìtásai a másvilágról. a) Egy napon meghalt hármas ikrek anyjának
hìrül adja: gyermekei a Szentháromság három karját töltik be. b) Szomszéd faluban történt halálesetről
ad hìrt. c) Tetszhalottrñl ad hìrt. A sìrt felásva a halottat valñban hasra fekve találják. d) Király (Ferenc
Jñzsef) meg akarja idéztetni egyik halottját. A halottlátñ válasza: megteheti, de a király abban a
pillanatban meghal. A király kéri, hogy éreztesse meg vele. Csoszogást hall, hideg kéz érintését érzi. A
király Mária-szobrot állìttat a halottlátñ udvarán. Ugyancsak Ferenc Jñzsefnek ugyanez a halottlátñ
elmondja, hogy felesége, Erzsébet milyen halotti ruhában nyugszik és megállapìtja, hogy fia, Rudolf nincs
a halottak közt. Ŕ 4. → Élménytörténetek a halottlátñ tudñsìtásairñl: halott ruhájárñl, kìvánságárñl (mise,
ima, egyéb tanács, pl.: mindent mondhat a hozzátartozñ, csak azt nem, hogy „csak még egyszer jöjj
vissza” stb.), meggyilkolt tetemének hollétéről stb.
1174
H
halottmérő pálca: → koporsñ
halottmosñ asszony: a halottmosás mellékes jövedelme azoknak az idősebb napszámos vagy

szegényparaszt asszonyoknak, akik vállalták a halott mosdatását, felöltöztetését. Halottmosñ asszonyt
csak jñmñdú családok hìvtak, vagy azok, akik féltek a halottñl. Van, ahol a bába egyúttal a halottmosñ
asszony is. Dìjazása néhány forint volt, s részesedett a halott ruhájábñl, ágyneműjéből is. Ŕ Irod. Kiss
Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941).
Morvay Judit
halott testvér: → mágikus-mitikus ballada
halott vőlegény, Lenore: 1. → hiedelemmese. Cselekménye: egy leány kedvese elmegy a háborúba. Nagyon
vágyakozik utána. Szomszéd tudñs asszony tanácsára hoz a temetőből egy koponyát (három marék földet,
fejfaszilánkot, a vőlegény kapcáját), s azt főzni kezdi. Egy idő múlva a legény, aki elesett volt, megjelenik
fehér lovon, felülteti kedvesét is, s elnyargalnak. Háromszor felteszi a kérdést:
Jaj de szépen süt a hold, Megy egy élő, meg egy holt, Félsz-e angyalom?
A leány azonban mind a háromszor azt válaszolja: „Nem félek, amìg téged látlak!” Elérnek a temetőbe, s
a legény magával akarja vinni a sìrba. A leány darabonként ledobálja a ruháit, majd elmenekül, be a
kápolnába, ahol egy másik halott van kiterìtve, kisvártatva odaér a halott vőlegény, a bekopogtat:
„Halott, add ki az élőt!” („Holt, holtnak nyiss ajtñt!”), mire a halott a) megmozdul, b) felül, c) egyik lábát
leteszi a földre. Mikor le akar szállni, megszñlalnak a kakasok (tizenkettőt üt az ñra), s mind a két halott
porrá válik. A leány is meghal ijedtében (visszamegy a falujába, többé nem kìvánja a szeretőjét látni)
(AaTh 365). A mese hiedelemalapja napjainkig eleven: a halott, akit sokat siratnak, nem tud nyugodni a
sìrjában. A halott (kedves) hazafőzése a → szerelmi varázslás mágikus cselekménykörébe tartozik. Az
egész magyar nyelvterületen közel 40 változatban számon tartott, kötött formájú, háromszor ismétlődő
ritmikus, vers-, olykor dalbetéttel előadott mese, ismertek kötetlen formájú, → hiedelemmondaszerű
változatai is. Más tìpusokkal ritkán keveredik. Egyes változatokban felbukkannak a rokon →
ördögszerető egyes elemei. A mesetìpus, melyet Bürger hìres balladafeldolgozásának cìmével szoktunk
jelölni, egész Eurñpában ismert, különösen É- és K-Eurñpában népszerű. Északon ismeretesek balladás
változatai is. Benkő Lászlñ feltevése szerint szláv területen alakult ki hiedelemelemekből a 6Ŕ7. sz.
folyamán, vándorénekesek terjesztették és juttatták el hazánkba is. A magyar változatok menetükben Ŕ
még vers-, ill. dalbetéteikben is Ŕ megegyeznek a nemzetközi variánsokkal (→ életre-halálra jñ barátok).
Ŕ Irod. Benkő Lászlñ: A „halott vőlegény” története (Marosvásárhely, 1934); Thompson, St.: The Folktale
(New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Delarue, P.ŔTenèze M.Ŕ
L.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (IŔII., UMNGy VIIIŔIX.
Bp., 1955, 1960); Liungman, W.: Die schwediachen Volksmärchen (Berlin, 1961); Krzyzanowski, J.:
Polska bajka ludova (I., WroclavŔWarszawaŔKrakñw, 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy
XI. Bp., 1963). Ŕ 2. balladaszerű epikus ének. Tartalma mesei és hiedelemmondai motìvummal rokon: a
túlvilágrñl jövő halott vagy ördög vőlegény éjjel eljön kedveséért, aki nagyon szeretné viszontlátni őt;
késleltetés, kifogások után magával ragadja. A hajnal közeledte vagy vallásos szavak használata váltja
meg a lányt. A magyar folklñrban kevés balladaszerű megfogalmazást ismerünk. Minden redakciñ
jellegzetes formulája: „Szépen süt a holdvilág, félsz-e édes rñzsám”. A → visszajárñ halott hiedelemkör
balladában valñ jelentkezését két tìpusban láthatjuk: a) a halott vőlegény a kedveséért tér vissza; b) a
halott testvér pedig az idegenbe férjhez adott húgáért. Mindkettő párhuzamai ismertek az antik
hagyománybñl, a környező és távoli népek folklñrjábñl éppúgy, mint a dél-amerikai vagy afrikai
népköltészetből. Ŕ Irod. Benkñ Lászlñ: Adalékok a halott vőlegény balladatìpus történetéhez (Ethn.,
1936); Peuckert, W. E.: Lenore (FFC 158. Helsinki, 1955); Vargyas Lajos: Zur Verbreitung deutscher
Balladen und Erzähllieder in Ungarn (Jahrbuch für Volksliedforschung, 1964).
Kovács ÁgnesŔKriza Ildikó
halpecek: két végén kihegyezett keményfa pálcika, amely a közepére kötött zsinñron lñg. A horog őse. A
felcsalizott halpeceket a hal hosszába nyeli el, de a legkisebb rántásra az keresztbe áll, megakad. Mo.-on
nem tudunk használatárñl, de Németo.-ban is csak gyermekek használták. Csontbñl készült változatai
ismertek a paleolitbñl, recens anyagban Ázsiában, Amerikában fordul elő. (→ még: horgászat). Ŕ Irod.
Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig 1900); Sirelius: Jagd und Fischerei in Finnland
(Berlin, 1934); Banner János: Régészeti kutatások Békés vármegyében (Gyula, 1941).
1175
H
Őskori halpecek csontbñl. Jobboldalt 19. sz.-i keményfábñl készült halpecek
Solymos Ede
halszárìtás: → haltartñsìtás
haltaposás: apadñ, holtmedrekben, sekély vizű tavakban, mocsarakban többen egyszerre belegázolva
kavarják fel a vizet, lovakat úsztatnak, jártatnak meg benne. A vìz eliszaposodik, a hal oxigénhez nem
jut, elúszni nem képes, fulladozva vergődik a sár tetején s kézzel összeszedhető. A Hortobágy környékén,
a Középső-Tisza mentén, a békési Sárréten századunk elején még ismeretes volt a halfogásnak ez a
primitìv mñdja. Ŕ Irod. Ecsedi István: Néhány érdekes halászmñd (Ethn., 1923Ŕ1924); Banner János:
Halászat (Népünk és Nyelvünk, 1929); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli
kisvizeken (Debrecen, 1934).
Gunda Béla
haltartñsìtás, halhasìtás, halszárìtás, halfüstölés: a halászati főidényben Ŕ késő tavasztñl kora őszig Ŕ nagy
tömegben fogott zsákmány frissen értékesìthetetlen részének sñzással, napon valñ szárìtással, füstöléssel
történt konzerválása abbñl a célbñl, hogy egész évben, különösen pedig a télvégi böjtös időszakban,
olykor nagyobb távolságra is elszállìtva, folyamatosan ki tudják elégìteni a haltáplálék iránti keresletet a
halászok és a halkereskedők. A haltartñsìtásnak ilyen mñdjai az egész világon elterjedtek; ìgy
tartalékolják a halat azok a természeti népek is, melyeknek a halászat a fő élelemszerző foglalkozásuk. A
klasszikus ñkor népei szintén ismerték a haltartñsìtást. A magyar középkorban a halászatért fizetendő
szolgáltatások között (→ haladñ), ill. kereskedelmi cikként gyakran emlìtenek a források hordñban tárolt
sós halat, valamint szárìtott halat (szìjalt hal, szivatolt hal, aszu, aszalt hal). A szárìtott halbñl készült
ételfélék rendszeresen szerepeltek a főúri háztartások és kolostorok étrendjén. A haltartñsìtás, a sñzással,
füstöléssel, szárìtással konzervált hal fogyasztása Ŕ szñrványos adatokbñl következtetve Ŕ, az
árvìzlecsapolások előtt országosan elterjedt lehetett. A legnagyobb jelentőségű a napon történő szárìtás
volt. A halszárìtás részletes néprajzi leìrását az Alsñ-Tisza vidékéről és Komárom környékéről ismerjük; a
Balatonon szintén alsñ-tiszai halászokat alkalmaztak a bérlők haltartñsìtásra. A közvetlen értékesìtésre
nem alkalmas aprñbb halakat a hasìtótanyán dolgozñ asszonyok, lányok széjjelhasìtották megtisztìtották,
besñzták, majd oszlopok közé kifeszìtett zsinegre akasztották, száradni. A szárìtñ állványzatot
„zsidóutcá”-nak nevezték, utalván arra, hogy a halászati bérlők, halkereskedők gyakran zsidñ
származásúak voltak. A napon megszáradt halakat bálákba (20Ŕ25 fontos csomñkba) kötegelték, és
román, ill. szerb lakta területekre szállìtották eladásra (Erdély, Bánát, Szerémség), ahol a több böjtöt
tartñ gör.kel.-ek körében nagy keletje volt. A SzegedŔCsongrád környéki vizeken a 18Ŕ19. sz. fordulñján
szerveződtek meg ezek a „nagyüzemi” haltartñsìtást végző hasìtñ tanyák. A 19. sz. közepén SzegedŔ
Csongrád között 37 hasìtñ tanyárñl tudunk; egy tanyán átlag 80 személy 5000 mázsa halat dolgozott fel
évente. A haltartñsìtásnak a „nagyüzemi” formáját a halállomány rohamos csökkenése szüntette meg. Az
Al-Duna vidékén viszont a román és lipován halászok napjainkban is gyakorolják. A szárìtott fial
korábbi forrásokban aszuhal, szivárìtott hal néven szerepel. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat
könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Bitñ János: Az én kiskirályságom (Szeged, é.n.); Nyìri Antal: A kihalñ
szentesi vìziélet néprajzi és népnyelvi maradványai (Szeged, 1948); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp.,
1965); Szilágyi Miklñs: A szárìtott hal. Halkonzerválási mñdok a magyar halászok gyakorlatában (A
szekszárdi Béri Balogh Ádám Múz. Évke, 1977).
Szilágyi Miklós
haluska: → gyúrt tészta, → kifőtt tészta, → sztrapacska
hám: a lñ igába fogására szolgálñ szerszám, amely a lñ szűgyére fekvő részével, a szügyellővel vagy
húzñval veszi át az állat erejét. Alkatrészei az emlìtett szügyellő, a marszìj, a veseszìj vagy segédkötés,
amely arra valñ, hogy a szügyellőt a kìvánt helyen tartsa, amikor a lñ „hámba dűl”, vagyis húz; és a két
1176
H
→ istráng vagy hámideg. A fejlettebb Ŕ bőrből készült Ŕ hámoknak a fentieken kìvül kiegészìtő elemei is
vannak: a vállszìj vagy nyakszìj, a szügyellőpárta, a haslószìj, a hátszìj a két hámtáskával, a → farhám, →
farmatring, a különböző → sallangok, az izzasztó vagy hámpárna, a kápakarikák a → gyeplő vezetésére és
a szügyellőn elöl a tartókarikák arra az esetre, ha a lñ nem nyaklñval irányìtja a kocsi rúdját. Egyszerűbb
szerkezetűek a pendelyhám vagy kancahám és a kenderhám. Az előbbinek csak szügyellője, marszìja,
veseszìja és esetleg hámtáskája van. Csikóhámnak is nevezik, mivel csikñk betanìtására is használták,
mert könnyű volt, nem nyomta annyi helyen az állatot, az hamarabb megszokta és kárt nem tehetett
benne. A kenderhám szerkezetileg azonos a pendely- vagy kancahámmal, de nem bőrszìjakbñl, hanem
kenderzsinegből szőtt hevederekből állìtották össze. Hevederei jñ tenyérnyi szélesek, és szügyellőjét
kétsorosan vett hevederéből készìtették. Hasonlñ mñdon készült marszìja vagy kápája is, valamint a
szügyellőt tartñ kötőszalag vagy hámszegély is, csak ez utñbbi keskenyebb szalagbñl. A kenderhám
olcsñsága miatt nagyon elterjedt volt. A hámot általában erős tehénbőrből készìtik a → szìjgyártñk, de
ismeretesek a házi cserzésű, ún. fehér sñsbőrből készült kanca- vagy csikóhámok: a kenderhámot főként
kötélverők (→ kötélgyártñ) készìtették, olykor maguk a gazdák is. Ŕ A hámok mind egy méretre
készülnek egyazon vidék szükségletére, minthogy a lovak is nagyjábñl egyforma nagyok, a kisebb
eltéréseket a hám alkatrészeinek a csatolgatásával lehet kiküszöbölni; beállìtani a hámot. Nagyobb testű Ŕ
pl. hidegvérű Ŕ lovakra váltába, azaz esetenként vett mérték után megrendelve készìtettek hámot. Ŕ A
hám a magyarságnál nagyon régi lñszerszám. A lñ igázására a magyarok mindig és kizárñlagosan a
szügyhámot használták. (A vállhám: a → kumet nálunk újkori német eredetű, és csak nyugati városaink
fuvarosai használják.) A szügyhám legszebb, legfejlettebb tìpusait a Kárpát-medencében találhatjuk. A
környező népek É-on, D-en és Ny-on mind kumettal fogatolják lovaikat, noha a hám a 9. sz.-tñl kezdve
kimutathatñ Ny-Eurñpa egyes vidékein is. Ŕ A hám első ábrázolása Kìnábñl valñ, i.e. 150-ből, de hámhoz
tartozñ istrángot Ŕ ugyancsak Kìnábñl Ŕ már i.e. a 3. sz.-bñl ábrázolnak. Van olyan feltevés, amely szerint
a hámot Közép-Ázsiában az altáji-törökök, esetleg a mongolok találták fel, és tőlük terjedt el Kìnáig,
Mandzsúriáig, Tibetig. Eurñpába pedig Ŕ egyes vélemények szerint Ŕ a hunok hozták be, mások szerint az
avarok, de az sincs kizárva, hogy a magyarok. A hám és annak neve Ny-Eurñpában a 15Ŕ16. sz. folyamán
Ŕ az akkor mutatkozñ közlekedési racionalizálás során Ŕ a magyar → kocsival együtt terjedt el, ill. vált
általánosabban ismertté. Az előkerült prehisztorikus leletek, rajzok, ábrázolások mindenhonnan hìrül
adják meglétét, ahonnan a legrégibb ökörfogatokat és a kétrúdú → talyigákat ismerjük. Az ñkori
civilizáciñk a lovat egy sajátságos nyakigával fogatolták, amelyben a lovak ún. kakasnyaktartással
(magasra tartott fejjel) húztak. Legvalñszìnűbbnek látszik, hogy a kumet vagy vállhám az ñkori
civilizáciñk találmánya. Eurñpában a rñmaiak terjesztették el: D-Eurázsiába is alighanem a
Mediterráneumbñl került el egészen Kìnáig, Japánig, Ny-Eurñpában és É-Eurázsiában pedig a
germánok, ill. a szlávok révén vált ismeretessé. A kumet elterjedésének két nagy sávja között foglal helyet
a szügyhámok elterjedésének sávja, amely a Kárpát-medencét is beleértve az eurázsiai füves puszták
egész területét magában foglalja. Természetesen, mint minden nagyon régi eszköznél, a hámnál és a
kumetnél is vannak átmeneti területek, beszüremkedések. (→ még: lñfogatolás) Ŕ Irod. Pettkñ-Szandtner
Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Lefebvre de Noettes, C.: L’Attelage le Cheval de Selle à travers les
âges (IŔII., Paris, 1931); Haundricourt, A.G.: Contribution à la Geographie et à l’Ethnologie de la voiture
(La Revue de Géogr. Hum. et d’Ethnologie, No. I. Paris, 1948); Balogh István: A lñfogatok Debrecenben a
XVIIIŔXIX. században. I. A lñ és ökör igázása a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1965); Tarr Lászlñ: A
kocsi története (Bp., 1968).
Egyes hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyaklñ, nyakszìj, 5. rúdszìj, ill. tartñlánc, 6. marszìj,
7. haslñ, 8. hátszìj, 9. tartñszìj, 10. farhám, 11. húzñszìj (Csernátfalu, v. Brassñ m.)
1177
H
Parádés lñszerszám (Átány, Heves m.)
Kettős hám: 1. kantár, 2. gyeplőszár, 3. szügyellő, 4. nyaklñ, nyakszìj, 5. rúdszìj, ill. tartñlánc, 6. marszìj,
7. haslñ, 8. hátszìj, 9. tartñszìj, 10. farhám, 11. hátszìj (Csernátfalu, v. Brassñ m.)
Kancahám
Hám: 1. húzñja, 2. vállkarika, 3. vállszìj, 4. csűrök, 5. istráng, 6. marszìj, 7. gyeplőkarika, 8. segédszìj, 9.

haslñ, 10. hátszìj, 11. hámtáska (Debrcen)
K. Kovács László
hambit, hambitus: → tornác
hámfa: kb. 80 cm hosszú fa a → bñkonyon vagy a → fürhécre szerelve, amelyre a befogott lñ → istrángját
hurkolják.
hámideg: → istráng
hamis bor: nem kizárñlag szőlőből készült, ún. csinált bor, a szìnbornál feltűnően savanyúbb vagy
édesebb, sokszor zavaros, azonban valamelyik borfajtához hasonlñ ital. A hamis bor a lőrekészìtésnél is
nagyobb mennyiségű vìz hozzáadásával készült; elnevezése változatos: calbál, calbáj (Baranya m.),
csavirga (Heves m.), drapák (Felvidék), szolvaj (Alföld). Ŕ A szìnbor vizezése, a törköly és borseprő
többszöri felhasználása ellenében a paraszti borászati gyakorlat helytelenìtette a borok házasìtását, a
1178
H
különböző kész borok egymáshoz keverését a borkereskedők praktikájának tartotta. A bor

alkoholtartalmának fokozására használt mézes ìzesìtést még nem, de a nád- és répacukor hozzáadását
már hamisbor-készìtésnek minősìtették. A bor festését sáfránnyal, sárgagyömbérrel és bodzával,
szìntelenìtését nyers cserfaforgáccsal végezték. A történeti borvidékek borait a 18. sz. elejétől
bortörvényekkel igyekeztek védeni, és a múlt századi gazdasági társulatok és szőlőcéhek is igyekeztek a
hamis bor terjedését megakadályozni. Ŕ Irod. Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének
alapjai (Bp., 1970).
Kecskés Péter
hamis eskü: a múlt bìrñi joggyakorlata szerint perbeli hamis állìtásnak esküvel valñ bizonyìtása. A hamis
eskü mondai változata: határperben, helyszìni szemlén valaki esküvel tanúsìtja, hogy a föld, amelyen áll,
az ő falujához tartozik. A tanúskodñ ilyenkor lábbelijébe hazai földet tesz. Egyes változatokban a hamis
esküt tevő halála után nem nyughat, koporsñját a föld kiveti. A monda Ŕ amely Arany János A hamis
tanú c. költeményének is alapja Ŕ szñrványosan az egész magyar népterületen ismert. A néphit szerint az
égő gyertya elalszik, ha valaki hamisan esküszik. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmondatìpusok
és tipikus motìvumok (Ethn., 1922); Györffy István: Erkölcstörténeti adatok a XVIIII. századbñl (Ethn.,
1938).
Dobos Ilona
hamis laposöltés: a → laposöltés egyik változata. A rendes laposöltéstől eltérően Ŕ amikor az öltés teljes
hosszában öltenek vissza az alapanyag visszáján Ŕ úgy készül, hogy a laposöltés leöltése helyén az
alapanyag néhány szálát tűre veszik, visszafordulnak, és az öltés kezdőpontja mellett ugyancsak néhány
szálat vesznek tűre. A hamis laposöltés alkalmazása a fonallal valñ takarékoskodást is szolgálja, mert az
alapanyag visszáján csak nagyon kevés szükséges belőle. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd:
Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei (Basel, 1969).
Hamis laposöltés
Fél Edit
hammas: → hamvas
hammaspogácsa: → hamuban sült pogácsa
hámor: kohászati és kezdetleges vasfeldolgozási munkát végző üzem, manufaktúra. Hazánk vasércben,
fában és vìzi erőben gazdag területein már a 14. sz.-tñl kezdve kialakultak a vìzierővel működő hámorok.
A hámor fábñl készült épìtmény, amelyhez ugyancsak fábñl készült vìzduzzasztñ, valamint egy szénkamra
tartozik. A felduzzasztott patakvizet egy vályúval a lapátkerekekre eresztik, ez hozza működésbe
áttételeken keresztül a lengőkalapácsot (farkkalapács), amellyel a készìtményeket kovácsolják. A
gyártáshoz szükséges rúdvasakat, szálvasakat a hámorban levő kohñkban hevìtik fel. A régi hámorokban
készìtették a feldolgozñ iparnak, ill. a parasztság számára a különféle rúdvasakat, szálvasakat,
szerszámokat, munkaeszközöket. A 18Ŕ19. sz.-ban jelentősebb hámorok voltak Borsod, Gömör és Szepes
megyékben, Erdélyben, a Székelyföldön és Hunyadban. Diñsgyőrben egy 18. sz.-i vasbñl alakult ki a mai
nehézipar. Az egykori hámoripar emlékét őrzik a Lillafüred melletti Alsóhámor, Fesőhámor községnevek.
A nagyobb hámorok a 19. sz. elejétől készìtményeiket legtöbbször sajátos gyári jegyekkel
(mesterjegyekkel) jelölték. Mivel a mo.-i hámorok a hazai keresletet nem tudták kielégìteni, ezért a 17. sz.-
tñl elsősorban a szomszédos ausztriai hámorokbñl igen sok mezőgazdasági eszköz került hazánkba (→
kapagyártñ központ, → kaszagyártás). Ŕ Irod. Hlubucek, K.: Sbornik pro díjiny pøirodnieh víd a
technicky (Praha, 1955); Bodgál Ferenc: Kovács-limitáciñk Magyarország északi területéről a XVIIŔ
XVIII. századbñl (Népr. Közl., 1964).
1179
H
Az utolsñ torockñi verő (v. Torda-Aranyos m.) Vernes Zoltán kapaverőjének távlati képe. 1949-ben
megvette és elszállìttatta a nagyszebeni Brukenthal Múzeum (v. Szeben m.)
Hagyományos torockñi verő (részlet) (v. Torda-Aranyos m.)
Hagyományos torockñi verő kettős fujtatñja (v. Torda-Aranyos m.)
Torockñi hámor (v. Torda-Aranyos m.) termékei: 1. 2. fokosok fa bélyegzésére, 3. szalagfejsze, 4. 5.

ácsfúrñk, 6. régi öntött ágyúgolyñ, 7. háromágú fúrñ, amelyet a verő kovácsok hasznltak zsilipezésnél, 8.
agyagszelő vas 1757-ből, 9–15. az ásñ verőben valñ megmunkálásának fokai, 16–27. régi kapa-, ásñ- és
lapátsablonok bádogbñl (1870 tájárñl Vernes Zoltán verőjében). 16. torockñi kapa, 17. tordai hegyes vagy
győri szőlőkapa, az utñbbi kétszeres súlyú, 18. kolozsvári kapa, 19. dési kapa, mint a torockñi, csak a válla
feláll, 20. bányászkapa, 21. oláhkapa, 22. szebeni kapa, 23–24. hagymakapa, 25. földásñ, 26. kubikos ásñ,
27. földhányñ lapát, 28. hegyaljai (Egyed vidéki) szőlőkapa, 29. kukoricakapa, 30. szénavonñ vasa, 31.
kukoricakapa, 32. téglakapa (a föld összevágására), 33. kerti ásñ, 34. oltványkiemelő ásñ
Hagyományos torockñi kapaverő belseje (v. Torda-Aranyos m.)
Torockñi hámor (v. Torda-Aranyos m.) termékei: 1. 2. 3. a kétfülű vas és a váltñeke laposvasának
kikovácsolása, 4. 5. az eke hosszúvasának kikovácsolása singvasbñl, 6. kerékpánt, 7–14. kapaverés
megmunkálásának fokai, 7. singvas, 8. leszakìtva, 9. csap elkészìtve, 10. a fül kivéve, 11. a fül kilapìtva,
12. a fül megformálva, 13. kivert kapa, 14. egy régi torockñi kapa, 15. váltñeke laposvasa kétfülű vasbñl,
16. kerülőeke kikovácsolt laposvasa, 17. félkész félfülű vagy egyfülű vas, 18. gyökérkapa, 19. fejsze, 20.
bárd, 21. vasvilla, 22. kalangyázñ villa, melybe 3Ŕ4 m hosszú nyelet tettek
1180
H
Kapaverő rendszerű hámor rajza a vaskohi járás (v. Bihar m.) pecsétjén 1745-ből
Hámor (Mecenzéf, v. Abaúj-Torna m., Pőhner Simon vasgyára, 1912)
Bodgál Ferenc
hámos rokolya: → hétfalusi csángñ viselet, → rokolya
hámtáska: → hám
hamuban sült pogácsa, hammaspogácsa, turta: 1. közismert → meseelem. Ezzel tarisznyálja fel a szegény
ember fiait, amikor azok útra kelnek szolgálatot keresni, szerencsét prñbálni. Minősége az anya
szeretetének fokát fejezi ki: a két nagyobbnak, az édes gyermeknek tiszta búzalisztből süti, a
legkisebbnek, a mostohának csak korpábñl. Ezt osztja meg a hős Ŕ ellentétben a nagyobbakkal Ŕ az öreg
koldussal, a rñkával, kisegérrel, hangyákkal, vagyis mindazokkal a természetfeletti segìtőkkel, akik nélkül
a továbbiakban rendkìvüli feladatait végre se tudná hajtani. → Borsszem Jankñ arra kéri anyját, hogy
cseppentsen bele a saját tejéből, ennek az ìzéről fogják őt felismerni a sárkányok által még az ő születése
előtt elrabolt nővérei. A lisztből, vìzből, sñbñl gyúrt, kelesztetlen, forrñ hamuban megsütött tésztaféleség
első emlìtése Julianus és Gerhardus IV. Béla idején tett nagy útjával kapcsolatos: „Hat hñnapig éltek
Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át
harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel,
hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jñl belőle.” Ŕ 2. A kovásztalan → lepénykenyér
Eurñpa-szerte általános volt a kelesztett kenyér megjelenése előtt, a magyar nyelvterületen úgyszñlván
napjainkig használatos, ma már inkább csak böjti eledelként vagy Ŕ Erdélyben Ŕ a vásárra menők
útravalñjaként. (→ még: pogácsa, sütés) Ŕ Irod. Beke Ödön: Hamuba sült pogácsa (Ethn., 1936); Kñs
Károly: Erdélyi adatok a pogácsa készìtéséhez (Népr. Közl., 1959); Kisbán Eszter: A lepénykenyér a
magyar népi táplálkozásban (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, 1968).
Kovács Ágnes
Hamupipőke: → tündérmese. Népszerűségéhez nagymértékben hozzájárult a Grimm-gyűjteményből már

a 19. sz. közepén átültetett változat, valamint az Erdélyi János Népdalok és mondák c. gyűjteményéből
korán (1853) ponyvára került redakciñ. Cselekménye: özvegy ember egy szép kis leánnyal feleségül vesz
egy özvegy asszonyt két csúnyácska idősebb leánnyal. Az asszony a maga két leányát kényezteti, a
mostohát hamuban hálatja. Mikor apjuk vásárra megy, a két nagyobb cifra köntösöket, a kisebb egy ágat
(három szem diñt) kér, ami a kalapjában megakad. Hamupipőke a zöld ágat a temetőben anyja sìrján
elülteti, azon mindig egy fehér madár röpdös (Grimm). Az asszony a cifrán kiöltözött leányokkal bálba
(Erdélyinél: templomba) megy. A kisleányt nem engedi. Lencsét és hamut (Erdélyinél: szemetes búzát) ad
neki szétválogatni. Galambsereg végzi el helyette. A temetőben levő fárñl a fehér madár lelök egy
aranyruhát (Erdélyinél: az apja által hozott diñk egyikéből vesz elő rézruhát), abban bálba (Erdélyinél:
templomba) megy, a királyfi egész éjjel vele táncol (megpillantja), beleszeret. Hamupipőke a bál (mise)
végeztével eltűnik („Köd előttem, köd utánnam!”, „Előttem világosság, hátam megett sötétség!” → mesei
sztereotìpia). Másodszor ezüst, harmadszor arany ruhában megy a templomba (a Grimm-mesében mind
a három ìzben arany ruhában; az Erdélyi-féle változatban: a mostoha és leányai otthon dicsekszenek,
micsoda szép leányt láttak ők, Hamupipőke azt válaszolja, ő is látta 1. a lajtorján felmászott a kémény
mellé, 2. felhágott a kérìtésre, 3. onnan az eperfára. Testvérei elveszik a létrát, lerontják a kerìtést,
kivágják az eperfát). Harmadszor szurokkal keni be a királyfi a palota lépcsőjét, Hamupipőke félcipője
odaragad (Erdélyinél: a királyfi szolgája arany rñzsát szúr a kapu hasìtékába, ahova betérni látta a szép
1181
H
leányt). Keresik az eltűnt tündérleányt, a mostoha édeslányainak levág a lábábñl, a királyfi el is viszi őket,
de a temető mellett elhaladva, a fán repkedő madár elárulja (Hamupipőkét eltávolìtották a háztñl, az
aranyrñzsa utánarepül). Lakodalom (Erdélyinél a folytatás AaTh 408) (AaTh 510A). A Grimm-féle
változat előzményei Perrault, ill. Basile gyűjteményében találhatñk, az Erdélyi-féle redakciñ a szláv
változatanyaggal mutat rokonságot. Az előbbi származékai halványabbak, az utñbbié nagyobb számúak,
jobban megkomponáltak, erőteljesebb nyelvezetűek. A Grimm-mese Benedek Elek és Halász Ignác
átdolgozásában került a magyar szájhagyományba. Perrault meséje nyomán készült Walt Disney
poétikus rajzfilmje. A Hamupipőke meséről számos tìpusmonográfia készült. Nyelvterületünkön a →
tetűbőrbunda. (AaTh 510B) és „Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű” (AaTh 511) mesékkel valñ szoros
kapcsolata nem szembeötlő. Mesénk a → nádlányok (AaTh 408) meséjén kìvül a → gyöngyöt sìrñ, rñzsát
nevető leány (AaTh 403A), valamint a „szorgalmas és a rest leány” (AaTh 480) meséjével
kontaminálñdott, s több közös motìvuma van a → Hamupipőke királyfi (AaTh 530) és az „Aranyhajú
kertészbojtár” (AaTh 314), ill. „Nemtudomka” (AaTh 532) meséjével. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Idegen
mesék meghonosodása (Ethn., 1913); Rooth, A.B.: The Cinderella Cycle (Lund, 1951); Eberhard, W.Ŕ
Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wienbaden, 1953); Ranke, K.: Schleswig-holsteinische
Volksmärchen (II., Kiel, 1958); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Delarue,
P.ŔTenèze, M.ŔL.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi
mesemondñ (Bukarest, 1969).
Kovács Ágnes
Hamupipőke királyfi: → mesehős. A kalandjairñl szñlñ → hősmese cselekménye: egy királynak (szegény
embernek) három fia van, két okos és egy bolondforma, aki egész nap hammat őröl a suton. Kertjében
szénaboglya, aranyalmafa, ezt, vagy kölesföldjét, szőlőjét minden éjjel ismeretlen lények dézsmálják. Fiai
vállalkoznak a megőrzésére (→ Árgìrus, → zsoltáréneklő madár, a). A két idősebb szìvtelenül viselkedik
egy egérkével, békával, öregasszonnyal stb., elalszanak, a legfiatalabb azonban enni ad neki, segìtségével
ébren marad, a három egymást követő éjszaka elfogja az arany-, ezüst- és rézszőrű páriát, amely a
szénaboglyát dézsmálta. Ezek kantárjukat vagy egy-egy sìpot hagynak nála azzal, hogy hìvására
bármikor megjelennek. Néhány változatban a fiúknak apjuk sìrját kell őrizniük. A két nagyobb nem meri
megtenni, a legfiatalabb három éjen át virraszt, e a kantárokat sìrjábñl kikelő apjuktñl kapja (→ apjuk
sìrját őrző fiúk). Egy király kihirdeti, hogy (három) üvegvárban lakñ leányát ahhoz adja feleségül, aki egy
fenyőszál hegyébe tűzött rozmaringot, koszorút, aranyalmát, gyűrűt, keszkenőt három egymást követő
alkalommal lekap. A kérők nagy serege, köztük a két idősebb testvér hiába prñbálkozik, Hamupipőke
királyfi a réz-, ezüst- és aranyparipa segìtségével réz, ezüst és arany vitézi öltözetben megállja a prñbát,
de kilétét nem fedi fel, elvágtat. A király és emberei keresésére indulnak. Házrñl házra járva megtalálják
Hamupipőke királyfit a hamuban, amint az aranyalmával, gyűrűvel, keszkenővel játszik. A
királykisasszony hozzámegy feleségül (AaTh 530; BN 530A, B.). Gyakran beékelődik változataiba,
akárcsak a → Hamupipőke (AaTh 510A) mesénél, hogy otthon a két idősebb testvér dicsekszik a fényes
ugratáson (vitézi tornán) látottakkal. Öccsük azt állìtja, hogy ő is látott mindent a kerìtés, szalmakazal,
disznññl (vagy hasonlñk) tetejéről. Bátyjai ezeket elpusztìtják. Ha a mesében három királykisasszony
szerepel, a két idősebbet a két idősebb testvér, a legfiatalabbat Hamupipőke királyfi veszi feleségül. Ŕ
Népszerű mese, 23 teljes változata ismert az egész magyar nyelvterületen Moldvát sem kivéve, emellett
még sok olyan összetett szövegünk van, melyben csak az → üveghegyre, toronyba, fenyőszálra (állványra)
valñ felugratás szerepel (Thompson, Motif-Index H331.1.). Ebben a motìvumban gyakran találunk helyi
lakodalmi szokásokra utalñ elemeket. Egy Borsod megyei kéziratos szövegben széles árok átugratása a
feladat. Ez balkáni kapcsolatokra utal. Figyelemre méltñ egy székelyföldi és egy rozsály (Szatmár m.)
változat is, mely csak a mese első, bevezető motìvumát, a király selyemrétjén levő boglya megőrzését
tartalmazza, folytatása azonban nem az ugratás motìvuma. Ez is világosan mutatja, hogy tìpusunk két
önállñ mesei motìvum állandñsult kapcsolatábñl alakult. Az összetétel nem magyar sajátság, egész
Eurñpában megtalálhatñ. A tìpus első nyoma, egy a XX. dinasztia korábñl származñ egyiptomi papìrusz
(i.e. 15. sz.) is csak az ugratás Ŕ itt „repülés” Ŕ motìvumát tartalmazza → sorsmese (A megjövendőlt
halálnem: AaTh 934A-E) keretében. Mai keretébe hihetőleg görög földön a hellenisztikus korban került.
Az üveghegy-elem nem feltétlen tartozéka a tìpusnak. Hamupipőke királyfi a hőse olykor az →
Égitestszabadìtñ (MNK 319*) tìpus egyes változatainak is. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Népmesetanulmány
(Ethn., 1918); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953);
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (MNKF 1. Bp., 1960); Liungman, W.:
Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp.,
1967).
Kovács Ágnes
1182
H
hamuzsìrfőzés: a káliumkarbonát (K2CO3), régi magyar nevén hamuzsìr vagy szalajka előállìtása. A
hamuzsìr a → szappanfőzés, az üveggyártás, → salétromfőzés nélkülözhetetlen vegyianyaga. Az →
üveghuták mellett levő biztosìtotta a zárt, nehezen értékesìthető erdőterületeink hasznosìtását. A fahamut
ún. hamuházakban összegyűjtötték, majd a hamut kádakban kioldották, kilúgozták. A lúgot
elpárologtatták, vasüstökben kifőzték. Az ìgy nyert, besűrűsödött masszát végül az erre a célra készìtett
kemencékben hevìtették, kiégethették, ha teljesen száraz állapotban kìvánták forgalomba hozni. A mo.-i
hamuzsìrfőzést Eurñpa-szerte megbecsülték, mivel a hazai hevìtő kemencék célszerű konstrukciñjuk
révén a hamuzsìrt megñvták a szennyeződésektől, ìgy az igényesebb vegyipari és textilipari felhasználásra
alkalmas maradt. A hamuzsìrfőzés hagyományos gyakorlása a forgalomtñl távol fekvő hegységeinkben a
18. sz. folyamán irtástelepülések keletkezéséhez vezetett. Ugyanekkor lendült föl a Ny-Eurñpa felé
irányulñ export, amelynek elsősorban az volt az oka, hogy ott már kiirtották az igénybe vehető erdőket,
Mo.-on viszont még lehetőség volt az erdőirtásra. Ezért rendelte el 1755-ben Mária Terézia a
hamuzsìrfőzés exportjának tilalmát, majd 1761-ben korlátozását. Üveghutáink szomszédságában
mindenütt folyt hamuzsìrfőzés, legtovább ÉK-Mo.-on. A 19. sz.-ban hìresek voltak a tevékenységükről
Ung, Bereg, Máramaros és a határvidéki erdőségek hamuzsìrfőzői. Emléke helyneveinkben él (pl.
Hamuház, Potaház, Potácsház, Szalajkaház). Ŕ Irod. Gergelyffi András: Technologia, vagyis a mesterségek
és némely alkotmányok rövid leìrása (Pozsony, 1809); Jakñ Zsigmond: A magyarpataki és kalini
hamuzsìrhuta története (Bukarest, 1956); Szőkefalvi Nagy Zoltán: A XVIII. századi magyarországi
hamuzsìrfőzés technolñgiája (Technikatört. Szle, 1963); Takács Béla: Hamuzsìrfőzés a zempléni
hegységben (Technikatört Szle, 1964).
Filep Antal
hamvas, hammas: 1. bőrcserzésre használt fakád. Ŕ 2. kendervászon szőttes fehérìtéséhez és mosásához

használt, fahamulúgos vìzzel töltött, alul csepegő csappal ellátott kád. Ŕ 3. batyuzñ lepedő,
kendervászonbñl varrott és szegett, kisebb-nagyobb méretű ponyva vagy lepedő, amelyet igen sok célra
használnak (→ batyu). Nñgrád, Heves, Borsod, Gömör megyékben a mezőn, két végén egy-egy karñhoz, a
háznál az ámbitus két oszlopához függőágyszerűen kikötve gyermekbölcsőnek (→ mezei bölcső), esős
időben felsőruhaként fejükre terìtve, a halotton szemfedőnek használták. Ez utñbbi használatbñl a szñ
származtatása nem bizonyìtott. Ŕ Irod. Lázár István: A bőrcserzés Nagy-Enyeden (Népr. Ért., 1900);
Nyáry Albert: Temetkezések a palñcok földjén (Népr. Ért., 1906); Nyáry Albert: Piliny néprajzi vázlata
(Népr. Ért., 1909); Herkely Károly: Bölcsőtìpusok hazánkban (Népr. Ért., 1937)
Balogh István
hamvazñszerda, böjtfogadó szerda, százazszerda: a → farsangot követő → nagyböjt kezdete; a kat. vallású
lakosságnál szigorú → böjti nap volt. Neve onnan származik, hogy az őskeresztények vezeklésként hamut
szñrtak a fejükre, majd Ŕ egyházi szertartásként Ŕ a 12. sz.-tñl általánossá vált a hamvazkodás.
Németh Imre
hancsik: rét, kaszálñ, szántñ → mezsgyéjén emelt néhány kapányi földrakás, egymásra rakott hant,
zsombék, amellyel a tulajdon határát jelzik (hancsikolnak). A hancsik szñ ebben a jelentésben csak a múlt
század elején tűnt fel. A határjel, tilalomjel értelemben használt hancsik szñ és tájnyelvi változatai:
hancsuk, honcsuk, hamzsék, hamzsik főképpen a Felföldön és a Tiszántúlon ismeretes (→ még: cégér, →
cuca, → csñva, → komp, → útjel).
háncsmunka: a hársfa (lat. Tilia) kéreg részének feldolgozása. Már 16Ŕ17. sz.-i okleveleink gyakran
emlegetik a vìzvonñ, rudalñ hárskötelet, a hárshéjbñl font széket, nyoszolyát (→ dikñ), a hárshéj
ládácskákat. Ugyanekkor pedig az avatatlan személyeknek a hárs hántását tilalmazták. A múlt században
a székely tutajosok még háncskötéllel erősìtették össze a tutajgerendákat. A Balaton környéki pásztor a
hárskéreg belső részéről a szijácsot, a háncsot lehúzogatta, s áztatás után kötözésre, kötél, ökörszájkosár
készìtésére használta fel. Nyűgöt, kötelet fontak a cserkéreg szalagbñl az Ormánságban. Borvidékeinken
a hársháncs szőlőkötözésnél még a múlt században is nélkülözhetetlen volt. Hársháncsbñl készült
kosarakat az Alföldön a század elején használtak, de ezek vándor szlovák kosarasok révén terjedtek el. A
Zempléni-hegyekben a hárs belső háncsrétegét kétujjnyi széles szalagokra hasogatták, és bocskort fontak
belőle. A Börzsöny hegységben az I. világháború idején orosz hadifoglyoktñl tanulták meg az ilyen
bocskor fonását. Valñszìnű, hogy a háncsszalagbñl font bocskor emlékét őrizte meg a regösénekek nyìr-,
hárs- és cserfakéreg bocskora is. A háncs hajdani kiterjedt felhasználására utal „addig kell a hársat
1183
H
hántani, mìg hámlik” szñlásunk, amely Heltai Gáspár krñnikájában (Chronica az Magyaroknac
dolgairñl, 1575) előfordul. A hársháncs, nyìrkéreg szalagokbñl font különböző edények, bocskorok az
oroszoknál, a finnugor és a balti népeknél jelentősek. A századfordulñ táján a hársháncsot még hihetetlen
nagy mennyiségben használták fel az akkori Oroszo.-ban. Húszmilliñ ember hordott hársháncs bocskort.
A különböző háncsruhákat már emlìtik az ñkori ìrñk. A hársháncs felhasználása nálunk is igen ősi a
kéreglapokbñl készült különböző edényekkel együtt. (→ még: fakéreg, → kászu) Ŕ Irod. Takáts Sándor:
Rajzok a török világbñl (IŔIII., Bp., 1915Ŕ17); Valonen, N.: Gef lechte und andere Arbeiten aus
Birkenrindenstreifen unter besonderer Berücksichtigung finnischer Tradition (Kansatieteellinen Arkisto,
IX., Helsinki, 1952); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica, (Bp., 1966); Gunda Béla: A kéregbocskor
tárgyi hátteréhez (Magy. Nyelvőr, 1970).
Gunda Béla
hándur: → tulipán
hangadñ játékszer: segìtségével a gyermek valamilyen hangot tud létrehozni. Ezek többnyire zörejek, de
megközelìthetik a zenei hangot is. Elkészìtése sok ügyességet és természetismeretet kìván. Így a bégető, ha
bürök vagy gyermekláncfű szárát megfújják, bégető hangot ad. Brekegtető: favesszőből, lñszőrből, kis
pecekből és dobozbñl áll, mely megforgatva brekegő hangot ad. Citera: gyufásdoboz tetejére kétoldalt
alátámasztott, különböző megfeszìtésű gumikat húznak, melyek megpendìtve más-más hangot adnak.
Dallam kijátszására is alkalmas lehet. Csengettyű: a fél diñhéjat átfogñ madzag közepére egy kis gyufaszál
vastagságú pálcikát erősìtenek. A pálcika mozgatásra hozzáütődik a diñhéjhoz s csattogñ hangot ad.
Csörgő: a pásztortáska pajzs alakú termését száránál meglazìtják, majd megrázzák: csörgő hangot ad.
Fütyülő: a barackmag héját a csúszñs résznél, téglán lereszelik, belét a keletkezett kis lyukon kiszedik, s
máris fújhatják. Fűzfasìp: a közönséges → furulya Eurñpa-szerte ismert, hangképző nyìlás nélküli
gyermekjáték-változata. Tavasszal fűzfa fiatal ágábñl készìtik, mikor héja még könnyen ledúvaszthatñ.
Héját ütögetéssel megpuhìtják, lehúzzák, s közben verses mondñkát mondanak. Pl.: „Jöjj meg, jöjj meg
tilinkñ, Keselylábú kiscsikñ, Télben, nyárban, Minden esztendőben...” A fűzfa bőrének egyik végén kis
nyìlást vágnak, majd elé egy kis ékszerű részt illesztenek. Másik végébe a belső fának egy részét
visszatolják. Sìpolñ hangot ad. Készìtését mondñkával is kìsérik: „Kele kele fűzfa, szñljon már a sìpja”.
Fűzfakürt, fűzfaoboa, fűzfabőgő: kettős nyelvű fúvñs hangszer, gyermekjáték. Tavasszal a még mézgás
vastagabb fűzfa bőrét csigavonalban bemetszik, s a bicska aláfeszìtésével ügyesen lehúzzák. A lehúzott
bőrt harmñnikaszerűen összehúzzák, s tüskékkel rögzìtik. Fűzfasìp vastagságú csövecskét illesztenek a
vékonyabb részébe, és ìgy fújják. Rekedt bőgő hangot ad. Kereplő: fábñl készìtett zajkeltő és ijesztő
játékszer. Forgatás közben egy falemez a fogaskerékszerűen kifaragott kerekecskébe ütközik, s ez adja a
kereplő hangot. Nádsìp: a nád szárába a fújñ részhez közel kis faragott fácskát illesztenek, majd fújják. Ŕ
Ahol a természetadta lehetőségek megvannak, a gyermekek a magyar nyelvterületen mindenütt készìtik a
hangadñ játékszereket. (→ még: forgñ játékszer, → nádi hegedű, → brúgattyú, → tollorgona) Ŕ Irod. N.
Bartha Károly: Játék (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941Ŕ43); Jñzsef Dezső: A nyikñmenti gyermek
magakészìtette játékszerei (Kolozsvár, 1943).
Gyufásdobozbñl készült citera (Debrecen és Szolnok m.), ill. cimbalom (Hajdú-Bihar m.)
Kereplő és bodzasìp (általános)
Diñhéjbñl készült csergettyű (általános)
1184
H
Kereplő (Göcsej)
Haider Edit
hangnemváltozás: → dallamvariálás
hangrìm: → asszonánc
hangszeres együttes: két vagy több hangszerrel együtt zenélő két vagy több személy. Előfordul, hogy egy
hangszeren (pl. zongorán) ketten játszanak, vagy egy személy egyidejűleg több hangszert is működtet (pl.
citera és levélsìp, hegedű és szájharmonika). Megkülönböztetünk alkalmi és állandó hangszeres
együtteseket. Ŕ A magyar nép körében előfordulñ alkalmi együttesek legtöbbje kéttagú, és a → citera az
alapvető hangszere. A citerához ritmuserősìtés vagy dallamerősìtés csatlakozik. Maga a ritmushangszer is
többnyire alkalmi; a dörzsöléssel, ütéssel vagy a kettő kombináciñjával keltett meghatározatlan
magasságú ritmushang forrása valamilyen használati tárgy: asztaltető, szék ülőkéje, szekrényoldal, láda,
edény, kanál. Bizonyos területekről (pl. Fejér vm.) a citera Ŕ köcsögduda kettősre is vannak adataink, ami
hangzás szempontjábñl alig különbözik a citera és a dörzsölt fafelület együttes hangjátñl.
Dallamhangszerként az alkalmi hangszeres együttesben a citera mellett leginkább → levélsìp szñlal meg.
Ritkábban hegedű, klarinét, furulya, gombos harmonika, sőt szájharmonika is társulhat hozzá. Ŕ Az
alkalmi hangszeres együttesek játékábñl kiderül: 1. mi az, ami az állandñ együttesek Ŕ a félhivatásos vagy
hivatásos zenészek Ŕ játékábñl a nép, a fogyasztñk számára a legfontosabb (mert annak az alkalmi
együttes játékában is meg kell lennie); 2. mennyi az, amit a közönség a specialisták játékábñl annyira
elsajátìtott, hogy reprodukálni is tudja. Hangszeres együttes közreműködését általában tánchoz igénylik.
A tánczenében pedig Ŕ a természeti népeknél ugyanúgy, mint a legújabb nemzetközi táncdivatokban Ŕ
nem az „esztétikai” szépség az elsődleges követelmény, hanem a gerjesztő, táncba vivő erő. A gerjesztő
hatásnak egyik fontos eszköze a több hangszer, a több hang együttes megszñlalása. Az együtthangzásra Ŕ
főleg annak zenei tisztaságára Ŕ vonatkozñlag a nép között nincsenek szigorú törvények. A magyar
parasztciterások többségét pl. nem zavarja a citera kìsérő húrjainak hangolatlansága; ez esetben még a
zeneileg tiszta bordunhangzás sem fontos. Félhivatásos parasztegyüttesek ugyancsak kevés gondot
fordìtanak a kìséret zenei tisztaságára. A kìséret azzal, hogy megfelel a ritmus-követelményeknek, s
regiszter dolgában nagyjábñl a dallamhangszerekhez alkalmazkodik, lényegében már eleget is tesz
hagyományos ìzlés szerinti hivatásának. Ŕ Az állandñ hangszeres együttesek közé azokat soroljuk,
amelyeknek hosszabb hagyományban és nagyobb területen kialakult egységes karaktere van; nagyjábñl
meghatározott létszám, meghatározott hangszerek, valamint sajátos együttes játékstìlus jellemzik; tagjai
félhivatásos vagy hivatásos zenészek. Ilyenek a → hegedű (vagy → klarinét) és → duda; hegedű (vagy
klarinét) és tekerő; a csìki hegedű és → gardon együttese; a fúvñs és vonñs parasztbanda és a
cigánybanda. A felsorolás nagyjábñl a fejlődési (tehát bizonyos mértékig történeti) rendnek is megfelel. A
cigánybanda közöttük a legfejlettebb, az egyetlen harmonizáló együttes. A többit Ŕ amennyiben azok nem a
cigánybandát utánozzák (a vonñs parasztbandák egy része), és nem követnek néphagyományon kìvüli
mintát (a kottábñl játszñ → rezesbandák) Ŕ → bordun-együttesként jelölhetjük meg. Ez utñbbiak egy
része és az alkalmi együttesek között zenei teljesìtőképességben nincs éles határ. Ŕ A 17. sz.-ban még a
legmagasabb társadalmi körökben is oly jellemző hegedűduda kettős, századunk elején már a nép között
is kipusztulñ ritkaságként fordult elő a palñcföldön és Szeged környékén. Az ezzel lényegében azonos
értékű és funkciñjú klarinét-tekerő kettősről Tiszaújfalun még magnetofonfelvételt is sikerült
készìtenünk. A játékosok Ŕ félhivatásos parasztzenészként Ŕ utoljára a II. világháború utáni években
játszottak pénzért, ill. természetbeni javadalmakért. Ma már pénzzel fizetett rangosabb mulatási
alkalmakra (lakodalom, bál) nem hìvják őket. Korábban a hegedű-(vagy klarinét-) duda, ill. klarinét-
hegedű kettősének ugyanolyan tekintélye volt a nép között, mint még ma is a cigánybandának. Ŕ
Valñszìnűnek látszik, hogy a hegedű-gardon együttes gyökerei a 17. sz.-i magyar főurak között kedvelt, a
Balkánon ma is használt töröksìp (→ tárogatñ) és dob kettőséig nyúlnak vissza. A töröksìp dallamjátszñ
szerepét a hegedű, a dobét a gardon vette át. Ez utñbbinak a meghatározatlan hangolású dobbal szemben
javára ìrhatjuk, hogy nemcsak ritmus-, hanem egyben bordun hangszer is, amennyiben húrjait
1185
H
meghatározott magasságra hangolják. A hegedű-gardon együttest túlnyomñ részben szintén cigányok

alkotják, többnyire családon belül: a férj hegedül, az asszony gardonozik. A század első harmadában a
csìki lakodalmak és falusi bálok többségén még ez az együttes szñlt. Ŕ A parasztbanda szñ vonatkozhat
rezesbandára ugyanúgy, mint vonñs-cimbalmos együttesre. Sőt a legjellegzetesebb parasztbandák
„kétéltűek”: ugyanaz az öt-nyolctagú együttes felváltva játszik fúvñs és vonñs hangszereken. A résztvevők
műkedvelő vagy legfeljebb félhivatásos parasztzenészek, akik emiatt kevésbé alkalmazkodnak múlñ
divatokhoz, hagyományosabban játszanak, mint a cigányzenészek, ezért falusi lakodalmakban a
cigánybandákkal szemben kitűnően állják a versenyt, noha a cigányzenekaroktñl játéktechnikában
elmaradnak, és harmonizálás helyett egyhangú bordunszerű, sokszor disszonáns kìséretet játszanak. Ŕ A
rezesbanda fél-háromnegyedszázados magyar paraszti múltja és országos népszerűsége ellenére is múlñ
divatnak, idegen képződménynek látszik népünk zenei életében (nincs jellegzetes magyar rezesbanda-
stìlus). A vonñs hangszereken játszñ parasztbandák pedig lehetőleg a cigányzenekarokhoz igazodnak. Ŕ A
harmonizálñ cigánybandák között különösen kétfélét kell világosan megkülönböztetnünk: egyik a
mezőségi magyarok és románok között ismert háromtagú (Lajtha Lászlñ „Széki gyűjtés”-e nyomán széki
tìpusnak is nevezett) együttes, a másik a közönséges cigánybanda vagy cigányzenekar, amelynek
legkisebb kötelező létszáma 4 tag. A mezőségi együttes hangszertagjai: hegedű, brácsa, csellñ. A hegedű
dallamot, a brácsa harmñniát, a csellñ pedig basszust játszik. A mezőségi brácsán három húr egy sìkban
van (ezek alatt a láb teteje nem domború, hanem vìzszintesre van lefaragva), ezáltal lehetővé válik, hogy a
brácsás mindig hármasfogásokkal, egyenletesen hangzñ hármashangzatokkal kìsérje a dallamot. A
csellñnak kizárñlag basszushangszerként, bőgőként valñ alkalmazása régebben máshol is gyakori volt a
cigányzenészek között. Sőt, úgy látszik, a nagybőgő csak később, a múlt század második felétől kezdve lett
általánossá a cigányzenekarokban. Ŕ A közönséges (4 tagú) cigánybandák (→ még cigányzene)
játékstìlusa, repertoárja is nagyban függ attñl, hogy milyen vidéken, milyen közönségnek látszanak. Amit
a hagyományos körülmények között élő nép számára, annak kìvánsága szerint játszanak Ŕ ha nem
mindet egyforma mértékkel mérve is Ŕ, népzenének kell tekintenünk. Ŕ Megemlìtendő, hogy a múlt
század végétől kezdve D-Mo. egyes helyein, különösen Baja és Szeged környékén nemcsak délszlávok,
hanem magyarok között is alakultak Ŕ leginkább a vonñs cigánybandák mintájára Ŕ ún. tamburabandák
(→ még: tambura). Ŕ Irod. Hoerburger, F.: Musica vulgaris (Erlangen, 1966); Sárosi Bálint: Die
Sárosi Bálint
hangszeres népzene: szűkebb értelemben olyan hangszeren játszott népzene, amelynek nincs szövege,
hanem kizárñlag hangszeres előadásra valñ. A hangszeres népzene alaposabb kutatása világszerte csak az
utñbbi évtizedekben indult meg; a vele kapcsolatos általános elvi kérdések sokkal kevésbé tisztázottak,
mint a vokális népzene kérdései. Nagy részben mások a formái, mások a funkciñi, mások a művelői is,
mint a vokális népzenéé. Ezek következtében mások a törvényei is. Fokozottan érvényes ez a hivatásos
(vagy félhivatásos) zenészek által művelt hangszeres népzenére, amely nemcsak századunkban, hanem a
korábbi évszázadokban is (már csak a nyelvi korlátok hiánya miatt is) jobban ki volt téve műzenei
hatásoknak, más népek zenéjével valñ keveredésnek, a vokális zenéénél gyorsabb változásnak. Annak
meghatározásában tehát, hogy a hangszeres népzenében mi a nemzeti és mi a népi, tágabb mércét kell
használnunk, mint amit a vokális népzenére alkalmazunk. Ŕ A magyar hangszeres népzenének abban az
állapotában, ahogy azt századunkban megfigyelhettük, két nagy rétegét lehet világosan
megkülönböztetni. Egyik rétegnek amatőr vagy legfeljebb félhivatásos parasztok a művelői, a másik
rétegé túlnyomñ részben félhivatásos vagy hivatásos cigányzenészek. A parasztzenészek (a pásztorokat is
közéjük sorolva) általában a régebbi hagyomány képviselői, ők a szorosabb értelemben vett népi
hangszerek Ŕ a → citera, → duda, → furulya, → tekerő stb. Ŕ művelői. Zenei fejlettség dolgában szorosan
lépést tartanak a vokális népzenét hordozñ paraszti tömegekkel: játéktechnikában, repertoárban nem
törekszenek tudatosan többre, mint amiről környezetük átlaga is tud. Harmñniai igényük nem több, mint
az egy szñlamban gondolkodñ (legfeljebb a borduntechnikát ismerő) tömegeké. Ŕ A népi hangszereken
hagyományosan játszñ parasztok száma erősen megfogyatkozott; ilyenek többnyire már csak
önmaguknak és legszűkebb környezetüknek zenélnek. Ŕ A hangszeres hagyomány aktìv őrzői és művelői
ma Ŕ nagy általánosságban szñlva Ŕ a cigányzenészek. Ők a hagyomány keretei közt a kiöregedett
paraszti hangszeres zene mellett az időszerűt, az általában rangosnak elfogadott hangszeres népzenét
képviselik. Ŕ A hivatásos szñrakoztatást Ŕ ìgy a hivatásos szñrakoztatñ zenélést is Ŕ, mint tisztességes
emberhez méltatlan foglalkozást, Eurñpa-szerte, de nálunk különösen, századunkig lenézték. Nem kis
mértékben ez az oka annak, hogy a hangszeres népzene hivatásszerű művelése nálunk a
cigányzenészeknek jutott; ezzel együtt ők váltak legfőbb örököseivé és hordozñivá a hajdani sokszìnű
magyar népi hangszeres hagyománynak is. A falusi cigányzenészek zenélése tehát része a magyar
népzenei hagyománynak. A századfordulñ tája ñta nagy számban keletkezett vonñs parasztbandák
1186
H
általában már a cigányokat tekintik követendő mintának. (→ még: cigányzene, → hangszeres együttes) Ŕ
Irod. Hoerburger, F.: Musica vulgaria (Erlangen, 1966).
Ritmuskìséret kanállal, „kanalazás” (Somogy m.)
Sárosi Bálint
hangutánzñ: lehet puszta szñismétlés, ikerìtés, állandñ szñkapcsolat vagy természetmagyarázñ, a nyelvhez
szorosan kapcsolñdñ, didaktikus tartalmú → formulamese, mely az állatok hangját, harangok szavát,
hangszerek hangját, a malom zakatolását és a kocsikerekek (talicska) nyikorgását (vonat zakatolását)
magyarázza. A puszta szñismétlés csupán arra szorìtkozik, hogy a különböző állathangokat vagy a
harangszñt hasonlñ hangzású magyar szavakként hallja (pl. a varjú mondja: kár, kár; a harang ìgy szñl:
bim-bam, bim-bam stb.). Az állandñ szñkapcsolat a különféle helyzetekben, évszakokban különböző
mñdon hangzñ állathangokat a helyzetnek megfelelő mñdon értelmezi. (A kakas mikor elhessentik, ìgy
háborog: „A fene egye meg a kezedet!”, mikor leszáll a tyúkrñl, azt kotyogja: „Ugye Kata, jñ volt!”, a
sárgarigñ tavasszal ìgy szñl a kertben: „Kell-e diñ, fiú?” stb.). A sztereotip helyzetekben elhangzñ
sztereotip szavak, mondatok párhuzamos-ellentétes vagy hármas-fokozñ összeállìtása eredményeképpen
jönnek létre a kis, gyakran igen szellemes, hasonlñ emberi helyzetekre utalñ (sokszor „illetlen”)
hangutánzó mesék (pl. → Ég a karám!; → ludak a tarlñn stb.). Valamivel terjedelmesebbek azok az
állathangok értelmezésére épülő kis mesék, amelyek valamely természeti jelenség eredetét magyarázzák
(→ vadgalamb és a szarka, a); vagy azok a csúfolñ mesék, melyeknek „hőse” az állatok hangját isten
szavának gondolja (→ Gémes Gál), vagy azt komolyan veszi és rajta megsértődik (→ csizmadia és a
disznñ). A hangutánzñ szavak, sztereotip szñkapcsolatok, mesék az egész magyar nyelvterületen ismertek.
Nemzetközi vonatkozásban hangutánzñ meséket Eurñpa északi részéből, főként a finnektől és az
észtektől, a kanadai franciáktñl, szomszédaink közül elsősorban a horvátoktñl és szlovénektől ismerünk.
Ismereteink hézagosak Eurñpa többi népeivel kapcsolatban, minden valñszìnűség szerint nem az anyag,
hanem az anyaggyűjtés, s még inkább az anyag-rendszerezés és a nemzetközi publikáciñk hiánya miatt.
Sűrün közöltek állatbeszélgetéseket a Magyar Nyelvőr és az Ethnographia régebbi évfolyamai Herman
Ottñ, Benkñczy Emil és mások gyűjtéséből. Ŕ Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (IŔIV., LeipzigŔBerlin,
1907Ŕ12); Aarne, A.: Variantenverzeichnis der finnischen Deutungen von Tierstimmen und anderen
Naturlauten (FFC 9. Helsinki, 1912); Laugaste, E.: Die estnischen Vogelstimmendeutungen (FFC 97.
Helsinki, 1931); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi
Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
hangutánzñ mese: → hangutánzñ
Hanság: a → Fertő-vidék, a → Rábaköz, a → Tñköz, valamint a Mosoni-sìkság között elterülő, mély

fekvésű, vizenyős, lápos, mocsaras terület. A történeti megyerendszerben Sopron, Győr, Moson
megyékhez tartozott. ÉNy-i részét a trianoni békeszerződés Ausztriához csatolta. A Hanság neve a
népnyelvben ma is élő, de okleveleinkben már a 11. sz.-ban előfordulñ, urali eredetű „mocsár, láp,
mocsaras, ingoványos terület” jelentésű hany szavunkbñl származik. A környezet magyar lakossága ma is
Hanynak nevezi a lápot. A Hanság területén jelentősebb népesség nem telepedett meg sohasem, azonban a
Hanság szélén elhelyezkedő falvak, mezővárosok népének életében jelentős szerepet játszott nádasaival,
réti kaszálñival, legelőivel, erdeivel, halászñvizeivel stb. A Hanság nyerstáji képének átalakìtásával,
vìzgazdálkodásának szabályozásával a nagy uradalmak és az érdekelt megyék már a 18. sz.-ban
foglalkoztak, azonban még a mai technikai feltételek mellett is jelentős áldozatokat követel a kultúrtáj
fenntartása. A helyi mondavilágnak → Hany Istñk jellegzetes alakja. Ŕ Irod. Ürmössyné Nagy Júlia: Régi
utazások Magyarországon (Népünk és Nyelvünk, 1929); Kövér Fidél: A Hanság földrajza (Föld és
Ember, 1930).
1187
H
Filep Antal
hant: → göröngy
hántolás: táplálékul szolgálñ gabona- és egyéb növényi magvak előkészìtő feldolgozása, melynek során
eltávolìtják a pelyva, ill. héjrészeket. Az újkori hazai néptáplálkozásban a hántolt köles, árpa, hajdina,
tönkölybúza és közönséges búza vidékenként megoszlñan fontos szerepet játszott. A korábbi századokban
→ harmatkása hántolása is előfordult. A parasztgazdaságok hántolandñ terményüket vagy a
háztartásban hántolták, vagy hántolñműhelybe, malomba vitték. A hántolás háztartási eszközei: a fábñl
készült nagy → mozsarak, ill. a → lépőkölyű, a DNy-Dunántúlon a csak e célt szolgálñ fakorongos →
kézimalom. Búzábñl, kukoricábñl azonnali fogyasztásra szánt kisebb mennyiséget vegyi úton is hántoltak
(Szatmár, Erdély). Ehhez a szemeket fahamu lángján főzték, majd tiszta vìzben valñ alapos kimosás
közben eltávolìtották a héját úgy, hogy két tenyér közt, ill. a patakba merìtett vesszőkosár fenekéhez
dörzsölték. Az ìgy héjalt szemeket váltott vìzben azonnal puhára főzték ételnek. Malomban a hántolandñ
magvakat kőpár között koptatták, vagy zúzñmalom rúdkalapácsos berendezésével üttették. Hántolñ
zúzñmalmok a magyar nyelvterület ÉK-i, K-i részén voltak gyakoriak, a legújabb korra egy sem maradt
fenn hazánkban. A nyelvjárásokban velük kapcsolatban is használatos a kölyü elnevezés és alakváltozatai.
Kövön hántolást vìzi-, száraz- és szélmalmok, gőzmalmok egyaránt végeztek. A hengerszéken hántolt
kása elsősorban kereskedelmi forgalomba került. A hántolñ műhelyek többnyire lépőkölyűkkel felszerelt
paraszti tulajdonú kisüzemek voltak, amelyek nem tartoztak a malomtartási földesúri jog hatályába.
Kisbán Eszter
hanttörő: hosszú fanyélre erősìtett fa- vagy vasbunkñ, kalapács formájú eszköz. Eredetileg valñszìnűleg a
kapás földművelés rögtörő, talajporhanyìtñ szerszáma volt. Az ekés művelés mellett a faekével valñ
tökéletlenebb szántás kìsérőjeként egészen a 20. sz.-ig megmaradt. Vetés előtt a szántás összeragadt →
göröngyeit, nagyobb rögeit verték szét vele. Magyar parasztok kezén az utñbbi évtizedekben már csak
szñrványosan a → fogas és a → henger kiegészìtő szerszámaként fordult elő. Hasonlñ munkára fejszét,
kapafokát és csákányt is használtak. Ŕ Irod. Takács Lajos: Hanttörő (Népr. Ért., 1962).
Hanttörő (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kósa László
Hany Istñk: 1749-ben a kapuvári anyakönyvbe bejegyezték, hogy két halász a Hanság mocsarában egy
tìzéves fiúgyermeket talált, aki meztelen volt, beszélni nem tudott, csak nyers ételt evett. Egy évig az
Esterházy-kastélyban tartották, majd megszökött. Alakja köre a Hanságban máig gazdag → mondakör
fűződik. A hagyomány szerint ujjai között úszñhártya nőtt, testét pikkelyek borìtották. Beleszeretett egy
Juliska nevű leányba, ás amikor az férjhez ment, visszaszökött a mocsárba. A mondakört Jñkai Mñr
Névtelen vár c. regényében dolgozta fel. Ŕ Irod. Zupák Antal: Hany Istñk (Vasárnapi Újság, 1855);
Museuray-Krúg Lajos: Hany Istñk, a rábaközi regék hőse (Sopron, 1944).
Dobos Ilona
háramlás: → magszakadás
harang: az állattartásban a szarvasmarhára, lñra alkalmazhatñ legnagyobb méretű (200Ŕ400 dkg-os) →

kolompféleség. (Gyakori nevei még: delleng, dellengő, nagyharang, ladang, gulyaharang.) A harang szñ
valñszìnűleg török eredetű, a törökŔmagyar érintkezések legkorábbi szakaszábñl. Tárgyi emléke a 18. sz.-
nál korábbrñl nálunk nem maradt. Általánosan ismert, de formájában, nagyságában tájanként némi
eltérések vannak. Legszebb példányai az Alföldről kerültek elő. A legelőn herélt lñra vagy idős kancára
tették. Alkalmazták ökörre, tehénre, kisebb példányát ürü juhra, kivételesen kosra. A haranggal felszerelt
állat a falkában vezető szerepet töltött be (vezető harangos, vezérürü), mert a harang hangja összetartotta
az állatokat. Néha kñszálñ, bitangolñ természetű állatra is tették, hogy ennek mozgását jobban
megfigyelhessék. A harangot céhes vagy céhen kìvüli mesterek, kovácsok, kolompárok készìtették
acéllemezből hajlìtással, domborìtással, melyet rézzel forrasztottak és futtattak. Ha elkopott, hangját
elvesztette. Ekkor az Alföldön ütőjét kivéve, fület ragasztva hozzá → ivñharangot csináltak belőle. A
harang felerősìtése a jñszág nyakára dìszes rézcsattal ellátott szìjjal történt. A harang köznyelvi jelentése:
templomharang. – Irod. Szabñ Kálmán: A jñszág jegye és billege Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Márkus
1188
H
Mihály: A jolsvai kolomposok (Emlékkönyv Kodály Zoltán hatvanadik születésnapjára. Szerk. Gunda
Béla, Bp., 1943); Ligeti Lajos: A harang mint csörgő, csengettyű és kolomp (Magy. Nyelv, 1968).
Varga Gyula
harangláb: a templomi harang elhelyezésére szolgálñ egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelyet

legfeljebb az időjárás viszontagságai ellen vedőtetőkkel látnak el, amelyek oltalmazzák magukat a
harangokat, a harangok felfüggesztő mozgatñ mechanizmusát, valamint a tartñszerkezetet és alapozását.
A haranglábak a falusi épületekkel közel azonos magasságúak, vagy azoknál csak valamivel magasabbak.
Gyakran magánosak, de gyakran egy-egy templom vagy szakrális célokra is igénybe vett épület, pl. iskola
szomszédságában áll. A harangláb alkalmazásának nagy múltja van. Erre utalhat az a tény, hogy a
középkori országterület több pontján fordult elő községnévként. A köznapi és irodalmi szñhasználat a
harangláb fogalmát összekeveri a → fatorony, → harangtorony fogalmakkal. Helyesebb a település
épületeivel azonos magasságú, megfigyelőhelyként nem alkalmazott harangállványzatokat haranglábnak
nevezni. Ezzel szemben a magasabb, megfigyelő, védelmi funkciñkra is alkalmas összetettebb
épìtményeket fatoronynak, harangtoronynak kell nevezni. A legegyszerűbb haranglábak Y alakú
természetes ágasfák. Szokás volt egyoszlopos, de mesterségesen kialakìtott ágasú haranglábakat készìteni.
Előfordult, hogy az ilyen egyágasos haranglábat is oldalirányú dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodñ
épìtménnyel vették körül, s magát az ágas részt s az alsñ épìtményt is külön tetővel fedték be. Jobban
terhelhető, nagyobb vagy több harang felszerelését lehetővé tevő szerkezeteket épìthettek, ha két oszlopot
állìtottak egymás mellé, s ezeket alul és fönt, esetleg középen különféle ácskötésekkel rögzìtették,
egybekapcsolták, oldalirányú dőlés esetén pedig kitámasztottak. Ezeknél általában csak a harangok fölött
készült védő tető, de előfordult, hogy az oldaltámaszok sìkjában is épìtettek védő tetőt. Nemritkán az
ilyen kétoszlopos haranglábakat is talpgerendás szerkezetű épületbe foglalták, amelyben tárolñhelyet
létesìtettek pl. a temetési eszközök számára. Ilyenkor oldalaikat boronábñl, deszkábñl, lécekből,
sövényből stb. készìtett falak zárták le. Statikai szempontbñl tökéletesebb volt a négy oszloppal valñ
harangláb épìtés. A négyoszlopos haranglábaknak két alapvetően eltérő tìpusa volt. Az egyik esetben a
harangokat tartñ oszlopokat az oldaltámasztást külön biztosìtñ talpgerendás szerkezetbe foglalták.
Ilyenkor szintén két tető készült, az egyik a harangokat védte, a másik a támasztñszerkezetet. Különösen
a Dunántúlon fordultak elő gyakran ilyen haranglábak. Ilyen pl. a műemléki védelem alatt állñ,
helyreállìtott pankaszi (Vas m., Őrség) harangláb. Más esetben a harangtartñ szerkezetet alátámasztñ
négy oszlop úgy volt szerkesztve, hogy egymást az oldalirányú nyomñ, döntő erők ellen védték. Így nem
volt külön támasztñ szerkezetre szükség. Természetesen egy tető fedte az egész épìtményt. Ezek gyakorta
teljesen nyitott oldalúak voltak. A haranglábak legegyszerűbb, talpgerendás megoldású példányainál is
gyakorta voltak kőből, téglábñl épìtett alépìtmények. Ezeket nemegyszer a szintkülönbségek
kiegyenlìtésére vagy az egész harangláb megemelésére jelentékenyen felfalazták. Nem egy helyen a
harangláb ìgy tulajdonképpen kicsiny toronyépìtményre került. Az sem volt ritka, hogy kis falusi
templomok tetőszékébe a kñrus fölé egy-egy kicsiny, egyszerű haranglábat épìtettek be, amelyek éppen
csak a templom tetőgerince fölé emelkedtek, mintegy huszártoronyként egészìtették ki a templom
épületét. A haranglábak fedeleit szalmával, zsindellyel, cseréppel, bádoglemezzel, műpalával egyaránt
készìtették. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb
ismertetése (Kaposvár, 1914); Balogh Ilona: Magyar fatornyok (Bp., 19352); Balogh Helène: Les édifices
de bois dans l’architecture religieuse hongroise (Bp., 1940); Tñth János: Az Őrség népi épìtészete (Bp.,
1971).
Haranglábak: 1. Bárszentmihályfa, 2. Babosdöbréte, 3. Sárhida, 4. Lenti (mind Zala m.)
Harangláb (Kissziget, Zala m.)
1189
H
Harangláb felmérési rajza (Lukácsháza, Vas m.)
Haranglábak: 1. Lenti, 2. Marñcz, 3. Bázakerettye (mind Zala m.)
Harangláb (Lentiszombathely, Zala m.)
Alsñcsöde (Zala m.)
Siposkarcsa (v. Pozsony m.)
1190
H
Nagykarácsony (Fejér m. Ŕ mind: harangláb)
Gerendavázas, deszkafalú harangtorony (Berzéte, v. Gömör m.)
Debercsény (Nñgrád m.)
Favázas, deszkafalú harangtorony (Nádújfalu, Nñgrád m.)
1191
H
Ref. templom harangtornya (Hubñ, v. Gömör m.)
Harangláb (Kustánszeg, Zala m.)
Harangtorony (Magyarvista, Kolozs m.)
Harangtorony (Iharosberény, Somogy m.)
Galériás fa harangtorony fiatornyokkal (Tiszacsécse, Szabolcs-Szatmár m.)
1192
H
Harangtorony (Tornaszentandrás, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Filep Antal
harangmonda: → helyi monda, → történeti monda és szokásmagyarázñ monda egyaránt fűződhet

templomi harangokhoz. Legelterjedtebb tìpusai nálunk: a törökök elől a harangot egy kútba
süllyesztették. A harang minden hetedik évben (karácsonykor) megszñlal. E mondatìpus gyakran
kontaminálñdik az elsüllyedt város (falu) motìvumával. Mondák fűződnek a szokásos időn kìvüli
harangozásokhoz. Így Kőszegen mindennap 11 ñrakor is harangoznak annak emlékére, hogy a monda
szerint ekkor űzték ki csellel a városbñl a törököket. A harangmondák a középkorban egész Eurñpában
városokban és falvakban egyaránt rendkìvül elterjedtek voltak. Ŕ Irod. Sartori, P.: Das Buch von
deutschen Glocken (H. n., 1932); Erdmann, E.: Die Glockensagen (Köln, 1933); Patay Pál: Évszázados
harangok (Bp., 1963); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).
Dobos Ilona
Harangod: a Hernád, a Sajñ és a Takta folyñk között elterülő, a környezetéből kiemelkedő, a honfoglalás
ñta magyarok által lakott terület. A SajñŔHernád fontos átkelőhelyei feküdtek területén, és a török
hñdoltság idején lakosságának jelentős része elpusztult. Folytonos népességű jobbágyparaszti települések
a peremén maradtak fenn. Belső területén uradalmi puszták helyezkedtek el, de újabban ezek helyén is
állandñ települések képződtek. Az uradalmi puszták korlátozták a környező parasztság birtokszerzését,
ìgy a 20. sz. első felében is archaikus határhasználati formák létezhettek. Így vált lehetővé, hogy több
községében a → szálláskertes település fennmaradhatott (Tiszaluc, Kesznyéten, Megyaszñ). Újabban a
diñsgyőri, miskolci üzemek jelentékeny számú ingázñ munkást foglalkoztatnak a Harangod községeiből.
Filep Antal
harangozás: a hangjelzéssel történő hìr- és jeladás, közlés egyik igen elterjedt, intézményesìtett formája.
Kultikus eredetű eljárás, amelyet már az ñkori Rñmában is alkalmaztak. A keresztény egyház a 12. sz.-
ban tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát. Templomtornyokban vagy → haranglábakon
felfüggesztett harangok jelzik az egyes felekezetek meghatározta rendben az időt, harangszñ figyelmezteti
a hìvőket az istentiszteletre. Az emberi élet fordulñinak eseményeit (halálozás, házasságkötés, születés)
harangozással jelzik, akárcsak az ünnepi eseményeket. Pontos jelrendszerét tanúsìtja haláleset jelzésekor
a vidékenként és felekezetenként változñ, de nemek és korcsoportok, sőt halálnemek (pl. némely
vidékeken nem harangoznak a villámsújtott embereknek és az öngyilkosoknak), szerint pontosan
differenciált harangozás. A korábbi századokban a földesurak vagy más adományozñk gyakran bizonyos
használati megjelöléssel ajándékoztak az egyházaknak harangot; pl. csak halottak tiszteletére lehetett
megszñlaltatni. A prot. kollégiumokban külön kisharang jelezte a kicsapott diákok távozását. Ŕ A harang
félreverése mint hìrközlés, évszázadok ñta a közelgő vészre figyelmeztette a lakosságot. Árvìz, tűzvész
esetén, sőt vihar közeledésekor is félreverték a harangot. Ellenség közeledését szintén ìgy jelezték. A
hazánkban általánosan szokásos déli harangszñt az 1456. évi nándorfehérvári győzelem emlékére
rendelték el. Általános szokás volt a városokba bevonulñ, falvakon átvonulñ győztes hadvezérek
üdvözlésére az összes templom minden harangját megszñlaltatni. Utñbb nemzeti ünnepeken is ìgy
harangoztak. Ŕ Az egyszeri megállás nélküli harangozás neve általában vers, ha minddel egyszerre
harangoznak, „összehúzzák”. A halottat „kikìséri” a harangszñ. A harangozás általában egyházi
alkalmazott, a harangozñ feladata. Ŕ A harangozáshoz számos hiedelem fűződik. Pl. a → boszorkányokat
arrñl is fel lehetett ismerni, hogy a déli harangszñkor a seprővel bìrkñztak, viaskodtak vagy arrñl, hogy
karácsonykor az éjféli mise idején csak a harangozás után mentek be a templomba (mert a néphit szerint
odabent nem hallgathatták a harangszñt). A → halál előjelei között is emlìtik a harangozást. Ŕ Irod. Pñca
Éva: Zagyvarékas néphite (Népr. Közl., 1964); Hoppál Mihály: Egy falu kommunikáciñs rendszere (Bp.,
1970); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).
1193
H
Paládi-Kovács AttilaŔHoppál MihályŔKósa László
harangöntő: templomi harangot készìtő mesterember. Az első tulajdonképpeni templomi harangok az 5.

sz. első éveiben Itáliában készültek, később Franciao.-ban, Angliában, majd Németo.-ban is elterjedtek. A
mesterség hazánkban valñszìnűleg a 11. sz.-ban honosodott meg. Eddig legrégibbnek ismert harangunk a
Szeged melletti Kereset pusztán került elő. A középkor folyamán jelentősebb harangöntők voltak Kassán,
Eperjesen, Iglñn, Besztercebányán, Pozsonyban, Győrött, Esztergomban, Pesten, Budán, Vácott,
Brassñban stb. Az általuk készìtett harangokon legtöbbször latin egyházi szövegek olvashatñk, a készìtési
adatokat ritkán tüntették fel. A harangöntők virágkora a 15Ŕ16. sz.-ra esett. A 17. sz.-ban szokásban volt
a harangok zálogba adása is. Nñgrád megyében a 17. sz. első felében népi harangöntés alakult ki. Ezek a
kis súlyú, öntési hibás harangok ma már aránylag ritkák. A 18. sz.-ig a harangöntők ágyúöntők is voltak.
Némely városban harangöntő dinasztiák alakultak ki. A 18Ŕ19. sz.-ban vándor harangöntők a helyszìnen
is öntöttek harangot. Előfordult az is, hogy ágyúbñl vagy rézpénzből készìtették. A 19. sz. első felében a
Felső-Tisza vidékén magyar nemesi családok foglalkoztak harangöntéssel. A harangokat súlyra fizették.
A múlt század utolsñ negyedére a harangöntők száma nagymértékben csökkent, noha kisebb csengők (→
csengőöntő), rézüstök, vasalñk stb. készìtésével is foglalkoztak. A magyar néphagyományban a haranghoz
sokféle monda fűződik (→ harangmonda). A tradicionális közösségi életben falun és városon egyaránt
egészen a legutñbbi évtizedekig a szakrális szerep mellett a harangoknak nagy jelentősége volt más
vonatkozásban is (jeladás, riasztás, tiszteletadás, ünnepköszöntés stb.). Cigány csengőöntők is sokszor
hivatkoznak arra, hogy szüleik harangöntéssel is foglalkoztak. Ezeken a harangokon azonban a legtöbb
esetben az állatok nyakába valñ nagyobb csengőket kell érteni, (→ még: harang) Ŕ Irod. Kemény Lajos:
Magyarországi ágyú és harangöntők (Arch. Ért., 1903); Csatkai Endre: A vasmegyei harangöntőkről
(Vasi Szle, 1937); Patay Pál: Évszázados harangok (Bp., 1963); Patay Pál: Régi harangok (Bp., 1977).
Harangöntő műhely belső részlete (Őrbottyán, Pest m.)
Kezdődik az agyag „meggyúrása” (Őrbottyán, Pest m.)
Harangöntés Bal oldali kép: Kiszáradt a „mag” Ŕ Középső kép: A magra először agyagot visznek fel és
kñccal erősìtik Ŕ Jobb oldali kép: A gyúrt agyagot rétegesen viszik fel a magra és a „profil-fa”
forgatásával alakul ki a forma (Mind: Őrbottyán, Pest m.)
1194
H
Bal oldali kép: Zsìrral kenik be a mintát, a negatìvot Ŕ Középső kép: A dìszeket és feliratokat viaszbñl
készìtik el és felrakják a formára Ŕ Jobb oldali kép: Az öntőgödör. Fölötte az öntésre várñ harangok
(mantlik)
Leengedik a mantlit
A kemencében hevìtik az ñn-bronz fémet
Utolsñ simìtás a negatìvon
1195
H
Leöngölik az öntőgödör földjét és rétegesen feltöltik
A több napig tartñ lehűlés után leverik a szilárd harangrñl az agyagot
Hangvillával kiprñbálják a hangzást
A kifényesìtett, összeszerelt harangot állványosan prñbálják ki, kondìtják meg (mind Őrbottyán, Pest m.)
Bodgál Ferenc
harangtorony: → fatorony, → harangláb
harántfurulya: → furulya
Haraszthy Ágoston (Bács vm., 1812ŔNicaragua, 1869): útleìrñ, szőlész. Jogi pályára készült. Belépett a
testőrségbe, majd Jñzsef nádor titkára lett. Az 1830-as években bejárta É-Amerikát. Családostñl
kivándorolt az Egyesült Államokba 1848 előtt, fűrészmalmokat létesìtett, és megalapìtotta Haraszthy-
falvát, a későbbi Sauk Cityt. Szerepet játszott a kaliforniai szőlőkultúra kialakìtásában. Képviselővé
választották. 1868-ban Nicaraguába költözött. É-amerikai útjárñl ìrt beszámolñja értékes adatokat közöl
a csipevé, winnebago, sack, fox és rade-jakate indián törzsekről. Ŕ F. m. Utazás Éjszakamerikában (IŔII.
Pest, 1844). Ŕ Irod. Agárdi FerencŔBorsody Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárñk (II., Bp., 1955);
Sztáray Zoltán: H. Á: A kaliforniai szőlőkultúra atyja (San Bernardino, 1964).
Sárkány Mihály
harasztrñzsa: → galambkosár
harci ének: → csatadal
1196
H
háriáda: Háry János kiérdemesült obsitos nevéből alkotott tréfás, magyarŔfranciaŔlatin makaronikus
szñ, az általa elmondott képtelen kalandok vagy ehhez hasonlñ történetek összefoglalñ neve (vö. Gazsiáda
= Baczur Gazsi történetei; rátñtiáda = a rátñtiakkal megesett vagy ehhez hasonlñ történetek).
Kovács Ágnes
haricska: → hajdina
harisnya: 1. a lábfejet és lábszárat fedő ruhadarab. Egyéb elnevezései: harizsnya, botos (DK-Dunántúl),
kapca (Dunántúl), strimfli, fuszekli (D-Mo.). A magyar parasztviseletben új keletű, nem jelentős.
Papucsviselet esetén a mezìtlábasság, bocskor- és csizmaviselet esetén a kendőszerű → kapca felváltñja. Ŕ
A 16. sz.-ban feltalált kötött harisnya egyik válfaja vastag gyapjúbñl készült a 19Ŕ20. sz.-ban. Bokában
gyakran elütő szìnű, háromszögletű, eresztéke van (bokás kapca), amely a korábbi szabott, bokában fűzős
harisnya emléke. A Dunántúl DK-i részén viselik férfiak és nők papucsfélékkel, férfiak bocskorral is. A
19. sz. köznapi úri viselete nyomán országszerte többé-kevésbé elterjedt a nőknek a fehér vagy más szìnű
pamutbñl kötött, gyakran dudorokkal dìszìtett (csöcsös, rücskös) harisnyája, amely félcipőhöz illik. A népi
viseletben általában megnyilvánul, hogy a vaskos láb a szépségideál. A harisnyát kapcások vagy
süvegesek, kalaposok készìtették. A nyári cérnaharisnyának a Sárközben kapca volt a neve. A fiatalok
harisnyája és az ünnepi fehér volt; a világoskék inkább félgyászos jelentésű, mìg a kávészìnű, „barna” és
fekete harisnyák az idős és gyászolñ nők viseletéhez tartoztak. A torockñi nők a piros csizmába piros-
fehér vagy kék-fehér keresztbe csìkos harisnyát viseltek, ezek neve kapca vagy solovári volt. A harisnya
ukrán eredetű szñ. Első előfordulása 1470-ből valñ. Ŕ 2. Székely férfiak posztñ → szűrnadrágja. A
középkori szabott-varrott harisnya utñda, a szűrposztñbñl varrott férfiharisnya a 18Ŕ19. sz.-ban a
Dunántúlon és a D-Alföldön is megvolt. A Székelyföldön a gatya fölött háziszőttes gyapjúszövetből varrt
fehér, ellenző nélküli harisnyát viseltek a bocskor vagy a csizmaszár fölött, s szűk szárú ellenzőset húztak
a csizmába (→ székelyföldi viseletek). Ŕ 3. A → lábbőr elnevezése Gömörben. Ŕ Irod. Fél Edit: Népviselet
(Bp., 1962); Thiel, Erika: Geschichte des Kostüms (Berlin, 1968); BrobyŔJohansen, Rudolf: Az öltözködés
története (Bp., 1969).
Bal oldali ábra: „Kapcsa” vgy gyapjú harisnya (Mohács, Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ Középső
ábra: „Bokásharisnya” (Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum Ŕ Jobb oldali ábra:
„Kapca” vagy harisnya (Baranya m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Harisnya
Horváth TeréziaŔGáborján Alice
1197
H
harmados: az a személy, aki a kapásnövények (kukorica, burgonya) gondozását és betakarìtását vállalta a

termény harmadáért. Ha megegyeztek, a harmados részét a gazda szekérrel hazaszállìtotta. A harmados
a felvállalásba általában egész családja munkaerejét beleszámìtotta. (→ még: bérlő, → részesmunka)
Morvay Judit
hármas csárdás: a → csárdás két nővel járt változata ÉK-Mo.-on és szászka, szásztánc néven az erdélyi
Mezőségen. Formulái: a nők a férfi két oldalán táncolnak, átvetéssel (→ átvetős) helyet cserélnek, a
váltott páros forgás alatt az egyedül táncolñ nő helyben forog, és a férfi mindkét nőt karja alatt forgatja.
Bemutatñ jellege mellett a lakodalom előmulatságának tánca (a Gyöngyösbokrétás elnevezésű cigándi
konyhatánc) és a lakodalmi → osztñtánc egyik formája. A középkori udvari tánckultúrábñl is ismert
hármas táncformát a szomszédos népeknél az învîrtita (D-erdélyi románok), a Momaèko kolo (bácskai
bunyevácok), a goralski trojka (kárpáti lengyelek) és a Dreisteirer (osztrák) képviseli. Ŕ Irod. Wolfram,
R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1961); Martin GyörgyŔ
Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutatñ munka eredményei és mñdszertani
tapasztalatai (Ethn., 1958); Martin György: Magyar tánctìpusok és táncdialektusok (IŔIII., Bp., 1970).
Hármascsárdás (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)
Pesovár Ernő
Hármas histñria: → népkönyv
Hármas kis tükör: alsñiskolai tankönyv. 1771. évi pozsonyi kiadása után több mint hetven újabb, bővìtett
és átdolgozott kiadása látott napvilágot. Első része, a Szent Histñria, németből magyarìtott ref.
hittankönyv. Második része „Magyar Ország Kis Tükre”, a harmadik rész „Erdély Kis Tükre” nevet
viselte. A két utñbbi földrajzi, alkotmánytani és történeti fejezetekre tagolñdik, de a történelmi utalások
és adatok mind a három részt átszövik. A Hármas kis tükör, az első jelentős magyar nyelvű tankönyv
igen nagy népszerűségnek örvendett. Anyagát kátészerűen versekbe szedték; a legfontosabb alapfokú
tananyag volt a felvilágosodás korában és a reformkorban. Nemcsak a prot., hanem a hittani részt
elhagyva r.k, iskolák is használták. Nemzedékek szereztek belőle történeti ismereteket. Különösen
hatással volt a parasztság történeti tudatának alakulására. Arany János ìrta Naìv eposzunkrñl szñlñ
tanulmányában, hogy a magyar nép „... ami keveset az Isten ostoráról tud, nagyrészben, s talán egészen
Losonczi István népszerű könyvének köszöni”. 1854-ben alkotmánytani része miatt az osztrák
belügyminisztérium betiltotta, de a ref. iskolákban tovább használták. Utoljára 1868-ban jelent meg
Pesten, és ebben az évben Eötvös Jñzsef népiskolai törvénye ki is vonta a forgalombñl. Számos példánya
évtizedekig kedvelt olvasmányként fennmaradt a parasztok kezén. Ŕ A Hármas kis tükör szerzője,
Losonczi Hányoki István (1709Ŕ1780) Utrechtben tanult. Előbb Cegléden, majd Nagykőrösön volt ref.
lelkész és rektortanìtñ. Számos kéziratos magyar és latin tankönyv (geográfia, filozñfia, teolñgia,
matematika) szerzője. Korának neves ref. egyházi énekköltője.
Kósa László
hármasság: népi alkotások egyes elemeinek, nagyobb tartalmi egységeinek, esetleg egészüknek
háromszoros ismétlődése. Eszerint lehet 1. motivikai, 2. epizodikus és 3. szerkezeti hármasság. Az egymást
követő részek nem puszta → ismétlések, hanem felsorolást, gyakrabban → fokozást fejeznek ki. A
hármasság a népköltészet kedvelt költői eszköze: lìrában ritkább, verses és prñzai epikában (mesei
hármasság) gyakoribb; egyéb műfajokban (tánc, játék, szokás stb.) is megtalálhatñ. Ŕ 1. Az egyszerű
felsorolñ jellegű motivikai hármasság megtalálhatñ a ritmusénekekben (Kötöttem, kötöttem három
koszorút: Egyiket kötöttem násznagy uramnak. Másodikat kötöttem vőfély uramnak, Harmadikat
kötöttem vőlegény uramnak ...), lìrai → balladákban (A búzamezőben háromféle virág: A legelső virág a
szép búzavirág, A második virág a szép szőlővirág, A harmadik virág a szép szegfűvirág ...) s főként régi
stìlusú tragikus balladákban (Ne veresse az esővel, Ne futtassa hideg széllel, Ne süttesse a napfénnyel! Ŕ
Szép Júlia balladája). Az előzőnél elterjedtebb a fokozñ jellegű motivikai hármasság, elsősorban szintén
1198
H
régi stìlusú (Mikor kérni gyünnek: hideg borzongasson, Mikor szömre visznek: halál-hideg leljön, Mikor
kiküvetnek: ki lögyek terìtve! Ŕ Bìrñ szép Istvánné lánya), ritkábban újabb balladákban (Először
megütik: leesett a hìdra, Másodszor megütik: elállott a szava, Harmadszor megütik: véres volt a foka, A
kis balta foka. Ŕ Szűcs Marcsa balladája). Ŕ 2. Az epizodikus hármasság az epikára korlátozñdik. A mesére
jellemző a hármas szerkezet: a valñdi mesék (→ mitikus mese), különösen a → hősmesék és a →
tündérmesék rendszerint három testvérről vagy a hősről és két segìtőtársárñl szñlnak. Kalandjaik
egyformák, de a két idősebbé (segìtőtársé) mindig sikertelen: pl. → Hamupipőke királyfi: a szénakazal
megőrzése vagy → Fehérlñfia: törpeepizñd. A mesemondñ a legidősebb testvér sorsát bizonyos fokú
részletességgel adja elő, a középső testvérét vázlatosan (vagy azzal a megjegyzéssel, hogy az is ugyanúgy
járt, mint a legidősebb), a legfiatalabbét, a voltaképpeni mesehősét pedig egészen részletesen. Nemegyszer
előfordul, hogy a továbbiakban a két idősebbről meg is feledkezik. Hármasságrñl beszélhetünk a
mesehősnek nemcsak személyével, hanem cselekedeteivel kapcsolatban is. Vándorútja során előbb a Nap,
majd a Hold, végül a Szél (Csillagok) anyját keresi fel vagy előbb a Csillagokat, majd a Holdat, végül a
Napot elrablñ hét-, tizennégy, huszonnégy fejű sárkányt győzi le. A hármasságot némely mesemondñ
annyira jellemzőnek ìtéli, hogy olyan esetben is alkalmazza, amikor ez nem indokolt: pl. a → sárkányölő
vitéz tìpus egyes változataiban a hősnek szintén három más-más kutat elfoglalñ sárkányt kell legyőznie.
Itt a hármasság anorganikus, nem illeszkedik szervesen a cselekmény menetébe, pusztán egyetlen
motìvum háromszori ismétléséről van szñ. Ismerünk meséket, melyek egyetlen hármas tagolású
motìvumsorbñl állnak (→ elkárhozott királykisasszony, az: AaTh 307; → papucsszaggatñ
királykisasszonyok, a: AaTh 306), ez azonban a magyar mesekincsben viszonylag ritka. Gyakoribbak az
olyan formák, amelyekben a hármas motìvumsor ellentétes sorrendben megismétlődik (→
Égitestszabadìtñ), s rendszerint még további hármas tagolású motìvumok is illeszkednek hozzá. A hármas
tagolású motìvumcsoportok az egyes tìpusokon, változatokon belül még különböző kombináciñkat
alkotnak, vagy összeépülnek a → kettős szerkezettel (pl. → jñ és a rossz lány, a meséje). A kezdő és zárñ
motìvum és a mesekeret a hármas szerkezeten kìvül, ahhoz csak vékony cselekményszállal kapcsolñdva
helyezkedik el. Az epizodikus hármasság a balladában is előfordul (Görög Ilona, Kerekes Izsák, Kőmìves
Kelemen, Rákñczi kis úrfi). Ŕ (→ még: strñfaismétlő ballada) Ŕ 3. A szerkezeti hármasság többféle: kisebb
műfajoknál tartalmi-formai → ritmust biztosìt (Régen volt Ŕ soká lesz Ŕ vagy talán sohasem), egyébként
az → előadás menetét tagolja (kezdő és zárñ rész, tárgyalás), amely a mesében, balladában elmaradhat, a
→ histñriában a fokozatos épìtkezést szolgálja.
Katona ImreŔKovács Ágnes
harmatáztatás: a len áztatásának második fázisa. A vìz alatti áztatás után a → lentörő súlyokkal végzett
alapozñ törést követően a lenszárakat a mezőre kiteregetik, hogy eső, harmat, télen hñ áztassa és ìgy
teljesen lelazìtsa a rostokat a még tapadñ → pozdorjadaraboktñl. Azokon a helyeken, ahol a lent tavasszal
vetik, néha még ősszel teszik ki harmatáztatásra, ahol azonban nyáron a tarlñba vetik, csak a következő
év tavaszán. 2Ŕ4 hétig marad kint a len. A harmatáztatás századunkban sok helyen már kimaradt a
lenmunkábñl, és csak a vìz alatti áztatást alkalmazzák, de Ny-Dunántúlon, a Felföld északi hegyvidékein
és Erdélyben a Székelyföldön még előfordul. Eurñpa lent termő vidékein egykor szintén általános volt, és
a legutñbbi időkig is ismert Elzászban, É-Skandináviában és a keleti szlávok lakta északibb területeken. Ŕ
Irod. Szolnoky Lajos: Népi lenfeldolgozñ eljárások a Dunántúlon (Népr. Közl., 1956); Szolnoky Lajos:
Magyar kenderáztatási mñdok (Népr. Ért., 1958).
Szolnoky Lajos
harmatkása, réti harmatkása (lat. Glyceria fluitans): mákszemnél alig nagyobb, sárga, barnássárga, fénylő
magvú vìzinövény. A századfordulñ táján Ŕ rendszerint Szent János-naptñl kezdve Ŕ még gyűjtötték. A
vìzinövényt kora hajnalban a vizet lábolva vagy csñnakon közelìtették meg, s bugája alá tartott szitába,
rostába rázták bele a magot, vagy a bugát bottal veregetve gyűjtötték a rostába, szitába a termést. A
megszárìtott magvakat két tenyér közt dörzsölve, lábbal tiporva vagy homokot keverve hozzá, mozsárban
veregetve hántották meg a polyvátñl. A harmatkása gyűjtése igen szaporátlan munka. Belőle a
köleskásához hasonlñ ételt főztek, amely kedvenc eledele volt a szilaj pásztoroknak. A harmatkását 18.
sz.-i irodalmunk boszorkánykása néven is ismeri, K. Mátyus István szerint ezt a nevet azért kapta, mert a
parasztasszonyok felfosztolódva, szennyesen, lucskosan mint a boszorkányok gyűjtötték. Régebben
gyñgyszerként gombñcnak főzve daganatokra is rakták. A Glyceria fluitans termését a lengyelek, oroszok
napjainkban is fogyasztják. A fehéroroszok rozsliszttel keverve kenyeret sütöttek belőle. A 19. sz.-ban
porosz, lengyel és orosz területen a harmatkásával kereskedést folytattak. A lengyel jobbágyok
harmatkását is szolgáltattak be földesuruknak. A szláv népek közötti elterjedt fogyasztásárñl már a 18.
sz.-i botanikai irodalmunk is megemlékezik. Ŕ Irod. K. Mátyus István: Ó- és új diaetetica... (IŔVI.,
Pozsony, 1787Ŕ1793); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den Urzeiten bis zur
1199
H
Gegenwart (Berlin, 1927); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltatñ növényeink története
(Bp., 1934).
Gunda Béla
harmatszedés: a magyar → népi hitvilág → mágikus eljárása, amelynek célja elsősorban a nagyobb
tejhaszon biztosìtása volt, más tejhasznának elvételével vagy csökkentésével; ritkábban a jñ kenyér vagy
egyéb házi haszon biztosìtása. Általában → Szent György napján, ritkábban → pünkösdkor, →
nagypénteken, a → boszorkányperek tanúsága szerint régen → Luca napján is végezték. A hit →
boszorkány tevékenységnek tartotta, gyakorlatilag azonban bárki végezhette. A valñságban is gyakorolt
eljárás volt (még a közelmúltban is előfordult), de kapcsolñdik hozzá több, csak → hiedelemmondákban
megfogalmazñdñ elem is. A művelet lényege a harmat összegyűjtése. Ez leginkább valamilyen
ruhadarabnak (lepedő, abrosz, ritkábban kötény, szoknya) a füvön (legelőn), ritkábban gabonatáblán
valñ húzogatásával történt, napkelte előtt vagy éjfélkor, gyakran meztelenül. Otthon a lepedőt stb.
kicsavarták az abrakba vagy a búzába, kenyérlisztbe; vagy a harmatos füvet a tehénnek adták. Mindezek
eredményeképpen a hit szerint a tehéntől több tehet fejtek, miközben más tehenek tejhozama csökkent;
vagy jobb kenyeret sütöttek. A művelet végzése közben általában mondñkát is mondtak (pl. „Viszek is,
hagyok is”; „Felét viszem, felét nem”). A hiedelemmondai megfogalmazásokban általában éppen e
szövegek képezik a központi magot, amennyiben a mondák legtöbbje arrñl szñl, hogy egy „laikus”
utánozni akarván a boszorkányok tevékenységét, rosszul értett, eltorzìtott szöveget mondott. Ennek
következtében visszájára fordult a varázslat, a kelleténél több tejet adott tehene, vagy a boszorkányok
bosszút álltak titkuk kileséséért. A boszorkányperek tanúsága szerint az eljárás Ŕ ellentétben a mai, főleg
mondai megfogalmazásokkal Ŕ a múltban elevenen élt a gyakorlatban. Alapja részint a boszorkányok
tejvarázslñ ténykedésére vonatkozñ, részint a harmat mágikus erejébe vetett hit. Mindkettő igen régi,
Eurñpa-szerte elterjedt, és sok helyen életben tartotta a harmatszedés önállñ hiedelemkörét. Az eljárás a
német nyelvterületen leginkább Walpurgis éjjeléhez (május 1.), a délszlávoknál Szent Iván és Szent
György napjához, a románoknál és ruténeknél Szent György napjához kapcsolñdik, sokszor a magyarral
egyező formában. A félreértett szöveg mondai motìvuma is sok helyen ismert. Egyéb, harmattal
kapcsolatos mágikus eljárások is általánosan ismertek, főleg növényi és állati termékenység biztosìtására
és → szépségvarázslás céljábñl; nálunk e körbe tartozik pl. a Dunántúlon elterjedt pünkösdi harmattal
valñ mosdás vagy a szñrványosan ismert májusi harmatos füvön valñ hempergés; de rokon a márciusi
hñlé hasonlñ felhasználása is. Ŕ Irod. Munkácsi Bernát: A harmatszedéssel valñ kuruzslások és rontások
(Ethn., 1903); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925).
A harmatszedő asszony a harmatos lepedőt kicsavarja az edénybe (Szuhahuta, v. Heves m.)
Az összegyűjtött harmatot a kovászba öntik, hogy több legyen a kenyér (Szuhahuta, v. Heves m.)
Pócs Éva
harmonika, hermónika: átcsapñ nyelvű sìpokbñl szerkesztett, fújtatñval működtetett aerofon hangszer.
Modern, zongorabillentyűs változata („tangñharmonika”), a modern tánczenével együtt, jelentősebb
1200
H
mértékben csak a II. világháború után terjedt el a magyar falvakban. A régebbi „gombos harmonika”
viszont kb. századunk eleje ñta bizonyos mértékig népzenei hagyományunkba is beleépült. A
gombosharmonikák régebbi és egyszerűbb, leginkább csak diatonikus hangsorú Ŕ többnyire cseh vagy
német gyárakbñl származñ Ŕ változatait kisebb-nagyobb arányban az egész magyar nyelvterület
falvaiban megtaláljuk, de a paraszt harmonikajátékosok általában nem jutottak túl a dìszìtetlen,
variálatlan dallamjátszás fokán. A hangszer akkordlehetőségeiből pedig jellemzően csak annyit
használnak ki, amennyit akár a citera is kielégìthet. A harmonikás megjegyzi magának azt a két,
egymással tonika-domináns viszonyban állñ basszus-gombot, amely repertoárjának zöméhez leginkább
illik, s ezeket váltogatja ostinatoszerűen olyankor is, ha esetleg e kettő a játszott dallamnak nem tonikája
és dominánsa. A gombos harmonika fonñkban, toll- és kukoricafosztñkhan, disznñtorokon stb. kb. a
citeráéhoz hasonlñ szerepet töltött be. Világszerte ismert hangszer. Az 1820-as években egy berlini
hangszerkészìtő, Friedrich Buschmann találta fel. Ŕ Irod. Sachs, C.: Handbuch der
Musikinstrumentenkunde (Wiesbaden, 1967).
Sárosi Bálint
Három árva: → legendaballada. Tartalma: árván maradt testvérek elmennek anyjukat keresni, útközben
találkoznak Szűz Máriával, aki vesszőt ad nekik, azzal megverik a sìrt. Kérik anyjukat, keljen föl, mert
mostohájuk rosszul bánik velük, de az anya nem tudja teljesìteni kérésüket. Néhány változat szerint fel is
kel és ellátja a gyermekeket (mesei változatbñl is ez a megoldás ismert). A ballada két archaikus eleme, a
visszajárñ halott és a Máriátñl kapott csodavesszővel valñ feltámasztás csak a régies szövegekben
találhatñ meg. A környező népek (cseh, szlovák, horvát stb.) hasonlñ tìpusú balladájában fokozottabb a
természetfeletti elemek hangsúlyozása. Ott maga az Isten segìt az árvákon, vagy angyalok viszik őket
mennybe. Az eurñpai folklñrban általánosan ismert téma. Középkori legendaköltészet része lehetett.
Legújabb kori népies műköltői megfogalmazásában is népszerűvé vált. Ŕ Gyulai Pál Éji látogatás c. verse
ugyanezt a témát tartalmazza. A vers a századfordulñn országszerte ismertté lett, elsősorban
kalendáriumok, olvasñkönyvek, ponyvakiadványok, kéziratos versgyűjtemények révén. Ismert
folklorizálñdott formában is. Ŕ Irod. Kallñs Zoltán: Balladák könyve (Kolozsvár, 1970); Deutsche
Volkslieder mit ihren Melodien (V., Berlin, 1970); Sramková, M.: Katalog èeskyh lydovych balad (Praha,
1970).
Kriza Ildikó
három a tánc: A 17Ŕ19. sz.-i forrásokban (Vásárhelyi daloskönyv, Apor, Hasznos Mulatságok, Arany,
CzuczorŔFogarasi stb.) táncszñként idézett s a tánc folytatására biztatñ szñlás a → páros táncok hármas
tagozñdását tükrözi. Ezt a hagyományt ismerhetjük fel a → csárdás egyes regionális változataiban, ìgy a
Rábaközben a lassú, gyors, friss; Szatmárban a csendes, csárdás, ugrñs tempñt jelölő elnevezéseiben, a →
kállai kettős felépìtésében és az erdélyi magyar és román páros táncok hármas tagozñdásában. Ŕ Irod.
Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Martin György: Magyar tánctìpusok és
táncdialektusok (IŔIII., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
Pesovár Ernő
három hñnapra született gyerek, a: → anekdota, → vicc az asszonyi csalfaságrñl és talpraesettségről. Az

ifjú menyecske három hñnappal az esküvő után gyermeket szül. Mikor a férj felelősségre vonja, ìgy
válaszol: „Miért csodálkozol? Te három hñnapja vagy a férjem, én három hñnapja vagyok a feleséged, mi
ketten három hñnapja vagyunk házasok, az összesen kilenc hñnap” (AaTh 1362A*). A 17. sz.-i Ny-
Eurñpában elterjedt, nálunk Kñnyi János közvetìtésével ismertté vált eset 19. sz.-i
anekdotagyűjteményeink népszerű darabja. Verziñja: „A tizenkét bölcső”. Az ifjú férj, mivel feleségének
házasságuk első hñnapjában gyermeke született, tizenkét bölcsőt vásárol, hogy el legyenek látva egész
évre (MNK 1362C*). Ŕ Irod. György Lajos: Kñnyi János Demokritosa (Bp., 1932); György Lajos:
Világjárñ anekdoták (Bp., 1938).
Kovács Ágnes
három jñ tanács, a: didaktikus → novellamese. Cselekménye: fiatalember feleségét (másállapotban vagy

aprñ gyermekkel) magára hagyja és hazájátñl távol szolgálatot vállal. 20 évig (hosszú ideig) szolgál
(katonáskodik). Szolgálati ideje leteltével gazdája (feljebbvalñja) megkérdezi, hogy mit kìván inkább,
bérét-e vagy három jñ tanácsot. A hős az utñbbit választja, mire a gazda egy kalácsot ad neki azzal a
meghagyással, hogy csak otthon szegje meg (mikor a legboldogabb), és három jñ tanáccsal látja el: a) a
járt utat a járatlanért el ne hagyd (Dugonics: Magyar példabeszédek II., 148.; Thompson, Motif-Index
1201
H
J21. 5.); b) ahol háborúságot találsz a hitvestársak között (öreg kocsmárost, fiatal kocsmárosnét:
Thompson, Motif-Index J21. 3.; nem szìvesen látott vendég vagy; nem az ember kìnálja a szállást stb.),
meg ne hálj; c) az esti haragot tedd el reggelre: Thompson, Motif-Index J21. 2. (További tanácsok: Akit
az úton érsz, vagy hagyd el, vagy maradj el tőle; Ki mit szeret, szép az annak; Kinek mije van, azt ne
tagadja; Feleséged ne engedd egyedül mulatságba; Saját jñszágod ne bìzd más kezére: Thompson, Motif-
Index J21. 10. ill. J21. 22.) Az ember útra kel. Útitársai csalják, hogy ne menjen a hosszas országúton,
hanem egy rövidebb ösvényen az erdőn keresztül. Rablñk támadják meg (és meg is ölik) őket. Társával
egy gazdag ember házánál készül megszállni, mikor perlekedésüket meghallja, a szomszédban (az
istállñban) tölti az éjszakát. Reggelre a gazdát holtan találják, a felesége és annak kedvese ölték meg, s az
idegen utasra fogják. Már-már felakasztják, mikor a hős megjelenik a gyilkos ruhájábñl kivágott
darabbal, és bebizonyìtja, hogy nem ő volt a tettes. Hazatérve feleségét (két) csinos fiatalember
társaságában találja, akit (akiket) meg is csñkol. Már-már lelövi őket, mikor eszébe jut a tanács, átmegy a
szomszédba, s ott megtudja, hogy a fiatalember(ek) tulajdon fia(i). Másnap lesz az esküvő, felszentelés
stb., annak örvendezik az anyjuk. Reggel felfedi magát családja előtt, együtt megvágják a kalácsot, s
abbñl aranyak hullanak ki (AaTh 910B). Ŕ Az egész magyar nyelvterületről 14 változatát ismerjük, ebből
9 a Székelyföldről valñ. A szövegek egyöntetűsége irodalmi forrásra enged következtetni, ez azonban
eddig nem került elő. Mindössze 2 változat képviseli nálunk a másik redakciñt: a haldoklñ apa tanácsai:
a) árvát ne nevelj, b) titkodat ne áruld el még a feleségednek se. Az ember gyilkosság gyanújába
keveredik. Felesége feljelenti, nevelt fia vállalja a hñhér szerepét (AaTh 911*). A közkedvelt → Gesta
Romanorum a mesének egy másik redakciñját tartalmazza. A tìpus és redakciñi egész Eurñpában
ismertek, feltehetően keleti eredetűek. Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (IŔ
III., Pécs, 1940); Boratav, P. N.ŔEberhard, W.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Dégh
Linda: Kakasdi népmesék (I., UMNGy, VIII., Bp., 1955); Hunyady András: Erővel is, ésszel is. Zselyki és
décsei népmesék (Bukarest, 1956); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961);
Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).
Kovács Ágnes
Három Kaszás: → Kaszáscsillag
Háromkirály csillagai: → Kaszáscsillag
háromkirályjárás: a bibliai háromkirályokat megszemélyesìtő alakoskodñk (→ alakoskodás) → köszöntő

felvonulása, ill. → dramatikus játéka. Általában → vìzkeresztkor, de → karácsonykor, → újév és
vìzkereszt között is járták. Történeti adatok már a 16. sz. ñta szñlnak a csillagénekről és a csillagjárásrñl.
A 17Ŕ18. sz.-i betlehemes szövegekben a pásztorjáték (→ betlehemezés), a háromkirályok látogatása és a
Herñdes-jelenet együtt szerepelnek. A háromkirály-jelenet újkori népszokásainkban a vìzkereszti
csillagozáshoz kapcsolñdott. Egyes betlehemesek azonban továbbra is megtartották a háromkirály-
jelenetet. Gyermekek vagy csak lányok járják. Jellegzetes viseletdarabjuk a dìszes papìrsüveg. Fontos
kellékük a többnyire kiugrathatñ szerkezetre szerelt csillag (csillagozás). Gyakran már csak a jelmezek
utalnak a háromkirályjárás dramatikus voltára. A háromkirályjárás egyetlen állandñ szövegmotìvuma a
csillagének:
Háromkirályok napját, Országunknak egy istápját, Dicsérjük énekkel, Vigadozñ versekkel, Szép jel és
szép csillag Szép napunk támad.
Gáspár, Menyhért, Boldizsár párbeszédein vagy jövetelüket előadñ versein kìvül a karácsonyi énekekből
átszármaztak a „Csordapásztorok ...”, „Mennyből az angyal ...”, „Kicsoda az, ki oly nagyon kiált
felettünk”. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Népköltészet (A magyarság néprajza, III. Bp., 1941Ŕ43); Jeles
napok (II., A Magyar Népzene Tára, 1953); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp.,
1964).
1202
H
Háromkirályjárás: betlehemesek csillaggal (Lövéte, v. Udvarhely m.)
Háromkirályjárás (Szakmár, Bács-Kiskun m., 1970)
Tátrai Zsuzsanna
háromlépés: az → ugrñs táncfajta gyakori motìvumának Somogybñl ismert neve, melynek nyomán a
szakirodalom a háromtagú, ritmusú váltñlépés-fajtákra (sasszé, polka, → cifra) általánosìtotta. Ŕ Irod.
Morvay PéterŔPesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954).
Martin György
háromnegyedes gazda: → gazda
háromnyomásos gazdálkodás: → nyomás
háromosztatú ház: a háromhelyiséges, szoba-konyha-kamra, szoba-pitvar/kéményalja-kamra, szoba-

konyha-szoba beosztású, → soros alaprajzú háztìpus megjelölésére használt néprajzi szakkifejezés.
Nevezték háromsejtű háznak is.
Filep Antal
háromsoros laposöltés: → laposöltésekből alkotott öltéscsoport. Egy vìzszintes irányú laposöltés egyik
oldalán, az öltés közepével egy vonalban, félöltés távnyira felöltenek és vele párhuzamos, azonos nagyságú
öltést varrnak. Ugyanezt megismétlik a laposöltés másik oldalán is. Ha a középső laposöltés végpontjábñl
kiindulva ismétlik az öltéseket, három párhuzamos laposöltéssor keletkezik. Sorvarrásra használják. Ŕ
Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, L: Stickerei
(Basel, 1969).
Háromsoros laposöltés
Fél Edit
Háromszék: az egykori székely székek egyike, önállñ tájegység. A → Székelyföld déli, délkeleti sarkában
fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy sìkságán. Északi r.k. részét → Szentföldnek, a Feketeügy alsñ
folyása és az Olt által bezárt vidéket → Szépmezőnek nevezik. Vásáros és igazgatási központjai
Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. A → székelyek a 13. sz. első felében szállták meg a mai
Háromszéket. Előttük kisebb bolgár-szláv csoportok, esetleg szñrványban már magyarok is lakhattak a
vidéken. A háromszéki székelyek a későbbi Szászorbñ, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai
lakñhelyükre Orbai-, Sepsi- és Kézdiszékbe. A három szék a 16Ŕ17. sz.-ban egyesült mai neve alatt.
Hozzájuk tartozott a Sepsiszéktől földrajzilag különállñ → Erdővidék egy részét alkotñ Miklñsvárfiúszék
is. Háromszék 1876-ban alakult vármegyévé. Ekkor magába olvasztotta a korábban Felső-Fehér
megyéhez tartozñ terület testében fekvő községeket is. Ezek egy része a középkorban a közeli
Bálványosvárhoz tartozott. Román lakossága újkori telepìtéssel keletkezett. Háromszék a Székelyföld
legfejlettebb mezőgazdasági területe. Népessége a 19Ŕ20. sz.-ban leginkább polgárosult, néprajzi
vizsgálatával azonban még adñs a szaktudomány. Ŕ Irod. Balázs Márton: Adatok Háromszék vármegye
néprajzához (Sepsiszentgyörgy, 1942); Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet (Marosvásárhely,
1957); Albert ErnőŔFaragñ Jñzsef: Háromszéki népballadák (Bukarest, 1973).
1203
H
Bal oldali ábra: Világoszöld mázú csempe Kovászna környékéről (v. Háromszék m.) Ŕ Jobb oldali ábra:
Csempedúc (Magyarhermány, v. Háromszék m.) Sepsiszentgyörgyi Múzeum, v. Háromszék m.
Háromszéki népviselet, falusiak és városi polgárok (Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása, rajz: Jankñ J.,
1870)
Dìszkancsñk (Érfalva) A Sepsiszentgyörgyi Múzeum gyűjteményéből
Szuszék az 1700-as évekből (Nagybacon mind: v. Háromszék m.)
Az 1960-as években faragott kapu (Kálnok, v. Háromszék m.)
Csűr (Kovászna, v. Háromszék m.)
18. sz.-ban épült lakñház (Dálnok, v. Háromszék m.)
1204
H
Zsúppal fedett csűr (Kézdialmás, v. Háromszék m., 1972)
Fejfák: Középajta (bal oldali kép) Ŕ Papolc (középső kép) Ŕ Középajta (jobb oldali kép, mind: v.
Háromszék m.)
Harangláb (Kálnok, v. Háromszék m.)
Kapu (szárazpatak, v. Háromszék m.)
Használati tarka edények 1930 körül (Nagyajta, v. Háromszék m.)
Kósa László
háromugrñs: az → ugrñs táncfajta Duna menti, sárközi, bácskai változata. Páros vagy női körtánc, csillag
alakzatban is járják. Nevét ritmusú motìvumárñl kapta. (→ még: cinege, → csillagtánc) Ŕ Irod. Martin
György: Motìvumkutatás Ŕ Motìvumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motìvumkincse (Bp.,
1964).
1205
H
Háromugrñs táncìrása
Martin György
Háromváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét szomszédos, sok tekintetben azonos társadalmi fejlődésű
városok összefoglalñ megnevezése. A 16. sz. második felétől, amikor a nemesi vármegyei közigazgatás,
igazságszolgáltatás, közbiztonsági szolgálat a török előrenyomulás következtében megszűnt, szétesett,
szorosabb együttműködésben éltek, többek között közös törvényszéket tartottak fenn. Később súlyos
veszteségek érték Ceglédet, sok viszontagsága volt Nagykőrösnek is, ìgy a három szomszédos település
együttműködése is felbomlott. Mégis az újabb kori történetük, társadalmi fejlődésük azonos vonásai
alapján ismét használni kezdték a Háromváros megjelölést a tudományos irodalomban és publicisztikai
művekben. A hazai parasztság, a mezővárosi társadalom fejlődéstörténetében a Háromváros
településeinek jelentős szerepe volt már Mohács előtt is. A hñdoltság során tágabb környezetük népét
fogadták magukba. A 18. sz.-i kibontakozñ konszolidáciñ révén megerősödve ismét az Alföld
legjelentősebb állattartñ agrárvárosai közé emelkedtek. A 19Ŕ20. sz.-ban határaik közt megizmosodott
kertkultúrájuk, szőlészetük a nemzetközi exportpiac tényezőjévé vált, s a konzervipar megteremtését tette
lehetővé. Ŕ Irod. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral (IŔIV., Kecskemét, 1860Ŕ1866);
Majláth Jolán: Egy alföldi cìvis város kialakulása (Bp., 1943); Márkus István: Kertek és tanyák
Nagykörösön a XVIIŔXVIII. században (Kecskemét, 1943).
Arany János lakása Nagykőrösön
Nagykőrös látképe céhlevélen (19. sz. első fele). Rézkarc (részlet)
1206
H
Nagykőrös a múlt század második felében
Filep Antal
hárságy: → dikñ
hartai bútor: Harta (Bács-Kiskun m.) a mo.-i népi → asztalosbútor jeles készìtőközpontja. A 18. sz. első
felében, túlnyomñrészt a németo.-i Hessen és Pfalz tartományok vidékéről betelepült község bútor
tekintetében önellátñ volt, s részben a Sárköz számára is szállìtott, elsősorban dìszes oromzatú → ágyat.
Noha eredeti hazájukban faragott keményfa bútort használtak, az 1820-as évektől fennmaradt példányok
tanúsága szerint Mo.-on a hartaiak a jobban beszerezhető fenyőfára tértek át. Egyedül az asztalnál
ragaszkodtak a 19. sz. második feléig a keményfához, a forma azonban a mo.-i klasszicista → asztalt
követi, az asztallapon szokásos → berakással egyetemben. A hartai bútor egyéb darabjai is lényegében a
környéken általános korabeli parasztbútornak felelnek meg, amihez már az ismert kezdetektől 2-ajtñs
ruhás → szekrény is járult. A használat követelményeihez igazodva, a hartai bútor az idők folyamán
erősen differenciálñdott, ìgy eltérő, gazdagabb, ill. egyszerűbb kiképzést és dìszt kap a → szentsarok, ill.
→ munkasarok közelében állñ ágy és az előtte sorakozñ székek. A hartai bútor készìtése az 1940-es évekig
tart. A jellemző festett virágos stìlus a → komáromi bútor. 2. stìlusperiñdusának hatására alakult ki. A
legkorábbi példányok csupán a keményebb, rajzosabb kontúr, továbbá a meglehetősen sokáig megőrzött
barna alapszìn révén különböznek, melyet csak a 19. sz. második felében szorìtott ki végleg a sötétkék
alap. Eközben a hartai bútor dìszìtménye mind elaprñzottabbá, tömöttebbé válik, és a cifrázñ vonalkák
elborìtják a mintázatot. Jellemző az 1830-asŔ1890-es évek közti gazdagabb ruhásszekrényeken
előfordulñ, végső soron az ausztriai Linz környéki bútorfestésre visszavezethető lovas-ábrázolás Ŕ
melynek divatja talán a hartai hajñsoknak köszönhető: korábban lovas katona, inges-gatyás paraszt,
később pisztolyos betyár. Ŕ Irod. Fél Edit: Harta néprajza (Bp., 1935); K. Csilléry Klára: A
Bútorgyűjtemény gyarapodása 1963Ŕ64-ben (Néprt. Ért., 1965); K. Csilléry Klára: A Magyar Osztály
Bútorgyűjteményének gyarapodása 1970Ŕ72-ben (Népr. Ért., 1973).
Ágyvég (Harta, Bács-Kiskun m., 1859) Bp., Néprajzi Múzeum Ŕ Virágos betétmező szekrényajtñrñl,
Harta (Bács-Kiskun m., 1904) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
hasi gyerek: → magzatelhajtás
hasìtñtanya: → haltartñsìtás
hasìtott ing: → csecsemőöltözet
haslñ: → hám
hasonlat: az egyszerű → szñképek egyik fajtája; valamely jelenségnek vagy fogalomnak vele valamiben
közös jegyekkel rendelkező (akár reálisan, akár elgondoltan) másikkal történő összevetése, anélkül
azonban, hogy a két összehasonlìtott jelenség azonosìtása megtörténnék (mint a metaforában). A
1207
H
népköltészetnek valamennyi műfajában igen produktìv ábrázolñ eszköz, kivált a lìrai költészet bővelkedik
hasonlatokban. Ŕ Irod. Bartha JánosŔHorváth TiborŔJñzsa Nagy MáriaŔSzabñ Zoltán: Kis magyar
stilisztika (Bukarest, 1968).
hasura: zsúpbñl, gyékényből, nádbñl, kñrñbñl font göngyöleg, amelyet a kertészetekben → melegágyak és
üvegházak betakarására használnak hőszigetelés céljábñl. A hasura szerb-horvát eredete, mely
valñszìnűleg a dohánytermesztési szakismeretekkel került a magyar nyelvbe. A török lakáskultúra
elengedhetetlen tartozékát, a gyékénytakarñt a Balkán nagy részén az enyhe éghajlat miatt nem kellett
kertészeti célra használni. Ilyen irányú alkalmazására valñszìnűleg É-Szerbiában vagy a magyar
Délvidéken került sor. A hasura szñ az Alföld déli és középső részein otthonos a tájnyelvben. Szélesebb
körű elterjedése a századfordulñtñl fellendülő paraszti kertészkedésnek köszönhető. Ŕ Irod. Somogyi
Imre: Kertmagyarország felé (Bp., 1942); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp.,
1964).
Kósa László
haszonbérlő: → bérlő
haszonföld: úrbéres jellegű, a telkiállománytñl rendszerint külön kezelt földek összessége. Az →

