Ítélkezésmentes megfigyelés

Az erőszakmentes kommunikáció közlései és visszajelzései négy fontos részből állnak: megfigyelés, érzés,
szükséglet és kérés. Az előző fejezetekben leírtak szerint a megfigyelés mentes az ítélkezéstől; az
érzéseinkért nem hibáztatunk kívülállókat, hanem megtaláljuk a szükségleteinkben rejlő mélyebb okaikat; a
kérés pedig nem követelés, hanem az érintettek szükségleteit figyelembe vevő, minden érintett számára
elfogadható közös megoldás.

Fontoljuk meg, hogyan születnek meg bennünk az eseményekkel kapcsolatos vélemények és érzések. Az
első lépés, hogy észlelünk valamilyen jelenséget, azaz látunk, hallunk vagy más módon érzékelünk valamit.
A véleményeink úgy születnek meg, hogy amit észlelünk, azt általában azon nyomban értelmezzük is.
Érzéseink egy része közvetlenül az észlelés hatására jön létre bennünk, másik részének kiváltó oka pedig az
értelmezésünk.

Rosenberg azt hangsúlyozza, hogy amikor arról beszélünk (vagy gondolkodunk), hogy mi történt, fontos,
hogy elválasszuk egymástól a megfigyelést és a róla kialakított véleményünket.

Hava úgy magyarázta nekünk, hogy a „mi történt?” kérdésre akkor adunk saját érzéseink és véleményünk
belekeverése nélküli visszajelzést, ha azt mondjuk el, amit egy videokamera felvenne. Azaz azt és csakis azt
jelezzük vissza, ami elhangzott, és amit látni lehetett.

Az észlelés, az értelmezés és az érzés szétválasztása

Von Thun azzal a párbeszéddel szemlélteti a folyamatot, amely egy házaspár között játszódik le, amikor a
feleség beszél férjének új terveiről. Azt látva, hogy férje kissé felhúzza szemöldökét, dühösen felcsattan:
„Ne vágj már megint ilyen utálkozó képet!”

Minden bizonnyal az történt, hogy a feleség észlelte a szemöldök felhúzását, és ezt úgy értelmezte, hogy
férjének nem tetszik a terve. Csalódottságot és haragot érzett, mert abban reménykedett, hogy a férfi is
lelkesedni fog az új ötletért, és úgy jelzett vissza, hogy abban összekeveredett a megfigyelés és a véleménye.

Hogyan lehetett volna szétválasztani ezeket a visszajelzésben? Például így: „Látom, hogy felhúzod a
szemöldököd, és úgy gondolom, nem tetszik, amit kitaláltam. Csalódott vagyok és dühös, mert azt reméltem,
te is lelkesedni fogsz az ötletért.”

Így a férjnek lenne tere megmondani például, hogy amikor meghallotta a nyaralásra vonatkozó új ötletet,
azonnal az jutott az eszébe, hogy ehhez majd szabadságot kell kérnie, és ennek nagyon itt van az ideje, mert
a munkatársaival kell egyeztetni az időpontokat. Ezek a gondolatok késztették a szemöldök felhúzására, de
egyébként az ötlet nagyon tetszik neki, és lelkesedni is tud érte.

Az első esetben a mindkettőjüknek kedvező ötlet közös elfogadása és megvalósítása helyett nagy eséllyel
rosszkedvű és eredménytelen beszélgetésbe torkollik a szituáció, és növekszik a feszültség a férj és feleség
között. A második esetben viszont örömmel elmennek majd a feleség ötlete alapján a közös nyaralásra.

A megfigyelés és az ítélet vagy vélemény szétválasztása

Megjegyzem, ha a feleség nem reagál arra, hogy a férj felhúzta a szemöldökét, hanem megvárja a válaszát,
akkor a férj is adhat kétféle visszajelzést.

Mondhatja például, hogy „nem tudom, ki tudok-e venni szabadságot”. Ha ezt feleli, akkor egyértelmű, hogy
az általa észlelt új ötlet visszajelzése keveredett a saját véleményével.
De mondhatja ezt is: „Örülök az ötletnek, és annak is, hogy te már elkezdtél foglalkozni az idei
nyaralásunkkal. Ez már csak azért is nagyon időszerű, mert a szabadságom időpontját egyeztetnem kell a
munkatársaimmal. A konkrét időpontot illetően ezért meg is ijedtem egy kicsit, hogy szabaddá tudom-e
tenni magamat akkorra.”

