1. Mi a magyar?

Szigethy Gábor előszavában az első kérdés, ami felbukkan, az az, hogy font-e tudni, kik voltak az
őseink?
Erre a kérdésre többen is próbáltak választ adni, ami magába foglalja Herder bajlós jövendőlését, a
hun-magyar rokonságot, vérünknek tudni Attilát, Isten ostorát. Ezek mégiscsak álmok, melyet még a
mai napig sem sikerült igazolni a tudománynak.
Ami emlékezetünkben megmarad, az az, hogy a finnugor őseinek halásztak, vadásztak az Urál lejtőin,
Szibéria folyói mentén. Ekkor és ott kezdődött a magyarok történelme.
Ki a magyar? kérdésre maga Illyés Gyula is próbált választ adni.
Mordvinokkal beszélgetett 1934-ben, Moszkvában. Orosz tolmács segítette, hiszen egymást nyelvét a
rokonok nem értették meg. A mordvin arcok az alföldi vagy dunántúli magyar parasztember
arcvonásait idézi. Amiko felcsendül egy népdal, elménkben ismerősen cseng.
Máskor már finnekkel beszélget közös szavakat morzsolgatva, melyet megőrzött mindkét nyelv a
halászat-vadászat során.
Ez után történt meg a nagy szakadás, amikor a finnek északra, mi magyarok pedig délre vándoroltunk,
egészen a Kárpát-medencéig, ahol új népek, tatárok, törökök, németek és így tovább rajtunk hagyták
lenyomataikat. Új szavak, új dallamok, új szokások alalultak ki, az Ázsiai ugor népből lettek a
magyarok.
1939-ben újragondolta ezt a kérdéskört. Rájött arra, hogy közös a múlt, a nyelv, a dallam, a kultúra, a
kalandozások emléke, a honfoglalás, az államalapítás, Szent István, a tatárjárás, Mártyás király, a
mohácsi vész, az ország három részre szakadása, Bocskay, Zrínyi, Rákóczi, szabadságharc.... de
hasonló a gond is és egy a haza.

Ki a magyar
Mit mond a nyelv
A történetnek nagyon szép bevezető része van. Szinte magunk előtt látjuk a zord decemberi éjszakát,
ahol egyik magyar barátjával, éjfél körül vitáztak. A vita kezdett egyre hevesebbé válni, amikor egy
idegen német férfi tétován elébük áll, azzal a kérdéssel, hogy ők vajon magyarok?
A nagy meglepetés közepette a barátja egy provokálóan ható „igen”-nel válaszolt.
Az ismeretlen, német szőke fiatalember letette az utazótáskáját, arcán a korábban látható tétova
mosolyt felváltotta a boldog meghatottság. Kezét feléjük nyújtotta, majd gyorsvonatsebességgel
nekilendült mondanivalójának, természetesen németül. Illyés Gyula semmit sem értett belőle, hiszen,
ahogy ő maga is állította, „németül különben is csapnivalóan tudtam”. A következő pillanatban a fiatal
német úrfi átölelte, csókot osztogatott, szeme könnyekkel küzdött. Ekkor jöttek rá az egyik
legfontosabb felismerésre: rokonok voltak.
A beszélgetés a segítő barát által volt lehetséges, hiszen ő volt a fordító, közvetítő, kinek hogyan
tetszik. Kiderült, hogy a német is finn. Ez a felismerés olyan erős volt, hogy Illyésen is erőt vett a
meghatottság. Ez az információ olyan megható volt, hogy úgy érezte, mintha egy évek óta nem látott
testvérbátyjával újra találkozna.
Ő jó maga is tudta, hogy a finnektől való szakadás néhány ezer évvel ezelőtt történt, valahol az Urál is
a Volga között. Ez a szakadás nagyon jól megmutatkozott a nyelvben is, hiszen nem tudta értelmezni
a hallottakat.
A közös ábrándozás egy kávéházban folyatódott. A finnek szinte elragadóan beszélnek
Magyarországról, a napsütötte déli rónákról; ami tulajdonképpen azért is érdekes, mert még sosem
jártak arra. Nagyon sok mindent tudtak a magyarokról: Árpádot, Hunyadit, Petőfit.
Ahhoz, hogy ne érezze magát kellemetlenül, hiszen a német tudás hiányában igencsak műveletlennek
tekintette magát, a poén kedvéért olyan ételeket rendeltek az étlapról, amelynek neve mindkettejük
nyelvében megvolt; azaz a közös ősök is fogyaszthattak ázsiai lakomáikon.
Halat rendeltek, mert a finn eredetiben ez a ’kala’ szónak felelne meg; aztán vajat, amely a finn ’voja’-
val azonos. A szarvas, ami ’szarvi’-nak neveznek, nem kapták el.
A továbbiakban felmerülnek olyan szavak is, mint a víz (’vezi’), amelyet jéggel (’jee’) ittak. Ahogy ő
maga is fogalmazott, nyelték, azaz ’njele’ a szavakat. Szinte gyermeki élvezettel tekintettek arra az
estére, s jökedvükben majdnem kézzel (’kézi’) ettek, egészen addig, míg nekikészülődtek a távozásra.
Ez volt a legelső találkozás a rokonokkal. Ez indította meg benne, hogy a könyvekben kutasson
irántuk. Először a finnek érdekelték, majd a vogulok, osztjákok.
Elmesél egy találkozást egy egyetemi tanárral, aki kedve szerint váltogatta a nyelveket, a
nyelvjárásokat. Ekkor jött rá, hogy igazán csak tőle tudná megtanulni a magyar nyelvet.
A későbbiekben elég részeletesen kitér a magyar nép keletkezésére, történetére, szétszakadására és
szétszóródására. A szavak jelentőségét nagyon is hangsúlyozta, hiszen azok mindent elárulnak, még a
történelmet is. Elárulják azt, hogy hogyan élhettek az ősök, hogyan éltek, mit használtak, mivel
foglalkoztak.
A legfontosabb az, amit megtanultak, az a szervezkdés, az összetartás, a társadalmi élet lett.
Megtanulták a törvényeket, a békét, a betűket. Egy csodálatos világ tárult fel, csodálatos fejlődés, az
alaktalan népből nemzet lett.
Arról is beszél, hogy lehetséges az is, hogy a hunok nem tűntek el, csupán a hun név. Más nevet vett
fel, vagy kapott. Hatalmát nem veszítette el akkor sem, amikor a népek keveredtek, a bolgárokkal.
Külön pontokban tárgyal arról is, hogy milyenek voltak az ősmagyarok, hová vándoroltak, kikkel
érintkeztek, kik uralkodtak felettük, kiktől tanultak, és hogy milyen most a magyar.
Beszél a közös tulajdonságokról, a kinézetről, az örökségről, a lélekről, illetve a jövendő magyarról.
Ugyanis az ember dolga a földön az, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen,
értelmesebb, jobb és becsületesebb.
2. A magyar kultúra modellje
MI A MAGYAR?
Politikai-államszervezeti közösség? Biológiai-antropológiai dominanciák alapján elkülönülőfaj?
Történeti-strukturált, kulturális képződmény!
A MAGYAR KULTÚRA
Időben összetartozó, szerkezetében differenciált alakzat, bázis- és rétegkultúrák harmóniája.
Óriási piros- és zöldpaprika díszíti a Műcsarnok oszlopcsarnokát: a Mi a magyar? A nemzeti
önazonosság a kortárs képzőművészetben című kiállítás szervezői ezzel nem csupán a magyar konyha
egyik legfontosabb fűszerére akartak utalni, hanem a kiállítás csípős, ironikus hangvételére is.
KULTÚRATÍPUSOK
GYŰJTŐ-TAGOLÓ KULTÚRÁK (MAGYAR KULTÚRA)
= népekhez, népcsoportokhoz, népközösségekhez kötődő és ezek között a keretek között képződő
kulturális entitások; formagazdagság, a humanitás formáló jelenléte; rétegkultúrák alkotják.
RÉTEGKULTÚRA – EGYETEMES KULTÚRA
Hogyan lesz a rétegkultúrából egyetemes?A rétegkultúrák kölcsönös „átjárhatósága” biztosítja + a
báziskultúrák centrális hatásának a dinamikája, mely mintát ad, követésre ösztönöz; sikeres
népközösségek gyűjtőkultúrája = az általa egybefogott emberi képességek és tudások maximális
kifejtése; A rétegkultúrák produktumai többnyire fejlesztik az egyetemes kultúrát.
Németh László: A magyarságtudományfeladatai (1968) : milieu intérieu (belgyógyászat: a szervezet
belső közege): a (magyar)kultúra belső tere + határhártya + egyetemes kultúra; a rétegkultúrák belső
elváltozása, átszivárgása anhatárhártyán az egyetemes kultúra felé három fokozaton keresztül
nyilvánul meg.
„variációs” fokozat – a gyűjtő-tagoló kultúra nem okoz lényegi változást a rétegkultúrákban, a
rétegkultúrák variálják az egyes tendenciákat (az infrastruktúra kiépülése,intézményesülés,
termelésszervezés)
„hozzáadó” fokozat – a gyűjtő-tagoló kultúra hozzáad valami újat a rétegkultúrákhoz: „sajátosan
magyar” (csizmás táncok, magyar konyha, állatartás (karakter, mentalitás, alkat), a reformkor nemzeti
törekvései, szimbólumvilága) – a nemzetmítoszok bázisa
„megújító” fokozat – rétegkulturális differenciálódás, amely az egyetemesre is visszahatót produkál –
modell értékű életművek: Bartók életműve stb.
CENTRUM-KÉPZŐDMÉNY, A NYÍLHEGY MOTÍVUM
gyűjtő-tagoló kultúra a legmagasabbra hatol az egyetemes kultúrában: Petőfi Sándor költészete és a
népművészet
A magyar kultúra és nyelv központjai, centrumképződményei: Ady Endre, József Attila, Szilágyi
Domokos, Baka István…
A népművészet (díszítések, viseletek, énekek, zenék, táncok, ünnepek, szokások) a gyűjtő-tagoló
kultúra folyamatosságának a tartománya.
A megújító fokozat (ennek produktumai, emblematikus, megkülönböztető jegyei) önbizalommal,
életerővel töltik fel a gyűjtő-tagoló kultúrát.
URALKODÓ/UDVARI KULTÚRA (MAGYARORSZÁG KULTÚRÁJA)
A tulajdonos csoportok (királyi család, nemzet) és az absztraktor-elitek ( a tudást birtokló
elitértelmiségi) hatalmi szándékát kifejező, kiszolgáló kulturális viszony- és intézményrendszer.
A politikai és történelmi egybetartozás kulturális tartalmai.
Intézményesülés, támogató és beemelő funkciók működtetésével meghatározza az adott politikai.
közösség szűkebben vett kulturális viszonyait, tudományos, művészeti és kommunikációs életét.
Társadalmi erőforrások koncentrálása – a fizetett absztraktorok által elismert kulturális intézmények és
cselekvések finanszírozására (az udvaron státusz megfizetésétől a modern piacgazdaság indirekt állami
befolyásolásáig). Az uralkodó/udvari kultúra mecénáló magatartása erősen hat a gyűjtő-tagoló kultúrák
folyamatosságára, fejlődésére. De meg is béníthatja, elsorvaszthatja. Az egzisztenciális hatás mellett
mentális erő, önbizalom fokozó- vagy csökkentő, amennyiben az adott társadalom mentális közérzetét
meghatározó értékrendszer kialakítója (kánon?).
Támogató, beemelő mechanizmus: Az uralkodó kultúra magába emel, „beemel” alkotókat és
alkotásokat – hivatalos nyilvánosságba, művészet- és tudománytörténetbe, a kor meghatározó
áramlataiba. Beemelő eszközök: kortársi médiák. A fenti mechanizmus révén kerül be a gyűjtő-tagoló
kultúra az egyetemes kultúrába.
A GYŰJTŐ-TAGOLÓ ÉS AZ URALKODÓ/UDVARI KULTÚRA KÖZÖTTI VISZONY
HARMONIKUS
A gyűjtő-tagoló kultúrákból az uralkodó kultúra támogatja, beemeli a rétegkultúrákat. A kiemelt
elemek az egyetemes kultúra tartományába is bekerülhetnek. (Pl. a hellén kultúra beemelése a görög
államiba). A két minőség, a kulturális és politikai szinkronba kerül egymással. A harmonikus
kultúraközi kapcsolatnak kedvez a politikai demokrácia, a gazdasági racionalitáson alapuló
piacközpontúság, a felvilágosult abszolutista berendezkedés. Jelentős anyagi források + az alkotói
folyamatok autonómiájának a tiszteletben tartása.
KONFLIKTUSOS
Az uralkodó/udvari kultúra közömbös vagy ellenséges a valóságban ható, formálódó gyűjtő-tagoló
kultúrával (kultúrákkal) szemben. A politikai kultúra nem igényli a „magyar kultúrát”, mint gyűjtő-
tagoló kultúrát, sőt irtja, törvényileg kitagadja képződményeit (Szent István és utódai). „Történelmünk
e konfliktusos viszony gazdag tárháza. A jelenség mögött ancinkos elit minden áron megvalósított
hatalmi ambíciója munkál, sokszor meglepő intenzitással… A „magyar kultúra” vitalitását, gyűjtő
energiáinak kiapadhatatlanságát igazolja, hogy mindezek ellenére saját képére formálta, amit csak
lehetett, az alkalmazkodás számos fortélyát elsajátítva.”
SEMLEGES
Egy gyűjtő-tagoló kultúra akkor is létezik, ha nem adatik meg számára a nemzeti-politikai-állami
keretbe szerveződő uralkodó/udvari kultúra. A csonka helyzetből ideológiai-védekező reflex
következik, ami egyoldalúvá teszi a gyűjtő-tagoló kultúrákat. A rétegkultúrák jó részét kizárja a
természetes fejlődésből, mert azokat kényszerűen „idegen” uralkodó/udvari hatások befolyásolják.
Nincs példa az egyetemes kifutásra. Rétegkultúrák vándorlása és kölcsönhatása.
1. AZ ŐSHAZÁK BÁZISKULTÚRÁJA
Időszámításunk e. III. évezredtől: erdőlakó életmód, vadászat, halászat, zsákmányoló, élősdi gazdasági
élet. Az első rétegkultúra vége kiválás a finnugor őshazából. Jellemző, hogy a magyarság a
báziskultúrák váltásait. Mindig jelentős helycserével, új feltételek között élte át. Emberi–társadalmi
kiképződés, a társadalmi létezés technikáinak a kidolgozása.
2. A VÁNDORLÁSOK BÁZISKULTÚRÁJA
i.e. II. évezredtől, a finnugor nyelvközösségből való kiválástól számítható a honfoglalás folyamatának
a befejezéséig, i. u. 1000-ig, István megkoronázásáig. ….”kilovagoltak a második báziskultúra
tulajdonvezérelt társadalmába”. A magyar őshazában alakul ki a tulajdonvezérelt társadalom –
életmódváltás – az erdőlakó életmód helyett alkalmazkodás a steppe törvényeihez – ezt egy nép sem
befolyásolta – a Kr. után jelentkező, népeket vándorútra taszító nagy hullám erőteljes lökése a
magyarokat is magával sodorja – lovas-nomád társadalomszervezés.
„TAKI-TARPÁN ÉLETÉRZÉS”!
A török és mongol lovas-nomád életmód sok esetben erdőlakó előzmények után alakult ki!!!!!!!!!!!!!!
belső eredőjű, önálló fejlődési út lehetett ez a magyaroknál is!!!!A mozgatórugója talán a „taki-tarpán
életérzés” – taki vagy tarpán? Lovon való száguldozás = a lovas-nomád életmód sikere: a „bőség”
tulajdonosi rétegének és katonai segédnépeinek egyaránt biztonságérzetet ad a sebesség, a gyors
helyváltoztatás, a zsákmányszerzés lehetősége, méltóság, pompa, státusszimbólumok… A szabadság
korai élménye ez az életérzés. Szabadulás a kiszolgáltatottság nyomorából!!!! A rideg életviszonyokat
megszépítő igény és lelkület nyomai: a magyarok pompakedveléséről, szervezettségéről, ügyességéről,
felkészültségéről egyformán elismeréssel szólnak a korabeli bizánci és arab kútfők: sajátos kellékek,
gazdag díszítettség, kifinomult szokások.
KIALAKUL A NÉP: az uralkodó kultúra és a gyűjtő-taglaló kultúra viszonya harmonikus, egymást
erősítő.
KIALAKUL A NÉP – fejlett politikai érzék, öntudat; jó állattenyésztők, földművelők és kereskedők
(kapcsolat Iránnal, a krími görög városokkal), fogalmuk van a tulajdonjogról, törénykezésről (az
éredem megjutalmazása, a bűn megtorlása), fejlett a házasság intézménye (a leány atyjának vételárat
fizetnek,lovakat, az anyjának értékes prémajándékot adnak). A szokás, norma és jogrend képében a
harmadik báziskultúra készülődik.
3. A „MEGMARADÁS–FELZÁRKÓZÁS” BÁZISKULTÚRÁJA
Európai kötődés – a humanitás báziskultúrája. A keresztény egyetemesség világrendjének kiépítése
„humanitásszervezés” tűzzel-vassal. A jogok és tulajdon (hatalom) megosztása, szabályozott
kötelességek, új technológiák, eredményes termelési módok. Az önálló királyság újszerű biztonsága,
szabadsága.
BÁZISKULTURÁLIS TORLÓDÁS (KELET + NYUGAT)
Az alapkultúra „gerincroppanása”. A kereszténység felvétele megtörténik, az elmélyült „latinizálódás”
elmarad. „A magyarok jöttek és magyarok maradtak.” (137). Az uralkodó/udvari kultúrák és a gyűjtő
kultúrák tartósan konfliktusos viszonya.
Németh János István: A magyar kultúráról. In: Művelődéstörténet 1. Szerk. B. Gelencsér Katalin.
Budapest, 1998. 123-142.

3. Szabó Zoltán hazaértelmezése (Szerelemes földrajz)

4. Hamvas Béla kultúrtájai (Öt géniusz)
5. A magyar művelődés korai szakaszai. Előmagyar kor
SZÁRMAZÁS
A genetikai kutatások alapjaiban cáfolták a magyarság finnugor eredetének hipotézisét. Legfeljebb
egykori szomszédságról, kölcsönös nyelvi-kulturális cseréről beszélhetünk. 19. század: az egyes
népek, nemzetek származása visszakövethető, megállapítható a nyelv és a történelem segítségével.
Mára kiderült, ez nem elegendő. Vizsgálni kell: a nyelv mellett a genetikát, az antropológiai,
paleontológiai, mikrobiológiai, archeobotanikai jellemzőket, a népművészetet, életmódot, anyagi
kultúrát, a fennmaradt történeti forrásokat, írásos emlékeket (görög, arab, perzsa, ószláv) egybevető
módon, a filológia eszközeivel.
A KUTATÁS NEHÉZSÉGEI
Nem maradtak fenn írásos emlékek a magyarság őshazájáról, eredetéről. A Kárpát-medencéhez
közeledve szaporodnak meg az arab, bizánci és egyéb források, de azok értelmezése nehéz. Az
archeológia, paleobotanika, nyelvészet és egyéb tudományok adatai nem adnak egyértelmű válaszokat.
A magyar őstörténettel kapcsolatos kutatások mai eredményei nem tekinthetők véglegesnek, a jövő őj
eredményeket is hozhat (mint a legtöbb tudományágban, a legtöbb tudományos probléma vizsgálata
során).
MIÉRT NEM ELEGENDŐ A NYELV VIZSGÁLATA?
Nyelvi kontaktusok, átvételek, jövevényszavak. Nyelvcsere: A magyarság legközelebbi nyelvrokonai
(manysik, chantik) más embertípusba tartoznak, mongoloid jelleget mutatnak.
MIÉRT NEM ELEGENDŐ A BIOLÓGIAI EREDET KUTATÁSA?
Migráció: A mai magyarok nem különböznek döntően a velük együtt élő szomszédos népektől
(szlávok, germánok). Az antropológia módszerei önmagukban nem elegendőek, a genetikai,
mikrobiológiai kutatások még nem eléggé fejlettek és túl drágák a tömeges alkalmazáshoz.
MIÉRT NEM ELEGENDŐ A NÉPMŰVÉSZET?
A hagyomány ereje konzervál, tartósan megőriz bizonyos formákat, eljárásokat, motívumokat. De:
kölcsönhatások, átvétel, motívumvándorlás… A változás nem mindig új népesség feltűnését jelenti.
MIÉRT NEM ELEGENDŐ AZ ÉLETMÓD NYOMON KÖVETÉSE?
Életmódváltás: Az egyes társadalmi rétegek, népek, nemzetek térben és időben különböző életmódot
folytatnak… Életmódok keveredése…

MIÉRT NEM ELEGENDŐ AZ ANYAGI KULTÚRA VIZSGÁLATA?

Egyes tárgyak használata és megléte, nem jelenti azt, hogy az adott közösségben, kultúrában
keletkeztek. Kereskedelem, Hadjáratok (hadizsákmány, zsold), technológiák átvétele vagy utánzása.
A SZÁRMAZÁS KÉRDÉSÉRE CSAK ÖSSZETETT VÁLASZ ADHATÓ!.
FINNUGOR EGYÜTTÉLÉS
Kr. e. V-III. évezred (átmeneti kőkor, újkőkor). Finnugor nyelveket beszélő népek. Az Urál hegység
keleti és nyugati oldala. Településeik – folyók és tavak partján. Kerek és négyszögletes alaprajzú, félig
vagy egészen földbe mélyített (verem)házak (zemunica). Kővel, agyaggal körberakott nyílt tűzhely.
HITVILÁG, MŰVÉSZET
Nyáron: kúpos sátrakat is használnak (faágakból, nyírfakéreggel, állatbőrökkel fedve). Ivócsanakok,
szűrőkanalak nyele: vadkacsa, vadlúd fejéről mintázták (Kalevala: a világ a búvárkacsa tojásából
keletkezett). Jávorszarvas alakú faedény (az áldozati állat vérének felfogására?). Ember alakú szobrok
(az elhunyt ősök szellemének burkai?)
A kígyó megmintázása. Sziklarajzok (Urál hegység keleti oldala): ember- és állatalakok,
vadászjelenetek, égitestek (nap, hold, csillagok) rajza. A fenti jelentek a természet megújulását
köszöntik, elősegítették a bő vadász- és halászzsákmányt. A rajzok a kor emberének világképét is
tükrözik (világfa, életfa 15.)
HITVILÁG
Szellemek, gonosz szellemek. Isten (finnugor eredetű), az „ős” szó származéka, jelentése: atyácska
(újabb kutatások: lehet iráni eredetű). Lélek szavunk: a testben lakozó szellemet jelenti. Népmesék
legkorábbi elemei. Népi dallamkincs: ötfokú és háromfokú dallamaink, sirató- és regösénekeink.
GAZDÁLKODÁS, MINDENNAPI ÉLET
Természeti gazdálkodás: vadászat, halászat. Vadon termő gyümölcsök gyűjtése. Kőből, csontból, fából
készített eszközök – pattintott kőpengék (kések, nyílcsúcsok). Rövid és széles sítalpak, szán
(közlekedés, vadászat). Halászat: kisebb folyókon, patakokon: rekesztékes és szigonyos halászat.
GAZDÁLKODÁS, MINDENNAPI ÉLET
Vadászat: kőhegyű hajítódárdák és íj. Csapdák: íjas csapda. Egyetlen háziállat a kutya! Fémtárgyakhoz
csak cserekereskedelem útján jutnak, nem tudnak még fémeket előállítani.
AZ UGOR EGYÜTTÉLÉS KORA
Kr. e. III. évezred (bronzkor) – a finnugor egység felbomlása (éghajlatváltozás). Az ugorok nagy
területen, szétszóródva élhettek. Nagy különbség az egyes nyelvjárások között. Az erdővidék déli
sávja, ligetes steppék. A termelőgazdálkodás kialakulásának az időszaka (Anatólia, Kr. e. VII. évezred,
a földművelés, állattartás kialakulása, innen terjed át az eurázsiai steppére).
SZOMSZÉDOK
Kr. E. IV-III. évezred, termelőgazdálkodást folytató, INDOEURÓPAI (ŐSIRÁNI) NYELVŰ
LAKOSSÁG (gödörsíros régészeti műveltség) népesíti be az európai és nyugat-szibériai szteppéket –
állatartók. Ők a finnugorság, majd az ugorok déli szomszédai.
KURGÁN
Halomsír (kurgán) – az indoiráni eredetű sztyeppei népek temetkezési helyei. Egy fedett, de nem
feltöltött sír fölé emelnek halmot.
Kr. e. 1800-1700 körül – nagyszámú ősiráni közösség húzódik a Dél-Ural vidékére: szintasta-kultúra
(a nyugat-szibériai Szintasta folyó partján, Cseljabinszk közelében feltárt, településeik, temetőik)
Alaptevékenység: Hadviselés, Távolsági kereskedelem. Városiasodás: gondos terv szerint épült
települések. Temetkezés: kurgánhagyomány, gazdag állatáldozati rendszer, szekeres és lovas
temetkezés.
MAGYAR ŐSTÖRÉNET
A finnugor egység felbomlása (éghajlatváltozás, a növényföldrajzi határok észak felé tolódnak): a
finnek nyugat felé vándorolnak (lombos erdők lakói maradnak), a szamojédok északkelet felé (tundra),
az ugorok helyben maradnak (a lombos erdőt felváltja a ligetes sztyeppe, életmódot váltanak). Előbb
iráni (mai Kazahsztán), jóval később török eredetű népek hatására térnek át a sztyeppei állattenyésztő,
fölművelő, kézműves életmódra.
AZ ANDRONOVÓI KULTÚRA VÁLTOZATAI
Cserkaszkuli kultúra a gödörsíros kurgán-kultúra kései típusa – az ugorsággal azonosítható (i. e. 12-10.
századig). Szintasta-kultúra - Szabirföld, Szabirország (Szibéria névadói), szabir-ugor kapcsolatok,
Szabir-hanti-manysi „linqua franca” a magyar nyelv „öntőformája”.
SZOMSZÉDOK
Szekeres és lovas temetkezés a potapovkai műveltség temetőiben is! (Szamara környéki Volga-vidék)
„ A késő hun kor, az V. század óta egy uráli eredetű népesség tűnt fel rendszeresen az Urál nyugati
részén, illetve a Volga középső folyásánál, és a VIII. században a szamarai Volga-könyök területére is
beköltözött. Ezt a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető uráli kerámiák bizonyítják, s ebben a
népességben jelen ismereteink szerint joggal gyaníthatjuk a magyarok nomád életmódot folytató
elődeit” – foglalja össze Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régésze a 2014–2015-ös
oroszországi expedíciója nyomán levont következtetését.
(http://hvg.hu/kultura/201601_magyar_osok_keleten_minden_maskepp_volt). Gazdag fémművesség:
lándzsák, kések, balták...
AZ UGOROK ÉS A LÓ
Az ugorság nagy része az i. e. II. évezred közepétől (a legészakabbra élők kivételével) lótartó nép.
Ekkortól válhatott a hitvilág fontos elemévé a ló. Ekkortól mutattak be lóáldozatot isteneik tiszteletére,
elhunyt méltóságaik temetésén. Állatartóként főként szarvasmarhát, lovat, juhot és kecskét tartottak. A
hadakozás alapegysége a steppén a ló vontatta harci szekér (XI. századtól: a lovasság). Ősiráni eredetű:
tehén, tej, nemez, szekér…
UGOROK
Kezdetleges ekés földművelés (búzamagvak, bronzsarlók, őrlőkövek a Dél-Ural vidékén). Horol =
sekély szántás kezdetleges ekével (inkább boronálás). Horoló(kapa) (szőlőművelés). Az ősiráni
hitvilág nyomai: Lovas temetkezés. Az iráni mitológia nyomai az obi-ugorok mondáiban
NEMZETSÉGI SZERVEZET
Had = nemzetség, Szer = település (Pusztaszer), Exogám nemzetségek (tilos a nemzetségen belüli
házasság), Tamga = minden nemzetségnek saját jele van, amit bőrükre tetoválnak, ruhájukra
hímeznek. A nemzetségnek külön temetője és áldozóhelye van.
HITVILÁG
Kettős lélekhit (Észak-Eurázsia majd minden népénél kimutatható). Az embernek és a lelkes
lényeknek két lelke van: testlélek (lélegzet-lélek) lélek (állandóan a mellüregben lakozik, a halállal
elenyészik), szabad lélek (árnyéklélek) isz (időnként lhagyhatja a testet, túléli az embert, amikor
álmodunk, elhagyjuk testünket…) Ugor kori lehet táltos szavunk is. Megfelelője a vogulban varázslót
jelent. Összekötő (isteni, emberi világ) és közvetítő. Közvetíti az isteneknek a felkínált áldozatot.
Révületbe esik, szabad lelke az istenek világába emelkedik. Bajelhárító, gyógyító. A későbbi sámán
rokona, előde. Népmesék, mondák táltosa…
6. A magyar művelődés korai szakaszai. Ősmagyar kor
ŐSMAGYAR KOR – ŐSMAGYAR NÉP
A magyarság néppé válásának idejétől (etnogenezis) a honfoglalásig tart (i. e. 500 körül – 896).
Finnugor nyelvészek: Etnogenézis: A magát magyarnak nevező népcsoport önállósul, kialakul a népi
(etnikai) tudata. Kr. e. I. évezred közepe körül (korai vaskor)
Magyar = „beszélő ember”
Életmódbeli változás: nagyállattartó lovas nomadizmus. Az ősmagyar nép beilleszkedik az eurázsiai
nomád népek nagy közösségébe. Ennek megfelelően alakul életmódja, műveltsége. Viszont megőrzi
finnugor nyelvét, állítják a finnugristák.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Az őstörténet és a régészet adatai szerint az ugor nyelvi egység felbomlása és a magyar etnogenézis
korábban történik. Kr. e. 12. század, újabb globális klímaváltozás: az ugor területek lehűlnek – újabb
vándorlások, életmódváltás. Az ugorok területei elmocsarasodnak. Az obi-ugorok helyben maradnak
és visszatérnek a halász-vadász életmódhoz, a magyarok elvándorolnak dél felé (eltolódás a
cserkeszkuli kultúra felé). Az ugor nyelvi egység felbomlása: i. e. 1300 körül.
KORSZAKOLÁS
1. Kr. e. I. évezred közepétől a VI. századig: őseink a nyugat-szibériai ligetes steppét lakják, Krisztus
születéséig déli szomszédaik iráni nyelvű népek, a szkítákkal rokon szarmaták és szakák. Krisztus
születése körül ismerkedhettek meg a török nyelvű hunokkal.
2. A Krisztus születése utáni évszázadokban a hunok által kiváltott steppei népvándorlás, majd később
a VI. században, a belső-ázsiai türk birodalom kialakulása török etnikumú és nyelvű népeket sodor be
Ázsiába. A steppe világa nagyrészt török nyelvűvé válik. „Török korszak” (szoros kapcsolat a bolgár-
török nyelvű onogurokkal (vagy bolgárokkal) és a kazárokkal.
SZOMSZÉD NÉPEK
Az Altajtól nyugatra: óiráni nyelvű népek. A Fekete-tengertől északra fekvő pusztákon: a szkíták
(szittyák) nomád birodalma. Keletre, a Volga és az Ural folyók vidékén a szarmaták. A közép-ázsiai
legelőkön az iráni szakák. A kor nomád művészetében elterjed az ún. szkíta állatstílus. Az
ősmagyarság lakhelye: nyugat-szibériai ligetes pusztaság, a Irtis és Isim folyók vidéke
NOMADIZMUS
Ciklikus legeltető állattartás (téli és nyári szállás rendjének megfelelően legeltették a jószágot) a steppe
és a ligetes steppe területén. A fegyverforgatás nemtől függetlenül kötelező. Kereskednek a
megtelepült földművelő népekkel. Az ősmagyarság, a ligetes steppe nomadizmusa különbözik a nyílt
steppe legeltető gazdálkodásától: a pásztorok kisebb területet járnak be, nagyobb a megtelepedettség
foka és a földművelés aránya, a terület nem fekszik a nomád népvándorlás útvonalán (nyugodtabb
élet).
AZ ŐSMAGYARSÁG RÉGÉSZETI HAGYATÉKA
Tobol-Isim-Irtis-vidéki vaskori szargatkai műveltség: Félnomád-nomád népesség. Földbe mélyített és
felszíni házakból álló települések. A halottak sírja fölé kis földhalmot emelnek. Nagycsaládrendszer
(két generáció), a nagycsalád feje a legidősebb férfi. A törzsi társadalom szerveződése: család –
nemzetség vagy had – törzs. Ebben a korban még nem ismerjük a törzsek nevét.
A SZKÍTA MŰVELTSÉG ELEMEI A MAGYAROKNÁL
Eredetmonda: csodaszarvasmonda legősibb rétege (Kézai Simon krónikája) – a szkíta monda
totemisztikus jellegű történet: a szarvast két vadász üldözi, a nép két állat, a szarvas és egy ragadozó
nászából születik, a szarvas lehetett a szkíták legfontosabb totemállata is (a szakák „szarvas népnek”
nevezték magukat). Az ellenséget legyőző és a rab lányt kiszabadító hős mondája, aki a küzdelem után
megpihen, és a kiszabadított lány a „fejébe néz” (a Szent László-legendák ősi előtörténete, változata).
Ázsiai hun övdísz – táltoshit – az életfa két oldalán egy-egy ökör látható (a sámánok szabadlelke
átváltozik bikává és megküzdenek egymással) – XX. Századi pásztorművészet. A magyar hitvilágban
az életfa csúcsán és ágain madarak ülnek (a szibériai nomádoknál ezek sasmadarak, és ők hozzák le az
égből a kiválasztottak (sámán, fejedelem) lelkét.
„TÖRÖK KORSZAK” (LEVÉDIA)
750 körül a Volga-Don-Azovi-tenger vidékére, a kazár kaganátus felségterületére, annak közvetlen
szomszédságába költöznek át (Baskíria, Tatárföld). A magyarság kisebb része régi szálláshelyén
marad (1237 Julianus: Magna Hungaria)
TEMETKEZÉS
A halottakat fejjel nyugatnak tájolták. A feltorozott ló bőrét, koponyáját és lábszárcsontjait is a sírba
tették, mint később a honfoglaló magyarok - Részleges lovastemetkezés. A halotti szemfedőre a szem
és a száj helyén ezüst- vagy ritkábban aranylemezkéket varrtak (ritkábban fémből kivágott szem- és
szájlemezek) (megóvják a fejben lakozó szabadlelket az alvilági gonosz erőktől; meggátolják a lelkek
visszatérését).
GAZDÁLKODÁS
Baskíria: a nomád jelleg megerősödése: a népmozgások miatt nem alapítanak földművelő falvakat.
VII. század második fele: az onogur-bolgárok megjelenésekor a délebbre lakó magyarok délnyugati
irányba húzódnak, a Don-Donyec vidékére, az északabbra élők szálláshelyeiken maradtak. A
megtelepedés kora (viszonylagos nyugalmi helyzet) a Kazár kaganátus szomszédságában félnomád
államszervezet. Az ekés földművelés fejlettebb változata. Megtelepült, belterjesebb gazdálkodás, a téli
nomád szállások állandó földműves falvak. 200-250 bolgár-török jövevényszó a bolgár és kazár
nyelvből (disznó, serte, ártány, tyúk, eke, tarló, búza, sarló). Főleg kölest termesztenek. Igénytelenebb
gabonaféle. Szórt, laza szerkezetű, nomád vonásokat őrző települések: nemezsátrak, veremházak,
jurták, állatkarámok…
TÁRSADALOM
Kettős fejedelemség kazár mintára. Isteni eredetű főkirály: kende. A seregeknek parancsoló alkirály:
gyula. A törzsnevek többsége is török eredetű. A törzsi szervezet is átalakulhatott, több török
néptöredék csatlakozott a magyar törszszövetséghez: az eszkil bolgárok egy része (a székelyek elődei);
850 körül a kazár kagán ellen fellázadt kabarok; A besenyőkkel vívott folyamatos harcok során egy
néprész leszakad (a perzsa határvidékre költöznek, szavárd magyarok, később beolvadnak).
ÍRÁSBELISÉG
A magyar írásbeliség megjelenése: Ír és betű szavunk bolgár-török eredetű. Rovásfeliratos csont
tegezszáj (Kalocsa, honfoglalás kori sír, kelet-európai rovásfeliratok családja, ezt használták már a
kazár kaganátusban is, nem vezethető le belőle a székely rovásírás).
ETELKÖZ
850 körül elődeink nyugatabbra, a Dnyeper folyó környékére költöztek (függetlenednek a kazároktól,
hiszen megromlott a viszonyuk a kabarok befogadása miatt). Az anyagi kultúra, az ötvösművészet
kialakulásáról árulkodnak a korszak leletei: veretekkel díszített bőrtarsolyok, női hajfonatkorongok
korai változatai. A török kulturális hatás a honfoglalásig tart, a nyelvi tovább, a kabarok nyelvi
beolvadásáig. A magyarok nem primitív népből váltak fejlett „törökös” nomád néppé, csak átvették a
steppei, eurázsiai életformát! (Magyar művelődéstörténet)
SZELLEMI MŰVELTSÉG
Ősi hősénekeink elemei népmeséinkben, mondáinkban (azonos elemek a török népek körében):
táltosló. Középkori krónikák: a vérszerződés mondája (népmesinkben: „véred a véremből” fordulat).
Ötfokú dallamtípus – korábban finnugor örökségnek vélték, mára kiderült, hogy más népek körében is
általános volt…
Eredetmonda: Hunor neve nem a hunok népnevéből ered, hanem a bolgár-törökök onogur nevéből,
Dulo fejedelem leányainak elrablása szintén ebből a forrásból való. A magyarság külföldön használt
népneve (vengr, Ungarn, Hungarian, Hongrois stb.) az onogur bolgárok nevéből keletkezett, mert az
onogurok egykori területein telepedtek meg…

8. A nyugat-európai történetírás magyarságképe a 13. század végéig

A magyarság ábrázolása a nyugat-európai elbeszélő forrásokban a 13.

század végéig
Összefoglalás
Ez a tanulmány a latin rítusú kereszténységhez tartozó magyarság – az avarok és a hunok példája
mentén – , pogány népből a kereszténység családjának egyik tagjává válását, illetve azokat a
jellegzetességeket tárja fel, amelyek megkülönböztették a magyarokat a többi keresztény néptől (9-13.
század nyugati történeti irodalmában).
Ebben az esetben a Nyugat-Európa fogalomba a latin rítusú kereszténység tartozott, az elbeszélő forrás
pedig magába foglalja azokat a történetírói alkotásokat, amelyek a múlt rögzítésének szándékával
készültek.
A tanulmány két részre tagolódik: az egyik a 9-10. századi pogány népeket, a másik pedig a 11-13.
századi keresztény magyarság ábrázolását tartalmazza.

