Erőszakmentes kommunikáció

„Férfi és nő. Hogy érthetnék meg

egymást? Hisz mind a kettő mást akar -
a férfi nőt - a nő férfit.”

Karinthy Frigyesnek ez a gondolata alapozza meg számomra a kommunikáció

fogalmát. A kulcs ugyanis a megértés. Minden kommunikációs akciónak ez az elsődleges és
legfontosabb célja. Az oktatással kapcsolatban is „ül” az idézet, hiszen itt is mindenki mást
akar: a tanár csak tanítani, a diák pedig csak tanulni nem. bár ez komolytalannak hangzik,
számos esetben magam is ezt tapasztaltam.
Mielőtt még folytatnám, hadd jegyezzem meg, hogy alapvégzettségemet tekintve
közgazdász vagyok. Pedagógiai tapasztalatom nincs, ennek megszerzése érdekében
jelentkeztem erre a közgazdásztanári képzésre. Ezért ellentétben pedagógus
alapvégzettséggel rendelkező kollégáimmal én nem tudok arról írni, hogy hogyan szoktam
ezt az osztállyal csinálni, vagy milyen tapasztalatokat szereztem a kérdéssel kapcsolatban
eddigi pályám során. Az én pedagógiai érdeklődésemet két középiskolai tanárom, továbbá
egy szakközépiskolai matematikatanár és egy egyetemi felkészítőt vezető fizikatanárom
alapozta meg. Számomra valamennyien példaképei a pedagógusnak azóta is. Bár a pedagógia
metodikai részét még csak most tanulom, közgazdasági tanulmányaim megtanítottak kritikus
elemző gondolkodásra, a sorok között megbújó információk felismerésére és az új
ismereteknek a meglévőkkel való szintetizálására. Megtanultam kérdezni, kételkedni is. Bár
említettem négy tanáromat, eddigi pedagógiai ismereteimet elsősorban saját mindennapi
élményeimből, irodalmi művekből, filmekből szereztem. Ezért gyakran ezekből idézek. E kis
kitérőt szükségesnek éreztem magamról elmondani, mivel valószínűleg a témával kapcsolatos
írásom eltér a megszokott lege artis elemzésektől. Ám úgy érzem, ez talán nem baj, néha nem
árt kikukucskálni a tudomány vasálarca mögül és kívülről is megnézni azt. De most térjünk
vissza az erőszakmentes kommunikáció témájához.
A korai pedagógiai kommunikáció módszerei meglehetősen sokáig változatlanok
voltak. Az egyiptomi írnoktanulókat ugyanúgy fegyelmezték, mint a spártai katonai
táborokban képzett gyerekeket, vagy a középkori egyházi iskolák diákjait: testi fenyítéssel
(Mihály, 2005). A változás szele Comeniussal kezdődött (Comenius, 1992), aki először
említette meg, hogy a tanítás szellemi, a fegyelmezés erkölcsi tevékenység. A tanulás és
tanítás mindig tudásátadást jelentett, ehhez pedig kell egy átadó, egy címzett és egy átadandó
üzenet. Tehát eljutottunk a kommunikációhoz. A szó latin eredetű, eredete a communis
(közös) szóra vezethető vissza. A fogalom lényege, hogy valamit közössé teszünk, ez a
valami az információ. A kommunikációban ez a közös jelleg a döntő, mindkét fél ad is és kap
is valamit. A tanítás maga a kommunikáció, tehát az első és legfontosabb szabály:
kommunikálni kell a diákkal. Ez pedig élénk odafigyelést, gyors helyzetértékelést és szükség
esetén azonnali adekvát reakciót igényel.
A modern pedagógia már kerüli az erőszakot (bár Makarenko nevezetes pofonja is a
huszadik században csattant el), az iskolák azonban sajnos ennek ellenére sem
erőszakmentesek. A diákok egymás között, sőt gyakran a tanárok irányába is erőszakkal
igyekeznek rendezni vitás kérdéseiket. Ugyanakkor a mindennapokban is egyre gyakoribb
panasz az emberek részéről, hogy elbeszélnek egymás mellett, mindenki a saját véleményét
