A kitüntetés

Danielle Steel
Maecenas (szept 2017)

Címke: romantikus, regény, 2. világháború, Divat

romantikusttt regényttt 2. világháborúttt Divatttt
A német megszállás idején Gaëlle de Barbet, a Lyon közelében
élő diáklány sorra elveszíti szeretteit: apját és bátyját megölik a
németek, anyja megtébolyodik, legjobb barátnőjét és családját pedig
a szeme láttára hurcolják el. Amikor a véletlen úgy hozza, hogy
Gaëlle-nek módja nyílik elbújtatni egy zsidó kisfiút a nácik elől,
csatlakozik a francia ellenállás tagjaihoz, és százával menekít
gyerekeket biztonságos helyre. A háború utolsó napjaiban pedig a
családi kastélyban elszállásolt német parancsnok kérésére és
segítségével Gaëlle a nácik által elrabolt műkincseket rejt el, hogy a
németek távozása után visszaadja őket a kifosztott francia
múzeumoknak.
Amikor véget ér a háború, Gaëlle-t azzal vádolják, hogy
együttműködött a németekkel. Igazát nem tudja bizonyítani, ezért
Párizsba menekül, ahol a divat világában új életet kezd. Később
New Yorkba kerül, s Dior-modellből feleség és anya lesz. Megannyi
fájdalmas veszteség után végül visszatér a gyökereihez, Párizsba.
Ám a múlt kísértetei továbbra sem tágítanak mellőle. A háború után
pillanatok alatt rásütötték a kollaborálás bélyegét, de az már
senkinek nem volt sürgős, hogy kiderítse az igazságot. Unokája
azonban addig nem nyugszik, amíg nagyanyját el nem ismerik
annak, aki mindig is volt: igaz embernek és hősnek.
DANIELLE STEEL

A kitüntetés
Szeretett és nagyon bátor gyermekeimnek,
Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek,
Samnek,
Victoriának, Vanessának, Maxxnak és Zarának.

Mindannyiunknak megvan a magunk harca,

amivel szembe kell néznünk,
a háborúink, amelyeket túl kell élnünk,
a veszteségeink, amelyeket ki kell bírnunk
és el kell fogadnunk,
az alkalmak, amikor hamisan vádoltak bennünket,
és romjainkból újra fel kellett épülnünk.

Legyetek bátrak, amennyire csak tudtok.

Küzdjetek kurázsival, kedvességgel,
részvéttel és megbocsátással.
Szeressetek teljes szívetekből,
merítsetek egymásból erőt.
Jusson eszetekbe, mennyire szeretlek titeket,
és milyen büszke vagyok rátok. Mindig!

Szívem minden szeretetével,

mami/D. S.
 A TOUS LES FRANÇAIS
a France a perdu une bataille!
Mais la France n’a pas perdu la guerre!
Des gouvernants de rencontre ont pu capituler, cédant à la panique, oubliant
l’honneur, livrant le pays à la servitude. Cependant, rien n’est perdu!
Rien n’est perdu, parce que cette guerre est une guerre mondiale. Dans
l’univers libre, des forces immenses n’ont pas encore donné. Un jour, ces
forces ecraseront l’ennemi. Il faut que la France, ce jour-là, soit présente à la
victoire. Alors, elle retrouvera sa liberté et sa grandeur. Tel est mon but, mon
seul but!
Voilà pourquoi je convie tous les Français, où qu’ils se trouvent, à s’unir à
moi dans l’action, dans le sacrifice et dans l’espérance.
Notre patrie est en péril de mort.
Luttons tous pour la sauver!
VIVE LA FRANCE!

18 JUIN 1940

GÉNÉRAL DE GAULLE

FRANCIA NÉPHEZ
Franciaország elveszített egy csatát!
De Franciaország nem veszítette el a háborút!
Megalkuvó vezetők páni félelmüknek engedve, a becsületről megfeledkezve,
az országot kiszolgáltatva a rabságnak, megadták magukat. De nincs veszve
 semmi!
Nincs veszve semmi, mert ez a háború világháború. A szabad világ
hatalmas haderői nem hátráltak meg. Ezek a fegyveres erők egy napon döntő
csapást mérnek majd az ellenségre. Azon a napon Franciaországnak ott kell
lennie, ahol a győzelmet ünneplik. És Franciaország akkor vissza fogja nyerni a
szabadságát és a nagyságát. Ez a célom, az egyetlen célom!
Ezért arra buzdítok minden franciát, bárhol legyen is, álljon mellém, legyen
közös a harcunk, az áldozatunk, a reményünk.
Országunk halálos veszélyben van.
Harcoljunk mindnyájan, hogy megmentsük!
ÉLJEN FRANCIAORSZÁG!
1940 JÚNIUS 18.

CHARLES DE GAULLE

Charles de Gaulle tábornok 1940. június 18-án,

Franciaország német megszállásának napján
párizsi plakátokon közzétett üzenete.
„A bátorság nem kevesebb, mint a veszélyen, csapáson,
félelmen, igazságtalanságon felülkerekedő erő, és az a belső
meggyőződés, hogy az élet minden fájdalmával együtt szép.”
DOROTHY THOMPSON
 Első fejezet
Delphine Lambert komoly arccal és feszült figyelemmel olvasta a
Le Figarót Párizsban, a bal parti rue du Cherche-Midin lévő lakásán.
Újév napja volt. A fiatal nő egy névsort böngészett, mint ezen a
napon mindig, évek óta. Huszonkilenc éves korára politikai
újságíróként és történészként már két könyve jelent meg és aratott
szép sikert, s a sajtóban is gyakran publikált cikkeket. Hosszú, sötét,
egyenes szálú haja félig eltakarta az arcát, ahogy az újság fölé
hajolt. Georges Poitier, a férfi, akivel együtt élt, mosolyogva figyelte.
Sejtette, mit olvas Delphine. Amint tizenhét éves lett, attól fogva
kergetett egy álmot.
– Mit keresel? – kérdezte szelíden. Évente kétszer jelentették
meg a listát: újév napján és július tizennegyedikén.
– Tudod… a nagymamámat – felelte a lány, anélkül hogy
fölpillantott volna, nehogy elvétse a sort. Ötszázan szerepeltek a
listán, és attól félt, hogy a név, amelyről remélte, hogy meglátja,
most sem lesz köztük. Eddig nem volt, hiába tett meg mindent, hiába
dolgozott fáradhatatlanul az ügyön az elmúlt tizenkét évben. –
Meddig akarnak még várni? – morogta, attól tartva, hogy megint
csalódnia kell. A nagyanyja, Gaëlle de Barbet Pasquier, kilencvenöt
éves volt, és sokkal kevésbe izgatta magát a dolog miatt, mint az
unokája, aki számára ez szent üggyé vált. A legnagyobb
köztiszteletnek örvendő francia-országi kitüntetés, a Légion
d’Honneur, a Becsületrend aktuális várományosainak a neve
szerepelt a listán.
Gaëlle soha életében nem várta, hogy kitüntessék, egyáltalán
nem volt meg benne az a törekvés, ami Delphine-t mozgatta, és amit
teljesen fölöslegesnek tartott. Delphine ezzel szemben úgy érezte:
az elismerés jogos, és ami jár, az jár. Így hát nem adta fel. Az egész
család tudta, milyen sokat és keményen dolgozott azon, hogy
tisztázza és elismertesse a nagyanyját. Gaëlle békében volt a saját
életével. Azok az események, amik miatt elismerést kaphatott volna,
réges-régen, még a háború alatt történtek. Életének az a fejezete ma
már távoli emléknek tűnt csupán. Gaëlle ritkán gondolt rá, főleg
olyankor, amikor Delphine kérdezősködött róla, és ma már ő is csak
néha hozta szóba. Ismerte az egész sztorit, nagyanyja bátorsága
komoly motiváló erőt jelentett az életében, és máig példaként állt
előtte. Gaëlle mindazt megtestesítette, amilyennek Delphine szerint
az embernek lennie kellene. És akár észhez tér a kormány, és jóvá
téve a múlt tévedéseit kitünteti őt, akár nem, Delphine szemében a
nagyanyja hős volt, ahogy az volt sokak szemében Franciaország
megszállása idején, hetvenkilenc évvel ezelőtt.
Aztán ahogy tovább olvasta a neveket, hirtelen mozdulatlanná
dermedt, s a szeme tágra nyílt. Újra elolvasta, hogy tényleg jól látta-
e, majd a reggelizőasztal fölött elképedve Georges-ra nézett.
– Ó, Istenem… itt van… rajta van! – Végre megtörtént. Végre
eredménnyel járták a levelei, az éveken át folytatott gondos
kutatása, a követségi iroda minden, általa elérhető tagjához intézett
buzdító beszéde. A nagymamája mellére tűzik a Becsületrendet!
Könnyek ragyogtak Delphine szemében, amikor Georges-ra
nézett, és remegő ujjal mutatta az újságban a nevet: Gaëlle de
Barbet Pasquier. Újra és újra elolvasta, hogy biztos legyen benne,
nem téved. Végre ott volt. Georges széles mosollyal nézett vissza
rá, és odahajolt, hogy megcsókolja. Ő tudta, mennyit dolgozott
Delphine ezért a sikerért. A nagymama is tudta, mondogatta is
mindig, hogy kár a gőzért. De végül mégiscsak megtörtént, hála
Delphine-nek.
– Bravó! Szép munka volt – mondta büszkén. Delphine
nagymamája vitán felül bámulatos asszony volt, és most, hogy a
honfitársai is elismerték, végre a világ is meg fogja tudni.
A következő percben Delphine fölpattant az asztaltól, hogy
felhívja a nagyanyját. Alig várta, hogy elújságolhassa neki a csodás
hírt. Biztos volt benne, hogy Gaëlle aznap nem olvasott még újságot,
amúgy sem bízott az egészben, sőt lehetetlennek tartotta, hogy
sikerülni fog. De Delphine most bebizonyította, hogy tévedett. Az
állhatatosság végül elnyerte jutalmát.
Még mindig remegő ujjakkal hívta a mobilt, amelyet ő adott a
nagymamának, de a hívás, mint legtöbbször, rögtön a postafiókra
ment.
 – Soha nem használja a mobiltelefont, amit vettem neki – szólt
hátra a válla fölött panaszosan Georges-nak. Nagyanyja állította,
hogy túl bonyolult, nincs is rá szüksége, és jobban szereti az otthoni
készülékét használni. Delphine tehát hívta a vezetékes telefon
számát, és hagyta hosszan kicsöngeni, hátha a nagymama el van
foglalva valamivel, vagy épp a fürdőkádban ül. Itt sem kapott választ,
az üzenetrögzítő is ki volt kapcsolva, így aztán csalódottan
visszament az asztalhoz.
– Lehet, hogy ma reggel elment a templomba – emlékeztette
Georges.
– Vagy levitte a kutyát sétálni. Pár perc múlva újra megpróbálom.
De tíz perc, sőt fél óra múlva sem járt több sikerrel. Delphine nem
tudta, mivel kösse le magát, amíg nem éri el a nagyanyját, végül az
anyját hívta fel, aki éppoly izgatott lett, mint a lánya, de még el is
sírta magát, amikor meghallotta a nagy újságot. Leghőbb reményük
teljesült ezzel, akármennyire is bagatellizálta Gaëlle azt, amit tett.
Nagyot csalódtak most, hogy nem tudják utolérni. Gaëlle a kora
ellenére egészséges volt, független, önálló életet élt, korán kelt, és
rendszerint házon kívül töltötte a napjait vagy az estéit. Fizikailag és
szellemileg egyaránt jó erőben volt, rendszeresen találkozott a
barátnőivel, múzeumba és színházba járt, és hosszú sétákat tett a
kutyájával a környéken vagy a Szajna mentén.
– Majd később felhívom – mondta Delphine az anyjának, és újra
a listát kezdte nézni, ott van-e még a nagyanyja neve, nem csak
illúzió volt-e az egész. Mindannyiuk álma vált valóra azzal, amit
Gaëlle már nagyon megérdemelt.

Gaëlle Pasquier mint mindig, aznap reggel is korán kelt.

Elvégezte a nyújtógyakorlatait, szokása szerint pirítóst készített,
hozzá nagy bögre tejeskávét, és élvezettel látott hozzá a reggelihez.
Megfürdött, alaposan kikefélte rövidre vágott, hófehér haját, amely
szép keretbe foglalta arisztokratikus arcát, aztán felöltözött, hogy
meglátogassa Louise barátnőjét. Mindketten a hetedik kerületben
laktak, a Place du Palais Bourbontól, ahol Gaëlle elegáns kis lakása
volt, mindössze egy egészséges sétautat kellett megtenni a rue de
Varenne-ig, ahol Louise lakott. A divatos környék dacára maga a
ház, amelyben Gaëlle otthona volt, nem tűnt valami mutatósnak. A
lakás falain gyönyörű festmények lógtak, és a szobákat szinte
teljesen megtöltötték a szebbnél szebb régiségek. Gaëlle
barátságos, vendégszerető légkört teremtett, és ha elment hazulról,
mindig magával vitte hosszú szőrű barna tacskóját, Josephine-t.
Gaëlle és a kutya, akit az unokáitól kapott, elválaszthatatlanok
voltak. Josephine azonnal eksztázisba jött, mihelyt meglátta gazdája
kezében a pórázt, Gaëlle pedig halkan beszélt hozzá, miközben
fölrakta rá a szíjat.
Gaëlle a kora ellenére egyedül élt, és ezzel nem volt semmi
problémája. Hétköznap bejárónő járt hozzá, de a vacsoráját már
maga főzte meg, és amilyen gyakran csak tehette, eljárt a
barátnőivel. Hét éve, nyolcvannyolc évesen ment nyugdíjba, de
akkor sem szívesen. Nagyon szerette a munkáját: kurátorként
dolgozott egy elegáns kis múzeumban, amelynek létrehozásában
tevékeny részt vállalt, és csaknem ötven esztendejét szentelte neki.
Minden fontos új kiállítást megnézett Párizsban, ezekre
rendszerint Louise barátnőjével ment el, aki tíz évvel volt fiatalabb
nála, és szintén kitűnő egészségnek örvendett. A lánya Indiában, a
fia Brazíliában élt, megbecsülte hát Gaëlle társaságát. Ők ketten
ötvenhét éve voltak barátnők, amióta Gaëlle tizenhat évi New York-i
tartózkodás után visszatért Franciaországba. Louise pártoló tag volt
abban a múzeumban, amelyet Gaëlle segített létrehozni, és a két
barátnő a művészeti életben is szoros szövetséget alkotott.
Gaëlle-nek két lánya közül az egyik New Yorkban, a másik
Párizsban élt, és született három unokája is. Szerencsésebb volt,
mint Louise, mert a családja közelében élhetett. Louise évente csak
egyszer látta a gyerekeit és az unokáit, amikor elutazott hozzájuk,
hogy megnézze őket, ennek ellenére megmaradt vidám
természetűnek. A férje a diplomáciai testület tagja volt,
fiatalkorukban ők is sokat éltek külföldön.
Gaëlle idősebb, New Yorkban élő lánya a befektetési bankári
hivatást választotta, és pénzügyi zseninek tartották, akárcsak egykor
az apját. A fiatalabbik, Daphne, szülészorvos volt, egy
kardiológushoz ment férjhez, és mindketten imádták a munkájukat.
Rengeteg elfoglaltságuk ellenére hívták Gaëlle-t, hogy látogassa
meg őket, amikor csak kedve tartja. Ő erre mindig azt felelte, hogy
nem akar alkalmatlankodni, és egyébként is elfoglalta magát a saját
programjaival és barátaival, akiknek legtöbbje fiatalabb volt nála,
mivel kevés vele egykorú ember élt az övéhez hasonló aktív életet,
és igazodott el úgy a világban, mint ő.
Gaëlle unokája, Delphine, újságíróként dolgozott, az öccse orvosi
egyetemre járt, mert orvos akart lenni, mint a szülei, a legfiatalabb fiú
pedig üzleti tanulmányokat folytatott a HEC-en, ami a maga területén
a legjobb iskola volt. Gaëlle büszke volt mindnyájukra.
Jól érezte magát Louise társaságában, kellemes programokat
csináltak, néha elutaztak egy-egy hétvégére, megnéztek valami
kiállítást Rómában, egy operaelőadást Bécsben, vagy ellátogattak
valami kulturális eseményre Londonba vagy Madridba, máskor
Deauville-ban sétáltak a deszkákkal burkolt sétányon. Gaëlle-nek
ma is tele volt érdekes élményekkel az élete, néha sokkal inkább,
mint a fiatalabb barátnőié. Most is határozott léptekkel tartott Louise
lakása felé a rue de Varenne-en, és a pórázon vezetett Josephine
fürgén kocogott mellette. Gaëlle örült minden új évnek, általában
pozitívan állt hozzá az élet dolgaihoz, és inkább a jelenben élt,
semmint a múltban. Úgy gondolta, nem szolgál a javára, ha azon
mereng, ami már a háta mögött van, jobban szeretett előre nézni.
Mindvégig megőrizte a karcsúságát, volt szeme a divatra, noha
az öltözködésben konzervatív stílust követett, és korának megfelelő
ruhákat viselt. Ám a tizenhat év ellenére, amit az Államokban töltött,
az egész megjelenése nagyon is francia volt. Ízig-vérig párizsi nőnek
látszott.
Louise utcáját elérve elhaladt a Rodin Múzeum és a Matignon
előtt, majd megállt a súlyos, régi, fényes sötétzöldre festett kapunál,
amely mögött Louise lakott.
A ház a régi, tizennyolcadik századi épületek egyike volt, belső
udvarán a hintóállások helyén ma már garázsok rejtőztek, és ápolt
kert is tartozott hozzá. Amikor Gaëlle a fához ütögette a sárgaréz
kopogtatót, a kapus kinyitotta a nehéz külső kaput, és udvariasan
köszönt neki. Ezután föllépkedett az első lépcsőn, és csöngetésére
egy szobalány nyitott ajtót. A kabátját a bejárati hallban hagyta, és
levette Josephine-ről a pórázt. A kutya beszaladt a nappaliba, ahol
Louise a kandalló mellett ült, lábánál Fifivel, az ápolt, hófehér
pincsivel. A két kutya nagy izgalomba jött a találkozástól, és rögtön
játszani kezdtek, Louise pedig széles mosollyal üdvözölte a belépő
Gaëlle-t.
– Boldog új évet! – köszöntötte Gaëlle a barátnőjét, majd lehajolt,
hogy megpuszilja, s végül letelepedett a Louise melletti kényelmes
fotelba. Sok kellemes délutánt és estét töltöttek karszékeikben a
kandalló előtt, a múzeumról, a gyerekeikről vagy a legújabb
terveikről beszélgetve.
– Gratulálok! – felelte Louise örömtől sugárzó arccal.
– Mihez? – lepődött meg Gaëlle. – Hogy kilencvenöt évesen
megértem egy újabb újévet? Mert akkor én is gratulálok neked –
mondta nevetve, noha Louise még csak nyolcvanöt volt. Kisebb és
gömbölydedebb termetével igazi nagymamának nézett ki, és épp
annyi évesnek látszott, ahány volt, de mindketten frissen és
energikusan éltek, ezért is élvezték annyira egymás társaságát.
A két kutya kergetőzött a szobában, miután Josephine elszaladt
Fifi egyik játékával.
– Nem olvastad a ma reggeli újságot? – kérdezte Louise. Neki ez
volt az első dolga mindennap. Mindketten lépést tartottak a világban
történt eseményekkel, olvasták a legújabb könyveket, és meg is
beszélték egymással. Daphne mindig mondta, hogy az anyja mellett
szégyenkeznie kell, mivel elfoglalt orvosként neki nem maradt ideje
regényolvasásra, s ha olvasott, akkor is jobbára orvosi folyóiratokat.
Gaëlle falta a könyveket, és így volt vele Louise is.
– Reggelizés közben nem szeretek újságot olvasni – közölte
Gaëlle. – Rosszkedvem lesz attól a sok tragédiától, amivel tele van a
világ, meg a sok bűnügytől és természeti katasztrófától. Ma még
nem volt újság a kezemben.
– Pedig nem ártott volna – mondta Louise rejtélyesen, és látható
örömmel.
– Az elnöknek újabb viszonya van? Elmulasztottam volna a
legújabb botrányt? – kuncogott Gaëlle.
– Nem, drágám – nézett rá szeretetteljesen Louise. – Akkor még
boldogabb vagyok, hogy én gratulálhatok elsőként a Becsületrend
Lovagnőjének.
 Gaëlle egy percig csak nézett rá értetlenül, mint aki nem hisz a
fülének.
– Nem mondod komolyan. Az nem lehet. Szegény Delphine évek
óta zaklatja a kancelláriát, de egy percig sem hittem abban, hogy ez
lehetséges.
Louise tudta, hogy Gaëlle tizenévesen dolgozott az ellenállásban,
és a háború alatt hősiesen kockára tette az életét. Utólag hamisan
megvádolták azzal, hogy együttműködött a németekkel. Ez az
árnyék az egész életét végigkísérte, s az unokája vitézül küzdött,
hogy tisztára mossa a nevét. És végül sikerült neki.
– Nos, úgy látszik, hogy tisztáztak. Delphine tehát meg tudta
győzni őket. Megkapod azt a tiszteletet és elismerést, amit
megérdemelsz. – Louise szemmel láthatóan büszke volt rá, és tudta,
hogy Delphine is az. Most biztosan madarat lehetne fogatni vele.
– Honnan tudod, hogy nem igaz, amiket összehordtak rólam? –
kérdezte Gaëlle szomorúan, visszagondolva az elmúlt sok-sok évre.
– Lehet, hogy hazudtam neked.
– Sohasem kételkedtem abban, amit elmondtál nekem. Ismerlek.
Végre ők is elismerik, Gaëlle. Mindazt, amit tettél.
Gaëlle szótlanul bámult a lángokba, majd fölnézett a barátnőjére.
– Olyan régen volt. Mit számít ma már? Én mindig is tudtam az
igazságot. És oly sok életet nem tudtam megmenteni… – Például
Rebekáét, gondolta. Az egész vele, Rebekával kezdődött, a
barátnőjével, akit elvesztett. Tizenhét évesek voltak mindketten. Ma
is őriz egy foszlányt a hajszalagjából az íróasztalán lévő
bőrbevonatú dobozkában, és időnként megnézi… Rebeka… a
legkedvesebb barátnője.
– Föl kellene hívnom Delphine-t, hogy megköszönjem neki –
mondta. – Olyan sokat dolgozott ezért. – Louise látta, hogy Gaëlle
meg van rendülve, és odahajolva szelíden megpaskolta a kezét.
– Megérdemled, Gaëlle – ismételte meg. – Semmiért nem kell
bűntudatot érezned. Mindent megtettél, amit csak tudtál,
mindannyiukért.
Gaëlle gondolatokba merülve bólintott. Bárcsak igaz volna, amit
Louise mond, gondolta.
 Második fejezet
Hat hónappal azután, hogy a németek megszállták
Franciaországot, 1940 decemberében Gaëlle de Barbet pár hete
betöltötte a tizenhatodik évét. A szüleivel élt a Lyontól nem messzire
fekvő Valencinban, a családi kastélyban. Két évvel idősebb bátyja,
Thomas, Párizsban tanult az École Polytechnique-ban.
Az élet nehezebbre fordult, amióta tizenöt hónapja kitört a
háború; egyre kevesebb élelem jutott a családok asztalára, és a
megszállás komoly stresszt jelentett mindenkinek. Thomas
beszámolt róla, hogy egész Párizs tele van német katonákkal és
tisztekkel, akik szigorú szabályokat kényszerítenek a párizsiakra, és
este nyolc órától kijárási tilalom van érvényben mindenki számára.
Ellenőrző pontokat állítottak fel, ahol megvizsgálják az emberek
személyi iratait, miután tizenhat éven felül mindenkinek kötelező volt
személyi igazolványt hordania magánál. Két hónappal korábban,
októberben pedig hoztak egy Statut des Juifs1 elnevezésű
rendeletet, amely nyilvánvalóvá tette, mi a megszálló hadsereg
álláspontja a zsidókkal kapcsolatban. A legtöbb zsidó francia
állampolgár elveszítette az állását, kizárták őket a hadseregből és a
kormányzati pozíciókból. A zsidó újságírókat menesztették, és a
szellemi szabadfoglalkozásoktól is eltiltották őket. Sok zsidó diákot
eltávolítottak az egyetemekről, rengeteg zsidót ok nélkül
nemkívánatos elemmé nyilvánítottak és letartóztattak.
Táborok épültek szerte az országban, ott tartottak fogva zsidó
családokat, az üzletüket és az otthonukat pedig a németek foglalták
el. A városok megteltek félelemmel és nyugtalansággal, de Lyon
környékén még valamivel jobb volt a helyzet, itt még nem üldözték
annyira a zsidókat, mint Gaëlle bátyja beszámolója szerint
Párizsban. Apjuk pedig szigorúan meghagyta Gaëlle-nek, hogy az
iskolából hazafelé jövet ne húzza az időt, és ne beszéljen a
katonákkal, noha a személyi irataiban katolikusként szerepelt. Ők
arisztokraták voltak, háromszáz esztendeje éltek ezen a vidéken,
őket a megszálló hadsereg nem háborgatta. Gaëlle apja továbbra is
minden probléma nélkül felügyelte a birtokot és a bérlők
gazdaságait. Lyonban eddig még nem nyúltak a gazdag zsidókhoz.
De apja elmondta Gaëlle-nek, hogy a zsidók jobban tennék, ha
elköltöznének, még mielőtt az ő vidékükön is elkezdődnének a
bajok. Mindez valószerűtlennek és nehezen hihetőnek tűnt. Eddig
semmi kellemetlenség nem érte azokat a zsidó családokat, akiket
ismertek.
Gaëlle legjobb barátnőjének, Rebeka Feldmann-nak az apja a
város leggazdagabb és legnagyobb tekintélynek örvendő bankára
volt. A családjuk Németországból származott, de a Feldmannok már
három nemzedék óta éltek Lyonban, anélkül, hogy bármitől félniük
kellett volna – legalábbis ők így gondolták. Gaëlle beszámolt
Rebekának arról, amit az apja mondott, mire a barátnője elárulta
neki, hogy már az ő szülei is beszéltek erről, de az apja nem
aggódik. Való igaz, a német tisztek közül többen is az apja
bankjában helyezték el a pénzüket. De mindnyájan hallottak olyan
szóbeszédeket, hogy más városokban a szegényebb zsidó
családokat az otthonuk elhagyására kényszerítették, és hallottak a
vidékükön létesült fogolytáborokról is. Egyik lány sem tudott arról,
hogy bárkit az ismerőseik közül odavittek volna, egyelőre mindez
csak szóbeszéd és mendemonda volt.
Nem volt titok, hogy Feldmannék sokkal gazdagabbak, mint
Barbet-ék, akiknek a vagyona évek óta egyre fogyott. Gaëlle hallotta,
amikor apja valakinek azt mondta: földjük sok van, de pénzük kevés;
mindazonáltal megvolt mindenük, ami kellett, a kastélyuk pedig a
legrégibb és legszebb volt az egész vidéken. A szülei, eltekintve
attól a figyelmeztetéstől, hogy ne álljon szóba a katonákkal, nem
korlátozták Gaëlle-t semmiben, továbbra is biciklivel járt iskolába,
útközben megállt, és beugrott Rebekáért. Igyekezett idejében
elindulni, hogy pár percet eltölthessen Feldmannék konyhájában,
ahol a szakácsnő és két szobalány frissen sült croissant-t, brióst és
olvadt csokoládéval töltött tekercset tett elébük az asztalra. Gaëlle
számára ez volt a nap fénypontja, és a barátságos szakácsnő
mindig adott nekik ezen felül pár tekercset, hogy vigyék magukkal az
iskolába.
A lányok óvodás koruk óta a legjobb barátnők voltak.
 Rebekának két öccse volt, tizenkét és tizennégy évesek, meg egy
ötéves húga, Lotte. Rebeka szerint kis szörnyeteg, de Gaëlle
szerette, mert még kicsi volt, Lotte pedig egyenesen rajongott érte. A
fiúk ugyanabba az iskolába jártak, amelyikbe ők. Feldmannék lakása
nagy volt, nem annyira, mint Barbet-ék kastélya, de sokkal szebb,
tele gyönyörű bútorokkal, képekkel és dísztárgyakkal. Rebeka
édesanyja Párizsban vette a csodaszép ruháit, és ékszereket meg
szőrméket is hordott. Gaëlle szeretett eljárni hozzájuk, és ők is
mindig örültek a jöttének. Az ő édesanyja bizalmatlan volt,
meglehetősen tartózkodó, és nem túl barátságos. Gaëlle jobban
érezte magát Rebekáéknál, mint otthon. Amíg Thomas még nem járt
egyetemre, szeretett tréfálkozni a két lánnyal, de az elmúlt évben
sokkal komolyabb lett, és tele volt aggodalommal a megszállás
miatt. Valahányszor hazajött, órákon át tárgyalták a helyzetet az
apjukkal, és nagyon kevés időt töltött Gaëlle-lel, akit úgy kezelt, mint
egy gyereket.
Karácsony előtt két héttel iskolába menet, útban Rebekáékhoz,
amikor befordult a sarkon, ahonnan már látni lehetett Feldmannék
házát, két rendőrségi furgont látott a ház előtt állni, és mellettük egy
csapat csendőrt. Lelassított, hogy lássa, mi történik, és ekkor
megpillantotta Rebeka apját, amint két rendőr vonszolja ki a
házukból, mögötte két másik a feleségét, aki erősen fogja a
rémülettől teli torokból üvöltő Lotte kezét. A két fiút letaszították a
lépcsőről, úgy, hogy a lépcső alatt egymásra zuhantak, és ezután két
csendőr belökte őket az egyik furgonba. Gaëlle ekkor meglátta
Rebekát: hosszú szőke haja lobogott, nem volt ideje befonni, és az
egyik egyenruhás úgy dobta be az autóba, mint egy rongybabát.
Törékeny alkatú lány volt, a haja ugyanolyan színű, mint Gaëlle-é.
Az iskolában gyakran mondták, hogy olyanok, mint két testvér;
Gaëlle ugyan magasabb volt, de éppoly karcsú, mint Rebeka. Ahogy
a csendőr megragadta, Rebeka tekintete egy másodpercre
találkozott Gaëlle-ével, aztán már el is tűnt az autóban. Gaëlle látta,
hogy az egyik férfi lekapja Mr. Feldmann fejéről az elegáns kalapot,
ledobja a földre, és a csizmájával rátapos. Hallotta, amint azt
mondja: „Ahova maga megy, erre nem lesz szüksége.”
 Gaëlle szívdobogva, elszörnyedve nézte a jelenetet, nem mert
közelebb menni, és egy perccel később látta, hogy a furgonok egy
rendőrparancsnoki autó kíséretében elindulnak. Szeretett volna
utánuk rohanni, de tudta, hogy nem teheti. Érthetetlen volt, hogy
francia csendőrök és helybeli rendőrök miért vonszolták ki őket a
házukból. Nem német katonák voltak, hanem a saját honfitársaik.
Egy perc múlva sírva biciklizett a házhoz, és a hátsó lépcsőn
felszaladva berontott a konyhába. A szakácsnő és a két szobalány
rémülten állt, a sütőből égett sütemények szagát lehetett érezni, de
senki sem mozdult.
– Mi történt? Miért viszik el őket? – kiáltotta zokogva, mire a
szakácsnő dühösen rárivallt:
– Menj ki innen! Menj! Te nem tartozol ide! Menj innen, de rögtön!
– mutatott az ajtóra. Még soha nem beszélt vele ilyen hangon, és
Gaëlle látta, hogy a két szobalány sír. Megmondták mindannyiuknak,
hogy le fogják tartóztatni őket, amiért zsidóknak dolgoztak, ha nem
hagyják el azonnal a házat. És a csendőrök azt is megmondták,
hogy később vissza fognak jönni. Hallani lehetett, hogy a többi
szolgáló fut fölfelé a lépcsőn, hogy összekapkodják a holmijukat, és
elmenjenek.
– Hová mennek? – kérdezte Gaëlle kétségbeesetten a
szakácsnőt.
– Nem tudom… talán valami táborba. Már előbb el kellett volna
menniük. – Ő is zaklatottnak látszott, és kicsit kevésbé tűnt
dühösnek, mint először. – Most menj el, és ne gyere ide vissza. A
rendőrök azt mondták, hogy ma délután németek költöznek be a
házba. Feldmannék nem fognak visszajönni.
– Meg kell találnom őt – mondta Gaëlle kétségbeesett dühvel.
– Nem, nem szabad. – A testes asszony durván megragadta a
karját, és megrázta a lányt. – Eszedbe ne jusson, ha nem akarsz
bajba kerülni. Úgysem engedik meg, hogy találkozz vele.
– Hogy tehették ezt velük? – kiáltotta zokogástól fuldokolva
Gaëlle, miközben a szakácsnő, aki mindig olyan kedves volt hozzá,
az ajtó felé lökdöste.
– Zsidók. Felejtsd el, hogy ismered őket. Csak bajod lehet belőle.
Most menj… – Kilökte az ajtón, és még be is zárta mögötte.
 Gaëlle lebotladozott a lépcsőn, fogta a biciklijét, és a történtektől
sokkos állapotban, a barátnője miatti aggodalomba belebetegedve
elhajtott. A rendőrök olyan durván bántak velük, mintha
szemeteszsákokat hajigálnának a furgon hátuljába. És fogalma sem
volt, hová viszik őket. Annyira magánkívül volt, hogy míg elért az
iskoláig, kétszer is elesett a biciklivel. Szakadt ruhában, elkésve,
felhorzsolt karral és vérző térddel, rémes állapotban érkezett meg.
– Mi történt veled? – kérdezte a bebicegő lánytól elképedve egy
fiú, akit sohasem kedvelt.
– Idefelé jövet baleset ért – felelte, mert nem akarta elmondani
neki, hogy mi történt a Feldmann családdal. Most senkiben sem
bízott. Egy pillanat alatt minden megváltozott.
– Hol van Rebeka? – szólt utána a fiú, miközben ő már
továbbment.
Nem akart válaszolni, de aztán a válla fölött odamorogta:
– Nem tudom. Talán beteg. – Vagy meghalt, gondolta rémülten.
Meg kell keresnie, akármit mondott is a szakácsnő. Nem fogja
elfelejteni őt, sem senkit a családjából. Bárhová vitték is, meg fogja
találni őket.
Egész nap vakon és süketen ült az iskolában, s amikor vége lett a
tanításnak, felkapott a biciklijére, gyorsan hazakarikázott, és rögtön
ment megkeresni az apját. Éppen jött visszafelé az istállóból egy
sánta lovat vezetve. Amikor Gaëlle elbiciklizett Feldmannék háza
mellett, katonákat látott, és egy tiszt autóját, és embereket, akik
utazóládákat és bőröndöket vittek befelé. Most költöztek be a házba.
Elmondta az apjának, hogy mi történt aznap reggel, és ő
összeráncolt homlokkal hallgatta.
– Látott téged valaki ott? Úgy értem, a katonák közül – kérdezte
nyersen.
– Nem, megvártam, míg elmentek. – De azt nem mondta el, hogy
Rebeka meglátta őt, és hogy egy pillanatra összetalálkozott a
tekintetük, mielőtt belökték őt az autóba. – Akkor bementem, és
beszéltem a szakácsnővel. Ő nem tudta, hova vitték őket.
– Egy fogolytáborba – közölte az apja teljes bizonyossággal, és
láthatóan ő is meg volt döbbenve. Valami ilyesmitől tartott. Hallott
történeteket arról, hogy ez zajlik Párizsban, de Lyonban vagy a
környékén eddig nem fordult elő ilyesmi. És ha olyanokat is
elhurcolnak, mint a Feldmann család, akkor a zsidók sehol
sincsenek biztonságban. – Nem akarom, hogy még egyszer
visszamenj ahhoz a házhoz, vagy hogy megpróbáld kideríteni, hol
van a barátnőd. Nem mehetsz el hozzá, Gaëlle. Megértetted?
Egyébként sem mondanák meg neked, hogy hol van. És veszélyes
még megkérdezni is.
– Meg kell találnom őt, papa – felelte Gaëlle majdnem sírva.
– Nem! Nem szabad! – kiáltott rá az apja. – Most menj a
szobádba.
Gaëlle sírva ment be a házba, és amikor végigfeküdt az ágyán, a
reggel látott borzalmas jelenet újra meg újra lejátszódott lelki szemei
előtt. És az anyja aznap este is ugyanolyan szigorú volt vele. Tudta,
mennyire szerette egymást a két lány, de ennek most vége lett. Csak
bajt hozna rájuk, ha Gaëlle továbbra is ragaszkodna hozzá, hogy
megpróbálja megkeresni Rebekát.
– Ígérd meg, hogy nem próbálod megkeresni őket – mondta az
anyja sápadtan, mint aki beteg. Nem ismerte közelebbről
Feldmannékat, csak az iskolai eseményeken találkozott velük, de
nyilvánvaló volt számára, hogy veszélyes dolog most az
ismerősüknek lenni. Ha pedig elvitték őket, akkor feltételezhető,
hogy valami táborba kerültek, ahol a zsidókat tartották fogva. Vagy
munkaszolgálatra, valószínűleg Németországba, esetleg keletre. De
egyelőre az összeszedett zsidókat Francia-országban őrizték.
Mindazonáltal az a hír járta, hogy ennél rosszabbra lehet számítani.
Gaëlle nem volt hajlandó lejönni vacsorázni, és amikor a szülei
ráparancsoltak, enni akkor sem tudott. Másnap nem volt tanítás,
ezért ágyban maradt, és Rebekán gondolkozott. Két nappal ezután
hallotta, amint apja két földbérlője arról beszélt egymás között, hogy
az egy hete elhurcolt zsidókat a Lyontól harmincöt mérföldre délre,
és Valencintól tizenegy mérföldre lévő Vienne-be, a Chambaran
táborba vitték. Gaëlle úgy érezte, mintha isten akarta volna, hogy
megkapja ezt az információt, és másnap, ahelyett, hogy az iskolába
biciklizett volna, csaknem két óra hosszat tekert a vidék mellékútjain,
mire meglátott egy tábort, ami azelőtt nem volt ott. Az óriási területet
magas drótkerítés és deszkapalánk vette körül, belül pedig néhány
barakkot és sátort látott, meg egy nagy pajtát vagy istállót, ahol ki-be
jártak az emberek a holmijukkal. Mindenféle életkorú férfiak, nők és
gyerekek nyüzsögtek, fegyveres őrök felügyelték őket, de nem voltak
olyan sokan, ahogy Gaëlle tartott tőle, kutyákat sem látott a katonák
mellett, és nem voltak őrtornyok sem, amitől megkönnyebbült.
Senki sem vette észre, amikor végighajtott a mély kerékvágástól
elcsúfított földúton, majd egy ponton a keskeny út egészen közel
került a kerítéshez. Ott leállt, és figyelt, mígnem valami csoda folytán
megpillantotta Michelt, Rebeka egyik öccsét. Integetett neki, mire a
fiú észrevette, és a kerítéshez jött.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte döbbenten.
– Jöttem megnézni, hogy vagytok. Hol van Rebeka?
A fiú mosolyogva nézte az ismerős arcot, a hosszú szőke
hajfonatokat, pedig otthon nagy élvezettel csúfolta és piszkálta a
lányt.
– Odabent van mamával és Lottéval. Papának volt valamennyi
pénze, amit nem találtak meg, és lefizetett valakit, hogy csináljon
nekünk helyet a pajtában. Éjszaka dermesztő hideg van idekint. –
Közeledett a karácsony, a tócsák már befagytak.
– Láthatom őt? – kérdezte Gaëlle idegesen.
– Őrült vagy, hogy idejöttél. Ha elkapnak, téged is bevágnak
közénk.
– Nem fognak. Én nem vagyok zsidó – felelte Gaëlle nagy
okosan, mire a fiú bólintott, és megígérte, megmondja a nővérének,
hogy Gaëlle itt van.
Gaëlle tíz perce várt, és már azon gondolkozott, visszajön-e
Michel, de aztán meglátta Rebekát egy szál vékony ruhában, kabát
nélkül. Nem volt ideje felvenni a kabátját, amikor értük jöttek. Csak
az apján volt kabát, de ő odaadta a feleségének, amikor
megérkeztek a táborba, és Lotte kucorgott alatta az anyjával együtt
a pajtában. A fiúkon volt vastag pulóver, de Rebekán csak az a
gyapjúruha, amiben iskolába akart menni. Dideregve közeledett a
kerítéshez, és az arcán látszott, nagyon meg van lepődve azon,
hogy itt látja Gaëlle-t. Amikor az öccse szólt, hogy Gaëlle itt van, azt
hitte, hogy ugratja.
 – Nem lett volna szabad idejönnöd – mondta ijedten, mire Gaëlle
sietősen kibújt a kabátjából, és átnyomta a kerítésen. Rebeka
fölkapta a földről. – Megbetegszel – tiltakozott bűntudatosan, amiért
elfogadja, de a kabát meleg volt, és ő hálás volt érte.
– Vedd föl – nógatta Gaëlle, és egymásba kulcsolódó
tekintetükben minden benne volt, amit egymás iránt éreztek. – Ne
hülyéskedj. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Holnap
megint eljövök – ígérte.
– És ha elkapnak? – kérdezte rémülten Rebeka.
– Nem kapnak el. Szeretlek, te kis hülye.
Rebeka elmosolyodott.
– Te vagy a hülye, amiért idejöttél. Én is szeretlek. De most menj,
mielőtt elkapnának. – Már rajta volt a kabát, nem reszketett annyira.
– Viszlát holnap – mosolygott rá Gaëlle, és fölpattant a biciklire.
– Ha nem jössz, akkor sincs semmi baj – felelte Rebeka,
reménykedve, hogy Gaëlle eljön.
Aztán Gaëlle megfordult a biciklivel, és elhajtott, s közben
megpróbált úgy tenni, mintha ez teljesen normális dolog volna, de
senki sem látta meg.
Két órába telt, míg hazaért, teljesen átfagyva. Egyenesen a
szobájába ment, mielőtt bárki észrevette volna, hogy kabát nélkül jött
haza. Éjjel pedig fellopózott a padlásra, hogy szétnézzen a régi ruhái
között, és vihessen egy kabátot másnap Lotténak. Talált is egyet,
ami jónak tűnt, összetekerte, amilyen kicsire csak tudta, hogy
beférjen a biciklijén lévő kosárba. Fekete bársonykabát volt, a
gallérján hermelinprémmel, emlékezett rá, hogy valami régi
karácsonyon volt rajta, amikor a nagymamája még élt, és eljött
hozzájuk látogatóba.
Este a vacsoránál hallgatag volt, de úgy tűnt, a szülei nem vették
észre. Nem sok mindenről lehetett beszélgetni azokban a napokban,
csupa rossz dolog történt. Anyja kapott egy levelet Thomastól,
aminek a nagy részét a cenzorok feketével kifestették, de az anyja
azt mondta, a levélből úgy tűnik, hogy Thomas jól van.
Másnap Gaëlle megint iskolát került, és visszament, hogy lássa
Rebekát. Ő kint volt, hogy szemmel tartsa a kerítést, és mihelyt
meglátta a közeledő, majd egy fa alatt megálló Gaëlle-t, odament a
kerítéshez. Átvette a Lotténak szánt kabátot, és Gaëlle beadott még
pár almát, csokoládészeletet és néhány karéj kenyeret szalvétába
csomagolva, ha netán éhesek. Nem mert többet vinni, de Rebeka
hálásan kapta ki a kezéből az ennivalókat. Gaëlle kabátja volt rajta,
ami túl hosszú volt rá, és elmondta, hogy a táborban szörnyűek a
körülmények, az emberek betegek, fáznak, és nagyon keveset
kapnak enni. Csak levest, szikkadt kenyeret és kevés zöldségfélét
adnak, és az emberek verekednek az ennivalóért. Csak udvari vécé
van, abból is nagyon kevés ennyi embernek. Találkoztak néhány
ismerős családdal, és két olyan emberrel, akik apja beosztottjai
voltak a bankban, és nagyon megdöbbentek, hogy a Feldmann
család is itt van. Ebből megértették, hogy a helyzet nagyon súlyos.
Gaëlle ettől kezdve mindennap rögtön a tanítás után elbiciklizett a
táborhoz. Nem ette meg az ebédjét, az egészet elvitte Rebekának.
Majdnem minden este vacsoraidő körül ért haza, az anyjának pedig
azt mondta, hogy bent marasztalják az iskolában, hogy segítsen a
kisebbeknek, utána pedig segítsen a takarításban. Anyja hitt neki.
Gaëlle hűségesen eljárt mindennap, kivéve a karácsony napját, és
egy hetet februárban, amikor influenzás volt. És csodák csodája, a
tábor egyetlen őre sem vette észre soha. Nem voltak sokan, és
többnyire mind fiatalok. És mivel a foglyok általában gyerekes
családok voltak, nem kellett különösebben ébernek lenniük, a
figyelmüket inkább a táborban nyüzsgő emberekre, nem pedig a
kerítésre összpontosították.
Május volt, Gaëlle már öt hónapja látogatta Rebekát, amikor egy
őr először szúrta ki. Épp egy világoskék szalagot dugott át neki a
kerítésen, ugyanolyan volt a színe, mint a szemüknek, mert a hajuk
mellett a szemük színe is egyforma volt. Ahogy Rebeka kihúzta a
szalagot, a vége beakadt a szögesdrótba, és leszakadt. Gaëlle
gyorsan lekapta onnan, és zsebre tette. Ekkor kiáltott rá az őr, amitől
Gaëlle megdermedt.
– Hé, te! Mit csinálsz ott? – próbált szigorú hangot megütni,
miközben a föld felé fordította a puskáját. Nem sokkal lehetett
idősebb náluk, sőt olyasvalaki lehetett, akit talán ismertek is az
iskolából.
 – Csak megálltam megkérdezni, hogy mi ez – felelte Gaëlle nagy
ártatlanul, és a fiúra mosolygott. A szíve úgy dobogott, mintha ki
akarna ugrani a melléből.
– Nyári tábor családoknak – mosolygott vissza rá az őr. A lány
csinos volt, akárcsak Rebeka, de őrá nem figyelt, mivel tudta, hogy
zsidó. – Itt laksz a közelben? – A lány bólintott, mire az őr puskájával
kimutatott az útra. – Akkor menj haza. Ez a hely nem neked való, ez
szegény embereknek épült. Ide küldik őket a városokból, hogy
szívjanak egy kis friss levegőt.
Gaëlle megpróbált úgy tenni, mintha elhinné, amit az őr mond, és
anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Rebekára, visszaindult az
úton. Még hallotta, hogy az őr durván odaszól Rebekának, hogy
menjen vissza a többiekhez a pajtába. Túl veszélyes lett volna
visszafordulni, tehát nem fordult vissza.
Amikor a tábort már nem lehetett látni, megállt, hogy magához
térjen, és lecsillapodjon. Elővette a zsebéből a kék szalag
darabkáját, egy percig csak tartotta az ujjai között, és miközben
Rebekára gondolt, örült, hogy nem történt semmi baj. Hihetetlennek
tűnt, hogy már öt hónapja a táborban voltak, és bár egyre többen
érkeztek, nem küldték őket sehova, továbbra is ott őriztek mindenkit.
Rebeka elmondta, hogy az emberek azt beszélik, elviszik őket innen,
de eddig még semmi sem történt. Rebeka apja megpróbált találkozni
a táborparancsnokkal, hogy kiderítse, hová fogják küldeni őket, de a
parancsnok nem fogadta. Júniusra több százról több ezerre nőtt a
táborlakók száma. Gaëlle és a többiek észrevették, hogy több
osztálytársuk eltűnt az iskolából. A zsidó családok egyenként
eltünedeztek, és senki sem beszélt arról, hogy hová lettek. Senki
sem tudott semmi biztosat, kérdezni pedig túl veszélyes lett volna.
Azon a nyáron a helybeli német csapattest parancsnoka elfoglalta
a kastélyt. Mihelyt megkapták az értesítést, Gaëlle anyja ágynak
esett, apja pedig újfent figyelmeztette Gaëlle-t, hogy kerülje a
katonákkal való találkozást. Amikor eljött a tisztek beköltözésének a
napja, a Barbet család felköltözött a cselédség padlásszobáiba, míg
a tisztek lent, az ő szobáikban kvártélyozták be magukat. A család
alkalmazottai most a tiszteknek és a katonáknak szolgáltak. Barbet-
éknek megengedték, hogy éjszaka lemenjenek, és főzzenek
maguknak. Gaëlle anyja, Agathe szinte ki sem mozdult a szobájából.
Az idegei tönkrementek attól, hogy a megszálló hadsereggel egy
fedél alatt, állandó félelemben kell élnie.
A parancsnok udvarias volt, és Gaëlle apja utasításának
megfelelően általában odafent tartózkodott, kivéve, ha iskolába
ment, vagy Rebekát látogatta, amit továbbra is majdnem naponta
megtett. Amikor az idő melegebbre fordult, vitt neki és Lotténak pár
kartonruhát. Rebeka elmondta, hogy az anyja állandóan sír, és tél
óta nem szűnik a köhögése. Mr. Feldmann-nak kell osztania az ételt,
és többekkel együtt takarítania a latrinákat. Nehéz volt elképzelni.
Gaëlle tudta, hogy német tisztek laknak Feldmannék házában is. De
legalább a kastélyban lakók eddig kedvesek voltak hozzájuk.
Egyikük otthagyott neki pár szelet csokoládét a konyhában, de az
apja nem engedte, hogy felvigye. Raphaël mostanában sűrűn járt ki
a saját és a bérlőik gazdaságába. Azt mondta, együtt kell dolgoznia
velük, mert kevés az ember. Megkönnyebbült, látva, hogy a
parancsnok kézben tartja az embereit. Eddig senki sem zaklatta
Gaëlle-t.
Hosszú és forró volt a nyár, és Gaëlle amikor csak tudta, látogatta
Rebekát. Agathe sokat betegeskedett, Gaëlle-nek gyakran otthon
kellett maradnia vele. Rebeka elmondta, hogy az ő anyja is beteg,
ahogy sokan mások is a táborban. Orvosból volt több is, de hiányzott
a gyógyszer. Gaëlle észrevette, hogy Rebeka nagyon lefogyott,
csont és bőr, de a kék szalagot mindig viselte. Vitt neki egy pirosat
is, de Rebeka jobban szerette a világoskéket, aminek a kis
darabkáját Gaëlle egy fiókban őrizte otthon.
Szeptemberben Gaëlle megkezdte az utolsó évét az iskolában.
Úgy volt, hogy miután júniusban leérettségizik, ősszel Párizsban fog
továbbtanulni az egyetemen, de az apja már megmondta neki, hogy
nem mehet. Nem akarta, hogy egyedül éljen Párizsban, miközben
mindenütt német katonák hemzsegtek. Elég baj már az is, mondta,
hogy Thomas ott van, de egy lány nem mehet oda. Közölte vele,
hogy az egyetemmel várnia kell, míg véget ér a megszállás, most
különben is otthon van rá szükség, hogy gondját viselje az anyjának.
Thomas csak pár hétre jött haza augusztusban, aztán visszautazott
Párizsba. Munkát vállalt egy étteremben, hogy hozzá tudjon járulni a
költségei fedezéséhez. Most nem volt jövedelmük, mivel mindent,
amit megtermeltek, és normális körülmények között eladtak, a
németek rekviráltak, így nemhogy eladásra nem maradt, de enniük
is alig volt mit. Öreg házvezetőnőjük, Apolline alkalmanként le-
lecsípett valamennyit a tisztek ételeiből, amit egy fiókban elrejtett
nekik, de az sohasem volt elég, így ők is napról napra soványabbak
lettek.
Ahogy az idő megint hidegebbre fordult, a táborban romlott a
helyzet, hamar megérkezett a hó, és kemény tél kezdődött.
Decemberben Feldmannék pontosan egy éve voltak a tábor lakói.
Egy örökkévalóságnak tűnt, és bár továbbra is az a hír járta, hogy el
fogják innen küldeni őket, semmi sem változott. Ekkor már ötezren
zsúfolódtak össze szörnyű körülmények között. Párizsból és
Marseille-ből is érkeztek emberek, és ahogy egyre több zsidót űztek
el az otthonából és rekesztettek ki a normális életből, mindenfelé
ehhez hasonló táborok nőttek ki a földből. A táborokba zártak arra
vártak, hogy munkatáborba szállítsák őket. A végső úti céljuk
egyelőre ismeretlen, és mindannyiuk számára aggodalom forrása
volt.
Addigra mindkét lány betöltötte a tizenhetet, és Rebeka egy
napon megkérdezte Gaëlle-t, hogy szerinte visszatér-e még egyszer
a normális élet. Gaëlle megnyugtatta, hogy igen. Vissza kell térnie.
Ez az őrület nem tarthat örökké. Ő is hinni akart benne. De legalább
a Feldmann családból senki sem betegedett meg súlyosan, és nem
vitték el innen. Gaëlle már kezdett arra gondolni, hogy talán
mindvégig itt fogják tartani őket. Így legalább majdnem naponta
találkozhatott Rebekával, és már olyan sokan zsúfolódtak össze a
táborban, hogy az őrök még kevésbé tudtak a kerítésre figyelni.
Nyáron, amikor meleg volt, Gaëlle néha leült a földre, és amíg
beszélgettek, a kerítésen keresztül fogták egymás kezét. Néha a fiúk
is odajöttek, hogy köszönjenek neki. A szüleik nem tudták, hogy
Gaëlle látogatja őket. Nem tudták Barbet-ék sem. Gaëlle anyja már
nem törődött azzal, ami a szobáján túl történik, az apja pedig
sohasem volt otthon, mindig éppen csinált valamit valahol a birtokon.
Gaëlle tehát szabadon tehette azt, amit akart.
 1942 márciusában még mindig fagyott. Feldmannék tizenöt
hónapja éltek a táborban. Rebeka csúnyán megfázott, és amikor
Gaëlle meglátta, rögtön arra gondolt, hogy lázas lehet. A kerítésen át
megcsókolta barátnője arcát, ami forró volt, holott Rebeka láthatóan
vacogott. Két napra rá ő is megbetegedett; bizonyára elkapta
Rebekától. Anyja ágyba parancsolta egy hétre, a házvezetőnő pedig
levest hozott fel neki a konyhából. Amikor végre érzett magában erőt
rá, és felült a biciklijére, hogy meglátogassa a barátnőjét, valójában
igencsak gyenge volt még. Ahogy tekerte a pedált, a lába mintha
cementből lett volna, és az út is hosszabbnak tűnt, mint rendesen.
Amikor megérkezett a táborhoz, más kép fogadta, mint addig. Már
messziről észrevette, csak nem tudta, mitől olyan más, de ahogy
közelebb ért, elszörnyedve döbbent rá, hogy a tábor üres. Mindenki
eltűnt, senki sem maradt, akitől megkérdezhette volna, hová vitték
őket… talán egy másik táborba valahol a közelben, de nem tudta,
hogyan deríthetné ki. Az egyhetes betegség után a biciklizés
kimerítette, és most csak állt ott némán, az elhagyott pajtát és
sátrakat bámulva, rémület fogta el attól, hogy mi történhetett velük.
Végül visszaült a biciklire és elindult, miközben a könnyei
végigfolytak az arcán. Egyre csak az járt az eszében, amikor utoljára
látta Rebekát, és megcsókolta az arcát, de nem gondolta, hogy ez a
búcsú volt.
Visszafelé menet az első faluban megállt egy kis kávézónál, és
kért egy csésze teát. Hideg volt, fázott, reszketett, és a nő, amikor
megmondta neki, hogy influenzás volt, nem kért pénzt a teáért.
Aztán csak úgy mellékesen a tábor felől kezdett kérdezősködni,
amiért valójában megállt itt: a hírekre jobban szomjazott, mint a
teára.
– Mi történt azzal a rengeteg emberrel ott a fogolytáborban? –
kérdezte ártatlan arccal, mire a nő rosszalló tekintettel nézett rá.
– Nem lenne szabad ilyesmit kérdezned – felelte suttogva. – Azok
csak zsidók. Elvitték őket. A múlt héten deportálták valamennyit. Azt
hallottam, némelyiküket keletre vitték, munkatáborba. Párizsból is
kitoloncolták őket. Csakhogy megszabadultunk tőlük. Csak a bajt
hozták ránk. Én örülök, hogy eltűntek. Hallottam, hogy hamarosan
újakat fognak hozni, de őket már nem tartják itt olyan sokáig.
Vonatra rakják, és kiviszik őket az országból. Egyébként sem tudom,
hogy miért rakták ide ezt a tábort. Túl sokan vannak, betegségeket
terjesztenek.
Ekkor bejött egy katona, sört rendelt, és a nő elment. Gaëlle egy
perc múlva felállt, az üres csészét a pultra tette, megköszönte a
nőnek, és elbiciklizett.
Végigsírta az utat hazáig, a szobájába érve pedig rögtön kivette a
fiókból azt a kis darabkát, ami megmaradt a tavaly nyáron
Rebekának adott kék szalagból. Ennyi maradt utána, ez a kis
szaténdarabka, kék, mint Rebeka szeme. Könnyei végigperegtek az
arcán, miközben visszarakta a fiókba, aztán imádkozott, hogy a
barátnője biztonságban legyen, és egy napon viszontláthassák
egymást. Nem tudta, hogy ez döntő pillanat volt, amely örökre meg
fogja változtatni az életét.
 Harmadik fejezet
A Feldmannék és a többiek eltűnését követő napok
összemosódtak. Gaëlle úgy tett, mintha visszaesett volna a
betegségbe, és egy újabb hétig ágyban maradt, éjjel-nappal
Rebekára gondolva, imádkozva érte, s végül álomba sírva magát.
Mikor kikelt az ágyból, úgy nézett ki, mintha egy évig lett volna
beteg. Az anyja sem volt jobban. Rettenetes migrének gyötörték, és
már csak ritkán kelt fel. Nem tudta elviselni annak a világnak az
összeomlását, amelyet ismert, amely az övé volt. Rettegett a
németektől, és mindattól, amit Apolline-tól, a házvezetőnőjüktől
hallott, amikor az asszony ennivalót vitt neki.
Apja kívánságára Gaëlle visszament az iskolába. Készülnie
kellett a júniusi érettségi vizsgájára, noha nem sok értelmét látta,
hiszen apja nem engedi, hogy egyetemre menjen. Különben is,
Thomas, a bátyja elmondta, hogy minden egészen más lett, mint
korábban volt. Sok tanáruk, zsidó lévén, eltűnt az egyetemről,
elhurcolták őket a többi zsidóval együtt, akiket a városokban
összeszedtek, és deportáltak. Őket már nem tartották hosszasan
fogva a táborokban, hanem mindjárt továbbvitték németországi
munkatáborokba és keletre. A zsidó diákokat is rég eltávolították
Gaëlle iskolájából, ahová már csak keresztények járhattak. A zsidó
boltokat és üzleteket bezárták, mihelyt eltűntek a tulajdonosaik. A
faluban megszűnt a gyógyszertár, Gaëlle-nek ezért messzire el
kellett bicikliznie, hogy gyógyszert vásároljon anyja fejfájásaira,
különben csak a természetes gyógymódok maradtak, amik viszont
nem használtak. Anyjának állandósultak a fájdalmai, és attól, hogy
nem járt ki a szobájából, egyre gyengébb, egyre sápadtabb lett. Az
orvos, aki időnként eljárt hozzá, azt mondta, hogy az idegeivel van
baj.
A kastélyba beköltöző német hadtestparancsnok felajánlotta,
hogy a saját embereik mellé rendelt német orvosok valamelyikét
elküldi hozzá, de Gaëlle apja nem fogadta el az ajánlatát. Nem
akarta, hogy egy német orvos hozzányúljon a feleségéhez,
akármilyen szolgálatkész, és láthatóan jó szándékú volt is a
parancsnok. Amikor anyja felől érdeklődött Gaëlle-től, ő csak pár
szóval válaszolt, és már iszkolt is föl az emeletre. Néha édességet
és csokoládét hagyott ott nekik, amire az anyja azt mondta, hogy
ezektől csak még jobban fáj a feje. Gaëlle képtelen volt lenyelni őket,
mert rögtön eszébe jutott, hogy mi történt Rebekával és a
családjával. Semmi hír nem jött felőlük, Gaëlle nem is számított rá,
csak reménykedett, hogy élnek, jól vannak, talán még jobb helyre is
kerültek, mint az a túlzsúfolt tábor volt, ahol tizenöt szörnyű hónapot
töltöttek el. De nagyon hiányzott neki Rebeka.
Gaëlle állandóan a barátnőjére gondolt, remélte, hogy hamarosan
viszontláthatja, vagy legalább sikerül megtudnia, hová vitték.
Júniusban letette a vizsgáit, méghozzá jó eredménnyel,
augusztusban pedig hazajött Thomas látogatóba. Mesélt nekik a
párizsi deportálásokról, és azokról a szörnyű esetekről, amikor csak
gyerekeket vittek el. A csomagjaikat vonszoló deportáltakat
fegyveres őrök kíséretében végigmeneteltették az utcákon a
vasútállomásokra, és sokszor lelőtték azokat a férfiakat, akik
valamilyen szemtelen megjegyzést tettek a katonákra, vagy védeni
próbálták a feleségüket és a gyerekeiket. Gaëlle sírva hallgatta
ezeket a történeteket.
Thomas láthatóan megkönnyebbült attól, hogy viszontláthatta régi
barátait, és hogy pár hétig otthon lehet. A szüleihez és a húgához
hasonlóan ő is kitért a katonák útjából, de minden figyelmeztetés
ellenére éjszakánként kisurrant, hogy a kijárási tilalom életbelépése
után elmenjen inni a barátaival, és meglátogassa egy régi barátnőjét
a szomszéd faluban. Az apja intette, hogy legyen nagyon óvatos.
Már senkiben sem lehetett megbízni, a katonák pedig éjszakánként
duhajkodtak, és zaklatták a helyieket. Thomas erre azt felelte, hogy
már megszokta, és Párizsban is tudta kezelni az ilyen helyzeteket.
Mindnyájan megtanulták, hogyan éljenek csendben, észrevétlenül, a
fű alatt. Gaëlle maga is ezt csinálta: szemét lesütve sietett föl a
lépcsőn a tetőtérben lévő szobájába, valahányszor visszaérkezett a
kastélyba, miután elintézte, amivel a szülei megbízták. Csendes,
rendes lány volt, soha semmi gondot nem okozott nekik. Továbbra
sem tudtak arról, hogy tizenöt hónapon keresztül látogatta Rebekát a
fogolytáborban; elszörnyedtek volna, ha megtudják, de ez alatt az
idő alatt semmi baja nem esett. A falvak még mindig kevésbé voltak
veszélyesek, mint a városok – ez persze nem vonatkozott a
zsidókra. Az apja sem okozott gondot a hadtestparancsnoknak, soha
nem került az útjukba, sötétedés után járt haza valahonnan a
birtokról, ahol a gazdáknak segített, és biztosította, hogy a
termények eljussanak a németekhez. Néha becsempészett
maguknak is egy kis gyümölcsöt, krumplit, salátát vagy zöldséget,
egyenesen felvitte a szobájukba, és a lehető leghamarabb megették,
hogy ne maradjon bizonyíték rá, mit lopott el.
Apolline pedig másnap reggel kidobta azt, ami nyomot hagyott
volna. Továbbra is hűséges volt a családhoz és Franciaországhoz,
még ha arra kényszerítették is, hogy most a németeknek dolgozzon,
amit szenvedélyesen gyűlölt. Egyik fia az ellenállásban
tevékenykedett, amiről senki sem tudott a családban, amíg agyon
nem lőtték nem sokkal Thomas hazaérkezése után. Még
gyerekkorukból ismerték egymást. Apolline vigasztalhatatlan volt:
egy szem fiát veszítette el. Ugyanakkor büszke is volt rá, arra, amit a
halála előtt Franciaországért tett. Mások kapitulálhattak, de ő a szíve
mélyén sohasem fog. Kihallgatták, miután a fiát lelőtték, de a
parancsnok felelősséget vállalt érte, Apolline pedig meggyőzte őket,
hogy nem tudott a fia tevékenységéről, ami nem volt teljesen igaz,
de ezek után hagyták, hadd gyászolja békében.
Gaëlle egyik éjjel hallotta, amikor Thomas kilógott a házból, hogy
csatlakozzon a barátaihoz. Kikukucskált az ajtaján, és látta, hogy a
bátyjánál egy üveg bor van. Thomas rákacsintott, és a szájára tette
az ujját. Noha már tizenkilenc éves volt, sok tekintetben megmaradt
a régi, vásott fiúnak. Fiatalabb korukban ő és a barátai mindig
készek voltak valami csínytevésre. Most csak inni és beszélgetni
akartak, és megosztani a híreket arról, hogy mi történik a közeli
városokban. Gaëlle nem tudta hibáztatni azért, mert az éjszakát
együtt akarja tölteni a barátaival. Neki most, hogy Rebeka elment, és
az iskolát is befejezte, nem voltak barátai. Más dolga nem akadt,
mint ápolni az anyját. Sok időt töltött olvasással és a szobájában
elbújva, hogy ne kerüljön a katonák szeme elé, ahogy az apja
megparancsolta. Nem mert volna kisurranni éjszaka, mint a bátyja,
aki idősebb és vakmerőbb volt nála, ráadásul férfi, és így kevesebb
kockáztatnivalója volt.
Azt nem hallotta, amikor hazajött, később meg arra gondolt, hogy
akkor surranhatott be a szobájába, amikor ő már aludt.
Gyertyafénynél olvasott, amíg a gyertya ki nem lobbant, és reggel
anyja sikoltozására ébredt. Kirohant a szobájából, és azt látta, hogy
apja a karjában tartja és vigasztalni próbálja a teljesen magánkívül
lévő anyját.
– Mi történt? – kérdezte, és érezte, hogy végigfut a hátán a hideg.
Rögtön Thomas jutott az eszébe.
– A bolond bátyád az éjjel a kijárási tilalom ellenére elment
itthonról – felelte apja összeszorított foggal, és az ő arcán is könnyek
gördültek le. – Nyilván részeg lehetett, és egyenesen nekibiciklizett
egy fegyveres őrjárat autójának. Mire meglátták volna, már el is
ütötték. Azonnal meghalt.
Ez annyira értelmetlen, ostoba halál volt, a legkevésbé sem hősi,
csak egy meggondolatlan fiú halála, aki találkozni akart a régi
barátaival, hogy jót dumáljanak, és amennyire csak lehet, kirúgjanak
a hámból. A hadtestparancsnok aznap kora reggel mondta el
Raphaëlnek sűrű bocsánatkérések közepette, mély sajnálattal. Ő is
elvesztette a fiát, a lányát és a feleségét egy Németország elleni
bombatámadásban, tudta, milyen fájdalmat okoz egy ilyen szörnyű
hír.
Gyászos napok következtek, mialatt felkészítették Thomas
holttestét a temetésre. Gaëlle segített az apjának megmosdatni őt, a
parancsnok pedig megengedte, hogy a birtokon temessék el, miután
a pap elmondta a gyászmisét a helyi templomban. Agathe alig tudott
megállni a lábán, úgy kellett őt Gaëlle-nek és Raphaëlnek kétoldalt
támogatva kivinniük a templomból. Apolline is ott volt, siratta a fiút,
akire még csecsemőként vigyázott, és aki mindössze pár nappal élte
túl az ő fiát. Thomas halála a megszállás szörnyű és értelmetlen
áldozatait szaporította. Felmerült, hogy talán az autót vezető katonák
is részegek lehettek. Mindnyájan nagyjából azonos korúak voltak. A
parancsnok megvizsgálta a feltételezést, de nem talált egyértelmű
bizonyítékot, és a dolgon amúgy sem változtatott volna. Gaëlle
elveszítette a legjobb barátnőjét és a bátyját, Agathe pedig többé
nem jött ki a szobájából. Betegsége rohamosan súlyosbodott, és az
orvos megmondta, hogy semmit sem tehet érte. Nem volt meg
benne az az érzelmi stabilitás, amellyel el tudta volna viselni
mindazt, amin keresztülmentek. Időnként félrebeszélt, Gaëlle-től
kérdezte, hogy hol van a bátyja, hazajött-e már, és Gaëlle már nem
is próbált magyarázni neki, inkább azt mondta, hogy elment
valahova. Gaëlle élete legnyomasztóbb nyara volt ez.
A legnagyobb katasztrófa szeptemberben következett be. Gaëlle
hangos férfihangokat hallott az udvarból, és meg akarta nézni az
ablakából, hogy mi történt. Először nem látott semmit, de aztán
megjelent odalent az apja. Abban az öltözékben és csizmában volt,
amiben a gazdaságokat szokta végigjárni, meg a földeken dolgozott
a többi gazdálkodóval együtt, és két férfi volt vele. Apja napbarnított
volt, mivel szinte mindig odakint tartózkodott. Katonák kiabáltak vele,
és lökdösték őket, miközben rájuk fogták a puskájukat. Gaëlle
hallotta, hogy az apja mond valamit, de a szavakat nem értette.
Amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a hátsó lépcsőn, és még épp
időben nézett ki az apró, rácsos ablakon, hogy lássa, amint lelövik
az apját, aki összeesik a földön egy vértócsában. Másodpercek
múlva a másik két férfit is lelőtték, aztán elvonszolták őket, miközben
más katonák érkeztek futva.
Gaëlle olyan sokkos állapotba került, hogy semmi másra nem
tudott gondolni, mint hogy most majd őt és az anyját is meg fogják
ölni. Nem tudta, felrohanjon-e, hogy védje az anyját, vagy ki az
udvarra, hátha tud még segíteni az apján, de amikor látta, hogy a
holttestét feldobják egy teherautóra, tudta, hogy késő, már meghalt.
Hallotta az „ellenállás” szót a katonák durva német kiejtésével, de
nem tudta elhinni, hogy az apja tagja volt. Olyan keményen kitartott
amellett, hogy ne csináljanak semmit, amivel magukra haragíthatják
a katonákat, húzzák meg magukat, és ne keveredjenek bele
semmibe. Ő nem lehetett az ellenállás tagja… de aztán arra gondolt,
hogy az elmúlt évben milyen ritkán volt otthon, és már nem tudta, mit
higgyen.
Végül nem mert kimenni az udvarra, nehogy őt is megöljék.
Lábujjhegyen visszaosont a hátsó lépcsőn, és bement az anyjához,
aki átaludta az egész lövöldözést attól az altatótól, amit még találtak
neki. Akkor visszament a szobájába, lefeküdt az ágyára, és várta,
hogy ezután mi fog történni. Nem tudta elhinni, hogy elvesztette az
apját. Még egyáltalán nem tűnt valóságosnak, hogy megtörtént.
Kis idő múlva feljött Apolline, hogy megnézze. Könnyes volt a
szeme. Amikor meglátta, Gaëlle felült, a házvezetőnő pedig átölelte,
és együtt sírtak a rettenetes veszteségek felett, amiket ebben a
szörnyű háborúban elszenvedtek.
– Ugyanabban a sejtben volt, ahol az én fiam is – suttogta
Apolline, mire Gaëlle elhúzódott, és döbbenten nézett rá. – Nagyon
bátor volt. – Gaëlle nem tudta elhinni, és meg volt győződve róla,
hogy most ő és az anyja következnek. Apolline arról suttogott, hogy
ő is ettől fél, de ha megpróbálnak elmenekülni és elkapják őket, az
még rosszabb lenne.
– Mit tegyek? – kérdezte Gaëlle olyan halkan, hogy senki más ne
hallhassa. – Próbáljunk elmenekülni? – De hová mehetnének? És az
anyja testileg-lelkileg súlyos beteg, nem tudna elmenni, de nem
hagyhatja magára sem. Különben sem ismert senkit, aki befogadná
őket. Az apja nem árulta el neki egyetlen ellenállásbeli kapcsolata
nevét sem, sőt még azt sem, hogy benne van a földalatti
mozgalomban. Tisztában volt a veszélyekkel, és vállalta azokat.
Egyikük sem sejtette, hogy mit csinál, kivéve Apolline-t, ő is csak
egyszer hallott róla a fiától, de hűséges és becsületes asszony volt,
soha nem tett volna olyat, amivel veszélybe sodorhatta volna
Raphaëlt és a családját, vagy a fiát.
– Talán megengedik, hogy itt maradjatok – mondta reménykedve,
jól tudva, milyen beteg és zavarodott Gaëlle anyja. Egyre ritkábban
voltak tiszta pillanatai, és már semmi mást nem akart, mint aludni.
Az életük, és hogy mi történik körülötte, elviselhetetlenül sok volt
számára.
– Nem hiszem – válaszolta Gaëlle elgondolkodva, de nem
futhatott el, nem hagyhatta itt az anyját. Mindvégig mellette kell
maradnia. Apolline visszament a konyhába, nehogy gyanút fogjanak,
hogy bármit tud, vagy hogy beszélt Gaëlle-lel, majd pár óra elteltével
felhozta az ebédjüket, és közösen elmondták Gaëlle anyjának a
szörnyű hírt. Most nem sikoltozott, csak feküdt üveges szemmel az
ágyban, még az altató hatása alatt, amiből adtak neki még. Gaëlle
remélte, hogy ha jönnek, hogy megöljék, alva találják az ágyában.
Úgy jobb lenne neki. Most halkan nyöszörögve, a férje nevét
motyogva csúszott vissza az álomba.
Gaëlle-t délután behívta magához a hadtestparancsnok, akinél
két másik tiszt is volt. Ő megpróbálta nem mutatni, hogy mennyire
fél. Bátran a parancsnok szemébe nézett, aki nagyon komolynak
látszott
– Tudom, hogy értesülnie kellett arról, ami ma reggel történt. Az
egyik gazdaságban lezajlott szerencsétlen incidensben az édesapja
is érintett volt. Egy zsidó családot rejtegettek. Nem vagyok biztos
benne, hogy az édesapja tudott róla, de azok, akik megtalálták őket,
úgy gondolták, hogy igen. Most átkutatnak minden majort. Egy órája
találtak egy másik családot is. Nem tudjuk biztosan, hogy az apja
gazdálkodói egymástól függetlenül tevékenykedtek-e, vagy az
édesapja támogatott egy titkos hadműveletet, amely zsidókat
csempészett ki Franciaországból. Ezek a megszálló hadsereg és a
saját országuk ellen elkövetett nagyon súlyos bűnnek számítanak.
Az érvényes törvényekkel szembeni árulásnak – mondta a
parancsnok komor arccal.
Gaëlle nem szólt semmit, várta, hogy kimondják rá a halálos
ítéletet. Nagyon bízott abban, hogy kiviszik a házból, és ott lövik le,
ahogy aznap reggel az apját. Nem tudta, hová vitték a holttestét,
sem azt, hogy mit fognak csinálni az anyjával az apja nélkül.
– Maga tudott az apja tevékenységéről, Mademoiselle de Barbet?
– kérdezte a parancsnok mélyen Gaëlle szemébe nézve.
Gyerekesen vékony alakjával, nagy kék szemével, szőke
hajfonataival egészen fiatalnak találta őt. Valahányszor meglátta,
mindig eszébe jutott a saját elveszített kislánya, amitől elfacsarodott
a szíve, és még inkább hajlamos volt elnézően bánni vele, amiről a
többi tiszt nem tudott. És kedvelte az apját is. Egy más történelmi
korban lehettek volna barátok is.
– Nem, parancsnok úr, nem tudtam róla. Nekem sohasem mondta
– felelte Gaëlle remegő hangon. A férfi látta, hogy remeg a válla,
ugyanakkor bátran szembenézett vele. A másik kettő figyelte, látni-e
rajta a bűnösség áruló jelét. Számukra az derült ki, hogy a franciák
bámulatosan tudnak hazudni, hihetetlen pusztításra, hűtlenségre és
árulásra képesek, miközben teljesen ártatlannak mutatják magukat,
még az ilyen fiatal lányok is. Az ellenállás kezdett ijesztően nagy
erővé válni, amit minden erejükkel szét kell zúzni, el kell tiporni. A
kormány simán, harc nélkül megadta magát, de a polgárok mindent
elkövettek, hogy gyengítsék a németek erejét, és ahol csak tudtak,
akadályokat gördítettek az útjukba.
A parancsnok egy hosszú percig habozott, azután bólintott. Látta
a lány szemén, hogy igazat mond. És hogy semmit nem tudott
apjának az ellenállásban folytatott tevékenységéről, amíg a katonák
meg nem ölték őt. Ahogy itt állt remegve, bátorságot színlelve,
látszott rajta, hogy sokkos állapotban van. Ez nem a bűnösség,
hanem a puszta félelem jele, ebben biztos volt.
– Tudok az édesanyja egészségi állapotáról, és hogy milyen
nehézséget okozna neki, ha elküldenénk egy másik helyre – mondta
ridegen. Kételkedett benne, hogy túlélné, és Gaëlle is így gondolta.
A parancsnok abban is biztos volt, hogy Agathe, amilyen állapotban
van, még kevésbé tudott a férje tevékenységéről. A férfi soha nem
árulta volna el neki, mert tudta: abba az asszony beleőrülne. A férje
hirtelen halála következtében amúgy is ez a sors vár rá, gondolta, és
ezt Gaëlle is tudta. – Az iránta való könyörületből megengedem,
hogy továbbra is itt lakjanak mind a ketten. De figyelmeztetem, ha a
legkisebb gyanú is felmerül, hogy valamilyen felforgató
tevékenységet folytat, haladéktalanul deportáljuk mindkettőjüket.
Elismerem, hogy ez itt a maguk otthona, és nagyon örülünk, hogy itt
lehetünk. De tisztelettel és engedelmességgel tartoznak nekünk, és
Franciaországban is be kell tartaniuk az új törvényeket.
Gaëlle némán bólintott. Nem állt szándékában másként
cselekedni, és az anyja, de a saját érdekében is kész volt
engedelmeskedni. Anyja nem élte volna túl a deportálást, sem a
börtönt, és ő sem akarta vállalni ezeket. A padlásszobáik voltak ez
idő szerint a legbiztonságosabb helyek számukra, és tudta, hogy
apja is azt akarná, hogy itt maradjanak. Apja és bátyja halálával
immár nem maradt védelmezőjük. A megszálló hadsereg és az
otthonukba betelepedő németek könyörületének voltak
kiszolgáltatva.
 – Egyetért? – kérdezte a parancsnok ünnepélyes komolysággal,
ő pedig tiszteletteljesen válaszolt. Megölték az apját, de neki és az
anyjának nincs hová menniük innen.
– Igen, uram. Egyetértek – felelte, és tágra nyílt szemmel,
sápadtan nézett szembe a férfival.
– Nagyon helyes. És annak rendje és módja szerint eltemethetik
az édesapját a birtokon lévő temetőben. – A másik két tiszt rosszalló
arccal hallgatta ezt, és élénken tiltakoztak németül. Ez az ember
bűnt követett el a Birodalom ellen, és nem érdemelt hősnek kijáró
halált. A parancsnok kurtán válaszolt nekik, majd újra Gaëlle-hez
fordult. – Csinálják gyorsan és csendben. Az édesanyja elég jó
állapotban van ahhoz, hogy ott legyen a temetésen?
– Nem hiszem – felelte Gaëlle komolyan, mire a parancsnok
bólintott, és elbocsátotta. Gaëlle hányingerrel küzdve lépkedett föl a
kastély legfelső szintjére a sötét lépcsőházban, amelyet a háború
előtt csak a személyzet használt, de most ő is csak ezt használhatta,
miközben a kastély többi részét a hadsereg foglalta el. De hálás volt,
hogy a parancsnok meghagyta az életüket. Most semmi mást nem
akart, csak hogy békén hagyják az anyját, aki már így is túl sok
szenvedésen ment keresztül.
A szobájába érve leült az ágyára, és utat engedett a
megkönnyebbülés és a gyász könnyeinek. Aznap reggel elveszítette
az apját, egy hónapja a bátyját, és az anyja nem sokkal volt több élő
kísértetnél. A szeretett legjobb barátnőjének is nyoma veszett.
Gaëlle teljesen egyedül maradt a világban.
Este, miközben anyja aludt, belenézett apja dolgaiba. Késő
délután a papnál járt, aki hallotta, mi történt. Gyorsan terjedtek a
hírek. Aznap többeket is lelőttek a birtokon, amiért zsidókat
rejtegettek, hogy megmentsék őket a deportálástól. De most mégis
elhurcolták őket, a jótevőiket pedig agyonlőtték. Nagy árat fizettek a
bátorságukért és az együttérzésükért, és a gonoszság áradatát nem
lehetett megállítani.
A pap beleegyezett, hogy másnap eltemeti az apját a sírnál tartott
szertartással, melyen a parancsnok kívánságára egyedül Gaëlle lesz
jelen.
 Miközben Raphaël könyveit és iratait nézte át, talált egy levelet és
egy borítékot, benne pénzzel. Kis összeg volt, de arra tette félre, ha
netán valami történne vele. Nem jutnak vele messzire, de ez volt a
legtöbb, amit tehetett. És tudta, hogy ha Gaëlle olvassa el a levelet,
az azt jelenti, hogy ő már halott, ezért arra kérte, hogy viselje gondját
az anyjának, ami pedig őt magát illeti, legyen óvatos, okos, és
vigyázzon magára. Egy hónapja írta, és egy szóval sem utalt az
ellenállásban való ténykedésére, nehogy bajba sodorja őt és az
anyját. De Gaëlle már tudta; vigasztalhatatlan volt a halála miatt,
ugyanakkor büszke is volt rá. Azt kívánta, bárcsak előbb tudott volna
róla, és feltette magának a kérdést: apja vajon segített volna
Feldmannékon is, ha megkéri rá? De amikor már bent voltak a
táborban, nemigen tehetett senki semmit.
Előfordult néha szökés a táborokból, de nagyon ritkán, és az
internáltak túlságosan féltek, semhogy ellenálljanak vagy szökni
próbáljanak. Néhány fiatal férfi megpróbálta, de a legtöbbjüket
agyonlőtték, hogy példát statuáljanak a többieknek. A táborok amúgy
is nőkkel, gyerekekkel, fiatal fiúkkal és idősebb férfiakkal,
családfőkkel voltak tele, akik úgy gondolták, hogy fogolyként kisebb
ellenállást tanúsítva kisebb veszély fenyegeti a szeretteiket. És végül
is franciák voltak, nem idegenek. Francia állampolgárok voltak, hogy
fordulhat így ellenük a saját országuk, hogy szolgáltathatja így ki
őket az ellenségnek? Becsületes, tisztességes emberek voltak,
sokuknak jó állásuk, pénzük, szép otthonuk volt, és példás életet
éltek. Ügyvédek, orvosok, bankárok, mint Feldmann úr is, kiváló
szakemberek, akik felelős posztokat töltöttek be a saját
közösségeikben. De zsidók voltak – most minden bűnök között ez
volt a legsúlyosabb. Addig senki sem értette teljesen, mekkorára nőtt
a gyűlölet irántuk. Kitértek előlük, féltek tőlük, kerültek velük minden
érintkezést. Elvették a pénzüket és a tulajdonaikat, az állásukat és a
hivatásukat. Holott semmi bűnt sem követtek el. Képtelenség volt
megérteni.
Gaëlle a matraca alá dugta a pénzes borítékot, és megfogadta,
hogy semmi másra nem költi, mint anyjának gyógyszerre, vagy
valami előre nem látható vészhelyzetre. Összesen ennyijük volt.
 Este megint feljött Apolline, hogy megnézze, hogy van, Gaëlle
pedig nem szólt neki a pénzről. Most nem bízott senkiben, még a
hűséges házvezetőnőjükben sem. Mindegyiküknek túl sok
vesztenivalója volt, beleértve az életüket is. Másnap pedig a
temetőben, a kápolnájuknál találkozott a pappal, és egy jelöletlen
sírban, amire csak egy fakereszt került, eltemették az apját. Gaëlle
megesküdött magában, hogy a háború után tisztelettudóbb temetést
rendez majd neki, most azonban nem volt más választása. De
legalább odaadták nekik a holttestét, hogy eltemethessék otthon.
Sírkövet később is csináltathat neki. A bátyja mellé temették el. Ez a
nyár a súlyos veszteségek nyara volt.
Gaëlle két hónappal később betöltötte a tizennyolcadik évét, s az
alkalomra Apolline sütött neki egy cipót, ami nagy luxus volt. Még
gyertyát is szúrt bele. Ezt leszámítva a nap eseménytelenül telt el.
Anyjának nem szólt a születésnapjáról. Apja halála óta anyja nem
kelt fel az ágyból, és napjában már kétszer vette be az altatót, amit
Gaëlle vitt be neki. Gaëlle ekkor már soha nem ment el messzire a
háztól. Hosszú sétákat tett a birtokon, és alkalmanként ellátogatott a
majorságokba. Bejárt a faluba is az élelmiszeradagjukért, és ha
anyjának valami apróságot kellett vennie. A gyógyszertárba két
faluval arrébb kellett elbicikliznie az altatóért, amellyel anyja
kizárhatta a valóságot, és belemerülhetett a saját fantáziavilágába,
ahol semmi rossz nem történhetett vele.
Nagyon magányos élet volt ez Gaëlle számára. Egyik nap késő
délután hazafelé biciklizett a faluból, és közben az apja és a bátyja
járt az eszében. Mindketten nagyon hiányoztak neki. De Gaëlle-nek
és az anyjának, hála a parancsnok könyörületességének, volt mit
enniük, volt hol lakniuk, és ő hálás volt ezért.
Félúton járt, amikor az egyik ház előtt egy rendőrautót és
csendőröket látott, gyorsan lelassított hát, mielőtt meglátták volna,
és pár percre letért az útról. Nem akarta, hogy a csendőrök
kérdéseket tegyenek fel neki, ezért a távolból figyelte az ismerős
jelenetet, amely fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Egy férfit és
egy nőt két kicsi gyerekkel, és a síró nő karjában egy csecsemővel,
fegyverrel kényszerítettek ki a házukból, és tuszkoltak be a
rendőrautóba. Mialatt a szívet tépő jelenetet nézte, Feldmannék
jutottak az eszébe, még ha ezek az emberek egyszerűbbeknek
tűntek is, a házuk is jóval kisebbnek látszott. A déjà vu gyötrelmes
érzése közben a szeme sarkából hirtelen valami mozgásra lett
figyelmes. Amikor jobban odanézett, azt látta, hogy a ház oldalában
lévő, valószínűleg alagsori ablakból egy kisgyerek mászik ki, és
elbújik egy halom rozsdás cső mögött. Egy kisfiú. Úgy látszik, róla
megfeledkeztek, mert közben az autó elhajtott. Gaëlle látta, hogy a
kisfiú kabát nélkül van, rövidnadrágban, és remegve lapul a
rejtekhelyén, ahol csak az láthatta, aki tudta, hogy ott van.
Gaëlle figyelt és mozdulatlanul állva várt. Azon töprengett, hogy
vajon visszajönnek-e a katonák a gyerekért. De nem jött senki.
Amikor úgy döntött, hogy már eleget várt, felugrott a biciklire, és
elkarikázott a kisfiú mellett. Aztán pár méterrel arrébb megállt, és
visszament, hogy benézzen a csövek mögé. A kisfiú rémülten
meredt rá. Moccanni sem tudott az ijedtségtől. Négyéves-formának
látszott. Gaëlle a kezét nyújtotta felé, mire a gyerek kétségbeesett
félelmében behúzódott előle az árnyékba.
– Gyere. Nem bántalak – szólt hozzá Gaëlle halkan.
– Elviszel a mamához?
Gaëlle bólintott; ez hazugság volt. A kicsi lépett egyet feléje, majd
kijött onnan, ahol azóta rejtőzött, amióta kimászott az ablakból.
Gaëlle gyorsan beemelte őt a biciklije kosarába. Sietve kibújt a
kabátjából, és ráterítette a gyerekre. Körülnézett, nem látta-e meg
valaki, és elégedetten nyugtázta, hogy nem.
– Ne beszélj, ne adj ki semmilyen hangot – mondta olyan
hangosan, hogy a gyerek meghallja. Ő némán, összegömbölyödve
kucorgott a kosárban, amelyben éppen elfért. Hideg volt, Gaëlle
olyan gyorsan tekerte a pedált, amilyen gyorsan csak tudta.
Csomagtartójában ott lapult a becses csomag, miközben neki
fogalma sem volt arról, hogy mit kezd vele, és egyáltalán hova fogja
vinni. Csak annyit tudott, hogy ezt kellett tennie. Egy pillanat alatt
döntötte el, amikor meglátta a kisfiút, és rögtön azon kezdett
gondolkodni, hová rejtse el. Aztán rájött. Emlékezett rá, hogy van
egy öreg sufni a gyümölcsöskertjük mellett, egy gyalogút mentén,
ahol soha senki sem járt. A temető közelében volt, mostanában
fordult meg arra, hogy apja sírját gondozza. Szerszámokat tartottak
a sufniban. Volt alatta egy kis pince is, ahol almabort tároltak a régi
szép időkben. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban tudhatta a
gyereket, legalábbis egyelőre.
Elbiciklizett a kastély mögött a hátsó úton a temető felé. Nem látta
meg senki. Sötét volt, mire a sufnihoz értek. Betolta a biciklit az
almaillatú sufniba. A keményre fagyott döngölt padlóban ott volt a
pincelejáró, ahol emlékezett rá, noha évek óta nem járt itt.
Thomasszal szoktak annak idején bújócska közben ide rejtőzni.
Óvatosan kiemelte a kisfiút a kosárból, és leállította a földre. A
gyerek fölnézett rá az ablakon át besütő hold fényénél. Sápadt volt,
kicsi arcában hatalmasnak látszott a szeme.
– Hogy hívnak? – kérdezte Gaëlle szelíd hangon, és lehajolt
hozzá. A kisfiú tiszta volt, a ruhája is rendes, a haja megfésülve… az
anyai szeretet és gondoskodás megannyi jele. Vajon az édesanyja
mondta-e neki, hogy meneküljön az ablakon át, vagy magától jött rá,
tűnődött Gaëlle. A másik két kisgyerek valamivel fiatalabbnak
látszott nála, a kisbaba pedig még egészen kicsike volt. Tehát ő volt
a négy gyerek közül a legidősebb.
– Jacobnak – felelte halkan a kisfiú, aki láthatóan még félt tőle, és
nem tudta, mit akar vele csinálni ez a nagylány, sem azt, hogy
egyáltalán kicsoda ő.
– Én Gaëlle vagyok – mondta komolyan Gaëlle, és gyengéden
végigsimított a gyerek haján, majd puszit nyomott az arcára.
– Hol van az anyukám?
– Nem tudom – válaszolta őszintén Gaëlle, azután olyasmit kért a
gyerektől, amiről tudta, hogy nagyon nehéz lesz számára. – Most
arra kérlek, hogy legyél nagyon bátor. Egy kis időre itt kell hogy
hagyjalak. Innen nem mehetsz ki. Később vissza fogok jönni. Itt
senki sem talál meg téged. Megteszed ezt nekem? Itt maradsz
ebben a kis házban a sötétben? – Egy ilyen kis gyerek számára ez
rémítő helyzet lesz, de az élete múlik rajta. A gyerek egy perc múlva
bólintott.
– Vissza fognak jönni a rossz rendőrök a puskákkal?
– Nem, ha idebent maradsz, és csendben leszel. Hozok neked
valamit enni.
 A kisfiú újra bólintott. Gaëlle megsimogatta a fejét, rámosolygott,
aztán kitolta a biciklijét, és visszahajtott a kastélyhoz. A hideg miatt
ott hagyta a gyereknek a kabátját, és hazafelé menet olyan gyorsan
tekerte a pedált, hogy egészen kivörösödött az arca. Közben azon
imádkozott, hogy ne akadjon rá a kisfiúra senki, ő pedig megtalálja a
módját, hogy biztonságban tudhassa a gyereket. Rebekáért csinálja,
és a családjáért, és mindazokért, akiket nem menthetett meg. Ezt az
életet most meg akarta menteni, hogy jóvátegye a többit.
Lent hagyta az udvarban a biciklit, és fölment, hogy megnézze az
anyját. Szokás szerint most is aludt, és ijesztően lesoványodott,
szinte már halottnak látszott. Gaëlle az ágya mellett hagyta az altatót
arra az esetre, ha felébredne, és átment a szobájába, hogy
kigondolja, mit tegyen. Be kell jutnia a konyhába valami ennivalót
lopni a kisfiúnak, aztán vissza kell mennie hozzá, hogy elrendezze őt
éjszakára, reggel pedig döntenie kell arról, hogy mi legyen. Nem volt
senki, akitől megkérdezhetné, fogalma sem volt, hová forduljon,
hogy bújtasson egy gyereket hosszú ideig. Elvégre örökké nem
maradhat a gyümölcsösben lévő sufniban. Épp valami válaszért
fohászkodott, amikor megjelent Apolline: ennivalót hozott neki, és
egy tálcán levest meg egy kis kenyérhéjat az anyjának. Gaëlle is
kapott egy darab kenyeret a parancsnok asztaláról, hozzá
valamicske szárított húst, kevéske ragut és egy darabka sajtot.
Megköszönte, majd egy szalvétába göngyölte a kenyeret, a húst és
a sajtot, vizet töltött a termoszba, amelyet a szobájában tartott, maga
pedig megette a ragut, mivel azt sehogyan sem tudta volna elvinni
Jacobnak. Egy óra múlva újból útnak indult, kosarában az
ennivalóval és egy takaróval, amit az emeleti ágyneműs szekrényből
vett ki.
Amikor betolta a biciklit a sufniba, először nem találta a gyereket.
Hang nem hallatszott, és amikor a nevén szólította, nem kapott
választ. Pánikba esve arra gondolt, hogy megtalálták és elvitték, de
aztán megpillantotta a holdfényben megcsillanó és rá szegeződő
szemét.
– Szervusz, Jacob – köszönt –, hoztam neked vacsorát.
Kivette a kosárból, és nyújtotta neki. A gyerek lassan elindult
feléje. Az utolsó morzsáig megevett mindent, és a vízből is ivott, amit
Gaëlle hozott neki. A lány körülbelül egy óra hosszat maradt vele,
kabátostul bebugyolálta a takaróba, és ott hagyta mellette a termosz
vizet. Elmondta neki, hogy reggel majd le kell mennie a pincébe,
hátha jön valaki, és megmutatta, hogy kell kinyitni a csapóajtót.
Megígérte, hogy reggel első dolga lesz idejönni. Mielőtt elment, a
kisfiú kivett valamit a zsebéből, és odaadta neki. Egy darabka papír
volt, rajta egy címmel, amit mintha nagy sietve írt volna valaki.
– Mi ez? – kérdezte Gaëlle a papírra, majd a gyerekre bámulva. A
gyér világosságnál ugyan el tudta olvasni, de nem tudta, mit jelent.
– Nem tudom. Mama mondta, hogy menjek oda, ha valaki
megtalál. – Eddig erről nem beszélt. De Gaëlle ebből megértette,
hogy az ablakon át való menekülést az anyja gondolta ki, amikor a
csendőrök beléptek a házukba.
– Akkor holnap elmegyünk oda – felelte nyugodtan, s közben azt
kérdezte magától, hogy mi ütött belé. De már nem volt visszaút, és
nem is akart visszafordulni. Meg akarta ezt tenni a gyerekért, az
anyjáért, és az összes hozzájuk hasonlóért.
– Mama és papa ott lesznek? – kérdezte a kisfiú szívbe markoló
pillantással.
– Nem hiszem. De ha a mamád azt mondta, hogy menj oda,
akkor az csakis biztonságos hely lehet.
A kisfiú a válasszal elégedetten bólintott, Gaëlle pedig, mielőtt
elment, lefektette a földön hevenyészett ágyba, aztán
visszabiciklizett a kastélyba. Ezúttal már biztos volt magában.
Jacob küldetéssé vált számára: ezért a nőért, akit nem ismert, el
fogja juttatni őt oda, ahol biztonságban lesz. Neki ez kis dolognak
látszott, a személyét illető kockázattal pedig nem törődött. Mit
számított a veszély? Milyen jövő várna rájuk, és milyen emberek
volnának, ha nem próbálnak meg legalább segíteni?
Aznap éjjel ruhástól aludt, hogy reggel, ha majd felébred, az
öltözködéssel se kelljen vesztegetnie az időt, és nyomban mély
álomba merült. Rebekával álmodott, aki álmában mosolyogva nézte
őt, és Jacob állt mellette. Az álombéli Rebeka azt mondta, várják
Gaëlle-t, hogy jöjjön el hozzájuk.
 Negyedik fejezet
Jacob még aludt, amikor Gaëlle másnap hajnalban besurrant a
sufniba. Amikor eljött, a kamra mellett elhaladva elcsent még
valamennyi kenyérhéjat a gyereknek, ami senkinek sem fog
hiányozni. Vitt magával néhány kerti szerszámot, ha netán valaki
megkérdezné, hová megy, mondhassa, hogy az apja sírját gondozni.
De senkivel sem találkozott. Óvatosan felébresztette a kisfiút, aki
megrémült, amikor meglátta, de aztán eszébe jutott, ki ő. Gaëlle
hagyta, hogy sufni ajtajából könnyítsen magán, aztán odaadta neki a
kenyérhéjakat. Térképen nem merte keresgélni, de tudta, hogy a
papírdarabra sietve lefirkált cím egy két faluval odébb lévő
kisvárosban van, és azt is tudta, hogyan kell eljutni oda.
– Most le kell mennem a pincébe? – kérdezte a kisfiú, mire ő
megrázta a fejét.
– Nem, most elmegyünk a mamád barátaihoz.
Besegítette a gyereket a bicikli kosarába, betakarta a pléddel, a
szerszámokat pedig a sufniban hagyta. Úgy döntött, hogy kevésbé
lesz gyanús, ha fényes nappal megy, és arra számított, hogy
valamivel több mint egy óra alatt odaérnek. Magával hozta a
személyi iratait és az engedélyét, amely szerint szabadon
közlekedhet a megyében, és úgy gondolta, hogy ha a kosárban
meglapuló kisfiú nem mozog és nem ad ki hangot, gond nélkül elérik
az úti céljukat. Noha csinos lány volt, a helybeli katonák sohasem
zaklatták, mivel figyelmeztették őket, hogy bánjanak tisztelettel a
helybeli nőkkel. A körzet parancsnoka nem szerette volna, ha a
párizsi főhadiszállás jelentést kapna arról, hogy a térségben
erőszakoskodnak a nőkkel, ezért nagyon szigorúan ügyelt az
ilyesmire. Az is nyilvánvaló volt, hogy Gaëlle egy jó hírű család tagja,
a lakcímeként a Château de Mouton-Barbet szerepel, ahol a
parancsnok volt elszállásolva.
Még egyszer utoljára megnézte Jacobot a kosárban, mielőtt
kimentek volna a sufniból, azután elindult a hátsó utakon, s végül
kiért az országútra, amelyen már volt némi forgalom, és kevésbé
tűnt fel a szomszéd falu felé munkába vagy a piacra tartó emberek
között. Útközben néhányan rámosolyogtak. Már majdnem egy órája
kerekezett, de még nem látott katonát, s amikor végül találkozott
velük, nem állították meg, nem kérték az iratait, csak intettek, hogy
menjen tovább. Annyira árja külsejű volt, hogy soha senki sem
találta gyanúsnak.
Nem egészen két óra alatt jutottak el a papírfecnin szereplő
címre. Név nem volt megadva. A kapuhoz érve megnyomta a
csengőt. Pár pillanat múlva egy magas fiatalember jelent meg, és
gyanakodva nézett rá.
– Tessék. Mi van?
Gaëlle hirtelen nem tudta, mit mondjon. Nem tudott jelszót, nem
kapott utasításokat, és nem tudta, kit keressen.
– Csomagot hoztam magának – mondta végül egyszerűen, a
biciklijén lévő kosárra pillantva, mire a fiatalember kérdő tekintettel
meredt rá, de Gaëlle nem mert válaszolni a ki nem mondott
kérdésre.
– Miféle csomagot?
Gaëlle kihalászta a papírdarabkát a zsebéből, és átadta a
fiatalembernek, hátha ismerősnek fogja találni.
– Gyere be – mondta az kurtán, és amikor beértek a kapun túlra,
a ház mögötti garázshoz irányította Gaëlle-t. A garázsba menet azon
imádkozott, hogy kiderüljön, helyesen cselekedett, óvatosan
leemelte Jacobról a takarót, aki felült, és szótlanul bámult rájuk.
Mihelyt a feszült arcú fiatalember meglátta, elmosolyodott, kiemelte
a kosárból, és a karjába vette Jacobot. – Isten hozott – mondta. – Mi
majd vigyázunk rád.
– Mama és papa itt van? – kérdezte Jacob szorongva, mire a
magas fiú megrázta a fejét.
– Nem, nincsenek. De mi a barátaid vagyunk, és segíteni akarunk
neked.
– Jacobnak hívják – magyarázta Gaëlle, és rámosolygott a
kisfiúra, akit elhozott ide. A fiatalember erre azt felelte, hogy az ő
neve Simon.
Ezek után bevitte Jacobot a garázs belsejébe, Gaëlle pedig ment
utánuk. Simon bekopogott egy ajtón, amely egy perc múlva kinyílt,
és egy csinos fiatal nő mosolyogva kivette a karjából a gyereket.
 – Ő Jacob – mondta a fiú, a nő pedig olyan boldognak látszott,
mintha már várt volna a jöttére. Gaëlle látta, hogy vannak más
gyerekek is a helyiségben, de aztán becsukódott mögöttük az ajtó.
– Épp jókor jöttél – mondta Simon. – Ma éjjel öt másikat viszünk
Le Chambonba. Jacob is velünk jöhet. – Gaëlle tudta, hogy Le
Chambon-sur-Lignon az auvergne-i Haute-Loire megyében van,
Franciaország déli középső részén, de semmi egyebet nem tudott
róla, a fiú pedig úgy beszélt, mintha tudnia kellene. – Már kétezernél
is több gyereket vittünk oda az elmúlt két évben, csupa Jacobhoz
hasonló zsidó menekültet. A barátaink és a szomszédjaik bújtatják
őket a házukban, szállodákban, tanyákon és iskolákban –
magyarázta perceken át.
Le Chambon és a vele szomszédos falvak a megszállás kezdete
után három hónappal szilárdan elkötelezték magukat, hogy zsidó
gyerekeknek biztonságos helyet nyújtanak. A mozgalmat a mindenki
által szentnek tartott André Trocmé lelkész által vezetett hugenották
indították el. Ma már egész Franciaországban voltak biztonságos
házak, bennük olyan emberekkel, mint Simon és a nő, aki átvette
Jacobot. Segítségükkel a gyerekek eljuthattak a számukra
biztonságot jelentő helyre. Jacob anyja valami csoda folytán hallott
róluk, és leírta a címet Jacobnak, hogy adja oda annak, aki
megtalálja őt.
– Mihelyt tudjuk, elvisszük őket a svájci határra, vagy elbújtatjuk
helybelieknél, vagy utaztatjuk őket egyik helyről a másikra. Új
papírokat és új személyazonosságot adunk nekik.
Trocmé lelkész pár hónapja beszédet mondott Párizsban,
amelyben gyávasággal vádolta meg honfitársait, amiért engednek az
antiszemitizmusnak. Nyíltan pacifista volt, aki eltökélte, hogy amikor
csak tudja, kijátssza a helyi hatóságokat. Eddig még nem nyúltak
hozzá. Trocmé szorosan együttműködött az American Friends
Service Committee kvéker tagjaival és a vezetőjükkel, Burns
Chalmersszel, aki két éven keresztül próbált tárgyalni és egyezkedni
az internált zsidók elengedéséről, de nem jutott semmire. Trocmé
földalatti hálózattá alakította át az egész faluját, hogy zsidó
gyermekeket védjen és bújtasson, mostanára pedig két-három
szomszédos falu is csatlakozott hozzájuk. Simon elmondta, hogy ők
a legbátrabb emberek egész Franciaországban, és hogy a svájci
Vöröskereszt is támogatja őket. Elmondta azt is, hogy a svéd
kormány az utóbbi időben pénzt kezdett küldeni, hogy segítse
Trocmé erőfeszítéseit Le Chambonban.
– Ti valamiféle templomi közösség vagytok? – kérdezte Gaëlle a
hallottakon ámuldozva.
– Az OSE-nak2 dolgozunk. Ha valaki hozzánk hozza a
gyerekeket, mi eljuttatjuk őket Le Chambonba. Együttműködünk
Trocmé lelkésszel, az amerikai kvékerekkel, és bárkivel, aki segíteni
akar nekünk. Hoznál nekünk máskor is csomagot? – kérdezte
nyíltan. Gaëlle habozott, aztán bólintott. Korábban sohasem gondolt
erre, de úgy tűnt, ez a helyes cselekedet, és ő segíteni akart. Arra
gondolt, hogy Rebeka örülne neki, és ez a bűnbánat gyakorlásának
is lehetne egy módja, azért, amit érte nem tudott megtenni.
Mindössze annyit tehetett, hogy látogatta, de kiszabadítani nem
tudta. Arra gondolt: vajon megmenthette volna, ha el tudja küldeni Le
Chambonba? De túl fájdalmas volt így utólag ezen gondolkodni. –
Jacob jó kezekben lesz – biztosította őt a fiú, miközben kikísérte a
kapuhoz.
– Véletlenül láttam meg, ahogy kimászott egy ablakon, miközben
a szüleit és három másik gyereküket elvitték.
– Szerencséje volt, hogy megláttad. – Gaëlle el sem akarta hinni,
hogy egy egész város sikerrel száll szembe a németekkel. Trocmé
lelkész rendkívüli ember lehet, ha sikerült mindenkit összegyűjtenie,
hogy ilyen sok gyereken tudjanak segíteni, sőt még külföldieket is
megnyerni az ügyüknek. – Holnapra új neve és új
személyazonossága lesz.
– És a családja? – kérdezte Gaëlle szomorúan, de már tudta a
választ.
– Ha már deportálták őket, akkor sokkal nehezebb. Burns
Chalmersnek volt néhány sikeres tárgyalása, de nagyon kevés. Most
németországi táborokba küldik a családokat, ahonnan nem jönnek
vissza. A gyerekek többsége, akiket elbújtatunk, a háború végére
árva lesz, vagy már most is az – felelte Simon komolyan. És Gaëlle
tudta, hogy ez érvényes Rebekára is, akit a családjával együtt vittek
el, Isten tudja, hova. – Tartsuk a kapcsolatot – szólt Simon, amikor
Gaëlle felült a biciklijére. Kicsit emlékeztetett a bátyjára, de Gaëlle
megpróbált nem gondolni erre.
– A Château de Mouton-Barbet-ban lakom – mondta
szégyenlősen –, de ott lakik a körzetünk Gestapo-parancsnoka is.
Megengedték, hogy ott maradjunk a legfelső szinten.
A fiú bólintott; megértette, hogy nagyon óvatosan szabad csak
közeledniük ehhez a kétségtelenül bátor lányhoz.
– Ma nagy dolgot tettél – mondta halkan, nyugodtan, hogy
bátorítsa.
– Ő csak egyetlenegy kisfiú, és olyan sokat vittek el – felelte
Gaëlle szomorúan. Túl sokukról tudott ő maga is, iskolatársakról,
falubeli családokról, Feldmannékról és másokról, akikről csak hallott.
– Van egy mondás a Talmudban, miszerint aki megment egy
életet, egy egész világot ment meg. Ez igaz. Ha megmentetted
Jacobot, az számára egy csoda.
– Te zsidó vagy? – Gaëlle már kíváncsi volt a fiúra.
– Nem. Protestáns vagyok, hugenotta, mint Trocmé tiszteletes.
De ez tulajdonképpen nem számít. Protestánsok, katolikusok,
zsidók, hugenották, mi mind meg akarjuk menteni ezeket a
gyerekeket. Megérdemlik. Förtelmes, amit a németek csinálnak,
amikor egy egész országot, sőt egész Európát megpróbálják egy faj
ellen fordítani. Meg nem akadályozhatjuk őket, de remélhetőleg a
gyerekek közül megmentünk annyit, amennyit csak bírunk. Úgyhogy
Isten hozott az OSE-ban. Érj haza biztonságban – mondta még
búcsúzóul.
– Mondd meg Jacobnak, hogy szeretettel üdvözlöm – felelte
Gaëlle halkan, és már ott sem volt. Útközben elmerengett a sors
különös útjain, amelyek épp időben vezették oda, hogy lássa, amint
Jacob kiszökik a házból, és lehetővé tették, hogy segítsen rajta.
Meglepetésként érte mindaz, amit Simon elmondott a
szervezetükről, Le Chambon-sur-Lignon városáról és Trocmé
tiszteletesről. Jó érzés volt tudni, hogy vannak ilyen emberek a
világon. Mosolyogva biciklizett vissza a kastélyhoz. És még az sem
zavarta, ha útközben katonákat látott. Már nem volt semmi
rejtegetnivalója. Kíváncsi volt, mikor hall ismét Simonról vagy az
OSE-beli társairól, vagy hall-e még róluk egyáltalán.

