Grüll Tibor

DÁNIEL ÉS KORA

Ma legtöbben biztosan azt mondanák róla: „rossz korban született”. A minden bizonnyal egy
júdeai papi családban napvilágot látott Dánielt egészen fiatalon elszakították családjától, és
Babilónba deportálták, ahol még zsidó nevét is elvették tőle. A Jeruzsálemet és a Templomot
elpusztító babilóni nagykirály udvarában arra nevelték, hogy társaival együtt elfelejtse Istenét,
vallását, országát, népét és családját, és mindenestül babilóniaivá váljon. De Dánielt nem a
kor formálta, hanem ő formálta a korát. A hűség és helytállás bibliai mintaképe lett, aki
szellemi bölcsességben messze fölülmúlta kortársait; könyve pedig az Ószövetség egyik
legfontosabb prófétai írása lett, amely nemcsak a Messiás eljövetelének időpontját, hanem az
egész világtörténelem menetrendjét rögzítette.

A független Júdeai Királyság napjai meg voltak számlálva. A szellemileg vak, ámde annál
magabiztosabb vallási vezetés, karöltve az önhitt és tehetségtelen királyi udvarral, biztos
kézzel kormányozta a szakadék felé az országot. Hiába figyelmeztették a próféták már a rossz
emlékű Manasse király alatt is Izraelt: az Úr kivonta Jeruzsálem és a Szentély felett „Samária
mérőzsinórját” (2Kir 21:12–15) – a júdeaiak többsége az azóta eltelt fél évszázad alatt sem
tért meg a bűneiből. Eközben a nemzetközi helyzet is „egyre fokozódott”: Kr. e. 627-ben,
Assurbanipál halála után a rettegett asszír birodalom darabjaira hullott, s helyét a
Nabopolasszár vezette Káldeus (más néven Újbabilóni) Királyság kezdte fokozatosan átvenni.
Kr. e. 612-ben a médek és káldeusok koalíciós seregei lerombolják az asszír fővárost, Ninivét.
Közben az egyiptomiaknak is megjön az étvágyuk: II. Nékó fáraó – görög zsoldosok
támogatásával – elözönli Arábiát és Szíriát. A babilóniaiak is csak nagy nehézségek árán
állítják meg őket: Kr. e. 605-ben a kárkemisi csatában az időközben elhunyt Nabopolasszár
fia, a tehetséges hadvezérnek bizonyuló Nebukadneccár (akkád formája Nabu-kudurri-ucur,
Károlinál Nabukodonozor) mér vereséget az egyiptomiakra. A csata Jeremiás prófétai
látomásában is megjelenik: „Egyiptom felől, a Nékó fáraónak, Egyiptom királyának serege
felől, amely az Eufrátesz folyó mellett, Kárkemisben volt, amelyet megvert Nabukodonozor, a
babiloni király, Jójákimnak, Jósiás fiának, Júda királyának negyedik esztendejében…” (46:2)
Valószínűleg ugyanebben az évben Nebukadneccár már Jeruzsálemet is megostromolta
csapataival. A történeti források ugyan nem számolnak be arról, hogy el is foglalta volna a
várost – és ezt a Biblia héber szövege sem állítja –, annyi bizonyos, hogy Jehojákim királyt
fogságra vetették; a Templom kincseinek java részét hadizsákmányként elszállították; továbbá
Júdea legelőkelőbb családjaiból is túszokat szedtek. A Jeremiás által prófétált hetven évig
tartó babilóni fogság ezekkel az eseményekkel vette kezdetét (Jer 25:11–12; vö. Dán 9:2).

Egy deportált zsidó arisztokrata

A meghódított országok arisztokráciájának és „értelmiségének” deportálása, valamint

ideológiai átnevelése a történelem valamennyi birodalmában fellelhető szokás. A túszok –
vagy ha úgy tetszik, „vendégek” –, akiket a befogadó ország politikájának, vallásának és
kultúrájának híveivé neveltek át, felnőtt korukban szülőföldjükre visszatérve általában
engedelmes végrehajtói lettek az őket leigázó birodalomnak, vagy a birodalmi székhelyen
maradva a kormányzat „helyi ügyekben illetékes” tanácsadóivá váltak. A fogságra hurcolt
Jehojákim, Júdea exkirálya, családjával együtt 37 éven át élvezte a babilóni uralkodó,
Nebukadneccár „vendégszeretetét”. Fiai közül több is – ha nem is valamennyi – már biztosan
Babilónban született. Jehojákim csak Nebukadneccár halála után (Kr. e. 562), utódja
kegyelméből nyerte vissza polgári szabadságát, ami státus-változással, például más öltözékkel
járt együtt, de azt nem engedélyezték számára, hogy hazaköltözzön. A Biblia azt írja, hogy
Jehojákim a király asztalánál étkezett, és a többi vendég királynál nagyobb megbecsülésben
volt része. Mondhatni, a zsidó király a foglyok testületének doyenje lett.

Dániel története is Jehojákim fogságra vitelével egy időben, Kr. e. 605-ben vette kezdetét.
Nebukadneccár parancsot adott, hogy hozzanak „az Izrael fiai közül és királyi magból való s
előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem akik ábrázatra nézve
szépek, minden bölcsességre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és
akik alkalmasak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a
káldeusok írására és nyelvére.” (Dán 1:3–4) A Babilónba érkező zsidó ifjak között volt Dániel
és három társa: Hananjá, Misáél és Azarjá. Itteni nevelésük azzal kezdődött, hogy
valamennyien új nevet kaptak: Béltsaccár, illetve Sadrák, Mésák és Abed-Negó – ami
egyértelműen arra utal, hogy megkezdődött babilóni módra történő átnevelésük. Dániel új
neve, a Béltsaccár (akkádul Balátsu-uszur) annyit jelent, hogy „védd meg életét”, ami csak a
szokásos rövid változata a teljes névnek, amelyben valamilyen pogány istennév fordul elő:
például Marduk-balátsu-uszur, „Marduk, óvjad életét”. A Biblia Dániel esetében mellőzte a
pogány istennevet, ilyen csak az Abed-Negó névben szerepel („Nabu szolgája”).

Mivel Júdeában a hagyományos értelemben vett arisztokrácia nem létezett, hanem annak
szerepét a papság töltötte be, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a négy zsidó ifjú minden
bizonnyal papi származású lehetett. Ezzel is összefügghet, hogy a mózesi Törvény étkezési
tilalmait még a babilóni királyi udvarban is precízen és hűségesen meg akarták tartani:
életüket is kockára téve nem ettek a király ételéből, és nem ittak a király borából, hanem csak
zöldségféléket és vizet fogyasztottak, természetesen a föléjük kirendelt udvarmester hathatós
közreműködésével (Dán 1:16). Sokkal nehezebb kérdés annak megválaszolása, hogy Dániel
és három társa eunuchok (vagyis kasztrált férfiak) lettek-e a babilóni udvarban. Erre a
kérdésre vonatkozóan sem a Bibliában, sem a rabbinikus irodalomban nem találunk
egyértelmű választ. A 3. század első felében élt babilóniai rabbi, Abba Arika (Rab) arra az
igére hivatkozott, amit Jesája (Ézsaiás) próféta mondott Hizqijjáhu (Ezékiás) királynak: „És a
te fiaid közül is, akik tőled származnak és születnek, elhurcoltatnak és udvariszolgák lesznek
a babilóniai király udvarában.” (2Kir 20:18) Az akkád eredetű szár szárisz kifejezést Rab
egyértelműen „eunuchnak” értelmezte, bár a modern asszirológusok szerint a szó szerint
„királyi főembert” jelentő kifejezés nem feltétlenül utal erre. (A háremet is őrző eunuchokat
akkádul sa.gaznak nevezték.) Mint ahogyan Rabbi Hanina ben Teradion (2. századi
palesztinai rabbi) is azt állította, hogy a szár szárisz kifejezés nem Dánielékre, hanem a
babilóni bálványokra vonatkozik, amelyeknek „tehetetlensége” erre az időre már
nyilvánvalóvá vált. De minthogy a próféták említenek olyan eunuchokat is, akik „megőrzik az
Ő szombatjait” (Ézs 56:4), a rabbik azzal zárták le a vitát, hogy a babilóni zsidó foglyok
között bizonyára akadt ilyen is meg olyan is.

A Babilóni Tudományos Akadémia elnöke

Az ékírásos dokumentumok tanúsága szerint a Kr. e. 7. századi Asszíriában, s a következő

században Babilónban is, nem egy – nevéből és egyéb körülményekből ítélve – „idegen”
kapott feladatot, netán magas rangot is a királyi udvarban, akár mint tisztviselő vagy udvari
méltóság, akár mint írnok és tudós. Amennyire megítélhető, akkád írásbeliségük kifogástalan
volt. Legtöbbjük nyilván tudott arámiul is, vagy az utóbbin jobban, mint akkádul: az
agyagtáblákon sem ritka a rövid „titkári” jegyzet, amely az akkád szöveg tárgyát vagy
tartalmát arámira is lefordítja. A zsidó fiúknak a királyi udvar közvetlen ellenőrzése mellett
folytatott stúdiuma több volt, mint egyszerű tanulás. Az idegenek e tanulmányok során
szerezték meg a babilóni rendszer szerinti legmagasabb végzettséget. Ha Dániel „káld
tudományt” tanult, akkor ez nyilván az előjelek (ómen-szövegek), különféle szövegekbe
rejtett jósjelek értelmezésének tudománya (is) volt; később valóban ezen a téren tűnt ki
tudóstársai közül. A Biblia azonban nem a zsidó fiatalok velük született képességének, még
csak nem is szorgos tanulmányainak tulajdonítja a bennük lakozó bölcsességet, hanem Isten
ajándékának tekinti azt: „És adott az Isten ennek a négy gyermeknek tudományt, minden
írásban való értelmet és bölcsességet; Dániel pedig értett mindenféle látomáshoz és álmokhoz
is.” (1:17) Ezt elismerte Dániel is (2:20—23), sőt nyíltan megvallotta Nebukadneccár király
előtt: „Nekem pedig ez a titok nem bölcsességből, amely bennem min den élő felett volna,
jelentetett meg, hanem azért, hogy a megfejtés tudtára adassék a királynak…” (2:30) A
babilóni királyi udvarban mindenki számára nyilván - valóvá vált, hogy Dánielben rend kívüli
szellem lakozik: „tudom, hogy a szent isteneknek lelke van benned” (4:6) – mondja
Nebukadneccár; és Bélsaccár (akkád formája: Bél-sár-ucur, Károlinál Belsazár) tanácsadói
ugyanezt erősítgetik a királynak: „van egy férfiú a te országodban, akiben a szent isteneknek
lelke van”. (5:11)
A babilóni bölcseket (ummánu) „templom-akadémiákon” (bít mummu) képezték ki arra, hogy
az állam szolgálatában bármely felmerülő politikai vagy vallási kérdésre választ adjanak.
Márpedig az előbbire s az utóbbira egyaránt gyakran volt szüksége a hatalmas birodalom
felett uralkodó babilóni királyoknak. Nebukadneccár utóda, Nabúnaid például azzal a céllal
gyűjtötte maga köré a bölcseket, hogy speciális vallási kérdésekben kikérje tanácsukat:
„Össze gyűjtöttem Babilón és Borszippa bölcs polgárait, tanácsadókat: »Történjék az ősi
szokások szerint« – mondták ők nekem” – írta egy templom alapításával kapcsolatban. Mikor
Dániel Nebukadneccár szobor-álmát megfejtette, a király felkínálta a babilóni bölcsek
elöljárójának tiszte mellett a babilóni tartomány kormányzójának posztját is. Dániel azonban
az utóbbit elutasította, s azt átengedte három társának: Hananjának, Misáélnek és Azarjának.
Ezért lehetséges az, hogy később is „csak” mint „az írástudók fejét” említik, s állami vezetővé
is csak Bélsaccár nevezte ki őt – mindössze egyetlen napra.