ismételi és nincs se bemenet, se kimenet. Mintha a falnak beszélnék – hangzik el egyre
többször. Ennek az a fő oka, hogy csak magunkra figyelünk, mi akarunk a helyzetből
győztesen kikerülni. De végül mégis sértődés, értetlenség lesz a „beszélgetés vége”. Ezt
ismerték fel a kommunikáció szakértői is és ez vezetett el a kommunikáció tudományénak
paradigmaváltásához is. Megjelent az irányzat, amelynek lényege, hogy egymásra figyelve
mondjuk ki saját véleményünket úgy, hogy a másik fél ne érezze háttérbe szorítva magát. Ezt
a fajta kommunikációs technikát nevezi a tudomány asszertív kommunikációnak. Erre az
asszertív technikára alapozta Rosenberg (1995) az erőszakmentes kommunikáció (nonviolent
communication – NVC) elméletét, azaz azt, hogy hogyan lehet békésen kommunikálni akkor
is, ha izzik a levegő a felek között. Rosenberg abból indul ki, hogy társadalmunk az általa
sakálnyelvnek nevezett kommunikációra van szocializálva: indulatból, impulzívan reagálunk,
ha gyengébbnek érezzük a másikat, védekezünk, hárítunk, ha mi vagyunk gyengébbek. Így
azonban nem lehet a problémákat konstruktívan, minden fél számára megfelelően megoldani.
Van azonban másik lehetőség is: légy olyan, mint egy zsiráf – mondja Rosenberg. A zsiráf
testi ereje és mérete alapján domináns állat is lehetne, mégis szelíd növényevő és sosem bánt
más állatot. Neki van a legnagyobb méretű szíve a szárazföldi állatok között. Nyála feloldja a
töviseket, ahogy nekünk is fel kell oldanunk a ránk irányuló negatív érzelmeket. Rosenberg
gyakorlatilag azt mondja tehát, hogy a sakál tulajdonképpen egy olyan zsiráf, aki nem tudja
megfelelően kifejezni magát. A másik fontos alapelv, hogy az NVC alkalmazásához nincs
szükség a partner együttműködésére. Ezt azért fontos tudatosítani magunkban, mert nekünk
nem kötelező „sakálra váltani” akkor sem, ha sakálnyelven szólnak hozzánk.
 Az NVC nemcsak a mindennapi életben használatos. Alkalmazták és alkalmazzák
többek között háborús övezetekben, például Ruandában, vagy a resztoratív
igazságszolgáltatásban is. Rosenberg módszerének lényege, hogy létezik a felek között
létezik kölcsönösen győztes (angolul win-win) szituáció, ha megfelelően kommunikálnak.
Ennek négy alapfeltétele van:
1) megfigyelés – a szituáció objektív értékelése, érzelmi viszonyulás és
feltételezés/értelmezés nélkül. Az objektív helyzetértékelést több ok is gátolhatja.
Ezek közül a leggyakoribb a morális ítéletalkotás, az összehasonlítás és a felelősség
tagadása, de egyéb, Rosenberg által életidegennek nevezett álláspontok is, mint
például az „akkor is rákényszerítelek” vagy az ezt kapod, mert ezt érdemled”
2) érzés – a szituáció bennünk kiváltotta érzést kell azonosítanunk, tisztáznunk
3) szükséglet – mit szeretnék kapni (figyelmet, pihenést, törődést...)
4) kérés – kérésünk megfogalmazása (legyen konkrét, reálisan teljesíthető, és akár vissza
is utasítható)
Ha a kiváltott érzés a düh, újra kell gondolnunk a második pontot, ugyanis ezt nem az NVC
nem érzésként kezeli, hanem tünetként, aminek meg kell keresnünk a forrását. Ez egyrészt
önismeretünket bővíti, másrészt segít a harmadik és negyedik pont megvalósításában.
Nagyon fontos üzenete ennek a módszernek (is), hogy mindig az adott viselkedésre
mondjunk nemet, sose az emberre, aki így viselkedik. A fenti négy lépésen való
végighaladást nevezi az NVC szaknyelve zsiráftáncnak.
Fontosnak tartom megjegyezni az NVC kapcsán, hogy szó sincs a korlátok teljes