A következő hetek keservesen és nyomasztóan teltek. Az első

karácsonyuk volt az apja és a bátyja nélkül, anyja állapota pedig
láthatóan romlott. Agathe jóformán állandóan altatókon élt, amitől
Gaëlle végképp sorsára hagyottnak érezte magát. Sivár magányban
telt a karácsony, a nagy részét apja és bátyja sírja gondozásával
töltötte. Egyik nap hazafelé tartott, amikor érezte, hogy valaki követi;
félt, hogy esetleg egy német katona lehet. Gyorsabban taposta a
pedált, de pár perc elteltével egy férfi lépett ki a bicikli elé, elállva
előle az utat. Nagyon megijedt. A férfi haragosnak, sőt bozontos
fekete hajával és szakállával egyenesen fenyegetőnek látszott. De
még mielőtt Gaëlle visszafordulhatott vagy elfuthatott volna, a férfi
kimondta a bűvös szavakat: „Simon küldött az OSE-tól.” És ebből
Gaëlle tüstént rájött, hogy miért van ott.
– Van egy másik szállítanivalónk számodra. Egy kilencéves
kislány. St. Chefbe kell vinned őt gyorsan. Vállalod? – Gaëlle
habozás nélkül igent mondott.
– Hol van? – kérdezte.
– Egy közeli tanyán, de ott nem maradhat. Tegnap bajok voltak
ott. – Gaëlle kíváncsi lett volna, vajon a tanya apja birtokán van-e, de
nem kérdezte meg.
– Van egy sufni a temető közelében, benne egy pince
csapóajtóval – magyarázta hirtelen támadt izgalommal, mert már
tudta, mi következik ezután.
– Ha odaviszem, tovább tudod vinni holnap? – kérdezte a férfi,
mire Gaëlle bólintott. A város, amelyet említett, háromórányira volt
innen, és egy kilencéves már nem fért el a biciklije kosarában.
Villámgyorsan ki kellett találnia, hogyan csinálja.
– A gazda, akinek dolgozik, kölcsön tudja adni nekem a
traktorját? – kérdezte.
– Nem tudom. Gondolom, igen. Megkérdezem tőle. – Látszott
rajta, hogy meglepi a lány kérdése. – Három órán keresztül akarsz
traktorral menni? – Gaëlle bólintott, mire a férfi elmosolyodott. Ezt
még senki nem próbálta, de néha a legátlátszóbb menekülések
sikerültek a leginkább zökkenőmentesen, és váltak be a legjobban.
– Hagyja ott a gyümölcsöskert mellett – mondta Gaëlle.
– Valamikor az éjszaka folyamán elviszem a kislányt a sufniba.
– Hajnalban érte megyek. És mondja meg nekik, hogy
öltöztessék munkaruhába.
Egy perc múlva mindketten felpattantak a biciklijükre, és
elkarikáztak, ki erre, ki arra. Gaëlle egész éjszaka a terven
gondolkozott, és azon aggódott, hogy nem túl vakmerő-e, amit
hirtelenjében kigondolt.
Még alig hajnallott, amikor másnap kibiciklizett a sufnihoz, ahol
egy overallba és vastag pulóverbe öltözött kislányt talált. Ott
didergett a pincében a takaró alatt, amit Gaëlle ott hagyott, miután
Jacobot elvitte. Megkönnyebbülten látta, hogy a kislány haja szőke;
ha egy kicsit hasonlítanak egymáshoz, akár testvéreknek is nézhetik
őket. Azt is észrevette, hogy nagyon szép kislány. Isabelle-nek
hívták. Miután Gaëlle bemutatkozott neki, elmondta, hogy mi a terv:
ők ketten tanyán élnek, testvérek, és az apjuknak segítenek a
gazdaságban. A bátyjuk Párizsban van, már nem segíthet neki.
– Hogy tetszik ez neked? – kérdezte a gyereket, akinek csillogó
szemében most félelem látszott.
– Egyáltalán nem tudom, milyen az élet egy tanyán. Mi a
városban lakunk – felelte idegesen. Az egész családját deportálták,
ő épp egy barátnőjénél volt, amikor elvitték őket. Az elmúlt öt
hónapban egy közeli városban lakó barátok bújtatták a szuterénben,
de úgy érezték, tovább már nem tudnak elviselni ekkora kockázatot.
Attól féltek, hogy a hatóságok figyelik őket, vagy hamarosan figyelni
fogják. És az OSE mihelyt lehet, el akarta vinni a kislányt Le
Chambonba, ahol már nem fenyegeti veszély.
– Ne félj, nem fognak arra kérni bennünket, hogy szántsunk fel
nekik egy darab földet – nyugtatta meg Gaëlle. Pár perc múlva
elindultak a traktorral. Isabelle csak elvétve szólalt meg az úton.
Kényelmetlen volt a traktoron utazni, és háromszor is elhaladtak
katonák mellett, de azok mindannyiszor csak egy pillantást vetettek
rájuk. Nyilván valamelyik környékbeli tanyán élő lányoknak nézték
őket, nem kérték a papírjaikat, és meg sem fordult a fejükben, hogy
a traktor csak trükk. Mindhárom alkalommal még integettek is nekik.
Gaëlle maga is meg volt lepődve, hogy milyen simán jutottak el a St.
Chefben lévő házig, ahol Isabelle, miután udvariasan megköszönte
neki az utat, eltűnt odabent. Amikor megérkeztek, az a férfi várta őt,
akivel előző nap találkozott az úton.
– Minden rendben ment? – kérdezte.
– Tökéletesen – mosolygott rá Gaëlle. – Ha egyszer valami tiltott
dolgot akar elkövetni, csinálja egy traktoron, senki sem fog magára
figyelni. – Különösen mivel fiatal lányok voltak, szemre mindketten a
megtestesült ártatlanság, és egyikük sem nézett ki zsidónak. A
németek árjának gondolták őket.
– Nem fogom elfelejteni – nevetett a férfi, de aztán megint
elkomolyodott. – Lesz egy újabb csomagunk számodra. Most még
nem, majd csak pár nap múlva. Az illető beteg.
– Mennyire? – kérdezte Gaëlle aggodalmasan. Nem volt nővér,
de ebben a dologban sem volt tapasztalata, úgyhogy ez már nem
számított.
– Azt gondoltuk, hogy tüdőgyulladása van, ami súlyosabb lett
volna, de a doktor azt mondja, csak hörghurutos. Adunk még neki
pár napot. Majd értesítünk, ha készen áll az útra.
Gaëlle bólintott, aztán kisvártatva elindult vissza a traktoron. Épp
a sötétség beállta előtt érkezett meg a sufnihoz. Ott hagyta a
traktort, ahol megtalálta, és visszabiciklizett a kastélyhoz. Rögtön
fölment a szobájába, és kimerülten végigdőlt az ágyán. Hosszú és
nehéz nap állt mögötte, tele aggodalommal, hogy el ne kapják, nem
beszélve a traktoron eltöltött hat óráról, de végül minden rendben
ment.
Az OSE-kapcsolatai két teljes hétig nem jelentkeztek. Nem tudta,
mi történt a bronchitiszes gyerekkel. És noha eddig csak kétszer vitt
gyereket, ez új értelmet, célt és mélységet adott az életének,
izgatottan várta, hogy újra megtehesse. Az a tudat, hogy egy egész
falu elkötelezte magát ezeknek a gyerekeknek a megmentésére,
még jelentőségteljesebbé tette számára a dolgot. Szeretett volna
osztozni az erőfeszítéseikben, és megtenni mindazt, ami telik tőle.
Két héttel azután, hogy a traktorral elvitte Isabelle-t St. Chefbe,
ugyanaz a férfi biciklizett el mellette a faluban. Rá sem nézett a
lányra, csak annyit mondott, hogy „Ugyanott holnap reggel hatkor”.
Gaëlle nem jelezte, hogy tudomásul vette, hajtott tovább a pékség
felé, ahol a polcok jórészt üresek voltak, de ő vett egy fél vekni
fekete kenyeret, és a tulajdonos egy fahéjas csigát is a kezébe
nyomott az anyja részére arra az utalványra, amelyet a parancsnok
számára kaptak. Agathe már jóformán alig evett valamit, Gaëlle és
Apolline egyre jobban aggódtak miatta. Úgy legyengült, hogy föl sem
tudott kelni az ágyból, és a folyamatosan szedett altató még inkább
elvette az étvágyát. De gyógyszer nélkül elviselhetetlen migrénes
rohamok kínozták. Néha meg a gyógyszer csak súlyosbított a
rohamon.
Másnap reggel fél hatkor kelt, és egyenesen a sufnihoz hajtott,
hogy átvegye a bronchitiszes gyereket. Barátságtalan, sötét és hideg
volt a reggel. Pár perccel az érkezése után Simon lépett be a
sufniba, kezében egy kosárral, mintha a boltból jött volna. Gaëlle
halk nyivákolást hallott, mintha Simon egy kiscicát bújtatott volna el.
Meglepetten nézett oda, amikor a fiú félrevonta a kosáron a takarót:
egy pici baba feküdt benne. Gaëlle döbbenten nézte.
– Úristen, mennyi idős? – kérdezte megrettenve attól, hogy a
kisbabát kell elvinnie.
– Nyolchetes. Eddig David a legfiatalabb kliensünk. Az édesanyja
egy hónaposan hagyta ott egy szemétvödörben aznap, amikor
elhurcolták. Cédulát tűzött a takarójára, hogy vigyék el őt hozzánk. A
szobalányuk hozta el, de szinte azonnal megbetegedett.
Szerencsére már jobban van. – A baba felnézett rájuk, és sírásra
készülve lebiggyesztette a száját. Gaëlle szíve majd megszakadt,
ahogy nézte, miközben arra gondolt, hogy ez a kicsi máris
elveszítette az édesanyját. – Az apja orvos, ő vezette le a szülést
otthon. Az anyát nem engedték a kórházban szülni, mivel zsidók.
Pedig a férje ott dolgozott már húsz éve. – Ezek a történetek mindig
megdöbbentők és szívet tépők voltak. Gaëlle kiemelte és a karjába
fogta a csecsemőt, aki rögtön odabújt a nyakához; nyilvánvalóan
szopni akart.
– Hogy fogom őt elvinni? Mi lesz, ha sír?
– Talán legjobb lenne egy hordozóban magadra akasztani, és úgy
tenni, mintha a tiéd lenne. Mondhatod azt, hogy még nem kaptad
meg a papírjait. Nem hiszem, hogy nála a traktor beválna. – Sem a
biciklijén lévő kosár. Gaëlle elgondolkodó arcán látszott, hogy
próbálja kitalálni, hogyan csinálja. Ez nem lesz könnyű.
– Milyen messzire kell vinnem?
– Pár órányi távolságra. – Simon egy közeli tanyán vette a babát
magához, de nem akarta megkockáztatni, hogy maga vigye el a
biztos menedéket jelentő házba. Neki jóval nehezebb lenne
magyarázatot adnia arra, miért van nála egy két hónapos baba, mint
Gaëlle-nek. Arra pedig nem számíthattak, hogy csendben fog
maradni. Sírni fog, ha éhes, ha fázik, ha fáradt, vagy ha
átnedvesedett. És még nem múlt el teljesen a csúnya köhögése,
hiába látszott amúgy egészségesnek, és a súlya is rendben volt.
Simon pár perc múlva elment, otthagyva neki a tápszert, amivel a
Vöröskereszt látta el a csecsemőt. Gaëlle a saját gyapjúsálából
rögtönzött egy babahordozót, belefektette a kisbabát, a sálat
megkötözte hátul a derekán, majd miután megetette, felült vele a
biciklire. Útközben énekelt neki, hogy csendben maradjon. Úgy tűnt,
hogy a babát elbűvöli a hangja. Egy óra múlva kiért az országútra.
Ezúttal egy ellenőrző ponton megállították, elkérték az iratait, de a
babáéra nem kérdeztek rá. A papírjai rendben voltak, ám a katona
megkérdezte, hová megy.
– A nagymamámhoz. Még nem látta a picit. Sajnos beteg. – A
baba, mintha igazolni akarná a szavait, épp ebben a pillanatban
kezdett csúnyán köhögni.
– Nem kellene kivinnie ebben a hidegben – feddte meg a katona,
és elárulta, hogy neki három gyereke van. Látszik rajta, mondta,
hogy neki ez az első, és rosszallóan hozzátette, hogy túlságosan
fiatal, ráadásul nincs is férjnél. Ennek ellenére mosolyogva nézte a
babát, és még meg is csiklandozta az arcát. Aztán szigorúan még
annyit mondott, hogy siessen, minél hamarabb vigye meleg helyre.
Január volt, metsző hideg. Gaëlle nagyon félt, ezért borzasztóan
megkönnyebbült, amikor a katona útjára engedte. Egy óra múlva
elérte a biztonságos házat, és boldogan adta át a csecsemőt az
egyik ott dolgozó nőnek. Még soha nem volt dolga csecsemővel,
főleg nem ilyen picivel, de úgy látszott, a kicsi fiú baj nélkül kibírta az
utazást.
 – Még ma éjjel át tudjuk juttatni a határon. Máris indulunk vele –
mondták neki. Svájcban egy házaspárhoz kerül a hét gyerek mellé,
akiket a múlt évben az ő segítségükkel sikerült megmenteni.
Mindenütt akadtak rendkívül bátor emberek. Gaëlle már csak abban
reménykedett, hogy hazafelé menet nem találkozik ugyanazzal a
katonával, aki biztosan megkérdezné, mit csinált a babával. Majd azt
mondja neki, hogy a nagymamájánál hagyta. A katona már idefelé
jövet is azt gondolta magában, hogy ő rossz anya, aki egy két
hónapos köhögő csecsemőt kivisz a dermesztő hidegbe. De nagy
megkönnyebbülésére visszafelé nem látta azt a katonát, és senki
sem állította meg.
Egy darabig megint nem hallott az OSE-ról, februárban pedig
elterjedt a híre a faluban, hogy a németek letartóztatták Trocmé
tiszteletest, a helyettesét, Theis tiszteletest, és Le Chambon-sur-
Lignon iskolájának az igazgatóját. A helyi hatóságok mindhármukat
egy limoges-i internálótáborba küldték. De akkora volt a
felháborodás a vallási vezetők internálása miatt, ami mellé odaállt a
svájci Vöröskereszt, az amerikai kvékerek és a svéd kormány is,
hogy egy hónap múlva elengedték őket. És amikor Gaëlle később
Simontól hallotta a hírt, a fiú megnyugtatta, hogy már újra végzik a
mentőakcióikat egész Franciaországban. Nem hagyták magukat
megfélemlíteni, Gaëlle pedig szent embereknek tartotta őket.
De a német rendőrség és a Gestapo ettől kezdve még
erőszakosabbá vált. Júniusban razziát tartottak egy le chamboni
iskolában, letartóztattak tizennyolc diákot, és rájöttek, hogy öten
közülük zsidók. Azonnal munkatáborba küldték, majd az érkezésük
után röviddel megölték őket, a hír pedig visszajutott
Franciaországba. Letartóztatták Trocmé tiszteletes unokatestvérét,
Danielt is, őt a Lublin/Majdanek koncentrációs táborba vitték, és
megölték. Hathatós üzenet volt ez az OSE munkatársainak
Auvergne-ben és szerte Franciaországban. A német hadvezetőség
nem fogja a végsőkig elnézni a másként gondolkodást és az
engedetlenséget, akárki támogatja is őket Franciaország határain
túlról. Az OSE-egységeket ez még nagyobb óvatosságra késztette, a
hadműveleteik minden eddiginél titkosabban zajlottak.
 Ettől kezdve Gaëlle gyakrabban kapott feladatot tőlük, amelyek
egyre nagyobb veszélyt jelentettek rá nézve, mégsem hagyta abba.
Sőt, ha lehet, még elszántabban igyekezett megtenni minden tőle
telhetőt értük és a gyerekekért. 1943 őszéig többtucatnyi gyereket
szállított oda, ahonnan továbbvitték őket Auvergne-be, majd onnan,
akit csak lehetett tovább a svájci határra, legtöbbjüket a kedvelt és
mindaddig bevált útvonalukon, Annemasse-on keresztül.
A lyoni Gestapo rendkívül éberen és ellenségesen figyelte a zsidó
gyerekeket szállító franciákat, és Gaëlle-t többször is csak egy
hajszál választotta el a lelepleződéstől. De eddig minden küldetését
sikerrel teljesítette. Ez az egy dolog adott értelmet az életének
ebben a véget érni nem akaró háborúban. Az OSE-kapcsolatai
szerint szerencsés csillagzat alatt született. Attól kezdve, hogy
rendszeres szállítóvá vált, fedőneve is lett: Marie-Ange. Addigra
tizenkilenc éves lett, Rebeka eltűnése óta két év telt el. Most úgy
érezte, mintha az egy másik élet lett volna, és valahányszor biztos
kezekbe adott át egy gyereket, akit majd továbbvisznek Le
Chambonba vagy Franciaország egy másik részébe, vagy a svájci
határon túlra, mindig elmondott egy imát, hogy Isten valami módon
számítsa be neki, és egy napon élve kaphassa vissza szeretett
barátnőjét. Amióta elmentek, nem jött hír Rebekáról.
 Ötödik fejezet
A németek számára 1944 tavaszán a háború rosszra fordult, az
ellenállás megerősödött, és ahol csak tudott, Franciaország-szerte
nagy sikereket ért el. A szövetséges hatalmak bombatámadásokat
indítottak Németországban, komoly veszteségeket okozva mindkét
oldalon. A háború menete fordulóponthoz érkezett. Júniusban már
azt beszélték, hogy a német hadsereg visszavonul Párizsból, mire
megkezdődött a múzeumok tömeges kifosztása: a német tisztek
jelentős műkincseket loptak el, hogy magukkal vigyék
Németországba. A hadvezetőség és annak művészeti bizottsága az
elmúlt négy évben hivatalosan vitt el a Louvre-ból mindent, amit csak
akart. És Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka, híres műgyűjtő,
hússzor látogatott Párizsba, hogy vagonszám szállítsa
Németországba saját magának a műkincseket. Hitler csak egyszer
jött.
A zsidók otthonait is régóta fosztogatták, a tisztek
hadizsákmányként azt vittek el a javaikból, ami csak megtetszett
nekik, vagyonukat a német kormány nevében elkobozták. Most meg
már az alacsonyabb rangú tisztek is vitték, amit tudtak.
Franciaország kincseinek elvesztése felháborodást keltett a franciák
körében, ha nem is akkorát, mint az emberi életekben bekövetkezett
veszteség, amely az utolsó harcokban minden korábbinál súlyosabb
volt.
Gaëlle-t azonban csak egyetlen dolog érdekelte: az OSE-nak
végzett misszió, az egyes esetekben már évek óta rejtőzködő zsidó
gyerekek biztonságos elszállítása a hugenottákhoz, a
Vöröskereszthez és a svájci határon túlra. Ha lehet, még tovább
fokozták erőfeszítéseiket, hogy lehetőleg minden gyereket
megmentsenek, akit csak tudnak. Gaëlle a másfél évvel ezelőtt
elszállított első gyerek óta fontos tagjává vált az ellenállásnak. Ekkor
már maga sem tudta, hány gyereket csempészett be a biztonságot
jelentő házakba, a megbízható kezek közé. Sejtelme sem volt, hogy
a nekik dolgozó különböző szervezetek hány gyereket mentettek
meg, de ezrekről beszéltek, némelyek szerint bőven ötezer fölött volt
a számuk. És a háborúnak még nem volt vége, noha látszott, hogy
már közel van a befejezés. A német hadseregben eluralkodó rémület
bizonyos fokig jelezte, hogy már tervezik a visszavonulást, és amit
csak tudtak, minden lehetőséget megragadtak, mielőtt elmennének.
Sok esetben azzal az ürüggyel vetemedtek arcátlan lopásra, hogy
amit elvesznek, az hadizsákmány.
Gaëlle épp teljesített egy megbízatást: egy nyolcéves, két éve
vályogfalú pincében rejtőzködő kislányt vitt el, mert a jótevői féltek,
hogy megtalálják, mielőtt a megszállás véget érne, ezért segítséget
kértek az OSE-tól, és kapcsolatba léptek a le chamboni kvékerekkel.
Minden ment, mint a karikacsapás, Gaëlle egyetlen gyereket sem
veszített el, és eddig egyszer sem bukott le. Épp az ágyán heverve
próbálta kipihenni a fáradalmait, amikor Apolline jött fel hozzá azzal,
hogy a parancsnok beszélni akar vele. Sohasem üzent valamelyik
katonájával, nem akarta zaklatni őket. És mindvégig tisztelettudó és
udvarias volt velük. Továbbra is rendszeresen érdeklődött Gaëlle
anyjának állapota felől, aki immár egykori önmaga árnyékává
zsugorodott. Gaëlle pedig, noha nagyon sovány volt, hiszen alig volt
mit enniük, egyre csinosabbá vált, és tizenkilenc éves korára igazi
szépség lett belőle. Őszintén hálás volt, amiért sem a parancsnok,
sem a katonái vagy tisztjei soha nem viselkedtek vele tolakodóan,
pedig épp elég ilyen esetet hallott a faluból. Több helybeli lánynak
lett viszonya német tisztekkel és közkatonákkal, még gyerekek is
születtek az ilyen kapcsolatokból, amin a honfitársaik felháborodtak,
leköpték és árulónak nevezték az ilyen nőket, amikor elmentek
mellettük az utcán.
– Tudod, hogy mit akar? – kérdezte Gaëlle suttogva, miközben
Apolline mögött lépkedett lefelé a lépcsőn. Az apja azt mondta, hogy
soha ne várakoztassa meg a német hadvezetőséget, és mindig
viselkedjen tisztelettudóan velük.
– Nem mondta. Csak arra kér, hogy menj be hozzá a nappaliba.
Amikor Gaëlle belépett a szobába, azt látta, hogy a parancsnok
úgy bámul maga elé a levegőbe, mintha a gondolatai millió mérföldre
járnának innen. Szokása szerint érdeklődött az anyja hogyléte felől,
amire Gaëlle azt válaszolta, hogy nem javult az állapota, a hőség is
megviseli, még jobban fáj tőle a feje.
 – Sajnálattal hallom. A háború kegyetlenül elbánt vele – felelte a
parancsnok együtt érzőn, noha mindketten tudták, hogy a háború
hány és hány embert ölt meg. Igen, az anyja idegeit és egészségét
valóban tönkretette, különösen a férje és a fia két évvel ezelőtti
halála óta. – De maga jól van? – kérdezte a férfi, és úgy nézett
Gaëlle-re, ahogy eddig még soha. A lányt egy pillanatra furcsa érzés
fogta el; mintha a parancsnok hirtelen nőként és egyenrangúként
nézne rá, és ez kényelmetlenül érintette. – Bizonyára nagyon
hiányzik az édesapja és a bátyja – folytatta a férfi, és Gaëlle egyre
idegesebben várta, hogy mi lesz ebből. Először érezte magát komoly
veszélyben és kiszolgáltatott helyzetben a parancsnok
társaságában, és csak azon imádkozott, hogy ne akarja
megerőszakolni őt. Igyekezett komolynak, tisztelettudónak,
ugyanakkor mereven elutasítónak látszani, de csak gyönyörűnek és
fiatalnak látszott, különösen a férfi szemében. Gaëlle tudta, hogy
szinte a háború kezdete óta özvegy, és nem tűnt olyannak, aki fut a
nők után. Sok más tiszttel ellentétben nem járt el mulatozni helybeli
nőkkel, és szokatlanul diszkréten és udvariasan viselkedett.
– Igen, hiányoznak-vallotta be, és próbált nem kitárulkozni a férfi
előtt. Neki semmi köze az ő érzéseihez, sem a veszteségéhez, mivel
ő a felelős apja haláláért, és közvetett módon a Feldmann család és
oly sok más honfitársuk eltűnéséért.
– Úgy vélem, maga nagyon hűséges a hazájához – kezdte a
parancsnok óvatosan, és Gaëlle egy pillanatra megremegett a
rémülettől; lehet, hogy hallott az OSE-nak végzett munkájáról, arról,
hogy zsidó gyerekeket mentenek szerte Franciaországban?
– Igen, az vagyok – felelte nyugodtan. Az arca nem árult el
semmit.
– És gyönyörű tárgyak között nőtt fel itt a kastélyban.
Szerencsésnek tarthatja magát, amiért a hazája oly sok kincset
mondhat a magáénak. Németországnak is vannak kincsei, de attól
tartok, hogy a honfitársaimban az ittlétük alatt felébredt a kapzsiság.
Gaëlle elképzelni sem tudta, mi fog kisülni ebből a
beszélgetésből, ami közben fájdalmat és sajnálkozást látott a férfi
szemében. Nem tudott róla, hogy hosszas és keserves töprengés
után üzent neki, mivel nem látott más lehetőséget a terve
kivitelezésére. Nem volt senki az emberei között, akiben igazán
megbízott volna, arra pedig gondosan ügyelt, hogy a helybeliek
között senkivel se kerüljön baráti kapcsolatba, hogy később ne
vádolhassák álnoksággal. Ízig-vérig német volt, jóllehet sok
paranccsal, amelyeket végre kellett hajtaniuk, nem értett egyet.
– Mi a véleménye az országa műkincseiről? Franciaország híres
műalkotásairól? – szögezte egyenesen a kérdést Gaëlle-nek,
kihangsúlyozva a „kincs” szót. A lány zavartan nézett rá. Nem értette
a kérdést. De legalább nem a gyerekekről kérdezett, mert az
bevezetésül szolgált volna a kivégzéséhez, mint az apja esetében.
– Úgy gondolom, szerencsések vagyunk, amiért ennyi kincsünk
van – válaszolta jóhiszeműen. A háború kezdete óta nem volt
múzeumban, kisebb gondja is nagyobb volt a nemzeti kincseiknél,
ellentétben a férfival.
– Nekem is ez a véleményem – mosolygott rá a parancsnok, aki
ettől egészen atyainak látszott, és mintha ők ketten valami módon
szövetségesek lennének, amiről nyilvánvalóan szó sem volt. Gaëlle
azon töprengett, hogy vajon ez nem valami csel lesz-e, amivel
csapdába akarja csalni őt, de közben remélte, hogy nem az. – És a
honfitársaimmal ellentétben azt hiszem, hogy Franciaország
műkincseinek Franciaországban van a helyük, azoknak itt kellene
maradniuk, nem lenne szabad elszállítani Németországba, mint oly
sok jelentős műtárgyat már eddig is, de különösen az elmúlt
hónapokban. – Sajnálkozott az országból vagonszám kivitt
felbecsülhetetlen értékű műkincseken, amelyeken a hadvezetőség
műértő tagjai osztozkodtak. A Führer szenvedélyesen szerette a
képzőművészetet, és most egy új nemzeti múzeum felállítását
tervezte az ausztriai Linzben. – A Németországba kivitt műtárgyak
egy része múzeumokból, más részük az állam által lefoglalt
magángyűjteményekből származik – magyarázta a parancsnok. –
Ezt nem tartom helyesnek – jelentette ki komolyan. – Szeretném, ha
segítene a tervem megvalósításában, Mademoiselle de Barbet. Van
egy barátom Párizsban, az SS főparancsnokságán, aki szeretne
minél több műkincset megmenteni, itt megőrizni, és a háború után
visszaszolgáltatni a kormányuknak, vagy azoknak a múzeumoknak,
ahonnan elvitték őket. Azokat, amelyek magángyűjteményekből
származnak, vissza lehetne adni a tulajdonosoknak, ha igénylik őket.
Addig a múzeumok őrizhetnék ezeket a darabokat. Hajlandó lenne
segíteni nekem ebben?
Gaëlle a hallottaktól megdöbbenve nézett vissza rá.
– Arra kér, hogy lopjam el ezeket magának? – kérdezte rekedten.
– Agyonlőhetnek.
– Valóban. De a „lopás” szót erősnek érzem, amikor arról
beszélünk, hogy megőrizzünk nemzeti kincseket a kormányuk és a
jogos tulajdonosuk, a gyűjtők számára. Nem, nem arra kérem, hogy
lopja el ezeket. Egyszer már ellopták őket. A barátomat arra kérték a
tiszttársai, hogy bizonyos számú híres festményt vitessen ki
Németországba. Egy részüket sikerült eltérítenie, és közülük sokat
egy pincében elhelyeznie, hogy mielőtt elmegyünk, visszaadhassa a
francia kormánynak. És maradtak még, amelyeknek átmenetileg
biztos helyet keres Franciaországban. Ha együttműködne velem
ebben az ügyben, csendben átadnám magának ezeket a
festményeket, és arra kérném, hogy miután elmentünk, juttassa el
őket Párizsba, a Louvre-nak. Ha majd keresik, ők vissza fogják adni
azoknak a magángyűjtőknek, akiktől elvették. Én magát becsületes,
tiszta erkölcsű fiatal nőnek tartom, akire rá merem bízni ezeket a
nagy értékű műtárgyakat. És ha szövetségre lép velem, senkinek
sem szabad tudnia arról, hogy mit teszünk, különben mindkettőnket
agyonlőnek – tette hozzá Gaëlle szavát használva.
– Hová rejtsem őket? – kérdezte ijedten Gaëlle.
– Valahová a birtokon. Ezt magára bízom. Összegöngyölt
vásznakat fogok adni magának, leginkább kisméretűeket. A
nagyobbak számára talált megoldást a barátom Párizsban. Azokat,
amiket átadok magának, el kell rejtenie valami biztos helyre, és
vissza kell adnia, miután elmentünk, mert néhány hónapon belül el
fogunk menni. Ez természetesen még nem hivatalos, de mindnyájan
tudjuk, hogy így lesz, ezért mindenki, aki Párizsban van, de még itt
is, mindent ellop, amit csak tud, afféle szuvenírként. Ezek azonban
nagyon értékes szuvenírek lennének, túlontúl értékesek ahhoz, hogy
bárki magánszemély birtokolja. És hadizsákmányként nincs jogunk
hozzájuk. Megteszi ezt nekem, Mademoiselle? Azt hiszem, ez
nagyon fontos lenne a hazájának.
 A parancsnok a maga részéről így próbált kárpótlást nyújtani
Franciaországnak. Gaëlle sokáig szótlanul nézett rá, s próbálta
eldönteni magában, hogy csatlakozzon-e a tervéhez, vagy ez csak
egy csapda, amivel őt is bele akarja keverni az ügybe. De
veszélyesnek érezte visszautasítani, és ha komolyan gondolta, amit
elmondott, akkor bátor és nemes cselekedet volt tőle, amitől nagyot
nőtt a szemében. Nem beszélve arról, hogy az elkobzott festmények
nagy része deportált zsidók tulajdona volt, és a parancsnok a jelek
szerint remélte, hogy a Louvre vissza fogja szolgáltatni ezeket a
tulajdonosoknak, ha visszaigénylik őket.
Gaëlle még habozott.
– Megpróbálom megvédeni magát, ha elkapnak bennünket, és
vállalom a felelősséget – ígérte a parancsnok. Gaëlle olyan mértékig
elkötelezte magát a gyerekmentés ügyének, hogy egy újabb
kockázat vállalása nem aggasztotta. És a férfinak igaza volt, a
műkincsek Franciaország tulajdonát képezték, de mindenki tudta,
hogy a németek a megszállás alatt mindvégig lopták a műkincseket.
Az, amit most, a végén meg tudnak még menteni, csak egy töredék,
de akkor is megéri megpróbálni. Bólintott hát, és a férfi rámosolygott.
– Talán megihatnánk esténként együtt egy kávét, és minden
alkalommal kap tőlem nagyrabecsülésem jelképeként egy friss cipót
az édesanyja részére, amiért négy éven keresztül lakhattam a
gyönyörű otthonukban.
Gaëlle mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy a parancsnok nem
tett neki szexuális ajánlatot, és hogy nem jött rá az OSE számára
végzett tevékenységére. Az a kérése, hogy rejtsen el műkincseket,
könnyen teljesíthetőnek tűnt, még ha volt is benne kockázat
mindkettőjük számára.
– Nagyon hálás vagyok, hogy ebben együttműködik velünk. Azt
hiszem, ezzel fontos dolgot teszünk Franciaországért. Szeretek itt
lenni, és szeretnék visszaadni valamit a sok kárért, amit okoztunk. –
Jelentőségteljes pillantással nézett Gaëlle-re, és ő megértette.
Azzal, hogy festményeket szolgáltat vissza a Louvre-nak, nem
kárpótolja az apja és mások halálát, de mást most nemigen tud
tenni. – Meg kell ígérnie, hogy miután elmentünk, valamennyit
visszaadja vagy a Jeu de Paume-nak vagy a Louvre-nak. Ők majd
eljuttatják oda, ahonnan elvitték, és kinyomozzák azt is, ha
magántulajdonban voltak.
– Magától értetődik – biztosította őt Gaëlle, és a férfi nyugodt
lehetett, hogy a lány megtartja az ígéretét. Csaknem négy éve
figyelte őt, meg tudta ítélni a jellemét és az erkölcsösségét. Egy
percig sem volt kétséges számára, hogy Gaëlle megteszi, amire kéri.
Biztos volt benne, hogy nem ismerte őt félre.
Mielőtt Gaëlle kiment a nappaliból, a parancsnok adott neki egy
cipót, amit óvatosan vitt föl a lépcsőn. A kenyér, de különösen a
baguette, tiltott élelmiszerré vált a háborúban, és jegyre szinte
lehetetlen volt hozzájutni, tehát ritka élvezetet jelentett. Mihelyt felért
a biztonságot jelentő kis padlásszobájába, széthúzta a cipó
egymáshoz illesztett két felét. Egy különleges papírba burkolt
kisméretű, összegöngyölt vászon volt benne. Kivette, kigöngyölte, és
kiterítette az ágyán. Renoir-mű volt, egy kisgyerek arcképe. Gaëlle
hosszú percekig bámulta, aztán újra összetekerte, és bedugta egy
fiók mélyére. Tudta, hogy ennél jobb rejtekhelyet kell keresnie,
különösen ha majd több vásznat is kap a parancsnoktól. Eltűnődött,
hogy vajon mit gondolna az apja arról, amit csinál, de arra jutott,
hogy valószínűleg helyeselné. Lefekvés után az ágyban
végiggondolta mindazt, amit a parancsnok mondott, hogy hitt benne,
és hogy egy Renoir rejtőzik összegöngyölve a fiókjában. A lyukas
belű cipót gondosan megőrizte, hogy másnap reggel odaadja az
anyjának.
Reggel hosszú sétát tett a birtokon, mígnem megérkezett apja
sírjához.
– Szóval, mit gondolsz, papa? – kérdezte fennhangon. Ott voltak
a gyerekek, akiket megmentett, és most a képek. A gyerekek
sokkalta többet jelentettek neki, Rebekához és a családjához
kapcsolódtak benne, de nagy értékű festmények elrejtése, amiket
egy napon, a háború után el kell juttatnia a Louvre-nak, szintén
méltó feladatnak ígérkezett. Jó lett volna tudni, hány képet akar
rábízni a parancsnok, mielőtt a németek végképp kivonulnának. Már
előre örült a napnak, amikor az otthonuk újra csak az övék lesz,
talán az anyja is visszanyeri az egészségét, és Rebeka hazatér. Jó
volt álmodozni arról, hogy viszontláthatja őt.
 A temetőből hazafelé megállt a gyümölcsöskerti sufninál, és
keresett egy alkalmas rejtekhelyet a majdani festmények számára.
Talált is egy száraz helyet egy szekrény mögött, ahol senki sem
találná meg őket. A gyerekekre gondolt, Jacobra és a többiekre,
akiket az elmúlt másfél évben itt bújtatott. Hány és hány kisbabát is
rájuk mertek bízni anyák, akik mindenre elszántan próbálták
kimenekíteni újszülöttjüket vagy csecsemőjüket Franciaországból a
biztonságba, úgy, hogy azt sem tudták, kinek a kezébe fog jutni a
gyermekük. De minden jobb volt, mint bekerülni valamelyik táborba,
amelyeket már nyíltan a zsidók kiirtására felállított megsemmisítő
táboroknak hívtak. Gaëlle csak imádkozni tudott, hogy bárcsak
Rebeka és a családja ne egy ilyen táborba került volna.
A parancsnok egész júniusban és júliusban vacsora után a
szobájába kérte Gaëlle-t. A szülei hálószobájába kellett mennie,
amelyet megérkezése óta a parancsnok magának foglalt le. A férfi
ugyanis rájött, hogy ha a nappaliban találkozik a lánnyal, bármikor
bejöhet az egyik tisztje, márpedig nekik négyszemközt kellett
találkozniuk, hogy senki se fedezhesse fel a titkot. Egyedül a cipót
láthatták, vagy olykor egy darab sajtot, a gyümölcsösből származó
gyümölcsöt vagy a német katonák által kedvelt szárított húst. Néha-
néha csokoládét is adott Gaëlle-nek, és ha egy újabb festményt
akart átadni neki, nem valamelyik katonáját, hanem Apolline-t küldte
fel érte, mert így diszkrétebbnek tűnt a dolog. De két hónap elteltével
senkiben sem maradt kétség afelől, hogy mi történik a csukott ajtó
mögött. Gaëlle úgy lépett ki rajta, hogy a két keze tele volt
ennivalóval, és egy kincset érő baguette-et szorított a hóna alatt.
Maga a parancsnok szakácsa sütötte neki, azaz állítólag az
anyjának. És miután a parancsnok bevitte a szobájába, abba is
beledugott egy festményt, úgy adta át a lánynak.
Egyik este, amikor kijött a parancsnok szobájából, Apolline
undorral végigmérte.
– Most már képes vagy egy darab sajtért és kenyérért árulni a
testedet. Sohasem gondoltam volna, hogy idáig fogsz jutni – nézett a
lányra, akit ő is segített felnevelni. – A fiam és az apád hősökként
haltak meg, te meg nyíltan kurválkodsz a németekkel. Örülök, hogy
az anyád túl beteg ahhoz, hogy felfogja, mit művelsz. Egyébként
sem eszi meg a kenyeret. Nem tudom, minek izgatod magad.
Olyan kevésre becsülte Gaëlle-t, mint bármelyik közönséges
prostituáltat, és ő semmit sem mondhatott, hogy megvédje magát.
Titoktartást fogadott a parancsnoknak, és még Apolline-nak sem
merte elárulni, hogy már több mint negyven híres festmény rejtőzik a
gyümölcsöskerti sufniban. Renoirok, több Degas, Corot-k, Pissarrók,
két kisméretű Monet. Valamennyi jelentős francia mester képviselve
volt a vásznakon, amelyeket a parancsnok átadott neki. A párizsi
barátja, akinek a nevét Gaëlle sohasem tudta meg, azt a parancsot
kapta, hogy vigye ki a képeket az országból, ehelyett ő Lyonba
küldte őket a barátjának, hogy rejtse el, és végül Gaëlle révén
juttassa vissza a tulajdonosaiknak. De erről senki sem tudhatott, így
nem is védekezhetett Apolline vádjai ellen. Bele kellett nyugodnia,
hogy kurvának nevezte, és annak is tartotta. A parancsnoknak
alárendelt tisztek és közlegények nagyjából ugyanezt gondolták róla,
jóllehet magukban mulattak azon, hogy a parancsnok a háború
utolsó napjaiban kezdett viszonyt egy tizenkilenc éves francia
lánnyal. Ők a maguk részéről Gaëlle-t is a hadizsákmány részének
tekintették.
Az amerikaiak júniusban szálltak partra Normandiában, de Lyon
környékéig még nem jutottak el. A hónap végére felszabadították
Cherbourgot. Július elején a britek és a kanadaiak elfoglalták Caent,
július közepére az amerikaiak eljutottak St. Lóba, tíz napra rá pedig
elfoglalták Coutances-t. A szövetségesek lassan, de biztosan
nyomultak előre, menekülésre kényszerítve a németeket. Augusztus
elsején bevették Avranches-t, két hétre rá pedig elözönlötték Dél-
Franciaországot.
Gaëlle augusztus közepén egy hatéves kisfiú biztonságos helyre
szállításával végrehajtotta utolsó OSE-megbízatását, és néhány nap
múlva a parancsnok közölte vele, hogy elmennek. Addigra
negyvenkilenc híres festményt rejtegetett a sufniban, amelyeket
vissza szándékozott vinni a tulajdonosaiknak, mihelyt biztonsággal el
lehet jutni Párizsba. Nagy tettet hajtott végre Franciaországnak. És
mire a parancsnok társai rájönnek, hogy a festmények eltűntek,
súlyosabb gondjaik lesznek, mint hogy nyomozni kezdjenek utánuk,
a parancsnok pedig azt mondhatja nekik, hogy valahol útközben
nyomuk veszett. Végtére is ő csak azt akarta tudni, hogy a kincsek jó
kezekbe kerültek, és meg volt győződve róla, hogy Gaëlle-nél a
legjobb helyen vannak.
– Köszönöm, hogy segít nekem – mondta a búcsú estéjén.
Reggel indultak, visszavonultak a területről, vissza Németországba.
A szövetségesek már csak napokra, legfeljebb hetekre voltak, és a
német haderőtől senki sem akarta megkockáztatni, hogy elfogják.
Már nagyon menni akartak. Ráadásul híre jött, hogy az ellenállás
felkelést szervezett Párizsban.
– Nagyon szép dolog volt magától, amit tett – felelte Gaëlle
halkan, aztán kezet fogtak, a férfi még egyszer köszönetet mondott,
és minden jót kívánt neki. Az igazság merőben különbözött Apolline
vádjaitól és sértéseitől, mivel az asszony azt feltételezte a lányról,
hogy lefekszik a parancsnokkal, azért jár be a szobájába. Az
álmában sem jutott eszébe, hogy Gaëlle a cipókba rejtve
felbecsülhetetlen értékű műkincseket csempész ki a szobából.
Apolline megvetése olyan méreteket öltött, hogy már szóba sem állt
vele, még azután sem, hogy a németek elmentek.
Gaëlle megpróbálta elmagyarázni az anyjának, hogy a németek
elmentek, és itt vannak az amerikaiak, hátha ettől visszatér az
életkedve, de anyját már ez sem érdekelte. Már nem volt semmi,
amit várjon, aminek örüljön, semmi, amiért éljen. A férje és a fia
meghalt, az éveken át tartó német megszállás túl nagy áldozatot
követelt tőle.
A háború utolsó napjai szomorúan és baljóslatúan teltek
számukra. Az ország ott állt kifosztva, rengeteg embert megöltek
vagy elüldöztek. Számtalan nagyszerű fiatal halt meg az ellenállási
mozgalom soraiban, oly sokak álma veszett oda velük, de Gaëlle
valahogy túlélte. A háború erősebbé, érettebbé tette, különösen azok
a megbízások, amelyeket teljesített. Nem volt senki, aki törődjön
vele, aki védelmezze, így aztán hamar felnőtté vált. Álma, hogy a
Sorbonne-on fog tanulni, semmivé foszlott; már nem látta értelmét.
Éjszaka, amikor az ágyában feküdt, azokra a gyerekekre gondolt,
akik az ő segítségével menekültek meg. Vajon hol lehetnek most?
Majdnem mindegyikük árva volt, de legalább éltek.
 Augusztus végén megérkeztek az amerikaiak. Mintha tiszta vízzel
mosták volna le a vidéket, elhozták a reményt és a győzelmet. Az
emberek ölelték-csókolták őket, a karjaikba vetették magukat. Párizs
augusztus huszonötödikén szabadult fel. Szólt a zene, öreg és fiatal
táncra perdült, a katonák cukorkát, csokoládét osztogattak a
gyerekeknek, és minden csinos lányra rámosolyogtak. A következő
napokban sorra szabadultak fel a városok. A kimerült ország utolsó
erejét összeszedve ünnepelte megmentői megérkezését.
Franciaország újra szabad volt!
 Hatodik fejezet
Amikor megritkultak az utcabálok, megszűnt a csapatok és a
tankok felvonulása és lecsengett az ünnepi hangulat, a falvak és
városok lakói számára Franciaország-szerte elérkezett az
elszámolás ideje. Az esetek túlnyomó többségében mindenki tudta,
kik voltak az árulók, de azért itt-ott akadtak meglepetések, és a
hazájukat titokban eláruló hűtlen polgárokat a rokonok és barátok
feljelentették.
A vichyi kormány polgármesterét elkergették a városból, újat
neveztek ki helyette – az ellenállás egy tagját, aki hűséges maradt
Franciaországhoz, és rendkívül bátor tetteket hajtott végre. Az
emberek igazságot követeltek, és gyakran a maguk kezébe vették
az igazságszolgáltatást.
Apolline az elsők között ment el a városházára, amikor kinevezték
az új polgármestert, aki az ellenállás ugyanazon sejtjének volt a
tagja, mint a fia. Feljelentette Gaëlle-t, amiért lefeküdt a német
parancsnokkal, és ennivalóért, néha csak egy cipóért árulta magát.
A polgárok egy csoportja listába szedte a falusiak bejelentéseit, hogy
eldöntsék, háborús bűnökről, vagy csak a Franciaországgal
szemben tanúsított hűtlenségről van-e szó. A legtöbb feljelentést
olyan nők ellen tették, akik lefeküdtek német katonatisztekkel és
katonákkal, együtt éltek velük, gyereket szültek nekik, és összeálltak
az ellenséggel, de nem voltak kémek. Ezek a nők sokkal inkább
magukat árulták el, mint mást. És Apolline büszkén íratta fel a listára
Gaëlle nevét. Látni akarta, amint nyilvánosan megszégyenítik azért,
amit tett.
Egy csapat feldühödött huligán és helybeli polgár levonszolta a
vádlottat az utcára, bántalmazták, erőszakoskodtak vele,
megpofozták, néha meg is rugdosták, és kopaszra borotvált fejjel
kényszerítették, hogy végigjárja az utcákat, hadd lássa az egész
város a szégyenét. Az emberek fújoltak, gúnyos szavakat kiáltoztak,
megdobálták rohadt élelmiszerekkel, szeméttel, üres üvegekkel,
mindennel, ami a kezük ügyébe került. Rettenetesen megalázó
jelenet volt, amit a legtöbb nő igyekezett bátran elviselni, de a súlyos
megpróbáltatás olykor kisebb sérülések egész sorával járt.
Gaëlle-re a kastély udvarán találtak rá, végigvonszolták,
végiglökdösték a főutcán, közben a férfiak pofozták, a nők
seprűnyéllel húztak rá nagyokat. Mire visszaért a kastélyba, az arcán
horzsolás éktelenkedett, monokli sötétlett a szeme alatt, a haja le
volt borotválva, és a karján, ahol valaki eltalálta egy csorba szélű
törött palackkal, mély vágás húzódott. A ruhájába beleragadt a
rothadt ételmaradék, amit a szemétből kikapva hozzávágtak, és
feldúlt tekintete mélységes fájdalomról árulkodott. Össze volt törve
attól, amit műveltek vele. Nem akadt senki, aki igazolja, aki
igazságot szolgáltasson neki, aki megvédje. Az OSE munkatársai
visszatértek Le Chambonba és Marseille-be, ahol még voltak
elintéznivalóik, és el kellett kezdeniük a gyerekek szüleinek a
felkutatását. Senki sem jelentkezett, hogy igazolja, amit Gaëlle
majdnem két éven keresztül csinált. Senki sem tudott a
festményekről, amelyeket azért rejtegetett, hogy majd visszaadja a
Louvre-nak, hiszen megígérte, hogy nem szól róluk senkinek, amíg
vissza nem szolgáltatta őket, nehogy illetéktelenek kezére jussanak.
Ez bölcs dolognak látszott, hiszen sokmilliónyi frankot érő nemzeti
kincs volt a kezében, és nem akarta, hogy tolvajok elvegyék.
Sztoikus nyugalommal, némán kellett elviselnie a szégyent, amire
nem szolgált rá, és betegen, boldogtalanul hazamenni, miután
végigvonultatták az utcákon. Még az ott lévő amerikai katonák is
kicsúfolták, kifütyülték. Az árulót senki sem szerette, és a helyiek
elmondták nekik, hogy kik ezek, és mit követtek el.
Amikor hazaért, rögtön a hátsó lépcsőhöz ment, hogy ne lássa
meg senki; de a kopaszra borotvált feje önmagáért beszélt. A lépcső
aljában összetalálkozott Apolline-nal. Szomorúan nézett az
asszonyra, aki gyerekkorában gondoskodott róla. Az ő esetében
nem Franciaországot, hanem őt árulták el. Némán egymásra
meredtek, aztán az öregasszony az arcába köpött. Ez volt a
kegyelemdöfés attól, akit szeretett. Gaëlle lassan lépkedett föl a
lépcsőn, s közben a könnyei leperegtek az arcán. Nem költözött
vissza a régi szobájába, fönt maradt a padlásszobában, az anyja
közelében, aki nem volt hajlandó visszamenni a szobájába azok
után, hogy négy évig a németek laktak benne. Azt mondta, soha
többé nem tudna ott aludni.
Gaëlle aznap este nem ment be hozzá, megvárta a reggelt, csak
akkor nézte meg, hogy van. Apolline épp akkor jött ki anyja
szobájából, miután bevitte neki a tálcát az ennivalójával, és ismét
olyan gyűlölettel nézett a lányra, mintha az, ami az előző este
történt, nem lett volna elég büntetés. Ágyban fekvő anyja pedig
meglátta a lánya leborotvált fejét és a monokliját. Még ő is tudta, mit
jelent ez.
– Mi történt? – kérdezte elszörnyedve. – Miért tették ezt veled?
Mit csináltál? Hogy árulhattad el a hazádat? Kivel működtél együtt?
– El sem tudta képzelni, hogy tehetett ilyen szörnyűséget a lánya,
amikor az apja az ellenállásban halt meg.
– Senkivel, maman – felelte Gaëlle halkan. – Tévedés az egész.
Meg tudom magyarázni.
– Nem, nem tudod – kiáltotta anyja felháborodva. – Ilyesmiben
nem szokás tévedni. Lefeküdtél a németekkel, mialatt én betegen
feküdtem idefent az ágyamban?
– Nem, nem feküdtem le – válaszolta méltóságteljes hangon
Gaëlle. – Soha nem feküdtem le senkivel. Még szűz vagyok. – Ami
igaz volt. Senkivel nem került olyan kapcsolatba, hogy ágyba bújjon
vele, és hála a parancsnok szigorának, a német katonák is békén
hagyták. Maga a parancsnok sem tett semmi rosszat, még csak
tiszteletlenül sem viselkedett vele.
– Nem hiszek neked! – rikácsolta az anyja. – Szégyent hoztál
ránk! Hogy nézek ezek után az emberek szemébe? Tudják rólad,
hogy mi vagy! Nézd csak meg magad! – mutatott Gaëlle kopaszra
borotvált fejére, miközben a lány szeméből patakzottak a könnyek.
Tudta, hogy anyja túlságosan feldúlt, semhogy meghallgatná, mit tett
Franciaország műkincseivel, amelyeket a gondjaira bíztak. Agathe
ebben a hisztérikus állapotában egy szavát sem hinné el. A kopasz
feje többet mondott neki, mint a szavai.
Csendben kiment a szobából, hogy majd később visszamegy, és
lement a konyhába Apolline-hoz.
– Soha nem tettem semmi rosszat, esküszöm – mondta, de az
idős házvezetőnő kőkemény arccal hallgatta.
 – Nem hiszek neked, és senki más sem fogja elhinni. Odaadtad
magad egy kis ennivalóért. – Mások megtették, de ő nem. De még
ha megtette volna is, az anyjáért tette volna, de ez sem volt igaz. –
Lefeküdtél az ellenséggel. Ezt itt soha senki nem fogja
megbocsátani neked. Ez a bélyeg örökre rajtad marad. Szégyent
hoztál a szüleidre, a családodra és mindenkire, aki valaha ismert
téged. – Rebeka elhurcolása és apja németek általi meggyilkolása
után ez volt életének harmadik legmeghatározóbb pillanata, és
Gaëlle tudta, hogy ezt a pillanatot sem fogja soha elfelejteni.
Újra fölment, hogy megnézze az anyját, de az asszony arccal a
falnak fordulva feküdt, és egy falatot sem evett. A következő három
hétben az altatóján, néhány kenyérmorzsán és pár kortyocska vízen
kívül nem fogyasztott semmit. A beszédhez már túl gyenge volt, de
valahányszor meglátta Gaëlle-t, gyűlölködő, vádló tekintettel nézett
rá. Gaëlle elhívta az orvost, de az sem kényszeríthette az anyját
arra, hogy egyen. Háromheti éhségsztrájk után teljesen legyengült
állapotában az állandó ágyban fekvéstől tüdőgyulladást kapott.
Három nappal később, mialatt Gaëlle az ágya mellett ült, Agathe
megfordult, és ránézett. Gaëlle-nek sohasem volt alkalma a
festményekről vagy a gyerekekről beszélni neki. Nyúlt, hogy
megfogja anyja kezét, de Agathe nem engedte. Elhúzta előle.
Árulónak tartotta a lányát, aminél rosszabbat nem is feltételezhetett
volna róla öt év háború és négy év német megszállás után. Becsukta
a szemét, és úgy tűnt, újra álomba merül. Ám akkor felsóhajtott, a
férje nevét motyogta, és azzal vége volt. Örökre elaludt. A férje
halálát sohasem tudta kiheverni. A háború túl nagy megpróbáltatást
jelentett számára.
Gaëlle gyengéden lezárta anyja szemét, és betakarta őt. Néhány
perc múlva feljött Apolline, és látta, hogy mi történt.
– Megölted az anyádat – vetette oda hidegen.
– Nem – kiáltotta Gaëlle dühösen. – A háború ölte meg.
Mindannyiunkat megölt. Téged, engem, az apámat, a bátyámat, a
fiadat, sok ezer zsidó gyereket. Ma már senki sem ugyanaz, aki volt,
én pedig nem vagyok az, aminek gondolsz. De nem számít, hogy mit
gondolsz. Én tudom, hogy ki vagyok. – Azzal kiment a szobából. Két
nap múlva eltemették az anyját. Megmondta Apolline-nak, hogy ne
jöjjön el a temetésre. Nem akarta, hogy Apolline tönkretegye a
gyászát. Tizenkilenc éves volt, és sok mindenen keresztülment.
– Most menj el innen – mondta Apolline-nak a temetés utáni
reggelen. Az öreg házvezetőnő döbbenten nézett rá.
– Egész életemben itt dolgoztam – felelte szánalomért esdeklő
pillantással. De Gaëlle már nem érzett iránta szánalmat.
– Az előtt kellett volna erre gondolnod, mielőtt feljelentettél, azt
állítva, hogy kollaboráns voltam. Mielőtt megdobáltál volna szeméttel
az utcán, és megvádoltál volna, hogy megöltem az anyámat.
– De te… láttalak… bejártál a hálószobájába… – dadogta
elcsukló hangon az öregasszony.
– Lehet, hogy bejártam a hálószobájába, de ott nem csináltam
azt, amire gondolsz. Egyébként is bezárom a házat. Nem akarok itt
élni. – Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy megmaradjon ott, ahol
kollaboránsként vonultatták végig az utcákon.
– Hová mész?
– Nem tudom. Majd kitalálom. Most pakold össze a holmidat, és
menj.
Apolline nem vitatkozott tovább. Változatlanul hitt benne: jól tette,
hogy mint árulót feljelentette Gaëlle-t, legfeljebb azért hibáztatta
magát, amiért nem gondolta végig, hogy magára nézve mi lesz
ennek a következménye. Eszébe sem jutott, hogy Gaëlle anyja
meghalhat, s akkor a lány bezárja a kastélyt, és elmegy. De Gaëlle-
nek nem maradt más választása. Tudta, hogy itt nem maradhat.
Azok után, hogy a németekkel való együttműködéssel vádolták meg,
el kell innen mennie.
Délután Apolline megjelent a két bőröndjével, majd kisvártatva
becsukódott mögötte az ajtó. Huszonöt évet töltött a kastélyban. Az
egykor odaadó, hű cseléd tudta, hogy többé nem látja Gaëlle-t, sem
a kastélyt. A nővérénél fog élni Bordeaux-ban. Miután Gaëlle
hallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó, leült a nappaliban, és sírt.
Teljesen egyedül maradt.