úrbérrendezés idején a jobbágytelepülések 75Ŕ80%-a rendelkezett haszonfölddel. Sok helyen nem
tartozott bele a nyomásos rendszerbe, tehát a → határ állandñ, legjobban termő részeit foglalta el. A
hasznosìtása szerint rendszerint len-, kenderföld, káposztás-, zöldséges- stb. kert volt. Eredetükre nézve
lehettek → szorgalmi földek (→ irtás), azaz a jobbágyok munkájával termővé tett, vagy a földesúr által
kender, stb. termesztésre kiosztott földek. Ŕ Irod. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás tìpusai és
problémái 1767Ŕ1848 (Bp., 1967).
Török Katalin
hatan a világ ellen: → hősmese vagy meserészlet. Cselekménye: egy királyfi házasodni indul, vagy
emberfeletti feladatot kell végrehajtania. Útjában találkozik → Nagyehetővel, Nagyihatñval,
Nagyfázhatñval, Nagyhajìgálñval, Nagyszaladñval (vagy más rendkìvüli képességű és nevű
mesealakokkal), ezek hozzászegődnek. Elérkeznek egy királyi udvarba, ahol éppen férjhez menendő a
királykisasszony. A kérőinek adott feladatok: megenni rendkìvüli mennyiségű ennivalñt, meginni nagy
mennyiségű italt, versenyt futni a királykisasszonnyal stb. A királyfi helyett kìsérői mindent elvégeznek, s
a királyfi elnyeri a királykisasszonyt (AaTh 513A). A számos változatában inkább hősmese-parñdiának
hatñ mesének a magyarban minden változata tréfás szìnezetű. Önállñ meseként előfordulñ változatai nem
haladják meg a 10-et, gyakran előfordul azonban az → Égitestszabadìtñ tìpus második vagy befejező
részeként: → Szépmezőszárnyának vagy → Királyfia Kis Miklñsnak e mese keretében kell az újra
elrabolt égitesteket az elpusztìtott sárkányok apjátñl, a → bakarasznyi embertől visszaszereznie, vagy
más összetételben az → ñlomfejű barát számára Tündér Ilonát (→ Árgirus) elhoznia. Ebben a formában
további 8 változatát tartjuk számon. Előfordul még a mese az álmát eltitkolñ fiú és a → Hamupipőke
királyfi tìpusok keretében is. Sajátos mñdon a Grimm-gyűjtemény ide tartozñ darabjai nem hagytak
nyomot mesekincsünkön. A mese egész Eurñpában ismert, előfordul Spanyol-Amerikában és az amerikai
indiánok és négerek között is. Ŕ Irod. Schullerus, A.: Verzeichnis der rumänischen Märchen und
Märchenvarianten (FFC 78. Helsinki, 1928); Gulyás Jñzsef: A sárospataki kéziratos nép.
mesegyűjtemeny (Sárospatak, 1931); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen
(Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
Hatan vannak a mi ludaink: → táncos körjáték
határ: 1. (lat. finis, limes, meta) meghatározott határjelek által megjelölt vonal. Ŕ 2. (lat. territorium) a
vonalak által körülzárt terület. Az állandñ és helyhez kötött települések kialakulása után a falu és a hozzá
tartozñ terület akkor is szoros jogi, igazgatási és gazdasági egységet alkotott, ha térbelileg nem függött
össze egymással. A határvonal, a határjelek és a határterület megñvásához a → faluközösségnek és a
birtokosoknak mindig elsőrendű érdeke fűződött, ezért megvonását, helyesbìtését vagy megújìtását a
helyszìnen, előìrt mñdon, → határjárás formájában végezték. A járáson mindenki részt vett, aki
1208
H
felvilágosìtást tudott adni a → határjelek hollétére. A jelek megújìtása rendszerint tavasszal, Szent
György-nap (ápr. 24.) tájban történt. Ŕ Irod. Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Balogh István
határbìrñ: → pusztabìrñ
határjárás, határkerülés: a középkori gazdasági, közigazgatási és jogi hagyományokon alapulñ eljárás,

melynek során a birtoktestnek, a falu földterületének végpontjait kijelölték, azok védelméről
gondoskodtak és rendszeresen megújìtották. A középkorban birtokadományozáskor és -örökléskor a
szñban forgñ birtokot a szomszédok és hites személyek jelenlétében körüljárták, határpontjait
megállapìtották. A határkijelölésekről, beiktatásokrñl és pereskedésekről a határjáró oklevelek
tanúskodnak. A falvak határának sérthetetlenségét a községi elöljárñk biztosìtották, s a közösségben
állandñan tudatosìtották a → határjelek helyét. A természetes és mesterséges határjeleket, „minden
határok circumferenciáját specifice” határkönyvekben is rögzìtették néhol, de az általános eljárás az volt,
hogy a compossessorátus tanácsi emberek vagy ezen alkalomra választott tisztségviselők vezetésével a
férfiak húsvét időszakában évente körüljárták a falu határát. A határjárás alkalmával a legényeket félig
földbe ásták vagy képletesen megvesszőzték, megcsapták, hogy halálukig emlékezzenek a határ nevezetes
pontjára. Ŕ A tavaszi határjárással egyidőben megtisztìtották a forrásokat is (→ forrástisztìtás). A
szőlőhegy határának gondozására és karbantartására a hegytörvények alapján a hegyközségi elöljárñk a
tavaszi és őszi gyepűjárás alkalmával felügyeltek. Ŕ A határjáráshoz kapcsolñdñ történeti hagyományokra
és vallásos szertartásokra a 16Ŕ18. sz.-tñl vannak adataink, ezek azonban régebbi gyökerű, a
tavaszkezdéssel kapcsolatos népszokások termékenységbiztosìtñ szokásaira utalnak. A határ szentelt
helyeihez, keresztekhez és kápolnákhoz körmenetszerűen kivonultak, búcsújárás volt áldásosztással és
búzaszenteléssel (→ húsvét). A határjárás gazdasági és jogi szerepe a 19. sz.-ra háttérbe szorult,
különösen a telekkönyvezés bevezetése után. A határjárás a 20. sz. elején Ny-Mo. és Székelyföld több
helyén ismeretes volt, vagy a korábbi hagyományok alapján felújìtották. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: A fák
cultusa (Uránia, 1904); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör
Endrefalva (Nñgrád m.) község határa az 1852. évi kataszteri térkép nyomán
1209
H
Sárosfa (v. Pozsony m.) község határa az 1858. és 1877. évi kataszteri térképek nyomán
1210
H
Zalaegerszegi határjárñk
Kecskés Péter
határjel: 1. a község → határát lezárñ vonalon levő vagy oda helyezett természetes vagy mesterséges,
esetleg vegyes eredetű jel, amellyel a községhez tartozñ földek, erdők, vizek, ásványi nyersanyagok stb.
más községekétől valñ elválasztása érdekében a felszìnen láthatñan megjelölték, körülhatárolták a község
jogi területét. E területre terjedt ki a községi szervek hatásköre, ill. ez biztosìtotta rendszerint a
községben lakñk megélhetését is. Ŕ Természetes határjelek a következők: folyñ vagy állñvìz (patak, folyñ,
tñ stb.), hegyek-dombok, árkok, rñkalyukak, barlangok, erdők, jellegzetes fák (pl. ikerfa), sziklák stb. A
mesterséges határjelek nagyon sokfélék lehetnek: ekével húzott barázda, árok, fal, gödör, kút, kő (esetleg
számozva), karñ (→ cövekelés), bálványkő, földhányás (kupac), sövény, domb, kerìtés stb. Tavon a határt
sok helyen a nádkomp mutatta (pl. Velencei-tñ): összekötött nádcsomñ, amelynek a tetejét lehajlìtották és
zsineggel vagy náddal az alsñ részéhez kötötték. Vegyes jellegűnek tekinthetjük pl. az élőfát, amelybe
régen keresztet, holdábrát véstek, vagy vasat, szeget erősìtettek; a dombot, amelynek tetejébe követ vagy
fatáblát állìtottak, vagy amelybe Ŕ a későbbi azonosìtás érdekében Ŕ szilárd tárgyat ástak (tégla, nyìlhegy,
fazék stb.). Egyes helyeken (pl. Jászság, Kunság) a határhalmokra derékig beásott hazai viseletű embert
ábrázolñ faszobrokat állìtottak (jászkép, kunkép); ilyen állt pl. a páhi pusztán (Pest m.) huszár ruhában és
Orgovány felé nézett, amelynek a határát jelezte. A határjelek bizonyos távolságokban követték egymást.
Megkülönböztettek nagy, fő és a szomszéd községgel közös határjelet. Több község érintkezési pontján
több határjelet is elhelyeztek. Ŕ 2. A magántulajdonban levő (esetleg községi vagy közös) terület határát
mutatñ jel, amely ugyancsak lehetett természetes, mesterséges vagy vegyes jellegű. A terület határát a →
mezsgye (barázda) jelölte, és a határjelet ebbe alakìtották ki (pl. fűsáv, fával telepìtett ún. szőrösmezsgye,
hant stb.), vagy a határt valamely természetes határjelnek megfelelően állapìtották meg. Kaszálñban a
csóvázás (kicsóválás), a kitaposás mellett határjelnek tekintették azt is, hogy a tulajdonos a kaszálñ
szélének a gyepébe nevének kezdőbetűit belevágta (→ tulajdonjegy). Előfordult a határjel meghamisìtása,
megváltoztatása, elpusztìtása; ez természetesen vitára, pereskedésre adott okot. A községi bìrák ügyeinek
jelentős hányadát tették ki a határjelekkel összefüggő határperek; e vitákat motìvumként a népköltészet
és a szépirodalom egyaránt felhasználta. Ŕ Irod. Szabñ T. Attila: Határjelek a 18. században (Ethn., 1940);
Györffy István: Magyar nép Ŕ magyar föld (Bp., 1942); Barabás Jenő: Nádvágás a Velencei-tavon (Ethn.,
1950); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
A vörsi kő (Somogy m.) felirata soronként: 1. (Tempore Ste) PH (AN) i Regis Sanus) 2. (?Filius volui)t
sibi occupare 3. (Terram ? A) Nicolao filio us non 4. (Obstante) iustitia et meta confirmante 5. (????) O
(MN) IA in praesencia ompud bani 6. (et) Palatini Co (MIT) IS Laurencii Pristaldus 7. Longus Symeon
hoc signum 8. Lapidis est illius temporis
1211
H
Az Árpád-kori vörsi kő (Somogy m.)
Bulkeszi emlék (v. Bács-Bodrog m.)
határkényszer: → nyomáskényszer
határkerülés: → határjárás
határkerülő: az a személy, aki jogtalan használattñl, dézsmálñ állatoktñl, tolvajoktñl védte a határ
megművelt részét. Községek tavasztñl őszig fogadtak határkerülőt, aki vigyázott, hogy a korai vetést,
zsendülő füvet le ne legeltessék, a gyümölcsösökben, szőlőkben a madarakat hessegette. Legnehezebb
dolga betakarìtáskor volt, amikor az érett gyümölcsöt, szőlőt, a mezőn összetakarìtott gabonát, veteményt
tolvajok, nagyobb állatok ellen kellett megvédenie. Ŕ Nagyobb települések, határrészek szerint több
határkerülőt fogadtak. Gyakori volt, hogy több gazda összeállt, és egymás mellett fekvő földjeikre közös
őrzőt fogadtak. Nagy uradalmak kukorica-, dinnye-, szőlőcsőszt tartottak. A határkerülő általában 50Ŕ60
év körüli, már nehéz munkát nem bìrñ, de jñ erőben levő szegényember volt. Dinnyecsősznek már csak az
elesett öregek mentek el.
Morvay Judit
határkönyv: → határjárás
határőrvidék: külön katonai igazgatású határmenti terület, melynek paraszti lakosságát jelentős
társadalmi kedvezmények biztosìtásával védelmi, határbiztosìtási és vámellenőrzési feladatok végzésére
kötelezték. A török hatalom hanyatlásával, az ország legjelentősebb területeinek visszafoglalása után a
török határ mentén közvetlenül a bécsi haditanácsnak alárendelve szervezték az első határőrvidékeket.
1735-től a MarosŔTisza vonalán megszüntették a határőrvidéket, s az újonnan felszabadìtott PancsovaŔ
OrsovaŔDuna vonalon szerveztek újat. A társadalmi kiváltságok megszűntével a marosiŔtiszai
határőrvidék közösségeiben ellenállás támadt, amely a csongrádi-békési magyarság szunnyadñ
forradalmi indulatait is felébresztette (Erdőhegy-Békésszentandrás, Hñdmezővásárhely). A korabeli mo.-i
határőrvidékek népe horvát, szerb, német és román volt. Később Erdélyben is létrehozták a határőrvidék
szervezetét a D-i és K-i Kárpátok területének székely és román népességéből. A székely székek lakosságát
már előzőleg is terhelték katonai kötelezettségek, ezért az osztrák katonai kormányzat szervezési
törekvéseivel szembeszálltak. Az ellenük kivezényelt katonai karhatalom támadásakor Madéfalvánál
1764-ben a siculicidiumban sokan életüket vesztették, majd a további erőszak elől nagy tömegben
Moldvába s később Bukovinába menekültek (→ bukovinai székelyek). A magyar rendi közvélemény,
miután a határőrvidéki területeket kivették a megyei és széki igazgatás szervezetéből s közvetlenül
Bécsből irányìtották, sohasem tudott megbékélni a határőrvidék kérdésében. A határőrvidékek
nemzetiségi lakossága közvetlenül osztrák irányìtás alatt állván, nem egy alkalommal a bécsi kamarilla
reakciñs politika bázisát támogatta az egykorú magyar szabadságtörekvésekkel és függetlenségi
mozgalommal szemben (Rákñczi-szabadságharc; 1848Ŕ49). A határőrvidékek területét a 19. sz. második
felében a megyeszervezetekbe osztották be.
Filep Antal
határrendezés: → birtokrendezés
1212
H
határrészek mondái: falvaink beépìtetlen területein a szántñföldek bizonyos darabjai, dűlői, a rétek,
legelők, de az erdős, homokos, mocsaras vagy sziklás részek is saját nevükön élnek a köznyelvben, és
változatos → helyi mondák húzzák alá jelentőségüket a néphagyományban. Ezek egy része → történeti
monda, a megfelelő határrészek területén épült elpusztult települések, várak múltját őrzi, régi birtokosaik
sorsára, cselekedeteire emlékeztet, itt zajlott csatákrñl, hős- és gaztettekről beszél. Sűrűn fordulnak elő a
mondák közt a szent királyok cselekedetei, a tatárjárás (→ tatár mondakör), a török hñdoltság (→ török
mondakör), a kuruckor (→ kuruc mondák), a → szabadságharc helyi epizñdjai és betyárokrñl szñlñ
elbeszélések (→ betyármondák). A határrészek mondáinak sorában hasonlñan jellegzetes a
természetmagyarázñ-aitiologikus jellegű, helyi tájalakulatokhoz fűződő regényes elbeszélések csoportja
(→ eredetmagyarázñ monda), mint pl. a → Csörsz-árka és általában az ördögárkok (→ Ördög-árok), a
→ Tordai-hasadék és a sziklába vésődött egyszerű vagy → fordìtott lábnyomok. A mondák sorában jñl
körülìrhatñ tìpusokat alkotnak a kővé válñ bűnösökről, ilyenek kővé vált tulajdonairñl, értékeiről,
valamint a miattuk elsüllyedt, tñba zuhant házakrñl, falvakrñl szñlñ mondák. Az utñbbiak főként tavak
vidékén elevenek, ìgy a Balatonnál, Fertőnél, valamint Erdélyben a Szent Anna-tñnál. Végül szép
számmal jelentkeznek a határrészek mondái közt → hiedelemmondák is. Bizonyos határrészek „nem
tiszták”, egyrészt mert nagy bűnök szìnterei, ahol → kìsértetek bolyonganak, mert testüket a néphit
szerint „a föld be nem veszi”. Ilyen az is, aki → hamis esküt tett. Hasonlñan határrészekhez kapcsolñdnak
az ún. tüzesember (→ lidércfény) tìpusairñl szñlñ mondák. Ide tartoznak egyes határrészekhez fűződő
kincsmonda (→ kincs) tìpusok is. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: Magyar népmonda tìpusok és tipikus
motìvumok (Ethn., 1922); Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923Ŕ26); Solymossy
Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1943).
Sándor István
határszabadulás: a → földközösségnek a határ használatát szabályozñ tevékenysége és a nyomásos

gazdálkodás fennállása idején az az időpont, amelytől kezdve a faluhatár vagy annak meghatározott része
bizonyos tilalom alñl felszabadul (réten a kaszálás, legelőn a kihajtás, ugaron és tarlñn a legeltetés
megkezdése, az erdőn a vágatás, a szőlőben a szüret kezdete és a böngészés). A határszabadulás időpontja
tehát a használat mñdja szerint változott, kihirdetése után kinek-kinek szabad volt az ugaron, a
betakarìtott szántñföldön, a szénabehordás után a réten legeltetni, az erdőben makkoltatni, a szőlőben és
a tarlñn szedegetni. A határszabadulás után az emberek vagy állatok által a be nem takarìtott termésben
vagy szénában okozott kárért nem járt kártérìtés. Ŕ Irod. Balogh István: Határhasználat
Hajdúböszörményben a XVIII. században (Ethn., 1954, 1955).
Balogh István
hátibőr: → kacagány
hátihaj: → hajviselet
hátikas: nagyméretű takarmányhordñ kosár, amelyet nem kötnek a hátra két hevederrel, mint a puttonyt
vagy a hátikosarat, hanem kávájára vagy füleire rövid kötelet, istrángot hurkolnak és azt egyik vállra
véve szállìtják. Előfordul, hogy botra, szerszámnyélre akasztják és úgy veszik föl. Nagyobb távolságra
nem használják. Általában a csűrből, a → szérűskertből visznek benne szénát, szalmát, pelyvát vagy
szecskát az istállñba. Több formai változata ismeretes. A Dunántúl Ny-i peremén ritka fonású,
különlegesen nagyméretű hátikas használatos, amely az alpesi és mediterrán kosárformákkal mutat
rokonságot. A Felföldön a puttonyhoz hasonlìthatñ, hátoldalán kávás, fületlen, alsñ harmadában öblösödő
forma volt ismeretes. Ennek űrtartalma elérte a 4Ŕ5 vékát is. Hántolatlan fűzfavesszőből és hasogatott
mogyorñfavesszőből készìtették. A hátikas eredeti formái a magyar nyelvterület más részein nem
ismeretesek. Az Alföld egyes részein (Közép-Tisza-vidék, Körösök vidéke) a két füllel készült, kerek,
lapos fenekű, fűzfavesszőből fonott kosarakat nevezték hátikasnak. Ezt füleinél fogva kézben is
szállìthatták, azonban inkább kötelet hurkoltak egyik fülére. A hátikas elnevezései között emlìtésre méltñ;
a szénáskas, szérűhátyi, szatyor, hátaló kosár, tót kas, német kosár, magyar kosár stb. Ŕ A nagyméretű hátikas
változatos formái ismertek az Alpok, Itália és a Balkán területén. Szñrványosan az É-i-Kárpátokban,
szlovák és lengyel falvakban is megtalálhatñ, de ott inkább vászonponyva használatos a takarmány
szállìtására. Feltűnő, hogy a kárpátukránok, az erdélyi magyarok és románok nem ismerik, nyilván a
takarmányozás eltérő rendszere következtében. Ŕ Irod. Scheuermeier, P.: Bauernwerk in Italien, der
italienischen und rätoromanischen Schweiz (IŔII., ErlenbachŔZürich, 1943); Szabñ Mátyás: A Körös és a
Berettyñ alsñfolyása vidékének rétgazdálkodása (Népr. Közl., 1957); Erdélyi Zoltán: A hátikosár (kézirat,
Bp., 1966); Marinov, V.: Land Transport fin Europe (København, 1973).
1213
H
Hátikas (Viszák, Vas m.)
Hátikas (Viszák, Vas m.)
hátikosár: → puttony nagyságú kosár, amelyet hátra erősìtenek, általában két pánttal, és hosszabb
távolságra szállìtanak benne gyümölcsöt, gombát, rőzsét stb. Űrtartalma 1Ŕ1/2 → véka lehet. Számos
formai változata ismeretes, amelyek egy-egy szűkebb tájon terjedtek el. Századunk első felében a
hátikosár a magyar nyelvterület É-i részén volt használatban, szñrványosan a Kárpátalján és Erdély É-i
tájain is feltűnt. A nyelvterület túlnyomñ részén tehát ismeretlen (Alföld, Dunántúl, Kisalföld).
Legelterjedtebb a puttonyhoz hasonlñ, hátoldalán lapos, félkörösen gömbölyű forma, amelyet a Bükk-
Mátra vidékén használnak. HontŔNñgrád területén a négyszögletes, finomabban munkált hátikosár
terjedt el. Torna, É-Borsod falvaiban a régebben málházáshoz is használatos lóháti kosár a gyakori.
Nagybánya, Dés vidékén, a Lápos-völgyben a lefelé szűkülő, alul csaknem csúcsos hátikosár-forma
ismeretes. Abaúj-Zemplén, Ung és Bereg területén a teljesen kör alakú, hántolatlan fűzfavesszőből fonott
hátikosárban szállìtanak. Ŕ A hátikosárat háziiparosok állìtották elő, akik általában mogyorñ-, vagy
hársfábñl hasìtott szalagokbñl (szijácsbñl) fonták. Egy-egy kosárfonñ központ több megyényi területet
látott el hátikosárral. Nevezetes központ volt Bernecebaráti, Újbánya, Selmecbánya. A hátikosár az
utñbbi 70Ŕ80 év során fokozatosan terjedt, elsősorban a → batyu, ill. a puttony rovására. Abaújban,
Zemplénben nem pántokkal, hanem lepedőbe kötve veszik a hátukra. Főleg nők cipekednek vele, a
férfiak ritkán. A hátikosár igen változatos formái ismeretesek a Pireneusokban, az Alpokban (főleg svájci
és francia területen), valamint Hessenben. Szűkebb kárpáti környezetünkben elsősorban a szlovákiai
bányavidékeken találhatñ meg. A kárpátukránok csak Beregben, Ugocsában ismerik, és nevét a
magyarbñl kölcsönözték, akárcsak az erdélyi románok, akiknél igen szñrványosan tűnik fel a hátikosár. A
lengyeleknél ritkán fordul elő, a balkáni népeknél viszont több formája ismeretes és elég elterjedtnek
látszik. Ŕ Hazai történetére vet fényt a 14. sz.-ban keletkezett Képes Krñnika egyik miniatúrája, amelyen
egy hátikosárat cipelő alakot láthatunk. Némely formai változata eredetileg a bányászathoz kapcsolñdott.
Feltehető, hogy a középkori magyar bányákban már használatos volt ez a szállìtñeszköz, és terjesztéséhez
német eredetű bányászaink is hozzájárultak. Más változatai a halászcsikász életformához tartoztak. Ŕ
Irod. Gunda Béla: Földrajzi zsebkönyv (Bp., 1940); Gunda Béla: Ludový transport v Ţakarovciach
(Slovenský Národopis, 1956); Gandert, A.: Tragkörbe in Hessen (Kassel, 1963); Erdélyi Zoltán: A
hátikosár (Kézirat, Bp., 1966).
1214
H
Asszonyok hátikosárral a nagybányai vásáron (v. Szatmár m.)
hátitarisznya: vászonbñl, gyapjúszőttesből vagy szűrposztñbñl készült zsákocska, amelyet háton

hordanak. Mindkét végén sarkaihoz varrott két hosszú kötél segìtségével kötik föl. Köteleit a mell fölött
összecsomñzzák. A vászonbñl készìtett hátitarisznyának nincs felhajtñ fedele, amely eltakarná a
hátitarisznya „száját”, és korcba fűzött zsineggel se szokták összehúzni a nyìlását, mint egyes
tarisznyákét. Fehér kendervászonbñl és pamutos, szőtt csìkokkal vagy hìmzéssel dìszìtett hátitarisznyát a
magyar nyelvterület É-i részén, az Ipoly és a Sajñ közötti falvakban találunk. Szñrványosan Abaújban,
Beregben, ill. a Duna mellett is felbukkan (Bogyiszlñ, Tolna m.), de a nyelvterület túlnyomñ részén
ismeretlen. Főként asszonyok hordják, de a távoli munkahelyeken dolgozñ favágñk, szénégetők,
bányászok is hátitarisznyában viszik magukkal élelmüket. A nñgrádi és Mátra környéki magyarok
négylábú tarisznya, lábas-tarisznya, a dìszesebb előállìtású változatot búcsús tarisznya, szentkútyi tarisznya,
cifra tarisznya néven ismerik. Dìsztelen, fehér hátitarisznyában viszik a mezőre az élelmet, piros szőtt
sávosat vesznek a hátukra, ha vásárba, városba indulnak, cifrán hìmzett, rozmaringgal, rñzsával dìszìtett
pamutvászon hátitarisznyában viszik a lakodalomba, a gyermekágyas asszonyhoz a kalácsot és a búcsúba
az élelmüket. Gyapjúszőttes hátitarisznya csak elzárt székely vagy csángñ falvakban (Gyimes) találhatñ.
Szűrposztñbñl készült hátitarisznyát a Kárpátok magashegyi övezeteiben minden szomszéd nép használt.
Különösen a pásztorok, juhászok kedvelték. A hátitarisznya hozzá tartozik a Felső-Garam vidéki szlovák
pásztorok viseletéhez. Ismeretes a Tátra-alji lengyel (gorál) pásztoroknál, kárpátukrán huculoknál, egyes
román táji csoportok körében, de nyomon követhető a Balkánon is. A bolgárok is ismerik. Bizonyos, hogy
a tárgy terjedésében a vlach pásztormigráciñnak jelentős szerepe volt. A vászonbñl készìtett
hátitarisznyának és a fedeles, gyapjú hátitarisznyának viszont nem tisztázott az eredete. Ŕ Irod. Bednárik
Rudolf: Èasopis Muzeálnej Slovenskej Splocnosti (XLI, Martin, 1950); Gunda, Béla: Ludový transport v
Ţakarovciach (Slovenaký Národopis, 1955); Kopczyðska-Jaworska, B.: Land Transport in Europe
(København, 1973).
hátizsák: durva, házilag szőtt kendervászonbñl készìtett zsák, amelynek szájnyìlását rendszerint korcba
fűzött zsineggel kötik be, és két rövid, vállra vett pánt segìtségével viszik a háton. Anyagát befestik zöld,
barna, sötétkék vagy fekete szìnűre. Ilyen hátizsákban vitték magukkal egész heti élelmüket a favágñk,
szénégetők, a falutñl távoli munkahelyen dolgozñk, kubikosok, barakkokban élő gyári munkások,
bányászok. A 19. sz. második felében már igen elterjedt volt a Felföldön; az Alföld némely táján csak a
világháborúk után jelent meg. Erdélyben szintén általánosan elterjedt teherhordñ eszköze az utazñ, távoli
munkahelyeken dolgozñ munkásoknak. Kialakulása a vászon → hátitarisznyára vezethető vissza, de az
sem lehetetlen, hogy a középkori ércbányákban az érc kihordására szolgálñ bőrzsák, a bandi szolgált
mintául. Legújabb kori jelentőségét a nagyarányú mezőgazdasági és ipari munkásemigráciñ adja meg
Mo.-on és a szomszéd országokban (Szlovákia, Románia) is. Ŕ Irod. Gunda Béla: Ludový transport v
Ţakarovciach (Slovenský Národopis, 1955); Kñs Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest,
1968).
hátravágñ, csizmadiás, hátrahányó, keresztező: a → népies műtáncok jellegzetes motìvuma, amelynek

folklorizált változatai a paraszttáncokban is ismeretesek („hátravágñs egyezve”, „hátravágás kettőzve”).
Ŕ Irod. Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctudományi Tanulm., 1959Ŕ60, Bp.,
1960).
1215
H
Hátravágñ táncìrása
Pesovár Ferenc
hátravető: 1. a főkötő fölé borulñ gyir (fátyol), időseknél gyolcs → fejkendő. Hossza 2 m, szélessége 50Ŕ60
cm. Úgy tették a fejre, hogy fele előre, fele hátra borult. A kendő széléit kétoldalt felhajtották, majd az
előre borult részét ìgy hátravetették és a bajhoz tűzték. Az Ormánság jellegzetes ünnepi viselete volt a
múlt század végéig. (→ pacsa) Ŕ Irod. Kiss Géza: Ormánság (Bp., 1937). Ŕ 2. hátravető vagy átalvető a
neve az → alföldi cifraszűrökre és a → bihari cifraszűrökre jellemző, a → bakonyi cifraszűrnél is
előfordulñ dìszìtésnek. Gombkötő készìtette több ágú zsinñr vagy szìj a szűr elején, amelyet a fejen át
hátradobnak, s ott csüng. Az ugyancsak gombkötő készìtette → összeakasztñhoz tartozott. A matyñk
átvető zsinñrja 6Ŕ9 ágú is lehetett. Ŕ Irod. Györffy István: Magyar népi hìmzések. I. A cifraszűr (Bp.,
1930); Györffy István: A matyñ népviselet (Bp., 1956).
Andrásfalvy BertalanŔGáborján Alice
hátrend: → szénarend
hátsñ sarok: → munkasarok
Hátszeg-vidék: hegyi medence tájneve D-Erdélyben, az egykori Hunyad megyében, a Sztrigy folyñ és a
Nagypatak völgyében, Hátszeg városa környékén. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után megjelent
(10Ŕ11. sz.), azonban a 16Ŕ17. sz. háborúi idején majdnem teljesen elpusztult. Ma nagyobb részt román
lakosságú. (→ még: Hunyad megyei magyarok)
Kósa László
Hátulsñ pár előre fuss!: → fogñ
Hatvani professzor: történeti személy, Hatvani István (1718Ŕ1786) debreceni tanár, ref. lelkész, orvos és
természetbúvár, „a magyar Faust”. Fizikai-kémiai kìsérletei tették különlegessé ilyesmihez nem szokott
kortársai szemében, s hozták kapcsolatba az „ördöggel cimborálñ” középkori vándordiákok, →
garabonciások s még inkább a bölcsek kövét kereső, aranycsinálással kìsérletező alkimisták, tudñsok,
doktorok reneszánsz kori tìpusával. Alakja köré tanìtványai, a debreceni kollégium diákjai eredetileg
csipkelődve, humorral és babonaellenes éllel csoportosìtották a közszájon forgñ, régi korok bűbájosainak
történetéből kölcsönzött mondákat; utñbb ezek a nép ajkán eredeti borzongatñ hangulatukat nyerik
vissza, s Hatvani professzor alakját Ŕ mint az alvilág szellemeinek parancsolñ boszorkánymestert Ŕ
rögzìtik a hagyományban. Előadják, mint szerezte meg Ŕ Bázelben elsajátìtott tudományával Ŕ a
nagypéntek éjjelén megidézett kìgyñ torkábñl a fekete könyvet, amely az ördögök urává tette; mint
vendégelte meg Ŕ aprñ Csapñ utcai házábñl palotát varázsolva ez alkalomra Ŕ a debreceni főbìrñt és a
város egész úri társaságát, mégpedig a török császár udvarábñl titkos mestersége útján elcsent ételekkel;
mint varázsolt vizet a Fehér-szállñ tánctermének padlñjára, hogy a szoknyájukat kapkodñ asszonyoknak
bebizonyìtsa, hogy bizonyos esetekben tisztességes asszonyoknak is pirulniuk kell stb. Diákjai előtt sikerül
lelepleznie a gonoszt, aki éjszakánként Hatvani professzor alakját ölti magára, úgy tart nekik zagyva
előadást, mìgnem lñlábának nyoma elárulja, a diákok éneke el nem űzi. Nem mentheti meg azonban
Füzesit, aki ellopja Hatvani professzor fekete könyvét, s maga is megprñbálja az ördögök megidézését, de
balsikerrel. Halála ñráján végül a szobájában repkedő két galamb közül a fehér széttépi a feketét, s mire
zajuk elül, Hatvani professzornak hűlt helye. E mondák népszerűsìtéséhez nagyban hozzájárult Jñkai
Mñr ismertetője, majd Hatvani professzor volt tanìtványának, Kazinczy Sámuelnek gyűjteménye.
Hasonlñ történetek éltek Erdélyben, az egykori Udvarhely megyében Kolumbán Jñzsefről. (→ még:
tudñs) Ŕ Irod. Jñkai Mñr: A magyar Faust (Kisfaludy-Társaság Évlapjai, 1870Ŕ1871); Kazinczy Sámuel:
H. I. (Vasárnapi Újság, 1874); Dömötör Sándor: A keményfalvi pap (Ethn., 1929); Ortutay Gyula: Die
Faustsage in Ungarn. Volksüberlieferung (Festschrift für Kurt Ranke, Göttingen, 1968).
1216
H
Hatvani István
Sándor István
hattyúleányok, az aranyköles: → tündérmese. Cselekménye: szegény ember három fia egymás után
ugyanannál az ősz öreg embernél szolgál. Egy-egy véka búzát kell elvetniük rossz földbe. Csak a
harmadik fiú vállalkozik rá. Aranykalászt terem. Változatokban a feladat: megőrizni az aranybúzát,
aranykölest. Madár (hollñ, varjú, harkály) ellop egy kalászt, a legkisebb fiú utána ered. Tűznél melegedő
ñriást talál, aki magához veszi. Házasodni akar. Az ñriás (a fiú anyja, keresztanyja, fogadott anyja)
tanácsára egy tñhoz megy, ahova három hattyú (galamb) érkezik, tollruhájukat leveszik, szép leányokká
válnak és fürdenek. A fiú a legkisebbik ruháját ellopja, az nem tud visszaváltozni, a felesége lesz. A legény
a hattyúruhát elrejti. Lakodalmán (vagy később) a fiú anyjának segìtségével a lány visszaszerzi
tollruháját, hattyúvá (galambbá) változik és elrepül. A fiú üzenetet kap tőle, hogy hol találja meg (Fekete
Gyász országában, Juhara városában, Kurom-Büzöm tartományban stb.). Útnak indul, természetfeletti
lények (állatok királya, sánta varjú, Nap-hold-szél anyja stb.), varázseszközök Ŕ ide gyakran beékelődik a
→ civakodñ ördögfiak (AaTh 518) mesetìpus Ŕ segìtségével feltalálja kedvesét (Tündér Ilonát, Tündér
Erzsébetet, Tündér Rñzsát stb.). AaTh 400*. „Az ember, aki elveszett feleségét keresi” (→ Árgirus), az
AaTh 400 tìpussal rokon mese. Berze Nagy János katalñgusában a „Hattyúnő”, a készülő Magyar
Népmese Katalñgusban „az aranyköles” cìmszñ alatt szerepel. Thompson katalñgusában a jele 400*, és
mindössze litván változatairñl tesz emlìtést, ami azt mutatja, hogy nem tekintette önállñ tìpusnak, és az
ide tartozñ szövegeket a rokon 400-as tìpusba sorolta. A hattyúleányok története epizñdként szerepel még
az AaTh 313 és 465/A tìpusokban is. Az eltűnt hattyúleányt kereső hőst a leány anyja nehéz prñbáknak
veti alá a 313 tìpusban (→ Rñzsa és Ibolya). A mesetìpus a világ szinte minden táján népszerű (MI: D.
361.1.), keleti népmesegyűjteményekben (Mesefolyamok ñceánja, Ezeregyéj stb.), hősmondákban (Edda)
is megtalálhatñ. A hattyúleánybñl lett feleség, aki tollruháját visszaszerezve elrepül és otthagyja családját,
mondaként is él pl. Görögországban. A burjátoknál → eredetmagyarázñ monda, a hattyúk fekete
lábának eredetét magyarázza (az elrepülő anya után kap kormos kezű lánya). A magyar meseanyagban a
hattyúleányok tìpusnak csaknem negyven változata van: egyike legismertebb és legnépszerűbb
meséinknek (→ még: Mirkñ királyfi). Ŕ Irod. Arany Lászlñ: Magyar népmesegyűjtemény (Bp., 1911);
Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar parasztmesék (II., Bp., 1956); Bözödi György: Az eszös gyermök
(Bukarest, 1958); Nagy Olga: A három táltos varjú (Kolozsvár, 1958); Dégh Linda: Kakasdi népmesék
(UMNGy IX., Bp., 1960).
Nagy Ilona
Hausegger Jñzsef (Selmecbánya, 1700ŔTravancor, India, 1765): jezsuita hittérìtő és néprajzi gyűjtő.
Bécsben végezte az egy.-et 1719Ŕ22 között. 1722-ben Lőcsén, 1723-ban Pozsonyban, 1724-ben Győrben,
1725-ben Ungváron, majd Sárospatakon tanìtott. 1730-ban szentelték pappá a sárospataki rendházban.
Ebben az évben indult indiai missziñba. Elő-Indiában, a Malabár-parton térìtett. 1732-től 1752-ig
érkeztek levelei. További sorsárñl nem tudunk. Levelei értékes néprajzi források a Malabár-part
lakñinak életéről, vallásárñl. Ŕ F. m. Levelei (a Der neue Welt Bote c. jezsuita kiadványsorozatban jelentek
meg, Grazban. Magyar nyelvű válogatást közölt belőlük Pinzger Ferenc: Magasztos eszmék útján, Bp.,
1931).
Sárkány Mihály
Havasalföld: → Havaselve
havasbìrñ: → elöljárñság
1217
H
Havaselve, Havasalföld: Románia nagytájai, Muntenia és Oltenia magyar neve, a D-Kárpátok és a Duna
közötti terület. A népvándorláskor különféle népek szállásterülete, birtokosai gyakran változtak. A 11Ŕ
13. sz.-ban besenyők, uzok, kunok birtokolták, ekkor jelent meg itt nagyobb tömegben a románság is. A
középkori magyar királyság a 11Ŕ12. sz.-ban vonta érdekkörébe a Kárpátok, az Olt és a Duna közti
területet, a Szörényi bánságot (→ Szörénység, Kisoláhország, Olténia). A hűbéres területre magyar
telepesek is költöztek, akik a Zsil fölső és középső folyása mellett, valamint a későbbi Mehedinti megye É-i
részén telepedtek le, és az Erdélybe vezető szorosokat védték. A másik nagyobb, a középkorban részben
magyarlakta vidék a Székelyföldtől D-re, a Kárpátokon túl eső dombvidék, a későbbi román Secueni m.
volt. Erre a területre valñszìnűleg a Barcaság és a Székelyföld végleges benépesülése után (13. sz. eleje)
költöztek védelmi céllal magyarok, de mindkét területen asszimilálñdtak, amint a havaselvei román
vajdák és a magyar királyság hűbéri kapcsolata meglazult (15. sz.). Emléküket ma az ìrásos
feljegyzéseken kìvül a helynevek őrzik. A mai havaselvei magyarság újabb kori eredetű, nagyrészt székely
származású, és 19Ŕ20. sz.-i kivándorlással hagyta el hazáját. Többségében Bukarestben, jelentős számmal
más nagyvárosokban (Piteºti, Ploieºti, Galati, Brãila, Craiova, Azuga stb.) él. Havaselve neve a régi
magyar tájszemléletet őrzi, akár a Havasalföld. Eredetileg Havasokon túli, Havasok előtti területet, ill. a
Havasok alföldjét jelentette. Ma mindkettőt egyre ritkábban használják. Ŕ Irod. Ürmösi Sándor:
Elbujdosott magyarok Oláhországban (Kolozsvár, 1844); Dávid GyörgyŔNagy Zoltán: Magyarok a
Kárpátokon túl (Kolozsvár, 1935); Lükő Gábor: Havaselve és Moldva népei a XŔXII. században (Ethn.,
1935); Oberding Jñzsef György: Az ñromániai magyarság (Pécs, 1940); Mikecs Lászlñ: Csángñk (Bp.,
1941).
havasi kürt: → kürt
Kósa László
havasi legelő: a tengerszint felett 800 m-nél magasabban fekvő gyepes terület, jñ minőségű, a
tejelválasztásra kedvező hatású füvet termő legelő. A magas hegyvidéki állattartás nyári legelőzñnája. A
völgyi településekből ide hajtják fel tavasztñl őszig legelni az állatokat. (→ még: havasi pásztorkodás)
Havasi rét és kaszálñ tanyával (Gyimesközéplok, v. Csìk m.)
Török Katalin
havasi pásztorkodás: 1. a magas hegyvidékek füves térségein folytatott legeltető állattartás és az ahhoz
kapcsolñdñ pásztorélet általában. A mérsékelt égöv alatti hegyvidékeken Eurázsia-szerte a füves
területeket az év bizonyos szakaszaiban legelőként használják, s azokon kiterjedt pásztorkodñ állattartás
folyik. A havasi legelők felhasználásának mñdja, mértéke természetesen az adott gazdálkodási
rendszerektől függően változatos, vagyis a havasi pásztorkodás gyűjtőfogalmába hasonlñ földrajzi
viszonyok között folytatott különböző tartásmñdok közös részei tartoznak. Közép- és Belső-Ázsia
magashegyi legelőit pl. nomád állattartñk keresik fel rendszeresen nyájaikkal egyes évszakokban; ez
esetben a havasi pásztorkodás egy nomád gazdálkodás része. A Pireneusi-, Appennin- és Balkán-félsziget,
valamint a Déli-Kárpátok és részben az Alpok hegyi legelőin nyaranta a → transhumance keretében
tartották a nyájakat. A Déli-Kárpátokban a nyári időszakban s havasi → esztenákon egyforma
pásztorkodás folyt, függetlenül attñl, hogy ugyanazon nyájak télre sìkvidéki legelőkre kerültek-e, vagy a
falvakban, istállñban, takarmányozással teleltették azokat, vagyis félrideg tartásrendszerben. A havasi
pásztorkodás megjelölés tehát, bár e tágabb éttelemben nem tudományos pontosságú, nem terminus
technicus értékű, használata a maga helyén mégis elfogadhatñ, mert az azonos földrajzi formáciñk a
legeltető állattartás és kapcsolatos életformák jellegére, azok eltérő rendszerei mellett is a termelőerők
viszonylagosan alacsony volta miatt erősen rányomták közös vonásaikat. Ŕ 2. Az állattartás egy
meghatározott formája, rendszere. A havasi pásztorkodás megjelölés a magyar szakirodalomban
gyakrabban meghatározottabb értelemben, az eurñpai hegyvidékek legelterjedtebb
állattartásrendszerének megnevezésére, az Alpwirtschaft (alpesi gazdálkodás) szinonìmájaként
használatos. Voltaképpen a hegyvidékek, havasalji települések havasi legelőkön folytatott
szálláspásztorkodása, amely az állatok téli istállñzñ-takarmányozñ tartásával kapcsolñdik. Az
1218
H
Alpwirtschaft-jellegű havasi pásztorkodást letelepült s többnyire paraszti komplex gazdálkodást űző

népesség folytatja, s már ezért is élesen megkülönböztetendő a legeltető gazdálkodás másik nagy
szisztémájátñl, a → nomadizmustñl. De különbözik a transhumance-tñl is, mert annál Ŕ bár az állatok
tulajdonosai szintén megtelepült életmñdot folytatnak Ŕ a nyájakat egész évben legelőn tartják, s a vándor
nyájgazdaság technikai szempontbñl egész évben az anyagazdaságok üzemszervezetén kìvül, attñl
térbelileg is függetlenül funkcionál. Az Alpwirtschaft-jellegű havasi pásztorkodás rendszerének fő
ismérvei közé tartozik, hogy a paraszti vagy más komplex agrárgazdaságok keretei és személyzete közül
ideiglenes (évszaki) jelleggel kiválik, s attñl térbelileg is elszakìtottan jön létre és működik a havasi
szállásgazdaság. Munkaszervezetileg is bizonyos mértékig önállñ egység, s e szállásgazdaság az idény
végeztével felbomlik, s elemei ismét közvetlenebbül beleépülnek az anyagazdaságba és háztartásba,
amelyből kivált, s amelynek üzemgazdasági tekintetben természetesen mindvégig szerves része volt. A
havasi szálláspásztorkodáshoz rendszerint pásztori tejgazdaság társul: a szálláson a tejet különböző
termékekké (→ sajt, → túrñ, → zsendice) fel is dolgozzák. A havasi pásztorkodás az Alpokban elsősorban
a szarvasmarha-, a Kárpátokban a juhtartáshoz kapcsolñdik, de mindkét hegyvidéken lovakat is
nyaraltatnak havasokon. A legmagasabban fekvő, aprñ füves, köves és vìzben szegényebb havasokra
mindig juhok kerülnek. A tejgazdaság az Alpokban (Sennwirtschaft) jellemzően a tehéntej, a Kárpátokban
(esztenák) a juhtej nyerésére és értékesìtésére alapozott. Skandináviában is (seter-ek) a
szarvasmarhatartás az általánosabb, bár a juh és kecske sem hiányzik. Ŕ Az Alpwirtschaft-jellegű havasi
pásztorkodásban a tejgazdaság központi jelentősége kifejeződik mind a szállásgazdaság épìtményeiben és
felszerelésében, mind a szállásgazdaság munkacsoportjának szervezeti felépìtésében, a havasi
pásztorkodás számos más részletében is. A szállásgazdaság központi épìtménye (Kárpátok: esztenaház;
román stînã; Alpok: Sennhütte) a tejtermékek készìtésére és tárolására szolgál; a pásztorgazdaság
(Kárpátok: esztena, salaš; Alpok: Alm, Alp) feje egyszemélyben a főpásztor és a sajtkészìtő (Kárpátokban:
→ bacsñ, baca, Alpokban: Senn). Ŕ A paraszti kisüzemek általában állataikat közös nyájakban egyesìtve
szervezték meg a havasi pásztorlást, közös esztenákat létesìtettek, ami ismét egy sor hasonlñ vonást
eredményezett a különböző eurñpai havasi pásztorkodásokban (pl. a tejtermékek elosztásának hasonlñ
rendszerei). Bár kisebb mértékben Ŕ és főleg állattartás-túlsúlyú parasztgazdaságok Ŕ egyéni, privát
havasi pásztorkodást is űztek, egyénileg létesìtettek havasi szállást; az ilyeneken gyakoribb, hogy többféle
tejelő- és nem tejelő állatfajt, a család állatállományát együtt tartják (pl. szarvasmarha, juh és kecske
tejét együtt dolgozzák fel, s a családi gazdaság nem tejelő állatait is a havasi legelőn tartják). Az Alpok
egyes vidékein, a Déli-Kárpátokban, többfelé Skandináviában olykor a családok nagy része kiköltözött
nyárra a havasra, a ott havasi pásztorkodást folytatott. Az Alpokban találhatñk havasi szállásfalvak
templommal, iskolával, más közintézményekkel felszerelve, a völgyi falu ikerpárjaként valñságos időszaki
falvak. Ŕ A havasi pásztorkodás számottevő térhñdìtására, kibontakozására Eurñpában az agrárgazdaság
fejlődésével, sőt nem agrár fogyasztñréteg kialakulásával szoros kapcsolatban került sor. Legkorábban és
legnagyobb mértékben ott, ahol Ŕ a természeti adottságokon túlmenően Ŕ a településhálñzat, a
népsűrűség, a gazdaság általános fejlődése és közeli fogyasztñpiacok (városfejlődés) szükségessé tették.
Keletkezésének a nomadizmussal vagy transhumance-szal valñ kapcsolatba hozása nem igazolhatñ.
Eredetének őstörténeti időszakokba valñ visszavezetése valñszìnűtlen. Létrejöttének gazdasági tényezői
Eurñpában is a helyhez kötött, komplex agrárgazdaság sokirányú fejlődéséből, üzemszervezeti
formájábñl és mechanizmusábñl magyarázandñk. Másodlagos és voltaképpen helyi formáciñ, amely
azonban nagy területeken és sok évszázadon át gazdaságilag jelentős. A havasi pásztorkodás keretében
készìtett tejtermékek fejlett volta, mind az Alpok vidéki, mind a kárpáti sajtkészìtés korai magas szintje Ŕ
a Kárpátokba délről vlach pásztorok által közvetìtetten Ŕ antik mediterrán magaskultúrákbñl átvett,
őrzött technikán nyugszik, ill. abban gyökerezik. Az alpesi sajtkészìtés kibontakoztatásában nagy
szerepet játszottak a középkorban a kolostor-gazdaságok is; a paraszti gyakorlat, tapasztalat sokat
javìtott rajta, mìg az állami és ipari támogatás végül tudományos alapokra helyezte. A
szarvasmarhatartás nagy túlsúlya az Alpokban másodlagos; a juhok havasi tartásának jelentős
megszorìtása a 16. sz.-ra datálhatñ. Ŕ Irod. Frödin: Zentraleuropas Alpwirtschaft (Oslo, 1940); Weiss,
Richard: Das Alpwesen Graubündens (Zürich, 1941); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa.
Ethnologische Studien (szerk. Földes, Lászlñ Bp., 1961); Jacobeit, Wolfgang: Schafhaltung und Schäfer in
Zentraleuropa (Berlin, 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes Lászlñ, Bp., 1969).
Földes László
havasi telepìtvény: → székelyföldi telepìtvény
havi béres, havi legény: → hñnapos
ház: lakásra, emberi tartñzkodásra emelt állandñ jellegű épület. A ház szñval jelölte népünk az ország
jelentős részén a lakóépületek lakñszobáit is. Így ismertek kis-, nagy-, első-, hátulsó-ház összetételű
1219
H
kifejezések. A ház finnugor kori szava nyelvünknek. Oklevelesen 1195 körülről ismert lakñhely
értelemben. 1256 ñta pedig lakñház, épület a jelentése, 1395 ñta pedig → szoba jelentéstartalma
mutathatñ ki. A ház tárgytörténeti kialakulását még nem tudjuk pontosan végig követni. Feltételezhető,
hogy eredetileg favázas fakéreg-, bőr-, földborìtású kunyhñszerű épìtményt értettek rajta. Tökéletesedése
belső fejlődése révén is jelentősen előrehaladt, hiszen a ház legfontosabb alapelemeinek nevét szintén
nagyon korai időszakra visszavezethetjük (fal, haj, ajtó stb.). A történeti, régészeti kutatások alapján
valñszìnűnek kell tartanunk, hogy a magyarság a honfoglalást megelőzően már használt szilárd, állandñ
lakñépületeket, házakat. Erre vallanak többek között a SZU eurñpai részének déli övezetében feltárt, a
magyar néppel is kapcsolatba hozott, ún. szaltvomajácki kultúra leletei. Ezt a feltevést erősìtik meg a 10Ŕ
13. sz. közötti magyar középkori településfeltárások, amelyekből az egykorú K-Eurñpára jellemző
kemencés lakñházak egész sorát tárták fel (→ keleti háztìpus). Erre vallanak a legújabban megismert
korai magyar erődìtmények, amelyekből számos szilárd Ŕ állandñ jellegű tartñs épìtőtechnikai megoldás
került napfényre. (Gerendavázas fal, égetett agyagtömbökből emelt fal stb.) A lakñhelyiségek ház
megjelölése parasztságunk nagy részénél általános, bár mindenütt ismert szinonìmája a szoba is, melyet
nem használtak régebben, de napjaink felé haladva egyre divatosabbá vált. A ház szñ használatának
háttérbe szorulását összefüggésbe lehet hozni későközépkori lakáskultúránk alakulásával, nevezetesen a
→ középmagyar háztìpushoz fűződő kapcsolatok elmélyülésével, részben pedig a társadalmi rétegzettség
nyelvi-kulturális hatásával. Ŕ A ház épìtésének, használatának néprajzi, történeti vizsgálata a
néprajztudomány egész történetét végig kìsérte, a népi épìtkezés kutatása számos jelentős eredménnyel,
tanulsággal gazdagìtotta mind a hazai, mind az egyetemes tudományt. (→ még: ablak, → ajtñ, →
háztìpus, → házvidék, → kémény, → tüzelőberendezés, → északi háztìpus, → nyugati háztìpus) Ŕ Irod.
Bátky Zsigmond: Épìtkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43).
Filep Antal
hazai leányasszony: a → menyasszony szokásos megnevezése Erdélyben, főleg a → székelyek körében. Az

elnevezés a → bukovinai székelyek nyelvében is megőrződött. Ŕ Irod. Balogh Ödön: Néprajzi jegyzetek a
csügési magyarokrñl (Erdélyi Múzeum, 1942); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a
bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).
Györgyi Erzsébet
Hazai Nem-magyarajkú Népköltészet Tára: a Kisfaludy Társaság kiadásában megjelent könyvsorozat,

amely a történeti Mo. nemzetiségeinek népköltészetét kìvánta megismertetni a magyar olvasñkkal. Három
kötete jelent meg: Tót népdalok (Fordìtotta Szeberényi Lajos, Lehñczky Tivadar és Törzs Kálmán, Pest,
1866); Magyar–orosz népdalok (Fordìtotta Fincicky Mihály, Pest, 1870); Román népdalok (Fordìtotta
Ember György, Grozescu Julián és Vulcanu Jñzsef, Bp., 1877).
Kósa László
hazai tánca: a bukovinai székelyeknél a → paptánc. Esküvő után e templom előtt a „hazai”, vagyis a
menyasszony táncol a vőlegénnyel, s velük együtt a násznép is. A szokás alkalmával tkp. három tánc
kapcsolñdik egymáshoz: a csárdásbñl és forgñlépésekből állñ hazai tánca, a magyaros és a → silladri. Ŕ
Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., AŔB., Bp., 1965Ŕ56).
Maácz László
hazajárñ lélek: → visszajárñ halott
házalñdal, házalónóta: az → árusdal válfaja; a falvakat járñ mesteremberek vagy vándor kiskereskedők
áruinak eladását szolgálñ alkalmi dal. Dallammal adják elő a költőiséget nélkülöző szöveget, amelynek az
eladandñ árura valñ figyelemfelhìvás a célja. A 17. sz.-tñl van adatunk az áruknak ilyen eladására, a 18.
sz.-tñl pedig folyamatosan nyomon kìsérhető. Ismert és elterjedt volt az egész országban, gyűjtésük az
utñbbi évtizedben indult meg az MTA Népzenekutatñ Csoportjában. A kìnált használati cikkek szerint
specializálñdtak és különböztek a házalñdal szövegek (pl. Fehérvárra járok, Csñrfaluba hálok, Palotán
lakásom, Inotán kiáltom: Fejér edényeket!). Olykor népdalokat alakìtottak át, mint pl. a várpalotai
meszesek (Sűrű csillagos az ég, Meszet vegyenek! Majd eszedbe jutok még, Sokat vegyenek! Mert már
akkor későn lesz, Ha a kocsim üres lesz, Meszet!...). Sok házalñdal mint gyermekdal hallhatñ ma is,
amikor a házalñdal eredeti funkciñja megszűnt, pl. Házunk előtt gyalogút, / Arra jár a drñtostñt; /
Kiabál: vegyenek / Gyolcsot s más egyebet, / Mert a füstös konyhára / több kell, mint a tisztára. / Kicsalñ,
becsalñ, / Gyűszű, ollñ, mángorlñ, / Reszelő, meszelő, / Rántñlábas, serpenyő, / Hát a kávépörkölő? /
1220
H
Kiskanál, nagykanál / Ragyog a konyha falán. (→ még: kofadal, → vásári kikiáltás) Ŕ Irod. Kerényi
György: Egy XX. századi dallam életrajza (Ethn., 1968); A parasztdaltñl a munkásdalig (Bp., 1968);
Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (IŔII. Bp., 1970).
Katona ImreŔSzemerkényi Ágnes
házalñ kereskedő: gyalog vagy szekéren falurñl falura járñ ember, aki különféle mezőgazdasági vagy
ipari termékeket árusìt. A házalñ kereskedőnek több tìpusa van. Nem vehető teljes mértékben házalñ
kereskedőnek, aki különféle, saját maga termelte vagy termesztette árucikkekkel jár árusìtani
megszokott piacaira vagy vásáraira (pl. meszes, sáfrányos, fazekas stb.), mert bármily hosszú utat tesz is
meg, vásározñ, ill. piacolñ. Azok se voltak házalñ kereskedők, akik áruikat a piacokon, vásárokon részben
vagy egészben cserébe adták el, és a hazavitt anyagokat otthon részben tovább értékesìtették (pl. felvidéki
szlovák vándorárusok, akik különböző áruikat Ŕ vas, gyolcs stb. Ŕ az alföldi vásárokon búzára,
szalonnára stb. cserélték). Ugyanez vonatkozik azokra is, akik nem saját termelvényeiket,
készìtményeiket hordták a különféle piacokra, vásárokra, sőt az olyanokra is, akik áruik egészét vagy
többségét útközben, a különböző településeken, esetleg piac vagy vásár kizárásával eladták vagy
elcserélték. Ŕ Az igazi házalñ kereskedő az olyan, aki különböző vett vagy cserélt áruval esetleg lakhelyén
(nagyobb városban), de inkább onnan rendszeresen eljárva, nem piacokon és vásárokon, hanem
településről településre és ott házrñl házra járva árusìtott vagy cserélt árucikkeket. Külön csoportjuk volt
a gyñgyszerárus, valamint a kimondottan csereüzletet kötő rongyszedő, tollas, bőrös, edényes házalñ
kereskedőnek. Az összeszedett rongyért, tollért, ill. bőrért leginkább edényt vagy üveget adtak cserébe. A
házalñ kereskedők nagy része zsidñ volt (rongyoszsidó, tollaszsidó, bőröszsidó stb.), újabban cigányok is
foglalkoznak házalással. A cigányok inkább szőnyeggel, edénnyel házalnak. A vándoriparosok között is
sok volt a házalñ kereskedő, mert munkájukat sokszor nem pénzért, hanem valamilyen élelmiszerért,
termékért végezték, és azt összegyűjtve eladták. Jellegzetes házalñ kereskedők voltak a főleg felföldi
szlovákokbñl kikerülő fűszeresek, sáfrányosok, olajkárok, csipkések, gyolcsosok, vasárusok, könyvesek
stb. Mo.-i vagy Mo.-rñl kiindulñ házalñ kereskedők felkeresték a környező országokat is. Emléküket az
orosz nyelv „vengerec” szava is őrzi. A házalñ kereskedők sajátos alakjai voltak a bosnyák bazárosok (→
bazár) és még napjainkban is a nagyvárosok handléi, azaz ñcskásai, akik házrñl házra járva összeszedik a
használt ruhát, cipőt stb. A házalñ kereskedők útjaikon hangosan kiabálva, áruikat olykor rigmusba
foglalva, olykor pedig csak nevén nevezve kiabálták. A házalñ kereskedők a közvetlen árucserén túl is
tevékeny részesei voltak a népi kultúrának. Kapcsolatot teremtettek különböző tájak, népcsoportok
között, hìrközlő, tájékoztatñ tevékenységet fejtettek ki, elősegìtették a kultúrjavak elterjedését,
kicserélődését. A házalñ kereskedőknek állandñ körzetük alakult ki meghatározott helységekben, ott is
ismert vevőkhöz jártak. Útjuk alatt állandñsultak → beszállñ-, megszállñhelyeik is, ahol rendszerint
kisebb-nagyobb lerakatuk is volt. Ŕ Irod. Banner Benedek: Házalñk népünk szolgálatában a XIX. század
második felében (Ethn., 1948); Gunda Béla: Az orosz vengerec „házalñ kereskedő” jelentésének néprajzi
vonatkozásai (Ethn., 1954); Dankñ Imre: A gyulai vásárok (Gyula, 1963); Székely György: A németalföldi
és angol posztñ fajtáinak elterjedése a XIIIŔXVII. századi Közép-Eurñpában (Századok, 1968).
Dankó Imre
házásás: általában a betyároknak tulajdonìtott jellegzetes bűncselekményfajta, amelyet úgy követtek el,
hogy a ház egyik oldalfalát alulrñl kiásva jutottak be a szobába vagy kamrába, ahonnan az értékes
holmikat elvitték. Az előkészìtő munkát az ún. kinézer végezte el, aki valamilyen ürüggyel szétnézett a
kiszemelt házban, kipuhatolta a körülményeket, az értékes vagyontárgyakat, a kutyák fogñsságát stb. Az
ásást rendszerint három személy hajtotta végre: a figyelő, a fülelő és az ásñ, a tényleges kivitelező, aki a
zsákmánybñl két részt húzott. A házásásokat többször emlìti Tömörkény István és Mñricz Pál. Ŕ Irod.
Nagy Czirok Lászlñ: Házásñk (Népr. Közl., 1956).
házasìtñdal: → párosìtñ
házasság, frigy: társadalmilag elismert törvényes viszony férfi és nő között, amelynek alapja a gazdasági
együttműködés (esetleg közös vagyon), erkölcsileg elfogadott (esetleg előìrt) szexuális érintkezés és utñdok
létrehozása. Ŕ A magyarság, akárcsak az eurñpai kultúra szférájához tartozñ többi nép Ŕ a kereszténység
felvétele ñta Ŕ monogámiában él. A monogámia alapja a kiscsalád: férfi + nő + utñdok. A magyar
parasztság körében a házasságnak a társadalmi jelentősége igen nagy volt. A közösség számára új rokoni
csoportosulás lehetőségét, új családi összetételt; a rokonság, tágabb értelembe vett család számára
számbeli, vagyoni és munkaerő-növekedést és az utñdok létrehozásának a lehetőségét jelentette. Az egyén
1221
H
számára gyökeres változást hozott, amely nemcsak a társadalomban elfoglalt helyét, de családi státuszát,
munkakörét, ruházkodását, egész magatartását átrendezte, megváltoztatta, megszabta. Ŕ A házasság
előtti viselkedésnek a 19. sz.-i magyar parasztságnál nem voltak egységes erkölcsi normái. A lányok
szüzességének megkövetelése egyes vidékeken, pl. a palñcoknál igen szigorú volt, a legény házasság előtti
önmegtartñztatásának kìvánalma is előfordult. A moldvai magyarok a lakodalom után a menyasszony
szüzességét bizonyìtñ lepedőt az egész falu közösségének megmutatták. Országszerte nyomai vannak
azonban a házasság előtti szabad szexuális érintkezésnek is, egyes vidékeken szivesebben vették feleségül
a már teherbe esett lányt, aki termékenységét már a házasság előtt bizonyìtotta. Nyomai vannak Ŕ főleg
Erdélyben Ŕ a prñbaházasság intézményének is, ahol a fiatalok Ŕ leginkább a legény szüleinél Ŕ hivatalos
aktus nélkül együtt éltek, s csak ezután döntöttek mindketten, a szülőkkel együtt, a házasság törvényes
megkötéséről. A házasság előtti, párválasztással kapcsolatos szokások (udvarlás, szeretőtartás), melyek az
egész ország területén, formai megoldásoktñl függetlenül, a szabad egyéni orientáciñn alapszanak, nem
torkollnak minden esetben házasságba. Ŕ Mìg az udvarlás főszempontjainak a szexuális érettséget és a
testi épséget tekintették, addig a házasságot mint a házasulandñkhoz kapcsolñdñ személyek, rokoni
csoportok, társadalmi rétegek, lokális egységek (falurészek), falvak (→ endogámia, → exogámia)
érdekébe vágñ aktust és alakìtñ erőt, általában a házasságot kötő két személy akaratának háttérbe
szorulásával kötötték meg. Jellemző erre, elsősorban az északi területeken ismert, de a valñságot tükröző
kis történet: a legény hazajön a tavasztñl őszig tartñ legeltetésből, anyja ezekkel a szavakkal fogadja:
Megházasìtottunk fiam! Kit vettem el Édesanyám? Ŕ kérdi a legény. A férjhez adandñ lánynak is igen
csekély beleszñlása volt jövendő férje személyének kiválasztásába. A lányok hozományának, örökölt
részének növekedésével a 19. sz. utolsñ harmadában nemcsak a család, a rokonság „rangja”, de a
házasulandñk családjának konkrét anyagi helyzete lett a leglényegesebb szempont a házasságkötésnél.
„Föld földdel házasodik.” Az irányìtott házasság elleni akciñ volt a leánylopás (→ házasságon kìvül
elismert nemi kapcsolat), bár sok esetben ez is közösségi érdekeket takart. Ŕ A kihirdetésének,
elfogadásának és megünneplésének aktusa a templomi → esküvő, a → lakodalom volt. A lakodalmi
szokások, valamint a fiatal pár családban és a társadalomban elfoglalt helyzete arra enged következtetni,
hogy az első gyermek születéséig a fiatalasszony nem volt teljes jogú tagja a családnak, vagyis a házasság
tényleges befejezettségét az első gyermek születése adta meg. Az első gyermek születéséig a fiatalasszonyt
menyecske névvel illették, részt vehetett a fiatalság mulatozásaiban, ruházkodása, hajviselete elüthetett a
többi asszonyokétñl, férje anyját az első gyermek születéséig más megnevezéssel szñlìtotta, az első
gyermek kelengyéjét nem a férj családja készìtette, a fiatal pár hálñhelye az első gyermek születéséig
esetleges volt, a fiatalasszony munkái, kötelességei a család többi asszonyéitñl különböztek stb. Ezek a
szokások töredékesek, vidékenként változñk voltak. A házassággal általában a nő került szorosabb
kapcsolatba a férje rokonságával, belekerült férje → nemzetségébe, → hadjába, férje → családjánál
lakott. Ha nemescsaládbñl származñ leány ment férjhez jobbágyivadékhoz, gyermekei jobbágy sorban
maradtak. „Pendely nem nemesìt” Ŕ mondták. Férje családtagjainak szñlìtása megtisztelőbb volt, mint a
férj megszñlìtási mñdja a feleség rokonságához. A férfi helyzetét a házasság sohasem változtatta meg
olyan mértékben, mint az asszonyét, bár a közösségben elfoglalt helye megváltozott, presztìzse
növekedett, házasember mivolta viseletében, külsejében is mutatkozott. A házastársak kapcsolatát
befolyásolta az asszonyi nemnek mindenkori társadalmi megìtélése. Általában az asszony, az „asszonyi
állat” alacsonyabb rendű, oktalanabb lény volt, mint a férfi. Nem volt egyenrangú társ. Minthogy a
házasság erkölcsi normáinak megtartását az egész közösség ellenőrizte, a házasságot a közösség által
alkotott vélemény tartotta össze elsősorban, a gyakorlatban pedig a közös munkák, gazdasági gondok, a
szexuális kapcsolat. Kiscsaládokban a nők helyzete Ŕ ellentétben a nagycsaládokban élő asszonyokéval Ŕ
éppen önállñ és jelentős munkakörük kapcsán elismertebb volt, a házastársak kapcsolatai szorosabbak.
Ha az asszonyok nem kaptak házasságuk alkalmábñl hozományt, ill. kevesebbet, mint a férfiak, a
kiscsaládon belül sem volt beleszñlásuk a család gazdasági ügyeinek intézésébe. Kivételt képeztek azok a
házaspárok, amelyek valamilyen formában bérmunkások voltak, vagyis summások, cselédek; hasonlñ
volt a helyzet az iparosoknál. Az egykés társadalomban, ahol a vagyont igen sok esetben az asszony hozta
a házasságba (→ vőség), az asszonyok szerepe megnövekedett, pl. a Sárközben kifejezetten
asszonycentrikus családi életté fejlődött. Ŕ A házaspárok viselkedését egymás közt és a közösség előtt
számtalan szokás szabályozta. Ezek egy része a családszerkezettel, a lakásviszonyokkal, valamint a nőnek
és a férfinak a társadalomban elfoglalt helyzetével függött össze. A házassági hűséget elsősorban az
asszony részéről kìvánták meg, ennek megszegése igen nagy bűnnek számìtott, amely elkergetést,
kiközösìtést vonhatott maga után. A gyakori férfihűtlenséget bár megszñlták, de nem ìtélték el, a
házastárs sem tehetett érdemileg ellene semmit. A törvényes válás igen ritka volt, archaikusabb
vidékeken szinte ismeretlen, végső esetben különköltöztek, az asszony hazaköltözött, de ezt a helyzetet
általában nem törvényesìtették, még abban az esetben sem, ha más élettársat is kerestek maguknak. A →
vadházasságok megìtélése vidékenként más és más volt. Általában csak a halál választhatta el a
házastársakat. Az elvesztett házastársat a társadalmi normák szerint illett Ŕ függetlenül érzelmi
1222
H
állapotuktñl Ŕ megsiratni a követelményeknek megfelelően és meggyászolni. (→ még: levirátus, →

sororatus) Ŕ Irod. Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944);
Morvay Judit
házassági rokonság, affiniális rokonság: házasság útján létrejött rokoni kapcsolat, ellentétben a
vérrokonsággal, amely leszármazáson alapszik. A házassági rokonságba tartozik az apñs, anyñs, meny,
vő, sñgorok, sñgornők stb. és ezek rokonsága. A népi szokásjog a rokonokhoz, az atyafisághoz számìtja a
házassági rokonságot is, ezeket → sñgor, → sñgorság névvel emlegetik. (→ még: rokonság) Ŕ Irod.
Bodrogi Tibor: Társadalmak születése (Bp., 1962).
Morvay Judit
házassági tanú: → násznagy
házassági tilalmak: olyan szabályozások, melyek bizonyos személyeket kizárnak a házasságkötés

lehetőségéből. A magyar paraszti társadalomban az egyetlen alapvető ok, mely a házasságot tiltja, a →
vérfertőzés. Elsősorban a szülőŔgyermek, a testvérek, féltestvérek házassága volt tilos. A vérrokonok
összeházasodása Ŕ attñl függően, hogy a rokonságot hányadìziglen tartották Ŕ általában tilos volt, bár
nem esett olyan súlyos, kizárñlagos tiltás alá, mint a vérfertőzés. A népi közvélemény elìtélte a
megözvegyült sñgorok, komák, együtt nevelkedett mostohagyermekek házasságát is. Nem kifejezetten a
házassági tilalmak kategñriájába tartozik, de a népi társadalom ellenzésével találkozik a kìvülről történő
házasságkötés abban az esetben, ha a település endogám (→ endogámia).
Morvay Judit
házasságkötés étkezései: A → házasságkötés szokáskörének minden fontosabb állomásához ünnepi

étkezés, lakoma is kapcsolñdik. Ezek kifejezői a házasságkötés alkalmábñl egymással kapcsolatba kerülő
embercsoportok egymás iránti kölcsönös jñindulatának és egyetértésének is (mint pl. korunk diplomáciai
gyakorlatában is). Ŕ A → megkérés alkalmával a → vőlegény küldöttségétől felajánlott ital elfogadása a
lány beleegyezését jelentette a házassági ajánlatba, a vendégeket meghìvñ → vőfély kulacsábñl inni a →
lakodalomra meghìvás elfogadását. A leánykérés, → eljegyzés étkezése csak a szertartásos cselekmények
lebonyolìtása és a megállapodás után következett. A → lakodalmi étkezések a házasságkötés étkezéseinek
legfontosabbjai. Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Radvánczky Béla:
Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században (III., Bp., 1879); Palotay Gertrúd: Palñc
adalék az új pár együttevéséhez (Ethn., 1932); Sz. Morvay Judit: Az ünnepi táplálkozás a Boldva
völgyében (Ethn., 1950); Schiedlausky, Günther: Essen und Trinken, Tafelsitten bis zum Ausgang des
Mittelalters (München, 1966).
Györgyi Erzsébet
házasságkötés hiedelmei: a → házasságkötés szokásköréhez, mint fontos átmeneti és kezdő időszakhoz,

igen sok → hiedelem és → mágikus eljárás fűződött. Nem lehet teljesen és pontosan elválasztani a
házasságkötéshez, a lakodalomhoz fűződő hiedelem- és szokáselemeket, mert azok összefonñdnak. A
lakodalomnak szinte minden mozzanatához fűződött valamilyen hiedelem. Ezeknek kevés kivétellel az a
célja, hogy az analñgia eszközeivel (→ mágia) a legkülönfélébb formában biztosìtsa az új pár
gyarapodását, gyermekáldás és anyagiak tekintetében egyaránt. Ŕ A helyi változatok ellenére az országos
anyag nagyfokú egyezést mutat. A jegyespár a jegyváltás után pénzt hordott a cipőjében, ill. csizmája
sarkában az esküvő napjáig (sok helyen még azon a napon is), hogy → rontás ne érje őket, meg ne
szakadjon a jegyesség. A lakodalmat lehetőleg újhold idején kell tartani, hogy a → holdhoz hasonlñan a
fiatal pár is gyarapodjék. A május hñnapban kötött házasságrñl azt tartották, hogy szerencsétlen lesz. Az
→ előjeleket is számon tartották: ha pl. az esküvő idején esik az eső, akkor az új pár gazdag lesz. Amikor
az esküvő után a menyasszony a vőlegényes házhoz ér, nem szabad rálépnie a küszöbre, mert akkor
eltapossa a boldog házaséletet. Amikor a menyasszonyt hazaviszik a vőlegény házához, a pitvarajtñnál a
vőlegénynek egy női hozzátartozñja vizet önt keresztül a küszöbön. Ezen az öntésen a menyasszony
keresztüllép, hogy könnyen szüljön. → „Lakat alatt esküszik” a menyasszony, ha egy bezárt lakatot tart a
kebelében az esküvő alatt; ha azt a kútba dobja, akkor az ő kìvánsága teljesül a házaséletben. Nem lehet
megcsalni azt az asszonyt, aki az esküvője napján fordìtva vette magára alsñszoknyáját. (→ még:
lakodalmi étkezések, → menyasszony befogadása, → menyasszonyfektetés)
1223
H
Hoppál Mihály
házasságkötési ajándék: → nászajándék
házasságkötés szokásköre: azon cselekmények sorozata, amelyeket házasságkötés érdekében végeznek a

helyi közösségi hagyomány által meghatározott formában a házasságra lépő személyek, ill. ezek családjai
és általuk erre felkért személyek a házassági szándék megszilárdulásával kezdődően. A házasságkötés
szokáskörének a néprajzi gyűjtés megindulása ñta megfigyelhető formája számos, korábban jogi,
szokásjogi jelentőségű cselekményt foglal magában. Ezeknek a 19., sőt 20. sz.-i lokális paraszti
társadalmak még jelentőséget tulajdonìtottak, holott a társadalom vezető rétegeinek gyakorlatában már
háttérbe szorultak. Az egyházak, majd 1894 ñta az államhatalom által megkìvánt, a házasság
törvényességét biztosìtñ formaságok is a házasságkötés szokáskörének mozzanatait képezték. A
házasságkötés szokásköre célja a megkötendő házasság elismertetése a helyi társadalommal, a társadalom
képviselőinek minél teljesebb (kis közösségekben teljes) bevonásával. A hagyományos →
szokásformákhoz valñ ragaszkodás, és azok nagyszabású megrendezése a reprezentáciñ lehetőségét
nyújtotta a parasztcsaládoknak, akik ezzel egymással versengve éltek, sőt napjainkig is élnek. A
házasságkötés szokásköre alapvető cselekményei: a → megkérés, az → eljegyzés, a házasságkötés. Az
utñbbi beépült a → lakodalomba, amelynek folyamán megtörténik a → menyasszony és a → hozomány
átadása, az elhálás (→ menyasszonyfektetés) és a házas állapot közhìrré tétele és elismertetése. A
hiedelmekkel (→ hiedelem) gazdagon átszőtt paraszti gondolkodás → mágikus eljárások sorával kìvánta
biztosìtani az ismeretlen, földöntúli hatalmak jñindulatát az új házaspár iránt, amelyek esetleges
rosszindulatának a néphit szerint az átmenet időszakában fokozottan ki voltak téve. A házasságkötés
szokásköre, különösen annak fő eseménye, a lakodalom népszerűségét és fennmaradását előmozdìtotta az
a tény, hogy a paraszti életben a mulatság, evés-ivás kimagaslñ alkalma volt, sokoldalú esztétikai élményt
nyújtott, mintegy a helyi kultúra eredményeinek seregszemléje volt, nagy arányokban valñ megtartását
lehetővé tette a közösség anyagi hozzájárulásának gyakorlata. Jelenlegi kultiválásában az utñbbi
szempontok dominálnak, s az értelmüket vesztett szertartásos cselekmények üres formai dìszìtőelemekké
lesznek, majd feledésbe merülnek. Ŕ A házasságkötés szokásköre Eurñpa népeinél a hasonlñ körülmények
befolyása miatt lényegében egységes, bár a Ny-eurñpai fejlődés gyorsabb tempñja révén ott néhány száz
éve elmúltak az olyan jelenségek, amelyek K-Eurñpában szinte általánosan jellemzőek maradtak a 19Ŕ20.
az. fordulñjáig. A lényeges cselekmények sorának Ŕ amelyeket nem kis mértékben állami és egyházi
előìrások, továbbá a főúri rend ünneplő szokásainak példája szabályozott Ŕ azonossága mellett a
részjelenségek különösen sokszìnű képét látjuk még mo.-i viszonylatban is, lokális fejlődések
eredményeképpen. (→ még: álmenyasszony, → asszonyavatás, → búsanya, búsapa, → csigacsinálás, →
esküvő, → gazdasszony, → hazai leányasszony, → házasságkötés étkezései, → házasságközvetìtés, →
háztűznéző, → hérész, → hìvatlanok, → hozományvitel, → jegyajándék, → jegyesség, → kásapénz, →
kontyolás, → kunkapitány, → lakodalmas ház, → lakodalmi alakoskodás, → lakodalmi dìszek és
jelvények, → lakodalmi gazda, → lakodalmi kalács, → lakodalmi konyha, → lakodalmi mulatság, →
lakodalmi tisztségviselők, → lakodalmi tűz, → lakodalmi verseny, → leánynéző, → legényjárñ napok, →
menyasszonyfektetés, → menyasszonytánc, → menyasszonyvitel, → menyasszony búcsúztatása, →
menyecske, → nászajándék, → násznagy, → násznép, → nyoszolyñasszony, → nyoszolyñlány, →
örömanya és örömapa, → párválasztás, → pozovics, → szűrkitétel, → tyúkverő, → udvarlás, → vőfély, →
vőfélybot, → vőlegény) Ŕ Irod. Nork, F.: Die Sitten und Gebräuche der Deutschen und ihrer
Nachbarvölkar (Stuttgart, 1849); Sternberg, L. Ja.: Matyeriali po szvagybe i szemejno-rodovomu sztroju
narodov SZSZSZR (Leningrád, 1926); Buschan, Georg: Die Sitten der Völker (IŔIV., StuttgartŔBerlinŔ
Leipzig, é. n.); Geiger, Paul: Deutsches Volkstum in Sitte und Brauch (BerlinŔLeipzig, 1936); Lakodalom
(A Magyar Népzene Tára, III. AŔB., 1955Ŕ56); Mahler, Elsa: Die russischen dörflichen Hochzeitsbräuche
(Berlin, 1960); Dömötör Tekla: Magyar népszokások (Bp., 1973).
Györgyi Erzsébet
házasságközvetìtés: idős asszonyok (olykor férfiak) tevékenysége, amellyel a → párválasztást,

házasságkötést (→ házasságkötés szokásköre) elősegìtették. A helyi kereslet-kìnálat ismeretében
ajánlották a házastársnak valñ személyt. A házasságközvetìtők legismertebb tájnyelvi elnevezései:
cődörasszony, csoszogó, gügyü, gyalogsátán, gyalogszarka, nanás, kérő, kommendálóasszony, köszköpű,
követasszony, pemetasszony, pokolpemét, susogó, szeméttipró, szörző, tudató asszony. Az érdekeltek és szüleik
egyaránt fordultak hozzájuk. Eredmény esetén dìjazták, ill. természetben jutalmazták őket.
Tevékenységüket különösen szükségessé tette az → exogámia mint társadalmi gyakorlat, ill. a település
szñrt, tanyás volta, ami a fiatalság találkozását korlátozta. Olyan társadalmakban is, amelyekben nem
volt szükség egyének ilyen feladatokra valñ specializálñdására, idős személyek rendszerint részt vettek a
párválasztás és a házasságkötések befolyásolásában. Ŕ Irod. Bächtold, Hanna: Die Gebräuche bei
1224
H
Verlobung und Hochzeit (BaselŔStrassburg, 1914); Szendrey Ákos: Közvetìtők szerepe a

házasságkötésben (Ethn., 1932); Virágh Ferenc: Gyomai „gyalogsátán”-ok (Népr. Közl., 1960).
Györgyi Erzsébet
házasságon kìvül elismert nemi kapcsolat: 1. próbaházasság, ha a fiatalok azzal a feltétellel élnek együtt,
hogy ha meghatározott időn belül (rendszerint egy év) a leánynak gyermeke születik, házasságot kötnek,
egyébként pedig szétválnak. Egyszerűbb formája a szeretőtartás, amely korábban nálunk ugyancsak
elterjedt volt. Házasulási időszaka elkövetkezvén, a fiú kiválasztott magának egy leányt, és közös
megegyezéssel éjszakánként rendszeresen együtt háltak. Ha a lánynál a fogamzás jelei mutatkoztak, vagy
ha az első gyermek megszületett, házasságot kötöttek. Ez a szokás előfordult nálunk a Bakony környékén
néhány faluban, az Ormánságban, a Fekete-Körös völgyében, Erdélyben Kalotaszegen, Gyimesben és a
Mezőségen, továbbá környezetünkben az erdélyi szászoknál és románoknál, a felvidéki németség és
szlovákság körében. A bukovinai székelyeknél és Kalotaszegen hasonlñ célt szolgált a Ŕ 2. leányszöktetés,
leánylopás, nőrablás; a legény barátai segìtségével elcsalta a leányt és 3Ŕ4 napig titokban együtt élt vele,
majd ìgy kényszerìtette a leány szüleit a házasságba valñ beleegyezésre. Ha a hozzájárulást még ìgy sem
tudták megszerezni, tovább is együtt maradtak. A „lopás” történhetett a leánnyal egyetértve, de szándéka
ellenére is. Sokszor csak azért történt, hogy elkerüljék a költséges lakodalmat, vagy hogy az → endogámia
szabályait kijátszva, más faluba is nőül mehessen a lány. Az ellenérdekű legény vagy a lány hozzátartozñi
sokszor megneszelték a tervet, és ilyenkor vasvillával útját állták a lopásnak, ebből sokszor véres
verekedés is keletkezett. Ez az ősi szokás Erdélyben még ma is előfordul (pl. Kalotaszeg). A földesúri
rendtartások általában tilalmazták, sőt pénzbìrsággal sújtották a cselekmény elkövetőit. Egyes helyeken
házasságon kìvül elismert nemi kapcsolatnak tekintették az egybekelésnek egyházi szertartás nélküli
mñdját is, és ilyen esetben a kiszabott bìrság célja, az egyházi esketés szokásának fenntartása volt. Ha a
„rablás” a leány akarata szerint, de szülei ellenére történt, ugyancsak bìrság kirovásával járt. (→ még:
vadházasság) Ŕ Irod. Bakñ Elemér: Leánylopás a bukovinai székelyeknél (Ethn., 1941); Fél Edit: Egy
palñc házasságelőtti szokásrñl (Ethn., 1941). Ŕ 3. nemzőtárs: ha a nőnek törvényes férjétől nem születhet
gyermeke, akkor a férj nemzőtársat hìv feleségéhez. A nemzőtárs csak idegen lehet, vér- vagy műrokont
(koma) nemzőtársnak nem hìvnak. A férj esetleg a „szìvességért” pálinkával fizet. A gyermeket a férj
törvényes leszármazottjának tekintik (Kisalföld, Mezőség). Na! téged is egy pohár pálinkáért csináltak! Ŕ
szñlásunk a nemzőtársra utal. A férjet helyettesìtő nemzőtársrñl tudnak a német, litván, görög, ind
joghagyományaik is. Ŕ Irod. Thurnwald, R.: Die Menschliche Gesellschaft (Berlin und Leipzig, 1932); Fél
Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Bp., 1944).
Tárkány Szücs ErnőŔGunda Béla
házasságtörés: erkölcsi megìtélése a magyar paraszti társadalomban nem volt egységes, de mindenképpen
elìtélendő cselekedetnek tartották, olyan bűnnek tekintették, amely a házassággal vállalt magatartással
ellenkezik, a házasság intézményét lazìtja, veszélyezteti a család hìrnevét, rangját sok tekintetben
kisebbìti. A városokban, ahol az egyház mellett a közigazgatás is gondosan ügyelt az emberek erkölcsi
magatartására, pl. a 17Ŕ18. sz.-bñl igen sok, a városi tanács által hozott szigorú ìtéletet ismerünk, amely a
házasságtörőket, kiváltképpen az asszonyokat igen keményen bünteti, nyilvánosan megszégyenìti.
Többszörösen vétkező parázna személyeket vesszővel fenyìtettek, a városokbñl kiűztek. Rendeletekkel
igyekeztek a házasságtörést elősegìtő vagy azzal járñ alkalmakat is tiltani, mint pl. a háznál valñ ok
nélküli mulatozásokat, éjszakai járkálást stb. A városokban is, de a falvakban általában az egyházi
hatñságok, vagyis a papság és az egyházi tisztségviselők vonták felelősségre a kitudñdott házasságtörés
bűnöseit. A megszégyenìtés különböző formái (→ eklézsiakövetés, → pacalvetés, → szalmakoszorú) után
általában lezárñdott az eljárás, már csak azért is, mert a törvényesen megkötött házasságot állandñnak,
felbonthatatlannak tartották. Nem volt szükségszerű, hogy a házasságtörés közigazgatási vagy egyházi
ìtéletet vonjon maga után. A 19. sz. második felében már alig volt hivatalos felelősségre vonás. Az erkölcsi
normák változása következtében pl. egyes vidékeken hallgatñlagosan tudomásul vették az alkalomszerű,
hosszabb-rövidebb ideig tartñ, házasságon kìvüli szexuális kapcsolatokat. Közismertek a jñmñdú gazdák
és a cselédek ilyen természetű viszonyai vagy egyes tájak, falvak, paraszti rétegek asszonyainak a
társadalom által is elismert szabadabb nemi élete. Általános volt azonban, hogy a társadalmi normák
sokkal szigorúbbak a nő házasságtörése esetében. A férfiak hűtlenségét a nőknek nem volt mñdjában
semmiféle formában megtorolni, az asszony általában tűrt és hallgatott, legjobb esetben vetélytársnőjén
bosszulta meg magát, azt nyilvánosan szñval vagy veréssel megszégyenìtve. A férfi feleségét ha
házasságtörésen kapta, szinte kötelező jelleggel megverte, ha engesztelhetetlen volt, hazaküldhette
szüleihez, vagy Ŕ bár együtt maradt vele Ŕ élete végég mellőzte. A hagyományos paraszti életformában
általában a férfiak kötetlenebb, mozgékonyabb helyzete több alkalmat adott a házasságtörésre. A
házasságtörést elkövető személyek társadalomban elfoglalt helyzete is befolyásolta a közösség véleményét.
1225
H
Erkölcstelen személyekkel, özvegyasszonyokkal, kiszolgáltatott cselédasszonyokkal teremtett kapcsolat a

férfi bűnét enyhìtette, nem esett súlyosabb elbìrálás alá. Az asszonyok cselekedetét csak akkor nem ìtélték
el nyilvánosan, ha hűtlenségét családon belüli vagy a társadalom szerkezetéből adñdñ kényszerìtő
körülmény tette elkerülhetetlenné. (→ még: házasság) Ŕ Irod. Illyés Gyula: Puszták népe (Bp., 1936); Fél
Edit: A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson (Érsekújvár, 1944).
Morvay Judit
házasulñ királyfi: → tréfás ballada. Az egész nyelvterületen elterjedt, meglehetősen egységes szövegű,
mesei kicsengésű ballada. Szegényes ruhába (kocsis, koldus) öltözött királyfi feleségül kéri a bìrñlányt, de
az elutasìtja. A szegény (kosárkötő vagy árva) lány szìvesen fogadja őt és eljegyzi. Másodszor a királyfi
dìszes ruhában megy a bìrñlányhoz, aki most már feleségül menne hozzá, de ezúttal a királyfi utasìtja el
őt. A kosárkötő lány is tisztelettel fogadja, de házassági ajánlatára nemet mond, mert szegény kérőjéhez
ragaszkodik. A királyfi ekkor felfedi magát. Első feljegyzését 1809-ből egy → kéziratos énekeskönyvből
ismerjük. A játékos hangulatú, ma már gyermekjátékként élő ballada társadalmi-erkölcsi
mondanivalñját már Erdélyi János gyűjteményében (Pest, 1846) is megtaláljuk: „Gazdagnak gazdag kell,
szegénynek szegény kell.” Tragikus változata is ismert, amely szerint a királyfi megöli a bìrñlányt. Laza
szerkezetét az ismétlésekkel előadott eseményszál és a visszatérő táncdal jellegű refrén teszi egységessé (→
strñfaismétlő ballada). Tartalmi és formai sajátosságait illetően közel áll a Kétféle menyasszony
balladához. Eurñpai párhuzamait nem ismerjük. Ŕ Irod. Stoll Béla: Két ballada-változat (Népr. Közl.,
1962); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968)
Kriza Ildikó
házas zsellér, házatlan zsellér: → zsellér
hazatoloncolás: → kicsapás
házbeli portéka: a lakásban tartott ingñságok, tehát bútorok, ruhaneműek, esetleg szerszámok összessége.
Ellentétben a bútor szñ eredeti jelentésével, amellyel bugyrot, könnyen elszállìthatñ ruhaneműt,
főzőeszközt stb. jelöltek, a házbeli portéka azokat az ingñságokat jelentette, melyeknek a helye az immár
állandñvá vált házban van, és amelyek meglétével a ház otthonosabb, kényelmesebb, használhatñbb lett,
de amelyek elmozdìthatñk, nincsenek beépìtve a házba, mint pl. a kályha, kemence, sárbñl, vályogbñl,
gerendábñl emelt padka. A hatalmaskodásokrñl szñlñ legkorábbi feljegyzésekben (1300-tñl) szerepel a
szekrény (scrinium), azaz ruhásláda, amelyet föltörnek, és elrabolják belőle a parasztok ruhaneműjét (res
scriniales). – A házbeli portéka nem a gazdálkodás Ŕ mezei gazdaság Ŕ alapjául szolgálñ vagyontárgy,
ennek következtében a feudális korban is más a tulajdoni helyzete, mint a földnek, állatállománynak.
Maga a ház közbülső helyet foglal el. Állagának sérelme nélkül nem mozdìthatñ el (kivétel a jñl épìtett,
ún. talpas ház), tehát a telekhez tartozik, vele együtt idegenìthető el, de a nemeseknél öröklését külön
szabályok rendezik (legkisebb fiú), a jobbágyoknál pedig mint saját munka gyümölcse tulajdonuknak
minősül. A házbeli portéka nem esik sem nemesi vagyonkötöttség (ősiség, fiskális, azaz királyi háramlási
jog), sem jobbágyi kötöttség (úrbéres kötöttség) alá, tehát szabadon elidegenìthető, szabadon lehet
végrendelkezni rñla; nemeseknél fiúk, leányok és az özvegy egyforma arányban öröklik. A jobbágy
végrendelkezési jogát persze a földesúri háramlási jog (leszármazñ nélkül elhalt jobbágy fekvő vagyona a
földesúrra száll) cìmén igyekeztek korlátozni. A 17. sz.-ban azonban kevés értékűek még a házbeli
portékák, ritkán pereskednek felettük. A 18. sz.-i végrendeletekben csak általánosságban emlìtik meg az
„ingñ-bingñ jñszágot”, a házban levő „minden névvel nevezendő házi igazságot”, csak a század utolsñ
éveiben emlegetik az ágybeli portékán kìvül ìgy: „két egyes karszék, fogas, és arra valñ cserépedények,
két pad, egy asztal lábastñl, egy hosszú szék, egy láda”, majd „egy rézüst, 15 zsák, egy szita, egy vaj rosta,
4 dézsa, 2 mosñ és dagasztñ teknő”. Másutt „házbeli igazságok”: az edény, tál, kanál, fazék, zsák, ponyva.
De még a 19. sz. első éveiben felvett paraszti hagyatéki leltárban is viszonylag kevés bútorzatot találunk.
Ennek az az oka, hogy számos helyen beépìtett bútorzat volt (pl. sárlábú lñca, falifülke), amit a hagyatéki
leltárba csekély értékük miatt nem kellett fölvenni. Azonban a leglényegesebb alapformák Ŕ a múzeumi
anyag tanulsága szerint Ŕ mind megvoltak. Ezek lassú emelkedése folyamatos. Ugrásszerű változás a
jobbágyfelszabadìtás után következik be. Ŕ Irod. Viski Károly: Bútorzat (A magyarság néprajza, I., Bp.,
1941Ŕ43); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); K. Csilléry Klára: Historische
Schichten in der Vohnkultur der ungarischen Bauern (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tárkány Szücs
Ernő: A deficiens jobbágy végrendelete a XVIIIŔXIX. században (Agrártört. Szle, 1966); Szabñ István: A
középkori magyar falu (Bp., 1969).
Degré Alajos
1226
H
házcsalád: → nagycsalád
házfelirat: a ház homlokzatán szokásos, olykor verses szöveg. Célja emléket állìtani a ház épìtőinek vagy
a vendégek üdvözlése. A legegyszerűbb házfeliratok csak a ház épìtési idejét és épìttetőjének
monogramját tartalmazzák, vagy kiìrják a neveket: „Király Márton épìtette Gyerkñ Margitval 1819”,
esetleg megtoldja: „az Úrnak nevében”, „Isten áldásával” stb. Ritkábban versike is kerül a ház falára:
„Nekem első házam a bölcső deszkája / a második pedig ezen háznak fája / a harmadik végül koporsñ
deszkája”. Ismeretesek az alkalmi házfeliratok is, az erdélyi Halmágyon pl. az esküvőről hazaérő ifjú párt
a ház homlokzatára fenyőgallybñl készìtett szìvben levő „Isten hozott!” felìrás köszönti. Van tudomásunk
a koholt házfeliratrñl is, amit több helyhez kötnek, de amelyet senki sem látott, ezek tréfás hangulatúak,
közel állnak a → rigmusokhoz: „Épült Héthben (1777-ben) Héthy Mihály idejében.” Itt emlìtjük meg a
kapufeliratokat, amelyek csak a székelyeknél szokásosak és a vendégeknek szñlnak: „Áldás a bejövőknek /
Békesség a kimenőknek.” Gyakoriak a tréfás fenyegetőzést tartalmazñak is: „Ki bé akar jönni, békés
szìvvel légyen / és nagy botja légyen, / mert ha lopni akar, én még utñlérem.” A házfeliratok az egész
magyar nyelvterületen ismeretesek, a vallásos jellegűek különösen a székelyeknél. (→ még: feliratos
népköltészet) Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond: A népi feliratköltészetről (Népünk és Nyelvünk, 1931).
Szemerkényi Ágnes
házhajñ: → hajñmalom
házhely: → ház ülés
háziállat: → állattenyésztés
háziasìtás, domesztikáció (lat.): különleges beavatkozás egyes állatfajok életébe, amelynek az a lényege,
hogy az ember befogja és megszelìdìti bizonyos különleges adottságú állatfajok egyedeit, kiveszi őket
természetes élethelyükről, szaporodási közösségükből és a maga hasznára tenyészti. A háziasìtás, mely
fogságban valñ szaporìtást tételez fel, jñl megkülönböztethető az egyes egyedekre vonatkozñ szelìdìtéstől,
melyeket az ember befog, egész életükön át használ, de nem tenyészt, ellenben elpusztulásuk után újabb
befogott állatokkal pñtol. A háziasìtásbñl indul ki az állattartás, ebből pedig a tudatos állattenyésztés. A
háziasìtásnak köszönhető, hogy a háziállatok, melyek jellemzői, hogy az emberrel tartñs szimbiñzisban Ŕ
kölcsönös haszonnal járñ együttműködésben Ŕ élnek, fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s már
levetkőzték a vadállatokra jellemző menekülési reflexet. A háziasìtás Ŕ az átmeneti kor elszigetelt
kìsérletei után Ŕ az élelemtermelésre valñ áttérés, azaz a „neolitikus forradalom” időszakában kezdődött.
Elsődleges célja kétségtelenül az élő hústartalék biztosìtása volt. A háziasìtás első hullámában minden
háziállatfajta húsállat volt; hamarosan feltűntek azonban más irányú hasznosìtások (tej, gyapjú, igavonñ
stb.) is. Mai ismereteink szerint három legrégibb háziállatunk a juh, a kutya és a kecske. A legkorábbi
házijuhot az i. e. 9. évezred elejéről É-Irakbñl ismerjük, a legkorábbi házikutyát É-Amerikábñl, Idahobñl
(ez azonban ñvilági tìpusú kutya, háziasìtása tehát már korábban, nyilván K-Ázsiában történhetett) az
évezred közepéről, a házikecskét pedig Ny-Iránbñl, az évezred végéről. A sertés is É-Irakban, az i. e. 7.
évezred kezdetén vált háziállattá, a szarvasmarha pedig az évezred közepén, valahol a Földközi-tenger K-
i medencéjében vagy Kis-Ázsiában. A lñ legkorábbi háziasìtása jñval későbben következett be, csak a
háziasìtás második hullámában, az i. e. 4. évezred második felében, D-Ukrajnában. Az előbbiek azonban
csupán a legkorábbi háziasìtási központok voltak, ugyanis az első háziállatok hasznának láttán az ember
mindenütt megprñbálkozott a háziasìtással, ahol háziasìthatñ vadállatok csak előfordultak. Az első
háziállatok DNy-Ázsiábñl érkeztek Eurñpa DK-i részébe, s onnan terjedtek szét, ìgy hazánkba is. Ide az
újkőkor legkezdetén, az i. e. 6. évezred végén, a Körös-kultúrával érkeztek meg. Mind az öt újkőkori
háziállatfaj Ŕ szarvasmarha, juh, kecske, sertés és eb Ŕ egyszerre jelent meg, s hatásukra itt is élénk
háziasìtási tevékenység indult meg, mely a Magyar Alföldet pl. a szarvasmarha-háziasìtás legfontosabb
eurñpai gñcpontjává tette. A háziasìtás emberre-állatra egyaránt hatott. Az embert nemcsak táplálkozási
bázisa átalakìtásával tette függetlenebbé a természettől, de új tìpusú ruházkodási anyagokkal (gyapjú) is
ellátta. Közlekedését és hadászatát is átalakìtotta. Az utñbbi révén egyenesen történelemformálñ erővé
lépett elő a háziállat (lovasnomádoknál). Viszont az állatokat az ember változtatta meg teljesen,
anatñmiailag, fiziolñgiailag, biolñgiailag, sőt pszicholñgiailag is.
Bökönyi Sándor
háziipar: igazolt szakképzettséggel nem rendelkező mesteremberek árutermelő ipari tevékenysége. A

paraszti kézműves tevékenység legtermészetesebb formája az önellátáson alapulñ házi munka. A
családtagok szűkkörű munkamegosztás alapján hozzáértésük és ügyességük mértéke szerint végzik el a
1227
H
szükséges ipari jellegű munkát. Ilyen házi munkák férfiaknál általában egy-egy szerszám, bútor,
használati tárgy, esetleg épület vagy bármi más termék elkészìtése vagy akár csak javìtása, nőknél pedig a
fonó-szövő munka, a varrás, a → szappanfőzés stb. A nagyobb hozzáértést, ügyességet és rutint kìvánñ
kézművesfeladat a specialisták munkája. Ezek nagyobb kézügyességű emberek, akik saját paraszti
munkájuk mellett különösen értenek egyik-másik ipari jellegű tevékenységhez, abban a közösség előtt
tekintélyük van. Hozzájuk fordulni, segìtségüket kérni természetes dolog, de munkájukért már
ellenszolgáltatás jár, ami a megköszönéstől a visszasegìtésen át az ajándékig, sőt természetbeni fizetésig, a
végzett munka nagysága és a személyek egymáshoz valñ viszonya alapján a legkülönbözőbb lehet. A
specialista másnak, szabad idejében dolgozik, részben szìvesség a munkája, ezért megkérik a feladat
elvégzésére, de nem bìzzák meg avval. Így pl. a famunkában ügyes embert egy tilñ vagy egy szövőszék
elkészìtésére, az épìtkezésben jártasat egy-egy házilag kivitelezett épület munkájának az irányìtására
kérik meg. Úgyszintén a szappanfőzés vagy a fonalfelvetés bonyolultabb feladatának elvégzésére is ebben
különösen jártas asszonyok segìtségét szokás kérni. Ŕ Az ipari tevékenység következő foka a háziipar,
melynél a hangsúly az árutermelésen van, ez különbözteti meg a specialisták munkájátñl. A háziiparos
nagyobb mennyiségben és nemcsak megbìzásbñl, hanem elsősorban raktárra termel. Termékeit kisebb
részben a helyi fogyasztñknak, túlnyomñan helyben viszonteladñknak adja át elárusìtásra, vagy igen
gyakran vásárokon, piacokon maga árusìtja. A faluzñ háziiparosok Ŕ területileg felosztva maguk között a
piacot Ŕ lakñhelyüktől távoli vidékeket is bejárnak termékeikkel, s pénzért vagy természetbeni fizetségért
árusìtanak (→ famunka). Néha az ország határait is túllépve vitték áruikat a piacokra (pl. a hajdúnánási
szalmakalap-készìtők Havasalföldre és Galìciába is eljutottak). A háziiparosok általában szezonmunkát
végeznek: nyáron a mezőgazdaságban dolgoznak, ősztől tavaszig a háziiparban. Életmñdjuk
beleilleszkedik a paraszti életformába, s a falu közösségén belül sem különülnek el társadalmi helyzetük
szerint. Nincs eltérő életrendjük sem, mivel a háziiparra a nagymértékű lokális termelés a jellemző. Nem
egy-két háziiparos végzi a faluban az illető ipari jellegű munkát, hanem úgyszñlván az egész falu, esetleg
több falubñl állñ táji csoport lakossága. Pl. Tápén és Bősárkányban a → gyékénymunka, Bakonybélen,
Ágyán, Székelyvarságon és Cserépfalun a faeszközfaragás, Bernecebarátiban és Noszvajon a hátikosár-
készìtés, Csomakőrösön szitakéregkészìtés, Hajdúnánáson, Mezőfelén és Hencidán a → szalmakötés
jñformán a falu apraját-nagyját foglalkoztatja. Ritkább az olyan háziipar, amit csak kevesen űznek egy-
egy faluban: ìgy pl. a perecsütés Erdőhorvátiban. Ŕ A háziipar kialakulásának ott volt meg a feltétele,
ahol a mezőgazdaságban jelentős munkaerőfelesleg mutatkozott, és emellett a szükséges nyersanyag
helyben biztosìtott volt. A háziipar Mo.-on már a 18. sz.-ban, de főleg a 19. sz.-ban élte virágkorát.
Napjainkban a népművészeti termékek iránt megnyilvánulñ nagy kereslet hatására a korábban
népművészetéről ismert vidékeken háziiparszerűen dolgoznak fafaragñk, szövő- és hìmzőasszonyok,
szövetkezetbe tömörülve. A házi munka és a specialisták tevékenysége, ill. ez utñbbi és a háziipar között igen
sokféle átmeneti, egyikből a másikba átfolyñ, az éles határokat elmosñ tevékenységi forma alakult ki,
amelyekről nehéz az egyik vagy másik kategñriába valñ tartozást egyértelműen megállapìtani. A házi
munka és a specialisták tevékenysége képezte fejlődési sor egyenes folytatása a → kisipar, mìg a háziipar
e sornak történetileg is egy oldalhajtása.
Szolnoky Lajos
háziiparos: az a kisbirtokos paraszt, aki megélhetését részben mint valamilyen speciális tevékenységben
jártas ügyes kezű mesterember, ügyesember, részben mint saját vagy bérelt földön dolgozñ földművelő
keresi meg. Ide sorolhatñk a takácsok, falrakñk, kútásñk, kosárfonñk, tetőverők s az iparosmunkát űző
kontárok is; az asszonyok közül a festőasszonyok, varrñk, hìmzők, főkötőkészìtők, perecsütők. A
háziiparosok tevékenysége nemegyszer rányomja bélyegét egy-egy táj népi kultúrájára (pl. matyñ
hìmzőasszonyok). A táji adottságok és a társadalmi viszonyok meghatározñ tényezők egy-egy táj
háziiparának jellegét illetően. (mester)
Morvay Judit
házikìgyñ: a magyar → népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. A legáltalánosabb

házikìgyñ elnevezésen kìvül ismeretes volt falikìgyó, házicsúszó, falicsúszó, csörgő- vagy fütyülőkìgyó neve
is. Háziszellemszerű lény (→ szellem): általános hiedelem szerint minden háznak megvan a házikìgyñja,
amely a ház falában, a fundamentumban, a küszöb alatt vagy a telken lakik. Szìne rendszerint fehér, de
néhol úgy tartják, hogy csak a hasa fehér. Ismeretes szürke, sárga, zöld, cifra, sőt fekete házikìgyñ is.
Hangja sajátos volt: fütyült, csörgött, „ketyegett”. Biztosìtotta a család szerencséjét, oltalmazta a házat,
előre jelzett minden veszedelmet. Elűzése szerencsétlenséget okozott, elpusztìtása után meghalt az, aki
megölte vagy a család legkedvesebb tagja. Esetleg más baj is történhetett: elpusztult a jñszág, kidőlt a ház
fala, leégett a ház, az utñbbi szerencsétlenség történt akkor is, ha tojásait bántották. Szalontai hiedelem
szerint fészkében kincset őrzött, s aki a döglött házikìgyñ húsát megette, megértette az állatok nyelvét.
1228
H
Fordìtva is történhetett, ha meghalt a gazda, elpusztult a házikìgyñ is (kemencei (Hont m.) hiedelem). Ŕ
Hiedelemmondái: a) Legismertebb és legegységesebb tìpus: gyermek (rendszerint kislány) titokban egy
kìgyñval felezi meg ebédjét (rendszerint tejet). A kìgyñt agyonütik, a kislány utánahal. Változata:
meglesik a kislánnyal együtt lakmározñ kìgyñt. Felhő kerekedik. Mint egy lepedő, ráborul a kìgyñra és
elviszi. Nem maradhat a földön, mert meglátták. A gyermek meghal. Összefüggésben van azokkal a
változatokkal, amelyek hangsúlyozzák, hogy a foggal született gyermek táplálja titokban a kìgyñt. Ha
hétéves korában fogait kitörik, a kìgyñt elpusztìtják, a gyermek meghal. Ellenkező esetben a kìgyñ a
„lova” lesz (→ sárkány, → táltos). Egyes kutatñk a fenti mondát mesének tekintik rendkìvül elterjedt
volta és a változatok szilárd és azonos felépìtése miatt (AaTh 285). Ismert É-, K-, és Ny-Eurñpában, az
amerikai négereknél (Dorson 101) és az angoloknál. A Grimm testvérek mesegyűjteménye a 105. számon
tartotta nyilván: „Märchen von der Unke” cìm alatt. Ŕ b) A házikìgyñ tehenet szopik. Külföldi
párhuzamokban gyakori motìvum, hogy szoptatñs anya mellét szopja. A tehenet agyonlövik. Ezek a
mondák az előző tìpussal tartanak rokonságot, hasonlñképpen szinte világszerte ismertek. Ŕ c) Emberbe
bújt házikìgyñ. Terhes asszonyba, akire apñsa vigyáz férje távollétében, kìgyñ bújik. Apñsa tudja ezt, a
szülésnél jelen akar lenni. A kìgyñ a gyerek nyakára tekeredett, ñvatosan fejtik le rñla. Asszony szájábñl
kìgyñ bújik be. Meghal, vagy gőzölgő tej fölé tartva lñgatják, a kìgyñ kicsúszik a száján. Gyakori
motìvum, hogy akibe a kìgyñ belébújik, „hideget” érez a gyomrában. Előfordul, hogy azáltal meggyñgyul
betegségéből. A Gesta Romanorum hasonlñ esetet emlìt: bélpoklos királyfiba kìgyñ mászik, belső részeit
rágja, de miután távozott belőle, fájdalmai és betegsége megszűnnek (Katona Lajos kiadása, Bp., 1900).
(→ még: hálás halott, a: AaTh 507) Ŕ Irod. Magyary-Kossa Gyula: Kìgyñ az emberben (Ethn., 1908);
Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dorson, Richard M.: Negro Folktales from
Michigan (Cambridge, 1956); Waugh, H. Butler: The Child and the Snake in North America. Norweg.
Folkelivsgransking (Oslo, 1960); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., 1963).
házi oltár: → Mária-ház
házjegy: a → tulajdonjegy egyik válfaja, amely személyi tulajdonban levő házakon találhatñ.
Legtöbbnyire monogram; ezt általában a ház út felőli oldalán, parasztházakon leginkább a bejárati kapu
fölé vagy az oromzatra faragják, nemesi házaknál a kapu zárñkövén, a vaskapun (sok esetben a családi
cìmerrel együtt) találhatñk. Ŕ Irod. Genthon István: Magyarország művészeti emlékei (I., Bp., 1959).
ház körüli munkák: → belső munkák
ház középoszlopa: a lakñház nagyméretű lakñszobájában a nagy fesztávolságú → mestergerenda

alátámasztására beépìtett, fábñl készült oszlop vagy pillér. Az archaikus kultúrájú szlovéniai magyar
falvakban idegágas a neve, a Felföldön boldoganyának, boldogasszonyfájának nevezik erősen
másodlagosan hozzá kapcsolñdñ kultikus hagyományai miatt. A ház középoszlopa országosan elterjedt
volt. Használatát a nagycsaládi több generáciñs együttlakás nagy lakñtérigényét kielégìtő hosszú szobák
épìtése indokolta, másrészt az is, hogy a padlás mint a gabona, takarmány és a házi felszerelések
tárolñtere fokozñdñ terhelésnek volt kitéve. Jellegzetes, hogy mindig a tűzhely, a kemence
szomszédságában helyezték el. A kemence mellé telepìtését egyébként a jobb térkihasználás lehetősége
indokolja. Legrégebbi ismert példánya a 18. sz.-bñl valñ Hñdmezővásárhelyről. A kutatás sok recens
példányát találta meg Eger környékén. De előfordult a Kisalföldön pl. Martoson is. Középoszlop
beépìtésére gyakran került sor a lakñházak nagy fesztávolságú magtárkamráiban, istállñiban, esetleg
présházakban. Ŕ A ház középoszlopának alkalmazása egyébként Eurñpa-szerte ismert. A hazai
példányainkhoz közel eső formában derìtették fel a kutatñk a ház középoszlopait szlovák, morva
községekben. Mint az épület belső hangsúlyos eleme, a ház középoszlopa alkalmas volt arra, hogy gondos
megmunkálásával, faragásával a lakás fényét, dìszét növelje. A 19. sz. második felétől ritkán alkalmazták
a ház középoszlopát új épületeken. Ŕ Irod. Garay Ákos: Szlavñniai régi magyar faluk (Népr. Ért., 1911);
Gunda Béla: Der kultische Pfahl des Hauses bei den Ungarn (Folkliv, 1947); Vajda Lászlñ: Rìtus-
tanulmányok. A ház középoszlopának szakrális szerepéhez (Ethn., 1951); Bakñ Ferenc: Település, népi
épìtkezés (Heves megye műemlékei. I., Magyarország Műemléki Topográfiája, VII., Bp., 1969).
1229
H
Ház középoszlopa: 1. ház, 2. pitvar, 3. szoba, 4. boldoganya, 5. mestergerenda (Füzesabony, Petőfi u. 19.,
Heves m.)
Ház középoszlopa: idegágas
Ház középoszlopa: boldogasszonyfája (Füzesabony, Heves m.)
Ház középoszlopa: az oszlop fejezete (Füzesabony, Heves m.)
Filep Antal
házközösség: a családnak és a birtoklásnak az az alakja, amelyben ugyanazon házban vagy telken épült
több házban együtt lakott és közösen, „egy kenyéren” gazdálkodott 3Ŕ5 család. Létszáma 20Ŕ50 fő is
lehetett. A közös gazdálkodást a legöregebb, de még erre alkalmas férfi vagy nő irányìtotta. A
házközösség szoros kapcsolatban állt a → nagycsaláddal, ennek kiterebélyesedése volt. Nagyszülők,
szülők, gyermekek, testvérek, menyek és vők élhettek benne együtt. A világszerte ismert formákon (indiai
1230
H
házközösség, délszláv zadruga) kìvül ezt találjuk meg a középkori szláv rodinný nedil-ben és a magyar →
ősiségben. A középkori nemesi család ősi soron osztatlan család volt, melyet a közös származás és a közös
birtoklás kapcsolt össze. Idővel megosztozott a család, a nép nyelvén „válakozik”, de a volt közös
birtokosoknak megmaradt az → elővásárlási joguk. Ŕ Hazánkban a házközösségen elsősorban a katonai
határőrvidéken keletkezett és különböző statutumokban szabályozott, eredetileg katonai hűbéri birtokot
értettük, melyet a házközösség tagjainak zsold helyett engedtek át. Az 1850. évi határőrvidéki törvény
állapìtotta meg először ezen birtokok közös tulajdoni természetét; az 1885 : 24. törvény megszüntette a
házközösségeket. A hazai jobbágyság körében is fennmaradt a házközösség rendszere a nagycsaládi
formában, ìgy Kalotaszegen, a borsodi matyñknál, a palñcoknál, a szlavñniai magyaroknál és a Vas
megyei Őrségben még a múlt században is megfigyelték. (→ még: vagyonközösség) Ŕ Irod. Kadlec, K.:
Werbőczyovo Tripartitum... (Praha, 1902); Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp.,
1919); Sz. Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraaljai palñc asszonyok élete a múlt század
második felében (Bp., 1956).
Bónis György
házőrző ember: kiöregedett napszámos, aki a nagy nyári munkák idején, mìg a család a mezőn vagy a
tanyán dolgozott, elment az üres udvart, házat őrizni, esetleg az otthon hagyott állatokat is megetette,
sepregetett. Az Alföldön általában 1 q búza volt az évi bére, s valami kis élelmet, gyümölcsöt, avas
szalonnát is adtak neki ősszel. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939).
Morvay Judit
házszentelés: → vìzkereszt
háztáji tanya: magántulajdonban levő külterületi települési egység, amelyet legtöbbször szocialista
mezőgazdasági nagyüzem földjei vesznek körül. Gazdája, ill. a benne élő család egy-két tagja
mezőgazdasági nagyüzem dolgozñja, de a bérért végzett munkán kìvül a tanyához tartozñ néhány száz
négyszögöles földön és a nagyüzemtől kapott háztájin, az otthon maradt családtagok segìtségével
számottevő állattartást és kerti árutermelést folytat. A háztáji tanya a mezőgazdaság nagyüzemi
átszervezése ñta a legjelentősebb magyar tanyatìpus. Különösen gyakori a D-Alföldön. Ŕ Irod. Romány
Pál: A tanyarendszer ma (Bp., 1973).
Bárth János
háztartás: a paraszti → gazdaságok önállñ, de nem termelő jellegű ágazata, amelynek célja a család, ill. a
gazdaságban dolgozñk táplálása, táplálékának előállìtása, a gazdaság eszközeinek, a családtagok és a
gazdaságban dolgozñk személyes holmijainak javìtása, tartñsìtása. Ilyen mñdon a rendkìvül összetett
tevékenységek összefoglalñ neve, s egyben e tevékenységek összehangolñja is. A háztartást általában a →
gazda felesége, a → gazdasszony irányìtja, s a háztartásban dolgozñ családtagok, alkalmazottak munkáit
összehangolja, ő dönt lényeges kérdésekben. A háztartás célja, hogy a megtermelt javakat
megsokszorozza, vagy legalábbis gazdaságosan megőrizze, elsősorban a család számára. A háztartáshoz
hozzá tartoznak a lakñépület, bizonyos melléképületek (kamra, szìn, műhely) mint objektumok, a konyha
és főzés eszközei, a különböző tárolñ edények, a tartñsìtást, feldolgozást segìtő eszközök (kendermunkák,
faragñeszközök: szék, faragñbak stb., a lekvárfőzés eszközei, savanyìtñ kádak stb.), személyes holmik s a
vele összefüggő munkaeszközök (mosás, takarìtás eszköze). Ŕ A munkáit elsősorban a nők, gyermekek
végzik a családi munkamegosztáson belül, a férfiak inkább csak a mezei munkák holt idényében
kapcsolñdnak be. A háztartás a paraszti üzemen belül helyileg is elkülönül, üzemhelye a lakñház körül
alakul ki (→ nemek szerinti munkamegosztás, → területi munkamegosztás). A háztartás eszközanyaga,
eszközeinek milyensége nagyban függ a család létszámátñl s a háztartásban összpontosulñ
tevékenységektől. A magyar háztartások egyik legfontosabb forrásai az ún. inventáriumok. Ezek alapján
határozhatjuk meg és különìthetjük el a különböző korok eszközanyagát, a következtethetünk belőlük a
háztartásban lezajlñ tevékenységekre is. Ŕ A magyar háztartástìpusokat eddig nem foglalták rendszerbe, s
általában társadalmi rétegenként szokták elkülönìteni (polgári, nemesi, főúri, paraszti), holott a paraszti
háztartáson belül vidékenként meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak, éppúgy mint a gazdaságok
esetében (→ még: házbeli portéka). Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi
gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967).
Szabó László
1231
H
háztìpus: a lakñházak, épületek tudományos feltárásában megismert, azonos történeti fejlődésű, fő

technikai, szerkezeti, használati tulajdonságaikban megegyező objektumok legfontosabb vonásai alapján
általánosìtott összkép. Az eurñpai népi épìtkezéskutatás sok évtizedes múltja során számos tìpusalkotási
kìsérlet történt, amelyek tapasztalatai alapján napjainkra kialakultak a tipologizálás szilárd elvei.
Elsősorban az épületek alaprajzi beosztását (mivel tükrözi az épületet emelő család, ill. közösség
társadalmi szervezettségét, lakáshasználati igényeit) és a bennük alkalmazott beépìtett
tüzelőberendezéseket, tűzhelyeket (mivel az épìttető közösség, az épületet használñ család technikai
ismereteit, felkészültségét jñl jellemzi) veszik figyelembe (az alaprajz és tüzelőszerkezet egyébként
kölcsönösen befolyásolják egymást is, hiszen az alaprajz csak bizonyos helyeken teszi lehetővé a
tüzelőszerkezetek beépìtését, ill. az egyes tüzelőszerkezeteknek az alaprajz kialakìtásában meghatározñ
szerepük lehet a maguk sajátos térigénye és kezelése miatt), de bevonják az épületszerkezeti részletek
elemzését is (pl. tetőszerkezet), vagy vizsgálják az épìtési anyagokat, eljárásokat is kiegészìtésként. Az
épìtési anyagoknak ugyan egy-egy épület kivitelezése, megformálása szempontjábñl jelentős szerepük
van, de ez nem alapvetően meghatározñ. A néprajzi kutatás számos példát ismer arra, hogy azonos
alaprajzzal, azonos tüzelőszerkezetekkel épìtkeztek nemzedékeken át egy-egy vidéken, de az épìtési
anyagokat különféle okokbñl többször is kicserélték, anélkül, hogy ez jelentékenyebb változásokat idézett
volna elő. Az viszont világossá vált, hogy az → épìtőanyagok egy-egy adott kor és közösség keretei között
a szociális, gazdasági szintre jellemzőek lehetnek. Eredményesen összekapcsolhatñ a tìpusvizsgálat
történeti, régészeti kutatásokkal, s ezáltal a háztìpusok fejlődését változásaiban, átalakulási
folyamataiban lehet megismerni. A tipologizálás szempontjait, mñdszereit az utñbbi évtizedekben
gyakran érte kritika. Nevezetesen bizonyos szerzők a rendszerezés alapjául szolgálñ ismérveket kevésnek
és formálisnak találták. Igyekeztek olyan újabb szempontokat találni, amelyek segìtségével árnyaltabban,
objektìvebben lehet kìsérletet tenni a tìpusok leìrására. Ezek a prñbálkozások ugyan sok maradandñ
értékű megfigyeléssel jártak, azonban a tìpusalkotásban nem vezettek megnyugtatñ eredményekhez,
mivel az újonnan bevezetett szempontok a korábbiaktñl eltérően nem adtak következetesen jelentkező,
osztályozhatñ sajátságokat. Az elmélyülő történeti elemzés viszont a korábban körvonalazott tìpusok
fejlődéstörténeti megalapozottságát bizonyìtotta. A hazai tipolñgiai vizsgálatok is azt tanúsìtják, hogy az
alaprajz és a tüzelőberendezések elemzése alapján a hazai társadalmi fejlődés fő területi tendenciáival
egybevágñ háztìpusok ismerhetők fel. A magyar anyag osztályozási szempontjainak bővìtésével az
eredmények nem mñdosultak, legfeljebb némely altìpusok, részkérdések elkülönìtése, kibontása vált
lehetővé. A magyar, ill. mo.-i háztìpusok osztályozása, rendszerezése Bátky Zsigmond nevéhez fűződik.
Általában máig az ő tìpusrendszerét használja a magyar néprajztudomány. (→ még: északi háztìpus, →
házvidék, → keleti háztìpus, → középmagyar háztìpus, → nyugati háztìpus) Ŕ Irod. Bátky Zsigmond:
Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-Közép-Eurñpában (Népr. Ért., 1934); Bátky Zsigmond: Épìtkezés
(A magyarság néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43); Gunda Béla: A népi épìtkezés kutatásának mñdszere (Tálasi
István, Kniezsa István, Balogh István hozzászñlásaival, MTA. I. Oszt. Közl., 1954).
Filep Antal
háztűznéző, háztűzlátás: a leánynak és hozzátartozñinak látogatása a leendő → vőlegény házánál. A

háztűznézőre akkor volt szükség, ha a legény anyagi viszonyai nem voltak ismertek a leányos család előtt.
Nemegyszer előfordult megtévesztési kìsérlet ilyenkor: mások vagyonát, kölcsönkért ingñságait mint
magáéit mutatta be a legény családja. (→ még: megkérés) Ŕ Irod. Márton Jñzsef: Sorki-Tñtfalu néprajzi
vázlata (Ethn., 1891); Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb
ismertetése (Kaposvár, 1914); Mészöly Gedeon: Az Őrség száz évvel ezelőtt (Ethn., 1917).
Györgyi Erzsébet
hazug és a szñt szñra mondñ, a: → hazugságverseny
hazugságmese, bolondmese (Lügenmärchen, tale of lying, nyebülica, AaTh 1875Ŕ1999; Thompson: Motif-
Index X900ŔX1899): a népmese számos műfajának egyike, mely Angliátñl Japánig egész Eurázsiában, de
az ñceán túlsñ partján is ismert és népszerű. A hazugság foka szerint lehet reális szìnezetű, rendkìvüli
mértékben felnagyìtott tárgyakrñl, eseményekről szñlñ, vagy a tapasztalati valñság ellenkezőjéről, a
megfordìtott „fenékkel felfordult” világrñl elmondott, versbe szedett vagy eldalolt epikum. Az ide tartozñ
népmesetìpusok magyar és nemzetközi változatait jñrészt többé-kevésbé kötött formában, ritmikus,
olykor rìmes prñzában jegyezték fel, a verses változatok mögött dallamot sejtünk vagy tudunk (pl. →
tücsöklakodalom). Gyakoriak köztük a különböző keretbe foglalt → hazugságversenyek. Kedvelt forma
az egyes szám első személyben elmondott képtelen kalandok hosszú sora: „Láttam egy kacsán egy tavat.
Hozzávágtam egy fejszét, rövidet dobtam, hozzávágtam a másodikat, hosszút dobtam, hozzávágtam a
harmadikat is, eltaláltam. A kacsa hullámot vetett, a tñ elrepült...” (orosz mese). Funkciñjukat tekintve
1232
H
lehetnek gyermekmesék, mendikáns énekek vagy lakodalmi gajdok. Rövidebb formában használatosak
mesebevezető és mesezárñ mondñkaként is („Égigérő fa”: AaTh 1960G; „Zsákba zárt folyñk”: AaTh
1961A). A képtelen kalandok gyakran a képtelen gazdagság, jñlét országában játszñdnak (Eldorádñ,
Schlaraffenland, János pap országa). A tejjel-mézzel folyñ Kánaánra utalñ, sült tyúkkal, malacokkal,
fánkos boglyákkal, borfolyñkkal kapcsolatos „élményeket” lakodalmi mulattatás céljaira legtöbbször
kántorok vagy poétás lelkű paraszti rìmfaragñk foglalták versbe. Az ő szerkesztményeik a versbe szedett
rátñtiádák is, melyek a szűkebb haza nevezetességeit fordìtják visszájukra:
Jászság, Kunság mentiben szarkák kodácsolnak, A berényi malomban verebet patkolnak. Szeged mellett
Borosztyán baglyok furulyáznak, Erken, Mérán a gyìkok bojnyik-táncot járnak...
(Thaly: Vitézi énekek és elegyes dalok a 17. sz.-bñl, 1864. II. 171Ŕ172.) Ŕ A hazugságmesék hősei és
előadñi: vadászok, halászok, tengerészek, kiszolgált katonák, diákok, olykor tréfás kedvű parasztemberek
is. Az utñbbiak a paraszti életforma kevésszámú kalandlehetőségéről mondanak hazugságmesét: „Mikor
én kisfiú voltam...” (AaTh 1961C*), „Mikor én vásárra mentem...” Ŕ (MNK 1961E*); ide tartozik a
tündérmeséket lezárñ rendkìvüli arányú lakodalom is, melyen a mesemondñ is jelen volt (AaTh 1961A*).
A diákéletet idézi a „Küzdelem az ñriás bolhával” (MNK 1962C*2), „A tetű temetése” (MNK 1961C*1),
„A zacskñba zárt ész” (MNK 1963C*3) és a „Szarkaháború” (MNK 1962B*). Ez utñbbiak napjainkig
élnek a szñbeliségben mint kiszámolñk és köszöntők, s világosan utalnak a műfaj félnépi jellegére. Ŕ
Különösen jelentősége van a hazugságmesének a török irodalomban és népköltészetben. Már a 13. sz.-bñl
ismerünk tekerleme szövegeket, melyeknek feljegyzői, ill. versbe szedői jelentős költők (Mevlana, Asik
Pasa), az általuk rögzìtett hazugságmesének magyar változatai is ismertek: „A süket, a vak és a kopasz”
(AaTh 1965); „Ki álmodik szebbet?” (AaTh 1926*). A szñjátékokkal megtűzdelt verses tekerlemeforma
igen népszerű volt a 13Ŕ16. sz.-i misztikusok és népköltők körében, ebben a burkolt, tréfás formában
fejezték ki elképzeléseiket és gondolataikat. Feltehető, hogy ez a forma akkor is, akárcsak ma, kedvelt
volt a népi mesemondñk körében, a költők tőlük hallották és fejlesztették tovább. A tekerleme-stìlus
kötött ritmusával, szñjátékaival és formuláival hatott az oszmán történetìrñk stìlusára is. A műfaj
hñdoltság kori rendkìvüli népszerűsége részben magyarázatul szolgálhat a magyar változatanyag
változatosságára és gazdagságára is. Ŕ Irod. Turñczi-Trostler Jñzsef: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942);
Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Aarne, A.ŔThompson, Th.: The Types of the Folktales
(Second Revision, FFC 184. Helsinki, 1961); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer
Volksmärchen (Berlin, 1967).
Kovács Ágnes
hazugságverseny: → keretmese, melynek tìpusait, aszerint, hogy a királyi udvarban, a földesuraság

házánál vagy a kocsmában játszñdnak le, a → novellamesék, ill. a → hazugságmesék közé sorolja
Thompson, jñllehet van közöttük → hiedelemmese jellegű is. A legismertebb: a királykisasszony ahhoz
megy feleségül, aki olyat hazudik, amit ő vagy apja nem hisz el. A kérők sorra megjelennek,
képtelenebbnél képtelenebb dolgokat állìtanak, a királykisasszony és apja mindenre azt mondják:
„Elhiszem!”, s a kérő fejét karñba húzzák. Megjelenik a nagyotmondñ legény, aki ugyancsak
képtelenséget képtelenségre halmoz, végül hirtelen azt mondja, hogy a király öregapja az ő öregapjánál
kanász volt, vagy hogy a királykisasszony k... a, mire az kijön a sodrábñl: „Nem igaz, hazudsz!” és a
legény elnyeri a királykisasszony kezét (AaTh 852; 11 változat). Más keretek: úr és szolga, nemes és
jobbágy fogadnak, az lesz a nyertes, aki olyat mond, amit a másik nem hisz el (AaTh 1920C; 7 változat);
„A legnagyobb hazug ingyen kap vacsorát” (AaTh 1920E; 1 változat); az ñriás három juhásznak
(favágñnak, vadásznak) csak akkor ad tüzet, ha olyat hazudnak, amit ő nem hisz el. Ha nem, nyársra
húzza, megsüti és megeszi őket (AaTh 1920H; 4 változat); két (három) szabadságos katona hazafelé valñ
útjukban kenyeret vagy más értéktárgyat talál. Azé lesz, aki olyat mond (álmodik), amit a másik nem hisz
el (MNK 1920K*; 7 változat). A „dìjnyertes” hazugságok: az ñriás káposzta (melynek árnyékában egy
regement hűsöl) és a hozzávalñ ñriás üst (AaTh 1920A; Thompson, Motif-Index X1401, X1030.1.1.); az
ñriás tojás (AaTh 1960L; Thompson, Motif-Index X1813) és egyéb ñriás (aprñ) állatok és tárgyak; →
égben járás (AaTh 1889E); a nagyotmondñ legény és testvérei a trágyát tévedésből a szomszéd földjére
hordják, és mikor rájönnek tévedésükre, megfogják a föld négy sarkát és átborìtják a magukéra. Bevetik
fűmaggal, tölgyerdő nő rajta. Disznñt visznek bele makkoltatni. A király öregapja a kanász (MNK
1920J*); → apám lakodalma (AaTh 1962); a szabadságos katona és a cigány az úton hazafelé menet
egymásnak dicsekszik: a cigány apja szép házával, rengeteg pénzével, a katona erre lakonikusan csak
annyit mond, hogy az ő apjának olyan lova volt, amelyik egyik évben csikñt, a másikban cigányt ellett.
Megnyeri a fogadást. Bár a keret és a hazugságmese-mag látszñlag független egymástñl, az → affinitás
vagy az uzus elvének megfelelően bizonyos kerethez csak meghatározott hazugságmese illeszthető. Pl. „A
trágyahordñk tévedése” (MNK 1920J*) hazugság rendszerint „A nagyotmondñ legény” (AaTh 852)
1233
H
tìpusba, „Apám lakodalma” (AaTh 1962), a „Tűzvásárlás mesemondással” (AaTh 1920H) tìpusba, a
cigány és a katona párbeszéde pedig mindenkor „A cigány és a katona vetélkedése” (MNK 1920K*)
tìpusba illeszkedik. A változatok nagy száma mutatja a forma népszerűségét. Ŕ A hazugságverseny egyik
válfaja, amikor a főhazugnak segìtőtársa is van, aki megerősìti a hazugságot. Legismertebb ilyenfajta
mesetìpus: A hazug és a szót szóra mondó (AaTh 1920A): szegény ember dologkerülő fia útnak indul, hogy
hazugsággal megkeresse kenyerét. Maga forma ember társul hozzá. Találkoznak a szolgabìrñval, aki
kérdi: Mi újság Pesten? Ŕ Ég a Duna. Ŕ A szolgabìrñ 25-öt veret rá. A másik ember tanúskodik, hogy sok
sült halat árulnak a piacon. A szolgabìrñ 500 Ft bánatpénzt ad a megvert embernek, hogy fel ne jelentse.
Találkoznak az alispánnal: Ŕ Mi újság Pesten? Ŕ Akkora madár lebeg a Duna felett, hogy egyik szárnya
Pest, a másik Buda fölött van. Megkapja a 25 botot. A társa tanúskodik, akkora tojást látott, hogy 300
ember vasrúddal emelgette. Megkapja az 500 Ft-ot is. Találkoznak a főispánnal: Ŕ Mi újság Pesten? Ŕ
Meghalt Krisztus. Ŕ 25 bot. Ŕ Az angyalok feketébe öltözve járnak le s fel az égi lajtorján. 500 Ft.
Megosztoznak a pénzen, a botütéseken nem tudnak (4 változat). Kedvelt hazugságversenyforma még: a
szabadságra, vakáciñra hazafelé tartñ katonák, diákok egymást iparkodnak képtelennél képtelenebb
állìtásokkal, kalandokkal elképeszteni; a földesúr, a kocsmáros ingyen ételt, italt, szállást biztosìt annak a
vendégnek, aki olyat hazudik, amit ő nem hisz el. Eszerint a nagyotmondás még a közelmúltban is a
mulattatás, a szellemi sport egyik formája volt. Specialistái kaszárnyai, kollégiumi, sőt paraszti
környezetben itt-ott ma is felbukkannak. Ŕ Irod. Bolte J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und
Hausmärchen der Brüder Grimm (IŔV., Leipzig, 1913Ŕ31); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (II., Pécs, 1940); Kovács Ágnes: A bolondmesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Népr.
Kutatñcsoport Adattárában); Baughman, E. W.: Type and Motif Index of the Folktales of England and
North America (The Hague, The Netherlands, 1966; Indiana University Folklore Series Number 20);
Stroescu, S. C.: La typologie bibliographique des facéties roumaines (II., Bucuresti, 1969).
Kovács Ágnes
ház után valñ föld (lat. terra postfundualis): az alföldi mezővárosokban a telekszervezet 18. sz.-i
megszilárdulása után a háztelek határbeli szántñföldi tartozéka. Más neve telekföld, tanyaföld. A helyi
statutumok szerint a ház után valñ föld a lakñtelek elválaszthatatlan tartozéka volt, a szoros tulajdonjogi
összetartozás csak a 19. sz. második felében szűnt meg.
Balogh István
ház ülés: tulajdonképpen a latin „sessio” téves fordìtása. Mária Terézia Urbariumának a magyar
lakosságú falvak részére kiadott Urbarium blankettákon ugyan a sessiñt lefordìtották a magyarra házhely
szñval, de ezen nem a beltelket értették, amelyen a ház épült, hanem az egész jobbágytelket, és ebben az
értelemben beszéltek „egész helyes vagy félhelyes” stb. jobbágyokrñl is. Ez azonban értelemzavarñnak
tűnt, ezért Ŕ vagy talán konzervativizmusbñl Ŕ maradtak a sessio szñnál. A 19. sz. első éveiben, amikor a
megyék jelentékeny része áttért közgyűlési jegyzőkönyveiben, hivatalos irataiban, más megyék számára
készült átirataiban a magyar nyelvre, még magyar szövegben is szìvesebben használták a sessio szñt.
Amint azonban a század húszas és harmincas éveiben meg akarták tisztìtani a magyar hivatalos nyelvet a
belé ragadt latin szakkifejezésektől (terminus technicus) is, a sessiñt is szñ szerint lefordìtották magyarra:
ülésnek. Ez elterjedt, és néhány évtizedig párhuzamosan használták a „jobbágyhely”, majd a
„jobbágytelek” kifejezéssel, a múlt század negyvenes éveiben azonban az utñbbi lett a győztes. (→ még:
jobbágytelek, → belső telek) Ŕ Irod. Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez
(Bp., 1926).
Degré Alajos
házvidék: a → háztìpusok elterjedésterületének megjelölésére használatos néprajzi szakkifejezés. Azt a

területet jelöli, amelyen egy-egy háztìpus általánosnak, döntőnek, homogénnek tekinthető. Bátky
Zsigmond vezette be szakirodalmunkba a német Hauslandschaft megfelelőjeként. A háztìpusok
földrajzilag általában kompakt tömböket alkotnak. A meglehetősen homogén tömbök között átmeneti
sávok mutathatñk ki, amelyekben a szomszédos házvidékek számos tìpussajátossága együttesen
megtalálhatñ. Eurñpa területét néhány alapvető házvidékre oszthatjuk. Délen a mediterrán lakñháztìpus
az ñkor ñta egységesült házvidékét találjuk. Ny-Eurñpa területe jñrészt szintén önállñ házvidéket, az ún.
lakóistállós háztìpus elterjedésterületét alkotta. K-Eurñpa, Skandináviával együtt a lakókamrás háztìpus, ill.
más kifejezéssel a K-eurñpai kemencés lakñháztìpus házvidékéhez tartozott. Hazánk és a magyar
nyelvterület egésze a honfoglalás ñta a K-eurñpai kemencés lakñház házvidékének részét alkotta.
Azonban a késő középkortñl fokozatosan nőtt a súlya a közép-eurñpai kályhás lakñház helyileg kifejlődött
tìpusának (amint a szomszédos nyugati horvát, szlovén, osztrák, cseh-morva területeken is konvergens
1234
H
mñdon alakult a házfejlődés). Ez vezetett nálunk a korábban egységes lakñháztìpus felbomlására, és

alakult ki a 19. sz.-ig jellemző négy házvidék (→ északi háztìpus, → keleti háztìpus, → középmagyar
háztìpus, → nyugati háztìpus). Háztìpusaink földrajzi elterjedése, házvidékeink alakulása és
tájfejlődésünk között szoros társadalomtörténeti összefüggések mutathatñk ki. A legfontosabb
társadalomtörténeti-gazdaságtörténeti fejlődési tìpusok földrajzi kiterjedése és házvidékeink általában
egybeesnek. Házvidékeinket kisebb regionális csoportokra lehet bontani az alkalmazott épìtőanyagok,
épìtőtechnikák, épìtészeti dìszìtő stìlusok Ŕ műhelycsoportok vizsgálata alapján. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond:
Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-Közép-Eurñpában (Népr. Ért., 1934).
Filep Antal
hébér, hévér: → lopñ
hegedű: 1. a vonñs hangszercsalád legkisebb tagja. Nemcsak az eurñpai műzenében van fontos szerepe,
hanem (különböző változataiban) számos eurñpai és Eurñpán kìvüli népnek kedvelt népi hangszere. A ma
világszerte használt modern hegedű végleges formája a 16. sz. közepére É-Itáliában (főleg Cremonában és
Bresciában) alakult ki. E hangszert a 17. sz.-ban még olasz, német, sőt lengyel hegedűnek nevezték
nálunk. A „magyar” hegedű azok közé a fidula (német: Fiedel) vagy lìra néven ismert vonñs hangszerek
közé tartozott, amelyeket a középkorban Eurñpa-szerte ismertek, s utñdaik a Balkánon (pl. bolgár
gadulka) és Kréta szigetén (krétai lìra) máig fennmaradtak. Az 1683-ban keltezett Ungarische
Wahrheitsgeige... c. politikai röpirat szerint az egykorú magyar hegedű testének alakja hosszúkás
négyszögű volt. Nyakát és testét egy darab fábñl faragták. Kulcsai szìv alakú fejben hátulrñl előre álltak.
Lába le volt ragasztva. Vonñval szñlaltatták meg; de Ŕ ezt korábbi források alapján gyanìtjuk Ŕ talán
nemcsak vonñval, hanem pengetéssel is. Ŕ Magyarországi János Mester 1504-ben készült, Alamizsnás
Szent Jánost ábrázolñ képén (Krakkñ, Szent Katalin-templom) a fenti leìrással is azonosìthatñ
háromhúrú fidula szerepel. A kárpáti lengyel gêsle nevű vonñs hangszeréhez hasonlñ külsejű Ŕ teknő-
vagy csñnakszerű Ŕ változatokat is ismertek Mo.-on, mint ezt egy 1750 körül készült rézmetszet tanúsìtja
(a hangszeren kuruc vitéz táncát kìséri egy zenész). A nép között még a múlt században sem lehetett ritka
az egy darab fábñl vájt testű, primitìv vonñs hangszer. Koldushangszerként még néhány évtizeddel
ezelőttről is őriz ilyenfélét a szegedi múzeum. A mai „népi” hegedűk viszont, szerkezetüket tekintve
ugyanolyan gyári hangszerek, mint a szimfñnikus zenekaré. Ezeken házilag legfeljebb kisebb javìtásokat,
alakìtásokat végeznek. Pl. rezonálñ húrt szerelnek rá, balkezesre alakìtják (ez nem csupán a húrok
sorrendjének megfordìtásábñl áll, hanem a lelket is át kell helyezni), megszőrözik a vonñt, gyantát
készìtenek stb. Ŕ A hegedű alkatrészeinek neve némely helyen eltér a szaknyelvitől; pl. szék (láb), nyelv
(fogñlap), vánkos (nyereg), csavar, hegedűcsap, hegedűszeg (kulcs), sñlyom (lélek), fogás (kápa), vizehúr
(bélhúr). Ŕ Hegedűn játszñ parasztok és cigányzenészek játéktechnikája, játékstìlusa sok mindenben eltér
a modern hegedűjátékétñl, ennél régiesebb vagy csak egyszerűen elmaradottabb. A paraszti hegedűs
játék közben állával nem szorìtja a hangszert, bal keze is részt vesz a hegedű tartásában. A hegedű nyaka
a játékos tenyerében fekszik úgy, hogy a tenyér hátsñ része is a nyakhoz támaszkodik. Ily mñdon a
hegedűt jobban el lehet fordìtani befelé, a hosszanti tengely körül, s ez a vonñtartás szempontjábñl
kényelmesebb: a jobb felső karnak alig kell elmozdulnia a nyugalmi helyzetből, mégis kényelmesen eléri a
vonñ a hegedű húrjait Ŕ főleg, ha meggondoljuk, hogy dallamjátszáshoz leginkább csak az e és a húr
terjedelmét veszik igénybe. Kontrásoknál, akik a kìséretet csaknem kizárñlag a d és g húron játsszák,
egészen szembetűnő a hegedű (vagy brácsa) elfordìtása; többnyire nem is vállukhoz, hanem mellükhöz
támasztják a hangszert. Ŕ A hangolás abszolút magassága nem szigorúan rögzìtett. Bandában a
klarinéthoz vagy a cimbalomhoz hangolnak. Ha e két hangszer hiányzik, akkor érzés szerint állapìtják
meg a hangmagasságot. Az érzés szerinti hangolás azonban rendszerint nagyon közel áll a hangsìp vagy
hangvilla szerintihez; ettől félhangnál nagyobb eltérés ritkán tapasztalhatñ. Tánczenéhez, a hang
élességének fokozása céljábñl, többnyire tudatosan is szeretik valamivel magasabbra hangolni
hangszereiket. A régebbi hagyományt őrző csìki hegedűsöknél viszont Dincsér Oszkár azt állapìtja meg,
hogy a hangolás általában kissé mélyebb. Ŕ Paraszti hegedűs játék közben a bal kéz kisujját általában
nem használja. Emellett némelyek a 2. fekvést tekintik a bal kéz alaphelyzetének; szükség esetén a játékos
innen csúsztatja mutatñujját az alapfekvésbeli fogásra. A hegedű hangterjedelmét d’’’-n felül ritkán
használja a hegedűs. 3 kereszten és 2 b-n túli hangnemeket nem használ; ezen belül és az előjegyzés
nélkülin kìvül, úgy létezik, a d-alapú hangnem (dúr és moll) a legkedveltebb. Általában egyenletes erős
hangon játszik, nem él a dinamikai árnyalás lehetőségeivel. Kettős (hármas, négyes) fogást dallamjátszás
közben nem használ. Ha hegedűjén néha két vagy több húr egyszerre szñlal meg, akkor az egyik vagy a
többi rendszerint üres húr. Ha dallamjátszás közben a szomszéd húrt szándékosan érinti, az nem annyira
harmñniai céllal történik, mint inkább erősìtés céljával. A csángñ hegedűsök egynémelyike szándékosan is
két húron húzza Ŕ kvintpárhuzamban Ŕ a táncdallamot, hogy erősebben szñljon. Kettős fogást hegedűn
csak a kontrás játszik; neki és a brácsásnak viszont a kìséretben mindig kötelező a kettős fogás. (Sőt a
1235
H
széki tìpusú együttesben a brácsás hármas fogásokat játszik; → hangszeres együttes) Ŕ A hegedű, népi
hangszerként is, elsősorban hivatásos vagy félhivatásos zenészek Ŕ mindenekelőtt cigányzenészek Ŕ
hangszere. Egymagában ma már alig használják, de fél évszázaddal ezelőtt némely vidéken még
lakodalomban is beérték egy hegedűvel. A régi vándorhegedűsök lezüllött, csárdárñl csárdára kñborlñ
kocsmahegedűs utñdairñl is akad egy-két szñrványos hìradás az I. világháború előtti időkből. Másfél, két
évszázad ñta azonban a nép között is fokozatosan elterjedt az a gyakorlat, hogy legalább egy kìsérő
hangszerrel (pl. duda vagy tekerő), de méginkább a szokásos cigányzenekari együttes keretében szerepel
a hegedű. Ŕ Régebben a hegedűt → nñtafa néven is ismerték. Ŕ Irod. Dincsér Oszkár: Két csìki hangszer
(Bp., 1943); Bachmann, W.: Die Anfänge des Streichinstrumentenspiels (Leipzig, 1964). Ŕ 2. → kaloda
Sárosi Bálint
hegedű, a: tréfás → legendamese. Krisztus és Szent Péter földi vándorútjuk során egy kocsma elé érnek,
melyben ácsok (katonák) mulatnak. Péter szeretné megnézni őket. Krisztus először lebeszéli, majd
ráhagyja, de közben Péter tudta nélkül egy hegedűt (bőgőt) teremt a hátára. A részeg ácsok követelik,
hogy muzsikáljon nekik. Mivel nem hajlandñ, alaposan elverik. a) Péter lemond az emberi természet
tanulmányozásárñl; b) arra kéri Krisztust, hogy büntetésképpen teremtsen vasgöcsöket a fába; Krisztus
fábñl valñ göcsöket teremt, azñta szidják az ácsok Pétert; c) arra kéri Krisztust, hogy büntetésképpen
adjon mindig esőt, valahányszor a katonák kivonulnak. Azñta szidják a bakák Pétert. A legendának
francia, német, román, szlovén, erdélyi szász, kárpátukrán (rutén) és magyar változatai ismeretesek.
Nálunk Ŕ Arany János A hegedű c. tréfás költeménye (1853) kapcsán Ŕ élénk irodalomtörténeti-
folklorisztikai érdeklődést váltott ki, a szerzők: Szendrey Zsigmond, Heller Bernát, Gragger Rñbert
annak bizonyìtására használták fel az összegyűjtött párhuzamokat, hogy Arany tárgyát vajon a magyar,
pontosabban a nagyszalontai szájhagyománybñl vagy valamely (németből fordìtott) népkönyvi,
kalendáriumi szövegből merìtette-e. A legendamese széles körű elterjedéséhez Arany költeménye minden
bizonnyal hozzájárult, de mint a fenti verziñk is mutatják, annak nem egyedüli forrása (AaTh 774F, H
777, BN 754** → Krisztus és Szent Péter éjszakai szálláson).Ŕ Irod. Dähnhardt, O.: Natursagen (IV.,
Leipzig, 1909Ŕ12); Heller Bernát: Arany János „A hegedű” cìmű vìg legendájának valñszìnű forrása
(Ethn., 1915); Gragger Rñbert: Arany „A hegedű” c. költeményének tárgytörténetéhez (Ethn., 1916);
Heller Bernát: Még egy szalontai változat Arany János vìg legendájának, „A hegedű”-nek tárgyához
(Ethn., 1918); Szendrey ZsigmondŔKodály Zoltán: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy, XIV., Bp., 1924);
György Lajos: A magyar anekdota története (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔ
II., Pécs, 1957).
Kovács Ágnes
Hegedűs Lajos (Bp., 1908ŔBp., 1958): tanár, nyelvész. Az egy.-et Bp.-en, Bécsben, Londonban végezte; a
pécsi, majd a debreceni gyakorlñgimn. tanára, 1944-től a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, 1950-től
az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa. Úttörő a modern elektroakusztikai eszközöknek
népnyelvi és folklñrgyűjtésben valñ alkalmazásával, ìgy gyűjtött szövegei alapozták meg a magyar
nyelvjárások hangmúzeumát. Hiteles, főként ormánsági és moldvai csángñ folklñrkiadványai értékesek,
foglalkoztatták ritmikai kérdések is. Ŕ F. m. A magyar nemzeti versritmus kérdése (Bp., 1934);
Elektroakusztikai berendezések a beszéd- és nyelvjáráskutatás szolgálatában (Bp., 1941); Népnyelvi szövegek
az Ormánságból (Pécs, 1946); Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai
telepesektől (Bp., 1952). Ŕ Irod. Vértes O. András: H. L. 1908Ŕ1958 (Nyelvtudományi Közl., 1959).
Sándor István
hegy, högy: → szőlőhegy
Hegyalatt: a történeti Pozsony m.-ben a Kis-Kárpátok DK-i oldala nyúlványainak neve. Az egyházi
igazgatásban is élő tájnév. Középkori eredetű nevezetes szőlőtermelése a mezővárosi fejlődés korai
megindulását, sajátos kibontakozását eredményezte (Pozsonyszentgyörgy, Bazin, Modor, Nagyszombat).
Lakossága ma szlovák, korábban jelentősebb német és magyar rétege is volt. A 16Ŕ17. sz.-ban területén a
Kisalföldről és a Dunántúlrñl menekülő magyar csoportok leltek hosszabb-rövidebb ideig menedéket (pl.
győriek). → Hegyalja megjelölése is előfordul.
Filep Antal
Hegyalja: 1. Aradi Hegyalja: kistáj és történeti borvidék Arad megyében, a Hegyes-Drñcsa-hegység