felszámolásáról, sőt... A negyedik pontként szereplő kérés megfogalmazása éppen arra
szolgál, hogy tisztázzuk a játékszabályokat, megszabjuk a kölcsönösen nyertes helyzet
határait. Tehát úgy állítunk fel minden fél számára elfogadható korlátokat, hogy egyben
lebontjuk a felek közötti gátakat. Nagyon fontos a másikra irányuló figyelem: szólítsuk
nevén, tartsunk szemkontaktust, vonjuk be a megoldásba. Nem azt kell elmondanunk, mit
kéne csinálnia, hanem azt, hogy mit szeretnék én. Csak egy példa: a „gyerekek, ki kéne
takarítani a szemetet a padokból” jóval kevésbé hat, mint az „oké, lányok-fiúk, most pedig
mindenki hozza a szemetet a padjából a kukába”.
Szép elmélet, gondoltam, miközben Rosenberg könyvét olvastam, de kiállja-e a
gyakorlat próbáját? Igen, saját élményeimet elemezve elmondhatom, hogy biztosan működik.
Talán az egyik legjobb példa erre a „hang nélküli tanár”. Olyan szituációkra gondolok
(többször is átéltem ilyet), amikor az órát tartó tanár be van rekedve vagy egy megfázás miatt
„elment a hangja”. Ilyenkor ő csak suttogva tud beszélni – és ekkor következik be a csoda: az
osztály is suttogásra vált át és így beszél a tanárral. Nincs rendzavarás, nincs hangoskodás.
Mit gondolok minderről? Szerintem a siker kulcsa a legtöbb esetben a szituációváltás.
Amikor a másik fél kikerül a számára megszokott és komfortos helyzetből, fel kell dolgoznia
az új körülményeket. Ez pedig annyi energiát és figyelmet igényel, hogy nem marad már
fegyelmezetlenkedésre.
Válthatunk helyzetet látványosan. Így tett az az apuka, akit egy plázában láttam. Egy
darabig szó nélkül vezette kézen fogva a hisztiző és ordító kisfiát, majd elkezdte magyarázni
neki, miért nem veszi meg azt, amit a gyerek szeretne. Nem történt semmi, a gyerek továbbra
is ordít, sőt leül a földre, csak vonszolni lehetne. És ekkor az apuka „csavart egyet” a
helyzeten: leült a földre a gyerek mellé és ő is elkezdett ugyanúgy ordítani, mint kisfia. Az
emberek megbotránkozva nézték és biztosan bolondnak gondolták. De a módszer működött:
a kisfiú meghökkent, abbahagyta az ordítást, majd szó nélkül felállt. Megfogta az apja kezét,
őt is felállította és csöndben mentek tovább.
Nincs azonban mindig szükség ilyen teátrális megoldásra. Néha egy két nyugodt szó is
elég lehet. Óvodában láttam a következő szituációt. Az óvónőhöz lép egy óvodás és arról
panaszkodik, hogy a társa csúfolja. Mi tettem volna én (és valószínűleg az emberek többsége)
az óvónő helyében? Odahívom a másik gyereket is, megdorgálom, talán még meg is
büntetem valamivel. Működik ez? Őszintén bevallva korábban nem gondoltam végig, de
nem. A szidással, büntetéssel csak azt erősítettem volna meg benne, hogy érdemes piszkálnia
a másikat, ha szeretne egy kis rá irányuló figyelmet. Az óvónő azonban mást csinált.
Megfogta a kis csúfolódó kezét és azt mondta neki: gyere, nézzük meg, hogy rendben
megterítették-e az asztalt a tízóraihoz. Ez a megoldás mindkét problémát egyszerre oldotta
meg. A gyereket kivette a csúfolódó magatartás öröméből, de nem ezért jutalmazta a
figyelemmel, hanem azért, mert hasznos csoporttagként segít neki a teríték ellenőrzésében.
Ugyancsak a megszokott szituációt változtatta meg az a felszolgáló, akivel egy
étteremben találkoztam. Nála rendelés felvétele nem a megszokott módon zajlott. A legtöbb
pincér odajön az asztalodhoz és megkérdezi, mit választottál. Ő az asztalhoz lépve leguggolt,