Babilón végnapjai

Dánielnek osztályrészül jutott, hogy megérhette annak a birodalomnak a bukását, amely sok
ezer sorstársával együtt elszakította hazájától, és lerombolta a jeruzsálemi Szentélyt. A
Babilón bukását megörökítő 5. fejezet sokáig a történeti bibliakritika kedvenc csemegéje volt.
A bibliai történet szerint Bélsaccár király mintegy ezer főemberével épp egy vallási ünnepet
ült, amelynek pogány szokás szerint részét képezte a tivornyázás. Bélsaccár a dáridó kellős
közepén előhozatta a jeruzsálemi Templomból korábban elhurcolt szent edényeket, s
főembereivel együtt azokból ittak. Ekkor egy kéz jelent meg a falon, rejtélyes jeleket írva
arra, amelyeket a király írástudói és bölcsei együttvéve sem tudtak elolvasni és megfejteni. A
királyné és kísérete azonban felhívta Bélsaccár figyelmét a „zsidó foglyok” között található
Dánielre, aki végül nemcsak elolvasta, hanem meg is fejtette az írást. „Mené, tekél, fárszín”:
azaz „számba vétetett, megméretett és szétosztatott” a babilóni királyság. A megfejtésért
cserébe a király Dánielt „bíborba öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába, és kikiáltották
felőle, hogy ő parancsol, mint harmadik az országban” (Dán 5:29). A méd csapatok még
aznap éjjel elfoglalták Babilónt, Bélsaccárt pedig palotájában meggyilkolták.

Babilón Kr. e. 539/538-ban bekövetkezett bukásának körülményei ma már ékírásos

forrásokból is jól ismertek. De a végzetes napot a görög történetírók is számon tartották. A
Kr. e. 5. században élt Hérodotosz – nagyjából száz évvel az események után – így tudósított
róla: „(A babilóniak) éppen ünnepet ültek, tánccal és mulatságokkal töltötték az időt, amíg
meg nem tudták a rémítő valóságot. Így foglalták el első ízben Babilónt.” Xenophón, a Kr. e.
4. századi görög történetíró ezt írja Kürosz életéről szóló regényes történeti művében:
„Kürosz megtudta, hogy Babülónban ünnepet ülnek, és hogy ivással, vigadozással töltik majd
az egész éjjelt.” Babilónt tehát az akítu nevű vallási ünnepen, Tasrítu hónap 17-én vették be a
méd csapatok. Xenophón így ír a király aznap éjjel bekövetkezett haláláról: „[A méd]
Gadatasz emberei a fel táruló kapukon betódultak a [babilóniai] király befelé menekülő
emberei után, kardjukkal kaszabolva törtek utat a királyhoz, aki már ott állt, kezében tőrrel.
Gadatasz és Gobrüasz emberei leterítették. Elpusztultak a körülötte levők is: az egyik
megpróbált elrejtőzni, a másik menekülni, a harmadik pedig úgy védekezett, ahogy tudott.”
Ez a meg nem nevezett király csakis Bélsaccár lehetett, hiszen a babilóni források szerint
Nabúnaid, a tényleges uralkodó, nem sokkal a város bevétele után visszatért Babilónba.
El kell ismernünk azonban, hogy a bibliai történelem egy mindmáig megoldatlan rejtélye a
„méd Dareiosz” kérdése. Annyi bizonyos, hogy a Biblia szerint „ő foglalta el az országot
[Babilónt] hatvan két éves korában” (5:31); ő rendelt az ország fölé 120 satrapát (6:1); és a
6:28 vers alapján, amely „Dareiosz országát” és a „perzsa Kürosz országát” említi, mintha
Kürosz társuralkodója lett volna. A méd királyokat Hérodotosz felsorolásából ismerjük:
Deioikész, Phraortész, Madiosz, a nagy Küaxarész és Asztüagész, ezek a mai
történettudomány szerint Kr. e. 728-550 között uralkodtak. Az ékírásos dokumentumok
szerint Babilónt egy Ugbaru nevű méd hadvezér foglalta el, és Kürosz csak hetekkel később
vonult be a városba. Ha hiszünk Hérodotosz közlésének, ekkor már ő volt az Akhaimenida
Perzsa Birodalom nagykirálya, nem az egyébként ismeretlen méd Dareiosz. A probléma
megoldására számos javaslat született eddig.

Az oroszlánveremben

Dánielt a méd-perzsa uralom idején a 120 tartományi helytartó (satrapa) felett álló három
igazgató (sáraq) egyikének tették meg, és „Dániel felülhaladta az igazgatókat és a
helytartókat, mivelhogy rendkívüli szellem volt benne, úgyhogy a király őt szándékozott tenni
az egész birodalom fölé”(Dán 6:3). Természetes, hogy ekkora hatalom, amely
megvesztegethetetlenséggel és az uralkodó iránti tökéletes hűséggel párosult, kivívta a többi
vezető irigységét. Ezért a királytól kicsikartak egy olyan törvényt, amely harminc napon át
megtiltotta, hogy bárki halálbüntetés terhe alatt bármit kérjen mástól, mint a királytól,
beleértve az isteneket is. Ezt a törvényt egyelőre nem ismerjük a perzsa történeti forrásokból,
bár lehetséges, hogy a dolog összefügg Hérodotosz megjegyzésével, miszerint a perzsák nem
nagyon szerették a véres- és égőáldozatok bemutatását, de ha mégis tettek ilyet, akkor meg
volt tiltva, hogy az áldozati imában bármilyen magánjellegű kérést tegyenek – csak a király és
az ország érdekében volt szabad imádkozni.

Dánielről, úgy tűnik, köztudott volt, hogy rendszeresen imádkozik Istenhez: „háromszor
napjában térdei re esett, könyörgött és dicséretet tett az ő Istene előtt, amiként azelőtt is
cselekedett”(Dán 6:10). A salamoni Templom felépítése óta a zsidók szokás szerint
Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak, akár az országon belül, akár azon kívül tartózkodtak
(1Kir 8:44-49). A napi háromszori ima először kerül említésre a Bibliában, és tudjuk, hogy ez
mindmáig meghatározó a zsidó vallási hagyományban: a hajnali (sacharit), a délutáni (minha)
és az esti ima (maariv),melyeknek alapítását a rabbinikus hagyomány sorrendben Ábrahám,
Izsák és Jákób nevéhez kapcsolja (Berachot 26b). Annyi bizonyos, hogy a perzsákat nem a
könyörgések gyakorisága botránkoztatta meg: a napi háromszori ima a per zsáknál is
normálisnak számított, sőt a zoroasztrianizmusban ezek számát ötre emelték.

Biblián kívüli források egyelőre arról is hallgatnak, hogy a médek és perzsák törvénye
visszavonhatatlan lett volna, bár a Kr. e. 1. századi történész, a szicíliai Diodórosz megemlít
egy esetet, amikor III. Dareiosz Kodomannosz képtelen volt visszavonni a saját korábbi
törvényét.
Az oroszlánverem mint büntetési forma szintén nem ismert egyéb forrásokból. Ugyanakkor
köztudott, hogy a perzsa királyok hatalmas vadasparkokat tartottak fenn, ahol oroszlánok és
más nagy vadak is nagy számban fordultak elő. (Az eredetileg vadasparkot jelentő perzsa
paradeiszosz szó a görögön keresztül jutott be az európai nyelvekbe „paradicsom”
jelentésben.) A ma rendelkezésünkre álló perzsa szövegekben azonban nem találunk példát
arra, hogy föld alatti verembe zárva azzal büntettek volna valakit, hogy széttépették a fene
vadakkal. Csak a korábbi asszír szövegekben találkozunk azzal a büntetésmóddal, hogy
esküszegőket vadállatok ketreceibe zártak, és a köztéren tépették szét őket a fenevadakkal. A
Dánielnél említett büntetésmód (Dán 6:16-24) talán asszír örökség lehetett, és az is
elképzelhető, hogy csak ebben az egy esetben alkalmazták, elrettentésképpen. Dániel
mindenesetre megszabadult a veremből és az oroszlánok szájából – a már idézett Rab
véleménye szerint nem is annyira a maga, hanem az igaz Ábrahám érdemei miatt (Berachot
7b). Egyes rabbik ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy Dániel kitűnő tanácsokkal látta el a
Szentélyt elpusztító Nebukadneccárt és az Izraelt elnyomó későbbi uralkodókat (Baba Bathra
4a).