nyugati lábánál, ma Romániában. Az Aradi Hegyalja tulajdonképpen a Máriaradna és Pankota között
1236
H
húzñdñ községek határára terjed ki. A honfoglalástñl folytonos magyar lakossága a 16Ŕ17. sz.-ban a török
háborúk elől északra menekült vagy elpusztult. Mai magyar lakñi, akik románokkal és németekkel
vegyesen élnek, újabb kori, 18Ŕ19. sz.-i telepesek. Nagyobb számban Máriaradnán, Gyorokon (ide az
1880-as években → bukovinai székelyek is települtek), Világoson és Pankotán laknak. Ŕ 2. Baranya m.
déli területének élő népi tájneve, amely az egykorú latin nyelvű ìrásokban mint Tractus Submontanius is
felbukkan. Az újabb néprajzi irodalomban a táj neveként bevezették a → Drávaszög elnevezést.
Legdélibb községei, Kopács, Laskñ, Darñc lakñi → alfalusiaknak nevezik magukat. Lakossága középkori
kontinuitású magyar, a hñdoltság ñta betelepülő délszláv és 18. sz.-i betelepìtésű német. A Hegyaljai
magyarok nyelve számos archaizmust őriz. Középkori mezővárosi hagyományokban gazdag népi
kultúrája közvetlenül kapcsolñdik az → Ormánság és → Szlavñnia magyar szigeteinek műveltségéhez.
Kiválñ bortermő terület (Kő, Karancs, Csuza, Sepse, Hercegszőllős, Vörösmart magyar ref. lakosságú
községeiben), hatalmas árterein élénk halászat, mocsári gazdálkodás alakult ki. A 19. sz. végén
kibontakozñ kertkultúrája révén gyors polgárosulás indult meg. Lakosságát élénk gazdasági és
munkakapcsolatok fűzték Szlavñniához és Boszniához. Ŕ Irod. Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje
(IŔII., Pécs, 1896); Katona Imre: Sárkányölő ikertestvérek (Újvidék, 1972); Baranyai Júlia: Vìzbe vesző
nyomokon. Fejezetek a Drávaszög történetéből (Újvidék, 1976). Ŕ 3. Erdélyi Hegyalja: Nagyenyed és
Gyulafehérvár vidéke, régi történeti borvidék. Az Erdélyi Hegyalját a magyarság igen korán
benépesìtette (10. sz.). A középkorban virágzñ magyarlakta táj volt. A Maros jobb partján a
honfoglaláskor talált viszonylag nagyobb számú bolgár-szláv lakosság hamarosan megmagyarosodott. A
12. sz. végén néhány szász helység is települt a vidéken (Krakñ, Magyarigen, Nagyenyed). Ezek nem
tartozván bele a → szászok közjogi egységébe, a 16Ŕ17. sz.-ra elvesztették német nyelvüket. A románok a
13. sz. végén a tatárjárás után megritkult lakosság közt tűntek föl. Az Erdélyi Hegyalja a 15Ŕ18. sz.-ban
igen sokat szenvedett a háborús pusztìtásoktñl. Előbb a török beütésektől és hadjáratoktñl, majd a kuruc
háborúktñl és HñraŔKloska parasztfelkelésétől, sőt 1848Ŕ49 magyarŔromán összeütközéseitől is. Magyar
lakossága erősen megfogyott, ma elsősorban a Maros bal partján él. Nevezetes községe Vajasd, melyet
Bethlen Gábor 1617-ben a töröknek átadott Lippárñl eljött magyaroknak adományozott
hajdúszabadsággal együtt. Ez a falu 1764Ŕ1848 közt a katonai határőrvidékhez tartozott. A helyi
hagyomány szerint Miriszlñ és a Maroson túli Magyarlapád lakñi is hajdúszabadsággal bìrnak az erdélyi
fejedelmek korában. Ŕ Irod. Lázár István: Alsñfehér vármegye magyar népe (Nagyenyed, 1896); Iczkovits
Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp., 1939). Ŕ 4. Mecsekalja, Mecsek Hegyalja: a Pécstől
nyugatra eső vidék. Cserkút, Kővágñszőllős, Kővágñtöttös, Bakonya, Boda községek magyar, r. k. vallású,
középkori kontinuitású lakossága tartozik ide. Zárt, táji öntudattal rendelkező közösséget alkotnak.
Néprajzi vizsgálatuk csak az utñbbi években indult meg. Jelentékenyen polgárosult, differenciált
társadalmi struktúrájú falvak. Ŕ Irod. Füzes Endre: Adatok a mecseki megosztott településekhez (A Janus
Pannonius Múz. Évkve, Pécs, 1956); Füzes Endre: Népi épìtkezés Mecsek-hegyalján (A Janus Pannonius
Múz. Évkve, Pécs, 1959). Ŕ 5. Pozsonyi Hegyalja: → Hegyalatt másik neve. E megjelölés kialakulásában a
Tokaj-, Arad-Hegyalja analñgiája valñszìnűleg szerepet játszott. Ŕ 6. Tokaj-Hegyalja: az egykori Abaúj és
Zemplén m.-k területén kialakult termelési táj az Eperjes-Tokaji-hegylánc DNy-i, D-i, DK-i
szegélyterületén. A 16. sz. derekán a szerémségi borvidék pusztulását követően fellendülő borkivitele
révén kedvező gazdasági, társadalmi fejlődése a szőlőtermelésben érdekelt településeit az újkor folyamán
a középkori hagyományokra alapozva meglehetősen egységes arculatúvá tette. Előnyös helyzete révén a
16Ŕ17. sz. folyamán, noha az allñdiumok befolyása növekvő volt, s az erdélyi fejedelemség függetlenségi
harcai és a kurucok szabadságmozgalma területeit gyakran érintették, a Tokaj-Hegyalja hazánkban
egyedülállñan virágtő kultúrtájjá vált. Ennek is köszönhető, hogy a népi műveltségre nagy hatást
gyakorlñ, de az egész irodalmi nyelvünket alapvetően formálñ ÉK-mo.-i prot. (ref.) kultúra központja
Sárospatakon alakult ki. A mezővárosi parasztpolgár fejlődés egész településláncolatban bontakozott ki a
területén (Szerencs, Tállya, Mád, Tarcal, Tokaj, Abaújszántñ, Erdőbénye, Tolcsva, Bodrogkeresztúr,
Sárospatak, Sátoraljaújhely). A 17Ŕ18. sz.-ban kárpáti ukránok (ruszinok) (pl. SárospatakŔHunstác) és
németek (Hercegkút, Károlyfalva) telepedtek le. A lakosság összetétele azonban alapvetően magyar
maradt. Bár a 18Ŕ19. sz.-ban meghatározñ szerepűvé vált a nagybirtok, a mezővárosi parasztság
hagyománya, kultúrája kontinuusan öröklődött korunkra. A 17. sz.-tñl a szőlőtermesztés és borkészìtés
bizonyos eltérő műveletei szerint a Tolcsvátñl északra eső területet Felső-, a délre fekvőt Alsñ-
Hegyaljának kezdték nevezni. A Tokaj-Hegyalja területének pontos földrajzi határait a borminőség
védelmében a 18. sz.-ban törvénybe rögzìtették. A történeti táj kereteibe kell számìtani a Szerencsi-
hegység településeit, valamint az 1918 után Csehszlovákiához csatolt Zempléni-dombsor DNy-i részén
fekvő községeket. Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz táj- és néprajzi irodalma (I. rész,
Sárospatak, 1947); Bakos Jñzsef: Tokajhegyalja és bortermelése néprajzi, hely-, gazdaság- és
művelődéstörténeti irodalma (Sárospatak, 1957); Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a
XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., szerk. Szabñ István,
Bp., 1960); Makkai Lászlñ: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának
1237
H
korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XVŔXVIII. századi agrártörténetéből, Bp., 1966). Ŕ 7. Vas
m.-ben Körmend vidékén élő tájnév, amely a → Hegyhát Rábára néző szegélyterületét jelöli.
Magyarbecei (v. Alsñ-Fehér m.) népviselet a múlt század végén
Filep AntalŔKósa László
hegybìrñ: → hegymester
hegyenjárñ: → gardahalászat
Hegyentúl: a történeti Pozsony és Nyitra m. Kárpátokon túli, a Morva folyñig terjedő területe. Régi
magyar neve: Burmező. Megfelel a szlovák Zahorie-nak. E tájnév a közigazgatási gyakorlatban is élt.
Korai középkori magyar településeinek lakossága, mely részben székely (→ székelyek) eredetű volt, a
középkor folyamán felszìvñdott a morva elemekkel is kiegészülő szlovák lakosságban, emléküket a
földrajzi nevek máig is fenntartották. Hegyentúlon jelentős habán (→ újkeresztények) települések
keletkeztek.
Filep Antal
hegyező: a → népies műtáncok egyik jellegzetes motìvuma, amelynek folklorizált változata a

paraszttáncokban is előfordul. Ŕ Irod. Rñka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel
Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924).
1238
H
Hegyező táncìrása
Pesovár Ferenc
Hegyföld: a Mecsekalja, a Szigetvidék, a → Dráva mente által határolt dombos-löszös, helyenként

sziklakibúvásos-karsztos, helyenként erdős terület Baranyában. A honfoglalás előtt frank fennhatñság
alatt élő szláv lakossága volt, akiknek körében a vidék provinciális, rñmai kultúrájának nem egy eleme
tovább élt. A honfoglalás korában a magyarság megszállta. A fejedelmi törzs fontos szállásvidéke terült
itt el. A késő középkorig magas szintre fejlődött paraszti-mezővárosi polgári elemeinek kultúrája. A
huszitizmus, a reformáciñ radikális irányzata, az → unitáriusok is hamar követőkre, központokra találtak
Hegyföldön. A török betörésekor elpusztult, de az eléggé hamar a hñdolt vidékek közé számìthatñ
lakosságának megmaradt része viszonylag nyugalomban élt. A 17. sz. végétől a felszabadìtñ háborút
követően népességének jelentékeny részét katonákkal, fegyverrel győzik meg az ellenreformáciñ
hittételeinek igazárñl. Számos települése szétfutott, elmenekült. A 18. sz. során újjátelepült. Unitárius
népességének hátramaradt része a → reformátusok közé menekült, akiknek e vidéken szintén érdemes
múltjuk és népes gyülekezeteik voltak. 18. sz.-i telepesei között nagy számmal voltak németek (→
Schwäbische Türkei). Számuk a II. világháborút követő potsdami szerződésben előìrt kitelepìtsek révén
csökkent. Délszláv települőinek jelentős része a trianoni békeszerződés után optált Jugoszláviába. A
Hegyföld területén nevezetes történeti bortermelés folyik, melynek gyökerei ñkoriak. A szőlészet helyi
eljárásait a beköltöző németség is adaptálta, részt vett a villányi borvidék megteremtésében.
Filep Antal
hegy frángja: → hegytörvény
hegygyűlés: → hegynép
1239
H
Hegyhát: 1. Baranya m. északi részén a Mecsek hegység előterében a → Zselicség és a → Völgység között
fekvő, erősen tagolt, D felé hegyvidéki jellegűvé válñ, erdős dombvidék. A honfoglalás korában völgyeiben
szláv népesség lakott. (Területének középkori neve is erre utal, ugyanis a Hegyhát területét is Zselic-ként
tartották számon.) Szláv lakossága az Árpád-kor folyamán feloldñdott a magyarságban. A késő
középkorban a kulturáltabb vidékek között tartották számon. A hñdoltság során rendkìvüli mértében
elpusztult lakosságát ugyan kiegészìtették menekülő délszláv-szerb elemek, de az ellenreformáciñs akciñk
elől a megmaradt csoportok egy része is elvonult. A hiányzñ munkáskezek pñtlására telepeseket hoztak,
főleg németeket, akik a 18. sz. végére népi túlsúlyba kerültek. A területén felfedezett barna- és feketeszén
révén az újabb időszakban is migráciñs célpont volt. Ŕ Irod. Andrásfalvy Bertalan: Néprajzi
jellegzetességek az észak-mecseki bányavidék gazdasági életben (Az észak-mecseki bányavidék regionális
vizsgálata, szerk. Babics Antal, Bp., 1972); Gábriel András: A baranyai Hegyhát (Földrajzi Ért., 1973). Ŕ
2. Borsod m. nyugati felében a Hangony és a Bán patakok által és a Sajñ közé zárt dombos, erdős táj
neve. Lakossága néhány peremtelepülését nem számìtva, magyar. Kisnemesi eredetű községeinek, ref., r.
k. népe jobbágy eredetű, a környezet → barkñknak nevezi őket. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti
palñcok pásztorkodása (Debrecen, 1965); Paládi-Kovács Attila: A barkñ etnikai csoport (Műveltség és
Hagyomány, 1968). Ŕ 3. az → Őrség területéhez kapcsolñdva a Rába és a Zala folyñk között Sárvár
térségéig, a → Kemenesaljáig terjedő dombvidék, Vas és részben Zala m. területén. Kavicsos, teraszos
jellegű, helyenként völgyekkel tagolt dombhát. Egykor zárt erdőterület volt, aminek emlékét a középkor
ñta ismert, ma is fennállñ Farkaserdő őrzi. Betelepülése a honfoglalás korában megindult. Egykori gyepű
közeli helyzetét az ún. vörös sáncok maradványai is jelzik. Lakossága magyar, r. k.-ok és ev.-ok. Számos
kisnemesi községe volt. Egykor jelentősebb szőlőművelése önellátñ szintre süllyedt. Gyümölcsöseiben
jelentékenyebb mennyiségű gesztenye termett. Újabban jeles állattartñ körzet. Területén, Vasvárt nem
számìtva, nagyobb központi funkciñkat betöltő település nem jött létre. Sárvár és Körmend közvetlen
szomszédságában ellátta e területet is. Miután viszonylag békésen fejlődött, népfeleslege más vasi
vidékekével együtt kisebb-nagyobb rajokban részt vett a 18. sz. folyamán az ország népességi
kiegyenlìtődésében. Ŕ Irod. Nagy Jñzsef: A Hegyhát-vidék épìtkezése (Népr. Ért., 1900).
Hegyháti falu utcája (Köcsk, Vas m.)
Filep Antal
Hegyhengergető: → Fanyűvő, Vasgyúrñ, Kőmorzsolñ
hegyhúzñ: a homoki gazdálkodásban alkalmazott talajegyengető eszköz. Szánszerűen kiképzett kerethez

billenő lapátforma szerkezetet erősìtettek, hosszú rúdja mellé fogott lovak vagy ökrök, Fülöpszálláson
emberek húzták. A futóhomok kultúrába vétele előtt kisebb-nagyobb buckák elegyengetéséhez használták.
Középkori (Itália) és újabb (Dánia) előfordulásai ismeretesek. Nálunk Ŕ talán a gazdasági szakirodalom
ajánlására Ŕ a múlt század derekán jelent meg, Szeged és Kiskunhalas térségében terjedt el a paraszti
gyakorlatban. Ŕ A hegyhúzñn kìvül a DunaŔTisza közén a futñhomokon többfajta talajegyengető eljárás
volt szokásban: ásñval és lapáttal széttúrták, vagy kubikolással tüntették el a homokbuckákat. A két
kerékre szerelt lñvontatta ládát, a homokhordó bakityot és a homokszánkót is alkalmazták, amely
lñvontatású szántalpbñl és ráhelyezett, fedetlen hordñbñl állt. Elterjedt talajnivellálñ eszköz volt a
lovakkal és ökrökkel vontatott egyszerű, széles simìtó vagy húzó deszka. – Irod. Nagy Dezső: A hegyhúzñ
(Mñra Ferenc Múz. Évkve, Szeged, 1956); Börcsök Vince: A Szeged-vidéki szőlő telepìtésének szerszám-
és eszközanyaga (Mñra Ferenc Múz. Évkve, 1969); Nagy Dezső: Újabb (külföldi) adatok a hegyhúzñ
történetéhez (Agrártört. Szle, 1971).
Hegyhúzñ (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)
1240
H
Kósa László
Hegyi Imre (Bakonycsernye, 1921Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus, kandidátus (1978). Tanulmányait a bp.-
i ELTE bölcsészettudományi karán végezte (néprajz-muzeolñgia, 1958). A Néprajzi Múz. munkatársa
(1956Ŕ). Kutatásterülete a népi erdőgazdálkodás, molnári mesterségŔmalmok, állattartás. Jelentős
munkát végzett mint a SZU népi folklñrjának magyar fordìtñja. Ŕ F. m. A népi erdőkiélés történeti formái
(Bp., 1978)
hegyi articulus: → hegytörvény
hegyi bor: nem sìkvidéken, hanem hegyoldalon termett szőlőből szűrt bor. A hegyi borok általában
magasabb alkoholtartalmúak, zamatosabbak, a köztudat „tüzesebbek”-nek tartja őket, mint a sìkvidéki
vagy → homoki borokat. A → történeti borvidékek nagy része hegyvidéken alakult ki. (→ még:
szőlőtelepìtés)
Égető Melinda
hegyi elöljárñ: → hegynép
hegyi hajlék: → présházpince
hegyi kassza: → hegynép
hegyi szék: → hegynép
hegyjogi szabályok: → hegyközség
hegykapitány: → hegymester
hegykönyv: → hegytörvény
Hegyköz: 1. Bihari Hegyköz: Nagyváradtñl keletre a Berettyñ és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék.
A középkor folyamán az Alföldtől az erdélyi határig húzñdñ Középkalota nevű táj része. Magyarsága a
honfoglalás korában települt, a 15Ŕ16. sz. ñta románokkal vegyesen lakják. Jelesebb községei
Hegyközkovácsi, Szalárd, Micske. Ŕ 2. a Bozsva patak vìzgyűjtő területe Abaúj-Zemplénben,
Sátoraljaújhelytől északra. Települései jellegzetes irtásfalvak, de csapadékban gazdag, egykori összefüggő
erdőterülete a 17Ŕ19. sz.-ra a hegyoldalra szorult. Az Árpád-korban szűkebb szomszédságával együtt a
sárospataki központtal az → erdőispánságok közé tartozott. További középkori történetében a füzéri vár
és uradalom játszott szerepet. Újkori fejlődését a füzérradványi Károlyi-uradalom határozta meg. Jñ
részben kontinuus, de ellenreformáciñs indìtékokkal bolygatott, a kuruc háborúkban sem kìmélt magyar,
ref. lakosságát magyar, szlovák, német, ukrán telepìtések egészìtették ki. Az uradalmi területek miatt is
korlátozott paraszti gazdálkodása nehezen fejlődött. Mind anyag, mind társadalmi és szellemi
kultúrájában számos archaikus vonást őrzött meg. Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Bodrogköz, Hegyalja és Hegyköz
táj- és néprajzi irodalma (Sárospatak, 1947); Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964). Ŕ 3.
Borsodi Hegyköz: a Bükk hegység déli, Alföldre néző előterének dombsága. Ismert → Bükkalja
megnevezése is.
Hegyközi falu látképe (Pusztafalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kósa LászlóŔFilep Antal
hegyközség: 1. társadalomnéprajzi értelemben a szőlőhegy birtokosainak, bérlőinek s közvetve a

szőlőműveseknek is az olyan, általában hatñsági jogkör nélküli, de önkormányzati jelleggel és
meghatározott szervezettel bìrñ intézménye, amely a szőlőműveléssel kapcsolatos érdekvédelmet célozta
és a → hegytörvények alapján működött a 16Ŕ19. sz.-ban. A nemes, polgár, jobbágy és zsellér rangú
1241
H
birtokosok közös intézményében tükröződtek az alapvető birtokviszonyok, a szőlőművelés történeti és táji

alakulása, mindez a helyi gazdasági, társadalmi és erkölcsi szokásjog formájában. A birtokosok (→
hegynép) maguk közül választották elöljárñikat: a hegyközség felelős vezetőjét (→ hegymester) és a
tisztségviselők testületét, a hegyi tanácsot. Ŕ A hegyközségekre vonatkozñ sok forráspublikáciñ ellenére
eredetük, történeti alakulásuk a a szomszédos népek (osztrák, német) hasonlñ intézményeivel valñ
kapcsolatuk nem kellően tisztázott. A hegyközségek kialakulásában jelentős szerepet játszottak a 14Ŕ15.
sz.-i hegyjogi szabályok. Az intézmény utñéletének tekinthető időszakban (1894Ŕ1960), amikor miniszteri
rendeletek útján, egységesìtett szabályok mellett tették kötelező érvényűvé megalakìtásukat, a hegyközség
a szőlőtermesztés irányìtási és ellenőrzési keretévé vált, de korábbi szervezeti felépìtését megőrizte. Ŕ 2. A
hegyközség fogalmának másik értelmezése településtörténeti és -néprajzi jellemzők alapján történt. Így
jelölik a Dunántúlon, különösen a Balaton északi partján azokat az általában több, önállñ vagy tartozék
településből állñ „hegybéli helységek”-et, amelyek a középkori falvak helyén, esetleg azok mellett a
szőlőhegyi ideiglenes, ill. állandñ épületek megszaporodásával, átépìtésével és funkciñváltozásával
alakultak ki a 18Ŕ19. sz.-ban (pl. Cserszegtomaj, Gyenesdiás). Eredetileg csak a gazdasági év egy
szakaszában tartñzkodtak bennük, akár a gazdasági tartozéktelepülésű alföldi tanyákon, egyébként
valamelyik környező helységben laktak. Később a szegényebb néprétegek állandñ jelleggel kiköltöztek a
szőlőbeli épületekbe. Ŕ A hegyközségek történeti kérdései, kapcsolatuk a szñrványtelepülésekkel
(hegyközségi szórvány), a települések megosztott jellegével, a tanyásodási folyamattal, valamint a
szőlőműveléssel a kutatásban eddig nem pontosan körvonalazott. Ma a tartozéktelepülések
összevonásával a falu felé tart, több hegyközség önállñ közigazgatási egységgé is vált. A hegyközségi élet
tárgyi emlékeiben (→ szőlőhegyi épületek) a paraszti kultúra sok jelensége konzerválñdott. Ŕ Irod. Vajkai
Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Vajkai
Aurél: A hegyközségek kialakulásának kérdése (Népr. Közl., 1958); Vincze István: A szőlőhegy birtoklása
és rendje (Népr. Közl., 1961); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).
Kecskés Péter
hegyközségi szñrvány: → hegyközség
Hegyközségi szñrványtelepülés: lakñházak, gazdasági épületek a szőlőhegyen (Szigliget, Veszprém m.)
hegymester: a szőlőterület birtokosai által választott vagy kinevezett tisztségviselő, aki a szőlőhegy és a
szőlőművelés rendjét a különböző jogi és gazdasági szabályozñk szerint, valamint az adott
munkamegosztásban beosztott személyek közreműködésével biztosìtotta és védte. Ŕ 1. A → hegyközség
hegymestere, a hegybìró, szőlőbìró, tőkebìró vagy Bergmeister a → hegytörvények megtartását a →
hegynép akaratának megfelelően és a szőlőesküdtek munkájának ellenőrzésén keresztül követelte meg,
továbbá a birtokosok érdekeit képviselte a földesúr, a falu vagy város közigazgatásával egyetértésben, de
azokkal szemben is. Kisebb hegyi ügyekben (káromkodás, paráznaság, tiltott napokon munkavégzés,
lopás) bìrñi hatásköre volt, bár hivatalos ìtélkező joga nem lehetett. A 19. sz. végén a hegyközségi
intézmények egységesìtésével a hegymester szerepe gazdasági kérdésekre szűkült le, elsősorban a
szőlőőrzés megszervezésére. Ŕ 2. A városi hegymester, hegykapitány mint tanácsi tisztségviselő, a városi
törvények szellemében a város saját vagy bérelt szőlőinek felügyelője volt. Ŕ 3. Az uradalmi hegymester a
majorsági szőlő évi járadékos munkaszervezője volt, aki gondoskodott a szőlőműveléshez szükséges
munkaerőről (szakmányosok, napszámosok), biztosìtotta a művelés szakszerűségét (→ vincelléreket
fogadott fel) és a szőlőterület biztonságát is megszervezte (szőlőpásztorokat állìttatott). Ŕ Irod. Szendrey
Ákos: A közigazgatás népi szervei (Népünk és Nyelvünk, 1929); Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és
bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938).
Kecskés Péter
1242
H
hegynép: a → szőlőhegy birtokosainak összessége, akik általában a → hegyközség tagjai vagy a hegyi
reguláciñk és instrukciñk révén a szabályozott hegyi élet részesei voltak. Együttesen vállaltak részt a hegyi
ügyekben: kántornapon (évnegyedenként) vagy hegyterminuskor, de évente legalább kétszer hegygyűlést
tartottak a → hegymester házánál. Ekkor választották maguk közül a szőlőhegy vezető emberét, a
hegymestert, továbbá a hegyi széket, hegyközségi választmányt vagy hegytanácsot, azt a 6Ŕ12 hites embert,
szőlőesküdtet vagy hegyi elöljárót, akik a hegymester munkáját segìtették. A hegynép a hegygyűlésen
számoltatta be az elöljárñkat a gyepűjárásról (→ határjárás), a hegyi kasszába befolyt büntetéspénzekről
és azok felhasználásárñl, s ekkor döntöttek szavazattöbbséggel a vitás ügyekről. A hegynép demokratikus
társadalmi közege biztosìtotta a → hegytörvények hegyközségi intézményen belüli hagyományos
érvényesülését. (→ még: szőlőpásztor). Ŕ Irod. Vajkai Aurél: A paraszt-szőlőművelés és bortermelés
Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938).
Kecskés Péter
hegyőr: → szőlőpásztor
hegytörvény: 1. a hegyközségi hegykönyvekben, mezővárosi törvénykönyvekben és falukönyvekben, vagy a

18. sz.-ban már ki is nyomtatott földesúri regulációkban és instrukciñkban rögzìtett azon kötelező érvényű
normák összessége, amelyek a falusi és városi szőlőbirtokosok és -művelők szőlőheggyel kapcsolatos
érdekeit, jogait és kötelességeit tartalmazzák. Ŕ 2. Szűkebb értelemben a hegytörvények a hegyközségi
intézmény működésének alapjául szolgálñ szabályok foglalata, amelyekben a birtok- és közjogi tényezők
körét a helyi szokásjog szintjén a hagyomány erejével érvényesìtették, mivel a földesúr és a falusi
közigazgatás közvetlenül általában nem szñlt bele a szőlőhegy rendjébe. Már a hegytörvények elődei, a 14Ŕ
15. sz.-i hegyjogi szabályok is biztosìtották a jobbágyi birtoklás túlsúlyát, s tükrözik azt a folyamatot,
amelynek során kialakult a szőlőtermesztés sajátos földrajzi, gazdasági és társadalmi specializáltsága. A
szőlő viszonylagos birtokjogi önállñságán alapultak a hegytörvények, amelyek tematikájukban
országosan nagyjábñl azonosak voltak, de követelményrendszerükben s különösen a szőlőművelés
önellátñ, ill. árutermelő jellegének megfelelően nagymérvű változatosságot mutattak. A hegytörvények
tartalmazták a feudális szolgáltatásokra vonatkozñ kötelességeket, az évi szőlőmunkák végzésének
idejére, mñdjára, technikájára és munkaszervezeti formáira vonatkozñ utasìtásokat, továbbá a szőlőhegy
és tartozékainak gondozására, a termés biztonságára utalñ intézkedéseket, valamint a hegyen valñ
gazdasági és társadalmi viselkedés erkölcsi kereteit. A hegytörvényekkel szabályozták a hegyközségi
tisztségviselők választásának és működésének feltételeit, továbbá a földesúri és községi bìráskodáshoz
kapcsolñdñ, de még hegytörvényekkel körülìrt bìrñi hatáskört. A dunántúli hegyvámos szőlőkre
vonatkozñ hegytörvények belső organizáciñ és önállñság szempontjábñl kedvezőbb lehetőséget jelentettek,
mint É-Mo. dézsmás szőlőinek hasonlñ törvényei. A mezővárosok a fokozott földesúri felügyeletet
kiváltságok megszerzésével és közös intézkedések foganatosìtásával igyekeztek ellensúlyozni (pl. a
tokajhegyaljai oppidumok egységes szőlőművelési és hegyjogi szabályzatot adtak ki a 17. sz.-ban). A
hegytörvények a 19. sz. végén a hegyközségi intézmények egységesìtésével és átalakulásával kezdték
érvényüket veszteni. (→ még: hegyközség, → hegyvám, → bordézsma) Ŕ Irod. Vajkai Aurél: A
parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Belényesy Márta:
Adatok a régi hegyközségek történetéhez (Népr. Közl., 1958); Vincze István: A szőlőhegy birtoklása és
rendje (Népr. Közl., 1961).
Kecskés Péter
hegyvám (lat. ius montanum, tributum montis seu terragium): a 14. sz.-tñl a királyi adñ, csöböradó
(cibrio) helyébe lépő, a földesúrnak járñ szolgáltatás, amelyet majorsági jellegű szőlőterület használata
után vetettek ki, s az évi termés mennyiségétől független volt. A hegyvám egyrészt előre megállapìtott
borbñl, ritkábban mustbñl (kb. 800 négyszögöl után 5Ŕ10 köböl) vagy ennek megfelelő pénzből, másrészt
természetbeni juttatásokbñl (munera: kenyér vagy kalács, kappan és zab), harmadrészt kismérvű
robotbñl állt. A hegyvámot a szőlőhegy tulajdonosának minden szőlősgazda köteles volt megadni, tehát az
úrbéresek mellett a polgárok és a nemesek is. Helyenként a nem helybeli szőlősgazdák (→ extraneus)
pénzben vagy természetben adott hegyvámját ferto, ferion és ferton pénznek is nevezték. A 14Ŕ15. sz.-i
törvények bár megszüntették a hegyvámot, s a kilencedet léptették életbe: a Dunántúl nagy részén a 19. sz.
közepéig megmaradt az adñzás hegyvámos mñdja. A Ny-Dunántúlon a 15Ŕ17. sz.-ban a hegyvám neve az
akó volt. A hegyvám és hegyváltság kifejezéseket É-Mo.-on és az alföldi területeken is ismerték, de ott a
dézsmás adñzást jelentette (→ bordézsma). A hñdoltsági területeken a törökök is az adñztatás hegyvámos
formáját alkalmazták: a dönümöt (kb. 1000 m2 szőlő után 4Ŕ6 akcse) és szüretkor egy kosár szőlőt vagy
ennek megfelelő két akcsényi kosárpénzt szedtek. A hegyvám a szőlőhegy helyi és vidéki birtokosaira
egyaránt vonatkozott, s a földesúr és a hegybeliek viszonyát, az adñzás mñdját és mennyiségét a →
1243
H
hegytörvények alkalmazták. A hegyvám az úrbéri telekállományhoz tartozñ szőlőknél 1848Ŕ53-ban szűnt

meg, mìg a szőlők nagyobb részét kitevő telken kìvüli szőlőterületeket meg kellett váltani (→
dézsmaváltság). Ŕ Irod. Holub Jñzsef: A bortermelés Zala megyében 1526 előtt (A Göcseji Múz. Jubileumi
Emlékkve, 1950Ŕ1960, Zalaegerszeg, 1960).
Kecskés PéterŔTörök Katalin
héhel: fakorongba ágyazott, deszkára erősìtett szegrñzsa, melyet kender- és lenfeldolgozásnál →

rostfésülésre használnak. A héhelt vagy vìzszintes helyzetben rákötik, kővel lenyomtatják egy székre,
teknőlábra, vagy pedig ferde állásban kézzel és lábbal rögzìtik. A szegrñzsába vágva a maroknyi
rostcsomñt, kiszaggatják belőle a csomñsodásokat, ill. a kézben maradt hosszabb szálakat fésülik. A héhel
az egész magyar nyelvterületen elterjedt, s népi neve általában → gereben, de Erdélyben, ill. a honti,
nñgrádi vidékek héhel, héhő, léhel, léhelő stb. névváltozatokkal jelölik. Ez utñbbi terminusok a német
’Hechel’ (azonos jelentésű) szñbñl származnak. A héhelt mint már magyar eszköznevet Calepinus 16. sz.
végi szñtára emlìti először, és a gereben szñval magyarázza. A héhelt feltehetően a 13Ŕ14. sz. fordulñján a
Felföldre, itt is főleg a zñlyomi és barsi bányavidékre, ill. a 12Ŕ13. sz.-ban Erdélybe betelepìtett németek
hozták magukkal. Ebben a korban a héhel Ny- és Közép-Eurñpában már használatos volt. A héhel a
középkor elején Ny-Eurñpában alakult ki a gerebenből szegsorai számának megnövekedésével.
Kétségtelenül termelékenyebb eszköz volt elődjénél, s ez az előnye biztosìtotta számára a Kárpát-
medencében is erőteljes terjedését. Ahol a magyar nyelvterületen helyileg közvetlenebb volt a német
hatás, ott nemcsak az eszköz, de német neve is behatolt a magyar műveltségbe, majd távolabb a vele
azonos célt szolgálñ eszközt, a gerebent kiszorìtotta a rosttechnikábñl, és magára vette annak gereben
nevét. Az eszközváltás a felföldi országrészen a tárgy és neve teljes cseréjével, a magyar nyelvterület
nagyobb részén a régi terminus kontinuitása mellett történt, Erdély magyarságánál pedig az
eszközformák is, neveik is párhuzamos használatban maradtak. Ŕ Irod. Szolnoky Lajos: A rostfésűk
(Népr. Ért., 1966).
Rostfésülő héhel
Szolnoky Lajos
hejgetés, urálás: a moldvai magyar falvak ñév-búcsúztatñ → köszöntő szokása, nevét a → regösének
refrénjével szokták kapcsolatba hozni; urálásnak is nevezik. Szereplői a falu legényei, köztük a hégető
vagy uráló, aki a szöveget mondja és a → bikát kezeli, egy dobos, aki adományokat gyűjt, egy furulyás és
egy ostoros. Esetleg csengettyű és kereplő is szerepel az együttesben. Többnyire lányos házakhoz járnak.
A szöveg a búza élettörténetét mondja el a vetéstől kezdve a kész kenyérig. A refrén felszñlìtja a
legényeket, hogy csattogtassák az ostorokat, s kiáltsák: hahñ, hahñ. A szokás román megfelelőjében
valñdi ekehúzás (→ ekehúzás, rituális) is előfordulhat, a kìsérőszöveg szintén a búzakenyér létrejöttét
mondja el epikus formában. Ŕ Zeneileg hangszerjátékkal együtt előadott deklamálás. Legzeneibb
mozzanata a furulya és dob játéka. A furulya kis hangterjedelmű, gazdag ritmikájú giusto dallamot
játszik (motìvumok, ill. sorok füzére), a dob ennek ritmusához alkalmazkodik. A deklamálás felfokozott,
hangos kiabálás, a szövegfrázisok végének hanglejtése emelkedő. A prñzai szöveg tartalmilag adott
nyugvñpontjainál felszñlìtás után az összes résztvevő hangos hej, hej kiáltása s a hangszerek zeneietlen
lármázása következik. A hejgetés zenei adatainak feldolgozása és a párhuzamos román műfajjal valñ
összehasonlìtása csak most van folyamatban (Domokos Pál Péter kutatásai). Ŕ Irod. Kallñs Zoltán:
Hejgetés Moldvában (Népr. Közl., 1958); Dömötör Tekla: Népi szìnjátszás Eurñpában (Bp., 1966).
Dömötör TeklaŔSzendrei Janka
hektika, heptika: → tüdőbaj
hektñ: elsősorban űrmérték, de mint mértékegység majd minden olyan mértéket jelölt, amely száz
egységből állott. A tìzes számrendszeren alapulñ mértékrendszer használata előtt is ismeretes volt. A mai
hektñ 100 liter.
Dankó Imre
Héla, héla, héluska: → énekes gyermekjáték; a → táncos körjáték párcserélő formája. Eredetileg
nagyböjti játék. Lányok kézfogással körben járnak, vagy a középen állñ játékos párt választ magának,
1244
H
akivel az „Ezt szeretem, ezt kedvelem, Ez az én édes kedvesem” résznél csárdáslépésben forog. A Héla,
héla, héluska leginkább a szinalázáshoz hasonlìt. (→ „Haj szénája, szénája”) Szövege: „Héla, héla,
héluska, Cservena béta ruzsicska, Eszdus vendus, Varga vagyok, Varga, ki a sarut varrja ...” A szöveg
elején a legtöbb változatban inkább szlovák, majd magyarra fordul. A rìm és ritmus tartja egységben. A
szöveg eleji Héla, héla, héluskárñl héluskázásnak nevezik ezt a játékfajtát. Elterjedési területe a magyarŔ
szlovák vegyes nyelvű vidék, főként a Csallñköz. Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok
(UMNGy, VII., Bp. 1953.).
Haider Edit
Heller Bernát (Nagybiccse, 1871ŔBp., 1943): orientalista, irodalomtörténész, folklorista. Főbb kutatási
területe a bibliatudomány, a héber mesekutatás, az iszlám mese-, monda- és legendavilágnak
tanulmányozása, a magyar mesék és mondák kapcsolatainak vizsgálata és az összehasonlìtñ
irodalomtörténet. Jelentős tárgytörténeti adatokat szolgáltatott a magyar mondákhoz, valamint
klasszikusaink magyarázatához. Bibliográfiája hatodfélszáz tanulmányt tart nyilván. Ŕ F. m. Az arab
Antar-regény (Bp., 1918); A héber mese (IŔII., Bp., 1923Ŕ24); Das hebräische und arabische Märchen,
(Leipzig, 1930); Die Bedeutung des arabischen Antar-Romans für die vergleichende Literaturkunde (Leipzig,
1931). Ŕ Irod. Emlékkönyv H. B. professzor 70. születésnapjára (szerk.: Scheiber Sándor, Karcag, 1941);
Honti János: H. B. (Ethn., 1943).
Diószegi Vilmos
Heltai Gáspár (Nagydisznñd vagy Nagyszeben, 1490 v. 1510ŔKolozsvár, 1574): prot. prédikátor,
nyomdász, ìrñ. Száz fabula c. művében (Kolozsvár, 1566. Kiadta Imre Lajos, Bp., 1897; újabban Székely
Erzsébet, Bukarest, 1957) ezñpusi meséket ültetett át németből hazai folklñrelemek, környezetrajz
alkalmazásával (ìgy a 99. sz.: Egy nemes emberről és az ördögről). Cancionale c. műve (Kolozsvár, 1574)
kortársak histñriás énekeit tartalmazza. Chronica c. műve (Kolozsvár, 1575. Kiadta Varjas Béla, Bp.,
1962) a magyar történelem első összefoglalása, számos mondánk, anekdotánk rögzìtésével (Mátyás kir. és
a kolozsvári bìrñ, Mátyás és a szebeni özvegy, a gyűrűrablñ hollñ stb.). Némely kutatñ szerint néhány
népkönyvünk variánsa is tőle valñ (Poncianus, Salamon és Markalf). Ŕ F. m. Heltai Gáspár válogatott
ìrásai (Kiadta Nemeskürty István, Bp., 1957). Ŕ Irod. Borbély István: H. G. (Bp., 1907).
Sándor István
héluskázás: → Héla, héla, héluska
helyi monda: egy kisebb körzetben, tájegységen belül ismert monda. Helyét a mondákon belül nehéz
meghatározni. A Grimm fivérek Deutsche Sagen (1816) c. kötetének anyaga Ŕ amely hosszú évtizedekig
mintaképül szolgált Ŕ történeti és helyi mondákra oszlik. A helyi monda témája szerint egyaránt lehet:
történeti, → eredetmagyarázñ monda, → hiedelemmonda vagy kincsmonda (→ kincs), elnevezése csupán
lokális elterjedésére utal. A helyinek tartott mondák többségükben valñjában → vándormondák, vagy
legalábbis vándormotìvumot is tartalmaznak, amely a helyi hagyományokkal ötvöződik. Gyakori eset,
hogy egy-egy személy- vagy földrajzi név tesz egy mondamotìvumot lokálissá. Így a lábnyom a sziklában
világszerte elterjedt motìvum, amely a magyar nyelvterület néhány északi pontján → Szent Lászlñ
nevéhez fűződik. Helyi mondának tekinthetjük a → névmagyarázñ mondát, amely többnyire csak egy-egy
helységben vagy közvetlen környékén ismeretes. Helyi monda a községek eredetéről szñlñ monda. helyi
mondárñl beszélhetünk akkor is, ha egy nevezetesebb helyi esemény folklorizálñdik (pl. helyi
parasztfelkelés emléke), amely azután nem terjed túl egy kisebb körzeten. A magyar nyelvterület
ismertebb mondái (amelyekben vándormotìvumok is találhatñk) Erdélyben → Firtos és Tartñd, →
Rapsonné vára, → Tordai-hasadék, Kőrösfő pusztulása; a DunaŔTisza közén: a → Csörsz-árka, a → Tisza
eredete; a Dunántúlon a balatoni kecskeköröm, a → győri vaskakas, a → Nagyharsányi-hegy mondája;
Zemplénben a → karcsai templom mondája. (→ még: monda, → tatár mondakör) Ŕ Irod. Szendrey
Zsigmond: Magyar népmonda tìpusok és tipikus motìvumok (Ethn., 1922); Solymossy Sándor: Monda (A
magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ43).
Dobos Ilona
helyi redakciñ: → redakciñ
helyi tìpus: → oikotìpus
helynév: → földrajzi név
1245
H
helypénz: → vásárjog
helység: a városnál kisebb falutelepülés megnevezésére használt szñ a 18Ŕ19. sz.-i magyar nyelvben.
Némely falu a mezővárosi rang megszerzése után statutumban rendelte el, hogy ezentúl ne helységnek,
hanem városnak nevezzék (pl. Kunszentmiklñs a 18. sz. végén). A mai köznyelvben tágabb értelmű,
várost és falut egyaránt jelent.
Bárth János
helységnév, falunév: a → földrajzi nevek egyik fajtája. A települések megnevezésének, topográfiai

megjelölésének és egymástñl valñ megkülönböztetésének eszköze. A helységnevek fontos forrásai a
történettudománynak, a régészetnek és a néprajznak, mivel igen sok esetben felvilágosìtást nyújthatnak a
település keletkezéséről, jogi helyzetéről, úrbéri viszonyairñl, első birtokosárñl, a lakosság egykori
nemzetségéről, foglalkozásárñl, vallásárñl, társadalmi helyzetéről stb. A név első okleveles emlìtése nem
azonos a falu keletkezésének idejével. Mire a név rögzìtődött, a falu történetének egy korszaka már eltelt.
A falu sorsfordulñi, átalakulásai sokszor együtt jártak a név változásával vagy mñdosulásával. A
helységnevek közül legrégebbiek azok, amelyek önmagukban puszta személynevek, pl. Fajsz, Solt.
Hasonlñképpen régiek a törzs- és nemzetségnévvel jelzett települések, pl. Nyék, Megyer. Korai névadás
emlékei a kicsinyìtő d képzővel és a birtoklásra utalñ i képzővel ellátott személynévi eredetű helységnevek,
pl. Álmosd, Jánosi. A 13. sz.-tñl, amikor a települések száma megszaporodott, igen gyakoriak a -háza, -
laka, -ülése, -hìdja, -pataka, -falva utñtagú helységnevek. A 13Ŕ14. sz.-ban alakult irtványközségeknél
jelentős a -fája, -vágása, -lehota összetételű helységnévek száma. Később sűrűn előfordult, hogy a falva
alak megrövidült és fa alakban szerepelt (Mihályfa, Péterfa, Ábrahámfa). – Az egykori királyi
szolgálñnépek emléke megőrződött a helységnevekben. Ezeknek egykori foglalkozására, ill, szolgálatára,
adñzására utalnak az Ács, Ardó (erdőñvñ), Bocsár (kádár, pohárnok), Csitár (csatár, pajzskészìtő,
fegyvergyártñ), Fazekas, Fonó, Födémes (méhes, kaptáros), Gerencsér (fazekas), Halász, Hodász
(hñdvadász), Horó (szakács), Hőgyész (menyétvadász), Konyár (lovász), Kovács(i), Lovász, Madarász,
Márcadó (méhsörrel adñzñ), Mecsér (kardverő), Mézadó, Ötvös, Pecér (kutyapecér), Ribnik (halász), Sarlós,
Solymár, Szakács, Szántó, Szekeres, Szöllős, Szücs, Takácsi, Tárnok, Teszér (ács), Timár, Udvarnok, Vadász,
Vasas, Verő (kovács) Ŕ helynevek. Ŕ Az egykori védelmi szervezet emléke él a -gyepű, -vár, -szoros, árok, -
kapu, -torok, -gát, -őr, -strázs, -les, -vég összetételű helységnevekben. Pl. Ároktő, Kőkapu, Őr, Lövő, Les,
Végfalu stb. Ŕ A keresztény egyház szervezése is nyomot hagyott a magyar helynévadásban. A falvak egy
része felvette védőszentjének a nevét, pl.: Szentkirály (Szent István!), Szentmihály, Szentbenedek, Szentlőrinc
stb. Az egyházszervezetre utalnak a Püspöki, Apáti stb. helynevek. E nevek lehetnek egytagúak, mint
Monostor, Apáca, Kápolnás, Remete, és összetettek, pl. Révkolostor, Bátmonostor. Az elnevezésekben
gyakran tükröződik az egyház (templom) jellege, rangja, alakja, szìne (Kerekegyháza, Kövesegyháza,
Fejéregyháza, Veresegyháza). – Egyes helységnevek a település földrajzi fekvésével (Árokalja, Dolina,
Dombegyház, Bálványosváralja); a környező patakkal, tñval (Feketepatak, Küküllővár, Tóalmás, Tóhát);
erdővel, mocsárral, láppal (Almás, Aszaló, Vesszős, Tölgyes, Lápos) kapcsolatosak. A lakosság egykori
termelésére, feldolgozñ üzemeire utalnak a Szöllős, Ártánd, Malomér, Malomárka stb. helynevek. A
Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely, Vásárosnamény, Vámospércs, Vámosgyörk stb. helységnevek a
település egykori vásártartási jogára, piacának napjára és vámhely voltára utalnak. Ŕ A magyarság közé
beköltöző idegen népek falvait rendszerint az illető nép nevével emlegették (pl. Tótfalu, Oroszi, Böszörmény
stb.). Ŕ Kezdetben spontán mñdon alakultak a helységnevek. A nép maga nevezte el saját lakñhelyét, ill.
környezetének helységeit. Később gyakran a telepìtő határozta meg egy-egy település nevét. A 19. sz.
második felétől rendeletek és törvények szabályozták a falvak és városok elnevezését, valamint a meglevő
helységnév megváltoztatását. Ŕ Irod. Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete (Bp., 1947); Eperjessy
Kálmán: A magyar falu története (Bp., 1966); Szabñ István: A falurendszer kialakulása Magyarországon
(XŔXV. század) (Bp., 1966); Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálñnépek a korai Árpád-korban (Bp.,
1970); Kázmér Miklñs: A „falu” a magyar helynevekben (Bp., 1970).
Bárth János
hencser: → heverő
henger: rögtörésre, talajsimìtásra ritkábban magtakarásra szolgálñ földművelő eszköz. Görgő, gurgó
elnevezése is ismert. Hosszabb, nehéz hengeres testet, gyakran természetes fatörzset két végén keretbe
vagy rámába foglalnak. Ennek kocsirúdja vagy tézslához kapcsolhatñ alkatrésze van, ami által
vontathatñ. Vontatás közben a hengertest egyszerre forog és csúszik a megmunkálandñ szántáson. A
henger a múlt század közepétől terjedt Mo.-on az okszerű mezőgazdálkodás jegyében. Előbb kizárñlag
nagybirtokokon alkalmazták, parasztgazdaságokban nagyon lassan honosodott meg. A múlt század végén
1246
H
a Dunántúl nagy részén és az Alföld középső, kötöttebb talajú vidékein lehet számolni nagyobb arányú
paraszti használatával. Ekkor még a Felföldön és Erdélyben alig ismerték. Főbb elterjedési területe a
következő évtizedekben sem változott lényegesen. Szìvesen alkalmazták a fölfagyott őszi vetések tavaszi
elegyengetésére, a talaj nedvességtartalmának védelmére, ami talajadottságokhoz valñ kapcsolñdását
erősìtette. Homokos vidékeken nem jött divatba használata, ill. a DunaŔTisza közén különleges változatát,
a → fogashengert honosìtották meg. Elterjedése a paraszti birtokkategñriákkal is kapcsolatot mutat.
Elsősorban a nagy- és középparaszti réteg használta. Azonban az archaikusabb K-alföldi megyékben még
az 1950-es években is ritka volt. Készìtették falusi kovácsok és mesterkedő parasztemberek is.
Legelterjedtebb tìpusának egy görgője van, de ismertek három görgős változatai is. Egyszerű formája a
fogat után lánccal kötött farönk és a deszkalapokbñl összerñtt lapos simìtó vagy csúszó. (→ még: fogas, →
göröngy, → hanttörő) Ŕ Irod. Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság
Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848Ŕ1914, szerk., Szabñ István, I. Bp., 1965); Fél EditŔHofer
Tamás: Geräte der Átányer Bauern (Bp., 1974).
Háromgörgőjű henger használatban (Átány, Heves m.)
Háromgörgőjű henger (Átány, Heves m.)
Henger (Átány, Heves m.)
Kósa László
Henszlmann Imre (Kassa, 1813ŔBp., 1888): művészettörténész, archeolñgus, az MTA tagja. Pesten és
Bécsben orvosi, Itáliában művészettörténeti és archeolñgiai tanulmányokat folytatott. 1848-ban Pulszky
Ferenc mellett sajtñreferens volt Bécsben, emiatt 1849-ben rövid börtönbüntetést szenvedett. A magyar
művészettörténet és műemlékvédelem egyik úttörője. Magyar népmesék kérdéseivel is foglalkozott,
megkìsérelte a szakirodalomban elérhető meseanyag rendszerezését. Ŕ F. m. A népmese Magyarországon
(Magyar Szépirodalmi Szle, 1847, 6Ŕ15. sz., 21Ŕ24. sz.); Die Nibelungen (Leipzig, 1886).
hentes: → állatvágás
heptachord: → népzenei hangrendszerek
herélés: háziállatok hìmjeinek ivartalanìtása, kasztrálása. A herélés célja az alkalmatlan egyedek kizárása
a tenyésztésből, ill. a munka- és haszonállatként tartott jñszágok vérmérsékletének megváltoztatása. A
herélt állat kezesebb, békésebb, hìzékonyabb. Ŕ A herélés különféle eljárásai közül legarchaikusabb a
herék szétroncsolása, „kitörése”. Ez a mñdszer régebben Eurázsia nagy részén ismert volt; a máramarosi
ukránok még századunk elején is alkalmazták. Nálunk Baranyában, Somogyban vannak emlékei a lñ
töréssel valñ herélésének. Ŕ A herélés másik eljárása a herék elkötése. Régebben elterjedtebb lehetett, mint
századunk derekán. Ma már csak a moldvai magyarok, csìki, gyergyñi, bukovinai székely csoportok
1247
H
alkalmazzák, s kizárñlag juhok esetében. Az ily mñdon ivartalanìtott kost fordìtott berbécsnek nevezik. Ŕ
Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, legáltalánosabb herélési mñd a metszés. Ehhez a műtéthez a
mén lovat ma is úgy döntik le, mint egykor a szkìták. Hurkot vetnek a négy lába csűdjére, majd kötéllel
két hátsñ lábát és egyik első lábát előre húzzák, a másik első lábát pedig hátrafelé. A talajt vesztett állat
előkészìtett szalmára dől, lábait összekötözik. Két kis csìptető fácskával (cserepcsìk) összeszorìtják a
herezacskñ tövét, majd a heréket éles késsel kifejtik. A csìptetőt csak másnap veszik le. Ezt a műtétet sok
vidéken hivatásos herélők végezték, manapság állatorvosi feladat. Ŕ A bikaborjú ledöntése szintén lábaira
kötött kötelekkel történt, de a műtét egyszerűbb volt, akárcsak a disznñherélés. Gulyások, csordások,
hozzáértő parasztok is elvégezték. Ŕ A juhászok a kosbárány heréit fogukkal húzták ki a felmetszett
zacskñbñl. Ez a nagy szakértelmet igénylő eljárás az ország számos vidékén századunk derekáig
gyakorlatban volt (Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy, Bakony, Palñcság). A herélésnek ez a mñdja
elterjedtségéből következtethetően igen nagy múltra tekint vissza. Ismerik az ural-altáji népek csakúgy
(pl. lappok, mongolok), mint a Ny-eurñpaiak (németek, svájciak, franciák). Feltűnő, hogy a
merinñtenyésztő spanyol pásztorok nem szokták herélni, hanem külön nyájakban tartották a kosokat. Az
erdélyi magyar juhtartásban is hiányoznak az ürünyájak; az erdélyi pásztorok általában nem herélik a
juhokat. Ŕ A herélést rendszerint ivarérés előtt végzik el az állatokon. Lovak, szarvasmarhák és juhok
herélését tavasszal, hagyományosan nagypéntek napján ejtik meg; feltehetőleg kultikus okokbñl.
Ugyancsak a húsvét előtti pénteken kurtìtják meg a nősténybárányok (jerkék) farkát. A pásztorok a
kivágott heréket tojással megsütve elfogyasztják. Ŕ A herélést követően megváltozik az állat megnevezése.
Lñ esetében csődör Ŕ paripa, herélt; szarvasmarhánál bika Ŕ tinó, ökörtinó, ökör; juhnál kos Ŕ ürü,
ürütoklyó; sertésnél kan Ŕ ártány; baromfinál kakas Ŕ kappan. Előfordul, hogy a herélés nem sikerül. A
rosszul herélt állatok neve: butacsìrás vagy komor ló, komor bika. A későn herélt kos neve cap. – Irod.
Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy István: Gazdálkodás (A magyarság
néprajza, II., Bp., 1941Ŕ43); Szebeni Géza: A csìki juhászat (Ethn., 1962); Paládi-Kovács Attila: A keleti
palñcok pásztorkodása (Debrecen, 1965).
1. metszőkés, 2. csìpőollñ (emaszkulátor) 3. borotválñkés
Bevarrñ tű
Kétlábú pad
Bárányherélés foggal (Hajdúszoboszlñ, Hajdú-Bihar m.)
1248
H
Bárányherélés késsel (Hajdúszoboszlñ, Hajdú-Bihar m.)
Késsel valñ herélés (Hajdúszoboszlñ, Hajdú-Bihar m.)
Herepei János (Kolozsvár, 1891ŔSzeged, 1970): történész, muzeolñgus. A kolozsvári ref. kollégiumban és
a kolozsvári egy.-en végezte tanulmányait. 1914-ben az egy. érem- és régiségtani intézetének
segédarcheolñgusa, később az Erdélyi Kárpát-Egyesület néprajzi gyűjteményének vezetője lett, majd
1938Ŕ44 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múz.-ot igazgatta. A háború után előbb Bonyhádon
prñbálkozott néprajzi jellegű székely múz.-ot szervezni. 1961-től haláláig Szegeden élt. Ez volt életének
legtermékenyebb kilenc esztendeje. A szegedi egy. irodalomtörténeti intézetének támogatásával rendezte
sajtñ alá élete legjelentősebb művét: Adattár a XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez (IŔIII.,
Szeged, 1966Ŕ70). Több történeti, néprajzi, művelődéstörténeti tanulmányt és cikket ìrt, ezek közül
kiemelkednek az Ethnographiában közöltek, melyek az erdélyi kerámiatörténettel foglalkoznak (1961Ŕ
62). Ŕ Irod. Balassa Iván: H. J. (Ethn., 1971).
Kósa László
hérész, kárlátó: a → lakodalom befejező aktusainak egyike: a → menyasszony → násznépének látogatása

a vőlegényes háznál. Több napos lakodalomban a második napon történt, minthogy célja a háztñl elvitt,
→ menyecskévé lett menyasszony megtekintése (→ menyasszonyfektetés), erre mutat a kárlátó elnevezés.
(A mai megrövidült lakodalomban gyakran esik az első, egyetlen nap estéjére.) A hérészek nagyméretű →
lakodalmi kalácsot visznek magukkal, amelyet a menyecske, ill. a segìtő → lakodalmi tisztségviselők
kìnálnak, ügyelve arra, hogy a kalácsbñl és dìszeiből mindenkinek jusson. A hérészt megkìnálják, majd
együtt mulatnak. (→ még: házasságkötés szokásköre) Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi
népszokások (Pest, 1867); Szendrey ÁkosŔSzendrey Zsigmond: Házasság A magyarság néprajza, (IV.
1941Ŕ43); Kresz Mária: Emberkorsñk (Népr. Ért., 1971).
Györgyi Erzsébet
hereszárìtñ: → nyárs
herkelik: a zsúppal fedett ház- vagy istállñtetőn hagyott ajtñ nélküli nyìlás, amelyen át a szénát a padlásra
rakták a DNy-Dunántúlon (Zala, Somogy m.). Több helyen herkeliknek nevezték az istállñ mennyezetén
hagyott nyìlást is, amelyen át az alatta elhelyezett → szénatartñba, kerekjászolba kisebb szénaadagokat
szñrtak le. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb
ismertetése (Kaposvár, 1914); Pais Sándor: A becsvölgyi gazdálkodás (Népr. Közl., 1964).
Herkely Károly (Mezőkövesd, 1916ŔMezőkövesd, 1942): etnográfus. 1937-től az MNM Néprajzi Tárának,
1939-től a veszprémi múz.-nak a munkatársa. Elsősorban a matyñk, de a palñcok műveltségét is
tanulmányozta. Ŕ F. m. A mezőkövesdi matyó nép élete (Bp., 1939); A Veszprémvármegyei Múzeum néprajzi
1249
H
gyűjteménye (Veszprém, 1941). Ŕ Irod. Márkus Mihály: H. K. (Ethn., 1942); Kápolnai Iván: Herkely
Károly emlékezete (Matyñföld, 1959).
Diószegi Vilmos
Herman Ottñ (Breznñbánya, 1835ŔBp., 1914): etnográfus, természettudñs, polihisztor, politikus. A

magyar tárgyi néprajzi kutatások első jelentős alakja. Bécsben dolgozott, ott kezdett autodidakta mñdon
rendszeres természettudományi tanulmányokat. Hazatérése után Kolozsvárt az Erdélyi Múz. Egylet
alkalmazta preparátorként. Ettől kezdve fölfelé ìvelt pályája, egymás után jelentek meg cikkei és
tanulmányai, politizálni kezdett. 1876-ban Bp.-re került, a Természettudományi Társaság megbìzta Mo.
pñkfaunájának fölkutatásával. 1884Ŕ86-ban halászati munkáihoz gyűjtött anyagot. Az 1885. évi országos
kiállìtáson bemutatta halászati gyűjteményét, amely a Néprajzi Múz. magyar néprajzi gyűjteményének
alapjává vált. 1894-ben a millenniumi kiállìtás halászati és pásztorkodási részlegének megrendezésével
bìzták meg, amit sikerrel teljesìtett. A kiállìtás néprajzi falujának kapcsán szenvedélyes vitába
bonyolñdott Jankñ Jánossal. Ekkor fejtette ki elméletét a magyar ház fejlődéséről. Élete utolsñ másfél
évtizedét a magyar állattartás múltja kutatásának szentelte, de csak a történeti összefoglalñval és
szakszñtárral készült el. A mo.-i anyagi kultúra tudományos igényű vizsgálatának megalapìtñja volt.
Evolucionista szemlélete a magyarság korai történetétől a jelenkorig igyekezett az „ősfoglalkozások”-ban
(halászat, vadászat, állattartás) megrajzolni az életmñd és a kultúra folytonosságát. Néprajzi
munkásságában azonban ma az általa összegyűjtött pñtolhatatlan anyag az értékes, elméletei és
következtetései nagyrészt túlhaladottak. Halászati könyve finn, horvát, román kutatñknak adott
ösztönzést hasonlñ művek elkészìtésére. Munkásságán és példáján pedig egész magyar néprajzkutatñ
nemzedék nevelkedett (Györffy István, Bátky Zsigmond, Ecsedi István és mások). Etnográfiai működése
mellett ő volt a tudományos madártan megalapìtñja Mo.-on, továbbá elindìtñ inspiráciñt adott a mo.-i
ősrégészeti és antropolñgiai kutatásoknak is. Ŕ F. m. Magyarország pókfaunája (IŔIII. Bp., 1876Ŕ79); A
magyar hadászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); A magyar
ősfoglalkozások köréből (Bp., 1899); A madarak hasznáról és káráról (Bp., 1901, 1904, 1906, 1960); A magyar
nép arca és jelleme (Bp., 1902); A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); A magyar pásztorok nyelvkincse
(Bp., 1914). Ŕ Irod. Lambrecht Kálmán: H. O. az utolsñ magyar polihisztor élete és kora (Bp., 1920);
Székely Sándor: H. O. (Bp., 1955); Csermák Géza: A néprajztudñs H. O. (Ethn., 1955); Ortutay Gyula:
H. O. (Írñk, népek, századok, Bp., 1960); Kñsa LászlñŔKeve AndrásŔFarkas Gyula: H. O. (Bp., 1971).
Herman Ottñ: A magyar halászat könyve c. munkájának cìmlapja
Herman Ottñ
Kósa László
Hermányi Dienes Jñzsef (Olasztelek, 1699ŔNagyenyed, 1763): Székelyudvarhelyen és Nagyenyeden tanult,

Torockñszentgyörgyön és Nagyenyeden ref. lelkész. 1759Ŕ62 közt mintegy 500 anekdotikus esetet jegyzett
fel az erdélyi városok, egyházak, iskolák életéről. Kéziratát 1845. évi másolatban a régi Erdélyi Múz.
1250
H
levéltára őrzi. Ez a mű első jelentős anekdotagyűjteményünk. Ŕ F. m. A nagyenyedi sìró Heraklitus és hol

mosolygó, hol kacagó Demokritus (szemelvények, kiadta György Lajos, Bp., 1943); Nagyenyedi Demokritus
(Sajtñ alá rendezte Klaniczay Tibor, Bp., 1960). Ŕ Irod. H. D. emlékiratai (Sajtñ alá rendezte Kelemen
Lajos, Kolozsvár, 1925).
Hermányi Dienes Jñzsef egyik művének cìmlapja
Sándor István
Herñdes-ének: → Jézus-énekek
Herñdes-játék: bibliai tárgyú, több szereplős → dramatikus játék. A középkorban már a latin liturgikus
játékoknak is fontos része volt, szerepel pl. a 11. sz. végéről származñ Tractus Stellae-játékban is, mely
Hartwick győri püspök szertartáskönyvében maradt ránk. A r. k. országok középkori →
misztériumjátékaiban éppúgy kedvelt volt, mint később, a barokk iskoladrámákban. A századfordulñ
körül hazánkban bányásztársulatok magyar, német, szlovák és román nyelven adtak elő Herñdes-játékot.
Magyar paraszti formái főként → vìzkeresztkor kerülnek előadásra, máskor azonban a karácsonyi
pásztorjátékkal együtt a betlehemes játék (→ betlehemezés) részét képezik. A Herñdes-játék
tartalmazhatja a napkeleti bölcsek találkozását Herñdessel, majd az angyallal, aki figyelmezteti a
bölcseket, hogy kerüljék el Herñdest, továbbá a napkeleti bölcsek látogatását Jézusnál, azután Herñdes
dühöngését és esetleg a betlehemi gyermekgyilkosságot is (→ háromkirályjárás). A körülöttünk élő
népeknél igen népszerű, a lengyeleknél, románoknál, ukránoknál néha a karácsonyi játék nevét is innen
nyerte, pl. a román Irozii. Bábokkal előadott formáját is ismerik, a hordozhatñ bábtáncoltatñ betlehemet
német nyelvterületen pl. Herodes-Kasten-nek hìvják. (→ bábtáncoltatñ betlehemezés) Ŕ Irod. Dömötör
Dömötör Tekla
Hero és Leander: → Kis Júlia
herőce: → fánk
Herrmann Antal (Brassñ, 1851ŔSzeged, 1926): tanár, irodalomtörténész, etnográfus. A bécsi, kolozsvári
és bp.-i egy.-en tanult, 1871-től Brassñban, 1875-től Pancsován, 1879-től Bp.-en, majd Fehértemplomon
tanìtott. 1883-tñl a bp.-i Pedagogium (tanárképző főisk.) némettanára. 1898-ban a néprajz tárgyköréből
Mo.-on elsőként egy.-i magántanár Kolozsváron, 1921-től Szegeden, ahol haláláig tartott egyetemi
előadásokat. Főként a cigány, erdélyi örmény és szász folklñr, továbbá balladaproblémák foglalkoztatták.
1887-ben megindìtotta az Ethnologische Mittheilungen aus Ungarn c. folyñiratot összehasonlìtñ igényű
folklñranyag közlésére. Egyik fő szervezője volt 1889-ben a Magyar Néprajzi Társaságnak. Szerkesztette
az OsztrákŔMagyar Monarchia Iránban és Képekben c. kiadvány mo.-i anyagát (1885Ŕ1901). Ŕ F. m. A
hegyek kultusza Erdély népeinél (Kolozsvár, 1893); A Magyarországban 1893... végrehajtott cigányösszeìrás
eredményei (Bp., 1895). Ŕ Irod. ifj. Kñs Károly: H. A. (Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei,
1957Ŕ58, 1958).
1251
H
Herrmann Antal egy munkájának cìmlapja
Sándor István
hetedhét országon (is) túl...: → mesei sztereotìpia, → népmesei szñlás, → mesekezdő formula része. Arra
utal, hogy a mesebeli események valahol nagyon messze, hétszer hét országon vagy hét ország közül a
hetediken is túl, az → Óperenciás tengeren is túl, az → üveghegyeken is túl történtek. Nem lehetetlen,
hogy a kifejezés a 18Ŕ19. sz.-ban még hét, a mesemondñk és hallgatñik által is ismert országra utalt. Ŕ
Dienes István szerint a hét törzsi területre ma azonban már csupán a mesebeli, irreális távolságra
vonatkozik. Szerepel még a mesékben ilyen sztereotìpia is: „ment, mendegélt hetedhétország ellen ...”,
„hetedhét országon nem volt párja ...”, „hétországra szñlñ lakodalmat csaptak ...” (hét: mágikus szám). Ŕ
Irod. Dienes István: A honfoglalñ magyarok (Bp., 1972).
Kovács Ágnes
hetedik gyerek: a magyar néphit → természetfeletti erejű személye. Szerencsés volt, mindent tudott, a
jövőbe látott. Meglátta a földbe rejtett kincset (→ kincs) általában hét, Szarvas vidéki hit szerint tizenegy
és huszonegy éves korában, ill. addig, amìg szűz. Acéltükörre vagy hüvelykujjának körmére nézett:
Szilágyságban a két hüvelykujj körmét előbb kristályüveggel megkaparták, azután általános hit szerint
fehér mákolajjal, néhol szentelt olajjal, ill. gyìkolajjal megkenték, háromszéki szokás szerint még lepedő
alá is bújtatták, és a körmöket egymás mellé téve, azokon át merőn a földre nézett. Udvarhelyen azt
tartották, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha a hetedik gyerek jámbor, nem káromkodñ; szalontai
hiedelem szerint, ha virágvasárnap született. Az egész nyelvterületen hitték, hogy sikeresen gyñgyìt.
Kinyomkodta a csömört, derékfájáskor a lefektetett beteget lábbal megtiporta, hát-, nyak-, vállfájáskor
ecetes vizes kézzel megnyomogatta, meghúzogatta, dörgölte, masszìrozta, a hñttetemet (porckinövést)
megvágta, szétnyomogatta, kivált ha vakkörme volt bal keze kisujján; a → szemverés ellen sikeresen
készìtett szenes vizet. A szemfájást a Bakonyban úgy is gyñgyìtották, hogy a beteg ingnyakába piros
cérnával a hetediknek született asszonnyal varrattak néhány öltést. Ha a hetedik gyerek foggal született, a
palñcok szerint barboncás (→ garabonciás), a sárrétiek szerint → táltos lett. Ŕ Irod. Szendrey Zsigmond:
A nép élő hitvilága (Ethn., 1938).
Diószegi Vilmos
hetelőgazda: → pusztabìrñ
heterofñnia (gör. ’különböző hangzás’): Platñn Törvények c. művéből átvett kifejezés két vagy több
szñlam jelzésére, mely egyidejűleg ugyanazt a dallamot adja elő, az énekesre vagy hangszerre jellemző
eltérésekkel, tekintet nélkül az esetleges disszonanciákra. Egyszñlamú zenekultúrákban, mint a magyar
is, ma is tapasztalhatñ jelenség. Még nem vizsgálták, milyen hatásra keletkeznek a csoportos variálás
közben bizonyos pontokon feltűnő, gyakran konszonáns hangzatok.
Rajeczky Benjamin
heterometrikus: → metrum
hetes: → hajñvontatñ banda, → udvaros
Hetes, Hetevény: → Fiastyúk
Hetés: Zala m. DNy-i, → Göcsejjel szomszédos, a Kebele és a Lendva patakok között elterülő 11 falu
vidéke. Neve valñszìnűleg összefügg a „hetes” számnévvel, és feltehetően ma már elhomályosult egyházi,
irodalmi vagy közigazgatási egység emlékét őrzi. Tágabb környezetét a Lendva pataktñl, ill.
Alsñlendvárñl, a táj vásáros központjárñl Lendva-vidéknek is nevezik. Kultúrája a szomszédos DNy-
1252
H
dunántúli tágabb környezetével azonos. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és
népeinek összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Szentmihályi Imre: Hetés és Lendva-vidék néprajzi
sajátosságai (Zalai Gyűjtemény, 7. sz., 1977).
Filep Antal
hetési viselet: a → göcseji viselettel megegyezett, annak változását kissé késve követte.
Hétfalu (németül Siebendörfer, románul ªapte sate): a → Barcaság DK-i szegletében, Brassñtñl K-re a
Kárpátok lábánál fekvő hét település együttes neve. A Brassñhoz közelebb eső Négyfalu (Bácsfalu, Türkös,
Csernátfalu, Hosszúfalu) ma már teljesen összeépült és Szecsele (románul Sacele) néven várost alkot. A
távolabbi Háromfalu (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) különállñ település. A Hétfalu népessége többségében
magyar, kisebb részben román. A magyarokat a szomszédos székelyek → hétfalusi csángñknak nevezik. Ŕ
Irod. Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángñk a múltban és a jelenben (Brassñ, 1903); Árvay Jñzsef: A
barcasági Hétfalu helynevei (Kolozsvár, 1943).
Kósa László
hétfalusi csángñ bútor: az erdélyi Hétfalu magyar községeiben (Pürkerec, Türkös) gyártott és szìnesen
virágzott → asztalosbútor. Egyéb elnevezései: barcasági csángó bútor, brassói csángó bútor, csángó bútor.
Kibontakozására részben a közeli brassñi szász, részben a háromszéki → székely bútor volt hatással. A
hétfalusi csángñ bútor emlékei a 18. sz. második felétől ismertek. A korai sötét, kevés szìnt alkalmazñ
korszak után a 19. sz. folyamán mind erőteljesebbé vált a szìnezés. Készìtése a 20. sz. első felében szűnt
meg végleg. A hétfalusi csángñ bútornál az asztalos munkája csupán a bútor kialakìtása volt, a →
virágozást hozzáértő asszonyokra bìzták. A hétfalusi csángñ bútor a helyi vásárlñk kielégìtése mellett
elkerült távolabbi vásárokra is, főleg a Barcaság és Háromszék határvonalán fekvő helységekbe. Másrészt
hétfalusi szekeresek szállìtották a brassñi ládakészìtésre specializálñdott asztalosok termékeit, a
sajátjukkal egyetemben a Kárpáton túlra, minek következtében a messzebb fekvő területeken a hétfalusi
ládát is „brassñi láda” névvel illették, de már Bulgáriában mindkettő „magyar láda” néven vált ismertté.
A hétfalusi csángñ bútor nem csupán egyenként készült, de a 19. sz. derekátñl egyes gazdag hétfalusi
parasztcsaládok az előszoba, azaz parádés szoba számára teljes falborìtást, kideszkázást rendeltek, és a
bútort, ágyat, padládákat, tékákat, kendőszegeket (→ tálasfogas) ezzel egybeépìtették, egységes szìnekben
és mintázattal kifestve. A bútorokhoz hasonlñ festést kapott a kanáltartñ, sñtartñ, az ajtñ és az ablakra
valñ zsalugáter is. A hétfalusi csángñ bútor kedvelt alapszìne volt az élénkkék, továbbá a sötétbarna, a
vörös és a sötétzöld. A tömött virágcsokrok, füzérek piros, kék, sárga szìnűek, a 19. sz. második felétől
gyakori a narancs. Szokásos volt a fehér és fekete kontúrozás is. A hétfalusi csángñ bútorra jellemzőek a
nagy, festői foltok, felületkitöltőnek az élénk szìnű terülőminták és a dús virágkompozìciñk mellett a
dìszìtmény középpontjában elhelyezett magános vagy páros madár. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld
leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (VI., Bp., 1873); Malonyay Dezső: A
magyar nép művészete (II., Bp., 1909); Seres András: Barcasági csángñ festett bútor (Megyei Tükör,
1971. 221. sz.); Seres András: Hétfalusi „csángñ bútor” (Népismei Dolgozatok, 1976, szerk., Kñs Károly,
Bukarest, 1976).
Hétfalusi csángñ ácsok által készìtett faragott kapu
1253
H
Tékalap (Hétfalu, 1887) Bp. Néprajzi Múzeum
Hétfalusi csángñ menyecskefőkötők (v. Brassñ m.)
Az apácai ev. temető (v. Brassñ m.)
Saroktálas (Hétfalu, 1896) Bp. Néprajzi Múzeum
1254
H
Padláda (hétfalusi csángñ, 1896) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
hétfalusi csángñk: a Brassñtñl keletre fekvő → Hétfalu magyar lakossága. A hétfalusi csángñk magukat
magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek hìvják őket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt
csángñknak. Így nevezik a többi barcasági magyar falu (Barcaújfalu, Krizba, Apáca), valamint a
távolabbi Halmágy és Székelyzsombor lakñit is. A hétfalusi csángñk feltehetően 11. sz.-i, a →
Barcaságban gyepüt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az eredeti gyér népesség a kora Árpád-
korban a D-Erdélyben lakñ (Fehér megye) magyarokbñl (székelyekből) gyarapodott, és alaprétege a
székelyek végső megtelepedését megelőzően vagy azzal egyidőben alakult ki (13. sz. első fele). Hétfalu
eredetileg királyi birtok volt. A 14Ŕ15. sz.-ban kezdték bizonyos részeit adományozni, majd II. Ulászlñ
Brassñ városának elzálogosìtotta. A központi királyi hatalom összeomlása után nem történt meg a
visszaváltás, és Brassñ másfél százados ellenkezés ellenére jobbágysorba süllyesztette az egykor
szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász polgárság földesurasága társadalmi,
gazdasági és egyházi elnyomást jelentett, és a hétfalusi csángñk kultúrájában jellegzetes nyomokat
hagyott (pl. az evangélikus vallás követését). A hétfalusi csángñknak kevés földjük lévén, a szomszédos
szász községekben vállaltak munkát (feles bérleteket), és fakitermeléssel, valamint fuvarozással is
foglalkoztak. A múlt század második felében Ŕ különösen a vasútak megépülése után Ŕ Hétfalu magyar és
román lakossága nagy arányban vándorolt ki Ó-romániába. A hétfalusi csángñk különösen Bukarestben
alkottak erős diaszpñrát, ahol a városi személyfuvarozást (bérkocsi, később taxi) az 1930-as évekig
nagyrészt ők látták el. Ŕ Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és
népismei szempontbñl (VI., Bp. 1873); Kolumbán Lajos: A hétfalusi csángñk a múltban és a jelenben
(Brassñ, 1903); Horger Antal: Hétfalusi csángñ népmesék (Bp., 1908); Árvay Jñzsef: A barcasági Hétfalu
helynevei (Kolozsvár, 1943); Kñs Károly: Tájak, falvak, hagyományok (Bukarest, 1976).
Hétfalusi csángñ pár
Csernátfalusi fiatalok vasárnap délutáni tánca (rekonstrukciñ) (v. Brassñ m.)
Kósa László
hétfalusi csángñ viselet: a Barcaságban, Brassñ közelében fekvő hét magyar falu öltözete. Számos
darabjuk közös más erdélyi magyar öltözetekkel, azonban olyan elemei is vannak, melyeket ebben a
formában más magyar viseletekben nem találunk meg. A férfiak általában nagy karimájú nemezkalapot
hordtak, hidegben fekete vagy fehér prémkucsmát. Ingüknek állñ a galléra, elöl bojtos kötővel csukñdik.
Az ing hosszú, kivetve viselték, alja szinte térdig ért, tüszü, düszü nevű bőröv, a tüsző vagy bogláros öv
1255
H
szorìtotta a testhez derékban. A széles övben pénzt és iratokat tartottak, és erre volt erősìtve a késtok és a
tűzszerszámot tartñ erszény is. Fehér, házi posztñ harisnyájukrñl maradt feljegyzés, de ismerhették a
szűk vászongatyát is. Az ing fölött ujjatlan, elöl csukñdñ melles bundát viseltek télen-nyáron, föléje hűvös
időben fehér vagy fekete, vitézkötéses posztñ → zekét terìtettek a vállukra. Ismerték a selyemmel hìmzett
hosszú és rövid kozsokot, a legények pedig a lombos gubát, amelyben udvarolni jártak s a jñszágot őrizték.
A munkában viselt vászon kabátfélének friskó a neve. Lábukon kordován csizmát viseltek, de ismerték a
székely cepőköt és a bocskort is. Ŕ A lányok hajukat két fonatban leeresztve viselték meggyszìn vagy veres
hajkötővel lekötve. A lányos hajkötő helyébe a fiatalasszony arannyal hìmzett menyecskepántlikát kötött,
melyet két éven át hordott, azután meggyszìn szalagra cserélte. Ezzel együtt az asszonyok a csepesz nevű
főkötőt hordták, melynek kontytartñ része tarka, hìmzett, s fehér fátyolkendőt borìtottak rá. Az új
asszony Ŕ aki még állt a templomban Ŕ bogláros tűkkel tűzte meg fátylát, amint néhány hñnap múlva
beült a padba, nem használt tűket többé. Ingük hosszú volt, köznapon vékony lenvászon, ünnepeken
csipkeujjakkal, melyek hosszúak és bőven ráncoltak. A csipkeingen arany a gallér és a kézelő. A
vászoningeket az idősebbek fehér, a fiatalabbak vörös fonallal varrták ki. Ráncba szedett rokolyát viseltek
az ing fölött, előtte cifra kötényt. Lányok és fiatalasszonyok ünnepi viselete volt a hámos rokolya, a
lányoké fehér, az asszonyoké feketére festett házi vászon. Erősen kivágott, a vállrésszel egybeszabott
szoknya sz. A vállrészt sűrűn ráncolták elöl is, hátul is. Nincs derékba szabva, csak a bogláros öv szorìtja
le. A fekete rokolyához fehér, a fehérhez fekete kötényt kötöttek. Bogláros övükre bőrerszényt
függesztettek. A gazdagabb lányok és fiatalasszonyok kösöntyűt, mellboglárt viseltek. Különleges esküvői
dìsze volt a menyasszonynak a fekete bársony csákó és az ugyancsak fekete palást. Téli-nyári felsőruha az
elöl csukñdñ ujjatlan mellesbunda, mely bársony borìtással is készült. A férfiakéhoz hasonlñan a nők is
viselték a sujtással kihányt fehér zekét vállra vetve. Papucsban és kordován csizmában jártak, de
ismerték a sarut: a féltérdig érő s ráncosan legyűrt könnyű szattyán csizmát. Az öltözet számos eleme a →
székelyföldi viseletekhez kapcsolñdik, a hámos rokolya viszont a torockñi kösnyős rokolyát idézi. Ŕ Irod.
Orbán Balázs: A Székelyföld leìrása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontbñl (VI.,
Bp., 1873).
Mellboglár hétfalusi csángñ viseletből
hét (három, kilenc, tizenkét) hollñ, a (hattyú, daru, karvaly, haramia): → tündérmese. Cselekménye: egy
anya hét fiát mohñságuk (istentelenségük stb.) miatt megátkozza, hogy legyenek hollñkká. Az átok
megfogan, s a fiúk hollñkként elrepülnek. Lánytestvérük keresésükre indul. A Holdtñl, Naptñl, Széltől
(csillagoktñl) kérdezősködik bátyjai után, azok útba is igazìtják. Az → üveghegyen talál rájuk, s
megtudja tőlük megváltásuk feltételeit: csalánbñl inget kell készìtenie számukra, s hét évig nem szabad
beszélnie. Kiköltözik a kaszálñra, s ott az ingek elkészìtéséhez lát. Egy királyfi megtalálja s feleségül veszi.
Gyermeket szül. Ármányos udvarbeli öregasszony gyermekét (több ìzben) eltünteti, s azzal vádolja, hogy
megölte. A királynét halálra ìtélik. A vesztőhelyen van, amikor lejár a hét év. Megjelennek a hollñk, a
királyné rájuk adja az ingeket, legényekké változnak. A gyermekek előkerülnek, az ármánykodñ
megbűnhődik (AaTh 451). Az egész magyar nyelvterületen 36 változatban ismert mese, melyek a fenti
tìpusképpel csak részben egyeznek. A számos redakciñ egy részének forrása nyilvánvalñan a 19. sz.
folyamán idegenből magyarra fordìtott → ponyvafüzet (ezek egyikének a hìres „Hattyúlovag”-nak, egy
1874-ben, Bucsánszki Alajos által kiadott szövegét őrzi az OSZK), más része az ismert Grimm- és
Andersen-mese származéka, de vannak olyan redakciñk is, melyek egyelőre nem hozhatñk kapcsolatba a
19. sz.-i népmesegyűjtemények vagy népkönyvek szövegeivel. Legrégibb ismert változata Johannes de
Alta Silva 1185 körül latin nyelven összeìrt Dolopathos c. gyűjteményében találhatñ. Ennek a redakciñnak
egyik kései, de feltehetően nem első magyar fordìtása a fent emlìtett ponyvafüzet is. A mese egész
Eurñpában ismert, változatait különösen a skandináv államokban jegyezték fel nagy számban (→ még:
aranyhajú ikrek, AaTh 707; → gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a: AaTh 403; Hattyús lovag: BN 452*,
Szűz Mária keresztleánya: AaTH 710). Ŕ Irod. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II.,
Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Konsza Samu: Háromszéki
1256
H
magyar népköltészet (Marosvásárhely, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin,
1961); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).
Kovács Ágnes
hetivásár: a hetenként több alkalommal tartott → piacok egyike, amelyen állatokat vagy iparcikkeket is
árultak. Nagyobb településeken alakultak ki, voltaképpen helyi → vásárok voltak.
Kézdivásárhely (v. Háromszék m.) piactere a múlt század végén
Kézadás disznñvásáron (Debrecen, század eleji rajz)
Hetivásár a századfordulñn (Szeged, kenyérvásár a Klauzál téren)
Dankó Imre
hét kecskeollñ, a: gyermekeknek valñ ñvñ → állatmese. Cselekménye: kecskemama reggel a mezőre indul
friss füvecskéért. Hét (tizenkét, három, hat) fiának megparancsolja, hogy távollétében a házba senkit be
ne engedjenek. A farkas (medve) meglesi távozását és bebocsátást kér. A kecskeollñk először felismerik
fekete lábárñl, másodszor vastag hangjárñl, s nem engedik be. A farkas lisztbe (kovászba) mártja a lábát,
hogy fehér legyen (vagy fehérre varrja, festi). és sárgarépát (krétát) eszik, tojást iszik, hogy a hangja
vékonyabb legyen. Sikerül megtévesztenie a kiskecskéket, beengedik, s a legkisebb kivételével
valamennyit felfalja. Hazajön az öreg kecske, a kis kecskeollñtñl megtudja a történteket. Megkeresi az
alvñ farkast, a hasát felvágja, a kecskefiúk elevenen kiugrálnak belőle, a helyüket megtöltik kővel. A
farkast, amikor iszik, a kövek súlya a vìzbe húzza (AaTh 123; 9 változat; az egész magyar nyelvterületen
ismert). Ezñpusi mese, mely keresztény példázattá, majd gyermekmesévé vált. Egész Eurñpában, Ny-
Ázsiában és Afrika északi partvidékén ismert, szñrványosan előfordul az egykori amerikai, afrikai
gyarmatok bennszülött lakñi körében is. Első nyomtatott változata Heltai Gáspár gyűjteményében (16.
sz.) még megegyezik a Romulus-féle szöveggel (i. sz. 350Ŕ500 között), ebben a gödölyék még nem engedik
be a farkast. Hasonlñ formában találjuk a mesét a Romulus-féle gyűjtemény nyomán keletkezett Marie
de France-féle és a Heltai forrásául szolgálñ Stainhöwel-féle ezñpusi gyűjteményben (12., ill. 15. sz.),
valamint Pesti Gábor meséi között is. Ennek a formának magyar népi változatát nem ismerjük. A 19Ŕ20.
sz.-ban a szñbeliségből feljegyzett változataink mögött későbbi forrásokat sejtünk. Egyik (a farkas Ŕ hét
kecskeollñ, valñszìnűleg a PerraultŔGrimm-féle szöveg; francia, német változatok), melynek
elterjesztésében jelentős szerepet játszott Benedek Elek átdolgozása, a másik (medve Ŕ 12 kecskeollñ;
erdélyi szász, török változatok) irodalmi előképe nem ismert. A mese előfordul nálunk versbetétes és
idegen nyelvű dalbetétes formában is. Az aetiolñgiai záradékkal ellátott francia és vogul párhuzamok Ŕ az
utñbbi Munkácsi Bernát feljegyzése Ŕ a kecske, ill. a nyúl farkának rövidségét magyarázzák (a farkas
leharapta a legkisebbét, mert csak a farkához tudott hozzáférni). Ŕ Irod. Pesti Gábor meséi (Pest, 1858);
Imre Lajos: Heltai Gáspár esopusi meséi (RMKT, 4. Bp., 1897); Dähnhardt, O.: Natursagen (IV., Berlin,
1912); Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I.,
1257
H
Leipzig, 1913); Kovács Ágnes: Magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., III. 3. Bp., 1958); Tubach,
F. C.: Index Exemplorum (FFC 204. Helsinki, 1969).
Kovács Ágnes
hétlépés, hétlépetű: zárt összefogñdzással egyöntetűen járt, kötött szérkezetű páros tánc (→ páros táncok),
amelyben a párok egymás mögé oszlopos rendbe felsorakozva rendszerint a körìv mentén táncolnak. A
hétlépés állandñ 12-ütemes dallamához kétrészes táncszakasz illeszkedik, amely többször ismétlődik. A
hétlépés névadñja a szimmetrikusan ide-oda mozgñ hétlépéses motìvum, amelyet páros polkaforgás követ.
Ŕ A germán népek mindegyikénél általános táncfajta előfordul az É-olasz, horvát, cseh, szlovák, lengyel,
finn, észt, román táncfolklñrban is, általában egyazon jellegzetes dallammal. A K-eurñpai népek körében
német telepesek útján terjedhetett el. Leggyakoribb német elnevezése (Siebenschritt), az olasz (sette pasi),
a horvát (sedam paši), a román (ºapte paºi) megjelölésekkel párhuzamosan a magyarság körében is
hétlépés (ritkábban a dal szövege után „Az ajtñig meg vissza” ...) néven él. Leggyakoribb a székelyek,
bukovinai székelyek, gyìmesi csángñk körében, továbbá a Mezőségen és Kalotaszegen. A hétlépés
rendszerint más, szintén nyugati eredetű táncok állandñ füzérébe illeszkedve jelenik meg a táncrendben.
Ŕ Irod. Vámszer GézaŔBándy Mária: Székely táncok (Kolozsvár, 1937); Wolfram, R.: Die Volkstänze in
Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Goldschmidt, A.: Handbuch des deutschen
Volkstanzea (Berlin, 1967); Kallñs ZoltánŔMartin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai
(Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70, Bp., 1970).
Martin György
hét napjai: a hét napjainak „szabad” és „veszélytelen”, másrészt „veszélyes” (munka- és egyéb
tilalmakkal kötött) napokra valñ megosztása igen régi gyökerű (már babiloni, egyiptomi, héber adataink
vannak erre, majd végigkìsérte ez az elv az egész ñkort és középkort). Hasonlñ megosztás a hñnap
bizonyos napjaira nézve is ismeretes volt (→ nevezetes időpontok). E rendszer kialakulása többek között
a → hold változásaival, ill. az ezen alapulñ naptárrendszerekkel függ össze, de számos más ok is
közrejátszott: sokfajta helyi hagyomány, különböző egyházi hatások (pl. a péntek-szombat-vasárnap
munkatiltñ jellege többek között a nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap általánosìtásábñl is
adñdhat), és nem utolsñsorban a munkaritmus szabályozásának objektìv szükségessége. A mai
Eurñpában a szerencsés és szerencsétlen napok beosztása helyenként változñ. Általános a péntek,
szombat, vasárnap munkatiltñ jellege, de a hét minden más napja előfordul mint veszélyes nap. A magyar
nyelvterületen egyöntetűen a kedd, péntek és vasárnap a tilalmas napok, de elég általános a szombat is,
valamint néhol a csütörtök. A vasárnapi tilalom mindenfajta munkára kiterjed, a pénteki általánosan a
kenyérsütésre és mosásra, sok helyütt utazás megkezdésére, általában ügyintézésre, a szombati fonásra,
varrásra, a kedd fonásra és helyi jelentőséggel sok egyébre (sütés, útrakelés, gyümölcsfák megrázása stb.).
Néhol ismeretes volt a csütörtöki fonási tilalom. Az előìrások közül legnagyobb jelentősége az
országszerte elterjedt hétfői mosásnak és szombati kenyérsütésnek volt, de sok egyéb tevékenységnek
megvolt a kisebb területekre érvényes hagyományos napja. Így néhol pénteken vagy kedden ültettek
tyúkot, vetettek kendert; ha hétfőn nem sikerült egy nagyobb vállalkozást elkezdeni, akkor csütörtökön
kezdték stb. Ŕ A → legényjárñ napok kialakult rendszere részben egybevágott a fentiekkel; pénteken
mindenesetre nem volt szokás a lányos házhoz járni. Az → előìrások és tilalmak (→ tilalom) betartásának
mértéke változñ volt; legszigorúbban a keddi fonási, valamint a pénteki sütési-mosási tilalmat vették.
Ebben nem annyira a büntetéstől valñ félelem, mint inkább a hagyományos rendszerhez valñ igazodásra
törekvés volt a döntő. De hogy a félelemnek vagy legalább a félelemkeltésnek mint pedagñgiai eszköznek a
hagyományok továbbadásában komoly szerepe volt, bizonyìtják a tilalmak ellen vétőkről még a 20. sz.-
ban is közszájon forgñ → tabumondák (→ kenyér, → mosás). (→ még: kedd asszonya) Ŕ Irod. Vilkuna,
Kustaa: A hét napjai (Ethn., 1958).
Pósa Éva
hétszilvafás nemes: → egytelkes nemes, → kisnemes
Hétszünyükapanyányimonyñk: → bakarasznyi ember
heverő: a parasztház kiegészìtő bútora, nappali pihenőágy (→ ágy). Tájnévi változatai: gyalogágy,
gyermekágy, hentergő, hencser, hömbölygőágy, kiságy. Kialakìtására az ágyban alvás állandñsulásával
került sor. Mo.-on úri-polgári házakbñl a 17. sz.-ban találtak először adatot rñla, a parasztságnál
valñszìnűleg a 18. sz.-ban kapott polgárjogot. Előbb az asztalos készìtette ágy által eredeti helyéről (→
szobaberendezés) kiszorìtott → dikñ, → ágyszék töltötte be ezt a szerepet, majd a kiöregedett,
1258
H
megkurtìtott lábú, asztalostñl vett ágy, ill. az utñbbi mintájára összeütött priccs. A heverő a szobában
állhatott a kemence mellett (→ vacok), esetleg a hátsñ ágy helyén, nyáron a tornácon, a 20. sz.-ban a
lakñkonyhában is. Fejpárnával, pokrñccal terìtve mindig készenlétben állt, ha éjjel is aludtak rajta, úgy a
fölösleges ágyneműt nappalra bevetették a szobabeli ágyba. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan
Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); K. Csilléry Klára: Vázlatok a
tiszaigari népi lakáskultúrábñl (Ethn., 1952); Döppe, Friedrich: Deutsche Bauernmöbel (Leipzig, 1955);
B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963); Deneke, Bernward:
Bauernmöbel (München, 1969).
K. Csilléry Klára
H. Fekete Péter, Halasi (Hajdúszoboszlñ, 1880ŔCegléd, 1966): muzeolñgus, tanár. A budai

Pedagñgiumban szerzett polgári iskolai tanári oklevelet. 1907-től Nagyváradon, Nagyszalontán és
Gyulán, 1924Ŕ43 között Hajdúböszörményben tanìtott. 1930-ban megnyitotta Hajdúböszörményben az
általa szervezett Hajdúsági Múz.-ot, melyet kisebb megszakìtással 1963-ig vezetett. Helytörténeti és
néprajzi cikkeket ìrt szűkebb hazájárñl a Hajdúságrñl különféle lapokban és szakfolyñiratokban.
Munkáit aprñlékos pontosság és széles körű helyismeret jellemzi. Ŕ Irod. Dankñ Imre: H. F. P. (Ethn.,
1966).
Kósa László
hìd: patakon, folyñn, időszakos vìzfolyáson, vizenyős területeken vagy mesterségesen készìtett
csatornákon, árkokon átvezető épìtett szerkezet, utak tartozéka, amelyet járművekkel is lehet használni.
Honfoglalás előtti alán eredetű szñ. A hìdépìtés már a honfoglalás előtt is népünk technikai ismeretei közé
tartozott. A hìdak széles körű középkori elterjedését, használatát helyneveinkben valñ korai és gyakori
felbukkanása is jelzi (Királyhida, Hidas, Székelyhìd, Hidasnémeti, Bánhida, Apahida, Hìdalmás,
Hidaskürt). Részben a középkori helynévi összetételekben a jelzős szerkezetek is utalnak hìdjaink
anyaguk, szerkezetük, technikájuk tekintetében megnyilvánulñ sokféleségére. Kisebb fesztávolságú hìdak
esetében két, három, esetleg négy nagyméretű gerendát fektettek át a két hìdfő tartñszerkezete között.
Szokásos volt a tartñgerendákat keresztkötésekkel összekapcsolni. Az ìgy elkészìtett vázat vastag
deszkázattal burkolták, korlátokkal látták el. Nagyobb fesztávolság esetén cölöpöket vertek a mederbe, s
a hìd tartñgerendái a cölöpökön keresztbe fektetett keresztgerendákon nyugodtak. A cölöpöket az
oldalirányú mozgás ellen egymással is összekötötték, ácsolták. Nemritkán a cölöpöket a hìd
hosszirányban fekvő tartñgerendáihoz is hozzákötötték. Olyan vìzfolyásokon, ahol jégzajlásra lehetett
számìtani, az egyszerűbb hìdak esetében is a cölöpök elég jégterelő, védő ácsolatot helyeztek el, ami az
úszñ jégtáblákat eltérìtette, eltörte. A nagyobb fesztávolságú hìdaknál egyszerűbb rácstartñkat és
merevìtő szerkezeteket is alkalmaztak. A fa-, gerendahìdak között voltak az egykori Eurñpa átlagos
technikai szìnvonalát meghaladñ ìvelt tartñszerkezetekre is példák. Ilyen volt az Aranyos hìdja Tordánál.
Mivel a faanyagot az időjárás könnyen megtámadta, tönkretette, igyekeztek a hìd tartñ- és
járñszerkezeteit megvédeni a csapadéktñl, a nap szárìtñ hatásátñl. Ezért készìtettek fedeles hìdakat,
amelyeknek oldalát deszkázattal is beburkolták. Fedeles hìdak Erdély kisebb folyñin még ma is
előfordulnak. Minthogy a faellátást, gerendaszállìtást az egész Kárpát-medencében nagyon jñl
megoldották, még az első nagyvasúti hìdakat is fábñl ácsolták. A kő-, téglahìdak épìtésére csak
hegyvidékeken vagy kivételes esetekben került sor. Nem egy helyen a mezővárosok saját kereskedelmi
forgalmuk biztosìtása érdekében a 18. sz.-tñl erőfeszìtéseket tettek önerejükből állandñ kő- vagy
téglahìdak épìtésére. Ezek boltozatait földtöltéssel látták el, esetleg kikövezték. Ilyen tìpusú a
Hortobágyon átvezető hìres hìd, amelyet Debrecen városa emeltetett, de hogy nem egyedüli létesìtmény
volt, arra bizonyság lehet a karcagi határban levő Zádor hìdja. Meg kell jegyezni, hogy a nagy árterű,
magas vìzállású folyñk áthidalására falvaink, mezővárosaink nem vállalkoztak a 19. sz. derekáig. Ezeken,
a néhány katonai érdekből épìtett hìd kivételével, kompok, repülők, hidasok segìtségével keltek át, vagy
télvìz idején, kemény fagyban jéghizlalással (→ szalmahìd) tették a folyñk jégpáncélját teherbìrñvá, hogy
a két part közötti forgalmat biztonságosan, gyorsan, tengelyen bonyolìthassák le. Megjegyzésre érdemes,
hogy a sekély vizű patakok, folyñk medrében gyakran készìtettek lovas, szekeres átkelésre alkalmas
kövezett fenekű gázlñkat, s ìgy hìd épìtése nélkül biztosìtották a közlekedést. Az ilyen kövezett gázlñk a
sáros, agyagos partú és ágyazatú vìzfolyásoknál meggyorsìtották a forgalmat. A kavicsos medreket sekély
vìz esetén nemegyszer szinte országútként használták közlekedésre. Pl. az Aranyos parti székely falvak
egymás között száraz időjáráskor gyakorta a folyñ kavicságyazatában tört úton tartottak kapcsolatot. A
paraszti, mezővárosi közösségek átlagos hìdjai fábñl készültek. Jellemző volt rájuk a cölöpös
gerendatartñs szerkezet. A hìdfők belső oldalát és a kapcsolñdñ oldalrézsűket is cölöpökkel rögzìtett
deszkázattal, gerendázattal biztosìtották. Igyekeztek minél kisebb áthidalt nyìlással megoldani egy-egy
átkelőhely kiképzését, ezért a régi fahìdhoz az ártérbe mélyen benyúlñ földtöltéseket épìtettek, s csak a
1259
H
legszükségesebb szakaszt hagyták nyitva. A hìd épìtéstechnikai ismerete tervezési és kivitelezési szinten
régi ácsmesterségünk tradicionális tudásanyagához tartozott. Nyelvterületünk peremvidékein, az erdős
természeti környezetben napjainkig tartñ gyakorlata meg is maradt. Az utolsñ 200 esztendő fejlődését
azonban a műszaki tervezés is, valamint az állandñ hadsereg hidász fajárásai is befolyásolták. Nem egy
esetben van tudomásunk arrñl, hogy a fában gazdag vidékeken némely mesterek vagy falvak előre
készìtettek hìdszerkezeteket, s azokat készen adták el, és vagy ők, vagy a helyi mesterek állìtották fel a
megadott helyen. (→ még: bürü) Ŕ Irod. Lñsy-Schmidt Ede: A hortobágyi kőhìd épìtése (Debrecen, 1926).
A tordai fedeles hìd (v. Torda-Aranyos m.) (múlt század végi rajz)
Fedeles hìd a Kis-Küküllőn (Sñvárad, v. Maros-Torda m.)
A tordai fedeles hìd (v. Torda-Aranyos m.) az Aranyos folyñn (múlt század végi fénykép)
1260
H
A Tarna patak hìdja Jászdñzsán (Szolnok m.) (Épült 1811Ŕ14 között)
A Bárdos éren a 19. sz. elején épült kúhìd (Gyula, Békés m.)
A zalalövői kőhìd 1830-bñl (Zala m.)
Gyalogos hìd a Koppány patakon (Felsővály, v. Gömör m.)
Kőhidak (Hejce, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1261
H
Fahìd (Kánya, Somogy m.)
Kőhìd (Kapolcs, Veszprém m.)
Utcai hidak, átereszek (Vizsoly, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Filep Antal
hidas: → disznññl, → komp
hidas játék: a → sorjátékok, → bújñs játék csoportjába tartozñ, több formaváltozatban játszott → énekes
gyermekjáték. A hidas játékok szövegei tartalmilag rokonok, formailag három főbb csoportra oszthatñk:
→ Itthon vagy-e hidasmester? (Dunántúl), → Mért küldött az úrasszony? (Palñcvidék), → Jöjj által, jöjj
által (D-Dunántúl). Az egyes szövegekhez változñ mozgásformák tartoznak; némelyiket → kapus játék
formában is játsszák. Egy pár felemelt kézzel „kaput tart”, a többiek a) szemben sorbaállnak, oszlopban,
majd a kapu alatt áthúzñdva visszafordulnak, b) a kapusok is megfordulnak, s a sor másik vége tart
kaput, c) a kapuhoz kör csatlakozik, a ìgy körben húzñdnak át stb. A kaput a szöveg végén az átvonulñk
között „lezárják”, „lecsukják”, azaz a felemelt karokat lehajtják valaki előtt. Szìnjátékszerű párbeszéd
folyik a kapusok és a sor vagy annak első tagja között énekelve vagy dallam nélkül: „Lengyel Lászlñ”;
(Lengyel László játék), „Magyari Örzse”, „Úrasszony” stb. vitézei át akarnak menni a „hìdon”, „kapun”,
„réven”, de nem akarják őket átereszteni a „hidasmester”, „révészek”, „Gergely gazda”, „Borsos
kapitány”, „Szent Erzsébet” stb., mert eltörték a hìd lábát. Azok vállalják a javìtást „bodzábñl”,
„sáraranybñl”, amit „Boldogasszonytñl”, „Istentől” kapnak. Erre átengedik őket, de váltságdìjul egy
leányt kell adniuk. Ő az, akit maguk mellé állìtanak a kapusok. Az átbujás alatt az alig variálñdñ → Bújj,
bújj zöld ágat éneklik. Történelmi személyek emlékére, lányrablás, lakodalmi szokások nyomaira, népi
szìnjáték maradványára, tavaszköszöntésre lelnek benne a kutatñk. A hidas játékkal többnyire az egész
falut bejárták a lányok tavaszi ünnepeken. A hidas játékok Eurñpa-szerte gazdag változatanyagot
mutatnak, s már a középkortñl kezdve a kedvelt játékok közé tartoznak. A hidas játékrñl szñlñ német és
szlovák nyelvű irodalom jelentős. Ŕ Irod. Edvi Illés Pál: Első oktatásra szolgálñ Kézikönyv (Buda, 1837);
Melich János: Adalékok a magyarországi hidasjátékokrñl (Ethn., 1939); Kiss Lajos: A Lengyel Lászlñ
játék (Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára, 1953); Mészáros István: Népi gyermekjátékaink
Lengyel Lászlñ királya (Ethn., 1963).
1262
H
Hidas játék
Hidas játék (Galgamácsa, Pest m.)
Igaz Mária
hideglelés: a → népi gyñgyászat általánosan elterjedt betegségelnevezése. A bécsi kñdexben a 15. sz.-ban
följegyzett változata (hideglelet) ñta napjainkig folyamatosan ismert. 7-, 10-, 77-, 99-féle hideglelést
ismernek, ezek közül az alábbiakat különböztetik meg: nehéz hideglelés, nehéz forrázó hideglelés,
hideglölögetés, hidegrázás, hideglövés, forró hideg, gyújtó(k)vány hideg, mindennapos hideg, másodnapos
hideg, harmadnapos hideg, tolvajhideg, disznóhideg, lóhideg. Nemcsak orvoslñ hiedelmekben és
cselekményekben, hanem népmesében (Ketesd), gyermekjátékban („Adj király katonát ..., adj katonát
erőset, vagy egy hideglelőset!, Nagykamarás), tréfás szñlásokban (Szeged) is előfordul. Hidegrázással járó
lázas betegségeket jelent, köztük minden bizonnyal a váltóláz (malária) különböző formáit is. Ezeknek az
emésztőrendszerrel valñ kölcsönös összefüggéséből is érthető, hogy D-Mo.-on a herpes labialist, valamint a
kiütésekkel járñ gyermekbetegséget is hideglelésnek nevezik (Algyő). Nagyszalontán marhabetegség is („a
marha száját kihányja a hideg”). 16Ŕ18. sz.-i adatok szerint → boszorkányok mesterkedése, ill. rontó,
büntető szándéka gyakori oka a hideglelésnek, mai hiedelmek szerint is küldhető, okozhatñ: pl. ha lopásért
megátkozták, lábnyomát megszárìtják (→ nyomfelszedés, Baranya m., Somogy m.), ha kemence szája elé
→ Szent György napja előtt fogott → békát betapasztanak (Göcsej). Egyébként megfázástñl,
csömörléstől, gyomorrontástñl, „zabálástñl” s hideg (döglött) békára lépéstől eredeztetik. Megelőzésére
országszerte ismert az „újság hasamba-hideglelés pokolba” mondñka; közben hasukat ütögetik vagy
(Nagykamarás) kocsirúdba ütik; tavaszi égzengéskor hemperegnek (Tiszasüly), nagyszerdán megrázzák a
kerìtést (Kalocsa). Gyñgymñdjaiként a → mágikus eljárások változatos sora ismert: az egyébként meg
nem határozott, okozñ lényt megtévesztik (a beteget letagadják, elbújtatják, helyébe aludttejes tarisznyát
tesznek), elijesztik, elküldik (kéménybe, kerékagyba kiáltják, ajtñra ìrják ki a → ráolvasás szövegét),
megfenyegetik. A betegséget elvitetik vìzzel, széllel, → rontñ bábuval, békával, pñkokkal, kutyával;
pálcára annyi rovást (papìrra jelet) tesznek, ahányszor kilelte a hideg, s ezt egy szekérbe dugják vagy
dobják, otthagyják fánál, határcöveknél, mezei kútnál, kocsmában. A hideg (döglött) békátñl
származtatott betegséget Szent György napja előtt fogott, hñna alá szorìtott békával, nyakba kötözött
döglött kìgyñval, vagy békárñl, bolhárñl, tetűről stb. itatják. A beteget kettéhasìtott csalánon átbújtatják
(Göcsej, Csongrád, Torontál m.), csalánnal, ill. csalánhoz mérik; fonallal megmérik, azt a falu
mezsgyéjére dobják, vagy egy halott mellé a koporsñba teszik, hogy vigye magával (Csákánydoroszlñ,
Oláhlapád); bodzafát megrázzák stb. A disznñhidegben szenvedőnek a disznñk vályújába tett tányérbñl
kell ennie, lñhideg esetén pedig a lñ szája csurgását innia. A betegség gyñgyulásáért, ill. kiújulása
megelőzéséért a hét meghatározott napjára élethosszig tartñ → böjtöt fogadnak. Egyedülállñ az 1784-ben
állìtott pilismarñt-basaharci hideglelős kereszthez fűződő hagyomány: aki a kiugrñ sziklaormon levő
keresztet megkerüli, meggyñgyul. Föltehetően román hatást tükröz a háromszéki hidegleléses gyerek
anyja által kora reggel, ház körül futva, mezìtelen elmondandñ ráolvasás-formula: „Éjasszonyok, éjurak
vigyétek a hideget a gyermekemről”. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és
népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Bálint Sándor: Szegedi szñtár (Bp., 1957); Cs. Pñcs
Éva: A karácsonyi asztal és a karácsonyi vacsora hiedelemköre (Népr. Közl., 1965); Bálint Sándor:
Szegedi példabeszédek és jeles mondások (Bp., 1972).
Grynaeus Tamás
1263
H
hìdivásár: a Hortobágyon, a hortobágyi csárdánál, a kilenclyukú hìd mellett évenként két alkalommal
megtartott → vásár neve. A 19. sz. második felében keletkezett és mint lñ- és szarvasmarhavásár volt
nevezetes. Az első hìdivásár a gyöngyösi tavaszi vásárhoz igazodott: az azt megelőző hét csütörtökjén
tartották (május végén vagy június elején). A második hìdivásár pedig a jászapáti nyári vásárhoz
kapcsolñdott; az azt megelőző hét csütörtökjén tartották. Az eladñk leginkább debreceni gazdák, mìg a
vevők környékbeliek és az ország távoli vidékeiről valñk voltak. Ŕ Irod. Vásártörténet Ŕ Hìdivásár (Szerk.
Szőllősi Gyula, Debrecen, 1976).
A hìdivásárra (Hortobágy) igyekvő ekhñs szekér (rajz 1940-ből)
Ekhñs kocsitábor a hortobágyi hìdivásáron (század eleji fénykép)
Dankó Imre
hìdlás: az → istállñ deszkapadozata, amely a trágyalét tárolñ gödröt fedi be. Rendszerint bárdolt
tölgyfadeszkábñl készül. Az Alföldön a hìdlás csak a 20. sz. első felében váltotta fel a döngölt földpadlñt az
istállñban. A Dunántúlon és Erdélyben mintegy két évszázaddal korábban kezdődött a hìdlás terjedése.
Elnevezése az egész magyar nyelvterületen egységes; hìd szavunk származéka. (→ még: disznññl) Ŕ Irod.
Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1933); Borzsák Endre: A régi istállñk élete és
a jñszág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért., 1936); Cs. Bogáts Dénes: Háromszéki
oklevél-szñjegyzék (Kolozsvár, 1943).
hiedelem: olyan vallási képzet, amely nem tartozik a hivatalosan elismert egyházak vagy vallási
rendszerek által elfogadott hittételek közé (babona). Ŕ Az egyik vallás szemszögéből nézve egy másik
vallás képzetei is hiedelemnek foghatñk fel. E névvel illetik továbbá az eurñpai (s a magyar) parasztság
rendszert nem alkotñ vallásos képzeteit, kozmogñniáját, előìrásait, tilalmait. E paraszti hiedelmek
többféle összetevőből jöttek létre, egy részük régebbi pogány világképek maradványa, mások egyházi
hittételekből torzultak hiedelemmé. Új hiedelmek is létrejönnek feltűnő, felindulást keltő jelenségek
magyarázataként, pl. természeti katasztrñfák vagy háborúk alkalmábñl, vagy olyan esetekben, amikor
érthetetlen vagy kikerülhetetlennek tűnő társadalmi jelenségekkel találkoztak (ilyen volt pl. a tüzes
indzsellérről szñlñ, a múlt században létrejött hiedelem). A hiedelmek → közlések, → előìrások, tilalmak
(→ tilalom), → hiedelemmondák formájában nyilvánulnak meg. (→ még: népi hitvilág) Ŕ Irod. Ipolyi
Arnold: Magyar Mythologia (Pest, 1854); Rñheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925);
Diñszegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Pñca Éva: Zagyvarékas
néphite (Népr. Közl., 1964).
1264
H
Diószegi Vilmos
hiedelemmese: azokat a valñdi mesék (mitikus mese) műfajához tartozñ tìpusokat nevezzük ìgy, amelyek
számos, a néphitben is azonos formában és tartalommal élő elemet, motìvumot tartalmaznak, s mese és →
hiedelemmonda alakban egyaránt előfordulnak olykor ugyanazon közösség szájhagyományában is. Ide
tartozñ meséink elsősorban a szláv népi hitvilág elemeit öntik meseformába (→ elkárhozott
királykisasszony, az; → félelemkereső, a; → ördögszerető), ill. az ettől jelenlegi tudásunk fokán még
élesen el nem határolhatñ germán (→ ijesztőmese) s a → tündérmesékhez legközelebb állñ kelta (→
halhatatlanságra vágyñ királyfi, a; → púpos meg a dúcos, a) hiedelemvilágnak a szörnyű, ill. édes
túlvilágrñl alkotott elképzelését alakìtják mesévé. A szláv és a germán hiedelemelemek (vámpìr-,
boszorkányhit) hármas szerkezetű (→ hármasság), gyakran a hiedelemmondákhoz hasonlñ nyitott,
tragikusan végződő meséket alkotnak, a kelta hiedelemvilág elemei a keresztény középkor felfogásához
közel állñ, annak etikai elképzelését magáévá tevő, a → legendák között is gyakori → kettős szerkezetű
mesékké rendeződnek. Az AarneŔThompson-féle katalñgus egyes tìpusaikat a tündérmesék, másokat a
legendamesék közé sorolja, jñllehet az ide tartozñ epikumok egymással gyakran keverednek, egymással
határozott → affinitást mutatnak (pl. a púpos és a dúcos: AaTh 503, az ősz ember parazsa, ill. a tizenkét
hñnap: AaTh 751B*). A samanisztikus hiedelemképzetek Ŕ pl. a különböző alakban valñ viaskodás Ŕ
különösen → hősmeséinkben fordulnak elő nagy számban vagy nagy terjedelmű, nyitott szerkezetű
epikumokat alkotnak (Ámi Lajos meséi), kis terjedelmei, a hiedelemmonda és a mese határán állñ
hiedelemmesét azonban nem. Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940);
Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963);
Béres András: Rozsályi népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967); Erdész SándorŔHalmos IstvánŔKovács
Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4. Bp., 1968).
Kovács Ágnes
hiedelemmonda: az eurñpai s a magyar → mondák egy csoportja. A magyar néprajztudomány régebben

inkább a babonás történet kifejezést használta a csoport jelölésére; Honti János s az újabb kutatás
mondának nevezi ezeket. Használják a mitikus monda elnevezést is. Nagy részük az élő hiedelemből
táplálkozik, annak az epikus megformálására legalkalmasabb mozzanatait alakìtja kerek elbeszéléssé (→
fabulat), azonban nem minden hiedelemből alakul ki mondának nevezhető epikus történet, egy részük
megmarad a → közlés vagy a → memorat fokán. Más hiedelemmondáknak viszont nincs élő
hiedelemalakja, mint például az ñriásokrñl szñlñ hiedelemmondának, mert az már eltűnt a köztudatbñl,
vagy soha nem is volt, s mint epikus → vándormondák jutnak el egyik néptől a másikig.
Csoportosìtásuknál figyelembe kell venni, hogy egy és ugyanazt a cselekményt többféle természetfeletti
lénynek vagy tudománnyal rendelkező élő személynek is tulajdonìthatják, éppen ezért a csoportosìtás
többnyire a mondákban szereplő lények és a jellemző cselekmények együtteséből alakul ki. Fő csoportjai:
a végzetről szñlñ mondák, → halászmondák, halálrñl és halottakrñl, kìsértetjárásrñl (→ kìsértetmondák),
elátkozott helyekről, szellemek vonulásárñl (→ kìsértetek vonulása), → túlvilágjárásrñl, elvarázsolt
lényekről, az ördögről, sárkányrñl, → betegségdémonokrñl, természetfeletti erővel s javakkal rendelkező
élő személyekről (→ természetfeletti erejű személy), legfőképpen a → gyñgyìtñkrñl, → boszorkányrñl,
mitikus növényekről és állatokrñl (pl. → házikìgyñ), természetfeletti lényekről, mágikus tárgyakrñl szñlñ
hiedelemmondák, → tabumondák és kincsmondák (→ kincs) stb. Hiedelem-elemeket nemcsak a
hiedelemmondák tartalmaznak, hanem más mondacsoportok is. Ŕ Irod. Honti János: Megjegyzések a
népmondárñl (Válogatott tanulmányok, Bp., 1962); Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp.,
1963); Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethn., 1965); Ferenczi Imre: (Népr.
Dolgozatok, Szeged, 1966); Körner Tamás: A magyar hiedelemmondák rendszerezéséhez (Ethn., 1967).
Dömötör Tekla
hìm: (kivarrt) dìszìtés, minta.
hìmes takács: → takácsszőttesek
hìmes tojás: → húsvéti tojás
himlő: → betegségdémonok
himpñk: a népi → állatgyñgyászat betegségelnevezése. Az inpókos kifejezés legkorábban Calepinus

szñtárában (1585) fordul elő. Etimolñgiája tisztázatlan. Országszerte ismert kñrforma: lñ csánkìzületének
(lábtőìzület, tarsus) belső oldalán az ìzület felszìnére is kiterjedő, csontsarjadzással járñ idült torzìtñ
1265
H
gyulladása. Változatos elnevezései: inpók, impók, hólyagos himpók, száraz himpók, pók, csánkpók, csúzpók,
csűdpók, érpók, hüvelypók, vápáscsontpók, vérpók, vìzipók, a lovak sántaságának egyik leggyakoribb oka.
Bár egészen más jellegű megbetegedés, nem választják el élesen a → holttetemtől; gyñgymñdjaik is
zömükben azonosak. Gyñgyìtása: hővel (forrñ vas, faggyú, vaj), vegyszerekkel (királyvìz, mész)
roncsolják, majd növényi főzettel (bodzagyökér), sñs agyaggal kezelik. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar
pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938);
(Eckhardt Sándor) Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp., 1957).
Grynaeus Tamás
hìmzés: az alapanyagot (szövetet, bőrt stb.) dìszìtő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek
az alapra Ŕ eltérően a szövéstől, csipkekészìtéstől és hálñkötéstől, horgolástñl Ŕ, amelyek alkotják is a
szövetet. A hìmzést a paraszti szñhasználat gyakran varrásnak nevezi és varrñnak a speciális készségű
hìmzőt. A hìmzés más dìszìtőeljárásokkal társulhat: kiegészìtheti a rátétet vagy a szőtteshìmet. Vannak
olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hìmzés, de a szálat a
szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készìtője. Egyébként a szövés is, a hìmzés is egyaránt igen régi.
Kezdetleges hìmzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatñk. Az a feltételezés, hogy a hìmzés a
szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyìthatñ. Ŕ Összehasonlìtva más eurñpai
népművészetekkel, a hìmzés a magyar népművészetben különösen jelentős. Páratlanul gazdag és
változatos emlékanyagot hagyott hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos mo.-i feltételeivel
függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan megnőtt pompaigény (→ új stìlusok a népművészetben)
elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállìtott hìmzéseket és → szőtteseket sokszorozta meg
számban, és mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket. A hìmzés intenzitásában azonban
tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hìmzés jelentéktelen maradt, a sokat hìmző
vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározñja lett. Ezeken a tájakon a nagyon
munkaigényes hìmzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra. Ŕ Hìmzésféleségek: A
felhasznált alapanyag és a készìtők szerint megkülönböztetjük a vászonhìmzéseket, amelyeket rendesen
len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét,
kisebb mértékben a testi ruhákat dìszìtik. Készìtői és rendesen használñi is maguk a parasztasszonyok,
lányok, akik közül gyakran kiválnak a hìmzés specialistái. A hìmzések másik nagy csoportja a →
szűcshìmzéseké és a → szűrhìmzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztñfélékre varrnak.
Ezeket férfiak, szűcsmesterek (→ szűcsmesterség, → szűrszabñk), tehát tanult kézművesek készìtik;
ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozñ nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek
készült mindkét hìmzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák
alapján, de elválik egymástñl azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más
előképekhez igazodtak (→ szűcsmintakönyv, → szűrszabñ mintakönyv). Ŕ → Hìmzéssel dìszìtett
tárgyféleségek: Vászon (amelyről a továbbiakban szñlunk) kerülhetett az öltözetdarabok közül a →
főkötőre, női, ill. férfi → ingekre és → kötényekre, → pruszlikra, → ujjasra, → gatyára, fátylakra, →
zsebkendőre stb.; a házbelsőhöz tartozñ ruhaneműek közül → párnahéjakra, → párnavégekre,
dunnavégekre (→ dunyha), → lepedőkre, → ágyfűtől valñkra, → abroszokra és különböző kendőfélékre,
melyeket vagy a → rúdra, vagy szegre, vagy a törülközőtartñra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra
készültek → komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, → mosdatñ kendők és mások. A parádés szoba
(→ szobaberendezés) a hìmzések egész sorát mutatja be, hìmzővidéken ezek adják jellegét, fő dìszét. A
ház legjava hìmzései Ŕ és szőttesei Ŕ különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya
fordulñpontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye dìszes ruhaneműit kiállìtják (→ terìtett ház),
halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott, → ravatalán egymás mellett és egymás fölött hìmzett és
szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak. Ŕ Mindezeken a darabokon a hìmzés megszabott mñdon, a
legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek
az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszñ és érvényesülő széleire. A
magyar népi vászonhìmzéseken a hìmzés általában zárt csìkot alkot (kivált az ágyi ruhákon, de pl. a
kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett, fölött a dìszìtetlen alapanyag bőven érvényesül. A
szabással készìtett öltözetdarabokon fordul elő a hìmzés szabásvonalakhoz igazodñ elhelyezése, esetleg a
legújabb stìlusú hìmzéseken az egész felület beborìtása. Ŕ A hìmzés technikája: A hìmzőfonal lehet szőr (a
magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal szìnezett szőre) vagy gyári gyapjú (régebben a
merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut),
házicérna, szűcsselyem kettébontva Ŕ ami által fodrozñdñ felületet ad Ŕ és végül műselyem. A palñcoktñl
arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első szìnes szálakat hìmzéshez. Az →
aranyhìmzés csak szñrványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban fordul elő. A
tűn, esetleg gyűszűn, ollñn kìvül egyéb segédeszköz a hìmzéshez nemigen kell. A Sárközben, a
Drávaszögben a főkötőket hìmezték rámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy
1266
H
egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző szìnű szálakat a hìmzéshez. A varrñkészség,
a fonalak helye egyébként kisméretű, gyakran fedeles hìmzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön
áttört oldalú cserép fonaltartñkat is készìtettek. Ŕ A kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent
a magyar népi hìmzésben használatos rendkìvül sokféle öltéstechnika és azok kombináciñi. Palotay,
Gertrúd nyomán négy nagy csoportba osztjuk az öltéseket: 1. laposöltéses csoport: egyszerű → laposöltés,
→ váltogatott laposöltés és → háromsoros laposöltés, → száröltés, → előöltés, → tömőöltés, → gépöltés,
→ hamis laposöltés, → ágasöltés, → négyzetöltés, → kockaöltés, → fogasöltés, → fogazás. Ŕ 2.
Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos → keresztöltés, → szálánvarrott öltés, → állñ kereszt, →
Margit-öltés, → torockñi keresztöltés, → soproni egyszerű kereszt és → fonatöltés. Ŕ 3. Hurok- és
láncöltéses csoport: → huroköltés, → láncszem, → láncöltéssor, → kisìrásos, → ìrásos öltés, →
zsinñröltés, → mezőségi öltés. Ŕ 4. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: → átcsavarás, → csomñ (öltés),
→ lyukhìmzés, → subrikolás, → szálvonásos felületkitöltés, → vagdalás. Végül megemlìtjük a
varrñgéppel készìtett hìmzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket,
pruszlikokat dìszìtenek (Kalotaszegi bujkák, Baja környéki, Aszñd vidéki, Pest környéki kötények,
pruszlikok stb.). Ŕ A minta megjelenése mindenekelőtt attñl függ, hogy a varrñ a keresztöltéses csoportot,
a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket
alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valñk. Ez utñbbiaknál fordul elő, hogy a mintát
előrajzolják, „ìrják” az anyagra, innen a kalotaszegi „ìrás után varrott” vagy „ìrásos” elnevezés és a
mezőkövesdi ìróasszony, kalocsai ìró megnevezés. Asszonyok mellett egyébként ritkábban férfiak is
lehettek előrajzolñk (erdélyi Mezőség, Mezőkövesd), arrñl is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen
gazdag hìmzésű halállepedőket szűcslegények ìrták, rajzolták elő. A → sárközi főkötőkön körülférceléssel
jelölték ki a nagy motìvumok helyét. Széken és Karádon kemény papìrbñl kivágott sablonokat használtak
a nagy motìvumok előrajzolásához (→ széki hìmzések, → somogyi inghìmzés). Országszerte kis és nagy
poharak körül rajzolják ki a kerek motìvumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomñ
dúcok használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a vászonhìmzéseken csak a
legújabb stìlusúaknál jelennek meg a városi előnyomñ üzletek hatására. A vásznat hìmző asszonyok
rendesen fejből, emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciñnak, minták
újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége. Egyes jñ varrñk készìtettek csupán kis
mintarajzokat, még inkább a későbbi munkájukhoz mintául szolgálñ kis hìmzést. A mintakendő műfaja
Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön (ìgy: Németo.-ban, Angliában),
ahol sok példánya ismert, sem nálunk, nem volt a hìmzéstervezés segédeszköze. Ŕ A varrñ a hìmzést a
vászon bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magátñl elfelé indul. Szálszámolásos
munkánál a minta első szakaszát mindenki kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra
varrja oly mñdon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy szálat vesz egy-egy
öltéshez a tűre. Az egyes dìszìtőelemeket rájuk fektetett varrñtűje vagy előre kiszabott cirok- vagy
fapálcika hosszával méri le. Halad, amìg a vászon tart, és „végzi a mintát, ahol végzi”. A specialista varrñ
viszont az egész hìmzendő felületet kiszámolja, és pontosan a középről indìtja el a varrást. Az ilyenek
hìmzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával Ŕ a nem specialista varrñ balrñl
mindig egész mintával kezd, de szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával befejeznie.
Ŕ Mintaszerkesztés: A túlnyomñan csìk alakban elhelyezett dìszìtményeknek sajátos belső tagolása van. A
csìkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl keskenyebb
peremdìsz, esetleg peremdìszek sorai keretezik. Ezt a fölső-alsñ szegélydìszt nevezte a korábbi
szakirodalom mesterkének. Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is,
amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdìsz alkotja voltaképp a fő mintát. Ez
utñbbi mintaszerkesztés kivált az ország Ny-i felében fordul elő (→ régi dunántúli hìmzések, → vasi
hìmzések, → sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a peremdìszek általában keskenyek, néha
el is maradnak. A főminta megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hìmzéseken
leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (ìgy virágtövek, egy központbñl sugarasan
indìtott virágok stb.) és a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálñzatos elrendezés (pl. székely
hìmzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye Ŕ amelytől jobbra-balra a minta egymás
tükörképe [ìgy ismétlődik tükörképszerűen Ábrahám-Izsák (→ Ábrahám áldozata) ábrázolása is], Ŕ
másoknak nincs, és a motìvumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve. Az ismétlések, az
egymás mellé helyezett szakaszok száma ugyancsak jellemzi a lokális hìmződialektusokat. Vannak
egynézetű minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsñ peremen áll, és olyanok, amelyek alulrñl-
felülről egyformát mutatnak, s olyanok is, amelyek vìzszintes középtengely mentén szimmetrikusak.
Ezektől a szabályos ismétléseken alapulñ szerkesztési mñdoktñl különbözik az a később jelentkező szabad
mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső arányokra, belső egyensúlyra, a dìszìtett felület egyenletes
betöltésére törekszik, mint pl. a matyñ lepedőszéleken, Kalocsa vidéki párnákon (→ mezőkövesdi
hìmzések, → Kalocsa vidéki hìmzés). Ŕ Stìlusperiódusok: A magyar népi hìmzés igen nagy számú
fennmaradt emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a stìlusperiñdusok szerinti.
1267
H
Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni egyes elemi, egyszerű dìszìtéseket (pl. romanyai hìmzés), olyan
régies mintákat és technikákat, mint a geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos munkákat, amelyek
igen régiek és jñformán időtlenek, mert már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkìsérik a
későbbi szakaszok változñ stìlusú hìmzéseit is (pl. → zalai hìmzések, → csökölyi hìmzés, → mezőkövesdi
hìmzések, → kalotaszegi hìmzések, → szentistváni hìmzések). Országszerte megtalálhatñk a hìmzésnek a
→ régi stìlusú népművészet körébe tartozñ rétegei (régi dunántúli hìmzések, → régi felföldi hìmzések, →
régi tiszántúli hìmzések). Erre tulipános (liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika,
olykor páros madarak, pávák közé állìtott virágtövek, hullámindák, koszorúk a jellemzőek. A régi stìlusú
hìmzések egy jelentős része szìnes szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő), de
emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és
szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprñlékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy
darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata. A múlt század elejétől az új stìlusok,
parasztstìlusok megjelenésével ez a régi stìlusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszìnesedik, új
elemekkel, új motìvumokkal egészül ki (pl. → újabb felföldi hìmzések, → borsodi hìmzés, → buzsáki
hìmzés, → balavásári hìmzés, → Felső-Maros menti hìmzések stb.). Néhol, pl. Mezőkövesden és a
Mezőségen (mezőkövesdi hìmzések, → mezőségi hìmzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre
állnak át a korábbi szabályos ismétlésen alapulñ szerkesztés helyett. Tájak és népcsoportok, sőt egyes
községek szerint a hìmzőstìlusok ekkor válnak a legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a
korábbi mintaszerkesztés fegyelmétől. A régi stìlusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája viszont
leegyszerűsödik, s a szìnek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsñ, a legújabb hìmzőstìlusok kialakulásához
vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre. Ezekben a századfordulñ körül, ill. a 20.
sz.-ban főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok dìszìtésére jelennek meg a városi előnyomdák
mustráit is fölhasználñ újfajta minták, melyeknek tervezése, szìnezése gyakran naturális törekvéseket
mutat (Kalocsa vidéki hìmzés, → siñagárdi hìmzés, → boldogi hìmzés, → turai hìmzés). Ŕ Lokális
hìmzőstìlusok: A táji, helyi hìmzőstìlusok olykor csak egy-egy stìlusperiñdushoz tartoznak, ìgy a régi
stìlushoz a → vasi hìmzések, → rábaközi hìmzés, → pécsi hìmzés, → orosházi hìmzés, →
hñdmezővásárhelyi hìmzés, → kunsági hìmzés, → torockñi hìmzések stb.; az új vagy parasztstìlusokhoz
az újabb felföldi hìmzések, szentistváni hìmzések, → bogácsi lepedőszélek, somogyi inghìmzés stb.; a legújabb
stìlushoz végül az imént felsorolt hìmzéscsoportok. Más helyeken a hìmzés alakulása s ezen belül az egyes
minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető, ìgy a → sárközi hìmzésekben,
halápi, mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi, → szilágysági hìmzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hìmző
vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez
kapcsolñdva. Sajátos egyébként, hogy a hìmzésben kiválñ vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt
alkottak. Egy-egy lokális stìlus az adott korszak közkeletű mintáibñl és kompzìciñibñl általában csak a
változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken pl. 11 minta varrása volt és van ma is
gyakorlatban, ezek közül többnek szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hìmzés). A
megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolñk, ill. varrñk egyénisége anélkül, hogy
ennek a megszabott mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockñn is tìznél kevesebb mintát varrtak
kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer elért tökéletes mintának a pontos és precìz ismétlésére
törekedtek. De pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul elő, az egykorú
vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek, gránátalmák, rozetták és indás szárú minták
jñformán beláthatatlan változatsora találhatñ meg. A népes és sokat hìmző Mezőkövesden, Kalocsán a
kiválñ varrñk és az ìrñasszonyok szinte versengve törekedtek újìtásokra, de a félreérthetetlenül
mezőkövesdi, ill. kalocsai stìlus keretén belül. A lokális stìlusok történetében lehet nyomon követni egy-
egy minta, motìvum lépésről lépésre történő átalakulását, megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás
néhol az egyszerűsödés, erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a megsokszorozñdás,
bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt. Ŕ Irod. Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque’ à
nos jours (Angers, 1890); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IŔV., Bp., 1907Ŕ1922); Haberlandt,
M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912); Undi Mária: A magyar népi hìmzés öltéselemei
(Népr. Ért., 1927); Győrffy István: Magyar népi hìmzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Ferencz Kornélia és
Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); MeyerŔHeisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck
(München, 1956); Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956); Fél Edit: Ungarische
Volksstrickerei (Bp., 1961); Schuette, M. V.ŔMüller, S.ŔChristensen: Das Strickereiwerk (Tübingen,
1963); Boser, R.ŔMüller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969); Boguszlavszkaja, I. Ja.:
Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972); Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).
1268
H
Fonaltartñ (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fonaltartñ (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ráma főkötő hìmzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Ráma főkötő fonásához (Kñrogy, Szlavñnia) Bp. Néprajzi Múzeum
hìmzőfonál, hìmzőráma: → hìmzés
hintafa, hintaruha: → mezei bölcső
hintázñ: → formulamese, gyakran → felelgetős mese meghatározott funkciñval, ritmusa a hintázás

ritmusát, terjedelme a hintázás időtartamát szabja meg. Egyik gyermek fenn ül a hintán, a másik hajtja,
a körülállñk mondják a hintázñt, ha véget ér, cserélnek. A hintázñ lehet puszta számolás („Egy üveg alma,
két üveg alma ... stb.”), gyakrabban ez a hintázñ első fele („Egy Ŕ Megérett a meggy, Kettő Ŕ Feneketlen
teknő ...”). Második része → láncmese felépìtésű mondñkamese: („Tìz Ŕ Tiszta vìz. Ŕ Minek ez a tiszta
1269
H
vìz? Ŕ Kis kertet locsolni. Ŕ Minek ez a kis kert? Ŕ Tököt bele vetni” stb.). A harmadik, befejező szakasz,
amikor a lökdöső magasra felhajtja a hintán ülőt, ilyenféle:
Hajtsd fel ángyñ, hajtsd fel A kakas ülőre. Még annál is magasabbra, A torony tetőre. Még annál is
magasabbra, A csillagos égre.
De alkalmazhatñ hintázñként bármely → mondñkamese, melyhez a befejezés után hozzáillesztik a fenti

vagy ahhoz hasonlñ versikét. A teljesnek tekinthető háromrészes hintázñ változatainak nagy részét
Szatmár, Szabolcs, Bihar és Csongrád megyékben jegyezték fel, a mondñkamesék hintázñként valñ
alkalmazása az egész magyar nyelvterületen szokásos. A hintázñk egyik tìpusa (AaTh 2018*, BN 286D*:
„Egy, kettő, három, négy, Te kis kutya, hová mégy? Ŕ Komáromba baktatni, Egy szál vasat találni ...”)
használatos → kiolvasñként is. Berze Nagy János ennek a tìpuscsoportnak német, zürjén és csuvas
párhuzamait ismeri. Ŕ Irod. Kiss Áron: A magyar gyermekjáték gyűjtemény (Bp., 1891); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Kovács Ágnes: A magyar formulamesék
tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Népr. Kutatñcsoportja Adattárában).
Kovács Ágnes
hintáztatñ: a gyermek hintáztatásához kapcsolñdñ dallamos → mondñka, a hintázñ mozdulat ütemét

érzékelteti. Két fő tìpusa van: 1. Hintázásra nevelő → dajkarìm: A dallamos versikéket („Hinta-palinta,
régi dunna, kis katona ...” tìpusúak) a szülő, nagyszülő vagy idősebb testvér mondogatja a kisdednek,
miközben a karján, ölében vagy térdén himbálgatja, vagy hñnaljánál fogva lñbálja. A gyermek szerepe
passzìv, de testét ütemesen mozgatja. 2. Felváltva szórakoztató hintáztató: Nagyobb gyermekek közös
játéka. A hintáztatñ gyermek játszñpajtásának hintán lendìtése közben dallamosan számolgat („Egy üveg
alma, két üveg alma ..., tìz üveg alma”), ezután vagy befejezi („tìz, tìz, tiszta vìz, ha nem tiszta, vidd
vissza, majd megissza kiscica”), vagy tovább folytatja láncolatos gondolatvezetéssel kérdés-felelet
formájában („minek az a vìz? Ŕ tököt meglocsolni! Ŕ minek az a tök? Ŕ disznñcskát hizlalni Ŕ minek az a
disznñcska? Ŕ háját kiperzselni!” stb.). A szñrakoztatás kölcsönös, a hintáztatñ végén szerepet kell
cserélni. Ezt némely hintáztatñ-változat szövegben is kifejezi: „Szállj ki, szállj ki, de igazán szállj ki!” Ŕ
Irod. Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).
Lajos Árpád
hintñ: a rugñs karosszériájú → kocsik egyik gyárilag előállìtott változata, amelyet kizárñlag
személyszállìtásra használnak. Négy kereke van, és léteznek nyitott, bőrfedelű (harmonikaszerűen le-föl
ereszthető) és teljesen zárt „kupé”-épìtésű változatai. Bérfuvarozásra, személyfuvarozásra használt
hintñk a → fiákerok. Fogatolásukra egy vagy két lñ szolgál, de vannak négylovas hintñk is, sőt egy dìszes
változatukat, a debreceni „landauert”, ötös fogat húzza. (→ még: halottaskocsi, → kñlya)
K. Kovács László
hiperbola: → túlzás
hìrközlés: → dobolás, → faharang, → gegőzés, → harangozás, → jeladás kútgémmel, → lármafa, →

publikáciñ
hìrvers: epikolìrikus költemény, tipikusan átmeneti műfaj, a feudális rend bomlása után, a parasztság
polgárosodásának megindulásakor alakult ki, abban az időben, amikor a parasztság életében csökkent a
népdal hagyományos kultusza, a népballada szerepe, és az emberek mind többet olvasnak. Ez
magyarázza, hogy a hìrversnél többnyire elmarad a dallam és az élőszñbeli előadás. A hìrversìrñk
műveiket 1Ŕ4 lapnyi terjedelemben kinyomtatták, és olvasmányként árulták kizárñlag a parasztság
számára. A hìrvers hìreket közlő költemény részben a helyi szñbeli hagyományokhoz, népdalhoz, új
stìlusú népballadához, részben a parasztság körében jñl ismert, hìreket feldolgozñ → histñriákhoz
kapcsolñdik. A hìrvers funkciñja a hìrközlés, pñtolja az újságot, ezért elsőrendű követelmény, hogy igaz
eseményeket mondjon el, különben hitelét veszti. A hìrversìrñ hìreit a vásárokon és művei terjesztése
közben falurñl falura járva szerezte. Olykor levélben értesìtették egy-egy jelentősebb eseményről, amelyet
azután versbe szedett. A hìrvers annak a szűk körű rétegnek az életét, problémáit tükrözte, amelyet a
hìrversìrñ ismert. Főként az új stìlusú népdal és népballada kifejezéskészletével élt, a legjobb hìrversek
hasonlìtanak az új stìlusú népballadához, nagy részük azonban göcsörtös, erőltetett rìmekkel teli,
nehézkes stìlusú. A legjobb hìrversìrñk igazi népi költőkké váltak (pl. Nagy Kovács István). A hìrvers
virágzásának helye és ideje a DK-Dunántúlon a 20. sz. első felében volt. Az eurñpai népköltészet is ismeri,
1270
H
a német szakirodalom Zeitungslied-nek nevezi. Ŕ Irod. Vikár Béla: A „Szűcs Marcsa” balladárñl (Ethn.,
1905); Roth, Paul: Die neuen Zeitungen in Deutschland im 15. und 16. Jahrhundert (Leipzig, 1914); Illyés
Gyula: Puszták népe (Bp., 1937); Takács Lajos: Népi verselők, hìrversìrñk (Ethn., 1951); Seemann,
Erich: Neue Zeitung und Volkslied (Jahrbuch für Volksliedforschung, 3., BerlinŔLeipzig); Bñdker, L.:
Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965).
Tornyai János hìrversìrñ, vándorköltő (Debrecen)
Nagy Kovács István hìrversìrñ, népi költő (Döbrököz, Tolna m.)
Hazafy Veray János vándorköltő egy Brassñban (v. Brassñ m.) megjelent költeményének két oldala
Szemerkényi Ágnes
histñria, istória: jelentése a paraszti szñhasználatban sokféle; valamiféle történést előadñ hosszabb verses
vagy prñzai alkotásra vonatkozik: → ballada, betyármonda (→ betyármondák), → háborús történet, →
„igaz” történet, → ponyvaballada, → történeti ének, → történeti monda, félnépi gyilkosság-ének; szentek
életéről szñlñ ének: → legendaballada, betlehemes játék szövege stb. Ŕ A folklorisztika szerint a histñria
1271
H
verses-énekes történet, rendszerint félnépi alkotás, amely valamilyen megtörtént vagy újra aktuálissá vált
eseményről szñl, vagy azzal kapcsolatos. Főként specialisták, → histñriások adják elő. A paraszti
kultúrában a 19. sz. elejétől jelentős szerepet tölt be a histñria. Utolsñ virágkorát 1870Ŕ1914 között élte.
Az epikus énekköltészet felbomlásának utolsñ szakaszában jelent meg. A histñriát nyomtatva terjesztették
maguk az előadñk, akik rendszerint egy személyben a histñriák szerzői is voltak. Hagyományozñdását az
ìrásbeliség segìtette elő (→ kéziratos énekköltészet). Egy részük folklorizálñdott és a szájhagyomány
részévé vált (pl. → Szűcs Marcsa). A histñria témája általában valamilyen megrendìtő esemény: a gazdag
lányt eltiltják a szegény legénytől, ezért az megöli mindkettőjüket; a gazdag lány apácává lesz, mert
kedveséé nem lehet, vagy mert kedvese elhagyta; a leányanya megöli gyermekét, ezért börtönbe kerül; az
árva meghal, mert mostohája kegyetlenül bánik vele; táncmulatság tömeghalállal végződik, kigyullad a
mulatñhely, vagy a hazatérők a megáradt patakba fúlnak stb. Ŕ A histñriások többnyire az esemény
valñságos ismeretében ìrták meg verseiket és nyomatták ki, főként saját költségükön, majd terjesztették
az esemény szìnhelyének környékén, de nemritkán országszerte. Hìrforrásuk volt az újság is (ném.
Zeitungslied ’hìrvers’), a szájhagyomány, a régi ìrásos emlékek, a vallásos, elsősorban búcsús és
kántorìrások. A histñria szerkezeti felépìtése konvencionális. Megfogalmazásában sok a sztereotìpia.
Jellegzetesek az alábbi kezdő sorok:
„Hallottátok... évben (faluban) megyében mi történt...” „Gyertek közelebb, hallgasson mindenki...”