Mindenkinek jobb ez a második változat, amelyben megpróbál kettejük érzéseire és szükségleteire figyelni,
és ezeket visszajelzni.

Az a személyes tapasztalatom, hogy ez nem könnyű. Én például ha hallok egy nekem is tetsző ötletet,
azonnal rálátok a megvalósítás néha kilátástalan nehézségeire is, és régebben ezeket el is mondtam.
Mostanában igyekszem tudatosítani, hogy az ötlet nem más, mint ötlet. Vannak olyan vágyak, amelyek
beteljesülnének vele. Tehát az ötlet tulajdonképpen megoldási javaslat valamilyen szükségletekben
megmutatkozó hiány betöltésére. Ha visszajelzésemből kiderül, hogy megértettem társam vágyait, akkor ő
ennek örülni fog. És ha a megértett vágyait és szükségleteit jelzem vissza, úgy fogja találni, hogy
megértettem őt. Ezt követően már a nehézségekről, a szükséges módosításokról vagy akár alternatív
megoldásokról is sokkal több kölcsönös elfogadással tudunk majd beszélgetni. Mindenki hajlamosabb
megértőnek lenni a másikkal szemben, ha úgy tapasztalja, őt is megértik.

Tehát mondjuk inkább azt, hogy „nagyon örülnél, ha együtt el tudnánk menni Sartiba…” Persze a konkrét
ötlet ismeretében több szükségletre is ráláthatunk az „együtt”-ön kívül. De már ez a mondat is lélekvidámító
az azonnali kritika lelombozó hatásával szemben, és nem keveredik benne a saját vélemény a
visszajelzéssel. Természetesen – ha igaz – hozzátehetjük, hogy „… és én is nagyon örülnék, nekem is jó
volna kettesben lenni, nagyon szeretnék pihenni is, és annyira szeretek ott lenni”. Így a saját érzéseink és
szükségleteink kifejezését elválasztottuk a társunk ötlete mögött lévő vágyak vagy szükségletek
visszajelzésétől – ahogy azt az erőszakmentes kommunikáció javasolja. A társunk remélhetőleg és
feltehetőleg megértést tapasztalt részünkről. Ezt követően már nem okoz nagy feszültséget, ha a
véleményeink (például a szabadságkérés vagy más nehézség) is szóba kerülnek.

A megfigyelés és az értékítélet keveredése és különválasztása

A megfigyelések során értelmezzük, amit észlelünk. Így keverednek bennünk a megfigyelések, az ezekkel
kapcsolatosan megfogalmazódó véleményeink (morális vagy értékítéletek), azok az érzések, amelyek
kiváltó oka a megfigyelt esemény, és azok az érzések, amelyek kiváltó okai saját gondolataink.

Rosenberg közöl egy táblázatot arról, hogy milyen tipikus kifejezéseket és kommunikációs sémákat
használunk, amikor az értékítéletünkkel keveredik az, ahogy a megfigyelést leírjuk.

A létige használata annak jelzése nélkül, hogy az értékelő felelősséget vállalna véleményéért:

 Felelőtlen vagy.
 Amikor azt hallom, hogy nem adatod be a gyermekednek a védőoltást, azt gondolom, hogy felelőtlen
vagy.
 Ha jól értem, nem adatod be a gyermekednek az embriók felhasználásával készített védőoltást, ha
van más módon készített oltóanyag is, mert az egyház ezt tiltja egy útmutatásában, és neked
kiemelkedően fontos, hogy elkötelezetten követed az egyház előírásait.

Ítélkezést sugalló igék használata:

 Elhanyagolod a feladataidat.
 Tegnap nem mosogattál el, és nem vitted le a szemetet sem. Úgy gondolom, elhanyagolod ezeket a
feladataidat.
  Csalódott vagyok, mert tegnap nem mosogattál el, és nem vitted le a szemetet sem, pedig
megbeszéltük, hogy ezek a te feladataid. Segítségre van szükségem.

Olyan állítás ez, amely azt sugallja, hogy a másik személy gondolatai, érzései és szándékai vagy vágyai
alapján ez az egyetlen következtetés vonható le:

 Feri nem lesz kész időre az alapozással.

 Azt hiszem, Feri nem lesz kész időre az alapozással. Vagy: Feri azt mondta, nem készül el időre az
alapozással.
 Áttekintettem az építkezés ütemtervét, és azt, hogyan állunk az egyes munkákkal. Csalódott vagyok,
mert úgy látom, Feri nem lesz kész határidőre az alapozással.