Hazatérés

A nagy középkori zsidó utazó, tudelai Benjámin 1160 és 1163 között járta be Ázsiát. Utazása
során feljegyezte azokat a látnivalókat, amelyek bibliai eseményekhez és személyekhez
kötődtek. Így Bajbalban, vagyis Bábelben (az ókori Babilónban) meglátogatta azt a
zsinagógát, amit a hagyomány szerint maga Dániel építtetett: „Még egynapi járóföld, és
Bajbalba érkezünk, a hajdani Bábelbe, melynek romjai harminc mérföldön át hevernek. Itt
látható Nabukodonozor palotája is, amelybe a kígyók és skorpiók miatt senki sem meri
betenni a lábát. Innen egy mérföldnyi távolságban él egy háromezer főt számláló zsidó
közösség, amely szertartásait abban a zsinagógában tartja, melyet még Dániel (béke vele)
faragott kőkockákból és téglákból építtetett. A zsinagóga és Nabukodonozor palotája között
egy mindenki által ismert völgyben [található] a kemence, melybe hajdan bevetették Ananját,
Misáelt és Azarját.” Elám vidékén, Szúza környékén járva egy érdekes történetet jegyez fel
Dániel sírjával kapcsolatban (lásd jobbra a keretben). Az iszlámban is nagy tisztelet nek
örvendő próféta állítólagos sírja ma is megvan az iráni Szúza városában, bár hasonló
sírhelyeket Irakban (Babilón, Kirkuk, Muqdadija), sőt az üzbegisztáni Szamarkandban is
mutogatnak.

A rabbik között azonban nem mindenki osztotta azt a véleményt, hogy Dániel a diaszpórában,
legvalószínűbben valahol Szúza környékén hunyt el. Az Énekek énekéhez írt rabbinikus
magyarázat (midrás) szerint „Dániel és társai és az ő társaságuk felmentek Izraelbe abban az
időben (ti. Kürosz alatt). Mivel azt mondták: jobb nekünk, ha Izrael földjének terményeit
esszük, és hálát adunk Izrael földjéért” (Midrás az Énekek énekéhez 5:5). A Zorobábel
vezetésével Babilónból visszatérő 42360 zsidó (Ezsd 2:64) vezetését a hagyomány szerint a
Nagy Gyülekezet Férfiai (Ansé ha-Kneszet ha-Gdolá) vállalták magukra. Az összesen 120
írástudót, bölcset és prófétát magába foglaló testület – amelyet a Nagy Zsinagógának is
neveztek – a fogság utáni zsidó történelem legfontosabb intézménye volt. A rabbinikus
tradíció szerint ők rögzítették a bibliai kánont, beleértve Ezékiel, Dániel, Eszter és a tizenkét
kispróféta könyvét; ők vezették be a szóbeli Tóra hármas felosztását (midrás, haláchá,
aggádá); a purim ünnepét; a Tizennyolc áldás néven ismert imát; ezenkívül a zsinagógai
liturgiát. Ugyancsak a hagyomány tartja azt, hogy Ezsdrás, Nehemiás, Márdokeus, az
Igazságos Simeon, valamint Zakariás, Aggeus és Malakiás próféta mellett az idős Dániel is
tagja volt a Nagy Zsinagógának.

Dániel könyvének keletkezése

Ha ma szinte bármely „Bevezetés az Ószövetségbe” címen kiadott könyvet felütünk Dániel

könyvének tárgyalásánál, azt olvashatjuk benne, hogy ez az Ószövetség legkésőbb, a
hellenisztikus korban (a Kr. e. 2. század második felében) keletkezett könyve. Ez a feltevés
azonban korántsem a modern biblia tudomány egyik felfedezése, hanem egy sok évszázaddal
ezelőtt megfogalmazott pogány előítélet továbbélése. Az állítás egy bizonyos Porphüriosz
nevéhez fűződik, aki Malik vagy Malkhosz néven Türoszban, egy szíro-föníciai családban
született Kr. u. 233 körül, és Rómában halt meg talán Kr. u. 305-ben. Előbb Athénban tanult,
majd Rómába ment, ahol az újplatonikus iskola vezetője, Plótinosz hatása alá került. Pár év
múlva súlyos depresszióba zuhant, ami miatt öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor elhagyta
Rómát, ahová csak mestere halála után tért vissza, hogy átvegye az iskola vezetését. A
jóslatokból merített filozófia (De philosophia ex oraculis haurienda) című munkájában tagadja
bár miféle prófécia létezését, emiatt még neves tanítványával, Iamblikhosszal is
összekülönbözött, mivel az mágiával is foglalkozott. Legismertebb műve a Diocletianus-féle
nagy keresztényüldözés előtt megjelent A keresztények ellen (Adversus Christia nos), amely
tizenöt könyvön keresztül bizonygatja, hogy „az istenek kijelentették Krisztusról, hogy igen
jámbor volt, de a kereszténység egy zavaros és káros szekta”. Porphüriosz ebben a művében
kötött bele a dánieli próféciákba is. Mivel meggyőződéssel vallotta, hogy „próféciák márpedig
nincsenek”, Dániel valamennyi kijelentését a könyvében beazonosítható legutolsó történelmi
esemény, a Makkabeus-felkelés (Kr. e. 167-164) utánra tette. Az ilyen, bizonyos események
bekövetkezése után elhangzó „próféciákat” vaticinium ex eventu-nak nevezzük.
Megdöbbentő, hogy a pogány filozófus, Porphüriosz magyarázata mindmáig meghatározó
paradigma a Dániel könyvének modern – magukat kereszténynek valló – értelmezői között is.

Ezt a materialista megközelítést azonban könnyen cáfolhatjuk, ráadásul nem is kell hozzá
túlságosan mély történelmi ismeret, csupán egy kis logika. Dán 9:26-ban – a hetven évhétről
szóló kijelentésbe ágyazva – a következő mondatot olvassuk: „és a várost és a szenthelyet
elpusztítja a következő fejedelem népe” (héberül: veháír vehakkódes jaschít am nágíd habbá).
Szó szerinti fordításban: „és a várost és a szentet elpusztítja az eljövendő fejedelem népe”.
Kiről, miről lehet szó a szövegben? Ha Porphüriosznak és modern követőinek igaza lenne,
akkor itt Dániel csakis két eseményről: Jeruzsálem és a Templom Nebukadneccár általi
elpusztításáról, vagy IV. Antiokhosz Epiphanész ördögi mesterkedéseiről szólhatna.
Csakhogy ez lehetetlen. Minden történész tényként fogadja el, hogy a babilóni csapatok Kr. e.
586-ban pusztították el Jeruzsálemet és az Első Templomot. Dániel és társai azonban ekkor
már Babilónban, Nebukadneccár udvarában éltek. Így tehát Nebukadneccárról sem miképpen
sem beszélt volna Dániel mint „eljövendő” (habbá) fejedelemről, arról nem is szólva, hogy a
fejedelem (nágíd) megnevezés nem is illett volna a babilóni királyra (melek). Dániel ráadásul
a 9. fejezet első versében leszögezi, hogy a 70 évhétről szóló kijelentést „a méd Dareiosz”
első évében, vagyis már Babilón bukása után kapta. (A méd Dareiosz azonosítása a most
vizsgált kérdés szempontjából indifferens.) Vagyis az „eljövendő fejedelem népéről” szóló
kijelentés semmiképpen nem vonatkozhat a babilóniakra, csak egy utánuk következő
királyságra.

Akkor talán IV. Antiokhosz Epiphanész lenne az „eljövendő fejedelem”? Ha a bibliai

szöveget szó szerint értelmezzük, aligha. A šachat gyökből képzett jaschít hifil alakú
(műveltető) ige egyértelmű jelentése: „elpusztít, lerombol, tönkretesz”. Márpedig IV.
Antiokhoszról nem állíthatjuk, hogy a várost és a Szenthelyet elpusztította volna. Maga
Dániel is azt írja vele kapcsolatban: „és megfertőztetik a szenthelyet, az erősséget, és
megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felteszik a pusztító utálatosságot”. (11:31) Ez teljes
összhangban áll a Makkabeusok könyveiben és Flavius Josephusnál olvasható tudósításokkal.
Akkor hát ki lehet az „eljövendő fejedelem”? Mivel a Templomot – ugyancsak mindenki által
ismert és külön bizonyításra nem szoruló tény – a rómaiak, közelebbről Vespasianus és Titus
csapatai rombolták le Kr. u. 70-ben, kizárásos alapon csakis a rómaiakra vonatkozhat ez a
kijelentés.

Ezen a ponton térjünk vissza Porphüriosz alapállítására, miszerint „próféciák márpedig

nincsenek”, és Dániel mindent az események bekövetkezése után jegyzett le. Ha ez igaz
lenne, Dánielnek – vagy legalábbis a 9:26 idézett mondatának – mindenképpen a Kr. u. 70-es
templomrombolás után kellett volna íródnia! De ez ugyancsak lehetetlen, mivel a qumráni
Dániel-töredékek közül kettőben is szó szerint olvasható ez a mondat. Végül még egy utolsó
megjegyzés: a nágíd (fejedelem, vezér) szó tökéletesen visszaadja a római princeps jelentését.
Ne feledjük, hogy bár a köznyelvben „császárkornak” nevezzük a római történelem ezen
időszakát, a „császárok” hivatalos megnevezése princeps volt, amit leginkább a „római állam
első embere”-ként fordíthatnánk. Bár bizonyításunk kissé hosszúra nyúlt, talán megérte
végigkövetni annak logikáját. Néhány alapvető és kétségbevonhatatlan történelmi adattal és a
héber bibliaszöveg „szoros olvasatával” sikerült bizonyítani, hogy „próféciák márpedig
vannak”, s hogy Dániel mintegy fél évezreddel korábban hajszálpontosan előre jelezte
Jeruzsálem és a Második Templom elpusztítását. Így Dániel könyvének keletkezését
nyugodtan helyezhetjük a perzsa korra (Kr. e. 6. század második fele).
A nyelv

Dániel könyvének egyik különlegessége, hogy hat fejezete nem héberül, hanem arámiul
íródott – s ez a tény mindenképpen magyarázatot kíván. Az arámi nyelvnek három korszakát
szokás megkülönböztetni: az óarámi, a középarámi és a modern arámi periódust. Bennünket
most közelebbről az óarámi időszak (Kr. e. 1100 – Kr. u. 200) érdekel. Az arámi az
északnyugati sémi nyelvek családjába tartozik, legközelebbi rokonai a héber, a föníciai és a
szír. Az arámi (másként arameus) népek a ma elfogadott nézet szerint valamikor a Kr. e. 12.
században jelentek meg Felső-Mezopotámiában (Arám-Naharaim vagy Paddán-Arám
síkságán). Egységes birodalmat sohasem hoztak létre, de kisebb királyságokat igen: ilyenek a
Bibliában is sűrűn szereplő szíro-hettita államok (pl. Tabál, Quwé, Gurgum, Kárkemis, Hámát
stb.), amelyeket az Újasszír Birodalom olvasztott magába a Kr. e. 8. században. Érdekes, de a
történelemben nem ismeretlen jelenség, hogy egy alávetett népesség átadja nyelvét a
hódítóknak. Ez történt az Aszszír Birodalomban is, melynek révén az arámi előbb a keleti
sémi akkád kiegészítőjévé, majd a perzsa Akhaimenida Birodalom idején (Kr. e. 6—5.
század) az egész „termékeny félhold” közvetítő nyelvévé vált. Az arámi köznyelvvé válása és
elterjedése azonban azt is eredményezte, hogy a nyelv számos dialektusra szakadt.
Asszíriában és Babilóniában az akkáddal kevert „káldeus arámit” beszélték, amely a „bibliai
arámi” alapjává is vált. Évszázadokkal a Perzsa Birodalom bukása után az arámi még
megtartotta befolyását az iráni nyelvekben, például ennek hatására alakult ki a pahlavi
írásrendszer. A „birodalmi arámi” két legfontosabb szövegforrása a mintegy 500 darabból álló
persze poliszi erődítési táblák, valamint a 175 darabos elephantinéi papiruszgyűjtemény,
amelyben a Nílus menti helyőrség zsidó katonáinak levelezése is előkerült.