Egy hónapba telt, mire a haja úgy megnőtt, hogy már emberek
közé mehetett vele. Továbbra is rövid volt, és az emberek többsége
tudta, hogy miért. De Gaëlle ollóval megigazította a frizuráját, hogy
valamennyire divatosnak tűnjön. Nagyon szép lány volt, mindannak
ellenére, ami történt vele. Fiatal volt, és sokat kibírt.
Órákat töltött a sufniban azzal, hogy három bőröndbe pakolta a
tiszta fehér pamutvászonba és selyempapírba csomagolt
összetekert festményeket. Október vége felé járt az idő, kezdett
egyre hűvösebb lenni. És már nagyon el szerette volna vinni a
képeket a Louvre-ba. Nem akarta vállalni a felelősséget, amit
negyvenkilenc híres festmény biztonságos őrzése jelentett.
Még két bőrönd telt meg a szegényes ruhatárával, és elrakta az
apja által ráhagyott pénzes borítékot. Pár hétre elég lesz a pénze
Párizsban, hogy utána mi lesz, azt még nem tudta. Lehet, hogy
Apolline-nak volt igaza, és felcsap prostituáltnak, mondta magának
gúnyosan, de tudta, hogy ilyet sohasem tenne. Majdcsak talál valami
munkát, de azok után, hogy megszégyenítették, semmiképpen sem
marad itt tovább. Talán majd egyszer visszajön a kastélyba, de az is
lehet, hogy eladja. Mielőtt elment, letakarta a bútorokat és a családi
képeket a por ellen, bezárt mindent, és megkérte az egyik földbérlő
gazdát, hogy hébe-hóba nézzen el ide, nem történt-e valami baj az
épülettel. Azzal zárta be maga mögött az ajtót, hogy soha többé nem
akarja látni.
Az öt bőrönddel felszállt a Párizsba tartó vonatra, és a Gare de
Lyonra érkezve megkért egy taxist, hogy vigye el egy olcsó
szállodába a St. Germain des Prés-re. A szálloda halljából felhívta
telefonon a Louvre-t. Az igazgatóságról beszélt valakivel, akinek
elmondta, hogy találkozni szeretne a múzeum egyik kurátorával.
Nem tudta, kit kérjen, és azt sem, hogy pontosan mit is kellene
tennie. Amikor átment egy közeli bisztróba, hogy megvacsorázzon,
az emberek megbámulták a rövid haját, az amerikai katonák pedig
csúfondáros megjegyzések kíséretében ajánlatokat tettek neki.
Bármit próbált is tenni a hajával, mindenki tudta, mit jelent, hogy
rövidre van nyírva. Az esetek többségében a könnyűvérű nők jele
volt, akik bármilyen egyenruhással hajlandók voltak lefeküdni, vagy
legalábbis ezt állították róluk. Gaëlle sírva ment vissza a szállodába.
Másnapra kapott időpontot a Louvre-ban. Semmi okuk nem volt
rá, hogy fontosnak tartsák az ügyét, és ahogy sejtette, odaérkezve
egy apró irodába vezették, ahol egy fiatal nő, vélhetőleg egy titkárnő
ült. Gaëlle vitte a három bőröndöt, és biztos akart lenni benne, hogy
jó kezekben hagyja a festményeket.
– Miben segíthetek? – kérdezte a nő hűvösen. Ő is észrevette
Gaëlle rövidre nyírt haját. Mindenki észrevette. Nem volt nő
Franciaországban, aki mostanában rövid hajjal akart volna
mutatkozni. Mindenki a hosszú haját mutogatta, azt, hogy hűséges
volt Franciaországhoz.
Gaëlle nem tudta, hol kezdje.
– Festményeket hoztam, amelyeket egy német parancsnoknak
küldtek, aki a mi térségünk hadtestparancsnoka volt Lyon közelében.
Ő és egy barátja más tisztektől kapta ezeket a németek által ellopott
festményeket. Nekem adta őket, hogy majd ha a német csapatok
visszavonulnak, juttassam vissza őket a Louvre-nak. Ezért vagyok
most itt.
Nehezen hihető történetnek hangzott még az ő fülében is, de hát
ez volt az igazság, amit igyekezett minél egyszerűbben elmondani.
– Jól van, hagyja csak itt nálam – mondta a fiatal nő fölényesen.
– Sajnálom, de nem tehetem – felelte Gaëlle udvariasan. – Ezek
rendkívül értékes festmények. Idehívna, kérem, valaki mást?
A nő habozva, leereszkedő pillantással nézett rá, de hogy Gaëlle
nem mozdult, végül fölemelte az asztalán lévő telefont. Elmondta a
vonal túlsó végén valakinek, hogy itt van nála egy nő, aki azt állítja,
hogy festmények vannak nála, amiket a németek vittek el, és most
vissza akarja adni őket. Ezután hosszú szünet következett, mialatt a
titkárnő hallgatta a vonal túlsó végén beszélő valakit. Az illető
elmondta, szinte biztos, hogy hamisítványokról vagy értéktelen
utánzatokról van szó.
– Nem megy el, amíg valaki meg nem nézi a képeket – mondta
végül a titkárnő, majd újabb szünet után letette a telefont, és
ellenséges tekintettel meredt a vele szemben idegesen ülő Gaëlle-
re. Ő közben reménykedett, hogy nem fogják megvádolni a képek
ellopásával. De a parancsnok meghagyta neki, hogy ebben az
esetben adja meg az ő rangját és nevét.
Öt perccel ezután egy ősz hajú nő lépett be a szobába, és
ingerült pillantással nézett Gaëlle-re.
– Nos, miről van szó? És hol szerezte a festményeket?
 Gaëlle újra, még részletesebben elmondta a történetet, és abból,
ahogy kissé tétován és óvatosan előadta, a kurátor megértette, hogy
a dolog igaz lehet. A megszállás alatt sok furcsa dolog történt.
– Megmutathatom őket? – kérdezte Gaëlle udvariasan, mire a nő
bólintott. Már nem látszott olyan ingerültnek, és mintha felébredt
volna benne a kíváncsiság. Párizs nyolc hete szabadult fel, és
könnyen lehet, hogy a lány igazat mond.
Gaëlle óvatosan kicsomagolta az egyik kisméretű Renoirt, és
gyengéden kiterítette az íróasztalon. Az idősebb nő elképedve
meredt rá. A második kép egy Degas volt. A harmadik egy Monet.
Ekkor a nő fölemelte a telefont, és megkért valakit, hogy jöjjön oda.
Pár perc múlva egy férfi lépett be. Mind ott volt, mind a
negyvenkilenc festmény, ahogy Gaëlle megpróbálta elmagyarázni
nekik. A nő ámulva fordult oda Gaëlle-hez, miközben a férfi a
képeket nézte. A hamisítványok egyik legkiválóbb szakértője volt, de
most ő is megdöbbenve bámulta, amit ez a lány idehozott.
– Egytől egyig valódiak. Kétség sem férhet hozzá – mondta, és
az idősebb nő ismét Gaëlle-hez fordult:
– Tud valamit a származási helyükről? Hogy honnan valók? Kik
voltak a tulajdonosok? Hogy kiktől rabolták el a németek?
– Nem, nem tudom – felelte Gaëlle őszintén. – Mindössze annyit
tudok, hogy az a két német tiszt meg akarta akadályozni, hogy a
képeket Németországba vigyék. Más tisztek múzeumokból, és nem
tudom, talán zsidó családoktól lopták el őket, a hadtestparancsnok
pedig arra kért engem, hogy ha vége lesz a háborúnak, hozzam el
ezeket önöknek. Egész kenyerekbe rejtve csempészte ki nekem, én
eldugtam, és most ígéretemhez híven itt vagyok velük. – Megadta a
nőnek a parancsnok nevét, aki a megszállás alatt a tisztjeivel együtt
az ő családi kastélyukba költözött be.
– A parancsnok a maga barátja volt? – kérdezte a kurátornő,
magyarázatot keresve a lány rövidre nyírt hajára, amelyet egyetlen
francia nő sem viselt volna önként.
– Nem. A körzetünk hadtestparancsnoka volt. Engem is nagyon
meglepett, amikor megkért rá – felelte Gaëlle; valóban nem volt
semmi titkolnivalója.
 A nőnek ismét támadt egy gondolata; nem tudta túltenni magát a
gyanakvásán. Hogy lehet az, hogy egy fiatal lány negyvenkilenc
rendkívüli festményt pakol ki három bőröndből, azzal, hogy ezeket
nekik hozta? Lehet, hogy egy szélhámossal van dolguk?
– És most el akarja adni ezeket nekünk? – kérdezte.
– Dehogy – nézett rá meglepetten Gaëlle. – Csak visszahoztam
őket. Nem tudom, eredetileg kik voltak a képek tulajdonosai, de a
parancsnok azt mondta, önök tudni fogják.
– Ebben nem vagyok teljesen biztos. De előbb-utóbb ki fogjuk
deríteni. Megmondaná nekünk a nevét? – kérdezte kedvesebben,
mint eddig. Valami rendkívüli szerencse folytán ez a lány olyan
mesterműveket hozott a Louvre-nak, amelyeket egy német tiszt nem
engedett kivinni Franciaországból. Ez kész csoda volt.
– Persze. – Gaëlle leírta a nevét, a szállodáét, ahol megszállt, és
a kastély címét. – De nem tudom, hol leszek. A szüleim és a bátyám
meghaltak, most munkát keresni jöttem Párizsba. Nem tudom,
meddig maradok a szállodában, de írhat nekem haza, ha akar.
Előbb-utóbb utánam fogják küldeni. – Megkérte a gazdát, hogy ha
majd lesz állandó lakáscíme, küldje oda a postáját. De persze
senkitől nem várt semmit.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg – mondta a nő, és kezet
fogott vele. – Az ilyesmi nagyon szokatlan.
– Háborúban a legtöbb dolog nagyon szokatlan – felelte Gaëlle
csendesen. – Örülök, hogy visszavette őket.
– Nagyon tiszteletreméltó volt a két tiszttől és magától, hogy
visszahozta a képeket nekünk. Nyugodtan eladhatta volna őket. –
Gaëlle bólintott. El sem tudta volna képzelni, hogy másként tegyen,
mint ahogy a parancsnoknak ígérte. A nőnek hirtelen megint eszébe
jutott valami, és egy kártyára leírt egy nevet és egy címet.
– Mi ez? – kérdezte Gaëlle.
– Talán egy munka – válaszolta a nő, és rámosolygott. Hozzá
hasonló korú gyerekei voltak, és ez a szegény teremtés olyan
elveszettnek látszott, és olyan fiatal volt. Miután Gaëlle elment, az
íróasztal mögött ülő lányhoz fordult. – Legközelebb ha valaki azzal
jön ide, hogy negyvenkilenc mesterművet hozott egy bőröndben, ne
akarjon rögtön megszabadulni tőle. Inkább rögtön hívjon engem –
mondta csípős gúnnyal.
– Természetesen – felelte a lány idegesen. De ki a csuda
gondolhatta, hogy a képek valódiak, és ez kerekedik ki belőle?
Gaëlle magában mosolyogva ment el. Arra gondolt, hogy a
parancsnok meg lenne elégedve. A dolog sikerült. A festmények
visszakerültek oda, ahova valók, egy múzeumba. Remélte, hogy
azok is hamarosan visszakerülnek a jogos tulajdonosukhoz,
amelyeket egy-egy család otthonából raboltak el.

A Louvre után Gaëlle egy másik címre ment, amelyet aznap

reggel kapott a szállodában. A Vöröskereszt irodájának a címe volt.
Amikor odaért, az iroda zsúfolásig tele volt emberekkel, akik mind a
rokonaikat keresték valahol Európában. Két órát kellett várnia, míg
bejutott valakihez, de a festményeken kívül ez volt a legfontosabb
teendője. Két és fél évet várt erre a pillanatra, és most végre választ
akart kapni.
Elmondta a nőnek, aki fogadta, hogy kit szeretne megtalálni.
Megadta a Feldmann család minden tagjának a nevét, hogy mikor
vitték a táborba, és mikor deportálták őket Németországba vagy
valahova máshova.
A nő gondosan lejegyzett mindent, és együtt érző arccal,
kedvesen beszélt hozzá.
– Ugye tudja, az is lehet, hogy a Feldmann család egyetlen tagja
sincs már életben? A táborokat nagyon kevesen élték túl.
Szerencsés esetben egy vagy két családtagot megtalálhatunk, de
nem valószínű. – Amióta júliusban a szovjetek Majdanekben
felszabadították az első tábort, az elmúlt hetekben egymás után vált
szabaddá a többi is, és hihetetlen történetek szóltak arról, hogy
milyen embertelen állapotokat találtak bennük. Az újabb és újabb
felszabadított táborokban a túlélőkről készült képek láttán Gaëlle
elsírta magát.
– Szeretném tudni, mi történt velük – tartott ki a kérése mellett. –
Tudnunk kell. Lehet, hogy Rebeka épp egy olyan táborban van, amit
most szabadítottak fel, és túl gyenge ahhoz, hogy hazajöjjön. Ha
életben van, oda akarok menni hozzá.
 – Természetesen – felelte a nő szelíden, majd azt mondta, hogy
jöjjön vissza három hét múlva. Ez nagyon hosszú időnek tűnt, de
megérte várni, hátha megtalálják a barátnőjét. Hátha Rebeka is a
túlélők között van. Hiszen fiatal volt és erős. Gaëlle nem volt
hajlandó elhinni, hogy Rebeka meghalt. Biztos volt benne, hogy csak
idő kérdése, és megtalálják.
Visszament a szállodába. Fárasztó, érzelmileg is kimerítő nap állt
mögötte. Éhes volt, de nem akart elmenni egy bisztróba, hogy újra
leszólítgassák a katonák, ezért inkább fölment a szobájába, és
éhség ide vagy oda, mihelyt végigfeküdt az ágyán, menten elnyomta
az álom.

Másnap reggel farkaséhesen ébredt. Keresett egy másik bisztrót,

és ott szerencsére nem voltak katonák. Sima fekete szoknya és
fekete kabát volt rajta, ami az anyjától maradt rá, és szokatlanul
felnőttesen nézett ki benne, a lábán pedig lapos sarkú cipőt viselt,
mert elég magas termetű volt. Tejeskávét ivott két croissant-nal, ami
nagyon ízlett neki. Közben eszébe jutott a kártya a névvel és a
címmel, amit a múzeumban adott neki az a nő, azzal a
megjegyzéssel, hogy talán itt kap munkát. Arra gondolt, hogy
biztosan valami titkárnői állás lehet, vagy egy galériában keresnek
valakit. Remélte, hogy elég lesz hozzá a képzettsége. Nem volt sem
titkárnői, sem pincérnői, sem semmilyen gyakorlata, de minél előbb
muszáj lesz valamit dolgoznia, még mielőtt elfogyna a pénze.
Elővette a papírt, és újra elolvasta. A név, amelyet a nő a kártyára
írt, Lucien Lelong volt, ami semmit sem mondott neki, a címet pedig
nem tudta, hol van. Egy újságosbódénál vett egy térképet, elsétált a
címre, és megállt egy elegáns kis épület előtt. „Lelong” – mindössze
ennyi állt egy szerény táblán, és a házból épp két jól öltözött nő
lépett ki. Gaëlle nézte őket, aztán egy perc múlva becsöngetett.
Sötét öltönyös férfi nyitott ajtót, csodálkozva végignézett rajta, és
megkérdezte, be van-e jelentve. Gaëlle egy tágas fogadószobára
látott be a férfi mögött, de még mindig nem tudta, miféle hely lehet
ez. Inkább lakásnak látszott. A kurátornő talán szobalánynak
jelentkezni küldte ide. Bármilyen munkát kész volt elfogadni,
amennyiben törvényes, és nem prostitúció.
 – Munkát keresek – felelte, igyekezve bátrabbnak mutatkozni,
mint ahogy valójában érezte magát. A férfi elmosolyodott, és
bekísérte egy kis várószobába, majd megkérte, hogy várjon egy
kicsit, azzal eltűnt. A helyiségben csupa szürke selyemmel
kárpitozott fehér ülőbútor volt, a falakon estélyi ruhákat ábrázoló
rajzok és háború előtti divatbemutatókon készült fotók lógtak
bekeretezve. Azon tűnődött, hogy vajon ez egy üzlet lehet-e, de nem
tűnt annak. Még akkor is ezen töprengett, amikor a férfi visszajött
egy magas, vékony, szőke nővel együtt. A nőnek gyönyörű arca volt,
és nagyon szigorúnak látszott testre simuló fekete kosztümjében,
amelynek a szoknyája egész rövid volt, épp csak takarta a nő térdét.
A háború alatt a ruhaanyagot is jegyre adták, a ruhák ezért
rövidebbek és szűkebbek lettek, jobban követték a test vonalát, hogy
ezzel is anyagot spóroljanak. A nő hátul, a tarkóján szoros kontyba
csavarva viselte a haját, és meglepődött, amikor meglátta Gaëlle
majdnem fiúsan rövid frizuráját, de láthatóan tetszett neki az, ahogy
a lány megnyírta. Ráadásul így is nagyon csinos lány volt. A sötét
öltönyös férfi kiment, és egyedül hagyta Gaëlle-t a nővel, akit
Madame Cécile-ként mutatott be, és aki továbbra is feszülten figyelte
őt.
– Állást szeretnél kapni? – kérdezte, miután tetőtől talpig
alaposan megnézte Gaëlle-t is meg a divatjamúlt öltözékét is,
amelyről azt gondolta, hogy még a lány nagyanyjától maradhatott rá.
– Mint vendeuse? Vagyis eladónő? – kérdezte.
– Az nagyon jó lenne – válaszolta Gaëlle a szőke nő fürkésző
tekintetétől izgatottan, noha fogalma sem volt róla, mit kellene
eladnia. Itt nem volt semmi, amit meg lehetett volna venni. És a
zsidó gyerekeket elszállítani az OSE-nak nem volt olyan félelmetes,
mint állni ennek az elegáns fekete kosztümös nőnek a rá szegeződő
tekintetét. Gaëlle egyáltalán nem értett a divathoz, de a nő
magabiztos, kecses mozgásából, és abból, hogy úgy figyelte az ő
minden mozdulatát, mintha azoknak valami óriási jelentőségük
volna, még ő is megállapíthatta, hogy Cécile tudja, mi a divat és az
elegancia. Gaëlle soha életében nem törődött a divattal, az anyjának
helyben volt egy varrónője, de a ruhái nem voltak különlegesek, és a
divatot sem követték. Mrs. Feldmann néha Párizsban vásárolt be, az
ő ruhái sokkal szebbek voltak, és Lyonba járt a varrónőjéhez.
– Megkérhetlek, hogy sétálj végig a szobán? – kérdezte a nő
ellentmondást nem tűrő hangon, és figyelte, ahogy Gaëlle
engedelmesen elindul. – Még egyszer, légy szíves – mondta
összevont szemöldökkel. – Húzd ki magad, és nézz egyenesen
előre. – Gaëlle újra átlépdelt a kis szobán, mire Madame Cécile
elégedetten bólintott. – Ez már jobb volt – dicsérte meg. Gaëlle előtt
rejtély volt, hogy mit keres itt, mi lehet az állás, és mit árusítanak. –
A háború előtt jól beváltál volna – folytatta a nő rejtélyesen. – A
megszállás óta nem tartunk divatbemutatókat, de mintadarabokat
továbbra is készítünk, és vannak lányaink, akik bemutatják ezeket a
klienseinknek. – Gaëlle hajától nem lepődött meg, mivel az elmúlt
négy évben készítettek ruhákat német tisztfeleségeknek is a kevés
gazdag francia kliens mellett, ráadásul augusztus óta Párizsban is
láttak épp elég lenyírt fejet.
– Gyere velem – mondta, és Gaëlle elindult vele ki a szobából,
végig egy hosszú folyosón, majd Madame Cécile egy kulccsal
kinyitott egy ajtót. Egy nagy szobába jutottak, amely tele volt fehér
köpenyes nőkkel. Hosszú asztalokon anyagokat szabtak ki, ruhákat
próbáltak próbabábukra, és sokan közülük kézzel varrtak. Az
anyagokat még mindig jegyre adták, mivel kevés volt belőlük, itt
azonban annyi volt, hogy egy egész teremre való nő foglalkozott
ruhakészítéssel.
– Ez az üzlet? – kérdezte Gaëlle tágra nyílt szemmel.
– Nem, kedvesem – mosolygott a naivitásán Madame Cécile. –
Ez itt a stúdió, a műhely. Monsieur Lelong haute couture ruhákat
készít. – Gaëlle nem nagyon tudta, mi az az haute couture, de
Madame Cécile úgy mondta, mintha valami nagyon jelentős dolog
lenne, és az a pár ruha, amiről látta, hogy majdnem készen van,
gyönyörű volt. Elbűvölte amit látott a serényen dolgozó nőkkel tele
helyiségben. Lucien Lelong az egyik legjelentősebb tervező volt
Párizsban, akkoriban egyedül Coco Chanel múlta felül, akinek az
üzlete a német hadvezetőséggel való szoros kapcsolata révén
szépen prosperált az egész megszállás alatt. Lelong óvatosabb volt,
habár ő is öltöztette a német nőket.
 Gaëlle még akkor is bámészkodott, amikor egy vékony
fiatalember lépett be az ajtón, amire az összes nő felkapta a fejét,
majd még nagyobb elánnal kezdtek dolgozni. Madame Cécile
bemutatta őt Gaëlle-nek. Christian Dior volt, Lucien Lelong
sztártervezője, akiről csak mostanában derült ki, hogy noha voltak
fontos német ügyfelei, a megszállás alatt mindvégig továbbította az
ellenállásnak a tőlük szerzett információkat. Ez mára hőssé avatta,
ellentétben Coco Chanellel, akit nemcsak megvádoltak, hogy
kollaboráns volt, hanem azt is gyanították róla, hogy kémkedett a
németeknek. Párizs felszabadulásakor azonnal elhagyta
Franciaországot, és Svájcba költözött. Dior nővére, Catherine is
tagja volt az ellenállásnak, a Gestapo elfogta, és felforgató
tevékenységéért koncentrációs táborba vitték. Amikor Gaëlle
találkozott vele, a fivére abban reménykedett, hogy hamarosan
szabaddá válik.
– Mi a véleményed róla? – kérdezte Cécile halkan, miközben az
egyik varrónővel egy estélyi ruha hímzéséről beszélgetett. A ruhán
minden egyes öltés kézzel készült.
– Mint micsoda? – A vezető tervező szórakozottnak látszott. A
tavaszi kollekció modelljein dolgozott, és aggódott, kap-e elég
anyagot, hogy el tudja készíteni azt a ruhát, amit a kliense szeretett
volna. Csak most nézte meg alaposabban Gaëlle-t. – Csinos lány,
sőt, gyönyörű – állapította meg. – Bárcsak a lányaink között lett
volna a háború előtt. – De most is voltak modelljeik, akik bemutatták
a ruhákat a vevőiknek. És most, hogy véget ért a megszállás, és
előbb-utóbb megszűnik, hogy jegyre adják a ruhaanyagokat, Cécile
biztos volt benne, hogy megint pompás divatbemutatókat fognak
tartani. – Szükségünk van rá? – kérdezte a fiatalember.
– Lesz. Egyelőre nem olyan égetően, amennyire neki szüksége
van ránk. Most érkezett Lyonból. A megszállás alatt elveszítette az
egész családját. Anyját, apját, bátyját. – Cécile már kikérdezte
Gaëlle-t a családjáról.
– Munkát keresni jött Párizsba. Nagyon fiatal, csak tizenkilenc
éves.
– Használhatjuk a mintadarabok bemutatására – felelte a
fiatalember elgondolkodva. – Nagyon szép, és jó a kisugárzása.
Tanítsd meg, hogyan kell járni és bemutatni a ruhákat. Megvan
benne az a természetes könnyedség és elegancia, amit kedvelek. –
Cécile-re kacsintva hozzátette: – Ő lehet a mai jó cselekedetünk.
Valószínűleg szüksége van rá. – És rámosolygott a házat vezető
nőre. De ekkor észrevette a lány rövid haját. – Kollaboráns? –
kérdezte súgva, aggodalmas arccal.
– Azt mondja, nem. – Cécile ezt is megkérdezte tőle. – Nem
tudom, miért, de hiszek neki. De a haját elnézve valaki otthon, a
falujában nem hitte el.
– Szeretném hinni, hogy igazat mond – szólt erre a tervező, mire
Cécile bólintott.
– Én is. – Gaëlle-en mindenekelőtt egyszerűség és ártatlanság
érződött, és talán a háborúban átéltek következtében a korát
meghaladó némi érettség és kiegyensúlyozottság.
– Mi lenne, ha most rögtön felvennéd? A héten két új kliensem
jön. Már jártak itt, de eddig soha nem vettek semmit. Egy új arc
mindig izgalmasabbá teszi a dolgot.
Cécile erre is bólintott, és a férfi kiment a varrodából. Pár perc
múlva Cécile átvitte Gaëlle-t az irodájába, ahol leültek.
– Kezdhetsz ma, ha akarsz – mondta Cécile, és Gaëlle-re
mosolygott. – Szerencsés lány vagy. Tetszettél Monsieur Diornak, és
ez az, ami a leginkább számít itt. Persze még rengeteg dolgot kell
megtanulnod arról, hogyan kell járni, mozogni, és a legelőnyösebben
megmutatni a ruhákat. És hogy soha nem szólhatsz a kliensekhez,
hacsak ők nem szólnak hozzád – tette hozzá szigorúan. – Hol laksz?
– Egy szállodában, de sokáig nem maradhatok ott. Kell valami
helyet keresnem, ahol lakhatom. – Látszott rajta, hogy ez
nyugtalanítja, de az állás meglepte és felvillanyozta. Mintha egy
álom vált volna valóra!
– Van egy lakásunk a modellek számára. Ott fogsz lakni négy
másik lánnyal. Elvárjuk, hogy úrinőkként viselkedjetek, és kedvesek
legyetek egymáshoz. – Úgy mondta ezt, mint egy tanítónő, sőt néha
úgy is érezte magát, mint például most, amikor Gaëlle hitetlenkedve
bámult rá.
– Mennyit kell fizetnem ott?
 – Semennyit. Ingyen lakhatsz ott, amíg Monsieur Dior modellje
vagy.
Gaëlle könnyes szemmel mondott köszönetet. Volt munkája, és
volt hol laknia. Egy divatház modellje lesz. A házból kifelé menet
odasúgta az ajtóban álló embernek, hogy megkapta az állást, mire ő
szélesen elmosolyodott, és felmutatta neki a győzelem jelét. A
boldogságtól szinte a föld fölött lebegve ment vissza a szállodába.
Ott rögtön felhívta a Louvre kurátorát, akitől a címet kapta. A nő
örömmel fogadta a hírt.
Miközben este a szállodában összecsomagolt, belegondolt,
milyen szerencsés is ő. Most új élet kezdődik számára. Egyedül az
hiányzott, hogy nem volt kinek elújságolnia. Nem volt senkije – sem
barátai, sem családja. Tudta, hogy Rebeka együtt örülne és izgulna
vele. Az egyetlen ember, akinek elmondhatta, Lucien Lelong portása
volt, és a szálloda recepciósa, aki épp el volt foglalva, és láthatóan
nem érdekelte a dolog. De a lényeg az volt, hogy kapott munkát.
Christian Dior divattervező modellje lesz. Csak abban reménykedett,
hogy a szülei büszkék lennének rá.
 Hetedik fejezet
Másnap már hajnalban fölkelt, hogy megkezdje első munkanapját
Lucien Lelongnál. Nem tudta, mire számítson, és ettől ideges volt.
Szürke pliszírozott szoknyát vett fel, amiben iskolába járt, szürke
pulóvert, ugyanazt a lapos sarkú cipőt, és az anyja fekete kabátját.
Az arcát sohasem festette, a hajával pedig még semmit sem tudott
kezdeni, ahhoz még túl rövid volt.
A két bőröndjével érkezett, amelyeket letett a modellek
öltözőjében. A többi lány még nem érkezett meg, szorongó
izgalommal várta őket. Madame Cécile azt mondta, hogy helyes
lányok. Mindjárt elküldte őt fodrászhoz, amin Gaëlle nagyon
meglepődött.
– Legyen még rövidebb? – kérdezte csodálkozva.
– Nem, csak jobb – nevetett Cécile. Már elmondta a fodrásznak,
hogy mit akar Monsieur Dior. Olyan divatos vágást javasol, hogy a
rövid haj szándékosnak tűnjön, ne a feldühödött falusiak sebtében
végrehajtott ítéletének.
Megilletődve lépett be az elegáns fodrászüzletbe, de aztán
meglepődött, hogy néhány ügyes nyisszantással itt meg ott milyen
más lett a haja. Ami eddig szégyenbélyeg volt, most divatos
frizurává változott. Amikor két óra múlva visszaért a Lelong-házba, a
többi modell már türelmetlenül várta, hogy megismerhessék.
Madame Cécile bemutatta őket egymásnak. Tizennyolc és
huszonkét év közöttiek voltak, csupa nevetős, lármás lány, úgyhogy
Gaëlle úgy érezte magát, mintha visszakerült volna az iskolába.
Aznap délelőtt nem jöttek hozzájuk kliensek.
Együtt mentek egy közeli bisztróba ebédelni, hogy Gaëlle és a
lányok jobban megismerjék egymást, délután pedig, mialatt a
többiek ruhákat mutattak be a klienseknek, Cécile tanította Gaëlle-t,
hogyan kell járni és állni ahhoz, hogy a Monsieur Dior tervezte ruhák
minél „csábítóbbak” legyenek.
Munka után elvitték a lakásba, és Elodie, egy Marseille-ből jött
lány segített vinni az egyik csomagját. Az épület kicsi volt és
elegáns, a tágas lakásban öt hálószoba volt. Gaëlle kapta a
legkisebb szobát, ami sokkal nagyobb volt, mint a tetőtéri, amelyben
a legutóbbi három évét töltötte. Mihelyt kicsomagolt, Ivy, az angol
lány, kinyitott egy üveg pezsgőt, hogy ünnepeljenek. London egyik
bombázásakor elveszítette a szüleit és a húgát, ahogy ebéd közben
elmesélte Gaëlle-nek. Sorsuk közös volt abban, hogy mindketten
egyedül maradtak. És Ivy barátja a királyi légierő pilótája volt, amíg
két évvel ezelőtt le nem lőtték. A háború nagy árat követelt tőlük, de
minden lány hálás volt a munkáért, amit Lelongnál végezhettek
Monsieur Dior modelljeként. Mindnyájan szerették őt, és nagyon
rendes embernek tartották. Ráadásul jól kerestek ezzel a munkával.
Ivy felajánlotta Gaëlle-nek, szívesen gyakorolja vele az angolt, hogy
tudjon beszélni az amerikai ügyfelekkel, ha azok megszólítják.
Gaëlle az iskolában tanult angolul, de már évek óta nem gyakorolta,
és egyébként is csak alapszinten ismerte a nyelvet.
Marie, a legidősebb lány a csoportban, aki a házban az
anyaszerepet játszotta, még aznap este átnézte Gaëlle ruháit, és
elmondta, mit viseljen a munkában. Megtudta tőlük, hogy a ház
végül fel fogja öltöztetni, de addig is igyekeznie kell, hogy abból,
amije van, a lehetőség szerint elegánsan öltözködjön.
– Nem sok az egész, ugye? – kérdezte Gaëlle zavartan. Az ő
szemében a többiek mind kifinomult ízlésűnek tűntek. Ő az iskolai
ruháit és anyja pár holmiját hozta magával, amelyek valójában nem
illettek hozzá. A háború előtti idők, pontosabban tizennégy éves kora
óta nem volt új ruhája. Otthon nem volt rá szüksége, itt viszont igen.
– Emiatt ne aggódj – mondta Elodie, aki bekukkantott a szobába.
– Az enyéim közül bármit kölcsönvehetsz. – Még az este minden
lánytól kapott egy-két ruhadarabot, ami nagyon meghatotta. Amióta
Rebeka elment, nem beszélt senkivel, aki vele egykorú lett volna. És
soha nem ismert olyan lányokat, mint akik közé most került. Mókás
dolog volt együtt élni velük. Párizsban mindent szépnek, sőt
elbűvölőnek talált. Másnap este a lányok elvitték a kedvenc
bisztrójukba. Sokat jártak el együtt, Marie-t kivéve, akinek volt egy
barátja, és abban reménykedett, hogy ha sikerül elég pénzt
összegyűjteniük, megtartják az eljegyzést. A barátja jogi egyetemre
járt a háború előtt, most viszont taxisofőrként dolgozott, és tagja volt
a párizsi ellenállásnak. Monsieur Dior egy kávéházban látta meg
Marie-t, aki felszolgálónő volt ott, és úgy elkápráztatta a szépsége,
hogy rögtön alkalmazta modellnek. Mindannyian véletlenek folytán
lettek az alkalmazottaik, és rendkívül szerencsésnek tartották
magukat, amiért ilyen munkát végezhetnek.
Bár élvezettel csinálták, egyikük sem tervezte, hogy örökké
modellkedni fog. Elodie vissza akart ülni az iskolapadba, Ivy előbb-
utóbb szeretett volna visszamenni Angliába, Marie pedig házasságra
és gyerekekre vágyott. Juana, a negyedik lány brazil volt, és ő is
haza akart menni. A félénk lány ápolónőnek szeretett volna tanulni.
Népes családból származott, és nagyon hiányoztak neki a többiek.
Gaëlle nem tudta, mit akar, azon túl, hogy megszabaduljon a
falujától, és mindazoktól a fájdalmaitól és veszteségeitől, amiket ott
kellett elszenvednie. Még nem tudott a jövőre gondolni, hogyan vagy
kivel szeretné elképzelni. A jelen, az, hogy Christian Dior modellje
lehet Párizsban, több mint elég volt ahhoz, hogy boldognak érezze
magát. Évek óta nem volt ennyi örömben része, nem érezte magát
ilyen biztonságban és ilyen szívesen látottnak, mint új lakótársai
között. Imádott velük lenni, és az is a kedvére való volt, hogy
megosztották egymással a házimunkákat. A maga részéről boldogan
megcsinált mindent, amit csak tudott. Számára áldásnak tűnt, hogy
nem ellenséges katonákkal kell egy fedél alatt élnie, jóllehet az
utcákon sok egyenruhás, francia és szövetséges katona járt, le-
leszólítgatva a párizsi nőket.
Két nap múlva esett át az első fotózásán, amihez Madame Cécile
mutatta meg, hogy milyen pózokban álljon. Kisminkelték és
gyönyörű ruhákba öltöztették, amik nagyon jól álltak rajta. Maga
Monsieur Dior is bejött, tett néhány megjegyzést, aztán elhagyta a
stúdiót. Ed Thompson, a fotós, amerikai volt, elmondta, hogy nemrég
szerelt le, és nagy örömére jórészt Washingtonban állomásozott,
ahol sajtófotókat készített a tábornokokról és magas rangú
törzstisztekről. Az európai harcokról értesülve eszmélt rá, hogy
mekkora szerencséje volt. A németek még mindig harcoltak egyes
helyeken. Hitler Olaszországot próbálta elfoglalni, hogy távol tartsa a
szövetségeseket, a franciák pedig még mindig Strasbourgot
szerették volna visszafoglalni a németektől. Párizsban könnyebbé
vált az élet a felszabadulás óta, de a háború még korántsem ért
véget.
– Hallom, hogy ideát durva dolgok történtek – mondta Ed Gaëlle-
nek, aki egy felvett pózban állt előtte. Az egyik lány elmondta neki,
hogy Ed híres fotós, és hogy szeretnek vele dolgozni. Ed pedig a
fotózás végén elárulta Gaëlle-nek, hogy élvezte a vele való munkát.
– Egyszer még híres modell lesz belőled – mondta, és látszott
rajta, hogy így is gondolja. – Valamikor majd meg kell próbálnod
New Yorkban dolgozni.
– Csak most jöttem ide, és szeretek itt lenni – felelte gyerekes
lelkesültséggel Gaëlle, mire a férfi elnevette magát. A lány iskolás
angolsága kicsit döcögős volt, de kielégítő, és Ivy már elkezdett
foglalkozni vele.
– Ez kemény szakma, de te rögtön a csúcson kezdted. Ennél
jobb nem lesz.
Gaëlle Ed szavai hallatán döbbent rá, hogy mi is történt vele. Egy
hete sincs még Párizsban, de már Christian Dior modellje,
csodaszép lakásban lakik, és lett négy új barátnője. Maga is
elképedt, amikor ezt végiggondolta. Az egész élete megváltozott,
amikor Párizsba érkezett. Franciaországban a háború majdnem
véget ért. Párizs újra szabad volt. És Gaëlle alig várta, hogy lássa,
milyen meglepetés éri legközelebb új, nagyszerű életében. Úgy
érezte magát, mintha őrangyalok serege venné körül, akik között ott
tudhatja Madame Cécile-t, Christian Diort és négy lakótársát.
A fotózás utáni estén a fotós és két modell, Ivy és Elodie, elvitték
magukkal a Ritzbe egy pohár italra. Elodie elmondta neki, hogy a
gyönyörű szálloda a megszállás egész ideje alatt német katonákkal
volt tele. Az egyetlen civil, akinek a felsőbb kapcsolatai miatt
megengedték, hogy ott lakjon, a divattervező Coco Chanel volt. Ő a
háború kezdetén bezárta az üzleteit, és mindenkit ismert Párizsban.
Szélsőségesen antiszemita volt, összebarátkozott Göringgel,
Himmlerrel és Göbbelsszel, és romantikus viszonyt folytatott egy
báró Hans Günther von Dincklage nevű német katonatiszttel, aminek
révén bejáratos lett német társasági és katonai körökbe. Egy
meglepő húzással még a Chanel-parfümök fölötti rendelkezést is
megpróbálta elorozni a márka tulajdonosaitól, a Wertheimerektől.
Azzal a felkiáltással, hogy zsidók, akik a törvény szerint feladták az
üzletet, megpróbálta azt kicsavarni a kezükből, jogot formálva a
teljes részesedésre, mígnem 1940 májusában, a megszállás előtt
egy hónappal arról kellett értesülnie, hogy Wertheimerék Felix Amiot,
egy keresztény ember nevére íratták át a tulajdonjogot, és ezzel
megvédték a cégüket. Coco Chanel próbálkozása tehát, hogy
megkaparintsa a céget, nem sikerült, de így is Franciaország egyik
leggazdagabb asszonyává vált az üzletükből való részesedése és
Párizs egészen a felszabadulásig tartó behódolása következtében.
Mire Gaëlle megérkezett Párizsba, ő már elmenekült, de még bőven
téma volt a megszállás idején a németekkel való szoros kapcsolata.
A skála másik végén az ellenállásban végzett munkájáért általános
tisztelettel övezett Christian Dior állt.
A lányok és Gaëlle erről beszélgettek Eddel a Ritz bárjában,
amikor Elodie észrevette, hogy egy csinos amerikai tiszt sétál be,
majd leül egy mellettük lévő asztalhoz. Egyedül volt, és nem tudta
levenni a szemét a három gyönyörű nőről. Miután többször
átmosolyogtak egymásra, Ed a lányok engedélyével áthívta az
amerikait az asztalukhoz. Bemutatkoztak; Ed és Ivy jól beszéltek
angolul, de Elodie és Gaëlle csak éppen hogy. A férfi elmondta, hogy
Billy Jonesnak hívják, a texasi Houstonból való, és meglepően jól
beszélt franciául. Egy hete engedték ki egy német
hadifogolytáborból, és az ottani francia foglyoktól tanulta meg a
nyelvet. Az őröktől pedig németül tanult meg.
– Nyilván már nagyon szeretnél hazajutni – mondta Ed
Thompson együtt érzőn, miután végighallgatta a texasi elbeszélését.
Két szökést szervezett meg a táborban, de mindkét alkalommal
elkapták, és végül két évet kellett letöltenie ott. – Miért vagy még
mindig Párizsban?
Jones elnevette magát a kérdés hallatán.
– Eisenhower tábornok külön meghívására vagyok itt. Választási
lehetőséget adott nekünk. Vagy hazamegyünk a következő
repülőjárattal, vagy elfogadunk egy kéthetes „különleges missziót”
Párizsban, amikor azt csinálunk, amit akarunk, ők majd tartják a
hátukat az otthoniak előtt. A lány, akivel jártam, férjhez ment valaki
máshoz, amikor fél év után harc közben eltűntnek nyilvánítottak, így
aztán arra gondoltam, hogy üsse kő, és a „különleges missziót”
választottam – magyarázta fülig érő vigyorral, felszabadultan.
Láthatóan élvezte, hogy három szépséges fiatal modellel ülhet egy
asztalnál. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy ki tetszik neki jobban,
Elodie vagy Gaëlle, ezért mindkettőjükkel flörtölt. A lányok ugyanis
együtt éreztek vele, amiért két évig hadifogoly volt. – Ezért külön
köszönetet kéne mondanom a tábornoknak – örvendezett, amikor
Elodie pezsgőt töltött a poharába. Mindnyájan jókedvűek voltak,
minden este, de különösen ez a mai, ünnepnek tűnt számukra. Ed
másnap visszarepült New Yorkba, de Billy még egy hétig Párizsban
maradt, és minden percét ki akarta élvezni. A Ritz előtt váltak el tőle,
de Billy megígérte, hogy másnap felhívja őket a lakásukon.
Gaëlle épp hazaért a munkából, amikor Billy telefonált. Egyedül
volt a lakásban, a többiek a műhelyben voltak, ahol Monsieur Dior
rájuk igazíttatta a legújabb mintadarabokat. Billy hangján nem
érződött csalódottság, amiért ő vette fel a telefont. Meghívta
vacsorázni a Maximba. Gaëlle felajánlotta, hogy elhívja Elodie-t is,
de Billy azt felelte, vele majd máskor találkozik, most inkább
kettesben vacsorázna Gaëlle-lel.
Aznap este egy elegáns helyre mentek. Indulás előtt Gaëlle
bocsánatot kért Elodie-tól, aki azt felelte, hogy nem bánja a dolgot.
Remekül érezték magukat, és vacsora után táncolni mentek. Billy
többször is megpróbálta megcsókolni, mire Gaëlle ártatlanul
elmagyarázta, hogy neki ugyan nagyon tetszik, de ha most
belemennek egy kapcsolatba, ő szomorú lesz, amikor Billy elmegy,
és ki tudja, mikor találkozhatnak legközelebb. Ebben neki igaza volt,
de ilyesmit senki sem akar két év hadifogolytábor után a U.S. Army
szívességéből Párizsban felhőtlen szórakozással eltölthető két hét
alatt hallani. Gaëlle azonban nem olyan lány volt.
– Akkor fogd magad, és gyere el Texasba hozzám – javasolta
Billy, miután a vacsorához megivott bor után a pezsgőspalack
tartalmának nagy része is az ő poharában kötött ki. Sokat ivott, de
helyes fickó volt, szórakoztató, és cseppet sem ellenszenves vagy
kellemetlen, csak éppen többet szeretett volna, mint amennyit Gaëlle
adni akart.
 Még több pezsgő, még több táncolás, és egy utolsó próbálkozás
után Billy hajnali négykor vitte haza a lányt. Barátként Gaëlle
elfogadta volna, de nem hitte, hogy útjaik még egyszer keresztezik
egymást. Billy hazaérve le fog szerelni a katonaságtól, és nem
tervezte, hogy visszatér Európába. Nem menyasszonyt keresett,
mindössze két hétig jól akarta érezni magát Párizsban, mielőtt
hazamegy. Megérdemelte.
Másnap a reggelinél Gaëlle azt mondta Elodie-nak, hogy most ő
menjen el Billyvel.
– Nem bánnád? – csillant fel Elodie szeme.
– Egyáltalán nem – nyugtatta meg Gaëlle, és valóban így
gondolta.
Amikor Billy délután telefonált, Gaëlle azt mondta neki, hogy este
valami dolga van, és átadta a telefont Elodie-nak. Este együtt
mentek el, Elodie pedig hajnali hatkor elvarázsolva jött haza. És
amikor Gaëlle a reggelinél meglátta a szemében azt az álmodozó
tekintetet, magában mosolyogva arra gondolt, hogy Billy megkapta,
amire vágyott: egy felejthetetlen éjszakát Párizsban egy gyönyörű
lánnyal, akire örökké emlékezni fog.