A pogány magyarság ábrázolása

A nyugati források a magyarság megnevezésére a Hungarus/Ungarus szót alkalmazták, ugyanakkor
arra is volt példa, amikor az avarokkal, illetve a Turuc (turk) népnévvel azonosították.
A hasonlóság talán a lovas-nomád életmódjuk hasonlóságából eredt, de az is magyarázatként
szolgálhat, hogy a magyarok Kárpát-medencei szállásterülete kb. egybeesett azzal a territóriummal,
amelyet korábban az avarok tartottak megszállva.
A 9-10. század fordulóján egy bizonyos Regino prümi apát megkülönböztette az avar és a magyar
népet, amikor azt írta, hogy >>a pannonok és az avarok pusztáin kóboroltak<<.
Kútfőink mintegy negyven olyan hadjáratot tartanak számon, amelyet a magyarság a nyugati
kultúrkörhöz tartozó területek ellen indított. Ezek közül a legkorábbiról az észak-franciaországi Saint-
Omer melletti Szent Bertinus-monostor évkönyve tájékoztat, amikor a keleti frank államot 862-ben ért
dán támadás előzményeként megemlíti, hogy ugyanennek a királyságnak a területére korábban a
magyarok is betörtek.
A ránk maradt feljegyzésekből annyit tudunk a kalandozó hadjáratokról – ami a monostori évkönybe
van leírva szűkszavúan –, hogy pogány őseink mikor és merre pusztították a keresztényeket és
javaikat. Az előkerülő, megegyező motívumok azt mutatják, hogy a magyarok lemészárolták a helyi
lakosságot, felgyújtották és kifosztották az épületeket. Ritka eset az, ha előkerül egy-egy konkrét
politikai ok, ugyanakkor egy adat (Fuldai Évkönyv) azt támasztja alá, hogy a magyarok valamely
keresztény hatalommal szövetségben, zsold fejében ért egyes területeket. Ennek jegyében 892-ben a
magyarok Arnulf keleti frank király szövetségeseként támadták meg a morvákat.
Rájuk alkalmazott jelzők a nyugati forrásokból: „kegyetlen” (crudelis), „vad” (saeva, ferox), „átkozni
való” (detes-tanda) és „igen harcias” (belli asperrima) pogány népként beszélnek a magyarságról,
amelynek fő tulajdonságai az erőszakosság (violentia) és az állati düh (beluinus furor).
Folcuin apát a 10. század második felében is azt írta, hogy a magyarok >>velük született és
természettől való vadságáról<< és >>telhetetlen kegyetlenségéről<< ismertek.
Őseink életmódjáról és harcmodoráról részletesebben Regino krónikájából értesülünk, aki úgy
fogalmazott, hogy >>nem emberek, hanem fenevadak módjára élnek. (...) Nyers hússal téplálkoznak,
vért isznak (...)<<.
Eckhardt szerint (amit Anonymus jegyzett le) a magyar nép annyira kegyetlenné vált, hogy hirtelen
haragjukban emberhúst ettek és emberek vérét itták, de ez a szkítákra is vonatkozott.
A kalandozások korának a végét talán az jelentette, hogy a nép két részre oszlott, a keresztényekre és a
pogányokra.

A keresztény magyarság ábrázolása

A 11. századtól kezdődően a magyarság a továbbiakban a keresztény népek családjának tagjaként
szerepel.
Olyan események emléke maradt ránk a 11-13. századi történetekből, mint a külpolitika, az egyházi
viszonyok és az uralkodók dinasztikus kapcsolatai. Leggyakoribb források említést tesznek a
magyarság keresztény hitre téréséről és államalapításról, Gertrúd királynő elleni merényletekről
(1213), II. András keresztes hadjáratairól (1217-1218), majd az 1241-1242-es tatárjárásról.
A legnagyobb visszhangot a nyugati történetírásból III. Béla fiainak trónharcai (1197-1203) váltották
ki. Ugyanakkor viszont tucatnyi forrásunk emlékezik meg – Szászországtól osztrák, bajor és cseh
területeken át egészen Kurlandig – az 1260-as évekbelviszályával egyidőben zajló magyar
vonatkozású események közül az ifjabb Béla herceg és Kunigunda brandenburgi hercegnő 1264-i
esküvőjéről.
Reichenaui Hermann 11. századi krónikája Magyarországot „hitszegő országnak” (periurum
regnum) nevezi, amelynek lakói „rabló zsiványok módjára” (latrocinantium more) menekülnek az
1051-ben rájuk támadó német seregek elől. Frutolf michelsbergi perjel ugyancsak 11. század végi
műve szerint a magyaroké „a többinél keményebb nép” (gens illa durior ceteris), amely „csalárdul
cselekszik” (dolose agens), sőt „félbarbár” (semibarbaros). A Kölni Királykrónika 13. századi
folytatása a magyarokat „irigy” (invidentes) és „hitvány” (viliores) népként említi, akik hadi dicsőség
dolgában is elmaradnak a németek mögött. Ottó freisingi püspök, aki a Szentföldre tartó III. Konrád
német király kíséretében, 1147-ben járt Magyarországon, többek közt azt írja róluk, hogy rút
külsejűek, alacsonyak, barbárok és vadak.
A pogány kalandozókra előszeretettel alkalmazott, régi toposzokat a magyarság keresztény hitre térése
után nem váltották fel újabbak, s ennek alapvetően három oka van:
1. a latin rítusú kereszténység népeit alapvetően egyazon közösség tagjainak tekintették, amelyeknek
meghatározó tulajdonsága éppen ez az együvé tartozás.
2. a korábban kizárólag háborúkból ismert magyarság a kereszténység felvétele után mind
szerteágazóbb külkapcsolatokat épített ki a nyugat-európai területekkel, s ez viszonylag bővebb
információáramlást eredményezett, ami döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati történetírók a 11.
századtól kezdődően részletesebben megismerhették, és ezáltal pontosabban mutathatták be a
magyarok históriáját.
3. a keresztény magyarsággal kapcsolatban már nem alakulhatott ki olyan állandó motívumrendszer,
mint amilyen a pogányoknál még kimutatható volt.

9. A középkori művelődés – a kalandozások és szomszédaink (kulturális hatások)

10. A középkori művelődés. Életmód (lovagi kultúra)
11. A középkori művelődés. Szellemi élet (irodalom, zenekultúra, képző- és iparművészet,
egyetemjárás)
12. A magyar művelődés a kora újkorban (életmód és mentalitás, az írott kultúra térhódítása)
13. Szellemi élet a kora újkorban (reneszánsz, humanizmus, reformáció, barokk,
ellenreformáció)
14. A polgári társadalom korának művelődése (A XVIII. század végétől – 1920). A hétköznapi
élet kultúrája (életmód és mentalitás, technikai civilizáció, egyházak, vallás, erkölcsi állapot)
15. A polgári társadalom korának művelődése (A XVIII. század végétől – 1920). Szellemi élet
(felvilágosodás, reformkor, romantika, biedermeier, önkényuralom, kettős Monarchia)
16. A polgári társadalom korának művelődése (1920 –1948). A hétköznapi élet kultúrája
17. A polgári társadalom korának művelődése (1920–1948). A szellemi élet
18. A magyar művelődés 1848 után (társadalmi tér, természeti környezet, életkörülmények és
anyagi kultúra, tömegkultúra)
19. A magyar művelődés 1948 után (oktatás és tudomány, vallás, művészet)
7. HONFOGLALAS KORA-BOKA
A honfoglaló magyarok hitvilága
Az ősmagyarok vallása, a kereszténység előtti hitvilága nagyrészt ismeretlen, csak egységet nem
alkotó mozaikokban maradt fenn. Az ősi belső-ázsiai vallási világkép a magyar nép mentalitásában
még ma is ott él, töredékei megtalálhatók a néphit, a népmese és a népszokások körében. Maga a
mitológia szó eredeti jelentése titkos beszéd volt, olyan dolgokra vonatkozott, amelyeket az ember
nem tudott kifejezni. 
*miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek?
Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a
világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: a mindenek Urát. Egyedül hozzá
fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: A turkok
(magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette. Ibn Fadlan
pedig azt írja, hogy a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják. Ugyancsak
Anonymusnál olvassuk, hogy Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője…Tas, Szabolcs
és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik… az isteni kegyelem volt velük. Kézai
Simonnál írta le, hogy hadbahíváskor Isten és a magyar nép szava szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-
mondában pedig azt találjuk, hogy Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk. A Képes Krónika, a Budai
Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: Árpád a mindenható Isten
kegyelmét kérte… A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a
honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó
öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi
tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények
285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926
táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és
Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti
források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő
Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a
keresztséget.
A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a
táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő ott van közöttük, szertartásaik egy
része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és
tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. Vallásuk
fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok
vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi
egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten,
lélek, imád, menny, is szent, ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit,
teremt, örök stb.)  A magyarok ősvallása sem volt más, mint mindazon belső-ázsiai népeké, akik
ugyanazokon a területeken mozogtak, ahol őseink. A vallások története tanúsítja, hogy egyazon
éghajlat alatt, hasonló természeti benyomások közepette, egyforma életmód mellett, a műveltség
egyazon fokán hasonlóképpen alakul a népek vallásos szemlélete. Ezért is keverik össze az európai
auktorok a szkítákról, a hunokról, az avarokról, a türkökről és a magyarokról kialakított képüket.
A magyar ősi hitvilágával szemben a finnugor népek vallásában ott szerepel Numio-Tórum, Num,
Senke, az Embernevelő isten, Orr-iki, a világfelügyelő férfi, a Nahracsi bálvány, Nadim szent helyei, a
halotti báb, a medve-kultusz és még megannyi olyan vallási elem, amely őseinknél sohasem volt jelen;
népművészetünkben és hitvilágunkban még csak nyomokban sem lelhető fel.
Sámán vagy táltos?
kettőjük közötti különbség igen nagy. A marxista őstörténet azt hirdette, hogy a magyarok őseinek a
vallása a sámánizmus volt, holott az nem tekinthető vallásnak. A vallásokra ugyanis bizonyos
strukturális jegyek a jellemzőek, legfontosabb a vallási tudat, az istenhit (ideológia) és a mitológia.,
nincs dogmatikája és teológiája. Leglátványosabb és kiemelkedő része a szertartás (a rítus, a
sámánkodás), mely összefonódik a törzsi kultuszokkal és nem önálló, azaz a kultusznak nincs
társadalmi szervezete. A szibériai sámán az a személy, aki - jelképesen - közvetít az emberek világa
és a szellemek vagy lelkek elképzelt világa között. Legfontosabb jellemzője, hogy elő tudja idézni az
extázist, melynek során megváltozott tudatállapotba került. A sámán extázisa előidézésére
narkotikumokat, kenderfüstöt vagy gombákat használ, sámánkodásait szaggatott
szarvasbőrruhában végzi, fején sámánkoronát visel és sajátos hangszerén dobol. Sámánjai voltak
a lappoknak, az obi-ugoroknak, a madzsu-tunguz népeknek, a paleo-szibériai keteknek, korjákoknak,
csukcsoknak, jukagíroknak, de sem az iráni népeknél, sem a belső-ázsiai hunoknál, ujguroknál és türk
népeknél ilyenek létezéséről nincs tudomásunk.
totemizmus
Őseink társadalma vérségi kapcsolatokra épült; a vérrokonságot tartották a létező legszorosabb
kapcsolatnak ember és ember között. A rokonok úgy érezték, hogy a vér titokzatos ereje fűzi össze
őket eltéphetetlen szálakkal. Összetartozásuk tudatát a közös ős tartotta ébren, akit ezért tiszteletben
részesítettek. Amikor a pontos leszármazás már elhomályosodott, az ős jelképpé, totemmé változott. A
leszármazottak valamennyien ugyanazon nemzetség tagjainak tekintették magukat és egész életüket az
ebből fakadó parancsok és tilalmak szegélyezték. Az a tény, hogy a magyar csodaszarvas új hazába
vezeti népünk őseit azt mutatja, hogy régmúlt időkben az ősanya és a vezető állat jelképe elmosódott.
A totemizmus ismérvei a következők: egy embercsoport és egy másik természeti lény áll kapcsolatban
egymással, az emberek maguktól szimbolikusan totemektől származtatják, a totemeket ősüknek,
rokonuknak és védelmezőjüknek tekintik és az embercsoportok és a totem között rituális kapcsolat
van, a totemeket tisztelni (de nem imádni!) kell, végül a totem egy embercsoport címerévé vagy
szimbólumává válik, az emberek magukat a totem segítségével nevezik meg, illetve különítik el.
Totemisztikus elképzelések bontakoznak ki a régi magyar többnyire török eredetű férfi
személynevekből, melyek egyúttal nemzetségeket is jelölnek. A honfoglaló magyar a totemizmus két
formáját ismerte: a nemzetségtotemizmust és a családtotemizmust, azaz egy nemzetségen belül az
egyes családoknak is megvoltak a külön totemjeik és totemállataik. Jellegzetessége a magyar
totemizmusnak a madártotem (sólyom, keselyű, sas, ölyv, főnix, turul stb.), amely régen is gyakori
volt és ma is az a belső-ázsiai török népeknél. Az ősi magyar totemvilágban olyan motívumokra
lelhetünk, amelyek gerincei a mai belső-ázsiai hitvilágnak is 
A végtelen rónákon való barangolás, a teljes fenségében kibontakozó égbolt-látvány a nagy kozmikus
összefüggések felé irányítják az ember figyelmét, s hitéletében a menny, az égitestek, valamint a
természet erőit megszemélyesítő szellemvilág képzeteinek juttatják a főhelyet. Felfogásuk szerint ez a
szellemvilág, melyből meglepő tisztasággal egy főisten, az Isten alakja emelkedik ki, aki a
legkülönbözőbb jelek által a természeti jelenségekben vagy akár az állatvilág révén nyilvánítja ki
akaratát az ember előtt. E vallásos háttérnek megfelelően mondavilágunkban és művészetünkben
mitikus jelentőségű állatalakzatok jutnak fontos szerephez. Ilyenként kell értelmeznünk a magyar
mondavilágban szereplő turul alakját, mely a nép születésének homályba vesző történelmi tényeit a
mítosz világába emeli. A magyar uralkodóház e mondával való utalással az Eurázsia lovas népeire
jellemző felfogást mutatja, miszerint az uralkodóház hatalma természetfölötti természetű. A
dinasztiaalapító fejedelem természetfölötti képességekkel felruházott hős, aki az istenséget képviseli
a földön, mint olyan, aki az ég akaratából uralkodik. Ennek nyomán vallásos értelmet nyer az állami
szervezet, és benne a hadrendszer is. A Gesta Hungarorumban olvassuk, hogy Árpád a mindenható
Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre. Isten szavunk ótörök eredetű
(Ősök Istene=Es-Ten, ami egyes török népeknél osten változatban fordul elő).
Boldogasszony.
Ősi hitvilágunkban megjelenik egy talányos rendeltetésű nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek
neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Fogalma Belső-Ázsiába nyúlik vissza. Szent István azért
tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni, mert a
hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária
fogalmához. Mindkettőnél nem egyszerűen asszonyról van szó, hanem egy életet adó személyről. A
szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz
Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa
Marianak stb.) nevezi.
Égig érő fa
Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a
növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos
az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér.
Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre. Az emberek saját életét átvitték
a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli
gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. Az életfa ágainak és virágainak a száma
szigorúan megszabott, legleterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa
ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente
kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az
égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy
csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a
szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos
fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember
csak hírét hallja, de látni nem láthatja.
Az égitestek közül a Nap kultusza jelentős volt a szkítáknál, a hunoknál és a török népeknél.
Megünnepelték a Nap feljöttét és a tavaszi napéjegyenlőséget. Őseink kötődése a Naphoz szorosabb
volt, mint manapság; a fény jelentette számukra az életet és az igazságot. Vezetőik szimbóluma a Nap
volt; a kündü szó annyit jelent, mint Nap fia. Az égi frigynek a mintájára a földi házaséletben a Nap
szerepe az erősebb, természetesebb és ellenálló férfié, a Hold alak- és fényváltoztató szerepe pedig a
nőé. A magyar népművészet átvészelte a mintainkvizítorok emlékirtását, a kíváncsi és nem értő
szemek elől virág- és állatalakokba, növényi kompozíciókba rejtette ezeket az ősi szellemvilágot. Ezek
az ősi Nap-jelek ott díszelegnek a kapukon, a házormokon, a fejfákon és a kézimunkákon, kerekes
változatát a nép naprózsának mondja. A napjel ősi tartalmát a nép elfelejtette, de formáit
hagyományaiban konzerválta.

A Hold. A természetben élő ember az őt körülvevő világban ügyefogyott, gyenge volt, segítségre volt
szüksége, felfigyelt a Holdra. A Nap fényével szemben az éj félelmeit, borzalmait a Hold enyhítette,
amely alakváltozásai, időleges eltűnése és az ezzel járó sötétség révén tiszteletreméltóvá vált. A Hold
őseinknél az anyaméhet, az örök emberi megújulást szimbolizálta; a Holdon elhelyezett életfa is
ennek a jelképe.
 
A honfoglaló magyarok társadalma
Életmód:
A honfoglaló magyar törzsek életének alapja a nagycsalád volt. A név mágikus jelentéssel bírt, ezért
fontos volt annak megválasztása. Az ember lényegét alkotó lélekkel azonosították a nevet eleink, ezért
kapta az egész család a családfő nevét. A családfő ugyanis, mint területfoglaló egyenrangúvá,
azonossá vált így a család egykori ősével(őseivel). A születő fiú gyermekek nevét az édesanyjuk
adta, vagy más szokások szerint a nagyapa vagy a meghalt nemzetségfő nevét kapta a gyerek. Így a
hagyományos nevek 2-3 nemzedékenként megújultak. Őseink nagy fontosságot tulajdonítottak a
halál utáni életnek, a szellemvilágnak. A gyermekek megszülése mindig a családi tűzhely mellett
történt és a gyerek csak onnantól számított embernek, hogy megkapta a nevét. A kisgyerekek
játékai másai voltak a felnőttek eszközeinek, így játék közben tanulhatták meg a későbbi munka
alapjait.
A fiúk 10 éves kortól, a lányok az első havi vérzés idejétől felnőttnek számítottak. A családi élet
alapja a házasság volt és elviekben az egynejűség. Valójában valószínűleg őseink között létezett a
"rejtett" többnejűség, de az első utáni asszonyokat nem tekintették egyenrangúnak az elsővel. A
köznépnél a házasodásnak három fajtája volt: leányrablás, színlelt leányrablás, a leány
megvásárlása. A férj a feleséget, ha házasságtörésen kapta, akár meg is ölhette.
A nők általában munkával töltötték mindennapjaikat. Fő foglalkozásuk a varrás, szőnyeg- és
nemezkészítés. Ők főzték a mindennapi élelmet is, ami általában kenyér volt. Italként főként sört és
kumiszt fogyasztottak. Az asszonyok dolga volt az állatok háziasítása is. A honfoglaláskor már
számos állatfajtát tartottak: tyúkot, libát, kacsát, bárányokat, kecskéket, lovakat. A ház körüli
munkák mellett a konyhakert megművelése is az Ő feladatuk volt. A férfiak feladatai közé tartozott a
halászat, vadászat. A vadászat főképp sólymokkal történt. Kialakul a- korábban már ismert és
használt- földművelés a Kárpát-medencében is. Továbbra is megmaradt a vándorlás, ezt majd a
kereszténység térnyerése fogja visszaszorítani.
Kettős szállásterületek voltak. Volt egy téli és egy nyári szállás. A téli állandó ház volt, melyet kör
alakban építettek és középen kis kört hagytak, hogy a tűzhelyből arra szálljon a füst. Az ajtót
szőnyeg pótolta. Maga az épület vesszőkből és agyagból és/vagy sárból épült. A belső tere
süllyesztett volt. A belső falat és a padlót általában állatbőrökkel, szőnyegekkel fedték. A nyári
szállás lakhelye a hordozható jurta volt.
A jurta fala hordozható fonott rácsból állt, melynek darabjait bőrszíjakkal kötözték össze. Falait
szőnyegekkel, bőrökkel borították. Közepén ennek is tűzhely volt és a teteje lyukas volt. A honfoglaló
magyarság ruházata jellegzetes nomád ruházat. A férfi és a női ruházat nem nagyon különbözött
egymástól. Általában hosszú aljú felsőt és bőrnadrágot viseltek. Komoly szerepe volt az övnek, mivel
a legfontosabb használati eszközöket erre aggatták fel. Mindig csizmát hordtak. Szerettek süveget
hordani. Őseink sokfajta foglalkozást űztek, ezek nagy része a fegyverekhez és a hétköznapi
tárgyakhoz kötődött. Ez a rövid és hiányos leírás a köznépre vonatkozik.

Társadalom:
A honfoglalók erősen tagozott társadalomban éltek. A kettős fejedelemség intézménye a X. század
legelején megszűnt. Árpád és utódai alatt már egységes irányítás fogta össze a törzseket. Ennek
ellenére az "úr"-nak nevezett törzsfők kezében még jelentős hatalom összpontosult. Megindult a
területi szerveződés. A törzsek nemzetségekre oszlottak, melyeket a "bő"-nek mondott nemzetségfő
vezetett az előkelőkkel. Hatalmukat fegyveres kíséret támasztotta alá. Ők a vitézek, akik önként
vállalt szolgáltatásukért ellátást, fegyvereket, lovakat, ajándékot kaptak. A legnagyobb szabad
állapotú csoport a köznép volt, őket "ín"-eknek nevezték. Ők a lakóterületeken az "úr"-nak
valamilyen szolgáltatással tartoztak. A legalsó társadalmi réteg a rabszolgáké.
MAGYAROK KINEZETE
nyugati évkönyv írókat, a kik az általános rémület hatása alatt, mit a magyarok rablókalandozásai
Európa szerte keltettek, minél gyűlöletesebb színben igyekeztek őket leírni, a nélkül, hogy a
leírásokban valami olyan jellemző tulajdonságot hoztak volna föl, a mi a fajt közelebbről
meghatározná, ahogy azt a hunoknál tették a IV–V. századbeli írók. 
zömök termet és kerek arc ma is jellemzi a magyart, a mélyen fekvő szemek pedig Freisingeni Ottó
szerint a XII. század magyarjainál még általánosan el voltak terjedve – az arcvonások irán-kaukázusi
jellegét alig lehetséges kétségbe vonni ezt pedig a gyér bajuszú és szakálu mongol típussal szemben
már a dús szőrzet, a jól kifejlődött bajusz és sűrű szakál jellemzi.
A magyarok egész a bőrig levágták hajukat. Liutprand a bolgárok konstantinápolyi követéről, a kivel
találkozott, azt mondja, hogy haja magyar módra volt megnyírva. Tudnak e szokásról a későbbi időből
származó magyar krónikák is, nevezetesen a Márk-féle krónika szerint Vatha pogány módra
megborotválta fejét és három üstököt eresztett. Az üstökviselés, az avarokkal tünt föl s a voguloktól és
osztyákoktól kezdve a mongolokig és mandsukig, a kik Khinában is meghonosították, mindenfelé
elterjedt az ázsiai turánoknál, s bár őseink a kereszténység első időszakában pogány szokásnak
tekintették.
RUHAZAT
A ruházat  vagy legősibb nevén a mez a magyarság nagy tömegénél állatbőrből készült. Egész
sorozata maradt fenn az olyan ősin elnevezéseknél, melyek vagy a bőrrel foglalkozó mesteremberekre
vonatkoznak, mint: varga, szűcs, vagy a bőrruha egyik vagy másik nemét jelölik, minők: a
kaczagány, bunda, suba, bekecs, ködmen, a miből az is kitűnik, hogy a bőröltöny előállításában úgy
alakra, mint nagyságra már a honfoglalás idejében nagy volt a változatosság.
Anonymus azt mondja, hogy a magyaroknál az ős hazából való kivándorlás előtt nemcsak a nemesek,
hanem még a kanászok, gulyások és juhászok is nyusztbőrrel díszítették öltözetüket, olyan bőven volt
a nyuszt. Még a közép-ázsiai törökség mondáiban is nyoma van, hogy nyuszt- és nyestvadászattal
foglalkoztak. A XI. század dereka táján élt Gurdęzi perzsa író, a honfoglalás előtti magyarság
házassági szokásánál említi meg a különböző vadbőröket; midőn a vőlegény apja – irja – a
menyasszony apjának elviszi a nászajándékot, ezen utóbbi megmutatja, mije van menyétbőrökben,
nyestprémekben, evetbőrökben, nyusztprémekben, rókabőrben s kamuka selyem-szövetben s a
nászajándék viszonzásul mintegy tiz prémes ruhát szőnyegbe göngyöl s a vőlegény apjának lovára köt.

TEMETKEZES
A temetők feltárásából érdekes kép bontakozik ki. A sírok egy vagy több sorban helyezkednek el,
középre temették a legelőkelőbb férfit, tőle balra csak férfiakat, jobbra pedig kizárólag csak nőket.
Más esetben a középső sírhely két oldalán házastársakat temettek egymás mellé. Az így rekonstruált
apajogú családot a vérségi kötelék mellett a vagyonközösség és a gazdálkodás kötötte össze. Egyéb
régészeti leletekből még arra is lehet következtetni, hogy a honfoglaló társadalomban megtalálható
volt a maihoz hasonló családszerkezet. Ez a szülőket, a nem házas fiúkat és a hajadon lányokat
fogta össze.
A köznépi temetők feltárása bebizonyította, hogy csekélyebb vagyonuk miatt az ide tartozók nem
tudtak szétköltözni, nem váltak szét kisebb családokra, hanem nagyobb csoportokba tömörültek.
A felnőtt fiúk részt kérhettek a vagyonból, elköltözhettek, s önálló életet kezdhettek. Kivéve a
legkisebb fiút, aki keleti szokás szerint apja szálláshelyén maradt, és örökölte annak vagyonrészét.
Ennek a szétköltözésnek a mondai megfelelője a Csodaszarvas legendája, amikor Ménrót fiai,
Hunor és Magyar, külön sátorba költöznek. Minél rangosabb volt egy család, annál kisebb
közösségben élt. A gazdag családok lakóhelyén dolgozó szolgacsaládok a társadalom legalsó
rétegéhez tartoztak. A házi szolgákat haláluk után uruk mellé temették, hogy továbbra is gazdáik
mellett maradjanak.
A honfoglaló magyarok társadalma tehát a 10. században már több csoportra különült. A vagyonos
családokra, a szolgálatukban álló köznépre, a saját közösségeikben élő köznépre, és a szolgákra. Nem
véletlen, hogy I. (Szent) István (1000-1038) törvényei az ezredforduló után hasonló állapotot
tükröznek. A társadalom két alapvető részből állt: szabadok és rabszolgák. A szabadokon belül ugyan
nincs még jogi különbség, de vagyoni helyzetük alapján erős rétegződés mutatható ki. Az István-kori
társadalomszerkezet kialakulásának alapjait a honfoglalás idején kereshetjük.
A 10. századi magyar társadalmat a legmagasabb szinten a törzs fogta össze. Eredetileg hét törzset
ismerünk, ennek emlékét őrzi a "hétmagyar" név, a "hetedhét ország", a "hét ágra szóló"
kifejezések. A törzsszövetség élén a fejedelem állt, a mohamedán források is megemlítik, hogy az
etelközi magyaroknak két vezetőjük volt. Főfejedelmük a kende vagy kündü. A Kazár
Kaganátusból ismert méltóság arra utal, hogy egykor a türk-kazár uralkodók egyik bizalmasukat
állították a magyar törzsek élére. A kendét vallásos tisztelet illette. A hadsereg irányítása a gyula
feladata volt. A kazár mintájú kettős fejedelemség a honfoglalás után is megmaradt. A kündü
méltóságot "Kende" fia, Kurszán, míg a vezérlő fejedelem posztját Álmos fia, Árpád töltötte be.
Kurszán 904-ben bekövetkezett halála után Árpád egyeduralkodóvá vált.
A honfoglaló magyarság, mint hagyományos állattartó nép, már ismerte a földművelést. Mivel a
korábban túlsúlyban lévő ló- és juhtartás mellett ugrásszerűen megnőtt a szarvasmarha-állomány, az
élet kikényszerítette a takarmánytermelést. A téli szállások környékén kaszálókat alakítottak ki, s ez
magával vonta egyéb növények termesztését is. A föld megművelése, a betakarítás a népesség egyre
nagyobb részét helyhez kötötte. A letelepüléssel megváltozott az állattartás addigi rendszere is.
Karámokat, ólakat építettek, s így a szarvasmarhatartás mellett olyan állatokat is megtalálni a téli
szálláson, amelyek a nomadizálásra alkalmatlanok voltak (sertés, baromfi). Ekkor egyre kisebb
területre korlátozódott a szilaj állattenyésztés, s a téli szállás egyre inkább faluvá vált. A források
szerint a Kazár Kaganátusban, ahol a magyarság közel két évszázadot élt, a 8. század táján már
szakítottak a hagyományos nomád életmóddal, ismerték a földművelést, a szőlőművelést,
városaikban kézművesek éltek. A régészeti leletek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a
magyarság a honfoglalás előestéjén ismerte a földművelést, és kézműiparuk fejlettnek számított.
MUVESZET
jellemző sajátosságaival csak a honfoglalás utáni, a IX. század végétől a Kárpát-medencében élő és
temetkező magyarságot ismerjük. A temetkezések alapján szükségképpen csak hiányos képet
alkothatunk a honfoglalók művészetéről. Az ott talált tárgyaknak elsősorban tulajdonosuk, az egyes
ember megjelenésében volt fontos szerepük, például kifejezték, érvényre juttatták a rangját,
vagyoni helyzetét.
Magát az embert, testi valóját alakították át a műalkotások, tették aranyossá-ezüstössé, annál
díszesebbé, minél előkelőbb rangú volt a viselőjük. A honfoglalók öltözetének művészi alakítása
sok rokonságot mutat a sztyeppei népek művészeti kultúrájával, és joggal állítható párhuzamba a
szasszanida kori, nagy pompa kifejtésére törekvő perzsa művészettel, melyet Bizánc is mintaképének
tekintett.
A jellegzetesen magyar, méltóságot jelző tarsolyo. sk díszítésmódja szépen példázza a sokféleség és
az egység együttes megvalósítását. A különálló veretekkel fedett bőrtarsoly ornamentális rendszere az
egész tarsolyt borító tarsolylemezek némelyikén is megjelenik, s alighanem ebből indult ki a központi
elrendezésű kompozíció. Más tarsolylemezeket a zárószíjat utánzó sáv oszt két szimmetrikus félre
(Eperjeske), A honfoglalás kori magyar fémművesség stílusát az elődökétől jól felismerhetően
megkülönbözteti az ornamens elegáns, éles elhatárolása, a stilizált díszítő elemek
megsokszorozására való hajlam, továbbá az állatalakok leegyszerűsített, stilizált, lendületes
vonalrajzú jellege.
8. A nyugat-európai történetírás magyarságképe a 13. század végéig
9. A középkori művelődés – a kalandozások és szomszédaink (kulturális hatások)
10. Középkori művelődés. Életmód (lovagi kultúra) -Edina.
Szent István idejében a társadalom legnagyobb részét a közszabadok képezték/tették ki.
Függetlenségük a fölvagyonukon nyugodott. Önállóságuk vesztését általában a betegséges, a
járványok, a rossz termés okozta, ekkor új földterületre kellett telepedniük. Nagy terhet okozott
számukra az egyházi tized fizetése, ezért a 19. századi királyok erőszakkal telepítették le őket, s ezáltal
teljes mértékben elveszítették a szabadságukat. Azok, akik önként telepedtek le más földterületre, azok
képezték a későbbiekben a jobbágyságot.
A 18. században a közszabadok egy része bekerült a királyi serviensek közé, jogokat szereztek, ezt
pedig az 1222. évi Aranybulla biztosította (a királynak voltak alávetve, földjeik adómentesek voltak)
és ők a nemesség soraiba jutottak. Kisbirtokos nemesként azonban kevesen tudták megőrizni
önállóságukat, ezért a nagybirtokos nemesek (bárók) szolgálatába kényszerültek, s familiáris lett
(hűbéri lánc). Az államalapítás korában a korai törvények még élesen szembeállították a szolgákat a
szabadokkal: a szolga értéktárgynak számított, ha meggyilkolták, gyilkosa a gazdájának tartozott
kártérítéssel. Egyházilag azonban több volt a szolga: gyilkosának vezekelnie kellett.
Szent István bűntette azt, aki szolgával házasodott, a 17. században már engedélyezték házasságukat, s
a gyermekek fele-fele arányban vagy nemük szerint ötökölték a szülők jogi helyzetét. Ha előfordult,
hogy a servus önálló földbirtokot kapott gazdálkodásra, felemelkedhetett, s akár szabadságot is
vásárolhatott magának; felszabadítva liber lett, s ő is betagolódott a kialakuló egységes jobbágyságba.
1298-ban a törvény megadta a jobbágyoknak, de a servusoknak még nem biztosította a szabad
költözködést. 1397-től már a teljes jobbágyságnak lehetővé tette a szabad lakóhelymegválasztást.
A 19. századi vitézek (milesek) egy része vagyonos, s mint ilyen, birtokos szabad volt. Másdik részük
azonban a várszervezethez tartozott, s mint a várkatonák tisztje, várjobbágy nem volt a közszabad
birtokában (annak ellenére, hogy rangja volt). A király hadjárataira is kísérte, megyék élén álló
ispánokat segítette a bírói és a közigazgatási feladatok ellátásában. Anyagi helyzetük általában
kedvezően alakult: a 18. sz.-ban sokuknak elég vagyona volt a nehézfegyverzet megvásárolására, s
ezzel akár a lovagi státus megszerzésére is. Gyakran sikerült a nem a vármegyeszerkezetekhez tartozó
földeket is szerezniük. Az ilyen vagyonos jobbágyság előkelőbbjei a köznemesség, sőt gyakran a
nehézfegyverzettel katonáskodó lovagi réteg soraiba emelkedtek. A másik részük a várföldek
eladományozása miatt nem tudta megtartani előjogait, s a paraszti rétegbe süllyedt. A 18. sz.-ban a
földesúri hatalom alá került parasztállapotú népesség egészét kezdték jobbágynak nevezni. A jobbágy
a fölfesura joghatósága alatt állott, s a földesúr tulajdonát képező telket önállóan művelte, s ezért
szolgáltatásokkal tartozott. Bérelhetett földet, irtványt, amiért szintén fizetett, de mivel nem volt földje,
nem számított nemesnek. Jogilag a mezővárosok lakói is jobbágyaknak számítottak, de ők együttesen
kedvezőbb feltételek mellett adóztak, mint a falusiak. A városlakó polgárok az iparból,
kereskedelemből kiváltságok birtokába jutottak, amely a teljes önállóságot és csak a királynak alávetett
állapotot eredményezte. A 19. sz.-ban a Nyugatról érkezett lovagok ismertették meg a magyarságot a
lovagság intézményével és a korszerű hadviseléssel. Ők hatalmas birtoktestek uraiként voltak
ismertek, ezért a királyi hatalommal is dacolni tudtak E tartományurakat „kiskirályoknak” nevezték;
Károly Róbert verte le őket, s új arisztokráciát hozott a helyükre. Ők kisebb birtokadományokat
kaptak. Zsugmond hatalmas birtokadományokban részesítette az arisztokráciát, amely nagy vagyonát
felhasználta a kiráky ellen, majd kiegyezésük után együtt kormányozták az országot. A világi
arisztokrácia tagjain kívül a főpapok (érsekek, püspökök) is tagjai voltak e testületnek. Ők imáikkal
szolgálták a társadalmat. A papság két részre oszlik: világi papság érsekek és püspökök által
kormányozott egyházmegyékben, falusi, városi plébániákon él, s a hívek lelki gondozását végzi. A
szerzetesek kolostorokban elmékedlssek, imával, munkával stb. Foglalkoztak, de a lelki pásztorkodás
is az ő hatáskörükbe tartozott. VII. Gergely óta egyházfegyelmi intézkedés az áldozópappá
felszentelteknek nőtlenséget írt elő. A reneszánszkori papok ezt gyakran kijátszották, úgy, hogy csak a
kisebb rendek vették fel. A kolostorok élén apátok, prépostok stb álltak; az apátok a püspökhöz
hasonló jogkörrel rendelkeztek. Sok tanuló nem vette fel a nagyobb papi rendet, hanem az írást és
olvasást sajátították el, és ezután valamely udvari írószervnék vagy bíróságon jegyzőként helyezkedett
el, belőlük alakult ki később a középkori világi értelmiségi réteg. (Bakócz Tamás jobbágyfiúból
esztergomi érsek, bíboros lett).
SZERZETES- ÉS LOVAGREND
Az egyházi társadalomban betöltött szerepük, a különböztő nyugati termelési eljárások és a gyógyító
növények természetének elterjesztése révén a különböző szerzetesrendek működése rányomta a
bélyegét a Mohács előtti magyar művelődés egész történetére. E rendek tagjai magasabb fokú lelki
tökéletesség eléréséét tűzték ki célul, ezért a szüzesség, a szegénység és az engedelmesség
megfogadása mellett még a regulájukba foglalt rendi szabályok megtartására is ünnepélyes ígéretet
tettek. A bencések közül kivált és statútumuk szerint szigorú hallgatást és örökös böjtöt fogadtak.
Szent jános-lovagrend
Johanniták (Szent János-lovegrend, Ispotályos rend). Nevüket a XI. század második felében
Jeruzsálemben, Keresztelő Szent János tiszteletére emelt kápolnáról kapták. Kezdetben zarándokokat
gondozták, 1120-ban pedig lovagrenddé alakultak három osztállyal: lovagok, papok és szolgáló
testvérek. Ruhájukon és vörös köpenyükön fehér kereszt helyezkedett el. Jellegzetes jeruzsálemi
keresztjük 1350 táján terjedt el. Magyarországon XII. század derekán jelentek meg. Budán és
Esztergomban voltak a fontosabb konventjeik. Királyaink XII. – XIII. támogatták őket.
Templomosokkal együtt erősen helytálltak a tatárok elleni harcban a Mohácsi csatában. Károly Róbert
alatt az új dinasztiát támogatták, jutalmul elkapták a feloszlatott templomosok birtokainak nagy részét.
1336-tól magyarországi rendtartományuk vezetője vranai (auraniai) perjel, aki az ország bárói és
királyi tanács tagjai közé tartozik.
Templomosok
A Templomosok első rendháza Jeruzsálemben az egykori Salamon-templom helyén épült, nevüket
innen kapták. Pápai rendszabályzatukat 1128-ban kapták meg.Ők is három osztályra tagolódtak:
lovagok, papok, szolgák. Kezdetben betegápoló tevékenységeiket feladták és harcos renddé alakultak.
Fehér köpenyükön vörös keresztet viseltek. Hatalmas vagyonra tettek szert Európa szerte.
Szembekerültek IV. Szép Fülöp francia királlyal, aki 1307-ben Franciaországban egyszerre
tartóztatott le minden templomos lovagot. Nyomására a pápa 1312-ben bullában mondta ki a rend
megszünését. Magyarországon ők is a XII. Század közepén jelentek meg, az első rendházuk Csurgón
épült, majd vranai ( auraniai) rendház volt a központjuk. Rendházaik voltak Esztergomban, Budán,
Székesfehérváron, Poyzonyban, Győrben. A johannitákhoz hasonlóan ők is Károly Róbertet
támogatták. Megszünésük után javaik nagy részét a johanniták kapták el.