„Halljátok keresztények és ti jámbor szüzek...” „Új hirt mondok, ide hallgassatok...”
Egy-egy jobban megalkotott histñria az eseményközlésen túl feszültséget tudott kelteni a tragikus életsors
ábrázolásakor. Mindenképp jellemző a brutális esemény részletezése, a vérfagyasztñ leìrás, a
hosszadalmas, moralizálñ befejezés, a tanulság hangoztatása. A histñriák egy része balladisztikus
sajátosságot mutat (ponyvaballada, → képmutogatñ ének). Ŕ A histñria ismert minden olyan
népköltészetben, ahol a hagyományos epikusének-költészet felbomlott vagy felbomlñban van. Története
általában visszanyúlik a könyvnyomtatás kezdetéig. Ny-Eurñpában a reformáciñ és ellenreformáciñ kora
kedvezett a műfaj kibontakozásának, agitatìv jellegű politikai és vallásos verses énekek az első histñriák,
amelyek jellegzetes egylapos nyomtatványok voltak: innen ered az Einblattlied vagy Flugblattlied elnevezés
is. Az alakulñ polgárság igényeit elégìtette ki. A gyilkosságénekek (moritát), vallási témájú elbeszélő
énekek a fejlődés második szakaszában jelentek meg. Előadása a város főteréről fokozatosan a
külvárosba, falvakba szorult. Előbb a falusi értelmiség és a polgárosodñ parasztság körében terjedt, és
mindenütt az olvasásigény egyik következménye volt. Egész Eurñpában ismert volt a histñria valamilyen
fajtája. A Ny-eurñpai kultúrában a 16. sz.-tñl jelentősen befolyásolta a paraszti szájhagyományt. A
histñria népszerűsége új félnépi költészeti formákat hozott létre, és az előadás új formáját honosìtotta
meg, az ún. Bänkelsang-ot, a képmutogatñ éneket (→ még: népkönyv). A histñria folklorisztikai kutatása
is itt a legelőrehaladottabb. Ŕ Irod. Takács Lajos: Histñriások, histñriák (Bp., 1958); Shephard, N.:
Broadside Ballads (New York, 1967); Riedl, K. L.: Flugblattlied (Wien, é. n.).
Kriza Ildikó
histñriás: a → histñriákat, verses-énekes történeteket készìtő és előadñ énekes. Kulturális szerepük a 16Ŕ
17. sz.-ban igen jelentős volt. Feltehetően már akkor megjelentek a falu társadalmában. A múlt század
elején a kis tehetségű félnépi versszerzők és előadñk szerepe már csak a falvakban és a külvárosokban
volt jelentős, utolsñ virágkoruk 1870Ŕ1914-re tehető. A histñriások többnyire saját szerzeményeiket adták
elő, gyakran valamilyen hangszeres kìsérettel. Műveiket elsősorban maguk terjesztették (→ ponyva). A
histñriások egy része a paraszti életmñdhoz ragaszkodott (→ népi verselő) és földet művelt. Ők főként a
téli időszakot használták fel verselésre, az ahhoz szükséges hìranyag megismerésére. Műveik terjesztésére
a vásárok, búcsúk voltak a legalkalmasabbak. Tőlük különváltak azok a histñriások, akik egész év
folyamán vándoroltak, fölhagytak a paraszti gazdálkodással, azt lenézték, magukat művészeknek
tartották. A korábbi századok histñriásai közül elsősorban e rétegbeliek neve és művei maradtak fönn.
Közülük egynéhánynak volt nyomdája. Műveltségük városias, különböző nyelvekről fordìtott verses
énekeket is terjesztettek éppúgy, mint népszìnművek részleteit. Mások → énekes koldusként
kényszerűségből, vallási elkötelezettségből, testi fogyatékosságuk miatt váltak histñriássá. Egész éven át
járták az országot vagy a megegyezés szerinti körzetet (feleség vagy gyerek kìséretében), és az énekükért,
valamint a ponyvafüzetekért kapott pénzből éltek. A századunkban ténykedő histñriások már rendkìvül
szegényes környezetben, istállñban hálva tengették életüket. Falujukba évente néhányszor visszatértek,
ahol a társadalom peremén, a mñdosabb parasztságtñl távol, a falu szélén éltek. Az énekes koldusok közül
sokan ìrástudatlanok voltak. Emlékezetükben több ezer soros énekes anyag élt. A histñriások
repertoárjához nemcsak a histñria, vallásos népének, népdal tartozott, hanem a műdal, újabban operett is
és mindaz, ami a városiasodást jelezte e téren. Ŕ Irod. Takács Lajos: Histñriások, histñriák (Bp., 1958).
1272
H
Kriza Ildikó
histñriás ének: epikus tartalmú ének, amely egy eseményt versbe szedve, énekelve (ritkábban
dallamtalanul) ad elő. A 16Ŕ17. sz. uralkodñ verses népköltészeti műfaja. A középkori énekmondñk
hagyományaira épült, nyomai a legújabb időkig megmaradtak. Történeti eseményeket, erkölcsi, oktatñ
tartalmú történeteket, novellisztikus eseményeket fogalmaztak meg. Főbb fajtái: történeti eseményről
tudñsìtñ histñriás ének vagy krónikás ének; regényes tartalmú néphistória (→ még: ponyva); bibliai
történetet vagy egyéb vallásos tartalmú eseményt ad elő a → vallásos histñriás ének (→ katonaballada, →
kéziratos énekeskönyv, → Mátyás-ének, → történeti ballada). A histñriás ének 40 dallama az ún.
Hofgreff-féle gyűjteményben (1553?) és Tinñdi Cronicájában (1554) maradt fenn. A 17Ŕ18. sz.-i
énekeskönyvek és a félszázad ñta gyűjtött → népénekek dallamaival összehasonlìtva lehetne a magyar
histñriás ének-dallamok stìlusát pontosan meghatározni. Szabolcsi Bence alapvető kutatásai után
Csomasz Tñth Kálmán és Papp Géza gyűjteményei maradék nélkül feltárták az ìrásos hagyományt;
ugyanezt még nem mondhatjuk el a népzenegyűjtők munkájárñl. A magyar népzenében histñriás
éneknek tekintett tìpusok általában aprñzñ ritmussal kezdődő és a kadenciákban differenciálñdñ,
nagyrészt izoritmikus sorokbñl állñ parlando strñfák, nem annyira ereszkedő sorokkal (vö. a
siratódallamokkal rokon Árgirus-nñtát, → népzene, 19. sz. példa), mint inkább ìvesen épìtkező struktúrák.
A zömmel 11 és 12 szñtagos dallamok (Bartñk megállapìtása szerint szomszédaink ezeket vették át
legkevésbé) lìrai és balladaszövegekhez kapcsolñdva terjedtek el, de népénekként és → koldusénekként is
megtalálhatñk. A „lìrikus tìzes”, a hármas ritmust trocheusban és jambusban keverő nyugatibb
származék, valamint a szapphikus strñfa inkább a népénekek között maradt fenn; mind a kettő erős
középkori himnuszhagyományra tekint vissza. A jövő kutatás feladata a cseh-huszita, az olasz és német
reneszánsz (metrikus énekek) vagy a lengyel érintkezések szerepét a histñriás énekekben részletesen
kimutatni. Ŕ Irod. Csomasz Tñth Kálmán: A tizenhatodik század magyar dallamai (Bp., 1958); Szabolcsi
Bence: A magyar zene századai (I., Bp., 1959); Papp Géza: A XVII. század énekelt dallamai (Bp., 1970);
Dobszay Lászlñ: A magyarnyelvű énekes szaffikum előzményeiről (Irod. Tört. Közl., 1971); Dobszay
Lászlñ: Comparative Research into an „Old Style” of Hungarian Folk Music (Studia Musicologica, 1973);
Szendrei JankaŔDobszay LászlñŔRajeczky Benjamin: XVIŔXVII. századi dallamaink a népi
emlékezetben (Bp., 1977).
Egy histñriakiadvány cìmlapja
1273
H
Kiss János kñtaji (Szabolcs-Szatmár-Bereg m.) koldus histñriáját hallgatñ tömeg a máriapñcsi templom
előtt (Szabolcs-Szatmár m.)
Szendrei Janka
hitbér, jegybér, móring, móringbér: az a dìj, amelyet a férj a házasság megkötése és teljesìtése esetére ìgér a
feleség részére, ill. a leány a maga részére kikötött. A hitbér jogilag megfelel az ìrott hitbér fogalmának,
de annak ellenére, hogy szinte az egész magyar nyelvterületen inkább a németes kifejezése ismert, nem
azonos a fogalom a német eredetű Morgengabe-val, aminek a célja a házasság elhálásának a jutalmazása
volt. Leggyakrabban a dunántúli területen, a Felvidéken fordult elő, ritkábban Erdélyben és az alföldi
lakosság körében; a múlt század végével a szokásra vonatkozñ adatok gyérülnek, de ma is előfordul. A
hitbért a házasság megkötése előtt általában ìrásban, sokszor házassági szerződés formájában kötötték ki.
A megállapodást a menyasszony és a vőlegény, valamint 2Ŕ4 tanú ìrta alá és azt a jegyzőnél, vagy ref.
községekben az anyakönyvi iratokat kezelő lelkésznél helyezték letétbe. A megállapodás körülményei és
feltételei a helyi szokás szerint változtak. Sok helyen (pl. az Alföld déli részén) csak második házasság
esetén kötöttek ki hitbért, más helyen a kölcsönösség uralkodott, tehát a vőlegény javára is szñlhatott
(viszonthitbér). Esedékességének feltétele rendszerint az volt, hogy a házasság gyermektelen legyen és a
férj vagy a feleség halálával érjen véget. Összege a szokástñl és a vagyoni viszonyoktñl függött; a férj
javára szñlñ hitbér általában fele volt annak, amit ő ajánlott fel. Nem változtatott a szokás lényegén az
sem, ha nem a vőlegény, hanem szülei, esetleg rokonai vállalták a kötelezettség teljesìtését. Sok helyen
nemcsak pénzben állapìtották meg, hanem ingñságban vagy esetleg ingatlanban is. Siklñson (Baranya m.)
pl. a nő leginkább ágyneműjét kötötte le. A hitbért sokszor tévesen azonosìtják a hozománnyal (→
hozomány) vagy a → nászajándék fogalmával. Ŕ Irod. Csányi Jñzsef: Alsñmuraközi családi jogi
néphagyományok (Perlak, 1943); Domonkos Ottñ: Mñring levelek Sopron vidékéről (Népr. Közl., 1957);
Mándoki Lászlñ: A siklñsi reformátusok házassági szerződései (Népr. Közl., 1961); Tárkány Szücs Ernő:
Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
hites: → elöljárñság
hites kádszúrñ: → törkölylátñ
hitestárs: azok a házasságban élők Ŕ nemre valñ tekintet nélkül Ŕ, akik az egyházi szertartás szerint
kötöttek házasságot, házassági beleegyezésüket esküvel is megerősìtették; hitet tettek együttélésük mellett.
Ezek egymásnak hitestársai, a pap előtt letették a hitet, erre utal a közismert É-mo.-i lakodalmas ének:
Letette Panni hitit, nem egyszer, nem kétszer, hanem tizenkétszer ... A hites, hitves kifejezésnek a 16. sz.
legelejéről, a hitestársnak a 17. sz. második feléről van ìrásos emléke. Jelentésében az eskü által is
megerősìtett, elválaszthatatlan együvétartozás dominált. Ez a jelentéstartalom vonatkozik a megbìzhatñ,
közeli barátra is, ha „hites emberem”-ként emlegetik. A hites, hitves, hitestárs megszñlìtást csak
ünnepélyes, rendkìvüli alkalmakkor használták, mint hivatkozñ terminolñgia nem volt általános a
köznapi paraszti nyelvben. Inkább beszéltek valakinek a hites urárñl, hites asszonyárñl, de ezt is főleg
hangsúlyos vagy ellentétet érzékeltető fordulatnál, pl. A hites asszonya volt, mégis otthagyta. (Köznapi
értelemben hites ember az, aki valamire esküt tett, pl. falusi esküdt.)
Morvay Judit
hitlevél, hitlevél-rendszer: → obligáciñ
hìvatlanok, lesők: a helyi lakosság → lakodalomra nem hivatalos, de az iránt érdeklődő tagjai. A
lakodalom vonulásai alkalmával az utcára kiállva, a lakodalmi mulatság idején a → lakodalmas ház
körül vagy annak udvarán szemlélték az eseményeket. Olykor étellel, itallal kìnálták meg őket. Részükre
olykor külön rövid táncot engedélyeztek (→ lakodalmi táncok). Régebben ezen a táncon a hìvatlanok
(„szűrösök”) igen sok helyen Ŕ főleg az Alföldön Ŕ álarcosan jelentek meg, mint szűrösök, törökök, s
igyekeztek inkognitñjukat távozásig megőrizni, az álöltözetet gyakran oltalmul használva vaskos
csìnytevéseikhez (→ lakodalmi alakoskodás). Némely helyen szervezett legényküldöttségként jelentkeztek
(„beköszöntő legények”, Hajdúnánás), felköszöntötték az új párt, s megtáncoltatták a menyasszonyt és
barátnőit. A hìvatlanok tánca a → törökös kivételével külön táncformát nem jelent. (→ még: pördìtés) Ŕ
Irod. Szentesi Tñth Kálmán: Lakodalmi szokások a Nagykunságon (Karcag, 1929); Gönyey Sándor:
Kunszentmiklñsi törökös tánc (Ethn., 1937); Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos
1274
H
Györgyi ErzsébetŔMaácz László
hìvogatñ dal: → párbeszédes dal
hñalagút: madárfogñ mñd. A Zselicségben, Göcsejben, az Ormánságban, a Mezőföldön vastag rúddal

közel a hñ felszìne alatt alagútszerű tágas, vìzszintes lyukat készìtenek, de csak az egyik végét hagyják
szabadon. A hñalagútba és nyìlása köré gabonaszemet szñrnak. Télen az éhes foglyok belopakodnak a
hñalagútba, de hátrafelé nem tudnak kijönni, s ìgy a madarász zsákmányai lesznek. Debrecen vidékén
hópustolás (hñfúvás) idején vendégoldalt fektetnek a földre, amelyet a hñ behord. A pustolás után
ñvatosan kihúzzák a hñ alñl, s alagút marad a vendégoldal helyén. A leselkedő madarászok a hñalagút
száját beontják, s a csalétket szemelgető kiéhezett foglyok fogva maradnak. A hñalagúttal valñ
madárfogást ismerik a szlovákok is. Ŕ Irod. Ébner Sándor: Adatok a Zselicség tárgyi néprajzához (Népr.
Ért., 1931); Bödei Jñzsef: Madárfogñk Göcsejből (Vasi Szle, 1939).
Gunda Béla
Hocopán Sándor, Alexandru Hoþopán (Méhkerék, 1937Ŕ): néprajzkutatñ, újságìrñ, a Foaia Noastra
főszerkesztője (1971Ŕ). Tanulmányait a szegedi Pedagñgiai Főiskolán végezte. A mo.-i román folklñr
gyűjtésével és kutatásával foglalkozik. Ŕ F. m. Méhkeréki szólások és közmondások. Proverbe ºi zicatori diu
Micherechi (Gyula, 1974); Floricele. Strigãturi din Micherechi (Gyula, 1975); Poveºtile lui Mihai Purdi (Bp.,
1977).
hodály, birkaszìn, juhakol: juh-, ritkán sertésnyájak téglalap, néha L alaprajzú, nagy befogadñképességű,
zárt, tetővel fedett épìtménye. Két tìpusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott
tetőszerkezetből állñ ún. seggenülő hodály, valamint az alacsony falu, nyeregtetős hodály. Az előbbi
főképpen a nyári legelők szétszedhető és évenként tovább helyezhető épìtménye, mìg a fejlettebb
elsősorban az uradalmak juhnyájainak téli elhelyezését szolgálja. Ez utñbbi fala készülhet Ŕ a földrajzi
környezetnek megfelelően Ŕ kőből, téglábñl, vályogbñl vagy paticsbñl, benne a juhok takarmányozásához
vályúkat és rácsokat helyeznek el a fal mellett vagy középen. Az egyetlen helyiségből állñ épìtményt
szükség esetén, pl. ellés idején mozgathatñ lészákkal (→ esztrenga) választják el. A hodálynak két vagy
három széles ajtaja van. Az általánosnak mondhatñ hodály elnevezés mellett ismert a birkaszìn
(Kiskunság), a juhakol (keleti palñcok). A hodály merinñ birkákkal a 18. sz. második felében honosodott
meg (Mo.-on a rackatartásnál ismeretlen volt). A kevésbé ellenállñ szervezetű állatokat a nyári esők ellen
is védték. Az épìtmény késői meghonosodását a hodály szñ elterjedése is igazolja: 1838-ban fordul elő
először. A hodály szñ vándorszñ, megfelelői ismeretesek a románban (odáie ’szoba, juhakol’), ukránban (
’marhaakol a legelőn’); a bulgárban, a macedonban, a szerb-horvátban ’szoba, vendégszoba’ jelentésű. E
szavak forrása lehet az oszmán-török oda ’szoba, kamra’ jelentésű szñ. Úgy tűnik, hogy a szñ és a tárgy
meghonosodása kétirányú, az eszköz átvételével nem honosodott meg a neve. Ŕ Irod. Ecsedi István: A
Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Györffy István: Das Bauwesen der Hirten im ungarischen
Tiefland (Bp., Debrecen, 1927); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Fél EditŔHofer
Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai (Népr. Közl., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok
pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965).
Disznñhodály (Hortobágy, 1913)
1275
H
Juhhodály (Hortobágy, 1913)
Szabadfalvi József
hñdmezővásárhelyi bútor: a magyar népi → asztalosbútor egyik legjelentősebb készìtménye. Stìlusának

kibontakozása a 18. sz. derekára tehető. Még 1732-ben a ref. ñtemplom festett virágozású berendezését
gyulai asztalosok készìtették, de már az 1760-as években asztalos dolgozott a városban, és hagyatékokban
is szerepel „festett tarka láda”, „tarka festésű nyoszolya”. Ŕ A hñdmezővásárhelyi bútorfestésnek a 18. sz.
végétől fennmaradt emlékanyag segìtségével megkülönböztethető főbb, részben egymás mellett élő
stìlusváltozatai: 1. Sötétkék, fekete vagy zöld alapon piros-fehér-sárga tulipános indadìsz, mely
megfogalmazásában közel áll a → komáromi bútor 2. periñdusához (18. sz. vége Ŕ 19. századfordulñ). Ŕ 2.
Nyers fa vagy fehér alapon főleg piros rñzsákbñl állñ → virágozás (a 19. sz. fordulñjátñl ismert, noha
feltehetőleg korábbi eredetű, s az 1820-as évek végéig élt). Ŕ 3. Az előbbinek megfelelő virágozás sötétkék
alapon. Gyakori a sárgára alapozott mező, esetleg tékaorom (kezdetek az 1810-es évektől, virágkor:
1830Ŕ1850). Ŕ 4. Elaprñzñdñ virágozás, részben már halványkék alapon (19. sz. 3. negyede). Ŕ A
hñdmezővásárhelyi bútorra általában jellemző a festői előadásmñd, ill. néhány gyakori dìszìtőelem, mint
a szögletes, fenn félkörìvvel zárt mező (fülke alakú mező) vagy a ládák függőleges éleit szegő, ferdén
rovátkált léc. A ládafelirat a tető belsejében van elhelyezve, gyakran festett koszorúban. Ŕ A festés mellett
kisebb és az idők folyamán csökkenő súlya előfordul faragásdìsz is. Az egész támlát tulipános-
gránátalmás faragás borìtja pl. egy 1790-es, ágy elé valñ padon, a különösen kedvelt volt az áttört faragás
a falitükrök keretén, bár ezek közt előfordultak domborìtás nélkül, pusztán áttöréssel, ill. egyedül festett
virágokkal dìszìtettek is. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A hñdmezővásárhelyi múzeumrñl (Múz.-i és Könyvtári Ért.,
1910); Kiss Lajos: Néprajzi tárgyak a hñdmezővásárhelyi múzeumban (Népünk és Nyelvünk, 1938);
Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).
Téka (Hñdmezővásárhely, 1837) Bp. Néprajzi Múzeum
1276
H
„Rengőszék”, ágy elé valñ, Hñdmezővásárhely. Felirata: „N SZÉL JÁNOS URAMÉ 790”.
Hñdmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
Téka (Hñdmezővásárhely 1845) Bp. Néprajzi Múzeum
Gondolkodñszék (Hñdmezővásárhely) Felirata: „MÓNÁR MIHÁLY ANNO 1832” Bp. Néprajzi Múzeum
Hódmezővásárhelyi bútor „Gondolkodñszék” felirat: „Szüts Pálé... 1800”. Bp. Néprajzi Múzeum
Kelengyeláda (1830 körül) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
hñdmezővásárhelyi hìmzés: a → régi tiszántúli hìmzések közé tartozñ, a névadñ város mellett néhány más
helység párna-véghìmzéseit is jellemző hìmzéscsoport. „Szőrös párnavégeknek” is nevezik a hìmzőfonálul
szolgálñ gyapjúszál után. Ŕ → Hamis laposöltéssel, kisebb számban → szálánvarrott öltéssel hìmezték
kendervászonra. Nagy, gazdag, nemegyszer buja hìmzésmezőkkel tűnnek ki. Az árnyalásos varrás
fokozza ezt a hatást. Gránátalma, tulipán és szerényebb rozetta motìvumait hullámindák közé helyezik el
a középmezőben és a peremeken egyaránt. Másik gyakori szerkezeti szkémája a szakaszos elrendezés,
amelynél 3 rozetta körül, centrálisan helyezkednek el a stilizált virágmotìvumok, tulipánok. Ismert az a
mintaszerkezet is, hñdmezővásárhelyi hìmzés amely egyetlen szerteágazñ virágtővel borìtja el a
középmezőt. Jellemzi a hñdmezővásárhelyi hìmzéseket, hogy a többi régi tiszántúli hìmzéstől eltérően
széles peremdìszek rendesen a fődìszìtmény, a középmező motìvumait ismétlik vagy variálják. Fő szìnei a
sárga-barna, a lila és kék árnyalatai, de van tiszta fekete és sötétbarna hñdmezővásárhelyi hìmzés is. Kiss
1277
H
Lajos „templomcifrás” megnevezést hallott a hñdmezővásárhelyi hìmzésekről, ami talán utalást sejtet itt e
minták forrásaira. Ŕ Irod. Kiss Lajos: Szőrös párnavégek Hñdmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1928); Knotik
Márta: Keresztszemes szőrhìmzések a Délalföldön (Mñra Ferenc Múz. Évkve, 1970Ŕ71).
Szìnes fonallal hìmzett ún. „szőrös” párnavég (Hñdmezővásárhely, Csongrád m., 18. sz.) Szeged, Mñra
Ferenc Múzeum
Szìnes gyapjúfonallal hìmzett ún. „szőrös” párnavég a 18. sz.-bñl (Makñ, Csongrád m.) Szeged, Mñra
Ferenc Múzeum
Szìnes gyapjúfonallal hìmzett ún. „szőrös” párnavég (Makñi tanyák) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
Szìnes gyapjúfonallal hìmzett párnavég a 18. sz.-bñl (Makñ, Csongrád m.) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
Hódmezővásárhelyi hìmzés Szőrhìmzéses párnavég kiterìtve (18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
1278
H
Szőrhìmzéses párnavég összevarrva (18. sz.) Szeged, Mñra Ferenc Múzeum
Szőrhìmzéses párnavég kiterìtve (18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
Fél Edit
hñdmezővásárhelyi kerámia: Hñdmezővásárhely nemcsak az Alföld, hanem a magyar fazekasság

legjelentősebb központja. Mivel fazekasai a termelés egész mennyiségéhez viszonyìtva legtöbbet → tálbñl
és → tányérbñl készìtettek, ezért elsősorban tálasokként emlegetik őket. A mesterek 1848-ban kaptak
céhszabályzatot. Ekkor 169-en dolgoztak Hñdmezővásárhelyen. Ez a szám 1880-ra 240-re emelkedett, de
feltehetően ennél is többen dolgoztak. A város három különböző részében működtek fazekasok, akikre
először a vásárhelyi származású Kiss Lajos hìvta fel a figyelmet az I. világháború körüli években. Ŕ Az
újvárosi fazekasok dolgoztak a három jellegzetes „vásárhelyi” mázzal: a sárgával, a barnával és a zölddel.
Egyszerre alkalmazták e szìneket ugyanazon az edényen, de ugyanakkor többféle dìszìtőeljárást is
használtak: ìrñkázást, karcolást és absztrakt hatású foltokat. A sárga máz (→ máz, → ñlommáz) alatt
gyakori a fehér → földfesték (engobe) anyagú, növényi elemeket tartalmazñ dìszìtmény. Ezt tálakon,
tányérokon, butellákon egyaránt fellelhetjük. Erőteljes esztétikai hatásuk van a mázfoltokkal dìszìtett,
mázatlan alapú kantáknak. A sárga és a zöld máznak az alkalmazása korán, már a 18. sz. végén fejlett
technikai ismeretekről tanúskodik: bizonyìtéka ennek az 1798-bñl valñ → csalikancsñ. E városrészből
származnak a százával készìtett, különféle szìnű és változatos technikával dìszìtett butellák. A neves
mester, Maksa Mihály (1851Ŕ1908) művészete is e városrészben bontakozott ki. A Tabán nevű városrész
mestereit sárgaedényeseknek mondták, ti. tálaik nagy része sárga mázas volt. A széleit vörös, fekete, ìrókás
dìszìtménnyel látták el, amelyet az öbölben általában növényi ornamensekből, a szélen pöttyökből,
vonalkázásokbñl alakìtottak ki. A két városrész mestereinek stìlusát, edényformáit azonban nem szabad
mereven elkülönìtenünk, hiszen mindkettő egyforma mértékben és jelentőségben jelenti a vásárhelyi
stìlust. E két városrész stìlusátñl elüt a Csúcs nevű városrész kerámiája, melynek alapszìne a fehér, s erre
ìrñkával rajzolták a kobaltkék mázas, növényi elemekből és egyszerűbb vonalkázásbñl, pöttyözésből
komponált dìszìtményt. Mìg az előző városrészek mesterei ref. vallásúak voltak, a csúcsiak r.k.-ok, erre
utalnak a csúcsiak által készìtett → szenteltvìztartñk is. Az első legkorábbi ismert csúcsi edény egy 1859-
ből valñ madaras butella. Szép számmal készültek itt egyszìnű kék mázas butellák is. A tálasok azonban
készìtettek másfajta edényeket: → kancsñkat, köcsögöket, → bödönöket, → bögréket, → tintatartñkat,
fedeles levesestálakat, kosarakat is. A kosarakat, tintatartñkat, csalikancsókat, tálak peremét áttört
dìszìtéssel (→ áttört kerámia) készìtették. Ŕ A hñdmezővásárhelyi kerámia a magyar fazekasközpontok
között a legnagyobb szakmai gazdagságot mutatja; mesterei a mázzal és festékkel valñ szìnezést
egyformán jñl ismerték; jártasak voltak a → karcolt dìszìtés, ill. a sgraffiato technikában, az → ìrñka
kezelésében és az eszköz nélküli dìszìtésekben egyaránt; a dìszìtő motìvumok közül egyforma
stìlusérzékkel nyúltak a figurális, a növényi vagy a geometrikus elemekhez. Ŕ Az 1910-es években
hanyatlásnak indult vásárhelyi fazekasságot a helyi képzőművészek a Művészek Majolika és Agyagipari
Telepe Részvénytársaság nevű vállalattal igyekeztek megmenteni, azonban a mesterek a gyárban nem
tudták mesterségüket a régi szinten folytatni. Jelenleg a csúcsi stìlusban dolgozñ régi mester, Vékony
Sándor népi iparművész dolgozik régi vásárhelyi stìlusra emlékeztető szìnekkel, motìvumokkal és
technikával. Ŕ Irod. Kiss Lajos: A hñdmezővásárhelyi tálasság (Népr. Ért., 1914, 1915, 1916); Kresz
Mária: Évszámos hñdmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1954); Kresz
Mária: Maksa Mihály tálas (A Mñra Ferenc Múz. Évkve, 1964Ŕ65); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp.,
1964).
1279
H
Hñdmezővásárhelyi kerámia (Csongrád m., kulacs, 1861) Szántñ Kovács Múzeum
Hñdmezővásárhelyi kerámia (Csongrád m., butella, 1842) Szántñ Kovács Múzeum
Tintatartñ (1877) Ŕ Kancsñ (Mind: Hñdmezővásárhely, Szántñ Kovács Múzeum)
Pálinkás butykos (Bp. Néprajzi Múzeum) Ŕ Edényöntés (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Égetőkemence, katlan (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
1280
H
Hñdmezővásárhelyi kerámiaműhely
Hódmezővásárhelyi kerámia Nagytál, fehéredényes munka (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Formába préseléssel alakìtott „formástál” (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Könyvbutellák (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
1281
H
Kakasos tál (19. sz. első fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Tányér (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
Pálinkásbutykosok (19. sz. második fele) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
Hñdmezővásárhely népe: a város a török kincstár védettségében 17 elpusztult falu területén és lakñinak
maradványaival a 16. sz. végén alakult ki. Később többször elpusztult, népessége betelepülőkkel vegyült.
A török alñli felszabadulás után nem újultak fel a régi települések, hanem a lakosság a védelmet nyújtñ →
mezővárosbñl szervezte meg a környező terület hasznosìtását. Hñdmezővásárhely jellegzetes alföldi
mezővárossá vált, „amely minden különleges tényező közrejátszása nélkül képviseli ezt a várostìpust,
mint annak általánosìthatñ modellje, alaptìpusa” (Erdei Ferenc). Ŕ Hñdmezővásárhely vezetésének
öntudatos közéleti szemlélete korán rányomta bélyegét a magánélet viszonyaira is. A városi
önkormányzat a 18. sz.-ban megakadályozta a korábbi feudális viszonyok restaurálását: „volt ugyan
urbárium, mégis tulajdonképpen a paraszti tulajdon érvényesült az annak megfelelő adásvétel és öröklés
lehetőségeivel. És a gazdálkodás alapja nem a jobbágytelek lett, hanem a tanya” (Erdei Ferenc). Az
öntudatos mezővárosi hagyományokon alapultak a 19Ŕ20. sz.-ban jelentős agrárszocialista és radikális
értelmiségi mozgalmai. Magyar ref. eredetű lakñi a 18. sz.-i betelepìtések nyomán keveredtek r.k., nem
jelentős mértékben német, szerb és román népelemekkel, akiknek a 19. sz. végére bekövetkezett a magyar
etnikumba valñ teljes integrálñdása. A század első felében a lakosság mintegy 40%-a (még 1970-ben is
16,3%-a) szinte állandñan, az év legtöbb napján tanyán tartñzkodott; ez a kulturális fejlődés kettősségét
eredményezte: pl. jñllehet még 1930-ban is a lakosság közel 8%-a nem tudott ìrni-olvasni, mégis
Hñdmezővásárhely népe gyermekeit más városokat meghaladñ mértékben küldte középiskolába és
felsőfokú oktatási intézményekbe. A külterületi lakosság öntevékenyen fáradozott önállñ közigazgatás
(kirendeltség), közélet (olvasñkörök) stb. megszervezésével. Hñdmezővásárhely népének beszéde az alföldi
nyelvjárás ő-ző népnyelvéhez tartozik, amely lakosságának török előtti folytonosságát szintén igazolja. Ŕ
Mint az alföldi mezővárosok, ez a város is városias magbñl, hozzá csatlakozñ falusias övezetből és tanyai
részből állt. A belterület közigazgatási tagozñdása legrégebben városrészek (Tabán, Tarján, Susán, Csúcs,
Oldalkosár, Újváros stb.) és tizedek, újabban kerületek és utcák szerint történt. A külterület
tagolñdásában a művelési ágak játszották a főszerepet: a város közvetlen közelében terültek el a szőlők és
1282
H
a belső legelő, ahová naponta kihajtották a jñszágot, a Tisza szabályozásáig a déli részen, kb. 130 szigeten
a réti földek (kaszálñk), majd a távolabbi övezetben a → szállások, a → tanyák, végül pedig az Orosháza
felé eső részen a Hñdmezővásárhely népe külső legelő feküdt, ahol télen-nyáron szabadon legeltek a lovak,
marhák és juhok. A folyamszabályozás után a szigeti rész is tanyásodott, 1852-vel a külső legelő is. Ezzel
kialakult a határ hármas közigazgatási része: Gorzsa, Tanya és Puszta. A belterület és a külterület szoros
gazdasági egységben állt egymással, ami a közigazgatásra, a műveltségre, az árucserére, a családi életre is
kihatással volt. A lakosság kb. 60%-a a tanyás gazdálkodás virágkorában (20. sz. eleje) a
mezőgazdaságbñl élt, mégpedig úgy, hogy nagy részben a városban lakott, mìg munkahelye a tanyán volt.
Mintegy 6000 tanyában (1960-ban kerek számban már csak 3500 volt a tanyák száma) termelték a
javakat, amit részben a tanyán vagy a városi háznál fogyasztottak el, halmoztak fel, részben a városban
értékesìtettek. Ez a termelési mñd szükségszerűvé tette, hogy minden munkaeszköz a tanyán legyen, és a
tanya épületei, a föld beosztása és a művelési mñdok megfeleljenek ennek a célnak. A tanyán a fontosabb
épület rendszerint nem a lakñház volt, hanem az → istállñ, az ól, a → gñré, a szìn. Legfeljebb a gazdaság
igényeitől függő az a különbség mutatkozott köztük, hogy kisebb tanyákban ezeket összeépìtették, a
nagyobbakban külön épületet alkottak. A városi háznál is alakìtottak ki gazdasági udvart, de ez sokkal
egyszerűbb volt, mint a tanyai; szegényemberek legfeljebb sertésñlat épìtettek a háznál. Ŕ A belterülethez
fűződő kapcsolat együtt járt a gyakori városba járással: piaci napokon és vasárnap, télen pedig heteken
keresztül a család Ŕ főleg a polgárosodñ paraszti rétegeknél Ŕ a városi háznál tartñzkodott, a tanyát
valamelyik alkalmazottra, vagy felváltva a család egyik-másik tagjára bìzták, aki a jñszágokat ellátta, a
jelentkező gazdasági munkákat elvégezte, őrizte a tanyát. A közlekedés fejlett rendje jellemezte a
külterület és a város kapcsolatát. Ŕ A tanyai gazdálkodástñl függött, de a vázoltaktñl eltért a
mezőgazdasági bérmunkások, a tanyások, a részesek, a „célszörű szögény-embörök” életmñdja (Kiss
Lajos). Ugyancsak más rendben éltek a városi iparosok, kereskedők, hivatalnokok, de nem emlìtésre
méltñ különös eltérésekkel. Ŕ A 18. sz. elején a város külterületén főként még a rideg állattartáshoz (→
külterjes állattenyésztés) szükséges épületek voltak találhatñk, istállñk, isztrengák, kutak stb., mert a
lakosság inkább a gyorsan eladhatñ és továbbhajthatñ jñszágbñl pénzelt. Az 1772-ik évi urbárium után a
szántñföldi gazdálkodás is megszilárdult, a tanyarendszer kifejlődött, és már a múlt század végén a
mezőgazdasági termelés belterjessége lépett előtérbe. Búza és kukorica termelése szinte az egész Alföldet
tekintetbe véve a legmagasabb fokon állt, később az állattenyésztés és a takarmánytermelés is minőségi
szintre emelkedett. E talajon ugyancsak a múlt század közepétől magas szìnvonalat ért el a malom- és
élelmiszeripar. A folyamszabályozásig (19. sz. közepe) a halászat is gazdag jövedelmet hozñ megélhetési
forrás volt, hiszen a Tisza nagy kanyarulata a város falai alatt folyt. A halászok a város piacát hallal
látták el, de kereskedelmi áruként más vidékekre is szállìtották. Ŕ A helyi ipar alacsony koncentráltsága
és Ŕ néhány kivételtől eltekintve (pl. kerámia, élelmiszer-, könnyűipar) Ŕ fejletlensége folytán csak az
utñbbi évtizedekben kezdett a városias követelmények szintjére emelkedni. A céhes ipar egykor sokféle
mesterséget fogott össze, de a műhelyek egy része alig elégìtette ki a lakosság igényeit, más része viszont
bekapcsolñdott a távoli városok üzleti forgalmába is. A kisipar sok ága a múlt század közepén élte
virágkorát, pl. az asztalosoké, a bognároké stb. A város vásárai évszázadok ñta messze földön hìresekké
váltak; a tanya és a város, a mezőgazdaság és az ipar, Hñdmezővásárhely és a szomszédos városok,
községek népe került ekkor szorosabb gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatba. Ŕ Az öltözködést a
célszerűség irányìtotta, ahogy ezt Szeremlei Samu a 18. sz.-tñl követve, sok adat alapján megfigyelte és
leìrta. A jobbágyfelszabadìtás után a kialakulñ vagyoni és társadalmi helyzetnek megfelelően már a
parasztságon belül is erősen differenciálñdott: másfajta ruhát viselt a gazdag parasztság, a
mezőgazdasági munkás, a pásztor és a városi iparos. Az értelmiségiek és az iparosok leginkább az
országos divatot követték. Ŕ Az étkezésben egyszerűségre törekedtek, és ebben főleg a tésztafélék (kenyér,
száraztészta, tarhonya stb.) játszottak döntő szerepet. Hagyományos volt az újesztendői rétes; ezt
„jñravalñ asszony ñesztendő utolsñ napján szokta kisütni, s addig nem ereszti el a bérest, kanászt,
szolgálñt, mìg rétessel jñl nem lakatta” (Kiss Lajos). A húst étrendjükben a sertés, a marha, a bárány, az
aprñjñszág, a galamb, a hal; a gyümölcsöt az alma, a körte, a dinnye, a múlt század végéig a szőlő
szolgáltatta. Ŕ Kultúrájában a folklñr és a népművészet bizonyos ágai sajátos mezővárosi jelleggel
kifejezett jelentőségre jutottak. Tanyán szinte mindenki tudott furulyázni, citerázni, tamburázni, sőt
bőrdudával is muzsikáltak. Élt nñtafa is a városban; a legkiválñbbat Nñtás Szabñ Pálnak hìvták.
Táncokban a város folklñrja szegényebb képet mutat. Hñdmezővásárhely népe gazdag folklñr-világát
elsőnek a múlt század közepén Török Károly fedezte fel és Csongrád megyei gyűjtés c. munkája szinte csak
a hñdmezővásárhelyiektől hallott dalt, mesét, mondát, balladát tette közkinccsé, amelyek nagy része
országosan is az egyetlen vagy a legjobb változat értékével bìr. Közülük két sajátosan jellemzőt mutatunk
be: az egyik aratñdal, a másik bordal, a 42. genfi zsoltár hangulatos, tréfás travesztiája, amely ma is
közszájon forog:
1283
H
Kis kaszám, kaszáljál! Öröm a könyered. Ha kicsit föltöri Kaccsod a tenyerem, Télire te adod Néköm a
könyerem. * Mint a szép csűves paprika A húsba kìvánkozik, Lelkem úgy ñhajt a borra És hozzád
fohászkodik; Tehozzád, én borocskám, Szomjúhozik torkocskám. Vajon szìned eleibe Mikor jutok a
pincébe?
A tárgyakat formálñ népművészet ágai közül a várost „az ország legnagyobb és művészileg is kiemelkedő
fazekasközpontjá”-nak tekinti a szakirodalom (Kresz Mária). A kerámia első nagy virágkora itt a 18. sz.
végén bontakozott ki és a reformkorig tartott. Új csúcspontja a 80-as évek, amely a mesterek (hely nevei:
gölöncsérek, cserepesek), a műhelyek és a városrészek szerinti további elkülönülést eredményezte. A
műhelyek szakosodtak fazék, tál, kanta stb. alapján, ugyanakkor a csúcsi mester csak kékvirágú fehér
tálat, a tabáni sárga tálat fehér és piros virágokkal, az újvárosi pedig magas edényeket, köcsögöket,
kantákat, fazekakat gyártott. A leghìresebb → butellák is itt készültek. Ŕ Egykor minden parasztcsalád
házában 4Ŕ6 fekete szőrrel varrott párnacsúcs volt találhatñ a dìszes ágyon; még a 18. sz.-ban is.
Dìszìtőelemeiket a növényvilágbñl vették: stilizált levelek és virágok (bazsarñzsás, aprñszegfűs, fügés stb.
volt a nevük). Egy időben a legdìszesebb motìvumokkal rakták tele a hìres vásárhelyi varrott subát is. A
szegényebbek földes házuk talaját, az utca járdáját, a kemence szájának padkáját vìzzel vagy homokkal
cifrázott virágokkal (→ homokrñzsa) dìszìtették. (→ még: hñdmezővásárhelyi hìmzés, →
hñdmezővásárhelyi kerámia) Ŕ Irod .Török Károly: Csongrád megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872);
Szeremlei Sámuel: Hñdmezővásárhely története (IŔV., Hñdmezővásárhely, 1900Ŕ1913); Kiss Lajos: Régi
népdalok Hñdmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Péczely Attila: Vásárhelyi népdalok (Hñdmezővásárhely,
1932); Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Kiss Lajos: A szegény asszony élete (Bp., 1941);
Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Kiss Lajos: Vásárhelyi hìres vásárok
(Szeged, 1956); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi
testamentumok (Bp., 1961); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963);
Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Bp.,
1968); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971); Nagy Gyula: Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán
(Békéscsaba, 1975).
Hñdmezővásárhely (Csongrád m.) látkép egy céhlevélen (19. sz. első negyede). August Mayer rézmetszete
(részlet)
Parasztcsalád ünnepi öltözetben a múlt század végén (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
1284
H
Idősebb parasztházaspár télies öltözetben (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.) 19. sz. vége
Öregember, mezőgazdasági munkás bekötött szárú gatyában, szűrkankñban a múlt század végén.
(Hñdmezővásárhely, Csongrád m.)
Hodñ Mihály (19. sz. második fele): Somogyban és Baranyában tevékenykedő juhász, faragñ pásztor.
Nevét Viski Károlynak feljegyzéséből ismerjük, melyet az egyik művére tett. Datált tárgyai az 1870-es, 80-
as évekből maradtak fenn: → tükrösök, → borotvatokok, → vetélők, → mángorlñk, szaru → sñtartñk
karccal és választñvìzzel dìszìtve. Karcainak vonalvezetése páratlanul hajlékony és érzékeny. Fanyar
tekintetű, komor betyárokat ábrázolt csapatban vagy a kedvesükkel, hosszú furulyán játszñ pásztorokat,
kényes léptű, karcsú szarvasokat, baglyokat, madarakat. Ŕ Irod. Fél EditŔHofer Tamás: Parasztok,
pásztorok, betyárok (Bp., 1966); K. Csilléry Klára: Népművészetünk története (Bp., 1971).
Borotvatok két oldala karcolt és barnára szìnezett dìszìtéssel (D-Dunántúl)
Vetélő karcolt és barnára szìnezett dìszìtéssel (Zaláta, Baranya m.)
1285
H
Tükrös két oldala karcolt dìszìtéssel (Mernye, Somogy m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
Hñfehérke: → tündérmese, melyet a Grimm gyűjtemény közismert változata (Nr. 53. Schneewittchen) és
Walt Disney rajzfilmje polgári-városi környezetben a legkedveltebb mesék egyikévé tett. A Grimm-mesét
Bucsánszki Alajos már 1864-ben kiadta ponyván szöveghű fordìtásban, de megjelent utñda, Rñzsa K. és
neje, valamint Bálint Lajos és Bartalits Imre kiadásában is. A számon tartott nagyszámú ponyvakiadás
ellenére Ŕ talán a 19. sz.-i gyűjtői elvek miatt, mely az ismert szövegek lejegyzését, közlését fölöslegesnek
ìtélte Ŕ csupán két népi változatárñl tudunk Tñt Szőke Jñzsefné és Kurcsi Minya repertoárjában, akik
mesetudásuk egy részét a Grimm-gyűjteményből merìtették. A magyar szájhagyománybñl emellett több
korábbi, részben hihetőleg szintén a Grimm-szöveg nyomán magyarìtott s talán nyomtatásban is kiadott
szöveg származéka került feljegyzésre. Cselekményük: világszép asszony (királyné) tükre vagy a nap
bizonysága szerint a legszebb a világon. Özvegy királyhoz megy feleségül, kinek egy leánya van (vagy neki
magának születik leánygyermeke) s a tükör most már ezt mondja a legszebbnek. → Boszorkány
tanácsára elpusztìtására tör, s vadászát megbìzza, hogy a leány szemét, szìvét és kisujját hozza haza
bizonyìtékul. A vadász egy kutyát öl meg, annak szemét és szìvét s a leány kisujját viszi haza, és a leányt
az erdőben hagyja. Hñfehérke 12 rablñ házába kerül, azok gazdasszonya lesz. Anyja a tükörtől megtudja,
hogy életben van, és a boszorkányt elküldi a leány elpusztìtására. A boszorkány gyűrűt húz Hñfehérke
ujjára, mérgezett fésűt, majd tűt szúr a hajába (mérgezett almával kìnálja). Ettől meghal. A rablñk az
első kettőt észreveszik, eltávolìtják, s a leányt feltámasztják, a harmadikat azonban nem, a szép halottat
aranykoporsñban, kút mellé, fa tetejére temetik, s kardjukba dőlnek. Egy királyfi a koporsñt a kútban
meglátja, leveteti s házába viteti. Leánytestvére (vagy szobalánya) Hñfehérkét megfésüli, az felébred, s a
királyfi feleségül veszi. A világszép asszony Ŕ aki egyes változatokban maga a boszorkányok királynéja Ŕ
mérgében megpukkad vagy a királyfi a szokásos mñdon elpusztìttatja: lñ farka után kötteti (egy taligával
a mélybe taszìttatja stb.; AaTh 709). A mese változatainak nagy részét az I. világháború előtt jegyezték
fel, de a 9 változat közül csak 4 jelent meg a maga idejében nyomtatásban. Az ismert szövegek arrñl
tanúskodnak, hogy Hñfehérke meséje samanisztikus értelmezésű → mitikus mesévé vált Ŕ talán részben
már az ismeretlen átdolgozñ kezén Ŕ, s ez lehet a magyarázata viszonylagos népszerűségének is. A
mindentlátó tükör, melyet a királynő egyes változatokban boszorkány tanácsadñjátñl kap, más
változatokban ezt a nap helyettesìti, a Hñfehérke megölését bizonyìtñ jegyek, a fára valñ eltemetés, de
maga a többszöri megölési kìsérlet s a leány többszöri feltámadása is mind ebbe a gondolatkörbe
tartoznak, s az egész mesét a két nő vetélkedésévé, a → táltospárbaj egy sajátos nemévé teszik. A
változatokon kiválñan tanulmányozhatñ egy többféle magyarìtással hozzánk eljutott nyugati eredetű
könyvmese beolvadása a magyar népmesei hagyományba, s az is megállapìthatñ, hogy ennek
samanisztikus világszemlélete a 19. sz.-ban még az egész nyelvterületen Ŕ változataink tanúsága szerint
különösen a keleti és az északi részeken Ŕ több-kevesebb intenzitással érvényben volt. (→ még: Borsszem
Jankñ, → Hamupipőke) Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen
der Brüder Grimm (IŔII. Leipzig. 1913Ŕ31); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard,
W.ŔBoratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII. Pécs, 1957); Delarue, P.ŔTenèze, M.ŔL.: Le conte populaire français (II., Paris,
1964); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi mesemondñ (Bukarest, 1969).
1286
H
Kovács Ágnes
Hofer Tamás (Bp., 1929Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait az ELTE bölcsészkarán végezte,
1958-ban ugyanitt szerzett bölcsészdoktorátust. 1952 ñta a Néprajzi Múz. tudományos munkatársa.
Kutatási területei a településformák, a népművészet története és a paraszti társadalom. Fél Edittel
közösen elkészìtette Átány község monografikus vizsgálatát. Az Ethnographia c. folyñirat szerkesztője
(1975Ŕ). Cikkei és tanulmányai a hazai és külföldi folyñiratokban és tudományos évkönyvekben jelennek
meg. Ŕ F. m. Magyar népművészet (Fél Edittel és Csilléry Klárával, francia, angol és német nyelven is, Bp.,
1958); Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolás a magyar népművészetben (Fél Edittel, angol, francia
és német nyelven is, Bp., 1966); Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village (Fél Edittel,
Chicago, 1969); Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt. Eine ethnographische Untersuchung über
das ungarische Dorf Átány (Fél Edittel, Göttingen, 1972); Geräte der Átányer Bauern (Fél Edittel, Bp.,
1974); Magyar népművészet (Fél Edittel, Bp., 1975, 1976).
Hoffmann Tamás (Bp., 1931Ŕ): etnográfus, a Néprajzi Múz. főig.-ja (1969Ŕ) a történelem tudományok
kandidátusa (néprajz, 1960). Tanulmányait a bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán végezte
(muzeolñgus-néprajz szak, 1954). Aspiráns (1954Ŕ57), tanársegéd, utñbb docens a bp.-i ELTE-n (1957Ŕ).
A szentendrei Szabadtéri Múz. ig.-ja (1972Ŕ75). Agráretnográfiával, agrártörténettel foglalkozik, ezen
belül a feudalizmus korabeli agro- és zootechnikákkal, valamint üzemszervezetek történetével
Eurñpában. Az MTA Agrártörténeti Bizottságának titkára, az Agrártörténeti Szemle felelős szerk.-je
(1958Ŕ). Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban. Több szakkönyv szerzőtársa. Ŕ F.m. A
gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában (Bp., 1963); Néprajz és feudalizmus (Bp.,
1975).
Hogy menjünk, édes gazdám, mint a szél vagy mint a gondolat?: → mesei sztereotìpia
Holbein-technika: → kockaöltés
hold (lat. jugerum; ném. Joch Morgen): 1. a korai (13Ŕ14. sz.-i) adatokban hosszmérték, később
területmérték, mely eredetileg a helyileg szokásos igával egy nap alatt felszánthatñ területet jelentette.
Ebből következik, hogy a hold még a 18. sz.-ban is egyes vidékeken nem egy meghatározott kiterjedésű
terület, hanem földdarab, parcella jelentésben élt. Mivel az egy nap alatt felszánthatñ föld nagysága a
talaj- és domborzati viszonyokkal, műveléstechnikával szoros kapcsolatban áll, a holdnak számos
változata alakult ki. A 16Ŕ17. sz.-ban legáltalánosabban a királyi hold (2347 négyszögöl); a 19. sz. második
felében a kishold vagy magyar hold (1200 négyszögöl), de főleg a nagyhold vagy a katasztrális hold (1600
négyszögöl) terjedt el. (→ még: ekeföld, → területmértékek) Ŕ Irod. Bendeffy Lászlñ: Középkori magyar
hossz- és területmértékek (Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Szerk. Makkai Lászlñ, Bp., 1959);
Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. század végén (Tört. Statisztikai Évkv., 1967Ŕ68, Bp., 1970). Ŕ
2. mint égitest, a magyar → népi hitvilágban leginkább mint bizonyos tevékenységek időpontját megszabñ
tényező jelenik meg. Ennek alapja a fázisok szabályszerű ismétlődése: a fogyñ-növő dal sokféle történés,
cselekmény hozhatñ analógiás (→ mágia) kapcsolatba. Általánosan elterjedt bizonyos mezőgazdasági és
házi munkák újholdkor végzése, vagy növő holddal valñ megkezdése, ill. ugyanezeknek a
tevékenységeknek a tilalma telikor vagy holdfogytán: trágyahordás, → szántás, → vetés, kotlñültetés (→
baromfitartás) és főleg zöldség-, virág- és gyümölcsfaültetés (→ gyümölcstermesztés), azzal a tudatosan
megfogalmazñdñ elképzeléssel, hogy ahogy a hold nő, úgy nőjön a növény is, úgy keljenek a csirkék stb. A
haj növekedését is párhuzamba hozták a holddal. Országszerte elterjedt, félig tréfás pénzvarázslñ
mondñkák is fűződtek az újhoz (pl. „Újhold, új király, adjál nekem pénzecskét”). A teliholdnak és a fogyñ
holdnak főleg a → féregűzésben és a gyñgyìtásban (→ népi gyñgyászat) volt szerepe (hogy a bajok
ugyanúgy csökkenjenek); néhol azt tartották, hogy a → takarìtást, → mosást is ilyenkor kell végezni; tilos
volt viszont a meszelés. A betegségek közül elsősorban a bőrbajok: szeplő, → szemölcs, májfolt, tyúkszem
gyñgyìtása történt töltekor. A holdhoz fűződő, országszerte elterjedt ráolvasások gyakran a fenti
elképzelés szöveges megfogalmazásai. Pl. egy holdtöltekor mondott szöveg: „Úgy múljon el (a betegség)
mint a hold”; vagy újholdkor: „Hold újuljon, a szemölcsöm elmúljon”. Más szövegek a megszemélyesìtett
holdnak küldik el a betegséget. Pl.: „Új hold, új király, Engem vacsorára vár, De én nem mehetek el,
Szemölcsömet küldöm el.” Általánosan elterjedtek voltak a holddal kapcsolatos → esőjñslások. A fenti
hit, ill. gyakorlat csekély különbségekkel Eurñpa-szerte általánosan elterjedt. Alapja mindenütt a hold
ciklikus változása, amelynek révén a hold kapcsolatba került a születés és halál, a növényi, állati és
asszonyi termékenység stb. képzeteivel. E kapcsolatok több helyen a holdkultusz különböző formáit
hozták létre, amelynek nyomai azonban a mai eurñpai Ŕ és ìgy a magyar Ŕ parasztságnál már nem
találhatñk meg. Ugyanìgy nem beszélgethetünk az emlìtett, holdhoz intézett szövegek kapcsán sem
magyar „holdtiszteletről”. A látszñlag erre utalñ szövegek kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte eurñpai
1287
H
közkincsnek tekinthetők, tartalmi elemeik mindenütt csak e szövegekben lelhetők fel, élő hiedelemháttér
nélkül. A fázisoknak fontos szerepük volt a naptárak kialakulásában (→ hét napjai, → nevezetes
időpontok). (→ még: égitestek fogyatkozása, → holdfoltok) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: A hold
nyelvhagyományainkban (Akadémiai Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 1887); Rñheim
Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion
(ClevelandŔNew York, 19663).
Török KatalinŔPócs Éva
holdfoltok: a hold krátereinek magyarázata. A holdban a következő láthatñ: (Szent) Dávid (muzsikál),
Cicelle (Cicölle, Cicella, Cicel, Cibilla stb. táncol), fát vágñ ember (Dávid), szalmát, szénát, rőzsét vivő
ember (Dávid), a nap által a holdra dobott gané, kapcát szárìtñ pásztor (pakulár, csobán, Dávid),
ökrökkel szántñ paraszt, legeltető pásztor, cigány, emberi arc, Ádám és Éva, Káin és Ábel, a Szent Család
vagy egyik tagja, Jézus, a Szentháromság, Szent Péter. Szñrványos adatok szerint a holdfoltokat
magyarázzák úgy is, hogy azok meszet vivő gyereket, kovácsot, Lucifert, angyalt stb. ábrázolnak.
Majdnem mindenütt él a holdban muzsikálñ (Szent) Dávid képzete. Vele együtt a holdban táncolñ Cicelle
képzete lényegesen kisebb területen, nagyjábñl az ország középső részén ismert. Szent Cecìlia az éneklés
védőszentje a r.k. egyházban (Országos Magyar Cecìlia Társaság), ez magyarázza szerepét Dávid mellett.
A fát, tüskét vágñ, rőzsét vivő ember hiedelme a Dunántúl Ny-i részén fordul elő. Hasonlñ elképzelés él a
szomszédos német nyelvterületen is. A kapcáját szárìtñ pásztor (pakulár, csobán) K-Mo.-on és Erdélyben
fordul elő. Az ökrökkel szántñ ember képzete DNy-rñl ismert, hasonlñ hiedelem él a szlovéneknél is. Ŕ →
Mondák szñlnak arrñl, hogy a holdban lakñ lények miért és hogyan kerültek oda. Nagyjábñl
megegyeznek abban, hogy valamilyen büntetés következtében lett a hold a lakñhelyük, s holdra kerülésük
kapcsolatban van az átkozñdással. a) Dávidot és Cicellét anyjuk átkozta meg, hogy se föld, se ég ne
fogadja be őket. A holdat kifelejtette az átokbñl, ezért az befogadta. b) Jézus azért átkozta meg őket, mert
mindig táncolni akartak. c) Uriás átka miatt kerültek a holdba, mert Cicellét, aki Uriás felesége volt,
Dávid elcsábìtotta. d) Isten azért átkozta meg őket, mert bűnösök voltak. Az utolsñ ìtéletig, ill. örökké a
holdban kell élniük. e) Egy szatmári monda szerint Dávid Noé bárkájában bújt el, onnan ugrott fel a
holdba hegedűjével együtt. A fát, tüskét vágñ ember tiltott napon (ünnepnap, újhold napján) végezte ezt a
munkát, ezért szìvta fel a hold. A szénát, szalmát stb. vivő ember azért bűnhődik, mert azt vagy lopta,
vagy tiltott napon kaszálta. Mikor rajtakapták, a holdra esküdött hamisan. Somogyban elterjedt monda
szerint a nap és a hold összekeveredtek, a nap genét dobott a holdra, a hold pedig rőzsét hajigált a napra.
Ezért szúrñsak a sugarai. Ugyanezen a vidéken jegyezték fel azt a mondát, amelyben Szent Péter
verekedett össze egy másik szenttel, s az Pétert beledobta a holdba. Erdélyben, Moldvában, Bukovinában
úgy tudják, hogy a pásztor (pakulár, csobán) vizes kapcáját holdvilágnál terìtette a bokorra száradni, de
nem száradt meg. Megátkozta a holdat, s az büntetésből felszìvta. Ŕ Irod. Köhler, R.: Kleinere Schriften
zur Märchenforschung (Weimar, 1898Ŕ1900); Heller Bernát: Arany János viszonya a legendához és az
Agádához (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Évkve, 1929); Scheiber Sándor: Mikszáth Kálmán és a
keleti folklñr (Bp., 1949); Diñszegi Vilmos: Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagábñl (Népr. Ért.,
1967).
Nagy Ilona
holisztikus megközelìtés (gör. ’egész’ szñbñl) : a kultúrának egységes egészként valñ felfogása. A fogalmat
J. Ch. Smuts vezette be a néprajztudományba (Holism and Evolution, 1925), elterjedése a →
funkcionalizmus domináns szemléletmñddá válásához köthető. Használata az angolszász antropolñgiában
azután is fennmaradt, hogy az egységes egész abszolutizált értelmezéséről lemondtak, s mai jelentése nem
több, mint a kultúra egészében valñ megragadásának igénye. Ŕ Irod. Mead, Margaret: National Character
(Anthropology Today, szerk. Kroeber, A. L., Chicago, 1953); Janowitz, M.: Anthropology among the
Disciplines, Anthropology and the Social Sciences (Current Anthropology, 1963).
Sárkány Mihály
Hol jársz itt, ahol a madár se jár?: → mesei sztereotìpia, → népmesei szñlás. A hős hosszú vándorútja
során embernemlakta kietlen pusztaságon vagy rengeteg erdőben magános kunyhñra (palotára) talál.
Lakñja ámulva kérdi: Hol jársz itt, ahol a madár se jár? A sztereotìpiának osztják, zürjén, kaukázusi,
tatár és kirgiz párhuzamait ismerjük. Egyik kirgiz mesében pl. azt kérdi az ñriás jilbägänek anyja: „Ami
országunk olyan, hová szárnyas állat nem repül, lábas állat el nem jut, ki ia-fia vagy, hogy ide kerültél?”
Radloff nagy gyűjteményének kirgiz szövegeiben a formula még öt ìzben fordul elő. Solymossy Sándor,
mivel megfelelőit sem az indus-perzsa-arab, sem a Ny-eurñpai gyűjteményekben nem találta meg, a →
Szerencséd, hogy (öreg)anyádnak szñlìtottál!, „Hunyd be a szemed, nyisd ki a szemed” és → Hol volt, hol
1288
H
nem volt ... sztereotìpiákkal együtt keletről magunkkal hozott epikus stìluselemnek tartja (→ Ahol még a
madarak (fecske) is térden állva isszák (issza) a vizet). Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Az Ezeregy-éj (Ethn.,
1919); Solmossy Sándor: Népmeséink keleti rokonsága (MTA Ért.-je, 1921).
Kovács Ágnes
hollñházi keménycserép: 1831-ben az üveghutábñl alakult → keménycserépgyár készìtményei. A Károlyi

grñfok tulajdona volt, 1860Ŕ1902 között Istványi Ferenc bérelte, akinek nevéhez fűződik a gyár
termelésének a fellendülése. A múlt század végén elsősorban a parasztság igényeit elégìtette ki.
Sorozatban, nagy mennyiségben gyártották a tányérokat, kulacsokat, pálinkásedényeket, boros- és
vizeskancsñkat, korsñkat, ételszállìtñ komaedényeket. Ŕ A dìszìtmények elemei a naturalisztikus
virágcsokrok, búzakalászos dìszìtmények. Szìnei igen élénkek: fehér alapon a piros szìn dominál kevés
zölddel, kékkel, feketével. A hollñházi keménycserépgyár készìtményeit a Felvidék, az Alföld, főleg
Debrecen környékének parasztsága vásárolta, de szállìtottak Erdélybe és külföldre: Galìciába, Szerbiába
is. Az 1880-as években megjelent Mintakönyv szinte azonossá tette a → telkibányai keménycserép és a
hollñházi keménycserépgyár termékeit, majd a telkibányai üzem a század elején egyesült a hollñházi
gyárral, s mintakincse és formakincse összeolvadt. Ŕ Jegyei: Hollñháza felirat, Szakmáry feliratú hollñ,
fenyő, körülötte Hollñháza felirat. Ŕ Irod. Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és
jegyei (Bp., 1954); Sikota Győző: A hollñházi kerámia (Bp., 1961); P. Brestyánszky Ilona: Ismerjük meg a
kerámiát (Bp., 1966).
István Erzsébet
holmi: a 16. sz.-ban már használt összetett szñ „hol” vagy „hun” és „mi”. Eredeti jelentése
bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, körülbelül „valamiféle” értelemben. Ebből fejlődött ki
később a „szedett-vedett tárgyak”, „cñkmñk” értelme. Még tágabb értelemben is előfordul; valakinek
„minden holmija” jelentheti egész vagyonát is, de inkább összes ingñságait, az állatállomány kivételével.
Ebben az értelemben a tárgyak szélesebb körét öleli fel, mint a → házbeli portéka, mert nemcsak a
házban, hanem a gazdaság egészében találhatñ tárgyakat, szerszámokat, szekeret stb. is értik rajta.
Bizonytalanságánál fogva soha nem jelent valami jogi értelemben összefogott tárgycsoportot.
Degré Alajos
holttetem: a → népi gyñgyászat betegségelnevezése lñ- és emberbetegség jelölésére. Egyéb elnevezése:

hóttete, hóttetem, hóttetemény, hóttetény, vaktetem. A tetem szñ ’csont’ jelentéssel 15. sz.-i szñjegyzékeinkben
már előfordul. Nádasdy Tamás 1559-ben ’csontkinövés’ értelemben használja a holttetem szñt; ìgy
szerepel Balassi Zsigmond receptkönyvében (17. sz. eleje) attñl kezdve folyamatosan. Napjainkban
országszerte ismert kñrformák. Lovaknál holttetemnek a csánk (tarsus) belső oldalán, őztetemnek a csánk
hátulsñ részén, nyúltetemnek a csüd körül, kaptatetemnek (kapcatetem, vágástetem, gyűrűtetem) a lñ
lábvégének (ujjának) csüd-, ill. párta-csontján fejlődő csontkinövést nevezik. Népi gyñgymñdjai részben
azonosak a → himpñkéval. Ŕ Az emberi holttetem nem egységes kñrforma, inkább leìrñ elnevezés: kis
terjedelmű, a bőr szintjéből kiemelkedő, nem gyulladt, nem fájdalmas, kemény csomñ, porckinövés
(Göcsej), emlődaganat (Szeged), Erdélyben (Kalotaszeg, Aranyosszék) szemölcs. A néphit szerinti oka:
valaki halott után mosdatlan kézzel eszik, halott arcát nem nézi meg, halottak napján dolgozik. Ennek
megfelelően gyñgyìtják: talált embercsonttal („hñlt ember-tetemmel”, Ŕ nyilván innen az elnevezés is)
dörzsölik, keresztezik, megbökik. Ezeken kìvül új- vagy teliholdkor elmondott → ráolvasás, növényi
(söprűfű, vérehullñ fű, vöröshagyma, istenátkozta tüske) és állati (ñháj) orvosságok, fizikai gyñgymñd
(lekötés) is ismertek. Göcsejben hetedik gyerekkel → karácsonyi abroszon át megrágatják. Ŕ Irod.
Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi
emlékek (II. Bp., 1929); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Berde Károly:
A magyar nép dermatolñgiája (Bp., 1940); (Eckhardt Sándor) Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp.,
1957).
Grynaeus Tamás
Hol volt, hol nem volt ..., Egyszer volt, hol nem volt ... Volt egyszer, hol nem volt ... Volt, hol nem volt ..: →
mesekezdő formula, → népmesei szñlás = talán volt, talán nem volt. Valñdi meséink (→ mitikus mese)
nagy része ìgy kezdődik. A nyelvterületnek a Tiszátñl nyugatra fekvő részében Hol volt, hol nem volt
formával, attñl keletre „Egyszer volt, hol nem volt ...”, a Székelyföldön, főként Csìkban legtöbbször a
„Volt, hol nem volt ...” formával találkozunk. Ez a szñlam adja tudtára a hallgatñnak az elmondandñ
mese jellegét, műfaját, és adja meg a mesemondñ beszédének ritmusát is. Büszke Kocsis Miklñs szerint
1289
H
mesévé válik az élményelbeszélés is, ha azt a hősök hely és idő megnevezése nélkül adják elő, kezdetén ott
áll az „egyszer volt, hol nem volt ...” mesekezdő formula, és a → Ma (Máig) is élnek, ha meg nem haltak
→ mesezárñ formula fejezi be. A Hol volt, hol nem volt... sztereotìpia párhuzamai sűrűn előfordulnak a
kaukázusi: mingréliai, grúz és örmény, szìriai nesztoriánus, újarameus, oszmán-török, albán, macedo- és
dákñromán gyűjteményekben, a szñrványosan spanyol és portugál mesék kezdetén is. Solymossy Sándor
szerint „olyan hagyománnyal van dolgunk, melyet a honfoglalás előtt keletről kellett magunkkal
hoznunk”. Ŕ Irod. Solymossy Sándor: „Hol volt, hol nem volt ...” (Magy. Nyelv, 1922); Pais Dezső:
Kérdések és szempontok a szñösszetételek vizsgálatához (Magy. Nyelv, 1951).
Kovács Ágnes
hñlyagmogyorñ (lat. Staphylea pinnata): a néphitben szerepet játszñ növényfajta. Kemény magvát
(halyagmogyoró) a tehén szarvába fúrt lyukba dugják, hogy az állat tejét a boszorkányok el ne vigyék. A
háznál tartott hñlyagmogyorñ szerencsét hoz a gazdának. A békési szlovákoknál klokoè néven ismerik, és
az asszonyok maguknál hordják, hogy férjük hűségét biztosìtsák. Az első tavaszi kihajtás alkalmával
fehér kendőbe a tehén homlokára kötik, hogy a rontástñl megvédjék. A szlovák gazda pénztárcájában is
hordta a szerencsehozñ klokoè magot, amelyet Mihály napjának (szept. 29.) éjszakáján titokban a
temetőben szedtek. Az ötvenes években a békéscsabai piacon még árulták. Korábban borsot,
köménymagot, → tályoggyökeret árulñ vándor felföldi szlovák kereskedőktől vásárolták. A Bakonyban a
magvát birkanyìráskor rovásnak használták: azaz a nyìrñ minden megnyìrt birka után egy
hñlyagmogyorñt tett a gazda asztalára, s ìgy számolták meg a megnyìrt állatokat. Melius Juhász Péter
Herbáriuma (1578) szerint a hñlyagmogyorñ levele vér- és gyomortisztìtñ, a máj, tüdő betegségének
gyñgyszere. Ŕ Irod. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza (Bp., 1959); Tábori György: Egy
babonás szokás a Békés megyei szlovákoknál (A Szántñ Kovács Múz. Évkve, Orosháza, 1960).
Gunda Béla
hombár: 1. különböző gabonatartñ alkalmatosságok általánosan elterjedt köznyelvi megnevezése. Perzsa

eredetű szñ, amely oszmán-török és délszláv közvetìtéssel került nyelvünkbe, valñszìnűleg a török
hñdoltság idején. A nyelvjárásokban az alábbi jelentésváltozatai terjedtek el: Ácsolt vagy szegelt láda (→
kovácsolt láda) kisebb mennyiségű szemes gabona tárolására. Ezek a ládák az egész magyar
nyelvterületen elterjedtek, és a 16. sz.-tñl kimutathatñk (Erdélyben és ÉK-Mo.-on a nevük: szuszék). Az
Alföldön és a Kisalföldön a gabonás-vermeket (→ gabonásverem) váltották fel a parasztgazdaságokban a
19. sz. második felében. A régebbi ládák általában négy lábon állñk, ácsolt szerkezetűek kissé domború
fedéllel (szuszék). A 19. sz. vége felé szegelt láda hombárok is készültek több fiñkkal. A Tiszántúlon a
liszttartñ ládát is hombárnak nevezik. Ŕ 2. Elrekesztett hely a kamrában a szemes gabona tárolására. A
deszkábñl készült, gerendavázas, változtathatñ magasságú, kieresztő nyìlással (suber) ellátott rekesztékek a
19. sz.-i gabonakonjunktúrák idején terjedtek el az Alföldön és peremterületein, valamint a Dunántúlon a
hosszabb ideig tárolandñ, ill. a piacra szánt gabona elhelyezésére. Általában több rekeszre osztottak,
melyekbe a különféle gabonamagvakat öntötték. Ŕ 3. Különállñ gabonatartñ épület a magyar nyelvterület
É-i és D-i részén. Az É-i hombár vályogbñl vagy téglábñl épült, cseréppel fedett, deszka- vagy vasajtñval
látták el. A házzal szemben az udvaron állt, belső terét deszkákkal rekeszekre osztották. A Baranya,
Bács-Kiskun, Csongrád és Békés megyében használt hombárok az udvarban, a házzal szemben különállñ,
csak gabona tárolására szolgálñ épületek. Gerendavázas szerkezetűek, sározott deszka- vagy vesszőfallal,
nád- vagy cseréptetővel. Belső terük deszkákkal rekeszekre osztott. A délszláv falvakban használt
hombárok gyakran faragott deszkákkal, kis tornácokkal dìszìtettek. A különállñ hombárok a 19. sz.-ban
terjedtek el a megnövekedett gabonatermés igényesebb raktározására. Hasonlñ épìtményben tárolták a
gabonát Szatmárban (→ gabonás), továbbá a bánsági, bácskai, szlavñniai és szerémségi területeken is a
magyar és a délszláv községekben. Ŕ 4. → szántalpas hombár. Ŕ 5. a csöves kukorica tárolására szolgálñ
épìtmények neve Bácskában és a Bánságban (→ gñré), Ŕ 6. vesszőből font gabonatartñ kas (gabonáskas) a
Szigetközben. (→ még: gabonatárolás) – 7. a → fahajñk belső rakodñtere. Minden fahajñ belső terét
ténylegesen 5 részre osztották. A két végén a hombárbasok alatt volt 1Ŕ1 basalja, ahová terhet sohasem
raktak. A hajñ közepén volt egy keskeny rész, a vìzhányó, amely a hajñ belső terét két egyenlő részre
osztotta. A vìzhányñ és az első basalja között volt az első hombár; ezt nem tagolták szövéssel
(deszkafalazással) részekre, mégis a rengők (a hajñtest felső szélét, peremét összetartñ keresztgerendák)
szerint három részt különböztettek meg benne: a basalja felőli rész volt az első derék, a mellette levő pedig
a második derék, és az ettől a vìzhányñig terjedő részt nagy derék néven tartották számon. A vìzhányñ és a
hátsñ basalja közötti rakodñtér volt a hátulsñ hombár, amelyet az elsőhöz hasonlñan tagoltak három
részre. Ennek az elméleti tagolásnak a rakodás szempontjábñl volt nagy jelentősége. Ugyanis a kormányos,
amint mérte a terhelés egyenletességét a → mérőkaszával, mindig ezek szerint az elnevezések szerint adta
utasìtásait, hogy hová terheljenek. Eszerint rakták partra a teher egy részét, hogy a felfeneklett hajñt a
1290
H
zátonyrñl levontathassák. Ŕ Irod. Csilléry Klára: Az ácsolt láda (I. Az MTA II. Oszt Közl., 1951); Nagy
Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán (Ethn., 1963); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajñk
épìtése, javìtása, népe (Szolnok, 1968); Füzes Endre: A gerendavázas gabonás (Ethn., 1970).
Fonott gabonáshombár (Orosháza, Békés m.)
Hombár, ácsolt gabonatartñ láda (Milota, Szabolcs-Szatmár m.)
Fa gerendavázas hombár (Kásád, Baranya m.)
Füzes EndreŔK. Kovács László
homlìtás: szőlőszaporìtñ (→ szőlőszaporìtás) és tőkeifjìtñ eljárás. A 16. sz. ismeretes nyelvi megjelölése.
Az egész magyarlakta területen ma is ismert. Műveléstechnikai és történeti szempontbñl két mñdszert
takar: 1. a 16Ŕ18. sz.-ban a szőlőtőke föld alá → döntését jelentette (elsősorban Tokaj-Hegyalján). Ŕ 2. A
19. sz.-ra vonatkozñ gazdasági és néprajzi irodalom tanúsága szerint egységesen a → bujtás eljárását
jelölték vele, a szőlővesszőket bújtatták föld alá. A változás oka valñszìnűleg abban keresendő, hogy a
szőlővesszők föld alá húzása kevesebb idő- és pénzráfordìtást igénylő munka volt, s az öreg tőkék
döntéssel történő ifjìtását mellőzték. Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy
XVIII. századi diákalbumban (Egri Pedagñgiai Főisk. Évkve, 1959); Vincze István: Szőlőművelés és
eszközei a borsodi Hegyközben (Népr. Közl., 1960); Kecskés Péter: A szőlő telepìtésének hagyományos és
újabb eljárásai a Mátraalján (Egri Múz. Évkve, 1968).
Kecskés Péter
Homlñdi Zsuzsanna balladája: → szégyenbe esett lány
homlokbársony: az előhajat leszorìtñ fekete, tarkñn megkötött bársonyszalag. Polgári hatásra a múlt
század derekán jelentkezett a leányok hajviseletében. Hajlekötő bársony (Erdély), bárta, bercica (Mezőség)
elnevezéssel Erdélyben háromsoros formában (Alsñ-Fehér m.) is ismert volt. Néhol (Kazár,
Jászárokszállás) főleg eladñleány, menyasszony fejdìszébe beépülve (Sárköz, Lövéte) a századfordulñt is
túlélte.
1291
H
Kislány homlokbársony fejdìsszel (Egyházasbást, Gömör m.)
Flórián Mária
homlokcsìk, homlokpánt, homlokszorìtó: → főkötő
homlokszìj: → kantár
Homok: a Heves m. északi részében, Pétervására környékén medenceszerűen kiszélesedő Tarna-völgy

megjelölésére használt tájnév. Ŕ Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Debrecen,
1965).
Filep Antal
homokfutñ: könnyű kis → kocsi, amelyet az Alföldön, a Nyìrségben és főleg a Kiskunság homokos
tanyavilágában használnak. Tanyára, piacra, vásárra járñ kétlovas jármű. Az Alföldre, különösen a
tanyavilágra jellemző, hogy a távolságok olyan nagyok tanya és falu vagy város között, hogy a
cipekedéssel, különböző batyukban, hátikasokban, puttonyokban valñ → teherhordás nem alakult ki.
Helyettük használták a könnyű kis kocsik sokféle formájú és változatos nevű példányait. A Nyìrségben
inkább a → talyigák terjedtek el a parasztság körében, mìg a homokfutñk a középbirtokosok és jñmñdú
parasztok gyors személyszállìtñ eszközei lettek. Ma a homokfutñk a tsz-ekben töltenek be szerepet,
azokon járják a határt az agronñmus és a vezetőség tagjai.
K. Kovács László
homoki bor: a hegyi bor ellentétpárjaként használatos elnevezés. Napjainkban helytelenül szokás
azonosìtani az alföldi bor fogalmával. Az Alföld különböző területein a 11. sz.-tñl vannak adatok
szőlőművelésre, s a 16. sz.-tñl már igen jelentős alföldi bortermő helyeket tartanak számon (pl.
Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös stb.). E szőlők azonban általában kötött mezőségi talajokon, kisebb
részben folyñk árterében helyezkedtek el a Duna és a Tisza mentén. Ennek megfelelően korábban a kerti
borok, sìkvidéki vagy sìkföldi borok elnevezést használták. A homoki bor kifejezés közkeletű elterjedése az
utñbbi 150 évben kifejlődött homoki kultúra következménye. A homoki szőlőtelepìtések első nagy hulláma
a 18Ŕ19. sz. fordulñján indult el Kecskemét környékén a veszedelmesen terjeszkedő futóhomok
megkötésére és hasznosìtására. A második hullámot a → filoxéravész okozta, ami végérvényesen átterelte
az alföldi szőlőket az immunis homoktalajokra. A homoki bor általában pejoratìv értelmű megnevezés,
ami azon a köztudatban élő tévhiten alapult, hogy jñ (erős, tüzes, zamatos) bor csak hegyi talajon
teremhet. Ehhez hozzájárult az is, hogy eltekintve a korszerű homoki kultúra kialakìtásában (nemesìtés,
fajtaválasztás, racionális művelési technika stb.) élenjárñ → Háromváros paraszti szőlőgazdaságaitñl, az
Alföld nagy részén a helytelen fajtaválasztás, hanyag művelés és borkezelés, rossz tárolás (boroskamra)
miatt a filoxéravész előtt könnyen romlñk, gyenge minőségűek voltak a homoki borok. A racionális
művelés és a korszerű borkezelés meghonosodása, részben pedig bizonyos ìzlésváltozás következtében
(egyre kedveltebbek a könnyű asztali borok) a kifejezés rosszallñ értelme eltűnőben van. (→ még:
kertszőlő, → történeti borvidék) Ŕ Irod. Bende Lászlñ: A kecskeméti szőlő- és gyümölcstermelés története
(Kecskemét, 1929); Szabñ Kálmán: Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934);
Patay Árpád: Az alföldi borvidék vázlatos története (Bp., 1960),
Égető Melinda
homokmégyi bútor: → kalocsai bútor
homokrñzsa, vìzvirág: az a dìsz, amellyel az asszonyok tanyán, falun és kisvárosban a lakñház döngölt
földes vagy téglás padlñjú helyiségeit (szoba, konyha, tornác), udvarát, kapubejárñját, a fal tövét, a ház
1292
H
előtti földes, cementes, aszfaltos vagy téglás járdát vìz vagy homok szñrásával és csorgatásával széppé,
tisztává igyekeztek tenni. Az eljárást homokozásnak, homokszórásnak, locsolásnak, homoklocsolásnak,
cifrázásnak stb. nevezték. Néhány helyen (pl. Tñtkomlñson) befűtés előtt a kemence száját bemeszelték, és
három ujjal különféle mintákat húztak a frissen meszelt kemenceszájra, mely úgy száradt meg. Ŕ
Különösen a ház belső helyiségeivel kapcsolatban figyelhető meg nagy gondosság, finom ìzlésre valñ
törekvés és ennek megfelelően változatos dìszìtési és szìnezési, formai eljárás használata, amely
összefüggött a ház tisztántartásával is. A döngölt földes padlñt azért is szñrták fel homokkal, hogy védje a
sáros, vizes csizmátñl, de egyúttal a lábbeliről ráhullott sárdarabokat a homokkal együtt könnyen össze
lehetett söpörni és kidobni. Nyáron a kőkeménnyé száradt padlñra porfogñként öntözték a vìzvirágokat.
Az eljárás rendszerint két szakaszbñl állt: előkészìtésből és dìszìtésből. Az esetek nagy többségében
ugyanis először a döngölt földes padlñt vìzzel vagy vìzbe kevert szìnező és tartñsìtñ anyagokkal, mint pl.
porfesték, föld, lñgané, tehéntrágya, trágyalé, soványtej, felmázolták. Ritkábban csak felseperték a földet,
vagy szitábñl homokkal vékony rétegben felszñrták. Gyakran a homokba söprűvel homokhullámot
rajzoltak dìszìtésül. Az előkészìtés eszközei voltak a rossz, zománcos lavñr vagy bádogvödör,
mázolñrongy, rövid nyelű szőrmeszelő, kis méretű, aprñ lyukú szőrszita vagy használt ciroksöprű. A
felmázolt földet száraz homokkal, a csak felsöpörtet pedig vìzzel dìszìtették. A dìszìtés eszközei mindkét
anyag használatánál általában ugyanazok voltak: kilyukasztott cserép, tejesköcsög, lyukas, füles, rossz
zománcos bögre, használt fémtölcsér, vizeskancsñ és bádog locsolñkanna. Az edények lyukmérete a
felhasznált locsolñanyagtñl függött. Kimondottan locsolñ céljára készìtett cserépedények is voltak. Ŕ A
dìszìtésként alkalmazott minták és motìvumok rendkìvül változatosak, különösen a DunaŔTisza közén és
a D-Alföldön feltűnően élénkek: geometriai elemek (kocka, kör, háromszög stb.), de a legtöbbjük más
népművészeti ágakban is használt motìvum, a természetes környezetből ellesett minta (pl. ház, szőlőfürt,
rács, lánc, bútor stb.), vagy olyan közismert figura mint a → vizes nyolcas és ezek kombináciñi. A dìszìtés
egy helyiségen belül lehetett azonos mintájú, de a bútorok elhelyezése már variáciñs lehetőséget kìnált. Ha
pl. az asztalt elmozdìtották, alája az asztal tükörképét rajzolták, majd visszatették a bútort az eredeti
helyére. A dìszìtést derékban kissé előrehajolt testhelyzetben végezték, jobb kézben tartva a
munkaeszközt, pl. a lyukas locsolñedényt és a kar természetes mozgását követve, jobbrñl balra történő
lengető mozdulattal formálták a mintát, gyakran megszakìtás nélkül készült el egy helyiség. Ha a dìszìtő
mintát váltott, bal kezének mutatñujjával befogta a locsolñedény nyìlását. Szitával valñ dìszìtés esetén a
szita aljára kivágott papìrformát helyeztek el, pl. csillag alakút, és a földhöz ñvatosan ütögetett szitábñl
kifolyñ homok ìgy a földön csillagformát ábrázolt. Ŕ A homokrñzsa a dìszìtőművészetnek a hazain kìvül
ez idő szerint bulgáriai, lengyelo.-i, hollandiai párhuzamai ismertek.
Homokrñzsa és vìzvirág motìvumok Hñdmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. nefelejcs, 2. lánc, 3.

szìvminta, 4. rñzsa, 5. vìzhullámok, 6. vìzhullámok, 7. karika, 8. gillant, 9. kombináciñ, 10. szőlőfürt, 11.
cementlapminta
Homokrñzsa és vìzvirág motìvumok Hñdmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. krizantém, 2. pávafarok, 3.

gillant, 4. rñzsa más motìvummal, 5. pogácsa, 6. homoklabda, 7. asztal
1293
H
Homokrñzsa és vìzvirág motìvumok Hñdmezővásárhelyről (Csongrád m.): 1. karika, 2. hullámvonal, 3.

csigavonal, 4. kocka, 5. vizesnyolcas, 6. hurok, 7. félkörìv, 8. csigavonal, 9. szög, 10. rács
Bihal Ella
Homokság: a → DunaŔTisza-közének homokos talajú vidékére alkalmazott történeti tájnév. Középkori

kultúráját a hñdoltsági pusztásodás tönkretette, futñhomokossá vált. A 18. sz.-tñl kezdve előbb
erdősìtéssel, később gyümölcs- és szőlőtelepìtéssel igyekeztek ismét termővé tenni. Ebben a munkában a
→ Kiskunság és a jász puszták parasztsága, valamint a 18Ŕ19. sz. egyéb telepesei nagy részt vállaltak.
Terméketlen futñhomokos részlete napjainkban már alig van.
Filep Antal
Homorñd mente: kistáj a Hargitábñl eredő Nagy- és Kis-Homorñd patakok völgyében, az egykori →
Udvarhelyszék déli részén Oklánd és Homorñdszentmárton vásáros központtal.
Kósa László
homp, hompolás: → komp
hñnapos: időszakos → mezei munkás, aki uradalomba vagy nagyobb parasztgazdaságba szegődött
legalább egy hñnap időtartamra, a vegyes mezőgazdasági munkákat pénzért, részért, esetleg még →
kommenciñért is végezhette. Nevezik még betyárnak, havi béresnek, havi legénynek, hónapszámosnak is. A
hñnapos átmeneti tìpus a napszámos, summás és cseléd között, voltaképpen a → summás 19. sz.-i elődje;
elnevezésük sokáig azonos is volt. A hñnaposokat a nyári idényben előbb a nagy uradalmak kezdték
alkalmazni, később a parasztgazdaságok is. Nem családostul, hanem egyedül szegődtek el (innen a legény,
valamint a ’nőtlen férfi’ jelentésű betyár elnevezés), tehát nem tömörültek bandákba, mint később a
summások. Ők is cselédpñtlñk voltak, s a szerződött időben mindenféle mezei munkát elvégeztek, amit
cselédekkel nem tudtak ellátni: gazdáknál pl. őszi szántást, trágyázást stb. (Olykor még ún. téli betyárokat
is szerződtettek a jñszágok mellé a munkaerőhiánnyal küzdő uradalmak, ezekből később ún. téli
summások lettek, akik tehát nem tértek haza a csapattal, hanem folyamatos munkát vállaltak.) Ŕ Irod.
Reichenbach Béla: A mezőgazdasági üzem berendezése és szervezése (IŔII., Bp., 1930); Parasztságunk a
Habsburg önkényuralom korszakában, 1849Ŕ1867 (szerk. Sándor Pál, Bp., 1951).
Katona Imre
hñnapos vásár: a → vásárok azon fajtája, amelyet a → hetivásárokhoz hasonlñan minden hñnapban
megtartanak. Pl. Pécsett jelenleg is minden hñnap első vasárnapja hñnapos vásár. A hñnapos vásár egy
napig tart. Ŕ Irod. Dankñ Imre: Adalékok a pécsi piacok és vásárok néprajzához (A Janus Pannonius
Múz. Évkve, 1964).
Fazekasok a gyulai hñnapos vásáron a század elején (Békés m.)
1294
H
Disznñárusok jellegzetes kocsijai a pécsi hñnapos vásáron a század elején
Dankó Imre
honfoglalás mondaköre: azoknak a laza szálakkal összefüggő mondáknak füzére, amelyek egyrészt a
honfoglalñ Árpád származására, ìgy honfoglalás mondaköre → Álmosra, → Emese álmára, az Árpádok
totemősére, a turulra vonatkoznak; másrészt a honfoglalás némely hadműveletéhez, ìgy a Szvatopluk és
Zalán ellen folytatott harcokhoz, ill. a fehér lñ (→ fehér lñ mondája) árán valñ birtokszerzés ősi
jogszokásához fűződnek. E mondacsoport egyes elemei a → hunŔmagyar mondakörrel, valamint a →
vándorlások mondakörével függenek össze. Középkori történetìrásunk olykor részletező előadásban,
máskor töredékes utalásokkal rögzìtette e mondákat, mondamotìvumokat, amelyeknek hátterét azonban
az i. sz. 890. évben, ill. azt követően lejátszñdott nagy jelentőségű történelmi események: a
fejedelemválasztás és vérszerződés, majd a Kárpát-medence megszállása, szolgáltatják. Így a honfoglalás
mondaköre történelmi és mitikus személyeket váltogatva mutat be hősei gyanánt, valñ eseményekre
vonatkozñ emlékekből és ősi hiedelmek és szokáselemek motìvumaibñl alakult epikus hagyománnyá. Ŕ
Irod. Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái (IŔII., Bp., 1905); Solymossy Sándor: Monda (A
magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ43); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről (Bp.,
1959).
Sándor István
honismereti mozgalom: öntevékeny társadalmi mozgalom, amelynek célja a közművelődést önismereti

tevékenységgel hatékonyabbá tenni, a hazafias nevelést elmélyìteni, a különféle tudományokat elsősorban
helyismereti anyag feltárásával, kutatñ-gyűjtő munkával segìteni. A szñrványosan korábban is folytatott
honismereti munkát a Hazafias Népfront és a Népművelési Intézet szorosan együttműködve 1960-tñl
karolta fel. Ezután fejlődött országossá a honismereti mozgalom. Gerincét elsősorban a helytörténeti
kutatások és az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtések tették. Később bővült, differenciálñdott és
komplexebbé vált, helyet kapott benne a munkásmozgalmi hagyományok gyűjtése, az üzem- és
termelőszövetkezeti történetìrás, falukrñnika-ìrás, a természet-, környezetvédelem stb. is. Különösen nagy
lendületet kapott a mozgalom a Tanácsköztársaság 50. és a felszabadulás 25. és 30. évfordulñja
alkalmábñl, amikor sok száz helytörténeti dolgozatot készìtettek munkatársai. A Hazafias Népfront 1968-
ban megtartott IV. kongresszusának állásfoglalása alapján alakult meg az országos elnökség mellett a
Honismereti Bizottság, mely a honismereti mozgalom elvi irányìtását vállalta magára. 1970-ben a városi
és falusi művelődési otthonokban, könyvtárakban és múzeumokban, társadalmi és tömegszervezetekben
mintegy 1400 honismereti szakkör és klub több tìzezer taggal működött. A honismereti mozgalom
folyñirata a Honismeret (szerk. Halász Péter, 1974Ŕ).
Kósa László
Honti János (Bp., 1910ŔKñpháza, 1945): néprajzkutatñ. Magyar mesekatalñgust készìtett egész fiatalon.
1930Ŕ32-ben a Néprajzi Múzeumban, 1935-től az OSZK-ban dolgozott. 1937Ŕ39-ben Párizsban
ösztöndìjasként kelta és izlandi témákat kutatott. Számos értékes magyar és idegen nyelvű tanulmánya
elemzi a népmesék, mondák magyar és eurñpai kérdéseit. 16 évnyi alkotñ tevékenysége a magyar és a
nemzetközi folklorisztika elismert értéke. Ŕ F. m. Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen
(Helsinki, 1928); Volksmärchen und Heldensage (Helsinki, 1931); A mese világa (Bp., 1937); Anonymus és a
hagyomány (Bp., 1942); Az ismeretlen népmese. Válogatott tanulmányok (Bp., 1962); A mese világa. Mese és
legenda. Az ismeretlen népmese (Bp., 1975). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: H. J. emlékezete (Irñk, népek,
századok, Bp., 1960); Trencsényi-Waldapfel Imre: Mesetudomány és vallástörténet (Bp., 1961); Dömötör
Tekla: H. J. (Bp., 1975).
1295
H
Honti János
Diószegi Vilmos
honvéddal: → negyvennyolcas dalok
Hoppál Mihály (Kassa, 1942Ŕ): néprajzkutatñ, az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának tudományos
munkatársa (1967Ŕ). Tanulmányait a debreceni KLTE-en végezte, s ugyanitt tett bölcsészdoktori vizsgát.
Munkássága során a folklorisztika elméletével, a népi hiedelemvilág kutatásával, ezen belül a népi
gyñgyászattal foglalkozik. Cikkei, tanulmányai jelennek meg a szakfolyñiratokban. Ŕ F. m. Egy falu
kommunikációs rendszere (Visonta, Bp., 1970); A tér, a közösség és a kommunikáció (Bp., 1977).
hora: szűkebb értelemben körtánc, tágabb értelemben tánc és táncalkalom (Erdélyben ’dal’) jelentésben
használatos román szñ (vö. gör. horos, bolgár horo, latin chorea). A nagy körben, kézfogással
összefogñdzva járt vegyes → lánctáncok gyűjtőneve. A román tánctipolñgia e legfontosabb osztályának
(hora maze) két nagy csoportja: az egyszerűbb lépő horák és a fejlettebb, virtuñzabb ún. dunai horák. A
gyimesi és moldvai csángñk, valamint a bukovinai székelyek körében kerekes, kezes és hora néven
alkalmazzák némely változatát. Ŕ Irod. Bucºan, A.: Clasificarea morfologica a dansurilor populare
româneºti (Revista de Etnografie ºi Folclor, Bucureºti, 1967); Balaci, E.: Horele mari-Analiza morfologica
(Revista de Etnografie i Folclor, Bucureºti, 1967).
Martin György
hordár: a hivatásos szállìtómunkás (hivatalos nevén közszolga) egyik tìpusa, aki a vasút vagy bizonyos
magánvállalkozñk alkalmazásában, legtöbbször önállñan vállalt kisebb teherhordást (csomag, iparcikk,
termény, tüzelő stb.) viszonylag nagyobb távolságra. Munkáját rendszerint kézbeli szállìtñeszközzel
(talicska, kézikocsi stb.) könnyìtette meg. Számozott piros sapkát viselt. Alkalmi kézbeli fuvarra várva
állomásokon és piactereken tartñzkodott, minden egyes fuvarra külön alkudott meg. (Vidéken esetenként
étellel, itallal is megkìnálták.) Az ún. borravalós szakmák közé tartozik; Kiss Lajos a könnyen élő szegény
emberek kategñriájába sorolja őket. (→ még: rakodñmunkás) Ŕ Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete
(Bp., 1939).
Katona Imre
hordñ: a bor tárolására, érlelésére és szállìtására szolgálñ zárt, hengeres, domború-dongás faedény. A
hegyvidéki hordñkészìtő központok (→ kádár) termékei a 16Ŕ19. sz.-ban soproni, pozsonyi, szerednyei,
alföldi, kassai, gönci fa vagy hordñ néven kerültek forgalomba. A többségükben 2Ŕ5 akñs tölgy- vagy
gesztenyefábñl készült karikafákat a 18. sz. közepéig faabronccsal (fűz-, nyìr- és mogyorñfavesszővel,
kötővesszővel) berkézték fel, látták el a borkötők, hordñkötők. A hordñ szájára tölgyfadugñ (szádló, akona,
pinka) került, a középső fenékdongáján fa-, réz- vagy pipás csapnak lyukat fúrtak. A nagyobb méretű, 15Ŕ
18 akñs hordñ készìtése összefügg a vasabroncs alkalmazásával és a már hosszabb ajtós hordók
terjedésével, amelyeken a hordñfeneket a városi bodnárok faragással is (életkép, monogram) dìszìtették.
A hegyi bor hordñval együtt került a kereskedelembe, egyesével (Tokaj-Hegyalja) vagy párosával (Eger),
ìgy a hordñ, különösen a 16Ŕ19. sz.-ban, mint borűrmérték (→ borűrmértékek) is szerepelt. A gönci 3
akñs, 190 iccés hordñ és a gönci félhordó (átalag, által, ámtalag, antalkó vagy antalhordó) a tokaji aszú
tárolására szolgált. A szerednyei 4, az egri 3, a dunántúli hordñk általában 3Ŕ5 akñsak voltak (→
akolñmester). E viszonylag kis hordñméretekre magyarázatot adnak a szállìtási nehézségek és a keskeny
lyukpincék, ahol két sorban → ászokon érlelték a borokat. Az ászokhordó a borok érlelésére szolgált, a
szállìtóhordó a kereskedelemben vett részt, e megoszlás a 19. sz.-ban vált általánossá. A hordñ kezelése
hozzá tartozott a pincemunkákhoz. Az új hordñt szőlőlevél (Alföld) vagy diñfalevél (Erdély) főzetével
forrázták ki. A kiürült hordñt mosólánccal és vìzzel forgatták át, néhol erőre hagyták, vagyis néhány liter
1296
H
bort tartottak benne, amellyel ősszel kimosták (Szekszárd vidéke). Ha a bor hordóìzű volt, a hordñt
kifenekelték, s a dongákat kétnyelű faragñkéssel megtisztìtották. A hordñt korcsolyán, kujcsorján
(Veszprém m.), 3Ŕ5 m hosszú összeerősìtett rúdpáron húzták fel, ill. engedték le a pincébe. A boroshordñ
szállìtására szolgált a hordószánkó, csúsztató (Nñgrád m.). Ŕ A hordñ és a bortárolñ edények összegző
történetével még adñs a szakirodalom, azonban feltételezhető, hogy a korai középkorban a bort főként
tömlőben (borjú-, kecske-, juh-, ökörbőrben) tárolták. Bizonyos támpontot nyújt a donga és az abroncs
szavak eredete, amelyeket legkésőbb a 10. sz. végéig vettek át a szlávoktñl a magyarok. A hordó és a
rocska (roncsika) megléte is visszakövetkeztethető a 13. sz.-ig. Valñszìnű, hogy ekkorra kialakult a hordñs
bortárolásra és az egyéb célokra (tej-, vìz-, sörtartñ) készìtett dongás faedények használata. További 14Ŕ
16. sz.-i adatok valñszìnűsìtik, hogy a bocs, bocska és bot nyelvi alakok dongás, hordñszerű edényt
jelentettek. A vörös borok esetében a 16. sz. végétől számolhatunk a kádon tárolással is (→ kád). A
hordñnak a borkultúrához kapcsolñdñ felhasználása: lajt, széles szájú egész hordñ, amely a zúzott szőlő
szekéren szállìtására szolgál (főként a német eredetű szőlőművesek gyakorlatában Ŕ Sopron, Mñr, Buda).
A félfenekű hordók széles körben ismertek: eceteshordó, törkölyöshordó, valamint a fennálló és a terhes,
amelyben a szőlőt a hegyről a feldolgozás helyére szállìtják (Tokaj-Hegyalja). (→ még: edény) Ŕ Ny.
Dunántúlon és Zemplén m.-ben a tetejetlen hordñt liszttárolásra is használták. Ŕ Irod. Hubschmid,
Johannes: Schläuche und Fässer (Bern, 1955); Hofer Tamás: Csűrök és istállñk a falun kìvül (Népr. Ért.,
1957); Bakos Jñzsef: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az
Egri Pedagñgiai Főisk. Évkve, 1959); Füzes Miklñs: Régészeti-növénytani megjegyzések Moñr Elemér: A
bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl.-ei, 10., 1971); K. Csilléry Klára: Magyar
bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves-iparművészeti Szimpñzium anyaga,
Veszprém, 1972).
Kecskés Péter
hordñbutella: → butella
hordñkulacs: → kulacs
hordñlajtorjás szekér: → félvágás szekér
hordñmérő, hordñmester: → akolñmester
hordñ szekér: → takarulñ szekér
horgászat: a halfogás egyik legősibb mñdja. Számos változata 3 fő csoportra oszlik: 1. kézben tartott (→
nyeles horog és → kuttyogatñ) Ŕ 2. → parti horog Ŕ 3. → véghorog. Mindegyik nélkülözhetetlen része a
horog, mely főleg fémből készül, hajlása és arányai szerint több rendszert alkot. Az előre állñ hegyű az
előrepedző, hajtott az oldaltpedző horog. Az őskorbñl és természeti népektől ismerünk kőből, csontbñl és
fábñl készült horgokat is. A cigányhorog a csalinál hasa alá kötött rñzsatövis. Az 1900-as évek elejéig a
magyar halászok falusi kovácsokkal készìttették a horgokat. Kedveltek voltak az apatini készìtmények.
Ragadozñkra két- vagy háromágú horgot is használtak. A véghorog egyik változata a vizahorog, mely
arasznyi, tűhegyes horogbñl áll, véghorog mñdjára szerelve, de csalétek helyett a horogra úszñt kötnek,
amely a horgot lebegteti, s a viza farkával akad fel. Kicsinyìtett változata a → kecsegehorog. A
horgászatot a kishalászok űzik, parti és véghorgokkal, legritkábban nyeles horoggal. Ez utñbbi a
sporthorgászat eszköze finom, rafinált gyári készìtésű felszereléssel. A sporthorgászat csak a
felszabadulás után vált tömegmozgalommá, de oly mértékben, hogy a természetes vìzi halászatnak
riválisává lett, s évtizedek ñta folyik a vita, hogy a sok ezer sporthorgász vagy az alig ezer halász érdekét
kell-e szem előtt tartani. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Rohan-
Csermák: Sturgeon books of Eurasia (New York, 1963); A horgászat kézikönyve (Bp., 1964); Solymos
Ede: Dunai halászat (Bp., 1965)
Vizahorog
1297
H
Solymos Ede
Horger Antal (Lugos, 1872ŔBp., 1946): nyelvész, az MTA l. tagja. Foglalkozott a magyar hangtörténettel,
szñfejtésekkel és a székely nyelvjárás vizsgálatával. Brassñi tanársága idején jelentős néprajzi gyűjtést
végzett a hétfalusi csángñk körében. Ŕ Néprajzi érdekű m. Hétfalusi csángó népmesék (Bp., 1908). Ŕ Irod.
Sági István: H. A. (Magy. Nyelv, 1947).
Horger Antal egyik munkájának cìmlapja
Diószegi Vilmos
horgolás: a → csipke készìtésének egyik késői változata. Horgos végű tűvel az ujjakra csavart fonálbñl
horgolnak, lazábbra vagy tömöttebbre. Noha sok magyar vidék készìtett horgolt csipkét, önállñt,
sajátosan erőteljeset csak a mezőkövesdi matyñk tudtak kialakìtani. Munkáik szìne: fehér-sárga-piros;
zsebkendők és férfiingujjak szélére horgolták őket. Olyan tömöttek és zsúfoltak, hogy a legények
verekedéskor hosszú és bő ingujjukat egy csavarintással a kézfejen túl egybefogták és ütöttek vele bot
helyett. Emlìtésre érdemes a sárköziek zsebkendője, mely egészében horgolt. Máshonnan, pl.
Kalotaszegről lepedőbe valñ betéteket ismerünk csak, amelyekre átvitték a → rececsipke mintákat. Az
újabb divatú párnák végeibe szinte országosan horgoltak fehér csipke betéteket; talán legjellegzetesebbek
a sñváradiak. Sñváradon is és a Mezőség egyes községeiben „garnitúrákat” készìtettek, vagyis egyező
mintájú horgolással látták el a párnát, kendővéget, sőt a Mezőségen még azon is igyekeztek, hogy a
horgolt minta összhangban legyen a kendő szőttes mintájával, amelyre került. A csecsemőfőkötők,
esetenként a kis réklik is nagy hányadukban horgoltak; ezeknek származása nem tisztázott, egyes falusi
vélemények szerint cigányok készìtették volna. A horgolás újkeletű a magyar népművészetben, sok
esetben a rececsipke helyébe került; helyi eredete minden esetben visszavezethető egy-egy papné vagy
tanìtñnő kezdeményezésére. A múlt század 80-as, 90-es éveitől kezdve találkozunk vele. Ŕ Irod. Herkely
Károly: A mezőkövesdi „matyñ horgolás” (Népr. Ért., 1938).
Fél Edit
horgony: → anyamacska
horgosbot: → juhászkampñ
hornyolñ: → vésett dìszìtés
horog: → horgászat, → vìzhordñ rúd
horogtábla: → véghorog
horolás: → kapa
horoszkñp <gör. ’ñra’+’látñ’ szñbñl>: már az ñkori népek körében ismert volt az a hiedelem, hogy a
csillagok az emberi sors irányìtñi. Ennek a hiedelemnek a gyökere egy igen régi vallási elképzelés, amely
az égitesteket az istenekkel azonosìtotta és azokat imádta. Az istenek, ill. a csillagok nemcsak
befolyásolják az emberek sorsát, bizonyos jelekkel előre el is árulják. A horoszkñpot éppen azért
állìtották össze, hogy segìtségével megjñsolják az egyéni életsors alakulását. A középkorban külön
„tudomány”, az asztrológia foglalkozott a horoszkñpok készìtésével. A csillagjñs (az asztrolñgus)
meghatározott szabályok szerint felállìtotta a horoszkñpot, amely megmutatta a csillagok állását a
születés pillanatában, s ebből következtetéseket vontak le az egyén jellemére vonatkozñan és megjñsolták
a jövőjét. Ŕ Sajátosan magyar népi csillagjóslásrñl nincsenek adataink, de a kalendáriumokban és →
1298
H
csìziñkban rendszeresen jelentek meg ilyen szövegek. Réginek tartja a kutatás azt a szñlásunkat, hogy
„szerencsés (rossz) csillagzat alatt született”. Ez éppen abban az országosan ismert → hiedelemben leli
magyarázatát, amely szerint minden lélekhez (emberhez) egy csillag tartozik. Ezért tartották a
hullñcsillagrñl, hogy az egy ember halálát jelzi (Petőfi: János vitéz). Ŕ Irod. Rapaics Raymund: Mi van a
csillagokban? (Természettudományi Közl., 1934); O. Nagy Gábor: Mi fán terem? (Bp., 1965); P. Madar
Ilona: Sárrétudvari hiedelmek (Néprajzi Közl., 1967).
Hoppál Mihály
Hortobágy: 1. Hortobágy melléke: a Hortobágy folyñ két partján fekvő sìkság neve. Eredetileg vìzjárta,
zsombékos terület volt, a múlt századi folyamszabályozások ñta fátlan puszta. A középkorban viszonylag
sűrűn települt, falvak sora épült rajta (Ohat, Zám, Máta stb.). A falvak a 16. sz. végén a török
háborúkban pusztultak el. Határukat Debrecen városa vette zálogba az elmenekült földesuraktñl. Előbb
bérbe adta, majd a 18. sz. elejétől saját kezelésében külső legelőként használta. A hortobágyi legelőkből
kisebb részt birtokolt több környékbeli település: Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Nádudvar,
Püspökladány, Karcag és Kunmadaras is. A hortobágyi pásztorkodás a 18Ŕ19. sz. fordulñján élte
virágkorát. Az 1850-es évektől fokozatosan csökkent, szántñföldi művelés alá került a puszta területe. Ŕ
Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Zoltai Lajos: Települések. Egyházas és
egyháztalan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XIŔXV. századokban
(Debrecen, 1925); Tanulmányok a Hortobágy néprajzához (szerk. Gunda Béla, Műveltség és Hagyomány,
XVŔXVI., 1974). Ŕ 2. Hegység és folyñ neve D-Erdélyben a Nagyküküllő és az Olt közén.
Kósa László
hortobágyi pásztorkodás: A Hortobágy – Mo. legnagyobb, kontinentális éghajlatú, szikes, füves pusztája Ŕ
a Tisza szabályozása és ármentesìtése előtt dús vegetáciñjú, nedves legelő volt. A puszta kialakulása már a
15. sz.-ban megindult, és a hñdoltság alatt fejeződött be. A hortobágyi pásztorkodásnak két, időben
egymást követő hasznosìtási mñdját figyelhettük meg: előbb a pusztákat tőzséreknek, kereskedőknek
adták bérbe, akik nagyszámú gulyáikat legeltették. Itt voltak a → gulyák → nyaralñi és → telelői (→
még: kert), tehát nyári és téli szállásai is. A nyári legelőn épìtmény nem volt, a telelőn viszont egyszerű
épìtményeket és takarmányt is emlìtenek az egykorú források. Az extenzìven tenyésztett (→ külterjes
állattenyésztés) szarvasmarhákat hatalmas csordákban hajtották D- és Ny-Eurñpa vásáraira (→ hajdúk).
A 17. sz. folyamán a puszta egyes területeit a környező települések, jñrészt a hajdúvárosok vásárolták
meg vagy vették bérbe, s a 18. sz. végéig kizárñlag állattartással hasznosìtották. A 18. sz. közepéig a →
pásztorkodást nem szabályozták. A 18Ŕ19. sz.-ban alakult ki a hortobágyi pásztorkodás ismert rendszere.
Megszabták a legeltetés rendjét, meghatározták a legeltetési jogot (→ legelőjog), és kialakìtották a
legelőszervezetet. A puszta a környező települések külső legelői (→ legelő) szerepét töltötte be, a gulya, →
konda, → ménes és a nem fejő → juhnyájak, tehát az ún. heverő, a nem igázott, nem fejt, a szaporìtást
szolgálñ állatok legelője a tavaszi → kiveréstől az őszi → beszorulásig. Természetes fűtermésen éltek,
védelmüket → természetes enyhelyek, ill. → akol, → karám, → szárnyék stb. szolgálták. A legelőt →
járásokra osztották, 1774-ben pl. a Debrecen tulajdonát képező pusztán 11 gulya-, 2 ökör- és 2
ménesjárás, valamint 18 nyájjárás (juh) volt. A járások központi, partosabb részén volt az állás, az
állatok és a pásztorok éjszakázñhelye. Itatñhelyül jobbára a természetes vizek (Hortobágy, Árkus, Kösély,
erek és tavak) szolgáltak, a kutak épìtése a 18. sz. végén lendült fel. A pásztorokat a tanács, majd a
legeltetési társulatok fogadták fel. Egy-egy közigazgatási egység pusztai legelőterületén is csak a birtok
után meghatározott számú állatot hajthattak ki, az ezen felüliekért külön bért, ún. fűbért kellett fizetni. A
Hortobágy területén béreltek legelőt távolabbi területek állatállománya részére is, rendszeresen jártak ide
pl. a nyìrségi juhászok (→ magatarti juhászat, → vándorpásztorkodás). Ŕ Irod. Ecsedi István: A
Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja
(Népr. Ért., 1943); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn.,
1958); Szabadfalvi Jñzsef: Az extenzìv állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII.,
1970).
1299
H
A Hortobágy a kilenclikú hìddal
Gulya a Hortobágy partján
Csikñsok a téli Hortobágyon
Hortobágyi csikñs
1300
H
Juhászok (Hortobágy, 1910 körül)
Szabadfalvi József
hortobágyi pásztorviselet: a magyar paraszti férfiviseletek a Tiszántúl északi felének pusztai legelőin, a
pásztorok körében a II. világháborúig élt változata. Legteljesebb és legváltozatosabb formáit a debreceni
Hortobágy melléki pásztorok őrizték meg legtovább. Kisebb (főleg kalapformákban mutatkozñ) helyi
eltérésekkel azonban a hajdúsági, nagykunsági és a bihari sárréti pásztorok is ugyanebben a viseletben
jártak. Az utñbbi évszázadban a pásztorok viseletüket a földműves parasztétñl magasabbra becsült
foglalkozásuk külső jelének is tartották. Ŕ A hortobágyi pásztorviselet lényegében a 18. sz.-ban az
Alföldön még általános férfiviseletnek a 19. sz. közepe táján mñdosult maradványa. A leìrások és
ábrázolások szerint a hortobágyi pásztorok a 18. sz.-ban hosszú, leeresztett hajat, nemezből készült,
felhajtott szélű, csákñsan vágott, magas tetejű → süveget, rövid, köldökig érő, bő ujjú kendervászon →
inget, derekukon tüszőt és alsñ testükön bokáig érő, szűk szárú kendervászon → gatyát, a lábukon tört
bőrből készült lábszárvédőt, habdát (→ lábbőr) és ugyanolyan bőrből fűzött, kerek orrú → bocskort
viseltek. Felső ruhájuk nyáron farkas- vagy juhbőrből készült → kacagány, más néven hátibőr volt; télen
juhbőrből varrott, szőrével kifelé fordìtott bunda. – A 19. sz. közepe után a hortobágyi pásztorviselet a
pásztorok rangsora szerint differenciálñdott, és a gyári vászon elterjedése következtében anyaga is
megváltozott. A zsìros inget és gatyát felváltotta a kékfestő vászonbñl készült, csìpőig érő, kék
üveggombokkal magasra gombolt nyakú ing és a fél lábszárig érő, 4Ŕ5 szélből készült bő, korcos gatya, a
süveget pedig a másfél-két tenyérnyi széles karimájú, félgömb tetejű fekete nemez → kalap; télen a
fejfedő fekete magyar bárány bőréből varrott, belül fehér bárányprémmel bélelt, göndör szőrű,
benyomott tetejű sapka lett. A gulyások és csikñsok kalapja fekete lñszőrből font, ujjnyi szélességű, dìszes
rézcsattal ellátott szalaggal volt dìszìtve, a szalag mellé balrñl daru- vagy túzok-tollat tűztek. A kalapot
szeles időben csatos állszìjjal kötötték le. Esős időben nyári felsőruhájuk a galléros, bevarrott vagy
bekötött ujjú pásztorszűr volt, amelyet vállra vetve hordtak. A csikñsok és gulyások szűre szìnes
selyemfonallal dúsan ki volt hìmezve, a juhászokét és a kondásokét posztñ rátét dìszìtette. A téli felsőruha
általában hét magyar juhbőrből varrott, dìszìtés nélküli, ujjatlan felkötős bunda; szőrével kifordìtva a
vállukon hordták. Lábbelijük nyáron általában bocskor, télen oldalt varrott, zsìros bőrből készült csizma.
A gulyások és csikñsok a szűr és bunda alatt télen csìpőig érő 1Ŕ3 soros ezüst vagy cifra ñngombokkal
dìszìtett, végig gombolt, magas, állñnyakú ujjast vagy bélelt mellényt, lajbit és a csizmaszárhoz térd alatt
lekötött vastag vászongatyát hordtak; a juhászok és a kondások prémes juhbőrből készült, két részből
állñ, a hátat és mellet takarñ, kétoldalt szìjjal megkötött mellest vagy bekötőt, vagy ujjatlan, elöl középen
gombolñdñ bekecset és derékban vágott, ujjas → ködmönt viseltek. A kondások télen a gatya fölé
1301
H
csizmába húzhatñ szűk posztñnadrágot, a juhászok pedig puhára tört, prémes szőrével befelé fordìtott
juhbőrből vagy vastag posztñbñl varrott, mindkét oldalán sűrű lapos rézgombokkal végiggombolñdñ, a
gombolás mentén piros posztñ- vagy irhacsìkkal szegett nadrágot, rajthúzlit vettek fel. A hortobágyi
pásztorviselet kiegészìtő része volt a kondásoknál az enyhén meggörbìtett, mellmagasságig érő kondásbot,
a juhászoknál a szemmagasságnyi, dìszes csörgővel ellátott rézkampós, a gulyásoknál a bunkñs árvatölgyfa
bot, csikñsoknál a cifrán kivert nyelű, nyakban vagy a bal vállon átvetett, szìjbñl font karikás ostor. A
bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték a szarubñl faragott → sñtartñt, az acél, kova
és taplñ őrzésére szolgálñ tükrös erszényt, a szironyos bőrrel kivarrt leveles pénzes bukszát és a kostökből
tört, dìszesen hìmzett → dohányzacskñt. Ŕ Irod. Ecsedi István: Hortobágy-puszta és élete (Debrecen,
1914); Balogh István: Herdsman-clothing of Hortobágy (Acta Ethn., 1950).
Juhász 1740-ből. A DebrecenŔBalmazújváros (Hajdú-Bihar m.) határper térképéről. Debrecen, Városi

Levéltár
Balogh István
Horváth István (Magyarñzd, 1909ŔKolozsvár, 1977): romániai magyar ìrñ. Novelláiban és regényeiben
etnográfiai hitelességgel ábrázolta a Kis-Küküllő menti magyar parasztság életét. Számos cikket és
tanulmányt ìrt a romániai magyar lapokba és irodalmi folyñiratokba szülőföldje kevéssé ismert magyar
folklñrjárñl. Legjelentősebb néprajzi műve szülőfaluja népköltészetének gazdag gyűjteménye: Magyarózdi
toronyalja (Kolozsvár, 1971).
Horváth János (Margitta 1878ŔBp., 1961): irodalomtörténész, az MTA tagja, Kossuth-dìjas (1948). A bp.-
i egy.-en mint az Eötvös Kollégium tagja bölcsészdoktori és tanári oklevelet szerzett. A magyar irodalom
minden korszakára kiterjedtek kutatásai, elsősorban irodalmunk kialakulásának kérdéseit oldotta meg
eredményesen. A magyar versritmika egyik legkiválñbb szakértője volt, a magyar történeti verstan
megalkotñja. Verstani munkáiban először értékesìtette a zenei szerkezet elveit. Kutatásai a modern
folklorisztika számára is jelentősek. Az irodalmi népiesség történetének föltárása során rendszeresen
foglalkozott a hazai néprajzi érdeklődés kibontakozásával. Ŕ Néprajzi-érdekű f . m. Magyar ritmus,
jövevényvers-idom (Bp., 1922); A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927); A középkori
magyar vers ritmusa (Berlin, 1928); A magyar irodalmi műveltség kezdete (Bp., 1931); A magyar vers (Bp.,
1948); Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951). Ŕ Irod. Nagy Jñzsef Béla, Kovalovszky Miklñs, Bñka Lászlñ:
H. J.-rñl (szerk. Pais Dezső, Bp., 1958); Trencsényi Waldapfel Imre: H. J. 1878Ŕ1961 (Bp., 1961).
Tátrai Zsuzsanna
Horváth Terézia (Bp., 1941Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. A bp.-i ELTE-n középiskolai tanári és
etnográfusi (1965), majd doktori oklevelet (1968) szerzett. A Néprajzi Múz. textilgyűjteményének
munkatársa (1965Ŕ). Szűkebb kutatási területe a népviselet. Tanulmányai mo.-i szakfolyñiratokban és
múz.-i évkönyvekben jelennek meg. Ŕ F. m. Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972. 1Ŕ4. sz.)
horvátok: délszláv nép, a magyarság DNy-i szomszédja. A horvátok az 5Ŕ6. sz. fordulñján más déli szláv
törzsekkel együtt vándoroltak mai hazájukba. A horvát fejedelemség a 10. sz.-ban királysággá szilárdult,
majd 1102-től 1918-ig a magyar királysággal személyi (perszonál) uniñban volt. Ma Horváto. Jugoszlávia
egyik szövetséges köztársasága. 1910-ben Mo.-on (Horvát-Szlavñno.-gal együtt) 1 833 162, Horvát-
Szlavñnia nélkül 194 808 horvát anyanyelvű lakos élt. A mai Mo.-on 1960-ban 25 262-en vallották
magukat horvát anyanyelvűnek. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének becslése
szerint 80Ŕ85 000-en vannak. A mai Mo.-on élő, déli szláv nyelveket beszélő lakosságot a jñl elkülönülő →
szerbek és → szlovének kivételével általában horvát etnikumúnak tartják, jñllehet néhány etnikai
csoportjuk eredete még nem pontosan tisztázott. Nagyobb csoportjaik: 1. A → bunyevácok. Feltehetően a
17. sz.-ban költöztek el régi hazájukbñl, Dalmáciábñl és Hercegovinábñl. Baja környékén, É-Bácskában
élnek. Ŕ 2. A → sokácok. Valñszìnűleg korábbi hazájuk Bosznia és Hercegovina, ahonnan a 16Ŕ17. sz.-ban
1302
H
jöttek el. Baranya megye mohácsi, pécsi, siklñsi és Bács-Kiskun megye bajai járásában laknak. Ŕ 3. A rác-
horvátok. Bátya, Dusnok, Érd, Ercsi és Tököl helységekben laknak. Ŕ 4. A gradistyei vagy Ny-mo.-i
horvátok. A szerb-horvát nyelv „èakavstiná”-nak nevezett nyelvjárását beszélik. A horvát tengermellékről
származnak. Falvaik a 16Ŕ17. sz.-ban földesúri jobbágytelepìtéssel keletkeztek Ny-Mo.-on, D-Morvao.-
ban és Alsñ-Ausztriában. Többségük ma Ausztria Burgenland tartományában él. A mo.-iak a soproni, a
mosonmagyarñvári és a szombathelyi járás 15 községében laknak. Ŕ 5. A → bosnyákok. A pécsi járás
kilenc községében találhatñk. Ŕ 6. Muraközi horvátok. A szerb-horvát nyelv „kaj”-nyelvjárását beszélik.
Mo.-on Zala megye nagykanizsai és letenyei, Somogy megye csurgñi járásának 7Ŕ8 határ menti
községében élnek, ahová a szomszédos Muraközből vándoroltak be. Ŕ 7. Dráva menti horvátok. Somogy
megye barcsi és Baranya megye siklñsi járásának 10Ŕ12 községében laknak. Ŕ Irod. Urosevics Danilñ: A
magyarországi délszlávok története (Bp., 1969); Sarosácz György: Magyarország délszláv nemzetiségei
(Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, VII., 1973).
Kósa László
horvátországi magyarok: → Szlavñnia
Hñr-völgyi fafaragás: néven vált ismertté a szakirodalomban Cserépfalu (Borsod-Abauj-Zemplén m.)