A kithara már szerepel Dánielnél

A héber Bibliában csak a következő helyeken találunk arámi részeket: 1Móz 31:47 (egy héber
helynév arámi megfelelője); Jer 10:11 (egyetlen mondat a héber szövegbe ékelve, amely az
idegen istenek imádását ítéli el); Ezsd 4:8-6:18 és 7:12-26 (a jeruzsálemi Templom
újjáépítésével kapcsolatban kiadott perzsa dokumentumok); és Dán 2:4b – 7:28 (egyebek
mellett a világbirodalmakról). Dániel arámi részeit illetően régóta vita folyik a szakértők
között, mikorra datálhatjuk ezek keletkezését. Edward Yezechel Kutscher (1909-1971), az
1950- es évek vezető aramaistája szerint a Dániel könyvében előforduló arámi nyelv keleti
(babilóni) eredetű és nem nyugati (palesztinai), ahogyan azt a makkabeusi korra történő
datálás sugalmazná. Az egyébként keresztény brit egyiptológus, Kenneth Kitchen (szül. 1932)
már fél évszázada bebizonyította, hogy a könyv arámi szókincsének 90 százaléka előfordul a
Kr. e. 5. századi vagy korábbi dokumentumokban, és az arámi szövegben található 21 akkád
[pl. ar. ’ašepa < akk. ašipu „énekes”] és 19 perzsa kölcsönszó is a korai (6-5. századi)
keletkezést bizonyítja. E szavak többsége ugyanis a késői (pl. targumi) arámiban nem
található meg. A perzsa kifejezések közül néhány korai eredetű: pl. fartemim (perzsa
frathemo), „első”; batpag (perzsa paitibag), „királyi étel”; sarbalin (perzsa šurvar), „nadrág”;
ahašdarpenin (perzsa šatrapa), „helytartó” stb.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Dániel arámi szövegében három görög kölcsönszó is
előfordul, ráadásul mindhárom zenei szakkifejezés (Dán 3:5): pszantárín (görög pszaltérion),
„pengetős hang szer”; kitárósz (görög kitharisz), „lant”; szumpónjá (görög szümphonia),
jelentése vitatott, talán „kézidob”. A neves brit bibliatudós, Samuel Rolles Driver (1846-
1914) gyakran idézett kijelentése szerint „a görög szavak egyenesen megkövetelik, hogy
Dániel könyvének keletkezését a hellenisztikus korba helyezzük”. Ez azonban tévedés. Az
ókori Kelet és a görög világ kapcsolatainak története ma már több száz évvel Nagy Sándor
fellépése előttre visszavezethető. A görög kereskedők már a Kr. e. 8. században megjelentek a
szír tengerparton, és áruikkal nemcsak a levantei térséget, hanem Ninivét és Babilónt is
elérték. Görög zsoldosok nemcsak Izrael és Júda királyainak hadseregeiben, hanem babilóni
és perzsa zsoldban is tevékenykedtek. Többek között a híres görög költő, Alkaiosz testvére is
a babilóni seregben harcolt Askalón mellett. Miután a perzsák Kis- Ázsiát elfoglalták, az itteni
görög művészek nyilvánvalóan megjelentek a perzsa udvar környezetében is. Kitchen arra is
felhívja a figyelmet, hogy ugyan a pszaltérion és a szümphonia – hangszer jelentésben – eddig
valóban csak a hellenisztikus kori görög forrásokban bukkant fel, a hangszerek azonban már
jóval korábban is léteztek, így jogos a feltevés, hogy a későbbiekben esetleg a hangszer neve
is előkerülhet valamilyen új dokumentumból.

Dániel könyvének héber/arámi kétnyelvűsége azt a kérdést is felveti, hogy vajon mi lehet az
oka ennek a jelenségnek. A Bibliában található igen korlátozott mennyiségű arámi szöveg
mellett miért olvasható hat egész fejezet a babilóniai és a perzsa birodalom diplomáciai
nyelvén? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy ezek a fejezetek a nem zsidók számára is
íródtak. Mivel Dániel igen magas rangot vívott ki magának a pogány birodalmak bölcsei
között, valószínűleg művét is nagy becsben tarthatták. Izrael és a pogány birodalmak között
számos háború: a Szeleukidák elleni Makkabeus-fel kelés (Kr. e. 168-165); a Róma elleni
nagy zsidó háború (Kr. u. 66-73); a Traianus alatti diaszpóralázadás (Kr. u. 115-117);
valamint a Bar Kochba-felkelés (Kr. u. 132-135) során a zsidók egyfajta kézikönyvként is
használták Dániel apokalipszisét. Miért ne tételezhetnénk fel, hogy a jövő titkait állandóan
fürkésző keleti bölcsek is ugyanezt tették? Erre azonban akkor kaphatnánk egyértelmű
választ, ha a babilóni vagy a perzsa birodalom egykori területén is előkerülne legalább egy
töredék Dániel könyvének arámi nyelvű részeiből.
A kánon

Van azonban még egy megoldásra váró kérdés, ami Dániel könyvének a héber bibliakánonban
elfoglalt szerepét illeti. A zsidó írástudók az Ószövetség könyveit három kategóriába sorolták:
a Tóra (Mózes öt könyve, amihez némelyek Józsuét is hozzászámítják); a próféták (a három
nagy- és tizenkét kispróféta); valamint az összes többi könyvet tartalmazó tekercsek
csoportjába. Ezeknek a szavaknak (Tóra, Nebiim, Ketubim) a kezdőbetűiből jött létre az
Ószövetség egyik héber elnevezése: a Tenach. A rabbik körében legtovább Eszter és Ezékiel
könyvével, az Énekek énekével, valamint a Prédikátorral kapcsolatban folyt a kanonizációs
vita, de nincs jele annak, hogy a Kr. u. 100 körül véglegesített javnei kánonból ezeket a
könyveket kirekesztették volna. Dániellel kapcsolatban azonban egy furcsaságot
tapasztalhatunk: az utolsó „nagypróféta” könyve a héber Biblia hármas tagolásában nem a
„próféták” (Nebiim), hanem a „tekercsek” (Ketubim) közé került. Sokan sokféleképpen
próbálták már ezt a tényt megmagyarázni. A szkeptikus kutatók például ezt is felhasználták a
kései keletkezés igazolására: „Ha Dániel valóban a 6. században élt, és kortársa volt
Ezékielnek, miért nem került a könyve a próféták sorába?”

Először is szögezzük le, hogy az Ószövetség Kr. e. 3-2. században keletkezett első görög
fordításában, a Septuagintában Dániel még a nagypróféták (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel) között
szerepel negyedikként. A Kr. u. 1. században az Újszövetség, valamint Flavius Josephus is
egybehangzóan prófétának tartotta Dánielt. Maga Jézus is így hivatkozik rá: „Amikor tehát
látjátok, hogy a »pusztító ocsmányság«, amelyről Dániel próféta beszélt…” (Mt 24:15; Mk
13:14) – majd szó szerint idézi a Dániel könyvében kétszer is előforduló kijelentést a
jeruzsálemi Templomban az Antikrisztus által felállítandó „pusztító utálatosságról” (vö. Dán
11:31; 12:11). A nagy zsidó történetíró, Flavius Josephus ezt írta Dánielről: „egyike volt a
legnagyobbaknak a próféták közül; váratlanul minden dicsőségére vált, és nemcsak életében
élvezte a legnagyobb tiszteletet és megbecsülést a királynál és a népnél, hanem halála után is
örök emléket hagyott. Iratait nálunk még ma is olvassák, és ezek bizonyítják, hogy Dániel
Istennel társalkodott. Mert nem csupán a jövendő eseményeket mondja meg előre, mint a
többi próféta, hanem megmondja az idejüket is, hogy mikor következnek be.” (A zsidók
története X. 11)

Annak, hogy Dániel könyvét a rabbik a kétségkívül kisebb tekintélynek örvendő „tekercsek”
(Ketubim) közé sorolták, sokféle oka lehetett. Lássunk ezek közül néhányat: Dániel könyve
teljes egészében a diaszpórában keletkezett; a 2. és 7. fejezet között arámi nyelven íródott,
amely a héber mellett „profanizálásnak” hathatott; tartalmazta egy pogány ember:
Nebukadneccár hosszú imáját (a Talmud külön hangsúlyozza: a nem zsidó származású Jób
könyvét és a Tórában szereplő pogány próféta, Bálám imáját is Mózes írta); és nem
utolsósorban a Messiás eljövetelének (pontosabban „kivágatásának”) időpontját is előre
jelezte, márpedig a rabbinikus felfogás szerint a Messiás még nem érkezett meg.

„Dániel jelenései”
Az apokalipszis a görög apokalüptein („felfedni, leleplezni, ismertté tenni”) ige főnévi
formája. Héber megfelelője a hitgalut, amit a gálá’ („felfedni”) igéből képeztek. Műfaji
értelemben azonban az Ószövetségben még nem szerepel, helyette inkább a chazón
(„látomás”) szót használják. A Bibliában két, teljes egészében apokaliptikus művet találunk:
ez az ószövetségi Dániel könyve és az újszövetségi Jelenések könyve. Mindkét könyv egyben
profetikus is: ez előbbi fő témája Izrael, az utóbbié az egy ház, Izrael és a nemzetek sorsa a
„végidőkben”.