Német Loagrend (Teuton Lovagrend)

Magyarországon egy rövid ideig működött. Egyaránt foglalkozott betegápolással és fegyveres harccal
is. Szintén három osztálya volt, de nem volt nemzetközi rend. Csak német lovagokat fogadtak be.
Szent György-lovagrend
Néhány bizánci alapításu bazilika (és bazilissza) monostor nem fejtett ki különösebb hatást a
magyarországi vallásos életre. Inkább politikai funkciót töltöttek be a magyarországi világi
lovagrendek. Több közül kiemelkedik a Közép-Európa legkorábbi világi lovagrendje, a Károly Róbert
által 1326-ban alapított Szent György-lovagrend. 50 tagja térdig érő fekete köpenyt viselt.
Sárkány-rend
Fontos szerepet játszott politikai területen az 1408-ban Zsigmond által alapított Sárkány-rend, amely
hosszabb ideig állott fenn. Tanulságos, hogy nem Szent György nevét és alakját (hit védelme és a
pogányokkal vívott harc), hanem a megölt sárkányt választották jelvényül. Ezzel is az ellenség
megsemmisítésére célozva. Beiktatták, hogy a király köteles megvédeni özvegyeiket és árváikat. A
Sárkány-rend alapítólevele ismételten hangúlyozza, hogy tagjai a királyt tanáccsal és segítséggel
hűségesen támogatják, egyebekben pedig megpróbáljáj magukat egyenrangúnak tekinteni a királlyal.
Lovagi kultúra és mentalitás
Egy történész véleménye szerint Magyarországon soha nem volt igazi lovagság, tehát a lovagi
irodalom meg sem születhetett. Mások feltételeznek a „miles” szó mögött megbújó lovagréteg
meglétét, vagyis egyfajta lovagi mentalitást, magát lovagnak is tartó társadalmi réteg létét. Ez a réteg
azonban összeolvad a nemességgel, s így a kultúrája is nemesi meg a királyi udvari kultúrával.
A lovagi kultúra a „miles” kifejezés mentén fedezhető fel Magyarországon. A szó jelentése
végigvonult az egész középkoron és mindig változott. XI. – XII. : „a királynak szolgálatot teljesítő
katona”, „könnyű fegyverzetű szabad”, „nehéz fegyverzetű páncélos lovas katona”. XIV. – proceres
(előkelők), „strenui milites” és „egregii milites” ami vitézlő lovagokat jelent. Magyarországon a
lovaggá avatás nem volt gyaroki jelenség. Pl. Hont és Pázmány „német módra” karddal övezték Szent
István királyt. Nem uralkodói személy lovaggá avatásáról a XIV. század előtt mai napig nem lehet
adatot találni. 1365-ben egy kiállított oklevélből derült ki, hogy Kapolyai (Kaplai) Benedek fiai János
és Dezső a bolgár hadjáratban vitézségükkel és megsebesülésükkel kiérdemelték a lovagi címet. Ezek
után sok lovaggá avatásról lehet különböző adatokat találni. A legtöbb lovaggá avatás esete
magyarországon a magyar „lovagkirály” Nagy Lajos uralma alatt történt. Maradtak ránk Zsigmond
korából lovagokat ábrázoló kályhacsempék, vagy például a Róbert és Trisztán nevek a nyugati lovagi
epika híres irodalom hagyatéka. A lovagi mentalitás Magyarországon aligha tér el a nemesi
mentalitástól. Lovagokat és lovagi mentalitást sejthetünk a XIII.-XIV. század között létrehozott
lovaspecsétek kapcsán. Lehetséges, hogy a pecséteket lovagok csinálták, ezek a lovagok lehettek
királyi hercegek, rokonok vagy a hatalmi elit felső réteg tagjai. A lovagi mentalitás ritkán vált külön a
nemesi mentalitástól, mivel a nemesek jogi és életviteli szempontból több előnyt élveztek. A
lovagoknak fontosabb volt a mínőséges életvitel, mint a lovagi identitás. Középkori okleveleink,
irataink, legendáink is csak másodsorban emlegetik a lovagi értékeket.
Játek - lovagi torna
III. Béla idején a békés szórakozásra szolgált a malmozás. Palotájából elkőkerült kőbe vésett
malomjáték teljesen olyan, mint a napjainkban használatos. De a szórakoztatás eszközéül szolgált a
játékkocka is. Kedvelt játék volt a sakk is (pl Károly Róbert ajándékozott Luxemburgi Zsigmondnak),
egy freskó megörökítette Nagy Lajos lány és társaságának labdajátékát. A malom, a sakk, a kártya, a
labda tehát oly szórakoztatást nyújtó tárgyak voltak, melyeket a társadalom csúcsán élők is magukhoz
méltónak tartottak/találtak.
A vadászat mellett a lovasi harci, majd a lovagi tornajátékok is a magyarok kedvelt szórakoztatásai
közé tartoztak. Anonymus is azt írta, hogy a magyarok között mindennap pajzzsal és lándzsával tartott
tornákat vívtak, az ifjak pedig íjakkal és nyilakkal játszottak. Ami fontos, hogy nők is vívhattak. Ismert
volt a bajvívás, a párbaj; ha hazai az „ellenfél”, akkor kerek pajzzsal és kardokkal kell megküzdeni, ha
pedig idegen nemzetiségű, akkor a királyi ítélet fogja eldönteni a párbaj módját.
Egy orosz évkönyvi bejegyzésben lehet olvasni, hogy 1150-ből ahogy a magyarok lovaikkal ugrató
játékot játszanak. Bajvívás, párbaj: Részt vehettek katonák, vitézek, harcképes lovagok, nemesek, sőt
nők is. Más nemzetiségű harcosok is részt tudtak venni.
Papi személyek is részt vehettek a párbajokban, viszont ezt az Egyház ellenezte.
Egészségügy
A középkorban az emberek rövidebb életet éltek: zord környezet, egészségtelen, földbe vájt lakóházak,
csatornázatlan városok, egészségtelen ivóvíz, maláriát terjesztp szúnyogok a mocsarak miatt stb.
Különösen a csecsemők és kisgyermekek szenvedték meg. Az igaz, hogy sok gyermek született, de a
lakosság száma nagyon lassan növekedett.
A 12. sz.-tól esetenként már külföldi egyetemi tananyagként a gyógyítás szolgálatába álltak. A
bábaasszonyok „szaktudása” még a Szent István előtti időkből eredve nyilván tőlélte a kereszténység
felvételével járó kultúraváltást. A Boldogasszony szavunk feltehetőleg az ősi szülőanyát segítő,
gyermekágyban oltalmazó, gyermekének életet adó jótékony női szellem jelentéséből váltott át a
kereszténység felvételét követően Szűz Mária egyik népi megnevezésére.
A pogány kor táltosai, javasasszonyai, varázslói még az 1060-as évek elejét is megérik, ott
gyülekeznek az utolsó pogányfelkelés vezetője, Vata fia, János körül. A gyógyítással való foglalkozást
a szerzetesek, orvosok is átvették. A Pannonhalmi, majd más bencés és egyéb kolostorok szerzetesei
az első orvosok voltak. A kolostorok mellett lassan kórházak is épültek, ahol gyógynövényekkel,
azokból előállított gyógyszerekkel gyógyítottak; néhol csak a beteg rendtestvéreket, néha idegeneket
is. Sok kolostor forrás, gyógyvíz, illetve melegvíz mellé épült.
Szent János lovagrend betegápolással is foglalkozott (12. sz.), korházi rendnek is nevezték őket.
Templomosok is tartottak korházakat rendházaik mellett. A királyok is támogatták a rendkeket pénzzel
és adományokkal. Világi papok is foglalkoztak gyógyítással, a papi orvosok magasabb jövedelmet is
kaptak. Gyógyszereket kezdetben a pap orvosok, majd később a világi orvosok csinálták. Néha a
gyógyulást nem a gyógyszereknek, hanem a természetfelettibe vetett hitnek vagy a csodának hálálták
meg.