Pár héttel azután, hogy munkába állt Lelongnál, Gaëlle már

ismerte a szakma fortélyait – hogyan kell járni, beállni egy pózba,
hogyan kell kifestenie magát. A fotósok szívesen dolgoztak vele,
kifejezetten jól lehetett őt fényképezni. Egyszerű volt, jó természetű,
és minden dráma vagy fontoskodás nélkül megcsinálta, amit
mondtak neki. Élvezettel végezte a munkáját. Szinte hihetetlen volt,
hogy néhány hónapja az életét veszteségek, veszélyek és
nyomorúság jellemezte, hogy két éven keresztül a saját élete
kockáztatásával szállított zsidó gyerekeket, most meg csak annyi a
dolga, hogy gyönyörűen nézzen ki, és ehhez mindent megkapott:
csodás ruhákat, ékszereket, mesterfodrászt és sminkmestert.
A lányok többsége a megszállás idején is Párizsban volt, a
modellkedést már hosszabb ideje űzték, és most csak bámultak
azon, hogy Gaëlle milyen gyorsan tudott alkalmazkodni az új
helyzethez. Az öt lány úgy élt együtt, mintha régtől fogva barátnők
lennének. Mindnyájuknak volt mit mesélnie, de Gaëlle soha nem
mesélt az elmúlt életéről. Meghallgatta a többiek történeteit, de úgy
gondolta, sem az, ahogy az apját az ellenállásban megölték, sem a
bátyja egy hónappal korábbi halála, sem az anyja haláláig tartó lassú
sorvadása, sem a zsidó barátnője elhurcolása nem olyan történet,
amelyet szívesen megosztana másokkal. És a többiek megérezték,
hogy túl fájdalmas dolgok vannak a múltjában, semhogy beszélni
tudjon róluk, ezért nem faggatták. Mások is voltak, akik súlyos
veszteségeket szenvedtek, és senki sem akart a háborús évekről
beszélni. Inkább el szerették volna felejteni. Gaëlle szívesebben
beszélt arról, amit most csináltak, a kliensek számára tartott
ruhabemutatókról, a magazinok részére történő fotózásokról, és a
Monsieur Dior tervezte ruhák szépségéről. Ahogy egyre könnyebben
lehetett anyagokhoz jutni, izgalmas volt látni, ahogy egy teljesen új,
de mindig a Dior összetéveszthetetlen jegyét magán viselő vonal
jelenik meg a divatban.
Tavaszra, fél évvel azután, hogy először tette be a lábát a házba,
már ő volt az egyik legizgalmasabb, legnépszerűbb modell
Párizsban, júniusban pedig előjegyezték egy Vogue-címlapfotózásra
New Yorkban, amit izgatottan várt. Gaëlle számára minden nap új
kalandot tartogatott.
Májusban, amikor a németek megadták magukat, érezhetően
jobb lett a hangulat Franciaországban. Európában ezzel csakugyan
véget ért a háború, és Gaëlle úgy érezte, hogy fényes jövő előtt áll.
Időközben többször is járt a Vöröskeresztnél, ahol továbbra sem
tudtak semmi újat mondani, mígnem egy májusi napon felhívták
telefonon, és kérték, hogy menjen be az irodába. A Németországban
uralkodó bürokratikus káosz ellenére sikerült végül a Feldmann
család nyomára bukkanniuk, de a nő a telefonban azt mondta, hogy
személyesen szeretne beszélni vele az ügyről. Gaëlle nem tudta, ez
most jó vagy rossz jel-e, de remélte, hogy azt jelenti, megtalálták
Rebekát, talán egy németországi kórházban gyógyul, miután
kihozták valamelyik koncentrációs táborból. Egy meleg délutánon,
munka után ment el a Vöröskereszt irodájába. Fekete hosszúnadrág
és fehér selyemblúz volt rajta; fantasztikusan nézett ki, teljesen más
embernek látszott, mint amikor először járt az irodában. De abban a
pillanatban, amikor leült a tisztviselőnővel szemben az íróasztal
innenső oldalán, már nem Dior-modell volt, hanem Rebeka legjobb
barátnője, mint azóta is mindig. Feszülten nézett a nőre, akivel
hónapok óta kapcsolatot tartott, és szorongva várta, milyen hírt kap
gyerekkori barátnőjéről.
– Még mindig hihetetlenül nehéz információt kapni
Németországban. Tény, hogy minden részletre kiterjedő
nyilvántartást vezettek, de ezek közül nagyon sokat végül
megsemmisítettek. Mindenkivel beszélünk, aki eljut ide, hogy rajtuk
keresztül híreket kapjunk azokról, akiket keresünk, hátha velük egy
táborban voltak. És az életben maradtak kezdenek lassan hazajönni.
Sokan túl betegek vagy gyengék voltak ahhoz, hogy rögtön a
táborok felszabadítása után vonatra üljenek, ők kórházba kerültek,
ami szintén megnehezítette, hogy a nyomukra jussunk. Egy hónapja
kaptunk egy jelentést Németországból a Feldmann családról, amit
ugyanannak a tábornak a két túlélője hitelesített. Úgy gondolom
tehát, hogy most már ismerjük a teljes történetüket, és előre szólok,
hogy nem tudok önnek jó hírt mondani.
Gaëlle ettől félt három éve, amióta elvitték őket a chambarani
fogolytáborból, ahol utoljára látta Rebekát.
– Hová vitték őket? – kérdezte elfúló hangon.
– Chambaranból az attól északkeletre lévő arandoni táborba,
onnan pedig az egész család Auschwitzba került – felelte a nő
komoran. Olyan név volt ez, amelytől Gaëlle megtanult rettegni,
amióta a tábor felszabadítása után hallott történeteket, és látta a
szörnyű képeket és filmtudósításokat. Egyszer, amikor egy
filmhíradóban azt mutatták, hogy katonák felszabadítanak egy ilyen
tábort, ki kellett mennie a moziból. A felszabadított foglyok olyanok
voltak, mint az élőhalottak, csak álltak és sírtak, nem hitték el, hogy
végre szabadok. A legtöbbjük járni sem tudott, úgy le volt gyengülve,
őket ölben kellett kihozni. – A Feldmann család minden tagja név
szerint szerepel a jelentésben. Egy napon érkeztek, tehát együtt
jöttek, vonattal. – A tábor nyilvántartásában minden adat szerepelt,
és néhány első kézből származó jelentést is kaptak a
vöröskeresztes munkásoktól, valamint a velük együtt dolgozó
menekülteket segítő szervezettől. – Mr. Feldmann és a két fiú a
férfiak kényszermunkatáborába került, Mrs. Feldmann pedig a két
lánnyal a női táborban volt. Lotte az érkezésük után egy hónappal
halt meg, az okát nem tudjuk.
Gaëlle szeme megtelt könnyel, mialatt feszülten hallgatta a nő
beszámolóját. Olyan régóta várt erre, hogy most már tudni akarta,
bármilyen rossz hír legyen is.
– Mrs. Feldmannt és Rebekát 1942 októberében semmisítették
meg – mondta a Vöröskereszt alkalmazottja csendesen. – A nők
közül sokat ekkor küldtek a gázkamrába, hogy helyet csináljanak az
újonnan érkezőknek. Mr. Feldmann és a fiúk pedig 1943 januárjában
haltak meg.
A szavak úgy hatottak Gaëlle-re, mintha egy ház omlott volna rá.
Most tehát megtudta. Rebeka soha többé nem jön vissza. Miközben
ő szüntelenül azért imádkozott, hogy Rebeka élje túl, hogy maradjon
életben, hadd találkozhassanak újra. Az egész család ott pusztult
Auschwitzban. Minden porcikájával gyűlölte a németeket, amiért ezt
tették velük. Ezért még az a sok gyerek sem jelentett kárpótlást,
akiket biztonságos helyre vitt. Azok, akiket szeretett, meghaltak.
– Sajnálom. Bíztam benne, hogy jobb híreket tudok mondani
magának. Oly sok embert öltek meg ott, és olyan kevesen élték túl. –
Egy egész emberfajt akartak kiirtani.
Gaëlle szédelegve ment ki a napsütésbe. Hazafelé menet
Rebekára gondolt, a napra, amikor utoljára látta, az együtt töltött
éveikre, és arra a rettenetes érzésre, amikor az utolsó alkalommal
üresen találta a tábort. Azóta rettegett attól, hogy mi történhetett
velük, de közben reménykedett is. És most már nem volt miben
reménykednie. Több mint egy éve történt. Rebeka tizenhét évesen,
közvetlenül a tizennyolcadik születésnapja előtt halt meg.
Vakon lépdelt hazafelé, és kis híján elütötte egy mérgesen
rádudáló taxi. A lakásba beérve egyenesen a szobájába ment, és
magára csukta az ajtót. Elővette a kis dobozt a fiókból, ahová a
beköltözésekor tette. Kivette belőle a kék szaténszalag kis
darabkáját, és felidézte, milyen volt a szalag Rebeka hajában, és
ahogy kiszabadította a kis darabkáját, ami fennakadt a kerítésen,
hogy eltegye emlékbe. Még most is hallotta Rebeka nevetését, látta
a mosolyát, érezte, ahogy a kerítésen keresztül búcsúzóul
megcsókolta az arcát. És a szegény kicsi Lotte… és a szülei… és a
fiúk. Mind odavesztek. „Megsemmisítették.” Hogy gyűlölte a szót.
Tárgyakat szokás megsemmisíteni, nem egy embert. Ha
történetesen egy másik táborba küldik őket, talán most is élnének,
vagy ha a németek egyáltalán nem vitték volna őket franciaországi
fogolytáborokba, és a franciák nem árulták volna el ilyen gyáván a
saját honfitársaikat. Tudta, hogy ő csak egy a sok ezer ember közül,
aki ilyen szörnyű hírt hallott a Vöröskereszttől és a többi
szervezettől, amely rokonokat és barátokat segít felkutatni. Gaëlle
talán soha életében nem érezte még ilyen rosszul magát.
Halk kopogás hallatszott az ajtaján; Ivy, az angol modell dugta be
a fejét rajta. Gaëlle még akkor is az íróasztalánál ült, a szalaggal a
kezében, s most feldúlt arccal nézett fel rá.
– Gaëlle? Valami baj van? – Nagyon úgy tűnt. Ivy látta, amikor
hazajött, és rögtön bement a szobájába, most pedig úgy nézett ki,
mintha sírt volna, sőt mintha még mindig sírna. – Mi történt?
Segíthetek? – Ivy kedves lány volt, Gaëlle szerette, és rövid idő alatt
összebarátkoztak.
– Régen történt, de ma rossz híreket kaptam – felelte Gaëlle
elcsukló hangon. Óvatosan visszatette a darabka szalagot a
dobozba, a dobozt betette a fiókba, és bezárta a fiókot. Tudta, hogy
örökre meg fogja őrizni ezt a kis darab szatént. Mindössze ez maradt
a barátnője után, meg pár kép, amit a szülei készítettek róluk kislány
korukban. A többiekről pedig még fényképe sem volt, de örökre
bevésődtek az emlékezetébe.
– Háborús? – kérdezte Ivy. Gaëlle bólintott, és felállt.
– Nehéz megérteni, hogy történt mindez, és miért nem tett senki
semmit. Senki nem próbálta megakadályozni.
– Tudom. Nálunk két lengyel fiú lakott a háború alatt. A szüleik a
varsói gettóban haltak meg. A szüleim örökbe fogadták őket, aztán
az egész családommal együtt ők is meghaltak a bombázáskor.
Olyan szörnyű ez az egész.
Gaëlle ismét bólintott. A britek közvetlenül a háború kitörése előtt
vonatokat indítottak Németországba, Lengyelországba,
Magyarországra, Ausztriába és Csehszlovákiába, hogy kihozzák a
zsidó gyerekeket. Legtöbbjük elvesztette minden hozzátartozóját a
hazájában.
 – Ez szép dolog volt a szüleidtől. Nehéz ezt most a saját
életünkkel ellensúlyozni, igaz? Ez annyira más. – Gaëlle olykor
bűntudatot érzett a szép ruhák, a jó élet miatt, amiben most része
volt. Gyakran eltöprengett azon, hogy megérdemli-e, amikor oly
sokan meghaltak, ahogy Rebeka is. És még vannak, akik a háború
következményei miatt szenvednek szerte Európában.
– Vége van – mondta Ivy egyszerűen. – Tovább kell lépnünk.
Azzal nem hozzuk vissza őket, ha folyton sírunk.
Ebben igaza volt. Gaëlle tehát kiment vele a nappaliba.
Mindnyájuknak voltak veszteségeik, csak nem beszéltek róluk. De
Gaëlle tudta, hogy ők sem tudták elfelejteni a veszteségeiket.
Emlékezniük kellett, hogy soha többé ne történhessen meg.
Egész este csendben volt, és Rebekára gondolt. Korán lefeküdt,
és azon gondolkozott, hogy Ivynek igaza van. Azzal nem változtat
semmin, ha most szenved, és bűntudata van. Élniük kell tovább,
azokért, akik meghaltak, önmagukért, azokért, akiket nem is
ismertek. Most csak annyit tehetnek, hogy emlékezetükben tartják,
mennyire szerették őket, és engedik, hogy a sebek idővel
begyógyuljanak. Gaëlle tudta, hogy ehhez idő kell, és hogy az
emlékek mindvégig vele maradnak. Soha nem fogja elfelejteni őket.
Aznap éjjel a kis kék szalagdarabkával a kezében aludt el, és
Rebekával álmodott. Boldog volt, nevetett, vele volt Lotte és a szülei
meg a fiúk is. Akárhol voltak is, Gaëlle remélte, hogy jobb helyen,
ott, ahol béke van, ahol a szeretet örök, és az emlékek elevenek.
Rebeka mindig is az ő legjobb barátnője marad.
 Nyolcadik fejezet
Csodás volt az utazás New Yorkba, a júniusi Vogue-fotózásra.
Madame Cécile asszisztense kísérte el Gaëlle-t, hogy segítse, és ha
kell, ügyeljen rá, hogy megfelelően viselkedjen. Előfordult ugyanis,
hogy fiatal modellek egy ilyen szenzációs lehetőséggel találkozva
kicsit elvetették a sulykot – de Gaëlle megfontolt lány volt, és eleinte
teljesen le volt nyűgözve.
A Pan Am gépével repültek el Párizsból, és az első osztályon
utaztak, ahol a stewardessek úgy néztek ki csinos kék
egyenruhájukban, mintha ők is modellek lennének, és bőségesen
töltögették a poharukba a pezsgőt. A tizennégy órás úton kétszer
álltak meg üzemanyagot felvenni. A La Guardia repülőtéren szálltak
le, és a cityben, a Waldorf Astoria Hotelben szálltak meg.
A Vogue egyik kedvenc fotográfusát, Irving Pennt kérték fel a
felvételek elkészítésére. Többnyire a főszerkesztő, Edna Woolman
Chase is jelen volt megfigyelőként a stúdióban, és nagyon tetszett
neki az, amit látott. Ő maga hívta fel Christian Diort, hogy elmondja,
Gaëlle személyében új arcot találtak, akiben az üde ártatlanság egy
érett személyiségről árulkodó tekintettel párosul. Elmondta, hogy a
lányban megvan a szépség és a finom elegancia csodálatos
kombinációja, a ruhák gyönyörűen érvényesülnek magas, karcsú
alakján, és külön érdekessége a rövid, szexi szőke haja.
A Vogue asszisztensei este megvacsoráztatták, partikra vitték, és
bemutatták híres embereknek és más modelleknek. A háborús évek
megpróbáltatásai után Gaëlle úgy érezte, mintha egyenesen a
mennyországba jutott volna. Modellügynökségek jelentkeztek nála,
hogy képviselnék őt, és a Vogue szerkesztői biztatták, hogy jöjjön
dolgozni New Yorkba. Európa még félig romos állapotban volt, kevés
pénz állt rendelkezésre, és az élet sok szempontból nehezen talált
magára. New Yorkban jobban ment az üzlet, és az ország nem
szenvedte meg a háborút, mint Európa. De Gaëlle vissza akart
menni Párizsba, és hűséges volt a Lelong-házhoz meg Christian
Diorhoz, akit nagyon tisztelt. Madam Cécile asszisztensére mély
benyomást tett a mintaszerű viselkedése. Udvariassága,
jólneveltsége, becsületessége miatt is kedvelték, és örömmel
dolgoztak együtt vele. Mindenki csak dicsérni tudta.
Egyik este a Vogue két fiatal szerkesztője elvitte a Stork Club
zártkörű partijára. Rendszeresen hívták őket, hogy hozzanak
modelleket a fényes társasági eseményekre, és aznap a Storkban a
híres filmcsillag, Rita Hayworth filmbemutatóját ünnepelték, ahová
Humphrey Bogartot is várták. Gaëlle nem is nagyon tudta, kik ezek a
hírességek, ettől függetlenül izgatottan várta az estét. Hófehér
szaténselyem ruhájának jóformán nem is volt háta, míg elöl magas
nyakkal záródott, a lépcsőzetesen lefelé keskenyedő
gyöngysorokból álló nyakéket pedig maga Monsieur Dior választotta
számára. Bogart magával hozta gyönyörű fiatal feleségét, Lauren
Bacallt is. Mindössze két hete volt az esküvőjük. A sajtó álompárként
ünnepelte őket.
Tudni lehetett, hogy sok fontos ember lesz jelen ezen a partin, és
Monsieur Diornak tetszett a gondolat, hogy Gaëlle a nemzetközi
porondon is észre vétesse magát. Madame Cécile a távolból
jóváhagyta, hogy Gaëlle mindenhová elmenjen, ahová csak lehet. A
Vogue szeptemberi címlapjára tervezték megjelentetni a fotóját, és
azt akarták, hogy Gaëlle addigra sztárrá nője ki magát. Ehhez csak
jó sajtó, reklám, és a Lelong-házra, valamint Christian Diorra, az őt
felfedező divattervezőre irányuló médiafigyelem kellett. Ezen a
ponton Gaëlle már marketingeszköz volt, akárcsak őelőtte az összes
többi befutott modell. Ugyanakkor volt benne valami különleges a
páratlan szépségű arca mellett, amit a smink, a külön számára
tervezett frizura és a ruha csak még jobban kihangsúlyozott.
A csendes-óceáni háború a végéhez közeledett, és New Yorkban
mindenki jókedvű volt. Amikor Gaëlle és a két szerkesztő Madame
Cécile asszisztense kíséretében megérkezett, a sajtósok
felvillanyozódtak, és tucatjával készítették a fotókat a belépéséről.
Kérdezgették, hogy ki ez az új szépség, és gyorsan leírták
maguknak a nevét. Ekkor sétált be New York egyik legismertebb
agglegénye, Robert Bartlett. A feltűnően jóképű férfi fehér
csokornyakkendőt és frakkot viselt. Befektetési bankár volt,
közismerten hatalmas vagyon birtokosa. A város összes szép nője
rendre megjelent az oldalán.
 Aznap este azonban egyedül jött. Nyomban észrevette Gaëlle-t, s
rögtön elindult feléje a sokaságon átvágva. Pár méterre tőle, mialatt
arra várt, hogy a fotósok befejezzék a masináik csattogtatását,
sikerült elkapnia Gaëlle tekintetét. Mielőtt megszólíthatta volna, a
Vogue egyik szerkesztőnője elárulta a lánynak, hogy ki ez a férfi.
– Isten hozta New Yorkban – köszöntötte széles mosollyal, és egy
pohár pezsgőt nyújtott feléje. Az imént tudta meg, hogy ő a legújabb
modell, aki Párizsból jött. Udvariasan köszönt a Vogue
szerkesztőnőinek is, akiket ismert. A modellek mindennaposak
voltak az életében. A Wall Streeten pénzügyi zseninek tartották,
akinek a szép nők jelentik a hobbiját a modern művészeti tárgyak
gyűjtése mellett. Az övé volt az egyik legjelentősebb gyűjtemény az
Államokban.
Gaëlle udvariasan megköszönte a pezsgőt, és tartózkodóan
fogadta, amikor a férfi társalogni próbált vele. Franciául beszélt
hozzá, és elmondta, hogy alig néhány hete járt Párizsban, sajnálja,
hogy nem találkoztak.
– Szeret Christian Diornak dolgozni? – kérdezte felcsillanó
szemmel. Látta a lányon, hogy nagyon fiatal, és volt benne valami
megindító, amitől olyan érzése támadt, mintha meg kéne őt védenie.
Gaëlle kissé habozva, de jó angolsággal válaszolta, hogy nagyon
szereti a munkáját és Monsieur Diort, aki nagyon kedves ember.
Ivynek köszönhetően sokat javult az angoltudása, az akcentusát
pedig Robert kedvesnek találta. Tapasztalatból tudta, hogy a
divatszakma profijai hamarosan rá fogják vetni magukat a lányra,
megpróbálják majd mindenféle módon kizsákmányolni, vagy
elszedni a pénzét. De azt is tudta, hogy Lucien Lelong tisztességes
házat vezet, és lám, most is hányan vigyáznak rá, hogy „megvédjék
a magamfajta férfiaktól”, mondta, mire a lány elnevette magát. A férfi
tökéletesen jó modorú volt, igazi gentleman.
– Nekem nem tűnik veszélyesnek – felelte diáklányos mosollyal.
– Ebből látszik, hogy maga mennyire járatlan a világ dolgaiban.
Párizsi?
– Nem, egy kis Lyon melletti faluból származom.
– Így már értem. Vigyázzon a nagyvárosokkal, legyen az Párizs
vagy New York. Hol volt a háború alatt? – kérdezte a férfi kíváncsian.
 – Otthon, a szüleimmel. – Nem mondta el, hogy ma már az egész
családja halott, egyedül van a világban. De minden naivsága és
kisvárosi gyökerei ellenére látszott rajta, hogy tud magára vigyázni.
– Amikor legutóbb ott jártam, a dolgok még nem tértek vissza
teljesen a régi medrükbe, de láthatóan kezd helyreállni a rend –
jegyezte meg a férfi. Tíz hónapja ért véget a megszállás, az ország
az átélt megpróbáltatások ellenére rendben volt, habár arról is volt
tudomása, hogy Párizs a megszállás alatt is élte világát, és a
németek alaposan kihasználták a gyönyörű város kínálta
lehetőségeket.
– A mi vidékünkön nagyon rossz volt a helyzet, amikor a németek
ott állomásoztak. Alig volt mit enni. És kegyetlenek voltak. – Kis
habozás után még hozzátette: – Megölték az apámat, mert tagja volt
az ellenállásnak.
– Maga is? – szegezte neki egyenesen a kérdést Bartlett, és
különösnek találta, hogy a lány nem válaszol az érdeklődésére. Ez a
téma túl komoly volt ahhoz, hogy egy partin szóba lehessen hozni,
és Gaëlle ebbe nem akart belemenni. És ugyan mit mondhatna el
ennek a férfinak? Hogy zsidó gyerekeket vitt biztonságos helyre,
vagy hogy lopott festményeket mentett meg a náciktól annak a
körzeti hadtestparancsnoknak a kérésére, aki betelepedett a
házába? Ezek túlságosan személyes ügyek voltak, semhogy egy
idegennek beszéljen róluk, és az ilyesmihez egyébként is túl
tartózkodó volt. Bonyolult lett volna elmagyarázni, és fájdalmas is,
akárcsak a legtöbb háborús tapasztalat. A lányoknak sem beszélt a
háború alatti tevékenységéről, akik pedig hallottak egy pletykát arról,
hogy a németekkel való együttműködéssel vádolták, de nem
próbálta tisztázni magát. Az igazi kollaboránsok ma egyébként is
tagadták a vádat, kivéve Coco Chanelt, akit a jelek szerint nem
érdekelt, hogy minek nevezik. Ő tökéletesen független nő volt, nem
törődött azzal, hogy az emberek mit mondanak róla, de Gaëlle
nagyon is törődött vele. Robert Bartlett észrevette, hogy nem akar
erről beszélni, és témát váltott. – Mennyi ideig szándékozik New
Yorkban maradni? – kérdezte.
– Két nap múlva utazom el – hangzott a válasz.
 – Milyen kár – jegyezte meg őszinte csalódottsággal a férfi. –
Szerettem volna megmutatni magának a cityt, és párat a kedvenc
éjszakai mulatóimból.
Gaëlle úgy ítélte meg, hogy a negyvenes évei vége felé járhat, de
az alakja kisportoltnak látszott, és nagyon jóképű volt. Kicsit
táncoltak, de a táncparkett zsúfolásig megtelt. Miután már megkapta
azt a sajtófigyelmet, amit elterveztek számára, a kísérői felvetették,
hogy akár el is mehetnének. Gaëlle nem látta Bartlettet a zsúfolt
teremben, így nem volt alkalma elköszönni tőle. Diszkrét távozása
után nem sokkal a férfi kereste, és Gaëlle másnap három tucat vörös
rózsát kapott a szállodában. A kártyán ez állt: „A viszontlátásig.
Robert Bartlett.” Gaëlle-re ez a gesztus mély benyomást tett; még
soha nem kapott virágot férfitól, főleg nem ilyet.
– Bartlett valójában playboy? – kérdezte aznap délután az egyik
kísérőnőjétől. Nem tudta pontosan, hogy mit jelent ez a szó, és a
fiatal szerkesztőnő nevetve válaszolta:
– Igen, az.
– Mit jelent ez pontosan? – nézett rá feszült figyelemmel Gaëlle.
– Azt, hogy rengeteg csinos nővel jár el ide-oda. Színésznőkkel,
modellekkel, társaságbeli nőkkel, rendszerint a felső tízezerből való
lányokkal. Elvált, és nagyon jó partinak számít. Rendkívül sikeres
üzletember. Nem hiszem, hogy egyhamar újra fog nősülni.
Túlságosan szeret szórakozni. – Bartlett egy nagynevű család első
bálozó lányát vette feleségül, aki feleannyi idős volt, mint ő. A
házasság pár évig tartott, nemrég váltak el Renóban. A lapok tele
voltak a válásukkal, s a nő óriási összegű kompenzációt kapott, ezen
felül a New York-i házukat. A volt feleség ekkor már el volt jegyezve
másvalakivel. – Őrizkedj a hozzá hasonló férfiaktól, Gaëlle – tette
hozzá a nő bölcsen, noha köztudott volt, hogy a nők imádják a
rendkívül jó modorú Bartlettet, és ő is jól tudott bánni a nőkkel. Ám
egy vidéki fiatal lány egészen más világból való volt, és ezt Gaëlle is
nagyon jól tudta. Mellesleg a korától akár az apja is lehetett volna.
Neki még nem volt barátja, leszámítva pár ártatlan iskolai flörtöt,
és attól kezdve, hogy kitört a háború, nem is gondolt a szerelemre. A
német katonákat gondosan kerülte, a helybeli fiúk pedig elkerültek a
faluból, vagy az ellenállás tagjai lettek, sokukat pedig megölték.
Voltak lányok, akikre a háború alatt is rátalált a szerelem, de ő nem
tartozott közéjük. És még most is csak húszéves volt. Bőven volt
ideje, és jelenleg nem hiányzott egy férfi az életéből. Sok egyéb
dolga volt, ámbár a modellkarrierje sikeres beindulása nyomán ez
változni fog.
Mindnyájan láttak már hozzá hasonló lányokat, akik hirtelen a
figyelem középpontjába kerültek, és a világon mindenütt színészek
és playboyok zsongtak körülöttük. De Gaëlle még ártatlan volt, és ez
meglátszott rajta. Robert Bartlett is látta a klub partiján, és üdítőnek
találta.
Az elutazása előestéjén felhívta őt a szállodában. Gaëlle épp
csomagolt. A férfi meghívta egy italra a szálloda bárjába, de Gaëlle
úgy vélte, a kísérői nem helyeselnék, úgyhogy nemet mondott. Az
elutasítás újdonság volt Bartlett számára. A nők általában üldözni
szokták. Szerencsés utat kívánt Gaëlle-nek vissza, Párizsba, és még
annyit mondott, hogy fel fogja hívni, ha legközelebb New Yorkba jön.
Gaëlle úgy gondolta, hogy az nem egyhamar lesz.
Júliusban Madame Cécile több divatbemutatót szervezett neki a
Dior új kollekciójával, amiket Monsieur Dior rendezett. Annyit
dolgozott, hogy alig látta a lakótársait. Augusztusban bezárt a ház,
mindenki elutazott vakációra, egyedül Gaëlle maradt a lakásban.
Nem volt hová mennie, haza pedig nem akart menni. Az eljövetele
túl nyomasztó és megalázó volt, a kastélyba pedig nem kívánkozott.
Azt tervezte, hogy eladja, de egyelőre nem volt szüksége a pénzre,
hagyta hát, hogy a családi otthon kihasználatlanul, üresen álljon.
Augusztusban véget ért a háború, az egész világ ünnepelt. Gaëlle
élvezte az egy hónapra kiürült város nyugalmát. Sétálgatott a Bois
de Boulogne-ban és a Tuileriák kertjében. Ellátogatott Versailles-ba,
ahol még sohasem járt, Givernybe és Malmaisonba, Joséphine
császárné kastélyába. Élvezte a turistáskodást. A hónap végén
visszajöttek a lányok, és újra kezdődött a munka.
A Vogue címlapképe szenzációt keltett, ettől kezdve elhalmozták
felkérésekkel, annyira, hogy lélegzethez is alig jutott. Novemberben
betöltötte a huszonegyedik évét, másnap pedig közölték vele, hogy
holnap ismét New Yorkba kell repülnie egy újabb Vogue-fotózásra
Irving Penn-nel, és a Harper’s Bazaar címlapképének elkészítésére,
amire egy fiatal fotóst, Richard Avedont kérték fel.
Megfordult a fejében, hogy ír Robert Bartlettnek, tudatja vele,
hogy jön, de aztán elvetette a gondolatot. Tolakodónak érezte, és
különben is valószínűleg túl elfoglalt lesz, semhogy találkozni tudjon
vele. De már az első estén összefutott a férfival egy partin a
Delmonico’s-ban. Ezen a nagyszabású jótékonysági eseményen a
Vogue azt akarta, hogy lássák és fényképezzék őt a gyönyörű
halvány rózsaszín haute couture Dior-ruhájában. Amikor meglátta
Robert Bartlettet, a férfi Ingrid Bergmannal volt, ami nagy szenzációt
keltett a vendégek között. Bartlett később odament Gaëlle-hez, hogy
üdvözölje, és táncoltak is az est folyamán. Eközben Miss Bergman
elment valakivel, amit Bartlett mintha nem is bánt volna.
– Csak barátok vagyunk. Megkért, hogy hozzam el ide ma este. –
A nyáron dúlt a szerelem közte és egy fiatal társaságbeli nő között,
de Ingrid Bergman minden szépsége dacára nem volt az esete;
sokkal inkább érdeklődött Gaëlle iránt. És a lány óriási
meglepetésére összefutott Billy Jonesszal, azzal a katonával, akivel
Párizsban találkozott. Egy gyönyörű texasi lánnyal volt, és
elújságolta, hogy eljegyezték egymást. Megígérte, hogy felhívja, ha
Párizsban járnak. Most a hétvégére jöttek New Yorkba.
Robert másnap megint virágot küldött neki. A kártyán ezúttal
bizalmasabb üzenet szerepelt: „Örülök, hogy újra itt van. Robert.”
Később felhívta, hogy vacsorázni hívja a „21”-be. Gaëlle kis habozás
után elfogadta a meghívást, és a kísérői sem bánták. Jó reklám lesz
neki, ha együtt látják a városban a rámenős agglegénnyel.
Csodás estét töltöttek együtt, utána táncolni mentek, s végül a
férfi hajnali háromkor vitte vissza a szállodába a limuzinján. Mivel
másnap nem kellett dolgoznia, kialudhatta magát. Bartlett a
következő estére is hívta, de Gaëlle-nek a Bazaar-fotózásra kellett
mennie, és mivel ezek a munkák rendszerint későig elhúzódtak,
vissza kellett utasítania a meghívást. Egy hétig maradtak New
Yorkban, és az elutazásuk előtt még egyszer együtt tudtak ebédelni.
Ebéd közben már komolyabb dolgokról is szó esett közöttük. A férfi
szóba hozta a házasságát, és azt is, hogy milyen csalódást jelentett
neki. Gaëlle-nek imponált, hogy Robert legalább annyira hibáztatta
önmagát, mint a volt feleségét. Mint elmondta, a lány elkényeztetett
teremtés volt, olyan életstílust igényelt mellette, amit ő túlzásnak
tartott. Ő igazi otthont szeretett volna, az meg a feleségét nem
érdekelte, inkább partikon akarta tölteni az estéit.
– Ha arra vágytam, mást kellett volna feleségül vennem –
mondta, felismerve a tévedését. – Akkor is tudtam, hogy milyen,
mielőtt összeházasodtunk. Elég öreg vagyok már, lehetett volna több
eszem. Azt reméltem, hogy más emberré változik. – Hirtelen
elkomorodott. – És belehajszoltam, hogy gyereket szüljön, amit nem
akart. Még nem volt felkészülve arra, hogy gyerekei legyenek, és a
baba súlyos szívbetegséggel született. Három hónapot élt. Úgy
gondoltam, azért, mert a feleségem a terhessége alatt túl sokat
bulizott. Lehet, hogy ez nem volt igaz, de akkor én ezt gondoltam. Ez
mindkettőnk számára tragikus volt, sohasem hevertük ki. A baba a
házasságkötésünk után másfél évvel halt meg, hat hónapra rá
különköltöztünk, és ő a válásra Renóba utazott. Sajnálom, hogy ezt
végigcsináltattam vele egy babával, amit én akartam, ő meg nem. Ő
csillogást akart, én meg gyerekeket. – Gaëlle nem sejtette, hogy a
férfinak ilyen oldala is van, és meghatotta, hogy feltárta előtte. –
Szörnyű dolog beismerni, de a baba elvesztése nagyobb
szomorúságot jelent számomra, mint az övé. Gyönyörű kislány volt –
tette hozzá Robert, s közben megérintette a lány kezét.
– Lesznek még gyerekei – felelte Gaëlle szelíden. – Ez most úgy
hangzik, mintha nem lenne szándékában.
– Nem valószínű. Őrület, de a volt feleségem máris eljegyezte
magát valakivel. Az illető öregebb nálam, vele egykorú gyerekei
vannak. Nem hinném, hogy az az ember akarna még gyereket, és
az exem sem fog újra próbálkozni. Az a régi ügy nagyon megviselte.
Ezek után témát váltott, s a terveiről kérdezgette Gaëlle-t, ha
majd visszamegy Párizsba. Gaëlle-re egy sor fotózás várt, aztán egy
út Londonba, ahol a brit Vogue címlapjára akartak képet készíteni
róla. Őt is meglepte, milyen sikeresen alakult a pályája, s a férfi látta
rajta, hogy élvezi. Miért is ne? Fiatal volt, gyönyörű, és a háború
keserves évei után végre jól érezte magát.
Robert őszintén sajnálta, amikor búcsút kellett venniük, és Gaëlle
közelebb érezte magát hozzá, mint korábban. A férfi elmondta, hogy
hamarosan Párizsba repül, és Gaëlle kezdett úgy tekinteni rá, mint
egy barátra. Sokat beszélgettek képzőművészeti témákról és Robert
franciaországi útjairól. Gaëlle továbbra sem osztotta meg vele a
háborús tapasztalatait, mert túl személyes és túl komoly témának
tartotta, de jól érezte magát a társaságában, és a férfi láthatóan
szívesen töltötte vele az idejét. Gaëlle elutazása előtt Robert küldött
neki egy csodaszép Cartier estélyi táskát. Elefántcsont és arany
keretre rádolgozott fekete szaténból készült, kis gyémántkapoccsal.
Elegáns ajándék volt. A kísérőinek is ez volt a véleményük, ő pedig
büszkén mutogatta a lakótársainak, miután visszaért Párizsba.
Mindent apróra elmesélt nekik New Yorkról, ők pedig irigykedtek
rá, amiért ilyen lehetőségeket kap, de mert annyira kedves, szerény,
tisztességes lány volt, ennek ellenére szerették. Juana végleg
visszament Brazíliába, és egy nagyon aranyos olasz lány jött
helyette Milánóból, akit mindnyájan megszerettek. A lakásban
leginkább a lánykollégiumokra jellemző hangulat uralkodott; mind
fiatalok voltak, és boldogok, hogy ott lehetnek. Giovanna, az olasz
lány, mesélt a háború alatti szörnyű megpróbáltatásokról és
nélkülözésről, ami még súlyosabbnak tűnt, mint amit
Franciaországban éltek át. Sírva mesélte el, hogyan ölték meg
mindkét bátyját, a többiek pedig átölelve vigasztalták.
Karácsony előtt két héttel Robert Bartlett felhívta Gaëlle-t a
Ritzből. Útban Londonba megállt Párizsban.
A Bois de Boulogne-ban lévő Le Pré Catelanban, Párizs egyik
legjobb éttermében vacsoráztak. Gaëlle élete most valamivel
nyugalmasabb volt, mint New Yorkban: nem kellett nagyszabású
eseményeken megjelennie, így eltölthettek két zavartalan estét és
egy nagyon kellemes szombat délutánt, amikor ebéd után a Szajna
mellett sétáltak. A férfi este egy elegáns kis bisztróba, az egyik
kedvenc párizsi törzshelyére, a La Voltaire-be vitte vacsorázni.
Nagyon finomat ettek, de mivel Monsieur Dior elvárta, hogy a
modelljei nádszálkarcsúk legyenek, Gaëlle mértéket tartott. A
háborús jegyrendszer alatt megszokta, hogy nagyon kevés
ennivalóval is beérje.
– Mit fog csinálni karácsonykor? – kérdezte a férfi mintegy
mellékesen vacsora után, mire Gaëlle egy pillanatig kinézett az
ablakon, majd eldöntötte, hogy az igazat fogja mondani.
– Semmit. Itt maradok. Az egész családom meghalt a háborúban.
A lányok közül lesz, aki hazamegy, de én szeretek egyedül lenni a
lakásban, amikor Párizsban csend és nyugalom van. Ilyenkor van
időm gondolkozni, olvasni és múzeumokba járni.
A férfit meglepetésként érte, hogy Gaëlle-nek nincs családja. Ezt
eddig sohasem említette. Neki sem volt senkije, akivel eltöltse a
karácsonyt, mivel gyerekei nem voltak, a szülei évekkel ezelőtt
meghaltak, és testvére sem volt.
Félt, hogy túl korai lesz, ezért némi habozás után kérdezte:
– Volna kedve eljönni velem St. Moritzba? Természetesen külön
szobában laknánk – tette hozzá sietve. Mindig nagyon illedelmesen
viselkedett vele, mivel tisztelte a konzervatív értékrendjét. Szépsége
ellenére Gaëlle-ben nem volt semmi mesterkéltség. – Ígérem,
rendesen fogok viselkedni – mondta, mire Gaëlle nevetve válaszolta,
hogy majd gondolkozik rajta. De nem tudott nyugodt lelkiismerettel
igent mondani egy ilyen hírhedten nőfaló férfinak. Bartlett azonban
váltig állította, hogy ez most más, hogy szeretné vele tölteni a
karácsonyt, és amúgy gyerekkora óta szereti St. Moritzot.
Gaëlle másnap délelőtt megkérdezte a lányokat, mi a
véleményük. Mindnyájan azt gondolták, hogy el kell mennie, de ő
nem volt benne biztos, hogy Monsieur Dior helyeselné, és abban
sem, hogy egyáltalán akar-e elmenni vele. Nagyon vonzónak találta
Robertet, de eddig még sehová sem utazott férfival, és ez nagyon
nagy lépésnek tűnt számára. De bízott benne, hogy Robert úriember
lesz. Így azután amikor a férfi Londonba indulása előtt, búcsúzóul
még egyszer felhívta őt és megkérdezte, Gaëlle egy hirtelen
elhatározással igent mondott – Robert olyan kedves volt, és olyan
őszintének tűnt.
Persze rögtön pánikba esett, mihelyt letette a telefont. Utólag
nagy vakmerőségnek érezte a meghívás elfogadását. Robert egy
hetet szándékozott eltölteni Londonban üzleti ügyben, és mint
elmondta, december 23-án érte jön Párizsba, hogy együtt repüljenek
el Genfbe. Gaëlle az egész hetet izgalomban töltötte; az egyik
pillanatban fel akarta hívni Robertet, hogy visszakozzon, a másikban
meg már menni akart. Szeretett együtt lenni a férfival, de nem akarta
elveszíteni a fejét. Örömmel tekintett az utazás elé, de félt, hogy a
valóság kínos kudarc lesz.
Robert ígéretéhez híven visszajött Párizsba, és 23-án délután
elment a lakásra Gaëlle-ért. Amikor megjelent a sofőr vezette
Rollsszal, Gaëlle minden habozása és félelme ellenére
összecsomagolva, útra készen várta. A repülőtérre menet a férfi
észrevette rajta, hogy ideges, és nagyon kedves, nagyon szelíd volt
vele. Gaëlle az útra Monsieur Dior engedélyével kölcsönvett egy
rövid cobolybundát a kollekcióból. A rövid repülőút után Genfben egy
másik Rolls várt rájuk a sofőrrel együtt, hogy elvigye őket St.
Moritzba, ahol Robert a Palace Hotelben lefoglalt két lakosztályt.
Gaëlle bevallotta neki, hogy amikor meglátta a szobáját, úgy
érezte magát, mintha ő lenne Hamupipőke. A férfi telerakatta a
szobát fehér rózsákkal és orchideákkal, és egy ezüstvödörben
behűtött pezsgő várta őket. Robert mindenre gondolt.
Este a szálloda éttermében vacsoráztak, ahol annyian jöttek oda
az asztalukhoz üdvözölni őket, részben azért, hogy lássák, kivel van,
hogy úgy tűnt, Robert minden vendéget ismer.
– Gyakran jár ide? – kérdezte aggodalmas arccal Gaëlle, kicsit
még mindig kényelmetlenül érezve magát, amiért eljött. Biztos volt
benne, hogy a szülei megdöbbennének, ha tudnák, pedig a férfi
nagyon előzékenyen viselkedett vele, és Gaëlle biztonságban érezte
magát mellette. De ez a mostani élete egészen más volt, mint
amikor a szülei még éltek. Akkor ő még gyerek volt egy tökéletesen
elzárt világban, ezzel szemben a mostani életének egy mesterkélt
világ volt a színhelye, még akkor is, ha ő még mindig ártatlan és
szűz volt. Azt, hogy rendes lány, Robert is tudta. Amikor
visszakísérte a szobájába, könnyedén szájon csókolta, és mihelyt
Gaëlle kinyitotta az ajtaját, szó nélkül magára hagyta. Nem akarta
semmi olyasmibe belevinni, amire még nem volt felkészülve.
Másnapra befizette síoktatásra, amit Gaëlle már nagyon várt.
Élvezte Robert társaságát, és egyre felszabadultabban, egyre
fesztelenebbül viselkedett vele.
Robert tapasztalt síelő volt, talált is kint barátokat, akikkel együtt
síelt, de addig nem távolodott el Gaëlle-től, amíg nem győződött meg
arról, hogy jó oktatóhoz került. Úgy bánt vele, mint egy apa, aki ott
kényezteti a lányát, ahol csak tudja. Karácsony estéjének napja
lévén Gaëlle egy kasmír Hermès sálat vett neki, ami egyheti
fizetésébe került, de valamivel meg akarta köszönni az utat.
A síelés nagyon kedvére való volt. Robert csak egy gyors ebéd
erejéig kereste meg a nap közepén, aztán ment is vissza a pályára,
ő pedig ezalatt a városban sétált, és be-bekukkantott az üzletekbe.
Gyönyörű ékszerboltokat és elegáns butikokat látott, és a híres
síparadicsomban hihetetlenül elegáns emberek sétálgattak az
utcákon, estére pedig mindenki kiöltözött. Ő is több estélyi ruhát
hozott magával a divatház készletéből, amit nem nehezményeztek,
de saját ékszere nem volt. Anyja sohasem viselt ékszert, a vidéki
élettel az ilyesmi nem fért össze. Emlékezett rá, hogy Mrs.
Feldmann-nak volt egy nagyon szép gyémántgyűrűje és egy
smaragd karkötője, amit a férjétől kapott, de a kisvárosban, ahol
éltek, senki sem viselt feltűnő holmikat, még ha lett volna is rá
pénze, mint ahogy Feldmannéknak volt. Helyi viszonyok között Mr.
Feldmann gazdag embernek számított, de minden gazdagsága
semmivé lett. A bankszámláikat, mint minden zsidó családét,
zárolták, és a pénz eltűnt róluk. Gaëlle ezt másoktól hallotta. Ma is
szüntelenül gondolt rájuk.
Este egy roppant elegáns étteremben vacsoráztak, és a
szállodába visszatérve ajándékot adtak egymásnak. Robertnek
tetszett a sál, annyira, hogy fel is vette a szmokingjához, ő pedig egy
hosszú, keskeny dobozt nyújtott át Gaëlle-nek, megint Cartier-től,
benne egy vékony gyémánt karkötővel. Szerény kis ékszernek tűnt,
habár Gaëlle biztos volt benne, hogy drága volt, és nagyon is illett
egy fiatal lányhoz, nem mellesleg a rajta lévő elegáns ruhához.
Egészen zavarba jött, amikor meglátta. Túlságosan drága
ajándéknak érezte egy olyan férfitól, akit még alig ismert, még ha
együtt jött is el vele ide, ami már önmagában nagy merészség volt
tőle. De gyémánt karkötők nem szerepeltek a tervében. Kínosnak
érezte elfogadni. Úgy gondolta, hogy egy férfi a feleségének vagy a
szeretőjének ad ilyen ajándékot, és ő egyik sem volt. Továbbra is
laza kapcsolatot képzelt el a férfival.
– Robert, ez túl nagy ajándék, nem fogadhatom el – tiltakozott, de
a férfi ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa. Azt mondta, ez az ő
karácsonyi ajándéka, kifejezetten neki csináltatta. Valami nagyon
szép, de nem feltűnő dolgot képzelt el, épp olyat, mint amilyen ő. És
Robert megszokta, hogy olyan nők veszik körül, akik elvárják, sőt
követelik a drága ajándékokat, így fel sem merült benne, hogy
Gaëlle zavarba jöhet a karkötőtől, vagy túlzásnak érezheti azt.
– Szeretném, ha hordaná – mondta, és megcsókolta az arcán. –
Az angyalka hozta. Nagyon szomorú lenne, ha nem tartaná meg. És
én is az lennék – tette hozzá, és rámosolygott. Az biztos, hogy ez a
lány nem a pénzére utazik. Ellenkezőleg, éppenhogy semmit nem
vár tőle, úgy kell könyörögni, hogy tartsa meg az ajándékát. Gaëlle
azért is kényelmetlenül érezte magát, amiért csak egy sálat adott
Robertnek. Az első sokk elmúltával mégis elfogadta a karkötőt, sőt
még az ágyban is rajta volt, és nem győzött gyönyörködni benne.
Áttelefonált a férfi szobájába.
– Rossz vagyok, amiért elfogadtam – mondta bűnbánóan, mint
egy gyerek, aki kinyitotta másvalaki ajándékát, és most meg akarja
tartani. De Robert boldog volt, hogy tetszik neki az ékszer. – És most
nagyon furcsán érzem magam – tette még hozzá.
– Ugyan miért? – csodálkozott a férfi.
– A háború alatt jóformán semmi ennivalónk nem volt, a cselédek
padlásszobáiban laktunk, miközben a németek elfoglalták a régi
szobáinkat. Amikor elmentek, anyám nem volt hajlandó elhagyni a
fönti szobáját. Úgy érezte, hogy beszennyezték az egész házat. És
most itt vagyok magával, elegáns éttermekbe járok, azt eszem, amit
akarok, itt lakom ebben az előkelő szállodában, és gyémánt karkötőt
viselek. Néha nehéz összeegyeztetnem a kettőt, azt, hogy ugyanaz
a személy vagyok, és ez a mostani is az én életem.
Valószerűtlennek érzem, félek, hogy egyszer csak eltűnik az egész,
és én ott fogok állni egy tökhintó mellett, rongyokban, két fehér
egérrel. Nem érzem magam igazinak a bőrömben, magának pedig
egy híres mozicsillaggal kellene itt ülnie, nem velem.
– Épp ezt szeretem magában, Gaëlle. Hogy igazi. Nem akarok
mozicsillaggal együtt lenni, főleg nem karácsonykor. Magával akarok
lenni. Még nem találkoztam olyan lánnyal, mint maga. Nekem sincs
családom, és talán úgy volt megírva, hogy mi ketten találkozzunk.
Szeretném megóvni mindentől, és vigyázni magára. Szeretem
mindazt, amit csinálok, amivel foglalkozom, de én sem éreztem
ezeket soha valóságosaknak. Ezt most annak érzem. És nem
szeretnék senki mással itt lenni.
Gaëlle-t meghatották a férfi szavai, és egyre jobban kezdte őt
megszeretni. A karkötő azonban továbbra is egy határ átlépésének
számított a szemében, és tudta, hogy a nagyon konzervatív
felfogású francia szülei csak akkor tartanának elfogadhatónak egy
ilyen drága ajándékot, ha házasok vagy legalább jegyesek lennének.
Márpedig ő nem akart semmit ettől a férfitól, csak együtt lenni vele,
ami Robert számára új tapasztalatot jelentett, és különlegessé tette
a szemében a lányt.
Másnap szánkózni mentek, utána meg templomba, ahol Gaëlle
imádkozott Rebekáért. Robert elnézte, amint komoly arccal
meggyújtja a gyertyákat, és megsejtette, hogy most azokért
imádkozik, akiket elveszített, és akik hiányoznak neki. Gaëlle nem
mesélt neki Rebekáról, mert már róla beszélni is túl fájdalmas lett
volna, és egyébként is titkolt mindent, ami történt vele. Ennek
ellenére amikor délután sétálni mentek, elmondta Robertnek, hogy a
megszállás után megvádolták azzal, hogy kollaboráns volt, holott ez
nem volt igaz. Nem akarta, hogy a férfi másoktól hallja meg, mivel a
modellek közül egyik-másik tudott a dologról.
– A házunkban lakó parancsnok ennivalót adott anyám részére,
és a házvezetőnőnk azt hitte, hogy cserébe valami rosszat művelek
vele, pedig nem csináltam semmit. A házvezetőnő a megszállás
végén feljelentett. Kopaszra borotvált fejjel végigvittek a falu utcáin,
és megdobáltak szeméttel. Soha többé nem akarok visszamenni
oda, és nincs is rá okom. Kivéve, hogy mindmáig van ott egy házam,
de lelakatolva. – Azt nem mondta el, hogy a ház egy tizenhatodik
századi kastély, az egyik legnagyobb a vidéken, és jókora földbirtok
is tartozik hozzá. Nagyon szerény lány volt, ki nem állhatta a
hivalkodást. És az, hogy a saját faluja árulta el, szennyfoltot hagyott
mindenen, ami ott volt.
A kép, amit Gaëlle lefestett neki, elborzasztotta Robertet.
Elviselhetetlennek érezte még a gondolatát is, és mivel Gaëlle azt
mondta, hogy hamisan vádolták meg, elhitte neki. Tisztességes
nőnek ismerte meg, akinek volt bátorsága elmondani, hogy mi
történt vele. A történet mélyen megrendítette, és a legszívesebben
kitörölte volna belőle ezeket az emlékeket. Gaëlle eddig nagyon
keveset mesélt a fájdalmas háborús élményeiről, de Robert érezte,
hogy embert próbálók, olykor kegyetlenek lehettek. Mindazonáltal
látszott rajta, hogy keserűség, harag és sérülések nélkül jutott túl
rajtuk. Milyen különleges lány, gondolta. Miközben a lány mesélt,
látta a szemében a fájdalmat, magához ölelte hát, hogy
megnyugodjon, és a karjában békességre leljen. Gaëlle úgy érezte,
ha együtt van Roberttel, megfeledkezhet mindarról, ami történt.
Csodálatos hetet töltöttek együtt, mindketten sajnálták, amikor
véget ért. A gyémánt karkötő azóta le sem jött Gaëlle csuklójáról, és
addig-addig gyönyörködött benne, mígnem úgy döntött, hogy
megtartja, és újra, többször is megköszönte Robertnek, aki rendre a
Hermès sállal a nyakában jelent meg. Az utolsó napjukon esett a hó
St. Moritzban. Kint álltak a szabadban, és a hópelyhek megültek a
hajukon és a szempillájukon. Gaëlle kucsmában volt, amit otthonról
hozott magával. Robert életében ő volt az első nő, aki nem próbálta
rávenni, hogy vigye el őt vásárolni. Mielőtt bementek, megcsókolta
Gaëlle-t, méghozzá szenvedélyesebben, mint korábban. Egész
héten tiszteletben tartotta a lány tartózkodását, amitől ő még inkább
megszerette.
– Szerelmes vagyok beléd, Gaëlle – súgta, miközben kint álltak a
hóesésben, és szerette volna megállítani az időt. Nem akarta, hogy
másnap el kelljen válnia tőle. Azután kérdezett valamit, ami már egy
ideje foglalkoztatta, és aggodalommal töltötte el. – Negyvenkilenc
éves vagyok, huszonnyolc évvel idősebb nálad. Zavar ez téged?
– Cseppet sem – felelte Gaëlle komolyan, aztán odasúgta az őt
ölelő férfinak: – Én is szeretlek. – Még nem voltak szeretők, de a
szívükben már kimondták az igent, és mindketten készen álltak a
kapcsolatuk beteljesítésére. Gaëlle hálás volt, hogy idáig vártak
ezzel. Többről volt szó kettőjük között pusztán fizikai vonzódásnál.
Ez valami elemi erejű vonzás volt, aminek hovatovább lehetetlen volt
ellenállni.
– Soha eszembe sem jutott, hogy a kicsi lányom halála után még
egyszer szeretnék gyereket – mondta a férfi csendesen, miközben a
karjában tartotta a lányt. – De ha lenne, azt szeretném, ha tőled
lenne.
Ez a mondat rögtön azokat a gyerekeket juttatta Gaëlle eszébe,
akiket a háború alatt vitt egyik helyről a másikra, de erről nem
beszélt a férfinak. Az emlékek hatására elkomolyodó és
elszomorodó arca láttán a férfi szerette volna tudni, hogy mire
gondol, de Gaëlle nem mondta el.
– Ha nekem gyerekeim születnének, biztonságban szeretném
tudni őket – felelte komolyan. – És mi nem élünk biztonságos
világban. – A háború ezt bebizonyította nekik, különösen itt,
Európában. Mi lesz, ha újra megtörténik? Soha nem lenne képes rá,
hogy a gyerekét idegenek kezére bízza, hogy vigyék biztonságos
helyre, ahogy ő tette azokkal a gyerekekkel, akiket megmentett. El
sem tudta képzelni, hogy az anyjuk hogyan tudott elválni tőlük. Igen,
mert így akarták megmenteni a gyermekük életét. Nem volt más
választásuk. És azok a gyerekek most azért lehetnek életben, mert
az anyjuk meghozta értük ezt az áldozatot.
– Velem biztonságos világban élnél – felelte a férfi szelíden.
Átkarolta a lány vállát, és beballagtak az épületbe.
Másnap visszarepültek Párizsba, és Robert nem titkolt
szomorúsággal búcsúzott el tőle. Este indult a gépe New Yorkba,
másnap pedig fontos megbeszélések vártak rá, különben tovább
maradt volna, hogy együtt lehessen Gaëlle-lel.
– Csodálatos hét volt – mondta Gaëlle, és megcsókolták
egymást.
– Lesz még folytatása – mosolygott a férfi.
Január végén Gaëlle újabb Vogue-fotózásra New Yorkba készült
repülni, amit Robert már alig várt. Gaëlle is hozzászokott, hogy
mindennap látják egymást, de még egyikőjük sem tudta, mit tartogat
számukra a jövő. Gaëlle csak abban volt biztos, hogy az élet tele
van bizonytalansággal.
A portás felvitte a bőröndjeit, a lányok pedig vad visongásban
törtek ki, amikor meglátták a karját.
– Gyémánt karkötőt kaptál! – sikította Ivy, Giovanna pedig
nyomban átváltott olaszra.
 – Vissza akartam adni, de nem fogadta el – magyarázkodott
Gaëlle zavartan, mire a többiek lehurrogták. Mindannyian
kijelentették, hogy ők bizony simán elfogadták volna. Gaëlle most
hát örült, hogy végül ő is elfogadta.
Robert még a repülőtérről is felhívta, mielőtt felszállt volna a New
Yorkba induló gépre, és Gaëlle még egyszer megköszönte neki a
svájci utat. Igazán varázslatos volt, érzése szerint több mint amit
megérdemelt volna. Úgy gondolta, senkinek sincs joga ennyi
fényűzésre és kényeztetésre, de tény, hogy élvezte minden percét, a
férfi pedig alig várta, hogy újra kényeztethesse őt.
– Hiányozni fogsz, Gaëlle – mondta elkomolyodva a telefonban.
– Te is nekem. Viszontlátásra New Yorkban, pár hét múlva –
emlékeztette a férfit. Addig meg mindkettőjükre rengeteg munka vár.
Rá a januári divatbemutatók, előtte a rengeteg ruhapróba és a
fotózások.
– Vigyázz magadra – búcsúzott a férfi gyengéden.
– Te is – válaszolta Gaëlle, azzal letették a telefont. Amikor
felszikrázott a karján a gyémánt karkötő, Gaëlle elmosolyodott, és
már csak arra tudott gondolni, hogy milyen különös is az élet. Erről
megint Rebeka jutott az eszébe, és hogy talán neki most kettőjükért
kell élnie. Ha így van, akkor mindent meg fog tenni ezért.
Amikor a New Yorkba tartó gép felszállt az Orlyról, Robert már
tudta, hogy a szíve ott maradt Párizsban, egy Lyon mellől származó
bátor fiatal francia lánynál.
 Kilencedik fejezet
Gaëlle már tapasztalt világutazónak érezte magát, amikor
Párizsban felszállt a Pan Am járatára, hogy elrepüljön New Yorkba a
harmadik Vogue-fotózására. Az elmúlt hetekben folyamatosan
dolgozott, s közben a szerelmes táviratok mellett kétszer kapott
rózsát Roberttől azzal az üzenettel, hogy hiányzik. Már ő is alig
várta, hogy láthassa a férfit, és a New York-i reptérre érve
egyenesen a karjaiba repült. Robert vitte el a szállodába, ahol a
szobája már tele volt rózsákkal. Aznap este Gaëlle szobájában
költötték el a vacsorájukat. Robert már eltervezte az estéiket, hogy
mikor hol fognak vacsorázni, és utána táncolni. Büszke volt a
szerelmére, és mindenhol meg akarta mutatni Gaëlle-t.
Másnap este a Stork Clubba mentek – a hírre odacsődült az
egész sajtó. Jóllehet nem volt szokatlan, hogy Robert Bartlett egy
topmodellel jelenik meg valahol, de Gaëlle-ben volt valami
megnyerő, amit a sajtó szeretett, a fotósok pedig egyenesen
rajongtak érte. Minden fotón pompásan mutatott, és mindenkihez
nagyon közvetlen és barátságos volt. Azokkal is nagyon kedvesen
bánt, akikkel együtt dolgozott, és a Vogue szerkesztői is készek
voltak tűzbe menni érte.
A fotózás után Edna Woolman Chase, a legendás főszerkesztőnő
leült vele beszélgetni. Gaëlle könnyed eleganciával viselte azokat a
ruhákat, amelyeket kiválasztottak neki, és jól beletanult új
hivatásába. Csipetnyi fűszerrel és huncutsággal meg tudta
bolondítani a bemutatóit, amelyek ettől a fiatalos derű és laza
elegancia ízével gazdagodtak. A divat birodalmában
összetéveszthetetlen stílust mondhatott a magáénak. Természetes
volt, és minden fotón úgy nézett ki, mintha mindjárt kilépne a képből.
Soha nem gondolt arra, hogy egyszer majd modell lesz, most mégis
ez változtatta meg az életét.
– Azt hiszem, ideje lenne komolyan elgondolkoznod azon, hogy
továbblépj a pályán – mondta a nagynevű főszerkesztőnő, miután
leültette az irodájában. – A párizsi indulás nagyszerű lehetőséget
adott számodra, de az itteni helyzet más. Az haute couture világa
roppant sajátos, és kifejezetten elitista. Monsieur Dior mesés
kezdést jelentett a karrieredben, Gaëlle, de New Yorkban van a nagy
üzlet, és ha a pályádon a csúcsra akarsz jutni, akkor itt kell
dolgoznod. Az egész divatvilág itt hever a lábaid előtt, a nagy
tervezők, a nagy magazinok, a legjobb fotósok és a legnagyszerűbb
lehetőségek mind New Yorkban kínálkoznak. Azt hiszem, el kellene
gondolkoznod azon, hogy pár évre New Yorkba költözz. Azzal
egyszer s mindenkorra fölkerülnél a térképre. Már van híred, ki
kellene használnod, amíg lehet. Tudod, hogy van ebben a
szakmában – fiatal vagy, van tíz éved, hogy nagy nevet szerezz
magadnak, aztán beállítanak a hírességek csarnokába, és néha
elvállalsz valamit, ami különösen kedvedre való. Most jött el a te
időd. – A tanácsa és a szavai aranyat értek a divat világában.
Sürgette Gaëlle-t, hogy gondolkozzon el rajtuk.
Aznap este a „21”-ben megbeszélte a dolgot Roberttel. Edna
javaslata muzsika volt a férfi fülének. Ő is azt akarta, hogy Gaëlle
költözzön New Yorkba. A lány viszont nem tudta, mennyire gondolja
komolyan a modellkedést – egyelőre inkább komolytalan és rövid
távú foglalkozásnak tűnt a szemében –, ugyanakkor eddig
fantasztikus tapasztalatokat szerzett általa. Ebben a rendszerint
gyilkos versenyt jelentő világban mindenki kedves volt hozzá, és ma
már annyi pénzt keresett, amiről régen álmodni sem mert. A háború
rémségei után ez a szakma megadta neki a biztonság és a
függetlenség érzését. Őszinte hűséggel ragaszkodott Christian
Diorhoz, akinek mindezt köszönhette. A hazájához is erősen
kötődött, nem akarta elhagyni Franciaországot, noha Robertet napról
napra jobban szerette, és tudta, hogy nehéz lesz elválnia tőle, ha
majd vissza kell utaznia.
– Itt minden olyan gyorsan történik – mondta óvatosan
Robertnek. Párizsban Dior gondosan és körültekintően nevelte és
védelmezte – erről le kell mondania, ha New Yorkban folytatja a
pályáját. Itt a divatszakma farkasai közé fogják vetni, amire még nem
érezte felkészültnek magát, és a személyisége sem volt alkalmas rá.
Elég okos volt, hogy ezt felmérje, Robertnek pedig nagyon imponált,
hogy két lábbal a földön jár, és fiatal kora ellenére nem hagyja, hogy
a modellszakmában elért gyors sikere a fejébe szálljon.
 – Az a kérdés, hogy mit akarsz elérni a pályádon – felelte a férfi
elgondolkodva.
– Először csak ennivalóra volt szükségem. Nem számítottam rá,
hogy ez lesz belőle. – És a fő ok, amiért Párizsba jött, az volt, hogy
elszakadjon azoktól az emberektől, akik elítélték, hogy a
Vöröskereszten keresztül megtalálja Rebekát, és találjon valami
munkát, hogy életben tudjon maradni. Túl sok rossz emléket hagyott
Lyonban, nem akart visszamenni oda. Vagy majd csak nagyon
hosszú idő múlva. De nem volt meg benne az a vágy, hogy az
arcára, a szépségére alapozva építsen karriert, még ha eddig csupa
jó származott is belőle. Tudta, hogy a szépsége nem tart örökké.
Arra is figyelmeztették, hogy bánjon jól a pénzével, mert ez a pálya
éppoly hirtelen véget is érhet, amilyen gyors volt az indulás.
Üstökösökként száguldoztak a nyáréjszakai égbolton. De ha ki
akarja használni a lehetőséget, akkor annak most van itt az ideje. –
Azt hiszem, félek attól, hogy itt dolgozzam.
– Miért? – csodálkozott a férfi. Gaëlle okos, józanul gondolkozó
lány volt, aki az eszével és az intelligenciájával jutott előbbre a
pályáján.
– A párizsi házban vigyáznak rám. Itt nincs, aki megvédjen. A
Vogue-nál nagyon kedvesek hozzám, de ez nem lesz így mindig.
Nemsokára én is tegnapi arc leszek. – Ebben igaza volt. Látta
megtörténni másokkal, és azok a modellek, akik nem váltak be, vagy
akiknek a népszerűsége hanyatlani kezdett, egykettőre a
süllyesztőbe kerültek, ahogy vele is megtörténik egy napon.
Huszonegy éves korára felért a csúcsra, de vajon meddig maradhat
ott? A háborús évek bizonytalansága után látta magát, amint
huszonöt évesen pincérnőként egyensúlyoz a tálcákkal. Ezt el is
mondta Robertnek, aki jót nevetett rajta.
– Nem hiszem, hogy érdemes már most ezen
aggodalmaskodnod. – De abban igaza volt, hogy előre tekintett. – És
én mindig itt leszek, hogy ha kell, ellássalak üzleti tanácsokkal. –
Tetszett neki, hogy Gaëlle nem követi vakon, amit mások mondanak
neki. Fiatal létére nagyon is értelmes és megfontolt lány volt.
– Azt nagyra értékelem – nézett rá mosolyogva a lány, és Robert
tudta, hogy őszintén így gondolja.
 – És van még valami, amit nem vettél számításba.
– Mi lenne az? – nézett rá ártatlan szemmel Gaëlle. Nem voltak
hátsó gondolatai a férfit illetően, amitől az még inkább bízott benne.
– Feleségül szeretnélek venni, Gaëlle – mondta Robert
érzelemtől túlfűtött hangon. – Mindig melletted akarok állni, hogy
védelmezzelek, nemcsak a mostani pályádon, hanem egész
életedben.
Gaëlle egy darabig hallgatott. Ő is így érzett, de nem akart
meggondolatlanul beleugrani valamibe. Nem akarta elrontani, ami
eddig kialakult köztük, és nem akart túl sokat remélni. A világ
Európában darabokra hullott. Mi lesz, ha újra megtörténik? És mi
lesz, ha Robert megunja őt? Idegenben lenne, távol a hazájától, ott,
ahol Robert befolyása, élete érvényesül. Bizonyos értelemben
jobban szerette a saját szerényebb életvitelét, amelyben maga
határozhatott dolgokról. Robert világa összehasonlíthatatlanul
nagyobb volt, amihez ő még nem szokott hozzá. Időnként
nyomasztotta is ennek a világnak a tágassága.
– Nem szeretnék túl gyorsan rohanni – mondta végül halkan. – Mi
lesz, ha később mást gondolsz, vagy ha boldogtalannak érzed
magad mellettem, mint a volt feleséged mellett? Nem szeretnélek
boldogtalanná tenni – fűzte hozzá könnyes szemmel, mire a férfi a
tenyerébe vette a kezét. Gaëlle olyan ijedtnek látszott, hogy
belesajdult a szíve.
– Nem leszek az – felelte csendesen. – Te egészen más vagy,
mint ő. Te vagy az a nő, akire egész életemben vártam. – Gaëlle
bólintott, s közben, nem tudta volna megmagyarázni, miért, a
könnyei végigperegtek az arcán. Mindenki, akit szeretett, meghalt a
háborúban. Mi lesz, ha Robert is meghal? Ha tőle teszi függővé
magát, ha egyedül rá támaszkodik, elveszett ember lesz. A férfi látta
rajta, hogy meg van rémülve, és nyugodt hangon folytatta: – Adjunk
még egy kis időt magunknak. Ez egyszerre nagyon sok neked,
engedjük, hogy szoktasd magad a gondolathoz. – Gyengéden
magához ölelte, és a karjában tartotta, amíg érezte, hogy Gaëlle
kezd megnyugodni. – Nem engedem, hogy még egyszer valami
rossz dolog történjen veled – mondta mély meggyőződéssel, és
Gaëlle hitt neki.
 De látta, milyen könnyen képes a világ kifordulni a sarkából, és
hogy olyan szörnyű dolgok történhetnek, amiket senki sem láthatott
előre. Ezek után nagyon nehéz volt bizalommal tekinteni a jövőbe. A
végzet egy szempillantás alatt képes megváltoztatni mindent. Ezt ő
jobban tudta, mint az amerikaiak, akik viszonylagos biztonságban
éltek a háború alatt is, még ha sokan veszítették is el szeretteiket
idegenben. Franciaországban azonban a szörnyűségek ott zajlottak
a hátsó udvarban és bent a házában. Feldmannéknak és a
többieknek pedig a szülőföldjükön állt feje tetejére a világ. Ki láthatta
ezt előre? Robert sejthette, hol járnak a gondolatai. A háború, amely
csak nemrég ért véget, nyomot hagyott mindenkiben, aki átélte.
Nehéz volt elválnia a férfitól, amikor visszarepült Párizsba, de
Robert mindennap felhívta telefonon, hogy megkérdezze, hogy van.
Nem sürgette, hogy költözzön New Yorkba, vagy hogy házasodjanak
össze, és Gaëlle sem hozta szóba, de gyakrabban gondolkozott a
dolgon, mintsem elárulta volna Robertnek.
Végül, hat héttel azután, hogy hazatért New Yorkból, meghozta a
döntését. A gazda, aki távollétében ügyelt a kastélyra, értesítette,
hogy van valami probléma, haza kellene jönnie, hogy lássa. Nem
részletezte a dolgot, így aztán Gaëlle nehéz szívvel vonatra szállt,
hogy a hétvégét Lyonban töltse. Amikor a gazda elhajtott vele a
kastélyhoz, rögtön meglátta, mire gondolt, amikor hazahívta. Az
emberek rettenetes dolgokat festettek a kastély gyönyörű
homlokzatára. „Áruló… kollaboráns… szajha…” Olvasni is szívet
tépő volt. „Tűnj innen a pokolba… oda való vagy…” Gyűlölték, mert
kollaboránsnak hitték, és ezt így fejezték ki. Gaëlle boldog volt, hogy
a szülei nem láthatták. Nézte az elcsúfított falakat, és tudta, hogy
ennek sohasem lesz vége. Örökre megbélyegezték, mindegy volt,
hogy igaz-e vagy sem. Soha nem fogják megbocsátani neki a
bűnöket, amiket nem követett el. Hányingerrel küszködve olvasta a
becsmérlő szavakat.
– Megpróbáltam eltávolítani – mondta az ember szomorúan.
Sajnálta Gaëlle-t, bármit tett is. Egy halálra rémült fiatal lányt látott
benne, akinek sem apja, sem bátyja nem volt, aki a háború utolsó
éveiben megvédhette volna, csak egy félőrült, magatehetetlen anyja,
akit a megszállás tett ilyenné. Nem ő volt az egyetlen nő, aki egy
vekni kenyérért eladta magát, ha csakugyan megtette. A gazda
megértőbb volt a többieknél. És Gaëlle emlékeiben az otthona most
az a hely volt, ahol a szülei meghaltak, ahol a németek három évre
befészkelték magukat, és ahol a helybeliek ilyesmiket gondolnak
róla. Ez több volt, mint amit el tudott viselni. – Van, ami nem jön le.
Beszéltem egy kőművessel, lehet, hogy néhány követ ki kell cserélni
vagy le kell festeni. – De egyetlen jó megoldás létezett, és ezt Gaëlle
is tudta.
– Adja el – mondta olyan halkan, hogy a férfi előszörre nem is
hallotta.
– Tessék?
– El akarom adni a kastélyt. – Hallotta, hogy amerikaiak, meg
olyan párizsiak, akiknek a háború után is volt pénzük, szívesen
felvásárolják az olyan franciaországi ingatlanokat, mint az övé.
Persze nem kínáltak túl nagy összeget értük, mivel az eladók
pénzszűkében voltak, és olcsón odaadták, bármennyit ért is az
ingatlanjuk. Franciaországban most semminek sem volt valami nagy
értéke. De Gaëlle tudta, hogy soha többé nem volna képes ott élni.
Túl fájdalmas, túl szomorú hely volt számára, ahol minden teljesen
elromlott. Csak a békés gyerekkora emlékeit akarta megőrizni innen.
Minden, ami tizenöt éves korától kezdve történt, rémálom volt, amit
képtelen elfelejteni, és még ha a csúf szavakat eltüntetnék is a
házáról, ezt nem tünteti el senki és semmi. Itt ezt gondolják róla.
Szajhának tartják, aki elárulta a hazáját, és eladta magát a
németeknek. Senki sem tudott az ellenállásban végzett munkájáról,
és nem volt rá oka, hogy elmondja nekik, de különben sem hinnék
el. Az ellenállásban tevékenykedő többiek felszívódtak, odébbálltak.
A gyerekek pedig, akiket megmentett, szétszóródtak egész
Európában, némelyek a Tengerentúlon találtak otthonra azoknál a
derék embereknél, akik örökbe fogadták őket.
Meghagyta a gazdának, hogy hirdesse meg a kastélyt, és adja el,
bármennyit kínálnak érte. A férfi megdöbbent, de megértette, és
rögtön tett egy ajánlatot. Eddig nem merte szóba hozni a dolgot.
Megvenné a gazdaságot, amelyen a családja nemzedékek óta
dolgozik, és hozzá a két mellette fekvőt. A férfiak, akik művelték,
meghaltak, az özvegyek pedig elköltöztek. Ezzel egy szép nagy
darab földje lenne. Gaëlle úgy gondolta, megérdemli az apja iránti
hűségéért és a hozzá való kedvességéért. Meg is állapodott vele
egy nevetségesen kis összegben, amit a gazda öt éven belül köteles
megfizetni.
Az ember boldog volt, noha mélységesen sajnálta Gaëlle-t.
De azt is látta, hogy jobb neki Párizsban. Egyszerű, de drága
anyagból készült ruha volt rajta. Divatos és elegáns hölgynek
látszott, de ő, aki ismerte gyerekként és fiatal lányként, látta, hogy
lényegében nem változott. Továbbra is az apjához hasonlóan
tisztességes, szilárd értékrenddel rendelkező embernek tartotta,
bármit mondjanak is rá az emberek. Őt is sok bírálat érte, amiért
szemmel tartotta a birtokot a lány dicstelen távozása óta, de nem
törődött ezzel. Most pedig majd kibújt a bőréből örömében, hogy övé
lett a saját majorsága és a két mellette fekvő. Gaëlle a jelenlegi piaci
árnak is a töredékéért adta oda neki. Őt nem érdekelte a pénz, csak
az, hogy maga mögött tudhassa a múltat, ha ez egyáltalán
lehetséges.
Napfényes hétvége lévén bejárta majdnem az egész birtokot, s
mint vadvirágot a mezőn, szedegette az emlékeket. Talált egy régi
biciklit a pajtában, ami még a bátyjáé lehetett, és kibiciklizett a
sufnihoz, amelyben a gyerekeket rejtegette. Eszébe jutott az az
időszak, amikor szinte mindennap meglátogatta Rebekát a táborban.
Megállt a pataknál, amelybe gyerekkorukban nyaranta belegázoltak,
és a szüleik megszidták őket, mert órákra eltűntek, és elfelejtettek
szólni, hogy hova mennek. Visszaemlékezett a szüleire a boldogabb
időkből, amikor még fiatalok voltak és erősek, és az anyja elméje
még ép volt. Eszébe jutott, mennyit rosszalkodtak a bátyjával, aki
utólag persze mindig őt hibáztatta. Mosolyogva idézte fel az
emlékeit, s közben a könnyeket törülgette az arcáról.
Szombat délután, az alkonyati fényben még egy utolsó
zarándokútra indulva elkerekezett Feldmannék régi házához. Sokáig
állt ott a fa alatt, ahonnan azon a szörnyű reggelen végignézte,
ahogy elviszik őket. Figyelte a két kislányt, ahogy ki-be futkosnak a
ház bejáratán, miközben egy fiatal nő szemmel tartja őket. Az
épületet frissen festették, és virágok nyíltak az előkertben. A ház új
életre kelt. Látta a kislányok anyját, ahogy bundában és divatos
kalapban megérkezik egy kék Delahaye-jel. Nyilván gazdag
emberek voltak, akik talán fillérekért vették meg a gyönyörű házat. A
deportált zsidók ingatlanait az értékük töredékéért lehetett
megvásárolni egész Európában Egyes spekulánsok össze is
vásárolták, majd később az értékükön adták el őket, és egész
vagyont kerestek rajtuk. Nem foglalkoztak azzal, hogy kik laktak ott,
mi történt velük, nem gondoltak az emberi tragédiákra. A két szőke
kislány emlékeztette Gaëlle-t önmagára és Rebekára, amikor még
kicsik voltak. Nem voltak testvérek, de lehettek volna, és Rebeka
most örökre a szívében élő testvérévé vált. Végigsírta az utat
hazafelé, aztán fölment a padlásszobákba, amelyekben ő és a szülei
az utolsó éveiket töltötték a kastélyban. Most már mindenképpen el
akarta adni, hogy megszabaduljon tőle, és a benne átélt háborús
évek minden emlékétől.
Vasárnapi elutazása előtt még meglátogatta a szülei és a bátyja
sírját, s elbúcsúzott tőlük. Bocsássatok meg, suttogta, amiért nem
tudta megmenteni őket, amiért elmegy, amiért eladja a kastélyt,
amely nemzedékek óta a családja tulajdona volt. De tudta, hogy
várja egy jobb élet, csak ehhez meg kell szabadulnia a
franciaországi múltjától.
A házból kilépve abban a reményben csukta be maga után az
ajtót, hogy többé nem kell látnia. Mindent, amit szeretett itt, magával
visz a szívébe rejtve, a többit pedig örökre itt hagyja. A gazdának
megmondta, hogy vigyen el a házból mindent, amit szeretne, neki
semmi sem kell innen. Az ember kivitte az állomásra, újra
megköszönte, hogy eladja neki a majorságokat, azután kezet fogtak.
– Sok szerencsét, Mademoiselle – mondta ünnepélyesen.
Megígérte, hogy keres számára ingatlanügynököt és ügyvédet, és
telefonál, ha ajánlat érkezik a kastélyra. És elhatározta, hogy ha
másért nem, a Gaëlle iránti tiszteletből, mielőtt eladnák, még
egyszer megpróbálja leszedni a falra firkált írásokat.
– Magának is sok szerencsét – felelte Gaëlle szomorú tekintettel,
s egy rebbenő kis mosollyal az ajkán.
A férfi nézte az állomásról kihúzó vonatot, és közben a lány
apjára gondolt, a valaha csinos anyjára, a kislány Gaëlle-re és a
csintalan kisfiúra, aki a bátyja volt. Neki is hasonló korú gyerekei
voltak, és most három kisbirtok büszke tulajdonosának tudhatta
magát. Szép volt a lánytól, hogy eladta neki a földeket. Amikor a
vonat elment, és ő beszállt az autójába, magában minden jót kívánt
Gaëlle-nek.
Gaëlle egy szót sem szólt Robertnek arról, hogy a hétvégén
otthon járt, és hogy mit látott ott. Nem talált rá szavakat, és nem
akarta, hogy a férfi tudjon róla. Túlságosan szégyellte magát. Megint
megsértették, és a seb lelkének legmélyéig hatolt.
Ehelyett egy táviratot küldött neki: „New Yorkba költözöm.
Szeretlek.” Csak ez számított. A férfi jelentette számára a jövőt.
Minden más a múlt volt, amit végleg el akart felejteni.
 Tizedik fejezet
Attól kezdve, hogy eldöntötte, eladja a kastélyt, Gaëlle
céltudatosan haladt előre a terve megvalósításában. Ha a kastély
elkel, szabaddá válik, és minden könnyebb lesz. Nem köti egy ház
Franciaországhoz, megszabadul a múlttól, és újrakezdheti az életet.
És ha nem fogja szeretni a New York-i életét, még mindig
visszajöhet.
Miután visszaérkezett Lyonból, másnap bejelentette a szándékát
Madame Cécile-nek, aki megértéssel fogadta, hogy a továbbiakban
megpróbál New Yorkban dolgozni, és jó döntésnek tartotta. Arra
kérte, hogy maradjon még két hónapot, és Gaëlle beleegyezett.
Ezek után felhívta Robertet, és elmondta neki, hogy májusban utazik
hozzá. Robert túláradó örömmel fogadta a hírt, és nem akarta
mindenáron tudni, miért döntött így. Mindazonáltal remélte, hogy a
saját elhatározásából, a saját indokai következtében jutott erre a
döntésre, és ez így is volt. A döntés tehát megszületett, a többi meg
már könnyen ment.
Aztán eljött a május, az indulás pillanata. Gaëlle könnyes búcsút
vett a lányoktól, akikkel együtt élt a modellek lakásában, és egy
külön alkalommal elköszönt Monsieur Diortól is. A mindig elegáns és
kedves Monsieur minden jót kívánt, és azt is hozzátette, hogy
hiányozni fog nekik. Madame Cécile sírva búcsúzott el tőle.
– Megmentette az életemet – mondta Gaëlle elfúló hangon,
miközben megölelték egymást.
– Vigyázz magadra – intette Cécile. – És látogass meg minket.
Május 8-a reggelén, amikor Európa a győzelem évfordulóját
ünnepelte, Gaëlle maga mögött hagyta Párizst. Minden lány
felsorakozott, hogy búcsút vegyen tőle. Aznapra szabadságot
kaptak, és sírtak valamennyien, beleértve Gaëlle-t is. Megígérték
egymásnak, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Útban New York felé a
repülőn Gaëlle már nyugodt volt. Először tette meg az utat egyedül,
és mostantól már csak Robertre gondolt, aki várni fog rá. Eltökélte,
hogy ezentúl csak előre tekint, a múltat a háta mögött hagyja.
 Amikor New Yorkba érve túljutott a vámon és meglátta Robertet,
túláradó öröm és megkönnyebbülés fogta el, amely kimosta belőle a
múlt okozta bánatot. A férfi átmenetileg kibérelt neki egy bútorozott
kis lakást a Park Avenue-n, amíg kiismeri magát, és dolgozni kezd,
aztán majd eltervezik, hogyan tovább. Már voltak megbeszélt
időpontjai a Vogue-nál, és más modellügynökségek is szerették
volna leszerződtetni. Júniusra két előjegyzett fotózása volt a Vogue-
nál, és egy a Bazaarnál. Az indulás tehát biztató volt. Befelé menet a
városba izgatottan számolt be róla Robertnek. Most még inkább úgy
tűnt, hogy jól döntött. Új fejezet kezdődött az életében, és a férfi
örült, hogy volt bátorsága élni az alkalommal. Életében először lesz
önálló lakása, ahol lakótársak nélkül fog élni. Huszonegy évesen úgy
érezte, övé a világ.
Robert várt, míg lecseng az érkezése feletti eksztatikus öröm.
Türelmes volt, nem sietett. Három őrületesen sok munkában eltelt
hét után, a háborús hősök emléknapjának hétvégéjén elutaztak
Southamptonba, a tengerparti házába. Az óceánra néző teraszon
ebédeltek, és amikor az ebéd utáni pihenés közben Gaëlle épp arra
gondolt, hogy milyen szerencsés lány is ő, hogy itt lehet Roberttel, a
férfi rámosolygott, majd féltérdre ereszkedett előtte. Attól a naptól
kezdve, amikor először találkoztak, erre a percre várt.
– Gaëlle de Barbet, tudom, hogy te most nagyon fontos
személyiség vagy, aki előtt fényes karrier áll – kezdte csúfolódva,
miközben Gaëlle-nek csak akarnia kellett, hogy ez valóra váljon –,
de megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Gaëlle könnybe lábadt szemmel nézte a férfit. Élete legfontosabb
pillanata volt ez, amire ő is vágyott. A munka, amit modellként
végzett, izgalmas volt, de ennél sokkal jobban szeretett volna Robert
felesége lenni, és megosztani vele az életét.
– Igen… – súgta, mire Robert megcsókolta, és egy csodálatosan
szép gyémántgyűrűt húzott az ujjára. Gaëlle csak nézte, és nem
akart hinni a szemének. A franciaországi háború szörnyűségeiből, a
családja, a legjobb barátnője elvesztésének szívfájdalmából eljutott
ide, ahol ez a férfi várt rá, hogy szeresse, védelmezze, és az
asszonyává tegye. Nehéz volt megértenie, mivel érdemelte ezt meg,
és hogy miért nem történt ugyanez Rebekával is. De az ő sorsa az
volt, hogy most itt legyen, és új útra lépjen Roberttel. Oly sok átélt
veszteség után végre áldottnak érezte magát.
Egész hétvégén a terveikről beszélgettek, és mivel Gaëlle-nek
nem volt családja, sem a férfin kívül igazi barátja New Yorkban, úgy
döntöttek, hogy kis esküvőt tartanak a cityben, a nászútjukat pedig
Robert egykori családi házában töltik Palm Beachben. Régi
arisztokrata családból származott, a ház még a nagyszüleié volt, és
sokat jelentett neki. Egy boldog gyerekkor emlékei fűzték a házhoz,
amit szeretett volna megosztani Gaëlle-lel. A július negyedikei
hétvégére tűzték ki az esküvőt, és addig még sok tennivalójuk volt.
– Akarod, hogy abbahagyjam a munkát, Robert? – kérdezte
Gaëlle komolyan. Kész volt meghozni ezt az áldozatot a kedvéért.
Szerette a munkáját, ugyanakkor teljesen a férjének akarta szentelni
magát. Az övé volt az elsőség, a karrier csak utána következett. Sok
tekintetben konzervatív gondolkodású nő volt.
– Ez teljes mértékben tőled függ – felelte Robert. – De miért ne
élvezhetnéd még egy ideig? Bármikor abbahagyhatod, amikor csak
akarod. – Ez Gaëlle-nek is észszerűen hangzott.
Egy héten belül minden újság tele volt az eljegyzésük hírével.
Elkelt a híres agglegény, New York legjobb partija. Egyik napról a
másikra ők lettek a város társasági életének királya és jövendő
királynéja. Mindenki az ő tiszteletükre akart partit rendezni. A Vogue
akarta kiválasztani Gaëlle esküvői ruháját, és állni az esküvő
költségeit, de Gaëlle elárulta, hogy zártkörű esküvőt rendeznek, csak
néhány ember lesz rajta jelen. Robert koktélpartit adott, hogy
bemutassa őt a legközelebbi barátainak, akiket Gaëlle
rokonszenvesnek talált. Az esküvőjükre mindössze húsz embert
hívtak meg.
A párizsi barátnői is értesültek a közelgő eseményről. A lányok,
akikkel együtt modellkedett Diornál, a távolból gratuláltak neki.
Monsieur Dior és Cécile is küldött táviratot, amelyben sok
boldogságot és sok szerencsét kívántak.
Ezek után Gaëlle számára lázas munka vette kezdetét. Az
esküvő előtt két nappal hagyta abba a munkát. Robert egy bírót kért
fel arra, hogy vezesse le a szertartást az Ötödik sugárúton lévő
penthouse-a Central Parkra néző teraszán. Utána szűk körű
fogadást terveztek, hogy aztán másnap reggel elinduljanak a
nászútjukra, Palm Beachbe. Szóba került köztük egy európai út is,
de Európában sok helyen még nem voltak ideálisak az állapotok a
kényelmes utazáshoz. Gaëlle boldog volt, hogy az Államokban
maradnak, és a nászútjukat Robert fényűző floridai házában fogják
tölteni.
A napok őrült mozgalmasságban teltek mindkettőjük munkája és
a küszöbönálló esküvő miatt. Eljött a nagy nap, s mire magukhoz
tértek, már Mr. és Mrs. Robert Bartlettként ültek a Miamiba tartó
repülőgépen. Az esküvő épp olyan szép és intim eseményként
zajlott le, amilyennek szerették volna.
Gaëlle sugárzott a boldogságtól, és Robert saját bevallása szerint
a világ legboldogabb emberének érezte magát. Egyikük sem törődött
a köztük lévő huszonnyolc év korkülönbséggel, Gaëlle pedig anélkül,
hogy akarta, vagy egyáltalán odafigyelt volna rá, New York egyik
leggazdagabb emberéhez ment feleségül, aki imádta őt. A sors
végre kegyes volt hozzá, és kárpótolta a sok rosszért, amit el kellett
szenvednie. A háború megpróbáltatásai és veszteségei lassan
halványulni kezdtek. És amikor megérkeztek a Palm Beach-i házba,
ámulva látta, hogy éppen akkora, mint az ő Lyon melletti kastélyuk.
Mesélt róla Robertnek, de nem akart elmenni vele oda, nehogy
meglássa, miket firkáltak a falára. Remélte, hogy hamarosan sikerül
eladni, és akkor azt a fejezetet is lezárhatja. Soha többé nem akart
Franciaországban élni, és amikor férjhez ment Roberthez, kapott
egy állandó tartózkodást igazoló kártyát. Az élete mostantól az
Államokban zajlott. Szerette az új nevét, minden lehetséges
alkalommal gyakorolta, hogy Gaëlle Bartlettnek hívják.
Robert népes személyzetet tartott a Palm Beach-i házban, akik a
háromhetes nászútjuk idején nem győzték kényeztetni őket. Mivel a
divatipar augusztusra bezárt, Gaëlle-nek nem voltak kötelezettségei,
így New Yorkba visszatérve az egész hónapot a southamptoni
házban töltötték. Itt Gaëlle megismerkedett Robert más barátaival is,
és nagyszerű programokat szerveztek. A munka ünnepe hétvégéje
után költöztek vissza a city-be, és a két, semmittevéssel eltöltött
hónap után Gaëlle nem győzte a rengeteg munkát. Robert is be volt
fogva az irodában, a bútorozott lakását pedig három nappal a
házasságkötésük előtt Gaëlle feladta. Szeptember közepén táviratot
kapott Louis Martintól, a régi földbérlőjüktől, amelyben az állt, hogy
vételi ajánlat érkezett a kastélyra és a birtok részét képező többi
majorságra egy párizsi bankártól. A birtok nagyságához és a kastély
történelmi múltjához és berendezéséhez képest gyalázatosán kis
árat kínált, de Gaëlle semmi mást nem akart, csak megszabadulni
tőle. Viszonttáviratában elfogadta az ajánlatot, és azt is közölte,
hogy semmit sem akar megtartani a házból. A bútorokkal, a nem
különösebben értékes családi festményekkel, az ezüstneművel, a
viseltes vászonneművel és mindennel együtt, ami még ott volt a
németek évekig tartó jelenléte után, kész volt megszabadulni tőle.
– Biztos, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte Robert, amikor
beszámolt neki az ajánlatról. Mivel nagyon kevés pénzért akarta
eladni, a férfi tartott tőle, hogy később, ha a háború okozta sebek
begyógyultak, bánni fogja. De Gaëlle határozottan állította, hogy
soha többé nem akarja látni azt a helyet. És most egyébként is az
Államokban él, semmi értelme megtartania. Robert felajánlotta, hogy
segít neki, szerez egy tisztességes ingatlanost, ami nagylelkű ajánlat
volt részéről, de Gaëlle köszönettel visszautasította. Az adásvétel
gyorsan lezajlott, és Gaëlle megkönnyebbült. A tranzakció
megtörténte után a pénz megérkezett a New York-i bankjához, és
Gaëlle úgy érezte, ez volt a helyes döntés részéről. A párizsi bankár
jó vásárt csinált, a levelében, amit Gaëlle-nek írt, elmondta, hogy
nagyon örül. Gaëlle nem bánta meg, hogy eladta neki a kastélyt és a
birtokot.
Szeptember végére minden boldogsága ellenére kimerült. Fél
tucat címlapfotózáson volt túl a legnagyobb magazinok számára,
reklámfotózásokon vett részt, és három tervező, köztük Norman
Norell és Charles James divatbemutatóján szerepelt. Az ügynöksége
keményen dolgoztatta, minden jel azt mutatta, hogy New Yorkban is
befutott, Robert büszke volt rá. Bármerre jártak, mindenütt
fényképek készültek róluk, a sajtó álompárként emlegette őket.
Esténként partikra jártak, nappal pedig Gaëlle a modellek munkáját
végezte. Ekkor már annál is vékonyabb volt, mint amilyennek a
magazin szerette volna, Robert ezért elküldte a saját orvosához. Úgy
ítélte meg, hogy túl sokat dolgozik, és meg akart győződni róla, hogy
jól gondolja-e. Gaëlle bizonygatta, hogy egészséges, ám amikor
megjött az orvostól, úgy tűnt, mintha zavarban lenne.
– Mit állapított meg? – kérdezte Robert, aki biztos volt benne,
hogy az orvos megmondta Gaëlle-nek: még modellnek is túl sovány.
Ő maga is látta, és aggódott érte. Sőt Gaëlle is rájött, hogy még
annál is vékonyabb, mint amilyen a megszállás alatt volt. – Hogy
vézna vagy, igaz? – próbálta szóra bírni Robert.
– Kicsit – ismerte be Gaëlle. – De azt mondta, hogy most
hízókúrán vagyok, és ez hamarosan meg fog látszódni rajtam.
– Mi ez a kúra? – érdeklődött Robert, mire Gaëlle kuncogott, majd
átölelte, megcsókolta, és a fülébe súgta a nagy újságot. Ennél
nagyobb dolog még nem történt vele.
– Kisbabánk lesz – súgta izgatottan és boldogan, mire a férfi
magához szorította, és megcsókolta.
– Ó, Istenem! Mikor? Ez fantasztikus!
– Az orvos szerint körülbelül két hónapos terhes vagyok.
Valószínűleg nem sokkal az esküvőnk után estem teherbe. Nem
vettem észre, mert bizonyos dolgok nem mindig történnek
rendszeresen. – Különösen ha valaki túlságosan lefogy, ami az ő
esetében nyilvánvaló volt, még ha ez megfelelt is a divatnak, és
hasznos volt a pályáján. – A baba április végére, május elejére
várható.
Mindketten fel voltak villanyozva, ámbár Robert megjegyezte,
hogy mire a gyerekük megszületik, ő öreg ember lesz, addigra betölti
az ötvenet. Gaëlle huszonkét évesen fog szülni.
– Mit mondott azzal kapcsolatban, hogy dolgozol? – nézett rá
Robert aggodalmasan. Gaëlle nagyon keményen dolgozott,
különösen kimerítőek voltak a hosszú órákig tartó fotózással
megterhelt napok.
– Azt mondta, hogy mindent csinálhatok, amit akarok, amíg nem
esem túlzásba, és nem csinálok olyan őrültségeket, mint például a
lovaglás vagy a síelés. Azt mondta, hogy decemberig talán nem fog
meglátszódni, mivel magas vagyok, és jelenleg a normálisnál
kevesebb a súlyom. Azt hiszem, utána kénytelen leszek bejelenteni
a magazinoknak és az ügynökömnek.
 – Nem kellene figyelmeztetned őket? A baba születése után
akarsz dolgozni? – faggatta Robert. – Egy időre nem ártana
szabadságra menned, és később folytatni a munkát.
– Nem tudom. Nem fogok kelleni, ha már meglátszik rajtam,
úgyhogy december után valószínűleg nem fogok tudni dolgozni.
Majd meglátom, hogy érzem magam utána. – Nehéz volt most
feladni a karrierjét, sohasem gondolta volna, hogy így be fog futni,
de Robert feleségeként nem volt szüksége a pénzre. Irigylésre méltó
helyzet, hálás volt érte Robertnek. Tudta értékelni a szerencséjét.
– Talán szeretni fogod, hogy dologtalan, gazdag úrinő vagy. –
Robert rámosolygott, és újra megcsókolta.
– Nem akarlak kihasználni, Robert. – Nem szerette volna, ha a
férfi semmittevőnek tartaná, vagy azt gondolná, hogy a pénzéért
ment hozzá. De Robert jobban ismerte őt, és tetszett neki a
gondolat, hogy Gaëlle maradjon otthon a gyermekükkel. A döntést
azonban meghagyta neki.
A kezdeti izgalom után Gaëlle valami árnyékot látott átsuhanni
Robert arcán, és sejtette is, mi az. A férfi bevallotta, rémülettel tölti el
a gondolat, hogy valami történhet a gyermekükkel, mint az első
házasságából született kislányával, aki három hónapos korában
meghalt. Gaëlle igyekezett megnyugtatni, de látta, hogy a félelem
mélyen befészkelte magát a férfi lelkébe. Hogy retteg attól, nehogy
Gaëlle-nek vagy a kisbabájuknak valami baja történjen.

November elején Gaëlle elárulta az ügynökségének, hogy terhes.