így egy szintre került az ülő vendégekkel (sőt egy kicsit lejjebb). Ezzel pedig kilépett a
„magasabban vagyok, én dominálok” pozícióból és azzá vált, aminek szakmája elnevezése
szerint is lennie kell, a vendég kiszolgálójává. Ezt a guggoló pózt társította egy kedves
mosollyal, fejben jegyzett meg minden rendelt ételt. Így végig tudta tartani a szemkontaktust
a vendégekkel. Ráadásul, ahol úgy gondolta, véleményt is mondott: másik köretet vagy
másféle bort ajánlott (természetesen nem kötelező érvénnyel). A végeredmény? Elégedetten
távozó vendégek és jelentős borravaló.
 Megváltoztathatom a helyzetet úgy is, hogy a gyerekre bízom a döntést. Például moziba
megy az osztály és két diák ugyanarra a helyre akar ülni. Mindkettő ragaszkodik az adott
székhez és elkezdik lökdösni egymást. Ilyenkor választhatok. Vagy rájuk kiabálok, hogy
hagyják abba a lökdösődést és mindenkinek kijelölök egy másik helyet (az általuk kinézett
helyre tilos bármelyiküket is leültetni!), vagy azt mondom: Ide figyeljetek, ti most arról a
helyről vitáztok, ahová én ülök, keressetek magatoknak egy másikat”. Így lehetőséget adok
nekik arra, hogy döntésüket saját elhatározásukból változtassák meg és ne megvert félként
lépjenek ki a szituációból. Érdemes lehet a gyerekekkel meghozatni azokat a szabályokat,
amelyeknek az érvényesülését az osztályban ők elvárják, néha meglepően szigorúbb
szabályokat fogadnak el annál, amit mi állapítanánk meg.
Néha az is elég, ha egyszerűen, kommentár nélkül kilépünk a helyzetből. Sokat segíthet
egy olyan saját zug, amelybe „elbújhatunk”. Egy osztályban is érdemes kijelölni egy helyet,
például egy kényelmes fotelt, egy ülőlabdát, vagy bármi mást. Ha megengedjük, hogy ide
bárki beülhessen úgy, hogy senki sem szól hozzá és nem háborgatja, akkor senki sem fogja
büntetésnek érezni, ha azt hallja: most úgy látom, jót tenne neked egy kis kikapcsolódás, ülj
be a fotelba és fújd ki magad.
Mi az alapvető kétségem forrása mégis (mert én örök kételkedő is vagyok)? Az NVC
módszere bizonyítottan sikeresen alkalmazható a magánéletben, de nemzetiségi, sőt országok
közötti konfliktusok kezelésére is, ezt számos példa igazolta már. De... A módszer jellegzetes
szófordulatai, asszertív visszajelzési módjai, visszakérdező stílusa biztosan mindenkit hozott
már olyan helyzetbe, hogy megpróbálta alkalmazni, de olyasmi választ kapott az „ezek
szerint a te számodra...” jellegű kérdésére, hogy „te ne technikázgass velem”. Ez annak
következménye, hogy a zsiráfnyelv – éppen könnyű taníthatósága érdekében erősen formális
jellegű. Sokkal sikeresebben alkalmazza az NVC-t az, akin nem érződik ez a formalitás, van
tehát a zsiráfnyelvnek egy „konyhanyelvi” formája is. Ez azonban a szakemberek szerint sem
tanítható, elsajátításához egyfajta érzék kell. Azaz oda jutottam gondolataimmal, ahová
mindig érkezni szoktam: állhat ezerféle működő módszer a rendelkezésére, a pedagógus
mégis saját személyiségével hat diákjaira. Ez pedig olyan (nevezzük így) érzék, ami nem
tanítható, de a sikeres tanítás elengedhetetlen feltétele.

Felhasznált irodalom

Comenius. (1992). Didactica Magna. Seneca Kiadó.

https://www.antikvarium.hu/konyv/comenius-didactica-magna-55024-0
Mihály I. (2005). 2005 október—Fegyelem és fegyelmezetlenség az iskolákban régen és ma
—EPA. Új Pedagógiai Szemle, 55(10), 103–109.
Rosenberg, M. (1995). Words are Windows Or They’re Walls: A Presentation of Nonviolent
Communication. Create Your Life-Production.