A hetven évhét és a Messiás

Flavius Josephus is hangsúlyozta: Dániel azért is kapott különleges szerepet a próféták

sorában, „mert nem csupán a jövendő eseményeket mondta meg előre, mint a többi próféta,
hanem meg mondta az idejüket is, hogy mikor következnek be”. Dániel egyik legjelentősebb
próféciájában a Messiás eljövetelének időpontját is meghatározta. Pontosabban szólva két
eseményt jövendölt meg: a Messiás „kiirtását”, valamint Jeruzsálem és a Templom
pusztulását. Az Ószövetség talán legtöbbet kommentált szövege szó szerinti fordításban így
hangzik: „A visszatérésre és Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs kiadatásától a
Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét telik el: újra meg épülnek az utak, az árkok,
mégpedig szorongattatással teli időkben. A hatvankét hét elteltével azután kivágatik a
Messiás, és nincs senkije. Ami pedig a várost és a szentséget illeti: elpusztítja a következő
fejedelem népe.” (9:25-26) A zsidó és korai keresztény írásmagyarázat egyöntetűen vallja: a
szövegben említett „hét” nem hét napból álló időszakaszra, hanem hét évből álló úgynevezett
„évhetekre” vonatkozik. A mózesi törvényekben ugyanis nemcsak a hétnapos időszakot
lezáró sabbatnak (szombat), hanem a hetedik éveknek (szombatév), sőt a hétszer hét évet
követő évnek (jubileumi év) is nagy jelentősége van. Ha figyelmesen elolvassuk az idézett
bibliaszöveget, Dániel egy 7 × 7 + 62 × 7 = 483 éves időszakról beszél. Ennek értelmezésével
kapcsolatban azonban számos kérdés merül fel, amelyekből most csak kettőt érintünk röviden.

Az első kérdés: honnan számította Dániel az évheteket? A „visszatérés” nyilvánvalóan a

babilóni fogságból történő hazatérésre, az alijázásra vonatkozik, amelynek első hullámát
Kürosz perzsa uralkodó Kr. e. 538-ban kiadott „visszatérési rendelete” indította el. Csakhogy
ezután még két hullám következett: a másodikat Ezsdrás, a harmadikat pedig Nehémiás
vezette. Figyelemre méltó, hogy a szövegben „Jeruzsálem felépítésére vonatkozó parancs”-
ról, sőt az első évhétben „utak és árkok” (vagy utcák és csatornák) építéséről esik szó. Ezt a
rendeletet viszont – más forrásokból tudjuk – Artaxerxész adta ki uralkodásának huszadik
évében, vagyis Kr. e. 445/4-ben. A zsidó írásmagyarázók ellenben nem innen, hanem az Első
Templom lerombolásától (Kr. e. 586. Áb hó 9.) számították a 70 évhét kezdetét.

A második kérdés: kinek (vagy minek) a „kivágatásával” érnek véget az évhetek? A zsidó
írásmagyarázati hagyomány a héber szövegben szereplő Masíah szót (ennek jelentése
„Felkent”) III. Oniás főpapra értelmezte, akit Kr. e. 171-ben gyilkoltak meg a hellenista párt
hívei. Az Ószövetség első görög fordítása, a Septuaginta pedig egyszerűen elkente a kérdést
azzal, hogy az egy - értelműen személyre vonatkozó Masíahhéber szót nem „Felkent”-nek
(Khrisztosz), hanem „kenet”-nek (khriszma) fordította. A rabbik később Jeruzsálem és a
Templom római korban (Kr. u. 70) bekövetkezett pusztulását tartották az évhetek
beteljesedésének.
Ha azonban nem Kürosz, hanem I. Artaxerxész (Longimanosz) rendeletétől számítjuk az
évheteket – amit Nehemiás szerint uralkodásának huszadik évében adott ki (Neh 2:1) –,
egészen más eredményt kapunk. A bevett kronológiát figyelembe véve Artaxerxész huszadik
éve Kr. e. 445/4-re esik. (A perzsa király uralkodásának dátuma eléggé biztos, mivel
csillagászati számításokon alapszik.) A huszadik évtől, vagyis Kr. e. 445/4-től Jézus Krisztus
keresztre feszítésének évéig (Kr. u. 32/33) összesen 477/476 év telt el, ami napévben
(365,2422 nap) számolva: 174220,5 vagy 173855,2 nap. Hogy ebből holdéveket kapjunk,
ezeket a számokat el kell osztanunk a holdévben található napok számával, vagyis 360-nal: az
első esetben 483,9 év, a másodikban 482,9 év a végeredmény. Ez utóbbi pedig pontosan
megfelel a Dániel által megadott 69 évhétnek (69 × 7 = 483 holdévnek).

A négy világbirodalom

A bibliamagyarázók többsége elfogadott tényként kezeli, hogy Nebukadneccár

szoborlátomása (2:31-45) és Dániel álma a fenevadakról (7:2-27) ugyanarra vonatkozik: a
Júdeát, illetve Jeruzsálemet elfoglaló, négy egymást követő pogány birodalomra. Hogy
egészen pontosak legyünk: a két kijelentés négy királyra (is) vonatkozik. Nebukadneccárnak
azt mondja a próféta: „Te vagy az aranyfej” (2:38); a magyarázó angyal pedig ezt jelenti ki
neki a fenevadakról: „Ezek a nagy állatok, mik négyen voltak, négy király, akik támadnak e
földön.” (7:17) A négy fém testrész, illetve a négy fenevad ugyanakkor királyságot
(Károliban: birodalom vagy ország) is jelent (vö. 2:39-40; 7:23).
De melyik is ez a négy királyság? Ehhez az „Írás önmagát magyarázza” protestáns elve
alapján nem is kell más forráshoz fordulnunk, mint magához Dániel könyvéhez. Az aranyfej
jelentését Dániel adja meg: ez Nebukadneccár, illetve az általa naggyá tett Újbabilóni
Birodalom (2:38). Az ezüstmell és -karok jelentését így adja meg Dániel a babilóni
uralkodónak: „És utánad másik birodalom támad, alábbvaló, mint te.” (2:39) Ha figyelembe
vesszük, hogy Dániel maga is megprófétálta, majd át is élte az utolsó babilóni király,
Bélsaccár bukását és a méd-perzsa birodalom hatalomátvételét, a megoldás nem lehet
kétséges. A perzsa királyokkal kapcsolatban még egy fontos kijelentést adott Dániel: „Íme,
még három király támad Perzsiában, és a negyedik meggazdagszik nagy gazdagsággal
mindenki felett, és mikor hatalomhoz jut az ő gazdagsága által, mindent megmozdít
Görögország ellen.” (11:2) E kijelentés a méd Dareiosz (és Kürosz) uralkodása idején
hangzott el. A Kürosz utáni három perzsa király sorrendben: Kambüzész (Kr. e. 530-522);
Bardija (Kr. e. 522) és I. Dareiosz (Kr. e. 522-486). A negyedik uralkodó pedig nem más,
mint Xerxész (Kr. e. 485-465), akiről valóban el lehet mondani, hogy „mindent megmozdított
Görögország ellen”: két nagy háborút is viselt ellenük (Kr. e. 492-490; 480-479), noha tartós
sikert nem tudott elérni Nyugaton. A harmadik birodalomról, vagyis a rézderékról csak annyit
tudunk meg, hogy „az egész földön uralkodik” (2:39), ami a birodalom nagy kiterjedésére
utal. De melyik lesz ez a birodalom? A kérdésre a választ a 8. fejezetben, a kétszarvú kos és a
szőrös kecskebak küzdelmében kapjuk meg. Az angyal pontosan elmondja Dánielnek, kikről
szól a képes beszéd: „Az a kétszarvú kos, melyet láttál, Médiának és Perzsiának királya. A
szőrös kecskebak Görögország királya, a nagy szarv pedig, amely szemei között volt, az az
első király.” (8:20-21) A 8:3-7-ben leírt csata pedig nem más, mint III. Dareiosz és Nagy
Sándor (kis képünkön) gaugamélai ütközete, amelyben valóban az történt, hogy a kecskebak
„nekidühödött és leütötte a kost, és letörte két szarvát, és nem volt erő a kosban megállani
előtte, és leütötte a földre és megtaposta, és nem volt a kosnak senkije, aki őt megmentse
annak kezéből”. Azt a profetikus kijelentést, hogy a perzsa birodalmat a görögök fogják
megdönteni, a 10. fejezet látomása is megerősíti, ahol a Messiás azt mondja Dánielnek: „És
most visszatérek, hogy küzdjek a perzsa fejedelem ellen; és ha én kimegyek, íme,
Görögország fejedelme jön elő!” (10:20) A „fejedelem” itt természetesen nem földi hús-vér
uralkodót, hanem olyan szellemi fejedelemséget jelent, akiket Dániel fenevadak képében
látott. A legérdekesebb a negyedik, a vasbirodalomvolt, amelyről Dániel a következőt mondta
Nebukadneccárnak: „A negyedik birodalom pedig erős lesz, mint a vas; mert [miként] a vas
széttör és összezúz mindent; bizony, mint a vas pusztít, mind amazokat szétzúzza és
elpusztítja.” (2:40) A történelemben egyetlen államalakulat sem olvasztotta magába
Babilónia, Perzsia és Görögország területét, csak a Római Birodalom. Róma viszont név
szerint nem szerepel az Ószövetségben. A 7. részben is csak azt tudjuk meg róla: „Ezek után
láttam éjszakai látásokban, és íme, negyedik állat, rettenetes és iszonyú és rendkívül erős;
nagy vasfogai voltak, falt és zúzott és a maradékot lábaival összetaposta, és ez különbözött
mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak, és tíz szarva volt néki.” (7:7) Dániel nem
kapott részletes kijelentést a negyedik vadállat felől, pedig ez érdekelte a legjobban, erre az
egyre kérdezett rá az angyalnál (7:19). De csak a következő választ kapta: „A negyedik állat
negyedik ország lesz e földön, amely különb lesz minden országnál, és megeszi az egész
földet, és eltapodja és szétzúzza azt.” (7:23) „Megeszi, eltapossa, szétzúzza” – lehet-e ennél
pontosabban jellemezni a Római Birodalom és Izrael kapcsolatának alakulását? Ennek
ellenére pontos kijelentést is kapunk a negyedik vadállat természetéről és mibenlétéről – de
már nem az Ó-, hanem az Újszövetségben.