Senki nem sejtette addig, és most csalódottan vették tudomásul. Ő
volt a legsikeresebb, leginkább foglalkoztatott modelljük.
Egyetértettek vele abban, hogy január után, amikor már meg fog
látszani rajta, nem fogadnak el felkérést számára. Addigra hat
hónapos lesz, már nem fogja tudni leplezni az állapotát.
Addig viszont folyamatosan dolgozott. Jól érezte magát, Robert
alig titkolt aggodalmai ellenére semmi problémája nem volt a
terhességével. Túláradó boldogsággal várták a babát, órákat
töltöttek el azzal, hogy nevet válasszanak neki. Gaëlle-nek a francia
nevek tetszettek, amik lány esetén Robertnek is megfeleltek, de ha
fiuk születik, a saját családjában megszokott neveket preferálta.
 Gaëlle karácsony előtt pár nappal csinálta az utolsó Vogue-
fotózását, és ekkor már határozottan kezdett látszani rajta a
terhesség. Az ünnepeket otthon töltötték, csendesen, hol
összebújva, hol filmeket nézve. A következő három hónap alatt
Gaëlle többször is együtt ebédelt modell barátnőivel, múzeumba és
kiállításokra járt, sokat olvasott, és elkészítette a gyerekszobát.
Hófehér volt benne minden, mert nem tudták, kislány lesz-e vagy
kisfiú; Robert bevallotta, hogy ő kislányban reménykedik. El sem
tudott képzelni csodálatosabbat, mint egy kicsi lány, aki Gaëlle-re
hasonlít. Azt az űrt, amit az elveszített kislánya hagyott maga után,
mindeddig semmi sem tudta betölteni. Továbbra is szüntelenül
aggódott a születendő kicsinek és Gaëlle-nek az egészségéért.
Elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy bármelyikükkel
történhet valami. Ez volt a legnagyobb félelme, noha megpróbálta
titkolni Gaëlle előtt.
– Nem fogod bánni, ha nem fiunk születik, aki viselhetné a
nevedet? – Már az is szóba került köztük, hogy szeretnének-e
második gyereket is; Robert, tekintve a korát, úgy gondolta, hogy
elég lesz egy, és Gaëlle egyetértett vele.
– Egyáltalán nem – válaszolta a kérdésre Robert. Ha
visszaidézte, hogy mennyi gondot okozott a szüleinek, míg felnőtt,
arra a következtetésre jutott, hogy a lányokkal könnyebb. Miután
elvesztette az elsőt, szeretett volna egy másik kislányt. De leginkább
attól könnyebbült meg, hogy Gaëlle terhessége problémamentesnek
bizonyult. Vékonysága ellenére a baba nagynak tűnt, mindketten
sokat nevettek, hogy a végére mekkorára nőtt Gaëlle hasa. Talán
épp a soványsága miatt tűnt olyan óriásinak. De aztán az orvos
megerősítette, hogy a baba valóban nagy.
Az utolsó hetekben minimálisra csökkentették a társasági életben
való részvételüket. Gaëlle fáradékony volt, kényelmetlenül érezte
magát, a járása bizonytalanná vált, és nem nagyon akart kimozdulni.
Robert is élvezte az együtt töltött nyugodt estéiket, a nagy
beszélgetéseket. Gaëlle azt is szerette, hogy három hónapja nem
kellett dolgoznia, s ezalatt meghallgathatott néhány előadást a
reneszánsz művészetről a Metropolitan Museumban. Gyorsan teltek
a terhessége napjai.
 A szülésre kiírt nap előtti hét végén kimentek a hamptoni házba.
Egymás kezét fogva végigsétáltak a parton, és késő este kipihenten,
jóleső fáradtsággal értek vissza New Yorkba. A vacsorát együtt
készítették el a konyhában, mivel a szakácsnőnek vasárnap
szabadnapja volt. Gaëlle időnként még mindig bűntudatot érzett,
amiért ilyen fényűző körülmények között élnek, de Robert hozzá volt
szokva a jómódhoz. Nem kérkedett, nem hivalkodott vele, de gazdag
ember lévén élvezte a jó életet, és boldog volt, hogy megoszthatja
vele. Kilenc hónapi házasság után lassanként ő is kezdte
megszokni. Alkalmazkodott a férje szokásaihoz, és kezdte élvezni az
ő életstílusát. Robert családjának a vagyonát még az apai dédapja
alapozta meg, és az édesanyja is tekintélyes, ámbár újgazdagnak
nevezhető családból származott. Robert nagy emberbarát hírében
állt, nagy összegeket áldozott jótékony célokra.
Bonyolult pénzügyi szervezete nemzedékek óta létezett. Már
most tervbe vette egy nagy összegű letét létesítését születendő
gyermekük számára, de amikor megpróbálta elmagyarázni Gaëlle-
nek a konstrukciót, az adók, a nyereség és a bonyolult feltételek túl
szövevényeseknek tűntek számára. Gaëlle a pénzügyeket Robertre
hagyta, a kastélyért kapott pénzt azzal a jövedelemmel együtt, ami
Robertnek az ő nevére végrehajtott befektetéséből származott, és
persze sokkal kisebb összeg volt, mint az övé, egy megtakarítási
számlán helyezte el. Ezt tréfásan úgy emlegette, mint a hozományát,
de hálás volt érte, hogy neki is van valamennyi saját pénze. A férje
nagylelkű támogatása következtében a keresete nagy részét félre
tudta tenni, legföljebb ruhákra és a Robertnek szánt ajándékokra
költött belőle, ezen felül kisebb passziókra; örült, hogy nem kerül
pénzbe a férjének, és nem kell kérnie tőle, ha valamire szüksége
van. Élvezte, hogy független nő.
Aznap este vacsora után korán lefeküdtek. Gaëlle úgy aludt el,
hogy Robert masszírozta a hátát. A férfi hihetetlenül jó volt hozzá, és
izgatottan várta a babát, aki állandóan rugdosott. Gaëlle hajnali
négykor nyilalló fájdalomra ébredt az alhasában. Várt egy kicsit,
hogy mi lesz ebből, de a fájások egyre erősebbek lettek. Felült az
ágyban, lámpát gyújtott, mire Robert is felébredt.
– Jól vagy? – kérdezte álmosan, mire Gaëlle rámosolygott.
 – Azt hiszem, van valami – mondta óvatosan, és már jött is a
következő fájás. Robert egy pillanat alatt felébredt.
– Hívom az orvost – mondta idegesen.
– Még korai. Várjunk. – Gaëlle még nem akart bemenni a
kórházba. Otthon kényelmesebb volt.
– Nem – felelte határozottan Robert. – Ne várjunk.
Biztonságban, jó kezekben akarta tudni Gaëlle-t a kórházban,
mielőtt bármi komolyabb fejlemény következnék be. Semmiféle
kockázatot nem volt hajlandó vállalni. Már mindent elrendeztek a
Doctors Hospitalban, hogy megkapják a legnagyobb privát
lakosztályt, amelynek a nappalijában vendégeket is lehetett fogadni,
és Gaëlle a legkiválóbb szülészorvos keze alá kerül. Úgy beszélték
meg, hogy egy hétig marad a kórházban, és Robert ott lesz vele. A
kórház sokkal inkább ötcsillagos szállodára hasonlított, mint orvosi
létesítményre, ugyanakkor minden igényt kielégítő volt a technikai
felszereltsége. Robert mindennek utánanézett. Nem akarta, hogy a
gyermeke egy másodosztályú kórházban lássa meg a napvilágot,
különösen ha netán valami probléma adódna vele, mint az első
babánál. Tele volt aggodalommal, Gaëlle azonban biztos volt benne,
hogy semmi oka sincs rá. Az egész terhessége alatt mindvégig
nyugodt és bizakodó volt.
Elment zuhanyozni, és megígérte, hogy ha a fájások folytatódnak,
hívhatják az orvost. És mihelyt kilépett a zuhany alól, elfolyt a
magzatvize. Szólt Robertnek, aki addigra már fel volt öltözve, és
mialatt Gaëlle zuhanyozott, felhívta az orvost.
– Azt hiszem, ez tényleg az – szólt oda szelíden a férjének. Aztán
hirtelen könny szökött a szemébe, és láthatóan elfogta a szorongás.
Most először úrrá lett rajta a rémület. Az egész egyszeriben
valósággá változott. – Robert, félek. Mi lesz, ha történik valami, vagy
ha valami baja lesz a babának? Ha meghal… vagy ha én… – Páni
félelem vett rajta erőt, s a férfi átölelte. A fürdőlepedőn keresztül,
amit Gaëlle maga köré csavart, érezte a remegését. És mivel egy
lányát már elveszítette, tudta, hogy minden előfordulhat, de ezt nem
mondhatta neki. Gaëlle egészen idáig semmi ilyesmitől nem félt.
– Minden rendben lesz. Ígérem – mondta nyugodtan, pedig ő is
aggódott. Eddig halogatta az újabb gyerekvállalást, most meg már
öregedő apaként izgulhatott, nem beszélve arról, hogy egyetlen nőt
sem szeretett úgy, mint Gaëlle-t. Nem akarta, hogy bármi történjen
akár vele, akár a babával.
Mellette maradt, mialatt Gaëlle öltözködött, és mérte a fájások
között eltelt időt. Addigra már reggel hat óra lett, és amikor Robert
újra felhívta, az orvos azt tanácsolta, hogy induljanak el a kórházba.
Ott majd megvizsgálják, és ha valóban vajúdik, akkor ő is jön.
Felhívta a figyelmüket, hogy az első gyerek születése rendszerint
hosszabb ideig tart, és még ha megindult is a vajúdás, nem tartja
valószínűnek, hogy Gaëlle éjszaka vagy akár másnap reggel előtt
szülni fog. Gaëlle nem tudta, mire számítson, mivel a közelségében
soha nem volt terhes nő. Nem voltak nagynénik, sem testvérek, az
anyja pedig meghalt. Nem szerzett tapasztalatokat sem a szüléssel,
sem a csecsemőkkel kapcsolatban, Robert egyetlen tapasztalata
pedig nagyon rossz élmény volt. Gaëlle bízott benne, hogy egy
hozzáértő orvos segítségével minden jól fog menni, ennek ellenére
félt. És mivel Robert a legjobbakat szerette volna a feleségének és a
gyermekének, bőkezűen fizetett érte. Csak a kórházi számla több
lesz, mint ha a Ritzben vennének ki lakosztályt.
Szeretett volna a feleségével maradni a szülés alatt, és Gaëlle is
ezt szerette volna, de a kórház nem engedte. Ellenkezett a
szabályaikkal, és meg is rökönyödtek rajta. Ők úgy gondolták, hogy
a férfiaknak nem kell látniuk a szülést, és az orvos azzal nyugtatta
Gaëlle-t, hogy neki is sokkal jobb lesz, ha csak a nővérek lesznek
körülötte. Utána majd láthatja Robertet, szép frizurával, kisminkelve,
ugratta őt. Gaëlle ezzel nem értett egyet, de hiába, nem tudták jobb
belátásra bírni a kórházat. Gaëlle még azt is felvetette, hogy inkább
otthon szüli meg a gyereket, de az orvos ezt barbár ötletnek tartotta.
Csak szegény emberek szülnek otthon, ahol a szobában ott lehet a
férj is. És azt is mondta, hogy Robert akár el is ájulhat, ha látja a
szülést. Közölte, hogy a férfiak nincsenek erre felkészülve, és lehet,
hogy az iránta való érzelmei is megváltoznak utána. Ezernyi érve
volt arra, hogy miért nem lehet Robert jelen a szülőszobában, és
megpróbált kényelmetlen érzést kelteni benne a kérdés feltevése
miatt. Gaëlle makacsul ragaszkodott a dologhoz, de hiába
győzködte, az orvos nem engedett. Pedig Gaëlle azt szerette volna,
ha Robert jelen van, amikor a kisbabájuk megszületik.
A portás rendelte taxi már odalent várta őket, és útban a
kórházba Gaëlle megint elmondta, mennyire szerette volna, ha
Robert végig vele lehet, de mindketten tudták, hogy erre nincs mód.
– Azt mondta, akár el is ájulhatsz – mosolygott, de akkor jött egy
újabb fájás, és belekapaszkodott Robert karjába. A fájások
erősödésével Robert megkönnyebbülve gondolt arra, hogy útban
vannak a kórházba. Amikor odaértek, bejelentkeztek az elegáns
lakosztályba, melynek hálószobája kórházszagot árasztóan steril
volt, de a nappalit úgy rendezték be, hogy fogadni lehessen az
újszülött látására érkező vendégeket. A kórháznak állítólag kitűnő
szakácsa és konyhája volt. New Yorkban minden társaságbeli nő itt
hozta világra a kisbabáját.
Mihelyt Gaëlle elhelyezkedett, egy nővér megvizsgálta, ami elég
fájdalmas volt, és megnyugtatta, hogy a baba majd csak órák múlva
fog megszületni, még alig kezdett tágulni valamicskét. Még nem kell
hívni az orvost, egyébként is be fog jönni a délelőtt folyamán. Gaëlle
megkérdezte, akkor nem mehetne-e haza, mire azt a választ kapta,
hogy nem. Ha már itt van, maradjon itt. Gaëlle tartott tőle, hogy
unalmas és kellemetlen várakozásnak néz elébe, és nem értette,
miért kell itt lennie, ha a babának nem sietős, és még órákig el fog
tartani a vajúdás.
– Haza akarok menni – panaszolta Robertnek a vizsgálat után.
– Az idegeim kedvéért, kérlek, maradjunk – rótta meg szelíden a
férfi. – Nem szeretném, ha dugóba kerülve a taxiban kellene
megszülnöd a gyereket.
– Naponta szülnek nők a mezőn – emlékeztette őt Gaëlle, mire
Robert megfenyegette az ujjával.
– Légy jó kislány! – Jól látta, hogy a fájások egyre intenzívebbé
válnak. Egy óra múlva Gaëlle már nem kérte, hogy menjenek haza,
sőt beszélni sem tudott a mind sűrűbben rátörő fájdalomtól.
– Szeretné, ha a férje most elmenne? – kérdezte a nővér, miután
újból megvizsgálta. Már két centiméterre kitágult. De a nővér
közölte, hogy még messze van a szüléstől, ami elkeserítette. A
fájások elég erősek voltak, hogy azt hihesse, jócskán előrehaladt, és
most azon aggódott, hogy mennyivel lesz ez még ennél is rosszabb.
Haragudott a nővérre, aki ezt kérdezte tőle. Nyilvánvaló volt, hogy a
kórháznak nem tetszik, hogy Robert ott van.
– Nem, nem szeretném, ha elmenne! – rivallt rá a nővérre. – Nem
fog elmenni, amíg be nem visznek a szülőszobába. És azt
szeretném, ha maradhatna, és látná a baba megszületését. – A
nővér bólintott, majd kiment a szobából, és jelentette a főnökének,
hogy Mrs. Bartlett francia, falusi lányhoz illő elképzelései vannak a
gyerekszülésről, és azt akarja, hogy a férje vele maradjon. Kétség
sem fért hozzá, hogy a Gaëlle mellé kirendelt nővér ezt
mélységesen helyteleníti. Ő azokat a pácienseket szerette, akik a
kórház kapujában elbúcsúztak a férjüktől, és neki nem kellett attól
tartania, hogy az ideges apák mindenbe bele akarnak avatkozni.
Eddig azonban nem volt vele probléma. Látszott, hogy aggódik, és
mindenre odafigyel, de hagyta, hogy ő végezze a munkáját.
– Én is mindig így gondoltam – felelte az idősebb nővér. – A
nőknek meg kellene engedni, hogy a férjük velük maradhasson, ha
ők ezt szeretnék. Könnyebben menne a szülés, és mindkét szülő
számára csodálatos lenne. – Mosolygott, miközben a fiatalabb nővér
elszörnyedve hallgatta, és amikor kiment a szobából, az idősebb nő
nagyot nevetett. Ő kevésbé szigorú elveket vallott, mint azok a
nővérek, akik a felügyelete alá tartoztak. Az volt a véleménye, hogy
ha együtt csinálták azt a gyereket, miért ne láthatnák együtt a
megszületését, és miért ne engedhetnék, hogy idegenek helyett a
férj segítse az asszonyt. De még az orvosok és a kórház vezetése is
erőteljesen ellenezte a dolgot. A nővér csodálta Gaëlle-t, amiért
legalább megkérdezte, és pár perc múlva benézett hozzá, hogy
lássa, mint halad. Gaëlle remegett, sápadt volt, és láthatóan nagy
fájdalmai voltak, de azt mondta, nem kér gyógyszert. Tudta, ha
beveszi, el fogják küldeni Robertet, hát inkább tűrte.
– Jól csinálja – bátorította a főnővér szelíden, és rámosolygott
Robertre, akin látszott, hogy nagyon aggódik.
– Ez normális? Hogy ennyire fáj? – Az első gyermeke
születésénél nem volt jelen, ezért nem tudta. Ez rosszabb volt, mint
képzelte.
 – Igen, normális – nyugtatta meg a főnővér, és nem mondta meg,
hogy még sokkal rosszabb lesz, mielőtt véget érne. – Nagy lesz a
baba. Gyönyörűen csinálja a felesége. – Gaëlle-re is rámosolygott,
aki épp egy újabb fájás görcsét szenvedte kínba rándult arccal.
Robert még mindig mérte, és már kétpercenként jöttek a fájások. Öt
órája voltak bent, és az orvosra még legalább egy órát kellett
várniuk. Robert arra gondolt, hogy adniuk kéne Gaëlle-nek valami
fájdalomcsillapítót, de ő kitartott amellett, hogy nem vesz be
gyógyszert.
– Jól vagy? – kérdezte suttogva a férfi, miután a nővér kiment. –
Miért nem engeded, hogy adjanak valamit?
– Azt akarom, hogy itt legyél – felelte Gaëlle, és megszorította a
férje kezét. – Szükségem van rád.
– Itt vagyok, drágám. Nem megyek el.
Gaëlle még egy órán át szenvedett a fájásoktól, miközben várták
az orvost, és Robert nézni sem bírta, min megy keresztül a felesége.
Emberfeletti volt. Nem értette, miért ne adhatnának neki általános
érzéstelenítőt, és vezetik le így a szülést, de a nővér elmagyarázta
neki, hogy a végén nyomnia szükséges, és ehhez éber állapotban
kell maradnia. Robert számára ez rettenetesen hangzott, és ahogy
nézte Gaëlle szenvedését, megfogadta, hogy soha nem engedi,
hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnia, akármilyen
egészséges, fiatal és erős akaratú is.
A fájások a végén olyan erősek és gyakoriak voltak, hogy már
egyetlen véget nem érő fájdalommá olvadtak össze, és Gaëlle többé
nem beszélt hozzá, csak sírt és jajgatott. Már nem volt szünet és
megkönnyebbülés. Robert hívni akarta a nővért, hogy szóljon az
orvosnak, jöjjön be előbb, de Gaëlle nem engedte.
– Akkor el fognak küldeni – könyörgött.
– Nem bánom. Muszáj, hogy adjanak neked valamit.
– Inkább te maradj velem – felelte Gaëlle, és a következő
pillanatban a fájdalomtól eszelőssé vált a tekintete.
– Mi van? – Robert látta az arcán, hogy valami borzasztó dolog
történik, és már menni akart az orvosért, de Gaëlle teljes erejéből
belekapaszkodott a kezébe, nem engedte, hogy elmenjen, de még
azt sem, hogy csengessen a nővérért.
 – Azt hiszem, jön a baba – mondta kétségbeesetten, és úgy
érezte, mintha a pokol erői zúdulnának át a testén. De Robert tudta,
hogy ez nem igaz, mert a nővér, aki megvizsgálta Gaëlle-t,
megmondta, hogy majd csak órák múlva lesz meg. Biztos volt
benne, hogy valami baj van. – Jön kifelé – lihegte Gaëlle, és
Robertbe kapaszkodva megpróbált felülni. Képtelen volt
visszatartani magát, muszáj volt nyomnia, Robert pedig rémülten
nézte. Ekkor belépett a nővér, és nyomban Gaëlle-re kiáltott:
– Azonnal hagyja abba! Az orvos még nem érkezett meg. Nem
szabad nyomnia, és még nem tágult ki teljesen. Kárt fog tenni
magában! – De Gaëlle nem figyelt rá, továbbra is nyomott, mire a
nővér kiparancsolta Robertet a szobából. – A felesége nem működik
együtt – mondta mérgesen. – Ki kell mennie innen.
– Nem megyek! – jelentette ki Robert ugyanolyan határozottan.
Gaëlle arcát figyelte, aki úgy kapaszkodott belé, mintha az élete
függne tőle, aztán egy rettenetes sikollyal hanyatt zuhant az ágyon.
Ekkor hangos sírás hallatszott a takaró alól, a két lába közül, mire a
nővér felrántotta a takarót, és egy csöpp kislány nézett fel rájuk, aki
torkaszakadtából sírt. Robert nézte, és a könnyei végigfolytak az
arcán. Gaëlle felült, hogy lássa a lányát, és a könnyein keresztül
rámosolygott. Robert ekkor odahajolt, és megcsókolta a feleségét.
Soha senkit nem szeretett még ilyen forrón, mint ebben a pillanatban
őt.
– Megszülte a babát! – kiáltotta a nővér méltatlankodva, sőt
vádlón, Gaëlle pedig nevetett.
– Igen, megszülte! – felelte Robert büszkén, és Gaëlle még azt is
elérte, hogy ő mindvégig mellette legyen.
A nővér hívott egy orvost, hogy vágja el a köldökzsinórt, és
ezután lazán egy rózsaszín takaróba bugyolálva Gaëlle karjába
adták az újszülöttet. Ekkor lépett be az orvosa.
– Mi történt itt? – kérdezte olyan hangon, mintha részegen
randalíroztak volna, mire Robert és Gaëlle egyszerre nevették el
magukat.
– Tudtam, hogy mindjárt megszülöm, de a nővér egyre azt
mondogatta, hogy nem, még ki sem tágultam – magyarázta Gaëlle a
két férfinak.
 – Előfordul néha, hogy a helyzet hirtelen megváltozik, de
rendszerint nem az első babánál – felelte a doktor mogorván,
leplezni próbálva a nővér tévedését.
– A nővér mondta, hogy ne nyomjak, de nem tudtam leállni, és
olyan boldog vagyok, hogy Robert itt volt – újságolta diadalmasan
Gaëlle.
– Én is – bólogatott boldogan Robert, az édesanyja karjában alvó
lányát nézve. Gaëlle úgy tervezte, hogy maga fogja szoptatni, amit
szintén nem helyeseltek. A szoptatás kiment a divatból az előkelő
felsőbb osztálybeli nők körében. Inkább tápszert használtak.
– Nos, önöknek sikerült felborítani a kórházunk rendjét –
jelentette ki mogorván az orvos, és bár megpróbált úgy tenni, mintha
nem bosszankodna ezen, látták rajta, hogy nem veszi jó néven. A
rendes, szabályos szüléseket szerette, ahol az apák a várószobában
vagy otthon izgultak, az anyák pedig amennyire csak merték,
benyugtatózva várták a babát, nem pedig így, hogy az apa jelen
legyen a szülésnél, az asszony pedig nem küldi el, és nem fogad el
semmiféle gyógyszert.
A nővér épp ezt panaszolta a főnővérnek, aki mosolyogva
hallgatta.
– Hát, jó neki – felelte fiatalabb beosztottjának. – Talán
hamarosan változtatunk a szabályokon.
A másik nővér erre a szemét forgatva kivonult a szobából, hogy
újra megnézze őket, és elvigye az újszülöttet lemérni.
Robert és Gaëlle búsan néztek utána, amikor elvitték a babát. A
nővér ezután lemosta és rendbe tette Gaëlle-t, és segített neki
megkefélni a haját. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem akarja
kifesteni magát, és hogy ezt Robert sem bánja. Minden náluk szülő
nő ragaszkodott hozzá, hogy a szülés után amennyire csak lehet,
elfogadható külsővel fogadhassa a férjét, Gaëlle meg csak együtt
akart lenni vele, és megcsókolni őt. Úgy vélték, azért viselkedik így,
mert francia. Aztán visszahozták a babát, és közölték, hogy
pontosan négy kiló. Gyönyörű csecsemő volt, Robert vonásait, sötét
szemét és haját örökölte, nem anyja szőke haját és égszínkék
szemét.
 Előre megbeszélték, hogy ha lány lesz, Dominique lesz a neve,
és mihelyt meglátták, rögtön megállapították, hogy illik rá ez a név.
Robert boldog volt, amiért őrá hasonlít, és úgy érezte, Gaëlle-nél
nincs csodálatosabb nő a földön. Most úgy feküdt az ágyban, mintha
nem történt volna semmi. Robert gyűlölte látni, hogy szenved, de
ennek már semmi jele nem maradt. Békésnek és boldognak látszott,
karjában az alvó lányával. Dominique Davenport Bartlett
megérkezett. Davenport Robert anyjának volt a lánykori neve, és
Gaëlle beleegyezett. Ő Rebekát szeretett volna középső névnek, de
a Davenport fontos volt Robertnek, és ő nem akart törést okozni a
családi hagyományukban. Boldognak akarta látni a férjét, aki olyan
jó volt hozzá. Most tehát megvolt mindene. Férje, akit szeretett, és
egy gyönyörű kicsi lánya. Igazi tündérmesévé vált az élete.
 Tizenegyedik fejezet
Robert kezdetben annyira féltette újszülött lánya egészségét,
hogy behozatott egy gyermekkardiológust, vizsgálja meg, nem
szenved-e ugyanabban a szívelégtelenségben, ami az első lánya
halálát okozta. De Dominique szíve rendben volt.
Egy hét kórházi tartózkodás után Gaëlle és Robert hazavitték a
kisbabát azzal, az előírásoknak megfelelően képzett dadussal
együtt, akit felfogadtak a csecsemő mellé. Gaëlle szerette volna, ha
maga gondozhatja a babát, de Robert továbbra is szeretett volna
kettesben lenni, sőt időnként el is utazni vele, ezért indokoltnak
tartotta a dadus jelenlétét. Gaëlle-nek tehát maradt elég ideje, amivel
nem tudott mit kezdeni, egyébként meg kéznél kellett lennie, hogy
ha a baba igényli, dajkálgat-hassa kicsit.
Roberttel beszélgettek arról, hogy visszamenjen-e dolgozni, de
Gaëlle rájött, hogy nem akar. Ismerve a modellügynökségek,
magazinok és reklámirodák mohóságát, nehéz lett volna
meghatározni, hogy mennyit dolgozzon, és félt, hogy alig látná
Robertet és a babát, akihez jobban kötődött, mint gondolta volna. Így
aztán két hónappal Dominique megszületése után bejelentette az
ügynökségének, hogy visszavonul. Élvezte, izgalmasnak és
szórakoztatónak találta a modellkedést, égből pottyant ajándék volt
számára Párizsban, rögtön a háború után, de most már férje volt,
gyereke, és őt maradéktalanul igénybe vevő családi élete, ezért kész
volt feladni a karrierjét. Huszonkét éves volt, de mostantól új szakasz
kezdődött az életében. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen
szerencsés ember, és ezt sohasem tartotta magától értetődőnek.
Néha hiányzott az anyja, és jó lett volna megmutatni neki a
kisbabáját. Ha arra gondolt, hogy nincsenek nagyszülei, sem más
rokona, szomorúság fogta el. De Robert bőven kárpótolta érte.
Rajongásig szerette a kicsit, és annak ellenére, hogy az első,
fájdalmas tapasztalata miatt alaptalanul féltette az egészségét, a
kicsi lány lett élete legfőbb boldogsága. Ha otthon volt, mindenhová
vitte magával, beszélt hozzá, olvasott neki, amikor már elég nagy
volt, hogy megértse, este lefektette, és ha beteg volt, rögtön
kétségbeesett. Gaëlle is szeretett a kislányával lenni, és nagyon
szerette őt, ezzel együtt Dominique Robert mindene, legféltettebb
kincse volt. Amikor nagyobbacska lett, apja szemében nem
követhetett el semmi rosszaságot. Robert vak volt minden
csínytevésére, és ha anyja vagy a dadus összeszidta valamiért,
rögtön szaladt az apjához, hogy „védje meg”, és Robert rögtön
feloldotta a rá kimért mégoly enyhe büntetés alól is. Ő volt apja kis
hercegnője, a házban az történt, amit ő akart, amit Gaëlle nem
nézett jó szemmel. Neki sokkal hagyományosabb európai elvei
voltak a gyereknevelésről, és a szülei nagyon szigorúan bántak vele.
Robert tiltotta a szigort.
– Hogy tudom jó viselkedésre tanítani, ha te folyton kényezteted?
– panaszolta Gaëlle, de hiába. Robert nem akarta, hogy Dominique-
ot megbüntesse, megfenyítse, fegyelmezze, vagy akár megszidja.
Gaëlle tudta, ez azért van, mert Robert retteg attól, hogy ő is
meghalhat, mint az első kislánya, holott Dominique erős,
egészséges gyerek volt. Robert azonban nem tudott, és nem is
próbált túljutni a saját félelmein. Mindennél fontosabb volt számára a
lánya biztonsága és boldogsága. A southamptoni kerti medencéjük
mellé például felfogadott egy strandőrt, amit Gaëlle túlzásnak tartott.
De szerette a férjét, és nem akarta, hogy aggódjon, Robert pedig
nem viselte volna el, hogy Dominique egy másodpercig is
boldogtalannak érezze magát. Gyerekkorában a szülei kemény
kézzel bántak vele, nem akarta, hogy ugyanezt az ő gyereke is
megtapasztalja. Ő volt a túlságosan elnéző, mindig aggódó idős
szülő mintaképe, miközben Gaëlle igyekezett józan határok
felállításával ellensúlyozni őt – hasztalan. Dominique viselkedése és
csibészsége miatt gyakran összeszólalkoztak.
Gaëlle korán ráébredt, és szenvedett attól, hogy a lányuk el lett
kényeztetve. Dominique hisztis jelenetet rendezett, és sírógörcsöt
kapott, ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta, s ez nagyon
megviselte Gaëlle-t, de valahányszor meg akarta őt zabolázni, vagy
rendes viselkedésre próbálta szorítani, Dominique ment, és beárulta
az apjának, aki nyomban a pártját fogta, és kérte, hogy Gaëlle
legyen vele elnéző. Arany szíve és a lánya iránti szeretete nem vált
a gyerek javára, de erről nem lehetett őt meggyőzni, így Gaëlle
hovatovább kénytelen volt visszafogni magát, háttérbe szorítani a
saját véleményét, és Robert boldogsága érdekében csendben
maradni.
Dominique éles nyelvű nagylánnyá cseperedett, amivel gyakran
az anyjára emlékeztette Gaëlle-t. Anyja ugyanis már a háború előtt is
rideg természetű, örömtelen nő volt. Gaëlle egyáltalán nem volt
biztos abban, hogy Robert mérhetetlen engedékenysége
következtében Dominique boldog emberré válik. Nem léteztek
szabályok vagy korlátok az életében, és az apja jelenlétében azt
csinálhatott, amihez kedve szottyant. Tudta, hogyan bűvölje el,
hogyan csavarja az ujja köré, hogy elérje, amit akar. És az anyjával
sokszor ok nélkül barátságtalanul és indulatosan viselkedett.
Versenyre kelt vele Robert szeretetéért, pedig nem kellett volna,
mert apja mindkettőjüket szerette. De ő magának akarta az apját, és
úgy tűnt, hogy az anyjában a riválisát látja. Hiába volt minden
megnyugtató tapasztalat, ezen semmi sem tudott változtatni.
Robertnek minden dadus túl szigorú volt, többet is elbocsátott
ezzel az indokkal, miután Dominique panaszkodott rájuk. Gaëlle
számára örökös bűvészkedést jelentett, hogy Robertet boldognak
lássa, Dominique-ot pedig rábírja az illő viselkedésre. Ez volt az
egyetlen dolog, amiben nem értettek egyet, és Gaëlle-nek sohasem
sikerült meggyőznie Robertet, hogy fegyelmezni is kell egy gyereket.
Máskülönben tökéletes volt a házasságuk, egyedül Dominique tudott
komolyabb feszültséget kelteni közöttük. És a hazugságtól sem riadt
vissza, sem attól, hogy hamisan megvádolja az anyját, ha csak így
érhette el a célját. Egyedül az apjával viselkedett rendesen, mással
soha. Anyjához különösen kíméletlen volt, ami elkeserítette Gaëlle-t.
Ő szoros, meleg kapcsolatra vágyott a lányával, de ezt nem tudta
megvalósítani. Jobb viszonyt szeretett volna vele, mint amilyen neki
volt az anyjával. Dominique valamivel aranyosabb volt kicsi korában,
de ez nem tartott sokáig. Apja volt számára a világ közepe, az ő
védelmezője. Anyjával úgy bánt, mint valami betolakodóval, ami
nagyon elszomorította Gaëlle-t.
A napnál világosabban látszott, hogy Dominique féltékeny az
anyjára. Klasszikus Elektra-komplexusa volt, amit Robert akaratlanul
is erősített benne, s ezzel balekká vált a lányával való viszonyában.
Dominique magának igényelte apja teljes figyelmét és szeretetét,
anyját pedig fő vetélytársának tekintette. Amikor Gaëlle megpróbálta
ezt elmondani Robertnek, a férje vehemensen tiltakozott, azt állítva,
hogy a lányuk mindkettőjüket egyformán szereti, ami nem volt igaz.
A helyzet nem javult az idő múlásával. Dominique rendkívül
eszes lány volt, szenvedélyesen érdekelte az üzlet, és úgy tervezte,
hogy apjához hasonlóan ő is a Wall Streeten fog dolgozni. Már
egészen zsenge korában intelligensen el tudott beszélgetni az
apjával üzletről, befektetésekről, a tőzsdei pénzmozgásokról, és
Robert mindent türelmesen elmagyarázott neki. Ez is egy módja volt
az anyja kirekesztésének.
Dacára annak, mennyi gondot okozott a viselkedésével nehéz
természetű lányuk, Robert és Gaëlle kapcsolata szilárd maradt, és
mindketten erősen kötődtek a lányukhoz. Az egyetlen, ami nem
működött, méghozzá évek óta, Gaëlle kapcsolata volt a lányával.
Jóformán születése óta úgy viselkedett, mint egy neveletlen
tinédzser. És bármi volt is az oka, Robert szüntelenül a kedvében
járt, amit Dominique teljes mértékben ki is használt.
Robert pénzügyi értelemben is tökéletesen felelősségteljes szülő
volt. Dominique három hónapos volt, amikor Robert leült Gaëlle-lel
és az ügyvédjével, és a legapróbb részletekig elmagyarázta, mik az
anyagi természetű tervei a lányával. Létrehozott egy óriási összegű
alapítványt, amellyel lényegében a teljes vagyonát a lányára hagyta,
a házaik, a javaik és befektetéseik tulajdonjogával együtt. A pénzt az
idő múlásával egyre növekvő összegben veheti majd fel, Gaëlle-t
pedig élete végéig haszonélvezeti jog illeti meg a házaikra,
amelyeket azonban adófizetési és érzelmi okokból szintén
Dominique fog örökölni. Amit csak tudott, adókedvezménnyel
hagyott Dominique-ra, és noha Gaëlle részére is nagy összeget
tervezett hagyni, úgy rendelkezett, hogy a vagyona túlnyomó részét
a lányuk örökölje. Az a pénz, amit a végrendelete szerint Gaëlle fog
örökölni, élete végéig jómódot biztosít majd neki, hogy azt tehesse,
amihez kedve van, és gondtalanul élhessen a mostani házaikban.
A végrendelet több mint nagylelkű volt, amit Gaëlle hálásan
fogadott, még akkor is, ha a vagyon oroszlánrésze a lányuké lesz.
Gaëlle szemében ez is rendjén való volt. Nem óhajtotta semmitől
sem megfosztani a lányukat, sem érzelmileg vagy anyagilag
rivalizálni vele.
Jóllehet sohasem beszéltek Dominique-nak a pénzügyi
megállapodásukról, ő mintha tudta, vagy ösztönösen megérezte
volna, már egész kis gyerekként úgy viselkedett, mint egy
elkényeztetett örökösnő. És egyszer megjegyezte az anyjának: alig
várja, hogy elég idős legyen, és kirúghassa a személyzetből azokat,
akiket nem szeret, vagy akik csúnyán bántak vele. Ijesztően
hiányzott belőle a más emberek iránti empátia. Gaëlle mindig is
megvetette az ilyen viselkedést, mert ellenkezett mindazzal, amiben
hitt, a szerénységgel és a kedvességgel, ráadásul sem őrá, sem
Robertre nem ez volt a jellemző. Robert rendkívül kedves volt
minden alkalmazottjukkal, akárcsak Gaëlle, szemben a goromba,
fennhéjázó és elkényeztetett Dominique-kal. Már kisgyerekként is
ridegen bánt Gaëlle-lel, valahogy úgy, mint az anyja, aki az utolsó
éveiben gyűlölte az életét. Ő sem volt boldog ember, ahogy
Dominique sem, bármennyi előnyt élvezett is, bármennyire is imádta
az apja és szerette az anyja, aki arra vágyott, hogy végre viselkedjen
úgy, ahogy illik, és legyen kedvesebb az emberekhez.
Dominique sokszor próbára tette a türelmüket, és ritkán
tanúsította azt a szelídséget, ami a szüleit jellemezte, vagy ami egy
gyerektől elvárható volt. Ő már kicsi korában olyan volt, mint egy
undok kis felnőtt. Apja elől rendre elrejtette ezt az oldalát, és neki
csak a szebbik énjét mutatta. Gaëlle előre rettegett attól, hogy ha
egyszer meghal az apja, és megörökli a vagyonát, hogy fog tudni
bánni vele. Erősen remélte, hogy ez majd csak sokára következik
be.

Gaëlle nem ment vissza többé modellkedni, és nem bánta meg.

Ehelyett lelkesen végezte a Columbia University és a NYU
művészettörténeti kurzusait. Fogalma sem volt, mihez kezd majd a
diplomájával, de rettentően élvezte az órákat, és hogy tovább
bővítheti a már most is széles körű képzőművészeti ismereteit.
Fontolóra vette, hogy esetleg doktorátust szerez
művészettörténetből, de végül fölöslegesnek ítélte, hiszen a
Barnardon már megszerezte belőle a diplomáját, a NYU-n pedig a
bölcsészdoktorit.
Amikor Dominique hatéves lett, Gaëlle és Robert elutaztak
Párizsba. 1953-at írtak, a háború ütötte sebek már nem tűntek
szembe lépten-nyomon. Gaëlle számára az út érzelmi hazatérés
volt, és a kezdeti fenntartásai ellenére csodálatosan érezték
magukat. Az egyik szabad délutánjukon a Louvre termeit járták, s
közben Gaëlle részleteket árult el olyan képekről, amelyeket Robert
nem ismert, noha ő is elég tájékozott volt a képzőművészet terén.
Egyszer csak Gaëlle megtorpant az egyik kép előtt, és percekig
nézte összehúzott szemmel. Azonnal felismerte. Az elsők egyike
volt, amit a parancsnok átadott neki, hogy rejtse el. Mintha a múlt
egy kísértete jelent volna meg előtte, csak állt, és mélázva, csendes
vágyódással nézte a képet.
– A családodé volt? – kérdezte Robert, megérezve, hogy Gaëlle-
nek van valami köze ehhez a gyönyörű kis Degas-képhez, amely
egy balerinát ábrázolt, de ő megrázta a fejét. Soha nem mesélte el
Robertnek az egész történetet, s most úgy érezte, hogy képes lenne
rá. Elmondta hát, hogyan kérte meg a német parancsnok, hogy
rejtse el azokat a festményeket, amelyeket ő és a barátja emelt el
olyan tisztektől, akik ellopták, és a sajátjukként ki akarták küldeni
Németországba.
– Vacsora után bejártam hozzá, és olyankor mindig adott egy
egész kenyeret az anyám részére, amiben ott rejtőzött az
összegöngyölt kép. Mire elment, már negyvenkilenc művet
rejtegettem egy szerszámos-sufniban, amiket aztán a felszabadulás
után, mihelyt el tudtam jutni Párizsba, visszavittem a Louvre-ba.
Nem akartak hinni a szemüknek, amikor besétáltam a képekkel –
idézte fel mosolyogva az emléket. – Azt hitték, hamisítványok, vagy
valami szélhámosság van mögötte, de aztán hívtak egy szakértőt,
aki rögtön látta, hogy eredetik. Három bőröndre való kép volt. A
kurátortól, akinek odaadtam a képeket, kaptam meg Lelong címét,
és így szereztem az első állásomat, amikor Párizsba jöttem.
Mára ezek régi emlékekké váltak. Nyolc év telt el azóta, már
betöltötte a huszonnyolcadik évét, és hét éve voltak házasok. Amikor
elmesélte, hogyan rejtegette a képeket a háború végén, hogy
megmentse őket, a férfi rögtön arra gondolt, hogy Gaëlle nemzeti
hős.
– Elismerték valaha hivatalosan, amit Franciaországért tettél?
Megköszönte valaki? – kérdezte, megdöbbenve azon, amit a nő a rá
jellemző egyszerűséggel és szerénységgel elmondott.
– Nem, miért tették volna? Én csak egy fiatal, vidéki lány voltam,
aki teljesítette a kötelességét, amivel a nemzetének tartozott. –
Felsóhajtott, mert eszébe jutott a történet folytatása. – Épp
ellenkezőleg, ezért vádoltak meg azzal, hogy együttműködtem az
ellenséggel. Mivel a háború utolsó hónapjaiban majdnem minden
este vacsora után bementem a parancsnok szobájába, a
házvezetőnőnk azt hitte, hogy cserébe, amiért kenyeret ad az
anyámnak, lefekszem vele. Mihelyt a vichyi kormány elment,
följelentett. Akkor kergettek végig a falu utcáin kopaszra borotválva,
árulónak kikiáltva.
A St. Moritzba tett első útjukon a történet egy részét már
elmesélte Robertnek, tehát a férfi már tudta, hogy kollaborálással
vádolták. Most, évekkel később mondta el a többit, az egészet. Még
mindig túl fájdalmas volt a háborús évekről beszélnie. De most, hogy
meglátta a képet, valahogy kiszakadt belőle.
– Miért nem magyaráztad meg nekik? – háborodott fel a nevében
Robert. Belegondolt, hogy Gaëlle min ment keresztül, de soha nem
beszélt róla, és belefájdult a szíve. Az utóbbi években még ritkábban
utalt a háborúra, mint kezdetben. Nem szeretett visszagondolni
ezekre az évekre, és arról sem beszélt soha, hogy számtalan zsidó
gyereket mentett meg. Az egy másik életben volt, ma már egészen
más embernek érezte magát.
– Nem hittek volna nekem – válaszolta egyszerűen. –
Visszahoztam a képeket, és azzal vége volt. Soha többé nem
hallottam róluk a Louvre-tól. Megkapták a festményeket. Nem volt
mit beszélni többet a dologról. Sok furcsaság történt a háború alatt
és után. – Sorolta a festők nevét, akiknek a műveit rejtegette, és a
következő két órában megpróbáltak minél többet megtalálni belőlük
a Louvre termeiben. Négyet találtak, és Gaëlle úgy mosolygott rájuk,
mintha régi barátokkal találkozna. Bámulatos történet volt, és Robert
ráeszmélt, hogy bizonyos szempontból Gaëlle még ma is rejtély
számára. Olyan mértékig tartózkodó volt, hogy sohasem említette,
milyen tettet hajtott végre a múltban.
– Mit nem meséltél még el nekem a háborúról? – kérdezte,
amikor a Louvre-ból távozva betértek egy közeli kávézóba egy pohár
borra. Gaëlle nem válaszolt. Sok mindent nem mondott el neki,
jórészt semmit, és most sem érezte késznek rá magát. De aztán egy
korty bor után mégis belefogott a mesélésbe Rebekáról.
– A legjobb barátnőm gyerekkorunktól kezdve egy Rebeka nevű
zsidó lány volt, velem egyidős. Volt két öccse és egy kishúga, az
apja pedig annak a kisvárosnak a legtekintélyesebb bankárja volt,
ahol éltünk. Sok pénzük volt, több mint nekünk, és egy gyönyörű
házuk. Úgy szerettem Rebekát, mintha a testvérem lett volna.
Minden reggel bementem hozzájuk, és együtt bicikliztünk el az
iskolába. A megszállást követő reggelen is elindultam hozzájuk, és
láttam, hogy fegyveresek kiterelik őket a házukból, be egy furgonba,
és elhajtanak velük. Egy tőlünk kétórányi távolságra lévő
gyűjtőtáborba vitték őket. Az szörnyű volt. Ezer és ezer ember,
köztük nők, gyerekek, családok rettenetes körülmények között,
sátrakban és egy ócska pajtában. Mindenüket elvették, mint minden
zsidóét egész Franciaországban, a házukat, a pénzüket, az
üzletüket. Csaknem tizenhat hónapig tartották őket fogva abban a
táborban. Mindennap kibicikliztem hozzá. Sohasem kaptak el, és a
szüleim sem tudták meg. Soha senkinek nem mondtam el.
– Aztán beteg lettem, egy hétig nem tudtam odamenni, és amikor
újra kimentem, üres volt a tábor. Mind elmentek, vonatokon vitték
őket Németországba és keletre. Mindig hittem abban, hogy él, és
egyszer majd újra találkozunk. Mihelyt megérkeztem Párizsba,
elmentem a Vöröskereszthez, és megkértem őket, hogy segítsenek
megkeresni. Akkor már három éve volt annak, hogy eltűntek.
Hónapokba telt, mire kiderítették, hogy mi történt. Auschwitzba vitték
mindannyiukat, és Rebeka akkor már két éve halott volt. Soha többé
nem láttam… Még megvan egy darabka abból a hajszalagból, amit
egyszer neki adtam. Beakadt a tábor kerítésébe.
A történet véget ért, Gaëlle hangja elúszott valahová, Robert
pedig úgy érezte, mintha öklömnyi gombóc volna a torkában. Nem
tudta, mit mondjon, amivel vigasztalhatná, végül magához ölelte
Gaëlle-t, és tartotta, hogy kisírhassa magát. Több mint tizenegy év
telt el azóta, hogy utoljára látta Rebekát, de mintha tegnap lett volna.
Ahhoz már nem volt bátorsága, hogy a gyerekekről is meséljen.
Ennél többet nem tudott elmondani. Ennyi elég volt. Bizonyos dolgok
egy olyan múlt részei, amelyről Robertnek nem kell tudnia. Hét év
házasság kellett ahhoz is, hogy a festményekről és Rebekáról tudjon
neki beszélni.
Szótlanul sétáltak vissza a szállodába. Robert arra gondolt, hogy
megint bebizonyosodott, milyen bátor és erős, milyen különleges
asszony a felesége. Most még jobban szerette, mint eddig.
Mindennap hálát adott azért, hogy őt vette feleségül. És tőle kapta
élete legdrágább kincsét, imádott lányukat, akiért rajongott.
 Tizenkettedik fejezet
Dominique természete az idő múlásával sem lett jobb. A
tinédzserkorba lépve minden eddiginél féltékenyebb lett az anyjára,
és jobban imádta az apját. Robert azt állította, hogy minden
tizenéves lány nehezen jön ki az anyjával, de Dominique egyszerűen
kibírhatatlanul viselkedett. Démonizálta Gaëlle-t, és örökösen
vitatkozott vele. Elkeserítő volt, de akármennyire igyekezett is
Gaëlle, nem tudott kijönni a lányával. Megpróbált beszélni Roberttel
a dologról, azt remélve, hogy közbeavatkozik az érdekében, de ő
mindig talált valami mentséget Dominique viselkedésére. Épp rossz
napja volt, vagy undok volt az egyik tanára, fájt a feje, meg volt
fázva, valaki felidegesítette vagy igazságtalanul bánt vele. Gaëlle
végül belátta: reménytelen minden igyekezete, hogy a férje reálisan
ítélje meg a lányukat. Az ő szemében Dominique képtelen volt bármi
rosszat tenni.
Mire a lányuk tizenöt éves lett, a komiszsága minden addigi
mértéken túltett, ami a szakirodalom szerint tizenéves lányoknál
normális dolog. Gaëlle mindent elolvasott, amit csak lehetett, hogy
megtudja, a legkorszerűbb elméletek szerint hogyan kellene kezelnie
őt, de bármivel próbálkozott, semmi sem használt. Dominique-ot
emésztette a féltékenység, gyűlölte az anyját, és magának akarta
kisajátítani az apját. Ahogy egyre idősebb lett, semmi sem változott,
csak a fegyverei lettek hatékonyabbak, nagyobb sebet ejtők, és még
élesebb lett eddig is éles nyelve. Még azt is gyűlölte, hogy félig
francia, mert ez is egy módja volt anyja elutasításának. Ha valaki
megemlítette, nyomban közölte, hogy ő amerikai, nem francia. És
bár megértette, amikor anyja franciául beszélt hozzá, csak angolul
volt hajlandó válaszolni. Egyedül az apja lánya akart lenni, anyjában
csak kifogásolnivalót talált.
Gaëlle már-már feladta a reményt, hogy tűrhető kapcsolatba
kerülhet a lányával. Dominique nem volt hajlandó rá. Talán majd ha
idősebb lesz, gondolta Gaëlle, hisz még csak tizenöt éves. Nehéz év
volt, mert ahogy egyre önállóbb lett, úgy vált egyre utálatosabbá.
Másodikos középiskolás korában kijelentette, már alig várja, hogy
főiskolás lehessen. Jó tanuló volt, üzleti főiskolára akart menni, hogy
majd egyszer a Wall Streeten dolgozhasson az apjával. Nem
érdekelte semmi, ami anyja szenvedélye volt, a művészettörténet, a
történelem, a divat. Semmire sem becsülte Gaëlle híres modellként
befutott karrierjét. Számára egyedül az apja pályája létezett.
Azon a nyáron Európába utaztak, elmentek Francia-országba,
Olaszországba, és utolsó állomásként Londonba. Dominique váltig
állította, hogy utálta Franciaországot, noha amíg ott voltak, jól érezte
magát, de a világért sem ismerte volna be. Világosan éreztette, hogy
semmi sem tetszett neki, amihez az anyjának köze volt.
Miután visszatértek Európából, az iskolakezdésig kiköltöztek a
southamptoni házba. Gaëlle épp telefonon beszélt az élelmiszer-
szállító céggel egy vacsoráról, amit majd szeptemberben terveztek
rendezni. Szívesen adtak Roberttel elegáns vacsorapartikat, és
június óta nem rendeztek egyet sem. Dominique a medencénél
olvasott, miközben a rádiója ott harsogott mellette, Robert egy
barátjával teniszezni ment. Ebédre várta vissza, és az asztal már
meg volt terítve három személyre a medence mellett. Abban a
pillanatban, amikor letette a telefont, meglátta, hogy Robert
teniszpartnere belép a házba. Hamuszürke arcára pillantva Gaëlle
rögtön tudta, hogy valami rettenetes dolog történt.
– Mi a baj, Matthew? – rohant oda hozzá.
– Robert… – a férfi hangja zokogásba fúlt. – Ütögettünk…
valamin épp nevetett… nyerésre állt… és akkor összeesett.
Próbáltam újraéleszteni, szájból szájba. Louise hívta a mentőket…
öt perc sem telt belé, ott voltak. Félórát küzdöttek érte, de elment. –
Sírva mondta el mindezt, mint egy gyerek, Gaëlle pedig átölelte, és
már ő is sírt. Az nem lehet. Nem történhetett meg. És mégis
megtörtént. Az első perctől kezdve, hogy megismerte, szerette őt. És
most elment, és milyen korán!
Leültek a konyhaasztalhoz, fogták egymás kezét, aztán Gaëlle
elment, hogy egy pohár vizet hozzon mindkettőjüknek. Louise
felhívta a férjét Gaëlle-ék számán, hogy megkérdezze, jól van-e.
Matthew-t rettenetesen megrázta barátja hirtelen halála, de
személyesen akarta elmondani Gaëlle-nek. Louise megkérdezte,
segíthet-e valamit. Ő is jóval fiatalabb volt a férjénél. Harminchét
évével Gaëlle volt a legfiatalabb a társaságukban, és hirtelen
rádöbbent, hogy özvegy lett. És hogy mondja meg Dominique-nak?
A gondolat megrémítette. Hogy fogja túlélni, hogy elveszítette
imádott apját? Ő volt a legeslegfontosabb ember számára, ahogy
Robertnek Dominique.
Matthew pár perc múlva elment, de megígérte, hogy délután
visszajön. Robert holttestét a legközelebbi kórház halottaskamrájába
szállították. És még ezzel is szembe kellett néznie. De előbb el kell
mondania a lányának, hogy elvesztette az apját, akit imádott, akit a
világon mindenkinél jobban szeretett. Gaëlle-nek fogalma sem volt
róla, hogyan mondja el neki, és tizenhét év óta először nem volt itt
Robert, hogy segítsen. Elszálltak az évek, tizenhat év egy olyan
házasságban, amelyet mindenki irigyelt. A tündérmese most véget
ért, és nem fognak boldogan élni, míg meg nem halnak.
Másodpercek alatt vége lett, egy teniszpályán. Csak így,
egyszerűen.
Kiment a medencéhez, és leült mellé egy székre, amitől
Dominique rögtön ingerült lett. Épp egy új angol együttes száma
ment. Leengedte a könyvét, és dühösen anyjára meredt.
– Mi van?
– Egy szörnyű hírt kell elmondanom neked – kezdte Gaëlle, és
kinyújtotta a karját, hogy átölelje. Dominique merev testtel tűrte, ami
nem könnyítette meg Gaëlle dolgát.
– Mi van már? – Azt gondolta, hogy anyja le akarja mondatni vele
egy dédelgetett tervét. De ez sokkal-sokkal komolyabb volt, annyira,
hogy szinte fel sem lehetett fogni.
Gaëlle feszült figyelemmel nézett rá, az ajka remegett, de a lánya
érdekében megpróbált erős lenni.
– Apáról van szó… – mondta a könnyeit nyeldesve. – Teniszezett
Matthew-val, és… – Dominique felugrott, rámeredt az anyjára, és
félbeszakította:
– Ne! Ne! Ne mondd! Nem akarom hallani… – Kitört belőle a
zokogás, és el akart rohanni. De egyikőjük sem bírt. Nem tehettek
mást, szembe kellett nézniük az igazsággal, bármilyen szörnyű volt
is az.
 – Szívrohama volt – mondta Gaëlle, és érezte, hogy gyengeség
lepi meg a tagjait, és szédül. Nem tudta, mit mondjon még.
– De jól van? – nézett rá kétségbeesetten Dominique, mire Gaëlle
megrázta a fejét.
– Nem, kicsim, meghalt.
– Nem! Nem halt meg! – kiáltott rá a lánya; a legszívesebben
megölte volna a hírhozót, és nem, nem akarta, hogy a hír igaz
legyen – de az volt.
Gaëlle magához ölelte, de Dominique kitépte magát a karjából, és
sírva berohant a házba. Gaëlle hallotta, hogy bevágja az ajtót.
Bement utána, és pár perc múlva a szobájába is utánament.
Dominique zokogva feküdt az ágyán, teljesen ki volt készülve.
Gaëlle egy óra hosszat ült mellette, és próbálta vigasztalni, mígnem
a lánya rákiáltott, hogy menjen ki a szobájából. Ez az egész túl sok
volt Dominique-nak ahhoz, hogy el tudja viselni. A dolog teljesen
felkészületlenül érte. Apja nem volt beteg. Egész életében
egészséges volt, tele életerővel, és csodálatosan bánt
mindkettőjükkel. És most elment. Irtózatos, felfoghatatlan csapás
volt, különösen Dominique-nak.
Gaëlle ekkor bement a saját szobájába, és felhívta a kórházat,
ahová Robertet vitték, a New York-i temetkezési vállalatot és Robert
ügyvédjét, hogy elmondja neki, és végül felhívta Robert
asszisztensét, hogy segítséget kérjen tőle. A nőt megdöbbentette a
hír. Robert nagyszerű ember volt, mindenki szerette. És most a
temetéséről kellett intézkedni.
Ezután Gaëlle visszament Dominique szobájába. A lány
érdekében tökéletesen akarta kezelni a helyzetet, de nem tudta,
hogyan csinálja, és persze ő volt az utolsó ember a földkerekségen,
akit Dominique látni akart. Megmondta neki, hogy menjen ki a
szobájából. Fölhívta két legjobb barátnőjét, akik délután átjöttek, és
vele voltak a szobájában, miközben ő sírt.
Az egész valahogy valószerűtlennek tűnt. Gaëlle-nek olyan
érzése volt, mintha napok óta víz alatt úszna. Képek jöttek-mentek
ki-be az agyában, tennivalók, a temetés rettenetes előkészületei,
emberek, akikkel a szertartáson szót váltott, a zene és a virágok, és
Dominique viselkedése, aki sokkos állapotában az anyja mellett a
templompadban úgy nézett ki, mint egy elhagyott gyerek valami
háborús övezetben, és valahányszor anyja megpróbálta átölelni
vagy vigasztalni, vasvillaszemeket meresztett rá. Úgy látszott,
mintha hibájául róná fel az anyjának, hogy ő él, Robert pedig halott.
Gaëlle a háború óta nem érezte magát ennyire kétségbeejtő
helyzetben, ennyire magányosnak és összetörtnek. Robert elhitette
vele, hogy az életük örökké tökéletes lesz, és most, tizenhat év
boldog házasság után itthagyta. Gaëlle is meg volt rémülve, ő is
elárvultnak érezte magát, de a lánya miatt erősnek kellett lennie.
A temetés után egy héttel leült az ügyvédekkel, és minden, a
vagyonátruházás, Dominique és az ő öröksége, úgy volt, ahogy
Robert leírta. Nem derültek ki meglepetések, mostantól Gaëlle egy
óriási összeg felett rendelkezett, több felett, mint amennyire valaha
is szüksége volt, és valamennyi házukat élete végéig használhatta,
jóllehet azok is Dominique tulajdonát képezték az apja által
ráhagyott vagyon részeként. De Gaëlle-nek nem kellett pénz, nem
kellettek házak, neki csak Robert kellett. És így volt vele Dominique
is. Vigasztalhatatlan volt, és nem volt hajlandó iskolába menni.
Gaëlle nem ragaszkodott hozzá, az iskola pedig adott egy hónap
szünetet, annak az ígéretnek fejében, hogy később bepótolja a
mulasztást. Dominique ebben az állapotában semmire sem volt
alkalmas, az iskola pedig méltányolta ezt, és részvétét nyilvánította
mindkettőjüknek.
Október elején Dominique végre újra elkezdte az iskolát, de
mindennap feldúltan jött haza, és Gaëlle sem érezte magát jobban.
Hirtelen mindenük, amijük volt, és amit csináltak, elvesztette a
jelentőségét – az emberek, akiket ismertek, a helyek, ahová mentek,
a házak, ahol laktak. És legnagyobb meglepetésére először, amióta
New Yorkba költözött, Gaëlle-nek honvágya támadt Franciaország
után. Hiányozni kezdett a hazája, az ételek, az emberek, az
anyanyelve, és minden, ami ismerős volt számára. Meg sem tudta
magyarázni, miért. Még saját maga számára sem volt értelme. De
New Yorkban minden Robertről szólt, és a közös életükről.
Hónapokkal az ideérkezése után házasodtak össze. Haraggal
hagyta maga mögött a háború utáni Franciaországot, most viszont
mindenáron haza akart menni, ha csak egy kis időre is. Nem beszélt
róla Dominique-nak, de majdnem annyira hiányzott neki
Franciaország, mint Robert. Hátat fordított a hazájának, miután az
elárulta őt, most mégis vágyott hazamenni, legalább egy látogatás
erejéig, vagy talán egy nyárra.
Mire eljött a karácsony, döntött. Dominique boldogtalan volt,
gyűlölte az iskolát. Ha tehette volna, ment volna egyenesen a
főiskolára, de még két éve volt hátra addig. Épp elkezdte a
harmadévet, amikor az apja meghalt.
A karácsony rémálom volt Robert nélkül. Palm Beachben
töltötték, de a hely végtelenül nyomasztóan hatott mindkettőjükre.
Gaëlle nem akart találkozni a barátaikkal, idegennek érezte magát
közöttük. Csupa házaspár között egyedül lenni – ez még inkább
ráébresztette Robert hiányára. Mint egy törött szárnyú madár. És a
szánakozó tekintetüket sem bírta elviselni.
Karácsony elmúltával egy este szóba hozta a témát Dominique-
nak.
– Gondolkoztam – kezdte, miután már befejezték a vacsorát, és
magukba roskadva ültek a konyhaasztalnál. Olyanok voltak, mint két
hajótörött, akiket kivonszoltak a partra. Robert nélkül mindkettőjük
számára sivár volt az élet. Gaëlle semmivel sem volt jobb
állapotban, mint Dominique, akinek a jegyei teljesen leromlottak.
Három hónappal Robert halála után még egyikük sem tért magához.
És Gaëlle nem tudta, bekövetkezik-e ez valaha is. – Talán valami
mást kellene csinálnunk – mondta óvatosan. Robert halála még
jobban eltávolította őket egymástól, és Gaëlle úgy érezte, már
egyáltalán nem tudja elérni a lányát. De nem adta fel, Dominique
goromba elutasítása ellenére egyre próbálgatta építgetni a hidat
kettejük között. Remélte, hogy talán a levegőváltozás jót fog tenni
mindkettőjüknek.
– Hogy érted azt, hogy valami mást kellene csinálnunk? – nézett
rá Dominique gyanakvóan. – Például mit? – Anyja most az ellensége
volt. Élt. A hős pedig halott volt. Ő pedig tőrbe esett azzal a szülővel,
akit nem szeretett.
– Nem tudom – válaszolta Gaëlle bizonytalanul. – Még nem
találtam meg a választ. De szörnyű dolog itt ülni így. Olyan, mintha
azt várnánk, hogy mikor jön haza. – Holott nem fog hazajönni.
Dominique ugyanezt érezte.
– Nem akarom, hogy eladd a lakást – vágta oda dühösen, hogy
leplezze a félelmét. A félelem és a féltékenység uralkodott az
életében, mint azelőtt, csak most még jobban.
– Nem fogom eladni a lakást – felelte Gaëlle nyugodtan. – Egy
nap a tiéd lesz. De egy időre elmehetnénk valahova. Néhány
hónapra, a nyárra…
– Például hova?
– Franciaországon gondolkozom.
– Gyűlölöm Franciaországot! – vetette oda foghegyről Dominique,
ami annyit jelentett, hogy „Gyűlöllek téged!”, mert anyját
összekapcsolta Franciaországgal és mindennel, ami francia.
Gyűlölte, hogy francia anyja van, kritizálta a kiejtését, pedig Gaëlle
ennyi év után szinte tökéletes kiejtéssel beszélte az angolt.
– Nos, itt nem érezzük jól magunkat. Ez így nem fog menni
egyikőnknek sem. – Robert nélkül New York-i, southamptoni és Palm
Beach-i lakásuk egyaránt olyan volt, mint egy sír. Gaëlle-nek nem
állt szándékában hosszú távon változtatni az életükön, de arra
gondolt, hogy talán egy rövid kimozdulás visszaadná az
életkedvüket. – Nézhetnék egy házat a nyárra Franciaországban.
Vagy esetleg megengednék, hogy a második félévet Párizsban
végezd el. Van ott egy jó amerikai iskola. – Néhány barátjuk egy évet
töltött Párizsban, és nagyon élvezték. Gaëlle rájött már, hogy
mondhat bármit, Dominique-nak nem fog tetszeni. Ő az apját akarta
vissza, és ugyanígy érzett Gaëlle is, de őt nem kaphatták vissza.
Pénzük viszont, hála Robertnek, bőven volt, hogy azt tehessék, amit
akarnak.
– Gondolkozz rajta – mondta szelíden, de Dominique szó nélkül
felállt az asztaltól, bevonult a szobájába, és becsapta maga után az
ajtót. – Ennyit erről – sóhajtotta Gaëlle, és berakta a tányérjaikat a
mosogatógépbe.
Egy héttel ezután beszélt a dologról egy pszichiáterrel. A nő
megjósolta, hogy Dominique-nak, bárhol legyen is, időre, talán
hosszú időre lesz szüksége, hogy elgyászolja az apját, és hogy nem
fog neki tetszeni egyetlen terv sem, amivel az anyja előáll. Gaëlle-
nek egyedül kell meghoznia a döntést, aszerint, hogy mit tart a
legjobbnak. Dominique nem fog tudni dönteni.
– Most azt kell tennie, amit észszerűnek gondol. Ha az segít
önnek, hogy pár hónapot Franciaországban tölt, akkor tegye azt. Ha
nem válik be, még mindig visszajöhet. Mit árthat vele? Úgy vélem, a
pénz nem gond, akkor hát vágjon bele. A legrosszabb, ami történhet,
hogy haza kell jönnie. De az is lehet, hogy mindkettőjük számára
megkönnyíti ezt az átmeneti időszakot. Dominique-nak most
szüksége van egy helyre vagy személyre, akin kitöltheti a haragját,
és ez sajnos ön.
– Ő mindig is könnyen méregbe guruló gyerek volt, különösen
velem kapcsolatban. Teljesen kisajátította az apját, és féltékeny volt
rám. Félistenként tekintett rá. És most, hogy az apja meghalt, velem
kellene beérnie. Az ő szempontjából ennél rosszabb nem is
történhetett vele.
– Még az is előfordulhat, hogy a gyászidőszak végére olyan közel
kerülnek egymáshoz, mint eddig soha – mondta reménykedve a
pszichiáternő. Bátorításnak szánta, de Gaëlle nem hitte el. Kettőjük
kapcsolata sohasem volt jó, és Dominique most dühös tinédzser, aki
elvesztette a rajongva szeretett apját. Úgy érezte magát, mint akit
megloptak. Gaëlle tudta, milyen nehéz a lányának, és szerette volna,
ha valami módon tudna neki segíteni. De bármivel próbálkozott, a
helyzet nem javult, amitől neki is még nehezebb lett. Ő volt a
bűnbak, őrá zúdította Dominique minden szomorúságát és haragját.
Egy hónapig gondolkozott a dolgon, mialatt Dominique
osztályzatai tovább romlottak, amit az iskolapszichológus
normálisnak tartott.
Egy januári hétvégén egy utazási magazint olvasgatva meglátta
egy párizsi ingatlanközvetítő hirdetését. Az iroda jó minőségű
bútorozott házakat és lakásokat adott bérbe nagyon jó környékeken,
leginkább a hetedik és a tizenhatodik kerületben, Párizs két legjobb
lakónegyedében. Sokáig bámulta a hirdetést, aztán letette az
újságot az íróasztalára. Valamit csinálnia kellett, és abban az évben
kifejezetten rossz volt az időjárás. Dermesztő hideg volt, és
szilveszter óta már háromszor esett a hó. A város olyan zord volt,
akár a hangulatuk.
 Aztán másnap reggel, leginkább csak kíváncsiságból, felhívta a
párizsi ügynökséget, és megkérdezte, van-e olyan, fél évre bérbe
vehető ingatlanuk, amilyenről a hirdetésben írtak.
– Több is van – felelte az ügynök fennhéjázón, és megkérdezte,
mire gondolt. Gaëlle elmondta, hogy egy világos, napfényes lakást
szeretne a maga és a lánya részére a hirdetésben említett
környékek valamelyikén.
– Lehet, hogy van ilyesmim – mondta erre elgondolkodva a nő. –
Bár talán túl nagy kettőjüknek. Egy duplex az Avenue Foch napos
oldalán, kétsaroknyira az Arc de Triomphe-tól. – Gaëlle ismerte az
utcát. Gyönyörű régi, Napóleon korabeli Haussman-házak
sorakoztak benne, tágas, magas, bordűrös mennyezetű szobákkal,
márványkandallókkal. Dior-modellként többször járt itt partikon. A
lakások többségét diplomaták, nagykövetségek és külföldiek lakták.
– A tulajdonos egy amerikai házaspár, akik a lakás eladásán
gondolkoznak, de amíg döntésre jutnak, kiadnák bútorozottan. Soha
nem laktak benne. Egy házvezetőnő és egy szobalány jár a
lakáshoz. Négy hálószobás, és garázs is van hozzá. – Megmondta,
mennyi a lakbére, ami magas volt, de azok után, ahogy leírta a
lakást, nem okozott meglepetést. És megengedhették maguknak.
Nem a pénz volt a lényeg. Ki kellett heverniük Robert halálát.
– Szeretném megnézni. – Gaëlle maga is meglepődött, amikor
kimondta. Megígérte, hogy másnap megint telefonál. Aztán felhívta a
Párizsban lévő amerikai iskolát, és a következő hétre megbeszélt
egy időpontot. Amikor ezeken túl volt, határozottan jobban érezte
magát. Elhatározta, hogy úgy megy el Párizsba megnézni a lakást
és az iskolát, hogy nem szól róla Dominique-nak. Semmi értelme idő
előtt felidegesíteni. Ha megnézte őket, majd eldönti, mit tegyen.
Még a maga szemében is őrültségnek tűnt az egész, de lehet,
hogy épp erre van szükségük. Ebben sem volt biztos, de rosszabb
dolgokat is el tudott képzelni, mint hat hónapot eltölteni Párizsban.
A következő vasárnap este a házvezetőnőre hagyta Dominique-
ot, és elrepült Párizsba. A Ritzben szállt meg, és megnézte a lakást
is, meg az iskolát is. Tetszett mindkettő. Arra gondolt, hogy
Dominique dühös lesz rá, amiért magával hurcolja Párizsba, de
ahogy a pszichiáternő mondta, nem az idegenlégióba lépnének be,
bármikor hazajöhetnek, ha a dolog nem válik be. És dönteni neki
kell, nem egy dühös tizenöt évesnek.
New Yorkba visszaérve átutalta a pénzt a lakásért és az iskoláért,
elkérte Dominique személyi lapjának másolatát, és beszélt a
tanácsadójával, aki úgy vélte, hogy a dolog akár jót is tehet neki. A
párizsi iskola jónak látta, hogy a New York-i tananyag szerint
haladjon tovább Dominique-kal, hogy ne kelljen neki valami egészen
mást tanulnia. A nagy, barátságos, amerikai stílusú iskolában
számos, a tanórákon kívüli tevékenységre és sportolásra nyílt
alkalom, óvodáskortól a tizenkettedik évfolyamig. Amikor ott járt,
Gaëlle-nek nagyon megtetszett az iskola derűs légköre.
A hazaérkezését követő napon elmondta Dominique-nak, hogyan
határozott. Két hét múlva kellett utazniuk. Miközben előadta, maga is
kicsit őrültnek érezte magát. Nagy ugrás volt ez mindkettőjüknek, de
úgy érezte, legalább meg kell próbálniuk, és ezt így el is mondta a
lányának.
– Szóval most, hogy apa meghalt, vissza akarsz költözni
Franciaországba? – kérdezte Dominique vádlón.
– Nem költözünk, csak hat hónapra megyünk, hogy egy kicsit
kimozduljunk. Mindketten csak búsongunk itt. Miért ne tegyünk egy
próbát? Ha rosszul érezzük magunkat, hamarabb is hazajöhetünk.
– Nem akarok Párizsban ragadni veled – közölte nyersen a lánya.
– Mi lesz a barátaimmal?
– A tavaszi szünetben eljöhetnek meglátogatni, vagy mi is
visszajöhetünk ide. Ez nem valami börtönbüntetés. Akár jó is lehet.
És mire odaérünk, már csak négy hónap lesz hátra a nyári
vakációig. Nem egy örökkévalóság.
De Dominique annak érezte. Gaëlle ennek ellenére ragaszkodott
hozzá. Neki erre volt szüksége, és remélte, hogy Dominique-nak is
jót tesz. Tágíthatják a világukat, és új barátokat találhatnak.
Amikor elindultak Párizsba, Dominique úgy nézett ki, és úgy
viselkedett, mintha börtönbe vagy Szibériába indulna. De Gaëlle
hallotta, amikor a telefonban arról beszélt a barátnőinek, hogy
márciusban, a tavaszi szünetben újra itt lesz, és hogy az ottani
iskola szuper helynek néz ki. Elmesélte, hogy nagyobb, mint az
itteni, sok mindent lehet csinálni az órákon kívül, van mindenféle
klub, és főleg Párizsban élő amerikai, meg mindenféle más
országból való gyerekek járnak oda. Dominique tehát izgatottabb
volt, mint amilyennek mutatta magát, ami reményt ébresztett Gaëlle-
ben, hogy talán tényleg menni fog a dolog.
Amikor megérkeztek, a lakás napfényben fürdött, és a
házvezetőnő telerakta virágokkal. Dominique szobája gyönyörű volt
a sok régiséggel, a bútorok rózsaszín selyemkárpitjával, és a
hatalmas baldachinos ággyal. Gaëlle ágya is ilyen volt, s a szobája
úgy nézett ki, mintha Marie Antoinette lakott volna előzőleg benne.
Az egész lakásnak stílusa volt, napfény és derű lengte be, s maga a
ház a környék eleganciájához illően szép épület volt. Ennél szebbet
nem is kívánhattak volna. Másnap Gaëlle elvitte Dominique-ot a
sofőrrel együtt bérelt autóval az iskolába. És amikor a nap végén
érte ment, Dominique boldognak látszott, de a világért sem ismerte
volna be az anyjának.
Jó lesz-e vagy sem, mindenesetre itt voltak. Hat hónap Párizs
következik, új iskolával, új lakással. És Gaëlle el volt szánva, hogy
amennyire tudja, kihasználja, kihozza belőle a legtöbbet, Dominique
akár jól akarja magát érezni, akár nem. Ez már rajta múlik. És
legnagyobb meglepetésére ő maga boldog volt, hogy visszatért, és
otthon érezte magát. Újra itt lenni, Franciaországban, sokkal jobb
volt, mint gondolta.
 Tizenharmadik fejezet
Mire az első párizsi hetük véget ért, Gaëlle tudta, hogy helyes
volt, amit tett. Dominique továbbra is elkomorult, ha meglátta, és
morcos volt, de Gaëlle hallotta, amikor az új barátaival telefonon
beszélt, hogy sokkal vidámabb a hangja, mint volt New Yorkban. Már
tagja volt egy film-, egy sí- és egy teniszklubnak. És mihelyt meglátta
a lakást, rögtön meghívta a legjobb New York-i barátnőjét, hogy
jöjjön el Párizsba a tavaszi szünetben. Anyjának nem vallotta volna
be, de jól érezte magát. Hétvégeken bulikba járt, átjöttek hozzá az
osztályból, hogy együtt tanuljanak, és a Champs Élysées-n amerikai
filmeket nézett. Gaëlle tudta, hogy még mindig hiányzik neki az apja,
és hiányozni is fog, de ez volt az a változás, amire mindkettőjüknek
szükségük volt, hogy magukhoz térjenek a Robert váratlan halála
okozta sokkból. És önmagán is érezte ezt a hatást. Tizenhét éve
nem élt Franciaországban, s most meglepve tapasztalta, mennyire
tetszik neki itt, mennyire otthon érzi magát, és hogy ő maga
mennyire francia.
Most, hogy újra Párizsban volt, felidéződött benne
modellkedésének kezdeti időszaka. Megfordult a fejében, hogy
meglátogatja a Dior-házat, de már nem ismert ott senkit. Madame
Cécile évekkel ezelőtt visszavonult, és Gaëlle kapcsolata végül
megszakadt azokkal a modellekkel, akikkel együtt élt. Több mint
tizennyolc éve érkezett Párizsba. Egy élet, egy teljes élet telt el
azóta.
Bejárta Párizst, elment a kedvenc múzeumaiba, és beiratkozott a
Louvre egyik kurzusára. Nem tudott betelni a művészettörténeti
órákkal. Évek óta nem evett francia élelmiszereket vásárolt, véres
hurkát és vesét, meg a gyerekkori kedvenc süteményeit, és
élvezettel falatozott belőlük. Az is nagyon jólesett neki, hogy
mindenütt francia szót hall maga körül. Robert mellett egészen más
életet élt; ő megadta neki azt a biztonságot és stabilitást, amit soha
nem kaphatott volna meg, ha Franciaországban marad. Most
azonban vágyott visszatérni a gyökereihez, nem oda, ahol felnőtt, és
ahol oly sok sérelem és veszteség érte, a kastélyt sem akarta látni,
amit sok évvel ezelőtt eladott, csak vissza ide, Párizsba. Arra
gondolt, hogy Robert megértené. Ő mindig nagyon tisztelte benne,
hogy francia.
Gaëlle hálás volt az országnak, amiért befogadta őt a férjével, de
továbbra is Franciaország volt az otthona. A génjeiben, a lelkében, a
szívében hordozta, mint egy rég elfeledett barátot, akit most újra
megtalált. Párizs a része volt, Párizs ő volt. Haza kellett jönnie az
ismerős földre, hogy kiheverje Robert elvesztését. Végre kezdett
magára találni, fölfedezni magában azt a személyt, aki egykor volt.
Amíg együtt élt Roberttel, mindvégig volt valami valószerűtlenség az
életében, egy belső bizonyosság, hogy mások nem így élnek.
Szerencséje volt abban, amiben osztozott Roberttel, és amit a férje
ráhagyott, de mindig is tudta, hogy a világ, amelyben élnek, Robert
világa, nem az övé, nem is a barátaiké. Sohasem altatta magát
azzal, hogy ő valami hercegnő lenne, még ha a herceghez ment is
feleségül. A családja vidéki arisztokrata család volt, sokkal
egyszerűbb, mint a férfié.
Gyakran vitatkoztak azon Roberttel, mikor és mennyit mondjanak
el Dominique-nak arról, hogy mit fog örökölni egy napon. Az a nap
hamarabb jött el, mint gondolták, de az ügyvéd Gaëlle-lel
egyetértésben azt tanácsolta, hogy egyelőre ne sokat
magyarázzanak neki. Most töltötte be a tizenhatot, még nem kell
tudnia, milyen hatalmas vagyon vár rá. Hamarosan meg fogja tudni.
Furcsa módon azonban, anélkül hogy ismerte volna a részleteket,
Dominique megérezte, hogy ő a várományos. Robert nem mondta,
de éreztette vele, hogy ő más, különleges és kivételezett személy.
Gaëlle ezt nem tartotta jó dolognak, és remélte, hogy Párizsban,
hétköznapi gyerekekkel, egyszerű szórakozások közepette jól fogja
érezni magát. A vagyona, és mindaz, ami együtt jár vele, egyszer
még súlyos teher lehet számára, és könnyen elszigetelheti egy
normálisabb világtól. Jó lehetőségnek tűnt, hogy egy nem
mindennapi városban töltsön hosszabb időt.
Gaëlle nagy élvezettel látogatta az óráit a Louvre-ban, és
visszaemlékezett arra, amikor Roberttel együtt végigjárták a
képtárakat, azokat a festményeket keresve, amelyeket ő mentett
meg és vitt vissza a múzeumba. Az egész olyan volt most, mintha
egy másik életben történt volna vele. Rokonszenvesek voltak a
csoporttársai; egyikük említett neki egy érdekes múzeumot, és egy
szabad délutánján, amikor Dominique iskola után futballedzésen
volt, elment oda. Dominique ugyanis beállt egy lánycsapatba, és
rájött, hogy jól megy neki a futballozás. Örökölte anyja hosszú lábait,
amúgy kiköpött apja volt.
Az a kis múzeum, amelyre a csoporttársa hívta fel a figyelmét, a
Musée Nissim de Camondo volt a nyolcadik kerületben, a rue de
Monceau-n. Az elegáns ház, amely egykor egy dúsgazdag török
zsidó filantróp bankárcsaládé volt, a maga válogatott régiségekből
álló bútorzatával fényűzően volt berendezve. A házat az első
világháborúban elesett Nissim de Camondo tiszteletére 1935-ben az
eredeti tulajdonos egyik rokona, párizsiak egy érintett csoportja és a
család barátai restaurálták, és a berendezését visszaszerezték. A
család többi tagját később deportálták, a második világháború alatt
koncentrációs táborokban haltak meg.
A történet nyomban Rebekát és a Feldmann családot juttatta
Gaëlle eszébe, és a gyönyörű házukat, amelyet elvettek tőlük. Arra
gondolt, hogy milyen jó lenne, ha a pénzzel, amit Robert ráhagyott, ő
is helyre tudna állítani egy ilyen otthont, így adózva tisztelettel a
barátainak. Olyan sokan voltak hozzájuk hasonlók, akik eltűntek.
Csöndes szomorúsággal járta végig a házat, megcsodálva a
műtárgyakat és a régiségeket. Ők is Auschwitzban haltak meg, mint
Rebeka és a családja. De még ennyi év után is mindmáig létező,
kitörölhetetlen nyomot hagytak Franciaország történelmében. Gaëlle
szótlanul, elgondolkodva hagyta el a múzeumot, és indult vissza az
Avenue Foch-on lévő lakásba.
Este mesélt a múzeumról Dominique-nak, és most először
beszélt Rebekáról. Dominique csendben hallgatta. Anyja eddig még
sohasem beszélt neki róla. Gaëlle nem említette meg a
szalagdarabkát, amit ide is magával hozott, az itt használt íróasztal
fiókjában őrizte.
– Nem értem – mondta Dominique, miután végighallgatta a
történetet. – Miért nem állította meg valaki a németeket? Vagy az
olyan emberek, mint Feldmannék, miért nem mondták, hogy nem
hajlandók elmenni?
 Nehéz volt egy ilyen fiatal lánynak, aki egész életében
szabadságban élt, akit soha nem üldöztek, elmagyarázni, hogyan
lehetséges, hogy egy egész emberfajt levadászhattak és
megölhettek a saját honfitársai abban az országban, amelyiket a
hazájuknak tudtak.
– Nem tehették. Kimentek a lakásukra a katonák vagy a
rendőrök, és megölték őket, ha nem akartak menni. Korábban
megpróbáltak elmenekülni, de nem volt hova menniük, és nem
gondolták, hogy őket is érinteni fogja a dolog.
– Még a kisgyerekeket is elvitték a táborokba?
Gaëlle bólintott. Lottéra gondolt, és a gyerekekre, akiket a
sufniban bújtatott, és a biciklije kosarába rejtve vitte a másik faluba,
ahol voltak biztonságos házak. De még nem érezte késznek magát
arra, hogy ezeket is megossza Dominique-kal. És a lánya úgy ment
el megcsinálni a házi feladatait és felhívni a barátnőit, hogy valami
újat fedezett fel az anyjában. Gaëlle kíváncsi volt, fog-e ez számítani
nála valamit. Amióta Párizsban voltak, Dominique boldogabbnak
látszott, és kevesebbet gorombáskodott vele.
Röviddel az érkezésük után mindketten kezdtek új barátokra szert
tenni. Gaëlle több szülőtársát is rokonszenvesnek találta az
iskolában. Még nem állt készen arra, hogy eljárjon nagyszabású
társasági eseményekre, azt sem tudta, bekövetkezik-e ez a jövőben
egyáltalán, de már nem egy kellemes estét eltöltött más szülőknél,
és ő is többeket meghívott hozzájuk. Érdekesnek találták, hogy
tizenhét évig New Yorkban élt, és most hazajött. Ráadásul az egyik
nő emlékezett rá, hogy hosszú idővel ezelőtt híres modell volt, és ez
nagyon imponált neki. Gaëlle még most, harmincnyolc évesen is
gyönyörű volt, és sokkal fiatalabbnak látszott.
Szép volt a tavasz Párizsban, és lassanként mindketten a
gyógyulás útjára léptek.
A tavaszi szünetre megérkezett New Yorkból Dominique legjobb
barátnője, és nagyon tetszett neki Dominique új iskolája. Gaëlle
elkísérte őket egy iskolai táncmulatságra, és bár ő és a lánya
nagyon különbözők voltak, és sohasem tudtak olyan közel kerülni
egymáshoz, mint Gaëlle szerette volna, Dominique lassan kezdte
megbocsátani neki az apja halálát, amit mindketten szörnyű
veszteségként éltek meg. És Dominique még nagyon fiatal volt
ahhoz, hogy elveszítse az apját. Gaëlle mindössze két évvel volt
idősebb, amikor az övé meghalt, és ő sem került soha közel az
anyjához. A történet furcsa módon megismétlődött.