A jóslás és bizonyosság összekeverése:

 Ha mezítláb kimész a hóra, meg fogsz fázni.

 Attól félek, hogy ha mezítláb mész ki a hóra, meg fogsz fázni.
 Látom, hogy mezítláb mész ki a hóra. Aggódom, hogy meg fogsz fázni.

Az állítással kapcsolatos konkrétumok mellőzése:

 A cigányok jó zenészek, és vérükben van a tánc.

 A közös ima után két cigány ember ócska gitárokon csodálatosan zenélt, és a gyerekeik szívet
gyönyörködtetően táncoltak a kápolna közepén.
 Nagy örömet éreztem, amikor a taizéi imaóránk után a meghívott cigányok közül ketten gitárokat
vettek elő, és velünk zenéltek, néhányan pedig táncra perdültek. Úgy gondolom, ez a spontán
kialakult közös ünnep magába foglalta mindazt, amiért érdemes volt Budapestről a rám bízott
gyerekekkel és a helyiekkel közösen törekedni a valódi találkozásra.

Képességeket jelölő szavak használata a bennük rejlő ítélkezés jelzése nélkül:

 Hedvig ügyetlen, és nem gyakorol eleget.

 Az a véleményem, hogy Hedvig ügyetlen, és többet kellene gyakorolnia.
 Ahogy látom, Hedvig hogyan festi ezt a képet, az a véleményem alakult ki, hogy többet kellene
gyakorolnia.

Két korábbi, de a megfigyelés és a saját vélemény keveredését csak bizonyos esetekben jelző példa:

 A mindig, soha, valaha, valahányszor stb. szavak kifejezhetnek megfigyelést (például „nem
emlékszem, hogy valaha is írtál volna nekem”), de néha túlzások megfogalmazására használjuk őket,
és ilyenkor keveredik a megfigyelés és az ítélkezés (például „soha nincs itt, amikor szükség lenne
rá”).
 A gyakran, ritkán és hasonló szavak használata esetén szintén keveredhet a megfigyelés és a
vélemény (például „gyakran meglátogat”=ítélet, vélemény; „minden héten legalább kétszer
meglátogat”=megfigyelés).

1. gyakorlat: Megfigyelés vagy értékeléssel keveredő megfigyelés

A gyakorlatot egyedül is lehet végezni, de előnyösebb, ha van egy vagy több partnerünk. Nagyon tanulságos
megbeszéléseket folytathatunk az egyes mondatokról – különösen akkor, ha a vélemények eltérnek
egymástól.
Gyűjtsünk megfigyeléseket, azaz a „mi történt?” kérdésre válaszoló mondatokat, akár újságokból, akár
irodalmi művekből, akár a saját életünkből. Ezt követően vizsgáljuk meg a fenti szempontok alapján, hogy
véleményünk szerint keveredett-e értékelés a megfigyelésbe.

Mindenki mondja el a véleményét, és beszéljük meg a vitás eseteket.

Ha arra jutottunk, hogy egy mondatban összekeveredett az értékítélet és a megfigyelés, fogalmazzunk meg
egy olyan mondatot, amelyben sikerült szétválasztani őket.

2. gyakorlat: Lemondás ránk aggatott címkékről

A címkék, amelyeket ránk aggattak szüleink vagy más tekintélyes személyek (tanár, pszichológus), vagy
önismereti folyamat során magunkra nézve igaznak vélünk, meglehetősen meghatározzák életünket. Legyen
a címke pozitív vagy negatív, mindenképpen viszonyítási pont, amihez mérjük magunkat.

Pozitív címkék (okos, munkabíró, szorgalmas stb.) elfogadása esetén sokszor nem tudunk örülni olyan
sikereknek, amelyek mást boldoggá tennének – mert amit tettünk, az elvárható volt tőlünk.

Negatív címkék (idetartozik mindenféle diagnózis: hiperszenzitív, hiperaktív, csecsemőkori és gyermekkori

traumák hatásai stb.) elfogadása esetén képtelennek tartjuk magunkat olyan dolgok megtételére, amelyekre
mások képesek; vagy megengedünk magunknak olyan viselkedéseket, amelyeket az „állapotunk” indokol.
Mindkét „módszer” eltávolít minket a valós érzelmi életünk átélésétől, és attól, hogy kapcsolatba tudjunk
kerülni a szükségleteinkkel.