A Jelenések könyve 13. fejezetében azt olvassuk: „És láttam egy fenevadat feljönni a
tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a
káromlásnak neve. És e fenevad, amelyet láttam, hasonló volt a párduchoz, és az ő lábai, mint
a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája; és a sárkány adta az ő erejét annak, és az ő
királyiszékét, és nagy hatalmat.” (Jel 13:1-2) A negyedik fenevad tehát egy hibrid lény:
arca/szája oroszláné; teste a párducé; lába a medvéé, vagyis az előző három birodalmat is
magában foglalja! Róma tehát nem egyszerűen elpusztította az őt megelőző három
birodalmat, hanem szellemi erejüket, tulajdonságaikat is magába olvasztotta. És hogy
minderről miért nem kapott kijelentést Dániel? Mert az Ószövetség idején még nem volt
aktuális, és Isten akarata az volt, hogy az Újszövetség adja meg a kulcsot az Ószövetség lezárt
fejezeteihez. Figyelemre méltó azonban, hogy a Róma kifejezés a Jelenésekben sem szerepel.
A hétfejű fenevad jelentése azonban mégis világos, hiszen azt olvassuk róla: „A hét fej a hét
hegy” (Jel 17:9) – ami abban a korban aligha utalhatott másra, mint a „hét dombon épült
városra”, Rómára.

A végidők menetrendje

Fentebb láttuk, hogy a Dániel könyvében olvasható prófétai kinyilatkoztatás a 69. évhét
leteltekor előre megjövendölte a Messiás halálát. Minden bizonnyal erre (is) utalt Jézus a
golgotai kereszten elhangzott mondatával: „Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda:
Elvégeztetett!” (Jn 19:30) De mi történt – mi történik – a 69. és 70. évhét közötti időszakban?
És vajon meddig tart ez a periódus? „Számosan kérdezik, miért maradt ki ez az időszak Isten
időszámításából. Más bibliatanítókhoz hasonlóan úgy vélem, hogy Dániel csak azokról az
időtartamokról kapott kijelentést, amelyek során a zsidó nép és Jeruzsálem üdvtörténeti
helyzetben volt, és Isten üdvtervének középpontjában állt. Jézus Krisztus feltámadása után
üdvtörténeti korszakváltás kezdődött el, amely végül is a nemzetek idejéhez vezetett” – írja
Németh Sándor A korszakváltás menetrendje című tanulmányában.
Dániel a 70. évhétben – vagy közvetlenül azt megelőzően – fellépő vég idők birodalmát a
vaslábakból (Rómából) kinövő, vasból és cserépből álló lábfejben látta megvalósulni: „És
hogy a lába ujjai részint vas, részint cserép: az a birodalom részint erős, részint pedig törékeny
lesz. Hogy pedig vasat elegyülve láttál agyagcseréppel: azok emberi mag által vegyülnek
össze, de egymással nem egyesülnek, minthogy a vas nem egyesül a cseréppel. És azoknak a
királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és
ez a birodalom más népre nem száll át, ha nem szétzúzza és elrontja mindazokat a
birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” (2:42-44) A birodalmakat jelképező szobornak tíz
lábujja van (2:33,41); az utolsó dánieli fenevadnak pedig tíz szarva (7:7), amit az angyal meg
is magyaráz: „A tíz szarv pedig ez: ebből az országból tíz király támad, és más támad utánuk,
és az különb lesz, mint az előbbiek, és három királyt fog megalázni.” (Dán 7:24) Ezt az
értelmezést megerősíti a Jelenések könyve is, hiszen az itt felbukkanó fenevadnak is tíz szarva
van (Jel 13:1), amik itt is a végidők királyait (és királyságait) jelentik: „A tíz szarv pedig,
amelyet láttál, tíz király, olyanok, akik még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint
királyok egy óráig a fenevaddal. Ezeknek egy a szándékuk: erejüket és hatalmukat is a
fenevadnak adják. Ezek a Bárány ellen viaskodnak, és a Bárány meggyőzi őket, mert uraknak
Ura és királyoknak Királya; és az ő vele való hivatalosok és választottak és hívek is.” (Jel
17:12-14)

A zsidó és keresztény írásmagyarázat történetében a legnagyobb érdeklődés mindig is a

„végidők birodalmának” beazonosítása iránt nyilvánult meg. Ez érthető is, hiszen az idézett
igehelyek mindegyike arról szól, hogy az „ellen-Messiás” (Anti - krisztus) fellépését követően
Isten Királysága fog meg valósulni a földön: „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az
egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem
száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.”
(Dán 2:44) – „Az ország pedig és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága
átadatik a magasságos egek szentjei népének; az ő országa örökkévaló ország, és minden
hatalmasság neki szolgál és engedelmeskedik.” (Dán 7:27)

Jehojákim negyedik éve

„Jójákim, Júda királya uralkodásának harmadik esztendejében jött Nabukodonozor, a babilóni

király Jeruzsálemre, és megszállta azt” – ezzel a mondattal kezdődik a Dániel könyve (a
Károli-féle fordításban). A látszólagos kronológiai probléma abból adódik, hogy az
egyiptomiak és babilóniaiak közötti nagy összecsapást: a kárkemisi csatát egy másik helyen a
Biblia Jehojákim (Jójákim) negyedik évére teszi (Jer 46:2), amely Nebukadneccár
uralkodásának első éve is egyben (Jer 25:1). Márpedig a hagyományos történészi felfogás
szerint a babilóniaiak a kárkemisi győzelem (Kr. e. 605 nyara) után szállták meg Júdeát. Ezt a
Jehojákim uralkodási éveivel kapcsolatos látszólagos ellentmondást kétféleképpen szokták
feloldani: (1) Dániel a babilóni naptár szerint, Jeremiás pedig a júdeai naptár szerint adta meg
az uralkodási éveket. Babilóniában ugyanis a király első évét „a trónra lépés éveként” szokták
számon tartani, azaz náluk a második év az „első év”. Így tehát Jehojákim Dániel által említett
harmadik éve, és a Jeremiás által említett negyedik év ugyanarra a dátumra vonatkozik. (2) A
másik megoldás, hogy Jehojákim harmadik évében, vagyis egy évvel a kárkemisi ütközet előtt
(i. e. 606) Nebukadneccár már meg szállta Jeruzsálemet, de erről nem maradt fenn a Biblián
kívüli tudósítás. Felmerül azonban még egy kérdés. Az teljesen egyértelmű, hogy a Jeremiás
által prófétált hetven évig tartó babilóni fogság a Dániel első fejezetében leírt eseményekkel
vette kezdetét (Jer 25:11–12; vö. Dán 9:2). Az is egyértelmű, hogy a fogság végét Kürosz
rendelete jelzi, amelyben megengedte a zsidók hazatérését és a Templom újjáépítését. Ezt a
rendeletet pedig Kürosz első évében adták ki (2Krón 36:22; Ezsd 1:1). De hogyan datáljuk
Kürosz első évét? A perzsa király Babilónt Kr. e. 539. október 16-án foglalta el (a Nabúnaid-
krónika szerint). A perzsa–babilóniai szokás szerint azonban csak az azt követő újévtől
számították a király első évét, tehát a rendeletet Kr. e. 538. március 24. és 537. március 23.
között ad ták ki. Tegyük fel, hogy az ediktum 537 elején került kibocsátásra, ez esetben talán
csak 536-ban épült fel az oltár a Templom-hegyen, amelyen azonnal beindult az áldozatok
bemutatása Istennek (Ezsd 3:2–6). Profetikus értelemben ez jelezhette a fogság hetven évének
leteltét. 536-tól visszafelé számolva 70 (hold)évet, pontosan a Kr. e. 605-ös dátumhoz jutunk,
ami a kárkemisi csata időpontja. Ez esetben a Dán 1:1-ben szereplő dátum feloldásának első
változatát kell választanunk: Dániel azért adta meg Jehojákim harmadik évének Kr. e. 605-öt,
mert a babilóniai szokás szerint a „trónra lépés évé vel” is számolt; Jeremiás viszont a zsidó
szokást követve közvetlenül a trónra lépéstől számolta az uralkodói éveket, ezért került a
kárkemisi csata Jehojákim negyedik évére.

Jehojákim Babilónban

Babilónban a királyi palota (az Istár-kapuhoz közeli, úgynevezett déli palota) egyik
helyiségében – abban a komplexumban, amelyet a legendás „függőkerttel” szoktak
azonosítani – a század elején Robert Koldewey ásatásai során a királyi udvar gazdasági
irattárának számos okmánya közül előkerült négy ékírásos agyagtáblácska, amelyeken
Jehojákim király neve is szerepel. Az okmányok a királyi udvarban – az udvar oltalma és
felügyelete alatt – lévő idegenek: előkelőségek és mások számára kiutalt élelmiszer és egyéb
fogyasztási cikkek – Jehojákim esetében olajfejadagok – havi mennyiségének jegyzékeit
tartalmazzák. A király neve minden kétséget kizáróan azonosítható bennük: Ja-u-kin, illetve
Ja-ku-ki-nu alakban írták az ékírásos szövegekben. A név mellett mindig ott áll, hogy „Júda
(Ja-u-du, Ja-hu-du, Ja-ku-du) királya”. A „zsidó” megjelölés az újbabilóni forrásokban
egyébként csak itt fordul elő. A királlyal együtt öt fia és nyolc más júdabeli személy kapott
még kiutalásokat. A mennyiségek meg felelnek a babilóni normáknak (átlag fél liternyi olaj
havonta és fejenként), de a király lényegesen többet kapott, mint a többi júdabeli; az ő
fejadagja nyilván magában foglalta a feleségeinek és a személyzetnek járó részt is. A négy
agyagtábla közül csak egynek maradt meg a dátuma: Nebukadneccár 13. éve, vagyis Kr. e.
592. Jehojákim királyi rangját tehát Babilónban is tiszteletben tartották. A jegyzéke ken a
júdabeli királyi udvar mellett egyébként Askelon királyának fia; föníciai városokból való
mesteremberek; méd, perzsa, elámi, egyiptomi, lüdiai személyek, ióniai görögök stb. is
szerepelnek – nem „tisztán előkelő királyi társaság”.

KÉPREJTVÉNY A FALON?