fafaragñ háziipara, mely a környező községeket látta el egyes kisebb mezőgazdasági és házi eszközökkel,
ill. bútorral, részben házalñkereskedelem, részben az egri és mezőkövesdi vásár révén. Megbìzhatñ,
gondosan megmunkált és tartñs termékeik keresetté és hìressé tették a Hñr-völgyi fafaragást (pl. a
jávorfábñl készült cserepi kaszanyelet). Néhány mester, elsősorban a Madarász család dìszes tárgyak
előállìtására specializálñdott (innen a különösen szép fatárgy helyi megjelölése: madarászos). A Hñr-völgyi
fafaragás által készìtett legjelesebb faragott tárgyak: a → szerelmi ajándéknak alkalmas, választñvìzzel
szìnezett → guzsaly, csörgős → orsñ, cifra → mosñsulyok, → mángorlñ, → csigacsinálñ, továbbá a →
vetett ágy elé valñ, faragott támlájú → szék, áttört feliratos tányértartñ (→ polc, → téka, → áttört bútor,
→ felirat) ökörfejes végződésű → járom, legénynek valñ, kìgyñ- és madárfejes koccsal ellátott kaszanyél. A
Hñr-völgyi fafaragás emlékei a 19. sz. első felétől ismertek, az 1930-as évektől a Hñr-völgyi fafaragás
kihalásnak indult. Ŕ Irod. Lajos Árpád: Dìszes faragás a Hñr völgyén (A Herman Ottñ Múz. Évkve, 1963);
K. Csilléry Klára: A bútor- és világìtñeszköz-gyűjtemény gyarapodása (Népr. Ért., 1970).
K. Csilléry Klára
hospes (lat. ’vendég’): a középkori Mo. területén megtelepedő, magyar etnikumú, nagyobbrészt azonban
idegenből származñ lakosok korabeli megnevezése. A királyok, az egyházi és magánföldesurak
megtelepedésüket elősegìtendő, kiváltságjogok adományozásával látták el közösségeiket. A hospeseknek
szerepe volt az egykorú városok megerősödésében, a hazai polgárság megizmosodásában. Jelenlétük a
magyar népi műveltség távolabbi eurñpai kapcsolatai szempontjábñl is jelentős.
Filep Antal
hñstát: (középfelnémet Hochstadt ’felső város’ (lat. suburbia); a késő középkor végén a városok kerìtésén
és a sáncokon kìvül keletkezett külváros vagy előváros. Lakñi, mivel a város tulajdonában levő telkeknek
nem voltak tulajdonosai, mint zsellérek polgárjoggal nem rendelkeztek. Emléke a város- és falurészek
elnevezésében ma is él. Névváltozatai: hustác, hóstya.
Balogh István
hñstátiak: Kolozsvár K, ÉK és Ny felé eső külvárosainak mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozñ

magyar lakosai. Nevüket a külvárosok „hóstát” neve után kapták. A hñstátok kìvül estek Kolozsvár
középkori városfalain. A várárok közelében tartozéktelepüléseket vagy önállñ falvakat alkottak (pl.
Szentpéter). Lakosságuk kezdettől szőlő- és földműveléssel, marhatenyésztéssel és fuvarozással
foglalkozott. A hñstátiak ősei a 16Ŕ17 sz.-ban gyakran dúlñ háborúk elől menekültek Kolozsvár
védelmébe, másrészt vonzotta őket a város, ahol terményeiket eladhatták, és munkájukra is szükség volt.
A hñstátiak Erdély különböző tájairñl verődtek össze. Sokan költöztek a hñstátokba székelyek,
kalotaszegi, szilágysági, Szamos menti és mezőségi magyarok, sőt a hagyomány szerint a 17. sz. elején →
hajdúkat is telepìtettek közéjük. A 18Ŕ19. sz. folyamán állandñan gyarapodtak ifjabb bevándorlñkkal, és
sajátos, a városi piachoz alkalmazkodñ paraszti kultúrát alakìtottak ki. Városrészenként szerveződött
közösségi életük, és szokásaikat, népi öltözetüket a nagy városban is az 1950-es évekig (az idősebbek
napjainkig) viszonylag elkülönülten megtartották. Hasonlñ eredetű Dés és Torda magyar paraszti
1303
H
lakossága. Ŕ Irod. Jakab Elek: Kolozsvár története (Bp., 1888); K. Kovács Lászlñ: A kolozsvári hñstátiak
temetkezése (Kolozsvár, 1944); Kñs Károly: Népélet és néphagyomány (Kolozsvár, 1972).
Hñstáti sìrkő: kalandos jelvény a kolozsvári házsongárdi kalandos temető egy sìrkövén (v. Kolozs m.)
Hñstáti sìrkő a házsongárdi kalandos temetőben
Hñstáti zöldségeskofák a kolozsvári piacon (v. Kolozs m.)
Kósa László
hosszmértékek: → bakarasz, → hüvelyk, → láb, → marok, → mérföld, → öl, → rőf, → sing, → sukk, →
vonal
hosszú furulya: a → furulyának egy jellegzetes D-dunántúli (Tolna, Baranya, Somogy, Zala vm.)
változata. Hossza a közönséges hatlyukú furulyáénak két-háromszorosa: 90Ŕ100 cm. Öt hangképző
nyìlása van 2 + 3-as csoportosìtásban, vagyis alulrñl a 2. és a 3. lyuk között nagyobb a távolság, mint a
többi között. Herman Ottñ leìrása szerint a hosszú furulya hossza két és fél → sukk és négy ujj.
Beosztása: alulrñl fél sukkra van a legalsñ hangképző nyìlás, egy sukkra a legfelső; az 1. és 2. hangképző
nyìlás között két ujj, a 3. és 4., 4. és 5. között egy-egy hüvelykvastagság a köz. Ami a lyukakra eső fél
sukkbñl ezután megmarad, annyi a 2. és 3. lyuk közötti távolság. Félholdhoz hasonlñ szélhasìtñ nyìlása
(„hñdja”) a furulya felső végétől egy mutatñujj vastagságnyira van. A hosszú furulya testét, hosszúsága
miatt, néha három darabbñl, csapszerkezettel állìtják össze. Csövének átmérője és sìpszerkezetének
méretei megegyeznek a nagyobb közönséges furulyáéval. Ŕ A hosszú furulyák alaphangja a (kis) e-g
között van. Alaphangsora, ha f-et vesszük alapnak, a következő: f g a b h c’. Fokozatos erősségű átfúvással
a felhangok rendje szerint előbb az alaphangsor oktávja, majd az oktáv felső kvintje és felső oktávja
szñlal meg. Ŕ Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
1304
H
Hosszú furulya (Somogy m.)
Sárosi Bálint
hosszúfuvar (lat. longa vectura): a jobbágyok földesúrnak járñ fuvarozási, szállìtási kötelezettsége. A
hosszúfuvar teljesìtésének normáit országos érvénnyel egységesen az → úrbérrendezés (1767Ŕ1774)
szabályozta. Ennek alapján évente egyszer Ŕ nem a nagy mezei munkák idején Ŕ minden négy egésztelkes
jobbágy köteles volt egy négyökrös szekeret kiállìtani. A hosszúfuvar időtartamát két napban maximálta
az urbárium, amit azonban a földesurak rendszerint igyekeztek túllépni. Ez állandñ összeütközés
forrásává vált, ugyanis a hosszúfuvar nem számìtott bele a robotba. A hosszúfuvart általában a termésnek
az uradalmi központba szállìtására, épìtkezésnél, áruinak piacra szállìtásánál vette igénybe a földesúr. A
korabeli rossz útviszonyok miatt a hosszúfuvar a jobbágyság egyik legterhesebb szolgáltatása volt, s ezért
ahol csak lehetett, igyekeztek pénzen megváltani. (→ még: előfogat) Ŕ Irod. Szabñ István: Tanulmányok a
magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a 16Ŕ17. századi
Erdélyben (Bp., 1962).
Török Katalin
hosszú haj, gombos haj: nyìratlan férfi → hajviselet. A hosszú hajat körben leengedve, az előhajat
választék nélkül hátrafésülve, de leggyakrabban a női hajhoz hasonlñan választva, sodorva, fonva,
feltűzve viselték. Néhol a homlok feletti tincset, az üstököt több ágú fonatban hátravetették (Mezőkövesd,
Felföld), gyakrabban az elválasztott előhajat megsodorva vagy fonva a fül mellett vagy a homlok felett
csimbókot, gombot csináltak, de csüngve hagyott sodrékba és fonatba, ill. kákóba, varkocsba fogva is
viselték. A hasonlñan összefogott hátsñ hajat, fűzővel, görbefésűvel is összefoghatták, vagy hátul zacskóba
(Debrecen) kötözték. Leggyakrabban, különösen munka közben, egyszerűen a süveg vagy kalap alá
gyűrték. Ŕ A hosszú hajat a parasztság valñszìnűleg a kereszténység felvétele ñta, más hajviseletekkel
felváltva, ill. párhuzamosan a 19. sz. elejéig hordta. A hosszú haj fonatokba csavart viselési mñdjának
előzményei a 15Ŕ17. sz.-i nemesi viseletben is megtalálhatñk. Divatját az 1848-as szabadságharcban részt
vevő katonák és nemzetőrök elhagyták, a 19. sz. végéig csak a korábbi hagyományokhoz hű öregek és
pásztorok viselték. Ŕ Irod. Garay Ákos: Régi magyar férfihajviselet (Népr. Ért., 1911).
Öreg matyñ gazda feje búbján feltűzött hosszú hajjal
Hosszú hajú férfi csimbñkos hajviselettel (Békés, Békés m., 1911)
1305
H
Férfi hosszú hajviselettel (Magyarvalkñ, v. Kolozs m., 1895)
Sodrott hajú idős férfi (Lábod, Somogy m., 1910)
Idős férfi görbe fésűvel megtűzött hosszú hajjal (Hajdúböszörmény, Hajdú-Bihar m., 1911)
Flórián Mária
Hosszúhetény vidéki szőttesek: → baranyai szőttesek
hosszú iga: → járom
hosszú ing: → gyermeköltözet, → ing
hosszúkece: → kece
hosszú kendő: kétméteres vagy ennél is hosszabb, jobbára szőttes kendő, két végén vörössel vagy feketével
gazdagon mintázva. Változatainak vidékenként eltérő szerepe lehetett. Kalotaszegen a hosszú kendő
elsősorban arra szolgál, hogy a → ravatal felső végén, a párna alatt elhelyezve kétfelől lecsüngve fedje és
dìszìtse azokat a részeket, amelyeket a → halottas lepedők méretarányaik miatt már nem érnek be.
Hasonlñ kendők (az erdélyi Mezőségen szögre valñ kendő) a parádés szoba berendezéséhez tartoznak,
közülük egyet-egyet előre ki lehet szemelni arra, hogy a család meghalt tagjaira a koporsñban ráterìtsék,
és vele együtt eltemessék. Az Erdőháton az ágy végére szoktak egyet illeszteni, ott ahol már nem éri be az
ágyterìtő. Formájuk szerint ide tartoznak a násznagykendők, vőfélykendők, → korsñkendők és a →
mosdatñ kendők. Ŕ Irod. Fél Edit: A Néprajzi Múzeum 1961. évi tárgygyűjtése (Népr. Ért., 1962).
1306
H
Újmenyecske dulandléban (Magyargyerőmonostor, v. Kolozs m.)
Újmenyecske öltöztetése hátravetőbe (Kákics, Baranya m.)
Idős asszony pacsában (Radamos, v. Zala m., 1904)
Fél Edit
hosszú méta: → méta
hosszúszék: → pad
hosszú szekér: → takarulñ szekér
hosszúudvar: elsősorban települési forma, de munkaszervezeti egység is. Egy telken, többnyire természeti
tényezőktől is meghatározott, területileg tovább ki nem terjeszthető beltelken, egymás végébe több család
épìti fel házát, s a hozzá csatlakozñ vagy vele szemben állñ melléképületeit. Az egy udvarban lakñk a
munkavégzésben segìtik egymást, közösen használnak szerszámokat stb. Ŕ A hosszúudvarnak két, eddig
eltérő tìpusát határozta meg a magyar néprajzi szakirodalom: 1. palóc hosszúudvar, ahol rokonok élnek
együtt vagy nagycsaládi kötelékben, közösen vagy külön gazdálkodva, de egymást segìtve; Ŕ 2. bodrogközi
hosszúudvar, ahol nem vérrokonok, ill. nem feltétlenül vérrokonok élnek egy hosszúudvaron, minden
esetben önállñan gazdálkodnak, csak egymást segìtik a munkában. A hosszúudvar azonban jñval nagyobb
területen megtalálhatñ, pl. számos Veszprém megyei faluban. (→ még: társasmunkák) Ŕ Irod. Nagy
Benjámin: A társadalmi szervezet befolyása egy palñc falu épìtkezésére (Műveltség és Hagyomány, IŔII.,
1960); Szabñ Lászlñ: Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a XIXŔXX. században
(Szolnok, 1968).
Szabó László
hñtalp: kb. 30Ŕ35 cm átmérőjű vesszőabroncs, amelyet gúzzsal, keskeny bőrszalaggal, zsineggel, drñttal
ritkábban-sűrűbben átfonnak, lábra erősìtik. Esetleg abroncsba kifeszìtett bőrdarabot kötnek bele, vagy
keskeny léceket illesztenek. A magyarság leginkább Erdélyben használja. A Bodrogközben a
1307
H
nádvágñknak fűzfavesszőből font hñtalpuk van. A székely pásztorok, vadászok, erdei munkások s más
havasjárñk tél idején a hñtalpat bakancsuk, bocskoruk alá kötik, hogy a mély lágy hñba bele ne
süllyedjenek. Az udvarhelyi székelyeknél a hñtalp neve kereplye, köröpje (vö. szerb-horvát krplje), amely
azonban szñ- és tárgyföldrajzi nehézségek miatt szerb-horvát eredetű szñ nem lehet. Használják a
hñtalpat a Kárpátokban a lengyelek, morvák, szlovákok, ukránok és románok is. Előfordul a
Kaukázusban, a balkáni szlávoknál, az Alpokban, a Pireneusokban. A balkáni formákkal földrajzi és
történeti kapcsolatban vannak a Kárpátok területén használatos hñtalpak. Ismeretes a hñtalp a norvégok,
svédek, finnek, korjákok, csukcsok, ainuk, a különböző eszkimñ és indián törzsek körében. A hñtalp É-
Eurázsiai és D-eurñpai-kárpáti elterjedési övezetében valñszìnűleg igen ősi Ŕ a prehisztorikus időkben
egymással kapcsolatban állñ Ŕ vadászműveltség maradványa. A hñtalpnak D-i vagy DK-i Szibéria lehet az
ősi hazája. A hñtalp feltalálása tette lehetővé, hogy Szibériában a neolitikum embere tél idején a folyñk
mellékéről behatoljon a távolabbi erdős területekre, s könnyű szánját maga után vonva vadászattal
foglalkozzék. Szibéria középső területein a hñtalpat a sì szorìtotta ki. Hñtalp forma eszközt mocsaras
területen is használnak. A Nagy-Sárréten a pákászok, a csikászok gyékényből font talpallót kötöttek a
bocskoruk alá, s ezzel talpalták a süllyedős lápot. A hñtalphoz hasonlñ a vizes réteken dolgozñ finn, észt és
svéd szénagyűjtők tányér alakú vesszőfonadéka. A múlt század végén Biharban a Körösök árterületén az
ökrök lábaira kötöttek bőrbocskort, nehogy a nádtorzs szúrja az állatok körmét. A Szernye-mocsárban a
lovak patája alá papucsszerűen fatányért erősìtettek. Ilyen Ŕ a tőzegkitermelésnél használt Ŕ ’lñcipő’
ismeretes a lüneburgi Heiden. Skandináviában a mély hñban tányérforma fakorongot kötöttek Olaus
Magnus (1555) képes ábrázolása szerint a lovak patája alá. Xenophñn (i.e. kb. 400) pedig arrñl tudñsìt,
hogy az örményeknél tél idején valami zsákfélével kötötték körül a lovak patáját, amely ìgy annyira
megnagyobbodott, hogy a lñ nem süllyedt bele a hñba. Ŕ Irod. Gallacz János: Monográfia a Körös-
Berettyñ ármentesìtéséről (I., Nagyvárad, 1896); Bomann, W.: Bäuerliches Hauswesen und Tagewerk im
alten Niedersachsen (Weimar, 1929); Gunda Béla: Snöskorna hos Karpaternas folk (På Skidor, 1939);
Vuia, R.: Vânãtoarea ºi curae tãrãneºti din Tara Haþegului ºi Regiunea Pãdurenilor (Carpaþii, 11., 12. sz.
1943); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., é.n.).
Hñtalp (Bodrogköz)
Hñtalp
Hñtalp (Szatmár vidéke)
Hñtalp
1308
H
Hñtalp
Gunda Béla
hñverő: a Hortobágyon (Nagyiván környéke) a pásztorok kissé ìv alakú, lapickához hasonlñ, egyik végén
laposra faragott 40Ŕ70 cm-es eszköze, amellyel a bundárñl a havat verik le. A hñverőt használat után a
kunyhñ nádkorcába dugják, a rajta levő gúzskarika révén szegre akasztják. A bojtár, a fiatalabb pásztor
kötelessége, hogy az idősebb társa vállán levő bundát a hñtñl megtisztìtsa, a gyakran 5Ŕ7 kg súlyú havat
leverje. Mivel az állatokat nagy havazás idején ma már nem tartják a szabad ég alatt, a hñverőt is ritkán
használják, esetenként botjukkal helyettesìtik. Fábñl, csontbñl készìtett hasonlñ hñverőt ismernek a
lappok, vogulok, szamojédek, dolgánok, korjákok, jakutok s az eszkimñk. Az eszkimñkhoz a hñverő
valñszìnűleg Szibériábñl került el. A magyar és az arktikus hñverők az etolñgiai viszonyok következtében
kapták hasonlñ formájukat és funkciñjukat. Ŕ Irod. Gunda Béla: An Arctic Implement among Hungarian
Hordsmen (Folk, vol. 7., 1965).
Gunda Béla
hozomány, allatura (lat.): általában minden (ingñ vagy ingatlan) vagyon, amelyet a nő hoz a házasságba a
könnyebb megélhetés érdekében. Feudális jogunk szerint csak az az ősi ingñ jñszág volt hozomány,
amelyet a nő a fivéreivel vagy szüleivel valñ osztozáskor kapott, vagy maga keresett és férjének átadott.
Helyi formái, ill. nevei voltak: → kelengye (Kalotaszeg), parafernum (Székelyföld), menyasszonyi ágy vagy
menyasszony ládája, → láda, tehát azok a tárgyak képezték a hozomány tárgyát, amelyeket a menyasszony
ezekben kapott, kiházasìtás, stafìrung stb. Kezdetben, néhol századunkig, nem az ágy tartozott a
hozományhoz, hanem az ágynak nevezett ágynemű. Az hozományágyat viszont a vőlegény volt köteles
adni. Így a palñcoknál az → ágyszék elkészìtése a vőlegény kötelessége volt; ha nem tetszett neki a
menyasszony, az édesapja kényszerült rá. Tiszaigaron a nyoszolyát a menyasszony vitte, de a deszkát a
vőlegény adta hozzá. Ugyanìgy Szentistvánon is. Az utñbbi helyen ez még 1950 körül is érvényes volt.
Nem kapott a nő hozományt és nem is követelhetett, ha szülei akarata ellenére ment férjhez, vagy nem
járult hozzá munkájával annak megszerzéséhez. Sok helyen Ŕ és hosszú időn át Ŕ a hozomány csak egy
darab jñszágbñl állt, de rendszerint a szülők vagyoni helyzetével állott arányban az értéke. Néhol a
szegényebb családok is rátarti mñdon gazdagot akartak játszani, és erejükön felül költekeztek a
hozomány biztosìtásáért, a leány kiházasìtásáért. A hozományt ünnepélyesen vitték a házasságkötés
alkalmával a legényes házhoz, ill. ahol a fiatal házaspár megtelepedni szándékozott, és ott közszemlére
tették. Válás vagy a nő halála esetén rendszerint pereskedés folyt érte. Ŕ A hozomány kezelése és
használata a férjet illette, de a feleség tulajdonában maradt, s a házasság megszűnésével őrá vagy
örököseire szállt. Ha a házasság folyamán beruházták vagy elhasználták, a házasság megszűnésekor a
szerzett javakbñl kellett pñtolni. A hozomány tekintetében az özvegyet → visszatartási jog illette meg, s a
férj hitelezőivel szemben elsőbbséget élvezett. (→ még hozományvitel) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: A szerelem
Ajakon a házaséletig (Népünk és Nyelvünk, 1934); Tárkány Szűcs Ernő: Mártély népi jogélete
(Kolozsvár, 1944); Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány és jogtörténet (Bp., 1946); Fél EditŔHofer Tamás:
A kalotaszegi kelengye (Népr. Ért., 1970).
Bónis György
hozományvitel: a hagyományos → lakodalom egyik fő eseménye; a → menyasszonyvitelhez kapcsolñdik,

ez az ún. ágyvitel. A → menyasszony házánál a → hozományt jñl láthatñan helyezik el. A → vőlegény és
kìsérete a menyasszony kikérésekor a hozományt is kikéri, amelyet többnyire csak valñdi vagy formális
fizetség ellenében adnak ki. Általában szekerekre rakják, hagyományos rend szerint úgy, hogy dìszes
darabjai szépen érvényesüljenek. Gyakran maga a menyasszony is a szekéren utazik. A hozományvitel
néhol járművek nélkül történik, ilyenkor asszonyok viszik az egyes darabokat magasra tartva,
nemegyszer tánclépésekben. Az ünnepélyes hozományvitel egyik célja a hozomány bemutatása az egész
falusi közösség előtt. Megérkezéskor ismét úgy helyezik el, hogy a → násznép megtekinthesse. Újabban Ŕ
kisebb arányú lakodalomban, régen is Ŕ a hozományvitel a lakodalom előtt vagy után, csekélyebb
nyilvánossággal, a menyasszonyviteltől függetlenül történik. (→ még: házasságkötés szokásköre, →
lakodalom költészete) Ŕ Irod. Bakñ Ferenc: Ágyvitel Őrhalomban (Ethn., 1948); Bakñ Ferenc:
1309
H
Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (Ethn., 1955); Fél EditŔHofer Tamás: A kalotaszegi kelengye
(Népr. Ért., 1970).
Ruhavivés előtt kirakodás a csűrbe (Magyarvista, v. Kolozs m.)
Ruhavivők (Magyarvista, v. Kolozs m.)
Lakodalmi ruhavivők (Magyarvista, v. Kolozs m.)
Lakodalmi ágyvivők (Kazár, Nñgrád m.)
Lakodalmas dunyhavivés (Kazár, Nñgrád m.)
Györgyi Erzsébet
höcögtető: → dajkarìm. Az ülő felnőtt térdére vagy keresztbe tett lábfejére ülteti a gyermeket, s mìg a
mondñka tart, ritmikusan föl-le emelgeti, lovagoltatja, „höcögteti”. Szövege: „Hoc, hoc, katona, ketten
ülünk egy lñra, harmadik a csikñra, úgy megyünk a vásárra.” Néha a gyermeket végül hátravetik, vagyis
ledobja őt a lñ. A szövegek nagy részében a hoc, hoc, vagy a gyì, gyì hangutánzñk a lñval valñ vágtatást
idézik fel. Párhuzamait Eurñpa-szerte megtaláljuk. Ŕ Irod. Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok
(Bp., 1953).
Haider Edit
1310
H
Höcsönszakállú: → bakarasznyi ember
höppögő: → köcsögduda. A höppögő vagy höppentyű a → duda felfúvñ emlőjének neveként is előfordul.
hős: a népköltészet (és bizonyos mértékig más folklñrművészetek) alkotásaiban az eszmei középpontban
állñ szereplő, akinek cselekedetei a cselekmény lényeges mozzanatait adják. A legvilágosabban az
epikában jelenik meg, ahol az epikus történetek középpontjában az epikus hős áll. A drámában
bonyolultabb a helyzet, itt a hősök összeütközése, konfliktusa a voltaképpeni középpont, és erre
vonatkozik a kollìziñ, ill. a katarzis. A lìrában csupán a személyes lìrai alkotásokban jelenik meg a
sematizált lìrai hős, ezt megelőzően a narratìv lìrában az epikus hősre emlékeztető, bár töredékes vonások
figyelhetők meg. Voltaképpen a hős ott válik az alkotás középpontjává, ahol a cselekmény személyhez és
nem közösséghez kötődik. Ennek következtében az archaikus dráma és a szokások tömegcselekményeiben
a rögtönzés nem hősöket, sokkal inkább cselekménysémákat elevenìt meg, amelyek értelmezése sem
esztétikai-kompozìcionális, hanem rituális-mìtoszba ágyazott. Az ily mñdon körülhatárolatlanul
megjelenő mitikus hős jelenléte később az epikában és a drámában is tovább folytatñdik, bár különböző
utakon. Az archaikus epikában az „első ember” (legtöbbször a → kultúrhérosz vagy a nemzetségős)
cselekedeteinek elbeszélése jelenik meg, a „hős” életútja adja az elbeszélés kereteit. Még később a fejlett
hősepika és a → hősmese is átveszi ezt a biografikus mintákhoz igazodñ szerkesztési mñdot. Az archaikus
drámában a hős cselekvései szimbolikus jellegűek, a kultúra és a természet összeütközését, oppozìciñját
képviselik, ilyen mñdon nem reális élettényeket, hanem hiperbolizált akciñkat kapunk a drámai
cselekvések képében. A lìrában voltaképpen későn alakul ki az érzelmek és gondolatok megjelenìtése,
vagyis a lìrai személyiség kibontakozása. Ezt megelőzően messzemenően sematizált lìrai helyzetek
ábrázolására kerül csak sor, amelyekben a hős mintegy a jelenetek közti közvetìtő szerepét kapja csak.
Különösen világosan láthatñ ez a → narratìv lìrai dalokban, ahol egy viszonylag egyszerű epikus
cselekményben az állandñ hős mintegy alkalmat ad csupán az érzelmi folyamatok megjelenìtésére, ezek
azonban nem belőle bontakoznak ki, hanem pl. dialñgusban elbeszélve absztrakt megjelenìtettségűek.
Természetesen a folklñr jellegű képzőművészetekben is megjelenik az emberábrázolás, ezt azonban nehéz
lenne egyértelműen hősábrázolásnak is nevezni. Csupán akkor beszélhetünk biztonsággal erről, ha
például egy epikus történet illusztráciñjában már eleve hőssel rendelkező történetre vonatkozik az
ábrázolás. A néptánc és a népzene nem dolgozott ki olyan műfajokat, amelyekben a hős szabályosan
megjelenhetne. A különböző műfajokban eltérő mñdon megmutatkozñ felfogást igen egyenetlenül
vizsgálta a folklorisztika. Voltaképpen gazdagon tárták fel az epikus hősök több fajtájának
jellemvonásait, a hivatásos irodalommal kapcsolatban állñ átmeneti formák esetében pedig, a lìrai és
drámai hősöket is vizsgálták. Összefoglalñ vagy esztétikai jellegű magyarázat azonban eddig nem
született meg. Ennek lenne feladata a folklñr hős fogalmának szociolñgiai, pszicholñgiai, esztétikai és
etikai szempontbñl valñ tüzetes vizsgálata. Az eddigi kutatások csak részleteit tárták fel annak az
összefüggésrendszernek is, amely a hős, általában az emberfogalom és az egyes alkotások kompozìciñja,
valamint etikai fogalomrendszere között fennáll. A nemzeti és nemzeten belüli eltéréseket sem ismerjük
ebben a tekintetben. Ŕ Általában véve külön kell tárgyalni a komoly és a vidám, a pozitìv és a negatìv
hősöket, és meg kell különböztetni néhány speciális hősfajtát, mint a → mesehős, a → mondahős (itt a
hiedelemmondák és történeti mondák hősei egymástñl is eltérnek), az emberi és állati hősök (például
állatmesékben, fabulákban), a természetfeletti hősök néhány speciális fajtáját (isten, ördög), ezenkìvül az
„egyszeri ember” és az ezzel rokonìthatñ későbbi kñpé, a bolond, az alacsony sorsú, kisszerű hősöket (pl.
legkisebb fiú, árvagyermek). A hős tipolñgiáját eddig az epikában készìtették el, de ez is bővìthető. (→
cselekmény, → epika, → hősköltészet) Ŕ Irod. Rank, Otto: Der Mythos von der Geburt der Helden
(LeipzigŔWien, 1909); Campbell, Joseph: The Hero with a thousand Faces (New York, 1949); Klapp,
Orrin: The Folk Hero (Journal of American Folklore, 1949); Baudouin, Charles: Le triomphe de héros
(Paris, 1952); Lihacsov, D. Sz.: Cselovek v lityerature drevnyej Ruszi (MoszkvaŔLeningrád, 1958); de
Vries, Jan: Heldenlied und Heldensage (BernŔMünchen, 1961); Laubscher, Annemarie: Betrachtungen
zur Inhaltsanalyse von Erzählgut (Paideuma, 1968); Meletyinszkij, Je. M.: Az epikus népköltészet
(Folklorisztika, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
hősköltészet: az epikus műfajok nagyobb csoportja, amelyben az egyes alkotások középpontjában

valamely hős áll. A kategñria voltaképpen a hősepika fogalmával azonos, és az epikus műfajok
fejlődéstörténetének kutatñi dolgozták ki. A legkezdetibb, kialakulñ költészet még nem ismeri az epika, a
lìra és a dráma kategñriáit, ezeket megelőző szinkretisztikus formákat hoz létre mind az ősköltészet, mind a
primitìv költészet keretei között. Az ezt követő szakaszban, az archaikus epika fokozatán már
megkülönböztethetjük az epikus alkotásokat, ezek között a műfaji keretek azonban még nem
szilárdulnak meg. Viszonylag lassan, az ősi közösségek kibontakozásának folyamata során következik be
1311
H
az az állapot, amikor elkülönülnek egymástñl a természetfeletti ősökről (és → kultúrhéroszokrñl),

valamint az egyszerű emberekről szñlñ epikus történetek. A nemzetségi társadalom felvirágzása idején az
előbbiből lesz a szorosabb értelemben vett hősköltészet, az utñbbibñl pedig a későbbi prñzai köznapi
elbeszélések és mondák előzményei. A hősköltészet virágkorát általában a katonai demokrácia idejére
teszik, ekkor az egyes hősdalokbñl valñdi hősepika, néhol pedig egyenesen epopeia (vagyis mintegy
nemzeti méretű epika) bontakozik ki. Ez a fokozat már nem tartozik a folklñr keretébe, a hivatásos
irodalom kezdetét jelenti. Az epika és természetesen a hősköltészet legjelentékonyebb alkotásai ez időtől
fogva az irodalom keretei között jönnek létre, megszületik és tovább fejlődik a klasszikus eposz (→ eposz),
a könyveposz. A folklñrepikában új műfajokként majd a → ballada és még később a → történeti ének
jönnek létre, amelyek már nem tartoznak a szorosabb értelemben vett keretébe, annak ellenére, hogy a
hősök bennük is jelentős tartalmi-szerkezetbeli szerepet játszanak. A hősdal kialakulása után a
prñzaepikát is befolyásolja, és a korábbi → mìtoszokbñl kialakul a hősmìtosz, a mese keretei között pedig
több hagyományban is kiformálñdik a csodamese (vagy → varázsmese) egyik sajátos, általában a többinél
későbbi, külön fejlődött változata, a → hősmese. Bizonyos fokig még a mondában is megfigyelhető
hasonlñ fejlődés, az egyes hiedelemlények köré fonñdñ epikus történetek igazán ritkán csoportosulnak,
fűződnek ugyan egyetlen főhős köré, de a történeti monda elválaszthatatlan a → hősmonda
kategñriájátñl, és a népi történeti tudat gyakran a jelentős vagy annak vélt hősök köré csomñsodik. Az
egyes nemzeti folklñrokban sokat vitatott kérdés, hogy ez spontán folyamat-e, avagy a hivatásos
irodalombñl, sőt akár a nagy történeti személyiségek köré ragasztott propagandábñl származik-e, az
azonban kétségtelen tény, hogy Szent Lászlñ király, Hunyadi Mátyás, Dñzsa György, Rákñczi Ferenc,
Kossuth Lajos és mások alakja köré egész történetfüzér fonñdik, amely a népköltészet sajátosságai szerint
változik, fejlődik tovább. Egészen más jellegű a humoros felfogású hőstől elválaszthatatlan tréfás mesék,
anekdoták vissza-visszatérő hőse. Elvben ez a jelenség egészen a kultúrhérosz- és trickstertörténetek
régiségéig nyomozhatñ, mindazáltal, az eurñpai folklñrokban mindenütt csak a reneszánsz korátñl kezdve
adatolhatñ, és elválaszthatatlan a bolond figurájátñl. Ŕ Eszmeileg és tartalmilag a hősköltészet java része
pontosan jellemezhető. A nemzetségi társadalom kialakulásának idején a korábbi differenciálatlanságbñl
két irányba fejlődik ki meghatározott tematika: a kialakulñ → mese a vágyvilágot és a családi
alaphelyzetekre épülő konfliktusokat kedveli, a voltaképpeni hősdal viszont a nagyobb társadalmi keretek
(törzs, nép, ország) között játszñdik le, mondanivalñját történetileg reálisnak szokás bemutatni. A nagy
társadalmi keretek ábrázolása nem zárja ki a hősköltészetben a hiperbolizáciñt és az epikus törvények
szerinti megszerkesztettséget, általában megfigyelhető azonban a realisztikus hangvétel, a hős életútjának
nyomon követése, nagyszabású hőstettek középpontba állìtása, és a hős esetleges bukásával együtt is
pozitìv kicsengés, kollìziñ a történetek végén. Az egyes alkotások több epizñdosak, aránylag sok szereplőt
vonultatnak fel, és a folklñr keretei között lehetséges mñdon az ábrázolás totalitását kìsérlik meg (jñllehet
ezt csak a már hivatásos irodalomhoz tartozñ klasszikus hősepika éri el). Ilyen mñdon a hősköltészet adja
a népköltészet tér- és időfogalmának, társadalom- és emberábrázolásának leginkább kidolgozott példáit.
Vagy a szüzsé köré csoportosulnak az egyes részletek (ez esetben a hősök helyettesìthetők), vagy a hős
figurája vonja össze a különböző eredetű motìvumokat. Az előbbi megoldás a mesére, az utñbbi a
hősénekre és a hősmondára jellemző. Ŕ A hősköltészet kutatástörténete az epika legjobban kidolgozott
teñriáit, az összehasonlìtñ folklorisztika leglátványosabb eredményeit, a nemzeti népköltészettörténeti
kutatások legtöbb és legpontosabb vizsgálatait foglalja magába. Formailag a szüzsé, a tìpus, a
motìvumok, a formulák tisztázása és egyáltalán a genetikus egyezéseknek a tipologikus egyezésektől valñ
megkülönböztetése itt zajlott le. Mivel a hősköltészet rendszerint verses formájú, és epikus dallam is járul
hozzá, előadñi a többé-kevésbé hivatásos epikus énekesek, ilyen összefüggésekkel is foglalkozott a kutatás.
Ennek során az állandñ tartalmi és formai sémáknak a variánsokkal valñ összefüggését dolgozták fel. (→
még: monda) Ŕ Irod. Bowra, Maurice C.: Heroic Poetry (London, 1952); Levy, G. R.: The Sword from the
Rock (LondonŔNew York, 1953); de Vries, Jan: Betrachtungen zum Märchen (Helsinki, 1964); de Vries,
Jan: Heldenlied und Heldensage (BernŔMünchen, 1961); Zsirmunszkij, V. M.: Narodnij geroicselzkij
eposz (MoszkvaŔLeningrád, 1962); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (IV.,
Ethn., 1962); Marñt Károly: Az epopeia helye a hősi epikában (Bp., 1964); Szovjet vita a hőseposz
eredetéről (Ethn., 1967); Voigt Vilmos: Hősepika (A magyar népköltészet, 1969); Meletyinszkij, Je. M.:
Az epikus népköltészet (Folklorisztika, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
hősmese: a valñdi mese (→ mitikus mese) műfajának legarchaikusabb csoportja. Azok a mesetìpusok
tartoznak ide, melyekben a mitikus elemek a reális elemekhez, motìvumokhoz hasonlñ természetességgel
illeszkednek a mese cselekményébe, a hős táltostulajdonságokkal rendelkezik, s a mese valamely
nagyszabású hőstettről szñl. Témája: a sárkányok által elrabolt égitestek visszaszerzése, a vizétől
megfosztott város ivñvizének újbñli megszerzése, a sárkányok által elrabolt királykisasszonyok
1312
H
megszabadìtása, emberfeletti erejű és képességű ellenfelek, vasfejű farkas, ñlomfejű barát stb. legyőzése,
az égig érő fa megmászása stb. A hősmesében lìrai momentumokat nem találunk. A hős esetleg feleségül
veszi a király leányát, de nem szükségképpen és nem szerelemből, hanem hősi cselekedetei
jutalmaképpen. Az ide tartozñ magyar mesetìpusok: → sárkányölő vitéz: AaTh 300, → Fehérlñfia: AaTh
301B, testen kìvül elrejtett erő, a: AaTh 302, „Az ikrek vagy vértestvérek (egyforma társak)”: AaTh 303,
„Ezeregy János”: AaTh 303A, → Hajnalkötöző királyfi: MNK 304B*, → Borsszem Jankñ: AaTh 312D,
„Az emberevő nővér”: AaTh 313J* (vö. AaTh 315A), „Az aranyhajú kertészlegény”: AaTh 314, „A vitéz
juhászlegény”: AaTh 314A, „A hűtlen anya(nővér)”: AaTh 315, → égig érő fa: AaTh 317 v. 468, „A
hűtlen királyné”: AaTh 318 vagy 590A, „A vak házaspár”: AaTh 312, → táltos fiú, a: AaTh 328, →
Hamupipőke királyfi: AaTh 530, → Erős János: AaTh 650A, → változni tudñ fiú, a: AaTh 665, →
soktudñ fiú: MNK 725B*, → Égitestszabadìtñ: MNK 319* (AaTh 328A*), → vasfejű farkas, a: AaTh
361*, → Mirkñ királyfi: AaTh 463A*, → táltospárbaj, kancatejfürdő: AaTh 531V, → veres tehén, a:
AaTh 511A, → állatsñgorok: AaTh 552A. Ŕ Ez a meseanyag K-DK-Eurñpában általánosan ismert, Ny-,
ÉNy-Eurñpában kevésbé. A samanisztikus hiedelemvilág képzetei ezekben a mesékben találhatñk meg
leggazdagabban, emellett szláv és ñkori görög képzeteket is tartalmaznak. A meséknek a mezopotámiai,
perzsa, kaukázusi mesekinccsel valñ kapcsolata nem felkutatott. De feltételezhetjük, hogy ezt a
mesecsoportot már a honfoglalás előtt ismertük. A 19Ŕ20. sz.-i magyar népi szájhagyományban a hősmese
még gazdagon feljegyezhető volt, változatai Szabolcs-Szatmárban még a közelmúltban is előkerültek,
ugyanitt a magyarul beszélő cigányok körében ma is kedveltek. Erdélyben 1970-ben jelent meg egy kötet
hősmese feltűnően ép, szép változatokban, Bella János ma is élő mesemondñ előadásában.
Mesekincsünknek ez a rétege költői-esztétikai szempontbñl is nagy értékű, ritmikusan felépìtett
szerkezete, nyelve recitálñ előadásra és hangszerkìséretre enged következtetni. Előadásában
mesemondñink számos szìnészi eszközt alkalmaznak, vagy teljesen egyhangúan, mondñkaszerűen
pergetik a szavakat (Ámi Lajos, Pápai Istvánné). Bolondmeséink (→ hazugságmese) egy része
hősmeseparñdiának látszik (→ apám lakodalma). Ŕ Irod. Solymossy Sándor: Keleti elemek
népmeséinkben (Ethn., 1922); Solymossy Sándor: Magyar ősvallási elemek népmeséinkben (Ethn., 1929);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Vargyas Lajos: Szibériai hősének elemek
a magyar mesekincsben (Népr., Közl., 1961); Schirmunaki, V.: Vergleichende Epenforschung (Berlin.
1961); Kovács Ágnes: A népmese prozñdiájárñl (MTA I. Oszt. Közl., 1969); Meletyinszkij, Je. M.: Az
epikus népköltészet (Folklorisztika, 1971).
Kovács Ágnes
hősmonda: a → történeti mondának a nemzetségi-törzsi társadalmak fejlettebb fokán, a mondai műfajok

differenciálñdása előtt kimutathatñ előzménye. A történeti monda még igen sok vonását megőrzi.
Középpontjában gyakran egy-egy kiemelkedő személy áll, akit a nemzetség esetleg ősének is tekint, a rñla
szñlñ történetek → mondaköröket alkotnak, melyben valñságos és mitikus költői vonások keverednek. A
nemzetség, melyet a vérrokonság tudata köt össze, szìvesen azonosìtja magát e → mondahősökkel, kikben
törekvéseinek megvalñsìtñit, eszményeinek megtestesülését látja. A hősmonda előszeretettel foglalkozik a
nemzetségek életének kiemelkedő eseményeivel: nagy győzelmekkel vagy katasztrñfákkal, ill. a nemzetség
sorsának eseményeit költőileg felnagyìtva hagyományozza. Ŕ Minthogy a különböző eurñpai népek más és
más időben értek el az osztálytársadalom fokára, a hősmonda is különböző időben jelentkezik: a
görögöknél-rñmaiaknál az ñkorban, a keltáknál-germánoknál-szlávoknál a középkorban. A hősmonda és
az újabb kori történeti monda egyaránt azzal az igénnyel lép fel, hogy a valñdi történelemről számoljon
be, azonban az újabb kori népmonda hőse már nem olyan közösség jelképe, melyet a vér szerinti
rokonság tart össze, hanem egy nagyobb közösség kiemelkedő alakja: király, hadvezér, forradalmár vagy
a kis közösség hìressé vagy hìrhedtté vált tagja, mint pl. a betyárok. Ŕ Az eurñpai népek a 19. sz.-ban nagy
érdeklődéssel keresték saját hősmondáik emlékét. Ez általában ìrott forrásokban, költői feldolgozású
hősénekekben, nagyeposzokban bukkant fel, a csak kivételes esetben maradtak meg nyomai a
szájhagyományban is, mint az orosz bilinákban. A magyar hősmonda emlékét leginkább középkori latin
krñnikákbñl s más középkori forrásokbñl lehet rekonstruálni, ezek nyomán beszélnek pl. a → hunŔ
magyar mondakörről, a → honfoglalás mondaköréről, az → Álmos-mondárñl, → Csaba-mondárñl, →
fehér lñ mondájárñl, → csodaszarvas-mondárñl. Történeti tárgyú balladáink formuláibñl, költői
eszközeiből is igyekeznek következtetni a magyar hősmondára. A 19. sz.-i irodalmi monda gyakran az
eltűnt magyar hősmondát igyekezett pñtolni. Ŕ Irod. Király György: A magyar ősköltészet (Bp., 1921);
Jolles, André: Einfache Formen (Halle, 1930); Honti János: Volksmärchen und Heldensage (FFC, 95.
Helsinki, 1931); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (IŔII., Ethn., 1960);
Honti János: Válogatott tanulmányok (Bp., 1962); Arany János: Naiv eposzunk (Összes művei,. X., Bp.,
1962); Zsirmunszkij, V.: Narodnij geroicseszkij eposz (MoszkvaŔLeningrád, 1962).
Dömötör Tekla
1313
H
höveji hìmzés: a Nagyszombat vidéki hìmzéscsoport egyik ága, fehér batisztkendő dìszìtése fehér
varrással. A höveji szegény asszonyok a századfordulñtñl háziiparszerűen készìtették a környék,
elsősorban Kapuvár számára. Igen gondosan kivitelezett aprñlékos munka, ritkás alapon könnyű
pamutszállal varrva. Öltéselemei: a → lyukhìmzés, a → láncöltéssor, a → laposöltés és → huroköltés,
valamint a → pñkolás. Mintakincse rozettákbñl, leveles ágakbñl áll, melyeket néha csokorrá fognak össze.
A tömött, vékony laposöltéses elemek és finom pñkolások váltakozása teszi változatossá a munkát. Ŕ Irod.
Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei
(Bp., 1961); Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972).
Höveji hìmzés kendő sarkán (Győr-Sopron m.) Bp., Néprajzi Múzeum
Höveji hìmzés kendő sarkán (Győr-Sopron m.) Bp. Néprajzi Múzeum
huculok: a kárpátukránok egyik néprajzi csoportja. Egy részük a Kárpátok K-i oldalán, más részük →
Kárpátalja hegyvidékén él. Sajátos fejlődésű népi kultúrájuk, melynek számos magyar kapcsolata alakult
ki.
Filep Antal
húg, húgomasszony: → testvér
hujjantás, hujjogatás: → táncszñ
humor: a → komikum egyik alapja a folklñr esztétikában, voltaképpen a valñság komikus, nevetséges
jelenségeinek észrevevése és ábrázolása a folklñr művészetekben. Mint a hivatásos művészetekben is,
gyengébb, mint a → gúny és az → irñnia, ugyanakkor megformáltságával több, mint a puszta
nevetségesség vagy vidámság. A leggazdagabban a népköltészetben nyilvánul meg, de ismert a
népművészetben is emberek (olykor állatok) humoros ábrázolása, és az utánzñ táncoktñl sem idegen ez.
Mindezek ellenére a képzőművészeti vagy zenei-táncbeli karikatúra ritka a folklñr keretein belül. Ŕ A
humor társadalmi alapja a társadalmi élet vagy fejlődés rendellenességeinek, kinövéseinek észrevevése, és
ezeknek olyan mñdon valñ kifejezése, hogy a helyes megoldással enyhébb konfliktusba kerül a humor
tárgya. Az esztétika sokat foglalkozott azzal, mi is a humor voltaképpeni alapja: a fölény, a kontraszt, a
hiba vagy a szokatlan. Általában mindezek antropomorfizált formában jelennek meg a humor
jelenségeiként. A folklñrban a társadalmi fejlődés érzékelése általában ritkább, bizonytalanabb, és
hiányzik a fölény vagy a kontraszt társadalmi-történeti értelemben valñ felismerése is. Ehelyett gyakoribb
a hiba vagy a szokatlan humorosként felfogása, és ennek következtében a folklñrban a humor legtöbbször
külsődleges, csúfolás jellegű. Általánosabb a helyzetkomikum, és a jellemkomikum sem az egyéniségre,
inkább csoportokra vonatkozik (nemzetiségcsúfolñ → valláscsúfolñ, vénlánycsúfolñ stb.). Két fő formája a
szelìdebb, elnézőbb → tréfa és a kinevetéssel társulñ, olykor meglehetősen kegyetlen → csúfolñ, amelyet
1314
H
azonban mégsem lehet mindig az irñnia, a → szatìra vagy a gúny kategñriáihoz sorolni. A
népköltészetben már a → gyermekfolklñr ismeri (a gyermeki csúfolñk, mondñkák, rajzok gyakran élnek
a humor eszközével), az epikus műfajok közül a tréfás mese (→ reális mese), a → vicc, számos →
anekdota és → szñlás erre alapul. Verses formák a csúfolñk (ide sorolhatjuk a néha prñzai → falucsúfolñt
és rokonait is) és általában a rögtönzött → röpdalok és → rigmusok többsége. A népi szìnjáték körében a
zsánerképszerű darabok kifejezetten humoros jellegűek, és ez a tendencia nyilvánul meg az ünnepi
szokások betétrészeiben (valamint az ezekkel rokonìthatñ bábjáték alkotásaiban). Általában véve számos
folklñr műfajában bukkan fel a mulattatás igénye, és ezt történetileg össze is kapcsolhatjuk a →
mulattatñk, bolondok, bohñcok vagy az interludum és a → trufa hagyományával. Néhány esetben a
komoly alkotásoknak vagy műfajoknak van humoros párhuzama, ellentéte (→ csalimese, humoros monda,
tréfás fikció → tréfás ballada stb.), ezekben a humor kettős: egyrészt az illető alkotások tartalmábñl és
formájábñl származik, másrészt a párhuzamba állìthatñ komoly műfajok ellentétét is érzékelteti. Ennek
ellenére is a paródia ritka a folklñrban, inkább csak néhány műfajra (meseparñdia, szokásparñdia)
korlátozñdik. Tartalmilag az antifeudális és az antiklerikális népköltészet is igen gyakran él a humor
eszközeivel. Nem beszélhetünk viszont asszony- vagy férfiellenes humorrñl, és az abszurd humor vagy a
fekete humor is voltaképpen hiányzik a folklñr alkotásainak köréből. A helyi és a nemzeti humor viszont
igen gyakran a humoros folklñr alkotásaibñl táplálkozik, és annak a sajátosságait őrzi meg, bár ezt az
összefüggést ritkán vizsgálták. Ŕ Irod. Jñkai Mñr: A magyar néphumor (MTA Ért., 1860); Imre Sándor:
A néphumor a magyar irodalomban (Bp., 1890); Pauli, Johannes: Schimpf und Ernst (Berlin, 1924);
Leacock, Stephen: Humour (London, 1935); Plessner, Helmuth: Lachen und Weinen (Bern, 1950);
Escarpit, Robert; L’humor (Paris, 1963); Szalay Károly: Szatìra és humor (Bp., 1963); Bausinger,
Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Bergson, Henri: A nevetés (Bp., 1968); Bisztray
Gyula: Jñkedvű magyar irodalom (Bp., 1968); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prñzaműfajok (A
magyar népköltészet, 1969); Vöő Gabriella: Többet ésszel, mint erővel (Bukarest, 1969); Vth Congress of
the International Society for Folk-Narrative Research (Bucureºti, 1972).
Voigt Vilmos
Hunfalvy János (Nagyszalñk, 1820ŔBp., 1888): geográfus, az MTA tagja. Hazai tanulmányait Eperjesen
fejezte be, majd nevelősködés után Németo.-ban, Belgiumban, Hollandiában tett tanulmányutat. 1861-től
a budai Politechnikum, majd 1870-ben a pesti tudományegy. földrajztanára, 1872-ben alapìtñja a Magyar
Földrajzi Társaságnak (elnöke is haláláig). Tevékenysége a geográfián kìvül kiterjedt a statisztikára,
történelemre. Számos munkája a néprajzi kutatás számára forrásértékű. Kiadta Magyar Lászlñ afrikai és
Xantus János amerikai úti feljegyzéseit. Ŕ F.m. A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leìrása (IŔIII.
Pest, 1863Ŕ65); Magyar kézi atlasz (Pest, 1865); Legújabb magyar atlasz (Pest, 1867); A földrajz története
(Bp., 1878). A magyar birodalom földrajza (Bp., 1886); Ŕ Irod. Kozma Gyula: H. J. élete és jellemrajza
(Pedagogiai Plutarch, Pozsony 1887); Gyulay Ferenc: Megemlékezés H. J.-rñl (Statisztikai Szle, 1966).
Hunfalvy János
Filep Antal
Hunfalvy Pál (Nagyszalñk, 1810ŔBp., 1891): nyelvész, történész, néprajzkutatñ, az MTA és a Kisfaludy
Társaság tagja. 1842Ŕ48 között a késmárki ev. főiskola jogtudományi karán tanár. 1848Ŕ49-ben az
országgyűlés tagja. 1851-től az MTA főkönyvtárosa. 1856-tñl a Magyar Nyelvészet kiadñ-szerk.-je, 1862Ŕ
74 között a Nyelv. tudományi Közlemények szerk.-je. 1889-ben a Néprajzi Társaság első elnöke. A
forradalom előtt és közvetlenül a szabadságharc leverése után ìrott tanulmányaiban önállñ magyar
társadalmi tudományt, „embertudomány” kìvánt létrehozni. Az 1850-es évek első felében kidolgozta az
etnikum kutatásának új koncepciñját, amely eltérően a „Volkskunde”-jellegű kutatásoktñl, az egyetemes
társadalomfejlődést tette a nemzeti társadalom, gazdaság, kultúra vizsgálatának mércéjéül. Egyaránt
elutasìtottá W. H. Riehl nép-koncepciñját, Max Müller árja-elméletét, Th. Mommsen faji kategñriáit, W.
1315
H
Bagehot szociáldarwinizmusát és L. Gumplovicz konfliktus-elméletét. Az előzőekkel ellentétben Hunfalvy

olyan etnikus kutatást valñsìtott meg, mely nem zárkñzott nemzeti korlátok közé, nem becsülte le más
népek eredményeit, elve az evolúciñ, mñdszere az összehasonlìtás volt. A szomszéd népek történetének
egyik úttörő kutatñja. Az etnogenezisről alkotott hipotézise utat nyitott a magyar nép anyagi
kultúrájának kutatásához (pl. Herman Ottñ ősfoglalkozások kutatása) és az összehasonlìtñ folklorisztika
korszerűbb útjaihoz. Ŕ F. m. Országgazdászati tájékozás (Ellenőr, 1847); A társadalom, avagy Stein, Widman
és Riehl (Új Magyar Múzeum, 1852); A magyarok eredete (Budapesti Szle, 1864); On the Study of Turanian
Language (London, 1876); Magyarország Ethnographiája (Bp., 1876); Új tudományok, új előìtéletek
(Nyelvtud. Közl., 1878); Ugor vagy török eredetű-e a magyar nemzet? (Bp., 1883); Az oláhok története (IŔII.,
Bp., 1894). Ŕ Irod. Munkácsi Bernát: H. P. emlékezete (Bp., 1911); Kálmán Béla: H. P. és Munkácsi
Bernát emlékezete (Magy. Nyelvőr, 1960).
Hunfalvy Pál
Zsigmond Gábor
hungarolñgia, magyarságtudomány: a magyarsággal és környezetével foglalkozñ tudományok összefoglalñ

neve. A hungarolñgia szñt Bartucz Lajos és Gragger Rñbert használták először az 1920-as években. A
kifejezés az 1930-as években gyökeresedett meg a magyar tudományos életben. A magyar
történettudomány minden ágát (művelődés-, jog-, népességtörténet stb.), a magyar irodalomtörténetet, a
magyar nyelvtudományt, a néprajzot, a földrajzot, a régészetet, a művészet- és zenetörténetet, a
szociolñgiát, az embertant, a mo.-i növény és állatvilág tanulmányozását végző tudományokat együttesen
értették rajta. A hungarolñgia fogalmát az átlagos tudományos szñhasználatnál mélyebben értelmezte
tanulmányaiban Németh Lászlñ (Egy Hungarológiai Társaság terve, Válasz, 1934; A magyarságtudomány
feladatai, Magyarságtudomány, 1935). Németh Lászlñ nem csupán a szaktudományok eredményeinek
összegét, nemcsak összeműködésüket, hanem a magyar kultúra jellegét kutatñ ön- és helyzetismereti
diszciplìnát nevezte hungarolñgiának vagy magyarságtudománynak. Eurñpai, közelebbről közép-eurñpai
beágyazottságban kìvánta a magyarság múlt- és jelenbeli sorsát a hungarolñgiaval tanulmányozni. Ŕ →
Magyarságtudomány cìmmel 1935Ŕ37 és 1941Ŕ43 közt Ortutay Gyula szerkesztésében folyñirat jelent
meg, hogy fñruma legyen a hungarolñgia komplex tudományos célkitűzéseinek. Az 1930-as évektől
hungarolñgiai célkitűzéssel több tudományos intézet működött: → Alföldi Tudományos Intézet, →
Erdélyi Tudományos Intézet, → Magyarságtudományi Intézet, → Táj- és Népkutatñ Központ.
Napjainkban hasonlñ profilú a → Dunántúli Tudományos Intézet és az újvidéki → Hungarolñgiai Intézet,
Újvidék.
Kósa László
Hungarolñgiai Intézet, Újvidék: tudományos intézet, mely a jugoszláviai magyarság (elsősorban a

Vajdaságban lakñk) nyelvének, irodalmának, művelődéstörténetének (szìnház-, folyñirat-, kiadñ-,
egyesület- stb. történet) és folklñrjának tanulmányozására alakult. Speciális kutatási területe a magyarŔ
délszláv szellemi kapcsolatok vizsgálata. 1976. jan. 1-től az újvidéki egy. bölcsészettudományi karának
keretében működik A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete néven. Időszakos
folyñirata A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei (1969Ŕ75), Hungarológiai Közlemények (1976Ŕ),
melynek évente egy száma néprajzi (folklñr) tematikájú. Szerk.-je Szeli István.
1316
H
A Hungarolñgiai Intézet Tudományos Közleményei cìmlapja
Kósa László
hunŔmagyar mondakör: azoknak a laza szálakkal kapcsolñdñ mondáknak, mondaelemeknek szövevénye,

amelyeket középkori történetìrásunk őrzött meg a hun és a magyar nép rokonságárñl, Hunorrñl és
Magyarrñl, a → csodaszarvasrñl és a Meotisz vidéki nőrablásrñl, → Attilárñl és Csabárñl (→ Csaba-
monda), Árpádnak Attilárñl valñ származásárñl. A hun eredetre már Anonymusnál is történik utalás, Kézai
Simon és Kálti Márk krñnikái tartalmazzák részletesebben. Minthogy a magyarság a finnugor népcsalád
tagja, a hunok pedig az altáji-török népek közé tartoznak, a múlt század második felétől számos kutatñ
vonta kétségbe, hogy a hunŔmagyar mondakör a magyar nép honfoglalás előtti szájhagyományának
emléke volna. E mondák elemzése alapján különböző közvetìtő népeket tételezek fel: pannñniai
germánok, magyar városok német polgárai, német telepesek vagy vándorénekesek (Spielmannok) a
Nibelung-énekben megformált Ny-eurñpai hunmondák kölcsönzőiként jöttek hunŔmagyar mondakör
számìtásba; mások szerint Pannñnia szláv (szlovén) lakñinak közvetìtésével a keleti gñtok Attila-mondája
jutott el népünkhöz; de feltételezték a hunokkal közvetlen kapcsolatot tartñ némely keleti nép: avarok,
besenyők, a tiszántúli vagy erdélyi török műveltségű eszegel-bolgárok mint a magyarsághoz még a
honfoglalás előtt csatlakozott kabar törzs közvetìtő szerepét is. A magyar nyelv honfoglalás előtti bolgárŔ
török (csuvas) jövevényszavainak tisztázása s a jövevényszavakban tükröződő nagy jelentőségű bolgárŔ
török művelődési hatás ismeretében azonban a 20. sz. eleje ñta a hunŔmagyar mondakör új
megvilágìtásba került. Minthogy a magyar nép finnugor népelemeknek bolgárŔtörök elemekkel valñ
érintkezéséből alakult egységes ethnosszá, az onogurŔbolgárok kétségkìvül beletartoztak Attila hun
birodalmának szervezetébe, sőt a 9. sz.-i bolgár hagyomány szerint a bolgár dinasztia a maga ősének
Attilát, a nép első fejedelmének pedig Attila fiát, Irniket tekintette, a hunŔmagyar mondakör némely
eleme (főként a fent idézettek) esetlegesen népünk honfoglalás előtti hagyományának bizonyulhatnak.
Mindezekhez hozzájárultak az új hazában talált vagy később betelepült népcsoportoktñl,
vándorénekesektől kölcsönzött hun mondaelemek; továbbá némely nemzetségek, tájak mondái. Az
utñbbiak közül a székelyek Csaba-mondája érdemel különös figyelmet. Eredete azonban ma még
tisztázatlan. Rendkìvüli szìvñssága és elterjedtsége ellenére általában az új hazában kialakult, viszonylag
késői mondai képződményeknek tartják a kutatñk. Ŕ Irod. Gombocz Zoltán: A bolgár kérdés és a magyar
hunmonda (Magy. Nyelv, 1921); Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely hunhagyomány (Bp., 1922);
Hñman Bálint: A magyarŔhun-hagyomány és hun-monda (Bp., 1925); Győrffy György: Krñnikáink és a
magyar őstörténet (Bp., 1948).
Sándor István
hunok: ázsiai sztyeppi nomád törzsszövetség. A Kìnai Birodalom Ny-i határkörzetében i.e. 318-ban
bukkantak fel. Eurñpai megjelenésük a 4. sz. közepétől világtörténeti következményekkel járt. Nyugati
irányú előrenyomulások gyökeresen átformálta Eurñpa etnikus viszonyait. Az általuk folytatott
hadjáratok és az azok elől menekülő népek mozgása következtében K- és Közép-Eurñpa térségeiből nagy
létszámú népcsoportok törtek a Nyugat-rñmai Birodalomra. A hunok életét és történetüket bizánci, rñmai
források és germán költészeti hagyományok alapján lehet tanulmányozni. Mo. és a Kárpát-medence
területére i.sz. 401Ŕ411 között hatoltak be. Hazánk földje birodalmuk és Ny-i hadjárataik központja volt
Attilának, törzsszövetségük fejedelmének uralkodása idején (427, ill. 433Ŕ453). Seregeik az ellenőrzésük
alatt állñ germán, iráni törzsek hadaival Bizánc, Itália, Gallia nagy területeit hñdìtották meg és igázták le.
Attila halála után birodalmuk belső ellentétek miatt fellazult. 454-től a germánok (gepidák) váltották fel
hatalmukat a Közép-Duna-medencében. Régészeti emlékanyaguk jellegzetes darabjai az altáji kapcsolatú
bronzüstök. Sìrleleteik ritkák, régészetileg nehezen értelmezhetők, mivel hamvasztották halottaikat. Ŕ A
hunok élénken foglalkoztatták kortársaik képzeletét és az utñkor emlékezetét. Gazdag mondakör alakult
ki történetük számos epizñdjához kapcsolñdva. Az eurñpai közvélemény az utánuk feltűnő, K felől érkező
1317
H
népeket évszázadok múlva is a hunokkal azonosìtotta. A 10. sz.-ban Ny-Eurñpába eljutñ magyarokat is
összetévesztették velük. A hunŔmagyar azonosìtás következményeként alakult ki a → hunŔmagyar
mondakör. Ŕ Irod. Attila és hunjai (Szerk. Németh Gyula, Bp., 1940); Thompson, E. A.: A History of
Attila and the Huns (Oxford, 1948); Párducz Mihály: Die ethnischen Probleme der Hunnenzeit in Ungarn
(Bp., 1963); Czeglédy Károly: Geschichte der Hunnen (IŔIII., Berlin, 1963); Czeglédy Károly: Nomád
népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969); Lászlñ Gyula: A népvándorláskor művészete
Magyarországon (Bp., 1970).
Filep Antal
Hunor és Magor, Hunor és Magyar: testvérpár, Ménrñt ñriás fiai, a → csodaszarvas mondájának hősei,
akiktől a monda szerint a hun és a magyar nép származik.
huntyiak: a történeti Hont vármegye magyar lakosságának népi neve. A huntyiak elsősorban az Ipolyság
környékén, ill. az Ipolyság és Léva közötti területen laknak. Népi kultúrájukban sokban hasonlñ hozzájuk
a Zseliztől északra eső ref. és a délre Párkányig húzñdñ r.k. falvak, a néprajzi irodalomban Garam
mentének nevezett magyarsága. A elnevezés nyelvjárásias alak (= hontiak), és régies nyelvi állapotot őriz.
Némely forrás szerint a huntyiak → palñcok, mások éppen a palñcoktñl elhatárolñ táji, népi öntudatukat
emelik ki. Ŕ Irod. Komorñczy Miklñs: Hont vármegye népe (Borovszky Samu: Hont vármegye és
Selmecbánya, Bp., é.n.); Török Gábor: A Börzsönyvidék nyelvjárástörténetének települési háttere (Bp.,
1964); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).
Kósa László
Hunyadiak mondaköre: a mondaciklus kiemelkedő helyet foglal el a magyar és a környező népek

folklñrjában. A Hunyadiak mondaköre rendkìvül népszerű volt a 15Ŕ16. sz. verses és prñzai irodalmában.
A szñhagyomány részben e művekre támaszkodik, részben önállñnak tekinthető. Heltai Gáspár Magyar
Krñnikájában (1575) megjegyzi, hogy a család eredetéről szñlñ mondát a Hunyadi alatt szolgálñ katonák
utñdaitñl hallotta. Ezek szerint: Zsigmond király természetes fia Hunyadi János, anyja Morzsinai
Erzsébet, erdélyi román lány. A király egy gyűrűt ajándékozott a lánynak, hogy ezzel bizonyìtsa majd
leendő gyermeke származását. A gyűrűt egy hollñ ellopta, a lány bátyja a hollñt lelőtte, ìgy szerezte vissza
az ékszert. A gyűrű, mint az előkelő származás bizonyìtéka,. az eurázsiai folklñr vándormotìvuma.
Firduszi (vagy Firdauszi) Sáhnáme-jának egyik epizñdja. Feltűnő, hogy a magyar hagyomány szinte
semmit sem tud Hunyadi János törökellenes harcairñl, amely a délszláv mondáknak és hősepikai
alkotásoknak egyik alap témája. A farkaskaland epizñdja Ŕ amelyet Arany János is feldolgozott
Szibinyáni Jank c. költeményében Ŕ ugyancsak a délszláv népek folklñrjában ismeretes. (→ még: Mátyás
király) Ŕ Irod. Szegedy Rezső: Ki volt Jankñ Szibinyani (Ethn., 1917); Moravcsik Gyula: A Szibinyáni
Jank mondához (Ethn., 1922); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941Ŕ43).
Dobos Ilona
Hunyadi-énekek: → Mátyás-ének
Hunyad megyei magyarok: a történeti Hunyad megyében (a mai Románia Hunyad megyéjében) lakñ
magyarság. A Hunyad megyei magyarok három nagy csoportra oszthatñk: 1. A honfoglalástñl és a
középkortñl folytonos lakosság. A honfoglalñ magyarok a folyñvölgyeken hatoltak be Erdélybe. A 10Ŕ11.
sz.-ban benépesìtették a széles, termékeny Hunyad megyei Maros völgyet, majd a Cserna és a Sztrigy
folyñk völgyének alsñ szakaszát is. A Hunyad megyei magyarok falvai a 15. sz.-tñl állandñan szenvedtek
az Erdély ellen vonulñ oszmánŔtörök hadaktñl. A magyar lakosság nagyon megfogyatkozott, többsége
elpusztult. A Hunyad megyei magyarok jelentős része az utolsñ századokban 1848 előtt köznemesi vagy
kisnemesi jogállású volt. Soraikat a középkor végén számos magyar nemességet kapott és
megmagyarosodott román kenézcsalád gyarapìtotta. Némely faluban az utñbbi kétszáz esztendőben Ŕ
különösen a Maros, a Sztrigy és a Cserna folyñkba ömlő patakok mentén Ŕ a magyarságot csupán a
földesúr és annak udvara jelentette. A századfordulñn a Hunyad megyei magyarok már mindenütt
románokkal vegyesen és az egykor kisnemesi Lozsád kivételével számbeli kisebbségben éltek, viszonylag
nagy százalékban asszimilálñdtak. A Hunyad megyei magyarok jelentősebb falui, melyek egymáshoz
közel esve csoportot alkotnak: Alpestes, Rákosd, Hosdát, Bácsi, Harñ, Nagyrápolt és Lozsád. Régi
magyar polgári lakosság él kis számban a városokban is (Déva, Szászváros, Vajdahunyad). Ŕ 2. A →
dévai csángñk, 1888Ŕ1910 körül települtek Déva, Vajdahunyad, Sztrigyszentgyörgy és Csernakeresztúr
csángñtelepeire. Ŕ 3. A múlt század második felétől egész Erdélyből, elsősorban a Székelyföldről
folyamatosan a Zsil völgyi (→ Bányaság) és a vajdahunyadi iparvidékre betelepült magyar ipari
1318
H
munkásság. Ŕ Irod: A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyvei (1880Ŕ1913); Böjthe

Ödön: Hunyadmegye sztrigymelléki részének és nemesi családainak története tekintettel a
birtokviszonyokra (Bp., 1891); Kolumbán Samu: Lozsád és népe (Ethn., 1894); Benkő Jñzsef:
Hunyadmegyéről (Déva, 1904); Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában
(V., Bp., 1913); Kñs Károly: Népélet és néphagyomány (Bukarest, 1972).
Dévai csángñ-székely telepes háza Hunyad megyében
Kósa László
hunyñcska: → bújñcska
hurka: 1. azonnali fogyasztásra szánt töltelék, a → disznñölés egyik jellegzetes készìtménye. Minden
vidékünkön készül, a hurkafajták száma és összetétele azonban igen változatos és tájilag jellemző.
Legelterjedtebb egy véres és vér nélküli hurkafajta párhuzamos készìtése. Ilyenkor elnevezésükben
gyakori a fekete hurka – fehér hurka vagy véres–májas szembeállìtás. A 19. sz. végén többfelé csak egyféle
hurkát töltöttek. Így pl. csak vérest a Kisalföld jelentős részén, csak fehéret a DK-Dunántúlon és a
ZagyvaŔTarna vidéki palñcoknál. Az utñbbiak kevertek ugyan véres kását, de ezt a szarikását nem
töltötték bélbe, hanem kñstolñnak küldték szét. A hurkakészìtés legváltozatosabb az É-Tiszántúlon, ahol
tüdős, májas, véres, valamint vér, hús és belsőség nélküli kásás hurkát kevernek. A hurka leggyakoribb
alapanyaga a kása, amelyet nálunk máig csak ritkán váltott fel sült tészta (zsemle, kenyér). Az ÉNy-
Dunántúlrñl és Somogybñl ismert lisztes hurka tölteléke zsìros abálñlével átitatott vagy kiürült zsìrsütő
üstben megforgatott, fűszerezett kukorica-, búzaliszt. Kása (zsemle) nélküli húsos hurka nálunk igen
ritka, a kenőmájas a parasztságnál egészen új készìtmény. Gyakori, hogy a kása alapanyaghoz zsiradék
és fűszer járul a fehér, s ugyanehhez még vér a fekete hurkánál. Századunkban jñl megfigyelhető a
belsőségből készült savanyú ételek visszaszorulása, s ezzel párhuzamosan a belsőséggel készült fehér
készìtésének kiterjedése. Véres hurkába gyakran kisebb-nagyobb darabokban véres hús kerül a torkaalja
részből. A DK-Dunántúl korábban egyetlen hurkafajtája következetesen hússzeletes hurka. Hasonlñ
előfordul a Felföldön és hájszéles néven gyakori D-Erdélyben is. Ehhez a háj szélénél fekvő hosszúkás
húsdarabbñl vágott, fűszerezett szeleteket húznak bélbe, köréje kása is kerülhet. Önmagában is
változatos és tájilag jellegzetes a hurkafélék fűszerezése, amihez sñn és hagymán kìvül többféle bors,
majoránna, gyömbér és főleg a keleti népterületen kapormag, csombor, alma és aszalt szilva is járul. A
hurkakását többnyire abálñlében főzik meg. Régebben mindenütt kézzel töltötték a bélbe. Ez és a
hurkafőzés is női munka. A szerencsés hurkafőzés érdekében a Kisalföld némely helyén pl. az
asszonynak, aki erre felügyelt, vagy nem volt szabad a munka alatt megszñlalnia, vagy a
szertartásszerűen hozzá intézett kérdésre Ŕ Mit főz komámasszony? Ŕ előìrt bajelhárìtñ választ kellett
adnia. Ŕ (Ŕ Lñfaszt főzök komámasszony; vagy Ŕ Szìjjad lñfasz komámasszony.) A lé, amelyben a hurka
főtt (fonnyadó, gornyadó, abárlé), tartalmas leves volt a következő napokban. A hurka szñ D-Dunántúlon
csurka változatban használatos. A Ny-Dunántúlon a → kolbász készìtésének bevezetése előtt és után a
hurkák neve kolbász volt. A hurkát sütve fogyasztják el. Disznñöléstől függetlenül is készült hurka a régi
matyñ lakodalmak ünnepi étkezésére. Ezt a fehér hurkát tejlevesben tálalták. A juhászhurka,
gyöngyöshurka, birgehurka főként alföldi juhászok készìtménye. Juhvágáskor az állat végbelébe sñs,
paprikás kenyérdarabokat, dercét töltenek, és ezt frissen, → pörköltben főzik meg. Préshurkának nevezik
Ny-Dunántúlon a → disznñsajtot (→ még: gömböc) Ŕ 2. a kaszálñ közepén hosszú sorba összegöngyölt
szénarakás, amelyből a kisebb-nagyobb boglyákat kialakìtják. A szénagyűjtésnek ez a mñdja az északi
hegyvidéken és a Dunántúlon ismeretes, s a jelzett szénarakásnak számtalan elnevezése alakult ki.
Hurkának nevezik a Csereháton, Zemplénben, a Sárközben. Hasonlñ tárgyszemléleten alapul a szénasor
kolbász elnevezése (Gömör, Hont). A Dunántúlon sokfelé villázatnak, → máglyának nevezik. (→ még:
garád, → petrence) Ŕ Irod. Paládi Kovács Attila: A széna takarása a magyar parasztságnál (Népi Kultúra
Ŕ Népi Társadalom, 1970).
Kisbán EszterŔPaládi-Kovács Attila
1319
H
hurkos egérfogñ: fatokba, facsőbe belehelyezhető rugalmas drñtbñl készült felrántñ hurok. A felrántñ
drñtrugñ helyett ritkábban vesszőt is használnak. Az egér a csapda végébe vagy oldalába fúrt lyukba
búvik. A belehelyezett csalétket azonban csak akkor tudja elérni, ha a zsineget, amely a felrántñ rugñt,
vesszőt a lyukon át a fogñ aljához köti, elrágja. Erre a rugñ, vessző felszabadul, a hurokkarikát felrántja s
az egeret a lyuk felső részéhez szorìtja. A hurkos egérfogñ működhet egyetlen, de 3Ŕ10 hurokkal is.
Gazdasági szakkönyveink a hurkos egérfogñt hohenheimi egérfogñ néven tartják számon. A hurkos
egérfogñ a magyar népterület minden részén ismert. Használatos Ŕ keleti orosz vidékektől és a Balkántñl
eltekintve Ŕ Eurñpa-szerte is. A hurkos egérfogñk között vannak házi készìtmények, de a kereskedelmi
forgalom révén is eljutottak a parasztság körébe. Vándor szlovák drñtosok is készìtették és terjesztették.
Ŕ Irod. Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966); Berg, G.: Medieval Mouse Traps (Studia
Ethnographica Upsaliensia, XXVI. Lund, 1966)
Hurkos egérfogñ (Csikkarcfalva, v. Csìk m.)
Hurkos egérfogñ (Karcag, Szolnok m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Gunda Béla
hurok: → csikkentő, → csikle, → fajdhurok, → halfogñ hurok, → hurkos egérfogñ, → ìjas hurok, →
kukoricacső hurok, → nyesthurok
huroköltés: a → laposöltés alkalmazásának egyik mñdja. Kiindulñpontja egy laza laposöltés, tőle balra, az
öltés alsñ vonalánál felöltenek, a szálat a laposöltésen átfektetik és elhúzzák jobbra. Az elhúzás által
hurok képződik. Az öltések egymásba kapcsolñdnak. Különleges alkalmazása a → tardi főkötőhìmzés
hurokhálñja. Kezdésül egy rendes huroköltéssort varrnak, a második sor ellenkező irányba haladva a
kész hurokba kapcsolñdik. Ilyen sorokbñl áll az egész hálñ. Minden sor csak a kezdetén és a végén van az
alaphoz öltve. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.Ŕ
Müller L: Stickerei (Basel, 1969).
Fél Edit
húros: → állatvágás
hurut: az erdélyi örmények jellegzetes ételìzesìtő tejterméke. Nyáron egész évre előre elkészìtik. Felfőzött,
beoltott tejet faedényben savanyodni hagynak, majd aprñra vagdalt petrezselyem- valamint kevés
tárkony- és zellerlevelet belekeverve üstben felforralják. A kicsapñdñ túrñt kis kúp alakú darabokban
megszárìtják. Megreszelve, tejfelben feloldva különböző levesek, köztük húsleves ìzesìtésére,
savanyìtására használják. A hurut az örmény települések széles körzetében máig keresett árucikk. Ŕ A
hurut szñ etimolñgiai rokonsága számos török, tatár, mongol népnél szárìtott túrñt jelöl. Magát a szárìtott
túrñ készìtését és a hurut elnevezést a rövid moldvai tartñzkodás után a 17. sz.-ban Erdélybe telepìtett
örmények már feltétlenül magukkal hozták. Ŕ Irod. Szongott Kristñf: A magyarországi örmények
etnographiája (Szamosújvár, 1903).
Kisbán Eszter
húsételek: a legnagyobb becsben tartott ételcsoport az utñbbi évszázad paraszti értékrendjében. Az

értékelés fő indìtéka a húsételek viszonylag ritka volta. A húsfogyasztás mértékéről Mo.-on megbìzhatñ
statisztikai adatokkal egyelőre csak a 20. sz.-bñl rendelkezünk, a korábbi időszakra vonatkozñ becslések
elfogadhatñ összképet még nem nyújtanak. Az évi fejenkénti átlagfogyasztás az 1930-as évek első felében
28,8 kg (1970-ben 57,6 kg). Az átlagnak megfelelt a birtokos parasztrétegek átlagfogyasztása, melynél
magasabb volt az alföldieké. Az átlag felét sem érte el viszont az aratñmunkások, summások családjainak
húsfogyasztása. A két világháború közötti átlag önmagában analñgiát néhány évtizeden túl nem képezhet.
Sok bizonytalansággal, de lényegesen jobban ismert a húsfogyasztás mértékének alakulása Közép-Eurñpa
1320
H
nyugati felén. Itt a fogyasztást a középkorban, egészen a 16. sz.-ig igen magasra, fejenként évi 100 kg-ra
becsülik, amiben a köznép is osztozott. Ezt követi egy igen gyorsan bekövetkezett nagyarányú és hosszan
tartñ visszaesés időszaka, amelyet a 19. sz. első felében megállapìtott 20 kg körüli átlagfogyasztás
jellemezhet. Azñta az iparosìtással párhuzamosan folyamatos emelkedés tapasztalhatñ, de a fogyasztás
máig nem érte el a középkori szintet. Itthon a húsfogyasztás mértékének erős szociális differenciáltsága a
paraszti rétegeknél századunk előtt is bizonyos, a táji arányokrñl és ezek időbeli alakulásárñl viszont
nincs több évszázados összefüggő képünk. Az utñbbi évszázad parasztkonyhája a húsevési alkalmak, a
húsállatok, a friss és füstölt hús használata, valamint a húsételek elkészìtése tekintetében bizonyosan
közös vonásokat mutat a korábbi viszonyokkal. Általános paraszti igény jutott kifejezésre a főétkezés heti
→ étrendjének szerkesztési elvében, amely heti két, legfeljebb három napot jelölt „húsevő nap”-ként. Ez
az elv a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy egyes rétegek nem ettek többször húsételeket, sem pedig azt,
hogy más rétegek a névadñ ételhez minden húsevő napon hozzájutottak. Nem családtagokkal szemben
viszont mindenki igyekezett a húsevést ez alkalmakkal megtartani, mert azt nemcsak a jñmñdúak
bentkosztos cselédei, de pl. a szegényebbeknél éppen kölcsönmunkát végző, ìgy velük együtt evő
falubeliek is elvárták. Az elvi megfogalmazásban éppen a húsfélével viszonylag jobban ellátott alföldi
középparasztság a szerényebb. Ők vasárnap és a hétközi „kisvasárnapon” (csütörtök), ill. vasárnap és
egyszer a „hét derekán” (szerda vagy csütörtök) igényeltek húsételt. A Dunántúlon, Felföldön a vasárnap,
a kedd és csütörtök számìt húsevő napnak. Az étkezési szokásokat vizsgálñ 1883. évi Keleti Károly-féle
adatgyűjtés a legjobban táplálkozñ körzetekben is csak kétszer, háromszor talált hetenként húsételt.
Egyedül a Bácskában, az aratás idején volt nap mint nap húsétel, bár elvben erre másutt is törekedtek. A
téli időszakban tömörülnek azok a rendkìvüli ünnepi alkalmak (újév, farsang, keresztelők, lakodalmak),
amelyeket húsételek halmozásával ülnek meg ott is, ahol ennek tartñs nélkülözés a következménye. Ŕ A
parasztság elsőrendű húsállata a sertés, ez nyújtotta a háztartás egész évi biztos tartalékát. Húsábñl
igyekeztek minél többet konzerválni, amely ìgy elsősorban füstölt húsként került a konyhára. A téli →
disznñölést követő időszakban átmenetileg javìtotta az étkezést a belsőségek, gyorsan romlñ töltelékek
sűrűbb fogyasztása. A fejet, lábat sokfelé már farsangi kocsonyának, az orját farsangi káposztába
tartogatták. A marha, borjú igen széles paraszti rétegek számára olyan érték volt, amelyet étkezés céljábñl
nem vághattak. Ugyanezek ilyen húst kevéssé vásároltak. Aki tehette, főként nyáron vette, mások
évszámra nem ettek. Bár elvben éppen az értékes marhahús a legparádésabb paraszti étkezés, a
lakodalom leveshúsa, gyakorlatilag sokszor ebbe is csak tyúk került. A sertés és marhahús
fogyasztásának arányában sokkal kiegyenlìtettebb, majdnem azonos képet mutatñ országos statisztikák
magyarázata a nem őstermelő rétegek és legfeljebb a jñmñdú parasztság lényegesen magasabb
marhahúsfogyasztásában rejlik. Tájilag jellemző, a jñmñdú parasztság társadalmi körének átlagában is
magasnak mutatkozñ marhahúsfogyasztást figyeltek meg ennél a rétegnél századunk elejéig az alföldi
extenzìv állattartñ körzetekben. Hasonlñ jelenség az előző századokban is elsősorban itt lehetett jellemző
és korántsem volt általános. A paraszti juhnevelés táji körzeteit jellemző, az országos átlagot itt
lényegesen meghaladñ → juhhúsfogyasztás szélesebb paraszti rétegek táplálkozását érinti. A juh
elsősorban friss húsként került a konyhára, bár füstölése sem volt jelentéktelen. A fő vágási időszak ősztől
a téli disznñölésig tart. A merinñ fajták tenyésztésének virágkora idejére van olyan rekonstrukciñ, amely
kisebb Pest m.-i körzetben a parasztság juhhúsfogyasztását a sertésnél lényegesen magasabbnak tartja.
Ilyen arány azonban tényként kezelve sem általánosìthatñ az illető korszakban. A baromfifélékből a
parasztkonyhán elsősorban tyúk szerepelt, hìzott kacsa, liba jñval ritkábban. A közhiedelemmel
ellentétben tyúk sem állt korlátlanul rendelkezésre. A vasárnapi „tyúkhúsleves” néhány alföldi körzetben
e célbñl tartott galambokbñl is készült. Az alföldi tanyás gazdálkodás baromfinevelésben kiemelkedő
körzetében ez az előnyös helyzet az étkezésben is kifejezésre jutott. A baromfi a konyhán friss hús; liba
füstölése Ŕ a szektáktñl eltekintve Ŕ csak a húsfélével legrosszabbul ellátott vidéken (pl. Kászon) volt
szokásos. A → szamárhús fogyasztása kivételes, csikñ- és lñhúst főként pásztoraik ettek. A vadhús a
paraszti táplálkozásban alkalmi volt; választéka egészen alacsonyan, a varjúnál, pelénél, sündisznñnál
kezdődött és a fogolyig, túzokig, szarvasig, vaddisznñig terjedt. A nagy testű túzok olyan váratlan
húsérték, amit füstölve is tartñsìtottak. → Halételek a halászok körében voltak gyakoribbak, a magyar
parasztság étkezésében korábban is csak a Ŕ jñllehet kiterjedtebb Ŕ halászñ vizek közvetlen közelében
fordultak elő szerény mennyiségben. Ŕ A hagyományos parasztkonyhán a húsételek elkészìtése nem volt
változatos. Az összesen is csekély számú ételforma közül kettő-három az, amelyben a füstölt és friss hús
döntő többségét elkészìtették. Ezek közül a leggyakoribb az → egytálétel ételforma, mégpedig füstölt és
friss disznñhúsbñl, juhhúsbñl főzelékfélével, hìgabb vagy sűrűbb változatban összefőzve. Egyaránt ünnepi
és hétköznapi húsétel, melyet nem a kevés számú főzelékféle váltogatása, hanem a sokféle ìzesìtés tett
változatossá. A közülük ma már csak Erdélyben gazdag választékú, kerti és vadon növő füvekkel,
magjukkal, gyümölcsökkel valñ ìzesìtés korábban más országrészekben is általános volt. Elsősorban az
Alföldön gyakori a kása és húsbñl főtt egytálétel, főként kölesből juhhússal, zsìros baromfival (→ kása).
Ünnepi szerepe hangsúlyosabb a friss marha- és baromfihúsbñl készült tiszta húslevesnek. E húsféléknek
1321
H
többnyire nem is volt más önállñ elkészìtési mñdja. Az egytálétel és a húsleves forma, vagyis a főzés a hús
uralkodñ elkészìtési mñdja. A pirìtott-párolt → pörkölt csak az ország közepén viszonylag nagyobb
múltú. Ez is csak friss húsbñl készìthető. Legbecsesebb juhbñl, marhábñl, már kevésbé a sertés- és
tyúkhúsbñl. Erdélyi rokona a tokány. A sült hús a régi parasztkonyhán jñval ritkább. A pecsenye szñ a
népnyelvben kisebb-nagyobb szìnhúsdarabokat jelent elsősorban és nem meghatározott elkészìtési mñdot.
A disznñhús-pecsenyéket legtöbbször megfőzték. Forrñ zsìrba merìtve hússzeleteket egyáltalán nem
sütöttek, korábban ehhez az olvasztott zsìr is hiányzott (→ szalonna). Nagyobb darabot, egész állatot a
nagy kenyérsütő kemencében megsütni bajos is lett volna, ilyesmit szñrványosan, a lakodalom fényének
emelésére prñbáltak, amikor a levesben főtt tyúkokat kemencébe téve pirìtották. Igazi sült húst zárt
sütőtérben a jobb mñdúak hìzott kacsábñl, libábñl, olykor malacbñl készìtettek, hozzá valñ ovális
cseréptepsiben. A Kisalföldön e célra helyenként kis hússütő kemencék is épültek. Egyébként a
parasztkonyhán ritkán sütöttek friss disznñhúsbñl, juhhúsbñl tűzhelyre állìtott edényben kisebb darabot.
A gyorsabban elkészülő hurka, kolbász sütése viszont természetes dolog volt. A sült húsételek hiánya
magyarázza a vásári lacikonyhák népszerűségét. A lakñtér nyìlt tüzelőjéhez Erdélyben gyakran
csatlakozott háztartási felszerelésként fém hússütő nyárs. Juhhúst, disznñhúst, baromfit húztak rá, a
kisülő zsìrt hideg puliszkára csepegtették. Bár a nyárson sült hús a parasztkonyhának is regionális
jellegzetessége, az ilyen csemege nem volt gyakori. Egyébként húst szabad tűznél nyárson, rostélyon, ill.
sárba burkolva ritkán, kivételesen, főként férfiak alkalmi zsákmánybñl szabadon sütöttek. A befogott
vadak húsát az asszonyok otthon a háziállatokéhoz hasonlñan, főként húslevesnek, ill. egytálételnek főzve
készìtették el. A pácolt vadhúst nem ismerték. A 20. sz.-ban, a lakodalmi étkezésekkel vonult be
általánosan számos újfajta, főként sült húsétel a parasztkonyhára. Közülük a kirántott disznñhús a
legutñbbi évtizedben többfelé, feltűnően egységesen, számos vasárnapi ebéd főszereplője lett. (→ még:
állatvágás) Ŕ Irod. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása (Debrecen, 1935);
Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Sñs Jñzsef: Népélelmezés (Bp., 1959); Erdei
Ferenc: Néprajzi ìnyesmesterség (Bp. 1971).
Kisbán Eszter
húshagyñkedd: → farsang
hússzárìtás: → szárìtott hús
húsvágñ szék: → asztal
húsvét: a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, e napon ünnepli Krisztus feltámadását. Húsvétkor ér
véget a 40 napig tartñ böjt (→ nagyböjt), a hústñl valñ tartñzkodás, innen származik az ünnep magyar
elnevezése is. Húsvét az egyházi év mozgñ ünnepeinek is középpontja. Ezt a napot előzi meg hét héttel →
farsang vasárnapja és követi ötven nap múlva a → pünkösd. Megünnepléséről már a 3. sz.-bñl vannak
adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a
többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség
(márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék Ŕ amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e
közötti időre esik Ŕ, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. ñta vált általánossá. Hazánkban az
1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati
zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa
1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorábñl, de nálunk továbbra is
megtartották. Ŕ Az erdélyi ref.-ok ma is háromnapos húsvéti ünnepet tartanak. Húsvét ünnepének
szertartásai közül már a középkorban kiemelkedett a föltámadás megjelenìtése, amely az ünnep reggelén
történt. A húsvéti szertartásokhoz tartozott az étel, a húsvéti bárány megszentelése. Emellett már a 10. sz.-
ban emlìtik a sonkaszentelést is. Szokásban volt még a kenyér-, a 12. sz. ñta pedig a tojásszentelés.
Ezekkel a liturgikus cselekményekkel mutatnak összefüggést a naphoz fűződött hiedelmek (→ hiedelem),
→ szokások is. Ŕ Egy 1665. évi vallomás elmondja, hogy „... az is régi bévött törvényünk, hogy minden
húsvét napján határt kerülénk, azaz processiñt járánk”. A Székelyföldön a r.k. vidékeken még a
századfordulñ táján is szokásban volt, hogy a legények és fiatal házasok a templom megkerülése után
végigvonultak a falun énekelve (→ kántálás), imádkozva, majd megkerülték a határt, miközben bő termő
esztendőért, békéért imádkoztak. A határkerülés után, amikor már hajnalodni kezdett, a legények szìnes
szalaggal, cifra papìrossal és hìmes tojással dìszìtett fenyőágakat tűztek kedveseik kapujára, ennek neve
hajnalfa volt (→ májusfa). Csìkménaságon megszentelt pimpñt ástak el, hogy a határt ne verje el a jég.
Ünnepélyesen, a pap részvételével ment végbe a zalaegerszegi határkerülés, amelyet az 1850-es években
még tartottak. Nyilván a húsvéti határjárásra vonatkozik az a határozat is, amelyet a r.k. szokások tiltása
céljábñl 1596-ban hoztak Veszverésen, hogy „húsvét ünnepén ne járjanak többé feszülettel a vetések
körül”. A szokás, amely más eurñpai népek körében is ismert volt, kereszténység előtti képzetek
1322
H
továbbhordozñja: a körüljárt terület, a tavaszi vetések megvédése a gonosz, a fagy, a jégverés stb. ellen
(→ határjárás, → körüljárás). Országszerte szokásban volt r.k. vidékeken húsvétkor a hajnali
keresztjárás vagy Jézus-keresés, amely után többfelé Ŕ pl. → nagypénteken Ŕ a patakra mentek mosakodni,
hogy frissek, egészségesek legyenek. Számtalan hiedelem fűződik húsvét vasárnapján szentelt ételekhez is,
amelyeket Zalában a nagyszombati körmenetre is magukkal vittek. Mint sok szentelményt (→
szentelmények), ezek maradékait is → mágikus tárgyként használták. A szentelt sonka csontját
kiakasztották a gyümölcsfára, hogy sokat teremjen. A Székelyföldön a húsvéti étel morzsáját (→
karácsonyi morzsa) is megőrizték, s nyáron a verebek kártevése ellen kereszt alakjában meghintették vele
a gabonaföldeket, miközben ezt mondták: „távozzatok innen kártékony madarak”. Az Ipoly mentén egy-
egy szentelt tojást Ŕ hasonlñan a karácsonyi almához (→ karácsonyi vacsora) Ŕ ketten ettek meg, hogy ha
eltévednek, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást. → Köszöntő szokások is ismeretesek voltak
húsvétkor. Húsvét második napja hétfő, a városokban és ma is szokásos → húsvéti locsolás, másutt a →
húsvéti korbácsolás ideje. Húsvét hétfőjén és fehérvasárnap, Ŕ húsvét vasárnapját követő vasárnap volt
szokásban a → komatálküldés. Az Ipoly mentén a leányok ilyenkor azoknak a legényeknek küldtek
tojást, akik farsangkor táncba vitték őket. A gyermekek húsvéti megajándékozása (nyuszi által hozott
édesség, tojás) újabb eredetű városi szokás. Ŕ Irod. Gugitz, Gustav: Das Jahr und seine Feste im
Volksbrauch Österreichs (Wien, 1949); Fehrle, Eugen: Feste und Volksbräuche im Jahreslauf
europäischer Völker (Kassel, 1955); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964);
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974); Molnár Balázs: Húsvéti asztal (Ethn., 1974);
Takács Lajos: Húsvéti határjárás 1761-es leìrása (Ethn., 1974).
Sonka, tojás előkészìtése a szenteléshez (Domaháza, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Tojásfestés (Báta, Tolna m.)
Húsvéti ételek szentelése a templomban (Domaháza, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
1323
H
A megszentelt ételek hazaszállìtása (Domaháza, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Manga János
húsvéti bál: a jeles napokhoz kapcsolñdñ megrendezett → táncalkalmak egyike, amelynek elterjedtsége az
egész magyar népterületen általános. Rendszerint húsvéthétfőn zajlik le. Erdély egyes vidékein (Mezőség)
a húsvéti bálok 3 napig (vasárnaptñl keddig) tartanak. Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi
táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Pesovár Ferenc
húsvéti korbácsolás: katartikus (→ katartikus rìtusok), termékenységvarázslñ (→

termékenységvarázslás) célzatú → népszokás. Előfordulását a Dunántúlrñl ismerjük. Fejér megyében
sibának nevezik a négyszögűre font korbácsot, amellyel a legények → húsvéthétfőn megcsapkodták a
leányokat, közben ezt mondogatva:
Keléses ne légy, Bolhásos ne légy, Esztendőre frissebb légy!
A lányok a sibára szalagot kötöttek, borral kìnálták a legényeket. A Bakonyban ugyancsak húsvéthétfőn
jártak korbácsolni:
Sidiridi jñ légy, Friss légy, Keléses ne légy, Ha valahová küldenek, fuss! A lábaid jñ futñk legyenek
(lábára üt) Kezeid jñ mosogatñk legyenek (kezére üt) A fejed ne fájjon (fejére üt) Sidiridi váltsd ki
magadat!
(hátára üt és várja a tojást jutalmul). A húsvéti korbácsolás és locsolás jutalma egyaránt a hìmes vagy
piros tojás (→ húsvéti tojás). A Felföldön és a szlovákŔmagyar érintkezési területeken ismert a suprikálás:
a lányok korbácsolják meg a → húsvéti locsolást végző legényeket. (→ még: korbácsolás)
Németh ImreŔTátrai Zsuzsanna
húsvéti locsolás: katartikus (→ katartikus rìtusok), termékenységvarázslñ (→ termékenységvarázslás)

jellegű → népszokás. Az egész ország területén ismert. A Dunántúlon csak szñrványadatok jelzik
meglétét, ezen a területen jelentősége más → húsvéti szokások mellett (pl. → komatálküldés, → húsvéti
korbácsolás) elenyésző volt. A húsvéti locsolás ősi katarktikus rìtus keresztényiesìtett formája.
Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a
Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidñk elhallgattatni, ill. a
Jézus sìrját őrző katonák vìzzel öntötték le a feltámadás hìrét vivő asszonyokat. A gyermekek
locsolkodása szagos vìzzel, rövid versikék kìséretében, adománykérés céljábñl újabb keletű, városokon is
ismert. A legények előre megszervezett → köszöntős felvonulásai zászlñval, zenével szintén nem ősi
formát tükröznek. A húsvéthétfő vìzbevető, vìzbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére.
Szeged vidékén pl. a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vìzzel
leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás,
öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktñl. Másnap reggel, előre
megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készìtettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat
annak a lánynak az ablaka alá szñrták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni. A lányok
igyekeztek elbújni, akit megtaláltak, azt a kúthoz vitték és vödörszám hordták rá a vizet. A legényszámba
nem vett fiúk először a keresztanyjukhoz mentek, akit az ott kapott vìzzel meglocsoltak, jutalmul 8Ŕ10
hìmes tojást kaptak. Ezután a rokonok, szomszédok lányaihoz mentek. A legények locsolását a lányok
húsvéthétfő délutánján személyesen vagy leánypajtásaikkal elküldött tojásokkal viszonozták. A locsolás
jutalma általában festett tojás (→ húsvéti tojás). Kedden a lányok locsolták a legényeket. A húsvéti
locsolás e mñdjai a két világháború között megszűntek. Erdélyben és a szomszédos magyar területeken
még ma is él a húsvéti locsolás szìnes változataiban. Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae (1736) c.
munkájában többek között ezt ìrta: „.. úrfiak, alávalñ, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az
1324
H
vìzben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vìzben ...” Orbán
Balázs szerint (1869): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csìkban a húsvéti öntözés megvan mindkét
nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a
legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás ... ha pedig valamely leány a megváltásra
szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik és jñl megfürösztik.”
Erdélyben egyes helyeken a ház ormára helyezett feldìszìtett zöldág és nyitott ajtñ jelzi, hogy várják a
köszöntő locsolñkat. Újabb néprajzi közlés zászlñs, zenés hajnalozñ öntöző szokásrñl számol be
(Tordátfalva). A húsvéti locsolás mñdját illetően számos változat ismert a vödörrel valñ öntözéstől a
vìzipuskán át a szagos vìzig. A dunántúli adatok főleg a húsvéti locsolás újabb, városias jellegű
szñdavizes, szagos vizes mñdjára utalnak az ismert locsolñversek kìséretében. A húsvéti locsolás köszöntő
versei csekély eltérésekkel országosan ismertek, nem népi eredetűek. Szñrványosan ismertek csak
népiesebb köszöntőszövegek. Pl. egy Békés m.-i → szerencsekìvánñ mondñka: „Egészségére váljon, haja
nagyra nőjön!. Versbe foglalt változata esőhìvogatñ gyermekmondñkára emlékeztet:
Szépen kérem az anyját Adja elő a lányát, Hadd locsolom a haját! Hadd nőjőn nagyra, Mint a csikñ
farka: Még annál is nagyobbra, Mint a Duna hossza! Szabad-e locsolni?
A húsvéti locsolást a környező népek jelentős része is ismeri, de a vesszőzést is megtaláljuk hasonlñ
célzattal. Ŕ Irod. Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Manga János: Ünnepek
és szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Ortutay GyulaŔKatona Imre: Magyar népdalok (Bp., 1970).
Húsvéti öntözés (Rimñc, Nñgrád m.)
Húsvéti locsolás (Kazár, Nñgrád m.)
Húsvéti locsolás (Acsa, Pest m.)
1325
H
Húsvéti locsolñk kìnálása (Kazár, Nñgrád m.)
Tátrai Zsuzsanna
húsvéti tojás, hìmes tojás, ìrott tojás, piros tojás: a → húsvétra ajándékozott, fogyasztott, esetleg a
következő húsvétig megőrzött, általában dìszìtett tojás. Egyházi áldásban részesìtéséről a 4. sz.-bñl, majd
ennek hivatalos bevezetéséről a 12. sz.-bñl van tudomásunk; igénybevétele a r.k. vallású parasztság
körében Mo.-on szinte napjainkig szokásban volt. A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel
szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sìrjábñl feltámadñ Krisztust jelképezi. A tojás
dìszìtését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi
gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A dìszìtett húsvéti tojás elsősorban Eurñpa keleti felén terjedt
el, Közép- és Ny-Eurñpában kisebb, körülhatárolt területeken van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást
általában egyszìnűre festik. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hìmzése; legkevésbé az Alföldön.
Mo.-on és a tőle K-i, É-i és D-i irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás dìszìtésének
jellemző mñdja. Pálcára erősìtett fémcsövecskét, tollcsévét mártogatnak forrñ méhviaszba, ezzel ìrják rá
a mintát a nyers vagy főtt tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik. Több szìn alkalmazása
esetén a világos szìnűnek szánt részeket is viasszal fedik, majd a felület többi részéről vagy lemossák e
szìnt (ecetes oldattal), vagy tovább festik sötétebb szìnű festéklében. A kemény viasz lekaparása után a
szìntelenül maradt dìszìtmény kirajzolñdik. Az e technikához tartozñ dìszìtménykincs egy része igen
egyszerű, a felület rendszeres felosztásán és néhány elemi dìszìtőelem variálásán alapul (egyes elemek az
ősrégészeti anyagban, ill. az ñkori magas kultúrák szimbñlumai és a Közel-Keleten ma is használt
mágikus jelek között lelhetők fel); más részét reneszánsz eredetű hìmzés- és kerámia-ornamentikábñl
vették át. A régiesebb ornamentika meglehetősen egyöntetű egész elterjedési területén; a reneszánsz
eredetű motìvumkincs meghonosodásának mértéke különböző (legelterjedtebb a magyar és jugoszláv
anyagban). Az ukrán és hucul húsvéti tojások rendkìvüli finomsága, bizánci eredetet tételez fel, több szìn
(sárga, barna, zöld) alkalmazására épült mintakincse utánozhatatlan. A karcolással valñ dìszìtés kevéssé
lokalizálhatñ, körülhatárolt mintakincshez sem köthető, megtalálhatñ a geometrikus dìszìtés mellett
virágornamentika, életkép és naturalisztikus felfogású emberábrázolás. Hazánktñl Ny-ra alakult ki az a
szokás, hogy az egyszìnűre festett tojásra savval ìrtak a barokk és az azt követő stìlusoknak megfelelő
virágbokrokat, -indákat, -koszorúkat és hosszabb szövegeket; az utñbbiak a → szerelmi ajándék
funkciñja szempontjábñl jelentősek. Mo.-on e dìszìtésmñdot a Ny-i határszél mentén, valamint németlakta
vidékeken s azok környékén ismerik. Kevésbé jelentős dìszìtési mñdok: a levélrátétes, amely a batik
primitìvebb megoldásának foghatñ fel (a tojásra érdekes rajzolatú levelet rögzìtenek festéskor, helye
világos marad); paraszti viszonylatban kevéssé terjedtek el a textilrátétes, ragasztott bevonatú, ecsetes
festésű, politúros-lakkos, matricás (lehúzñképes), sodronybevonatos megoldások. Kiemelkedő a
kovácsoltvas vagy más, lágyabb fémdìszekkel ellátott patkolt tojás (leggyakoribb ékìtményéről elnevezve),
amely a húsvéti hajnalfát dìszìtette, de rontáselhárìtñ feladatot is betölthetett (→ rontás elhárìtása). Az
utñbbi időben fémművesek, barkácsolñk kimagaslñ szaktudásának bizonyìtására szolgál. Tojásfestésre az
anilinfestékek elterjedéséig növényi festékeket (→ festőnövények) használtak, berzsenyből állìtották elő a
nálunk legkedveltebb piros szìnt, más szìneket a környezetben gyűjtött növényi részek főzetéből,
forrázatábñl. Napjainkban is legáltalánosabb a vöröshagymahéj-főzet. Húsvéti tojás dìszìtésével
elsősorban nők foglalkoznak, akik gyakran a művelet helyi specialistái. A férfiak karcolást és főleg
patkolást végeznek. A húsvéti tojás húsvéti ajándék, amely bármely családi, lokális, jogi kapcsolat
alapján adhatñ. Korábban feudális szolgáltatás is volt. Keresztszülők keresztgyermekeknek és leányok az
őket húsvéthétfőn meglocsolñ fiatalembereknek adják. Az utñbbi célra városban, újabban falun is gyári
készìtésű csokoládé, műanyag stb. húsvéti tojások is használatosak. Ezek előzményei a korábbi
századokban főleg a magasabb társadalmi osztályok számára készìtett húsvéti tojás-imitáciñk (a
parasztságnál fábñl). Az utñbbi időben Eurñpa-szerte érvényesülő tendencia a húsvéti tojás-ajándékozás
gyermekszokássá válása. Ŕ A húsvéti tojás fogyasztásához a parasztságnál hiedelmek (→ hiedelem)
fűződnek, jñtékony hatást tulajdonìtanak neki, a héját → mágikus tárgyként is használják. Főleg gör.
1326
H
keleti vallásúak → halottkultuszában van szerepe (pl. sìrokra teszik). A húsvéti tojás történetének
rekonstruálásához az anyag romlandñsága miatt kevés tárgyi emlék maradt fenn. Ilyen pl. a mo.-i avar
sìrban talált karcolt dìszű tojás, Worme mellett az i.sz. 320-bñl datált sìrban festett dìszű tojás, a sziléziai
Opole várásatásaiban (11. sz.) talált maradványok; továbbá tartñs Ŕ sőt nemes Ŕ anyagokbñl készült
tojásutánzatok különböző korokbñl. A dìszìtett tojás az ñkor magas kultúráitñl (beleértve az Eurñpán
kìvülieket), Eurñpa barbár népeitől a középkoron át napjainkig sokoldalú kultikus, társadalmi és
esztétikai funkciñkat töltött be a társadalmak különböző rétegeinél. A húsvéti tojás napjainkig valñ
fennmaradásához nem kis mértékben hozzájárulhatott egyházi szentelmény (→ szentelmények) volta,
ami társadalmi presztizsét is biztosìtotta, fel egészen az uralkodñi udvarokig. A húsvéti tojás legnagyobb
jelentőségre a gör.keleti egyház hatásterületén emelkedett. (→ még: húsvéti korbácsolás, → húsvéti
locsolás, → kñkonya, → komatálküldés, → tojásjátékok) Ŕ Irod. Györffy István: Hìmes tojások (Bp.,
1925); Taylor, A.: Das Ei im europäischen Volksrätsel (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Basel,
1953); Szabñ Lászlñ: Húsvéti tojások a beregi Tiszaháton (Ethn., 1963); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek
Ŕ népi szìnjátszás (Bp., 1964); Newall, Venetia: An Egg at Easter (London, 1971); Györgyi Erzsébet: A
tojáshìmzés dìszìtménykincse (Népr. Ért., 1974).
Húsvéti tojás
Húsvéti tojás
Húsvéti tojás
Húsvéti tojást festő asszony (Bognár Jánosné, Zengővárkony, Baranya m.)
Húsvéti patkolt tojás
1327
H
Húsvéti tojás festése (Nñgrád m.)
Ivánka Teréz festett tojásai (Báta, Tolna m.)
Húsvéti tojás ajándékozása (Érsekvadkert, Nñgrád m.)
Húsvéti tojás ajándékozása (Rimñc, Nñgrád m.)
Györgyi Erzsébet
húsvéti ünnepkör: a rñmai liturgiában kialakult időszak, amely egyrészt a → húsvét ünnepére valñ
előkészületi időt, másrészt az ünnep folytatásának idejét foglalja magában. Az egyházi évnek két
ünnepköre (cyclus) van: a húsvéti ünnepkör és a → karácsonyi ünnepkör. A húsvéti ünnepkör a régibb,
amely a Septuagesima (hetvened), azaz a farsang utolsñ vasárnapja előtti vasárnappal kezdődik és a
pünkösd utáni szombattal ér véget. A húsvéttñl a pünkösd utáni szombatig tartñ időszakot → húsvéti
időnek is mondják (→ nagyböjt, → virágvasárnap, → nagyhét, → nagypéntek, → nagyszombat). Húsvét
napjátñl a fehérvasárnapot megelőző szombatig tartñ napokat húsvét hetének nevezik. Egyik-másik
felosztás a pünkösd szombatjátñl András-napig (nov. 30.) tartñ időszakot a pünkösdi ünnepkörbe sorolja.
A népszokásokkal foglalkozñ munkákban a téli, a tavaszi és a nyári ünnepkörök szerinti felosztással is
találkozunk. Ŕ Irod. Mihályfi Ákos: A nyilvános istentisztelet (Bp., 1923); Fehrle, Eugen: Feste und
Volksbräuche im Jahreslauf europäischer Völker (Kassel, 1955); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek Ŕ népi
szìnjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1974).
Manga János
Huszadik Század: 1. 1900Ŕ1919 között megjelent haladñ, polgári, társadalomtudományi folyñirat, amelyet
1901-től kezdve a Társadalomtudományi Társaság adott ki. Gratz Gusztáv (1900Ŕ1903). Kégl János és
Somlñ Bñdog (1903Ŕ1906), 1906-tñl megszűnéséig Jászi Oszkár szerkesztette. Létrehozását a polgári
1328
H
radikális körök szorgalmazták, de 1906-ig a társadalomtudomány valamennyi hazai művelőjének

összefogására törekedett politikai pártállásra valñ tekintet nélkül. 1906-tñl, a Társadalomtudományi
Társaságban bekövetkezett kettészakadást követben elsősorban a polgári radikalizmus ideolñgiai fñruma,
amelyben helyet kaptak marxista tudñsok, pl. Szabñ Ervin ìrásai is. A folyñirat jelentős szerepet játszott
az 1918-as polgári demokratikus forradalom eszmei-politikai előkészìtésében, de nem jutott el a
Tanácsköztársaság eszmei támogatásáig. 1919-ben a Tanácsköztársaság megdöntését követően
betiltották. A Huszadik Század az első, valñban jelentős szociolñgiai folyñirat Mo.-on, amely a korabeli
szociolñgiai irányzatok ismertetésén, hazai kutatások eredményeinek közreadásán túlmenően
figyelemmel kìsérte a szociolñgiával rokon etnolñgiai munkákat, és helyt adott társadalomnéprajzi
tanulmányoknak. Ŕ 2. 1947Ŕ49 között megjelent polgári demokratikus szociolñgiai folyñirat, a korábbi
Huszadik Század örököse. Csécsy Imre szerkesztette. Néprajzban hasznosìthatñ tanulmányokat nem
közölt. Ŕ Irod. Remete Lászlñ: Bevezetés (A magyar szociolñgiai irodalom bibliográfiája, I., Bp., 1970).
Sárkány Mihály
huszár: → palñc áttört bútor
huszárka: zsinñros kiskabát (Pusztafalu, v. Abaúj m.). (→ ködmön)
huszárnñta, huszárdal: a katonadal válfaja, a lovasságnál szolgált legények életéről szñlñ lìrai dal.
Történeti-műfaji előzményei egyes → kuruc énekek (Csìnom Palkñ), → indulñk (Rákñczi-indulñ), →
toborzñk vagy → verbunkok (Amade Lászlñ: Katonaének; Kiküldötte Ferenc császár; Ütik a rézdobot ...)
és → negyvennyolcas dalok (Huszárgyerek, huszárgyerek; Kossuth Lajos táborában; Zúg az erdő, zúg a
mező ...). A huszárnñták egy része → csikñsdalbñl lett átalakìtva (Huszárgyerek nem eszik vacsorát); Kis
pej lovam csárda előtt; Magyar huszár vagyok...), a többség azonos a fegyvernemek feletti →
katonadallal. Ŕ A huszárság az I. világháborúig ún. elit fegyvernemnek számìtott; a parasztlegények is
viszonylag szìvesebben szolgáltak a lovasságnál (Huszár vagyok, nem bakancsos katona; Nem bánom,
hogy huszár vagyok...). A kérkedő tìpusú katonadalok elsősorban a huszárságra jellemzők (Jñl van dolga
a mostani huszárnak; Nincs szebb, mint a huszárgyerek, ha lovára kaphat...), olykor még → háborús
katonadalaikban (Szépen szñl a császár trombitája; Vadkörtefa fehéret virágzik...) is megnyilvánul, →
szerelmi dalaiknak pedig megkülönböztető jegye (A huszárnak csñkot adni nem lehet; Huszár vagyok,
szeretem a lányokat...). A csikñsdalokhoz hasonlñan a huszárnñták fő jellemzője a ló szeretetteljes
ábrázolása: szüntelen becézik (Veszek neki egy kis cukrot, Jár ő velem rendes táncot...), párbeszédet
folytatnak vele (Figyelj, lovam, figyelj a vezényszñra! Sej, jobban tudod, mint a bundás regruta;
Szenvedj, lovam, szenvedj a hazáért! Velem együtt szép Magyarországért...) és leszerelés előtt elsősorban
tőle búcsúznak el (Kis pej lovam, ne bánakozz énértem! Három évig jñl gondodat viseltem...). Különösen
a háborús dalokban emberszerű az ábrázolásuk (Könnyes szemmel csak úgy reám tekintgetsz, Csakhogy
szñval engem meg nem kérdezhetsz...); olykor a kép „emberi” eredete szöveg szerint is kimutathatñ (I.
Elmentek a vitézek a csatába; Gyenge szìvét éles golyñ találta. Harmincnégyes, tedd le a fegyveredet,
Gyenge lábad nem bìrhat már tégedet! 2. Kis pej lovam elnyerìtette magát: Éles golyñ találta el a lábát.
Szállj le, huszár, vedd le rñlam nehéz nyergedet Gyönge lábam nem bìr tovább tégedet ...). A huszárnñták
tematikája azonos a katonadalokéval: a kiképzés nehézségei (Esik az eső, ázik a heveder; Lovam hátán
nyereg, én a földre estem ...), a fényes külsővel szembeállìtott szomorúság (Ha fölül a huszár sötétpej
lovára, Lehúzza csákñját gyászos homlokára; Kék atilla szorìtja a testemet, Sárga zsinñr búsìtja a
szìvemet...) és a szabadulás öröme (Öreg huszár ha kitölti idejét...) a jellemzőbbek. (→ még: bakanñta, →
tüzérnñta) Ŕ Irod. Mathia Károly: 104 magyar katonadal (Bp., 1942); Volly István: Előre (Bp., 1943);
Kálmány Lajos: Történeti énekek és katonadalok (Bp., 1952).
Katona Imre
huszárvár, huszárváros, hajdúpalánk, katonaváros: a török kori határvédő erődìtmények külső vára. A
könnyűlovasság tartñzkodott benne. A belső vártñl árok és várfal választotta el. Néha csak egyszerű
karñkerìtés (→ latorkert) vette körül, leginkább azonban erős → palánk és árok övezte. A palánk fábñl és
földből készült. Legerősebb volt a tőtött vagy bélelt palánk. Ennél két párhuzamos sorban vastag
fatörzsszerű oszlopokat ástak a földbe. Az oszlopok vagy sűrűn egymás mellett álltak, vagy hézagosan. Az
utñbbi esetben a hézagokat fonással töltötték ki. Tulajdonképpen két kerìtést készìtettek, amelyek közé
földet döngöltek. Az ìgy kialakìtott vastag fal mindkét oldalát betapasztották. Épìtettek belső vár nélküli,
magukban állñ huszárnñtákat is. Ezeket általában csak egyszeres palánk és árok vette körül. A magyarok
és a törökök egyforma kivitelezésű huszárnñtákat használtak. Ez nem véletlen, hiszen mindkét oldal
erődìtményeit a rákényszerìtett jobbágyok épìtették. A palánképìtést „magyar mñdra” valñ várépìtésnek
nevezték a kortársak. A 16Ŕ17. sz.-i hìres magyar végvárak huszárnñták voltak, ill. az ilyen erődìtmények
1329
H
legjellemzőbb részét a huszárnñta képezte. A végvárak összefüggő több soros láncolatot alkottak a török
hñdoltsággal határos mo.-i területeken. Ŕ Irod. Takáts Sándor: A magyar vár (Századok, 1907); Györffy
István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszlñ települése (Népr. Ért., 1926); Viski Károly: Adatok a
székelykapu történetéhez (Népr. Ért., 1929); Urbaria et Conscriptiones (Művészettörténeti adatok, IŔII.,
Szerk. Baranyai Béláné, Bp., 1968).
Bárth János
huszárverbunk: → székely verbunk, → szñlñ verbunk
Huszka Jñzsef (Kiskunfélegyháza, 1854ŔBp., 1934): művészettörténész, etnográfus. Rajztanári képesìtést

szerzett Bp.-en. A magyar népművészet egyik tudományos fölfedezője és népszerűsìtője volt. A magyar
népi ornamentikát perzsa, indiai és más keleti művészetekkel rokonìtotta, ill. azokbñl származtatta.
Jñllehet erősen bìrálták, elmélete és szemlélete Ŕ különösen a szecessziñban kibontakozñ, magyar jelleget
kereső iparművészetben és épìtészetben Ŕ igen nagy hatású volt és délibábos őstörténeti elképzelésekhez
kapcsolñdva az 1930-as, 1940-es évekig a történeti stìlusokkal kapcsolatot kerepő kutatások
kibontakozásáig élénken élt a közvéleményben. Ŕ F. m. Magyar dìszìtő styl (Bp., 1885); Népies
ornamentikánk forrásai (Ethn., 1894); A székely ház (Bp., 1895); A magyarság háza (Ethn., 1899); A magyar
turáni ornamentika története (Bp., 1930).
Huszka Jñzsef egyik munkájának cìmlapja
Kósa László
hutai üveg: a Zempléni-hegység területén a regéci és a füzéri uradalmak Ŕ Regéc, Hollñháza, Nagyhuta,
Prédahegy (ma Vágáshuta) Ŕ öblösüveg-készìtő műhelyeinek termékei. Az öblösüveget üvegpipával
fújták, majd a további munkálatok során különféle eszközökkel üregesre alakìtották vagy formába fújták
(pl. a szögletes üvegeket). Ŕ A 17. és 18. sz.-i ìrápbeli adatok csak a táblaüveg készìtésére engednek
következtetni. Öblösüveg csak a 18. sz.-bñl maradt ránk: pálinkás- és borosedények, melyek a
magánháztartások és a korabeli kocsmák felszereléséhez egyaránt hozzá tartoztak. A 18. sz.-bñl valñk a
hengeres, gömbölyű és a körte alakú, zöld szìnű boros- és pálinkáspalackok. A porciós üvegek és a fütyülős
üvegek kizárñlag a kocsmák edénykészletéhez tartoztak, mìg a lapìtott oldalú pálinkásbutykos a paraszti
háztartás felszerelése volt. Durva kivitelű, hengeres testű, vastag falú poharak is maradtak ránk e
századbñl. A 18. sz.-tñl váltak kedveltté a szögletes testű tokaji borospalackok, amelyeknek virágkora a
19. sz. második felére esik. Oldalukon pecséttel vannak ellátva; ezeken a magángazdaságok és a királyi
szőlőgazdaságok tulajdonjegyei szerepelnek. Ŕ A 19. sz.-bñl sokféle technikával dìszìtett üvegeket
ismerünk, sokkal változatosabbakat, mint a 18. sz.-iak. A „habos” üveg dìszìtménye úgy jött létre, hogy a
kissé felfúvott tárgyra vékony, nyúlñs üveget csavartak csigavonalban vagy koncentrikus körökben és e
vonalakat egymásba olvasztották. Készültek szìnes üvegek is: szìntelen alapon piros, lila, vagy tejüveg
alapon piros; piros alapon sárga fehér fonalakkal. A dìszìtményt gazdagìtották oly mñdon is, hogy a
fonalakat nemcsak vìzszintesen, hanem függőlegesen is elhelyezték az edény felületén. Ezt „rácsos”
dìszìtménynek nevezték. Igen nemes darabok az egyszerű Ŕ bordñ, lila, barna, kék Ŕ üvegek. Ritka
példányok a szìnes, egymásba folyñ tejfehér, piros, kék, bordñ, márványszerűen összefuttatott
dìszìtménnyel készìtettek. Ŕ A „buborékos” kancsñk dìszìtménye úgy készült, hogy az üveget még
képlékeny állapotában megszurkálták, s ìgy zárt hñlyagok keletkeztek az edényen. Különlegességei a
hutáknak a rücskös dìszű, formába fúvott kancsñk. Ŕ A fonáldìszìtés ősi technikát őriz: az edény
felületére plasztikusan fölrakott üvegszál eredetileg az edény leggyakrabban használt részeit ñvta, majd
később kizárñlag esztétikai céllal került az edény felületére: egymásba olvadñ félkörives formában,
láncdìszìtményben vagy koncentrikus körben. Változatosabbá vált a dìszìtmény, ha a szìntelen felületre
szìnes Ŕ egy- vagy több szìnű Ŕ fonalak kerültek. A huták készìtményeinek formakincse nagyon gazdag
mind az ivñedényeket, mind az étkezéshez használt edényeket tekintve: az előzőhöz tartoznak a boros,
pálinkás, vizes ivñedények és tárolñedények Ŕ palackok, kulacsok, kancsñk, korsñk, zsebbe valñ
butykosok, pincetokba valñ szögletes palackok, 5Ŕ6 literes ballonok, tejesüvegek, befőttesüvegek, bögrék,
1330
H
poharak; az utñbbiakhoz a gömbölyded, öblös levesestálak és tányérok. Ezek laposak, korong alakúak
mélyìtett fenékrésszel. Mindegyik tányér füllel ellátott, hogy falra akaszthatñ legyen. Általában sima
testűek, szìntelenek, de vannak közöttük szìnesek is Ŕ kék, zöld Ŕ és olyanok, melyek szìntelen testűek, de
peremeiket szìnes fonállal, csìkkal vagy buborékkal dìszìtették. Ismeretesek még egyéb használati célokat
szolgálñ üvegedények is, mint pl. gyertyatartñk, mécsek, lámpaüvegek, virágtartñk. Ŕ E változatos
formában és dìszìtménnyel készült tárgyak vásárlñja és használñja elsősorban a zempléni parasztság,
kisebb részben a környékbeli kispolgárság volt. Az üveg eladñi a hutában dolgozñ férfiak asszonyai
voltak; az üvegedényt terményért vagy a Telkibányárñl és Hollñházárñl származñ → keménycserép
edényekért cserélték el. Ŕ Irod. Takács Béla: A Zempléni-hegység üveghutái (Bp., 1966).
István Erzsébet
húzñ: → csikñ
húzñhálñ: → kerìtőhálñ, → kétközhálñ
hüdintés: havasi pásztorok, hegylakñk szabadban, nagy távolságra történő jeladása és kiáltñ párbeszéde.
A hang irányìtására szájuk elé kezükből tölcsért alakìtanak. A jeladás, felhìvás értelmes szöveg nélkül,
csupán süvöltve vagy hì-ha-hó, ó-ha-hoj stb. szñtagokon történik. A hangok itt négyes-ötös csoportokra
tagolñdnak (ebben hosszan hangzñ és egészen rövid értékek is szerepelnek), s egy-egy hangcsoport
fölülről lefelé tartñ irányban nagy hangterjedelmet (másfél, két oktáv) jár be. Az eddig gyűjtött kevés
számú adat alapján (gyimesi csángñktñl) még nem állapìthatñ meg, tartalmaznak-e e hangcsoportok
szabályos, sztereotìp dallamfordulatokat, mint ahogy az fejlett pásztorkultúrájú vidékek (Alpok,
Kárpátok egy része, Skandinávia) hasonlñ anyagában szokásos. A jeladás után a párbeszéden szöveg
(praktikus tartalmú: A marháimat nem láttad-e valahol? Este jöjjön bé guzsalyasba! stb.) recitálva (→
recitatìv) hangzik el, egy-egy összetartozñ szövegfrázis általában egy magasságon, csak a szakaszok vége
lejtő tendenciájú. Az egyes szakaszok egymáshoz képest nincsenek tonalitásba rendezve, s a recitáciñs
hangmagasságok kialakulása rögtönzésszerű. A hüdintések anyagára vonatkozñ további
megállapìtásokhoz még elsősorban gyűjtésre van szükség.
Szendrei Janka
hűség prñbája, a: → balladás dal
hű szolga, a (barát, fogadott testvér, akasztñfátñl megváltott ember): → példázat jellegű → tündérmese.
Egy királyfi beleszeret egy királyleányba, akinek arcképét egy tiltott szobában (álmában) látta (Ŕ átok
folytán Ŕ csak a hìrét hallotta). Szolgája (édes vagy fogadott testvére, barátja, a büntetéstől valñ
megváltásáért hálás ember) kìséretében útra kel. Az megfogadtatja vele, hogy mindenben
engedelmeskedik neki, megszökteti számára a leányt oly mñdon, hogy kereskedőnek öltözve egy
kereskedőhajñra csalja (Thompson, Motif-Index K1332.) Hazafelé jövet a szolga három ìzben kihallgatja
madarak (varjak, hollñk, hattyúk, galambok) beszélgetését, akik arrñl tudñsìtják egymást, hogy a fiatal
párt útközben vagy otthon, a királyfi házában három halálos veszedelem fenyegeti: a mostoha vagy a
szülők, akik ellenezték a házasságot, mérgezett hintñt, ruhákat küldenek eléjök, mérgezett ételeket
tesznek a lakodalmi asztalra, a nászszobában sárkánykìgyñ leselkedik rájuk stb. Aki beszédüket
meghallja és bárkinek elárulja a) térdig, b) derékig, c) teljesen kővé változik. A megjñsolt veszedelmek
valñban bekövetkeznek, de hű szolga elhárìtja őket, s a fiatal pár életben marad. Cselekedetei
következtében hűtlenség gyanújába keveredik, s kénytelen a madaraktñl hallottakat szñ szerint előadni,
ennek következtében a) térdig, b) derékig, c) teljesen kővé változik. A királyfi ismét vándorútra kel, hogy
megtudja, hogyan lehet szolgáját feléleszteni. Egyes változatokban itt beékelődik a → Szerencsének
szerencséje: AaTh 461 tìpus IIIŔIV. epizñdja: a királyfi felkeresi Szerencsének szerencséjét, s tőle más
kérdésekre is választ kér és kap. Megtudja, hogy kisgyermeke kieresztett vérével kell a kőszobrot
megkennie, attñl feléled. A szobor újra élő emberré lesz. A gyermek is feltámad (AaTh 516. vö. Amicua és
Amelius, ill. → Alexander és Ludovicus). A 22 ismert magyar változat felépìtése nagy vonásokban azonos,
a részletek azonban lényegesen eltérnek. A tìpusnak legalább 4Ŕ5 redakciñja különìthető el. Ezek közül
egyiknek forrása a Grimm-gyűjtemény „Hűséges János”-a (Der getreue Johannes), mely ponyván is
elterjedt; a másiké Krìza „Szerencséjének szerencséje” c. meséje (MNGy, III.), mely Benedek Elek
feldolgozásában gyermekmeséskönyvekben és tankönyvekben többször is megjelent. A többi redakciñ
ennél nyilvánvalñan sokkal régebbi, közvetlen forrásuk egyelőre nem állapìthatñ meg. A nemzetközi
katalñgus 4 redakciñt elemez, a magyar változatok ezekkel csak részben egyeznek meg (AaTh 516, AaTh
516C: Amicus és Amelius). A mese egész Eurñpában közismert Angliát, Hollandiát és Norvégiát kivéve.
Feltehetően indiai eredetű. Ott ma is több redakciñja ismeretes Ŕ a redakciñk más része a bizánci
1331
H
birodalomban alakulhatott ki, az ún. Ny-eurñpai redakciñ forrásának Basile Pentamerone-ját szokás
tekinteni. Nálunk mind a balkáni redakciñk, mind a Ny-eurñpai forma ismert. Az egész magyar
nyelvterületről vannak változataink, határozott táji differenciálñdásrñl a rendelkezésre állñ változatanyag
alapján nem beszélhetünk. Az az elképzelés, hogy a tìpus a magyar nyelvterületen alakult volna ki, nem
látszik megalapozottnak. (→ még: hálás halott, a) Ŕ Irod. Rösch, E.: Der getreue Johannes (FFC 77.
Helsinki, 1928); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.:
The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.ŔBoratav, P. N.; Typen türkischer Volksmärchen
(Wiesbaden, 1953); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).
Kovács Ágnes
hűtlen asszony, a, csirkepaprikással megvakìtott férj: tréfás, realisztikus → mese. Cselekménye: az asszony
és szeretője elhatározzák, hogy a férjet elteszik láb alñl. A férj erről tudomást szerez, s mikor felesége
természetfölötti lényhez (tudñs, isten) fordul, hogy elpusztìtásához segìtségét kérje, a fa (kereszt, oltár)
mögül azt a tanácsot adja, főzzön minden nap fekete tyúkbñl paprikást, adjon hozzá vörös bort, attñl a
férje 7 (9) nap múlva megvakul, majd meghal. Az asszony meg is fogadja a jñ tanácsot, s a férj tetteti
magát, hogy naprñl napra kevesebbet lát és halálát érzi közeledni. Szìnlelt vakságában elpusztìtja a
szeretőt (és az asszonyt) (AaTh 1380). Mesénk az egész magyar nyelvterületről 5 változatban ismert,
elterjedt egész Eurñpában, Indiában és Indonéziában is. Benne foglaltatik a Pancsatantrában, s első
ismert feljegyzése a 15. sz.-bñl szintén Indiábñl valñ. Hozzánk feltehetően olasz közvetìtéssel került, s
nálunk kitűnően akklimatizálñdott: beleilleszkedett a népi hiedelemvilágba, a változataink jñl ábrázolják
a magyar paraszti környezetet. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und
Hausmärchen der Brüder Grimm (III., Leipzig, 1918); Berze Nagy János: Baranyai magyar
néphagyományok (II., Pécs, 1940); Dégh Linda: Pandúr Péter meséi (UMNGy, IV., Bp:, 1942); Béres
András: Rozsály népmesék (UMNGy, XII., Bp., 1967).
Kovács Ágnes
hüvelyesek: (főleg bab, lencse) szerepe a népi hitvilágban elsősorban „szemes” voltukon alapul (hasonlñan
a → kásához → mákhoz); mint ilyenek, alkalmasak → termékenységvarázslásra és → bőségvarázslásra,
valamint → rontásra, → rontás elhárìtására. Az előbbi céllal összefüggésben főleg mint → karácsonyi és
→ újévi ételek kaptak szerepet, ilyesféle indokolásokkal: „sok pénzük legyen az újévben”, „szapora
legyen a baromfi” stb.; de e magyarázatok lehetnek másodlagosak is, hiszen a hüvelyesek fogyasztását
ilyenkor böjtös voltuk is indokolta. Elsődlegesen hiedelem jellegű viszont a hüvelyesekkel végzett rontás,
ill. a → rontás másra hárìtása a keresztúton, valamint a ház, istállñ rontáselhárìtñ körülszñrása babbal. A
főleg karácsonyi → tizenkettedre vonatkozñ, de szñrványosan máskor is (pl. néhol nagycsütörtökön)
előfordulñ → tilalom (aki megszegi, kiütéses, fekélyes lesz) antik gyökerekig vezethető vissza (a
hüvelyesek ebben az időszakban a halottak eledele, → halott etetése), de a mai Eurñpában Ŕ nálunk is Ŕ
már a szem-kiütések analñgiás kapcsolatán alapul. → Áldozat jellegű gesztus a hüvelyesek (és → diñ)
karácsonyesti dobálása a mennyezetre, a szoba négy sarkába stb.; eredetileg a karácsony éjjelén a házat
meglátogatñ → természetfeletti lények számára. (→ még: bab, → borsñ)
Pócs Éva
hüvelyk: hosszmérték. A tìzes számrendszeren alapulñ mértékrendszer előtti időszak azon alapegységeinek
egyike, amely az emberi test egyik részét, a hüvelykujj nagyságát vette mértékül. A hüvelyk a tizenkettes
mértékrendszerbe tartozik; egy lábnak a 12-ed része. Egy hüvelyk 12 vonalbñl áll, azaz 2,6 cm (tehát egy
vonal 0,2 cm). Négy hüvelyk (azaz 10,4 cm) alkotott egy markot (→ marok). A hüvelyk német neve (Zoll)
is elterjedt: coll. Ezt az elnevezést főleg kézművesek, ácsok, asztalosok, használták (colos deszka, colos szeg
stb.).
Dankó Imre
Hüvelyk Matyi: hüvelyknyi nagyságú mesehős (Babszem Jankó, → Borsszem Jankñ), ismeretes még
Hüvelypici, Hüvők Jancsi, Hőkköm Matyi stb. néven. Gyermektelen házaspár azt kìvánja, hogy bár
legalább akkora gyermekük lenne, mint egy hüvelyk (babszem stb.). A gyermek reggelre megszületik.
Vállalkozik rá, hogy apjának kiviszi az ebédet a mezőre. Amìg apja eszik, szánt helyette oly mñdon, hogy
betelepszik az ökör fülébe, és onnan rittyenget ki az ostorával. Egy gazdag uraság megvásárolja. Házánál
a széna közé kerül, s egy tehén befalja. Hüvelyk Matyi belülről kiáltozik és ostora nyelével döngeti a tehén
oldalát. Azt hiszik, hogy a tehenet az ördög szállta meg, és megüttetik. Belét, amelyben Hüvelyk Matyi
van, egy farkas eszi meg. Ennek a belsejében is kiáltozni kezd. A rémült farkas Hüvelyk Matyit
1332
H
kìvánságára hazaviszi, s otthon „kiköpi”. Csoda folytán természetes méretű emberré lesz, s szép lányt kap
feleségül (AaTh 700). Eurñpa-szerte azonos menettel ismert → gyermekmese. Hősét nevezik: Tom Thumb,
Petit Poucet és Däumlingnak. Nálunk meséskönyvekben, népmesegyűjteményekben és
ponyvanyomtatványokban egyaránt megtalálhatñ. Ŕ Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946);
Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs 1957); Velcsov Mártonné: Testrésznevekből alakult
mértéknevek története IV. Hüvelyk (Magy. Nyelv, 1968); Faragñ Jñzsef: Kurcsi Minya havasi
mesemondñ meséi (Bukarest, 1969).
Kovács Ágnes
Hüvelypici: mesehős neve, de előfordul csillagnévként is. A Göncölszekeret alkotñ csillagok közül „a rúd
törése, vagy a középső ökör (Mizar) mellett van a kisbérös (Alcor), Ostorosnak, czigánygyermeknek is
nevezik, olykor Hüvelypicinek”. „A döncölszekérben ökör vagyon fogva, három pár; a középső ökör
fülébe’ van a Hüvelypici, onnan hujángat: cselő, hajsz!” (Szőreg, Kálmány Lajos gyűjtése; vö. AaTh 700).
(→ Hüvelyk Matyi) Ŕ Irod. Wigand Ede: A magyar csillagos ég (Népr. Ért., 1914).
Kovács Ágnes
1333
13. fejezet - I
Ibikus darvai: → novellamese. Cselekménye: a meggyilkolt halála előtt az égen elvonulñ darvakat (a nap
utolsñ sugarait, pusztai kñrñt stb.) hìvja tanúnak a gyilkossághoz. Gyilkosa kineveti. A „tanú” váratlan
megjelenése azonban arra készteti, hogy elárulja magát. „Nem mondta meg a tövis, hogy ki lökte a kútba
Forgñ Antit.” Kitudñdik a gyilkosság, a bűnös elnyeri büntetését. A mesekatalñgusok több tìpusszám alatt
tartják nyilván a lényegében azonos történet többféle megjelenési formáját. AaTh 960: „A nap mindent
kiderìt”. Ide tartoznak a napsugár, a holdsugár és a különféle növények tanúskodását elmondñ
változatok. A készülő magyar mesekatalñgusban a „Ballagñ kñrñ” cìmet viseli. Ennek egyik altìpusa az
Ibikus darvai (AaTh 960A), amelyben darvak szerepelnek. A két tìpusszám alatt öt változat szerepel.
Ezek mindegyike közel áll a mondához, annak is minősìthető. Ibikus darvainak története a klasszikus
ñkortñl irodalmi feldolgozások tárgya is volt. Legismertebb alkotás ezek sorában Schiller balladája: Die
Kraniche des Ibykus. Az eurñpai szñhagyomány számon tartja változatait Spanyolo.-tñl az orosz
nyelvterületig; legnépszerűbb német területen és a Mediterraneumban. Szerepel a Grimm-mesék között
(No 115) is. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder
Grimm (IŔV., Leipzig, 1913Ŕ31); Thompson, S.: The Folktale (New York, 1946); Beke Ödön: Újabb
adatok Ibikus darvainak a magyar néphagyományban valñ szerepéről (Ethn., 1947); Dömötör Sándor:
Ibikus darvai és a három jñtanács (Ethn., 1948); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi
(UMNGy, X. Bp., 1962).
Nagy Ilona
ibolya: → viola
icce: folyadék, főleg bor mérésére használt régi űrmérték. A latin „ice” szñ átvétele. Több változata volt,
nagysága helyenként változott; egy icce általában 0,8484 l. A magyar icce kisebb, 0,5979 liter, azaz egy
bécsi pint nagyságú. A tokaji borokat 178 iccés hordñkban árulták leginkább. Nevezetes volt a cinkotai
nagy icce. Egyes helyeken 2, másutt 1 icce külön néven, → kupaként, önállñ űrmértékként volt ismeretes.
Önállñ űrmérték volt a fél icce a → meszely is. A kocsmákban, csárdákban a bérlőt, aki csak ideig-ñráig
vezette az üzletet, valamint a bormérő alkalmazottat is több helyen iccésnek nevezték. (→ még:
borűrmértékek)
Dankó Imre
icinke-picinke: láncszerkezetű tréfás → gyermekmese. Jelentéktelen történet, melynek különös