Gondoljunk bele, és írjuk le magunknak, hogy egy bizonyos címke (tulajdonság, diagnózis stb.), amelyet
igaznak tartunk magunkra, milyen módon befolyásolja az életünket.

Találjunk egy olyan jelenetet a közelmúltból, amelyben tetten érhető ez a befolyás. Írjunk le magunknak
rövid visszajelzést az esetről: ítéletmentes megfigyelést arról, ami történt, a saját véleményünk
megfogalmazása nélkül.

3. gyakorlat: Lemondás másokra alkalmazott címkékről

A címkék vagy diagnózisok, amelyeket mi tartunk igaznak házastársunkra, szüleinkre, gyermekeinkre vagy
bárki másra, legyen bármilyen alapjuk, a jövőre nézve nagymértékben meghatározzák kapcsolatunk
alakulását. Önbeteljesítő jóslatként működnek. Ha az a véleményem, hogy a szüleim nem szeretnek, akkor a
találkozásaink során történteket ezen a szemüvegen keresztül látom. Ezek a szemüvegeink általában sajnos
sötétebb képet festenek a világról, mint amilyen valójában. Továbbá nagyon megnehezítik, hogy
észrevegyük: a dolgok változnak.

Ha késznek érezzük magunkat egy-egy címke vagy diagnózis elengedésére, akkor gondoljunk bele és írjuk
is le magunknak, hogy egy bizonyos címke (tulajdonság, diagnózis stb.), amit igaznak tartunk valaki másra,
milyen módon befolyásolja életünket. Képzeljünk el egy jelenetet, amely nem e forgatókönyv szerint zajlik
le közöttünk, hanem a kölcsönös szeretet és elfogadás jegyében. (Lehetséges, hogy ilyen eset valóban meg is
történt már… Ha találunk ilyet, éljük bele magunkat akkori érzelmi állapotunkba.) Időzzünk gondolatban
pár percet ebben a szeretetben, és erősítsük magunkban a reményt, hogy megváltozik a kapcsolat, és az új
elfogadás válik általánossá köztünk.

4. gyakorlat: A velünk szemben ülő megfigyelése

A páros gyakorlat célja, hogy azon felül, hogy kimondjuk azt, amit látunk, tudatosan megkülönböztessük az
észleléstől az értékelést.
Az első körben A elmondja, amit a vele szemben ülő B gesztusain megfigyel (például „most felhúztad a
szemöldököd”). Aztán szerepcsere.

A második körben előbb A, majd a szerepcsere után B közli a megfigyeléstől elválasztva megfogalmazódó
véleményét is a látottakról (például „felhúztad a szemöldököd, és én arra gondolok, hogy kezdesz zavarban
lenni”).

Lehetséges egy harmadik kör is, amelyben a megfigyelő azt jelzi vissza, hogy rá hogyan hat az, amit
megfigyelt és értelmezett. (Például „felhúztad a szemöldököd; én arra gondolok, hogy kezdesz zavarban
lenni – és emiatt bizonytalanságot érzek”.)

A gyakorlat végén megbeszéli a pár, hogy mennyire sikerült jól megfejteni a másik nonverbális
kommunikációját. A tapasztalatok szerint meglehetősen kevéssé sikerül…

A gyakorlat általános tapasztalata volt a műhelyeken, hogy a beszélőben megjelenő érzelmek alapvető
kiváltó okai a saját gondolatai arról, hogy a másikban mi játszódik le. A gyakorlat egyik célja ennek
felismerése. Érzelmeink oka igen gyakran a saját véleményünk, és ha sokat gondolkodunk valamin, akkor
igen erős érzelmeket tudunk kiváltani magunkból.

KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

- Az ítéletmentesség hogyan áll meg amellett, hogy határokat kell szabnunk (például elfogadható és
elfogadhatatlan között)? Vagy épp ez a kulcs, hogy valami nem rossz/gusztustalan/hibás/ügyetlen stb.,
hanem számomra (vagy egy közösség számára) elfogadhatatlan?

- Az EMK-ban nincs ítéletmentesség, csak erőszakmentesség. Vannak értékeink, ezeket képviseljük is.
Krízishelyzeteket kivéve erőszakmentesen képviseljük – azaz nem kényszerítjük rá a másikra saját
megoldásunkat.

