Petőfi Sándor forradalmi költészete

1846 tavasza meghozza a lelki betegségéből való kilábalást, a gyógyulást: a falu, a természet,
a kikelet volt leghatásosabb orvosa. A Dömsödön 1846. május 22-én írt Levél Várady
Antalhoz című episztola kedélyes hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos
költőt állítja elénk, aki már elindult új célok felé. Visszatekint a Felhők csüggedésére, az
életunalom hónapjaira, s boldogan állapítja meg:
„Újjá születtem! ... Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot: Már csak haragszom rája, csak
haragszom.….. Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságáért, hogy Meg
nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit. -"
A kétféle lélekállapot közötti szakadékot a költő a most kialakult forradalmi
meggyőződésével igyekszik áthidalni, helyreállítva ezáltal jellemének egységét, egyenes
következetességét. Ebben a levélben jelenik meg először az a „forradalom előtti"
optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi bajának megoldását egy közeli,
kegyetlen, véres háborúban látja, s az a meggyőződés, hogy ezután „isten képihez hasonló"
emberek lakják majd a földet. 1846 tavaszától újra Pesten van, szervezni kezdi a fiatal írókat
(Tízek Társasága), türelmetlen cselekvésvágy fogja el. Ő, aki pár héttel korábban még
kiábrándult, pesszimista verseit írta, most „az emberiség javáért" szeretne meghalni, „egy új
Golgotán" kíván új Messiásként keresztre feszíttetni (Sors, nyiss nekem tért...). Most
dühödten támadja a „bitang világgyűlölőket", akik „Byron-képeket" vágnak. 1847. március
15-én megjelent Összes költemények című kötete. Ennek mottója volt a Szabadság,
szerelem!, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori (1846-1849) költészetének két
legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is meg- szabja: az életnél
becsesebb a szerelem, de a szere- lemnél is értékesebb a szabadság. Petőfi 1846 tavaszától a
világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig
szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai
líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit
hatja át, hogy az emberiség egyenletesen halad végső célja, az általános boldogság felé, a cél
elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború
fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ezután – hirdeti a
kemény meggyőződés hitével – „a mennyfog a földre leszállni". E jövőt idéző vízió legelőször
a Levél Várady Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg. A közeli jövőtől („maholnap"!)
várja a világot meg- tisztító vérözönt. A vízözönkép biblikus tartalma sugárzik át a
„vérözönre", s ez indokolja a vers vallásos jellegű lezárását. Ez a derűlátás lobog benne a
szabad- szállási képviselő-választás kudarcáig. E jövőt idéző vízió legelőször a Levél Várady
Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg. A közeli jövőtől („maholnap"!) várja a világot
meg- tisztító vérözönt. A vízözönkép biblikus tartalma sugárzik át a „vérözönre", s ez
indokolja a vers vallásos jellegű lezárását.
Egy gondolat bánt engemet...
Látomásversei közül az egyik legjelentősebb az Egy gondolat bánt engemet... Ezzel a
zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó, az elviselhetetlen
gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás. Ennek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két
hasonlat (hervadó virág elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő
akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora
(fa, kőszirt) fejezi ki – egyelőre – a költő óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a
másiknak, a lassú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei. Az épnek és erősnek hirtelen,
elemi erők által okozott, nagyszerű jelenségektől kísért pusztulását jelentik. De ez a
megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költő számára ez is
elfogadhatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést
megelőző időt. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású
látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást
követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez
képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmonda-
tokban tárul fel a már más versekből (Levél Várady Antalhoz; Véres napokról álmodom...)
ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság' szent jelszavát harsogva megütközik a
zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott
elképzelését: a lelkesedés „piros" színe az arcokon és a zászlókon, s az „elharsogják" igének a
földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A „Világszabadság!" önálló
verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A
költemény egyes szám első személyben folytatódik. Az erőteljes hangjelenségek kavargása
összekapcsolódik a gyors mozgással, a paripák száguldásának látomásával. A föllelkesült
akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az
önfeláldozás misztériumát. Elesni ebben a csatában már passzív megsemmisülés. Maga a
hősi halál ténye is szolgálat, a „kivívott diadal" előidézője. Ritmust vált a költemény. Az
eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok veszik át – felerősítve a vad rohanás és a
harci zaj képzetét, mely elnyeli az életét boldogan feláldozó ember személyes
megnyilatkozását: „örömteli végszavát". A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat után a
költemény visszatér előbbi ritmusához. A vers lecsendesedik, „történése" lelassul, s
megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. Az a
biztos hit szólal meg a záró szakaszban, hogy az utókor, a hálás nemzedék megadja a végső
tisztességet önfeláldozó hőseinek. A rapszódia a leg- főbb gondolat, a „szent világszabadság"
jelszavának végső zengésével fejeződik be.