kedvességet ad az, hogy a mesemondñ minden főnévhez hozzáteszi az icinke-picinke jelzőt. Egy icinke-
picinke asszonynak volt egy icinke-picinke tehene, azt megfejte egy icinke-picinke sajtárba, egy icinke-
picinke szűrőn beleszűrte egy icinke-picinke fazékba. Volt egy icinke-picinke macskája, az megitta a tejet
(fellökte az icinke-picinke fazekat), mire icinke-picinke gazdasszonya egy icinke-picinke sodrñfával úgy
elverte, hogy elbujdosott a háztñl (AaTh 2016; folytatása néha AaTh 210). A mesét nálunk a nyelvterület
középső részén a 19. sz.-ban négy változatban jegyezték fel. Valamennyi menete megegyezik Arany Lászlñ
változatáéval, s különbözik Mñricz Zsigmond közismert meséjétől. Mñricz tréfás állatmeséinek
folklñrforrása nem ismeretes, s ìgy nem tudjuk „Iciri-piciri”-jéből mi származik a népköltészetből, s mi
saját hozzáköltése. A tìpus egész Eurñpában ismert. (→ még: formulamese, → láncmese) Ŕ Irod. Berze
Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Aarne, A.ŔThompson, Th.: The Types of the
Folktales (FFC 184. Helsinki, 1961); Kovács Ágnes: A XX. században rögzìtett magyar népmeseszövegek
XIX. századi nyomtatott forrásai (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, IIŔIII., 1969).
Kovács Ágnes
ickázás, sántika, ugróiskola: ügyességi → gyermekjáték. Főleg tavasszal játsszák; igen kedvelt és elterjedt
falun és városban egyaránt. Rekeszes formákat karcolnak a földbe vagy rajzolnak krétával az aszfaltra.
Ezeken a gyermekek sántikálñ mozdulattal, féllábon keresztülugrálnak. A játéknak több változata van, a
csiga alakú és körös formáktñl, a templomalaprajzú forma változatáig. A játékot háromféleképpen
játsszák. Ŕ 1. A földre rajzolt rekeszekbe sorba dobják a dobñt, ickakövet, majd féllábon végigugrálnak,
visszafordulnak, s útközben felveszik. Ha ìgy „kijárták”, tenyerükre, fejükre, térdközibe, lábfejre stb.
illesztik a dobñt, s ìgy sántikálnak oda-vissza, ügyelve, hogy el ne ejtsék. Ezután házalnak, házat vagy
várat dobnak csukott szemmel vagy az ábrának háttal állva. A házba csak a tulajdonos léphet be, ill.
pihenhet ott meg. Ŕ 2. Rugñs változat: a dobñt szintén sorra, kockárñl kockára dobják, de úgy haladnak
előre, hogy minden ugrással átpöckölik cipőjük orrával a követ. Játékszabályok: Sem vonalra lépni, sem
1334
I
vonalra dobni nem szabad, aki téveszt, az levan, iszik, megbukott stb. Ez azt jelenti, hogy megvárja, mìg
rákerül a sor, elölről kezdi, ill. folytatja onnan, ahol elvétette a játékot. Az nyer, akinek a legtöbb háza
van. Ŕ 3. Játsszák dobñkő nélkül is. Ŕ A játék egész Eurñpában ismert. Legrégibb ìrásos feljegyzés
Rabelais-tñl maradt ránk az 1500-as évek közepétől, Pantagruel játékai között sorolja fel egyik változatát.
Egyes kutatñk a spirál-, labirint alakot tartják az eredetinek; véleményük szerint a spirális forma a halált
és az újraéledést fejezte ki (ld. Theseus labirintus-tánca). Eszerint az elmélet szerint keresztény hatásra a
gyermekek a labirintust helyettesìtették a keresztény túlvilággal, játékukban kialakìtották a
bazilikaformát, s az élet végső céljaként a mennyországot prñbálták elérni. Ŕ Irod. Végh Jñzsef: Táj- és
népkutatás a középiskolában (Bp., 1942); Vries, Jan de: Unterauchung über das Hüpfspiel, Kinderspiel Ŕ
Kulttanz (Helsinki, 1957).
Ickázás
Haider Edit
ideg: → mestergerenda
idegágas: → ház középoszlopa
idegen: → extraneus
idétlen gyerek: → váltott gyerek
időbér: → napszámosmunka
időjárás: → eső, → időjñslás, → szél, → természetismeret, → vihar, → villám
időjñslás: a magyar parasztság természetismerete leginkább az időjárás pontos és részletes

megfigyelésében nyilatkozott meg. Természetesen következik ez abbñl az életformábñl, amelyben
évszázadokon át (különösen a pásztorkodñ népesség) élt. Az időjñslñ tudás gyakran szentenciákká
sűrűsödött. Szájhagyománybeli élete szoros kölcsönhatásban állt a kalendáriumokkal, azok lapjairñl
került vagy visszakerült a nép közé. Néhány jñslñ eljárás is ismert volt, főleg téli → naptári ünnepekhez
kapcsolñdva (pl. → hagymakalendárium), de általában → előjelekből jñsolták meg az időjárást. Pl. egy
bizonyos nap vagy időszak időjárásábñl következtettek más napok vagy időszakok időjárására: januári
mennydörgés sok szelet hoz; ha → vìzkeresztkor a kerékvágásban megindul a vìz, akkor nem lesz hosszú
a tél; ameddig Pál-fordulásakor besüt a nap a pajtába, addig fog a hñ beverni még → Jñzsef napján is; ha
→ gyertyaszentelő napján süt a nap, akkor még kemény tél várhatñ; ha Mátyás fagyot talál, elviszi, de ha
nem talál, akkor hoz; ha Gergely megrázza a szakállát, akkor még áprilisban is hñ lesz; „Sándor, Jñzsef,
Benedek zsákba’ hozza a meleget”; → Szent György napja előtti mennydörgés havat hoz; Benedek-napi
dörgés szárazságot; ha a fagyosszentek napjai hidegek, hosszú ősz várhatñ; ha Medárd napján esik,
akkor negyven napig esni fog; „ha Katalin kopog, karácsony locsog” vagy fordìtva. Általánosan elterjedt
volt a lucakalendárium: → Luca napjátñl → karácsonyig minden nap feljegyezték az időjárást, mert a hit
szerint e tizenkét nap időjárásának fog megfelelni a következő év tizenkét hñnapjának időjárása. Ŕ
Jñsolnak ezenkìvül természeti jelenségekből és bizonyos állatok viselkedéséből is: amelyik iránybñl
először dördül az ég, abbñl az iránybñl jön abban az évben a legfőbb eső; ahány nappal Szent György
előtt kijönnek a békák és kìgyñk, annyi napig lesz még hideg; ha a békák nagyot brekegnek, eső lesz;
minél nagyobbat túr e vakond ősszel, annál hidegebb lesz télen; ha a fecskék későn jönnek, akkor még
hideget éreznek; ha a verebek, tyúkok a porban fürödnek, akkor eső lesz; ha a tyúkok sokára ülnek el,
esőt éreznek; ha a falevél ősszel korán lehull, azt jelzi, hogy korán jön a tél; ha ősszel sok a gomba, sok hñ
1335
I
várhatñ; ha a holdnak udvara van, akkor szél lesz; ha felhőben nyugszik le a nap, eső lesz; ha vörös az ég
alja, szél lesz.
Hoppál Mihály
ifjabbik uram: → sñgor
iga: 1. általában azt a szerszámot jelenti, amelybe a vonñjñszágot befogják. Aszerint, hogy a vonñjñszág
szarvasmarha vagy lñ, az eszköz más-más anyagú és alakú. A szarvasmarha befogására a → járom
szolgál, mìg a lovat → hámba vagy → kumetba fogják. Ŕ 2. → fogat, vagyis valamely vonñjñszágnak a
munkába fogása. Innen származnak: igázás, csigás (csigás kocsis stb.), igásállat, igába törés, igavonó,
igaerő, ököriga, lóiga, szamáriga, továbbá: iga-robot, iga-uzsora stb., sőt átvitt értelemben igálkodik
(törekszik), iga alatt nyög, húzza az igát, leigáz stb. kifejezések. Aszerint, hogy hány vonñjñszágot fognak
igába, van: egyes iga, kettes vagy páros iga, hármas, négyes, ötös, hetes iga stb. Páratlan számú igásállat
csak a lovas fogatoknál szerepel, szarvasmarhát általában párosával fognak igába vagy szükségből egyes
igába. Ŕ Irod. Dömötör Sándor: Hetési igafajták (Népr. Közl., 1958); Bodñ Sándor: Jármok a
Hajdúságban (Ethn., 1966).
K. Kovács László
igás munka, fogatos munka: bármilyen igaerővel végzett munka, amikor a munka végzője saját igájával
dolgozik. (→ még: gyalogmunka, → közmunka, → munkacsere, → robot)
Igaz Mária, Váró Vilmosné (Bp., 1922Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait az Agrártudományi
Egy.-en (1945), a Szaktanárképzőben (1946), majd az ELTE bölcsészettudományi karán végezte
(muzeolñgus szak, 1950). A Népművészeti Intézet munkatársa (1951Ŕ58), a Tudományos Ismeretterjesztő
Társulatnál néprajzi ismeretterjesztéssel foglalkozott (1966Ŕ68). A váci Vak Bottyán múz. munkatársa
(1974Ŕ). Kutatási területei: a gyermekjátékok, a gazdálkodás és a kerámia.
igazmondñ juhász, az, Mátyás király aranyszőrű báránya: didaktikus → novellamese. Cselekménye:
Mátyás királynak (egy királynak, uraságnak) van egy aranyszőrű báránya és egy igazmondñ juhásza. A
szomszéd burkus király (uraság) fogadást ajánl: bebizonyìtja, hogy a juhász nem mindig mond igazat. Az
aranyszőrű bárányt akarja elcsalni, s a juhászt ezzel hazugságra kényszerìteni. A csel sikerül is, de nem a
fogadást ajánlñ szomszédnak, hanem leányának, aki magát adja a bárányért cserébe. A juhász útnak
indul, hogy bevallja gazdájának tettét. Útközben többször földbe szúrja a botját, ráterìti a subáját, s az
ìgy megszemélyesìtett „király”-nak prñbahazugságokat mond el. Ezek azonban saját maga előtt is
rendkìvül nevetségesnek tűnnek. A király szìne előtt, a szomszéd király és annak leánya jelenlétében
bevallja, hogy az aranyszőrű bárányt elcserélte egy fekete szőrűre Ŕ a királykisasszonyra. Elnyeri
feleségül (AaTh 889). Az egész magyar nyelvterületen ismert mese. Elsődleges forrása a → Gesta
Romanorum, 19. sz.-i forrása pedig Erdélyi János Abony tájékárñl származñ szövege, amely Benedek
Elek feldolgozásában sűrűn szerepelt iskoláskönyveinkben és meséskönyveinkben. A szñbeliségből 6
változata ismeretes, ebből 4 az ErdélyiŔBenedek-féle változat származéka. Az ErdélyiŔBenedek-féle
szövegnek hazai német származékárñl is tudunk. A tìpus Eurñpában közismert, első előfordulása egy 13.
sz.-i cambridge-i latin nyelvű szöveg, a Gesta Romanorum mellett (14. sz.) Straparola (16. sz.)
gyűjteményében is szerepel. Több ìzben készült a meséből népi szìnjáték (→ népi szìnjátszás). A bot mint
egy meghatározott személy képviselője szerepel egy buddhista szövegben is. Ŕ Irod. Binder Jenő:
Megjegyzések „A Gesta Romanorum hatása a magyar népköltészetre” c. dolgozathoz (Ethn., 1892);
Katona Lajos: Az igazmondñ juhász (Irodalmi tanulmányok, IŔII., Bp., 1912); Loschdorfer Anna:
Veszprém megyei népmesék (Ethn., 1936); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957);
Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); Tubach, F. C.: Index exemplorum (FFC
204. Helsinki, 1969).
Kovács Ágnes
Igazság és Hamisság: tanìtó mese (→ ezñpusi mese), → példázat határozott hiedelem-(vallási?) háttérrel.
Cselekménye: két útitárs (két vagy három testvér, úr és szolga, gazdag és szegény) a) fogad, az egyik
nagyobb pénzösszegbe, a másik saját szeme világába, hogy az igazság vagy a hamisság uralkodik-e a
földön, az ember mivel viheti többre. A bìrák a hamisságot tartják célravezetőbbnek, s a szegény ember
elveszti szemevilágát. Vagy b) vándorútra kelnek, az útitársak előbb megeszik Igazság elemñzsiáját, majd
mikor az elfogy, sajátjukbñl csak szemevilága, keze és lába levágása árán adnak (→ gyöngyöt sìrñ, rñzsát
nevető leány, a). Hamisság Igazságot egy akasztñfa alá vezeti (nem pedig egy városkapuhoz, mint az kérte
1336
I
volt, hogy a jövőmenőktől alamizsnát kérhessen). Itt Ŕ szerencsés napon érkezvén Ŕ végighallgatja
ördögök (varjak, hollñk vagy más madarak) beszélgetését (→ hű szolga, a). Ebből megtudja, hogy milyen
mñdon nyerheti vissza szemevilágát, tagjai épségét, hogy gyñgyìthatja meg egy király leányát, teheti
termővé egy másik király aranyalmafáját, adhatja vissza egy város vizét stb. (→ Szerencsének
szerencséje). Igazság újra látñvá lesz, mindazt megcselekszi, aminek a megtételére a lehetőséget megtudta,
s a jutalmakbñl meggazdagszik. Összetalálkozik a lerongyolñdott Hamissággal, s az tudakolja tőle
meggazdagodásának okát. Igazság részletesen elmondja a vele történteket. Hamisság erre megvakìttatja
és odavezetteti magát az akasztñfa alá (pontosan egy évre rá, hogy ő Igazsággal hasonlñképpen
cselekedett volt). Az ördögök (madarak) ott lelik, s abban a hiszemben, hogy ő hallgatta ki múltkori
beszélgetésüket, elpusztìtják (AaTh 613). Ŕ A mesének 20 egymáshoz nagyon hasonlñ magyar változata
ismeretes. Az a) és b) redakciñk aránya 1 : 2. További 10 változatba beékelődik a „Hálás állatok” (AaTh
554) motìvuma: Igazság jñt tesz egy egérrel, méhvel és farkassal (vagy más állatokkal), segìtségükkel
emberfeletti feladatokat old meg, s ilyen mñdon gazdagszik meg. A tiszta tìpusok → kettős szerkezetűek
(Hamisság megkìsérli követni Igazság példáját, de pñrul jár; az akasztñfa vagy keresztfa alatt megtudott
titkok száma nem szükségképpen három), a kombinált tìpusoknak viszont hármas szerkezet (→
hármasság) alkotja a magvát: Igazság három állattal tesz jñt, s segìtségükkel három feladatot old meg,
Igazság és Hamisság meséje ezekben a változatokban pusztán → keretmese. Egyike a legrégebben ismert
meséknek. Legkorábbi ismert változatát a Tripitaka Ŕ i. sz. 710 körül szanszkritbñl kìnaira fordìtott
legendagyűjtemény Ŕ foglalja magába. A Kathâsaritsâgara és a Pantsatantra egyik verziñja is
tartalmazza egy-egy változatát (i. az. 1000Ŕ1199). A 13Ŕ14. sz.-bñl indiai, tibeti, perzsa és héber
változatairñl tudunk. Eurñpába feltehetően az Ezeregyéjszaka egyik korai kézirata közvetìtette. Első
ismert feljegyzése egy a 14. sz.-nál nem régebbi spanyol példázatgyűjteményben, a „Libro de los Gatos”
(Macskák könyvében) találhatñ, később Pauli és Temesvári Pelbárt is besorolta példázatai közé. W.
Liungman feltevése szerint iszlám előtti indiai mese, mely általunk ismert alakját a korai bizánci
időszakban nyerte. A magyar változatok közvetlen irodalmi előképe eddig nem került elő. Az ismert
ponyvaváltozat késői, a Méhner Vilmos által kiadott Benedek Elek-féle mesék közül valñ. Ŕ Irod.
Christiansen, Rh.: The Tale of the Two Trawellers or the Blinded Man (FFC 24. Helsinki, 1916); Berze
Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961);
Tubach, F.: Index exemplurum (FFC 204. Helsinki, 1969).
Kovács Ágnes
„igaz” történet: egyéni élményt vagy más élményét továbbmondñ, az → élménytörténetnél szélesebb
körben ismert, a valñságtñl jobban elszakadt történet. A paraszt közösségekben mindenkor ismeretes volt
ugyan, jelentősége azonban az utñbbi évtizedekben Ŕ a tradicionális népi műveltség elhomályosulásával, a
hiedelemvilág eltűntével egyidőben Ŕ megnövekedett. Napjainkban a munkásszállásokon, szociális
otthonokban, katonaságnál, különösen tehát olyan környezetben kedvelt, ahol a tradicionális
népköltészetet még ismerő paraszti elemek a városi lakossággal keverednek. Gyakoribb tìpusok: a) A
családban nemzedékről nemzedékre hagyományozñ történet. Ez természetesen a család körén kìvül is
elterjedhet, ha neves személyek köré fonñdik. Ŕ b) Erotikus és obszcén történet. Különösen
kaszárnyákban és más férfiszállásokon kedvelt. Ŕ c) Mulatságos histñria, amely hagyományőrző
közösségben felváltva hangzik el nemzetközileg elterjedt trufákkal és anekdotákkal, és amelyet
polgárosultabb környezetben egyre inkább kiszorìt a vicc. Ŕ d) Rémtörténet, amely a népi és félnépi
környezetben egyaránt kedvelt. Leggyakoribb témája a rablás, gyilkosság vagy egyéb szerencsétlenség. Ŕ
e) Oktatñ célzatú, moralizálñ „igaz” történet. Ŕ f) Neves személyhez fűződő elbeszélés. Specialistája
rendszerint sokat tapasztalt, hányatott életű, idősebb tehetséges ember, aki olyan környezetből került ki,
ahol a mesemondás, az élő szñval valñ szñrakoztatás még megszokott időtöltés. A szegénység soraiba, a
városi kultúrábñl kiszorultak közé tartoznak mind az előadñk, mind a hallgatñk. Az „igaz” történet a
félnépi környezetben sok tekintetben a → mese szerepét tölti be. A történet nagy része vágyálom.
Funkciñja nem a tények közlése, hanem a szñrakoztatás. Az elbeszélésbe gyakran nemzetközi
vándormotìvum keveredik. A népköltészettel valñ rokonság megmutatkozik a válogatásban, a
mondanivalñban és a formai elemekben is. (→ még: háborús történet, → realisztikus történet) Ŕ Irod.
Dobos Ilona: Az „igaz” történetek műfajának kérdéséről (Ethn., 1964).
Dobos Ilona
ige: a fonal számolási egysége (→ motolla, → fonalfelvetés).
igen öregszülők, igenöreganya, igenöregapa: → dédszülők
1337
I
igézet: → szemverés
iglic: → lidérc
igric: hivatásos középkori énekmondñ, aki idők folyamán mulattatñvá lett. A szñ valñszìnűleg szláv
eredetű, pontos jelentése vitatott, a középkori magyar → énekmondñk egyik elnevezése lehetett: minden
bizonnyal a → jokulátor magyar megfelelője. Mindkét foglalkozás és elnevezés változáson ment
keresztül: egyes feltételezések szerint a birtokadományozásokban szereplő igric szñ arra vall, hogy eleinte
a királyi udvar megbecsült énekesei lehettek; foglalkozásnévként azonban csak a 15. sz.-tñl szerepel, és
jelentése ekkor inkább már zenész, mulattatñ, mutatványos és szemfényvesztő. Ŕ Irod. Moñr Elemér: Igric
(Ungarisches Jahrbuch, 1928).
Katona Imre
ìjas csapda: a Dunántúl K-i részén, a DunaŔTisza közén, de Ŕ Erdély kivételével Ŕ szñrványosan másutt is
előfordulñ, ürgefogásra használatos csapda, amely az ìj és nyìl elvén működik. A fatokban mozgñ szeges
végű nyìlvesszőt az ìj felhúzása után egy pecekkel rögzìtik, s a csapdát ráhelyezik az ürgelyukra. A kifelé
tartñ állat az útjában levő pecket elmozdìtja, mire az ìj működésbe jön, s a szeges végű nyìl a fatokhoz
szorìtja az állatkát. Veszprémi, DunaŔTisza közi tapasztalatok nyomán 1837-ben Balogh Jñzsef
kunszentmiklñsi „physikus” az Ismertető Honi- ’s kül gazdaságban és kereskedelemben c. újságban erre
a ’jeles ürgefogñ’ használatára hìvja fel a figyelmet, a 30 ezüst krajcárért el is készìtette azt. A
népnyelvben általában ürgefogó, ritkábban ürgecsapda, ürgekaloda, ürgekelepce néven ismeretes. Az ìjas
csapdával Krajnában pelét, Dobrudzsában, Besszarábiában, Ukrajnában szintén ürgét fognak.
Különböző prémes állatok fogására használják a csapdát a finnek, zürjének, cseremiszek, obi-ugorok,
szamojédek, baskìrok, volgai tatárok és más ázsiai török népek is. Ismerjük az ìjas csapdát 17. sz.-i
francia vadászkönyvekből, Indonézia, Afrika területéről. Eredetéről még vita folyik, de a magyar ìjas
csapda népi műveltségünk kétségkìvüli finnugor eredetű hagyatéka. A finnugor népek értékes
prémesállatfogñ ìjas csapdája nálunk mint ürgefogñ él tovább. Ŕ Irod. Gunda Béla: Die Armbrustfallen in
Nordasien und ihre ethnologische Bedeutung (Ethnos, V., 1940); Lagercrantz, S.: Contribution to the
Ethnography of Africa (Studia Ethnographica Upsaliensia, I., 1950); Korompay Bertalan: Die Bogenfalle
bei den Finnugriern, auf dem Wege aus Sibirien nach Europa und in den südlichen Verbreitungsgebieten
(Acta Ethn., 1953); Korompay Bertalan: Die Belege der Bogenfalle der Wolga- und Dongegend
(Congressus Secundus Internationalis Finno-Ugristarum Helsingiae Habitus... 1965. Szerk. Ravila, P.,
Helsinki, 1968).
Gunda Béla
ìjas hurok: a felrántñ hurkok egyik formája. Lényege, hogy az ìjalakban meghajlìtott felrántñ rúdrñl a
hurkot egy karñba vagy magába a felrántñ rúdba fúrt lyukon keresztül vezetik, s cövekkel oly mñdon
rögzìtik, hogy a felrántñ rúd rugalmassági ereje nem tudja a hurkot visszarántani. A cövekre vagy a
karñra teszik a csalétket. Maga a hurok rá van terìtve a rögzìtő cövekre, amely a reá szállñ madár súlya
alatt kibillen, s a működésbe jövő hurok a karñhoz, a felrántñ rúdhoz szorìtja a madarat. Az ìjas
huroknak több formai változata ismeretes. A hurokkal Erdélyben, a Dunántúl D-i részén, a Börzsöny
hegységben énekesmadarakat, varjút, szajkñt, sñlymot, vércsét fognak. Varjúnak, szajkñnak általában
kukoricacsövet, mìg a Csìki-havasokban a sñlyom és vércse fogásához juhhúst, belet használnak
csalatékul. A hurok rendszerint zsineg. A Csìki-havasokban szárìtott juhbélből, kalapálással puhìtott
marhaìnbñl sodorják a hurkot. Az ìjas huroknak urok (Mezőség, Hargita hegység), csattantó (Hargita
hegység), csattantyú (Torockñ), arkán, árkán (Moldva) a neve, de ezekkel az elnevezésekkel más
huroktìpusokat is megneveznek. Egyébként az ìjas huroknak jellemző elnevezése nincs. Az ìjas hurok
különböző variánsai Eurñpa-szerte használatosak. Emlìtik már az ñkori görögök is. Használatát
ismertetik a 15Ŕ18. sz.-i francia és német vadászkönyvek. Az ìjas huroknak a különböző szláv nyelvekben
közös az elnevezése (horvát prúglo, nagyorosz pruglo, cseh pruhlo stb.). Az ősszláv alak proglo.
Ugyanehhez a szñcsoporthoz tartozik a német Sprenkel, az angol springa, springle is, amelyek a szláv
terminolñgiával együtt indoeurñpai eredetűek. Az ìjas hurok kétségkìvül az indoeurñpai népek ősi
kultúrjavai közé tartozik, s a finnugorok (lappok, finnek, votjákok, osztjákok, magyarok) közösségük
valamelyik korábbi korszakában vagy már elszakadva egymástñl külön-külön vették át a velük érintkező
népektől. Mivel a hurok a jurák-szamojédeknél is előfordul, valñszìnűleg a finnugor-uráli népek igen
korán megismerkedtek vele. Eurñpai elterjedéséhez kétségkìvül hozzájárultak a régebbi vadászati
munkák is. A hurok előfordul K-Turkesztánban, D-Ázsiában (Fülöp-szigetek, Asszám, Arab-félsziget),
valamint a különböző É-amerikai indián törzseknél is. Ŕ Irod. Korompay Bertalan: Finnugor eredetű
csapdáink kérdéséhez (Népr. Ért., 1939); Korompay Bertalan: Finnugor vagy eurázsiai? Egy archaikus
1338
I
madárfogñ szerszámunk eredetéhez (Népr. Ért., 1961); Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp.,
1966); Lagercrantz, S.: Spring-Pole Snares and their Mechanism (Studia Ethnographica Upsaliensia,
XXVI, Lund, 1966).
Mátyásmadár fogásához készìtett ìjas hurok (Magyarderzse, v. Szolnok-Doboka m.)
Íjas hurok (Csìkszentdomokos, v. Csìk m.)
Íjas hurok (Torockñ, v. Torda-Aranyos m.)
Gunda Béla
ijedtség, ijedés, ijedezés, rettegés: a → népi gyñgyászat önállñ betegségként tartja számon, ennek ellenére
inkább gyűjtőfogalom: a tüneteket a közönséges megijedés, félelem vagy a legkülönbözőbb betegségek is
kiválthatják. Ijedtségre mutatñ tünetek a kisgyerekeknél (ritkábban felnőtteknél) a hirtelen, heves, ill. a
hosszan tartñ sìrás, félelemérzés, remegés. Évek múlva is jelentkezhetnek egy régi ijedtség tünetei.
Gyerekek leginkább a kutyátñl, a baromfitñl, felnőttek a halottñl ijedtek meg. A → szemverés, ill, a
szemverésnek tulajdonìtott betegségek tünetei sokban hasonlñak, ezért nem mindenütt különböztették
meg élesen a kettőt; gyakori pl. ijedtség gyñgyìtására az egyébként a szemverés általános gyñgymñdjaként
számon tartott szenesvìzkészìtés. Ŕ Az ijedtség speciális gyñgymñdjai közül legelterjedtebb az → öntés,
amely néha kiegészül az ijedtség okozñjának hajával vagy ruhadarabjával valñ → füstöléssel, esetleg az
ónos vìzzel valñ fürdetéssel vagy → ráolvasással. Az Alföldön terjedt el a csikólépről, a koponyábñl valñ
itatás és a porrá tört koponyacsont megitatása. Elterjedt volt enyhébbnek tartott esetekben az orr
meghúzogatása, a vìzitatás vagy a vìzzel (→ szenteltvìz) locsolás. Az Alföldön kőrisbogárporbñl is
készìtettek gyñgyszert. A gyñgymñdoknak még igen sokféle változata fordult szñrványosan elő (pl.
kenyérmosó vìz vagy rettegőfű főzetének itatása, malac porrá törött hallñcsontjának, vìzbe áztatott
vakondtúrásnak a megetetése; szentelt gyertya nyakba akasztása, a beteg nyitott sìrba vizeltetése stb.). Az
ijedtségnek és gyñgymñdjainak emlìtése már korai forrásokban is előfordul, a 16. sz.-tñl kezdve
(Bornemisza Péter, Pápai Páriz Ferenc stb.). (→ még: boszorkányperek) Ŕ Irod. Wagenhuber Aurél: A
veszettség és ijedezés gyñgyìtása az Alföldön (Ethn., 1936); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében
(Kolozsvár, 1943); Csiszár Árpád: Csikñlép és emberkoponya (Népr. Közl., 1965); Csiszár Árpád:
Gyñgyìtás emberkoponyával a Beregben (Ethn., 1967).
1339
I
Ijedtség gyñgyìtása ñlomöntéssel (Tunyogmatolcs, Szabolcs-Szatmár m.)
Ijedtség gyñgyìtása ñlomöntéssel (Miske, Bács-Kiskun m.)
Pócs Éva
ijesztőmese: a → hiedelemmesék egy csoportja, melyet a mesemondñ gyakran úgy mond el, hogy ráijeszt
hallgatñira (BN 1964). Három mesetìpus változatai sorolhatñk ide: „a boszorkány komaasszony”: AaTh
334, BN 344* (→ halálkoma, a), „a lábát mosñ halál”: AaTh 336, BN 345*, ill. „Jófonó, Jószövő, Jóvarró”:
MNK 336A*, BN 344 I* és „Az akasztott ember mája”: AaTh 366. „A boszorkány komaasszony” tìpusnak,
mindössze négy változata ismeretes nálunk: szegény házaspár legkisebb gyermekének nem talál komát.
Egy ismeretlen (holt) asszony vállalkozik a komaasszonyságra. Mikor a gyermek felnő, ő vagy szülei
elmennek meglátogatni a komaasszonyt. Az odavezető úton csodadolgokat látnak: a konyhában a
kanalak táncolnak, a kemencében nagy tűz ég, a szénvonñ és a piszkafa táncolnak, a komaasszony „hñtt
ember fejébe néz” (beléptükkor csapja a nyakára a fejét). Vendégeit kìnálgatja ennivalñval, de azok nem
esznek, mert meg vannak rettenve. Erre a komaasszony a látottakra magyarázatot ad, s végül elkiáltja
magát (a mesemondñ is): „Hamm, téged is bekaplak!” és keresztfiát, komáját, kománéját elnyeli. A
„sárgalábú halál” tìpus ennél gyakoribb: 6 változatát ismerjük. Szegény ember leánya fél otthon egyedül.
Kiáll a kapuba, s elkiáltja magát: „Valaki, valaki, gyere hozzám hálni!”. Kisvártatva egy láthatatlan lény
válaszol, hogy melegìtsen számára mosdñvizet, akkor jön. Mikor a mosdñvìz készen van, megjelenik egy
sárga szìnű ember, s felszñlìtja a kislányt, hogy mosdassa meg őt. A kisleány, ahogy mosdatja,
mondogatja: „Jaj de sárga a kend lába (keze, foga)!” „Azért, mert sok halottat megtapostam
(megfogdostam, bekaptam). Hamm, téged is bekaplak!” Ŕ kiáltja rémìtő hangon a mesemondñ, s a sárga
lábú halál elnyeli a kisleányt. Ennek a tìpusnak közel eső redakciñja a „Jñfonñ, Jñszövő, Jñvarrñ”. Ezek
egy özvegyasszony lányai. Anyjuk sorra küldi őket világot (tüzet) gyújtani. A két nagyobb nem megy,
mert a sötétben is tud fonni (szőni). A legkisebb elmegy, s a padláson (udvaron, erdőben) találkozik egy
véres fogú öregemberrel. Megkérdi, hogy „Mitől véres a kend foga?” „Mert már 9 (99) gyereket
megettem, te leszel a tizedik (századik)!” A mesemondñ erős hangon hammot kiált, s az asztalra csap (5
változat; → Piroska és a farkas). Az „Akasztott ember mája” tìpusbñl 8, nagyrészt a 19. sz.-ban
feljegyzett változatot tartunk számon: állapotos (beteg) asszony májat kìván enni. Férje (mert elitta a
rávalñ pénzt), akasztott (holt) ember máját viszi haza a feleségének. Az akasztott ember megjelenik, hogy
visszakövetelje tulajdonát, s elviszi magával az embert (asszonyt). Egyes változatokban a párbeszéd az
asszony és az akasztott ember között: Hol a hajad? Ŕ Szél elvitte. Ŕ Hol a szemed? Ŕ Hollñ kivájta. Ŕ Hol a
tüdőd és a májad? Ŕ Te etted meg! (Ezeknél a szavaknál a mesemondñ valamelyik hallgatñra mutat.) A
mese a német néphitben gyökerezik, amely szerint ha a halott testét megrabolják, a halott megjelenik s
visszaköveteli. (Vö. azzal a nálunk is általános hiedelemmel, hogy a temetőből semmit elhozni nem
szabad, mert a halott, akit tulajdonátñl megfosztottak, értejön.) A mesék Ny-Eurñpában általánosak, a
latin nyelvű országokban és különösen Németo.-ban közismertek. A magyar változatokat a nyelvterület
középső és Ny.-i felében jegyezték fel. Ŕ Irod. Balys, J.: Motif-Index of Lithuanian Narrative Folk-Lore
(Kaunas, 1936: 366* 2027B mt.); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940);
Ranke, K.: Schleswig-Holsteinische Volksmärchen (I., Kiel, 1955); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Delarue, P.: Le conte populaire français (Paris, 1957); Dobos Ilona:
Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand
(FFC 203. 366, 368* mt. Helsinki, 1968).
1340
I
Kovács Ágnes
ijesztőtörténet: a népi elbeszélések egy csoportja, melyet C. W. von Sydow külön kategñriának fogott fel;
meghatározása szerint feladatuk a gyermekeket vagy felnőtteket figyelmeztetni, hogy kerüljenek el
bizonyon tilalmas cselekményeket, s azt is vázolhatják, hogy milyen következménnyel jár a tilalom
megszegése (→ tabumonda). Hősei olyan kitalált lények, melyek a néphitben különben ismeretlenek. Az
ijesztőtörténetek a költészet szférájába tartoznak. Nem valamely jelentős élmény nyomán,
magyarázatképpen jöttek létre, hanem költői formában parancsot adnak, veszélyre figyelmeztetnek. (→
még: gyermekijesztő) Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Gyermekijesztők és rablñk nyelvhagyományainkban
(Ethn., 1893); von Sydow, C. W.: Kategorien der Prosa-Volksdichtung. Volkskundliche Gaben John
Meier zugebracht (BerlinŔLeipzig, 1934); Hoppál Mihály: Gyerekijesztők (I., Népi Kultúra Ŕ Népi
Társadalom, 1969).
Dömötör Tekla
ikerfalvak: azonos alapnevet viselő, falukettőződéssel létrejött szomszédos települések. Többségük a 13Ŕ
14. sz.-ban alakult. Mo. minden vidékén megtalálhatñk. A falvak megkettőződésében vagy
többszöröződésében nagy szerepe volt a földesúri osztozkodásnak. Az új falu állhatott a régi határában
vagy azon kìvül. Néhol egész falubokrok jöttek létre azonos alapnévvel. Pl. a Gömör m.-i Hanva
nemzetség szállásföldjén a 13. sz.-ban 12 Hanva nevű falu alakult ki. A falvak közös neve utal települési
kapcsolatukra. Ŕ Az ikerfalvak alapneve mellé kerülő megkülönböztető jelzőknek tìpuscsoportjai
különìthetők el. Gyakoriak a Nagy és Kis jelzők (Nagyoroszi-Kisoroszi, Nñgrád, ill. Pest m.). Ezek a
térbeli és lélekszámbeli terjedelmen kìvül legtöbbször utalnak a települések egymáshoz viszonyìtott
korára is. Az Ó és Új megkülönböztetés valamivel ritkább (ÓfazekasvarsándŔÚjfazekasvarsánd, v. Arad
m.; ÓgyallaŔÚjgyalla, v. Komárom m.). Igen nagy számban fordul elő a földrajzi különbségekre és térbeli
elhelyezkedésre utalñ Alsó és Felső jelző (AlsñbalogŔFelsőbalog, v. Gömör m.; AlsñszölnökŔFelsőszölnök,
Vas m.) Vegyes nemzetiségű vidékeken legtöbbször a népnév alapnévhez kapcsolásával tettek különbséget
az ikerfalvak között (MagyarláposŔOláhlápos, v. SzolnokŔDoboka m.; MagyarkimleŔHorvátkimle, v.
Moson m.). Megkülönböztetésként feltüntették az alapnév mellett a rendi állapotot, leginkább nemesi
(NemeskürtŔHidaskürt, v. Nyitra, ill. Pozsony m.) jelleget. Gyakran azt a körülményt jelezték, hogy az
illető település s másik hasonlñ nevűvel szemben templommal (Kápolnásoláhfalu, Szentegyházasoláhfalu,
v. Udvarhely m.), vásárjoggal, malommal, hìddal, toronnyal (HidasnémetiŔTornyosnémeti, Borsod-
Abaúj-Zemplén m.), várral rendelkezett. Ŕ Az alapnévhez ragasztott jelző kezdetben körülìrás jellegű
közszñ volt. Hosszú idő alatt fejlődött csak tulajdonnévvé. Ŕ Irod. Szabñ István: A falurendszer
kialakulása Magyarországon IXŔXV. sz. (Bp., 1966).
Bárth János
ikerfazék, kettős fazék: két db, a hasán és a szájperemén összekapcsolt cserépfazékbñl állñ, a szájnyìlás
fölött elhelyezett cserépfülnél fogva kézben szállìthatñ edény. A Kisalföldön ikerfazékban viszik az ételt a
határban dolgozñk részére. Különösen sok ikerfazékat készìtett a tatai fazekasközpont a kisalföldi és az
É-dunántúli parasztság számára. A magyar nyelvterület más részein az ikerfazék csak szñrványosan
fordul elő (Alföld), ill. teljesen ismeretlen (Felföld, Erdély). Az alföldi lakodalmakban helyenként
ikerfazékba töltött itallal kìnálták a menyasszonyt. Egyik fazékba bort, a másikba ecetet töltöttek.
Szerencsés házasságot jñsoltak, ha a menyasszony a bort kñstolta meg, házsártosságra következtettek, ha
az edény ecettel telt felét emelte a szájához. Ŕ Az ikerfazék igen elterjedt a szomszédos és távolabbi szláv
népeknél (szlovákok, csehek, lengyelek, ukránok, beloruszok, szerbek, horvátok), ismeretes német
területeken, előfordul a Pireneusokban és a Kaukázusban is. Ismeretes a Közép-Duna-medence egyes
régészeti kultúráiban (péceli kultúra), a Földközi-tenger mellékén (Itália, Jugoszlávia), és a bronzkorig
visszavezethető. Néger-Afrika egyes részein (Nigéria) szintén gyakoriak a kettős edények, amelyek ott az
áldozati ételek felszolgálására szolgálnak. Lehetséges, hogy a prehisztorikus eurñpai kultúrákban is a
vallási szertartásokban szereplő tárgy volt. Ŕ Irod. Bátky Zsigmond: Útmutatñ a néprajzi múzeumok
szervezéséhez (Bp., 1906); Mozsolics Amália: Őskori és népi kettős pohár és pereckulacs (Ethn., 1945);
Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
1341
I
Ikerfazék (Tata, Komárom m.)
ikon: → kegykép, → üvegkép
ikrek: születésüket a néphagyomány rendellenesnek tartotta és különlegesen magyarázta. Alapja

általában az analñgia volt, amely szerint az asszony azért szül ikreket, mert a → terhesség idején két
szerszámot (kapát, ásñt, gereblyét) vitt a vállán, vagy páros gyümölcsöt (meggyet, cseresznyét, összenőtt
szilvát vagy burgonyát) evett. Az utñbbi magyarázat ismert egész Eurñpában. A magyar népi hitvilág
ikerszülés okának tartja azt is, hogy a szülők valamelyike bűnt követett el: a férj megcsalta feleségét, vagy
a normálistñl eltérően viselkedett vele, újabban, hogy pap nélkül esküdtek. Ŕ Irod. Harva, Uno: Mémoires
de la Société Finno-Ougrienne (Helsinki, 1924).
Hoppál Mihály
Ikvai Nándor, Iváncsics (Petőháza, 1935Ŕ): etnográfus, a Pest megyei múzeumi szervezetek ig.-ja (1968Ŕ).
A debreceni KLTE-n szerzett néprajzbñl egy.-i doktori fokozatot (1964). A debreceni Déri Múz.
munkatársa (1959Ŕ), a Hajdú-Bihar megyei Tanács Művelődési Osztályán működött (1960Ŕ), a ceglédi
Kossuth Múz. ig.-ja (1961Ŕ). A népi földművelő-gazdálkodás kérdéseivel foglalkozik. Publikáciñi a
szakfolyñiratokban és évkönyvekben jelennek meg. Ŕ F. m. Falumúzeum (Debrecen, 1961); Földművelés a
Zempléni hegység középső részén (Műveltség és Hagyomány, 1967).
Illés: az Ószövetség egyik legnagyobb prñfétája. A r. k. és ortodox egyház is szentként tiszteli. Életét a
Királyok második könyve (III. 16. 27ŔIV, 2, 12) örökìtette meg: a király bálványimádása miatt évekig
nem esik eső, de az ő könyörgésére mégis megered. Az Úr forgñszélben, tüzes szekéren elevenen ragadja
az egekbe. A zsidñ, keresztény, sőt mohamedán apokrifoktñl ihletett néphagyomány szerint ő dobálta le a
kevély angyalokat az égből, sőt villámaival azñta is célozza őket, meg a gonosz embereket. Az idők
végezetén az Utolsñ Ítélet hìrnökeként majd ő jelenik meg a földön és legyőzi az Antikrisztust (→
eszkatolñgikus mondák) Ŕ Illés tisztelete alighanem bizánci, részben bogumil közvetìtéssel honosodott
meg középkori hazánkban. Névünnepe (júl. 20.) táján a szegedi nép esőt várt, de a hit szerint a nagy nyári
viharokat, az égiháborút is ő támasztja, mert még most is csatáz a sátánnal. Már előre készül erre a
küzdelemre, mindig kérdezgeti az égiektől, hogy mikor van a nevenapja, de eltitkolják előtte. A középkor
epikai közvagyonábñl merìtett ruszin, (ukrán), torockñi magyar, továbbá szlovén hagyományban Illés
mesehősként is föltűnik. A D-cseho.-i műhelyekben → tükörkép formájában készült Illés képeket a D-
alföldi magyarok is vették. Ŕ Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged,
1893); Székely, Stephanus: Bibliotheca Apokrita (Freiburg, 1913).
Bálint Sándor
Illés szekere: → Göncölszekér
Illyés Endre (Tunyog, 1897ŔDebrecen, 1962): ref. lelkész, egyháztörténész. Kolozsvárt végezte a teolñgiát
1920-ban, Debrecenben szerzett középiskolai tanári oklevelet 1923-ban. 1920Ŕ40 között Sárospatakon,
Miskolcon, Szegeden és Debrecenben gimn.-i vallástanár, 1940Ŕ50 között Debrecenben lelkészképző
intézeti tanár, majd egyházkerületi levéltáros. Teolñgiai és pedagñgiai szakìrñi munkássága mellett ref.
egyházi néprajzzal foglalkozott. Műveiben a ref. egyházközösséget szabályozñ, a paraszti erkölcsre tett
hatását és a paraszti vallásosságot vizsgálta. Egyházközségi és központi levéltárakban e témához hatalmas
anyagot gyűjtött, melynek nagy része kéziratban maradt. Ŕ F. m. A magyar református földmìvelő nép lelki
élete különös tekintettel vallásos világára (Szeged, 1931); A magyar református földmìvelő ifjúság
lelkigondozásának története (Debrecen, 1936); Egyházfegyelem a magyar református egyházban, XVI–XIX.
század (Debrecen, 1941).
Kósa László
1342
I
ima: felsőbbrendű lényhez (a keresztény vallású népeknél Ŕ ìgy a magyarságnál is Ŕ Istenhez, Krisztushoz,
szentekhez stb.) intézett fohász. Tartalma és formája a r. k.-oknál általában a hagyományok és az egyház
előìrásai által megszabott és a hivatalos egyházi használat által szentesìtett. Kezdeti fokon a bizonyos
mñdon és körülmények között kimondott szñ megvalñsulásába vetett hiten (szñmágia) alapszik, tehát
közös gyökere a → ráolvasással és az → átokkal; de mìg az utñbbiak sok esetben ma is e fokot képviselik,
az ima esetében a szñ kimondñja nem a befolyásolandñ objektumhoz intézi szavait, hanem felsőbbrendű
lény segìtségét kéri a cél eléréséhez. Tartalmilag lehet az istenséget magasztalñ (euergetikus ima), Krisztus
és a szentek életéből vett példák elmondásával az események megismétlődését kérő (szakramentális ima),
valamilyen bajt elűző (apotropeikus ima) és valamely cél érdekében beavatkozást kérő (mágikus ima). A
hivatalos egyház által előìrt és használt formákon kìvül ismeretesek voltak azok mintájára készült egyéni
formák, továbbá rövidebb lélegzetű spontán fohászok is. Ŕ Az eurñpai Ŕ és magyar Ŕ parasztság
gyakorlatában az ima használatának a következő főbb mñdjai voltak ismeretesek: 1. a) Hivatalos egyházi
használat, amelynek részese volt a parasztság is. b) Bizonyos egyházi szervezésű alkalmak Ŕ elsősorban a
→ búcsú Ŕ tág teret adtak az imák keletkezésének, hagyományozñdásának, továbbá egy-egy kisebb
közösségre vagy tájegységre jellemző hagyományos imagyakorlat kialakulásának. c) Hivatalos egyházi
imák vagy spontán fohászok (gyakran csak kìsérő gesztusaik: keresztvetés, kalaplevétel) az egyházi
használat szellemében, de nem az egyház, hanem a paraszti hagyomány által előìrt alkalmakkor és
helyzetekben. (Pl. fohász bizonyos munkák vagy más vállalkozások megkezdésekor, hálaadás
munkavégzéskor, segélykérés baj esetén stb.) Ŕ 2. Eurñpa parasztságánál általános volt az ima mágikus
célú használata is. a) A hivatalos egyházi ima lehet bármiféle → mágikus eljárás hatásfokozñ kìsérőeleme,
hasonlñan más egyházi eredetű objektumokhoz (pl. → szentelmények). A magyar parasztság
gyakorlatában legáltalánosaabb volt mágikus gyñgyìtñ eljárások Ŕ pl. gyñgyìtñ ráolvasások Ŕ kìsérőjeként
a Miatyánk, Üdvözlégy stb. elmondása, vagy elmondatása a beteggel (gyakran előìrt mñdon pl.:
háromszor, hétszer, három pénteken, napkelte előtt, keresztúton stb.). b) Általános volt mind a hivatalos,
mind a különböző egyéni imák használata ráolvasás-funkciñban (pl. fájñs fogra holdújuláskor három
Miatyánkot „olvastak rá”). Ezekben az esetekben gyakran az elfelejtett hagyományos ráolvasásszöveget
helyettesìtették imával, de a múltban is voltak gyñgyìtñk, akik szinte kizárñlag hivatalos és maguk
összeállìtotta imákat „rendeltek” a hozzájuk fordulñ betegeknek. c) Az ima használata azokban az
esetekben volt legtisztábban mágikus jellegű, amikor a hivatalos ima „kiforgatásával” vélték a kìvánt célt
elérni (pl. visszafelé mondott Miatyánk). Az ima kiforgatása azonban a közelmúltban inkább csak „nem
tiszta” személyek (pl. → boszorkány, → garabonciás) jellemzésére szolgálñ mondai motìvum volt.
Bizonyos mondatìpusok a boszorkány szájába ördöghöz szñlñ, Istent megtagadñ imákat is adtak. d)
Bizonyos ráolvasás-tìpusok tartalmilag-formailag egyaránt imának minősìthetők (pl. a beteg vagy a
gyñgyìtñ Szűz Máriát kéri szemfájás elmulasztására). Ezeket mégis elválasztja az imátñl az egyéb
ráolvasásokéval egyező funkciñ, a hagyományos formák szájhagyományok útján valñ terjedése, valamint
az egyházi imatñl valñ tudatos megkülönböztetés mind használñik, mind az egyház részéről (annak
ellenére, hogy e szövegek általában egyházi eredetűek). (→ még: archaikus népi imádság) Ŕ Irod. Bálint
Sándor: Népünk imádságai (Regnum Egyháztörténeti Évkv., 1937); Szendrey Zsigmond: A varázslatok
eszközei (Ethn., 1937); Vajkai Aurél: Az ősi ember imádságai (Ethn., 1947); Heiler, F.:
Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).
Imádkozñ asszony (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m.)
Pócs Éva
imaasszony: → énekes asszony
improvizálás, rögtönzés: 1. a folklñresztétikában a variálódás egyik jelensége, a hagyománnyal

szembefordulñ aktualizálás, újìtás. Az egyes változatok rendszerint alkalmazkodnak a körülményekhez
(alkalomszerűség): a szövegbe szövik az időszerű eseményeket, utalnak a jelenlevőkre. Esztétikailag ennél
több még a hagyományos műfajokban is a „kitölthető helyek” improvizálásszerű megfogalmazása. Pl. a
1343
I
mesében a hős három segìtője, fegyverei és lova különböző sorrendben jelenhetnek meg, a mesélő
improvizálásszerűen választhat a lehetőségek között. Az aktualizálhatñ műfajokban (pl. szñlás, időjárás-
szabályozñ megfigyelés, hiedelmek) az egyes esetekre alkalmazást nevezhetjük improvizálásnak. Itt is
állandñ és változñ (invariáns és variáns) elemek dialektikájával találkozhatunk. Pl. az álommagyarázatban
maga az álom variáns, a lehetséges magyarázhatñ hiedelmek invariánsak, a kettő egyedi összekapcsolása
pedig improvizálásjellegű. Más esetekben a műfajok lényege az improvizálás. Ilyennek tekinthető a →
röpdal számos fajtája, általában a felkiáltások és a játékok számos formája. Gyakran a nem rögtönzött
alkotás egyes részei kötelezően improvizálásszerűek: dalok és táncok „cifrázásai”, népművészeti tárgyak
egyedi vonásai, a csúfolñk személyre szñlñ részei, a népi szñjátékok alkalmi mozzanatai. Ŕ 2. minden
előadñművészetben az előadás maga is improvizálásnak tekinthető. Ilyen értelemben a népi szìnjátékok,
szìnjátékszerű szokások, de a cselekményhez kapcsolt bármilyen szokás vagy hiedelem, sőt az egyéni
előadñt felvonultatñ mesemondás, éneklés, szñlñtánc is tartalmaz improvizálást. Ritkábban nevezik
improvizálásnak a közösségi előadásban megvalñsulñ alkotások változtatásait, mivel itt a tudatos
improvizálás megteremtése eléggé ritka jelenség. Az előadñművészetben az improvizálás a variánsok
megjelenési formája, és mint ilyen, esztétikailag is jellemezhető, és néhány fajtájában, mint pl. a
commedia dell’arte műfajában állandñ művészi követelménnyé is vált. A folklñr csak néhány műfajban
(vásári folklór, kikiáltók, mulattatók) használja állandñ jelleggel. Ŕ 3. a folklorisztikus művészetek közül a
zene és kisebb mértékig a tánc él vele. A cigányzenében, szñrakoztatñ zenében és az ehhez kapcsolñdñ
táncokban előfordulñ improvizálás azonban már nem a folklñr eredeti improvizáciñja, hanem szñlisztikus
jelenség. Ezt a korábbi művészetelmélet és folklñrisztika gyakran összetévesztette a folklñr jellegű
rögtönzéssel, innen származott az a régebbi téves megállapìtás, amely szerint a népzene egészében „adott
szövegekre valñ improvizálás” lenne. Természetesen a folklñrban mind a szöveg, mind a dallam
egyformán változik, önállñan improvizálásnak hagyott része csak a műfaji sajátosságoknak megfelelő
mñdon fordulhat elő. A népzenére jellemző szabad változatképzés nagyrészt improvizálás, bár ez a
terminus igazában csak akkor tekinthető improvizálásnak, ha nem csupán pillanatnyi tartalmú rövidebb
mñdosìtásrñl, hanem önállñbb szakaszok vagy egyenesen teljes darabok egyéni alakìtásárñl beszélhetünk.
Ilyen értelmű improvizálás a magyar népzenében már csak a sirató. Az improvizálás technikai alapja a
zenében is a hozzáadás és változtatás, amihez egy adott alapséma, ill. strukturális tìpus átélése
elengedhetetlen feltétel. A vokális népzenei improvizálás a recitatìvban inkább szövegileg, mint
dallamilag hoz egyénit, mìg a strofikus képletekben az instrumentális improvizáláshoz közeledve a zenei
elemeken mñdosìt. Hazai zenei improvizálásunk részletes vizsgálata még a jövő feladata. Ŕ 4. Önállñ
kategñriaként a modern folklñr-esztétika különleges figyelemben részesìtette az improvizálás fogalmát. A
modern szìnházelméletre támaszkodva, és ezt a strukturalista nyelv-felfogással (a langue és a parole
ellentéte) kiegészìtve az 1930-as években P. G. Bogatirev hangsúlyozta az improvizálás fontosságát. A
népi drámában a következő formáit különbözteti meg: refrénszerű Ŕ egyéni szereplők és a „kñrus” tagjai
közti párbeszéd Ŕ szöveg nélküli cselekedetek. Ehhez veszi az előadás során az előadñk és a közönség
párbeszédeit. Később különböző (szñbeli, képzőművészeti, szokásszerű és szövegszerű) tìpusú
improvizálások összevetése után megkülönbözteti egyrészt a kényszerű és a szándékos improvizáciñt. Az
előbbi például feledékenységből, körülmények lényeges megváltozásábñl ered, és a leggyakoribb több
kifejezési formát egyesìtő alkotásoknál (pl. táncok, szöveges dalok), ahol az egyik tényező megváltoztatása
a másik megváltoztatását követeli. Az utñbbi kifejezetten alkotñ folyamat, legtöbbször a hivatásoshoz
közel állñ előadñk (pl. epikus énekesek) körében általános. Ŕ Alkotáslélektanilag megkülönböztet
másrészt előkészìtett és előkészìtetlen improvizálást. Az előbbi esetén a változtatás az egész alkotásban
végig megfigyelhető, következetes, nem egyszer kiszámìtott. Ilyen pl. egy mesébe más meséből átvett
motìvum felhasználásnak mñdja. Az utñbbinál a művész csak részben ura az improvizálásnak, annak
pontos lefolyását nemcsak ő szabja meg. Ilyen pl. a lakodalmak alkalmával szokásos feladatmegoldás
(ahol a találñs kérdések a válaszolñ előtt előre nem ismertek), vagy a közönséggel valñ előadñi párbeszéd,
ahol a közönség kérdései és feleletei is előre megismerhetetlenek, egyediek. Mindezekben hagyomány és
újszerűség együtt jelentkezik. Ŕ A harvardi epikakutatñ iskola (orális formulaszerű költészet) külön
foglalkozott az epikus énekesek improvizálásaival, és megállapìtotta, hogy improvizálás nélkül nincs
előadás, és maguk az alkotñk is tudatában vannak annak, hogy művészi rangjukhoz tartozik az időnkénti
változtatás, aktualizálás, szìnezés, motivizálás, improvizálás. Legutñbb a kommunikáciñelméleti
folklorisztika javasolta, hogy az improvizálás fogalmát a performancia és a kompetencia kategñriával
magyarázzák. Eszerint a folklñr tradicionalizmusa a kompetencia invariáns elemeiben keresendő, mìg a
kompetencia variáns elemeinek a performancia során megvalñsulñ formája az improvizálás,
egyszersmind a folklñr jellegű improvizálás egyik legfontosabb jellemvonása. Itt láthattuk a művészi
egyéniség kialakulásának alapjait is. (→ még: állandñság, → egyéniség és közösség, → előadás, →
hagyomány, → újìtás, → változat) Ŕ Irod. Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA II. Oszt.
Közl., 1959); Lord, Albert B.: The Singer of Tales (New York, 1960); Bogatirev, P. G.: Tradition and
Improvisation in Folk Art (Moscow, 1964); Asztahova, A. M.: Improvizacija v ruszszkom folklore
1344
I
(Ruszszkij Folklor, 1966); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkpoesie” (Berlin, 1968); Bogatirev, P.
G.: Voproszi teorii narodnovo iszkuszsztva (Moszkva, 1971); Voigt Vilmos: A folklñr alkotások elemzése
(Bp., 1972).
Voigt Vilmos
Imre Sándor (Hegyközpályi, 1820ŔHñdmezővásárhely, 1900): irodalomtörténész, nyelvész, az MTA tagja.

Nagyváradon, Debrecenben tanult. 1860-tñl a debreceni ref. kollégiumban a klasszika-filolñgia tanára,
később a magyar nyelv és irodalom akadémiai tanára. 1872-től 1886-ig Kolozsvárott a tudományegy.
tanára. Figyelemre méltñ nyelvtörténeti munkásságot fejtett ki, speciális érdeklődési területe a nyelvújìtás
vizsgálata volt. Elsősorban stilisztikai érdeklődéssel népköltészeti kutatásokkal is foglalkozott. Ŕ F. m.
Összegyűjtött irodalmi tanulmányai (IŔII. Bp., 1897); A népköltészetről és a népdalról (Bp., 1900). Ŕ Irod.
Gulyás Jñzsef: I. S. emlékezete (Debrecen, 1961); Sipka Sándor: Adalékok I. S. nyelvtudományi
munkásságához (Szeged, 1963).
Filep Antal
Imreh István (Sepsiszentkirály, 1919Ŕ): történész, tanár. Tanulmányait a kolozsvári Ferenc Jñzsef
Tudományegy.-en végezte, 1944-ben lett bölcsészdoktor. Az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa
(1944Ŕ), a Kolozsvári Magyar Egy., majd a BabeºŔBolyai Tudományegy. tanára (1945Ŕ). Kutatási területe
a jogi népélet, falutörténet, agrártörténet különös tekintettel Erdélyre, ill. a Székelyföldre. Cikkei és
tanulmányai romániai lapokban és tudományos folyñiratokban jelennek meg. Ŕ F. m. Székely falutörvények
(Kolozsvár, 1947); Majorsági gazdálkodás a Székelyföldön a feudalizmus bomlásának idején (Bukarest,
1956); A rendtartó székely falu. Faluközösségi határozatok a feudalizmus utolsó évszázadából (Bukarest,
1973).
ìn: → hálñkötés, → záp
inas: → csikñ, → fécikés, → konyhamalac, → kordésgyerek
Incula: → táltos fiú, a
Index Ethnographicus: a Néprajzi Múz. könyvtári tájékoztatñja (1956Ŕ). Rotaprint eljárással készül,
folyñirat formájában évi két számban jelenik meg, a VI. évfolyamtñl a Néprajzi Múz. és az MTA Néprajzi
Kutatñ Csoportjának közös kiadásában. Szerkeszti: Sándor István. Éves magyar néprajzi bibliográfiát,
elhunyt néprajzkutatñk irodalmi munkásságának bibliográfiáját és kisebb szakcikkeket közöl.
indulñ, mars, útimars (ném. Marsch ’indulñ’): 1. tömegek mozgását ritmikus formába szedő zenemű;
legismertebb válfaja a katonai indulñ, amely zárt alakulatokban menetelők lépéstartását segìti elő
(Mögütték már a dobot, Mögfújták az útimarsot...) Ŕ Az indulñ az ñkor ñta ismert; valñszìnűleg az
énekből fejlődött, mint a 16Ŕ17. sz.-tñl jelentkező újkori megfelelői is (az 1848-as Damjanich-indulñ pl. a
Söprik a pápai utcát... kezdetű dal Müller Jñzsef-féle feldolgozása). Az indulñ zenekari formában él, a
fegyveres erőknél ún. katonabandák szolgáltatták; részben ki is szorìtotta a → katonadalokat. Énekelt
megfelelője a → menetdal. Katonaviseltek körében ismert a → Rákñczi-indulñ, Klapka-induló. (Egressy
BéniŔThaly Kálmán); a Ny-rábaközi → dus kedvelt kìsérőzenéje a Radeczky-induló, lakodalomban pedig
a menyasszonynak a vőlegényes házhoz valñ beköszöntésekor kerül sor a tréfás szövege Hunyadi-indulóra
(Erkel FerencŔDoppler Károly). A → munkásdalok között gyászindulót is találunk. Ŕ Irod. Káldy Gyula:
Az 1821Ŕ1861. években keletkezett magyar történeti énekekről és indulñkrñl (Bp., 1895). Ŕ 2. mars, kìsérő,
ugráló, trapp, marhatrapp: az → ugrñs tánctìpus, a → menettánc formája. A mars elnevezést főleg a Duna
mentén, Kalocsa vidékén és a D-Alföldön, szñrványosan a magyar nyelvterület egyéb vidékein is
használják (pl. Ny-Rábaköz, Gyimes). Lakodalom s egyéb mulatságok vonulási alkalmain táncolják,
éppen ezért formakincse egyszerűbb. Az állandñ motìvumismétlésből állñ táncfolyamat egysìkúságát a
térbeli változatosság, térforma-gazdagság ellensúlyozza. Szñlñban, párosan, csoportosan, körben és
vonalban egyaránt járdák. A bálok befejezése alkalmával is gyakori a mars táncolása. Tempñja: Mm =
120Ŕ138, kìséretritmusa az ún. lassú → esztam. Tempñ emelkedés a marsnál nemigen tapasztalhatñ,
általában mindig egyszinten marad. Zenéjében már sok újabb, alig asszimilált idegen elem is beszűrődött
(indulñ zenék). (→ még: tustolñ) Ŕ Irod. Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Lakodalom
(AŔB, A Magyar Népzene Tára, III., Bp., 1955Ŕ56); Martin György: Magyar tánctìpusok és
táncdialektusok (IŔIV., Bp., 1970).
Katona ImreŔPesovár Ferenc
1345
I
indusztriális föld: → szorgalmi föld
ing: jelentése a parasztságnál a felső testet borìtñ ujjas ruha, ill. gyapjú vagy bőr felsőruhák alatt viselt
fehérneműféle. Anyaga házi készìtésű kender-, len- vagy pamutvászon, különböző gyári gyolcsfélék és Ŕ
ritkábban Ŕ tüllök. Ŕ Az ing szabása az ujjak bevarrási mñdja szerint két csoportra oszthatñ: 1. a vállba
→ bevarrott ujjú ing, mely az ismert néprajzi anyagban inkább a férfiingekre jellemző. Ŕ 2. a nyakba →
mellé varrott ujjú ing. Ilyen szabással a magyar néprajzi anyagban inkább női ingek készültek, ingváll
néven is emlìtik, melyek leginkább rövid női ingek. Ŕ Mindkét szabásnál összeállìthatták a derekat
függőleges, ritkábban vìzszintes szélekből is, és mindkét szabás lehetett hosszú, de rövidebb, sőt a hasat
szabadon hagyñ igen rövid ing is. A hosszú ing a női és a férfiingek legrégebbről ismert példányainál
körülbelül térdig ért. Ugyancsak hosszúak e két szabás legrégibb, az úri viselethez tartozñ példányai is.
Hosszú paraszti ingek a magyar nyelvterülettől É-ra, K-re és D-re is találhatñk. Magyar területen a
hosszú ing legtovább mint gyermeking élt. Az egybeszabott, tehát toldatlan derékrészű ingek mellett
olyan ingformák is elterjedtek, amelyeknél a derekat toldották. Ennek neve pendelyes ing volt, első
emlìtése 1458-bñl ismert. Ŕ A rövid ing az ingnek a 18. sz. végén, a 19. sz. legelején ismert olyan rövid
válfaja, amely a derekat jñ részen szabadon hagyta. A férfiak, főleg pásztorok viselték, bevarrott ujjú
ingnél ez nem jelentett problémát, ám a női divat mellévarrott ujjú ingénél szükség volt ez alatt a rövid
ing alatt Ŕ valñban fehérnemű rendeltetésű Ŕ kis inget hordani, vagy a pendely gallérját kellett jelentősen
megemelni. Ŕ Az ingek (akár bevarrott, akár mellévarrott ujjúak) ujja lehetett alul-felül egyforma bő,
borjúszájú, és lehettek vállban ráncoltak. A gyolcsbñl készült bevarrott ujjú férfiingek készülhettek a
szélesebb gyári gyolcsbñl is. Így alakulhatott ki az ún. lobogñs ujjú ing, mely lefelé is egyformán bő, a
kéznél sokszor hosszabb ujjú volt. A lobogñs ujjak terhét jobban hordozandñ Ŕ a vállrészt Ŕ vállfolttal
erősìtették meg. Továbbá mindkét szabás ráncolt ujjai lehettek kézelőbe fogottak, a női mellévarrott
ingek kézelője még ráncos fodorban is folytatñdhatott. A vászoningeket a pásztorok élősdiek ellen
juhtejjel vegyìtett zabszalma hamujába taposták, ill. főzték, s ha megszáradt, hájjal kenegették. Ez az
eljárás volt a zsìrozás. Ŕ Talán a fehér gatya túl gyors elpiszkolñdását kikerülendő Ŕ divatba jött a
Hortobágyon a kék gatya és ing. Betyárok és pandúrok, az 1860-as években csikñsok és gulyások is
viselték. Hajdú megyében, a hortobágyi pusztán és környékén a két világháború között még előfordult. A
bevarrott és mellévarrott ujjú ingeket gyakran dìszìtették szìnes, sőt arany hìmzéssel, islñgokkal is. A
dìszìtés elsősorban a szerkezeti vonalak mentén alakult ki, de lehetett dìszìtett a gallér, a vállfolt, a kézelő
s az ujj felső, hosszanti toldásvonala is. A mellévarrott ujjú ingek ujján a hosszanti toldásvonalat fent
vìzszintes hìmzett csìk Ŕ Kalotaszegen vállfű – is dìszìthette. Az ennek mentén kialakult laposöltéses
hìmzés neve kötés, az ilyen mñdon dìszìtett ing neve kötéses ing volt. Ŕ Torockñi ingfajta a sìpujjú ing,
amely olyan mellévarrott ujjú ing, amelynek bő ujja a könyök alatt csőszerű részben, az ún. sìpban
folytatñdik. A sìpujjú inget Somogy megyéből is emlìtik. Formájának eredete a reneszánsz viseletből
származik, de ez a forma a 19. sz.-ban is divat volt különféle drága anyagbñl készült felső ruhákon. Első
emlìtését 1598-bñl ismerjük, ekkor Debrecenben sìpujjú mentét emlìtenek. A mához közeledve mind a
mellévarrott ujjú, mind a bevarrott ujjú ingnek egyre szűkülnek az ujjai, miért is ezeket szűk ujjú ing
néven ismerik. E formai alakulásnak valñszìnűleg a Ny-i tìpusú, polgári bevarrott ujjú ingek szűk ujja az
oka. A vastag és merev kendervászonbñl készült ingnek bikkfaing volt a neve. Ŕ Az ing szñ bizonytalan
eredetű a magyar nyelvben. Legkorábbi előfordulása az 1395 körüli Besztercei Szñjegyzékből ismert. Ŕ
Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Gönczi Ferenc: A göcseji s
hetési népviselet (Népr. Ért., 1910); Hanika, J.: Sudetendeutsche Volkstrachten (Berlin, 1925); Papp
Lászlñ: A kecskeméti viselet múltja (Népr. Ért., 1930); Palotay Gertrúd: A magyarországi női ingek egy
szabástìpusa (Népr. Ért., 1931); Mautner, K.ŔGeramb, V.: Steirisches Trachtenbuch (Graz, 1932); Helm,
R.: Die bäuerlichen Männertrachten im Germanischen Nationalmuseum zu Nürnberg (Heidelberg,
1932); Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVIŔXVIII. században (Ethn., 1938); Nagy Jenő: A torockñi
magyar népi öltözet (Bukarest, 1957); T. Knotik Márta: A Dél-Alföld női vászonruhái (Mñra F. Múz.
Évkve, 1964Ŕ65); T. Knotìk Márta: A Dél-Alföld férfi fehér ruhái (Mñra F. Múz. Évkve, 1966Ŕ67).
Borjúszájú ing (Zentelke, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Borjúszájú ing (Körösfő, v. Kolozs m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1346
I
Kézelős férfiing szegőzött ingelejjel (Palñcföld) Bp. Néprajzi Múzeum
Mellévarrott ujjú ing szabása és maga az ing (Boldog, Heves m.), Bp. Néprajzi Múzeum
Női rékli (Szakmár, Bács-Kiskun m.) Bp. Néprajzi Múzeum
Leány mellévarrott ujjú ingben (Székelyzsombor, v. Udvarhely m.)
Gáborján Alice
ingalj: → pendely (Ajak)
ingbátyja: → untercikk
ingráncolás: ingek ráncba szedett elejének-hátának dìszes levarrása. Az aprñ állñ, függőleges ráncokat
fércelőfonállal összehúzzák. Ezt közönként megismétlik a tervezett minta szélességében. Maga a minta
abbñl adñdik, hogy ezután a hìmzőfonállal a minta szélességében haladva az egyes ráncokba hol
belefűznek, hol felettük átöltenek. Ŕ Irod. Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp.,
1940; Boser, R.ŔMüller, L: Stickerei (Basel, 1969).
Fél Edit
ingváll: → ing
ingyen munka (lat. gratuitus labor): a jobbágyok által a megyének és az államnak végzett → közmunka.
Ingyen munka volt az útépìtés, hìdépìtés, ezek karbantartása, háborúk idején földmunkák, járási, megyei
középületek épìtése stb. Ŕ Irod. Szabñ István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1945).
Török Katalin
1347
I
innováciñ: kulturális folyamat, amelynek során új elemek kerülnek a kultúrába, valamint e folyamat
eredménye. Mint folyamatnak négy formáját különböztetik meg: variálñdás (→ változat) → invenciñ, →
felfedezés, kulturális → átvétel (→ még: paraszti találmány, → újìtás) Ŕ Irod. Barnett, H. G.: Innovation:
The Basis of Cultural Change (New York, 1953); Murdock, George Peter: How Culture Changes
(Shapiro, Man, Culture and Society, szerk. Harry L., Oxford, 1956); Barabás Jenő: Invention. Innovation
and Endogenous Development in European Folk Culture (Műveltség és Hagyomány, XIIIŔXIV., 1971);
Gunda Béla: Innovation und Tradition (Ethnologia Europaea, Vol. VIII., 1. Göttingen, 1975).
Sárkány Mihály
ìnségeledel: aszály, árvìz, háborús pusztìtások, a tavaszi élelmiszerhiány esetén, a táplálkozás javìtása
céljábñl fogyasztott vadnövény. A feudális korszak ìnségeledelei szomorú képet nyújtanak a parasztság
táplálkozási nehézségeiről. A tatárok fogságábñl megszökött Rogeriust (13. sz.) a mezőségi Magyarfráta
közelében őrölt tölgyfakéregből készült kenyérrel vendégelték meg. 1500-bñl feljegyezték, hogy éhìnség
idején a magyarok tölgymakkliszt kenyeret ettek. 1718-ban Csìkszékbe Udvarhelyből hoztak
cseremakkot, galagonyát, s a nép a megőrölt mogyorñrügyet is ette. 1719-ben a csìki szegénység aratásig
fát, szalmát, rügyet, makkot és dögöt evett. Ugyanekkor Háromszéken törökbúza „torsájának,
berkenyefának gyümölcsiből sült máléval.., kételenìttetnek magokat tartani”. 1816-ban Erdélyben
főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot
miképpen használja fel eledelül, s az ide vonatkozñ rendelkezéseket az egyházi szñszékekről is tudtára
adták a lakosságnak. Az 1700-as évek végén a Tisza mellékén sásgyökérből, bengyeléből készìtett
lepénnyel éltek. A 19. sz. ìnséges esztendeiben kenyérbe került a tarack, a moha, a szalma, az összeőrölt
kukoricacsutka, a tölgymakk, a fűrészpor. Az 1863. évi aszályos esztendőben a Nagykunságban a búza,
rozs konkolyos ocsúját őrölték meg, s darált fakéreggel, kukoricacsutkával keverve sütötték meg. Ami
megehető zöldet talált a szegény nép, összeszedte s ételnek megfőzte. Göcsejben a szegénység összeőrölt
hajdinapolyvát, bükkönyt, lenbugát, szőlőtörkölyt, galagonyabogyñt, kukoricacsutkát kevert a
kenyérlisztbe. Kenyér helyett ìnségeledelként gyakran fogyasztották az Alföldön a sütőtököt. A 18Ŕ19. sz.
fordulñján az ìnség leküzdése miatt hatñságaink többször sürgették a burgonya termesztését. Hasonlñ
ìnségeledeleket emlìtenek Eurñpa más részéből is. Az erdei fenyő szárìtott kérgének lisztje
nélkülözhetetlen ìnségeledel volt Svédo.-ban és Finno.-ban. K-i lengyel területeken ìnséges esztendőkben
fogyasztottak egy páfrányfélét, s ették a szalmatetőn növő mohát is, amelyet előzőleg megtörtek. A
lengyeleknél, fehéroroszoknál, románoknál éhìnség idején a tarack megőrölt gyökeréből s más lisztes
gumñkbñl sütöttek kenyérfélét. A. Maurizio egyébként borzalmas képet nyújt a múlt századi lengyel és
orosz parasztság ìnségeledeleiről. Drámai ìrásban tárja fel az orosz éhìnséget Lev Tolsztoj is. Az É-
amerikai polgárháború idején könyv jelent meg az ehető, élvezhető növényekről, amelyek a szükséget
szenvedő D-i államok számára nagy jelentőségűek voltak. Egyes növényeket (pl. palmetto-pálma) a
nagyfokú fogyasztással ki is irtottak. Az éhség elviselését s az erővel valñ takarékoskodást segìti elő az
alvás. Éhìnség idején ìgy prñbáltak segìteni magukon az orosz parasztok. Ŕ Irod. Érkövy Adolf: Az 1863.
évi aszályosság a Magyar Alföldön (Pest, 1863); Rapaics Raymund: A kenyér és táplálékot szolgáltatñ
növényeink története (Bp., 1934); Maurizio, A.: Die Geschichte unserer Pflanzennahrung von den
Urzeiten bis zur Gegenwart (Berlin, 1927); Györffy Lajos: A nagy ìnség 1863-ban (Túrkeve, 1932);
Gunda Béla: Ethnographica Carpathica (Bp., 1966).
Gunda Béla
ìnségpokrñc: → rongypokrñc
ìnségtakarmány: főként aszályos, árvìzes esztendőkben, gyenge széna- és gabonatermés esetén fölhasznált
takarmánypñtlék. Az istállñzñ állattartás szemszögéből ìnségtakarmánynak minősülnek a fakéreg, a fák
fiatal hajtásai, rügyei, a → lombtakarmány, a fagyöngy, a tölgy- és bükkmakk, az erdei gombák, bogyñk,
mohák, zuzmñk. Az ìnségtakarmányok egy része az extenzìv, rideg állattartásnak megszokott,
rendszeresen igénybe vett bázisa. Így pl. a makk a hazai sertéstartásban hizlalñ takarmánynak számìtott.
A fakéreg nélkülözhetetlen takarmánybázisa az É-Eurñpában honos rénszarvas-pásztorkodásnak. A 18Ŕ
19. sz. ìnséges éveiben Mo. számos vidékén az épületeket fedő szalmát, zsúpot is feletették az állatokkal. A
fiatal nád, nádfiñk vagy cilla, a sokfajta réti gumñ és gyökér, a ballangkñrñ, a burgonyaszár, a szőlőlevél
szaporìtotta az ìnségtakarmányok sorát. Csak részben tartozik az ìnségtakarmányok körébe az →
áztatott (polyva, törek), a → rázott (széna és szalma), a → szecskának fölaprìtott vagy anélkül
takarmányul használt kukoricaszár. Ŕ Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936);
Tagán Galimndsán: A báskìr szénakészìtés (Népr. Ért., 1937); Györffy István: Állattartás (A magyarság
néprajza, Ii., Bp., 1941Ŕ43).
1348
I
intarzia: → berakás
integráciñ: 1. kulturális folyamat, amelyben a kultúra elemei egymáshoz igazodnak, összekapcsolñdnak,

egységesülnek és a folyamat eredményeként azt a benyomást keltik, mintha egységes elv szerint
szerveződtek volna össze. A kultúra teljes integráciñjárñl nem beszélhetünk, mert ezzel egyidejűleg hat
minden kultúrában a differenciálñdás folyamata is. A két, a kultúra egésze és részei, ill. a részek egymás
közötti kapcsolatbñl fakadñ, egymást áthatñ folyamat következtében a kultúrák integráltsága különböző
mértékű. (Ellentéte a → dezintegráciñ.) Ŕ 2. társadalmi folyamat, amelyben a társadalom viszonylag
önállñ elemei egymással kapcsolatba kerülve egységes rendszerré szerveződnek, amelynek fennmaradása
az alkotñrészek dinamikus egyensúlyán nyugszik. Ŕ Irod. Evans-Pritchard, E. E.: Social Anthropology
(London, 1951); Benedict, Ruhr-Mead, Margaret: Patterna of Culture (New York, 1959); Barabás Jenő:
Kartográfiai mñdszer a néprajzban (Bp., 1963); Gunda Béla: A kultúra integráciñja és az etnikai
csoportok alakulása (Műveltség és Hagyomány, 1963).
Sárkány Mihály
intenzìv gazdálkodás: → belterjes gazdálkodás
intézmény: állandñsult társadalmi cselekvések és eszmék csoportja, amelyen keresztül alapvető

társadalmi igények, szükségletek nyernek kielégìtést. B. Malinowski megfogalmazásában az intézmények
a kultúra igazi, jelentős állandñsággal, egyetemességgel és kultúrán belüli függetlenséggel rendelkező
alkotñ egységei, az emberi tevékenység szervezett mñdszerei. Minden intézmény egy-egy alapvető
szükséglet körül összpontosul; tartñsan egyesìt egy embercsoportot valamilyen közös feladatra, saját
szabályegyüttese és működési technikája van. Mivel az intézmény szintetikus jellegű, több fajta funkciñt
foglal össze, nem hozhatñ egyszerű, közvetlen összefüggésbe funkciñjával. Fő integrálñ tényezői a lokalitás
vagy territorialitás és az elvégzendő tevékenység révén létrejövő társadalmi viszonyrendszer. Minden
intézmény a környezettől és az adott társadalom kultúrájának apparátusátñl determinált. Ŕ Irod.
Malinowski, B.: A Scientific Theory of Culture, and Other Essays (Chapel Hill, 1944).
Ecsedy Csaba
intő és oktatñ költészet: → didaktikus költészet
invariáns: a folklorisztikában olyan jelenség, amely nem mutatja a variálódás törvényszerűségét.

Rendszerint egy-egy közösség által el nem fogadott, de valamilyen formában mégis feljegyzett alkotás. Az
invariáns létrejöttének útja: egyéni javaslatok, amelyeket nem fogad el a közösség, ill. amelyek már az
eltűnés peremére jutottak. Invariáns lehet egyes alkotás, tìpus, motìvum, téma, formai elem, műfaj,
általában a kultúra bármilyen része. (→ még: átadás, → átvétel, → hagyomány, → változat) Ŕ Irod.
Ortutay Gyula: Variáns, invariáns, affinitás (MTA I. Oszt. Közl., 1959); Kroeber, A. L.: A Roster of
Civilizations and Culture (New York, 1962); Voigt Vilmos: Folklñr alkotások elemzése (Bp., 1972).
Voigt Vilmos
invenciñ: az → innováciñ egyik formája. Valamely kultúrán belül már meglevő ismeretek, eljárások,
tárgyak új feladatok megoldására alkalmazásának vagy új szintézisbe egyesìtésének folyamata, valamint
e folyamat eredménye. Az invenciñ folyamata létrehozhatñ szándékosan és létrejöhet véletlenül.
Párhuzamos invenciñrñl beszélünk, ha különböző kultúrákon belül ugyanazokra az ismeretekre,
eljárásokra, javakra tesznek szert invenciñ útján. Egymással nem érintkező kultúrák között ritka,
egymással érintkezők között igen gyakori a párhuzamos invenciñ, mert az utñbbiakban nagyszámú
azonos vagy hasonlñ kulturális elem találhatñ (→ még: belső fejlődés). Ŕ Irod. Murdock, G. P.: How
Culture Changes (Shapiro. Man, Culture and Society, Szerk. Harry L., Oxford, 1956); Kñsa Lászlñ:
Találmányok a paraszti gazdaságban (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, IIŔIII., 1969).
Sárkány Mihály
inverziñ: → szñrendi csere
ipam: → apñs
1349
I
ipari műhely: a falusi és mezővárosi életkörümények között élő iparosok lakñházai, műhelyépületei, szinte
kivétel nélkül a népi épìtkezés lakñháztìpusainak rendszerén belül maradtak mind alaprajzi, szerkezeti,
mind technikai, kiviteli és formai tekintetben. Legfeljebb az egyes mesterségek gyakorlásánál jelentkező
sajátos igényeket igyekeztek némi mñdosìtással, kiegészìtéssel, de a hagyományos épületek és épìtkezési
mñdok korlátaitŔkereteit szigorúan figyelembe véve, kielégìteni. Ŕ A fazekasok házaiban a műhelyül
szolgálñ szobákat a hagyományosnál nagyobbra, esetleg szélesebbre épìtették csakúgy, mint a takácsok. A
fazekasok munkájához a műhely mennyezetét rudas tartñkra függesztett lázsa deszkákkal szerelték fel,
hogy a korongolt edények számára szikkadásuk idejére helyet biztosìtsanak. A fazekasműhelyekben a
szokásosnál lényegesen nagyobb fűtőkemencéket raktak, hogy a téli időszakban is elegendő száraz, meleg
levegőt biztosìthassanak. A fazekasok fűtőszobáinak műhelybéli kemence oldalait, oldalát peremekkel is
tagolták. Téli időben ezeken is szikkasztották, szárìtották égetés előtt az edényeket. Nemritkán az
égetőkemencéket a fazekasházak szìnjeiben épìtették fel, ìgy az égetést az időjárás kevéssé zavarta, nem
úgy, mint a hagyományos szabadtéri kemencék esetében. Ŕ A tìmárok lakñházait a manzardszerűen
megemelt szárìtñ, zsalugáteres ablaksorral épìtett tetőkről lehetett megismerni. A tìmárok, kékfestők
házaiban a cserző- vagy festékanyagban valñ áztatásra szìnekben, szobaszerű helyiségekben
áztatñgödröket, kádakat készìtettek, nemegyszer épìtettek. Ŕ A kékfestők mángorlñi számára az épületek
alaprajzához, arányaihoz igazodñ szìneket épìtettek. A nagy mennyiségű textìlia szárìtásához,
levegőztetéséhez pajtaszerű épületeket ácsoltattak. Ŕ Hasonlñan a hagyományos épületek adottságaihoz
alkalmazkodñ műhelyeik lehettek az olajütőknek is. Legfeljebb ha a magvak őrléséhez járgányos, lovas
szerkezeteket használtak, azok számára készìtettek nagyobb méretű, az alaprajzbñl kiugrñ, pl. sokszögű
szìneket. Ŕ Az asztalosok, kádárok, kocsigyártók stb. műhelyei átlagosan nem vettek igénybe nagyobb teret,
mint egy-egy lakñszoba, legfeljebb egy hozzá kapcsolñdñ szìnnel vagy száraz kapualjjal egészìtették ki. A
műhelyként használt szobák jellegzetessége volt, hogy a konyhai bejárat fenntartása mellett az utcára is
közvetlen ajtñt nyithattak, esetleg valamelyik ablak helyén. Nemegyszer előfordult, hogy egyes
mesterségek sajátos munkaműveleteire, egyes munkafázisára különállñ épìtményt emeltek a lakñháztñl
függetlenül. Különleges épületeket készìttettek maguknak a kovácsok, molnárok. (→ kovácsműhely, →
malom)
Kalaposműhely (Balmazújváros, Hajdú-Bihar m.)
Kádár abroncsolja a hordñt (Debrecen)
1350
I
Mézeskalácsos: A szìvek száradásra várnak (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Hñdmezővásárhelyi fazekasműhely (Csongrád m.)
Filep Antal
ipari növények: → árpa, → burgonya, → kender, → len, → napraforgñ, → répa, → söprűcirok
iparos: a paraszttársadalomban a hagyományos paraszti életformához szükséges termékeket előállìtñ

falusi mesterember. A falusi iparos életformájában a paraszti társadalom és a falusi értelmiség között
helyezkedett el. Benne élt a paraszttársadalomban, ismerte gyakorlatilag is igényeiket és szükségleteiket,
de magatartása, beszéde, viselete részben különbözött a parasztokétñl. Igyekezett a falusi értelmiség
életmñdját utánozni. Az iparosok a polgári viselkedés, öltözködés, táplálkozás közvetìtői voltak a
parasztság felé. Ezért pl. a Mátra vidékén aki nem a helyi tájszñlást beszéli, iparosan beszél, a
népviseletből kivetkőzött asszony iparos ruhát hord. (mester) Ŕ Irod. Erdei Ferenc: Magyar
paraszttársadalom (Bp., 1941).
Morvay Judit
iparosdal, céhesdal, kézművesdal, mesterdal, mesterségdal: népi lìránk különböző kisipari foglalkozásokhoz
kötött csoportja, a kézműves iparosság életéről szñlñ és általuk énekelt dal. A magyar iparosdal-
hagyomány szegényesebb volt az eurñpainál, a 18Ŕ19. sz.-ban tartñs német hatás alá került; a céhek
fennállásáig (1872) virágzott. Gyűjtését eléggé elhanyagolták. A magyar iparosdal közbülső helyen van a
paraszti → népdal és az ipari → munkásdal között; maga az iparosság fő közvetìtője volt a → magyar
nñtának és a különféle városi → műdaloknak. Önállñ csoport az ún. egyleti daloké; a régi réteg a céhélet
ünnepélyes alkalmaihoz kapcsolñdott, mint amilyen pl. a ládavitel (Atyamester, úrnak ìm engedelmével
Elvisszük ládánkat; maradjon békével!...), pénzgyűjtés (Ki adakozását ingyen kegyelméből E koszorú alá
teszi jñ szìvéből...), bál (Nosza, Laci koma, cimbalmod zendüljön!...), avatás (Tanulñ inasidőmet haladtam
...) stb. Többségük vőfélyrigmus (→ vőfélyvers) átalakìtása, de vannak → tréfás dalok (Mostan az
iparosifjak Nagy urat játszanak...) is közöttük. Újabbak az iparosdalárdák műsorán szereplő zeneszerzői
alkotások, köztük népszerű műdalok (Túl a Tiszán faragnak az ácsok...). A 17Ŕ18. sz.-tñl sokasodtak meg
a diákos-nemesi eredetű → mesterségcsúfolñk, melyeket a parasztság (Haragszom az olyan szñra, ki a
mestert kigúnyolja; Három szabñlegények; Nem kapálok, nem kaszálok, Asztalosinasnak állok...) és a
kisiparosság (Cérna, ollñ, vasalñ, Minden szabñ naplopñ; Mind a ketten pékek leszünk, Ha éhezünk,
zsömlét eszünk; Sìrhat az az édesanya, Kinek fia csizmadia ...) egyaránt átvett és más foglalkozások
bosszantására énekelt. Az iparosság körében élt dalok többsége vidám → mulatñnñta (Hogyha a pék
lakomát tart; Jñ dolga van a kőmìveslegénynek; Kovács, bognár akkor hìzik...), esetenként →
katonadalbñl átalakìtva (Szép a csizmadia, mikor megy a vásárra...). Hasonlñan vidámak a
foglalkozáshoz kötődő → szerelmi dalok (Hajlik a bádog, Süssetek csak lányok; Kovács pengeti a
vasat...). Kevés dal foglalkozik a kisipari munkával (Haja, haja, fel kell kelni, Mesterlegényt ébresztgetni.
Három tinñt meg kell nyúzni, Bőrét jñl meg kell dolgozni...), ezt inkább beleszőtték a szerelmi és egyéb
1351
I
dalokba (Egész héten üti-veri a téglát, Szombat este öleli a babáját; Sáros kötő van előtte, Csörög a pénz a
zsebébe...). A → panaszdalok témája az otthontalanság (Azt a kutya mindenét a világnak!...), a rossz
bánásmñd (Sápadt vagyok, mint a nyárfa levele ...); némely daluk a → mozgalmi dalok, közelebbről a →
sztrájkdalok közé sorolhatñ (Beszüntették a munkát az ácsok; Mester úr, mi nem dolgozunk!...). (→ még:
bányászdal, → butellavers, → faragñszék nñtája, a) Ŕ Irod. Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei
munkásfolklñrhoz (Ethn., 1954); Kiss Lajos: Vásárhelyi kistükör (Bp., 1964); Békefi Antal: A bakonyi
szegényember dalai (Bp., 1966); Katona ImreŔMarñthy JánosŔSzatmári Antal: A parasztdaltñl a
munkásdalig (Bp., 1968).
Katona Imre
iparoskalap: → kalap
ipi-apacsos bújñcska: → kikopogñ
Ipolyi Arnold (Ipolykeszi, 1823ŔNagyvárad, 1886): néprajzkutatñ, művészettörténész, nagyváradi r. k

püspök, az MTA tagja. 1846-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára gyűjtőhálñzatot szervezett, ennek
segìtségével Magyar mythologia cìmen (Pest, 1854) a régi magyar hitvilág emlékeit rendszerezte. Elméleti
kiindulása miatt Csengery Antal bìrálta. Téves azonban az az elterjedt vélemény, hogy ez kedvét szegte,
és könyvének elérhető példányait megsemmisìtette. Másik témájának, a középkori művészettörténetnek
művelése vonta el a mitolñgiai kutatásoktñl. A hatalmas mű 600 lapnyi terjedelemben csaknem az egész
etnikumra kiterjeszkedő folklñrgyűjtésből áll, amelyet Ipolyi tematikusan rendezett, és összevetett nyelvi,
történeti és nem magyar folklñrjelenségekkel. Megjelenése után különböző interpretáciñkkal, gyakran
szépirodalmi áttételekkel évtizedekig hatott a közvéleményre. Ŕ F. m. I. A. Népmesegyűjteménye. (Szerk.
Kálmány Lajos, Bp., 1914). Második kiadása 1929-ben jelent meg. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: I. A.
folklñrgyűjteménye a Néprajzi Múzeum kéziratgyűjteményében (Népr. Ért., 1956); Ortutay Gyula: I. A.
(Írñk, népek, századok, Bp., 1960).
Ipolyi Arnold
Diószegi Vilmos
ìrásbeliség: → paraszti ìrásbeliség
ìrásos öltés: olyan → láncszem, melynél nem a kiindulñpontba, hanem vele egy vonalban, tőle pár
milliméter távolságra öltenek fel. Ezáltal rövidebb, de szélesebbé széthúzott láncszemek jönnek létre.
Egymásbñl kiindulva nagyon sűrű sorokat varrnak belőle. Ez tulajdonképpen a nagyìrásos technika,
megkülönböztetésül a → kisìrásostñl. Az ìrásos név az „ìrás után varrt” → kalotaszegi hìmzésektől kapta
nevét. A vászonra régen tejes koromlébe mártott lúdtollal vagy hegyes pálcikával, pl. orsñszárral
szabadon rajzolták elő a mintákat, amelyeket azután ezekkel az öltésekkel varrtak ki. Ŕ Irod. Ferencz
Kornélia és Palotay Gertrúd: Hìmzőmesterség (Bp., 1940); Boser, R.ŔMüller, L: Stickerei (Basel, 1959).
Írásos öltés: kisìrásos
Írásos öltés: nagyìrásos
1352
I
Párnavég részlete nagyìrásos öltéssel. Bal oldalon az előìrt motìvum (Kalotaszeg, v. Kolozs m.) Bp.
Néprajzi Múzeum
Fél Edit
irhás suba: → suba
irházás: → rátét, → szűcshìmzés
ìrñasszony: → hìmzés
irodalmi monda: 1. a népmondát, főleg a → hősmondát, → történeti mondát, a földrajzi jelenségek →

eredetmagyarázñ mondáit a más mondacsoportokat utánzñ, prñzai vagy verses, műköltészeti alkotás. Ŕ 2.
olyan → monda, amely bár a szájhagyománybñl nem ismert, mégis feltehetően népi eredetű, de csak
irodalmi feldolgozásban maradt ránk.
Dömötör Tekla
ìrñka, gurgulya: az → ìrñkázás eszköze. Általában gömbölyded alakú cserépedényke, melyet maga a
fazekas készìt. Felületén egy nagyobb és egy csőszerű kisebb nyìlás van. A nagyobbikon töltik az
edénykébe a pépes dìszìtő folyadékot, a kisebbikbe libatoll szárábñl, ritkábban nádbñl vagy fémből valñ
csövecskét erősìtenek, és ezzel viszik a mintát az edényre. Ugyanìgy használják a marha szarvábñl valñ
szaruìrókát, főleg Erdély fazekasközpontjaiban. Ŕ Irod. Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp.,
1968).
Írñka agyagbñl (Alföld)
Szaruìrñka használata (Deresk, v. Gömör m.)
Írñkás dìszìtés (v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum
1353
I
Írñkás dìszìtés (v. Szatmár m.) Bp. Néprajzi Múzeum
István Erzsébet
ìrñkázás, csìkozás: a cserépedény leggyakoribb dìszìtőeljárása. Eszköze az → ìrñka. Az ìrñkázással valñ

dìszìtés előfordul mázatlan kerámián is. A mázas kerámiák között csakis az ñlommázas kerámia
dìszìtőtechnikája. A dìszìtő folyadék → földfesték (engobe) és → máz is lehet. A dìszìtmény vonalas és
ornamentális, gyakran párosul → karcolt dìszìtéssel. Az ìrñkázással valñ dìszìtés jñrészt női munka,
azonban a korongon történő csìkozás mindig férfimunka. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi
cserépedények szakterminolñgiája (Népr. Ért., 1965).
István Erzsébet
ironga: lñ vagy szarvasmarha lábszárcsontjábñl készült csontkorcsolya. Kezdetleges változata

megmunkálás nélkül szolgál korcsolyázásra. Két csontot a jégre fektetnek, ráállnak, de nem kötözik
hozzá a lábhoz. Megfelelő test- és lábtartás esetén az ironga a lábbeli alatt marad a test ránehezedő súlya
és a csont érdessége folytán. Az irongázñ, hogy mozgásba lendüljön, egy szöges, hegyes bottal (gusztony,
csáklyás pálca) döfködi a jeget beroggyantott térdei között. Mivel lábait nem emelheti fel, a korcsolyázás
nyìlegyenes vonalban történik, s az egymás előli kitérésre sincs mñd. Ŕ Az ironga másik, fejlettebb formai
változata két végén fúrott lyukkal és kötőfékkel készül, s szorosan a lábbelire erősìthető. A 20. sz. első
évtizedeiben ez még sok Tisza menti településen volt használatos, ismeretes Ungbñl, a Székelyföldről és
szñrványosan a nyelvterület más pontjairñl is (pl. Szegeden). Ŕ Az ironga a → fakorcsolyával együtt a
közelmúltig fennmaradt játéka volt a paraszti ifjúságnak. Közlekedési eszköznek nem tekinthető, a
magyar halászok, vadászok, pásztorok nem vették igénybe. Arktikus tájakon viszont nélkülözhetetlen
tartozéka a halász-vadász felszerelésének. Az eszkimñk rozmáragyarbñl készült irongával követik a vadat
a jégen. Ŕ A csont irongát Eurñpában s Ázsiában már a történelem előtti időkben ismerték. É- és Ny-
Eurñpában a sok régészeti lelet mellett régi ìrásos dokumentumok is tanúsìtják jelentőségét. (Pl. az Edda,
a rúnák.) A 12. sz.-i Norvégiában lñcsontbñl, Izlandban juhcsontbñl valñ irongát emlìtenek. Olaus
Magnus a svédek szarvas- és juhcsontbñl készült irongáirñl emlékezik meg. Korabeli feljegyzések szerint
a 16. sz. végén a londoni ifjúság állatcsontokat a talpa alá kötve és magát szeges botokkal lendületbe
hozva olyan sebesen siklott, „mint a repülő madár”. Ŕ Irod. Herman Ottñ: Ironga, szánkñ, kece
(Természettud. Közl., 1902); Lips, J.: A dolgok eredete (Bp., 1962).
Irongázás (Martonos, v. Bács-Bodrog m.)
Csontkorcsolya (Alföld)
1354
I
irñnia: a → komikum, pontosabban a → gúny egyik fajtája a folklñrművészetekben. A művészileg

bemutatott jelenséget nem ìtéli el nyìltan, hanem azt mintegy elfogadva mutatja be annak abszurd,
ellenszenves és nevetséges voltát. Ugyanakkor az éles bìrálat nem közvetlen, mint a → szatìra esetében,
hanem burkolt. Társadalomtörténetileg rendkìvül érdekes esztétikai kategñria, amely az ironizálñ
felsőbbrendű álláspontját képviseli, és ezért olyan korokban divatos, amikor egy társadalmi
konvenciñrendszer már idejétmúlt, de ennek felismerése még nem általános. Ilyen értelemben az ñkori
társadalom nagy ironikusai (köztük Szñkratész, Arisztophanész, Lukianosz) vagy a polgárság érdekeinek
ironikus szñszñlñi (Swift, Voltaire) gyakran egyenesen a hagyományokat gúnyolják. Ilyen értelemben van
az irñniának általában kapcsolata a folklñrral, és a modern művészet (különösen a neofolklorizmus révén)
gyakran ironikus mñdon értelmezi újra és értékeli át a folklñr jelenségeit (Th. Mann, Dürrenmatt, I.
Calvino). A folklñr keretein belül az önállñ irñnia Ŕ mint az önállñ gúny is Ŕ ritka jelenség, éppen azért,
mivel a hagyományok rendszerint erősek, és a folklñr nem ezek ellen fordul, inkább az oldalukon áll. A
társadalombìrálñ folklñr antifeudális, antiklerikális jellegű része ismeri, nem kizárt, hogy, a félnépi
irodalom anekdotái, trufái, facetiái, vagyis egy eredetileg a folklñron kìvüli jelenség hatásának
eredményeképpen. A parasztokat gúnyolñ szatirikus, ironikus irodalom (pl. a Göre Gábor-történetek)
ritkán képvisel művészi értéket, és ami benne valñdi irñnia, természetesen azt sem a folklñrbñl merìti.
Annak ellenére, hogy a marxista esztétika sokszor hangsúlyozta az irñnia fontosságát, a
munkásfolklñrban is alig ismerhető fel. Elemi formái, amikor csak egy-egy szñ vagy kifejezés használatos
eredeti értelmével ellentétes formában, viszont igen gyakoriak a népnyelvben (pl. „szép leány” Ŕ csúnya
öregasszony), és ennek megfelelően az egyszerűbb nyelvi kliséket messzemenően felhasználñ műfajokban
(proverbium, formulák). A → csúfolñk gyakran élnek vele. Az irñnia ilyen nyelvi-retorikai elmélete
felbukkant a folklorisztikában is (A. A. Potyebnya révén), helyesebb azonban a fogalmat
társadalomtörténeti-etikai oldalárñl vizsgálni, amint ezt már a romantika megtette, és nyomában a
marxista esztétika is kialakìtotta. (→ még: formula, → humor, → tréfa) Ŕ Irod. Pauli, Johannes: Schimpf
und Ernst (Berlin, 1924); Alemann, Beda: Ironie und Dichtung (Zürich, 1956); Strohschneider-Kors, L:
Die romantische Ironie (Tübingen, 1960); Kierkegard, Sören: Über den Begriff der Ironie (DüsseldorfŔ
Köln, 1961); Szalay Károly: Szatìra és humor (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklñr esztétikájához (Bp.,
1972).
Voigt Vilmos
ìrott tojás: → húsvéti tojás
irtás (lat. extirpatura, novellum): tágabb értelemben a természetes táj kultúrtájjá, ill. ez utñbbi más
művelési ággá alakìtását jelenti; szűkebb értelemben erdők, fák, bokrok eltávolìtását szántñ, rét stb.
művelése céljábñl (→ láz). Az irtás a finnugor eredetű metsz, vág jelentésű irt szñbñl származik. Egyéb
elnevezései: ortás, ortvány, ritás, orotás, vágás, lehota. Az irtás a → földművelés kezdeteitől (neolitikum)
napjainkig ismert műveléstechnikai eljárás. A mezőgazdaságilag művelt földek kiterjesztésének
évezredek ñta világszerte egyik legáltalánosabb mñdja. A magyarok feltehetően már a permi korban
ismerték az irtást. A középkor és újkor folyamán Mo.-on két nagy irtási periñdus határozhatñ meg. Az
első a 11Ŕ13. sz.-ban volt, és egybeesett a nagy eurñpai irtások zárñ szakaszával. Az Árpád-kori
falurendszer kialakulását és megszilárdulását jelentette. A második a 18Ŕ19. sz.-ban ment végbe. A török
hñdoltság alatt elpusztult településhálñzat regenerálñdásával kezdődött, a népesség növekedésével
párhuzamosan folytatñdott. Ŕ A szűkebb értelemben vett irtás háromféle mñdon történhet: égetéssel, a fa
letarolásával és a kettő egybekapcsolásával. A legarchaikusabb és legkevesebb munkát igénylő eljárás a
lábon égetés, melyet rendszerint a fa gyűrűzése, karingózása, koszorúzása előzött meg (törzsén a kérget
karika alakban körülmetszették). Az égetéses eljárás másik változata, amikor az előzőleg kivágott fát
terìtik szét és gyújtják fel. Mindkét esetben a keletkezett hamu értékes trágyaként szolgál. Az égetéses
irtás a lomblevelű erdők egész övezetében elterjedt. Bármilyen mñdon történt is az irtás, az első években a
területet csak legeltetésre, kapás művelésre, esetleg kaszálásra lehetett használni a földben maradt
tuskñk, gyökerek, a talaj erős humusztartalma miatt. A 20. sz. magyar paraszti gyakorlatában már csak
szñrványosan fordult elő az irtás. Bizonyos műveletei a szántñföldi művelésben (→ gyomirtás), néhány
eszköze változott funkciñban maradt fenn (→ ágvágñ). A befektetett nagy és fáradságos munka miatt az
irtás a → jobbágytelektől mindig megkülönböztetett birtokjogi elbìrálás alá esett. Az irtás és az úrbéres
telek közötti különbségek közül a legfontosabbak: az előbbi → majorsági jellegű, az utñbbi úrbéres föld;
az előbbi elvileg adñmentes, legfeljebb irtásdìj járt utána, az utñbbi az állami, földesúri adñzás
alapegysége; az előbbi felett birtokosa szabadon rendelkezett, az utñbbi felett nem; az előbbi kìvül esett a
falu kollektìv gazdálkodási rendszerén (→ nyomáskényszer), az utñbbi nem. Az irtásföld allodiális
jellegéből adñdott, hogy a befektetett munka ellenértékét megfizetve, bármikor visszaválthatta
birtokosátñl a földesúr. Az irtásvisszaváltás körül különösen a 18Ŕ19. sz. fordulñjátñl kezdődően
(gabonakonjunktúra) rengeteg viszálykodás támadt a földesurak és az birtokos gazdák között. Az
1355
I
irtásföldek sorsát és a körülöttük folyñ birtokjogi vitákat első ìzben az → úrbérrendezés, majd az 1836.
évi törvények rendezték. Ennek alapján csak azokat az irtásokat nem válthatta vissza a földesúr, amelyek
a telki állomány részévé váltak, vagy a megélhetés kizárñlagos alapját nyújtották (pl. a → zselléreknél).
Továbbá újabb irtásokat csak a földesúr engedélyével lehetett végrehajtani. Az irtás az egész
feudalizmusban a jobbágybirtok növelésének, a gyarapodásnak egyik legfontosabb útját jelentette,
különösen a domb- és hegyvidéki megyék szűk határú, erdős falvaiban. (→ még: szorgalmi föld, → külső
telek, → haszonföld, → irtásfalu, → erdőtelkes falu, → szabad föld, → zsombékolás) Ŕ Irod. Takács
Lajos: A szántñföldi irtás kérdéséhez (Ethn., 1964); Takács Lajos: Az irtásos gazdálkodás néhány
jellegzetessége a göcseji szegekben (Ethn., 1964); Varga János: A jobbágyi földbirtoklás tìpusai és
problémái 1767Ŕ1848 (Bp., 1967); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969); Takács Lajos: Egy
irtásfalu földművelése (Bp., 1976).
Irtñkapa (Átány, Heves m.)
Török Katalin
irtásfalu: olyan csoportos település, amely erdőterületből irtott földön jött létre. Lakñi általában a falut
körülvevő, erdőből kialakìtott szántñk művelésével foglalkoznak. Az első irtásfaluk a 12Ŕ13. sz.-ban
tűntek fel Eurñpa erdős hegyvidékein, olyan területeken, amelyeket addig nem fogtak művelés alá. Mo.-
on a 13. sz. végétől, nagyobb számban pedig a 14. sz. elejétől keletkeztek. Számuk a későbbi
évszázadokban is szaporodott. Legelterjedtebbek a Felföldön és DNy-Dunántúlon (→ még: erdőtelkes
falu, → németjogú falu). Ŕ → Szñrványtelepülés, amelynek erdőből irtott települési egységeit
közigazgatási határ fogja össze. A települési egységek földterülete szántñföld, legelő és kaszálñ, de egyben
lakñhely is. Hegyvidékek gyakori településformája. Mo.-on elsősorban a Felföldön és Erdélyben volt
jelentős, ahol a 14Ŕ15. sz.-tñl előfordult. Az erdélyi irtványterületű szñrványok egy részét a 18. sz. végén
hatñsági beavatkozással összevonták. Sok helyen megfigyelhető az irtásfaluk szñrványainak természetes
sűrűsödése, és a magános telepek családi jellegű házbokrokká valñ fejlődése is. Ŕ Irod. Györffy István:
Magyar falu Ŕ magyar ház (Bp., 1943); Barabás Jenő: A szñrványtelepülések kialakulása Közép-
Eurñpában (Műveltség és Hagyomány, IŔII., 1960); Szabñ István: A falurendszer kialakulása
Magyarországon IXŔXV. sz. (Bp., 1966); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Bárth János
irtñkapa: → kapa
irtñkés, bozótvágó: erdőirtásnál és bozñtvágásnál használt, kés formájú vágñeszköz. A fejszével és

fűrésszel kidöntött fák legallyazásánál és tisztìtásánál, valamint az erdei aljnövényzet (bokrok, cserjék,
bozñtok) nyesésénél, pusztìtásánál alkalmazzák. Ezt a funkciñját jelöli több neve is: ágvágó kés, ágvágó
kard, gallyvágó kard, ágtisztìtó kés, bárd stb. A Ny-Dunántúlon használt cserkelő, cservágó kés elnevezés a
’bozñtvágñ’ jelentés mellett őrzi a ’háncsvágñ’ jelentést, azaz a feledésbe merült irtási technika, a fakéreg
lehántása („aszalás”) emlékét is. Az irtñkés másik funkciñja a dombos-csapadékos vidékek egykori,
irtással keletkezett szántñföldjei között húzñdñ eleven gyepűk, bokrokkal benőtt mezsgyék évenként
megújulñ visszavágása (gyepűvágó kard, gyepüvágó kés). Az irtñkések általában súlyos, tömör kovácsoltvas
eszközök. Egyenes vagy kissé hátrahajlñ széles vaslapbñl készültek. Némelyik hegye kissé előrehajlik.
Pengéjük szablyaszerűen teljes hosszában élezett (25Ŕ45 cm). Fa nyelükkel együtt gyakran a 0,5 m
hosszúságot is meghaladják. Használñjuk a testtől elfelé suhintva, előre sújtva vág velük. Ŕ Az irtñkések
világszerte igen fontos szerszámai a dús vegetáciñjú vidékeken élő primitìv népeknek. Eurñpában is sok
helyen megtalálhatñk, de ma már többnyire a gazdálkodás perifériáira szorultak. Hazánk területén
régészeti ásatásokbñl a vaskortñl (kelták) ismertek az irtñkések. A legkorábbi leletek és a ma használt
1356
I
irtñkések között igen szoros alaki hasonlñság fedezhető föl. Feltehető, hogy azokon a területeken, ahol a
természeti környezet kétezer év alatt keveset változott, a sokszor cserélődött népesség ellenére az
irtñkéseket azonos célra folytonosan használták. A mai Mo.-on a Ny-Dunántúl dombos-erdős vidékein
(Őrség, Rába mente) találhatñk még ilyen bozñt- és gallyvágñ funkciñban irtñkések. Az irtñkések emlékét
őrzi megváltozott használati körben, erősen vagy kevésbé mñdosult formában több vágñeszköz, pl. →
ágvágñ, vesszővágñ, szőlőmetsző kés, → nádvágñ. Ŕ Irod. Takács Lajos: Irtásföldek és irtási eszközök
(irtñkések) az Őrségben és a Felső-Rába-vidéken (Ethn., 1966); Takács Lajos: Ág- és vesszővágñk a
Közép-Tisza menti ártereken (Népr. Ért., 1967).
Kósa László
islñg: aprñ „arany, ezüst”, ritkábban más szìnű, vékony fémkorong, amelyet a női öltözetdarabokon a
hìmzés közé vagy fölé (tetejébe), ritkábban magukban egymás mellé varrnak. (→ még: torockñi viselet)
ismerkedés: a fiatalság társas életének egyik legfőbb tevékenysége, az → udvarlás, ill. → párválasztás
előkészìtése. A gyermekek, majd a fiatalok közös játékai, szñrakozásai, munkái adtak rá alkalmat,
továbbá → búcsúk, → ünnepi szokások, → vásárok. Történhetett az ismerkedés kifejezetten és
közvetlenül házasságkötés (→ házasságkötés szokásköre) céljábñl, → házasságközvetìtés eredményeként
is. Ŕ Irod. Benkñczy Emil: Az egri fiatalság (Ethn., 1909); Ortutay Gyula: A szerelem Ajakon a házaséletig
(Népünk és Nyelvünk, 1934); Csete Balázs: A jászkiséri gyermek élete a születéstől a házasságig (Magy.
Nyelvőr, 1958); Kresz Mária: A fiatalság társas élete a kalotaszegi Nyárszñn (Népr. Közl., 1960).
Györgyi Erzsébet
ismétlés: a mondanivalñ nyomatékosìtását, a költői kifejezés erősìtését szolgálñ egyszerű eljárás;

különböző terjedelmű szövegrészek szñ szerinti vagy bizonyos változtatással valñ többszörözése. Kötetlen
formában szñ, szñlam (szñkapcsolat), mondat (formula), motìvum és epizñd, kötött formában ezeken
kìvül még félsor, sor és versszak is ismétlődhet; mindezek össze is fonñdhatnak egymással. Csaknem
minden műfajban vannak olyan tìpusok, melyek teljes egészükben az ismétlés elvére épülnek. Ősrégi,
általánosan ismert eljárás, a népköltészetben különösen fontos, kötött műfajaiban összefügg a zenei
ismétléssel. Epikus és szertartásos énekekben gyakoribb, a lìrában kevesebbszer fordul elő. Freud
nyomán többen a régebbi állapot visszaállìtásának, a belső feszültség egyik levezető eszközének tartják.
Korábban szervező, utñbb inkább dìszìtő, esetleg hatásfokozñ szerepe volt. A → refrén, → rìm, → ritmus,
→ vers, sőt bizonyos mértékig egyes stìlus- (pl. → fokozás) és gondolatalakzatok (pl. → ellentét, →
gondolatritmus, → párhuzam) alapja. Kezdettől fogva legismertebb a szñismétlés, mely nagyobb
ismétlődő egységeken belül is elhelyezkedhet. Korábbi nyomatékolñ és formaszervező szerepe utñbb
háttérbe szorult, fennmaradását a sűrű dallamcsere biztosìtotta. Minden műfajban otthonos; a
nyomatékolt kifejezés rendszerint elöl, egymás mellett helyezkedik el és legtöbbször kétszer ismétlődlik
(Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok; Elmegyünk, elmegyünk, hogyha dolgot kapnánk; Várjatok,
várjatok tizenkét gyilkosok!...). A háromszoros szóismétlés ritkább s közbeiktatott szñ után tér vissza
(Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom; Madárka, madárka, csácsogñ madárka...). A szñkapcsolat- vagy
szólamismétlés esetei hasonlñk (Este van, este van, hatot üt az ñra; Hol maradt, hol maradt az én édesanyám;
Nem szoktam, nem szoktam kalickában lakni ...), de ennek nagyobb a variálñdási lehetősége: pl. új szñ
iktatñdhat be közbe (Hadd el, fiam, hadd el, hazajő estére! ...), sort is alkothat (Mért sìrtál, mért sìrtál, Édes
feleségem?...), sőt két egymást követő sorra is kiterjedhet (Reggel nyìlik, este járok hozzád. Este járok,
mikor senki se lát ...) stb. A félsor-ismétlés régies fokon sorképző is lehet (Bizony nem ölöm én, bizony nem
ölöm én ...). Gyakoribb a két egymást követő sor első felének (Elindula sìrva az ő kicsi fia, Elindula sìrva
magos Déva várra; Szól az ágyú, ropognak a fegyverek, Szól az ágyú, még a fák is rengemek ...), mint a
második sorfélnek (Ezt ajtñn hallgassa császár szép leánya, Szñval ìgy felmondja császár szép leánya ...) az
ismétlődése. Még kedveltebb az egyik sorbñl a másikba átfonñdñ, ún. fűrészfogas félsorismétlés (Magos
Déva várát hogy felépìtenék, Hogy fölépìtenék félvéka ezüstért, Félvéka ezüstért, félvéka aranyért ...); ezek
legtöbbje fokozást vagy gondolatritmust alkot, és rendszerint inverzió (→ szñrendi csere) is van bennük. A
sorismétlés elsősorban régiesebb magyar népcsoportok (moldvai és gyimesi csángñ, székely) dal- és főként
balladaköltészetének jellemzője, versszakképző szerepe is lehet, pl. AA (:Mentem, mendegéltem az nagy
hosszú úton:); AABB (:Ihol menen három árva:), (:Merre mentek, három árva?:); ABAB (Hozzánk jöttek
leány-kérni, Idegen országból jöttek; Hozzánk jöttek leány-kérni, Idegen országból jöttek ...) stb. A kialakult
versszakon belül általában csak egyik sor ismétlődik, rendszerint a dallamcserével összefüggésben, pl.
AAB (:Ez az utca bánat-utca:/, Bánat-kőből van kirakva ...; ABB Nem volna tilalom a kedves galambom,
/:Akkor ölelhetném, mikor én akarom:/ ...; ABBC Mintse én azt megengedjem, /:Inkább hónap elveszesztem:/,
Feneketlen tñba vetem...; ABCC Mennek, mennek, mendegélnek, Csak odaértek kapujához, /:Nyitni kezdé
a kapuját:) ... stb. Vannak ugyan sorismétlő balladák (pl. a moldvai Egy asszonynak kilenc fia, Török-
1357
I
rabolta leány stb.), de a többszöröződés ezekben sem mindig egyforma, változatos képletek alakulnak ki,
és kisebb szövegrészek is ismétlődhetnek. A páros-felelgetős (Három éle van a sásnak; Jánoshìdi
vásártéren; Tisza partján mandulafa virágzik...), a csoportos-sorozatos (Haragszom az olyan szñra;
Lányom, lányom, gyöngyvirágom; Molnárlegény voltam én ...), továbbá a velük rokon, ún. homológ vagy
strófaformula-ismétlő (Kimentem én a tanyára; Kimentem én a szőlőbe ...) alkotásokban a sor- és
versszakismétlés fonñdik össze. Egyes strñfátlan műfajok, ill. tìpusok pedig ún. láncverset alkotnak, tehát
az előrehaladás gyarapodñ, esetleg visszatérő ismétléssel párosul (pl. hintáztatñ, kiszámoló, ujjkiolvasó stb.
mondñkák, egyes alkalmi énekek, mint a → fejőnñta, → kánai menyegző, → katekizmusi ének, →
kitrákotty-mese stb.). A versszak-ismétlés többnyire balladákban fordul elő, egyes tìpusaiknál szerkezeti
elv (A megölt legény, A rossz feleség, A sárighasú kìgyñ, Fehér Lászlñ, Görög Ilona, Párjavesztett gerlice,
Szegedi bìrñné stb.), mely a késleltetéssel a feszültséget fokozza. A megismételt szakaszok nem feltétlenül
helyezkednek el egymás szomszédságában, s természetesen nem is szñ szerint ismétlődnek. Legnagyobb
terjedelme az epizodikus ismétlés, ez elsősorban a mesékre jellemző (a mesei hősök párhuzamos sorsa,
mesei feladatok, párbajok stb. rendszerint háromszoros szintén nem szñ szerinti ismétlődése), de
előfordul régies balladákban is (Júlia szép leány, Kerekes Izsák, Nagy Bihal Albertné stb.). Ŕ Irod. Jacobi
Lányi Ernő: Az ismétlés a magyar népdalban (Ethn., 1937); A novellaelemzés új mñdszerei (Bp., 1971).
Katona Imre
Ispiláng: → Lánc, lánc, eszterlánc
istállñ, ól: a számosállatok kezestartásánál használatos, az állatok etetésére, éjszakáztatására berendezett

helyiség vagy önállñ épület. Rendeltetése szerint lehet: lñistállñ, ököristállñ, disznñ-, borjú-, tyúk- stb. ñl.
A földbe ásott, veremszerű épület neve → földñl (Tiszántúl), putriistálló (DunaŔTisza köze). Az istállñ az
utolsñ 100 évben egyre inkább a lakñhelyiségek méretéhez közelállñ, közvetlen udvari bejárattal
rendelkező, mennyezettel ellátott belső tér volt. Kisméretű ablakok világìtották meg, ill. biztosìtották az
istállñ légterének szellőzését. Az istállñkban a hosszanti vagy az oldalfalak mentén épìtették be az etető
jászlakat s föléjük esetleg szénatartñ rácsot. Többfelé a növendék jñszág számára szokásos volt külön
jászol beépìtése, sőt nemritkán külön rekesztéket épìtettek deszkábñl favázra, hogy megakadályozzák a
fiatal állatok esetleges sérülését. Az istállñkban gyakran alkalmaztak ún. hìdlásokat, a jñszág tartñzkodási
helyét gerendázatra fektetett padlñzattal látták el, amely alñl a trágyalét elvezették. Bár nem volt ritka a
hatvanas évek elejéig a teljesen földpadlñs istállñ sem. A kis gazdaságokban együtt tartották az
istállñkban a szarvasmarhákat, lovakat. Tehetősebb gazdák igyekeztek elkülönìteni különféle jñszágaikat.
Megjegyzésre érdemes, hogy istállñinkban szinte mindenütt háltak emberek is. Sokfelé maga a gazda
rendszeresen az istállñban éjszakázott. Nagyobb gazdaságokban a férfi szolgák rendszeres hálñhelye az
istállñ volt. Nemritkán a családok fiatal férfitagjai az istállñban aludtak. A Dunántúlon, Kisalföldön, É-
Mo.-on általában az istállñk a lakñépület egészével egy alaprajzi egységben, egy fedélszék alatt épültek.
Az Alföldön javarészt különállñ istállñkat emeltek, de ha a lakñház mellé került is az istállñ, külön
fedélszék alá állìtották, nem volt szerves része a ház egészének. Az istállñk mérete, száma a gazdaság
nagyságátñl, állattartási szintjétől függött. A nagy létszámú állatállománnyal rendelkező gazdaságokban
sokszor igen nagy méretű istállñkat épìtettek. Ezekben gyakori volt, hogy a mennyezetet alátámasztñ
mestergerendát középütt vagy két helyen faoszloppal alátámasztották. Az istállñk födémje a
lakñszobákéhoz hasonlñ szerkezetben, kivitelben készült, azonban gyengébb minőségű anyagot
használtak fel hozzá, kiképzésük is rusztikusabb volt. A nagycsaládi együttélés bomlása idején, amikor az
egyes kiscsaládok még együtt laktak, de már külön-külön gazdálkodtak, szokássá vált a soros alaprajzú
épületek kamra-istállñ egységekkel valñ többszörös bővìtése. A csűrös épìtkezés területén (a Felföldön és
Erdélyben) igen gyakran a csűr egy részét használják istállñnak (→ csűristállñ). A különállñ istállñ
padlását a téli takarmány vagy a termény tárolñhelyének használják. Ŕ A sertés- és tyúkól a lakñtelken
általában a házzal szemben, a telek hátsñ részén áll. A → disznññl legtöbb esetben deszkábñl ácsolt,
alacsony, padlástalan épület, elöl van az akollal kerìtett hidas. A baromfiñl az Alföld középső részén
(Csanád, Csongrád, Szolnok, Heves m., Nagykunság) kúp alakú, sárral tapasztott nádépìtmény, újabban
vályogbñl rakott, boglyakemence alakú, tapasztott, meszelt épület. Ŕ A paraszti gazdálkodás utolsñ 80
évére jellemző volt, hogy sokfelé nagyobb gondot fordìtottak az istállñhelyiségek korszerűsìtésére,
átépìtésére, mint a lakñház egyéb részeire. Az országban sokfelé elterjedtek a téglázott, betonozott
járñfelületű, vasvázas ablakú istállñk. Az utolsñ száz évben épìtett, födémmel ellátott istállñban nem volt
fűtés. A levegőt az állatok testmelege fűtötte. A lehűlés ellen kemény télen az ajtñ- és ablaknyìlások
gondos (pl. kukoricaháncs, szalmakötéllel készìtett) szigetelésével védekeztek. Sok helyütt az istállñ
padlásán tárolták a szénát, ami kitűnő hőszigetelő hatású volt. Ilyen esetben gyakran épìtettek be
szénalehányókat, (→ szénapadlás), hogy a szénát az etetéshez gyorsan, kevés fáradsággal az istállñ belső
terébe futtathassák. Másutt, ha a szénát nem a padláson tárolták vagy a tárolñhely a telek- vagy
udvarvégi pajtában volt, az istállñ belső épìtményei közé tartozott a szénatartó, amely készülhetett lécből,
1358
I
deszkábñl vagy sár-, vályog-, téglafalazatbñl. Az istállñknak ez a kiképzése jellemző volt általában a
tanyákra is. Viszont ez a tìpus az utolsñ száz esztendőre volt csak jellemző. Elterjedését az ország egészén
elsősorban hatñsági szorgalmazásoknak köszönhette. Nevezetesen a 18Ŕ19. sz.-ban rendszeres katonai
beszállásolásoknál igyekeztek a bekvártélyozott lovas katonák számára elkülönìtett, lepadlásolt istállñkat
biztosìtani. Ez az oka annak is, hogy a fentebb leìrt tìpust sok helyütt korábban német istállñnak
nevezték. A hagyományos hazai istállñk a → tüzelős ñlak voltak, ezek feladását s az újabb istállñk épìtését
többek között a 19. sz. utolsñ harmadában véglegessé válñ tartásmñd-változás és fajtacsere is
előmozdìtotta. Ŕ Istállñ szavunk stallo alakban a 13. sz. végéről már kimutathatñ, valñszìnűleg olasz
eredetű, hasonlñan a velünk szomszédos szerbhorvát, szlovén nyelv azonos értelmű szavaihoz. Az ól,
nyelvünk ñtörök eredetű jövevényszavai közé tartozik. Ól szavunk a 13. sz. elején már felbukkant a
forrásokban. Stabulum jelentése pedig 1395 körül bizonyìtott, de a korai időkben is élt az aprñbb állatok
tartására szolgálñ épület, épìtmény jelentése is. Ŕ Irod. Kñris Kálmán: Matyñföldi tüzelők és istállñk
(Népr. Ért., 1905); Györffy István: A nagykun tanya (Népr. Ért., 1910); Viski Károly: Adatok a székely
épìtkezés ismeretéhez (Népr. Ért., 1911); Ecsedi István: A debreceni népi épìtkezés (Népr. Ért., 1912);
Beke Ödön: Istállñ (Magy. Nyelvőr, 1929); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Istállñ
Tanya alaprajza a Vásárhelyi pusztán: 1. nyári jászol, 2. istállñ, 3. takarmányos fészer
Bñcsapusztai tanya alaprajza (Karcag, Szolnok m.)
Putriistállñ vagy földñl bejárata (Kéleshalom, Bács-Kiskun m.)
1359
I
Istállñ és szénás szìn (Vásárosnamény, Szabolcs-Szatmár m.)
Tanyás istállñ (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)
Istállñ (Felsővály, v. Gömör-Kishont m.)
Istállñ (Somogyszentpál, Somogy m.)
Istállñ belseje borjúval (Karcag, Szolnok m.)
Lovak állása jászollal és szénatartñval (Átány, Heves m.)
Balogh IstvánŔFilep Antal
istállñbútor: a férfiak (ritkábban fiatal házasok) istállñban tartñzkodásának, alvásának, ill. társas
összejövetelének céljára szolgálñ bútor. Az elhelyezésnek vidékenként eltérő, kötött rendje volt, részben
1360
I
eleve istállñbútornak készült, részben szobai bútordarabokbñl kialakìtott. Ŕ 1. Fekvőalkalmatosság.