11. A középkori művelődés. Szellemi élet (irodalom, zenekultúra, képző- és iparművészet,

egyetemjárás)-Virág

Vallásos irodalom
Az egyház nemzetek feletti jellege és a latin nyelvűség miatt a vallási műveltség nemzetközi volt. A
korai egyházi szertartáskönyveink térítő papok másolásából származnak. A minden 10 falu által
építeni rendelt templomokat elsősorban ilyenekkel látták el. Ezeket követték Szent István halála után
a Lotaringiából érkezett könyvek. A XII. századtól az esztergomi liturgia római-magyar liturgikus
rendje terjedt el, melynek szövegei és énekei a XIII. századig érvényben voltak. Emellett a
pannonhalmi, majd a később alapított Szent Benedek-rendi monostorok mindennapi életét a bencés
Regula szabályozta. Az első, hazánkban írt teológiai munka Szent Gellért Deliberatiója (1044 körül)
Szentírás-magyarázat, de van néhány aktuális utalása is. Szerepel benne „a filozófia a teológia
szolgálólánya” meghatározás, és áthatja a „hungarus” tudat is. Az egész társadalom mentalitását
nagymértékben befolyásolták a legendák és az egyházi szerzők által írt latin nyelvű történeti művek
(geszták, krónikák). 1064 után Szent Mór pécsi püspök tollából született meg a két zomborhegyi
remete, András és Benedek legendája. A szerző nemcsak első hazai születésű főpapjaink egyike,
hanem első magyar származású írónk is. A szent életű remeték fő erényei a böjt, az ima, az önkínzás és
a munka. Szent István legnagyobb legendája első királyunkat komor, alázatos, alamizsnaosztó
férfiúnak mutatja be, akit megrohannak a pénzre vágyó koldusok. Szent István kis legendája a
koldusok rohamát, rángatását tűrő király helyett az ellene merényletet szervezőkre lesújtó uralkodót
mutatja be. Minthogy Kálmán királyunk megvakíttatta ellene állandóan áskálódó öccsét, Álmos
herceget és annak kisfiát, Bélát, egyfajta királyi önigazolást is érezhetett a legendában annak olvasója.
A harmadik legenda a két másik felhasználásával Hartvik győri(?) püspök alkotása. Hőse élettörtének
bemutatásakor látszólag a VII. Gergely pápa-féle politikának enged, amikor arról ír, hogy a pápa küld
Asztrik apáttal koronát a magyar király megkoronázására. A legenda szerint a koronával együtt Isvtán
a magyarországi egyház „mindkét (isteni és világi) jogon” való, belátása szerint szervezésére is
felhatalmazást kapott az egyház fejétől.
A Szent-Imre legenda akkor készült (a XII. század elején), amikor a papi nőtlenség bevezetése fontos
egyházfegyelmi kérdésnek számított. Így lehetett a papságnak példaként szolgáló erény Imrének a
házasságon belül is vállalt szüzessége.
A Szent László-legenda középpontjában a lovagkirály, a harcos szent alakja áll. Igazán népszerűvé az
erénye és hősiessége tette. Ez a katonai erény az egész középkoron át megbecsülendő tulajdonságnak
számított. Így a „lovagszent” alakja önmagában is a legnépszerűbb magyar szentté vált, de István és
Imre mellé állítva harmadik királyszentként dicsősége az Árpádok nemzetségének egészére
kisugárzott.
Ezt szépen kiegészítette Erzsébetnek és Margitnak a kultusza.
A szentté avatás nyomán megindult az illető személyek liturgikus tisztelete. Ezt követően a
szerkönyvekbe a szentek tiszteletére született különböző könyörgések, himnuszok kerültek, a
zsolozsmában az éjszakai virrasztáskor elhangzottak a szent életrajzának főbb mozzanatai.
A legendák hőseiről a korai időszaktól kezdődően hangzottak el magyar nyelvű prédikációk. A
Bibliából is készültek részletfordítások a prédikáló papok számára. Így a fontosabb evangéliumi
helyek, egyes énekelt zsoltárok hamar a szóbeli tradíció részeivé váltak.
Mivel az apácák nem tanultak meg a Biblia megértéséhez szükséges mértékig latinul, számukra nagy
szükség volt legalább a leglényegesebb szövegek (Miatyánk) magyar fordítására. Úgy tűnik ezeket le
is írták, mivel Szent Margit a XIII. században a Nyulak-szigetén már magyar nyelven olvasta a
Szentírást.
A temetést végző pap számára a hívek magyar nyelvi igényeinek hatására készülhetett, a XII. század
végén a Pray-kódexben megmaradt Halotti Beszéd és Könyörgés, az első összeföggő hosszabb
szövegemlék.
Nem sokkal ez után lejegyezték az Ómagyar Mária-siralmat is. Másolata maradt ránk a Leuveni
kódexben.
Legrégebbi magyar versünk érzékelteti a fiát elvesztő édesanya fájdalmát, és ez fejlett stiláris
eszközökkel (alliteráció) íródott.
A laikus olvasói igények kielégítésére születtek meg az első magyar legendák. 1510-ből maradt ránk
Ráskai Lea tollából született Margit-legenda. Margit egy misztikus egyéniség, egész életét az úrnak
szentelte. IV. Béla és felesége fogadalmat tettek, hogy ha az Isten megszabadítja az országot a
tatárveszélytől, akkor a születendő gyermeküket Isten szolgálatába fogják ajánlani. Ez így is történt,
Margitot már 3-4 éves korában beadják a veszprémi apácakolostorba. 12 éves koráig itt töltötte életét,
majd a Nyulak szigetére került és ott élt haláláig. Ilyen tudatban élt, hogy őt ajánlották fel Istennek az
országértt és ehhez méltóan viselkedett. A szent életű királyi származású lány története révén
bepillanthatunk a nyulak-szigeti kolostor belső életébe, s észrevehetjük Margit társnőinek egyáltalán
nem rokonszenves cívódásait és egyéb emberi gyarlóságait is. Margittal királyi leszármazottként
bántak, és ennél nagyobb fájdalmat nem is okozhattak volna neki, mivel ő minden rangját a zárda
falain kívül hagyta. Királylány létére a kolostorban önként vállalja a legpiszkosabb munkákat,
önsanyargató életet él és kikosarazza királyi kérőjét.
 Érdekes az ő életével kapcsolatban, hogy a felebarátaival való viszonya az Istennel való kapcsolatának
volt a folytatása. A betegekhet és a szegényekhez is alázattal közeledett.
Margit amikor csak tudott imádkozott.
Amikor az ország érdekei úgy kívánták, IV. Béla ki akarta venni Margitot a kolostorból, és férjhez
adni. Margit szinte egyedül tart ki a fogadalma mellett és hűséges akar maradni Istenhez. Választania
kellett az evilági kötelezettségek és az Istennek tett ígérete között, az utóbbit választotta. Társai nem
tudták mire vélni, hogy saját akaratából mond ellen egy fejedelmi házasságra. Margit a középkor
szokásai ellenélre egy önálló akarattal bíró nő tudott maradni, a hit erejére támaszkodva.
Közvetlen halála után boldoggá avatják, viszont a szentek sorába csak 1943-ban iktatják. Assisi Szent
Ferenc itáliai születése ellenére a XIV.századi Magyaroszágon nagy népszerűségnek örvendett. A
ferences rend megalapítójának legendáját már 1370 körül magyarra fordították, ránk erre 1440 körüli,
a Jókay-kódexbe beleírt másolata maradt. Itt a fordító nagyon igyekezett igazodni a latin nyelvű
eredetihez, ezért a szövege elég sok helyen döcögős.
A XVI. század eleji szép magyar fordítás az 1508-ra datált Döbrentei-kódexben ránk maradt Énekek
éneke.
A XV-XVI. század gazdag a főként apácáknak írt kódexekben. Ájtatos olvasmányok, példabeszédek,
legendák, himnuszok, imádságok egyaránt megtalálhatóak bennük, leginkább latinból fordítva.
Az irodalom számára fontos esemény volt a könyvnyomtatás Gutenberg után, 1473-ban történő
megindulása. Hess András (Andreas Hess) első budai nyomdája számára azonban nem készült
elegendő kézirat. A királyi udvar és a mellette szerveződő humanista főpapi kör díszes kódexekbe
másoltatta a számára érdekes munkákat.
Tömegesen publikálandó szövegek még nem születtek hazánkban, a külföldieket pedig már eleve
nyomtatott formában hozták be.
Kódexirodalom
A kódexekben ránk maradt teológiai tárgyú irodalom mellett más jellegű kódexek is készültek a
középkorban. Ezek Magyarország múltjának történelmi irodalmát dolgozza fel. Irodalmi értéket
képviselnek a bibliafordítások, legendák, példák, elmélkedések, énekek és prédikációk. Az uralkodó
tendencia a skolasztika (a vallás értelmi megközelítése) és a misztika (a vallás érzelmi átélése) volt.
A kódexekben inkább a misztika tükröződik. A kódexirodalom stílusának szervező elve az additív
jelleg. Ebből következik fő kompozíciós sajátossága a halmozás. Az emocionalitás, a pompázatosság
és a képes beszéd kifejező formái, melyek a halmozások szemantikai alkotóelemei.
A kódexirodalom stílusában, a gótikában ragadhatjuk meg a magyar irodalom első tendenciáját.
Anonymus Gesta Hungarorum című műve a magyarságtörténetet írja le, Attila hun királytól Szent
István koráig.
A Képes krónika latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül
készült Nagy Lajos király utasítására. Szerzője feltehetően Kálti Márk, a székesfehérvári királyi
egyház akkori őrkanonoka. A szöveg elejétől a végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden
valószínűség szerint magyar másoló munkája, Kálti Gesta Hunnorum et Hungarorum című kézirata
nyomán készítették a scriptorok.
Zenekultúra
A kereszténység felvétele a zenei kultúrában is nagy fordulatot hozott. A gregorián éneklése az
egyházi zenei műveltség része volt, a káptalani iskolák tananyagát képezte.
Az egységes európai egyházzenei műveltséghez kapcsolódó gregorián mellett helyi dallamváltozatok
is éltek, így egyes zenetörténészek „magyar gregoriánumról” is beszélnek.
A XI. Század végi szórványszerű előzmények után 1130-ban Székes- vagy Gyulafehérvárott elkészült
a Codex Albensis, a német írást használó hangjegyes forrás. 1150 után (olasz és francia hatásra) új
jelrendszer és kottaírásmód alakult ki, amely a Pray-kódex bejegyzéseiben látható.
Újabb elemekkel bővült a zene már a XII. században a királyi udvarnál vendégeskedő francia
trubadúrok közreműködésével.
A zene történetében kettősség figyelhető meg: a középkori hagyományok továbbélése és a reneszánsz
új szokásainak jelentkezése.
A jokulátorok az egyház erkölcsi elítélése ellenére megmaradnak, és az alsóbb néprétegek durvább
hangvételű szórakoztatóiként működnek.
Nincs áthághatatlan távolság az anyanyelvű népének és az egyházi ének között. Az udvari zene sokkal
kifinomultabb, nagyobb szerepet kap a dob, harsona, trombita. Az udvari orgonisták a XIV. századtól
rendszeresen szerepelnek a városi templomokban. A városok toronyőrei trombitával adnak jelzéseket.
A XIV. századból már ismertek a cigányzenészek is.
A magyar királyi udvar a XV. században már udvari kórussal rendelkezik.
Szalkai László iskolai jegyzetfüzetéből megállapítható, hogy az udvari iskolák tanulói több száz
dallamot megtanultak, olykor több szólamban is. Elterjedt a kottaírás, kottaolvasás tudománya. A
középkori gregoriánus hagyományok továbbélése mellett a magyar zenei élet is a reneszánsz korba
lépett.
Iparművészet
Középkori templomaink, palotamaradványaink régészeti feltárása során jó néhány kőfaragvány-
töredék került napvilágra. Ezekre főleg a szalagfonatos és palmettás díszítés a jellemző. Szalagfonattal
keresztezett domborműves ábrázolás látható Szent István székesfehérvári kőszarkofágján. A hazai
textilművesség ránk maradt korai emléke a koronázási palást, amely eredetileg miseruhának készült,
majd 1031-ben Szent István király és Gizella királyné a székesfehérvári egyháznak adományozták. A
textilművességen túlmutató értéke, hogy megőrizte számunkra Szent István király, Gizella királyné és
Imre herceg hímzett képét.
A templomokat mozaikkövecskékkel díszítették, már a XI. századtól. A pécsi székesegyházban
maradtak ránk festésdíszítések angyalt ábrázoló részletei. Találhatók még bizánci, felső-itáliai hatásra
készült falfestmény-díszítések a feldebrői altemplomban is.
A XIII. századtól már jó néhány templomi freskótöredék maradt ránk, ekkor szokássá vált a
templomok kifestése.
Anjou-kori falfestészetünk egyetlen, név szerint ismert festőalakja Aquila János, akit
egyházművésznek neveztek. 
Az ötvösség emlékei közül kiemelkedik a magyar Szent Korona és a koronázási jogar nyelének díszes
kimunkálása. Külön meg kell említeni a pecsétnyomokat, mint az ötvösművészet tárgyait. Már a XI.
századtól jó néhány pecsétnyomó lenyomata maradt ránk. A pecsétek a tulajdonosukat szimbolizálták,
de ezt különbözőképpen (címeres pecsét, csak betűfeliratos pecsét, méltóságjelvényekkel való
megjelenítés, stb.) tehették. Tulajdonosukra utaló szimbolikájuk azt is jelentette, hogy a mindennapi
életben is fontos (jogi) szerephez jutottak, például zárópecsétként lezártak valamilyen oklevelet.
Számos jó minőségű (fémből készült) pecsétgyűrű maradt fenn, különböző állatfigurákkal, majd
nemzetiségi címerekkel. Voltak úgynevezett huzal karperecek, (ruhákat összefogó) csatok. IV. Béla
ötvösei még a román stílust követték.
Az Anjou-kori magyar szobrászat Nagyváradhoz kötődik. A kolozsvári testvérek, Márton és György
egyetlen ránk maradt mesterművük az 1373-ban készült, ma Prágában őrzött Szent György-szobor. A
szobrászok olyan technikával dolgoztak, amely csakis az ő sajátjuk.
A vallási tárgyú szobrászat is hagyott ránk néhány nagyszerű alkotást, mint a mateóci feszület
szenvedést tükröző Krisztus-alakja, valamint a kéthársi Pietá.
Zsigmond kori szobrászatunknak legjelentősebb emlékegyüttese az a szoborlelet, melyet a budai
várban tártak fel 1974-ben. A szobrok egy kőfaragó műhelyből kerültek elő, számos munka közben
eltört figura látható közöttük. Iparművészeti remekmű az 1440 körül készült kehely, melyet –
címerének tanúsága szerint – Suki Benedek erdélyi nemes adományozott a gyulafehérvári
székesegyháznak. A kelyhet számos, apró szobrokkal zsúfolt, gazdagon díszített, szamárboltíves fülke
díszíti. Az építészethez hasonlóan a késő gótikus faszobrászat és táblaképfestészet is tovább él a
reneszánsz művészet és műveltség megjelenése után is. A kassai Szent Erzsébet-plébániatemplom
1474-1477-re datált főoltára közös remekműve a két művészetnek. Hatása megfigyelhető több
egyházművészeti alkotáson is, mint például az eperjesi Szent Miklós-plébániatemplom főoltára.
Egyetemjárás
A világi papság utánpótlása a káptalani iskolákban, a lector, illetve az őket támogató papok révén
nyerte a kiképzését. A gyakran idézett „hét szabad művészet” alapfokon és középszinten nem ebben a
formában került az iskolai tananyagba, hanem más címen. „Lectra”, „cantus” (= a latin szövegekben és
énekekben való elemi tájékozódás) után a „grammatica” a teljes latin nyelvtan, helyesírás, kiejtés
elsajátítása, majd a biztos írástudást és a latinul fogalmazás szabályait felölelő „dictamen” következett.
A XV. századtól modernizálták a tananyagot.A királyi, főúri fiúgyermekek az uralkodói, főúri
udvarokban a gyakorlatban ismerkedtek meg a világgal.
A városi nevelés színterei a XIV. századtól működő céhek egyszerre adtak keretet a munkavégzés
és az inasok, legények nevelése számára. Emellett városi plébániák is szerveztek iskolákat, ahol az
olvasás, írás, számolás, a városi értelmiségi léthez szükséges ismeretek oktatása folyt. A latin nyelvet a
városi iskola tanulói is elsajátították, a nemzetközi érintkezés lévén szükség volt a mindennapi élet
latin szókincsére. Később már a mezővárosokban, sőt egyes falvakban is működött iskola. 1367 előtt
nem volt egyetem Magyarországon, felsőszintű ismereteket csak külföldi egyetemeken lehetett
szerezni. Az 1180-as években négy magyar pap is Párizsban tanult. Nagy figyelemben részesült
Magyarországi Miklós, akinek költségeit az angol királyi udvar fedezte.
A 13. században már jelentős magyar hallgató sajátította el Bolognában a királyi politika számára
fontos jogi ismereteket. Később számos domonkos rendi végzett egyetemi tanulmányokat,
kolostoraikban magas szintű oktatás folyt, az ő vezetésük alatt állott a XIV. század legelején
megszervezett budai főiskola (studium generale). Az első magyarországi egyetemet Nagy Lajos
király 1367-ben Pécsett alapította. V. Orbán pápa szeptember 1-én Viterbóban kiadott alapítólevele a
teológiai kar kivételével minden más kar működését engedélyezte. Így az egyetem szervezete a
bolognai mintát utánozta. A XIV. század végén megszaporodtak a Magyarországról Prágába kerülő
egyetemi hallgatók. A pécsi egyetem megszűnéséről nem tudni biztosat, valószínűleg Nagy Lajos
halálát követő anarchiában szüntette be működését. Az óbudai egyetemet 1395-ben alapította IX.
Bonifác pápa, aki engedélyezte Szántai Lukávs óbudai prépostnak, hogy bár nem doktor, mégis legyen
az egyetem kancellárja. Az óbudai egyetem működése sem volt zavartalan. A konstanzi zsinat idején
még fennáll az egyetem, képviselői megjelentek a zsinaton. Ezt követően azonban az óbudai egyetem
is megszűnt. Mátyás király közbenjárására 1465 és 1467 között egyetem alakult meg Pozsonyban, a
bolognai egyetem mintájára. Mátyás gondoskodott az egyetem rendelkezésére bocsátott körülmények
megteremtéséről, például a tantermek kialaításáról. Az egyetemnek fontos szerepet szántak a huszita
eszmék elleni harcban. Majd a pozsonyi egyetem megszűnéséhez vezetett alapítói bukása. Hamarosan
elhagyták a professzorai és hallgatói, és más egyetemekre mentek át, ez után már nem működött
tovább az egyetem. Így a magyar fiatalok 1635-ig, a nagyszombati egyetem megalapításáig csak
külföldön folytathattak egyetemi tanulmányokat.
12. A magyar művelődés a kora újkorban (életmód és mentalitás, az írott kultúra térhódítása)
Dernschwam és Georgiceo leírásai Magyarországról. Lerombolásának okai: török hadjárat, amely a
maximális leépülést eredményezte.
A 16.-17. századi magyarország táját a török háborúk okozta pusztulás mellett elsősorban az erdők
visszahúzódása és a vizes területek megnövekedése jellemezte. A középkorban a Kárpát-medence
nagy részét, beleértve az alföldi területeket is erdő borította, majd a 18. sz.-ba átnyúlva nagy
mértékben csökkent. Különféle építményeket létesítettek, ezekhez pedig nagyon sok fa kellett: a török
kor jellemző vára nem kőből épült, hanem sövényfalú palánk volt.
Míg a középkorban a földesúr szigorúan ellenőrizte, hogy ki vághat fát a „tilalmas” erdőkben, most, a
hódoltságban nem volt, aki megakadályozza a fakitermelést. Az erdők nagymértékű pusztulásához
nagyban hozzájárult, hogy a mezpgazdaságon belül az állattartás aránya sok helyen erősen növekedett
(marhák; kibővítettek legelőket, főleg égetéssel, írtották a fákat). Ebben az időben a vízzel borított
területek nagysága jelentősen megnőtt. Belejátszott ebbe az éghajlati változás is, az ún. kis jégkorszak:
minden csapadékosabb volt.
A legfontosabb és a legnehezebben bevehető vár a budai, meredek hegyoldalon állt, árkokkal,
mesterséges mocsarakkal voltak védve. Nemcsak a fontos végvárakat, hanem a falvakat is védte a víz.
Sok falu a hóolvadás után vagy az áradások idején hónapokra megközelíthetetlenné vált. Alföldön
jellemző volt a futóhomok.
Életmód és mentalitás (A lakóhely és bútorzat változatai a XVI-XVII. században)
A nagyurak középkori várai a 16.-17. sz.-ban, ebben a csatázó üdőben elsősorban erdők voltak, és csak
másodsorban szolgáltak a főúri famíliák méltó lakásául. A várak a hívatlan vendéget zord bástyákkal
és ablaktalan várfalakkal fogadták. Egész más kép várta azonban a bástyákon belül azt a látogatót,
akinek feltárult a várkapu, amelyen belül aztán a főúr vagyonát, előkelő rangját kifejező belsp
díszítést, gazdag berendezést talált: a hatalmas középkori falak ridegségét stukkók és freskók oldották
fel, képek, szobrok, falikárpitok tették derűssé, lakályossá a termeket. Nyomtalanul eltűntek a várfalak
alól azok a díszkertek is, amelyek pedig a korabeli emberek szemében a főúri lakóhely (és ugyanígy a
nemesi udvarházak) egyik legfontosabb tartozékának szamítottak. A kerteket tanult kertészek
gondozták, de a főúrak, arisztokrata asszonyok saját maguk is szívesen kertészkedtek, oltványokat,
magvakat küldtek egymásnak, egzotikus növényekkel dicsekedtek leveleikben.
A jómódú köznemesség udvarházai sokkal szerényebbek voltak. A pincék kőből, maga a ház fából
készült: a tartószerkezetet boronafákból ácsolták, ezt töltötte ki a fonott sövényre tapasztott agyagfal,
amelyet azután kívül-belül kimeszeltek. A zsindely borította házba lábas tornácon át vezetett az út, az
épület két szobából, két kamrából és két árnyékszékből állt. Az ajtókon súlyos zárakat lajstromoztak.
A ház mindkét szobájában mázas kemence adott meleget, a föstöt pedig fakémény vezette el. Az
ablakok karikaüvegből készültek, és a szobákat téglapadló borította. Ilyennek lehet elképzelni a
jómódú nemesek lakóhelyeit. Az ablakokat a főurak váraiban és a vagyonosabb nemesek házaiban
általában már olomkeretes üvegkorongok borították, a melléképületekben azonban még ekkor is
gyakori volt a „tolyóka deszka ablak papírkristállyal”, azaz papárborítással.
Az ablakokon függönyök, korabeli nevükön szuperlátok függtek. A nagy értéket jelentő szönyegeket,
amelyeket az oszmán birodalomból hoztak, nem padlóra fektették, ahol a vasalt csizmák hamar
elkoptatták volna pket, hanem a falakt díszítették velük, ezekkel öltöztették fel a házat. A vastag
kőfalakat melegebbé, otthonosabbá varázslták ezek a színes szőnyegek és falikárpátok.
Az evőeszközöket a pohárszékek felső, polcos részén közszemléletre tették, a tálak, serlegek
hivalkodóan mutatták a tulajdonos gazdagságát. Az almáriumok, az ajtós szekrények még nem
szorították ki a ládákat, a főurak és a nemesek továbbra is ládákban tartották az értékeiket: a drága
ruhákat, az ékszereket, a család iratait, ezeken a ládákon ülni is lehetett, egyben padként szolgáltak. A
ládákat könnyen ki lehetett menteni a házból tűzvész vagy török közeledés során.
A városokban a gazdag patríciusok piactéri házai kőből épültek, a fallal körülvett belváros többi
utcájában kőház, faház egyaránt akadt, a külvárosokban azonban már inkább sárból cinált, azaz
tapasztott agyagfalú falusias kunyhók álltak. A cseréptető kivételes luxusnak számított, a belvárosi
házakat fazsindellyel, a külvárosiakat többnyire szalmával fedték. A gazdagabb polágrok házai
nemcsak lakásként szolgáltak: az utcára néző keskeny oldalon, a földszinten találjuk a boltot, a
máhelyt, a hosszú udvarban pedig raktárak, istállók álltak. A leggazdagabb városi polgárházak
felvehették a versenyt a nemesurak udvarházaival. Ezekben a kárpitok, szőnyegek borították a falat. A
fasékekek, a padokat ritkán kárpitozták, inkább ráteríített szőnyeg vagy párna tette őket
kényelmesebbé. Az asztalokban a kihúzható fiókok lassan kezdik kiszorítani az asztallap elfordításával
nyitható középkorias ládákat.
Azok a nemesek, akiknek nem voltak jobbágyaik, és a földjeiket maguk művelték, általában bent
laktak a faluban, a parasztok között. Az ő házaik is a parasztházakéhoz hasonlított, legfeljebb eggyel
több szobát, kamrát, nagyobb istállót találunk.
A török kori magyarországi parasztházak esetében: a földszintes házak agyaggal tapasztott
sövényfallal épültek, tetejükön zsúpfedéllel, általában egy szobát, egy kamrát és egy lakókonyhát
találunk bennük. A lakókonyhát akkoriban nem konyhának, hanem füstös szobának nevezték, mert a
nyílt tűzhely onotta a füstöt, amelyet nem vezetett el a kémény. A könyhából fűtötték viszont a szoba
kályháját is, ezért a szobák mentesek maradtak a füsttől. A németeknek ez idegennek tűnt, és a törökök
kiűzése után török építményeknek nevezték.
Magyarországon a dunántúli agyagfalú épületek is fejlettnek számítottak. A Felvidék erdős tájain
szétszedhető faházak épültek, e vidéken a parasztember költözéskor magával vitte a házat. A fában
szegény vidékeken pedig sokan földbe vájt kunyhókban laktak (Don Simone Matkovich: Szerémség).
(Giovanni Bonini szerint): a gazdagabbak házai fából épültek, szalma- és nádtetővel, csak néhanyat
borított tapasztott agyag. A házak nagy része azonban föld alatt lpült, olyanok, mint a barlangok, csak
görnyedve lehet belépni a bejáratukon. A tűzhely füstjét a földkúpból kibújó kémény vezeti el, a föld
alatti ház itt kap fényt. A véndégnek is itt ágyaznak meg, azaz a tűzhely mellé a puszta földre szalmát
terítenek.
A XVIII. század elején a főurak várai elvesztették védelmi funkciójukat. A török kiűzűsűt követő
években sok várat leromboltattak, mert attól tartottak, hogy az oszmán uralom elmúltával ezek az
erősségek a Habsburgok ellen forduló felkelők támaszai leszek. Akár felrobbantották a legfontosabb
falait, akár csak lakatlanná tették, mert őrségük elhagyták őket, s gyorsan omladozni kezdtek.
A birtokos nemesek udvarházai az arisztokraták kastélyait igyekeztek utánozni, persze szerényebb
kivitelben. Figyelembe kell azt is venni, hogy a ház, a kastély, a palota, a bolt, a kúria szavak mást
jelentettek, mint manapság. A bolt boltozatot vagy boltozatos szobát takart, a ház a szoba korabeli
elnevezése, a palota az ebédlő vagy a díszterem, és a nemesi udvarházat minden nagyzolás nélkül
kastélynak hívták, a kúria pedig az ehhez tartozó telket jelentette.
Az 1753-ban készült leltár szerint a szobák boltozatosak voltak, a ház felét zsindely, a másik felét zsúp
fedte. A boros- és zöldségpincék felett falépcső vezetett a folyosóra, ahonnan a három egymásba nyíló
szobába lépett a látogató, egyikükhöz egy kis „eledeles bolt”, vagyis kamra tartozott és a folyosóról
nyílt a konyha is. A szobák részint boltozva voltak, részint gerendás deszkapadlás fedte őket,
padlójukat téglából rakták ki, üvegablakaikat vasrostélyos és fazsaluk védték, télen zöld
cserépkályhákkal fűtötték. A rezidencia körül veteményeskertek húzódtak, a cselédházak, ólak, pajták,
istállók előtt kis halastó vize csillogott.
A 18. sz.-ban a ruházat vagyont ért. A nemesek öltözékének árából akár mezővárosokat is lehetett
volna vásárolni. A fenyőfából készült, festett bótorok viszont nem képviseltek komoly értéket. A
nemesek szobáiban a „pártázatos” ágyak mellett gyakran állt spanyolfal, amely azonban még
szokatlanul újszerű bútordarab lehetett, mert mindig német nevén, mint „spanisvandtot” említik. Az
udvarházakban mindenütt vannak még ládák szép számmal, de a szekrény funkcióját betöltő üveges
almáriumok, pohárszékek mellett ezek már csak kiegészítő bútorok a ritkán elővett díszruhák, a féltett
iratok tárolására. A falakat tükrök és képek díszítették: a katolikusoknál igen sok a szentkép (Szűz
Mária mellett főleg Nepomuki Szent János számított népszerűnek), a falra tett feszületek mellett
gyakori volt az ereklye és szenteltvíztároló. A nemesi udvarház gyakori tartozéka az óra, egy házban
gyakran egyszerre több óra is mutatta az időt, és a század második felében az új idők jeleként
megjelent már a „barometrum” is. A birtokos nemesek gyakran ültek az íróasztalok mellé, és a
korábban is igen népszerű ostábla és kártya mellett már biliárddal is múlatták az időt.
MAGYAROS VISELET ÉS NÁJMÓDI ÖLTÖZKÖDÉS: A NŐI ÉS FÉRFIRUHÁZAT
A magyarok öltözködésében már a középkorban erős volt a keleties jelleg, és ez a 16.-17. sz.-ban török
hatásra még tovább erősödött. Míg Nyugat-Európában ebben az időben már a spanyol, majd pedig a
francia divat hódított, Magyarországon és Lengyelországban tarka, keleti szabású ruhákat hordtak. A
különbség nem volt kisebb egy nyugat-európai, illetve egy magyar nemes között, mint a
millenniumkor egy frakkba, illetve egy díszmagyarba öltözött úr között. A nép szerint az erdélyi főűr
(Bethlen Miklós) csak rikítóan színes öltözékben volt elképzelhető; fekete gyászruhában csak ajtónálló
inasnak nevezték. Ezért ő át is öltözködött francia divatú ruhába, annyira egzotikus idegennek tűnt a
velenceiek számára az öltözködésével.
Ebben a században a magyar kultúrában meglévő öltözködés nagyon elütött a többi területtől.
A magyar férdiak testhezálló dolmányt hordtak, mely az idők folyamán egyre rövidült, és ebben a
századbán már combig ért. A dolmány hosszú ujját néha visszahajtották, de gyakran lehajtva viselték,
ez a leppentő vagy „kutyafül” betakarta a kezet és hideg időben a kesztíűt pótolta. Gyakran viseltek
csonka ujjú dolmányt is, amelyből kilátszott az alkart borító ing. A férfiingek közl az ünnepi darabokat
skófium, azaz arany- és ezüstfonál díszítette, ez alatt még egy inget viseltek, hogy a fémszálak ne
dörzsöljék a bőrt. A rövid, többnyire köldökig érő ingek bő ujját díszes varrás vagy finom csipke
szegélyezte, ez látszott ki a dolmány alók, amelyet közvetlenül az ingre vettek a férfiak, hiszen
mellényt ekkoriban csak a nők hordtak. A dolmány fölött kezdetben a férfiak hosszú, majd a török kor
folyamán egyre rövidülő kabátszerű mentét viseltek. Mindkettőt zsinórozás, az úgynevezett vitézkötés
díszítette, és ugyancsak zsinorból készült a gomblyukat helyettesítő hurok, s ez a legtöbbször
aranyszínű zsinór rögzítette a gombokat. Az általában igen díszes, a ruhák ékének tartott gombok a
legtöbbször kötött-szövött darabok, és igen nagyok, néha egyenesen tyúktojás nagyságúak, míg az
előkelőbbek esetében fé,drágakövekkel ékesített ezüstgombok kerültek a ruhákra. Gyakran kettős-
hármas csoportokba fogva alkalmazták a ruhán ezeket a paszományos gomblyukakat, ami a mentét
még ékesebbé tette, a paszomány színe pedig a legtöbbször arany, máskor a ruha anyagával azonos. A
díszes fémmel kivert bőröv mellett gyakori volt a zsinórkötegekből készített széles öv is. E keleties
viselethez a nyugati divatú kalap helyett keleties süveg illett: visszahajtott szélű, kerek tetejű fejfedő,
amelynek karimáját gyakran behasították, és ellenkezőként lehajtották. Prémből, posztóból, selyemből,
bársonyból egyaránt késztették, és a gazdagok hatalmas strucctollakkal, a 17. sz.-ban pedig kócsag-
vagy sólyomtollakkal díszítették, gyakran a süveg egész sólyomszárny forgott kis fémrudacskán.
A török hatás megmutatkozik a lábbelik divatjában is. A magyar nyelvben a csizma török szó. Igaz,
már a középkorban ismerték a ráncos magas szárú lábbelit, a szekernyét, de a törökös divatú, kemény
szárú, kemény talpú bőrcsizma csak a 16.-17. sz.-ban terjedt el, férfiak, nők, gyerekek egyaránt
hordták. A csizma szárát két darab, oldalt összevarrt, finom karmazsin, kordován- vagy szattyánbőrből
készítették, térden alul érő szára elől felmagasodott, a télen hordott csizmát bélelték. A csizmák
általában élénk, főleg sárga vagy piros színűek voltak, feketét inkább csak gyász idején viseltek. A
csizmáknak több fajtája volt, a kortársak megkülönböztették a hosszú szárú cselebi csizmát a rövid
szárú deli csizmától, a száras csizma perdig térden felül ért. A magyar mesterek ellesték a török
iparosok (egyébként az araboktól átvett) tudományát. A csizmadiamesterséghez szükséges dikics,
csiriz török szavak, a bőrfajtákat jelölő arab szattyán, kordován szavak ekkor kerültek a törökből a
magyar nyelvbe. A csizma azonban ekkoribaan még leglehetősen drága lábbelinek számított, a
parasztok nem hordták, akinek csizmára nem tellett, az bocskort viselt. A csúcsos csizmához szokott
magyarok számára viszont a nyugati szabású, sarok nélküli, csatos, „tehénszájú”, azaz tompa orrú
félcipő, korabeli nevén cipellős, rendre és rangra való tekintet nélkül idegen, nyugatias viseletnek tűnt.
Török jövevényszó a magyarban az egyébként perzsa eredetű papucs is. A papucsviselet, amelyet az
alföldi magyar ember ma olyan „ősi” magyar népviseletnek tart, török hatásra honosodott meg nálunk.
A papucs, amelyet könnyen le lehetett rúgni, a mediterrán éghajlathoz szokott törökök életmódjához
idomult, akik értékes szőnyegeiket nem koptatták cipővel, a nők igen sokat tartózkodtak a házuk falain
belül, és a muszlim vallás által előírt napi ötszöri imhoz is könnyebben nekikészülődött a papucsot
viselő ember. A papucs alatt azonban ekkor nemcsak a mai otthoni lábbelit értették, hanem a férfiak
díszruhához is hordtak vasalt talpú bőrpapucsot, amelybe bőrkapcába bújtatott lábukat dugták.
A magyarországi női nemesi viselet közelebb állt a nyugat-európai, spanyos divatot követő
öltözékekhez, mint a férfiak törökös-keleties ruhái. A magyarországi nemesasszonyok a szoknya fölött
az idők folyamán egyre szélesedő kötényt, korabeli nevén előkötőt viseltek, a mai blúznak megfelelő
ingváll fölött pedig ujjatlan mellényt hordtak, amely elöl nyitott volt, fűzéssel záródott. Ezt a
szoknyával azonos anyagból, egybevarrva készítették, a 17. sz.-ban már külön ruhadarab volt, gyakran
más színben. Az ingváll mindig igen bő ujjait dús ráncokba szedték, a csuklónál kézelővel fogták
össze, gyakran a könyéknél egy másik pántlika szorította az anyagot, így kétszeresen buggyos lett az
ing ujja. A díszruhák anyaga mintás selyem vagy hímzett bársony vollt, gyakran arany- vagy
ezüstszállal átszőve. Az arisztokrata nők szépségét még emelte a csipkegallér, amelyet arannyal vagy
gyöngyökkel tettek még pompázatosabbá.
A törökös divat arra kényszerítette az urakat, hogy rabjaik között török varróasszonyokat tartsanak, ők
különféle ruhadarabokat, ágyneműket és abroszokat is varrtak. Időközben elsajátították a magyar
mintákat is, és ezután két stílus ötvözetéből alakult ki a jellegzetes törökös-magyaros hímzésforma,
amelyet „úri hímmzésként” tart számon a művészettörténet. Ezt a stílust őrzik a református templomok
terítői.
A kora újkori emberek nemcsak abban különböztek a maiaktól, hogy hogyan viselték a ruházatukat,
hanem abban is, hogy mindig viseltek ruhát, sohasem voltak meztelen, még saját hálószobájukban
sem. Azok a peres leírások, amelyekben gyakran lehet találkozni meztelen asszonyokkal, azok kivétel
nélkül boszorkányok voltak. Az erkölcstelen meztelenségről amúgy is más elképzelései voltak a kora
újkori, mint a mai embernek. Két kisnemes szavaiból jól látható az, hogyha egy paraszt vagy kisnemes
rendű férjes asszony, lányokhoz illő módon, főkötő nélkül, ahogy a neve is jelzi, hajadonfőtt
mutatkozik az utcán, az csakis súlyosan elmeháborodott lehet.
A női testből sokkal kevesebbet láthattak a kora újkri férfiak, mint a maiak – a szemérmes
megjelenésről alkotott elképzelés nem különbözött kevésbé a mai és a 16.-17. sz.-i emberek között,
mint manapság egy arcát betakaró, testét fekete köpönyegbe burkoló muszlim asszony és egy
miniszoknyás „modern” nő között.
A mai kornak szépségideálja a kora újkor embereiből a nyomorékoknak kijáró őszinte szánakozást
váltotta volna ki. Sem a szoláriumokban napbarnított bőr, sem pedig a fogyókúrával és testedző
szalonok látogatásával karcsúsított test nem tetszett volna a kor férfiainak, akik száméra, mint ez oly
sok „feslégszerző” levélben leírták, a „szép fejér kövér asszon” volt az ideál (a testet teljesen eltakaró
és körvonalait megmásító, kerekítő ruha). Nyugat-Európában a női ruhák gyakran fedetlenül hagyták a
nők keblét, míg Magyarországon és Erdélyben ez elképzelhetetlen volt, ott a nyakig zárt öltözék
dívott, a lábuk is el volt takarva.
Amiben megegyezett a női vielet, hogy a női lábat teljesen, bokáig, sőt még tovább fedte, ha nem is a
mezítláb a földeken hajlangó parasztasszonyokét, de legalábbis a nemes hölgyekét.
A testet teljesen elfedő öltözék miatt nap nem érte az előkelő asszonyok testét, a parasztasszonyokét
persze igen, de a lábuk, válluk aratáskor is fedett maradt. Emiatt nem a napbarnított bőr, hanem épp
ellenkezőleg, a szép fehét bőr volt a kor szépségidelája, az úriasszonyok kezét még a legnagyobb nyári
melegben is vékony bőrkesztyű takarta, ez tartotta fehéren a női kezet. A gazdag hölgyek gyönggyel
díszített nyári kesztyáit kecske, szarva vagy akár hattyú bőréből készítették, pirosra, sárgára és kékre
festették. Az arisztokrata vagy nemes hölgy emellett kendőt, valamint a rangjához hozzátartozó
legyezőt tartott a kezében, amely selyemlapokból vagy pávatollból készült. A női lábbelikből nem sok
látszott, a hosszú szoknya alól csak kivillant a cipőjük, amely inkább tompa orrú, lapos orrú volt; a 17.
sz.-ban francia hatásra pedig igen magas fasarkú, pántokkal díszített cipők jöttek divatba, ekkor sokan
már csizmát viseltek. A díszruhákra, akár női, akár férfiruhák voltak, nagyszámú drágakövet,
igazgyöngyöt, arany ékszert varrtak, így egész vagyonokat értek. Ezért is a ruha volt az, ami jól látható
módon alakította a társadalmi hierarchiát, nemcsak a főurak esetében, hanem a kisnemesek, katonák,
de a mezővárosi polgárok és parasztok között is. Nemcsak a mente szabása, a rávarrt gombok, csatok
jelezték, hogy ki hová tartozik, de már a ruhák anyaga is rögtön elárulta: minden társadalmi réteg
másfajta posztóból készült öltözetet engedhetett meg magának. (fájlondis- nem nehéz fein; septu,
karasia szövetből készült dolmány).
A paraszti férfiöltözet uralkodó színei a szürkésfehér, a kék és a fekete. A mindennapi használati
tárgyakhoz képest viszonylag nagy értéket képviseltek a jobbágyok ünnaplőruhái: gyakrnak egy koca
vagy egy borjú áráért vehette meg magának a paraszt. A fehér ruha, azaz fehérnemű, a gyta és az ing
fölött posztóból készült nadrágot és dolmányt viseltek, fejükbe még nem kalapot, hanem süveget
nyomtak. Az asszonyok ingvállat, azaz rövif, csak csípőig érő női inget hordta. A szoknya alatt a
parasztasszonyok pendelyt, azaz alsószoknyát, a szoknya felett kötényt viseltek.
A leány fejét párta ékesítette, vagy hajadonfőtt, befont hajjal jártak. Ha valaki férjhez ment, annak, a
szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt „bekötötték a fejét”. Ettpl kezdve már csak az asszonyok
viseltét hordhatta, többé kendő nélkül sehol sem jelenhettek meg. Ha egy férjes asszony kendő nélkül,
szabadon hagyott hajjal, azaz hajadonfőtt mutatkozott férfiak előtt, akkor azt a tanúk olyan
megbotránkozva emlegették, mintha meztelenül vagy egy szál pendelyben látták volna.
A paraszti öltözködésben is elterjedt a csizma, ami régebben nemesi öltözetnek számított.
Vasárnaponként sok szolga is csizmát húzott, bár hétköznap inkább bocskorban vagy saruban járt.
Elterjedt közöttük a nadrágot helyettesítő golcs- vagy vászongatya. A parasztember szűrt vagy gubát
húzott a hideg ellen, a jómódúak díszt varrtak rá, a szegényember csak „törött”, azaz prém nélküli,
egyserűbb szűröket hordtak. A parasztok hajukat hosszú csimbókokban viselték, fülüknél fonatban
leengedték vagy a fejükön fésűvel konytba fogták össze, ezért aztán a kocsmai verekedésekről szóló
tanúvalomásokban arról olvashatunk, hogy az egyik gazda a másikat úgy verte pofon, hogy még a fésű
is kirepült a hajából. A fejükbe a parasztok felajtott karimájú, csúcsos süveget nyomtak, s csak késpbb
szorította ki a karimás kalap.
A 18. sz.-i férfiruha megőrizta a keleties, katonás jelleget, főbb darabjai ugyanazok, mint a török
korban, csak a dolmány, mente, nadrág szabása változott valamelyst. Az élénkpiros, zöld, kék színek
uralkodtak. A derékban szűk, hosszú ujjő dolmányt gyakran már olyan rövdre szabták, hogy alig
látszott ki alul a vastag zsinóröv alól, és ennek megfelelően egyre díszesebb lett a változatlanul szűk
nadrág is, felső szárát huszáros zsinórozás ékesíti, ahogy előrehaladunk a században, mind
kacskaringósabb mintákat alakítanak ki a vékony zsinórból, paszománybóll a nadrágok combjára. A
dolmányt télen-nyáron hordták: a béleletlen, könnyű félszer dolmány nyári, a vastagabb, bélelt kétszer
dolmány téli viselet volt. A dolmányok és menték legfőbb dísze a sűrű ezüstgombozás.
A nemesurak a hagyatéki leltárak tanúsága szerint zsebükbe zsebkendőt, korabeli nevén „zsebben való
keszkenyőt” és ezüst zsebórát dugtak, és a kezükben nádpálcát tartottak. A prémkucsmát kiszorította a
magas, tömörített posztóból készült, magyaros divatú süveg.
A 18. sz.-ban az addig bő és egyenes vonalban levágott végű mentét a francia divat hatására
mindjobban módosították a szabók: rövidebb, kerekített, szűkebb mentéket készítenek, amelyek a
franciás kabátokhoz hasonlítanak, csak a sujtás és a szegélyén végigfutó prémcsík jelzik, hogy a
magyar nemes viseli.
A magyar viselet viszont továbbra is nagyon különbözött attól, amit akárcsak Magyaországhoz igazán
közeli császárvárosban hordtak.
A paróka, a rizsporos haj és a copf viselete a 17. sz.-i Magyarországon és Erdélyben még nem terjedt
el.
A 18. sz. derekán a női mellények elöl egyre hegyesebb csúcsban végződik, a nők mind vékonyabbra
fűzik be magukat. A szoknya már nem szabadon esik, hanem a ferékra kötött párnácskáktól
harangformán szélesedik. E fölött franciás divatú szoknya fölött azonban a nemesasszonyok, akárcsak
a török korban, továbbra is földig érő, díszes magyaros kötényt hordtak, amely anyagával is kifejezte
viselője gazdagságát (posztó, finom vászon; jómódúak: selyem). Csizma helyett a csatos „német
cipellőst” viseltek. A női ruhák kivágottak, a mell felső része kacéran kivillant az új divatú ingekből.
Az 1740-es évektől kezdődően egyre több nemesasszony csináltatott magának francia módra
„verdigályos” szoknyát, amelyhe több alsószoknya, valamint az acélabronccsal kitámasztott,
kosárszerű merevítő, korabeli gúnynéven „tyúkborító” is tartozott.
Míg a férfiak a huszáros díszítésű, aranysujtásos piros ruhákban, de rizspiros parókával, addig az
asszonyos éppen fordítva, a francia divatú abroncsos szoknyákban, de magyaros, bolgáros, gyöngyös
kerek főkötőkben festették le magukat.
ÉTELEK, ITALOK
A mai természetes tömegtápláléknak szamító amerikai eredetű növények: krumpli, kukorica, paprika
vagy paradicsom hiányzott számukra az asztalról, de olyan ételek is, mint a leves vagy a metélt tészta
sem volt ismert. A 14.-17. sz.-ban a fúurak, nemesek és parasztok egyaránt csak napi kétszeri étekezést
ismerték, az ebédet és a vacsorát. Az ebédet azonban korántsem délben ették, hanem reggel tíz órai
tájban, és ennek megfelelően a vacsora időpontja szokatlanul korai volt, öt óra körüli tájban
fogyasztották. A 17. sz.-ban kezdődő divat Magyarországra is eljutott, ami a reggeli-ebéd-vacsora
felosztást népszerűsítette, így az ebéd dél és kettő óra között, a vacsora pedig hét után lett felszolgálva.
A magyarországi vajjal, zsírral főző táplálkozás eltért a mediterán olajjal főző kultúrától. Elterjedt volt
a böjt, főleg a nagyböjt, ami idején csak tojást és tejtermékeket fogyasztottak. Az asztalon a 16. sz.-ban
csak tálak álltak, ebből szedett ki-ki magának, az így kivett húsdarabot a saját kenyerére téve
fogyasztotta. Ezután fokozatosan elterjedt az egyéni tányérok használata, ezek nem méky, hanem lapos
tányérok voltak. Az asztalhoz mindenki a saját késével ült. A ma szokásos három alap evőeszköz
közül az étkezpvilla terjedt el utoljára. A 16. sz.-ban az előkelő nemesség körében hódít a saját villák
használata, a főúri lányok már ugyanannyi villát kapnak hozományul, mint ahány kanalat, jelezve,
hogy ezek az ezüstvillák már egyéni evőeszközök voltak. E század, és akövetkező században a
társadalom felsőbb körében rohamosan hódít az üvegpohár használata. Míg egy-egy remekmű
kristályserleg vagyont érhetett, az egyszerűbb kivitelezésű poharakat megengedhették maguknak a
kevésbé tehetős nemesek, városi polgárok is. A társadalom alsóbb rétege nem engedhette meg
magának az önkupák használatát, az ő edényeik, evőeszközeik időnként fából készültek. A parasztok
legfontosabb evőeszköze a fából faragott kanál volt. A kést ki-ki magának hozta az asztalhoz, ezt a
vendéglátó nem készített az asztalra, viszont a saját késével szelt a vendégeknek. A villát nem
ismerték, legfeljebb akkor találkoztak vele, ha beengedték őket egy „úri” lakodalomba.
A török földön leterített szőnyegen vagy párnákon ülve, guggolva, az alacsonyan elhelyezett tálakból
ették, de ezt a magyar emberek idegennek érezték, legfeljebb udvariasságból ettek így, ha követségben
jártak a törököknél, és meghívták őket ebédre. Magyarországon a 16.-17. sz.-ban a főurak és parasztok
egyaránt széken vagy padon ülve, magas asztalról falatoztak (nyugati minta).
A nemesi asztalokat nemcsak az ezüstvillák, -kanalak, kristálypoharak, de a szép abroszok is
díszítették, amelyek alakja téglalap alakú, hosszú ebédlőasztalokéhoz igazodott. Az abroszok általában
fehér színűek voltak, hímzéssel díszítve, és hozzájuk azonos mintájú díszes kendők tartoztak, köztük
egy, az „asztal közepére való” hosszú keskeny kendő volt, amely az asztal közepét az egyik végétől a
másikig betakarta. Ha nagyobb vendégség volt az udvarházban, akkor több étkezőasztalt toltak egymás
mellé.
A kihúzható, négyszögletes, hosszúkás asztalt a nemesi udvarhézakban a 17. sz. folyamán kezdte
felváltani az intimebbnek tartott kerek étkezőasztal, a 18. sz.-ra már négyszögletes és kerékformára
csináltat is találunk, közülük sok ládás, azaz fiókos volt.
A protestánsok és katolikusok, parasztok és fúurak egyaránt rövid imával, áldással kezdték az étkezést.
Sokkal többet tudunk a főurak lakomáiról, mint a közemberek mindennapi étkezéséről. A főúri
kastélyokban az ebéd általában hét-nyolc, a főétkezésnek számító vacsora pedig nyolc-tíz fogásból állt.
A főúri lakomák fogásai a leggyakrabban tehénből, borjúból készültek, de kedvelték a páva, a
császármadár ls a fogoly húsát is, és már ettek indiai tyúkot, azaz Indiákról és Amerikából számrazó
pulykát is. A böjti időszakban halételeket terytettek, és ilyenkor a rákból, tojásból többet ettek, mint
máskor. A drágább fajta halak: (Duna) vizát, tokot, kecsegét, süllőt csak az előkelőbb konyhákon
főzték a szakácsok. A leggyakoribb halat, a réti csíkot azonban gyakran ették a parasztok, a
mezővárosi polgárok is, de nem nézték le a főurak sem. Olajban és ecetben tartósított tengeri
álltatokat, kagylókat, polipokat is feltálalták a vendégeknek.
Az édességek közül a különböző fánkok és sütemények mellett a mézespogácsát, azaz mézeskalácsot
tálaltak a főúri asztalokon, Általában mindent mézzel édesítettek, a cukornádból készült nédméz
(nádcukor) még drága dolognak számított, a cukorrépából pedig majd csak a napóleoini blokád idején
készítenek cukrot. Télen aszalt szilvát, meggyet, nyáron friss gyümölcsöt írtak elő a konyhai
rendtartások, és az előkelők asztalára gyakran került velencei vagy török importból déligyümölcs:
narancs, füge. Szívesen ettek gyümölcskocsonyát, és török hatásra elterjedt mai tejberizsre hasonlító,
tejjel készített édes rizskása is. A parasztok körében az étekzés annyiban tért el egymástól, hogy a hús
aránya sokkal magasabb volt. A viszonylag ritkán lakott, jó földű ország eltartotta laküit, egy-egy
háborús pusztitást leszámítva az éhinség ismeretlen volt Magyarországon.
A húsfajták megbecsülése ebben a korban szinte a fordítottja annak, amit a mai árviszonyok
sugallnának: a legközönségesebb hús a marha és a juh húsa volt. Jobban megbecsülték a disznóhúst, és
leginkább a baromfi számított értékesnek. Újításnak számít a gyúrt, metélt főtt tészta, a gyúrt levélből
csíkokra vagy kockára vágott tészta, amely Itáliából terjedt el. A tésztagombócok (knédli -német-) a
16.-17. sz.-ban terjedt el, a középkor csak a húsgombócokat ismerte. Nem túl nagy népszerűségnek
örvendett a törökök kenyere, mely hosszúkás, háromujjnyi széles, magvakkal hintett, sótlan és keletlen
kenyér. Hasonló a vélemény a törökök rózsaszínű italáról is, a hűtött édes-mézes gyümölcslé, a serbet
iránt.
Török ételek, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek Magyarországon: töltött képoszta, melynek őse
a szőlőlevélbe burkolt, vagdalt húsból és rizsből készült töltelék; a káposzta és a hús másfajta
kombinációja „igazi” magyar ételnek számított. A mohamedán vallásból eredően nem fogyasztották a
törökök a disznóhúst, viszont a juh húsát a magyarok és a törökök is nagyon kedvelték. A hús mellé a
törökök szívesen főztek a balkáni pásztoroktól átvett tarhonyát; tojással gyúrt lisztből készült, apró
gömböcskékre formált, vagy gyorsabb módon rostán átmorzsolt, jól kiszárított tésztaféleség; ették a
parasztok, katonák, utazók.
Édességek közül nagyon szerették a helvát, lokmát, amelyeket a mai európai városokban csak az arab
cukrászdákban árulnak. Ezt átvették a magyarok: ragacsos törökméz (búcsú, vásár).
Magyarország Európa sörivó északi és bortermelő déli régióinak határán feküdt. A hazai németek
mellett a magyarok is szívesen főztek sört, de Magyarországon a legfőbb ital mégis a bor volt,
amelyből mindennap literszámra ittak: a várakban a 17. sz.-tól napi egy-másfél-két liter bor volt a
katonák és az uradalmi alkalmazottak adagja. A gyakran fertőzött, sőt életveszélyes ivóvíz miatt
azonban a bor nem volt luxuscikk: főúr, nemes, városi polgár és paraszt egyaránt ezt itta, naponta akár
több litert is. Ezek a víz helyett ivott borok azonban könnyű, híg borok voltak, azaz korabeli
kifejezéssel „abrakborok”, illetve a borseprő feltöltésével készült, savanykás, a mai sörnak megfelelő
alkoholtartalmú, 6-8 fokos másodborok. Ezektől megkülönbözették a drágább és magasabb
alkoholtartalmú főborokat. Különlegességnek számított a drága malvasia bor (régebben: malosának
mondták). Ezt a görögországi súlyos, édes, illatos desszertből a dunántúli főúri udvarokban is
fogyasztották. A zsíros, húsban gazdag táplálkozás segített „felitatni” ezt a mai átlagos boroknál jóbal
könnyebb boritalt, de ennek ellenére valószínű, hogy a nap végére a nemesek, katonák, és a jobb módú
parasztok egyaránt enyhén „spicces” állapotba kerültek.
Mindenki itta a bort, még a törökök is, akiknek a vallásuk tiltotta. Általában nem nyilvánosan, hanem
otthon itták, diszkrét cserpéből. A sört és a bort az ókortól kezdve fogyaszották, Európában a borpárlat
és a pálinka jelent meg. Sokáig csak gyógyszerként használták (fűszeres pálinka, égett bor).
ÚJ ÉLVEZETEK: KÁVÉIVÁS ÉS DOHÁNYZÁS
A 17. sz.-ban Erdélyben a kávé, tea, harbathé, csukolátának híre sem volt. Marhavész elleni
orvosságnak tartották a dohányt, amely lassan Magyarországon élvezeti cikké vált. Török hatásra
terjedt el. Nemcsak főurak, hanem jobbágyaik is pipáztak.
DRÁGA MŰSZERBŐL HASZNÁLT TÁRGY: AZ ÓRA ÉS A SZEMÜVEG ELTERJEDÉSE
A kor emberét nagyban befolyásolta természet, márcsak a fényviszonyok miatt is. A parasztok és a
nagyurak ideje is a fényhez igazodott: korán keltek és korán tértek nyugovóra. Az időfogalom is
alakulni kezdett. Sok helyen a toronyóra jelezte az időt. A 16.-17. sz.-ban terjedt el Magyarországon a
társadalom felőbb rétegeiben az immár az egyes emberek tulajdonában lévő időmérő szerkezet: a
zsebóra és az asztali óra. A főurak leltáraiban ekkor már mind az asztali, mind a zsebórákat
megtaláljuk, ez utóbbiakat azonban a nők nem a zsebükben hordták, hanem ezeket inkább „nyakbevető
órának” nevezték. A jómódú birtokos nemeseknek is voltak óráik, a 17. sz.-ban már az ő
hagyatékukban is felsoroltak asztali, fali- és zsebórát. Az órák a korábbinál jobban felosztották a időt,
és ezért az idő értékesebb volt, mint a korábbi századokban, amikor tagolatlan időben az órák
összeolvadtak. Ebből kifolyólag nagyon fontos lett a pontosság. A parasztok, iparosok, szolgák nem
engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy saját órájuk legyen. Ha azonban a vár vagy a templom
tornyán volt az óra, akkor tudtak ahhoz igazodni, le tudták olvasni a számlapról az időt. Sokáig együtt
élt a régi, hagyományos, bizonytalan körvonaló időfogalom az új, a napot mechanikusan egyforma
hosszú órákra osztó mentalitással. Az óra fogalma a falusi lakosság tudatában ott is mindjobban jelen
volt. A 16.-17. sz.-i órákon nem volt percmutató, ismerték, de nem alkalmazták. Az órák drágák
voltak. Egy-egy falióra áráért már egy falusi házat is lehetett venni. A térről alkotott képe is igencsak
különbözik mához képest. A távoli vidékek szinte semmit sem jelentettek, hoszen csak szóbeliségben
éltek, és egy parasztasszony aigha látott térképet. A 18. sz.-ban terjedt el a szemüveghasználat. A
társadalom felsőbb köreiben ismert volt, de csak a leggazdagabbak tettek rá szert. A 17. század nagy
optikai újítása a távcső is. A porszemüveg mai értelemben a motros szemüvegnek felelt meg, amit
kocsikázáshoz használtak. A 18. sz.-ban már nem számított luxuscikknek a szemüveg. Azért nem volt
drága, mert nem volt személyre szóló, át nem adható tárgy: a ma használatos szemüvegek közül nem
az orvos által felírt, drága lencsékre, hanem az utcai árusoknál olcsón kapható, előre gyártott
olvasószemövegekre hasonlított. A parasztok körében viszont e század végén is ritkaságnak számított,
de nem is volt rájuk szükségük az analfabetizmusuk végett is.
BETEGSÉG ÉS GYÓGYÍTÁS A KORA ÚJKORBAN, BETEGSÉG ÉS HIGIÉNIA A 16.-17.
SZÁZADBAN
A szemmel látható pestis, ami közeledett a faluba; a járvány Isten büntetése, ezért gyászt és böjtöt
alkalmaztak eleinte ellene. Jellemző betegségek: pestis, himlő, tífusz, vérbaj. Ebben az időben is voltak
egyetemek, orvosképzők, viszont ennek ellenére mindenki gyógyított, akár saját módszerekkel is. Az
emberek városba jártak pl. fogathúzatni, míg falvakban leginkább a „tudós” asszonyok kotyvasztott
főzelékeket készítettek, amellyel kenték-gyúrták a betegeket, vagy éppenséggel varázsoltak. A
családokban öröklődött kézírásos gyógyítókönyv; pestis ellen: torma, reket, három szúnyog és három
pók összetörve és vászonra kenve kell a beteg testrészére kenni. Magyarországon Mária Terézia
idejéig nem volt egyetemi szintű orvosképzés, a leendő gyógyítók külföldön tanultak, ezért nagyon
sokan fordultak babonához. A pestis járványt a rossz levegőnek tudták be, a himlő elleni oltást csak a
18. sz.-ban kezdték alkalmazni; magyar betegség (vagy pannóniai dögvész), mindent a levegőnek
tudtak be. Csak a későbbiekben kezdték azt gondolni, hogy a rossz ivóvíz, elhanyagolt higiénia okozta
aa járványt. Ebben az időben még egy veszélyes járvány tombolt: a francia betegség, azaz a vérbaj.
Nem tudták gyógyítani, habár próbálkoztak pálinkából és gyógyfüvekből készített orvossággal is, s
csak a későbbiekben jöttek arra rá, hogy az önmegtartóztatás az egyetlen, ami segíthet ellene.
A higiénia is nagyon rossz volt, nem sok jelentőséget szenteltek neki. A nemesurak gyakran fürdöttek,
de hajat valóban ritkán mostak. A gyógyfürdők látogatása a főurak gyakori időtöltése volt, s egyben
alkalom a találkozásra. A fürdő egy ideig alkalmi bordélyházat is jelentett. A fürdős a mesterember
szinten gyógyító borbélyokkal, sebészekkel, habán orvosokkal együtt kente, gyógyította a betegeket. A
parasztok gyógyulást keresve mentek a fürdőshöz, nem pedig azért, hogy fürdőzzenek.
VÁLTOZÁSOK ÉS FOLYAMATOSSÁG: ORVOSLÁS A 18. SZÁZADBAN
A társadalom minden szintjén a babona és atapasztalat volt az, ami meghatározta, illetve megszabta a
gyógyítás folyamatát. Ebben az időben elterjedtek a „tudós”- és kenőasszonyok. A nemesek sem csak
orvosokra és patikusokra támasztkodva gyógyíttatták magukat, hanem az öröklődő receptkönyveket is
alkalmazták. Az egyik termék: a kárpáti balzsam, amely köhögés, tüdőbaj, köszvény, bénulás és sok
minden ellen igen hatásos volt.
Mivel ebben az időben nem működtek Magyarországon olyan otthonok, ahová a megesett lányok
tisztességes módon beadhatták volna gyermeküket, akik valamilyen oknál fogva nem akarták
megtartani gyermeküket, nagyon magas számot ért el a gyermekgyilkosság. (istápolyos)
Létezett egy gyorstalpaló tanfolyam, ahová a falusi bábákat küldték. Ők többnyire sem írni, sem
olvasni nem tudtak, ezért fametszetekkel, részletes ábrázolásokkal mutatták a női szerveket. Ebben az
időben nagyon keveset tudtak a menstruációról, a fogamzásról, a terhességről, illetve a szoptatásról. A
meddőséget rontással magyarázaták, egy boszorkány tettének tudták be.
A nemkívánt terhesség ellen sok hatásos módszert ismertek: a kenőasszonyok kikenték, kimasszírózták
a nem kivánt magzatot az asszony testéből; szoros fáslizással szorították el hasukat, forró fürdőkkel
kínozták magukat; sokan szándékosan leestek a létráról. A nem kívánt terhesség ellen gyakran
babonákat alkalmaztak, de a fogamzás előtti védekezésre csak a babona volt hatásos.
AZ ÍROTT KULTÚRA TÉRHÓDÍTÁSA, ISKOLÁK ÉS ANALFABÉTÁK
A mezővárosokban és városokban működtek iskolák, míg a falvaknak csak egy részében lehet
iskolaépületet vagy iskolamestert találni. Az első országos körképet a magyarországi iskolákról az
állami iskolareformot (Ratio Educationis, 1777) előkészítő, 1770. évi országos iskola-összeírásból
tufjuk: több mint négyezer iskola működött. Ebben az időben írni-olvasni protestáns kollégiumokban
és katolikus gimnáziumokban történt, falvakban pedig az írást egyáltalán nem is tanították. A 16.-17.
sz.-ban (gyakran a 18. sz.-ban is), mást jelentett az iskola vagy az iskolamester, mint manapság. A
tanító szót gyakran alkalmazták lelki tanítóra, azaz papot vagy lelkipásztort jelentett. Az
iskolamesterek a gyakorlatban, valamelyik idősebb mester segédeként lesték el a tanítást fortélyait, de
rokkant katonák, kicsapott mesterlegények is jócskán akadtak közöttük. Nem iskolával foglalkoztak, fő
feladatuk a kántorkodás volt, harangoztak és a pap mellett énekeltek a templomban vagy a
temetéseken. Elsőként mindig azt vizsgálták, hogy jó hangja van-e. A korabeli iskolák kis épületek
voltak, általában két szobásak. Az egyikben lakott a tanító a családjával, a másik helyen folyt a tanítás,
de még ilyen iskolaház sem jutott minden faluba. A kisiskolákban nem voltak osztályok, hanem
valamennyi iskolába járó gyerek ugyanabban a teremben ült, s a tanító egyidőben foglalkozott minden
tanulóval. Mivel nem volt sok helyen ilyen épület sem, ezért a tanító minden héten más háznál tanította
az gyerekeket. A falusi gyermekek többnyire csak télen jártak iskolába, nyáron ugyanis a
parasztgazdálkodásnak szüksége volt a kisgyerekek munkaerejére is. A gyerekek általában 2-3 évig,
pontosabban szólva két-három télen keresztül jártak iskolába, és sokan úgy hagyták el az iskolát, hogy
nem tanultak meg írni. Sok iskolamester maga sem tudott írni, így ők nem is taníthattak mást, csak
imádkozni, olvasni és énekelni. Akik viszont tudtak, azok sem minden esetben tanították meg a
gyerekeket írni. Annak a szülőnek, aki azt akarta, hogy a gyerekét ne csak az imára, éneklésre és
olvasásra, hanem a betűvetésre is megtanítsák, magasabb tandíjat kellett fizetnie a tanítónak. Nem csak
iskolákban lehetett megtanulni írni, hanem aki tudta alkalmazni, az is megtaníthatta másokkal ezt a
tudást.
A parasztok megelégedtek a szóbeliséggel is, de a 18. sz.-ban már találhatunk olyan feljegyzéseket is,
ahol a parasztok aláírásával találkozunk. A keresztet aláíró és rajzoló parasztok vallását nem tüntették
fel az iratokon.
MAGYAR NYELVŰ ÍRÁSBELISÉG, TOVÁBB ELŐ SZÓBELISÉG, BESZÉLT LATINSÁG
Magyarországon a középkor végén megkezdődött az anyanyelvi írásbeliség kialakulása. A magyar
nyelvet csak az 1540-1550-es évektől kezdve használták, aminek az oka, hogy a reformáció nyomán a
városi, mezpvárosi iskolákból a középkornál sokkal több írástudó ember alakult ki, akik bár
valamennyire tudtak latinul, az írástudományukat magától értetődő természetességgel használták. Már
nem csak leveleket írtak magyarul, hanem urbáriumokat, leltárjegyzékekeket és kárjegyzékeket is. A
földesurak gyakran, ugyanakkor az ügyintézés javarészt latin nyelven folyt. A török hódoltság idején
az okleveleket magyar nyelvre fordították az alattvalók számára, ezért a magyar lett az érintkezési
nyelv a török és a magyar hatóságok között (a törökök előbb tanultak meg magyarul, mint a magyarok
törökül). A szóbeliség ennek ellenére sem avult el. Az oka ennek az, hogy a bürokrácia fejlődésével
nem tudott lépést tartani az írással hivatásszerűen foglalkozók számának növekedése, és ennek
következtében az íródeák hiányszakma lett. Kevés volt a tanult ember, azaz kevés volt az írástudó is. A
paraszti világban az ismereteket is szinte kizárólag a szóbeliség, az apáról fiúra szálló szájhagyomány
őrizte. Ez a szóbeliség azonban ugyanakkor nem volt az írott kultúrától elzárt, külön világ, hanem a
társadalom domináns kisebbségének írott kultúrája áthatotta a parasztok szóbeli kultúráját. A két világ
között volt átjárás: előfordult, hogy a tanúvallomásokat hallgató tisztviselők azt foglalták írásba, amit a
paraszti emlékezet korábban eltűnt, írott dokumentumok tartalmából megőrzött. Iyenkor az eltűnt írás
tartalma a szájhagyomány útján terjedt tovább. Ez a szájhagyomány tudatos volt, hiszen tudták:
halálukkal a falu ismereteinek jókora darabja örökre elveszhet, ezért a halálos ágyukon még egyszer
igyekeztek felsorolnni azokat az ismereteket, családi kapcsolatokat, régi határjeleket, amelyeknek az
őrzése a szóbli kultúrában az ő feladatuk volt. Ezek a történetek lassan mondává váltak. Tudásuknak
legszilárdabb bázisa a határok ismerete. A 18. sz.-ra e téren a szóbeliség csatát vesztett. A nagy
uradalmak gyakran huvatásos földmérőket alkalmaztak, akik matematikai pontossággal fölmérték a
falvak határait, dűlőtérképeket és telekkönyveket készítettek, és így tartották számon az uraság és a
parasztok parcelláit.
1840-ig az ország hivatalos nyelve a latin volt, habár a leletek azt bizonyítják, hogy a latin nyelvet
csak hallásból tanulhatták meg, ezért jelentkezik írásban a rengeteg hiba. Erre az lehet a magyarázat,
hogy azokon a területeken, ahol vegyes volt a lakosság, azaz több nemzetiség és nyelv érintkezett, ott a
latin nyelvet beszélték, amelyet mindenki egyformán tudott beszélni, habár ennek ellenére az alsóbb
réteg volt az, aki jobban beszélte a latin nyelvet, hiszen számukra nem volt lehetőség arra, hogy a
magyar nyelvnek írását és olvasását kellő képpen elsajátítsa.
KÖNYVEK ÉS OLVASÓK
Az európai könyvnyomtatást 1450 körül találta fel a német Gutenberg, és Budán, amely akkor az
európai kultúra egyik fellegvárának számított, az Itáliából jött német Andreas Hess rendkívül korán,
már 1473-ban nyomdát állított fel. Ez a rövid életű budai nyomda hamarosan megszűnt. Ez azonban
egy óriási technikai vívmány volt. Társadalmi hatása elsősorban attól függött, hogy milyen sokan
engedhették meg maguknak, hogy saját használatukra meg is vegyék ezeket. A nagyalakú, díszes
könyv a 16.-17. sz.-ban nagyon drága volt, azonban ezen forradalmi változás után nagyon olcsón is
megvásárolható volt az új olvasmány. A kor fontos kézikönyve Calepinus tíznyelvű szótára volt. A
könyvnyomtatás Magyarországon nagyon gyorsan fejlődött. A nyomtatott szó, a könyv magyarországi
jelenlétét a német nyomtatás felülmúlta. A fejlődést viszont jól bizonyította az, hogy a területen nem
voltak háborúk. Sok volt az igényes olvasó, de ennek száma igen alacsony, hiszen nem szabad
elfelejteni, hogy ebben az időben nagyon kevesen foglalkoztak írással-olvasással. A kora újkori
Magyarországban szinte bárki lehetett iskolamester, katonatiszt, lelkész stb, anélkül, hogy a nevét is le
tudta volna írni, ami azt bizonyítja, hogy nem volt kötelező művelődés ebben a korban.
Megtalálható ebből a korból különféle tudósítás, de az igazán nagy népszerűséget az újság jelentette. A
parasztok körében természetesen az imakönyv dominált, ezt szinte fejből tudták. Az ő körükben
gyakran az olvasás egyet jelentett az imádkozással. A 18. sz.-ban a kis formátumú, kötés nélküli
könyvek is elérhetőek voltak számukra. Ugyanakkor nem a könyvek ára, hanem az analfabetizáció
alacsony foka akadályozta meg, hogy az írott kultúra áthassa a parasztságot.
13. Szellemi élet a kora újkorban (reneszánsz, humainzmus, reformáció, barokk,
ellenreformáció)
A RENESZÁNSZ MŰVELTSÉG MEGJELENÉSE ÉS TERJEDÉSE
A XV. században Itáliából elterjedő reneszánsz műveltségeszmény és művészeti stílus
Magyarországon viszonylag hamar megjelent, s a középkori kultúra utóvirágzásával egy időben
kezdődött meg térhódítása. A királyi kancellária diplomáciai tevékenysége már Zsigmond király
korában is egyre erőteljesebben igényelte a sokoldalúan képzett, korszerű műveltséggel felvértezett
jogászokat, szónokokat, tudósokat, akik méltó módon tudták képviselni a magyar király érdekeit mind
az országon belül, mind pedig külföldön, egyházi és világi ügyekben egyaránt.
Zsigmond király a konstanzi zsinat (1414-1418) ideje alatt szolgálatába fogadta Pier Paolo Vergeriot
(itáliai humanista) (1370-1444). Vergerio negyed évszázadon át volt királyi tanácsos, környezetének
szellemi értékekre fogékony tagjai sokat tanultak tőle; doktora volt az egyházi és világi jognak, a
szabad művészeteknek s az orvostudományoknak, ismerte mind a görög, mind a latin nyelvet és
irodalmat; humanista eszmények első reprezentánsa és terjesztője Magyarországon.
Vitéz János (1408-1472)
Vitéz János esztergomi érseki kinevezésével rövidesen a Duna-parti városban is meghonosodott a
reneszánsz kultúra. A humanista főpap a középkori várban tágas ebédlőt építtetett vörösmárvány
tornáccal, a falakat festményekkel díszíttette, palotája könyvtárát görög és latin könyvekkel
gyarapította, az épület előtt pedig pompás kertet létesített. Többnyire itáliai mesteremberek, építészek
és festők dolgoztak az érseki székváros külső képének kialakításán.
Horvát köznemesi családból származó humanista pap, aki zágrábi és bécsi tanulmányai után került a
kancelláriába, végül az esztergomi érseki rangig emelkedett. Diplomáciai követségeket teljesített,
hadjáratokban és vadászatokon vett részt, antik klasszikusokat tanulmányozott, könyvtárának
gazdagításán és egyházi székhelyének kiépítésén fáradozott. Önálló scriptoriumot is berendezett a
fontos szövegek lemásoltatására, Leveleskönyvének összeállításával a hazai humanista irodalom
bölcsőjét adta. Külföldről hozatott könyveket, külföldi tudósokkal állt kapcsolatban. Várad: „Körös-
parti Athén”.
Támogatója volt a felsőfokú oktatás ügyének, sokakat küldött itálilai egyetemekre, ami felkészítette a
diákokat a szónoklatra, levélírásra, kitanította a fordítás, filológia, matematika és csillagászat
mesterségére. Ez volt az egyik oka, ami rávezette arra, hogy Pozonyban is egyetemet létesítsen,
amelyet Mátyás király is támogatott. Halála viszont megakadályozta az induló intézmény további
működését.
A reneszánsz műveltség központja Mátyás király budai udvara volt: tágas terek, széles
lépcsőfeljáratok, márvány- és bronzszobrok, domborművek, veretes ajtók, szökőkutak, kaputornyok és
aranybetűs feliratok jellemezték. A királyi udvar híres értéke volt a Bibliotheca Corvina, ahol
többnyire görög és latin kéziratos kódexek díszítették; Platón és Arisztotelész művei, klasszikusok,
egyházi írások és az újplatonista szellemi kommentárok jellemezték. Ezeket színes miniatúrák
díszítették, kötésük selyemből, bársonyból vagy díszes bőrből készült.
A reneszánsz ízlés megjelent ékszekreken, fegyvereken, lóserszámokon, ezüstedényeken, kupákon,
étkészleteken, gyertyatartókon, bútorokon, díszes üvegedényeken, szőnyegeken.
Felsőoktatás
Vitéz János pártolta. Több fiatalt küldött azokra az itáliai egyetemekre, amelyek a kor legfelkészültebb
szónokait, diplomatáit, levélíróit, költőit, fordítóit, filológusait, matematikusait és csillagászait
képezték – túl költséges. Pozsonyban egyetemet létesít, Mátyás támogatásával, gyengítette volna a
huszita tanok terjedését. Halála megakadályozta az intézmény működését, jelentősége csökkent, majd
az intézmény megszűnt
Mátyás király trónra kerülése (1458) a centralizáció erősödését jelentette, humanista diplomáciára
volt szükség. Homo novusnak számított, fontos volt a pompa, erő sugárzása, mint új uralkodócsalád.
Politikai és katonai céljai mellett nagy hangsúly volt a szellemi életen is, ez segített a reneszánsz
meghonosodásában. Egyházi javadalmakat, titulusokat adott a képzett humanistáknak. Több világi
diplomáciai feladat – elvilágiasodott klérus (pl. Vitéz János)
A budai udvar a reneszánsz műveltség központja, tágas terek, széles lépcsőfeljárók, márvány- és
bronzszobrok, domborművek, veretes ajtók, díszes kandeláberek, szökőkutak, kaputornyok s több
helyen aranybetűs feliratok jellemezték, régi és új épületrészek összekötve, aranykupolák
Visegrádi vár, Nyári rezidencia. Gótikus stílusban megkezdett építkezés reneszánsz részletekkel. A táj
és a környező természet figyelembevételével épült. Teraszos függőkertek, gyümölcsösök,
szölőültetvények vették körül. Ars és Natura értékei.
Bibliotheca Corviniana mintegy kétezer kötet, többnyire latin és görög kéziratos kódexek. Platón és
Arisztotelész művei, klasszikus auktorok, egyházatyák írárai, színes miniatúrák; selyem, bársony vagy
bőrkötés; budai másoló és könyvfestő, könyvkötészet; hollós családi címer; nyomtatott könyvek.
Janus Pannonius (1434-1472)
Magyarországi neolatin költészet. Ferrarában és Padovában tanult, közel egy évtizedig latin és görög
nyelvet, poétikát és retorikát tanult, jogi stúdiumokat végzett. Témája a pannóniai táj szépsége, az
anyai szeretet, a betegsége, testi és lelki szenvedései, magányérzet. Antik auktorokat követni s velük
versengeni. A korai halála törést jelentett ugyan a humanizmus recepciójában, a folyamatosság
azonban mégsem szakadt meg.
Magyarországi humanizmus
Firenzei Academia Platonica szellemi hatása. Marsilio Ficino világnézete, neoplatonista
univerzumkép, lélekvándorlás, krisztianizált újplatonizmus. Eljutott Budára, s állandó beszédtémát
jelentettek a lélek halhatatlanságáról szóló értekezésének gondolatai. Asztrológia – még a politikát is
befolyásolta. Külföldiek előtti kép kialakítása
Történetírás
Thuróczy János műve (Chronica Hungarorum, Brünn, 1488), amely még jobbára középkori
szemléleten alapult, s fő érdeme a drámai töltésű események részletgazdag elbeszélése.
Pietro Ransano nápolyi követ tömör összegzése a magyar történelemről (Epithoma rerum
Hungarorum, 1490), az Árpád-ház és a Hunyadiak közötti párhuzamokra épül.
Galeotto Marzio (1427-1497) a királynak és környezetének mindennapjait örökítette meg
anekdotagyűjteménye révén.
Antonio Bonfini (1427-1502), aki a király megbízásából Magyarország teljes történetének részletes
megírására vállalkozott – a következő évszázadok politikájára is hatást gyakorolt
Bonfini műve középpontjában Hunyadi Mátyás, csak Mátyás halála után, 1496-ban készült el. Livius
modorában, „római tógába öltöztetve”, antik terminológiával adta elő az eseményeket a honfoglalástól
saját koráig. Hunyadiak családfája visszavezetve Róma alapításáig, Herculest jelölve ősüknek
Marzio műve nem a csattanós történetek előadását, hanem inkább életképek megrajzolását tekintette
céljának, az étkezések egyben a szellemi élet jeles eseményei, „lakomái alkalmával ugyanis vagy
valamilyen komoly dologról volt szó, vagy tréfálkoztak, dalokat énekeltek. Mert zenészek és lantosok
is vannak ám ott, akik a vitézek tetteit hazai nyelven lantkísérettel eléneklik a lakománál. A
rómaiaknál volt ez szokásban, és tőlük szállt át a magyarokra…”; tárgyilagos, állításait más források is
igazolják.
Jagelló kor
Mátyás halálát követte. Latin nyelvű humaniymus terjed, bár kiemelkedő képviselője nem akadt
Erazmizmus – lehetővé tette, hogy a humanista tudós irodalom magyar nyelven is megszólaljon.
Rotterdami Erasmus - Erasmus Újszövetség-fordításának szigorú filológiai következetessége mintául
szolgált a Szentírás magyarításához. A teljes Újszövetséget Sylvester János (1504-1551) fordította
magyarra.