Bélsaccár lakomája közben, melynek során a jeruzsálemi Templom szent edényeiből ittak, és
„dicsérték az arany-, ezüst-, érc-, vas-, fa- és kőisteneket” (5:4), rémületes dolog történt a
palotában: mindenki szeme láttára megjelent egy kézfej, és a falra írt valamit. Bélsaccár
azonnal hívatta az írástudókat és mágusokat: „Akkor bementek a király bölcsei mind, de nem
tudták elolvasni az írást, sem annak értelmét megfejteni a királynak.” (5:8) A nagy kérdés az,
miért mondja az Írás, hogy az írástudók elolvasni sem tudták a szöveget? A babilóni udvarban
a világ szinte minden ismert országából voltak bölcsek, akik gond nélkül el tudtak volna
olvasni egy héberül vagy arámiul írt szöveget. A feliratot azonban egyedül Dániel volt képes
elolvasni és megfejteni. Előbb lássuk a megfejtést: „Mené, Mené, Tekél, Fárszín” (5:25), amit
Dániel arámi nyelven így magyarázott meg: „Mené, azaz számba vette Isten a te
országlásodat és véget vet annak. Tekél, azaz megmérettél a mérlegen és híjával találtattál.
Fárszín, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és perzsáknak.” (5:26-28)
Elképzelhető, hogy az írástudók azért nem voltak képesek elolvasni a feliratot, mert az nem
betűkkel írt szöveg, hanem egy képrejtvény volt. A titokzatos kéz által írt (vagyis inkább
rajzolt) képen különböző súlyok és/vagy „pénzek” szerepeltek: mina, mina, sékel, fél mina.
Amina mint súly (567 gramm) 50 vagy 60 sékelnek felelt meg, a peresz pedig fél minát jelent,
de mivel a szövegben többes számban áll (parszín), ezért több is lehetett belőle. Dániel nem
tett mást, mint hogy ezt a „képrejtvényt” arámi nyelven olvasta el, és az adott politikai
helyzetre magyarázta. A mina>mené azt jelenti: „megszámolni”; a sékel> tekél annyi, mint
„megmérni”; a fárszín pedig igeként azt jelenti: „szétosztani”, de a perász szó hasonlósága
miatt egyúttal a perzsákra is utal. Az utóbbi – azaz hogy Babilónt a médek és perzsák fogják
elfoglalni – azért sem érhette váratlanul Dánielt, mivel azt már jó fél évszázaddal Babilón
bukása előtt Ézsaiás és Jeremiás megprófétálta (Ézs 13:17-18; Jer 51:11).

Ékírásos dokumentumok Babilón végnapjairól

Az egyesült méd-perzsa seregek támadása nem érte egészen készületlenül Nabúnaidot, aki tíz
éven át elvonultságban élt a mai Szaúd-Arábia területén levő Témánoázisban, és a
kormányzást fiára, Bélsaccárra bízta, akit az ékírásos források akkádul „a király fiának” (már
sarrí) neveznek. A király Kr. e. 541 körül tért vissza Babilónba, megerősítette a város
védműveit, és az ellenállás szándékát jelezve Babilónba gyűjtötte össze az ország
istenszobrait. Kürosz azonban a babilóni sereget Szipparnál elsöpörte (Kr. e. 539. október
10.), és maga a király is fogságba esett. A médek és perzsák ekkor fordultak Babilón ellen. A
város pusztulásáról három történeti forrás is részletes beszámolót közöl. Az eseményekhez
időben legközelebb esik az akkád nyelvű Nabúnaid-krónika szövege, amely Nabúnaid 17.
évéhez (Kr. e. 539/8) a következőket írja: „Tasrítu havában Kürosz megtámadta az akkádok
seregeit a Tigris menti Ópiszban, mivel Akkád népe fellázadt, de Kürosz lemészároltatta őket.
A 15. napon (október 12.) Szippar harc nélkül megadta magát. Nabúnaid elmenekült. A 16. na
pon Ugbaru, Gutium [Média] kormányzója, és Kürosz serege harc nélkül behatolt Babilónba.
Ezután Nabúnaidot letartóztatták, miután visszatért oda. A hónap végéig a pajzsvivő gutik
[médek] tartózkodtak az Észagilában [Babilón főtemploma] és annak épületeiben, de az
Észagilában és annak épületeiben senki sem viselt fegyvert. A szertartásokat rendes időben
elvégezték. Arahsamna havában, a 3. napon (október 29.), Kürosz belépett Babilónba,
(valamik) elébe hozattak, és béke szállt az egész városra. Kürosz üdvözölte egész Babilónt.
Kormányzója, Ugbaru, alkormányzókat nevezett ki Babilónba. Kislímu havától Addaru
haváig Akkád istenei, amiket Nabúnaid lehozatott Babilónba, visszatértek szent városaikba.
Arahsamna havában, a 11. nap éjjelén (november 6.) meghalt Ugbaru.” A másik két forrás:
Hérodotosz (I. 189-191) és Xenophón (Kürosz neveltetése VII. 5) jóval későbbi, és nem
alapszik eredeti forrásokon, mindenesetre Babilón bevételének stratégiáját illetően teljesen
egybevágnak. Eszerint Kr. e. 539-ben Kürosz hirtelen támadást indított Perzsia felől Babilón
ellen. A várost körülárkolták, amelybe az Eufrátesz vizét elvezették, s amikor a folyó már
csak combközépig ért, a csapatok annak medrén keresztül október 12-én behatoltak a városba.
Itt éppen a holdújév (akítu) ünnepét ülték, s a tobzódás közepette észre sem vették, hogy a
várost elfoglalták. A perzsák először a királyi palotába törtek be, ahol Bélsaccárt nyomban
megölték. A katonai megszállás mindössze két héten át tartott – ez alatt az idő alatt a
gazdasági élet szünetelt –, majd október 29-én maga Kürosz is megtartotta ünnepélyes
bevonulását. Virágokkal hintették tele lába előtt az utakat. „Öröm tölti el Babilón lakosait,
megnyílnak a foglyok bilincsei” – hirdette a Marduk-papság. Kürosz nemcsak a Babilóniába
elhurcolt istenszobrokat vitette vissza hazájukba, hanem az alávetett népeknek is visszaadta
szabadságukat. Nabúnaidot a Perzsa-öböl partvidékének egyik tartományába száműzte.

Ki volt a méd Dareiosz?

Dániel könyvében több kijelentést olvasunk a méd Dareiosszal kapcsolatban: (1) hatvankét
éves korában ő foglalta el a királyságot (malekú) (5:31); (2) a médek nemzetségéből
származott, apját Ahasvérusnak hívták (9:1); (3) „királlyá tétetett a káldeusok földjén”, vagyis
Babilóniában (9:1); (4) ez a Dareiosz „rendelt a királyság fölé százhúsz helytartót (satrapát),
hogy az egész királyságban legye nek” (6:1); (5) az egész királyságra vonatkozó rendeletet
tett közzé (6:9), és ez alapján ő rendelte el Dániel megbüntetését, majd ugyanő írt levelet
„minden népnek, nemzetnek és nyelvnek, akik az egész földön lakoznak” arról, hogy egyedül
Dániel Istenét kell imádniuk (6:25-26; (6) „És Dánielnek jó szerencsés lett dolga a Dareiosz
országában és a perzsa Kürosz országában” (6:28), amiből úgy tűnik, mintha Küroszt
megelőzően, vagy esetleg Kürosszal együtt uralkodott volna, legalább két éven át. De
ismerünk-e ma olyan történeti személyt, akivel a méd Dareioszt azonosíthatjuk? Mivel a
médekről és a Méd Királyságról lényegében csak két forrás: a Biblia és Hérodotosz könyvei
állnak rendelkezésünkre, a Méd Királyságról eléggé hiányosak az ismereteink, s így ebben a
kérdésben is csak találgatá sokra vagyunk utalva.

Donald Wiseman 1957-ben azzal a meglepő elmélettel állt elő, hogy a méd Dareiosz és a
perzsa Kürosz ugyanaz a személy. Kürosz anyja és felesége is méd volt. Egyébként is,
szerinte a héberben a DRYWS (Dareiosz) és KRWS (Kürosz) betűket könnyen
összekeverhették a másolók. Wiseman a Dán 6:28-at így fordította: „És Dánielnek jó
szerencsés lett dolga a Dareiosz országában, azaz a perzsa Kürosz országában.”

Az amerikai Daniel Hays és Tremper Longman 2010-ben állt elő azzal a feltételezéssel, hogy
a Dánielnél szereplő „méd Dareiosz” nem más, mint I. Dareiosz (Dárajavahus) perzsa
uralkodó (Kr. e. 522-486). Az még a kisebb probléma, hogy Dániel már valószínűleg 100
éves lehetett I. Dareiosz trónra lépésekor, sokkal nagyobb baj, hogy ez a Dareiosz
Hüsztaszpész perzsa satrapa fia volt, aki nem Babilón elfoglalása, hanem az előző király,
Kambüszész halála után kirobbant felkelések leverésével jutott hatalomra. Igaz ugyan, hogy
az Akhaimenida Perzsa Birodalmat lényegében ő szervezte meg, ezért is nevezték Nagy
Dareiosznak. Egy régebbi elmélet a Nabúnaid-krónikára alap szik: eszerint a méd Ugbaru
foglalta el Babilónt, de ő nem lehetett azonos a méd Dareiosszal, mivel néhány héten belül
meghalt. Az ékírásos forrásokból azt is tudjuk, hogy utóda Nabu-ahhebullit lett, aki nevéből
ítélve káldeus (babilóni) lehetett. Őt követte az ugyancsak méd származású, Gubaru (perzsa
Gaubaruva, görög Gobrüasz) névre hallgató személy, akit Kürosz Kr. e. 535-ben Babilónia és
a folyón túli területek satrapájává tett. Egy Kr. e. 528-ban keltezett tábla szerint még
Kambüszész korában is tisztségében volt, aki kinevezte társuralkodójának. A későbbi
korokban az általa ásott csatornákról volt híres – hat tábla is beszámol erről a tevékenységéről
–, olyannyira, hogy még a római kori enciklopédista is említi Gobarest, aki az Eufráteszt
csatornázta (NH VI. 120). Egyes feltevések szerint ő lehetett Dániel könyvének titokzatos
méd Dareiosza.