Augusztus elejéig volt érvényes lakásbérleti szerződésük, és

júniusban a tulajdonosok felajánlották, hogy az év végéig
meghosszabbítják. Még nem döntötték el, hogy eladják-e a lakást,
és Gaëlle sem tudta pontosan, hogy mit akar csinálni. Megígérte
Dominique-nak, hogy a nyarat Southamptonban töltheti a barátaival,
habár voltak rossz érzései, hogy vajon milyen lesz ott nyaralni,
hiszen Robert ott halt meg az elmúlt nyáron, de Dominique
mindenképpen menni akart. Gaëlle-nek azt is el kellett döntenie,
hogy a negyedik évre melyik iskolába írassa be, a párizsiba vagy a
New York-iba.
Töprengve rótta Párizs utcáit, de mire hazaért, már tudta, mit akar
tenni. Nem volt biztos abban, hogy méltányosan jár-e el a lányát
illetően, de abban biztos volt, hogy meg akarja tartani a lakást, és a
nyár elmúltával vissza akar jönni még egy trimeszterre vagy akár az
egész tanévre. És Dominique egyébként is egy év múlva főiskolás
lesz. Miért ne tölthetnék el azt az egy évet Párizsban, feltéve, hogy a
lánya is hajlandó lesz rá. Csak most fejezte be a harmadévet, ősszel
pedig már jelentkeznie kell az egyetemre. Augusztus végére
tervezték, hogy végignézik az egyetemeket, még ha Dominique-nak
a Radcliffe volt is a szívügye. És majd utána jöhet a Harvard
Business School, ahol újabban már lányokat is fogadtak. Most tehát
az apja nyomdokaiba léphetett, ahogy mindig is szerette volna. Az
álma, hogy befektetési bankár lesz, mint az apja, nem változott.
Most még elszántabb volt, mint Robert életében.
Gaëlle megvárta, míg aznap délután hazajött az iskolából, s akkor
elmondta neki, hogy azt szeretné, ha a nyár végén visszajönnének,
és Dominique Párizsban fejezné be a középiskolát. Aztán várta,
hogy bekövetkezik a robbanás, de az elmaradt.
– Minek kérdezel meg engem? – felelte a lánya kimérten. – Úgyis
te hozol meg minden döntést.
 Jellegzetes tinédzsermegjegyzés volt, azzal a kemény éllel, amire
Gaëlle számított, de megkönnyebbülésére Dominique nem
tiltakozott. És megint csak abból tudta, hogy izgatottan várja, amikor
majd ősszel visszajön a párizsi amerikai iskolába, hogy hallotta,
amint a telefonban egy barátnőjének elújságolta. Az anyjának a
világért sem vallotta volna be, hogy örül neki.
Már összecsomagoltak, és indulásra készen álltak, hogy a július
negyedikei hétvégét Southamptonban töltsék, amikor Gaëlle kapott
egy érdekes telefonhívást. Párizsba költözésük elején hosszan
elbeszélgetett a Nissim de Camondo Museum kurátorával, aki a
tudomására akarta hozni, hogy a bal parton is van egy ehhez
hasonló kis múzeum, és a család, amely odaveszett tagjai
tiszteletére alapította, kurátort keres. A férfi tudta, hogy Gaëlle
művészettörténeti diplomát szerzett a New York-i Egyetemen, ezért
megkérdezte, hogy érdekli-e a dolog. Most, hogy eldöntötte,
szeptemberben visszajönnek, megtetszett neki a gondolat, hogy
állást vállaljon, különösen ilyen állást. A férfi elmondta, hogy kivel
kell beszélnie, úgyhogy másnap reggel fölhívta az illetőt, és
délutánra megbeszélt vele egy időpontot.
Elment a házhoz, amely gyönyörű volt, de lett volna rajta némi
munka. Húsz éve más kezekbe került, egy olyan családéba, amelyik
fillérekért vette meg, amikor az eredeti családot deportálták. Most
pedig amerikai rokonok vették meg, akik szerették volna
helyreállítani, és az elpusztult családtagok emlékhelyévé változtatni.
Kerestek valakit, aki felügyelné a munkálatokat, s az eredeti
berendezésekhez hasonló darabokat vásárolna és helyezne el a
szobákban. Öt gyerek volt, és a lakásbelsőről készült fényképekből
egy egész album állt rendelkezésére, amiből dolgozhat. Az eredeti
lakóknak nagyon jelentős képgyűjteményük volt, aminek a
visszaszerzése sok pénzbe került, de a családnak megvolt hozzá a
pénze. Gaëlle csodálatosnak találta a tervet. Otthagyta az
önéletrajzát, megmondta, hogy szeptember elején újra itt lesz, és
meghagyta azt is, hogyan érhetik el az Államokban.
Este elmondta a dolgot Dominique-nak, aki nem volt tőle
elragadtatva.
 – Ha te itt állást keresel, anya, ez azt jelenti, hogy itt akarsz
maradni. Hogy soha többé nem jössz vissza az Államokba, többé
nem akarsz ott élni. – És már megint dühös volt.
– Nem tudom, mit fogok csinálni – vallotta be anyja becsületesen.
– Egy év múlva egyetemre mész, én meg magam maradok a New
York-i lakásban. – Ami már amúgy is magányos hely volt Robert
nélkül. Nem beszélve arról, hogy Gaëlle mindig is kicsit vendégnek
érezte magát az otthonukban. Mielőtt feleségül vette őt, Roberté volt
ott minden. Bizonyos dolgok a családja tulajdonát képezték, még ha
az Ötödik sugárúti tetőlakást Robert vásárolta is. Beköltözött a férfi
világába, s most, hogy ő már nem volt, betolakodónak érezte magát.
Meg kell találnia a saját világát, amelyet a magáénak érezhet. Nem
beszélve arról, hogy mindegyik lakásuk egyszer majd Dominique-é
lesz. Itt semmi sem volt az övé. Azóta gondolkodott ezen, amióta
Robert meghalt.
– De miért kell dolgoznod? Nincs rá szükséged – nézett rá
rosszallóan Dominique, mint régebben mindig, ámbár mostanában
ritkábban.
– Nem lesz mit csinálnom, amikor majd kollégiumba költözöl –
emlékeztette Gaëlle. – Kell valami, amivel elfoglalom magam. Nem
járhatok örökké művészettörténeti kurzusokra, modellnek már öreg
vagyok, és egyébként sem csinálnám. Fiatalkoromban, mielőtt
hozzámentem édesapádhoz, szórakoztató volt, de ma már nem való
nekem az a munka. Ez viszont érdekelne, és módot adna arra is,
hogy kifejezzem a tiszteletemet az olyan családoknak, mint az,
amelyikről meséltem neked. Az embereknek soha nem volna szabad
elfelejteniük, különösen itt, ahol megengedték, hogy ez
megtörténjen. – Az Államokban elképzelhetetlen volt ehhez hasonló
üldözés és cserbenhagyás. De Dominique nem élte át, ezért nem
értette.
– Miért nem dolgozol valami jótékony szervezetnek?
– Nem lenne olyan érdekes, mint ez a múzeum. Valószínűleg
egyébként sem alkalmaznának. Nem vagyok kurátor, márpedig
valójában arra van szükségük.
Dominique bólintott, és ment, hogy befejezze a csomagolást; a
továbbiakban nem érdekelte a dolog. És Gaëlle-nek is volt még pár
holmija, amit el kellett pakolnia. De még másnap, a repülőgépen is
ezen gondolkodott, és tudta, hogy szeretné ezt a munkát. El tudná
vele foglalni magát, és nemes célkitűzést megvalósító munka lenne.
Miután megérkeztek New Yorkba, rengeteg dolga volt, és
megfeledkezett az egészről. A lakás megtelt Dominique barátaival,
akik éjjel-nappal náluk időztek.
Mindenütt tizenhat éves lányokba lehetett botlani, és jöttek fiúk is.
A hét végén pedig elmentek Southamptonba. A nyár tehát úgy telt,
ahogy szokott, csak éppen Robert nem volt velük. Megrendezték a
szokásos július negyediki ünnepi partijukat, ami furcsa volt nélküle,
de Gaëlle-nek jólesett, hogy találkozhatott a barátaival. Mindnyájan
elmondták, hogy hiányolták. És mindenki meglepődött, amikor
elmondta, hogy szeptemberben visszamennek Párizsba, Dominique
ott fogja befejezni a középiskolát. Az elmúlt évben lassan, de
biztosan megváltozott az életük. És a barátai azt is mondták, hogy
most megint franciás lett a külseje, amin ugyan Gaëlle nevetett, de
szöget ütött a fejébe. Ő is újra franciábbnak érezte magát.
Augusztus végén elvitte Dominique-ot arra az egyetemnéző
körútra, amit gondosan eltervezett még tavasszal, Párizsban. Sok
iskolát kellett megnézniük, az út meglehetősen megerőltető volt.
Végiglátogatták a Radcliffe-et, a Bostoni Egyetemet, a Vassart, a
Wellesley-t, a Smitht és a Barnardot, noha Dominique megmondta,
hogy nem akar New Yorkban járni egyetemre. Gondolkozott néhány
kaliforniai iskolán, de aztán úgy döntött, inkább megmarad keleten,
ami Gaëlle számára is megnyugtatóbbnak látszott. Kalifornia túl
messze volt az otthonuktól, és még messzebb Európától.
– Ha visszamegyünk, megnézhetjük az Amerikai Egyetemet
Párizsban is, ha akarod – emlékeztette Dominique-ot, de ő nyomban
elvetette az ötletet.
– Az Államokban fogok egyetemre járni, anya, bárhogyan is
döntesz. Hazajövök, mert nekem ez az otthon. – Éppúgy, ahogy neki
újra Párizs jelenti az otthont, gondolta Gaëlle, de mondani nem
mondta.
Dominique-nak több egyetem is tetszett a meglátogatottak közül,
de továbbra is a Radcliffe állt számára az első helyen, és mivel
kitűnő jegyei voltak, korai felvételre jelentkezett. A jegyei, melyek
apja halálát követően nagyon leromlottak, Párizsban ismét
feljavultak, és a pontszámai majdnem százszázalékosak voltak.
Robert bőkezűen támogatta alma materét, a Harvardot, az apja is a
Harvardra járt annak idején, ami Gaëlle megítélése szerint
semmiképpen sem lehet hátrány. Dominique decemberre várta a
választ, de máris szorgalmasan dolgozott a felvételi kérelmén.
Két nappal a tanítás megkezdése előtt értek vissza Párizsba, így
Dominique-nak még volt alkalma találkozni a barátnőivel. Többen
közülük visszamentek az Államokba, de voltak, akik Angliában, Dél-
Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában és
Olaszországban töltötték a nyarat. Az itteni barátnői nagyobb
élettapasztalattal rendelkeztek, és színesebb egyéniségek voltak,
mint az otthoniak, amit Gaëlle előnyösnek tartott a lánya
szempontjából.
Gaëlle beiratkozott a Louvre egyik kurzusának őszi
szemeszterére, és két hete járt az órákra, amikor felhívták a
múzeumból, hogy érdekli-e még a kurátori állás. Ők is be voltak
zárva a nyáron; júliusban és augusztusban jóformán megállt az élet
Franciaországban, és majd csak szeptemberben indult meg újra.
– Igen, érdekel – válaszolta lelkesen. – Azt hittem, már
megfeledkeztek rólam, vagy felvettek valaki mást.
– Szó sincs róla. Nagyon is számítunk önre. Eljönne holnap?
Gaëlle megígérte, hogy másnap, óra után elmegy hozzájuk.
Amikor megérkezett, már ott várta az építész, a vállalkozó, egy
védnök és a család két tagja. Most kifejezetten az ő tájékoztatására
elmondták a múzeumra vonatkozó célkitűzésüket. Meglepődött,
amikor azt kérdezték, hogy az Államokban élt-e a háború alatt.
– Nem, itt voltam – felelte nyugodtan, és arra gondolt, hogy vajon
a kollaboráns híre elkísérte-e ide is. De ezek az emberek nem tudták
a lánykori nevét, sem azt, hogy az ország melyik részéből való, tehát
ezt sem tudhatták róla. – Az OSE-nak dolgoztam 1943-tól a
megszállás végéig. – Először mondta ezt el nyíltan, és jó érzés volt
kimondani. A védnök, egy nála fiatalabb, megnyerő tekintetű nő
melegen rámosolygott.
– Zsidó gyerekeket mentett? – kérdezte az örökhagyó
megbízottja. A családtagok arcán örömteli meglepetés látszott.
Nyilvánvalóan tetszett nekik, amit a szervezet annak idején csinált.
– Biztonságos házakba vittem őket – magyarázta Gaëlle.
– Hány éves volt akkor?
– Tizennyolc évesen kezdtem. Volt egy jó barátnőm, akit a
családjával együtt deportáltak. Tizenöt hónapig voltak a vienne-i
Chambaran fogolytáborban, és később megtudtam, hogy
Auschwitzban haltak meg.
– A mi családunk Buchenwaldban halt meg. – A múzeumot a
rokonaikról akarták elnevezni. Strauss Múzeum. Gaëlle látta rajtuk,
hogy jó benyomást tett rájuk, és csakugyan, másnap felhívták, és
felkínálták neki az állást. Ő boldogan egyezett bele, hogy a
következő héten munkába áll. A tanfolyamot kénytelen lesz
abbahagyni, de nem bánta, amúgy is időtöltésnek szánta.
Nevetségesen csekély fizetést ajánlottak, de nem számított:
Robertnek köszönhetően azt csinálhatta, amihez kedve volt, nem
kellett aggódnia, hogy miből fogja eltartani magát.
Fél órával ez után a telefon után a védnöknő is feltárcsázta, és
meghívta, hogy a következő héten ebédeljenek együtt. Gaëlle
rokonszenvesnek találta őt, tetszett neki, ahogy részt vett az interjún.
Louise-nak hívták, és azzal, hogy megállapodtak, a Fouquet-ban
fognak ebédelni, egy tartós barátság vette kezdetét.
Este elmondta az új fejleményt Dominique-nak, aki nem sok
megjegyzést fűzött hozzá. A dolog nem volt különösebben érdekes
számára.
A következő időszakban mindketten elfoglaltak voltak. Gaëlle
naponta eljárt a bal parti házba, ahol együtt dolgozott az építési
vállalkozó helyreállítási tervein, órákig járta a régiségboltokat,
figyelte az aukciókat, hogy a képeken látható bútorokhoz hasonlókat
találjon. Volt néhány nagyon szép darabjuk és jelentős műtárgyuk.
Izgalom fogta el, valahányszor talált egy-egy megfelelő bútort vagy
tárgyat. A ház helyreállítása közben olyasmit érzett, mint amikor egy
puzzle darabjait kell a helyükre illeszteni.
Hóna alatt egy kisméretű festménnyel éppen kilépett az Hôtel
Drouot aukciós terméből. A kép majdnem ugyanolyan volt, mint ami
az ő nappalijukban függött, és noha csinos summát fizetett érte,
diadalmas érzés töltötte el. Az épületet elhagyva észrevette, hogy az
emberek csoportokba verődve, izgatottan tárgyalnak valamit egymás
között az utcán. Érezte, hogy alighanem nagy dolog történt, de nem
tudhatta, hogy mi. Bekapcsolta a rádiót a kis Peugeot-ban, amit
azért vett, hogy maga vezethessen, és amikor meghallotta, hogy
John Kennedyt meggyilkolták, a megdöbbenéstől sokáig
mozdulatlanul ült a kocsiban. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi
megtörténhetett. Egyenesen az amerikai iskolához hajtott, hogy
fölvegye a lányát. Tudta, hogy mostanában ért véget egy
focimeccse, és már hallhatta a hírt.
Az iskola előtt egymást átölelve zokogó diákokat látott az utcán.
Kiszállt, hogy megkeresse Dominique-ot. Egy csapat síró lány között
találta meg, akik egy klubteremben összegyűlve nézték a
televízióban az aznap reggel Dallasban készült felvételeket. Gaëlle
megkereste, és magához ölelte a zokogó Dominique-ot. Nagy
Kennedy-rajongó volt, Jackie-t meg egyenesen bálványozta. Most
épp őt mutatták vérfoltos kosztümjében, és ettől Gaëlle is elsírta
magát. Olyan szívbe markolóan tragikus volt a látvány, különösen
amikor Kennedy gyerekeit hozta be a kamera. Felfoghatatlan az
egész. Gaëlle tudta, hogy ez történelmi nap, olyan, mint Párizs
elestének napja. Van néhány pillanat, néhány esemény, amire az
ember a legapróbb részletekig vissza tud emlékezni – hogy mit
csinált, mit viselt, kivel volt, mit érzett, amikor először meghallotta a
hírt. Rebeka és ő együtt voltak, amikor hallották, hogy Franciaország
megadta magát a németeknek.
Több diák hozzájuk jött haza; bezsúfolódtak a kocsiba, vagy
biciklin követték őket. Gaëlle megvacsoráztatta valamennyiüket,
azután késő éjszakába nyúlóan náluk nézték a televíziós híreket.
Néhányan ott is maradtak, a vendégszobákban aludtak, egyikük a
tévészoba kanapéján, többen pedig a padlón. Együtt akartak
maradni. És a rákövetkező napokban szabadjára engedték az
érzelmeiket. Az iskola bezárt, hogy így tisztelegjen az elhunyt elnök
előtt, és a világ minden televíziója megosztotta a szívfacsaró
képeket. Erre az időre esett Gaëlle harminckilencedik születésnapja,
de most nem foglalkozott ezzel. Valahányszor meglátta a First Ladyt
a gyerekekkel, mindig elsírta magát. Mindnyájan úgy érezték
magukat, mintha elveszítettek volna egy szívükhöz közel álló jó
barátot, és amikor eljött a hétfő, nehéz volt visszamenni az iskolába
és a munkába.
A hálaadás ünnepét Párizsban töltötték. Gaëlle meghívott két
családot Dominique iskolájából, és a múzeumból Louise-t egy
hagyományos pulykavacsorára. A vacsorát ő maga készítette el
Dominique kelletlen segítségével. De már az asztal körül oldott és
barátságos volt a légkör, ami boldoggá tette Gaëlle-t. Louise-t, aki
magával hozta a fiát és a lányát, még jobban megkedvelte. A
gyerekek fiatalabbak voltak Dominique-nál, a nő pedig szintén
fiatalon özvegyült meg. Sok közös volt bennük. Louise is elveszített
jó barátokat a háborúban, és anyagilag segítette a múzeumot.
Vacsora után ott maradt, hogy segítsen rendbe tenni a konyhát, és
közben beszélgettek.
Karácsonyra visszautaztak az Államokba. Azt tervezték, hogy két
hetet töltenek New Yorkban, és egy hetet a Palm Beach-i házukban,
ami nagyon lehangoló volt. Ez volt a második karácsonyuk Robert
nélkül, és most is nehezen viselték. Amikor Palm Beach után
visszarepültek Párizsba, már ott volt a levél, amelyet Dominique
annyira várt. Remegő ujjakkal bontotta fel, miközben mind ketten
arra gondoltak, hogy bárcsak itt lenne velük az apja. Gaëlle feszülten
figyelte a levelet olvasó lánya arcát. A levél végére érve Dominique
vér-fagyasztó sikolyt hallatott.
– Felvettek! Felvettek!
Elfogadták a korai jelentkezését a Radcliffe-re, tehát négy év
múlva a Harvardon fog diplomát kapni. Berohant a szobájába, hogy
felhívja a barátnőit, Gaëlle pedig könnyes szemmel nézett utána:
tudta, azzal, hogy a lánya egyetemre megy és kollégista lesz, az ő
életében lezárul egy korszak. Az életük egy állandóan változó
tájképhez volt hasonló, és most jobban érezte magát attól, hogy úgy
döntött, Párizsban marad. A New York-i lakás elviselhetetlenül üres
lenne Dominique nélkül. Itt megvolt a maga élete és munkája.
Dominique elkezdi a tanulmányait a Radcliffe-en, és a Harvardon
szerez diplomát, mint az apja. Ettől őt is boldog izgalom fogta el.
Végre kezdtek jó dolgok is történni velük.
 Tizennegyedik fejezet
Ahogy Dominique Radcliffe-re való előfelvételének izgalma szép
lassan lecsillapodott, mindketten élték tovább a párizsi
hétköznapokat, egyikük az iskolában, másikuk a múzeumban.
Dominique-nak még egy féléve volt hátra, Gaëlle pedig bőven el volt
látva feladatokkal: járta a képtárakat és az aukciókat, hogy teljessé
tehesse a ház berendezését. A vállalkozó és az építész is egyre
sürgette a munkálatok befejezését, bízva abban, hogy az új év
végére mindennel elkészülnek, ami, ha nehezen is, de
megvalósíthatónak látszott. Franciaországban nem volt egyszerű
dolog megtartani a munkásokat. Gaëlle bőséges jegyzetanyaggal
tért haza esténként, amelyekben az állt, hogy másnap mit kell
elintézni, vásárolni, mivel kéne felhívni a helybeliek, a turisták és az
útikönyvek szerzőinek figyelmét az új múzeumra.
Gyakran volt ez téma közte és Louise között, ami mellesleg jó
ürügyként szolgált, hogy együtt ebédeljenek valahol. Gaëlle jelenleg
szőnyegekkel és a gyerekek szobáival foglalkozott, ami szívfájdító
feladat volt számára. Túl sok olyan gyerekkel találkozott, mint az öt
Strauss testvér, akiket mára, miután hónapokig nézte a róluk és a
szobáikról készült fényképeket, mintha személyesen ismert volna.
Négy fiú és egy lány, mindnyájan tizenkét év alattiak. Tudta a
nevüket, ismerte a természetüket, tudta, hogy mik a kedvenc
könyveik és játékaik – mindezt azokból a levelekből, amelyeket az
édesanyjuk írt a rokonoknak. Naomi Strauss, a gyerekek anyja
eleven eszű, jókedélyű, intelligens és tanult nő lehetett, aki az egész
életét imádott férjének és gyerekeinek szentelte. Most már Gaëlle
életének is a részévé váltak, ami nagyon fájdalmas, ugyanakkor
gyógyító erejű is volt. Őt mindig Rebekára emlékeztették.
Három hete jött vissza New Yorkból, amikor André Chevalier, az
építész, meghívta hozzájuk vacsorára. Ő és a felesége, Geneviève a
Montmartre-on laktak egy lift nélküli házban. Gaëlle kedvelte a férfit,
elfogadta hát a meghívást. Dominique otthon volt, éjszakába
nyúlóan tanult, ezért nem volt lelkifurdalása amiatt, hogy egyedül
hagyja. Megígérte neki, hogy normális időben hazajön, mivel
másnapra volt egy megbeszélése a múzeumban régi játékszereket
forgalmazó kereskedőkkel. A gyerekek szobáinak helyreállítása
nehezebb feladatnak bizonyult a szülőkénél.
– Jó mulatást – vetette oda Dominique a válla fölött, föl sem
pillantva a könyvéből.
Gaëlle kocsival ment a Montmartre-ra. Egy üveg vörösbort vitt
magával, és hosszúnadrág meg pulóver volt rajta, mivel André azt
mondta, hogy kényelmes, mindennapi öltözékben menjen.
Kifulladva érkezett a lakás ajtajához, miután megmászta az öreg
ház hat meredek lépcsősorát. André rögtön elnézést is kért tőle,
amikor ajtót nyitva látta, mennyire kiment belőle a szusz – akárcsak
a többi vendégből.
– Tiszta szerencse, hogy nem kértük meg, hozza már fel az
élelmiszereket a lépcsőn – mondta vendéglátója, amikor Gaëlle
átadta neki a bort. André megköszönte az italt, majd bevezette őt a
nappaliba, ahol már hét vendég gyűlt össze. Cigarettáztak, ittak, és
élénk társalgásba merültek, amit tovább folytattak, miután leültek
vacsorázni. Gaëlle-t egy építésznő, André üzleti partnere, és egy
hegedűművész, Geneviève barátja közé ültették. Az építésznőt már
ismerte a múzeumból, kedvelte is, Geneviève pedig zongorát és
éneket tanított a konzervatóriumban, innen volt a barátsága a
hegedűművésszel.
André elmondta, hogy a vele szemben ülő férfi zeneszerző,
Christophe Pasquier-nak hívják, sőt azt is elárulta, hogy filmzenéket
ír, és dolgozik a televíziónak is, időnként sikerrel. Érdekes és komoly
férfinak látszott, és amikor beszélgetésbe elegyedett Gaëlle-lel és a
hegedűssel, hamar a politikára terelődött a szó. Amíg vissza nem
ment Franciaországba, Gaëlle nem is tudta, mennyire hiányzott neki
a franciákra jellemző, vacsora közbeni beszélgetés, az intellektuális
eszmecserék és politikai viták. Az emberek vacsora után is együtt
maradtak, csak azért, hogy a végtelenségig beszélgessenek. És
persze a vacsora finom volt, ahogy André ígérte. Geneviève
mesterien értett a sütéshez-főzéshez, aznap estére ízletes
pásztorpitét és konfitált kacsacombot készített, előételnek pedig
ráksalátát kaptak.
 – Hogy sikerült rávenniük, hogy részt vegyen André nagyszabású
tervében? – kérdezte Cristophe kíváncsian.
– Gaëlle nagyszerű asszony, és még szíve is van – felelte
helyette André, mire Gaëlle elnevette magát.
– Nagyon izgalmasnak találtam – mondta. – Tavaly jártam a
Musée Camondo de Nissimben, és nagy hatást tett rám. Ott
ajánlották nekem ezt a projektet, miután beszéltem a kurátorukkal.
Ezek a kis magánmúzeumok amilyen intimek és személyesek,
annyira fontos üzenetet közvetítenek – magyarázta szenvedélyesen.
Azután más dolgokra terelődött a szó, és a férfi megkérdezte, hogy
félig amerikai-e, mire Gaëlle elmondta, hogy egy amerikai férfihoz
ment feleségül, innen a Bartlett név.
– És nagyon jó érzékkel elvált tőle, majd visszajött? – tréfálkozott
vele a férfi, mire Gaëlle udvarias mosollyal közölte vele, hogy nem,
hanem megözvegyült.
A férfi erre elszörnyedve mondta, hogy társaságban rendre
katasztrofálisan szokott viselkedni, ezért van az, hogy Andrén kívül
senki sem hívja meg sehova. Annak idején együtt jártak iskolába,
ezért André rendszerint megbocsát neki. Elmesélte, hogy általában
meg szokott feledkezni a meghívásokról, többnyire az esemény után
egy nappal jut az eszébe, amikor a vendéglátó házigazdák dühösen
rátelefonálnak. André felhívta előtte, hogy emlékeztesse az esti
programjára. Gaëlle jót nevetett a férfi vallomásán. Őszinte bűnbánat
látszott rajta, ahogy ránézett átható kék szemével. Nagyon szőke
volt, nagyon magas, és negyven-egynéhány éves. Gaëlle, hogy
megtörje a jeget, megkérdezte, vannak-e gyerekei, mire a férfi azt
felelte, hogy nincsenek, amúgy meg sohasem volt házas.
– Nem kellek senkinek – tette hozzá tényként leszögezve.
– Úgy van – helyeselt André. – Mindene a munka. Ettől olyan
sikeres.
– Nem vagyok sikeres – igazította helyre Christophe. – Még csak
dolgozom rajta. – Aztán tovább beszélgettek. A férfi megkérdezte
Gaëlle-t, hogy mivel foglalkozott a múzeumot megelőzően, mire ő
azt válaszolta, hogy amíg férjnél volt, nem dolgozott, fiatalkorában, a
háború után pedig modell volt. Ezen a férfi nem lepődött meg
túlságosan; Gaëlle külsején ez mindmáig meglátszott, még a
nadrág-pulóver együttesben is elegánsnak tűnt. Christophe
észrevette a csuklóján az arany karkötőt, és csak most tűnt fel neki,
hogy Gaëlle özvegy létére továbbra is viseli a jegygyűrűjét. – És a
modellkedés megadja a kurátori álláshoz szükséges képesítést? –
kérdezte, mert kezdte érdekelni a nő.
– Művészettörténetből diplomáztam.
– És átkozottul ért ahhoz, amit csinál – erősítette meg André.
– Nem kétlem – mosolygott Gaëlle-re Christophe, miközben
Geneviève felszolgálta a tarte tatint, a maga készítette almáslepényt
és a kávét. – És magának vannak gyerekei? – kérdezte Christophe.
Gaëlle már említette a lányát, de a férfi kíváncsi volt, hogy van-e
több gyereke is.
– Egy lányom van. Ősszel kezdi az egyetemet.
– Az Államokban? – Gaëlle bólintott. – És az jó lesz? Úgy értem,
ott járni egyetemre? – A francia diákok legtöbbje itthon, a saját
városában végezte az egyetemet, és együtt lakott a szüleivel. Gaëlle
ismerte ezt a rendszert, noha az ő bátyja annak idején Párizsban
tanult tovább.
– Neki jó lesz. Én persze magányos leszek nélküle. De ő nem
akar itt maradni. Az igazat megvallva én kényszerítettem arra, hogy
Párizsba költözzön velem, amikor az édesapja meghalt, hogy
kiszakadjunk az addigi környezetből. És mert én haza akartam jönni.
Tizenhét évig éltem New Yorkban, és bár nem tudatosult bennem,
de hiányzott Párizs. A férjem halála után pedig végképp honvágyam
támadt.
– Én nem tudnék másutt élni jelentette ki a férfi mély
meggyőződéssel, és miután tányérra tett egy szeletet Gaëlle-nek,
maga is nekilátott Geneviève almáslepényének. – Maga eredetileg
párizsi? – kérdezte közben.
– Nem, Lyon környékéről származom. Egy évig éltem itt a
felszabadulás után, amikor Christian Diornál dolgoztam. – Dior
röviddel az ő távozása után nyitotta meg a saját divatházát, és hat
éve, hogy meghalt. A ház modelljeit ettől fogva fiatal asszisztense,
Yves St. Laurent tervezte.
– Nagyon jól hangzik. Párizs, New York, modellkedés – sorolta a
férfi. Tetszett neki, hogy a nő nem vágott fel vele. Nagyon is
egyszerűnek és szerénynek tűnt. – És a lánya nem akar itt járni
egyetemre? Milyen kár.
– Ő ízig-vérig amerikai, és sikerült bejutnia arra az egyetemre,
amire szeretett volna, úgyhogy járja a maga útját.
– És mi akar lenni?
– Bankár, mint az édesapja volt – felelte Gaëlle mosolyogva, mire
a férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét. Gaëlle is különös
foglalkozásnak tartotta egy lány számára, de Dominique továbbra is
kitartott szenvedélye, az üzleti pálya mellett. – És biztos vagyok
benne, hogy jól fogja csinálni. Érdekli az üzleti élet, a gazdaság,
szereti a matematikát. Csupa olyasmi, amihez én nem értek. – És
újra rámosolygott Christophe-ra.
– Hány éves? – Gaëlle-t harminc körülinek tippelte, de
idősebbnek kellett lennie, ha már egyetemre menő lánya van.
– Majdnem tizenhét. Fiatalabb lesz, mint a csoporttársai.
– Ezek szerint éppolyan okos, mint az édesanyja – bókolt a férfi.
Gaëlle-t ezután bevonták egy másik beszélgetésbe az asztal
túloldaláról, és nem is váltott több szót Christophe-fal, amíg épp egy
időben el nem indultak haza. Ekkor már éjjel egy óra is elmúlt, de
olyan élvezetes volt az asztal körüli beszélgetés, hogy szinte
észrevétlenül elrepült az idő.
– Lekísérhetem André veszedelmesen meredek lépcsőjén? Ha
elég bort ittam a vacsorához, rendszerint legalább egy soron le
szoktam gurulni. Majd elöl megyek, hogy ha elesik, elkaphassam –
mondta a férfi, Gaëlle pedig nevetett, de közben hálás volt a
segítségért. A meredek lépcsőfokok félelmet keltettek benne, mert
bár a cipője lapos sarkú volt, de csúszott. Óvatosan lépkedett lefelé,
még így is kétszer majdnem megcsúszott, miközben Christophe
közvetlenül előtte haladt. Az automata világítás rendre
lekapcsolódott előttük, és Gaëlle örült, hogy a férfi vele van, amikor
pár percenként a lámpa kapcsolója után kellett tapogatózniuk.
Mindketten megkönnyebbültek, amikor végre baj nélkül leértek a
lépcső aljára. – Remélem, André hamarosan összeszed annyi pénzt,
hogy elköltözhessenek egy rendes házba, ahol van lift és
tisztességes lépcsőházi világítás. Kész öngyilkosság lejönni ezeken
a lépcsőkön – dohogott Christophe, amin Gaëlle-nek megint csak
nevetnie kellett.
A férfi elkísérte a kocsijához, elmondta, mennyire örül, hogy
megismerhette, és sok szerencsét kívánt neki a múzeumhoz. Gaëlle
megköszönte, jó éjszakát kívánt, és hazaautózott. Otthon az ágyban
fekve találta a mélyen alvó Dominique-ot.
Másnap André elmondta Gaëlle-nek, hogy Christophe-ra mély
benyomást tett, annyira, hogy elkérte a telefonszámát.
– Megadjam neki, vagy mondjam, hogy kopjon le?
Gaëlle csak nevetett, és nem tudta, mit mondjon.
– Rokonszenvesnek találtam, de nem randiztam senkivel, amióta
a férjem meghalt. Nem is akarok.
Andrénak is ez volt a benyomása, de nem akart rákérdezni.
– Majd megmondom neki, hogy felejtse el. Egyébként is idegesítő
alak. Folyton csak dolgozik. – De ezt már Gaëlle is érdekesnek
találta. Kedves fickónak látszott, és Andréval való hosszú barátsága
jó referenciának tűnt.
– Azt hiszem, megmondhatja neki a számomat. Sohasem árt, ha
az ember új barátokra talál – tette hozzá csak úgy mellékesen.
– Egyébként meg úgysem fog hallani felőle. Holnapra elfelejti a
nevét, és már csak a zeneszerzéssel fog foglalkozni. Azt hiszem,
most épp valami filmzenén dolgozik. Már az is meglepett, hogy
tegnap eljött. Valószínűleg valami rendes ételt szeretett volna enni,
és nagyon szereti a feleségem főztjét.
– Mennyeien finom volt a vacsora. A pásztorpitéből kétszer is
vettem, és megettem egy hatalmas szelet almáslepényt.
– Rá is fér magára – nézett végig André Gaëlle vékony alakján.
Barátja jóslatára rácáfolva, mihelyt megkapta a telefonszámát,
Christophe még aznap este fölhívta Gaëlle-t. Dominique vette föl a
kagylót, szólt az anyjának, hogy keresik, majd visszament a
szobájába.
– Nagyon örülök, hogy tegnap este megismerhettem magát –
mondta kedvesen a férfi. – És Andrénak igaza van, esténként
rendszerint dolgozom, nem járok el sehova, de egy hete nem ettem
rendes ételt, és Geneviève átkozottul jól főz.
 – Pontosan ezt mondta André, ezzel magyarázta, hogy eljött –
nevetett Gaëlle. – Azt is mondta, hogy egy filmzenén dolgozik.
– Próbálok. Szoros határidőm van, és még csak félig vagyok
kész.
– Érdekes munka lehet.
– Néha az. Szeretem ezt csinálni. Ez a szenvedélyem.
– Nekem is. Élvezem a múzeumi munkámat. Sajnos e pillanatban
van egy kis lemaradásom benne. – De aznap sikerült megszereznie
azokat a gyerekjátékokat, amiket keresett, és minden kezdett
szépen kialakulni.
– Az egész terv nagyon szép – jegyezte meg a férfi
elgondolkodva. – Érintett benne személyesen? – Nem tudta, miért,
de gyanította, hogy igen. Abban pedig biztos volt, hogy a fizetés
csekély lehet. Nyilván nem a pénzért csinálja.
– Igen – felelte halkan Gaëlle. – Deportáltak egy ismerős
családot. A legjobb barátnőm családját.
– Mindnyájan ismerünk valakit – válaszolta Christophe komolyan.
– Szörnyű időszak volt, mindannyiunknak van okunk a
szégyenkezésre.
– Egyetértek. Épp ezért fontos ez a múzeum, még ha kicsi is. –
De remélte, hogy társadalmi, kulturális és történelmi fontossága
miatt sikerül Párizs egyik kihagyhatatlan látnivalójává tenni, csak
még azt nem tudta, hogyan, és hogy miként lehetne felhívni rá az
emberek figyelmét.
– Meg fogom nézni, ha elkészült. – Most, hogy megismerte a nőt,
egészen biztos volt benne. André beszélt róla, olyanokat mondott,
hogy nagyon gyors felfogású, vonzó nő, élmény vele dolgozni, de
mindez csak akkor tudatosult benne, amikor meglátta őt Andrééknál.
– Elvihetném egyszer valahova vacsorázni? – kérdezte, igyekezve
közömbös hangot megütni. Nem nagyon tudta, milyen válaszra
számítson, tekintve az ujján látott jegygyűrűt, de közben Gaëlle
megemlítette, hogy özvegy. Ez elég friss dolog lehet, mivel André
mintegy figyelmeztetésül azt is mondta, hogy a nő nem jár randikra.
– Kedves lenne magától – felelte Gaëlle, de mást nem fűzött
hozzá, így Christophe úgy döntött, nem forszírozza a dolgot azzal,
hogy időpontot javasol.
 – Felhívom, ha túlleszek egy kisebb munkán – mondta.
Gaëlle megköszönte a hívást, és letette a telefont. Dominique
ekkor jött be újra a szobába.
– Ki volt az? – kérdezte nyersen, összevont szemöldökkel.
– Annak az építésznek egy barátja, akivel együtt dolgozom a
múzeumban.
– Nem hívott el valahova, ugye? – faggatta tovább Dominique.
– Nem. A tegnap esti vacsorán ismertem meg.
– Nem fogsz senkivel randevúzni, ugye?
– Egyelőre nem. Még nem gondoltam rá. Igazából nem akarok.
Miért?
– Túl öreg vagy hozzá, nincs szükséged másik férjre, és apa sem
szeretné – felelte egy szuszra Dominique.
– Ezt szépen összefoglaltad – nevetett Gaëlle. – Kösz, hogy ilyen
őszinte voltál, és külön köszönöm, hogy túl öregnek tartasz.
– Az vagy, és nincs szükséged arra, hogy újra férjhez menj. Apa
elég pénzt hagyott rád.
– Honnan tudod? – nézett rá a homlokát ráncolva Gaëlle.
– Ő mondta. Azt mondta, hogy elég pénzt fog hagyni rád, hogy jól
élhess, a többit meg én kapom.
– Mindkettőnkről bőkezűen gondoskodott – szögezte le Gaëlle,
hogy ezzel lezárja a pénzről való diskurzust. – És igazad van, nincs
szükségem másik férjre. De egyébként sem mennék férjhez a
pénzért. – Robert és Dominique többet beszéltek a pénzről, mint
amennyire a kedvére volt. Dominique egyenesen a pénz
megszállottja lett. Kinek mennyije van, hogy lehetne többet szerezni,
melyek a jó befektetések. Jó úton volt arra, hogy sikeres befektetési
bankár váljék belőle.
– Szerencséd volt apával – közölte nyersen, minden kertelés
nélkül, amin Gaëlle megdöbbent.
– Szerencsém volt vele, mert jó ember volt, és nagyon szerettük
egymást – igazította ki a lánya megjegyzését.
– És mert gazdag volt.
Gaëlle-nek nem tetszett sem a megjegyzés, sem a lánya
szemtelensége. Úgy hangzott, mintha Dominique szerint érdekből
ment volna hozzá az apjához.
 – Az embereknek szerelemből kellene házasodniuk, nem a pénz
miatt – közölte határozottan.
– A pénz sokat segít. Én gyűlölnék szegénynek lenni – jelentette
ki Dominique, ami megint csak nem tetszett az anyjának.
– Én a háború után szegény voltam – felelte őszintén. – És ha
valaki szegény, akkor keményen kell dolgoznia, ami jó dolog. De
tény, hogy a szegénység nem tréfa, és nagy terhet ró az emberre.
– Én keményen akarok dolgozni, és még jobban akarom csinálni,
mint apa – jelentette ki Dominique, és valami olyasmi jelent meg a
szemében, amit Gaëlle még sohasem látott benne. Hideg becsvágy
és sziklaszilárd eltökéltség.
– Az élet nem csak a pénzről szól. Vagy nem csak arról kellene
szólnia. Pénz nélkül is boldog lehet az ember, mint ahogy gazdagon
is lehet boldogtalan, ha rossz emberrel él együtt – mondta Gaëlle
szelíden.
– Mint apa és az első felesége. Ő a pénze miatt ment hozzá –
jelentette ki naivan Dominique. – Én egyáltalán nem akarok férjhez
menni – tette még hozzá, azzal kivonult a szobából. Gaëlle
eltűnődött a beszélgetésükön. Rossz volt hallania, hogy a pénz ilyen
központi szerepet játszik a lánya gondolkodásában, és nem tett neki
jót az sem, hogy pontosan tudta, mennyit hagyott rá az apja.
Tizennyolc éves korában meg fogja kapni az első részletet, amit
Gaëlle túl korainak tartott. Diákként semmi szüksége nem lenne rá,
de Robertnek megvolt a maga felfogása a pénzzel kapcsolatban,
ami nem egyezett az ő véleményével. Legalább még egy évet kellett
volna várnia vele. Robert azt akarta, hogy Dominique nagyon
fiatalon tanulja meg, hogyan kezelje és fektesse be a vagyonát, és
vállalja érte a felelősséget. Gaëlle véleménye szerint túlságosan
fiatalon. Ez el fogja választani őt a kortársaitól, és még az is lehet,
hogy könnyelműen bánik majd a pénzzel. Robert ezt egyáltalán nem
tartotta valószínűnek; Dominique-ból hiányzott minden nagylelkűség,
ebben különbözött az apjától.
Christophe néhány nap múlva újra felhívta Gaëlle-t, és meghívta
ebédre. Úgy gondolta, így barátságosabb körülmények között lenne
alkalmuk megismerni egymást. Azt javasolta, hogy egy régi
bisztróban találkozzanak, ami Gaëlle-nek is kedvére való volt.
 Sok munkával eltelt délelőtt után érkezett meg a bisztróba. Egy
bútorkiállításon járt, másnap pedig egy aukción kellett megjelennie a
Strauss Múzeum képviseletében. Már végignézte az aukcióra
bocsátandó tételeket, ebéd közben megmutatta a férfinak a
katalógust, és azt, hogy mikre fog licitálni. Neki tetszettek a Gaëlle
által kiválasztott tárgyak. Később a zenére terelődött a szó.
Christophe csillogó szemmel beszélt arról, hogy nemrég különleges
engedéllyel Prágában járt, hogy meghallgasson egy szimfóniát,
amelyet egy barátja komponált. Elmondta azt is, hogy egy évet
tanított egy jónevű bostoni zeneiskolában, a Berklee School of
Musicban, és mennyire élvezte, ennek ellenére elképzelni sem tudja,
hogy állandóan ott kelljen élnie.
Érdekes és intelligens ember volt, és mindabból, amit elmondott,
könnyen észre lehetett venni, hogy a zene jelenti számára az életet,
legyen az bármilyen zene. Hamar elrepült az idő, és amikor a finom
ebéd után megálltak az étterem előtt, a férfi megkérdezte,
találkozhatnak-e ismét. Gaëlle-nek eszébe jutott a Dominique-kal
folytatott beszélgetése, és kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Szeretnék – mondta végül minden mellébeszélés nélkül, mert
Christophe jó társaság volt, jól érezte magát vele –, de épp most
beszélgettünk a lányommal a randizásról, és szerinte én túl öreg
vagyok, meg nincs is szükségem arra, hogy legyen egy férfi az
életemben. Úgyhogy megkaptam a figyelmeztetést – tette hozzá
nevetve, mire a férfi összevonta a szemöldökét.
– És maga egyetért vele? – kérdezte szúrós szemmel.
– Néha – felelte Gaëlle kinézve a Szajnához, majd visszafordulva
a férfihoz folytatta. – Tizennyolc éve randiztam utoljára. Kicsit
kijöttem a gyakorlatból. – De az aznapit nem tekintette randinak,
mindössze együtt ebédelt egy újonnan szerzett baráttal.
– Egyébként maga egyáltalán nem túl öreg. A gyerekek
kegyetlenek. Nekem ezért nincs gyerekem. Túl törékeny az egóm,
folyton megsértené az érzéseimet.
– Az biztos, hogy amikor csak alkalmuk nyílik rá, megsértik az
ember érzéseit – nevetett Gaëlle. – De hogy válaszoljak a
kérdésére, igen, szívesen találkoznék újra magával. – Tetszett neki a
férfi barátként is, férfiként is, maga sem tudta, milyen minőségben.
És nem a kezét kérte meg, csak ebédelni hívta. Amiről nem kellett
beszámolnia Dominique-nak, és nem is állt szándékában.
– Ez jó hír. Majd felhívom. – Kétfelől arcon csókolta, aztán Gaëlle
beült a kocsijába, és egy intéssel elhajtott. Christophe elégedett
arccal ment vissza a saját autójához. Nagyon tetszett neki a nő, a
lánya pedig a tizenévesekre jellemzően kellemetlen fruska lehet.

Gaëlle két hétig nem hallott Christophe-ról, és már arra kezdett

gondolni, hogy talán megsértette őt. De sok volt a dolga, és
tulajdonképpen nem volt fontos. Ha többé nem hívja fel, az is
rendben van. Kellemes ebéd volt, nem is kell ennél több.
Aztán mégiscsak felbukkant, és vacsorázni hívta. Felajánlotta,
hogy elmegy érte, de Gaëlle azt felelte, hogy egyszerűbb lesz, ha az
étteremben találkoznak. Nem akarta, hogy magyarázkodnia kelljen
Dominique-nak. Még alig ismerte a férfit, talán nem lesz folytatása a
dolognak, akkor meg minek veszekedni miatta. A lánya
nyilvánvalóan azt várja tőle, hogy élete végéig maradjon szűziesen
tiszta és Roberthez hűséges. Könnyen lehet, hogy így is lesz. Maga
sem érezte késznek magát arra, hogy továbblépjen, de a vacsora
rendben van.
A férfi egy kellemes, meghitt kis éttermet javasolt a bal parton,
amelyikben Gaëlle még sohasem járt. Hosszú órákon át tartott a
vacsora, remek ételekkel és véget nem érő beszélgetéssel.
Christophe elmesélte, hogy hét évig élt együtt egy nővel, aminek
azért lett vége, mert a nő férjhez akart menni, és gyerekeket
szeretett volna. Christophe nem bánta, hogy a nő elhagyta, úgy
gondolta, jól tette, mert azóta férjhez ment, és született három
gyereke.
– A legtöbb férfi nem akar megházasodni egy bizonyos korban –
felelte Gaëlle, és elmesélte, hogy Robert negyvenkilenc éves volt,
amikor összeházasodtak. Egy rövid rossz házasság után volt,
minden nőtől tartott, ami csak akkor változott meg, amikor egymásba
szerettek. Christophe-nak feltűnt, hogy ennyivel idősebb férfihoz
ment feleségül. Szerencsétlen dolognak tartotta, mivel Gaëlle most
kénytelen volt egyedül élni. Pedig milyen szép nő.
 – Én mindig attól féltem, hogy egy komoly kapcsolat és a
gyerekek gátolnának a munkámban – vallotta be. – Az én
házastársam a zene. Azt soha senkiért nem akartam feláldozni. A
gyerekeinek az ember kénytelen hatalmas részt odaadni önmagából,
és a szerelem annyira el tudja vonni az ember figyelmét.
– Ez mind igaz – mosolygott a férfi szavain Gaëlle.
Christophe hozott egy felvételt valamelyik zenéjéből, és Gaëlle
megígérte, hogy meg fogja hallgatni. Aztán ő is mesélt arról, hogy
miket vásárolt legutóbb a múzeum számára. Ahogy a múltkor az
ebéd, ez az este is hamar elrepült, hajnali két óra volt, amikor
eljöttek az étteremből. Gaëlle elképedve nézett az órájára.
– Rendben haza fog érni egyedül? – kérdezte aggódva a férfi.
– Miért, részegnek látszom? – ugratta Gaëlle.
– Nem, de késő van, és rossz rágondolnom, hogy egyedül
autózzon haza, vagy lépjen be a házukba ebben a késői órában.
Igaz is, hol lakik? – Nem tudta, és Gaëlle nem mondta eddig.
– Az Avenue Foch-on.
– Nagyon előkelő környék. Szeretem azokat a régi Haussmann-
házakat. Csodálatosan nagy belmagasságú szobái lehetnek. –
Haussmann a Második Császárság idején gyönyörű épületeket
tervezett Párizs-szerte, és ezek egyike volt Gaëlle-é is.
– Valóban magasan van a plafon nálunk – bólintott Gaëlle, mire a
férfi rámosolygott.
– Vezessen óvatosan. – Ahhoz képest, hogy csak a zene volt
fontos számára, nagyon lovagiasan kezelte Gaëlle-t.
– Mindig úgy vezetek – nyugtatta meg a nő. A férfi újra arcon
csókolta kétfelől, és megígérte, hogy hamarosan felhívja, Gaëlle
pedig gyanította, hogy csakugyan így lesz. Mindketten jól érezték
magukat, és Christophe most bánatosan nézett utána. Hazafelé
menet az autóban Gaëlle gondolatai körülötte jártak, mialatt elhajtott
a Diadalív mellett. Nagyon vonzó, és markáns arca ellenére jóképű
férfi volt, ráadásul intelligens, olvasott, jó humorú és szelíd.
Gaëlle-nek tetszett, de furcsa érzés fogta el, ha arra gondolt,
hogy most újra kapcsolata legyen egy férfival. Valójában nem
ismerte, még annyi mindent kellett megtudniuk egymásról.
Házasságban élni sokkal könnyebb volt, és ettől megint hiányozni
kezdett Robert. Ők ketten jól ismerték egymást, és nagyszerűen
összeillettek. A világ most tele volt idegenekkel, s a gondolat, hogy
megismerkedjen egy idegennel, ijesztő, de egyben izgalmas is volt.
Nem sejtette, mi lesz ebből, lehet, hogy semmi, valószínűleg
Dominique tesz róla, hogy ne legyen belőle semmi. De ez sincs
rendjén. Hiszen a lánya hamarosan elmegy, meglesz a maga élete.
Csak hát neki is szüksége volna saját életre. Ugyanakkor
Dominique-nak bizonyos szempontból igaza volt. Végül is most
szabad ember, azt csinálhat, amit akar, nem kell, hogy újra odakösse
magát valakihez.
A szobájába érve feltette a zenét, amit Christophe-tól kapott.
Érzelmes, szép muzsika volt, tehetséges ember alkotása. Annyi
biztos, hogy bármi lesz vagy nem lesz ebből a kapcsolatból,
Christophe Pasquier nagyon vonzó férfi. A zenéje hallgatása közben
aludt el, és Robertről álmodott. Reggel visszaemlékezett az álmára,
és végképp zavarba jött.
– Kivel voltál tegnap éjjel? – kérdezte gyanakvó arccal Dominique
a reggelinél. Külön radarja volt arra, hogy anyja mit csinál, és még
semmi sem történt, de a beépített riasztórendszere már jelzett.
– Az építésszel, akivel együtt dolgozom – hazudta, miközben
kitöltött magának egy csésze kávét.
– Szerelmes vagy belé?
– Dehogy! Amúgy is házasember.
– A franciáknál ez nem számít. Mindenki megcsalja a másikat –
jelentette ki Dominique, és felállt az asztaltól.
– Nem, nem csalja meg. – Gaëlle megdöbbent, és úgy érezte,
meg kell védenie a honfitársait, de közben tudta, hogy amit
Dominique mondott, sok esetben igaz. Ha nem is mindenki, de
sokan csalták a férjüket, feleségüket. A hűtlenség valóban
gyakorinak látszott Franciaországban, és sokszor elnézték, mivel a
válás nagyon meg volt nehezítve.
– Szép napot – szólt hátra Dominique a válla felett, és indult az
iskolába. Gaëlle egyedül maradt a konyhában; Christophe-ra
gondolt, és reménykedett, hogy hamarosan hívni fogja.
 Tizenötödik fejezet
Egyik délután Christophe Pasquier azzal lepte meg mind André
barátját, mind Gaëlle-t, hogy megjelent a múzeumban, mondván, a
közelben van az a hangstúdió, ahol az új filmzenéjén kell dolgoznia.
Egy kottákkal, jegyzetfüzetekkel és terjedelmes jegyzetekkel
teletömött aktatáska volt nála.
A Strauss-házban komoly építkezés folyt, mindenütt munkások
jöttek-mentek, de Christophe elámult rajta, hogy mekkora haladást
értek már el. A ház kezdett igazi otthonra hasonlítani, amelyben
emberek élhetnének. A konyhát már megépítették pontosan olyanra,
amilyen harminc évvel ezelőtt volt. Gaëlle egy árverésen talált az
eredetivel megegyező tűzhelyet, amit potom áron megvásárolt, és
rendbe hozatott.
– Úgy látom, még az év vége előtt elkészül a ház – jósolta
Christophe, miután körbenézett.
– Bízunk benne, de még sok munka van hátra – felelte André
kezében a tervekkel, hogy megmutasson az ácsnak egy változtatást.
Christophe végigjárta a szobákat, miközben Gaëlle elmondta, melyik
szoba mire szolgál. Az öt gyerek szobája a legfelső szinten volt.
Aztán lementek az alagsorba, ahol hónapokig rejtegették a
gyerekeket, de végül ott is megtalálták őket. Egy gyanakvó
szomszéd súgta be a családot.
– Nagyon élveztem a múlt heti vacsoránkat – mondta Christophe
halkan Gaëlle-nek, amikor elbúcsúzott. – Van kedve találkozni velem
ma este?
Elég hamar kellett döntenie, de a férfi valamiért úgy gondolta,
hogy Gaëlle-lel menni fog az ilyen fesztelen, spontán stílus. Sok idő
nem volt tehát gondolkodásra, és a lánya mellé már egyébként sem
kellett bébiszitterről gondoskodnia. Szabad ember volt, mehetett, ha
akart.
Bólintott, amitől a férfi arca felderült, de Gaëlle-nek hirtelen
támadt egy ötlete. Péntek volt, Dominique elmenni készült a
hétvégére a barátnőivel. Aznap délután indultak el Normandiába. Az
egyik barátnője családjának volt ott háza, és Dominique-ot is
gyakran meghívta, hogy töltse velük a hétvégét. Ilyenkor Gaëlle
egyedül maradt otthon.
– Jöjjön el hozzám – mondta. – Nem vagyok valami híres
szakácsnő, de hazafelé menet tudok ezt-azt vásárolni.
– Én viszem a bort – mosolygott rá a férfi. – Hány órára menjek?
– Fél kilenc jó lesz? – Így még lesz ideje befejezni a munkát
Andréval, ennivalót venni, és átöltözni a vacsorához.
– Tökéletes.
Gaëlle megadta a ház kapukódját, amit Párizsban számos helyen
rendszeresítettek. A házakban gondnok volt, nem portás, mint a
hasonló helyeken az Államokban. Amikor Christophe elment, André
nem tett semmilyen megjegyzést. Magában szurkolt a barátjának, és
nem akarta idegesíteni Gaëlle-t. Látta rajta, hogy férfiak
társaságában kicsit félénk és szégyenlős, amit ő maga azzal
magyarázott, hogy „kijött a gyakorlatból”. Gaëlle még mindig nem
döntötte el, hogy elkezdjen-e randevúzni, egyre csak győzködte
magát, mint az első közös ebéd után, hogy Christophe csak egy
lehetséges barát.
Hazafelé az Avenue Victor Hugón megállt a Lenôtre-nál, vett egy
sült csirkét és valami zöldséget, előételnek lazacszeleteket, és egy
csodaszép, eperrel gazdagon kirakott gyümölcstortát. Mire
beengedte a férfit, már át volt öltözve farmerba és fehér pulóverbe. A
házban volt lift, de amikor a kaputelefonba bemondta, hogy a
másodikon lakik, a férfi gyalog felszaladt a lépcsőn, és az ajtón
belépve a kezébe nyomott egy palack kitűnő bordeaux-it. Felvágott a
borral, hogy imponáljon Gaëlle-nek, ami sikerült is. Egy nagyon jó
évjáratú Château Margaux-val dobta fel a vacsorát.
Azonnal megcsodálta a hall magas mennyezetét. A lakás elegáns
bútorzatáról Gaëlle elmondta, hogy azzal a berendezéssel vette ki,
ahogy itt látja. Az elegancia némi eklektikával párosult a lakásban
elhelyezett tárgyaknál, sőt itt-ott az extravagancia jelei is
felfedezhetők voltak.
– Találkozni fogok a lányával is? – kérdezte a férfi idegesen,
amikor leültek.
– Elutazott a hétvégére – felelte Gaëlle könnyedén, és látva a
másik megkönnyebbült arcát, elnevette magát.
 – Elnézést, de félek az ilyen korú lányoktól, különösen ha az
anyjukat védelmezik. Kegyetlenek tudnak lenni.
– Valójában inkább az apját védi, nem engem – felelte Gaëlle
csendesen. – Rajongtak egymásért, és sajnos a férjem alaposan
elkényeztette őt. Azért nem szeretné, ha én találnék valakit, mert
védeni akarja az apja emlékét.
– Értem. – Christophe mindenesetre örült, hogy kettesben lehet
Gaëlle-lel, és nem kell megküzdenie Dominique-kal, aki a híre
alapján igazi sárkány lehet. Mint a legtöbb vele egykorú lány.
Korábban is volt már hasonló szituációkban, rendszerint elvált
nőkkel, ahol a gyerekek nem akarták, hogy egy új férfi jelenjen meg
a színen. Egy férfi számára ez mindig nehéz helyzet. Egy halott
apával, aki nyilvánvalóan azóta szentté magasztosult, még rosszabb
lehet. Gaëlle ekkor javasolta, hogy igyanak egy pohár pezsgőt, amit
elfogadott, és kikísérte Gaëlle-t a konyhába. Ott már meg volt terítve
az asztal a vacsorához, középen virággal. A lakás óriási volt, de a
konyha meghitt és barátságos; Gaëlle fényképeket és személyes
tárgyakat rakott ki, hogy otthonossá tegye. Christophe meglátott egy
képet Gaëlle-ről és Robertről. Nagyon jóképű, idősebb férfi nézett rá
a képről, és látszott, hogy mindketten nagyon boldogok. Hirtelen
megsajnálta a nőt, amiért ilyen fiatalon lett özvegy.
Kinyitotta a pezsgőt és a bordeaux-it is, hogy a bor levegőzzön.
Jólesett neki, hogy Gaëlle fesztelen hangulatú vacsorára hívta a
konyhába, és nem akar hivalkodni előtte, pedig nyilván jómódban él.
Egyre jobban tetszett neki a nő. És ő sem tudta, hogyan alakul majd
ez a dolog, de megdöbbenéssel tapasztalta, hogy kezd beleszeretni
Gaëlle-be. Ilyen hamar nő még nem nyűgözte le ennyire. Remélte,
hogy nem látszik meg rajta. Nem szerette volna elriasztani őt, és
érezte, hogy ez bekövetkezhet, ha Gaëlle rájön. Ez is eltöltötte némi
szorongással, mivel rendszerint távolságtartó és zárkózott volt, ami
nem esett nehezére. Ezzel szemben Gaëlle társaságában
meztelennek és sebezhetőnek érezte magát. Ráadásul zenét akart
komponálni neki.
– Meséljen nekem arról, amikor a megszállás után Dior-modell
volt – kérte, könnyed társalgásra nógatva a nőt. Gaëlle nevetett.
 – Olyan zöldfülű voltam, hogy azt sem tudtam, mit csinálok.
Beköltöztettek egy modellek számára fenntartott lakásba, és mi,
lányok, mindenhova csak kísérővel mehettünk. Olyan volt, mintha
egy lánykollégiumban éltünk volna. Szerettük, vidámak voltunk, és
kivételesen szerencsésnek tartottuk magunkat, amiért ott lehetünk.
Éheztem volna, ha ők nem adnak munkát. Az már komolyabb volt,
amikor New Yorkba költöztem, de ott csak egy évig modellkedtem. A
divat nagyon kemény üzlet. Robert és én hamar összeházasodtunk,
és aztán megszületett Dominique. Öt hónapos terhesen hagytam
abba a munkát, aztán visszavonultam, és többé nem mentem
vissza. Megzavarta volna a családi életünket. Inkább otthon
maradtam a férjemmel és a kisbabánkkal, közben elvégeztem
néhány kurzust, és így elrepültek az évek. Nagyon gyorsan – tette
hozzá szomorkás mosollyal, mire a férfi ösztönösen odanyúlt, és
megérintette a kezét.
– Együtt érzek magával – mondta csendesen. – Nehéz lehet
most. – Megértette, hogy a nő boldog házasságban élt, és nagyon
szerette a férjét.
Gaëlle elmosolyodott, hogy leplezze az érzelmei mélységét, és
azt, hogy mennyire hiányzik neki Robert.
– Ez most nagyon más. Ő csodálatos ember volt. Teljes életet
éltünk. Még most sem tudom elhinni, hogy nincs többé. És a
lányomnak még nehezebb. Az apja bálványozta, ő pedig imádta az
apját. Néha egyenesen kirekesztettnek éreztem magam. Nagyon
különleges kapocs volt közöttük. De ő igazi csupaszív ember volt, és
mind a kettőnkhöz jó.
– És jól fogja bírni, ha a lánya kollégiumba költözik? – nézett rá
aggodalmasan a férfi.
Gaëlle sóhajtva megvonta a vállát.
– Kénytelen leszek. Végül minden szülővel megtörténik. A
gyerekek elköltöznek, mi meg itt maradunk a múlttal. Nem
kapaszkodhatok bele, de nem is tenném soha. Alig várja, hogy
kiléphessen az igazi életbe. És bár félig francia, nem érzi, hogy
bármi is Franciaországhoz kötné. Az egyetem után New Yorkban
akar élni. Én viszont itt vagyok boldog.
 – Miért, ez itt nem igazi élet? – kérdezte a férfi felvont
szemöldökkel, visszautalva arra, hogy Dominique az igazi életre
vágyik. – Nekem nagyon is igazinak tűnik. Gyönyörű lakás, szerető
anya, kényelmes élet, egy vagy két év Párizsban, és biztos vagyok
benne, hogy nemcsak az apja rajongta körül, hanem maga is
kényezteti őt. – Rámosolygott a hangosan nevető Gaëlle-re. – És
sok más jó dolog is lehet, amiről nekem sejtelmem sincs. A lánya
nagyon szerencsés lány, még ha ő nem tudja is.
– Egy gyerek sem érzi szerencsésnek magát. Hatalmaskodónak,
butának, vagy egyenesen gonosznak tartják a szüleiket. Csak
később fedezik fel az erényeinket, ha vannak egyáltalán. De
rendszerint mire rájönnek, mi már rég nem vagyunk, vagy ők álltak
odébb. – Szülőnek lenni ezek szerint hálátlan dolog, gondolta a férfi.
– A maga szülei buták voltak, vagy gonoszak, vagy
hatalmaskodók? – A férfi kíváncsisága őszintének hangzott; érezte,
hogy sok dolog volt a nő életében, amiről nem beszél.
– Nem mondhatnám. Anyám nagyon visszahúzódó, ijedős nő
volt, és ez még sokkal súlyosabbá vált a háború következtében.
Állandóan rettegett. Az apámat az ellenállásban vesztette el, a
bátyám egy hónappal korábban halt meg egy ostoba balesetben. A
németek kisajátították a házunkat, és megölték az apámat. Anyám
sohasem heverte ki ezeket. – Azt nem mondta el, hogy az utolsó
csapás, ami végül megölte az anyját, az volt, amikor őt hamisan
megvádolták, hogy együttműködött a németekkel. – Mindnyájan
nagy árat fizettünk azért, ami a háború alatt történt – mondta végül.
– Én Észak-Afrikában voltam De Gaulle-lal – vette át a szót
Christophe. Gaëlle nem akart egyenesen rákérdezni. Az emberek
olykor elkövettek olyan dolgokat, amikről most nem akartak beszélni.
– Nagyon fiatal voltam, tizennyolc éves, hihetetlen tapasztalatokat
szereztem, de nem szeretném még egyszer végigcsinálni. Egyikőnk
sem szeretné. – Gaëlle egyetértően bólintott, majd megkérdezte,
hogy halad a munka a filmzenével, amin épp dolgozik. Megemlítette
azt is, hogy nagyon tetszett neki az a darab, aminek a felvételét
megkapta. – Sikerült elaltatnia magát? – kérdezte a férfi. – Általában
így hat mindenkire. Kifejezetten altatózeneként kellene eladnom.
 – Ami azt illeti, igen – nevetett zavartan Gaëlle. – Késő volt, és
fáradt voltam, de amíg magamnál voltam, nagyon tetszett. –
Mindketten nevettek.
– Na látja? Jobb, mint az altató!
Amikor megitták a pezsgőt, leültek vacsorázni. Az étel egyszerű
volt, semmi izgalmas, de finom, és a Château Margaux csak fokozta
az élvezetet.
Vacsora után Christophe begyújtotta a kandallót a nappaliban, és
itt beszélgettek tovább mindkettőjük munkájáról, terveiről, míg végül
hajnali egy óra után a férfi felállt, mert úgy gondolta, most már ideje
elmennie.
– Együtt ebédelünk holnap? – kérdezte kifelé menet, mire Gaëlle
sajnálkozva megrázta a fejét.
– Egy aukcióra kell mennem. Nem akar velem jönni? – kérdezte
hirtelen, amivel boldoggá tette a férfit.
– Szívesen.
Megbeszélték, hogy másnap délután kettőkor találkoznak az
Hôtel Drouot-nál, ahol az aukciót rendezik. Itt zajlottak a legjobb
árverések egész Párizsban, Gaëlle már több nagyszerű dolgot talált
itt: festményeket, ruhákat, gyerekjátékokat, kerti szerszámokat,
könyvritkaságokat, borokat, régi katonai egyenruhákat, anyagokat,
szőnyegeket és régi konyhai eszközöket. Több festmény is volt,
amelyre másnap licitálni akart. És gondolkodott azon is, hogy egyet
megvesz, és felajánl a múzeumnak, de a szerénysége nem engedte,
hogy ezt elárulja a férfinak.
Christophe megköszönte a vacsorát, majd elment, de a lépcsőről
még egyszer visszaintegetett. Gaëlle üldögélt még egy kicsit a
kandalló előtt, a férfira gondolt, és az imént eltöltött estére. Végül
ágyba bújt, újra elindította a zenét, és pontosan úgy, ahogy a férfi
mondta, két perc múlva már aludt is. Amikor másnap reggel
felébredt, a szoba napfényben fürdött. Gyönyörű nap volt.

Pont időben érkezett az aukciós házhoz, és a férfinak is lefoglalt

egy széket maga mellett, dacolva jó néhány zilált külsejű
régiségkereskedővel, akik élénken tiltakoztak, amiért fenntart egy
üres helyet a zsúfolt helyiségben. A Drouot rendszeres látogatói
kivétel nélkül gyanús külsejű, kellemetlen alakok voltak, akik közé
általában hétvégeken bevetődött egy-egy arisztokrata. Gaëlle-en
farmernadrág, egy régi bunda és fekete bőr lovaglócsizma volt. Pár
perccel a megérkezése után Christophe letelepedett mellé; vidékies
öltözék és nagyon elegáns barna antilopbőr cipő volt rajta, épp
olyan, amilyen a helyhez és Gaëlle öltözékéhez illett. Gaëlle az
árverésre összpontosította a figyelmét, és hamarosan jött is az első
tétel, ami érdekelte. Sikerült megszereznie, s ez felvillanyozta, a férfi
pedig együtt örült vele. Jó volt látnia a nő örömét és izgalmát. A
második tételt is ő vihette el. A végén négy festménnyel hagyták el
az aukció helyszínét, amiket Gaëlle lakására vittek. Nagyon szép
képek voltak, ráadásul mintha a másolatai lettek volna azoknak,
amelyek a fotók tanúsága szerint a Strauss család nappalijának
falán függtek.
– Olyan furcsa újra létrehozni most az életüket és az otthonukat.
Majdnem úgy érzem magam, mintha nekik dolgoznék – mondta
Gaëlle, és ismét pezsgővel kínálta a férfit, aki ezúttal elhárította.
Gaëlle kísértést érzett, hogy felajánlja, maradjon ott vacsorára, de
nem volt benne biztos, hogy egymás után két alkalom nem lenne-e
sok, azt pedig semmiképpen sem szerette volna, ha Christophe
félreértené és bátorításnak vélné. De már kezdett úgy tekinteni rá,
mint régi barátra. Úgyhogy az aggályait félretéve hívta, hogy derítsék
fel, mi maradt a hűtő-szekrényben tegnapról, és egyék meg a
maradékokat.
– Boldogan tenném – válaszolta nagy komolyan a férfi –, de
együtt vacsorázom a húgommal és a férjével, meg a két neveletlen
srácukkal. Az anyjuk soha semmire nem mond nekik nemet. –
Robertnek ugyanez volt a bűne Dominique-kal kapcsolatban, aminek
a kellemetlen következményeit Gaëlle mindmáig kénytelen volt
elviselni.
– Mennyi idősek?
– Öt és hét. Két kisfiú, igazi ördögfiókák, akik persze tudnak
nagyon aranyosak is lenni.
Ebben Gaëlle is biztos volt, és tudta, hogy a kisfiúkat ebben az
életkorban nehéz kordában tartani. De gyanította, hogy nem olyan
gézengúzok, ahogy Christophe állítja.
 – Mivel foglalkozik a húga?
– A festés a szenvedélye, a foglalkozása ápolónő. A férje ügyvéd.
Ő csinálja a szerződéseimet.
– Hasznos dolog – jegyezte meg Gaëlle gyakorlatiasan, s
magában elcsodálkozott, hogy a férfinak ilyen normálisnak tűnő,
hagyományos családja van. Ennél bohémabbnak látszott. – Van
több testvére is?
– Csak ketten vagyunk. Nagyon szoros a kapcsolatunk. Együtt
laktunk, amíg férjhez nem ment. Nagyon fiatalon vesztettük el a
szüleinket. Meghívnám magát is, de a húgom pocsékul főz, és
ugyan szeretem a sógoromat, de két pohár bor után képes horkolva
aludni az asztalnál, a fiúk pedig megőrjítenék, mert az anyjuk hagyja,
hogy addig rohangáljanak a lakásban, amíg a fáradtságtól össze
nem esnek. Azt mondja, így jobban alszanak. Normálisan
beszélgetni sem lehet, mert mindenfélével dobálóznak, és közben
üvöltenek.
Gaëlle nevetve hallgatta a családi életről szóló beszámolót.
– Igazi fiúk.
– Remélem, Amandine bentlakásos iskolába küldi őket, és akkor
újra értelmesen lehet majd beszélgetni vele. Évek óta nem tudtunk
normálisan beszélgetni egymással, a kölykök mindig ott vannak, és
az ember nem hallja tőlük a saját hangját. Egyszóval élvezze ma
este békés nyugalomban a vacsoráját – mondta Christophe, majd
gratulált a négy festményhez, és elment. Neki is tetszettek, és úgy
vélte, hogy mindegyik jó választás a múzeum számára.
Másnap nem jelentkezett, és Gaëlle meglepve tapasztalta, hogy
hiányzik neki, ami nevetségesnek tűnt, hiszen még alig ismerte. De
jó volt vele beszélgetni, az aukción is jó volt maga mellett tudni,
amikor licitálás közben egyre fokozódott benne az izgalom, és a
végén, amikor már magáénak tudhatta, amiért jött, jó volt
megosztani vele az örömét.
Elindult sétálni, séta után hazament, hogy elővegyen egy könyvet
és olvasson. Aztán föltette Christophe zenéjét, és a kanapén ülve
elaludt. Amikor fölébredt, mosolyogva arra gondolt, hogy a férfinak
igaza lehet, tényleg altatóként működik a zenéje. Amikor Dominique
késő délután hazaért, megkérdezte anyját, hogy telt a hétvégéje.
Gaëlle megmutatta neki a festményeket, elmondta, hogy sétálni volt,
és minden apróságot elmesélt, amit a lakásban tett. Christophe-ot
azonban egy szóval sem említette. Nem tudta, mit mondjon róla
azon kívül, hogy együtt ebédelt, kétszer együtt vacsorázott, és egy
egész délutánt eltöltött egy férfival, aki nagyon tetszik neki, és akinek
a zenéje altatóként hat rá. Mit lehet még mondani? Tudta, hogy
bármit mondana róla, Dominique-nak nem tetszene, úgyhogy arra a
következtetésre jutott, hogy nem tartozik magyarázattal a lányának,
megtartotta hát magának a nagyon kellemes hétvégéje titkát.
 Tizenhatodik fejezet
Gaëlle azt tervezte, hogy a tavaszi szünetben elviszi Dominique-
ot és egy barátnőjét Val d’Isère-be síelni. Párszor együtt ebédelt és
vacsorázott Christophe-fal, főleg amikor Dominique nagyon elfoglalt
volt, vagy valamilyen programja miatt nem tartózkodott otthon.
Egyrészt nem akarta elvonni tőle az időt, másrészt igyekezett
elkerülni, hogy összetalálkozzanak egymással, amire Christophe is
rájött.
– Az idők végezetéig el akar rejteni engem a lánya elől? –
kérdezte savanyú mosollyal egy nappal azelőtt, hogy Gaëlle és a
lányok elindultak volna síelni.
– Nem, dehogy – válaszolta Gaëlle zavartan, pedig a férfinak
igaza volt. Cseppet sem igyekezett, hogy összehozzon egy
találkozót kettőjük között. Dominique túlságosan kiszámíthatatlan
volt, és világosan közölte az álláspontját. Nem akarja, hogy az
anyjának új kapcsolata legyen. Gaëlle nem volt benne biztos, hogy
ez egy új kapcsolatnak számít-e, de Dominique annak fogja látni.
– Mások gyerekei jelenlétében nagyon rendesen tudok viselkedni
– biztosította Christophe, és Gaëlle el is hitte, hogy így van. Vele is
nagyon illedelmes volt, és bár már két hónapja rendszeresen együtt
ettek valahol, még kísérletet sem tett arra, hogy megcsókolja, ami
megkönnyebbülést jelentett Gaëlle számára. Még nem állt készen
ennél többre, és ezt a férfi pontosan érezte. De kíváncsi volt
Dominique-ra, és arra, hogy csakugyan olyan nehéz eset-e. Azokból
az apró dolgokból, amiket összeszedegetett Gaëlle elejtett
szavaiból, arra következtetett, hogy egy félrenevelt kölyök lehet, de
szeretett volna a saját szemével meggyőződni róla, amit az anyja
minden módon próbált megakadályozni. Gaëlle viszont nem akart
fegyvert adni a lánya kezébe, hogy harcba szálljon ellene, és nem
akarta Dominique hosszú szónoklatait és vádaskodásait hallgatni.
– Talán majd ha visszajöttünk – mondta bizonytalanul.
– Vagy majd ha elvégezte az egyetemet? – ugratta a férfi.
– Igen, ez az! Szerintem az lenne a legalkalmasabb időpont –
válaszolta nevetve Gaëlle. – Szorongok attól, hogy fog reagálni,
Christophe. Még most is mindene az apja. Az ő szemében az apja
egy isten volt.
– Jaj, nekem, az még egy szentnél is rosszabb. Talán várnom
kellene addig, amíg férjhez megy, és neki is lesznek gyerekei.
– Azt mondja, nem fog férjhez menni – válaszolta Gaëlle
komolyan. – Eltökélte, hogy a Wall Streeten csinál karriert, és
szerintem meg is fogja csinálni. Sokban hasonlít az apjára, csak
sokkal keményebb és céltudatosabb. Az anyám is ilyen volt, csak ő
ugyanakkor boldogtalan emberként élt.
– Abból, amit elmondott róla, elég nehéz esetnek tűnik – jegyezte
meg a férfi.
– Az. Vasakaratú, határozott lány. Hozzám sohasem érezte magát
olyan közel, mint az apjához, és nincs meg benne az az
engedékenység, ami jellemző volt az apjára. Az eszét örökölte, de a
melegszívűségét nem.
– Azóta sem változott, hogy már csak maga van neki? – Gaëlle
bólintását látva megsajnálta az asszonyt. Ha szorosabbá vált volna a
kapcsolatuk, abból vigasztalást nyerhettek volna mindketten, de
ezek szerint ez nem történt meg. – Hát, akkor magára bízom, de
tudnia kell, hogy szeretném megismerni őt. Én készen állok rá. És
maga?
– Nem tudom – válaszolta Gaëlle őszintén. – Majd meglátjuk.
A Val d’Isère-ben töltött hét azonban rosszul sült el. Dominique az
első nap kificamította a térdét, ettől kezdve végig mankóval kellett
járnia, és amíg a barátnője naphosszat odakint síelt, ő a szobát
őrizte. Cudar hangulatban tért vissza Párizsba. Ez nyilvánvalóan
nem volt megfelelő pillanat Christophe bemutatására. A következő
hetekben, mialatt a térde gyógyult, dühös volt az egész világra, és
rémesen viselkedett mindenkivel. Gaëlle tehát elnapolta a találkozás
megszervezését.
Dominique idővel megszabadult a mankóitól, és egy májusi estén
moziba ment a barátaival a Champs Élysées-re. Gaëlle úgy tervezte,
hogy miután a lánya és a barátai elindulnak tőlük, Christophe érte
jön, és elmennek vacsorázni. De valahogy félreértették az
időpontokat, Gaëlle korábban azt mondta, hogy Dominique-ék hét
órakor indulnak, úgyhogy amikor fél nyolckor Christophe
felcsöngetett a kaputelefonon, Dominique beengedte, arra gondolva,
hogy egy késve érkező barátnője az.
– Hol a pokolban voltál? – kiáltotta, felrántva a lakás ajtaját, ahol
a barátnő helyett egy világító kék szemű, magas termetű idegen
férfival nézett farkasszemet. Christophe volt az, szintén meglepődve
a lány láttán. – Ó. Bocsánat – mondta zavartan Dominique. –
Segíthetek valamiben? – Fogalma sem volt, ki ez a férfi, mivel
Gaëlle soha egy szóval sem említette sem őt, sem azt, hogy jár vele.
– Helló, Dominique – mondta a férfi udvariasan, és kézfogásra
nyújtotta a kezét. – Christophe Pasquier vagyok. Édesanyádhoz
jöttem.
Dominique nem merte megkérdezni, hogy miért, de világosan
látszott rajta, hogy a legszívesebben bevágná az orra előtt az ajtót,
és a férfi egy pillanatig azt hitte, hogy meg is teszi. Gyönyörű lány
volt a nagy, fekete szemével és hosszú, egyenes szálú fekete
hajával, de magas, karcsú alakjától eltekintve semmiben sem
emlékeztetett az anyjára. Christophe soha nem gondolta volna róluk,
hogy anya és lánya. Dominique kelletlenül félreállt, hogy beengedje.
És mivel Gaëlle nem számított még a jövetelére, és azt hitte, hogy a
csengetés Dominique-nak szól, őt nem lehetett látni sehol.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott a férfi szívélyesen a
lányra. Az öröm láthatóan nem volt kölcsönös. Dominique
túlságosan fesztelennek érezte a férfi viselkedését ahhoz, hogy
könnyedén vehesse a váratlan megjelenését, de még a jó
megjelenése is fenyegető volt. És úgy beszélt, mint aki ismeri az
anyját. Christophe a bejárati hallban várakozott, amíg Dominique
szól az anyjának az érkezéséről, amit a lány meg is tett sietve.
Becsörtetett anyja szobájába, és ellenséges tekintettel rámeredt.
– Mi a fenét keres itt egy Christophe nevű magas, jóképű pasi?
Azt mondja, hozzád jött, és úgy viselkedik, mint aki ismer téged.
– André egyik barátja – felelte Gaëlle, igyekezve ártatlan színben
feltüntetni a helyzetet, ami eddig csakugyan az volt.
– És te jársz vele? – döbbent meg Dominique.
– Párszor beültünk egy étterembe, hogy a múzeumról
beszélgessünk. – Árulónak érezte magát, amiért hazudott a férfiról,
miközben kikísérte Dominique-ot a szobából, és kiment a hallba,
ahol Christophe türelmesen várt rá. Dominique sasszemekkel
figyelte, amint a férfi üdvözlésképpen kétfelől arcon csókolja az
anyját.
– Megismerkedtem Dominique-kal – közölte Christophe kedves
mosollyal, miközben Dominique megsemmisítő pillantást vetett rá,
és úgy nézett ki, mint egy dühös négyéves. Gaëlle-nek nem sok oka
volt a büszkélkedésre: Dominique a lehető legrosszabb arcát
mutatta. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy úgy gondolja, Christophe-
nak nincs semmi keresnivalója náluk.
– Visszamehetsz a barátaidhoz – szólt rá Gaëlle szelíden. A
többiek Dominique szobájában vártak rá. A lány elrobogott, és két
ajtót is bevágott maga után.
– Hát ez remek volt – súgta Gaëlle, miközben bevezette
Christophe-ot a nappaliba, ahol leültek.
– Nagyjából erre számítottam, úgyhogy nem kell aggódnia –
felelte halkan a férfi. Valójában rosszabb volt, mint amire számított.
Tizenhét évesen a lány már elég idős volt, hogy ne bánjon ilyen
gorombán egy vendéggel, akármit gondolt is róla, egyébként meg
nem is ismerte. De az anyja kedvéért könnyedén fogta fel a dolgot.
És most legalább látta, mivel áll szemben, és miért halogatta Gaëlle,
hogy találkozzanak egymással. De a végtelenségig nem
halaszthatta el, és Christophe örült, hogy az ismerkedés megtörtént.
Jobban örült, mint Gaëlle, aki tudta, hogy a pokol erőivel kell
szembeszállnia, amikor majd Dominique hazaérkezik.
Dominique hamarosan elment a barátnőivel, el sem köszönve az
anyjától és Christophe-tól, és kifelé menet teljes erejéből bevágta az
ajtót. Gaëlle elszörnyedt, de nyilvánvaló volt, hogy a lány
dührohamot kapott, és ilyenkor senki sem tudta észhez téríteni. A
serdülőkori verziója volt ez a gyerekkori hisztériás rohamainak,
amikor valamiért dühös volt, vagy valami nem az ő akarata szerint
történt.
Gaëlle egész este ideges és szórakozott volt, és korán haza akart
menni, hogy ott legyen, amikor Dominique hazaér.
– Nem engedheti meg, hogy uralkodjon maga felett – próbált a
lelkére beszélni Christophe, látva az érintetlenül hagyott ételt Gaëlle
tányérján. De ő túlságosan zaklatott volt, semhogy enni, gondolkodni
vagy beszélni tudjon. Nem akarta, hogy nyílt háború törjön ki köztük
Christophe miatt. Ekkor már négy hónapja élvezte a férfi társaságát,
és továbbra is szeretett volna találkozgatni vele, de azzal is tisztában
volt, hogy Dominique, ha akarja, pokollá tudja tenni az életét.
Márpedig ha elhidegül a lányától, akkor senkije sem marad. Ezt a
gondolatot nem bírta elviselni. – Maga az anyja, maga a felnőtt. Joga
van azt tenni, amit akar. Nem arról van szó, hogy erkölcstelen
életmódot folytat. Még meg sem csókolt (nagy bánatára, de ezt nem
mondta), és már majdnem két éve, hogy meghalt a férje. A lányának
belátónak kellene lennie.
– Ezt soha senki nem kívánta meg tőle, különösen nem az apja.
Kiskorában zsarnok volt, mindig készen arra, hogy kritizáljon engem.
– És Robert ezt is hagyta. Erős férfi létére a lányával szemben
mindig alulmaradt, gyengeségét a szeretet álarca alá rejtve, ami
óriási hiba volt.
– Ne engedje! Álljon a sarkára! – Ezek szép elméletek voltak, de
nehezen megvalósíthatók egy tizenhét éves lánnyal, akit egész
életében elkényeztetett, minden szeszélyét kielégítette egy rajta
majomszeretettel csüggő apa, aki azóta meghalt. Gaëlle mindig
óvatosan bánt a lányával. Most arra gondolt, hogy bárcsak
határozottabb lett volna vele, amikor még fiatalabb volt. De Robert
nem engedte, és most már késő. Christophe, akinek nem volt
gyereke, nem értette, hogy a béke megőrzése érdekében időnként
kompromisszumot kell kötni. Gaëlle nem állt le vitatkozni vele, de
tartott az elkerülhetetlen összecsapástól, amiről tudta, hogy be fog
következni, ha Dominique hazaér. Talán a legsúlyosabb
összecsapás lesz, ha úgy fogja fel a dolgot, hogy anyja hűtlen volt
az apjához. Dominique nem viselte el, hogy az apját elárulják.
Christophe hazakísérte Gaëlle-t, az ajtó előtt öleléssel és azzal
búcsúzott tőle, hogy reggel felhívja telefonon, Gaëlle pedig
bocsánatot kért, amiért elrontotta az estéjüket. A férfi hazafelé menet
egyre azon töprengett, vajon hogyan fogja ezentúl kezelni a lányát
Gaëlle. Dominique már csaknem kész nő volt, és közben úgy
viselkedett, mint egy elkényeztetett kisgyerek. És még csak nem is
szégyellte magát miatta. Mindig megengedték neki, hogy azt tegye,
amit akar, és ez lett az eredménye. Újra megkönnyebbült attól, hogy
neki nincsenek gyerekei, nem tudna mit kezdeni egy ilyen gyerekkel.
Dominique éjfél után ért haza, Gaëlle pedig bement a szobájába.
– Nagyon neveletlenül viselkedtél a vendégemmel – mondta
szigorúan, érezve, hogy legalább ennyivel tartozik Christophe-nak és
önmagának. Dominique egyikük iránt sem tanúsított tiszteletet, és ez
cseppet sem látszott zavarni őt. Akármilyen rosszul viselkedett, nem
volt lelkiismeret-furdalása.
– Ne akard ezt beadni nekem, anya – felelte nyersen, villogó
szemmel. Ő is feldúlt volt egész este, hamarabb otthagyta a filmet,
és emiatt is dühöngött. – Ő nem a „vendéged”, hanem a pasid.
Hülyének nézel? – Nem, csak gyereknek, akarta mondani az anyja,
de nem mondta.
– Nem a pasim, de ha az lenne is, nem bánhatsz így a
barátaimmal. Én sem bánok így a te barátaiddal.
– Mióta fekszel le vele? – vágta oda vádlón a lány, mire végre
Gaëlle is kezdett méregbe gurulni.
– Nem fekszem le vele, de ha lefeküdnék, az sem tartozna rád.
Még meg sem csókoltam. És nincs jogod így beszélni velem. Amíg
az én házamban élsz, Dominique, elvárom tőled a tiszteletet irántam
és bárki iránt, aki énhozzám jön.
– Ne aggódj. Hat hét múlva hazamegyünk, aztán ha elmúlt a
nyár, kollégiumba költözöm, és utána azt csinálsz vele, amit csak
akarsz. Egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinálsz. – A lány dühös
hangjába gonoszság és gyűlölet vegyült. Gaëlle nem először hallotta
ezt a gyűlölködő hangot.
– De igen, nagyon is érdekel – felelte nyugodtan –, különben nem
izgatnád fel magad ennyire. – Ebben igaza volt. Amennyire annak
idején az apját sajátította ki, most ugyanolyan kizárólagosan akarta
birtokolni az anyját.
– Én meg elvárom tőled, hogy tartsd tiszteletben az apámat! –
üvöltötte Dominique. – Ő a férjed, ő tett azzá, ami vagy. Hogy mersz
férfiakat felhozni az otthonunkba, és tiszteletlenül bánni az
emlékével! – A lánya szavai összetörték Gaëlle szívét. Ekkor már
mindketten sírtak.
 – Soha nem bánnék tiszteletlenül az édesapád emlékével, és
nem is tettem ilyet soha. Nem is fogok. Szerettem őt, és most is
szeretem. De ő meghalt, és nekem ki kell találnom, hogyan éljek
ezután. Te nem leszel itt. És hogy érted azt, hogy ő tett azzá, ami
vagyok? Az vagyok, aki egész életemben voltam, és vannak elveim,
akár elhiszed, akár nem. – Az egész olyan volt, mintha megint
kollaboránsnak bélyegeznék, ráadásul a saját lánya. És amit
Dominique ezután mondott, még inkább megdöbbentette.
– Úgy értem, hogy az ő pénze nélkül most nem lennél az, aki
vagy. Nélküle mindez nem lenne a tiéd. – Körbemutatott, és Gaëlle
megértette.
– Nem a pénzéért mentem hozzá, Dominique. A pénz nem
fontos. Szép ajándék, de nem ezért voltunk együtt. És nem „tett”
engem semmivé, legfeljebb boldoggá, mert szerettük egymást. Soha
többé ne merj ilyen dolgot mondani nekem.
Ezúttal Gaëlle vágta be maga mögött a lánya szobájának ajtaját.
De már tudta, hogy a férje pénze megmérgezte a lányukat.
Dominique úgy gondolta, hogy a világ a pénz körül forog, pedig nem.
Távolról sem. Ha csak rágondolt, Gaëlle még keservesebben sírt.
Sajnálta a lányát, látva, micsoda harag emészti belülről. Dominique
tele volt keserűséggel, és nem akarta, hogy az anyja boldog legyen.
Nem jött utána, hogy bocsánatot kérjen – nem tette meg soha,
még akkor sem, amikor kellett volna. Mindig kimondta, amit akart,
bármilyen fájdalmat okozott is vele. És nem volt miatta bűntudata.
Bántani akarta az anyját, és megtette. Ez legalábbis elégedettséggel
töltötte el. Gaëlle jól látta rajta.
Christophe másnap reggel felhívta. Érezhetően aggódott. Félt,
hogy Gaëlle többé nem szeretne találkozni vele. Nem akarta őt
elveszíteni, különösen nem azért, hogy teljesítse a zsarnok lánya
kívánságát. Ennek a lánynak mindig mindent elnéztek, ami oda
vezetett, hogy mára azt hitte, parancsolhat mindenkinek. Hát nem.
Neki semmi esetre sem. De az anyját rábírhatja, hogy többé ne
találkozzon vele. E pillanatban ez volt a legnagyobb félelme.
– Milyen volt, amikor Dominique tegnap este hazaért? – kérdezte
leplezetlen aggodalommal.
 – Olyan rémes, amilyennek elképzeltem. Vagy még rémesebb.
Azt hiszi, maga a szeretőm, és mindenfélével megvádolt, amiből
semmi sem igaz. Azzal gyanúsít, hogy a pénzéért mentem hozzá az
apjához, hogy nélküle semmi sem lennék, most pedig meggyalázom
az emlékét. Még mindig dühös, amiért az apja meghalt. – Ezzel
együtt nem tehetett úgy, mintha a lánya haragja új keletű lenne.
Pusztán csak erősebb fegyverekkel harcolt, és az, amit a pénzről
mondott, szörnyen nyugtalanító és igaztalan volt.
– Nincs joga ezt mondani magának. – Christophe nem régóta
ismerte Gaëlle-t, de az világos volt előtte, hogy nem a pénzéért ment
hozzá a férjéhez. Hanem szerelemből. Tisztességes, egyenes
jellemű nőt ismert meg benne. Sajnálta, hogy ő maga nem tolhatta le
Dominique-ot, nagyon ráfért volna, mint ahogy az is, hogy valaki
móresre tanítsa, de tudta, hogy ha felvenné a kesztyűt a lánnyal
szemben, azzal csak tovább rontana a dolgon, és egyébként sem
volt abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. – Mondta, hogy ne
találkozzon velem többé?
– Természetesen. De nem törődöm vele. – Christophe
megkönnyebbülten felsóhajtott. – De azt szeretném, ha egy darabig
kerülnénk a vele való találkozást. Nincs értelme tovább feszíteni a
húrt. – A férfi egyetértett, habár elméletben tudta, hogy a sarkukra
kellene állniuk, ugyanakkor a kapcsolatuk nem volt hivatalos. Gaëlle
lánya valóságos rémálom volt, és az asszony sem érezte késznek
magát egy mélyebb elköteleződésre. Továbbra is hű volt Roberthez.
– Diszkrétnek kell lennünk – mondta Gaëlle.
Ami pedig Christophe-ot illeti, az egész olyan volt, mintha egy
férjes asszonnyal randizna, amit szintén nem tett még soha. Csak
épp egy féltékeny, dilis lány elől kellett bujkálnia, ami teljességgel
esztelennek és méltánytalannak látszott. Amikor mindezt elmondta
Andrénak, a barátja egyetértett vele. Ő is nagyszerű nőnek tartotta
Gaëlle-t, akiért megéri, még ha nem is könnyű, átmászni a
szögesdróton és a magas kőfalakon.
A nehéz természetű lány ellenére továbbra is gyakran ebédeltek
együtt, és olykor, ha Dominique elfoglalt volt, az estét is együtt
töltötték. Gaëlle nem volt hajlandó Christophe-ról beszélni a
lányával, és Dominique nem kérdezgette tovább, mert meg volt
győződve róla, hogy sikerült elijesztenie az anyját a férfitól. Úgy
vélte, ezzel tartozik az apjának. És mivel ők óvatosabbak és
leleményesebbek voltak Dominique-nál, nem látott bizonyítékot arra,
hogy anyja továbbra is tartja a kapcsolatot Christophe-fal. Már két
hete találkozgattak titokban, amikor egyik este, miután kijöttek az
étteremből, Christophe behúzta Gaëlle-t egy kapualjba, és úgy
istenigazából, ahogy az első perctől fogva vágyott rá, megcsókolta.
– Ha büntetést kapunk érte, akkor legalább szolgáljunk rá –
mondta, kezébe véve az irányítást, és újra megcsókolta Gaëlle-t. –
Eljössz hozzám? – kérdezte félig tréfásan, amikor Gaëlle még csak
próbált lélegzethez jutni a szenvedélyes csók után. Ezek után
élénken el tudta képzelni, mi lenne a folytatás.
– Szeretnék, de nem megyek – felelte bánatosan. Nem akarok
titokban besurranni hozzád. Nyíltan szeretnék együtt járni veled. – A
férfi erre széles mosollyal nézett rá. – De előbb szeretném tisztázni
magammal, hogy megtehetem-e – folytatta Gaëlle. – Még nem
tudom, hogy szerethetek-e egy másik férfit. És persze itt van
Dominique.
Christophe-nak nem tetszettek az asszony szavai, de egy
kilátásba helyezett kapcsolat gondolata átmelegítette a szívét.
– Nem hagyhatod, hogy megfosszon a normális élettől – unszolta
a nőt.
– Talán ha kicsit idősebb lesz, megértőbben viselkedik. De most
még nekem is gondolkoznom kell. Tudni fogjuk, ha már mindketten
készen leszünk rá. Szánjuk rá ezt a nyarat. Két hónapra el fogok
utazni, és utána egyedül jövök vissza.
– Én itt leszek. – Christophe ebben egészen biztos volt, főleg
miután megcsókolta Gaëlle-t. De nemcsak a teste kívánta őt.
Szerelmes volt belé, és már nem akart lemondani róla azért, hogy
engedelmeskedjen Dominique akaratának.
– Mondd ezt nekem augusztus végén, amikor visszajövök –
felelte Gaëlle komolyan.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy addig nem is találkozunk? –
Christophe tudni akarta, mik most az alapszabályok.
– Dehogynem. Ki sem bírnám. Ha óvatosak leszünk,
találkozhatunk addig, amíg el nem utazom. Csak elmondtam, hogy
min gondolkozom.
– Én azon, hogy szeretlek, Gaëlle – felelte a férfi, és megint
megcsókolta.
– Azt hiszem, én is szeretlek téged. Csak időre van szükségem,
hogy hozzászokjak a gondolathoz.
Robert két éve ment el, és bár nagyon szerette, már érezte, hogy
beleszeretett Christophe-ba. És ha ez valódi szerelem, akkor
Dominique nem fog tudni közéjük állni. Nem engedi. De erre a
nyárra még szüksége volt, hogy eldöntse, megéri-e a kockázatot,
hogy végképp eltávolodjon a lányától, hacsak Dominique nem
bocsátja meg neki azt, amit ő az apja elleni árulásának tekint,
akármilyen esztelen dolog is.