13.1 NAGY PREZIJE

Reformáció
Miként egész Európában, úgy Magyarországon is a XVI. század legjelentékenyebb történelemformáló
eseményévé vált a reformáció eszméinek megjelenése és gyors elterjedése. A Kárpát-medencében is
erősen érezhetőek voltak a keresztény egyházi szervezet európai méretű válságának hazai
adottságoktól módosított tünetei. A reneszánsz kor individualizmusa racionálisabb, elmélyültebb
hitélményt kívánt meg, a megkövesedett normák helyett az egyházi élettől is az új gondolkodásmód
kihívásaira adott válaszokat várta el. Az egyházi pompa, gazdagság, hatalom helyett a korai
kereszténység eszményei értékelődtek fel, a visszásságok és erkölcsi botrányok helyett megtisztult,
külsőségeiben egyszerűsödött, olcsóbb egyház kívánalma vált általánossá. A mohácsi katasztrófa után
egyébként is széthullóban volt a magyarországi egyházi szervezet: számos főpap a csatatéren esett el,
mások menekültek, az egyházmegyék főpásztor nélkül maradtak, a kolostorok elnéptelenedtek a török
fenyegető közelsége miatt, s a középkori virágzó szerzetesi kultúra jelentékeny része elpusztult. A
hagyományos intézmények megsemmisülése egybeesett a megújulás igényével, s egyre nagyobb teret
hódított a reformáció.
Nemcsak társadalmi és politikai feszültségeket vezetett le azonban a vallásújítás folyamata, hanem -
miként egész Európában - a vallásos élet és kultúra arculatát is formálta, s azt új vonásokkal
gazdagította. A Luther által elindított mozgalom a magyarországi művelődés jellegének alakulását is
befolyásolta, fejlődési tendenciáit évszázadokra meghatározta. Az új tanok meghonosodását
jelentékeny mértékben elősegítette a budai királyi udvar erazmista szelleme, a németalföldi humanista
eszméinek magyarországi megismerése.
Elsőként a német ajkú városi polgárság körében váltak ismertté Luther vitatételei és egyéb írásai.
Budán, majd a bányavárosokban, a Szepességben, a nyugati országrész városaiban, s végül az erdélyi
szász lakosság körében csoportokban olvasták, tárgyalták, vitatták a wittenbergi híreket. Az általános
műveltség fokozatos térhódításának jele, hogy a városok utcáin és terein, kocsmákban és vásári
„sokadalmakban” egyre inkább beszédtéma lett a vallás, az egyházi szervezet, az erényes életvitel és
az üdvözülés kérdésköre. Az effajta eszmélkedés nem maradhatott teológiai keretek között, a
gyakorlati élet minőségét és a műveltség szerkezetét is meg kellett változtatnia.
A reformáció európai történetében szinte egyedülálló jelenség, hogy a török hódoltság alatt álló
országrészben is meglehetős gyorsasággal terjedtek az új tanok (Johann Sommer azt hirdette, hogy a
Bibliából is csak azt kell elfogadni, ami logikai úton igazolható).
Lajos király nevelésében is Erasmus tanai voltak a vezérfonalak. Mária királyné támogatta ezeket az
eszméket. Először a német ajkú polgásrság körében váltak ismertté Luther vitatételei és egyéb írásai.
Majd Budán, a bányavárosokban, a Szepességben, majd az erdélyi szászok körében is elterjedt.
Conradus Cordatus, Johannes Kreling. A „magyar Luther” Dévai Bíró Mátyás. A pápa az antikrisztus ̶
Ozorai Imre. Farkas András, Szkhárosi Horvát András. Sztárai Mihály mintegy 120 települést nyert
meg a reformáció számára. Bencédi Székely István a ferences barátból lett protestáns lelkész
világkrónikákat írt magyar nyeven. Huszár Gál katolikus plébános. Confesssio Pentapolitana volt az
első hivatalos magyarországi lutheránus hitvallás. Rögzítette a Kassa környéki régió városainak
wittenbergi hitelvekhez történő csatlakozást. Erdélyben is megszilárdult a lutheri hitelveket valló
egyházi szervezet. XVI. század közepe: a hitújítás újabb hullámai is elérték Magyarországot. Helvét
irányzat ̶ Kálvin, Zwingli, Beza, Bullinger.Kálmáncsehi Sánta Márton. A beregszászi zsinat fogadta
el először ezt az irányzatot. Később Debrecenben és Kolozsvárott is megjelent. Ferdinánd király
Izabella királyné és Fráter György „zwingliátus eretnekség”. Egyre több templomot alapítottak a svájci
dogmatika szerint . Szegedi Kis István számos településen szervezett református gyülekezetet.
Többször előfordult, hogy református és katolikus hívek egy azon templomon osztoztak.
A törököknek kapóra jött a reformáció. Megoszlott a vallás. Ezért több esetben anyagilag is
támogatták. Nem tudták teljesen kihasználni az országnak ezt a megosztottságát, ezért többnyire
egyéni szeszély vagy pillanatnyi anyagi érdek vezérelte az adakozást. Az 1560-as évek elejétől a
radikális hitújítás itáliai és spanyol képvislői is felütötték fejüket. Antitrinitárius eszmék. Köröspeterdi
Arany Tamás szerint a szentháromság dogmája tarthatatlan és irracionális. János Zsigmondot udvari
orvosa térítette az antitrinitarizmus mezejére, aki hatására Erdély református püspöke, Dávid Ferenc is
a háromságtagadáshoz csatlakozott gyülekezetével együtt. Európa egyes országaiban (Itália,
Spanyolország) a katolicizmus maradt hegemón helyzetben, másutt a lutheranizmus vált uralkodóvá
(német tartományok, skandináv országok), vagy államegyházi rendszer alakult ki (Anglia), két
nagyobb egyházi felekezet jött létre, a Kárpát- medencében a felekezeti tarkaság egyedülálló volt.
Matthias Glirius szerint csak az Ószövetség tanaira kell hagyatkozni, mivel Krisztusnak nem tudta
teljesíteni egváltói misszióját. I. Rákóczi György lényegében felszámolta a szentháromság-tagadást és
ezzel együtt a szombatos szektát is.. Elsősorban Wittenberg jelentett tájékozódási pontot a
protestánsok számára. Bornemissza Péter evangélikus lelkész, püspök, és írásiaval a humanista és
reformátori gondolkodás szintézisének megalkotója. (Énekek három rendben). Baranyai Decsi János
főként latinul írt, de gyarapította a magyar művelődést is. Jezsuiták betelepíése a heterodoxia ellen.
Báthori István Erdélybe hívta a jezsuitákat. Kollégiumokat, gimnáziumokat alapítottak. Pázmány Péter
a magyar katolikus restauráció vezéregyénisége. Báthori Zsigmondnak sikerült kiűznie a Jézus
Társaság tagjait, de a katolicizmus pozíciói tovább gyengültek. A XVI. század végén a lakosság 80
százaléka tartozott a protestáns felekezetek egyikéhez. Károli Gáspár lefordította a Bibliát. Attól, hogy
a vallási felekezetek között állandó „hatalmi harc” folyt, a kultúra sok tekntetben gazdagodott,
köszönhetően a vallási viták papírra vetett formájának.
Udvari kultúra a királyi országrészben és Erdélyben
A XVI. századi Európában a királyi udvarok nemcsak a politikának, hanem a szellemi életnek is
természetes központjai voltak, mivel a hatalmi reprezentáció a tudomány és kultúra értékeit is
felhasználta, ezért többnyire támogatnia is kellett létrejöttüket. A Hunyadi Mátyás uralkodása idején
fénykorát élő budai királyi udvar nemzetközi elismertsége és tekintélye a Jagelló-korban megcsappant,
több tényező (gazdasági krízis, a Dózsa-féle parasztháború okozta pusztítás, valamint a feudális
anarchia erősödése) is gyengítette a központi hatalom pozícióit. Bőségesen kamatozott azonban az az
erkölcsi és szellemi tőke, amely a korábbi időszakból származott, most indult hódító útjára a Mátyás-
mítosz, most jelentek meg sorra Janus Pannonius verseinek kiadásai Bécsben, újabb humanista
nemzedék igyekezett neves elődjének nyomába lépni, folytatódtak az építkezések, s az udvar továbbra
is otthont adott a művelt humanistáknak, történetíróknak és filológusoknakk, erazmista
gondolkodóknak egyaránt.
Az erősebb kritikai érzékű kortársak viszont azt is észrevették, hogy az udvar egyre inkább az
életvidám mulatozások, fényűző ünnepségek, farsangi játékok és díszlakomák színhelye lett, a király
és az udvaroncok legfőbb gondját pedig a lovagi torna és a vadászat jelentette. Az uralkodó tekintélye
hanyatlóban volt, a költekezés kezdett mértéktelenné válni, a kincstár kiürült. Mindinkább szembetűnő
lett, hogy a fényes külsőségek mögött növekednek a gazdasági és politikai feszültségek.
Szaporodtak az iskolák mind a szabad királyi városokban, mind a mezővárosokban, a humanista
műveltség alapjait immár itthon is el lehetett sajátítani, ezt mutatja többek között a sárospataki iskola
reánk maradt tanterve. Minden eddiginél több magyarországi fiatal vállalkozott ekkor külföldi
egyetemi tanulmányokra, a választható univerzitások száma is bővült, s egyre több patrónus igényelte,
hogy környezetében magasan képzett sáfár, titkár, ajtónálló szolgáljon.
Egyik jellemzője volt az erdélyi fejedelmi udvarnak a külföldi értelmiségiek folyamatos jelenléte, s
ebből adódóan az udvar és a társadalom szembenállásának kialakulása. Hivatalnokok, papok, különféle
vallásokat hirdető teológusok, zsoldosvezérek, művészek, udvaroncok tarka serege vette körül a
fejedelmet, többségük olasz vagy lengyel volt, de megfordultak szolgálatában németek és spanyolok
is. A bizalmi állásokat szintén külföldiek töltötték be, az uralkodó udvari orvosa, zenésze, tanácsadója,
gyermekének nevelője is többnyire közülük került ki.
Az udvarban divat lett az olasz nyelv élőszóban, levelezésben s az énekkultúrában egyaránt, a
hittudósok többnyire latin nyelven vitatkoztak és írtak teológiai traktátusokat, a lakosság többsége
viszont a magyar, német vagy román nyelvi közösségek valamelyikéhez tartozott. Az idegenszerű, elit
kultúra és a helyi műveltsági hagyományok szembekerültek egymással, sokszínűvé is tették az erdélyi
szellemi életet, ugyanakkor aonban ez a megosztottság udvar és társadalom konfliktusainak egész
sorozatát idézte elő.
A főúri udvarok általában egy család köré szerveződtek, s a kiterjedt rokonság közelebbi és távolabbi
tagjai töltötték be a hierarchikusan elrendezett, patriarkálisan irányított közösség életében a különböző
tisztségeket. A külföldet járt, magasabb műveltségre szert tevő nemesek hazatérve igyekeztek
kulturális igényeiket lakóhelyükön is kielégíteni. Kastélyaikat a kényelmi szempontokat érvényesítve
építtették meg vagy alakították át, tornácokkal, árkádos udvarokkal, kertekkel, lugasokkal oldották fel
a vaskos falak és bástyák zártságát. A bútorok kiképzésében ugyanilyen elvek érvényesültek, a
praktikum és a higiénia jegyében készültek az ágyak, székek, fürdőszobai berendezések, s szokássá
vált a piperecikkek használata. Megnövekedett a gyógynövények és orvosságok presztízse, a
különleges gyümölcsök, fűszerek, édességek iránti kereslet is rohamosan nőtt.
A pénztár kiürül. Elosztogatják a külföldi vendégeknek a kódexeket. Megnőtt a könyvkereskedők száma
Budán, de ők külföldi nyomdák termékeit árulják. Már nem a kiréáyi udvar volt a kultúra központja,
hanem az egyházi és a világi méltóságok rétege. Ők igényelték, vásárolták és terjesztették a
műveltséget. Szaporodtak az iskolák a szabad királyi városokban és a mezővárosokban. A mohácsi
katasztrófa végképp betetőzte az udvari hanyatlást. A kettős királyválassztás után Szapolyai János
udvartartása még hivatalosan Budán maradt, de a műveltségszeervező és kultúrapártoló ereje tovább
gyengült. Egyrészt azért, mert keveset tartózkodott székhelyén, másrszt mert a nemesek jórésze a másik
királyhoz pártolt. A Habsburgok környezetében vélték nagyobb biztonságban jövővjüket. Miutána
török bevette Budát a királyi udvartartás maradványi Gyulafehérvárra menekültek. Egyik jellemzője
volt az erdélyi udvaranak, hogy folyton külföldi értelmiségiek voltak jelen. Hatással voltak a
mindennapokra. Balassi Bálint.
A barokk Magyarországon
Mind az egyházi, mind a főúri-udvari műveltség a XVII. század első harmadában még túlnyomórészt a
kései reneszánsz eszmei és művészi hatása alatt állott, a neosztoikus eszmevilág és a manierista
művészeti stílus egyaránt ismert volt a magyar szellemi elit köreiben. A század elejétől azonban az
újjászerveződő katolikus egyház tevékenysége nyomán egyre nagyobb számban jelentek meg a
Kárpát-medencében is a Rómából kisugárzó barokk műveltség jellemző motívumai, így a reneszánsz
utóvirágzása egyben a magyarországi barokk kibontakozásának korszaka is.
A Habsburg-uralkodó és a magyar rendek az 1608-as pozsonyi országgyűlésen kompromisszumot
kötöttek, s ezt követően a felekezeti szembenállás hangsúlyozása már nem látszott olyan fontosnak,
mint korábban. A magyar nemesség soraiból egyre többen katolizáltak, így a „római religió”
térhódításának lehetőségei a szellemi élet és a művészetek területén is növekedtek. Forgách Ferenc
személyében egyébként is olyan egyéniség került közel egy évtizedre (1607-1615) az esztergomi
érseki székbe, aki a rekatolizáció folyamatát minden eszközzel támogatta. Ő és utóda, Pázmány Péter
(1570-1637) hozta meg azokat az intézkedéseket, amelyek a barokk műveltség kialakulásának és
szélesebb körű elterjedésének lehetőségét megalapozták.
Jelentékeny szerepet játszott a barokk művészet magyarországi meghonosításában a Jézus Társaság,
amely - a korábbi sikertelen kísérletek után - a XVII. század elejére mind a királyi országrészben, mind
Erdélyben meg tudott telepedni. A királyi országrész városaiban a rendházak, iskolák és könyvtárak
mellett sorra épültek a jezsuiták templomai is. Az érzelmeket megmozgató barokk misztika jegyében
írták a ferences írók is népszerű erkölcstanító műveiket. A költészetben Nyéki Vörös Mátyás (1575-
1654) győri kanonok honosította meg a barokk stílust.
A főúri családok barokk kastélyainak belső berendezkedése és környezete is az új ízléshez idomult.
Fellendült az ötvösművészeti tárgyak, régiségek, értékes fegyverek gyűjtése, egyes kastélyokban
értékes képtárakat hoztak létre. A nemesi - különösen főúri - kastélyokban szigorúan rendezett,
szertartásos élet folyt. A családi események ünnepélyes külsőségek között zajlottak: a vadászatok nagy
lakomával értek véget, az esküvők többnapi mulatozást jelentettek, gyakran színielőadásokat rendeztek
a fiatal pár tiszteletére, a temetéseken pedig az udvari prédikátorok nehéz veretű retorikával
szónokoltak az elhunyt érdemeiről, a múlandóságról, a halál kérlelhetetlenségéről és a túlvilági életről.
A főúri patrónusok udvaruk fényének emelése érdekében bőkezűen támogatták prédikátoraik írói
törekvéseit, csakúgy, mint az esküvőkön előadott drámák szerzőit, az udvari zenészeket, énekszerzőket
és historikusokat. A katolikus udvarok irodalmi termékeit a nagyszombati, pozsonyi vagy bécsi
tipográfiában adták ki, de 1674-től már Kassán is működött nyomda a jezsuiták főiskolája mellett.
Erdélyben továbbra is a gyulafehérvári könyvsajtó volt a fejedelmi udvar legfontosabb könyvkiadó
műhelye.
A magyarországi barokk műveltségnek minden szempontból kiemelkedő képviselője Zrínyi Miklós
(1620-1664), aki hadvezérként, politikusként és íróként egyaránt maradandót alkotott. Udvarának
fényét és gazdagságát minden külföldi és hazai kortárs magasztalta, aki csak megfordult nála. Itáliai
tanulmányútján a gyakorlatban is megismerte a korszerű politikát, annak elméleti kérdéseit pedig
Machiavelli műveiből tanulmányozta.