Alkalmi fekvőhelynek leggyakoribb a jászol vagy a szénatartó. Az állandñ fekvőhely leginkább a → dikñ
vagy → ágyszék, → vacok, újabban priccs (→ heverő), ill. ñcska ágy. Helyszűkében a fekvőbútor pilléreit
a padlásgerendához szegezték fel, és ìgy a fekvőhely a magasban függött, Ny-Mo.-on előfordult emeletes
ágy is. Az Alföld és a Felvidék egy részén szokásos az emelkedő fejrészű fekvőpadka (→ padka, sárágy), ill.
támla nélküli pad, mely az egyik szegletben kialakìtott tüzelőt veszi körül. A sarkokon néha dìszesen
kiképzett tüzelőoszlop áll, orma esetleg emberfej alakúra faragott (Mezőkövesd). A fekhelyen felöltözve
aludtak, gyakran szalma- vagy szénapárnán, pokrñcba, rongypokrñcba burkolñdzva. Ŕ 2. Ülőbútor. A →
fejőszéken, azaz → gyalogszéken kìvül a tüzelőszék lehet alacsony, lécvázas, bekötött ülésű támlás szék,
ülőpadka, → zsombékszék, → tőkeszék Ŕ 3. Tárolóbútor: → falifülke, → téka, → fogas, → polc, →
pipatñrium, faszegek és füstölőrács (cserény) a tűz fölött, melyen aprñbb szerszámokat is tartottak. A
berendezést többnyire falba tapasztott tükör egészìtette ki. Ŕ Irod. Kñris Kálmán: Matyñföldi tüzelők és
szénatartñk (Népr. Ért., 1905); Vargha Lászlñ: A tilalmasi tanyák épìtkezése (Bp., 1940); Fél Edit: Kocs
1936-ban (Bp., 1941).
Istállñsarok takarmányos ketreccel és „ággyal” (Lajosmizse, Bács-Kiskun m.)
Istállñsarok tüzelőkkel (Átány, Heves m.)
Istállñ belső priccsel (Átány, Heves m.)
Istállñbeli vacok
K. Csilléry Klára
istállñlámpa: a → lámpás sajátos kiképzésű tìpusa. Fémlemezből készìtették. Hengerszerű testét, kúpos
tetejét hosszúkás, csìkszerű nyìlások tagolták. Közepében égett a fényforrás (gyertya vagy mécs), amelyet
1361
I
oldalán nyithatñ ajtñcskán át kezelhettek; megfelelő füllel vagy akasztñval ellátva jñl hordozhatták. A
fémhenger teste az ütődéstől és az éghető anyagok közelkerülésétől is viszonylag jñl megvédte. Gyér fénye
elegendő volt az istállñban a sötétedés utáni munkák elvégzéséhez. Kisipari vagy háziipari műhelyekben
készült. A bádoglámpást korábban nem csupán istállñban, de éjjel közlekedésnél is használták. Ŕ Irod.
Márkus Mihály: A magyar népi világìtás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világìtás (A magyarság
néprajza, I., Bp., 1941Ŕ43).
Istállñlámpa (Monor, Pest m.)
Istállñlámpás: fémtalpas mécsek (Zalakomár, Zala m.)
Filep Antal
istállñskert: → szálláskert
istáp: → kerìtőhálñ
Isten: a magyar parasztság Ŕ keresztény vallásának megfelelően Ŕ teremtőként, legfőbb ñvñ-segìtő és

irányìtñ-igazságosztñ lényként tiszteli. Részvétele az egyházak hivatalos → kultuszában a mindenkori
előìrásoknak megfelelő volt, de az Istenhit és kultusz számos egyéb Ŕ felekezetenként is különböző Ŕ
hagyománnyal is szìneződött. Ezek részint kereszténység előtti, ill. régi laikus (keresztény kori, de népi
eredetű, a paraszti vallásosságbñl spontán sarjadñ) hagyományok, részint apokrif, ill. paraliturgikus
egyházi hagyományok, amelyek olykor csak paraszti fokon őrződtek meg. Mindezek összefonñdva,
egységként, gyakran egyazon funkciñban voltak jelen a parasztság hitében és gyakorlatában, ezért
többnyire nehezen választhatñk szét egyes elemek. A kutatás mindeddig nem tisztázta milyen kapcsolat
lehetett a honfoglalás előtti világkép istenségei és a keresztény égi Isten alakja között. Némely föltevés
szerint az Atya Isten, Öreg Isten, Úr Isten, a Magyarok Istene és hasonlñ kifejezések utalnak rá.
Bonyolult kérdés a parasztság tudatában élő, gyakran nem konkrétan megfogalmazñdñ hit összetevőinek
nyomon követése. Hozzáférhetőbb az eredet kikövetkeztetése a szöveges hagyományok (→ ima, →
ráolvasás, → legenda, egyházi → népének), valamint kultusz részét képező → rìtusok, ill. → gesztusok
esetében. Utñbbiak használatában általában világos a különbségtétel a hivatalos és spontán, ill. az
ugyancsak más vetületű → hiedelem jellegű használat között (→ népi hitvilág, → mágikus eljárás, →
mágikus tárgy stb.) olykor még a gyakorlñk részéről is. Azonban gyakoribb, hogy bizonyos egyházi
eredetű tárgyak mágikus használatát és bizonyos mágikus cselekményeket éppen az Istenre valñ
hivatkozás, a cselekményt kìsérő vallásos gesztusok, Istenhez intézett fohászok stb. révén tartanak
„tisztának”, vallásos világképükbe illőnek, és nem „babonának”. Csak a kimondottan Isten-ellenes, Istent
megtagadñ, az → ördögre, ördöggel szövetséget kötő → boszorkányra és egyéb negatìv beállìtású
lényekre vonatkozñ hitet, ill. a nekik tulajdonìtott cselekményeket tartják „ördöginek”, Isten-központú
vallásos világképükkel ellentétben állñnak. Ŕ A részben sajátosan paraszti Isten-kép némely vonása csak
bizonyos szöveges megnyilvánulásokban ragadhatñk meg, amelyek azonban nincsenek mindig
korreláciñban a mindenkori valñságos hittel. A teremtő Isten képét a → dualisztikus eredetmagyarázñ
mondák sajátos népi, ill. apokrif-eretnek vonásokkal gazdagìtják (a világmindenség az Isten és az ördög
közös műve). A mondák, legendák, ráolvasások gyakran antropomorfizálják, emberi, olykor magyar
paraszti környezetbe helyezik („Elindul az Úristen az igaz úton ...” Ŕ majd profán kalandokba
bonyolñdik). Az antropomorfizált Isten-kép azonban nemcsak magyar paraszti, hanem általános emberi
vonás bizonyos kulturális fokon. A ráolvasások és az → archaikus népi imádságok a hivatalos egyházi
imák bajelhárìtñ, oltalmat adñ Istenét egy mágikus úton befolyásolhatñ, beavatkozásra kényszerìtő
archaikus természetfeletti lény vonásaival egészìtik ki. A → szñlások, → közmondások, → szállñigék és
egyéb, szentenciaszerű megfogalmazású folklñrműfajok Istenének vonásai az egyházi Istenfogalom
igazságosztñ, ill. büntető jellegével vágnak egybe. Az → átok, → káromkodás, olykor a rontñ célú
ráolvasás is Isten tagadása, káromlása által véltek hatást elérni. Ugyanakkor az Istennel valñ szitkozñdás
1362
I
bűn volta mélyen gyökeredzett a parasztság tudatában. Az Isten káromlása, és a káromlástñl valñ
tartñzkodás, szükség esetén Isten megtagadása (aminek szintén alapfeltétele az Isten-hit) ugyanúgy, mint
a többi egymással ellentétes vonás (pl. félelem az igazságos uralkodñtñl, bizalom könyörületében; Istenhez
fordulás válsághelyzetekben a racionális világképű nem hìvők részéről is stb.) megfért egymással a
paraszti világképben és gyakorlatban egyaránt. Ugyanìgy egységet képeznek a használñk szemében a
hivatalos egyházi tanokkal ellenkező, egyház által üldözött mágia (amelyet esetleg korábbi időszakban
egyházi személyek is gyakoroltak Ŕ pl. papok által végzett ráolvasás, ördögűzés mint egyházi rìtus), és a
hasonlñ funkciñban (pl. gazdasági élet sikerének biztosìtása, betegség gyñgyìtása) használt egyházi
eredetű, ill. a mai gyakorlatban is hivatalos egyházi rìtusok, gesztusok. Ŕ Isten fogalmának a paraszti
világképben valñ mély gyökereit bizonyìtják a már emlìtett népköltészeti műfajokon kìvül is majd
minden műfajban és a mindennapi gyakorlatban egyaránt fellelhető Istenre valñ hivatkozások, a vele
kapcsolatos jñ és rossz kìvánságok, hozzá intézett fohászok, és egyéb formulák; valamint az nevével
kapcsolatos népi terminolñgia gazdagsága (növénynevek Ŕ pl. istenátkozta tüske, Isten pohárkája, Isten
tenyere; időjárási jelenségek Ŕ pl. Isten haragja, Isten nyila; földrajzi nevek, csillagnevek stb.).
Pócs Éva
istenátkozta tüske: → vadrñzsa
Isten báránya, agnus dei: egyházi előképből átvett jelképes ábrázolás; a lábával zászlñt emelő bárány
Krisztust szimbolizálja. Mo.-on már román kori egyházi emlékeken feltűnik, ìgy falusi templomok
kapuìvének mezőjében; figyelemre méltñ némely 13. sz.-i változat, a bárány helyett zászlñs oroszlánnal
(Zalaháshágy, Domonkosfa). A 16. sz. ñta a magyar ref. egyház és Debrecen város cìmere. A magyar
népművészetben az Isten báránya 18Ŕ19. sz.-i hìmzéseken, faragásokon többfelé előfordul. Az ábrázolás
itt is gyakran mñdosul, s a bárányt zászlñs oroszlán vagy lñ helyettesìti. A bukovinai székely szálánvarrott
→ párnavégek „csitkós” (csikós) mintáján a zászlñ mögött aprñ emberalak is ül. Bukovinában még az
eredeti formában rajzolt Isten bárányát is elefántnak („élifántos”) értelmezik. (→ még: kolostormunka) Ŕ
Irod. Szendrei János: Anabaptista eredetű régi alakos hìmzések (Művészi Ipar, 1890); Bogyay Tamás:
Isten báránya (Regnum, 1940Ŕ41); Dajaszászyné Dietz Vilma: Keresztöltéses párnavég-hìmzések. A Dél-
Dunántúlra telepìtett bukovinai székelyek varrásai (Bp., 1951).
Isten báránya. Bukovinai székely párnavég részlete, fonottas öltéssel varrva (19. sz.) Bp. Néprajzi
Múzeum
Isten báránya a habán bokály középmezőjében (Hñdmezővásárhely, Csongrád m.) Hñdmezővásárhely,

Tornyai János Múzeum
1363
I
Isten báránya ábrázolásai. Lepedővég részlete, fonottas öltéssel varrva. (Andrásfalva, Bukovina,
Századfordulñ) Bp. Néprajzi Múzeum
K. Csilléry Klára
Isten és a nemzetek: → eredetmagyarázñ mese. Ezek gyakori motìvuma, hogy Isten, a teremtő kioszt
valamit teremtményeinek, s az örök időkre a sajátjuk marad. Pl. életidőt (→ ember életideje, az),
testrészeket (→ ember teremtése), madaraknak különböző szìnű tollakat stb. Isten felosztja a világ javait
a nemzeteknek. Egymás után megjelennek a nemzetek képviselői Isten előtt. Az első rendszerint a török,
kéri a földi javakat (vagy a Szentföldet), s ő meg is kapja. A következő megtudja ezt, mire indulatosan
felkiált. Sorra a többiek is elismétlik egymás felkiáltásait. Minden nemzet azt a foglalkozást vagy
feladatot kapja, amit az ő felkiáltása tartalmazott. Egymás felkiáltásainak ismétlésekor Isten közli, hogy
az abban foglaltakat melyik nemzet kapta. (Szép dolgot az angol, a cifrát a német, nagyszerűt a francia.)
A magyar minden változatban a nehéz munkát, a „nagy dolgot” kapja (BN 771*). Ŕ A fenti mondával
minden nép azt fejezi ki, hogy minden más nép jñl járt a teremtésnél, csak ő nem. Ŕ Irod. Köhler, R.:
Kleinere Schriften (II., Weimar, 1898Ŕ1900); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs,
1957).
Nagy Ilona
istenfa (lat. Artemisia abrotanum), seprős ruta: illatos kerti dìsznövény, melynek rontás-elhárìtñ erőt
tulajdonìtottak. Ŕ Irod. Kovách Aladár: Az istenfa (Ethn., 1904).
Isten hitelezője: régi vándoranekdota. Népünk ajkárñl nagykunsági, hevesi, beregi, erdélyi följegyzései
ismertek; először Gaál György mesegyűjteményében fordul elő (1822). Az új magyar népmesekatalñgus
MNK 1543. számon, Berze Nagy János az 1728* számon tartja nyilván. Eszerint egy ember száz forintért
fohászkodik Istenhez azzal, hogy „ha kilencvenkilencet adsz, el sem fogadom!”. Valaki tréfábñl s egyúttal
prñbára téve őt, egy forint hìján ledobja neki a pénzt a padlásrñl. Az ember elégedetlenkedik, bìrñ elé
viszi az ügyet, bepanaszolván előtte Istent; a bìrñ természetesen bolondnak nyilvánìtja a panaszost.
Kevéssel utñbb hallja ám az ember, amint egy pap Isten fiának mondja magát. „Apád már régen tartozik
nekem egy forinttal” Ŕ szñlìtja meg erre a papot, és tőle szerzi meg a még hiányzñ forintot. Az
anekdotának ñfrancia, olasz, spanyol, német változatai ismertek, de benne van a Naszreddin hodzsa
nevéhez kapcsolt 14. sz.-i gyűjteményben is. Ŕ Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és
egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (II., Pécs, 1957).
Sándor István
istenìtélet: ellentétes érdekű felek vitájában a bizonyìtás egyik formája. Az jellemzi, hogy tárgyi
bizonyìtékok hiányában, ill. helyett a döntést földöntúli hatalmasságoknak tulajdonìtott jelektől tették
függővé. Ideolñgiai alapja az a feltevés, hogy az istenségek védelmezik a jogot, és nem tűrik el, hogy a
földi igazságszolgáltatásban az ártatlan személy bűnhődjék, a bűnös pedig megszabaduljon a büntetéstől.
Égi jelek Ŕ akár csoda Ŕ útján is kinyilvánìtják, hogy ki az ártatlan, ill. a bűnös. Az istenìtéletben valñ hit
megtalálhatñ az emberi fejlődés legrégebbi korszakaiban, amikor elemi erők megnyilvánulásaibñl,
mágiábñl és jñslásbñl következtették ki a földöntúli akaratot. Az istenìtéletben Ŕ feltevés szerint Ŕ az égi
hatalom személyesen működött közre, ezért a legünnepélyesebb külsőségek között várták
megnyilvánulását. A prñbára bocsátott személy megelőzően három napon át böjtölt és imádkozott, az
utolsñ éjszakát a templomban töltötte. Majd meggyñnt és a szentséget is magához vette. Noha az egyház
az istenìtéletet elvben nem helyeselte, lebonyolìtásában közreműködött, szertartással is körülvette. Ŕ Az
istenìtéletnek különböző fajtái voltak nálunk ismeretesek: 1. A leggyakoribb a tűzpróba volt, amelynél a
prñbára bocsátott tüzes vasat vitt általában kilenc lépésre, vagy tüzes vason lépegetett, vagy máglyák
között ingben áthaladt, vagy valamely végtagját forrñ vìzbe mártogatta. Ha sebe meghatározott idő alatt
meggyñgyult, ez ártatlanságának volt a jele. Ŕ 2. A vìzpróbát a 16. és 17. sz. ñta nálunk főleg a →
boszorkányperekben alkalmazták városi és földesúri bìrñságok egyaránt. „Az vìzre hányattatván, csak
egyik sem ment fenékre, hanem mint a zsúpkévék: fönn úsztak...” Ŕ jegyezték fel pl. 1665-ben Sopron
megyében. A gyanúsìtottat Ŕ kezeit és lábait összekötve Ŕ rendszerint kampñs rúd segìtségével mély, hideg
1364
I
vìzbe dobták. Ha a vìzben elmerült, mint ártatlant kihúzták, és megszüntették vele szemben az eljárást.
De ha a vìz felszìnén maradt, ezt bűnössége bizonyìtékának tekintették, mert azt tartották, hogy az
ördöggel társult személynek nincs természetes súlya. Ŕ 3. A keresztpróba abbñl állt, hogy két-három
gyanúsìtott egy-egy kereszten kitárt karokkal állt, és akinek a karjai először hanyatlottak le, az volt a
vesztes. Ŕ 4. Az evési prñbánál meghatározott súlyú ételt (pl. szentelt sajt, morzsa stb.) kellett a szájába
venni, és ha azt a gyanúsìtottnak nehézség nélkül sikerült lenyelnie, ártatlannak tekintették. Ŕ 5. A
bajvìvás (párbaj) a korban szokásos eszközökkel, tanúk jelenlétében történt. A küzdelem a másik
legyőzéséig tartott, de nem a haláláig. Ha a gyanúsìtott naplementéig védelmezni tudta magát,
ártatlannak nyilvánìtották. A bajvìvás a → pünkösdi királyságért folytatott falusi szokásban is szerephez
jutott. Ŕ A 14. sz.-tñl kezdve a bajvìvás helyett Ŕ a tanú- és okirati bizonyìtás mellett Ŕ az istenìtéletnek egy
új formáját alkalmazták, a tetemrehìvást, amely azon a feltételezésen, hiten alapult, hogy a gyilkos
jelenlétében vagy érintésére a halott sebei ismét véreznek. Ŕ 6. A sorsvetés ugyancsak istenìtéletnek
tekinthető (sorsprñba, sorshúzás stb.), amely azonban nem azt volt hivatva eldönteni, hogy valaki
múltbeli esemény folytán bűnös vagy ártatlan, hanem a jövőben érvényesülő sorrend meghatározására
vonatkozott, mint pl. a föld szétosztása az örökösök között (→ öröklési jogi szokások). Paraszti
közösségekben, de szervezetekben is a tagok között a jogok és kötelességek gyakorlásában, valamely
sorrend megállapìtásában messzemenően a sors döntött (sorsolás). Ŕ Az istenìtéletek legértékesebb
gyűjteménye a váradi Regestrum (1208Ŕ1235). Halovány emlékei gyermekjátékokban, mesékben,
mondákban, népi ìrásokban rendszerint felbukkannak. Párbajra és sorshúzásra napjainkban is kerül sor.
(→ még: rostaforgatás, → babvetés) Ŕ Irod. Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbìráskodás a XVIŔXVII.
században (Bp., 1954); Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek, 1529Ŕ1768 (Bp., 1970).
Isten kardja: → Attila
istennyila: → villám
istñria: → histñria
istráng, hámideg, vonókötél: az a két kötél, esetleg szìj, amely a → hám húzñjának a csülkébe kötődik, és a
húzñerőt átviszi a → hámfára. Az istráng eredendően a szügyhám tartozéka és igen régi eszköz: Kìnában
már i. e. a 3. sz.-bñl ismert. Az istráng a → kumethez nem tartozott eredetileg, a kumettal a lñ két rúd
között, a jármű rúdjával fejtette ki a húzñerőt; az istrángot a hámtñl vette át a kumet. É-Eurázsiában Ŕ a
szlávok közvetìtésével Ŕ még ma is az ún. duga (erős ìvfa) segìtségével széttartott két rúdnál fogva húz a
lñ.
K. Kovács László
István Erzsébet (Bp., 1938Ŕ): etnográfus, muzeolñgus. Felsőfokú tanulmányait az ELTE

Bölcsészettudományi Karán végezte. 1963Ŕ1970 között a Néprajzi Múz. munkatársa volt. Szűkebb
kutatási területe a magyar népi kerámia. Tanulmányai a Néprajzi Értesìtőben jelennek meg.
Istvánffy Gyula (Miskolc, 1863ŔMiskolc, 1921): néprajzkutatñ, tanár. 1883Ŕ86 között Bp.-en polgári
iskolai tanári oklevelet szerzett. Pályájának főbb állomásai Liptñszentmiklñs és Miskolc voltak. Több
mint 40 tanulmányt és könyvet ìrt az északi magyar népcsoportokrñl, ill. a szlovákokrñl. Cikkeinek zöme
a Mátra környéki és Ny-borsodi magyar falvakkal foglalkozik. Elsősorban a népköltészet érdekelte, de
sokat tanulmányozta a népi hitvilágot, a szokásokat, sőt az épìtkezést, települést is. Igyekezett az általa
palócnak tekintett népesség kulturális jellegzetességeit megragadni. Ŕ F. m. Palócz mesék a fonóból
(Liptñszentmiklñs, 1890); Palócz néprajzi tanulmányok (Bp., 1894); Palóc népköltési gyűjtemény (Miskolc,
1963). Ŕ Irod. Bodgál Ferenc: I. Gy. (Ethn., 1964).
Kósa László
István-napi köszöntő, istvánozás: → Szent István és Szent János napja
Istvánovits Márton (Toponár, 1930Ŕ): folklñrkutatñ, az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának

főmunkatársa (1963Ŕ), tudományos osztályvezető (1973Ŕ), az irodalomtudományok kandidátusa (1959). A
bp.-i ELTE bölcsészettudományi karán muzeolñgiai (néprajz) oklevelet szerzett. A Tbiliszi Állami Egy.-
en a filolñgiai tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg (1959). A Néprajzi Múz. munkatársa
(1955), az ELTE néprajzi tanszékének adjunktusa (1959Ŕ). A kaukázusi néprajz-filolñgia, a folklorisztika
1365
I
általános kérdéseinek kutatásával foglalkozik. Tanulmányai hazai és külföldi szakfolyñiratokban jelennek

meg.
iszák: → átalvető
iszling: → polyvatartñ
isztina: → esztena
isztronga: → esztrenga
italok: a magyar parasztság legfontosabb itala a vìz. Ez a nálunk más társadalmi rétegeknél is magátñl
értetődő tény közel sem érvényes minden eurñpai tájra, mivel jelentős övezetekben az erjesztett ital
(házisör, enyhén alkoholos savanyú gabonalékészìtmények, tejtermékek, bor) a legnagyobb mennyiségben
fogyasztott hagyományos innivalñ. A hazai parasztházakban az iváshoz vìz állt állandñan készenlétben, s
elsősorban ezt vitték határbeli munkába is. Az ivñvizet folyñbñl, patakbñl, tavakbñl, → kutakbñl,
forrásokbñl nyerték, vìzhordñ edényekben szállìtották, vìztartñ edényekben tárolták. Máig igen gyakori a
Székelyföldön a szénsavas források vizének rendszeres fogyasztása (→ borvìz). A statisztikák szerint az
elmúlt évszázadban igen nagy változás történt nálunk a lakosság szeszesital-fogyasztásában. A
közfogyasztást mutatja, az akkori foglalkozási megoszlás folytán viszont elsősorban éppen a parasztság
szokásait jelzi az 1883. évi táplálkozásstatisztikai adatgyűjtés eredménye. Eszerint az évi fejenkénti
fogyasztás országos átlaga → borbñl 26,5 liter, → pálinkábñl 23 liter volt. (Termelési adatokkal
összevetve ennél 50%-kal magasabb pálinkafogyasztásra is lehet gondolni. A pálinka mennyisége nincs
meghatározott fokos szeszre átszámìtva, minősége általában 35°-osra tehető.) 1970-ben az évi fejenkénti
átlagfogyasztás borbñl 37,7 liter, égetett szeszes italokbñl (50°-os szeszre átszámìtva) 5,4 liter, sörből 59,4
liter. A két időszak adatai természetesen a mindenkori államterületre vonatkoznak, de nem egyszerűen
ennek változásábñl adñdik a nagy különbség. Az 1883-as megyei fejenkénti átlagadatokat összehasonlìtva
21 megyében Ŕ természetesen főként a szőlőtermelésre alkalmas vidékeken Ŕ magasabb volt a fejenként
fogyasztott bor mennyisége a pálinkáénál. Ide tartozik a Dunántúl (Győr, Veszprém m. kivételével) és
Pozsony, továbbá Heves, Borsod, Abaúj-Torna és Tokaj-Hegyalja, az Alföldön Csanád, Csongrád, Jász-
Nagykun-Szolnok, Hajdú m., valamint a DunaŔTisza köze a Bácskával együtt. E borivñ területen pálinkát
Csanád, Hajdú és Pozsony lakossága az országos átlag felett fogyasztott, az átlag felét csak Baranya és
Esztergom nem érte el, hét megye 13Ŕ18 liter, hét másik pedig 18Ŕ22 liter között fogyasztott fejenként.
Alig és nem borivñk, egyben a legerősebb pálinkafogyasztñk voltak a Kárpát-medencében az É-i és K-i
vidékek. Környezetéhez igazodott ebben az Érmellék és a kiválñ erdélyi borvidékek parasztsága is. Mai
hazai hagyományos szőlőművelő vidékeinken is meglepő azonban a pálinkafogyasztás korábbi mértéke. A
gyümölcsbor készìtése akkor is, később is szñrványos, csekély jelentőségű volt. A falusi lakosság 1883
körül gabonábñl főzött sört egyáltalán nem ivott, a → méhser helyenként vásári, búcsúbeli csemege volt.
A fák tavaszi megcsapolásával nyert ihatñ fanedv mennyisége jelentéktelen, hasonlñképpen az a kis rész is,
amit a levesfőzésre szánt → erjesztett gabonaléből italként fogyasztottak el. A kukoricábñl készült →
boza az Alföldön még ismert volt a 19. sz.-ban. Nyers és forralt édes tejet parasztember a századfordulñ
előtt alig ivott, még kevésbé tejeskávét. A gyakran fogyasztott → aludttejet ételnek számìtják, elsősorban
→ verttej változata innivalñ is. Alkalmi ital a → vajkészìtés ìrñja. Teát gyñgyfüvekből orvosságként
főznek. Ŕ Irod. Keleti Károly: Magyarország élelmezési statisztikája (Bp., 1887).
Kisbán Eszter
itatás: a háziállatok gondozásának természetes velejárñja a létfenntartásukhoz szükséges ivñvìz

biztosìtása. Az itatás napi periñdusait az állatfaj igénye és a rendelkezésre állñ lehetőségek szabták meg.
A természetes vizekben bővelkedő legelőkön a szabadban legelő állatok megtalálták a szükséges
vìzmennyiséget, ìgy itt szervezett itatásra nem volt szükség. A természetes vizeket, forrásokat, folyñkat,
tavakat távolabbi legelőkről is felkeresték az állatokat legeltető pásztorok. Ezeknek a régebbi időkben
nagy fontosságuk volt a szálláshelyek kialakìtásában. A juhok, sertések itatásában a szabad vizeknek a
legutñbbi időkig számottevő szerepük volt. A lovak és a szarvasmarhák csak a tiszta patakok, folyñk vizét
isszák szìvesen, itatásukban az oklevelek tanúsága szerint már a 14. sz.-ban is fontos szerepet játszottak a
különböző ásott itatñgödrök, → kutak. A szabad vizeken és a kutaknál valñ itatásnak az évszaktñl, a
tenyésztési mñdtñl függően állatfajonként különböző rendszere alakult ki, a napi kétszeritől a 8Ŕ10-szeri
itatásig. Háziállataink közül legkevesebb itatást igényel a juh, mely két-három napig is kibìrja vìz nélkül,
többet a szarvasmarha, legtöbbet a lñ. Az itatási mñd is különböző. Szabadban az állatot egyszerűen az
itatñhelyre engedik, ha kút van, fa, vas, régebben bőr vederrel a → vályúba vizet mernek. Istállñs
tartásnál gyakran nem a kútnál, hanem az istállñban vederből, itatñdézsábñl itatnak. Az állatok fejlődése
1366
I
szempontjábñl az a legjobb, ha szabadon, tetszésük szerinti időpontban ihatnak. Ezért a modern

istállñkban a 19. sz. második felétől önitatñ berendezéseket alkalmaznak. Ŕ Irod. Tagán Galimndsán: A
legelő és legeltetési rendszer a baskìroknál (Ethn., 1937); Tálasi István: A bakonyi pásztorkodás (Ethn.,
1939).
Csirkeitatñ (Átány, Heves m.)
Mezei itatñ (Szekszárd, Tolna m.)
Nagyitatñ (Átány) (Heves m.)
Varga Gyula
itatñnñta: → ivñnñta
Itt a vége, fuss el véle!: → mesezárñ formula
Itthon vagy-e hidasmester?: → énekes gyermekjáték, → hidas játék bújñs vagy kapus formában.
Szövege: „Itthon vagy-e hidasmester? Ŕ Itthon vagyok, csak most jöttem. Ŕ Eressz átul a hidadon. Ŕ Nem
eresztlek, mer leszakad. Ŕ Ha leszakad, megragadjuk. Ŕ Mivel tudnád megragadni? Ŕ Győri gyönggyel
gyöngyvirággal. Ŕ Hol vennéd a gyöngyvirágot? Ŕ Isten hozta szent markába. Ŕ Bújj, bújj bokrostul,
bokron innen maradjon, vagyon, vagyon jñ vitéz, megyek hìdon átul.” Szövegváltozatainak főleg a
kezdete különböző. Egyik változata: „Lengyel László jñ királyunk Ŕ az is nékünk ellenségünk”. Kölcsey
Ferenc Cselkövi álnéven (Élet és Literatúra c. tanulmánykötet, 1826) azt ìrja erről, hogy „A több
százados daltöredék, melly a magyar gyermek ajkán a mai napiglan zeng”. Ezzel a megállapìtással a
magyar irodalom először értékelte a népi játékszövegek jelentőségét. Némelyik játék végén „vámot
szednek”, ami „piros alma, egy szép lány”. Ekkor lezárják a kaput és → játékvégző következik.
Dallammal ma már csak Somogyban él a teljes formája; párbeszédes alakja országosan elterjedt. Ŕ Irod.
Gyermekjátékok (A Magyar Népzene Tára, I. Bp., 1951); Bakos Jñzsef: Mátyusföldi gyermekjátékok
(UMNGy VII., Bp., 1953).
Itthon vagy-e hidasmester? (Öcsény, Tolna m.)
Igaz Mária
Itt ül egy kis kosárban: → fogyñ-gyarapodñ körjáték
ivñ: 1. a keleti palñcok → farsang három utolsñ napján rendezett mulatsága (→ bál). Van külön a
gyerekek, a fiatalok és a házas emberek számára rendezett ivñ, amelyet az e célra bérelt Ŕ általában →
fonñ Ŕ házban tartanak. A három nap alatt különböző tréfás alakoskodñ (→ alakoskodás), → dramatikus
játékokat mutatnak be. Ilyen a → rabvágás, a → halottas játék és a kerülés. Ez utñbbinál rossz ruhába
öltöznek, egy közülük birkabőrbe bújik, kosfejet húz magára. Nagy lármával mennek házrñl házra,
1367
I
táncolnak, dalolnak, s mindenütt kapnak valamilyen adományt, lisztet, szalonnát, tojást, hurkát, kolbászt
stb., amelyből az utolsñ farsangi lakomát rendezik meg. Lényegében ennek látványosabb formája az Eger
környéki remélés. A felvonulñ, házrñl házra járñ csoportban különböző alakoskodñk vannak:
menyasszony, vőlegény, várandñs asszony, kéményseprő, köszörűs, borbély stb. Ŕ Irod. Manga János:
Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: Farsangi „remélés” Eger vidékén
(Ethn., 1968). Ŕ 2. → kocsma
Ujváry Zoltán
ivñbegre, ivñkalány: → csanak
ivñharang: a kiskunsági és a kecskeméti legelőkön az elhasznált kolompbñl készült vìzmerìtő edény.

Egyéb elnevezése: ivókolomp, mericske, vìzmerő harang. A pásztorok a falusi kováccsal a csészék füléhez
hasonlñ fogantyút forraszttattak rá. Leginkább az ide-oda vándorlñ gulyánál élő juhászok használták.
Ásott gödörkutakbñl merìtették vele a tejszìnű, szennyes turjánvizet és a magas talajvìzű → kopolyakútbñl
vagy sìrkútbñl az ivñ- vagy főzővizet. A földbe ütött ásñ nyele végére borìtva a nyájjuhásznál a
helyfoglalás jele is volt. Szñrványos adatok szerint használták az ivñharangot (ivókolomp) a hajdúsági
legelőkön is. A Hortobágyon inkább az → ivñtülök helyettesìtette. Viski Károly szerint a kolomp alakú
vìzmerìtő, gyümölcsszedő fakéregedények (→ kászu) emlékét őrzi a fém ivñharang, amelynek alakja a
kéreg kászuéval egyező, bár az sem lehetetlen, hogy az ivñharang egykori bőr ivñedény fém mása.
Hasonlñak az ivñharanghoz a szardìniai pásztorok füles tülökpoharai. Ŕ Irod. Madarassy Lászlñ:
Ivñharang (Népr. Ért., 1906); Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Málnási Ödön:
A szoboszlñi juhászat (Népr. Ért., 1928).
Ivñharangok (Kecskemét, Izsák, Szabadszállás, Bács-Kiskun m.)
Gunda Béla
ivñkürt: → ivñtülök
ivñnñta, itatónóta: népi lìránk egyik műfaja, ivás közben énekelt alkalmi dal, mely a vendégeket bevonva,
az iszogatás és a dalolás játékos szabályozásával is fokozza a hangulatot. A népköltészet kezdetibb fokán
az → alkalmi költészet egyik faja volt. Nem mindig választhatñ el a kevésbé alkalomszerű → bordaltñl és
a szñrakoztatñ jellegű → mulatñnñtátñl. Éneklési alkalmai nagyjábñl a bordaléval egyezők, még nagyobb
idő- és térbeli eltéréssel, de alkalmanként bizonyos sorrenddel. Általában egy-két soros → koccintñk és
köszöntők (Adjon Isten bort, búzát, békességet; Adjon Isten eleget ...) előzik meg; a göcseji körűköszöntőt
a vendégek ivás előtt egyenként mondják el (Piros korsu, fejir bor, Mindjárt rám kerü a sor...); a
hñdmezővásárhelyi ún. sornóta az asztal körül ülő vendégek kor szerinti sorrendben előadott kedvenc
dalát jelenti; az Ormánságban külön énekelnek előbb a férfiak (Möghàt má a szüle...), majd a nők (Öreg
embör nem jñ zsáknak...) s végül együttesen (Jñ bor teröm gyüdi högyön Nagyharsányba...). Az ún.
itatñk, sorba itatñk rendszerint játékos, tréfás szokások és szertartások (felállva, keresztezett kézfogással,
lefelé fordìtott szájú üveggel stb. valñ ivás) keretében hangzanak el; biztosìtják, hogy senki ne maradjon
ki az ivásbñl. A soron következőt egymásra mutogatva jelölik ki (Ez ivott, ez iszik, ez meg szomorkodik...)
és dalba szövik a nevét (Imolácsi, mamolácsi, Most iszik a Feri bácsi (János bácsi), keljen föl!...); a pohár
kiürìtésekor kñrus harsogja a → refrént (Le, le, le vele! Most ivott ő kedvére, Váljék egészségére!).
Alkalmi sorba itatñ lehet a verses abécé és a vele rokon lakodalmi → dus: a vendégek a vőfély
felszñlìtására tele pohárral a násznagy elé állnak, zenekìsérettel éneklik el a nñta valamelyik szakaszát
(Bor, bor, bor, nincsen olyan bor; Tűz, tűz, tűz, nincsen olyan tűz; Vìz, vìz, vìz, nincsen olyan vìz...), utána
koccintanak, isznak, majd tovább lépve sorban felköszöntik az idősebbeket. A sorba itatñ szerepét
bizonyos esetekben a → kánai menyegző is betöltheti, ilyenkor a benne előfordulñ biblikus neveket
szokták kicserélni. Ŕ Irod. Kiss Lajos: Régi népdalok Hñdmezővásárhelyről (Karcag, 1927); Kiss Géza:
Ormányság (Bp., 1937); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III/B., Bp., 1955).
Katona Imre
ivñtülök, ivókürt, szarupohár: a szarvasmarha szarvának végéből lefűrészelt, mintegy 25Ŕ35 cm hosszú
tülökrész, amelyet már csak néhány Felső-Tisza vidéki pásztor készìtette. Legtovább, kb. a
századfordulñig már csak az idősebb hortobágyi és Felső-Tisza vidéki pásztorok használták. A pásztor a
1368
I
szűr csatjára akasztva vagy a szűr ujjában hordta magával. Az öblös végén lyukat fúrtak, abba
szìjdarabot húztak vagy karikát kötöttek, s ősszel, amikor a kutak ostorárñl a vödröket leszedték, a
pásztor az ivñtülköt az ostorára kötötte, s úgy merìtett vizet a kútbñl. A rendesen magyar marha
szarvábñl készült tülök fehér részét (miután a lefűrészelt szarvat forrñ vìzben kifőzték, néha parázstűz
felett meglágyìtva alakìtották is) karcolással, véséssel, szìnezéssel dìszìtették, feketére végére pedig
bordákat, gyűrűket faragtak. Készìtettek ivñtülköt a szarv középső részéből is úgy, hogy a mintegy 10Ŕ20
cm hosszúra vágott szarukarika egyik végébe fadugñt illesztettek, ill. egyik végét falemezzel, laposìtott
szarulemezzel vagy pléhdarabbal befenekelték. A szarvasmarha tülkének ivñedényként valñ felhasználása
az emberi kultúra kezdetéig vezethető vissza. A sztyepp nomád népeinél elefántcsontbñl vagy
nemesfémből művészileg kidolgozott ivñtülök a rang jelvénye is volt. Elterjedésének nyomait Eurñpa
minden vidékén megtaláljuk. A 19. sz.-ban a pásztorokon kìvül még a vadászok is használták. Ŕ Irod.
Herman Ottñ: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Madarassy Lászlñ: Vésett pásztortülkök
(Bp., 1925); Haberlandt, M. Haberlandt, A.: Die Völker Europas (Stuttgart, 1928); Manga János:
Magyar pásztorfaragások (Bp„ 19722).
Ivñtülök mértanias karcolt és választñvìzzel sárgìtott dìszìtéssel (Felső-Tiszavidék, 1885) Bp. Néprajzi
Múzeum
Manga JánosŔBalogh István
ìz: 1. a mai → népi gyñgyászatban már nem használatos, csak szitkokban (Hogy az egye meg! Tépjen szét
az ìz! Hogy az ìz essék a torkába! stb.) előfordulñ betegségelnevezés. Egyéb nevei: isz, ìsz, ziz. A leìrások
alapján skorbutra, stomatitisre, nomára, carcinomára gondolnak. Megbìzhatñan nem azonosìthatñ.
Kiveszett szájbetegségről lévén szñ, legvalñszìnűbb, hogy skorbut lehetett. Növényi és egyszerű
kemikáliákbñl készìtett orvosságokkal gyñgyìtották, csodás gyñgyulásárñl is ìrnak a források. A finnugor
eredetű szñt → lélek elképzelésekkel is kapcsolatba hozták. Ŕ Irod. Berde Károly: A magyar nép
dermatolñgiája (Bp., 1940); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (IŔIV., Bp., 1929Ŕ40); Kiss
Géza (Keresztes Kálmán): Ormánysági szñtár (Bp., 1952). Ŕ 2. → rokonság
Grynaeus Tamás
ìzik, izék: etetés után a jászolban maradñ kñrñs széna, szalma; takarmánymaradék. Az ìziket almolásra
használják vagy eltüzelik (→ tüzelőanyagok). Az Alföldön ìziknek nevezik a tüzelésre használt
nádtörmeléket, tengeriszárat is, ennek leveleit előzőleg a szarvasmarhákkal megetették. Csìkban a sñzott
széna és szalma maradéktakarmány neve izike. Régebben a székelyek a füvesebb szalma visszamaradñ
ìzikjét a jászolbñl a → könyöklőn át a csűrbe dobálták, összekeverték szénával, és a szarvasmarhák elé
tették. A másodszorra megmaradñ ìziket almozásra használták. Az ìzik szñ Ŕ számos alakváltozatban Ŕ
országosan elterjedt. Első ìrásos nyoma 1531-ből ismeretes. Feltehetőleg a finnugor eredetű ìz szñ
származéka. Megfelelő jelentéssel fordul elő Vasban a zagot, a Szamosháton a rezák szñ.
izmaeliták: a középkori Mo. mohamedán vallású lakñinak összefoglalñ neve. Az izmaeliták bolgár,
besenyő, kun, káliz, böszörmény, arab stb. nemzetiségűek lehettek. Az Árpád-kori Mo. mohamedán vallású
csoportjai jelentős szerepet töltöttek be az egykori gazdasági életben és a honvédelemben. A rñmai egyház
fejei, a pápák is több alkalommal foglalkoztak velük. Királyainkat arra ösztönözték, hogy egyre
szigorúbb törvényekkel szabályozzák a hazai izmaeliták életét. Keresztény templom épìtésére,
vegyesházasságra, szokások elhagyására, széttelepülésre kényszerìtették az izmaelitákat. II. Andrással
pedig nemes urai megfogadtatták 1232-ben, hogy sem izmaelitákat, sem szerecseneket nem nevez ki a
kamarák élére. Kapcsolatban állták az arab világgal (→ arabok), ìgy viszonyaikrñl értékes adatokat
1369
I
közölnek a mohamedán tudñsok, utazñk (Abu Hamid, Yágut). A kései Árpád-korban mint vallási
kisebbséget az egyház türelmetlensége sújtotta, ami népi beolvadásukhoz vezetett. Ŕ Irod. Czeglédy
Károly: Névtudományi előadások (Bp., 1970).
Filep Antal
1370
14. fejezet - J
Jagamas János (Dés, 1913Ŕ): népzenekutatñ, zenetörténész. Zeneszerzési tanulmányokat folytatott a bp.-i,
majd a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán (1948). A kolozsvári Folklñr Intézet kutatñja (1949Ŕ), majd a
főiskola tanára (1960Ŕ1975). Zenefolklñrral, a zenei stìlusok történetével foglalkozik. Publikáciñi
romániai és mo.-i irodalmi lapokban és szakfolyñiratokban, tudományos kiadványokban jelennek meg. Ŕ
F. m. Moldvai csángó népdalok és népballadák (társszerzővel, Bukarest, 1955); Romániai magyar népdalok
(társszerzővel, Bukarest, 1974).
jajnñta: lassú táncdallam, amely eredetileg 4 soros, izometrikus (azonos szñtagszámú sorokbñl állñ) 8
szñtagos dallamokbñl alakul egyfajta variálási elv alapján: bővüléssel. A bővülés legfőbb mñdozatai: egyes
szövegsorokat értelemnélküli szñtagokkal Ŕ jaj, jajaja, csuhajja, trálálajlaj, dadadada, nenenejne stb. Ŕ
egészìtenek ki (leginkább a 2. és/vagy 4. sort); valamely szövegsor(oka)t vagy félsor(oka)t ismétlik. A
szñtagtoldással 4Ŕ7 soros, heterometrikus (eltérő szñtagszámú sorokbñl állñ) versszakszerkezetek jönnek
létre: 8, 8 + 1(–5), 8, 8 + 1(–5); vagy 4 × 8 és 8 + 3 (5); vagy 8, 8, 6 (7, 8), 8, 8, 6 (7, 8) és ì. t. A
sorismétléssel 5Ŕ7 soros izometrikus 8, ill. 16 szñtagos (két versszaknyi szöveggel) dallamversszakok
keletkeznek. A dallam ezen kìvül aprñzással, ill. hang- és motìvumismétléssel is bővülhet. A különböző
bővülési-variálási mñdok többnyire együttesen fordulnak elő, de néhány dallamcsoportot (tìpust)
meghatározott bővülési mñd jellemez. Előfordulnak 2Ŕ3 soros alakok is, ezeknél valamely sor(ok)
kimarad(nak), a 4. sor azonban sohasem. Ŕ A jajnñták kialakulásában és állandñ átalakulásában döntő
szerepet játszott a fejlett mezőségi (erdélyi) hangszeres tánczenei gyakorlat: ugyanis meghatározott, lassú
táncokhoz kapcsolñdnak. Tánc közben sokszor csak egy-egy ütemet, félsort énekelnek, vagyis a teljes
dallamot ilyenkor csak a hangszeres előadás alapján ismerhetjük meg. Ŕ Elterjedési területe az egykori
Szatmár, Szilágy, Alsñ-fehér, Maros-Torda, Csìk m. és különösen a Mezőség. A jajnñta ideiglenesnek
szánt elnevezés. Kodálytñl ered, ő választotta külön ezt a dallamcsoportot kéziratos rendszerezésében. A
népi elnevezései: hajnali, cigántánc, hajnali csárdás, cigánykesergő stb., részben alkalomhoz kötődve (pl. a
lakodalom egyes mozzanataihoz) ismeretesek. A jajnñtak nagyrészt a régi rétegbe tartozñ dallamokbñl Ŕ
gyakran dudanñtákbñl Ŕ alakultak ki, tehát a „régi stìlus”-hoz kapcsolñdnak („új stìlusú” dallamok az
érintett területen főként az utñbbi évtizedekben kezdtek elterjedni), bár ez a variálási eljárás Ŕ
lényegében egyfajta előadási stìlus Ŕ valñszìnűleg újabb jelenség. Ŕ Irod. Járdányi Pál: A kidei magyarság
világi zenéje (Kolozsvár, 1943); Lajtha Lászlñ: Újra megtalált magyar népdaltìpus. Emlékkönyv Kodály
Zoltán hatvanadik születésnapjára (Bp., 1943); Jagamas János: Beiträge zur Dialektfrage der
ungarischen Volksmusik in Rumänien (Studia Memoriae B. Bartñk Sacra, Bp., 1956); Martin György: A
néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965Ŕ66, Bp., 1967); Paksa Katalin: A
„jajnñták” zenei világa (Népi Kultúra Ŕ Népi Társadalom, IX., 1977).
Károly S. László
jajszñ: → siratñének
Jakab és a zab: ritmikus → halmozñ mese, funkciñját tekintve → gyermekmese, ismeretes → énekelt
mese változata is.
Az ur elküldte Jakabot, arassa le a zabot, Jakab nem aratta le a zabot, nem is ment ám haza. Az ur
elküldte a kutyát, ugassa meg Jakabot, a kutya nem ugatta meg Jakabot, Jakab nem aratta le a zabot,
nem is ment ám haza...
Az úr elküldi a botot, verje meg a kutyát; a tüzet, égesse meg a botot; a vizet, oltsa el a tüzet; a bikát, igya
meg a vizet, de a parancsot egyik sem teljesìti, végül elküldi a mészárost, vágja le a bikát. „A mészáros
levágta a bikát, a bika megitta a vizet, a vìz eloltotta a tüzet, a tűz megégette a botot, a bot megverte a
kutyát, a kutya megugatta Jakabot, Jakab learatta a zabot, el is ment ám haza” (AaTh 2032). Nemcsak
Eckert Irma idézett Kalocsa vidéki, de Erdélyi János Sárospatak környéki, Lencse János Jászdñzsárñl
valñ, Katona Imre bogdándi és Diñszegi Vilmos Zobor vidéki (énekelt) szövege is azonos menetű,
pontosan követi az ismert német változatokat, s valamennyi redakciñ közül legközelebb áll a hìres
„Gödölye éneké”-hez, mely szintén a német szñbeli költészetből került a 13. sz.-ban a zsidñ rituáléba, és
vált a peszach ünnepén rendezett kétesti, házi ünnepség (széder) hagyományos befejező darabjává. Az
ismert magyar változatok menete és formája egyező ugyan, de szövegük mégsem teljesen azonos,
hihetőleg a népszerű Grimm-mese vagy más német változat különböző fordìtásai (→ kñrñ és a kismadár,
a: AaTh 2034A*; „a kakas és az üröm”: MNK 2034C*; → fejőnñta: MNK 2018B* és „a bot és a bak”:
MNK 2018B*) (→ még: formulamese). Ŕ Irod. Haavio, M.: Kettenmärchenstudien (IŔII., FFC 88. 99.
1371
J
Helsinki, 1929, 1932); Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen Märchens, BerlinŔLeipzig,
1934Ŕ40); Heller Bernát: Chad Gadjñ (Izr. Magy. Irodalmi Társaság, 1939); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1956; BN 286* Amt.); Diñszegi Vilmos: Halmozñ népdalainkhoz (Népr.
Közl., 1963. 2Ŕ4. sz.); Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi
Kutatñcsoport Adattárában).
Kovács Ágnes
Jakab-fa: → májusfa
jáki kerámia: Ják a Dunántúl egyik legrégibb fazekasközpontja. Fazekasai céhben dolgoztak, erről
tanúskodik a 18. sz.-i céhirat és az „érdemes Jáki fazekas Czéh” számára 1835-ben készült → céhkancsñ,
melynek domborműves dìszìtése fazekast ábrázol. Az edények zöme mázatlan: tejesfazék (köcsög),
vizeskorsó (kanta), bugyigakorsó (→ korsñ), csutora (→ kulacs). Fő készìtménye a → fazék volt; a hosszú
fazekat sokfelé eljuttatták a Dunántúlra: Vas, Sopron, Zala megyébe. Az edények anyaga jellegzetesen
sötétvörös szìnű. (→ még: domborműves dìszìtés kerámián) Ŕ Irod. Fábián Gyula: A jáki gerencsérek
(Szombathely, 1934).
István Erzsébet
Jakñ Zsigmond (Margitta, 1917Ŕ): történész, a kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem tanára. Felsőfokú
tanulmányait a bp.-i tudományegyetemen végezte. Pályáját népiségtörténeti és gazdaságtörténeti
tanulmányokkal kezdte. Erdély művelődéstörténetével (ìrásbeliség, könyvtár, iskola, az értelmiség
szerepe és helyzete) foglalkozik. Kutatási eredményei sokoldalrñl forrását képezik a
néprajztudománynak. Ŕ F. m. Bihar megye a török pusztìtás előtt (Bp., 1940); A gyalui vártartomány
urbáriumai (Kolozsvár, 1944); A magyarpataki és kalini hamuzsìrhuta története (Bukarest, 1956); Irás, könyv,
értelmiség. Tanulmányok Erdély történetéhez (Bukarest, 1976).
Jancsi és Juliska: közismert → gyermekmese. Cselekménye: szegény házaspár (édesapa és mostoha anya)
fiát és leányát (három leányát) el akarja pusztìtani Ŕ az erdőben magukra hagyják őket Ŕ, mert nincs mit
enniük. A gyermekek kihallgatják beszélgetésüket, először kavicsot, másodszor hamut, harmadszor
kenyérmorzsákat (korpát, búzaszemeket) szñrnak el. Ezen a nyomon két ìzben hazatalálnak, harmadszor
nem, mert az erdei madarak (őzek) felszedik (felnyalják), amit elszñrtak. Öreg → boszorkány
(boszorkány házaspár) erdei (mézeskalács) házába érkeznek, Juliskábñl szolgálñ lesz, Jancsit ketrecbe
zárják, hizlalñba fogják. A boszorkány (→ vasorrú bába) időnként ellenőrzi, hogy elég kövér-e már,
Jancsi azonban darab csontocskát (fadarabot, kukoricacsutkát stb.) dug ki az ujja helyett. Végül a
boszorkány megunja az etetését, és úgy dönt, hogy megeszi úgy, ahogy van. Befűtteti a sütőkemencét, s
megparancsolja Juliskának, hogy prñbálja ki, elég meleg-e már. Juliska ügyetlennek tetteti magát, végül
a boszorkány kényszerül behajolni (a sütőlapátra ülni), Juliska belöki és elégeti. Öccsével együtt
megrakodnak ennivalñval és kincsekkel, s hazatérnek (vagy folytatása az → őztestvér, az) (AaTh 327B).
A feljegyzett változatok nagy része újabb keletű, az ismert Grimm-mese közelebbi-távolabbi származéka,
egyes szövegek azonban arra vallanak, hogy a mese ismert volt nálunk más forrásbñl is (pl. az Erdélyi
János által közölt változat, melyben három leányrñl van szñ, akik egy egyszemű ñriásnő és férje házába
jutnak). A változat → Hamupipőke meséjével folytatñdik és fejeződik be. A mesét Kürti Mihályon kìvül
Felházi Károly is lejegyezte ugyancsak a 19. sz. közepén (vö. Mme D’Aulnoy Finette Cendron-jával).
Közel eső redakciñnak látszik Perrault Petit Poucet-je (AaTh 327B: a hét fiú az ñriás házában, a kicserélt
sapkák, a hétmérföldes csizma; nálunk csak Perrault- és Grimm-származékok ismeretesek; → Borsszem
Jankñ, → Hüvelyk Matyi), önállñ rokon tìpusnak tűnik viszont a magyar változatanyag alapján a loncsos
medve (AaTh 327C) meséje, mely paraszti környezetben Jancsi és Juliska meséjénél sokkal népszerűbb:
A loncsos vagy f...s medve lecsalja a körtefárñl a kisfiút Ŕ kétszeri hiábavalñ kìsérlet után Ŕ, zsákban
hazaviszi s meg akarja enni. Feleségével befűttet a kemencébe, de a ravasz kis hős maga helyett azt süti
meg, s felmászik a ház tetejére. A medvével elhiteti, úgy jutott oda, hogy ülepébe egy nyársat dugott, s
nagyot ugrott. A medve felnyársalñdik, s a kisfiú kincsekkel megrakodva hazatér. Ennek számos
változata ismert fiú és leány hőssel, medve, török, ñriás ellenféllel. Egy részük Török Károly által gyűjtött
és Benedek Elek által népszerűsìtett Csongrád m.-i (hñdmezővásárhelyi?) változat származéka.
Mindhárom mese nagyobb terjedelmű → mitikus mese gyermekek számára leegyszerűsìtett, egyes
változataiban „irodalmiasìtott” redakciñjának tűnik. Ŕ Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (II.,
Pest, 1847); Delarue, P.: Le conte populaire français (I., Paris, 1957); Andrejev, N. P.: Az orosz
mesetìpusok Aarne rendszerű mutatñja (Ford. Mándoki Lászlñ, MNKF I., Bp., 1960); Ortutay GyulaŔ
Dégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar népmesék (I., Bp., 1960); Liungman, W.: Die schwedischen
Volksmärchen (Berlin, 1961); Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy, X., Bp., 1962).
1372
J
Kovács Ágnes
Jancsika szekere: → Göncölszekér
jankli: → kabát
jankñ: térdmagassagig érő, 4Ŕ6 cm átmérőjű kis ágasfa, amelyet a vontatás előkészìtése során használnak
a vontatñrudak ideiglenes alátámasztására. A jankñ dibdáb eszköz, amelynek az Alföldön sok tréfás
elnevezése volt. A Körösök vidékén jankñ, a Kiskunságban jancsi, Szentesen samu, a Nagykunságban
macska vagy kutya, Hñdmezővásárhelyen inas néven ismerték. A borsodi barkñk jankñnak nevezték a
szekértengely alátámasztására szolgálñ emelőszerkezetet. Ŕ Irod. Györffy István: Takarás és nyomtatás az
Alföldön (Népr. Ért., 1928).
Jankñ
Jankñ János (Pest, 1868ŔBorszék, 1902): néprajzkutatñ. A bp.-i egy.-en földrajzi tanulmányokat
folytatott. 1890-ben az angol és francia föld- és néprajzi intézményeket tanulmányozta. 1894-ben az
MNM néprajzi osztályán (Néprajzi Múz.) dolgozott, majd annak osztályig.-ja lett. Beutazta Mo.-ot és
megbìzásra elvégezte az ezredéves kiállìtás néprajzi falujának épìtési munkálatait. Oroszo.-i néprajzi
gyűjteményeket tanulmányozott (1896). Tobolszkban 1898-ban három hñnapon át néprajzi és embertani
gyűjtést végzett az Ob és Irtis vidékén az osztjákok (chantik) között. Megìrta Kalotaszeg, Torockñ és
Aranyosszék, valamint a Balatonmellék néprajzi monográfiáját, és egy összehasonlìtñ tematikus
feldolgozást készìtett a halászatrñl. Hagyatékának tanúsága szerint a samanizmus monografikus
feldolgozására készült. Székelyföldi gyűjtőúton érte korai halála. Korának egyik legsokoldalúbban
képzett, nagy nemzetközi tapasztalattal és jñ terepismerettel rendelkező magyar etnográfusa volt.
Megalapozta a tudományos igényű mo.-i néprajzi muzeolñgiát. Tudományos kutatñhellyé szervezte az
addig korszerűtlen szemlélettel vezetett Néprajzi Múzeumot. Hazai megindìtñja volt az anyagi
kultúrában az összehasonlìtñ kutatásoknak, azon belül elsősorban a finnugor összehasonlìtñ
vizsgálatoknak. Néprajzi tájmonográfiái komplex Ŕ nyelvi, antropolñgiai, földrajzi adatokra is
támaszkodñ Ŕ szemléletet honosìtottak meg. Rendkìvül sokat és nagy munkabìrással dolgozott, hogy
eredményei nem egy esetben elhamarkodott következtetéseken alapulnak, az a korabeli tudományos
szìnvonallal is magyarázhatñ. Ŕ F. m. Javaslat a néprajzi kiállìtás ügyében (Bp., 1891); Kalotaszeg magyar
népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Az ezredéves országos
kiállìtás néprajzi faluja (Bp., 1897); A néprajzi gyűjtemény leìrása (Zichy Jenő gr. kaukázusi és középázsiai
utazásai, I. Bp., 1897); A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig, 1900); A Balaton melléki lakosság néprajza
(Bp., 1902). Ŕ Irod. Ortutay Gyula: J. J. (Halhatatlan népköltészet, Bp., 1966); Balassa Iván: J. J. (Ethn.,
1968).
Jankñ János
Diószegi Vilmos
Jankñ János Dìj: 1969-ben alapìtott jutalom, amelyet a Magyar Néprajzi Társaság adományoz fiatal
néprajzkutatñknak kiemelkedő tudományos teljesìtményük elismeréséül.
1373
J
Janñ Ákos (Kismarja, 1927Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a debreceni KLTE

bölcsészettudományi karán végezte (1950). Hajdúböszörményben (1950Ŕ), Kiskunhalason (1953Ŕ)
működött, a sárospataki múz. ig.-ja (1968Ŕ). Népi társas munkákkal, népszokásokkal, parasztverselőkkel,
népi dìszìtőművészettel foglalkozik, a népi gazdálkodás és épìtkezés témakörét vizsgálja. Ŕ F. m. Hajdúvid
(Debrecen, 1963); Bács-Kiskun megye népművészete (Kecskemét, 1966); A halai csipke (Kiskunhalas, 1969).
János-napi köszöntő: → Szent István és Szent János napja
János szolga: kedvelt népi → mesehős, ill. a csìnyjeiről szñlñ → reális mese rátñtiáda-motìvumokkal, erős
antifeudális szìnezettel. Cselekménye: a) fukar gazda (pap, bìrñ) azzal a feltétellel fogadja meg szolgáit,
hogy amelyikük hamarabb megharagszik a másikra, annak szìjat hasìtanak a hátábñl (levágják fülét,
orrát, kiveszik a fél szemét). Három fiútestvér közül a két idősebb pñrul jár: nem kapnak enni, ezért
megharagusznak, s a gazda szìjat hasìt a hátukbñl. A legfiatalabb is beáll ugyanoda azzal az
elhatározással, hogy bosszút áll testvéreiért. Ŕ b) Különc gazda kizárñlag János nevű szolgát akar fogadni
(vagy éppen János nevűt nem akar). János nevű jelentkezik. A gazda megfogadja azzal a feltétellel, hogy
amelyikük hamarabb megharagszik, annak a másik szìjat hasìt a hátábñl. A szolga a kapott parancsokat
szándékosan félreértelmezi, s munkájával gazdájának ñriási károkat okoz: pl. mindenütt a kutyát kell
követnie, a kutya a kapu tetején ugrik keresztül. János szolga feldarabolja az ökröket, szekeret, s utána
dobja (AaTh 1003). Utat kell épìtenie, melyen egyik lépés puha, a másik kemény legyen. János szolga leöli
a gazda juhait, s sorba rakja, egyiket hason, másikat háton (AaTh 1005). Ki kell világìtania az utat:
felgyújtja a gazda házát (AaTh 1008) stb. A megállapodás értelmében János szolga kakukkszñig szolgál.
A gazda felküldi a feleségét a fára, hogy kakukkoljon. János szolga lelövi, a gazda megharagszik, János
szolga szìjat hasìt a hátábñl (AaTh 1000). János szolga meséje → keretmese vagy → mesekezdő motìvum.
A gazdag magyar változatanyagban 4 redakciñ különìthető el: 1. AaTh 1000ŔAaTh 1029. Ŕ 2. A gazda és
felesége (fia), hogy a veszedelmes szolgátñl megszabaduljanak, elhatározzák, hogy megszöknek a háztñl.
Egy nagy zsákba becsomagolják legértékesebb holmijukat, és titokban útra kelnek. János szolga
kihallgatja beszélgetésüket, s egy ñvatlan pillanatban maga bújik a zsákba, és cipelteti magát a gazdájával
(AaTh 1132). Egy folyñparton megállnak pihenni. Itt kiderül, hogy az értéktárgyak helyett a gyűlölt
szolga rejtőzik a zsákban. Gazdája újabb tervet eszel ki elpusztìtására, megbeszéli feleségével, hogy
álmában belelöki a folyñba. Az asszony hamarabb elalszik, s János szolga őt löketi be a gazdával (AaTh
1120). Reggel a történtek láttán a gazda megharagszik, s János szolga szìjat hasìt a hátábñl. Ŕ 3. AaTh
1000 folytatása: AaTh 650: → Erős János egyes motìvumai. Ŕ 4. AaTh 1000 folytatása AaTh 1725: „Az
ördöngös szolga”. A négy redakciñnak 14, 10, 9, ill. 3 változata ismert. Ŕ János szolga meséje „Erős
János” meséjéhez hasonlñan nem szilárd szerkezetű. A megadott keretben a motìvumok sorrendje,
újabbakkal valñ kiegészülése nagymértékben a mesemondñ egyéni leleményének, a hallgatñság ìzlésének
és a helyi hagyományoknak a függvénye. A tìpus egész Eurñpában, Ázsiában, Angol- és Spanyol-
Amerikában elterjedt. Antifeudális beállìtottsága K-eurñpai jellegzetességnek tűnik. Ny-Eurñpában
János szolga gazdája szörny vagy ördög, ezért is került a tìpuscsoport az → ostoba ördög meséje-féle
mesék közé. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (UMNGy, VŔVI., Bp., 1943); Eberhard, W.Ŕ
Boratav, P. N.: Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (II., Pécs, 1957); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (II., UMNGy, IX., Bp., 1960);
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (MNKF 1. Bp., 1960); Krzyţanowski,
J.: Polska bajka ludowa (II., Wroc³awŔWarszawaŔKrakñw, 1962).
Kovács Ágnes
járai kerámia: a járai (Alsñjára, v. Torda-Aranyos m.) edények alapszìne és dìszìtményszìnei csak
annyiban különböznek a → tordai kerámiáétñl, hogy a kék szìn mellett a zöld és a sárga szìn is szerepel.
Motìvumaik növényiek, de a madármotìvumot is szìvesen alkalmazzák. A növényi elemek kontúrozottak.
A motìvum mellé rajzolt vonalkákkal a motìvumok plaszticitására törekednek. Ez a törekvés minden más
kerámiátñl megkülönbözteti a járai tányérokat, tálakat, → szilkéket, bokályokat. Járán mázatlan
edényeket, → fazekakat is készìtettek. Ŕ Irod. Jankñ János: Torda, Aranyosszék, Torockñ magyar
(székely) népe (Bp., 1893); Kñs Károly: Népi fazekaskészìtményeinkről (Művelődés, Bukarest, 1956);
Kresz Mária: Magyar népi cserépedények kiállìtása a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1961).
István Erzsébet
járás: 1. (lat. calcatura) a faluhatár meghatározott célra fenntartott része (pl. csordajárás, → nyomás). Az
állattartásban a nagyobb → legelőnek rendszerint egyetlen, ritkán két állatcsoport (leginkább a → gulya
és a → ménes) részére fenntartott területe, amelyen egy → számadñ alatti pásztorcsoport őrzi a
jñszágokat. A Hortobágyon pl. 3Ŕ7 km-es átmérőjű, 2Ŕ3000 holdnyi szabálytalan alakú területek. A
1374
J
járáson kiemelkedő részen van a szállás, az állatok éjjeli pihenő- és delelőhelye, a pásztorok épìtménye
(pásztorkunyhó, → cserény, → vasalñ stb.) és a → kút a → vályúval. A járáson a szarvasmarhák (gulya,
csorda) számára rendszerint nincs épìtmény (→ szabadvacok), a többi állat részére → természetes
enyhelyek vagy épìtmények (→ akol, → hodály, → karám, → szárnyék stb.) állnak. A szarvasmarhák
állását és a juhok → esztrengáját rendszeresen továbbhelyezik, hogy a legelőt ezzel is trágyázzák (→
kosarazás). A járás területét a pásztorok által meghatározott rend szerint legeltetik. Az állatfajonkénti
legelőfelosztás már a 14Ŕ15. sz.-ban is előfordult, a járások és funkciñjuk kialakulása a 18. sz.-tñl
kezdődött. Ŕ Irod. Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja (Népr. Ért., 1943); Balogh
István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIIIŔXIX. században (Ethn., 1958); Törő Lászlñ:
Legeltetési rend a Hortobágyon (Műveltség és Hagyomány, 1965). Ŕ 2. közigazgatási egység, a → megye
középfokú, a községi igazgatás felett állñ igazgatási szerve. A nemesi megye fennállása idején igazgatási és
igazságszolgáltatási fñrum, 1948 ñta csak igazgatási feladatokat ellátñ szerv. Ŕ A járások határai Ŕ noha
gyakran változhattak Ŕ sokszor természeti, gazdasági-földrajzi táji határokat, történeti, néprajzi
csoportokat követtek. Sok esetben elnevezésükben is utaltak ilyen összefüggésekre. A járások keretei
integrálñ tényezőként is hathattak a paraszti közösségek életére és műveltségére. 1971-től a megyei
tanácsok igazgatási-végrehajtñ szerveiként járási igazgatñságokat szerveztek, e ezzel együtt megszűntek
testületi szerveik.
Szabadfalvi JózsefŔFilep Antal
Járdányi Pál (Bp., 1920ŔBp, 1966): népzenekutatñ, Kossuth-dìjas zeneszerző (1954). Zeneművészeti
tanulmányai mellett a bp.-i egy.-en néprajzot tanult, doktorátust szerzett; zenekritikus, majd 1946-tñl
1959-ig a Zeneművészeti Főiskolán a népzene tanára, 1951-től az MTA Népzenekutatñ Csoportjának
munkatársa. Monografikus gyűjtő és feldolgozñ munkája, elemző, rendszerező és összehasonlìtñ művei,
elvi megnyilatkozásai, gyűjteményes kiadványai egyaránt népzenekutatásunk legjobbjai közt jelölik ki
helyét. Cikkei és tanulmányai zenetudományi folyñiratokban és gyűjteményes kötetekben jelentek meg.
Szerkesztette a Magyar Népzene Tára I. (1951) és IV. (1959) kötetét. Ŕ F. m. A kidei magyarság világa
zenéje (Bp., 1943); Magyar népdaltìpusok (IŔII., Bp., 1961); Magyar népdalok és népies dalok (Kerényi
Györggyel, IŔIII. Bp., 1961). Ŕ Irod. Rajeczky Benjamin: J. P. Jahrbuch für Deutsche Volkskunde, 1966);
Kodály Zoltán: J. P. (Studia Musicologica, 1967).
Járdányi Pál
Sándor István
járgányos malom: → szárazmalom
jármos csűr: a → csűr archaikus változata. Alapjában véve egyszerű csarnok, amely a csűrnek csak a
fedett, védett cséplőhely funkciñjú részét foglalta magában. Fejlettebb változataiban tárolñ részként
használt toldalékkal is bővìthették, és mellé épìthették az istállñként használt pajtát is. A tetőzetet a
csűrpiac két oldalán felállìtott, befelé hajlñ fapillérekre (járomágasok) fektetett, ácsolt kötéssel rögzìtett
gerendák (járomgerendák) tartják. Egy-egy ilyen gerendával összekötött pillérpár alakja is emlékeztet a
jármok formájára. E szerkezet ismert, a kora középkori faépìtészet ma már kevéssé alkalmazott
szerkesztési megoldása. Előnye volt, hogy kisebb fesztávolságú áthidalásokat igényelt, mintha
függőlegesen egyenes pilléreket alkalmaztak volna, s a jármos csűr legfontosabb bejárati részein a
gerendázat magasságát úgy megnövelte, hogy rakott szekérrel is beállhattak alá. A magyar néprajzi
irodalomban Erdély területéről vált iemertté, ahol még az 1930Ŕ40-es években új példányok is épültek.
Elterjedt az ÉK-i Alföldön (Felső-Tiszavidék) is. Ŕ Irod. Jankñ János: Torda, Aranyosszék, Toroczkñ
magyar (székely) népe (Bp., 1893); Gönyey Sándor: Jármos csűr az Erdélyi Mezőségen (Tér és Forma,
1941); Gönyey Sándor: Kalotaszegi jármos csűrök (Ethn., 1957); Gilyén Nándor: Csűrök a szatmári
Erdőháton (Népr. Közl., 1960).
1375
J
Pajta és jármos csűr váza (Inaktelke, v. Kolozs m.)
Jármos csűr gerendázata (Inaktelke, v. Kolozs m.)
Jármos csűr (Inaktelke, v. Kolozs m.)
Filep Antal
járñfa: → forgñ
járñka: → gyermekbútor, a kisded járni tanulásának eszköze. Két gyűrű alakú vagy négyzetes keretből és
az ezeket összekötő lécekből áll, alján egy irányban vagy mindenfelé mozgñ kerekekkel. Ŕ Tájnévi
változatai: gyermekjárkáló, járószék, járókocsi vagy kocsi, járószekér, gyermekszekér. – A járñka bizonytalan
eredetű, legkorábbi ábrázolásai a 16. sz.-bñl valñk. A „járásra szoktatñ szekerecske” első mo.-i képe
Comeniustñl ismert (Orbis Pictus, 1685). A parasztságnál valñ terjedését Svájcbñl és Németo.-bñl 18. sz.-i
példányok jelzik; Eurñpa túlnyomñ részébe eljutott. Mo.-on házilag faragott régiesebb és kisipari,
esztergályozott változata is megtalálhatñ, általában azonban csak szñrványosan gyökerezett meg, s
nemigen tudta kiszorìtani a valñszìnűleg korábbi elterjedésű, lényegében azonos funkciñjú → tolñkát, ill.
→ forgñt. (→ még: állñka) Ŕ Irod. Ploss, Heinrich: Das kleine Kind (Berlin, 1881); Temesváry, Rudolf:
Volks-Bräuche und Aberglauben in der Geburtshilfe und der Pflege des Neugebornen in Ungarn
(Leipzig, 1900); Gönczi Ferenc: Somogyi gyermek (Kaposvár, 1937); Erixon, Sigurd: Folklig möbelkultur
i svenska bygder (Stockholm, 1938); Mándoki Lászlñ: A kisgyermek állni és járni tanulását szolgálñ
eszközök a Néprajzi Múzeumban (Népr. Ért., 1960).
Járñka
Járñka
1376
J
K. Csilléry Klára
járom: 1. iga: a szarvasmarhafélék igába fogására használt, fábñl készült eszköz. Van nyak- és fej-
(homlok-)járom. A magyarság csak a nyakjáromot használja, mely formáját tekintve több részből állñ
keret vagy ráma, ezért keretes vagy rámaigának is nevezik, ellentétben azokkal az egyenes gerendákbñl és
a szarvasmarha nyakát körülfogñ, ìvből formált jármokkal, amelyek pl. a Balkánon elég gyakoriak. A
járom legfontosabb részei: a járomfő (igafő, toló, vonó), az alfa, az ezt és a járomfőt összekötő bélfa, berec
vagy kázla, aztán a két járomszeg (igaszeg), valamint a jármot a rúdfejhez csatolñ nyakszeg. A járomnak a
gyergyñi és csìki székelyek által használt változata a küszküllő vagy vonóujjas járom, a nehéz erdei, havas
utakon járñ → küszküllőszekerekbe valñ befogáshoz. A küszküllő formája azonos a közönségesével, az
eltérés csupán abban van, hogy ezt a jármot nem nyakszeggel (vonñszeggel) akasztják a rúdfőre, hanem
vonószìjjal vagy közszìjjal. Aszerint, hogy hány szarvasmarhát fognak a járomba, beszélnek egyes, ill.
páros járomrñl. A használat kialakìtotta formák szerint van: a) normális méretű (140 cm hosszú) és b)
hosszú iga (bakhátas, ill. kapálñiga). A két utñbbi is hosszabb a rendes járomnál. Ŕ Bizonyos vidékeken
dìszìtett jármok is készültek. Leggyakrabban a járomfőt cifrázták. Borsod némely községében kedvelték
a vésett virágdìszes járomfőket és a bélfák felső végeinek tulipánszerű kiképzését. Az erdélyi magyarság
körében a járomnak szinte minden részét dìszìtették. Körösfőn a menyasszony szekerére készült járom
volt a legdìszesebb. Itt gyakori, hogy a bélfa ráhajol a járomfőre, vagy meghosszabbìtott és kifelé hajlñ
vége kopjaszerűre faragott. Hasonlñ faragott dìsz a szög vége. Gyakori a feketére festett járom, amelynek
vésett mértanias és virágdìszeit több szìnű festékkel szìnezik. Gyakran feltüntették a dìszìtmények között
a készìtő vagy tulajdonos nevét és a készìtés évszámát is. Ŕ Irod. Paál Gyula: Küszküllő (Magy. Nyelv,
1915); Kiss Lajos: Dìszìtett jármok Szabolcs vármegyében (Népr. Ért., 1937); Gönyei Sándor: A csìki
szekér (Népr. Ért., 1942); Bodñ Sándor: Jármok a Hajdúságban (Ethn., 1956). Ŕ 2. Léckeret, amelyet a
ref. úrvacsorakor a kenyér és a bor fölé helyeznek, és ráborìtják az úrasztali terìtőt (SzékelyföldŔ
Udvarhelyszék).
Széles járom (Átány, Heves m.)
Egyes járom (Átány, Heves m.)
Első járom (Átány, Heves m.)
1377
J
Küszküllő járom: VSz = vonñszìj, FK = felső küszküllő,JF = járomfej, AK = alsñ küszküllő, R = rúd, B =
berce (bélfa), JP = járompálca, JA = járomalja
Járom (Kalotaszeg, v. Kolozs m.)
Járom
Járomfák igához (Veszprém m.)
1378
J
Járom (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Egyes járom (Tiszacsege, Hajdú-Bihar m.)
Járomfaragás (Cserépfalu, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
K. Kovács LászlóŔManga János
jártatñ kosár: → állñka
jártatñs: → csárdás, → sétálñs
jászkép: → határjel
jászkun kerület: → kerület
jászkun redemptio: → kunok
jászok: 1. É-iráni eredetű nomád nép. Nevük eredetileg ászi, amelyből az ász, jász változat alakult ki. A
legkorábban ismert szállásterületük a mai Kazah SZSZK déli területén, a Kora Tau-hegység környékén
volt. Időszámìtásunk 1. sz.-ában Eurñpába jöttek. Egy részük a Kaukázusban a velük rokon alánokkal
telepedett meg. Mo.-ra a 13. sz. folyamán jutottak el és telepedtek meg. Emléküket a → Jászság tartotta
fenn. A hazai jászok nyelve, mint azt középkori nyelvemlékek alapján meg lehetett állapìtani, a kaukázusi
alánokkal mutat szoros kapcsolatot. A jászok mo.-i előfordulását jelzik a jász előtagú vagy jászbñl képzett
helyneveken kìvül még az Oszlár, Eszlár, Varsány településnevek is. Ŕ 2. jászok megnevezéssel illették a
1379
J
Jászság lakñit azután is, hogy azok nyelvi, etnikus különállásukat elvesztették, és beolvadtak a környező
magyarságba. Ŕ Irod. Németh Gyula: Eine Wörterliste der Jassen, der ungarländischen Alanen (Klny.
Berlin, 1958); Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig (Bp., 1969).
Filep Antal
jászol: nagyállatok etetésére szolgálñ berendezés. Több tìpusa ismert: a takarmányozás egykori mñdja a
széna és a csutka földre szñrása, pl. az → akolban. Ezek udvarán, néha a szìn alatt előfordulnak már a 18.
sz.-tñl kör vagy ellipszis alakban földbe vert karñkra vesszőből font ún. kerekjászlak. Ilyen jászolok
ismertek voltak pl. Göcsejben, Sárközben, a Kiskunságban és a Hajdúságban. A sárközi aklokban 3 m
hosszú és 1,5 m széles kerekjászlak is álltak. Az istállñbeli jászolok Ŕ az állatok számátñl és az épìtmény
méreteitől függően Ŕ vagy a bejárattal szemben a fal mellett, annak hosszában (félszerjászol) vagy középen
álltak, s az állatokat két oldalrñl kötötték hozzájuk (kerek vagy arcaljászol). A régebbi tìpusok az Alföldön
fal melletti sárpadkák voltak, alacsony fonott oldallal. A legáltalánosabb a deszkákbñl készìtett, köveken,
rönkökön vagy lábakon állñ jászol, amelynek az oldalán lyukak vannak az állatok kikötéséhez.
Valñszìnűnek látszik, hogy a paraszti istállñk felszerelésére, ìgy a jászolra is nagy hatást gyakoroltak a 18.
sz.-ban a falvakban a katonaság lovainak elhelyezésére épìtett istállñk, az ún. németólak, németistállók.
Ezek méreteit és berendezését rendeletben szabályozták. Ŕ A lñistállñkban a jászol felett falra erősìtett
szénatartñ (saráglya) is találhatñ. A nyári → állásokon az ún. → nyári jászol áll, egyes nagy határú
településeken pedig vontathatñ → kerekesjászolokat is használtak. Ŕ Irod. Kovách Aladár: Kezdetleges
épületek Tolna vármegyében (Népr. Ért., 1912); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936);
Borzsák Endre: A régi istállñk élete és a jñszág takarmányozása Pest megye északi falvaiban (Népr. Ért.,
1936).
Szabadfalvi József
Jászság: a mai Szolnok m. területén a Zagyva és a Tarna mentén, autonñmiát élvező egykori
közigazgatási egység, amely a → jászok szállásterületét ölelte fel. A jászok nyelvi és népi beolvadása után
a területi önállñság, ill. annak visszaszerzése, fenntartása kovácsolta össze és tette öntudatossá lakñit (jász-
kun redemptio, 1745). A Jászság fontos, kulturális szerepet betöltő igazgatási központja Jászberény. A
Jászság lakñi közül jelentős tömegek költöztek ki a 18Ŕ19. sz. folyamán a kiskun pusztákra (pl.
Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), sőt a → Bácskába, a D-Tiszántúlra és a → Bánságba is. A Jászság
népi kultúráját a Közép-Alföld sajátosságai jellemzik. Sokban hasonlìt a szomszédos → Nagykunságéra,
tüzetesebb vizsgálatával azonban még adñs a néprajztudomány. Ŕ Irod. Fodor Ferenc: A Jászság életrajza
(Bp., 1942).
Jászberény látképe céhlevélen (rézkarc részlete, 19. sz. eleje)
Ötös fogat a Jászságban (19. sz. második fele)
1380
J
Jászárokszállás külső falusorának látképe (Szolnok m.)
Filep Antal
jászsági viselet: a redemptus kiváltságokkal rendelkező r. k. jászsági nép viselete, mely a 19. sz. közepén
virágzott. A férfiviselet régiesebb a többi alföldinél, a hosszú szoknyás női viselet hasonlñ az alföldi
mezővárosokéhoz, egyes parasztos vonásaiban viszont a palñcokéhoz. A Jászság egyik legjelentősebb
szűcsközpontunk, ez viseletében is megmutatkozik. Ŕ A férfiak zsìrozott, gyakran vállig érő hajat viseltek
és széles karimájú fekete pörge kalapot vagy alacsony süveget, vagy fehér báránybőr sapkát. A vászon →
gatya egy-egy szára 1Ŕ2 szélből állt, fél lábszárig ért. Hozzá T-szabású, rövid derekú vászon → inget
hordtak. A gyolcs ünnepi bőgatya egy-egy szára 2Ŕ3 szél, bokáig ért, rojtos volt. Ehhez borjúszájú
gyolcsing illett. Télen két gatyát vettek fel, térd alatt összekötötték a gatyaszárat. Világoskék
posztñmellényt viseltek gatyához is és négyzet alakú vagy hosszúkás fekete nyakravalñt. A gazdagok
ünneplője → posztñruha volt, sötétkék vagy fekete, sujtása kék. Ellenzős nadrághoz állñ nyakú dolmányt
és lakodalmakba rñkaprémes mentét is felvettek, nagy ezüst- vagy más fémgombokkal. Ehhez kézelős, bő
ujjú gyolcsinget hordtak. Fehér → ködmönük is volt csìpőig érő, fekete prémmel, kevés zöld hìmzéssel.
Általános, templomi viselet is a suba „irhátlan, törött bőrből”, 15 vagy 20-nál is több fehér bőrből
varrták, fekete egész báránybőr gallérral. Több szìnű, később csak zöld selyemmel hìmezték. Fehér és
fekete szűrt is viseltek. Jellegzetes lábbelijük a puha szárú, oldalt varrott, fordìtott-varrott talpú fekete
vagy sárgás marhabőr csizma (→ csizmadia) volt, kettős ìvű szártetővel, bottal, kis sarkantyúval. Ŕ A
lányok szìnes szalagokba fonták hajukat, a végére piros csokrot kötöttek. Az asszonyok középen
elválasztották és kétoldalt ìvelten előrenyomták hajukat, hogy kétoldalt kilátszott a fejfedő alñl.
Fonatukat tarkñ fölött kontyba tűzték lúdtollal vagy kontyfával. A lányok alföldi tìpusú → pártát
viseltek. Az asszonyok hátul a kontyukra bársonybñl szabott → főkötőt kötöttek, melyet arany vagy ezüst
csipke és hátul saját anyagábñl lapos szalagcsokor dìszìtett. A fej elülső felét széles pánt borìtotta, arany
vagy ezüst csipkéből. Az új menyecskék más tìpusú fejkötőjén elöl művirág koszorú is volt, és fölé
hosszúkás, hátul lelñgñ, fehér csipkefátylat vettek, hátul felcsavarva a fejkötőre, vagy nyakon piros
szalaggal lazán átkötve. Idős asszonyok áll alatt megkötött tiszta fehér vagy fekete kendőt hordtak. Az
alsñtesti ruha hétköznapra vászonbñl, ünnepre gyolcsbñl készült. Az ingváll mellévarrott ujja bő, hosszú,
fodros volt, és könyöktájt kötötték meg bodrosan. A féllábszárig érő egyenes → pendely 3 szélből készült,
korccal összehúzñs. Köznap egy szìnes, ünnepen 4Ŕ5 fehér, keményìtett alsñszoknyát viseltek. A
jellegzetes ünnepi felsőszoknya virágmintás selyemből vagy taftbñl, 8 szélből készült; aprñ nyitott
ráncokkal, bokáig érő. A többnyire bő, ráncolt kötény, a kecele a szoknyánál kb. egy arasszal rövidebb,
csipkével szegett; ingvállhoz fekete, kék vagy fehér, ünnepen elöl megkötött piros szalaggal. A pruszlik
világoskék, zöld stb. szìnű bársony vagy taft, rövid, fodros, arany vagy ezüst sujtással. Nagy, szìnes,
selyem vállkendővel viselték. Erősen polgárias formában megjelent az → ujjas is: jellegzetes a szoknyával
azonos selyemből varrt, testhez állñ, erősen karcsúsìtott, kìvül viselt aljú, gyöngyökkel dìszìtett. Mély,
kerek nyakkivágású ujjasok alá vállkendőket viseltek. Ujjashoz fekete vagy vele azonos anyagú kötényt
vettek fel. Télen az asszonyok is viseltek rñkaprémes mentét. Mély, kerek nyakkivágású, rövid, fehér
ködmönük zölddel, barna ködmönük feketével hìmzett. A csìpőig érő kisbunda jellegzetes és egyben
legnyugatibb alföldi elterjedési területe a Jászság. A ritkább női → suba 12Ŕ15 bőrből valñ, a férfiakéhoz
hasonlñ vagy barna, kerek gallérú, rövidebb. Jellegzetes lábbeli a férfiakéhoz hasonlñ, de gyakran piros
1381
J
kordovánbñl varrt, csörgős sarkú csizma, a harisnya-cipő mellett. Ŕ Irod. Erdész Sándor: A jászdñzsai
népviselet (Jászkunság, 1956); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820Ŕ1867 (Bp., 1956).
Jászsági mente és suba viselete (Jászárokszállás, Szolnok m., Valerio metszete nyomán 1854-ből)
Jászsági viselet. Férfiködmön
Jászsági mente és hátrakötött kendő viselete (Jászárokszállás, Szolnok m., Valerio metszete)
Jászsági viselet. Mezőtúri ködmön (Szolnok m.)
Horváth Terézia
1382
J
ját: → drusza
játék: → gyermekjáték. Felnőttek játékait → népi szìnjátszás, → fonñbeli játékok, → kukoricafosztás, →

táncos társasjátékok.
játékállat: → utánzñ játékszer. Inkább fiúk készìtik a kezükbe kerülő anyagokbñl. Csontcsikñt fognak a
kocsi elé, kukoricacsutkábñl ökrös szánkñt vagy ökör vontatta szekeret készìtenek. Hajlékony drñtbñl
lovasszekeret formálnak. A befogott jñszágokon kìvül egyedül állñ állatukat is készìtenek pl.
cérnagurigábñl, izikből lovat, kutyát; burgonyábñl, gesztenyéből malacot; sárbñl, tollbñl, agyagbñl egyéb
állatfigurákat, madarakat. Ŕ Irod. Csete Balázs: Jászkiséri gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek
játékélete és a maguk készìtette játékszerek (Szolnok, 1957).
Lñ cirokszárbñl (Alföld)
Tehén kisebb-nagyobb csicsñkábñl és vesszőcskéből összerakva (Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Kukoricaszárbñl készült ökrök gyufásdoboz szekérrel
Kukoricacsitkábñl készült ökrök
Haider Edit
játékbaba: → baba
játékba hìvñ: az → énekes gyermekjátékokat bevezető játékformula, tulajdonképpen → játékkezdő.

Cselekménye csupán a gyermekek összehìvása, felhìvás a játékra. A résztvevők többnyire leányok. 1Ŕ2
gyermek szökkellő vagy futñ lépéssel halad körben, vagy változñ irányban a többi gyermek között, a
hozzájuk csatlakoznak kézfogással egymás után a játszani szándékozñ gyermekek. Mindnyájan éneklik,
recitálják a → mondñkát: „Ki játszik körbe”, „Mit játszunk lányok”, „Kör, kör, ki játszik” stb. Amikor
elegen vannak Ŕ tìzenŔhúszan a tér nagysága szerint Ŕ, összezárják a kört vagy sorbaállnak. Ekkor
elhatározzák, hogy mit játszanak: vagy megszokott játéksorozatot, vagy közös elhatározás szerint
választott játékot. Ŕ Irod. Igaz MáriaŔBorsai Ilona: Ki játszik körbe? Újjáéledt népi gyermekjátékaink
(Bp., 1955).
Igaz Mária
játékeszköz: a → gyermekjátékok tárgyi kelléke, a célzás, dobás, ütés, gurìtás stb. eszköze. A kötött
formájú több személyes játékok, főleg a → sportjátékok jelentős része, eszközös játék volt, és elsősorban a
sportjátékokra volt jellemző, hogy sajátos, e célra készìtett játékeszközöket használ. Aktìv szerepük van a
→ hajìtñfáknak (→ gñlyázás, → csürközés, → kecskézés, → tekézés, → méta, → mancsozás, → kñtyázás,
→ bigézés), lyukba terelgető botoknak (tekézés, mancsozás), űzőbotoknak (csürközés, kecskézés). Passzìv
szerepük volt azoknak a játékeszközöknek, amelyeket bottal eltalálnak, elütnek, röptetnek vagy
gurigatnak. Ilyenek: kétoldalt meghegyezett fapecek (bigézés), keményfábñl vagy dudoros gyökérből
1383
J
kifaragott fagolyñ (teke, mancsozñ), a tehénszőrből vagy rongybñl készìtett labda (→ labdajátékok), a
háromfelé elágazñ gallybñl visszametszéssel készìtett „kecske” (kecskézés), egyik végén meghegyezett
nagyobb méretű fapecek (kecskézés), egyik végén meghegyezett kisebb méretű fapecek (→ prücsközés,
csürközés) vagy kis átmérőjű rönkből kifűrészelt karika (→ gurulñ játékszer). Passzìv szerepbe kerülhet
a bot is, ha úgy dobják fel, hogy másik bottal megcélozva, a levegőben kell eltalálni (gñlyázás), vagy
olyankor, amikor csak a botok földre dobásával és bukfenceztetésével versenyeznek távolságra a
gyermekek (sportjáték). A sportjátékokon kìvül némelyik ügyességi játékban (→ kapñzás) és → nyerő
játékban (→ golyñsjáték) használnak sajátos játékeszközöket; de mind ezekben, mind a kötött formájú
több személyes játékok más csoportjaiban általánosultak a természeti környezetből származñ tárgyak,
vagy a legkülönbözőbb használati tárgyak: kiskendő csomñra kötve, vagy anélkül (→ Tüzet viszek, →
fogñ, → szembekötősdi), gyűrű, kulcs, pénz (→ pénzjáték), kés (→ késjáték stb.). Ŕ Irod. Jñzsef Dezső: A
nyikñmenti gyermek magakészìtette játékszerei (Kolozsvár, 1943); Lajos Árpád: Mñdszeres szempontok
a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (Herman Ottñ Múz. Évkve, Miskolc, 1968); Hajdú Gyula:
Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Lajos Árpád
játékfegyver: a fiúgyermek maga készìtette → utánzñ játékszerei között jelentős helyet foglalt el. A
játékfegyverek között a fegyvernemek legkülönbözőbb ötletes változatait találjuk. A puskafélék közül
igen kedvelt a bodzafa puska, amely kibelezett bodzacsőből, betolhatñ vesszőcskéből és a csőben elöl-hátul
elhelyezett kñcgolyñbñl áll. A vìzipuska szivattyúszerűen működik, locsolkodnak vele. A górépuskát
napraforgñ szárába erősìtett fűzfavesszőből készìtik, amely megfeszìtve kis fapecket lök ki. A kulcspuska
lyukas kulcsbñl, gyufafejből és a kulcs fejéhez kötött fejes szegből áll, amelyet megforgatva kemény
tárgyhoz ütnek s elcsattantják. A pisztolyoknak többféle változata ismert. Markolhatñ faagyra fa- vagy
fémcsövet szerelnek, majd a megfeszìtett gumi segìtségével kilövik a golyñt. Nyilat fűzfavesszőből vagy
esernyőfeszìtő drñtbñl készìtenek. A nyìlvessző végére sárnehezéket tesznek. Csúzlit úgy készìtenek, hogy
kis bőrdarabba szorìtják a kilövendő követ, majd a bőrhöz erősìtett kifeszìtett gumi segìtségével
elröppentik. Szìvesen kötnek oldalukra fábñl faragott fakardot is. Ŕ Irod. Csete Balázs: Jászkiséri
gyermekjátékok. A jászkiséri gyermekek játékélete és a maguk készìtette játékszerek (Szolnok, 1957).
Csúzli
Nyìl és szélpuska
Bodzafapuska
Nyìlpuska
1384
J
Kulcspuska. Ócska, lyukas kulcs nyìlásába tömik a gyufafejeket, vasszöget dugnak bele s a rászerelt
madzagnál fogva kemény tárgyhoz ütik, ìgy sütik el (Debrecen)
Fakard
Fapisztoly
Haider Edit
játékkezdő: a kötött formájú, több személyes → gyermekjátékok előkészìtése, megindìtása, kezdeményező

egyéniséghez van kötve. Két mozzanata van: ajánlás és kezdés. Az ajánlás legtöbbször felszñlìtñ mñdban
történik: Játsszunk (métázást vagy kecskézést stb.). Némelykor az ajánlás maga is játékká válik: „Mit
játsszunk lányok? Kerek a szoknyátok” Ŕ már össze is fogñdznak és játszanak (→ játékba hìvñ). Ŕ A
kezdés tìpusai változatosak: → mozdulatutánzñ játékokban a testhelyzetek felvétele (összefogñdzás,
kapaszkodás); → énekes gyermekjátékokban a térformák kialakìtása, → sportjátékokban, → fogñkban,
→ bújñcskákban a játszñtársak kijelölése és a szerepek kisorsolása. A kijelölés legegyszerűbb mñdja a →
kiolvasñ. A mérkőző csapatjátékok kedvelt párbeszédes szereposztása az „adj-végy”-ezés (add-vedd!,
adjad-vegyed!): a két legjobb játékos az emlìtett szavakkal felváltva szñlìtja egymást, s kölcsönösen előnyt
ad, melyik válasszon először küzdőtársat. A társválasztás elterjedt mñdja a sasozás: két követ vagy pénzt
egyszerre feldobnak, akié először ér a földre, az választ. A sportjátékok leglátványosabb kezdése a
botokkal valñ jelölés (boteldobás, összenyalábolt botok hátradobása vagy botelrúgás lábfejre szorìtott
botvéggel; az számìt, hogy kinek a botja került az illető játékoshoz legközelebb), vagy a rúdmérés (léválás),
továbbá kivájt gödröcskékből fagolyñ vagy labda kipöccintése, lyukfoglalás botbedugással, fapecek (bige)
elpöccintése bottal. Tágabb értelemben játékkezdőnek tekinthetjük sportjátékokban a játéktér kijelölését
is (vonalhúzás, tilos hely kijelölése valami tárggyal, négyszögidom vagy kör húzása). Ŕ Irod. Hajdú Gyula:
Magyar népi játékok gyűjteménye (Bp., 1971).
Lajos Árpád
játékszer: a gyermek legközvetlenebb, általában egyéni játékaiban (→ gyermekjáték) használt játéka. A

játékszer a játszñtársat is helyettesìti. Személyes kapcsolat alakul ki a játékos és játék között.
Legkedvesebb játékszereit a gyermek maga állìtotta elő: az anyagot megszerezte, megmunkálta; a
játékszert megtervezte, elkészìtette. Tapasztalata és pillanatnyi kedve szerint játszott vele. A játékszerek
osztályozása kétféleképpen történhet: 1. Funkciñja szerint: → hangadñ játékszer (primitìv
gyermekhangszerek), → gurulñ játékszer, → forgñ játékszer, röptetők (suhintñ sárgolyñs játékok, dobálñ
propeller), ugráltatók (prücsök tolldarabkákbñl, csontbéka baromfi mellcsontbñl, → prücsközés), →
utánzñ játékszerek (→ játékállatok, → baba), munkaeszközök; járműfélék: → bakszekér, gñlyaláb,
ironga fakorcsolya, → vesszőparipa; → játékfegyver; házak, azok berendezési tárgyai, edények, bútorok;
ékszerek: nyakékek csigábñl, gyermekláncfűből, fejékek, koszorúk tűzdelt falevelekből; a hangadñ
játékszerek egy része is utánzñ jellegű: → nádi hegedű, fűzfasìp, fűzfakürt stb.; hasonlñképpen a gurulñ
játékszerek egy része is. A kötött formájú több személyes játékokban használt → játékeszközök egy része
használatos egyéni játékokban játékszerként is (pl. → labdajáték, → golyñsjáték stb.). Ŕ 2. Anyaga
szerint: a játékszerek lehetnek: fa, csont, csutka, tojás, cirok, szalma, drñt, homok, sár, papìr, toll,
botanikai játékok stb. Ŕ Irod. Jñzsef Dezső: A nyikñmenti gyermek magakészìtette játékszerei (Kolozsvár,
1943); Kiss Lajos: Vásárhelyi hétköznapok (Bp., 1958); Sándor Mihályné: Kñrñjátékok
Berettyñújfaluban (Ethn., 1962).
Léválás vagy rúdmérés
1385
J
Makkpipák
Suhintñk. A ragadñs sárgombñcot hajlñs vesszőre szúrják s meglendìtve hajìtják el
Ugráltatñ prücsök vagy bolha tollszárbñl (Vésztő, Békés m.)
Fakorcsolyák (Nagyrábé, Hajdú-Bihar m. és Szerep, Hajdú-Bihar m.)
Gyermekszekér. A helyi szekér pontos mása (Kék, Szabolcs-Szatmár m.)
Játékkocsi (Mogyorñska, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Fakorcsolyával jégen csúszkálñ gyermekek (Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)
Haider Edit
játék tojással: → tojásjátékok
játékvégző: → énekes gyermekjátékok, néha egyéb → gyermekjátékok gyakori befejező része, néha
szoros tartozéka, sokszor a cselekmény csattanñja. Önállñan nem játszott formula. Különböző játékokhoz
csatlakozhat, néha azonban egy másik játékvégzőhöz is. Dallama nincs, csak párbeszédből és mozgásbñl
áll. Ŕ 1. Angyal–ördög: A → bújñs játékokban a kaputartñ lányok a dallam végén lehajtják, „lezárják” a
kaput, azaz a karjukat, s aki előtt lezárták, azt magukhoz veszik: a két kapus suttogva megbeszéli, milyen
nevet választanak, pl. egyikük aranyalma, másikuk aranykörte vagy valamilyen virág. Azután
megkérdezik a „vám”-ként elviendőt, hogy kihez megy, aranyalmához vagy aranykörtéhez. Akit választ,
a mellé áll. Amikor mindenkit elvittek, a két sor „angyal” és „ördög” lesz, aszerint, hogy pl. elneveti-e
1386
J
magát a kapus az utolsñ mondñkáján, vagy ő határozza el, hogy ki mi lesz stb. Végül az angyalok húzzák
az ördögöket, mìg valamelyik csoport el nem esik, vagy prñbatétel következik. Ŕ 2. Próbatétel: vesszőfutás;
csipkedés, ütögetés. Az angyalok és ördögök két sora között mindenki végigfut, mìg ütögetik vagy
csipkedik, vagy szanaszéjjel futás közben teszik ugyanezt. Ŕ 3. Mi csörög a padláson? Párbeszédes, a
tagokat megszöktető tartalmú játékok (pl. „Gyertek haza ludaim!”) végén a tolvajjal folytatott párbeszéd
után az elbújtatott játékosok zajonganak, s a kérdező játékvezetővel együtt megkergetik a tolvajt. Ŕ 4. →
Nevettető Ŕ 5. → Zálogosdi Ŕ 6. Kìgyó, rétes: leginkább a → fogyñ-gyarapodñ körjátékok végén a „kérő”,
aki vezeti a kört, összehúzza csigavonalba, szorosra a játékosokat. A középsőt megcsipkedik, az igyekszik
kibújni a karok között. Mondñkája már majdnem dallamos. Mindezeket a játékvégzőket tekintve
felmerülhet az az elképzelés, hogy avatási szokások középkori büntetés, → istenìtélet stb. emlékeit őrzik.
Mindenesetre a paraszti nevelésben bizonyos fegyelmező szerepük van. Ŕ Irod. Lajos Árpád: A magyar
nép játékai (Bp., 1940); Komlñsi Sándorné: MagyarŔdélszlávŔnémet népi gyermekjátékok Baranyában
(Pécs, 1958).
Játékvégző (Szék, v. Szolnok-Doboka m.)
Igaz Mária
játszñ: a falusi fiatalok találkozñhelye, játékaik, ismerkedésük és ezeket szervező szokások fñruma.
Használatának rendje nem szabályozott, de találkozásaik mindig szokásszerűek. Általában tavasztñl
őszig, rendszerint vasárnap délután vecsernye után kezdődtek és sötétedésig tartottak. A játszñk helye a
falu központi tere, széles utcája, a falu melletti rét, „nyomás”, „pázsit”, „páskom”, átereszek és hidak
környéke, kapuk alja, tágas udvarok, kocsmaudvar stb. voltak. A fiatalság különböző korosztályai,
bandái vettek részt a játszñkon, de szinte az egész falu népe, felnőttek és gyermekek egyaránt jelen voltak.
S ez alkalmat adott az ismerkedésre, az idősebb korosztályok szokásainak, viselkedésmñdjának,
táncainak megtanulására. Az ott folyñ életet szervezetlenül ugyan, de ellenőrzi a falu közvéleménye,
azonban tudnak arrñl, hogy egyházi és közigazgatási megbìzottak a fiatalok csoportjainak vezetői mellett,
a játszñn folyñ életet felügyelték. Ŕ A legények inkább labda- és egyéb ügyességi játékokat játszottak, mìg
a leányok énekes játékokkal szñrakoztak és körbe táncoltak (→ karikázñ). A legények bekapcsolñdásával
kialakult a tánc, amelyet egyes vidékeken esetleg este a kocsmában folytattak. A gyermekek nézték az
idősebbek táncát, játékát. A játszñ a hagyományos keretek között alkalomszerűen létrejövő →
táncalkalmak hajdan országosan elterjedt, legáltalánosabb formája, és a tánc tanulásának,
gyakorlásának egyik fő alkalma volt. A játszñkra vonatkozñan a múlt századbñl számos feljegyzés maradt
fenn, ìgy többek között éppen az utñbbi időben a szìntelen táncéletű Alföldről (pl. Török Károly
Hñdmezővásárhely környéki leìrása). A Székelyföldről Orbán Balázs emlìti a játszñkertet (Fel-Csìk).
Szemléletes Baksay Sándor alföldi tudñsìtása és Kovách Aladár sárközi leìrása, a századfordulñ idején. A
magyar nyelvterület egyes vidékein még a két háború között, sőt maradványaiban még azután is voltak
játszñk (pl. Tolna m., Baranya m., Somogy egyes vidékei, Duna mente, Galga vidéke, Palñcföld,
Bodrogköz és a Nyìrség egyes falvai stb.). (→ még: táncrendezés, tánctanulás) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz
Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Karsai Zsigmond: Táncalkalmak és
táncos szokások Lőrincrévén (Tánctud. Tanulm., 1958); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962).
Németh ImreŔPesovár Ferenc
javas: → gyñgyìtñ
javìtott háromnyomásos rendszer, javìtott ugarrendszer, zöldugarrendszer: a háromnyomásos rendszer (→

nyomás) továbbfejlesztett változata, amely azáltal jön létre, hogy a → fekete ugart részben vagy teljesen
felváltja a → zöld ugar, azaz a vetett ugar. A javìtott háromnyomásos rendszer előnye a két- és
háromnyomásos rendszerrel szemben, hogy az ugarban termesztett takarmánynövények segìtségével
belterjesebb állattartás folytathatñ. Hátránya, hogy még ebben a rendszerben is az őszi és tavaszi gabona
egymás után következik. Ha az ugart több részre osztva, egyszerre többféle növénnyel vetik be, →
többnyomásos rendszerről beszélünk. A javìtott háromnyomásos rendszer nem feltétlenül jelenti a →
nyomáskényszer felszámolñdását. A javìtott háromnyomásos rendszer Mo.-on a 19. sz. derekátñl kezdett
elterjedni a paraszti gazdaságokban, de szélesebb elterjedése csak a század második felére tehető. A
1387
J
javìtott háromnyomásos rendszer átmenet a → nyomásos gazdálkodás és a → váltñgazdálkodás között. Ŕ

Irod. Gyurikovics György: Földművelői tekintet az ugarnak elmellőzéséről... (Tud. Gyűjt, 1831. X.).
Török Katalin
Jávor Katalin (Bp., 1943Ŕ): néprajzkutatñ. Tanulmányait a debreceni KLTE bölcsészettudományi karán
végezte. A Néprajzi Múz. gyakornoka (1966Ŕ), az MTA Néprajzi Kutatñ Csoportjának tudományos
munkatársa (1967Ŕ). A népi erkölcs, viselkedés, mentalitás kérdéseivel foglalkozik. Ŕ F. m. A parasztcsalád
munkamegosztása egy nyìrségi faluban (Debrecen, 1966).
jávorfácska, jávorfamuzsika: → tündérmese; legtöbb változata → dalbetétes mese: három (király)leányt

kiküld az apjuk epret szedni, annak, aki legtöbbet szed, szép ruhát ìgér. A két nagyobbik elfecsegi az időt,
a legkisebb hamarosan teleszedi a kosarát. A nagyobbak megharagusznak rá, megölik, kerékvágásba (fa
alá) temetik, az eprén megosztoznak, s otthon azt hazudják, hogy húguk eltévedt. A királyleány
holtteteméből jávorfa nő, egy arra járñ pásztorfiú egyik ágacskájábñl furulyát farag. A furulya emberi
hangon szñlal meg, és elmondja (elénekli) a megölt királykisasszony történetét. A pásztorfiú felmegy
furulyájával a királyi palotába. Kezébe adja a királynak, a királynénak és a testvéreknek. A furulya a
királyt apjának, a királynét anyjának, testvéreit pedig gyilkosainak mondja:
Fujjad, fujjad én gyilkosom, Én is voltam királylánya, De most vagyok jávorfácska, Jávorfábñl

furulyácska.
A gyilkos földhöz vágja, tűzre dobja, s a hangszer leánnyá változik. Hozzáadják a pásztorfiúhoz, a
testvéreit megbüntetik (AaTh, H. BN 780; MNK 721*). A mesének Vikár Béla Erdélyben két népballada-
változatát is feljegyezte. Tompa Mihály „Rege a jávorfárñl” cìmmel feldolgozta. Az irodalmi feldolgozás
minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a mese az egész magyar nyelvterületen meglehetős
egyöntetűséggel terjedjen el. Nem ismeretlen azonban nálunk az a nyugati redakciñ sem, amely szerint a
„muzsika” a királyleány egyik csontocskájábñl készül. A harmadik balladai redakciñ, mely szerint a dalt
a királylány hajábñl készült hárfa énekli, csak Nagy-Britanniában és Skandináviában ismeretes. A
magyar redakciñhoz az ismert anyagbñl a cseh, szlovák, lengyel, kárpát-ukrán és fehérorosz változatok
állanak a legközelebb. A jávorfácska meséjének folklñrtörténeti jelentősége is van: erről a mesetìpusrñl
készült a kevés számú magyar tìpusmonográfiák egyike, mely mind mñdszerében, mind eredményeiben
jelentékeny. Szerzője, Solymossy Sándor megállapìtja, hogy a jávorfácska mese nem keletkezhetett
korábban a 6. sz.-nál, eredetileg énekelt ballada formája volt, keletkezési helye az ÉNy-i szláv (vend,
lengyel, kárpát-ukrán) terület. Alkotñja valñszìnűleg valamely odavalñ vándor énekmondñ lehetett.
Szerzőn itt természetesen szerkesztőt ért, aki a más mesékből is ismert mitolñgiai motìvumokat új
egységgé csoportosìtotta, és művészi formába öntötte. A másik tìpusmonográfia összeállìtñja, L.
Mackensen a mesét a legrégibb német mesék egyikének tartja, amely a kereszténység felvétele előtti
időkben vlaaland-i (flamand) területen keletkezett. Ŕ Irod. Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen zu den
Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (IŔV., Leipzig, 1913Ŕ31); Solymossy Sándor: Mese a
jávorfárñl (Ethn., 1920); Mackensen, L.: Der singende Knochen (FFC 49. Helsinki, 1923); Solymossy
Sándor: A Jávorfa-mese és a Midás-monda (Ethn., 1925); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmesék
(Ethn., 1937); Brewster, P. G.: The Two Sisters (FFC 147. Helsinki, 1953); Berze Nagy János: Magyar
népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957); Krzyţanowski, J.: Polska bajka ludowa (IŔII., WroclawŔWarszawaŔ
Krakñw, 1962Ŕ63); Ortutay GyulaŔKriza Ildikñ: Magyar népballadák (Bp., 1968).
Kovács Ágnes
jég alatti halászat: télen, ha a tavak és a folyñk jege már elbìrja a halászokat, hosszú nyakú fejszével
(jégvágó szakóca) vagy véső formájú, köpűs jegellővel lékeket vágnak (a nyári halászatra alkalmas
szerszámokat célszerűen átalakìtva), hogy a jég alñl foghassák ki a halakat. Legfőbb jellegzetességeiben
országosan egységes a → gyalommal vagy → kerìtőhálñval, közösségben végzett (→ halászbokor), melyet
a Balatonrñl ismerünk legrészletesebben. Más állñvizeken, holtágakon nem volt ennyire látványos,
nagyszabású és rendszeres az ilyen halfogás. A kerìtőhálós jég alatti halászatkor hatszögletű (Balaton), ill.
kör, ellipszis, téglalap (Tisza vidéke) alaprajzi elrendezésű léksort vágnak ki, melynek egyik végén az
1,5×1 m-es bedöntő (beadó)lék, másik végén a hálñ kihúzására szolgálñ, 2×0,5 m-es ajtólék, közben pedig (a
hatszög, kör, ellipszis, téglalap vonala mentén) a kisebb, háromszög alakú hajtólékek sora helyezkedik el.
A balatoni jeges vonyó szélessége 210Ŕ240 méter, hosszúsága 400Ŕ800 méter; a tiszai holtágak jeges tanyái
ennél lényegesen kisebbek. Jég alatti halászatkor a gyalom húzñkötelére egy-egy megvasalt rudat (vezér)
kötnek, s miután a bedöntő léken jég alá eresztették a hálñt, a hajtñlékek mentén kétágú (fa vagy fém)
villával (csáklya) irányìtják a rudat s húzzák a kötelet. Ha a vezér léktől lékig haladtában félre úszna, a
1388
J
kampñs végű gemiccsel, kampñval keresik meg. Amikor a hálñ közel ér az ajtñlékhez, a (jeges vonyñn
belül elhelyezkedő) buffogatóléken egy kivájt talpú, hosszú nyelű buffogatóval veri a vizet, űzi a halakat az
egyik halász. Miután a vezér megjelenik az ajtñlékben, a kötelet a vállukra vetett, hámszerű cibékre
akasztják a halászok, ìgy húzzák össze a hálñt. A jég alatti halászatnak ilyen mñdja É-, Ny- és Közép-
Eurñpában sok közös vonást mutat mind a járulékos szerszámok, mind a léksor alaprajzi elrendezése
tekintetében. Jankñ János szerint a magyarság jég alatti halászata a németekével mutatja a legtöbb
rokonságot. Hasonlñan közösségben végzik a → vasas szákkal történő → emelőhalászatot és a →
hajtñhalászatot kombinálñ halfogást (Bodrogköz). Kisebb jelentőségű és alkalmi a jég alatti → horgászat
és a → rekesztőhalászati szerszámok (vejsze) téli használata. Az orvhalászok, alkalmi halfogñk a halat a
jégre ütéssel kábìtják el (→ ütőhalászat), vagy a lékhez a friss levegőre gyülekező halakat szákkal,
alkalmi merìtő eszközzel emelik ki, szigonnyal (→ szigony) nyársalják fel. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A
magyar halászat könyve (IŔII., Bp., 1887Ŕ88); Jankñ János: A magyar halászat eredete (Bp.ŔLeipzig,
1900); Viski Károly: Tihany őshalászata (Népr. Ért., 1932); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-
Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Rassow, Margarethe: Fischersprache und Brauchtum
im Lande zwischen dem Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958); Moszyðski, K.: Kultura ludowa
s³owian (Warszawa, 1967); Szilágyi Miklñs: Jég alatti halászat a Sárréten 1811-ben (Bajomi krñnika,
Biharnagybajom, 1973).
Jég alatti halászat. Halászat jégen merìtőhálñval (Hortobágy)
A hálñ kiszedése a lék alñl (Tiszafüred, Szolnok m.)
Szilágyi Miklós
jegellő: → jég alatti halászat
jégeső: → vihar
jeges vonyñ: → jég alatti halászat
jéghizlalás: → szalmahìd
jégpatkñ: a lábbelire időlegesen felerősìthető, hegyes körmökkel ellátott vastárgy, amely a jégen, csúszñs
talajon valñ járás biztosabbá tételét szolgálja. A test súlya alatt a jégpatkñ körmei befúrñdnak a jégbe
(jeges talajba) és ezáltal viselőjét megñvják az elcsúszástñl. Igen sok formai változata van. Készìtői falusi
kovácsok, s ez a tény magyarázza a lokális változatok gazdagságát. Legelterjedtebb a négy körömmel és
két felfelé hajlñ kengyelvassal készült jégpatkñ, de nem ritka a három- és a kétkörmös forma sem. A
jégpatkñt általában a kengyelvasba vagy a talpvasba erősìtett szìjakkal rögzìtik a lábbelire. Az eszköz táji
nevei közül a jégpatkñ és a macska, köröm elnevezés a leggyakoribb. Talpisnak hìvják a hétfalusi csángñk.
Ŕ A jégpatkñ elmaradhatatlan segédeszköze a tavak és folyñk lékelésén alapulñ téli halászatnak. A
halászokhoz teljesen hasonlñ mñdon használják a jégpatkñt a nádvágñk, amikor a nádtolót a jégen maguk
előtt tolva „törik” a nádat. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Balaton, a
Velencei-tñ, a Csallñköz, a Szigetköz, a Sárköz, a Sárrétek vidékén. Nélkülözhetetlen eszköz a magas
hegyek sziklás útjait járñ pásztorok, erdei munkások, vadászok számára is. Parasztságunk zöme azonban
1389
J
nem használja, inkább alkalmi megoldásokhoz folyamodik. (Szalmával, ronggyal tekeri körül a lábbelit.)
Ŕ A Kárpátok és Alpok népei mind ismerik a jégpatkñ különböző formáit, és parasztságunk is
alkalmazza. Nyomon követhető Eurñpa csaknem minden népénél s a távolabbi arktikus népeknél is. A
csukcsok, eszkimñk csontbñl, fábñl készìtenek fogazott tárgyakat, amelyek a jégpatkñ rendeltetésének
felelnek meg. Közép-Eurñpában bronzkori és vaskori leletek igazolják a tárgycsoport több ezer éves
múltját. Ŕ Irod. Morvay Péter: A Néprajzi Múzeum jégpatkñgyűjteménye (Népr. Ért., 1939); Gunda Béla:
Hñtalpak, jégpatkñk, golyalábak (Bp., 1940).
Jégpatkñ
Jégpatkñk
jégvágñ szakñca: → jég alatti halászat
jegy: → jñszágjegy, → jegyajándék, → jogi jel, → tulajdonjegy
jegyajándék, foglaló, jegy: két egymással házasságra lépni szándékozñ személy kölcsönös ajándéka, amely
házassági ìgéretük kifejezője. Az → eljegyzés alkalmával szokták átadni. A paraszti jegyajándékok között
az utñbbi két évszázadban ismeretesek: textìliák Ŕ ruhaneműek, főleg ing, gatya, kendő (→ jegykendő) Ŕ;
lábbeli; kés; pénz, amelyet szokás volt almába dugva is átadni; ékszer, elsősorban jegygyűrű. Az alföldi
polgárosultabb területeken a kendő dobozszerű hajtogatásával készìtettek csomagocskát a
jegyajándékbñl. A jegyajándékok feltűnő elhelyezése, nyilvános viselése kifejezte a → jegyesség állapotát,
megrongálásuk, visszaküldésük annak felbontását. A jegyajándékrñl első hazai adat Kálmán király II.
könyvének 15. törvénycikkében maradt ránk, aki elrendelte a jegyajándék adását az egyház szìne előtt
valñ házasságkötés alkalmával (→ még: házasságkötés szokásköre, → nászajándék, → női különvagyon).
Ŕ Irod. Cserei Farkas: A magyar és székely asszonyok törvénye (Kolosvár, 1800); Cassel, Paulus: Die
Symbolik des Ringes zumal des Trauringes (Friedenau, 1891); Kolosvári SándorŔÓvári Kelemen:
Magyar törvénytár Ŕ 1000Ŕ1526. évi törvényczikkek (Bp., 1899); Zallinger: Die Ringgabe bei der Heirat
und das Zusammengehen im mittelalterlichen deutschen Recht (Wien, 1931); Szendrey Ákos: Die
Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn (Acta Ethn., 1957Ŕ58).
Györgyi Erzsébet
jegybér: → hitbér
jegyesség, jegyben járás, mátkaság: két házasságra lépni készülő személy kapcsolata, akik egymással →
eljegyzést tartottak. A jegyesek neve a jegyesség idején mátka, ill. → menyasszony, → vőlegény volt (az
utñbbi elnevezések sok helyütt csak az → esküvő napján illették meg őket). A jegyesség kifejezője a →
jegyajándékok vagy egy részük nyilvános viselése volt. A jegyesség ideje alatt a legény korlátlanul
látogathatta a leányt, akinek más legényekkel nem illett már nyilvánosan szñba állnia. Némely vidéken Ŕ
különösen Mo. Ny-i részén Ŕ megengedettnek tartották a szexuális élet megkezdését a jegyesség folyamán.
A jegyesség felbontása esetén a sértett fél a kapott jegyajándékot csúffá téve közszemlére szokta tenni. Ŕ
Irod. Bächtold, H.: Die Gebräuche bei Verlobung und Hochzeit, mit besonderer Berücksichtigung der
Schweiz (I., BaselŔStrassburg, 1914); Szendrey Ákos: Pusztafalusi néphagyományok (Népr. Ért., 1939);
Szendrey Ákos: Die Vorbereitung der Hochzeit und der Abschluss des Ehevertrages bei den Ungarn
(Acta Ethn., 1957Ŕ58).
1390
J
Györgyi Erzsébet
jegygyűrű: → jegyajándék
jegykendő: → jegyajándék. Négyzet alakú kendő, melyet a legény gatyája korcában, nadrágja
ellenzőjében (pl. Apátfalva, Csanád m.), mellénye zsebében viselt a lakodalomig, amikor ezzel kötötték
hátra menyecskésen az új asszony fejét.
Jegykendő Selyemmel kivarrott jegykendő (Sárköz, 18. sz.) Bp. Néprajzi Múzeum
Flórián Mária
jegypénz: az a pénz, amelyet a legény ad a leánynak az → eljegyzés alkalmával. (→ még: jegyajándék, →

nászajándék, → női különvagyon)
jegyváltás: → eljegyzés
jel: → anyajegy, → etnoszemiotika
jeladás kútgémmel: különösen az Alföldön volt szokásos, hogy a → gémeskút feleresztésével jelezték a
látñtávolságra legeltető pásztoroknak a delelés, itatás, az étkezés idejét (hìrközlés). Az alföldi
tanyavilágban hasonlñ mñdon tudatták a napszámosokkal, mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli
étkezés ideje, menjenek a tanyára. A múlt században a kútgém állásárñl messziről tudta a betyár, hogy
pandúrok tartñzkodnak a csárda környékén. Kikapñs menyecskék szintén a kútgémmel adták tudtul,
hogy otthon vagy távol van a gazda. Ŕ Irod. Szendrey Ákos: A magyar nép jelnyelve (Ethn., 1941); K.
Kovács Lászlñ: A magyar közlekedés, teherhordás, hìr- és jeladás kutatása (Bp., 1948); Gunda Béla:
Pásztorok és jelek (Jel és közösség, szerk. Voigt Vilmos, Szépe György és Szerdahelyi István, Bp., 1975).
jeles napok: → naptári ünnepek, → nevezetes időpontok, → szentek ünnepei
jellemzés, jellemábrázolás, karakterizálás (gör. karaktér ’jellemző vonás’ szñbñl): a művészi ábrázolás
egyik mñdja, a műben szereplő hős(ök) lényeges vonásainak kiemelése, esetleg közvetlen véleményalkotás
keretében. A népköltészeti jellemzés eltér az irodalmitñl: általában közel áll a → leìráshoz és az epikában
összefonñdhat a cselekménnyel; hiányzik az egyénìtés, csak tìpusok szerepelnek; részletezés árnyalás
helyett általános vonások, jellemfejlődés helyett pedig kész, kialakult jellemtìpusok kerülnek
bemutatásra. Valamivel hangsúlyosabb a külső, mint a belső jellemzés, és mindkettőt el is túlozhatják. A
népköltészetben a jellemzés nem szerves, hanem csak járulékos eleme egy-egy alkotásnak. Műfajonként
némi eltérés adñdhat. A népi lìrában a jellemzés az érzelem külső indìtéka bemutatásának szolgálatában
áll (Azt is azért nevelték a kedvemre: Kék a szeme, göndör haja fekete; Megtetszett a gyönyörűszép szaváért,
Homlokára göndörödött hajáért; Nem szeretlek másért: Két piros orcádért, Szemed járásáért, Szád
mosolygásáért...), ehhez igénybe vehet → hasonlatot (Homloka fejér, mind márvány...), → túlzást (Szebb a
mosolygásod, Mint a piros hajnal...), különféle állandñ jelzőket stb. A belső jellemzés hasonlñ, össze is
fonñdhat a külsővel (Piros legént ne szeress, Mert a részögös lehet!...); olykor cselekménysorra utal
(Eszem azt a szépen szñlñ nyelvedet, Kivel sokszor csalogattál engemet!...), rendszerint állást is foglal pl.
tanács (Büszke legént ne szeress, Mert a csapodár lehet!...) vagy bìrálat (Elvenném én a kend lányát, de
csalfa...) formájában. A lìrai hős bárki lehet, semmi közelebbit nem tudunk meg rñla. Több szereplős
dalok hősei és helyzetei is motiválatlanul vannak egymás mellé rakva (betyárdal: Egyik mondja nñtáját,
ölelgeti babáját. A második csak hallgat, Torka jñ bort kìvángat. A harmadik azt mondja: Üljünk, pajtás, a
1391
J
lñra!; rabének: Az egyik mellettem bilincsit pöngeti, Másik lábán levő vasát emelgeti, Harmadik átkozza
születése napját, Némöl okul veti apját, édösanyját). A balladai jellemzés kétsìkú: a hősök tettein
(tipikusan) és érzelmein keresztül (lìrai mñdon) alakul. Bár épp a ballada a leginkább lélekábrázolñ
műfaj, még sincs benne elemző lélekrajz, sem pedig jellemfejlődés: a jellemtìpusok (a kegyetlen anyñs, a
hűtlen feleség stb.) stilizált, kiélezett helyzetben kerülnek egymással összeütközésbe; a sűrìtett drámai
cselekmény keretében tetteikből s főként párbeszédükből ismerjük meg őket. Így kevesebb az állandñ
jelző, gyakoribb a szélsőség. A részletes motiválás itt is elmarad (pl. a harmadik hajdúlegény szerepének
megokolása Bìrñ szép Anna balladájában), olykor kopás eredményeképpen (pl. az idegennek eladott lány
vonakodása, a gyermeküket meggyilkolñ szülők viselkedése egyes változatokban stb.). A mesében a
cselekmény a legfontosabb, a hősök épp csak jelezve vannak. A külső-belső jellemzés összefonñdik,
eltúlzott (Olyan gyönyörűszép gyermek volt, hogy párját nem lehetett látni. Szép es volt, de jószìvű gyermek
volt, okos gyermek. Sándor királyfi, AaTh 517Ŕ77. sz.). A mesében csak jñ és gonosz, okos és ostoba, szép
és förtelmes van; ezek a jellemtìpusok cserélhetők, az alakok viszont állandñk. A hősöket fő vonásokkal,
tömbösen mutatják be; hiányzik tetteik mérlegelése, legtöbbször érzelmeik bemutatása is. E bábszerű
figurákat a pergő jelenetsorok és egymással folytatott párbeszédeik tartják mozgásban. E névtelen hősök,
sűrìtett jellemek ábrázolására bőven használnak állandñ jelzőket és formulákat. A mondai hősök
jellemzése balladai és a mesei ábrázolás között foglal helyet. Koronként más-más vonást ragadnak ki,
mely csak részben felel meg a történeti hitelesség követelményének. (→ még: párbeszéd) Ŕ Irod. Dömötör
TeklaŔKatona ImreŔOrtutay GyulaŔVoigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).
Katona Imre
jelmez: → alakoskodásnál használt öltözet (álöltözet), melyet → álarccal együtt vagy anélkül használ a
szerepet játszñ alakoskodñ, segìtségével megváltoztatja a külsejét úgy, hogy a nézők felismerhetik, kit
vagy mit akar megszemélyesìteni. A magyar népi szìnjátszásban jelmezt viselnek a → dramatikus
játékok, → misztériumjátékok, az → állatalakoskodások stb. szereplői. A paraszti jelmez lehet jelképes,
ez esetben konvencionális jegyekről ismeri fel a néző, hogy viselője kit, mit ábrázol, máskor azonban
különösen az élő emberek, foglalkozások, zsánerfigurák ábrázolásánál aprñlékos műgonddal, sok
részlettel kidolgozott „naturalisztikus” jelmezeket viselnek (betyár-, cigányjelmez). A paraszti jelmeznek
mindig a meglevő anyagi kultúrához, ruhatárhoz, környezethez kell alkalmazkodnia. Éppen ezért a nyári
alakoskodásoknál virág és zöld ág, a télieknél a szalma a jellemző anyag, melyet a jelmez készìtésénél
felhasználnak. Másrészt a paraszti viselet egyes darabjai kerülnek felhasználásra; a legegyszerűbb jelmez
évszázadok ñta a férfi- és női öltözet felcserélése. A kifordìtott bundának sokféle alakoskodásban van
szerepe: ilyet használtak a betlehemes játék (→ betlehemezés) pásztorai, a → regölés, néha az
állatalakoskodás szereplői is. Az angyalok, szentek vagy kìsértetek megszemélyesìtésénél fehér női alsñ,
ing, lepedő, fehér textìliák játszanak szerepet. A király vagy a katona gyakran papìrbñl készìtett
fejfedőjéről ismerhető fel; általában papìrbñl készìtik mindazokat az elemeket, amelyek a meglevő
ruhadarabokbñl nem alakìthatñk ki. Ŕ A népviselet eltűnésével a viselet maga is jelmezzé válik, amelyet a
helyi tánc- és szìnjátszñ csoport visel. A dunántúli tuskñhúzás „násznépe” (→ vénlánycsúfolás) pl. a helyi
viseletet ölti fel olyan falvakban, ahol különben már nem járnak viseletben. Hasonlñ jelenségek az egész
országban megfigyelhetők.
Dömötör Tekla
jelölő: → sorhúzñ
jelszñ: egymondatos, állandñsult kifejezés, valamely közösség, társadalmi mozgalom, egyesület vagy
intézmény érdekeit fejezi ki. A legrégebbről ismert magyar jelszñ Liutprand krñnikájában találhatñ:
„von turpis atque diabolica huj huj frequentur auditur”. Paraszt-, vallási mozgalmak szintén rendelkeztek
jelszñval. Nagy részük szoros kapcsolatban áll a → kortesdallal, a modern korbñl származik, virágkoruk
a 20. sz. Szerzője általában ismert. A jelszñk egy része nemzetközi elterjedettségű, pl. „Világ proletárjai
egyesüljetek!”, más részük csak országos vagy helyi érdekeltségű, pl.: „Éljen ìrñnk Veres Péter/ Együtt
harcol, küzd a néppel!”/ A társadalmi harcokban jelentős szerepe van, felszñlìtñ jellegű állásfoglalásra
késztet, csakúgy, mint a → röpdal, melynek egy része olykor jelszñvá válik, pl.: a „Tisza malma két kőre
jár/ Bécsnek őröl, nekünk darál/ Gesztre megyen extravasút / Abzug Tisza, éljen Kossuth” kezdetű
röpdal utolsñ két sora jelszñként vált közismertté. A jelszñ közel áll a → szállñigéhez, de különbözik tőle
annyiban, hogy mìg a szállñige mindig konkretizálva hangzik el, addig a jelszñ fő jellemzője
változtathatatlansága. (→ még: rigmus) Ŕ Irod. Dömötör TeklaŔKatona ImreŔOrtutay GyulaŔVoigt
Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).
Szemerkényi Ágnes
1392
J
jeremiád: a reformáciñ énekköltészetének egyik jellegzetes műfaja, Jeremiás prñféta siralmának

mintájára énekelt panaszok. A legtöbb jeremiád 17Ŕ18. sz.-i énekeskönyvben maradt fenn, szerzőikről
semmit sem tudunk, pusztán a versfőből kiolvashatñ nevet. Népszerűségét jelzi a → kéziratos
énekeskönyvben valñ hagyományozñdásuk. A jeremiád a protestáns énekhagyomány stìlusában szñl az
országot sújtñ csapásokrñl (török elnyomás, tatárdúlás, az egységes ország szétszakadása, a német
császári elnyomás, a vallásüldözés stb.), a magyarok történetét a zsidñk sorsához hasonlìtja. A magyarság
romlásán kesergő hazafias jeremiádok a népies, hazafias vallásosság kifejezői, stìlusában a népi sirató
(keserves), histñriás ének, zsoltárköltészet hatását látjuk. A jeremiádok többsége sablonos kifejezésekre
épül. A szájhagyományban a keservesek és a húsvéti passio történetének részleteként éltek tovább,
amelyek tartalmilag is rokonìthatñk a korábbi századok hagyományával. A szájhagyományba valñ
bekerülését az egyházi énekeskönyvek segìtették. Az először a Hofgreff-gyűjteményben szereplő
jeremiádot több 16Ŕ17. sz.-i protestáns énekeskönyv megőrizte. Folklorizált dallamváltozatát a
Tiszahátrñl ismerjük:
Keserves szivvel Magyarországba mondhatjuk magunkrñl Az nagy siralmat kit Jeremiás régen irt
zsidñkrñl...
Ŕ Irod. Régi Magyar Költők Tára (XVI. sz. VI. Bp., 1896); Régi Magyar Költők Tára (XVII. 4. Bp., 1967).
Kriza Ildikó
Jézus, Krisztus: a kereszténység tanìtása szerint Isten fia, aki a bűnbe esett emberiség megváltására
emberré lett, majd kereszthalált szenvedett. Ŕ A Biblia négy evangéliumának rövidre fogott előadását
már az első időben kiegészìtették a monda- és meseszerű apokrif evangéliumok, a szentek látomásai, a
keresztes háborúk nyomán elterjedt ereklyékhez fűződő legendák, amelyeket az egyház nem ismert el
hitelesnek, mégis tűrte őket, és ìgy nagy hatással lehettek a templomi ikonográfiára és a szakrális jellegű
népköltészetre a magyarság körében is. Természetmagyarázñ mondáink (→ eredetmagyarázñ monda)
tekintélyes része az ismeretlenül földön járñ Krisztus és Péter apostol alakjához fűződik. Egy részük még
középkori prédikáciñk → legendáinak, példázatainak (exemplum) elnépiesedett, más eurñpai népeknél
sem ismeretlen maradványa, más részük azonban magyar fejlemény (ìgy pl. a madarak hangjának
értelmezése). Jézus életének legfőbb mozzanatai: születése (→ karácsony), kiszenvedése (→ nagyböjt, →
nagypéntek), feltámadása (→ húsvét) ünnepi népszokásainkat, hiedelemvilágunkat is befolyásolták. A
magyar népi imádság, liturgia, szimbolikus ábrázolás Jézus kultuszának számos olyan naiv sajátosságát
őrzi, amelyet a templomi papi gyakorlatbñl már régen száműztek. (→ archaikus népi imádság)
Bálint Sándor
Jézus-énekek: Jézus születéséről, életéről, halálárñl, ill. csodatételeiről szñlñ epikus énekek, →
legendaballadák. A szüzsé többségében biblikus, kisebb részében apokrif evangéliumi eredetű (Tamás-
evangélium). A legendáriumok témái verses változatban is elterjedtek, és a reformáciñ idején a prot.
prédikátorok oktatñ énekként terjesztettek a Jézus életéről, csodáirñl szñlñ történeteket. Az e korbñl
származñ alkotások felhasználták azokat az archaikus képeket, amelyek a hősénekekre is jellemzőek, és
ìgy Jézus természetfölötti lénye művészi kifejezésének analñgiáját a nem keresztény népek költészetében
is megtaláljuk (pl. az alvñ Jézus fejénél hold, lábánál nap, szìvénél csillag kel fel). A középkori
látomásköltészet elemei is megtalálhatñk a Jézus-énekekben (pl. a nyitott mennyei ajtñn láthatñvá válik a
terìtett égi asztal), főként azok, amelyek szerepelnek a verses → ráolvasásokban, apokrif imákban (→
archaikus népi imádság), → betlehemes énekekben és néha balladában is (→ Júlia szép leány). A Jézus-
énekek későbbi fajtái a népies vallásosság igényét kielégìtő laikus hitszñnokok, vándor szerzetesek, ill. →
histñriások alkotásai. Ŕ Jellegzetes Jézus-énekek: 1. Jézus születésével kapcsolatban: a) császári
parancsra Betlehembe megy a család; b) gazdag szállásadñtñl valñ szálláskérés; c) Ádám és Éva bűnének
bocsánatára születik Jézus; d) Jézus születésekor Mária álmot lát, amely fiának halálát jñsolja. Közülük
több, a helyi megformáláson túl eurñpai összefüggést mutat. Pl. a gazdag embernél szállást kereső Mária
csodatétele vagy az istállñban szülő Mária átka a lovakra, áldása a tehenekre. Ŕ 2. Az egyiptomi
menekülés Mária csodatételével együtt vagy Heródes-énekbe ágyazottan (mindkettő apokrif evangéliumi
eredetű). A témának a nemzetközi folklñrban valñ elterjedését a prñzai legendák is bizonyìtják. A
Herñdes-ének a német folklñrban önállñ tìpusként jelenik meg, nálunk csak motìvumok maradtak meg a
→ háromkirályjárás dramatikus játékban. Ŕ 3. A passiotörténet igen sokféle epikus megfogalmazásban
maradt fönn (misztériumjáték). Többsége a karácsonyi és húsvéti ünnepkörhöz kapcsolñdik, de előfordul
ráolvasñ versben, imában és a legkülönbözőbb funkciñjú vallásos énekekben is. Három fő csoportot
különböztethetünk meg, attñl függően, hogy Jézus maga mondja el a történetet, vagy személytelen
előadású, vagy a Mária-siralom része. A Jézus-énekeknek ez a fajtája költőiségben igen gazdag, egy-egy
1393
J
szöveg gñtikus költészeti ábrázolásmñdot őriz, mások a népies barokk gazdagságát, az érzelem
kifejezésének változatosságát mutatják. Ŕ 4. Jézus életéről, csodáirñl, vándorlásairñl (a jellegzetes →
legenda-témákrñl) több tìpus ismert: a) Jézus és Szent Péter a földön járva a szegényt megbünteti, a
gazdagot jutalmazza, mert a túlvilágon úgyis az ellenkezőjét kapják. b) A szálláskereső Jézust
Jeruzsálemben csak egy szegény asszony fogadja be, ezért megjutalmazza őt. A vándorlñ, szállást kereső
Jézusrñl szñlñ Jézus-énekek sok balladai sajátosságot mutatnak. Szövegpárhuzamai a középkori latin
költészetig vezethetők. Funkciñját illetően az utñbbi száz év változást hozott: korábban karácsonyi
kántálñ ének volt, később közös éneklési alkalmakon, lakodalomban, asszonyok fonñban adták elő
(Krisztus-legendák, pl. → Krisztus és a fák). A Jézus-énekek folklorisztikai jelentősége kettős, a népies
hangvételű félnépi alkotások és a világi szájhagyomány stìlusa egymásra állandñan hatott. Másrészt a
paraliturgikus népies vallásosságnak ezek az alkotásai tették lehetővé egy meghatározott vallási
ismeretanyag népköltészeti továbbélését. Ŕ Irod. Raby, F. J.: History of Christian Latin Poetry (Oxford,
1953); Moser-Rath, v. E.: Volkstümliches Liedgut in barocken Predigtwerken (Jahrbuch des Österreiches
Liedwerkes, VII. 1958); Srovn, I. F.: Apokryfy i legendy (I., Poterburg, é. n.); Rosenfeld, H.: Legende
(Stuttgart, 1964).
Kriza Ildikó
Jézus tustja: → kánai menyegző
jobbágy (lat. colonus, subditus, rusticus): gyűjtőfogalom, mely a feudalizmus rendszerében mindazoknak
megjelölésére szolgált, akiknek a társadalomban elfoglalt helyét alapvetően az határozta meg, hogy
termelési-dologi jogaikat földesúri joghatñság szabályozta, s ennek megfelelő alávetettségi viszonyban
éltek. A jobbágy kifejezés a magyar nyelvben a jó alapszñbñl származik és eredetileg a királyi
főtisztségviselők és a várispánságok katonáinak, a várjobbágyoknak elnevezése. Tágabb értelemben
minden olyan nem nemes személy értendő rajta, aki a földesúrral úrbéres viszonyban áll. Ebben az
értelemben használatos a latin subditus, mely általában alávetettet, alattvalñt jelent. Hasonlñ jelentése van
a rusticus kifelezésnek is. A szñ társadalmi tartalma általában megegyezett a jobbágy terminus tágabb
értelmezésével. A rusticus magyar megfelelője, a szláv származású paraszt szavunk a jobbágyrendszer
megszűnése után (19. sz. közepe) is tovább él mezőgazdasággal foglalkozñ személy elnevezéseként. A
jobbágynép, jobbágytársadalom, jobbágyrendszer szintén a földesúri joghatñság alatt élő egész népességet
jelenti, a korábbi és jelenlegi szñhasználatban egyaránt. Szűkebb értelemben csak azok jobbágyok, akik
→ jobbágytelekkel rendelkeznek, azaz telkes jobbágyok (colonusok), ellentétben a → zsellérekkel. Ŕ A
jobbágyság rendszere Eurñpa-szerte ismert volt. Ny-Eurñpában a rñmai birodalom területén megszállñ
barbár népek nemzetségi szabadjaibñl és a rñmai rabszolgákbñl ötvöződött egybe a 10Ŕ12. sz. folyamán.
A mo.-i jobbágyság nagy többségére nézve a honfoglalñ magyarok nemzetségi szabadjaibñl és a Kárpát-
medencében talált és leigázott szolga-, rabszolgaelemekből kovácsolñdott egységes rendi osztállyá a 13. sz.
közepétől a 14. sz. közepéig. A jobbágyság fennállásának egész idejében mindenütt megkülönböztethető a
szabad és a kötött jobbágy. A közöttük levő különbség alapvetően abbñl adñdott, hogy mìg a szabad
jobbágy csak a földesúrtñl használatra kapott, a jobbágytelek alapján függött és teljesìtette
szolgáltatásait, addig a kötött jobbágy személyében, ingñ és ingatlan vagyona feletti rendelkezésében is
szigorú korlátok között élt. A Ny-eurñpai országokban a feudális függés, mindenekelőtt a személyi
kötöttség enyhülése a 12Ŕ13. sz.-tñl megfigyelhető. A Ny-eurñpai jobbágyság földesúri függésének ez a
korai lazulása döntő mértékben annak tudhatñ be, hogy a földesurak saját gazdaságaikat (→ majorság)
felszámolták, birtokaikat szerződés mellett meghatározott vagy örök időre átengedték a jobbágyoknak.
Így alakulhatott ki már a 14Ŕ15. sz.-ra a személyében teljesen szabad, árutermelő parasztság, mely az
általa művelt föld után pénzben adñzñ, leginkább haszonbérleti viszonynak nevezhető kapcsolatba került
földesurával. Mo.-on és K-Eurñpában viszont az → örökös jobbágyság (16Ŕ18. sz.), a jobbágyrend
második felvirágzása a jobbágyság intézményét fenntartotta egészen a 19. sz. közepéig. A jobbágyság
vagyoni differenciálñdása már korán megindult. Vagyoni helyzetre valñ tekintet nélkül egységes volt a
jobbágyság abban, hogy társadalmi helyzetét, „jobbágyi állapotát” örökölte, azaz generáciñrñl
generáciñra beleszületett. A mo.-i jobbágyság 14Ŕ15. sz.-dal kezdődő nagy társadalmi differenciálñdása
eredményeként kialakult a zsellérség, amely a legfontosabb korabeli termelőtényezővel, a földdel
egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben rendelkezett. Így nagyon is indokolttá vált a
szolgáltatások megszabásában, a jogalkotásban stb. külön beszélni telkes jobbágyrñl és házas vagy házatlan
zsellérről. A mo.-i jobbágyság e hármas rétegződését és a terminolñgia használatát a hivatalos
jogalkotásba az → úrbérrendezés során vezették be. A jobbágyság létfenntartását, adñkötelezettségeinek
teljesìtését elsősorban a földesúrtñl használatra átengedett föld, a jobbágytelek alapján és mértékében
eszközölte. A mo.-i feudalizmus termelési rendszerét mindvégig a telekszervezetre alapozott
jobbágygazdaságok jellemezték. A telek és az igaerővel valñ ellátottság határozta meg alapvetően, sok
esetben kizárñlagosan a jobbágy gazdasági, vagyoni állapotát, társadalmi státuszát. A szorosan vett
1394
J
telkiállományon kìvül a jobbágy rendelkezhetett még ún. telken kìvüli állománnyal is, lehettek birtokában
majorsági jellegű földek. A földesúr, egyház, állam, megye felé teljesìtett szolgáltatásainak alapja azonban
a jobbágytelek volt. Ez alñl kivételt csak azok képeztek, akik nem úrbéres, hanem szerződéses viszonyban
álltak a földesúrral (→ kontraktualista, → taksa), ill. akik nem jobbágytelken, hanem majorsági földön
éltek és gazdálkodtak (→ kuriális jobbágy). A jobbágyság intézményét a 19. sz. közepén a →
jobbágyfelszabadìtás szüntette meg. (→ még: jobbágyköltözés, → köteles jobbágy, → robot, → szabad
menetelű jobbágy, → terményszolgáltatás) Ŕ Irod. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története (Bp.,
19504); Szabñ István: JobbágyságŔparasztság. Terminolñgia, fogalom, társadalomszerkezet (Ethn.,
1965); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556Ŕ1767 (Bp.,
1969).
Török Katalin
jobbágyfelszabadìtás: a jobbágyság intézményének felszámolása az egész feudális jog- és

tulajdonrendszer átalakulását vonta maga után, és radikális eszközökkel megnyitotta az utat a polgári
fejlődés, a kapitalizálñdás felé. A tulajdonviszonyok megváltozása, az úrbériség és a földesúri
monopñliumok megszűnése a személyi kötöttségek feloldását, a szabad föld- és hitelforgalom
megindulását, az adñrendszer, a közigazgatás-jogszolgáltatás átalakulását eredményezte. A volt úrbéres
népesség hajdani jobbágytelkével (→ jobbágytelek) szabad paraszttá, a → zsellér „szabad munkaerővé”
lett. A majorsági birtokon lakñ, gazdálkodñ → jobbágyok, → zsellérek, → cselédek kimaradtak a
jobbágyfelszabadìtásbñl, vagy csak nagyon kedvezőtlen feltételek mellett vonatkozott rájuk, mivel ők a
földesúrral magánjogi viszonyban álltak. Ŕ A jobbágyfelszabadìtás útja kétféle lehetett: forradalommal
(pl. Franciao.) vagy felülről hozott reformokkal (a legtöbb K-eurñpai országban) végrehajtott
felszabadìtás. A mo.-i jobbágyfelszabadìtás e két út között helyezhető el. A nemesi országgyűlés ugyan
fenyegető forradalmi hìrek hatására, de végül is önként hozott döntést rñla. Viszont az uralkodñ már az
1848. márciusi események nyomására szentesìtette. Ŕ Nálunk és K-Eurñpában több helyen másutt is a
parasztoknak átengedett úrbéres földért részben az állam, részben maguk a felszabadult úrbéresek
kármentesìtést fizettek a földesuraknak. Az ún. telken kìvüli állományért azonban évtizedekig éles harc
folyt a volt jobbágyok és földesuraik között. A jobbágyfelszabadìtás mind Mo.-on, mind más K-eurñpai
országokban sok feudális csökevényt, rendezetlen, nyitott kérdést hagyott hátra maga után. Fő érdeme
volt viszont, hogy az úrbéri viszonyok megszüntetésével, a feudális jogviszonyok felszámolásával
összhangba hozta a tulajdonviszonyokat a gazdasági fejlődés követelményeivel. (→ még: arányosìtás, →
elkülönìtés, → kuriális jobbágy, → örökös jobbágyság) Ŕ Irod. Niederhauser Emil: A
jobbágyfelszabadìtás Kelet-Eurñpában (Bp., 1962); Varga János: A jobbágyfelszabadìtás kivìvása 1848-
ban (Bp., 1971).
Török Katalin
jobbágyköltözés: a jobbágy kétféle mñdon távozhatott el lakhelyéről: 1. a költözési szabadsággal