A következő hónapjuk nehéz volt, de nem megvalósíthatatlan.

Volt, hogy együtt tudtak lenni, kézenfogva sétálni, csókolózni, de
továbbra sem feküdtek le egymással. Gaëlle nem akart még jobban
összezavarodni, és egyébként is régimódi elveket vallott. Az éppen
zajló szexuális forradalom teljesen érintetlenül hagyta, amiért
Christophe még jobban szerette. Kölcsönösen megígérték, hogy a
nyár folyamán telefonon fognak beszélni egymással, és augusztus
végén, amikor Gaëlle visszajön, eldöntik, mi legyen. Christophe félt,
hogy Gaëlle végül túl bonyolultnak fogja tartani a kapcsolatukat, de
tudta, hogy rá kell bíznia a döntést. Keservesen hosszú nyárnak
nézett elébe, csak annak örült, hogy gőzerővel kell dolgoznia egy
filmzenén, és az minden erejét fel fogja emészteni.
A Gaëlle Párizsból való elutazása előtti éjszakán egy padon
üldögéltek az Avenue Foch fái alatt, közel a nő lakásához, és úgy
csókolóztak, mint két tinédzser.
– Vigyázz magadra – kérte Christophe. – Ne hagyd, hogy
eluralkodjon rajtad.
– Ne aggódj. Te pedig ne dolgozd agyon magad – felelte Gaëlle,
majd búcsúzóul megcsókolta. Christophe nézte, amint visszasétál a
házukhoz, és imádkozott, hogy jöjjön vissza hozzá augusztusban.
Csak azt tudta biztosan, hogy szereti. A többi a nőn múlik. És a
lányán.
 Tizenhetedik fejezet
A nyár egyikük számára sem volt könnyű. Mindkettőjüknek
nagyon hiányzott a másik. Nehéz volt elhinni, hogy januárban
találkoztak először, Christophe most meg már úgy érezte, hogy
Gaëlle nélkül élni sem tud. Hetente többször is beszéltek telefonon.
Gaëlle és Dominique Southamptonban töltötték a júliust és az
augusztust. Gaëlle New Yorkban, a connecticuti régiségboltokban és
Long Islanden is folytatta a tárgyak keresését a múzeum számára,
és talált is néhány nagyszerű holmit.
Dominique rögtön megtalálta a régi barátait, akik hozzá
hasonlóan szintén készültek az egyetemi életre. A házban
mindennap bulihangulat volt, és nap mint nap hol itt, hol ott
rendeztek összejövetelt, amire csapatostul vonultak el. Dominique
Párizsban járt középiskolába, de az igazi barátai és az igazi élete itt
volt. Meg is mondta anyjának, hogy soha többé nem fog Párizsban
élni, még ha jól érezte is ott magát, és Gaëlle elhitte neki. Dominique
Cambridge-ben, a Radcliffe-en fog tanulni, és hálaadásra is a
barátaihoz szándékozik menni. De azt megígérte, hogy a tavaszi
szünetet Párizsban tölti. Karácsonyra Gaëlle New Yorkba utazik,
hogy együtt töltsék az ünnepet, szilveszterkor meg elutaznak Palm
Beachbe.
Mindent elterveztek, és a fennmaradó időben Gaëlle-en múlt,
hogy mivel tölti el a napjait. Dominique-ot elengedni akkor sem lett
volna könnyű, ha Robert életben van. Ez óriási változást jelentett, de
így, hogy ő már nem volt, a lánya kirepülése az otthoni fészekből
sokkal nagyobb drámát jelentett Gaëlle-nek. És a Christophe miatti
összecsapásuk óta érezhető fenntartással közeledtek egymáshoz.
Gaëlle nem felejtette el, és nem bocsátotta meg azokat a
rosszindulatú kijelentéseket, amelyeket Dominique Christophe-ról és
az apja pénzéről mondott. És ami még rosszabb volt, tudta, hogy
ezeket a lánya komolyan gondolja. Elvárta az anyjától, hogy egyedül
élje le az életét, és úgy gondolta, hogy annak a pénznek, amit
Robert rá hagyott, elégnek kell lennie ahhoz, hogy ő is ezt akarja.
Voltaképpen azzal vádolta anyját, hogy érdekházasságot kötött. Ez
mélyen sértette Gaëlle-t. Dominique egyetlen gesztust sem tett,
hogy begyógyítsa a sebet, amelyet ő okozott, nem bánta meg, és
megtartotta a három lépés távolságot, ami még szomorúbbá tette
anyja számára az utolsó együtt töltött napjaikat.
Augusztus vége felé egy Dominique csomagjaival és dobozaival,
a lemezjátszójával, egy új biciklivel és az újonnan vásárolt ruháival
megpakolt kombival elautóztak Bostonba. Gaëlle egy hónapon
keresztül segített a lányának a felkészülésben, de végül eljött a nagy
nap. Dominique kollégiumi lakhelyéül a Radcliffe Quadrangle Cabot-
házát jelölték ki. A Radcliffe kampuszán fog lakni, de egyes órái a
Harvardon lesznek. Főtárgyául a gazdaságtant választotta, és azt
tervezte, hogy nyaranta apja befektetési bankjában fog dolgozni, ha
elfogadják, hogy aztán később, az első diploma megszerzése után
rögtön felvegyék az üzleti főiskolára. A Harvardon akart
mesterfokozatot szerezni, anélkül, hogy éveket kelljen dolgoznia az
egyetemi továbbképző előtt. Megvoltak a maga céljai, és pontosan
látta maga előtt a jövőjét.
Gaëlle szomorúan akasztgatta be a ruháit a szekrénybe, és
rakosgatta el a holmijait, mialatt Dominique egy kollégiumi
szobatársnőjével felfedezőútra indult a kampuszon. Egy halom rövid
szoknyát hozott magával, és rövidre vágatta a haját. Bájos volt és
ártatlannak látszó, amikor Gaëlle indulás előtt megölelte. Tudta,
hogy Dominique korántsem olyan nyílt és őszinte, amilyennek
látszik, a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül bünteti az anyját, vagy
próbálja megfosztani őt a valódi élettől. Dominique sokkal
keményebb volt, mint amilyennek mutatta magát, és sokkal kevésbé
hajlott a megbocsátásra. Gaëlle ennek ellenére egy hosszú percig
tartotta átölelve, aztán nehéz szívvel lépett ki a kollégiumi szobából
és szállt vissza a kocsiba, hogy visszatérjen New Yorkba. Amikor
arra gondolt, hogy már csak Dominique van neki, és most négy
hónapig, karácsonyig nem látják egymást, elsírta magát.
A döntések és búcsúzások nyara volt ez. Dominique kollégiumba
költözése nehéz átmenetet jelentett anyjának, és fájdalmasabb is
volt, mint gondolta. Ő is találkozott néhány régi baráttal, de most,
Robert nélkül, ez is más volt. Mindannyian idősebbek lettek, ő
Párizsban élt, és már nem érezte magát közel hozzájuk. Gyakran
beszéltek telefonon Christophe-fal, de még nem jutottak dűlőre az
ügyükben. Gaëlle nem akart erről telefonon beszélni, jobban szerette
volna szemtől szemben megtárgyalni a dolgokat. Mikor bezárta a
New York-i lakás ajtaját és elindult a repülőtérre, magányosnak
érezte magát.
Párizsban Christophe várta a reptéren. Több mint két hónapja
nem látta őt, és nem tudta, mire számítson. A férfi magához ölelte,
és sokáig tartotta szótlanul a karjában. Jobban hiányzott neki a nő,
mint gondolta volna, és már attól félt, talán nem is látja többé. Több
zenedarabot is írt neki, amikről megígérte, hogy pillanatok alatt el fog
aludni tőlük. Aztán lenézett az arcára, és megcsókolta. Ebben az
ölelésben minden benne volt, amit tudniuk kellett.
– Már azt hittem, elveszítettelek – mondta Christophe a
visszafojtott érzelmektől rekedten. És ha csakugyan elveszítette?
Még nem tudhatta. Lehet, hogy Gaëlle mindjárt búcsút vesz tőle.
Próbálta magát előre megerősíteni, csak attól félt, hogy ha
bekövetkezik, nehogy sírva fakadjon.
Lerakta Gaëlle csomagjait egy kocsira, aztán elmentek
megkeresni az autóját. Miközben Gaëlle beszállt a kocsiba,
mindvégig mosolyogva nézte a férfit.
– Hogy zajlott a költözés a Radcliffe-be? – tudakolta Christophe.
– Zökkenőkkel. De most már minden rendben van. Az apja
biztosan belepusztult volna, ha így ott kellett volna hagynia őt. De
Dominique alig várta, hogy elmenjek.
– Mi a helyzet velünk? – Christophe már nem bírta tovább, hogy
meg ne kérdezze. Bármi legyen is a válasz, tudnia kell. És mintha
Gaëlle megváltozott volna, mintha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb
lenne. Ez a két hónap Hamptonban jót tett neki, volt ideje
gondolkozni.
– Itt vagyok – válaszolta egyszerűen Gaëlle. Ezt ő is látta. Nem
tért ki előle, és nem bánt vele elutasítón.
– Ez mit jelent? – kérdezte a férfi szorongva.
– Visszajöttem. Dominique most már éli a maga életét. Nekem is
megvan a magamé. A miénk, ha még most is akarod. – A férfi csak
bámult rá, nem akarta elhinni, amit az imént hallott. – Szeretlek,
Christophe.
 – Én is szeretlek – ocsúdott fel a férfi, és megcsókolta. Aztán
elindította a kocsit, és visszahajtottak Párizsba. Először Christophe
lakására mentek. Gaëlle mindössze egyszer járt ott, amikor a
férfinak el kellett hoznia valamit a lakásából. Akkor nagyon
kényelmetlenül érezte magát, de ez már a múlté volt. Egy öreg
házban lakott a bal parton, egy bájos kis lakásban. Már az
előszobában kezdték ledobálni a ruháikat, és miközben Christophe
maga után húzta Gaëlle-t a hálószoba felé, titokban hálát adott a
takarítónőjének, aki aznap délelőtt járt ott, és az ágyat is áthúzta és
bevetette. De aztán egyikőjük sem törődött ezzel, amikor egy perc
múlva egymásba fonódott tagokkal dőltek végig az ágyon.
Gaëlle visszajött, és mostantól egy új élet kezdődött számukra,
egy új kezdet, már együtt. Nem tudtak betelni egymással. Christophe
január óta erről álmodott, és anélkül, hogy eleinte tudatosult volna
benne, Gaëlle is. Végre eljött az ő idejük, amikor egymáséi lehettek.
A férfi beletemette az arcát a nő selymes, szőke hajába. És amikor
szeretkezés után a nő befészkelte magát a két karja közé, a férfi úgy
érezte, soha életében nem volt még ilyen boldog. Azután elaludt.

Két héttel Gaëlle visszaérkezése után vendégül látták vacsorára

Andrét és Geneviève-et, Christophe néhány zenész barátját, többek
között egy jól ismert komponistát, Louise-t, és pár embert, akikkel
Gaëlle a múzeum kapcsán ismerkedett meg. A vacsorát Gaëlle
lakásán rendezték, tucatnyian gyűltek össze az asztal körül, és az
egész este hangulata olyan volt, mintha kettőjük új életét
ünnepelnék. André különösen boldog volt – ő tudta, milyen őrülten
szerelmes a barátja, és Gaëlle-en ugyanazt a túláradó boldogságot
látta. És mindketten észrevették, hogy amikor Gaëlle visszaérkezett
New Yorkból, már nem volt az ujján a jegygyűrűje. Szabad volt.
Mindnyájan tudtak a múzeum decemberi megnyitásáról, amit már
nagyon vártak, úgyhogy volt miről beszélgetni. Christophe Gaëlle
távolléte alatt befejezte a legújabb filmzenéjét; ha ez a munka nem
lett volna, bele is bolondul a várakozásba. A közelmúltban írt alá két
újabb filmre és egy önálló albumra szóló szerződést. Nagyon szépen
alakult a karrierje, egyre sikeresebb zeneszerző lett. Gaëlle büszke
volt rá.
 Általában a nő lakásában tartózkodtak: nagyobb és
kényelmesebb volt, mint a férfié, és Christophe néha viccesen meg
is jegyezte, hogy ő most egy kitartott férfi, ami persze nem volt igaz.
Sok mindenért ő fizetett, és a költségeket többnyire megfelezték.
Mire eljött az október, lényegében együtt éltek, amit többé nem is
titkoltak a maguk kis világában, és a közös életük napról napra
családiasabbá vált.
Gaëlle novemberben betöltötte a negyvenet, és panaszkodott,
hogy már milyen öreg. Christophe három évvel volt idősebb nála, és
megnyugtatta, hogy tisztára kölyöknek néz ki. Szép pár voltak,
mindketten magasak, szőkék. Közvetlenül Gaëlle születésnapja előtt
mutatták be Christophe filmjét, aminek a zenéje nagy tetszést
aratott. A világ a kegyeibe fogadta őket. És már csak egy hónap volt
hátra a Strauss Múzeum megnyitásáig. A szobák majdnem teljesen
készen voltak, a család boldog örömmel nyugtázta Gaëlle és André
munkáját. Gaëlle több útikönyv és magazin képviselőjét is
végigvezette a házon, hogy felhívja rá a figyelmüket. A Le Figaro
terjedelmes cikket készült megjelentetni róla. A Camondo de Nissim
Múzeum kurátora telefonon gratulált Gaëlle-nek. És egy
tévécsatorna műsort akart készíteni a Strauss Múzeumról.
Minden egyes nap szebbnek tűnt, mint az előző, és annyi minden
volt, aminek már előre örülhettek. Hálaadásra ünnepi vacsorát
rendeztek Gaëlle ebédlőjében, és Christophe nagyszerű
házigazdának bizonyult. Gaëlle-nek hiányzott Dominique, de aznap
reggel legalább beszélgettek. A hálaadási hétvégét egyik Radcliffe-
beli barátnője családjánál töltötte.
– Boldognak látszol, barátom – mondta André elégedetten
Christophe-nak, miközben a bort töltötték a poharakba.
– Az vagyok – mosolygott rá Christophe. Valóban, soha életében
nem volt ennyire boldog. És egy új terv motoszkált benne napok óta.
A bizalmába akarta avatni Andrét, de aztán meggondolta magát.
Először Gaëlle-nek kell hallania.
Szombat reggel még ágyban fekve pihenték ki a munkával tele
elmúlt hét fáradalmait, amikor Christophe átgurult a széles,
baldachinos ágyon Gaëlle-hez, és titokzatos mosollyal ránézett.
 – Van egy őrült ötletem – súgta kicsit bizonytalanul, vajon mit fog
szólni hozzá a nő. De aztán arra gondolt, hogy az élet rövid,
fiatalkorukban mindketten átéltek egy háborút, a nő egyetlen lánya
elköltözött otthonról, és Robert elvesztése még inkább tudatosíthatta
benne, hogy milyen gyorsan elrepül az idő. Míg ezeket
végiggondolta, Gaëlle fürkészve nézett rá.
– Milyen ötleted? – nógatta, miközben hosszú, karcsú ujjai a férfi
mellén motoszkáltak. Az ágyban is csodásan megértették egymást.
– Hozzám jössz feleségül? – kérdezte a férfi.
– Komolyan kérdezed? – nézett rá tágra nyílt szemmel Gaëlle. –
És mi lesz Dominique-kal? – vonta össze a szemöldökét.
– Rajtad múlik. – Nem fog örülni neki, de meg fogja szokni, ha
nem lesz más választása. Mindegy, mit csinál az anyja, ő így is, úgy
is kritikus vele szemben. Nem gondolta, hogy a lánya kedvéért
Gaëlle-nek le kellene mondania a boldogságról. – Én azt teszem,
amit te akarsz. – Gaëlle azt akarta, hogy Christophe örökké
szeresse, és ígérje meg, hogy soha nem fog meghalni, ami persze
nonszensz volt.
– Nem gondolod, hogy túl öreg vagyok a férjhez menéshez? –
támaszkodott fel félkönyékre Gaëlle. – Most elérted, hogy újra
fiatalnak érezzem magam.
– Fiatal vagy. És miért ne házasodhatnánk össze, ha mindketten
ezt akarjuk?
– Ezt akarjuk? – kérdezte halkan Gaëlle. – Te tényleg ezt akarod,
Christophe?
– Igen, ezt. – A férfi biztos volt magában, semmit sem szeretett
volna ennél jobban. Élete hátralévő részét ezzel a nővel akarta
leélni, és ezt hivatalosan is meg akarta erősíteni. Már tudta, hogy
ennyi éven keresztül mindig is azt a nőt várta, aki épp hozzá való. És
aztán megint sikerült meglepnie Gaëlle-t. – Szeretnél még gyereket?
– kérdezte. Gaëlle tudta, hogy Christophe nem akar, és nem is volt
soha gyereke. Nemegyszer elmondta már.
– Sohasem gondoltam rá.
– Vállalnád?
– Nem tudom – vallotta be őszintén az asszony. – Korombeli nők
is szoktak szülni. De a jóval idősebbek már nem. – Tudta, hogy
negyvenéves korban kezd kockázatossá válni, és vannak nők,
akiknek ennyi idősen már nem is lehet gyerekük.
– Nem akarok semmi rendkívüli vagy hősies dolgot, sem
gyógyszereket, sem az új mesterséges megtermékenyítő
módszereket. Nem akarom, hogy végig kelljen ilyesmit csinálnod. De
ha már összeházasodtunk, akkor megnézhetjük, mi történik. –
Gaëlle nézte a férfit, aki új embernek látszott, vagy inkább még jobb
embernek, mint akivel tíz hónapja André montmartre-i lakásában,
azon a vacsorán megismerkedett.
– Még nem mondtam igent – emlékeztette huncutul csillogó
szemmel.
– Ó! Nem? Hát mire vársz, asszony? Legyél a feleségem! – Most,
hogy már elszánta magát, egy percet sem akart tovább várni.
– Mikor? – esett gondolkodóba Gaëlle. – Először el kell
mondanom Dominique-nak. Nem akarom, hogy utólag tudja meg. –
Az sértő lenne, kirekesztettnek érezné magát, és azt nem akarta. –
Nagy esküvőt szeretnél?
– Nem. Csak pár barátot hívnánk meg. – Ez Gaëlle-nek is
tetszett. – Meg persze a húgomat és a családját.
– Dominique itt lesz a tavaszi szünet alatt – gondolkodott
hangosan Gaëlle. – Tarthatjuk akkor, márciusban. – Addig még négy
hónap volt hátra, ami elegendő időnek látszott, hogy mindenki
hozzászokjon a gondolathoz. Senki nem jelentett problémát, kivéve
Dominique-ot. – Karácsonykor találkozom vele, akkor elmondom
neki. Ő lehet a nyoszolyólányom – tette hozza mosolyogva. Tetszett
neki az ötlet. A házasság ugyan nem szerepelt a tervei között, de
szerette a férfit, és most izgalomba jött a gondolattól, hogy a
felesége lesz, és ezentúl férj-feleségként fognak együtt élni.
– Szóval már van egy majdnem pontos dátumunk, van egy
nyoszolyólány, tudjuk, hogy hány embert akarunk meghívni…
vőlegény is van?
– Majdnem elfelejtettem… – nevetett Gaëlle. – Szerintem van…
Akar ön a vőlegény lenni, Mr. Pasquier? – tárta ki mindkét karját
Christophe felé.
– Azt hittem, már sohasem fogod megkérdezni – felelte a férfi, és
szorosan magához ölelte.
 – Márciusban összeházasodunk – mondta álmodozva Gaëlle, és
meztelen testük egymásba fonódott.
– Bárcsak hamarabb tehetnénk – mormolta a férfi, de a
következő pillanatban már magával sodorta őket a szenvedély.
– Igen – súgta Gaëlle, aztán már nem gondolt sem az esküvőre,
sem Dominique-ra, sem semmi másra. A gyerek sem került szóba,
már csak egymásra tudtak gondolni, és arra, hogy mostantól milyen
szép lesz az életük. Már most is az volt.
A legközelebbi barátaiknak elmondták, mit terveznek. André és
Christophe húga, Amandine vállalták, hogy tanúk lesznek. Louise
megígérte, hogy eljön az esküvőjükre, és már előre izgult értük.
Egy héttel azelőtt, hogy Gaëlle elrepült volna New Yorkba, hogy
együtt töltse az ünnepeket a lányával, megnyílt a múzeum. Az
esemény lelkes fogadtatásra talált, és nagyon jó sajtója volt. Gaëlle
a karácsonyt követő napon akarta elmondani a hírt Dominique-nak,
hogy semmiféle dráma ne rontsa el az ünnepnapot, és ugyan
számított bizonyos reakcióra, de nem arra, ami bekövetkezett.
A lehető legegyszerűbben elmondta, hogy ő és Christophe össze
fognak házasodni, de várnak vele márciusig, hogy ő is ott lehessen
az esküvőjükön. Ők ezt tökéletes tervnek tartották, és Gaëlle arra
számított, hogy Dominique jelenetet fog rendezni, de aztán
kénytelen kelletlen elfogadja a döntésüket. A döntés ugyanis már
megszületett.
– Viccelsz, ugye? – meredt Dominique elképedve az anyjára. –
Ezt nem mondhatod komolyan, anya. Nem is ismerem azt az
embert. Összesen egyszer futottam össze vele a hallban. Nem
mehetsz hozzá olyasvalakihez, akivel jóformán nem is találkoztam.
– Azt mondtad nekem, hogy többé nem akarod látni őt – felelte
Gaëlle nyugodtan.
– Te meg azt mondtad, hogy nem a szeretőd. Hazudtál! – vádolta
az anyját Dominique.
– Nem hazudtam. Akkor még valóban semmi sem volt köztünk –
válaszolta higgadtan Gaëlle. Tudta, nem szabad elveszítenie az
önuralmát, hogy szót tudjon érteni a lányával.
– És utána? Egyből beugrottál az ágyába, mihelyt beköltöztem a
kollégiumba, te meg visszamentél? Ez undorító, anya. És miért akar
elvenni feleségül? A pénzért, amit az apám rád hagyott? Nem valami
éhenkórász zenész az az alak? Fogadni mernék, előre dörzsöli a
markát, hogy majd a te pénzeden fog befutni. Az apám nem ezért
hagyta rád azt a pénzt.
Gaëlle elborzadt, hallva, hogy Dominique-nak ez is a pénzről
szól. És az egész viselkedése a kegyetlenségig menően sértő és
kíméletlen volt.
– Azért akar feleségül venni, mert szeretjük egymást. És
zeneszerző, nem pedig éhenkórász zenész. Nem kell neki sem az
édesapád pénze, sem az enyém. És nincs szüksége rá, hogy
bármiben is támogassam. Nem mindenki hajszolja a pénzt.
Elszomorít, hogy te így gondolod. Visszataszító, amit mondasz.
– Engem meg az szomorít el, hogy nem szeretted az apámat
eléggé ahhoz, hogy hű maradj hozzá. Látom, a jegygyűrűdet is
levetted. Mit csináltál vele, eldobtad?
– Az ékszeresdobozomban van, és két évig vártam azzal, hogy
levegyem – felelte Gaëlle ingerülten. Dominique semmi mást nem
akart, mint sértegetni, és bosszút állni, amiért egy másik férfit szeret,
és férjhez megy hozzá. Pedig nem hagyja el Dominique-ot, sem
Robertet. Csak egy nagyszerű férfit akar behozni a családjukba.
– Csinálj, amit akarsz, de én nem megyek el az esküvődre. A
tavaszi szünetben Palm Beachbe megyek egy barátnőmmel.
Szánalmas vagy azzal, amit csinálsz.
– Negyvenéves vagyok, nem százéves. Jogom van élni az apád
után is. Szerettem őt, de elment. Nem muszáj életem végéig egyedül
maradnom azért, hogy bebizonyítsam, szerettem őt. És számodra is
van hely az életünkben. A lányom vagy. Nem hagylak el téged őérte,
Dominique. – Ezt azért mondta, mert ez a félelem is megbújhatott a
lánya viselkedése hátterében.
– Igenis egyedül kellene maradnod, hogy bebizonyítsd: szeretted
apát – közölte fagyosan Dominique. – Azzal, hogy férjhez mész
másvalakihez, biztos, hogy nem a hűségedet fejezed ki iránta, sem a
háládat azért, amit rád hagyott.
Gaëlle-nek olyan érzése támadt, hogy Dominique sohasem fogja
megbocsátani neki, amiért férjhez megy Christophe-hoz, bárhogy
próbálja is megértetni vele. Már eltökélte, hogy elátkozza az anyját
és Christophe-ot, amiért élni szeretnének, még akkor is, ha ebbe őt
is bele akarnák vonni. És ha Robert helyett ő halt volna meg, ki
tudja, ő vajon nem nősült volna meg újra? Talán igen. Egészséges,
normális férfi volt, aki szívesen osztotta meg az életét egy társsal.
Ahogy ő is. De erről nem beszélt a lányának, inkább a közeljövőre
összpontosított.
– Nagyon szeretném, ha eljönnél az esküvőre – próbált ismét
nyitni a lánya felé, de Dominique tekintete hideg és elutasító, az arca
pedig rezzenetlen maradt.
– Inkább meghalnék. Tartozom apának azzal, hogy nem leszek
ott. Nem tudom, hogy vagy képes elszámolni magaddal. Egy zsák
pénzt kaptál az apám vagyonából, úgyhogy most csak szórakozni
akarsz. – Lekurvázta az anyját, anélkül hogy ezt a szót kimondta
volna, de az üzenet így is világos volt.
– Sajnálom, hogy így érzed – felelte Gaëlle feszülten, minden
önuralmát igénybe véve, hogy ne kezdjen el dühösen kiabálni
Dominique-kal. De azt nem engedhette, hogy a lánya továbbra is
sértegethesse őt és Christophe-ot. Most már őhozzá volt lojális. – Mi
tényleg szeretnénk, ha ott lennél, de te döntesz. – Nem fog
megalázkodni és könyörögni, ha egyszer Dominique nem hajlandó
eljönni az esküvőjükre. Megtett mindent, amit lehetett, de Dominique
egyszerűen vissza akarta utasítani. Ahogy mindig is tette.
Két nappal ezután Dominique bejelentette, hogy úgy döntött, nem
tölti a szilvesztert anyjával Palm Beachben, ahogy eddig mindig,
hanem síelni megy New Hampshire-be az egyetemen szerzett
barátaival, utána meg egyenesen visszamegy Cambridge-be. Ezzel
mintha azt mondta volna Gaëlle-nek, hogy „végeztem veled”.
Ez kemény büntetés volt, ráadásul Dominique kegyetlen, sértő
szavakkal hozta a tudomására.
– Ne hidd, hogy valaha is meg fogom bocsátani, hogy elárultad
az apámat, és hozzámész ahhoz a csóró alakhoz – mondta
dühösen. – Apa rám hagyta majdnem mindenét, amije volt. Én a
vérrokona vagyok. Te nem vagy az. Most én vagyok a család feje.
Ha megkapom mindazt, amit örököltem, az én kezemben lesz
minden hatalom. Te nem mondhatod meg többé, hogy mit kell
tennem. Én Bartlett vagyok, te nem. Minden az enyém. Ha
hozzámész Christophe-hoz, senki és semmi leszel. – Minden szava
tőrdöfés volt Gaëlle szívébe.
– Én mindig az anyád leszek – felelte jeges hangon. – A pénz
ezen nem változtat. Az apád szégyellné magát, ha hallaná, amit
most mondtál.
– Az apám meg lenne döbbenve attól, amit csinálsz. Ahogy én is.
Gaëlle ezek után sarkon fordult, és ki sietett a szobából.
Azon a reggelen, amikor Dominique elment, hűvös öleléssel
búcsúzott el, és szerencsés visszautat kívánt neki. Gaëlle még ekkor
is mélyen sértve érezte magát a szavaitól. A pénz, amiről Dominique
tudta, hogy örökölni fogja, megrontotta.
– És csak hogy világos legyen, nem megyek el az esküvődre.
Biztos vagyok benne, hogy apa sem akarná – mondta még
búcsúzóul Dominique. Gaëlle már nem volt hajlandó tovább
vitatkozni ezen a témán. És akármilyen volt is, Dominique akkor is a
lánya volt. Mindazonáltal nagy csalódást jelentett neki, hogy nem
lesz ott az esküvőjén.
– Akkor áprilisban eljövök a születésnapodra – mondta elszánt
arccal, nem hagyva magát úgy megsérteni, ahogy Dominique
szerette volna, noha a lánya lassan kezdett idegenné válni számára.
– Ne fáraszd magad. Apa nyilván bőven hagyott rám, hogy
ünnepelhessek. – Tudta, hogy amikor betölti a tizennyolcat,
megkapja az öröksége első részletét. – Inkább a barátaimmal
szeretném tölteni a születésnapomat. – A pénzre utaló szavai bántok
és közönségesek voltak, az anyjára nézve pedig súlyosan sértők.
– A születésnapodról még később is beszélhetünk – felelte
Gaëlle; nem akarta mutatni, mennyire fáj neki a lánya viselkedése. A
szemében könnyek csillogtak, de Dominique úgy tett, mintha nem
venné észre.
– Találkozunk jövő nyáron, ha visszajössz, de őt ne hozd
magaddal – mondta nyersen.
– Ő a férjem lesz – közölte Gaëlle tisztán és érthetően. – És a
ház az enyém – emlékeztette a lányát.
– Egyelőre. És csak a haszonélvezeti joga. Egy napon az enyém
lesz, és nem akarom, hogy ő ott legyen. Ha ott lesz, akkor én nem
megyek oda.
 – Semmi szükség rá, hogy bármelyikünkkel szemben goromba
vagy kegyetlen legyél, Dominique – felelte Gaëlle szomorúan. –
Szeretlek. Azzal, hogy hozzámegyek feleségül, nem neked próbálok
ártani. De nekem is jogom van élni. – Megpróbálta megértetni a
lánnyal a helyzetét, de látta, hogy egyelőre semmi értelme, nem
tudja megakadályozni, hogy lassan teljesen tönkretegye a
kapcsolatukat. Mert pontosan ez volt Dominique szándéka.
– Mondd ezt valaki másnak – közölte Dominique, és köszönés
nélkül kiment a szobából. Gaëlle pár perc múlva hallotta, amint
becsapja maga után a lakás ajtaját. És amikor egy óra múlva nagy
búsan körbejárta a lakást, látta, hogy Dominique az összes
ajándékot, amit tőle kapott, visszavitte az ő szobájába, és egy
cédulán az állt, hogy ezek nem kellenek neki. Gaëlle visszarakta az
ajándékait Dominique ágyára, és várt még néhány napot, hátha
visszajön, de Dominique nem enyhült meg, nem is telefonált.
Gaëlle nem tudta, hol keresse, így csak egy üzenetet hagyott neki
a kollégiumban, amelyben boldog új évet kívánt neki.
Úgy érezte, hogy elveszítette a lányát, de azt is tudta, hogy nem
engedhet neki. Ha ezt tenné, nem tudna új életet kezdeni, márpedig
szerette Christophe-ot. Számára már ő jelentette a jövőt.
Felhívta telefonon, és elmondta, hogy másnap, szilveszter előtt
egy nappal ér haza. Két napig nem hívta, azt remélve, hogy valami
jobb hírt közölhet vele, de nem, és tudta, hogy erre még jó ideig nem
is fog sor kerülni. Nem akarta elmesélni, milyen megdöbbentően
csúnyán viselkedett vele Dominique, és milyen mélyen megsértette
őt.
– Hogy ment? – kérdezte Christophe, de aztán hallotta Gaëlle
hangján, hogy nagy csalódás érhette, és hogy sokkal szomorúbb
lehet, mint ő elképzelte.
– Nem jól – válaszolta csüggedten Gaëlle. Lehangoló út volt,
elrontotta az egész ünnepét. A férfi persze nem lepődött meg; ő
sokkal kevésbé bízott Dominique-ban, mint az anyja. Elkényeztetett,
keserű ember volt, aki az apja feletti gyászát az anyján akarta
megtorolni. Fiatal kora ellenére hiányzott belőle a szív, az egyetlen
ember, akit valaha szeretett, az apja volt. Senki mást nem engedett
közel magához, és az apja elvesztése komoly lelki sérülést okozott
neki. Gaëlle reménykedése ellenére Christophe nem hitte, hogy
egyszer majd kiheveri a gyászát.
– Gyere haza – mondta gyengéden. – Hiányzol. – Szerette volna
magához ölelni és megvigasztalni őt.
– Te is hiányzol – mosolyodott el Gaëlle, és azzal a szóval
búcsúzott, hogy „szeretlek”. Ezután átdátumoztatta a helyfoglalását,
és még aznap éjjel hazarepült Párizsba. És amikor másnap belépett
a lakásba, Christophe boldogan kapta a karjába, és meg sem álltak
a hálószobáig. Amikor egymást átölelve feküdtek az ágyban, a férfi
bátorította, hogy minden rendben lesz, amiben Gaëlle ugyan nem
hitt, de jólesett hallania, és vágyott rá, hogy igaz legyen.
Megpróbált nem gondolni Dominique-ra, sem azokra a
szörnyűségekre, amiket a fejéhez vágott. Teljes figyelmével
Christophe felé fordult, és csak arra gondolt, hogy szeretik egymást,
és hogy milyen szerencsés nő, akinek két nagy szerelem is jutott az
életében, két nagyszerű férfival. Talán túl sokat kíván azzal, hogy
még a lánya is szeresse.
Ennek ellenére reménykedett, hogy Dominique el fog jönni, és
hogy egyszer majd elfogadja Christophe-ot. Ám minden
reménykedése ellenére már kezdte belátni, hogy ez sohasem fog
megtörténni. Ettől olyan érzése támadt, mintha ő és Christophe
egyes-egyedül lennének a világban. Ha így lenne is, neki az is elég
lenne. Nem engedheti meg, hogy Dominique tönkretegye az életét,
vagy hogy újabb sebeket üssön rajta.
Átélt már szörnyű veszteségeket és egy háborút – nem engedheti
meg magának, hogy most a saját lánya tegye tönkre. Óriási hiba
volna.
 Tizennyolcadik fejezet
Mivel Dominique kijelentette, hogy nem lesz ott márciusban, a
tavaszi szünetben az esküvőjükön, elhatározták, hogy már
februárban összeházasodnak. Minek várjanak? Louise vállalta, hogy
Dominique helyett ő lesz Gaëlle nyoszolyólánya. Anyja levélben
megírta Dominique-nak az esküvő új időpontját, ha netán
meggondolná magát és mégis eljönne, de a levélre a lánya nem
válaszolt. Egyébként sem adott hírt magáról.
Gaëlle és Christophe kettesben töltötték a szilvesztert, és az új
dátum kitűzése következtében már csak hat hetük volt az esküvőig.
Egyszerű esküvőt terveztek, a Gaëlle lakóhelyén, a tizenhatodik
kerületi városházán tartandó rövid szertartás után visszamennek a
lakásra, ahol megeszik az André felesége, Geneviève által húsz főre
elkészített ebédet. A hatóságok Gaëlle-t továbbra is franciának
ismerték el, annak ellenére, hogy kettős állampolgár volt, mivel
Dominique születése után Robert szerzett neki amerikai útlevelet.
Robertnek tetszett a gondolat, hogy mind a hármuknak egyforma
állampolgárságuk legyen, ha egyszer megint kitörne egy háború, és
ezt Gaëlle is okos gondolatnak tartotta. De azzal sem volt probléma,
hogy Franciaországban köt házasságot.
Naponta eljárt a múzeumba, ahol nagyon sok munkája volt.
Fölvettek egy fiatal nőt az adminisztráció elvégzésére, s hogy
végigkalauzolja a látogatókat a házban, és ő nagyon jó reakciókról
számolt be. Elmondása szerint sokan sírtak, különösen amikor
meglátták a gyerekek szobáit. A múzeum éles megvilágításba
helyezte azt, ami Franciaországban a háború alatt történt. A
látogatás végén mindenki megkapta a család fényképét. A rokonok
azt szerették volna, hogy sohase felejtsék el őket és a hozzájuk
hasonlókat.
Gaëlle továbbra is találkozott a sajtó képviselőivel, az útikönyvek
és magazinok szerkesztőivel. A jeruzsálemi Holokauszt Kutató
Világközpont filmet forgatott a múzeumban az archívuma számára,
és megköszönte Gaëlle hozzájárulását a történelem egy fontos
részletének feltárásához. Az RTF pedig a televíziós hírekben
mutatott be egy összeállítást a múzeumról.
Az esküvő előtt egy héttel Gaëlle elment a Faubourg St.
Honoréra, és vett magának egy csodaszép fehér selyemkosztümöt
hozzá való kalappal. Az összeállítás stílusa nagyon emlékeztetett
Jackie Kennedyére, és remekül állt rajta. Az esküvő délelőttjén egy
hófehér kis orchideacsokrot vitt a kezében, s a lábán fehér
selyemcipő volt. Előző este hívta Dominique-ot, de szokás szerint
nem érte el, így egy gyengéd hangú táviratot küldött neki, amelyben
megírta, hogy mennyire szerette volna, ha ő is itt van. Dominique
tudott az új időpontról, de nem vett róla tudomást. Gaëlle arról
fantáziált, hogy majd az utolsó pillanatban megjelenik, de érezte,
hogy nem fog eljönni. Dominique nem tudta elengedni a haragját és
a sértettségét.
A nagy napon André és Geneviève vitte el őt és Louise-t a
városházára. Christophe Amandinék autóján ment. Gaëlle
babonából nem engedte, hogy a férfi lássa őt az esküvő előtt.
Christophe idegesen is csinos volt. Gaëlle a szertartás előtt
lebocsátva tartotta a dobozkalapjához erősített kis fehér fátylat.
Gyönyörű volt és elegáns.
Mindketten elmondták az eskü szövegét, ami után a polgármester
férj-feleségnek nyilvánította őket, és egy óra múlva, amikor beléptek
a lakásba, a férfi Madame Pasquier-nek szólította, majd
megcsókolta Gaëlle-t. A barátaik és a család várták őket, és
Geneviéve-nek már csak fel kellett melegítenie az ebédet, miután
André és Christophe felszolgálták a pezsgőt. Valóban minden a terv
szerint, a lehető legegyszerűbben történt. A napfényben fürdő,
virágokkal telerakott lakás annál gyönyörűbb volt. A háttérben
Christophe zenéje szólt, közte három dal, amelyeket Gaëlle-nek írt.
Tökéletes nap volt.

– Nos, Madame Pasquier – mosolygott rá este az ágyban

Christophe –, szép nap volt, ugye? – Tökéletesen boldognak és
elégedettnek látszott, ahogy Gaëlle is. Egyedül az okozott bánatot
neki, hogy Dominique egyáltalán nem jelentkezett. Egy szóval, egy
gesztussal sem. De még egy szál virágot sem küldött. Persze
valójában nem is számított rá azok után, amiket a legutóbbi
találkozásuk során mondott. Mindezek ellenére reménykedett.
– Gyönyörű volt – felelte, és megcsókolta a férfit. Még most sem
fogta fel igazán, hogy ők ketten házastársak. Minden olyan gyorsan
történt! Tizenhárom hónapja ismerték egymást, de ezt is rendjén
valónak érezte.
Egész más volt ez, mint amikor Roberttel élt. Nagyjából egy
szinten voltak, korban is közelebb álltak egymáshoz, egyek voltak a
céljaik, és hasonló az életstílusuk. Robert világa annyival
hatalmasabb volt, hogy ő csak magára húzta, mint egy meleg
takarót, a házai, a lakás, amelyben éltek, minden az övé volt, és
persze a pénz is. Ő csak úgy belépett Robert kész, már létező
életébe. És amikor meghalt, a férje éppoly nagylelkűen
gondoskodott róla, mint az együtt töltött éveik alatt. De Gaëlle nem
vágyott költekező életmódra Christophe mellett. A saját, új életüket
együtt akarták kialakítani. Egy jóval egyszerűbb életet, amibe talán
egy kisbaba is belefér, noha nem számított rá. Megtanácskozta a
dolgot az orvosával, aki azt mondta, hogy talán lehet, talán nem, az
ő korában ezt nem lehet biztosra venni, de még valószínűsíteni sem.
Megegyeztek abban, hogy józanul kezelik a kérdést, meglátják, mi
történik, ha nem védekeznek, és már a nászéjszakájukon hozzá is
láttak. Mindketten felszabadultak voltak és boldogok, csak kissé
fáradtak a maguk mögött hagyott csodálatos naptól.
Úgy tervezték, hogy májusban, a Cannes-i Filmfesztivál után
néhány napot amolyan késői nászútként Dél-Franciaországban
töltenek. Christophe egyik filmje nyitotta a fesztivált, és épp most
kezdett dolgozni a szereplők között néhány nagy nevet felvonultató
új filmje előmunkálatain. Szokása szerint teljesen magával ragadta a
munka, és párszor Gaëlle-t is elvitte a stúdióba, hogy ő is hallja,
eddig mit csinált, és elmondhassa neki, hogy mit forgat a fejében.
Mindenben, akár az életét, akár a munkáját tekintve, nagyra
értékelte a véleményét. Gaëlle-t meg a férfi kreativitása és
munkabírása nyűgözte le.
A következő héten megint elment Christophe stúdiójába. Szerette
nézni, hogyan dolgozik a szintetizátorokon, és szerette hallgatni,
amikor az egyik billentyűzeten lejátszotta neki a már elkészült zenét.
Christophe most is meg akart mutatni neki egy éppen befejezett
darabot, és a legújabb berendezést, amelyen kedvére
kísérletezhetett.
Az esküvő után egy héttel Gaëlle-nek végre sikerült beszélnie
Dominique-kal. A lány nem kérdezte meg, milyen volt az esküvő, és
nem is gratulált neki. „Férjhez mentél?” – mindössze ennyit
kérdezett, és Gaëlle igenlő válaszát hallva nem tett semmi
megjegyzést, hanem másról kezdett beszélni. Gaëlle ettől úgy érezte
magát, mintha az orra előtt becsaptak volna egy ajtót. Már ismerős
érzés volt, és majdnem olyan hatásos, mint a lány szavai. Gaëlle
még élénken emlékezett az utolsó beszélgetésükre.
Márciusban megismételte a meghívását a tavaszi szünetre, amit
Dominique határozottan elutasított, és közölte, továbbra is az a
terve, hogy egy barátnőjével Palm Beachbe utazik.
A múzeumban ekkor már olajozottan működött minden, és szép
számban jöttek a látogatók. Áprilisban volt Dominique tizennyolcadik
születésnapja, amikor Gaëlle ismét felhívta. Valahogy más volt a
lánya hangja. Szerette volna meglátogatni a születésnapja
alkalmából, de Dominique közölte, hogy vizsgái vannak, nincs ideje
találkozni vele, úgyhogy ne menjen.
– Valami baj van? – Gaëlle aggódott érte, és szenvedett attól,
hogy ilyen távol vannak egymástól.
– Nem mondhatnám. – Hosszú szünet következett, aztán a lánya
elmondta. – Ma kaptam meg az értesítést az örökségem első
részletéről. – Döbbenet érződött a hangján, és joggal, mivel Gaëlle
tudta, mekkora összegről van szó. A tizennyolc éves korban
esedékes első részlet, az ötmillió dollár több volt, mint amire
Dominique a születésnapján számított. Ő egymillióra gondolt, és
ennek az ötszörösét kapta. Ettől sokkal reálisabbá vált, hogy
mekkora vagyont fog örökölni, és nagyobb súlyt és hitelt kölcsönzött
azoknak a durva szavaknak, amelyeket az esküvője előtt vágott az
anyja fejéhez. Máról holnapra gazdag nő lett belőle, és azt
csinálhatott, amit csak akart. Ez már nem egy távoli lehetőség volt,
hanem kőkemény valóság. Hihetetlenül szerencsés lánynak
érezhette magát.
 A vagyonkezelők elmondták neki, hogy huszonegy éves korában
újabb tízmilliót kap, huszonöt éves korában szintén, harmincévesen
huszonöt milliót, harmincöt és negyvenéves korában száz-száz
milliót, majd az utolsó kétszázötven milliós részletet ötvenévesen
kapja kézhez. Mire ötvenéves lesz, új befektetések nélkül is
félmilliárd dollárt érő vagyon felett fog rendelkezni.
Az az összeg, amit Robert Gaëlle-re hagyott, rendkívüli
bőkezűségről tanúskodott, és ő nagyon hálás is volt érte, Dominique
öröksége azonban messze felülmúlta az övét, sőt azt is, amire a lány
számított, vagy amit egyáltalán el tudott képzelni. Hatalmas vagyon
volt. Gaëlle mindig is aggódott, amiért a lánya ekkora vagyon
várományosa, még ha lesznek is mellette tanácsadók, akik ha
okosan fektetik be a pénzét, idővel még növelhetik is a vagyonát.
Ezen nem lehetett változtatni, és nem is volt rá oka. De
mindenképpen sok volt ahhoz, hogy egy tizennyolc éves lány
felfogja, megeméssze, még akkor is, ha korához képest jól értett a
pénzügyekhez, és mindig is tudta, hogy sok pénzt fog örökölni. Ez
azonban sokkal több volt, mint gondolta, és a sajtó is megneszelte,
ami szintén meglepte a lányt. Egész életében cipelnie kell ezt a
terhet és a vele járó felelősséget.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sok lesz – mondta döbbenetről
árulkodó hangon.
– Meg kell tanulnod, hogyan kezeld ezt a pénzt apa tanácsadóival
együtt, és hogyan használd okosan. – Tiszta szívből remélte, hogy a
lányában felébred a mások iránti könyörület. Egyelőre nagyon távol
volt ettől. Dominique soha semmiben nem fog hiányt szenvedni,
Gaëlle azonban aggódott, hogy ez a rengeteg pénz hatással lesz a
gondolkodására és végérvényesen megrontja őt, feljogosítva fogja
érezni magát, hogy komiszul bánjon másokkal, ahogy tette már most
is.
Dominique már rálépett erre az útra, és egész életében
magányos lesz, ha megmarad rajta, ha arra használja a hatalmát,
hogy ártson más embereknek, ahogy minden gonoszságot kész volt
elkövetni az anyjával szemben is. Érződött a hangján, hogy össze
van zavarodva, hamarosan be is fejezte a beszélgetést, mondván,
hogy a barátaival találkozik. Ez volt az első születésnapja, amit anyja
a legnagyobb bánatára nem tölthetett vele, mert Dominique nem
akarta, hogy odautazzon, és Gaëlle nem erőltethette rá magát. Majd
találkoznak júliusban, amikor Christophe-fal Southamptonban
lesznek, feltéve, hogy Dominique hajlandó lesz meglátogatni őket.
Gaëlle biztos volt benne, Christophe már nem annyira. Dominique
bosszúhadjáratot folytatott az anyja ellen, és pontosan tudta, mivel
bánthatja meg őt. Christophe-nak fájt látni Gaëlle sebezhetőségét és
Dominique szívtelenségét.
Gaëlle-t májusban elkapta az influenza, egy hétig be sem tudott
menni a múzeumba. Az ágyban töltött időt arra használta, hogy
behozza lemaradását az olvasásban, de még akkor is kissé
bizonytalannak érezte magát, amikor újra bement az irodába.
Másnap elment az orvosához. Christophe nem győzte a munkát a
stúdióban, ezért nem akarta megzavarni őt a panaszkodásával, hogy
ne kelljen még érte is aggódnia. A doktor hosszan elbeszélgetett
vele, vitaminokat adott, és azt mondta, hogy híznia kellene. Gaëlle
arcán titokzatos mosollyal lépett ki a rendelőből. Amikor Christophe
késő este hazaért, ő már félig aludt, de a jövetelére felébredt. A férfi
pár perc múlva szokása szerint meztelenül bebújt mellé az ágyba, és
megcsókolta a nyakát. Érezte, hogy Gaëlle ébren van.
– Hiányoztam ma? – suttogta, mire a nő feléje fordult.
– Rettenetesen. – Most ő csókolta meg a férfit. – A karácsonyi
terveinkben ma egy kis változás történt.
– Dominique nem lesz ott? – Azt tervezték, hogy New Yorkba
mennek, hogy együtt lehessenek vele, noha addig még hónapok
vannak hátra.
– Nem, hanem ide kell jönnie, akár akarja, akár nem.
– Azt nem lesz könnyű elérni – figyelmeztette a férfi Gaëlle-t.
– Lehet, de mi akkor nem fogunk tudni utazni – jelentette ki
határozottan Gaëlle.
– Történt valami a múzeumban? – Christophe filmje
novemberben jön ki, de december elején már szabad lesz.
Gondosan eltervezték, hogy akkor fognak elutazni New Yorkba, és
most mégis másképp látszanak alakulni a dolgok.
– Nem, de lesz egy találkozónk, amit nem lehet elhalasztani –
közölte Gaëlle megfellebbezhetetlenül.
 – Éspedig?
– December elsején kisbabánk születik. – Gaëlle széles mosollyal
figyelte, ahogy a szavai eljutnak a hitetlenkedve rábámuló
Christophe agyáig.
– Hogy micsoda? – ült fel hirtelen a férfi az ágyban. – Mondd még
egyszer.
Gaëlle elismételte, mire a férfi felhúzta, magához ölelte, és olyan
képet vágott, mintha egy csoda játszódna le a szeme előtt.
– Két és fél hónapos terhes vagyok. – És pontosan úgy történt,
ahogy szerették volna, minden orvosi beavatkozás vagy hősies
erőfeszítések nélkül.
– És jól vagy?
– Nagyszerűen. – Eddig nem volt semmiféle problémája, annyira,
hogy nem is sejtette az állapotát, mivel az enyhe alultápláltsága
miatt rendszertelenné vált a vérzése. – Leszámítva azt, hogy vén
leszek, mire a baba megszületik. Negyvenegy éves.
– Mikor akarod megmondani Dominique-nak? – Christophe
aggódott emiatt, mert el tudta képzelni, mi lesz a lány reakciója,
amikor meghallja, hogy útban van a baba. De most nem akarta ezzel
felzaklatni Gaëlle-t, épp elég volt neki Dominique múltkori
kirohanása ellene. Gaëlle ugyan nem mesélte el neki a részleteket,
és állította, hogy nem viselte meg túlságosan, de a férfi tudta, hogy a
lánya mély sebet ütött rajta, mélyebbet, mint ahogy mutatja. Az
asszony valóban úgy érezte, hogy hovatovább elveszíti, vagy már el
is veszítette a lányát.
– Elég, ha a nyáron megmondjuk neki. Addigra négy hónapos
leszek, és már látszani fog, úgyhogy nem is lesz más választásunk.
Idén karácsonykor neki kell majd idejönnie. – Dominique egyszer
sem jött Párizsba, amióta elkezdte az egyetemet, de itt is voltak
barátai. És Gaëlle a szülés után pár héttel nem fog tudni utazni.
Ezek után kényelmesen elhelyezkedtek az ágyban, és a babáról
beszélgettek. Gaëlle Christophe kedvéért fiút szeretett volna, de a
férfi közölte, hogy neki mindegy, csak mindketten egészségesek
legyenek. Aztán szorongva és zavartan feltette azt a kérdést, ami a
leginkább foglalkoztatta:
 – Nem tart az orvos attól, hogy a te korodban veszélyes lehet a
szülés?
– Köszönöm szépen. Nem, minden rendben lesz. – A kisbabára
gondolva, mosolyogva aludt el a férfi karjában. Nem félt attól, hogy
bármi baj történhet vele. Az életben annyi váratlan dolog történik, jó
és rossz egyaránt.
Másnap elújságolták Andrénak és Geneviéve-nek. Gaëlle Louise-
t is felhívta, hogy elmondja neki, aki vele együtt örült. Christophe
elmesélte a húgának, és Amandine örömujjongásban tört ki a hír
hallatán.
– Na, mostantól abbahagyhatod a panaszkodást a fiaim miatt.
Lesz egy saját kis szörnyeteged!
Christophe csak nevetett. Túláradóan boldog volt. Alig várta, hogy
december legyen. Gaëlle pedig a nagy boldogsága közben csak
azért imádkozott, hogy Dominique-ot ne zaklassa fel túlságosan a
hír, meg hogy a másod szülöttje könnyebb eset legyen, és sokkal
kedvesebb, mint az első.

Amikor július elsején megérkeztek New Yorkba, a repülőtérről

egyenesen a lakásba mentek. Mindent a legteljesebb rendben
találtak; Gaëlle új házvezetőnőt vett fel, akivel még nem találkoztak,
de úgy tűnt, hogy nagyon érti a dolgát. Gaëlle boldog volt, hogy hat
hónap után megint itt lehet. Dominique két hete fejezte be az évet,
de még Bostonban volt, és a terv szerint a július negyediki ünnep
hétvégéjén Southamptonban találkozik velük. Így Gaëlle-nek és
Christophe-nak maradt néhány napja kettesben New Yorkban.
A baba korábban kezdett meglátszódni a pocakján. Idősebb volt,
de egészséges, és remekül érezte magát. A magzat pár napja
megmozdult. Gaëlle a hasára tette Christophe kezét, így ő is érezte,
és megállapította, hogy ennél nagyobb csodát még nem élt át egész
életében. Gaëlle reménykedett, hogy Dominique is örülni fog velük
együtt, és most már elfogadja a házasságukat.
A southamptoni házba megérkezve rögtön berendezkedtek
Gaëlle megszokott szobájában, a nagy hálószobában, Christophe
felrakta a magával hozott zenék közül az egyiket, és az ablakból
nézte a tengerpartot. A verandán ültek kézenfogva, amikor
megjelent Dominique, és letette a csomagjait. Gaëlle örömmel
fordult feléje, hogy köszöntse, de alig tett néhány lépést, amikor
Dominique hátrálni kezdett, és ellenségesen végignézett rajta. Nem
látták egymást karácsony óta, amikor az a katasztrofális jelenet
lejátszódott köztük Gaëlle és Christophe tervezett házasságkötése
kapcsán. Gaëlle-en bő ingblúz és rózsaszín pantalló volt, a lábán
pedig aranyszandál.
– Úristen, te terhes vagy. Miért nem mondtad meg nekem? –
kiáltotta hitetlenkedve és elszörnyedve Dominique.
– Személyesen akartam elmondani – válaszolta az anyja
szelíden, és megölelte, amit Dominique nem viszonzott. Gyémánt
fülbevaló volt a fülében, amit Gaëlle még nem látott, de nagyon szép
volt, és nyilván nagyon drága lehetett. Ezek szerint nem várt sokáig
a költekezéssel. Szemmel láthatóan meghűlt benne a vér anyja
állapota láttán, de megjegyzést nem tett rá.
– Tervezett volt, vagy véletlen baleset? – kérdezte nyersen,
mintha nem lenne mindegy.
– Kicsit mindkettő – vallotta be az anyja. – Úgy határoztunk, hogy
hagyjuk, történjen, aminek történnie kell. – Rápaskolt a hasára, és
érezte, hogy a magzat ismét megmozdul. Gaëlle gyönyörű volt,
Christophe szerint sohasem volt ennél szebb, de Dominique erre
sem tett megjegyzést, és többé nem említette a terhességét. A
következő négy hétben, mialatt együtt éltek a southamptoni házban,
nem vett tudomást Gaëlle állapotáról, sokat járt el hazulról, és
kerülte az anyját, de legalább eljött. Nagy néha az is előfordult, hogy
félretette a haragját, és együtt nevetett az anyjával. Ha pedig
semmiképpen nem tudta elkerülni, Christophe-hoz is szólt néhány
szót, de egyikőjükhöz sem volt kedves. A Radcliffe-ben töltött egy év
alatt gőgös lett és öntelt. De az is lehet, hogy a pénz tette ezt vele,
töprengett Gaëlle. Dominique megváltozott, felnőttebb lett, de nem
vált melegszívűvé.
Valahányszor észrevette és szóvá tette valaki, hogy anyja
gyereket vár, rögtön merevebben és hidegebben bánt vele.
Érzékeny téma volt ez számára, Christophe meg is jegyezte
négyszemközt Gaëlle-nek, hogy Dominique féltékeny az anyjára is,
meg a babára is. Nem jött ki az anyjával, de azt sem akarta, hogy
szüljön neki egy testvért is. Tizennyolc éven keresztül ő volt a szülei
egyetlen gyereke, és most itt ez a betolakodó, aki majd osztozni akar
anyja szeretetén és figyelmén. Kijelentette, hogy szeretné, ha fiú
lenne, és ez még nyilvánvalóbbá tette a dolgot. Így tehát nemcsak
Christophe volt nemkívánatos személy, hanem a baba is, aki tőle fog
megszületni.
Mindezek ellenére a hónap eseménytelenül, botrányoktól
mentesen telt el, csak a felszín alatt volt érzékelhető a feszültség, a
hangulat hűvös volt, és ha Dominique megengedett magának valami
rosszindulatú megjegyzést, Gaëlle és Christophe a békesség
kedvéért elengedték a fülük mellett.
Ők ketten a hónap végén elutaztak, de Dominique úgy tervezte,
hogy ott tölti az egész augusztust; a hétvégékre odahívja a barátait,
hét közben pedig a városban, apja irodájában fog dolgozni. Anyja
ezt nagyon felnőttesnek érezte, és egy tizennyolc éves lánytól
valóban az volt. De megbízott Dominique-ban, aki így egyedül
marad a házban a személyzettel. Ők viszont Dél-Franciaországban
akarták tölteni az augusztust, és Christophe úgy gondolta, hogy
bőven megérdemli a pihenést azok után, hogy egy hónapig egy fedél
alatt lakott Dominique-kal.
A New York-i hónap alatt Gaëlle hasa jól kigömbölyödött, és szép
barnára sült, akárcsak Christophe. Kipihenten és boldogan szálltak
fel a Párizsba tartó repülőre. Dominique ráadásul megígérte, hogy
karácsonyra eljön hozzájuk. Úgy látszott, tiltakozásul beérte azzal,
hogy nem jött el az esküvőjükre, karácsonykor nem akarta
elmulasztani, hogy együtt ünnepeljen az anyjával, noha Christophe
ellen továbbra is ágált, a baba miatt pedig mérges volt. De nem
tehetett semmit, hiszen az még neki is nyilvánvaló volt, hogy ők nem
repülhetnek egy újszülöttel New Yorkba.
– December elsejére vagyok kiírva. Szeretném, ha nyomban a
megszületése után megnéznéd – mondta Gaëlle kedvesen a
lányának.

Egy hétig időztek a párizsi lakásban, hogy átnézzék a postájukat

és elintézzenek néhány sürgős munkát, azután három hétre
elutaztak St. Tropez-ba a barátaikhoz, ami sokkal pihentetőbb
nyaralás volt, mint Dominique-kal Southamptonban. Nyár végére a
hat hónapos terhes Gaëlle hasa jókorára nőtt: panaszkodott, hogy
terjedelmesnek érzi magát. Azt állította, hogy már most sokkal
nagyobb a hasa, mint aznap, amikor Dominique megszületett, noha
még három hónapja van hátra. A többiek a méret alapján biztosak
voltak benne, hogy fia lesz, bár az orvos azt mondta, hogy a lányok
között is akadnak nagy babák. Dominique négy kilóval született, ami
épp ezt bizonyította.
Christophe az utolsó három hónapban még jobban kényeztette,
valósággal a tenyerén hordozta. Miután oly sokáig várt saját
gyerekre, most halálosan félt, nehogy valami baj legyen. Gaëlle
lazábban vette a dolgot, és esténként, már az ágyban fekve, hosszú
ideig figyelték, mozog-e, és sokat beszéltek hozzá. Valahányszor a
baba rúgott egyet, Christophe ujjongott örömében, és egyre
izgatottabban várta a megszületését. Gaëlle is csupa izgalom volt,
és a férfi iránti szerelme egyre jobban elmélyült.
A nyár elmúltával nagyon keveset hallott Dominique-ról. Hívta őt
az egyetemen, ahogy szokta, és üzeneteket hagyott neki a
kollégiumban. Dominique gyakran csak napok múlva hívta vissza, és
akkor is nagyon ridegen beszélt vele. Soha nem érdeklődött a
babáról, akit anyja újabb árulásának tartott.
Az egyik vendégszobát alakították át gyerekszobának. Gaëlle úgy
döntött, nem vesz fel dadát, decemberben és januárban otthon
marad a kicsivel, és legalább kezdetben ő fogja gondozni.
Christophe megígérte, hogy segít neki. A gyerek még meg sem
született, ők már kényeztették volna.
Mire eljött a november és a film bemutatója, amelynek Christophe
szerezte a zenéjét, Gaëlle már úgy érezte, hogy meg sem tud
mozdulni. Ő is izgatottan várta, milyen lesz a film fogadtatása; a
kritikák külön kiemelték a zenéjét, és már a rádió is játszotta a
legsikeresebb betétszámot.
Gaëlle ezen a hétvégén betöltötte a negyvenegyet.
– Csúnya vagyok, kövér és öreg – panaszolta aznap reggel, még
az ágyban fekve; kiborította, hogy olyan sokat hízott, sokkal többet,
mint amikor Dominique-kal volt terhes. Valaki a múzeumból meg is
kérdezte, nem ikreket vár-e, ami után még sírt is, de a baba csak
nőtt és nőtt, és aznap éjszaka már azt hitte, hogy ki fog durranni.
Vacsorázni sem akart menni, és egyre csak azt hajtogatta, hogy ő
inkább otthon marad. Christophe csalódott képet vágott. Megígérte,
hogy elviszi őt egy remek étterembe, hogy megünnepeljék a
születésnapját, de Gaëlle kijelentette, hogy enni aztán végképp nem
akar, így inkább moziba mentek, és utána korán ágyba bújtak.
Esténként, amikor Gaëlle lefeküdt Christophe mellé, úgy érezte
magát, mintha bálnává változott volna, és a jóslófájások is
erősebbek voltak, mint ahogy emlékezett rá. A teste egészen
másképp viselkedett, mint huszonkét éves korában. Most sokkal
fáradékonyabb volt, sokkal kényelmetlenebbül érezte magát, amiről
az orvos azt mondta, hogy teljesen normális.
Most a szülés is egészen másnak ígérkezett. Több mint
tizennyolc év telt el Dominique születése óta, ami Franciaországban
történt. Már 1965-öt írtak, amikor a természetes szülést és a
fájdalom csökkentése érdekében a Lamaze-féle légzéstechnika
elsajátítását szorgalmazták. Lejátszottak nekik egy filmet egy nő
vajúdásáról és szüléséről, amit Christophe rémítőnek talált, de
Gaëlle ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen legyen, amit a férfi meg is
ígért.
– Amikor Dominique született, nem engedték, hogy Robert velem
maradjon a szobában, de ő mégis velem maradt, ameddig csak
tudott, és mivel egy buta nővér nem látta, hogy milyen előrehaladott
állapotban vagyok, végül csak ő volt ott, amikor a gyerek
megszületett. A nővérek csak szörnyülködtek, hogy micsoda
rettenetes dolog olyat kívánni, hogy a férj is jelen legyen a szülésnél,
de én ragaszkodtam hozzá. Most meg már mindenki így csinálja –
mesélte mosolyogva Christophe-nak, aki bevallotta, hogy ideges, de
ott lesz, és segíteni fog. Gaëlle nem volt biztos abban, hogy ki fogja
bírni fájdalomcsillapítás nélkül, de a kórház szilárdan azt az
álláspontot képviselte, hogy így jobb a babának, mint ha elkábítanák
az anyát. Franciaországban komolyabban vették ezt, mint az
Államokban.
Egy magánklinikára készült befeküdni, és egy hétig akart bent
maradni. Itt nem tudtak olyan luxuskörülményeket nyújtani, mint a
New York-i Doctors Hospitalban, de orvosilag megbízhatók voltak, és
Christophe számára is kényelmes helyet biztosítottak, hogy
megtanulhassa, hogyan kell bánni egy újszülöttel. Gaëlle addig
akarta szoptatni, ameddig csak tudja, és a múzeumba is magával
akarta vinni még pár hónapig, amikor majd visszamegy dolgozni.
Dominique születésekor nem volt divat a szoptatás, ezért nem is
erőltették, de újabban egyre elfogadottabbá vált. Gaëlle ennek örült,
és Christophe húga is mondta, hogy az anyatej nagyon jó a
babának, ennélfogva Christophe is mellette volt, és mindenben
támogatta Gaëlle-t.
Az utolsó Lamaze-foglalkozásuk a szülés várható időpontja előtt
három nappal volt, és a jóslófájások intenzívebbekké váltak. De
Gaëlle tudta, hogy ez semmi az igazi fájásokhoz képest. Még
emlékezett rájuk.
A bőröndje össze volt készítve, és minden este várták, hogy
mikor kell menniük. A megadott dátum után egy héttel még mindig
vártak. Már arról beszéltek, hogy ha még egy hétig nem szül
magától, akkor megindítják a szülést. A szülésznő a klinikán
figyelmeztette, hogy ilyenkor a szülés nehezebb lehet, ezt viszont
Gaëlle nem akarta, Christophe pedig minden nappal idegesebb lett,
és mindenáron otthon akart maradni vele. Gaëlle azonban nyugtatta,
és dolgozni küldte a stúdióba. Egyik nap késő éjjelig dolgozott egy új
filmzenéjén. Gaëlle épp tévét nézett otthon, amikor elfolyt a
magzatvize. Amikor kiszaladt a fürdőszobába, látta, hogy vérzik is,
és pillanatokon belül elkezdődtek a fájások. Nem volt semmiféle
szelíd bevezetés, sem a fájások lassú, fokozatos erősödése. Teljes
erővel csaptak le rá, és öt perc múlva szinte már sem lélegzetet
venni, sem megszólalni nem tudott. Hívta Christophe-ot a stúdióban,
de nem vette fel a telefont. Hívta a klinikát, ahol azt mondták, hogy
jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Akkor újra hívta Christophe-ot, de
most sem vette föl. Biztosan útban van hazafelé, gondolta. Fölvette
a kabátját, és egy törülközőt maga alá téve kiült a bejárati hallba,
hogy mihelyt Christophe belép, máris indulhassanak.
Húsz perc elteltével a férfi még sehol sem volt, és továbbra sem
vette föl a telefont. Gaëlle arra gondolt, hogy talán rajta van a
fülhallgató, azért nem hallja. A fájások ekkor már annyira erősek
voltak, hogy felállni is alig bírt, és minden egyes fájásnál olyan erős
nyomást érzett, hogy tudta, hamarosan jön a baba. Hívott egy taxit,
hogy vigye el a klinikára, de Christophe nélkül nem akart bemenni.
Együtt akarták átélni a szülést, és nem akarta, hogy a férfi
elmulassza. Hétrét görnyedve, a bőröndjét maga után vonszolva
ment le a lépcsőn, és a stúdió címét adta meg a sofőrnek, ami nem
esett a klinika útjába.
– Az egy kórház? – kérdezte a sofőr idegesen. Látta a nőn, hogy
erős fájdalmai vannak.
– Nem, a férjem irodája – válaszolta Gaëlle összeszorított foggal,
a sofőr pedig indult, amilyen hamar csak tudott.
– Nem fogja most megszülni a babát, ugye? Úgy értem, a
kocsimban.
– Nem, ha elég gyorsan vezet. – És busás borravalót ígért, ha
nagyon gyorsan odaérnek. – De amikor odaértek, már nem tudott
megmozdulni, csak odaadta a stúdió kulcsát a sofőrnek, azzal, hogy
menjen be, és keresse meg Christophe-ot. Öt perc múlva
lélekszakadva rohant ki a házból a sofőr mögött a férfi, és rémülten
ugrott be mellé a kocsiba. A taxisofőr annyit mondott neki, hogy a
felesége a taxiban szül, és ez most valóban úgy látszott. Gaëlle
lihegett és fújtatott és levegőt vett, ahogy tanították, mit kell tennie,
amikor kibírhatatlanná válik a fájdalom, és Christophe közben fogta
a kezét.
– Miért nem telefonáltál?
– Telefonáltam – felelte Gaëlle két lihegés között –, de nem vetted
föl.
– Rajtam volt a fülhallgató – mondta bűnbánóan a férfi.
– Gondoltam. Pillanatokon belül szülni fogok – figyelmeztette
Gaëlle –, de lehet, hogy most rögtön – tette hozzá, épp amikor a taxi
a klinika elé kanyarodott. Gaëlle emlékezett rá, hogy pontosan ezt a
nyomást érezte közvetlenül azelőtt, hogy Dominique átszáguldott
rajta, mint egy expresszvonat. Christophe óriási borravalót adott a
sofőrnek, majd berohant, hogy kerítsen egy nővért vagy orvost vagy
akárkit, akit talál.
– Várj, míg vissza nem jövök! – kiáltott hátra, mintha Gaëlle képes
lett volna másra is. Egy perc múlva két műtős jelent meg egy
hordággyal, egy nővér kíséretében. Mialatt fölemelték a hordágyra,
Gaëlle erősen kapaszkodott Christophe kezébe. Két perc sem telt
belé, bent volt a szülőszobán, levették róla a ruháit, ráterítettek egy
lepedőt, és mialatt megnézték, már jött is egy orvos. A nővér
elmondta neki, hogy a baba feje már lent van, a tágulás teljes, és
ekkor Gaëlle felsikoltott, azt üvöltötte, hogy adjanak neki valamit,
mert fáj, és már nem bírja tovább.
– A babája érdekében ne kérje ezt – szólt csillapítóan a nővér, de
Gaëlle magából kikelve rákiáltott:
– De igen, kérem! Adjanak valamit… ez a hülye légzés nem ér
semmit! – A fájások pokolian erősek voltak. Egy széles, rugalmas
övvel rákapcsoltak egy monitort a hatalmas hasára, de egy „Nem
tudok levegőt venni ettől az izétől!” kiáltással azon nyomban letépte
magáról. Christophe arcán páni félelem jelent meg, és mielőtt az
orvos utasíthatta volna, Gaëlle nyomni kezdett. Christophe-nak úgy
tűnt, hogy mindjárt meg fog halni, és azt kívánta, bár sohase akart
volna gyereket. E percben rettenetesen rossz ötletnek tűnt. Gaëlle
eközben minden méhösszehúzódásnál teljes erőből nyomni próbált,
és sikoltozott a fájdalomtól.
Tíz perc elteltével egy csöpp arc jelent meg a két lába között, és
felhangzott az újszülött sírása. Christophe soha nem gondolta volna,
hogy ez ilyen – egyszerre rémítő és gyönyörű és gyötrelmes. Gaëlle
ezalatt tovább nyomott, a többiek pedig kiszabadították a baba
vállát, majd egy csusszanással kint volt az egész kis teste, és a
nővér felkiáltott: „Kislány!” Hatalmas baba volt, nagyon hosszú, de
akkor már nem sírt, csak bámult a szüleire, miközben az orvos
elvágta a köldökzsinórt. A nővér Gaëlle mellére fektette a babát, ők
meg Christophe-fal együtt sírtak, és nem győzték csodálni a
kisbabájukat, aki úgy bámult rájuk, mintha csodálkozna, hogy került
ide. Christophe arra gondolt, hogy hirtelen egy újabb személy jelent
meg a szobában. Az élet ajándéka még sohasem tűnt ilyen
titokzatosnak számára.
– Rád hasonlít – suttogta áhítattal.
– Mindkettőnkre hasonlít. – A picinek szőke haja és kék szeme
volt, mint nekik. Amikor Gaëlle óvatosan a mellére helyezte,
Christophe szótlanul nézte a csodát, ahogy a baba először próbál
szopni. Az egész olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt, még
akkor is, ha Gaëlle-t még el kellett látni, miközben az újszülöttet
elvitték, hogy elvégezzék a szükséges vizsgálatokat és méréseket.
Christophe is ment velük, s mire visszaért, a magzatburok is kint
volt, és ekkor végre Gaëlle kapott fájdalomcsillapítót. A büszke apa
jelentette, hogy a kislányuk öt kiló.
– Még Dominique-nál is nagyobb – motyogta Gaëlle nehezen
forgó nyelvvel. – Fel kell hívnunk őt. – És föl is hívta, mihelyt
kigurították a szülőszobából egy másik szobába, miközben
Christophe mellette lépkedve tolta a kisbabát a kerekes
gyermekkocsiban. Egyszeriben családdá változtak.
– Kishúgod született. – Ezek voltak Gaëlle első szavai az idősebb
lányához, amikor felhívta őt a kollégiumban, ahol szerencsére meg
is találta, mert épp egy vizsgájára készült. – Éppolyan gyönyörű,
mint te voltál, amikor megszülettél. – Szerette volna, ha Dominique
úgy érezné, hogy ő is részese ennek az eseménynek. – Alig várom,
hogy lásd őt. – A hangja boldogságról és kimerültségről árulkodott.
Nehéz, de gyors lefolyású szülés volt, még annál is gyorsabb, mint
az első.
Dominique tartózkodóan és hűvösen válaszolt, hogy leplezze
felindultságát.
– Jól vagy, anya? – Akarata ellenére aggódott az anyjáért, és a
hangjában megcsillanni látszott a múlt halvány fénye, ami reménnyel
töltötte el Gaëlle-t.
– Jól vagyok. Most kicsit álmosan, de hamarosan találkozunk.
Szeretlek. – A kagylót Christophe tette vissza helyette, mert Gaëlle
pár másodpercre elszundított. De aztán újra kinyitotta a szemét, és
rámosolygott a férjére. – Köszönöm neked ezt a gyönyörű babát és
a családunkat – suttogta, mire a férfi lehajolt, hogy megcsókolja.
– Én köszönöm neked. – Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni
ezt a percet. – Mi lesz a neve?
Már korábban megegyeztek abban, hogy Daphnénak fogják hívni,
és most, hogy már látták, mindketten úgy találták, hogy illik rá ez a
név. A második keresztneve pedig Rebeka, Gaëlle szeretett
barátnője után.
Christophe-nak mellette vetettek ágyat, a baba pedig egy időre a
csecsemőosztályra került, ahol újra megvizsgálták a legfontosabb
szerveit, és csöpögtettek a szemébe. Christophe elnézte a feleségét,
akit a világon mindenkinél jobban szeretett, és aki kis mosollyal a
száján most elszenderedett. A férfinak a Madonnát ábrázoló
festmények jutottak eszébe, és könny szökött a szemébe.
 Tizenkilencedik fejezet
Azon az estén, amikor Dominique érkezését várták New Yorkból,
Gaëlle fehér flanell hálóruhába és rózsaszínű kötött kabátkába
öltöztetve tette a bölcsőbe a babát, hogy a nővére előtt úgy jelenjen
meg, mint egy kis angyal. Daphne már kéthetes volt, egy hete jöttek
haza a klinikáról. Gaëlle gátsebe még fájt, bicegett is egy kicsit, de
mindketten szépen erősödtek, és Christophe mindent megtett, hogy
segítsen. Egyelőre nem akart bemenni a stúdióba, inkább otthon volt
velük. Teljesen bele volt szerelmesedve a feleségébe és a lányába.
Gaëlle alig várta, hogy Dominique lássa a kicsit, és hogy ő maga
megölelhesse a nagylányát. Továbbra is úgy tervezte, hogy együtt
töltik a karácsonyt, annak ellenére, hogy a kis jövevény némileg
átrendezte az életüket. De Christophe már felállította a fát, Gaëlle
pedig segített feldíszíteni. Amikor Dominique megérkezett a
repülőtérről, sokáig bámulta a bölcsőben fekvő kisbabát, majd egy
ujját óvatosan végighúzta az arcán. Nézte a baba nagy kék szemét,
bársonypuha bőrét, rózsabimbó szájacskáját. Bájos arcú, szép, nagy
baba volt.
– Nagyon szép – mondta úgy, mintha nem lennének rokonok, és
Gaëlle látta rajta, hogy még nem kötődik hozzá. Nagyobbik lánya
elegáns volt és csinos, és a Radcliffe-ben eltöltött második évében
nagyon felnőttnek, tizennyolc évesnél idősebbnek nézett ki. Gaëlle
őt látva döbbent rá, milyen izgalmas lesz mindent újrakezdeni egy új
kisbabával. Dominique már kész nő volt, saját, önálló élettel és
jövővel. Daphne még sokáig velük marad, jóllehet Gaëlle már tudta,
milyen gyorsan elrepülnek az évek.
– Szeretnéd megfogni? – kérdezte, de Dominique megrázta a
fejét.
– Elfáradtam, azt hiszem, megyek és lefekszem. – Azzal
bemenekült az ismerős szobájába, Gaëlle pedig megszoptatta a
babát, miközben Christophe elgyönyörködött bennük. Amíg
Dominique itt volt velük, magukra hagyta őket.
– Hogy ment? – Tudta, milyen rettenetesen szeretné Gaëlle
helyreállítani a kapcsolatát a lányával, és újra közelebb érezni őt
magához.
– Azt hiszem, először kicsit ijesztő lehet – válaszolta Gaëlle
reménykedve. Az ő szemével nézve ugyan ki állhatna ellen egy
újszülöttnek, különösen ha az olyan gyönyörű, mint az ő pici lányuk?
Ő már teljesen bele volt szerelmesedve a kisbabába, akárcsak
Christophe. Legszívesebben csak ültek mellette, és órákig el tudtak
gyönyörködni benne. Gaëlle őszintén hitte, hogy mire elutazik,
Dominique imádni fogja őt.
– Kézbe vette? – kérdezte Christophe, miközben a baba békésen
szopott anyja mellén.
– Még nem. De megsimította az arcát – mosolygott fel rá Gaëlle.
Ezt biztató jelnek vette. A férfit a gesztus nem győzte meg.
Másnap reggel Dominique elment, hogy találkozzon néhány régi
barátnőjével, és csak délután jött haza. Amikor belépett az ajtón,
Gaëlle épp a babát szoptatta a mellét eltakaró rózsaszínű
kasmírkendő alatt. Mihelyt Dominique rájött, hogy mit csinál, kifordult
az ajtón, és csak egy óra múlva ment vissza. Ügyet sem vetett az
alvó csecsemőre, az egyetemről kezdett mesélni az anyjának.
Nagyon tetszett neki Cambridge, még mindig fel volt dobva attól,
hogy oda járhat. Mindent megtalált benne, amit várt.
Megemlítette, hogy a tavaszi szünet alatt elmegy Argentínába
egy barátnőjéhez. Abból, hogy mindig más tervei voltak, látszott,
hogy Párizs már nem szerepel vakációs lehetőségként a térképén.
Gaëlle tudta, hogy az egyetemistáknál ez így szokott lenni, ráadásul
Dominique-nak több lehetősége volt utazgatni, mint a barátainak, és
pénze is volt rá. Úgy látszott, hogy végérvényesen kirepült a
fészekből, és most felfedezi a nagyvilágot. Gaëlle hálás volt neki,
amiért hazajött karácsonyra, de miközben hallgatta, érezte, hogy
júliusig, amikor már Hamptonban lesznek, nem látja viszont a
nagylányát. Azt tervezték, hogy az idén magukkal viszik a kisbabát
is. Dominique-on nem látszott, hogy bánná a dolgot. Gaëlle-t csak az
bántotta, hogy most már évente csak kétszer, karácsonykor és
júliusban látja őt.
A lány udvarias volt Christophe-hoz, de közömbösen viszonyult
hozzá. Úgy kezelte, mint egy szállóvendéget, és valahányszor együtt
találta őket hármasban, kiment a szobából. Olyan volt, mintha a
látványuk túl fájdalmas lenne neki. Anyja pedig mindent megtett,
hogy őt is bevonja, hogy éreztesse vele a szeretetét, amit azonban
Dominique visszautasított, és többé nem ment a baba közelébe,
mint akkor, az érkezése estéjén.
– Ugye tudod, hogy ugyanúgy szeretlek, mint eddig? – szólt
hozzá gyengéden az anyja, látva, hogy Dominique indul ki a
szobából, miközben ő szoptatáshoz készül. – Jut elég hely a
szívemben kettőtöknek és Christophe-nak.
Dominique bólintott, és szó nélkül kiment. Semmi nem változott,
Dominique még távolságtartóbb lett, mint azelőtt, és továbbra is
haragudott az anyjára. És egyáltalán nem örült a baba érkezésének.
Most nem voltak dühkitörések, csak jeges közöny. Mondhatott,
csinálhatott Gaëlle bármit, Dominique tisztán éreztette, hogy nem
tartozik a családjukhoz. Úgy döntött, hogy ebben a családban ő a
kakukktojás.
Egy hét múlva elment, hogy néhány régi barátnőjével Val d’Isère-
be utazzon síelni. Eszébe sem jutott, hogy engedélyt kérjen rá az
anyjától, vagy legalább megkérdezze, nem bánja-e. Maga döntötte
el, mit akar csinálni, és ehhez a pénze is megvolt. Gaëlle
csalódottan vette tudomásul, hogy elment. Dominique látogatása
nem volt olyan szívélyes hangulatú, mint remélte. Lánya nem
könnyítette meg a dolgát, végig tartotta a távolságot, és közölte,
hogy Genfből egyenesen visszarepül New Yorkba. A hét gyorsan
elszállt, búcsúzóul megcsókolta anyját, Christophe-hoz egy szót sem
szólt, és úgy ment el, hogy rá sem nézett a babára. Christophe nem
tette szóvá a dolgot, de látta, mennyire elszomorodott Gaëlle. Össze
volt törve; a baba nemhogy közelebb hozta volna, még inkább
eltávolította őket egymástól.
– Nem akar javítani a kapcsolatunkon, sem egy családot alkotni
velünk – panaszolta Christophe-nak. Dominique elfogadta Gaëlle-t
az anyjának, de semmiféle közösséget nem vállalt anyja férjével,
sem a gyerekükkel. Gaëlle egy nagyon szép karkötőt ajándékozott
neki karácsonyra, Dominique-tól pedig egy selyem Hermès sálat
kapott, majdnem ugyanolyat, mint amit ő vett a múzeumi
asszisztensének. És soha nem érdeklődött a kurátori munkája felől.
Az ő szemében régimódi és értelmetlen dolog volt berendezni egy
lakást olyan embereknek, akik már legalább húsz éve meghaltak.
Nem érdekelték a múzeum célkitűzései, sem a Strauss család és a
hozzájuk hasonlók, akik iránt anyja olyan szenvedélyes érdeklődést
mutatott. A háború semmit sem jelentett számára, ahogy anyja új
családja sem. És ezt a viselkedésével is kimutatta.
Mostanára senkihez sem kötődő ember lett belőle, akit csak
egyvalaki érdekelt: önmaga. Gaëlle is látta ezt. Egyre nehezebb volt
mentségeket találnia számára. Úgy tűnt, mintha Dominique
idegenkedne attól, hogy közel kerüljön valakihez. Nem vágyott arra,
hogy rálépjen a hozzájuk visszavezető hídra.