Felekezeti megoszlás és ellenreformáció

Pázmány nem volt híve az erőszakos ellenreformációnak, mindent megtett, hogy tollal, érvekkel és
erkölcsi tanítással érje el célját. Támogatta a katolikus iskolákat, a szerzetesrendeket, a plébaniák
újjászervezését, az egyházfegyelem megszilárdítását. Lósy Imre, Lippay György és Szelepcsényi
György folytatták a katolikus vallás és kultúra erősítését. Fellendült a katolikus könyvkiadás,
zarándoklatok szerveződtek. A bécsi udvar a katolicizmust támogatta. Igyekezett betölteni a
püspökségeket, kifejezve ezzel, hogy ideiglenesnek tekinti az iszlám állam uralmát. A protestáns
felekezetek közül a helvét irányú református egyház erősödött meg. Mindhárom országrész magyar
ajkú lakosságának nagy része ehhez csatlakozott. A reformáció lutheri ága Felső-Magyarországon
egységes evangélikus egyházi szervezetet hozott létre Thurzó György nádor vezetsével. A két
protestáns ágazat összebékítsére több kísérletet is tettek, de ez nem jött össze. A Habsburgok
abszolutisztikus kormányzatot szerettek volna bevezetni, ezért elindították az ellenreformáció
erőszakos folyamatát; „egy törvény, egy vallás, egy uralkodó”. Az evangélikusok és a reformátusok
ezért „vésztörvényszék” elé álltak, választaniuk kellett, vagy katolizálnak vagy emigrálnak.
Amennyiben nem akartak választani börtönbe kerültek, száműzték őket, negyvenet pedig
gályarabságra ítéltek. Csak egy holland admirális segítségével tudtak előbb szabadulni. Jelentős
veszteséget okoztott az erőszakos ellenreformáció, de nem tudta teljesen megtörni a magyarországi
protestantizmust. Rákóczi- szabadságharc. A szabadságharc bukása után a Habsburg-hatalom
berendezkedett Magyarországon. A katolikusok kerültek előnyös helyzetbe. A protestentizmus
lehetőségeit szűk keretek közé szabták. Az ország egészét tekintve a vallási sokszínűság felekezeti
tarkaság részben összefüggött az etnikai viszonyokkal, de nem feltétlenül esett egybe.
Katolikus és protestáns iskolaügy
A XVII. század elejére mind a katolikus, mind a protestáns iskolahálózat jelentős mértékben fejlődött,
jól tagolt és változatos képet mutatott. A jezsuita gimnáziumok és a protestáns kollégiumok versengve
igyekeztek a híres pedagógusokat meghívni, oktatásuk színvonalát emelni s minél több diákot
maguknak megnyerni. Az egyházak számára létkérdés volt, hogy magasan képzett, egyetemi
végzettségű lelkészek és tanárok álljanak rendelkezésükre, ezért a világi patrónusok anyagilag is
támogatták a felsőfokú stúdiumokra vállalkozó diákokat. Katolikus részről főként Róma volt a célpont,
a magyar világi klérus vezető rétegét a Collegium Germanicum Hungaricum képezte ki másfél
évszázadon át. Többen a német nyelvterület jezsuita univerzitásait látogatták, Bécs, Grác, Ingolstadt
vagy Olmütz egyetemén tanultak. A külföldi tanulmányok azonban igen költségesek voltak, csak
kevesek számára adatott meg lehetőségük, s a nagymérvű katolikus paphiány enyhítésére ez nem volt
elegendő. Ilyen megfontolások után jutott Pázmány érsek arra a gondolatra, hogy Nagyszombatban
egyetemet alapítson bölcseleti és teológiai fakultással. . Pázmány a vezetést a jezsuitákra bízta, s
jóváhagyta a rendi tanterv szerint folyó oktatást, mind a hároméves bölcseleti kúrzuson, mind a
teológiai kurzus négy éve alatt.
Nagyszombat nemcsak egyeteme, hanem nyomdája révén is a katolikus tudományosság fellegvára lett.
Ajtatossági művek, magyar és latin nyelvű hitvitázó írások, tankönyvek, hagiográfiai és exegetikai
kiadványok egész sora került ki innen, s ezzel a nagyszombati egyetemi nyomda oroszlánrészt vállalt a
rekatolizáció folyamatában. A hatosztályos jezsuita gimnáziumok vezető szerepet játszottak a
katolikus oktatásban. Erősségük volt a szabályozott, erősen kötött tanrend, így a tanárváltozások,
átiratkozások nem okoztak gondot, a színvonalnak nagyjából egyenlőnek kellett lennie minden
iskolában. A rendnek teológiát is oktató akadémiái működtek Budán, Győrött és Kolozsvárott is,
ezenkívül mintegy húsz városban volt legalább hatosztályos gimnáziumuk. A hagyományos
tantárgyakon kívül különösen nagy szerepet kapott a jezsuita nevelésben az iskolai színjátszás.
Ünnepek alkalmával nagy nézősereg előtt folytak az előadások részint latinul, részint a helyi lakosság
nyelvén. A biztos fellépést, a közszereplésre való felkészítést, a vallásos élmény elmélyítését, a nyelvi
tisztaságot és a retorikai képzést egyaránt szolgálták ezek az alkalmak. A barokk nemesi reprezentáció
igényét mindez kielégítette, ugyanakkor viszont mind több panasz hangzott el a jezsuita képzés
kiüresedő verbalizmusa, a természettudományos oktatás és a világiasabb szemlélet hiánya miatt. A
jezsuiták mellé a XVIII. századra szervezettség és színvonal tekintetében felzárkózott a piarista rend,
amely elsődleges céljának az ifjúság nevelését tekintette.
A XVII. század elején a protestáns iskolahálózat fejlesztésére viszonylag kedvezőek voltak a
feltételek. A szabad királyi városok többségében a magisztrátus evangélikus volt, a mezővárosokban
pedig református, így felekezetűk iskolái élvezhették támogatásukat. Nem volt viszont protestáns
egyetem az országban, felsőfokú tanulmányokat csak külföldön folytathatták a két felekezet diákjai. A
magisztrátusok azonban gyakran a város tehetséges diákjainak külföldi peregrinációját is
finanszírozták, ennek fejében világlátott, képzett szakembereket kaptak vissza néhány év múlva a
lelkészi és tanári állásokba. A református egyházi műveltség megalapozásában Szenei Molnár Albert
(1574-1634) járt az élen, aki a német kálvinizmus központjában, Heidelbergben és más német
egyetemi városokban döbbent rá a magyar egyházi kultúra hiányosságaira. Mindenekelőtt latin-magyar
és magyar-latin szótárat állított össze.
A magyar református szellemi és vallásos élet fejlődése természetszerűen vetette fel egy hazai
protestáns teológiai akadémia létesítésének gondolatát. Bethlen Gábor rendelte el a szervezés
megkezdését. Gyulafehérvári fejedelmi székhelyén a középfokú tanintézetet fokozatosan fejlesztve
kívánta létrehozni a főiskolát, ezért hívta meg a neves német tudóst és költőt, Martin Opitzot
professzornak, aki 1622- 1623-ban állt az iskola élén. A tanintézet 1625-ben kiadott szabályzata
szerint nem csupán a papképzést, hanem a művelt világi nemesifjak nevelését tekintette céljának.
Tantervének kidolgozásában a német protestáns egyetemek szolgáltak mintaképül.
A grammatika-poétika-retorika hármasságára alapozott tudás eszerint a magasabb tudományok, a
filozófia és teológia szolgálatában állt. Az oktatás nyelve a latin volt, s a tanórákon kívül az
ünnepélyes külsőségek között megrendezett disputációk is ezen a nyelven zajlottak. Az iskola élén a
rektor állt, a növendékek pedig tanulócsoportokba (kollációkba) szerveződtek, ahol a nagyobb diákok
részt vettek a kisebbek oktatásában. Az öregebb diákok alkották a coetust, amelynek élén a szenior állt,
az ő feladata volt az iskolai szabályok betartatása. Számos egyéb tisztségviselő együttesen volt felelős
azért, hogy gazdasági, fegyelmi, morális és tanulmányi téren egyaránt szervezetten működjön a
hierarchikus felépítésű tanintézet.

14.A POLGÁRI TARSADALOM KORANAK MUVELODESE-18. SZÁZADTÓL -1920) A

HETKOZNAPI ELET KULTURAJA (ELETMOD ES MENTALITAS, TECHNIKAI
CIVILIZACIO, EGYHAZAK, VALLAS, ERKOLCSI ALLAPOT)- Tamás

A HÉTKÖZNAPI ÉLET KULTÚRÁJA

Ez a korszak magyarország történetében a polgári átalakulás kora. Az átalakulásnak legalább 3
területét különböztetjük meg: jogi-politikai, gazdasági és kulturális-civilizációs. A magyar
történelemben Mária Terézia, de sokkal inkább II. József által kibocsátott rendeletek jelentik az
átalakulás nyitányát. Az átalakulás legnagyobb eredménye maga a polgári társadalom megszületése
volt. Az 1848 előtti évtizedekben a kiváltságokat birtokló nemesség európai viszonylatban magas
arányát tette ki a társadalomnak. A rendi besorolást megszüntető 1848. évi áprilisi törvények életbe
lépésével a vagyoni-foglalkozási szempont vált a társadalmi rétegződés központi meghatározójává.
Átalakult a síkságok évszázadok óta megszokott természeti képe, jórészt megszűnt az ember
védtelensége a járványokkal szemben, új városok és ipartelepek keletkeztek, egészen megváltoztak az
öltözködési szokások, kiépült az út- és vasúthálózat. Megteremtődött a sajtó, nőtt a könyvek és kiadók
száma, az alapítási láz nyomán a hétköznapok megszokott részévé vált az egyesületi élet. Az
átalakulást folyamatos törvényhozás segítette, ennek fontos mérföldkövei: Az egészségügyi (1876), A
népiskolai (1868), A középiskolai (1883), Az erdészeti (1879), A vallásügyi és emancipációs
törvények (1867-1868, 1894-1895).
Életmód és mentalitás
Minden jelentős kezdeményezés a városokból, a polgári átalakulás műhelyeiből indul ki. A 18. sz.
végén Magyarországnak még nincs modern értelemben vett fővárosa. Pozsony, az országgyűlések
színhelye fontos település, de viszonylag kisváros, az uralkodói és kormányzati székhely bécs. A
törvények 1848-ig változatlanul két alapvető fokozatot ismertek, a szabad királyi várost és mezővárost.
Az utóbbin belül alig áttekinthető hierarchia alakult ki. A feudális privilégiumokat megszüntető
törvények után további rendeletek és többszöri közigazgatási reformok kellettek ahhoz, hogy a
tényleges funkciókon alapuló, valóságos település-hierarchia láthatóvá váljék. A korszak végére
jelentősen módosult az ország városhálózata. Budapest világváros lett, és tartósan Európa tíz
legnépesebb települése között foglalt helyet. A vidék fogalma a fővároson kívüli egész
Magyarországot jelentette.
Tárgyi világ: lakás, öltözködés, táplálkozás
Az arisztokrácia vidéki kastélyokban lakik. A telet, ha teheti, főleg Bécsben, Pozsonyban, ritkábban
Pest-Budán, Kolzsvárott és Kassán saját palotában vagy bérelt lakosztályban tölti. A 19. sz. első fele a
Magyarországi kastélyépítészetnek a barokk mellett a legfényesebb kora (alcsút, gyömrő, dég, fót,
csákvár stb.). A biedermeier volt az első, igazán szélesebb társadalmi rétegekre jellemző
lakberendezési stílus Magyarországon. A tehetősebb családok lakásaiban az 1880-as években az
utóéletét élő biedermeiert fölváltotta a lakószobát műtárgyakkal, drapériákkal, virágcsokrokkal
telezsúfoló bécsi makart-stílus, majd a századfordulón kevésbé átfogóan a szecesszió. A 18.-19 sz.
fordulójának Magyarországán már nagyon sokat veszített az öltözködés abból a tradicionális
funkcióból, hogy sorozatnyi lényeges tudnivaló elárult a ruha viselőjéről (társadalmi hovatartozás,
foglalkozás, nem, kor, illetőség, vallás, nemzetiség). A nemességnek saját öltözete volt, amit
nemzetközileg is számon tartottak. Előszeretettel származtatták a honfoglaló magyaroktól, de az
orientális jelleg aligha tőlük ered, inkább kelet-európából és az oszmán-török érintkezésekből.
Egyetlen tartozék maradt viszonylag hosszan divatos: a fűző. Amikor a század végén elhagyták, új
korszak kezdődött a női öltözködésben. A parasztviselet a korszak elején szinte még az egész
országban önellátáson alapult, nagyobb részben saját készítésű anyagokat használtak (vászon),
leginkább a felső öltözetet, a fejrevalót és a lábbelit vásárolták. Az egyik első általános divat volt a
finomabb kék posztó, mely a fehér vagy szürke durvább ványolt posztót, részben pedig házivásznat
váltotta föl a férfiak öltözetében. A női viseletben nagyon hamar megjelent és népszerűvé vált néhány
biedermeier ruhadarab (vállkendő, pruszlik, sokszoknya, puffos ujjú ing), egyre bővebben alkalmaztak
színes anyagokat és különféle díszítéseket. A korszak végén megkezdődött a színes és drága népviselet
elhagyása – kivetkőzés.
Technikai civilizáció
Csoportosan jelentkeztek a felfedezések. Mindez végső soron a 18. sz. II. felében Angliából elinduló
ipari forradalom velejárója volt. A magyarországi találmányok és újítások magyarországi
alkalmazásához nem mindig voltak adottak a feltételek. Kidolgozásuk és fejlesztésük nemegyszer
külföldön történt meg. Angliában 1825-ben nyitották meg az első gőzüzemű vasútvonalat.
Magyarországon azonban tőkehiány és a kivitelezésről folytatott viták miatt viszonylag későn indult el
az első gőzmozdony. Széchenyi István elképzelései jutottak túlsúlyra, aki Pest-Budát jelölte ki
legfontosabb vasúti csomópontnak. Az országgyűlés 1836-ban alkotta meg az első vasúti törvényt,
mely 13 vonal kiépítését irányozta elő.
A fordulat 1846. július 15-én következett be, amikor a Pest-Vác vonalon végighaladt az első gőzüzemű
szerelvény. 1847-ben nyitották meg a pestet szolnokkal összekötő vasutat, mely a dunát és a tiszát
kapcsolta össze. 1868-ban megalakult a magyar állam vasutak (MÁV). 1873-ban Magyarorazágon is
megindult a gőzmodonygyártás. Jedlik alkotta meg 1827-1828-ban az első elektromágneses hatáson
alapuló villamos motort. Legjelentősebb találmánya a dinamó elvének felfedése. 1885-ben
szabadalmaztatta a transzformátort bláthy ottó titusz, déri miksa és zipernowsky károly. Budapesten
1887-ben indult el a villamos. Magyarországon Kandó Kálmán kezdett foglalkozni 1895-től a
váltakozó áram vasúti alkalmazásával, és az első általa tervezett rendszer olaszországban épült meg
1902-ben. Közvilágítás. Pesten 1790-ben helyezték el az első utcai olajlápásokat. Ezeket a
gázvilágítás váltotta fel 1845-ben budán, 1856-ban pesten. A villanyvilágítás terjedését az ívlámpa
feltalálása gyorsította – 1877. Magyarországon 1878-ban alkalmazták először. 1909-ben elkészült
budapest első kerületeinek utcai villanyvilágítása.
Állam és egyház: a vallásügy törvényi szabályozása
II. József türelmi rendelete eltörölte a protestánsok és ortodoxok vallásgyakorlata korlátozásának nagy
részét. A katolikus egyház egyfelől megmaradt állami „gyámság” alatt, másfelől viszont megőrizte
előjogait, a katolikus vallás megtartotta elsőbbségét. A vallásügy legérzékenyebb pontja volt a vegyes
házasság és a születendő gyermek vallása. Az egyházak helyzetében 1848 hozott lényeges fordulatot.
Az áprilisi törvények kimondták a vallási egyenlőséget. A legmélyebbre ható változások a zsidó
vallással kapcsolatban következtek be. Eötvös kezdeményezésére pesten 1868-1869-ben ülésezett
egyetemes gyűlésük, amely arról határozott, hogy a polgári közigazgatásban megszűnt, komplex
képvseletet megtestesítő autonóm zsidó közösségek helyébe a vallási és karitatív feladatokat ellátó
hitközségek lépnek. Mivel továbbra sem alkotnak hierarchát, létrehozzák központ szervezetüket. A
család szerepe a vallásos nevelésben minden felekezetnél meghatározó maradt. Két népszerű kegyes
könyv: John Bunyan: zarándokút; szikszai györgy: keresztyéni tanítások és imádságok. Ekkor már
javában hódít a teológiai racionalizmus is. Külön problémaként jelentkezett a munkához való viszony,
miután a vallás és a munka középkortól folytonos szoros kapcsolata elhalványodott. A nemesek
lenézéték a bérért és fizetségért végzett munkát, mert szolgainak tartották.
A munkához való viszonyban új problémaként jelentkezett a munkamegtagadás és a munkanélküliség.
A felekezetre való tekintet nélkül a korabeli sajtó nagyon sokat foglalkozott a közmorállal. A
legjellemzőbbnek emlegetett, tömegesen előforduló erkölcsi bűnök, az alkoholizmus és a házasságon
kívüli születések terjedése a modern kori városi életmód hatásával függtek össze, éppúgy, mint a
vallásgyakorlat növekvő elhanyagolása. Az egyházügyi törvények ellenzésével vereséget szenvedve,
politikai képviselet céljával alakították meg a néppártot – 1895. 1918-1919 történései viharos
gyorsasággal zúgtak el az egyházak fölött. Nem kevés háborúellenes lelkész vett részt a polgári
forradalomban. A kommün egyértelmű egyház- és vallásellenes intézkedései már nem váltottak ki
rokonszenvet. Az állam és az egyház szétválasztása mindenekelőtt az egyházi vagyon elkobzását, az
iskolák államosítását, az egyház társadalmi tevékenységének visszaszorítását jelentette.

15. A polgári társadalom korának művelődése (a 18. száza d végétől – 1920)

Szellemi élet (romantika, biedermaier, önkényuralom, kettős Monarchia)-SZELI

A 18. század utolsó évtizedétől körülbelül az 1830-as évekig tartó mozgalom (nyelvújítás) egyre
inkább kiszorította a latin nyelvűséget (hűbériség), és megkönnyítette a nemzeti önrendelkezés elvének
az érvényre jutását. Egyetemes nyelvtan → ahány nyelv, annyi világ Kölcsey Ferenc Nemzeti
hagyományok (1826) . A 19. század első felében az irodalom élénkebben fejlődött, mint a kultúra
legtöbb összetevője (pl. sajtó gyors fellendülése).
1786 – Magyar Kurir (Bécsben jelent meg), 1806 – Hazai Tudósítások →1808 – Hazai és Külföldi
Tudósítások, 1817 – Hasznos Mulatságok
A ’40-es évek végére minden vezető politikai irányzat magáénak tudhatott egy saját lapot . Fejlődött az
oktatás is – a második Ratio Educationis (1806) előírta hat és tizenkét év között a tankötelezettséget
(hat osztályos gimnázium). 1846-ra 102 ilyen iskola működött a négyosztályos gimnáziumok, valamint
a protestáns oktatási intézmények mellett. A tudományos életben leginkább azok tudtak kiemelkedni,
akik idegen nyelven publikálták eredményeiket (pl. Kataibel Pál Bécsben publikált, latinul megjelent
növénytani értekezése, Irinyi János vegytana Berlinben került kiadásra ↔ pl. Bolyai Farkas és Bolyai
János szám- és mértani felismerései).
Romantika és biedermeier
Kölcsey már a tízes évek közepétől rendkívül szakszerűen és szigorúan tette mérlegre Csokonai, Kis
János és Berzsenyi költeményeit → több tanulmánya is a romantikus költészettant hangsúlyozza.
Szellemi hatások, áramlatok 1825: Széchényi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós
Társaság létrehozására : Hitel ↔ napló
A szépirodalomban a romantika mozgalommá szerveződése jórészt Kisfaludy Károlynak köszönhető.
A magyar romantikus költészet központi alakja Vörösmarty Mihály Zalán futása c. eposszal szerzett
országos hírnevet. Az elbeszélőprózában Fáy András (A Bélteki házban), Jósika Miklós (Abafi) és
Eötvös József (A karthausi) bizonyult kezdeményezőnek. Erdélyi János tanulmányain kívül a ’30-as
évek végétől a népdalok közreadásával és utánzásával kezdeményező Kriza János is előkészítette a
közízlést Petőfi Sándor népiességének gyors befogadására → sikerét a napóleoni háborúk után
meggazdagodott polgárság ízlésére jellemző BIEDERMEIER is megkönnyítette. A biedermeier,
melyet olykor megszelídített romantikának is neveznek, a bútorkészítésen kívül leginkább a festett, a
rajzolt és írott életkép műfajában éreztette hatását.
Petőfi életműve ékesen bizonyítja a biedermeier és a romantika egyidejűségét, összefonódását:
Tündérálom (elveszett idő utáni sóvárgás, önkeresés), Felhők (töredékszerű epigramma), János vitéz
(zord szépség)…
A népiesség Arany János munkásságában is éreztette hatását, főként a pálya kezdeti szakaszán (Toldi),
később ez a jellemvonás háttérbe szorul és előtérbe kerül az elégikus késő romantika (A rab gólya,
Toldi estéje).
Önkényuralom és pozitivizmus
A polgári forradalom Magyarországon hosszabb ideig tartott és mélyebb hatást tett a művelődésre,
mint Európa legtöbb országában. Leverése 1849-ben kétségkívül választóvonalat jelent a magyar
történelemben. A művelődésben annyi változást hoz, hogy az értelmiség fejlődése megtorpant, sokan
külső vagy belső száműzetésbe kényszerültek. Azonban igaz az is, hogy a pozitivizmus elterjedésével
gyors fejlődésnek indultak a természettudományok, Kemény Zsigmond, Madách Imre is ezekben az
időkben alkották legjelentősebb műveiket. 1860-as évek: korszerű szellemi tájékoztatásra még nem
volt tömeges igény.
Népképviseleti demokrácia, a kisebbség jogainak védelmét sürgető szabadelvűség ↔ értékőrzés,
nemzeti hagyományok fenntartása. A látszat azt sugallta, hogy az 1850-es évek végére helyreállt a
magyar társadalomtudományok helyzete. A levert forradalmak után Európa-szerte uralkodó irányzattá
vált a pozitivizmus.
Madách Imre: Az ember tragédiája. A pontosnak vagy ellenőrizhetőnek vélt természettudományok
váltak döntővé.
Ezt a korszellemet is föl tudták használni az önkényuralom hivatalnokai, amikor a nemzeti ellenállás
megtörésére elsősorban a társadalomtudományok munkáját igyekeztek akadályozni. Hasonló
egyenetlenség jellemezte a kiegyezés előtti évek festészetét. Talán csak két egyéni kezdeményezést
lehetne kiemelni, Feszl Frigyes Vigadója a kései romantika eredeti megnyilvánulása, Izsó Miklós
Táncoló paraszt című szobrának változatai átmenetet képeznek a népies romantikából fogant
impresszionalizmushoz.

A kettős monarchia virágkora

Az önkényuralom szabta korlátok megszűnésével a tőkés fejlődés lendületet adott a városiasodásnak.
A felsőoktatásban pozitivista szellem uralkodott. 1872-től 1895-ig Szarvas Gábor szerkesztette
Magyar Nyelvőr kissé korlátolt, vidékies szellemben indított hadjáratot a nyelvújítás öröksége s az
idegen szavak ellen. A ’70-es, ’80-as évek az önkényuralomhoz képest ,,kismesterekben”
bővelkedett.Lehet, az újságírás föllendülése és az idő felgyorsulása is okozta, hogy a kiegyezés utáni
évtizedekben a regényt a rövidebb elbeszélések szorították háttérbe. Gozsdu Elek műveiből sem
hiányzott a korszakra jellemző felemásság: Turgenyev személyes előadásmódja vonzotta, de a
pozitivisták nagy kérdései is foglalkoztatták (átörökítés, determinizmus, lélektani összefüggések, stb.).
Mikszáth Kálmán a 80-as években szerzett országos hírnevet. Szenvedélyes hangnemében ugyan
mindvégig ott kísért a romantikus én-kultusz, de már a pozitivizmus híveinek és tagadóinak
kérdéseivel: a determinizmussal, a vitalizmussal és a mechanikus materializmussal.Zene: Brahms,
Wagner és a győri születésű Richter János is nemzetközi elismerésű lett.Munkácsi Mihály, ebben az
időben a képzőművészet kiemelkedő alakja.

15.1.A polgári társadalom korának művelődése. FOLYT. Szellemi élet a XVIII. század végétől
1920-ig-ANITA

Felvilágosodás
Mikortól számítható a magyar felvilágosodás? Téviedelem az, hogy a felvilágosodás külső ösztönzésre
kialakuló eszmei irányzat.
Előzmény: Bethlen Miklós erdély kancellár karteziánus műveltsége (a méltányos megértés hitvallója
és gyakorlati politikusa volt. A reneszánsz után és a felvilágosodás előtt az egyik legeurópaibb magyar,
és az egyik kiemelkedő magyar prózaíró.), II. Rákóczi Ferenc jabzenizmusa (katolikus mozgalom,
amely szerint az ember eredendően rossz, és képtelen a jóra) vagy a könyvtárgyűjtő Bethlen Kata
pietizmusa (vallási mozgalom). Magyarországon előbb az eszmék egyetemes érvényét hirdető Voltaire
derűlátóbb, világias felfogása hatott erősebben, hosszabb távon azonban a helyi viszonyokat és az
emberi lélek belső törvényeit figyelembe vevő Jean-Jacques Rousseau szemlélete foglalkoztatta a
vezető elméket, mely egyrészt a felvilágosodás önbírálatát is magába foglalta, másrészt bizonyos
szempontból a romantikát is megelőzte. Fontos volt Rousseau, Montesquieu tanítása, aki felhívta a
figyelmet arra, hogy nem létezik államforma, mely minden országnak megfelelne. Ami viszont a
legfontosabbnak tekinthető, az az, hogy a nemzeti mozgalmak kibontakozása nem tekinthető a
fölvilágosodás ellenhatásának. Szokás úgy fogalmazni, hogy míg Nyugat-Európában nemzetállamok
jöttek létre, addig Közép-Európában az államnemzet ábrándját tartották fenn.
Egyetlen író nevéhez sem kapcsolhatjuk a megújhodás kezdeteit, bármilyen központi helyet foglal el
Bessenyei György, Orczy Lőrinc báró kezdeményező szerepét ő is elismerte. A 18. század 60-as
éveire tehető a fordulópont: 1765-ben lett társuralkodó II. József, és ugyanebben az évben került Mária
Terézia testőrégébe Bessenyei. Voltaire és Rousseau hatása kiemelkedően fontos volt.
A kései 18. század szellemi életében a polgárosodást kezdeményezők és a nemesi ellenállás egységes
tábora állt szemben egymással, az 1790-es II. József halálával, illetve 1794-ben a jakobinus
összeesküvés felszámolásával a rendi-nemesi szellem került fölénybe. A nemzeti mozgalmak
kibontakozása nem tekinthető a fölvilágosodás ellenhatásának.Talán inkább okolható ezért a nemzetek
fölötti eszményt hirdető római katolikus egyház háttérbe szorulása, s a nemzeti elköteleződésű
egyházak megerősödése, ami kétség kívül a fölvilágosodás következménye volt. E folyamat elindítását
Mária Terézia segítette elé, majd fia is folytatta.
A nyelvi megosztottság önmagában véve aligha indokolta volna, hogy a Kárpát-medence nemzeti
mozgalmi idővel – elsősorban az 1848-as forradalom során – összeütközésbe kerüljönek. Okolható a
katolikus egyház háttérbe szorulása s a nemzeti elkötelezettségű egyházak megerősödése, ami a
felvilágosodás következménye volt (Mária Terézia indította el, II: József gyorsította meg; 1781
Edictum tolerantiae- lehetővé tette a protestánsok és görögkeletiek hivatalviselését és széles rétegek
előtt nyitotta meg a tanulás és a nyilvános vallásgyakorlás lehetőségét).
A magyar felsőoktatás korszerűsödése: orvostudományi karral bővült a Nagyszombati Egyetem; 1777-
ben Budára helyezik át. 1802-ben Szécsényi Ferenc gróf 20 000 kötetes gyűjteményével megnyílt az
ország első könyvtára. 1780-ban Ráth Mátyás elindította Pozsonyban az első újságát, a Magyar
Hírmondót. Utána jelentek meg a Magyar Museum, Orpheus, Urania.
Az alsó- és középfokú oktatás megváltozása természetesen az egyetem átalakítását is szükségessé tette.
A polgárosodást előmozdító intézkedések a hallgatók összetételét is megváltoztatták: a jozefinista
évtizedben pl. már zsidó vallású orvos is szerzett oklevelet. Az oktatás fejlődésének is szerepe lehetett
abban, hogy II. József uralkodása idején megugrottak a független értelmiségiek száma. Zömük
jozefinistának vallotta magát, egy kisebb csoportjuk az uralkodó halála után pedig a jakobinus
mozgalom támogatója lett. Az értelmiség kialakulásához pedig a szabadkőművesség is döntően
hozzájárult.
A felvilágosodás eszméinek terjedését a cenzúra enyhülése is elősegítette, ami fokozta a nyomdák
számánk növekedését, a könyvtárak létrejöttét.
A szellemi élet különböző területeinek elkülönülése gyorsan, ám nem minden irányban egyenletesen
ment végbe. Magyarországon a felvilágosodás előbb a természettudományok fejlődését serkentette. A
szakértelmiség mindazonáltal még nem jellemző a kései 18. sz.-ra Magyarországon. Kevés eredeti
teljesítményt lehet találni a magyar fölvilágosodás első szakaszának társadalomtudományában. A
tankönyvírás és általában a népszerűsítés terén ugyan vitathatatlanok a századvég érdemei, de kevés az
önálló eredmény. Különösen a történetírásban feltűnő a hiányai. Minél rétegzettebbé vált a kultúra,
annál inkább jelentkezett a különböző stílusirányzatok kölcsönhatása. Nemcsak a magas kultúra
különült el a népszerűtől, de az intézményes is a nem intézményestől. Nőtt a távolság tudós litereratúra
és szóbeliség, újítás és hagyományőrzés, kultúra és ellenkultúra között.
A szellemi élet különböző területeinek elkülönülése gyorsan, ám nem minden irányban egyenletesen
ment végbe. Magyarországon a felvilágosodás előbb a természettudományok fejlődését serkentette. A
szakértelmiség mindazonáltal még nem jellemző a kései 18. sz.-ra Magyarországon. Kevés eredeti
teljesítményt lehet találni a magyar fölvilágosodás első szakaszának társadalomtudományában. A
tankönyvírás és általában a népszerűsítés terén ugyan vitathatatlanok a századvég érdemei, de kevés az
önálló eredmény. Különösen a történetírásban feltűnő a hiányai. Minél rétegzettebbé vált a kultúra,
annál inkább jelentkezett a különböző stílusirányzatok kölcsönhatása. Nemcsak a magas kultúra
különült el a népszerűtől, de az intézményes is a nem intézményestől. Nőtt a távolság tudós litereratúra
és szóbeliség, újítás és hagyományőrzés, kultúra és ellenkultúra között.
Az új ízlés szószólói korábbi műveket is a saját igényeikhez idomították; a magyar felvilágosodás
némely képviselői az átköltést tekintették elsődleges célnak. A zene fejlődése is azt suggalja, hogy a
kései 18. sz.-ban bizonyos területeken még kevés eredeti alkotás jött létre Magyarországon.( A zenei
életben kevés eredeti alkotás jött létre. Ebből az időszakból származnak feljegyzések a verbunkosról,
amely a toborzás alkalmához kapcsolódott). A felvilágosodás racionalizmusa egyárant szűkített a
zenélés hagyományos keretein. Sok helyen előrfordult az, hogy a nép passiót szeretett volna énekelni,
de az elöljárók tiltó szavával került ellentétbe. A 18. század vége döntő változást hozott a
művészetekben. A fölvilágosodás ösztönzően hatott a klasszicizmus kialakulására. Bessenyei
visszavonulása után Kazinczy vált a művelődés fő irányadójává. Berzsenyeinek is fontos szerep jutott
a művelődési életben a fordításait tekintve.