Olyan viszont tényleg nincs, hogy „elfogadhatatlan”. Mi mást tudunk tenni azzal, ami megtörtént, mint hogy
elfogadjuk? Ha ebbe belegondolunk, két út kínálkozik: büntetjük az „elfogadhatatlan” viselkedést, vagy
megbocsátjuk.

A büntetés egyenrangú emberek között valójában bosszúállás. Ténylegesen büntetni akkor tudunk, ha nincs
egyenrangúság: szülő-gyerek, főnök-beosztott stb. viszonyokban. A bosszúállás (és a büntetés) haragot szül,
és növeli a két fél közötti feszültséget. A két felet összeláncolja egymás iránti haragjuk, és mondhatjuk,
hogy boldog életük kulcsát annak kezébe tették le, akivel „haragszom rád” kapcsolatot tartanak fenn.

A megbocsátás a lehetőség arra, hogy kilépjünk ebből az „én büntetlek téged, te viszonzásul büntetsz
engem” körből (a bosszúállás köréből). A megbocsátás nem egyenlő azzal, hogy úgy csinálunk, mintha
semmi sem történt volna. A megbocsátás tartalmazza az igazság (ami engem ért) kimondását, az ezzel
kapcsolatos érzelmek átélésének megengedését, a veszteségek és a megváltozott élet elfogadását, és ezt
követi a megbocsátás felajánlása, a másik emberségének empátiát adva.

Annak hangoztatása helyett, hogy valami nem elfogadható, azt mondhatjuk, hogy egy megoldás (vagy
megoldási javaslat) bizonyos értékeimmel nem egyeztethető össze (például a konfliktusok erőszakmentes
megoldása azzal, hogy nekem a párbeszéd, egymás megértése stb. fontos értékeim).

Tehát ami az ítéletmentességet illeti, fontos különbséget tenni az értékítélet és a morális ítélet között.

Értékítéleteink szólnak azokról a dolgokról, amelyeket az életben fontosnak tartunk. Ezek harmóniában
vannak az EMK-val. Tehát értékítéleteket megfogalmazunk, gyermekeinknek és másoknak át is adjuk őket,
stb.
Morális ítéleteket akkor alkotunk, amikor valaki úgy viselkedik, hogy az nincs összhangban az
értékítéleteinkkel. EMK-san azonban ilyenkor nem azt mondjuk, hogy amit csinálsz, az rossz (vagy
elfogadhatatlan), hanem helyette kifejezzük az érzésünket (ijedtség, félelem stb.), és hangsúlyozzuk az
értékünket, ami fontos számunkra.

Ha megtanulunk úgy tekinteni a világra, hogy nem hibát és hibást keresünk és látunk azokban az esetekben,
amikor valami nem úgy történik, ahogy mi helyesnek tartjuk, az utat nyit a más értékeket képviselő
emberekkel való párbeszédre, elfogadásra, szeretetre.

- Azért vannak jó és vannak rossz emberek, nem?

- Ha valakiről meghozzuk magunkban azt az ítéletet, hogy ő „jó ember” vagy „rossz ember”, akkor az illető
bármit tesz, a belső monológjaink általában ráerősítenek az ítéletünkre.

- Szerintem vannak érvényes pszichológiai megfontolások is…

- A mai világban elég gyakori, hogy a cselekedeteket, érzéseket azzal magyarázzuk, hogy ezeknek
pszichológiai okaik vannak. A pszichoanalízis számos viselkedést vezet vissza gyermekkori eseményekre,
traumákra, az ősbizalom hiányára stb. Ennek célja az, hogy az okok feltárásával feloldja az elakadásokat, és
képessé tegye a pácienst a külső és belső konfliktusokkal való szembesülésre anélkül, hogy pszichés
összeomlás, tartós lelki egyensúlyzavar vagy betegség lépne föl.

Műkedvelő pszichológiai ismereteink azonban gyakran azzal járnak, hogy ok-okozati összefüggéseket
tételezünk fel múltbeli események, traumák és jelenkori állapotaink között. Ennek az az „előnye”
számunkra, hogy így nem mi vagyunk felelősek a viselkedésünkért, hanem nem kellően szerető anyánk,
erőszakosan nevelő vagy hideg apánk, kiszolgáltatott iskolai helyzetünk stb. S nem vesszük észre, hogy
ezekkel a gondolatainkkal mi tesszük képtelenné magunkat életünk megváltoztatására. A laikust a
pszichológiai megállapítások sokszor csapdába zárják, mert azt hiszi, tehetetlen a feltárt pszichológiai
következtetésekkel szemben.