DÁNIEL SÍRJA SZÚZÁBAN

„Négynapos út vezet innen Khuzisztánba, az egykori Elám vidékére. A térség részben

lakatlan és elhagyatott: a romok között találjuk Szúsza erődítményét, [a bibliai] Artaxerxész
király székhelyét, egy hatalmas, [szintén] ősi eredetű épület maradványaival. A városban, ahol
mintegy hétezer zsidó él, tizennégy zsinagóga áll; egyikük előtt [található] Dániel sírja (béke
vele). A várost a Tigris két részre osztja, melyeket híd kapcsol össze. Dániel sírja a zsidók
által lakott oldalon [található]; egykor errefelé voltak a forgalmas piacterek, s így az itteniek
meggazdagodtak. Azok viszont, akik a túlsó oldalon éltek, szegények voltak, mert odaát nem
voltak sem piacok, sem kereskedők, hanem csak kertek és gyümölcsösök. A legszegényebbek
akkor az irigységtől indíttatva követelték, hogy Dánielt náluk temessék újra, mivel a próféta
sírja majd gazdagságot és bőséget hoz, s a másik városrészt is felvirágoztatja. Az [itteniek] ezt
visszautasították, ami több napig elhúzódó belharcokhoz vezetett. A két városrész [ezt
követően] sokáig elszigetelődött egymástól, míg a helyzet már tarthatatlan nem lett, és
kénytelenek voltak jobb belátásra térni. Ekkor arra a megállapodásra jutottak, hogy Dániel
koporsóját egyik évben az innenső, másik évben a túlsó városrészben helyezik el: így is tettek,
és mindkét városrész virágzott – mindaddig, amíg el nem jött Szandzsar Sah ibn Sah perzsa
király, arabul Szultan al-Fursz al-Kabir. Ő negyvenöt másik királyt hódoltatott meg, és
negyvennapi járóföld szélességben elterülő országa Nahr Szamura kapujától Szamarkand
városáig, a Gózán folyóig s Média városaiig, Hafton hegyeiig, valamint a tibeti tartományokig
terjedt (az itteni erdők állataiból származik a pézsma). Amikor [tehát] a nagy király,
Szandzsar, Perzsia uralkodója ideérkezett, tülekedést látott: zsidókat, muszlimokat és
körülmetéletleneket; mind helybélieket, akik Dániel koporsóját szállították át a folyón.
Megtudakolta, mi folyik, mire elmagyarázták neki. Erre felkiáltott: »Tűrhetetlen, hogy ily
gyalázat érje Dániel prófétát! Elrendelem, hogy mérjék ki a híd középpontját, Dániel
fakoporsóját pedig helyezzék egy üvegkoporsóba, és a [híd] középpontjáról engedjék le
vasláncokon, majd [a hídnak] azon a pontján emeljenek szentélyt zsidók és szírek számára
egyaránt; minden zarándok számára, aki csak imádkozni járulna oda!« A koporsó ma is a
hídon függ, s a király rendeletéből, valamint a Dániel iránti tisztelet jeleként senki sem
horgászhat a hídtól egy mérföldnyi távolságon belül, sem folyásirányban, sem folyásiránnyal
szemben.” (A főszövegben és a szövegdobozban idézett részlet Dr. Benke László fordítása.)

Dániel Qumránban

A Holt-tengeri tekercseknek is nevezett kézirat gyűjteményről fontos tudnunk, hogy

keletkezésük terminus ante quem-je (vagyis az az időpont, ami előtt íródtak) egészen biztosan
Kr. u. 70. Legkésőbb ebben az évben ugyanis a települést lerombolták a rómaiak. A Qumrán
körül fekvő tizenegy barlangban Dániel könyvének összesen nyolc különböző másolatát
találták meg húsz töredékben (1., 4. és 6. barlang): 1QDan1-b (1Q71-72), 4QDana-e (4Q112-
116), pap6QDan (6Q7). Ezek a szövegek Dániel -11. fejezeteiből idéznek, a 12. fejezetből
pedig az ún. Florilegium (4Q174 ii, 3,4. = Dán 12:10) tartalmaz részleteket. A tekercsek
között más utalásokat is találunk a bibliai Dánielre, például a pszeudo-Dániel töredékeket
(4Q243-245), a két pszeudo-dánieli apokalipszist (4Q246, 4Q547), valamint más apokrif
írásokat, mint például „Nabúnaid imáját” (4Q550, 4QPrNab). Mivel a Dániel-töredékek
írásképi (pale ográfiai) alapon a Kr. e. 2. század vége és a Kr. e. 1. század közepe között
íródtak, és ezzel a qumráni könyvtár legrégibb rétegéhez tartoznak, már ez alapján is el kell
vetnünk azt a feltételezést, hogy a könyv a Hasmóneus időszakban keletkezett. A Dánielhez
kapcsolódó apokrif írások (például a Septuaginta legendás kiegészítései), valamint a Dánielre
rendszerint reflektáló apokaliptikus művek robbanásszerű elterjedése a Kr. e. 2-1. században
éppen azt bizonyítja, hogy Dániel könyve ekkor már igen elterjedt és népszerű volt a zsidóság
– és talán az arámi nyelven beszélő környező népek – körében is.

RÓMA „KÓDNEVE” DÁNIELNÉL

Dánielnél – de akár az egész Ószövetségben – hiába is keresnénk Róma nevét. Ennek ellenére
szerepel benne, csakhogy „kódnéven”. IV. Antiokhosz Epiphanész Kr. e. 168-ban másodszor
támadja meg Egyiptomot, de ezúttal akadályba ütközik, mivel „Kittim hajói érkeznek ellene;
félelem fogja el és visszatér; a szent szövetség ellen őrjöng és cselekszik, majd ismét a szent
szövetséget elhagyókra fordítja figyelmét” (11:30). A héber szövegben szereplő „Kittim
hajói” elsődlegesen a görögökre vonatkoztatható. A „népek táblázatában” Jáván (vagyis
Görögország) fiai „Elisa, Tarsis, Kittim, Dodanim (vagy Rodanim)” néven szerepelnek (1Móz
10:4; vö. 1Krón 1:7). Mindegyik név a Földközi-tenger mellékén élő népekre utal. Elisa:
Alasia, vagyis Ciprus; Tarsis a mai Dél-Spanyolország területén fekszik; Kittim a Ciprus déli
részén található Kition város nevében őrződött meg, amely mükénéi ala pí tású (Kr. e. 13.
század) görög település volt, amit a föníciaiak újra alapítottak; a Dodanim/ Rodanim pedig
vagy az egyik „tengeri népre” (ddn) vagy Rhodos szigetére utal. Kittim a prófétai
szövegekben is a görögöket, pontosabban a görög szigetvilágot jelenti (Ézs 23:1, 12; Jer
2:10). Van azonban egyetlen előfordulása, amely valószínűleg a végidőkre is vonatkoztatható:
Bálám próféciája, amely szó szerint előlegezi Dániel kinyilatkoztatását: „És Kittim partjairól
hajók jönnek, és nyomorgatják Assúrt, nyomorgatják Ébert is, és ez is mindenestől elvész.”
(4Móz 24:24) Dániel fentebb idézett versében azonban biztosan nem a görögökről, hanem a
rómaiakról van szó. IV. Antiokhoszt ugyanis a római consul, Gaius Popillius Laenas
parancsolta ki Egyiptomból. A nem mindennapi jelenetet római szerzők is megörökítették
(Polübiosz XXIX. 27.4; Livius XLV. 12). A Bálám és Dániel próféciájában szereplő Kittimet
már a qumráni tekercsek szerzői is Rómára vonatkoztatták, és ők is előszeretettel kódolták
ezzel a névvel a rómaiakra vonatkozó üzeneteiket.

A tíz király a történelemben

Érdekes, egyben figyelmeztető is, hogy a Dánielnél és a Jelenésekben szereplő „tíz király”
fellépése már két ízben is megvalósult a történelemben. Dániel leírásában a tizedik szarv (a
„kis szarv”, 7:8) elől három másik szarv tépetik ki, és „emberszemekhez hasonló szemek
voltak ebben a szarvban, és nagyokat szóló száj”, továbbá „termete is nagyobb a társaiénál”
(7:20). A Dánielnek adott magyarázat így szól: „Ebből az országból tíz király támad, és más
támad utánuk, és az különb lesz, mint az előbbiek, és három királyt fog megalázni. És sokat
szól a Felséges ellen, és a magasságos egek szentjeit megrontja, és véli, hogy megváltoztatja
az időket és törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél időig.” (7:24) Az első ilyen
uralkodó IV. Antiokhosz Epiphanész volt, akire többé-kevésbé illik ez a leírás. Mindig is
gyűlölte bátyját, aki IV. Szeleukosz néven örökölte a trónt, és valószínűleg benne volt
Héliodórosz adószedő ellene szőtt összeesküvésében. Csakhogy Antiokhosz épp Rómában
volt, mikor a puccsista Héliodórosz elfoglalta a trónt. Így hát Antiokhosz hazatért, megölte
Héliodóroszt, és IV. Antiokhosz Epiphanész néven megkoronáztatta magát, társuralkodóként
bátyja kiskorú fiát (ugyan - csak Antiokhosz) vette maga mellé. Ezt a fiút néhány év múlva
szintén meggyilkoltatta. Fentebb már szóltunk arról, hogy IV. Antiokhoszt a rómaiak
kiebrudalták Egyiptomból, mire a zsidókon töltötte ki bosszúját. Megszentségtelenítette a
Templomot, betiltotta a Tórát, bevezette a Szeleukida időszámítást, az ellenállókat pedig
legyilkoltatta. Pontos adataink nincsenek róla, de valószínű, hogy a Kr. e. 168–165 (mások
szerint 167-164) között lezajlott Makkabeus-felkelés, amely Jeruzsálem felszabadításával és a
Templom újraszentelésével ért véget, a próféta által jelzett „ideig, időkig és fél időig”, azaz 3
és fél évig tartott.

A római császárokkal hasonló a helyzet. A zsidó hagyomány általában Iulius Caesartól

számítja a császárok sorát (a „császár” elnevezés is tőle származik), bár elfogadható olyan
számítás is, amelyikben Augustus lenne az első valódi császár. Mindkét esetben a tizedik
„szarv” olyan személyre esik, akik tevékenyen részt vettek a zsidó felkelés leverésében:
Vespasianus és Titus (apa és fia) ugyanis közösen vezették a zsidók elleni hadjáratot, amely
Kr. u. 70. áv hó 9-én (július-augusztus hónapban) a Második Templom lerombolásával
végződött. Mondanunk is felesleges: Vespasianus és Titus 67-ben kezdték meg 3 és fél évig
tartó hadjáratukat, és a 69-ben császárrá kikiáltott Vespasianus három másik császárt ütött el a
tróntól: Galbát, Othót és Vitelliust.