Reformkor, romantika és biedermeier

Az 1789-es francia forradalom Közép-Európa eszmei irányzataira is döntő hatással volt. II. József,
majd főként II. Lipór halála után az udvar szembefordult a fölvilágosodással. 1794-ben a jakobinus
összeesküvs leleplezése látszólag a magyarországi megújulás végét jelentette, valójában inkább csak
késleltette a fejlőfést. Hihetőleg a napóleoni háborúk idejének gazdasági fellendülése is serkentő
hatással volt arra a folyamatra, melynek során már létező polgárság megerősödött, és mind a nemesi,
mind a paraszti rétegekből erős utánpótlást kapott. E társadalmi mozgást részben a reformmozgalom
tette lehetővé, melynek képviselői az egymást követő országgyűléseken meghatározó szerepet
játszottak.
Széchenyi István gróf által 1827-ben létesített Casino példát mutatott a társas érintkezés föllendítésére,
Hitel c. könyve pedig programot adott a gazdasági és szellemi fejlődéshez.
Az egyén jogainak fölismerése a művelődésben is alapvető változást eredményezett: a személytelen
értelem helyébe a személyes érzékenység került iránytadó értékként, s a természet változatlan
törvényeit a helyhez és időhöz kötött jellegzetességek váltották fel. A Kazinczy irányította nyelvújítási
mozgalom, majd a Széchenyi által 1825-ben alapított Magyar Tudós Társaság (későbbi nevén MTA)
egy sor kulturális intézmény megteremtését ösztönözte. Látványos fejlődés indult az orvostudomány,
és más területek is dicsekedhettek nemzetközi vonatkozásban is jelentős eredményekkel. A negyvenes
évekre a politikai s kulturális fejlődés egyaránt felgyorsult – Erdélyi János emelhető ennél a pontnál ki,
hiszen a népköltészet, a parasztok szóbeli kultúrájának tanulmányozása nyilvánvalóan összefüggött a
legszegényebb s egyúttal legnagyobb lélekszámú osztály felemelésének szándékával, mely az 1848.
március 15-én kitört forradalom egyik célja volt. E forrafalom áprilisi törvényei a jobbágyság
eltörléséval, a sajtószabadság, a népképviselet és a felelős kormány megteremtésével véget vetettek a
hűbériségnek, s így annak ellenére fordulatot hoztak az ország művelődésében, hogy maga a
forradalom a Habsburgos 1849-es trónfosztását alig néhány hónnappal élte túl.
Míg a díszítésnek döntő szerepet adó rokokót viszonylag hirtelen váltotta fel a századfordulón az
ésszerű, már-már mértani értelemben véve szigorú szerkesztésre törekvő klasszicizmus, ez utóbbi s a
romantika között kevésbé határozottan vonható meg korszakhatár, sokkal inkább kölcsönhatás
jellemző az új század elejére. A szakmai tudás és hivatásszerűség helyét a korszak végére a lángelmére
jellemző küldetés és elhivatottság foglalja el. A 18. sz.-ban már költői iskolák vannak, a romantika már
mozgalom, mely szerint már a művészetben mesterek és tanítványok vannak.E változás fokozatai
érzékelhetők a századforduló költőinél (Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya, Berzsenyi Dániel: A
közelítő tél).
A korai 19. század jelentős költője, Kölcsey előbb Csokonai, majd Kazinczy eszményeitől távolodott
el s alakította ki önálló szemléletét. Ennek értelmében az következik, hogy az alkotásnak nincs
önértéke, csakis korábbi vagy későbbi fejlemények alapján értelmezhetők. Vagyis ugyanaz a szöveg,
festmény, zenemű egyik távlatból nézve a korábbi, másik látószögből a későbbi irányzathoz
kapcsolható.
A korszak első éveit kétségkívül a bécsi udvarnak a felvilágosodással szemben megváltozott
magatartása határozta meg. Hosszabb távon azonban mégsem lehetett megállítani a fejlődést. A
szellemi élet intézményeinek létrejöttét a politikai légkör szigorodása sem tudta meggátolni. Kelemen
László hozta létre az első magyar színtársulatot, mely 1790-ben kezdte meg tevékenységét Budán. Az
1830-as évekig tartó mozgalom, amelyet nyelvújításként szokás emleheti, kiszorította a hűbériség
nemzteközi szellemével összeforrt latin nyelvűséget, és megkönnyítette a nemzeti önrendelkezés
elvények az érvényre juttatását. A kultúra egyetemes nyelvtanának eszményét fokozatosan az ahány
nyelv, annyi világ értékviszonylagossága váltotta fel. A francia eszmék hatása háttérbe szorult, és
azoknak a német bölcselőknek az ösztönzése vált meghatározóvá, akik nem eszköznek, hanem a
gondolkodás előfeltételének, sőt létezi módjának tekintették a nyelvet.
Talán a magyar nyelvűség és a politika ügyének összefonódása okozta, hogy a 19. sz. első felében az
irodalom élénkebben fejlődött, mint a multúra legtöbb összetevője (a sajtó gyors fellendülése is ezzel
magyarázható). A sajtó mellett az oktatás fejlődése is elősegítette a polgári értelmiség térhódítását, bár
a képzésben 1848-ig kevesebb látványos változás történt, mint az előző időszakban. Állami ellenőrzés
alá vonták a pesti egyetemet. A középszintű oktatásban következett be a legdöntőbb fordlat: 1806-ban
a második ratio Educationis előírta a hat és tizenkét év közötti tankötelezettséget, s így megteremetette
a hatosztályos gimnázium elvi föltételét.
A magyar nyelvűség egyszerre jelentett előnyt és hátrányt a tudományokban. Nagyobb közönséget
érhettek el az ismeretek, s ez gyakorlatias szellemre, népszerűsítésre, fordításra kötelezte az értelmiség
javát, ugyanakkor a magyar nyelv elszigeteltsége is fokozta az országon belüli tudományos közélet
viszonylagos hiányából fakadó hátrányt: a magyar tudósok kevéssé számíthattak nemzetközi
elismerésre. A társadalomtudományok fejlődésére kevésbé hatott a nyelvi megosztottság. A 18. század
végének átmeneti hanyatlása után nagy lendületet kapott a történetírás, s a történettudomány serkentő
hatásával magyarázható a rokon szakmák gyors megjelenése.
A kultúra különbözp területeit sorra véve feltevődik az a kérdés, létezett-e magyar bölcselet a korai 19.
sz.-ban? Nehéz erre igennel válaszolni: a teljesítmények nem nevezhetők bölcseleti igényűnek szigorú
értelemben véve. Igaz, a nagy gondolkodük tanai nem maradtak visszhangtalanok (Kant műveinek
Kölcsey volt az értő olvasója). A szépirodalomban a romantika mozgalommá szerveződése jórészt
Kisfaludy Károlynak köszönhető: színművei, prózai elbeszélései, lírája s festményei többségükben
egyenletlenek. A magyar romantikus költészet központi alakja Vörösmarty Mihály (Zalán futása,
eposz, Csongor és Tünde, mesedráma). Az elbeszélő prózában Eötvös József jelentkezett.
A századelvűség, mely nemesség és jobbágyság érdekegyesítésére törekedett, óhatatlanul is erősítette a
parasztság kultúrája iránt a romantikusok által fölkeltett érdeklődést.
 A pesti Magyar Színházat pedig 1837-ben nyitották meg. A színházi kultúra fejlődésével hozható
összefüggésbe Katona József is, a Bánk bán c. tragédia szerzője.

16. A POLGÁRI TÁRSADALOM KORÁNAK MŰVELŐDÉSE II.

(1920-1948) A HÉTKÖZNAPI ÉLET KULTÚRÁJA-IVETT

*A hosszú 19. század fogalma megengedné, hogy rövid 20. századról is beszéljünk, amely 1918/1920
körül kezdődött. Ez a meghatározás még kiérleletlen, ezért az egyetemes történetírás lezáró
korszakhatárnak az 1998/1990-et tekinti, a Szovjetúnióhoz kapcsolódó világrendszer összeomlásának
éveit. Ugyanebben az időben erősödtek fel a földrészt megosztó versailles-washingtoni békerendszer
végét ígérő európai intergrációs törekvések is.
XX. század első fele: véget ért az ipari forradalom kora. A 20. sz. első felében Európában mindenütt
véget ért az ipari forradalom kora, de régióként-országonként igen különböző gazdasági körülmények
között éltek lakosai. A további modernizációs hullámokat 1945 utáni években kialakuló szovjet blokk
sem kerülthette ki, habár párhuzamosságokról csaknem lehetetlen beszélni, mert számos
vonatkozásban nem tudott sem a szükségleteknek sem a kényszerítő körülményeknek megfelelni.
Magyarország történetében két ellentétes részre oszlik az 1920-1990-ig tartó időszak.. A két vh között
nagy erőfeszítések útán viszont megkezdődött a hagyományosan összekötő kapcsolatok módszeres
lebontása, minek következtében az ország az élet számos területén eltávolodott Európától.
I. világháború idején Magyarország a vesztes oldalra került. Trianont nevezték meg a porbléma
eredőjeként, amely súlyos károkat okozott. A két vh között, gyakorta Horthy-korszaknak nevezett
negyedszázad történetéből eddig elsősorban a politikai életet tárta fel a kutatás, a korábbi szakirodalom
nagyobb része előítéletes véleményekkel és ideológiákkal volt átitatva, ellenben a
művelődéstörténetében sok a FEHÉR FOLT, és a hétköznapi élet vizsgálata még alig kezdődött meg.
Dualizmus kora: a társadalom és polgári átalakulása; pezsgő szellemi élet, értékes műalkotások
születése, tudományos eredmények sorai. Lényeges körülmény, hogy az elcsatolásokkal megszűnt az
ország domináns soknemzetiségű jellege. A parasztság tehát meghatározó eleme maradt a
társadalomban, de az iparosítás, a szolgáltatások fejlődése és az ország veszteségeit pótló
beruházások által teremtett munkahelyek fokozatosan csökkentették a lakosság hányadát.
Legnyomasztóbb gondja, hogy a szociális kérdéseket nem sikerült a társadalmi békéhez szükséges
mértékben megválaszolni. Az 1920. évi földreform az agrárnépesség feszültségeire mérséklőleg
hatott, de alig változtatott a földbirtokmesgoszlás kirívió aránytalanságán.

A polgárosulás nem lezárt folyamat, újabb és újabb kérdéseket vet fel. A számadatok által jelzett
változások csak sejtetik a polgárosulás rejtettebb területein történrteket. Ilyen pl a korábbiakhoz képest
is fellendülő egyesületi élet, amely biztosan jelezte, hogyy az állam tág teret engedett a lakossági
kezdeményezéseknek. Viszont fokozott állami ösztönzés, beruházás és beavatkozás történt a
törvényhozás útján a teskultúra (sport), az oktatás, az egészségügy és az idegenforgalom területén.
*Ugyanakkor az első vh előtt indult modernicáziós kezdeményezések folytatódtak: pl lakásépítés,
közlekedésfejlesztés, technikai újítások gyors megjelenése és elterjedése stb.
*Magyarország óriási erőfeszítéssel létrehozott eredmények birtokában érte meg a II vh-t, amelynek
eredményei ismertek: hatalmasak voltak a katonai és anyagi veszteségek, a lakosság sokat szenvedett
a harcoktól, a zsidóság nagy részét deportálták és kiirtották, a német megszállást a szovjet követte, a
nyilas diktatúra után a kommunista diktatúra következett, majd marxizmus-leninizmus jegyében
megkezdődött a gazdaság és társadalom, valamint a művelődés erőkaszos és teljes átalakulása.

TERMÉSZETI KÖRNYEZET
Politikai határai jelentős hosszúságában természeti határok is voltak. A megkisebbített országnak
súlyos gondot okozott, hogy az egységes vízrendszert új államhatárok metszették át.
Csepeli kikötő (1928), az első Duna-tengerjáró hajó 1933-ban haladt át Budapesten, rendezték a
Soroksári Duna-ágat, de a Duna – Tisza-csatorna domborzati akadályok és pénzügyi fedezet hiánya
miatt nem valósult meg.
1937. évi öntözési törtvény: tiszafüredi-öntözőrendszer (1940), Körösök hajózhatóságát javító
békésszentandrási duzzasztó (1941), tiszántúli főcsatorna első szakasza (1944).
A tervek nagyobb részének kivitelezése 1945 utánra maradt: tiszalöki erőmű, csatornák, tározók.
A trianoni országterületről nem lehetett befolyásolni a vízgyűjtő terület erdőségeinek óvását, ami
hatással volt a folyók vízhozam-ingadozására. Az új határok eltérő felszínű és éghajlatú, éppen ezért
évezredes gazdasági-kulturális szimbiózisban élő tájakat vágtak el egymástól.
Ezen az 1923:XIX. tc.: igyekezett változtatni az alföldi területek tervezett fásításával, facsoportok és
mezővédő erdősávok ültetésének előírásával.
A megerősítésre hozott 1935:IV.tc.: természetvédelmi intézkedéseket is tartalmazott.
Életmód és mentalitás
A befelé forduló társadalom egyidejűleg a megmaradt értékek fokozott védelmére hangolódott, ami
könnyen átcsaphatott volna általános modernizációellenességbe. Az első békés esztendőkben az
életkörülmények, a nagyarányű elszegényedés, különösen a középrétegek elégtelen anyagi helyzete
alkalmas sem volt jelentősebb újítások befogadására. Budapest jelentősége tovább erősödött; Nagy-
Budapest. A fővárosi közgyűlés 1938-ban nagyarányú csatornafejlesztési tervet fogadott el, Győrött
például ugyanerre az évre a lakóházak 64%-a kapott vezetékes vizet és a csatornahálózat 15 km-rel
nőtt. A fővárosi lakások felébe 1930-ig bevezették a városi gázt, vidéken ennek aránya gyakorlatilag
elhanyagolható volt. 1930. évi felmérések szerint Budapesten a lakások 83 százalékában volt
villanyáram-ellátás.
Kandó Kálmán találmánya: fázisváltós villanymozdony (1923), Jandrassik György találmánya: Ganz-
Jendrassik dízelmotor (1928). 1931-től menetrend szerinti autóbusz is összekkötötte a magyar és
osztrák fővárost. 1933-ban Óbudán elindult az első troli-buszjárat. 1924: Apponyi Albert ünnepi
beszéde. 1925: Magyar Rádió. 1929: televízió őse; Mihály Dénes. 1924-től lehetővé vált a
társasházépítés. Nagyszámú kertes ház épült, falvakban csak szórványosan. Áltlagban nem a polgári
kertes családi házat, hanem a hagyományos parasztházat követték mintaként. Országos Nép- és
Családvédelmi alap lakásépítkezései.
Változott a ruha divata: rövidebb, fiúsabb, kényelmesebb lett a női.
Fürdőruha is átalakult. Egészségtelen táplálkozást mutattak ki. Napi három étkezés, heti egy
tésztanap. Idővel a parasztság körében lecsökkent kettőre.
Ételek: burgonya, kenyér, halfogyasztás, a hús, zöldségek, konzerv. Megnőtt a cukorfogyasztás.
Ital: pálinka, bor, sör.
Kevesebb gyerek született. A házasodási életkor is eltolódott és egyre több volt a válás. 1935-ben
elrendelték a 48 órás munkahetet. Újdonság: gramofozene (lemezlejátszó), majd a későbbiekben rádiót
is lehetett hallgatni.
KÖZMŰVELŐDÉS, SPORT, EGYESÜLETEK
A múzeumegyesületek többsége megszűnt létezni. A tárgyállomány gyarapítása visszaesett, bár a
magánmecenatúra nem szünetelt és nagyobb értékű adományozások is történtek. Anyagi okokból
felszámolták a mai Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődjét, az Országos
Tanszermúzeumot, évtizedeken át sem rendeződött az Országos Műszaki Múzeum jogelődje, a
Technológiai Iparmúzeum megnyugtató elhelyezése. Vidéken új múzeumépületeket is emeltek. A II.
világháború alatt a bombázások és a frontharcok miatt számos könyvtár és múzeumi gyűjtemény
szenvedett súlyos, pótolhatatlan kárt. Az életkori és a nemek szerinti differenciálódásnál jelentősebb
volt a rétegek és foglalkozási csoportok szerinti szerveződés, ami megfelelt a társadalom hasonló
megoszlásának. A paraszti olvasókörök a Dél-Tiszántúlon a tanyavilágot is elérték. 1920 után az
egyesületi sport jelentősége ugrásszerűen megnőtt, ami világtendencia része volt, ugyanakkor speciális
magyarországi körülmények lendítettek rajta. Központilag is ösztönözték. 1941-re ingyenes strand
mellett kiépítettek uszodákat, teniszpályákat ls korcsolypályákat.
Egészségügy és társadalombiztosítás
Az egészségügyi politikában ugyanaz a gondolat nyert teret, ami a sportolást is ösztönözte, az egészség
megőrzése, betegségmegelőzés, ami folyamatosan megfelelt a polgárosulás irányának és népesedési
változások is alátámasztották. Neves orvostudósok: Korányi Sándor (1866-1944), Bókay János, Heim
Pál (1875-1929), Imre József, Szent-Györgyi Albert. A megelőzést állami feladattá tették. Szegény
család esetében az állam fizette a gyógyítást, viszont a későbbiekben csökkentették az ingyen kezelők
számát. Országos Társadalombiztosítási Intézmény (OTI): ingyen kezeltek betegeket.

EGYHÁZAK ÉS HITÉLET
1920 végén összeszámlált 7 990 202 lakos 63,9 % római katolikus, 20,% görög katolikus, 21%
református, 6,2% evangélista, 0,6% görögkeleti ortodox, 5,9% izraelita. A magyar anyanyelvűekből
álló felekezetek (római katolikus, református, izraelita) aránya annak ellenére is jelentősen növekedett,
hogy tagjaik nagy számmal maradtak az elcsatolt területeken, ellenben a nem magyar jellegű, bizánci
rítusú egyházakhoz tartozók száma összezsugorodott, az evangélikusoké pedig a nagyszámú nem
magar ajkú hívő elkerülése után is csak kevéssé csökkent. A korszak első felében változatlanul
Prohászka Ottokár a legnagyobb katolikus szellemi tekintély; Tóth Tihamér mint hitszónok és
hitbuzgalmi könyvek szerzője szerzett magának nevet. A korszak végének jeles egyéniségei között
szerepel Márton Áron, erdélyi püspök, aki a felső klérusban a legnyíltabban és leghatározottabban
tiltakozott a deportálás ellen, a mártírhalált halt Apor Vilmos győri püspököt és Mindszernty József
előbb veszprémi püspököt, majd esztergomi bíboros érseket, aki mindenfajta politikai radikalizmusra
vonatkozó hajthatatlansággal, de különösen a kommunista egyházüldözéssel szembeni ellenállással
tűnt ki.

17. A polgári társadalom korának művelődése II. (1920-1948). SZELLEMI ELET

–TAMI

Újkonzervativizmus és liberális ellenzék

1919 . augusztus elsején megbukik a Tanácsköztársaság; a román csapatok bevonulnak Budapestre. A
polgári radikálisok, a Vasárnapi Kör tagjai és az avantgárd művészek jelentős rsze elhagyta az
országot (Kassák: Bécsben hozta létre életművének jelentős darabjait: cím nélküli, számozott verseit,
képarchitektúrának nevezett konstruktivista festményeit és A ló meghal a madarok kirepülnek (1922)
című költeményét). 1920. június 4-én megkötött trianoni béke az ország területének kétharmad
részével rengeteg magyart szakított el az anyaországtól. A veszteségek után nehezen állt helyre a
szellemi élet folytonossága. A baloldali diktatúrát ellenforradalom követte. 1919. augusztus 10-én a
Tanácsköztársaság alatt hozott összes közoktatási intézkedést hatálytalanították, és szeptember 15-én
újra bevezették a kötelező hitoktatást. A történelmileg tekintett osztályokat fogadták el
nemzetfönntartó elemnek. A vezetp közírók álláspontját a trianoni veszteség határozta meg. Ebben az
időben működött az Eötvös Collegium, a Nyugat, A Tett.
A világháború, a bal-, majd a jobboldali uralom, valamint a békeszerződés előidézte válság
következtében eleinte alig volt jele a folytonosságnak.
A szellemi élet újraszerveződésére azután kerülhetett sor, hogy 1921. április 14-én Bethlen István gróf
lett a miniszterelnök. Ettől kezdve a művelődésnek háromféle szeménye játszott meghatározó szerepet
az orszá életében. Az elsőt hivatalos újkonzervetivizmussal, a másodikat szabadelvű ellenzékkel, a
harmadikat a népi mozgalommal lehet összefüggésbe hozni. Mindhárom jelentékeny mértékben
változott az 1944-ig terjedő időszakban, de leginkább az, amelyet a kormány kultúrpolitikájának
függvényeként jellemeztek. A világháború előtti korszak némely eszmei irányzata ugyan tovább élt, de
vezető szerephez már nem juthatott. A pozitivista anyaggyűjtésnek pl. különösen erős hagyománya
marad fönn az irodalomtörténet-írásban. Klebelsberg neonacionalizmus néven hirdette meg
programját. A veszteségekért Magyarország nemzetközi elszigeteltségét tette felelőssé. Ezért
hangsúlyozta a világtörténeti távlat fontosságát és óvott a vidékies bezárkózástól.
A Trianon új fejezetet nyitott és érvénytelenítette 1848 és 1867 ellentétét, gyakorlatiasságra igyekezett
ösztönözni. 1924-ben a középiskola reálgimnáziumnak nevezett új válfaját vezette be az élő nyelvek s
a természettudományok oktatásánk föllendítése, 1927-ben pedig a nyolcosztályos iskola
megteremtéséért, általános tankötelezettségért, az európai központokban Collegium Hungaricum nevű
intézmény felállításáért, a vidék fejlesztéséért, Budapesten egyetemi város létesítéséért, végül külföldi
ösztöndíjak adományozásáért szálltak síkra. Nevelési célokat is mefogalmazott: elítélte a felekezeti
háborúskodást, a családi életre, szellemi és testi képzettség összhangjára akarta fölkészíteni a
fiatalságot. Kulturális miliőt akart teremteni, vagyis a minőség szempontja vezette, mert úgy képzelte,
a magyarság művelődésbeli fölénnyel kárpótolhatja, amit elveszített. Nagyon pontos volt a
kutatómunka a tanárok körében, aki ezt nem teljesítette, azt nyugdíjazással fenyegette az állam.
Politikamentes történettudományt sürgetett, s még a marxizmussal szemben is türelmesebb volt.
Leginkább a középosztály egységesítése érdekelte, vagyis a közalkalmazottak gyerekeire gondolt.
Nemzetközileg versenyképes vezető értekmiséget szeretett volna létrehoni, de tanyai iskolákat is
építtetett, mert maradéktalanul fel akarta számolni az írástudatlanságot.
A magyar fejlődés is átrajzolódott ebben az értelmezésben. A 20-as években olyannyira sikeresnek
tetszett a hivataos magyarország újkonzervativizmusa, hogy a szabadelvűség szellemét őrző második
kultúra gyakran védekezésre szorult. A 30-as évekre meggyengült, addig azonban a háború előtti
liberalizmus örökösei inkább csak áttételes vitát folytathattak a hivatalos kultúrpolitikával. Voltak
szépírók, akiknek munkásságában nem okoztak törést a világháborút követő bal- és jobboldali
fordulatok. (Krúdy, Kosztolányi)
A 20-as években fellépő fiatalabb nemzedékből viszonylag kevesen támogatták a szabadelvű
ellenzéket, ezért az újkonzervativizmus lehetett az egyik oka, hogy a fiatal nemzedék kiemelkedően
jelentős tagjai közül viszonylag kevesen csatlakoztak a Nyugat-mozgalomhoz.
A liberális örökség inkább a tudományokban érvényesült, ahol ez idő tájt is születtek nemzetközi
viszonylatban jelentős eredmények. Igaz, a természettudományokban a magyarországi anyagi források
viszonylagos szűkössége többeket is arra késztetett, hogy a weimari Németországban vállaljanak
állást.
Megváltozik az országhatár, átteszik a felvidéki és erdélyi egyetemeket Magyarországra (Kolozsvár –
Szeged, Pozsony – Pécs)
Pálfordulás
1921. április 14. – Bethlen István miniszterelnöksége alatt
Háromféle eszmény: Újkonzervativizmus, Szabadelvű ellenzék, Népi mozgalom
Klebelsberg Kuno, neonacionalizmus ; Pozitivista – irodalomtörténet-írásban maradt fenn ;
Neonacionalizmus – Klebelsberg Kuno, vallás- és közoktatásügyi miniszter
A trianoni veszteségekért Magyarország nemzetközi elszigeteltségét okolta, ezért hangsúlyozta a
világtörténeti távlat fontosságát. Elítélte a múlt visszasóvárgását. Fönntartással vélekedett a
kiegyezésről. Kossuthra és Tisza Istvánra hivatkozott: az előbbire azért, mert jó hírünket terjesztette
külföldön, észrevette a kiegyezés fonákját és egységben látta nemzet és haladás ügyét, az utóbbira
pedig azért, mert ellenezte a háborút. Trianonért s az ország elmaradottságáért Ausztriát tette felelőssé.
Nemcsak a kettős forradalomtól, de attól is elhatárolta magát, ami utánuk történt. Gyakorlatiasságra
ösztönöz. Reálgimnáziumok (természettudományok és az élő nyelvek oktatása) -1924; Kötelező
nyolcosztály, Collegium Hungaricum megalapítása, vidéki fejlesztések, BP egyetemi város, külföldi
ösztöndíjak – 1927, Nevelési célokat is megfogalmazott. Kulturális miliő megteremtése – magyarság
művelődési fölénnyel megkaphatja azt, amit elveszített, a magas kultúrát támogatta. A középosztály
egységesítése – fel akarta számolni az írástudatlanságot
A terveiből sok mindent nem tudott megvalósítani – népkönyvtárak, rádiók, dzsessz helyett magyar
népzene. Újklasszicizmus és az eklektika vált a vezető művészeti iránnyá. Törekvéseit Szekfű Gyula
és Horváth János is támogatta
Szekfű Gyula: Három nemzedék - A Szekfű által fölhozott érvek mindazonáltal csak arra voltak
elégségesek, hogy a második nemzedéket értéktelenebbnek tartsa az elsőnél, arra viszont nem, hogy
általában Magyarország XIX. századi hanyatlásáról beszéljen, akkor sem, ha a tárgyalt időszak
harmadik szakaszának jellemzésében is akadt figyelemre méltó mozzanat: Szekfű arra hivatkozott,
hogy a harmadik nemzedék Kossuth és Deák szellemétől egyaránt távol állt, amidőn engedte, hogy
háborúba vigyék a Monarchiát.
Forradalomellenes szemlélet; Móricz Zsigmond: Erdély-trilógiájában érződik a Szekfű-hatás
Történetpolitikai tanulmányok - egyértelműen értésére adta olvasóinak, hogy a szerző célja a múlt
időszerűsítése. A korábbi szembeállítást mintegy újrafogalmazta. Érvelése szerint az 1848-ig
számítható rendi korszakban az állam egy volt a nemzettel, a szabadelvűség viszont zűrzavart
támasztott, feszültséget idézett elő az államfönntartó osztályok és a nemzetfönntartó értelmiség között.
Liberalizmushoz közelítő gondolatai: leszögezte, hogy a nemzet nem azonos a fajjal, s a magyarság
éppúgy kevert fajú, mint a zsidóság - noha ez utóbbi hosszú elzártsága miatt némileg különleges sorsot
mond
1927-1944 – Magyar Szemle folyóirat, közírók, történészek s társadalomtudósok új nemzedékének
adott teret, s közben döntően járult hozzá a magyar szellemi élet önállóságának fönntartásához
1923 – Napkelet – Klebelsberg kultúrpolitikáját támogatta
Horváth János szerkesztette a kritikai rovatot (Pécsi Tudományegyetem, Petőfi Sándor)
Sikeres volt Magyarországon az újkonzervativizmus
Babits: Tanulmány Adyról
1927-ben Baumgarten Ferenc (1880-1927) esztéta végrendeletével irodalmi alapítványt hozott létre, s
Babitsot kérte föl, hogy művészi szempontból eldöntse, kiknek adják az évente odaítélhető díjakat,
1929-ben pedig Osvát Ernő öngyilkossága után Babits lett a Nyugat szerkesztője. E két változás
lehetőséget adott számára, hogy beleszóljon az ország kulturális életébe.
Fölemelte szavát az erőszak ellen és megismételte az irracionalizmussal szemben már korábban is
megfogalmazott kifogásait „Az írástudók árulása” (1928) címmel a Nyugatban közölt röpiratában.
A harmincas évekre az újkonzervativizmus meggyengült. Voltak szépírók, akiknek munkásságában
nem okoztak törést a világ-háborút követő bal- és jobboldali fordulatok.
Krúdy: Utolsó szivar az Arabs szürkénél, A hírlapíró és a halál, Boldogult úrfikoromban. Vesztett a
népszerűségéből, elkötelezetlen író.
Cholnoky László – nyomor, öngyilkosság
Kosztolányi politikailag független író, Aranysárkány, Pacsirta, Édes Anna
A húszas években föllépett fiatalabb nemzedékből viszonylag kevesen támogatták a szabadelvű
ellenzéket. Annak is az újkonzervativizmus lehetett az egyik oka, hogy a fiatal nemzedék
kiemelkedően jelentős tagjai közül viszonylag kevesen csatlakoztak a Nyugat-mozgalomhoz. Szabó
Lőrinc kivétel. A liberális örökség inkább a tudományokban érvényesült: Neumann János, Teller Ede,
Wigner Jenő – Németország, Fejér Lipót függvénytana, Ferenczi Sándor Katasztrófák a nemi élet
fejlődésében, Róheim Géza az etnológiát lélekelemző magyarázattal párosította.
XIX. század szabadelvűség neveltjei
1929. könyvhét, Móricz Zsigmond, Vidéki egyetemek önálló arculata
A szellemtörténetnek a pécsi Erzsébet Tudományegyetem lett a fellegvára. Itt szerkesztette a Német
Tanszék vezetője, Thienemann Tivadar 1922-től a Minerva című folyóiratot,-^amely a magyar
esszéírás megújítója lett. Ebben a folyóiratban jelent meg először Thienemann Irodalomtörténeti
alapfogalmak (1927-1930) című munkája
Nemzeti jelleg
Az újkonzervativizmussal és szabadelvű ellenzékével egyaránt szemben álló kultúra lehetőségét
Németh László vetette föl. (3. népi írók mozgalma). Ő is, mint Babits, a nemzeti jelleg és korszerűség
kettős követelményét hangoztatta, noha a közös kiindulópont utóbb egészen más következtetéshez
vezetett.
Azt a romantikus eredetű föltevést tette magáévá, mely szerint minden nemzetnek adva van a
lehetőség, hogy a kultúrának hamisítatlanul eredeti változatát teremtse meg. Ennek megvalósításához -
úgy vélte - szerves fejlődésre van szükség. Bármilyen színvonalas legyen is az értelmiségi réteg, ha
nem fokozatosan emelkedik ki a néptömegekből, elmulaszthatja ezt a lehetőséget. Németh László
szervetlennek vélte a magyar polgárosodást, és ez a föltevése adott módot arra, hogy közeledjék a népi
mozgalomhoz.
Polgári és népi kultúra kettőssége
1929 – világgazdasági válság, Magyaroszágon is érezni lehetett.
1931 – lemond Bethlen István kormánya. Klebelsberg tervei részben megvalósulatlanok maradtak.
1932 – Gömbös Gyula miniszterelnök
1933 – Hitler hatalomra jutása
A színjátszásban töretlenül érvényesült a hagyomány. Nemzeti Színház, Vígszínház – Bajor Gizi,
Tasnády Ilona, Rajnai Gábor
Zene: sláger, magyar nóta, operett, dzsessz, komolyzene – fellépés – Bartók, Dohnyáni
Festészet: Moholy-Nagy László (külföld)
Építészet: Breuer Marcell (külföld)
Maradiság jellemzi a festészetet, újklasszicizmus és posztimpresszionizmus
Ellenzék: Derkovits Gyula (expresszionizmus)
Vajda Lajos, Korniss Dezső (szürreális konstruktivizmus)
Tudományos élet
Szent-Györgyi Albert, Kerényi Károly, Fülep Lajos, Pais Dezső és Bárczi Géza – pozitivista
szemléletű történeti nyelvészet. Horváth János lépést tett az irodalomszociológia irányába, főként A
magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931) című könyvében. Kerényi szembehelyezkedett a
klasszika-filológia pozitivista művelőivel, Szerb Antal rendkívül sikeres Magyar irodalomtörténete
(1934) nemzedékek irodalomfölfogására hatott, Prohászka Lajos könyve, A vándor és a bujdosó
(1934) pedig hosszú vitát indított el a nemzetjellem fogalmáról. Hankiss János a debreceni
tudományegyetem franciatanára, 1931-ben kiváló külföldi előadók részvételével nemzetközi
irodalomtörténeti ülésszakot hívott össze, és 1938-ban összehasonlító irodalomtudományi folyóiratot
indított Helicon címmel.
Jó néhány átfogó igényű vállalkozás is megjelent a harmincas évek elején. Éber László: Művészeti
lexikon, Szabolcsi Bence, Tóth Aladár: Zenei lexikon, Németh Antal: Színészeti lexikon, Hóman
Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet (hét kötet).
Volt azonban e korszak szellemi életének néhány gyenge oldala is. Eredetiség nélküli volt a bölcseleti,
sőt általában az elméleti kultúra s a közgazdaságtudomány. Kosztolányi a 30-as években (ahogyan a
20-as években is) megmaradt a legfüggetlenebb írónak.József Attila számára adott ösztönzést-néhány
év alatt hihetetlenül nagy utat tett meg a művészi fejlődésben
Az új klasszicizmus kétségkívül illett a húszas évek új konzervativizmusához, de nemzetközileg is
döntő hatású irányzat volt. Kassák hazatérése után eltávolodott az avantgárdtól. Szabó Lőrincre is
jellemző. Avantgárd helyett TÉNYIRODALOM – önéletrajz, önéletrajzi regény. Kassák Lajos: Egy
ember élete, Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Regény és tényirodalom – Móricz Zsigmond:
Barbárok, A boldog ember. Párhuzam a népi írókkal – Tamási Áron (VH. után)
Szépirodalom és néprajzi leírás
Kedvelt műfaj a szociográfia. Nagy Lajos: Kiskunhalom, Veress Péter: Az alföld parasztsága, Illyés
Gyula: Puszták népe. A népiességet ellenzéki mozgalmak is támogatták. Sajtótermékek: Tanú
folyóirat, Válasz folyóirat.VITA. Kelet népe – Toll, Szép Szó szembenállás. A vitára részben az
adott okot, hogy a népiek politikai felfogása korántsem volt egységes.
II. VH és a magyar kutúra
Rendeletet vezettek be az előzetes cenzúráról. Zsidótörvények. Hóman Bálint kultúrminiszter. A
természettudományok a háttérbe szorulnak. 12 és 23 év közötti fiúknak évi tíz hónapban heti négy
órára emelte a leventeképzést. A német fenyegetés és a zsidótörvények együttes hatásával is
magyarázható, hogy fölélénkült az érdeklődés a magyarság mibenléte, sőt eredete iránt – Mi a magyar?
Kísérlet a polgári kultúra folytonosságának helyreállítására
Amikor egy évig tartó kényszerű némaság után fokozatosan magához tért Magyarország, csak lassan
derült fény arra, mekkora veszteséget is okozott a szellemi életnek a háború és a zsidóüldözés. Költők,
írók munkatáborban meghaltak, a zenészek nyugatra emigráltak. Békésy György fizikus – Nobel-díj
(Németországban). 250.000 embert vittek el munkatáborba, a németeket kitelepítették, lakosságcsere
történt. A sanyarú gazdasági helyzet ellenére számos kísérlet történt a polgári kultúra folytonosságának
a helyreállítására. Európai Iskola – a korszerű képzőművészet újrateremtése.
Füst Milán: Öregség (vers), Valahol Európában (film), Magyarok (folyóirat) Maygar Csillag
folytatásaként, Kassák: Alkotás (folyóirat), az avantgárd felélesztéséért. A népi írók újra
megjelentették a Választ. Pilinszky: trapéz és korlát (zsidóüldözés), Weöres Sándor: A fogak tornáca,
Újhold (1946) folyóirat, Fórum folyóirat .
Az 1919. évi Tanácsköztársaság példájából azt a tanulságot vonták le a kommunisták, hogy a
parasztság képviselőinek bevonása nélkül nem lehetséges az egypártrendszer bevezetése. Ennek a
következtetésnek a szellemében támogatták a közoktatás átszervezését, mely a népi mozgalom
képviselőinek is szívügye volt.1945 nyarán bevezették a már 1940-ben törvénybe iktatott
nyolcosztályos általános iskolát.Állami tankönyvek.Népi kollégiumok, egyetemek, főiskolák.
1947 elején már százötvenöt dolgozók iskolája, ebből negyvenhat gimnázium, kilenc ipari s három
mezőgazdasági középiskola, hét tanító- s egy óvónőképző működött. A II. világháború utáni helyzet
Bibó Istvánban, Ravasz László jogi végzettségű vejében talált elemzőre. „A magyar demokrácia
válságáról” (1945) értekezvén, „megegyezéses forradalom”-ra buzdított, és azt ajánlotta az új politikai
vezetők figyelmébe, hogy tegyenek különbséget fasizmus és reakció között, hirdessenek üldözést az
elsővel és harcot a másodikkal szemben. Lukács György és Révai József már 1945 előtt kiemelték
Petőfi és Ady bizonyos műveit a magyar irodalomból, a II. világháború után pedig - föltehetően
jórészt a Szabad Népet szerkesztő Horváth Márton javaslatára - József Attila került harmadikként a
legfontosabb szerzők közé. A múlt átértelmezése együtt járt az egyházak elleni küzdelemmel.
Mindszenty József hercegprímás 1947 márciusában pásztorlevélben hívta föl híveit, hogy
tiltakozzanak a kötelező vallásoktatás megszüntetése ellen.
Iskolák államosítása – kommunisták – MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT. Márai naplójának a II.
világháború utáni években készült része teljességében csak 1990 után jelenhetett meg. Följegyzéseiből
tudható, hogy amikor 1948-ban végleg elhagyta az országot, úgy látta, a polgári kultúra folytonossága
megszakadt Magyarországon.

18. A MAGYAR MŰVELŐDÉS 1948 UTÁN (TÁRSADALMI TÉR, TERMÉSZETI

KÖRNYEZET, ÉLETKÖRÜLMÉNYEK ÉS ANYAGI KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA)-
DORINA

A POLITIKA SZEREPE A KULTURÁLIS ÉS TÁRSADALMI FOLYAMATOKBAN A SZOCIALISTA

TÁRSADALOMBAN

A II. világháború befejeződését követő, rövid demokratikus periódus után 1948-ra egyértelművé vált,
hogy a polgárosodási folyamatok kibontakoztatására, a társadalmi önszerveződések autonómiájának
fenntartására, a koalíciós időszak kulturális sokszínűségének megőrzésére nincs lehetőség. Helyébe
egy olyan, a marxizmus-leninizmus platformjára épülő társadalom-, kultúr- és művelődéspolitika
lépett, aminek legfőbb célja a társadalom totális ellenőrzésének kialakítása, az egyes társadalmi
csoportok homogenizálása, az önálló társadalmi-kulturális kezdeményezések felszámolása volt. A II.
világháború befejeződését követő években a Szovjetunió érdekszférájába került ország - 1948-tól
gyorsuló léptekkel haladt az egypárti diktatúra, a társadalmi gazdasági, szellemi élet totális
alávetettsége felé. A párt által képviselt tanítás - a klasszikus sztálinista viszonyok között - a
társadalom valamennyi tagja számára kötelező volt, az ettől eltérő értékek nyilvános képviselete
szigorú tilalom alá esett. Ha változásról vagy a társadalmi-politikai átalakulásról esett szó, akkor a
„harc” volt a leggyakrabban használt kifejezés. A domináns európai, hagyományelvű kulturális
tradíciót 1948-1949-től a szovjet mintára átalakított kulturális szervezet- és értékrendszer váltotta fel.
Ekkor vált az úgynevezett három T - tiltás, tűrés és támogatás - a kultúrpolitika rendszerspecifikus
alkotóelemévé.

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉS MAGYARORSZÁGON A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN

A korszak sajátossága az elektronikus tömegkommunikáció politikai szempontból történő
túlértékelése, ami számos politikai és kulturális konfliktussal járt együtt. A kilencvenes években az
erős ideológiateremtő törekvések és a konszolidált Kádár-korszak semlegesítési és konfliktuskerülő
gyakorlatát követő kultúr- és művelődéspolitikai kurzusok váltakoztak. A szigorúan centralizált, állami
tulajdonban levő kulturális intézményrendszert a kilencvenes évek folyamán magántulajdonban lévő,
szabadon megválasztott művészeti és értékpreferenciával rendelkező, gazdaságossági és üzleti
szempontokat is figyelembe vevő intézmények - könyvkiadók, filmstúdiók, galériák, lapok, mozik
váltották fel. Az éves nemzeti össztermékből a kulturális kiadásokra fordított összeg is mérséklődött.
TÁRSADALMI TÉR, TERMÉSZETI KÖRNYEZET, A SZOCIALISTA ÁTALAKULÁS ÉS A
TERM ÉSZETI, KÖRNYEZET VÁLTOZÁSA
A hatvanas évek végéig tartó extenzív gazdasági fejlődés korszakában az ország vezetése a természeti
környezetet korlátok nélkül felhasználható erőforrásként kezelte. A természeti értékek megítélése
jelentősen romlott. Az egyes beruházásoknál a várható és lehetséges környezeti károkat nem vették
figyelembe, így gyakorlatilag semmit sem tettek megelőzésükre. A természeti környezet megóvása
nem tartozott a gazdaság- és társadalompolitikát formáló szempontok közé. Az újonnan létesített
települések és nagyüzemek tervezése során a természeti környezethez való illeszkedésre, a regionális
táji adottságokra nem fordítottak figyelmet. Az erőltetett - és a hatvanas évek elején lezáruló -
kollektivizálási hullám következtében a történeti hagyományos paraszti életforma gyakorlatilag
megszűnt.
A természet- és környezetvédelem intézményesítése Magyarországon csak a hatvanas években
kezdődött meg. 1961-ben született meg a természetvédelmi törvény és ezt követően alakult meg az
Országos Természetvédelmi Hivatal. A hetvenes években jöttek létre a természetvédelemmel a
kormányzati politika szintjén foglalkozó intézmények. 1976-ban hozták meg az emberi környezet
védelméről szóló törvényt. A nyolcvanas évek elejétől lett az oktatásban is egyre fontosabbá a
környezetvédelmi szempontok tudatosítása, ebben az időszakban vált kormányzati szinten koordinálná
a természet- és környezetvédelem. Az önálló Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium
1988-ban jött létre. A köztudatban a környezeti kérdések felértékelődését jelentősen meggyorsította az
ukrajnai Csernobil atomerőművében 1986 áprilisában bekövetkezett katasztrófa.
A II. világháború utáni korszak alternatív környezetvédelmi kezdeményezései és dokumentumai közül
a legkorábbinak a Bokor-Öko csoport 1949-ben Bulányi György szerzetes által megfogalmazott „Régi
Írás” című elmélkedése tekinthető.. A nyolcvanas évek második felében a környezetvédelmi kérdések
fontos részét képezték a politikai küzdelmeknek.
A dunai vízi erőmű építése elleni tiltakozó fellépés egyre szélesebb társadalmi bázissal rendelkezett, az
erősödő társadalmi és politikai nyomás hatására a magyar kormány 1989 nyarán felfüggesztette az
építkezést. A kommunális vízigények és a gazdasági vízfelhasználás a II. világháború utáni év-
tizedekben rohamosan nőtt. A legjelentősebb vízfelhasználók és szennyezők a vegyipari és a
villamosenergia-ipari cégek voltak. Az 1990-es népszámlálás adatai szerint a magyar lakosság 50
százaléka közcsatornába be nem kötött lakásokban lakik. A levegőminőséget jelentősen rontották a
hazai nehézipari és vegyipari nagyüzemek, amelyek az ötvenes-hatvanas években gyakorlatilag
büntetlenül rombolhatták a hazai környezetet. A fokozott védelemben részesített, természeti
értékekben kiemelkedően gazdag területek nemzeti parkká alakítása a hetvenes évektől kezdődött meg.
Az ország első nemzeti parkját a Hortobágyon hozták létre 1973-ban.
A TÁRSADALMI TÉR ÁTALAKULÁSA ÉS AZ ÉPÍTÉSZET
 Magyarországon a társadalmi terek az 1948 és 1990 közötti időszakban többszörös funkcióváltáson
mentek keresztül a politikai változások függvényében. Eltávolították azokat az alkotásokat, amelyek az
előző korszakra emlékeztettek vagy a kultúrpolitika megítélése szerint a szocialista elvárásokkal
szemben álló értékeket közvetítettek és az új követelményeknek megfelelő alkotásokat állítottak a
helyükbe. A korszak jellemző köztéri alkotása a politikai emlékmű, aminek alakja többnyire
optimizmust és dinamizmust sugározva, a szebb jövő ígéretét közvetítette.
A Rákosi-korszak jelképévé vált nyolc méter magas Sztálin-szobrot 1951. december 16-án
nyolcvanezer ember jelenlétében avatták fel Budapesten, az akkori Felvonulási téren. Az 1956-os
forradalom után, az események során ledöntött Sztálin-szobrot nem állították vissza. A térre 1965-ben
Lenin-szobor került. Az ötvenes években a direkt propaganda eszközeivé váltak a középületek.
Homlokzatukat jelszavak, vörös csillagok díszítették, a községházák előtt szégyen- és dicsőségtáblák
álltak. Az aktuális jelszavakat hordozó táblák az utak mentén, a gyárak, intézmények falain a hetvenes
évek végéig országszerte megtalálhatók voltak. A kilencvenes évek közepétől kezdtek megjelenni a
lakóparknak vagy lakókertnek nevezett új típusú, többnyire családi vagy sorházas beépítésű, ritkábban
3-4 emeletes társasházakból álló lakótelepek. A szocialista kor építészetére jellemző volt a
megalománia, nagyméretű, monumentális épületek, köztéri alkotások és közterek létrehozása. Az
épületeknek, köztereknek tükrözniük kellett a szocialista gazdasági rend fölényét, a munkásosztály
hatalmát és célkitűzéseit. Az „arctalan építészet” a hetvenes évek első felétől kezdett fokozatosan
háttérbe szorulni, szellemi műhelyek és csoportok alakultak. Egyre fontosabbá váltak az épületeknek a
környezettel alkotott viszonyai, az utcák és terek szerepe. Ez a szervesség, a természetközeliség, a
nemzeti hagyományok építészeti megjelenítése jellemzi az organikus építészet legismertebb
képviselője, Makovecz Imre munkásságát, aki a hatvanas évek végétől keltett egyre nagyobb figyelmet
markánsan egyéni tervezőmunkájával.
ÉLETKÖRÜLMÉNYEK ÉS ANYAGI KULTÚRA DEMOGRÁFIAI, TÁRSADALOM-
STATISZTIKAI ÁTTEKINTÉS (1949-1990)

Magyarország a II. világháborúban igen súlyos katonai, polgári és anyagi veszteségeket szenvedett. A
háborús cselekmények következtében - frontharcok, légitámadások, holocaust, hadifogság - mintegy
0,9-1,0 millió fő vesztette életét és elpusztult az 1938. évi nemzeti vagyon 40 százaléka. 1945-1948
között hatalmas méreteket öltött a kényszermigráció, ami jelentős mértékben befolyásolta az ország
lélekszámának alakulását. Az érintettek száma minimálisan félmillióra tehető. A háborús események
és az ismét változó országhatárok következtében a szomszédos országokból 60-80 000 ember
menekült Magyarországra.
A háborút követő évtizedekben még egy alkalommal, az 1956-os forradalom után került sor tömeges
kivándorlásra, ekkor az átmeneti külföldi tartózkodás után visszatérteket leszámítva, mintegy 180 000
ember menekült el az országból. A nemek szerinti megoszlás 1949 és 1990 között kisebb
ingadozásokat mutat, de a nők száma mindig meghaladta a férfiakét. A háborút követően - a hatvanas
évek közepéig - a nők és a férfiak születéskor várható élettartama viszonylag egyenletesen emelkedett,
és elérte a 72, illetve a 67 évet. Ugyanakkor az ötvenes évektől kezdődően igen jelentős mértékben
csökkent Magyarországon a csecsemőhalandóság. Jelentősen megváltoztak a halálokok: a szív- és
érrendszeri betegségek, a rosszindulatú daganatos megbetegedések és a központi idegrendszer
sérülései. A társadalom egészségügyi viszonyainak globális javulását elősegítette az egészségi ellátás
széles körű elérhetősége, színvonalának emelkedése. A munkanélküliség a rendszerváltozást követő
évtized egyik legsúlyosabb társadalmi problémájává vált. A nyolcvanas években ez az elit -
összetételét tekintve - viszonylag jelentős mértékben átalakult, majd a rendszerváltozás teljesítette ki
az elitcsoportok átrendeződését. Az 1948 utáni korszakban a modernizáció Magyarországon
elsősorban iparosodást jelentett.
TELEPÜLÉSPOLITIKA, LAKÁSKÖRÜLMÉNYEK
A terület- és településfejlesztési politika a negyvenes-ötvenes évek fordulóján az egyre erőteljesebb
centralizációs törekvések jegyében formálódott. A (település)politika a gyakorlatban is hátrányosan
különböztette meg a kistelepüléseket. A korszakra a városodás folyamata volt jellemző. A II.
világháborút követő évtizedek településpolitikájának kétségtelen pozitívuma a városhálózat
kibontakozása és a regionális központok megjelenése. Budapest a II. világháborút követő évtizedekben
is dinamikusan fejlődött. A II. világháborút követő években a háborús károk felszámolása, a lakások
újjáépítése volt a legfontosabb feladat. A lakások kis alapterületűek - 35-40 négyzetméter - és igen
alacsony komfortfokozatúak voltak.
JÖVEDELEM, FOGYASZTÁS, HÁZTARTÁS, FOGYASZTÓI KULTÚRA
Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem 1938-ban 120 dollárt tett ki, ez az akkori európai
átlag 60 százaléka volt. A II. világháború következtében a nemzeti jövedelem csökkent, az 1938-as
szintet csak 1949-ben érte el ismét. A rendszerváltozással együtt járó gazdasági átalakulás
következtében a kilencvenes évek első felét is a jövedelmek és a fogyasztás visszaesése jellemezte. A
hetvenes évek első felében a községi háztartások 80 százaléka (a korabeli magyar népesség fele, 5,2
millió fő) rendelkezett háztáji vagy kisegítő gazdasággal. Ugyancsak a hatvanas-hetvenes évek
időszakában változott meg a magyar háztartások felszereltsége. Döntő többségük ekkor szerezte be
első mosógépét, centrifugáját, majd ezt fokozatosan automata mosógépre cserélte. Ebben az időben
bontakozott ki a szórakoztató elektronikai eszközök beszerzése, majd a magnetofont és a lemezjátszót
a nyolcvanas évektől fokozatosan felváltották a magas fokú hanghűséget nyújtó komplex zenegépek.
Jelentősen változott a háztartások nagysága és szerkezete is. Fokozatosan kisebb lett az átlagos
családnagyság. Csökkent az egy családra jutó átlagos gyermekszám. A falusi családok életében, a
többgenerációs, tartósan együtt élő családmodellt, felváltotta az életpályáját önállóan kezdő, elemi
család modellje.
Az ötvenes évek második feléig, a bútor, a kerékpár, a kályhák és hagyományos tűzhelyek, a
motorkerékpár és a rádió domináltak. A hatvanas évek elejétől a különböző elektromos háztartási
berendezések (mosógép, centrifuga, hűtőszekrény és a televízió) került előtérbe, a hetvenes évek
elejétől pedig egyértelműen a személygépkocsi. A személyautó korábban is meglévő státusszimbólum
jellege és szerepe a nyolcvanas évek második felében jelentősen megnövekedett. A háború utáni
legnagyobb életstílusváltás Magyarországon a hatvanas-hetvenes években zajlott le. A változás
hátterében a második gazdaság megerősödése állt, ez tette lehetővé a lakossági jövedelmek viszonylag
dinamikus növekedését. A korszak első részét némiképp publicisztikus megfogalmazásban
„gulyáskommunizmusnak”, második szakaszát pedig „fridzsiderszocia-lizmusnak” is nevezték. A
hatvanas-hetvenes években a faluról városba költözők nemcsak lakóhelyet, hanem életmódot is
váltottak.
ÖLTÖZKÖDÉS
A hagyományos népviseletek mindennapi használta megszűnt, a házilag készített ruházat helyét átvette
a konfekció. A változás kiváltó okai között az élet- és munkakörülmények megváltozása, a korszak
kétarcú parasztpolitikája egyformán szerepel. Igen gyakran a viselet megváltoztatásának
kezdeményezője az a falusi réteg rendszerint a legszegényebbek - akik falun kívüli munkavállalásra
kényszerülve, nemcsak a másfajta öltözködési szokásokkal ismerkedtek meg, hanem fogékonyan
reagáltak ezekre. A sokszoknyás viseletét az éppen divatos városi ruházkodás elemeiből álló viselet
váltotta fel. A viselet elhagyásával gyakran a testtartás, a mozgás technikája és a járás is
megváltozott.A falun kívüli munka már megkövetelte a paraszti viselet levetését. Az életmódváltásban
jelentős szerepe volt a tömeg- és a magánközlekedés fejlődésének. Ugyancsak befolyásolták az
életmódot a hatvanas évek végétől a tömegkommunikációs eszközök által sugárzott reklámok,
amelyek a megszokottól eltérő életmintákat közvetítettek. A túlságosan gyors változás helyenként
sajátos „divatkavalkádot” alakított ki, ami a hétköznapi öltözködésben diszharmonikus. A kivetkőzés
utáni tipikus falusi női viselet darabja lett a tréningnadrág, a kötött pulóver és az otthonkának nevezett
ujjatlan ruha, kényelmes lábbelivel. A nők körében számos helyen továbbra is megmaradt a fej
befedésének szokása, függetlenül az időjárástól és attól is, hogy hagyományos vagy éppen modern,
fodrász által készített frizurát viseltek-e. Ugyancsak átörökített ruhadarab a változatos formájú kötény.
A férfiak új hétköznapi-otthoni viseletének részévé vált a kopott, munkába már nem hordott kék
munkaruha, ami alá olcsó, puha anyagú inget vettek, ehhez elsősorban az idősebbek gyakran kötényt is
kötöttek, s ugyancsak növekvő népszerűségnek örvendett a katonai gyakorlóruha. Ünnepnapon a
fiatalabbak általában világos és a mintás anyagú, az idősek egyszínű öltönyt viseltek, ami általában
konfekcionált termék volt. Felsőruházatként szivacskabátot vagy ritkábban bőr/műbőr kabátot öltöttek,
divatba jöttek a hegyes orrú, kissé magasított sarkú cipők.
ÉRTÉKEK, EMBERI KAPCSOLATOK
Amíg az ötvenes évek első felében hatalmon lévők megkövetelték a társadalomtól a feltétel nélküli
elismerést, a politikai vezetés által kitűzött célokkal való teljes azonosulást és támogatást, addig a
hatvanas évektől már egyre inkább csak a hallgatólagos elismerés, az ideológiai-történelmi tabuk és a
fennálló politikai viszonyok tiszteletben tartása volt a követelmény. Ennek a szemléletváltásnak a
megfogalmazása volt Kádár János 1962-es híressé vált jelszava: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.”
A társadalom középső és alsó rétegeinek egyes csoportjaiban ugyanakkor tovább élnek a Kádár-
korszak beidegződései. Ezek közé tartozik az állam, az állami intézmények magas fokú elutasítása, az
állami és a közösségi szabályok megkerülésére való gyakori hajlandóság
TÖMEGKULTÚRA, TÁRSADALOM ÉS MŰVELŐDÉS
1945. novemberi közvélemény-kutatási adatok szerint a budapestiek körében a legnépszerűbb
szórakozási lehetőség a mozi volt. Az értelmiségiek körében ezt a színház, az olvasás, a hangverseny-
és operalátogatás követte, a kispolgári rétegek pedig a mozi után az olvasást, a színházat és a sportot
részesítették előnyben. A népművelés tudományos megalapozása érdekében 1951 -ben Népművelési
Intézet létesült.A hazai sportrendezvényeken való részvétel igen népszerű szabadidős tevékenység
volt. A háború előtt divatos irodalmi lektűrök a fordulat éveit követően nemkívánatossá váltak. Rejtő
Jenő könyveit és a Nick Carter-detektívtörténeteket tartalmazó regényfüzeteket éppen úgy kivonták a
könyvkereskedésből és a könyvtárakból, mint a klasszikus szépirodalom számos remekművét. Az
Állami Televízió Vállalat megalapításáról 1953-ban született döntés. Az első kísérleti adásokat 1955-
ben sugározták hetente egyszer másfél-két órás időtartammal.
19. A magyar művelődés 1948 után-DONATA
Oktatás és tudomány, Az oktatási rendszer átalakulása, iskolázottság

1947-1948 egyre erőteljesebbé vált az oktatási rendszer többszektorúságát felszámoló és az új

közoktatási rendszert bevezető politika. Gyökeres változtatás időpontja 1948. június 16.
1948. évi XXXIII. számú törvény: iskolák államosítása. Az oktatási rendszer alapfeladata az aktuális
politikai rendszer igényeinek megfelelően materialista-ateista szellemben nevelték a fiatal
generációkat. 1949 őszétől kötelező az orosz nyelv oktatása. Szinte lehetetlenné tették a vallásoktatást
Marxista neveléstudomány elvei érvényesültek. Felszámolták a tankönyvkiadás korábbi rendszerét---
1949. TANKÖNYVKIADÓ VÁLLALAT. Pedagógusoknak kötelező az ideológiai továbbképzés.
1948-49. EGYETEMI REFORM: célja, a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek
működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel. A másik cél a munkás és paraszti
származású fiatalok egyetemi tanulmányainak elősegítése.Folyamatosan felülvizsgálták az oktatókart.
1949. kibővítették az 1947-ben, a budapesti tudományegyetemen létrehozoztt OROSZ INTÉZETET.
Önálló Közgazdaságtudományi Egyetemet hoztak létre---Marx Károly nevet vette fel. Budapesti
Pázmány Péter Tudományegyetem Eötvös Loránd nevét vette fel---1950.létrejött az ország első önálló
marxista-leninista tanszéke. Az egyetemeket megfosztották a tudományos címek adományozásának
jogától. 1952-ben Rákosi 60. születésnapja tiszteletére az Elnöki Tanács Rákosi Mátyás Tudományi
Érdemérmet és Tanulmányi ösztöndíjat alapított a kiemelkedő teljesítményt nyújtó főiskolai és
egyetemi hallgatók számára. 1956-os forradalom után enyhült az iskolák ideológiai ellenőrzése, az
orosz nyelv helyett más idegen nyelvet is lehet választani, nem akadályozták a fakultatív hitoktatást.
Az engedményeket a Kádár-rezsim megszilárdítását követően 1957 folyamán visszavonták. MSZMP
Politikai Bizottsága által 1958-ban elfogadott MŰVELŐDÉSPOLITIKAI ELVEK határozták meg.
Rögzítették, hogy az oktatás és a kultúra elsőrendű feladata, hogy a dolgozók műveltségi
színvonalának emelése révén járuljon hozzá a szocialista eszmeiség erősítéséhez és a marxista-
leninista eszmék terjesztéséhez. A konszolidációs időszak kezdeteit jelezte, hogy 1962-ben az MSZMP
határozatban mondta ki a a „politicus clausus” fokozatos felszámolását—felvételik során megszűnt a
negatív diszkrimináció
A felsőoktatásban is mérsékelődött az intézményi struktúra átalakítása. A változások elsősorban az
agrár és a műszaki felsőoktatást érintették, illetve budapesti Marx Károly Közgadasági Tudományi
egyetem kihelyezett pécsi tagozata, a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karává vált.
1977-ben miniszteri rendelettel az ideológiai tárgyak kiegészítéseként kötelezővé tették a Magyar
munkásmozgalom története nevű tantárgy oktatását a felsőoktatási intézményekben---
1986.Magyarország története 1918-1975 nevű tantárgy. A rendszerváltás időszakától kezdve az oktatás
ismét átalakul. Újjáéledt az egyházi és magánoktatás intézményrendszere. Az iskolák visszanyerték
önállóságukat. 1989-1990 fordulóján megkezdődtek a Nemzeti Alaptanterv (NAT) előkészületei-
módosították az oktatási törvényt, törölték a szocialista rendszerrel kapcsolatos előírásokat. A marxista
ideológia kötelező oktatását eltörölték.
Tudományos intézmények, eredmények
1947-49-es politikai rendszerváltással egyidejűleg a tudományos intézetek is elveszítették
autonómiájukat, a Magyar Tudományos Akadémia független köztestületből, költségvetési intézménnyé
vált. A változások lényeges vonása, hogy az egyetemek jelentős mértékben elveszítették a tudományos
kutatásban korábban betöltött szerepet- és feladatkörüket. Hatalmas kivándorlási hullám---
felbecsülhetetlen szellemi potenciál-veszteséget szenvedett el az ország. 1948. Szent-Györgyi Albert
akadémiai másodelnöki tisztségéről lemondva hagyta el az országot.
MDP I. Kongresszusán elfogadott programnyilatkozat szerint a „tudományos kutatást és a művészi
alkotást fel kell szabadítani a tőkétől való függés alól, és a nép szolgálatába kell állítani”. Ekkor
alapították a Központi Fizikai Kutatóintézetet, a Történettudományi Intézetet, a Mezőgazdasági
Kutatóintézetet, Állam és Jogtudományi intézetet. 1949 őszén az Akadémia elfogadta a szovjet mintára
módosított alapszabályát, ami egészen az 1990-es évek elejéig érvényben volt. A megváltozott
alapszabály értelmében jelentősen csökkentették az akadémiai tagok létszámát, mindenkit kizártak, aki
nem felelt meg az ideológiai elvárásnak. Az akadémia tudós testületből centralizált bürokratikus
intézményrendszerre épülő, országos tudományos főhatósággá vált, amely a kutatómunkát a
„tervszerűség” jegyében irányította 1957-ben 114 kutatóintézet működött Magyarországon.
Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján került sor az ideológiai szempontból nem kívánatosnak
minősített tudományágak – pszichológia, szociológia – intézményrendszerének folyamatos leépítése.
1958. PSZICHOLÓGIAI BIZOTTSÁG
1961. SZOCIOLÓGIAI BIZOTTSÁG
Hatvanas években alakult meg a(z): Zenetudományi Intézet, a Néprajzi Kutatócsoport, a Régészeti
Kutatóintézet, Művészettörténeti Kutatócsoport. 80-as években az Akadémia tekintélye és befolyása is
erősödött, a korábbi évtizedekhez képest fontosabbá vált a valós értékek szerinti rangsorolás. 1984. sor
kerülhetett a tudomány – és kultúrafinanszírozásban a következő években mind jelentősebb szerepet
vállaló magánalapítványok, a Bethlen Gábor Alapítvány és az MTA-Soros Alapítvány létrehozására is.
A nagy tudományos vállalkozások közül ebben a korszakban kezdődtek el, illetve fejeződtek be a
hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára, a Magyyar nyelvjárások atlasza, a Magyar népzene tára
stb.
Vallás, egyház, egyházpolitika, hit
A kommunista hatalomátvételig a vallásszabadság teljes körű volt. A korszak elején a társadalom
vallásos hite, kötődése meglehetősen erős volt. A háború végét követő rövid átmenet után 1948-49-től
került sor a vallás- és lelkiismereti szabadság drasztikus korlátozására. 1948. lemondatták Ravasz
László püspököt. Az evangélikus egyház több képviselőjét is lemondatták. Ordass Lajos püspököt
koncepciós perben elítélték. A református és az evangélikus egyház egyezményeket kötött a
kommunista kormányzattal, ami a fennálló viszonyok, ezen belül a vallásszabadság korlátozásának, az
egyházi intézmények részleges felszámolásának elfogadását jelentette—a Magyar Kat. Egyház
próbálta meg védelmezni a csorbuló jogokat.
1950-től fokozott politikai-ideológiai nyomás és rendőrségi ellenőrzés allatt álltak az egyházak.Kádár-
rezsim – átmeneti engedmények után – teljes mértékben visszatért az 50-es évek egyházellenes
politikájához. Az egyházak autonómiájának visszaállítására a 80-as években került sor. 1989-ben
megszűnt az Egyházügyi Hivatal, újra lehetségessé vált a szerzetesrendek létrehozása

Művészeti kezdeményezések és szellemi irányzatok

IRODALMI ÉLET- A korszakváltás lényegét irodalmi formában Illyés Gyula 1950-ben keletkezett-de
csak az 1956-os forradalom napjaiban megjelent: Egy mondat a zsarnokságról című verse fejezte ki
elementáris erővel. 1948-tól belső emigrációba vonult és hallgatásra kényszerült Németh László,
Weöres S., Füst Milán, Kassák, Hamvas. Ugyancsak kiszorult az újholdas nemzedék, Pilinszky,
Nemes N. Ágnes stb. Rengeteg folyóirat szűnt meg ebben az időszakban- - A Kisfaludy Társaság sem
működhetett tovább. A valóság elemeinek ábrázolására nem volt mód-a szocreál egyhangú
didaktikussága. A művész itt propagátor. A termelési és osztályharcos regények sorát gyarapította
Déry Tibor Felelet című műve. Felszámolták a magánkönyvkiadókat és minden szakterületre egy-egy
nagy állami kiadót hoztak létre. 1952. Rákosi Mátyás 60. születésnapjára kiadott vezérdicsőítő
verseket és novellákat tartalmazó kötet fejezte ki az irodalmi élet mélypontját. Az irodalmi modernség
kibontakozását a nyugati emigráció biztosíttota. Itt született meg Márai Sándor 1950-ben írt Halotti
Beszéd című verse .
A kádári pacifikáció kezdetén – 1957 januárjában – feloszlatták az Írószövetséget, az
Újságírószövetséget, felfüggesztették a művészeti szövetségek tevékenységét. Íróperben ítélték el:
Déryt, Zelk Zoltánt. Az írók többsége visszavonult, hallgatott. A hatalom ellentéteket keltve vagy a
korábban háttérbe szorított írók kitüntetésével – Németh László 1957-ben Kossuth-díjat kapott –
próbálta megtörni a szolidaritást. 1957. szigorúan ellenőrzőtt irodalmi nyilvánosság.
Élet és Irodalom, a Kortárs mellett megjelenhetett a tízéves világirodalmi közléshiányt pótló
Nagyvilág is. A következő években folytatódhatott a vidéki folyóiratok (Alföld, Tiszatáj, Jelenkor)
szervezése, kiadása. 1959. Darvas József vezetésével újjáalakult az Írószövetség. 1959. Pilinszky:
Harmadnapon c. kötete, Ottlik: Iskola a határon, Örkény István munkássága-groteszk, Mándy Iván.
A változásokat az is jelezte, hogy hozzájuthattak a nyugat-európai szellemi élet alkotásaihoz (Kafka,
Camus, Sartre, Freud). 70-es években a szövegközpontúság lépett előtérbe. Avantgárd vonások
Tolnainál. Ebben az időszakban jelent meg Esterházy Fancsikó és Pintája, Nádas: Egy családregény
vége.
80-as évek végére kiszélesedett az irodalmi nyilvánosság intézményhálózata. Az autonómia
szellemében szerveződött kiadványok közül a Századvég, Harmadkor bizonyult tartósnak.
Rendszerváltás után Hitel, Holmi. Közlési szabadság teljes
FILM
1948 után bemutatásra kerülő filmek vetítési engedélyét a cenzúrabizottság hagyta jóvá. Kötelező a
Magyar Híradó vetítése a mozikban. 1949 után a hazai filmipar ellenőrzése, irányítása a Magyar
Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége kulturális és agitációs-propaganda osztályának, valamint a
Népművelési Minisztérium Filmfosztályának a feladata lett. 1947. Valahol Európában-Szőts István
filmje (ennek a művészi megújulást tartalmazó lehetősége elveszett). A szórakoztató filmek
dömpingjének időszaka ez. A szocreál sematizmustól eltérő vállalkozásokat az 50-es évektől lehet
találni: Fábri Zoltán: Körhinta, Hannibál tanár úr. A századelő és a 2. Világháború közötti magyar
irodalom jelentős alkotóinak-Kosztolányi, Móricz, Gelléri Andor-műveit dolgozták fel.
SZÍNHÁZ
1949-ben a színházakat is államosították. Többet be is zártak. A Vígszínház Néphadsereg Színháza
néven működött. Lehetetlenné tették a magán-színitanodák létrehozását. A magyar és a világirodalom
klasszikusai lekerültek a színpadról. A „fejlett szovjet színművészet” eredményeit kellett alkalmazni.
A színrevitt darabok szovjet és az őket követő magyar szerzők sematikus, osztályharcos, a
„munkásélet hétköznapjait” bemutató művekből állt. 1955. –nyolcévnyi kényszerszünet után- ismét
bemutatták az Ember tragédiáját. A Kádári konszolidáció némi enyhülést hozott. A magyar színház
60-70-es évekbeli megújulásának alapvető kérdése volt, hogy miként tudja alkalmazni a II.
Világháború után kialakult modern európai színjátszás elemeit.
ZENE
Kodály és Bartók neve fémjelzi a II. világháború utáni zenei életét. Bartók fontosabb darabjait
kiutassították a magyar zeneirodalomból. Sokan emigráltak a kommunizmus ideje alatt. A „mozgalmár
folklorizmus” alakult ki, a népzene és a népviselet a közéleti eseményeken elmaradhatatlanok voltak.
1950. Magyar Állami Népi Együttes. 1949. Magyar Zeneművészek Szövetsége. A koncertszervezés
Muzsika Nemzeti Vállalat, majd később az Országos Filharmónia feladata lett. Ideológiai alapon nőtt a
zenei élet támogatása. Háttérbe szorult a kamarazene, a kórusművek. Az INDULÓ és a TÖMEGDAL
vált népszerűvé. A magyar operaműfaj a 60-as években vett új lendületet. Dzsesszel szemben sokkal
toleránsabbak voltak-a zenei középekben is megkezdődött a dzsesszoktatás.