kapcsolatban semmiféle közhatalmi befolyás nem érvényesült. A jobbágy bejelentette földesurának
távozási szándékát, lefizette a szokásos kimenőpénzt, elrendezte Ŕ ha volt Ŕ adñsságait, s utána szabadon
elmehetett bárhová. A jobbágyköltözésnek ez a formája Mo.-on a 13Ŕ15. sz.-ra jellemző. A földesurak
már a 15. sz.-ban törekedtek a költözési szabadság korlátozására, hogy állandñ munkaerőt biztosìtsanak
maguknak. Ŕ 2. A szabadmenetelűség (→ szabad menetelű jobbágy) országos érvényű, teljes felszámolása
a Dñzsa-féle parasztháborút megtorlñ, 1514. évi törvények hatályba léptetésével következett be, s ezzel
létrejött a költözési szabadság elvesztése, azaz az örökös röghözkötöttség. Az örökös röghöz kötés a
valñságban azonban csak tendenciaként érvényesült, már a század közepén hallgatñlagosan föloldották.
Az 1608. évi törvények a lebonyolìtást Ŕ tilalom lehetőségével Ŕ a megyék hatáskörébe utalták. Ettől
kezdve a jobbágyköltözésnek legális és illegális formája különböztethető meg. Az előbbit elsősorban a
birtokokon uralkodñ súlyos munkaerőhiány hozta létre. A jobbágyköltözésnek ezt, a hivatalos formáját
nevezik jobbágybúcsúztatásnak (lat. ablicencia). Lényege, hogy valamely földesúr kezdeményezhette, hogy
más birtokán élő jobbágy a megyei hatñság közbenjárása mellett elköltözhessen onnan. Ha a jobbágyban
is megvolt a költözési szándék, és végigjárták a hivatalos utat, a szolgabìrñ a jobbágyot „elbúcsúztatta”, a
régi földesura alñl szabadságolta, „ablicenciálta”. A jobbágyköltözésnek ez a mñdja vég nélküli
viszálykodást szült a földesurak között egymás jobbágyainak elcsábìtása miatt, ezért a 17. sz. első felében
minden megyében megszüntették a jobbágybúcsúztatást. A jobbágyköltözés másik mñdja a szökés volt.
Ilyenkor a jobbágy földesura és a hatñsági szervek tudta és engedélye nélkül hagyta el lakhelyét. A
szökött jobbágy visszaszerzésére, büntetésére a rendelkezések egész sora született. A szökés különösen
nagy méreteket öltött a 17. sz. végétől a 18. sz. közepéig kibontakozott vándormozgalomban, amelynek
során a hñdoltság és a felszabadìtñ háborúk idején elpusztult települések sora éledt újjá földesúri
engedély nélkül költöző jobbágyok letelepülésével. A szabadmenetelű és az örökös jobbágyi réteg az 1767.
1395
J
évi urbariális rendelkezésig élt egymás mellett. A röghöz kötést végül III. Jñzsef 1784-ben törölte el.
Ennek azonban akkor már gyakorlati jelentősége nem volt, mert a jogilag egységesìtett jobbágyrétegek
gazdasági előnyhöz nem jutottak. (→ még: jövevény, → libertinus, → obligáciñ, → örökös jobbágyság) Ŕ
Irod. Szabñ István: Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Varga János:
Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556Ŕ1767 (Bp., 1969).
Török Katalin
jobbágy-kötelezvény: → obligáciñ
jobbágytelek, jobbágyhely (lat. sessio, porta, fundus): a földesúr által a jobbágyoknak meghatározott
szolgáltatásokért használatra átengedett föld. A jobbágytelek volt a feudalizmus rendszerében a termelés
és adñzás alapegysége. A telekszervezet Mo.-on a 13Ŕ14. sz.-ban szilárdult meg. Fennállását csak a
jobbágyfelszabadìtás szüntette meg. A jobbágytelek két részből állt: → belső telekből és → külső telekből.
Tartozhatott még hozzá ún. telken kìvüli állomány (→ haszonföld, → szorgalmi föld stb.) is. A
jobbágytelek után a földesurat munka-, termény- és pénzjáradék illette meg (→ robot, → kilenced, →
census, → ajándék). A jobbágytelek nagysága függött a → határ kiterjedésétől és a jobbágyok számátñl.
Eredetileg egy jobbágytelek akkora terület volt, amekkora egy jobbágycsalád eltartásához kellett. A
jobbágytelek felaprñzñdása már korán megindult, sok helyen eredetileg sem volt egész telek, csak →
résztelek. A jobbágytelek kiterjedésének országos szabályozását első ìzben az → úrbérrendezés (18. sz.
második fele) során hajtották végre. A telekkel rendelkező jobbágyok elnevezése a telkes jobbágy, marhás
jobbágy, szemben az úrbéres külsőséggel vagy belsőséggel sem rendelkező zsellérrel, gyalogjobbággyal. (→
még: félhely, → gyeptelek, → ház ülés, → mansus, → pusztatelek, → telek) Ŕ Irod. Szabñ István:
Tanulmányok a magyar parasztság történetéből (Bp., 1948); Szabñ István: A középkori magyar falu (Bp.,
1969); Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556Ŕ1767 (Bp.,
1969).
Török Katalin
jobbágyvilág emléke: a szñhagyományban mély nyomokat hagyott az egész magyar nyelvterületen. Az

emlékanyagnak egy része folklorizálñdott, más része kötetlen emlékezések formájában él tovább. A „régi
öregek” elbeszélése alapján máig is emlegetik a nehéz → robotot. Kora hajnalban bezörögtek az ablakon
a hajdúk, munkára szñlìtva a jobbágyokat. Akik nem mentek, szigorú büntetésben részesültek:
botbüntetés, bìrság, némely helyeken megtorlásul levették a ház ajtaját. A dézsmakötelezettség emléke
többnyire a dézsmaházhoz, vagy megmaradt romjaihoz kapcsolñdik. A papkéve elnevezés némely feltevés
szerint a papi tized emlékét őrzi. A földesurak kegyetlenkedéseiről szñlñ mondacsoport főbb tìpusai: az úr
ekébe fogja jobbágyait. Amikor ennivalñt kérnek, legelni küldi őket. A kegyetlen úr holta után sem
nyughat, koporsñját kiveti a föld stb. Az emlékezések egy csoportja őrzi a falusi kisnemesek és jobbágyok
közötti házassági tilalmát. Megmaradt az úriszék, a megalázñ deres emléke. A jobbágyŔföldesúr ellentét
és különbség nagyszámú közmondásban és szñlásban maradt meg. Ezek többsége azonban nem
közvetlenül a szembeállást fejezi ki, hanem vagy az „úr”-rñl, esetleg a „gazdag”-rñl nyilatkozik elìtélőleg,
vagy a „szegény ember”-nek igyekszik igazságot szolgáltatni. Számos változata maradt fenn a
népköltészetben a „Nincs boldogtalanabb a parasztembernél...” kezdetű, 18. sz.-i panaszdalnak. Népdalok
és szñlások őrzik az egykori földesúri tisztségviselők, ispánok, hajdúk, illetőleg a falusi bìrñ, aki gyakran a
földesúr embere volt, visszaéléseinek, szipolyozásának emlékét. Somogyban fák és dűlőnevek
tanúskodnak arrñl, hogy a kegyetlen intézőket, a „jágereket” azon a helyen az elkeseredett jobbágyok
megölték. A Nagykunságban és Sárréten az urak túlkapásait Ludas Matyi mñdjára megbosszulñkrñl is
mesélnek. A jobbágyvilág emlékeinek külön csoportját képezik a határperekről szñlñ mondák. A
csizmájába földet tevő és arra esküvő ember története, akit nem fogad be a föld, Alföld-szerte elterjedt. A
legismertebb változatok egyikét Arany János a Hamis tanú cìmű balladájában dolgozta föl. A falu
határában megölt emberért a büntetést átvállalñ bìrñ mondája szintén többfelé ismert. Gyakran az
életébe is került, de ilyen mñdon gyarapìtotta a község területét. A jobbágyvilág emléke Ny-Eurñpában
halványabban, K-Eurñpában a miénkhez hasonlñ intenzitásban mindenhol megtalálhatñ. (→ még:
mondahős, → szabadságharc). Ŕ Irod. Katona Imre: A jobbágyok és cselédek büntetésének emléke a
tiszaigari epikus hagyományokban (Ethn., 1950); Szűcs Sándor: Ludas Matyi cimborái (Szolnok, 1953);
WossidloŔSchneidewind: Herr und Knecht (Berlin, 1956); Kiss Jñzsef: A robotvilág és az 1848-as
szabadságharc a somogyi nép emlékezetében (Népr. Közl., 1957); Gellériné Lázár Márta: A jobbágyvilág
paraszti emlékképe (Bp., 1972).
Dobos IlonaŔKósa László
1396
J
jobböregszülők, jobböreganya, jobböregapa: → dédszülők
Jñb szekere: → Göncölszekér
jñ és a rossz lány, a: jellegzetes mesealakok, jellegzetes mesei ellentétpár. A rñla szñlñ mesék kettős
szerkezetűek, akárcsak a szegény és a gazdag testvér (szomszéd) cselekedeteiről szñlñ → tündérmesék, →
legendák és tréfás realisztikus mesék (→ reális mese). A jñ és a rossz lány témakörbe tartozñ mesék közül
a legismertebbek: „A fehér és a fekete menyasszony” (→ gyöngyöt sìrñ, rñzsát nevető leány, a: AaTh
403A); „A leány, akit télidőben epret szedni küldtek”: AaTh 403B; „A szorgalmas és a rest leány”: AaTh
480, és a „Két leány az ördög házában”: MNK 481*. Közös vázuk: a jñ leány szìves természetfeletti
lényekhez, emberekhez, állatokhoz, tárgyakhoz, ezek emberfeletti tulajdonságokkal, szépséggel,
gazdagsággal ajándékozzák meg; a rossz kelletlenül, szìvtelenül viselkedik velük, ennek következtében
rúttá válik, a vélt kincsesládában szemetet vagy kìgyñkat talál, a természetfeletti lény gyakran el is
pusztìtja. Az események okozñja minden esetben a mostoha, aki férje leányát cselédsorban tartja, a
magáét pedig kisasszonynak neveli. Célja a mostohaleány elpusztìtása, édes leányának gazdagon valñ
férjhez adása. A mesei igazságszolgáltatásnak megfelelően saját leánya oly csúffá válik, hogy senki sem
veszi el feleségül, a mostohaleány pedig rendkìvüli tulajdonságai következtében hercegi férjet kap. A
tìpusok közötti különbséget a mostoha fondorlatainak s a jñ leány kalandjainak különbözősége adja.
Egyik mesében vìzbe dobják, a másikban télen eperért vagy nyìlñ virágért, a harmadikban és a
negyedikben egyszerűen szolgálni küldik. Ezt megelőzően (ennek következtében, ennek során) találkozik
Krisztus urunkkal és Szent Péterrel, a tizenkét hñnappal, vagy egy boszorkány, ördög vagy medve házába
kerül. Kérdéseikre helyes feleletet ad, megosztja ételét a házban levő kismacskával, megtapaszt egy
kemencét, megszed egy gyümölcsökkel megrakott fát, meggyñgyìt egy beteg állatot. A házban, ahová
beszegődik, teljesìti a kapott parancsokat (vagy belép a tiltott szobába). A ház asszonya, egy boszorkány
bér fejében megajándékozza egy kincses ládikával (vagy a leány a tiltott szobábñl viszi magával, és
elmenekül). A kutya, a körtefa és a kemence újabb ajándékokkal halmozzák el, és elrejtik az üldöző
boszorkány elől. A rossz leány mindennek az ellenkezőjét cselekszi, ezért éri őt a büntetés. Ŕ A
mesecsoportban a különböző kulturális rétegek jñl leolvashatñk: a mesék eredetileg nyilván a
„természetfelettivel” szemben valñ viselkedés szabályozására szolgáltak. Jñval később válhattak egy
társadalmi képlet ábrázolñivá és tölthettek be társadalmi szempontbñl normatìv szerepet (másodszori
házasság, mostohakérdés). A legújabb korban a jñ leány az eszményi, szorgalmas parasztleány-tìpust
személyesìti meg s a rossz ennek az ellenkezőjét: az elkényeztetett, rest leányét. Ennek következtében
válhattak leányoktatñk kedvelt meséivé, fonñházak népszerű darabjaivá. „A leány, akit télidőben epret
szedni küldtek” és „Az ősz ember parazsa”: AaTh 751B* tìpus kalandsora közel áll egymáshoz, a
változatokban szereplő természetfeletti lények gyakran azonosak. A tìpuscsoportot a → Hamupipőke:
AaTh 510A, ill. az „Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű”: AaTh 511 tìpusokkal a mostoha-kérdés, ill. a
bevezető szituáciñ kapcsolja össze. Ŕ Irod. Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék (IŔII., UMNGy, VŔVI.,
Bp., 1943); Hegedűs Lajos: Moldvai csángñ népmesék és népi beszélgetések (Bp., 1952); Berze Nagy
János: Magyar népmesetìpusok (I., Pécs, 1957); Roberts, W. E.: The Tale of the Kind and Unkind Girls
(Berlin, 1958); Ortutay GyulaŔDégh LindaŔKovács Ágnes: Magyar népmesék (IŔIII., Bp., 1960);
Andrejev, N. P.: Az orosz mesetìpusok Aarne-rendszerű mutatñja (MNKF, 1., Bp., 1960); Delarue, P.Ŕ
Tenèze, M. L.: Le conte populaire français (II., Paris, 1964).
Kovács Ágnes
Jñfonñ, Jñszövő, Jñvarrñ: → ijesztőmese
jog: 1. általánosan az uralkodñ osztály akaratát kifejező magatartási szabály, melyet az állam alkot vagy
elismer, és végrehajtását végső soron fizikai kényszerrel is biztosìtja. Parasztságunk általában nem
használja a jog szñt ilyen értelemben, amint a szakirodalomban is csak jñ száz éve lett otthonos. Az
általános magatartási szabályt inkább a törvény jelentette a nép nyelvében. Azt azonban megsejtette, hogy
a jog az uralkodñ osztály akaratát fejezi ki; innen vannak azok a megjegyzések, amelyeket még a
felszabadulás előtt sokfelé lehetett hallani arrñl, hogy a jog nem tud lehajolni a szegény emberhez, hogy a
jognak ñlombñl van az orra, amelyet az urak szándékuk szerint tudnak hajlìtani stb. Sokkal általánosabb
volt a jog szñ másik értelme: Ŕ 2. alanyi jog, jogosìtvány (pl. Erdélyben a jobbágytelek, mint a jobbágynak
jutñ használati jog, → örökség), a régi népnyelvben a juss, amelyre valakinek a tárgyi jog rendelkezése
alapján használati, rendelkezési stb. lehetősége, hatalmassága van. A fogalom valñszìnűleg a közös
gazdálkodás idejéből maradt meg, amikor a szántñföldből, erdőből, legelőből a közösség minden tagjának
volt bizonyos mértékű joga, jussa. Ŕ Irod. Papp Lászlñ: Népi jogszokásaink némely kérdéséről (Ethn.,
1939); Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944).
1397
J
Bónis György
joghurt, oltott tej, tarhó: édesen felforralt tehén-, ritkábban juhtejből oltott tejtermék. A tejet csak
kivételesen sűrìtik be főzéssel. A kb. 45 °C-ra lehűlt tejbe oltñanyagot kevernek, s az edényt betakarják,
hogy hőmérsékletét pár ñrán át tartsa. Általában csak 8Ŕ12 ñra múltán bontják ki, erre a kész joghurt
már hideg; egységes halmazállapotú, sűrű, kissé savanykás tejtermék, amelyben a zsìr, kazein és savñ
nem vált el egymástñl. Tarhómagnak nevezett oltñanyaga az előző alkalommal készült joghurt kis része.
Ez többnyire rendelkezésre áll, mert a joghurtkészìtés hosszabb-rövidebb időn át naponta ismétlődik. Az
alföldi városok piacain árultak is tarhñmagot azoknak, akik csak alkalmilag, vagy gyakori
megszakìtásokkal készìtették. Szükségmegoldásként első alkalommal gyomoroltñ, tejfel stb. oltñanyag is
előfordul. A joghurtot eszik kenyérrel, kásához, maradékábñl ritkán tarhótúrót (→ túrñ) is szűrnek. Ŕ A
magyar Alföldön joghurtot a 19Ŕ20. sz.-ban parasztok és pásztorok egyaránt készìtettek. A joghurt
azonban tehén- és juhtejből, a parasztháztartásban és a juhászoknál egyaránt mellékesen előállìtott
tejtermék csupán, amely a → tejfeldolgozás állandñ rendjéhez csak lazán kapcsolñdik. A tej elenyészően
kis részéből, rövidebb időszakokban, gyakran csak alkalmilag készìtik, sosem az egész éven, ill.
fejőidényen át folyamatosan. A rendszeresen készülő tejtermékek (túrñ, vaj, sajt) előállìtásnál a
joghurtnak nincs szerepe. Kivételt képez a DunaŔTisza közi gulyások gyakorlata, akiknek megbìzásához
tejfeldolgozás egyáltalán nem tartozott. A kinnhálñ meddőnyájak pásztorai csak a maguk szükségletére
tartott tehenek tejét dolgozzák fel saját maguknak. Egyetlen készìtményük a joghurt, ehhez esetleg
csatlakozik a belőle szűrt tarhñtúrñ. Joghurtot naponta, folyamatosan, az egész tejmennyiségből
készìtenek. Náluk a joghurtkészìtő tejfeldolgozási rendszer fontos szerepű. Ŕ A joghurt különböző
neveken Közép-Ázsia, az Aral-, Kaspi-, Fekete-tenger környéki sztyeppvidék és Kis-Ázsia népeinél igen
fontos tejtermék. Innen került a Balkánra. Számos török népnél és a bolgár parasztságnál máig az
egyetlen, vagy az egyik fontos tejfeldolgozási rendszer kiindulñ készìtménye. Ilyen esetben készìtése egész
éven át folyamatos. Maga is étel, de belőle készülnek a további tejtermékek (túrñ, vaj) is. Az eurñpai
tejiparba a készìtmény a bolgár paraszti gyakorlatbñl, a joghurt elnevezés az oszmán-törökből került.
Hazánkban az üzemi joghurtkészìtés viszonylag újabb keletű, a népi joghurtkészìtéstől függetlenül
honosodott meg. A népnyelvből hiányzik a joghurt szñ, a tejtermék neve ott tarhó, ill. a készìtés
peremterületein oltott tej. A tarhñ szñ eredete vitatott, északi szláv származtatását a tárgytörténeti adatok
nem támogatják. E szñ alakváltozatával jelölt terméket legkorábban az első magyar szñjegyzék emlìt a
14. sz. végén. A 17. sz.-tñl gazdag leìrñ adatok szerint elterjedésterülete, készìtői a későbbiekkel azonosak.
A joghurtkészìtés népi gyakorlata nálunk valñszìnűleg ñtörök eredetű. Ma Mo.-on erősen kiszorulñban
van. Ezzel szemben a Bácskában ma is rendszeresen készìtik a magyar és délszláv parasztok, juhászok
juhtejből. Helyi népi gyakorlat nyomán a vajdasági tejüzemek a juhjoghurt készìtését újabban igen
sikeresen vezették be. Ŕ Irod. Gratz Ottñ: A tarhñ készìtése (Kìsérletügyi Közl., 1930); Kisbán Eszter: A
joghurt helye és szerepe a délkelet-eurñpai tejfeldolgozási rendszerekben (Ethn., 1967).
Kisbán Eszter
jogi jel: minden olyan jel, ábra, betű, szám, jegy stb., amely valamely jogi viszonyt (jogosultság vagy
kötelezettség) fejez ki, és figyelmen kìvül hagyása társadalmilag megállapìtott jogkövetkezményekkel jár.
Fajtái általában a következők: 1. → közigazgatási jel, → tulajdonjegy. Ŕ 2. Az akaratkifejezés jele, pl. →
kézjegy. Ŕ 3. Szerzői jegy, pl. → mesterjegy, → árujegy (→ cédula). Ŕ 4. Megszégyenìtést vagy
megkülönböztetést kifejező jegy. Ez utñbbiakon azokat a jeleket értjük, amelyeket pl. rabszolgák,
elìtéltek viseltek ruháikon vagy testükre sütve (csìpőn, vállon, háton, homlokon), továbbá amelyeket a
szentségtörőknek és gyñgyìthatatlan betegeknek (pl. leprások) kellett hordaniuk.
jogszokás: jogi tartalmú vagy jelentőségű, a kis közösségben érvényes szokás. Jelentősége a
feudalizmusban volt a legnagyobb, mert a nemesi vagy polgári érdekeket szolgálñ ìrott szabályozás
mellett, vagy vele szemben a jobbágyság jogában vidékenként és uradalmanként nagy eltérések
mutatkoztak, s a másik két renddel szemben a jobbágyságnak nem volt országos bìrñsága. A
kapitalizmusnak egyre részletesebb és elméletileg az egyenlőség alapján állñ szabályozása nagymértékben
háttárba szorìtotta a jogszokásokat. Mégis mint a hagyomány részei és a nép jogi felfogásának kifejezői,
érdemesek a megismerésre. A népmesék, a népdalok stb. számos jogszokás emlékét őrzik, és kifejezői
népünk jogi felfogásának. Ŕ A jogszokások megismerésére némely állam tudatosan törekedett. A cári
orosz birodalom a 18. sz.-ban, a brit birodalom a 19. sz.-ban számos jogszokást gyűjtött össze (gyakorlati
céllal) a neki alávetett népek körében; kiemelkedő emellett a délszláv gyűjtés eredménye is. Nálunk a
polgári jogi törvénykönyv előkészìtése során a földművelésügyi és igazságügyi min. küldött ki kérdőìveket
az akkori ország egész területére az → öröklési jogi szokások megismerésére, s ezeket Mattyasovszky
1398
J
Miklñs 1904-ben összegezve kiadta. Tágabb etnolñgiai látñkörrel Tagányi Károly vetette fel a jogszokások
összegyűjtésének kérdését hatalmas összehasonlìtñ anyagot feldolgozñ tanulmányában 1919-ben.
Gyakorlati lépések csak két évtized múlva történtek, amikor Györffy István a német szellemi inváziñ
elleni fegyverként a magyar jogszokások megismerését is fel akarta használni. Ösztönzésére elkészült a
gyűjtés kérdőìve, elméleti cikkek születtek, sőt megjelentek egyes feldolgozások is (Kiskunhalas,
Garamvölgye, Mártély). A II. világháború alatt gyűjtés folyt Kalotaszegen, de anyaga elveszett. A
felszabadulás után a néprajz irányìtñ szerveinek segìtségével kéziratos anyag gyűlt össze (Tápé), s újabb
helyi prñbálkozások indultak (Eger környékén), de e törekvéseknek nem lett folytatásuk. (→ még:
szokásjog) Ŕ Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Bp., 1919); Bñnis György:
Magyar jogi néphagyományok (Magy. Szle, 1939); Papp Lászlñ: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941);
Tárkány Szücs Ernő: Mártély népi jogélete (Kolozsvár, 1944); Papp Lászlñ: Vezérfonal a népi jogélet
kutatásához (Bp., 1948).
Bónis György
jokulátor (lat. joculator ’tréfamester’): hivatásos ñ- és középkori énekes, aki előadását zenével kìsérte.
Nyugaton eleinte magukat a hivatásos énekeseket (kelta bárdok, később a trubadúrok), majd azok kìsérőit
(egyéb nevük: ménestrel, ménètrier, minstrel, mistrel stb.) nevezték jokulátoroknak. Ezzel párhuzamosan az
énekmondásrñl a zenés mulattatásra (vö. francia jongleur) tevődött át a hangsúly. A 12Ŕ13. sz.-i magyar
szñhasználat szerinti jelentése → énekmondñ. Anonymus az ő nevükhöz fűzi az epikus énekek
fenntartását. Korabeli megbecsülésüket jelzi, hogy birtokadományozásban részesültek, néhánynak neve is
fennmaradt. Már a 13. sz. végi egyházi tilalmakban ők is szerepelnek; a 14. sz.-tñl inkább zenészek
(egyikük pl. fistulator ’sìpos’), majd a 15. sz.-tñl alacsony rangú mulattatñk.
Katona Imre
jñslás: a jövőben bekövetkező események előrejelzése különféle jelek alapján. Az ñkor minden népe hitt
abban, hogy az istenek jelek útján az emberek tudomására hozzák, hogy bizonyos döntési helyzetekben
mit tegyenek, vagy mit ne tegyenek. A legegyszerűbb jñslások az → előjelek. Ezekből hiányzik a tudatos
emberi előkészìtés, és csak a spontán megfigyelésre támaszkodtak. Valñszìnű, hogy a jñslások
kialakulásakor először a szokatlan természeti jelenségeket kezdték előjelként magyarázni, értelmezni, s
ezekből alakultak ki a jñslások különböző fajtái, amelyeknél már a jñslñ tevékenység pontos
megszervezése a lényeges. Ŕ Leggyakrabban tárgyak segìtségével jñsoltak (pl. Rñmában a sortes vagyis
sorsvetés, sorshúzás). Jñ példa erre az a karácsonyesti szokás, hogy az eladñ lányok kimentek a sötétbe s
annyi vágott fát öleltek fel egyszerre, amennyit csak bìrtak; ha páros volt a fadarab, akkor az új évben
férjhez mentek (→ szerelmi jñslás). Minden fadarab a család valamelyik tagját jelképezte. A fadarabokat
felállìtották, az éjféli mise után hazatérve betekintettek a ház ablakán, s amelyiké eldőlt, az nem érte meg
a következő karácsonyt Ŕ jñsolták (→ haláljñslás). Amikor a kisgyermek egyéves volt, a születése napján
pénzt, bort és könyvet tettek eléje, amelyik után nyúl, azt fogja életében kedvelni. Jellegzetes jñslñ szokás
volt a → rostaforgatás, amelynek során egy nagyobb rosta elmozdulásábñl igyekeztek jñsolni. Ide tartozik
az újabb keletű, főként cigányasszonyok által űzött → kártyavetés jñslñ kártyák segìtségével. Mìg az
előbbi jñslñ eljárást kisebb természetű anyagi károk, pl. tyúklopás esetén a kárt okozñ gyanúsìtott
személye kilétének felderìtésére használták, addig a kártyajñslással inkább a szñban forgñ személy egyéni
életsorsának alakulását, várhatñ eseményeit jövendölték. Ŕ Az antik mitolñgiákban fennmaradt a jñslás
fontosságának emléke (a dodonai és a delphi jñshelyek történeti nevezetességre tettek szert), és igen korán
le is ìrták a jñslatokat, s ezek a könyvek a középkoron át igen népszerűek voltak. Így pl. az ún. Sibylla-
jñslatok, amelyeknek ponyvakiadványait magyar nyelven is árulták a vásárokon. A régi Rñmában az
augurok (madárjñs) mellett hìresek voltak a haruspexek is, akik az áldozati állatok beleiből vagy belső
szerveiből jñsoltak. A madárjñslással foglalkozñ rñmai papok a madarak röpülésének irányábñl jñsoltak.
A jñslás tehát átszőtte a mindennapi élet aprñ eseményeit éppen úgy, mint az állami élet fontos döntéseit.
(Feljegyezték, hogy keleten a mongol vezérek semmihez se fogtak anélkül, hogy előbb jñsaikat meg ne
hallgatták volna Ŕ a 17. sz.-tñl ìrásos jñslñ könyveket ismerünk Mongñliábñl.) Talán éppen ez az állandñ
szabályozñ feladatkör, amelyet elláttak, és az, hogy a követendő cselekvés modelljét, a feladat szemléletes
megoldását nyújtották, vagyis könnyen érthetővé tették a választ, ezen tulajdonságok miatt lettek időállñk
a jñslások különböző fajtái. (→ még: babvetés) Ŕ Irod. Kemp Jñzsef: Jñslás a régi görögöknél (Lászlñ-féle
főgimn. Ért.-je, Bp., 1886); Kemp Jñzsef: Jñslás a régi rñmaiaknál (Bp., 1988); Lukinich Imre:
Madárjñslás a XVI. sz.-bñl (Ethn., 1905); Rñheim Géza: A halálmadár (Ethn., 1913); Sárközi Alice: A
Mongolian hunting ritual (Acta Orientalia, 1972).
Hoppál Mihály
1399
J
jñszág, vagyon (lat. bona): jogi nyelvünkön a gazdasági javak összessége, melyek egy természetes személyt
megilletnek. Ebben az értelemben beszélnek régi jogforrásaink fekvő jñszágrñl (ingatlan), ősi jñszágrñl,
jñszágos emberről (birtokos nemesről). Ebben az értelemben maradt a köznyelvben a polgári korban is a
„jñszágkormányzñ” egy nagybirtok gazdasági vezetője jelentéssel. A jñszág szñ a „jñság”-gal azonos
eredetű, éppúgy, mint a latin „bonum”. A népnyelv a Kisalföldön elsősorban a gabonatermést érti rajta, a
Nagyalföldön és a Dunántúl túlnyomñ részén azonban az egy gazdasághoz tartozñ állatállományt,
pontosabban a lábasjñszágot. Elsősorban a lovat és szarvasmarhát, a 18. sz.-tñl kezdve a sertést, még
később a juhot is. Nemcsak az Árpád-korban, hanem a török háborúk alatt és a 18. sz.-ban is ez a jñszág
az alapja a gazdálkodásnak, mint igaerő, vonñerő, élelem, gyorsan értékesìthető árucikk, mely a maga
lábán megy el a piacra. A török háború korában még a nagybirtokos vagyonának, a 19. sz. közepéig a
jobbágyénak is elsősorban a jñszág mennyisége a mértéke. Csak a gabonakereslet növekedésével és a
piaci lehetőségek szélesedésével került uralkodñ helyzetbe a jñszággal szemben a földművelés. A jñszág
mennyiségének a jobbágyháztartásokban 1848-ig, tehát a feudális jogrend fennmaradásáig, azért is döntő
jelentősége volt, mert a jñszág felett vitathatatlan volt a jobbágy tulajdonjoga, szabad rendelkezése. A
jñszág mint jelentős érték piacra vihető, könnyen, messzibb vidéken is értékesìthető, és a jñszágnak
ridegen tartásával az erdőkbe, semlyékekbe valñ kiterelésével legkönnyebb volt az adñzás alñl valñ
kivonása. Érthető, hogy még 1848-ban is jobbágyok és földesurak között a jñszágtartás alapja körül
voltak a legélesebb összeütközések. A jobbágy ingatlantulajdona ugyanis 1848-ig erősen korlátolt, arrñl
valñ rendelkezési joga „telki földek” esetén minimális volt, házi portékája pedig aránylag csekély
jelentőségű. A jñszágrñl valñ rendelkezése tulajdonképpen csak a magszakadás (leszármazñk hiánya)
esetén szenvedett súlyos korlátozásokat. Ez utñbbi egyébként általános eurñpai, feudális szabály volt. Ŕ
Irod. Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961); Tárkány Szücs Ernő: A deficiens
jobbágy végrendelete a XVIIIŔXIX. században (Agrártört. Szle, 1966).
Degré Alajos
jñszágjegy, jegy: mindenféle természetes vagy mesterséges jegy és jel, amely a jñszág egyedi
megkülönböztetésére alkalmas. E fogalmon azonban legáltalánosabban a jñszágon levő → tulajdonjegyet
értjük. A jñszágtenyésztő a legrégibb idő ñta szükségét érezte annak, hogy állatait megjegyezze és ezáltal
lopás folytán történő elvesztés vagy a jñszág eltévedése esetén azt felismerje. Alkalmazták házi és
csordajñszág, marha, sertés, lñ, kecske, juh, baromfi, hattyú stb. megjelölésére. Ŕ A legrégibb és
leggyakoribb jñszágjegy a → füljegy; a bal vagy jobb fülbe vagy mindkettőbe vágták, lyukasztották. A
jegyeknek meghatározott nevük volt, amelyek vidékek szerint változtak, pl. „fecskefarkú, hátulvett,
csipkés, hasìtott” stb. Az égetett jegyet (billog, bellág, billyog, → bélyeg stb.) füljeggyel együtt, de
rendszerint önállñan is alkalmazták. Előfordult titkos jegy is, amelyet a szokásosnál jñval kisebb vassal a
jñszág rejtettebb testrészére sütöttek, s ezt a helyet csak a tulajdonos ismerte (pl. a sörény alá). Az Alföld
egyes részein az égetett jñszágjegy általános tulajdonjegyül szolgált, tehát egy-egy paraszt gazdaságának
valamennyi vagyontárgyát ugyanazzal jelölte meg, sőt néhány helyen (pl. Hñdmezővásárhely, Bácska,
Székelyföld) a temetőben a fejfákba is belevésték, mert ez a megoldás lehetővé tette a temető családi
sìrhalmai között valñ eligazodást egy olyan korszakban, amikor az emberek nagy része még nem tudott
ìrni, olvasni. Ŕ Festékkel, szurokkal is bélyegezték a jñszágot. A tulajdon jelölésére szolgált még az ún. →
bárányjel, bárányszoktató. Ez különböző alakú, fábñl faragott figura volt, amely a birka nyakában
függött, mìg ennek kicsinyìtett mása báránya nyakába került. Ezzel a kisbárányt szoktatták az anyjához.
A továbbeladásra szánt jñszágot a kereskedő sok helyen vörös krétával vagy szìnes szalaggal jelölte meg.
A nevelésre vagy ideiglenes használatra átvett jñszágnak a nyakába lécdarabot vagy bőrcsìkot
akasztottak, és ebbe vágták, festették vagy égették a tulajdonjegyet. Az aprñjñszág (liba, kacsa)
úszñhártyáját jegyezték meg, vagy tollazatát festették meg. A lñ és marha körmén bevágás is szolgált
jñszágjegyül. Ŕ A jñszágjegyet legkorábban Hammurabi törvénykönyve emlìti, hettita, asszìr, egyiptomi,
görög, rñmai emlékekben egyaránt előfordul, és azñta a világ minden tájárñl ismert. Ŕ Irod. Homeyer, C.
G.: Die Haus- und Hofmarken (Berlin, 1870); Szabñ Kálmán: A jñszág jegye és billege Kecskeméten
(Népr. Ért., 1932); Kñs Károly: A kalotaszegi kosarazñ juhászat (Miscellanea Ethnographica, I.
Kolozsvár, 1947); Tárkány Szücs Ernő: A jñszágok égetett tulajdonjegyei Magyarországon (Ethn., 1965).
1400
J
Jñszágjegyek a 17. és 18. sz.-bñl
Jñszágjegyek. „Daruláb” motìvumok
Jñszágjegyek. Három és négy körrel készìtett motìvumok
Jñzsef napja: a tavaszi napéjegyenlőség idejére eső három jeles névnap (Sándor: márc. 18., József: márc.
19., Benedek: márc. 21.) közül ennek van legnagyobb időjñslñ szerepe (→ időjñslás). Az Alföldön azt
tartják, ha Jñzsef napján szivárvány láthatñ, a széles sárga sáv benne jñ búzatermést, a széles piros sáv
pedig bő bortermésre mutat. Ha ezen a napon szél fúj, az év minden napján fog fújni. Ha a Jñzsef-napkor
látott gñlya tolla piszkos, bő termést, ha tiszta fehér, szűk esztendőt jelent. A marhák első kihajtását
Göcsejben e napon végezték, másutt általában → Szent György napján, ünnepélyes ceremñniák között. A
legelőre szolgálñ úton mintegy három m szélességű szűk árokban kereszt irányban láncot, tüskeágat és
mogyorñfapálcát fektet a pásztor egymás mellé. A végükbe egy-egy tojást helyez, a tojások mellé két
karvastagságú nyìrfaágat tűz le a földbe, sudaraikat felül összeköti. Az ìgy képzett nyìrfakapu alatt
hajtják át a marhákat ki a legelőre. Szokás az első kihajtáskor az istállñbñl kijövő vagy a legelő gyepűjén
belépő szarvasmarhákat trágyábñl rakott tűz füstjén áthajtani, hogy az ún. bogárzási időben ne fussanak
el. Az állatok Jñzsef-napi első kieresztését mágikus okokbñl abban az esetben is elvégezték, ha a legelőre
rendszeresen csak később kezdtek kijárni. Ezen a napon kieresztik a méheket is (→ méhészet). A
kieresztést végző egyén a röpnyilást szabaddá téve, a méhes előtt arccal a földre fekszik, hogy rajzáskor a
méhek el ne repüljenek. Ugyanezen okbñl ajánlatos, hogy a gazda ne hagyja el a fundusát. Ŕ Irod. Gönczi
Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914);
Szendrey Zsigmond: Szalontai jeles napok (Ethn., 1916); Bálint Sándor: Az esztendő néprajza (Bp.,
1943).
Kiss Mária
Jöjj által, jöjj által: → énekes gyermekjáték, → hidas játék. Szövege: „Jöjj által, jöjj által, te szép
aranybúza! Által mennék, által, hogyha nyitva volna! Nyitva vagyon, nyitva a szép aranykapu. Új hold,
fényes vár, bocsáss kapun által, vagyok bátor jñ vitéz, megyek hìdon által”. Csak Zalábñl és Somogybñl
ismert, dallamos forma. A tavaszi „zöldágjárásnak” nevezett leányjátékhoz tartozik. A hidas játékok
szövegtìpusai között töredékes. Második fele a palñc vidéken is megjelenik. Az „Újhold, újkirály”,
„Újhold, fényes lánc” variáciñk → ráolvasásbñl kerülhettek a játékba. Ŕ Irod. Gyermekjátékok (I. A
Magyar Népzene Tára, Bp., 1951).
Igaz Mária
jövevény: valamely birtokon Ŕ külföldről vagy belföldről Ŕ újonnan megtelepedő jobbágy, zsellér.
Országos szokás szerint, bármilyen előzménnyel került a jövevény az új földesúr joghatñsága alá, a
megtelepedés első éveiben adñzási, szolgáltatási kedvezményeket kapott, amelyről Ŕ saját elhatározásbñl
vagy a földesúr nyomására Ŕ lemondhatott (→ obligáciñ). A jövevény elnevezés Ŕ megkülönböztetésül a
1401
J
falu törzslakosságátñl Ŕ rendszerint a mentesség éveire szñlt. A jövevény és a szabad menetelű (szabadon
költöző, szemben a röghöz kötött jobbággyal) kifejezések az elmúlt századokban gyakran egybeolvadtak.
Ŕ Irod. Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556Ŕ1767 (Bp.,
1969).
Török Katalin
Judás-égetés: → Pilátus-égetés
jugalñ: palántaültetéskor az öntözővìz befogadására valñ lyuk készìtésének eszköze. Főleg →

dohánytermesztők használták. Az → ültetőfa továbbfejlődött változata. Egyik formája, a hegyes karñ
csak méretben különbözik az ültetőfáktñl. Másik változata kalapácsszerű: a kb. 80Ŕ100 cm-es nyélre
hegyes fejet erősìtettek. Mechanizált, kerekes változata viszont nem több, mint paraszti innováciñs
kìsérlet; a gyakorlatban kevés szerepe volt. A jugalñval is megosztott munka folyt: az egyik ember a
jugalñval csak lyukat ütött az ültetés helyére, a másik ebbe öntözővizet csorgatott, mìg végül a harmadik
beleültette a palántákat. Bár az ültetőfa révén a termelőgazdálkodás kezdetéig vezethető vissza jugalñ is,
valñjában a szántñföldi kapáskultúra, főleg a dohánytermesztés teremtette meg kibontakozásának
alapjait. Ŕ Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964).
Takács Lajos
jugoszláviai magyarok: az 1910. évi magyar népszámlálás szerint az 1920-ban Mo.-tñl Jugoszláviához
csatolt területen (beleértve Horváto.-ot is) 577 549 magyar anyanyelvű élt. Az 1921. évi jugoszláv
népszámlálás 472 409, az 1931. évi pedig 468 000 magyart talált Jugoszláviában. A csökkenés elsősorban a
magukat addig számìtásbñl magyarnak vallñ más nemzetiségűek kiválásábñl és az 1918Ŕ21 között 39 272
Mo.-ra távozott személyből adñdott. 1941Ŕ44 között ismét Mo.-hoz tartozott a Bácska, a Drávaszög és a
Muraköz. Az újabb főhatalom-változás miatt 1944-ben Mo.-ra menekültekkel és az első hñnapokban a
háborús bűnöket kollektìve büntető visszaélések áldozataival több ezer fővel csökkent a jugoszláviai
magyarok száma. A háború után azonban 1948-ban már 496 000, 1953-ban 502 000, 1961-ben 504 000
főre emelkedett. Figyelembe véve a népszámlálásokbñl adñdñ pontatlanságokat és eltolñdásokat 1968-ban
540Ŕ550 000-re becsülhették a jugoszláviai magyarok számát. Az 1970. évi népszámlálás eredménye 477
374 fő, ismét csökkenő tendenciát mutat. A jugoszláviai magyarok többségükben összefüggő területen É-
és K-Bácskában laknak. → Bácska más részein, valamint a → Bánságban, → Szerémségben, Horváto.-
ban (→ Szlavñnia) Lendva vidékén (→ Hetés), szigetekben és szñrványokban élnek. Újabban nagyobb
arányú a jugoszláviai magyarok Ny-eurñpai vendégmunkavállalása és végleges kivándorlása is (Brazìlia,
Ausztrália). Ŕ Irod. Mirnics Károly: Vajdaság sorsa a nemzetiségek sorsa (Hìd, 1970); Dávid Zoltán: A
magyarul beszélők száma (Magy. Nyelvőr, 1970).
Kósa László
juh (lat. Ovis aries): a magyarság bolgár-török kor ñta tartott, kedvelt haszonállata. A mo.-i tartásban
lényeges, a tartás egész rendszerét átalakìtñ változás következett be a nyugati merinñféléknek 18. sz.-i
meghonosodásával és főleg a 19. sz. első felében Ŕ a gyapjúkonjunktúrával összefüggő Ŕ tömeges
térhñdìtásával. A merino-származékok előtt a rackafélék és az ún. parlagi fajták voltak elterjedve. A
magyar nyelvterületen úgy látszik általánosan a parasztság később a Tiszántúlra visszaszorult s ma csak
a Hortobágyon reliktumként őrzött Ovis strepsiceros Hortobagyensist nevelte, nemcsak az Alföldön,
hanem pl. a Bakonyban is. E pödrött szarvú juhfajtát a szomszéd népek nem tartották, s a magyarsághoz
kapcsoltságát mutatja, hogy egymástñl távoli területeken pl. az Erdélyi-medencében a románok, a Tátra
vidékén a gorálok a csavart villás szarvállású juhokat magyar juhnak nevezik. Az erdélyi rackát Ŕ mely
nem egyenes pödrött, hanem enyhén csavarodñ szarvú Ŕ a helyi lakosság megkülönbözteti a román havasi
és a D-erdélyi vándorlñ pásztorok curkán juhátñl, amelyet hivatalos összeìrások gyakran bìrszán juhnak
neveztek, s nem kizárt, hogy ugyanez a fajta terjedt el az Északi-Kárpátokban, ahol általános neve.
„vlach juh” (valašska). A D-erdélyi vándorlñ pásztorok Moldvábñl és Havasalföldről meghonosìtották, és
náluk az 1830-as években rohamosan elterjedt a finomabb gyapjas cigája juh. Ez a merinñnál durvább,
de a racka szőrénél sokkal finomabb gyapjas juh később a birszánok által másutt is ismertté vált.
Erdélyben is, sőt az Alföldön legeltető D-erdélyi pásztorok révén Debrecen környékén is számon tartották
a purzsa juhokat, valñszìnűleg a birszán szñ elferdìtéséből származik ez az elnevezés. A merinñ-
származékokkal bekövetkezett gyökeres fordulatra jellemző, hogy a rackák rideg, szabadon tartása
helyett a merinñval mindenütt együtt járt a → hodályok épìtése. A kényesebb merinñ gondozásával
különböző gyñgyìtñ eljárások (pl. rühetés és ennek eszközei, kerge birka koponyájának lékelése, →
juhászkampñ, amelynek kampñja a birka megfogására szolgál, amelyre kezelés miatt gyakrabban van
1402
J
szükség) honosodtak meg. Az uradalmak megkìvánták a juhászoktñl a tenyésztés szempontjábñl fontos

leszármazás számon tartását, ami főleg a Dunántúlon → bárányjelek faragását eredményezte. Bár már
korábban léteztek, a merinñjuhászattal együtt és kapcsolatban terjedtek el szélesebb körben a →
juhászcéhek és a céhes juhászünnepségek is stb. Ŕ Jñllehet a merinñ-racka váltás tömegében a 19. sz.-ban
zajlott le, különböző Ny-eurñpai juhfajták korábban is ismertek voltak hazánkban, főleg uradalmakban,
és ezek helyenként hatással voltak a paraszti juhállományra is. Az 1640-es években pl. egyik erdélyi
Rákñczi-birtokon külön nyájakban tartották a magyar fekete, a magyar fehér, a moldvai juhokat, a
finomabb gyapjas morva juhokat és a széles farkú tatár juhokat. Valñszìnűleg egy viszonylag finomabb
gyapjas juhfajta Morvao.-bñl került hozzánk, jñval a merinñ meghonosodása előtt. Erre szolgál a berke
vagy birka (nem rackafajta) megjelölés. A racka-merinñ váltás időszakában a juh szñt elsősorban a régi
magyar juhra használták, mìg a birka szñ a merinñfélék, ill. -származékok jelölésére szolgált népünk
nyelvében. Ŕ A juhok ivar és kor szerinti megnevezésére gazdag és történetileg, valamint tájilag
differenciált szñkészlete van a magyar nyelvnek. A hìm ivarú: a kos, Erdélyben a berbécs; kifejlett
nőivarú: a juh, anyajuh; herélt: az ürü, örü, a későn herélt juh neve cap; kisállat egy éves korig: a bárány
(ivar szerint: kosbárány, jerkebárány, ürübárány); egy év feletti növendék: a toklyó, néhol ennek nősténye a
szűz vagy diszke. (→ még: nyáj) Ŕ Irod. Kovácsy Béla: Juhtenyésztés (Bp., 1926); Tálasi István: A bakonyi
pásztorkodás (Ethn., 1939); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (szerk. Földes Lászlñ, Bp.,
1961); Schandl Jñzsef: Juhtenyésztés (Bp., 1966).
Juhok fejése az esztenán (Kálnok, v. Háromszék m.)
Juhetető rács (Vésztő, Békés m.)
1403
J
Juhúsztatás (Hortobágy, 1903).
Földes László
juha: kb. 80Ŕ90 cm hosszú, karvastagságú fa, a → szekér egyik fontos alkatrésze. Egyéb elnevezései: éha,
gyoha, iha. A rúdszárnyának (→ szekérágas) a szekérderék alá érő két végét hidalja át úgy, hogy a →
nyújtñnak fekszik, miáltal a lovas-szekereknél egyúttal a → szekérrudat is fenntartja. Legfontosabb
szerepe, hogy a szekér eleje könnyen fordìthatñ legyen. Az ih, juh, juha szñ a kora középkorban még a
belsőt, hasbelsőt (azt, amit később már a szìv szñval fejeznek ki) jelentette. Ezek tanúsága szerint a juha is
a szekér belső része, mintegy a „szìve” már a korai középkorban is. Valñszìnűleg már a honfoglalás előtt
is a magyarok szekerének volt juha, amiből következik, hogy négykerekű és nyújtñval is ellátott szekér
volt és nem talyiga. Tehát lényegében a mai szerkezetű fejlett jármű.
K. Kovács László
juhakol: → hodály
juhász: a juhokat őrző pásztor általános elnevezése. A tájanként változñ neve egyúttal a
pásztorszervezeten belüli helyzetét is meghatározza. Az Alföldön és Erdélyben általános a bács, bacsa
vagy → bacsñ (oláh eredetű szñ, de a szláv nyelvekben is ismert) elnevezésű juhpásztor, az urasági vagy
közös nyájak ivar és kor szerint elkülönìtett csoportjait őrző → bojtárok → számadñja, gazdája. A
nyájjuhász a Tiszántúlon több gazda tulajdonát képező közös (anya-, kos-, ürü-) nyáj pásztora. A DunaŔ
Tisza közén a nem fejős (pl. meddő) nyájakat őrzi, függetlenül attñl, hogy annak egy vagy két gazdája
van. Erdélyben a csobán és a pakulár (román eredetű szñ) a közös nyájak számadñit vagy bojtárjait
jelenti. A magatarti juhász (Alföld) (újabban maszek juhász) kevés földű vagy föld nélküli juhos gazda,
falkáját bérelt legelőn tartja. Székelyföldön a fejős juhász segìtségét (az Alföldön → esztrengahajtñ)
román eredetű szñval monyatornak nevezik. A juhász terelőeszköze a → karikás. (→ még: birkás, →
magatarti juhászat) Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp, 1914); Földes Lászlñ:
Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa,
Bp., 1961); Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Debrecen, 1965).
1404
J
Juhász szűrkabátban (Sárvár, Vas m.)
Juhász csuklyás szűrben, hátulrñl
Juhász posztñ rajthúzliban (Hortobágy)
Juhász (Sñlyom Lászlñ) jellegzetes kalapviseletben és bajusszal (Vésztő, Békés m.)
Juhász kampñval
1405
J
É-hevesi ünneplő juhászviselet (Mikñfalva, Heves m.)
Balogh István
Juhász Antal (Szeged, 1935Ŕ): néprajzkutatñ, muzeolñgus. Tanulmányait a szegedi tudományegy.

bölcsészettudományi karán végezte (1957). A szegedi múz. munkatársa (1957Ŕ). A népi kismesterségek, a
19. sz.-i tiszai vìzi élet, a népi épìtkezés, a tanyáskodás témaköreiben végez kutatásokat. Publikáciñi a
szakfolyñiratokban és gyűjteményes kötetekben jelennek meg. Ŕ F. m. Átokházától Ásotthalomig (Szeged,
1970).
Juhász András: betyár. Somogyban tevékenykedett, 1867-ben halt meg. A hagyomány vìg kedélyű
betyárnak tartja. Életéről kevés adatot ismerünk; azokat is főként korabeli → histñriákbñl,
ponyvaballadákbñl. Bujdosásra, rablásra az kényszerìtette, hogy nem tudott elszámolni a tiszttartñnak a
rábìzott juhokkal. A hagyomány szerint ezzel kapcsolatos egy másik ponyvaballada jellegű ének, amelyik
az osztopáni bìrñ megöléséről szñl.
Osztopáni veres birñ Az akasztñfára valñ Az állotta el utamat Elvette a disznñimat, Disznaimat mind
elvette, Kaposvárra jelentette.
Juhász Andrásrñl is éneklik azt az újabb eredetű dalt, hogy a gyilkosság után maga jelentkezett a bìrñnál,
tettét magyarázni és kegyelmet kérni. A valñságban ez nem történt meg. Ezzel szemben számos más
gyilkosság kapcsolñdik nevéhez és bandájához. Juhász Andrással kapcsolatos somogyi → betyármondák
sok közös vonást mutatnak az egyéb betyártörténetekkel. Elfogatásárñl szñlñ monda szerint: Juhász
Andrást az otthont adñ szőlőspince-tulajdonos jelentette fel a vérdìj reményében. Más mondák szerint a
falubeliekkel valñ verekedés áldozata lett. Ismét más mondák szerint egy szép menyecske segìtette Juhász
Andrást pandúrkézre. Mondában, dalban egyaránt megörökìtett mozzanat, hogy a pandúrokat saját
maga megvendégelte, mielőtt börtönbe vitték. Ŕ Irod. Gönczi Ferenc: Somogyi betyárvilág (Kaposvár,
1944).
Kriza Ildikó
juhászbunda: → suba
juhászcéh: a juhászoknak az iparosokhoz hasonlñ szervezete. A 17. sz.-bñl ismeretes, hogy a Gömör
megyei juhászok, akik húsz faluban laktak, kiváltságként a bárányok és a vetés után dézsmát nem
fizettek. A csallñközi juhászcéh szabályai 1717-ből ismertek, az iparoscéhhez teljesen hasonlñ céhkönyvük
21 artikulust tartalmazott, céhmestert választottak, céhládájuk volt stb. Nem vált általánossá, a 18Ŕ19.
sz.-ban, elsősorban a dunántúli területeket jellemezte. Fejér megyében a „német juhászok”-nak volt
céhjük Székesfehérvár székhellyel. Ŕ Irod. Herman Ottñ: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909);
Riedl, Adalbert: Die Hirtenzunft in Burgenland. Ein Beitrag zur Geschichte des Hirtenwesens im
burgenländischen Raum (Eisenstadt, 1962).
Vajkai Aurél
juhászdal, juhásznóta: a pásztordal válfaja, a juhászok életéről és érzelmeiről szñlñ, rendszerint szájukba
adott dal. Foglalkozásukbñl eredően a juhászok voltak a legdalosabb pásztorok; életformájuk biblikus
hátteret kapott (→ betlehemezés), szerepeltek irodalmi művekben (pásztoridillek, János vitéz stb.),
foglalkoztak velük népies → műdalok (Beszegődtem Tarnñcára bojtárnak...). A juhászdalok népibbek a
→ pásztordalok átlagánál és viszonylag többet árulnak el életükről is. A többi foglalkozáséhoz hasonlñan
a juhászdalok is kétarcúak: a hetyke vetélkedők részben más pásztorfoglalkozások (Édesanyám, juhász
leszek, nem csikñs...), részben pedig a parasztokkal szemben (Mindenfelé kerek az ég alja...) nyilvánìtják
ki az elsőbbséget. Az erősen idealizálñ kérkedők (A juhásznak jñl megy dolga; Ha valaki vìgan él,
1406
J
Juhászlegény csak úgy él; Nincs szebb élet a juhásznál...) olykor a → szerelmi dalokkal fonñdnak össze
(Feljött már a csillag; Nyalka juhász csak furulyál...). A → panaszdalokban első helyen szintén az
időjárás viszontagságai szerepelnek (Mikor esik, fújja, hordja...); ezek is összefonñdhatnak a
szerelmiekkel (Magos a torony teteje. Bárányomnak nincs mezeje. Bárányomnak ződ mező köll,
Magamnak szép szerető köll!); fő jellemzőjük a bárányok emberszerű ábrázolása (Sìrnak-rìnak a
bárányok, panaszkodnak a bojtárnak...). A juhászdalok több reális foglalkozási részletet tartalmaznak
(Hat gomolya a keréken, Lenn a bojtár a rétszélen. Én vagyok a fejősjuhász, Aki a kunnyñnál tanyáz...),
különösen a gazdákkal valñ ellentéteikről (Elveszött a buga bárány, Ki fizeti mög az árát? Ez a
fejősjuhászok nñtája: Félig van a tìz iccés rocskája, Beviszi a gazda pitvarába, A gazdasszony keresztbe
nìz rája; Öregön esnek a havak, Bárányaim mind mögfannak. Akkor mondom a gazdának: Hozzon
szénát a birkának!...). Önállñ csoport szñl az őszi elszámolásrñl (Dömötör-hét napja felé, Közelget már a
nagy idő...). (→ még: csikñsdal, → gulyásdal, → kanásznñta).
Katona Imre
juhászdél: nyári időben a juhnyáj nappali pihenése. A melegtől és széljárástñl függően a juhnyáj délelőtt
10 ñrátñl délután 2Ŕ3 ñráig a hodály vagy fák árnyékában fejjel összebújik. A juhász a pihenő alatt végzi
el a kunyhñ körüli munkát, és alszik, hogy a hajnali legeltetést kipihenje. Kora tavasszal, ősszel és a
hűvösebb nyári napokon a juhászdél csak addig tart, mìg a nyáj kérődzik. Ŕ Irod. Tálasi István: A
Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936).
Balogh István
juhászhurka, gyöngyöshurka: csupán a juhászok körében ismert, a birka vastagbelébe és végbelébe töltött
speciális étel. A megtisztìtott bélen rajta hagyják az ún. bélkövért, majd sñval és paprikával
megfűszerezett, ujjnyi vastagra vágott, hosszúkás héjas kenyérszeletekkel megtöltik. A juhászhurkát a
már majdnem megpuhult birkapaprikásba teszik, azzal együtt főzik meg és fogyasztják. A juhászhurka
készìtése és fogyasztása a Hortobágyon és a DunaŔTisza közén (itt seggvéghurkának nevezik) ismert. Ŕ
Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Málnási Ödön: A régi magyar
juhászat (Bp., 1928).
Szabadfalvi József
juhászkampñ, gamó, kampó: a juhászok jellegzetes, hosszú → pásztorbotja, amelynek az egyik végén
természetes fa- vagy ráhelyezett fémkampñ van. Egyéb elnevezései: kamósbot, gamósbot, birkafogó bot,
horgosbot. Terelőeszközül is szolgál, de legfontosabb funkciñja a juh kifogása a nyájbñl. Az állat hátsñ
lábára akasztják a kampñt. A Dunántúlon és az Alföldön ismert juhászkampñ tovább terjedt fokozatosan
a szomszédos területeken. A Felvidéken csak a magyar és a szlovák etnikum határán, valamint az
Alföldre igyekvő folyñk völgyében terjedt el. Szlovákia magashegyi területein, valamint Erdélyben
ismeretlen volt. A juhászkampñ a finom gyapjas merinñ juhokkal, azok pásztoraival (→ birkás) a 18. sz.
második felében kerülhetett hazánkba. A hosszú szőrű rackát (→ juh) őrző pásztorok nem ismerték, az
állatokat a szőrüknél fogva ragadták meg. Ezek terelőeszköze a bot és a → karikás volt. A dunántúli és a
felvidéki pásztorok horgas fábñl faragják (gamó). A 19. sz. közepén Borsod m.-ben szarubñl is készìtették.
A múlt század második felében az egész Alföldön elterjedtek a fémkampñk (vas, réz). Hìres kampñkészìtő
műhely volt 1922-től a Borsod m.-i Edelényben, a Hajdú m.-i Balmazújvároson és a Szatmár m.-i
Csengeren. A fém kampñt formába öntik, majd simìtják és gyakran dìszìtik is. A legjellegzetesebb az ún.
kìgyófejes kampñ. A Dunántúlon kétféle juhászkampñt tartanak számon a juhászok. Egyik az őrző
juhászkampñ amelyet legeltetés közben hordanak magukkal, a másik az „innepi” (ünnepi), amely az
előbbinél dìszesebb, és csak akkor viszik magukkal, ha vásárra, búcsúba, látogatñba mennek. Az őrző
juhászkampñ somfa- vagy barkñcatőről kivágott kettős ágbñl készült. A kampñ kiképzése a gyökér
formájához igazodik, s hol embert, emberfejet, hol kost, kosfejet faragnak rá. A legömbölyìtett kampñfej
rövid nyúlványának végén kosfejet, sárkányfejet, makkot stb. találunk. Ezeket a juhászkampñkat
faragott dìszeik után a pásztorok is „makkos”, „rózsás”, „kosfejes” stb. kampñnak nevezik. A Balatontñl
É-ra, ill. Ny-ra gyakoriak az olyan juhászkampñk, amelyeknek a kampñját külön darab fábñl faragták ki,
és csavarokkal erősìtették a rendesen barkñcafábñl készült nyélre. Idősebb juhászok szerint az őrző
kampñk közötti különbséget az is meghatározta, hogy ki használta. A „számadó kampó” szára mindig
vékonyabb volt, a „bujtár kampó”-é vastagabb. A juhászkampñnak valñ ágat ősszel keresték és vágták ki,
majd megpörkölték a héját, hogy alatta a fa szép piros legyen. Tavasszal a gyökér részen kinagyolták a
kampñfejet, aztán főzték, hogy a széltől, a használattñl ne repedjen meg. A kampñ szárát befaggyúzták,
majd újságpapìrba tekerték és a papìrt meggyújtották, hogy a faggyú beleégjen a fába s a kampñszár
szép piros legyen. Az ünnepi juhászkampñnak nemcsak a kampñját, hanem a szárát is dìszìtették, főként
1407
J
domború faragással. A múlt század végétől egyik-másik igényesebb pásztor az ünnepi juhászkampñ
kampñját kos szarvábñl Ŕ amelyet előzőleg forrñ vìzben megpuhìtott Ŕ faragta, ill. formálta. A szarubñl
képzett kampñt csavarral erősìtette a botra. A kampñ szára és a tulajdonképpeni kampñ közé még
szarubñl faragott gyűrűt és szarvasagancsbñl vagy szarubñl készìtett „sìp”-ot helyeztek. Ugyancsak
szarvasagancsbñl vagy szarubñl készült a „dugñ”, amelyet a kampñ felett a kampñval együtt facsavar
rögzìtett a bot felső végéhez. Egyik-másik ünnepi juhászkampñnak mind a kampñját, mind a botját
karcolással (→ karcolt dìszìtés), → spanyolozással is dìszìtették. A kiskunsági pásztorok emlékezete
szerint a fábñl készült „gamñt” bőrrel, spárgával erősìtették a bot végére. A Nyìrségben, a Bodrogközben
szintén tőről kivágott kettős ágbñl készült a juhászkampñ. Szára a pásztorbotokéval egyenlő hosszúságú,
a kampñ hossza kb. fél arasznyi volt. A Felvidéken a fábñl, ritkábban a szarubñl készült kampñk voltak
gyakoriak. Köztük vannak szépen faragottak is. Egyik-másik kampñ végén kosfejet vagy egyéb faragott
dìszt találunk; szereltek a juhászkampñra csörgő karikákat is. Ŕ Irod. Anton Václavik: Slovenské palice
(Turè. Sv. Martin, 1936); Márkus Mihály: Adatok a juhászkampñk felvidéki elterjedéséhez (Népr. Ért.,
1940); Béres András: Adatok a juhászkampñ készìtéséhez és használatához Hajdú-Bihar megyéből
(Ethn., 1953); Bodgál Ferenc: A rézöntés technikájához. Az edelényi juhászkampñ (Ethn., 1959); Manga
János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).
Bal oldali kép: Juhászkampñ (Somogy m.) Ŕ Középső kép: Juhászkampñ (Fejér m.) Ŕ Jobb oldali kép:
Juhászkampñ (Veszprém m.) Mind: Bp. Néprajzi Múzeum
Manga JánosŔSzabadfalvi József
juhászláda: → cselédláda
juhásznñta: → juhászdal
Juhászpálca: → Kaszáscsillag
juhászszűr: a múlt század vége felé Somogy, Vas, Zala, Veszprém, Győr, Komárom és Fejér m.-kben
ismert olyan szűrkabát, amely a szűrhöz hasonlñan ugyancsak derékszögű elemekből állt, mégis ez a
szabás Ŕ főleg az ujjak nyugati jellegű betoldási mñdjában Ŕ erősen különbözött a szűrtől. A dunántúli
juhászszűr valamivel hosszabb volt, mint a kanászszűr, és mind szabásában, mind dìszìtésében eltért tőle.
Így az elejét és a hátát a vállaknál összetoldták, s a nyugati mñdon betoldott ujjainak összevarrása felül Ŕ
a vállvarrás vonalát folytatja. Ujja hajtñkás és felölthető. Zsebe néha van, vagy a zseb helyét egy-egy
rávarrott leffentyű jelzi, alatta nyìlás van. Elöl összeér a juhászszűr, sőt össze is gombolhatñ. Nyakánál
kihajtñja és alacsony gallérja van. E gallér alá rendesen csuklyát is varrtak. A juhászszűrök dìszìtése is
eltér a dunántúli kanászszűrökétől. Gyakran fekete szegéssel és hìmzéssel készült. A hìmzés fő
dìszìtménye a háton van s a felhasìtásbñl indul. Hìmezték ezenkìvül a háta felső részét, az ujjait, az alját,
az elülső alsñ sarkát s a zseb környékét is. Keskeny, szìnes posztñval borìtott gallérját is ki szokták
hìmezni, továbbá a posztñvirágos széles szegélyek mellékét is. Leginkább Pápán készìtették ezeket a
szűröket, applikáciñs dìszìtéssel is. Ŕ Emlìtés esett olyan régebbi juhászszűrökről is, amelyek kissé
harangos aljúak voltak, s több trapéz alakú keskenyebb szélből varrták össze. Ŕ Irod. Györffy István:
Magyar népi hìmzések I. A cifraszűr (Bp., 1930).
Gáborján Alice
juhásztánc: az eszközös pásztortáncok egyik megjelölése, névváltozata. Rendszerint juhászkampñval

járják a többi pásztortáncokban (→ botolñ, → kanásztánc) szokásos bot, kondásbalta vagy fokos helyett,
tipolñgiailag azonban alig különbözik ezektől. A juhászok sajátos táncának első latin nyelvű emlìtése
Balassi Bálinthoz kapcsolñdik.
1408
J
Martin György
juhászújév: → Dömötör (Demeter) napja
juhhús: bár ismert az egész nyelvterületen, jelentősebb, tájilag jellegzetes fogyasztása korábban szorosan
összefüggött a paraszti juhtartás mértékével. Kedvelt és a húsfélék között gyakori étel a
parasztháztartásban Erdélyben, az Alföldön, valamint az Északi-Középhegység vidéke és K-Dunántúl
némely körzeteiben. Ezekben a körzetekben a szegények és a nem juhtartñ falvak lakñi is vásároltak
vágásra juhot. Az uradalmi juhtartás önmagában a paraszti juhhús-fogyasztás mértékét alig befolyásolta.
A nagybirtokok 19. sz.-i erőteljes merinñnevelése ellenére a Dunántúl nagy része a legkevésbé juhhús-evő
táj maradt. Ŕ A juhhúst a parasztkonyha és a magának főző juhász egyaránt elsősorban friss húsként
használja. A juhászok mindenütt rendszeresen élnek vele. Ŕ A pásztor a levágott állatot egyszerre készìti
el: ritkábban nyárson sütve, többnyire bográcsban megfőzve. A → pörköltbe, paprikásba náluk minden
rész, a csont is belekerül, szabályos rendben elhelyezve. Ebben főzik a → juhászhurkát is. Kicsontozzák a
nyers húst, ha a pörköltet → szárìtott húsnak szánják. Ŕ Juhtartñ háztartásokban a juhhús-fogyasztás
elsőrendű időszaka az őszi mustrátñl a téli disznñölésig tartott. Ilyenkor a nyers hús rövidebb ideig még
eltarthatñ, több napon át ették. Más évszakban főként olyan alkalmakra vágtak juhot, amikor friss
húsbñl sok embernek főztek. Így kézfogñ, lakodalom, keresztelő, búcsú alkalmábñl, szomszédsági
segìtséggel végzett munkák befejezésére. Ilyenkor szegény és jñmñdú nem juhtartñk is egyaránt vettek,
vágtak juhot. Húsvéti bárány a parasztságnál nem hagyományos. Vidékenként megoszlik, hogy bizonyos
alkalmakra, ételekhez a juhhúshoz ragaszkodnak-e, vagy olcsñbb megoldásként marhával felváltva
szerepel. Századunk első felében a lakodalmi étrenden a pörkölthöz az Alföldön, a K-Dunántúlon, a húsos
káposztához a palñc vidéken gyakran kìvánalom a juhhús. Az erőteljesen és az alig fogyasztñ vidékeken,
ill. háztartásokban egyaránt a szüret a (pörköltként elkészìtett) juhhúsevés legáltalánosabb alkalma. A
felföldi borvidékek szőlősgazdái rendszeresen vettek, továbbneveltek egy-egy szüretre szánt juhot. A
juhhúst alig fogyasztñ Ny-Dunántúlon ha valamikor, ez alkalommal ettek juhot a jobb mñdúak. Az
Alföldön és Erdélyben nemzeti ünnepek, községi társadalmi események, valamint a legeltető társulások
tavaszi-őszi tanácskozásával kapcsolatos nagyobb összejövetelek szertartásos étkezésén sokszor
rendszeresen juhhúsos étel szerepelt. Termelőszövetkezeti zárszámadñ közgyűlések vacsoráin az Alföldön
máig gyakori a birkapörkölt. Ŕ A fő juhhúsfogyasztñ területek közül az Alföldön elsősorban pörkölt, ill.
paprikás és juhhúsos kása, a Felföldön juhhúsos káposzta, Erdélyben tokány formájában készìtik el a
juhhúst. Mellettük mindenütt más mñdon is használják. Disznñöléskor a kolbászhúshoz sokfelé juhhúst is
kevertek. A 19. sz. derekán juhfaggyút használtak leves, főzelék berántásához É-Pest m.-ben. Ŕ A juhhús
konzerválása századunkban szñrványos, és csak bizonyos darabokra terjedt ki. Ilyen célú rendszeres
juhvágásokrñl, negyedelt darabokban valñ sñzásrñl, füstölésről tudñsìtanak múlt századi emlékanyag
alapján É-Pest m.-i parasztháztartásokbñl. Ŕ Irod. Borzsák Endre: Juhhús a népi táplálkozásban (Ethn.,
1937); Kñs Károly: A kalotaszegi kosarazñ juhászat (Miscellanea Ethnographica, Kolozsvár, 1947);
Paládi-Kovács Attila: A keleti palñcok pásztorkodása (Debrecen, 1965).
Juhnyúzás.A kép jobb oldalán Ecsedi István, a debredeni Déri Múzeum igazgatñja áll (Debrecen Ŕ Bánk,
1930)
Kisbán Eszter
juhnyìrás, birkanyìrás: gyapjúnyerés céljábñl évente egyszer vagy kétszer végzett művelet, a juhtartás
egyik fő haszonvétele. Az anyajuhokat, ürüket és kosokat tavasszal a legelőre kihajtás után, az időjárástñl
függően először május végén, másodszor július végén vagy augusztus elején nyìrják. Az idei bárányok
nyìrása júniusban szokott lenni. A juhnyìrást vagy maguk a gazdák, vagy Ŕ főleg uradalmakban Ŕ
napszámban, vagy átalánybérért fogadott, hozzáértő nyìrñk (férfiak és nők) végezték. A juhász csak a
juhokat terelte a nyìróhodályban vagy ideiglenesen felállìtott karámban a nyìrñk keze alá. A juhnyìrás
eszköze a → juhnyìrñ ollñ. A nyìrñ az állatot a fejénél kezdte nyìrni, először egyik, aztán másik oldalon
vágta le a gyapjút vagy szőrt, vigyázva, hogy a bőrt meg ne sértse és a bunda egy darabban maradjon. A
juh farkán és farán levő csimbñkos szőrt külön válogatták. A toklyó-, ürü-, meddő- és anyaszőrt külön-
1409
J
külön zsákba taposták, és a zsák száját bevarrták. A juhnyìrás általában juhászünnep is volt. Az I.
világháborúig a juhnyìrást megelőzően a birkákat folyñvìzben vagy tñban többször megúsztatták, hogy a
szennyet és a zsìrt a gyapjúbñl kiáztassák. Ŕ Irod. Tálast István: A Kiskunság népi állattartása (Bp.,
1936); Nagy Ödön: A mezőpaniti juhtenyésztés (Ethn., 1938); Borzsák Endre: A meddőnyáj (Ethn.,
1964).
Juhnyìrás (Hortobágy)
Balogh István
juhnyìrñ ollñ: a → juhnyìráshoz használt vágñeszköz. Két tìpusának alakja régészeti leletek tanúsága
szerint Eurñpában a vaskor ñta nem változott, és mindkét tìpus a mai napig használatos. Az egyik tìpus
karikás rugñjú, a másik X alakú kétszárú ollñ. Az ollñt a nyìrñ jobb kezével használja. Ŕ Irod. Málnási
Ödön: A szoboszlñi juhászat (Népr. Ért., 1928); Nagy-Ödön: A mezőpaniti juhtenyésztés (Ethn., 1938).
Balogh István
juhpor: a legelőn, a juhászszállásokon összesepert juhtrágya, amelyet tüzelésre használtak. Fűtöttek vele
a Kis- és a Nagykunságban, a Hortobágyon és a Nagysárréten a pásztorszállásokon, de a falvakban is,
főként kemencékben. Az edények égetéséhez juhnyìrást használtak a nádudvari feketekerámiát készìtő
fazekasok is. Az → árvaganéhoz hasonlñan felhasználták → tőzeg készìtéséhez is. Ŕ Irod. Ecsedi István: A
Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Szűcs Sándor: A nagysárréti juhászat (Debreceni Szle, 1937);
Gunda Béla: Tőzeg szavunk tárgytörténetéhez (Magy. Nyelvőr, 1951).
Szabadfalvi József
juhtej-feldolgozás: a juhtartásnak a gyapjú mellett a másik legfontosabb haszonvétele. A juhtej-

feldolgozás a Kárpát-medence központi és peremterületein, a magyar, szlovák, kárpátukrán és román
juhászoknál azonos mñdon történik. A naponta egy-három alkalommal fejt juhtejet üstben lassú tűzön
tőgymelegre melegìtik, állati gyomorbñl készìtett száraz, kanalas vagy savós → oltñval megoltják, a
kicsapñdott kazeint (→ túrñ) sűrű vásznon gomolyanyomó vagy sajtruhába téve a gomolyanyomó asztalon
kinyomják, a benne maradñ savñt kicsepegtetik, a → sajtot vagy → gomolyát sajtszéken kerek formába
helyezve csavaros vagy rárakott kövekkel terhelt présen kipréselik, és utána szabad levegőn vagy gyenge
tűzön füstöléssel kiszárìtják. Az összetört vagy megreszelt sajtot sñval és fűszernövények magjával
(fenyőmag, kömény stb.) összegyúrva fakéregből vagy dongábñl készült faedénybe, vagy bőrből,
hñlyagbñl valñ tömlőbe rakva, légmentesen lezárva tartñsìtják (→ kászutúrñ). Az üstben visszamaradt és
a sajtruhábñl kinyomkodott savñt Ŕ néha tej hozzáadásával Ŕ felmelegìtik, mire a benne maradt kazein
kicsapñdik; a sovány savñval kevert édestúrñt, a → zsendicét vagy frissen fogyasztják, vagy túrñját
leszűrik, a belőle ökölnyi nagyságúra csomñzott édes sajtot nyernek. Ennek neve Erdélyben és a Felföldön
orda, sült és főtt tésztákba használják. A második hevìtés sovány savñját általában az állatokkal etetik
meg. Ŕ Irod. Péterfi Márton: A páringi juhászat (Népr. Ért., 1905); Ecsedi István: Hogyan készül az ñtñ,
gomolya és zsendice a szilajpásztorok kezén (Népr. Ért., 1929); Györffy István: Juhtartás és tejgazdaság
Kalotaszegen (Népr. Ért., 1934); Tálas István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Die slovakische
Volkskultur (szerk. Emilia Horváthová és Viera Urbancová, Bratislava, 1972).
1410
J
Juhtej-feldolgozás. A pásztorgunyhñ felszerelése: 1. nagy fakanál, 2. sajtár, 3. túrñkád, 4. ordakeverő

lapát, 5. túrñrovás, 6. mérőbot, 7. sñbot, 8. fahorgú, 9. vashorgú juhászkampñ, 10. gyapjúfogñ
juhászkampñ, 11. tűtartñ, 12–13. tűzcsiholñ acélok, 14. kolonc
Sajtszék (Kiskunság)
Juhtej-feldolgozás. Grinta, juhbőr, tűzhely
Sajtkészìtés. Bal oldali kép: A ruhára ragadt aludttejet lekaparják kanállal. Ŕ Középső kép: A ruhában
levő megaludt tej nyomkodása Ŕ Jobb oldali kép: A sajtmagot kétoldalt összenyomják
Bal oldali kép: A kész sajtforma leborìtása Ŕ Középső kép: A ruhába csavart sajtmagot összenyomják az
asztalon Ŕ Jobb oldali kép: Száradñ sajtok (Mind: Kardoskút, Békés m.)
Balogh István
Júlia szép leány, mennybe vitt lány: → legendaballada. Változatait kizárñlag a Székelyföldről, Moldvábñl
(ill. az onnan kitelepültektől) ismerjük. Főbb motìvumai szerint a lány (Júlia, Márton szép Ilona, Szép lány
Zsuzsánna) kertben virágot szed, égi ösvényen bárány közelìt feléje, „fodor fehér bárány a napot s a
hñdat szarva között hozván” hìvja a lányt a mennybe, szüzek seregébe. A lány elbúcsúzik anyjátñl, aki a
hagyományos → siratñének hangján mondja el lányának égbe menetelét. A moldvai változatok többsége
csak utal a siratásra. A mennybe jutást költői jelképek fejezik ki:
1411
J
Mikor kezeledik mennyország kapuhoz, A mennyei kapuk nyitatlan megnyìltak, S a mennyei gyertyák
gyulatlan meggyultak.
Néhány változat szerint a lány apjának-anyjának kér helyet a mennyben. A ballada elején a virágot
szedő, koszorút kötő lány motìvuma dalként önállñsulva is ismert. Ŕ A Júlia szép leány
balladaköltészetünk kiemelkedő alkotása, archaikus jelképrendszere, a költői képek sokasága miatt
fordult feléje a művészi és szakmai érdeklődés. A keresztény, ill. a kereszténység előtti hitvilág művészi
elemeinek költői képei egy jellegzetes legendatémát tükröznek. Dános Erzsébet a Nagyváradi kapitány-lány
német balladával rokonìtja, ahol a lány a nem kìvánt vőlegény elől menekül, s mikor különleges útjárñl
mégis visszatér, már senki sem emlékszik rá, mert a percnek tűnő idő alatt több száz év telt el, és csak a
régi ìrásokbñl derül ki, hogy elveszett egy lány esküvője napján. Meseszerű formában vagy legendaként a
magyar hagyományban is ismert ez az Eurñpa-szerte elterjedt téma [vö. az Érdy-kñdexben (1527) Az úrfi
aki a paradicsomban járt c. legenda]. A svéd és dán változatban galamb képében egy angyal megy a
lányért. A magyar alkotások sajátsága az, hogy számos archaikus költői kép a keresztény
szimbñlumrendszernek megfelelően alkot egységet a balladában. A Jézust jelképező fehér bárány és
dìszei, a nap, hold, csillag, valamint a nagy szarvak a fején annak az ábrázolásmñdnak művészi vetületei,
amelyhez hasonlñ a → regösénekben ismert és a csodafiúszarvas mondában (→ templom alapìtása)
találhatñ. A kozmikus fény-szimbñlum („áldott napnak, holdnak fénye”), és a keresztény világosság-
jelkép („szarva hegyin két szép gyújtott gyertya”), valamint a nyitatlanul nyìlñ mennyei kapu stb.
kifejezések, amelyek különböző korok fejleményei, itt egyaránt szerepet játszanak. A rendkìvül archaikus
költői képek és szimbñlumok sora, a nyelvi megformálás fejlettsége balladaköltészetünk csúcsát jelenti. Ŕ
Irod. Klapper: Erzählungen des Mittelalters (1914); Dános Erzsébet: Magyar népballadák (Bp., 1938);
Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 19483); Domokos Pál Péter: Júlia szép leány (Ethn., 1959);
Fettich Nándor: A Júlia szép leány-balladárñl (Ethn. 1959); Sicard, Harald von: Der wunderbare Hirsch
(Acta Ethn., 1972).
Kriza Ildikó
juniorátus (lat.): → legfiatalabb fiú joga
juss: → jog
1412
15. fejezet - K
kabarok: a török nyelvcsaládba tartozñ nép. A 9. sz.-ban a kazároktñl elszakadva külön törzsként a
honfoglalñ magyarsághoz csatlakoztak. Közösségük nem tekinthető egységes etnikumnak. Soraikban
kimutathatñk a török jellegű → kazárok, bolgárok (suvarok), iráni jellegű kalizok, alánok csoportjai.
Hazánkban É-Mo.-on Abaúj, Borsod, Gömör, Heves, valamint Szepes megyékben, ill. Komáromban,
Barsban és Biharban vethetünk számot töredékeik történeti nyomaival, ahol később a feudalizmus
megszilárdulásával úgyszñlván nyomtalanul beolvadtak. A romantikus magyar történetìrás a →
palñcokat tekintette a kabarok leszármazottainak. Ezt a feltevést azonban a tudományos vizsgálatok nem
igazolták.
Vass Előd
kabát: 1. általában csìpőn alul érő, esetleg derékban szabott, hátul hasìtott vagy toldott, szögletes szárnyú,
gyakran kétsorgombos férfi- → ujjas. Egyéb elnevezései: spencer (Heves m., Baranya m.), jankli (Sopron
m., Heves m.), dokány (Csallñköz), sacco-kabát (Sárköz), mexikaner (Vas m.). A szürke, barna vagy fekete
szövet-, ritkán posztñ bélése báránybőr, bársony is lehetett, kihajthatñ gallérja olykor prémes. Ritkán
zsinñrozott, mint a boldogi vőlegénykabát, a buda. A változatos elnevezésű kabátok a különböző polgári
divatok és a hagyományos férfi-posztñujjasok egymásra hatásábñl rendszerbe foglalhatatlan
változatosságot mutatva kb. a századfordulñra foglalták el a → dolmány és az azt követő → mándli helyét
a férfiak téli és ünnepi öltözködésében. A későbbiekben nagy szerepe volt terjesztésükben az
agrárproletár paraszti rétegnek, amely az országot járva, otthoni viseletét levetve, kényszerűségből hñdolt
a legkönnyebben elérhető divatnak. Így a kabát mikádó elnevezésű formája pl. a kubikusok viseletéhez
fűződik. Kabátféle felsőruha vászonbñl is készült (→ vászonkabát).Ŕ A kabát nyugati szláv, valñszìnűleg
cseh vagy szlovák közvetìtésű, perzsa eredetű szñ. Első előfordulása 1751-ből valñ. Ŕ 2. Erdély kivételével
többnyire a női ujjas néhány testhezállñ változatát is kabát névvel jelölik, amely a 20. sz.-ban sok helyen
bársonybñl vagy plüssből készült. Ezek jñ mñdot, ill. polgáriasodást jelöltek. A 20. sz. közepén pl. Pest
környékén elterjedt a → kivetkőzés előtt a helyi ìzlésben pamutbñl vagy gyapjúbñl kötött kis, amelyet
blúzszerepű ujjas fölött viseltek. Derékban lazább, rövid kabátféle a kalotaszegi posztñ bujka, amelyet
mindkét nem visel. Ŕ 3. Rétközön, Ajakon a pendelyre vett alsñszoknya (→ szoknya) neve volt, az Abaúj
megyei Pusztafaluban nemcsak az alsñ-, hanem a felsőszoknyát is ìgy hìvták. (→ pusztafalusi viselet) Ŕ
Irod. Kovách Aladár: A tolnamegyei Sárköz népviselete (Népr. Ért., 1907); Katona Imre: A kubikosok
viselete (Ethn., 1961); Horváth Terézia: A kapuvári népviselet (Arrabona, 1967).
Flórián MáriaŔHorváth Terézia
kabola: → ekelñ
kabolás kemence: → északi háztìpus, → kandallñ
kacagány, hátibőr: nyakba akaszthatñ vagy köthető, a hátat borìtñ prémes állatbőr. Szabott és szabatlan
formában is viselték. Az előbbit a bőr legszebb háti részéből készìtették. A szabatlan megőrizte a bőr
természetes formáját; a mellső lábak nyakkötőül, a hátsñk derékkötőül szolgáltak, a farkat dìsznek
szánva hagyták rajta. Krñnikásaink szerint honfoglalñ eleink is viselték a nemes vadak bőréből készült
kacagányt. A 18. sz. előtti okleveles adatokban és képes ábrázolásokon többnyire mint katonai és nemesi
viseletdarab szerepel. E körökből valñ eltűnését a 18. sz. elejére tehetjük. A nép, különösen pedig a
pásztorok körében azonban továbbra is igen elterjedt. Főként a juhászok voltak a farkas- és juhbőr
kacagányok elismert mesterei. Az 1760. évi jászkunsági tiltñ rendelkezés arra enged következtetni, hogy
abban az időben a nép a szépen és jñl kimunkált farkasbőrből készülteket nevezte kacagánynak, a
szabatlan juhbőrből valñt pedig hátibőrnek: „Úgy a juhászok és akarminemű pásztorok, egyszñval
akarmi renden levő kényes ifjak ... a kacagányt ne viseljék ..., kivévén mindazonáltal a hátibürt, aki már
juhbürbül vagyon”. A farkas- és fekete juhbőr kacagány, ugyanis a hetykélkedő legények divatja volt, s
ezért a Sárréten még a 19. sz. első évtizedeiben is hadakoztak ellene az elöljárñságok: „... némely
imposztor suhancok megittasodván, templomba menet idején a kántor kocsma előtt botránkoztattak, ...
juhok és kosok mñdjára ugráltak, miértis fekete kacagányuk farkát lemetszették”. Az egyszerű fehér
hátibőrt nem érte megrovás. Erről mondták a régiek: „Ha egy kocogánt magukra vehettek, abban
tisztességgel megvénhedtek.” Ott találjuk a fázñ parasztok hátán, a falusiak köznapi, de még alkalmi
viseletében is. Hñdmezővásárhely követei 1820-ban a hátibőrt is magukkal vitték Bécsbe, ahol azt már
annyira magyar viseletnek tekintették, hogy nem is okoztak vele feltűnést. Az iskolás gyerekek és az
asszonyok is hordták. Emlékezők szerint a Hajdúságban, a Nagykunságon, a Sárréten még a 19. sz.
1413
K
közepén is az asszonyoknak hìmzett és fehér vászonnal alábélelt kacagányuk volt. A kacagány, a hátibőr
viseletét a → suba szorìtotta ki, de mint subagallér tovább élt. Ezért mondták: „A hátibőr is megszokja a
subát.” (→ még: elejbőr) Ŕ Irod. Györffy István: A kaczagány (Népr. Ért., 1912); Kiss Lajos: A
hñdmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é.n.); Dorogi Márton: Sárréti és
Nagykunsági adatok a kacagány viseletéről (Szolnok, 1973).
Paraszt kacagánnyal [R. Towson: Travels in Hungary ... (London, 1797) c. művéből]
Dorogi Márton
kacagánygallér: → suba
kacorkirály, a: tréfás → állatmese. Özvegyasszony a tejbe nyalakodñ macskáját elkergeti. A macska a

falu végén találkozik egy rñkával. Azt mondja neki, hogy ő kacorkirály, aki minden állatot megreguláz. A
rñka fényesen megvendégeli, s amikor a macska délutáni álmát alussza, kiáll az ajtñ elé őrködni.
Figyelmezteti az arra járñ nyulat, medvét, farkast, varjút stb., hogy csendben legyenek, mert vendége,
kacorkirály alszik. Az állatok meghìvják őket vendégségbe. A nyúl a szakács, a medve fát és vizet hord, a
farkas terìt és a pecsenyét forgatja. A macskáért a varjút küldik. Amikor megjelenik, az állatok
ijedtükben szétszaladnak, beleesnek a tűzbe stb. A macska és a rñka a félig kész lakomán megosztoznak
(vö. AaTh 103A; AaTh 103A*; BN 106*; MAT 1031; 5 vált.). A mese különösen a magyar nyelvterület K-i
felében, Erdélyben és a Tiszántúlon népszerű. Változatainak egy része a Magyar Népköltési Gyűjtemény
I. kötete Kacorkirály c. meséjének a származéka, melyet Benedek Elek is feldolgozott. A mese nálunk
funkciñját tekintve → gyermekmese, formáját tekintve Ŕ a sorra megjelenő állatok és a macska, ill. a rñka
ismétlődő mondñkája, párbeszéde következtében → formulamese jellegű. A tìpus egész Eurñpában
elterjedt, a redakciñ feltehetően K-eurñpai eredetű. Ŕ Irod. Gerber, A.: Great Russian Animal Tales
(Publication of the Modern Language Assotiation of America, 1891); Bolte, J.ŔPolivka, G.: Anmerkungen
zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I., Leipzig, 1913); Thompson, St.: The Folktale
(New York, 1946); Kovács Ágnes: A magyar állatmesék tìpusmutatñja (Népr. Közl., 1958); Dobos Ilona:
Egy somogyi parasztcsalád meséi (UMNGy X. Bp., 1962).
Kovács Ágnes
kacsa: → baromfitartás
kacsatánc, gácsértánc: Békésben és Biharban elterjedt csoportos lakodalmi szñrakoztatñ tánc (→

lakodalmi táncok). Állatutánzñ elnevezése és játékos értelme analñgián alapul: a sort vezető táncost vagy
vőfélyt a többieknek ugyanolyan hűségesen kell mindenüvé követniük, mint a rucák szokták a gácsért
kìsérni. Utánozniuk kell a mozgását, ugrálását, át kell bújniuk utána a bútorok alatt stb. A vezető
kendőből vagy nadrágszìjbñl gyakran korbácsot fon, s rásuhint a pontatlan, tévesztő táncosokra. (→ még:
állatutánzñ táncok, → büdös vornyik, → labirintus-tánc) Ŕ Irod. Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi
táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Maácz László
kacsázás: énekszñra járt párcserélős táncos társasjáték (→ táncos társasjátékok) Szabolcs-Szatmár

területén. Lakodalmakban (→ lakodalom) a násznép éjszakai szñrakoztatását szolgálja, de járják → báli
szünetekben is, körbeállva. A kör közepén állñ a kacsa, a gácsér, aki váratlanul párt választ a körből;
példáját a többiek is követik. Elterjedése valñszìnűleg összefügg a táncmesterek tevékenységével is. (→
még: farkastánc) Ŕ Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., AŔB., Bp., 1955Ŕ56); Kaposi EditŔ
Maácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).
Maácz László
1414
K
kácsér: → bokorhálñ
kád: a → szőlőfeldolgozásnál és → bortárolásnál használatos, általában 50 liternél nagyobb, felül nyitott,

hengeres formájú, egyenes dongájú, abroncsos, csaplyukkal ellátott faedény. Formai szempontbñl egyenes
és ferde (felfelé öblösödő, ill. felfelé szűkülő) oldalfalú kádakat különböztetünk meg, azonban ez csak a
kádkészìtés mñdjára utal (→ kádár). Funkciñ szerint a kádak következő tìpusait határolhatjuk el: 1.
szedőkád: 8Ŕ16 hl-es, felfelé öblösödik, a leszüretelt szőlő összegyűjtésére szolgál. A 16. sz.-ban az urasági
szőlőkben már ismert volt (Tokaj-Hegyalja). Ŕ 2. szállìtókád: a lakñtelken történő szőlőfeldolgozáshoz a
szőlőhegyről 3Ŕ12 hl-es kádakban fogattal hordják el a termést. Ismert volt ez a középkorban is, azonban
valñszìnűleg a 18Ŕ19. sz.-ban nyugati eredetű, városi borkészìtés eszköze: Wagenbottich (Buda vidéke),
kocsiskád (Alföld, Mátraalja), szekeres kád (Erdély), törkölyös (Eger környéke). A szállìtñkádakkal azonos
formák, felfelé öblösödő kádak a szőlőmalom elterjedésével (19. sz. második fele) mint ideiglenes darált
szőlőt tárolñ kádak országszerte ismertek: szüretelőkád, szőlőskád. A szálìtñkád legkisebb méretű
változata a csöbör, cseber (Dunántúl, Erdély), amelyben a megtört szőlőt a szüretelőhelytől a szőlőhegyi
épületbe rúd segìtségével vállon szállìtják. Ŕ 3. taposókád: felfelé öblösödő, 3Ŕ8 hl-es csaplyukas edény. A
történeti fehérborkultúra területén a telefenekű forma volt használatban: tapodó-, tipró-, törő-, nyomó- és
bornyomó kád. A taposñbñl kis, rövid dongás edényekbe folyt a szìnlé: kármentő, cseber, dézsa, Tokaj-
Hegyalján: kádicska, félmetszés. Abaújban és Erdélyben ismerik az egyenes oldalú, lábas taposñkádat is
(meghosszabbìtott dongavégek alkotják a kád három lábát). A vörösborkultúra néhány területén a
közelmúltig használták a lyukacsos fenekű taposñkádat (Buda vidékén: Tretfassel, Eger környékén:
csőszhordó, Szekszárdon: taposókád), amelyet a 18. sz.-ban német eredetű szőlőművesek terjesztettek el. E
forma sajátja, hogy a kádfenék közepén szögletes nyìláson keresztül engedik le a megtaposott csemegét az
erjesztőkádba. Ŕ 4. erjesztőkád: a vörös bor nyìlt erjesztésére szolgálñ, felfelé szűkülő, általában
nagyméretű (10Ŕ60 hl) kád. A balkáni eredetű vörösborkultúra területén (D-és K-Dunántúl, Alföld, D-
Heves) változatos táji elnevezésekkel, ìgy káca, kaca, káci, gáci találhatñ meg. E kád hordñ és pince
hiányában bortárolás céljait is szolgálta a 17Ŕ19. sz.-ban, a 14Ŕ18 napi nyìlt erjesztés után a kád tetejét
lesározták, s az alján levő csapon engedték le a bort. Ŕ A különböző méretű kádak azonban
fehérbortermő vidékeken is szükség-bortárolñ edények voltak: nagy termés esetén, hordñ hìján a bort
kádra szűrték. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében
(Népr. Ért., 1938); Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni
kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészìtés mñdjai és eszközei, különös tekintettel a
borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).
Kád (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)
Kecskés Péter
kádár, bodnár, pintér: hordñkat, kádakat, faedényeket (köpülő, vödör, kártya, léhñ, puttony stb.) készìtő
mester. A kádármesterség a legutñbbi időkig országszerte elterjedt kisipari ág volt. Különösen a nagy
múltú történeti borvidékek városaiban (zempléni Hegyalja, GyöngyösŔEger vidéke, Ny-Mo., Balaton-
felvidék stb.) virágzott. A kádár szerszámai: bárdok, szekercék, faragñszék, vonñkések, körzők, szalu
vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrñk, kalapácsok stb. A paraszti kádárok elsősorban a Kárpát-medence
magashegyi, erdős területein dolgoztak. 1920 előtt Árva, Liptñ, Zñlyom m.-i szlovákok látták el
faedényekkel a Dunántúlt és részben az Alföldet. Bihari, érchegységbeli és máramarosi románok,
valamint ukránok szállìtottak hasonlñ árut a Tiszántúlra, a D-Alföldre és Erdély nyugati vidékeire. A
Mezőség és Közép-Erdély faedényszükségletét a székelyek biztosìtották. A leghìresebb székelyföldi
háziiparos falvak voltak Oroszhegy, Székelyszentkirály, Székelyvarság, Malomfalva, Magyarhermány
(Udvarhely m.), Haraly, Zágon, Zabola, Papolc (Háromszék m.). A falusi kádárok elsősorban fenyőfábñl
dolgoztak. Az udvarhelyszéki kádárok a készìtendő edény méreteinek megfelelően a fűrésszel
földarabolták a fatörzset, majd hasìtñval segìtségével dongahasábokra hasìtották. A kiszárìtott dongákat
faragószéken megtisztìtották, vájó késsel domború felületűre faragták. Ezután hosszú (kb. 180 cm)
kádározó vagy eresztő gyaluval simára gyalulták. Ha a dongák elkészültek, rakóabroncsba kerültek.
Mindegyiket külön csìptetővel, ráklábbal fogták az első abroncshoz, majd ráhúzták a többi abroncsot is.
1415
K
Az abroncs vagy káva újabban vaslemezből, régebben hasìtott-gyalult mogyorñágbñl készült. Miután
kapoccsal helyreszedik az abroncsozás közben megcsúszott dongákat, következik a befeneklés. Csin- vagy
ontoravágóval csint vagy fáncot, azaz árkot vágnak az edény alsñ szélén, majd körzővel kimérik hozzá a
fenékdeszka anyagát. Végül a legalsñ abroncs leütése után behelyezik a feneket. A kádármunkák ideje a
háziiparos falukban augusztus végétől novemberig tartott. Az árut az őszi és téli vásárokon értékesìtették.
Ŕ Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely
famesterségek (Kolozsvár, 1942); Juhász Antal: Kismesterségek (Orosháza néprajza, Orosháza, 1965).
Hordñkészìtés A dongát rakñabroncsba rakják Ŕ A hordñ végét görbe késsel megkéselik
A dongát megfaragják Ŕ Csinvágás (Mind: Debrecen, v. Bereg m.)
A hordñ alsñ részét összehúzzák (Dercen, v. Bereg m.)
Kádárszerszám (Veszprém)
Kádárszerszám (Veszprém)
Kósa László
Kádár István éneke: → katonaballada
1416
K
Kádár Kata: klasszikus → ballada. Tartalma szerint egy gazdag nemesasszony megtiltja fiának, hogy a
jobbágyleányt feleségül vegye; a legény útnak indul, de a kedvesétől kapott bajjelző kendő (→ mágikus
tárgy) szìne megváltozásárñl tudja, hogy baj történt. Visszafordul, egy pásztor (molnár, öregember)
elárulja, hogy anyja a lányt tñba ölette. Utánaugrik. Anya kihalássza az összeölelkezett szerelmeseket,
szétválasztva eltemetteti; a sìrjukon nőtt két kápolnavirág (→ sìrvirág) összekapcsolñdik, de a kegyetlen
anya ezt is elválasztja, ezért megátkozzák. Ŕ A ballada egyike a legrégebbi magyar balladáknak. De az
egymástñl elválasztott, halálukban egymásra talált szerelmesek témája olyannyira általános a
népköltészetben, hogy balladai megfogalmazása más hazai balladában is megtalálhatñ, a nemzetközi
összehasonlìtás pedig véget nem érő. Az egyes motìvumok, a szülői szigor, bajjelző ruha, sìrvirág stb.
hasonlñképpen nemzetköziek. Művészi feldolgozásai közül fontosabb Hajdú Mihály Kádár Kata c.
operája. A hasonlñ cìmű film zenéjét Kodály Zoltán szerezte. Ŕ Irod. Child, F. J.: English and Scottish
Popular Ballada (Boston, 1954. 17. sz.); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk
Ballad (Bp., 1967); Deutsche Volkslieder mit ihren Melodien (Berlin, 83. sz. és 101. sz.).
Kriza Ildikó
kádártánc: → bodnártánc
kádszúrñ: a szüret időtartama alatt a → bordézsma szedésénél közreműködő tisztviselő. Közvetlenül a →

törkölylátñ, közvetve a → borbìrñ felügyelete alá tartozott. Ŕ Irod. Takács Sándor: Művelődéstörténeti
tanulmányok a XVIŔXVII. századbñl (Bp., 1961).
Kecskés Péter
kajmñ, kákó: → fogas
kajszibarack, barack, sárgabarack (lat. Armeniaca vulgaris): a rñzsafélék (Rosaceae) családjába tartozñ
gyümölcsfa. A DunaŔTisza közén kialakult kajszibarack-kultúra speciális árutermelő terület, melyhez
hasonlñ egész Eurñpában nincs. A kajszibarack-termesztés e tájnak fontos kenyéradñ foglalkozása. A
kajszibarack népgazdasági szempontbñl egyik legjelentősebb gyümölcsünk, mert a világpiacon fontos
szerepet játszik. Termőterületei még Székesfehérvár környéke, a Balaton vidéke, Győr környéke, de az
egész ország területén megtalálhatñ a házikertekben. A kajszibarackot nyersen, frissen fogyasztják. A
termés nagy részét azonban a konzervipar dolgozza föl, ill. pálinkát főznek belőle. Őshazája Közép-Ázsia
és Kìna, ahol kb. 3000 éve termesztik. Eurñpában az Ibériai-félszigeten és a Balkánon át terjedt el. Mo.-
on másodlagos elterjedési gñca alakult ki. A 16. sz.-ban tűntek föl az első magyar kajszibarackfák a
sziléziai és németo.-i kertekben. Némely föltevés szerint a török hñdoltság is hozzájárult a mo.-i
kajszibarack-kultúra föllendüléséhez. A 16Ŕ17. sz.-ban az őszibaracktñl megkülönböztetendő tengeri
baracknak nevezték. A 19. sz.-ig kisebb mértékben és csupán házikertekben termesztették. A mo.-i
kajszibarack-termesztés föllendülése a DunaŔTisza közi futñhomok gyümölcsösìtésével fonñdott egybe. A
múlt század derekátñl nagy számban telepìtettek kajszibarackfákat főleg Nagykőrös és Kecskemét
környékére, ahonnan már az 1880-as évektől jelentős tételekben szállìtott a kereskedelem kajszibarackot
Bécs, Berlin, Boroszlñ, Krakkñ, Varsñ, Vilna, sőt Szentpétervár piacaira. Különböző fajtáinak nevei:
potyóbarack, rózsabarack, Borsi-barack. Nevezetes régi tájfajta a gönci magyar kajszibarack.
Kósa László
kákamerettyű: → békászás
Kakas István, Zalánkeményi (Kolozsvár, 1558 körülŔLahidzsán, Perzsia, 1603): diplomata, Perzsia-utazñ.
A bécsi, bolognai és páduai egy.-en tanult, hazatérve Báthory Zsigmond feleségének, Máris Krisztina
osztrák főhercegnőnek titkára lett. Követként járt Angliában és Lengyelo.-ban. 1601-ben, Báthory
Zsigmond bukását követően a tiroli Bozenbe költözött. 1602-ben II. Rudolf Perzsiába küldte követeként.
Útközben a Kaspi-tenger vìzétől megbetegedett és meghalt. Az út történetét titkára, Tectander György
ìrta meg Kakas jegyzeteit is felhasználva: Iter persicum (Lipcse, 1609) cìmen. Ez az útirajz századokon át
a Perzsiára vonatkozñ ismeretek fő forrása volt. Ŕ Irod. Veress Endre: Z. K. I. (Bp., 1905); Nyireő István:
K. I. utazása Moszkván át Perzsiába. Egy magyar követség keleti útja (Földr. Közl., 1955).
1417
K
Zalánkeményi Kakas István valñszìnű arcképe kolozsvári házábñl
Sárkány Mihály
kakascséplés: → kakasütés
kakasének: általában lakodalomkor, a vacsora alkalmával énekelték. Legrégibb szövegváltozata a

Vásárhelyi Daloskönyvben van. Dallama a 16. sz.-i nemzetközi reneszánsz táncdallam, az ún. „volta”
dallam variánsa. Ŕ A kakas a lakodalmi szimbñlumok közé tartozik, a többnyire a lakodalom különböző
rituális jellegű mozzanataihoz kapcsolñdik; a menyasszony kikérésekor, átadásakor az ún. váltñkakas; a
lakodalmi kakasütés számos változata; sokhelyütt a kakas fejét rozmaringgal feldìszìtették, és az új pár
elé helyezték az asztalra. A kakasénekre Nyitra megyéből és Zala megyéből vannak leìrásaink. A
legrégebbi szövegváltozatban kakas helyett „fürj” szerepel. A szövegek jellemzője a tréfás, játékos refrén
és a tréfás „osztogatñ” szöveg. Pl. „Fejit adjuk fejeseknek”, „A nyakát adjuk nyakasoknak” (Nyitra m.)
vagy másik változatban: „Fejit hagyta tudñsoknak, a kakas” „Nyakát hagyta kálomistáknak a kakas”
(Kiss Dienes jogász gyűjtése, Pápa 1844). Ŕ A lakodalomban szintén a volta dallamra énekelték az ún.
legényválogatñt: „Egykor két lány virágot szedni...” Másodlagosnak tűnik az ének kapcsolñdása a
felnőttek és gyermekek körében egyaránt ismert a „kakasnyakvágás”, „kakascséplés”, „kakasütés”
alkalmaihoz (→ kakasütés) (pl. vö. Réső E. S.: Hétfalusi kakasünnep). A szöveg egyébként a tréfás
állatbúcsúztatñkkal mutat rokonságot. Ŕ Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest,
1866); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A., Bp., 1955).
Tátrai Zsuzsanna
kakaska és a jércike, a: → láncmese, → halmozñ mese, funkciñja szerint → gyermekmese. A jércike

(kakaska) egy szem kökényt, vadkörtét, diñhéjat nyel és fuldokolni kezd, elküldi a kakaskát (tyúkocskát)
vìzért. Kút zöldgallyért, fa koszorúért (menyasszonyi koszorúért) küldi a szép lányhoz, szép lány cipőért a
vargához, varga csirizért a macskához, macska tejért a tehénhez, tehén szénáért a kaszáshoz, a kaszás
megszánja, de mire a kakaska visszatér, a tyúkocska megfullad a kökényszemtől (AaTh 2021A, folytatása
olykor AaTh „A tyúkocska temetése”: 2021). A mese az egész magyar nyelvterületen három redakciñban
is ismert, elterjedésében minden bizonnyal szerepe van az Arany Lászlñ- és a Benedek Elek-féle
feldolgozásoknak is. Változataink nagy részét prñzában jegyezték fel, de ismerünk olyanokat is,
melyekben a kakaska mondñkája versben van s népköltési gyűjteményeinkben több → mondñka vagy
gyermekversként feljegyzett töredék találhatñ, mely csupán a kakaska és a jércike mese második,
egyszerű láncversként elmondott részét tartalmazza. Ny-Eurñpában ismeretesek gyermekdal formájában
előadott változatok is. Hozzánk hihetőleg francia és német forrásokbñl került, bizonyos fokú
egységesülése az irodalmi feldolgozásoknak köszönhető. (→ még: formulamese) Ŕ Irod. Haavio, M.:
Kettenmärchenstudien (II. FFC 99. Helsinki, 1932); Taylor, A.: Formelmärchen (Hdwb. des deutschen
Märchens, II. BerlinŔLeipzig, 1934Ŕ40); Berze Nagy János: Magyar népmesetìpusok (IŔII., Pécs, 1957);
Kovács Ágnes: Magyar formulamesék tìpusmutatñja (Kézirat az MTA Néprajzi Kutatñ Csoport
Adattárában).
Kovács Ágnes
kakaslövés, kakasnyakazás: → kakasütés
kakasozás: → pénzjáték
kakas tanácsa, a, állatok nyelvét értő juhász: → varázsmese, másodlagosan → hiedelemmese. Cselekménye:
szegény juhász megment egy kìgyñt a tűzből. A kìgyñ (vagy apja) hálábñl azzal a képességgel ajándékozza
meg, hogy értse az állatok beszédét (a szájába lehel, kìgyñkövet ad vagy egy darabot a fehér kìgyñ
húsábñl). Ha azonban titkát bárkinek is elárulja, meghal. A juhász egy fán levő két szarka (a fához
dörzsölődő kos) beszédéből megtudja, hogy a fa alatt üstarany van elrejtve. Kiássa, meggazdagszik,
feleségül veszi a számadñ leányát. Egy alkalommal vásárra menet a juhász a mén (herélt) lovon (csődör
1418
K
szamáron) ül, felesége a kancán. A mén a kancát gyorsabb ügetésre biztatja, mire a kanca azt válaszolja,
hogy könnyű neki, mert csak egy lelket visz, ő pedig hármat: az asszonyon kìvül annak születendő
gyermekét s a maga születendő csikñját. A juhász a lovak (szamarak) párbeszédén elneveti magát.
Felesége kérdi a jñkedv okát, de ő nem árulja el. Erre az asszony követelőzni kezd. A juhász elhatározza,
hogy elárulja titkát, s befekszik a koporsñba, hogy ott érje a halál. Hallja, hogy hűséges kutyája
szomorkodik miatta, s szidja a vìgan szedegető kakast, de a kakas kineveti őt mondván, hogy gazdája még
egy asszonynak sem képes parancsolni, lám, neki mennyi van, s azokat mind kordában tartja. A juhász
kiugrik a koporsñbñl, elveri a feleségét, mire az eláll a követeléstől (AaTh 670). Ŕ A mese az egész magyar
nyelvterületen ismert, 25 feljegyzett változatárñl tudunk, melyek a fenti tìpusképtől alig térnek el, s csak
ritkán kapcsolñdnak más tìpusokhoz. A nagy egyöntetűséget mutatñ magyar változatanyag mögött állñ
korai irodalmi előképek közül emlìtésre méltñ a → Gesta Romanorum és az Ezeregyéjszaka, a 20. sz.-ban
feljegyzett változatok egy része kétségtelenül a Benedek Elek által feldolgozott Merényi-féle változat
származéka. A tìpus egész Eurñpában ismert, különösen nagyszámúak ezen belül a lengyel, délszláv,
görög, török, Eurñpán kìvül az indiai és afrikai változatok. A. Aarne a tìpus monográfusa megállapìtja,
hogy a mese két részből áll: az állatnyelv megtanulása (→ kìgyñkirály kincse, a) és a kìváncsi asszony. Két
redakciñt különböztet meg, egy keletit és egy nyugatit. A keletiben a kìgyñ farkának levágása
következtében, a nyugatiban a tűzből (fárñl) valñ megmentésért jutalmul kapja a hős az állatok nyelvének
megértését. A magyar változatok kétségtelenül a nyugati formához tartoznak. A. Aarne és Fr. v. der
Leyen a mesét indiai eredetűnek tartja, W. Liungman feltevése szerint a hellenisztikus korban (i. e. 3. sz.Ŕ
i. sz. 3. sz.) keletkezett. Ŕ Irod. Katona Lajos: Zum Märchen von der Tiersprache (Keleti Szle, 1901);
Aarne, A.: Der tiersprachkundige Mann und seine neugierige Frau (FFC 15. Hamina, 1914); Thompson,
St.: The Falktale (New York, 1946); Berze Nagy János: Magyar népmese-tìpusok (II., Pécs, 1957);
Röhrich, L.: Die Sage von Schlangenbann (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968); Erdész Sándor: Fehér
kìgyñ a magyar néphagyományban (A nyìregyházi Jñsa András Múz. Évkve, 1972).
Kovács Ágnes
kakasütés: különböző alkalomkor előfordulñ → népszokás, amelynek során egy vagy több kakast, esetleg
tyúkot ölnek meg: agyonütik, lemetszik a fejét vagy lelövik. Ismeretes a → farsang, a → húsvét, a →
lakodalom, az → aratás hagyományában. A szokás menete helyenként változñ volt. A brassñi Hétfaluban
húsvét harmadik napján az iskolás gyermekek a község játékra alkalmas helyén bizonyos távolságra
egymástñl két cöveket vernek a földbe. Az egyikhez egy hizlalt kakast, a másikhoz egy hizlalt tyúkot
kötnek. A fiúk a kakas, a leányok a tyúk irányába helyezkednek el. A feladat az, hogy a cövekhez kötött
kakast a fiúk agyonlőjék (kakaslövés), a tyúkot pedig a leányok agyonüssék. A fiúk a halálos ìtéletet
nyìllal, a leányok egy bottal hajtják végre. Közben egy sajátságos éneket énekelnek, amelyben a kakas
szomorú sorsát panaszolja el (→ kakasének). Brassñ megyében néhol nem a kakasokra, hanem egy
táblára rajzolt kakas ábrájára lőttek nyìllal. Aki a tábla közepére festett fekete pontot eltalálja, az a
győztes. A két állatot a versenylövés után megölik, elkészìtik és elfogyasztják. Baranyában
húshagyñkedden a legények a kocsma udvarán cövekhez egy kakast kötnek. A kakastñl mintegy húsz
lépésnyire bekötik a legények szemét, kezükbe csépet adnak. A cél az, hogy bekötött szemmel a kakashoz
találjanak, és azt cséppel agyonüssék (kakascséplés). A szatmári Felsőbányán lakodalom alkalmával a
vőlegény feladata volt, hogy a násznép jelenlétében, bekötött szemmel egy cövekhez kötött kakast
agyonüssön egy doronggal. Miskolcon, Borsod és Gömör megye némely falvában a kakast szintén
lakodalomban ölték meg. A kakasra „bìrñsági” végzéssel mondják ki a halálos ìtéletet, és karddal vagy
késsel lemetszik a fejét (kakasnyakazás). Kolozsvár környékén aratáskor egy kakast a gabonaföldön
beásnak a földbe, csak a fejét nem temetik be. Egy legénynek a kakas fejét kaszával egyetlen suhintással
le kell metszenie. Ha ez nem sikerül, az emberek megrettennek, a legényt egész éven át vörös kakasnak
nevezik, és úgy vélik, hogy az aratás a következő évben rosszul sikerül. A kakasütés ismeretes a szlovák,
cseh, lengyel, német, osztrák és más nép hagyományábñl. Ŕ Irod. Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a
funkciñ kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961). Zìbrt Èeník: Veselé chvile v zivote
lidu ceského (VýsehradŔPraha, 1950).
1419
K
A kakasütés céltáblája (Apáca, v. Brassñ m.)
Kakasütés (Apáca, v. Brassñ m.)
Kakasütés. A nyilazñ játékos (Apáca, v. Brassñ m.)
Ujváry Zoltán
kalaborgya: → fabocskor
kalács: 1. hat évszázad ñta a magyar parasztkonyha legrangosabb ünnepi tésztaétele. A sült tészták
készìtésének differenciálñdása során a kelt kalács a kenyér különleges változataként ünnepi szerepet
kapott. Erjesztőanyaga a 19. sz. végéig azonos volt a házikenyérével. Mindmáig előfordul, hogy a kalács
csak formájában különbözik a mindennapi kenyértől: ugyanolyan tésztábñl lyukasra alakìtják. Máskor
csak alapanyagában tér el: ahol a mindennapi kenyér nem búza, a kalács búzalisztnek teljesen kenyér
mñdjára készìtett tésztájábñl, kenyér alakban sül. Búzakenyeres vidéken ugyanìgy készìtik, csak a
kenyérnél jobb lisztminőségből (→ szitálás). Az újkorban a kalács készìtésénél uralkodik a tejjel
dagasztott, gyakran tojásos, tehát gazdagabb összetételű tészta. Ez a „kalácstészta” alapanyag a
parasztkonyhán nem fogalommeghatározñ a kalácsétel tekintetében. Készìtése egyszerűbbé vált, amikor a
19. sz. végén a sajtolt → élesztő forgalomba került. Azñta gyakran készül belőle aprñ, töltelékes kelt
tészta, buktaféle és hosszú mákos, diñs rudak. Az ételek paraszti fogalomrendjében mindez nem kalács,
amint a gyakran kalácstésztával készült töltelékes → lepény és → béles sem az. A középkori
parasztkonyhán a legegyszerűbb gyúrt tésztábñl sült lepény, béles tölteléke folytán ünnepélyes volt, mìg a
kelt kalács töltetlenül, formája vagy minősége révén lett az. Ŕ A kalács sokfelé egészen a századfordulñig
csak a legnagyobb ünnepek, karácsony, húsvét és a lakodalom süteménye, mìg egyéb jeles alkalmakra
csak lepény, béles, rétes készült. Akkoriban leggyakoribb volt a kalácssütés az Alföldön, ahol szombaton
délután rendszeresen kalácstésztát csináltak, amelyből kalács is és lepény, béles is készült. A 19Ŕ20. sz.-i
igen változatos paraszti formák tájilag differenciáltak. A → kürtőskalács kivételével a kalács kemencében
sült. Még ebben az időben is igen gyakran → tepsi nélkül, egyszerűen a kemence fenekére bevetve. (Itt
sült a Ny-dunántúliak hőkkön sült perec nevű kalácsa is.) Erőteljes viszont már az a törekvés, hogy
edénybe tegyék, jobb hìján sokszor kerek vaslábosba. A cserépből készült, bordás oldalú kalácssütő edény
Ny-on és K-en más-más kalácsrñl tanúskodik. Ny-on a különleges összetételű kuglóf kìsérője, amelynek
készìtése ekkoriban terjed parasztságunknál, mégpedig nyugatrñl kelet felé; az Alföld keleti vidékére még
1420
K
nem jutott el. Itt, a keleti Felföldön és Erdélyben bordás kalácssütőben közönséges kalácsot sütnek,
ugyanazt, amit máskor a kemence fenekére, kerek pléhtepsibe vagy lábosba állìtanak. Ekkoriban a
kalácstészta alakìtásának, a kalács formájának következő alapváltozatai gyakoribbak: vannak kerek és
hosszúkás alaprajzú, ill. telt, lyukas közepű és rácsosan alakìtott kalácsok, fonatlan és fonott formák. A
fonatlan kerek kalács legegyszerűbb formája a cipñ, amelyhez a tésztábñl kiszakìtott darabokat kenyér
mñdjára a kemence fenekén sütik meg. Csak az edény formálja a kalácsot, ha a fonatlan tésztával
megtöltenek egy sütőedényt. Ez ritkán szögletes, a kereknek viszont derékszögben és tompaszögben
emelkedő oldalú, sima és bordás változatai is használatosak. Erdélyben gyakori az egyetlen hosszúra
nyújtott tésztaszálbñl csigavonalban feltekert kalács. A fonott kerek kalács jellegzetes alföldi
kialakìtásánál egy hosszú, megsodort, félbehajtott tésztaszál két ágát egymással összefonják, majd a
fonadékot egy csomñba magasra felhajtják úgy, hogy a kalács talpát ugyanezen tésztaszál közepén
hagyott fonatlan rész vagy a két vége keretezze. E forma leggyakoribb neve dúc. A fonott kerek kalácsot
másutt többnyire egyenes fonadékbñl fogják össze úgy, hogy összekeljen. A fonadék legtöbbször három
szál tésztábñl készül, de sokszor ennél többől, ill. csak kettőből is. A lyukas kerek kalács legegyszerűbb
formaváltozata a lepénnyé alakìtott tészta, melynek a közepét kézzel átszakìtják, és innen a tésztát úgy
elhúzogatják, hogy sütéskor se keljen össze. Lyukas néven a Felső-Tisza vidékén gyakori. A DNy-
Dunántúlon kedvelt az egyetlen megsodort tésztaszálbñl karikába összefogott perec. Gyakrabban készül a
lyukas kerek kalács két vagy több szál tészta kereken összefogott fonadékábñl, talpát külön tésztaszál is
keretezheti. A hosszú kalácsok többsége fonott. Leggyakrabban három szál tésztábñl, de vannak
egyszerűbb és sokkal bonyolultabb alakìtásúak is. Ezeket többnyire tepsiben sütik, de a formát azzal is
befolyásolják, hogy kitölti-e a kalács a tepsit, vagy nem ér hozzá a széleihez. Egyik változatának,
amelynek fonata érett kalászra emlékeztet, igen elterjedt elnevezése búzafejes. A hosszú fonott kalács
egyáltalán nem általánosan elterjedt forma. A századfordulñn D-Dunántúlon (Baranya kivételével), az É-
Tiszántúlon és keleten még hiányzott, ill. éppen csak terjedőben volt. Az egyes nagytálak általános ünnepi
formái a századfordulñn a következőképpen oszlanak meg: az ÉNy-Dunántúlon és az övezet Dunátñl É-ra
eső folytatásában lyukas kalács és hosszú fonott kalács; az É-Dunántúl többi vidékén egyedül hosszú
fonott kalács; a D-Dunántúl nagy részén lyukas kalács (perec és kukoris néven is) és fonatlan kerek kalács
(cipó és pompos néven is); Baranyában az előbbiek hosszú fonott kaláccsal; az Alföldön leggyakoribb a
fonott kerek kalács dúcformája és a hosszú fonott kalács együttese, amelyhez gyakran még harmadik
forma is társult, vagy telt fonatú, vagy lyukas kerek. A fontos, fonatos elnevezés hol hosszú, hol kerek, hol
lyukas kalácsot jelöl. A Felföldön leggyakoribb a fonott kerek és hosszú kalács társulása, de nem ritka a
fonott lyukas és hosszú fonott kalács páros. A morvány szñ elterjedésterületén e megjelölés általában
kalácsot, tehát nem egy meghatározott formát jelöl. A Bodrogközben, É-Tiszántúlon és innen K-re a
fonatlan kerek kalács az uralkodñ. Ezt É-on → cipñnak, bordás edényben sült változatát Erdélyben
tepsziakalácsnak is nevezik. Mellé a vidék nagy részén kürtőskalács társul. A formaváltozatok helyi kivitele
az alkalmak hierarchiájához is igazodik. Ezen belül az Alföldön, a Felföldön nagykalács, kiskalács
megkülönböztetés is volt. Az előbbi az elsőrendű kalácssütő ünnepek igazán ünnepélyes nagyobb kalácsa,
az utñbbi az ugyanakkor keszìtett kisebbeket jelöli. A kalácssütés sűrűsödésével az új alkalmakra csak
kiskalács járt. A nagykalács és kiskalács lehet azonos forma, csupán méretkülönbséggel, igen gyakran
azonban jelentéktelenebb a méretbeli eltérés, viszont következetesen különbözik a megformálás. A
lakodalmi szertartáshoz sokfelé olyan formájú, ill. kivitelű kalácsok kapcsolñdtak, amelyek egyedül
ilyenkor szerepeltek. A kifejezetten a menyasszony, az ifjú pár számára készült kalácsrñl valñ
gondoskodás gyakran meghatározott személy feladata, a kalács a szertartásban külön szerepet kap,
elfogyasztása előìrt mñdon történik. E célra süthettek egy nagy ünnepen közönséges méretű, formájú,
kialakìtású kalácsot, de mindezen jegyeiben különlegeset is. Az előbbi esetben gyakran a belészúrt →
életfátñl lett a kalács különleges. Prémes kalácsnak a székelyek az életfával dìszìtett, egyébként közönséges
kivitelű → lakodalmi kalácsot nevezik. A Felföldön a legutñbbi évtizedekig rendkìvül nagy méretű,
szögletes vagy kerek kalácsot sütöttek a menyasszonynak. Neve gyakran örömkalács, násznagykalács. A
lakodalom kapcsán jelzőt kap sokszor az a közönséges kalács is, amelyet a vendégek hoznak a
vendéglátáshoz valñ hozzájárulásként, ill. amelyből a hivatlanoknak osztogatnak. Így a nyoszolyókalács,
menyasszonykalács, vendégkalács stb. elnevezések nem mindenütt azonos jelentésűek. Papkalács az eskető
pap ajándéka, ugyanilyet kapott a polgári szertartást végző tisztviselő is. Könnyebb, kisebb lyukas
kalácsot a lakodalmi menetben gyakran húztak a vőfélybotra, kulacs és üveg nyakára, a zenészek
hangszerére. Sokfelé lyukas kalácsot csak lakodalomra sütöttek, a forma a fenti szokásokkal
kapcsolatban még az utñbbi évtizedekben is erőteljesen terjedt. Nyugatrñl kelet felé terjedt el egy
bonyolultabb kialakìtású, 9 (helyenként csak 5) vékony tésztarúdbñl alakìtott kerek, rácsos-lyukacsos
kalács. Ez az É-Dunántúlon, a Dunátñl É-ra és mélyen az Alföldre benyúlva is készült. Neve kalinkó,
kacsos, kujcsos, ill. rostélyos, rostáskalács. A Tiszántúlon ablakos kalácsnak is nevezik. Itt ez az elnevezés
egy másik, tőle eltérően nem fonott-hurkolt, hanem tésztacsìkokbñl ragasztott rácsos-lyukacsos lakodalmi
kalácsforma nevével keveredik. Ŕ A kalács jobbágyszolgáltatásként a 14. sz.-tñl jelentkezik a hazai
1421
K
forrásokban. A 16. sz.-i ilyen adatok Erdély kivételével az egész országot behálñzzák. A kalács a latin
szövegekben legtöbbször torta és circulus néven szerepel. A források ez időben kifejezetten fonott
kalácsrñl is szñlnak. A formáknak a 19Ŕ20. sz.-bñl ismert teljes választéka és táji elrendeződése
lényegesen korábbi időszakra nem vetìthető vissza. Ŕ Kalács szavunk közelebbről meg nem határozhatñ
szláv nyelvből származik. A szñ az ñszlávban ’kerék alakú kerek tárgyat’ jelentett. Bár számos szláv
vidéken jelent később többek közt ilyen alakú süteményt, a magyarban kezdettől fogva ’jobb minőségű
süteményt’ jelent általában és nem kizárñlag a lyukas, karika alakút. A szlovák származású morvány szñ
első feljegyzése szintén a 14. sz. végéről valñ. Ŕ A malomkalács, molnárkalács nem kalács, hanem → ostya.
(→ még: figurális sütemény, → fumu, → sütemények) Ŕ Irod. Nagy Gyula: Lakodalmas kúcsoskalács
sütése Orosházán és környékén (A Szántñ Kovács Múz. Évkve, 1959). Ŕ 2. → ösztörü
Kulcsos kalács készìtése. Dagasztás (Orosháza, Békés m.)
Sodrás
A középső fonása
A kalács tepsibe rakása
A kalácsok tojásozása
Pirulñ kalácsok a kemencében
Lakodalmi kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.) Gyakoribb elnevezései még: rostás lepény, mártott
kalinkñ, kúpos kalács
1422
K
Lakodalmi kalács (Csitár, Nñgrád m.)
Karácsonyi kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)
Kalács (Dunakiliti, Győr-Sopron m.)
Kisbán Eszter
kalácssütő, kuglófsütő: cserépedény. Tűzállñ agyagbñl készült. Kìvül és belül is mázas. Leggyakoribb a
kerek fenekű, kissé kifelé hajlñ, hosszában ujjnyi szélességben benyomkodott oldalfalú kalácssütő. A
pereme széles. A fenekén néha domborműves dìszìtés vagy → karcolt dìszìtés van. Különleges változatai a
szìv-, hal-, bárány- vagy malacforma. A fémből készült hasonlñ funkciñjú edény másolata. (→ még:
domborműves dìszìtés kerámián) Ŕ Irod. Igaz MáriaŔKresz Mária: A népi cserépedények
István Erzsébet
kaláka: a legismertebb → társasmunkák egyike, amelynél a közösség tagjai vagy bizonyos csoportjai
(lokális, vérségi, vagyoni) tagjuknak (családjának), vagy egy községi intézménynek szìvességből vagy
kölcsönösségi alapon munkát végeznek, s amelynél a segìtők együtt, egyszerre, társaságban, s rendszerint
szñrakozással (ének, tánc, mese) egybekapcsoltan dolgoznak. A közösség bármelyik tagja akármikor
visszahìvhatja a megsegìtettet, s az a munka visszaadását, a kalákában valñ részvételt kötelességének
tartja. A kalákáknál éppen az önkéntes jelleg miatt kap nagy szerepet a szñrakozás (→ kalákatánc). A
kaláka elnevezés Erdélyben és a vele határos K-mo.-i részeken ismeretes, s megváltozott, ill. mñdosult
jelentésű román kölcsönszñ a magyarban. A Bácskában a móva, a Nagykunságban a koceta szláv eredetű
elnevezést használják. Ismert a → segìtség elnevezés is. Annak ellenére, hogy a kalákákhoz a munkán
kìvül még számos funkciñ tapad (→ munkaszervezet funkciñi), a kalákák a legtermelékenyebb
munkaszervezeti formák között foglalnak helyet. A közösség ugyanis a rosszul dolgozñt, hanyagot
megszñlja, s ha nem végez jobb munkát, legközelebb nem segìtik ki, nem mennek el hozzá dolgozni. Az
egyes családok kalákába ezért a legmunkaképesebb, a legkülönb családtagjaikat küldik, hogy a családra
ne hozzon szégyent. A kaláka szervezésének mñdja, a munka lefolyása, s a benne érvényesülő →
munkamegosztás a résztvevők feladatköre (→ gazda, → gazdasszony), a különböző hozzátapadñ munkán
kìvüli funkciñk a kalákát a legösszetettebb munkaszervezeti fajtává teszik. A kaláka megléte valamely
közösségben a közösség egységét, bizonyos fokú homogenitását jelzi. Ezzel magyarázhatñ, hogy a kaláka a
nagyobb dunántúli és az alföldi településeken Ŕ a házépìtést leszámìtva Ŕ már a múlt században kezd
háttérbe szorulni, gazdasági súlyábñl veszìteni, s legfeljebb bizonyos társadalmi rétegeken belül, azonos
vagyoni helyzetűek között van valamelyes jelentősége. Ezzel szemben Erdélyben, É-Mo.-on s a Dunántúl
kisebb településein, a nagyobb városoktñl távol (Zala, Somogy, Bakony) még századunkban is az egész
falura kiterjedt a kalákában résztvevők köre. (→ még: fonñ, → kukoricafosztás, → tollfosztñ) Ŕ Irod.
Szendrey Ákos: A népi élet társas összejövetelei (Ethn., 1938); Janñ Ákos: A társasmunkák és a
kendermunkák társas jellege Szatmárban (Ethn., 1966); Szabñ T. Attila: A szñ és az ember (Bukarest,
1971).
Szabó László
1423
K
kalákanapszám: Alsñ-Fehér megyében a legények évi mulatságaikon a muzsikálñ cigányok fizetésére

valamelyik gazdánál szerződésileg lekötöttek egy-másfél napi napszámot. A munka (rendszerint aratás)
elérkeztekor a legények ledolgozták → kalákában a kikötött napokat, ez a kalákanapszám. A legények
majdani munkájáért két → legénybìrñ vállalt kezességet. Ŕ Irod. Lázár István: Alsñfehér vármegye
magyar népe (klny., Nagy-Enyed, 1896).
Szabó László
kalákatánc: közösen végzett munkák (mezőgazdasági munkák, kútásás, házépìtés, fonñ stb.) befejezése
után rendezett táncos mulatság (→ táncalkalmak). A gazda megvendégeli a közös munkában
résztvevőket, zenészt fogad és kalákatáncot rendez a részükre. A kalákatánc elnevezés a magyar
népterület keleti részén (Bihar, Erdély) általános. (→ még: taposñbál) Ŕ Irod. Réthei Prikkel Marián: A
magyarság táncai (Bp., 1924); Faragñ Jñzsef: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946);
Kaposi EditŔMaácz Lászlñ: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kallñs ZoltánŔ
Martin György: A gyimesi csángñk táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969Ŕ70. Bp., 1970).
Pesovár Ferenc
kalala, kalalazás: a szentlászlñi (Szlavñnia) böjti kapuzñ, vonulñ, falukerülő leánytánc neve. A délszláv
kóló (körtánc) szñbñl származtatják. (→ még: karikázñ, → lánctánc) Ŕ Irod. Kiss Lajos: A
tánczenegyűjtés problémáirñl (Táncműv. Ért., 1956); Berkes Eszter: A szlavñniai magyar népsziget
tánchagyományai (Tánctud. Tanulm., 1967Ŕ68., Bp., 1969).
Martin György
kalamáris: → tintatartñ
kalandos társaságok: vallásos egyletek, konfraternitások, melyek nevüket onnan nyerték, hogy minden hñ
első napján (Calendis) ültek össze közös istentiszteletre, étkezésre, közös dolgaik megtárgyalására. Már
az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat alkalmábñl emlìtik. A középkor folyamán többféle jellegű vallásos
egylet: konfraternitás, céh alakult hazánkban is, melyek közül egyesek kalandos társaságoknak nevezték
magukat. Tagjaik, mint az adatokbñl kitetszik, eleinte világi papok voltak, apátok, szerzetesek nem
lehettek. Később a kalandos társaságok tagjai közé laikusokat is felvettek. Katonai jellegű kalandos
társaságok is létrejöttek, és a 15Ŕ16. sz.-ban politikai aspiráciñik is voltak, s ezért többször betiltották
őket. A 17. sz.-tñl a magukat kalandos társaságoknak nevező egyletek fő feladata a tagok illő temetéséről
valñ gondos

Magyar Neprajzi Lexikon

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Magyar Neprajzi Lexikon

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 1977-1982

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az a reményünk, hogy a készülő Néprajzi Atlasszal együtt Lexikonunk megadja az alapjait az új

Tárkány Szücs Ernő

bev. bevezette, bevezetés

ELTE Eötvös Loránd Tudomány Egyetem

gör.kat. görög katolikus

gör.kel. görög keleti

gyűjt. gyűjtötte, gyűjtemény

ill. illetőleg, illetve

i. sz. időszámításunk szerint

kiad. kiadta, kiadás

KLTE Kossuth Lajos Tudomány Egyetem

min. miniszter, minisztérium

MNM Magyar Nemzeti Múzeum

MTA Magyar Tudományos Akadémia

o. ország (csak országnévvel együtt, pl.

OSZK Országos Széchényi Könyvtár

sz. század (csak évszám után)

szerk. szerkesztő, szerkesztette

társ. társaság, társulat

AaTh Aarne–Thompson-féle népmesekatalógus

Acta Ethn. Acta Ethnographica

Akad. Ért. Akadémiai Értesítő

Arch. Ért. Archeológiai Értesítő

Bp.-i Szle Budapesti Szemle

DJfVk Deutsche Jahrbuch für Volkskunde

Egy. Phil. Közl. Egyetemes Philológiai Közlöny

Erd. Múz. Erdélyi Múzeum

FFC Folklore Fellows Communications (az

Filol. Közl. Filológiai Közlemények

Folia Arch. Folia Archaeologica

Földr. Ért. Földrajzi Értesítő

Földr. Közl. Földrajzi Közlemények

TIT Tudományos Ismeretterjesztő Társulat

v. vagy (ábraaláírásnál: volt)

vö. vesd össze

Hdwb.des deutschen Handwörterbuch des deutschen Märchens

Irod. tört. Irodalomtörténet

Irod. tört. Közl. Irodalomtörténeti Közlemények

Közl. Közlöny, Közlemények

Magy. Népr. Gyűjt. Magyar Néprajzi Gyűjtemény

Magy.Századok Magyar Századok

Magy. Nyelv Magyar Nyelv

MNGy Magyar Népköltési Gyűjtemény

MNK Magyar Népmese Katalógus

Népr. Ért. Néprajzi Értesítő

Népr. Gyűjt. Néprajzi Gyűjtemény

Népr. Közl. Néprajzi Közlemények

Nyelvtud. Közl. Nyelvtudományi Közlemények

ÖZfVk Österreichische Zeitschrift für Volkskunde

RMKT Régi Magyar Költők Tára

Táncműv. Ért. Táncművészeti Értesítő

Tánctud. Tanulm. Tánctudományi Tanulmányok

Tanulm. Tanulmány, Tanulmányok

Term. tud. Közl. Természettudományi Közlemények

Tört. Szle Történeti Szemle

Tud. Gyűjt. Tudományos Gyűjtemény

UMNGy Új Magyar Népköltési Gyűjtemény

ZfVk Zeitschrift für Volkskunde

Zenetud. Tanulm. Zenetudományi Tanulmányok

Abafi Lajos, Aigner (Nagyjécsa, 1840ŔBp., 1909): népdalgyűjtő, irodalomtörténész, könyvkiadñ,