Gaëlle februárban visszament dolgozni. Addigra majdnem

teljesen visszanyerte a régi alakját, és ami kicsi még maradt rajta,
arról Christophe úgy gondolta, hogy nagyon jól áll neki. A babát
hordta magával, és ha kellett, megszoptatta. Ha volt valami fontos
találkozója, vagy interjúra kellett mennie, a gyakornok vigyázott
Daphnéra, aki egy mózeskosárban aludt anyja irodája egyik
sarkában. Egyik nap, miközben elnézte őt, Gaëlle-nek a
megmentésre váró babák jutottak eszébe, akiket a háború alatt vitt
egyik helyről a másikra. El sem tudta képzelni, hogy azok az anyák
hogy voltak képesek elszakadni tőlük. A szeretet legmagasabb foka
volt, amikor idegenekre bízták a csecsemőjüket, hogy ők juttassák el
biztonságos helyre.
Márciusban elutaztak egy hétvégére Christophe barátaival. A férj
ismert filmproducer volt, akivel Christophe korábban együtt
dolgozott, és most egy újabb közös projektről tárgyaltak egy
amerikai filmtársasággal. Christophe egyre elismertebbé vált
Franciaországban, az előző évben rangos díjat is nyert a
filmzenéjével. Gaëlle nagyon büszke volt rá. Ma már egyre-másra
kapta a komolyabbnál komolyabb ajánlatokat.
Továbbra is ugyanabban a lakásban laktak, és a tulajdonosok
mindig meghosszabbították a bérleti szerződésüket. Nem volt okuk
elköltözni, itt bőven volt hely mindhármuk számára; mindenütt
Daphne játékai hevertek, és minden szobában volt egy bölcső. Egy
boldog család otthona volt. Gaëlle elérkezettnek látta az időt, hogy
fölvegyen egy dadust, ő pedig teljes munkaidőben dolgozzon a
múzeumban, és ne kelljen Daphnét magával vinnie. A kislány már
jóval többet volt ébren, és nehéz volt nap mint nap útra kelni vele.
Áprilisban olyan meglepetésben volt részük, amiben Gaëlle
reménykedett, de nem számított rá. Rájött, hogy újra terhes,
novemberben, mindjárt azután, hogy betölti a negyvenkettőt, újabb
kisbabája lesz.
– Én leszek a legöregebb anya az iskolájukban – közölte
Christophe-fal, aki túláradó örömmel fogadta a hírt. Gaëlle kisfiút
szeretett volna, hogy ezzel teljessé váljon a családjuk.
Pár nappal ezután tartották Daphne keresztelőjét. Amandine-t
kérték fel keresztanyának, és két csibész kisfia nem győzte csodálni
az új kis unokatestvért, akit állandóan föl akartak venni. Gaëlle már a
sajátjának érezte Christophe családját, és ahogy egyre közelebb
került hozzá, őszintén megszerette a sógornőjét. Néha mesélt neki
Dominique-ról, és elmondta, milyen nehezen megközelíthető. A
kapcsolatuk, vagy inkább annak hiánya, mélyen elkeserítette Gaëlle-
t. – Nagyon zárkózott, nem mutatja ki az érzéseit, és ahogy egyre
idősebb, még inkább ilyenné válik – próbálta lefesteni őt Amandine-
nak. Bölcs sógornője egyszerűbben fogta fel a helyzetet.
– Biztos vagyok benne, hogy egyszerűen féltékeny a babára és
az új családodra. Úgy érzi, ő ebből ki van rekesztve.
– De hiszen önmagát rekeszti ki – felelte Gaëlle szomorúan. –
Szerinte azzal, hogy újra férjhez mentem, elárultam az apját. Azt
hiszem, ő jobban megértené, mint a lánya. – Dominique betöltötte a
tizenkilencedik évét, a másodévet fejezte be a Radcliffe-en, és
nagyon jól ment neki az egyetem.
– Beszéltél már neki a következő babáról?
Gaëlle bűntudatosan megrázta a fejét.
– Gondoltam, várok vele, amíg a nyáron találkozunk. –
Gyanította, hogy egy újabb kisbaba csak tovább ront a kettőjük
kapcsolatán. – Karácsonyra megint vissza kell jönnie ide. Én nem
fogok tudni utazni az újszülöttel. – Tudta, hogy Dominique-nak nem
fog tetszeni a dolog. Amikor Daphne születése után itt volt, végig rá
volt írva: alig várja, hogy elmehessen. A kisbabák nyilvánvalóan
kényelmetlen érzéseket keltettek benne, mondta is mindig, hogy ő
nem akar gyereket. Karriert akar, semmi mást. Folyton tanult, kitűnő
jegyei voltak, és randira is csak ritkán járt. Az üzlet volt az egyetlen
szenvedélye. Ma már alig beszéltek egymással, s ha igen, akkor is
röviden és csak felszínes dolgokról. Dominique életét kitöltötte az
egyetem és a barátai.
Gaëlle élete viszont megoszlott Christophe, a kislányuk és a
munkája között. És az új baba érkezésével még jobban le lesz kötve.
Soha életében nem volt még ilyen boldog, Christophe-fal nagyon
szerették egymást, ugyanakkor minden korábbinál erősebben
érezte, hogy Dominique falat emelt kettőjük közé, és már nem
lehetett elérni őt. Ez megrémítette, Dominique-nak azonban nagyon
is megfelelt.
Mire júliusban megérkeztek Southamptonba, Gaëlle még
terjedelmesebb volt, mint a legutóbbi terhességekor. Amikor
Dominique befutott, elsőként az anyját pillantotta meg, karjában a
hét hónapos Daphnéval, és jól láthatóan ismét terhesen. Az anyaság
és a termékenység megtestesítőjeként állt előtte. A látvány egy
pillanat alatt kihozta a sodrából.
– Nem gondolod, hogy enyhén szólva túlzás a te korodban
évente szülni egy gyereket? – kérdezte kertelés nélkül, köszönés
helyett. – Mit akarsz bebizonyítani? Hogy milyen fiatal vagy?
Negyvenegy éves vagy. Még hányat akarsz szülni? – Nem mozdult,
amikor Gaëlle közelebb lépett, hogy megölelje.
– Az én koromban az ember már nem várhat. Biztos vagyok
benne, hogy ez lesz az utolsó. – Dominique felületes ölelése minden
volt, csak nem meleg.
– Tisztára szülőgép lettél – közölte undorral az arcán.
Gyerekkorából, amikor anyja még apja felesége volt, elegáns, szép
nőként élt az emlékezetében. Gyakran eljártak hazulról, és szép
ruhákat viselt. Most farmerban és pólóban volt, a lábán csizma vagy
sportcipő, és mindig volt egy csecsemő a hasában vagy a karján.
Christophe stílusára pedig a bohém lezserség volt jellemző. Amikor
dolgozott, hosszú haja zilált volt és fésületlen, és mint a legtöbb
korban hozzá hasonló férfi, kivált a zeneiparban dolgozók, ritkán
borotválkozott, nem úgy, mint Robert, aki mindig tökéletesen ápolt
volt. Dominique szemében mindez azt jelképezte, hogy milyen
mélyre süllyedt az anyja.
 Gaëlle meg úgy látta, hogy Dominique minden évben ridegebb és
gőgösebb lesz. Vett egy méregdrága veterán sportkocsit, egy
Jaguárt, és azzal járt be az egyetemre. Gaëlle szerint ez túl
hivalkodó volt, míg Dominique őt és Christophe-ot lusta és slampos
népségnek tartotta, ami nem volt igaz. Sikeres negyvenes
értelmiségieknek látszottak egy kicsi gyerekkel és egy hamarosan
megszületendő másodikkal.
Dominique szerint minden megváltozott, amikor anyja visszament
Franciaországba. Már nem volt elegáns New York-i nő, mindössze
egy a francia kispolgárok közül. Úgy érezte, hogy az ő számára
nincs hely anyja új családjában, és ezért Christophe-ot hibáztatta.
Anyja jó tulajdonságait és foglalkozását sokkal kevesebbre tartotta
annál, amit ő a Radcliffe-en az üzleti tevékenységről tanult. Alig
várta, hogy két év múlva megkezdhesse a tanulmányait az egyetemi
továbbképzőn. Rendkívül élvezte, amikor a nyáron apja cégében
dolgozhatott, ahol úgy bántak vele, mint egy hercegkisasszonnyal.
Az ott töltött idő alatt rengeteget tanult. Neki nem Franciaország,
hanem a Wall Street jelentette a világ epicentrumát.
Christophe nem panaszkodott a Southamptonban töltött egy
hónap miatt. Tudta, Gaëlle-nek fontos, hogy együtt lehessen
Dominique-kal, de ez az idő cseppet sem volt élvezetes számára.
Nem volt jó érzés, hogy egy elkényeztetett kölyök semmibe veszi és
lekezeli, és nem volt jó látni, hogy a felesége megpróbálja
megmenteni és újjáéleszteni a kapcsolatát a lányával, akit az egész
hidegen hagy. Fájdalmas volt végignéznie, és mindig
megkönnyebbült, amikor végre eljöttek Southamptonból.
Az itt töltött hónap alatt időnként bement a városba, hogy más
zenészekkel találkozzon, és ilyenkor új ötletekkel feltöltődve ment
haza. Ezeket mindig megbeszélte Gaëlle-lel, de közben látta a
szemében a szomorúságot, amiért nem tudott közelebb kerülni a
lányához, amiért nem volt, és valószínűleg soha nem is lesz igazi
kötődés közöttük.
Southamptonból Dél-Franciaországba repültek, abba a St. Jean
Cap Ferrat-i házba, amit egész augusztusra kibéreltek, hogy ott
fogadhassák a barátaikat, és Daphnéval együtt hármasban, a
korábbinál vidámabban tölthessék az időt. Gaëlle ugyan hívta
Dominique-ot, de ő szívesebben maradt Southamptonban a saját
barátaival.
A nyár végére Gaëlle megint terebélyes lett. Most viszont a
terhessége legvégéig tele volt munkával. Októberben fejezték be
egy újabb szoba berendezését a múzeumban, amiért dicséretet
kaptak. Gaëlle valami nagyon fontos dolgot hozott létre, hogy
tisztelettel adózzon a holokausztban meghaltak emlékének, amivel
kiérdemelte a különböző holokauszt-emlékhelyek elismerését szerte
Európában.
A szülésre kiírt nap előtt egy héttel betöltötte a negyvenkettedik
évét; a Daphnéról való gondoskodás és a munkába járás
kifárasztotta.
Épp egy étteremben vacsoráztak André és Geneviève
társaságában, amikor elfolyt a magzatvize. Christophe azt szerette
volna, ha egyenesen a klinikára mennek, de Gaëlle ezt butaságnak
tartotta, hiszen még el sem kezdődtek a fájásai. Előbb még haza
akart menni összekészíteni a csomagját, lezuhanyozni, és megvárni,
amíg elkezdődnek a fájások. Állította, hogy az még órákba telik.
– Daphnét is majdnem a taxiban szülted meg – emlékeztette
Christophe.
– De csak azért, mert a stúdióban rajtad volt a fülhallgató, és nem
értelek el – nevetett Gaëlle. Egy óra múlva, amikor hazaértek, már
nem nevetett. És ezúttal még kegyetlenebbül tört rá a fájdalom. Fél
órával azután, hogy az egész elkezdődött, már vajúdott, annyira,
hogy Christophe-nak majdnem ölben kellett kivinnie a kocsihoz.
Gaëlle megint alábecsülte, hogy egy baba milyen gyorsan képes
megérkezni. Christophe olyan iramban vezetett, ahogy csak mert,
miközben Gaëlle rémülten kapaszkodott a karjába. A férfi nem tudta,
a sebesség vagy a fájások miatt szorítja ennyire, de nem kérdezte
meg, csak egyfolytában nyomta a gázpedált.
– Ez most sokkal rosszabb – suttogta Gaëlle rekedten. Sokkal
fájdalmasabbnak érezte, mint legutóbb, és amikor megérkeztek a
klinikára, a nővérek rögtön berohantak vele, mialatt Christophe úgy-
ahogy beállt a parkolóba. – Nem bírom ki – nyögte Gaëlle, miközben
a nővérek lehúzták róla a ruhát, és fölrakták a lábát a kengyelbe. –
Állítsák meg, adjanak valamit, ez nagyon fáj – zihálta, és a közben
odaérkezett Christophe-ba kapaszkodva megpróbált felülni. Nem
akart lefeküdni, és nyomni kezdett, amikor pedig mondták neki, hogy
ne tegye. Az orvos még nem érkezett meg. – Christophe, nem
bírom! – kiáltotta Gaëlle, mire a férfi megtámasztotta, ő meg nyomott
kettőt tiszta erejéből, és azzal megszületett a fiuk.
Még tíz perce sem volt, hogy megérkezett a klinikára, de már a
könnyein keresztül mosolygott le a kisfiára. Éppen olyan volt, mint a
nővérkéje, Daphne, és a szöszke hajával talán még inkább
angyalnak látszott, mint annak idején Daphne. Mihelyt a nővér az
anyja karjába tette, nyomban szopni akart. Nagy, erős baba volt, két
hónaposnak is beillett, és amikor a szopásban elfáradva elaludt,
Gaëlle odaadta az apjának.
– Több kisbabánk nem lesz – jelentette ki meggyőződéssel
Christophe, és gyengéd csókot lehelt az alvó kisbaba arcára. –
Legközelebb ki sem jutnál az étteremből, és nekem kéne
levezetnem a szülést. – A szülőszobában mindenki nevetett, és
noha pár percig nagyon szenvedett, Gaëlle máris közölte, hogy
könnyű szülés volt. Azt azonban ő is belátta, hogy két egészséges
baba elég lesz. Hálásak lehettek értük. A kisfiúnak a Pierre nevet
adták Christophe apja, második keresztnévnek pedig a Raphaëlt
Gaëlle apja után.
Gaëlle felhívta Dominique-ot, hogy elújságolja neki, de nem érte
el, így megtáviratozta, hogy az öccse, Pierre megszületett.
Dominique néhány óra múlva csak annyit válaszolt, hogy
„Gratulálok! Szeretettel, D.” Ennyi volt.
Amikor egy hét múlva hazamentek a klinikáról, kiderült számukra,
hogy a kisfiúnak hatalmas étvágya van, úgyhogy Gaëlle minden
idejét szoptatással töltötte. Daphne épp elkezdett járni, és a
hazaérkezésük után egy héttel a két kicsi Gaëlle minden percét
lefoglalta. Amikor Dominique megérkezett a karácsonyi ünnepekre,
Gaëlle vagy szoptatott, vagy Daphne után szaladgált, ezért
állandóan kimerült és zaklatott volt. A dadus pedig otthagyta őket.
Christophe épp akkor fejezett be egy filmzenét, de már egy másikon
dolgozott a tévének, így kevés ideje maradt segíteni. Dominique
elborzadt, látva anyja küzdelmét dadus nélkül egy újszülöttel, egy
épp járni tanuló kicsivel és a munkájával.
 Gaëlle megpróbált időt szakítani idősebb lányára, de valamelyik
kicsi mindig sírt, vagy enni kért, Dominique pedig egész látogatása
alatt ideges volt és dühös. Alig várta, hogy végre elmehessen.
– Pelenkázáson és szoptatáson kívül csinálsz valami mást is,
anya? – kérdezte mogorván. Ez így ment már több mint egy év óta,
és érzelmileg még jobban eltávolította az anyjától. Christophe-ot
pedig unalmas alaknak tartotta, aki mást sem csinál, csak pelenkát
cserél. Valamelyik gyerek örökké a karjukon volt. Gaëlle-nek
egyenesen tetszett, hogy maguk viselnek gondot a gyerekekre.
– Egyszer majdcsak felnőnek, ígérem – mentegetőzött Gaëlle, de
még csak egy hónapja szült, és Dominique-nak ehhez az egészhez
nem volt türelme. Szóvá tette, hogy nem érti, hogyan tudja ezt
Christophe elviselni, és megjegyezte, hogy ezért marad hajnali két
óráig a stúdióban.
– Egy tévésorozat meg egy film kísérőzenéjén dolgozik –
magyarázta Gaëlle, és téged kerül, tette hozzá gondolatban.
Dominique lesújtó véleménye ellenére Christophe és Gaëlle
boldogok voltak, rajongva szerették az újszülött csecsemőt és
Daphnét. Dominique röviddel az ünnepek után megint útnak indult,
ezúttal Londonba, ahol már várták a barátai. Gaëlle bocsánatot kért
tőle, amiért ilyen zaklatottan telt miattuk az ünnepe. Hiába, az
újszülöttek rendszerint felborítják a családban megszokott rendet.
Dominique véleménye szerint a ház olyan volt, mint egy bölcsőde,
ahonnan az elutazása napján szinte futva menekült.
– Remélem, ez az utolsó – mondta epésen, amikor anyja
búcsúzóul megcsókolta. Christophe látta a könnyeket a szemében a
lánya távozása után, és vigasztalni próbálta.
– Elvesztettem a lányomat – panaszolta kétségbeesetten Gaëlle.
Lett két kisgyereke, és elvesztette a legidősebb gyermekét.
– Lehet, hogy soha nem is volt a tiéd. Ti ketten nagyon mások
vagytok – mondta szelíden a férfi, de Gaëlle ezt soha nem akarta
elhinni. Meg volt győződve róla, hogy egy nap majd közös alapra
tudnak helyezkedni. De ez egyre kevésbé tűnt valószínűnek.
Christophe magához ölelte síró feleségét. Remélte, hogy kettőjük
gyerekei mások lesznek, mint a nővérük, és hogy Daphne és Pierre
megadják majd neki azt a szeretetet és tiszteletet, amit megérdemel.
Dominique-tól eddig nem kapta meg, és gyanította, hogy soha nem
is fogja megkapni.
 Huszadik fejezet
Egy év különbséggel született két kicsi gyerek nevelése felért egy
olyan bűvészmutatvánnyal, amilyenről Gaëlle-nek és Christophe-nak
korábban sejtelme sem volt. Christophe karrierje Pierre születése
után rakétasebességgel beindult. Gaëlle pedig a múzeumi munkája
mellett próbált minél több időt tölteni a kicsikkel. Úgy érezte, hogy az
élete egyetlen folyamatos váltófutás, amelyben mindig le van
maradva. Mégis boldog időszakok voltak, élete legboldogabb
korszaka, mint sokszor emlegette.
Az idő gyorsan elszaladt, egy éven belül mindkét gyerek járt, sőt
futott. Júliusban elrepültek Southamptonba, de Pierre születése után
egy évvel Dominique nem töltötte velük a karácsonyt. A vakációkat
ehelyett egy jachton töltötte a barátaival St. Bart’sban, így Gaëlle és
Christophe végre meghitten karácsonyozhatott a párizsi lakásban a
kicsikkel, meg Louise-zal és az ő gyerekeivel. Gaëlle-nek hiányzott,
hogy nem láthatja a legidősebb lányát, de megpróbált beletörődni.
Az évek elrepültek, és legnagyobb döbbenetükre elérkezett
Dominique diplomaosztó ünnepsége a Radcliffe-en. Gaëlle és
Christophe feltétlenül ott akartak lenni, és úgy döntöttek, hogy
Pierre-t és Daphnét is magukkal viszik. Daphne két és fél éves volt,
Pierre másfél, egy dupla babakocsiba ültetve tolták őket.
Louise azt gondolta, hogy túl merész vállalkozás Gaëlle-től elvinni
a kisebb gyerekeit is a diplomaosztóra, de ő szerette volna, ha végre
mindhárom gyereke egy helyen lenne. Dominique jóformán nem is
látta még a féltestvéreit, Gaëlle tehát megnyugtatta Louise-t, hogy
Christophe-fal együtt tudnak vigyázni a kicsikre az ünnepség alatt,
és azt szeretné, ha Dominique találkozna velük.
Vitt magával kis falatkákat és gyümölcslét, hogy csendben
legyenek a szertartás alatt, és egy hatalmas táskába bepakolt
mindent, amire szükség lehet, beleértve az ennivalót, a pelenkákat
és a váltás ruhát mindkét gyerek számára. Mialatt Gaëlle fotókat
készített a sapkát és talárt viselő Dominique-ról, Christophe
foglalkozott velük. Emlékezetes pillanat volt, Christophe több képet
is készített, amelyeken Gaëlle és Dominique együtt vannak. Ezalatt
Pierre lehúzta és a tömegben elhagyta az egyik cipőcskéjét, amit
aztán fél óráig kerestek, hogy el tudjanak menni a Harvard Square
mögött lévő Elsie-be ebédelni. Dominique utána csatlakozott a
barátaihoz, akik aznap este elvitték őt a Henry IV-be vacsorázni.
Dominique úgy tervezte, hogy másnap elrepül San Franciscóba
nyári szakmai gyakorlatra egy kockázati tőkebefektető céghez,
miután már elfogadták a jelentkezését, hogy szeptemberben
elkezdhesse az MBA programját a Harvardon. Olyan szorgalmasan
dolgozott minden nyáron az apja cégében, hogy vele kivételt tettek,
nem kellett megszereznie az amúgy kötelező munkahelyi
tapasztalatot.
Amikor visszavitte a kölcsönzőbe a sapkát és a talárt, összefutott
az egyik csoporttársával.
– Nem is tudtam, hogy francia vagy – mondta a fiú, aki hallotta,
amikor Christophe és Gaëlle franciául beszéltek hozzá és a két
kicsihez.
– Nem vagyok az. Az anyám francia. Én amerikai vagyok –
közölte rögtön a csoporttársával. Egyáltalán nem kötődött
Franciaországhoz, s az utóbbi években az anyjához sem, de nem
akart magyarázkodni a fiúnak. Végtelenül bosszantotta, hogy anyja
elhozta a kisgyerekeit az ő diplomaosztójára.
– Örökbe fogadtak? – kérdezte zavartan a fiú.
– Nem. Anyám visszament Franciaországba, és elrabolták az
idegenek – felelte Christophe-ra és kettejük megalázó nyárspolgári
életmódjára utalva.
– Érdekesen hangzik – nevetett a srác. – Gratulálok – mutatott
Dominique diplomájára.
– Én is neked – felelte ő, azzal elvegyült a tömegben.
Megkönnyebbülést jelentett számára, amikor másnap reggel
elindult San Franciscóba. Az este vacsora után már nem maradt
ideje, hogy újra találkozzon a családjával. Hálás volt, amiért Pierre-t
és Daphnét a szállodában hagyták egy bébiszitterrel, és végre
felnőtt módjára vacsorázhattak. Az idén kihagyták Southamptont,
mivel ő nem lehetett ott, inkább két hónapot töltöttek St. Jean Cap
Ferrat-ban. Dominique nem tervezte, hogy karácsonyig meglátogatja
őket. De legalább már nem akarnak több gyereket. Szerinte ezzel a
kettővel is alig bírnak, megállás nélkül kiabálnak, sírnak,
rohangálnak, etetni vagy pelenkázni kell őket, beütik a fejüket és
hasonlók. Nem is értette, hogy bírja ezt az anyja. Neki kész
rémálomnak tűnt az egész. Valahányszor látta őket, mindig
megerősödött benne az elhatározás, hogy soha nem megy férjhez,
és nem lesznek gyerekei.
Útban a repülőtérre Gaëlle megjegyezte Christophe-nak, hogy
szerinte Dominique-nak soha nem lesznek gyerekei, mert nincs
türelme hozzájuk, és amikor velük volt, jóformán rá se nézett a
féltestvéreire. Igazi karriernő lesz, jelentette ki szomorúan, majd
odahajolt, és megpuszilta Daphnét, aki boldogan visszanevetett rá,
és egész szóáradatot zúdított rá franciául. Gaëlle számára
határtalan boldogságot jelentett a két kisebb gyereke. Szerette
Dominique-ot, de végre kénytelen volt tudomásul venni, hogy
bármennyire akarta is, soha nem fognak közel kerülni egymáshoz,
bizonyos értelemben mindig idegenek maradnak egymás számára.
Most csak abban reménykedhetett, hogy egyszer majd, ha
Dominique már idősebb lesz, lehetnek barátok. Nehéz volt
elfogadnia, hogy nem mindig értette meg a saját lányát, hogy nem
tudott közelebb kerülni hozzá, mert Dominique nem engedte, és
hogy oly kevés közös dolog volt bennük. Időnként egyáltalán nem
szerették egymást. Már nem is igyekezett, hogy úgy tegyen, mintha.
Dominique túl nyers volt, és túl sokban különbözött tőle.
Gaëlle hálás volt a sorsnak Christophe-ért és a gyerekeikért.
Minden korszak és minden életkor más volt, és negyvennégy éves
korára az életének ez a fejezete nagyon is neki valónak bizonyult,
ezt akarta, és semmi mást. A New York-i élete ma már távolba vesző
álomnak, Robert pedig a múlt egy jóindulatú szellemalakjának tűnt.
És Dominique, a lánya, az a fantom, amelyet örökké kergetni fog, és
talán sohasem fog elérni.
A nyár St. Jean Cap Ferrat-ban mesebeli nyugalomban telt
Gaëlle, Christophe és a gyerekek számára. Itt sokkal könnyebb és
vidámabb volt az élet, mint Southamptonban. Jól érezték magukat a
házban, amelyet kibéreltek, Párizsból eljöttek a barátaik látogatóba,
Christophe megkönnyebbült, amióta nem kellett hallgatnia
Dominique csípős megjegyzéseit, Gaëlle pedig ma már inkább
otthon érezte magát Franciaországban, mint az Államokban. Hat éve
jött vissza, és az az idő, amit New Yorkban töltött, ma már egy másik
életnek tűnt. A két hónap alatt lejártak a tengerpartra,
kerthelyiségekben vacsoráztak, miközben Daphne és Pierre a
babakocsiban aludtak, és éjszakába nyúlóan beszélgettek a
barátaikkal a házukban. Tipikus dél-franciaországi nyaralás volt.
Robertnek hála Gaëlle olyasmiket is megengedhetett maguknak,
amiket az öröksége nélkül aligha, és Christophe-nak is jól mentek a
dolgai. A ház nagy volt és fényűzőnek mondható, a kertjében
medencével.
Egy éve megvették és át is alakították az Avenue Foch-on lévő
lakást, és a nyárra béreltek egy motorcsónakot. Irigylésre méltó
életük volt, amit alaposan kiélveztek.
Gaëlle többször beszélt a San Franciscóban időző Dominique-
kal, aki nagyon jól érezte magát, szerette a munkáját, és vidámnak
találta a város életét. Többekkel összebarátkozott, akik a friss
diplomájuk birtokában megkezdték az MBA programjukat
Stanfordban. Ezzel együtt azt mondta, alig várja, hogy
visszamehessen a Harvardra. Dominique-nak is nagyszerű nyara
volt, akárcsak nekik.
Augusztus végén mentek vissza Párizsba, és Daphne óvodás
lett. Decemberben tölti be a harmadik évét. Pierre, aki már majdnem
kétéves volt, otthon maradt. Az új dadus mindennap kivitte a parkba,
Christophe és Gaëlle pedig minden estéjüket és hétvégéjüket a
gyerekeikkel töltötték, sokszor más, hasonló korú gyerekes családok
társaságában. Felmerült bennük, hogy vesznek egy hétvégi házat
Normandiában, és nemsokára elmennek körülnézni.
Szeptember végén, egy hónappal a visszaérkezésük után Pierre-
nek hirtelen felszökött a láza. Gaëlle fülfájásra gyanakodott. Éjszaka
a sírására ébredt fel, és rögtön megmérte a lázát. Negyvenfokos
volt. Hajnali öt órakor kihívta az orvost, aki azt mondta, hogy ha nem
javul az állapota, vigye be reggel a sürgősségire. Gaëlle beadott a
kisfiúnak két gyerekaszpirint, és a karjában ringatta, amíg el nem
aludt. Reggel, amikor a gyerekkel a karjában felébredt, a kicsi láza
egy fokkal még magasabbra szökött. Azonnal bebugyolálta egy
takaróba, és autóval bevitte a kórházba. Christophe ezalatt otthon
maradt Daphnéval. A dadus és a házvezetőnő még nem érkezett
meg. Mire Gaëlle beért a kórházba, Pierre fényes kék szeme
üvegessé vált, és félórával ezután kómába esett. Azonnal elvitték
gerinccsapolásra. Mialatt Gaëlle hisztérikus állapotban telefonált
Christophe-nak, jöttek, hogy elmondják: Pierre-nek
agyhártyagyulladása van. És délre, amikor ott állt egyedül a Necker
Children’s Hospital folyosóján, mindennek vége volt.
A gyerek egy percre sem nyerte vissza az eszméletét. Elmondták
neki, hogy ez így szokott történni, a kisgyerekek szervezete nagyon
gyorsan megadja magát a betegségnek. Gaëlle kábultan várta a
kórház parkolójában Christophert, aki azon nyomban indult, mihelyt
a dadus megérkezett. Gaëlle a fájdalomtól összefüggéstelenül
beszélt, aztán csak álltak kétségbeesetten egymásba kapaszkodva,
és sírtak.
Két nap múlva volt a temetés; kék virágokkal díszített hófehér kis
koporsóban temették el a fiukat. Felfoghatatlan volt, ami történt,
Daphne pedig még túl kicsi volt ahhoz, hogy Gaëlle
elmagyarázhassa neki. Szüntelenül Pierre-t kereste, és az óvodás
társai rajzokat készítettek nekik Pierre-ről, amint száll felfelé a
mennyországba. Ezeket a rajzokat elküldték nekik, de Gaëlle nem
bírta megnézni őket. A gyászba beledermedve ült a lakásban, sem
mozdulni, sem a kislányáról gondoskodni nem bírt. És Christophe
sem volt jobb állapotban.
Gaëlle megállíthatatlanul zokogva hívta fel Dominique-ot, hogy
megkérje, jöjjön el Párizsba a temetésre. Rövid csend után a lánya
együtt érző hangon közölte a döntését.
– Nem mehetek, anya. Csak most kezdtem el az MBA
programomat. Itt nincs olyan, hogy szabadidő. Nem repülhetek el
napokra Párizsba.
– A testvéred temetésére sem? – csattant fel dühösen az anyja.
És Dominique nem mondta, hogy nem a testvére, vagy hogy ő nem
tartotta annak. Az anyja által elkövetett ostoba tévedés volt.
Véleménye szerint mindkettő az volt. Sajnálta az anyját, sőt
Christophe-ot is, de már réges-régen eldöntötte, hogy ő és a
gyerekeik nem az ő családja. Az anyja családja, ő pedig most, a
szemeszter elején nem tud időt szakítani rájuk. Úgyhogy nem jött el.
És Gaëlle tudta, hogy noha szereti Dominique-ot, ezt soha nem fogja
megbocsátani neki.
Gaëlle még hónapokig kábult állapotban létezett egy néma,
fagyott világban. Felváltva sírtak Christophe-fal, néha meg csak ültek
egymás mellett, és együtt sírtak. Tudták, hogy az életük többé
sohasem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Elvesztették a családjuk
felét, az egyetlen fiukat, és bár tavasszal Gaëlle már képes volt úgy
beszélni róla, hogy nem kezdett el zokogni, tudta, hogy a veszteség
érzése mindörökre vele marad. Ritkábban és fagyosabb hangon
beszélt Dominique-kal. Már nem is próbált ezen változtatni.
Egy nap a parkban sétáltak, és amikor letelepedtek a tó mellé,
amelyen hattyúk és kacsák úszkáltak, váratlanul újra szóba hozta
Rebekát Christophe-nak. Régen említette őt utoljára, de mindig az
eszében volt. Christophe emlékezett a történetre, és hogy a legjobb
barátnője elvesztésének köze volt ahhoz, hogy elfogadta a Strauss
Múzeum kurátori állását. De Gaëlle most először Jacobról is mesélt
neki, aki kimászott az ablakból, és elbújt a vízcsövek mögött. Mesélt
arról, hogyan bújtatta őt a sufniban, majd vitte el oda, ahol már
biztonságban volt. A férje döbbent csendben hallgatta. Ezt a
történetet Gaëlle soha nem mesélte el neki, és most, Pierre
elvesztése után mélyen megindítónak találta.
– Kiderítetted később, hogy mi lett vele? – Egyszeriben
nyugtalanítani kezdte a kisfiú, akit a felesége huszonhét évvel
ezelőtt megmentett. Azóta férfi lett belőle, feltéve, hogy életben
maradt.
– Nem, nem tudom, mi lett vele – válaszolta Gaëlle halkan. – De
őutána voltak mások is. – Mesélt a kilencéves Isabelle-ről, akit
traktoron szállított, meg a kisbabákról. – Nem számoltam össze, de
sokan voltak. Sohasem értettem, ezek az emberek hogyan
küldhették el a gyerekeiket idegenekkel, de ez volt az egyetlen
módja, hogy biztonságban tudhassák őket. – Mesélt Christophe-nak
a Le Chambon sur Lignonban tevékenykedő bátor emberekről, a
hugenotta lelkipásztorokról és az OSE munkatársairól. – A
megszállás végéig dolgoztam az OSE-nak. Gyanítom, hogy száznál
is több gyereket vihettem el nekik. Lehet, hogy sokkal többet.
Rebekáért csináltam, mert őt nem tudtam megmenteni, vagy
Lottéért, vagy a fiútestvéreikért.
Ez egy teljesen új oldala volt a feleségének, Christophe erről
eddig semmit sem tudott. Annak, amit a háború alatt átélt, voltak
olyan szívszaggatóan fájdalmas részei, hogy beszélni sem tudott
róluk. Ilyen volt az is, amikor utólag árulással vádolták meg.
– Mindnyájan titokban tettük, amit tettünk, és a fel-szabadulás
után minden egységet feloszlattak. Mindenki eltűnt, visszament oda,
ahonnan jött. Megtettük, amit tudtunk. Soha többé nem találkoztam
egyikőjükkel sem. Mindannyian névtelen idegenek voltunk, mindent
azokért a gyerekekért tettünk. Kinek-kinek megvolt rá az oka. Én
Rebekáért tettem.
– Miért nem beszéltél nekem soha a gyerekekről? – nézett rá
Christophe a hallottaktól elképedve. A megmentett festményekről
tudott, de a többiről nem.
– Nem tudom. Nem tudok a háborúról beszélni. Túl… – A szavak
egy percre cserben hagyták.
A férfi mindkét karjával átölelve magához vonta, és Gaëlle újra
sírni kezdett.
– Olyan hosszú időn keresztül mentettem azokat a gyerekeket, és
az enyémet nem tudtam megmenteni.
– Nem tehettél róla. Hallottad, mit mondtak az orvosok. Az olyan
kicsi gyerekek, mint ő volt, szinte soha nem élik túl.
– A háborút sem élték túl, de sokat megmentettünk közülük.
A férfi bólintott, és arra gondolt, hogy milyen nagyszerű nő a
felesége. És ezek után Gaëlle elmondta azt is, hogy a háború végén
kollaborálással vádolták, és ő nem tudta tisztázni magát. De, mint
mondta, ma már csak a megmentett gyerekek élete számít, nem az,
hogy ki mit gondolt róla, vagy mivel vádolta meg őt igaztalanul.
Sokáig ültek és beszélgettek a parkban, és Gaëlle sok akkori
történetet elmesélt a férjének. Végül hazamentek Daphnéhoz.
Christophe hálás volt, hogy a kicsi lányuk továbbra is velük van, de
tudta, hogy Pierre hiányát életük végéig, minden nap minden
percében érezni fogják. És most már azt is tudta, hogy a nő, akivel
együtt él, milyen hősiesen viselkedett a háború alatt, és ettől még
jobban szerette őt, mint eddig.
 Mivel az anyja volt, úgy érezte, ott a helye, és mert ott akart lenni,
Gaëlle elment az ünnepségre, amelyen Dominique megkapta a
Harvard Business Schoolon szerzett diplomáját. Daphnét nem vitte
magával, Christophe pedig nem volt hajlandó vele tartani. Még nem
bocsátotta meg Dominique-nak, hogy nem vett részt Pierre
temetésén. A lány az ő szemében átlépett egy határt, és többé nem
mentek Southamptonba. Gaëlle évente pár alkalommal, amikor
Dominique megengedte, elrepült Bostonba, hogy találkozzon vele.
De a hálaadást már minden évben a barátaival töltötte, és arra is
talált ürügyet, hogy miért ne kelljen karácsonykor Párizsba jönnie. Ki
nem állhatta azt a felfordulást, ami Daphne miatt volt a lakásban.
Gaëlle és Christophe számára viszont erről szólt a karácsony.
Dominique inkább Aspenbe ment síelni az egyetemen megismert
barátaival. Megvolt a Harvardon szerzett MBA-fokozatú diplomája.
Gaëlle büszke volt rá. Könnyes szemmel nézte, ahogy átveszi a
diplomáját, és elsírta magát, amikor eszébe jutott Pierre, aki
Dominique Radcliffe-en rendezett diplomaosztóján még ott volt. Most
megint fájó szívvel gondolt a kisfiára.
Dominique örült, hogy anyja eljött a diplomaosztó ünnepségére,
kiváltképp annak, hogy egyedül jött. Hétfőn tervezte elkezdeni a
munkát apja cégében. Gaëlle együtt vacsorázott vele, mielőtt
visszarepült volna Párizsba. Dominique-nak nagy tervei voltak, és
teljesíteni akarta az apjának tett ígéreteit. Pontosan olyan akart
lenni, mint ő, de Gaëlle tudta, hogy mennyire más, mint Robert, aki
végtelenül kedves ember volt, tele részvéttel a rászorulók iránt. A
lányukból mindez tökéletesen hiányzott. Éles esze mellett
borotvaéles nyelve és tüskés, rideg természete volt. Az anyaság
azonban nem függ a gyerek jó viselkedésétől. Akár rossz az a
gyerek, akár jó, az anyja akkor is az anyja. Mire megkapta a
diplomáját, apja vagyonával a kezében Dominique fontos
személyiségnek tartotta magát. Anyjának épp abban volt az ereje,
hogy soha nem hitte magát fontos embernek. Része volt egy
hálózatnak, amely olyan idegenekből állt, akik hazájuk legsötétebb
órájában egyesítették az erőiket, mert egyikük sem tudta volna
megtenni egyedül, amit meg kellett tennie, szükségük volt egymásra.
Gaëlle tudta, hogy Dominique még mindig nem érti, hogy az élet így
működik. Ő azt hiszi, hogy képes mindent egyedül megcsinálni, az
anyja viszont tudta, hogy erre senki sem képes. Szerető és
gondoskodó emberek hálója nélkül soha nem tudták volna
megmenteni azokat a gyerekeket.
Dominique abban a hitben hagyta maga mögött a Harvardot,
hogy úgy van megírva: ő lesz a Wall Street sztárja. Gaëlle remélte,
hogy egy napon teljesülnek az álmai, és megtalálja azokat az
embereket, akik segíteni fogják az álmai megvalósításában. De
magányos útra számíthat, és rossz irányban indul el az, aki a célért
feláldozza, akiket szeret, és akik számára ő maga soha nincs jelen.
Szomorúan gondolt arra, milyen hosszú utat kell még megtennie a
lányának, mennyit kell még tanulnia ahhoz, hogy boldog ember
lehessen. Áldozatot kell hoznia érte, nem egyszerűen csak
megtisztelni a világot a jelenlétével. De azt is tudta, hogy Dominique-
nak meg kell találnia a saját útját. Senki sem taníthatja meg rá, és
nem is teheti azzá, ami nem akar lenni.
Amikor elköszönt tőle, még elmondta, hogy az apja nagyon
büszke lenne rá, ami igaz volt, aztán búcsúzóul megcsókolta, és
megígérte, hogy az ősszel meglátogatja New Yorkban. Nem próbálta
rábeszélni, hogy ő jöjjön Párizsba, mert tudta, hogy úgysem jönne.
Hazafelé a repülőn eltöprengett azon, hogy vajon közel kerülnek-e
egymáshoz valaha. Már nem nagyon hitt benne. Az utóbbi években
nem is bánkódott ezen. De tartotta vele a kapcsolatot, mert az anyja
volt. És ezen a Párizs felé tartó repülőúton megértette, hogy az ő
feladata itt véget ért. Mostantól Dominique döntésén múlik, hogy ki
lesz belőle.

Hat évvel azután, hogy megkapta az MBA-fokozatát, a

harmincéves Dominique eljutott a Wall Streetre, és hivatását tekintve
valóra váltak az álmai, legalábbis úgy tűnt. Anyja örült a sikerének,
de gyanította, hogy az igazán fontos dolgokat illetően Dominique
nem lett okosabb.
És tíz évvel később, negyvenévesen, Dominique szinte mindent
elért, amit akart, csak anyja tűnődött el néha azon, hogy vajon nem
értéktelenek-e lánya győzelmei. Nem ment férjhez, és nem voltak
gyerekei. Hivatalosan nem volt partnere, de két éve, amikor Gaëlle
meglátogatta New Yorkban, bevallotta neki, hogy tizenkét évig,
huszonhat és harmincnyolc éves kora között, viszonya volt egy nős
férfival. A férfi megígérte, hogy otthagyja a feleségét, de soha nem
hagyta ott, ő azonban még mindig reménykedett, hogy hátha…
Talán majd ha a legfiatalabb fia egyetemre megy, és elköltözik
otthonról – de ez is majd csak hat év múlva lesz.
– Tényleg ilyen sokáig akarsz várni? Addigra már tizennyolc éve
lesz, hogy vele vagy – próbált a józan eszére apellálni Gaëlle.
Meghatotta, hogy Dominique a vacsorához megivott két pohár bor
után ennyire a bizalmába avatta. – Miből gondolod, hogy akkor majd
ott fogja hagyni őt? Harmincnyolc éves vagy. Rá áldoztad a legszebb
éveidet – emlékeztette a lányát. Dominique tizenkét évet töltött el az
élet várószobájában, reménykedve, hogy nős szerelme elválik miatta
a feleségétől, de Gaëlle sejtette, hogy ez sohasem fog bekövetkezni.
Dominique erre még nem jött rá, ennélfogva a magánéletét illetően
minden téren kudarcra ítélte magát.
Apja cégét szenzációs befektetésekkel és eleve jó üzleti
érzékével még jobban felvirágoztatta. De amikor találkoztak, Gaëlle
látta a szemén, hogy magányos, és még mindig nem tudja, hogy mi
a fontos az életben. Minden gondolata az üzlet, az előnyös
üzletkötések körül forgott. Anyja szemében ez tartalmatlan életnek
látszott, de Dominique mindig is erre vágyott, és most megkapta.
Belőle teljes mértékben hiányzott az apja kedvessége és anyja
melegszívűsége. És negyvenéves korára, amikor nős szeretője
továbbra is a feleségével élt, már a pórusaiból is az életét évek óta
jellemző keserűség szivárgott. Apja halála óta vette körül a
keserűségnek ez az aurája. Úgy érezte, megcsalta őt az élet azzal,
hogy oly fiatalon elvette tőle őt. Gaëlle-nek fájt látnia, hogy a lánya
boldogtalan. Mindig is az volt. De továbbra is mindig csak magára
gondolt.

Daphne ekkorra már huszonkét éves lett, épp elkezdte az orvosi

egyetemet. A két nővér tizenkilenc éve nem látta egymást. Daphne a
szülei életének legfőbb örömforrása volt. Egy esztendő múlva,
huszonhárom éves korában férjhez ment egy medikustársához, és
egy évre rá megszületett az első kisbabájuk, Delphine. Gaëlle az
első unokája megszületésekor hatvanöt éves volt, és amikor
percekkel a világra jötte után először megpillantotta, rögtön tudta,
hogy Delphine különleges gyerek. Christophe is azonnal látta rajta.
Imádta a kislányt, szeretett a közelében lenni, sokszor mentek együtt
az állatkertbe. Mindig mondogatta, hogy ez a kislány rendkívüli
gyerek.
Két évvel ezután megszülettek Daphne ikerfiai is, akiket szintén
nagyon szeretett. Christophe az unokáiban lelte legfőbb örömét,
ahogy annak idején az anyjukban, Daphnéban, és amíg élt, a kis
Pierre-ben.
Delphine négyéves volt, amikor a nagyapja megbetegedett.
Valahányszor az édesanyja megengedte, mindig meglátogatta. Mire
ötéves lett, a betegség legyűrte Christophe-ot. Daphne és Gaëlle ott
ültek a halálos ágyánál, amikor csak annyit mondott Gaëlle-nek,
hogy nagyon szerette őt, aztán lehunyta a szemét, és elaludt.
Mindvégig csodálatos életük volt.
Daphne felhívta Dominique-ot, hogy elmondja neki a hírt, és
legnagyobb meglepetésére nővére eljött a temetésre. Párizsba
repült, és a Ritzben szállt meg. A két testvér huszonöt év óta először
találkozott egymással. Daphne huszonkilenc éves volt, Dominique
negyvenhét. Gaëlle épp betöltötte a hetvenet. Dominique két napig
Párizsban maradt, hogy az anyja iránti tiszteletből ott lehessen a
temetésen. Merev volt, és kényelmetlenül feszengett egy olyan
családtól körülvéve, amelyet több mint fél életén át gondosan került.
A siker és a hatalom aurája vette körül, de rá volt írva az is, hogy
magányos és boldogtalan. Soha nem ismerte meg egy Roberthez
vagy Christophe-hoz hasonló férfi szerelmét, sem egy Delphine-féle
gyerek vagy az anyja szeretetét.
Delphine a temetésen belecsúsztatta a kezét nagyanyja kezébe,
és beletett egy szál halványpiros rózsát. A tekintete kortalan
bölcsességről árulkodott. Gaëlle a háború alatt látott ilyen szemeket.
Ők voltak azok a gyerekek, akik azért születtek, hogy mások
legyenek, akik életben maradtak, és akikre azóta is emlékezett.
A temetés után Delphine a nagyanyjával, az anyjával és az általa
sohasem látott Dominique nénikéjével egy autóban ülve utazott
vissza a városba. „Szomorú szeme van” – mondta később a
nagyanyjának, aztán már ment is, hogy megkeresse az apját és az
öccseit, miközben anyja és nagynénje egymással beszélgettek.
Sokévnyi beszélgetést kellett pótolniuk ez alatt a rövid idő alatt.
Dominique másnap reggel azzal az ígérettel repült vissza New
Yorkba, hogy nemsokára újra eljön látogatóba hozzájuk. Meglepte,
hogy milyen intelligens és érdekes nő lett Daphnéból. Épp most volt
utolsó éves rezidens.
Dominique búcsúzóul megölelte az anyját – mennie kellett, fontos
megbeszélései voltak New Yorkban. Gaëlle örült, hogy eljött, még ha
csak két napra is.
Az élet nagyon más lett Christophe nélkül. A halála mindent
megváltoztatott, és Gaëlle-nek újra meg kellett tanulnia egyedül élni.
Nem akart Daphne terhére lenni, és hálás volt, mert ott volt a
munkája a múzeumban, a barátnője, Louise, és a Christophe-fal leélt
harminc boldog év emlékei.
Az évek gyorsan repültek, Daphne közben saját rendelőt nyitott,
nevelte a gyerekeit, Delphine és a két öccse megnőttek, Gaëlle
dolgozott a múzeumban, és gyakran volt együtt Daphnéval és a
családjával. Ők ketten mindig szoros kapcsolatban voltak
egymással, és Christophe halála után még inkább így volt ez. Annak
ellenére, hogy a temetésen megújították a kapcsolatukat, Dominique
nem jött el újra Párizsba. Nem tudott eljönni. Túlságosan elfoglalták
az üzleti ügyei. Továbbra is Gaëlle repült el New Yorkba, ha látni
akarta őt, persze csak ritkán, mert ő is elfoglalt volt.
Három évvel Christophe halála után Dominique nős szeretője
elhagyta őt egy másik nőért, elvált, és elvette azt a másik nőt.
Dominique huszonnégy évig várt rá. Bizonyos értelemben, jegyezte
meg róla anyja Daphnénak később, Dominique éppoly keveset
kapott vissza, amilyen keveset ő adott. Az anyjának tett egyetlen
kedves gesztusa e sok-sok év alatt az volt, amikor eljött Christophe
temetésére.
Gaëlle legfőbb kedvtelései közé tartoztak a Delphine-nel közös
kirándulásai. Ők ketten nagyon élvezték egymás társaságát. Azon a
nyáron, amikor Delphine tizenhét éves lett, Deauville-ba mentek. Itt
mesélt neki Gaëlle Rebekáról.
 – Ezért dolgozol a Strauss Múzeumban? – kérdezte Delphine.
Lenyűgözte őt a nagyanyja lelkiereje, bölcsessége és energiája.
– Igen, ezért, és más, hozzá hasonlókért. – Gaëlle elmesélte a
kék szalag történetét, és hogy a mai napig őrzi a szalag darabkáját
otthon, egy fiókban. Mesélt a többi gyerekről, azokról a helyekről,
ahová elszállította őket, és arról a sok-sok emberről, akik az életüket
tették kockára, hogy változtassanak a helyzeten.
– Mindig cselekedni kell, Delphine. Nem magadért, hanem
másokért, akik nélküled nem képesek rá.
– Egyszer majd szeretnék egy könyvet írni rólad – felelte
Delphine komolyan. – Az embereknek tudniuk kell arról, amit tettél.
– Én csak egy voltam a sok közül. Egyikünk sem a maga feje
után menve cselekedett, de együttes erővel elértük, amit akartunk. –
Ez volt a közösség igazi jelentősége.
– Kaptál valaha kitüntetést érte? – tudakolta Delphine.
– Nem. – Akkor elmesélte, hogy megvádolták a németekkel való
együttműködéssel, és hogyan mentett meg festményeket attól, hogy
a németek kivigyék az országból. Az eleven történelem része volt,
és ahogy Delphine hallgatta, még inkább elszánta magát, hogy
egyszer még igazságot szolgáltat neki, és megosztja a történetét.
Gaëlle ekkor már nyolcvankét éves volt, de még mindig izgalmasnak
találta az életet és a múzeumban végzett munkáját.
Hazaérve Delphine elmondta az anyjának, amit a nagymamájától
hallott. Daphne halványan emlékezett anyja egyik-másik háborús
történetére, de mindet ő sem ismerte.
– Ő nem szeret ezekről mesélni, de gyerekkoromban apámtól
hallottam pár kalandját. – Akkoriban nem nagyon figyelt rájuk, amit
most bánt, mert anyja csak nagy ritkán ejtett róluk pár szót.
Delphine végül részletesen megírta a Becsületrend Nagy
Kancelláriájának a nagymamája történetét. Ők azt válaszolták, hogy
Gaëlle de Barbet-t a németekkel való kollaborálással vádolták, és a
háború után sem tisztázta magát a vád alól, így kitüntetést sem
kaphatott. A tárgyilagos közlés megegyezett azzal, amit a
nagymamája is mondott.
Újból írt nekik, amikor a nagyanyja öt évvel később, nyolcvanhét
éves korában nyugdíjba ment a Strauss Múzeumtól, és kérte, hogy
vizsgálják meg újból az ügyét. Ugyanazt a választ kapta tőlük.
Delphine, aki ekkor huszonkét éves volt, épp befejezte az irodalmi
és történelmi tanulmányait a Sorbonne-on. Makacsul kutatta tovább
nagyanyja történeteinek hátterét, és megkérdezte tőle annak a
német parancsnoknak a nevét, aki a festményeket adta neki azzal,
hogy vigye vissza a Louvre-ba. Gaëlle megmondta neki. A
memóriája ugyanolyan jó és pontos volt, mint régen. De azt is
hozzátette, hogy az egész nem fontos. Nincs szüksége kitüntetésre.
Elég neki azoknak a gyerekeknek az élete, akiket megmentett.
Delphine az interneten kutatott a német parancsnok után, és
megtalálta a családját. A parancsnok már régen meghalt, de a
család ismerte a történetet. Megkérdezte tőlük, hogy említette-e
valaha a parancsnok, hogy viszonya lett volna a nagymamájával,
vagy hogy szerelmes volt belé, mire azt felelték, hogy soha nem
említette. A háború után újra megnősült, és lett egy második
családja az elveszített helyett. Akkor Delphine azt kérte tőlük, hogy
írják meg a Kancelláriának, amit neki elmondtak, és ők megígérték,
hogy megteszik.
Delphine megírta a történetét az interneten, ami megdöbbentette,
és némileg zavarba hozta Gaëlle-t. Valami olyasmit mondott Louise-
nak, hogy Delphine ennyi év után a fejébe vette, hogy tisztázni fogja
a nevét.
– Jól teszi – örvendezett Louise. – Talán ő el tudja érni neked azt,
amit te sohasem akartál elérni magadnak.
Ekkor kezdtek befutni az e-mailek a gyerekektől, akiket annak
idején ő vitt biztonságos helyre. Egyesek még éltek közülük és
emlékeztek Gaëlle-re, akinek a nevét nem tudták, vagy a fedőnevén,
Marie-Ange néven ismerték. Huszonnégyen írtak Delphine-nek, ő
pedig bemutatta a leveleiket a kancelláriának.
Tizenhárom éven keresztül levelezett a kancelláriával, de nem
történt semmi. És Delphine tudta, hogy meg fogja írni a könyvet róla,
akár adnak neki kitüntetést, akár nem. Meg kell írnia. A történet túl
nagy jelentőségű ahhoz, hogy feltáratlan maradjon. És noha Gaëlle
mindig azt állította, hogy nem fontos, elég neki a tudat, hogy azok a
gyerekek életben maradtak, megérdemli, hogy igazságot
szolgáltassanak neki.
 És most váratlanul itt volt. Az újévi lap listáján ott szerepelt a
neve. Oly sok évvel azután, hogy írogatni kezdett a kancelláriának,
és ígéretet tett, hogy tisztázni fogja a nagymamája nevét.
Este volt már, mire Delphine végre elérte a nagymamáját.
– Na? Láttad? – kérdezte izgatottan.
– Micsodát? – Gaëlle úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó,
de Delphine ismerte őt.
– A nevedet a listán – felelte, mire nagyanyja elnevette magát.
– Makacs vagy, te lány – mondta büszkén. Delphine nem
engedett az igazából az eltelt évek alatt, és közben felnőtt lett. –
Mindig mondtam anyádnak, hogy különleges ember vagy.
– Nem annyira különleges, mint te, nagyi. Én nem mentettem
meg több száz gyerek életét.
– Csak azt tettem, amiről tudtam, hogy meg kell tennem.
– Én is – felelte Delphine boldogan. – Mikor lesz az ünnepélyes
átadás?
– Gondolom, szólni fognak róla. Ha kilencvenöt éves koromig
tudtam várni, ez a kis várakozás már nem számít. – A háború után
pillanatok alatt rásütötték a kollaboráns és áruló bélyegét, de az már
senkinek nem volt sürgős, hogy kiderítse az igazságot, és hősnek
nevezze. Az unokáját kivéve.
– Mindnyájan ott leszünk – ígérte Delphine. Ő azt is tudta, hogy
meg fog jelenni az újságban és az interneten.
Még egy hónapot vártak, és csak ezután közölték vele, hogy
mikor fogja kitüntetni a köztársasági elnök az Élysée-palotában.
Ezúttal Daphne látta meg először, és rögtön felhívta a nővérét New
Yorkban. Huszonöt éve, Daphne apja halála óta nem beszéltek
egymással, amikor Dominique is eljött Párizsba a temetésre, de
aztán megint megszakadt a kapcsolatuk.
– Anyánkat Becsületrenddel fogják kitüntetni – mondta Daphne,
amikor Dominique felvette a privát telefonját, és egy pillanatig arra
gondolt, hogy anyja talán meghalt.
– Ez csodálatos! – mondta ámulattal, és elfogta a kíváncsiság,
hogy Daphne miért hívta fel. Ő már hetvenkét éves volt, Daphne
pedig ötvennégy.
 – Ott kell lenned – mondta határozottan Daphne. – Nem
okozhatsz neki csalódást. – Az újságokból tudta, hogy nővére nem
vonult vissza, mindmáig a Wall Street egyik befolyásos
üzletasszonya. Az üzlet volt a mindene, más nem kapott helyet az
életében.
– Most kaptam térdprotézist, valószínűleg nem szabad ekkora
utat tennem. – Dominique hangja elárulta, hogy kényelmetlenül érzi
magát, kínos neki ez a meghívás. Ez a kényelmes távolság nagyon
is megfelelő volt számára.
– Nem érdekel – közölte Daphne nyersen. – Kilencvenöt éves. Az
élete hány fontos eseményét akarod még kihagyni? Ennél nagyobb
már nem lesz. – Tudta, hogy nővérének egész életében az
elutasítás volt a választott fegyverneme. Christophe temetését
kivéve soha nem volt ott, amikor a jelenléte fontos lett volna az
anyjának. Gaëlle nem beszélt róla, de Daphne sejtette, mennyire
fájhatott, és mekkora csalódást jelenthetett neki. – A lányom
keményen harcolt érte, hogy megkapja ezt a kitüntetést. A
legkevesebb, hogy a szertartáson te is ott legyél. Ez nem valami
óriási kérés – szögezte le szigorúan. Dominique sokáig hallgatott.
– Mikor lesz? – kérdezte elhaló hangon. Amikor Daphne
megmondta az időpontot, azt felelte, hogy majd megpróbálja.
Daphne tudta, hogy ez semmit sem jelent. A nővére sohasem
próbált meg semmit. Csak az anyjuk próbálta. És ma már ő is csak
telefonon próbálkozott, egyébként régen feladta a Dominique-kal
való személyes kapcsolat lehetőségét. Annyi éven át látogatta a
lányát New Yorkban, de újabban már ő sem ment, Dominique pedig
túl elfoglalt volt, így hát sohasem jött el Párizsba.
– Csak legyél ott. Nem kell egyikőnkkel sem beszélned. Csak
legyél ott a kedvéért – mondta Daphne, rá cseppet sem jellemzően
indulatos hangon. De valakinek végre meg kellett mondania.
– Ő kért meg rá, hogy hívjál fel? – Dominique mindenképpen
tudni akarta.
– Nem – felelte Daphne. És Dominique ekkor már tudta, hogy el
kell mennie, bármennyire fájdalmas lesz is számára. Ahogy
Christophe temetése is az volt. Ezúttal nem volt választási
lehetősége. Gaëlle az anyja volt, aki iránt sohasem tudott, de nem is
próbált felengedni, maga sem tudta, miért. Nagy sokára megértette,
hogy túlságosan szerette az apját, és az anyja számára már nem
maradt benne szeretet. És Daphnénak igaza volt. Ez az utolsó
lehetősége. Egy végső gesztus, amiért sohasem tudott közeledni
hozzá, hogy most még begyógyíthassa a sebet, amelyet ő ejtett
rajta.

Ragyogó, napfényes reggelre ébredtek. Daphne már megvette az

érmet, a legnagyobbat, a legtekintélyesebbnek látszót, ami csak volt.
A fehér zománccal borított csillagot sötétkék és fehér zománc alapon
zöld levelek díszítették, és a közepe arany volt. Széles vörös
szalagon függött, amelyet rá fognak tűzni a kosztümjére vagy a
ruhájára. És az ünnepség után, a hétköznapokon Gaëlle vékony
vörös szalagot fog viselni a kosztümkabátja hajtókáján, különleges
alkalmakkor pedig a medál miniatűr másolatát tűzi fel.
Delphine elment érte a minikocsiján, amelybe a máig energikus
nagyanyja minden gond nélkül tudott beülni. Georges azt mondta,
hogy ő majd az irodájából megy oda.
Daphne és a férje a saját kocsijukon, az öccsei a motorjukkal
mentek. Louise-t a sofőrje vitte. A Strauss Múzeum új és régi
igazgatója, valamint a Strauss család képviselője megígérték, hogy
ott lesznek. André, Christophe öreg barátja is el akart jönni –
Geneviève, a felesége, tíz éve meghalt. Delphine öccseinek barátnői
is ígérték, hogy eljönnek. A fiúk is büszkék voltak a nagyanyjukra, de
ők kevesebb időt töltöttek vele, mint a nővérük.
Delphine megkereste a Louvre-t is, elmesélte a történetet az
egyik kurátornak, amit az igazolt, és ezek után a Louvre is elküldte a
képviselőjét a szertartásra, hogy kifejezzék tiszteletüket Gaëlle-nek.
Amikor beléptek az Élysée-palota előcsarnokába, ahol már
gyülekeztek a meghívottak és egy zenekar játszott, Delphine
meglátta azt a csoportot, amelyik e-mailben már értesítette őt. Ötven
évvel ezelőtt megalakították A Túlélők nevű egyesületet. Ők voltak
azok a gyerekek, akiket Gaëlle és az OSE tagjai megmentettek. Az
akkori kisgyerekek és csecsemők mára idős emberekké lettek.
Eljöttek, hogy tisztelettel adózzanak Gaëlle-nek, és köszönetet
mondjanak a bátor cselekedetéért, amit akkor, túl kicsik lévén, még
nem fogtak fel.
Delphine elmondta a nagyanyjának, hogy kik ezek az emberek,
Gaëlle pedig odament, hogy kezet fogjon velük, és külön-külön
mindenkinek megköszönje, hogy eljött. Sokan sírva mondtak
köszönetet neki. Ott volt Isabelle is, az a kislány, akit traktoron
szállított, és rajta kívül még húszan. Egyikük széles mosollyal nézett
Gaëlle-re, és majdnem olyan öregnek látszott, mint ő.
Isabelle nyolcvanhat éves volt, és izgatottan várta a találkozást
Gaëlle-lel.
– Ma is tisztán emlékszem magára. Egy kölcsöntraktoron ültünk.
Elmentünk a katonák mellett, és mondta, hogy ne féljek. Olyan
nyugodt volt, hogy csuda. Soha nem fogom elfelejteni. – Elhozta
magával az unokáit és dédunokáit, akik szintén megköszönték
Gaëlle-nek, amit akkor tett. Isabelle elmondta, hogy hat gyermeke
született.
Miközben Gaëlle kezet fogott velük, Daphne és Delphine
meglátták őt. Magas volt és vékony, nem sokat változott Christophe
temetése óta. Fekete Chanel-kosztümjében és rövidre vágott ősz
hajával éppen csak öregebbnek látszott. Botra támaszkodva jött be,
de a botot odabent már a karjára akasztotta. Nem hasonlított az
anyjukra, de ugyanaz a méltóságteljes elegancia jellemezte, még ha
a színeiben és a vonásaiban különbözött is tőle.
Dominique azonnal felismerte Daphnét, és odament hozzá.
Anyjuk ekkor látta meg őket.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Gaëlle meglepetten. Nem
említette neki a kitüntetését. Biztos volt benne, hogy úgysem jönne
el.
– Megtudtam, hogy ma kitüntetnek – felelte Dominique
ünnepélyes komolysággal, és amikor belenézett anyja szemébe,
valami olyat látott benne, amire nem emlékezett. Meglátta benne azt
a részvéttel teli megbocsátó jóindulatot, amely lehetővé tette, hogy
túlélje a háborút, és szép életet tudjon élni utána. Anyja nem
őrizgette a vele szemben elkövetett árulásokat. Dominique nézte őt,
és elfogta a bűntudat. Annyi mindenért hibáztatta az anyját – az apja
haláláért, azért, hogy megszülte Daphnét és Pierre-t, hogy
hozzáment Christophe-hoz, de még a pénzért is, amit az apja rá
hagyott. Élete nagy részében, vagy talán egész életében úgy ítélte
meg, hogy minden az anyja hibájából történt. Súlyos teher volt ez
rajta, semmi másnak nem hagyott helyet a szívében. És mindez
meglátszott az arcán. Kiült rá a keserűség, a fáradtság, és
idősebbnek látszott az anyjánál, aki még ma is csupa életöröm és
magabiztosság volt.
– Örülök, hogy látlak – szólt csendesen. – Köszönöm, hogy
eljöttél. – Magához ölelte, és az ismerős ölelés könnyeket csalt
Dominique szemébe. Megértette, hogy noha a hosszú évtizedek
alatt sok fájdalmat okozott neki, ezzel az öleléssel ismét kinyúlt
feléje, mintha azt súgná, hogy megbocsátott neki.
– El nem mulasztottam volna – felelte megindult hangon. Boldog
volt, hogy eljött, és hálás mosollyal nézett Daphnéra, amiért elhívta,
majd bemutatkozott Delphine-nek, akit ötéves kora óta nem látott.
Gratulált neki a kitartásáért, amivel elérte, hogy ez a pillanat
bekövetkezett.
Mihelyt kinyitották az ajtót, az ünneplő tömeg bevonult a terembe,
ahol a ceremóniát rendezték.
– Tartsalak meg, vagy te akarsz segíteni nekem? – ugratta Gaëlle
Delphine-t, aki karonfogta, és összekacsintottak Louise-zal. – Úgy
nézem, én vagyok itt a legöregebb – tette hozzá lenéző hangsúllyal,
mire Delphine elnevette magát.
– És a legbátrabb. Ezért vagyunk ma itt. A csatában tanúsított
hősiességedért. – A kitüntetést ma már más okokból adták, de
eredetileg, a napóleoni időkben a csatatéren hősiesen harcoló
katonákat jutalmazták vele. De amit ő tett, ahhoz is bátorság kellett.
Mindössze pár pillanat volt, amíg az elnök feltűzte a
kosztümkabátjára a medált. Fekete kosztümben volt, hogy jobban
látszódjék rajta a kitüntetés. Azután sorra következett a többi
kitüntetett is, és a közönség egyenként megtapsolt mindenkit. Az
elnök imponáló beszédet mondott a teljesítményükről, és a
kitüntetettek is mondtak pár mondatot. Gaëlle a rá jellemző
szerénységgel csak a lényegre szorítkozott, s végül megköszönte a
családjának és a barátainak, hogy eljöttek. Külön köszönetet
mondott Delphine-nek, amiért olyan keményen harcolt érte.
 Az elnök beszédét hallgatva felidéződtek benne azok a szörnyű
háborús napok, amikor mindenki azt gondolta, hogy bármelyik
percben meghalhat, és sokan meg is haltak. Ők ellopták a
gyerekeket az ellenségtől, és nem törődve a veszéllyel, nem törődve
azzal, hogy az életüket kockáztatják, megmentették őket, hogy ezek
a gyerekek életben maradhassanak, és majd szép életet
élhessenek. Remélte, hogy így is történt. Akkor megérte. És a saját
élete is megérte a sok szomorúságot, az átélt csapásokat. Két jó
ember is volt az életében, akik szerették őt és a gyermekeiket.
Rámosolygott Dominique-ra, és megköszönte, hogy eljött. Tudta,
nem lehetett könnyű neki újra szembenéznie velük.
Mindazoknak pedig, akik valaha bántották, régen megbocsátott.
Azoknak, akik árulónak nevezték, a németeknek, akik megölték az
apját. És ha ő maga akár egyetlen életet is megmentett, akkor már
minden megérte. A többi nem számít. Azokat pedig, akiket nem
tudott megmenteni, mint például Rebekát és Lottét, a Feldmann
családot és a többieket, soha nem fogja elfelejteni.
Gaëlle büszkén hagyta el a termet unokája karján, mellén a
kitüntetéssel.
– Mikor kezdünk neki a könyvnek, nagyi? – súgta oda Delphine,
mire a nagyanyja nevetve paskolta meg a kezét.
– Holnap. – Delphine megérdemelte, Gaëlle pedig kész volt
nekikezdeni. Annyi mondanivalója volt! És úgy érezte, végre el is
tudná mondani.
 1 A zsidók státusza (francia).
2 OSE: Oeuvre de Secours aux Enfants, francia zsidó humanitárius szervezet, amely a
második világháború idején zsidó gyerekeket mentett Nyugat-Európában.
 Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet